Mai példák, anekdoták és hasonlatok Isten Igéjéhez
2019
A CSEND
CSODÁLKOZNI
A TEREMTŐ
CAPAX DEI
EGYÜTTMŰKÖDNI
MIT KÉRSZ?
SZERET-E AZ ISTEN?
A SZENVEDÉS ÉRTELME
MEGTESTESÜLÉS
JÉZUS ÁLDOZATA
ÖNELAJÁNDÉKOZÁS
A FŐPARANCS
ISTENSZERELEM
BŰN
BŰNBÁNAT
NE ÍTÉLKEZZETEK!
A GONOSZ
FELTÁMADÁS
A CSEND: Lehet-e az élet folytonos zajában önmagunkkal találkozni,
magunkat Isten szemével látni? Amíg a tavat hullámok fodrozzák,
addig sem magamat, sem a nagy hegyeket nem lehet tisztán látni
benne. Amint elül a szél, a tó tükre kisimul, és nagy csend támad,
akkor kezdem látni önmagamat és a mindenséget. Isten Szavát is csak
így lehet meghallani. Egyetlen szót szólott az Isten: ez az Ő egyszülött
Fia volt. Ezt a Szót, Jézust, az Igét a léleknek csöndben kell
meghallania. (Keresztes Szent János)
CSODÁLKOZNI Szent Ferenc elbűvölten áll a teremtett világ, az
élőlények előtt. Milyen gyönyörű lehet az a valaki, akinek az alkotása
ilyen szép. Szegény sorsú gyerekekkel kirándultunk a hegyekben, és
meglepődtünk, hogy milyen kirobbanó örömmel szaladgáltak a fák
között, a patak partján, a réten. Ritkán jutottak ők erdőbe, és
szemlátomást el voltak ragadtatva a látványtól. Egy másik kis csoport
gyermek-szentségimádáson vett részt. Áhítattal térdeltek Jézus előtt,
egyszerű szavaikkal megszólítva Őt.
Boldog Marie-Eugen atya írja, hogy a kisgyermekek csodálkozó
tekintete hasonlít a nagy szemlélődő szentek tekintetéhez. Ott van
benne a vágy: „Látni akarom Istent!” Erre épül a „Jöjj kövess engem”
hitoktatási út, mely a kisgyermekek meglévő Isten-kapcsolatára épít.
Isten gyönyörű! A világ szépségére rácsodálkozva Isten szépségéig
juthatunk el: milyen gyönyörű lehet az, aki ilyen csodálatos világot
alkotott!
A TEREMTŐ Pázmány Péter írja, hogy képzeljük el magunkat egy
sivatagban, ahol egy gyönyörű kastélyra bukkanunk, amelyben
feldíszített étterem, benne terített asztalok és azokon illatozó virágok
és párolgó étkek vannak. Erre azt mondja valaki az úti társaságban,
hogy ez a kastély csak úgy véletlenül keletkezett, ahogy a szél, az eső,
a hideg és a meleg megformálta. Mit gondolnánk erről az emberről?
Azt hogy normális? Aligha. Hát így vagyunk mi azokkal, akik erről a
gyönyörű világról állítják azt, hogy csak úgy lett a semmiből, nincs
gazdája, aki kigondolta, létrehozta volna. Ha viszont van Alkotója,
akkor mi vendégek vagyunk benne, nem házigazdák.
Életem kopernikuszi fordulata a felismerés, hogy nem én vagyok az
életem központjában, hanem a teremtő Isten – nem a nap forog a föld
körül, hanem fordítva: Isten nem az egyik koordináta életem sok
fontos dolga között, hanem az Ő az Origó. Teremtményként
függésben vagyunk a Teremtő Istentől, egész létünk az Ő kezében
van. Kárpátalján szolgáltam 1998-ban a novemberi nagy árvíz idején.
Csapot, a határ-menti kisvárost is fenyegette a Tisza és a Latorca, és
az állam elrendelte a város kiürítését. Vagy ötven autóbusz várakozott,
hogy turnusokban elszállítsa az embereket, de alig valaki szállt föl
rájuk. „Nekünk mindegy, hogy megfulladunk, vagy pedig éhen
halunk.” – mondták az emberek, akiknek a kamrájában ott volt a
nyáron összegyűjtött ennivaló, amelyet elég nagy valószínűséggel
elloptak volna tőlük, ha kiteszik a lábukat a városból. Így vártuk,
ahogy emelkedett a vízszint, és már csak harminc centi hiányzott
ahhoz, hogy kiöntsön a folyó. Veszélyben voltunk, mert Csap egy
teknőben helyezkedik el a Tisza töltése és a vasúti töltés között, és ha
kiönt a folyó, tíz perc alatt elönti a várost. Éjszaka felhívtam az
átellenben fekvő magyarországi település, Záhony polgármesterét,
hogy számításaik szerint mennyi vizet várnak még. „Másfél métert.” –
hangzott a halálos ítélet. Akkor gondoltam csak bele abba, hogy én
tervezgethetem a betlehemes játékot, de itt alighanem nem lesz, aki
azt eljátssza, vagy megnézze, mert az egész egyházközség meg fog
fulladni. Életemben nem imádkoztam olyan odaadottan és
bizalommal, mint akkor éjszaka. Reggelre apadni kezdett a Tisza,
mert jóval följebb lökte át a gátat, ahol emberéletben nem tett sok kárt,
mi pedig megmenekültünk. Ekkor éltem át teljes mélységében azt a
valóságot, hogy teremtmények vagyunk, életünk teljes egészében
Isten kezében van, és ott jó helyen van.
CAPAX DEI Az ember az összes teremtmény közül az egyetlen, aki
képes az Istenre: van egy belső antennája, amellyel direktben fel tudja
venni a kapcsolatot a világmindenség Alkotójával. Számomra mindig
újra egy csoda, ahogy azt látom, hogy társadalmi helyzettől, értelmi
képességektől, tanultságtól függetlenül mindenkiben ott van ez a
nyitottság az isteni szeretet befogadására. De fontos, hogy engedjük,
hogy újra és újra feltörjön belőlünk a vágy édes Teremtőnk után:
„Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek. Terád szomjas a
lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje!” (62.
zsoltár)
Egy földműves apró sas fiókát talált az erdőben. A fészekből eshetett
ki, és törött szárnnyal nem tudott elrepülni. A jólelkű ember hazavitte
és betette a csirkék közé, hogy ott nevelkedjen egy tyúkanyó szárnyai
alatt. Telt-múlt az idő és megnőtt a sas, meggyógyult a szárnya, de jól
érezte magát a baromfiudvarban. Történt egyszer, hogy egy vadász
volt látogatóban a földművesnél, és megdöbbenéssel fedezte fel a sast
a tyúkok között. De hisz ez egy sas, akinek repülni kellene az égben,
nem pedig kapirgálnia! Fölemelte a kezére, és biztatta, hogy repüljön.
De a sas körülnézett, és visszarepült a megszokott otthonába, a
baromfiudvarba. Hiába vitte egyre magasabbra, mindig ugyanaz
történt, míg csak valami eszébe nem jutott a vadásznak. Fogta a sas
fejét, a ragyogó nappal szembe fordította, és ekkor, mintha áramütés
érte volna az állatot, megrázkódott, kitárta hatalmas szárnyait és
elindult a magas egek felé. Egyre nagyobb köröket rótt a levegőben,
míg aztán eltűnt a messzeségben. Embernek születtünk, képesek
vagyunk Istenre: isteni dolog embernek lenni.
A gimnázium harmadik évében táncórára kezdtünk járni. Elég
tehetségtelen táncosnak bizonyultam, és az első néhány óra azzal telt
el, hogy próbáltam megjegyezni a lépések sorendjét. Pár alkalom után
arra lettem figyelmes, hogy zene is szól, sőt harmóniában van ezekkel
a lépésekkel. Teológusként később ráébredtem, hogy a
természetfölötti valósággal is így vagyunk: a vallás többnyire Isten
törvényeként jelentkezik: az életnek van koreográfiája, amelyet ha
nem veszünk figyelembe, jelez a lelkiismeretünk, összezavarodnak a
dolgaink. De lassanként azt is felfedezhetjük, hogyan válik szebbé,
értékesebbé az életünk a természetfelettire hangolódva: van zenéje,
harmóniája a létünknek. A tánciskolában azonban még egy felfedezés
váratott magára: egyszer csak észrevettem, hogy van itt valaki, akivel
én táncolok. Addig is volt mindig táncpartnerem, de én el voltam
foglalva a lépésekkel és a zenével. Így van ez a hitünk esetében is: egy
adott pontján az életemnek személyesen találkozhatom Istennel, aki
addig is jelen volt, de most már elkapta tekintetem az Ő tekintetét:
Valaki van a vonal végén, a hit személyes kapcsolat! Az már csak hab
volt a tortán, amikor egy lány tapintatosan megjegyezte: a táncban úgy
szokott lenni, hogy a fiú vezeti a lányt és nem a lány a fiút. Igen, ez is
az Isten-kapcsolat lényegéhez tartozik: Ő vezet engem és nem
fordítva.
IMÁDSÁG Isten az Ő képmását arra teremtette, hogy Vele
szövetségre, bensőséges szeretet-kapcsolatra lépjen. Ábrahámtól
Jézusig bontakozik ki ez a szövetség, az Isten Országa, ahová mi is
meghívást kaptunk az Egyház által. Ennek beteljesedése, ünnepe a
mennyország. A japán katekizmus így határozza meg Isten Országát:
meghitt, bensőséges kapcsolat Istennel és az emberekkel. Az imádság
lényege Isten maga. Az ember nem tud intimitás nélkül élni, „azért
vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási
Áron)
A Szentíráson elmélkedve találkozhat Isten Igéjének, Krisztusnak és
életünknek a valósága (7. szöveg). Mirjam nővér, a magyarszéki
Kármel perjelnője írja azt a hasonlatot, hogy Isten Igéje olyan, mint az
oroszlán az állatkertben, melyet megcsodál a látogató, de egészen
másként hat rá a látvány, ha észreveszi, hogy nyitva maradt a ketrec
ajtaja. Ha csak tanulmányozom a Szentírást, és vasárnaponként
lelkesen prédikálok róla, akkor könnyen úgy járhatok, mint a viccben
az ember, aki kétszer is hallja az égi hangot: „Áss, itt kincs van!” – és
hiába ás újra és újra, nem talál semmit. Ám amikor a hang utasítására
harmadjára is leás, hatalmas kincsesláda kerül a felszínre. Ekkor
megszólal a hang: „Hihetetlen, ezt nem is gondoltam volna!” Az Ige
testté lett, hogy a mi életünkben is valósággá legyen.
Az eukarisztia áldozata az imádság csúcsa, az egység misztériuma, az
isteni Vőlegény húsvéti együttléte a Menyasszonnyal. Ez folytatódik a
szentségimádásban és az emberi szeretetközösségben. Hans Urs von
Balthasar írja, hogy ha nem szemléljük Krisztus tekintetét az
Oltáriszentségben, akkor kockázatos, hogy nem vesszük majd észre
még akkor sem, ha megszomorított és megalázott emberek
tekintetéből ragyog felénk. Isten arra hív, hogy Jézusra emlékezve
állandóan az Ő jelenlétében éljünk eukarisztikus életet: szeretetből
szétosztva életünket.
EGYÜTTMŰKÖDNI Amíg én tudom, hogy mire van szükségem,
hogyan kell kinézzen a jövőm, addig Isten alvállalkozó, vagy kisinas,
akinek kiadom a feladatot: ez és ez hiányzik a terveim teljesedéséhez
még, kérlek végezd el a neked adott feladatot, lehetőleg időre! Úgy
vagyok Vele, mint a talicskámmal: „Követlek, bárhová mégy is!”
Nagy kegyelem, ha belátom: a dolog fordítva van: Ő a fővállalkozó,
aki tudja, hogyan lesz boldogító és szép az én életem épülete, és kiadja
nekem a részfeladatot: csempézd ki ezt a fürdőszobát most akkor is,
ha nem látod át, hogy palota lesz életed épületéből, vagy pedig
kórház! Egy csoportos jegyesoktatás alkalmával a plébános azt a
meghökkentő feladatot adta a jegyeseknek: „Szeretném megtudni,
hogy valóban jegyesek vagytok-e. Írja le nekem ki-ki, mit szeretne
elérni az életében.” A fiatalok le is írták, az atya pedig kiértékelte a
válaszokat, és így szólt: „Aki többes szám első személyben írt a
jövőről, azt nevezem én jegyesnek, mert a házassággal ketten egy
testté lesznek…” Ugyanígy keresztény embernek is csak azt lehetne
nevezni, aki Istennel együtt tervezi a jövőjét, és számít Istenre élete
tervezésénél. A Szentlélekkel együttműködni olyan, mint a motoros
fűrészben a motort beindítani. Hiába motoros a fűrész, ha a favágó ezt
nem teszi, akkor a motor csak nehezíti a súlyával a fűrészelést.
Placid atyát elfogták, bebörtönözték, és sorsára várt, mikor indul
Szibériába. Csalódott volt, hogy Isten őt becsapta: meghívta
szerzetesnek, papnak, tanárnak, és ő egészen biztos volt abban, hogy
hivatást kapott erre, aztán tíz évet imádkozott, tanult, hogy
felszenteljék papnak– most pedig ahová őt viszik, az nem
Pannonhalma… Akkor kihívták sepregetni. Ahogy sepregetett és
hallgatta a csasztuskát dúdoló orosz katonát, oldalba bökte a
Szentlélek: itt a cellasoron a holnapi kivégzésére vár harminc ember.
Mi lenne, ha meggyóntatnád őket? És máris alkalmazta egy magyar
népdal dallamára, hogy „Én egy magyar pap vagyok, s aki gyónni
szeretne, bánja meg a bűneit ott, hol van: a börtönben.” És énekelve
sepregetett a cellák előtt. Majd kis csönd után a feloldozás latin
szövegét alkalmazta a „Nincs cserepes tanyám, se csűröm, se subám.”
népdalra. Aztán befejezte a takarítást. Néhány nap elteltével a vonaton
Szibéria felé utazva melléje került egy fiatal, akit a kora miatt nem
végeztek ki, és az ezt mondta neki: „Te vagy az a pap, aki énekelt a
börtönben? Te nem is tudod, mennyit segítettél a társaimnak! Az
egyik depressziós volt, a másik agresszív, el volt mindenki keseredve,
hogy még a szeretteinktől sem búcsúzhatunk el, se a helyzettel, se
magukkal nem tudunk megbékélni. Amikor meghallottuk az énekedet,
valami nagyon megérintett minket: az Istennel ki tudunk
engesztelődni! És azok az emberek békében mentek másnap a
halálba.” Placid atya ekkor megértette, hogy mi is az, hogy hivatás.
Isten nem úgy hív meg, hogy pontosan felvázolja előtted életed
menetét, hanem ahogy Jézus mondta az apostoloknak: „Kövess
engem, bárhová megyek.” És Isten rendeli őt most Szibériába, nem
pedig a szovjet büntetőtörvénykönyv 58/2-es paragrafusa. Így tudott
tíz éven át minden reggel azzal kelni és feküdni, hogy ő itt Isten
irgalmasságának követe, papja azok az emberek számára, akik ott
vannak. Háromszáz magyar társában tudta tartani a lelket, és amikor
hazaértek, életük végéig minden évben összejöttek hálaadó
szentmisére a Mátyás templomba.
MIT KÉRSZ? Hogy kérdezhet Jézus ilyet a vak Bartimeustól? Hát
nem nyilvánvaló, hogy azért könyörög, mert látni szeretne? Mégis,
neki magának kell ezt kimondania elismervén, hogy ezt a konkrét
nyomorúságát Jézusra bízza, és hisz abban, hogy Jézus tud segíteni.
Amikor Ungvárra kerültem, olyan sok feladatom lett, és olyan nehéz
emberi sorsokkal találkoztam, hogy idegi alapon több hónapon át
ment a hasam. Kórházba kerülve kellett szembesülnöm azzal, hogy
valójában a félelembe betegedtem bele. Nem is segített semmilyen
gyógyszer, amíg le nem tudtam tenni Isten kezébe a szorongásaimat,
és nem bíztam rá magam teljesen az Ő irgalmára. Másfél évtizeddel
később a kiégés jeleit tapasztalván pszichológusi segítséggel álltam
talpra (merthogy „az orvos is Isten teremtménye” – Sir 38,1). Itt is
szükség volt a bizalomra, hogy elfogadjak egy segítő kezet. Érdekes
módon a kudarcaim több hasznot hoztak nekem, mint a sikereim, mert
falakhoz érkezve kénytelen voltam fölfelé nézni. Kis Szent Teréz írja:
meg kell tanulnunk a kisgyermekektől azt a zsigeri mozdulatot, hogy
akadályhoz érve első pillantásuk teljes bizalommal felfelé irányul a
papára és a mamára. „Ilyeneké a mennyek országa.” (Lk 18,16)
Papi életemben volt néhány alkalom, amikor olyan hittel kérte valaki a
betegek kenetét, és olyan bizalommal tettük a gyógyító Jézus kezébe
az illető életét, hogy csodás gyógyulást tapasztalhattunk meg. Az
alkoholból, drogból való szabadulás egyik leghatékonyabb útja a
Cenacolo közösség, ahol Krisztus-terápiával: az imádság, a közösség
és a munka által építik fel újra az életüket néhány év alatt a fiatalok.
De itt is az a kulcskérdés: elismeri-e az illető, hogy valóban bajban
van, a maga erejéből nem képes felállni, és bizalmat szavaz-e Istennek
és a közösségnek.
SZERET-E AZ ISTEN? Emberlétünk nagy kérdése ez. Amerikában
történt egy ifjúsági találkozón, hogy megkérdezték a fiatalokat: Ki az,
aki biztos benne, hogy szeretik a szülei? Háromszáz kamasz közül alig
néhány tette fel a kezét. Pedig egészen biztos, hogy a legtöbbjüket
szeretik a szülők – de vajon jól kommunikálják-e feléjük? Mint az
egyszeri bácsi, akitől el akart válni a felesége, és a válóperben, amikor
ő egyáltalán nem értette, hogy jutottak ide, megkérdezte tőle a jogász,
hogy hát szereti-e e feleségét. Persze, hogy szeretem – hangzott a
válasz. Mire az asszony: Hát ezt miért nem mondod nekem soha?
Egyszer megmondtam, majd ha változik, szólok – mondta az ember.
Isten a választott nép történelmében közölte szeretetét, melyet
Egyszülött Fiában mindannyiunk számára véglegesen Szóvá tett. A
neve, amelyet a Sínai hegyen Mózessel közölt: én vagyok az, aki van,
aki jelen van, aki érted van. Ez a kimondhatatlan négy betű Isten
szerető jelenlétének jele, ez alá pontozza a héber szöveg az adonáj-t,
azt, hogy Ő az Úr: ez hangzik el, ha felolvassák a NEVET. Isten
nevének, valóságának kinyilatkoztatása Jézusban teljesedik be: Jesua
azt jelenti: JHVH megszabadít. Krisztus pedig azt jelenti magyarul,
hogy Ő a fölkent. Vagyis ismét ezt közli velünk Isten: Ő, akinek a
kezében van minden hatalom, szeret. Ha a jászolra, a keresztre
nézünk, mintha azt mondaná: Nem tudom érthető-e? Őt, az Igét, Isten
Szavát meg kell hallanunk: aki az életünket teremti, az szeretetből
teremti, és örök szeretetközösségre hív minket. Amikor a vatikáni
Szent Péter téren felállították az obeliszket, egy szentírási igét tettek
alá, hogy ha összeomlik majd ez a civilizáció, tudják meg a következő
korok emberei, mi az üzenetünk összefoglalása. János evangélium 3.
fejezetének 16. versét vésték fel egy kis táblára: „Úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, az el ne
vesszen, hanem örök élete legyen.” Fel nagy örömre, indítsuk fel
magunkban a tökéletes örömöt, mert létünk gyökerénél és koronájánál
a mindenható szeretet van.
Ez az öröm az, amely a legnehezebb körülmények között is tud Jézus
nyolc boldogságával boldogítani minket. Úgy, ahogy azt az
izomsorvadásos varrónőt boldoggá tette, aki egyedül élt, és ahogy járt-
kelt, újra és újra arcra esett úgy, hogy alig tudott felállni. Mégis
egyszer azt mondta nekem: „Annyira boldog vagyok, mert Isten szeret
engem. Olyan ez a betegségem, mint egy abroncs, amely hordóként
körülfog, hogy szét ne feszítsen a boldogság…” Egy ilyen Isten-hitben
és szeretetben leélt nehéz élet tapasztalata személyes jellegű Isten-
bizonyíték. Ahogy a választott nép, úgy mi keresztények is
történelmünk valóságában találkozunk Isten szeretetével. Erről tett
tanúságot egy kedves római professzorom, amikor a buszon utazva
egy házaspár gyalázni kezdte. „Milyen ostobák vagytok ti, papok,
hogy olyan dologra építitek az egész életeteket, amit nem tudtok
bizonyítani. Bizonyítsa be nekem, hogy van Isten, és jó az Isten!” Erre
ő csak annyit válaszolt: „Bizonyítsa be ön nekem, hogy a kedves
felesége ma este nem tesz mérget a levesébe! Mert ha ezt nem tudja
bebizonyítani, akkor ön az, aki teljes bizonytalanságra alapozza az
életét.” A házaspár úgy meglepődött ezen, hogy egy szó nélkül
leszálltak a buszról, mert erre bizony nem tudtak mit válaszolni. A
szeretet bizonyossága nem matematikai jellegű, de valóságosabb a
matematikánál.
A SZENVEDÉS ÉRTELME Közelebb Istenhez – fogyasztói
szemlélettel? – kérdezi Lawrence Crabb egy könyvének a címében. Ő
úgy látja, hogy a szenvedés kérdésére a mai keresztény világban
alapvetően kétféle válasz a jellemző: vagy összeszorítom a fogamat,
és bármi áron kibírom a szenvedést, hogy üdvözüljek, vagy pedig
elvárom Istentől, hogy imáim fejében minden szenvedést szüntessen
meg az életemben. Pedig van egy harmadik út is: közelebb kerülni
Istenhez akár szenvedés árán is. Mert megtörténhet velem, ahogy
megtörtént Jézussal és Péter apostollal is pontosan az, amit el akart
kerülni. Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni, és Péter
levelében már egyenesen arra hív, hogy ne rökönyödjünk meg a
megpróbáltatásainkon, mert Isten megdicsőülhet bennük (v. ö. 1 Pét
4,12-16).
Kirándulni mentünk fiatalokkal, és amikor a hegytetőre értünk, egy
szikla párkányáról csodálhattuk meg a szép kilátást. Egyszer csak azt
mondják nekem a fiúk, hogy itt kellene leereszkedni a sziklák között.
Eleinte nem álltam kötélnek, de miután biztosítottak róla, hogy ők már
sokszor végigjárták ezt az utat, végül elfogadtam a javaslatot. Ahogy
néztem a kedveseiket szirtről szirtre óvatosan lesegítő fiúkat,
egyszerre világos lett nekem, hogy miért is akartak annyira ezen a
veszélyes terepen leereszkedni. Mire leérünk, biztosan megerősödik a
bizalom a lányokban a kedvesük iránt, akire olyan biztosan
támaszkodhattak a nehéz út alatt. Miért is engedi meg Isten, hogy
életünkben olykor-olykor nehéz terepre érjünk? Aligha azért, hogy
tragédia legyen belőle. Ő maga akar hozzánk közelebb kerülni azáltal,
hogy teljesen rábízzuk magunkat.
Kik azok a lélekben szegények, és miért boldogok Jézus szerint? (Mt
5,3-12) A „lélekben szegény” kifejezés mögött az ószövetségi „Isten
szegényei”-nek a teológiája van. Isten szegényei azok, akiknek
egyetlen kincsük az Isten, és napról napra ebből a kapcsolatból élnek.
Életük vákuumába, mely szenvedéseik, kiszolgáltatottságuk által
támadt, Isten lépett be, és ők teret adtak az Ő jóságának. Máté a Hegyi
Beszédben a lelki szegények után mintegy kettőspontot tesz és
bemutatja Jézus igazi tanítványainak ezt az Istenre rászorult és Vele
együttműködő hozzáállását, melynek békéjét az Úrral való
szeretetkapcsolat beteljesedésének távlata adja. Isten Országa
bontakozik ki Jézus közelében, ha hagyjuk az életünkben érvényre
jutni az Ő szeretetét és békéjét. Jézus azért fogalmaz úgy, hogy az
evangéliumot a szegényeknek hirdeti, mert ez a szomjas, vágyakozó
nyitottság szükséges bennünk ahhoz, hogy Isten Országa
kibontakozhasson. San Exupery írja, hogy az ember vágytól vezérelt
lény, ezért ha várost akarsz a sivatagban építeni, vagy meg akarsz
hódítani ismeretlen földrészeket, nem arra van szükség, hogy anyagot,
mesterembereket és pénzt szedjél össze, hanem arra, hogy felébreszd
az emberekben a vágyat a sivatagon uralkodó tornyok és a végtelen
tengerek után. Az ember nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem
fáklya, melyet lángra kell gyújtani. És ehhez általában vákuum kell.
Édesapám áttétes rákja idején talán többet tanultam egy fél év alatt az
ő passiójából, mint egy életen át az akciójából. Egymás után sorban el
kellett engednie mindent, amit annyira szeretett. Egy idő után nem
tudott már bemenni a munkahelyére, aztán nem tudott már ülni és írni
sem, és végül beszéd helyett is már csak a szemével tudott jelezni. Az
egész kezdetekor azt mondta, hogy ő már leginkább imádkozni
szeretne, mert az Istent szeretőknek minden a javára válik (Róm 8,28).
Különösen eltalálta őt kis szent Teréznek az az állítása, hogy ha Istent
valóban be akarjuk engedni az életünkbe, akkor mindent el kell
engednünk, mert ha bármihez is ragaszkodunk, az akkor fog
hiányozni, amikor a leginkább szükségünk van a szabadságunkra,
hogy Istent befogadjuk és minden lehessen bennünk. A kiüresedéssel
járó szenvedés érméjének másik oldalán az Istennel való betöltekezés
készítette fel őt a nagy találkozásra.
Manapság ritkán találkozunk a vezeklés gyógyító erejével. Egy
kedves ismerősömnek nagyon szokott fájni a keze. Nemrégiben volt
egy karizmatikus, gyógyító alkalom, melyen korábbi években sokan
fizikailag meggyógyultak. Amikor őt biztattam, hogy kérje az Úrtól
kezének gyógyulását, ő azt válaszolta, hogy számára értékes vezeklési
lehetőség a fájó karja, mert korábban sok fájdalmat okozott vele
másoknak, és most a saját fájdalma mindig emlékezteti őt arra, hogy
Isten milyen irgalmas hozzá, hogy bűneit megbocsátotta.
Szent Ferenc volt az első stigmatizált az egyháztörténelemből ismert
69 személy közül. Egy modern film (Francesco) a tényszerű
történelmi valósághoz talán kevéssé hűen, de a lelki valóságot szépen
visszaadva mutatja be, ahogy Ferenc már félig vakon, betegen,
rendjében csalódva bolyong az alvernai hegyekben, és Istennek
kiabálja: „Miért történik ez? Felelj nekem!” Aztán lefekszik és
elalszik, és amikor felébred, ott vannak a testén Krisztus sebei.
Számomra a Passió című filmben, mely hűen visszaadja Krisztus
szenvedését, Máriának az alakja egy lelki stigmatizáltat formáz.
Ahogy követi Jézus szenvedését, és vele együtt végigszenvedi a
passiót, szinte átéli az Ő kínjait. A hétfájdalmú Szűzanya rózsafüzérje
vezet minket végig Máriával az ő lelki útján, mely a szenvedő
Krisztussal egyesít. Erdős Matyi bácsi, az esztergomi szeminárium
egykori spirituálisa mondta lelki forrásairól, hogy neki két pace-
maker-e van: Jézus szíve és Mária szíve. Romzsa Tódor vértanú
püspöknek a kórházi ágyán, a meggyilkolása előtti napon egy kést
akartak adni jóakarói, hogy védje meg magát. Ő felmutatta a
rózsafüzérét és ezt mondta: „Nekem erősebb fegyverem van!” És neki
volt igaza. Amikor Szent János Pál pápa a merénylete után, a fatimai
Szűzanya útmutatását követve, a világ püspökeivel együtt felajánlotta
a világot és Oroszországot a Szeplőtelen Szívnek, elkezdődött a
peresztrojka, majd összeomlott a szovjet birodalom, és a pápa Romzsa
Tódort 28 vértanútársával együtt Lembergben boldoggá avatta.
Egy csontrákos nővértől hallottam először arról, hogy a felajánlott
szenvedés az egyik legerősebb imádság. Nehezen hordozta a
keresztjét, és minden délelőttöt, vagy délutánt, estét és éjszakát más
valakiért, vagy ügyért ajánlott fel. A szenvedő Krisztus volt a szeme
előtt, az Ő szenvedésével akart egyesülni, és Vele együtt felajánlani
szenvedéseit az Atyának másokért. Alázattal mondta nekem, hogy
nem áll jót magáért, csak Isten erejéből képes kitartani, mint az a
kommunisták által bebörtönzött és megkínzott asszony, aki a cellája
ajtajára írta fel: „Ma még nem tagadlak meg, Uram, de holnap nem
tudom, hűséges tudok-e maradni.” És így maradt minden nap hűséges
a végsőkig.
Papnövendék voltam Rómában, amikor életem eddigi egyetlen hitbeli
elbizonytalanodása bekövetkezett. Körülbelül három hétig mintha
sötétben jártam volna, komoly hitbeli kétségek gyötörtek. Aztán egy
újszövetségi egzegézis órán a tanárnőnk az emmauszi tanítványok
történetét (Lk 24,13-35) elemezte, és ezt mondta: „Amikor a
tanítványok látták Jézust, akkor nem ismerték fel, amikor pedig
felismerték, onnantól kezdve nem látták, tehát Jézus végig a
hiányában volt jelen.” Ez a mondat segített nekem megérteni, hogy
Jézus, aki most az életemben a hiányában van jelen, mennyire fontos
nekem: mennyire gyámoltalan és elveszett vagyok nélküle, mennyire
fáj a hiánya. És visszataláltam a hitemhez, de ez a tapasztalat segített
jobban átéreznem a hinni vágyó, Isten hiányával küszködő emberek
szenvedését.
MEGTESTESÜLÉS Egy családos közösséggel együtt kirándulván
egy szép betlehemhez érkeztünk. Feltettem a kérdést a gyerekeknek:
Vajon miért egy kicsi csecsemőben érkezett hozzánk az Isten? Egy
ötéves-forma gyermek válaszolt: Azért, hogy meg ne ijedjünk Tőle!
Breznóbánya városának szélén egy időben szerzetesnővérek laktak.
Egy cigánytábor legszélső házikóját vették meg, és sorsközösségben
éltek velük. Éhbérért dolgoztak, utcát söpörtek, szemetet válogattak a
roma asszonyokkal együtt. A házuk ajtaja nyitva volt, jöttek-mentek a
szomszédok, a gyerekek. Templomba is egyre többen jártak velük,
befogadták a szívükbe őket. Amikor a kispapokkal a Tátra hegyeit
másztuk, délután bementünk hozzájuk. Nemegyszer mondták nekem
túrázó társaim: ez az egy óra a nővéreknél szebb volt, mint az egész
napi túra. Valamit meg lehetett sejteni a megtestesülés logikájából:
Isten eggyé lett közülünk!
Diakónusi szolgálatom idején egy szerzetes pappal együtt
foglalkoztunk a tábori cigánygyerekekkel, és kirándulni akartuk vinni
őket is, úgy, ahogy a falusi gyerekeket vittük. Csakhogy volt egy
bökkenő: csak egy szabad szombatunk volt. Így meg kellett győznünk
őket, hogy közös kiránduláson vegyenek részt a többiekkel. Ez nem
volt egyszerű, mert ők féltek a közös programoktól: „Nem akarunk
menni a magyarokkal! Ők nem akarnak játszani velünk, nem fogják
meg a kezünket.” Próbáltunk érvelni így is, úgy is, de csak nem álltak
kötélnek. Végül Antal atya bedobta a döntő érvet: „Nem mentek
kirándulni a magyarokkal? De hát én is magyar volnék! Velem se
jöttök?” Síri csend támadt. A csendet a tízéves Izsák törte meg: „Antal
atya nem magyar. Ugyanúgy cigány, mint magyar!” Aligha
fogalmazhatta volna meg valaki ennél ütősebben azt a teológiai
igazságot, hogy a pap „Krisztus személyében” van jelen és cselekszik,
és nem magát képviseli. De ahhoz, hogy ez ilyen evidens legyen, a
papnak valóban eszerint kellett élnie is.
Isten nagyon egyedi módon lépett be emberi világunkba. Mindig a
kasztrendszer legalján kötött ki. Hajléktalanul született, csecsemőként
menekült volt, a megvetett pogány Galilea kétkezi munkásaként
cseperedett fel. Tanulatlan vándortanítóként járta az országot,
köztörvényes bűnözőként ítélték el, a rabszolgák halálával halt meg.
Észrevesszük-e Őt a mi kis magyar kasztrendszerünk alján lévőkben?
Hiszen a budaiaknál a pestiek, a pestieknél a vidékiek, náluk pedig a
románok, ukránok, szlovákok, zsidók, majd a sor végén a cigányok és
a hajléktalanok vannak egyre lejjebbi kasztokban. És az értelmi
sérültekről, Down kórosokról még nem is esett szó. Őket nagyrészt
már születésük előtt szelektálják, így általában be sem kerülnek a
kasztrendszerbe… Nehéz alábecsülni azt a szenvedést, amit a lenézés,
a megvetés okoz az érintett személyek lelkében. Ezért is van olyan
nagy jelentősége annak, hogy Jézus maga kikkel került
sorsközösségbe és milyen különleges figyelemmel fordult az akkori
társadalom megvetett tagjai felé, erre hívva mindenkori követőit.
Cigány zarándoklat érkezett Rómába Keresztes Szilárd püspök úrral
az élén. Első útjuk a Szent Péter bazilikába vezetett. Nagy örömük és
meghatottságuk azonban csakhamar lelohadt, mert két embert nem
engedtek be a bazilikába rövid nadrágjuk és trikójuk miatt. Azok
elkeseredtek: „Eljöttünk a messzeségből a szent helyre, és nem
engednek be minket!” A helyzetet a püspök atya és egy papja oldották
meg: ruhát cseréltek ezekkel a férfiakkal, hiszen ők már sokszor
voltak a bazilikában, meg másnap úgyis ott lesznek ismét. Amikor
azonban kijővén a templomból a püspöki ingbe-öltönybe öltözött
cigányember meglátta a püspököt saját bermuda nadrágjában és
izomingében, elkezdett nevetni, majd egyszer csak elkomolyodott és
így szólt: „Püspök úr, most értettem meg, mit tett velünk az Isten,
amikor emberré lett”. Hát levetette dicsőséges ruháját és felvette a mi
szegényes emberi gúnyánkat, hogy mi bemehessünk a szent helyre!”
Hajléktalan testvérek karácsonyoztak Teréz anya nővéreinél. Szenteste
megvan a lehetőség, hogy mindenki bent aludjon a nővérek
ebédlőjében és szabad helyiségeiben. Sokan voltak azon a
karácsonyon, és néhány asszonynak nem jutott hely. Nálunk szálltak
meg a plébánián a hittanteremben. Éjszaka betörtek oda és elvitték
egyiküktől a kis táskáját irataival, mobiljával és összes pénzével
együtt. Amikor Erzsi reggel felébredt, és észrevette, hogy ellopták az
értékeit, békés maradt. A többiek nem értették a dolgot, hát nem
rettenetes, hogy a szegény embert még az ág is húzza, pont vele kellett
ez szenteste megtörténjen? Erzsi mosolyogva nézett ránk: „Hát nem
Karácsony van? Jézus megszületett! És én egy ilyen kis hülyeség
miatt izgassam fel magamat?”
JÉZUS ÁLDOZATA Böjte Csaba testvér egyik házába egy kislány
érkezett, aki fél szemére vak volt. Részeges apukája ütötte ki egy
ostorral az egyik szemét. Sok idő telt el, amíg hazaengedhették
vakációra a gyermeket. Amikor visszaérkezett, kiderült, hogy eladta új
ruháját, hogy édesapjának születésnapi ajándékot tudjon vásárolni. A
nevelők meglepődött kérdésére azt válaszolta, hogy ez azért volt
fontos, mert ő nagyon szereti az apukáját, aki nagy áldozatot hozott
érte kiskorában, amikor égési sebekkel kórházba került. Senkit sem
engedtek be hozzá az intenzív osztályra, és fájdalmával, rémületével
teljesen egyedül maradt egészen addig, amíg a szomszédos ágyon
megjelent egy új sérült: az édesapja. Az apuka ugyanis – átérezvén
gyermeke elhagyatottságának nyomorúságát – beledugta kezét egy
fazéknyi zubogó, forró vízbe, és máris bebocsátást nyert az intenzív
osztályra… Isten úgy váltott meg minket, hogy Krisztus kínhalálában
beledugta kezét bűnös világunk forró vizébe, hogy Vele közösségre
találva megmeneküljünk bűneink következményeitől. Ezért mondhatja
Szent Pál a galatáknak: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett
engem, és az életét adta értem.” A rómaiaknak pedig ezt írta:
„Krisztus meghalt értünk, bűnösökért… amikor még Isten ellenségei
voltunk.” (v. ö. Gal 2, 20; Róm 5,8-10) Ez az ellenségszeretet az a
tökéletesség, amire Krisztus hív a Hegyi Beszédben (Mt 5,43-48). Ez
a nem perfekcionizmust jelent, hanem Isten végsőkig elmenő
szeretetére való meghívást, melyet minél inkább elfogadunk, annál
tisztább ablakká válhatunk, hogy Isten jósága rajtunk keresztül
másokra ráragyoghasson.
Rómában, a császárfórumok táján történt, hogy két lovas rendőr
nekiszorított a mélység fölötti korlátnak néhány koldusgyereket. A
gyerekek – az otthoni verésektől tartva – minden nap a turistáktól
zsákmányolt pénzzel, iratokkal tértek haza a római „töviskoszorú”, az
elkerülő autópálya mentén fekvő barakkvárosaikba. A rendőrök
nyilván tehetetlenségükben vetemedhettek arra, hogy a lovakkal
próbálták terelni a gyerekeket, de majdnem tragédia lett a dolog vége,
mert az egyik kisgyerek úgy megriadt a lótól, hogy átlépett a
kerítésen. Én rákiáltottam a rendőrre, mire ő rám emelte a lovát.
Ahogy a nagy állat patái fölém magasodtak, én egy szempillantás alatt
belülről átéltem, hogy ezt tette Jézus értem: odaállt közém és a sátán
közé, hagyva, hogy az eltapossa, és így az élete árán mentett meg
engem. A ló persze nem taposott le, de ez a teológiai élményem
megmaradt: „az Ő sebei által nyertünk gyógyulást”.
Kedves középiskolai hittanárom, Jelenits István atya – aki a piaristák
akkori magyarországi tartományfőnöke is volt - a szocialista diktatúra
idején beszélt nekünk arról, hogy kérdőre vonták a hatóságok:
„Hogyan tehetik ki a piaristák minden iskolai osztály falára a
keresztet, egy brutálisan megkínzott és kivégzett ártatlannak a
képmását a tanuló fiatalság elé. Ha minden nap, órákon át ezt látják,
pszichológiai károkat szenvedhetnek.” Ő így válaszolt nekik: „Inkább
nézzenek a diákok egy szenvedő igazat, mint mosolygó
gyilkosokat…” – utalva a többi iskolában a falra kitett Marx, Engels
és Lenin képekre. Igen, a mi hitünk jele nem egy szmájli, nem is a jól-
lét, vagy a teljesség valamilyen szimbóluma, hanem az önfeláldozó
szeretet legmegrendítőbb történelmi emlék-képe.
Rómában hallottam először Israele Zolli, római főrabbi történetét, aki
1945 tavaszán, miután véget ért a zsidók üldöztetése,
megkeresztelkedett és felvette a pápa tiszteletére az Eugenio nevet.
Zolli gyerekkorában látta egy keresztény iskolatársának a falán a
feszületet és azóta foglalkoztatta annak az igaz embernek a sorsa,
akinek így kellett meghalnia. Bibliatudósként sokat elmélkedett Izajás
próféta szenvedő szolgájának történetén, akit kiszakítottak az élők
földjéből, és mégis meglátta utódait és beteljesült az élete. Népének
nyomorúságának láttán megerősödött benne a felismerés, Isten nem
hagyta el őket, velük van a megfeszített Jézusban most is. Amikor a
zsinagógában Jóm Kippúr ünnepén megjelent neki Jézus, családjával
együtt megkeresztelkedett és katolikus lett. Én Rómában fel is
kerestem az idős Pater Dezza-t, aki megkeresztelte. Zolli azt írta
magáról: „Lelki utamon haladva egyszer csak azt vettem észre, hogy
már egy másik ország határmezsgyéjén járok”. Krisztus keresztje
vezette el őt az Egyházba.
A FŐPARANCS Kis cigányfaluban hittanórát tartott a plébános. Az
utolsó ítélet volt a téma: Jézus előre megmondja nekünk, hogy életünk
záróvizsgáján Isten iránti viszont-szeretetünkről fogunk számot adni:
„Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek.” Pár nap
múlva épp ezen a falun keresztül vitt az atyának az útja. Az egyik
cigánygyerek stoppolni próbált, de hiába integetett, a plébános nem
vette észre. A következő hittanórán jelentkezik a gyerek és így szól:
„Figyelj, te pap! Csütörtökön otthagytad az úton az Istent…”
Az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37) volt a vasárnapi evangélium.
Egy temesvári paptestvér készülődvén a prédikációjára imájában kérte
az Urat, hogy úgy át tudja élni és átadni a példabeszéd üzenetét, hogy
valóban életté válhasson a hívekben. Kedden Aradra vitt az útja, és
olyan erővel karambolozott, hogy kocsijával együtt kirepült a
domboldalra, és a roncsba beszorulva várta, hogy mikor robban föl.
Közben eszméleténél volt, rálátott az útra, ahol egy fél órán át ment a
forgalom, de senki sem állt meg, hogy segítsen rajta. Végül megállt
egy autó, és egy román szabadkeresztény prédikátor, aki ortodox pópa
volt korábban kiszállt, hívta a mentőket, és segítettek rajta. Még a
kórházba is bejött meglátogatni, és a gyülekezetével együtt
imádkoztak a gyógyulásáért. A kórházban meglátogatták barátai is, és
amikor hallották a történetet, így szóltak: „Te voltál abban a roncs
piros kocsiban ott az aradi úton? Láttuk a kocsit mi is. Ha tudtuk
volna, hogy te vagy benne!...” Prédikálni ugyan nem tudott az
evangéliumról vasárnap, de az Úr meghallgatta a kérését és segített
átélni a lényeget, így már később át is tudta adni másoknak.
A szeretet nagy lehetőség, Isten négy betűje a MOST, az ördögé a
MAJD. Teréz anya mondta: „Yesterday is history, tomorrow is
mystery, today is a gift: a tegnap már elmúlt, a holnap még rejtély, a
mai nap ajándék.” Mint az anyák napi plakát, melyen sírhalom van
sok virággal – és a felirata: „Virágot még életében vigyél neki!” Vagy
mint a Schindler lista c. film főszereplője, aki sírva fakad, amikor
kiderül, hogy a pénzéből hány életet menthetett volna még meg. A
környezetemben ki miből tapasztalja, hogy szeretem? Mire szánom az
időmet, a szívemet, a pénzemet? A házasság mindennapjaiban váltja
aprópénzre szeretet-esküjét a férj és a feleség is. Ahogy az eskető
papja mondta egy barátomnak: „Ugye annak idején a csillagokat
lehoztad volna az égről a kedvesednek – most csak a kukát kellene
levinned az emeletről az ő kedvéért.”
Egy professzornak sürgős útja volt egy folyón keresztül, ahol az áradó
víz elvitte a hidat. Már apadt a folyó, és egy révész vállalkozott, hogy
csónakkal átviszi. Útközben a tanárember szokása szerint érdekes
témákat fejtett ki a habokkal küzdő evezősnek. Az egyszer csak
bevonta az evezőket és így szólt: „Professzor úr, tud-e úszni? Mert ha
nem, akkor félő, hogy az összes többi dolgokat hiába tudja ilyen jól,
merthogy süllyed a csónak.” A halálon átlépve semmi mást nem
vihetünk magunkkal, mint a szeretetet, ami földi életünk folyamán a
szívünkben megszületett. És az Élet kapujában Istennel, a Szeretettel
találkozva csak úgy ismerjük fel majd Őt, ha addigra életté vált
bennünk a szeretet. Karambol történt. Kiszálltak a sofőrök, és a
kárvallott trágár módon ordítozni kezdett azzal, aki beléjött. A
helyszínre érkező rendőr nézi és hallgatja őket, elkéri az iratokat, majd
letartóztatja a kárvallottat. A rendőrállomáson sűrű bocsánatkérések
között engedik el, mert ellenőrizték a kocsi papírjainak hitelességét:
„Bocsásson meg, uram, a kocsiján lévő hal jelzés azt jelezte, hogy a
tulajdonos keresztény. Így azt gondoltuk, hogy ez egy lopott autó. -
Az evangélium élet, vagy elmélet?
Jézus az utolsó vacsorán meghívja apostolait, hogy úgy szeressenek,
ahogyan Ő szeret: agapéval, önzetlenül szolgálva, életét szétosztva
barátainak. Péter apostol első akar lenni ebben is, biztosítja a Mestert,
hogy életét adja érte. Még ha mindenki más megrendül hitében, ő
akkor is hűséges marad. Aztán megbukik a megmérettetéskor, és
Jézus a Genezáreti tónál lelkipásztori pályaalkalmassági pótvizsgára
hívja. (Jn 21) Kétszer kérdez rá önfeláldozó szeretetére az agapé szót
használva, és miután Péter mindkétszer filiával válaszolja, hogy ő
csak azzal a törékeny emberi szeretettel szereti, amire képes, akkor
harmadjára már Jézus is csak ezt kérdezi meg. És Péter elszomorodik.
De a Mester folytatja, és biztosítja arról, hogy fog ő még életét odaadó
agapéval szeretni, de azt már nem a maga erejéből, hanem Annak
erejéből, aki őt felövezi erre. Azt mondják, Kolumbusz nagy tette nem
az volt, hogy nekivágott az óceánnak, hogy felfedezze az ismeretlen
földrészt, hanem az, hogy nem fordult vissza, amikor elfogyott az
élelem fele, mert akkor tették rá az életüket erre a kalandra. - Mi az,
amiért én élek? És mi akadályoz abban, hogy valóban érte éljek?
ÖNELAJÁNDÉKOZÁS Nem mindegy, hogy hogyan tekintek a
világ anyagi, szellemi és lelki javaira. Megszerezni akarom őket, rájuk
téve a kezemet, hogy az enyémek legyenek, vagy pedig csuklómat
megfordítva isteni ajándékként fogadom el, hiszen azért vannak, hogy
boldogítsanak engem és rajtam keresztül másokat, akiknek nyitott
tenyérrel továbbadom. The twist of the wrist changes the universe: a
csukló megfordulásával egy világ változik meg bennem. Isten
önmagát elajándékozó szeretet: a teremtésben létéből létet ad nekünk,
a megtestesülésben saját magát teszi bele az ember történetébe, a
megváltásban Fiában életét adja értünk melyet az eukarisztiával fejez
ki: egyétek meg a testemet. És ugyanez történik, amikor a Lelkét
kiteszi értünk a Lélek-áradással induló Egyház történetében. Isten nem
valamit ad nekünk, hanem önmagát adja. Adhatunk-e Neki kevesebbet
viszonzásul? Az Ő képmásaként mi is meg vagyunk híva, hogy
ajándékba kapott életünket, önmagunkat elajándékozzuk, vagyis Jézus
eukarisztikus életét éljük. Csak az lesz igazán a miénk, amit
elajándékoztunk magunkból. Ez az életszentség, az emberség ára. Ha
azt mondom, nem akarok szent lenni, akkor azt mondom Atyámnak, a
szent Istennek, hogy nem akarok Rád hasonlítani. Isten főparancsa a
szeretet, a szeretethimnusz (1 Kor 13) egy tükör, mely Jézus
vonásainak tükrében enged rálátni valóságunkra.
Egy fiatalember nagy örömhírrel keresett meg: „Péter atya,
megtaláltam az utat Istenhez! Beleszerettem egy lányba, és életemben
először képes voltam valakit igazán, szívből, önmagáért szeretni. Ez
nem könnyű nekem, mert otthon minden körülöttem forgott. Most
tudtam először túllépni önmagamon, és megnyílt a szívem Isten
szeretetére is.” Isten csodálatos módon rugdossa ki az embert
önmagából, hogy szeretni tudjon: férfinak és nőnek alkotta, hogy ne
legyen elég önmagának, hogy az életét is csak valaki mással
együttműködve tudja továbbadni. Az emberlét privilégiuma és
méltósága az is, hogy életre szólóan tudunk szeretni, véglegesen oda
tudjuk magunkat ajándékozni valakinek. Ezzel az embert arra készíti
fel Teremtője, hogy Feléje, a végső Másik felé meg tudjon nyílni, és
beteljesedhessen hivatása: az Istennel való végleges szeretetközösség.
Ennek prófétai jele lehet a Jézus mintájára megélt cölibátus (amelyről
dönteni csak akkor reális, ha már megérintette a reá készülőnek szívét,
hogy az ő számára is milyen szép lenne a házasság). A cölibátus
prófétai üzenete, hogy Isten minden emberi képmását arra teremtette,
hogy ezt mondja neki: „Te vagy az én egyetlenem, magaménak
választottalak örökre.”(1. és 2. melléklet) Mindegy hova megy az
ember nászútra, de nem mindegy, hogy kivel. A teremtő Isten azzal,
hogy megfogantunk, megkérte a kezünket - nekünk kell kimondani az
életünkkel a boldogító igent. A halál pedig nemcsak gyász, hanem
elsősorban nász.
ISTEN-SZERELEM Isten egy szép júliusi napon meghívott
szolgálatába, és én elmentem papnak. Otthagytam az egyetem fizikus
szakát másodév végeztével, és elkezdtem a szemináriumi képzést
Esztergomban. Volt egy egyetemi évfolyamtársam, akinek csak nem
fért a fejébe, hogy mit csinál ez a Péter, és eljött Esztergomba, hogy
jobb észre térítsen engem: „Nem tudod te, mit csinálsz az életeddel!
Nem lesz se feleséged, sem családod, és különben is méltatlan az
emberhez, hogy megalázza magát: letérdeljen, leboruljon az Isten
előtt, kapituláljon az erősebb előtt.” Én erre azt találtam mondani,
hogy én pont a legnagyobb, a legbensőségesebb szeretetre, az Isten-
szerelemre szeretném rátenni az életemet, és nem a hatalom kényszerít
térdre, hanem a személyes szeretet hatalma előtt borulok le, aki életet
adott nekem, életét adta értem és belülről élteti az életemet. Az én
családom az Atya, a Fiú és a Szentlélek, aki magába ölel minden
embert. Azt látom, úgy tudok jobban szeretni, hogyha válaszolok erre
a hívásra. Hans Urs von Balthasar írja, hogy hinni csak a szeretetnek
lehet és nem is érdemes semmi másnak. Szent Ferenc pedig így
fogalmaz: „Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók
nyugalmával haladnánk át a világon.”
Amikor Rómába kerültem tanulmányaim folytatására, sokat utaztam
autóstoppal – általában benzinkúttól benzinkútig – bekérezkedvén
mások autójába. Ahogy elkezdtem beszélgetni a sofőrrel, hamar
kiderült, hogy katolikus papnövendék vagyok, és az első kérdés
általában így hangzott: „És a cölibátus?” Én ilyenkor – néhány
beszélgetés tapasztalataiból okulva – visszakérdeztem: „Ismeri Ön
Jézus Krisztust?” Az volt az érzésem, hogy ha olyannak magyarázom
a cölibátust, aki nem ismeri Jézust, az olyan, mintha a színvaknak
magyaráznám a Csontváry festményeket. Ugyanis senki más nem lett
értem szeretetből emberré, hogy az életét adja értem. Övé vagyok,
lefoglal engem magának, mert szeret, és önmagam odaadására hív. Ez
lett aztán a papi mottóm: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten
szeret minket, és hittünk benne.” (1 Jn 4,16) Ahogy az evangéliumban
Zakeus, Máté, Mária Magdolna és még sokan mások: Jézus szeretetét
megtapasztalva szegődtem a nyomába.
KÜLDETÉS A papnövelde évnyitó szentmiséjén ott feszítettek az
első éves kispapok az első sorban. A püspök – ismervén azt a
büszkeséget, ami ilyenkor eltölti sok frissen felvett növendék lelkét –
prédikációjában hálára és alázatra buzdította őket: „Azt gondolhatja
valaki, milyen nagy áldozat, hogy Isten Országáért odaadtam az
életemet, pedig az élet úgyis eltelik, akár papként, akár a világban
éljük le. De nekünk magunknak milyen nagy ajándék, ha ilyen szép
feladatban telhet az életünk! Kiválasztottságunk másokért van, nem
minket tüntet ki Isten vele.”
Egy ismerősöm dicsekedett azzal, hogy a szocialista diktatúra
évtizedei alatt végig járt templomba, de a munkahelyén senki se tudta
meg róla, hogy keresztény. - Az egyik papnövendék szépen
végignyaralta a hosszú vakációt, és ősszel, amikor megkérdeztük tőle,
hogy milyen lelkipásztori feladatokban vett részt, azt mondta, elég
lesz majd akkor, ha felszentelik papnak. – Egy katolikus teológus
kreatív teológiának nevezte tanításait, melyek jócskán eltértek az
Egyház tanításától, és fel sem merült benne, hogy papi esküjében az
Egyház tanításának átadására tett fogadalmat. - Elgondolkodtatnak
ezek a dolgok. Ha egy kutya a vadászaton nem ugrik meg magától a
nyúl után, akkor az lehet, hogy nem is vadászkutya.
A BŰN KÖVETKEZMÉNYEI Egy ember állt a dobogókői kilátónál
a szépséges őszi tájat szemlélve. Hallani lehetett, ahogy tűnődött:
„Milyen gyönyörű ez a világ! Csak az a nyomorult ember ne lenne
benne…” Miért is engedi meg Isten, hogy az ember bűnt kövessen el?
Valóban, milyen is lenne a világunk, ha egyszerűen képtelenek
volnánk tudva és akarva rosszat cselekedni? De ez esetben vajon
tudnánk-e szeretni? A szeretethez szabadság kell, hiszen ha nincs
választásom, akkor már nem szeretetből tettem a jót. Isten nagyot
kockáztatott, amikor saját képmására szeretni képes lényt, embert
alkotott és „kiszolgáltatta őt saját döntése hatalmának” (Sir 15,14). A
bűn, az erkölcsi rossz választása valóban kárt tesz az emberben,
embertársaiban és környezetében.
Amikor papként kikerültem Kárpátaljára, a plébánián volt egy orosz
mosógép. Ki akartam mosni a ruháimat, de az orosz tudásom nem volt
elégséges ahhoz, hogy megértsem a gép használati utasítását.
Benyomtam hát a nagy piros gombot, és miután lejárt a program
kivettem a ruháimat – rongyokban. Valami ilyesmi történik velünk is,
amikor nem vesszük figyelembe Isten használati utasításait, amelyeket
a kőtáblákra és a szívünkbe írva kaptunk: amortizálódik az életünk és
másoké is általunk. És ezért nem Isten a felelős. Az Ő teremtő
szeretete olyan, mint a fehér fény, amely megtörik az emberi bűn és a
kereszt prizmáján és a megváltó szeretet, az irgalom színeiben halad
tovább. Ezért lesz Isten szeretetének nagy jele a kereszt nyomorúsága.
Az irgalom latinul így hangzik: miseri-cordia, vagyis: a nyomorulthoz
forduló szív. A házasságtörő asszony történetének zárójelenetét Szent
Ágoston így kommentálja: „Ketten maradtak ott: a nyomorúság és az
irgalom (misera et misericordia).
Gyerekkoromban sokat verekedtem az öcsémmel. Általában úgy
történt, hogy ő felbosszantott, én pedig ütöttem, és megindult a harc.
Egyszer nagyszüleimnél voltunk, és megindult közöttünk a konfliktus.
Az előszobába kerülve úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom: kellő
félhomály van, ott a nagy bakancs a lábamon – és jó nagyot rúgtam az
öcsém lábába. Teljesen váratlanul azonban a nagymamám kiáltott fel:
Petikém, miért rúgtál meg engem? Nem tudtam mit válaszolni –
inkább arra vágytam, hogy ott elsüllyedjen alattam a padló és én
eltűnhessek. Negyven év múltán is emlékszem erre, és teológussá
cseperedve eltűnődtem azon, hogy a bűnben valami ilyesmi történik:
belerúgok a másikba, felrúgom Isten törvényeit – és Istent magát is
eltalálom. A keresztre tekintve szinte hallhatom, amint Isten azt
mondja nekem: „Nem tudom, érthető-e: Fáj nekem a bűnöd!”
Egy kedves barátom, Laci atya magához fogadta Jóskát, aki teljesen
nyomorék volt. Laci etette, mosdatta és törődött vele. Jóska beszélni
tudott, de nehezen volt érthető a szava. El is hagyta magát, nem tett
sok erőfeszítést, és így nehezen ment a kommunikáció. Laci egy szép
napon azt találta mondani: Jóska, kérlek szépen, próbálj meg érthetően
beszélni, mert ha nem, akkor… - és a mondat így folytatódott: akkor is
elfogadlak, szeretlek és gondozlak, de nekem így nagyon nehéz. És
Jóska megtanult tisztán beszélni… Valahogy így hív minket is Isten a
kereszt szavával a megtérésre: szeretlek akkor is, ha rosszat teszel, de
nézd meg, mennyire fáj ez nekem. És féltelek téged, hogy végleg
elvágod magadat tőlem. Mert a pokol (amelynek létéről minden
evangéliumban Jézus sokszor és egyértelműen beszél) nem Istenről
szól, hanem rólunk, ha megátalkodottan semmibe vesszük minket
szólítgató, a keresztig elmenő irgalmas szeretetét. A tékozló fiú is
elfogadta apjának visszafogadó irgalmát, és nem azt a következtetést
vonta le belőle, hogy az éjjel összeszedheti a családi ékszert és
elmehet még egy körre…
BŰNBÁNAT Isten irgalmasságának ünnepe a gyónás, ahol a pap
tanújává válik testvérei megtérésének. Minden szentnek van múltja és
minden bűnösnek van jövője. Amit a legkevésbé akarsz meggyónni,
azt feltétlen gyónd meg! „Bűn az, aminek még a nyomát is sikerül
eltüntetned.” (Pilinszky) A mennyei Atya vágyik a kiengesztelődésre,
a harmonikus kapcsolatra veled. A liturgia kifejezi, és nem helyettesíti
az Istennel való kapcsolatot. Engedd meg Istennek, hogy alakítson, és
merj változni!
NE ÍTÉLKEZZETEK! Jézus nem volt politikailag korrekt(úrázott).
A jót jónak mondta, a rosszat rossznak akkor is, ha komoly támadások
érték emiatt. Ugyanakkor állandóan figyelmeztetett, hogy ne öntsük ki
a mosdóvízzel a gyereket, a személyek fölötti ítélkezést hagyjuk
Istenre, aki a szív mélyét is ismeri. (Ahogy Szent Ágoston fogalmaz:
„a dolognak ellensége vagyok, az embernek barátja”.) Bizony
„mennyi mosoly és ölelés fennakad a világ ág-bogán” (József Attila:
A téli éjszaka), mert gyakran megtörténik, hogy „táblára írva
nyakadba akasztom történeted” (Pilinszky János: Trónfosztás). Egy
alkalommal szíven ütött egy megjegyzés, amit egy kedves
munkatársam mondott nekem: „Péter atya, te gyanakvó lettél!” Be
kellett látnom, hogy bizony sokszor belefutottam abba, hogy
meggondolatlan ítéletet fogalmaztam meg embertársaimról másoktól
származó információk alapján, pedig a gödényt a pelikántól semmi
más nem különbözteti meg, csak annyi, hogy a gödénynek rossz a
sajtója…
Egy körlettársam a hadseregben korábban gyilkosságért ült. Amikor
ital hatása alatt volt, bizony tartottunk tőle, de egyébként sokszor
megtapasztalhattuk segítőkészségét. Egy alkalommal nagyon kiakadt
egy társunk perverz viselkedése miatt. Ketten voltunk őrségben, ő
csak ült némán órák hosszán át. Aztán váratlanul megszólalt: „Mi
titeket, keresztényeket ki szoktunk csúfolni, de egyébként tudjuk,
hogy nektek van igazatok. Mert én ugyan sokat jártam az utcanőkhöz,
de ha egy lányt igazán szeretek, akkor tisztelem őt.” Elcsodálkoztam
ezen. A sok bűn, amit az ember elkövet, valóban amortizálja az életét,
de a lelke legbensőjében, a lelkiismeretében nem szűnik meg a tiszta
hang, amely a jó felé mutat. Isten nem teremt selejtet, mindig tud újat
kezdeni velünk. Minden szentnek van múltja és minden bűnösnek van
jövője.
Nyuszikának nagy szüksége volna egy jó fűnyíróra, mert vendégeket
vár, és tudja, hogy süninek van. Elindul hát hozzá, de útközben eszébe
jut: mi van, ha süni nem adja oda. Ahogy befészkelte magát a fejébe
ez a gondolat, nem hagyott neki békét, és egyre nyugtalanabb lett: de
miért nem adja oda, hiszen neki ez semmibe sem kerül,… és hogy
lehet ilyen önzőnek lenni,… semmibe venni a másik szorult
helyzetét… Odaérve az ajtajához, a felpaprikázott nyuszi odavágja a
kedvesen ajtót nyitó süninek: „Tudod mit, te önző dög, rohadj meg a
fűnyíróddal együtt!” Legnagyobb ellenségünk a saját fantáziánk lehet
– mondogatta kedves lelki atyám.
Repülőre szállt a turista, és vett magának egy csomag ropit. Telt-múlt
az idő, és egyszer csak zacskózörgésre lett figyelmes. A mellette ülő
utas markolt bele a csomag ropiba, ami kettejük között volt az ülésen.
„Hogy lehet valaki ilyen pimasz?” – gondolta magában és
szomszédjára haragos pillantást vetve szedett a ropiból. De nem telt
bele pár perc, és az utastárs ismét belenyúlt a csomagba. „Ez már
mindennek a teteje!” – mormolta összeszorított szájjal, és belevágta a
ropis csomagot a táskájába. A szomszédja kedvesen, elnézően
mosolygott. „Micsoda emberek vannak!” – háborgott a turista.
Amikor hazaért és kinyitotta a táskát, elállt a lélegzete: a bontott
mellett egy bontatlan csomag ropit talált ott. Ő tehát az utastársa
ropiját tulajdonította el, az pedig szó nélkül kedvesen tűrte ezt a
húzását és dühöngését. „Légy óvatos, az öntudat pedálján a sátán
tapos!” – írja Lénárd Ödön egyik versében. Jézus nem véletlenül hívja
fel a figyelmünket a szemünkben lévő gerendára. Tudja, hogy sokszor
épp azt kritizáljuk a másikban, ami nekünk magunknak is
hiányosságunk. A hiba sokszor az ön készülékében van.
Legyünk hát közömbösek azzal a rosszal szemben, amit a másik
ember tetteiben tapasztalunk? Ez biztos nem jó: ellenszélben lehet
hajózni, de szélcsendben nem. És „vétkesek közt cinkos, aki néma”
(Babits Mihály: Jónás könyve). Csak hát nem mindegy, hogy hányást
teszek-e a másik szemére, vagy pedig tudatában vagyok annak, hogy
„ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja” (Illyés Gyula:
Bartók). Ha megtapasztalja embertársam, hogy én örülök a sok
értéknek, ami az életében van, de fáj nekem a rossz, meg pontosan
tudom, hogy én magam is „silány és esendő ember vagyok” (Szent
Ferenc), akkor esély lehet arra, hogy elgondolkodik a változtatáson. A
demarkációs vonal a jó és a rossz között minden ember szívén
keresztülhúzódik.
Hittantáborunk a vége felé közeledett, és érezhető volt közöttünk sok
feszültség, mert kamasz fiatalként sokszor közvetlen és nyers módon
kommunikáltunk egymással, és meg is bántottuk egymást. Pedig hát
tudtuk, hogy érzékeny kérdéseket érintünk, és üvegházban bizony nem
jó kövekkel dobálózni, mert hamar megváltozik a klíma… Akkor jött
valaki részéről az ötlet, hogy aki szívesen veszi, hogy a többiek
szeretettel jót és rosszat fogalmazzanak meg a viselkedéséről, az
tegyen ki egy borítékot a nevével az asztalra, amibe mindenki tehet
levelet. Aztán egy nap múlva megkapta ki-ki a borítékját, és akivel
akart, elmehetett ’Emmauszba’, vagyis egy séta keretében – a
feltámadt Jézus jelenlétében – megkérdezhette, hogy mit miért írt
neki. A hatás igen erős volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat
segíthet nekem a társaim kedvesen megfogalmazott dicsérete és
kritikája. Rászorulunk a correctio fraternára, a valóban testvéri
figyelmeztetésre.
A MÁSIK EMBER BŰNE Évtizedekig, élethosszig tudja rongálni
életünket a harag azokkal szemben, akik beletapostak az életünkbe.
Krisztus kínszenvedésének és megváltásának erejében Isten képessé
akar tenni arra a döntésre, hogy az ellenünk vétőknek ne a kárát,
hanem a javát, megtérését akarjuk. A gyógyulás és a megbocsátás
folyamán azonban sokszor komoly önismereti munkára, pszichológiai,
akár orvosi és lelki segítségre, imádságos útra van szükségünk, hogy
valóban kiengesztelődhessünk és gyógyulhassunk Istennel,
önmagunkkal és a nekünk ártó emberekkel való kapcsolatunkban.
Simone Pacot: A mélységek evangelizációja c. könyv például nagy
segítségünkre lehet abban, hogy elszánjuk magunkat erre a
folyamatra. Olyan személyiségek beszámolója is sokat segíthet, akik
nagyon nehéz sérülések túlélői. Nemsokára meg fognak jelenni
magyarul is egy ruandai népirtás-túlélőnek (Immaculée Ilibagiza) és
két szexuális visszaélések áldozatának (Dawn Eden Goldstein és a
nápolyi Mária) megrázó erejű tanúságtételei Isten gyógyító
szeretetéről.
A GONOSZ: Szent Pál figyelmezteti az efezusiakat, hogy a jóért a
rosszal szemben szellemi küzdelmet kell vívni, mégpedig nem a test
és a vér (még kevésbé a testvér) ellen, hanem a sötétség erői és
fejedelmei ellen (v. ö. Ef 6,12). Életem meghatározó élményei közé
tartoznak az ördögűzések, amelyeken részt vettem, mert ott aztán
kilóg a lóláb. A gonosznak már-már sikerült a mai felvilágosult
emberrel elhitetnie, hogy ő nincs, nem kell vele számolni. Valójában
azonban, úgy, ahogy le van írva az evangéliumokban, a sátán, az
ördög, a démonok agyafúrt, operatív, cselekvő szellemi lények, bukott
angyalok. Aki az ördög, a pokol létét tagadja, az Jézust hazugnak
tünteti fel. Olvassuk csak végig bármelyik evangéliumot, és húzzuk
alá, ahol Jézus a sátánról, a pokolról beszél. Megrendítő, hogy milyen
sokszor és milyen határozottan teszi. És az is világos, hogy a
kereszten győztes Krisztus nem a rómaiakat győzte le, és nem
politikai elnyomástól szabadította meg népét, hanem a sátánt győzte
le, és bűneink szolgaságából és az örök haláltól váltott meg minket, ha
elfogadjuk Őt megváltónknak. Ő ezt a harcot kínszenvedésével és
halálával vívta meg. Minket is figyelmeztet, hogy ha őt követjük,
bizony vérnyomokat követünk. Nem vívhatjuk gyűlölettel és
erőszakkal azt a harcot, amelyben a Mester passiójával küzd értünk. A
gonoszt hazai pályán nem lehet legyőzni, mert ha az ő fegyverzetébe
öltözünk, minket is megnyert magának. Azt pedig, hogy a hitünk
tengerjáró-, és nem sétahajó, a szélcsendes öbölben nem lehet
megérezni, csak a nyílt tengeri viharokban.
De hogy van az, hogy az Egyházban, Jézusnak az Ő Lelke által
vezetett népében is olyan sok visszásságot tapasztalunk? A gonosz
bizony legszívesebben stratégiai ponton támad, legszívesebben
Krisztus közösségében okoz zavart. Az Egyház hajója is a mai világ
viharos tengerén hánykolódik, meg kell küzdenie ugyanazokkal a
szelekkel, mint bármely más közösségnek. A fedélzetén kapaszkodva
hányni szabad, kiszállni nem tanácsos. Ahogy egy püspökké lett
kedves paptársunk mondta volt: „egyházi konfliktusainkhoz három
dolog kell: hit, humor és gyomor”.
Amióta saját szememmel láttam az ördögűzésekben lezajló küzdelmet,
egészen másként viszonyulok a kísértésekhez. Valójában vigasztaló
tény a sátán léte, hiszen kiderül, hogy nem az ember a rossznak a
forrása, ő csak enged a gonosz kísértésének, amikor visszaél a jóra
kapott szabadságával és elköveti a bűnt. Általában így működik az
ördög: a bűnre kísért, ahogy a paradicsomi őstörténet a bűnbeesés
sémáját leírja. Nem apró örömöket akar nekünk szerezni azzal, hogy
könnyítsünk Isten parancsainak védőrácsán, hanem azokat
börtönrácsnak feltüntetve emancipációra biztat, hogy szakítsunk
Istennel. Amikor aztán megtapasztaljuk, hogy bűneink amortizálták az
életünket, még azt is hazudja, hogy nincs visszaút: ezt Isten soha nem
bocsátja meg neked, ahogy te sem magadnak. A „hazugság atyja”
bizony „kezdettől fogva gyilkos” (Jn 8,44). Olyan ez, mint amikor egy
bakter – kárpátaljai szokás szerint, a lassan érkező vonatra várva –
áttessékelte kocsinkat a leeresztett félsorompón, majd felezett a
rendőrrel, aki meg lemeszelt minket a túloldalon, és bevasalta rajtunk
a törvényszegés büntetését. A gonosz nem mindig égbekiáltó
bűnökkel távolít el Istentől, van, hogy csak rossz szokások rabjává
szeretne tenni minket. De hát a sasnak mindegy, hogy lánccal kötik
meg, vagy selyemszállal, se így, se úgy nem tud felrepülni az egekbe,
és a föld foglya marad. Ezt a rabláncot szakítja el Jézus áldozata, ha
elfogadjuk, és Vele vívjuk meg szabadságharcunkat a
szenvedélyeinkkel. Ezért könyörög Szent Pál Krisztus nevében a
korintusiaknak és nekünk is: „Engesztelődjetek ki Istennel!” („ Kor
5,20)
FELTÁMADÁS: A telivér kommunizmus idején történt, hogy a
Szovjetunió egy ateizmus-konferenciáján háromnapnyi bizonyítgatás
után az utolsó előadás végén felállt egy parasztember és – húsvéti
időszak lévén – bekiáltotta a terembe: „Krisztus feltámadt!” „Valóban
feltámadt!” - zúgta a választ a konferenciázó közönség. Kell-e ennél
több és erősebb istenbizonyíték? Pedig van, mégpedig az, hogy
létezünk. Mert mi a nagyobb dolog: hogy Isten velünk újat tud
kezdeni a halálban, vagy az, hogy a semmiből létre tudott hozni a
fogantatásunkkor? Néhány évtizede egyikünk sem létezett. Egyáltalán
nem létezett!
A hadseregben a leszerelés napja rendkívüli nap volt. Ahogy a
leszerelő állomány civil ruhában az alakuló-téren végigvonult,
sóvárogva nézték őket a visszamaradók. Bár a dandárparancsnok
betiltotta, mégis zengett a kaszárnya az IRMA (Itt Rohadok Meg,
Anyám!) és VILMA (Végre Itt a Leszerelés, Megyek Anyám!)
kiáltásoktól. Az jutott eszembe, hogy a halált is ilyen kétféle módon
lehet fogadni: vagy ez a vég, vagy pedig ez a kezdet. „Születünk
születni, meghalunk meghalni, születünk meghalni, meghalunk
születni.” – írja Weöres Sándor. Szent Pál azt írja a filippieknek:
„Vágyom már arra, hogy Krisztussal legyek, mert ez sokkal jobb
mindennél.” (Fil 1,23) A mennyország: Isten maga, aki „örül neked
nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül neked ujjongó örömmel,
mintha ünnepet ülne.” (Szof 3,17) Örökre együtt akar velünk lenni, a
létünknek szerelmesen örvendezve, ahogy Bálint Lea írja: „A sarkon
van az örökkévalóság. Ott tűntünk el egymás szemének kapuján át”.
MENNYORSZÁG: Isten hazavár a mennyei Jeruzsálembe. Emberi
életünkben csodálatos értékekkel találkozunk, melyekben ígéret rejlik:
az igazság, szépség, jóság, a szeretet, az otthon nem csak néhány
évtizedre, hanem örök távlatra gyújtanak vágyat bennünk. Ha a
halállal mindez elenyészik, akkor az élet egy nagy átverés: Isten
elhúzta előttünk a mézesmadzagot, és becsapott. Egy gyerekkori
hittanos kirándulásunk jut eszembe, amikor lelki atyánkkal megálltunk
egy áruház kirakata előtt, és mindenki választhatott valamit. Egészen
belelkesedtünk, amikor megszólalt: „Gyerekek, mindenki választott
már? Mert ha igen, akkor mehetünk tovább.” Vagy a zuhanó repülőn
bemondja a hangosbemondó: „Kérem, őrizzék meg nyugalmukat, a
repülő lezuhan. Köszönjük, hogy a MALÉV-et választották.”
Az idős papa és mama megérkeznek a mennyországba. Ámulnak,
örvendeznek, allelujáznak. Egyszer csak megszólal a papa: „Te mama,
ha nem ettük volna azt a sok vacak müzlit, már régóta itt lennénk!”
Amit Isten a Teremtés könyvében mond, hogy minden jó, amit
alkotott, most nyeri el teljes értelmét. A feltámadás a teremtés
nyolcadik napja, beteljesedik az ember teremtése. Isten gyermekei,
örökösei vagyunk (Róm 8,15-17). De elfogadjuk-e az örökségünket?
Vagy úgy vagyunk, mint az a csóró fiatalember, aki levelet kapott egy
idős amerikai rokonától, és nem vette a fáradságot, hogy lefordíttassa
és elolvassa a levelet. Nem érdekelte, hogy mit üzen a nénikéje,
merthogy mindenki foglalkozzon a maga bajával. Amikor aztán nagy
szegénységben meghalt, a barátai felbontották a levelet, amiben
bírósági végzés volt: hatalmas vagyont örökölt volna a nagynéni
után…
Az idős jezsuita atya negyven év missziós szolgálat után a repülőn egy
popsztárral együtt landol New Yorkban. A celebet hatalmas tömeg
várja, énekelnek, csápolnak. Az atyát nem várja senki. Amikor a
rendházba megérkezik, beül a kápolnába és szomorúan mondja
Jézusnak: „Ez az énekes két hét után tér vissza és ilyen sok ember
megy elébe, mikor hazaér, én negyven évig szolgáltam Neked, de
senki sem vár haza.” Erre az Úr így válaszol: „Fiam, te még nem
érkeztél haza!”
Egy kedves fiatal papunk leukémiás lett. Csont és bőr volt már, a haja
is kihullott, amikor a kórházban meglátogattam. Mellette ült az
édesanyja. Ahogy beléptem, azt mondta: a fiam meg fog gyógyulni,
mert olyan sokan imádkozunk érte! Ő erre szelíden csak annyit
mondott: „Anyukám, lehet, hogy a jó Isten valami sokkal nagyobb
dolgot készít nekem, átölel engem a szeretetével. Én fogok majd érted
imádkozni, mert az idő, amíg találkozunk, az neked hosszabb lesz,
mint nekem.” Aztán felvette a szentségeket, és másnap meghalt.
Római kollégiumunkban volt egy német kispap, aki szívátültetésen
esett keresztül, és a klinikai halálban megtapasztalta azt a
határélményt, a sötét folyosót, a Jézussal való találkozást, amiről
többen beszámolnak. Azt vettük észre, hogy a szorongó, bátortalan
ember most határozott és nyugodt, pedig megmondták az orvosok,
hogy nagyjából még öt év élettartamra számítson. Elvittem őt
beszélgetni egy idős atyához, aki lebénult és elvesztette az életkedvét.
Ő mesélte nekem később: „A szemébe néztem és megkérdeztem:
Stefan, nem félsz? Tudod, hogy nemsokára meg fogsz halni. Erre
felragyogott a szeme és azt mondta: Feltámadok! Isten új szívet, új
testet ad nekem! Erre én is azt mondtam magamnak: Hát én is
feltámadok! Ez a vacak, béna kezem-lábam helyett Isten új kezet és
lábat ad nekem.” És utána már nagy békével élte le élete utolsó három
hónapját. Stefan pedig még húsz évet élt, megírta a doktorátusát a
Szentháromságból, majd monsignor lett a Vatikánban.
Top Related