FÉLTETT KINCSÜNK, A JAKABHEGY I.

A BRONZKOR ÉS A KORAI VASKOR EMLÉKEI

A HELY

A Jakab-hegy feltehetőleg több ezer év óta emberlakta hely. A terület sajátosságait vizsgálva igen könnyen érthető, hogy miért a Jakab-hegyen építette fel a Dél-Dunántúl kora vaskori népe ezt a földvárat, legnagyobb központi települését. A magas, kiváló stratégiai helyzetű, lapos hegytető rendkívül alkalmasnak látszott erődített település építésére: a tető déli oldaláról nyugat, dél és délkelet felé messzi áttekinthető a vidék. A sánc különböző pontjairól belátható a Dráva felé húzódó síkság, a siklósi dombok, Pécs egész területe, a magyarürögi völgy, sőt Komló és a Zengő is a Mecsek belsejében. Ily módon a Jakab-hegy szinte uralja a Dél-Dunántúlt. A hegy tetején élők ellenőrzés alatt tarthatták a síkvidéket, és időben észlelhették, ha ellenség közeleg. A hegytetőn álló erőd –a meredek hegyoldalnak köszönhetően- több oldalról szinte bevehetetlen volt.

A FÖLDVÁR

A földvár a hegytető központi, legmagasabbra emelkedő részén épült és hatalmas, kőből és földből készült sáncok övezik. Maga a vár két részből áll: a nagyobbik vár kb. 900 méter hosszú és 500 méter széles területen fekszik. Ehhez délkeletről egy patkó alakú sánc csatlakozik, amely egy magas sziklacsúcsot vesz körül. Az így létrejött kisebbik várnak, az ún. fellegvárnak a mérete 550x250 m.

Az erődített település dél és délnyugat felől (a Zsongorkőnél és a Babás szerköveknél) szinte megközelíthetetlen, mert itt a hegy szakadékos sziklafala védi, ezért ezen az oldalon a sáncok csak 1-2 m magasak. Ellenséges támadásról leginkább nyugati és keleti irányból lehetett tartani, ezért itt emelték a legmagasabbra a sáncot, sőt a nyugati sánc külső oldalán még egy másik, ún. „elősánc” is erősíti a védelmet. Itt a sáncok átlag 4-6 m magasra emelkednek, de a külső oldalon ennél sokkal magasabbnak tűnnek, mivel egy-egy meredek lejtőszakasz peremére épültek, ügyesen kihasználva a terep adta lehetőségeket.

A FÖLDSÁNC

A ma már részben lepusztult és erdővel benőtt sáncrendszernél két kapu maradványai ismerhetők fel: az egyik kapu a délnyugati sarkon volt (a Zsongorkő fölött), ahol a nyugati magas sánc ráfut a déli szakadékos hegyoldalra. A másik a fellegvár délkeleti sarkán lehetett: itt a keleti sánc bekanyarodik és egy szakaszon párhuzamosan fut a déli sánc keleti végével. Egyik kapu szerkezetét és védőművét sem ismerjük, feltárásuk a későbbi ásatások feladata.

A hegy fennsíkját körülölelő földsánc hossza több mint két és fél kilométer, legnagyobb átmérője meghaladja az ezer métert, körülfogott területe több mint 80 hold. A magassága belül sok helyen eléri a 4-6 métert, kívül 10-12 méter.

A sáncok szerkezetére a két ponton végzett régészeti feltárás adataiból következtethetünk. Eszerint a sánc belsejében kőből illetve földből álló 3-5 m hosszú és kb. ugyanilyen széles szakaszok váltakoznak szabályos rend szerint. A sánc lábánál kőpillérek illetve alacsony kőfalak óvták a sáncot az erózió pusztító hatásától. A nyugati magas sánc belső oldalán vízlevezető árok került elő a feltárások során. A sáncépítéshez szükséges követ a sáncok építői helyben „bányászták” : a közvetlen közelben, a felső földréteg alatt sekély mélységben található töredezett sziklafelszínből fejtették ki a kőtömböket.

A jakabhegyi erődítmény már csak méretei miatt is egyedülálló a Kárpát-medencében. Rajta kívül a korai vaskorból a Dunántúl területén még két földvárat (Velem – Szent Vid-hegy és Sopron – Várhely) ismerünk, de ezek mérete lényegesen kisebb a jakabhegyiénél.

A JAKABHEGY LAKÓI

A régészek az 1970-es években az őskori ember nyomaira bukkantak itt. Az előkerült leletek arról tanúskodtak, hogy az itt élők már kb. Kr.e. 2700 körül ezelőtt ismerték és használták a bronz nevű fémet. (réz és ón keveréke)

Kr.e. 1800 körül a mészbetétes kerámia népe lakta a vidéket. Ez a népesség készítette a bronzkor leggazdagabban díszített edényeit, és hamvasztásos sírjaikba mellékletként a legtöbb darabot is ők rakták be.

A Kr. e. 1400-1300 körül az északnyugat felől beözönlő, már karddal hadakozó halomsíros kultúra népe uralta a vidéket. A kultúra elnevezése onnan származik, hogy az elhamvasztott holttest fölé kőhalmot emeltek. Homérosz Iliász című eposzában a Jakab-hegyi temetkezéshez hasonló szertartást mutat be, s nagyjából egykorú forrásnak számít. Hasonló szertartás keretében építhették a jakabhegyi földvár lakói is a halomsírokat.

„Hosszú kilenc napon át hordták oda egyre a szálfát: ám hogy a Hajnal jött sugarát terjesztve tizedszer,hozták már ki a harcos Hektort, könnyeket ontva, és tették tetemét tetejébe máglya tüzének. És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből, nagyhírű Hektor máglyája köré sereglettek. Majd miután odagyűltek, s együtt volt valamennyi, máglya tüzét ontván legelőször lángszínű borral végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny. Drága arany ládába helyezték csontjait aztán,és betakarták lágy bíbor takarókkal utána; majd a kivájt sírboltba betették, és tetejébe roppant sziklákat seregestül hengerítettek. Halmot emeltek gyorsan; az őrök körben ügyeltek, hogy ne rohanhassák meg a jólábvértes akhájok. Majd mikor állt a halom, hazamentek: s ennek utána szép rendben gyülekezve, dicső lakomát lakomáztak házában Priamosznak, a Zeusz- táplálta királynak.Így rendezték ők a lovas Hektor temetését”

(XXIV. ének 782-804.; Devecseri G. ford.)

Az eddig feltárt halmok (a sírokban talált fegyverek és lőszerszámok tanulsága szerint) a katonai arisztokrácia temetkezései lehetnek; nem ismerjük viszont még az uralkodó család és a szegényebb réteg (iparosok, kereskedők, szolgaszemélyzet) sírjait, illetve sírjainak helyét.A Délkelet-Dunántúlon a jakabhegyihez hasonló halmokat még két lelőhelyről ismerünk: a kővágótöttösi határban 3 halomból álló csoport van, itt Török Gyula egy a Jakab hegyieknél lényegesen nagyobb halmot tárt fel; Cserkút határában.

A halomsírosokat a szintén északnyugat felől érkező urnamezős kultúra népe váltotta fel. Megjelenésüket kb. Kr.e 1100 környékére tehetjük. Ekkor jött létre a tömegtermelésre képes bronzipar.

Halottaikat elhamvasztották, a hamvakat agyagedénybe (urnába) rakták, az urna fölé kövekből készült halmot emeltek, a halmot kövekből rakott körrel kerítették el. Hitük szerint, az elhunyt lelkének új lakhelyét készítették el így. A régészek a jellegzetes temetkezési szokásuk alapján az „urnamezős kultúra népének” nevezték el őket.

A földvárban lakók temetője a földvár területén kívül, annak nyugati oldalán volt. Az egykori délnyugati kaputól 150-200 méterre nyugat felé több száz halomsír, mesterséges eredetű földhalom látható az erdőben. Magasságuk változó: 1-2 és 4-5 m magasak egyaránt találhatók köztük (a temetőben levő halmok számát nem lehet pontosan meghatározni, mert több halom alig vagy egyáltalán nem vehető észre az erdőben, annyira lekopott).

A halmok két nagy csoportban helyezkednek el: a nagyobbik csoport a földvár sáncainak közelében kezdődik és Ny-ÉNy-i irányban, keskeny sávban húzódik a hegy déli, szakadékos pereméig. A kisebbik halomcsoport innét 100-150 m távolságra kezdődik. A mintegy 300 halomsír (vagy más néven tumulus) közül idáig 45 került feltárásra, s ezek alapján sikerült megismerni a mesterséges eredetű halmok belső szerkezetét és a földvár lakóinak temetkezési szokását.

Mindegyik halom egyetlen temetkezést takart, A temetkezési szertartás során a halottakat minden esetben máglyán elhamvasztották. A halotti máglya helyén ásták meg a sekély sírgödröt, és a halott hozzátartozói ebben helyezték el a hamvakat tartalmazó urnát, vagy fülesbögrét, mellé pedig – túlvilági útravalóul vagy halotti áldozatként – ételt-italt tartalmazó edényeket tettek. Bronz- és aranyékszereket, fegyvereket, lószerszámokat és egyéb használati tárgyak ugyancsak kerültek a sírba, egyszerű vaskések és vasgyöngyök is előfordultak, amelyek a Kárpát-medence legrégebbi vastárgyai közé tartoznak.

A sírok fölött általában kőből készült sírkamra vagy kőpakolás volt, ezeket a sírépítményeket minden esetben kőgyűrű vette körül. Ezek a 8-10-16 m átmérőjű kőgyűrűk a „halott házát” vagy „birodalmát” övező kerítéseknek tekinthetők, melyeket néha csak egy egyszerű kősorral jelezték, máskor viszont széles és magas kőfallal vették körül a sír és a halotti máglya helyét. A temetési szertartás utolsó mozzanataként emeltek földből halmot a sír és a sírkamra, valamint a kőkörrel övezett terület fölé. Az egyes sírhalmokban talált leletek tanúsága szerint a vaskor kezdetén, valamikor az i.e. VIII. században építette a Hallstatti kultúra népe a jakab-hegyi sírhalmokat.

Kevés volt a sírokban a fémmelléklet: néhány vasgyöngy, aranygyöngy, bronz és arany karperec, lószerszámveretek mellett két halomból kerültek elő fegyverek (tőr, harci balta, lándzsahegy), amelyek megléte lovas katonákra utal, a balta rangjelző szerepű is lehetett. A bronzművesség szép darabja egy kettős kacsafejjel díszített bronz ivókürtvég. Különlegesnek számítanak a 75. számú halomból előkerült fémmaradványok, amelyek egyes kutatók szerint egy urnát szállító kocsihoz tartozhattak.

A földvár a törzsi és katonai arisztokrácia, valamint az iparosok és kézművesek lakóhelye lehetett, de veszély esetén a környező falvak lakossága is ide menekülhetett. A vár építőinek nevét nem ismerjük, mivel írásos emlékek ezt nem őrizték meg. A régészeti szakirodalom egyik jelentős temetőjük helyéről a Hallstatti kutúra népének nevezi őket. Az itt lakók más népekkel is kapcsolatba kerültek. Ennek révén lassan terjedőben volt a vas használata is.