A cselló

A cselló – más néven gordonka – a vonós hangszerek csoportjába tartozó, négy húrral rendelkező hangszer.

A rajta lévő négy húr egymástól kvint távolságra található. A cselló legmélyebb hangja a nagy C, a brácsához képest ez egy oktávval mélyebb hangfekvést jelent. A csellókották elsősorban basszuskulcsban íródnak, de előfordulhatnak tenorkulcsban vagy violinkulcsban is, ám ezek meglehetősen ritkák.

A cselló története

Neve az olasz eredetű violincello szóból származik. Elterjedésének ideje nagyjából megegyezik a hegedűével. Közeli rokonának a térdhegedűt tekinthetjük, bár a rokonság csupán a játéktechnikára vonatkoztatva értelmezhető. A csellót kezdetben – még a három húros változatok idején – az F-c-g hangolás jellemezte, később az Angliában és Franciaországban népszerű B1-F-c-g hangolás jelent meg. Ma már a C-G-d-a hangolás az elfogadott.

Az első, mai napig fennmaradt csellót Andrea Amati készítette az 1500-as évek végén. Ez már szinte teljesen "hegedűszerű" hangszer volt, s paraméterei megegyeztek a jelenkor csellóinak tulajdonságaival. Ebben a korban (talán a cselló precízebbé válásának hatására) kezdtek terjedni a basszushangszerek, illetve azok zeneművekben való felbukkanása. A mély frekvencia-tartományok egészen új hatást, új zenei élményt nyújtottak; szóló-és kísérőhangszerként egyaránt. Giulio Cesare Arresti volt az, aki műveiben először használta e hangszert. Ettől kezdve ugrásszerűen megnőtt a cselló népszerűsége, s a neves hegedűkészítők gyártásába kezdtek. A legnagyobb csellóépítők között szerepel Andrea Amati, Giovanni Paolo Maggini és a legendának számító Antonio Stradivari is.

A cselló felépítése, jellemzői

A cselló főbb részei a következők:

elő-, hát-, és oldallap, lélek, húrtartó, láb, kulcstartók és kulcsok.

A cselló tartozéka a vonó, ez kb. 70 cm hosszú. Az előlap és a lélek általában lucfenyőből, a hátlap, a nyak, a kulcstartó és a láb már keményebb juharból, a fogólap, illetve a kulcsok pedig ébenfából készülnek. A húrok eredetileg nyúl-vagy báránybélből készültek, ezeket mára már fémhúrok váltották fel. A vonó még ma is a klasszikus recept alapján készül: ló farkának szőréből, ám ezek meglehetősen drágák. Az olcsóbb vonókhoz szintetikus anyagok használnak. A vonókat gyantázni kell; ezzel érik el azt, hogy a vonó nem csúszkál, valamint a húrok jobban rezegnek. A vonó csúszása cselló esetében különösen lényeges, hiszen ez a vonó saját súlya miatt is kritikus tényező lehet.

A csellók különböző méretben is előfordulnak; nyolcados, negyedes, feles és háromnegyedes.

A cselló hangja nagyon sokrétű, így a zenében is sokféle érzetet közvetít. A legmélyebb, C-húr nyomasztó, sötét hangot ad, megszólaltatása sem egyszerű, a G-és D-húrok főként kísérőszerepet töltenek be, az A-húr pedig szólóként is megállja helyét, mivel nagyban hasonlít a brácsához. Az akusztikai jellemzőket az elő-és hátlap határozza meg; ezt Ernst Chladini elmélete is egyértelműen bizonyítja.

Elterjedtség, kultúrkörök

A csellót kezdetben a komolyzenében alkalmazták, s ott is inkább csak continuo-szerepet töltött be. A continuo a barokk zene korából származó kifejezés, állandó basszuskíséretet jelent. A barokk zenékben ezt a funkciót a zeneművek túlnyomó részében a csembaló látta el, talán az egyik legjellemzőbb vonása a barokk zenéknek. Később, főleg a romatika korában már önálló műveket is írtak rá az akkori zeneszerzők, így csellószonáták, cselló-concertók is megjelentek. Kedvelt "párosítás" volt a vonósnégyesben használt, önálló szólamokat játszó, vagy zongoraműveket kísérő csellójáték is.

A modern korban sem tűnt el a hangszer, napjaink popzenéjében is jelen van, bár lényege kissé háttérbe szorult, s inkább csak kísérőhangszerként vesz részt. A gót, a folk és a heavy metal műfajokban előszeretettel alkalmazzák. Ennek hatására alakulhatott ki egy speciális változat, a cselló-rock, amihez főként elektromos csellót, vagy egy, a hangszerre csatolt real-time effekprocesszort (pl. flanger v. phaser) alkalmaznak.

A dob történelme

Beszélhetünk bármilyen zenéről, egy dolog mindig igaz: a ritmus elválaszthatatlan részét képezi mindnek.

A zene és a hangszerek nagyjából egykorúak az emberiséggel és a humán történelem egyik legdominánsabb részét jelentik. A mai és korai zenék tekintetében elmondhatjuk, hogy a ritmus megjelenése és kialakulása jóval korábbi, sokkal ősibb tényező volt, mint például a dallamok komponálása – s akkor még nem beszéltünk azok írásban történő rögzítéséről, a kottázásról sem.

Történelmi áttekintés

Az ősi kultúrákban a ritmus központi szerepet töltött be; vallási, rituális szerepük szinte megkérdőjelezhetetlen, de éppúgy szerepe volt az emberi érzelmek, gondolatok kifejezésében, mint például a kommunikációban. Ez utóbbira jó példa a ma is használt morze-ábécé, ami ugyan jóval komplexebb, mint őse, de eredete mégis ide vezethető vissza. Látható tehát, hogy az ember alkotta zene abszolút értelemben vett alapját a ritmus jelentette, s jelenti most is. Ebből adódik, hogy a dobok (legyen az akármilyen fajtájú) fontos történelmi és kulturális szerepet viselnek.

Ha megvizsgáljuk e ritmushangszerek, dobok történetét, rendkivül színes és változatos képet kapunk. Ennek oka az eltérő kultúrák, földrajzi viszonyok és a hangszerek alkalmazott

területeinek sokrétűségében keresendő. A legjelentősebb hatást e területen Afrika és az ottani kultúra képviselte. A dob – s ezzel együtt a ritmus önmaga – nagy jelentősséggel bírt a rituális és vallási ceremóniák során. Ez a szűknek mondható felhasználási kör a rabszolgakereskedelem beindulásával egyidőben robbanásszerűen tágulni kezdett. Az afrikai nép Államokba "behurcolt" szokásaival együtt a dobok népszerűsége is ugyanúgy terjedni kezdett, s az akkoriban kialakuló zenei stílusok mind-mind átvették, s használni kezdték az önálló ritmushangszereket. Az addig ismert klasszikus zenében csekély jelentőséggel fordult elő, s ha volt is, inkább csak díszítésképp szerepelt.

Miből van?

Az első dobok még nagyon kezdetlegesek voltak, szinte csak fából készültek, így hangzásuk meglehetősen szolíd jelleget mutatott. Később fedezték fel, hogy ha "teret" kap a hangszer, sokkal erőteljesebb hangzást nyernek. Ekkor alakultak ki az első üreges dobok, melyeknél a membránt az üreges fára kifeszített állati bőr jelentette. Mára a természetes anyagok mellett mesterséges összetevőkkel is találkozhatunk, mint pl. a fém, nemesfém, egyéb fémötvözet, műanyag és poliészter. Árát szinte mindig az alapanyagok milyensége, minősége, aránya, illetve a technológiai vívmányok újításai alakították.

Az első dobszett

Meghatározó pont volt a dobok históriájában az a pillanat, amikor a zenészek (akiket aztán később már dobosként tituláltak) rájöttek, hogy egy ember is képes több hangszer egyidejű megszólaltatására úgy, hogy ehhez végtagjait hívja segítségül. Ekkor kezdtek el kísérletezni azon, hogy különböző dobokat kombináltak, melyek különböző hangon és jelleggel szólaltak meg. Így született meg az első dobszett, melyet egy kulturális keveréknek is felfoghatunk, hiszen a ma ismert elemek szinte mindegyike más-más területről származik; pl. a cintányérok és a tom-tom dobok vonala Kínáig nyúlik vissza. 1930 környékén már tudatosan építették és használták az első dobszetteket, melyek az alábbi kompozícióban voltak jelen:

mélydob (pedálos ütővel), pergődob, tom-tom dobok, cintányér (zárt), egy v. kettő felfüggesztett cintányér.

A fejlődés útjára lépve

A '30-as éveket követően rohamos fejlődésnek indult dobfelszerelések a rock 'n' roll műfajban is teret hódított, itt már egyértelműen nem csak a ritmus megteremtése volt a fő cél, hangzás tekintetében is szerves része lett az akkori zenének. Alig húsz év elteltével, az első rockegyüttesek már egy továbbfejlesztett változat felé fordultak, egyre inkább ez került használatba; a korábbi sémát kibővítve már több tom-tom dob, kettő, v. annál több cintányér kapott helyet. Ez követte egy hosszabb intervallum, melyben a fejlődés kissé megtorpant, megpihent, hogy aztán 1980-tól a klasszikus, akusztikus dobokat a dobgépek válthassák fel. Ezek elterjedésével a "hagyományos" dobok egyre inkább kiszorultak a popzenei palettáról, de összemosódásuk, együttes használatuk is előfordult. A dobgépek új lehetőséget nyitottak, mivel

túlnőttek az eredeti hangzásvilágon, s az elektronikus dobhangzás rohamszerű és világméretű hódításait semmi nem akadályozhatta meg.

A gitár

A második részben a könnyűzene egyik legismertebb és legkedveltebb hangszerét mutatjuk be. Íme a gitár!

A hangszer főbb jellemzői

A húros hangszerek csoportjába tartozik, ezen belül pedig a pengetős hangszerek kategóriájába. Megszólaltatását pengetővel vagy ujjal érhetjük el. Neve a görög eredetű kithara szóból ered. Rokon hangszerei a bendzsó, a mandolin, a hawaii-gitár, az ukulele és a lant.

A húrok – anyagukat tekintve – két csoportra bonthatók; régen selyem-vagy bélhúrokat alkalmaztak, ezeket mára főleg a műanyag váltotta fel. Az akusztikus gitárok jellemzően műanyag- (nylon) vagy acélhúrokat (steel) tartalmaznak, az elektromos és basszusgitárok többsége azonban acélhúrral rendelkezik.

A gitárkották legtöbbje a közismert violin-vagy basszuskulccsal definiált kottarendszerre épül, azonban létezik egy speciális változat is. Ha a kottán a violinkulcs alatt egy nyolcas számjegyet látunk, akkor a lejegyzett hangokat egy oktávval lentebb kell értelmezni.

Hangolási módszerek

A gitárok jellemzően hat húrral rendelkeznek, speciális tulajdonságuk a hangolási módszerekben gyökerezik. Az általános hangolási mód az E-A-d-g-h-e'. Ezen kívül léteznek még további hangolási módszerek, melyek főként egy-egy zenei stílusra jellemzőek, használatuk is e műfajokban figyelhető meg. Nézzük néhány ilyet szemléltetésképp:

E - A - d - f# - h - e' : a reneszánsz lanttal megegyező hangolás. D - A - d - f# - a - d : blues és folk stílusban használatos hangolás. C - G - c - g - c' - e' : blues, country és modern akusztikus hangolás. D - A - d - g - h - e : folk, metal és alternatív zenei stílusokban alkalmazott hangolás. C - G - d - a - e' - h' : tiszta kvint-hangolás; ez megegyezik a hegedű hangolásával. D - A - d - g - a - d' : kelta zenék előadásánál használt hangolás.

A hangszer csoportosítása

A gitárokat sok szempont szerint csoportosíthatjuk, így például hangerősítés szempontjából is, így beszélhetünk akusztikus, elektromos és elektroakusztikus típusokról. Húrok száma szerint megkülönböztetjük az általános, hat-és tizenkét húros gitárt, a basszusgitárt, mely négy húrral rendelkezik, valamint a különleges zenei stlusok által igényelt, egyedibb húrszámú hangszereket, melyek lehetnek öt v. hét húrral rendelkezők is. Tovább osztályozhatjuk még őket zenekari

szerep szerint, tehát lehet szó szólógitárról, mely a vezérdallamokat hivatott játszani, ritmusgitárról, mely valamilyen ritmusképlet szerint akkordokat játszik, illetve a basszusgitárról, mely a legmélyebb szólamokat játssza.

Modern változatok

Az elektromos gitár múltja az 1930-as évekig nyúlik vissza. Megszületése Paul Gibson nevéhez fűződik, ő volt aki legelőször alkalmazta a pick-up eszközt. Ez egy elektromágnes, melyben a húrok rezgései elektromos áramot keltenek. Az elektromágnes által keltett áramingadozásokat egy erősítőbe vezették, ez nagyban fokozta a gitár hangjának intenzitását, s új zenei élményt nyújtott. A pick-up-ot hangszedőnek is szokás hívni. A kezdeti években nagyon lassan fejlődött az elektromos gitár és annak technológiája, mivel meglehetősen költségesnek bizonyult. 1950 környékén Leo Fender azonban változást hozott a gitártörténelemben; ő volt az, aki elkezdte az első tömör testű, ún. solid-body gitárok gyártását. Az elektromos gitárok fénykorát a '60-as, '70-es évekre tehetjük. Ekkor jelentek meg a ma is ismert nagy nevek, mint pl. Gibson, Gretsch, Ibanez, Peavey, Takamine.

A zongora

Cikksorozatunk első részében az egyik legnagyobb múlttal rendelkező, klasszikus hangszert mutatjuk be.

Jellemző tulajdonságok

A zongora egy billentyűsoros, polifónikus, húros hangszer. A megszólaló hangot mechanikus módszerrel képzi; a húrok megzendítését, s ezáltal a hangkeltést speciális kalapácsok végzik. Előnyei között az alábbi szempontokat említhetjük meg:

az orgonán kívül a legnagyobb hangterjedelemmel (8 oktáv) bíró hangszer, bármilyen harmónia, hangzat és dallammenet megszólaltatására képes, a hangokat "készen" nyerjük, s "látjuk" is a darabokat, ezért javasoláják és használják

leginkább a zenetanulás segítésére, előnyös a ritmusérzék és a zenei hallás fejlesztésének vonatkozásában, több hangszerre írt művek (azonnal, vagy átirat után) is megszólaltathatók rajta, a legnagyobb zeneirodalmi múlttal rendelkezik.

Ezek mellett természetesen hátrányai is vannak, nézzük, mik ezek:

hangja, illetve annak bármely tulajdonsága egyszeri leütés után nem változtatható (pl. a fúvós-vonós hangszerekhez képest),

egy v. több hang portamento-jellegű kötése nem, vagy csak részben oldható meg (glissando),

teljes hangterjedelemre nézve azonos hangszínnel rendelkezik, nehezen hordozható.

A hangszer múltja

Bizonytalan információk övezik e hangszer múltját, így eredeti feltalálóját sem lehet egzakt módon meghatározni. Nagyon sokszor módosult, javult, változott technológiája, mire mai formáját elérte. Legtávolabbi ősének talán a monokordot tartják, mely az ókori Görögország egy jellemző hangszere volt. A monokord egészen a középkorig fennállt, ekkor technológiai módosuláson ment keresztül: a kezdeti nyelvecskéket, melyek a hangot szolgáltatták, billentyűk váltották fel. Innentől kezdve klavikordnak hívták a hangszert. Az első klavikordok csupán 20 billentyűt tartalmaztak, s nyolcadonként csak három félhangot tartalmazó skálát használtak. Az 1515-1596 között élt velencei Zarlino alakította át a klavikordot a ma is használt, tizenkét félhangból álló kromatikus skála szerint.

Klavikord

A zongora mai formája a XV. századtól kezdett el kialakulni. Ahány nép, annyiféle változtatás, elnevezés került napvilágra. Német nyelvterületen megmaradt a klavikord név vagy a ma is használt klavier elnevezés. 1709-ben Bartolomeo Cristofori készítette el az első olyan csembalót, amellyel már elérhetővé vált a különféle hangerőn történő játékmód. Ebből adódóan a cembalo con piano e forte nevet viselte, melyből az idő múlásával a pianoforte maradt meg. 1711-ben, Firenzében Schröter, egy cimbalomelőadás alkalmával jött rá találmányára; innentől kezdve a kalapácsokat nagyon finom szarvasbőrrel borították be, a hangok színezetét pedig selyem-és pamut tompítók segítették. Erre az időszakra tehető a később megannyi változáson keresztülhaladt tompítópedál kialakulása is.

Itt vette kezdetét a hangszer népszerűsítése. Híres zeneszerzők, zongorakészítők mind-mind bebizonyították, mennyivel jobb és szebb hangzást eredményeztek a technológiai újítások. Bach fiai voltak a legkiemelkedőbbek a hangszer bemutatását, megszerettetését tekintve, az első nyilvános zongorakoncert megszervezése is az ő nevükhöz köthető, melyet Londonban tartottak meg, 1768-ban. Ugyanitt megemlíthetjük Muzio Clementi zeneszerző-zongoristát is, aki gazdagon taglalt tanulmányt írt a zongorajáték technikájáról, elsajátításáról.

A XVIII. század derekán számos hangszerkészítő mester áttért a pianoforte-típusú zongorák építésére, s így egy újabb hangszer-technológiai vívmány látott napvilágot. Ekkor alakultak ki a különféle kalapács-technológiák, melyek napjainkban is meghatározó tényezői egy zongora minőségének, s így árának is. A folyamatos fejlődés hatására a mechanika egyre precízebbé, kifinomultabbá vált. Az Érard-mechanika például sokkal jobban tűrte a gyors ismétléseket, melyek játszását azzal tette könnyebbé, hogy az azonos hangok gyors egymásutáni megszólaltatásához nem volt szükséges a billentyűt teljesen felengedni. Ezzel együtt jelentősen kitágította a dinamikai tartományokat, s ez igencsak meglódította az akkori, romantikus

zeneszerzők fantáziáját - nagyon bonyolult, ördögi technikájú, virtuóz zongoradarabok születtek a kor nagyjainak (Liszt, Chopin) kezei alatt.

A zongora mai tulajdonságai, jellemzői és egyéb paraméterei az 1859-ben készült első Steinway-modellel alakultak ki, s azóta is aranyszabályként funkcionálnak.