Mai példák, anekdoták és hasonlatok Isten Igéjéhez

2019

A CSEND

CSODÁLKOZNI

A TEREMTŐ

CAPAX DEI

EGYÜTTMŰKÖDNI

MIT KÉRSZ?

SZERET-E AZ ISTEN?

A SZENVEDÉS ÉRTELME

MEGTESTESÜLÉS

JÉZUS ÁLDOZATA

ÖNELAJÁNDÉKOZÁS

A FŐPARANCS

ISTENSZERELEM

BŰN

BŰNBÁNAT

NE ÍTÉLKEZZETEK!

A GONOSZ

FELTÁMADÁS

A CSEND: Lehet-e az élet folytonos zajában önmagunkkal találkozni,

magunkat Isten szemével látni? Amíg a tavat hullámok fodrozzák,

addig sem magamat, sem a nagy hegyeket nem lehet tisztán látni

benne. Amint elül a szél, a tó tükre kisimul, és nagy csend támad,

akkor kezdem látni önmagamat és a mindenséget. Isten Szavát is csak

így lehet meghallani. Egyetlen szót szólott az Isten: ez az Ő egyszülött

Fia volt. Ezt a Szót, Jézust, az Igét a léleknek csöndben kell

meghallania. (Keresztes Szent János)

CSODÁLKOZNI Szent Ferenc elbűvölten áll a teremtett világ, az

élőlények előtt. Milyen gyönyörű lehet az a valaki, akinek az alkotása

ilyen szép. Szegény sorsú gyerekekkel kirándultunk a hegyekben, és

meglepődtünk, hogy milyen kirobbanó örömmel szaladgáltak a fák

között, a patak partján, a réten. Ritkán jutottak ők erdőbe, és

szemlátomást el voltak ragadtatva a látványtól. Egy másik kis csoport

gyermek-szentségimádáson vett részt. Áhítattal térdeltek Jézus előtt,

egyszerű szavaikkal megszólítva Őt.

Boldog Marie-Eugen atya írja, hogy a kisgyermekek csodálkozó

tekintete hasonlít a nagy szemlélődő szentek tekintetéhez. Ott van

benne a vágy: „Látni akarom Istent!” Erre épül a „Jöjj kövess engem”

hitoktatási út, mely a kisgyermekek meglévő Isten-kapcsolatára épít.

Isten gyönyörű! A világ szépségére rácsodálkozva Isten szépségéig

juthatunk el: milyen gyönyörű lehet az, aki ilyen csodálatos világot

alkotott!

A TEREMTŐ Pázmány Péter írja, hogy képzeljük el magunkat egy

sivatagban, ahol egy gyönyörű kastélyra bukkanunk, amelyben

feldíszített étterem, benne terített asztalok és azokon illatozó virágok

és párolgó étkek vannak. Erre azt mondja valaki az úti társaságban,

hogy ez a kastély csak úgy véletlenül keletkezett, ahogy a szél, az eső,

a hideg és a meleg megformálta. Mit gondolnánk erről az emberről?

Azt hogy normális? Aligha. Hát így vagyunk mi azokkal, akik erről a

gyönyörű világról állítják azt, hogy csak úgy lett a semmiből, nincs

gazdája, aki kigondolta, létrehozta volna. Ha viszont van Alkotója,

akkor mi vendégek vagyunk benne, nem házigazdák.

Életem kopernikuszi fordulata a felismerés, hogy nem én vagyok az

életem központjában, hanem a teremtő Isten – nem a nap forog a föld

körül, hanem fordítva: Isten nem az egyik koordináta életem sok

fontos dolga között, hanem az Ő az Origó. Teremtményként

függésben vagyunk a Teremtő Istentől, egész létünk az Ő kezében

van. Kárpátalján szolgáltam 1998-ban a novemberi nagy árvíz idején.

Csapot, a határ-menti kisvárost is fenyegette a Tisza és a Latorca, és

az állam elrendelte a város kiürítését. Vagy ötven autóbusz várakozott,

hogy turnusokban elszállítsa az embereket, de alig valaki szállt föl

rájuk. „Nekünk mindegy, hogy megfulladunk, vagy pedig éhen

halunk.” – mondták az emberek, akiknek a kamrájában ott volt a

nyáron összegyűjtött ennivaló, amelyet elég nagy valószínűséggel

elloptak volna tőlük, ha kiteszik a lábukat a városból. Így vártuk,

ahogy emelkedett a vízszint, és már csak harminc centi hiányzott

ahhoz, hogy kiöntsön a folyó. Veszélyben voltunk, mert Csap egy

teknőben helyezkedik el a Tisza töltése és a vasúti töltés között, és ha

kiönt a folyó, tíz perc alatt elönti a várost. Éjszaka felhívtam az

átellenben fekvő magyarországi település, Záhony polgármesterét,

hogy számításaik szerint mennyi vizet várnak még. „Másfél métert.” –

hangzott a halálos ítélet. Akkor gondoltam csak bele abba, hogy én

tervezgethetem a betlehemes játékot, de itt alighanem nem lesz, aki

azt eljátssza, vagy megnézze, mert az egész egyházközség meg fog

fulladni. Életemben nem imádkoztam olyan odaadottan és

bizalommal, mint akkor éjszaka. Reggelre apadni kezdett a Tisza,

mert jóval följebb lökte át a gátat, ahol emberéletben nem tett sok kárt,

mi pedig megmenekültünk. Ekkor éltem át teljes mélységében azt a

valóságot, hogy teremtmények vagyunk, életünk teljes egészében

Isten kezében van, és ott jó helyen van.

CAPAX DEI Az ember az összes teremtmény közül az egyetlen, aki

képes az Istenre: van egy belső antennája, amellyel direktben fel tudja

venni a kapcsolatot a világmindenség Alkotójával. Számomra mindig

újra egy csoda, ahogy azt látom, hogy társadalmi helyzettől, értelmi

képességektől, tanultságtól függetlenül mindenkiben ott van ez a

nyitottság az isteni szeretet befogadására. De fontos, hogy engedjük,

hogy újra és újra feltörjön belőlünk a vágy édes Teremtőnk után:

„Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek. Terád szomjas a

lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje!” (62.

zsoltár)

Egy földműves apró sas fiókát talált az erdőben. A fészekből eshetett

ki, és törött szárnnyal nem tudott elrepülni. A jólelkű ember hazavitte

és betette a csirkék közé, hogy ott nevelkedjen egy tyúkanyó szárnyai

alatt. Telt-múlt az idő és megnőtt a sas, meggyógyult a szárnya, de jól

érezte magát a baromfiudvarban. Történt egyszer, hogy egy vadász

volt látogatóban a földművesnél, és megdöbbenéssel fedezte fel a sast

a tyúkok között. De hisz ez egy sas, akinek repülni kellene az égben,

nem pedig kapirgálnia! Fölemelte a kezére, és biztatta, hogy repüljön.

De a sas körülnézett, és visszarepült a megszokott otthonába, a

baromfiudvarba. Hiába vitte egyre magasabbra, mindig ugyanaz

történt, míg csak valami eszébe nem jutott a vadásznak. Fogta a sas

fejét, a ragyogó nappal szembe fordította, és ekkor, mintha áramütés

érte volna az állatot, megrázkódott, kitárta hatalmas szárnyait és

elindult a magas egek felé. Egyre nagyobb köröket rótt a levegőben,

míg aztán eltűnt a messzeségben. Embernek születtünk, képesek

vagyunk Istenre: isteni dolog embernek lenni.

A gimnázium harmadik évében táncórára kezdtünk járni. Elég

tehetségtelen táncosnak bizonyultam, és az első néhány óra azzal telt

el, hogy próbáltam megjegyezni a lépések sorendjét. Pár alkalom után

arra lettem figyelmes, hogy zene is szól, sőt harmóniában van ezekkel

a lépésekkel. Teológusként később ráébredtem, hogy a

természetfölötti valósággal is így vagyunk: a vallás többnyire Isten

törvényeként jelentkezik: az életnek van koreográfiája, amelyet ha

nem veszünk figyelembe, jelez a lelkiismeretünk, összezavarodnak a

dolgaink. De lassanként azt is felfedezhetjük, hogyan válik szebbé,

értékesebbé az életünk a természetfelettire hangolódva: van zenéje,

harmóniája a létünknek. A tánciskolában azonban még egy felfedezés

váratott magára: egyszer csak észrevettem, hogy van itt valaki, akivel

én táncolok. Addig is volt mindig táncpartnerem, de én el voltam

foglalva a lépésekkel és a zenével. Így van ez a hitünk esetében is: egy

adott pontján az életemnek személyesen találkozhatom Istennel, aki

addig is jelen volt, de most már elkapta tekintetem az Ő tekintetét:

Valaki van a vonal végén, a hit személyes kapcsolat! Az már csak hab

volt a tortán, amikor egy lány tapintatosan megjegyezte: a táncban úgy

szokott lenni, hogy a fiú vezeti a lányt és nem a lány a fiút. Igen, ez is

az Isten-kapcsolat lényegéhez tartozik: Ő vezet engem és nem

fordítva.

IMÁDSÁG Isten az Ő képmását arra teremtette, hogy Vele

szövetségre, bensőséges szeretet-kapcsolatra lépjen. Ábrahámtól

Jézusig bontakozik ki ez a szövetség, az Isten Országa, ahová mi is

meghívást kaptunk az Egyház által. Ennek beteljesedése, ünnepe a

mennyország. A japán katekizmus így határozza meg Isten Országát:

meghitt, bensőséges kapcsolat Istennel és az emberekkel. Az imádság

lényege Isten maga. Az ember nem tud intimitás nélkül élni, „azért

vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási

Áron)

A Szentíráson elmélkedve találkozhat Isten Igéjének, Krisztusnak és

életünknek a valósága (7. szöveg). Mirjam nővér, a magyarszéki

Kármel perjelnője írja azt a hasonlatot, hogy Isten Igéje olyan, mint az

oroszlán az állatkertben, melyet megcsodál a látogató, de egészen

másként hat rá a látvány, ha észreveszi, hogy nyitva maradt a ketrec

ajtaja. Ha csak tanulmányozom a Szentírást, és vasárnaponként

lelkesen prédikálok róla, akkor könnyen úgy járhatok, mint a viccben

az ember, aki kétszer is hallja az égi hangot: „Áss, itt kincs van!” – és

hiába ás újra és újra, nem talál semmit. Ám amikor a hang utasítására

harmadjára is leás, hatalmas kincsesláda kerül a felszínre. Ekkor

megszólal a hang: „Hihetetlen, ezt nem is gondoltam volna!” Az Ige

testté lett, hogy a mi életünkben is valósággá legyen.

Az eukarisztia áldozata az imádság csúcsa, az egység misztériuma, az

isteni Vőlegény húsvéti együttléte a Menyasszonnyal. Ez folytatódik a

szentségimádásban és az emberi szeretetközösségben. Hans Urs von

Balthasar írja, hogy ha nem szemléljük Krisztus tekintetét az

Oltáriszentségben, akkor kockázatos, hogy nem vesszük majd észre

még akkor sem, ha megszomorított és megalázott emberek

tekintetéből ragyog felénk. Isten arra hív, hogy Jézusra emlékezve

állandóan az Ő jelenlétében éljünk eukarisztikus életet: szeretetből

szétosztva életünket.

EGYÜTTMŰKÖDNI Amíg én tudom, hogy mire van szükségem,

hogyan kell kinézzen a jövőm, addig Isten alvállalkozó, vagy kisinas,

akinek kiadom a feladatot: ez és ez hiányzik a terveim teljesedéséhez

még, kérlek végezd el a neked adott feladatot, lehetőleg időre! Úgy

vagyok Vele, mint a talicskámmal: „Követlek, bárhová mégy is!”

Nagy kegyelem, ha belátom: a dolog fordítva van: Ő a fővállalkozó,

aki tudja, hogyan lesz boldogító és szép az én életem épülete, és kiadja

nekem a részfeladatot: csempézd ki ezt a fürdőszobát most akkor is,

ha nem látod át, hogy palota lesz életed épületéből, vagy pedig

kórház! Egy csoportos jegyesoktatás alkalmával a plébános azt a

meghökkentő feladatot adta a jegyeseknek: „Szeretném megtudni,

hogy valóban jegyesek vagytok-e. Írja le nekem ki-ki, mit szeretne

elérni az életében.” A fiatalok le is írták, az atya pedig kiértékelte a

válaszokat, és így szólt: „Aki többes szám első személyben írt a

jövőről, azt nevezem én jegyesnek, mert a házassággal ketten egy

testté lesznek…” Ugyanígy keresztény embernek is csak azt lehetne

nevezni, aki Istennel együtt tervezi a jövőjét, és számít Istenre élete

tervezésénél. A Szentlélekkel együttműködni olyan, mint a motoros

fűrészben a motort beindítani. Hiába motoros a fűrész, ha a favágó ezt

nem teszi, akkor a motor csak nehezíti a súlyával a fűrészelést.

Placid atyát elfogták, bebörtönözték, és sorsára várt, mikor indul

Szibériába. Csalódott volt, hogy Isten őt becsapta: meghívta

szerzetesnek, papnak, tanárnak, és ő egészen biztos volt abban, hogy

hivatást kapott erre, aztán tíz évet imádkozott, tanult, hogy

felszenteljék papnak– most pedig ahová őt viszik, az nem

Pannonhalma… Akkor kihívták sepregetni. Ahogy sepregetett és

hallgatta a csasztuskát dúdoló orosz katonát, oldalba bökte a

Szentlélek: itt a cellasoron a holnapi kivégzésére vár harminc ember.

Mi lenne, ha meggyóntatnád őket? És máris alkalmazta egy magyar

népdal dallamára, hogy „Én egy magyar pap vagyok, s aki gyónni

szeretne, bánja meg a bűneit ott, hol van: a börtönben.” És énekelve

sepregetett a cellák előtt. Majd kis csönd után a feloldozás latin

szövegét alkalmazta a „Nincs cserepes tanyám, se csűröm, se subám.”

népdalra. Aztán befejezte a takarítást. Néhány nap elteltével a vonaton

Szibéria felé utazva melléje került egy fiatal, akit a kora miatt nem

végeztek ki, és az ezt mondta neki: „Te vagy az a pap, aki énekelt a

börtönben? Te nem is tudod, mennyit segítettél a társaimnak! Az

egyik depressziós volt, a másik agresszív, el volt mindenki keseredve,

hogy még a szeretteinktől sem búcsúzhatunk el, se a helyzettel, se

magukkal nem tudunk megbékélni. Amikor meghallottuk az énekedet,

valami nagyon megérintett minket: az Istennel ki tudunk

engesztelődni! És azok az emberek békében mentek másnap a

halálba.” Placid atya ekkor megértette, hogy mi is az, hogy hivatás.

Isten nem úgy hív meg, hogy pontosan felvázolja előtted életed

menetét, hanem ahogy Jézus mondta az apostoloknak: „Kövess

engem, bárhová megyek.” És Isten rendeli őt most Szibériába, nem

pedig a szovjet büntetőtörvénykönyv 58/2-es paragrafusa. Így tudott

tíz éven át minden reggel azzal kelni és feküdni, hogy ő itt Isten

irgalmasságának követe, papja azok az emberek számára, akik ott

vannak. Háromszáz magyar társában tudta tartani a lelket, és amikor

hazaértek, életük végéig minden évben összejöttek hálaadó

szentmisére a Mátyás templomba.

MIT KÉRSZ? Hogy kérdezhet Jézus ilyet a vak Bartimeustól? Hát

nem nyilvánvaló, hogy azért könyörög, mert látni szeretne? Mégis,

neki magának kell ezt kimondania elismervén, hogy ezt a konkrét

nyomorúságát Jézusra bízza, és hisz abban, hogy Jézus tud segíteni.

Amikor Ungvárra kerültem, olyan sok feladatom lett, és olyan nehéz

emberi sorsokkal találkoztam, hogy idegi alapon több hónapon át

ment a hasam. Kórházba kerülve kellett szembesülnöm azzal, hogy

valójában a félelembe betegedtem bele. Nem is segített semmilyen

gyógyszer, amíg le nem tudtam tenni Isten kezébe a szorongásaimat,

és nem bíztam rá magam teljesen az Ő irgalmára. Másfél évtizeddel

később a kiégés jeleit tapasztalván pszichológusi segítséggel álltam

talpra (merthogy „az orvos is Isten teremtménye” – Sir 38,1). Itt is

szükség volt a bizalomra, hogy elfogadjak egy segítő kezet. Érdekes

módon a kudarcaim több hasznot hoztak nekem, mint a sikereim, mert

falakhoz érkezve kénytelen voltam fölfelé nézni. Kis Szent Teréz írja:

meg kell tanulnunk a kisgyermekektől azt a zsigeri mozdulatot, hogy

akadályhoz érve első pillantásuk teljes bizalommal felfelé irányul a

papára és a mamára. „Ilyeneké a mennyek országa.” (Lk 18,16)

Papi életemben volt néhány alkalom, amikor olyan hittel kérte valaki a

betegek kenetét, és olyan bizalommal tettük a gyógyító Jézus kezébe

az illető életét, hogy csodás gyógyulást tapasztalhattunk meg. Az

alkoholból, drogból való szabadulás egyik leghatékonyabb útja a

Cenacolo közösség, ahol Krisztus-terápiával: az imádság, a közösség

és a munka által építik fel újra az életüket néhány év alatt a fiatalok.

De itt is az a kulcskérdés: elismeri-e az illető, hogy valóban bajban

van, a maga erejéből nem képes felállni, és bizalmat szavaz-e Istennek

és a közösségnek.

SZERET-E AZ ISTEN? Emberlétünk nagy kérdése ez. Amerikában

történt egy ifjúsági találkozón, hogy megkérdezték a fiatalokat: Ki az,

aki biztos benne, hogy szeretik a szülei? Háromszáz kamasz közül alig

néhány tette fel a kezét. Pedig egészen biztos, hogy a legtöbbjüket

szeretik a szülők – de vajon jól kommunikálják-e feléjük? Mint az

egyszeri bácsi, akitől el akart válni a felesége, és a válóperben, amikor

ő egyáltalán nem értette, hogy jutottak ide, megkérdezte tőle a jogász,

hogy hát szereti-e e feleségét. Persze, hogy szeretem – hangzott a

válasz. Mire az asszony: Hát ezt miért nem mondod nekem soha?

Egyszer megmondtam, majd ha változik, szólok – mondta az ember.

Isten a választott nép történelmében közölte szeretetét, melyet

Egyszülött Fiában mindannyiunk számára véglegesen Szóvá tett. A

neve, amelyet a Sínai hegyen Mózessel közölt: én vagyok az, aki van,

aki jelen van, aki érted van. Ez a kimondhatatlan négy betű Isten

szerető jelenlétének jele, ez alá pontozza a héber szöveg az adonáj-t,

azt, hogy Ő az Úr: ez hangzik el, ha felolvassák a NEVET. Isten

nevének, valóságának kinyilatkoztatása Jézusban teljesedik be: Jesua

azt jelenti: JHVH megszabadít. Krisztus pedig azt jelenti magyarul,

hogy Ő a fölkent. Vagyis ismét ezt közli velünk Isten: Ő, akinek a

kezében van minden hatalom, szeret. Ha a jászolra, a keresztre

nézünk, mintha azt mondaná: Nem tudom érthető-e? Őt, az Igét, Isten

Szavát meg kell hallanunk: aki az életünket teremti, az szeretetből

teremti, és örök szeretetközösségre hív minket. Amikor a vatikáni

Szent Péter téren felállították az obeliszket, egy szentírási igét tettek

alá, hogy ha összeomlik majd ez a civilizáció, tudják meg a következő

korok emberei, mi az üzenetünk összefoglalása. János evangélium 3.

fejezetének 16. versét vésték fel egy kis táblára: „Úgy szerette Isten a

világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, az el ne

vesszen, hanem örök élete legyen.” Fel nagy örömre, indítsuk fel

magunkban a tökéletes örömöt, mert létünk gyökerénél és koronájánál

a mindenható szeretet van.

Ez az öröm az, amely a legnehezebb körülmények között is tud Jézus

nyolc boldogságával boldogítani minket. Úgy, ahogy azt az

izomsorvadásos varrónőt boldoggá tette, aki egyedül élt, és ahogy járt-

kelt, újra és újra arcra esett úgy, hogy alig tudott felállni. Mégis

egyszer azt mondta nekem: „Annyira boldog vagyok, mert Isten szeret

engem. Olyan ez a betegségem, mint egy abroncs, amely hordóként

körülfog, hogy szét ne feszítsen a boldogság…” Egy ilyen Isten-hitben

és szeretetben leélt nehéz élet tapasztalata személyes jellegű Isten-

bizonyíték. Ahogy a választott nép, úgy mi keresztények is

történelmünk valóságában találkozunk Isten szeretetével. Erről tett

tanúságot egy kedves római professzorom, amikor a buszon utazva

egy házaspár gyalázni kezdte. „Milyen ostobák vagytok ti, papok,

hogy olyan dologra építitek az egész életeteket, amit nem tudtok

bizonyítani. Bizonyítsa be nekem, hogy van Isten, és jó az Isten!” Erre

ő csak annyit válaszolt: „Bizonyítsa be ön nekem, hogy a kedves

felesége ma este nem tesz mérget a levesébe! Mert ha ezt nem tudja

bebizonyítani, akkor ön az, aki teljes bizonytalanságra alapozza az

életét.” A házaspár úgy meglepődött ezen, hogy egy szó nélkül

leszálltak a buszról, mert erre bizony nem tudtak mit válaszolni. A

szeretet bizonyossága nem matematikai jellegű, de valóságosabb a

matematikánál.

A SZENVEDÉS ÉRTELME Közelebb Istenhez – fogyasztói

szemlélettel? – kérdezi Lawrence Crabb egy könyvének a címében. Ő

úgy látja, hogy a szenvedés kérdésére a mai keresztény világban

alapvetően kétféle válasz a jellemző: vagy összeszorítom a fogamat,

és bármi áron kibírom a szenvedést, hogy üdvözüljek, vagy pedig

elvárom Istentől, hogy imáim fejében minden szenvedést szüntessen

meg az életemben. Pedig van egy harmadik út is: közelebb kerülni

Istenhez akár szenvedés árán is. Mert megtörténhet velem, ahogy

megtörtént Jézussal és Péter apostollal is pontosan az, amit el akart

kerülni. Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni, és Péter

levelében már egyenesen arra hív, hogy ne rökönyödjünk meg a

megpróbáltatásainkon, mert Isten megdicsőülhet bennük (v. ö. 1 Pét

4,12-16).

Kirándulni mentünk fiatalokkal, és amikor a hegytetőre értünk, egy

szikla párkányáról csodálhattuk meg a szép kilátást. Egyszer csak azt

mondják nekem a fiúk, hogy itt kellene leereszkedni a sziklák között.

Eleinte nem álltam kötélnek, de miután biztosítottak róla, hogy ők már

sokszor végigjárták ezt az utat, végül elfogadtam a javaslatot. Ahogy

néztem a kedveseiket szirtről szirtre óvatosan lesegítő fiúkat,

egyszerre világos lett nekem, hogy miért is akartak annyira ezen a

veszélyes terepen leereszkedni. Mire leérünk, biztosan megerősödik a

bizalom a lányokban a kedvesük iránt, akire olyan biztosan

támaszkodhattak a nehéz út alatt. Miért is engedi meg Isten, hogy

életünkben olykor-olykor nehéz terepre érjünk? Aligha azért, hogy

tragédia legyen belőle. Ő maga akar hozzánk közelebb kerülni azáltal,

hogy teljesen rábízzuk magunkat.

Kik azok a lélekben szegények, és miért boldogok Jézus szerint? (Mt

5,3-12) A „lélekben szegény” kifejezés mögött az ószövetségi „Isten

szegényei”-nek a teológiája van. Isten szegényei azok, akiknek

egyetlen kincsük az Isten, és napról napra ebből a kapcsolatból élnek.

Életük vákuumába, mely szenvedéseik, kiszolgáltatottságuk által

támadt, Isten lépett be, és ők teret adtak az Ő jóságának. Máté a Hegyi

Beszédben a lelki szegények után mintegy kettőspontot tesz és

bemutatja Jézus igazi tanítványainak ezt az Istenre rászorult és Vele

együttműködő hozzáállását, melynek békéjét az Úrral való

szeretetkapcsolat beteljesedésének távlata adja. Isten Országa

bontakozik ki Jézus közelében, ha hagyjuk az életünkben érvényre

jutni az Ő szeretetét és békéjét. Jézus azért fogalmaz úgy, hogy az

evangéliumot a szegényeknek hirdeti, mert ez a szomjas, vágyakozó

nyitottság szükséges bennünk ahhoz, hogy Isten Országa

kibontakozhasson. San Exupery írja, hogy az ember vágytól vezérelt

lény, ezért ha várost akarsz a sivatagban építeni, vagy meg akarsz

hódítani ismeretlen földrészeket, nem arra van szükség, hogy anyagot,

mesterembereket és pénzt szedjél össze, hanem arra, hogy felébreszd

az emberekben a vágyat a sivatagon uralkodó tornyok és a végtelen

tengerek után. Az ember nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem

fáklya, melyet lángra kell gyújtani. És ehhez általában vákuum kell.

Édesapám áttétes rákja idején talán többet tanultam egy fél év alatt az

ő passiójából, mint egy életen át az akciójából. Egymás után sorban el

kellett engednie mindent, amit annyira szeretett. Egy idő után nem

tudott már bemenni a munkahelyére, aztán nem tudott már ülni és írni

sem, és végül beszéd helyett is már csak a szemével tudott jelezni. Az

egész kezdetekor azt mondta, hogy ő már leginkább imádkozni

szeretne, mert az Istent szeretőknek minden a javára válik (Róm 8,28).

Különösen eltalálta őt kis szent Teréznek az az állítása, hogy ha Istent

valóban be akarjuk engedni az életünkbe, akkor mindent el kell

engednünk, mert ha bármihez is ragaszkodunk, az akkor fog

hiányozni, amikor a leginkább szükségünk van a szabadságunkra,

hogy Istent befogadjuk és minden lehessen bennünk. A kiüresedéssel

járó szenvedés érméjének másik oldalán az Istennel való betöltekezés

készítette fel őt a nagy találkozásra.

Manapság ritkán találkozunk a vezeklés gyógyító erejével. Egy

kedves ismerősömnek nagyon szokott fájni a keze. Nemrégiben volt

egy karizmatikus, gyógyító alkalom, melyen korábbi években sokan

fizikailag meggyógyultak. Amikor őt biztattam, hogy kérje az Úrtól

kezének gyógyulását, ő azt válaszolta, hogy számára értékes vezeklési

lehetőség a fájó karja, mert korábban sok fájdalmat okozott vele

másoknak, és most a saját fájdalma mindig emlékezteti őt arra, hogy

Isten milyen irgalmas hozzá, hogy bűneit megbocsátotta.

Szent Ferenc volt az első stigmatizált az egyháztörténelemből ismert

69 személy közül. Egy modern film (Francesco) a tényszerű

történelmi valósághoz talán kevéssé hűen, de a lelki valóságot szépen

visszaadva mutatja be, ahogy Ferenc már félig vakon, betegen,

rendjében csalódva bolyong az alvernai hegyekben, és Istennek

kiabálja: „Miért történik ez? Felelj nekem!” Aztán lefekszik és

elalszik, és amikor felébred, ott vannak a testén Krisztus sebei.

Számomra a Passió című filmben, mely hűen visszaadja Krisztus

szenvedését, Máriának az alakja egy lelki stigmatizáltat formáz.

Ahogy követi Jézus szenvedését, és vele együtt végigszenvedi a

passiót, szinte átéli az Ő kínjait. A hétfájdalmú Szűzanya rózsafüzérje

vezet minket végig Máriával az ő lelki útján, mely a szenvedő

Krisztussal egyesít. Erdős Matyi bácsi, az esztergomi szeminárium

egykori spirituálisa mondta lelki forrásairól, hogy neki két pace-

maker-e van: Jézus szíve és Mária szíve. Romzsa Tódor vértanú

püspöknek a kórházi ágyán, a meggyilkolása előtti napon egy kést

akartak adni jóakarói, hogy védje meg magát. Ő felmutatta a

rózsafüzérét és ezt mondta: „Nekem erősebb fegyverem van!” És neki

volt igaza. Amikor Szent János Pál pápa a merénylete után, a fatimai

Szűzanya útmutatását követve, a világ püspökeivel együtt felajánlotta

a világot és Oroszországot a Szeplőtelen Szívnek, elkezdődött a

peresztrojka, majd összeomlott a szovjet birodalom, és a pápa Romzsa

Tódort 28 vértanútársával együtt Lembergben boldoggá avatta.

Egy csontrákos nővértől hallottam először arról, hogy a felajánlott

szenvedés az egyik legerősebb imádság. Nehezen hordozta a

keresztjét, és minden délelőttöt, vagy délutánt, estét és éjszakát más

valakiért, vagy ügyért ajánlott fel. A szenvedő Krisztus volt a szeme

előtt, az Ő szenvedésével akart egyesülni, és Vele együtt felajánlani

szenvedéseit az Atyának másokért. Alázattal mondta nekem, hogy

nem áll jót magáért, csak Isten erejéből képes kitartani, mint az a

kommunisták által bebörtönzött és megkínzott asszony, aki a cellája

ajtajára írta fel: „Ma még nem tagadlak meg, Uram, de holnap nem

tudom, hűséges tudok-e maradni.” És így maradt minden nap hűséges

a végsőkig.

Papnövendék voltam Rómában, amikor életem eddigi egyetlen hitbeli

elbizonytalanodása bekövetkezett. Körülbelül három hétig mintha

sötétben jártam volna, komoly hitbeli kétségek gyötörtek. Aztán egy

újszövetségi egzegézis órán a tanárnőnk az emmauszi tanítványok

történetét (Lk 24,13-35) elemezte, és ezt mondta: „Amikor a

tanítványok látták Jézust, akkor nem ismerték fel, amikor pedig

felismerték, onnantól kezdve nem látták, tehát Jézus végig a

hiányában volt jelen.” Ez a mondat segített nekem megérteni, hogy

Jézus, aki most az életemben a hiányában van jelen, mennyire fontos

nekem: mennyire gyámoltalan és elveszett vagyok nélküle, mennyire

fáj a hiánya. És visszataláltam a hitemhez, de ez a tapasztalat segített

jobban átéreznem a hinni vágyó, Isten hiányával küszködő emberek

szenvedését.

MEGTESTESÜLÉS Egy családos közösséggel együtt kirándulván

egy szép betlehemhez érkeztünk. Feltettem a kérdést a gyerekeknek:

Vajon miért egy kicsi csecsemőben érkezett hozzánk az Isten? Egy

ötéves-forma gyermek válaszolt: Azért, hogy meg ne ijedjünk Tőle!

Breznóbánya városának szélén egy időben szerzetesnővérek laktak.

Egy cigánytábor legszélső házikóját vették meg, és sorsközösségben

éltek velük. Éhbérért dolgoztak, utcát söpörtek, szemetet válogattak a

roma asszonyokkal együtt. A házuk ajtaja nyitva volt, jöttek-mentek a

szomszédok, a gyerekek. Templomba is egyre többen jártak velük,

befogadták a szívükbe őket. Amikor a kispapokkal a Tátra hegyeit

másztuk, délután bementünk hozzájuk. Nemegyszer mondták nekem

túrázó társaim: ez az egy óra a nővéreknél szebb volt, mint az egész

napi túra. Valamit meg lehetett sejteni a megtestesülés logikájából:

Isten eggyé lett közülünk!

Diakónusi szolgálatom idején egy szerzetes pappal együtt

foglalkoztunk a tábori cigánygyerekekkel, és kirándulni akartuk vinni

őket is, úgy, ahogy a falusi gyerekeket vittük. Csakhogy volt egy

bökkenő: csak egy szabad szombatunk volt. Így meg kellett győznünk

őket, hogy közös kiránduláson vegyenek részt a többiekkel. Ez nem

volt egyszerű, mert ők féltek a közös programoktól: „Nem akarunk

menni a magyarokkal! Ők nem akarnak játszani velünk, nem fogják

meg a kezünket.” Próbáltunk érvelni így is, úgy is, de csak nem álltak

kötélnek. Végül Antal atya bedobta a döntő érvet: „Nem mentek

kirándulni a magyarokkal? De hát én is magyar volnék! Velem se

jöttök?” Síri csend támadt. A csendet a tízéves Izsák törte meg: „Antal

atya nem magyar. Ugyanúgy cigány, mint magyar!” Aligha

fogalmazhatta volna meg valaki ennél ütősebben azt a teológiai

igazságot, hogy a pap „Krisztus személyében” van jelen és cselekszik,

és nem magát képviseli. De ahhoz, hogy ez ilyen evidens legyen, a

papnak valóban eszerint kellett élnie is.

Isten nagyon egyedi módon lépett be emberi világunkba. Mindig a

kasztrendszer legalján kötött ki. Hajléktalanul született, csecsemőként

menekült volt, a megvetett pogány Galilea kétkezi munkásaként

cseperedett fel. Tanulatlan vándortanítóként járta az országot,

köztörvényes bűnözőként ítélték el, a rabszolgák halálával halt meg.

Észrevesszük-e Őt a mi kis magyar kasztrendszerünk alján lévőkben?

Hiszen a budaiaknál a pestiek, a pestieknél a vidékiek, náluk pedig a

románok, ukránok, szlovákok, zsidók, majd a sor végén a cigányok és

a hajléktalanok vannak egyre lejjebbi kasztokban. És az értelmi

sérültekről, Down kórosokról még nem is esett szó. Őket nagyrészt

már születésük előtt szelektálják, így általában be sem kerülnek a

kasztrendszerbe… Nehéz alábecsülni azt a szenvedést, amit a lenézés,

a megvetés okoz az érintett személyek lelkében. Ezért is van olyan

nagy jelentősége annak, hogy Jézus maga kikkel került

sorsközösségbe és milyen különleges figyelemmel fordult az akkori

társadalom megvetett tagjai felé, erre hívva mindenkori követőit.

Cigány zarándoklat érkezett Rómába Keresztes Szilárd püspök úrral

az élén. Első útjuk a Szent Péter bazilikába vezetett. Nagy örömük és

meghatottságuk azonban csakhamar lelohadt, mert két embert nem

engedtek be a bazilikába rövid nadrágjuk és trikójuk miatt. Azok

elkeseredtek: „Eljöttünk a messzeségből a szent helyre, és nem

engednek be minket!” A helyzetet a püspök atya és egy papja oldották

meg: ruhát cseréltek ezekkel a férfiakkal, hiszen ők már sokszor

voltak a bazilikában, meg másnap úgyis ott lesznek ismét. Amikor

azonban kijővén a templomból a püspöki ingbe-öltönybe öltözött

cigányember meglátta a püspököt saját bermuda nadrágjában és

izomingében, elkezdett nevetni, majd egyszer csak elkomolyodott és

így szólt: „Püspök úr, most értettem meg, mit tett velünk az Isten,

amikor emberré lett”. Hát levetette dicsőséges ruháját és felvette a mi

szegényes emberi gúnyánkat, hogy mi bemehessünk a szent helyre!”

Hajléktalan testvérek karácsonyoztak Teréz anya nővéreinél. Szenteste

megvan a lehetőség, hogy mindenki bent aludjon a nővérek

ebédlőjében és szabad helyiségeiben. Sokan voltak azon a

karácsonyon, és néhány asszonynak nem jutott hely. Nálunk szálltak

meg a plébánián a hittanteremben. Éjszaka betörtek oda és elvitték

egyiküktől a kis táskáját irataival, mobiljával és összes pénzével

együtt. Amikor Erzsi reggel felébredt, és észrevette, hogy ellopták az

értékeit, békés maradt. A többiek nem értették a dolgot, hát nem

rettenetes, hogy a szegény embert még az ág is húzza, pont vele kellett

ez szenteste megtörténjen? Erzsi mosolyogva nézett ránk: „Hát nem

Karácsony van? Jézus megszületett! És én egy ilyen kis hülyeség

miatt izgassam fel magamat?”

JÉZUS ÁLDOZATA Böjte Csaba testvér egyik házába egy kislány

érkezett, aki fél szemére vak volt. Részeges apukája ütötte ki egy

ostorral az egyik szemét. Sok idő telt el, amíg hazaengedhették

vakációra a gyermeket. Amikor visszaérkezett, kiderült, hogy eladta új

ruháját, hogy édesapjának születésnapi ajándékot tudjon vásárolni. A

nevelők meglepődött kérdésére azt válaszolta, hogy ez azért volt

fontos, mert ő nagyon szereti az apukáját, aki nagy áldozatot hozott

érte kiskorában, amikor égési sebekkel kórházba került. Senkit sem

engedtek be hozzá az intenzív osztályra, és fájdalmával, rémületével

teljesen egyedül maradt egészen addig, amíg a szomszédos ágyon

megjelent egy új sérült: az édesapja. Az apuka ugyanis – átérezvén

gyermeke elhagyatottságának nyomorúságát – beledugta kezét egy

fazéknyi zubogó, forró vízbe, és máris bebocsátást nyert az intenzív

osztályra… Isten úgy váltott meg minket, hogy Krisztus kínhalálában

beledugta kezét bűnös világunk forró vizébe, hogy Vele közösségre

találva megmeneküljünk bűneink következményeitől. Ezért mondhatja

Szent Pál a galatáknak: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett

engem, és az életét adta értem.” A rómaiaknak pedig ezt írta:

„Krisztus meghalt értünk, bűnösökért… amikor még Isten ellenségei

voltunk.” (v. ö. Gal 2, 20; Róm 5,8-10) Ez az ellenségszeretet az a

tökéletesség, amire Krisztus hív a Hegyi Beszédben (Mt 5,43-48). Ez

a nem perfekcionizmust jelent, hanem Isten végsőkig elmenő

szeretetére való meghívást, melyet minél inkább elfogadunk, annál

tisztább ablakká válhatunk, hogy Isten jósága rajtunk keresztül

másokra ráragyoghasson.

Rómában, a császárfórumok táján történt, hogy két lovas rendőr

nekiszorított a mélység fölötti korlátnak néhány koldusgyereket. A

gyerekek – az otthoni verésektől tartva – minden nap a turistáktól

zsákmányolt pénzzel, iratokkal tértek haza a római „töviskoszorú”, az

elkerülő autópálya mentén fekvő barakkvárosaikba. A rendőrök

nyilván tehetetlenségükben vetemedhettek arra, hogy a lovakkal

próbálták terelni a gyerekeket, de majdnem tragédia lett a dolog vége,

mert az egyik kisgyerek úgy megriadt a lótól, hogy átlépett a

kerítésen. Én rákiáltottam a rendőrre, mire ő rám emelte a lovát.

Ahogy a nagy állat patái fölém magasodtak, én egy szempillantás alatt

belülről átéltem, hogy ezt tette Jézus értem: odaállt közém és a sátán

közé, hagyva, hogy az eltapossa, és így az élete árán mentett meg

engem. A ló persze nem taposott le, de ez a teológiai élményem

megmaradt: „az Ő sebei által nyertünk gyógyulást”.

Kedves középiskolai hittanárom, Jelenits István atya – aki a piaristák

akkori magyarországi tartományfőnöke is volt - a szocialista diktatúra

idején beszélt nekünk arról, hogy kérdőre vonták a hatóságok:

„Hogyan tehetik ki a piaristák minden iskolai osztály falára a

keresztet, egy brutálisan megkínzott és kivégzett ártatlannak a

képmását a tanuló fiatalság elé. Ha minden nap, órákon át ezt látják,

pszichológiai károkat szenvedhetnek.” Ő így válaszolt nekik: „Inkább

nézzenek a diákok egy szenvedő igazat, mint mosolygó

gyilkosokat…” – utalva a többi iskolában a falra kitett Marx, Engels

és Lenin képekre. Igen, a mi hitünk jele nem egy szmájli, nem is a jól-

lét, vagy a teljesség valamilyen szimbóluma, hanem az önfeláldozó

szeretet legmegrendítőbb történelmi emlék-képe.

Rómában hallottam először Israele Zolli, római főrabbi történetét, aki

1945 tavaszán, miután véget ért a zsidók üldöztetése,

megkeresztelkedett és felvette a pápa tiszteletére az Eugenio nevet.

Zolli gyerekkorában látta egy keresztény iskolatársának a falán a

feszületet és azóta foglalkoztatta annak az igaz embernek a sorsa,

akinek így kellett meghalnia. Bibliatudósként sokat elmélkedett Izajás

próféta szenvedő szolgájának történetén, akit kiszakítottak az élők

földjéből, és mégis meglátta utódait és beteljesült az élete. Népének

nyomorúságának láttán megerősödött benne a felismerés, Isten nem

hagyta el őket, velük van a megfeszített Jézusban most is. Amikor a

zsinagógában Jóm Kippúr ünnepén megjelent neki Jézus, családjával

együtt megkeresztelkedett és katolikus lett. Én Rómában fel is

kerestem az idős Pater Dezza-t, aki megkeresztelte. Zolli azt írta

magáról: „Lelki utamon haladva egyszer csak azt vettem észre, hogy

már egy másik ország határmezsgyéjén járok”. Krisztus keresztje

vezette el őt az Egyházba.

A FŐPARANCS Kis cigányfaluban hittanórát tartott a plébános. Az

utolsó ítélet volt a téma: Jézus előre megmondja nekünk, hogy életünk

záróvizsgáján Isten iránti viszont-szeretetünkről fogunk számot adni:

„Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek.” Pár nap

múlva épp ezen a falun keresztül vitt az atyának az útja. Az egyik

cigánygyerek stoppolni próbált, de hiába integetett, a plébános nem

vette észre. A következő hittanórán jelentkezik a gyerek és így szól:

„Figyelj, te pap! Csütörtökön otthagytad az úton az Istent…”

Az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37) volt a vasárnapi evangélium.

Egy temesvári paptestvér készülődvén a prédikációjára imájában kérte

az Urat, hogy úgy át tudja élni és átadni a példabeszéd üzenetét, hogy

valóban életté válhasson a hívekben. Kedden Aradra vitt az útja, és

olyan erővel karambolozott, hogy kocsijával együtt kirepült a

domboldalra, és a roncsba beszorulva várta, hogy mikor robban föl.

Közben eszméleténél volt, rálátott az útra, ahol egy fél órán át ment a

forgalom, de senki sem állt meg, hogy segítsen rajta. Végül megállt

egy autó, és egy román szabadkeresztény prédikátor, aki ortodox pópa

volt korábban kiszállt, hívta a mentőket, és segítettek rajta. Még a

kórházba is bejött meglátogatni, és a gyülekezetével együtt

imádkoztak a gyógyulásáért. A kórházban meglátogatták barátai is, és

amikor hallották a történetet, így szóltak: „Te voltál abban a roncs

piros kocsiban ott az aradi úton? Láttuk a kocsit mi is. Ha tudtuk

volna, hogy te vagy benne!...” Prédikálni ugyan nem tudott az

evangéliumról vasárnap, de az Úr meghallgatta a kérését és segített

átélni a lényeget, így már később át is tudta adni másoknak.

A szeretet nagy lehetőség, Isten négy betűje a MOST, az ördögé a

MAJD. Teréz anya mondta: „Yesterday is history, tomorrow is

mystery, today is a gift: a tegnap már elmúlt, a holnap még rejtély, a

mai nap ajándék.” Mint az anyák napi plakát, melyen sírhalom van

sok virággal – és a felirata: „Virágot még életében vigyél neki!” Vagy

mint a Schindler lista c. film főszereplője, aki sírva fakad, amikor

kiderül, hogy a pénzéből hány életet menthetett volna még meg. A

környezetemben ki miből tapasztalja, hogy szeretem? Mire szánom az

időmet, a szívemet, a pénzemet? A házasság mindennapjaiban váltja

aprópénzre szeretet-esküjét a férj és a feleség is. Ahogy az eskető

papja mondta egy barátomnak: „Ugye annak idején a csillagokat

lehoztad volna az égről a kedvesednek – most csak a kukát kellene

levinned az emeletről az ő kedvéért.”

Egy professzornak sürgős útja volt egy folyón keresztül, ahol az áradó

víz elvitte a hidat. Már apadt a folyó, és egy révész vállalkozott, hogy

csónakkal átviszi. Útközben a tanárember szokása szerint érdekes

témákat fejtett ki a habokkal küzdő evezősnek. Az egyszer csak

bevonta az evezőket és így szólt: „Professzor úr, tud-e úszni? Mert ha

nem, akkor félő, hogy az összes többi dolgokat hiába tudja ilyen jól,

merthogy süllyed a csónak.” A halálon átlépve semmi mást nem

vihetünk magunkkal, mint a szeretetet, ami földi életünk folyamán a

szívünkben megszületett. És az Élet kapujában Istennel, a Szeretettel

találkozva csak úgy ismerjük fel majd Őt, ha addigra életté vált

bennünk a szeretet. Karambol történt. Kiszálltak a sofőrök, és a

kárvallott trágár módon ordítozni kezdett azzal, aki beléjött. A

helyszínre érkező rendőr nézi és hallgatja őket, elkéri az iratokat, majd

letartóztatja a kárvallottat. A rendőrállomáson sűrű bocsánatkérések

között engedik el, mert ellenőrizték a kocsi papírjainak hitelességét:

„Bocsásson meg, uram, a kocsiján lévő hal jelzés azt jelezte, hogy a

tulajdonos keresztény. Így azt gondoltuk, hogy ez egy lopott autó. -

Az evangélium élet, vagy elmélet?

Jézus az utolsó vacsorán meghívja apostolait, hogy úgy szeressenek,

ahogyan Ő szeret: agapéval, önzetlenül szolgálva, életét szétosztva

barátainak. Péter apostol első akar lenni ebben is, biztosítja a Mestert,

hogy életét adja érte. Még ha mindenki más megrendül hitében, ő

akkor is hűséges marad. Aztán megbukik a megmérettetéskor, és

Jézus a Genezáreti tónál lelkipásztori pályaalkalmassági pótvizsgára

hívja. (Jn 21) Kétszer kérdez rá önfeláldozó szeretetére az agapé szót

használva, és miután Péter mindkétszer filiával válaszolja, hogy ő

csak azzal a törékeny emberi szeretettel szereti, amire képes, akkor

harmadjára már Jézus is csak ezt kérdezi meg. És Péter elszomorodik.

De a Mester folytatja, és biztosítja arról, hogy fog ő még életét odaadó

agapéval szeretni, de azt már nem a maga erejéből, hanem Annak

erejéből, aki őt felövezi erre. Azt mondják, Kolumbusz nagy tette nem

az volt, hogy nekivágott az óceánnak, hogy felfedezze az ismeretlen

földrészt, hanem az, hogy nem fordult vissza, amikor elfogyott az

élelem fele, mert akkor tették rá az életüket erre a kalandra. - Mi az,

amiért én élek? És mi akadályoz abban, hogy valóban érte éljek?

ÖNELAJÁNDÉKOZÁS Nem mindegy, hogy hogyan tekintek a

világ anyagi, szellemi és lelki javaira. Megszerezni akarom őket, rájuk

téve a kezemet, hogy az enyémek legyenek, vagy pedig csuklómat

megfordítva isteni ajándékként fogadom el, hiszen azért vannak, hogy

boldogítsanak engem és rajtam keresztül másokat, akiknek nyitott

tenyérrel továbbadom. The twist of the wrist changes the universe: a

csukló megfordulásával egy világ változik meg bennem. Isten

önmagát elajándékozó szeretet: a teremtésben létéből létet ad nekünk,

a megtestesülésben saját magát teszi bele az ember történetébe, a

megváltásban Fiában életét adja értünk melyet az eukarisztiával fejez

ki: egyétek meg a testemet. És ugyanez történik, amikor a Lelkét

kiteszi értünk a Lélek-áradással induló Egyház történetében. Isten nem

valamit ad nekünk, hanem önmagát adja. Adhatunk-e Neki kevesebbet

viszonzásul? Az Ő képmásaként mi is meg vagyunk híva, hogy

ajándékba kapott életünket, önmagunkat elajándékozzuk, vagyis Jézus

eukarisztikus életét éljük. Csak az lesz igazán a miénk, amit

elajándékoztunk magunkból. Ez az életszentség, az emberség ára. Ha

azt mondom, nem akarok szent lenni, akkor azt mondom Atyámnak, a

szent Istennek, hogy nem akarok Rád hasonlítani. Isten főparancsa a

szeretet, a szeretethimnusz (1 Kor 13) egy tükör, mely Jézus

vonásainak tükrében enged rálátni valóságunkra.

Egy fiatalember nagy örömhírrel keresett meg: „Péter atya,

megtaláltam az utat Istenhez! Beleszerettem egy lányba, és életemben

először képes voltam valakit igazán, szívből, önmagáért szeretni. Ez

nem könnyű nekem, mert otthon minden körülöttem forgott. Most

tudtam először túllépni önmagamon, és megnyílt a szívem Isten

szeretetére is.” Isten csodálatos módon rugdossa ki az embert

önmagából, hogy szeretni tudjon: férfinak és nőnek alkotta, hogy ne

legyen elég önmagának, hogy az életét is csak valaki mással

együttműködve tudja továbbadni. Az emberlét privilégiuma és

méltósága az is, hogy életre szólóan tudunk szeretni, véglegesen oda

tudjuk magunkat ajándékozni valakinek. Ezzel az embert arra készíti

fel Teremtője, hogy Feléje, a végső Másik felé meg tudjon nyílni, és

beteljesedhessen hivatása: az Istennel való végleges szeretetközösség.

Ennek prófétai jele lehet a Jézus mintájára megélt cölibátus (amelyről

dönteni csak akkor reális, ha már megérintette a reá készülőnek szívét,

hogy az ő számára is milyen szép lenne a házasság). A cölibátus

prófétai üzenete, hogy Isten minden emberi képmását arra teremtette,

hogy ezt mondja neki: „Te vagy az én egyetlenem, magaménak

választottalak örökre.”(1. és 2. melléklet) Mindegy hova megy az

ember nászútra, de nem mindegy, hogy kivel. A teremtő Isten azzal,

hogy megfogantunk, megkérte a kezünket - nekünk kell kimondani az

életünkkel a boldogító igent. A halál pedig nemcsak gyász, hanem

elsősorban nász.

ISTEN-SZERELEM Isten egy szép júliusi napon meghívott

szolgálatába, és én elmentem papnak. Otthagytam az egyetem fizikus

szakát másodév végeztével, és elkezdtem a szemináriumi képzést

Esztergomban. Volt egy egyetemi évfolyamtársam, akinek csak nem

fért a fejébe, hogy mit csinál ez a Péter, és eljött Esztergomba, hogy

jobb észre térítsen engem: „Nem tudod te, mit csinálsz az életeddel!

Nem lesz se feleséged, sem családod, és különben is méltatlan az

emberhez, hogy megalázza magát: letérdeljen, leboruljon az Isten

előtt, kapituláljon az erősebb előtt.” Én erre azt találtam mondani,

hogy én pont a legnagyobb, a legbensőségesebb szeretetre, az Isten-

szerelemre szeretném rátenni az életemet, és nem a hatalom kényszerít

térdre, hanem a személyes szeretet hatalma előtt borulok le, aki életet

adott nekem, életét adta értem és belülről élteti az életemet. Az én

családom az Atya, a Fiú és a Szentlélek, aki magába ölel minden

embert. Azt látom, úgy tudok jobban szeretni, hogyha válaszolok erre

a hívásra. Hans Urs von Balthasar írja, hogy hinni csak a szeretetnek

lehet és nem is érdemes semmi másnak. Szent Ferenc pedig így

fogalmaz: „Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók

nyugalmával haladnánk át a világon.”

Amikor Rómába kerültem tanulmányaim folytatására, sokat utaztam

autóstoppal – általában benzinkúttól benzinkútig – bekérezkedvén

mások autójába. Ahogy elkezdtem beszélgetni a sofőrrel, hamar

kiderült, hogy katolikus papnövendék vagyok, és az első kérdés

általában így hangzott: „És a cölibátus?” Én ilyenkor – néhány

beszélgetés tapasztalataiból okulva – visszakérdeztem: „Ismeri Ön

Jézus Krisztust?” Az volt az érzésem, hogy ha olyannak magyarázom

a cölibátust, aki nem ismeri Jézust, az olyan, mintha a színvaknak

magyaráznám a Csontváry festményeket. Ugyanis senki más nem lett

értem szeretetből emberré, hogy az életét adja értem. Övé vagyok,

lefoglal engem magának, mert szeret, és önmagam odaadására hív. Ez

lett aztán a papi mottóm: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten

szeret minket, és hittünk benne.” (1 Jn 4,16) Ahogy az evangéliumban

Zakeus, Máté, Mária Magdolna és még sokan mások: Jézus szeretetét

megtapasztalva szegődtem a nyomába.

KÜLDETÉS A papnövelde évnyitó szentmiséjén ott feszítettek az

első éves kispapok az első sorban. A püspök – ismervén azt a

büszkeséget, ami ilyenkor eltölti sok frissen felvett növendék lelkét –

prédikációjában hálára és alázatra buzdította őket: „Azt gondolhatja

valaki, milyen nagy áldozat, hogy Isten Országáért odaadtam az

életemet, pedig az élet úgyis eltelik, akár papként, akár a világban

éljük le. De nekünk magunknak milyen nagy ajándék, ha ilyen szép

feladatban telhet az életünk! Kiválasztottságunk másokért van, nem

minket tüntet ki Isten vele.”

Egy ismerősöm dicsekedett azzal, hogy a szocialista diktatúra

évtizedei alatt végig járt templomba, de a munkahelyén senki se tudta

meg róla, hogy keresztény. - Az egyik papnövendék szépen

végignyaralta a hosszú vakációt, és ősszel, amikor megkérdeztük tőle,

hogy milyen lelkipásztori feladatokban vett részt, azt mondta, elég

lesz majd akkor, ha felszentelik papnak. – Egy katolikus teológus

kreatív teológiának nevezte tanításait, melyek jócskán eltértek az

Egyház tanításától, és fel sem merült benne, hogy papi esküjében az

Egyház tanításának átadására tett fogadalmat. - Elgondolkodtatnak

ezek a dolgok. Ha egy kutya a vadászaton nem ugrik meg magától a

nyúl után, akkor az lehet, hogy nem is vadászkutya.

A BŰN KÖVETKEZMÉNYEI Egy ember állt a dobogókői kilátónál

a szépséges őszi tájat szemlélve. Hallani lehetett, ahogy tűnődött:

„Milyen gyönyörű ez a világ! Csak az a nyomorult ember ne lenne

benne…” Miért is engedi meg Isten, hogy az ember bűnt kövessen el?

Valóban, milyen is lenne a világunk, ha egyszerűen képtelenek

volnánk tudva és akarva rosszat cselekedni? De ez esetben vajon

tudnánk-e szeretni? A szeretethez szabadság kell, hiszen ha nincs

választásom, akkor már nem szeretetből tettem a jót. Isten nagyot

kockáztatott, amikor saját képmására szeretni képes lényt, embert

alkotott és „kiszolgáltatta őt saját döntése hatalmának” (Sir 15,14). A

bűn, az erkölcsi rossz választása valóban kárt tesz az emberben,

embertársaiban és környezetében.

Amikor papként kikerültem Kárpátaljára, a plébánián volt egy orosz

mosógép. Ki akartam mosni a ruháimat, de az orosz tudásom nem volt

elégséges ahhoz, hogy megértsem a gép használati utasítását.

Benyomtam hát a nagy piros gombot, és miután lejárt a program

kivettem a ruháimat – rongyokban. Valami ilyesmi történik velünk is,

amikor nem vesszük figyelembe Isten használati utasításait, amelyeket

a kőtáblákra és a szívünkbe írva kaptunk: amortizálódik az életünk és

másoké is általunk. És ezért nem Isten a felelős. Az Ő teremtő

szeretete olyan, mint a fehér fény, amely megtörik az emberi bűn és a

kereszt prizmáján és a megváltó szeretet, az irgalom színeiben halad

tovább. Ezért lesz Isten szeretetének nagy jele a kereszt nyomorúsága.

Az irgalom latinul így hangzik: miseri-cordia, vagyis: a nyomorulthoz

forduló szív. A házasságtörő asszony történetének zárójelenetét Szent

Ágoston így kommentálja: „Ketten maradtak ott: a nyomorúság és az

irgalom (misera et misericordia).

Gyerekkoromban sokat verekedtem az öcsémmel. Általában úgy

történt, hogy ő felbosszantott, én pedig ütöttem, és megindult a harc.

Egyszer nagyszüleimnél voltunk, és megindult közöttünk a konfliktus.

Az előszobába kerülve úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom: kellő

félhomály van, ott a nagy bakancs a lábamon – és jó nagyot rúgtam az

öcsém lábába. Teljesen váratlanul azonban a nagymamám kiáltott fel:

Petikém, miért rúgtál meg engem? Nem tudtam mit válaszolni –

inkább arra vágytam, hogy ott elsüllyedjen alattam a padló és én

eltűnhessek. Negyven év múltán is emlékszem erre, és teológussá

cseperedve eltűnődtem azon, hogy a bűnben valami ilyesmi történik:

belerúgok a másikba, felrúgom Isten törvényeit – és Istent magát is

eltalálom. A keresztre tekintve szinte hallhatom, amint Isten azt

mondja nekem: „Nem tudom, érthető-e: Fáj nekem a bűnöd!”

Egy kedves barátom, Laci atya magához fogadta Jóskát, aki teljesen

nyomorék volt. Laci etette, mosdatta és törődött vele. Jóska beszélni

tudott, de nehezen volt érthető a szava. El is hagyta magát, nem tett

sok erőfeszítést, és így nehezen ment a kommunikáció. Laci egy szép

napon azt találta mondani: Jóska, kérlek szépen, próbálj meg érthetően

beszélni, mert ha nem, akkor… - és a mondat így folytatódott: akkor is

elfogadlak, szeretlek és gondozlak, de nekem így nagyon nehéz. És

Jóska megtanult tisztán beszélni… Valahogy így hív minket is Isten a

kereszt szavával a megtérésre: szeretlek akkor is, ha rosszat teszel, de

nézd meg, mennyire fáj ez nekem. És féltelek téged, hogy végleg

elvágod magadat tőlem. Mert a pokol (amelynek létéről minden

evangéliumban Jézus sokszor és egyértelműen beszél) nem Istenről

szól, hanem rólunk, ha megátalkodottan semmibe vesszük minket

szólítgató, a keresztig elmenő irgalmas szeretetét. A tékozló fiú is

elfogadta apjának visszafogadó irgalmát, és nem azt a következtetést

vonta le belőle, hogy az éjjel összeszedheti a családi ékszert és

elmehet még egy körre…

BŰNBÁNAT Isten irgalmasságának ünnepe a gyónás, ahol a pap

tanújává válik testvérei megtérésének. Minden szentnek van múltja és

minden bűnösnek van jövője. Amit a legkevésbé akarsz meggyónni,

azt feltétlen gyónd meg! „Bűn az, aminek még a nyomát is sikerül

eltüntetned.” (Pilinszky) A mennyei Atya vágyik a kiengesztelődésre,

a harmonikus kapcsolatra veled. A liturgia kifejezi, és nem helyettesíti

az Istennel való kapcsolatot. Engedd meg Istennek, hogy alakítson, és

merj változni!

NE ÍTÉLKEZZETEK! Jézus nem volt politikailag korrekt(úrázott).

A jót jónak mondta, a rosszat rossznak akkor is, ha komoly támadások

érték emiatt. Ugyanakkor állandóan figyelmeztetett, hogy ne öntsük ki

a mosdóvízzel a gyereket, a személyek fölötti ítélkezést hagyjuk

Istenre, aki a szív mélyét is ismeri. (Ahogy Szent Ágoston fogalmaz:

„a dolognak ellensége vagyok, az embernek barátja”.) Bizony

„mennyi mosoly és ölelés fennakad a világ ág-bogán” (József Attila:

A téli éjszaka), mert gyakran megtörténik, hogy „táblára írva

nyakadba akasztom történeted” (Pilinszky János: Trónfosztás). Egy

alkalommal szíven ütött egy megjegyzés, amit egy kedves

munkatársam mondott nekem: „Péter atya, te gyanakvó lettél!” Be

kellett látnom, hogy bizony sokszor belefutottam abba, hogy

meggondolatlan ítéletet fogalmaztam meg embertársaimról másoktól

származó információk alapján, pedig a gödényt a pelikántól semmi

más nem különbözteti meg, csak annyi, hogy a gödénynek rossz a

sajtója…

Egy körlettársam a hadseregben korábban gyilkosságért ült. Amikor

ital hatása alatt volt, bizony tartottunk tőle, de egyébként sokszor

megtapasztalhattuk segítőkészségét. Egy alkalommal nagyon kiakadt

egy társunk perverz viselkedése miatt. Ketten voltunk őrségben, ő

csak ült némán órák hosszán át. Aztán váratlanul megszólalt: „Mi

titeket, keresztényeket ki szoktunk csúfolni, de egyébként tudjuk,

hogy nektek van igazatok. Mert én ugyan sokat jártam az utcanőkhöz,

de ha egy lányt igazán szeretek, akkor tisztelem őt.” Elcsodálkoztam

ezen. A sok bűn, amit az ember elkövet, valóban amortizálja az életét,

de a lelke legbensőjében, a lelkiismeretében nem szűnik meg a tiszta

hang, amely a jó felé mutat. Isten nem teremt selejtet, mindig tud újat

kezdeni velünk. Minden szentnek van múltja és minden bűnösnek van

jövője.

Nyuszikának nagy szüksége volna egy jó fűnyíróra, mert vendégeket

vár, és tudja, hogy süninek van. Elindul hát hozzá, de útközben eszébe

jut: mi van, ha süni nem adja oda. Ahogy befészkelte magát a fejébe

ez a gondolat, nem hagyott neki békét, és egyre nyugtalanabb lett: de

miért nem adja oda, hiszen neki ez semmibe sem kerül,… és hogy

lehet ilyen önzőnek lenni,… semmibe venni a másik szorult

helyzetét… Odaérve az ajtajához, a felpaprikázott nyuszi odavágja a

kedvesen ajtót nyitó süninek: „Tudod mit, te önző dög, rohadj meg a

fűnyíróddal együtt!” Legnagyobb ellenségünk a saját fantáziánk lehet

– mondogatta kedves lelki atyám.

Repülőre szállt a turista, és vett magának egy csomag ropit. Telt-múlt

az idő, és egyszer csak zacskózörgésre lett figyelmes. A mellette ülő

utas markolt bele a csomag ropiba, ami kettejük között volt az ülésen.

„Hogy lehet valaki ilyen pimasz?” – gondolta magában és

szomszédjára haragos pillantást vetve szedett a ropiból. De nem telt

bele pár perc, és az utastárs ismét belenyúlt a csomagba. „Ez már

mindennek a teteje!” – mormolta összeszorított szájjal, és belevágta a

ropis csomagot a táskájába. A szomszédja kedvesen, elnézően

mosolygott. „Micsoda emberek vannak!” – háborgott a turista.

Amikor hazaért és kinyitotta a táskát, elállt a lélegzete: a bontott

mellett egy bontatlan csomag ropit talált ott. Ő tehát az utastársa

ropiját tulajdonította el, az pedig szó nélkül kedvesen tűrte ezt a

húzását és dühöngését. „Légy óvatos, az öntudat pedálján a sátán

tapos!” – írja Lénárd Ödön egyik versében. Jézus nem véletlenül hívja

fel a figyelmünket a szemünkben lévő gerendára. Tudja, hogy sokszor

épp azt kritizáljuk a másikban, ami nekünk magunknak is

hiányosságunk. A hiba sokszor az ön készülékében van.

Legyünk hát közömbösek azzal a rosszal szemben, amit a másik

ember tetteiben tapasztalunk? Ez biztos nem jó: ellenszélben lehet

hajózni, de szélcsendben nem. És „vétkesek közt cinkos, aki néma”

(Babits Mihály: Jónás könyve). Csak hát nem mindegy, hogy hányást

teszek-e a másik szemére, vagy pedig tudatában vagyok annak, hogy

„ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja” (Illyés Gyula:

Bartók). Ha megtapasztalja embertársam, hogy én örülök a sok

értéknek, ami az életében van, de fáj nekem a rossz, meg pontosan

tudom, hogy én magam is „silány és esendő ember vagyok” (Szent

Ferenc), akkor esély lehet arra, hogy elgondolkodik a változtatáson. A

demarkációs vonal a jó és a rossz között minden ember szívén

keresztülhúzódik.

Hittantáborunk a vége felé közeledett, és érezhető volt közöttünk sok

feszültség, mert kamasz fiatalként sokszor közvetlen és nyers módon

kommunikáltunk egymással, és meg is bántottuk egymást. Pedig hát

tudtuk, hogy érzékeny kérdéseket érintünk, és üvegházban bizony nem

jó kövekkel dobálózni, mert hamar megváltozik a klíma… Akkor jött

valaki részéről az ötlet, hogy aki szívesen veszi, hogy a többiek

szeretettel jót és rosszat fogalmazzanak meg a viselkedéséről, az

tegyen ki egy borítékot a nevével az asztalra, amibe mindenki tehet

levelet. Aztán egy nap múlva megkapta ki-ki a borítékját, és akivel

akart, elmehetett ’Emmauszba’, vagyis egy séta keretében – a

feltámadt Jézus jelenlétében – megkérdezhette, hogy mit miért írt

neki. A hatás igen erős volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat

segíthet nekem a társaim kedvesen megfogalmazott dicsérete és

kritikája. Rászorulunk a correctio fraternára, a valóban testvéri

figyelmeztetésre.

A MÁSIK EMBER BŰNE Évtizedekig, élethosszig tudja rongálni

életünket a harag azokkal szemben, akik beletapostak az életünkbe.

Krisztus kínszenvedésének és megváltásának erejében Isten képessé

akar tenni arra a döntésre, hogy az ellenünk vétőknek ne a kárát,

hanem a javát, megtérését akarjuk. A gyógyulás és a megbocsátás

folyamán azonban sokszor komoly önismereti munkára, pszichológiai,

akár orvosi és lelki segítségre, imádságos útra van szükségünk, hogy

valóban kiengesztelődhessünk és gyógyulhassunk Istennel,

önmagunkkal és a nekünk ártó emberekkel való kapcsolatunkban.

Simone Pacot: A mélységek evangelizációja c. könyv például nagy

segítségünkre lehet abban, hogy elszánjuk magunkat erre a

folyamatra. Olyan személyiségek beszámolója is sokat segíthet, akik

nagyon nehéz sérülések túlélői. Nemsokára meg fognak jelenni

magyarul is egy ruandai népirtás-túlélőnek (Immaculée Ilibagiza) és

két szexuális visszaélések áldozatának (Dawn Eden Goldstein és a

nápolyi Mária) megrázó erejű tanúságtételei Isten gyógyító

szeretetéről.

A GONOSZ: Szent Pál figyelmezteti az efezusiakat, hogy a jóért a

rosszal szemben szellemi küzdelmet kell vívni, mégpedig nem a test

és a vér (még kevésbé a testvér) ellen, hanem a sötétség erői és

fejedelmei ellen (v. ö. Ef 6,12). Életem meghatározó élményei közé

tartoznak az ördögűzések, amelyeken részt vettem, mert ott aztán

kilóg a lóláb. A gonosznak már-már sikerült a mai felvilágosult

emberrel elhitetnie, hogy ő nincs, nem kell vele számolni. Valójában

azonban, úgy, ahogy le van írva az evangéliumokban, a sátán, az

ördög, a démonok agyafúrt, operatív, cselekvő szellemi lények, bukott

angyalok. Aki az ördög, a pokol létét tagadja, az Jézust hazugnak

tünteti fel. Olvassuk csak végig bármelyik evangéliumot, és húzzuk

alá, ahol Jézus a sátánról, a pokolról beszél. Megrendítő, hogy milyen

sokszor és milyen határozottan teszi. És az is világos, hogy a

kereszten győztes Krisztus nem a rómaiakat győzte le, és nem

politikai elnyomástól szabadította meg népét, hanem a sátánt győzte

le, és bűneink szolgaságából és az örök haláltól váltott meg minket, ha

elfogadjuk Őt megváltónknak. Ő ezt a harcot kínszenvedésével és

halálával vívta meg. Minket is figyelmeztet, hogy ha őt követjük,

bizony vérnyomokat követünk. Nem vívhatjuk gyűlölettel és

erőszakkal azt a harcot, amelyben a Mester passiójával küzd értünk. A

gonoszt hazai pályán nem lehet legyőzni, mert ha az ő fegyverzetébe

öltözünk, minket is megnyert magának. Azt pedig, hogy a hitünk

tengerjáró-, és nem sétahajó, a szélcsendes öbölben nem lehet

megérezni, csak a nyílt tengeri viharokban.

De hogy van az, hogy az Egyházban, Jézusnak az Ő Lelke által

vezetett népében is olyan sok visszásságot tapasztalunk? A gonosz

bizony legszívesebben stratégiai ponton támad, legszívesebben

Krisztus közösségében okoz zavart. Az Egyház hajója is a mai világ

viharos tengerén hánykolódik, meg kell küzdenie ugyanazokkal a

szelekkel, mint bármely más közösségnek. A fedélzetén kapaszkodva

hányni szabad, kiszállni nem tanácsos. Ahogy egy püspökké lett

kedves paptársunk mondta volt: „egyházi konfliktusainkhoz három

dolog kell: hit, humor és gyomor”.

Amióta saját szememmel láttam az ördögűzésekben lezajló küzdelmet,

egészen másként viszonyulok a kísértésekhez. Valójában vigasztaló

tény a sátán léte, hiszen kiderül, hogy nem az ember a rossznak a

forrása, ő csak enged a gonosz kísértésének, amikor visszaél a jóra

kapott szabadságával és elköveti a bűnt. Általában így működik az

ördög: a bűnre kísért, ahogy a paradicsomi őstörténet a bűnbeesés

sémáját leírja. Nem apró örömöket akar nekünk szerezni azzal, hogy

könnyítsünk Isten parancsainak védőrácsán, hanem azokat

börtönrácsnak feltüntetve emancipációra biztat, hogy szakítsunk

Istennel. Amikor aztán megtapasztaljuk, hogy bűneink amortizálták az

életünket, még azt is hazudja, hogy nincs visszaút: ezt Isten soha nem

bocsátja meg neked, ahogy te sem magadnak. A „hazugság atyja”

bizony „kezdettől fogva gyilkos” (Jn 8,44). Olyan ez, mint amikor egy

bakter – kárpátaljai szokás szerint, a lassan érkező vonatra várva –

áttessékelte kocsinkat a leeresztett félsorompón, majd felezett a

rendőrrel, aki meg lemeszelt minket a túloldalon, és bevasalta rajtunk

a törvényszegés büntetését. A gonosz nem mindig égbekiáltó

bűnökkel távolít el Istentől, van, hogy csak rossz szokások rabjává

szeretne tenni minket. De hát a sasnak mindegy, hogy lánccal kötik

meg, vagy selyemszállal, se így, se úgy nem tud felrepülni az egekbe,

és a föld foglya marad. Ezt a rabláncot szakítja el Jézus áldozata, ha

elfogadjuk, és Vele vívjuk meg szabadságharcunkat a

szenvedélyeinkkel. Ezért könyörög Szent Pál Krisztus nevében a

korintusiaknak és nekünk is: „Engesztelődjetek ki Istennel!” („ Kor

5,20)

FELTÁMADÁS: A telivér kommunizmus idején történt, hogy a

Szovjetunió egy ateizmus-konferenciáján háromnapnyi bizonyítgatás

után az utolsó előadás végén felállt egy parasztember és – húsvéti

időszak lévén – bekiáltotta a terembe: „Krisztus feltámadt!” „Valóban

feltámadt!” - zúgta a választ a konferenciázó közönség. Kell-e ennél

több és erősebb istenbizonyíték? Pedig van, mégpedig az, hogy

létezünk. Mert mi a nagyobb dolog: hogy Isten velünk újat tud

kezdeni a halálban, vagy az, hogy a semmiből létre tudott hozni a

fogantatásunkkor? Néhány évtizede egyikünk sem létezett. Egyáltalán

nem létezett!

A hadseregben a leszerelés napja rendkívüli nap volt. Ahogy a

leszerelő állomány civil ruhában az alakuló-téren végigvonult,

sóvárogva nézték őket a visszamaradók. Bár a dandárparancsnok

betiltotta, mégis zengett a kaszárnya az IRMA (Itt Rohadok Meg,

Anyám!) és VILMA (Végre Itt a Leszerelés, Megyek Anyám!)

kiáltásoktól. Az jutott eszembe, hogy a halált is ilyen kétféle módon

lehet fogadni: vagy ez a vég, vagy pedig ez a kezdet. „Születünk

születni, meghalunk meghalni, születünk meghalni, meghalunk

születni.” – írja Weöres Sándor. Szent Pál azt írja a filippieknek:

„Vágyom már arra, hogy Krisztussal legyek, mert ez sokkal jobb

mindennél.” (Fil 1,23) A mennyország: Isten maga, aki „örül neked

nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül neked ujjongó örömmel,

mintha ünnepet ülne.” (Szof 3,17) Örökre együtt akar velünk lenni, a

létünknek szerelmesen örvendezve, ahogy Bálint Lea írja: „A sarkon

van az örökkévalóság. Ott tűntünk el egymás szemének kapuján át”.

MENNYORSZÁG: Isten hazavár a mennyei Jeruzsálembe. Emberi

életünkben csodálatos értékekkel találkozunk, melyekben ígéret rejlik:

az igazság, szépség, jóság, a szeretet, az otthon nem csak néhány

évtizedre, hanem örök távlatra gyújtanak vágyat bennünk. Ha a

halállal mindez elenyészik, akkor az élet egy nagy átverés: Isten

elhúzta előttünk a mézesmadzagot, és becsapott. Egy gyerekkori

hittanos kirándulásunk jut eszembe, amikor lelki atyánkkal megálltunk

egy áruház kirakata előtt, és mindenki választhatott valamit. Egészen

belelkesedtünk, amikor megszólalt: „Gyerekek, mindenki választott

már? Mert ha igen, akkor mehetünk tovább.” Vagy a zuhanó repülőn

bemondja a hangosbemondó: „Kérem, őrizzék meg nyugalmukat, a

repülő lezuhan. Köszönjük, hogy a MALÉV-et választották.”

Az idős papa és mama megérkeznek a mennyországba. Ámulnak,

örvendeznek, allelujáznak. Egyszer csak megszólal a papa: „Te mama,

ha nem ettük volna azt a sok vacak müzlit, már régóta itt lennénk!”

Amit Isten a Teremtés könyvében mond, hogy minden jó, amit

alkotott, most nyeri el teljes értelmét. A feltámadás a teremtés

nyolcadik napja, beteljesedik az ember teremtése. Isten gyermekei,

örökösei vagyunk (Róm 8,15-17). De elfogadjuk-e az örökségünket?

Vagy úgy vagyunk, mint az a csóró fiatalember, aki levelet kapott egy

idős amerikai rokonától, és nem vette a fáradságot, hogy lefordíttassa

és elolvassa a levelet. Nem érdekelte, hogy mit üzen a nénikéje,

merthogy mindenki foglalkozzon a maga bajával. Amikor aztán nagy

szegénységben meghalt, a barátai felbontották a levelet, amiben

bírósági végzés volt: hatalmas vagyont örökölt volna a nagynéni

után…

Az idős jezsuita atya negyven év missziós szolgálat után a repülőn egy

popsztárral együtt landol New Yorkban. A celebet hatalmas tömeg

várja, énekelnek, csápolnak. Az atyát nem várja senki. Amikor a

rendházba megérkezik, beül a kápolnába és szomorúan mondja

Jézusnak: „Ez az énekes két hét után tér vissza és ilyen sok ember

megy elébe, mikor hazaér, én negyven évig szolgáltam Neked, de

senki sem vár haza.” Erre az Úr így válaszol: „Fiam, te még nem

érkeztél haza!”

Egy kedves fiatal papunk leukémiás lett. Csont és bőr volt már, a haja

is kihullott, amikor a kórházban meglátogattam. Mellette ült az

édesanyja. Ahogy beléptem, azt mondta: a fiam meg fog gyógyulni,

mert olyan sokan imádkozunk érte! Ő erre szelíden csak annyit

mondott: „Anyukám, lehet, hogy a jó Isten valami sokkal nagyobb

dolgot készít nekem, átölel engem a szeretetével. Én fogok majd érted

imádkozni, mert az idő, amíg találkozunk, az neked hosszabb lesz,

mint nekem.” Aztán felvette a szentségeket, és másnap meghalt.

Római kollégiumunkban volt egy német kispap, aki szívátültetésen

esett keresztül, és a klinikai halálban megtapasztalta azt a

határélményt, a sötét folyosót, a Jézussal való találkozást, amiről

többen beszámolnak. Azt vettük észre, hogy a szorongó, bátortalan

ember most határozott és nyugodt, pedig megmondták az orvosok,

hogy nagyjából még öt év élettartamra számítson. Elvittem őt

beszélgetni egy idős atyához, aki lebénult és elvesztette az életkedvét.

Ő mesélte nekem később: „A szemébe néztem és megkérdeztem:

Stefan, nem félsz? Tudod, hogy nemsokára meg fogsz halni. Erre

felragyogott a szeme és azt mondta: Feltámadok! Isten új szívet, új

testet ad nekem! Erre én is azt mondtam magamnak: Hát én is

feltámadok! Ez a vacak, béna kezem-lábam helyett Isten új kezet és

lábat ad nekem.” És utána már nagy békével élte le élete utolsó három

hónapját. Stefan pedig még húsz évet élt, megírta a doktorátusát a

Szentháromságból, majd monsignor lett a Vatikánban.