Zeidler MiklósA revíziós gondolatA revíziós gondolat

KALLIGRAMPozsony, 2009

© Zeidler Miklós, 2009Maps © Sebők László, Völgyesi Edit 2001, 2009

ISBN 978-80-8101-188-7

Tartalom

TARTALOM.................................................................................................................................3

BEVEZETÉS................................................................................................................................5

A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZ-ERZŐDÉS (1918-1920)..................................................................................................14

A TÖRTÉNELMI MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA................................................................14

A MAGYAR DELEGÁCIÓ A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIÁN...................................................29

A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS............................................................................................48

A TRIANONI MAGYARORSZÁG TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI KERETEI...........65

TERÜLET ÉS NÉPESSÉG......................................................................................................65

GAZDASÁG........................................................................................................................72

HATÁROK, TÉRKAPCSOLATOK...........................................................................................86

A MAGYAR KÜLPOLITIKA ÚTKERESÉSE (1919-1927)..................................................93

A REVIZIONIZMUS ELVI ALAPJAI........................................................................................93

MAGYARORSZÁG ÉS A NEMZETKÖZI RENDSZER: INTEGRÁCIÓ ÉS FELLAZÍTÁS................111

A MAGYAR REVÍZIÓS PROPAGANDA SZERVEZETEI...........................................................128

A REVÍZIÓS KÜLPOLITIKA KIBONTAKOZÁSA (1927-1933)......................................139

LORD ROTHERMERE FELLÉPÉSE......................................................................................139

A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA PROPAGANDATEVÉKENYSÉGE..............................................158

REVÍZIÓS TERVEK............................................................................................................185

A TERÜLETI REVÍZIÓ ELŐKÉSZÍTÉSE (1933-1938)....................................................197

A VILÁGGAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS A MAGYAR HATÁROK REVÍZIÓJA..................................197

A KÖZÉP-EURÓPAI HATALMI VISZONYOK ÁTRENDEZŐDÉSE.............................................221

A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA UTOLSÓ ÉVEI.......................................................................231

IRREDENTIZMUS A KÖZTEREKEN ÉS AZ ÜNNEPEKEN..........................................243

TOPOSZOK, JELKÉPEK, KULTUSZOK.................................................................................243

KÖZTEREK.......................................................................................................................252

ÜNNEPEK ÉS HŐSÖK........................................................................................................278

IRREDENTIZMUS A MAGÁNÉLETBEN ÉS A HÉTKÖZNAPOKBAN........................293

IRODALOM.......................................................................................................................293

OKTATÁS, HÉTKÖZNAPOK................................................................................................313

AZ IRREDENTA KULTUSZ TÁRSADALMI BEÁGYAZOTTSÁGA.............................................331

REVÍZIÓ ÉS HÁBORÚ (1938-1945).....................................................................................342

REVÍZIÓ...........................................................................................................................342

REINTEGRÁCIÓ................................................................................................................373

HÁBORÚ..........................................................................................................................390

UTÓHANG........................................................................................................................400

FÜGGELÉK.............................................................................................................................403

KÉPEK..............................................................................................................................403

TÉRKÉPEK........................................................................................................................407

KÉPEK JEGYZÉKE.............................................................................................................409

Felhasznált források és irodalom....................................................................................413

Bevezetés

Az 1920. június 4-én a szövetséges és társult főhatalmak, illetve Magyarország által aláírt trianoni békeszerződés a magyarság számára az ország feldarabolását, a határon túlra került magyar kisebbségek különböző mértékű elnyomatását és – mivel a magyar közgondolkodásban a békeszerződés igazságtalan ítéletként, sőt megaláztatásként jelent meg – a kollektív nemzeti öntudat megrendülését hozta. A békeszerződés – avagy a békediktátum, ahogyan kezdettől minősítette a magyar közvélemény – azonnal elfoglalta helyét a magyar nemzeti tragédiák sorában. Trianont a korszak neves magyar tudósai és közírói a rendkívüli pusztítással járó 1241-1242. évi tatárjárás, a hatalmi elitet valósággal lefejező és a középkori Magyar Királyság széttagolódását megindító, az Oszmán Birodalom főseregétől elszenvedett 1526. évi mohácsi vereséghez, valamint a Habsburg-uralom ellen megvívott 1848/49-es szabadságharc leveréséhez hasonlították. Amint Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, az 1920. évi ülésszakot megnyitó beszédében mondta, a békeszerződés „elmúlt, nagy nemzeti katastropháinknak majdnem összes jellegzetes vonásait egyesíti magában, s így a legnagyobb és legsúlyosabb válság, mely életerőnket addig próbára tette”. 1

A nemzeti trauma nyomában a magyar társadalomban a letargiától a bosszúvágyig terjedő válságreakciók jelentkeztek, miközben a szomszédoknál a magyar közhatalommal s részben a magyarsággal szemben évszázadok óta gyarapodó ellenérzéseket az újonnan megszerzett hatalom féltése és a revánstól való félelem utólag is mintegy visszaigazolta, sőt megsokszorozta.

E hisztérikus állapot történelmi és társadalom-lélektani okainak feltárására elsőként a magyar demokrácia emblematikus alakja, a jogtudománnyal és politikaelmélettel foglalkozó Bibó István tett kísérletet a második világháború idején A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. 1 Berzeviczy 1920: 69.

művében. Az ő két szempontú elemzése – mely az elmélet magasából és a praktikus problémamegoldás horizontjáról egyszerre vizsgálta a problémát – azt a végkövetkeztetést adta, hogy a közép-európai államok „nyomorúsága” a több évszázados területi viták újratermelődésében és megoldatlanságában rejlik. 2

A birtokféltés e nyers és ősi reflexei a történelmi Magyarország összeomlásának és feldarabolásának idején az érdekelt államok mindegyikében csakugyan azonnal működésbe léptek, s hamarosan propagandisztikus jelszavakban is megfogalmazódtak. Míg a magyar közösségen belül a „Mindent vissza!” jelszava harsogott, addig például Romániában, amely a legnagyobb mértékben részesült a történelmi Magyarország területéből – valójában nagyobb területet kapott, mint amekkora Magyarországnak megmaradt az „Egy barázdát sem!” (Nici o brazdă!) visszhangzott. E szólamok nem csupán a közhangulatot határozták meg, hanem külpolitikai programot is generáltak egyben. Az ösztönös és érzelmi reakciókon alapuló sorsértelmezést azután valamelyest lemaradva követték a racionális (politikai) számítás és a tudományosság válaszai, amelyek azonban csak érveikben és magyarázataikban voltak higgadtabbak és kifinomultabbak, tendenciájukban nem változtatták meg az új békerendszerrel kapcsolatos polarizált véleményeket.

A világháborút követően az egész magyar társadalmat áthatotta a békeszerződés revíziójának eszméje, míg a Magyarország rovására gyarapodó utódállamok vezető nemzeteinek közgondolkodását a status quo fenntartása és a revízió tagadása határozta meg. A két világháború közötti időszakban Magyarország és szomszédainak viszonyát mindvégig ez az ellentét uralta, s ez a harmincas évek végére tovább mélyült. Az együttműködésnek még a feltételei sem igen bontakozhattak ki, hiszen azok az eszmék és csoportok, amelyekben meglett volna erre a szándék, ekkor általában csekély politikai befolyással bírtak. A térségben a merev nacionalizmus lett a vezéreszme, s a hatalomban lévők országuk gyors stabilizálását, valamint nemzetük egységesítését és megerősítését tekintették mindennél fontosabb feladatuknak. E törekvésükben pedig a nemzetközi kooperáció iránt fogékonyabb liberális és demokratikus gondolatból fakadó önrendelkezési elv és nyomában a méltányos kisebbségpolitika alkalmazása éppúgy akadályozta volna őket, mint a nemzeti problémáknak az internacionalizmusban való feloldását hirdető szocialista eszmék valóra váltása. A győztes szomszédok a birtokukba jutott hatalom teljességét kívánták megőrizni, Magyarország pedig területi integritásának visszaszerzésére törekedett, s e célkitűzések már önmagukban is akadályát

2 Bibó 1943-1944. (Különösen: 227-238.)

képezték a kompromisszumnak. Az idegen közhatalom alá került magyar kényszerközösségeknek a többségi nemzetekhez fűződő kapcsolataiban úgyszintén a szembenállás mozzanata volt a meghatározó. A határon túli magyar kisebbségek zöme a Reményik Sándor erdélyi költő által hirdetett „őrlő szú az idegen fában” mentalitását követte, az az aktív együttműködési készség pedig, amelyet jellemzően a fiatalabb korosztályokhoz tartozó, illetve baloldali meggyőződésű „aktivisták” és mérsékelt nemzetiek fogalmaztak és mutattak meg a többségi nemzetek iránt, az érdekelt államok részéről sehol sem részesült igazán kedvező fogadtatásban.

A második világháború után a régióban működő nemzetközi kooperációnak a Szovjetunió által definiált internacionalizmus eszméje és intézményrendszere adott kereteket, ez azonban alkalmatlannak bizonyult a – szólamok szintjén „testvéri” – nemzetek tényleges baráti közeledésének elősegítésére. A kapcsolatok normalizálása helyett mindössze annyi történt, hogy a nemzeti ellentétek lekerültek a napirendről, tabuvá váltak, s ezzel mintegy régi állapotukban konzerválódtak a későbbi generációk számára. A magyarság esetében ez azzal a következménnyel járt, hogy a nemzeti kérdés – s benne a Trianon-probléma – bolygatása rendszerkritikus, az államszocialista hatalom szempontjából tehát rendszerellenes cselekedetnek minősült, így a tilalom és az elhallgatás évtizedeiben teljes korosztályok estek ki a nacionalista színezetű hazafiság iskolájából.

Az 1980-as évek végén megindult rendszerváltozás időszakában e tekintetben is döntő változások következtek, és a nemzeti érzület megnyilvánulásai tartalmukban és formájukban is igen nagy változatosságot mutattak. Miközben a túlnyomó többség továbbra is távol maradt a közéleti szerepléstől és a közvetlen politikai tevékenységtől vagy legalábbis nem a nemzeti kérdés mentén fejtett ki ilyen jellegű aktivitást, mások úgy gondolták, hogy éppen ez – ti. a magyarság egyéni és közösségi identitásának, nemzeti öntudatának újrateremtése, korszerű és érvényes tartalommal való megtöltése – a legfontosabb társadalmi feladat, ami egyedül képes megvetni a tényleges és teljes rendszerváltozás alapjait.

A nemzeti kérdésre aktívan reagáló politikai közeg világnézeti tekintetben erősen megosztott volt, és három, jól megkülönböztethető nagyobb irányzatra bomlott. A régi gyökerű, jellemzően keresztény, konzervatív és népi irányultságú magatartás, mely az államszocializmus időszakában politikailag inaktív ellenzéki helyzetbe szorult, a rendszerváltozás folyamatában politikai elégtételt kapott, követői pedig az elnyomatás éveiben is megőrzött elvhűségükre hivatkozva – a nemzeti érzület, úgymond, leghitelesebb képviselőiként – irányító szerepre tartottak igényt. Eközben az államszocializmus döntően politikai és nem elméleti-

ideológiai elvárásaihoz igazított nemzetfelfogás, amely a nemzeti érzést lényegében alárendelte az internacionalizmusnak és az osztályszempontoknak, sokat veszített presztízséből, átmenetileg visszavonult és megkísérelte korszerűsíteni magát. Ugyanakkor a második nyilvánosságból a nagyközönség elé lépett a nemzeti öntudat liberális alternatívája, amely a klasszikus nacionalizmus kettős (integráló és kirekesztő) örökségéből az aktív közösségteremtő mozzanatra épített, egyúttal igyekezett háttérbe szorítani a versengés hagyományát, s ezzel mintegy köztes helyet foglalt el.

A magyar társadalom azon nagyobb részét, amely a második világháború utáni évtizedekben úgyszólván kiesett a régi hagyomány folyamatosságából, a nemzeti kérdés ilyen mértékű előtérbe kerülése készületlenül érte. A felfokozott közhangulat azonban lehetőséget teremtett a rendelkezésre álló koncepciók valamelyikével való azonosulásra – s bizonyos kényszert is a „választásra” –, sokszor valóságos azonosulás vagy meggyőződés nélkül. A magyarságtudat ezen egyszerre egyéni és kollektív újraértékelésének folyamatában a nemzeti történelem kitüntetett eseményeinek megítélése kiemelt szerepet kapott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy az újdonsült politikai pártok a magyar társadalom előtti „bemutatkozásuk” során számot adtak a történelmi múlthoz való viszonyulásukról is – mintegy kiválogatván belőle az azonosulási pontokat és a kárhoztatott elemeket s ezzel szimbolikus üzenetet küldtek politikai-ideológiai hovatartozásukról. A politikumnak a történelem iránti megnövekedett érdeklődése, a pártok öndefiníciójának ez a részben történeti megalapozása kétszeres impulzust adott a történetírás számára. Lényegében akadálytalanná tette a történeti kutatást, egyszersmind fokozta a történeti kérdések iránti általános érdeklődést. Ez a múlt iránti közérdeklődés azonban politikai színezetet is kapott, nem utolsósorban azért, mert az egyes politikai irányzatok a történeti hagyomány ideológiai és legitimációs funkcióit igyekeztek előtérbe tolni, s ezzel mintegy megfogalmazták a maguk „elvárásait” a múlt értelmezésével kapcsolatban. Sajátságos következménye lett ennek, hogy a történeti-nemzeti hagyomány ünnepélyes és tragikus elemeihez való viszonyulás mintegy a magyarságtudat, a nemzeti identitás fokmérőjévé vált. E szimbolikus gondolkodás és beszédmód két gyújtópontjában a 20. századi magyar történelem két leginkább elhallgatott eseménye állt: a trianoni békeszerződés és az 1956-os forradalom. Trianon tehát mintegy fél évszázad elteltével ismét hívószóvá, önmagán túlmutató szimbólummá lett.

Ugyanekkor Magyarország és a szomszéd országok kapcsolataiban is felszínre kerültek a feloldatlan államközi és nemzeti ellentétek – ha nem is a régi intenzitással, de a régi reflexek és sztereotípiák mentén. Ennek egyik

oka az volt, hogy a kelet-közép-európai államok külső és belső stabilitása – a szovjet szövetségi rendszerből történő kilépésük szükségszerű következményeként – átmeneti veszélybe került, és az adaptáció időszakában a Kárpát-medence valamennyi országában súlyos gazdasági, politikai és társadalmi válságjelenségek mutatkoztak, amelyek Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében egyenesen a tárgyalásos, illetve háborús úton végbement felbomláshoz vezettek. A hatalmi pozíciók elosztásáért immár új politikai környezetben folyó küzdelem során újból nagy hangsúlyt kapott a nemzeti kisebbségek helyzete és érintőlegesen a határkérdés is; olyan ügyek, amelyek fölélesztették a kölcsönös sérelmeket és a kölcsönös gyanakvást, s amelyeknek a kelet-közép-európai közbeszédben szintén a trianoni békeszerződés lett retrospektív szimbólumává. Legfőképpen a Trianon-problémának ez a szimbolikus jellege merevíti meg ma is a szellemi frontokat s akadályozza a kérdés érdemi megvitatását – olyannyira, hogy az érintett nemzetek között folyó párbeszéd helyett egyelőre még a történetírás szintjén is inkább csak az álláspontok elfoglalása és a vélemények tisztázása kezdődött el.

Magyarországon sem zárult még le az a folyamat, amely a Trianon-kérdést kivette volna a politika és a közgondolkodás szférájából és elsősorban a történelmi vizsgálódás birodalmába utalta volna. Ennek egyik oka, hogy a nemzeti kérdés (nemzeti egység, nemzeti karakter, a nemzet mint hagyomány és mint a társadalmi közösség kötőanyaga stb.) ügyében folyó közéleti párbeszéd újra meg újra visszatért a Trianon-kérdéshez, sőt olykor merőben erre korlátozódott. A közgondolkodás hangsúlyai persze az egymást követő időszakokban erőteljesen eltolódtak: a két világháború között Trianon csaknem tisztán politikai ügy volt, s még a történetírók egy része is tiltakozott az ellen, hogy e nemzeti katasztrófát a magyar történelem integráns részeként tárgyalja. A második világháborút, a párizsi békeszerződést és Magyarországnak a szovjet tömbbe való betagozódását követően Trianon témája alig-alig jelent meg a nyilvánosságban. Egyfelől azért, mert a nemzetiségpolitika és a határkérdések fölvetése a szovjet blokkon belül lényegében tabu volt, másfelől azért, mert az ország nemzetközi helyzetét formailag immár új nemzetközi egyezmények és szövetségek alapozták meg, vagyis Trianon nemzetközi jogi és világpolitikai értelemben a múlt részévé vált.

A rendszerváltozást kísérő rendkívüli közéleti aktivitás közepette a politika és a közgondolkodás ismét a maga illetékességébe vonta a Trianon-kérdést. Ez elsősorban a magát egyre szívesebben nemzeti oldalnak nevező politikai és értelmiségi front kezdeményezésére történt, amire a rivális erők azzal válaszoltak, hogy a vitát igyekeztek a szaktudomány világába utalni, egyszersmind kivonni a közbeszédből – mondván: a szubjektív és

szimbolikus megközelítés akadályozza az érdemi eszmecsere kibontakozását. Ez az állapot némileg konszolidáltabb formában ma is fennáll: miközben a történész szakmán belül a tudományos vita immár egyre inkább csak a részletkérdésekről folyik, a politikai szereplők hozzáállása és magatartása a mindenkori pártpolitikai igényeknek és a világpolitika elvárásainak megfelelően módosul. Mindeközben a magyarságnak az a része, amelyik máig a leginkább megszenvedi a nemzeti széttagoltság hátrányait – a szomszéd országok magyar népessége –, továbbra is foglya a kisebbségi élethelyzetnek, ugyanakkor tanácstalanul és egyre növekvő keserűséggel szemléli az anyaország szellemi és politikai megosztottságát.

E külső és belső ellentétek, az államok, nemzetek, világnézetek és generációk között rendre megújuló politikai és intellektuális viták visszaigazolják azt a megállapítást, hogy a politikai határok és a nemzetiségi osztóvonalak egymástól való eltérése súlyos politikai problémákat gerjeszt Közép-Európában. Jelzik egyben azt is, hogy a 20. század nagy rendszeralkotó kísérletei e térségben nem voltak képesek megnyugtató megoldást adni e problémára. Trianon ezért egyelőre nem találhatta meg a helyét véglegesen és kizárólag csak a történeti hagyományban, s továbbra is része a politikumnak. S ez az állapot valószínűleg mindaddig fenn is marad, amíg az államhatároknak fokozott politikai jelentőségük van, amíg a nemzeti kisebbségekkel szemben a többségi nemzet által irányított hatalom részéről diszkrimináció érvényesül, s amíg az érintett nemzetek mindegyike túl nem jut a területváltozásoknak vagy az ettől való rettegésnek krónikussá vált társadalomlélektani traumáján.

*

Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk, milyen történeti környezetben s miképpen bontakozott ki a trianoni békeszerződéssel szemben fellépő revíziós gondolat, s a külpolitika és a közélet mely terepein miképpen nyilvánult meg. E kérdéskört először 2001-ben jártuk körül az Osiris Kiadónál megjelent hasoncímű kötetünkben, majd a magyarországi irredentizmus jelenségeit vizsgáltuk meg egy kismonográfiában (A magyar irredenta kultusz a két világháború között), mely a Teleki László Alapítvány gondozásában látott napvilágot 2002-ben. Az elmúlt években tovább gyarapodott a magyar revízió témájával, különösen a határon túli magyar kisebbségek helyzetével, illetve az 1938-1941 között visszacsatolt területek reintegrációjával – tekintélyes részben határon túli magyar történészek tollából. Ezeket az új kutatási eredményeket is hasznosítottuk abban a monográfiában, amely Ideas on Territorial Revision in Hungary 1920-1945 címmel 2008-ban került az angol nyelven olvasó közönség elé az amerikai Center for Hungarian Studies and

Publications kiadásában. Mivel a magyar nyelvű kötetek már jó ideje elfogytak és antikváriumi forgalomban is nehezen beszerezhetőek, nagy örömmel vettük a Kalligram Kiadó ajánlatát A revíziós gondolat felújított változatának megjelentetésére. Így nem csupán a szöveg jelentős bővítésére, hanem számos illusztráció és tájékoztató térkép közlésére is mód nyílott.

Ennek jegyében először rövid áttekintést adunk a történelmi Magyarország felbomlásáról, majd bemutatjuk, milyen társadalmi–gazdasági–politikai kereteket teremtett Magyarország számára a béke. Megvizsgáljuk azt a külpolitikai környezetet, amelyben a magyar diplomácia kereste az érvényesülés lehetőségét, s amelyben megtette a békerendbe való beilleszkedést, majd az ellene intézett kihívást célzó lépéseit. Ennek során részletesen tárgyaljuk a nagyrészt a kormány felügyeletével és anyagi támogatásával, de mégis némileg elkülönülten működő propagandaszervezetek működését, valamint a két világháború közötti időszakban létrejött fontosabb határmódosítási terveket és ezek fogadtatását. Foglalkozunk a magyarországi irredentizmus kultuszával, ennek a köztéri és ünnepélyes megnyilvánulásaival, illetve a privát szférát jellemző hétköznapi jelenségeivel. Végül azt a folyamatot mutatjuk be, amelynek során a magyar külpolitika a terület-visszacsatolások sikereivel párhuzamosan elveszítette semlegességét, majd önállóságát, és belesodródott a második világháborúba.

A témáknak ilyetén tagolása azért tűnik logikusnak, mert elsőként az állam gyors és hatékony szerkezeti alkalmazkodása teremtette meg a sikeres gazdasági, valamint bel- és külpolitikai konszolidáció lehetőségét, s csak ennek alapján lehetett – az húszas évek második felétől – komolyan hozzáfogni a párizsi békerendszer megváltoztatásához, illetve felszámolásához. A kormányzat saját külpolitikai működését a központi alárendelésbe vont, de látszólag független társadalmi szervezetek propagandatevékenységével egészítette ki, ami viszont megkísérelte önállósítani magát, és nemegyszer külön utakra tévedt. Ennek a „kettős” külpolitikának a termékei voltak a kormány és az egyesületek körében megfogalmazódott és a külföldi közvéleményhez eljuttatott revíziós tervek, illetve az a hatalmas mennyiségű ismertetőanyag, amellyel a magyarság elveszett presztízsén, rossz megítélésén kívántak javítani. Ennek a kritikai fellépésnek az eredményei persze elsősorban és először Magyarországon és a szomszédos államokban, illetve a diaszpórában élő magyarság körében mutatkoztak meg. A természetes és ösztönös Trianon-ellenes érzelmekből és hangulatokból a belső propaganda alakított ki meggyőződést, kultuszt és – a társadalom kisebb részében – tételes tudást, koncepciót.

A történelmi Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés (1918-1920)

A történelmi Magyarország felbomlása

A címzett ismeretlen című, 1935-ben készült magyar zenés filmvígjáték (írta: Bús Fekete László és Székely István, rendezte: Gaál Béla) egyik első jelenetében a Magyarországon először járó negédes osztrák ifjú (Ernst Heinz Häussermann) csinos postáskisasszonnyal (Ágai Irén) találkozik a vonaton. Teri egy balatonföldvári szállóba kíséri a portásnak készülő Tónit, aki magyartudását próbálgatván, barátkozásképpen az 1912-es kiadású Magyar beszélgetések c. társalgási könyvből fennhangon silabizálja a Magyarország földrajzával foglalkozó fejezetet: „Magyarország magas hegyektől, a Kárpátoktól van körülvéve. […] Társországa Horvát-Szlavónország. Legnagyobb tava a Balaton-tó, és hozzá tartozik még az Adriai-tenger egy kis része is Fiume kikötővárossal. ” Teri halvány mosollyal az égre néz és fölsóhajt: „So war’s, so wird’s sein!”

„Így volt, így lesz!” – szólt a Magyarország régi területi egységének helyreállítását követelő, 1920-ban alakult hazafias egyesület, a Védő Ligák Szövetsége jelvényének körirata, amely a piros szíven elhelyezett történelmi Magyarország térképét keretezte. De vajon mit keres a magyar irredentizmus egyik jól ismert jelszava a különben semmiféle politikai mondanivalót nem hordozó, habkönnyű komédiában? Egy olyan műben, amely magabiztosan és kockázat nélkül működteti a magyarországi filmvígjátékipar kliséit: a típusjelenetekben alkalmazott, típuskarakterek által előadott típuspárbeszédek jól bevált sablonjait? Vajon nem hat-e idegenül, nem kelt-e groteszk benyomást, ha két fiatal óvatos ismerkedése e félreérthetetlen politikai üzenettel indul? Különösen akkor, ha tudjuk, hogy az 1930-as évek magyar filmgyártása szinte csak vígjátékokat produkált, s politikai – főleg külpolitikai – motívumokat még utalások formájában is alig-alig alkalmazott? A kérdés persze költői. A közönség ugyanis

valószínűleg azonnal megértette a célzást, hiszen ekkor már mintegy másfél évtizede közszájon forogtak a történelmi Magyarország feldarabolását kodifikáló trianoni békeszerződés elleni tiltakozás jegyében fogant jelszavak. A „Nem! Nem! Soha!” a „Mindent vissza!” a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a „Hiszek Magyarország feltámadásában” és a többi szólam a mindennapok része volt már, gyermekkortól végigkísérte az emberek életét, és szervesen beépült a közbeszédbe. Bizonyára a film készítői is azért éltek ezzel a dramaturgiai ötlettel, hogy a nézőket a ráismerés élményével máris jobban bevonják az éppen csak megkezdődött történetbe.

A fenti jelmondatokban összegződő történelemkép – és politikai program – a két világháború között köztéri szobrokról, utcanév-táblákról, üzletek kirakataiból, a rádióból és a sajtóból köszönt vissza az utca emberére. Az irredentizmus szimbólumai a használati és emléktárgyakon is feltűntek, s nem telt el úgy nap, hogy az iskolában, ünnepen vagy nagygyűlésen ne hangzott volna el egy-egy Trianon-ellenes jelszó, megemlékezés vagy programbeszéd. S minden ilyen üzenet azt sugallta, hogy Magyarország megcsonkítása csupán átmeneti állapot, félreértés, téves döntés eredménye, a történelmi folyamatosság véletlenszerű megbicsaklása, amelynek hamarosan jóvátételt kell nyernie.

Ez az uralkodó felfogás hajlamos volt a trianoni békeszerződést a balsors, az árulás, az igazságtalanság, a megtévesztés, a rosszindulat, a bosszú számlájára írni. „A mesterségesen felhalmozott rágalmak, az éveken át tartó egyoldalú, célzatos, hamis beállítások, félrevezetések és félremagyarázások, másfelől a történelmi, a gazdasági, a néprajzi viszonyok elferdítő frazeológiáján át nyert torzító képletek zűrzavara lehet csak annak hátterében, hogy a legkegyetlenebb, a történelem tanúsága szerint magát mindig megbosszuló viviszekciót kövessenek el egy évezredes kultúrnemzeten” – írta Wlassics Gyula ex-kultuszminiszter, a Főrendiház volt elnöke a békeszerződés aláírása előtti napokban. 3 „A bosszúállás paragrafusokba szedett művét: a magyar békeszerződést ezekben az órákban írják alá Versailles-ban” – kezdődött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) lapja, a Népszava 1920. június 4-i vezércikke. 4 A világháborút követő forradalmi időkben „tűntek fel és vették [át] az ország irányítását a desperádók, ami végeredményben az országot katasztrófába is süllyesztette. Katilináris egzisztenciák kerültek napfényre, akik nem nézve a nemzet érdekeit, arra törekedtek, hogy kezet fogva a nemzetközi 3 Wlassics 1920: 134. (Újraközli: Zeidler 2008b: 336-341. Idézet a

340. oldalról.)4 A bosszúállás. Népszava, 1920. június 4. 1. Idézi: Zeidler 2008b:

341.

irányzatokkal, kezet fogva még ellenségeinkkel is, saját hatalmuk alapját vessék meg” – kárhoztatta az 1918. évi polgári demokratikus forradalom és az 1919. évi bolsevik fordulat vezetőit Bethlen István gróf 1921. április 19-én, a Nemzetgyűlésben elmondott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében. 5 „Szent István birodalmát a magyarellenes propaganda fektette sírba” – fogalmazott 1926 decemberében Herczeg Ferenc, a 20. század első felének ünnepelt szépírója, egy revíziós kegyhely létrehozását indítványozó gyűlésen. 6 A trianoni békeszerződés hátterében „a rendkívül ügyes és nagy anyagi eszközökkel dolgozó cseh, oláh és szerb propaganda hatása”, „a Károlyi-korszak és a kommün hazátlan bitangságai”, „besurranó tolvajok szemtelensége” keresendő – szólt Körmendi Horváth József népszónok tanítása, aki 1928-1929 folyamán több száz településen tartott „felvilágosító” előadásokat arról, „miért sújtott bennünket a legkegyetlenebbül a Párizs környéki békék ostora”. 7 A külföldi magyarságképről folyó 1943. évi vitában pedig Balogh József, a korszak egyik legnívósabb folyóirata, a reformkonzervatív Magyar Szemle szerkesztője emlékeztetett arra, hogy a „múlt világháborút nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben”. 8

E magyarázatok általában a külső és belső „gonosz erőkben” keresték az összeomlás okait. Mindez valójában nem volt más, mint egy évezredek óta ismert természetes társadalom-lélektani reakció, melynek lényege, hogy a válságba került közösség megnevezi és rituálisan kiveti magából az ellenséget, hogy ezzel egyfelől megszabadítsa magát a bűnösség terhétől, másfelől megerősítse azokat a kohéziós tényezőket, amelyek a túlélése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ez történt Magyarországon is. A politikai vezetők a magyarságtól idegen tényezőkre – külső ellenségekre és belső árulókra – hárították a felelősséget a történelmi Magyarország

5 Bethlen István miniszterelnök programadó beszéde a Nemzetgyűlésben (1921. április 19.). Közli: Bethlen 1933a: I. kötet, 157-158. Idézi: Zeidler 2008b: 352. Bethlen itt Lucius Sergius Catilinára (i. e. 108-62), a gyűlölt római politikusra utalt, aki magas tisztségekben elkövetett sorozatos visszaélései és zsarnokoskodásai után megrendült anyagi helyzetét a consuli méltóság elérésével próbálta meg helyreállítani, majd a pártütés és a Cicero consul ellen tervezett merénylet miatti számonkérés elől a biztos halálba menekült.

6 Herczeg Ferenc beszéde a Magyar Kálvária Nagybizottsága és Végrehajtó bizottsága ülésén (1926. december 21.). OSZKK, Fol. Hung. 2734, IV. kötet, 117.

7 A beszédek összegzését adja: Horváth 1929. (A hasoncímű fejezetet ld. a 27-28. oldalon.) Idézi: Zeidler 2008b: 383.

8 Balogh 1943: 620.

felbomlásáért, hogy maga a magyar nemzet bűntelenként és erejének megőrzésével kerülhessen ki a krízisből. A bűnösök közé kerültek a győztes nyugati hatalmak, amelyek tájékozatlanságuknak, rosszhiszeműségüknek és politikai vakságuknak adták bizonyítékát, amikor a békekonferencián felültek a szomszédos országok hamis propagandájának, jóváhagyták mohó birodalomépítő törekvéseiket, és Magyarország felosztásáról határoztak. Súlyosabb megítélés alá estek a magyarországi nemzetiségek, amelyek, úgymond, hűtlenné váltak és elárulták kenyéradó hazájukat. Szintén a vádlottak padjára kerültek – a szó képletes és konkrét értelmében egyaránt – a polgári demokratikus forradalom és a tanácsköztársaság vezetői, amiért kiszorították a hatalomból a jobboldali erőket, miközben tehetetlenül szemlélték az ország megszállását. S velük együtt vád alá kerültek azok a „destruktív” modern irányzatok is – a liberalizmus, a szabadkőművesség, a szocializmus –, amelyek az uralkodó felfogás szerint aláaknázták az „egészséges” nemzeti érzületet, s előidézték a társadalom önvédelmi reflexeinek eltompulását, ami még a politikai vezetők többségét is megakadályozta abban, hogy felismerje az állam egységét fenyegető erőket és időben, hatékonyan lépjen fel velük szemben. A Horthy-korszak irányadó szemlélete szerint ebben bizonyos „fajhibáknak” is szerepük volt, amennyiben a magyar nemzet – eredendő jóhiszeműségéből és lovagias szelleméből fakadóan – túlzott bizalmat tanúsított az ellenséges táborban csoportosuló nyugati nagyhatalmak, saját szövetségesei, illetve a vele egy hazában élő nemzeti kisebbségek iránt. (Ez az önkritika, persze, csak látszólagos volt, hiszen a fenti tulajdonságokat a korszellem továbbra is rokonszenvesnek és becsületre méltónak tekintette.) A közelmúlt eseményeinek ilyetén értelmezése valójában a forradalmak bukását követően berendezkedő jobboldali rezsim önigazolását és saját politikai ellenfeleinek „vád alá helyezését” szolgálta.

E meglehetősen mechanikus és leegyszerűsített szemléletnek több klasszikus narratívája is született röviddel az első világháború után. A legismertebb Szekfű Gyula Három nemzedék c. műve volt, melyben a publicisztikai tehetségét is kamatoztató történettudós elsőként fejtette ki elméletét a reformkor nagy politikusgenerációját követő fokozatos hanyatlásról. 9 Szekfű ennek okát nem csupán a nagy tehetségek hiányában, hanem az idegenből kölcsönzött, a magyar viszonyok közé csak felületesen beépülő és ezért kártékonnyá váló liberalizmus uralkodó eszmévé válásban látta. Művének hősét, Széchenyi István grófot, a reformkor egyik emblematikus alakját – akiben a magyar gondolat tökéletes megtestesítőjét tisztelte – éppen ezért konzervatív reformernek festette le, s személyén keresztül kívánta előtérbe állítani a konzervatív eszmekört.

9 Szekfű 1920.

E hanyatláskoncepció népszerűsítésében jelentős szerep jutott a militáns katolicizmust a szószéken és a sajtóban is képviselő Bangha Béla jezsuita papnak, aki Magyarország újjáépítése és a kereszténység c. munkájában valóságos antiliberális hitvallást fogalmazott meg. 10

Könyvének általános tendenciája nagyjából megfelelt a szekfűi felfogásnak, de a történész tárgyismeretét, műveltségét és szubtilis érvelő készségét nélkülöző Bangha kénytelen volt vaskos kifejezésekkel és válogatott inszinuációkkal pótolni e hiányt. Legalább ennyire szubjektív volt az a szenvedélyes liberalizmus-, szocializmus- és forradalomellenes vádirat, amelyet Tormay Cécile tett közzé Bujdosó könyv címmel, s amely naplószerű formájával az olvasók nagy része előtt bizonyító erejű dokumentumként tűnt fel. 11

Ez a lényegében minden ízében önfelmentő szemlélet tehát Magyarország nemzetiségeinek hűtlenségében, anyaországuk mohóságában, a győztes nagyhatalmak rosszindulatában és ostobaságában, a magyarság túlzott jóhiszeműségében és a forradalmi kormányok alkalmatlanságában látta a bukás okait. „Ha van is ebben az állításban az igazságnak egy eleme, mégis önámító, mert a nemzeti múlt tárgyilagos vizsgálata helyett illúziókat táplál, a magyarság tragédiáját kizárólag a balszerencsés külső tényezőknek tudja be. A magyarság jó híre, presztízse elveszítését s az ezzel ugyan összefüggő, de nem kizárólag ebből fakadó trianoni békeszerződést elsősorban nem ördögi, gonosz machinációk idézték elő, hanem a hazai és a nemzetközi események, valamint a történelem aligha feltartóztatható folyamatai” – hangozhat e nézetekkel szemben a történész bírálata. 12

S valóban, amennyiben a kutató a történelmi Magyarország felbomlásának – s e folyamaton belül a meghatározó, és szükségképpen egymással ellentétes érdekeket képviselő szereplők szempontjainak – komplex megértését tűzi ki céljául, akkor messzebbre juthat a múlt megismerésében, mint ha e sokrétű vizsgálat elvégzése helyett önjelölt döntőbíróként lép fel valamely magasabb erkölcsre hivatkozva – valójában csupán saját meggyőződése védelmében. Egy ilyen nemzeti elfogultságoktól mentes elemzés megállapíthatja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia s benne Magyarország felbomlásának három fő tényezője – időben egymást követő három fő állomása – volt: 1) a nemzetiségek ébredése és politikai követeléseik radikalizálódása, 2) a Monarchia háborús részvétele és veresége, 3) a győztes nagyhatalmak biztonságpolitikai – s ennek 10 Bangha 1920. 11 Tormay 1920-1922. 12 Jeszenszky 1994: 13-14. és 314-336. Az idézett szövegben a szerző

Balogh József 1943-as írására és a hasonló véleményekre reagál. (Idézet a 13-14. oldalról.)

alárendelten gazdasági, politikai és stratégiai – igényeinek megváltozása volt. Mindezek eredője pedig az lett, hogy az antant, a kis szövetségesek és az önállóságra jutó nemzetiségek egyaránt a Monarchia felbomlasztásában, illetve Ausztria és Magyarország felosztásában ismerték föl érdekeiket.

A nemzetiségeknek a magyar birodalmi gondolathoz való hűsége, alkalmazkodása a megelőző egy évszázad során fokozatosan egyre felszínesebbé vált. A 18. század végétől az elégedetlenség először a sérelmi politika keretein belül, majd a reformkor szerb, horvát, román és szlovák nemzeti ébredésében jelentkezett, a Habsburg-uralom ellenében indult 1848-1849. évi magyar forradalom és szabadságharc idején pedig a polgárháborús állapotokig és vérengzésekig eljutó helyi villongásokban is megnyilvánult – legalábbis szerb-magyar és román-magyar vonatkozásban. A nemzetiségeknek a mégoly viszonylagos magyar politikai dominanciával való szembefordulása tehát már hosszú évtizedekkel Trianon előtt is világosan megmutatta, hogy e születő nemzetek önálló politikai entitásként fogalmazzák meg magukat, és ennek megfelelően lépnek föl. Ez még akkor is igaz, ha mindezt – a 19. század egésze folyamán – a soknemzetiségű birodalmat igazgató Habsburg-kormányzat megosztó politikája is ösztönözte.

E nehézségekre természetesen a magyar vezetők is felfigyeltek, sőt a nemzetiségi kérdés lényegében az egész 19. századi magyar politikai gondolkodás egyik felismert kulcsproblémája volt, ami a publicisztikától a közigazgatáson és a pártpolitikán át a törvényhozásig minden fórumon jelentkezett. A magyarság vezető szerepét, „egyetlen politikai nemzetként” való tételezését persze magyar részről nemigen vonták kétségbe. Ám Teleki László grófitól Kossuth Lajoson, Eötvös József bárón, Kemény Zsigmond bárón és Mocsáry Lajoson át Jászi Oszkárig időről időre olyan koncepciók is születtek – olykor politikai kényszerből, máskor idealizmustól is fűtött, de komoly történeti alapozású politikai meggyőződésből –, amelyek Magyarország Kárpát-medencei hivatását már nem a Szent István-i birodalom – vagyis a középkori alapokon nyugvó, a népek, nemzetek tagjait befogadó, de őket kollektív jogokkal fel nem ruházó államfelfogás – szellemében képzelték el. 13 E tervek azonban papíron maradtak, s még a dualista Monarchia létrehozását követően, 1868-ban megalkotott, klasszikus liberális felfogást tükröző, az egyéni szabadságjogokat nemzetiségi és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül kínáló nemzetiségi törvény végrehajtása is elsikkadt a vármegyékben és az alsóbb fokú közigazgatásban. Ez, valamint a Monarchia politikai szerkezetének és különösen a magyar belpolitika kereteinek merevsége megakadályozta a

13 Mérei 1965.

nemzetiségek arányos politikai képviseletét, s a századfordulóra tovább fokozta a kisebbségek elégedetlenségét, melyeknek radikális politikusai már ekkor az elszakadáshoz kerestek támogatókat a nagyhatalmaknál és saját anyaállamukban. A magyar nemzetiségpolitika ennek ellenére európai mércével mérve sem volt kíméletlen vagy erőszakos, csak éppen nem volt előzékeny és nagyvonalú sem. Az autonómia és az önállóság gondolatát dédelgető nemzetiségi politikusok és az általuk befolyásolt rétegek elképzeléseinek mindenesetre nem felelt meg. A 20. század első éveiben aztán a magyar kormányzat a nemzetiségek fokozódó aktivitására az asszimiláció ösztönzésével válaszolt. Erre elsősorban a magyar nyelv és kultúra következetesebb terjesztését – benne a magyarosító szándékú iskolapolitikát –, illetve a nemzetiségek politikai és kulturális szervezeteinek fokozottabb ellenőrzését tartotta alkalmasnak. A magyarországi kisebbségek számára ez visszalépés volt, s a konfliktus súlyosságát csak fokozta, hogy ekkorra már több nemzetiség is eljutott a nemzeti öntudatosodás magasabb fokára. Törekvéseikben ugyanakkor számíthattak a pánszlávista Oroszország patronátusára, a független államként létező Szerbia és Románia támogatására, valamint a Magyar Korona Országai között belső autonómiát élvező Horvátország politikai erejére. (Ausztria számára ugyanekkor hasonló gondokat okoztak az olasz, cseh és lengyel tartományok.)

Az 1914 óta zajló világháború és a Monarchia nemzetiségi problémáinak kérdése 1915-1916-tól végzetesen összefonódott. Ennek oka az volt, hogy az antantnak sikerült területi ígéretekkel új szövetségeseket toboroznia, s Olaszországot és Romániát is bekapcsolnia a háborúba. Az 1915. április 26-án aláírt londoni egyezményben az antant az olasz hadba lépés fejében elismerte Olaszország jogát a Monarchia számos déli területére, valamint hatalmi pozícióinak számottevő javítására a Mediterráneumban. (Magyarországot ez nem érintette közvetlenül, mert bár Olaszország magának követelte Isztriát, igényei – ekkor még – nem terjedtek ki a félsziget keleti csücskén fekvő Fiume kikötővárosára.)14

Románia az 1916. augusztus 17-én kelt bukaresti szerződésben ígéretet kapott arra, hogy a Tisza felső és alsó folyásánál a folyóig, a középső folyásnál a folyót megközelítő vonalig tolhatja előre határait. 15 E két

14 A szerződés szövegét közli: Temperley 1920-1924: V. kötet, 384-393. Fiuméra vonatkozóan Id. IV. kötet, 289. A szerződés újabb szövegközlését adja: Grenville–Wasserstein 2001: 1. kötet, 64-66.

15 A londoni szerződéshez ld. Galántai 2000: 260-263. A bukaresti egyezmény szövegét újabban közli Romsics 2000: 1. kötet, 10. sz. (36-37.)

? 1915 májusában Londonban megalakult az Ante Trumbić és Fráňo Supilo vezette Jugoszláv Bizottság, majd novemberben a Cseh Külföldi Bizottság Edvard Beneš, Tomáš Garrigue Masaryk és Milan

szerződés tehát a nagy részben olasz-, illetve románlakta területek megszerzésével kecsegtette az anyaországokat. S mivel a frontok megmerevedése belátható időn túlra tolta ki a háború várható befejezését, egyszersmind a véráldozatok növekedését is előrevetítette, a hadban álló felek részben a haditechnikai fejlesztések, részben a további szövetségesek felkutatása révén próbálták kimozdítani a háborút a holtpontról. Ekkor nyert különös jelentőséget az a körülmény, hogy a szerb, horvát és cseh emigráns politikusok egyre nagyobb szorgalommal ajánlották magukat és nemzetüket az antant politikusainak figyelmébe, akiket a Monarchiában végrehajtandó diverzáns akcióknak, a nemzetiségi alakulatok fegyverletételének, a behívóparancs megtagadásának és a Monarchia ellen küzdő fegyveres erők felállításának ígéretével kecsegtettek. Ezek a felajánlások ugyan meg sem közelítették azt a politikai és katonai értéket, amit az olasz és román hadsereg képviselt, de nem is voltak elhanyagolhatóak. Ezért aztán az antantállamok tisztviselői időről időre tárgyaltak az emigráns körökkel az együttműködés lehetőségéről, jóllehet komoly kötelezettséget nem vállaltak irányukban. Ez idő alatt a politikai emigrációknak volt idejük kidolgozni a háború utáni berendezkedésre vonatkozó részletes terveiket. 16

A cseh–szlovák igényeket Tomáš Garrigue Masaryk jogtudósnak, az ausztriai parlament képviselőjének 1915. áprilisi memoranduma17 és Edvard Beneš jogász 1916-ban kiadott propagandaműve tartalmazta. 18 A cseh emigráció e két kulcsemberének röpiratai a békekonferencián később

Rastislav Štefánik vezetésével. Szintén Párizsban alakult meg, de csak 1918 szeptemberében, a Román Egység Nemzeti Tanácsa.

16 1915 májusában Londonban megalakult az Ante Trumbić és Fraňo Supilo vezette Jugoszláv Bizottság, majd novemberben a Cseh Külföldi Bizottság Edvard Beneš, Tomás Garrigue Mašaryk és Milan Rastislav Štefánik vezetésével. Szintén Párizsban alakult meg, de csak 1918 szeptemberében, a Román Egység Nemzeti Tanácsa.

17 Masaryk április 10-én ismertette álláspontját a frissen kinevezett külügyi államtitkár-helyettes, Sir Maurice de Bunsen előtt. Ld. Bunsen feljegyzése (1915. április 10.). TNA, FO-371-2241, 58359/1915. sz. (106-107. p.) A cseh(–szlovák) igényeket azután az Independent Bohemia c. memorandumban foglalta össze a Foreign Office számára. Ld. TNA, FO-371-2241,53297/1915. sz. (97-103. p.) Szövegét közli: Seton-Watson 1943: 116-134. Bár Masaryk általánosságban etnikai határokról beszélt, egyes megfogalmazásai arra utaltak, hogy ezt egészen szabadon értelmezi, az általa igényelt területek pedig helyenként messze túlléptek a nyelvhatáron. Ld. Seton-Watson 1943: 125. és 129. A memorandum kivonatos magyar fordítását ld. Romsics 2000: 1. kötet, 8. sz. (32-34.)

18 Beneš 1916.

megkapott területeken túl számot tartottak még egy-egy területsávra az északi iparvidéken, valamint Nyugat-Magyarországon. Ez utóbbi az elképzelt Cseh-Szlovákiát és az egységesítendő délszláv államot kötötte volna össze, ugyanakkor elzárta volna egymástól Ausztriát és Magyarországot. Az Ante Trumbić és Fráňo Supilo vezette londoni Jugoszláv Bizottság igényei Horvátországra, Vas és Zala megye déli részére, egész Baranya vármegyére s onnan keleti irányban a Szekszárd–Baja–Szeged–Maros-vonalig terjedtek, az említett városok átcsatolásával. Mint látható, a román és délszláv igények átfedték egymást, ami később a párizsi békekonferencián a két állam elkeseredett vitájához vezetett.

A háború elhúzódása és a Ferenc József örökébe lépő Károly által 1917 márciusában megindított osztrák-magyar különbéke-tárgyalások kudarca tovább javította a nemzetiségi emigráns politikusok pozícióit, s 1918 késő nyarán a francia, a brit, majd az immár szintén hadviselő amerikai kormány is elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot a megalkotandó Cseh-Szlovákia kezdeményének. A délszláv, a román és a cseh-szlovák politikusok ezzel lényegében szövetségesi státust nyertek, s így nem csupán a várható kedvezőbb elbírálás esélyét kapták meg, hanem arra is jogot szereztek, hogy – a legyőzött államokkal ellentétben – részt vegyenek a békekonferencián. Mindez jó lehetőséget teremtett a győztes kis szövetségesek számára, hogy érdekeiket közvetlenül s mindjárt a győztes pozíciójából érvényesíthessék.

Az osztrák-magyar külügyminisztérium 1918. október 4-én fegyverszüneti ajánlatot tett az Egyesült Államoknak a wilsoni pontok alapján – melyek még nem kívánták a Monarchia feldarabolását –, ám Robert Lansing amerikai külügyminiszter október 19-én kelt válaszában közölte, hogy a háború fejleményei már túlhaladottá tették Wilson egykori kijelentéseit: „Az elnök ennélfogva nincs már abban a helyzetben, hogy e népek puszta »autonómiáját« ismerje el a béke alapjának, s ragaszkodnia kell ahhoz, hogy helyette ők maguk döntsék el, az osztrák-magyar kormány milyen lépései egyeztethetők össze törekvéseikkel, valamint a nemzetek nagy családjának tagjaiként a saját jogaikról és jövőjükről alkotott felfogásukkal. ”19 A távirat a washingtoni svéd követség közvetítésével érkezett meg a bécsi Ballhausplatzra, ahol ekkor már Andrássy Gyula gróf intézte a külügyeket. Az információ bizonyára eljutott vejéhez, Károlyi Mihály grófhoz is, aki – mint a háborúból való kilépést évek óta sürgető

19 PRFRUS 1933: 1. kötet, 368. A Monarchia fegyverszüneti ajánlatát ld. uo. , 341. (A levélváltás a semleges svéd képviseletek közvetítésével történt, a State Departmenttel W. A. F. Ekengren washingtoni svéd követ tartotta a kapcsolatot.) Az itt közölttől némileg eltérő magyar fordítást ld. Hetés 1969: 48.

ellenzéki képviselő – politikai ellenfele volt ugyan Andrássynak, ám október második felében már szinte mindenki az ő kormányalakítását valószínűsítette Magyarországon. Az erre szóló megbízást Károlyi végül október 31-én vette át a IV. Károly magyar király által kinevezett homo regiustól, Habsburg József Ágost királyi hercegtől. Károlyi hárompárti koalíciós kormánya, melyben liberálisok, nacionalisták és szociáldemokraták adták a minisztereket, valójában teljes kül- és belpolitikai csődtömeget örökölt. A dualista állam a felbomlás állapotában volt, a frontcsapatok hadrafoghatóságában tulajdon tisztjeik is kételkedtek, az országot pedig egyre súlyosbodó ellátási gondok fenyegették. Mindehhez járult a nemzetiségek elégedetlensége, amely a következő hetekben és hónapokban újabb és újabb függetlenségi nyilatkozatokban öltött testet. A zágrábi szábor október 29-én egyhangúlag deklarálta Horvátország elszakadását, november 25-én pedig Újvidéken Bácska, Bánság és Baranya küldötteinek Nagy Népgyűlése bejelentette a szerb csapatok által megszállt dél-magyarországi területek csatlakozását a Szerb Királysághoz. A Szlovák Nemzeti Tanács Turócszentmártonban október 30-án kimondta egyesülését a cseh nemzettel. Az erdélyi románság december 1-jén Gyulafehérvárott deklarálta az általa lakott területek egyesülését a Regáttal, vagyis a Román Királysággal, majd 1919. január 8-án az erdélyi szászok medgyesi értekezlete is hasonlóképpen foglalt állást. Bár ezek a kiáltványok inkább demonstratív, mint reprezentatív vagy demokratikus jellegűek voltak, mégis nagy jelentőséggel bírtak, mert elvi alapozást nyújtottak a nemzetiségi szeparatista mozgalmak mellett fellépő hadseregek megszálló akcióihoz. 1918. november elejétől először a szerb, majd a cseh és a román hadsereg csapatai törtek be Magyarország területére, s előrenyomulásuk kisebb-nagyobb megszakításokkal 1919 augusztusáig folytatódott.

A Károlyi-kormány ilyen körülmények között aligha vállalkozhatott többre, mint hogy megpróbálja mérsékelni a várható károkat. Demokratikus és pacifista küldetéstudattal és szinte romantikus hevülettel látott munkához. Két hét leforgása alatt átalakította a törvényhozás működésképtelenné vált rendszerét, IV. Károlynak (átmeneti) lemondását követően kikiáltotta a köztársaságot, meghirdette demokratikus reformjait, hozzáfogott a közellátás újjászervezéséhez, fegyverszünetet kötött az antanttal, majd ennek értelmében megkezdte a hadsereg részleges leszerelését – és új alapokra helyezte a kisebbségpolitikát. Az ekkor legkorszerűbbnek számító, területi és kulturális autonómia bevezetésére vonatkozó ajánlatai azonban, amelyeket korábban talán a kisebbségi politikusok is nagyvonalúnak találtak volna, ekkor már kevésnek bizonyultak. Jászi Oszkár tárca nélküli nemzetiségi miniszter a szerbek képviselőivel nem is találkozhatott, s a szlovák és román politikusokkal november-decemberben rendezett

találkozókon sem született megegyezés a föderatív alapon kínált területi autonómia ügyében. E nemzetiségek ekkor már a területi elhatárolódás lehetőségét és a Magyarországtól való függetlenséget keresték. Lényegében papíron maradt a Jászi által készített és 1918. december 21-én, illetve 1919. január 27-én elfogadott 1918:X. és 1919:VI. néptörvény is, amelyek a ruszin (rutén) és a német kisebbség nemzeti önigazgatását szabályozták. 20

Ugyancsak elkésett, s már inkább csak az utókornak szólt a szlovák autonómiáról szóló, 1919. március 6-án kelt 1919:XXX. néptörvény, amely egyébként sem a befolyásos Szlovák Nemzeti Tanács, hanem a Jászi által ösztönzött magyarbarát szlovákok 1918. december 3-án kikiáltott „keleti tót köztársaságának” önigazgatási elképzeléseit tükrözte.

Mindeközben a kormány – programmá emelt pacifizmusához híven – vonakodott fegyveres erővel fellépni a megállapított fegyverszüneti vonalakat is átlépő és az elfoglalt területeken saját közigazgatásukat kiépítő támadókkal szemben. A Károlyi-kormányt ekkoriban – s még inkább utólag – számos bírálat érte, amiért, úgymond, előnytelen fegyverszüneti szerződést21 írt alá, leszerelte a hadsereget, s ezzel önként adta fel a betörő hadseregek elleni védekezés lehetőségét. Károlyi és Jászi a maga részéről ekkor és később az emigrációban is helyesnek tartotta ezt a taktikát, mert egész politikájuk arra irányult, hogy a pacifizmus hirdetésével, a békepárti gesztusokkal és az ország demokratikus politikai rendszerének kiépítésével rokonszenvet ébresszenek az antantban, hiszen annak kezében látták az összes ütőkártyát. Abban bíztak, hogy e rokonszenv a béketárgyalások során méltányos megállapodásban, azt követően pedig szívélyes kapcsolatok ápolásában mutatkozik majd meg. E reményeikben azonban súlyosan csalódniuk kellett, mert sem a francia, sem a brit diplomácia nem a demokratikus kormányzatot, hanem a nemzeti kisebbségeket továbbra is elnyomó rezsimet látta a Károlyi-kormányban – egyébként teljesen tévesen –, s még csak elismerni sem volt hajlandó azt. 22 A győztes hatalmak megfelelő döntéshozó fórumai pedig rendre jóváhagyták a társult államok újabb hódításait, majd 1919. március 19-én olyan jegyzéket küldtek Budapestre, amely minden addiginál szűkebb határok mögé rendelte visszavonni a magyar haderőt. A jegyzék szövegezése ráadásul azt a benyomást keltette, hogy a békekonferencia megállapodásra jutott a magyar

20 Az önigazgatás felügyeletére tárcákat hoztak létre: Szabó Oreszt 1918. december 29-től ruszka-krajnai miniszterként, Junker János 1919. február 3-tól német miniszterként volt tagja a kormánynak.

21 Szövegét közli: Magyar béketárgyalások 1920-1921: 1. kötet, 306-307.

22 Romsics 2001: 88.

határok kérdésében. 23 Ezzel a kormány által gyakorolt közhatalom Magyarország korábbi területének csupán egyharmadára terjedt volna ki. Az ekkorra már köztársasági elnökké előlépett Károlyi Mihály és a Berinkey Dénes vezette kormány egyetértett abban, hogy az antant-orientáció kudarcot vallott. A kormány hivatalosan visszautasította a jegyzéket, majd lemondott, Károlyi pedig március 21-én a szociáldemokratákat kérte fel új kabinet megalakítására, abban a reményben, hogy az élvezni fogja a nemzetközi munkásság szolidaritását, a világháború alatt felbomlott II. Internacionálé berni utódszervezeteként működő Nemzetközi Szocialista Bizottság támogatását és Szovjet-Oroszország rokonszenvét.

A tanácskormány – melyet végül az MSZDP és a Kommunisták Magyarországi Pártja fúziójából létrejött Magyarországi Szocialista Párt irányított – csakugyan Moszkvától remélt támaszt, ugyanakkor békés viszonyra törekedett az antanttal szemben is. Kun Béla külügyi népbiztos a fentiekről szóló tájékoztatás mellett március 24-i emlékeztetőjében azt is közölte az antanttal, hogy a „Magyarországi Tanácsköztársaság kormánya késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”. 24 A békekonferencia április elején Budapestre küldte egyik legelismertebb diplomatáját, Jan Christiaan Smuts brit tábornokot, ő azonban nem tudta rávenni Kunt arra, hogy fogadja el az antant által módosított, így a március 19-i jegyzéknél némileg kedvezőbb demarkációs vonalat. Párizs ezt követően engedélyezte a román csapatok előrenyomulását a Tisza vonaláig, amit azok április 16-án meg is kezdtek. A kommün, miután a válságosra fordult oroszországi hadi helyzet következtében – szovjet támogatás híján – katonailag és diplomáciailag is társtalan maradt, válaszul felgyorsította a Vörös Hadsereg szervezését. S miközben a keleti vonalakon megállította a román haderőt, május közepén egy hónapon át tartó sikeres offenzívát vezetett a cseh hadsereg által megszállt északi területek ellen, a magyar nyelvhatárig, sőt helyenként azon túl is kitolva a tanácskormány fennhatóságát. E katonai sikerek azonban mulandónak bizonyultak, mivel Georges Clemenceau francia miniszterelnök, a békekonferencia elnöke két távirati jegyzékének hatására Kun végül meghátrált, a Vörös Hadsereg pedig kiürítette a visszafoglalt északi zónát. Clemenceau második, június 13-i jegyzéke leszögezte, hogy a kijelölt demarkációs vonalak „lesznek azok, amelyek állandó jelleggel el

23 Az antant budapesti összekötőjeként működő Ferdinand Vix alezredes által átnyújtott jegyzék szövegét újabban közli: Zeidler 2008b: 69-71.

24 Kun Béla levele a békekonferenciához (1919. március 24.). Közli: Hetés 1969: 222.

fogják választani Magyarországot Cseh-Szlovákiától, illetve Romániától”. 25

Ez volt az első alkalom, hogy Magyarország hivatalos értesítést kapott a békekonferenciának a magyar határokkal kapcsolatos döntéséről. Az ezt követően kibontakozó tiszai román támadás nyomán a magyar haderő visszavonulásra kényszerült, augusztus 3-4-én pedig román csapatok vonultak be Budapestre, miután a tanácskormány 1-jén lemondott, a népbiztosok nagy része pedig elhagyta Magyarországot.

Mivel mind a demokratikus kormány antantbarátsága és pacifista politikája, mind a proletárdiktatúra szovjet orientációja és fegyveres fellépése csődöt mondott – bel- és külpolitikai téren egyaránt –, augusztus 7-én egy önjelölt politikusokból álló, szűk ellenforradalmi csoport – megszálló román katonák segítségével – letartóztatta a kommün által hátrahagyott, szociáldemokrata szakszervezeti vezetőkből álló kormányt. Magyarország területén ekkor hat különböző hatalmi tényező gyakorolta a politikai irányítást. A Duna és az Északi-középhegység vonalától északra a cseh-szlovák, Erdélyben, az Alföldön, Budapest környékén és a Dunántúl északi részén a román, a Dráva–Pécs–Baja–Szeged vonaltól délre pedig a szerb megszállók akarata érvényesült. A maradék területeket elvileg Friedrich István kormánya igazgatta, de valójában a Dunántúl déli része inkább a Horthy Miklós altengernagy vezette Nemzeti Hadsereg, a nyugat-magyarországi zóna pedig Lehár Antal báró királypárti ezredes csapatainak fennhatósága alatt állt. Mivel a békekonferencia a Friedrich-kabinetet sem ismerte el, de a magyar békeszerződést minél előbb meg akarta kötni, megbízták George Russell Clerk brit diplomatát, hogy a magyar és a román fővárosban az illetékes katonai és politikai körökben egyengesse egy széles társadalmi bázison nyugvó magyar koalíciós kormány megalakulását, valamint a román megszálló erők kivonását. E megbeszélések nyomán november közepén a román megszállók kivonultak Budapestről, november 24-én pedig megalakult Huszár Károly ún. koncentrációs kormánya, amely december 2-án meghívást kapott a párizsi békekonferenciára.

A magyar delegáció a párizsi békekonferencián

A magyar békedelegáció 1920. január 5-én, hétfőn indult el Párizsba Apponyi Albert gróf vezetésével. Aznap reggel sötét ruhákba öltözött, nagy tömeg várta a Keleti pályaudvaron a Párizsba készülő magyar békedelegációt. Huszár miniszterelnök a kormány képviseletében, Raffay Sándor református püspök pedig Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (Területvédő Liga, Tevél) nevében búcsúztatta a küldöttséget.

25 FDI 1999: 151. sz. (303.)

Beszédeik méltó helytállásra szólították fel a delegátusokat, de éppoly kevéssé voltak derűlátóak, mint Apponyi válasza. Az egyszerre gyászos és dacos hangulatban a jelenlévők ezután a különvonathoz vonultak. A nyolc kocsiból álló szerelvény utasai közt volt Apponyi, továbbá öt főmegbízott – köztük Bethlen István gróf és Teleki Pál gróf, két későbbi magyar kormányfő hét megbízott, három szakértő, tizenhárom titkár, valamint irodai segéderők, altisztek, nyomdászok és vasutasok. A küldöttséggel tartott hét sajtótudósító, valamint az antant több kísérőtisztje is. Amikor a vonat 8 órakor lassan kigördült a csarnokból, a búcsúzó tömeg elénekelte a Himnuszt. A szerelvény útközben többször is megállt, s a delegáció Bicskén, Komáromban, Győrött, Mosonmagyaróvárott, Pándorfaluban és Királyhidán beszédet váltott a helyi elöljárókkal. A békeküldöttség két nappal később, január 7-én reggel 8 óra 10 perckor érkezett meg a párizsi Gare de l’Estre.

Abban a kérdésben, hogy vajon politikailag bölcs döntés volt-e Apponyi Albert kinevezése a delegáció élére, egykorúan és utólag is megoszlottak a vélemények. Apponyi ugyanis a 19. századi politika és a történelmi Magyarország exponált és szimbolikus figurája volt: a parlamenti szónoklatok mestere, két ízben is kultuszminiszter, a legfelsőbb körökben kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata. Megbízatása úgyszólván magától értetődött, hiszen ekkoriban ő volt Magyarország talán legnagyobb becsben tartott politikusa, s a lehető leghitelesebben képviselte a történelmi Magyarországot. Mások éppen ezért helytelenítették, hogy őrá esett a választás, sőt a békekonferencia néhány befolyásos politikusa egyenesen provokációnak tartotta, hogy a nemzetiségek asszimilációját ösztönző 1907. évi oktatási törvény megalkotója, a Szerbiának 1914. július 28-án küldött hadüzenetet egykor „Végre!” kiáltással üdvözlő nemzetgyűlési képviselő vezesse a magyar delegációt. Francia részről emlékeztettek rá, hogy Apponyi, úgymond, „mindig is dühödt németbarát és a kis nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt”, Frank Lyon Polk amerikai külügyminiszter-helyettes viszont másképpen közelítette meg a kérdést: úgy vélte, a gróf csak veszíthet eleve kudarcra ítélt párizsi fellépésével, ami „a legbiztosabb eszköz magyarországi népszerűségének lerombolásához”. 26 Apponyi kinevezése ellen mindenesetre nem emeltek kifogást, sőt később még arra is lehetőséget kapott, hogy a Legfelsőbb Tanács előtt előadhassa a magyar álláspontot. És volt is mit mondania, hiszen a január 15-én délután átnyújtott béketervezet igazi rémálom volt a magyar küldöttség számára.

26 A Legfelsőbb Tanács 1919. december 1-jei ülésén elhangzott véleményeket közli: Litván 1998: 229.

Mint már említettük, a magyar kormánynak 1919. június közepe óta tudomása volt arról, hogy hatalmas területek (közel 200 ezer km2 és több mint 10 millió lakos) elcsatolásával kell számolnia. Ez azóta csak annyiban változott, hogy a békekonferencia az osztrák-magyar határ teljes hosszában további 4 ezer km2-nyi területsáv – s közel 300 ezer lakos – leválasztásáról döntött. Ez azt jelentette, hogy Magyarország területének kétharmadát, lakosságának 60%-át elveszíti, s több mint 3 millió magyar, a Kárpát-medencei magyarság közel egyharmada kerül idegen fennhatóság alá. A szigorú katonai, gazdasági és jóvátételi cikkelyek pedig Magyarország oly mértékű meggyengítésével fenyegettek, ami sokak szemében még az ország életképességét is megkérdőjelezte.

E rendelkezések hátterében a szomszéd országok követelései és az antant büntető, illetve szövetségépítő szándékai húzódtak meg. A csehszlovák, a román és a jugoszláv delegáció már 1919. február első napjaiban benyújtotta területi igényeit a határok kérdésével foglalkozó szakértői bizottságoknak. Csehszlovákia a szlovák és ruszin többségű észak-magyarországi és kárpátaljai területeken kívül túlnyomó többségükben magyarlakta vidékekre – a Csallóközre, a Dunakanyarra, az Északi-középhegység iparosodottabb zónájára – is benyújtotta igényét kereskedelmi-szállítási, ipari, mezőgazdasági és stratégiai szempontokra hivatkozva. Ezenkívül egy 50-60 km szélességű területsávra is igényt tartott Nyugat-Magyarországon, amely közvetlen összeköttetést biztosított volna Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között. 27 A román területi igények az 1916. augusztusi bukaresti szerződésben rögzített vonalakig, vagyis csaknem a Tisza folyóig terjedtek – szintén jóval túl a nyelvhatáron. 28 A Szerb–Horvát–Szlovén Állam északi irányban a Nagykanizsa–Nagyatád–Szigetvár–Pécs–Szeged vonalig kívánta kitolni határait, amely így – szintén túl az etnikai osztóvonalon – a baranyai szénmedencét is magában foglalta volna. 29 A csehszlovák és román követelések feltűnően igazodtak a felföldi nyugat-keleti és a partiumi észak-déli irányú vasútvonalhoz, amely mind a személy- és áruszállítás, mind az esetleges katonai felvonulás szempontjából nagy fontossággal bírt e két ország számára.

27 Edvard Beneš külügyminiszter tájékoztatója a Tízek Tanácsában a csehszlovák területi követelésekről (1919. február 5.). Közli: Zeidler 2008b: 50-52.

28 A román békedelegáció memoranduma a területi követelésekről (1919. február 8.). Közli: FDI 1999: 78. sz. , I. sz. melléklet. (97-104.)

29 A szerb–horvát–szlovén békedelegáció memoranduma a területi követelésekről (1919. február 8.). Közli: FDI 1999: 78. sz. , II. sz. melléklet. (104-107.)

A magyar határokat illetően 1919 folyamán a brit és az amerikai delegáció lépett fel a legkövetkezetesebb koncepcióval: ők lényegében az etnikai vonalak mentén kívánták megvonni Magyarország új határait. Az olasz politikusok általában támogatták az angolszász elképzeléseket, míg a franciák többnyire a kis szövetségesek követeléseit pártfogolták. Mindezek eredőjeként alakult ki az a határvonal, amelyet a magyar delegáció részére 1920. január 15-én átnyújtott békeszerződés-tervezet is tartalmazott. A kis szövetségesek Magyarországgal szemben támasztott területi igényei tehát végül nem valósultak meg maradéktalanul, a ki nem elégített követelések együttes nagysága mintegy 25-30 ezer km2-re rúgott. (1. térkép)

A nagyhatalmak számára a békekonferencia egyszerre teremtett lehetőséget a jutalmazásra és a büntetésre, valamint – s ez volt a fontosabb – az új európai rend kialakítására. Németországot megrendszabályozták, leszerelték, csillagászati összegű jóvátétellel sújtották s reá terhelték a világháború morális felelősségét is, továbbá igyekeztek megfosztani attól a lehetőségtől, hogy társakat találhasson az esetleges revánshoz. Ennek jegyében potenciális szövetségeseit, világháborús fegyvertársait szintén szigorú békefeltételekkel sújtották: tovább csonkították és leszerelték Bulgáriát, valamint felosztották Törökországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát. A győztes kormányok – már a választásokra is gondolva – mindezzel azt is bizonyítani kívánták közvéleményük előtt, hogy keményen megfizettetik a világháború szenvedéseit és kárait a bűnös vesztesekkel.

E folyamatban több százezer négyzetkilométernyi terület és milliós népességek cseréltek gazdát. A jutalmazottak között ott voltak a magyarországi nemzetiségek is, amelyek a fronton és a hátországban szolgálták – persze jóval kisebb mértékben, sokszor csak szimbolikusan – az antant érdekeit. Ez azonban nem csupán ajándék, afféle utólagos jutalom volt, hanem előleg is, a feldarabolt Monarchia területéből feltáplált utódállamoknak ugyanis az antant jelentős szerepet szánt az új európai rend fenntartásában. A francia biztonságpolitikai elképzelésekben 1917 – Oroszország forradalmasodása, majd a háborúból való kilépése – óta szereplő barrière de l’est, illetve cordon sanitaire megalkotásához végül Nagy-Britannia is hozzájárult. Ezzel immár a keleti zóna országainak (Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) is feladatukká vált, hogy gátját képezzék (Szovjet-)Oroszország és a bolsevizmus feltételezett nyugati terjeszkedésének, valamint szükség esetén kétfrontos háborúra kényszerítsék, illetve bekerítsék a békerendszert potenciálisan veszélyeztető Németországot és Ausztriát – s esetleg Magyarországot is. E katonai és politikai feladatok ellátásához persze a megfelelő forrásokat is a keleti szövetségesek rendelkezésére kellett bocsátani. A működő tőkéről a két világháború között javarészt a nyugati nagyhatalmak gondoskodtak, az

induláshoz azonban a meggyengített Ausztria és Magyarország vagyonát is – területet, munkaerőt, ipart, mezőgazdaságot, vasutat, háborús jóvátételt stb. – felhasználták.

A Magyarországgal megkötendő békeszerződés tehát ennek a tágabb hatalmi rendszernek, a Párizs környéki békeműnek volt a része, s mint ilyen, paradox módon, nem is elsősorban Magyarország ellen irányult, hanem – csakúgy, mint az összes többi béke – Németország és potenciális szövetségesei számára kívánta lehetetlenné tenni új háború kirobbantását. A Párizsban tartózkodó magyar küldöttség tagjai is felismerték ezt, s az egyik fődelegátus, Teleki Pál gróf – később külügyminiszter, majd miniszterelnök –, 1920 húsvétján a békeművet olyan épülethez hasonlította, amelynek elkészülte után az építész „rájön, hogy az épület egyik lakosztályának a beosztása nem lesz praktikus, ha következetesen keresztülviszi a megkezdett stílust. Egy percig sem áltatom magam azzal az illúzióval – folytatta Teleki –, hogy az az építész ebben az esetben elölről kezdi a munkát és teljesen megváltoztatja az épület stílusát. Ellenkezőleg: bizonyosra veszem, hogy nem törődik azzal, hogy az a lakás kényelmetlenné válik, legfeljebb háromnégy szoba lakhatatlanná lesz, az épületet azonban tető alá kell hozni”. Teleki úgy vélte, a győztes nagyhatalmak szemében „ennek a békének fontosságában 80 százalékát teszi a német béke és a másik négy béke együttvéve adja a többi húsz százalékot. Az osztrák, bolgár, magyar, török béke közül is az antantot a török kérdés érdekli a legjobban, úgy, hogy a magyar békére nem esik több, mint mondjuk, négy százalék”. 30

A nagyhatalmakat tehát nem elsősorban valamifajta különös magyarellenesség vezette; ők világpolitikai dimenziókban gondolkodtak, az új európai hatalmi rend alapjait fektették le, aminek során részben átrendezték a közép-európai régió politikai viszonyait és államhatárait. E tekintetben számukra kevésbé az egyes nemzetek iránt érzett rokon- vagy ellenszenv, sokkal inkább az államok geopolitikai jelentősége és politikai megbízhatósága volt irányadó. A nagyhatalmak célja mindenekelőtt a nemzetközi biztonság – s persze saját biztonságuk – magasabb fokának elérése volt, amihez a közép-európai térség nyugalmára és politikai megszilárdítására is szükség volt. Ehhez pedig a Magyarország (és Ausztria) rovására megnagyobbodott – és később annak gyengítésében érdekelt – szövetségi rendszer létrehozása és fenntartása látszott a legmegfelelőbbnek.

E hosszú távú folyamatok és tudatos nagyhatalmi politikai manőverek mellett másodlagos volt a magyarságkép megváltozása és az ellenséges propaganda tevékenysége. Természetesen ez is szerepet játszott, sőt erősen

30 Benda Jenő: A magyar béke kilátásai. Pesti Hírlap, 1920. április 2. (XLII. évf. , 80. sz.) 1. Idézi: Zeidler 2008b: 147.

motiválhatott egyes delegátusokat. Mint azt Harold Nicolson, a brit küldöttség egyik beosztott diplomatája írta 1933-ban kiadott visszaemlékezéseiben: „Az Új Szerbia, az új Görögország, az új Csehország, az új Lengyelország eszméje volt az, amelynek nyomán szívünk himnuszokat zengett a mennyek kapujában. ” Ezzel szemben a magyarokat, „ezt a turáni törzset éles ellenszenvvel szemléltem és szemlélem ma is. Miként rokonaik, a törökök, sokat romboltak és semmit sem alkottak. […] Századokon át a magyarok elnyomták nemzetiségeiket. A szabadulás és a megtorlás órája elérkezett”. 31

Közismert továbbá, hogy a magyar nemzetiségpolitikát szenvedélyesen bíráló, és a dualista Monarchia, valamint a történelmi Magyarország felosztását propagáló Robert William Seton-Watson történész-publicista nézetei az első világháború idején növekvő befolyást gyakoroltak a brit értelmiség, sőt a Foreign Office tisztviselőinek gondolkodására, ő maga pedig szakértőként részt is vett a békekonferencián. Sajátos módon azonban az általa készített, etnikai szempontokat érvényesítő tervezet jóval kedvezőbb határokat javasolt Magyarország számára, míg a végső döntést két olyan kormánytag hozta meg – David Lloyd George miniszterelnök és Lord Curzon külügyminiszter –, akiket nem hevítettek magyarellenes érzelmek. Maga Seton-Watson pedig a New Europe hasábjain etnográfiai alapon bírálta a magyarokkal szemben túlságosan szűkkeblű határmegvonást. 32 Mindez arra vall, hogy az egyes tisztviselőkre jellemző elfogultság és lelkesültség, csak akkor és csak addig a mértékig tudott érvényesülni, amikor és amennyiben az az adott hatalmak politikai érdekeihez illeszkedett, amit viszont különböző tényezők: gazdasági, politikai, katonai megfontolások alakítottak. A Magyarországra és a magyarságra nézve kedvezőtlen vélemények is éppen azért terjedhettek el viszonylag széles körben s válhattak politikai hatótényezővé – sőt már kialakulásukat is nagyrészt ez motiválta az európai nagyhatalmi tömbök századelőn végbement megszilárdulása idején mert erkölcsi tartalmú magyarázattal járultak hozzá az antant célkitűzéseinek alátámasztásához a tagállamok közvéleményében. E kritikus magyarságkép aztán – mint idealista színezetű meggyőződés és mint a hatalmi politika eszköze – a magyar békeszerződés megalkotása idején a szövetségesként elismert nemzetiségi vezetők propagandájának gyakran hamis állításaival

31 Nicolson 1933: 33-34. 32 Péter 2004: 176-180. Az idő haladtával Seton-Watson egyre

görcsösebben ragaszkodott a határok megváltoztathatatlanságához, amivel lényegében tulajdon szellemi és politikai életművét – az első világháború után született Csehszlovákiát, Jugoszláviát és a megnagyobbodott Romániát – védelmezte.

egyetemben elsősorban erkölcsi-szellemi muníciót, utólagos igazolást szolgáltatatott a szigorú döntéshez. 33

A magyar delegáció január 15-én vette át a békefeltételeket. A rendelkezések szigorúsága visszaigazolta az előzetes félelmeket, s rögtön nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a magyar küldöttség nem lesz képes számottevő enyhítéseket keresztülvinni a békeszerződés végleges szövegében. A magyar delegáció ennek ellenére már bemutatkozásakor több előzetes jegyzéket terjesztett fel a konferenciához, Apponyi pedig elérte, hogy január 16-án a Legfelsőbb Tanács előtt szóbeli tájékoztatást adhasson a magyar álláspontról.

A meghallgatásra délután fél 3 órakor került sor a Quai d’Orsay-n, Stephen Pichon külügyminiszter szobájában. Franciaországot Clemenceau és Pichon, Nagy-Britanniát Lloyd George, Lord Curzon és Andrew Bonar Law lordpecsétőr, az Egyesült Államokat Hugh Campbell Wallace párizsi nagykövet, Olaszországot Francesco Nitti miniszterelnök, Japánt Macui Keisiró párizsi nagykövet képviselte. Apponyi beszéde, miközben az aktuális kérdésekkel – a békefeltételek esetleges kedvező irányú módosításával – is foglalkozott, legalább annyira szólt a múltról – azaz a történelmi Magyarországról – és a jövőről is: vagyis arról, hogy a történelem feltartóztathatatlan erői és a vezető hatalmak józan belátása előbb-utóbb meg fogja érlelni a békeszerződés felülvizsgálatát. Apponyi felszólalása így voltaképpen a területvédő propaganda érvrendszerének összefoglalása volt, ugyanakkor meg is vetette a két világháború közötti revizionizmus eszmei alapjait. 34

Apponyi általános támadást intézett a béketervezet ellen. Már beszéde elején leszögezte, hogy „a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak”. Ehelyett olyan közös álláspontot kínált, amely – mint mondta – alapot nyújthat a kölcsönös megértésre és a méltányos, tartós rendezésre. Ez pedig Apponyi szerint nem volt más mint „a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje,

33 Nicolson szavaira reagálva rendkívül plasztikusan fogalmazza meg véleményét összefoglaló művében Herczegh Géza, a nemzetközi bíráskodásban évtizedeket eltöltött nemzetközi jogász és diplomáciatörténész: „A jellemzéssel kár vitába szállni. Nem azért csatoltak el magyarlakta területeket, mert rossz véleménnyel voltak a magyarokról, hanem azért, hogy a győztesek céljainak szolgálatára alkalmasabbnak látszó államokat erősítsék, és ezt különböző érvekkel próbálták indokolni. Nem az indokolás, az okok érdekesek. ” Ld. Herczegh 1999: 101.

34 A területvédő propagandáról ld. Pallos 2006.

amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke, a stabilitás és az európai újjáépítés nagy, közös érdekei”. A delegációvezető kifejezte megdöbbenését „a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága miatt”, bár elismerte a győzők jogát arra, hogy „a háború következményeit a felelősökre hárítsák”. Ám ez esetben a megtorlásnak arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, márpedig éppen azt a „Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel”, amelynek a háború felidézésében igen csekély szerepe volt. Nem lehet főbűnösnek nyilvánítani olyan nemzetet, amely „abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire”, és amely nemzet e csekély szavát is arra használta, hogy „helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök”. Apponyi – elvi alapon – szóvá tette azt is, hogy „Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak”.

Apponyi bírálta a béketervezet területi cikkelyeit is, mivel azok nem felelnek meg az igazságosság követelményének. Idegen nemzetek kormányzása alá kívánnak juttatni 3 és fél millió magyart, valamint 1 és negyed millió németet, akiknek „a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené”. S mivel e két nemzetiség az elszakítandó lakosság 45%-át teszi ki, az etnikai elv is csorbát szenved, ráadásul az elcsatolandó területek kormányzása olyan nemzetiségek kezébe kerülne, „amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak”. Ez pedig nem csupán a kárvallott magyarok és németek, „hanem az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából” sem közömbös. Magyarország szomszédainak hatalomgyakorlási módszerei már most igen kedvezőtlen színben mutatkoznak, folytatta a szónok, s adatokat hozott arra vonatkozólag, hogy a közigazgatás és az oktatás szervezete a magyar tisztviselők és tanárok eltávolítása következtében máris minden szinten súlyosan károsodott.

A magyar békedelegáció legfőbb javaslataként ezért azt indítványozta, hogy a területi kérdések megoldását bizonytalan sejtések és feltevések helyett méltányos körülmények között megrendezendő népszavazás alapján keressék, ami „axiómája a józan észnek és a közmorálnak”. Ezt közjogi szempontból is fontosnak tartotta, hiszen bizonyosra lehetett venni, hogy a magyar „Nemzetgyűlés, amely végső fokban hivatott a javasolt békefeltételek fölött dönteni, csonka lesz. A megszállt területek lakói nem lesznek itt képviselve”. (Ez csakugyan így történt: az 1920. január végén megrendezett választásokon a csehszlovák, román és jugoszláv csapatok által megszállt területek lakossága nem szavazhatott; erre csak akkor nyílt lehetőség, amikor a megszálló csapatok távozása után, 1920 végén, illetve

1921 késő nyarán, a fokozatosan kiürített vármegyékben is megrendezték a pótválasztásokat.) „Márpedig – folytatta Apponyi – nincsen olyan kormány vagy Nemzetgyűlés, amely jogi vagy erkölcsi szempontból jogosult volna dönteni azoknak sorsa fölött, akik ott képviselve nincsenek. ”

A Magyarországgal szemben megfogalmazott, a nemzetiségek elnyomására vonatkozó vádakkal kapcsolatban Apponyi kijelentette: „nagyon örülnénk, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink ugyanazon jogoknak és előnyöknek birtokában lennének, amelyekkel Magyarország nem magyar ajkú polgárai bírtak. ” A pillanatnyi tapasztalatok ugyanis arra mutatnak, hogy „ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája ezerszer rosszabb lett volna, mint ahogy azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink és csapataik a megszállt területen teremtettek”. Ennek megvizsgálására Apponyi máris helyszíni szakbizottság kiküldését javasolta.

Ezután biztonságpolitikai, stratégiai, gazdasági érveket sorolt fel Magyarország integritásának fenntartása mellett. Mint mondta, Magyarország „századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében”. Ezer éven át sikerrel látta el feladatát, „az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben”. Apponyi hivatkozott az ország természet adta, szerves geográfiai egységére, amely harmonikus gazdasági együttműködést tesz lehetővé, de amely éppen ezért egységes kormányzást is kíván. Magyarország csak a nemzeti egységet nélkülözi, ám ezzel a területén létrehozandó utódállamok sem rendelkeznének. „Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást a kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. ” Az erőszakos változások elkerülhetetlenül társadalmi feszültségekhez vezetnének, fölerősödne az irredentizmus, méghozzá „sokkal veszedelmesebb formában, mint azt egyesek Magyarországon fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övékénél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is” – s ezért sokkal veszedelmesebb lenne az új államalakulatok stabilitására nézve. Apponyi tagadta ugyanakkor, hogy a magyarok az erőszak eszközéhez akarnának

folyamodni. „Távol állunk, Uraim, az ilyen esztelen tervektől. Mi reményeinket az igazságnak és azoknak az elveknek morális erejére alapítjuk, amelyekre támaszkodunk, és amit nem tudunk elérni ma, annak megvalósulását a Népek Szövetségének békés akciójától várjuk, amelynek egyik feladata lesz orvosolni azokat a nemzetközi helyzeteket, amelyek a béke fennmaradását veszélyeztethetnék. ”

Apponyi – gyakorlott szónokként – ügyelt arra, hogy beszédét nehezen kikezdhető, erkölcsi alapú érveléssel zárja le. Megállapította, hogy bár Magyarország elismeri a győzők jogait, de kétségbe vonta, hogy a győztes hatalmak merőben a megtorlásra és az erőszakra kívánják felépíteni a béke épületét, mivel „ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak, és amelyekben megjelölték a háború céljait”. Majd folytatván a hallgatóságának lelkiismerete ellen intézett közvetett támadást, így folytatta: „Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl – hogy csak európai nemzeteket említsek – meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nemes törekvések előőrse és a nagy eszmék szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül. Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt a nagy erkölcsi befolyást, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg; őrizzék meg sértetlenül örökségüknek ezt a legszebb részét. ”

Ezután felhívta még a figyelmet a hadifoglyok kicserélésének fontosságára, valamint a béketervezet pénzügyi és gazdasági határozmányainak túlzásaira. Mivel Apponyi francia nyelven tartotta előadását, amelynek passzusait Clemenceau kérésére angol nyelven is időről időre összefoglalta, az udvariasság úgy diktálta, hogy az olasz kormányfőhöz is anyanyelvén szóljon. A valaha „régi jogtalanságok ellen, a szabadságért” közösen megvívott harcok emlékére hivatkozva kérte, hogy „Olaszország olyan támogatásban részesítse jogos észrevételeinket – ha

azok jogosaknak találtatnak aminőt az igazságosság elvei és Európa érdekei kívánatossá tesznek”. 35

A magyarországi történetírásban is felmerült újabban az a feltételezés, hogy az antant számára rokonszenvesebb, rugalmasabb delegációvezető kiválasztásával, s az integritás hangsúlyozása helyett a nyelvhatár követelésével talán sikerült volna kedvezőbb békét elérni. 36 Ezt két okból is valószínűtlennek tartjuk. Egyrészt Apponyi beszédéből világosan kitűnik, hogy nem valamiféle fantasztikus követeléssel lépett fel. Érvei részben a nemzeti önrendelkezés korszerű elvének, részben a történelmi Magyarország ezeréves hagyományának argumentumai voltak. Utóbbiakra a győztes hatalmak képviselői – természetesen – nem voltak fogékonyak. Apponyinak a Kárpát-medence földrajzi és gazdasági egységére vonatkozó utalásai, a magyar nemzet államalkotó géniuszának kiemelése a nemzetiségek csekélyebb politikai vezetői gyakorlatával szemben, a magyar történelem önzetlen missziójával, Európa védelmében folytatott háborúival kapcsolatos megállapításai – melyek egyszerre állították dicsfénybe Szent István örökségét és láttatták a jövő Európája nélkülözhetetlen részeként az integer Magyarországot – aligha győzték meg a hallgatóságot. Apponyi konkrét indítványa azonban a békekonferencia vezérgondolatának kikiáltott önrendelkezési elv alkalmazására, a lakosság állami hovatartozásáról dönteni hivatott népszavazások megrendezésére irányult, amivel minden érintett nemzet számára méltányos megoldást kívánt elérni. A beszéd így egyszerre szólt a civilizáció- és kultúrateremtő erejükre büszke nemzetek és a gyarmattartóként hódító és civilizációközvetítő programmal fellépő, a „fehér ember terhét” kevélyen viselő nagyhatalmak képviselőinek. A nagyhatalmak küldöttei – vallási és nemzeti alapon megvívott polgárháborúk és tisztogató akciók, valamint egész népeket

35 Apponyi beszéde több szövegváltozatban is fennmaradt. A valószínűleg legteljesebb és leghitelesebb szöveget közli: Litván 1998: 243-252. (Újraközli: Zeidler 2008b: 122-129.)

36 Lloyd George 1937-1939: II. kötet, 627. , s az ő nyomán Galántai 1990: 77-78. , 136-140. Galántai egyenesen azt állítja, hogy a magyar békedelegáció már 1919 decemberében eldöntötte, nem bocsátkozik alkudozásokba: „Az integritás mellett kell kiállni és érvelni, függetlenül attól, hogy ennek van avagy nincs realitása. A békeküldöttség állásfoglalásainak hosszú távra kell szólnia, ezért a felbomlás tudomásulvétele és a korrekciókra törekedés nem lehet elvi alap. Legföljebb egyes gazdasági vonatkozású kérdésekben lehet a felosztottság állapotában is szükséges integrációs javaslatokat előterjeszteni. Ez azonban nem gyengítheti a határozott ragaszkodást az elvi alapálláshoz, az integritáshoz. ” Ld. Galántai 1990: 77. A forrás megjelölése azonban hiányzik, így nem világos, miből szűrte le véleményét a szerző.

megsemmisítéssel fenyegető hódító háborúk történelmi hagyományának, illetve jelenbéli gyakorlatának talajáról – aligha találhattak elvi kifogást Apponyi fejtegetéseiben. Legfeljebb azt láthatták – és bizonyára látták is – visszatetszőnek, hogy egy alig tízmilliós közép-európai nemzet küldötte él a birodalmi felfogást tükröző érvekkel – az adott politikai helyzethez kevéssé illő módon.

Másrészt azt is meg kell említeni, hogy a magyar delegáció kezdettől fogva borúlátó volt a párizsi fellépéstől várható eredményeket illetően. Apponyi szerint: „nagyon is jól tudtuk, hogy a legcsekélyebb alap sincs ilyen remények alátámasztására, hogy éppen ellenkezőleg, mi már tulajdonképpen bevégzett tényekkel állunk szemben s kilátástalan próbálkozásunk csupán egy kínos lelkiismereti kötelesség teljesítését jelentheti”. 37 Hasonlóképpen látta a helyzetet Teleki Pál is. Mint azt március 31-én Benda Jenőnek, a békedelegációt kísérő egyik tudósítónak, a Pesti Hírlap szerkesztőjének adott interjújában elmondta, az érdemi tárgyalások lezárulása után sem látja másképpen Magyarország esélyeit, mint a békedelegáció kiutazása idején: „Akkor is az volt a nézetem, hogy a békeszerződésben magában semmit, vagy majdnem semmit sem fogunk elérni. ” Nagyon fontos azonban, hogy „pótoljuk azt a munkát, amit évtizedek megfeszített igyekezetével kellett volna elvégeznünk: Magyarország megismertetését a külfölddel. A külföld végül föl fogja ismerni bennünk azt a kultúrállamot, amelyről eddig sejtelme sem volt. És talán föl fog ismerni a külföld két dolgot. Az egyik az, amit eddig csak egyes messzebblátó emberek, akik inkább tudósok, mint politikusok, ismertek föl, hogy Közép-Európának a földrajzi alakulat következtében a magyar alföld a központja s ezért Közép-Európa jövőjének a megoldásánál föltétlenül számolni kell azokkal az emberekkel, akik a magyar alföldet lakják. A másik felismerés pedig az, hogy a magyar nemzet a legmagasabb kultúrájú nép a közép-európai nemzetek között, s hogy emellett egyéb tulajdonságai: komolysága, szövetségi hűsége is olyanok, amelyek értéket jelentenek s amelyek miatt érdemes vele barátságot kötni”. 38

S mégis, annak ellenére, hogy sem a delegációvezető személye, sem a magyar álláspont nem volt népszerű a győztesek körében, Apponyi egyszerre polemikus és lírai húrokat pengető beszéde nem volt hatástalan. Éppen ellenkezőleg: mély benyomást gyakorolt hallgatóságára. Később, Budapestre hazaérkezvén Apponyi ki is jelentette, hogy szándékosan „nem irgalmasságot kérő nemzet képviselőjeként lépett fel, hanem élni akaró

37 Apponyi 1933: 209. 38 Benda Jenő: A magyar béke kilátásai. Pesti Hírlap, 1920. április 2.

(XLII. évf. , 80. sz.) 1. Idézi: Zeidler 2008b: 147.

nemzet képviselőjeként, amely jogainak teljes tudatában van és amelynek lehet megbánni valója, de nincsen oka szégyenkeznie”. 39 Nitti olasz kormányfő két esztendővel később írt memoárjaiban megvallotta: „Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, midőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni. ”40 Lloyd George pedig – talán a beszéd hatására, talán egy korábbi elhatározás alapján – arra kérte Apponyit, adatokkal is igazolja, hogy a tervezett határok nem felelnek meg a térség etnikai viszonyainak. S miközben Apponyi a Tanács asztalára tette a Kárpát-medence néprajzi viszonyait ábrázoló, Teleki által készített ún. Carte rouge-t,41 Lloyd George a gróf fülébe súgta: „Nagyon ékesszólóan beszélt. ”42 A térkép fölött ezután rövid megbeszélést tartottak, ami ellentmondott a békekonferencia szokásainak, hiszen Apponyit – mint ezt a győztesek többször is hangsúlyozták – nem tárgyalásra, hanem csupán a magyar álláspont előadására hívták a Legfelsőbb Tanács elé.

E rögtönzött megbeszélés azonban nem volt alkalmas a probléma tisztázására, ezért az időközben írásban benyújtott magyar jegyzékek alapján február 25-én Lloyd George és Lord Curzon brit külügyminiszter immár azt javasolta, hogy a magyar észrevételek alapján újra vizsgálják meg a határok kérdését és a béketervezet bizonyos gazdasági rendelkezéseit. Az olasz delegáció is támogatta a brit kezdeményezést, ám három tárgyalási forduló után – a francia politikusok merev ellenállása, a február 20-án benyújtott csehszlovák, román és jugoszláv ellenjegyzékek, valamint Allen Leeper brit külügyi szakértőnek a magyar határok kérdéséről összeállított beszámolója nyomán – március 8-án visszatértek a korábban már elfogadott javaslatokhoz. 43

39 Gratz 1935: 302. 40 Nitti 1923: 130. 41 A Carte rouge vörös színnel emelte ki a magyar többségű

területeket, különböző színekkel a többi nemzetiséget, a gyéren lakott vagy lakatlan vidékeket pedig fehéren hagyta. Ez az ábrázolási mód számszakilag korrekt volt, ugyanis az egyes színezett területek nagysága pontosan megfelelt az 1910. évi népszavazás során felvett nemzetiségi létszámadatoknak. Ám mivel a magyarság a Kárpát-medence közepén tömbszerűen helyezkedett el, a lakatlan területeket pedig jórészt az ország peremvidékén húzódó hegyvidékek alkották – s ezek túlnyomórészt a nemzetiségek településterületéhez tartoztak –, a térkép erős vizuális hatásával a valóságosnál nagyobbnak sejtette a magyar népesség arányát.

42 Apponyi 1933: 219. 43 Lloyd George 1937-1939: II. kötet, 628-629. ; Romsics 2001: 183-

190. A tárgyalások jegyzőkönyvét, Magyarország szomszédainak ellenjegyzékét és Allen Leeper szakértői véleményét közli: DBFP/I

Apponyi beszédét követően, január 18-án a párizsi magyar küldöttség egy része, maga Apponyi is, hazautazott, egy 12 delegátusból és két újságíróból álló csoport azonban Neuilly-ben maradt. Február 12-én azután Apponyiék ismét kiutaztak a békekonferenciára, ez alkalommal teherautónyi bizonyító anyaggal és saját nyomdával felszerelkezve. A magyar küldöttség január 14-től kezdődően összesen 38 terjedelmes jegyzékben, valamint alapos statisztikai és térképes mellékletekben vette bírálat alá a békefeltételeket, és számos módosítást javasolt. 44 Ezek alaposságukkal széles körben a megdöbbenéssel határos elismerést keltettek, de ahhoz elégtelenek voltak, hogy a békefeltételek alapvető megváltoztatására késztessék a győztes hatalmak képviselőit. Bár a békekonferencia 56 helyen változtatott az előzetes szövegen, ezek az igazítások nem érintették a szerződés lényegét, mindössze jogtechnikai és apróbb stiláris pontosításokat jelentettek, illetve némely pénzügyi kérdésben méltányosabb elbánást rögzítettek. 45 Időközben március 31-én a békedelegáció zöme végleg hazatért, Neuilly-ben már csak négy magyar kiküldött maradt Praznovszky Iván főtitkár vezetésével. Ő volt az, aki május 5-én délután 6 órakor hivatalosan átvette a békeszerződés végleges szövegét. Ezt egy másnapra datált kiegészítő dokumentummal, az új francia miniszterelnök – egyben a békekonferencia elnöke Alexandre Millerand által aláírt kísérőlevéllel együtt kapta meg, amely magyarázatot adott arra, hogy a konferencia miért nem tett lényeges változásokat a szerződés szövegén. A kísérőlevél egyik passzusa ugyanakkor némi bizakodásra adott alkalmat a határok megállapításával kapcsolatban. Legalábbis a magyar diplomácia úgy értelmezte a levél egy mondatát, messze túlértékelve annak jelentőségét – talán a hazai közvélemény lecsillapításának szándékával –, hogy a békekonferencia, mintegy elismerve a békeszerződés igazságtalan voltát, máris lehetőséget teremt a határok megváltoztatására. Ezzel szemben a levél mindössze azt helyezte kilátásba, hogy amennyiben a határmegállapító bizottságok „úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései, mint fentebb mondottuk, valahol igazságtalanok, s hogy ennek az igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa felajánlhassa jó szolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt,

1947-1986: VII. kötet, 26. , 46. , 54. sz. (247-249. , 384-389. , 440-449.)

44 A békedelegáció iratanyagait közli: PDRFRH 1939-1946; Magyar béketárgyalások 1920-1921.

45 A módosítások listáját közli: Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, 516-521.

ugyanazon feltételek mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik határbizottság kívánatosnak mondja”. 46

A békedelegáció hosszas megfontolás után május 16-án lemondásáról értesítette Millerand-t. 47 A magyar kormánynak adott jelentésében pedig megállapította, hogy „a szerződés materialiter aláírhatatlan, különösen, mert a népek önrendelkező jogát sérti meg, s ezért a békeküldöttség nem töltené be mandátumát, ha ilyen szerződéshez hozzájárulna; de az viszont túllépi a hatáskörét, hogy megítélje, vajon a politikai szempontok nem követelik-e ennek ellenére az aláírást”. 48 Másnap Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök és Teleki Pál külügyminiszter jegyzékben tudatta Millerand-nal, hogy „az ország súlyos helyzetének tudatában a magyar kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását”, s mihelyt értesítést kap a kitűzött időpontról, „meg fogja nevezni teljhatalmú megbízottait a béke aláírására”. 49

Amint azt a békedelegáció tevékenységéről készült hivatalos beszámoló tartalmazza, május 23-án Millerand értesítette Praznovszkyt arról, hogy „az aláírás Versailles-ban, a Grand Trianon kastély nagytermében, június hó 4-én fog végbemenni. Egyszersmind kifejezte azt a

46 A kísérőlevél szövegét közli: Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, 487-488. Látható, hogy a levél semmiféle kötelezettséget nem tartalmazott, csak bizonyos lehetőségekre utalt, s azt is csak kizárólag minimális módosítások esetére. „Jellemző a magyar társadalom akkori irreális felfogására – írta a magyar külpolitikáról szóló, 1932-ben írt összefoglalójában Khuen-Héderváry Sándor külügyminiszter-helyettes –, hogy kétségbeesésében minden lehető szalmaszálba kapaszkodva nagy reményekkel tekintett a bizottságok munkája felé. Optimizmusát a Millerand-féle kísérőlevél által nyújtott lehetőségekre alapította. […] Alig érthető, hogyan lehetett ezen az alapon egész megyéknek, sőt országrészeknek visszacsatolását remélni, amiben akkor a közvélemény túlnyomó része hitt. ” Ld. Khuen-Héderváry Sándor: A magyar külpolitika Trianontól a Gömbös-kormány megalakulásáig. MOL, K 67, 10. csomó, 72. tétel, 14-15. folio. Ezzel tulajdonképpen egybehangzó volt Walko Lajos külügyminiszternek egy képviselői interpellációra adott válasza 1929. április 24-én. Walko elismerte, hogy a határmegállapító bizottságok feladata lényegében a községhatárok kitűzése volt. Mivel pedig Magyarország még ezen a téren is csak elenyésző kedvezményeket tudott elérni, a bizottságok munkájának végeztével a magyar diplomácia kénytelen volt tudomásul venni, hogy „a Millerand-féle kísérőlevélnek magyar szempontból semmiféle értéke nincs”. Ld. KN 1927-1931: XIX. kötet, 366.

47 Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, 473-474. 48 Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, VIII. 49 Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, 475-476.

kívánságát, hogy az aláírók a kormány tagjai legyenek”. A megbízottak kiválasztásánál a magyar kormányt elsősorban az a szempont vezette, hogy a békekonferencián addig kulcsszerepet játszó, várhatóan komoly karrier előtt álló államférfiakat ne hozzák lehetetlen helyzetbe, ne tegyék „politikai hullává” azzal, hogy velük végeztetik el az aláírás gyászos műveletét. Ezért a delegációvezető Apponyi Albert vagy a külügyminiszter Teleki Pál helyett – akik egyébként mindketten vállalták volna az aláírást – két kevésbé ismert miniszteri rangú köztisztviselőre, Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd követre hárult e feladat, akik később csakugyan nem játszottak meghatározó szerepet a politikában.

A küldöttség május 31-én indult el Budapestről az Orient Expresszhez csatolt szalonkocsiban, és június 3-án reggel érkezett Párizsba. A pályaudvaron Henry alezredes és kísérete üdvözölte az érkezőket. Versailles-ban az aláírásra gyülekező delegátusok kicserélték megbízóleveleiket, amelyek rendben találtattak. A Magyar Békeszerződés címet viselő, díszes kiállítású okmány egyetlen példányban készült francia nyelven, melynek utolsó lapjai az aláírások számára voltak fenntartva, ahol az aláírók még aznap, június 3-án valamennyien elhelyezték pecsétjüket. Másnap délután negyed 5-kor a két magyar aláíró, Benárd és Drasche-Lázár, valamint négy diplomata, Praznovszky Iván, Wettstein János, Bobrik Arnó és Csáky István gróf egy-egy francia, brit és olasz összekötőtiszt kíséretében megérkezett a Grand Trianon palotába. A lépcsőnél Pierre Becq de Fouquières, a francia külügyminisztérium szertartásmestere várta a küldötteket. A nagyteremben már ott várakoztak a 22 győztes hatalom képviselői. Az öt brit domínium: Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, India és Dél-Afrika külön is képviseltette magát. „Mikor a magyar küldötteket bejelentették, mindenki felállt, azután a két magyar főmegbízott elfoglalta kijelölt helyét a patkó alakú asztalnál, szemben a portugáli küldöttekkel. Ekkor Millerand elnök felszólította őket, hogy a megállapított szerződést írják alá. Elsőnek dr. Benárd írta alá, egy külön erre a célra a terem közepén felállított asztalon. Ezután következett a szövetséges 5 nagyhatalom, majd a többi állam, a francia betűrend szerinti sorban. Miután Millerand elnök az ülést berekesztette, a magyar megbízottak elsőnek hagyták el az emlékezetes trianoni kastélyt. ”50 Az aláírási ceremónia negyedórát sem vett igénybe.

50 Magyar béketárgyalások 1920-1921: II. kötet, VIII. Az eredeti aláírásokat tartalmazó okmányt a francia külügyminisztérium irattárában helyezték el. A szerződés hivatalos francia, angol és olasz nyelvű másolatait megfelelő számban nyomdai úton sokszorosították és elküldték az érdekelt kormányoknak.

A trianoni békeszerződés

Bár az eleinte Európában is népszerű wilsoni elvek szakítottak a nagyhatalmi döntések és a „legyőzött fizet” elvével, a párizsi békekonferencián vezérszerepet játszó hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia, ezeket hamar elvetették, és visszatértek a korábbi békekötési gyakorlathoz. Ez egyrészt a diplomáciai „hagyományok” erejével magyarázható, másrészt azzal, hogy a világháború minden addigit felülmúló szenvedéseket és károkat okozott a hadviselőknek, s az érintett kormányok – már csak a választópolgárok szavazatai érdekében is – büntetni kívánták a legyőzött ellenséget. 51 Ismét bebizonyosodott, hogy még a világ vezető hatalmai is ritkán engedhetik meg maguknak az elvhűség, a nagyvonalúság és az altruizmus luxusát, s a világpolitikai döntésekben a mindenkori érdekek és nem az érdemek játsszák a főszerepet. 52

Néhány esztendő leforgása alatt a magyarok és az osztrákok, a Monarchia, e patinás nagyhatalom vezető nemzetei, kiszolgáltatottan álltak a nemzetközi porondon: vádlóik s egyúttal bíráik – a világháborúban győztes hatalmak – olyan dolgokért (háborús felelősség, nemzetiségek elnyomása) marasztalták el őket Németországgal egyetemben, amelyek a nemzetközi kapcsolatokban korábban nem számítottak bűnnek. Minderre azért kerülhetett sor, mert az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes oldalon fejezte be a háborút, amelyet egyébként szinte kizárólag nagyhatalmi státusának megőrzése érdekében vívott. Magyarországra különösen előnytelen szerepet rótt az államszövetség működéséből fakadó politikai kényszer, hiszen államférfiainak zöme jól látta, hogy a háború bármilyen kimenetele valószínűleg csak ronthatja az ország pozícióit. Ha a Monarchiát legyőzik, nagyhatalmi állását is elveszíti, ha viszont területeket szerezve győz, a külpolitikában Németország, a belpolitikában a szláv népelem jut túlsúlyra – egyformán a magyarság rovására.

Magyarország a világháború után hatványozottan érzékelte a nagyhatalmi politika mindenhatóságát és kíméletlenségét, mindazt, amivel a kiszolgáltatott kis nemzetek és államok nemegyszer szembesültek történelmük során. A példátlan veszteség mellett Trianont az tette csaknem feldolgozhatatlan nemzeti tragédiává, hogy a magyarok nem tekintették magukat sem kis országnak, sem pedig kis nemzetnek. Alig két évtizeddel a

51 Németország részben belpolitikai szempontból végrehajtott, bosszúval felérő gazdasági meggyengítésének első részletes bírálatát John M. Keynes, a békekonferencia egyik brit gazdasági szakértője adta – már 1919 őszén. Ld. John Keynes 1991: 165-179.

52 A lényeget pontosan kifejező szójátékot Diószegi Istvántól, a magyar diplomáciatörténet-írás mesterétől kölcsönöztem.

káprázatos millenniumi ünnepségek után, amelyek a magyar államiság ezeréves fennállásáról emlékeztek meg, Magyarországot valósággal letaglózta a felismerés, hogy nemzetközi rangja és presztízse végzetesen megrendült. Ráadásul a kedvezőtlen körülmények (háborús vereség, nemzetiségi szeparatista mozgalmak, nagyhatalmi állás elvesztése, a sűrű rezsimváltásokból következő belpolitikai válságok) szinte egyszerre jelentkeztek, s hatásaik egymást erősítették. A belpolitikai és nemzetközi viszonyok szédületesen gyors romlása váratlanul érte és valósággal megbénította a magyar politikát. Döntéseiről, stratégiai és taktikai lépéseiről a háború vége felé jóformán egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy az összeomlás felé vezettek. A századelő magyar kormányai a nemzetiségi kérdés kezelésének dilemmájában az engedékenységgel szemben a szigort választották, a Monarchia diplomáciája pedig a háború kérdésében először elfogadta a német szövetséget, majd hadicéljaihoz való ragaszkodásával elszalasztotta a hadviselők sorából való korai kilépés lehetőséget. 53 E három politikai „választás” olyan útra kényszerítette Magyarországot, amelyen helyzete fokozatosan rosszabbodott és úgyszólván lehetetlenné tette, hogy a konfrontációt valamilyen új megbékélési irányzattal váltsa föl és feledtesse.

A történelmi Magyarország felbomlásával valójában egy lassú, több mint száz éve tartó folyamat ért sorstragédiába illő végkifejlethez. A felbomlás idejét és módját azonban külső körülmények határozták meg. Ez a magyarságra nézve rendkívül súlyos következményekkel járt, a saját államaikat megalakító vagy azokhoz csatlakozó nemzetiségeknek viszont, akik etnikai kisebbségből államalkotó nemzetté emelkedtek, rövid távon a beteljesülést jelentette. Az első világháború elhúzódása, a hihetetlen veszteségek, a front borzalmai és a hátországok nélkülözései – s persze az elsőként ekkor intézményesült háborús propaganda megnyilvánulásai – páratlan mértékű ellenségességet gerjesztettek a nemzetek között, ami jóval túlélte magát a háborút. Szelleme a békekonferencia résztvevőire is hatott, ezért a büntetés és a bosszú mozzanata a békeszerződésekben is tetten érhető. Magyarország hadba lépése, az a gesztus, amivel az államszövetség működéséből fakadó politikai kényszernek eleget tett, végzetes következményekkel járt az ország számára. A katonák nem tértek haza diadalmasan az őszi falevelek lehullásával, mint azt Ferenc József ígérte, csak négy esztendővel később, vesztesen és elcsigázottan. A párizsi békekonferencia pedig a háború pokoli pusztításait a vesztes államok civil lakosságával is igyekezett megfizettetni. A győztesek olyan, egészen új hatalmi rendet próbáltak kialakítani Európában, amely kiküszöböli újabb általános háború lehetőségét. A békeszerződések a veszteseket

53 I. Károly császár Bourbon Sixtus pármai herceg közvetítésével megindított különbéke-tárgyalásaihoz ld. Galántai 2000: 392-399.

meggyengítették, leszerelték és ellenőrzés alá vonták, a kis szövetségeseket megjutalmazták, ráadásul őket a nagyhatalmak az új biztonsági rendszer pilléreivé tették, s ennek megfelelő javakkal látták el. Ennek keretében – részben a wilsoni pontok jelszavaival, de nem azoknak szellemében – a konferencia illetékesnek nyilvánította magát a vesztes államok nemzetiségi problémáinak megoldására. Magyarország tehát ebből a részben akarata ellenére megvívott és érdekeivel ellentétes, mégis maga vállalta háborúból elképesztő veszteségekkel került ki. A vereség még attól a lehetőségtől is megfosztotta, hogy történelmi léptékkel mérve akkor legfontosabb problémáját – a nemzetiségi kérdést – az irányító és kezdeményező fél pozíciójából oldja meg. S mivel mind a kezdeményezés, mind a politikai hatalom kihullott a kezéből, a változásoknak nem irányítója, hanem elszenvedője lett. Ezt a lehetőséget pedig a győztes nagyhatalmak és kisállami szövetségeseik a maguk javára, az általuk felismert érdekek szerint használták ki.

E hatalmi érdekeiket azonban – a tömegtársadalom és a dinamikusan növekvő politikai nyilvánosság támasztotta követelményeknek megfelelően – morális felsőbbrendűségükre és az emberiség egyetemes értékeire való hivatkozással igyekeztek elfedni. A szavak és a tettek e diszkrepanciája, vagyis egyfelől az önrendelkezés, a népszövetségi eszme, a nemzetek és államok egyenjogúsága magasztos alapelveinek meghirdetése, másfelől viszont a katonai és gazdasági erőre alapított nyers hatalmi politika alkalmazása hosszabb távon aláásta és ingataggá tette a párizsi békerendszert, végül pedig egy még véresebb világháborúhoz vezetett. Ahhoz, hogy az új európai rend szilárd maradjon, vagy még szigorúbban kellett volna bánni a leszerelt államokkal,54 vagy a meghirdetett demokratikus és méltányossági alapelveket kellett volna a gyakorlatba átvinni. 55 Mivel azonban maguk a győztesek sem tartották magukat az

54 A közhittel szemben éppen erre utalt Ferdinand Foch francia tábornagy mondása – „Ez nem béke, csak húsz évre szóló fegyverszünet” –, aki nem hitte, hogy a versailles-i béke egyébként kirívóan súlyos rendelkezései visszatarthatják Németországot a revánstól. És e szellemben íródott Georges Clemenceau műve is a békerendszer sikereiről és kudarcairól. Ld. Clemenceau 1930.

55 Érdemes itt idézni Bibó István 1943-1944-ben írt tanulmányának – Az európai egyensúlyról és békéről – alapvető megállapítását, amely szerint 1918-ban a közép- és kelet-európai dinasztiák összeomlása révén létrejött tabula rasa nagy alkalmat teremtett a területi és nemzeti kérdés tartós és helyes rendezésre. „Az 1918. évi békecsinálók alapgondolata – szögezi le Bibó –, hogy ti. Ausztria-Magyarországot fel kell osztani, és a nyelvi határok és önrendelkezési jog alapján nemzeti államokat kell létesíteni, teljességgel jó volt. Az volt a katasztrófa, hogy a békecsinálók nem

általuk megfogalmazott szabályokhoz, lehetetlenné vált e szabályok számonkérése is. Ugyanakkor a nemzeti önrendelkezés elvét annak eltorzított formában történő, erőszakos és részrehajló megvalósításával a békeszerződések még kompromittálták is.

A magyar közvéleményben kezdettől meghatározó volt, s ma is széles körben tovább él az a meggyőződés, hogy a békeszerződés afféle tákolmány: téves információkon és gonosz szándékokon nyugvó jogi fércmű. Ezt a minősítést az elkeseredés és a felháborodás szülte, amit a szerződés legismertebb és magyar részről leginkább sérelmezett, az ország új határairól és részleges leszereléséről intézkedő fejezetei váltottak ki. E cikkelyek azonban a dokumentumnak csupán a töredékét teszik ki, miközben az egész szerződés jogi szempontból nagyon is körültekintően összeállított, általános kérdésekre és apró részletekre is kiterjedő mű, mely azonban – kétségtelenül – egyoldalúan érvényesíti a győztesek politikai érdekeit s teljesen figyelmen kívül hagyja a magyar szempontokat. A közkeletű szóhasználat ezért Magyarországon, csakúgy mint a többi vesztes államban, diktátumnak bélyegezte a békeszerződést. A trianoni szerződés szerkezetében – sokszor szövegszerű egyezéssel – hűen követte a német (Versailles, 1919. június 28.), az osztrák (Saint-Germain, 1919. szeptember 10.) és a bolgár (Neuilly, 1919. november 27.) békeszerződést. A Magyar békeszerződés címet viselő okmány 14 részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből állt, s egészében körültekintő és alapos jogászi munka volt, formai kívánnivalókat nem hagyott maga után. Részletesen és igen körültekintően szabályozta Magyarország, az utódállamok, a nagyhatalmak, a világ többi országa és a nemzetközi közösség gazdasági és politikai kapcsolatait. Rendelkezett az államutódlással és az állampolgársággal s ezek gazdasági, politikai, diplomáciai és törvényi konzekvenciáival kapcsolatos kérdésekről, az idegen területen rekedt vagyonok és követelések sorsáról, a térség gazdasági együttműködésének kereteiről.

A békeszerződés I. része (összesen 26 cikkely) a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazta. 56 A vesztesek ugyanis nem

követték saját alapelveiket. ” Ld. Bibó 1946: 353. 56 Közismert, hogy az Egyesült Államok nem ratifikálta a trianoni

békeszerződést (ahogyan a többi Párizs környéki békét sem). Ennek egyik oka az volt, hogy az Egyesült Államok nem akart befolyni a zavaros európai ügyekbe, a másik pedig az, hogy a békeszerződéseknek a népszövetségi alapokmány is részét képezte, amit viszont az amerikaiak elvetettek. Ezért az Egyesült Államok minden legyőzött országgal külön békeszerződést kötött. A magyar kormány 1921. augusztus 29-én örömmel írta alá a budapesti békeszerződést, mivel az minimális szerződéses kötelezettségeket

lehettek alapító tagjai a világszervezetnek, de a nemzetközi közösség – mintegy a béke és az együttműködés zálogaként – tőlük is megkövetelte, hogy szerződésszerűen elfogadják annak céljait, s alávessék magukat az alapokmányban foglaltaknak. 57

A II. rész 9 cikkelye Magyarország új határairól adott térképészeti pontosságú leírást. A III. rész (összesen 43 cikk) politikai rendelkezéseket tartalmazott: ide tartoztak az államutódlással, az állampolgársággal, a vagyonátruházással és -megosztással kapcsolatos előírások, a magyarországi kisebbségek védelmére vonatkozó cikkelyek és egyéb politikai rendelkezések. A IV. rész 23 cikkben kodifikálta a Monarchia egykori gyarmati érdekeinek felszámolását.

A békeszerződés V. része (42 cikk) kimerítő részletességgel szabályozta a magyar hadsereg és fegyverzet keretszámait, valamint a haderő feladatait. A 104. cikk 3. bekezdése kimondta: „A magyar hadsereget kizárólag a rendnek Magyarország területén való fenntartására és határrendőr-szolgálatra szabad alkalmazni. ” Ez a rendelkezés tehát még az önvédelem lehetőségét is elvitatta Magyarországtól. A békeszerződés a hadsereg létszámát 35 ezer főben állapította meg, és az előírások szerint nem csupán a maximum 1750 fős tisztikar, hanem a legénység is csak hivatásos (zsoldos) katona lehetett. Ráadásul e toborzott legénységnek legalább 12 évig, a tiszteknek legalább 20 évig kellett szolgálniuk, aminek nyilvánvaló célja az volt, hogy a kötelező sorozás kiiktatása révén csak a lakosság töredéke kaphasson alapos kiképzést. A tartalékosok intézményét eltörölték, és korlátozták a katonai oktatás keretszámait. Mozgósítást a magyar hadsereg nem rendelhetett el, vezérkart nem szervezhetett, és hadosztálynál magasabb hadszervezeti egységet (hadtest, hadsereg, hadseregcsoport) sem hozhatott létre. A békeszerződés még a lőfegyverek és a muníció mennyiségét is részletesen megszabta, a fegyver- és lőszergyártást pedig csak egyetlen állami üzemben engedélyezte, s azt is csak az előírt mennyiség pótlására. Fegyverzet, felszerelés és hadianyag külkereskedelme természetesen szintén tilos volt. A magyar hadseregnek ezenkívül át kellett adnia páncélozott járműveit, tengeralattjáróit, katonai

rótt rá, s annak II. cikkében szerepelt, hogy az Egyesült Államok a Magyarországot sújtó területi rendelkezésekért nem vállal kötelezettséget. E békeszerződést a Nemzetgyűlés 1921. december 30-án mint az 1921: LXVIII tc. -et iktatta törvénybe.

57 Később azután valamennyien teljes jogú tagállamok lettek: Ausztria és Bulgária 1920-ban, Magyarország 1922-ben, Németország 1926-ban, a szintén legyőzött Törökország pedig 1932-ben lett tagja a Nemzetek Szövetségének. Németország 1933-ban, Ausztria 1938-ban (az anschlusst követően automatikusan), Magyarország pedig 1939-ben kilépett a szervezetből.

repülőgépeit, kormányozható léghajóit és hadiflottáját, mely utóbbiból azért három felderítőnaszádot – mintegy emlékbe – megtarthatott. A rendelkezések végrehajtását a békekonferencia által kiküldött nemzetközi Katonai Ellenőrző Bizottság felügyelte.

A VI. rész 17 cikke a hadifoglyok hazaszállításával és a hősi halottak sírhelyeinek gondozásával foglalkozott. A VII. részben 4 cikkely rendelkezett a hadijog ellen vétők bíróság elé állításáról. A VIII. rész (19 cikk) a háborús jóvátételt szabályozta helyenként egészen aprólékos pontossággal. A IX. rész 20 cikkelye pénzügyi rendelkezéseket tartalmazott. Előírta többek között az állami bevételek lekötését a majdani jóvátételi fizetések biztosítékául, s mindenfajta megszállási költség és háborús jóvátétel megállapítását a később létrehozandó Jóvátételi Bizottság kizárólagos hatáskörébe utalta.

A X. rész (60 cikkely) gazdasági rendelkezései vámkedvezményeket biztosítottak az antanthatalmaknak és szövetségeseiknek, útmutatásokat tartalmaztak a térség kereskedelmi kapcsolatainak normalizálására, intézkedtek a korábban megkötött nemzetközi szerződések megszűnéséről, illetve hatályban maradásáról, a biztosításokról, a külföldi tartozásokról és a külföldön lévő állami és magánjavakról, továbbá a vitás ügyek elintézését szolgáló vegyes döntőbíróságok felállításáról.

A XI. rész 8 cikkelye és a XII. rész 47 cikkelye a légi, illetve a vízi és vasúti közlekedést szabályozta a nemzetközi normáknak megfelelően, továbbá előírta az elcsatolt területekhez tartozó pályák és felszerelések átadását. A XIII. rész (42 cikk) a Nemzetközi Munkahivatal szervezetét és működését rögzítő alapokmányát tartalmazta. A XIV. rész vegyes rendelkezései 9 cikkelyben – a címnek megfelelően – a máshová be nem sorolható, kisebb jelentőségű intézkedéseket foglalták magukban.

A párizsi békerendszert kiegészítették még az ún. kisebbségvédelmi szerződések, amelyeket a győztes közép- és kelet-európai államoknak kellett megkötniük a szövetséges fő- és társult hatalmakkal. Ezek az egyezmények a vonatkozó békeszerződésekkel egy időben születtek meg: Lengyelország tehát a versailles-i békével, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a saint-germaini békével egy időben írta alá azokat. Románia erre csak három hónappal később volt hajlandó, Görögország pedig 1920-ban állapodott meg Törökországgal kölcsönösségi alapon. A viszonosság megkövetelte, hogy a vesztes államok is gondoskodjanak nemzetiségeikről. Ausztria, Bulgária, Magyarország és Törökország kisebbségvédelmi kötelezettségeit az 1919-1923 között megkötött békeszerződések megfelelő cikkelyei tartalmazták, a német békében viszont egyáltalán nem szerepeltek ilyen előírások. Néhány más ország (Albánia, Észtország, Finnország,

Lettország, Litvánia) a Nemzetek Szövetségének Tanácsa előtt 1921-1923 folyamán tett nyilatkozatban vállalta a területén elő nemzeti kisebbségek védelmét. A felső-sziléziai és a Memel-vidéki német kisebbség védelméről egy-egy lengyel-német és litván-német államközi egyezmény rendelkezett 1922-ben, illetve 1924-ben. Végül Irak is szerződésben vállalt kisebbségvédelmi kötelezettségeket 1930-ban történt függetlenné válásakor. Ezek voltak azok a kisebbségvédelmi szabályok, amelyeket a Nemzetek Szövetsége saját garanciája alá vont, amelyek betartatásáért kötelezettséget vállalt – pontosabban: amelyek megszegése esetén a kárvallottak panaszt nyújthattak be a világszervezethez. 58 Ezek az új kisebbségvédelmi szabályok azonban láthatóan csak a közép- és kelet-európai térségre terjedtek ki – illetve Irak esetében egy korábbi népszövetségi mandátumterületre –, míg maguk a győztes nagyhatalmak nem vállaltak ilyen kötelezettségeket, jóllehet Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és persze az Egyesült Államok területén is nagy számban éltek hosszú idő óta letelepült – vagy éppen őslakos – nemzeti és etnikai kisebbségek, illetve bevándorló csoportok. Ezeket az államokat a kisebbségpolitika terén csupán a népszövetségi Egyezségokmány megfelelő rendelkezései kötötték, amelyek nem zárták ki egyértelműen a hazai és a gyarmati kisebbségek elnyomását. Mivel ez a „kettős mérce” a két világháború közötti időszak egészét jellemezte, a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszer jobbára csak a vesztes államok rovására történt nagyarányú területátcsatolások durva nemzetiségpolitikai hatásait volt hivatott csillapítani.

A kisebbségvédelmi szerződések védték a nyelvi, faji (etnikai) és vallási kisebbségeket, tiltották a kisebbségi nyelvhasználat korlátozását a nyilvános gyűléseken, valamint a kereskedelem, a közélet, a magánélet, a vallás, a sajtó és a könyvkiadás területén s különösen a hivatali és bírósági eljárásban. Biztosítani kellett az anyanyelvi iskoláztatást az elemi szintű oktatásban – a Csehszlovákiával kötött szerződés szerint a középfokú intézményekben is –, a kisebbségek pedig megőrizhették saját anyagi forrásaikból fenntartott magániskoláikat és társadalmi szervezeteiket, ahol a nyelvhasználat szintén nem eshetett korlátozás alá.

A kisebbségek sorsának megkönnyítését célzó szerződések e szerteágazó rendszerét a Nemzetek Szövetsége szavatolta, ez azonban nem zárta ki, hogy a kisebbségekkel szemben az érintett államok súlyos és folyamatos jogsértéseket kövessenek el. Bár a kisebbségvédelmi szerződések alaptörvény jellegűek voltak és nemzetközi kötelezettségnek számítottak – s így megsértésük esetén a kárvallottak elvileg hazai és 58 Európában így a 62 milliónyi kisebbségi lakosság 42%-ára, mintegy

26 millió főre terjedt ki a népszövetségi garancia alá vont kisebbségvédelmi szerződések hatálya.

nemzetközi jogorvoslattal is élhettek ennek a valóságban legtöbbször nem lehetett érvényt szerezni. A népszövetségi garancia nem sokat jelentett, mert az új európai rend fenntartásában elsősorban érdekelt francia szövetségi rendszer (Franciaország, Belgium, Lengyelország és a kisantantba tömörülő Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) határozott és ügyes diplomáciai fogásokkal elérte, hogy a nemzetközi jog rendelkezéseivel szemben saját politikai megfontolásai érvényesüljenek. Így a kisebbségek részéről százával érkező panaszok a szövevényes és nem egyértelműen szabályozott népszövetségi eljárás labirintusában rendszerint elvesztek, s a kérdésben illetékesnek nyilvánított Nemzetek Szövetségének Tanácsa és a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság csak egészen kivételes esetben hozott elmarasztaló döntést. 59

A békerendszer további kiegészítését képezte maga a Nemzetek Szövetsége is. A történelmi és diplomáciai előzményeket nélkülöző, a nemzetközi politikában teljesen újnak számító szervezet létrehozását Woodrow Wilson amerikai elnök kezdeményezte, s az ő szándékai szerint az a világbéke megőrzésének és a nemzetközi együttműködés kiteljesítésének eszköze lett volna. Ezt a gondolatot eltérő megfontolásokból mind az aufklärista hagyományokból táplálkozó liberális és emberbaráti eszmék hívei, mind az új európai rend hosszú távú megszilárdítását szorgalmazó politikusok felkarolták. Előbbiek a szervezetet afféle világparlamentnek szánták, amely a különböző konfliktusokat és az egész emberiséget érintő nagy kérdéseket tárgyalja majd, utóbbiak olyan politikai erőt láttak benne, amely – esetleg megfelelő fegyveres erővel kiegészülve – az új hatalmi rendszer stabilitásán őrködik s kompromisszumok vagy szükség esetén erő alkalmazásával biztosítja annak fennmaradását.

A népszövetségi Egyezségokmány értelmében a szervezet tagjai kötelezték magukat a tagállamok integritásának kölcsönös megvédésére, a vitás kérdések jogi úton történő rendezésére, nemzetközi szerződéseik népszövetségi bemutatására. Az alapokmány ezenkívül rendelkezett a leszerelésről, az Állandó Nemzetközi Bíróság létrehozásáról, az „alkalmazhatatlanná vált szerződések” felülvizsgálatáról és a mandátumok rendszeréről.

A legyőzöttek, köztük Magyarország számára az Egyezségokmány 8. , 10. , 11. és 19. cikkelye hordozott különösen érdekes tartalmat. A 8. cikk a béke fenntartásának követelményeként tételezte a minimálisan szükséges szintig történő kölcsönös lefegyverzést, amit a leszerelt Magyarország

59 Mengele 1927: 350-352. A két világháború közötti kisebbségvédelem rendszeréről újabban ld. Galántai 1989; Szalayné 2003.

természetesen támogatott, hiszen ha ez az elv a gyakorlatban is érvényesül, a szomszéd államok sokszoros (korabeli számítások szerint az 1920-as években mintegy 15-20-szoros) fegyveres túlereje nem nehezedett volna rá oly nyomasztóan. A 10. cikk „a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét” védelmezte. Ez Magyarországnak rövid távon előnyös volt, mivel önvédelemre is alkalmatlan hadseregén kívül külső támadás esetén a tagállamok segítségére is számíthatott. Hosszabb távon azonban megnehezítette a revízió érvényre jutását, hiszen ez szükségképpen egyes államok területi integritása ellen irányult volna. A 11. cikk lehetővé tette, hogy a tagállamok felhívják a szervezet figyelmét „a békét vagy a nemzetek között a jó egyetértést” fenyegető nemzetközi viszonyokra. Mivel a magyar külpolitika a kisantant magyarellenességét, de lényegében magát a trianoni békeszerződést is ilyen, a békét fenyegető állapotnak tartotta, e cikkelyre is gyakran hivatkozott. A legnagyobb reményeket mégis a 19. cikk iránt táplálta Magyarország: ez jogot adott a Nemzetek Szövetsége Közgyűlésének arra, hogy felhívja „a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztethetné”. E szakaszt valóban a békeszerződések esetleges tökéletlenségeinek utólagos kijavítása céljából iktatták az Egyezségokmányba, ám alkalmazásától a győztes hatalmak – mindenekelőtt Franciaország és szövetségesei – nagyon is ódzkodtak. A békeszerződések megváltoztatása ugyanis nem csupán önnön tévedésük beismerése, tehát komoly presztízsveszteség lett volna, hanem szükségképpen hatalmi pozícióik meggyengülésével is járt volna. Ezért aztán e cikkely rendelkezéseit a gyakorlatban nem lehetett érvényesíteni. 60

A fentiekből is látszik, hogy a Nemzetek Szövetsége igen széles körű irányító és ellenőrző szerepet szánt magának. Ennek eljátszásához jelentős politikai hatalomra és presztízsre volt szüksége, amelyet a tagállamok létszámának növelésével – elsősorban is a világ vezető hatalmainak integrálásával – és a határozatok, rendelkezések életbe léptetéséhez szükséges apparátus létrehozásával érhetett el. Mivel azonban sem a jól felszerelt népszövetségi hadsereg eszméje, sem a világ legerősebb államának, az Egyesült Államoknak a csatlakozása nem valósult meg, a szankcionálás is nehézkessé, végül lehetetlenné vált. Ez a körülmény a

60 A népszövetségi eljárásjog hézagait kihasználva Franciaországnak és a kisantantnak sikerült saját álláspontját elfogadtatnia és minden olyan kérdésben egyhangú szavazást kierőszakolnia, amely az új európai rendszer hatalmi viszonyainak megváltozásával járt volna. Ezzel a békés változtatások ügyében a status quón őrködő államok gyakorlatilag vétójogot kaptak.

Nemzetek Szövetsége mint világparlament híveit kevésbé zavarta, a rendszerstabilitás pártfogóit viszont komolyan aggasztotta. S mivel az utóbbiak úgy látták, hogy katonai erő hiányában az erőviszonyok eltolódása esetén már nem lehet majd a tendenciákat visszafordítani, logikusnak látszott számukra, hogy a rendszer egyensúlyát már a csekély változtatások is veszélyeztethetik. Így azután főleg a francia szövetségi rendszer tagjai – a népszövetségi haderő felállításának fő szorgalmazói – idővel egyre kevésbé hittek abban, hogy engedményekkel, kompromisszumokkal növelhető a biztonság foka, következésképpen minden olyan kezdeményezést csírájában igyekeztek elfojtani, amely módosíthatta vagy akár bírálat alá vehette volna a hatalmi viszonyokat. Ennek az önvédelmi reakciónak vált áldozatává azután a kisebbségvédelem és a kölcsönös leszerelés ügye.

A trianoni békeszerződés megkötése idején azonban ezek a tendenciák még nem voltak nyilvánvalóak. Sőt a magyar diplomácia számára éppen azt a feladatot jelölték ki, hogy a fenti keretekhez alkalmazkodva, azon belül próbálja a kínálkozó lehetőségek révén az ország és a nemzet helyzetét előnyösen alakítani. Ekkor persze kevesen gondoltak Magyarországon a reményre jogosító körülményekre. Trianon itthon és az idegen hatalom alá került magyarság körében a felháborodás, az elkeseredés és a gyász reakcióit váltotta ki. A területek és a népesség elcsatolása, a katonai leszerelés, a bűnössé nyilvánítás és a kifosztott ország további anyagi megterhelése olyan tényleges és szimbolikus súlyt rakott a nemzetre, s oly megalázó volt a magyar társadalom számára, hogy az a kollektív nemzettudatban is sérüléseket okozott.

A magyarországi politika és a közvélemény ma már talán túlzónak tűnő, de annak idején teljesen érthető pátosszal és haraggal reagált a békeszerződésre. Június első napjaiban elterjedt a hír, hogy a magyar békeszerződés aláírására június 4-én pénteken délelőtt 10 órakor kerül sor. Egyházak, társadalmi szervezetek és politikai testületek erre az órára időzítve országszerte tüntetéseket szerveztek. A tiltakozó megmozdulások azonban már június 2-án megkezdődtek. Ezen a napon az Ébredő Magyarok Egyesülete demonstrált a nagyhatalmak budapesti diplomáciai képviseletei előtt. Június 3-án a Területvédő Liga és a székely menekültek koszorúzták meg a magyar kultúra nagyjainak budapesti szobrait. Délelőtt a 19. századi nemzeti ébredés két emblematikus költője, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor szobránál volt megemlékezés, délben a budavári 1848-as honvédemlékművet koszorúzták meg, este 6-kor pedig a Kerepesi temetőben lévő Kossuth-mauzóleumhoz vonultak fel. Eközben országszerte zajlottak a szokásos úrnapi körmenetek. Június 4-én aztán Budapest és a vidéki városok feketébe öltöztek. Szesztilalom lépett érvénybe, a színházak, a mozik, a kabarék és más nyilvános helyiségek zárva tartottak. Az

iskolákban az előírt órarend helyett a békeszerződésről emlékeztek meg a tanárok. Budapesten reggel 9 órakor indult el a millenniumi emlékműnél lévő Árpád-szobortól a menekültek néma menete. 10 órakor érkeztek meg a Szent István-bazilikához, ahol éppen megkezdődött a mise. Ugyanekkor tartottak istentiszteletet a Kálvin téri református és a Deák téri evangélikus templomban is. Eközben városszerte fél órán át zúgtak a harangok. 10 órakor az egész országban tíz percre megállt a közlekedés, még a vonatok is a nyílt pályán vesztegeltek. A bíróságok szintén 10 perces tárgyalási szünetet rendeltek el, a székesfőváros tanácsa pedig egy órára felfüggesztette tanácskozását. Ugyanekkor bezártak az üzletek és a kávéházak, a hivatalok, a bankok és a tőzsde. A Nemzetgyűlés e napon nem tartott ülést, csak meghallgatta a házelnök nyilatkozatát. Rakovszky István megállapította, hogy a békeszerződés igazságtalan, Magyarországnak azonban nincs más választása, mint hogy „kényszer hatása alatt” aláírja. „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig – folytatta az elnök – azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjelnappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük. És mikor őket a búcsúnál még egyszer szívünkhöz szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja. ”61 Másnap Czettler Jenő képviselő a plénum előtt jelentette ki, hogy „a békeszerződés, amely egy régi kultúrnép megfojtását célozza, Isten és emberek előtt semmis és érvénytelen. […] Támasszuk fel magunkban a magyarság ősi hazaszeretetét, sziklakemény bátorságát, nagyszerű munkaerejét, amely tulajdonságaival legyőzte és túlélte egy évezred minden támadását és minden támadóját, és dicsőséges jövő fog ránk virradni. ”62 A békeszerződés aláírásával Magyarország közjogi értelemben még csak félig nyelte le a keserű pirulát, hiszen hátra volt a parlamenti ratifikáció, ami ellen azonban számos befolyásos szervezet is tiltakozott. A békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat általános vitáját – a békekonferencia többszöri sürgetésére – hosszas halogatás után végül november 13-ára tűzték ki. 63 Ezen a napon a házak falára gyászlobogót vontak, sokan fekete karszalagot kötöttek, a képviselőházi padokra gyászlepel került, a honatyák túlnyomó többsége is feketébe öltözött. Huszár Károly volt kormányfő, a törvényjavaslatnak a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottsága által kijelölt előadója elöljáróban egy 61 Rakovszky István nemzetgyűlési nyilatkozata (1920. június 4.). NN

1920-1922: III. kötet, 216. 62 Czettler Jenő nemzetgyűlési beszéde (1920. június 5.). NN 1920-

1922: III. kötet, 218-219. 63 A ratifikációs vita szövegét közli: NN 1920-1922: VII. kötet, 4-14.

(Újraközli: Zeidler 2008b: 297-311.)

nyilatkozatot olvasott fel: „A Nemzetgyűlés, midőn a trianoni béke törvénybe iktatását elhatározza és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe előtt s az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak s az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja, (Úgy van! Úgy van!) hogy az nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erőszakolása; hogy a Nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához; hogy e tényével nem róhat kötelezettséget azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek s nem szűnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapultával beálló jobb belátás utat fog nyitni a békekötés neve alatt elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételéhez. ” Majd a helyzet abszurditására reagálva hozzátette: „a javaslat mellett a törvény tartalmát illetőleg – őszintén megmondom – nem tudok felhozni egyetlenegy argumentumot sem. Tisztán a kényszerhelyzetnek engedve, mégis azt ajánlom a t. Nemzetgyűlésnek, hogy az ország fontos, nagy életbe vágó érdekében járuljon hozzá a ratifikációhoz. ” Ezt követően elmondta a Magyar Hiszekegy c. irredenta fohászt, melynek utolsó sorát – „Hiszek Magyarország feltámadásában” – a képviselők kórusban dörögték a szónok után. 64 Hasonló értelemben szólalt fel ezután a Közjogi Bizottság és a Közgazdasági Bizottság előadója is.

A vitában először azok a képviselők szólaltak fel – heten –, akik nem fogadták el a törvényjavaslatot. Ők különböző nemzeti kisebbségek nevében, illetve az elcsatolásra ítélt területek lakosságának képviseleti jogától való megfosztottságára hivatkozva utasították el a ratifikálást. Ezután valamennyien elhagyták az üléstermet, s velük tartott még jó néhány hasonlóan gondolkodó képviselő. Mint később kiderült, az Országház kupolatermébe mentek, ahol nyilatkozatot írtak alá tiltakozásukról.

Ezután Teleki Pál miniszterelnök következett, aki a békedelegáció munkájának rövid ismertetésével kezdte felszólalását. De csak alig néhány perce beszélt még, amikor a kupolacsarnokból a Himnusz hangjai szűrődtek be az ülésterembe. A tiltakozó képviselők énekéhez az ülésteremben maradt honatyák is csatlakoztak, s Teleki csak ezután folytatta hosszú, megfontolt, munkára ösztönző beszédét, melynek végén helytelenítette a ratifikációt ellenzők egynémely érveit. Úgy vélte, a honatyák többségükben felismerték a helyzet kényszerítő voltát, és érezvén a hazáért viselt felelősség súlyát, „megértve a nemzet jövő érdekeit, meghajtják a fejüket, és belenyugodnak a

64 Huszár Károly felszólalását közli: NN 1920-1922: VII. kötet, 4-5. (Újraközli: Zeidler 2008b: 297.)

mostani változtathatatlanba, de nincsen senki olyan, magamat sem véve ki, aki úgy ratifikálná ezt a békét, hogy hinne csak egyetlen pontjának igazságában is”. Beszéde végén saját politikai felelősségének megállapítása érdekében vádindítványt kért maga ellen. A kormány minden tagja szolidaritást vállalt a miniszterelnökkel, a plénum pedig elvetette az indítványt. 65 Teleki felszólalását követően Rakovszky István házelnök szavazásra tette fel a ratifikáció kérdését. „Csupa meghajtott fő. Lesütött tekintet. Egyetlen egy hang nem hallatszik” – jegyezte fel a parlamenti tudósító. Az elnök kihirdette, hogy a Ház elfogadta a törvényjavaslatot, majd a képviselők elénekelték, illetve végigzokogták a Szózatot. A Nemzetgyűlés aznap a második, két nap múlva pedig a harmadik olvasatban is elfogadta a békeszerződést – több mint 40 ellenszavazattal. 66 A ratifikációval kapcsolatos polémia ezekben a napokban a sajtóban és politikai körökben is tovább folyt. Az igennel szavazók bajtársiatlannak tartották a tiltakozókat, akik viszont a nemmel szavazást tekintették következetesen hazafias magatartásnak. A Nemzetgyűlés ezzel elmulasztotta annak lehetőségét, hogy egységes, felelősségteljes kiállásával demonstráljon a ratifikációval – a békeszerződés ellen. A törvény becikkelyezésére végül újabb hosszú halogatás után, 1921. július 26-án került sor. Ez lett az 1921:XXXIII. tc. , melyet a Magyar Törvénytár hivatalos kiadásában gyászkeretbe foglaltak.

65 Teleki Pál felszólalását közli: NN 1920-1922: VII. kötet, 11-14. (Idézet a 14. oldalról.) (Újraközli: Zeidler 2008b: 306-311. Idézet a 309. oldalról.) A tiltakozók kivonulását a „ratifikáló” képviselők egy része felháborítónak tartotta, s a bajtársiatlan gesztust üres magyarkodásnak, önző és olcsó népszerűség-vadászatnak tekintette. Erről a következő napokban a sajtó részletesen is beszámolt. Vö. NN 1920-1922: VII. kötet, 34-54. A november 15-i végszavazáson több mint negyven képviselő szavazott a békeszerződés törvénybe iktatása ellen.

66 A nemzetgyűlés becikkelyezte a békét. Pesti Hírlap, 1920. november 14. (XLII. évf. , 269. sz.) 1-3. NN 1920-1922: VII. kötet, 18.

A trianoni Magyarország társadalmiés gazdasági keretei

Terület és népesség

A trianoni szerződés értelmében Magyarország területe (Horvátországot nem számítva) kétharmadával, népessége háromötödével csökkent. A pontos adatok meghatározásához tekintetbe kell venni, hogy az ország hivatalos területe az 1920. június 4-én aláírt békeszerződést követő három év alatt kisebb-nagyobb mértékben tovább változott. Ez részben az 1921 decemberében lebonyolított Sopron környéki népszavazásnak köszönhető, amely 255 km2-rel gyarapította az ország területét. Az 1921-1923 között lebonyolított határmegállapítási munkálatok során végrehajtott kiigazítások eredményeképpen Magyarország területe a csehszlovák határszakaszon 57 km2-rel, Romániával szemben 97 km2-rel, a jugoszláv határvonalon 195 km2-rel, Ausztriával szemben pedig további 113 km2-rel, összesen tehát 462 km2-rel nőtt. Ezzel 1923-ra kialakult Magyarország végleges, 93. 073 km2-es területi kiterjedése. Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint ezen a területen 7. 990. 202 lakos élt. (2. térkép)

A határváltozás következtében jelentősen módosult Magyarország lakosságának anyanyelvi megoszlása. A háború előtti csekély magyar többség túlnyomóvá vált, és minden korábbi nemzeti kisebbség részaránya csökkent. Ezzel Magyarország soknemzetiségű országból etnikailag egységes állammá vált. Míg az 1910-es cenzus 45,6%-nyi nemzetiségi népességet talált, 1920-ban ez az arány 10,5%-ra esett. (Számottevő kisebbséget csak az 552 ezer főt számláló németség és a 142 ezer főnyi szlovákság, valamint a vallási csoportként meghatározott 473 ezer fős zsidóság alkotott. A horvát, a román, a szerb, a szlovén és a ruszin nemzetiség aránya 1% alá zuhant.) A két világháború között a nemzetiségek további folyamatos asszimilálódása ment végbe, 1938-1941 között azonban

– a többszöri terület-visszacsatolások következtében – a kisebbségek aránya számottevően megnőtt.

1. táblázat: A népesség anyanyelv szerinti százalékosmegoszlása Magyarországon

Anyanyelv 1910* 1920**

trianoniterület

1930**

trianoniterület

1941***

teljesterület

trianoniterület

trianoniterület

teljesterület

Magyar 54,4 88,4 89,5 92,1 92,9 77,5

Német 10,4 7,3 6,9 5,5 5,1 4,9

Szlovák 10,7 2,1 1,8 1,2 0,8 1,8

Horvát 1,1 0,6 0,5 0,3 0,4†† l,4††

Szerb 2,5 0,3 0,2 0,1 0,1 1,1

Román 16,1 0,4 0,3 0,2 0,2 7,5

Egyéb, ismeretlen 4,7 † 0,9 0,8 0,6 0,5 5,8†††

Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

* Népszámlálás 1929: 39.** Népszámlálás 1932: 7*. és Magyarország népessége 1996: 59.*** Népszámlálás 1947: 20*-21*.+ Ebből 2,5% ruszin és 0,6% cigány, akiket 1920-ban és 1930-ban nem vettek föl külön kategóriaként.

†† Horvát, bunyevác, sokác, dalmát, illír együtt.††† Ebből 3,8% ruszin, 0,5% vend és 0,4% cigány.

Jelentősen megváltozott a népesség vallási megoszlása is. A román, szerb és ruszin lakosság elcsatolása következtében töredékére zuhant a görög katolikusok és a görögkeletiek aránya. Minthogy az erdélyi magyar és szász, valamint a felvidéki szlovák és szász népesség is a határokon túlra került, némileg csökkent az unitárius és az evangélikus vallásúak részaránya is. Ugyanakkor – bár szintén jelentős számú hívet veszített – jelentősen nőtt a hazai katolikus és a református közösség, valamint kisebb mértékben a zömmel a nagyobb városokban élő izraelita vallásúak országos részaránya.

2. táblázat: A népesség egyházak és felekezetek szerinti százalékosmegoszlása Magyarországon

Egyház, felekezet 1910* 1920**

trianoni terület

1930**

trianoni terület

1941***

teljesterület

trianoni terület

trianoni terület

teljesterület

Római katolikus 49,3 62,8 63,9 64,9 65,7 55,0

Görög katolikus 11,0 2,2 2,2 2,3 2,5 11,6

Görögkeleti 12,8 0,8 0,6 0,5 0,4 3,8

Református 14,3 21,4 21,0 20,9 20,8 19,0

Evangélikus 7,1 6,4 6,2 6,1 6,0 5,0

Unitárius 0,4 0,1 0,1 0,1 0,1 0,4

Izraelita 5,0 6,2 5,9 5,1 4,3 4,9

Egyéb, felekezeten kívüli 0,1 0,1 0,1 0,1 0,2 0,3Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

* Népszámlálás 1929: 30-31. és Balogh-Gergely 1996: 161.** Balogh-Gergely 1996: 165.*** Balogh-Gergely 1996:169.

A népesség demográfiai szerkezetében nem következtek be nagyobb változások. A házasodási, termékenységi és halandósági mutatókat tekintve a megmaradt és elcsatolt területek lakossága között nem volt számottevő különbség. Nem lehet tehát olyan megállapítást tenni, hogy a megmaradt népesség a történelmi Magyarország lakosságánál inkább vagy kevésbé termékeny lett volna. Az azonban tény, hogy a világháborút követő rövid demográfiai hullám elmúltával Magyarországon a szülési kedv jelentősen visszaesett, és a természetes szaporodás csak azért őrizhette meg többletét, mert az egészségügyi viszonyok javulásával párhuzamosan erősen emelkedett a várható élettartam. Ez azonban csak átmeneti előnyökkel járt, hiszen a magyar társadalom már az 1930-as évek elejétől kezdve elöregedésre s hosszabb távon népességfogyásra volt ítélve, az alacsony születésszám ugyanis automatikusan lefelé irányuló demográfiai spirált indított el. 67

Az egyes magyarországi nemzetiségek kivándorlási arányai a világháború előtt jelentősebb eltérést mutattak – ennek gazdasági és csekély mértékben politikai okai voltak –, s azt jelezték, hogy a magyarság jobban megtalálja helyét a történelmi Magyarországon, mint a többi nemzetiség. A háborút követően ez a tendencia továbbra is érvényesült. A kisantant államaiból kivándorlók részaránya meghaladta a Magyarországot elhagyókét, de most az előbbiek között már a Magyarországra menekülő magyar ajkú népesség is jelentős arányt képezett. A magyarországi kivándorlás fő célpontja az Egyesült Államok volt, amely azonban 1924-ben szigorú korlátozásokat vezetett be s ezeket három évvel később is csak részben oldotta fel. Noha Kanada részben átvette szerepét, ezek az

67 A nettó reprodukciós együttható 1930/31-ben megközelítette a kritikus határértéket (1,01), ami azt mutatta, hogy változatlan halálozási mutatók mellett a népesség már éppen hogy csak képes létszámának fenntartására. Ekkor a halandóság még valamelyest javult, ám az index további csökkenése, majd a halandóság romlása utóbb csakugyan a népesség effektív csökkenéséhez vezetett. Az 1950-es években éppen e meg nem született gyermekek hiányoztak a termékeny korosztályokból, s ez a hiány váltotta ki az erőszakolt családpolitikai intézkedéseket.

intézkedések észrevehetőek voltak a magyar kivándorlási adatokban. Míg 1921-1924 között Magyarország vándorlási deficitje megközelítette a 40 ezer főt, 1925-1931 között ez már 35 ezer fő alá csökkent, ezután csekély többletbe fordult, majd megint szerény hiányt mutatott. 68

A kivándorlást bőségesen ellensúlyozta az 1918-1924 közötti hatalmas bevándorlási mozgalom, amelynek során mintegy 426 ezer menekült érkezett Magyarországra. Ez a hatalmas tömeg Magyarország akkori 8 milliós lakosságának több mint 5%-át tette ki. Közülük 350 ezret regisztrált az 1920 tavaszán felállított Országos Menekültügyi Hivatal, a többiek zöme 1918-1919 fordulóján telepedett le az ország meg nem szállt központi területein. Őket egyszerűen itt érte a háború vége – ide érkeztek a szabadságos- vagy leszerelővonatokkal, ide szólította őket hivatalos kötelességük vagy más okból éppen itt tartózkodtak –, s már nem tértek vissza idegen fennhatóság alá került otthonaikba, de a hivatalnál sem jelentkeztek. Romániából összesen 222 ezren, Csehszlovákiából 147 ezren, Jugoszláviából 55 ezren, Ausztriából pedig 2 ezren települtek át – csaknem kivétel nélkül magyarok. Az 1910. évi népszámlálási adatokhoz viszonyítva a Romániának ítélt magyarság 13%-a, a csehszlovákiai magyarok 14%-a, a Jugoszláviában élő magyar ajkúaknak pedig 10%-a települt át a trianoni országterületre. A menekülők első nagy hulláma 1918 utolsó két hónapjában érkezett – ekkor főleg Erdélyből –, a legtöbben azonban 1919-1920-ban hagyták el lakóhelyüket: a menekülők száma ekkor megközelítette a negyedmilliót. Közöttük továbbra is a román uralom elől menekülők voltak többségben, de a Csehszlovákiából és Jugoszláviából kivándorlók legnagyobb része is ekkor érkezett Magyarországra. 1921-1922-ben már csak Romániából volt jelentősebb áttelepülés – ezt részben a telepes gazdákat sújtó földreformok váltották ki –, s 1924-re a migráció e szomorú fejezete lényegében lezárult, a Menekültügyi Hivatal pedig megszűnt. 69

A menekültek társadalmi összetétele nagyon eltért a kivándorlók estében megszokottól. Mivel a bevándorlók nem csupán jobb megélhetést kerestek, hanem a megszállt (később hivatalosan is elcsatolt) területeken létükben is fenyegetve érezték magukat, a legtöbben családostul érkeztek. A nyilvántartásba vett menekültek 70%-a eltartott családtag volt (45% háztartásbeli, 25% diák), s csak 30%-uk önálló kereső. Utóbbiak között igen magas volt az állami és törvényhatósági tisztviselők, valamint az állami vállalatok alkalmazottainak aránya (21, illetve 22%). Az iparosok, kereskedők és ezek alkalmazottainak részaránya 29% volt, a földből élőké (gazdálkodók és földbirtokosok) 10%, az ún. magánzóké 8%, a bányáknál

68 Acsády–Klinger 1965: 321. , 326. 69 Mócsy 1995.

dolgozóké (munkások és tisztviselők) 5%. Rajtuk kívül több mint 600 ügyvéd, orvos és gyógyszerész költözött Magyarországra. 70 Ezzel a határon túl maradó magyar közösségek érzékeny veszteségeket szenvedtek. Nem csupán a számbeli fogyás miatt, hanem azért is, mert éppen a társadalmilag „aktív” polgári rétegek – hivatali, értelmiségi és gazdaságilag önálló csoportok – fogyatkoztak meg. A gazdasági és kulturális életet – a kisebbségi lét fontos összetartó erőit – szervező és működtető csoportok távozása nagyon megnehezítette a nemzeti identitás megőrzését.

„Új” hazájuknak szintén sok gondot okozott a menekültek áttelepülése. A központi területekre özönlő bevándorlók lakás- és munkakörülményeinek megteremtése, orvosi ellátása, segélyezése óriási feladat volt, és a végsőkig próbára tette az itt élő és szintén nélkülöző társadalom tűrőképességét. Magyarországnak az általános ellátási zavarok (lakás, közlekedés, fűtés, élelmiszer hiánya) közepette, túlnyomórészt saját forrásokból – s kisebb részben adományokból és külföldi emberbaráti segélyekből – kellett gondoskodnia a több százezernyi betelepülőről, akiknek jelentős része a fővárosban próbált új egzisztenciát teremteni. Ez nem ment könnyen, mert a leszerelők, a hadifoglyok, valamint a megszaporodott számú hadigondozottak és egyéb ínségesek szociálpolitikai támogatásával a kormány ekkorra már teljesítőképességének határára ért. A menekültek lakáshoz juttatása rendkívüli problémát jelentett. Voltak ugyan közöttük, akik a fővárosban vagy vidéken saját ingatlannal rendelkeztek, esetleg rokonaikhoz költöztek, százezrekre ment azonban azoknak a száma, akik bérletekbe, albérletekbe, átmeneti szállásokba kényszerültek. Külön közösséget alkottak azok, akik tömegszállásokon, nyomortelepeken vagy vasúti pályaudvarok mellékvágányain veszteglő kocsikban laktak – sokszor éveken át. Vidéken főleg átalakított gyárépületekben, a fővárosban az Auguszta-, Bocskay-, Juranics-, Mária Valéria- és Zita-telep egészségtelen törpelakásaiban és barakkjaiban, valamint a Ferencvárosi, a Kőbányai, a Nyugati és a Rákosrendező pályaudvar félretolt tehervagonjaiban menekültek tízezrei zsúfolódtak össze.

Munkába állásuk szintén nem volt zökkenőmentes. A töredékére zsugorodott, súlyos költségvetési hiánnyal küzdő ország egyszerűen képtelen volt munkát adni a közigazgatási, oktatási, vasúti és postai alkalmazottak több tízezres seregének. A trianoni szerződéssel – a területek

70 Petrichevich Horváth 1924: 37. A többi mintegy 76 ezer menekültről nem rendelkezünk adatokkal, de feltételezhető, hogy társadalmi összetételük hasonló volt. Valószínűnek tűnik azonban, hogy közöttük magasabb volt a kereső férfiak aránya, és a családegyesítések egy része már az Országos Menekültügyi Hivatalon keresztül történt meg.

elszakadása miatt – amúgy is számos adminisztratív állás tulajdonképpen fölöslegessé vált. A kormány azonban, bár nem tudta kellően megfizetni hatalmas közigazgatási apparátusát, belpolitikai és igazgatási megfontolásokból nehezen szánta el magát a tisztviselők elbocsátására. Ennek több oka is volt. Az elbocsátások egyrészt hatalmas nyugdíjterhet róttak volna az államra, másrészt a háború után a modern államok tevékenysége világszerte új igazgatási és ellátási feladatkörökkel bővült. 71 A magyar kormány ezen kívül igyekezett a tőle függő s hozzá hű tisztviselő-társadalmat mesterségesen életben tartani. E három szempont teremtett lehetőséget a menekült tisztviselők egy részének további alkalmazására, míg az 1920-as évek közepétől az oktatási reformok révén kiterebélyesedő iskolahálózat nyújtott munkaalkalmat sok menekült tanárnak. A nehéz sorsra jutott menekültek előtt elvileg nyitva állt volna a továbbvándorlás alternatívája, csakhogy ez az államhoz és kultúrához kötődő – részben az egykori elithez tartozó – réteg nemigen volt hajlandó elszakadni hagyományos politikai és társadalmi kötődéseitől.

E sajátos társadalmi csoport – korábbi meghatározó funkciójából, véleményformáló szerepéből fakadóan – jelentős befolyást gyakorolt a magyar politikai gondolkodásra. Köztisztviselőként, menekültsegélyező szervezetek alkalmazottjaként, revíziós és irredenta társadalmi szervezetek (vezetőségi) tagjaként, a sajtóban vagy akár közvetlenül a politikában részt vett az ellenforradalmi rendszer megteremtésében és konszolidálásában – gyakran annak radikalizálásában. Politikai meggyőződésüket, törekvéseiket saját sorsuk, szenvedéseik és rendíthetetlenségük példaként való felmutatásával igyekeztek alátámasztani. 72

71 Korabeli dokumentumok szerint a magyar állam által az 1926/27-es költségvetési évre közel 102 ezer fő részére előirányzott, összesen csaknem 130 millió aranykorona állami nyugellátásból 66 milliót az utódállamokból menekült mintegy 44 ezer bevándorló nyugdíjára szántak. Ld. Mémoire sur la restauration financière de la Hongrie. – Memorandum. Financial reconstruction of Hungary. (1926) MOL, K 26, 1387. csomó, F-47. sz. , 70-73. folio. Ez az összeg 1933/34-ben már 88 millió aranykoronára rúgott, ami önmagában meghaladta a költségvetés tervezett hiányát. Ld. A magyarországi válság. Emlékirat az 1933. évi londoni világgazdasági konferencia alkalmából. MOL, Z 12,128. csomó, 757. tétel, sz. n. (99-122. p.)

72 Mócsy 1995: 242.

Gazdaság

Az összezsugorodott országterület gazdasági adottságai és mutatószámai sok vonatkozásban jelentősen eltérést mutattak a történelmi Magyarország hasonló jellemzőihez képest. Elsőként Buday László statisztikus összegezte a területelcsatolások okozta veszteségeket és károkat. Munkája a háborút megelőző évek mezőgazdasági, bányászati, ipari, közlekedési és pénzügyi statisztikai anyagának szisztematikus összegyűjtésén alapult, és ezeknek a trianoni országterületre való „rávetítésével” a nemzetgazdaság veszteségeinek katalógusává terebélyesedett. 73

A mezőgazdaságról kialakult kép felemás volt: kedvező fejleménynek számított, hogy a területváltozásokkal Magyarországon jelentősen megnőtt a szántók és a szőlők részesedése, viszont némileg nőtt az ugar aránya, és különösen fájdalmas volt az erdők részarányának drámai zuhanása (26-ról 12%-ra), aminek nyomán importból is nehezen pótolható hiány lépett föl a fűtőanyag és az épületfa piacán.

A trianoni terület termőföldjeinek minősége összességében rosszabb volt, de a magasabb színvonalú talajjavítás révén a termésátlagok meghaladták a történelmi Magyarországon szokásosakat. A határváltozások következtében nőtt a nagybirtok súlya a paraszti kisbirtok rovására, s ez az agrármunkaerő szerkezetében is láthatóvá vált: a mezőgazdasági munkások részaránya is nőtt a parasztbirtokosokkal szemben. A munkaerő-piaci nyomást tovább növelte, hogy több olyan vidék is a határon túlra került, amely hagyományosan nagy számban foglalkoztatott idénymunkásokat. Bár az 1920. évi földreform több mint 400 ezer családnak juttatott törpeparcellát, az agrárszegénység körében összességében nőtt a relatív munkaerő felesleg, amelyet az ipar különböző szektorainak kellett volna fölszívnia. 74

3. táblázat: Az egyes mezőgazdasági művelési ágakhoz tartozó területekszázalékos megoszlása Magyarországon

Művelési ág 1911-1915* 1923**trianoni

terület

1935***trianoni

területteljesterület

trianoniterület

Szántó 45,5 60,3 60,2 60,7

73 Buday 1921-ben jelentette meg első összefoglalását A megcsonkított Magyarország címmel. A mű második, javított kiadása – melyből e fejezethez is számos adatot merítettünk – két évvel később jelent meg. Ld. Buday 1923.

74 Gunst 1996: 40.

Kert 1,3 1,0 1,1 1,3

Rét 9,3 7,2 7,2 6,9

Szőlő 1,1 2,4 2,3 2,2

Legelő 11,7 11,1 10,9 10,6

Erdő 25,8 11,5 11,8 12,0

Nádas 0,2 0,3 0,3 0,3

Meg nem művelt terület 5,1 6,2 6,2 6,0Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0

* Buday 1923: 16.** Schüller 1923: 333.*** Tekál 1938: 421.

Az állatállomány felmérése hasonlóan vegyes eredményt mutatott: az egy főre jutó sertés- és lóállomány nőtt, a juh- és szarvasmarha-állomány viszont jelentősen visszaesett, ráadásul a megszálló csapatok rekvirálásai a haszonállatok számát tovább apasztották. A veszteségek visszapótlása igen lassan haladt, s az állatállomány még a harmincas évek végére sem érte el a háború előtti szintet, ami többek között a húsfogyasztás átmeneti csökkenésében is megnyilvánult. Kedvezőtlen tényező volt a legelők rosszabb minősége, a kérődzők visszaszorulása miatt föllépő trágyahiány, ugyanakkor az állattenyésztés intenzívebb módszerei, az elterjedő takarmányozás és az állomány jobb fajtaminősége és nagyobb változatossága a korszak végére némi fejlődést idézett elő a trianoni országterületen. 75 A bányászati össztermelés arányos része (42%) maradt a trianoni határokon belül, ez azonban az egyes bányakincsek szerint szélsőséges értékeket mutatott. A széntermelésnek például 72%-a maradt Magyarországon, s bár kapacitását az ország erőn felül kihasználta – még jóvátételi szállításokat is teljesített –, további komoly behozatalra szorult, ami még így sem fedezte a szükségleteket, s igen kedvezőtlenül befolyásolta az életkörülményeket, a közlekedést és az ipari termelést. Az ásványkincsek közül teljesen elveszett a kősó, az arany-, az ezüst- és a rézérc. A csekély, de fellendülőben lévő kőolajtermelés szintén az elcsatolt területeken maradt (az alföldi és zalai olajmezőket még nem tárták fel), míg az olajfinomító-kapacitás fele Magyarországnak jutott. A már működő bauxitbányák elvesztek, de a Bakonyban és a Vértesben folyó vizsgálatok már ekkor is hatalmas készleteket jeleztek. A történelmi Magyarország vasérckincsének közel 20%-a megmaradt, de minősége meglehetősen gyönge volt. 76

75 Gunst 1996: 41. és 72. ; Buday 1923: 76-80. ; Csikós-Nagy 1996: 74.

76 Buday 1923: 91-99.

Az ipar termelési értékének több mint fele (55,9) a háborút megelőző években a trianoni határokon belül keletkezett. Ezen belül kiugróan nagy arányban koncentrálódott a csonka ország területén a sokszorosítóipar (89%), a gépgyártás (82%) és a ruházati ipar (75%). Az elcsatolt és megmaradt területek között nagyjából arányos volt a vas- és fémipar, a kő- és agyagipar, a bőr- és sörteipar, az élelmiszeripar és a vegyipar termelési értékének elosztása. A kedvező iparsűrűséghez képest aránytalanul kevés jutott viszont Magyarországnak a fonó- és szövőiparból (42%), a fa- és csontiparból (22%), valamint a papíriparból (23%). 77

Az utak és vasutak, valamint a belkereskedelem hálózata terület- és lakosságarányosan oszlott meg az utódállamok között. 78 Ugyanez nem volt elmondható a magyarországi tőkeszervezetről: ennek központja ugyanis a dualizmus korában Budapest volt, így a pénzintézetek, hitelszövetkezetek és ipari részvénytársaságok összvagyonának mintegy ¾-e Magyarországon maradt. 79

Az ország népsűrűsége megnőtt (a korábbi 65-ről 86 fő/km2-re), ami a termelésre nézve előnyös volt, a fogyasztás szempontjából viszont hátrányokkal is járt. Mindenképpen kedvező változás volt az aktív korú népesség és a keresők arányának növekedése, ami a várható életkor kitolódásából és a nők fokozott munkába állásából következett. Ám ez, valamint a hároméves katonai szolgálat eltörlése egyszersmind a munkanélküliséget is növelte, később pedig a társadalom öregedésével az eltartottak aránya nagymértékben nőtt. 80

Összességében elmondható, hogy a trianoni ország gazdasága a történelmi Magyarországénál potenciálisan dinamikusabb volt. A nemzetgazdaság működtetéséhez a tőkék, a munkaerő és az ipari feldolgozó-kapacitás nagyobb része itt összpontosult, s ehhez az átlagosnak megfelelő vagy annál jobb közlekedési infrastruktúra és mezőgazdasági termelés társult. Komoly problémát okozott ugyanakkor a nyersanyaghiány, amely mindenekelőtt az élelmiszeripart és a gépgyártást sújtotta. Mégis elmondható, hogy a békeszerződés révén Magyarország gazdasága relatíve fejlettebbé vált, a megmaradt területeken a lakosság összességében jobb módban élt – tehát nagyobb vásárlőerővel rendelkezett –, mint az elcsatolt vidékeken. Ezt bizonyította az adóstatisztika is, amely szerint a 24 éven felüli férfiak által fizetett adók több mint fele a trianoni területről folyt be. 81

77 Buday 1923: 104-106. 78 Buday 1923: 147. 79 Buday 1923: 159. , 161. , 167. 80 Varga 1932: 180-182.

Az 1919. évi idegen katonai megszállások okozta közgazdasági károkat a Laky Dezső vezette statisztikus munkacsoport mérte fel és összegezte 1920-1923 között lakossági önbevallások és a főhatóságok – az államvasutak, a posta, a honvédség és az illetékes minisztériumok – adatszolgáltatása alapján. 82 Az összesen 2 millió kártételből álló lista végső értékbecslése – tényleges kárértéken, az elmaradt haszon beszámítása nélkül – 2,9 milliárd aranykoronára (későbbi pénzben 3,3 milliárd pengőre) rúgott, amely összeg meghaladta a csökkent országterület ekkori éves nemzeti jövedelmét. (Lakyék számításai szerint a károk 93%-át a román, 5%-át pedig a jugoszláv megszállók okozták.)83

Mindezek a számítások persze túlnyomórészt elméleti jelentőségűek voltak, hiszen a háború előtti állapotokat vetítették rá a trianoni országra, és még nem mérték fel, hogy a hiányok (nyersanyag, tőke, piac) és a fölöslegek (munkaerő, termelőkapacitás) aránytalanságai, valamint az általános külgazdasági környezet (vámok, illetékek, kontingensek, szállítási tarifák) milyen befolyást gyakorolnak a trianoni Magyarország gazdasági teljesítőképességére.

Az igazi kérdés ugyanis az volt, miképpen tudja az összezsugorodott nemzetgazdaság végrehajtani azt a szerkezeti alkalmazkodást, amelyet a Monarchia szerves vertikális gazdasági együttműködésének és egységes vámterületének fölbomlása, illetve ennek következményei követeltek meg. A magyarországi nemzeti jövedelem jelentős hányada ugyanis ettől kezdve a külkereskedelmi forgalomban realizálódott (az 1920-as évek második felében elért csúcson közel 40%), ami a világpiachoz való fokozott alkalmazkodást követelt meg. A korábban biztos felvevőpiaccal, nyersanyag- és termékháttérrel, valamint – főleg Ausztriából és

81 Buday 1923: 176. Az adatok hiánya miatt Buday itt csupán az 1904. évi adóstatisztikákra hagyatkozhatott.

82 Bár az adatszolgáltatásra nem lehetett kártérítési igényt alapozni, s mind a községi hatóságok, mind a Statisztikai Hivatal ellenőrizte az adatokat, nem lehet kizárni, hogy a kárértékek helyenként túlzóak. Berend T. Iván és Ránki György szerint Laky felmérése „erősen tendenciózus, nacionalista hangulatkeltés céljából a román megszállás okozta károkat túlbecsülő – tehát számszerűségében pontatlan – kimutatás”. Ld. Berend–Ránki 1966: 26.

83 Laky 1923: 465. A katonai kincstár kára meghaladta, a vasúti kár megközelítette az egymilliárd frankot. A megszállók ezenkívül elhajtottak 79 ezer szarvasmarhát, 76 ezer juhot, 57 ezer sertést, 51 ezer lovat, továbbá rekviráltak 80 ezer tonna búzát, összesen 84 ezer tonna árpát, zabot és kukoricát, valamint 14 ezer tonna burgonyát, 3 ezer tonna lisztet és ezer tonna kenyeret. Ld. Mike 1923: 407-408.

Németországból – tőkeforrással rendelkező magyar gazdaság most rendkívül éles versenyhelyzetbe került, amelyben minden tekintetben hiányt szenvedett.

A Kárpát-medence évszázadokon keresztül kialakult és az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiteljesedő munkamegosztása, az egyes specializálódott termelési és fogyasztási területek együttműködése elé az új határok akadályt emeltek, s ezt az utódállamok politikai rivalizálása és nemzetépítő – többek között egységes és védett nemzeti piacok létrehozását célul tűző – programjai tovább erősítették. Ez alól a térség egyetlen állama sem volt kivétel. Magyarország, Románia és Jugoszlávia az iparfejlesztésre helyezett súlyt, Ausztria és Csehszlovákia pedig mezőgazdasági önellátásra törekedett. Ezek a tendenciák mintegy zárójelbe tették a komparatív előnyök elméletét és gyakorlatát, s a kölcsönös bizalmatlanság jegyében a komplex – tehát stratégiai biztonságot nyújtó – nemzetgazdaságok kiépítését célozták. Mindez a Duna-medencében olyan gazdasági szerkezetet teremtett, amelyben számos párhuzamos kapacitás működött – gazdasági értelemben fölöslegesen magas költséggel –, de amely esetleges háború esetén gazdaságilag kevésbé volt kiszolgáltatva a stratégiai fontosságú árucikkek behozatalának. Az egykori Monarchia nemzeteinek gazdasági együttműködését tehát nem csupán a magasabb vámtarifák akadályozták, hanem egyre inkább a politikai megalapozású gazdaságpolitikák, s ez hosszabb távon a külkereskedelmi kapcsolatok hanyatlásához vezetett. A háborút követő években azonban az autarchiás törekvések egyelőre kevésbé érvényesültek, a hagyományos specializáció és kooperáció egy darabig még működésben maradt.

E gazdasági együttműködést ösztönözte a trianoni szerződés 205. cikkelye (hasonló cikkelyt az osztrák békeszerződés is tartalmazott), amely az aláírástól számított öt éven belül regionális vámegyezmény megkötését sugallta Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia számára. Ilyen szerződést azonban az említett államok nem tudtak tető alá hozni, ehelyett a még a Monarchiából örökölt elavult tarifarendszert tartották fenn, s azt speciális rendelkezésekkel és importkorlátozásokkal egészítették ki. Pedig Magyarország nagy figyelmet fordított a külkereskedelmi kapcsolatok előmozdítására a két- és többoldalú külkereskedelmi szerződések, illetve az ún. legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazása révén. 84Magyarországnak

84 Ha két vagy több állam a legnagyobb kedvezmény alapján kötött kereskedelmi egyezményt, a szerződő felek ezzel arra kötelezték magukat, hogy egymással szemben a saját általános gyakorlatukban alkalmazott vagy későbbiekben alkalmazandó legkedvezőbb vámtarifákat érvényesítik. Ha tehát valamely ország utólag bármely állammal szemben az addigiaknál alacsonyabb vámtarifát állapított

ezekre az előnyökre szüksége is volt, mert viszonylag drágán termelő mezőgazdasága és kevésbé fejlett ipara csak így lehetett versenyképes az exportpiacokon.

Általános vámegyezmény hiányában a térség külkereskedelmi kapcsolatait kétoldalú szerződések segítették a húszas évek elején. Magyarország 1920-ban Németországgal, 1923-ban Ausztriával, a következő esztendőben pedig Jugoszláviával és Romániával lépett legnagyobb kedvezményes szerződésre. 85 A behozatali korlátozások eltörlésére azonban csak 1925-ben kerített sort, s még ezt a könnyítést is tarifaemelésekkel kompenzálta. Az autonóm vámtarifáról szóló törvény (1924:XXI. tc.) gazdaság- és kereskedelempolitikai megfontolásokon túl a belpolitikai viszonyok konszolidációját is szolgálta. A mezőgazdasági kivitelben érdekelt agrárius körök és a hazai ipar védelmét kívánó merkantilcsoportok ellentéteinek tompítása és mindkét politikai erő kormányhűségének megszerzése ugyanis fontos eleme volt az új tarifapolitikának. Az agrárvámokat ezért alacsonyan szabták meg, hiszen ezek úgyis alig veszélyeztették a hazai eladásokat, a magasra emelt importvámokkal ugyanakkor egyrészt óvták a cseperedő magyar ipart, másrészt a mezőgazdasági termékek piacra viteléhez nyújtottak közvetett támogatást, amennyiben a csökkentésükre tett ígéretekkel lehetett kedvezőbb feltételeket elérni a megkötendő kereskedelmi egyezményekben.

4. táblázat: Külkereskedelmi forgalom folyó árakon*

Időszak Export (millió pengő)

Import (millió pengő)

Egyenleg (millió pengő)

1920-1924 1 927,3 3 019,8 - 1 092,5

1925-1929 4 396,8 5 263,0 - 866,2

1930-1934 2 612,1 2 348,8 + 263,3

1935-1939 2 670,0 2 222,9 + 447,1

1940-1943 3 751,5 3 435,7 + 315,8

Összesen 15 357,7 16 290,2 - 932,5

* Magyarország külkereskedelmi forgalma az 1920-1943. években. MOL, K 269, 514. csomó, 518/1. tétel, 21. dosszié.

Mindezen egyezmények önmagukban persze nemigen befolyásolhatták a magyar export és import szerkezetét. A trianoni Magyarország számára is alapvető adottság maradt a mezőgazdasági

meg, ez a legnagyobb kedvezményes partnereivel szemben is automatikusan érvénybe lépett.

85 Ugyanekkor a legnagyobb kedvezmény elve alapján magyar-szovjet kereskedelmi szerződés is született, ám ezt végül politikai okok miatt Magyarország nem ratifikálta.

túltermelés, aminek a fölöslegét korábban túlnyomórészt az osztrák örökös tartományok vettek fel. A háború után azonban, bár Ausztria és Csehszlovákia fontos partner maradt, az általános nemzetközi túlkínálatban és a szállítási és vámtarifák, valamint a világpiaci árak versenyében a magyar agrárágazat korábban ismeretlen nehézségekkel szembesült. Alacsony termelékenysége és viszonylag magas termelési költségei megnehezítették az eladásokat, holott az exportbevételekre Magyarországnak múlhatatlan szüksége volt. Ebből kellett volna kiegyenlítenie nemzetközi fizetési kötelezettségeit, pótolnia az egyre nyomasztóbb tőkehiányt, s ez szolgált volna a magyar ipar nagy arányú nyersanyag-behozatalának és a fogyasztási cikkek importjának fedezetéül. Mondani sem kell, hogy ezeknek az elvárásoknak a magyar mezőgazdaság az új körülmények között nem tudott megfelelni, így a külkereskedelmi mérleg az 1920-as évek végéig többnyire jelentős deficitet mutatott.

A magyar gazdaságnak a határváltozásokkal bekövetkező relatív „iparosodása” komoly aránytalanságokat hordozott. Már utaltunk rá, hogy egyes ágazatokat fölös feldolgozókapacitások jellemeztek, mások viszont részben vagy teljesen hiányoztak. Úgy tűnt tehát, hogy a gazdaság beindításának kulcsa ezek megfelelő működtetése és – ahol ez szükséges – a megfelelő ipari nyersanyagok külföldi behozatala. A gyártásból kikerülő félkész- és késztermékeket részben a hazai piacon, részben export révén lehet értékesíteni, ami kiegyensúlyozza majd a külkereskedelmi egyenleget. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a nagy termelőképességű malom-, cukor-, sör- és bőripar, valamint a gépgyártás a Monarchia ellátására méretezett kapacitásait piacok hiányában nem tudja kihasználni. Az elbocsátásokat rövidesen követte az üzemek bezárása: a malmokból raktárak, a söripari üzemekből csokoládé- és cukorkaműhelyek, textilgyárak lettek. A békeszerződésben betiltott fegyvergyárak helyén textil-, gép-, autó-, kerékpár-, varrógép- és edénygyárak rendezkedtek be. 86

Ezek a mozzanatok már a félig ösztönösen reagáló, félig tervszerűen alakított magyar gazdaság szerkezetváltására mutattak. A hazai piaci igényeket túlteljesítő gyárak (bőr-, gumi-, ruha-, üveg-, elektronikai, élelmiszer-, konzerv-, gép- és vegyipari üzemek) persze továbbra is külföldi piacokra vitték termékeiket, de a gazdaságpolitika egyidejűleg néhány nemzetközileg kevésbé versenyképes iparág fejlesztését is támogatta. Magyarország ugyanis, éppúgy, mint szomszédai – de velük ellentétben kényszerből is –, maga is célszerűnek látta, ha meghonosít, illetve megerősít olyan iparágakat, amelyekkel kiváltható az áruforgalmi egyensúlyra nézve káros behozatal. Ezek az ún. importpótló ágazatok (például papíripar,

86 Varga 1932: 183-184.

konzervipar) elsősorban a lakosság ellátását szolgálták, s közülük is a textilipar fejlesztése vált modellértékűvé.

A Monarchia textiliparát a cseh és osztrák területek monopolizálták, Magyarország csak a századelőn fogott hozzá néhány nagyobb üzem telepítéséhez. Ez a kezdeményezés a világháború után követendő példa lett, hiszen ennek az iparágnak a felfuttatása számos előnyt rejtett magában. Az üzemek létesítése és felszerelése viszonylag olcsó volt, mert nem volt szükség speciális csarnokokra, a nyugat-európai országokban kiselejtezett, de még megbízhatóan működő gépeket pedig kedvező áron lehetett megvásárolni. A munkaerő költsége is alacsony volt, hiszen e szakképzettséget nem vagy alig igénylő munkakörökben főként a háború idején munkába állt nőket foglalkoztatták. Ráadásul a textilipar és a nyomában nagy léptekkel haladó ruházati ipar mindenkor széles és biztos piaccal rendelkezett, hiszen különböző életkorú, ízlésű és anyagi helyzetű fogyasztói rétegeket elégíthetett ki. Olcsó és könnyű volt a szállítás is. E lehetőségeket kihasználva a húszas években a magyarországi textilipar rendkívüli fejlődésen ment keresztül. Bár a már meglévő gyártelepek java része az elcsatolt területeken feküdt – a Felvidéken és Erdélyben a magyar textilipari termelés 1921-1929 között négyszeresére növekedett, és immár a hazai szükséglet közel ⅔-át fedezte. 87

Az importhelyettesítő termelés s a részben a világpiacra is kimerészkedő iparágak növekedése, valamint a mezőgazdaság stagnálása megváltoztatta az egyes ágazatoknak a nemzeti jövedelem előállításában vállalt részesedését. Bár az erre vonatkozó egykorú és visszatekintő számítások – az alkalmazott módszerek és a felhasznált adatok eltérései miatt – néha egészen különböző eredményeket adnak, a tendenciákat azért egybehangzóan mutatják. 88 Az ipar azonban – bár termelési értékben

87 Szalay 1935: 296-297. , 303-304. A növekedés mértéke folyó árakon mintegy 6 és félszeres, változatlan békebeli árakon mintegy négyszeres volt.

88 Az összehasonlítás alapjául az 1926-1928. évek átlagát vehetjük, amelyben a stabilizációt követően szolid és egyensúlyos növekedés alakult ki. Ebben az időszakban a nemzetijövedelem-számítás hazai atyamestere, Fellner Frigyes, a mezőgazdaság részarányát 47%-ra, az iparét 40%-ra tette. A gazdaságtörténészek által manapság szívesen használt, Alexander Eckstein által készített idősorok vonatkozó adatai a mezőgazdaság és az ipar részaránya között jóval kisebb eltérést mutatnak: értékük kb. 32, illetve kb. 30%. Berend T. Iván egyéni és társszerzős munkáiban ennél nagyobb eltérést állapított meg: a mezőgazdaság részesedését kb. 39, az iparét kb. 30%-nak vette. Vö. Fellner 1930: 90. ; Eckstein 1955: 204. ; Berend–Szuhay 1978: 321-322.

elhagyta a mezőgazdaságot – nem volt képes fölvenni az agrárnépességben hagyományosan meglévő s a háborúval és a területváltozásokkal újonnan keletkezett munkaerőtöbbletet. Miközben a harmincas években Európa nyugati felében a nemzetgazdasági ágak között az ipar a csúcsra ért, majd lassan kezdte átadni vezető helyét a harmadik szektornak, addig Magyarországon a lakosság foglalkozási szerkezete csupán csekély mértékben változott, s az agrártársadalomnak még a második világháború előestéjén is kétszer annyi tagja volt, mint az ipari népességnek.

5. táblázat: A népesség foglalkozási ágak szerintiszázalékos megoszlása Magyarországon

Foglalkozás

1910 1920trianoni terület**

1930trianoni terület**

1941

teljes terület*

trianoni terület**

trianoni terület***

teljes terület†

Mezőgazdaság 62,4 55,9 55,7 51,8 48,7 55,7Ipar, bányászat 18,2 21,3 20,6 23,0 25,4 21,4Kereskedelem, hitel 3,7 4,6 5,1 5,4 5,6 4,9Közlekedés 3,2 4,0 4,4 3,9 4,0 3,7K. m. n. napszámos 2,5 2,4 1,2 1,4 0,8 0,9Közszolgálat, véderő, szabadfoglalkozású

4,2 4,8 6,3 5,8 6,8 4,5††

Háztartási alkalmazott

2,2 2,8 2,2 2,3 1,9 1,6

Nyugdíjas, tőkepénzes stb.

n. a. 1. 9 2,5 4,2 4,1 3,4

Egyéb, ismeretlen 3,6 2,2 1,0 2,2 2,7 3,9Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0* Népszámlálás 1913: 24*-25*.** Népszámlálás 1935: 5*.*** Népszámlálás 1978: 96. Az 1947. február 10-i párizsi békében megállapított területre számítva (Oroszvár, Dunacsún és Horvátjárfalu nélkül),

† Thirring 1944: 193.†† A véderő nincs külön feltüntetve.

A háború utáni gazdasági krízisből való kilábaláshoz a megrendült pénzrendszer konszolidálására is szükség volt. A pénzromlás már a háború éveiben megkezdődött, de csak a háborús összeomlást követően vált veszélyessé. Az osztrák és magyar területek szétválása után Magyarországon érvényben maradtak a régi koronabankók, ám a fokozódó inflációval párhuzamosan növelni kellett a bankjegykibocsátást. Az egymást váltó politikai rezsimek nem tudtak úrrá lenni a pénzmizérián: újabb és újabb hivatalos fizetőeszközök követték egymást, sőt némelyek egyidejűleg is forgalomban voltak.

6. táblázat: Az egyes gazdasági ágazatok százalékos hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez Magyarországon

Foglalkozás

1912 1911-1913 1924/25trianoni terület**

1929/30trianoni terület**

1938/39trianoni terület**

teljes terület*

trianoni terület*

trianoni terület**

Mezőgazdaság 66,0 62,1 43,8 33,4 31,8 30,1Ipar, bányászat 23,8 27,8 24,1 28,2 29,9 33,5Kereskedelem 10,2*** 10,1*** 6,2 7,8 7,9 8,0Közlekedés n. a. n. a. 8,2 10,0 8,1 6,8Szolgáltatások n. a. n. a. 17,7 20,6 22,3 21,6Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

* A számítás alapja: nettó nemzeti jövedelem (a külföldi tartozások és követelések egyenlege nélkül) folyó áron. Ld. Fellner 1923: 237-238.

** A számítás alapja: nettó nemzeti jövedelem (a külföldi tartozások és követelések egyenlege nélkül) változatlan 1938/39-es árakon. Ld. Eckstein 1955: 204.

*** Kereskedelem és szállítás. A szolgáltatások és a szállítás értékét az első három kategória tartalmazza.

Az infláció megfékezésére több kísérlet is történt: felállították a Magyar Állami Jegyintézetet, 1920 márciusában felülbélyegezték a régi koronákat, az újra „érvényesített” bankjegyek felét pedig kényszerkölcsön gyanánt visszatartották. Mivel ez a megoldás önmagában nem volt elegendő az államháztartás egyensúlyának megteremtéséhez, 1921 elején Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter nagyszabású akciót indított az államháztartás hiányának azonnali megszüntetése, a bankóprés leállítása, a korona konvertibilitásának megteremtése és viszonylag széles körű földreform megvalósítása érdekében. A széles körű adóztatásra alapított terv azonban látványos, de csupán átmeneti sikerek után csődöt mondott. Ennek oka részben a megrendült adózási fegyelem, részben pedig az exportvolumen növelésére törekvő ipari érdekeltségeknek a papírkorona közel háromszoros árfolyamemelkedése miatti tiltakozása volt. Mivel a szükséges állami bevételek elmaradtak, a kormány végül megint a pénzteremtés legegyszerűbb eszközéhez folyamadott, s újra beindította a bankóprést. 89

A kormány gazdaságpolitikájában ezt követően az inflációs növekedés kapott elsődleges hangsúlyt, s ez több hasznos és káros következménnyel járt. Rövid távon az infláció kedvezően befolyásolta a beruházásokat és a gazdaság növekedését – erre az összeomlást követő hatalmas termelési visszaesés időszakában Magyarországnak nagy szüksége is volt és erőteljesen apasztotta a háború előtti belső adósságok összegét (ezzel minimálisra olvadt a magánadósságok tömege és lényegében tehermentessé

89 Hegedűs 1937. (Különösen 730-733.)

vált a mezőgazdaság, de elúsztak például a hadikölcsönök is). Hosszabb távon azonban a megállíthatatlannak tetsző pénzromlás a gazdaság szétzilálódásával fenyegetett. Az egyre gyorsabban értéktelenedő pénz ugyanis fokozatosan elveszítette kincsképző és értékmérő szerepét, a felhalmozásban egyre inkább a nemesfémek és az értékpapírok kerültek előtérbe, a kereskedelemben pedig ezeken kívül tért nyert a nyers árucsere is. Mindeközben a bérek és fizetések rendkívüli mértékben estek, ami különösen az állami alkalmazottakat sújtotta, hiszen a főként adókból származó – tehát gyorsan inflálódó pénzben befolyó – bevételekhez jutó állam képtelen volt őket megfelelően javadalmazni. 90

1924 júniusában, az infláció csúcsán egy aranykorona 18. 482 papírkoronát ért, ám ekkorra már döntő lépések történtek az államháztartás egyensúlyának helyreállítására. Nyilvánvaló volt, hogy a magyar gazdaságot csak külső tőkeforrások segítségével lehet stabilizálni, s Bethlen István gróf kormánya már 1923-ban kölcsöntárgyalásokat kezdett nyugat-európai politikai és pénzügyi körökkel. Bár az 1924 tavaszától folyósított ún. népszövetségi kölcsön (307 millió aranykorona névértékben, 250 milliós tényleges átutalással), valamint a magyar kormány és a világszervezet pénzügyi bizottsága által kidolgozott középtávú stabilizációs terv több kedvezőtlen feltételt is tartalmazott Magyarország számára, ezek az intézkedések nagyban közrejátszottak a gazdaság talpra állításában, azonkívül megnyitották az utat újabb külföldi kölcsönök felvétele előtt. 91

90 A vágtató infláció sajátos kísérőjelenségei közé tartozott, hogy a bérből és fizetésből élők közül egyre többen néztek új jövedelemforrások és befektetési lehetőségek után. Az egykorú visszaemlékezések és naplók visszatérő figurája a feketéző, a lánckereskedő, a spekuláns vagy éppen a személyes vagyontárgyait, földbirtokait és egyéb ingatlanait apránként eladogató,lecsúszó középosztálybeli. A pénzromlás idején rendkívüli mértékben megélénkült az érdeklődés a börze iránt is. A korona inflációját várók külföldi valutába fektették pénzüket, ami persze csak fokozta az infláció mértékét, ezért a szabad tőkék másik része az ingatlan-, illetve az értékpapírpiacra vándorolt.

91 A népszövetségi kölcsön megszerzéséről ld. Sz. Ormos 1964. A magyar gazdaság mozgásba hozásában és működtetésében egészen a világgazdasági válság utáni időkig meghatározó szerep jutott a külföldi tőkének. Így volt ez a 19. században is, ám akkor az osztrák tőke behatolása félig-meddig belföldi felhalmozásnak számított. Az első világháború után a Közép- Európába irányuló tőkekivitelben hagyományosan főszerepet játszó német és osztrák tőke érthető módon nemigen mutatott aktivitást, helyét Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, részben pedig Franciaország és Olaszország vette át. Mindez megmutatta a hazai tőkeképződés hiányosságait, de azt is, hogy Magyarország meglehetősen vonzó maradt a

A szanációs program keretében a nemzetgyűlés hamarosan törvényt alkotott a kormánytól független klasszikus jegybank feladatait ellátó Magyar Nemzeti Bank felállításáról (1924:V. tc.) és az új valuta, a pengő bevezetéséről (1925:XXXV. tc.). Az aranyvalutává tett pengő árfolyamát az angol fonthoz igazították (1 angol font = 23,6 pengő, 1 aranykorona = 1,16 pengő), s az új pénz csakugyan szilárd és értékálló maradt – bár nemzetközi konvertibilitását a világgazdasági válság idején elveszítette –, és csak 1938-tól kezdett mérsékelten inflálódni. Amikor 1927 januárjában az első papírpengők megjelentek a piacon, a magyar gazdaság konszolidációja lényegében befejeződött. 92

A rövid prosperitást követő világgazdasági válság új formában vetette föl a trianoni magyar gazdaság alapkérdéseit: a nemzetközi gazdasági-kereskedelmi együttműködés, a tőkefinanszírozás és a piacszerzés problémáit. Mivel Magyarország csak külföldi tartozásainak nagyarányú átütemezésével tudta elkerülni az államcsődöt, nemzetközi kölcsönökre a továbbiakban alig számíthatott. Így – bár a magyar gazdaság tőketermelő képessége igen szerény volt (a válság időszakában reálértékben 1,5-5,1% között ingadozott) – a belső finanszírozásra kellett áttérni, aminek a harmincas évek közepétől a háborús konjunktúra lett az egyik motorja. 93

Határok, térkapcsolatok

A magyar határok megvonásánál nem kapott kellő hangsúlyt az az elv, hogy etnikailag, földrajzilag, gazdaságilag összetartozó területeket ne szakítsanak el egymástól. A végleges határvonal csupán mintegy 40%-ban esett egybe a nyelvhatárral, s még ennél is kevésbé a „természetes” határokkal, illetve a területi kapcsolatok által kijelölt munkamegosztási osztóvonalakkal. Ausztria és Magyarország között 358 km hosszan húzódott

befektetők és kölcsönnyújtók szemében. A harmincas évek elejére a magyar gazdaság súlyosan eladósodott: a felhalmozódott 4,3 milliárd pengős bruttó adósságállomány (ma mintegy 10 milliárd dollár) hasonlóan nyomasztó lehetett, mint az 1980-as évek végi állapotok.

92 A Horthy-korszak gazdaságtörténetével foglalkozó újabb művek – különösen Péteri György és Pogány Ágnes munkái – rámutatnak azokra a kedvezőtlen hatásokra is, amelyek abból fakadtak, hogy a pengő árfolyamát brit nyomásra az angol fonthoz kötötték. Ez ugyanis azt a közgazdasági irányzatot hozta előtérbe, amelyik – rettegve a nemrég átélt infláció rémétől – hajlott a pengő relatív túlértékeltségének fenntartására, s ezzel közvetve gátolta az export növelését és a gazdaság növekedését.

93 Varga 1942: 11.

az államhatár, amely ugyan többé-kevésbé tiszta nyelvhatárnak volt tekinthető, de földrajzi értelemben 70%-ban mesterséges határ volt, és sok ponton elmetszette az övezetben kialakult gazdasági együttműködés szálait. A 823 km hosszú csehszlovák-magyar szakasznak mindössze 2%-a volt nyelvhatár, s bár a Duna és részben az Ipoly klasszikus földrajzi osztóvonalat képezett, éppen e folyók, valamint más, a mesterségesen megvont határvonalak több prosperáló magyar várost kettészakítottak – oly módon, hogy a fejlettebb részek Csehszlovákiához kerültek. Hasonló volt a helyzet a román-magyar határon, ahol a teljes egészében mesterségesnek tekinthető 432 km-es osztóvonal 79%-a magyar többségű területet vágott ketté s a legtöbb esetben vonzáskörzeteket is fölszabdalt. A 631 km-es jugoszláv-magyar határ 70%-ban a nyelvhatárt követte – itt a Dráva természetes választóvonalat is képezett –, s csak a dél-alföldi részen okozott súlyosabb gondokat a gazdasági kapcsolatokban. Az összesen 2. 242 km hosszú magyar államhatárnak tehát 60%-a vágott bele a magyar nyelvterületbe, túlnyomórészt mesterséges határ volt és többségében gazdaságilag egymásra utalt területeket választott el egymástól. 94

Ily módon a határ átellenes oldalaira került települések gazdasági, forgalmi, közlekedési, turisztikai összeköttetései is megsínylették a hirtelen változásokat: korábban jól működő vonzáskörzetek bomlottak föl, virágzó vonzásközpontok maradtak beszállítóbázis és felvevőpiac nélkül. A kistérségi központokba vezető, hagyományos útvonalak helyébe – amelyeken korábban hivatalba, iskolába, templomba, szakboltba, búcsúba, vásárba vagy éppen orvoshoz, patikába, fürdőbe jártak a környék lakói – most újak léptek. S ez nem csupán a határon túl rekedt lakosság körében járt hátrányokkal, hiszen az új centrumokban nem csupán az idegen szó, s nem is csak az idegen közhatalom iránti s annak részéről is megnyilvánuló kölcsönös bizalmatlanság, hanem önmagában a megszokás, az otthonosság hiánya miatt is kényelmetlenül érezhette magát a látogató.

A meghittség hiányánál persze jóval súlyosabb volt az az eset, amikor egész települések, vonzáskörzetek gazdasági lendülete tört meg a határváltozások következtében. Hiszen igen gyakran előfordult, hogy sem az új igazgatás alá kerülő területek, sem ezek népessége nem rendelkezett szerves kapcsolatokkal új környezetében. Következésképpen nem alakulhattak ki a gazdasági és közlekedési együttműködés éppen e területre érvényes kapcsai sem. Más szóval: az érintett országok térkapcsolatai – főként a határtérségekben – nem alkottak szerves egységet, Magyarország esetében pedig mindig egy korábban egységes nagyobb szerkezet csonkolt

94 Hajdú 1996: 648-650. Az egyes határvonalak hosszának összege a kerekítések miatt nem egyezik meg a közölt végösszeggel.

maradványai voltak. Mindez leginkább az új országterület gazdasági-kereskedelmi és közlekedési kapcsolatainak anomáliáiban volt tetten érhető. 95

Nemegyszer még azokon a vidékeken is visszafejlődés volt tapasztalható, amelyeket kimondottan a nemzetgazdaságuk erősítésének szándékával adtak át a kis szövetségeseknek. Az egyes dinamikusan fejlődő városok gazdasági felfutását megalapozó szerves kapcsolatok megszakadása, idegen térkapcsolati környezetbe, esetleg teljesen légüres térbe kerülésük hamar véget vetett prosperitásuknak, ami a gazdasági teljesítmény visszaesésében, olykor egyenesen a lakosságszám csökkenésében is megmutatkozott.

A földrajztudomány álláspontja szerint a századelőre kialakuló magyarországi városhierarchiában Budapest, Pozsony, Zágráb, Kassa, Szeged és Kolozsvár számított teljes értékű regionális centrumnak, míg Pécs, Debrecen, Nagyvárad, Arad és Temesvár hiányos szerepkörű regionális centrum volt. Az első csoport hat és a második csoport öt városából is csak kettő-kettő maradt Magyarországon. A főváros mellett éppen a viszonylag kevésbé fejlett Debrecen, Szeged és Pécs, melyeknek egyike sem lehetett valódi ellenpólusa Budapestnek – annak ellenére, hogy rövid idő óta mindhárom városban például még egyetem is működött. (Debrecen a századelőn saját egyetemet nyitott, Szegedre a kolozsvári, Pécsre pedig a pozsonyi egyetemet helyezték át az impériumváltások után.) Ugyanakkor éppen azok a szépen gyarapodó térségi centrumok váltak le Magyarországról, amelyek ellensúlyát képezhették (volna) a gazdaságföldrajzi értelemben „túlfejlesztett” Budapestnek, s ezzel nem csupán önmaguk és környezetük számára hozhattak fellendülést, hanem országos méretekben is hozzájárulhattak volna a kiegyensúlyozottabb településszerkezet és térkapcsolati rendszer kiépüléséhez. 96 E tekintetben különösen szomorú volt Nagyvárad és Szabadka sorsa, amelyek a századforduló gazdaságilag és kulturálisan dinamikusan fejlődő regionális központjából sokadrangú középvárossá degradálódtak, miután elveszítették éltető környezetüket. 97

95 Hoóz István megállapítása szerint Trianon után a határra került települések „térszerkezete egyoldalúbb és ezáltal szegényebb is lett, hiszen elszigetelődtek azoknak a településeknek egy részétől, amelyekkel történelmük során harmonikus gazdasági, etnikai és emberi kapcsolatok alakultak ki”. Ld. Hoóz 1992: 1008.

96 Timár 1986: 37-38. ; Kovács 1990: 7. ; Süli-Zakar 1992: 48. ; Beluszky 1998: 15. ; Beluszky 1999: 200.

97 Kovács 1990: 6. ; Süli-Zakar 1992: 48. ; Beluszky 1999: 195.

A különböző hierarchiaszintű vonzásközpontok és vonzáskörzetek elcsatolásával a határok magyarországi oldalán – Észak-Dunántúl kivételével – súlyosan városhiányos területek jöttek létre. A keleti-északkeleti határzónában elveszítette magyar vonzásközpontját Bihar (Nagyvárad), Szatmár (Nagykároly és Szatmárnémeti), Bereg (Beregszász) és Abaúj vármegye (Kassa). Más vidékeken a magyar oldalon maradt városok – például Sopron, Kőszeg, Szombathely, Nagykanizsa, Gyula, Szeged, Makó, Pécs, Debrecen, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely, Esztergom – vonzásterülete került a határon túlra. Hasonlóképpen csonkult az idegen államokba került városok – például Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti, továbbá Ipolyság, Kassa, Komárom, Losonc és Pozsony, valamint Szabadka és Zombor – vonzáskörzete is. Néhány kisebb város ugyanakkor profitálni tudott e fejleményekből, amennyiben a nagyobb vonzásközpontok árnyékából kikerülve át tudta venni azok vonzáskörzetének egy részét: így például Mosonmagyaróvár Pozsonytól, Salgótarján Losonctól, Baja Szabadkától vett át centrális funkciókat. 98 Egészen sajátos volt a helyzete annak a néhány határszélivé lett településnek, ahol a határállomás és a vasúti átkelő kiépítése teremtett állami tisztviselői és alkalmazotti munkahelyeket, amit további növekedés – iskola iránti igény, fogyasztásnövekedés, kereskedelmi forgalom erősödése stb. – kísért. 99

E településszerkezeti kényszerhelyzetben a keleti határok mentén új megyeszékhelyeket kellett létesíteni, amelyeket természetesen csak az adminisztratív döntés, nem pedig önnön szerves fejlődésük juttatott e kiemelt pozícióba. Ennek dacára Mátészalka (Szatmár–Ugocsa–Bereg), Berettyóújfalu (Bihar), Szikszó (Abaúj–Torna), Baja (Bács–Bodrog) mint mesterségesen létrehozott adminisztratív központok kistérségi szerepe megerősödött. 100

A határtérségek más középvárosai is rendelkeztek, illetve gyarapodtak bizonyos centrális funkciókkal – Kassa intézményeinek egy része például Miskolcra költözött, Sopron a Selmecbányái erdészeti és bányászati akadémia átköltözésével igazgatási-oktatási központtá vált, Győr gyáripari

98 Beluszky 1999: 195. 99 Míg 1918-ban Magyarország területén 26 (más források szerint 27)

vasúti határállomás működött, az új határok 50 (más adat szerint 49) ponton metszették a vasútvonalakat – 42 helyen a nyílt pályán. E pályaszakaszok egy részén új határállomásokat építettek. Ld. Horváth 1991; Eperjesi 1994. A közutakon természetesen szintén mindenütt új határátkelőket kellett létesíteni, ami beruházásokkal és a fogyasztópiac növekedésével, illetve átrendeződésével járt.

100 Beluszky 1999: 195. és 200. ; Kovács 1990: 9.

és kereskedelmi jellege erősödött, Szombathely komoly forgalmi gócponttá nőtt –, de hátrányosan is érintette őket a határváltozás.

A területi változások több belső elhelyezkedésű város fejlődését is jelentősen befolyásolták. Az alföldi mezővárosokat például érzékenyen érintette az agrárpiac beszűkülése, s közülük e változásokból csak a kertkultúrára áttérők – Kecskemét, Nagykőrös, Hódmezővásárhely stb. – profitáltak. Az ekkoriban felfedezett és kiaknázott nyersanyag-lelőhelyekre települő, az újonnan versenyképessé váló és a különböző importhelyettesítő iparágakban való elhelyezkedés vetette meg Ózd, Tatabánya és Ajka növekedésének alapjait, míg Siófok, Balatonfüred s részben Kőszeg ekkor indult el – a régi Magyarország számos turistaparadicsomának és fürdőhelyének elcsatolását követően – az üdülővárossá válás útján. 101

Mindeme változások jelezték, hogy a térkapcsolatok rendszere lassan, de biztosan igazodik az új realitásokhoz. A közigazgatás országos szervezetének megváltoztatása azonban a két világháború közötti korszakban nem ment végbe, aminek hátterében a jogfenntartás elvéhez való ragaszkodás állt. Bár például Ung vármegyéből csak kettő, Pozsony vármegyéből pedig mindössze három falu maradt Magyarországon, a törvényhozás csak a végleges határkijelölés végéhez közeledve alkotta meg a csonka vármegyék ügyét ideiglenesen rendező 1923:XXXV. tc. -et. Ez a történelmi Magyarországból megmaradt 12 egész és 23 csonka vármegyéből különböző mértékű átszervezésekkel 20 rendes és 5 „közigazgatásilag egyelőre egyesített” vármegyét alkotott. Ezt követően az 1929:XXX. tc. hozott komolyabb változásokat a közigazgatásban, de ez csak a rendezett tanácsú városokkal foglalkozott, az adminisztratív körzetek országos reformjáról szó sem esett benne.

Pedig a politikai és a tudományos közéletben e kérdések napirenden voltak. Több kutató intenzíven és invenciózusan foglalkozott a vonzáskapcsolatok vizsgálatával,102 s néhányan a közigazgatási reform gondolatát is fölvetették, sőt területbeosztási terveket is készítettek. 103 A fennálló intézmények közül az Államtudományi Intézet, a budapesti egyetem közgazdasági karának Földrajzi Intézete, a Közigazgatástudományi Intézet, a pécsi egyetem Földrajzi Intézete, majd 1938-tól a Táj- és Népkutató Központ foglalkozott a kérdéssel.

101 Beluszky 1999: 200-201. 102 Pl. Mendöl 1931; Prinz 1934; Márton 1941; Márton 1942. 103 Benisch Artur, Erdei Ferenc, Hantos Gyula, Magyary Zoltán, Prinz

Gyula és Teleki Pál ilyen irányú elképzeléseiről a szerzők munkásságán kívül ld. Hencz 1973; Hajdú 1982a; Hajdú 1982b.

A legkiérleltebb reformjavaslat Prinz Gyulától származott, aki a közigazgatási beosztás új rendjét a terület és népesség közötti arányosság, a járási egységek „kerekdedsége”, az útvonalhálózat adottságai, továbbá a térszín, a népsűrűség, a műveltségi fok, a termelési fok és a közlekedési költségek komplex tekintetbe vételére kívánta fölépíteni. Alapegységnek az egy-egy mezőváros (vásáros hely) vonzásterületének megfelelő „államföldrajzi sejtcsaládot” tekintette. Az így létrehozandó 162 járást azután 14 közlekedési gócpont köré akarta csoportosítani, miközben a kialakítandó 23 megye határait területarányosan kívánta kijelölni. 104

Egy 1933-ban közzétett esszéjében pontos látleletét adta a közigazgatási beosztás anomáliáinak. Oldalakon keresztül szépírói és humorisztikus erényeket csillogtatva korholta az adott formájában önmagát túlélt vármegyei rendszer tökéletlenségeit, amelyek miatt a sorsüldözött állampolgárnak szerencsétlen esetben több napot kell vonatoznia ahhoz – közben akár négy megyehatárt is átlépve ha a megyeszékhelyre szólítja valamely elintézendő ügye. 105 Ugyanakkor természetesen kárhoztatta a békeszerződés alapvetően elhibázott területi rendelkezéseit is, amelyek nem vették tekintetbe a gazdasági és közlekedési térkapcsolatokat. „Az önkénynek ilyen túlhajtását látva – folytatta Prinz –, mindenki az új államhatárok rövid életét remélte, de egyúttal dacosan nem is akartunk alkalmazkodni az új helyzethez. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy a régi nagy testre szabott ruha nem illeszkedik jól az új kicsire, a kormány nem merte megbántani a dacos népszellemet, és kenéssel, foltozással próbálta hordhatóvá tenni az állam derékig érő csizmáit és nyakba eső kalapját. ”106

Kimutatta, hogy a 25 megyeszékhelyből 14 éppen a megye határán van, valamint hogy a „154 járás közül 29 teljesen felesleges, és 61 járásnak a székhelye alkalmatlan helyzetű”. 107

A közigazgatási racionalitás érveinél azonban a revízióba vetett hit erősebbnek bizonyult, így a Prinz-féle koncepció – több tudós kollégájáéhoz hasonlóan – csupán tudománytörténeti jelentőségre tett szert, gyakorlati alkalmazására azonban nem került sor. A megyei és járási rendszer mélyreható átalakítására csak az újabb kritikus békeszerződést követően, az államszocialista időszakban került sor – jelentős részben más megfontolások alapján. A határtérségek vonzáskapcsolatai mindenesetre máig sem tudtak maradéktalanul alkalmazkodni a trianoni békeszerződés teremtette

104 Prinz 1933a. 105 Prinz 1933b. 106 Prinz 1933b: 105. 107 Prinz 1933b: 110-112. (Idézet a 112. oldalról.)

térszerkezeti rendhez, s e vidékek Magyarországon nagyrészt máig válságtérségek is egyben. 108

108 Mint azt Süli-Zakar István néhány évvel ezelőtt írott tanulmányában megállapította, „hazánk északkeleti részén a határváltozás által kialakult forgalmi árnyék depressziós hatását az elmúlt hét évtized sem tudta megszüntetni, a településhálózat máig sem idomult a határ szabta körülményekhez”. Ld. Süli-Zakar 1992: 53.

A magyar külpolitika útkeresése (1919-1927)

A revizionizmus elvi alapjai

A következő három fejezetben a revíziós törekvések oldaláról igyekszünk bemutatni a két világháború közötti magyar külpolitika alakulását. Megvizsgáljuk, miképpen jelent meg és épült be kezdettől fogva az irredentizmus és a békerevízió gondolata a magyar külpolitikába, miképpen határozták meg a diplomácia működését, s milyen lehetőségeket kínált érvényesülésükhöz a világpolitika. Más szóval: milyen világpolitikai erőtérben bontakozott ki a magyar revizionista külpolitika, s miképpen próbált támogatókat szerezni status quo-ellenes célkitűzéseinek megvalósításához.

Mivel 1919 augusztusában a tanácskormány lemondásával a szovjet orientáció is megbukott, az új, ellenforradalmi kormánynak ismét új lapot kellett nyitnia a külpolitikában. Az 1919-1922 közötti „alapozó” időszakban sűrűn és izgalmasan követték egymást az események. A külügyi apparátus felépítésének munkája, melyet a Károlyi-kormányzat idején Harrer Ferenc, az éppen e célból hazarendelt bécsi követ kezdett el, a kommünt követő ellenforradalmi időszakban nagyobbrészt Kánya Kálmánra, a Monarchia egyik szép karriert befutott magyar diplomatájára hárult. A tisztviselők mintegy harmadát a régi közös külügyminisztérium magyar tagjaiból, a többieket más minisztériumok hivatalnokaiból, értelmiségiekből és az egyetemekről kikerült új jelentkezőkből verbuválták, akiknek szakértelme eleinte hagyott maga után kívánnivalót. Magyarország nemzetközi kapcsolatait kezdetben – az egyetlen bécsi követség kivételével – főként személyes megbízottakon, valamint alacsonyabb rangú képviseleteken és diplomatákon keresztül bonyolította, s csak 1922 elejére jutott el odáig, hogy komolyabb diplomáciai hálózatot építsen ki. Ekkorra a konzulátusokon kívül 7 magyar követséget és további 10 külügyi

képviseletet állítottak fel a fontosabb európai államokban, és működött már a washingtoni magyar követség is. 109

Az ellenforradalmi rezsim hatalomra jutását követő két esztendőben, amikor még nem alakult ki átfogó külügyi koncepció, az egymást követő kormányok sokféle eszközt kipróbáltak annak érdekében, hogy a leszakadó területekből minél többet megőrizzenek – s mindezt még az előtt, hogy megszilárdulna az új nemzetközi rendszer, illetve az utódállamok beolvasztási politikája elsorvasztaná a magyar kisebbségeket. S hozzátehetjük, a közép- és kelet-európai térségben korántsem csupán Magyarország volt az, amelyet ilyen gondolatok foglalkoztattak. Európa hatalmi viszonyai ekkor még meglehetősen rendezetlenek voltak. Az első világháborút követő öt esztendő ugyanis a békeszerződések megkötésének, életbe lépésének és végrehajtásának, az új rend kialakításának és megszilárdításának időszaka volt, s ezért sok ellenségeskedéssel, viszállyal volt terhes. Románia 1918 végén annektálta Besszarábiát, 1919 óta folyt a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háború, ugyanez év szeptemberében olasz csapatok vonultak be Fiuméba, 1919-1920-ban Lengyelország ukrán, belorusz és litván területeket foglalt el, Törökország pedig a sèvres-i béke felmondását követően 1921-1922-ben sikeres háborút viselt Görögország ellen – nem is beszélve az 1918 őszétől Magyarország területére özönlő megszállók területfoglalásairól. Mindezek az események azért következtek be, mert az új rend végleges megszilárdulása előtt az adott pillanatban viszonylagos erőfölénnyel rendelkező államok igyekeztek hosszabb távra minél jobb pozíciókat szerezni. Bár az új európai rend kialakítói elsősorban a franciák és a britek voltak, akik nem helyeselték a változások mindegyikét, a békekonferencia és annak szervei nem rendelkeztek elegendő erővel ahhoz, hogy e „soron kívüli” területváltozásokat megakadályozzák. A győztes nyugati hatalmak, amelyek maguk is megcsömörlöttek a háborútól, nem óhajtottak a távoli Kelet-Európában saját szövetségeseik ellen beavatkozni, ezért jobb híján tudomásul vették azokat az akciókat, amelyek nem vagy nem különösebben sértették érdekeiket.

Mindez tehát kalandos vállalkozásokra bátorította a magyar politikusokat is. 1919-ben bizalmas tapogatózás kezdődött a román-magyar perszonálunió lehetőségéről, majd 1920 márciusában titkos tárgyalások indultak a francia kormánnyal – magyar részről legalább az etnikai határok visszaszerzéséért. A nyugati hatalmak megnyerése érdekében Magyarország ekkor még azt is felajánlotta, hogy fegyveres segítséget nyújt Lengyelországnak a szovjet Vörös Hadsereg ellenében. 1921 tavaszán Bethlen István miniszterelnök megbízottja német szélsőjobboldali körökkel

109 Az önálló magyar külügyi szolgálat kiépítéséhez ld. Pritz 1995a.

folytatott megbeszéléseket egy esetleges Ausztria, Csehszlovákia és Románia elleni hadjáratról, ugyanekkor hivatalos kormányközi tárgyalások zajlottak Csehszlovákiával. Látható, hogy a magyar külpolitika 1919-1921. évi intenzitása az ország általános gyengeségét figyelembe véve meglepően nagy volt. A diplomáciai aktivitás okát persze nem a magyar külpolitika nagyvonalúságában és nyitottságában kell keresnünk. Éppen ellenkezőleg: szövetségesek és számottevő katonai-gazdasági potenciál híján a magyar külpolitikát az elhagyatottság és a kétségbeesés hozta lépéskényszerbe, ezért próbálkozott – kénytelenségből – a legellentétesebb megoldásokkal.

E kísérletek közül a gyakorlati külpolitika és a revizionizmus elvi megalapozása szempontjából is kiemelkedő jelentőségű volt az a tárgyalássorozat, amely 1920 márciusában kezdődött francia és magyar illetékesek között. Miközben ugyanis a hivatalos magyar kormányküldöttség a párizsi békekonferencián vett részt és jegyzékek tucatjaival próbált meg javítást elérni a békefeltételeken, egy titkos tárgyalódelegáció közvetlenül a francia külügyminisztériummal vette fel a kapcsolatot. Ezt az a párizsi kormányfordulat tette lehetővé, amelynek során Clemenceau kormányfő helyét Alexandre Millerand foglalta el. Millerand a külügyi tárcát is magának tartotta fenn, a Quai d’Orsay-ra pedig Georges-Maurice Paléologue-ot, az egykori szentpétervári francia nagykövetet hívta meg vezértitkárnak. Az új francia külügyi irányítók úgy kalkuláltak, hogy az éppen egymással marakodó államok – a kelet-csehországi Cieszyn (Těšín) hovatartozása miatt torzsalkodó lengyelek és csehszlovákok, valamint a Bánság birtokán vitázó jugoszlávok és románok – mellett Magyarország is helyet kaphatna abban a formálódó szövetségi rendszerben (cordon sanitaire, illetve barrière de l’est), amelynek feladata, hogy Szovjet-Oroszország nyugatról és Németország keletről való blokkolásával gondoskodjék Franciaország hosszú távú biztonságáról. Francia részről ezenkívül ipari, pénzügyi, közlekedési és kereskedelmi koncessziókat óhajtottak megszerezni – szóba került a Magyar Állami Gépgyár és a Magyar Államvasutak bizonyos időre történő bérbeadása, a 230 iparvállalatot ellenőrző Magyar Általános Hitelbank jelentős mennyiségű részvényének eladása, egy budapesti kereskedelmi kikötő közös megépítése Csepelen –, s ennek fejében felvillantották bizonyos területi engedmények lehetőségét is. A megbeszéléseken magyar részről üzletemberek és diplomaták vettek részt, s ellentételezésképpen segítséget kértek a magyar haderő felfegyverzéséhez, valamint határkiigazítási javaslattal is éltek. A május 12-én átadott, második jegyzékben szereplő, immár pontosan meghatározott területi igények a relatív magyar többségű zónák visszacsatolására, néhány más területen pedig a hovatartozásról döntő népszavazás megtartására vonatkoztak. Ennek értelmében Magyarországhoz

került volna vissza egy 20-50 km széles területsáv az északi (csehszlovák) és a keleti (román) határszakaszon, továbbá a déli (jugoszláv) határ mentén a Bánság keskeny északi sávja, a Bácska északi fele és az ún. baranyai háromszög (a Dráva a Duna és a magyar-jugoszláv határ által közbezárt kicsiny terület). Ezenkívül referendumot kellett volna tartani az Ausztriának szánt Burgenlandban, a Csehszlovákiának ítélt Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján, valamint a Románia és Jugoszlávia közt megosztott Bánság egy részén. A magyar javaslat, amely az 1910. évi népszavazás adatait vette alapul, összességében 1. 722 ezer fő visszacsatolásával számolt, további 1. 782 ezer fő állami hovatartozását pedig népszavazás révén kívánta eldönteni. (3. térkép) A magyar fél ezenkívül területi autonómiát kért az erdélyi német és magyar többségű enklávék számára, a többi elcsatolt országrészben rekedt szórványmagyarság részére pedig vallási, nyelvi és politikai jogegyenlőséget kívánt. Ez volt az első konkrét terv a magyar revíziós elképzelések sorában, s a benne megjelenő elvek (magyarlakta területek visszacsatolása, népszavazás, nemzetiségi autonómia) a későbbiekben is meghatározóak maradtak a magyar külpolitikai gondolkodásban.

A franciák ugyan nem bólintottak rá e tervezetre, de nem is zárták le a megbeszéléseket, s ez – valamint az, hogy Párizs készséget mutatott a Duna-medence ügyeinek tárgyalásos rendezésében való részvételre – bátorítólag hatott a magyarokra. A tárgyalások azonban lelassultak, szeptember végén pedig megszakadtak. Ennek hátterében az állt, hogy a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háború szempontjából Magyarország katonai jelentősége csökkent, Anglia és Olaszország pedig egyre rosszabb szemmel nézte a közép-európai francia aktivitást. Az utódállamok – különösen Csehszlovákia – szintén nehezményezték, hogy Párizs az ő rovásukra bocsátkozik tárgyalásokba Magyarországgal. S miután októberben Millerand és Paléologue is távozott a külügyek éléről, az ambiciózus magyar revíziós elképzelések papíron maradtak. 110

A tárgyalások kudarca, majd a trianoni békeszerződés aláírása, ratifikálása és végrehajtása évekre időszerűtlenné tette konkrét revíziós tervek készítését. A magyar területi kérdés lekerült a nagypolitika napirendjéről, s hivatalos magyar körökben sem foglalkoztak vele behatóan. Helyesen érzékelték, hogy a revízió lehetséges mértékét a nemzetközi erőviszonyok fogják kialakítani, s ezért az igényeket is annak függvényében kell majd megállapítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy a követelések megfogalmazása csak akkor válik aktuálissá, ha a revíziót mint a status quo életképes és elfogadott alternatíváját a nemzetközi közélet is időszerűnek

110 A tárgyalásokhoz ld. Ormos 1975; Ádám 1989: 39-75.

látja. Ennek eljöveteléig a diplomáciai előkészítés és a félhivatalos propaganda feladata tehát elsősorban az volt, hogy a békeszerződés visszásságaira, a határváltozások nyomán fellépő nehézségekre, a kialakult helyzet tarthatatlanságára mutasson rá.

A közgondolkodást azonban természetesen továbbra is élénken foglalkoztatta a trianoni békeszerződés és annak remélt revíziója, a közhangulatot pedig továbbra is áthatotta az irredentizmus. S érdemes itt mindjárt röviden tisztázni a revízió és az irredentizmus fogalmát, a terminológia eredetét és a két eszme egymáshoz való viszonyát. Az irredentizmus (redimo, emi, emptus [lat] = kivált, megvált; irredento [ol] = fel nem szabadított, meg nem váltott) olyan politikai törekvés, amely az idegen uralom alatt álló nemzeti területek visszaszerzését célozza. Az irányzat módszereiben lehet békés vagy erőszakos, célkitűzéseiben viszont mindig erősen voluntarista, hiszen a megszerzendő lakosságot és területet ingatag, általában a régmúltba forduló, sokszor mitikus érvek alapján önkényesen határozza meg. Az irredentizmus első tételes megfogalmazását és politikai gyakorlatát az Italia irredenta felszabadítását követelő 19. századi olasz egységmozgalom és az ún. Nagy-Románia-koncepció nyújtotta. A revizionizmust ezzel szemben (revisio [lat] = felülvizsgálat) kimondottan kompromisszumkész megközelítés jellemzi, amely egy adott eszme, szerződés felülvizsgálatát, újratárgyalását kívánja elérni. Ez az irányzat tehát békés eszközökkel a diplomácia és a nemzetközi jog által biztosított kereteken belül – például konferenciák, többoldalú szerződések révén – kíván eredményt elérni, szükségképpen megegyezésre hajló, érveiben és célkitűzéseiben az irredentizmusnál reálisabb és korszerűbb. Míg a továbbiakban Magyarország revíziós külpolitikájáról beszélünk majd – amely tehát a szó szoros értelmében a békeszerződés felülvizsgálatát, nemzetközi jogi érvényű újratárgyalását kívánta elérni, s elsősorban diplomáciai eszközökkel dolgozott az ehhez szükséges széles körű nagyhatalmi egyetértés megteremtésén egyidejűleg azt is meg kell állapítanunk, hogy a hazai közvélemény jellemzésére viszont az árnyalatok érzékeltetése végett helyesebb az irredenta jelzőt használnunk.

A trianoni békeszerződés revízióján a kortársak elsősorban a határok megváltoztatását értették – a továbbiakban mi is elsősorban ezzel foglalkozunk de ide tartozott a leszerelés (más nézőpontból a fegyverkezési egyenjogúság) kérdése, valamint a kisebbségvédelem hatékonyabbá tétele is. Az általános leszerelés ígérete és a kisebbségvédelmi szerződések eredetileg a megbolygatott európai hatalmi viszonyok lecsillapítását, az aránytalanságok valamelyes kiegyenlítését szolgálták volna, a győztesek és kis szövetségeseik azonban később úgy gondolták, hogy a rendszer

megszilárdítása előnyösebb számukra, ezért saját hadseregeiket tovább fejlesztették, a nemzetiségi panaszokat pedig nemigen orvosolták.

A területi revízió mértékét és módját illetően többféle koncepció létezett Magyarországon. A történeti irodalom kezdetben úgy mutatta be a Horthy-korszak külpolitikáját, mint amely mindvégig az integrális revízióra tört, és ennek eléréséhez a háborútól sem riadt vissza. Tehette ezt annál könnyebben, mivel a két világháború közötti hazai nyilvánosságban csakugyan e jelszavak domináltak. Ám a valóságban a kép ennél sokkal árnyaltabb volt. Az integritásnak és az etnikai alapú határkiigazításnak éppúgy voltak hívei, mint a „köztes” területi megoldásoknak. A revíziós várakozásokat és igényeket az idő múlása és a nemzetközi erőviszonyok változása is befolyásolta. Ugyanazok, akik 1921 végén hatalmas ovációval köszöntötték a Sopron városában és a környező 8 faluban megtartott népszavazás kedvező eredményét – e talpalatnyi föld visszatérését –, 1940 késő nyarán talán már csak fanyalogtak elégedetlenségükben Észak-Erdély 43 ezer km2-ének megszerzésekor. Ebben része volt annak, hogy a világpolitikában időközben olyan mélyreható változások játszódtak le, amelyek előtérbe tolták a revízió gondolatát, s ennek révén Magyarország nemzetközi helyzete is javult; ez a megerősödött Magyarország pedig már kevesellte a második bécsi döntéssel visszakapott területet. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az 1921-ben lezajlott népszavazás a magyarok előtt a megalázott ország igazságaként fénylett föl, abban a magyar külpolitika a saját eszméinek és vágyainak diadalát látta: annak bizonyítékát, hogy ha az elcsatolt területek lakosságát hasonlóképpen megkérdeznék, azok szívük szerint mind visszatérnének „Szent István birodalmába”. Ezzel szemben Észak-Erdély visszatérése már nem az eszme győzelme, nem az „igazság” érvényesülése volt, hanem olyan nagyhatalmi játszma része, amelyben – mint azt akkor már sokan látták – Magyarország csak mellékszereplő lehetett.

Ami tehát a különböző revíziós koncepciókat illeti, a közvélemény túlnyomó része mindvégig az integrális revízióban reménykedett, s ezt tekintette ideális megoldásnak a kormányzat is – részben hasonló meggyőződésből, részben azért, mert a hazai közönség előtt nem vállalta a politikai felelősséget az integritásról való lemondásért. Horvátország és Burgenland (a nyugat-magyarországi vármegyék túlnyomórészt németlakta sávja, ekkor keletkezett magyar elnevezéssel: Őrvidék, Várvidék vagy Végvidék) visszacsatolása azonban még az integritás híveinek többsége számára sem tűnt elengedhetetlennek. Horvátország ugyanis már 1918 előtt is bizonyos területi-politikai önállóságot élvezett Magyarországon belül,

Burgenland (4020 km2)* visszakövetelése pedig – itt egyébként is mindössze 26 ezer magyar élt – azzal az Ausztriával rontotta volna meg a kapcsolatokat, amely egyedüli barátságos szomszédja volt Magyarországnak. Ugyanígy aránylag könnyen vették tudomásul az olyan kicsiny peremterületek elveszítését, mint az Árva és Szepes vármegyéből Lengyelországhoz került néhány település (589 km2, 230 magyar lakos) vagy az Olaszországhoz került Fiume kikötőváros (21 km2, 6500 magyar lakos). A történelmi Magyarország maradéktalan helyreállításának programja visszatérően jelen volt a külpolitikai gondolkodásban – az 1920-as évek első felének reménytelenségében éppúgy, mint a harmincas és negyvenes évek fordulóján, a területi revízió részleges megvalósulásakor. A tárgyalt korszakban a magyar kormány és a társadalmi szervezetek propagandája sohasem dobta sutba azt a seregnyi érvet – s azt az általános reményét –, amely a történelmi Magyarország helyreállításának irányába mutatott.

Az integritás mellett szóló érvek – melyek már a Párizsba készülő békedelegáció tanácskozásain megfogalmazódtak és be is kerültek Apponyinak a békekonferencián elmondott beszédébe – három nagyobb csoportra oszthatóak: földrajzi-gazdasági, stratégiai-biztonságpolitikai és történelmi-civilizációs argumentumokra. A legerősebbek a földrajzi-gazdasági érvek voltak. Erejüket az adta, hogy a legkevésbé részrehajló magyarázatokkal párosultak, amelyeket nem is igen lehetett hatásosan cáfolni. Ezek az érvek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy a Kárpát-medence természetes földrajzi egységét hiba volt politikai határokkal megbontani, mivel az egységes vízrendszer kedvező öntözési és közlekedési lehetőségeket kínált, a viszonylag egységes klíma, a termékeny alföldek és az ércben gazdag hegységek arányos megoszlása pedig pompás feltételeket teremtett a kiegyensúlyozott gazdaság működéséhez. A gazdasági önellátás ugyan inkább az Osztrák-Magyar Monarchia egészére volt jellemző, s Magyarország azon belül mezőgazdasági exportőr volt és ipari behozatalra szorult, de a dualizmus kori iparfejlődés, a jónak mondható közlekedési hálózat és a századelő új indusztriális központjainak felemelkedése jelentős ipari potenciálra mutattak.

Lényegesek, de kevésbé hatásosak voltak a stratégiai-biztonsá-gpolitikai argumentumok, melyek szerint a Monarchia fennállása önmagában is akadályozta a terjeszkedni vágyó Oroszország és Németország imperialista törekvéseit, s mint ilyen, egyik kulcsa volt az európai hatalmi egyensúlynak. Ennek stratégiai alapját pedig a történelmi

* Innentől több helyen tévesen m2 szerepelt mértékegységként, javítottam (a dig).

Magyarország kiválóan védhető természetes határai, a horvát társország révén adriai támaszpontjai s nem utolsósorban a magyar honvéd közmondásos katonai erényei képezték. Ezek az érvek az új európai hatalmi rendszerben nem sokat számítottak, hiszen Európában ekkor már nem a nagyhatalmi egyensúly, hanem a nagyhatalmi dominancia érvényesült. Németország és Oroszország átmenetileg ki is került a hatalmak sorából, ellensúlyozásukra, elszigetelésükre a francia szövetségi rendszerhez csatlakozó kisantant és Lengyelország az 1920-as években elegendőnek tűnt. 111

A leggyöngébbek – mert a leginkább részrehajlóak – a Magyarország felbomlása ellen felhozott történelmi-civilizációs érvek voltak, mivel ezek csak magyar szemszögből tűntek egyértelműen pozitívnak, más oldalról viszont éppen ilyen könnyen lehetett őket bírálni. A magyar érvelés szerint a honfoglalással a nemzet történeti jogot szerzett a Kárpát-medence területének birtoklására, ám ezzel szemben ott állt a dák-román kontinuitás elmélete, amely a román népelem erdélyi jelenlétét már az i. sz. 1. században is bizonyítottnak vette. A magyar nemzet államalkotó képességének és magas rendű kultúrájának, illetve a nemzetiségi társadalmak kialakulatlanságának, fejletlenségének, civilizációs lemaradásának tételét azzal lehetett a visszájára fordítani, hogy ez a különbség éppen a nemzetiségek elnyomásának a következménye. Az a különösen fontosnak szánt magyar érv, amely szerint Magyarország a kereszténység keleti védőbástyájaként évszázadokon át tulajdon testével védte a nyugati civilizációt a reá törő keleti barbársággal szemben, megint csak felemás volt. Sokan ugyanis éppen a magyarokat tartották a keleti barbárság képviselőinek, a kereszténység és a Nyugat védőbástyájának címére pedig a 16-18. században a svédektől a bolgárokig egyébként is számos nemzet pályázott. S persze az is világos volt, hogy Magyarország minden időben elsősorban saját magát védelmezte ellenségeivel szemben.

Ezek az érvek nem csupán a külföld meggyőzését voltak hivatottak szolgálni, hanem régóta ténylegesen részét képezték a magyarság saját magáról alkotott felfogásának, s az ország helyzetének gyökeres megváltozása után is még évtizedeken keresztül meghatározóak maradtak. Szilárdan beépültek a nemzeti önképbe, fundamentális elemei lettek a

111 A békekonferencia idején ez még nem volt eldöntött kérdés, hiszen Szovjet-Oroszország ellen még folyt az intervenciós háború, Lengyelország és a kisantant pedig még nem volt ereje teljében. Ekkor tehát, 1920-ban a magyarok által felvetett alternatív biztonságpolitikai érveknek nagyobb volt a súlyuk, később azonban – noha a magyar külpropaganda nem szűnt meg ezeket hangoztatni – elveszítették jelentőségüket.

nemzeti öntudatnak s lényegében azt a meggyőződést fejezték ki, hogy a magyar nagy nemzet, különb, mint környezete, Európának pedig tartozásai vannak vele szemben. A reálpolitikai számítások mellett ez az érzelmi mozzanat is negyedszázadon át kísérője maradt a hivatalos külpolitikának, s közrejátszott abban, hogy a kormánypolitika és a közgondolkodás fő áramlata képtelen volt elszakadni a történelmi Magyarország ideáljától.

Mindez arra vallott, hogy a múlt és a jelen, illetve a vágyak és a realitás közötti távolságot az integrális revízió koncepciója olyan szellemi–politikai–morális konstrukcióval próbálta áthidalni, amely a „kis ország – nagy nemzet” eszme jegyében fönntartotta a magyarság Duna-medencei hivatásának eszméjét. Ez az „igénybejelentés” – a Kárpát-medencei kulturális és civilizációs misszió, egyfajta kulturális fölényen alapuló Pax Hungarica tételezése – szellemi értelemben részben pótolta az elveszített nagyhatalmi állást. Ezzel az áthidaló megoldással a magyarság úgyszólván fölmentést adott saját magának az azonnali számvetés alól. Más szóval: időt nyert arra, hogy hosszabb idő alatt dolgozhassa fel a nemzeti öntudatát ért megrendítő csapást. A társadalom-lélektanból jól ismert elhárító reakció tulajdonképpen nem volt más, mint olyan öngyógyítás, amely a problémákat részben elfedi, éppen azért, hogy a radikális terápiát elkerülje.

Mások végleg leszámoltak a történelmi Magyarország helyreállításának lehetőségével és legfeljebb a magyarlakta területek visszaszerzését tartották elérhetőnek. E koncepció hátterében a nemzetközi erőviszonyok reálisabb felmérése és a népszuverenitás elvéből kiinduló demokratikus meggyőződés állt. Az etnikai revízió hívei úgy vélték, hogy a határkérdésben a nemzeti önrendelkezési elvnek kell irányadónak lennie, mivel ezt diktálja a természetjog és az emberiesség, ez képezi – legalábbis formálisan – a békerendszer alapját, egyszersmind méltányos és elérhető kompromisszumnak tekinthető a hatalmi politika szempontjából is. Ilyen nézeteket azonban, mint említettük, Magyarországon csupán a szociáldemokrácia, valamint néhány kicsiny liberális és demokrata párt – tehát a törvényhozásban jelenlévő politikai erőknek csupán kis töredéke – hirdetett. (A nemzeti önrendelkezésre való hivatkozás és az etnikai alapú revízió motívuma olykor-olykor a kommunista retorikában is felbukkant. A Magyarországon illegalitásban működő kommunista mozgalom azonban elsősorban az elnyomók elleni osztályharctól várta a területi revíziót, csakúgy mint az igazságos társadalmi berendezkedés megvalósulását. Külpolitikai nézeteit pedig következetesen a Komintern és a Szovjetunió mindenkori irányvonalához igazította, miközben általánosságban mindvégig elítélte a „rabló antant-imperialisták békediktátumát”.)112 Az etnikai elvű

112 Gergely–Glatz–Pölöskei 2003: 117.

revízió alapján a határ menti magyar többségű területek (mintegy 40 ezer km2 és jó 1,5 millió magyar lakos) visszacsatolására nyílt volna lehetőség. Mivel így csupán az elcsatolt magyarok mintegy fele jutott volna vissza a magyar határok közé, az etnikai revízió szószólói nemzetiségi autonómiák bevezetését szorgalmazták a továbbra is kisebbségben élő magyarság részére. Felmerült az az ötlet is, hogy a túlnyomó részben magyarlakta Székelyföldet az egykori Szilágy (Sălaj), Kolozs (Cluj) és Torda-Aranyos (Turda-Arieş) vármegye egyes vidékein kialakítandó korridor közbeiktatásával kapcsolják vissza Magyarországhoz. 113

Gyökeresen más alapokon kívánta orvosolni a Duna-medence nemzeti-nemzetiségi problémáit a magyarországi politikai élet megújítását a vidéki Magyarország felemelésétől és a közéletbe való szerves integrálásától remélő népi mozgalom, valamint az októberi forradalom bukása után külföldre távozott demokratikus emigráció több képviselője. Ezek a politikai gondolkodók mind a nemzetállami, mind a birodalmi paradigmát elvetették, s úgy vélték, a politikai határok tologatása helyett azok felszámolására van szükség, vagyis: mivel a térség gondjait puszta határváltoztatásokkal lehetetlen kölcsönös sérelmek okozása nélkül megoldani, magasabb szinten kell orvosolni a problémákat. Kiindulópontjuk az volt, hogy a térség államainak sok tekintetben még tradicionális társadalmai jelentős ösztönös demokratikus tartalékokkal bírnak az alávetett népi rétegekben, ezért – bízván a hasonló történelmű, gazdasági és társadalmi szerkezetű „testvérnépek” szélesebb kulturális és politikai együttműködésében – lényegében a 19. század közepe óta több alakban megjelent, többek között Teleki László, Kossuth Lajos és Jászi Oszkár által fölvetett föderációs-konföderációs gondolat felújítását javasolták. 114 Ennek lényege az volt – pontosabban: az lett volna –, hogy az offenzív külpolitikai célokat megfogalmazó német és orosz birodalom közé szorult, ezek árnyékában élő kis nemzetek a belső nézeteltéréseken felülemelkedve, a közös érdekekre és a közös történelmi hagyományra építve olyan államközösséget hozzanak

113 E megoldással kapcsolatban kezdettől fogva súlyos kétségek merültek fel, mert a keskeny összekötő zóna sem gazdasági, sem honvédelmi szempontból nem tűnt életképesnek. A területi revízió időszakában magyar részről nem is számoltak komolyan ezzel a verzióval. Amint azt Rónai András, az Államtudományi Intézet igazgatója írta 1939-ben, Erdély nemzetiségi viszonyai c. összefoglalójában: „A korridor-megoldást a papír megbírja – s mint látjuk – a nemzetiségi statisztikai adatok is kedvezőnek mutatják azt. A valóságban lehetetlen és tarthatatlan állapotot jelentene. ” Ld. MOL, X 4233, 8931. doboz, 7. cím, 8. sz. , 33. folio.

114 E politikai irányzatok revíziós terveinek alapos bemutatását adják: Bárdi 1998; Richly–Ablonczy 1998; Szesztay 1998.

létre, amely valamennyiük számára külső biztonságot és belső békét nyújt. Az 1930-as évek elején bemutatkozó, a magyar közgondolkodásra máig befolyást gyakoroló író-publicista, Németh László e közjogi és külpolitikai alapokon nyugvó koncepciót mentalitás- és kultúrtörténeti érvekkel kívánta kiegészíteni. A közép-európai nemzetek kultúrája közötti megfeleléseket kereső irodalomtörténeti kutatásaiból arra a következtetésre jutott, hogy e népeket évszázadok óta ugyanaz a táj, életmód és műveltség dajkálja, így egyfajta sajátos „tejtestvériségben” élnek: „egy sors száraz emlőjét” szopják. Németh szerint e sorsközösség tudatosítása kulcsfontosságú lett volna a Duna-táji népek politikai együttműködésének megalapozásához. A közép-európai államok gazdasági kooperációjának – Magyarországon eléggé magányos – harcosa volt Hantos Elemér. Folytonosan alakuló koncepciója szerint a magyar-osztrák és a magyar-csehszlovák megegyezésből születhetett volna meg a legnagyobb kiterjedésében akár Ausztriát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Magyarországot és Romániát is felölelő dunai gazdasági nagytér. 115

Egészen különös módon, a birodalmi gondolat és a népi (völkisch) elv párosításából született meg Szálasi Ferenc revíziós programja. Szálasi az 1930-as évek folyamán mint több szélsőjobboldali párt alapítója és vezetője vált ismertté és hírhedtté, az államrend ellen irányuló politikai bűncselekmények vádjával az évtized második felétől többször is bebörtönözték, ám innen rendre idő előtt szabadon bocsátották. Még 1935-ben a Cél és követelések c. füzetben foglalta össze a Nemzeti Akarat Pártjának programját, amelyben az új Magyarország területi-közjogi szerkezetét is körvonalazta. Terve lényegében a Szent István-i birodalom területi helyreállítását, egyúttal annak népközösségi alapú átszervezését tartalmazta. A sajátos koncepcióhoz még sajátosabb fogalomkészlet tartozott: a Hungária Egyesült Földek (Ősföldek, Kárpát-Duna Nagyhaza) ún. Részföldekből épült volna föl – nem a történeti jog, hanem az „anyagi-szellemi-erkölcsi rend” belátásos elfogadása alapján. A központi területeken lévő Magyarföld, az északkeleti Ruténföld, a Nyugat-Szlovákiára korlátozódó Tótföld, a Burgenlandra kiterjedő Nyugat Gyepű, a keleti Erdélyföld és a Boszniával kiegészített Horvát-Szlavónföld afféle önkéntes konföderációt alkotott volna, amelyben minden Részföld lakossága népcsoport-autonómiával bír, ugyanakkor elfogadja az állam és a hungarista ideológia irányító-igazgató hatalmát. 116 Ez egyben azt is jelentette, hogy a látszólag a nemzetiségi toleranciára és együttműködésre felépített rendszer valójában szélsőségesen diktatórikus keretek között működött volna a

115 Hantos 1932: 85-92. 116 Szálasi 1935: 1-16. Szálasi revíziós felfogásának elemzéshez ld.

Ungváry 1998.

megszállott dilettáns Szálasi irányítása alatt. A koncepció egyetlen ismert képi ábrázolása egyébként éppen Szálasi egyik börtönnaplójában maradt fenn az 1939. március végi bejegyzések között. 117 (4. térkép) Szálasit egy hónappal korábban tartóztatták le mint a Magyar Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom vezetőjét. Szabadulása után, 1940 augusztusában az időközben Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom névre átkeresztelt csoport élére állt. Habár 1944. október 16-án, miután a Wehrmacht által megszállt Magyarország sikertelenül próbált kiugrani a háborúból, ő alakíthatott kormányt, majd hamarosan „nemzetvezetővé” is előlépett, országgyarapító elképzeléseit nem tudta megvalósítani.

E koncepciók közül – mint később látni fogjuk – a nemzetközi erőviszonyokat is figyelembe véve leginkább még a világpolitikai és nemzetközi jogi szempontból is legitim kompromisszumnak tekinthető etnikai alapú határkiigazításnak volt realitása. Az integrális revízió megvalósításához – függetlenül attól, hogy az kimerül-e a régi magyar dominancia helyreállításában, vagy a nemzetiségi autonómiák rendszerével párosul, esetleg a hungarista alapú „önkéntes” (valójában a legszigorúbban központosított) reintegrációt jelenti – hiányzott a visszavárt nemzetiségek és a nagyhatalmak támogatása. A különbség annyi volt, hogy míg a teljes revízió liberális és konzervatív hívei fokozatosan leszámoltak illúzióikkal, Szálasi még akkor is a „földgömbrend” tengelyhatalmi átszervezéséről szőtt terveket, amikor 1944 végén Budapest külső kerületeinek utcáin már szovjet páncélosok dübörögtek. Sőt a szovjet Vörös Hadsereg elől menekülő kormánya még 1945 márciusában is, immár osztrák területről, rendeletek százait adta ki – amelyek végrehajtásáról természetesen már szó sem lehetett.

Ugyanígy nem volt esély a dunai népek demokratikus együttműködésének megvalósítására sem, amit az érintett nemzetek szembenállása, érdekellentétei, eltérő külpolitikai orientációja és nem utolsósorban politikai vezetőik rövid távú szemlélete tett gyakorlatilag lehetetlenné. Ezt – az elképzeléseik helyességébe vetett szilárd hitük fenntartása mellett – a harmincas évek közepétől mind az emigráns polgári radikális Jászi Oszkár, mind a népi baloldal egyik szellemi vezetőjének számító Németh László keserűen vette tudomásul. Jászi, aki 1934-ben amerikai ösztöndíjjal tett néhány hetes utazást Közép-Európában, a New York-i The Nation hasábjain számolt be tapasztalatairól. 118 Egyszerre kárhoztatta a magyarok intranzigens revizionizmusát, a népszövetségi kisebbségvédelem képmutató gyakorlatát, és a kisantant államainak túlságos

117 Szálasi 1997: 95. (Újraközli: Zeidler 2008b: 592.)118 Jászi 1934.

politikai merevségét, ami számára személyes csalódásokat is okozott. Németh egy esztendővel később, romániai útja alkalmával szembesült azzal, hogy a népek testvéri összefogásával kapcsolatos koncepciója homokra épült. „Két hónapot hevertem tétlenül, nehéz mélakórban” – vallott hazatérése utáni lelkiállapotáról hosszú úti beszámolója végén. 119

A területi revízió mértékét illető nézetkülönbségeknek azonban a külpolitikai gyakorlat szempontjából csak másodlagos jelentőségük volt. A kormány ugyanis a nemzetközi porondon semmiképpen sem léphetett fel az integrális revízió programjával, ugyanakkor semmiről sem kívánt önként végleg lemondani, s főképpen nem akarta kockáztatni, hogy egy esetleges korlátozott revíziós tervről a magyar közvélemény tudomást szerezzen. A magyar külpolitikában ezért az 1920-as évek folyamán meggyökeresedett az az alapelv, hogy a konkrét területi követelésekről lehetőleg hallgatni kell. A Külügyminisztérium még 1933 májusában is – amikor pedig már az európai nagyhatalmak is a határkiigazítások lehetőségéről tárgyaltak – olyan utasítást küldött az aktuális revíziós álláspont iránt érdeklődő prágai magyar követségnek, hogy „továbbra is azon irányelv követendő, hogy a mi revindicatióink területileg ne írassanak körül”. 120 Eközben azonban fokozatosan kikristályosodott egy olyan formula is, amely a nemzetközi jog elfogadott alapelveinek és a liberális, illetve demokratikus tanításoknak is megfelelt, ugyanakkor elvileg nem jelentett lemondást a totális revízióról. A célkitűzések, illetve a remények tehát nem változtak. Ám míg Apponyi Albert a párizsi békekonferencián mintegy egymás mellé sorakoztatta a történeti jog letűnőben lévő és a nemzeti önrendelkezés nagyon is divatos argumentumait, az új formula most csupán az általános önrendelkezési elvre utalt. „A magyar kormány a területi kérdések tekintetében a Wilson elnök által a 14 pont keretében kinyilatkoztatott elvek alapján áll. Ezek szerint a jelenlegi Magyarország határainak közvetlen szomszédságában fekvő magyar többségű területek természetszerűleg az anyaországgal volnának egyesítendők, más nyelvű volt magyar terület Magyarországhoz való csatlakozását az illető terület népének saját szabad elhatározása és népszavazástól kellene függővé tenni” – tájékoztatta a Külügyminisztérium

119 Németh 1935: 182. Vö. Németh 1989: 804. 120 A Külügyminisztérium utasítása Ghyczy György prágai követségi

tanácsosnak (1933. május 15.) MOL, K 63,382. csomó, 1936-39-1323/1933. sz. Az utasítás így folytatódott: „Insistálás esetén, ha azon meggyőződést szerezné, hogy a konkrét válaszadás elől kitérés kedvezőtlen benyomást keltene, a fent idézett jelentésben említett Bethlen interview-val egybehangzóan szíveskedjék nyilatkozni. ” Az említett interjút 1931 tavaszán a magyar sajtóban is olvasni lehetett. Vö. 121-122. jegyzet.

a külföldi magyar képviseleteket a hivatalos álláspontról. 121 Maga Bethlen István kormányfő ezt egy interjúban is megfogalmazta, amelyet Georg Sylvester Viereck német származású amerikai újságírónak adott 1931 tavaszán, s amely több amerikai lapban és a magyar sajtóban is megjelent. Mint mondta: „Ajánlom úgy a határok visszaállítását, mint a népszavazást. Vannak területek, amelyek kétségtelenül magyarok. Ezeket minden további nélkül vissza kellene csatolni az anyaországhoz. Azokon a területeken, ahol a helyzet nem ennyire tiszta, a népszavazás volna a megoldás módja. ”122

Ezzel olyan megfogalmazást sikerült találni, amely a nemzetközi porondon is szalonképes volt, ugyanakkor a magyar közvélemény előtt is védhető maradt. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a magyar külpolitika irányítói a békerevíziót a lehető legszélesebb nemzetközi konszenzussal remélték megvalósítani, hogy az minél több irányból legyen biztosítva, s így vitathatatlanul erős és tartós is maradjon. A magyar külpolitika fokozódó rugalmasságát jelezte továbbá, hogy az 1920-as évek végétől egyes magyar vezető politikusok korlátozott, kompromisszumos revíziós javaslatokkal léptek föl. 123 Bár a belső propagandában továbbra is az integrális revízió sulykolása volt a jellemző, felelős politikai körökben egyre inkább elfogadottá vált az a felfogás, hogy el lehet és el is kell fogadni olyan kompromisszumos megoldásokat – akár több részletben is –, amelyek számottevő területgyarapodást hoznak. Később az 1938-1941 között négy szakaszban megvalósított terület-visszacsatolások is e koncepció jegyében születtek. 124

Alternatív felfogás élt azzal kapcsolatban is, vajon az elveszett területeket fegyverrel vagy békés eszközökkel kell-e visszaszerezni. E téren

121 A Külügyminisztérium körrendelete a külképviseleti hatóságokhoz (1929. május 2.). MOL, K 63, 381. csomó, 1934-39-1650/1929. sz. Vö. 192. és 288. jegyzet.

122 Bethlen: A mostani határainkat nem vagyunk hajlandók elfogadni. Pesti Napló, 1931. április 16. (LXXXII. évf. , 85. sz.) 3. (Eredeti kiemelés.) Az interjúról a lap később még egyszer beszámolt. Ld. Georg Sylvester Viereck: Bethlen miniszterelnök nagy nyilatkozata. Pesti Napló, 1931. május 10. (LXXXII. évf. , 105. sz.) 3-4.

123 Etnikai alapú határmódosítást javasolt pl. az 1920-as francia-magyar tárgyalásokon Bethlen és Csáky Imre által előterjesztett magyar tervezet. Az etnikai és az integrális revízió közötti elgondolásokkal állt elő újra és újra Bethlen István miniszterelnöksége alatt és után. És Gömbös Gyula 1934-ben készült revíziós térképe is a stratégiai, gazdasági, etnikai elvek vegyes alkalmazását tükrözte a történelmi elvvel szemben. A két világháború közötti különböző revíziós elképzelésekhez ld. Romsics 1998.

124 Vö. Pritz 1979. (Újraközli: Pritz 1995b: 235-240.)

a közvélemény, különösen annak a szélsőjobboldallal szimpatizáló része bizonyult vérmesebbnek. E körökben elterjedt volt a meggyőződés, hogy a vitézi hagyományokra épülő magyar hadsereg akár egymaga is legyőzhetné az egyébként nyomasztó számbeli és haditechnikai fölényben lévő kisantantot. A tisztikar egy részétől sem volt idegen ez a gondolat, sőt a világháborút követő évtizedben kialakult az ún. „faji harcászat” elmélete, mely szerint a hadviselésre különösen alkalmas nemzetek – például a magyar – harci erényeik (hazaszeretet, hit, fanatikus lelkesedés), nagyobb erkölcsi erejük (bátorság, edzettség, áldozatkészség) révén kerekedhetnek ellenségük fölébe, sőt akár a technikai felszereltségben meglévő esetleges hiányosságaikat is ellensúlyozhatják. 125 A honvédség vezetése azonban a békeszerződéstől egészen a második világháború időszakáig óva intett a kalandor akcióktól, s csak azt követően tartotta célravezetőnek a fegyveres revíziót, miután Magyarország csatlakozott a rendkívüli mértékben megerősödött és látványos katonai sikereket arató Németország szövetségi rendszeréhez. Az 1920-30-as években sem a kormány, sem a parlamenti pártok politikusai nem számoltak komolyan azzal, hogy Magyarország háborúval kényszerítse ki a revíziót.

A kormány hivatalos politikája is – mint azt többször leszögezte – a békés revízió volt. Az ország leszerelt állapotában, a kisantant ellenséges szövetségi rendszerének gyűrűjében ez nem is lehetett másképpen. Ráadásul erősen hatott az a legalább 400 évre visszatekintő magyar történeti hagyomány, amely a krízishelyzetekből nem csupán a fegyver, hanem a közjogi érvelés és a politikai kompromisszum eszközével is kereste a kiutat. A kormányzat számára, mint említettük, formailag egyébként is az jelentette volna az optimális megoldást, ha a nagyhatalmi döntés eredményeképpen megszületett trianoni békeszerződést nem egyoldalú katonai akcióval, hanem lehetőleg hasonló erejű és érvényességű nagyhatalmi konszenzussal sikerül hatálytalanítani. A békés revízió hívei úgy vélték, hogy addig is, amíg a nemzetközi helyzetben végre beáll a várt kedvező fordulat, nem erőszakos eszközökkel, de „ököllel a zsebünkben kell készülnünk a revízióra, mint annak idején Franciaország tette”. 126

125 Dombrády–Tóth 1987: 65-66. Vö. Werth 1930: 1. rész, 12. 126 Sándor Pál képviselőházi beszéde (1921. december 12.). NN 1920-

1922: XIII. kötet, 304.

Magyarország és a nemzetközi rendszer:integráció és fellazítás

Magyarország 1919 és 1921 között kétségbeesett külpolitikai akciózással, a zavarosban halászva igyekezett minden lehetséges módon kivédeni a békeszerződésből reá háruló hátrányokat és megállítani nemzetközi helyzetének rohamos romlását. Az új nemzetközi rend megszilárdulása azonban lassan véget vetett e „kalandozásoknak”, tovább csökkentette Magyarország mozgásterét és óvatosabb tájékozódásra késztette külpolitikáját, amely a területi kérdések helyett ezután inkább a kisebbségvédelemre és a jóvátételi terhek csökkentésére összpontosított. Az 1921. év eseményei azután alakilag és tartalmilag is megszilárdították a békerendszert. E folyamat legfontosabb és leginkább tartós tényezője a kisantant volt, amely a Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia által 1920 augusztusában, majd 1921 áprilisában és júliusában kötött kétoldalú szövetségi szerződések rendszereként jött létre. 127 E blokk hangsúlyozottan a párizsi békerendszer talaján állt, és ennek biztonságán őrködött a Kárpát-medencében – miként az nevéből („Little Entente”, „Petite Entente”, „Piccola intesa”) is sejthető, amit eredetileg („Apró-Ántánt”) egy magyar újságíró ragasztott a szövetségre. A kisantant vezető ereje Csehszlovákia volt, míg Románia és a délszláv állam a szövetségen belül csekélyebb aktivitást fejtett ki. Az első esztendőkben a Magyarország ellen irányuló külpolitikát és propagandát Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter vezényelte – olyan sikeresen, hogy Magyarország körül valósággal elfogyott a levegő. Különösen akkor, amikor a magyar trónt újra elfoglalni készülő IV. Károly király visszatérési kísérleteinek idején, 1921 tavaszán és őszén a kisantant államai a Habsburg-restaurációban megtestesülő háborús és revizionista veszély ürügyén éles diplomáciai hadjáratot indítottak Magyarország ellen, sőt katonai akció megindítására is előkészületeket tettek. 128

Ez már csak azért is igen érzékenyen érintette a magyar kormányt, mert éppen 1921 októberében hozta meg számára a sikert az a merész politikai játszma, amelyet augusztusban indított meg Nyugat-Magyarország megtartása érdekében. Ügyes diplomáciával s egyidejűleg fegyveres erő

127 E szerződések releváns részleteit közli: Halmosy 1983: 156-159. 128 Károly 1918 novemberében Ausztriában és Magyarországon is

visszavonult a kormányzástól, de a királyság államformájának helyreállítását követően egyre gyakrabban sürgette magyarországi híveit, hogy készítsék elő visszatérését a trónra. Az óvatosságra és türelemre intő tanácsok ellenére Károly 1921 márciusában, majd októberben is megkísérelte a visszatérést, ám mindkét alkalommal kudarcot vallott.

alkalmazásával – spontán helyi felkelésnek beállított, de valójában a kormány által is helyeselt katonai akció révén – elérte, hogy a súlyos ellátási problémákkal küzdő Ausztriához csatolt, de még magyar közigazgatás alatt álló, mezőgazdasági jellegű Burgenland egy részének – Sopronnak és a szomszédos 8 községnek – a hovatartozásáról népszavazás döntsön. Az erről intézkedő osztrák-magyar megállapodás 1921. október 13-án született meg Velencében olasz közvetítéssel. Nem egészen két héttel később, amikor IV. Károly másodszor indult Budapestre – ezúttal mintegy 5 ezer fős haderővel nyomatékosítva trónfoglalási szándékát –, a Beneš által hangolt kisantant-propaganda háborús konfliktus szításával és a trianoni békeszerződés szabotálásával vádolta meg Magyarországot. Az ügyesen irányított politikai hadjárat nyomán – a békekonferencia hátramaradt testülete, a Párizsban működő Nagykövetek Konferenciája utasítására – a magyar kormánynak keresztül kellett vinnie a Nemzetgyűlésben a Habsburg-ház örökös uralkodói jogainak megszűnéséről szóló törvényt. A kisantant számára ez komoly politikai siker volt, hiszen az uralkodó elmozdítása – aki koronázásakor esküt tett arra, hogy megvédelmezi Szent István koronája országainak területi épségét – egyben azt is jelentette, hogy megsemmisült a revízió mellett szóló egyik legfontosabb államjogi érv. 129

Eleinte még attól is tartani lehetett, hogy Magyarország elesik a soproni népszavazás lehetőségétől, de ezek a félelmek végül nem igazolódtak be. Az 1921. december 14-16-án megtartott – és mindkét fél részéről csalásokkal tarkított – referendum alkalmával a szavazók közel kétharmada Magyarország mellett döntött. A gyarapodás csekély volt ugyan (255 km2 és mintegy 50 ezer lakos), szimbolikus jelentősége azonban a magyar revíziós törekvések szempontjából jóval nagyobb volt, hiszen a mintegy 24 ezer szavazó nagyobb része annak ellenére voksolt a Magyarországhoz tartozás mellett, hogy az itt élő népesség enyhe többsége német anyanyelvű volt. A magyar külpolitika később is szívesen hangoztatta, hogy a népszavazás mint az önrendelkezési elv gyakorlati alkalmazása még idegen nyelvterületen is a Magyarországhoz való csatlakozás vágyát mutatta ki. Sopron városa pedig az 1922:XXIX. tc. értelmében elnyerte a Civitas fidelissima kitüntető címet. 130

A soproni népszavazás sikere után hosszú hallgatás, a revíziós politika számára hét szűk esztendő következett. A trianoni békeszerződés becikkelyezésével végrehajtandóvá váltak annak rendelkezései, s ezt követően Magyarországnak még az irredenta propagandától is tartózkodnia kellett. A kormány tudomásul vette ezt, s illetékességi körén belül

129 Ádám 1989: 98. 130 A népszavazás történetét ismerteti: Ormos 1990.

csakugyan vissza is fogta a békerendszerrel szembeni kritikus megnyilvánulásokat. Ez persze egyáltalán nem jelentette a probléma teljes elhallgatását, hiszen a sajtóban és a közvéleményben továbbra is időszerű téma maradt Trianon és a revízió. (Minthogy az elveszített közel 190 ezer km2-hez képest a határkorrekciók, mint láttuk, a népszavazással együtt is csupán 717 km2-t hoztak vissza, bőven maradt tárgyuk a magyar revíziós követeléseknek.) De az is tény, hogy a kormány ettől kezdve éveken át inkább az integráció, mint a kihívás, s inkább az együttműködés, mint a konfrontáció útjait kereste. Fenntartotta revíziós igényeit, de nem hangoztatta őket, és a nagyközönséget is távol tartotta a látványos irredenta megmozdulásoktól. Mintha Trianonnal kapcsolatban megfogadta volna azt a tanácsot, amelyet Léon Gambetta, a későbbi miniszterelnök adott a franciáknak a revánsról Elzász-Lotaringia 1871-ben történt elszakítását követően: „Sohase beszéljünk róla, de mindig gondoljunk rá!”131

Az új európai hatalmi rend fokozatos megszilárdulásával mindenesetre időszerűvé vált a hosszabb távú magyar külpolitikai stratégia kidolgozása is. Mivel Magyarországnak a szuverenitás megőrzésének természetes kívánalma mellett a területi revízió volt minden másnál fontosabb célkitűzése, a stratégia lényegében az ehhez szükséges „szövetségi rendszer” kialakítását tartalmazta. Noha nem ismeretes olyan egykorú dokumentum, amely a külügyi stratégia kialakításának körülményeit vagy akár annak tartalmát átfogóan és tételesen rögzítené, a tendenciák a korabeli forrásanyag alapján felvázolhatóak.

A magyar külpolitika pontosan érzékelte az európai hatalmi rendszer átalakulását és ennek jelentőségét önnön érdekei és céljai szempontjából. A 19. századi, olykor-olykor fellazuló, de mindig helyreálló „nagyhatalmi koncert” (egyetértés) 1918 után megsemmisült. Az öt hatalomból csak Franciaország és Nagy-Britannia maradt, míg Németország, Oroszország és Ausztria-Magyarország – különböző okokból és különböző módon – kikerült az elitből. Rangban, de nem tényleges ereje alapján a nagyhatalmak közé lépett Olaszország és Lengyelország, s geopolitikai helyzete miatt valóságos súlyánál átmenetileg jóval nagyobb politikai befolyásra tett szert a kisantant. Ez az új hatalmi elrendeződés, mely a Nemzetek Szövetségével kiegészülve a párizsi békerendszert volt hivatott megszilárdítani és megvédelmezni, fő elemeiben francia ösztönzésre és brit egyetértéssel valósult meg, s természetesen bírta haszonélvezőinek támogatását is. A Németországot keletről és délkeletről ellensúlyozó Monarchia és Oroszország kiesését azonban a francia vezetésű kelet-közép-európai

131 A jelszót 1871. november 16-i saint-quentini beszédében adta ki Gambetta.

szövetségi rendszer nem pótolhatta. A Lengyelországot és a kisantantot felvonultató barrière de l’est, illetve cordon sanitaire még Párizs támogatásával is csak a Monarchia restaurációját volt képes megakadályozni, Németország és Oroszország új fellendülését nem. (Igaz, hatalmi törekvéseit e két ország is csak erős központosítás, szélsőséges politikai ideológia, valamint a szellem és a társadalom militarizálása révén tudta megvalósítani.) Ennek a folyamatnak első, nagy figyelmet – francia körökben kimondottan félelmet – keltő eseménye a két nagy vesztes, Szovjet-Oroszország és Németország rapallói megállapodása volt 1922. április 16-án. 132 Az itt megindult külkereskedelmi tárgyalásokból hamarosan korlátozott politikai együttműködés, valamint igen jelentős gazdasági és katonai kooperáció fejlődött ki, ami gyakorlatilag a német-szovjet háború kitöréséig működött.

Szegedy-Maszák Aladár diplomata visszaemlékezései szerint a két világháború közötti messzemenő szovjet-német együttműködésnek csupán a nyitányát képező rapallói egyezmény nyomán megerősödött az a vélekedés, hogy az egykori központi hatalmakon és Olaszországon kívül – minden világnézeti ellentét dacára – a Szovjetunióval is potenciális szövetségesként lehet számolni. „Az alapvető elgondolás az volt – írja Szegedy-Maszák –, hogy a Párizs környéki békék után három elégedetlen, tehát status quo-ellenes nagyhatalom maradt: Németország, Olaszország és a Szovjetunió. Három status quo-ellenes kis ország is volt: Ausztria, Magyarország és Bulgária. A revízió útja tehát a status quo-ellenes nagyok és kicsinyek összefogása. Az olaszok támogatnák a Jugoszlávia ellen irányuló magyar és bolgár, a németek a Csehszlovákia ellen irányuló magyar és esetleg osztrák, az oroszok pedig a Románia ellen irányuló magyar és bolgár igényeket, minthogy maguknak is voltak párhuzamos igényeik az első világháború haszonélvezőivel szemben. ”133

E megfontolások világosak és áttekinthetőek voltak, a gyakorlatba való átültetésük azonban már korántsem volt ennyire egyszerű. A revíziós blokk zavartalan működésének ugyanis az lett volna az előfeltétele, hogy „a három nagy és három kicsi jóban legyen és együttműködjék egymással. De ez nem függött Magyarországtól, és sohasem valósult meg. Weimar alatt a németek és az oroszok jóban voltak, az olaszok azonban nem tartottak fönn szoros kapcsolatot sem a németekkel, sem az oroszokkal. Egy konzervatív Németország, amelyben a katonáknak is nagy befolyásuk lett volna, talán létre tudta volna hozni ezt a revíziós együttműködést, amelyhez a kicsinyek is csatlakozhattak volna. De a hitleri Németország nem volt konzervatív,

132 A szerződés szövegét közli: Halmosy 1983: 210-211. 133 Szegedy-Maszák 1996: 1. kötet, 9.

Weimar pedig különben is ignorálta a reakciós magyarokat és a bolgárokat, gazdaságilag a világpiacra, politikailag Locarnóra, katonapolitikailag Rapallóra támaszkodott. És több baja volt a lengyelekkel, mint a csehekkel, a korridor sajgott, a Szudétaföld akkor még nem”. 134

De voltak más nehézségek is. Az olasz diplomácia jó kapcsolatokat ápolt Romániával, sőt olykor a kisantant másik két államával is, ami ellentétben állt a magyar törekvésekkel. Németország pedig nem csupán ideológiai megfontolásokból volt tartózkodó, hanem azért is, mert saját revíziós törekvéseit – melyeket az 1920-as évek közepétől maga is az Erfüllungspolitiknak alárendelve a kisebbségvédelem burkába volt kénytelen csomagolni – nem akarta megterhelni a magyar területi követelések támogatásával. Nem jött létre igazi együttműködés a Szovjetunióval sem; ezt éppen ideológiai mozzanatok – a pánszlávizmustól való félelem és a Tanácsköztársaság emléke – akadályozták meg. A vesztes kisállamok közül Bulgária és Ausztria katonai-politikai súlya igen csekély volt. Utóbbinak ráadásul nem is voltak számottevő területi követelései – amennyiben mégis, azok éppen Magyarország (és Olaszország) ellen, a népszavazással elveszített Sopronra és környékére (valamint az elcsatolt Dél-Tirolra) irányultak célpontja volt ellenben a német anschluss-terveknek, amelyeket egyébként az osztrákok többsége is támogatott.

Ha a magyar területi ambíciók szempontjából szemügyre vesszük a közép-európai politikai viszonyokra befolyással lévő többi nagyhatalmat, nagyjából hasonló eredményre jutunk. A győztes és vezető európai hatalmakhoz Magyarországot ambivalens viszony fűzte. Nagy-Britanniában a magyar diplomácia továbbra is a nagy civilizátort, a fair játékost és az arbiter mundit látta, s azt a világpolitikai tényezőt, amely – kissé még a 19.

134 Szegedy-Maszák 1996: I. kötet, 9. Az 1919. augusztus 14-i hatállyal elfogadott weimari alkotmány demokratikus viszonyokat honosított meg Németországban, melynek 1920-as éveket jellemző modernitása egyébként is sokkal nyitottabb volt a Szovjetunió, mint a fasiszta, illetve félparlamentáris rendszert működtető Olaszországra, Magyarországra és Bulgáriára. Az 1925 októberében zárult locarnói tárgyalások során az európai nagyhatalmak bábáskodásával olyan megállapodás született, amely a versailles-i szerződéshez képest előnyösebb hatalmi állást kínált Németországnak, bár fenntartotta annak rendelkezéseit. A Lengyelországot a Balti-tengerrel összekötő korridor, valamint Danzig szabad várossá nyilvánítása és népszövetségi igazgatás alá helyezése kettévágta Németországot, amely kezdettől fogva a legsúlyosabb német sérelmek között szerepelt. A történeti Csehország nyugati részén fekvő Szudéta-vidék több mint 3 milliós németajkú lakossága később szintén felkerült a német területi törekvések listájára.

századi egyensúlypolitika jegyében – korlátozhatja a kontinentális hegemóniára törő Franciaország dominanciáját. Ez a külpolitikai számítás meghatározó volt a magyar külügyi tájékozódásban, s még akkor is érvényesült, amikor a tengelyhatalmakhoz való közeledés és a második világháború idején a két ország ismét ellentétes táborba tartozott. A magyar remények azonban nem váltak valóra. Nagy-Britannia csak ritkán és legfeljebb közvetett segítséget nyújtott Magyarországnak. Erre rendszerint akkor került sor, amikor Magyarország valamilyen nemzetközi visszhangot kiváltó botrány középpontjába került, s London úgy látta, hogy azt a közép-európai francia szövetségi rendszer politikai túlsúlyának nemkívánatos mértékű növelésére kívánja felhasználni. 135

Franciaország ugyancsak vonatkoztatási pont volt Magyarország számára: a kultúra, a tudomány és sokak számára a tradicionális Habsburg-ellenesség rokonszenvessé tette a franciákat, a hazai közgondolkodás azonban őket okolta a trianoni békeszerződés súlyosságáért. Időről időre történtek ugyan kísérletek a kapcsolatok megjavítására – s közvetve a revíziónak a „legilletékesebb” állam általi elfogadtatására a két ország külpolitikai érdekei azonban olyannyira ellentétesek voltak, hogy abból nem bontakozhatott ki igazi és tartós együttműködés. A Quai d’Orsay 1922-ben határozottan felkarolta a kisantantot, Magyarországot pedig végül kihagyta a cordon sanitaire (barrière de l'est) államai közül. Lényegében elutasította tehát a magyar közeledést, s ettől fogva Budapest és Párizs között a nemzetközi viszonyok mindvégig hűvösek, olykor jegesek voltak.

Lengyelországot a hagyományos barátság, a bolsevizmusellenesség és a Csehszlovákiával szembeni követelések állíthatták Magyarország oldalára. Ez néha el is jutott a tényleges együttműködésig, a lengyel külpolitikát azonban elsősorban mégiscsak a Párizs környéki békerendszer fenntartása motiválta, hiszen az ország ennek köszönhette újjászületését is. Ezért a háborút követő két évtizedben a magyar-lengyel kapcsolatok nem haladták meg a kölcsönös rokonszenv és az eseti kooperáció szintjét, s csak a Csehszlovákia felbomlasztásában való közös részvétel, majd a második világháborús lengyel menekültáradat befogadása idején váltak bensőségesebbé.

Bizonyos reményeket táplált a magyar külpolitika az Egyesült Államok iránt is, mivel az nem ratifikálta a trianoni békeszerződést. 136 Az Egyesült Államokat azonban a republikánus belpolitikai előretörés, majd a világgazdasági válság okozta nehézségek általában távol tartották az európai

135 Vö. 167. , 185. , 186. és 322. jegyzet. 136 Vö. 56. jegyzet.

ügyektől, amelyeknek a magyar probléma amúgy is csak apró fejezetét képezte.

Végül, ami az 1921-ben létrejött – s hamarosan a francia szövetségi rendszerbe beépülő – kisantant tagállamait illeti, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia ott őrködött a határokon Magyarország féken tartásának és sarokba szorításának szándékával, együttes haderejük pedig jóval meghaladta a félmillió főt, szemben a 35 ezer főre korlátozott magyar honvédséggel. Kezdettől fogva világos volt, hogy ezeket az országokat ki lehet zárni a potenciális partnerek közül, s hogy ezzel az alakulattal szemben a fellazítás politikáját kell folytatni. A magyar kormány tehát igyekezett eltávolítani valamelyik tagállamot a szövetségből. E kísérletek azonban hiábavalónak bizonyultak. 1920-ban a Romániával zajló bizalmas tárgyalások fulladtak kudarcba, 1921 nyarán hasonlóképpen eredménytelenek maradtak az etnikai határkorrekciókról (is) folyó csehszlovák-magyar megbeszélések. 1922 őszén Bánffy külügyminiszter jugoszláv kollégájánál, Momčilo Ninčićnél a Millerand-levélre való hivatkozással próbálta elérni, hogy a Muraköz magyarlakta vidékein népszavazást tartsanak a terület hovatartozásáról, Nikola Pašić miniszterelnök azonban határozottan leállította a tárgyalásokat.

Mindezek a fejlemények visszaigazolták a magyar kormány borúlátását, így az továbbra is anyagi és politikai támogatásban részesítette a határon túli magyarság pártjait, egyházi és kulturális intézményeit, valamint a győztes utódállamokban működő szakadár szervezeteket: Csehszlovákiában František Jehlička és Viktor Dvorčak mozgalmát, 1933-tól már az általuk vezetett Szlovák Nemzeti Tanácsot is, Jugoszláviában pedig a horvát és macedón ellenzéki és szeparatista erőket.

Bármennyire reménytelennek tűnt is Magyarország helyzete az 1920-as évek elején, Bethlen István miniszterelnök bízott a külpolitikai automatizmusokban – abban, hogy a békerendszerrel elégedetlen országok egyesítik erőiket, aminek révén majd keresztül lehet vinni a területi revíziót. Már az 1921. augusztus 1-jei minisztertanácsi ülésen – mindössze hat nappal a békeszerződés törvénybe iktatását követően – kijelentette, hogy a Felvidéket, a Bánságot és Erdély nagyobb részét „kedvező külpolitikai konstelláció esetén” vissza lehet szerezni, s hozzátette: „a kedvező európai konstellációt e területek visszaszerzése tekintetében csak Németország adhatja”. 137 Ennek megfelelően 1922/23 fordulóján – amikor Törökországban Musztafa Kemál katonai sikerei, Németországban pedig a teljesítési politikát követő Wirth-kormány bukása és a passzív ellenállást hirdető Cuno-kormány hatalomátvétele a status quo-ellenes erők

137 Romsics 1999: 186.

feltámadását jelezte – Bethlen azonnal tárgyalásba bocsátkozott német jobboldali körökkel. Hugo Stinnes nagyiparos budapesti tárgyalásain felmerült, hogy cseh-német konfliktus esetén Magyarország hátba támadná Csehszlovákiát. Mivel azonban a Wilhelmstrasse (a német külügyminisztérium) nem támogatta a Szlovákia visszaszerzésére irányuló magyar igényeket, 1923. augusztus 13-án pedig Gustav Stresemann kormánya visszatért az Erfüllungspolitikhoz, ez az ötlet lekerült a napirendről. Ráadásul július 24-én Törökország is aláírta a lausanne-i békeszerződést. Bethlen levonta a megfelelő következtetést, és a Budapesti Hírlapnak adott interjújában megállapította: „Ma Európa helyzete olyan – és ezzel számolnunk kell hogy békét akar mindenáron és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állíttatunk oda, és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket. […] Higyjék el, hogy az ország nagy érdekei forognak itt kockán, mert különben ezt az önmegtagadást sem magamnak, sem másnak nem parancsolnám” – fogalmazott a kormányfő, aki szülőföldjét és földbirtokait is elveszítette a békeszerződéssel. 138 A nemzetközi helyzet még éveken át nem kedvezett a revíziónak. Bethlen újabb közeledési kísérletét és a magyar-német sorsközösségre és a kívánatos akcióegységre tett utalásait Stresemann 1925 áprilisában ismét elutasította. Bethlen ezért újra és újra kénytelen volt figyelmeztetni a hazai közvéleményt: „Szigorúan el kell választanunk a belső érzelmek által sugallt óhajokat attól, amit az általános politikai helyzet figyelembevétele mellett diplomáciailag lehetőnek ítélünk. ”139

Érdekes, de eredménytelen kísérlete volt a magyar diplomáciának a Szovjetunióval való kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatfelvétel. A két ország közötti közeledésre 1922-től a magyar külügyminisztérium és gazdasági körök is komoly kísérleteket tettek. Az első diplomáciai megbeszéléseken még a Románia ellen intézendő egyidejű katonai akció lehetősége is felmerült. A nézetkülönbségek miatt azután a tárgyalások ellaposodtak, majd megszakadtak, de a gazdasági vonal érdeklődése megmaradt, s 1924 tavaszán ez vezetett az újabb kapcsolatfelvételhez. Az 1924 szeptemberében aláírt egyezmények parlamenti vitára bocsátását a kormány egy hónappal később jóváhagyta, ám a ratifikációt kilátástalanná tette a Nemzetgyűlésben a fajvédők, a legitimisták és a merevebb konzervatív képviselők ellenállása, ezért az erre vonatkozó törvényjavaslatot

138 A miniszterelnök beszéde. Budapesti Hírlap, 1923. október 16. (XLIII, évf. , 233. sz.) 2. Idézi: Romsics 1999: 204-205.

139 Bethlen beszéde a békerevízióról. Nemzeti Újság, 1925. május 8. (VII. évf. , 103. sz.) 1.

a kormány nem is terjesztette be. Ellenezte az egyezményt az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott Horthy Miklós is. Kedvezőtlen körülmény volt továbbá, hogy Nagy-Britanniában nyilvánosságra került a brit kommunistákat felkelésre buzdító ún. Zinovjev-levél, ami közrejátszott abban, hogy Stanley Baldwin novemberben megalakult új kormánya nyíltan szovjetellenes külügyi programmal lépett fel. A magyarországi huzavonát látva a Szovjetunió 1925 tavaszán ejtette a szerződéseket. 140 Bethlen tudomásul vette a helyzetet, de 1926 szeptemberében ismét felvetette Horthynak a Moszkvához való közeledés ötletét – megint hiába.

Bethlen eközben továbbra is igyekezett meggyőzni a győztes nagyhatalmak politikusait a revízió szükségességéről. Veszedelmesnek nevezte a közép-európai dezintegrációt, hiszen az, úgymond, valósággal kiszolgáltatja a térséget a szükségképpen megerősödő Szovjetunió és Németország területi ambícióinak. Ám azt is kijelentette, hogy az utódállamok kívánatos politikai együttműködésének a határok kiigazításával kell megkezdődnie. Ez az érvelés sem a britekre, sem a franciákra nem hatott különösebben. A franciák a soproni népszavazás óta úgy vélték, hogy „a Magyarország és Franciaország közötti normális viszony alapvető feltétele a trianoni békeszerződés előírásainak lojális végrehajtása és betartása”. 141 A brit külügyminiszter, Austen Chamberlain pedig csupán addig volt hajlandó elmenni, hogy 1925 végén egy magánbeszélgetésben közölte Bethlennel: „Magyarországnak minden joga megvan ahhoz, hogy fenntartsa reményét határainak majdani kiigazítására”142 – ám még ezt is csak a szomszédokkal való megegyezés révén tartotta lehetségesnek. Olasz részről Benito Mussolini kormányfő és Salvatore Contarini, a külügyminisztérium főtitkára 1923 tavaszán kilátásba helyezte a magyar revíziós törekvések támogatását, de ennek értékéből sokat levont, hogy Olaszország a következő esztendőben Jugoszláviával és Csehszlovákiával is barátsági és együttműködési szerződést kötött.

140 Lőrincz 1994; Kolontári 1999. A parlamentben Gömbös Gyula élesen bírálta a szerződés tervezetét, majd hamarosan megalapította fajvédő pártját, és ellenzékbe ment. A magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételére csak 1934-ben került sor – Gömbös miniszterelnöksége idején. A kormányfő ekkorra – részben olasz és török ösztönzésre – fölismerte a szovjet kapcsolat értékét, amely azonban a tíz évvel korábbi helyzethez képest már jóval szerényebb hozadékkal kecsegtetett.

141 Romsics 1999: 255. 142 M. W. Lampson feljegyzése Chamberlain, Lampson és Bethlen

december 8-i genfi beszélgetéséről (1925. december 12.) MOL, X 5049, 25736. doboz (TNA, FO-371-10775, C15915/ 261/21. sz.), 185. p. Idézi: Romsics 1999: 255.

A bilaterális kapcsolatok építésével párhuzamosan a magyar kormány integrációs politikájának fontos állomása volt a Nemzetek Szövetségébe való belépés 1922. szeptember 18-án. A világszervezet megítélése Magyarországon kezdettől fogva ellentmondásos volt. Miközben a széles közönség és a mereven nacionalista politikusok szerint a Nemzetek Szövetsége nem volt más, mint a békeszerződések változatlan fenntartásában érdekelt ellenséges hatalmi csoport, a „győzők szövetsége, amelyben Magyarország sohasem találhatja meg a maga igazát”, Bánffy Miklós gróf külügyminiszter úgy vélekedett – és ebben a magyar diplomácia irányítóinak java része is osztozott –, hogy „Magyarország céltudatos, kitartó munkával hozzájárulhat a Népszövetség szellemének fokozatos átformálódásához, s a Népszövetséget idővel céljai elérésére is felhasználhatja”. 143 A magyar diplomácia helyesen mérte fel, hogy szövetséges nélküli gyenge államként nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy távol tartsa magát a világpolitika ezen új, rendkívül ambiciózus szereplőjétől. A kisállamok egyébként is örömmel vettek részt a népszövetségi munkában, mivel az a korábbiakhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb szereplési és kibontakozási lehetőséget kínált számukra. Közülük csupán Costa Rica lépett ki önszántából a Nemzetek Szövetségéből (1925-ben) – merőben pénzügyi okokból –, majd az 1930-as évek közepétől, már a világszervezet fokozódó válsága idején, egy sor latin-amerikai állam követte példáját. Azok a nagyhatalmak pedig, amelyek végül szintén elhagyták a világszervezetet (Egyesült Államok, Brazília, Japán, Németország, Olaszország), éppen hatalmi becsvágyuk minél teljesebb kielégítése érdekében tettek így.

A magyar kormány már 1920 februárjában jelezte a világszervezetbe való belépési szándékát, s ezt 1921. május 23-án hivatalosan is megújította. A márciusi királyjárás azonban, amely sokakban – különösen az ellenséges utódállamokban – a Monarchia restaurálásának rémét idézte fel, megingatta Magyarország külpolitikai helyzetét, ezért célszerűnek látszott alaposan előkészíteni a felvételi tárgyalásokat, nehogy a szavazás alkalmával az országot kínos meglepetés érje. E megbízatást Apponyi Albert kapta, aki már a Magyar Külügyi Társaság 1920. április 18-i alakuló ülésén mondott elnöki bemutatkozó beszédében a Nemzetek Szövetségéhez való közeledést szorgalmazta.

Magyarország csatlakozásának ügye eleinte jól állt, a helyzet azonban néhány hét alatt jelentősen megváltozott. A kormány ugyanis – a bolsevik veszélyre hivatkozva – egyre halogatta az Ausztriához csatolt Nyugat-143 Bánffy memoranduma Horthy Miklós kormányzóhoz (1922.

december 19.). IET 1956-1976: II. kötet, 111. sz. (Idézet a 376-377. oldalról.)

Magyarország kiürítését, s ez komoly nemzetközi bonyodalmakat okozott, amit a kisantant propagandája tovább súlyosbított. Apponyi hiába próbálta meggyőzni a francia külpolitika irányítóit, hogy Magyarország mindent megtesz a békeszerződés végrehajtása érdekében, nyilvánvaló volt, hogy ha a felvételi kérelemmel foglalkozó bizottság szeptember 24-ére halasztott üléséig nem születik megegyezés a terület átadásáról, Magyarország nem tarthatja fenn felvételi kérelmét. Így is történt: Apponyi a kormány nevében a felvételi tárgyalás elhalasztását kérelmezte a Nemzetek Szövetsége következő közgyűléséig. IV. Károly második királypuccsa 1921 őszén átmenetileg még kedvezőtlenebb helyzetbe hozta a Magyarországot, de a november 6-i trónfosztó törvényben, valamint a magyar-osztrák határkérdést nyugvópontra juttató október 13-i velencei egyezményben és az ennek értelmében végrehajtott decemberi népszavazásban megnyilvánuló konciliáns magyar politika jó benyomást tett az antant köreiben. Az 1922. szeptemberi népszövetségi közgyűlésen azután Magyarország a kisantant által támasztott nehézségek dacára egyhangú szavazással felvételt nyert a világszervezetbe.

Magyarország számára – csakúgy, mint általában a kisállamok számára – a Nemzetek Szövetsége elsősorban mint világpolitikai fórum bírt fontossággal. A magyar diplomácia bízott abban, hogy „el fog jönni az idő – talán gyorsabban, mint hisszük –, amikor a revíziónak kérdését a Nemzetek Szövetsége útján fogjuk megpendíteni, napirendre hozni”. 144 Az első nyíltan revizionista felszólalást azonban csak 1930. szeptember 15-én tette meg Apponyi Albert, aki akkor már hét éve vezette a magyar delegációt a népszövetségi közgyűléseken. Beszédében a népszövetségi eszme szellemében morális és nemzetközi jogi alapról érvelt a revízió elvi lehetősége mellett. 145 A revízió gyakorlati megvalósítására azonban a népszövetségi eljárásrend, mely ilyen horderejű kérdésben a tagállamok egyhangú szavazatát követelte meg, nem adott lehetőséget.

A magyar kormány ezért a Nemzetek Szövetségében mindvégig elsősorban a magyar kisebbségek védelmére összpontosított. Ennek hármas célja volt: 1) a határon túli magyarságról való gondoskodás demonstrálása, 2) a magyar kisebbségek helyzetének javítása, 3) a bepanaszolt államok elleni morális és jogi bírálatok megfogalmazása, ami ronthatta a kisantant nemzetközi pozícióit, s így közvetve segíthette a magyar revíziós politikát.

144 Apponyi Albert nemzetgyűlési beszéde (1923. január 31.). NN 1922-1926: IX. kötet, 226-230.

145 Baranyai 1934: 235. Apponyi beszédét közli: League of Nations Official Journal Special Supplement. The Records of the Eleventh Ordinary Session of the Assembly. Plenary Meetings. Text of the Debates. No. 84. 1930. 85-89.

Mindez azonban csekély eredménnyel járt. A magyar kormány által felvetett politikai ügyek és a kisebbségi beadványok – összesen mintegy 100 – a kisantant-államokban bevezetett agrárreformokat, az iskolapolitikát, a sajtórendelkezéseket, valamint a kisebbségi közösségi élet és a nyelvhasználat korlátozását, illetve az állampolgárság és a nyugdíjjogosultság kérdésében megnyilvánuló anomáliákat kifogásolták a Nemzetek Szövetsége előtt. Ezekben az ügyekben azonban a bepanaszolt kisantant-államok mindvégig messzemenően élvezték a francia szövetségi rendszer támogatását. Ha pedig a népszövetségi Tanács mégis a magyar félnek adott igazat, az elmarasztalt állam különböző módokon szabotálta a világszervezet által elrendelt intézkedések végrehajtását. 146

A Nemzetek Szövetségében folytatott magyar politikai kampány másik fő területe a leszerelés, illetve a fegyverkezési egyenjogúság volt. Magyarország, hasonlóan a többi háborúvesztes államhoz, a békeszerződés értelmében csak olyan szerény hadsereget tarthatott fenn, amely még a külső fegyveres agresszió elhárításához sem volt elegendő. A Magyarországon működő katonai ellenőrző bizottság pedig mandátumának lejártáig, 1927-ig, ha nem is tökéletesen, de eléggé eredményesen akadályozta a hadsereg titkos fejlesztését. Ezzel szemben az antant államai és kis szövetségesei tekintélyes és jól felszerelt katonasággal rendelkeztek, és a népszövetségi Egyezségokmányban előirányzottakkal szemben egyáltalán nem kívánták a leszerelést saját magukra is kiterjeszteni. A magyar kormány nemigen szimpatizált azokkal a korlátozott érvényű biztonsági megállapodásokkal – például az 1925. évi genfi protokollal, az ugyanez év végén tető alá hozott locarnói szerződésekkel vagy az 1928 nyarán megalkotott Kellogg–Briand-paktummal amelyeket a győztesek az általános leszerelés feltételéül szabtak, s amelyek miatt egyre halogatták a tényleges lefegyverzést. 147 Az 1932 februárjában végre megnyílt leszerelési konferencián, ahol Magyarország helye lényegében ki volt jelölve a nemzetközi pozíciójával leginkább elégedetlen Németország és Olaszország oldalán, a magyar küldöttség ragaszkodott ahhoz, hogy minden állam olyan haderőt tarthasson fenn, amely biztonságának megőrzéséhez ténylegesen szükséges. Az egyes

146 A kérdéshez ld. Zeidler 2003. 147 Magyarország attól is tartott, hogy e biztonsági szerződések

megnehezíthetik a remélt területi revíziót, ezért pl. a Kellogg–Briand-paktumhoz való csatlakozásakor a kormány jegyzékben fejtette ki, hogy a háborúnak a nemzetközi viszonyokból való kiküszöbölése csak akkor lehet eredményes, ha „más hatékony módot találunk az igazságtalan vagy természetellenes helyzetekből álló bonyodalmak megoldására”. Ld. Walko Lajos külügyminiszter expozéja a felsőház külügyi bizottságában. (1928. október 17.). MOL, K 107,69. csomó, 1928-76/1-1905. sz. , melléklet, 2. folio.

hatalmak közötti ellentétek azonban oly nagyok voltak, hogy a konferencia 1934 nyarán teljes kudarccal végződött, s tehetetlenségét látva ad calendas graecas* elnapolta ülését.

E kudarcok bebizonyították, hogy Magyarország a számára legfontosabb politikai kérdésekben nem várhat áttörést a Nemzetek Szövetségétől. Az 1930-as években a világszervezet egyébként is veszített jelentőségéből, a második világháború kitörésekor pedig lényegében beszüntette politikai tevékenységét. Ekkor azonban Magyarország már nem volt tagja a szervezetnek, mivel 1939 áprilisában – a tengelyhatalmakhoz való politikai igazodás jegyében – kilépett. A trianoni békeszerződés revíziójának lehetőségét a magyar külpolitika ekkor már egyébként is elsősorban Olaszország és Németország oldalán kereste.

A magyar diplomácia tehát az 1920-as évek első felében mind a hagyományos nemzetközi kapcsolatok, mind a népszövetségi együttműködés révén szorgalmasan haladt a nemzetközi rendszerbe való integrálódás útján. Kereskedelmi és döntőbírósági egyezményeket kötött – sőt Törökországgal 1923. december 18-án barátsági szerződést írt alá Isztambulban148 –, bizonyos aktivitást fejtett ki a Nemzetek Szövetségében, szót emelt a kisebbségvédelem érdekében és lassan javította nemzetközi helyzetét. Eközben végbement Magyarországon a nemzetgazdaság konszolidációja, egyfajta korlátozott parlamentarizmus formájában stabilizálódott a kormányzati rendszer, és megindult a szerény, de folyamatos gazdasági növekedés, miközben a Nemzetek Szövetségét is kielégítő kompromisszummal zárult le a numerus clausus-vita. 149

Magyarország konszolidációja és integrálódása nemzetközi téren is elismerést keltett. Az 1924-ben indult szanálási program ellenőrzésére Budapestre küldött nemzetközi ellenőrző testület két évvel később

* (lat.) a. m. a görög kalendák napján, azaz: soha napján (mivel a görög naptárban nincsenek kalendák, mint a rómaiban). Forrás: Pallas Nagylexikon. (a dig.)

148 A szerződés francia nyelvű szövegét közli: Mosca 1943: 360-361. 149 Az 1920: XXV. tc. vagyis az ún. numerus clausus törvény a zsidó

felekezethez tartozók országos arányszámának mértékére szorította vissza az egyes felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó hallgatók számát. A törvényjavaslat már a Nemzetgyűlésben is szenvedélyes vita tárgyát képezte, a Nemzetek Szövetségénél pedig 1921 végén egy párizsi és egy londoni székhelyű zsidó szervezet is tiltakozott a jogszabály ellen. A Nemzetek Szövetsége nyomására a törvény szövegét – de nem annak szellemét – 1928 januárjában módosította a magyar Országgyűlés. A formailag kielégítő megoldást az érintettek végül tudomásul vették. Erről bővebben ld. Ladányi 1994.

elégedetten fejezte be munkáját, 1927-ben pedig feloldották Magyarország nemzetközi katonai ellenőrzését is.

Ez az év hozta meg Magyarország számára a régóta áhított nagyhatalmi támogatást is. 1926 tavaszán, amikor Jugoszlávia társtalannak látta magát az őt minden irányból bekeríteni igyekvő Olaszországgal szemben, Ninčić meglepően kedvező ajánlatot tett Bethlennek, s egy ideig úgy tűnt, kétévi meddő tárgyalások után akár semlegességi egyezmény megkötésére is sok kerülhet Budapest és Belgrád között. 150 Ekkor lépett közbe Olaszország, amely nem szívesen látta volna, ha Jugoszláviának sikerül a magyar szerződéssel biztosítania a hátát, s egyszerűen ráígért a délszláv államtól várható kedvezményekre. A Külügyminisztérium Dísz téri palotájában nagy körültekintéssel vizsgálták meg a kínált olasz-magyar szerződés lehetséges hatásait, s mikor bebizonyosodott, hogy Jugoszláviát a tervezett egyezménnyel sem lehet eltávolítani a kisantanttól, minden akadály elhárult Róma és Budapest közeledésének útjából. Az április 5-én Bethlen és Mussolini által aláírt barátsági, békéltetési és választott bírósági szerződés megállapította, hogy a két ország között „állandó béke és örök barátság fog fennállni”. Ezt azonban kiegészítette az egyezményhez csatolt, s ugyancsak a kormányfők aláírását viselő bizalmas jegyzék, amely a két állam fontos politikai kérdésekben tartandó konzultációjáról rendelkezett. Ez kimondta: „Az Olasz Királyság és a Magyar Királyság megállapítja, hogy politikai érdekeik számos ponton azonosak, és mivel azt óhajtják, hogy a két nemzetet örvendetes módon összefűző őszinte barátság, amelyet egy barátsági, békéltető és választott bírósági szerződés megkötésével most helyeztek szilárd alapra, még jobban megerősíttessék, kötelezettséget vállalnak arra vonatkozóan, hogy tanácskozni fognak egymással mindazon kérdésekben, amelyek alkalmasak arra, hogy bárminő módon befolyásolják a közöttük létrejött szívélyes viszonyt. ”151 Ettől kezdve Olaszország lett Magyarország első számú külpolitikai partnere, s a magyar kormányfők és külügyminiszterek hivatalba lépésüket követően Rómában tettek először tisztelgő látogatást.

A magyar revíziós propaganda szervezetei

A magyar kormány külügyi politikájában, külkapcsolataiban a szorosan vett diplomácián kívül jelentős szerepet szánt a nemzetközi

150 A jugoszláv-magyar kapcsolatokhoz ld. Hornyák 2004: 167-249. 151 Nemes 1964: 63-65. A szerződés nyilvános szövegét közli: Halmosy

1983: 267-271.

propagandának is. 152 Mivel a nem hivatalos propagandát nem terhelte a politikai felelősség, bizonyos értelemben sokkal többet megengedhetett magának, mint maga a kormányzat. E körülményt a hivatalos magyar külpolitika is kihasználta, hiszen a propagandát gyakran használta afféle ballon d’essai gyanánt – vagyis kísérleti léggömböt bocsátott fel a világpolitikában uralkodó légköri viszonyok megvizsgálása céljából. Már Károlyi Mihály kormánya is élt a külügyi propaganda eszközével, s 1918 novemberében létrehozta az Országos Propaganda Bizottságot, amelynek többek között a történelmi Magyarország népszerűsítése volt a feladata az irányított tájékoztatás és a politikai befolyásolás eszközével. E propaganda eleinte főként a nemzetiségi területekre irányult, majd egyre inkább az antant államait vette célba francia, angol és olasz nyelvű kiadványaival. Az OPB-től származott a „Nem! Nem! Soha!” jelmondat is, amely ezzel a szlogennel tiltakozott közismert plakátján Magyarország tervezett felosztása ellen.

A szeparatista törekvések és a várható területveszteség ellen azonban nem csak a kormányzat lépett fel. A háborút követő zűrzavaros időszakban, a felbomlás és a gyors rendszerváltozások forgatagában a politika iránt érdeklődő közvéleményt is erősen foglalkoztatta a történelmi Magyarország jövőjének kérdése. Mivel pedig a Károlyi-kormányzat demokratikus berendezkedése, a politikai szabadságjogok – a sajtó, a véleménynyilvánítás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága – érvényesülése kifejezetten kedvezett az új egyesületek létrehozásának, 1918 utolsó hónapjaiban társadalmi szervezetek légiói alakultak patrióta programmal. A különböző hazafias és nacionalista társaságok az ország területének megvédését, a belpolitikai helyzet megszilárdítását, a nemzet ellenálló erejének fokozását, vagyis általában a történelmi Magyarországot összetartó struktúrák megmentését, az összeomlás elkerülését tűzték ki célul. Csakhogy ezek a tömörülések egyre növekvő aggodalommal szemlélték az ország nemzetközi helyzetének gyors romlását, és – mind kevesebb bizalmat táplálván az őszirózsás forradalomból kibontakozó új politikai rendszer iránt – szembefordultak a régi hatalmi kereteket felszámoló, gyökeres rendszerváltozást előkészítő kormánnyal. Ezt csak megerősítette az a fokozatosan kialakuló meggyőződésük, hogy a belrend átalakításában igen aktív rezsim a felelőtlenségig defenzív külpolitikát folytat, a fegyveres erő alkalmazásáról való lemondással pedig szinte

152 Maga a revíziós gondolat a leglátványosabban éppen a propagandában nyilvánult meg, hiszen ez természetéből fakadóan a nyilvánosságot kereste, és a közérthetőségre törekedett. Vele szemben a szorosan vett diplomácia zártabb volt és jóval érzékenyebb a finom distinkciók iránt.

felkínálja az ország területét az idegen megszállóknak, így nemzetközi téren összességében kudarcot kudarcra halmoz.

A jobboldali társadalmi szervezetek rendszerkritikai aktivitásának növekedésével és a kormány társadalmi bázisának rohamos fogyásával párhuzamosan csökkent a hatalom engedékenysége is. A türelem ugyan 1919 elejéig kitartott, ám ekkor a sztrájkmozgalmak, valamint a szélsőséges pártok és szervezetek államrendet fenyegető tevékenysége miatt a kormány először korlátozta a politikai szabadságjogokat, majd január-február folyamán számos szélsőségesnek ítélt politikai szervezetet betiltott. Az 1919 márciusában hatalomra jutott proletárdiktatúra – természetesen – egyáltalán nem tűrte a közéleti pluralizmust, a nacionalista és soviniszta egyesületek tehát teljes illegalitásba, vezetőik sokszor emigrációba kényszerültek. A Tanácsköztársaság bukása után azonban e szervezetek teljes diadallal és az ellenforradalmi gondolat hőseinek jelmezében tértek vissza a politikába. A Területvédő Liga (Tevél), a Fehér Ház Bajtársi Egyesület, a Tizenkét Kapitány, az Etelközi Szövetség (EKSZ vagy Ex), a Magyar Jogászok Sport Egyesülete – ennek valóságos politikai befolyását jobban tükrözi az MJSE vagy MISE rövidítés mögé képzelt „igazi” neve: Miniszterré Segítő Egyesület –, valamint a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a Magyar Nemzeti Szövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME), a Turul Szövetség, a Kettőskereszt Vérszövetség és a többiek alapvetően meghatározták az ellenforradalom ideológiáját és káderállományát.

Közülük elsősorban a Tevél és a Magyar Nemzeti Szövetség foglalkozott külpolitikai propagandával, de szinte mindegyik szervezet folytatott ilyen tevékenységet. 153 Ugyanez volt elmondható az állam politikai és anyagi támogatását élvező menekültsegélyező egyesületekről is, ezek ugyanis a betelepülők gondozásán kívül agitációs munkát is végeztek. Külön segélyszervezeteik voltak a más és más megszállt területekről érkezett menekülteknek. Ilyen volt a Felvidéki Liga, a Délvidéki Liga és az Erdélyi Székely–Magyar Szövetség, melyeket 1920-tól a Védő Ligák Szövetsége fogta össze. Ez indította meg a trianoni békeszerződés 1920. novemberi ratifikációjával egy időben a beszédes Magyar Irredenta c. folyóiratot. A menekültszervezetek propagandatevékenysége, amit többnyire olyan tisztviselők végeztek, akik maguk is nemrégen kényszerültek otthonuk elhagyására, elsősorban arra irányult, hogy a nemzetiségi területek

153 A Miniszterelnökségen 1921. február elején készült feljegyzés szerint 25 társadalmi egyesület, 20 politikai párt és mozgalom, valamint 10 kormányzati szerv foglalkozott valamilyen formában külügyi vonatkozású felvilágosító munkával. Ld. A külföld felvilágosításában közreműködő hazai társadalmi hivatalos szervek jegyzéke. MOL, K 26,1248. csomó, 1921-XII-845. sz.

lakosságát – s benne a nem magyar ajkú népességet is – meggyőzzék, hogy a majdani esetleges népszavazások alkalmával a Magyarországhoz tartozás mellett voksoljanak.

A Tevél 1918 novemberében jött létre, s a kommunista kormányzat hónapjait leszámítva mintegy két és fél éven át a legismertebb és legtevékenyebb propagandaszervezet volt. Agitációja egyszerre irányult a magyarság hazafias hangulatának felszítására és a békekonferencia, valamint a volt nemzeti kisebbségek megnyerésére. 154 A szervezet angol és francia nyelven is elindított egy-egy kiadványsorozatot: az East European Problems 1920-1921-ben 24 részt ért meg, a Questions de l’Europe Orientale 1920-ben 7 füzetig jutott, s a szerzők között tudósok, vezető politikusok és diplomaták szerepeltek. 1920 februárjában a Tevél megindította a The Hungarian Nation, egy évvel később pedig a Les pays du Danube c. folyóiratot. Idegen nyelvű sajtótermékei között szerepelt még 1920-ban az East European Press-Service, majd 1921-től a kőnyomatos technikával készített Nouvelles de l’Europe Orientale, illetve az Osteuropäisches Korrespondenz. Valamennyi kiadványban a sérelmek kidomborítása és a magyarság kultúrfölényének hangoztatása volt az uralkodó motívum. A Tevél teljesítményét akár imponálónak is lehet tekinteni, hiszen egy 1921. januári összefoglalás szerint különböző nyomtatványaik angol és francia nyelven összesen 440 ezer példányban jelentek meg. Ezek azonban lényegében csak holt számok voltak, hiszen az adott külpolitikai környezetben a magyar érvek nemigen érvényesülhettek. Sikeresebb volt a belföldön végzett agitáció, hiszen a Tevél országszerte 345 helyi szervezetet hozott létre, plakátok, brosúrák, képeslapok tucatjait dobta piacra s kétségkívül közreműködött a magyarországi közvélemény alakításában. 155

A trianoni békeszerződés törvénybe iktatását követően a kormány – eleget téve a nemzetközi elvárásoknak – korlátok közé szorította az irredenta propagandával foglalkozó szervezetek működését. Az illetékesek már 1921 tavaszán több tanácskozást is tartottak, s végül úgy döntöttek, új alapokra kell helyezni az egyre inkább önveszélyes felforgató- és propagandatevékenységet, különös azért, mert a legtöbbször lelkes, ám tapasztalatlan amatőrök határon túli akciói – röpcédulák, versikék terjesztése, gyűlések szervezése, „irredenta eskü” letétele stb. – kézzelfogható eredményt nem hoztak, nemzetközi jogi szempontból viszont aggályosak voltak, ráadásul gyakori letartóztatásokhoz és

154 Az 1918-1920 közötti területvédő propaganda és különösen a Tevél történetéhez ld. Pallos 2006.

155 Kovács-Bertrand 1997: 102-106. , 118-120.

bosszúintézkedésekhez vezettek. 156 Az 1921. május 11-én tartott bizalmas értekezleten Bánffy Miklós külügyminiszter élesen bírálta e szervezeteket, amiért az „irredentára vonatkozó izgatással az új államok területein és meggondolatlan kijelentéseikkel idehaza a legnagyobb diplomáciai nehézségeket okozzák és előbb-utóbb végveszedelembe dönthetik az országot”, s követelte, hogy „a legveszedelmesebb egyesületek haladéktalanul és legsürgősebben beszüntethessenek”. A szűk körű – tízfős – tanácskozás, melyen az elnöklő Bethlen István kormányfőn és Bánffyn kívül a honvédelmi és a belügyi tárca vezetői, valamint a vezérkar és a társadalmi szervezetek képviselői is részt vettek, elfogadták a külügyminiszter javaslatát. 157 Később döntés született arról is, hogy felülvizsgálják a többi – mérsékeltebb – társadalmi szervezet jelmondatait és alapszabályait is, és eltüntetik azokból a szomszédos államok területi integritása elleni utalásokat A leglényegesebb változás azonban az volt, hogy az új miniszterelnök, Bethlen István ösztönzésére rövidesen újjászervezték és valamelyest egységesebbé is tették a revíziós propagandát, amelyet egyúttal fokozottabb ellenőrzés alá is került.

Az átszervezés során megszűnt a Területvédő Liga, örökségét – vagyont, folyóiratokat, kádereket és propagandaanyagokat – a Magyar Nemzeti Szövetség vette át. Ennek tudományos és diplomáciai szempontokra nem sokat adó, radikális követelésekkel fellépő, harsány propagandája azonban az országhatárokon túl lényegében csak a külföldi – mindenekelőtt az észak-amerikai – magyarság egyes köreiben talált kedvező visszhangra. A szövetség erőteljesnek indult külpropagandája hamarosan kifulladt, részben a külföld érdektelensége, részben a magyar kormány óvatosabb revíziós politikai vonalvezetése miatt. Mivel a Magyar Nemzeti Szövetség békeszerződéssel szemben elfoglalt álláspontját nem a kritika, hanem a teljes elutasítás jellemezte, szerepe egyre inkább a Trianon-ellenes belső hangulat táplálására korlátozódott: Nagymagyarország c. lapjával, országos szervezeti hálózatával, nagygyűléseivel, pályázataival és egyéb rendezvényeivel – vagyis állandó jelenlétével – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a revízió kérdése mindvégig a hazai érdeklődés homlokterében maradjon.

A kormány a korszerűsítés jegyében 1921 augusztusában felállított egy csúcsszervet is a félig legális és teljesen bizalmas kisebbségi és propagandaszervezetek munkájának összehangolása céljából – megbízható

156 A túllelkesült magyar fiatalok egyik meggondolatlan akciójáról és a román hatóságok kemény megtorlásáról ld. Borsi-Kálmán 2006.

157 Az irredenta szervezetek megszüntetése, illetve korlátozása végett 1921. május 11-én tartott értekezlet jegyzőkönyve. Ld. MOL, K 26, 1261. csomó, 1921-XXXVIII-4511. sz. (3581. alapsz.)

politikusok vezetésével. 158 A Társadalmi Egyesületek Szervezetének Központja (TESZK) Teleki Pál volt miniszterelnök irányítása és Papp Antal államtitkár vezetése alatt dolgozott. A szervezethatékonyságával kapcsolatban mindvégig kifogások merültek fel – nemegyszer éppen Teleki részéről, aki mint volt külügyminiszter és a gazdasági földrajz egyetemi professzora a politika és a tudományos szakszerűség szempontjait egyszerre kívánta érvényesíteni –, ám az még így is előrelépést jelentett a korábbi spontaneitáshoz képest. A központ hatáskörébe tartozott ezentúl az Magyar Nemzeti Szövetség felügyelete éppúgy, mint a romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai magyarság ügyeit – elsősorban a magyar kisebbségek segélyezését – intéző Népies Irodalmi Társaság (korábban: Erdélyi Székely–Magyar Szövetség), Szent Gellért Társaság (korábban: Délvidéki Liga) és Rákóczi Szövetség (korábban: Felvidéki Liga) működésének koordinálása. Az 1918-1919 folyamán spontán létrejött irredenta szervezetek ezzel a kormányzat szoros felügyelete alá kerültek, hiszen a működésükhöz szükséges összegeket is jórészt költségvetési szervektől kapták. E megoldással sikerült központi irányítás, de legalábbis ellenőrzés alá vonni a külpolitikai propagandát, s a kormányzat, amelynek szüksége volt a társadalmi szervezetek ilyen irányú munkájára, ugyanakkor gátat is vethetett azok esetleges nem kívánatos túlzásainak. 159 A (TESZK) hatáskörébe tartozó szervezetek által kiadott propagandaművek stílusában azonban nem következett be mélyreható változás. A brosúrák továbbra is az egyszerű sérelmi szemléletet közvetítették, és jobbára a határokon túl rekedt magyar kisebbségek szenvedéseit tárgyalták angol, francia és német nyelven. 160 Egy 1931. március 31-i kimutatás szerint a (TESZK) összes kiadása fennállásának tíz esztendeje alatt elérte a 25,4 millió pengőt. Ennek mintegy felét a keleti, harmadát az északi, mintegy 7%-át pedig a déli irányú revízión dolgozó szervezetek kiadásai tették ki. 161

A nacionalista és ellenforradalmi ihletésű propagandaszervezetek mellett 1918 végén kezdtek kibontakozni egy olyan egyesület csírái, amely a mérsékelt politika hangján, sőt olykor a tudományosság igényével tárgyalta a külpolitika kérdéseit. A hosszú alakuló időszak után végül 1920 áprilisában megalapított Magyar Külügyi Társaság nemcsak személyi összetételénél és politikai súlyánál fogva, hanem távlatos célkitűzései révén

158 Németországban már az év elején megalakult egy ilyen testület (Arbeitsausschuss Deutscher Verbände) a versailles-i béke ellen dolgozó német társadalmi szervezetek együttműködésének irányítására. Ld. Tilkovszky 1984: 628.

159 A TESZK történetéhez Id. B. Bernát 1987. 160 Kovács-Bertrand 1997: 136-137. 161 BITI 1972: 157/a sz. (400.)

is magas színvonalat képviselt. A Külügyi Társaságot halálig Apponyi Albert elnökölte, az ötfős társelnöki testület tagja volt Andrássy Gyula gróf (a Monarchia volt külügyminisztere), Berzeviczy Albert (a Magyar Tudományos Akadémia elnöke), Csernoch János bíboros (prímás, esztergomi érsek), Teleki Pál és Wlassics Gyula báró (a Főrendiház volt elnöke). A társaság célja volt, hogy a nemzetközi tudományok gyakorlása és színvonalas terjesztése révén fejlessze a hazai értelmiség – és közvetve az egész társadalom – általános külpolitikai műveltségét, és a külföld felé társadalmi szinten is megjelenítse a magyar külpolitikát és tudományosságot. A politikusokból, diplomatákból, tudósokból és szakírókból álló testület tudományos tevékenysége mellett kapcsolatot tartott számos ország rokon szervezeteivel, és rendszeres meghívottja volt nemzetközi – köztük népszövetségi – konferenciáknak, ahol több alkalommal ismertette a magyar kisebbségek sérelmeit, és bírálta a békeszerződést. A Magyar Külügyi Társaság a magyar közönség tervszerű külpolitikai képzését és a külföld helyes tájékoztatását szabta saját feladatául. Ehhez előadásokkal, rádióban tartott felolvasásokkal, folyóiratok és kiadványok megjelentetésével, az iskolai külügyi képzés fejlesztésével és szabadegyetem jellegű szemináriumokkal, valamint nemzetközi konferenciákon való aktív részvétellel és más országok hasonló társulataival fenntartott kapcsolatok ápolásával járult hozzá. Az alapszabályban rögzített további célok közé tartozott a népszövetségi eszme támogatása, a nemzetek közötti érintkezés előmozdítása, valamint a nemzetközi kongresszusok előkészítése. A társaság ezenkívül tudományos és ismeretterjesztő jellegű könyvsorozatokat (Külügyi könyvtár és Időszerű kérdések, aktuális problémák), valamint tájékoztató folyóiratokat is megjelentetett. Közülük a negyedévenként megjelenő Külügyi Szemle a művelt közönség szakfolyóirata volt, mely jó szerzőgárdával és aránylag magas nívón működött, a kéthetenként megjelenő Magyar Külpolitika viszont a nagyközönség tájékoztatását szolgáló rövidebb cikkeket közölt.

A fentiekből látható, hogy a Magyar Külügyi Társaság koncepciója lényeges pontjait tekintve egybevágott a Bethlen-kormány hivatalos külpolitikai felfogásával. A realitásokkal számot vetve támogatta a nemzetközi diplomáciai rendszerhez való igazodást, a revízió békés és jogszerű eszközökkel történő megvalósítását hangoztatta, és igyekezett alternatívát felmutatni a vérmes irredenta propagandával szemben. Ugyancsak kiállt a Nemzetek Szövetségének eszméje mellett, amelyben viszont bizonyos hazai körök kizárólag a Párizs környéki békék erőszakos konzerválásának perfid eszközét látták. Az a vélemény, mely szerint a Nemzetek Szövetsége igazi „sóhivatal” volt, még nem is tartozott a szélsőségek közé. Berei Nagy Elek ügyvéd például úgy vélte, hogy „a

nemzetek szövetsége úgy mai rendelkezéseinek keletkezésében, mint eszközei és céljaira nézve, merőben zsidó-szabadkőműves alkotás és Magyarország mai helyzete a nemzetközi fajzsidó-szabadkőművesség szándékos és céltudatos munkájának eredménye,” mivel „Wilson azt a gépezetet, amelyet a tudósok, bölcsek, írók és álmodozó ideálisták az örök béke létesítése érdekében feltaláltak, kisajátította a zsidóság és szabadkőművesség érdekei javára és a gépezetbe zsidó, szabadkőműves motort tett be”. 162 Ezzel szemben, mint azt Paikert Alajos, a Külügyi Társaság életre hívója egy 1924-es előadásában kifejtette, „a Nemzetek Szövetségével szorosabb és hathatósabb összeköttetésbe kell lépnünk és minden igyekezettel oda kell törekednünk, hogy ott nemzetünk szellemi és anyagi felszabadulásáért a szövetség egész erejével és befolyásával sorompóba lépjen és azt el is érje, ahová tényleg ez irányban az első lépést már meg is tette”163

Kimondottan a tudományos kutatás volt a fő funkciója az 1924-ben alapított Szociográfiai Intézetnek és az 1926-ban létrehozott Államtudományi Intézetnek. Az alapító – és sokáig igazgatóként működő – Teleki Pál gróf által szabott szigorú tudományos követelményeknek megfelelően az utódállamokra vonatkozó politikai, gazdasági és néprajzi adatok gyűjtésével e központok hatalmas információs bázissá terebélyesedtek, továbbá folyamatosan ellátták adatokkal a propagandaszerveket, és rendszeresen közreműködtek a kormányzati politikai döntés-előkészítésben. 164 Mindehhez a Deutscher Schutzbund berlini központi revíziós adatbankja szolgáltatatta a mintát, melynek vezetőjével, Karl Christian von Loesch-sel Teleki rendszeresen eszmét cserélt. 165 A német-magyar revizionista együttműködés ekkoriban egy közös szervezet létrehozásig is eljutott. 1925. április 1-2-án kezdődött meg a Budapesti Munkaközösség a békeszerződések revíziójáért elnevezésű értekezletek sorozata, amely azután nyolc éven át több-kevesebb rendszerességgel folytatódott. A Budapesten és Berlinben megrendezett konferenciákat a nyilvánosság kizárásával bonyolították le, ám ezek rendre

162 Nagy 1921: 8. , 14-15. Különös véletlen, hogy a Nemzetek Szövetségéről egy hasonnevű szerző, verseghi Nagy Elek is könyvet írt. Ő azonban – aki egyébként 1924-1925-ben követként vezette a népszövetségi magyar képviseletet – két kiadást megért művében, ha kritikusan is, de reálisan mutatta be a világszervezet működését. Ld. Nagy 1925; Nagy 1930.

163 Eöttevényi 1924: 293. 164 B. Bernát 1987: 36. Teleki Pál miniszterelnök válasza Rátz Kálmán

interpellációjára (1939. augusztus 9.). KN 1939-1944: 1. kötet, 454-457.

165 Tilkovszky 1988: 299.

csalódást keltettek. Már az első budapesti találkozó is kudarcnak számított, hiszen az eredetileg tervbe vett német–magyar–török–osztrák–bolgár kooperációt – amely az I. világháborúban együtt harcoló nemzetek új koalíciójának megteremtését készítette volna elő – Ankara, Bécs és Szófia bizalmatlanul szemlélte. Törökországból senki sem érkezett az értekezletre, a bolgárokat csupán 3 politikai emigráns, az osztrákokat pedig egyetlen kereskedelmi kamarai jogtanácsos képviselte, így az érdemi munkában csak a 14 fős német delegáció és a magyar házigazdák vettek részt. Az osztrák küldöttek később aktívan közreműködtek a munkában, ám a résztvevők nemigen jutottak túl az elvi álláspontok és bizonyos közös célok megfogalmazásán, s a munkaközösség 1933-ban jogutód nélkül megszűnt. 166

A kormányzat tehát az 1920-as évek elején ellenőrzése alá vonta a nemzetközi propagandát, és így azokat a bizalmas s kényes természetű – olykor a békeszerződéssel ellentétes – akciókat, amelyekért nem kívánta viselni a felelősséget, a társadalmi szervezetek közreműködésével bonyolíthatta le. A külföld persze tisztában volt azzal, hogy az irredenta és revíziós propaganda, az ügynökök utaztatása és az esetleges diverziók mögött a magyar kormányt kell sejteni. A kormányzat azonban ilyen esetekben azzal védekezett, hogy szabadon szerveződő polgári társadalomban a hatalom nem üldözheti a különböző politikai vélemények megjelenítését – különösen ha azok hazafias jellegűek. A Bethlen-kormány első időszakában erre egyébként viszonylag ritkán került sor, hiszen a Trianon-ellenes külpropaganda hangereje mérséklődött. A húszas évek második felétől azonban, a bethleni „aktív külpolitika” kibontakozásával párhuzamosan, új és erőteljes revíziós mozgalom indult.

166 A konferenciák történetéhez ld. Tilkovszky 1984.

A revíziós külpolitika kibontakozása (1927-1933)

Lord Rothermere fellépése

Az olasz-magyar barátsági szerződéssel megszerzett nagyhatalmi pártfogás birtokában – még ha Mussolini és az egész olasz diplomácia hangja nagyobb volt is az erejénél – Magyarország végre megindíthatta régóta sóvárgott hadsereg-fejlesztési programját, növelhette honvédelmi kiadásait, fokozhatta a fegyvergyártást és elindíthatta a titkos hadianyagimportot. 167 Bethlen elérkezettnek látta az időt arra, hogy az erőgyűjtés időszakát lezárva, úgymond, a magyar külpolitika aktívabb periódusát nyissa meg, s nyíltan meghirdesse a békerevízió programját. Természetesen ő is a területi cikkelyek felülvizsgálatára utalt elsősorban, amikor zalaegerszegi beszédében – másfél hónappal az olasz-magyar szerződés aláírása után – hosszú évek óta először bírálta nyíltan és határozottan a békeszerződést. A világtörténelmet rendkívül plasztikusan afféle „klíringhivatalhoz” hasonlította, „amelyben a nemzetek tartozásai és követelései kiegyenlítést nyernek”. Mint mondta, Trianonban a nemzet „a maga tartozásait kifizette, de fennmaradtak és nem egyenlíttettek ki az ő jogos követelései. Mi a világtörténelem folyásától, saját erőnktől, összetartásunktól, s egy becsületes munkás-politikától várjuk ennek a követelésnek a kiegyenlítését”. Hozzátette, hogy „a világ kezdi látni az

167 A titkos fegyverszállítások még 1927-ben megindultak Olaszországból, de minden bizonnyal csak az I. világháborús hadizsákmány részleges visszaszolgáltatását jelentették. Ám az akció már 1928. január 1-jén lelepleződött, amikor az osztrák vámtisztek felnyittatták a Szentgotthárd magyar határállomásra érkező, gyanúsnak talált szerelvényt. Bár Bethlen tagadta, hogy a kormánynak tudomása volna a szállítmányról, tény, hogy személyesen ő állapodott meg Mussolinival az akcióról. A Nemzetek Szövetsége helyszíni vizsgálatot folytatott, ez azonban nem tartotta súlyosnak az esetet, és jelentése sem volt túlságosan elmarasztaló. A témát részletesen tárgyalja: Zsiga 1990.

igazságtalanságot és a világ közvéleménye kezd az ország felé fordulni. […] Én azt hiszem, hogy a népek önrendelkezési joga, amely a trianoni szerződésben lábbal tiportatott, a jövőben kell és fog érvényesülni”. 168

Ebben a várakozásteljes helyzetben Rothermere vikomt (polgári nevén: Harold Sidney Harmsworth) 1927. június 21-én egész oldalas cikket jelentetett meg saját lapjában, a Daily Mailben Hungary’s Place in the Sun – Safety for Central Europe (Magyarország helye a nap alatt – Biztonságot Közép-Európának) címmel. A terjedelmes cikkben Rothermere bírálta a trianoni békeszerződést, elsősorban is annak területi rendelkezéseit. „Kelet-Európa teli van Elzász-Lotaringiákkal”, vagyis olyan, vitatott hovatartozású területekkel – utalt Rothermere a német-francia határon fekvő tartományra amelyek könnyen háborús tűzfészkekké válhatnak, s újra lángba boríthatják Európát. Az áldatlan állapotokért a párizsi békekonferenciát okolta, amely a határok megrajzolásakor részrehajlóan alkalmazta a néprajzi elvet, noha annak alkalmazása a wilsoni pontokból következett volna. Rámutatott arra is, hogy a háború előidézésében csekély szerepet játszó Magyarország politikai elmarasztalása hiba volt. A minimális magyar igényekkel egybehangzóan azt javasolta, hogy a döntően magyarlakta határ menti zónákat juttassák vissza az anyaországnak – ennek révén Csehszlovákiából 1 millió, Romániából 600 ezer, Jugoszláviából pedig 400 ezer magyar visszatérését tartotta lehetségesnek –, a vitatott területeken pedig valamely nem érdekelt hatalom ellenőrzése mellett tartsanak népszavazásokat. (Rothermere egy térképet is mellékelt cikkéhez, ez azonban több ponton is hibás volt. Pontatlanra sikeredett a Felvidék déli és az Alföld keleti peremén húzódó nyelvhatár ábrázolása, a kárpátaljai magyarság viszont teljesen lemaradt a rajzról. Ráadásul Rothermere az általa 400 ezer főre becsült délvidéki (vajdasági) magyarságot a Bácska és a Bánság helyett – tévesen – Horvátország északi részébe „költöztette”.)169 (5/a térkép) Rothermere úgy vélte, hogy a békeszerződés hibáit ekképp orvosolván tartós béke köszönthetne be a térségben – hiszen a viszálykodást eddig is mindenekelőtt az idegenbe szakadt nemzetiségek helyzete okozta –, s a kisantant mindhárom tagjának bel- és külpolitikai biztonsága számára is kedvező hatással lenne az ilyen értelmű rendezés. Közép-Európa békéje Nagy-Britanniát egyébként is közvetlenül érinti – címezte most már szavait a Foreign Office-hoz –, s Magyarország, mely kulturálisan felette áll

168 Bethlen István beszéde Magyarország duna-medencei hivatásáról (1927. május 27.). Közli: Bethlen 1933a: II. kötet, 185.

169 Már magában az a tény, hogy e hibát sem a szerző, sem a külpolitikai rovat vezetője s a lap egyetlen más munkatársa sem vette észre, eléggé világosan mutatja, hogy a lord terve nem volt különösebben kiérlelt.

szomszédainak, belpolitikailag jóval szilárdabb azoknál és a válságok is kevésbé sújtják, szinte természetes szövetségesként kínálkozik London számára. Konklúziója szerint: „Egy szálig ki kellene tépnünk a trianoni békeszerződés száraz füvét és holt rönkjét, mielőtt egy véletlen szikra lángra lobbantja őket. ”170

Érdemes itt egy rövid kitérés erejéig megemlíteni, hogy korántsem Rothermere-é volt az első külföldi felszólalás a trianoni béke revíziója érdekében. A Népies Irodalmi Társaság már 1922-ben megjelentetett egy kis füzetet, amely kisebb-nagyobb kommentárokkal közölte a trianoni békeszerződésnek a Lordok Házában 1921. május 5-én lefolyt ratifikációs vitájában elhangzott felszólalásokat. A kiadvány „helyreigazító” lábjegyzetekkel látta el Lord Curzon beszédének egyes állításait – nem is indokolatlanul, mivel a brit külügyminiszter a valóságtól különböző mértékben eltérő állításokkal (a rendkívüli népességkeveredés miatt nem lehet pontos határokat húzni; a magyarok csak a történelmi érvekre hivatkoztak; a békekonferencia magyar statisztikai adatokra támaszkodott; a győztesek nem felelősek a történelmi Magyarország felbomlásáért, mert az már a nemzetiségi deklarációk nyomán megindult; a Pozsony környéki színmagyar területek Csehszlovákiához csatolt lakossága elégedett új hazájával; a ruszinok autonómiát kaptak stb.) igyekezett tagadni a nagyhatalmak felelősségét a határok megvonásában. 171 Ezzel szemben a magyarbarát lordok (Newton, Bryce, Phillimore) beszédei, amelyek lényegében az etnikai elv érvényesítése mellett, illetve a magyar jóvátétel elengedése érdekében emeltek szót, egyetértő és támogató megjegyzéseket kaptak. 172 A beszédek lényegét Lord Newton konklúziója foglalta össze: „nemcsak ennek az országnak [ti. Nagy-Britanniának – Z. M.], hanem Európának és az egész civilizációnak érdeke, hogy Magyarország korábbi hatalma és nagysága valamilyen mértékben helyreállíttassék” – ami lényegében egybevágott Rothermere későbbi koncepciójával. 173

Az első magyarbarát felszólalások egyébként még 1920. február 12-én hangzottak el az Alsóházban Sir Donald MacLean és Sir Samuel Hoare

170 A cikk teljes szövege megtalálható: Rothermere 1939: 60-68. (Idézetek a 60. és 68. oldalról.) Teljes magyar fordítását ld. Zeidler 2008b: 458-462. (Idézetek a 458. és 461. oldalról.)

171 Hungarian Peace 1922: 10-19. , 33-36. (A beszédeket újraközli: Hungarian Question 1933. A vonatkozó részt ld. a 195-206. és a 225-229. oldalon.)

172 Hungarian Peace 1922: 19-34. (A beszédeket újraközli: Hungarian Question 1933. A vonatkozó részt ld. a 206-227. oldalon.)

173 Hungarian Peace 1922: 24. (A beszédet újraközli: Hungarian Ques-tion 1933: 206-213. Idézet a 213. oldalon.)

részéről. A Lordok Házában Newton lord nyitotta meg a magyarpárti beszédek sorát február 25-én – éppen aznap, amikor Apponyi párizsi beszédének hatására a brit delegáció a magyar békeszerződés-tervezet egyes pontjainak felülvizsgálatát indítványozta Párizsban. 174 Newton példáját egy hónap leforgása alatt még négy peer követte. Az akció mögött az erdélyi születésű Bánffy Miklós gróf, a magyar kormány megbízottja, a későbbi külügyminiszter állt, aki az egyes brit főúri körökben meglévő jó személyes kapcsolatait is mozgósította Magyarország ügyének előmozdítása érdekében. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki utóbb az Anglo-Hungarian Association, mely 1922. március 1-jén tartotta alakuló ülését. 175 A következő esztendőben két olyan könyv is született – a kommün idején Magyarországon tevékenykedő angol haditudósító, Ellis Ashmead-Bartlett, valamint a trieszti születésű olasz nacionalista újságíró és propagandista (később diplomata), Attilio Tamaro tollából –, amelyek a magyar szempontoknak nagyjából megfelelően tárgyalták a közép-európai hatalmi átrendeződés hatásait s amelyek megírásakor a szerzők feltehetően a magyar illetékesekkel folytatott megbeszéléseiknek és a tőlük kapott információknak is hasznát vették. 176

Ezek az előzmények azonban – bármekkora propagandisztikus sikernek számítottak is a maguk idejében – jelentőségükben nemigen voltak mérhetőek a Rothermere fellépéséhez. Különösen ami a Daily Mail napi közel kétmilliós példányszáma által nyújtott publicitást illeti.

Fölmerül a kérdés: mi bírta rá Rothermere-t e cikk megírására, hiszen korábban semmilyen formában sem érdeklődött Magyarország iránt. Sőt bátyjával együtt – aki szintén a brit sajtó nagyságai közé emelkedett – mint a brit korona hű alattvalói és a birodalmi gondolat elkötelezett hívei, fenntartás nélkül támogatták a központi hatalmak ellen viselt háborút. Lapjaikban – amelyek a 19. század végétől a tömör és közérthető stílust alkalmazó ún. népszerű sajtó előfutárai voltak, s némelyik már a háború előtt a milliós példányszámot ostromolta – lojálisán, sőt még erőteljesebb katonai erőfeszítésre buzdítva támogatták a kormány politikáját. Az anyagi siker mellett a társadalmi és politikai elismerés sem maradt el: Alfred 1905-ben báróként emelkedett peeri rangra, 1915-ben pedig vikomti címet kapott (Viscount Northcliffe of Saint Peter), Harold 1914-ben, illetve 1919-ben követte őt e címekben (Viscount Rothermere of Hemsted). Ezenkívül mindketten részt vettek a háborús kabinetben. Rothermere 1917-ben légügyi

174 Az 1920. február-márciusi beszédek szövegét közli: Hungarian Question 1933: 24-81.

175 Kovács-Bertrand 1997: 144. 176 Ashmead-Bartlett 1923; Tamaro 1923.

miniszter lett, Northcliffe pedig a következő év tavaszán lépett a kormányba mint az ellenséges országokba irányuló politikai propaganda felelőse. Rothermere ráadásul két fiát is elveszítette a háborúban, akik a német erőkkel vívott csatákban haltak hősi halált a nyugati fronton. Semmi sem predesztinálta tehát Rothermere-t arra, hogy egyszer csak felkarolja a volt ellenség politikai törekvéseit.

Tény ugyanakkor, hogy a lordot ekkoriban többen ösztönözték is arra, hogy támogassa a magyar revízió ügyét. Ilyen volt Somogyi Oszkár, aki még egyetemi évei alatt keveredett Magyarországról Angliába, ahol 1926-tól két éven át Rothermere fia, Esmond Harmsworth gyermekeinek nevelőjeként dolgozott, s maga is beszámolt a lordnak Magyarország szomorú sorsáról. De megemlíthetjük az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt Nyitra városában született Szarvassy Frigyest, Rothermere pénzügyi tanácsadóját, a British Foreign and Colonial Corporation igazgatóját is, akinek neve a kampány során később is többször felbukkant. Az újságcikk megszületésében azonban minden bizonnyal fontosabb szerepet játszott az ismert kalandornő, Stephanie Richter, az egykori bécsi polgárleány, aki később Franz Hohenlohe herceg felesége lett, majd válása után is megtartotta főúri nevét és kedvteléseit, s akivel Rothermere még 1927 elején ismerkedett össze szokásos riviérai üdülése alkalmával. Stephanie – a felosztott Osztrák-Magyar Monarchia volt állampolgára – Rothermere Cap Martin-i villájában beszélt neki először Magyarországnak a trianoni szerződésben történt felosztásáról, ami részleteiben valószínűleg ismeretlen volt a lord előtt. Sőt, minden jel arra vall, hogy Stephanie javaslatára lett a nevezetes cikk címe: Hungary’s Place in the Sun. Rothermere-nek olyannyira kedvére volt a szellemes és tájékozott nagyvilági nő, hogy évtizedes együttműködés alakult ki közöttük, ami a lord üzleti és politikai vállalkozásaira is kiterjedt. A sajtókampányban – legalábbis annak kiterjesztésében – bizonyos szerepe lehetett Mussolininak is, akire a lord, csakúgy mint a fasizmus olaszországi eredményeire, rokonszenvvel tekintett, s akivel nem sokkal az olasz-magyar szerződés 1927. április 5-i aláírása után személyesen is találkozott. 177

Rothermere-nek az addig beszerzett értesülések alapján megtetszett az újszerű, nagy visszhanggal kecsegtető téma, annál is inkább, mert közeledett a nyári hírszegény időszak. Május végén elhatározta, hogy tájékozódás céljából Magyarországra utazik. Erről Rácz Dezső Károly, a Magyar Távirati Iroda londoni munkatársa – egyben a londoni követség sajtóreferense – is értesült, valószínűleg egyenesen a Daily Mail 177 Hohenlohe 1976: 39. Bán 1990; Romsics 2004: 250-254. ; E.

beszélgetése R[othermere]-rel. (1927. október.) MOL, X 66,3925. doboz (K 429, 2. csomó), 2. tétel, sz. n. (227-228. p.)

szerkesztőségétől. Rácz május 30-án azonnal értesítette Bárdossy Lászlót, a Külügyminisztérium Sajtóosztályának vezetőjét a lord érkezéséről, és rövid vázlatot is készített addigi tevékenységéről. A jelentés elővigyázatosságra intett, felemlítve a lord „vakságig menő franciaimádatát”, a kisantanttal szembeni viszonylag barátságos álláspontját, valamint azt a tényt, hogy „Károlyi Mihály panaszai még újabb időkig is a Daily Mailben találtak rokonszenves reprodukcióra”. Rácz tanácsa szerint „nacionális panaszok és aspirációk előadásánál egyelőre még óvatosan kell vele bánni”. 178

A magyar kormányt tehát nem érte teljesen váratlanul Rothermere utazása, de minden jel arra mutat, hogy annak előkészítésében nem volt kezdeményező szerepe. Június elején a lord egyik szerkesztője, George Ward Price társaságában Budapestre érkezett, ahol – állítása szerint – több vezető politikussal, így Bethlen miniszterelnökkel és Horthy kormányzóval is találkozott. A tárgyalásoknak Vészi József, a kormány félhivatalos lapjának számító Pester Lloyd főszerkesztője volt a kulcsembere, ő lett Price és Rothermere első számú informátora. Vészi 1930. július végén Londonban egy Price-szal közösen elköltött ebéd közben így emlékezett a három évvel korábbi eseményekre: „mi ketten voltunk a megindítói az egész Rotherme-re-akciónak”. 179 A lord június 10. körül információkkal és biztatással a tarsolyában érkezett vissza Londonba, s közzétette nevezetes cikkét.

Erről a szerkesztőség részéről Price már előző nap értesítette a londoni követségen Ráczot, s a cikk szövegét is mellékelte. Azt is értésére adta Rácznak, hogy „különös súlyt helyeznének arra, miszerint az eset a legszélesebb körű publicitással járna. […] Lord R. nagyon örülne, ha a magyar sajtó mind bővebben reflektálna cikkére. Az idevonatkozó vélemények megtelegrafálásának költségeihez hajlandó volna hozzájárulni”. A lehető legnagyobb üzleti és politikai hatás érdekében Price azt is kikötötte, hogy a magyar sajtóanyagot a Daily Mail kapja meg kizárólagos felhasználásra. Rácz minderről azonnal jelentést küldött Bárdossynak. Egyben javasolta, hogy az elkövetkező napokban parlamenti felszólalás, a vezető napilapokban elhelyezett és nemzetközileg elismert személyiségek által írt hosszabb méltatások foglalkozzanak Rothermere cikkével, s emeljék ki a lap hatalmas példányszámát. Ezenkívül fontos közéleti személyiségek, testületek, pártok és hazafias egyesületek küldjenek köszönő leveleket és táviratokat a lord részére. „Hangsúlyozandó volna, hogy Lord R. -t ellenségeink ugyancsak nem vádolhatják megrögzött magyarbarátsággal,

178 Rácz Dezső Károly londoni sajtóelőadó jelentése Bárdossyhoz (1927. május 30.). MOL, K 66, 213. csomó, 1933-I-5/a-Angol-34. 177/1927. sz.

179 Vészi József levele Walko Lajos külügyminiszterhez (1930. július 31. , másolat). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-2819/1930. sz.

még kevésbé a szomszéd államok elleni ellenséges indulattal, mert hisz a háború alatt a Northcliffe–Rothermere-publicisztika volt az antant közvéleményének leghatalmasabb irányító eszköze. Ha tehát Lord R. a helyzet alapos vizsgálata után a békerevízió mellett tör lándzsát, úgy ez azt jelenti, hogy a kisantantnak érdekében áll és nem képez egyoldalú magyar érdeket. Ezenkívül természetesen lehetnek szóvirágok ad infinitum. ”180

Bárdossy azonnal továbbította is a kérést Perényi Zsigmond bárónak, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége elnökének, jelezve, hogy Rothermere-t „bizonyára igen kellemesen érintené, ha a sajtón kívül a magyar társadalom jelentősebb egyéniségei, szervezetei, társulatok, egyesületek, közvetlenül is kifejezést adnának a Daily Mail cikke felett érzett örömüknek”. Bárdossy közölte, hogy a kormány „ebben a vonatkozásban, nevezetesen az akció serkentése és előrevitele érdekében mit sem tehet, mert hiszen ez Lord Rothermere-t inkább feszélyezné és törekvésének azt a látszatot adhatná, mintha a mögött bizonyos vonatkozásban a magyar kormány állana”, ezért arra kérte Perényit, hasson oda, hogy a „TESZ-nek kötelékébe tartozó egyesületek, az egyesületek tagjai esetleg személy szerint, minél nagyobb számban forduljanak a Daily Mail főszerkesztőjéhez üdvözlő és köszönő sorokkal a szerződés revíziója érdekében megindított akciójáért”. Bárdossy ugyanilyen felkérést intézett Eöttevényi Olivérhez, a Magyar Külügyi Társaság ügyvezető elnökéhez is. 181

Az elkövetkező napokban Magyarországon minden a fenti forgatókönyv szerint történt. A lapok a Magyarság, a Pesti Hírlap és a Budapesti Hírlap vezetésével valósággal ontották az elismerő és hálálkodó cikkeket, a társadalmi egyesületek pedig százával postázták Londonba a tisztelgő táviratokat. A főváros közgyűlése aranytollat küldött Rothermere-nek nagyszerű újságírói tette elismeréseként. Afféle felirati mozgalom is indult, amelynek keretében a magyarság magánjellegű táviratok tömegével fordult a Nemzetek Szövetségéhez a trianoni béke felülvizsgálata érdekében. Június 30-án Rácz azt jelentette Budapestre, hogy Rothermere „őszintén el van ragadtatva” a magyarországi kampánytól – és várja annak folytatását –, ugyanakkor csalódott a nemzetközi visszhang miatt, amely jóval elmaradt várakozásaitól. „Ő nyilván arra számított – írta Rácz némi malíciával –, hogy ez a külpolitikai kísérlete is, mint az összes előzőek, legalábbis valami kontroverziához fog vezetni a világsajtóban, ami az érdeklődést egy ideig szőnyegen tartaná. Hozzá van szokva a személyes succès de scandal-hoz, ami elvégre ugyancsak a publicitás egy faja lévén, az

180 Rácz levele Bárdossyhoz (1927. június 20.). MOL, K 66, 213. csomó, 1933-I-5/a-Angol- 34. 324. sz.

181 Bárdossy bizalmas levele Perényihez, illetve Eöttevényihez (1927. június 23.). MOL, K 66, 213. csomó, 1933-I-5/a-Angol-34. 324. sz.

ő szempontjából sikerszámba megy. ” Rácz figyelmeztetésképpen azt is hozzátette: „A Daily Mail politikai súlyát, rengeteg példányszáma ellenére, nem szabad túlbecsülnünk. Ha valaha, úgy ebben az esetben a »vota non numeranda sed ponderanda« elvét kell követnünk óriási olvasótáborával szemben. […] Hogy világosabban fejezzem ki magamat: Lord Rothermeret igen kevesen tekintik külpolitikai orákulumnak. ”182

Rothermere politikai befolyásával kapcsolatban a magyar diplomaták körében egyébként is kétségek merültek fel. Noha Rothermere mintegy 25 millió fontra tehető vagyonával ekkor Nagy-Britannia egyik leggazdagabb embere volt, sajtóbirodalma pedig – a Daily Mail mellett például a Daily Mirror, az Evening News, a Sunday Pictorial, a Sunday Dispatch és több manchesteri, leedsi, glasgow-i lap (összesen 14 brit és egy külföldi napilap, 2 vasárnapi újság, valamint 4 brit és 2 külföldi hetilap)183 – példányszám tekintetében a második legnagyobb volt Nagy-Britanniában, lapjai általában meglehetősen könnyű olvasmánynak számítottak, és valójában elhanyagolható hatást gyakoroltak a hivatalos brit külpolitikára. Leszámítva azt a súlyos politikai válságot – s erre még sokan emlékeztek –, amelyet az ún. Zinovjev-levél megjelentetése váltott ki 1924 szeptemberében. A dokumentum – mely később hamisítványnak bizonyult – Grigorij Zinovjev Komintern-elnök aláírásával felkelésre szólította fel a szigetország kommunistáit. A levelet a brit titkosszolgálat fogta el, de hitelességét kezdettől fogva többen is kétségbe vonták, ezért Ramsay MacDonald munkáspárti kormányfő meg is akarta akadályozni közzétételét. Szövege végül csak a Times és a Daily Mail hasábjain jelent meg, s azonnal óriási felháborodást váltott ki. Részben ez vezetett a négy nappal később megrendezett általános választásokon a Labour kormány bukásához, Stanley Baldwin konzervatív kabinetjének visszatéréséhez, illetve a brit-szovjet kapcsolatok megromlásához. E botrány is hozzájárult ahhoz, hogy Rother-mere-t váratlan politikai lépései, kellemetlen természete, a fasizmussal kacérkodó nézetei és olykor csöppet sem arisztokratikus megnyilvánulásai miatt címei, tisztségei és vagyona ellenére tekintélyes körökben parvenünek, sőt megbízhatatlannak ítélték, s igyekeztek őt távol tartani maguktól.

Egy brit diplomata például rendkívül élénk jelzőkkel írta le Rotherme-re-t abban a magánlevélben, amelyet július 22-én küldött el régi barátja, Hevesy Pál, a Nemzetek Szövetségénél delegált magyar miniszterrezidens részére Genfbe. Hevesy a levél másolatát augusztus 4-én szigorúan bizalmas magánlevélként küldte aztán tovább Budapestre Walko Lajos

182 Rácz levele Bárdossyhoz (1927. június 30.). MOL, K 66, 213. csomó, 1933-I-5/a-Angol- 34. 466. sz.

183 Weaver 2008: 35.

külügyminiszterhez. A levélben Norman Joyce, a párizsi brit követség munkatársa, akit Hevesy „őszinte magyarbarátnak” nevezett, a következőket írta a Rothermere-kampányról: „Rendkívül örvendek, hogy az egyik újság tájékoztatni kívánja az angolokat Magyarország elveszített területeiről. Röviden szólva – ez nagyszerű dolog! Ám úgy vélem, az efféle tájékoztatási kampányokat rendkívül körültekintően és kizárólag a lehető legóvatosabb fokozatossággal szabad folytatni, ellenkező esetben olcsó propagandának fogják nevezni és nem tekintik hitelesnek az igazán befolyásos körökben. Feltételezem, Magyarországon jól tudják, hogy az egy hónappal ezelőtt megjelent nevezetes cikk szerzője […] nem persona grata angol politikai és diplomáciai körökben, sem egyetlen olyan társaságban amely tényleges befolyással bír. Igazi sarlatánnak tartják. Minden tisztességes angol, aki az ő szájából hall Magyarország sérelmeiről, úgy érezheti magát, mintha valami rendkívül gyanús külsejű aszfaltbetyár odalépne hozzá, és közölné vele, hogy vigyázzon, mert egy másik aszfaltbetyár követi és el akarja lopni a pénztárcáját. Ilyen helyzetben nehéz eldönteni, melyikükben bízhat meg kevésbé az ember. Nem, Magyarország igaz barátjaként úgy vélem, hogy Magyarország tiszteletreméltó törekvései tiszteletreméltó szószólót érdemelnének. […] Magyarországnak ki kellene várnia, amíg az angol újságírók között tiszteletreméltóbb pártfogó rokonszenvét sikerül megnyernie. ”184

Rothermere cikkének nemzetközi fogadtatása nem volt különösebben kedvező. A magyar újságokon, a baráti olasz sajtón és a lord saját lapjain, valamint az amerikai magyarság körein kívül általában hűvös vagy ellenséges fogadtatásban részesült. Németországban a sajtó és a külügy nem tulajdonított nagy jelentőséget az ügynek, bár bizonyos irigységgel reagált, s még a szintén háborúvesztes Bulgáriában is a vártnál jóval gyengébb volt a hatás. A magyar revíziós politikának azonban még így is előnyére vált a kampány, hiszen fölhívta a világsajtó figyelmét a trianoni békeszerződés méltánytalanságaira. Franciaországban ráadásul a Rothermere-akció közel fél évig némi nyugtalanságot okozott, mert a Quai d’Orsay-n az eszkalálódó kampány azt a benyomást tette, mintha a háttérben a Foreign Office állna, már csak azért is, mivel előzőleg a frankhamisítás185 és a magyar optánsok

184 MOL, K 107, 46. csomó, 1927-37/9-1177. sz. , melléklet. (54-56. p.) (Eredeti kiemelések.)

185 1925-1926 fordulóján Hollandiában, Franciaországban és Magyarországon őrizetbe vették egy pénzhamisító társaság több tagját. A nyomozás kiderítette, hogy a lefoglalt – meglehetősen gyenge minőségű – francia frankok a budapesti Térképészeti Intézetben készültek a kormány néhány tagjának tudtával és fontos közéleti személyiségek aktív közreműködésével. Az akció célja a magyar revíziós propaganda finanszírozása és a franciaországi

birtokkisajátítási ügyében186 Nagy-Britannia inkább Magyarországot látszott támogatni. A kisantant politikusait szintén kényelmetlenül érintette Rother-mere fellépése, ezért, miután sikertelenül próbálták agyonhallgatni a terebélyesedő sajtóakciót, ellentámadásba mentek át. Beneš külügyminiszter a szenátus külügyi bizottsága előtt egyenesen háború szításával vádolta Rothermere-t, akinek kapóra jött a vita élesedése, és ezután gúnyos nyílt leveleket küldött Prágába, ami persze csak tovább mérgesítette a helyzetet.

A lord augusztus 30-án újabb magyarbarát cikket közölt Europe’s Powder Magazine – Gross Injustices Making for War (Európa puskaporos hordója – A súlyos igazságtalanságok háborúhoz vezetnek) címmel. Ez immár erőteljes támadást intézett a történelmi Magyarország utódállamai ellen, amelyek a békekonferencia idején az önrendelkezési elv kiforgatásával mértéktelenül gyarapították területüket, s azóta, úgymond, a nemzetiségi elnyomás korábban nem ismert mértékét valósították meg. Csehszlovákia – írta Rothermere – valóságos puskaporos hordója Európának, s Románia helyzete is ingatag. „A két államnak a mohósága és az üldöztetések két új Elzász-Lotharingiát teremtettek, amelyek, mint a gennyes sebek, pusztítanak Európa szívében. ” A megoldást Rothermere továbbra is a határok megváltoztatásában látta, ám most a júniusinál

valuta értékének aláásása volt. Az eset nyomán nagyon megromlott a francia-magyar viszony, és a numerus clausus-törvény óta először került Magyarország a „vádlottak padjára” a nemzetközi politikában. Brit közbelépésre az ügyet elsimították, a vétkesek egy részét elítélték, a Horthy-rend- szer külföldi ellenfelei azonban ebben az incidensben az ellenforradalmi kormányzat bűnös politikájának bizonyítékát látták és láttatták. A botrány hátteréről újabban ld. Ablonczy 2008. Ennek folyománya volt az az eset, amikor 1926 júniusában egy baloldali magyar emigráns megpofozta Bethlen miniszterelnököt a Nemzetek Szövetsége épületében. Hasonló incidenstől tartva a magyar diplomaták meggyőzték Apponyi Albertet, aki ekkor már évek óta vezette a magyar közgyűlési delegációt, hogy szeptemberben ne utazzon Genfbe. Ld. Zeidler 2005b.

186 A magyar optánsok – vagyis a trianoni békeszerződés által elcsatolt területen élő, de magyar állampolgárságot választó lakosok – közül több százan (nagy- és kisbirtokosok egyaránt) lényegében kártalanítás nélkül veszítették el földbirtokukat s így megélhetésüket is a szomszéd országokban bevezetett földbirtokreform következtében. Miután a kárvallottak helyben nem kaptak jogorvoslatot, keresetet nyújtottak be a megfelelő nemzetközi fórumokhoz. Ügyük 1923-ban, majd 1927-ben is a Nemzetek Szövetsége elé került, végül 1930 januárjában a jóvátételi konferencia kompromisszumos döntésével zárult le. Ld. Zeidler 2000: 646-649.

részletesebb és pontosabb térképet mellékelt cikkéhez. (Ez a Budapestről küldött helyesbítésnek köszönhetően már pontosabban ábrázolta a magyar kisebbségek területi elhelyezkedését és az erdélyi magyarságot is feltüntette.) (5/b térkép) Cikke végén Rothermere megismételte korábbi következtetését és „méltányos megoldást” kért Magyarország részére az etnográfiai elv alapján: „Amit Magyarország részére követelek, nem egyéb, mint az elemi igazság. A háború előtti határokhoz való visszatérés gondolata szóba sem jöhet. Magyarországnak meg kell fizetnie a vereség árát. De ez nem ok arra, hogy olyan igazságtalanságokkal sújtsák, amelyeknek az eltörléséért indult meg a háború. Magyarországnak teljesen jogos és megalapozott igénye, hogy visszaszerezze túlnyomóan magyarlakta területeit, amelyekkel a trianoni szerződés minden érintkezését elvágta – minden eszközzel, amelyet szomszédainak rosszindulata kieszelni képes volt. ”187

Rothermere tehát újabb hírek és cikkek közlésével próbálta fenntartani az érdeklődést, abban a reményben, hogy akár a brit külügyminisztérium kedvező állásfoglalását is sikerül kikényszerítenie. A Foreign Office azonban nem kívánt állást foglalni a magyar revízió kérdésében, s hosszú, taktikus hallgatásba burkolózott, várván, hogy a sajtókampány magától kifullad. 188 A halogatás végül sikerrel járt, őszre elfogytak Rothermere patronjai. Ilyen körülmények között Austen Chamberlain külügyminiszter elegendőnek látta, hogy decemberben, amikor a Nemzetek Szövetsége tanácsi ülésszaka idején megbeszélést folytatott Bethlennel, jóindulatúan arra intse a magyar kormányfőt, távolodjon el Rothermere sajtóhadjáratától, mivel az csak „irritációt visz az amúgy is izgatott európai helyzetbe, anélkül, hogy praktikus következményekhez vezetne”. 189

187 A cikk teljes szövege megtalálható: Rothermere 1939: 81-89. (Idézet a 88. oldalról.) Az itt közölttől némileg eltérő magyar fordítását ld. Léderer 1928: 28-38. (Idézet a 37. oldalról.)

188 A Rothermere-kampány nemzetközi fogadtatásáról ld. Ádám 1989: 247-251. ; Michela 2005.

189 Feljegyzés Bethlen és Chamberlain megbeszéléséről (1927. december 5.). IET 1956-1976: IV. kötet, 50/b sz. (Idézet a 94. oldalról.) Chamberlain figyelmeztetése nem érte váratlanul Bethlent. Walko Lajos külügyminiszter már július 29-én számjeltáviratban utasította Rubido-Zichy Iván báró londoni követet, hogy próbálja meg korlátozni a Rothermere-kampányról érkező cikkek mennyiségét, nehogy a Foreign Office – az akció mögött a magyar kormányt sejtve – elhatárolja magát a lordtól, és ezzel a magyar ügyet is visszavesse. Ld. IET 1956-1976: IV. kötet, 41/a sz. (78-79.)

Csakhogy a magyarországi közvéleményt időközben valóságos Rothermere-láz kerítette hatalmába. Ez lemérhető volt a Rothermere-akció nyomán megindult, a magyar revíziós igényekről folyó sajátos „társadalmi vita” alakulásán is. A kampány csúcspontján, 1927. július végén a Magyarság c. lap „megszavaztatta” olvasóit, milyen határokat képzelnek el a jövő Magyarországa számára. Bár a szerkesztők a nagyjából az etnikai határokhoz igazodó ún. Rothermere-vonalat ajánlották a voksolók figyelmébe, a beérkezett javaslatok mindegyike messze túlment azon. Vitéz Skultéty László sukorói tanító például egyenesen nemzeti öngyilkosságnak tartotta volna az integritásról való lemondást: „Amíg a Kárpátok a régi helyükről el nem mozdulnak, amíg folyóink ellenkező irányban nem folynak – írta olvasói levelében –, addig minden »határkiigazító« munka fölösleges idő- és pénzpocsékolás. Rothermere lordnak hálával tartozunk, hogy felénk fordította a rólunk mit sem tudó idegen hatalmasok figyelmét. Minden szaváért nagyon sok köszönet illeti meg, de azt még ő sem kívánhatja, hogy a halálra ítélt ország saját kezével illessze önmagára az akasztókötelet. ”190

Hasonló állásfoglalás hangzott el ezekben a napokban Herczeg Ferenc részéről, aki a Rothermere-kampány csúcspontján létrehozott új szervezet, a Magyar Revíziós Liga alakuló ülésén leszögezte: „az úgynevezett Rother-mere-vonal nem magyar javaslat, nem is magyar kezdeményezés. A magyar nemzet nem adja fel jogát a területi integritásnak. ”191

A revízió kérdése iránt megnyilvánuló nemzetközi érdeklődés elodázhatatlanná tette immár a magyar területi igények konkretizálását. Mint láttuk, a kormányzati felelősséget nem viselő, s e kérdésben egyébként is elvi alapon álló demokratikus kötődésű pártok az etnikai revízió mellett foglaltak állást. A kormánypártok ezzel szemben nem merték – és nem is kívánták – eleve feladni azt a lehetőséget, hogy Magyarország szerencsés esetben a nyelvi határokon túli területeket is visszaszerezzen, sőt akár integritását is visszanyerje. Márpedig az etnikai revízió hangoztatása azzal a veszéllyel fenyegetett – legalábbis a diplomaták egy része komolyan tartott

190 Hol legyen a Rothermere-vonal? Magyarság, 1927. augusztus 6. (VIII. évf. , 177. sz.) 3. (Újraközli: Zeidler 2008b: 469.) (Eredeti kiemelés.) A lap egyébként már az első olvasói térképeket is azzal a megjegyzéssel közölte, hogy „azt a körülményt, ha az egyik szerényebb, mint a másik, természetesen nem szabad javaslójának hazafiságával összefüggésbe hozni. Meg vagyunk győződve róla, hogy olvasóink egytől-egyig a történelmi integritás alapján állnak és az általuk proponált határokat csak ideigleneseknek tekintik. ” Ld. Merre húzzák a Rothermere-vonalat? Magyarság, 1927. július 28. (VIII. évf. , 169. sz.) 9.

191 Megalakult a magyar revíziós liga. Pesti Napló, 1927. július 28. (LXXVIII. évf. , 169. sz.) 5.

tőle hogy a külföld azt az integritási igényéről való lemondásként értelmezi. A kormány különösen kényes helyzetben találta magát. Az etnikai revízió hirdetése egyszerre volt örvendetes – mert a nemzetközi közvélemény egy részét megismertette a magyar sérelmekkel –, de kényelmetlen is – mivel a területi igényeket a néprajzi határokra korlátozta. A Külügyminisztérium ezért végül egy 1929. május 2-án kiadott körrendeletben arra utasította a magyar külképviseletek tisztviselőit, hogy amennyiben „a Rothermere lord által kifejtett propaganda kerül valamely alkalommal szóba, úgy a külképviseletek vezetőinek a legnagyobb szimpátia hangján kell ezen akcióról, mely megismerésünket külföldön lehetővé tette, beszélniök, de nem szabad kételyt hagyniok aziránt, hogy ez nem a magyar kormány propagandája”. 192

A felkorbácsolt Trianon-ellenes érzelmekkel Bethlennek is számolnia kellett. Másfelől azonban tekintetbe kellett vennie a revíziós propaganda és külpolitika számára még mindig kedvezőtlen nemzetközi konstellációt is. Ügyesen kellett tehát lavíroznia, hogy a Rothermere-akcióból a lehető legtöbb előnyt kovácsolja, de a csapdákat is elkerülje. Ezért a nagyközönség előtt tartott nyilvános beszédeiben (például a már említett zalaegerszegiben) határozott revizionista hangot ütött meg, hogy a közvélemény elvárásainak is megfeleljen. Ám a parlamentben vagy pártjában már nyugalomra és türelemre intett, nehogy a túlzott várakozások – „őszkor Kassán, karácsonykor Kolozsvárott leszünk, majd megmutatjuk így, amúgy a gyülevész hordáknak”193 – a politikusokat is hatalmukba kerítsék. Az Egységes Párt október 19-i értekezletén éles határt vont a direkt propaganda és a reálpolitikát folytatni köteles kormányzat feladatai és lehetőségei között. Mint mondta, „a határkérdések elintézéséhez nem elégséges az, hogy a világ meg legyen győződve a mi igazságunkról, hanem szükséges, hogy olyan erők szálljanak síkra emellett az igazság mellett, amelyek elég erősek arra, hogy a szükséges változásokat keresztül is vigyék”. Ezért hasznosnak tartotta Rothermere sajtókampányát és a magyar közvélemény

192 A Külügyminisztérium körrendelete a külképviseleti hatóságokhoz (1929. május 2.). MOL, K 63, 381. csomó, 1934-39-1650/1929. sz. Ugyanebben a rendeletben nyert hivatalos megfogalmazást az a nézet, mely szerint a magyar revíziós törekvések a határ menti magyar területek visszacsatolására, a többi elcsatolt területen pedig népszavazások megrendezésére irányulnak. Vö. 121. és 288. jegyzet.

193 Így idézi vissza a Rothermere-kampány idején jellemző közhangulatot három év távolából Vészi József, a kormány félhivatalos lapjának tekintett Pester Lloyd főszerkesztője Walko Lajos külügyminiszterhez írott levelében (1930. július 31. , másolat). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-2819/1930. sz.

megmozdulását, de úgy vélte, „a magyar kormány saját akciójában kötelességszerűen kell, hogy óvatos és körültekintő legyen”. Noha egyes hangok már azt követelték, hogy a kormány a Nemzetek Szövetsége elé vigye a revízió kérdését, Bethlen úgy vélte, a hivatalos politizálás a józan megfontolásra épül, nem pedig felelőtlen akciózásra: „a magyar kormánynak nem feladata a propaganda, hanem az, hogy diplomáciai téren, nemzetközi téren összeköttetéseket szerezzen és megszervezze az együttműködést azokkal, akikkel közös érdekei vannak”. 194 E szavakkal Bethlen lényegében megállapította a propagandaszervezetek és a kormány közötti munkamegosztás alapelveit. A kormányfőnek ugyanakkor a nemzetközi porondon is meg kellett találnia az egyensúlyt, hogy a status quo őreit se fordítsa végleg Magyarország ellen, de ne is rejtse véka alá, hogy Magyarország fenntartja területi követeléseit. Diplomáciai tárgyalásain ezért, bár tagadta, hogy a magyar kormánynak köze volna a kampányhoz, azt is kijelentette: országa sorsáért aggódó magyar emberként nem dezavuálhatja Rothermere-t. 195

A miniszterelnöknek még évekkel később is gondoskodnia kellett az általa túl merésznek ítélt politikai akciók leszereléséről. Ennek egyik példája volt az, amikor a védnöksége alatt megalapított, és mindvégig az ő szellemi és politikai befolyása alatt álló Magyar Szemle hasábjain egyik megbízható embere, Ottlik György külpolitikai rovatvezető figyelmeztette a művelt olvasót, hogy bár Rothermere kampánya „kétségkívül nagyértékű és hatású, de éppen, mert publicisztikai előkészítés, balgaság lenne tőle mást várni, mint amit adhat. […] És különösen vigyáznunk kell arra, hogy saját szavunk, könnyen lelkesedő lármánk visszhangjától meg ne részegedjünk: abban, amit mi szívesen elhiszünk, ne lássuk mindjárt a külföld jobb meggyőződését. ”196 Maga Bethlen 1929-ben az Egységes Pártban elmondott újévi beszédében azzal felelt az őt ért bírálatokra, amiért nem veti fel a revízió ügyét nemzetközi fórumokon, hogy nem hajlandó „addig, míg a megfelelő nemzetközi helyzet lehetővé nem teszi, túlbuzgó patrióták kedvéért ezt a nemzetet egy világraszóló blamázs elé vinni”. 197 Egy interpellációra pedig egy hónappal később azt válaszolta, hogy a magyar határok kérdését csak akkor szabad a Nemzetek Szövetsége elé vinni, ha a talaj kellőképpen elő van készítve. 198 Eközben azonban ő is táplálta a

194 Bethlen István beszéde a Rothermere-akcióról és a kormány terveiről (1927. október 19.). Közli: Bethlen 1933a: II. kötet, 192.

195 Romsics 1999: 265. 196 Ottlik 1928: 185. 197 Bethlen István újévi beszéde az Egységes Pártban (1929. január

15.). Közli: Bethlen 1933a: II. kötet, 215. 198 Hegedűs 1929: 277.

Trianon-ellenes közhangulatot például 1928. március 4-én elmondott debreceni beszédével, amelyben a dunai államok politikai együttműködéséről szólva megállapította, hogy ez csak a határkérdések rendezésén alapulhat, mert „a magyar nemzet kapura szögezné azt az államférfiút, aki egy második Trianont aláírna”. 199

A magyar diplomácia eközben az „aktív külpolitika” jegyében tovább folytatta a reménybeli békerevízió előkészítését – továbbra is több vasat a tűzben tartva, de egyre határozottabban a békerendszerrel elégedetlen országok felé orientálódva. 1927 májusától Bethlen többször is a német–olasz–magyar együttműködés tervével traktálta a budapesti német követet, de Stresemann ismételten elhárította a közeledési kísérletet. 200 1928 nyarán Bethlen megint a németeknél próbálkozott, ezúttal a német–olasz–osztrák–magyar kooperáció ötletével, de újra kosarat kapott, mivel Berlin számára ekkor még többet ért a Párizzsal ápolt jószomszédi viszony. Sikeresebbek voltak a magyar-lengyel tárgyalások. Igaz, a felek egy teljes év alatt is csak egyszerű döntőbírósági egyezmény aláírásáig jutottak el 1928 végén, de Józef Piłsudski államfő kilátásba helyezte, hogy a trianoni békeszerződés revízióját, melyet akkor még nem tartott időszerűnek, távlatilag hajlandó támogatni. 1928-ban, amikor a frankügy már lassan feledésbe merült, Bethlen a francia-magyar viszony megjavítását is tervbe vette – részben azzal a céllal, hogy „megdolgozza” a németeket. Francia részről szívesen vették a magyar közeledést, ám amikor Bethlen 1929. június 11-12-én Madridban egymás után Aristide Briand külügyminiszterrel, Gaston Doumergue köztársasági elnökkel, Raymond Poincaré miniszterelnökkel és Philippe Berthelot államtanácsossal is találkozott, Poincaré leszögezte: „a békeszerződések megváltoztathatatlanok ma és a jövőben is. ”201

Ugyanebben az évben Bulgáriával kötött döntőbírósági egyezményt Magyarország, Törökországgal pedig semlegességi szerződést sikerült tető alá hoznia. 202 Ezt Musztafa Kemál 1930 októberében még egy ígérettel is megfejelte, amellyel támogatást helyezett kilátásba Magyarország számára Jugoszláviával és Romániával fennálló vitáiban. Időközben Bethlen Ausztriával is kereste a szorosabb érintkezés lehetőségét: az együttműködés érdekében először bizalmasan, majd 1928 decemberében egy sajtóinterjúban

199 „Bethlen István beszámoló beszéde Debrecenben (1928. március 4.). Közli: Bethlen 1933a: II. kötet, 210-211.

200 Hans von Schoen budapesti német követ távirata a külügyminisztériumnak (1927. november 5.) ADAP/B 1966-1983: VII. kötet, 72. sz. (170-171.)

201 A beszélgetésekről szóló feljegyzést közli: IET 1956-1976: IV. kötet, 173/a sz. (Idézet a 287. oldalról.)

202 A szerződés francia nyelvű szövegét közli: Mosca 1943. 361-363.

is kijelentette, hogy hajlandó lemondani Burgenlandról. E gesztus voltaképpen az olasz-osztrák-magyar közeledést készítette elő, s az 1931. január 25-én Bécsben aláírt kétoldalú barátsági szerződéshez vezető út első állomása volt. A szerződés titkos jegyzőkönyve kimondta, hogy a két ország „minden politikai kérdésben, melyben együttesen érdekeltek, különösen azokban, amelyek a közös szomszédokra vonatkoznak, követeik útján állandó érintkezést fognak fenntartani”. 203

Míg Olaszországgal és Ausztriával szerződésben rögzített politikai együttműködésig jutott a magyar diplomácia, Németországot továbbra sem sikerült megnyernie céljainak. Az azért biztató jelnek tűnt, hogy Bethlen 1930. novemberi berlini látogatásakor Julius Curtius külügyminiszter megállapította: „a német külpolitikai célkitűzések éppen a legfontosabb kérdésekben, mint a revíziós és leszerelési kérdésben, párhuzamosan haladnak a magyar külpolitikával”, s hogy „az idők folyamán a német és magyar politika közt mindig szorosabb érintkezés és kölcsönös támogatás alakul majd ki” sőt „a fejlődés magával hozza majd egyes kérdésekben az Olaszországgal való együttműködés megerősítését”. 204

A Magyar Revíziós Liga propagandatevékenysége

A bethleni „aktív külpolitika” tehát egyelőre csupán kedvezőnek látszó tendenciákat tudott felmutatni, de kézzelfogható eredményeket nem. Eközben azonban a Rothermere-kampány nyomában megindult revíziós mozgalom rendkívüli ambíciókkal lépett fel. Ez a lelkesedés hívta életre a Magyar Revíziós Ligát, amely csakhamar a hazai és külföldi revíziós propaganda legfontosabb szervezetévé vált. A liga megalakulását társadalmi egyesületek és gazdasági érdekképviseletek kezdeményezték 1927 júliusában, de maga Bethlen is kívánatosnak tartotta egy olyan, egyszerre reprezentatív és hatékony egyesület megteremtését, amely külföldön szakszerű támogatást nyújt a Rothermere-kampánynak, színvonalas országpropagandát végez, belföldön pedig afféle revizionista „népfrontot” hoz létre. A liga 1927. július 27-én tartotta alapító gyűlését, s azonnal felhívást intézett minden társadalmi és tudományos testülethez a csatlakozásra. A két héttel később, augusztus 11-én tartott végleges alakuló gyűlésen 35 társadalmi szervezet – gazdasági érdekképviseleti szervezetek, hazafias egyesületek, menekültszervezetek, értelmiségi és művészeti

203 Idézi: Juhász 1988: 118. 204 A november 22-én lefolyt tárgyalásról a német külügyminisztérium

által készített anonim feljegyzés szövegét közli: IET 1956-1976: IV. kötet, 270. sz. (Idézetek a 450. és 452. oldalról.)

társaságok sora – csatlakozott a ligához, amelynek élére 25 tagú elnökséget és 51 fős elnöki tanácsot állítottak. (1929 végére a tagszervezetek száma már jóval meghaladta az ötszázat, s az igazgatótanács is 900 fősre duzzadt.) Az operatív munkát a hetente ülésező, 12 tagú intézőbizottság irányította. 205

A máris afféle revizionista csúcsszervezetté terebélyesedő Magyar Revíziós Liga elnöki posztjának betöltésével kapcsolatban felmerült Apponyi Albert és Ottlik György külpolitikai publicista neve is. Előbbi azért nem vállalta az elnökséget, mert nem tudta volna azt összeegyeztetni állandó népszövetségi delegátusi tisztségével, Ottlik esetében pedig az országos ismertség hiányzott. Az elnöki széket szeptemberben végül Herczeg Ferenc foglalta el. Az elcsatolt bánsági Versec szülötte, maga is megmagyarosodott sváb, a Monarchia Magyarországának egykori országgyűlési képviselője, majd a közel egy évtizedes szünet után 1927-ben, újjászervezett formában létrehívott Felsőház tagja, a 19. század levegőjéből oly sokat megőrző „írófejedelem”, menekültsegélyező és Trianon-ellenes egyesületek elnöke – revíziós témájú cikkek és publicisztikák tucatjaival a háta mögött – megfelelni látszott e reprezentatív szerepre.

A társadalmi szervezetek között a mozgalom vezetéséért megindult vetélkedés hamarosan a Magyar Nemzeti Szövetség és a Magyar Revíziós Liga közötti rivalizálássá szűkült, s végül az utóbbi győzelmével zárult. A húszas évek végétől e szervezet feladata lett a direkt külpropaganda művelése idegen nyelvű könyvekkel, röpiratokkal, sajtótermékekkel, külföldi titkárságokkal, valamint idegen politikusok és újságírók részére rendezett tanulmányutakkal.

A liga 1930-ban hozzáfogott a mozgalom kiterjesztéséhez. 206

Októberben megindították a tagtoborzó akciót, amelynek keretében a belépők a frissen kibocsátott ún. revíziós pengő megvásárlásával járulhattak hozzá a mozgalom költségeihez. Az országszerte kiragasztott plakátokon a liga arra kért „minden hazáját szerető és azért áldozni tudó magyart, hogy a Revíziós Pengő-jegy megváltása által vegye ki részét az új honfoglalásból és váljék ezáltal a revíziós mozgalom, a magyar igazság harcos katonájává”. 207

A számozott „bankókon” jobboldalt Rothermere arcmása, baloldalt stilizált magyar címer, középen pedig a befizetést igazoló, névre szóló tanúsítvány volt található. (1. kép) A liga ezzel feladta azt a korábbi alapelvét, hogy nem kéri a lakosság közvetlen anyagi támogatását. A Magyar Revíziós Liga

205 Működéséről ld. Zeidler 1997: 310-312. 206 Herczeg Ferenc: Die Revisionsbewegung in Ungarn.

(Fogalmazvány, 1930 vagy 1931.) OSZKK, Fol. Hung. 2734, IV. kötet, 122. és 179-181.

207 FSZEK, BpGy, PKnyt, 34. 529. sz.

költségvetéséről csak szórványos dokumentumok maradtak fenn. Annyi bizonyos, hogy bevételei 1929 végére (vagyis fennállásának első 28 hónapja alatt) már meghaladták a 350 ezer pengőt. S mivel apparátusa és feladatai a későbbiekben csak szaporodtak, kiadásai a harmincas évek végén már minden bizonnyal elérték az évi negyedmillió pengőt. Ez az összeg már a magánosok által befizetett hozzájárulást is tartalmazta, ám a bevételek túlnyomó része mindvégig a minisztériumoktól és más kormányhivataloktól, valamint a nagy gazdasági szervezetektől érkezett. 208

A liga nem hirdetett tételes programot, s propagandájában az etnikai alapú és az integrális revízió gondolata nem vált el élesen egymástól. A legszűkebb irányító testületben az integrális és az etnikai revízió hívei egyaránt helyet kaptak. A szervezet fő célkitűzése az volt, hogy a rendelkezésre álló minden módon bemutassa a Magyarországot ért méltánytalanságokat, és növelje a békeszerződést ellenzők táborát. Első kiadványai igyekeztek elősorolni a trianoni béke felülvizsgálata mellett felhozható összes érvet: támadták az utódállamoknak az egykori magyar nemzetiségi politikát elítélő megállapításait és a békekonferenciához eljuttatott néprajzi statisztikáit. Tagadták Magyarország háborús felelősségét, bírálták a konferenciát, amiért a meghirdetett wilsoni pontok közül az önrendelkezési elvet a magyarok ellen részrehajlóan érvényesítették. Egész gyűjteményét adták a magyar kisebbségek politikai, gazdasági és kulturális sérelmeinek, a térségben tapasztalható válsághelyzet okául pedig a történelmi Magyarország feldarabolását tették meg. A revízió lehetőségét az ismert jogi érvekkel is alátámasztották: hivatkoztak a népszövetségi egyezségokmány 19. cikkére és a Millerand-féle kísérőlevélre. Tételes területi követeléseket egyetlen munka sem tartalmazott, a történeti jogra, a civilizációs haladottságra és a gazdasági nagytér előnyeire, valamint a nemzetiségi elvre és az önrendelkezési jogra való hivatkozásokból az etnikai revízió és a korlátozott mértékben modernizálni kívánt történelmi Magyarország helyreállításának igénye egyaránt kiolvasható volt.

Az idők folyamán a szervezeten belül is történtek halvány kísérletek arra, hogy a külpropagandát a nagyobb hatékonyság érdekében az éppen divatos nemzetközi jelszavakhoz, alapelvekhez igazítsák. 1929 áprilisában Herczeg Ferenc az etnikai elv és az önrendelkezési jog alkalmazását nevezte meg a liga fő követeléseiként. Egy évvel később, a békeszerződés tizedik évfordulójára készített beszédfogalmazványában arra hívta fel a figyelmet, hogy a mozgalomnak a sérelmek elősorolása helyett inkább a nemzetközi békevágyat kellene meglovagolnia. Egy másik feljegyzésében arra biztatott,

208 Zeidler 1997: 324-325.

hogy főként az új rend törékenységét és az utódállamoknak a nemzetközi etikai normáktól való eltávolodása keltette veszélyeket volna célszerű hangsúlyozni. Ismét másutt a békeszerződés katonai és gazdasági rendelkezései keltette bizonytalanságot állította kritikája középpontjába. A következő év elején azt javasolta, hogy a propagandamunkában a kisebbségi kérdést hozzák előtérbe. Ezek a szélesebb kontextusba állított argumentumok azonban – noha talán nagyobb sikerrel kecsegtettek volna – nem hoztak lényeges változást a liga propagandájában: a többé-kevésbé ömlesztve adott érvek halmazából továbbra is az olvasónak kellett kiválasztania a számára legmeggyőzőbbeket. 209

Az 1920-as évek végén a Magyar Revíziós Liga megkezdte külföldi terjeszkedését. A Magyar Külügyi Társasággal együtt már régebben tervezte olyan közös képviseletek alakítását, amelyek a magyar követségek tehermentesítésével folytatnak propagandát, szerveznek összeköttetéseket, s helyeznek el cikkeket a sajtóban. A terveket a Magyar Revíziós Liga egyedül valósította meg 1929-től kezdődően. A titkárságok feladata lett az érdeklődő nevesebb politikusok és publicisták részvételével a nagyhatalmak fővárosaiban alakítandó magyarbarát társaságok ügyeinek intézése. A titkárok közvetlen kapcsolatban álltak a budapesti központtal, ezenkívül ellátták e társaságok tagjait a magyar ügy iránti érdeklődés állandó ébrentartásához és a magyar vonatkozású parlamenti és sajtófelszólalásokhoz szükséges adatokkal, és maguk is aktívan részt vettek a propaganda művelésében. 210

A londoni kirendeltség vezetője, Hordósy Iván az évek során több mint háromszáz diavetítéses előadást tartott Angliában és Skóciában, ezenkívül kapcsolatokat épített ki és tartott fenn újságírókkal és politikusokkal, elsősorban a brit képviselőházban működő magyarbarát képviselőcsoport tagjaival. Ez a csoport nem sokkal Rothermere lord fellépése után szerveződött, s kezdetben az alsóházban és a lordok házában

209 OSZKK, Fol. Hung. 2734, IV. kötet, 151-181. Ugyanilyen eklektikus érvrendszert vonultattak fel azok az egybehangzó szövegű beadványok is, amelyeket a Magyar Revíziós Liga által Agyagosszergénytől Zsákáig országszerte megszervezett tiltakozó nagygyűlésekről küldtek el száz- és ezerszámra a Nemzetek Szövetségéhez. A világszervezet fennmaradt levéltára ma is hét jókora dobozban őrzi ezeket az iratokat „Various protests against the Treaty of Trianon” c. alatt. Az 1928. novemberi, 1930. júniusi, 1931. májusi és 1932. májusi, magyar és francia nyelven beküldött tiltakozásokat ld. LONA-ASDN, R 1841-1847,1928-1932: 1 A/5426/5426, sz.

210 A titkárságok működéséről részletesebben ld. Zeidler 1997: 317-322.

is csak néhány olyan politikust számlált, akik már a trianoni békeszerződés angliai ratifikálása idején helytelenítették a súlyos békefeltételeket. 211 A konzervatív, liberális és munkáspárti képviselőket is felvonultató parlamenti csoport létszáma az esztendők során szépen gyarapodott, és 1933-ban már meghaladta a 250 főt. A kétségkívül népes és első látásra tekintélyesnek tetsző csoport alsóházi tagjai azonban csaknem kivétel nélkül az ülésterem hátsó padsoraiban helyet foglaló ún. back bencherek voltak, akiknek saját pártjaikon belül sem volt számottevő befolyásuk. Tekintélyesebb volt a magyarbarát lordok köre, ők azonban csak maroknyi csoportot alkottak. Jelenlétük és szórványos parlamenti fellépésük mégis hangsúlyt adott a magyar revíziós törekvéseknek.

A milánói képviseletet Balla Ignác, Herczeg Ferenc színdarabjainak olasz fordítója vezette. Az ő munkáját nagyban megkönnyítette, hogy Mussolini őszinte csodálója és egy fasiszta kulturális intézet vezetőségi tagja volt, így az irányított fasiszta sajtóban akadálytalanul tudott revíziós témájú cikkeket elhelyezni. A részben általa kezdeményezett Amici dell’Ungheria egyesület gyorsan terjeszkedett, tevékenységi köre felölelte a baráti kapcsolatok ápolását, könyvek megjelentetését, kölcsönös tanulmányutak és előadások szervezését.

Párizsban az egyik legrátermettebb ügynök, Honti Ferenc, a Külügyi Társaság volt titkára dolgozott 1930-tól. 212 Nem csupán előadások százait tartotta, hanem rövidesen kapcsolatokat talált újságírói és politikusi körökben is, valamint szemmel tartotta a párizsi egyetemeken tanuló magyar fiatalokat és az igen népes franciaországi baloldali és októbrista emigrációs csoportok ellenpropagandáját is.

Működött még titkárság Amszterdamban (Kelemen Ernő), a Nemzetek Szövetsége székhelyén, Genfben (Tamás András), Berlinben (Gellért Andor), valamint Varsóban és Dél-Amerikában. Hasonló posztot létesítettek New Yorkban is, ahol Pivány Jenő történésznek az amerikai magyarság megszervezésén, a magyar öntudat elmélyítésén, állandó egyetemi és sajtókapcsolatok fenntartásán, nagygyűlések és demonstrációk szervezésén, valamint a Kongresszus tagjainak a revízió érdekében történő megdolgozásán kellett volna munkálkodnia. Piványnak azonban – mint az egy 1929 tavaszán kelt panaszos leveléből kiderül – a revíziós propaganda

211 Vö. 171-173. jegyzet. 212 Honti az elsők között volt azok sorában, akik óva intettek attól,

hogy Magyarország a revízió terén Németországhoz kösse magát. Vö. Honti 1931: 34.

irányítására úgyszólván egyáltalán nem maradt ideje, mert a pénzszerzés és a kicsinyes belső csatározások minden percét lefoglalták. 213

A Magyar Revíziós Liga külpropagandájának másik fontos terepe a kiadói tevékenység volt. Saját jegyzékei szerint a szervezet 1940 szeptemberéig összesen 270 könyv megjelentetésében működött közre mint kiadó, megbízó, mecénás, fordító, adatszolgáltató vagy terjesztő. Bár a listák hiányosak, mégis valószínűsíthető, hogy a liga által megjelenéshez segített művek mintegy 25-25%-a angol, francia és olasz, közel 10%-a pedig német nyelvű volt. Néhány munka spanyol, portugál, finn, lengyel, szlovák és magyar nyelven jelent meg. 214 Első füzetei A Magyar Revíziós Liga Kiadványai c. sorozatban jelentek meg 1927-től angol, francia, olasz, német és magyar nyelven. A rugalmasabb, dinamikusabb, naprakész propagandához azonban a ligának önálló sajtóra is szüksége volt. 1928 tavaszától a Magyar Külpolitika c. népszerű folyóiratban egyre gyakrabban jelentek meg magyarbarát és revizionista könyvek és cikkek szemléi, beszámolók a liga életéről és egy sereg egyéb revíziós vonatkozású hír. Két év múlva a lap már mint a Magyar Külügyi Társaság, az Interparlamentáris Unió és a Magyar Revíziós Liga hivatalos lapja jelent meg, főszerkesztője pedig Pekár Gyula, a liga társelnöke lett, végül 1931 májusától a folyóirat a liga kizárólagos tulajdonába ment át.

A Magyar Revíziós Liga által folytatott propagandának kezdettől fogva részét képezték azok a széles nyilvánosság előtt zajló, nagyszabású akciók, amelyek a magyar nemzeti erényeket kívánták kidomborítani, illetve fel akarták hívni a figyelmet a magyar revíziós követelésekre s meg akarták győzni a nemzetközi közvéleményt ezen igények jogosságáról – egyszersmind a hazai Trianon-ellenes közhangulat fenntartását is szolgálták. 1927 nyarán ugyanis oly magasra szárnyalt a hazafias lelkesedés, hogy a közvélemény a lord cikke alapján elhitte – mert el akarta hinni –, hogy Magyarország immár egész Nagy-Britannia rokonszenvét és messzemenő politikai támogatását bírja. Mindeközben azonban a hivatalos magyar

213 Pivány levele Herczeghez (1929. március 23.). OSZKK, Fol. Hung. 2734, IV. kötet, 25.

214 A magyar revíziós mozgalom és a történelem. Magyar Külpolitika, 1940. szeptember. (XXI. évf. , 9. sz.) 3. ; A Liga 1940 elején készített beszámolójában 101 olyan könyvet sorolt fel a Felvidék és Kárpátalja visszaszerzése érdekében folytatott propagandatevékenységének illusztrálására, amelynek megjelentetésében valamilyen formában szerepe volt. Ld. Szigorúan bizalmas beszámoló a Magyar Revíziós Ligának a Felvidék és Kárpátalja visszaszerzésével kapcsolatos munkájáról (keltezetlen, 1940. február.). MOL, K 30, 7. csomó, 1940-B/95/G- 288. sz. , 6-10. folio.

külpolitikában nem állt be számottevő változás. A magyar diplomácia továbbra is a kis lépések taktikáját követte, és a Rothermere-kampányt is jelentőségének megfelelően értékelte. Nem így a nagyközönség, amely már a közeli revízióban reménykedett. A közhangulatot eléggé hitelesen jelenítette meg a Mit tesz Rothermere! c. karikatúra a Magyarság 1927. június 26-i számában. A rajzon a frakkos, feltűrt ingujjas Bethlen akkorát vág a népszövetségi tanács asztalára, hogy arról minden lerepül, Chamberlain és Briand rémülten kapaszkodik az asztalba, a foltos fenekű nadrágot viselő Beneš már az asztal alá bújt. A Rothermere-kampány sikerén felbuzdult karikaturista értelmezése szerint: „Ezután már csak így beszélünk a Népszövetséggel!”215 (2. kép)

A kormány általában nem ellenezte a belső propagandát, sőt alapjában véve helyeselte a magyar társadalom revíziós irányú mozgósítását, hiszen ezzel a külföld előtt is igazolhatta, hogy területei követelései mögött az egész nemzet felsorakozik. Az ily módon felszított közvélemény türelmetlensége – és a revízió késlekedése miatti állandó csalódottsága – azonban kellemetlenségekkel is járt, mert magában hordozta a kormány bírálatának veszélyét. Amikor pedig a Magyar Revíziós Liga a szorosan vett külpolitika felségterületére lépett, és „beleártotta magát” a diplomaták hivatásába, az összeütközés elkerülhetetlen volt. A ligában ugyanis művelt, de mégiscsak laikus „külpolitikusok” tevékenykedtek, akik látványos propagandaakcióikkal időről időre kínos helyzetbe hozták a formalitásokra oly érzékeny diplomatákat.

Az első ilyen eset még 1927 őszén történt. Miután Rothermere a revízió bajnokának kijáró tiszteletet vívott ki magának Magyarországon, a nagyobb társadalmi egyesületek és vezető testületek az e célra készített íveken tisztelgő aláírásokat gyűjtöttek számára, melyeket később díszes kötetekbe foglalva juttattak el hozzá. A nyomtatványok már június végén, egy héttel Rothermere cikkének megjelenése után elkészültek. Az első oldalra a Felsőház elnökének aláírása került, amelyet még több mint egymillió követett azon a nyilatkozaton, amelyben „mindenféle vallású, életsorsú és világfelfogású férfiak és nők” jelentették ki, hogy „Rothermere lord urat, amiért a brit nemzet dicsőséges hagyományaihoz híven nemes bátorsággal síkraszállott idegen uralom alá kényszerített és jogaitól megfosztott testvéreink millióiért, a magyar nemzet hálája és hódolata illeti meg”. 216 A díszkötetek ünnepélyes átadását szeptember 1-jére tervezték,

215 Magyarság, 1927. június 26. (VIII. évf. , 143. sz.) 21. 216 Rákosi 1928: 58. és 65. Hasonló ajándék készült később Mussolini

számára is. A kétmillió aláírást 1932. október 17-én a Palazzo Veneziában adta át Mussolininak a Társadalmi Egyesületek Szövetségének 33 fős delegációja, amely a Duce tízéves

színhelyéül Párizst szemelték ki. A párizsi magyar követ, Korányi Frigyes báró, némi aggodalommal figyelte e revíziós demonstráció előkészítését. Az apró gesztusokra rendkívül érzékeny és egyébként is ellenfélként kezelt – s a frankhamisítási botrány óta különösen barátságtalan – francia diplomácia rosszallásától tartó magyar követ egy nappal az aktus előtt indítványozta, hogy kerüljék a politikai tartalmú beszédeket, mert azok nehézséget jelentenének a magyar külpolitika számára. A Revíziós Liga sértve érezte magát, a kormány viszont helyesen gyanította, hogy a szervezet egynémely képviselője nemigen volna képes arra az önkorlátozásra, amelyet a szigorú józanság a reálpolitika számára zsinórmértékül szab. A párizsi ünnepség így a Külügyminisztérium közbelépésére elmaradt, az aláírásokat tartalmazó 26 óriási kötetet végül 1927. november 10-én adták át Rothermere-nek – fia rezidenciáján, a londoni St. James’s Park-ban álló Warwick House-ban. 217

A londoni magyar követségen már a kezdetektől fogva zavart okozott Rothermere föllépése. Magának a sajtókampánynak a megindítása valósággal felrobbantotta a követség hasonló célú, de jóval óvatosabb kísérleteit. Az akció során kibontakozó magyarországi Rothermere-láz pedig még inkább nehezítette a diplomáciai munkát. Ennek hű krónikása lett Rubido-Zichy Iván báró londoni követ, akinek a Dísz térre küldött leveleiből és jelentéseiből 1927 nyarától sosem hiányoztak a saját pecsenyéjüket sütögető karrieristák és dilettáns külpolitikusok elleni vitriolos támadások. 1928 tavaszán keserűen panaszolta, hogy a meggondolatlan, hozsannázó cikkek „elkerülhetetlen következménye, hogy: 1) diszkreditálják a Rothermere-akciót Angliában (amit a komoly angol sajtó véleményével bőségesen bizonyíthatok), 2) hogy majdnem döntő bizonyítékokat szolgáltatnak a kisantantnak azon irányban, hogy az angol propagandát magyar kezek dróton rángatják, 3) inzultálja és elkedvetleníti azokat az angolokat, akik korábban érdekünkben fáradoztak, vagy most is R[othermere]-től függetlenül értünk dolgoznak”. 218 S még több mint egy

kormányzásának ünnepségére érkezett Rómába. Ld. Mussolini lelkes beszéddel pecsételte meg az olasz-magyar barátságot. Újság, 1932. október 17. (VIII. évf. , 234. sz.) 5.

217 A magyar társadalom hálairatát Londonban adják át Rothermere lordnak. Magyarság, 1927. szeptember 3. (VIII. évf. , 199. sz.) 3. ; Rothermere milliárdos adománya magyar menekülteknek. Budapesti Hírlap, 1927. szeptember 3. (XLVII, évf. , 199. sz.) 2. ; Herczeg 1993: 144. ; Sima László londoni sajtóelőadó beszámolója (1927. november 11.). MOL, K 66,213. csomó, 1933-I-5/a-Angol-235. 510. sz.

218 Rubido-Zichy Iván báró londoni követ levele Walko Lajos külügyminiszterhez (1928. március 21.). Közli: IMKSzT, 245. sz. (Idézet a 372. oldalról.)

évvel később is azt fájlalta, hogy „nincsen olyan befolyásos angol, aki jelenleg egy Magyarországgal összefüggő kérdésben előtérbe akarna kerülni, mert Magyarországot itt legalább egyelőre »Rothermere stunt«-nak minősítik s mindenki attól fél, hogy Rothermere propagandamozgalmával egy fazékba kerül”. 219

Ekkoriban Rothermere szűkebb környezetében is beszédtéma volt, hogy a lord esetleg kihátrál a magyar ügy mögül. Fodor Nándor újságíró, a lord egyik magyar munkatársa 1928. május 21-én többek között ezt írta sógorának: „Ami a Rothermere ügyeket illeti, itt egy nagy baj van. A baj pedig az (fogd be a szád, és erről ne kotyogj), hogy Rothermere rettenetesen unja a dolgokat, és minden áron szabadulni szeretne. A kérdés most már csak az, hogy mennyire ad a Harmsworth-vizit injekciót. Én nem hiszem, hogy az injekció tartós lenne. Nem szabad abban a reménységben áltatni magunkat, hogy presztízskérdés miatt nem hagyja abba. Helyzet ma már valósággal az, mint Lindner esetében volt: »nem akarok magyarokat látni«. ”220 A levélben említett Harmsworth-vizit – vagyis Esmond Harmsworthnek, Rothermere fiának magyarországi látogatása – azonban mégiscsak felpezsdítette a lord lanyhuló érdeklődését.

Harmsworth, aki a brit Alsóház tagjaként maga is politikai pályára lépett, május 16-án érkezett Budapestre tízfős kíséretével, közöttük hat újságíróval. Tíznapos itt-tartózkodásának és országjáró körutazásának megszervezésében a liga is közreműködött, s a londoni követség hiába óvott bármilyen, nagyobb szabású program megrendezésétől. Rubido-Zichy már 1928. március végén javasolta, hogy „a magyar kormány ne vegyen részt hivatalosan ezen látogatás szervezésében”, május közepén pedig egy brit diplomatára hivatkozva az út lemondását indítványozta. Arra az esetre pedig, ha ez mégsem volna lehetséges, azt kérte, hogy legalább a „program minél kevesebb okot szolgáltasson azon beállításra, hogy hivatalos körök szervezték volna ezen utazást”. 221 Ennek dacára az ifjú Harmsworth Budapesten és más nagyvárosokban pompázatos fogadtatásban részesült,

219 Rubido-Zichy Iván báró londoni követ szigorúan bizalmas levele Bethlen István miniszterelnökhöz (1929. május 16.). Közli: BITI 1972: 125/a sz. (Idézet a 345. oldalról. Eredeti kiemelés.)

220 OSZKK, Fond 589, Nándor Fodor’s Rothermere Diary, My First Days in London (levélkivonatok), 4. folio. Rácz is arról számolt be Bárdossyhoz írt 1928. május 15-i jelentésében, hogy a Rothermere-kampány holtpontra jutott, a Daily Mail szerkesztőségében pedig általános a vélemény: „torkig vagyunk Magyarországgal”. Ld. MOL, K 66, 213. csomó, 1933-I-5/a- Angol-34. 780/1928. sz.

221 Rubido-Zichy félhivatalos levele Khuen-Héderváryhoz (1928. március 30.). IET 1956-1976: IV. kötet, 104. sz. (Idézet a 178. oldalról.)

magas rangú politikusokkal és közéleti emberekkel találkozott, s a legtekintélyesebb társadalmi szervezetek rendeztek díszvacsorát a tiszteletére. (3. kép) Távozása után nem sokkal a liga szép kiállítású képeskönyvvel emlékezett meg a látogatásról. 222 A londoni követ pedig még egyszer tollat ragadott a „Harmsworth-komédia” miatt. „Nagyon sajnálom – írta szemrehányóan –, hogy privát leveleim és távirataim dacára Pesten a fiatalúrral akkora lármát csaptatok. Ennek visszhangja az, hogy Magyarország itt Angliában, legalábbis egy időre, nevetségessé vált. Ezt lehet tapasztalni a sajtóban és a társaságban, de sajnos, ezt tapasztalom a Foreign Office-ban is, ahol sajnálkozva és vállvonogatva beszélnek […] »Esmond királyról«”. 223 (Nota bene: az ifjabb Harmsworth magyarországi látogatásával egy időben – korántsem véletlenül – Robert William Seton-Watson kisantantbarát publicista Csehszlovákiában járt, ahol tüntetőleg hasonló pompás fogadtatásban részesült. A lakomák és a díszpolgárrá avatások között több szabadtéri szónoklatban nyugtatta meg hallgatóságát a trianoni béke revíziójának kilátástalanságáról.)224

Azok, akik 1928 tavaszán Londonban Esmond királyról beszéltek, maguk sem tudhatták, hogy gúnyos utalásaik hamarosan valósággá válnak. Még ez év őszén ugyanis többen csakugyan felvetették Rothermere előtt az ő vagy fia magyarországi megkoronázásának lehetőségét. Ez a lehetőség nem volt teljességgel alaptalan, hiszen mióta IV. Károly sikertelen államcsínyeit követően 1921 novemberében a Habsburg-ház trónöröklési jogának megszüntetésével törvényesen is megürült a magyar trón, az uralkodó pedig 1922 áprilisában meghalt, Szent István koronája türelmesen várta, hogy újra megtalálja helyét a megfelelő fejen. Habsburg hercegek, valamint olasz és brit arisztokrata családok tagjainak neve forgott közszájon, de a legitimisták tiltakozása, s még inkább a nemzetközi helyzet alakulása

222 A könyv két kiadásban is megjelent: Harmsworth Magyarországon 1928; Esmond Harmsworth Magyarországon 1928. A revizionista hangulat fenntartására a liga máskor is talált alkalmat. Hogy csak az első évek legnagyobb megmozdulásait említsük, 1927 októberében a csehszlovákiai magyarokat érő diszkrimináció ellen tiltakozott az 50 ezres budapesti nagygyűlés, majd 1928 novemberében a pesti Vigadóban és még 31 városban szerveztek szimultán demonstrációt, a békeszerződés aláírásának 9. évfordulóján pedig szintén népes tömeg követelte a revíziót.

223 Rubido-Zichy félhivatalos levele Khuen-Héderváryhoz (1928. május 31.). Idézi: IET 1956- 1976: IV. kötet, 104. sz. irat jegyzete. (Idézet a 179. oldalról.)

224 Rubido-Zichy Iván londoni követ jelentése a Külügyminisztériumnak (1928. július 9.). MOL, K 66,317. csomó, 1937-I-5/a tétel, Seton-Watson (Scotus Viator), 34. 573/1928. sz. , melléklet.

megakadályozta az ügy napirendre hozását. Ez pontosan megfelelt a Bethlen-kormány szándékainak is, amely mindvégig jegelni igyekezett a királykérdést.

Rothermere megkoronázásnak ötlete a kortársak egyöntetű véleménye szerint Rákosi Jenőtől származott. 225 Az asszimiláns német családból származó Rákosi újságírói, színházi és közéleti karrierje már az 1880-as években magasra ívelt. Rákosi a századfordulótól kezdve a liberális magyar nacionalizmus és a nyelvi-kulturális asszimiláció egyik bajnoka, Trianon után a revizionista publicisztika élharcosa, összességében pedig a magyar sajtóélet utolsó fél évszázadának talán legbefolyásosabb, de mindenképpen legismertebb alakja volt. Két hónappal a lord cikkének megjelenése után megjósolta, hogy „Rothermere lord egymagában egy egész fejezete lesz a magyar történelemnek”,226 maga pedig fogadalmat tett, hogy többé nem ír olyan cikket, amelyből a revízió gondolata hiányoznék. ígéretét megtartotta, s 1929 februárjában bekövetkezett haláláig Rothermere elkötelezett híve és első számú magyarországi népszerűsítője maradt.

Rákosi ötlete heves bírálatokat váltott ki. Az ekkor a legitimista tábor vezetőjeként elismert Apponyi Albert azonnal fellépett a Rothermere-ház esetleges magyarországi trónra emelésének eszméje ellen, és október 19-én magánlevélben próbálta eltéríteni Rákosit „a végzetes iránytól”, amely „a művelt világ előtt kompromittálná nemzetünk méltóságát”. Apponyi úgy vélte, a Harmsworthök „kalandja” csakis „világ-kacajba fulladhat meg”. „Odáig még nem jutott Magyarország, hogy egy operette-királysággal kísérletezzen. […] Sem rólad nem hiszek ilyet, sem lord Rothermere-ről, aki ha efféle ambíciói volnának, előttem közönséges kalandorrá változnék át, amely kiábrándulást fájdalommal vennék. […] Kérlek, állj meg a veszedelmes lejtőn, melyre már-már léptél, mert komolyságában hitelt vesztett nemzet nagy és nehéz célokat nem érhet el” – zárta következtetéseit Apponyi. 227 Rákosi rögtön válaszolt Apponyinak – e levél szövegét nem ismerjük –, majd vezércikket írt a Pesti Hírlap október 24-i számába, ahol megállapította: „Magyarországnak olyan király kell, […] aki hatalmával

225 Léderer Lajos, a lord egyik magyar titkára, egy kései újságcikkében (The Observer, 1981. augusztus 9.) magának tulajdonította Rother-mere megkoronázásának tervét, amellyel 1928 tavaszán a lord hanyatló magyarbarátságát kívánta feltámasztani, s az ötletet Légrády Ottón, a revizionista Pesti Hírlap főszerkesztőjén keresztül vitte be a köztudatba. Ld. Weaver 2008: 29-30.

226 Rákosi Jenő: Lord Rothermere üzeni. Pesti Hírlap, 1927. szeptember 2. (XLIX. évf. , 198. sz.) 1.

227 Apponyi levelének szövegét közli: Schiller 1933: 301-302. (Idézetek a 302. oldalról.)

területeinket a lehetőség szerint visszaszerzi, ezért van junktim a revízió és a királykérdés között. ”228 Apponyi október 26-án válaszolt Rákosi levelére, melyben továbbra is kalandorságnak ítélte a lord megkoronázásnak ötletét, s reményét fejezte ki, hogy a lordtól távol állnak az efféle „egészségtelen ötletek” és „beteges ambitiók”. „A nemzeti erők egybefogását csak a törvényes királyság hozhatja meg” – írta. „Már pedig a revíziós actiónak alapfeltétele a megbontatlan nemzeti egység; ebből a szempontból a mai provizórium is jobb mint egy kalandor királysági kísérlet. ”229

Nem tudjuk, hogy a lord komolyan vette-e az ötletet – ismerve a magyar társadalom túláradó lelkesedését és a lord mértéken felüli hiúságát, ez sem lehetetlen230, annyi mindenesetre tény, hogy a magyar társadalomhoz intézett s lassan szokásossá váló „üzeneteiben” 1928-tól egyre gyakrabban szólt arról, hogy a Habsburg-ház esetleges restaurációját a Nyugat feltétlenül ellenezné. Karácsonyi üzenetében arra intette a magyar kormányt, hogy revíziós politikájában számoljon ezzel a körülménnyel, valamint azzal is, hogy az erősen korlátozott magyarországi választójog kiterjesztése és további demokratikus reformok bevezetése nagyban növelhetné a békerevízió esélyeit. 231 A Revíziós Liga, a legitimista tábor és a kormány természetesen tiltakozott e felvetések ellen. A lord azonban a Pesti Hírlap 1929. január 23-i számában még rá is duplázott karácsonyi üzenetére. Mint írta: „A revízió elő van készítve és ha a magyar államférfiak megfontoltan és nem a történelemből vett példákhoz, hanem a modern kor követelményeihez irányítják cselekedeteiket, nemsokára meglesz az alkalom arra, hogy a nagyhatalmak támogatásával kivívhassák azt, ami békés uton elérhető. ” „Közvetlen tudomásom van – folytatta –, hogy Macdonald és Lloyd George a revízió kérdésében velem egy véleményen vannak és semmi kétségem sincs aziránt, hogy ha Macdonald uralomra jut, akár koalícióban Lloyd Georgeékkal, akár egyedül, minden lehetőt megfog tenni, hogy a magyar

228 Rákosi Jenő: Harmsworth királysága. Pesti Hírlap, 1928. október 24. (L. évf. , 242. sz.) 1-2. Újraközli: Schiller 1933: 300.

229 Apponyi Albert gróf levele Rákosi Jenőhöz (1928. október 26.). OSZKK, Levelestár.

230 Fodor Nándor kéziratos naplójából kiderül, hogy Rothermere-t nagyon megérintette az ő vagy fia királlyá választásának ötlete, de az első elragadtatást követően nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Ld. OSZKK, Fond 589, Nándor Fodor s Rothermere Di-ary, Transcript of Nándor Fodor s shorthand diary, 5. és 24. folio. Más források arra utalnak, hogy ha saját magát nem is, fiát annál inkább el tudta volna képzelni a magyar trónon. Ld. Romsics 2004: 260-262. Vö. Weaver 2008: 30.

231 Rothermere lord karácsonyi üzenete a magyar nemzethez. Pesti Hírlap, 1928. december 25. (L. évf. , 292. sz.) 7.

békerevizió hivatalos programmja legyen az angol és igy az európai politikának a béke fenntartása érdekében. ” S végül: „mindenkor szemrehányást tettem volna magamnak, ha néhány egyénnek Habsburg-restaurációs törekvéseire, mint a revízió legnagyobb veszedelmére, teljes őszinteséggel rá nem mutatok. […] Azok tehát, akiknek ábrándja a restauráció, nemcsak a nemzet örök ideáljaitól, hanem a revíziós gondolattól is messze eltávolodtak. ”232

Rothermere tehát leszámolt a történelmi Magyarország helyreállításával, s a revíziós törekvéseket az etnikai határokra korlátozta. Azokat pedig, akik e nézetekkel szembehelyezkedtek, a revíziós gondolat veszélyeztetésével, elárulásával vádolta. Rothermere helyesen látta, hogy sem a Habsburg-restaurációhoz, sem az integrális revízióhoz nem lehet nemzetközi támogatást szerezni, ám kemény kijelentéseivel sokaknak a becsületébe gázolt, s átmenetileg a revíziós mozgalmat is megosztotta. A pohár akkor telt be, amikor a Pesti Hírlap 1929. március 1-jén közölte Rothermere-nek Légrády Ottó főszerkesztőhöz intézett két nappal korábbi táviratát. A lord ebben leszögezte: egyetért az időközben elhunyt Rákosi azon gondolatával, hogy új Revíziós Liga megalapítására van szükség, „mely a kormánytól és minden politikai párttól teljesen független. Egy ilyen liga a propaganda-munkát korlátozás és megkötöttség nélkül folytathatja, míg egy félhivatalos szervnél ez a korlátozás és megkötöttség szükségszerű”. 233 Március 2-án Herczeg a lordhoz írt nyílt levélben jelentette be visszavonulását a liga éléről. Az igazságot jelentősen megszépítve leszögezte: „a tizenkilenc hónap óta működő Magyar Revíziós Liga sem a kormánytól, sem politikai párttól soha utasítást nem kért és nem fogadott el, soha egy fillér pénzt nem kapott és minden akciója tisztán a magyar társadalom erejében gyökerezett; […] a Magyar Revíziós Liga vezetése olyan független férfiak kezében van, akik ellentétes világnézetűek, különböző pártállásuak és vallásúak ugyan, de a revízió kérdésében valamennyien egyetértenek. ”234 Herczeg végül csak hosszas rábeszélés és az elnökség teljes támogatása mellett volt hajlandó visszatérni, miután Rothermere is visszavonta a ligát bíráló állításait. S mivel Bethlen is rossz néven vette Rothermere indiszkrét megnyilvánulásait, lassan időszerűvé

232 Lord Rothermere a magyar békerevízió kedvező kilátásairól nyilatkozik a Pesti Hírlapnak Pesti Hírlap, 1929. január 23. (LI. évf. , 19. sz.) 1-2. (Eredeti kiemelések) Idézi: Schiller 1933: 323-325.

233 A Pesti Hírlap válasza. Pesti Hírlap, 1929. március 1. (LI. évf. , 50. sz.) 3.

234 Herczeg Ferenc bejelenti Lord Rothermere-nek, hogy visszalép a Magyar Revíziós Liga elnökségétől. Pesti Hírlap, 1929. március 3. (LI. évf. , 52. sz.) 3.

vált, hogy személyesen tárgyalják meg a nézetkülönbségeket. Erre végül a miniszterelnök 1930. szeptember eleji velencei útja alkalmával került sor, amikor a felek, úgymond, véglegesen tisztázták a legfontosabb kérdéseket – megbeszéléseik tárgyát azonban nem hozták nyilvánosságra. 235

A fenti ellentétek némileg érthetőbbé teszik, hogy a londoni követség miért ellenezte kezdettől fogva az angliai titkárság létrehozását, s miért nem békült meg később sem a helyzettel. Az egyik súlyos nézeteltérés az 1933 márciusában kezdődött brit–francia–olasz–német tárgyalások idején bontakozott ki. 1933 májusában a franciák után már a brit külpolitika is igyekezett kihátrálni a tervezett négyhatalmi szerződésből, és a magyar diplomácia a legfinomabb manőverekkel próbálta meg a területi revízió ügyét legalább napirenden tartani. Ebben a kényes pillanatban a Pesti Hírlap – és nyomában Herczeg Ferenc is – fölkapta és a brit közvélemény nagy részének meggyőződéseként tálalta Lord Astor, a Times tulajdonosa egy kijelentését a méltányos kiegyezésen alapuló revízióról. A főváros ezután hálafeliratot intézett Astorhoz, s ez a tolakodó gesztus végleg fölháborította a londoni magyar diplomatákat. Bárdossy László, aki ekkor a követ távollétében ügyvivőként vezette a missziót, minden korábbinál élesebb formában tiltakozott a Külügyminisztériumnál a hasonló túlzások ellen. 236 A diplomaták és a propagandisták viszonya a harmincas évek közepére azután olyannyira megromlott, hogy a követ, Széchenyi László gróf, lemondással fenyegetőzött. A Revíziós Liga végül kénytelen volt új titkárt kiküldeni, és némileg visszafogni angliai propagandáját.

A revíziós mozgalom Rothermere-en kívül számos más külföldi tekintélyt is igyekezett csatasorba állítani a magyar ügy mellett. A Magyar Külpolitika c. lap, amely – mint említettük – az 1920-as évek végén a

235 Fodor Nándor naplójának tanúsága szerint Ward Price – aki Rother-mere-rel, Bethlennel és feleségével együtt részt vett a megbeszélést követő közös lidói napfürdőzésen – az egész találkozót inkább udvariassági, mint politikai aktusként értékelte. Ld. OSZKK, Fond 589, Nándor Fodor s Rothermere Diary, Transcript of Nándor Fodor s shorthand diary, 4. folio.

236 A felirat „gyerekes, dagályos, két helyesírási hibával ékeskedő stílusgyakorlat […] festett iniciálékkal, közel egy négyzetméteres kutyabőrre van írva és díszes bőrtokba van elhelyezve” – panaszkodott Bárdossy –, s egész megjelenése olyan, hogy amiatt „még egy macedóniai cigányfalu vezetősége is szégyenkezhetnék!” „A háború utáni első évek zűrzavarában sok minden lehetséges volt” – folytatta –, de ma már az ilyen otrombaságok kitervelőit figyelmeztetni kell, „milyen nevetséges helyzetbe hozzák Magyarországot felesleges túlbuzgóságukkal”. Ld. Bárdossy levele Apor Gábor báró követségi tanácsoshoz (1933. augusztus 30.). MOL, K 63,469. csomó, 1933-68-sz. n. (154-157. p.)

Magyar Revíziós Liga hivatalos lapja lett, ettől kezdve egyre gyakrabban közölt ismert külföldi politikusoktól vagy művészektől származó kijelentéseket, amelyek valamilyen formában elismeréssel adóztak Magyarországnak vagy a magyaroknak. Ezeknek az idézeteknek a közzététele elsősorban azt a célt szolgálta, hogy igazolja a revíziós propaganda sikereit és reménykedéssel, büszkeséggel töltse el az olvasókat. S talán sikerült is elhitetni az erre vágyó magyar közvélemény nagy részével, hogy a legtöbbször egészen banális, de olykor akár a békerevízió nyílt követeléséig is menő megnyilvánulások valóban a nagyhatalmak politikai szándékait tükrözik. A névsor mindenesetre illusztris volt, jóllehet a világpolitikai folyamatok iránya szempontjából eléggé megtévesztő is. Szerepeltek rajta államfők, kormányfők, miniszterek, tábornokok, főpapok, írók és publicisták. A teljesség igénye nélkül: az Egyesült Államokat Calvin Coolidge elnök, Robert Lansing külügyminiszter és John Moors Cabot diplomata, Nagy-Britanniát az ismert magyarbarát lordok közül Ashton, Bryce, Newton, Parmoor, Snowden és Sydenham, továbbá Herbert Asquith, Stanley Baldwin, Andrew Bonar Law, David Lloyd George és Ramsay MacDonald kormányfő, Austen Chamberlain és Arthur Henderson külügyminiszter, Jan Christiaan Smuts diplomata, Winston Churchill képviselő és Ernest Troubridge tengernagy, valamint két tudós – George M. Trevelyan és John M. Keynes – és George Bemard Shaw író, Franciaországot pedig Aristide Briand és Édouard Herriot miniszterelnök, valamint Anatole de Monzie kultuszminiszter, továbbá több irodalmár – Anatole France, Victor Margueritte, Romain Rolland, Jules Romains – képviselte e sajátos listán. Olaszországból a legismertebb két név Benito Mussolini és Francesco Nitti kormányfőé volt. De a békerendszer elleni állásfoglalásuknak köszönhetően olyan, egészen különböző személyiségek is a „magyarbarátok” közé kerültek, mint például Fridtjof Nansen sarkutazó vagy éppen az „imperialista rablóbékék” ellen élesen tiltakozó Lenin.

Náluk is fontosabb volt azonban a revíziós propaganda szempontjából William Edgar Borah idahói republikánus szenátor, aki 1927 szeptemberétől kezdve többször is bírálta a trianoni békeszerződést és egyetértőleg nyilatkozott Rothermere cikkeiről. 237 Borah már a versailles-i békét is kritikával illette, s a politikában általában is a méltányosság és a kiegyenlítés eszméjének híve volt. Személyét az tette különösen jelentőssé, hogy 1924-1933 között ő volt az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnöke. Neve újra és újra felmerült a magyar sajtóban, s a közvélemény hamarosan Magyarország újabb nagyhatalmú barátját kezdte tisztelni benne. A magyar diplomaták azonban nemigen osztották e véleményt. Széchenyi László gróf washingtoni magyar követ például egy 1931. őszi jelentésében kifejtette,

237 Ádám 1989: 250.

hogy bár Borah „pozíciójánál és bizonyos körökbeni népszerűségénél fogva személyileg sem negligálandó egyéniség, azonban, főleg komolyabban gondolkodó amerikai publikum szemében, nem rendelkezik azzal a súllyal, amint azt általában Amerikán kívül gondolják”, ezért „sajnos nem sok hasznát fogjuk látni a trianoni béke ellen elhangzott kitöréseknek”. 238

Ráadásul Borah, mint igazi republikánus, az izolacionizmus híve volt, vagyis ellenezte az Egyesült Államok beavatkozását az európai politikába, így a trianoni békeszerződést bíráló megszólalásai csupán elvi jelentőségűek voltak. Ennek ellenére Borah nagy népszerűségnek örvendett Magyarországon, s mint korábban Rothermere-hez, őhozzá is garmadával érkeztek köszönő és elismerő táviratok, ajándékok. 1932. június 27-én népes magyar küldöttség tisztelgett Borah-nál, s átadta neki a részére a Magyar Revíziós Ligához beküldött emléktárgyakat. 239 A következő hónapokban Magyarországról még újabb küldemények is érkeztek a szenátorhoz, ám mivel 1933-ban lejárt a mandátuma a külügyi bizottság élén, az őt övező magyarországi népszerűség is alábbhagyott.

A revíziós propaganda a befolyásos személyiségek megnyerésén túl Magyarország és a magyarság iránti általános rokonszenv felébresztésével is kísérletezett, s ezt többek között a magyar tudomány, művészet és sport kiváló eredményeinek bemutatásával kívánta elérni. Az irodalom és a művészetek terén ez nehezebben volt kiaknázható – az összemérhetőség nehézségei és a nemzetközi díjak hiánya miatt –, de a tudományban a találmányok és Szent-Györgyi Albert Nobel-díja, a sport terén pedig a világversenyeken, különösen az olimpiákon aratott magyar győzelmek bőséges „bizonyítékot” szolgáltattak a magyar ember kiválóságára. 240 A Magyar Revíziós Liga idegen nyelvű propaganda-folyóirataiban például külön sportrovatot vezetett, amelyben a vízilabdától a labdarúgáson és a víváson át a sakkig minden számottevő magyar sportteljesítményt az 238 Széchenyi jelentése Walko Lajos külügyminiszterhez (1931. október

27.). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-5086/1931. sz. 239 Ghika György New York-i főkonzul jelentése Végh Miklós

washingtoni követségi tanácsoshoz (1932. július 16.). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-sz. n. (248. p.); Magyar Külpolitika, 1932. szeptember. (XIII. évf. , 9. sz.) 11.

240 A sportsikerek felmutatását pl. már ekkor is alkalmasnak tartották a nemzetek tehetségének, kitűnőségének igazolására, és a kisállamok csekély nemzetközi súlyuk okozta görcseik, teljesítménykényszerük miatt gyakorta éltek – s élnek ma is – ezzel az eszközzel. Mindez persze természetes „szociálpszichológiai immunreakció”, olyan közösségi kompenzációs igény („komplexusos viszonyítás”), amely nagy nemzeti válságok után, illetve az ismertség és elismertség híján lévő kis nemzetek esetében ettől függetlenül is jelentkezik. Vö. Csepeli 1992: 74-75.

olvasók elé tárt. És hasonló bizonyítéka volt a magyar fizikai és szellemi kiválóságnak az athéni olimpia kétszeres úszóbajnoka, Hajós Alfréd sikere az 1924-es párizsi játékokon, ahol Ideális stadion c. építészeti tervével kategóriagyőztes lett a szellemi versenyben. 241 A későbbi világversenyek sikerei, különösen az 1936-os berlini olimpia tíz aranyérme és a nemzetek rangsorában a németek és az amerikaiak mögött elért harmadik helyezés már-már heroikus magasságokba emelték a magyar sportot – legalábbis a propagandakiadványokban.

1928. augusztus végén a lord környezetéből eredő újabb terv ismét a párizsi magyar követ idegeit tette próbára. Rothermere egyik „betegesen exaltált” tanácsadója – mint Korányi Frigyes fogalmazott – kiötlötte, hogy az Amszterdamban olimpiát nyert vitéz Tersztyánszky Ödön kardvívót nyitott gépkocsin diadalmenetben szállítsák Budapestre, s közben Párizsban tegyenek kis kitérőt, hogy a bajnok az olimpiai döntő asszóban használt diadalmas magyar karddal tisztelegjen az ismeretlen katona sírja előtt. (Korányi már azt is kockázatosnak tartotta, hogy a Rothermere által rendelkezésre bocsátott, magyar trikolórral fellobogózott gépkocsi végighajtson Párizson – a francia jogszabályok tiltották az idegen állam zászlaja alatti felvonulást –, a koszorúzást pedig végképp meg akarta akadályozni, mivel az megzavarhatta volna az éppen ekkor, augusztus 27-én aláírt Kellogg–Briand-paktumhoz kapcsolódó ünnepségsorozatot.) A terv kivitelezését végül a külügy és a hadsereg azonnali közbelépésére sikerült megakadályozni – Tersztyánszky ugyanis aktív alezredes volt, közvetve tehát a Magyar kir. Honvédséget is képviselte volna e bizarr diadalúton. 242

Persze a fenti felfogás szerint nem csupán az intézményesített versenysport, hanem bármely más kiemelkedő teljesítmény megfelelt arra, hogy ráirányítsa a világközvélemény figyelmét a magyar értékekre, és ezzel előrevigye a revízió ügyét. 1928-ban Sulkowsky Zoltán műegyetemista, Bartha Gyula mechanikus és Mister Hapsi névre hallgató farkaskutyájuk világkörüli útra indult egy kéthengeres, oldalkocsival felszerelt motorbiciklin. Közel nyolc évig tartó kalandozásaik során több alkalommal is tartottak beszámolót úti élményeikről, és ilyenkor általában 241 Mivel Magyarország mint legyőzött állam nem vehetett részt az

1920. évi antwerpeni játékokon – ami annál is fájóbb volt, mert a háború előtt már döntés született arról, hogy ezt az olimpiát Budapest rendezheti! –, az „ellenség földjén” aratott siker különös fontossággal bírt. Hajós egyébként csak második díjat kapott – igaz, mivel az elsőt nem adták ki, így is győzött –, amit a kortársak a franciák féltékeny gyűlöletével magyaráztak.

242 Korányi Frigyes párizsi követ számjeltávirata Walko Lajos külügyminiszternek (1928. augusztus 28.). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-3508/1928. sz.

Magyarországról és a revízióról is szót ejtettek. Különösen dél-amerikai tartózkodásukat értékelték e szempontból jelentősnek, ahol a magyar kolóniák nagy szeretettel fogadták – és büszkén mutogatták – őket mint az igazságtalanságot szenvedett ország remek fiait. A szumátrai tigris, majd később brazíliai leopárd bőrével díszített motorkerékpár utasai mindenfelé nagy népszerűségnek örvendtek. Albumukba Herbert Hoover amerikai elnök is tett bejegyzést, és természetesen felkeresték Borah szenátort is, azt azonban nem lehet állítani, hogy szerény propagandájukkal a világpolitika eseményeire számottevő befolyást gyakoroltak volna. 243 (4. kép)

Ismertebb a históriája annak a két kiváló repülőnek, akik Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) nevű gépükkel 1931-ben átrepülték az Atlanti-óceánt. 244 Magyar Sándor egykori repülőtiszt már 1928-ban, egy évvel Charles Lindbergh híres óceánrepülése után megkezdte a lehetséges mecénások felkutatását, s Rothermere 1929-ben 10 ezer dolláros pénzdíjat ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki 1931. december 31-ig leszállás nélkül átrepüli az Atlanti-óceánt. 1930 tavaszán az Egyesült Államokba érkezett Endresz György pilóta, akit a Magyar Aero Szövetség szemelt ki az óceánrepülésre. Az alkalmas gép megvásárlásához szükséges pénz azonban hiányzott, az amerikai magyarok körében szervezett gyűjtés nagyon lassan haladt, s ezen az sem segített, hogy több magyarországi szervezet is összeállt az akció erkölcsi támogatására. A vállalkozást végül egy magyar emigráns, Szalay Emil önzetlen felajánlása mozdította ki a holtpontról, aki magánvagyonából összesen 25 ezer dollárt áldozott az óceánrepülésre. 245

Ezt Rothermere kisebb-nagyobb részletekben – titokban – további 16 ezer dollárral egészítette ki. 246 Így azután 1930 augusztusában sikerült megvásárolni a repülőgépet, a próbarepülések során azonban egymás után derültek ki a kisebb-nagyobb hibák, s szeptemberben, a kedvezőtlen időjárás beköszöntével egy évvel el kellett halasztani az átkelést. Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor 1931. július 15-16-án csakugyan sikeresen átrepülte az óceánt, a Mátyásföldön várakozó díszes fogadóbizottság azonban hiába várta a repülőket, akik, miután több távolsági és sebességi rekordot is megdöntötték, üzemanyaguk fogytán

243 A „világcsavargók” históriájához ld. MOL, K 86,17. csomó, 1935-8/b-739. sz.

244 Történetükről részletesen beszámol Magyar 1941; Vásárhelyi 1977; Zeidler 2008a.

245 Szalayt, aki még a 19. század végén vándorolt ki az Egyesült Államokba, s a Detroit közelében fekvő Flintben jól menő húsüzemet működtetett, végül a tönk szélére sodorta nagylelkűsége.

246 OSZKK, Fond 589, Magyar Aero Szövetség és más repülős szövetségek levelei Lord Rothermere-nek.

kénytelenek voltak Bicske határában a szántóföldre levitorlázni. A repülők ünneplése azért nem maradt el, a jutalmat is megkapták, a sajtótudósítások pedig a nagyszerű sportteljesítmény mellett az óceánrepülés propagandisztikus jelentőségét is igyekeztek kidomborítani. (5. kép)

Ez az esemény indított két „katonaviselt, a tengert ismerő, a Revízióért harcolni kész hazafit” – Ágoston Lajost és Rózsási Józsefet – arra, hogy 1934 első napjaiban különleges propagandisztikus teljesítmény ígéretével ajánlják magukat a revízió szolgálatába. A Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályához, a kormányszintű revíziós propaganda egyik legfontosabb közvetítő hivatalához eljuttatott levelükben – betű szerint – ezt írták: „A tervünk egy magunk tervezett uj típusu motor csolnakkal Budapestről indulva a Dunán le a Fekete tengeren, Boszporusnál át az Egein, Földközin és a Gibraltári szorosson át az Atlanti Óceánon New Yorkig jutni. A Justis for hungaria, hozott egy dicsőséget szép Magyar hazánknak, s mi szeretnénk a másodikkal a Revíziót szolgálni!” Tervük végrehajtásához anyagi támogatást is kértek, a Miniszterelnökség azonban komolytalannak ítélte az ötletet, s a kérvényt rövid úton ad acta tette. 247

Jóval nagyobb igényű volt az a tervezet, amelyet 1929 júliusában terjesztett fel Horthy Miklós kormányzóhoz Bornemissza Félix folyamőr kapitány, a Budapesti Nemzeti Szabadkikötő igazgatója, aki ekkoriban a magyar tengeri kereskedelmi flotta létrehozásán fáradozott. Bornemissza, ismervén Horthynak a tenger iránti csillapíthatatlan nosztalgiáját – a felújítandó magyar tengerhajózást egyszersmind az országpropaganda szolgálatába kívánta állítani. Beadványában egy Hungaria névre keresztelendő „magyar kir. Kormányhajó” lajstromba állítását szorgalmazta, amely számos kormányszerv részére teljesített volna fontos szolgálatokat. 248

A Hungaria szállította volna a kormányzót hivatalos külföldi útjain, ez vitte volna az 1932. évi Los Angeles-i olimpiára a magyar sportolókat, s ez

247 Ágoston Lajos és Rózsási József levele a Külügyminisztériumnak (1934. január 10.). MOL, K 28, 225. csomó, 445. tétel, 1934-L-15063. sz.

248 Magyar Királyi Kormányhajó a „Revisios politika”, külkereskedelem és tudományos kutatások szolgálatában. Bornemissza emlékirata Horthyhoz (keltezetlen, 1930. július.) MOL, X 4233, 8932. doboz, 14. cím, 18. sz. Beadványához a szerző – talán csak az ősz folyamán – mellékleteket is csatolt, amelyekben azt részletezte, miként használhatja a kormányhajót a Kormányzóság, valamint a földművelési, a honvédelmi, a külügy- és a kultuszminisztérium. Az alábbi idézetek a memorandumból és mellékleteiből származnak. (Bornemissza memorandumára Eric Beckett Weaver hívta fel a figyelmemet, amiért ezúton is köszönetet mondok.)

továbbította volna a futárpostát és a propagandaanyagokat külföldre, érkezésekor pedig a helybéli magyarok – akiket a diplomaták jó előre értesítettek volna – „mind tömegesen látogatnák meg a hajót és alkalom nyillana a revizio melletti hitvallásra”. „Diplomatáink, delegátioink és a tengeren tul elszórt véreinket inspitiáló közegeink” szintén a kormányhajón utaztak volna, amely így – német mintára – kivette volna a részét a magyar diaszpóra és az anyaország kulturális kapcsolatainak erősítéséből. A Hungaria feladatai közé tartozott volna a magyar kultúra – a magyar színművészet, klasszikus zene, cigányzene, festészet „és minden néven nevezendő magyar vonatkozású művészi produktum” – széles körben való megismertetése is. „Ne legyen a Kormányhajó célja az államköltségen való kéjutazás – figyelmeztetett Bornemissza – de nehéz nagy nemzeti propaganda… Én meg vagyok győződve róla, hogy a Kormányhajónak a külföldi kikötőkben való megjelenése szini előadások, magyar vonatkozású filmek terjesztése, politikai és kultur előadások révén – a »Revisio eszméjét hatalmas lendülettel viszi diadalra. «„ Magyarország nemzetközi presztízsét növelte volna a kormányhajó által végzendő tengerkutatási tevékenység (földmágnesség-, árapály- és hőmérséklet-vizsgálat), amely egyszersmind serkentené a magyarság körében a tenger iránti szeretetet, gyarapítaná a hazai múzeumok gyűjteményét és erősítené a külföldi tudományos kapcsolatokat. „Ha most tehát egy magyar kutatóhajó munkához lát – fejtegette Bornemissza – az egész világ megtudja azt: »Magyarország tengeri kutatást végez! Az csakis egy kultur állam lehet…«”

A Hungaria emellett afféle „úszó magyar árumintavásár” is lett volna, amely a kikötőkben a megvételre ajánlhatta volna fel a jó minőségű magyar árucikkeket – bort, sört, ásványvizet, száraztésztát, konzervet – a tengerhajózási társaságok igazgatóságai számára. Bornemissza elkészítette a kormányhajó első öt útjának menettervét is. Eszerint a Hungaria először két hónapig Észak-Európában, aztán három hónapig Észak-Amerikában, majd kétszer másfél hónapig a nyugati és a keleti Mediterráneumban portyázott volna, végül a Dunán felhajózott volna Budapestig. Útja során jóféle magyar borokat, söröket és ásványvizeket kínált volna, általános kulturális és revíziós propagandát fejtett volna ki, az Egyesült Államokban pedig még külön vásárlással egybekötött szépművészeti és háziipari kiállítással is szolgált volna.

A beadvány azt is javasolta, hogy a kormányhajó szállítsa az amerikai katonai alakulatok megszemlélésére és a (hadi)technikai újdonságok kifürkészésére az Egyesült Államokba küldendő magyar katonatiszteket. A folyamőrök tengerészeti kiképzése ugyancsak a hajón folyhatna, amelyet egyébként háború esetén könnyen át lehetne alakítani segédcirkálóvá – vélte Bornemissza. A jó tengerhajózási tulajdonságokkal rendelkező egykori

német aknakereső hajó 700 ezer pengős vételárát a kapitány társadalmi gyűjtésből kívánta előteremteni – ebben a Magyar Revíziós Liga közreműködését is javasolta –, az üzemeltetési költségek fedezését pedig az érdekelt minisztériumokra (földművelési, honvédelmi, külügy- és kultuszminisztérium) – kívánta bízni. 249

A diplomácia és a propaganda sajátos szempontjainak gyakori ütközése miatt nagy terhet rótt a külügyi kormányzatra egy másik szervezet, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége munkájának helyes mederben tartása is. A Tormay Cécile elnöksége alatt működő MANSZ eredetileg a nőképzésben, a nővédelemben és egyéb karitatív tevékenységekben járt elöl, és az „egészséges nemzeti szellem” kialakításán munkálkodott. A kormány mindezt szívesen vette, de azt már élénken ellenezte, amikor a MANSZ a nőszervezetek hagyományos terrénumáról a külpolitika területére kalandozott, és a tudatlanok magabiztosságával ártotta bele magát az amúgy is kényes külpropaganda dolgaiba. A szövetség ugyanis megalakította Külügyi Csoportját, amely külföldiek fogadásával és kalauzolásával, naiv külföldi magánlevelezői és sajtópropagandával vélte szolgálni az ügyet. 250 A MANSZ világpolitikai tájékozottságáról hűen vall a szervezet jubileumi díszalbumának beszámolója, amely szerint a Magyar Asszonyok által a Duce leánya, Edda Mussolini és Gian Galeazzo Ciano gróf későbbi külügyminiszter 1930. áprilisi esküvőjére küldött „remekbe készült halasi csipke és annak ünnepélyes átadása Tormay Cécile beszéde kíséretében megbecsülhetetlen külpolitikai tett” volt. 251 Két évvel később, 1932 őszén a MANSZ delegációja Mussolininak adott át egy másfél méter átmérőjű, ugyancsak halasi csipkéből készült asztalterítőt. A terítő terebélyes fát ábrázolt, melynek törzséhez vesszőnyaláb, pallos és a korona nélküli magyar címer pajzsa támaszkodott, lombjában a történelmi – s benne a megcsonkított – Magyarország térképe, egyik oldalsó ágán pedig a MANSZ jelvénye volt látható. (6. kép)

249 Bornemissza terve ilyen formában sohasem valósult meg. 1933 végén azonban sikerült létrehoznia a magyar tengeri kereskedelmi flottát, 1934 augusztusában pedig vízre bocsátották az első magyar építésű Duna-tengerjáró hajót, a Budapestet 1945-re azután megépült a Hungária nevű tengeri áruszállító motorhajó is, amely Budapest és Dél-Amerika között teljesített volna szolgálatot, ám mielőtt első útjára kihajózott volna, a Szovjetunió hadizsákmányként lefoglalta.

250 A MANSZ tájékoztatója működéséről (1927. június 18.). MOL, K 28, 203. csomó, 388. tétel, 1927-T-406. alapsz.

251 MANSZ 1933: 4.

A szervezetnek a külpolitikába belekóstoló hölgytagjai Réthey Ferencné vezetésével rövidesen létrehozták a „Pro Hungária” Nők Világszövetsége elnevezésű csoportot is, amely világszerte híveket igyekezett gyűjteni a „magyar igazság” számára. E szervezet egész felvilágosító tevékenységét szinte kizárólag Rétheyné szuggesztív fellépésére és retorikai talentumára alapította, amire az elnök asszony és társnői véleményén kívül semmilyen bizonyíték nem volt – az ellenkezőjére annál inkább. A Külügyminisztériumban és a külképviseleteken dolgozó magyar diplomaták legalábbis nagyon rossz véleménnyel voltak Rétheyné működéséről, és sokszor minden találékonyságukra szükségük volt, hogy „a revízió nagyasszonyát” egyre szertelenebb terveiről udvariasan lebeszéljék. Rétheyné ugyanis két – általa sikeresnek, a washingtoni magyar követség által „a jövőben elkerülendőnek” tartott – észak-amerikai előadókörút után fejébe vette, hogy a Nemzetek Szövetsége 1931. tavaszi vagy nyári tanácsi ülésszaka idején Genfben felvilágosító előadásokat fog tartani, majd nemzeti ruhába öltözött, gyászfátyolos női küldöttség élén memorandumot nyújt át a világszervezetnek a revízió ügyében. Erről le kellett tennie, ám a következő nyáron már három országot érintő, hathetes nyugat-európai turnéra készült, s ehhez 3 ezer pengő támogatást is kért a Külügyminisztériumtól – megint hiába. 252

A diplomaták között ekkorra Rétheyné neve már fogalom volt. Egy róla szóló levél megállapította, hogy „a különben helyes célzatú akcióit sajnos kissé túlságosan saját elképzelései szerint vezeti, ami néha nem egészen helyes szituációkhoz vezet […] talán úgy lehetne jellemezni, hogy »egy kissé temperamentumos«„. A fogalmazás kissé nehézkes, s ennek az az oka, hogy a levél szerzője, aki kedve szerint jóval élesebb szavakkal aposztrofálta volna Rétheyné külpolitikai kalandozásait, kénytelen volt a való helyzetet tökéletesen visszaadó, eredetileg nyersebb megállapításait – „roppant önfejűség”, „baklövések” „tehetségtelenség”, „saját nevének illusztrissá tétele” – utóbb kigyomlálni üzenetéből. 253

252 Pelényi János washingtoni követségi tanácsos szigorúan bizalmas levele Khuen-Héderváryhoz (1930. február 25.). MOL, K 66, 189. csomó, 1930-III-9-30. 843. sz. (801. alapsz.); Baranyai Zoltán genfi követségi tanácsos bizalmas jelentése Khuen-Héderváryhoz (1930. november 8.). Uo. , 32. 919. sz. ; Réthey Ferencné levele Károlyi Gyula gróf külügyminiszterhez (1931. június 11.). MOL, K 66, 340. csomó, 1937-III-9-31. 651/1931. sz. (30. 334. alapsz.)

253 Villani Lajos báró, a Külügyminisztérium Kulturális Osztálya vezetőjének levele Szabó György zágrábi konzulhoz (1933. április 6.). MOL, K 66, 340. csomó, 1937-111-9-31. 198/ 1933. sz. (30. 334. alapsz.)

Revíziós tervek

A revíziós mozgalom tevékenysége nem merült ki az efféle propagandaakciók végrehajtásában. Az 1920-as évek végétől kezdve egymás után fogalmazódtak meg a különböző revíziós elképzelések a kormány, illetve a hazafias célú társadalmi szervezetek berkeiben. Konkrét követelésekkel azonban ez utóbbiak – például a Magyar Revíziós Liga és a Magyar Külügyi Társaság – sem léptek fel, mivel a kormány, amely jelentős részt vállalt finanszírozásukból, elvárta tőlük, hogy ne keresztezzék az e téren nagyon óvatos hivatalos diplomácia útjait.

A Magyar Revíziós Liga ezért áthidaló megoldásként még 1927 őszén angol, francia és olasz nyelven megjelentetett egy olyan füzetet, amely az „utódállamokban lévő homogén magyar és német enklávék” – vagyis a kisantant országaiban idegenként kezelt kisebbségek – népességi adatait közölte az 1910. évi magyarországi népszámlálás alapján. Bár a Magyar Revíziós Liga e füzetében sem fogalmazott meg konkrét területi igényeket, a számadatokból mégis kiolvasható volt egy többfokozatú revíziós terv. A kiadvány ugyanis a határ menti, tisztán magyar többségű vidékeken túl a Muraközre, a Bácska és a Bánság egyes területeire, a Székelyföldre és az ezt Magyarországgal összekötő – az egykori Szilágy, Kolozs és Torda-Aranyos vármegye egyes vidékein kialakítandó –, román többségű ún. korridorra, valamint Kelet-Szlovákiára és Kárpátaljára vonatkozóan szolgáltatott adatokat, jóllehet az utóbbi két területen a magyar és a német népelem együttesen is kisebbségben maradt. Az ily módon kibontakozó „maximális terv” az összes említett területre (92 ezer km2, 5,7 millió lakos, ebből 2,7 millió fő – 47% – magyar), a „minimális terv” a Rothermere által hirdetett etnikai elv értelmében visszacsatolandó területekre (31 ezer km2,2,5 millió lakos, ebből 1,6 millió fő – 64% – magyar) vonatkozott. 254 A maximális terv értelmében a területét így megduplázó ország a térség legnagyobb és legnépesebb államaként (185 ezer km2,13,3 millió lakos) a Duna-medence vezető tényezője lett volna, s a nemzetiségek aránya 28%-ra nőtt volna. Magyarország természetesen a minimális igények teljesítésével is gyarapodott volna (124 ezer km2-es területen 10,2 millió lakos), de

254 Statistical Data 1927. Megemlítendő, hogy a Revíziós Liga propagandakiadványai mindig az 1910-es magyar népszámlálás adataival dolgoztak, mert – némi joggal – kételkedtek a szomszédos államokban készült statisztikák adatainak pontosságában. Csakhogy ily módon e statisztikák nemzetiségi adatai elveszítették aktualitásukat, hiszen az 1918-1924 között Magyarországra érkezett több mint 400 ezer menekültet következetesen a határon túli magyarsághoz sorolták, s nem számoltak a magyar kisebbségek népmozgalmi folyamataival, asszimilációjával sem.

nemzetközi súlyát ez nem növelte volna lényegesen. A közölt adatokból kibontakozott egy alfélé „javított” Rothermere-terv képe is, amelyben a határvonal kevésbé tagolt volt, és az etnikai határhoz közel fekvő magyar nyelvszigetek visszacsatolandó területként szerepeltek. Ezzel Magyarország területe 132 ezer km2-re, lakossága 10,7 millió főre nőtt volna. (6. térkép)

Ugyancsak az arany középutat követte a Magyar Külügyi Társaság, amikor 1928 januárjában megjelentette a trianoni békeszerződés általános bírálatát adó Igazságot Magyarországnak c. reprezentatív tanulmánykötetét, majd májusban ennek angol változatát Justice for Hungary c. alatt. 255 A Társaság tagjainak írásait közlő mű nyitó tanulmányában Apponyi lényegében megismételte Magyarországnak és szomszédainak történelmi küldetéséről, valamint a Kárpát-medence népeinek eltérő kulturális fejlettségéről szóló gondolatait, melyeket már a békekonferencián is kifejtett. Horváth Jenő történész a trianoni béke diplomáciai előzményeiről adott kritikai ismertetést. Lukács György exkultuszminiszter a békeszerződés magyar szempontból igazságtalan rendelkezéseit vette sorra. Eöttevényi Olivér, a Romániához csatolt Krassó-Szörény vármegye volt főispánja a határváltozások általa károsnak ítélt kulturális hatásairól készített katalógust. Földes Béla a békeszerződés gazdasági hatásairól adott beszámolót, Fodor Ferenc pedig a földrajztudomány szempontjából vizsgálta a határok kérdését. Berzeviczy Albert a nemzetközi leszerelés késlekedésének okait és kárait vizsgálta. Ezek az írások határozott érveléssel, de mérsékelt hangvételben mintegy utólagosan kívánták igazolni a történelmi Magyarország létét: helytelenítették feldarabolását, de nem követelték nyíltan annak teljes helyreállítását. Bár többségük az integritás mellett szóló érveket alkalmazta, a kötetben szereplő két olyan tanulmány, amely konkrét megoldási javaslatokat is tartalmazott, éppen ellentmondott ennek: Wlassics Gyula báró a revíziónak a Nemzetek Szövetsége és a nemzetközi bíráskodás révén történő – s ezért nyilvánvalóan kompromisszumos – megvalósítását szorgalmazta, Nagy Emil volt igazságügy-miniszter pedig a kötet utolsó írásában Rothermere-nek az etnikai revíziót hirdető koncepcióját támogatta. Mint végkövetkeztetésében írta: „a magyar fajnak le kell mondania az integritási eszme további fenntartásáról”. 256

255 Apponyi et alii 1928a; Apponyi et alii 1928b. 256 Nagy 1928. (Idézet a 399. oldalról.) Nagy hozzátette, hogy akinek

tetszik, „éljen tovább az integritási eszme illúziós álmának”, akkor viszont legyen következetes, és ne dicsőítse az etnikai határrendezés alapján álló Rothermere-t. Nagy ezzel a tanulmányával saját maga politikai karrierjét is megpróbálta egyengetni, hiszen ő nyíltan a lord pártját fogta és annak programját hirdette, s ebből – a brit közvéleményre való

Ez utóbbi véleményt képviselte minden óvatoskodás nélkül például Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója, a Revíziós Liga végrehajtó bizottságának tagja is. Ő már a liga megszervezésének idején hangot adott az etnikai revíziót hirdető csoport véleményének, amely belenyugodott abba, hogy „különválassza azokat a vágyakat, amelyeket vérzőn a lelkünk mélyére kell parancsolnunk, azoktól a reális és szerencsés körülmények között megvalósítható revíziós kívánságoktól, melyeknek éppen a kiváló angol lord adott világraszólóan kifejezést”. 257 Fenyő és Nagy Emil – aki szintén tagja volt a liga végrehajtó bizottságának – még ebben az évben francia és olasz nyelven is kiadott egy pamfletet, amely népességstatisztikai adatokkal járult hozzá Rothermere kampányához. 258 Nagy azután, mint említettük, a következő évben ugyanilyen szellemben fontos fejezetet írt a Külügyi Társaság revíziós kötetébe,259 Fenyő pedig 1929-ben angol nyelven immár egyedül publikálta korábbi közös írásuk javított kiadását. 260 A Nagy és Fenyő által írt füzetekben foglalt javaslat és az eligazító térkép – nagyjából a Revíziós Liga statisztikai gyűjtésének megfelelően – összesen közel 33 ezer km2-nyi terület és mintegy 2,6 millió lakos (köztük 63% magyar) visszacsatolását indítványozta. (7. térkép)

Az 1920-as évek második felétől Európa-szerte megnőtt az érdeklődés a békeszerződések revíziójának kérdése iránt. A kontinens gazdasági nehézségei, a békerendszerrel elégedetlen országok fokozatos erősödése, a megnyugtató megoldásnak még mindig híján lévő kisebbségi problémák – s persze a Rothermere-kampány nyújtotta publicitás is – hozzájárultak ahhoz, hogy az európai status quo módosítása – s így a magyar határok revíziója is – részévé vált a nemzetközi közbeszédnek.

Nagy-Britanniában a törvényhozás két házának magyarbarát tagjai voltak a legaktívabbak. Ám a lordok és a képviselők is inkább a parlamentben léptek fel, s legfeljebb egy-egy könyv előszava erejéig vállalkoztak a revíziót szorgalmazó írások közzétételére. Közülük néhányan – elsősorban az Alsóház tagjai – szinte rendszeresen jártak Magyarországra és szívesen tartottak a témába vágó előadásokat. Rothermere-en kívül azonban csak kevesen voltak olyanok, akik számottevő publicisztikai

hivatkozással – Angliában és Magyarországon is igyekezett tőkét kovácsolni.

257 Fenyő Miksa szavai az alakulófélben lévő Magyar Revíziós Liga előtt álló feladatokról. Budapesti Hírlap, 1927. július 23. (XLVII, évf. , 165. sz.) 3. Ugyanezt a gondolatot bontja ki Nagy 1928.

258 Nagy-Fenyő: 1927a; Nagy-Fenyő: 1927b. 259 Vö. 256. jegyzet. 260 Fenyő 1929.

tevékenységet fejtettek ki a trianoni békeszerződés felülvizsgálata érdekében. Egyikük Sir Robert Donald volt, az ismert újságíró, aki a világháború idején néhány hónapig még a Lord Beaverbrook vezette Információs Minisztériumban is dolgozott, ahol a semleges országokba irányuló propagandát irányította, miközben Rothermere fivére, Lord Northcliffe az ellenséges országokba irányuló propagandát vezette.

Donald The Tragedy of Trianon. Hungary’s appeal to Humanity címen írt könyvet 1928-ban, amely ugyanebben az évben magyarul is megjelent – Rothermere lord bevezetőjével – a Magyar Revíziós Liga kiadásában. 261 A mű a liga füzeteiből ismert szerteágazó érveket vonultatta fel, a területi revízió mértékét azonban az etnikai határokra korlátozta. Donald azt javasolta, hogy az ún. Rothermere-vonalon belül jelöljenek ki népszavazási zónákat, és itt az 1918-ban helyben lakók semleges ellenőrzés mellett referendumon döntsenek az adott területek hovatartozásáról. Ezt a megoldást azonban csak a magyar-román és a magyar-jugoszláv határon kívánta alkalmazni, míg Csehszlovákia esetében a legteljesebb autonómia megadását szorgalmazta Szlovákia és Kárpátalja részére, és úgy vélte, e két terület egészének kellene jogot adni arra, hogy népszavazás útján választhassa meg hazáját. Ebben az elképzelésben az erdélyi magyarság visszacsatolása nem szerepelt, az ő helyzetük javulását Donald a méltányos és hatékony kisebbségvédelem alkalmazásától várta. 262

Nem sokkal a békeszerződés ratifikálását követően a francia külpolitikai irodalomban is hallatszottak revíziópárti hangok, ám e magyarbarát hangvételű írások megszületéséhez az alkotó kedv és a jobbító szándék mellett nemegyszer éppen a magyar kormány apanázsa nyújtotta az inspirációt. 263 A termékenynek nevezhető szerzők közé tartozott Georges Desbons, René Dupuis, Alfred Fabre-Luce, Gabriel Gobron, François Jean-Desthieux, André Odeuté, Jacques Ploncard, Henri Pozzi, Georges Roux, Charles Tisseyre és Xavier Vallat. Cikkeik és könyveik az 1920-as években még inkább csak exponálták a problémát, illetve némelyikük általánosságban támogatta az etnikai és az önrendelkezési elv alkalmazását. Tételes határkorrekciós javaslattal egyedül Aldo Dami, az olasz származású, de franciául író svájci publicista állt elő 1929-ban La Hongrie de demain (A holnap Magyarországa) c. művében. 264

261 Donald 1928a; Donald: 1928b. 262 Donald 1928b: 223-224. 263 Kovács-Bertrand 1997: 141. ; Ablonczy 2002a: 74. ; Ablonczy

2002b: 157-159. 264 Dami 1929. Dami könyve világos okfejtésével meglehetős sikert

aratott, és apró helyesbítésekkel második kiadásban is megjelent (Dami 1933), amihez Théodore Ruyssen nemzetközi jogász, a

Dami igazságtalannak és ostobának tartotta a trianoni békeszerződésben rögzített határvonalat, de bírálta azt a két határrevíziós koncepciót is – Rothermere-ét és a Magyar Revíziós Ligáét –, amely akkoriban napirenden volt. Elképzelése szerint, mely bevallottan az etnikai és földrajzi megfontolásokon alapult és szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a közgazdasági szempontokat, a jövő Magyarországának határait a nemzeti önrendelkezés elvének kiterjesztő, a történeti tapasztalaton is nyugvó értelmezése alapján kellett volna meghúzni. Dami – átvéve Apponyi párizsi beszédének egyik fontos elemét – a Magyarországtól elcsatolt népességek vizsgálata közben különbséget tett a magyarbarátnak tekinthető nemzetiségek (németek, ruszinok és katolikus délszláv kis népek: bunyevácok, sokácok stb.) és a magyarral szembenálló nemzetek (szlovákok, románok, szerbek, horvátok) között, s előbbieket könnyű szívvel vonta volna ismét a magyar állam fennhatósága alá. Mindezek alapján olyan javaslattal állt elő, amely elvetette a Székelyföldnek Magyarországhoz való csatolását, ugyanakkor a Rothermere-vonalnál helyenként messzebb tolta ki a magyar határokat. A könyv függelékében csatolt részletes térképen külön jelöléssel ábrázolta az etnográfiai alapon visszacsatolandó – és magyar szempontból eléggé kedvezően megállapított – területeket, valamint Kelet-Szlovákiát és Kárpátalját, melyeknek hovatartozását népszavazással javasolta eldönteni, továbbá azokat az erdélyi és partiumi zónákat, ahol magyar, német, illetve magyar-román nemzetiségi autonómiát képzelt el. Bár Dami egy szóval sem említette, koncepciója feltűnően sok egyezést mutatott azzal a határjavaslattal, amelyet Teleki Pál még 1920 áprilisában vitt térképre, s amelyet a magyar delegáció néhány héttel később a franciák elé terjesztett a titkos tárgyalások során. Csupán két lényeges különbség mutatkozott: míg Burgenland hovatartozását Teleki népszavazással döntötte volna el, Dami ezt a területet Ausztriánál hagyta volna, ezzel szemben visszacsatolta volna Magyarországhoz a Muraközt és a Muravidéket (Vendvidéket) ami viszont nem szerepelt a Teleki-féle igények között. (8. térkép) Dami revíziós terve végeredményben 2,4 millió lakost juttatott volna vissza Magyarországhoz, ami a népszavazások magyar szempontból sikeres kimenetele esetén 3,3 millióra nőhetett volna. Közülük 1,6 millió magyar, 500 ezer német és közel ugyanennyi ruszin nemzetiségű lett volna, s csak alig több mint 700 ezer fő tartozott volna a Dami által „ellenségesnek” tekintett nemzetiségekhez. Az így kikerekedő Magyarország lakossága elérte volna a 11,5 millió főt, melynek 78%-a magyar ajkú lett volna. A Romániában rekedő 1,2 milliós magyar kisebbség háromnegyede valamilyen területi autonómiát élvezett volna, míg a

francia békemozgalom egyik élharcosa, a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójának főtitkára írt melegen méltató előszót.

Csehszlovákiában és Jugoszláviában maradó magyar szórványok összlétszáma nem haladta volna meg a félmillió főt. 265

Magyarországon nagy érdeklődést keltett Dami fellépése. Jancsó Benedek erdélyi közíró, a román nemzetiségi törekvések monográfusa hosszú cikkben ismertette a művet, s ezt arra is felhasználta, hogy – a következő évben bekövetkezett halála előtt szinte politikai végrendeletként – néhány alapvető tanáccsal szolgáljon a revíziós mozgalom részére. Bírálta a Revíziós Ligát, amiért az „az idegen uralom alatt szenvedő magyar kisebbségek sorsa iránt való érdeklődést a közvéleményben háttérbe szorította”, holott „a kisebbségi kérdést éppen olyan határozottsággal kell felkarolniok, mint a határok megváltoztatásának ügyét”. Ha ugyanis „egy pár évtized múlva nem lesznek idegen uralom alatt jelentékeny magyar többség által lakott területek, akkor lehetetlen lesz mindenféle revízió”. Helytelenítette azt is, hogy a liga túlzott reményeket táplált a közvéleményben a békerevízió közeli bekövetkezését illetően, jóllehet a nemzetközi fejlemények ezt egyáltalán nem támasztották alá. Mint recenziójában írta: „A revíziós mozgalom vezetőinek a közvéleményt meg kell ismertetni ezekkel a nehézségekkel. A magyar közvéleményt hozzá kell szoktatni a revízió kérdésében nemcsak a maguk igazságához, hanem a rideg valóság objektív igazságához. […] A kormány feladata felismerni az alkalmas időpontot és a kedvező nemzetközi politikai helyzetet, amelyben a revízió érdekében lépéseket tehet. ”266

Természetesen a magyar revíziós propaganda is azonnal felfigyelt Damira, és az e témába vágó következő könyvét267 már jelentős összeggel és gondosan szelektált információkkal támogatta. Eközben az az ötlet is felmerült, hogy jelentős összeget folyósítsanak a szerző részére egy általa szerkesztendő, francia nyelvű, revizionista irányú folyóirat megjelentetésére. A szükséges havi 1500 svájci frankot azonban csak akkor lehetett volna előteremteni, ha a Magyar Revíziós Liga megszünteti Nouvelles Danubiennes c. hírlevelét. Mivel azonban a liga erre nem volt hajlandó, a terv végül kútba esett. 268

Az etnikai revízió eszméje lassan egyre elfogadottabbá vált a világ közvéleményében, hazai kormánykörökben azonban alig nőtt a népszerűsége. Magyarországon továbbra is a történelmi országterület visszaszerzése élvezett elsőbbséget. Maga Bethlen miniszterelnök, aki a

265 Dami 1929: 93. , 146-154. és mellékletek. 266 Jancsó 1929. (Idézet a 214-215. oldalról. 267 Dami 1936. 268 Az ügy dokumentációját ld. MOL, K 107,161. csomó, XII. h dosszié

(Aldo Dami).

külpolitika irányítását hivatali ideje alatt mindvégig magának tartotta fenn, tárgyalásai során ehhez képest bizonyos szabadságot engedett meg magának. 1928 nyarán az olasz követ, 1930 novemberében pedig Kemál pasa előtt tárta fel elképzeléseit: igényei kiterjedtek Szlovákia és Kárpátalja egészére s részben a kelet-magyarországi területekre, lemondott viszont Horvátországról és a történeti Erdélyről, azzal a megszorítással, hogy a független állami léttel felruházandó Erdélynek szoros gazdasági kapcsolatokat kell fenntartania Magyarországgal. 269

Igen nehéz volna eldönteni, hogy Bethlen elejtett szavaiban valamilyen távlatos revíziós koncepció visszatükröződését vagy inkább a tapogatózás szándékát keressük. Bethlen meglehetősen gyakorlatias és rugalmas volt ahhoz, hogy egyidejűleg különböző területi elképzeléseket is fölvessen, de ahhoz már túlságosan konzervatív, hogy végleg elvesse a történelmi Magyarország restaurációját. Elterjedt vélemény szerint ő állt annak az integrista programcikknek a hátterében is, amelyet Ottlik László közölt a Magyar Szemle 1928. szeptemberi számában. 270

Az Ottlik által nagy lendülettel és önbizalommal felvázolt „Új Hungária” tulajdonképpen a Szent István-i állameszme jegyében fogant, s azt tette külpolitikai programmá. Már a nyitó gondolatból – „Nincsen jó magyar ember, aki kételkednék abban, hogy a Szent István Birodalom területi egysége előbb-utóbb helyre fog állani” – látnivaló volt, hogy olyan kiáltványról van szó, amellyel a szerző a külpolitikai aktivitását visszanyert és relatíve megerősödött Magyarország szerepét akarja újrafogalmazni. Ottlik abból indult ki, hogy a Trianon óta eltelt szűk évtized bebizonyította a békeszerződés tarthatatlanságát, s a levált nemzetiségeket is rádöbbentette arra, mit veszítettek az elszakadással. Az eredeti alakjában visszaállítandó, de – közelebbről meg nem határozott – kisebbségi autonómiákkal megújítandó Magyarország ajánlata Ottlik értelmezésében a következő volt: „Szent István hagyatéka” mindenkié, aki vállalja a Kárpát-medencei

269 Romsics 1999: 263-264. 270 Csakugyan több körülmény szól amellett, hogy a cikket Bethlen

inspirálta. A Magyar Szemlét Bethlen hívta életre, és a körülötte csoportosuló értelmiségiek és politikusok közreműködésével ő is irányította. A cikk a második évfolyam nyitószámának első helyén jelent meg, és egész jellege – a kvázi kötelező penzumként, iskolás módon elhelyezett Ady-, Vörösmarty- és Madách-idézetekkel – inkább előre megadott instrukciók alapján készült házi feladatra vagy ünnepi szónoklatra, mint önálló szellemi teljesítményre emlékeztet. Ld. Ottlik 1928. Bethlen kezdeményezésére utal az a tény is, hogy ő maga a következő időkben többször is felszólalt hasonló szellemben pl. a Pesti Napló, 1937. évi Szent István-napi háromoldalas vezércikkében. Vö. 325. jegyzet.

sorsközösséget, s ebben az állami egységben a magyarság, mely korábban a pater familias feladatát töltötte be, most az idősebb testvér szerepébe lép át. E szerkezetben a horvátok nehézség nélkül megtalálhatják helyüket, hiszen nemzeti erejük és önigazgatási hagyományaik kellő súlyt és önbizalmat adnak nekik ahhoz, hogy ne féljenek a politikai elnyomatástól. A szlovákok visszatérését már jobban elő kell készíteni – vallotta Ottlik ők ugyanis, éppen az adminisztratív hagyományok híján, magától értetődően, bár teljességgel ok nélkül, tarthatnának attól, hogy felolvadnak a természetes asszimilációban. Mindenesetre a nekik is felkínált autonómia – melyből persze kimarad majd a magyarlakta sáv – a magyar és a szlovák fél számára is tökéletesen kielégítő megoldást nyújthat. A kiéleződött ellentétek miatt nehezebb a keleti területek és a románság visszakapcsolása, de Ottlik szerint Erdélyben az ősi három nemzet önkormányzatát új tartalommal lehet megtölteni. 271

Ottlik írása nagy érdeklődést és széles körű vitát váltott ki. A Rother-mere-kampányt követő felfokozott közhangulatra jellemző, hogy a cikket – amely mintha nem is akart volna tudomást venni a politikai realitásokról –, nem is annak integrista szemlélete miatt bírálták, inkább a kilátásba helyezett autonómiák mértékéről oszlottak meg a vélemények. Volt, aki Ottlik paternalista felfogását, régimódi hungarocentrizmusát bírálta, de olyan is akadt, aki gúnyosan jegyezte meg, hogy a terv gyanúsan emlékeztet Jászi Oszkár 1918 végi nemzetiségpolitikai kísérletére, amely annak idején, úgymond, az ország felbomlásához vezetett. 272

Ez azonban, úgy látszik, nem volt elegendő, ezért ősszel terjedelmes – a vitát kavaró írásnál hosszabb – magyarázó cikket közölt a Magyar Szemlében, amelyben tételesen igyekezett cáfolni az ellene felhozott vádakat. „Jászi Oszkár föderalista programmja – írta – annak idején helytelen volt: 1. azért, mert nem számolván a tényleges társadalmi szituációval s a fennálló erőviszonyokkal, nem vette észre, hogy akkor ezt a programmot egyáltalában nem lehetett végrehajtani, 2. azért, mert erőszakos megvalósítása esetén a helyett, hogy nyugvópontra juttatta volna a nemzetiségi kérdést, még jobban kiélesítette volna és végül 3. azért, mert végrehajtása esetén az a programm csak az egységes Magyarország szétbontását mozdíthatta volna elő. Viszont meggyőződésünk szerint »ugyanaz« a programm ma éppen azoknak a tényezőknek erősítését szolgálhatja, amelyek Hungária területi egységének helyreállítását

271 Ottlik 1928. (Idézetek az 1. és 3. oldalról.)272 A sajtóvisszhang áttekintését a hozzászólásokat és Ottlik válaszait

ld. Magyar Szemle, 1929. január. (V. kötet, 1. sz.) 72-77. , 1929. február. (V. kötet, 2. sz.) 169-171. , 1929. április. (V. kötet, 4. sz.) 358-362. , 1929. október. (VII. kötet, 2. sz.) 113-124.

mozdíthatják elő. ” Bár Ottlik úgy tüntette fel, mintha az 1918. évi autonómiajavaslatok ellen három érv szólt volna, e három pont valójában ugyanannak a folyamatnak egymást követő fázisait írta le. Ez az egyetlen érv önmagában helytálló volt ugyan – az elszakadó nemzetiségek számára a kínált autonómia a nemzeti önállóság reményével szemben már nem volt különösebben vonzó –, de teljesen hamis az a szerző által sugallt beállítás, mintha Magyarországnak és a magyar nemzeti gondolatnak a gravitációs ereje 1928-ban erősebb vonzást gyakorolt volna az egykori kisebbségre, mint tíz esztendővel korábban. 273 Ottlik cikke és a benne foglalt koncepció, a történelmi Magyarország helyreállítása és kisebbségi autonómiákkal történő korszerűsítése mindenesetre jelezte, hogy a területi integritás igénye a legfelső szinten továbbra is meghatározta a külpolitikai gondolkodást.

Az Ottlik által jegyzett, hagyományosan hungarocentrikus és eléggé irreális koncepcióhoz képest sokkal nagyvonalúbb és kimondottan szellemes elgondolással lepte meg 1931 elején, a világválság időszakában a Külügyminisztériumot Hevesy Pál madridi követ. Egy korábbi memorandumára utalva274 fölvetette a területi revízió és a Duna-medencei gazdasági együttműködés közös megoldásának ötletét. Magyarországnak, vélte Hevesy, indítványoznia kellene az elcsatolt területek valóságos önkormányzatokká alakítását a meglévő határokon belül, aztán bizonyos

273 Ottlik 1929. (Idézet a 114. oldalról.)274 Kiadatlan visszaemlékezései szerint Hevesyt 1926 elején

kormányzói kihallgatásra rendelték, ahol Horthy nekiszegezte a kérdést: „lehetséges volna-e a békeszerződés revízióját a Nemzetek Szövetsége útján elérni?” Hevesy azt javasolta: a magyar kormány nyújtson békejobbot a kisantantnak – azzal a feltétellel, hogy az elcsatolt területeket az utódállamok szuverenitásának felfüggesztésével tíz évre helyi önigazgatás alá helyezik, külügyeik intézését ugyanakkor a Nemzetek Szövetsége közösen megválasztott bizottságára ruházzák, a terminus lejárta után pedig a helyi lakosság mindenütt népszavazás útján dönti el, véglegesen csatlakozik valamelyik országhoz vagy esetleg az önállóság útját választja. Hevesy szerint a kormányzó felkérte Apponyit, hogy a tervet ismertesse Benešsel, aki viszont – román kollégájával együtt – elutasította az ötletet. Ld. OSZKK, Fol. Hung. 3283, 571-572. (Idézet az 571. oldalról.) A terv e korai változatának és nemzetközi fogadtatásának másutt nem találtuk nyomát. Hevesy szemei előtt egyébként valószínűleg a Saar-vidéki megoldás lebeghetett. Ezt az iparvidéket 1919-ban választották le Németországról, és francia vezetésű népszövetségi igazgatás alá helyezték, azzal az elhatározással, hogy 15 év elteltével népszavazás döntse majd el, hogy a terület Franciaországhoz vagy Németországhoz csatlakozzék-e. Az 1935. január 13-án megtartott referendumon a szavazók 90%-a Németország mellett tette le a voksát.

időn belül népszavazások megrendezését, amelyek az adott területek végleges hovatartozásáról döntenek majd. A magyar államnak cserében természetesen előre és örökre le kell mondania azon területekről, amelyek lakossága nem akar Magyarországhoz tartozni. Hevesy úgy vélte, a határviták e békés és kompromisszumos formában történő megoldása már a kiindulásakor is jó alapot teremthetne egy nagyjából 80 millió lakosú gazdasági nagytér kialakítására, amely – akár már a referendumokat megelőzően is – vámpreferenciális rendszert képezhet. Hevesy azt remélte, hogy méltányosságon alapuló, komplex regionális tervéhez a nagyhatalmak támogatását is meg lehet szerezni. Siker esetén pedig Magyarország jelentősen növelheti befolyását a térségben, és lehetőséget kap arra, hogy a Duna-medence többi államával együtt kilábaljon a világgazdasági krízisből. Hevesy saját elmondása szerint bírta Apponyi Albert, valamint két komoly gazdasági szakember, Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és Teleszky János volt pénzügyminiszter egyetértését is. Kérte ezért, hogy ismertethesse elgondolását – persze szigorúan bizalmasan – a brit külügyminisztérium egyik munkatársával, akivel jó kapcsolatokat ápolt. Budapesten azonban Hevesy tervét inkább csak megmosolyogták, és az egyébként közkedvelt, tapasztalt diplomata megmagyarázhatatlan hóbortjának, naiv képzelgésének tekintették. 275

275 Hevesy Pál madridi követ levele Khuen-Héderváryhoz (1931. február 16.). MOL, K 63, 469. csomó, 1931-68-sz. n. (10-15. p.) Khuen-Héderváry egyenesen a fantázia birodalmába utalta Hevesy tervét, és többeket felkért, hogy a lehető legtapintatosabban tántorítsák el őt szándékától. Ld. uo. , 9. , 39-40. p. Vö. Ormos 1969: 55-56.

A területi revízió előkészítése (1933-1938)

A világgazdasági válság és a magyar határok revíziója

Alig csitult el a Rothermere-kampány keltette nemzetközi érdeklődés, a világgazdasági válság 1929 és 1934 között ismét ráirányította a figyelmet a kelet-középeurópai térség problémáira: a protekcionizmusra és a gazdasági-politikai túlbiztosításra alapított új európai rend gyöngeségeire – s ennek nyomán közvetve a politikai határok kérdésére is. A korábbi gazdasági nagyterek helyébe lépő szűkebb nemzeti piacok gondjaira – a tőkehiányra, a magas termelői és fogyasztói árakra, az alacsony megtérülésre – kézenfekvő módon az egységesítés hozhatott volna megoldást. A válságévek alatt csakugyan egyre-másra születtek a különböző javaslatok, s ezek rendszerint valamilyen vámpreferenciális vagy vámuniós rendszert képzeltek el a krízis által leginkább sújtott közép-európai és balkáni államok számára. 276 A csehszlovák-osztrák-magyar vámunió ötlete, a Tardieu-terv, a Hodža-terv és a többi a versailles-i rendszer fokozatos eróziójának megannyi bizonyítéka volt, hiszen mindegyik elismerte az új határok és az új nemzetközi viszonyok teremtette nehézségeket. E tervek jelentőségét csak növelte az a tény, hogy túlnyomó részük a valamikori győztesektől származott, vagyis a békemű megalkotói saját maguk mutattak rá annak tökéletlenségeire. Kivételt jóformán csak az osztrák-német vámunió 1931. évi terve jelentett, amelyet lényegében az anschluss gazdasági előkészítésének szántak, ám amelyet francia nyomásra az Állandó Nemzetközi Bíróság – minimális szótöbbséggel – jogellenesnek nyilvánított. S miközben a vámunió kísérlete már a német-osztrák egységállam megalakulását vetítette előre, a Duna-medence intenzív gazdasági együttműködéséről szőtt tervek az államhatárok jelentőségének csökkentését ígérték.

276 E tervek áttekintését adja: Diószegi 1997.

A leginkább érintett államok, vagyis mindenekelőtt a Duna-medence országai nagy érdeklődéssel, de általában bizalmatlansággal fogadták ezeket az elképzeléseket. A kisantant úgy vélte, hogy a Monarchia egykori egységes piacát helyreállítani szándékozó terveknek elkerülhetetlen folytatása lesz a politikai átrendeződés, hosszabb távon esetleg a Monarchia restaurálása. Magyarország ellenben attól tartott, hogy ha a nehézségeket sikerül pusztán gazdasági jellegű intézkedésekkel megoldani, akkor a krízis elmúltával már nehezebb vagy teljességgel lehetetlen lesz felvetni a területi kérdést. E tervek ellen szólt az is, hogy a térség mezőgazdasági túltermelése a piac egységesítését követően is fennmaradt volna, vagyis az értékesítési nehézségeken is bajosan tudtak volna úrrá lenni. Mivel azonban ilyen termelési- és vámunió nem alakult ki, a Kárpát-medence államai – Csehszlovákia kivételével – az agrárbevitelre szoruló, ipari exportőr Németország komplementer gazdasága felé orientálódtak. Ez pontosan megfelelt az új Drang nach Osten elveinek és a frissen kinevezett német gazdasági miniszter, Hjalmar Schacht által 1934 szeptemberében bevezetett Neuer Plan külkereskedelem-politikájának, a gazdasági hegemónia megszerzését és távlatilag a kelet-európai Lebensraum kialakítását célzó náci törekvéseknek. 277

Ezt az utat követte Magyarország is, amelyet a gazdasági logika és kényszer mellett a revíziós politika támogatásának reménye is közelített Németországhoz. Az 1931 nyarán bekövetkezett budapesti pénzügyi összeomlást követően, miután a pengő elveszítette konvertibilitását, ebben átmeneti változás állt be. A kormány éléről távozott Bethlen István, aki az újabb krízishelyzet megkövetelte népszerűtlen intézkedések bevezetéséhez és az újabb konszolidáció levezényléséhez nem érzett magában kedvet és erőt. Utóda, Károlyi Gyula gróf miniszterelnöksége idején a magyar külpolitika átmenetileg Franciaország felé orientálódott, amely ekkoriban mint az egyetlen potenciális európai tőkeexportőr képes lehetett enyhíteni a Magyarországot fojtogató tőkehiányt. Bizonyos francia körökben pedig még a területi revízió is szalonképes alternatívának látszott. Hamar kiderült azonban, hogy a párizsi kormánykörök elvetik a békerendszer felülvizsgálatát, a francia gazdaság tőkeereje pedig ahhoz már nem elegendő, hogy az idegen politikai táborba tartozó gazdaságok finanszírozását is magára vállalja. E felismerés – különösen Gömbös Gyula 1932. októberi kormányalakítását követően – végleg levette a külpolitika napirendjéről a magyar-francia kapcsolatok megjavítását.

A Gömbös által néhány héten belül közzétett kormányprogram, az ún. Nemzeti Munkaterv, a külpolitikai célkitűzések terén nem ment túl az

277 Berend–Ránki 1976: 377-382.

általánosságokon. „Külpolitikánk feladatának tartjuk – hirdette a program – biztosítani a magyar nemzetállam részére azt a szerepet, amely nemzetünket múltjánál, földrajzi helyzeténél és történelmi hivatottságánál fogva megilleti. Minden békés eszközzel arra törekszünk, hogy a békeszerződések a jog és az igazság szellemében revízió alá vétessenek, súlyt helyezünk a kisebbségi jogok teljes érvényesítésére és nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől. ”278 Tartalmában ez nem – vagy alig – volt több annál, amit Bethlen is hangoztatott, hivatalos kormányprogramban való közzététele azonban erőteljes politikai gesztusnak számított.

Eközben a világgazdasági válság idején megszaporodó reformkísérletek kudarca arra ösztönözte a nagyhatalmakat, hogy ismét a maguk kezébe vegyék az európai ügyek rendezését. Az ún. négyhatalmi paktum ötlete olasz és brit politikai körökben merült fel 1933 elején, március közepén pedig megindultak a tárgyalások, amelyek az európai válságnak a nagyhatalmak politikai kiegyezésén alapuló megoldására tettek kísérletet. A Mussolini által készített, március 4-ére keltezett első tervezet a területi revízió lehetőségét is felvillantotta: „A négy hatalom a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányával egybehangzóan megerősíti a békeszerződések revíziójának elvét olyan körülmények esetén, amelyek viszályt teremthetnek a nemzetek között; egyszersmind kijelentik, hogy a revízió ezen elvét csak a Nemzetek Szövetsége keretei között és az érdekek kölcsönös figyelembevételének közös elismerése mellett lehet alkalmazni. ”279 A megbeszélések korai szakaszában a danzigi korridor megszüntetése és a határ menti magyarlakta területek visszacsatolása is napirendre került,280 a brit fél javaslata nyomán azonban a békerevízióra vonatkozó passzus – a franciák érzékenységére való tekintettel – óvatosabb szövegezést kapott. A tárgyalások menetét ugyanis nagyban befolyásolta az a tény, hogy Németországban január végén hatalomra került Adolf Hitler, és rövidesen hozzá is fogott a weimari demokrácia végleges felszámolásához, az egypárti diktatúra kiépítéséhez. Korábban meghirdetett s immár kormányprogrammá emelkedett külpolitikai törekvései olyan fenyegetést jelentettek Franciaország számára, hogy hamar kiderült, lehetetlen a paktumot eredeti formájában keresztülvinni. A nemzetiszocialista fordulat Nagy-Britanniát is

278 Gömbös kormány 1932: 11. 279 Az olasz tervezet szövegét angol fordításban közli: DBFP/II 1947-

1984: V. kötet, 44. sz. B (1) melléklet. (Idézet a 67. oldalról.)280 DBFP/II 1947-1984: V. kötet, 44. sz. C (2), D (3), 4. és 5. melléklet.

(68-80.) Az olasz tervezetet 1933. március 14-18. között ismertették a német, brit és francia diplomáciával. A Rómában március 18-án kezdődő olasz-brit tárgyalásokon MacDonald egyetértést mutatott Mussolininak a magyar többségű területek visszaadására vonatkozó javaslata iránt. Ld. Lukács 2000: 73-76.

mélyen elgondolkodtatta. A britek továbbra sem mondtak le ugyan a paktumról, de megértették és respektálták a franciák érveit. 1933 késő tavaszára a paktumterv már úgyszólván holt anyag volt. A nyugati hatalmak szorosabbra zárták soraikat, Olaszország és Németország pedig a másik oldalon találta magát. A kezdeti elképzelések – ti. hogy némi területi és politikai engedmények fejében az egymással szemben álló nagyhatalmak egyetértésével lehet megszilárdítani a versailles-i békerendszert – nem váltak valóra. A francia és a brit külpolitika Mussolinitól és Hitlertől már (és még) megtagadta azokat a kedvezményeket, amelyeket a konzervatív Németországnak és a konciliánsnak tűnő Olaszországnak néhány hónappal korábban még felkínált volna.

Magyarország, természetesen, elejétől fogva nagy érdeklődéssel követte az eseményeket, hiszen azok saját célkitűzéseinek közeli megvalósulásával kecsegtettek. A nagyhatalmi konferencia által szentesítendő, nemzetközileg legitim revízió ígérete éppen az volt, amire a magyar kormány Trianon óta várt. Magyarország számára ezek után nagy csalódást okozott az 1933. június 7-én parafált, majd július 15-én aláírt semmitmondó szerződésszöveg, amely még csak utalást sem tett a területi problémákra. 281 Úgy tűnik azonban, hogy a magyar diplomáciát valójában készületlenül találta a kialakult helyzet, s tételes revíziós program híján nem tudta – pontosabban: nyíltan nem kívánta – megfogalmazni területi követeléseit, amikor 1933 tavaszán Németország és Olaszország a térség államaiban afelől tapogatózott, hogy milyen mértékű területváltozásokat tartanának indokoltnak, illetve elviselhetőnek. 282 Mussolini 1933 márciusában levélben kérte Gömböstől a magyar igények ismertetését, hogy azokat adandó alkalommal a tárgyalásokon elővezethesse. A magyar kormányfő azonban ekkor csak általánosságban válaszolt, és csupán 1934 végén juttatta el a Dúcéhoz részletes revíziós tervét, amely nemzetiségi, gazdasági és stratégiai szempontok alapján jelölte ki Magyarország új határait, s bár lemondott az integritásról, mintegy kétszeres területgyarapodást vizionált. 283

A négyhatalmi paktum tárgyalásait követően, 1933. június 16-án, Gömbös Gyula mindenesetre nagy reményekkel utazott Berlinbe, hogy

281 A szerződés szövegét közli: Halmosy 1983: 326-328. A szerződést – semmitmondó volta miatt – végül egyik aláíró állam sem ratifikálta.

282 Hory András római magyar követ jelentése Kánya Kálmán külügyminiszternek (1933. május 15.). MOL, K 63, 382. csomó 1936-39-1491. sz. ; A német Külügyi Hivatal utasítása az ankarai (prágai, bukaresti, belgrádi, athéni) követségnek (1933. május 27.). DGFP/C 1957-1983: I. kötet, 266. sz. ; (495.) Zeidler 1998: 75-76.

283 Erről bővebben ld. Zeidler 1998.

hivatalos látogatáson találkozzék Hitlerrel, akinek hatalomra jutásában a német–olasz–magyar együttműködés megindulásának nagy esélyét látta. Gömbös már az 1920-as évek elejétől kezdve történelmi szükségszerűségnek tekintette az ún. Berlin–Róma–Budapest „tengely” létrejöttét, s ebben látta a közép-európai rend újjászervezésének zálogát is. 284 Az évtized közepétől e blokktól várta, hogy politikai súlyával és katonai potenciáljával kikényszerítheti a revíziót, s e meggyőződése később sem változott. E szövetségbe Bécset is bevonta volna, ezt azonban – az anschluss elkerülhetetlenségét felismerve – egyre inkább csak taktikai okokból, a német túlsúly kiegyenlítése céljából hangoztatta. Magától értetődött azonban, hogy ilyen szövetségben Magyarországnak igazodnia kellett a jóval hatalmasabb partnerek elképzeléseihez – még akkor is, ha Gömbös sűrűn ismételgette az „öncélú magyar külpolitika” hangzatos jelszavát, s ezt a kormányprogramban is szerepeltette. Csakhogy már Bethlen miniszterelnöksége idején kiderült, hogy Olaszország és Németország külpolitikai törekvései és területi aspirációi keresztezik a magyar elképzeléseket. Róma már az 1920-as évek közepén világossá tette, hogy Jugoszlávia ellenében többek között Romániával is jó viszonyra törekszik, Németország figyelme pedig elsősorban Ausztriára és a Csehszlovákia peremvidékén élő szudétanémetek lakta területekre irányult.

E problémákat Hitler kijelentései nemhogy eloszlatták volna, hanem éppenséggel felszínre hozták. A tárgyalások során ugyanis kiderült, hogy Hitler nem csupán a kereskedelmi kedvezményekkel bánik szűkmarkúan – márpedig erre a mezőgazdasági exportcikkeinek piacot kereső Magyarországnak égető szüksége lett volna –, hanem a Szent István-i Magyarország helyreállításában sem érdekelt. Hitler keresetlen egyszerűséggel közölte, hogy kizárólag a Csehszlovákia elleni magyar területi követeléseket hajlandó támogatni. 285 Gömbös számára ez személyes kudarc volt, s úgy tűnik, gondja volt rá, hogy a megbeszélések részletei – legalábbis eleinte – csak egészen szűk körben váljanak ismertté. Tehát mindjárt a Gömbös által vizionált revíziós blokk koncepciójának

284 Erre először 1922. július 24-én elmondott nemzetgyűlési beszédében utalt, amikor kifejtette: ahhoz, hogy az egyelőre „lerongyolt”, de majdan „a magyar fajvédelem jegyében […] regenerált Magyarországnak világpolitikai pozícióját hivatásának megfelelően Kelet-Európában biztosítani” lehessen, belső konszolidációra és külső szövetségesekre van szükség. Az olasz-német ellentétek várható rendezése után „az európai politikának tengelye Berlinbe Rómán át fog vezetni”, s ez a szövetség a magyar revízió szempontjából is kecsegtető. Ld. NN 1922-1926: II. kötet, 294-295.

285 Pritz 1982: 122.

megfogalmazásánál előállott a legfőbb nehézség: a két cél elérése, a tengely létrehozása és a történelmi Magyarország helyreállítása egyidejűleg nem lehetséges. Valamelyik célt fel kellett adnia, s a gömbösi logika szerint – ti. hogy magyar revízió nélkül megszülethet a tengely, de a tengely nélkül a magyar revízió aligha – a tengely létrehívása volt a fontosabb és időben is első feladat. 286

A négyhatalmi paktum bukása és a berlini tárgyalások kudarca nagy csalódást okozott a magyar külpolitika számára, de egyszersmind nagy tanulsággal is szolgált. Felfedte ugyanis, hogy amilyen erős potenciális szövetséges az agresszív Németország, éppoly veszedelmes is lehet a magyar revízió számára, hisz egységfrontba tömörítheti a status quo fölött őrködő hatalmakat. E felismerésben az egyik első volt Berzeviczy Albert, a Magyar Külügyi Társaság Apponyi halála után megválasztott új elnöke, aki már 1933 májusában figyelmeztetett rá, hogy „nekünk magunkat a revízió kérdésében nem szabad Németországgal azonosítanunk, mert nekik is mások az érdekeik és nekünk is mások”. 287 Az új világpolitikai fejlemények mintegy konkrét tartalmat adtak annak a négy évvel korábban megfogalmazott külügyminiszteri állásfoglalásnak, amely – akkor inkább még csak elméleti alapon – leszögezte: „nem érdekünk, hogy a trianoni szerződés revíziója mint egy részkérdése a békeszerződések általános revíziójának tárgyaltassék; bennünket a trianoni szerződés érdekel s így nincs okunk arra, hogy ügyünket komplikáltabbá tegyük annak az általános revízióba való bekapcsolásával”. 288

A négyhatalmi paktum tervének ugyanakkor létezett egy derűlátóbb olvasata is a magyar külpolitikai gondolkodásban. Az ugyanis mégiscsak biztató volt, hogy előzőleg a világgazdasági válság legyőzését célzó gazdasági integrációs tervek voltaképpen elismerték a békerendszer kiigazításának szükségességét, a négy európai nagyhatalom tanácskozásain pedig nyíltan is napirendre került a békeszerződések revíziója, s ennek lehetőségét a győztes államok is komolyan fontolóra vették. Ezért amikor a négyhatalmi megállapodás mégis kudarcot vallott, a magyar külpolitika 1933 végén kísérletet tett arra, hogy megvizsgálja: London és Párizs visszakozásával – mely a Hitler hatalomra jutásával szemben szinte ösztönös reakció volt – vajon automatikusan elenyésztek-e a magyar

286 Gömbös külpolitikájának összefoglalására ld. Pritz 1982. 287 A Magyar Külügyi Társaság tisztújító közgyűlése. Külügyi Szemle,

1933. július. (X. évf. , 3. sz.) 310. 288 A Külügyminisztérium körrendelete a külképviseleti hatóságokhoz

(1929. május 2.). MOL, K 63, 381. csomó, 1934-39-1650/1929. sz. Idézi: Pritz 1979: 277. (Újraközli: Pritz: 1995b: 235-240. Idézet a 238. oldalról.) Vö. 121. és 192. jegyzet.

békerevízió esélyei is? A brit közvélemény megszondázása Bethlen Istvánra várt, aki a miniszterelnöki posztról 1931 augusztusában történt távozását követően némileg a háttérbe húzódott, ám 1932 májusában a Magyar Revíziós Liga díszelnöke lett. 1933. november végén Bethlen a cambridge-i egyetem, valamint három londoni tudományos, illetve közéleti társaság, a Middle and Near East Society (Közel- és Közép-Keleti Társaság), a Royal Society of International Affairs (Királyi Külügyi Társaság) és a Balkan Committee (Balkán Bizottság) meghívásának eleget téve összesen négy előadást tartott Magyarország történetéről, a soknemzetiségű Magyarország kialakulásáról, a trianoni békeszerződés nyomán létrejött helyzetről és a térség jövőjéről. 289

Bethlen angliai útjának előkészítésében a Külügyminisztérium és a Magyar Revíziós Liga is közreműködött. Bárdossy László javaslatára kiadták a brit parlamentben Magyarországgal és a békerevízióval kapcsolatban elhangzott felszólalások gyűjteményét – kedvező és kedvezőtlen reflexiókat egyaránt. A kötet végén elhelyezett 20 oldalas függelék fejtette ki a magyar álláspontot, amely mértéktartó, de – természetesen – elkötelezett munka volt. Az előszó megírására sikerült megnyerni a jó nevű nemzetközi jogászt, Roland Edmund Lomax Vaughan Williamst, aki a magyarbarát brit honatyákkal egybehangzóan leszögezte: „Nem hiszem, hogy akadna olyan elfogulatlan személy, aki a kérdéses ügy alapos ismeretében tagadná, hogy feltétlenül szükség van a trianoni szerződés valamilyen felülvizsgálatára, nem csupán a béke és az igazságosság, hanem egész Európa biztonsága szempontjából is. ”290

Ugyanekkor a még 1928-ban megjelent Justice for Hungary c. kötetet több ezer példányát küldték szét befolyásos közéleti emberek címére. Hasonló akciót indított a revíziós mozgalomban oroszlánrészt vállaló Pesti Hírlap c. napilap is, amely új albumot adott ki s juttatott el a megfelelő címekre. A Europe at the Parting of the Ways. War or Peace? címet viselő mű formailag igényes, de tartalmilag leplezetlen propagandakiadvány volt, amely rendkívül leegyszerűsítően, afféle katekizmus formájában vizsgálta

289 Egyidejűleg Eckhardt Tibor, a Magyar Revíziós Liga ügyvezető alelnöke is Londonban járt és a magyarbarát brit lordok és képviselők felkérésére november 27-én este előadást tartott a Westminster egyik különtermében. Beszédében elmondta, hogy a párizsi békerendszert kezdettől fogva csak szuronyokkal lehetett fenntartani, s mivel az ellentétek azóta fokozódtak, feltétlenül szükség van ésszerű kompromisszumok megkötésére és az együttműködés előkészítésére. Ennek hiányában a magyarság számára nem marad más eszköz, mint a passzív rezisztencia és a revízióért indított békés küzdelem folytatása.

290 Hungarian Question 1933: 9.

meg a békerevízió kérdését. (A gesztus otrombaságát csak fokozta, hogy a Pesti Hírlap felkérte a címzetteket, válaszlevélben nyilatkozzanak arról, hajlandóak-e támogatni a trianoni békeszerződés revízióját.) A Bethlen angliai útját előkészítő nagyszabású kampány utolsó lépése volt, hogy 1933. november 13-án – egy héttel a gróf megérkezése előtt – az Alsóház és a Lordok háza magyarbarát tagjainak részvételével 160 taggal megalakult a Parliamentary Committee for the Revision of the Treaty of Trianon (Parlamenti Bizottság a Trianoni Békeszerződés Revíziójáért). A bizottság tíz nappal később – immár 168 képviselő aláírásával – indítványozta, hogy az Alsóház nyilvánítsa ki óhaját, miszerint vissza kellene csatolni Magyarországhoz azokat a területeket, amelyek „lényegileg magyarok”. 291

Ezzel egybehangzó volt az a gondolat, amelyet Lord Newton fejtett ki a Bethlen előadásainak angol szövegét tartalmazó, Londonban kiadott kötet előszavában: „A világháború következtében idegen államok fennhatósága alá került 3 és fél millió színmagyar közül 2 millió közvetlenül a magyar határokon túl él, s ők a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában végrehajtandó csekély területi kiigazítás árán visszatérhetnének szülőhazájukhoz. E követelésen kívül csak annyit kérnek még, hogy minden volt magyar állampolgárnak joga legyen eldöntenie, melyik államhoz kíván tartozni. Minthogy a nemzeti »önrendelkezés« elve kimondottan a párizsi szerződések alapját képezi, ezt az igényt aligha lehet megalapozatlannak minősíteni, s mindaddig, amíg ezt mereven elutasítják, alkalmasint Közép-Európa gazdasági fellendülése is a beláthatatlan jövőbe tolódik ki. ”292

Bethlen angol nyelvű előadásai Magyarország múltjáról és jelenéről adtak nagyszabású áttekintést. A cambridge-i egyetemen november 22-én tartott előadásában gyökeres politikai változásokat sürgetett. Mint mondta, a Párizs környéki békék nem hozták meg a népek nyugalmát, így ma már az egész kontinens békéjét fenyegeti a kialakult helyzet. A nagy civilizációs készséggel és gyakorlattal rendelkező magyarság helyett ugyanis a jóval csekélyebb történelemalakító erővel rendelkező nemzetek foglalták el az uralmi pozíciókat a Duna-medencében. Ám ha lefejtjük az utódállamokra jellemző „efemer és parvenü kultúra Potemkin külmázát”, amögött „ott fog lappangani ezután is a lélek barbarizmusa”. Bethlen leszögezte: a revizionizmus nem háborús uszítás, hiszen egy igazságtalanság jóvátételéért küzd. Az egész szerződés „egy gonoszul kitalált propagandára épült fel […] amely a történelmi tényeket meghamisította, elhallgatta, elferdítette”. A volt

291 Romsics 1999: 359-361. ; Lukács 2000: 215. , 244. Bár a magyarbarát csoport létszáma csakugyan tekintélyes volt, indítványait még csak napirendre sem tűzte a több mint 600 fős Alsóház.

292 Bethlen 1934: VIII-IX.

kormányfő terjedelmes történeti áttekintés után végül megállapította, hogy a térség igazi államalkotó nemzete a magyar volt és a háború végén a nemzetiségek sem önszántukból szakadtak el, kivéve a románokat és a horvátokat – utóbbiak viszont ezt a lépésüket már megbánták. 293

Öt nap múlva a londoni Közel- és Közép-Keleti Társaság előtt foglalta össze fenti gondolatmenetét, majd két kérdést vizsgált meg részletesen: 1) mit követelt volna a nemzetiségi elv helyes alkalmazása, illetve 2) helyes volt-e kizárólag a nemzetiségi elvet alkalmazni a határok megvonásakor? Értékelésében leszögezte, hogy a békeszerződésekben önkéntességről és önrendelkezésről szó sem volt, hiszen a nemzetiségi elv nem önálló államokat, hanem nemzeti autonómiákat jelent olyan államon belül, amelynek gazdasági érdekeken, geográfiai adottságokon, történelmi hagyományokon és közös életfelfogáson kell felépülnie. Ily módon az új államalakulatok népeit az alapelvek teljesen hibás értelmezése kapcsolja össze, mert minden elszakított terület történeti és gazdasági szempontból Magyarország felé gravitál. 294

Másnap a Királyi Külügyi Társaságban Erdély helyzetéről szólva kifejtette, hogy a rendezés azért annyira nehéz, mert az ott élő két vezető nép közül „egyik sem fog soha belenyugodni abba, hogy e terület végleg a másiknak az uralma alá kerüljön, mert mindegyik kész a legközelebbi alkalmat felhasználni arra, hogyha ma a szerencse a másiknak kedvezett, holnap a szerencse kerekét a maga számára fordítsa vissza”. Ez a bonyolult helyzet viszont egyúttal ki is jelöli a lehetséges megoldás kereteit – vélte Bethlen. A nyelvhatárok tekintetbe vételével, illetve lakosságcserével végrehajtott területmegosztás nemigen járható út, mert az egyik az éles nyelvhatár hiányában csak a határ mentén élő, mintegy 700 ezer magyar visszatérését tenné lehetővé, a másik pedig a gazdasági-társadalmi-civilizációs fejlettség haladott fokán álló Erdély számára túlságosan durva megoldás volna. Nem hozna változást Nicolae Titulescu román

293 Az ezeréves magyar királyság fennállása – igazságtalanság? (Cambridge University League of Nations Union, 1933. november 22.) In: Bethlen 1933b: 3-33. (Idézetek a 4-5. oldalról.) Az angol kiadás – aligha véletlenül – nem tartalmazza a fenti idézeteket. Azt azonban nem tudjuk, hogy Bethlen csakugyan elmondta-e ezeket a brit fülnek eléggé rosszul hangzó érveket, s ezek csupán a nyomtatott változatból maradtak ki, vagy egyáltalán el sem hangzottak, s a szónok csak utólag próbálta ily módon dokumentálni „szókimondását” a magyar olvasóközönség előtt. Vö. Bethlen 1934: 1-56.)

294 Hogy bánt el a trianoni békeszerződés a Duna-medence kis népeivel? (Near and Middle East Association, 1933. november 27.) In: Bethlen 1933b: 37-59.

külügyminiszter új javaslata sem „a határok eltüntetéséről” – ami a határok lebontását a kisebbségek jogi védelme révén valósítaná meg –, mivel ez csak újabb be nem váltott ígéreteket jelentene, lévén Romániát már régóta szerződések kötelezik a területén élő nemzeti kisebbségek védelmére, ám ezeket is rendszeresen megszegi. Valójában „inkább azért eszeltetett ki e terv, hogy a területi revízió kérdéseiről eltereltessék a figyelem” – állapította meg Bethlen. Hosszú távú megbékélést csak a független Erdély megalkotásától lehet várni, amely területi autonómiákkal és önkormányzattal biztosítaná polgárai számára a jogegyenlőséget. Javaslatának alátámasztására Bethlen megjegyezte, hogy Erdély Svájchoz hasonló geográfiai egység, ahol a vallások és nemzetek egyenjogúságának évszázados hagyományai voltak, az ugyancsak szép múltra visszatekintő transzilvanizmus pedig a születendő állam összetartó eszméjéül szolgálhatna. 295

Záró előadásában november 30-án a Balkán Bizottság hallgatóságának a magyarkérdés és az európai biztonság kölcsönhatásairól beszélt. Előrebocsátotta, hogy a két óriás nemzet, az orosz és a német között élő kis népek számára fontos az új, békés rendezés, ami viszont csak a méltányosság alapján képzelhető el. A legnagyobb merevséget tanúsító Franciaországot is meg kell győzni arról, hogy „egész Európa nyugalmát sokkal inkább lehetne biztosítani azzal, ha a Dunamedencében a tarthatatlanná vált békeszerződési intézkedések igazságos és komoly revíziója révén a kis népek egymással kibékíttetnének, kollaborációjuk ezúton előkészíttetnék és ezáltal a Dunamedence népeinek olyan öncélú organizációja teremtetnék, amely [által] e területről a vele szomszédos hatalmas népek illetéktelen befolyása kirekesztetnék”, mert „a mai igazságtalan és veszedelmes állapotnak törik-szakad garantálásával az ott lakó népek egy csekély hányadát Franciaország járszalagján tarthatja ugyan, de az összes többit annál biztosabban belehajtja az ellenkező táborba és ezen a réven Európa előbb utóbb újból két rivális táborra fog oszlani”. E világpolitikai konstellációban a „revízió, az új berendezkedés kérdése az igazság, a méltányosság, a kis népek életkérdésétől a nagy nemzetek politikai kérdésévé nőtte ki magát”. Az 1930-as évek első felének rendezési tervei csupán „gazdasági koncepciók, amelyek azonban a gazdasági bajokat

295 Az erdélyi kérdés. (Royal Institute of International Affairs, 1933. november 28.) In: Bethlen 1933b: 63-91. (Idézetek a 67. és 85-86. oldalról.) Ami a határok eltüntetését, ún. spiritualizálását illeti, Titulescu román külügyminiszter a kisantant 1933. június eleji konferenciáján egy sajtótájékoztatón vetette fel, hogy mivel a határok kiigazítása nem gyógyíthatja be a sebeket, helyesebb „spiritualizálni”, „devalorizálni”, „absztrakttá tenni” a határokat. Ld. Szász 1933: 104.

nem oldják meg, politikai hátsógondolatokból születtek meg; vagy fordítva, azt lehetne mondani róluk, hogy politikai tervek gazdasági köpenyegbe burkolva, amelyek többé-kevésbbé mind abból a célból eszeltettek ki, hogy Magyarország látszólagos gazdasági kedvezményekkel a kisentente hatalmi csoportjának az érdekszférájába tereltessék be, a nélkül, hogy a revízió területén előzetesen elégtételhez jutott volna”. Végleges megoldásként valamilyen nagyobb gazdasági egység kialakítását tárta a hallgatóság elé, aminek mindazonáltal radikális revízióval kell kiegészülnie. „Mi ennek az eljövetelében vallásos hittel hiszünk és bízunk. Ez a magyar nemzet credo-ja sorsának mai sötét éjszakájában. ”296

Bethlen tehát egy nagyrevíziós terv körvonalait rajzolta meg angliai előadásaiban, s ennek megvalósítását mint a Kárpát-medencei megbékélés alapfeltételét mutatta be. A magyarországi konzervatív körök dédelgetett álmát és a revíziós propaganda egyik kedvelt szólamát felidézve kifejtette, hogy az önrendelkezési elv érvényesítése esetén Szlovákia és a Kárpátalja automatikusan Magyarországhoz csatlakozna, míg Bácskának és a Bánság jugoszláviai részének hovatartozásáról népszavazásnak kellene döntenie, Horvátország pedig esetleg föderáció keretein belül térhetne vissza Magyarországhoz. Erdély kérdésében azonban mind a népszavazás, mind a területi megosztás lehetőségét elvetette. Javaslata szerint a történeti Erdély határáig húzódó területeket Magyarországnak vissza kellett volna kapnia, maga Erdély pedig önálló föderatív állammá alakult volna. Bethlen a közép-európai föderáció lehetőségét is felvetette, de sem ennek tartalmáról, sem a résztvevő államokról nem beszélt részletesen. November 28-án a Királyi Külügyi Társaságban tartott előadását – melyben Erdély kérdéséről beszélt – éles vita követte, s ennek során Bethlen tovább pontosította elgondolását: Erdélynek függetlenséget kért, továbbá szorgalmazta a határ menti magyarlakta területek visszacsatolását, valamint a szlovákok, a ruszinok és a horvátok részére adandó teljes autonómiát, hogy ennek birtokában e népek majd szabadon dönthessenek állami hovatartozásukról. A vitában felszólalt Henry Wickham Steed és Robert William Seton-Watson, akik már a világháborút megelőzően is élesen bírálták Magyarország nemzetiségpolitikáját, a békekonferencia időszakában pedig a történelmi Magyarország feldarabolásának szószólói voltak. Ezúttal is mindketten a Bethlen által kifejtett nézetek ellen foglaltak állást, Seton-Watson pedig 1934-ben egy egész vitairatot szentelt a magyar revíziós törekvések bírálatának. Treaty Revision and the Hungarian Frontiers c. pamfletjének nagy része már korábban megjelent két londoni folyóirat, a Slavonic (and

296 A trianoni szerződés revíziója és Európa békéje. (Balkan Commit-tee, 1933. november 30.) In: Bethlen 1933b: 95-120. (Idézetek a 107-108. , 111. , 114. és 120. oldalról.)

East European) Review és az International Affairs hasábjain, a teljes mű pedig – a propagandamunkák jól ismert útvonalát követve – eljutott a Királyi Külügyi Társasághoz, a sajtóhoz és az érdeklődő képviselőkhöz. Seton-Watson elutasította a revíziós mozgalom létjogosultságát, vitatta működésének hitelességét. Összegzésében pedig – meglehetősen rabulisztikus érveléssel – azt állította, hogy bár mintegy 500-750 ezer magyart lehetne az etnikai szempontok érvényesítésével visszajuttatni Magyarországnak, ám ezt helytelen volna megengedni, mivel még így is a magyar kisebbségek nagyobb része maradna a határokon túl, ami csak újabb magyar követelésekhez vezetne, és örökös bizonytalansággal fenyegetne. 297

Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke e füzet megjelenésekor nem tudta leplezni fölháborodását, s 1934 júliusában írott publicisztikájában lesújtó jellemzést adott Seton-Watsonról: „nagytudású, semmiféle érzelmi vagy lelkiismereti ballaszttal meg nem terhelt brit professzor, aki egész intellektuális életét arra építette fel, hogy tönkretegye a magyarságot. Erre a célra külön szervei fejlődtek, mint azoknak a tengeri puhányoknak, melyek csendes és szívós munkával megfúrják a hajófenék tölgyfa palánkjait. ”298 A következő évben Horváth Jenő diplomáciatörténész, a liga sokat foglalkoztatott szerzője rövid cikkben válaszolt Seton-Watsonnak, melyben pontról pontra bírálta állításait. Horváth szintén a Slavonic (and East European) Review-ba szánta írását, ám az végül nem jelent meg angol nyelven. 299

A magyar revíziós propaganda és a megélénkült külföldi publicitás aggodalmat váltott ki a kisantant államaiban is. Szerepet játszott ebben az is, hogy a világpolitikai mozgások eredményeképpen az 1920-30-as évek fordulóján más háborúvesztes országokban is alakultak revíziós szervezetek. 300 Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában már a Rothermere-akció idején rendeztek ellentüntetéseket, később egyre nagyobb számban publikálták a brosúrákat, 1931 elejére pedig a szövetség mindhárom országában antirevizionista formációk szerveződtek, sőt Párizsban egy revízióellenes csúcsszervet is felállítottak. Noha e szervezetek nem bizonyultak hosszú életűnek, a propagandaháború a harmincas években kiéleződött, sőt társadalmi szerepet is kapott. A kisantant államaiban ugyanis

297 Seton-Watson 1934: 45. 298 Herczeg Ferenc: Watson és a gyerekek. Pesti Hírlap, 1934. július

22. (LVI. évf. , 164. sz.) 1. (Újraközli: Herczeg 1939: 56-60. Idézet az 57. oldalról.)

299 Horváth 1935. 300 Németországban már 1921-ben, Ausztriában 1930-ban, majd

rövidesen Bulgáriában is alakult ilyen szervezet, ezek tevékenységéről azonban alig tudunk valamit. Vö. 166. jegyzet.

a revízióellenességnek éppúgy nemzeti kohéziós funkciója volt, mint Magyarországon a revíziós mozgalomnak. Amikor például a négyhatalmi paktum tárgyalásai idején a bukaresti parlamentben egymást érték a felháborodott nyilatkozatok, az 1933. április 14-i vitanapot Ştefan Pop-Cicio házelnök a következőképpen foglalta össze: „a románság soha nem volt olyan egységes, mint most, amikor mindenfelé felvillan a határok revíziójának megfoghatatlan fantomja, amely határok a miénkek voltak mindig, a múltban és a miénk maradnak örökre”. 301 Másfél hónappal később a kisantant mindhárom államában antirevizionista gyűléseket rendeztek, s a bukaresti demonstráción elfogadott határozat kimondta: „A román nép minden erejével tiltakozik minden olyan törekvés ellen, melynek célja a békeszerződések revíziója és a határok megváltoztatása s szilárdan el van határozva, hogy az ország területét a szerződések által megállapított határok között minden áldozat árán megoltalmazza. ”302 Az egyre élesedő propagandaharc során a felek az ellenséget – az ideológiai háború logikájának megfelelően – egyszerre láttatták szánalmasnak és hatalmasnak, nevetségesnek és ördöginek. Ebben a hangulatban a határon túli magyarság kétszeresen is túszhelyzetbe került, hiszen közösségeik nem csupán az államhatalom részéről jelentkező, országonként különböző mértékű diszkriminációnak, hanem a felfokozott nemzeti érzelmekből fakadó indulatoknak is céltáblájává váltak. 303

Mindennek az is tápot adott, hogy a revízió lehetőségének a nemzetközi közvéleményben való térhódítása, Gömbös hatalomra kerülése és Bethlen angliai előadásai 1933 végén aggodalommal töltötték el a kisantant politikusait. Ennek nyomán 1934 januárjában újjáalakult a Liga Antirevizionista Română (Román Revízióellenes Liga), amely hamarosan körlevélben szólította fel az állami hivatalok, közintézmények, iskolák és ipari vállalatok dolgozóit a csatlakozásra. Ez a nemzetiségek számára nem volt ugyan kötelező, de a liga tagsági díját a magyar közalkalmazottak fizetéséből is levonták. A liga alapszabályban lefektetett célja a nemzet méltósága elleni támadásokkal szembeni „szolidaritási és ellenállási érzelmek” fejlesztése, erőteljes revízióellenes külföldi békepropaganda szervezése, a szövetséges népekhez fűződő baráti kapcsolatok fenntartása és

301 Szász 1933: 99. 302 Szász 1933: 102. 303 Ennek kirívó példája volt az 1933. május 28-i garázda rombolás a

Torda-Aranyos megyei (Turda-Arieş) Sinfalva (Corneşti) és Borrév (Buru) falvakban, amely a magyar kisebbség tagjai és ingatlanai ellen irányult, s amelynek a román hatóságok részéről való megtorlatlansága bátorítást adott további szélsőséges magyarellenes megnyilvánulásoknak. Ld. Szász 1933: 102. ; Mikó 1941: 136-137.

a nemzeti önérzet erősítése volt. Ezenkívül elhatározták, hogy a hazai és a külföldi közvéleményt állandóan informálják a román állam elleni felforgató akciókról, a településeken pedig szervezeteket állítanak fel, nagygyűléseket szerveznek, nyomtatványokat adnak ki, és küzdenek a határzónák megerősítéséért. A mozgalom hivatalos orgánuma volt a közismerten magyarellenes Universul c. napilap és a bő százoldalas, elegáns küllemű, francia nyelvű Revue de Transylvanie c. folyóirat. 304

Bethlen előadásainak tartalma nemcsak a kisantant antirevíziós szervezeteit hozta zavarba. Fejtörést okozott a magyar külképviseleteken is. Bethlen ugyanis – elsősorban Erdély vonatkozásában – olyan koncepciót vázolt fel, ami nem illeszkedett szorosan az önrendelkezési jog alkalmazásától hosszabb távon a nemzetiségi területek Magyarországhoz való csatlakozását remélő külpolitikai elképzelésekhez. Éppen ezért a Külügyminisztérium 1934 elején tájékoztatta a tanácstalan diplomatákat, hogy „bár az előadások tartalma nagyjában egyezik a kormánynak a revízió ügyében elfoglalt álláspontjával, az ezen az előadáson elhangzottak mégsem tekinthetők a m. kir. kormány hivatalos állásfoglalásának”. 305

Ez az elhatárolódás már csak azért is jogos volt, mert Bethlen elgondolásaira a brit közönség inkább elutasítással reagált, s a Foreign Office is teljesíthetetlennek találta azokat. Bethlen örült volna, ha angliai látogatása idején fogadja őt Sir John Simon külügyminiszter, ám a brit diplomaták nem helyeselték ezt. Úgy vélték, „Bethlen gróf ma nem más, mint egyszerű propagandista”. Ezért a személyes találkozásnak is csak annyiban volna haszna, hogy e „megbeszélés módot ad rá, hogy Bethlen gróffal megértessük: fölösleges abban reménykednie, hogy országunk felkarolja a magyar ügyet, s hogy figyelmeztessük: a szomszéd országok

304 A Magyar Szemle az Universul útszéli hangnemét és a „gyűlöletre szító, magyarellenes és lekicsinylő” írások állításait visszautasította, főszerkesztőjét, Stelian Popescu volt igazságügyi minisztert pedig mint soviniszta, köztörvényes bűnözőt és hazaárulót mutatta be, aki a több millió lej értékben kibocsátott antirevíziós bélyegek árát egyszerűen elsikkasztotta. Ld. Szász 1936. A román antirevizionista mozgalomról tudósít Mikó 1941: 311. ; Mester 1998; Eligazítás Huszka István római sajtóelőadó számára (1934. április 18.). MOL, K 66, 230. csomó, 1934-I-5/a-17-39. 124/3/Res. sz. , melléklet. ; Dávid Mihály kolozsvári kirendeltségvezető beszámolója a bukaresti követség számára. (1934. április 4.). Uo. , 41/biz. sz.

305 A Külügyminisztérium utasítása Ghyczy György prágai követségi tanácsosnak (1933. május 15.) és Wettstein János prágai követ jelentése Apor Gábor báró követségi tanácsosnak (1933. december 13.). MOL, K 63, 382. csomó, 1936-39-1323/1933. sz. Villani Lajos követségi tanácsos körlevele a külképviseleti hatóságoknak (1934. január 5.). MOL, K 107, 163. csomó, 1934-III-XIX-15/biz. sz.

gyalázása, amelyben a magyarországi hangok oly szívesen tobzódnak, aligha mozdítja előre ügyüket”. Simon végül november 30-án úgy döntött, nem fogadja Bethlent, s ennek okáról – „Bethlen propagandatevékenysége országunkban” – bizalmasan tájékoztatni kell Széchenyi László gróf londoni magyar követet. 306 Kudarcát maga Bethlen is elismerte, amikor a Magyar Szemle Társaság újévi vacsoráján kifejtette: ha „nem vagyunk képesek a revízió gondolatát beágyazni az európai érdekek nagyobb komplexumába, akkor hiába beszélünk revízióról […], mert hiszen egy csöppség vagyunk az európai népek tengerében, amely csöppség fölött az idők járása tovább halad. […] A mai kor […] romboló kor […], amely lerombolta a történelmi jogcímeket s amely keresztülgázolt a természetes határokon és amelyik nem veszi figyelembe az ezeréves történelmet sem, amely radikális jelszavak alapján, a nemzeti önrendelkezés jogát hirdetve, mindazt, amit ezer év felépített, lerombolni kész. Csak az a revíziós program, amely a kor emez eszméjével harmóniában áll, amely a népek önrendelkezési jogának nagy gondolatával összhangban áll, – csak az a revíziós program bír kilátással a sikerre. ”307

Ebben a helyzetben időszerűvé vált, hogy a kormány is tételes tervet állítson a területi revízióra vonatkozó korábbi negatív vagy homályos nyilatkozatok helyébe. Ezt voltaképpen már 1933 tavaszától meg kellett volna tennie, ekkor kérte ugyanis fel Mussolini Gömbös Gyulát, hogy a négyhatalmi tárgyalások előkészítéseként tájékoztassa őt a magyar területi igényekről. Gömbös akkor csak általánosságokban szólt a területi revízióról, a fegyverkezési egyenjogúságról és a hatályos kisebbségvédelemről mint magyar követelésekről. Most azonban megbízta Mengele Ferenc külügyi sajtófőnököt egy stratégiai, gazdasági és etnikai elvekre alapozott revíziós terv részletes kidolgozásával. 308 A térkép első változata már 1934 áprilisában elkészült, Gömbös azonban kivárt, és csak novemberben mutatta 306 Owen O’Malley feljegyzése (Count Bethlen’s Visit), valamint Orme

Sargent és Simon megjegyzései (1933. november 29-30.) MOL, X 5049, 25586. doboz (TNA, FO-371-16786, C10499/10499/21. sz.), 220-221. p. Ebben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Németország október 14-én elhagyta a leszerelési konferenciát és a Nemzetek Szövetségéből is kilépett, s az első számú revánshatalom e gesztusa rossz hatással volt a békés határrevízió esélyeire. Vö. Lukács 2000: 242. , 264.

307 Elérkezett az utolsó pillanat a konkrét revíziós program felállítására. Gróf Bethlen István beszéde. Pesti Hírlap, 1934. január 5. (LVI. évf. , 3. sz.) 3.

308 A magyar revízió problémája c. tervezetet ld. MOL, K 67, 14. csomó, 223. tétel, sz. n. (582- 587. p.) A The Problem of a revision of the Treaty of Trianon c. alatt elkészített angol változatát ld. uo. 589-595. p. Ismerteti és közli: Zeidler 1998: 77-82. , 87-91.

be a pontos magyar területi követeléseket Mussolininak. (Erre keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb pillanatot, mivel ekkor Magyarország – mely az októberi marseille-i merénylet kapcsán a nemzetközi terrorizmus támogatásának gyanújába került – teljes politikai defenzívába szorult.)309

Gömbös tervének sajátossága az volt, hogy a Szent István-i állameszmét félretéve feladta az integritás gondolatát, egyszersmind szakított a merőben etnikai érveléssel is – a nemzetiségi és önrendelkezési elv hangoztatásával –, s a hivatalos revíziós politika és propaganda által korábban inkább csak ráadásként említett gazdasági és stratégiai szempontokat egyenrangúként érvényesítette, sőt több ponton ezeket tette az első helyre. Az általa javasolt határvonal a legtöbb helyen túlment a szigorúan vett nyelvhatárokon, és általában a védelmi hadászat és harcászat szempontjából kedvezőbb középhegységekben és folyók mentén húzódott. A terv természetesen az Őrvidék és Kárpátalja visszacsatolását sem etnikai, hanem stratégiai, politikai és gazdasági megfontolások alapján követelte. (9. térkép)

A kormányfő és munkatársai e tervet kompromisszumos javaslatként fogták fel, amelyben az „engedményt” Magyarország már 1920-ban, a békeszerződés aláírásakor megtette, most pedig a másik, pontosabban a másik négy félen volt a sor, hogy lemondjon bizonyos területekről. Ily módon a kívánt revíziós határt méltányos megosztásnak szánták. E logika szerint a terv szinte aggályos pontossággal törekedett arra, hogy „megfelezze” győző és legyőzött között az elcsatolt területeket. Csehszlovákiától ugyan jóval nagyobb területet követelt vissza, mint amennyit a kezén hagyott volna, ennek jelentős része azonban olyan vidék volt – Kárpátalja –, amelyet magyar részről eleve nem tekintettek szervesen a cseh és a szlovák nemzethez tartozónak, így az arról való lemondást sem tartották túlzott gesztusnak. Az Északnyugati-Kárpátokban megrajzolt határ mindkét oldalon értékes szén- és érctelepeket hagyott, Csehszlovákiának több színesfémet és szenet, Magyarországnak több vasércet és ipari központot. A Romániával szembeni igények lényegében a történeti Erdély, illetve a déli határőrvidék határáig terjedtek. Szilágy (Sălaj), Kolozs (Cluj) és Torda-Aranyos (Turda-Arieş) – vagyis az erdélyi folyosó –, valamint a Székelyföld magyarságának visszacsatolásával tehát nem számolt a tervezet, ezzel szemben az egykori Partium jelentős román tömegeit vonta volna a magyar határok mögé. E megosztás – mely közelített a természetes és egyben történelmi határokhoz – a nyersanyagokat tekintve Magyarországot tekintélyes érc- és színesérctelepekkel kívánta gazdagítani, Romániának viszont szintén számottevő mennyiséget hagyott volna meg ezekből – a

309 Vö. 322. jegyzet.

sótelepek és szénhidrogénkincs túlnyomó részével egyetemben. Jugoszláviától Bácska és a Bánság legnagyobb részét és legfontosabb városait követelte vissza, s csupán Belgrád védelmére hagyott volna vissza egy nagyobb kiterjedésű hídfőt. Az ajánlati oldalon azonban ott állt egész Horvátország, amelyről a korabeli magyar revíziós politika amúgy is hajlandó volt lemondani. Ausztria esetében a terv az összes elcsatolt terület visszavételét kívánta, Gömbös azonban szóban közölte Mussolinival, hogy szükség esetén hajlandó erről lemondani.

Gömbös terve végeredményben egy kb. 195 ezer km2 területű Magyarország körvonalait rajzolta fel, amely a trianoni békeszerződéssel elcsatolt területekből Csehszlovákiától 40 ezer, Romániától 42 ezer, Jugoszláviától mintegy 16 ezer, Ausztriától pedig 4 ezer km2-t nyert volna vissza. Magyarország népessége a terv értelmében kb. 6,7 millió fővel nőtt volna, közülük azonban csak kevesebb mint 1,7 millió lett volna magyar anyanyelvű. Az ekképp jelentősen gyarapodó ország 15,4 milliós népességével a Duna-medencében a kisantant államaival egyenrangú politikai hatalommá emelkedett volna. 310 A területek visszacsatolása révén csökkent volna Magyarország nyersanyagfüggősége, és jelentősen nőtt volna belső piaca. Katonai szempontból is kedvezőbbé vált volna az ország helyzete, hiszen határainak túlnyomó része a jobban védhető folyópartokon és hegységekben húzódott volna. A tervezet a remélt nyereségek mellett természetesen számos problémát is magában hordott. Az eltérő gazdasági és szociális fejlettségű területeknek a társadalomba és a nemzetgazdaságba való beillesztése önmagában is komoly gondokkal járt volna. Nehézségeket rejtett volna az a körülmény is, hogy a megnagyobbodott Magyarországon a kisebbségek népességen belüli részaránya 37%-ra emelkedett volna – jóval a szomszédos országok nemzetiségi arányszáma fölé. A tervezet nem tért ki részletesen a nemzetiségekkel szemben követendő politikára; sem a kívánt területátcsatolás révén Magyarországhoz kerülő kisebbségekkel, sem a határokon túl maradó magyarsággal kapcsolatban nem szólt sem a követendő bánásmódról, sem az esetleges lakosságcseréről. Gömbös sűrűn hangoztatott hárompontos (területi, fegyverkezési, kisebbségvédelmi) általános revíziós tervében is csupán nagy vonalakban, konkrétumok –

310 A népességi adatok kiszámításához az érintett országokban 1930-1934 között tartott népszámlálásokról kiadott hivatalos jelentéseket használtuk. Az 1910-es magyarországi cenzus adatai szerint a visszakövetelt területen összesen 6,42 millió lakos élt, köztük 2,16 millió magyar, 1,4 millió román, 720 ezer szlovák, 960 ezer német, 480 ezer délszláv, 460 ezer rutén és 240 ezer egyéb anyanyelvű. (Az egyéb nemzetiségek kategóriájába – az eltérő szempontú és finomságú adatfelvételek miatt – némely esetben a tételes bontásban is felsorolt nemzetiségek lélekszámadatai is bekerültek.)

például kulturális vagy területi autonómia – említése nélkül követelte a magyar nemzetiségűek helyzetének javítását. 311

Mussolini a revíziós tervet „józannak, tárgyilagosnak, mérsékeltnek” tartotta, mégis biztosra vehető, hogy sem ő, sem Gömbös nem számolt annak megvalósulásával. 312 A külpolitikai viszonyokat ekkor a kisantant és Franciaország erősödő magyarellenessége és az olasz-francia közeledés jellemezte, s ilyen körülmények között – különösen Olaszország számára – nem lett volna célszerű a terv nyilvánosságra hozatala. A Szent István-i Magyarország eszméjét feladó koncepciót valószínűleg a magyar politikai körökben sem támogatták volna kellőképpen, legalábbis erre vall, hogy Gömbös a terv tartalmát csak bizalmas embereivel ismertette. A miniszterelnök 1936 októberében bekövetkezett halála azután végérvényesen levette a napirendről e tervet.

Időközben 1933 nyarán – nyilvánvalóan a négyhatalmi tárgyalások hatására – a Foreign Office is megrendelt egy tanulmányt Magyarország határainak kialakulásáról és az addig felmerült revíziós tervekről. A munkát Ponsonby Moore Crosthwaite fiatal diplomata készítette el, aki október 27-én kinyomtatott és köröztetett kéziratában – a felkérésnek megfelelően – elvi megfontolások alapján a területi revízió gyakorlati megoldási lehetőségeit sorolta fel. Ez közel állt a brit külügyminisztérium által 1919. február 8-án a párizsi békekonferencia elé terjesztett határjavaslathoz, de annál valamivel több területet szánt Magyarországnak. Crosthwaite az etnikai és a gazdasági szempontokat vette alapul, de figyelembe vette azt is, hogy az egyes területek átadása milyen politikai ellenerőket mozgatna meg. Az ún. Rothermere-vonalat gazdaságilag elfogadhatatlannak, etnikai szempontból kétségesnek tartotta, s úgy vélte, az nem más, mint „félrevezető és veszedelmes propaganda”. Végkövetkeztetése szerint a méltányos és kivitelezhető revízió északon a Csallóközt, délen a baranyai háromszöget, a Bácskának a Ferenc-csatorna vonaláig terjedő részét, továbbá Szeged városával szemben a Bánát néhány települését juttathatta volna vissza Magyarországhoz. A legbonyolultabbnak a magyar-román határ revízióját látta. Bár megítélése szerint a leglogikusabb megoldás az lett 311 Ez nagy hiányosság volt, mivel a terv megvalósulása esetén immár

5,8 millió nemzetiségi élt volna Magyarországon, ugyanakkor 1,1 millió magyar maradt volna a határokon kívül (Ausztriában 8 ezer, Csehszlovákiában 47 ezer, Jugoszláviában 99 ezer, Romániában 960 ezer).

312 Gömbös anonim feljegyzése az 1934. november 6-án Mussolinival folytatott megbeszéléséről. MOL, K 698, 1. csomó, 1927-1936-4-15. sz. (Idézet a 6. oldalról.); Suvich feljegyzése Mussolini és Gömbös megbeszéléséről (1934. november 6.). DDI/VII 1953-1990: XVI. kötet, 111. sz. (117-120.) Vö. Pritz 1982: 183.

volna, ha a magyar határokat egészen a történeti Erdély határáig tolják előre – ez nagyjából egyforma román, illetve magyar kisebbséget hagyott volna a határ két oldalán végül járhatóbb útnak tartotta, ha csupán Nagyvárad szélesen értelmezett vonzáskörzete kerül vissza Magyarországhoz. 313 (10. térkép)

A brit kormány azonban hamarosan évekre levette a kérdést a napirendről. A harmincas évek második felében azonban az erősödő német befolyás és az erre reagáló megbékéltetési politika megint előtérbe hozta a revízió ügyét. S mint addig is, megint az etnikai elv képezte a brit elgondolások alapját. 1936-ban látott nyomdafestéket Sir Robert Gower konzervatív képviselőnek, az Alsóház magyarbarát csoportja vezetőjének Treaty Revision and the Hungarian Frontiers c. füzete, amely a következő években francia és lengyel nyelven is megjelent, s amely szándékosan vette kölcsön Seton-Watson 1934-ben megjelent, Bethlen előadásait élesen bíráló pamfletjének címét. Gower védelmébe vette Bethlen koncepcióját – legalábbis az etnikai revízió mértékéig. Magyar statisztikai adatok segítségével mutatta be, hogy a határ menti magyar többségű területek visszacsatolása olyan megoldás lenne, amely nemzetiségi szempontból igazságosabb az aktuálisnál. Adataiból azt a következtetést vonta le, hogy a szigorúan etnikai alapú határrendezés eredményeként közel 33 ezer km2-es terület és több mint 1,6 millió magyar térhetne vissza Magyarországhoz, míg az utódállamok alig több mint félmillió nemzettársukat veszítenék el ily módon. De még akkor is jobban érvényesülne a nemzetiségi elv, ha az említett területeken túl Magyarország megkapná a Székelyföldet egy a Mezőségen keresztül oda vezető összekötő folyosóval együtt. Gower ekkor már rendkívül sürgetőnek tartotta a revízió ügyét, s javasolta, hogy a Nemzetek Szövetsége azonnal foglalkozzon vele az Egyezségokmánynak az alkalmazhatatlanná vált szerződések felülvizsgálatáról szóló 19. cikkelye alapján. 314 Még ennél is tovább ment a magyar politikai élet számos hatalmasságával jó kapcsolatokat ápoló Carlile Aylmer Macartney történész, külpolitikai szakértő, aki a határ menti magyar többségű területek, valamint az autonómiával felruházandó Kárpátalja visszacsatolását szorgalmazta 1937-ben írott művében. Javaslata magyar szempontból a legelőnyösebb volt az ismert angolszász tervek közül. Csehszlovákiából a nyelvhatárig

313 P. M. Crosthwaite: Memorandum on the Hungarian Frontiers of 1919. (1933. október 27.) MOL, X 66, 25585. doboz (TNA, FO-371-16783, C9408/395/21. sz.), 49-55. p. (Idézetek az 52-54. oldalról.) Crosthwaite előterjesztéséhez és annak fogadtatásához ld. Romsics 1996a: 303-304. (Újraközli: Romsics 1996b: 34-131. A vonatkozó részt ld. a 90-94. oldalon.); Lukács 2000: 222-231.

314 Gower 1936: 22-23.

húzódó területsáv visszaadását javasolta – Pozsony kivételével. Véleménye szerint ez a Csallóköz egészét, illetve az ettől északra fekvő területek egy részét is magában foglalta, azt pedig a megalakítandó határbizottságokra bízta volna, mekkora részt csatoljanak vissza Magyarországhoz a Komáromtól keletre elkeskenyedő, majd Kassánál ismét kiszélesedő magyarlakta sávból. Macartney gazdasági és politikai megfontolásokból Kárpátalja egészét visszacsatolta volna Magyarországhoz, ám ennek előfeltételéül pontosan körülírt autonómia bevezetését szabta, amely fölött nemzetközi szerződések és ellenőrző testület őrködtek volna. 315 A kívánatos magyar-román határ elemzése során elvetette az erdélyi korridor és a Székelyföld visszacsatolásának ötletét. Ezzel szemben a régi partiumi területek – Máramaros (Maramureş), Szatmár (Satu Mare), Szilágy (Sălaj), Bihar (Bihor) és Arad vármegye – nagy részét Magyarországnak szánta. Elvileg lehetségesnek tartotta, hogy ebben a zónában a határokat csupán a viszonylag éles etnikai osztóvonalig tolják előre, de a terület gazdasági ellátásának szempontjait is figyelembe véve még jobbnak ítélte, ha az északi négy megye túlnyomó része visszatér Magyarországhoz, míg azonban a Székelyföld Romániánál marad. 316 Végül Jugoszláviától a Bácska és a Bánság északi részét, valamint a baranyai háromszöget csatolta volna vissza, ám nem ejtett szót sem a Muratájról, sem az ausztriai Burgenlandról. 317 (11. térkép)

Mindebből látható, hogy míg a magyar oldalról megfogalmazott tervek az etnikai revíziótól Nagy-Magyarország helyreállításáig terjedtek, addig a mértékadónak tekinthető brit, francia és olasz publicisztikában – és olykor a hivatalos politikában is – felbukkanó elképzelésekben többé-kevésbé az etnikai határok jelentették a területi revízió maximumát. Ez a tény elvileg kijelölte – kijelölhette volna – a magyar diplomácia, a kisantant és a nagyhatalmak között kedvező esetben kialakuló kompromisszum körvonalait is, egyben illuzórikussá tett minden olyan elképzelést, amely Szent István birodalmát a nyugatiak segítségével remélte feltámasztani.

315 Macartney 1937: 198-199. , 246-250. 316 Macartney 1937: 348-355. 317 Macartney 1937: 435-437. Jó közelítéssel ezek a megfontolások

tükröződtek azon a határjavaslatban is, amelyet a Foreign Office oxfordi béke-előkészítő bizottsága készített 1942 szeptemberében. Ld. Romsics 1996a: 314-317. (Újraközli: Romsics 1996b: 34-131. A vonatkozó részt ld. a 112-118. oldalon.)

A közép-európai hatalmi viszonyok átrendeződése

Ám amíg az 1930-as évek elejéig a békerendszer mégoly csekély kiigazítását is kizárólag a status quo fölött őrködő győztes hatalmak egyetértésével lehetett keresztülvinni, Hitler hatalomra jutását követően alapvetően megváltoztak az európai politikai viszonyok. A náci Németország ugyanis olyan külpolitikai játékszabályokat alakított ki, majd kényszerített rá fokozatosan a nyugati demokráciákra, amelyekhez korábban ezek nem voltak hozzászokva – illetve amelyeket korábban a nagyhatalmak a kisállamokkal, illetve a gyarmati népekkel szemben alkalmaztak. A Harmadik Birodalom fait accompli politikájával szemben a brit és a francia külpolitikának egyelőre nem volt ellenszere, s ez nyilvánvalóvá tette a francia hegemóniára és a népszövetségi gondolatra épülő, de kevéssé rugalmasnak bizonyuló párizsi békerendszer ellentmondásait. Párizs és London egyelőre kivárásra rendezkedett be, majd részben Németország lecsillapításával – igényei egy részének kielégítésével –, részben Mussolini megnyerésével és Hitlertől való eltávolításával kísérletezett. Ennek nyomán mind Berlin, mind Róma mozgástere jelentősen megnőtt, utóbbi pedig valósággal a nyugati hatalmak kedvencévé vált. Mindez a magyar külpolitika számára azt az üzenetet hordozta, hogy Olaszország oldalán az eddigieknél is nagyobb eséllyel keresheti területi követeléseinek érvényesítését.

Magyar szempontból ebbe a folyamatba illeszkedtek az olasz–magyar–osztrák tárgyalások, melyek végén, 1934. június 17-én, a három ország, amelyet már kétoldalú barátsági szerződések fűztek össze, aláírta ún. római jegyzőkönyveket: egy politikai konzultatív paktumot és két gazdasági együttműködési szerződést. A politikai jegyzőkönyv kimondta: a három kormányfő (Mussolini, Gömbös és Engelbert Dollfuss) kötelezi magát arra, hogy „mindazon kérdésekben, amelyek őket különösen érdeklik, úgyszintén az általános jellegű kérdésekben tanácskozni fognak abból a célból, hogy […] az európai államok, különösképpen pedig Magyarország, Ausztria és Olaszország között a valóságos együttműködés előmozdítására irányuló politikájukat összhangba hozzák. Evégből a három kormány, valahányszor közülük legalább egy ezt célszerűnek véli, együttesen tanácskozni fog”. 318

Az egyezmények formailag nyitottak voltak – a magyar diplomácia leginkább Németországot várta a csatlakozók közé.

Ám – mint már említettük – az idő múlásával egyre szaporodtak a kérdőjelek azzal kapcsolatban, vajon érdemes-e Trianon revízióját összekapcsolni Versailles kérdésével. Ahogyan az 1920-as években az óvatos német revizionizmus nem óhajtotta megterhelni magát Trianon

318 Halmosy 1983: 349.

problémájával – s alig reagált a magyar közeledési kísérletekre –, úgy most a magyar külpolitikai gondolkodásban kezdett gyökeret verni az a nézet, hogy a német szövetség hátrányokat is tartogathat a integritásért folytatott diplomáciai küzdelemben. Beszédekben, publicisztikákban és az ellenzék köreiben nyíltan is megfogalmazódott ez az aggodalom. Néhány szórványos figyelmeztetést követően az első ilyen értelmű nagyobb írásmű Fenyő Miksa nagy Hitler-tanulmánya volt 1934-ben. Fenyő, a gazdasági és politikai körök befolyásos szürke eminenciása, a Magyar Revíziós Liga egyik vezetőségi tagja abban látta a Hitlerhez való közeledés kockázatát, hogy Németország, amely kívül helyezi magát a meglévő szabályokon, és kihívást intéz a modern európai emancipációs eszmék – a felvilágosodás, a parlamentarizmus, a demokrácia, az emberi jogok – ellen, könnyen elmulaszthatja a kiegyezést, és az ideológiai háború veszélyét idézheti föl. Ilyen háborút pedig Németország oldalán megvívni – még ha a revízió reményével is – nem lehet Magyarország érdeke. Úgy vélte tehát, hogy „minél messzebbre tudjuk vinni Trianont Versaillestől, annál inkább erősbödik az ésszerű revízió lehetősége”. 319

A Fenyő által sugallt francia orientáció azonban távol állt a gömbösi külpolitikától, ráadásul az ekkoriban folyó francia-olasz tárgyalások atmoszférája sem igen kedvezett neki. A két földközi-tengeri nagyhatalom közeledése már 1934 nyarán, Dollfuss kancellár meggyilkolása és az osztrák nemzetiszocialisták megerősödése után megindult. A német előretörés mérséklését és az afrikai befolyási övezetek ügyének rendezését célzó megbeszélések hírét Budapesten elégedetlenül vették tudomásul, jóllehet olasz részről váltig tagadták, hogy mindez hátrányosan érintené a magyar revíziós célokat. A magyar diplomácia igyekezett saját célkitűzéseit – a fegyverkezési egyenjogúságot, a kisebbségvédelmi kötelezettségek megerősítését és a békés revízió elvi lehetőségének fenntartását – az olaszok révén becsempészni a témák közé. Az 1935. januári római tárgyalási fordulón valóban napirendre is került egy olasz javaslat, amely arra irányult,

319 Fenyő 1934: 59-61. (Idézet a 60. oldalról.) Fenyő konklúziója a hitleri politikát illetően az apokaliptikus vízióig menően pesszimisztikus volt, de – ez néhány év múlva kiderült – zavarba ejtően pontos is. Az általa kínált megoldás, a magyar külpolitika francia orientációja, mégsem látszott logikusnak, még kevésbé kivihetőnek, hiszen Párizzsal 1925-től, a frankhamisítástól fogva egy rövid periódust kivéve rossz volt a viszony. Fenyő elemzését a kortársak közül sokan a jelenségek abszurd és szélsőséges magyarázatának tartották, és a szerző zsidó származásából fakadó félelemérzetének tulajdonították. Mások úgy tekintették, mint „a magyar külpolitika számára adott egyetlen helyes útmutatást”. Ld. pl. Gellért 1934: 136.

hogy a szerződéshez csatlakozó jegyzőkönyvnek a területi integritás sérthetetlenségére vonatkozó passzusát a magyar észrevételek tekintetbe vételével némileg módosítsák, a franciák azonban elutasították a felvetést. 320 Január 7-én azután megszületett az egyezmény, melyben a két nagyhatalom az érdekek kölcsönös figyelembevételével rendezte az afrikai ügyekben és a dunai országok viszonyainak megítélésében meglévő nézetkülönbségeit. Az aláírók az egyezményben még arra is felhívták a térség államait (Ausztriát, Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Romániát, Magyarországot, Németországot és Olaszországot), hogy a Nemzetek Szövetsége égisze alatt kössenek olyan paktumot („dunai paktum”), amelynek értelmében tiszteletben tartják egymás területi integritását, és távol tartják magukat az ezzel ellentétes propagandától. 321

Mindez azt mutatta, hogy a magyar határok felülvizsgálata egyelőre nem kerülhet fel a nagyhatalmak egymás közötti tárgyalásainak napirendjére. A kisebb-nagyobb diplomáciai részsikerek ellenére tehát az 1930-as évek közepén Magyarországnak sem a világgazdasági válságból, sem a szomszéd országok belviszályaiból, sem a Rómához és Berlinhez fűződő ideológiai nézetrokonságból és politikai „sorsközösségből”, de még a francia-olasz közeledésből sem sikerült közvetlen külpolitikai hasznot húznia. Igaz, ebben az is nagyban közrejátszott, hogy a magyar diplomácia defenzívába szorult az 1934. októberi marseille-i merényletet követően, melyben Sándor jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter is életét vesztette, s melyért a Nemzetek Szövetsége nagyrészt Magyarországot tette felelőssé. 322

320 Gino Buti napijelentése (1935. január 5). DDI/VII 1953-1990: XVI. kötet, 395. sz. (411.) A francia-olasz tárgyalásokra és ezek magyar visszhangjára ld. Ormos 1969: 341. ; Pritz 1982: 176-178.

321 Az egyezmény magyarországi fogadtatását ismerteti: Pritz 1982: 191-199. A francia-olasz egyezmény szövegét közli: Halmosy 1983: 360-362.

322 Mint már említettük, a magyar kormány támogatta a Jugoszláviában működő szeparatista mozgalmakat, és rendszeresen menedéket adott a horvát usztasa mozgalom azon tagjainak is, akiknek hazájukban forró lett a lábuk alatt a talaj. Habár a marseille-i gyilkosságokban Magyarországnak valószínűleg nem volt közvetlen szerepe, a népszövetségi vizsgálat beérte a közvetett terhelő bizonyítékokkal, hogy így elkendőzhesse Olaszország felelősségét. A merénylet történetét ismerteti: Ormos 1984. Megírta emlékeit a népszövetségi eljárás magyar főtárgyalója, Eckhardt Tibor is, aki könyvében arról is beszámolt, hogy Rother-mere jelentős publicisztikai támogatást nyújtott a magyar álláspont terjesztéséhez. Ld. Eckhardt 1964: 146-147.

Hosszabb távon azonban az európai hatalmi rend megbolydulása mégis megérlelte a magyar revíziós sikereket. Olaszország és Németország előretörése mellett új fejlemény volt a Szovjetunió fokozódó külpolitikai aktivitása és Japán agresszív fellépése a távol-keleti térségben. Berlin, Tokió és Róma 1933-1936 között tüntetőleg elhagyta a Nemzetek Szövetségét, amivel egyrészt szimbolikusan is bejelentették, hogy szabad kezet akarnak politikai céljaik érvényesítésére, másrészt hozzájárultak a világszervezet gyorsuló eróziójához. A nyugati demokráciák elhúzódó bénultsága az 1930-as évek közepén azt a meggyőződést erősítette Magyarországon, hogy Hitler és Mussolini tartós és meghatározó tényező marad a világpolitikában, Közép-Európában pedig irányító szerepet visznek majd. A magyar külpolitika hajlandó volt alkalmazkodni az új körülményekhez, annál is inkább, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a Harmadik Birodalom befolyásának növekedését – legalábbis átmenetileg – Párizs és London is tudomásul vette. Eközben Németország 1934-től nyíltan megindította hadsereg-fejlesztési programját, 1935-ben a Saar-vidék népszavazás útján történt visszaszerzésével erkölcsi megerősítést kapott Versailles revíziójához, a következő évben pedig a rajnai demilitarizált övezet megszállásakor hadseregével felvonult a francia határra. E dinamizmus láttán Lengyelország az 1934-es megnemtámadási egyezménnyel, Nagy-Britannia az 1935. évi flottaegyezménnyel már a Hitlerrel való kiegyezés útjára lépett. Ugyanebben az évben a stresai konferencián kezdeményezett brit–francia–olasz németellenes front erőtlennek bizonyult, s a szovjet-francia kölcsönös segítségnyújtási szerződés sem hozta meg a Párizs által várt sikert. Olaszország pedig – kihasználva a status quót védelmező hatalmak iránta tanúsított feltűnő engedékenységével – 1935-1936 folyamán uralma alá hajtotta Abesszíniát.

A harmincas években végbement európai hatalmi átrendeződés Közép-Európában is éreztette hatását. A kisantant korábbi szilárdsága megrendült, s a tagállamok egyenként is komoly fenyegetettségbe kerültek. Csehszlovákiát a német–magyar–lengyel területi igények, Romániát a szovjet–magyar–bolgár követelések, Jugoszláviát az olasz–magyar–román–bolgár aspirációk szorították harapófogóba. Vagyis egyre erőteljesebben érvényesülni látszottak azok a potenciális hatóerők, amelyeket a magyar külpolitika már az 1920-as évek elején számításba vett. A kisantant erre 1929. május 21-én az 1920-1921 folyamán kötött kétoldalú megállapodás paktumszerű kibővítésével reagált, majd 1933. február 16-án szervezeti paktumot hozott létre, amely a tagállamok gazdasági és politikai együttműködésének legmesszemenőbb összehangolását írta elő. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia abban is megállapodott, hogy megalakul „a Kisantant államainak Állandó Tanácsa, mint a három állam

csoportja közös politikájának irányító szerve, amely az illető államok külügyminisztereiből vagy azoknak e célból kinevezett külön kiküldötteiből áll”. 323

A schachti Neuer Plan nyomán ugyanakkor az egész térségben mind nyomasztóbban érvényesült Németország gazdasági hegemóniája, amely egyre inkább politikai befolyással is párosult. Bulgáriával 1933 februárjában, Magyarországgal egy évvel később kötött külkereskedelmi egyezményt a Harmadik Birodalom, s hamarosan beadta a derekát – illetve felismerte a német export-import lehetőségekben rejlő előnyöket – a kisantant két állama is. A Jugoszláviával (1934. május), majd Romániával (1935. március) aláírt gazdasági egyezményeket követően a kisantant politikai kohéziója csökkent, mivel Csehszlovákia látványosan kitért a német behatolási kísérletek elől, sőt csökkentette kereskedelmi forgalmát Németországgal. Csehszlovákiát és Ausztriát egyébként – melyeknek nemzetgazdasági szerkezete hasonló volt Németországéhoz – Berlin sem elsősorban a gazdaság kötelékeivel, hanem a völkisch és nemzetiszocialista elveken nyugvó politikai terjeszkedéssel kívánta befolyása alá vonni. 324

Kelet-Közép-Európában a korábbi francia szövetségi rendszert 1936-tól kezdődően fokozatosan háttérbe szorította a kibontakozó német-olasz együttműködés, amely rövid időn belül alkalmazkodásra kényszerítette a térség kisállamait. A hitleri terjeszkedési program pedig a válságokkal teli 1938. évben Ausztria bekebelezésével, majd a csehszlovákiai német kisebbség által lakott Szudéta-vidékre vonatkozó területi igény bejelentésével és érvényesítésével már nem csupán célkitűzés volt, hanem befejezett ténnyé lett.

Eközben Bethlen István és a körülötte (is) csoportosuló konzervatív tábor egyre gyakrabban figyelmeztetett a kibontakozást és a területi revíziót a német szövetségtől remélő külpolitikai vonalvezetés problematikus voltára. A Pesti Naplóban szokásossá váló Szent István-napi vezércikkeiben Bethlen már 1934-től élesen támadta az állampárti rendszer bevezetését célzó gömbösi belpolitikai offenzívát, s hamarosan a külpolitikai önállóság feladása miatt is kárhoztatta a miniszterelnököt, először mérsékelten, majd egyre erőteljesebben. Az egyoldalú tengelybarátságot kockázatosnak és

323 Halmosy 1983: 318. 324 Berend–Ránki 1976: 388-398. Vö. Schröder 1976. A harmincas

években a dunai államok külkereskedelme – Csehszlovákia kivételével – egyre növekvő mértékben (végül általában 50%-ot meghaladó arányban) vált függővé a rendkívülien megerősödő német gazdaságtól, amelynek külforgalmából viszont összesen is csak mintegy 10%-kal részesedett. Az erre vonatkozó táblázatokat ld. Berend–Ránki 1976: 394-398.

végeredményben károsnak tartotta. 1938. augusztus 20-i terjedelmes és nagy feltűnést keltő cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a „negyedik honalapítást” belső erőre alapozva kell elvégezni, s nem szabad csupán az éppen kedvező diplomáciai konjunktúrára hagyatkozni. Ugyanis – folytatta Bethlen – „minden nemzet csak akkora területet tart az uralma alatt, amelyet saját nemzetének népi, politikai, gazdasági és katonai erejével besugározni és egyéniségnek dinamikus bűvkörébe bevonni képes”. A belső erőgyarapodáshoz pozitív cselekvésre van szükség, az „erők meghatványozását” pedig a társadalom megosztottságát előidéző „belpolitikai kalandozásokkal” lehetetlen véghezvinni. Egységes nemzeti erő híján a remélt újjászületés nem valósítható meg. „A negyedik magyar honalapítást nem várhatjuk kizárólag külföldi segítségtől, amint ezt sajnos sokan közülünk velünk elhitetni szeretnék. Ha ettől várnók, jussanak eszünkbe a török iga alól való felszabadulásunknak a tanulságai, amikor azt láttuk, hogy a külföldi segítség végeredményben külföldi rabságot is jelenthet. ”325

Kánya Kálmán, a két világháború közötti magyar diplomácia kulcsembere – az önálló magyar külügyminisztérium egyik megszervezője, majd főtitkára, 1925-1933 között berlini követ, ezután 1938 végéig külügyminiszter – messzemenően osztotta ezeket az aggodalmakat. Bár Németországot tartotta Magyarország legfőbb természetes szövetségesének, lesújtó véleménnyel volt a náci külpolitikáról. Hitlerről alkotott véleményét

325 Bethlen István: Szent István napján. Pesti Napló, 1935. augusztus 20. (LXXXVI. évf. , 188. sz.) 1-2. ; Bethlen István: Magyarország külpolitikai helyzete és az öthatalmi értekezlet. Pesti Napló, 1936. augusztus 20. (LXXXVII. évf. , 190. sz.) 1-2. ; Bethlen István: Szent István napján. Pesti Napló, 1937. augusztus 20. (LXXXVIII. évf. , 189. sz.) 1-3. ; Bethlen István: Szent István mint második honalapító. Pesti Napló, 1938. augusztus 20. (LXXXIX. évf. , 165. sz.) 1-3. (Idézetek ez utóbbi cikkből, a 2. oldalról. Eredeti kiemelés.) E cikkében a volt kormányfő a honfoglalást tekintette az első honalapításnak, a kalandozások során erejét vesztett országot konszolidáló Szent István államalapító politikáját a másodiknak, s a 150 éves török hódoltságot és a Habsburg-zsarnokság alatt eltöltött újabb másfél évszázados „árnyékéletet” követő, 19. század közepi országépítést a harmadiknak, melyben „Széchenyi a nemzeti lélek megújhodása révén, Kossuth a szabadságharc dinamizmusával, Deák a kiegyezés bölcsességével” játszott kulcsszerepet. Bethlen ezekben látta a Trianon után immár elodázhatatlan „negyedik honalapítás” követendő múltbéli előképeit. Ld. uo. (Idézetek az 1-2. oldalról. Eredeti kiemelések.) A történelem azonban nyitva hagyta azt a kérdést, hogy Bethlen, ha kormányon van, miképpen tudta volna megvalósítani ezen elképzeléseit a Harmadik Birodalom erőterében.

pedig, amelyet Pompeo Aloisi báró olasz külügyi kabinetfőnökkel osztott meg 1935 elején – „un parfait animal” –, le sem kell fordítani. 326

Ugyanakkor azonban igyekezett oly módon kihasználni a hatalmas Németország fokozódó külpolitikai aktivitását, hogy annak egyre nyilvánvalóbb brutalitása ne veszélyeztesse sem a revíziót, sem magát az ország függetlenségét. 327 A harmincas évek magyar diplomáciája ezért úgy próbálta meg egyengetni az olasz-német tengely kialakulásának útját, hogy közben a „revíziós blokkon” belül ellensúlyokat is képezzen Németországgal szemben. A domináns, sőt hegemón helyzetű reménybeli szövetségessel szembeni óvatosság vezetett a harmincas évek közepén a római jegyzőkönyvekkel létrejött olasz–magyar–osztrák együttműködéshez, az évtized második felében pedig – immár az anschluss árnyékában – az olasz–jugoszláv–magyar–lengyel „horizontális tengely” eszméjéhez. Az ötlet első változatában még 1937 elején merült fel olasz körökben, majd átmenetileg eltűnt, de a magyar diplomácia az anschluss előtti hetekben megpróbálta újra felmelegíteni. Ekkor – a varsói magyar-lengyel tárgyalások idején – már kimondottan a Csehszlovákia elleni fellépés és távlatilag a közös magyar-lengyel határ megteremtésének reményével. A horizontális tengely koncepciója azonban sem ekkor, sem később nem jutott el a megvalósulásig, jóllehet 1941-ig több alkalommal is előbukkant, s csupán 1941 tavaszán, Jugoszlávia lerohanását követően került le végleg a napirendről. 328

Eközben Magyarország 1937 januárjában – részben brit ösztönzésre – tárgyalásokat kezdett a kisantanttal, melyek lényege egymás határainak garantálása (esetleg megnemtámadási egyezmény megkötése), Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése és a magyar kisebbség védelmének hatékonyabb érvényesítése volt. Az álláspontok azonban igen távol estek egymástól, hiszen a kisantant államai a status quo megerősítését kívánták elérni, Magyarország pedig éppen annak megváltoztatására törekedett. A tárgyalások több mint másfél esztendő múltán, csak 1938 augusztusban vezettek eredményre. 329

326 Aloisi 1957: 248. 327 Az idegen államokban élő volksdeutsch népességek a Harmadik

Birodalomba való újbóli bekebelezését is meghirdető hitleri külpolitika egyik potenciális célpontja volt a több százezer fős dunántúli német nemzetiség. A magyarországi németek népcsoporttá szervezését Berlin anyagilag és politikailag is támogatta. Ennek történetéhez ld. Tilkovszky 1978; Tilkovszky 1989; Spannenberger 2005.

328 Juhász 1988: 172-173. 329 Juhász 1988: 166-170. , 187. ; Sakmyster 1980: 91-96. , 160-161. ,

175-176.

A magyar külpolitika, amely lehetőség szerint általános nemzetközi egyetértéssel kívánta megvalósítani a revíziót, és ezt a célkitűzést a négyhatalmi paktum tárgyalásai idején sikerült is megközelítenie, a harmincas évek második felére ellentmondásos helyzetbe került. Mivel a náci Németország kiélezte a határkérdést, szélsőséges ideológiai és imperialisztikus törekvéseivel pedig erőhatalmi kérdéssé tette a békeszerződések revízióját, Magyarországnak felül kellett vizsgálnia korábbi külpolitikai stratégiáját. Európában ugyanis kezdtek kirajzolódni a háborús tömbök körvonalai, és világossá vált, hogy a területi kérdések nem széles körű konszenzus, hanem a pillanatnyi erőfölény alapján dőlnek majd el. S miközben Németország lendületes előretörése folyamatosan érlelte a békerendszer átalakítását, a revízió perspektívája a magyar külpolitika számára újabb kérdést vetett fel: vajon a korlátozott nemzetközi támogatással visszaszerezhető területeket sikerül-e tartósan megőrizni és visszakapcsolni Magyarországhoz? Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy a tengelyhatalmak által egyoldalúan és erőszakosan előidézett határváltozások csak akkor lesznek maradandóak, ha a tengely hosszú távra képes lesz konszolidálni közép-európai dominanciáját. És ebben a tekintetben Magyarországon az idő múlásával egyre több volt a borúlátó vélemény.

A Magyar Revíziós Liga utolsó évei

Ami a külpropagandát illeti, a Magyar Revíziós Liga elfogadta az antirevizionista szervezetek részéről érkezett kihívást, s tevékenysége jelentősen megélénkült az 1930-as években. Ekkoriban sikerült végre nagyobb munkára ösztönözni a magyar revízió ügyét támogató olasz közírók népes táborát is. E publicisták, akik szinte kivétel nélkül szoros kapcsolatban álltak az olasz állami és pártszervekkel, eleinte csak kisebb magyarbarát cikkek megírására, illetve előadások tartására vállalkoztak, s csak a harmincas évek elején kerültek ki kezük alól az első hosszabb lélegzetű művek. Az adatokkal is alátámasztott pontos határmódosítási tervek készítése azonban nem volt erősségük. A legismertebb szerzők: Luciano Berra, Viorica Boteni, Giulio Bucchi, C. Ceretti, Sergio de Cesare, Gino Cucchetti, G. E Giustiniani, Rodolfo Mosca, Antonio Scrimali és Alberto Simeoni munkásságának bő termésében legalábbis nem találtunk ilyet. Az egyetlen ismert kivétel Franco Vellani-Dionisi volt, aki 1932-ben az etnikai elvet magyar szempontból nagyvonalúan értelmező határjavaslattal állt elő Erdélyt illetően. A meglepően részletes „la mia linea” a Rothermere-vonalat kiegészítette az ún. erdélyi korridorral, s így a határ menti területeket, valamint Erdély középső és keleti részeit juttatta volna vissza Magyarországnak – összesen mintegy 40 ezer km2-t és 2,3

millió lakost. E népességből 1,5 millió volt magyar és német anyanyelvű (67%), 600 ezer román (26%), míg a fennmaradó 150 ezres lakosság a szerző szerint könnyen asszimilálódhatott volna a magyarsághoz. A terv számolt azzal, hogy mintegy 200 ezer magyar továbbra is a határon túl marad. 330 (12. térkép)

Az önrendelkezési elvet szűkebben értelmező felfogás tükröződött Honti Ferencnek, a Magyar Revíziós Liga párizsi titkárának 1933-ban kiadott rövid füzetében, amelyben a francia közönség számára ismét összefoglalta a magyar igényeket. 331 Az általa ismertetett területi követelések (határ menti magyarlakta területek visszacsatolása, ügydöntő népszavazás vegyesen lakott területeken, autonómia bevezetése a Székelyföldön, kisebbségvédelem hatékonyabbá tételét célzó kétoldalú szerződések) lényegében megfeleltek a kormány által rögzített alapelveknek, a párizsi követség és a Külügyminisztérium mégis hűvösen fogadta a könyvet, és – noha terjesztését nem akadályozták meg – világossá tették, hogy helytelenítenek mindenfajta konkretizálást. Amikor pedig 1934-ben felmerült egy összefoglaló revíziós propagandafüzet londoni kiadásának igénye, Bárdossy külügyi sajtófőnök – Honti füzetére mint rossz példára is hivatkozva – azt javasolta, hogy inkább az előző évben saját szerkesztésében megjelent The Hungarian Question in the British Parliament c. könyvnek szigorúan a tényekre szorítkozó függelékét nyomják újra. 332

A nemzetközi propagandaharc élénkülésének jegyében, 1933 novemberében, Bethlen angliai fellépésével egy időben a liga négyoldalas havi folyóiratot indított útjára négy nyelven, csaknem azonos tartalommal. Az inkább hírlevélnek tekinthető lapcsalád (Danubian News, Corriere del Danubio, Donaukurier, Nouvelles Danubiennes) napilap formátumban, a Pesti Hírlap kiadásában jelent meg összesen mintegy húszezer példányban. Az immár folyamatosnak tekinthető revíziós propaganda hatékonyságát nagyban rontotta, hogy a többnyire névtelen cikkek előremutató program helyett javarészt megint csak a magyar sérelmeket tárgyalták. A lapokat a liga mégis sikeresnek ítélte, sőt 1934 augusztusában az angol nyelvű hírlevelet felváltotta a terjedelmesebb és igényesebb Danubian Review. Az

330 Vellani-Dionisi 1932: 213-229. Vellani-Dionisi eredetileg író és újságíró volt, magyar fordítóként is működött, majd a második világháborúban egy magyar honvédosztag parancsnokaként halt hősi halált 1942-ben.

331 Honti 1933: 12-16. 332 Honti 1946: 121-123. Bárdossy döntésében az is közrejátszhatott,

hogy a Honti által közölt statisztikai adatok helyenként pontatlanok voltak.

impresszumában változatlan szerkesztői gárdával megjelenő lap állandó rovatai mellett (A Duna-medence hírei, Kisebbségek, Művészet, Kultúra, Sport, Gazdaság) neves magyar és brit szerzők rövid írásait is közölte. Ezzel párhuzamosan a másik három idegen nyelvű lap is kibővült, de minőségi változásról esetükben nemigen lehet beszélni. A kormány és a Bethlen körül csoportosuló liberális és konzervatív körök olyannyira elégedetlenek voltak e folyóiratok színvonalával, hogy jelentős anyagi és szellemi ráfordítással megindították és életben tartották a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly c. negyedéves folyóiratokat, amelyek valóban a nívós országpropaganda orgánumai voltak.

Ebbe a minőségi osztályba tartozott a Magyar Külügyi Társaság újabb reprezentatív albuma, a környezetéből alaposságánál és terjedelménél fogva is kiemelkedő, 1935 nyarán megjelentetett La Hongrie dans les relations internationales c. kötet. E művel a társaság az önálló Magyarország nemzetközi életbe való bekapcsolódását dokumentáló alapművét kívánta elkészíteni. A közel négyszáz oldalas kiadvány tanulmányai szót ejtettek Magyarország európai szerepéről, első világháború előtti nemzetközi jogállásáról, általános külpolitikai vonalvezetéséről, a Nemzetek Szövetségéhez – és tágabban a népszövetségi mozgalomhoz – fűződő viszonyairól, valamint a különböző magyarországi szervezetek nemzetközi téren – például az Interparlamentáris Unióban és a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójában – végzett munkájáról. 333 A kötetet Magyarországon is forgalomba hozták, de fontosabb volt, hogy példányait elküldték a nemzetközi politika és nyilvánosság szempontjából meghatározónak tekintett intézményeknek és személyeknek – sok esetben ingyenesen.

A Magyar Revíziós Liga eközben rendkívüli mennyiségben gyártotta a propagandakiadványokat, és számos külföldi újságírót hívott Magyarországra tájékozódás és anyaggyűjtés céljából. 1938 közepén azután, amikor a Szudéta-válság tartotta izgalomban Európát, a liga tovább erősítette propagandáját. Csak ebben az évben mintegy harminc könyvet jelentetett meg, a Danubian Review és a hírlevelek pedig szinte kizárólag a csehszlovákiai kisebbségek helyzetével és az elcsatolt területek visszaszerzésével foglalkoztak. A liga április 24-én nagygyűlést tartott a pesti Vigadóban, az épület előtti téren pedig, ahová hangszórók sugározták a felszólalásokat, a korabeli adatok szerint hatvanezer ember követelte Csehszlovákia feldarabolását, valamint – az önrendelkezési jog örve alatt – egész Szlovákia és Kárpátalja Magyarországhoz csatolását. Ez idő alatt a külföldi titkárságok is egyre-másra szervezték a helybeli előadásokat: Franciaországban inkább parlamenti felszólalások, Olaszországban

333 Eöttevényi-Drucker 1935.

újságcikkek százai támogatták a revíziót. Londonban, ahol a propaganda-előadásokat mindig is nehezebb volt tető alá hozni, a magyarbarát képviselők feszegették a csehszlovákiai kisebbségek kérdését. Lord Rother-mere is aktivizálta magát, és a Daily Mail május 13-i és május 20-i számában ismét a területi revízió mellett foglalt állást.

A liga vezetősége, miközben gőzerővel dolgozott a revízió előkészítésén, az uralkodó felfogáshoz képest eléggé tisztán érzékelte a német térnyerés veszélyeit. Mint Herczeg Ferenc írta 1953-ban véglegesített visszaemlékezéseiben, az etnikai szempontokat érvényesítő 1938. novemberi bécsi döntés után a „magyar közvélemény örömmámorban úszott, de a Magyar Revíziós Liga vezetői között pánik tört ki, mert világosan látták, hogy mióta Hitler tigriskarmai közé kapta a revíziót, az lecsúszott magas erkölcsi talapzatáról, megszűnt az igazság kérdése lenni, hatalmi kérdéssé züllött”. 334

Kárpátalja visszafoglalása 1939 márciusában megerősítette azokat a reményeket, hogy nem csupán a magyar többségű, hanem a nemzetiségek lakta területek visszaszerzése előtt is megnyílik az út. Ettől kezdve a Magyar Revíziós Liga tevékenységében sokkal nagyobb súlyt kapott a történelmi Magyarország restitúciójáért folytatott nyílt propaganda – mindenekelőtt Szlovákia, Erdély és a kelet-magyarországi területek vonatkozásában. Ez azonban mindig valamilyen autonómia – valószínűleg őszinte szándékú – ígéretével egészült ki, jóllehet a liga nem volt abban a helyzetben, hogy ezen ígéreteit valóra váltsa, s a megfelelő kidolgozott tervekkel sem rendelkezett. Mindenesetre tény, hogy Kárpátalja visszacsatolása után néhány héttel Herczeg Ferenc már az autonómiák eljövendő Magyarországának szózatát fogalmazta meg: „A mi régi nemzetiségi politikánk túlélte magát, hasznavehetetlen lett, ha újból fel akarnók támasztani, katasztrofális balfogást követnénk el. […] azok, akik egykor mint a magyar nemzetnek kiskorú gyermekei váltak ki Szent István birodalmából, ma már mint a magyarság teljes jogú és egyenlő rangú testvérei térhetnek oda vissza. […] Azoknak, akik majd tető alá fogják hozni a rutén autonómiát, tudniok kell, hogy az önkormányzat nem lehet névleges és látszólagos, annak becsületesnek és valóságosnak kell lennie. Olyannak, aminőt húsz esztendőn át hiába vártak és követeltek a csehektől” – írta a Magyar Revíziós Liga elnöke 1939 tavaszán. 335

A liga 1939 közepétől Erdély visszacsatolása érdekében fejtette ki a legnagyobb aktivitást. A megjelent könyvek és cikkek java része már egész

334 Herczeg 1993: 218. 335 Herczeg Ferenc: Új-Magyarország. Pesti Hírlap, 1939. május 7.

(LXI. évf. , 104. sz.) 1.

Erdély Magyarországhoz kapcsolását javasolta. Az Erdély visszaszerzéséért, illetve megtartásáért folyó magyar-román propagandaháború a terület hovatartozásáról szóló második bécsi döntéssel sem csillapodott számottevően. Az Erdély területét megosztó döntéssel ugyanis egyik fél sem volt elégedett, ezért – különösen a legilletékesebbnek tartott döntőbíró hatalmak sajtójában – tovább folyt az érvek harca. Németországban és Olaszországban olyannyira felháborodtak a románok és a magyarok hálátlanságán, hogy úgy döntöttek, egy ideig korlátozzák hasonló cikkek közlését.

Jugoszlávia ellen a Magyar Revíziós Liga propagandája hagyományosan kevésbé volt erőteljes. Ennek ellenére különös, hogy a liga 1941 elejéig egyetlen önálló kötetet sem jelentetett meg a déli irányú területi revízióval kapcsolatban. Ekkor pedig a frissen aláírt örökbarátsági szerződés és a jugoszláv kapcsolatnak a magyar külpolitikában betöltött szerepe miatt némileg háttérbe szorult a Jugoszláviával szemben támasztott területi igények nyílt megfogalmazása. Amikor a honvédség 1941 áprilisában elfoglalta a Délvidék egy részét, a visszaszerzett területtel ismét olyan országrész tért vissza a magyar állam keretébe, amelynek integrálása egyben Magyarország kisebbségekkel szembeni toleranciájának vizsgája is volt. A bácskai vérengzésről 1942 elején megérkező hírek ezért különösen tragikusan érintették a ligát. Herczeg Ferencet – maga is délvidéki ember lévén – megrendítette az ártatlan áldozatok sorsa, s azt is fájlalta, hogy Magyarország nem tudta a világ számára bizonyítani: képes idegen ajkú nemzetiségeinek békés integrálására, korszerű, toleráns kisebbségi politika kialakítására. Hiszen éppen ő volt az, aki Kárpátalja visszacsatolásakor a nemzetiségi autonómia szószólója lett, és aki 1941 nyarán a külföldi magyarokhoz intézett rádiószózatában jelentette ki: „magyar katona soha nem emel fegyvert védtelen emberekre”. Az Újvidéken és környékén végrehajtott terrorakciót olyan súlyos szégyennek érezte, hogy ki akarta mondatni a liga feloszlását, ám az elnöki tanács javaslatára a szervezet tovább működött. 336 Összegzésképpen elmondható, hogy a Magyar Revíziós Liga és a többi hasonló magyarországi szervezet külföldi propagandájával elsősorban nem a szélesebb közvéleményre akart hatni, hanem azokra a befolyásos politikai-szellemi csoportokra, amelyek maguk is közvélemény-formáló tényezők voltak. Ezért kiadványaikat is politikusok, újságírók, fontos közéleti személyek, egyetemi tanárok, könyvtárak címére küldték, mert úgy vélték, hogy a békeszerződés hibáira

336 Feljegyzés Herczeg Ferencnek a Délamerikai Magyarság, 1941. március 20-i számában a külföldi magyarokhoz intézett rádiószózatáról (1941. július 18.). PIL, VI. , 704. fond, 349. őrzési egység.

rámutató érvek ily módon közvetlenül azokhoz a körökhöz jutnak el, amelyeknek lehetőségük van tevőlegesen is beavatkozni a világpolitikába. Ha pedig a korrekt tájékoztatás révén sikerül a politikai gondolkodásban olyan környezetet teremteni, amely kedvez a magyar revíziós igényeknek, akkor egy majdan összeülő, a térség problémáival foglalkozó értekezleten Magyarországnak nyert ügye van. A cél tehát a nagyhatalmak képzett, széles áttekintéssel rendelkező, befolyásos köreinek megnyerése volt. Éppen ezért a propagandaszervezeteknek arra kellett (volna) törekedniük, hogy tömör, logikusan felépített, magas színvonalú és szigorúan a lényegre koncentráló művekkel lássák el ezt az olvasóréteget. A liga – mint alapvetően műkedvelő szervezet – nagy lelkesedéssel és szorgalommal, de annál kevesebb hozzáértéssel dolgozott. Főként első kiadványai oly feltűnően viselték a direkt propaganda ismertetőjegyeit, és néha oly marginális jelentőségű témákat dolgoztak fel, hogy nem lehetett komoly hatást várni tőlük. Később enyhült az írások közvetlen agitációs jellege és kiegyensúlyozatlansága, de ezektől sosem sikerült végleg megszabadulni. A formai és nyelvi bizonytalanságokon kívül a kiadványok szűk perspektívája is erősen rontotta hatékonyságukat.

A Magyarországon készült idegen nyelvű propagandaművekkel általában is gondok voltak. Teleki Pál az 1920-as években, a TESZK vezetőjeként folyamatosan panaszkodott e kiadványok igénytelen küllemére, minimális meggyőző erejére, a fordítások alacsony színvonalára. Deák Ferenc, a New York-i Columbia Egyetem jogászprofesszora 1937 őszén egy Budapesten, a külföldi felvilágosítómunkáról szóló értekezleten egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarországon szinte ismeretlen az igényes országpropaganda. A külföldi magyarságkép megjavításával foglalkozó szervezetek munkájukat „sem nívó, sem effektív eredmény tekintetében nem végezték sikeresen. Ami a propaganda módját illeti, tisztelet a kivételnek, az nagyon alacsony volt…” Deák az angol nyelvű propagandairodalomból csupán a Hungarian Quarterly c. folyóiratot, valamint Bethlen István, Kornis Gyula és Teleki Pál egy-egy művét említette követendő példaként. A többit azonban semmire sem tartotta; mint mondta: „amelyek eddig hozzám kerültek, azok felvilágosító értéke a nullával egyenlő”. 337

337 A külföldi felvilágosító munka megszervezése c. előadás és bizalmas vitaest jegyzőkönyve (1937. október 7.). MOL, K 605, 1. csomó, 1923-1943-1-3538/1938. sz. (Idézetek a 4. oldalról.) A Deák által kiemelt művek: Kornis 1932 (magyar nyelven: Kornis 1927); Teleki 1923 (magyar nyelven: Teleki 1934); Bethlen 1934 (magyar nyelven: Bethlen 1933b). Ld. uo. , 5. folio. Deák megállapításaival egyébként a Magyar Revíziós Liga részéről Lukács György, Honti Ferenc és Fali Endre is vitába szállt. Ld. uo. , 14-18. , 23-25. és 29-

A ligát már fennállásnak első éveiben elérte az a vád, hogy idegen nyelvű kiadványainak „egyrésze kifejezetten naiv, egyrésze alkalmatlan eredmény elérésére, itt-ott határozottan ártalmas is és csak csekély részben minden tekintetben kifogástalan”. 338 A vezetőség ezért az 1920-as évek végétől kezdve törekedett arra, hogy az idegen nyelvterületre szánt propagandaműveket adott nemzetbéli szerzőkkel írassa meg. Az általánossá váló forgatókönyv szerint a külföldi titkárságok érintkezésbe léptek a szóba jöhető szerzőkkel, akiket a Liga adatgyűjtésre meghívott Magyarországra – tartózkodási költségeiket is fedezte –, és lehetővé tette számukra, hogy az utódállamokban is tapasztalatokat szerezzenek. Amikor a vendégek visszatértek Budapestre, a liga munkatársai részletesen megbeszélték a kidolgozandó anyagot, és megjelölték, mely körülmények kidomborítását kérik. A kész kéziratokon a liga elvégezte a szükséges kiigazításokat, majd a könyveket vagy maga jelentette meg, vagy az író által adatta ki, lehetőség szerint külföldi nyomdában. Utóbbi estben a liga bizonyos példányszámot is átvett a kiadandó műből. 339 Sajnos e megoldásnak is voltak buktatói; a földrajzi távolság, a szerzőkkel folytatott anyagi természetű viták vagy a tartalom és a tárgyalásmód fölötti nézeteltérés olykor megkeserítette és meglassította a munkát. Így fordulhatott elő például, hogy a művek közül sokáig hiányzó spanyol nyelvű könyvek – az 1938 végén megjelentetett Justicia para Hungría és az 1940 késő nyarán napvilágot látott La cuestión de Transilvania – egyaránt lekésték az aktuális határidőt: az első és a második bécsi döntést.

A liga által terjesztett propagandaanyagokból ráadásul sokszor a kisantant-országokkal szembeni felsőbbrendűségi tudat, düh és lenézés áradt, ami sokszor éppen a kívánttal ellentétes hatást váltott ki. Az sem volt közömbös, hogy a liga egész propagandája a Magyarországon nagy hagyományokkal bíró gravaminális politikára épült, s kiérlelt megoldási javaslatok helyett minduntalan a sérelmekre mutatott rá. Az egész revíziós mozgalom mögött ugyanakkor meghúzódott valamiféle nehezen definiálható, bizonyos értelemben irracionális meggyőződés. Kitartó hit egyeseknél abban, hogy az ország feldarabolása végzetes tévedés eredménye csupán, amelyet kitartó munkával, a hibákra rámutatva korrigálni lehet – másoknál abban, hogy sátáni igazságtalanság történt, amelyen majd a Gondviselés lesz úrrá. Ennek sajátos szelleme és fogalmi

30. folio. 338 Radisics 1929. 339 Apor István báró miniszteri tanácsos emlékirata Francia

propaganda címmel (1939. október). MOL, K 30,1. csomó, B/9/c tétel, sz. n. (67-69. p.)

készlete a Magyar Revíziós Liga propagandájában Magyarországon és külföldön is mindvégig jelen volt.

A magyar revíziós propaganda tehát igen szerteágazó volt és igen változatos színvonalon működött. Természeténél fogva erősebb, nyersebb hangot üthetett és ütött meg, mint a hivatalos politika, amely a propagandaszervezetek megalkotásánál bábáskodott és folyamatosan pénzelte őket. 340 Mégis e szervezetek időről időre a kormány fejére olvasták, hogy az túlzott óvatosságával hátráltatja a revíziós folyamatot, sőt olykor még a hazaárulás vádját is megfogalmazták politikusokkal, diplomatákkal szemben. Egyre inkább úgy érezték, a világpolitikai hangulat megváltozása az ő munkájuk gyümölcse, s maga a propaganda teremti meg a kedvező feltételeket a területi revízió számára. A nemzetközi sajtóban való jelenlét, az egyes politikai körökkel fenntartott kapcsolatok, a Magyarországon ténylegesen megszerzett presztízs elhitette e propagandistákkal, hogy ők befolyásolják a világpolitikai folyamatokat. Ez persze fordított okoskodás volt, hiszen a nagyhatalmak döntéseit természetesen nem a propaganda érvei, hanem önnön érdekeik irányították, a propagandaszervezeteket azonban elkápráztatták a sajátjuknak képzelt sikerek. S mintha feledni látszottak volna, hogy születésüket és fennmaradásukat is a kormánynak köszönhették, működésüket pedig a hivatalos külpolitika által megszabott s – kezdetben – általuk is elfogadott munkamegosztáshoz kell igazítaniuk. Ennek az önértékelési hibának jellegzetes tünete volt az a megállapítás, amelyet Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke tett utolsó visszaemlékezéseiben – több mint negyedszázados propagandistamúlttal a háta mögött: „A legelszántabb ellenségeink azonban a diplomácia köréből jelentkeztek. Nem a cseh vagy román, hanem a magyar diplomácia volt azon, hogy lekicsinyelje a munkánkat és elkedvetlenítse a munkásainkat. Ők abban, amit mi tettünk, a saját monopóliumok megsértését látták. Ők nem csináltak semmit, de tiltakoztak az ellen, hogy más csináljon valamit. ”341

340 A kormány tekintélyes anyagi támogatást is nyújtott a Magyar Revíziós Ligának. A szervezet bevételei 1929 végére (vagyis az első 28 hónap alatt) meghaladták a 350 ezer pengőt, és a harmincas évek végén már elérhették az évi negyedmillió pengőt. Az utóbbi összeg már a magánosok által befizetett tagdíjakat is tartalmazta, ám a bevételek túlnyomó része mindvégig a minisztériumoktól és más kormányhivataloktól, valamint a nagy gazdasági szervezetektől érkezett.

341 Herczeg 1993: 144. Herczeg, aki fiatal korától ünnepelt író és ismert közéleti ember volt, hosszú élete során három memoárt írt. Ezen utolsót egy évvel halála előtt, 1953-ban véglegesítette – a magyarországi sztálinizmus idején a megjelentetés legkisebb

Amikor 1941 nyarán Magyarország is a hadviselő államok közé lépett, túl volt már a területgyarapodásokon, s újabbak revíziós sikerekre nemigen számíthatott. Időközben 1940 novemberében meghalt Rothermere is. A lord ekkor már bő másfél éve távozott a revízió táborából: miután a brit és a francia kormány 1939 áprilisában – Németország prágai bevonulását követően – garantálta Románia és Görögország függetlenségét, Rothermere levélben tudatta a Magyar Revíziós Liga elnökével, hogy „mivel az angol kormány most szövetségszerű viszonyban van Romániával, amíg ez a szövetség fennáll, nem támogathatom tovább Magyarországot a propaganda terén”. 342 Bár a magyar kormány és Rothermere viszonya olykor feszültségektől volt terhes, s a lord a ligával is összerúgta a patkót, a Rother-mere-epizód bizonyos előnyöket is hozott Magyarországnak. Több mint egy évtizeden át gálánsán segítette Magyarországot a legkülönbözőbb adományokkal, és tagadhatatlan, hogy – mégoly kétes színvonalú és fogadtatású – kampánya segített ráirányítani a figyelmet a magyar revízió ügyére.

Ebben a helyzetben fokozatosan megváltoztak a liga feladatai. Külföldi titkárai afféle politikai tudósítói feladatkörben működtek tovább, s maguk is rendszeresen továbbították a híreket Budapestre. A Külügyminisztériumban úgy vélték, hogy a megfelelő helyismerettel, nyelvtudással és kapcsolatokkal rendelkező, immár félig-meddig hírszerzői feladatkört is ellátó titkárokat új célokra is fel lehet használni. A mozgékonyabb ügynökök közül így kerültek be 1941-től kezdve néhányan a diplomácia „második vonalába”, amikor a kormány félhivatalos úton már az angolszász hatalmakkal való újbóli kapcsolatfelvétel és a háborúból való esetleges kilépés lehetőségét kereste. Ebben a helyzetben szüksége volt olyan közvetítő ügynökökre, akik kapcsolatokkal és jártassággal rendelkeznek a külpolitikában, vitán felül megbízhatóak, ugyanakkor nem hivatásos diplomaták, s így kevésbé ismertek a német külügyi- és titkosszolgálat előtt. E feltételeknek a Magyar Revíziós Liga néhány alkalmazottja éppen megfelelt. Tamás András, Honti Ferenc és Gellért Andor 1941-1942-ben a semleges európai országok nagyvárosaiban – Lisszabonban, Genfben és Stockholmban – kezdték meg bizalmas tevékenységüket, ahol a hírszerzéssel, propagandával és a megszállt és csatlós államok ellenzéki mozgalmaival való kapcsolattartással foglalkozó brit szervezetek központjai működtek. Tamás missziója minimális, Hontié és Gellérté viszont jelentős szerepet játszott a béketapogatózások során. A titkos tárgyalások azonban, mint az közismert, a kivárásra játszó magyar

reménye nélkül, csupán az íróasztalfiók számára. 342 Rothermere levele Herczeghez (keltezetlen fordítás, 1939. tavasz).

OSZKK, Levelestár.

kormánypolitika késlekedése és a német elhárítás pontos munkája következtében nem jártak eredménnyel, a német megszállás pedig még inkább visszavetette a szövetségesek és Magyarország között amúgy is lassan bontakozó együttműködést. 343

A német megszállás közvetlenül is fenyegette a Magyar Revíziós Ligát, melynek óriási anyagot tartalmazó irattárából gyorsan el kellett távolítani a béketapogatózásokkal kapcsolatos kompromittáló dokumentumokat. Az immár kizárólag semleges országokban tartózkodó képviselők biztonságban voltak, a budapesti központban dolgozókra viszont komoly veszély leselkedett. A liga Zrínyi utcai irodájában többször is volt házkutatás, egyes munkatársai ellen körözést adtak ki, de arról nincs adat, hogy a ligához kötődő Bajcsy-Zsilinszky Endrén kívül bárkit is elfogtak volna. Idővel valamelyest enyhült a nyomás, de arról szó sem lehetett, hogy a szervezet újra megindítsa hivatalos működését. A Magyar Revíziós Liga 1944 nyarára végleg széthullott. 344

343 Tevékenységükről ld. Honti 1946; Tamás 1961; Gellért 1974; Juhász 1978; Juhász 1988: 285-386.

344 Talpassy 1981: 275. ; Újpétery 1987: 430. ; Honti 1946: 35.

Irredentizmus a köztereken és az ünnepeken

Toposzok, jelképek, kultuszok

Minden korszaknak megvannak a maga történeti, ideológiai kulcsfogalmai. Olyan verbális és képi toposzok, közhelyek, amelyek – olykor kimondottan a politikai rezsim ösztönzésére – szerves részét képezik a közgondolkodásnak, s elvont (társadalmi, ideológiai stb.) tartalmuk ellenére állandóan jelen vannak a közbeszédben és a mindennapi kommunikációban, szerepet játszanak a közösség (ön)definíciójának alakulásában. 345 Ezek a kulcsfogalmak születésük idején még az adott korszak kihívásaira felelnek – s kezdetben esetleg egy tágabb közéleti diskurzus részét képezik –, az idők során azonban toposzokká merevednek, reflektálatlanná válnak, sőt eredeti jelentéstartalmuk akár fokozatosan feledésbe is merülhet. E folyamatot erősítheti a közvélemény irányítását, sőt egységesítését megcélzó politikai akarat, amelynek a hatalom gyakorlásához szüksége van a közgondolkodás kereteit kijelölő axiómákra és a közösség mozgósítására alkalmas jelszavakra, s ezeknek – a maguk leegyszerűsített, sematizált formájában – szerepet szán a társadalmi kohézió erősítésében is. A külső szemlélő, illetve a későbbi korok embere számára e toposzok – vagyis e megkérdőjelez(het)etlen aktuális alapigazságok – érdekessége abban rejlik, hogy azok nem csupán mint az adott időszak passzív termékei, hanem mint annak jellegadó jegyei, aktív megjelenítői is értelmezhetőek. Vagyis verbálisan a szóhasználat, képileg pedig a szimbólumrendszer ténylegesen eligazít egy adott korszak társadalmának (irányított) közgondolkodása felől.

Ebből következik, hogy egy-egy történeti korszak vagy politikai rendszer jellegadó tényezőit saját toposzain, közhelyein, szimbólumain

345 Vö. Csepeli-Tóth 1988: 5-6. E jelképek ugyanakkor nem csupán megjelenítik, hanem maguk is generálják a csoporttudatot. Ld. uo. , 12.

keresztül is megismerhetjük. S ha a (politikai) kultúrának ezeket az elemeit megismerjük, az adott időszak közgondolkodásának, közéletének, általános szellemi környezetének megértéséhez is kulcsot kapunk. Csakhogy eközben voltaképpen a kortársak szándékai szerint kijelölt úton haladunk – a valóságot a saját, tudatosan e célra előállított ideológiai (reklám)termékeiből rekonstruáljuk –, ezért a vizsgált anyagot erős kritikával kell kezelnünk. S azért is óvatosan kell eljárnunk, mert gyakori jelenség, hogy a hivatalos ideológia megdermedt felszíne alatt egészen más közéleti szellemi-politikai folyamatok zajlanak. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy – legalább a politikai szándékok, az indoktrináció, a közvéleménybefolyásolás kutatásának szintjén – módszertanilag indokolatlan volna a toposzok és szimbólumok, valamint a társadalom hozzájuk való viszonyának vizsgálata.

A politikai antropológia régi tapasztalata, hogy a „mozgósító erejű, katartikus hatású szimbólumok rendre a társadalmi drámák sűrű, felfokozott hangulatában keletkeznek”. A társadalom e szimbólumalkotó tevékenységének talán az önmeghatározásnál is fontosabb funkciója a közösség alakítása – közös tulajdonságok és közös kulturális örökség megnevezésén túl a kollektív identitás programszerű megteremtése. Az érzelmekre és a tudatra is ható rítusok egyszerre megjelenítik és leegyszerűsítik az absztrakt vagy komplex problémákat. 346 Ilyenformán tehát a (politikai) szimbólumok a társadalom mozgósításának eszközei, a rájuk épülő politikai mítoszok pedig olyan „megszemélyesített kollektív vágyak”, amelyek a modern korban kifinomult elméleti konstrukciókká nőnek az irracionális meggyőződés igazolására. E mítoszok fenntartását nem csupán a tradicionális közösségekben, hanem a modern társadalmakban is afféle „varázsszavak” és rendszeresen ismétlődő rítusok segítik. 347

Mindezek a megfigyelések – mint azt a későbbiekben igyekszünk részletesen is bemutatni – a revizionizmus és az irredentizmus magyarországi kultuszára is érvényesek. 348

346 Zentai 1997: 20-21. , 25. (Idézet a 20. oldalról.)347 Turner 1983: 174-178. ; Cassirer 1997: 39-40. , 42. 348 Különösen érdekes e tekintetben Raoul Girardet osztályozása, aki

négy nagy csoportba sorolta a 19-20. századi franciaországi történeti-politikai mítoszokat: 1) összeesküvés-elméletek, 2) aranykorfelfogások, 3) hősi apologetikák, 4) közösségi egységmítoszok. Ezekhez nem nehéz hozzárendelni a magyarországi irredentizmus alapvető tanításait a nagyhatalmakkal összejátszó (illetve azokat megtévesztő) nemzetiségek árulásáról, a történelmi Magyarország idilli állapotairól, a magyar ügy magasztos és önfeláldozó hőseiről (történelmi távlatban Szent Istvántól Tisza Istvánig, a revíziós mozgalomban pedig Apponyi Alberttől, Bethlen Istvánon át Rothermere-ig és tovább – s legfőképpen magáról a

A két világháború közötti Magyarországon ilyen „varázsszóvá” vált a „Nem! Nem! Soha!” jelszó, amely a nemzeti tragédia jelképévé vált Trianon mint egyfajta „átokszó” semlegesítését szolgálta. A történelem iróniája, hogy maga Trianon, a Versailles tőszomszédságában fekvő valamikori francia falucska már a békeszerződés aláírása idején sem létezett – területét a Lajosok alatt bekebelezte a pompás kastély folyamatosan bővülő díszparkja –, s nevét csak a helyén felépült két barokk palota örökítette tovább: az 1687-1688-ban Jules Hardouin-Mansart tervei alapján átépített Grand-Trianon, XIV. Lajos egyik maîtresse-ének, későbbi feleségének magánpalotája, valamint az 1768-ban Jacques-Ange Gabriel tervei alapján felépült Petit-Trianon, amelynek falai közé XVI. Lajos felesége, a Habsburg Marie-Antoinette oly szívesen húzódott vissza az udvar zajától. Trianon mint szimbólum rituális megsemmisítésének társadalom-lélektani igénye hívta létre Magyarországon a fogalom nyelvileg szellemes, tartalmilag önkényes újraértelmezését, mely Trianon jelentését az ellenkezőjére fordította: tria non – latinul: háromszoros nem. Vagyis: Nem! Nem! Soha!349

A két világháború közötti Magyarországnak szintén megvoltak a maga toposzai, mítoszai. Olyan jelzők, mint keresztény, nemzeti, ellenforradalmi vagy irredenta nem utólag keletkeztek, hanem éppen a politikai rendszer – s részben a korszak – öndefiníciói voltak, még ha a háború utáni történetírás antitézise kétségkívül gyakran visszaélt is e fogalmak értelmezésével. A továbbiakban a két világháború közötti magyar külpolitikai programhoz – az irredentizmushoz és a területi revízió követeléséhez – kapcsolódó toposzokat és szimbólumokat mutatjuk be, amelyeknek vizsgálata speciális problémákat rejt. A külpolitika, a diplomácia világa ugyanis meglehetősen zárt, ezért eseményei, fordulatai még a politika iránt érdeklődő közönség számára is nehezen követhetőek. Különösen igaz volt ez az első világháború utáni Magyarországon, amely teljes állami szuverenitásának visszanyerésekor még éppen csak elkezdte önállóan intézni külügyeit, s így természetesen a közvélemény külpolitikai tájékozottsága is igen hézagos volt. Mindezek miatt a külpolitikai programnak a nagyközönség előtt való direkt megjelenítésekor a hatalom még a szokásosnál is nagyobb leegyszerűsítésekhez folyamodott. Ezt csak felerősítette az a tény, hogy a

Nyugatért vérző Magyarországról), illetve az egységes nemzeti mozgalomként tételezett revíziós gondolatról. Ld. Girardet 1986. Vö. Zentai Violetta összegezésével az elbeszélő, a szabályokat ismétlő és a magyarázó mítoszokról. Zentai 1997: 22.

349 Az „átok” semlegesítésének másik módja az a számtalan goromba üzenet, amelyet az évtizedek során a magyar turisták helyeztek el a Kis-Trianon palota falán. E kései bosszú azonban célt tévesztett, hiszen a békeszerződést nem itt, hanem a Nagy-Trianon palotában írták alá.

hatalom a remélt külpolitikai sikerektől a rendszer belpolitikai megszilárdítását is várta, s ezért olykor különösen harsány szólamokkal igyekezett szítani a békeszerződés elleni közhangulatot.

A kultuszok – legyenek azok akár vallási, akár politikai vagy történeti jellegűek – lényegükből fakadóan mindig a tisztelet, az elfogadás, az azonosulás gesztusával fordulnak tárgyukhoz, s hiányzik belőlük az elemző, kritikai viszonyulás mozzanata. Feltételezésünk szerint létük során a kultuszok a közösség szintjén valamennyien hasonló utat futnak be: az értéktételezéstől rövidebb-hosszabb idő alatt eljutnak a kiüresedésig. Ennek oka, hogy a kultusz lényegéből fakadó egyetemességigénye és leegyszerűsítő volta miatt a kapcsolat elvész egyfelől az elv és az egyén, másfelől az elv és a valóság között. 350 A kultusz ettől még erős és hatásos maradhat, s a mögötte álló elv érvényessége sem kérdőjeleződik meg feltétlenül. Az egyes tényezők között azonban olyan feszültség keletkezik, amely valamennyit károsíthatja. A kultusz ugyanis egyrészt akkor lehet igazán sikeres, ha személyes élmény is kapcsolódik hozzá, és ezt a személyességet sikerül valamilyen módon át is örökíteni, másrészt akkor, ha egységes és egyetemes jellegű – ekkor a személyes mozzanat nem is okvetlenül szükséges –, ebben az esetben tömegszerűségével, „súlyával” hat. Az első esetben a kultusz erejét az őszinteség, a személyesség és az eredeti értékekhez való közelség adja meg, felmerül azonban a kultusz individualizálódásának, heterogenizálódásának veszélye, ami lassú erodálódáshoz vezethet. (Ilyen lehet például az egyéni módon megélt vallásosságból kinövő szektásodás, vagy a nagy politikai áramlatok belső differenciálódása, osztódása.) A második esetben az egységesség és a közösségi elvárások jó garanciát adnak a kultusz fennmaradására, az eredeti értékektől való eltávolodás viszont nagyon külsődlegessé, felületessé teheti azt, ami gyors összeomláshoz vezethet. (Erre adnak példát a dogmatikus vallásosság nyomán fellépő skizmák, illetve a terhes ideológiai indoktrináció elől való menekülés, az evázió.)

A kultuszok életében a következő állomásokat lehet megfigyelni: a tételezett érték alapján megfogalmazódik az elv (vagy ha személyről van szó, megtörténik az egyén felmutatása); ez hívószóvá alakul, megjelennek a kultusz nagyszabású és ünnepélyes, majd közönséges és hétköznapi elemei; a kultusz lassan divattá válik és kommercializálódik, s áruvá válásával párhuzamosan fokozatosan ellaposodik, kiüresedik, miközben az eredeti

350 A vallások és kultuszaik ebből a szempontból tartósabbak, hiszen kiindulópontjuk eleve mitikus és misztikus, a történeti hagyomány viszont a továbbörökítés során hosszabb távon rendszerint új és új tartalmakkal bővül, folyamatosan „korszerűsödik” – mintegy aktuális üzenetet kap – és távol kerül az alapját képező eseménytől.

értéktartalom feledésbe merül, bár a kultusz verbális és tárgyi elemei még tovább élnek, de később már ezek a merőben formális és külsődleges jegyek is kényelmetlenné válnak, hiszen zavarják új értékek, elvek és kultuszok érvényesülését. 351

Ezeket az állomásokat járta végig a hazai irredentizmus kultusza is. Az értéktételezés, a megalapozás időszaka 1918-1920 közé esett, ekkor a Károlyi Mihály vezette Nemzeti Tanács által megszervezett Országos Propaganda Bizottságnak, majd – más hangsúlyokkal – a különböző irredenta és revizionista társadalmi szervezeteknek, s természetesen maguknak az ellenforradalmi kormányoknak a tevékenysége nyomán alakult ki az az alapelv, amely szerint az ideális természeti és politikai egységet képező történelmi Magyarország felbomlasztása igazságtalan és az egész emberiségre nézve káros cselekedet, a régi határok lehetőség szerinti teljes visszaállítása pedig a magyar társadalom legszentebb célja. Ekkoriban születtek meg az első irredenta jelszavak: az „így volt, így lesz!” és a „Nem! Nem! Soha!” melyekhez később a „Mindent vissza!” a „magyar igazság”, a „magyar feltámadás”, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a Magyar Hiszekegy és hasonlók csatlakoztak.

Az 1920-as évek második felétől rendszeressé váltak az állami ünnepek és félhivatalos nagygyűlések keretében megtartott trianoni megemlékezések, elszaporodtak az irredenta emlékművek. Már a húszas évek elején felbukkantak, majd az évtized végén komolyabb tételben és választékban kereskedelmi forgalomba kerültek különféle irredenta árucikkek, s a jellegzetes motívumok az emléktárgyak után hamarosan a használati tárgyakon is megjelentek. Miközben a jelszavak változatlanok maradtak, a Trianon-ellenes érzelmek intenzitása némileg csökkent – legalábbis a határokon belül –, a közfigyelem más gazdasági, politikai és társadalmi kérdésekre is kiterjedt, s közben – az újabb generációk felnövekedésével – a történelmi Magyarország a magyar társadalom egyre nagyobb része számára nem megélt és visszavágyott valóság, hanem az iskola, a családi emlékezet és a politika által közvetített hagyománnyá lett. Az irredenta kultusz társadalmi beágyazottságának a gyengülő tendenciája az 1930-as évek végén, a terület-visszacsatolások időszakában megfordult. Ám amikor a második világháborút követően a magyar bel- és

351 A magyarországi kultusztörténeti és -elméleti tanulmányok sorában alapvető jelentőségű Dávidházi Péter Shakespeare-kultuszról szóló könyve. A kultusz hordozóinak és életszakaszainak általa leírt rendszere több ponton egyezést vagy szoros rokonságot mutat az általunk felállított hipotézissel. Ld. Dávidházi 1989. (Különösen 5. és 18-19.) Vö. Zentai 1997: 23.

külpolitikában egyre inkább a Szovjetunió befolyása érvényesült, a népi demokrácia, a proletár internacionalizmus és a kommunizmus kultusza elhomályosította, majd kiszorította, végül pedig kriminalizálta a revizionizmus és az irredentizmus megnyilvánulásait.

Az irredenta közhangulat megalapozása tehát már 1918 végén megindult, s abban a mindenkori kormány szervei, valamint a jobboldali és szélsőjobboldali társadalmi szervezetek játszották a főszerepet. Természetesen nem szabad lebecsülni a lakosság spontán reakcióit sem, hiszen a társadalom tagjainak többségét személyesen is érintette a terület- és lakosságvesztés: volt, akinek szülőháza, rokona, ismerőse, halottja, ingatlanja, gazdasági érdekeltsége maradt az új határokon túl, másoknak utazási, irodalmi élményei fűződtek az elcsatolt területekhez, megint másokat a nemzettársak várható nehéz sorsa feletti keserűség, a hazafiság érzése fordított szembe a békeszerződéssel. S voltak természetesen olyanok is, akiket pusztán a józan belátás – a világgazdasági, világpolitikai folyamatok várható torzulásai miatti aggodalom tett az új békerendszer kritikusává. Alig volt olyan magyar, aki helyeselte volna a változásokat. Azon kevesek, akiket az ellenforradalmi rendszer iránti ellenszenvük odáig vitt, hogy kimondottan ellenezték a békeszerződésnek „Horthy-Magyarország” javára történő esetleges megváltoztatását, később maguk is nemcsak a versailles-i rendszer és Trianon kritikusaivá, hanem a revízió híveivé is lettek. 352

352 E megfontolást képviselte, illetve ezt az utat járta végig Jászi Oszkár. Jászi Károlyi Mihály gróf kormányának nemzetiségi minisztereként még a különböző típusú kisebbségi autonómiáknak a történelmi Magyarország keretében történő megvalósításán dolgozott, emigrációja első időszakában – főként a Bécsi Magyar Újság hasábjain megjelent publicisztikáiban – azonban kimondottan ellenezte, hogy a revíziót – amelyet ő etnikai alapon, a nemzetiségi autonómiák rendszerével kiegészítve képzelt el – Magyarország demokratizálása, vagyis a Horthy-rendszer bukása előtt végrehajtsák. Bécsi és prágai éveiben Jászi még kíméletlenül és olykor mértéket nem ismerve bírálta a „keresztény-nemzeti poklot” és a revíziós külpolitikát. Ő maga – aki éveken át hitt abban, hogy a kisantant-országok méltányos nemzetiségpolitikát folytatnak majd – a megmérgezett irredentamozgalmak és a „reváns politikája” helyett a kisebbségvédelem hatékony érvényesítését szorgalmazta. Ld. Jászi 1920. (Legújabb kiadása: Jászi 1989.) Károlyival együtt hitelt adtak Beneš demokratikus együttműködésre vonatkozó ígéreteinek és emberileg rokonszenves, ám naiv bizakodásukban későn vették észre, hogy a kisantant célja nem a Duna-völgyi kooperáció előmozdítása volt, hanem Magyarország minél teljesebb nemzetközi elszigetelése egy szűkebb szövetségi rendszer megszilárdítása érdekében. Vö. Jászi Oszkár: A magyar emigráció

A magyarországi közéletet tehát a Trianon-ellenes érzelmek uralták, ez azonban inkább hangulat volt, mint tevékenység, inkább meggyőződés, mint mozgalom. Hiszen a közvélemény a modern tömegtársadalom kialakulásának korában inkább még befogadó, semmint kezdeményező közegnek számított. Tipikus attitűdje, gesztusa a politika aktív megnyilvánulásaival szemben mutatott készség vagy visszautasítás volt. Különösen igaz ez olyan társadalmakra – amilyen a magyar is volt –, amelyek a politikai emancipáció (például népképviseleti elvű választójog, sajtószabadság stb.) elnyerését követően még a kollektív szellemi önállósulás kezdeti szakaszában tartottak. A közvéleménynek a külpolitikához való viszonyát, amely – mint említettük – a laikusok számára kissé titokzatos és regényes, elzárt világ volt, még inkább ez a passzivitás jellemezte. Ilyen feltételek mellett a két világháború közötti magyar közélet irányítóinak módjuk volt arra, hogy az irredenta közhangulatot a maguk érdekeinek megfelelően kondicionálják: kihasználják, negligálják vagy elfojtsák. A kormányzat – egyszerre ösztönösen és tudatosan – az első lehetőséget ragadta meg, így az uralkodó Trianon-ellenes érzelmek tartalmát, hangvételét és intenzitását a kormány jóváhagyásával – vagy éppen annak sugallatára – működő belső propaganda határozta meg. Ily módon az általános közvélemény többé-kevésbé a propaganda leképeződése lett, és éppen a mérsékletre intő hangok tűntek disszonánsnak – jöttek légyen akár az ellenzék részéről, akár a harsány túlzásoknak a kívánatossal ellentétes hatását újra meg újra felismerő kormánykörökből.

A magyar irredentizmus szimbólumkészletén belül három típust lehet elkülöníteni. Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, meghal, de hamarosan dicsőségesen feltámad. 353 A másodikban a szabadságharccal

feladatairól. Bécsi Magyar Újság, 1921. június 19. (III. évf. , 143. sz.) 1-2. (Újraközli: Jászi 1982b: 371-377.); Richly-Ablonczy 1998: 140. , 143-144. Az 1920-as évek második felétől azután Jászi jóval kiegyensúlyozottabb, némileg önkritikus álláspontot foglalt el, amelyet 1929-ben az Egyesült Államokban kiadott angol nyelvű művében fejtett ki részletesen. Magyar nyelven ld. Jászi 1982a. (Különösen: 556-561.) Ekkor és később keserűen ismerte be, hogy méltányosság tekintetében a győztes utódállamok nemzetiségpolitikája több vonatkozásban elmaradt a monarchiabeli gyakorlattól. Ld. Hanák 1985: 134-158.

353 Figyelemre méltó, hogy milyen szoros rokonságban áll ezzel egyfelől a kora újkori magyar protestáns prédikátori hagyomány, másfelől a reformkorban, tehát mintegy száz évvel korábban keletkezett Himnusz passió-párhuzama: „Isten a maga választott népét bünteti a legszigorúbban mert próbára akarja tenni

való mesterkélt párhuzamok domináltak: a magyarság olyan példamutató, magasztos nemzeti függetlenségi mozgalomban egyesül, amely kiváltja az egész világ tiszteletét, és amelyben kitűnő egyéniségek sora, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar ügy zászlaja alá áll. A harmadik típus alapja a honfoglaló-honvédő ikerszimbólum aktualizálása volt: a haza földjét meghódító hős elszántan védelmezi a hont a rátörő ellenséggel és rablókkal szemben, majd a már kereszténnyé lett országra zúduló istentelen hordáktól védi az Eszmét, nem törődve saját sorsával, s ez az önfeláldozás teszi alkalmassá az örökös újjászületésre. 354 Könnyen észrevehető, hogy e szimbólumok bizonyos találkozási pontokon kiegészítették egymást, sőt egymásba is olvadtak. Még fontosabb volt azonban, hogy mindhárom jelképrendszer kiválóan alkalmas volt a romantizálásra, hiszen valamennyiben megvolt a szélsőségek találkozása, mikor az igaz hős a gonosz csapásai alatt vérzik, de nem bukik el végleg, sőt a korábbinál nagyobb dicsőséggel emelkedik föl.

E szimbólumrendszerek egy olyan történetfelfogásból fakadtak, amely az aktuális helyzetet és a történeti hagyomány egyértelműen pozitív elemeit az eredeti összefüggésekből önkényesen kiemelve, hamis párhuzamba erőltette. Ez a fajta vulgarizálás két szempontból is kártékony volt. Egyrészt meghiúsította a történelmi Magyarország felbomlása valódi okainak feltárását – s ezzel közvetve egész generációkat mentett fel ennek a munkának az elvégzése alól másrészt a hasonlatként használt hagyományelemeket is visszamenőleg átértelmezte, tendenciózusan magyarázta. Mindez a társadalom aktív része történeti tudatának, nemzeti önismeretének és jövőképének komoly torzulásait eredményezte.

Közterek

A közös emlékezet – mint a közösségi kultúra része – a hierarchizált társadalmakban a politikai aktivitás egyik terepe. A politikai, gazdasági, társadalmi befolyás megalapozásának, érvényesítésének és megőrzésének egyik fontos eszköze a hagyomány, a közösséget szervező mítoszok

türelemmel kell hát viselnünk a szenvedéseket mert ha igaznak találtatunk Istennek nagy tervei vannak velünk, az ő választott népével. ” Ld. Hankiss 1983: 350.

354 Létezett még egy, a manicheizmus kínálta fény-sötétség ellentétpárra épülő jelképegyüttes is, ám ez oly általánosan jellemző szimbóluma minden konfliktushelyzetnek, hogy hiba lenne speciálisan a revizionizmushoz kapcsolni. Az egész gondolatmenethez ld. Zeidler 1997; Pallos 2006. Vő. Canetti elemzésével az ún. panaszvallásokról: Canetti 1991: 145-148.

birtoklása, alakítása. A közös emlékezet nagyszabású megnyilvánulásai – évfordulók, ünnepségek, kiállítások megrendezése, közterek elnevezése, emlékhelyek kialakítása és fenntartása – nem csupán a hagyomány vagy a történelem műveltségi anyagának átörökítését szolgálják, hanem legalább annyira annak átértelmezését, a hatalmi pozícióban lévők szája íze szerinti tálalását is. 355

A kultuszok látványos megjelenítésére kiválóan alkalmasak a köztéri alkotások. Mivel az emlékművek, szobrok elkészítése igen költséges, ilyeneket viszonylag ritkán, és elvileg „örök időkre” állítanak, s rajtuk inkább csak a kultusz „stabil, állandó elemeit tudják megjeleníteni”. A mindenkori propaganda közvetlenebb, hajlékonyabb, kifinomultabb elemeivel – politikai nyilatkozatok, újságcikkek, könyvek, előadások – szemben az emlékművek „»mondanivalója« […] meglehetősen durva, elnagyolt, de éppen azáltal, hogy nem a napi igényekhez igazodik, a propaganda alapvető, hosszabb távon érvényes, mondhatnánk »stratégiai« elemeit, mintegy annak »esszenciáját« jeleníti meg. Így tehát a propagandaszempontoknak megfelelően már amúgy is leegyszerűsített történelemkép a köztéri szobrászat sajátosságai miatt tovább sematizálódik az emlékműveken. ”356

Az irredentizmus már az 1920-as évek legelején kezdte meghódítani a köztereket. A különböző emlékművek és a monumentummá avatott utcák és terek mindannyian eszközei voltak a közgondolkodás befolyásolásának; puszta jelenlétükkel a mindennapok részévé váltak, a megemlékezések és ünnepségek alkalmával pedig mint helyszínek és szimbólumok szakrális funkciót töltöttek be.

A magyarországi köztéri szobrok és emlékművek közül most csak azokkal foglalkozunk, amelyek szorosan és mindenki számára nyilvánvalóan az irredentizmushoz kapcsolódtak. A különböző hősi és történelmi monumentumokat ezért – jóllehet közvetett kapcsolatuk a Trianon-ellenes közhangulat ébren tartásának szándékával könnyen kimutatható volna – nem vizsgáljuk részletesen. Összefoglalásként csak annyit jegyzünk meg, hogy a települések túlnyomó többsége az 1920-as évek folyamán felépítette saját világháborús hősi emlékművét, melyek mellé egyidejűleg vagy néhány évvel később sok helyütt országzászlókat is felállítottak. Ezek a köztéri alkotások az elesett honvédeken kívül az eltiport országnak is emléket állítottak, a félárbocra engedett nemzeti zászlóval pedig a területcsonkításra figyelmeztettek. 357

355 Vö. Pótó 2003: 23. 356 Pótó 2003: 24. (Eredeti kiemelés.)

A szorosan vett irredenta emlékművek sorában az első a budapesti Szabadság téren felállított szoboregyüttes volt, amely az elcsatolt országrészeknek állított emléket. Nem tudjuk, miért éppen a Szabadság térre esett a választás. Kétségtelen, hogy központi fekvése, szépsége és reprezentatív jellege, nagy mérete, „kihasználatlansága” és rövid, ámde mozgalmas története is mellette szólt. A reformkori „Sétatér” kialakítását még Széchenyi István gróf kezdeményezte, a tér északi felét elfoglaló, 1895-ben lebontott Újépületben végezték ki 1849 októberében az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, ide torkollott az ő és a többi szabadságharcos mártír kivégzésének dátumára emlékeztető Október 6. utca, vagyis a tér dicsőséges történelmi korszakot idézett meg, és már a kollektív gyász mozzanata is hozzá kapcsolódott.

Az irredenta monumentumok terve mindenesetre már 1920 közepén felmerült. Az ötlet Kertész K. Róbert kultuszminisztériumi miniszteri tanácsostól származott, s az egyik radikális irredenta társadalmi szervezet, a Védő Ligák Szövetsége azonnal felkarolta. E szövetség élén az örmény származású, erdélyi születésű Urmánczy Nándor állott, aki a későbbiekben is ott volt szinte minden hasonló akciónál. A talapzatok és a szobrok elkészítése Kertész művészeti irányítása mellett jó ütemben haladt, az agyagmintákat a szövetség képviselői már 1920. szeptember végén megszemlélhették. Az elcsatolt területeket szimbolizáló heroikus szoboralakokat végül műkőből készítették el kétszeres életnagyságban, és a Szabadság tér északi íves lezárásánál félkörben állították fel őket. 1921. január 16-án, az avatás napján358 mintegy 50 ezer ember zsúfolódott össze a téren. Az ünnepség elején Zadravecz István katolikus tábori püspök, a szegedi ellenforradalmárok spirituális vezére eskette meg a tömeget a kitartásra: „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel,

357 Az országzászlók egy részét a második világháború után megsemmisítették, mások sajátos metamorfózison mentek át, és némi átalakítással felszabadulási vagy – 1948-ban – centenáriumi emlékművek lettek. Többségük a rendszerváltozás idején visszanyerte eredeti hősiemlékmű-jellegét. Vö. Bánóczi 1998: 270-271.

358 A szoboravató ünnepséget eredetileg 1920. december 5-ére tűzték ki, erről tudósítottak a napilapok hírei és a Védő Ligák Szövetsége által elküldött meghívók is. A meghívó egy példánya megtalálható: FSZEK, BpGy, PKnyt, B 394/2. (1920. 12. 5.) sz. A rendezvényt azonban elhalasztották, minden bizonnyal a december elején kibontakozó kormányválságra való tekintettel, amelynek hátterében a békeszerződés ratifikációját kísérő elégedetlenség és a királykérdésben felújuló viták állottak.

Nyugattal nem egyesülünk. ”359 Zadravecz ezután megszentelte az erre az alkalomra készült irredenta zászlót, melyet az egyik oldalon a Védő Ligák Szövetségének jelvénye, a másikon a Magyarok Nagyasszonyának (Patrona Hungariae) alakja és a történelmi Magyarország 63 vármegyéjének címere ékesített. 360 A zászlót a görög katolikus, a református és az evangélikus egyház egy-egy főpapja is megáldotta, a társadalmi egyesületek feldíszítették zászlószalagjaikkal, majd az ünnepség után őrzési helyére, a Bazilikába kísérték. A megemlékezés végén a főszónok, Urmánczy festett apokaliptikus képet a „ketrecbe” szorított csonka ország jövőjéről, melyre „az állam és társadalom teljes lezüllése vár […], ha el nem jön minél előbb az az erős kéz, mely kényszeríteni fog bennünket, hogy minden megmaradt erőnket egyesítsük országunk visszaszerzése érdekében”. A szangvinikus alkatú, soviniszta Urmánczy beszédének végén a megtorlás programjának jegyében tolmácsolta a szövetség szándékát, hogy az irredenta szoborcsoport „a nemzet búcsújáró helye, […] a gyűlölet és bosszú kohója legyen”. 361

A tér hossztengelyétől balra az óramutató járásával egyezően követte egymást Nyugat, Észak, Kelet és Dél allegóriája. Az egyes műveken hősi és romantikus beállítások és tömegével alkalmazott történelmi jelképek domináltak. Sidló Ferenc Nyugat c. szobra az Őrvidék gyászát ábrázolta. A szent koronára bukó alak jobbjában az elszakított vármegyék címerét tartotta, baljában kettős keresztes pajzsot, lábánál turulmadár pihent. (7. kép) Kisfaludi Stróbl Zsigmond készítette Észak háromalakos kompozícióját, melyen a védelmet kereső szlovák fiú a keresztre feszített Hungáriához simult, kettejüket robusztus kuruc vitéz óvta kardjával. (8. kép) Kelet allegóriája Pásztor János munkája volt, ezen Csaba vezér heroikus pózban „szabadította fel” az Erdély címerét tartó szimbolikus alakot. (9. kép) Szentgyörgyi István Dél c. szobrán erőtől duzzadó magyar férfi átkarolva óvta a Délvidéket szimbolizáló sváb leányt, lábuknál a Bácska és a Bánság gazdag földjét jelképező búzakéve feküdt. (10. kép)

A szoboregyüttes felállítását hosszú szünet követte, minek hátterében az állt, hogy a békeszerződés 1921. júliusi törvénybe iktatását követően a

359 Liber 1934: 310-312. (Idézet a 312. oldalról.) Pótó 2003: 61-64. (Idézet a 62. oldalról.)

360 Kora újkori eredetű, a 19. századra pedig már világszerte elterjedt az egyes országok, illetve nemzetek perszonifikált ábrázolása, amely a „nemzet mint politikai test” felfogásán alapul. Ld. Sinkó 1996: 268-270.

361 Liber 1934: 312. Pótó 2003: 62. Vö. A magyar fájdalom négy szobrának felavatása. Néptanítók Lapja, 1921. január 20. (LIV. évf. , 1-3. sz.) 18.

Bethlen-kormány átmenetileg tartózkodott a látványos propagandaakcióktól. Bethlen, akitől egyébként is távol álltak a propaganda külsőségei – élt ugyan ezekkel, de pontosan tisztában volt korlátozott értékükkel, és nem is lelte örömét bennük –, nem kívánta kockáztatni a revíziós külpolitika távlati céljait olyan rendezvények kedvéért, amelyek a magyar közvéleményben időszerűtlenségük miatt fölösleges illúziókat ébreszthetnek, külföldön pedig egyenesen ellenszenvet válthatnak ki. Így azután nem meglepő, hogy 1927-ig – a népszövetségi ellenőrző bizottságok távozásáig, az olasz-magyar barátsági szerződés megkötéséig s a Rothermere-féle sajtókampány megindulásáig – csillapítani igyekezett a Trianon-ellenes kritika hangvételét. Ezt követően azonban – vagyis a konszolidáció eredményeinek, a nagyhatalmi támogatásnak és az általa mércének tartott brit politikai körökben és közvéleményben lassan felébredő rokonszenvnek a birtokában – már nem kifogásolta a magyar társadalom irredentizmusának erősítését. 362

Megnyílt tehát az út – valamint az államkassza és a nagy gazdasági érdekképviseletek pénztárcája is – a nagyobb szabású irredenta propaganda előtt belföldön és külföldön egyaránt. A legnagyobb tömegeket mozgósító akciók az újabb és újabb irredenta emlékművek avatóünnepségei voltak. A legjelentősebb és hosszú idő után az első ilyen alkalom az ún. Ereklyés Országzászló leleplezése volt 1928. augusztus 20-án. Az országzászló és az avatási ceremónia oly sok szimbólumot és történelmi párhuzamot hordozott, hogy nem túlzás azt állítani: voltaképpen Magyarország (a történelmi ország), a revízió (a történelmi küldetés) és Horthy (az uralkodó helyén álló kormányzó) viszonyát tisztázta a jelképek nyelvén. Már magának az időpontnak a kiválasztása sem volt véletlen: az államalapító szent király ünnepe éppen megfelelt a Szent István-i birodalmat megjelenítő országzászló felavatásához. A helyszín ugyanilyen fontos volt: ez az emlékmű is a Szabadság térre került, a Tőzsde és az Országos Mezőgazdasági Kamara (ma: az Egyesült Államok Nagykövetsége) palotája közé, és szembenézett a félkörben elhelyezkedő Irredenta szobrokkal.

Az avatóünnepségen, mely az Urmánczy által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalomba illeszkedett, az Országgyűlés kamarái, a városi törvényhatóságok, a Vitézi Szék és az amerikai magyarok népes

362 A kormány azért a külpolitikai aktivitás ellenére is igyekezett a szélsőséges és tömeges irredenta megnyilvánulásoknak gátat szabni. Erre vall, hogy 1927 második felében – amikor pedig a Rothermere-kampány még nagy hullámokat vetett – a közigazgatás a kormány intencióinak megfelelően többször is megakadályozta irredenta gyűlések rendezését. Ld. Gömbös Gyula és Wolff Károly képviselőházi felszólalása (1927. december 6.). KN 1927-1931: VII. kötet, 236-238. és 240-241.

küldöttséggel képviseltették magukat. 363 A nemzeti fohászok – a Himnusz és a Szózat – elhangzása után Urmánczy mondott beszédet, majd az országzászlót félárbocra vonták. (Ez nem volt előzmény nélküli. A Nemzetgyűlés 1920. november 13-i ülésén – a békeszerződés ratifikálásának vitájában – azt a határozatot fogadta el, hogy „a nemzet gyászának jeléül mindaddig félárbocra ereszti az országgyűlés épületén lévő magyar lobogót, míg a magyar szent korona birodalma a maga teljes épségében vissza nincs állítva. A nemzetgyűlés elvárja egyúttal – folytatódott a határozat hogy mindazon testületek és egyének, kik a magyar nemzeti lobogó használatára jogosítva vannak, ezen példát követni fogják. ” A kultuszminiszter saját intézményeire vonatkozóan 1921. január 7-én hasonló rendeletet bocsátott ki, s e példák nyomán az országzászlók félárbocon tartása rövidesen országos gyakorlattá vált.)364

A zászlófelvonást követően az ünneplő tömeg esküt tett a küzdelem folytatására, majd Rákosi Jenő szólt a várható közeli revízióról: „Hálát adok Istennek, hogy öregségemre megérhettem ezt a napot, mert ebből biztosan látom, hogy különb vagyok Mózesnél, mert meg fogom látni az ígéret földjét. ”365 A gyűlés ezután határozatot hozott arról, hogy táviratilag üdvözli a külföldi magyarbarát politikusokat, majd a Hazám, hazám-ária. és a Himnusz meghallgatása után a zászlónak tisztelegve elvonult.

Maga a mű egy talapzatból kiemelkedő húszméteres zászlórúd volt, s minden díszítése valamilyen irredenta jelentést hordozott. A mészkőtalapzat templomi szószéket formázott, ami a megidézett történelmi Magyarország

363 Az ünnepély leírását ld. Liber 1934: 344-346. ; Pótó 2003: 52-56. 364 Hivatalos Közlöny, 1921. január 13. (XXIX. évf. , 1-2. sz.) 3. sz. (4.)

A zászlókultusz további erősítése érdekében Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter 1929. január 28-án elrendelte, hogy „az ország összes állami, községi, társulati, magán-, izraelita, elemi, nép- és polgári iskoláiban, a felső mezőgazdasági iskolákban, a vezetésem és rendelkezésem alatt álló középiskolákban, továbbá a tanító-, tanítónő- és kisdedóvónőképző-intézetekben és felső kereskedelmi iskolákban a tanítás közben kínálkozó alkalmakon kívül évenkint egyszer – legmegfelelőbbnek mutatkozik az évmegnyitó ünnepély – az iskola igazgatója vagy valamely tanára (tanítója) hazafias beszéd keretében hívja fel az ifjúság figyelmét a nemzeti zászlónak a nemzet életében való jelentőségére. Ugyanezen alkalommal az egész ifjúság tisztelgő menetben vonuljon el a nemzeti zászló előtt. ” A rendelet a diákságot arra is kötelezte, hogy „bárhol találkozzék a nemzeti lobogó alatt felvonuló katonasággal, tiszteletadás jeléül álljon meg, forduljon arccal a nemzeti lobogó felé és a fiútanulók vegyék le a kalapjukat”. Ld. Hivatalos Közlöny, 1929. március 1. (XXXVII, évf. , 5. sz.) 24. sz. (43-44.)

365 Liber 1934: 346.

és az itt elhangzó beszédek isteni eredetét, megszentelt jellegét hangsúlyozta. A talapzatban lévő ereklyetartóban csonka-magyarországi községekből, valamint a történelmi 72 vármegyéből (tehát a horvátországi vármegyékből is) származó rögöket, továbbá a muhi, mohácsi és az 1848-1849-es csataterekről, Kossuth és Petőfi (feltételezett) szülőházából s a galíciai és doberdói hősi temetőkből hozott földet helyeztek el. 366 A talapzatot Magyarország nagycímere, az Árpádok, az Anjouk és a Corvin-ház címere, valamint feliratok díszítették. Ezek között volt Urmánczy Nándor jelmondata – „A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyar-ország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig” –, a Magyar Hiszekegy s még egy harmadik idézet is: „Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le. ” A szószék tetején a szárnyát kiterjesztő bronzturul alatt két márványtáblát helyeztek el az alábbi szövegekkel: „»Hungary’s place in the sun« by Lord Rothermere. Daily Mail June 21st 1927”, illetve „»I trattati di pace non sono eterni« Mussolini, Senato del regno 5. giugno 1928. VI. ”. 367 A bronz zászlórúdba vármegyék és községek zászlószögeit verték, a rúd tetején pedig Horthy keze után mintázott, ezüstből készült, esküre emelt, méteres kéz – íme: az Urmánczy által korábban hiányolt, revízióra ösztökélő, erős kéz – tett fogadalmat a revízió mellett. 368 (11-12. kép)

Érdekes, és aligha véletlen, hogy mindezek a szimbólumok milyen sok ponton megfeleltek a hagyományos magyar királyok koronázási és

366 A térkép mint az ország emelkedett vagy szakrális ábrázolása az első világháború után fokozatosan egyenrangúvá vált az antropomorf Hungária-allegóriákkal, a geográfiai öntudatra nevelés pedig az iskolai programnak is része lett. Mindez magával hozta a megszentelt föld kultuszát is, ami az egész Országzászló-mozgalomnak alapjául szolgált. Ld. Sinkó Katalin: A megsértett Hungária. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerk. Hofer Tamás. Budapest, Néprajzi Múzeum – Balassi, 1996. 270-274.

367 Az első Rothermere már említett Magyarország helye a nap alatt c. cikkére utalt, a második Mussolini szenátusi felszólalását idézte: „A békeszerződések nem örök életűek. ”

368 A térkompozíció Pálóczi Antal munkája volt, a talapzatot Lechner (1941-től Kismarty-Lechner) Jenő, a zászlórudat Füredi Richárd, a díszzászlót Lechner Marianne tervezte. Az országzászló elé jókora, kör alakú ágyást telepítettek, amely különböző színű virágokból a történelmi és a trianoni országhatárokat, a négy nagy folyót, valamint az északi határ fölött a magyar címerről ismert hármas halmot és kettős keresztet ábrázolta. A keresztből sugarak indultak ki, a kompozíciót pedig a Magyar Hiszekegy szövege fogta körbe. A Szabadság téri virágtérkép egyébként ismert turistalátványosságnak számított.

eskütételi szertartása elemeinek. Hiszen megvolt itt az ország földjét reprezentáló koronázási domb, az uralkodói eskü és az ország integritását védelmező, négy égtáj felé tett jelképes kardvágások párhuzama.

Négy év múlva a Szabadság téri irredenta emlékhely újabb szoborral gyarapodott. 1932. október 6-án, a nemzeti gyásznapon leplezték le a Magyar Fájdalom szobrát, a gyermekeit sirató anya kétségbeesést és kiszolgáltatottságot sugárzó, ruhátlan bronzalakját. (13. kép) Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke mondta az avatóbeszédet, amely hiánytalanul felvonultatta a magyar revizionizmus, illetve irredentizmus közkeletű történelmi-vallási párhuzamait, a szabadságharc és a krisztusi passió motívumait: „Mi magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe – állapította meg Herczeg –, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztrefeszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett. A múltban többször is eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt. […] Rothermere olyan érzéseket váltott ki a magyar szívekből, mint Kossuth Lajos óta senki. […] ő volt az, aki világító fáklyával jelent meg közöttünk, mikor legsötétebb volt a mi éjszakánk”. 369 Igen érdekes volt a szobor felirata is, hiszen nem csupán a mű születésének körülményeire vetett fényt, hanem közvetve azt is sugallta, hogy Magyarország élvezi a nyugati hatalmak szimpátiáját: „Ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi. Alkotója francia szobrász, Émile Guillaume. Ezen emlékművet a szenvedő magyar nemzetnek ajánlotta fel Magyarország angol barátja, Viscount Rothermere. ” Rothermere ekkor már nem csupán a revízió szószólója és a magyarországi művészet mecénása volt, hanem általában Magyarország barátjának tekintették, s személyét a belföldi propaganda úgy próbálta beállítani, mintha azon keresztül a brit külpolitika jóindulata, sőt támogatása nyilvánulna meg Magyarország irányában. A szobor alkotója pedig annak a francia nemzetnek a fia volt, amelyet itthon a területelcsatolások egyik, ha nem a legfőbb felelősének tekintettek. A szobor közérthető üzenete tehát az volt, hogy franciák és britek – vagy inkább: a franciák és a britek – megbánván korábbi döntésüket, immár kezet nyújtanak Magyarországnak. Ezzel tehát a Szabadság téri irredenta együttes áttételesen már Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország magyarbarátságát hirdette. 370

369 Liber 1934: 416-419. (Idézet a 417. oldalról.)370 Pótó 2003: 72-74. Ami a szobor művészi értékét illeti, azt a Nyugat

kényes kritikusa viszonylag kedvezően értékelte: „Több benne a rutin, mint az erő, de a Szabadság-tér művészi szempontból nem legszerencsésebb magyar szobrai mellett mindenesetre jól megállja helyét, tanuságául annak, hogy egy fejlett szobrászi kultúra rutinja

Ebbe a – különben teljesen hamis illúziókat keltő – koncepcióba 1936-ban az Egyesült Államokat is beillesztették, ami nem volt könnyű, hiszen az amerikai külpolitika hangsúlyozottan távol tartotta magát az európai ügyektől. A magyar-amerikai barátság megjelenítésére Harry Hill Bandholtz személye mutatkozott alkalmasnak, aki dandártábornokként 1919-1920-ban Budapesten az amerikai katonai antantmissziót vezette. Mint ellenséges hatalom katonája, Bandholtz akár gyűlölt figura is lehetett volna, ő azonban a megszálló román hadsereg viselkedése fölötti felháborodásában és a magyarokkal szembeni fokozódó szimpátiája miatt nemegyszer tanúsított segítőkészséget Magyarország iránt, egy alkalommal pedig sikerrel akadályozta meg, hogy a román hadsereg egy alakulata műkincseket rekviráljon a Nemzeti Múzeumból. A szobor felállítása ezért diplomáciai szempontból kényes ügy volt ugyan, és nem is volt mentes bizonyos bonyodalmaktól. 1936. augusztus 23-án azonban mégis felavatták Bandholtz életnagyságú bronzszobrát, Ligeti Miklós alkotását, amelyhez egy amerikai magyar emigráns ezredes gyűjtése révén összegyűlt pénz biztosította az anyagi fedezetet. A szobor katonás pózban ábrázolta a tábornokot – terpeszállásban, fejét fölvetve, hátratett kezében lovaglóostorával. Olyannak, amilyen akkor lehetett, amikor – miként azt 1933-ban, posztumusz megjelent naplójában371 is megörökítette – a múzeum előtt feltartóztatta a behatolókat. Bár a szobor önmagában látszólag semmilyen különös jelentést nem hordozott, a Szabadság tér irredenta kompozícióinak társaságában és a hozzá tartozó történet révén mégis erőteljes politikai konnotációt nyert. 372 (14. kép)

jobb egy fejletlennek ügyeskedéseinél. ” Ld. Farkas 1932. 371 Bandholtz 1933. Magyar nyelven ld. Bandholtz 1993. 372 Pótó 2003: 90-96. ; L. Nagy 1989. A Szabadság téri irredenta

emlékek sorát az 1939-ben ide került ún. Felvidéki emlékkereszt zárta. (Erre Pótó János hívta fel figyelmemet, amiért ezúton is köszönetet mondok.) Az irredenta „skanzent” 1945 után fokozatosan felszámolták. Az Ereklyés Országzászlót még ez év tavaszán a szovjet csapatok távolították el, hogy ne zavarja saját hősi emlékművüket. Az irredenta szobrokat mint a „dunai népek összeférhetetlenségének, marakodásainak szimbólumait” augusztus közepén bontották le. A Magyar Fájdalom szobrát 1947-ben raktárba szállították, majd egy évvel később a Palatinus strand előtt egyszerű női aktként felállították, végül 1973-ban a balfi fürdő elé költöztették. A szobor másolatát – mely 1933. május 28-tól Debrecenben, a Magoss György téren (ma: Bem tér) állt – a békeszerződés 80. évfordulójára rendezett megemlékezésen újból felavatták. Bandholtz tábornok szobra a háborúban megsérült, 1946-ban még helyreállították, majd 1949-ben eltávolították, hogy később az USA nagyköveti rezidenciájának kertjében állítsák fel, végül pedig 1989-ben visszahelyezzék a Szabadság térre. Ld. Pótó

A Szabadság tér mint irredenta-ellenforradalmi panteon jelentőségét mutatta, hogy közelében, a Vértanúk terén kezdték felállítani 1930-ban azt az emlékművet, amely felirata szerint „Az 1918-1919-es nemzeti vértanúk emlékére” készült a Fehér Ház Bajtársi Egyesület kezdeményezésére. A honfoglalás kori motívumokkal díszített emlékmű Lechner Jenő által tervezett hatalmas kőtömbje már ebben az évben a helyére került, a Füredi Richárd készítette szobrokat azonban csak négy évvel később avatták fel. 373

Időközben a főváros más pontjain is emelkedtek irredenta emlékművek. 1929. június 8-án a Wenckheim-palota előtt (a mai Szabó Ervin téren) avatták fel a Magyar Igazság kútját – Szentgyörgyi István alkotását –, melyen a Magyarországot jelképező fiatal nőalak segítséget keresőn simul a kezében kardot és mérleget tartó Justitiához. A kutat a Népnevelő Filmipari Rt. ajándékozta a főváros közönségének, s felállításával Rothermere előtt tisztelgett, amiről a káván körbefutó felirat is tanúskodott: „E kutat hálás magyarok emelték Nagy-Britannia méltó fia, Viscount Rothermere tiszteletére. Az ő betűje megöli a hatalmaskodást, az ő lelke megjeleníti az igazságot, 1928. ” (Az 1928-as évszám nem volt tévedés; a kút 1928 novemberében már a helyén állt, átadását decemberre tervezték, ám ezt a Rothermere esetleges királlyá koronázása körül ekkoriban kirobbant vita miatt elhalasztották. Amikor azonban a Rotherme-re-t támogató Rákosi Jenő 1929 februárjában meghalt, majd a lord és a Magyar Revíziós Liga között is elsimultak az ellentétek, minden akadály elhárult az avatás elől.) (15. kép) A műalkotást a főváros nevében átvevő Liber Endre tanácsnok ünnepi szavai szerint a kút „a magyar Igazság gazdagon ömlő kútfejének szimbóluma, ahonnan az Igazság megindul […] elvive a mi megtépettségünknek, a mi megcsonkítottságunknak fájdalmas panaszát és a mi megaláztatásunknak vádoló igazságtalanságát”. Az irredenta emlékművek lassan megszilárduló avatási szertartásrendjének megfelelően ezután irredenta műdalok következtek a Budai Dalárda előadásában, ezután Eckhardt Tibor országgyűlési képviselő, a Magyar Revíziós Liga ügyvezető alelnöke mondott újabb beszédet, majd felolvasták Rothermere köszönő sürgönyét. Végül a Himnusz után a tömeg szétoszlott. 374

2003: 60. , 62-64. , 76. , 96-99. Azon a gyepszigeten, ahol valaha Észak szobra állt, a békeszerződés 80. évfordulójára a Trianon Társaság állított emlékkövet Henri Pozzi francia publicistának, aki néhány írásában – részben a magyar kormány pénzén – bírálta a békeszerződést. Az emlékkövet azóta eltávolították.

373 1945-ben természetesen ezt a kompozíciót is lebontották, helyén ma Varga Tamás Nagy Imre-emlékműve áll.

374 Liber 1934: 365-367. (Idézetek a 365. és 366. oldalról.); Pótó 2003: 74-76. (Idézetek a 76. oldalról.) A kút túlélte a második

A Magyar Igazság kútja esetében már tetten érhető, hogy felavatásával a revíziós mozgalom az emlékezés és a tiltakozás mozzanatán túl voltaképpen saját magát is ünnepelte. Még inkább így volt ez szűk másfél évvel később, 1930. november 30-án, amikor a New York palotával szemben lévő kis téren felállították Rákosi Jenő szobrát. A helyszín kiválasztása ezúttal kimondottan Rákosi személyéhez kapcsolódott, akinek bronzszobra innen mintegy „ráláthatott” hosszú közéleti pályafutásának legfontosabb helyszíneire: az irodalmi kávéházra, a Blaha Lujza téri újságpalotára (az általa vezetett Budapesti Hírlap székházára) és a Népszínházra, melynek valaha igazgatója volt. A szobor Rothermere adományából készült, alkotója Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt, aki ekkorra már a Rothermere-família és az irredenta tematika kedvelt szobrászának számított. 375 A lord már napokkal Rákosi halála után táviratot küldött Havannából Ripka Ferenc budapesti főpolgármesternek, amelyben korlátlan anyagi eszközöket ajánlott fel a főváros részére egy emlékszobor elkészítésére „a magyar igazság keresztes lovagjának” méltó megörökítése céljából. A korlátlan költségkeretből Budapest végül 100 ezer pengőre tartott igényt, mivel az illetékesek nem tartották helyénvalónak, hogy Rákosinak drágább emléket állítsanak, mint Jókai Mórnak, a 19. századi magyar regényirodalom kiemelkedő mesterének. 376 Maga a szobor mentes volt a hatásvadász elemektől, de a nagy képzelőerővel megáldott egykori művészetkritikus mégis „a Trianontól elgyötört” Rákosit vélte benne fölfedezni, aki „hajlottan, kissé megtörten is régi heve egy villanásával gondokba borult arcán s élénken gesztikuláló jobbkézzel töpreng-magyaráz, ugyan miről? – bizonyára összetört megcsonkított hazája elvehetetlen örök igazáról”. 377 (16. kép) A talapzaton elhelyezett két domborművet Orbán Antal készítette, az ezekhez szükséges gyűjtést pedig a közismert revizionista Légrády Ottó főszerkesztésében megjelenő Pesti Hírlap szervezte. Az egyik relief az íróasztalánál dolgozó Rákosit ábrázolta, a

világháborút, az irredenta jegyeket azonban eltávolították róla. Rothermere lordnak a kút talapzatán elhelyezett reliefjét 1949-ben rozettákkal helyettesítették, a köriratot pedig levésték. A kút 2001. nyári felújítását követően a felirat ismét olvasható, a Rothermere-portré másolata 2006-ban került vissza a kút talapzatára.

375 Ő készítette, mint említettük, az Észak c. kompozíciót, a húszas évek végén pedig Londonban járva megmintázta a lordot és annak több családtagját.

376 Liber 1934: 382-387. (Idézet a 386. oldalról.) Schiller 1933: 329-330. Jókai szobrát, Stróbl Alajos alkotását 1921-ben állították fel a róla elnevezett téren, az akkor előirányzott 100 ezer korona összegyűjtése azonban annak idején jó hét évet vett igénybe s csak 1911 végére fejeződött be. Liber 1934: 313-314.

377 Temesi 1931: 135.

másik a „Helyet Magyarországnak a nap alatt!” feliratot viselte, és kissé naiv képi megjelenítése volt az egykori legendás újságcikk címének: Rothermere és Rákosi kezet fog, miközben a lord a felkelő napra mutat, s ezzel a hajnali sugarakra irányítja a mögöttük álló magyar anya tekintetét. 378

(17. kép) így tehát a szobor Rákosi személyén keresztül alkalmasint nem is annyira a revíziót, mint inkább a revíziós mozgalom dicsőségét hirdette. Az avatási ünnepély protokollja igen előkelő volt, a környék már jó előre zászlódíszbe öltözött, majd a ceremóniára a fővárosi és a nemzeti díszlobogó is megérkezett a mentés-kacagányos huszárok kíséretében. A közönség soraiban a családtagokon kívül miniszterek, a Magyar Tudományos Akadémia, a Felsőház, a Képviselőház, az egyházak, a főváros és a vidéki törvényhatóságok küldöttei, valamint művészek és újságírók is ott voltak. A Himnuszt követően Rothermere nevében a Daily Mail külpolitikai szerkesztője, George Ward Price mondott méltatást. Utána következett Berezel Jenő alpolgármester, Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter és Márkus Miksa sajtómágnás beszéde, végül a Szózat eléneklése után a megemlékezők elhelyezték koszorúikat. 379

Még 1928-ban került a Várdomb Hunyadi János úti oldalába Tóth István Polipölő c. mészkőszobra. Rajta izmos hérosz vív halálos küzdelmet az őt kígyó képében fojtogató fenevaddal. (18. kép) Az ókori motívumokra épülő kompozíciónak első ránézésre semmi köze az irredentizmushoz, de már a kortárs publicista feltette a kérdést: „Vajjon nem lehetne ezt a szobrot szimbólumnak tekinteni? Azt hiszem, igen! Könnyen kitalálhatja minden magyar ember, hogy ehhez hasonló módon kell még most is viaskodnunk életünkért, hogy vérünket még mindig szívni akaró ellenségeinket magunkról letépjük, még ha le is szakad itt-ott húsunk egy-egy tekintélyes része. ”380 Hogy tényleg irredenta szobornak szánták-e, ma már nehéz eldönteni, a szobor mindenesetre túlélt minden politikai felfordulást, változatlan címmel, változatlan helyen áll ma is Budán az Alagút Lánchíd felőli bejáratától néhány lépésnyire. 381

378 Liber 1934: 382-387. ; Pótó 2003: 79-82. 379 Rákosi Jenő szobrának leleplezése. A Sajtó, 1930. november. (IV.

évf. , 11. sz.) 561-570. A szoborépítés érdekessége volt, hogy a papírmasé változatot augusztus közepén egy napra felállították a helyszínen – mintegy próbaképpen. Ld. Képes Pesti Hírlap, 1930. augusztus 22. (LII. évf. , 156. sz.) A végleges szobrot azután 1948 novemberében lebontották, bronzanyagából kisméretű portrészobrokat készítettek. Ld. Pótó 2003: 82-84.

380 Mesterházy 1937: 455. 381 Források hiányában csak valószínűsíteni tudjuk, hogy az eredeti

alkotói szándék szerint a Polipölő nem volt irredenta szobor. Erre vall, hogy a mű a Szépművészeti Múzeum raktárából került a

1942-ben – megint elsősorban a revíziós mozgalom dicsérete jegyében – állította fel az Erdélyi Férfiak Egyesülete (EFE) a két esztendővel korábban elhunyt Urmánczy Nándor emlékpadját a Margitszigeten. A 3×2×1 méteres mészkőpad, Siklódy Lőrinc munkája, a szabadtéri színpad közelébe, a Szent Mihály-templom homlokzata előtti sétány fölé hajló platán alá került, egy csinosan parkosított terecske közepére. A pad egyik oldalán csorgó, a másikon kis oszlop állt három mélyített domborművei, melyek Urmánczy profilját, az Ereklyés Országzászlót, illetve az EFE címerét ábrázolták. A reliefeket Füredi Richárd készítette. 382 (Urmánczy halálakor a Szabadság téren gyászmegemlékezést rendeztek, s a szervezők középcímeres-angyalos lobogót küldtek az Országzászló-mozgalom megindítójának maroshévízi sírjára – szemfedőül.)383

Persze nemcsak Budapest központjában, hanem a külső kerületekben és a főváros környékén is emeltek irredenta emlékműveket. Közülük említést érdemel a Törökőr külső részén, a Pillangó utcai menhely előtt 1937-ben felállított, hét méter magas, monumentális Trianon c. szobor (a székelykeresztúri Horváth Árpád műve), mely hármas halomból kiemelkedő kettős kereszthez kötözött, máglyán szenvedő, bajszos magyart ábrázolt, akinek két leszakított karjából és bal lábából a kereszt tövében keselyűk lakmároztak. (19. kép) Hagyományosabb ikonográfiái elemeket alkalmazott Kocsis András 1937-ben, az újpesti István téren elhelyezett Magyar fájdalom c. szobra,384 illetve a pestszentlőrinci Hargita téren 1935-ben felállított – Fadrusz János 1891-es Krisztus-szobra után készült – Hargita-kereszt, amelynek talapzatát a történelmi Magyarország 63 vármegyéjéből hozott föld képezte s a Magyar Hiszekegy díszítette,385 valamint a

helyére. 382 Az emlékpad már nincs eredeti helyén, sorsa ismeretlen. 383 Dömötörfi 1991: 233. 384 A Műcsarnokban kiállított szobrot Újpest városa megvásárolta, és

a Városháza közelében állította fel. Az eredetileg minden valószínűség szerint „politikailag semleges” bronzszobor mészkőtalapzatára ekkor került fel Vörösmarty Mihály Az élő szobor c. versének záró szakasza – „Kevés, de nagy, mit szólni akarok: / »Ember, világ, természet, nemzetek! / Ha van jog földön, égben irgalom, / Reám és kínaimra nézzetek!«„ –, s ez már egyértelműen irredenta értelmezést adott a kompozíciónak. A szobor a háború után a semleges Anya és gyermeke cím alatt szerepelt, később a piac melletti parkoló építésekor a műszaki szakközépiskola elé helyezték, majd rongálás miatt leszerelték; jelenleg javításra vár. Ld. Gábor 1955: 38.

385 A kollektív emlékezet szempontjából rendkívül érdekes gesztus a Fadrusz-feszület felhasználása a „magyar fájdalom” ábrázolására, hiszen köztudott (volt), hogy a kései pályakezdése elején álló mester

közadakozásból épült csepeli revíziós emlékmű, amely azonban kellő gondozás hiányában 1942-ben már az összeomlás határán volt. A Dunakanyarban fekvő festői Zebegényben, a Kálváriadombon 1935-1938 között közös emlékhelyet alakítottak ki Arad, az első világháború és Trianon gyászának megörökítésére. 386

A vidéki emlékek sorában első helyre kívánkoznak az Urmánczy és a Magyar Revíziós Liga által vezényelt mozgalom eredményeként a harmincas évek végén már az ország nagyjából minden ötödik településén (több mint 700 helységben) meglévő országzászlók és az 1932 őszétől, szintén a Revíziós Liga szervezésében a határ menti településeken emelt ún. trianoni keresztek. Az 1921. decemberi népszavazással Magyarországhoz visszakerült Sopron nem csupán a „leghűségesebb város” lett, hanem 1929. december 15-én, az országban egyetlenként, Rothermere-emlékművet is avatott. 387 Ugyancsak különleges darabnak számított az 1930 nyarán

– modell híján – magát feszítette keresztre, s az így készített fotográfiák alapján mintázta meg 1891-ben a később számos másolat alapjául szolgáló gipszszobrot, amely így a valóságos emberi szenvedésnek is hiteles kifejezője lett. A Hargita-kereszt a helyén maradt, a Magyar Hiszekegy azonban már nincs ott a talapzaton, az egykori emlékmű ma feszületként szolgál.

386 Az emlékmű a sokoldalú művész, Maróti Géza alkotása volt, éveken át épült, de különböző okok miatt nem készült el teljesen. A tervek szerint a Dunáról már 8-10 km-es távolságból látható, monumentális Országzászló és Hősiemlék építése körüli nehézségekről ld. Maróti 2002: 218-221. Az emlékhelyet nemrégiben renoválták, és 2000. június 4-én kormánypárti megemlékezés és ökumenikus istentisztelet keretében felavatták, teljes kiépítése azonban szóba sem került.

387 Az emlékművet a soproni népszavazás 8. évfordulóján avatták fel a Magyar Revíziós Liga által rendezett megemlékezés keretében. Mivel Rothermere személyét és az általa hirdetett etnikai elvet nem lehetett szorosan összekapcsolni a német többségű város visszatérésével, a szónokok inkább a nemzeti önrendelkezésre, a magyar igazságra helyezték a hangsúlyt, valamint kiemelték, hogy a lord fia, Esmond Harmsworth, 1928. májusi magyarországi látogatása alkalmával Sopront kereste fel először. Magát az emlékművet Nagy Elek nyugalmazott diplomata, volt szentszéki követ adományozta a városnak, amit a Külügyminisztériumban fenntartásokkal fogadtak, de végül jóváhagytak. Az „obeliszk, melyen az igazságért küzdő turul a hamisság, az aljas ösztönökéi [sic!], a magyarságot fojtogató undok háromfejű kígyóval vívja élet-halálharcát, a magyar megemlékezés, a magyar hála és az egész nemzet egyetemének igazságért egetostromló jajszavának hatalmas felkiáltójelévé magasztosult”. Ld. L. I. : A ránk kényszerített békediktátumok a kormány kezeit gúzsba köthetik, de lelkünk

Balatonalmádiban létesített emlékpad, amelynek két oldalán kicsiny oszlopok viselték Rothermere, illetve Rákosi Jenő portréját, valamint az 1935 szeptemberében Zalaegerszegen állított Revíziós Harangtorony és a Magyar Fájdalom szobra (Margó Ede alkotása) Zamárdiban. 1934-ben készült el, de a marseille-i merénylet keltette kedvezőtlen nemzetközi közhangulatra való tekintettel csak később avatták fel Hübner Tibor Nagy-Magyarország c. emlékművét Nagykanizsán, amely az irredenta szimbólumkészlet számos elemét hordozta: a tíz és fél méter magas kompozíció közepén álló négyszögű oszlop lapjaihoz robusztus alakok (a keresztre feszített Magyarországot ábrázoló pajzsot viselő harcos Hungária és ősmagyar héroszok) egy-egy féldomborműve támaszkodott; az emlékmű tetején a Szentkorona és a „Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában” körirat helyezkedett el. 388

Még két nagyszabású irredenta emlékhely létesítésének tervéről tudunk a két világháború közötti időszakból, ezek azonban nem valósultak meg. 1926 végén Herczeg Ferenc vezetésével megalakult a „»Magyar Kálvária« Nagybizottsága és Végrehajtóbizottsága”, amely a vallásos és irredenta érzületet összekapcsoló afféle nemzeti zarándokhely kialakítását tervezte a Gellérthegyen. Az elképzelés szerint a kálvária első 13 stációjához tartozó kápolnák az elszakított országrészekre jellemző stílusban épültek volna, a kegyszobrok hátterét pedig az elcsatolt nagyvárosokról és tájakról készült festmények adták volna. Az utolsó stáció a Golgotán szenvedő Krisztust (értsd: Magyarországot), Máriát (a Magyarok Nagyasszonyát) és az Árpád-ház szentjeit ábrázolta volna, ahol a „keserves Anya […] siratja a bűn győzelmét az ártatlanság fölött”. 389

szabad szárnyalását nem lehet béklyóba verni. Soproni Hírlap, 1929. december 17. (XVI. évf. , 287. sz.) 1.

388 Az emlékmű 1952-ig állt, ekkor megcsonkították és elásták, majd 2001 augusztusában kormányzati, önkormányzati és társadalmi szervezetek részvételével újra felállították az Eötvös téren. A szobor címe ma: Minden magyarok emlékműve. Ld. Scipiades Erzsébet: Nagy-Magyarország megint áll. Magyar Hírlap, 2001. augusztus 10. (XXXIV, évf. , 186. sz.) 5.

389 Meghívó a Magyar Kálvária nagygyűlésére (1926 vége). OSZKK, Fol. Hung. 2734, IV. kötet, 116-117. A terv kudarcának alighanem két oka volt. Az első és fontosabbik az, hogy ekkor még nem volt aktuális a nagyobb arányú irredenta propaganda – ennek Bethlen szerint csak mintegy egy esztendővel később jött el az ideje. A második pedig az lehetett, hogy a Gellérthegyet mint Budapest egyik leglátványosabb, központi elhelyezkedésű, jelképes fontossággal is bíró területét a fővárosi hatóságok nagyon óvatosan kezelték, s még az olyan hatalmas vállalkozások számára sem szabadították fel, mint pl. Széchenyi István Üdvleldéje, az Ezredévi

A másik megvalósulatlan terv Villani Frigyes báró római követ nevéhez fűződik, akinek a római császárfórumoknál felállított történeti térképek adták az ötletet. Mint arról a külügyminiszternek írt levelében beszámolt, Mussolininak a Via dell’Imperón 1932-ben befejezett építkezéseit követően a Maxentius-bazilika alatt négy térképet helyeztek el, amelyek Róma (és a birodalom) kiterjedését ábrázolták a városalapítás idején, a pun háborúk után (i. e. 146-ban), Augustus halálakor (i. sz. 14-ben) és Traianus alatt (az i. sz. 2. sz. elején). Villani fényképeket is küldött a térképekről, és úgy vélte, „revíziós propagandánk hathatós eszköze lehetne, ha Magyarország területének a különböző történelmi korszakokban való alakulását ugyancsak ilyen térképeken szemlélhetővé tennők Budapest valamely nagyobb forgalmú és idegenek által látogatott főbb terén, esetleg az országzászló mellett a Szabadság téren”. Ez egyben a turisták tájékoztatását is szolgálta volna, hiszen Villani szerint a külföldi nagyközönségnek fogalma sem volt arról, mit veszített Magyarország a trianoni békével. „Az architektonikus megoldást úgy képzelem – folytatta a követ –, hogy az elszakított országrészek négy szobra által határolt téren az országzászlóval szemben falat (esetleg körfalat) építenénk, amelyen a térképek sgraffittóban alkalmaztatnának. Véleményem szerint tekintetbe jöhetne: Magyarország 1. a honfoglalás befejeztével, 2. Kálmán király alatt, 3. Nagy Lajos, 4. Mátyás király korában, 5. esetleg a török hódoltság idejében, 6. a világháború idejében, 7. Trianon után, 8. allegorikus ábrázolása a jövő nagy Magyarországának. A feliratok magyarul és a négy világnyelven (olasz, német, angol, francia) volnának megszövegezendők – esetleg egészen rövid magyarázatokkal és évszámmal. ”390 Nem tudunk arról, hogy ennek a kezdeményezésnek bármilyen folytatása lett volna, s ez aligha véletlen. Villani ugyan azzal támasztotta alá mondanivalóját, hogy Gömbös helyeselné a tervet, a kormányfő azonban ekkor lényegében már bukott politikusnak számított, Kánya Kálmán külügyminiszter pedig Bethlenhez hasonlóan – vagy talán még Bethlennél is inkább – lenézte a direkt és tolakodó propagandát, s különösen azt akarta elkerülni, hogy az bármilyen befolyást gyakorolhasson a hivatalos külpolitikára.

emlékmű vagy később a Nemzeti Stadion. A Magyar Kálvária szerényebb kivitelben, de hasonló koncepcióval később mégis megépült – a magyar-csehszlovák határ által kettészelt Sátoraljaújhely magyar részében. Az 1936. október 4-én felszentelt kálvária egyes stációi az elcsatolt vármegyéknek és városoknak állítottak emléket, s az 1990-ben történt felújítás óta ismét várják a híveket és a látogatókat. Történetéhez ld. Szűts 2007.

390 Villani Frigyes római követ bizalmas jelentése Kánya Kálmán külügyminiszternek (1936. július 15.). MOL, K 99, 87. csomó, 1936-2-370/biz. sz.

Az emlékművek tehát – akár megvalósultak, akár tervek maradtak – a politikai ihletésű művészeti alkotások minden jellemző jegyét magukon viselték. Valósággal tobzódtak rajtuk a könnyen felismerhető, a nemzetinek nevezett szimbólumvilágba már beépült jelképek. 391 A közérthető kompozíciók eltúlzott arányaikkal, politikai üzeneteikkel bizonyos körben kétségkívül igen hatásosak voltak, a róluk alkotott vélemények azonban megoszlottak. Azok, akik a nemzeti érzelmek felgerjesztését, a közvélemény nacionalista és irredenta szellemben való egységesítését várták az emlékművektől, magasztalták őket, a művészi szempontú kritikák viszont elmarasztalták az alkotásokat. Ez egyben rá is világít az emlékműszobrászat alapvető ellentmondásosságára. A politikai emlékművek esetében ugyanis a megrendelő – vagyis a hatalom birtokosa – „a mű tartalmi komponenseire helyezi a hangsúlyt, az elvárások és megítélés szempontjai tehát a politikai emlékművekkel szemben elsődlegesen nem esztétikaiak, hanem politikaiak”. 392

Az irredenta ihletésű szobrok első általános bírálatára 1942-ig kellett várni. 393 Ekkor a reformkonzervatív Magyar Szemle közölt róluk kíméletlen kritikát. Radocsay Dénes az etika, a művészet és a jó ízlés szempontjából egyaránt kártékonynak minősítette a kampányszobrászat e darabjait. A hamis monumentalitás, a talmi hősi pózok giccse valósággal fölháborította Radocsayt, aki különösen azért bírálta az „állami zsoldba kényszerült műemlékkészítőket”, mert elsorvasztják „a kevéssé műértők ízlését, akik kényelemszeretetből és kényszerűségből is bíznak mások véleményében”. Leginkább a Szabadság téri Irredenta szobrokat kárhoztatta, melyek a szerző szerint „szomorú jövőjét hirdetik a magyar művészetnek. Az elvesztett területek iránti fájdalmat nagyképűen és patétikusan értelmezik. Háromra közülük, Keletre, Nyugatra és Északra legjellemzőbb rokon stílusuk, pedig eléggé eltérő véleményű mesterek mintázták: Pásztor János, Sidló Ferenc és Kisfaludi Stróbl Zsigmond. A negyedik, Dél, Szentgyörgyi Istváné, legalább

391 Az irredenta kultusznak a magyarországi városképekre gyakorolt hatásáról korabeli szemelvényeket közöl: Zeidler 2005a.

392 Pótó 2003: 20. (Eredeti kiemelések.) Pótó ugyanitt idézi Fülep Lajost, aki már 1916-ban írott cikkében kárhoztatta az általa „esztétikán kívüli ideológiával, […] a nagyméretűségnek a monumentalitással való összetévesztésével” jellemzett emlékmű-szobrászati divatot. Ld. Fülep 1916: 56-57. (Újraközli: Fülep 1974: 1. kötet, 559-569. Idézet az 562. oldalról.) Ugyancsak az emlékműszobrászat e kettősségére – szélső esetben művészeten kívüliségére – mutat rá K. Kovalovszky 1978: 15.

393 A rangosabb művészeti folyóiratok (Képzőművészet, Magyar Művészet stb.) lényegében nem is foglalkoztak a hazafias vagy irredenta műalkotásokkal.

mértéktartásával, józanságával válik ki. A három szobor mesterien mintázott alakjaival sem felejtetheti ürességét. E barokk fokozás módszere oly területre csábította a szobrászokat, ahol elveszti fontosságát minden probléma s a főfeladat a puszta kompozíció helyes megoldása lesz. A négy szobor nem képviselheti az ország induló művészetét, inkább terhes, tisztulatlan idők szülöttei. A gondolat méltóbb szimbólumokat érdemelt volna, hiszen egy egész ország figyelt a lehulló lepelre. ” De nem járt sokkal jobban Rákosi Jenő szobra sem. Kisfaludi Stróbl ezen alkotásában a kritikus csak egyetlen erényt fedezett fel, ti. „hogy kisebb hangoskodásával kevésbé vonja magára a figyelmet”. 394 Meglepő volt ez a hang, s különösen a közvéleményt általában jellemző irredenta érzelmek ismeretében igen bátor és felelősségteljes. A maga választotta szempontoknak megfelelően következetesen bírálta az irredenta emlékművek művészettől idegen, közhelyes gesztusait, hatásvadász túlzásait.

Ezeket az alkotásokat azonban – miként azt a cikk szerzője is elismerte – többnyire a tömeghatás aspektusából volt szokás megítélni, hiszen az általánosságban vett közvélemény számára a közérthetőség, a jelképek direkt és problémamentes értelmezhetősége, a köztéri emlékművek világos üzenete volt a fontos, a szubtilis tartalmakra vagy esztétikai megoldásokra a nagyközönség kevésbé volt érzékeny. E szempontot tartotta szem előtt, és a „nemzeti emlékezet” erősítését, a Trianon-ellenes érzelmek felszítását szorgalmazta 1921-ben a Gondolat c. lap is. Az extrém sovinizmusával és éles antiszemitizmusával egyébként szélső véleményt tükröző orgánum elítélte azokat a fanyalgókat, akik az Irredenta szobrokat esztétikai alapon ítélték meg. Az anonim szerző teljesen elvonatkoztatott a művészi értékektől, mivel szerinte minden „politikai vagy utcai szobor csak jelkép, melyet a néző teljesít ki lélekkel. […] Ezek a szobrok azonban szentek, úgy, amint kinőttek a magyar főváros aszfaltjából, hibájukkal és fogyatékosságukkal együtt, határkövek szenvedésünk országútján, melyek mellett majd meg-megállunk, pihenni, emlékezni és gondolni múltra, jövendőre. Ha egy sárkupacot állítanának oda vagy egy irdatlan és barbár sziklacsonkot, az is elegendő lenne, hogy megérezzük, mi van mögötte. A láz felöltöztetné őt és kifaragná a varázsló képzelet. […] Nekünk emlékeztetők kellenek […], négy nyugtalanító kőember, aki mindenkor reánk rivall és eszünkbe idézi komor feladatunkat. […] Ezt nem fogta fel a pesti nép, mert ilyesmit aggyal nem lehet megérteni, csak a múltba visszasajgó idegekkel, szívvel és eleven élettel. ” Az arra járó külföldiek „idegen létükre mélyebben és egészebben érezték, mit jelentenek e kövek, mint e jött-ment csőcselék, mely mintha átutazóban lenne itten. Az idegenek arcán látni lehetett olykor a meghatottság és részvét árnyát is. De te okos

394 Radocsay 1942: 103-105.

oktalan város csak nézted a sírókat és elmés széljegyzeteket gyártottál, mint műkritikus. Hová mégysz, boldogtalan? Quo vadis…”395

A Gondolatnak gondja volt arra is, hogy az eltévelyedett, kozmopolita Budapest átnevelését a kezébe vegye. Alig egy hónappal később a lap nyílt levelet intézett a fővárosi törvényhatósághoz, melyben sérelmezte, hogy az Irredenta szobrokat éppen a Szabadság téren helyezték el, ahol csak a „tőzsde látogatói, síberek, láncosok és valutalovagok, postatakarékpénztári cheque-szelvényesek, a City kávéház vendégei” és néhány minisztériumi tisztviselő fordul meg. „Ez nem elég. Ez kevés. A magyar irredentát úgy kell hirdetni állandón és szakadatlanul Magyarország fővárosában, hogy az lépten-nyomon mindenkinek beleütközzék a lelkületébe, belefúrja magát az utcán járó-kelők leghétköznapibb gondolatai közé, s ezen a réven ki nem irtható erővel egye bele magát Budapest egész vérkeringésébe. Ki kell vinni az utcára a Szabadság téri irredentát. […] az elcsatolt magyar városok, megyék és velük összefüggő fogalmak neveit kell kiszögezni messzire fehérlő táblákon a budapesti forgalmas utcák és közterek sarkaira!” A magyarságát elveszített fővárost a cikkíró szerint csak az téríthette volna észre, ha a Váci utcából Irredenta utca, a Koronaherceg utcából pedig Székelyföld utca lesz, a belváros utcái, terei, a körutak és a hidak pedig irredenta neveket kapnak: „Erdélyi körút, Székely körút, Felvidéki körút, Délvidéki körút, Kárpáti körút, Havasi körút, Dél-Magyarország hídja vagy Kolozsvári-, Kassai-, Temesvári-, Aradi-, Pozsonyi-híd. ” Hasonlóképp kell gondoskodni az elcsatolt fürdőhelyek, arany-, szén- és sóbányák nevének megörökítéséről is. „Aztán egy teret elnevezni Végváriról,396 mert ő máris megérdemli. Egy teret arról a hős tanítónőről, akit egy gyönyörű irredenta költeményéért felakasztottak az oláhok: Piroska vértanú397 terének. […] Meglássák, hogy megváltozik, mennyire átvarázsolódik egyszerre Budapest arculata, meglássák, micsoda örökmécsesévé válnak ezek az új utcanevek a magyar irredentának. ”398

395 A legbutább város. Gondolat, 1921. január 22. (III. évf. , 4. sz.) 5-6. (Eredeti kiemelés.) Ezek a megállapítások Horthy 1919. november 16-i bevonulási beszédére rímeltek, amikor a Nemzeti Hadsereg fővezére „tetemre hívta a bűnös várost”, mely feledve nemzeti hivatását, nem sokkal korábban „vörös rongyokba öltözött”.

396 Vagyis az erdélyi Reményik Sándorról, akinek irredenta költeményfüzére ebben az évben már második kiadásban jelent meg. Ld. Reményik 1921.

397 Egy korabeli munka szerint Kárpáti Piroskát Üzenet Erdélyből c. verséért Romániában halálra ítélték. Ld. Gáspár 1929: 2. kötet, 219-220. (Erre Filep Tamás Gusztáv hívta fel a figyelmemet, amiért ezúton is köszönetet mondok.)

Ezek a sorok átvezetnek a közterek propagandisztikus kihasználásának másik módjához, az utca- és térelnevezésekhez. Bár a fenti cikk javaslatai nem valósultak meg, a két világháború között a budapesti utcanévadás előtérbe hozta az elszakított országrészek földrajzi neveit. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 13. 011/1928. km. sz. határozatának 2. pontja kimondta, hogy „az elnevezéseknél elsősorban a helyi, földrajzi és történeti vonatkozásokat, továbbá az elszakított országrészek jóhangzású neveit kell figyelembe venni”. És valóban, az 1920-as évektől kezdve Budapesten és elővárosaiban tömegesen kereszteltek el köztereket az elcsatolt települések, vidékek nevéről. Ekkor kapta nevét például a Késmárki és az Uzsoki utca, valamint a Fiumei és a Kismartoni út. Később, Zugló 1929. évi szabályozása idején az itteni névtelen közterek egyetlen közmunkatanácsi határozattal (majd a következő évben apránként megérkező polgármesteri hozzájárulásokkal) felvették Alsóőr, Brassó, Csáktornya, Felsőőr, Gyana-falva, Gyetva, Kassa, Királyhida, a Kriván-csúcs, Léka, Nezsider, Ógyalla, Oszlány, Pándorfalu, Rohonc, Savanyúkút, Udvard és Ungvár nevét. Ugyanekkor az óbudai Nagyszombat utca, valamint Budán az akkori I. és II. (ma I. , II. , XI. és XII.) kerület beépülő vidékeinek utcái – Bánát, Beregszász, Gálszécs, Gyimes, Kovászna, Krasznahorka, Nagysurány, Nagyszeben, Szolyva, Szováta, Tömös, Törcsvár és Zsolna utca – kaptak ilyen elnevezést. A megemlékezés e formája a főváros más területein (például a Pasaréten), a környező városokban (például Csepelen) és általában az egész országban szokásba jött. Egészen sajátosan járt el e tekintetben Pestszentlőrinc – akkoriban önálló nagyközség, majd megyei város, ma Budapest XVIII. kerülete –, ahol az utak és terek több mint fele politikusok vagy elcsatolt városok, országrészek nevét viselte, s az arra járó ma is kilométereket sétálhat anélkül, hogy más utcanévtáblákkal találkozna. Ez utóbbi eset is rávilágít egy, még a dualizmus korából örökölt magyar sajátosságra: a közterek politikusokról történő elnevezésének vitatható gyakorlatára. Igaz, a Közmunkatanács fent idézett határozata arról is rendelkezett, hogy még kiemelkedő személyiségről is csak tíz évvel halála után lehet közterületet elnevezni, csakhogy ekkor már létezett Budapesten Horthy Miklós út és Apponyi tér, s hamarosan Mussoliniról, Hitlerről, Rothermere-ről és a revizionizmus más emblematikus figuráiról is neveztek el köztereket. 399

398 Zsoldosházi: Irredenta utcaneveket! Nyílt levél Budapest törvényhatóságához. Gondolat, 1921. február 26. (III. évfi, 9. sz.) 14-15.

399 Takács 1985: 299. ; Gallina 1930: 1348. A közterek vitatható, kétes politikusokról történő elnevezése fölött kesergett az író Nagy Lajos is, amikor a militáns ellenforradalmár, később konzervatív nacionalista politikus-író iránti ellenszenvétől vezérelve cseppnyi

Elégedetlenek persze ezután is akadtak. A Város c. budapesti jobboldali várospolitikai lap névtelen cikkírója még a harmincas évek közepén is kevesellte az eredményeket, és további utcanévadásokkal kívánt intézkedni a „magyar fájdalom dokumentálásáról”. A szerző elismerte, hogy „iskoláink tanrendje gondoskodik arról, hogy az apró tanulók mélyen agyukba véssék az elszakított magyar részek városainak nevét”, ezt azonban csak félsikernek tartotta, hiszen a gyermek „kikerülvén az iskolából alig találkozik többé az elszakított magyar városok neveivel”. Konklúziója az volt, hogy haladéktalanul köztereket kell elnevezni az elcsatolt településekről, a Szabadság téren pedig „az Országzászló köré meg kellene építeni az elszakított részek közös monumentális szobrait”. 400 Ugyanebben a szellemben fogant és hasonló kérdéseket feszegetett ekkoriban Radó Richárd Miért nincs még uccája Rákosi Jenőnek? c. cikke is. 401

Abban, hogy ezek a kérdések a közérdeklődés homlokterében maradtak, nyilvánvalóan közrejátszott az is, hogy a kezdetben nagyon is óvatos kül- és belföldi propaganda az 1920-as évek második felében, majd különösen Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején erőre kapott. A revízió mint külpolitikai program a világgazdasági válság idején gyakorlatilag nemzetközi szinten is szalonképessé vált, nagypolitikai megfontolások tehát immár kevésbé akadályozták a belföldi propaganda kiteljesedését. Ez abban is megnyilvánult, hogy az 1930-as években már nem csupán az elcsatolt területekről, hanem az irredentizmus nagy alakjairól is egymás után neveztek el utcákat, tereket. Az évtized végén a mai Nagy-Budapest területén nem kevesebb, mint 5 tér, 3 út és 10 utca viselte Apponyi Albert gróf nevét, egy teret és 4 utcát neveztek el Endresz György óceánrepülőről (és egy utcát társáról, Magyar Sándorról), egy-egy utcája volt Herczeg Ferencnek és Tormay Cécile-nek (az ellenforradalmiság nagyasszonyának, első számú női publicistájának, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége elnökének), 4 utcája Papp-Váry Elemérnének (a Magyar Hiszekegy szerzőjének), 4 utcája és egy sétánya Rothermere lordnak, 2 tere és 5 utcája

gonoszsággal azt írta: komolyan „fenyeget a veszély, hogy – egyszer a Dob utcából mondjuk Pekár Gyula útja lesz”. Különösen rossz példaként említette a Szovjetuniót, ahol „van pl. Vorosilovszk város, és Sztálinról a legkülönbözőbb dolgokat nevezik el”. Ld. Nagy 1937. Nem tudhatta, hogy bő egy évtizeddel később mindez Magyarországon is valósággá válik.

400 Radikális ucca-keresztelőt és az elcsatolt részek kultuszát követeli a főváros ezernyi értelmetlen ucca-neve. A Város, 1935. február 16. (V. évf. , 7. sz.) 4.

401 Független Budapest, 1934. december 19. (XXIX. évf. , 51-52. sz.) 10.

Rákosi Jenőnek. Volt ezenkívül Irredenta utca és 3 Revízió utca is, a bécsi döntéseket követően pedig elszaporodtak a Hitlerről és Mussoliniról elnevezett közterek. 402 Ehhez még hozzávehetjük, hogy a harmincas évek közepén Budapesten minden villamoson olvasható volt a Magyar Hiszekegy, és nem volt ritka látvány a fővárosban az ún. irredenta kirakat, mely rendszerint valamilyen térképes megoldás révén idézte fel a történelmi Magyarországot, és gyakorolt kritikát Trianon fölött. 403 (20-21. kép)

Mint láttuk, azok a köztéri alkotások, amelyeknek irredenta értelme elveszett, vagy kiiktatható volt, 1945 után is megmaradtak, illetve újra felállították őket (Bandholtz-szobor, Magyar Fájdalom szobra, Magyar Igazság kútja). Ám azokat, amelyeknél ezt az értelmet nem lehetett letagadni, elpusztították (Irredenta szobrok, Ereklyés Országzászló, Rákosi Jenő-szobor). Az utcaelnevezések esetében is ez volt a helyzet: itt is azok maradtak fenn – igaz, csak átmenetileg –, amelyeket függetleníteni lehetett az irredenta konnotációktól. 404

Ünnepek és hősök

Az irredenta kultusz látványos elemei közé tartoztak a különleges ünnepi alkalmak. A két világháború közötti hivatalos ünnepek közül mindenekelőtt a Hősök Emlékünnepe és Szent István napja adott lehetőséget ilyen jellegű megemlékezésekre.

A Hősök Emlékünnepét, melyet mindig május utolsó vasárnapján tartottak, 1926-ban tette hivatalos ünneppé a Nemzetgyűlés. Az első megemlékezést azonban már 1924. május 25-én megrendezték, amikor a katonatiszteket képző Ludovika Akadémia előtti téren felavatták a Névtelen Hősök emlékszobrát Horvay János alkotásán a kőszarkofágot tartó magas kőfal előtt Hungária ülő nőalakja elesett honvédtisztet emel ölébe. Az

402 Az adatokhoz ld. Ráday 2004. 403 Utóbbiak oly sikeresek voltak, hogy a Társadalmi Egyesületek

Szövetsége által évről évre megrendezett ún. Nemzeti Munkahét alkalmával rendszeresen tartottak irredentakirakat-versenyeket is.

404 A revízióért dolgozó politikusok neve gyorsan lekerült az utcatáblákról; a leghamarabb Hitleré és Mussolinié. A legtovább Endresz György dicsősége tartott – a róla elnevezett tér 1953-ban lett Magyar jakobinusok tere –, a legmostohább sors viszont kétségkívül Rothermere-nek jutott, akinek utcája már 1948-ban felvette a lord által olyannyira gyűlölt Moszkva nevét. A régi Nemzeti Színház (a korábbi Népszínház) mellett húzódó Rákosi Jenő utca elnevezését 1951-ben szintén törölték, de ezt legalább pályatársról, Márkus Emília színésznőről nevezték el.

Irredenta szobrok jó három évvel korábban történt felállítása óta ez volt az első alkalom, hogy a világháborús vereségről és közvetve annak tragikus következményeiről ünnepélyes keretek közt, köztéren, nagyobb hallgatóság előtt lehetett szólni. Az avatóbeszédet Pekár Gyula, az ellenforradalmi szervezetek egyik legismertebb alakja – később a Magyar Revíziós Liga egyik befolyásos személyisége – tartotta mérsékelten irredenta hangnemben. 405 A következő két esztendőben a megemlékezést a rákoskeresztúri temetőben rendezték; az emlékbeszédek még visszafogottabbak voltak, hogy aztán 1927-től kezdve az aktívabb külpolitikai vonalvezetésnek megfelelően megint visszanyerjék revíziós karakterüket. 406

1929-től kezdve az emléknap ceremóniáit a Hősök terén rendezték. Ez év május 26-án leplezték le a Kertész K. Róbert tervezte Hősök Emlékkövét, mely gazdag kertészeti kiképzés közepén faragott sírboltot formázott egyetlen tömb haraszti mészkőből, rajta hatalmas fekvő kereszttel és a felirattal: „Az ezeréves határokért”. Avatóbeszédében Bethlen miniszterelnök a békeszerződést alapjaiban bírálva megállapította: „Igazságtalannak találta a bíró azt, amit nem emberi igazság, hanem a természet alkotott, a természet, amely nem az emberi igazság szerint igazodik, hanem a Teremtő törvényeit követi; igazságtalannak azt, amiért vallás, faj és nyelvi különbség nélkül annyi millió ember egy évezredig dolgozott, verejtékezett, örült és szenvedett, amiért küzdött és vérét hullatta; igazságtalannak azt, aminek a dicsőségéért egy nemzet legjobb fiai, királyai és államférfiai, költői és írói lelkesültek. […] Nem, tisztelt gyülekezet! A mai napon, amikor elesett hőseinkről emlékezünk meg, be kell jelentenünk, hogy lelkünk minden érzése, vallásos hitünk meggyőződése lázad föl ilyen gondolat ellen és a világ színe előtt soha el nem némítható ünnepélyes óvást emelünk. Ennyi erényt nem lehet igazságtalan ügynek a szolgálatába állítani. […] Mert mi megvizsgáltuk lelkiismeretünket és amíg egy magyar

405 Leleplezték a Névtelen Hősök emlékszobrát. Pesti Hírlap, 1924. május 27. (XLVI. évf. , 102. sz.) 3. Az emlékművet a háború után kevésbé feltűnő helyre, az akadémia két épületszárnya közé „rejtették”, helyére (akkoriban: Kun Béla tér) 1967-ben a Kun Bélát, Landler Jenőt és Szamuely Tibort ábrázoló tanácsköztársasági emlékmű került, amely viszont 1991-ben a kamaraerdei Szoborparkba vándorolt. A hősi emlékmű pedig egy évvel később „előlépett” az épület bejáratához – az egykori díszlépcső és a díszrácsozat nélkül. Ld. Prohászka 1994: 136. és 139.

406 A beszédekhez ld. A hősök országos emlékünnepe. Pesti Hírlap, 1925. június 3. (XLVII. évf. , 123. sz.) 6. ; A hősök ünnepe. Pesti Hírlap, 1926. június 1. (XLVIII. évf. , 121. sz.) 8. ; A hősi halottak emlékünnepe. Pesti Hírlap, 1927. május 31. (XLIX. évf. , 122. sz.) 5-6.

él e földön, a meghozott ítéletre csak egy válaszunk lehet, az hogy azt igazságosnak »Nem, nem, soha« sem fogadhatjuk el. ”407

A Szent István-napi rendezvényeket a vallásos hangulat mellett az irredentizmus is áthatotta. A hagyományos tisztavatás és az államalapító királyra való emlékezés ehhez megfelelő alapot teremtett, de még az olyan ártatlan események is, mint a két világháború között általában szintén augusztus 20-án megrendezett nyári virágkorzó, alkalmat adtak az irredenta érzelmek kifejezésére. 408 Ez alól csak az 1930. és az 1938. évi ünnep volt kivétel – Szent Imre és Szent István halálának jubileuma –, amikor a magyar szentek egyháztörténeti jelentőségére, a nemzetközi vendégseregre és a pápai küldöttekre való tekintettel az irredenta hangok elhalkultak, és az esemény vallási jellege dominált.

A hivatalos ünnepeken túl a háborús vereség és a területelcsatolások felidézésére más alkalmak is adódtak. Ilyen volt például az, amikor 1927. október 16-án, vasárnap délelőtt – immár a Magyar Revíziós Liga szervezésében – a zömmel a szomszéd országokból érkezett magyar menekültek által lakott Auguszta-telepen felavatták a Menekültek Lord Rothermere díszkertjét. Nagyobb szabású ünnepélyes aktus volt a Szűz Mária képével díszített „Rothermere-Rákosi revíziós lobogó” kettős avatási szertartása a Hősök terén, illetve a herminamezei ügetőpályán 1929. augusztus 18-án,409 valamint a Genfben elhunyt Apponyi Albert holttestének hazaszállítása, majd eltemetése 1933 februárjában. 410

Rendszeres tiltakozó gyűlések zajlottak a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóin is. Nagyszabású évfordulós megemlékezéseket sokáig nem rendeztek, de 1926. június 4-én már gyászfátyol került a Szabadság téri Irredenta szobrokra, s kétezer fővárosi cserkész tartott itt

407 Bethlen 1933a: II. kötet, 220. Bethlennek e mondatai jól példázzák azt, hogy a kormányzati „kettős beszéd” keretében jól megfért egymással az óvatos külpolitika és az erőteljes belföldi propaganda. Ebből persze kényelmetlen helyzetek is adódtak, hiszen türelmetlenebb politikusok magán Bethlenen is többször számon kérték a beszédeinek határozott hangvétele alapján elvárt aktívabb revíziós külpolitikát. E bírálatokat viszont a kormányfő rendre visszautasította.

408 Pl. az 1921. augusztusi virágkorzón a kerékpáros felvonulók szépségversenyének első díját Julinácz Sebő lugasszerűen feldíszített gépe nyerte el, melynek feliratából – „Él magyar, áll Buda még” – sütött az irredenta dac. Az ún. Irredenta kocsi azután a későbbi virágkorzóknak is állandó szereplője maradt.

409 Szent István napja. Pesti Hírlap, 1929. augusztus 20. (LI. évf. , 187. sz.) 7.

410 Zeidler 2000: 653-654.

néma koszorúzást. Két nappal később mérsékelt hangú trianoni megemlékezés volt a pesti Vigadóban 44 hazafias szervezet rendezésében. A következő évben megint a Szabadság tér és a Vigadó volt a nagygyűlések színhelye, a házakon ismét feltűntek a gyászlobogók, s délután 4 órakor egyszerre kondultak meg a fővárosi templomok harangjai. 411 Ettől kezdve általában a Társadalmi Egyesületek Szövetsége, illetve a Magyar Revíziós Liga szervezte a rendszeres évi demonstrációt, amelyhez az 1928-ban felállított országzászló és az Irredenta szobrok tökéletes kulisszát adtak. Itt tartották 1930. június 1-jén a tizedik évforduló megemlékezését, melyen Urmánczy fulmináns beszédben bírálta „a mi drága uraink” belenyugvó politikáját, akik „állandóan páholyban ülnek. Ha dolgoznak, csak a csonka föld csonkaságának a stabilizálásán dolgoznak, de nem Trianon megdöntésén”. (A bírálat félreérthetetlenül Bethlennek és óvatos külpolitikájának szólt.) E szellemben fogant a nagygyűlés előre elkészített határozata is, mely „az ezeréves magyar birodalmat öt részre daraboló hóhérbékét a történelem legsötétebb gaztettének” nyilvánította. 412

Az „ünnepen kívüli” demonstrációk szervezésében az 1927-ben alakult Magyar Revíziós Liga volt a legaktívabb; 1928 őszén például 2800 magyarországi településen rendezett revíziós gyűlést. 413 Két évvel később a liga megkezdte országos hálózatának kiépítését. A szervezés keretében vármegyék, városok és kisebb települések ünnepélyes alakuló gyűléseken csatlakoztak a szervezethez, amiről a Magyar Külpolitika hónapról hónapra diadalmas tudósításokban számolt be. A létszám felduzzadása azonban nem jelentette azt, hogy az egyszerű tagoknak bármiféle beleszólásuk lett volna a propaganda irányításába: azt ezután is a szűk körű intézőbizottság és a külön e célra alkalmazott propagandisták végezték. A tömegbázisra részben anyagi okokból – a beszedhető tagdíjak miatt – volt szükség, részben pedig azért, hogy a külföld felé országos támogatottságra lehessen hivatkozni. E kampány keretében az országos hálózat 1933 közepére létre is jött. Az idővel hagyományossá váló forgatókönyv szerint a liga helyszínre érkező elnökségi tagjának lelkesítő beszéde nyomán a gyűlés résztvevői

411 Trianon emléknapja. Pesti Hírlap, 1926. június 5. (XLVIII, évf. , 124. sz.) 4. ; Rákosi Jenő: A Vigadóban. Pesti Hírlap, 1927. június 8. (XLIX. évf. , 126. sz.) 1. ; Trianon évfordulója. Pesti Hírlap, 1928. június 5. (L. évf. , 127. sz.) 5.

412 A főváros közönségének impozáns tüntetése Trianon ellen. Pesti Hírlap, 1930. június 3. (LII. évf. , 124. sz.) 1. (Eredeti kiemelések.)

413 Magyar Külpolitika, 1931. október. (XII. évf. , 10. sz.) 4. A Magyar Revíziós Liga működésére általában ld. Zeidler 1997: 303-351.

? Mosonvármegyei revíziós-nap 1931. (Idézetek a 18. , 45-46. és 56. oldalról. Eredeti kiemelések.)

egyhangúlag kimondták a helyi szervezet megalakulását, majd a város vezetői közül megválasztották a tisztségviselőket.

Ezt a koreográfiát követte az 1931. június 14-én rendezett mosonmagyaróvári „revíziós-nap” programja is. Itt a rendezőség már jó előre értesítette a lakosságot, hogy a „békerevíziós nap előestéjén, szombaton este toronyzene, vasárnap reggel 6 órakor pedig zenés ébresztő lesz. Vasárnap délelőtt ½10-kor a hadastyánok és tűzoltók a 76-osok zenekarának élén vonulnak ki testületileg a főhercegi parkba. ” A város vezetősége felkért mindenkit, hogy „házaikat erre a napra lobogózzák fel és minél nagyobb számban jelenjenek meg az ünnepélyen”. Másnap valóban nagy tömeg gyűlt össze a többórás gyűlésen. Nyitószámként a Magyaróvári Férfidalárda elénekelte a Magyar Hiszekegyet, majd a polgármester és az Országos Szepesi Szövetség ügyvezető alelnöke üdvözölte a megjelenteket. Ezután lépett az emelvényre Ilosvay Gusztáv, a Magyar Revíziós Liga ügyvezető alelnöke, a rendezvény főszervezője, akinek gyújtó hangú beszéde után a nagygyűlés egyhangú lelkesedéssel megalakította a liga Moson vármegyei szervezetét. Megválasztották a tisztikart, melynek első feladata a megye teljes társadalmát képviselő nagyválasztmány összeállítása és Frigyes királyi herceg fővédnökké való felkérése lett. Ismét a férfidalárda következett Révfy Géza gyakran bemutatott irredenta kórusműve, a Bús magyarok imádsága előadásával, majd a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének egyik elnökségi tagja szólt a hölgyek feladatairól. Ezután szavalat következett: Daubner Sándor Csonkamagyarország c. művét egy végzős gimnazista mondta el. Német és magyar nyelvű irredenta beszéd, majd tárogatón előadott kuruc dalok jöttek sorra, a helyi hangászegyesület vegyes kara pedig a Nagy lesz újra Magyarország c. irredenta dalt intonálta. A dalokat felszólalások követték. Szepesi Bódog kegyesrendi pap-tanár a Miatyánkot revíziós szellemben átértelmező zárszavában felszólította a hallgatóságot: „Legyünk mindnyájan apostolai a Békerevíziós-gondolatnak. A szülők és tanítók erre neveljék gyermekeiket és tanítványaikat, a vezetők alárendeltjeiket. Minden családban szálljon fel nap-nap mellett a buzgó ima az Egek Urához édes hazánkért, az integer Magyarországért. Legyen mindennapi imádságunk: »Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,« vagyis add vissza nékünk, jó és igazságos Isten, elrabolt határainkat, tőlünk elszakított testvéreinket. »Kísértetbe ne vigy bennünket,« azaz ne engedd, hogy a csüggedés erőt vegyen rajtunk és összetörjön. […] Ez átsegít minden bajon s így eljutunk az ígéret földjére: hogy a Tátra ormára újból kitűzhessük szent jelvényünket, a nemzeti lobogót!” E szavak után a tömeg közös imát mondott, majd táviratban üdvözölte Horthy kormányzót, a liga

elnökségét és Rothermere-t. 414 E rendezvények már nem csupán a revízió eszméjét, hanem magát a revíziós mozgalmat is népszerűsítették, a Magyar Revíziós Ligának közvetlen reklámot csináltak, így lényegében a propaganda propagandájának is tekinthetjük őket. A liga és a hozzá hasonló szervezetek egyébként is egyre nagyobb szükségét érezték, hogy dokumentálják tevékenységüket, s legalább ezzel bizonyítsák létjogosultságukat, hiszen maga a területi revízió minden igyekezetük ellenére még mindig váratott magára. Valószínűleg ez a megfontolás is szerepet játszott abban, hogy az 1920-as évek második felétől kiállításokon mutatták be azt a bőséges publikációs és tárgyi anyagot, amelyet az irredenta és revíziós propaganda produkált. Az első tárlat még egyéni kezdeményezés volt: a „revízió nagyasszonya”, Réthey Ferencné valószínűleg saját sashalmi házában rendezte be magángyűjteményét még az 1920-as években, és azt a nagyközönség is látogathatta. (22. kép) Hivatalosabb és könnyebben elérhető is volt a politikai propaganda egyik veterán szervezete, az 1919 elején alakult Magyar Nemzeti Szövetség által 1930 júniusában, a békeszerződés aláírásának tizedik évfordulója alkalmából megnyitott állandó Trianon-kiállítás, mely a szövetség székhelyén, a Géza (ma: Garibaldi) utca 4. sz. alatt várta az érdeklődőket. A gyűjtemény 1932-ben Pécsre, 1936-ban Kaposvárra és valószínűleg más városokba is eljutott. 415 Időközben, 1933. november 13-án a szövetség díszközgyűlése állást foglalt egy állandó Trianoni Múzeum létrehozása mellett. Helyszínéül a Nemzeti Múzeum mellett álló régi képviselőház palotáját javasolták, az anyaggyűjtés munkáját pedig a nagy társadalmi szervezetekre (Felvidéki Egyesületek Szövetsége, Magyar Külügyi Társaság, Magyar Nemzeti Szövetség, Magyar Revíziós Liga, Népies Irodalmi Társaság, Társadalmi Egyesületek Szövetsége) kívánták bízni, s ugyanitt óhajtották méltó környezetben elhelyezni az akkoriban épp a városligeti mutatványosbódék közt kiállított Feszty-körképet is. 416 A terv nem valósult meg, így Trianon és a revízió muzeális feldolgozása továbbra is a Magyar Nemzeti Szövetség kiállítására, illetve az Üllői úti Mária Terézia laktanya 1. emeletén működő Hadtörténelmi Múzeumra maradt, melynek 28. terme a forradalmak és az összeomlás relikviáit mutatta be – többek között azokat a díszes tollakat is, amelyekkel a magyar delegátusok aláírták a békeszerződést. 417

414 Mosonvármegyei revíziós-nap 1931. (Idézetek a 18. , 45-46. és 56. oldalról. Eredeti kiemelések.).

415 Boros 1934: 5. 416 Pongrácz 1934. A folyóirat következő számában Boros István már a

múzeum berendezéséhez és a kiállítás felépítéséhez szolgált ötletekkel. Ld. Boros 1934.

417 Thirring 1926: 115.

Mint minden más ideológiának és kultusznak, a két világháború közötti magyar irredentizmusnak is megszülettek a maga hősei, s némelyikük körül lassan szintén külön kultusz teremtődött. Ezt a folyamatot csak nehezítette, de nem akadályozta meg az a körülmény, hogy a kultusz alapvetően békés volt és rövid életű: mindössze két és fél évtized állt rendelkezésére, hogy megalkossa idoljait, akik ráadásul csaknem kivétel nélkül végigélték az időszakot – vagyis alig valósult meg a heroizáláshoz általában fontos szellemi-fizikai eltávolodás. Az igazi hősök, az életüket is feláldozó mártírok közé így voltaképpen csak Endresz György pilótát és Apponyi Albertet, „a nemzet ügyvédjét” számíthatjuk.

Apponyi a párizsi békekonferencián elmondott beszédével és különösen az ún. optánsügy idején, a szomszéd országokban fekvő birtokaiktól megfosztott magyar állampolgárok jogainak védelmében tett felszólalásaival érdemelte ki a fenti díszítő jelzőt – e címen rövid életrajz is született róla418 –, s már az 1920-as években a revízió első számú képviselőjének számított a magyar közvélemény szemében. Párizsi beszéde lényegében megalapozta a két világháború közötti magyar revizionizmus érvrendszerét, a tendenciózus erdélyi román földreform által sújtott magyar földbirtokosok és telepesek ügyében való fellépését pedig magyar részről a nagybetűs Igazságért való hősies kiállásnak tekintették, a Nicolae Titulescu román külügyminiszterrel folytatott többéves nemzetközi jogi vitáját pedig a pártatlan kortársak is kimagasló színvonalú jogi és politikai eseményként tartották számon. 419 Apponyi Genfben halt meg a leszerelési konferencia 1933. februári ülésszakára készülődve, s ez alkalmat adott a temetést rendező Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár számára, hogy a szertartást a posztján holtig kitartó, ideális államférfinak, a történelmi

418 Pongrácz 1940-1941. (Önálló kiadványban megjelent: Pongrácz 1941.)

419 Zeidler 2000: 646-649. Éppen az Apponyit övező nimbuszt használta fel Bethlen István arra, hogy a hallatlan tiszteletnek örvendő, ám ekkor a trón és a választójog kérdésében vele szemben álló politikust belpolitikailag elszigetelje. Bethlen ügyes taktikai húzásainak eredményeképpen Apponyi tevékenységének színterét a külpolitika mezejére, közelebbről Genfbe, a Nemzetek Szövetségének székvárosába tette át, szoborrá merevített alakja pedig a magyar politikai géniusz afféle szimbólumává emelkedett – de ezzel el is veszítette jelentőségét a pártpolitikában. Apponyi történelmi – tehát nem jelenbéli – figurává alakításának egyik fontos állomása volt, amikor 1921. május 28-án a 75 éves Apponyiról teret neveztek el (előzőleg s ma ismét: Ferenciek tere). Az itt elhelyezett márványtábla szerint e gesztus „élete tisztaságát, önzetlenségét, a haza szolgálatában kátói jellemét és cicerói ékesszólását” dicsérte. Ld. Halmay 1933: 59.

Magyarország páratlan hitelességű képviselőjének apoteózisává nemesítse. A vasútvonal mentén fekvő városok ünnepélyesen tisztelegtek Apponyi előtt holttestének hazaszállításakor, a díszesen kivilágított Andrássy úton pedig tízezrek álltak sorfalat az Országházba tartó menet két oldalán. Apponyit a legitimisták kérésére nem a Klebelsberg Kunó gróf volt kultuszminiszter által néhány évvel korábban létesített Pantheonban, hanem plébániáján, a Mátyás-templomban, a budai koronázó főtemplomban temették el, uralkodók közé. A temetést február 14-én a Magyar Rádió egyenes adásban közvetítette. 420

A másik hős Endresz György pilóta volt, akinek Magyar Sándorral közösen végrehajtott óceánrepülését a magyar irredenta propaganda igyekezett messzemenően kihasználni. 421 Endresz már ezzel a teljesítményével is hős lehetett volna – viszonylag egyszerű gépükkel, kedvezőtlen körülmények között is több repülési rekordot javítottak meg –, az igazi megbecsülést azonban csak tragikus halála hozta meg a számára. Alig egy évvel a sikeres óceánrepülés után, 1932. május 21-én Endresz régi gépével és új navigátorával, Bittay Gyulával Rómába tartott egy aviatikai találkozóra, ám gépük a repülőtér közelében egy szűk völgyben lezuhant és kigyulladt, s a két repülő azonnal meghalt. A szerencsétlenség nagy megrendülést keltett, s nyomában a részvét és a megbecsülés hangjai mellett a politikai propaganda is megszólalt: Mussolini ekkor ajándékozta Magyarországnak a Giustizia per l’Ungheria nevű repülőgépet, Endreszről pedig egy hónappal később teret neveztek el Budán. 422

Az irredentizmusnak a hősökön kívül megvoltak a vezérei és a harcosai is. A vezéreket – Horthyt és Bethlent (utóbbit főleg a harmincas évek elejéig) – kiemelt tisztelet övezte, de ebben nem csupán revíziós törekvéseik, hanem a nevükhöz köthető konszolidáció és a szolid gazdasági fejlődés eredményei is közrejátszottak. Alakjuk gyakorta szimbólumként vagy szimbolikus környezetben tűnt föl. Bethlen rendszerint a tetterős, de megfontolt politikus képében jelent meg, aki Magyarország feltámasztásán munkálkodik. Ezt a mozzanatot ragadta meg az az 1931-es választási plakát, amelyen Bethlen István látható, amint felnyitja Magyarország kriptájának fedelét, s abból jogarral, országalmával és magyaros pártázattal előbukkan a diadalmas Hungária. (23. kép) Horthyhoz már a kezdetektől fogva a kormányos és a honmentő-honfoglaló Hadúr metaforája kapcsolódott. Utóbbinak igen szemléletes példája volt már az 1919. novemberi budapesti

420 Vö. 244-246. 421 Boros 1934: 5. 422 A Déli pályaudvartól nem messze fekvő parkos térrész ma a

Magyar jakobinusok tere.

bevonulás, utóbb pedig a bécsi döntéseket követő bevonulások, melyeken Horthy mindig következetesen valamelyik kedvenc szürkéjén ült, ami – amellett, hogy a fehér lovat több kultúrkör, így a kereszténység is, hatalmi szimbólumnak tekinti – közvetlen utalás volt egy honfoglalás kori eredetű mondára, amely szerint a magyarok egy felszerszámozott fehér lóért cserében jutottak hozzá új országukhoz. Különösen érdekes az a fényképfelvétel, amely az 1932. februári Vitézek Báljára érkező kormányzót és az előtte kibontakozó színpadi élőképet ábrázolja. A pódiumon az immár tradicionálissá vált Hungária-jelmezben, lábához állított kiscímeres pajzzsal pózoló nőalak az égbolton felfénylő apostoli keresztre mutat. Az őrtűz mellett álló regös énekére megelevenedik az égi „csillagösvényen” közeledő lovashad, vagyis az 1921-ben még műdalként induló, később szertartási énekké, majd afféle nem hivatalos himnusszá váló Székely himnuszban is megénekelt Csaba király lovasai. 423 Jellegzetes az a mód, ahogyan e jelképkavalkádban maga Horthy is szerepet kap, mintegy címzettjévé válik az élőképnek, hiszen az ő figurája (Hadúr) pontosan illeszkedik az színpadképhez, illetve kiteljesíti annak szimbolikáját. 424 (24. kép)

A harcosok közt az első helyen Rothermere állt; hőssé csak azért nem válhatott, mert olykor kényelmetlenségeket okozott a hivatalos magyar külpolitikának, 1939 végén pedig a Romániának adott brit garanciát követően állampolgári hűségből elhagyta a revíziós mozgalmat. 1940 novemberében bekövetkezett halála után mindez persze már bocsánatos bűn lett volna, ekkorra azonban a revizionizmussal szemben már egy másik szempont, a külpolitikai önállóság megőrzése is nagy hangsúlyt kapott a magyar propagandában. Mindez a negyvenes évekre valamelyest elhomályosította a Rothermere-kultuszt. Addig azonban a lord igen nagy tiszteletnek örvendett, amit magyarbarát sajtókampányán kívül gáláns adományai is megalapoztak; ezek összege konzervatív becslés szerint is jóval meghaladta a félmillió pengőt. Tenisz-vándordíjat és irodalmi díjat alapított; utóbbinak ezer fontja minden évben a Magyar Pen Club elnöke által kijelölt legjobb irodalmi mű szerzőjének járt. Többször küldött támogatást az ínséget szenvedőknek – elsősorban a háború utáni menekülteknek –, két hétig vendégül látta és még egy-egy karórával is megajándékozta az 1929. nyári birkeneadi jamboree-ra érkezett, 852 fős magyar cserkészküldöttséget, támogatta és megjutalmazta az óceánrepülőket, egészben vagy részben finanszírozta a Rákosi Jenő-szobor és a Magyar Fájdalom szobra felállítását, valamint a Ferdinánd téri plébánia építését, 1938-ban felbecsülhetetlen értékű válogatást küldött

423 A Székely himnusz – Csanády György verse és Mihalik Kálmán dallama – első kiadásban 1921-ben jelent meg.

424 MNM, TFt, 805/1956 fk. sz.

festménygyűjteményéből a Szépművészeti Múzeum kiállítására. Mindezért bőséges elismerésben részesült. 1928-ban az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tiszteleti tagjává választották, ugyanekkor a szegedi, majd a következő évben a pécsi tudományegyetem is tiszteletbeli doktorává avatta „a magyar kérdésnek a nemzetközi érdeklődés homlokterébe állítása s így végeredményben az általános emberi igazság szolgálata körül szerzett immár történelmi jelentőségű érdemei elismeréséül”. Az első bécsi döntés után Horthytól megkapta az I. osztályú Magyar Érdemrendet, s részt vehetett a Szabadság téren tartott ünnepi nagygyűlésen (25. kép), majd a kassai bevonuláson is. Neve így az almanachokba is bekerült, s országszerte utcák, ligetek, kertek, lakótelepek viselték a nevét. 425 Az Országház közelében húzódó Balaton utca 1937 tavaszán vette fel Rothermere nevét, s a 2. sz. ház falán június 22-én, a lord magyarbarát kampányát megindító újságcikk megjelenésének tizedik évfordulója alkalmából kétnyelvű emléktáblát avattak, melynek szövege szerint a „dicsőséges Nagybritannia méltó fia a trianoni gyász napjaiban felemelte a világsajtóban messzire hallatszó szavát, hogy tiltakozzék a békeszerződés ellen, mely feldarabolta az ezeréves Magyarországot és idegen uralom alá kényszerítette polgárainak millióit. Ezzel irányt mutatott a magyarságnak a jobb jövőbe vezető útján. Emlékeztessen ez az utcanév a hálára, melyet minden magyar érez. ”426 (26. kép)

A harcosok között ott sorakozott még Herczeg Ferenc, Nagy Emil, Rákosi Jenő és Urmánczy Nándor is, ők azonban – a kormányhoz mindvégig lojális Herczeget leszámítva – életükben nem kapták meg azt az elismerést, amelyet irredenta tevékenységükért elvártak. A Herczegről elnevezett közterek, a neki adományozott díszpolgárságok, díszdoktorságok és kitüntetések persze nem csupán a Magyar Revíziós Liga elnökét dicsőítették, hanem a korszak írófejedelmeként is ünnepelték. A többiek körül ellenzékiségük, renitens viselkedésük, fenegyerekeskedésük miatt olykor elfogyott a levegő, a halál azonban általában a megbocsátást, sőt a megdicsőülést is meghozta számukra. Urmánczynak ez csak egy margitszigeti padocskát jelentett, Rákosi előtt viszont szoborral, terekkel és

425 Regős 1996: 60-61. ; Zeidler 1997: 329-330. ; Hivatalos Közlöny, 1928. június 1. (XXXVI. évf. , 12. sz.) 140. , 1929. szeptember 15. (XXXVII, évf. , 18. sz.) 289. ; Weaver 2008: 27. Ugyanekkor Rother-mere komolyan fontolóra vette, hogy tekintélyes ingatlant vásárol Magyarországon. E célból 1938 őszén Budapestre küldte bizalmasát, Collin Brooksot, a Sunday Dispatch főszerkesztőjét, akinek 40 ezer font (több mint 1 millió pengő) erejéig adott felhatalmazást. Ld. Weaver 2008: 300.

426 Lord Rothermere emléktáblájának felavatása. Pesti Hírlap, 1937. június 22. (LIX. évf. , 139. sz.) 4.

utcákkal is tisztelegtek. Nagy Emil azonban, aki még az 1920-as évek közepén több kérdésben is tengelyt akasztott Bethlennel és a londoni magyar diplomatákkal, sohasem kapott „kegyelmet”.

Az irredenta mozgalomnak érdekes, de nem döntő jelentőségű szereplői voltak a magyar hölgytársadalom politika iránt érdeklődő egyes tagjai. A külpolitikával inkább csak érintőlegesen foglalkozó, de forradalomellenesség és nemzeti hevület dolgában élen járó Tormay Cécile-t, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnökét, a két világháború között valósággal elhalmozták kitüntetésekkel és címekkel, az irodalmi életben és társadalmi szervezetekben is magas polcokra emelték, az 1943. júniusi könyvnapon pedig felállították szobrát a Károlyi-kertben. 427 Papp-Váry Elemérné, az 1923-ban elhunyt írónő szelleme hazafias verseiben, különösen a nemzeti imává emelt Magyar Hiszekegyben élt tovább, majd 1937-ben róla is utcát neveztek el. 428 (27. kép) Réthey Ferencné, a „Pro Hungária” Nők Világszövetsége vezetője ugyanakkor nem válhatott a hazai irredentizmus kitüntetett alakjává, bár az általa vezetett női világszövetségben működő rajongói részéről bőségesen kapott elismerést – s néhány elragadtatott panegirikust. 429 Ennek okairól, a Külügyminisztériummal folytatott csatározásairól már esett szó. 430

Itt érdemes röviden kitérni a század első felének talán legkülönösebb nőpolitikusára, az ír Annie Besantre, aki 1927-ben egy időre a magyar revízió támogatójául szegődött. 431 A család és a vallás hagyományos

427 Tormay már 1928-ban kormányzói „Teljes elismerés”-ben részesült, a következő évben megkapta a Corvin-koszorút, s 1937-ben bekövetkezett haláláig tagja volt az Országos Irodalmi és Művészeti Tanácsnak. 1935-ben a magyar kormány őt delegálta a Nemzetek Szövetsége égisze alatt működő Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába. Szobrának a Károlyi Mihály egykori palotája kertjében való elhelyezése fricska volt a Tormay által gyűlölt és megvetett forradalmi exkormányfő ellen. A Horváth Géza készítette ülő szobor az ostrom idején elpusztult.

428 A XII. kerületben lévő utcácska korábban a Zólyomi lépcső folytatása volt a Farkasréti temető alatt. Neve ma Koszta József utca.

429 Ehhez ld. Réthey Ferencné 1935. 430 Vö. 250-253. jegyzet. 431 Annie Besant (szül. Wood) 1847-ben született Londonban, néhány

évi családi élet után 1873-ban elvált férjétől, elhagyta a keresztény vallást és új-malthusiánusnak, majd fabiánusnak, később szociáldemokratának állt. Érdeklődése ezt követően a teozófia és India felé fordult, közös nevezőre hozta a hindu vallást, a teozófiát és az autonómiagondolatot. 1917-ben az Indiai Nemzeti Kongresszus elnöke lett, őt váltotta e tisztségben Mahátmá Gandhi.

kereteiből kilépő, különböző baloldali mozgalmak felé tájékozódó, majd a teozófiánál és a keleti bölcseletnél megállapodó, rendkívül energikus és tehetséges – némelyek szerint sarlatán – asszony a Rothermere-kampány idején figyelt fel a „magyar problémára”. Ebben talán az is segíthette, hogy a húszas években már kapcsolatban állt magyar nőszervezetekkel, s talán éppen Papp-Váry Elemérnével is, aki maga is odaadóan foglalkozott teozófiával. Mindenesetre már 1927. október 2-án a londoni Queens Hallban előadást tartott az Európai Egyesült Államokról – ez később füzet alakban meg is jelent –, s ebben nagy világpolitikai kataklizmát jósolt arra az esetre, ha az első világháború utáni békerendszer hibáit, köztük elsősorban Magyarország megcsonkítását, nem orvosolják. Az előadó illusztráció gyanánt a MANSZ által kiadott, Nagy-Magyarországot és Csonka-Magyarországot ábrázoló propaganda-képeslapokat használta. 432 Az angol nyelvű füzet 1929-ben rövidített magyar fordításban is megjelent, ebben a kiadók az előadás magyar vonatkozású részeit közölték, feldúsítva a MANSZ további propagandaanyagaival. Az előadásban könnyen kimutathatóak a Rothermere-cikk és a magyar propaganda jól ismert érvei és metaforái, ami kétségtelenné teszi, hogy Besant ezúttal „hozott anyagból” dolgozott. Erre vallott az is, hogy a beszéd egy pontján még a Magyar Hiszekegy angol változatát is elmondta. Konklúziója az volt, hogy „Magyarországnak nincs gazdasági jövője. Ennélfogva politikai jövője sincs”. Ezért úgy vélte, hogy a trianoni békeszerződést mielőbb revideálni kell, „mégpedig egy olyan részrehajlatlan testület által, mint a Nemzetek Szövetsége, vagy a Hágai Nemzetközi Döntőbíróság”. 433

Az irredenta mozgalom egyik-másik potenciális hőséből a nemzetközi helyzet alakulása miatt nem vált kultikus figura. Prónay Pál alezredesre, a nyugat-magyarországi felkelők parancsnokára és az általa kikiáltott Lajta-bánság vezérére például az ő nélkülözhetetlen közreműködésével kierőszakolt Sopron környéki népszavazás sikeréből alig vetült egy kevés fénysugár. Sokkal többet profitált belőle a taktikus Bethlen, aki kiválóan értett ahhoz, hogy másokat felhasználjon, s azután feledésre ítéljen. Így lett Prónay is „honmentő kapitányból” kiebrudalt, elfelejtett obsitos. És lehetett

Besant a háború után belépett a Labour Partyba, ám ekkor politikai befolyása már igen csekély volt. A húszas években mint teozófus és spiritiszta is világszerte ismert volt, az ő elnöklete alatt működött a Teozófia Világszövetsége. Gyakran és szívesen tartott előadásokat politikai és életvezetési kérdésekről: így pl. a háborús feszültségekről – benne a magyar revízió szükségességéről –, India függetlenségéről, a világ jövőjéről, a jógáról, a lélekvándorlásról és az ezotéria különböző területeiről.

432 Besant 1928. 433 Besant 1929: 5-15.

volna az irredentizmus hőse Teleki Pál is, a párizsi magyar békeküldöttség fődelegátusa, az ellenforradalmi konszolidáció első formátumos miniszterelnöke, a revízió tudományos megalapozásának atyja, az első bécsi döntést követő határkijelölő bizottság elismert, sőt kedvelt magyar delegációvezetője, a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és közvetve a Délvidék visszaszerzése okán négyszeres országgyarapító. Hogy Teleki – mártíriuma ellenére – az irredentizmusnak „csak” vezére, de nem hérosza lehetett, az részben túlságosan szerteágazó életművének és az ünnepeltetést kerülő természetének is betudható volt. Önkéntes halálával, melyben fontos szerepe volt annak, hogy felismerte: a revíziós törekvések összeegyeztethetetlenek a külpolitikai önállóság megőrzésével – s amely ezért éppoly problematikus, mint amilyen hősies volt a kortársak szemében egyébként is inkább a feltétlen irredentizmus ellen üzent. Ez a nagyon is sokrétű életmű és összetett politikai gondolkodás nemigen volt sémába szorítható, s ezért alkalmas sem lehetett valamely hősi kultusz alapjául. 434

434 Teleki Pál átfogó életrajzát ld: Ablonczy 2005.

Irredentizmus a magánéletbenés a hétköznapokban

Irodalom

Trianon mint az első világháborút követő forradalmi-ellenforradalmi megrázkódtatásokra mintegy rálicitáló, tragikus össztársadalmi élmény az irodalomra is komoly hatást gyakorolt. Az irodalmi alkotások közül máig a legismertebb Papp-Váry Elemérné (Sziklay Szeréna) Hitvallás c. 15 szakaszos versének nyitó- és záróstrófája, a Magyar Hiszekegy, amely a Védő Ligák Szövetsége elnevezésű irredenta szervezet által 1920 júniusában „nemzeti ima” megalkotására kiírt pályázaton a Rákosi Jenő vezette bírálóbizottság döntése alapján elnyerte a fődíjat. Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter 1920. október 27-én kiadott rendeletében úgy intézkedett, hogy az „isteni örök igazságosságba vetett rendíthetetlen hit” ébrentartása érdekében a fohász „minden rendelkezésem és közvetlen vezetésem alatt álló alsó- és középfokú tanintézetben, mindennap a tanítás megkezdése első órájának elején, valamint az utolsó óra végén a tanulók által mondassék el. Ha a tanintézetben szokás vagy valamely rendelkezés folytán már valamilyen más egyházi imát mondanak, úgy a fenti ima ezen imák után mondandó el. ”435 A Magyar Hiszekegy ezzel többé-kevésbé

435 Hivatalos Közlöny, 1920. november 23. (XXVIII, évf. , 47-48. sz.) 126. sz. (379.) Hóman Bálint kultuszminiszter 1936. március 27-én kiadott rendeletével egységesítette az iskolai imádságok rendjét. A tanítási nap elején „jó Istenünk”-höz, a nap végén „Mennyei Atyánk”-hoz szólt az egyenfohász, ez utóbbit követően a tanulóknak „feszes-állásban” kellett elmondaniuk a Magyar Hiszekegyet. Ld. Hivatalos Közlöny, 1936. április 15. (XLIV. évf. , 8. sz.) 37. sz. (147- 148.) A Horthy-korszakban e vonatkozásban Szinyei Merse Jenő adta ki az utolsó miniszteri rendeletet: 1942. december 12-én kivette a verset a nem magyar tanítási nyelvű iskolák kötelező imádságai közül. Ld. Hivatalos Közlöny, 1943. január 15. (LI. évf. , 2. sz.) 22-24.

hivatalosan is magyar nemzeti imádsággá emelkedett, s elmaradhatatlan része lett a legkülönbözőbb ünnepélyeknek és megemlékezéseknek is. E célból 1920-1921-ben többen is megzenésítették; közülük Szabados Béla díjnyertes melódiája terjedt el a leginkább – a kultuszminisztérium 1921-ben ezt tette kötelezővé a felügyelete alá tartozó minden alsó- és középfokú oktatási intézményben436 –, de ezenkívül még legalább négyféle feldolgozása ismeretes (Aul Sándor, Dohnányi Ernő, Halmy Miklós és Sipos József, Teghze Gerber Jenő). A dalra még iskolai ünnepélyeken előadható koreográfia is készült Doby Ida tornatanárnő jóvoltából. Ezt először a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt 1927. évi gödöllői majálisán mutattak be a Budapesti Állami Óvónőképző Intézet növendékei. 437 (28. kép)

A kis vers lényegre törő és könnyen megjegyezhető volt, tartalmában pedig azok közé az értéktársítások közé tartozott („Isten” és „Haza”, illetve „isteni örök igazság” és „Magyarország feltámadása”), amelyek az irredentizmus és a kereszténység között vontak szoros kapcsolatot:

Hiszek egy Istenben,Hiszek egy Hazában,Hiszek egy isteni örök igazságban,Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.

Ez a tendencia általában jellemző volt az irredenta irodalmi alkotásokra, amelyekben egymást érték a Szent István-i Magyarországra vonatkozó s általában vallási tartalmat is hordozó utalások – többnyire inkább célzatos, mint valós hasonlatok. Utaltunk már rá, hogy e metaforák és jelképek a jól ismert krisztusi szenvedéstörténet megfelelő mozzanataihoz igazítva könnyebben beágyazódhattak a köztudatba. (29. kép) Mások a magyar történelem fényes lapjairól – különösen az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc történeti hagyományából – választottak olyan motívumokat, amelyeknek az irredenta szimbólumokat, metaforákat meg lehetett feleltetni. Ezek Kossuth mint népvezér és Rothermere mint a magyar ügy támogatója között igyekeztek párhuzamot vonni. (30. kép) A magyar társadalom közösségi tudatának megalapozásában és fenntartásában meghatározó szerepet játszó egyes keresztény és nemzeti hagyományok ilyetén aktualizálása nem volt problémáktól mentes. Jóllehet a kortársakra

436 1921. december 21-én Vass József elrendelte, hogy a fohászt „az iskolai énektanítás keretében s ünnepélyeken” országszerte a megzenésítésére kiírt pályázaton nyertes Szabados Béla-féle dallamra énekeljék. Ld. Hivatalos Közlöny, 1922. január 16. (XXX. évf. , 2. sz.) 9. sz. (36.)

437 Doby 1930: 437-440.

általában hatottak e szimbolikus párhuzamok, a szigorúbb esztétikai és világnézeti kritika szemében mindez nem más, mint – esetleg jóhiszemű – blaszfémia, amely az eredeti kontextustól idegen magyarázatok révén kiforgatja és önkényesen értelmezi újra az eredeti bibliai, illetve szabadságharcos hagyományt, egyszersmind azzal fenyeget, hogy a politikai giccs nívójára fokozza le az irredentizmus kultuszát. 438

A hírlapirodalom, a politikai propaganda és részben a vezető egyházak is hamar kapcsolatot találtak a keresztény és az irredenta gondolatkör között, és ezt általában a legközvetlenebb módon sulykolták a nagyközönségnek. Halottak napja és nagypéntek (az elpusztított Magyarország), valamint a feltámadás vasárnapja (Magyarország újjászületése) hamar irredenta értelmezést is nyert. Ez utóbbinak volt ünnepélyes megnyilvánulása, amikor 1939. húsvét vasárnapján – az első bécsi döntés és Kárpátalja visszafoglalásának tiszteletére – átmenetileg árboccsúcsig vonták fel a Szabadság téri Ereklyés Országzászlót. Ezt a későbbi terület-visszacsatolások alkalmával egy-egy hétre megismételték, majd ismét félárbocra engedték a lobogót.

Az újságcikkekben, istentiszteleteken, politikai megemlékezéseken gyakran ismételt keresztény-irredenta párhuzamok különösen az 1920-as évek végén, a Rothermere-kampány idején szaporodtak meg. Huszár Károly keresztényszocialista politikus, volt miniszterelnök például a Krisztus keresztjét hordozó cyrenéi Simonhoz hasonlította Rothermere-t, amivel a lordot és Magyarországot is mintegy mesterségesen beillesztette a passiótörténetbe. Hasonló asszociációk révén jutottak el a közírók a „revízió tízparancsolatától” Rothermere „apostoli erejű kezdő lépésén” át addig, hogy a lord megkongatta „az Igazság hatmázsás nagyharangját” „belefújt a modern ítéletnapi trombitába” és „lángoló betűkkel írta fel a magyar égboltozatra a megváltó szót”. 439 Volt olyan karikaturista, aki egyenesen Istenként – Jahve mindent látó szemeként – ábrázolta Rothermere-t. 440 (31. kép)

438 Mint Gillo Dörfles megállapítja, a hiteles értelmezési téren kívüli használat során a szimbólumok „szentségtörő lefokozódáson mennek keresztül, […] a hamis mítoszteremtés és hamis ritualitás prédájául esnek”. Ld. Dörfles 1986: 46.

439 Az idézeteket ld. A revízióért. Budapesti Hírlap, 1927. június 28. (XLVII, évf. , 144. sz.) 4. ; Nagy Emil: Angol politikusok között. Budapesti Hírlap, 1927. július 17. (XLVII, évf. , 160. sz.) 2. ; Lőrinczy György: Rothermere nagyharangja. Magyar Külpolitika, 1927. december 16. (VIII. évf. , 24. sz.) 11. ; Rákosi 1928: 6.

440 Magyarság, 1927. augusztus 27. (VIII. évf. , 193. sz.) 9.

A kereszténység és a revízió eszméjének összekapcsolása a legmagasabb szinten és a leglátványosabb formában a Ferdinánd téri (ma: Lehel tér) katolikus templom felépítésében valósult meg. A Lőportárdűlő 1925-ben alapított Árpád-házi Boldog Margit egyházközsége kezdetben nem rendelkezett önálló templomépülettel, 1928-ban azonban – Csernoch János, majd Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjárásának köszönhetően – döntés született arról, hogy az állam 174 ezer pengős költségvetéssel templomot épít, a főváros pedig ingyen engedi át e célra a kiszemelt 1350 négyszögöles telket. Már a kezdetekkor fölmerült az ötlet, hogy az „előzően tervbevett templomépítés eszméje a Revízió gondolatával is eszmei kapcsolatba hozassék, aminek gyakorlati eredményeként azután az építendő templom egyszersmind a Revízió eszméjének temploma is lenne”. A Serédi vezette templomépítő bizottság e kapcsolatot látható formában is meg akarta jeleníteni, s ezért – a Rothermere-rel történt levélváltás után – úgy döntött, hogy „az építendő katholikus templomot az anglikán-skót főúr címere fogja díszíteni, és ezúton a nemzeti eszme monumentumává avatni”. Az előkészületekről tudósító építészeti szaklap cikkírója szerint „noha a templom a katholikusok vallási szentélyének épül, de azért bizonyára minden más felekezetbeli magyar honpolgár is egyformán a magáénak fogja azt vallhatni. […] minden erőnkkel törekednünk kell arra, hogy a magyar szent korona templomaként tekintendő ez az építészeti alkotás, az elérhető lehetőségig monumentális legyen. Méltó kifejezője tehát annak az erőnek, amellyel a magyar balsors alól a nemzeti indulat minden áron felszabadulni akar és ebből a szempontból szinte fel sem mérhető, mekkora propagatív ereje van a templomnak. Nincs külföldi, aki majd fel ne keresné ezt a műalkotást – Isten házát – és ennek csupán puszta lététől is meg ne tudná, mire törekszik a magyar nemzet és milyen magasztos lehet az olyan törekvés, melynek szolgálatában templomot állítanak be az eszme megjelenítéseül. ”441

A tervezési megbízást Möller István kapta meg, aki 1889-ben romként állította helyre a zsámbéki templomot, az új plébániát pedig ennek – általa elképzelt – eredeti formájában kívánta felépíteni. A tervezés 1929-ben, az építkezés 1931 augusztusában kezdődött, s a templomot 1933. október 15-én szentelték fel. A plébánia díszítése és a felszentelés körülményei csakugyan a katolikus hit és a revíziós gondolat összefonódását kívánták sugallni. Ez már abból is kiérezhető volt, hogy a ceremóniát Serédi hercegprímás végezte, az ünnepélyen pedig részt vett Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke is. S bár az egykorú tudósítások nem említették, hogy az új plébánia revíziós fogadalmi templom lett volna, az

441 Pirovits Aladár: A fogadalmi magyar revíziós-templom. Vállalkozók Lapja, 1928. október 10. (XLIX. évf. , 41. sz.) 6.

ünnepségre küldött s helyben fel is olvasott táviratában Rothermere annak a reményének adott hangot, hogy „a hűséges magyarok ebbe a templomba fognak zarándokolni, hogy hazájuknak felszabadulásáért hálaadó imáikat a jóságos Istennek felajánlhassák”. Rothermere címerét és jelmondatát („Bene qui sedulo” – „Jól teszi, ki buzgón munkálkodik”) – a templomalapításban részt vett más személyiségekéhez hasonlóan – a Róth Miksa által készített festett üvegablakok egyikén helyezték el: a „Viscount Rothermere 1933” feliratú ablak a templom északi hajójában, a bejárattól balra látható, éppen Zaymus Gyulának, a templom első plébánosának üvegablakával szemben. (32. kép) Az ablak alatt az egyik oldalon a tervező Möller István reliefje, majd később Zaymus mellszobra kapott helyet. Az ablak másik oldalára került a kálváriának az a két stációja, amely a leginkább kapcsolatba hozható volt Rothermere-rel. A lordot ugyanis a keresztút alakjai közül főként cyrenéi Simonhoz hasonlították, aki a római katona parancsára átvette Krisztustól a szenvedés keresztjét (V. stáció), de – bár erről nincs adatunk – a Megváltó fájdalmán enyhíteni igyekvő, neki kendőt nyújtó Veronika (VI. stáció) is megidézhette Rothermere személyét. 442

Ebben a vallási-nemzeti szimbólumrendszerben a passió más szereplői is megjelentek: a Magyarországot eláruló és annak területéből részesedő kisebbségek Júdás, valamint a Krisztus ingére kockát vető római katonák szerepébe kerültek, a Patrona Hungariae felöltötte Mária alakját, aki táplálja, elsiratja és lesegíti a keresztről a Fiút, a nagyhatalmakat pedig, amelyek gyávák méltányos döntést hozni, s még a felelősséget is elhárítják maguktól, Pilátussal lehetett párhuzamba állítani. A revíziós gondolat így terebélyesedett afféle hitvalló mozgalommá, amely a történelmi Magyarország felbomlását a krisztusi szenvedéstörténettel, a revízió útját pedig az evangéliumi örömhírrel azonosította. Amint azt 1940 őszén a Magyar Revíziós Liga hivatalos folyóirata megállapította: „A magyar revíziós mozgalom hivatása a magyar igazság hirdetése és az igazságban való örök hit fenntartása. Hirdetnie kell a magyar igazságot országvilágszerte és a vallásos hit forróságává emelni azt idehaza. ”443

442 Megépítették az Árpádházi Boldog Margit templomát. Vállalkozók Lapja, 1933. október 26. (LIV. évf. , 85-86. sz.) 4. Nagy ünnepélyességgel szentelte fel a hercegprímás a főváros legújabb templomát. Pesti Hírlap, 1933. október 17. (LV. évf. , 236. sz.) 4. A plébániatemplom felépítéséhez egyébként Rothermere hatalmas összegű adománnyal járult hozzá. A Vállalkozók Lapja 50 ezer pengőről, a Pesti Hírlap 70 ezerről tudott.

443 A magyar revíziós mozgalom és a történelem. Magyar Külpolitika, 1940. szeptember. (XXI. évf. , 9. sz.) 2.

Az irredenta irodalom a legkülönfélébb színvonalú műveket teremette. A korszak kiemelkedő költői, írói is közöltek olyan írásokat, amelyek a történelmi Magyarország elvesztése fölötti fájdalomban fogantak. Kosztolányi Dezső már 1921-ben, majd 1928-ban átdolgozott kiadásban is közreadott egy olyan, színvonalas irodalmi alkotásokat is tartalmazó kötetet, amelyet címéhez méltóan a szenvedés és a szomorúság hangja uralt. A Vérző Magyarország szerzői között politikusok és közéleti szereplők mellett ott volt például Babits Mihály, Bodor Aladár, Erdélyi József, Gárdonyi Géza, Hevesi Sándor, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Oláh Gábor, Reményik Sándor, Schöpflin Aladár, Tóth Árpád, Zilahy Lajos és maga Kosztolányi is. 444

E gyűjteményben az igazi irodalmi alkotások éppen mértéktartásukkal tűntek ki. Tóth Árpád A tejút alatt c. versében445 a gyermekkor iránti nosztalgia, Móricz novellájában (Egy akol, egy pásztor)446 az egyházától és méltóságától megfosztott romániai magyar sorsa bontakozik ki. A Karinthy által fiához írott Levélben447 a haza, vagyis a bensőségesség, az ismerős vidékek, ízek, szagok, neszek keltette otthonosság iránti vágyódás, a veszteség keltette hiányérzet és az annak nyomán felismert szeretet szólal meg. Kosztolányi Égi jogász c. írásának448 hősét a román megszálló sereg egyik katonája arcul csapja, s ebbe a megaláztatásba, a megsemmisítettség érzésébe a magyar parasztember belebolondul, s végül belepusztul. Krúdy tollán a félig valóságos, félig mesebeli Siska, Az utolsó garabonciás449

évtizedeken át bolyong, hogy a szerelmes fiatal lány, a régi Magyarország reábízott levelét átadja a címzettnek: a rab magyarnak. Ezeknek az írásoknak a minőségét éppen az adta meg, hogy a szerzők életművében Trianon traumája nem kizárólagos ihletforrás s főként nem egyedüli téma volt, hanem a komplex személyes élményvilág és a művészi megnyilatkozás egyik – fontos – mozzanata.

1996-ban Pomogáts Béla irodalmár jelentetett meg e tárgykörben új válogatást, amelyben a fentieken kívül a történelmi Magyarország bukására reflektáló értékes írásokkal szerepel többek között Ady Endre, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Gellért Oszkár, Győry Dezső, Illyés Gyula, József Attila, Juhász Gyula, Mécs László, Németh László, Nyirő József, Sík Sándor, Somlyó

444 Kosztolányi 1921; Kosztolányi 1928. 445 Kosztolányi 1928: 28. 446 Kosztolányi 1928: 47-49. 447 Kosztolányi 1928: 190-192. 448 Kosztolányi 1928: 223-235. 449 Kosztolányi 1928: 111-116.

Zoltán, Szabó Dezső, Szabó Zoltán, Tamási Áron és Tompa László. 450 E szerzők nem csupán emelték a „trianoni irodalom” művészi színvonalát, hanem egyszersmind olyan tartalommal töltötték azt meg, amely a tömegirodalomban tapasztalt negativista, sérelmi jellegű, dühösen fortyogó irredentizmusnál alkalmasabb volt a történelmi Magyarország összeomlása okozta trauma kezelésére. A közös hagyomány, a nyelv, a kultúra és a történelem mint nemzetformáló és -megtartó erők a két világháború között nagyobb hangsúlyt kaptak, hiszen ekkor ezek jelentették az elsődleges kohéziós tényezőt, míg azt megelőzően – a soknemzetiségű országban – a magyarságban az államhoz, az országterülethez, a hatalmi egységhez való tartozás is erősítette a nemzeti öntudatot. A felbomlás után a nemzeti egység fenntartásában szükségképpen nagyobb szerepet kaptak azok a szellemi-kulturális tényezők, amelyek kívül estek a direkt hatalmi és közigazgatási szempontokon, és túlnyúltak a politikai határokon. Ebben maga a kormányzat járt elöl, amely anyagi és politikai támogatást nyújtott a határon túli magyarságnak s ezek különböző szervezeteinek. A kultúra eszközeivel azonban az irodalom is hozzájárult a nemzet lelki és szellemi egységének fenntartásához. 451

A korábbi illúziók nagy részét maga mögött hagyó, az integritásért folyó harc helyébe a Duna-medencei egymásrautaltság és a kölcsönös kiengesztelődés programját állító eszmeiség azonban inkább csak „a hazai és kisebbségi magyar irodalmak magasabb fórumain és legmagasabb szellemei között” dívott, s bár 1945 után vezető politikai körökre és a közgondolkodásra is jelentős befolyást gyakorolt, az 1920-30-as években nem tudott komolyan érvényesülni. 452 Bármennyire tiszteletreméltó volt is

450 Pomogáts 1996. 451 Mint Pomogáts írja előszavában, a két világháború között „íróink

olyan szellemi pozíciót és olyan lelki készenlétet szerettek volna kialakítani, amely a magyarság számára lehetővé teszi azt, hogy Trianon után is fenntartsa a maga nemzeti folytonosságát és kulturális önazonosságát oly módon, hogy ez a magyarság vállalja a történelmi ország egészének szellemi örökségét, és az új helyzetnek megfelelően hozza létre a közösségi szolidaritás új hálóját, amely természetes módon kiterjed a kisebbségi helyzetbe szorított magyarokra is. A »trianoni irodalom« legnagyobb erénye, máig érvényes tanulsága, hogy a kulturális és lelki nemzetnek ehhez az eszméjéhez eljutott, hogy a gyász érzései és a gyötrődés vallomásai után számot tudott vetni a »lelki nemzet« felépítésének esélyeivel és tennivalóival. ” Ld. Pomogáts 1996: 13-14.

452 Pomogáts 1996: 14. A fellobbanó szenvedély nyomába lépő megbékélés példája a Kesergő c. vers, melyben Móricz a „Nem, nem, soha!” jelszót értelmezi át; miközben strófákon át a bosszúról képzeleg, a záró sorokban megszelídül: „Nem, nem, nem! Nem,

ez a Teleki Lászlótól, Kossuthtól, Mocsáry Lajostól, Jászi Oszkártól örökölt kinyíló nemzeteszme, bármilyen szép megfogalmazásait találjuk is Kosztolányi, József Attila, Tamási vagy Illyés költészetében, bármennyire örvendetes, hogy a „»trianoni irodalom« történeti és szellemi ívelése ilyen módon a kétségbeeséstől az erőgyűjtésig, a nemzethalál képzete keltette szorongástól egy új nemzeteszme és a közép-európai regionális kötődések kialakításának vágyáig, a megalázottságtól és a vereségtudattól a »lelki nemzet« és a »dunai patriotizmus« felépítésének írói erőfeszítéséig” haladt,453 mindez csak a közgondolkodás legemelkedettebb régióit jellemezte, s a magyarországi irredenta közhangulat jellegét csak mérsékelten befolyásolta. Mégis, a „trianoni irodalomnak” ez a vonulata: a kifelé is nyitott patriotizmus és a közép-európai összefogás gondolatának megerősödése nem csupán az irodalomtörténet, hanem a politikai gondolkodás alakulása szempontjából is figyelemre méltó volt.

Hasonlóan igényes költői nyelven, de jóval élesebb hangon szólalt meg Reményik Sándor, alias Végvári, aki az 1920-as években kimondottan az irredenta költészet reprezentánsa volt, sőt abban külön klasszist képviselt. Ő volt vitathatatlanul a legszenvedélyesebb hangú irredenta szerző, akinek költeményeihez nem a kordivat, hanem a mélyen átélt személyes élmény adta az ihletet. Régi álma, hogy „nemzetének harsonája” legyen, a Végvári-versekkel teljesült be, az ehhez vezető drámai körülmények pedig még inkább fokozták poézisének szenvedélyességét. Költeményei Erdélyben eleinte szájról szájra jártak, másolatok útján terjedtek, s így jutottak be Magyarországra és a hazai lapokba is. Reményik az első világháborút követően szinte évente adott ki új kötetet, s verseinek egy részét meg is zenésítették. Talán még ennél is fontosabb volt, hogy az őt övező nimbusz valósággal heroikus dimenziókat adott költészetének. Gyűrűt készíttetek… c. keretes versének nyitó és záró szakasza hűen tükrözte irodalmi programját:

Egy gyűrűt készíttetek, feketétAcélból, – dísztelent, keményet,És a dátumot belevésetem,Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,S jusson eszembe, hogy az életemEgy kockára tettem föl mindenestől. 454

Az 1920-as évek végén azután Reményik Istenhez fordult, irredentizmusa elhalványult, versei egyre inkább a békesség és a mindent

soha! Nem indulok bosszúra!…” Pomogáts 1996: 83-84. 453 Pomogáts 1996: 16. 454 Végvári 1920. június 8-án írt versét ld. Reményik 1943: 1. kötet,

172-173.

átfogó szeretet hangján szólaltak meg – és már korántsem voltak olyan sikeresek a széles közönség körében. Elillant az 1919 szeptemberében Némely pesti poétának címzett költemény prófétai dühe, melyben Végvári számon kérte a fővárosi poétácskákon léhaságukat, nemzetietlenségüket, kozmopolitizmusukat, istentelenségüket és felszínességüket, s a dekadens pesti nyegléket a megszállt Erdély szenvedéseivel szembesítette:

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok,És látnátok a véres rongyokat,

Amikbe koldus-testünket takartuk,S a gaz kezet, mely fészket bontogatÉs otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyartHogy’ búcsúzik a határszéli fától…S a szivetekbe perzselném a képét…Aztán – ha tudtok – daloljatok – másról. 455

És eltűnt már az Átok c. versének égő fájdalma, a bosszúvágyig jutó szenvedélyessége is. És nem hallatszott már a reményvesztettségében könyörtelenné váló költő végzetes mondata:

Verje meg az Isten ezt a földet,Ha tőlünk elveszik,456

A sokakban felmerült kérdésre maga a költő adta meg a választ Miért hallgatott el Végvári? c. versében 1933 márciusában:

Elhallgatott: elmúlt a pillanatMelyben – a mélyből – hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,Akkor az Idővel találkozott.

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:Az a tűz újból nem törhet elő.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, – mert vad tusák közülImmáron Istenéhez menekül

455 Reményik 1943: 1. kötet, 138-139. 456 Reményik 1943: 1. kötet, 77-78.

Vele köt este-reggel új kötést. És rábízza az igazságtevést. 457

A Trianon-ellenes érzelmek is bontottak tehát szép virágokat az irodalomban, mégis ez volt a ritkább eset. A traumát megörökítő művek túlnyomó többsége esztétikai megmunkáltság, megjelenítő erő és tartalmi gazdagság tekintetében meglehetősen igénytelen volt. Ez nem is igen lehetett volna másként, hiszen az önjelölt szerzők tollát nem a tehetség és a finom ihlet, hanem a kibírhatatlan fájdalom és „a soha ki nem alvó gyűlölet, a soha ki nem alvó bosszú” vezette458 – vagy éppen a közéleti érvényesülés vágya. Ennek dacára – vagy tán éppen ezért – nem szűnt a legtöbbször magánkiadásban megjelentetett irredenta verseket, novellákat és meséket tartalmazó füzetecskék s bennük a sablonos gondolatok, kerékbetört mondatok és esendő rímek áradása.

A műfajnak voltak igen egyéni hangú szerzői. Kerecseny János (Irredenta zsoltárok) és Kiss Menyhért (Magyar Miatyánk) az irredentizmusnak és a keresztény intranzigenciának az irodalomban való találkozását valósította meg, Molnár Sándor a helyőrségeket látta el irredenta művekkel, míg Lombos Alfréd és Eberhárdi Patkó Olivér új műfajt teremtett: az irredenta ifjúsági iskolai dokumentumjátékot és színdarabot. Mások, például Budaváry László nemzetgyűlési képviselő, Földvári Mihály, Lampérth Géza és Szilágyi Béla inkább a termékeny, de kevésbé invenciózus szerzők sorába tartoztak. Külön kategóriát alkottak az ifjúság szellemi irányítására összeállított irredenta verseskönyvek, amelyek a húszas évek elejétől számolatlanul jelentek meg. E téren úttörő munka volt a Hazádnak rendületlenül… c. füzet – alcíme szerint Szavalásra alkalmas költemények napjaink hazafias költészetének terméséből –, melyet a neves irodalomtörténész, Pintér Jenő és Sajó Sándor hazafias költő állított össze 1923-ban. 459

Az irredenta szerzők a legkisebbeket is ellátták hazafias olvasmányokkal. Így jött létre a gyermekirodalom egyik sajátos leágazása: az irredenta mese, melynek hazai mesterei között volt vitéz Gerley Mihály és Kozma Imre. Kettejük közül Gerley a szigorúbb, harciasabb nevelés híve volt, s 1940-ben már javított kiadásban megjelent Pásztortűz c. háromfelvonásos karácsonyi mesejátékának zárójelenetébe lényegében a

457 Reményik 1943: II. kötet, 332-333. Reményik még megérte Észak-Erdély visszatérését, s amikor 1941-ben meghalt, pompás külsőségek között temették el Kolozsvárt. Életútjára ld. Huszár Vardy 1982.

458 Kertész 1931: 2. 459 Pintér-Sajó 1923.

fegyveres revízió eszméjét építette be. A fináléban az angyalok kiosztják a magyar gyerekeknek a jól megérdemelt ajándékokat, amelyek egyenesen Meseországból érkeznek: Hófehérke karácsonyfát küld, az Erdők ura pedig kardot, puskát, ágyút, mert – emeli ki a szerző – „erre van nagy szüksége a magyarnak”. 460

Kozma Imre irredenta fabuláskönyvében épp egy tucat válogatott történet kapott helyet, melyekből cselekménybonyolítás és eszmei mondanivaló tekintetében is a következő három történet emelkedett ki. „Felvidéken történt ez az eset, hol most a cseh martalócok csizmája tapossa sárba a magyar önérzetet” – kezdődik az Irredenták c. mese, amelyben a furfangos Magyar Miska és barátai: Német Szepi és Szlovák Janó elhatározzák, hogy „csúffá teszik a zsupánt”. Magyar Miska gúnyolódásával elcsalja a zsupán háza elől az őrt, aki ugyan utoléri és jól meg is veri, de Miska nem bánja, mert közben a német és a szlovák legény belevési a ház ajtajába: „Éljen Horthy!”461

A Rejtvényfejtés c. mese egyik hőse, Pattantyús Jani, a tízéves, Nyugati pályaudvari vagonlakó kisfiú a Felvidékről való „menekülés előtt azzal fenyegette meg édesapját, hogy a vonat alá fekszik, ha az leteszi a hűségesküt a cselákoknak”. Újdonsült barátját, a budapesti Fekete Gyurit annyira meghatja Jani hazafiassága, hogy a menekült fiú nevén küldi be a gyermeklap rejtvényének megoldását, hogy a helyes megfejtésért ő kapja meg a díjat. Jani nagy csodálkozással veszi át a jutalom mesekönyvet, és már éppen vissza akarja küldeni a szerkesztőségnek, amikor Gyuri levele is megérkezik, s ebből megtudja, hogy nincs tévedés: az ajándékot Gyurinak köszönheti példás hazafiasságáért. 462

A kötetben a legkidolgozottabb kétségkívül Az ima erejével c. történet, amelyet a mesemondó az első helyre állított. Ebben a mesében a tündérkirálynő és gyermekei (Jóság, Szeretet, Ragaszkodás, Engedelmesség, Hűség és a többiek) színarany tündérkastélyban laknak, miközben bűzös barlangokban, sötét rengetegekben rejtőzködő, ártó ellenségeik ádázul fenekednek rájuk. A gonosz szerzetek elhatározzák, hogy elveszejtik a tündérkirálynőt, s aztán boszorkányok (Irigység, Harag, Hazugság, Kárörvendés, Bosszúállás, Önzés, Szeretetlenség, Butaság) segítségével köveket halmoznak a sírra, hogy késleltessék a tündérkirálynő feltámadását,

460 Gerley 1940. (Idézet a 20. oldalról.) Gerleynek – eleinte még Gerl néven – az évek során ezen kívül három „hazafias karácsonyi játéka” jelent meg: Üzen a fenyves (1931), Hull a hó (?) illetve Ki hozza a karácsonyfát? – Az anyaszív győzelme (1941) címmel.

461 Kozma (é. n.): 10-11. 462 Kozma (é. n.): 22-24. (Idézet a 23. oldalról.)

akiről egyébként tudják, hogy halhatatlan. Egy este meg is valósítják sötét tervüket, ám a tündérgyermekek másnap megtalálják a sírt. A tündérkirálynő arra kéri őket, sűrűn imádkozzanak feltámadásáért. A kistündérek így is tesznek, és csakugyan, egyik göröngy a másik után gurul le a halomról, s a tündérkirálynő hamarosan kilép sírjából. Kozma végül elmagyarázza a tanulságot: ha a jó gyermekek mindennap térden állva elimádkozzák a Magyar Hiszekegyet, akkor a Hitetlenség, az Istentelenség, a Hazaárulás és az Igazságtalanság ördögei által a Magyarok Istenasszonyának sírjára hordott kövek legördülnek a hantról, és „biztosan elkövetkezik a mi jóságos édes anyánk feltámadása […] Gyertek hát, gyermekek, ereszkedjetek térdre jóságos édesanyánk – Magyarország sírja körül, tegyétek össze a kezeteket, emeljétek szemeteket a magyarok Istenének magassága felé és mondjátok velem imádságos áhítattal a legszentebb magyar zsolozsmát”. 463

A gyermekközönség hazafias nevelésének előmozdítására mesék és színdarabok mellett versikék is születtek. Ehhez a vonulathoz tartozott Karola Néni munkássága is, akinek főműve, a Mikulás-esti és karácsonyi alkalmi jelenetek464 öt darabot, köztük három irredenta jelenetet tartalmazott. Közülük a legkidolgozottabb a Mikulás-esti álom volt. Ennek hőse, a tizenkét éves Magda, Istenhez fohászkodik, hogy küldje el hozzá Miklós püspököt, akitől ő ajándék helyett a régi Magyarország újjászületését kérné. A kisleányt elnyomja az álom, s ekkor négy krampusz – „csehek küldötte”, „Oláh komám hű szolgája”, „Rossz szomszédnak, rác szomszédnak küldötte”, „Hűtlen testvér, osztrák sógor” cimborája – lép színre, akik az asztalon fekvő Magyarország-térképből kiemelik az északi, déli, keleti és nyugati „megszállt” területek darabjait. A krampuszok ezután gonosz táncot járnak, és fenyegető gúnyverset gajdolnak: „Nesze neked Magyarország, mért hittél? / Annyi sok hőst idegenbe mért vittél? / Csalfaságot hűséggel mért fizettél? / Ős földeden most már csupa bitang él. ” Ám ekkor megjelenik Miklós püspök, akinek angyalai fülön csípik a krampuszokat, az elragadott területeket pedig visszaillesztik a térképbe, s még ajándékot is hagynak a leánykának. Magda ekkor felébred, és hálás imát mond a jótéteményekért. 465

Karola néni mellett az irredenta nőirodalmat Blaskó Mária, P. Erdősy Sarolta, Vladár Károlyné Geszner Ilona, Gramantik Margit, Füssyné Huszár Amália, Kalászy Erzsébet, Farkasné Kárpáti Irén és Lipthay Olga hazafias költészete és prózája fémjelezte. Jellegzetes szimbólumrendszere miatt

463 Kozma (é. n.): 3-6. (Idézet a 6. oldalról.)464 Karola Néni 1927. (Idézetek a 20-21. oldalról.)465 Karola Néni 1927. 19-24.

kiemelendő közülük Füssyné Huszár Amália verseskötete. 466 A költemények címe – Júdás lelke, Rege Attila kardjáról, Honfoglalás, Isten kertje – elárulják, hogy a költőnő a honfoglalás kori mondák világából és az Újszövetségből vette párhuzamait. Magyar Messiás c. verse a remélt új honfoglalót: Horthyt dicsőíti, aki „üstökös gyászos magyar égen”, „vezér”, „fekete éjfélnek hajnal pirkadása” – „a magyarok dicső Messiása!”467

Az irredentizmus a zene világába is beszivárgott. Ismerünk olyan színdarabokat, amelyeket irredenta dalbetétekkel adtak elő, az önálló műdalok száma pedig százakra ment. Ezek általában indulószerű vagy szomorú tónusú művek voltak, ám a revízió mint téma még a tánczenében is megjelent. A szórakozóhelyekről a divatos külföldi számok, a szerelmes és mondén dalok, valamint a korhelynóták mellett a „hazafias foxtrott” hangjai is kiszűrődtek. 468 A dalszerzők között ismert neveket is találunk: Eisemann Mihály, Kacsóh Pongrác és Zerkovitz Béla is komponáltak irredenta nótákat, Seress Rezső pedig még saját verseire is írt zenét. Számukra persze mindez inkább afféle kirándulás volt, nem versenyezhettek az olyan irredenta nótagyárosokkal, mint Kapy Gyula, Lénárt Ferenc, Murgács Kálmán vagy Vincze Zsigmond. A legtermékenyebb szövegírók közé tartozott Falu Tamás, Fövenyessy János, Kaas Rezső és Lampérth Géza. Hazafias ünnepélyeken rendszeresen előadták B. Szabó Mihály jelmondatát – „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” –, melyhez Szerelin Hugó írt kottát 1921-ben. Jóval optimistább volt s teljességgel nélkülözte a drámaiságot az 1927-ben, a Rothermere-kampány idején született Rossz a térkép, Lacikám c. dalocska, amelyben Hetényi-

466 Füssyné (é. n.). Füssynét kíméletlenül sújtották 1918-1919 eseményei. Elveszítette állását az 1907-ben általa alapított állami óvodában, s csak csekély nyugdíjat kapott ezután. Férje súlyos sebesüléssel tért haza a frontról, majd 1919 elején meghalt, amikor a szerb megszállás idején kilakoltatták őket új-szegedi lakásukból. Fia háromévi börtönbüntetést kapott az 1918-1919 során elkövetett „forradalmi cselekményekért”. Ld. Lengyel 1997. (Újraközli: Lengyel 1999: 265-280.)

467 Füssyné (é. n.): 15. 468 A kifejezést egy televíziós portréfilmben Kazal László színművész

használta. Elmondása szerint az 1930-40-es évek kupiéi között a mulatónóták mellett éppen ezek az irredenta műdalok domináltak – melyekkel egyébként ekkoriban ő maga is fellépett. E fajtából ld. pl. Kamjonkay-Kovács 1934. A foxtrott – a kotta is így jelzi a tempót – csipetnyi gúnnyal szól a politikusok erőltetett optimizmusáról: „Rájön egy gyerek is, még talán a Benes is, hogy kell már a revízió. ” Egy másik, a Lambeth Walk dallamára énekelt, kissé vaskosabb, revizionista ihletésű gúnydalocskáról emlékezik meg Szegedy-Maszák 1996: 1. kötet, 246.

Heidlberg Albert melódiájára Harmath Imre figyelmeztette a gyerekeket arra, hogy „Rossz a térkép, Lacikám, ezen ne tanulj, / Várj egy kicsit, Lacikám, készül már az új. / Hármas hegység, négy folyó, ezen nem található, / Rossz a térkép, Lacikám, készül már a jó. ”469

A második világháborúban, a területi revízió időszakában politikusok és katonák is beálltak a szerzők sorába. József főherceg Igazságot Magyarországnak c. költeményéhez Csizmadia Imre 1939-ben írt dallamot,470 vitéz Somogyvári Gyula (alias Gyula diák) 1940-ben írt Erdély-indulóját pedig vitéz Náray Antal (ekkor vezérkari ezredes, a visszafoglalt Észak-Erdély lakosságának ellátási főnöke) zenésítette meg. 471 1942-ben a Gömbös-család – az elhunyt miniszterelnök fia és menye – ajánlotta fel közös szerzeményük, a Hajrá, előre! bevételét a Vöröskereszt céljaira. 472 A kuriózumok közé tartozott még Krajcsi Lajos és Koltay Imre Csak azért is c. erdélyi indulója, amelyet a szerzők dzsesszzenekarra (!) hangszereltek, valamint Radó József és Sass Irén Lord Rothermere azt üzente… c. műve – utóbbi főleg pompás, színezett címlapja miatt, amely a valóságban hatvan felé járó, piknikus alkatú Rothermere-t tetőtől talpig páncélba öltözött daliás lovagként ábrázolja, amint oroszlános pajzsával és az apostoli keresztre kötött Szűz Máriá-s zászlóval oltalmazza a földön heverő, törött kardú magyar vitézt. 473 (33. kép)

E verbális és képi közhelyekhez kitűnően illett az irredenta műdalok zenei felszínessége. Indulómotívumok, negédesség, könnyű énekelhetőség jellemezték e dalokat, s nem csoda, hogy a szerzők sorozatban gyártották őket. Ennek egyik ékes példája volt a Dalok Nagy-Magyarországért c. nótáskönyv, a Murgács által komponált irredenta dalok egyik kisebb gyűjteménye. Az előszó szerint „Murgács Kálmán neve irredenta dalainak keserű és szilaj muzsikájában végig szállt már a maradék Magyarország minden faluján, községén és városán. […] Murgács Kálmán nagy meleg szívéből fakadoznak, folydogálnak, repülnek, zengenek, zúgnak ezek a dalok. […] Hamarosan ott lesz ez a szerény kis füzetke minden házban a zsoltár, az imádságos könyv, Petőfi és a biblia mellett. ”474

Ez a vidéki embert egyszerre heroizáló és lenéző, felszínes szemlélet hívta létre a népnevelő irredenta irodalmat. E kategóriába tartozott például

469 Hetényi-Heidlberg–Harmath 1927. 470 Csizmadia-Habsburg 1939. 471 Náray-Somogyváry 1940. 472 Gömbös-Gömbösné 1942. 473 Radó-Sass 1928. 474 Dalok Nagy-Magyarországért 1923. (Idézet Gyökössy Endre

bevezetőjéből.)

az a füzet, amely az irredenta tematikát két jóravaló parasztgazda: a tájékozott Búzás István és az együgyű Hörcsög János párbeszédében dolgozta fel. A tanulságos beszélgetés során a gazdák megállapítják, hogy hiba volt korábban annyit panaszkodni az urakra, mert hiszen a természetes társadalmi hierarchia az ő javukat is szolgálta, az idegen rabság viszont mindennél rosszabb. A földhözragadt Hörcsög kényelmességét és közönyösségét Búzás okos érveléssel az ellenkezőjére fordítja: fokozatosan megvilágítja előtte a Magyarországot halálra ítélő békeszerződés igazságtalanságait, és a mű végére meggyőződéses irredentát farag pipogya szomszédjából. 475 Még ennél is didaktikusabb formát választott Temesy Győző, aki 1934-ben saját kiadásában jelentette meg integrista kátéját. 476

Nehéz megítélni, hogy ezek a szólamok mennyire hatottak a közízlésre, hiszen mind a példányszámokról, mind a kiváltott reakciókról csak szórványos adataink vannak. Az a tény, hogy a füzetek jó részét a szerzők, illetve kisebb-nagyobb hivatalos szervek, nem pedig a „piacról élő” kiadóvállalatok jelentették meg, azt jelzi, hogy anyagi szempontból nem voltak feltétlenül kifizetődőek. Részben a szerzők öntetszelgését, részben a hazafias szervezetek nacionalista propagandáját szolgálták, de nem voltak szükségképpen piacképesek, és valószínűleg nem is terjedtek széles körben. Az azonban feltételezhető, hogy a nevesebb írók által jegyzett, az értékesítésben is érdekelt független kiadóknál megjelentetett irredenta művek nagyobb számban forogtak. Az irredenta irodalom egyes darabjai

475 Miért kell nekünk Nagy-Magyarország? 1920. 476 Temesy 1934. A csöppnyi munka a revízióval kapcsolatos

információk kérdés-felelet formájában történő átismétlésében segédkezett. Pl. „Mi a revízió? A békeszerződések megváltoztatásának igazságos megoldása. – Mit jelent számunkra a revízió? Egész Magyarországot. – Kik a revízió világhírű barátai? Lord Rothermere, Borah, Mussolini, Gower. (Radömer, Borá, Musszolini, Gauer.) – Mit tett a revízióért Lord Rothermere? Mint Anglia egyik legtekintélyesebb politikusa 1927. juliusában cikket írt Daily Mail (Déli Mél) című világlapjában »Magyarország helye a nap alatt« címmel és ezzel világszerte megindította a revízió mozgalmát. – Mit tett Borah? Mint az Északamerikai Egyesült Államok külügyi bizottságának elnöke, az egész világ színe előtt bátran vitatta, hogy »a trianoni béke igazságtalan, kegyetlen és ostoba. A világ békéjét csak a revízió hozhatja meg. « – Mit tett Mussolini? Mint miniszterelnök Olaszország egész súlyával állandóan támogatja a revízió gondolatát. – Mit tett Sir Robert Gower? Gower brit képviselő az Alsóházban 1933. július 1-én bejelentette azt a szándékát, hogy javaslatot kíván beterjeszteni Magyarország területi épségének visszaállításáról. Ehhez a bejelentéshez az összes pártok részéről a mai napig kétszáznál több képviselő csatlakozott. ” Ld. Temesy 1934: 6-7.

ráadásul az iskolai versmondó és színjátszó körök programjába is bekerültek, némelyik a tananyagnak is részévé vált, így az átlagosnál bizonyosan jóval nagyobb hatást fejtettek ki. (34. kép) Mindennek nyomán kialakult az efféle olvasmányok aránylag nagy célközönsége, s ez bizonyos piaci keresletet is teremtett. Erre vall, hogy egy ismert cég – Pfeifer Ferdinánd (Zeidler testvérek) „nemzeti könyvkereskedése” –, mely igen előkelő helyen, a belvárosi Nemzeti Kaszinó épületében tartott fenn üzletet, kimondottan a hazafias irodalom forgalmazására szakosodott.

A hírlapirodalom sajátos műfaja volt a politikai karikatúra, amely szívesen és minden óvatoskodás nélkül szolgálta az irredentizmust. Minthogy már a hírlapi írások sem kímélték a környező országokat, nemzeteket, elképzelhető, hogy a gúnyrajzok milyen hungarocentrikus, idegengyűlölő szellemben készültek. A feljebb már említett, Szorítsd, szurkos! c. rajzon például „körmös ördögök” kapaszkodnak Magyarország elszakított darabjaiba, miközben a Rothermere-ben testet öltő istenség az alábbi átkot mondja rájuk: „Ne engedjetek egy foszlányt! / Szorítsátok az orozmányt, / Körmös ördögök! / Egyszer úgyis egybeborul, / Tudom, akkor közbeszorul / Szurkos körmötök. . ,”477 Hasonló szellemben fogant A tanító bácsi haragos c. rajz, melyen két diák – Chamberlain és Briand – tanácstalanul álldogál egy térkép előtt, miközben a hatalmas termetű, cilinderes-sétapálcás tanár, maga Rothermere, fülön fogja a haszontalan Benešt, az ábrára mutat, melyen a történelmi Magyarország térképébe sötéttel be van satírozva a trianoni ország, és így szól: „Még tagadod, hogy te firkáltad össze a mappát? Azonnal letörülöd!”478 (35. kép)

Különösen durvák voltak Gáspár Antal torzrajzai, amelyek a kisantant államait, egyes politikusait (és általában nemzeteit) rendkívül előnytelen formában ábrázolták. Egyik első karikatúráján Bethlen István miniszterelnök, a „magyar hipnotikus fenomén” néz farkasszemet a reá acsarkodó román dögkeselyűvel, a csehszlovák hiénával, a jugoszláv sárkánnyal és a francia óriáskígyóval a „genfi állatkertben” – vagyis a Nemzetek Szövetségében. 479 (36. kép) A Magyar Külpolitika 1927. november 1-jétől kezdve fél éven át egész sorozatot közölt Gáspártól. Karikatúrái jól szemléltetik a kisantant államaival és Franciaországgal szemben széles körben megnyilvánuló ellenszenvet. Bemutatkozó rajza a szűkölő, tolvaj Benešt ábrázolta, amint a bobby-ruhás Rothermere és Lloyd George ütlegeire alázatosan visszaadja a magyar ruhás embernek a tőle

477 Magyarság, 1927. augusztus 27. (VIII. évf. , 193. sz.) 9. 478 Magyarság, 1927. július 26. (VIII. évf. , 167. sz.) 14. 479 Pesti Hírlap, 1926. június 6. (XLVIII, évf. , 125. sz.) 11.

eltulajdonított „Felvidék” feliratú zsebórát. 480 (37. kép) Egy későbbi rajzán a díszmagyaros masiniszta Nagy Emil vezette, a lord részére készített díszalbumokkal megpakolt szerelvény vígan pöfög London felé. 481 (38. kép) Egy másikon a jugoszláv és a román király konstatálja, hogy a magyaroktól szerzett zsákmány (ti. a számos kisajátított erdélyi magyar földbirtok) megfeküdte Titulescu külügyminiszter gyomrát – „Még jó, ha gyors operációval segíthetnek rajta. ”482 (39. kép) Ugyancsak az optánsügyben bekövetkezett kedvező fordulatra utalt az a rajz, amelyen Rothermere mágus – vállán a bölcs bagoly Nagy Emillel – kajánul mutatja a lábánál remegő Benešnek és Titulescunak, hogy a homokórán lepergett a kisantant ideje. 483

(40. kép) Egy későbbi karikatúrán Chamberlain sétapálcájával éppen megfegyelmezni készül a magyar paraszt erszényét elcsenő, és azt a rossz arcú román parasztnak átnyújtó, Titulescu vonásait viselő majmot. 484 (41. kép) A közelgő revízió vágyát vetítette előre Gáspár utolsó rajza, melyen az alvó magyar óriás feltápászkodik, a Napóleon-kalapos, kardos-kitüntetéses Népszövetség-kutya morogva eloldalog, a szomszéd bugrisok pedig kétségbeesetten kapaszkodnak széthulló országaik maradványaiba. 485 (42. kép)

Oktatás, hétköznapok

A két világháború között az oktatás minden szintjén akadálytalanul érvényesült a területi integritás szelleme, amihez általában az ellenforradalmiság, a keresztény-nemzeti eszme hangoztatása, a történelmi Magyarország idealizálása társult. Az oktatáspolitika az irredentizmus ápolását nem csupán a történelemtanításnak, hanem az egész iskolai nevelésnek kiemelten fontos feladatává tette, s a hazafias jelszavakat a tananyagba is beemelte. 486 Amint Kornis Gyula vezető oktatáspolitikus fogalmazott 1921-ben a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetsége nevében: „Iskoláink tantervében minden nemzeti tárgynak (magyar nyelv, történelem, irodalom, földrajz, gazdaságtan) csak egy tengely körül kell forognia: az integer Magyarország körül. Meg kell teremtenünk az

480 Magyar Külpolitika, 1927. november 1. (VIII. évf. , 21. sz.) 9. 481 Magyar Külpolitika, 1927. november 16. (VIII. évf. , 22. sz.) 13. 482 Magyar Külpolitika, 1927. december 1. (VIII. évf. , 23. sz.) 10. 483 Magyar Külpolitika, 1928. január 16. (IX. évf. , 2. sz.) 5. 484 Magyar Külpolitika, 1928. április 1. (IX. évf. , 7. sz.) 7. 485 Magyar Külpolitika, 1928. május 1. (IX. évf. , 9. sz.) 5. A Magyar

Külpolitika ezt követően nem közölt hasonló gúnyrajzokat. 486 Unger 1979: 87-99. , 185.

irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját. ”487 Ez meg is történt. A tantervek az alsó- és középfokú oktatásban is egybehangzóan előírták, hogy az említett tantárgyak anyagában helyet kell biztosítani a történelmi Magyarország méltó megjelenítésének, a tankönyvek pedig eleget tettek ezeknek a követelményeknek.

Az 1920-as évek közepétől már a 6 éves kortól induló (4 vagy 6, később 8 osztályos) elemi népiskolák olvasókönyveiben rendszeresen szerepeltek például Endrődy Sándor és Reményik Sándor irredenta ihletésű lírai művei, s az énekórák anyagában ugyancsak helyet kaptak a hasonló zsánerű hazafias dalok. A 10-14/16 éves korosztály által látogatott polgári iskolák irodalomtankönyvei még ennél is tovább mentek. Némelyik nyíltan bírálta a békeszerződést és annak megalkotóit, s például az egyik I. osztályos polgári iskolai tankönyv – Apponyinak a békekonferencián elmondott beszédét vulgarizálva – megállapította: „A legnagyobb igazságtalanság és oktalanság volt tehát, hogy e nemes lelkű népet a nagy világháborút követő trianoni békekötés megalázta, hazáját földarabolta, magyar véreink millióit a szent haza testétől elválasztotta, és kisebb műveltségű idegen népek, ádáz, alattomos ellenségeink uralma alá kényszerítette. ” S hozzátette: „A művelt nyugatnak ezt a hálátlanságát a magyar nép sohasem fogja elfelejteni. Ebbe soha egyetlen magyar bele nem nyugodhatik. ”488 Az irodalmi szemelvények összeállítására az 1924-1926 között összeállított új középiskolai tanterv is különös figyelmet fordított. Mint Kornis Gyula emlékezett: „A tanulók nemzeti érzésének fokozása céljából szükségesnek tartottuk, hogy a világháború nagy magyar hőstetteire s a nemzet mai tragikus állapotára vonatkozó rajzokat és költeményeket is felvegyünk az olvasmányok kánonába. ”489

A történelemtankönyvek szerint a világháborús vereség egyik fő oka a hátország szellemi proletárjainak aknamunkája volt, az így meggyengült történelmi Magyarország sorsát pedig a román és szláv követelések, illetve a békekonferencián tanúsított francia magatartás pecsételte meg. A tananyag azt is hangsúlyozta, hogy Magyarország megfelelően gondoskodott nemzeti kisebbségeiről, a világháború kirobbanásáért pedig nem terheli felelősség – vagyis cáfolni igyekezett azokat az érveket, amelyek Magyarország felosztásának alapjául szolgáltak a békekonferencián. 490 A korszak egyik

487 Kornis 1921: 303. (Eredeti kiemelés.) (További fejezetekkel bővítve újraközli: Kornis 1928. 1-41. Idézet a 19. oldalról) Idézi: Unger 1979: 93-94.

488 Idézi: Jóború 1972: 141-142. 489 Kornis 1924: 5. (Újraközli: Kornis 1928. 104-122. Idézet a 111.

oldalról.)490 Unger 1979: 121. , 255-257.

legelterjedtebb középiskolai történelemtankönyve szerint négy nagy nemzeti katasztrófa előzte meg Trianont: a portyázó magyar hadak megsemmisítő veresége az egyesített német erők ellenében Augsburg mellett 955-ben, a Kelet-Európát feldúló mongol haderő döntő győzelme a magyar fősereg fölött Muhinál 1241-ben, a középkori Magyar Királyság három részre bomlását előrevetítő mohácsi csatavesztés 1526-ban az oszmán hadsereg ellen, végül a Habsburg-ellenes szabadságharcot lezáró világosi fegyverletétel 1849-ben. A csüggedésnek azonban nincs helye: „A nemzetet mindegyiknél a végpusztulás fenyegette, de mindegyikből volt feltámadás. ”491 E kötelező optimizmus más tankönyvekben is helyet kapott. Általánossá vált az az érvelés, hogy az igazságtalan trianoni békeszerződés csak ideiglenes hatályú lehet, annál is inkább, mivel a történelem már korábban is gondoskodott az átmenetileg elbukó jelentős nemzetek feltámadásáról. Példaként a másfél évszázados oszmán megszállástól megszabaduló Magyarország, a 18. század végén felosztott Lengyelország újjászületése és az Elzász-Lotaringiát visszaszerző Franciaország esete kínálkozott, hiszen az első világháború előtti francia iskoláskönyvekben is negyven éven át külön fejezet volt a revanche. 492

A földrajz oktatásában az elemi népiskolák, a polgári iskolák és a középiskolák tanterveiben egyaránt több éven át tananyagként szerepelt a történelmi Magyarország mint tökéletes geográfiai egység, amelynek természetes határai, felszíni változatossága, vízrajzi egysége, gazdag nyersanyagkincse és dús termőföldjei ideális egészet képeztek.

1938 májusában a középiskolai tanterv részleges módosuláson ment keresztül, amelynek kezdeményezője elsősorban az ekkor éppen kultuszminiszteri pozícióban lévő Teleki Pál volt. Teleki, aki előzőleg volt már külügyminiszter, miniszterelnök, földrajzprofesszor, cserkészparancsnok és a revíziós politika tudományos hátterének kidolgozója – s később újra miniszterelnök –, mindvégig nemzetnevelői ambíciókkal is fellépett. Az egyetemre felkészítő, tehát a jövő szellemi elitjének 10-18 éves kor közötti előképzését nyújtó gimnáziumok tantervének átdolgozása ebből a szempontból kulcsfontosságú feladat volt a számára. Az új tanterv nem szakított ugyan a régi elvekkel, de éppen a nemzeti tantárgyak tudatosabb összehangolásával integratívabb szemléletet kívánt érvényesíteni.

A magyar irodalom oktatásának céljait a tanterv a következőképpen foglalta össze: „Éljék át tanítványaink lelki megrendüléssel, hogy nemzetünket megérintette a halál keze. Isteni csodával életben maradtunk, a

491 Madai–Koch–Németh 1930: 80. Idézi Unger 1979: 186. 492 Unger 1979: 185-186.

halál közelsége pedig nagy tanulságokat rejt magában: eljuttatott most is, mint már nem egy csapás után, nemzetünk sorsának tisztultabb látásához, az elmulasztottak pótlásának akaratáig, az egyéni és közösségi megújhodás vágyáig. Hogy a homályos vágyak és akarások valósággá legyenek, ez éppen az iskolából az életbe kilépő ifjúság feladata. ”493 A koncepció súlyt helyezett arra is, hogy az utolsó, 8. osztályban a határon túli magyar irodalom is kapjon néhány órás ismertetést, s hogy „mutassunk rá arra a nehéz küzdelemre, melyet ez a tőlünk politikai határokkal elválasztott magyar irodalom kénytelen a magyar szó és lelkiség fenntartásáért megvívni”. 494 A történelemoktatásban a korábbiakhoz képest a tanár szerepét emelte ki a tanterv: „A történettanárnak oly sugalló erővel megáldottnak kell lennie, hogy nagy tudásával és izzó magyar lelkével magával ragadja a reábízott tanulókat s a nemzeti gondolatnak rajongó harcosává nevelje őket. Ilyen lelkes, megalkuvást nem ismerő, széles látókörű apostolokra van a középiskolai történeti oktatásnak szüksége, különösen a mai nehéz időkben. ”495 A földrajz tanítása során már az 1. osztályban a „magyar életet kell szemléltetni, amely a csorbítatlan magyar föld és a magyar nép évezredes szoros kapcsolatából alakult ki. A földrajz elsősorban nemzeti tárgy, ezért tanításában a hazafias nevelés szempontjainak ebben az osztályban is első helyen kell állaniok. Rá kell mutatnunk a magyar medencerendszer minden tájának, földje minden természeti tényezőjének az egész nemzet életére kiható fontos szerepére. […] így mutathatjuk ki egyrészt a magyar föld és a magyar nemzet elválaszthatatlanságát, másrészt a magyar föld minden részének összetartozását, földrajzi, gazdasági, történelmi és politikai egységét. ”496

Ehhez a 7. osztályban már erős történeti és (aktuál)politikai összefüggések bemutatását rendelte a tanterv, mely egymás után tárgyaltatta a baráti országok (Olaszország, Németország, Lengyelország), illetve az ellenséges kisantant államok földrajzát. „A most uralkodó népeket – ti. a kisantantot, folytatta a tanterv – nem szabad lekicsinyelni, de mindig kimutatjuk, hogy sem történelmi, sem gazdasági, sem etikai ok és jog nem volt hazánk egyes részeinek megszállására. ”497

Trianon, a revízió és az irredentizmus ezenkívül rendszeresen fölbukkant az iskolai dolgozatok, pályázatok és érettségi tételek témái között is. Ezekről átfogó kimutatásokkal nem rendelkezünk, egy nemrégiben

493 Részletes utasítások 1938: 21. 494 Részletes utasítások 1938: 60-61. 495 Részletes utasítások 1938: 79. 496 Részletes utasítások 1938: 141-142. (Eredeti kiemelés.) Idézi:

Jóború 1972: 139. 497 Részletes utasítások 1938: 161-162.

megjelent reprezentatív gyűjtés azonban azt sejteti, hogy a Horthy-korszak írásbeli történelmi (és részben irodalmi) érettségi tételeinek mintegy harmada foglalkozott közvetlenül vagy közvetve e problémakörrel. 498

Az iskolai ünnepségek műsorán állandóan szerepeltek Sajó Sándor és Végvári költeményei, gyakran elhangzott Révfy Géza Bús magyarok imádsága c. énekkari darabja, megszokottá váltak Murgács Kálmán dalai, valamint Vályi Nagy Géza és mások irredenta költeményei. 499 1926. február 26-án Herczeg Ferenc 40 éves írói jubileumának megünnepléséről adott ki rendeletet a kultuszminiszter. A „hazafias érzés és nemzeti gondolat megerősítésére kiválóan alkalmas” ünnepség programját „a helyi viszonyoknak és a tanulók értelmi színvonalának megfelelően” kellett összeállítani. „Mindenesetre felveendő a tárgysorozatba – adott eligazítást a rendelet – a Hiszek egy Istenben, a Himnusz és a Szózat, mert ezek alaphangulata megfelel annak a nemzetfenntartó irányzatnak, amely Herczeg Ferenc irodalmi műveit jellemzi” – szólt a rendelkezés. A program kötelező eleme volt még az író életútjának ismertetése, egy művének előadása, továbbá „ünnepi óda Herczeg Ferencről (az ünnepségek idejére rendelkezésre fog állani) és alkalmas ének- vagy zeneszámok”. 500

A legismertebb írók mellett olykor azért a kevésbé jegyzett szerzők is bebocsátást nyerhettek az iskolák tanórán kívüli rendezvényeire. 1923. február 26-án például Farkas Ferenc zeneszerző, a Vitézi Rend Regös Csoportjának vezetője kapott két évre szóló miniszteri engedélyt arra, hogy a kultusztárcának alárendelt alsó- és középfokú iskolákban előadásokat tarthasson. Az ingyenes – és kötelezővé sem tett – előadások műsorán a rendelet szövege szerint „régi és új hazafias kobzon kísért dalok, szavalatok, tárogató számok, vitézi tettek ismertetése és méltatása szerepelnek. Céljuk hazafias és irredenta daloknak és költeményeknek a köztudatba való

498 A gyűjtés nem teljes körű, de már csak a viszonylag nagy esetszám miatt is reprezentatívnak tekinthető, hiszen az 1920-1944 közötti időszakra vonatkozóan 449 írásbelitétel-címet közöl történelem (illetve részben magyar irodalom) tárgyból. Ezek közül 46 (10,2%) közvetlenül, további 94 (20,9%) közvetve Trianon és a revízió kérdésével foglalkozik – ez az összes vizsgált érettségi tétel 31,1%-a. Ha ehhez még hozzávesszük az 1938-as jubileumi évben megadott 13 (2,9%) Szent Istvánra vonatkozó tételcímet, az eredmény 34%. Ld. Jáki 2000: 27-57.

499 Unger 1979: 95. 500 Hivatalos Közlöny, 1926. április 1. (XXXIV, évf. , 7. sz.) 52. sz. (88-

89.) Nota bene: a Magyar Revíziós Liga ekkor még nem létezett, a Herczegnek tulajdonított „nemzetfenntartó irány” tehát ekkor még csak irodalmi munkásságában, irredenta publicisztikájában és a Délvidéki Otthonban viselt elnöki tisztségében nyilvánult meg.

bevitele és terjesztése. ”501 A kultuszminiszter ezenkívül időről időre rendeletben hívta föl az oktatási intézmények figyelmét a „hazafias szellem ébresztésére, fejlesztésére és erősítésére kiválóan alkalmas” művek (verseskötetek, elbeszélések, daloskönyvek, filmek, térképek) megjelenésére, illetve megvásárlására. 502

A vallás- és közoktatásügyi tárca a szorosan vett oktatás körén kívül is támogatta az irredentizmus eszméjét. 1920. október 27-i rendeletével Haller István miniszter például az állami középiskolákban a karácsonyi szünet előtt gyűjtést szerveztetett a Területvédő Liga javára, s ez alkalomból felszólította a tanárokat, hogy „lelkes hangon ismertessék a tanulók előtt a Tevél magasztos céljait és buzdítsák a tanulókat az önkéntes adakozásra”. 503

Ugyancsak a diákok – vagyis nyilván szüleik – áldozatkészségére támaszkodott a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amikor azzal a kéréssel fordult a kultuszminiszterhez, hogy Papp-Váry Elemérné emlékének megörökítése érdekében a középiskolák szervezzenek gyűjtést a diáklányok körében, s a bevett összeget a MANSZ részére utalják át. A gyűjtést a miniszter 1924. január 12-i rendeletével engedélyezte. 504

501 Hivatalos Közlöny, 1923. május 1. (XXXI. évf. , 9. sz.) 78. sz. (122.)502 Ilyen volt pl. Dávid Ferenc volt tábori lelkész Székelyvér c.

filmszkeccse (1922. október 3-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1922. október 16. [XXX. évf. , 20. sz.] 114. sz. [365.]), Gergely Endre Magyarország ezeréves sorsa c. falitérképe (1923. június 2-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1923. június 16. [XXXI. évf. , 12. sz.] 122. sz. [188.]), Buday László Magyarország küzdelmes évei c. könyve (1923. július 10-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1923. augusztus 1. [XXXI. évf. , 15. sz.] 148. sz. [225.]), Ligárt János nyugalmazott honvéd alezredes Emlékezzünk c. könyve (1925. október 15-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1925. november 15. [XXXIII, évf. , 22. sz.] 168. sz. [307.]), Révfy Géza A haza minden előtt c. , három szólamra kidolgozott dalsorozata (1926. április 21-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1926. május 1. [XXXIV, évf. , 9. sz.] 72. sz. [121.]), Horváth István rokkant honvédtiszt Magyar vércsöppek c. verseskötete (1926. május 27-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1926. június 15. [XXXIV, évf. , 12. sz.] 92. sz. [183-184.]), Olay Ferenc A Magyar kultúra válságos évei 1918-1927 c. könyve (1927. november 11-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1927. december 1. [XXXV. évf. , 24. sz.] 135. sz. [325.]), Krisztics Sándor professzor A békeszerződések revíziója c. könyve (1928. október 1-i rendelet – Hivatalos Közlöny, 1928. október 15. [XXXVI, évf. , 21. sz.] 212. sz. [300.]) stb.

503 Hivatalos Közlöny, 1920. december 9. (XXVIII, évf. , 49-50. sz.) 132. sz. (393.)

504 Hivatalos Közlöny, 1924. március 1. (XXXII. évf. , 5. sz.) 45. sz. (54.)

A magyar társadalmat jellemző revizionista beállítódás az emberek többségénél mintegy ösztönösen, egyéni szinten és nem életprogramszerűen jelentkezett, a közvélemény irányításában maguknak szerepet vindikáló tényezők – hivatalos politika, társadalmi egyesületek, egyházak, iskolák, hadsereg, sajtó – azonban közéleti szinten foglalkoztak a revízió kérdésével, s abból egészen természetes módon politikai-társadalmi programot csináltak. A társadalom egésze és a közélet irányítói tehát nem egyformán viszonyultak a problémához: meggyőződésük lényegében azonos volt, magatartásuk annál kevésbé. A lakosságtól nem lehetett elvárni, hogy minden pillanatában, minden életmegnyilvánulásában irredenta legyen – bár akadtak ilyenek is. A túlnyomó többség, bár megőrizte Trianon-ellenes beállítottságát, elfogadta az irredentizmus kultuszát, ünnepélyes alkalmakkor részt is vett benne, de nem volt kezdeményező annak felépítésében. Akadtak azonban olyanok is, akik nem érték be ennyivel, s akár mindenféle intézményi háttér nélkül, egymagukban is igyekeztek tenni a revizionista közhangulat erősítéséért. Közéjük tartozott Várady Zoltán is.

Várady ifjabb korában missziós papként dolgozott Szlavóniában, s a tanítóitérítői attitűd később is jellemző maradt rá. A magyarságát nagyon intenzíven megélő Várady a hazafias érzelmek elmélyítésére új üdvözlési formát fejlesztett ki, és ezt 1938-ban külön füzetben ismertette. Megállapította, hogy a már forgalomban lévő szlogenek, például a Magyar Hiszekegy, elsősorban alkalmakra valók, míg az általa feltalált „irredenta köszönés az ünnepek és hétköznapok irredentája, tehát a leghatalmasabb és gyakorlati irredenta”. Az új üdvözlési módot olyan eszköznek tekintette, amely nélkül „igazi a nemzet egyetemét felrázó irredentát nem lehet elképzelni”. 505 Amint az a Várady-féle füzet címoldalán lévő műtermi felvételen is látható, a korszerű „irredenta (revíziós) magyar köszönés” alkalmával az ember jobb lábával kissé előrelép, jobb kezét befelé fordított tenyérrel az ég felé emeli üdvözlésre, s barátságos tekintettel így szól: „Feltámadást!” avagy „Igazságot!”, amire a megszólított hasonló mozdulatok kíséretében „Adj’ Isten!”-nel felel. Várady egy 14 verses tételből álló, megzenésített színpadi művet is írt, melyben az „Irredenta (revíziós) magyar köszönés” rituális formában, kórusok közreműködésével hangzott fel. Művében Várady először az ellenségekre kért átkot, majd a magyarságnak isteni áldást, ezután pedig az egyes társadalmi csoportokat („Munkás”, „Szántóvető”, „Kisgyermek, „Magyar papok”, „Kiüldözött”, „Rab magyar”) és nemzeteket („Művelt népek”, „Turán népek”), sőt az anyatermészetet is („Erdők, mezők, kis patakok”) arra szólította fel, hogy szakadatlanul hirdessék a magyar feltámadást. Végül pedig fohásszal fordult az égiekhez:

505 Várady 1938. (Idézetek a 3. oldalról.)

De te Isten, erős Isten!Magyaroknak nagy Istene!Gazt lesulytasz, sírt megnyítasz:És feltámad Árpád népe506

Várady bízott abban, hogy az általa meghirdetett mozgalom minden magyarhoz eljuttatja az irredenta gondolatot, s a lelkekben kigyúló tüzek végleg elpusztítják „a szívek közönyét és az új, elképzelt határok tilalomfáit. Ez a hatalmas erejű tűzoszlop a magyar irredenta, revíziós köszönés tüze világítani fog a sötét magyar éjszakában a revízió az »Igazság«, a »Feltámadás« eljövetele napjáig. ”507 (43. kép) Ezzel eljutottunk a kultuszjelenségek utolsó nagyobb fejezetéhez, az irredentizmusnak a mindennapokba való behatolásához. A Trianon-ellenes hangulat fennmaradásáról az irredentizmus különböző jelképeivel vagy védjegyeivel ellátott használati tárgyak is gondoskodtak, amelyek a legbanálisabb mindennapi rutinfeladatokat is mintegy hazafias gesztussá avatták. 508 Az irredenta üzenetet hordozó, míves kidolgozású egyedi tárgyak és tucattermékek egyaránt megtalálhatóak voltak a piacon, aki erre vágyott, mindet megvásárolhatta. Az irredenta érzelmű családfő – ha kedve tartotta – „Nem Nem Soha!” feliratú szódáspalackból töltött szikvizet a spriccerébe (44. kép), irredenta hamutálba verte ki a pipáját (45. kép), a történelmi Magyarország körvonalait kirajzoló díszdobozban tartotta értékeit, asztalára irredenta gyertyatartót helyezett, gyermekeit a történelmi Magyarországot ábrázoló kirakójátékkal ajándékozta meg, iskolakezdéskor pedig „Nem! Nem! Soha!” irónnal (46. kép) és irredenta írófüzettel szerelte fel. (47. kép) Ajtajára irredenta ajtóplakettet szegezett, nyakában az elcsatolt területek földdarabkáit tartalmazó medaliont hordott (48. kép), a Magyar Nemzeti Szövetség „Nem! Nem! Soha!” jelmondatot viselő fémtáblácskáját „Nemzeti rajzszeg”-gel rögzítette a falra (49. kép), külföldi ismerőseinek a 506 Várady 1938: 6-11. (Idézet all. oldalról.) A Feltámadást! Adj’Isten!

már 1926 decemberében színpadra került a Kaposvári Színházban, amikor a helyőrség alkalmi társulata a kormányzó neve napjának alkalmából adta elő Várady művét – „a közönség lelkes tapsaitól kísérve”. Ld. Várady 1938: 16.

507 Várady 1938: 15. 508 A „revízió” a szó legszorosabb értelmében védjeggyé vált: a

negyvenes évek elején Kneisl Márton e márkanéven hozta forgalomba az „első magyar kétdobrendszerű sokszorosítógépet”. Hasonló tartalmat hordozott a Magyar Légiforgalmi Részvénytársaság reklámszövege is – „Magasból akarja látni Erdélyt? Repülőgépről teheti!” –, amely a szavak első betűinek összeolvasása esetén kiadta a cég nevének rövidítését. (Ez utóbbi példára Kovács Éva hívta föl a figyelmemet, amiért ezúton is köszönetet mondok.)

területcsonkításokat bemutató képeslapot küldött, asztali órájának számlapját a Magyar Hiszekegy díszítette. (50. kép) A június 4-i megemlékezéseken trianoni gyászjelvényt tűzött a hajtókájára, a Magyar Revíziós Liga éves tagsági díját revíziós pengővel váltotta meg, lakását irredenta falvédővel díszítette. (51. kép) És ha pénztárcája engedte, 18 pengőért megvásárolta Vértes Rezső ipariskolai rendes tanár Magyarország csokra c. eozinszobrát, amely első látásra egyszerű virágkompozíció volt, ám megfelelő megvilágítás esetén a történelmi Magyarország árnyékát vetette az alatta lévő felületre. (52. kép)

A két világháború között újra felfelé ívelt a magyaros öltözködés divatja is. A már a 16. század végétől kialakuló sajátos magyar nemzeti öltözék a 17. században élte virágkorát, a 18. századi konszolidáció idején visszaszorult, majd a 19. században megújult és Habsburg-ellenes tartalmat kapott. E divat, mely már így is meglepően hosszú életű volt, a 19. század végére idejétmúlttá vált, a két világháború között azonban újjászületett, hiszen a háborús vereség és a trianoni „gyász érzelmei ismét felelevenítették a hazafiság viselettel való kifejezésének igényét”. 509 A Területvédő Liga már 1920 nyarán felszólította a „magyar asszonyokat és leányokat”, hogy „viseljék minden alkalommal a világ legszebb öltözetét: a magyar ruhát”, a Női Szabók Országos Szövetsége pedig ugyanebben az évben magyarosruha-pályázatot írt ki, melyre közel száz pályamű érkezett. 510

Összefogottabb, nagyobb szabású és nagyobb hatású volt az 1933-tól kibontakozó Magyaros Öltözködési Mozgalom, amelyet Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi tisztviselő kezdeményezett. Ferenczy ekkoriban több írásában is szorgalmazta, hogy a parasztság és a nemesség után a polgári osztály is teremtse meg saját magyaros öltözékét az ünnepekre és a hétköznapokra, s ő vitte keresztül, hogy a Társadalmi Egyesületek Szövetsége 1933 őszén pályázatot írjon ki „magyaros szellemű” ruhatervek készítésére. 511 A novemberi szemle sikert aratott, s ezután évente rendeztek magyarosruha-bemutatókat és kiállításokat. (53. kép) A modelleket az Új Idők kézimunka-rovata, valamint a Muskátli és a Tündér Ujjak mutatta be,512

s azok divatbemutatókon, illetve az áruházak kirakataiban is feltűntek. (54. kép) Farnadi Ilona, Haranghy Erzsébet, Nagyajtai Terka és Pongrácz Klári személyében a mozgalomnak híres divattervezői is akadtak, a legnevesebb,

509 F. Dózsa 1989: 332. A magyaros ruha már 1790-ben, a korona hazahozatalakor is a hazafias politikai demonstráció eszköze volt. Ld. uo. , 336.

510 Ferencziné 2006; MNM, TT, Rgy, 1025/1958. sz. 511 Ferencziné 2006: 139-148. 512 Ferencziné 2006: 33-34. , 54. és 74.

Zsindelyné Tüdős Klára pedig Pántlika szalon néven saját magyarosdivat-üzletet nyitott a budapesti Belvárosban, a Kristóf téren.

Ám míg falun és az előkelőbb nemesi körökben jeles alkalmakkor továbbra is felbukkant a népi viselet, illetve a díszmagyar, az iskolai egyenruházatban pedig nagyon is divatba jött a magyaros viselet, addig a középosztály továbbra is ragaszkodott modern polgári öltözékéhez. A tervezők keze itt eléggé meg volt kötve, a viselet magyaros jellegét nehezebben tudták kiemelni. A női modellek – például az igen sikeres „kismagyar” (sújtásos kiskosztüm népi hímzéses ingblúzzal) – gyakrabban nyúltak vissza a történelmi viselethez. Az öltözék magyarosítását díszítések (zsinóros kapcsolás, rátét, hasított zseb, fűzés, kiugratott váll, hímzés), illetve rafinált kiegészítő ruhadarabok (köpeny, mellény, kötény, ködmön, kalapka, párta, nyakszalag) alkalmazásával érték el. A férfi középosztályi viselet esetében még inkább a polgári jelleg dominált, és – a zsinóros-sújtásos bocskait leszámítva – szinte csak a díszítőmotívumok (zakó zsinóros kapcsolása, nyakszalag, ruhaujjrátét, hasított zseb) voltak magyarosak, ám ezeket is visszafogottan, csupán jelzésszerűen alkalmazták. 513 (55-56. kép) A középosztály egy része – főként a tisztviselőréteg – tehát fölvette ruhatárába a magyaros öltözéket, ezt azonban inkább csak állami, egyházi ünnepeken, illetve a hazafias társadalmi szervezetek rendezvényein viselte, a hétköznapokban alig – semmiképpen sem olyan mértékben, amennyire azt Ferenczy vagy a társadalmi szervezetek propagandája, illetve a divatlapokban közölt modellek mennyisége sugallta. 514 A felnőtteknek kínált modelleknél szertelenebb volt a magyaros gyermekruhadivat. Ezeken a tervezők olykor zabolátlan fantáziája a legkülönbözőbb szabásformákat és díszítőelemeket zsúfolta össze. (57. kép)

Reneszánszát élte viszont a hagyományos nemesi díszviselet, jóllehet ezeket a ruhákat is szinte kizárólag ünnepi eseményeken viselték. Így például a bécsi döntéseket követő 1938. novemberi felvidéki és 1940. szeptemberi erdélyi ünnepélyes revíziós bevonulásokon, amelyek nem csupán a magyar fegyverek, hanem a honi divat seregszemléi is voltak, s

513 Ferencziné 2006: 59-61. Általában jellemző volt, hogy a divattervezők – a politikai jellegű mozgalom szándékaitól némileg eltérve – kevesebb harsánysággal, jobb ízléssel készítették el a ruhákat.

514 Ferencziné 2006: 42-43. , 76. és 78. „A magyaros jellegű öltözködés általános irányzattá válásának egyik fontos akadálya […] éppen az volt, hogy szemben állt a modern élet követelményeivel. ” Ugyanis a hétköznapi viseletre szánt „ruhák jelentős része, a férfiöltözékek pedig csaknem valamennyi típusa parasztos avagy egyszerűen csak bizarr jelleget kölcsönzött viselőjének”. Ld. Ferencziné 2006: 82. és 88.

többen – persze főleg a hölgyek – ezen alkalmakra új magyaros toalettet készíttettek. 515 (58. kép) Egészen különös kompozíció látható egy 1930-as évekből fennmaradt fényképfelvételen, amely egy jelmezversenyen – vagy talán divatbemutatón – készült Csongrád városában. A „Gyászoló Hungaria” modellt bemutató hölgy stilizált szentkoronát visel, kezében koronás kiscímert tart. A fekete ruhára varrott óriási szívből öt tőr áll ki, egyszerre jelképezvén Krisztus öt sebét és a Magyarországtól nyugaton, északon, keleten, délen és a Tengermelléken elveszített területeket. (59. kép)

Az irredentizmus és a revízió az idő múltával olyannyira részévé lett a mindennapoknak, hogy kimondottan divatossá, sőt immár kereskedelmi értelemben is piacképessé vált. Az irredenta tömegcikkek piaci sikere egyben a mögöttük álló kultusz erejét és az indoktrináció sikerét is mutatta. Az irredenta tárgyak megvásárlásával a vevő nem csupán használati cikkekhez jutott hozzá, hanem nemzeti érzéseit is közszemlére tette, illetve a többé-kevésbé nyílt társadalmi-politikai elvárásnak is megfelelt.

Különösen érdekesek voltak ezen árucikkek között a gyermekjátékok. Valószínűleg 1941-ben dobta piacra a nyíregyházi Mesebolt azt a gyermekeknek szóló történelmi kvartettjét, amely a hagyományos kanasztajátékot és a történelmi kvízkérdéseket egyesítette – a leírás szerint „jellemnevelő, tanulságos, szórakoztató” formában. „A magyar sors kártyái” a magyar történelem meghatározó dicsőséges és tragikus eseményeit ábrázolták 8 korszakra bontva, egyenként 4-4 kártyalapon. A játékban az győzött, aki ügyesen összegyűjtötte az egy-egy korszakhoz tartozó, azonos emblémával jelzett lapokat, és a legtöbb pontot szedte össze a különböző pontértékű kártyák segítségével. A kártyajáték által közvetített történelemszemléletre jellemző, hogy például az első világháború és a felvilágosodás kori Habsburg-abszolutizmust jelképező Mária Terézia egyaránt 2 pontot ért, Szent Istvánnak, az Államalapításnak és az Anjou-házból származó középkori hódító uralkodónak, Nagy Lajosnak 5-5 pont járt, de a 11. század végi lovagkirály Szent László már csak 4-et érdemelt, míg a török ellen sikerrel küzdő hadvezér, Hunyadi János kormányzó kártyája mindössze 3 pontot, egyik vitéz katonájáé, Dugovics Tituszé viszont 4-et ért. A Magyarország megszállásával párosított 1919-es Forradalomnak, valamint Trianonnak csak 1-1 pont járt, Horthynak természetesen 5 dukált, a Mindent vissza! kártyalap ezzel szemben – talán a revízió részlegessége miatt – csak 4 pontot hozott a konyhára. 516 (60. kép)

Észak-Erdély 1940 augusztusában történt visszacsatolása adta az apropót az „Erdély visszatért” elnevezésű honismereti „lottójáték”

515 F. Dózsa 1989: 333-335. és 337-340. 516 MNM, TT, VHHEGy, 94. 19. 6. sz.

megjelentetéséhez. A játékosoknak 64 erdélyi látképet kellett a megfelelő helynevekkel párosítaniuk a képeslapok hátoldalán lévő rövid ismertetők segítségével. 517 (61. kép)

Ismertebb volt a „Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot!” nevű irredenta társasjáték, amely mögött ekkor már hosszú és sikeres múlt állott. A játék elődje minden bizonnyal Schuller Frigyes kirakójátéka volt, amelyet a század első éveiben már bizonyosan sok gyermekes családban is meg lehetett találni, s amelynek lényege – természetesen még minden irredenta felhang nélkül – a történelmi Magyarország térképének összeállítása volt a vármegyék kacskaringós vonalú darabkáiból. 518 A két világháború közti irredenta változatban Nagy-Magyarország térképét a vármegyékkel és nyolcvan nagyobb várossal egy falemezre kasírozták. A használati utasítás szerint: „A játékhoz tartozik 80 darab 85x50 mm nagyságú kis, mélynyomású képeslap, egy-egy város nevezetes látványosságával, a hátlapján rövid földrajzi ismertetéssel. A játékban résztvevők a képeslapok húzásával egyenként hódítják vissza az elszakított területeket, ennek jelképéül a megfelelő helyre kitűzik a nemzetiszínű zászlót. Az utolsó elszakított terület visszahódításával a játékban lévő fém országzászló félárbocon lengő lobogója felkerül méltó helyére. ”519 (62. kép)

A klasszikus tömegárunak számító jelvények, képeslapok, plakátok terjesztésében a társadalmi szervezetek jártak az élen. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a híres Piatnik kártyagyárral készíttette trianoni levelezőlapját, amelyet maga forgalmazott azzal a szándékkal, hogy a vásárlók külföldi rokonaik és ismerőseik figyelmét ilyen propagandaküldeményekkel hívják fel a Magyarországot ért méltánytalanságra. A képeslapon a békeszerződés előtti és utáni területi és demográfiai adatokon kívül a történelmi Magyarország volt látható, a lap oldalán lévő kis tárcsa elfordításával pedig az elcsatolt vidékek mintegy leváltak a csonka ország területéről. 520 (63. kép)

517 Liebner Zsigmond játékbolti katalógusa 1942-ből. BTM, KM, Jgy sz. n. .

518 Kogutowicz–Schuller (é. n.). 519 Liebner Zsigmond játékbolti katalógusa 1942-ből. BTM, Kiscelli

Múzeum, Játékgyűjtemény. A közkedvelt Liebner bácsi nem tartott lépést a felgyorsult eseményekkel, mert – mint játékismertetőjében maga is beismerte: „Játékunk ezen kiadása 1939-ben készült, és így az 1940 és 41-es örvendetes területgyarapodást még nem tünteti fel. ”

520 A rivális irredenta nőegylet, a „Pro Hungaria” Nők Világszövetsége ugyanekkor 10 filléres áron ötnyelvű irredenta képeslapokat forgalmazott.

A Területvédő Liga már 1921. január 15-én kérvényezte Budapest Székesfőváros Tanácsánál, hogy Nem! Nem! Soha! ajtóplakettjét 20 koronáért országosan terjeszthesse. Az arasznyi méretű ajtóplaketteket ki-ki házának bejáratára szögezhette, s ezzel közhírré tehette irredenta meggyőződését. 521

Illusztris vezetősége volt a Magyar Hiszekegyet Terjesztő Országos Bizottságnak, mely másfél pengőért postai úton terjesztette az új „nemzeti ima” szövegét. A bizottságnak négy Habsburg előkelőség volt a fővédnöke: József, József Ferenc, Auguszta és Anna; mellettük 21 védnök (2 érsek, 13 püspök, 2 főrabbi, a Felsőház és a Képviselőház elnöke, valamint Budapest főpolgármestere és polgármestere), egy elnök és nem kevesebb mint 57 társelnök díszelgett. 522

A Társadalmi Egyesületek Szövetsége az 1927. június 4-én országszerte megrendezett gyászünnepségekre 40 filléres egységáron trianoni jelvényeket bocsátott ki. (64. kép) A lángoló T betűt formázó kitűzőt a hazai iparvállalatok nem tudták a kívánt egymillió példányban határidőre elkészíteni, ezért a TESZ német céget bízott meg a gyártással, ám a megemlékezés időpontjára ez is csak néhány százezer darabot szállított. Az ügyből cifra parlamenti vita kerekedett, melyben a szervezetet – szociáldemokrata oldalról – nyerészkedéssel és hazafiatlansággal vádolták. 523

Öt évvel később újabb szócsatát vívtak a Képviselőházban a revízióval és az irredentizmussal folytatott szédelgések dolgában. A szociáldemokrata Büchler József egyenesen Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert interpellálta Urmánczy Nándor ügyében, akit azzal vádolt – egyáltalán nem alaptalanul –, hogy a revíziót saját politikai és anyagi tőkéjének gyarapítására használja. Büchler megállapította, hogy a revíziós küzdelemnek „tisztának kell lennie, ehhez a harchoz nem férhet hozzá semmiféle szenny, semmiféle piszok, méltónak kell lennie a küzdelemnek ahhoz a célhoz, amelyet elérni akar”. Elmondta, hogy a Védő Ligák Szövetsége, majd annak feloszlatása után az Országos Honvédelmi Párt – mindkettő Urmánczy vezetése alatt állt – a revízió érdekében indítandó

521 Ráday Gedeon gróf belügyminiszter leirata Budapest székesfőváros Tanácsának (1921. május 14.). BFL, IV. 1407 b, 7651. doboz XI/2735/1921. sz. (XI/55. 427/1921. sz.) Az akciót később a Tevél jogutódja, a Magyar Nemzeti Szövetség folytatta.

522 MNM, TT, Rgy, 90. 44. sz. 523 Györki Imre képviselőházi interpellációja (1927. június 15.). KN

1927-1931: V. kötet, 330- 332. Kontra Aladár képviselőházi felszólalása (1927. június 22.) és Györki reagálása (1927. június 23.). KN 1927-1931: VI. kötet, 32-33. és 56-58.

propaganda céljára „gyűjtést indított, és a falvakat valósággal megsarcolták”. Urmánczy megállapodott bizonyos Horváth Józseffel, hogy utóbbi a Honvédelmi Párt égisze alatt revíziós előadásokat tart, a befolyó adományok felét pedig a párt részére átadja. A Dunántúl és az Alföld több vármegyéjében megrendezett előadások szépen jövedelmeztek, volt olyan település, ahol 2. 500 pengő volt a bevétel. Keresztes-Fischer válaszában maga is azt mondta, hogy „az ország, a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűnnek tartom, és tartanám azt, ha a revízió gondolatát valaki üzletszerzésre használná fel”. Urmánczyt azonban az 1927-1928-ban tartott „felvilágosító előadások” ügyében felmentette, mert megállapítása szerint annak során nem történt visszaélés. 524

A legnagyobb hazai propagandaszervezetet, a Magyar Revíziós Ligát nem terhelték ilyen vádak. A liga ugyan a minisztériumoktól és a nagy gazdasági szervezetektől szép támogatást kapott, s tagjaitól is rendszeres tagdíjat szedett, ám ahhoz kétség sem férhetett, hogy ezt mind felvilágosító célra költi. A liga kezdeményezésére indult 1927 nyarán az az említett aláírásgyűjtő akció is, melynek végén a 26 díszkötéses hálaalbumot eljuttatták Rothermere lordhoz. Ez azután az ajándékok valóságos áradatát indította el Rothermere-hez, akinek londoni palotájában külön szobát kellett berendezni a küldemények számára. Herczeg Ferenc, a liga elnöke, 1929-ben a lordnál tett látogatásakor maga is látta e gyűjteményt. „Díszes albumok és cifrán faragott pásztorbotok, allegorikus szobrok, […] pipák, fokosok, kulacsok, mezőkövesdi menyecske- és csikósbabák, ódák és himnuszok cifra kéziratai, népies hímzések, tökmagból szerkesztett koronák és egyéb csodák, százféle elképzelhetetlen kacat, amit Magyarország vidéki fészkeiből a hazafias lelkesedés küldött Rothermere címére” – idézte fel a látványt memoárjában Herczeg. Az előkelő angol környezetben mindez „idegenszerűen primitív, kissé barbár és erősen orientális benyomást tesz. De azért megható, szívbemarkoló: egy bajbajutott nép ezerhangú jajkiáltása Őhozzá, akiről feltételezi, hogy tud segíteni. ”525 Rothermere türelme az évek során lassan elfogyott. Talán a terem telt meg, talán csak a hála e megnyilvánulásaitól csömörlött meg idővel a lord, mindenesetre amikor postán megérkezett Gránásy Lajos bajai cipészmester ajándéka – „a világ legkisebb csizmája ezüst sarkantyúval, női cipő alakú pénztárca és egy

524 Büchler József képviselőházi interpellációja és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter válasza (1932. június 22.). KN 1931-1935: X. kötet, 160-164. Büchler a miniszteri választ nem fogadta el, és szemtanúkra hivatkozva kijelentette, hogy Horváthot fél disznókkal és zsák lisztekkel látták hazatérni revíziós kirándulásairól. A vidéki előadásokhoz ld. Horváth 1929. (Egyes részleteit újraközli: Zeidler 2008b: 380-396.)

525 Herczeg 1993: 148-149.

remekmívű női papucs” –, Rothermere visszaküldette a csomagot, és a londoni követség útján jelezte, hogy a további küldeményekre nem reflektál. 526

A lord elzárkózásában szerepe lehetett annak is, hogy az ajándékozók némelyike – meg egy sereg kunyeráló, aki semmit sem küldött – támogatást is kért sanyarú sorsa enyhítésére, revíziós célokra, vagy valami nagyobb vállalkozáshoz. Az egyik leghóbortosabb levél „egy magyar amazontól származott, a hölgy pénzt kért, hogy irlandi vadászlovat vehessen magának! A revízió szempontjából annyiban volt égető szükség az irlandi táltosra – emlékszik vissza Herczeg –, mert külföldi vadászatokon lehetne vele lovagolni, ami emelné a magyar név tekintélyét”. 527

Herczeget fölháborította a revízióban csak saját érvényesülésüket látók arcátlansága, s a Magyar Revíziós Liga 1936. februári elnöki tanácsülésén elkeseredett vádakat szórt „a revízió parazitáira, akik száz módszert eszelnek ki, hogy üzleti hasznot húzzanak a nemzeti ügyből és kompromittálják a mozgalmat. Rájuk való tekintettel kijelentem – mondta Herczeg –, hogy a Magyar Revíziós Liga nem utaztat ügynököket, nem gyűjt előfizetőket, nem árusít sem könyveket, sem levelezőlapokat, sem bélyegeket, sem semmiféle jelvényeket. Aki ilyenekkel a Magyar Revíziós Ligára hivatkozva házal, az csaló”. 528 Herczeg csöppet sem túlzott, hiszen – mint láttuk – a koreszmének és jelszavainak példátlan mértékű kommercializálódása erősen vonzotta azokat a vállalkozókat, akiket az irredentizmus főleg anyagi szempontból érdekelt.

Mások nem akartak ugyan üzletet csinálni az irredentizmusból, de azért megpróbáltak némi hasznot húzni belőle. Ilyen volt például a fővárosban a Revíziós Radikális Párt tagsága, amelyik ezt az elnevezést eléggé biztonságosnak tartotta ahhoz, hogy mögötte valójában titkos kártyaklubot működtessen. Ma már nehéz volna megállapítani, hogy a rendőrhatóságok vagy a kosztpénzt féltő asszonyok elől akartak elbújni e különös revizionisták, mindenesetre nyilvánvalóan abban bíztak, hogy „hazafias” mozgalmuk nem lesz kitéve ellenőrzésnek és zaklatásnak. Végül azonban, mint az a belügyminisztérium jelentéséből kiderül, „pénzügyi nehézségek miatt […] a pártalakulásból nem lett semmi”. 529

526 Gránásy Lajos levele Széchenyi László gróf londoni követhez (1934. augusztus 16.) és Bárdossy László londoni követségi tanácsos válasza (1934. szeptember 4.). MOL, K 92, 39. csomó, 1934-22-6847. sz.

527 Herczeg 1993: 149. (Eredeti kiemelés.)528 Magyar Külpolitika, 1936. január. (XVII. évf. , 1. sz.) 4.

Az irredenta kultusz társadalmi beágyazottsága

Az 1918-1920 közötti események nyomán tehát Magyarországon olyan politikai ideológia jutott túlsúlyra, amely kevéssé volt fogékony a progresszió – a politikai, gazdasági és szellemi téren jelentkező, a társadalmi igazságosság érvényesítését és a diszkriminációt szenvedő közösségek emancipációját, felemelését sürgető korszerű irányzatok – iránt. A Trianon okozta trauma, a méltánytalanság, a kisemmizettség és az elhagyatottság érzése oly erős volt, hogy az erre való hivatkozással a már régóta esedékes társadalmi reformot is halogatni, illetve korlátozni lehetett. A revízió olyan egyértelmű és domináns program lett, amely mellett minden más eltörpült, s amely minden alternatívát zárójelbe tett. Megbéklyózta a politikai gondolkodást, megülte a közgondolkodást, beszűkítette a szellemi tájékozódás perspektíváját. A revíziót lényegében mindegyik párt felvette programjába,530 és a kormányzat sikerrel alakította úgy a dolgokat, hogy ez vált a társadalmi konszenzus alapjává, a társadalmat összekovácsoló erővé. A revíziót követelni Magyarországon politikailag mindig legitim és biztonságos volt, ellene felszólalni viszont nem csupán kockázattal járt, hanem kimondottan a nemzetellenesség vádját vonhatta maga után. Ily módon a két világháború között jószerével a revizionizmus volt az egyetlen legitim nemzetikonszenzus-teremtő erő. A revizionizmus jellege viszont a kormányzat ihletésére nacionalista volt – nem pedig demokratikus, mint egynémely ellenzéki párt esetében –, s így az elzárkózás, illetve a konfrontáció mozzanatát erősítette.

Az irredentizmus, illetve a revizionizmus mint irányító ideológiák nyomában megszülettek azok a jelszavak, amelyek végigkísérték a Horthy-korszak bő két évtizedét. A Trianon-ellenes érzelmek ápolásához felhasználható állami ünnepek és az emlékezés más alkalmai, a köztereknek e célra való felhasználása, a sajtó, az oktatási intézmények, a hivatalos politika közvélemény-formáló megnyilvánulásai a mindennapok rutinjában is rögzítették ezt az attitűdöt. Ez az indoktrináció oly sikeres volt, hogy az irredentizmus valóságos divattá lett, verbális és tárgyi megjelenési formáinak életképes piaca alakult ki. Csakhogy ezzel párhuzamosan haladt a jelképek, toposzok kiüresedése is: a kultusz külsődleges jegyeinek továbbélése mellett a tartalom lassan feledésbe merült. Kényelmetlenné, elvetendővé csak a második világháborút követően vált az irredentizmus kultusza, mert a demokratikus politikai berendezkedéssel kevésbé, a

529 Pártok, egyesületek kötete (1933. karácsony). MOL, K 149,175. csomó, 1934-7. tétel, 229. folio.

530 Az egyes pártok revízióval kapcsolatos programpontjaihoz ld. Zeidler 2008b: 329-336. 260

szocializmussal s annak „proletár internacionalizmusával”, a szovjet blokkpolitikával pedig egyáltalán nem fért össze. A revízió eszméje ekkor búvópatakként eltűnt a felszín alatt, majd a rendszerváltozást megelőzően ismét előbukkant, és ma is gyökeres változás nélkül, lényegében a két világháború közötti alakjában és érvkészletével él tovább – immár szűkebb körben, gyengébb intenzitással, a kormánypolitikától nagyobb távolságban.

Az irredentizmus és az annak megszilárdítására, elmélyítésére szolgáló kultusz az idők során három vonatkozásban fejtett ki önmagán túlmutató hatást: 1) szerepet kapott a trianoni trauma társadalmi méretű terápiájában, 2) bizonyos jelentősége volt a magyarság nemzeti és szellemi integrálásában, 3) beemelte a közgondolkodásba a külpolitikai kérdéseket, konkrétan a területi revízió ügyét.

Az irredentizmus mint társadalom-lélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról. Tökéletes kezelést azonban nem nyújtott, hiszen egyfelől téves diagnózison alapult, másfelől – mivel a gyógyulás egyre késett – folyamatosan további frusztrációt okozott. Mint társadalmi integráló tényező és az általános revizionista közhangulat megjelenítője, a kultusz inkább sikeresnek volt tekinthető. Állandó jelenlétével az ünnepektől a hétköznapokig és a hivatalos fórumoktól a magánszféráig mélyen behatolt a társadalom életébe, a területi revízió programját folyamatosan napirenden tartotta. Ez a túlzó jelenlét ugyanakkor újra meg újra ellentétes hatásokat is kiváltott: a jelszavak egy idő után közhelyekké egyszerűsödtek, a kultusz más jelenségei pedig néha nyomasztóan lehengerlővé váltak.

A Trianon és a revízió kérdése iránt mélyebben érdeklődő körök nemegyszer elégtelennek, sőt zavarónak találták a szólamok szintjén maradó magyarázatokat. Magyarországon is, de főleg a határon túl rekedt kisebbségi magyarság körében – ott is elsősorban a fiatalabb generációkban – egyre többen vélték úgy, hogy az Irredenta szobrok hősi pózba merevedett kőfigurái nem hasonlítanak az elcsatolt hús-vér magyarokhoz. „Az elszakadtakról – írta ezzel kapcsolatban 1937 elején Nánay Béla – pszichikai törvényszerűséggel az a kép él a köztudatban, amelyet az elváláskor alakított ki róluk. Nem számol a teremtő idővel, mely tizennyolc év alatt külön lelki-nyelvjárás felé formálta őket. A többségi magyar a kisebbségi lelkületét azonosítja a magáéval, helyzetét pedig azon a romantikán át képzeli, melyet a kuruc korról, a szabadságharcról, abszolutizmusról alakított ki benne az iskolai történelem, a színház, a magyarkodó irodalom. Az új államok magyarjait állandó keresztre feszített pózban, halálra ájultan látja, az anyaország felé segítségért tárt karokkal.

[…] A kisebbségi magyar a lélek ellenkező pólusán áll. A népek hazája nagyvilág előtt nem szenvedését és halálát bizonygatja, hanem életakaratát és cselekvését. […] Míg az eltűnő nemzedék, mint laudator temporis acti, a múltért sír és sóhajt, […] azalatt új sarj nőtt. ”531

Ezt a tényt Móricz Zsigmond már 1931 márciusában regisztrálta egy szlovákiai útja alkalmával. Móricz – aki nagy fájdalommal élte meg a nemzet szétdarabolását, ugyanakkor felháborította őt a folytonos magyarkodás és a soviniszta retorika üressége, s különösen a magyarságukban a karrier lehetőségét és jövedelemforrást látó kurzuslovagok pöffeszkedése – valóságos filippikát írt a programszerű maradiság ellen, amely valamifajta hamis romantika jegyében a revízió zászlaja alatt viselt hadat a modernség ellen. Az igazi magyar irodalomnak csak a népieskedőt elfogadókkal folytatott vitájában Móricz szenvedélyesen vágta oda Négyesy Lászlónak, hogy „a mai Magyarország rettenetesen más, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már a régi fegyverek csütörtököt mondanak. Miért más? Hát először is Trianon miatt. Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtsenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzúrázzák, hogy a naptárak és a hivatalos kiadmányok szellemét kézben tartsák, és olyan Corvinákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván. Ezzel azonban az élet nem törődik, mert az élet még rettenetesebben más, mint volt húsz év előtt, mert a mai élet tele van feszültségekkel, kétségbeesésekkel, jajszóval, gazdasági összeomlással és mindenekfelett a világszemléletnek véghetetlen és csodálatos átalakulásával. ”532 Néhány héttel korábban tett csehszlovákiai utazásának élményeire emlékezve megállapította, hogy a szlovákiai magyarság különböző generációi megosztottak a területi revízió kérdésében. Az öregekben égő „honfibúval és honfitűzzel” szembeállította a fiatalok „új magyarságát”. Azokét a fiatalokét, akik „már semmit sem tudnak az extra Hungáriám jelszaváról” – vagyis az „extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita” üres hivalkodásáról –, de ezzel együtt „magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon,

531 Nánay 1937: 23-24. (Újraközli: Nánay 1998. Idézet a 62-63. oldalról.)

532 Móricz 1931a: 285.

ahol ma is még a régi sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak”. 533

Szekfű Gyula 1934-ben, a Három nemzedék bővített kiadásában, Móricznál kevésbé vérmesen, de nagyon határozottan bírálta az ellenforradalmiságban gyökerező, magát keresztény-nemzetinek nevező „neobarokk” formalizmust, a „kesergés és szorongás és boszú és eburafakó tehetetlen ökölrázáson” túl nem jutó ösztönösséget. Egyúttal fejet hajtott a határon túli magyarság tevékeny életösztöne és hétköznapi hősiessége előtt, amely a magyarországi „halálideák és elmúlási elméletek”, valamint a „vigasztalan, temetkezést emlegető álromantika” ellenében a megmaradás pozitív programját valósította meg. 534

Mindez arra vall, hogy a kisebbségi magyarság, miután magához tért kezdeti bódult állapotából, különbözőképpen reagált az impériumváltásokra. A puszta tagadástól az önépítésen és az eltérő mértékű együttműködésen át a beolvadásig igen széles volt a magatartási skála. A magyarországi közvélemény túlnyomó része azonban – miközben jóformán semmit sem tudott a kisebbségi léthelyzetről – lényegében nem kevesebbet várt el és kért olykor számon a határon túl rekedt magyaroktól, mint a kollektív és egyéni hősiességet, a rendíthetetlen ellenállást a beolvasztó politikával szemben. Amíg például maguk a szlovákiai magyarok némi öniróniával és rezignáltsággal vették tudomásul, az anyaország nacionalistái valósággal felháborodtak azon, hogy a határon túliak „felvették már a Batya-cipőt”. 535

A kívülállóknak e túlzó elvárásaira reagált az az olvasói levél is, amelyet katolikus ifjak küldtek be 1935-ben az egyik erdélyi magyar folyóirathoz:

533 Móricz 193 la: 286. Móricz a fenti gondolatokért meg is kapta a magáét az ellentábortól – főleg Négyesytől: „Móricz csak a cseh propagandának hízeleg", „vértagadó sorok", a Nyugat „Benes úr félhivatalosa" stb. Ld. Négyesy László: Szellemi életünk torzképe. Válasz Móricz Zsigmondnak. Budapesti Hírlap, 1931. március 8. (LI. évf. , 55. sz.) 9. Vő. Móricz 1931b: 358. Hasonló viták lángoltak fel a magyar irodalmárok táborában, amikor 1932 elején Móricz kapta – Krúdy Gyulával megosztva – az ezerfontos Rothermere-díjat az előző év legjobb irodalmi alkotásáért. Ld. Cséve 2005: 80.

534 Szekfű 1934: 456-465. (Idézetek a 456. és 459-460. oldalról.)535 Jócsik 1940: 7. Tomáš Baťa cseh cipőgyáros, miután

megismerkedett az amerikai tömeggyártási technológiákkal, rendkívül termelékeny bőr- és cipőipari üzemeket létesített, amelyek olcsón és megbízható minőségben állították elő a világszerte Baťa márkanéven ismertté vált lábbeliket. A „Batya- (vagy Bata-) cipős magyar” (Szvatkó Pál kifejezése) a Csehszlovákiába való betagozódását tudomásul vevő magyar ember szinonimájává vált. Vö. Szvatkó 1932. (Újraközli: Zeidler 2008b: 515-522.)

„Magyarországról nem jó tanácsokat vagy kéretlen és romantikus nemzetsírást várunk – szólt a levél –, hanem megértést és pozitív tetteket. Ne igyekezzenek minket, kisebbségieket föladatainkról és helyzetünkről minduntalan kioktatni. Ehelyett nagyon örülnénk, hogyha olyan magasan humanisztikus, de amellett reális, konkrét, pozitív indításokról értesülnénk, melyek a magyarországi és kisebbségi magyarokat egyformán összefűznék közös munkára. ”536

A határon túli magyaroknak „üzengető” közéleti nagyságok között igen sokan voltak azok a menekültek, akik éppen a kisebbségi létforma helyett választották Magyarországot, s azóta afféle élő lelkiismeretként oktatták ki hazafiságból a csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai nemzettársaikat. Nekik (is) szólt Borsody István, a fiatal generációhoz tartozó felvidéki közíró – később Stephen Borsody néven elismert amerikai magyar történész – kritikája 1938 késő tavaszán, fél évvel az első bécsi döntést megelőzően: „Megértjük azokat, akik feltétlen muszájból távoztak Magyarországra – írta Borsody –, de örök szemrehányást fogunk érezni azokkal szemben, akik könnyelműen, vagy gyöngeségből, kényelemből, vagy puszta számításból hagyták el földünket, hozzájárultak Magyarország túlzsúfoltságához és – ami még rosszabb – a kisebbségi magyarság sorainak ritkításához. De túl a puszta tényen, hogy elhagytak bennünket, hogy ők, akik közülünk távoztak, nemhogy nem lettek kapocs köztünk és az anyaország közt, hanem – tisztelet a kivételnek – éppen ellenkezőleg, magukat játszották ki – talán önmaguk igazolására – az igazi kisebbségi mártíroknak, ők lettek a »jó« magyarok, a magyarság háború utáni megítélésében legelöl jártak az illúziók kergetésében, új helyükön pedig inkább hasznot húzni igyekeztek abból a tényből, hogy a »Felvidékről« származnak, ahelyett hogy szolgálatokat tettek volna a csehszlovákiai magyarságnak. A magyar kisebbségek helyzetének ismeretlen volta az anyaországiak előtt nem kis mértékben e menekülteknek köszönhető, akik úgyszólván magukra vállalták a »kisebbségi« sors következményeit és éveken keresztül szinte eltakarták a valódi kisebbségi sorban maradt nemzetet az anyaország elől. E menekültek tudtak legkevesebbet a kisebbségi sors alakulásáról, mégis ők lettek a változott helyzet szakértői – puszta eredetüknél fogva”. 537

536 Erdélyi levél. Korunk Szava, 1935. december 15. (V. évf. , 23-24. sz.) 435. (Eredeti kiemelés.)

537 Borsody 1938: 216. Az impériumváltások során általában azok menekültek el családostul az elcsatolásra ítélt területekről – állami tisztviselők és alkalmazottak, tanárok, értelmiségiek stb. –, akiknek meggyőződése és/vagy egzisztenciája közvetlenül függött a magyar államtól, illetve a magyar nyelvi és kulturális közegtől. Menekülésük előtt éppen ezért valamennyien a nemzeti és politikai szempontból

Ez a kissé „kurucos”, a bujdosó hagyományt felélesztő nemzeti öntudat természetesen a határon túli magyarok mentalitásában is tetten érhető volt; leginkább azokban a rétegekben, amelyek erősen kötődtek a történelmi Magyarország elveszett világához. A történelmi középosztály, a köztisztviselők és az idősebb generáció számára ugyanis a kisebbségi létet meghatározó alapélmény éppen a veszteség, az elnyomatás, a kisemmizettség és a jogfosztottság volt. Azon rétegek és korosztályok – a társadalom alávetett, elesett csoportjai, és mindenekelőtt az ifjabb generációk – számára, amelyek személyes élményeiből Nagy-Magyarország „nagyszerűsége” hiányzott, a kisebbségi létet általában könnyebben tudomásul vették. Míg az előbbiek élményvilágában és fogalmi készletében a történelmi ország volt a kiindulópont, az utóbbiak már az új körülmények között szocializálódtak, annak viszonyai közt határozták meg helyzetüket, identitásukat, célkitűzéseiket. 538

Némileg meglepő és egyúttal nagyon tanulságos, hogy mennyire egybehangzó a csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar progresszív kisebbségi gondolkodók századelőn született nemzedékének programja. Nehéz volna megállapítani, hogy ebben a korszellemnek, a közös tapasztalatnak vagy egymás figyelésének, az egymással folytatott párbeszédnek volt-e nagyobb szerepe. Mindenesetre szembeötlő, hogy valamennyien azt a gondolati utat járták be és tárták fel a közösség előtt, amely a kisebbségi létből fakadó következmények felismerésétől a puszta tagadással és passzivitással való szakításon, valamint az integráció kényszerén át a rugalmas, de nem elvtelen alkalmazkodás természetessé válása felé vezetett. Bennük az új életkeretek nem a hanyatlás elviselhetetlen érzését váltották ki, ők a nemzethű alkalmazkodás követelményét fogalmazták meg. Úgy is mondhatnánk, az „elcsatoltak nemzedéke” a múlt felé orientálódott, jelenével elégedetlen volt, s számára a jövő is a múltban gyökerezett, a „kisebbségi nemzedék” viszont a múlt mellett a jelenre is fokozottan figyelt, hogy egyáltalán lehessen jövője. Erre vallott az a reményteli hang is, amellyel a kisebbségi sorsban érlelődő

legöntudatosabb rétegek közé tartoztak. Távozásukkal a kisebbségi társadalmakban e téren súlyos deficit keletkezett, Magyarországon viszont megnőtt a konzervativizmus és a nacionalizmus amúgy is erősödő tábora. A menekülteknek az a része, amelyik megőrizte közéleti aktivitását, a politikai emigráns klasszikus pozíciójába került, annak tipikus mentalitását követte – vagyis egykori hazájának régi viszonyait őrizte emlékezetében és nemigen kívánt tudomást venni a változásokról –, és rendre el is követte az ebből fakadó hibákat: kétes erkölcsi bázisról, bizonytalan információk alapján fejtette ki rendszerint sarkos politikai véleményét.

538 Vö. Jócsik 1939: 84.

szolidaritás, a demokrata mentalitás, a modernizáció és a társadalmi kiegyenlítődés különböző erősségű tendenciáit üdvözölték. 539

Ugyanakkor a budapesti kormányzat mindig is a kisebbségi magyarságnak a passzivitás, az elzárkózás és a jogfenntartás talaján álló politikai erőit részesítette megkülönböztetett figyelemben és bőségesebben anyagi támogatásban, miközben a némelykor a baloldaliságig is eljutó fiatalabb generációk aktív beilleszkedésre hajló, a helyzethez alkalmazkodó irányzataira bizalmatlanul vagy éppen nyílt ellenszenvvel tekintett. Az anyaországi kormánypolitikának ez a szelektív érdeklődése a hazai és a határon túli magyar közvéleményben is visszatükröződött. A már idézett Borsody István úgy vélte: „különösen a magyarországi közvéleményt kellene alaposan kiművelni a magyar kisebbségi kérdés megismertetésével, mert a jelenlegi iskolai oktatás is elárulja, hogy csak a föld iránt van érdeklődés és nem e földön élő magyar vagy más nemzetiségű emberek iránt”. 540

Az irredenta kultusz és a mögötte meghúzódó eszmeiség e társadalmi hatások mellett közvetve a magyarországi hivatalos külpolitikára is befolyást gyakorolt, s e visszahatás már bizonyos akut veszélyeket is hordozott magában. A kormány azáltal, hogy belső propagandájával folyamatosan táplálta, olykor kimondottan szította a Trianon-ellenes közhangulatot, újra meg újra kiengedte, illetve kicsalogatta az irredentizmus szellemét a palackból, s egyre nehezebben tudta visszazárni oda. A történelmi Magyarország felbomlására adott téves, önigazoló magyarázatok és a magyar külpolitika esélyeivel kapcsolatos illúziók ugyanis olyan megalapozatlan revíziós elvárásokat támasztottak – az irredenta kultusz pedig oly hatékonyan rögzítette mindezt – a közvéleményben, hogy a közhangulat a külügyi téren egyébként mérsékeltebb kormánypolitikát gyorsabb tempóra, kockázatosabb vállalkozásokra ösztönözte. E társadalmi nyomás először a béke aláírása és ratifikálása alkalmával, majd a Rotherme-re-kampány idején, végül a területi revízió időszakában erősödött fel, s a felelős politikusoknak rendre türelemre kellett inteniük a felzaklatott közvéleményt.

A politikán kívül a publicisztikában is meg-megszólaltak mérsékletre intő hangok. Maga Szekfű is korholta a revízió „specialistáit”, akik „angol vagy más külföldi »barátaik« elejtett szavait közvetítik a magyar közönséghez, s azokból augurokként kedvező jóslatot olvasnak ki; vannak viszont olyanok is, akik a külföld felvilágosítására specializálják magukat és

539 Ld. erről Bárdi Nándor gyűjtését: Magyar Kisebbség, 1998/3-4. sz. 60-127.

540 Borsody 1938: 219. (Eredeti kiemelés.)

különböző nyelveken propagandaműveket adnak ki, vékony füzetektől elkezdve többkötetes díszmunkákig, melyeknek csak az a bajuk, hogy propaganda természetük messziről lerí róluk, minélfogva idegen ember éppoly kevéssé veszi kezébe, aminthogy mi magunk sem vagyunk hajlandók más népeknek világosan propaganda iratait kezünkbe venni”. Szekfű úgy vélte, „ez a holnapvárás, mely fájdalomszobrok felállításában, s hasonló külsőségekben merül ki, anélkül, hogy a nemzetet naponkénti munka elé állítaná, csak akkor nem veszedelmes, ha a revízióval tényleg mint igen közeli eseménnyel számolhatunk. Ellenkező esetben a tétlen optimizmus nemzeti veszedelmet jelenthet. ”541

Mindebből az a végkövetkeztetés kínálkozik, hogy a magyarországi irredenta-revizionista értéktételezés és az ennek elmélyítésére létrehívott kultusz nem tudta maradéktalanul ellátni társadalmi funkcióit. Genetikai hibája volt, hogy lázas állapotban fogant, később pedig, mivel szélsőséges indulatok és egymásnak feszülő politikai erők hatása alatt állt, mindvégig konfrontativ maradt. Formai túlzásai olykor szándékaival ellentétes hatást keltettek, célkitűzései pedig végzetes ellentétben álltak a lehetőségekkel. A közvélemény túlnyomó része lényegében a régi határok visszaállításában látta a „magyar igazság” érvényesülését, az etnikai revízió koncepciója vagy az olykor felröppenő autonómiatervek viszont kevésbé épültek be a közgondolkodásba. Így azután a két világháború közötti „hétköznapi irredentizmus” nemigen vett tudomást a világpolitikai realitásokról. A kultusz – mint a mögötte álló program is – megszületésétől fogva nélkülözte az előremutató elemeket. Lényegéből fakadóan a restitúcióra, a múltbéli helyzet helyreállítására törekedett, az alapjául szolgáló történetszemlélet mereven konzervatív és erősen hungarocentrikus volt. Csak látszatra volt tehát külpolitikai irányzat, valójában inkább illúziókra épülő önterápiának, befelé koncentráló dacreakciónak tekinthetjük. Az irredentizmus kultusza a nemzeti büszkeség helyreállításának eszköze kívánt lenni, ám – mivel maga a diagnózis, vagyis a megalapozásként szolgáló történeti-politikai helyzetértékelés volt téves – nem hozhatott gyógyulást, legfeljebb kezelést nyújthatott. S a diagnózis mellett még a kúra is elhibázott volt, mert a betegséget nem gyógyítani, hanem inkább letagadni igyekezett. Minthogy pedig a felépülés hiába váratott magára, a terápia lassan önmagáért való lett. A történelmi Magyarország általános viszonyainak idealizálása, a nagyvonalú, túlzottan is engedékeny nemzetiségpolitika mítosza, Magyarország nemzetközi fontosságának és történelmi jelentőségének aránytalan felnagyítása csak akadályozta azt, hogy a közvélemény hiteles képet nyerhessen a nemzetközi viszonyokról és az ország valós pozíciójáról. A magyarországi irredentizmus fennen hirdette, hogy a békeszerződés

541 Szekfű 1934: 387. 266

teremtette helyzet tarthatatlan, s az meg fog változni, mert meg kell változnia; a „magyar igazság” gondviselésszerű érvényesülése során pedig szembe fognak kerülni egymással a magyarságot támogató „jók” és a vele ellenséges „rosszak”. E közérthető és hatásos szólamok a köztudat befolyásolására még csak alkalmasak voltak, arra azonban nem, hogy segítsék a tisztánlátó és gondolkodó közvélemény kialakítását. Márpedig a második világháború rendkívüli viszonyai közepette erre nagy szükség lett volna.

Revízió és háború (1938-1945)

Revízió

Az 1930-as évek közepén végbement európai nagyhatalmi átrendeződés, amely Németország és Olaszország pozícióinak rendkívüli megerősödését hozta, hamarosan a közép-európai erőviszonyokban is jelentős változásokat eredményezett. Ezt az 1938. esztendő külpolitikai krízisei – Ausztria bekebelezése márciusban, majd a Szudéta-válság, a müncheni egyezmény és a csehszlovák állam fokozatos felbomlása – világosan megmutatták. A párizsi békerendszer fölött őrködő nyugati nagyhatalmak egyelőre nem próbáltak a német területi törekvések útjába állni. A brit kormány ekkor úgy ítélte meg, hogy az appeasement mint az európai hatalmi viszonyokkal számot vető, egyetlen reális politika alkalmas lesz a béke megőrzésére, hiszen megadja Németország számára azokat – de csak azokat – az engedményeket, amelyek a nemzeti önrendelkezés elvéből levezethetőek. Ezzel egyszerre látszott érvényesülni a hagyományosan érdekvezérelt brit külpolitika és a fairness elve. Franciaország eközben egyre rezignáltabban szemlélte Németország háborús készülődését és saját biztonságpolitikai rendszerének erózióját. A francia diplomácia nem tudta megakadályozni sem a német fegyverkezési program beindítását, sem a rajnai demilitarizált övezet megszállását, és hiába fáradozott a locarnói szerződéshez hasonló, Németország keleti határait garantáló egyezmény létrehozásán. Ráadásul kudarcot vallott az a kísérlete is, amellyel megpróbált éket verni Róma és Berlin közé, így az etiópiai kalandot követően Mussolini tulajdonképpen félreállt az anschluss – és általában a német terjeszkedés – útjából. Ekkorra már a kisantant is gyakorlatilag működésképtelenné vált. Amikor azután 1938. március 12-13-án Németország csakugyan megszállta, majd – népszavazás útján – bekebelezte Ausztriát, a párizsi békerendszer döntő csapást szenvedett.

Az anschluss a magyar külpolitika számára is mérföldkő volt. Budapest ugyanis két évtizeden úgy próbálta megszerezni revíziós törekvéseihez a párizsi békerendszer megváltoztatására törő hatalmak támogatását, hogy közben ne veszítse el a status quo fölött őrködő nyugati demokráciák, de legalábbis Nagy-Britannia jóindulatát sem. E célkitűzés természetesen annál nehezebben volt teljesíthető, minél nagyobbak voltak az ellentétek a szembenálló felek között, ezért minden olyan esemény, amely alkalmas volt a riválisok közti konfliktusok elmélyítésére, egyben a magyar külpolitikát is nehéz helyzetbe hozta. Az anschluss ráadásul nem csupán a nagyhatalmi ellentétek, hanem maga a kvázi-szövetséges Németország oldaláról is bizonyos fenyegetést jelentett, hiszen immár azzal is számolni kellett, hogy a mintegy félmilliós hazai német kisebbség akár a további náci terjeszkedésnek is célpontja lehet. Az e fölötti aggodalmak olyannyira tapinthatóak voltak, hogy a kormányzó, Horthy Miklós, az anschluss után három héttel, április 3-án rádióbeszédben volt kénytelen megnyugtatni a közvéleményt. Egyszersmind a legmerészebb álmodozóknak is fel kellett adniuk Burgenland visszacsatolásához fűzött reményeiket.

Annál nagyobb reményeket táplált a magyar külpolitika Hitler újabb akciója iránt, amikor 1938 tavaszán a brit és a francia diplomácia lényegében elfogadta a Führer érveit a Szudéta-vidéket lakó német nemzetiségnek Németországhoz való csatolását illetően. A magyar kormány megítélése szerint ugyanis a területi revízió ekkor már nem csupán kézzelfogható lehetőség volt, hanem egyre sürgetőbb feladat is, hiszen a formálódó új európai rendben – kivált a mindinkább elkerülhetetlennek látszó háború esetén – Magyarországnak föltétlenül növelnie kellett súlyát és befolyását a Duna-medencében – még Németországgal szemben is. Csak így látszott elkerülhetőnek, hogy a mind félelmetesebb „barát” a magyar érdekek teljes ignorálásával vegye át az irányítást a térségben. A területi revíziót tehát a magyar kormány olyképpen kívánta elérni, hogy az Magyarországot ismét a Kárpát-medence meghatározó tényezőjévé tegye, egyszersmind a vezető európai hatalmak jóváhagyását is bírja, s így ne csupán jelentős erőgyarapodást hozzon, hanem széles körű nemzetközi legitimitást is élvezzen.

A magyar külügyminisztérium ezért arra utasította követeit, hogy – mintegy a szudétanémet probléma „oldalvizén” haladva – folyamatosan felvessék a szlovákiai magyarság ügyét is. Az a tény, hogy London és Párizs ismét hajlandónak mutatkozott elismerni az önrendelkezés elvét – még ha csak Németország dinamikusan növekvő hadipotenciálja láttán is –, fontos jogi és morális ütőkártyát adott a magyar külpolitika kezébe. Mivel azonban a magyar igények mögött nem állt számottevő erő, Anglia egyelőre

megpróbálta türelemre inteni Magyarországot, bár elvben egyetértett azzal, hogy a csehszlovákiai német és magyar kisebbség helyzetét egyenlő feltételek mellett kell rendezni. Csakhogy miközben a nyár végére német vonatkozásban már csak a területátcsatolás mértéke és a lebonyolítás formája volt kétséges, addig a magyar külpolitikának még ahhoz sem sikerült brit támogatást szereznie, hogy a magyar kisebbségek legalább a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekbe foglalt jogaikat maradéktalanul élvezhessék. 542

A kisantanttal 1937 elején megindult tárgyalások szintén csak korlátozott eredményt hoztak. 1938 augusztusában a szlovéniai Bledben parafálták ugyan a fegyveres revízióról való lemondást, a fegyverkezési egyenjogúság elismerését és a hatályos kisebbségvédelem bevezetését célzó megállapodás szövegét, ez azonban sohasem lépett életbe. Mindenekelőtt azért, mert a szerződést, sőt voltaképpen már a tárgyalássorozatot is mindkét fél elsősorban a maga külpolitikai pozíciójának megerősítésére szánta. Magyarország abban bízott, hogy így növelheti saját súlyát olasz és német partnerével szemben, a kisantant államai pedig részben Magyarország féken tartását, részben saját szövetségi rendszerük megerősítését remélték tőle. 543

De nem volt túlságosan biztató az a megoldási javaslat sem, amelyet Hitler tett az éppen ekkor az észak-németországi Kiel kikötővárosába látogató magyar vezetők, Horthy, Imrédy Béla miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter előtt. A Führer ugyanis a tárgyalások során azt ígérte, hogy ha Magyarország háborút indít Csehszlovákia ellen, a Wehrmacht beavatkozását és a biztos győzelmet követően egész Szlovákiát visszakaphatja. A revíziónak és a stratégiai szempontból is fontos magyar-lengyel határ helyreállításának a lehetősége csábító volt. A közel 50 ezer

542 A magyar diplomaták 1938 nyarán folyamatosan próbálták meggyőzni a brit kormányt, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség ügyét is vizsgálja meg és karolja fel. Szeptember 24-én Barcza György londoni követ tettetett naivitással jegyezte meg Lord Halifax külügyminiszternek: „Igaz, hogy a magyarok mögött nem állanak egy 75 milliós nép hadseregének szuronyai, de felteszem, hogy Anglia nem a német erő, hanem az igazság előtt hajlik meg, ez pedig éppen oly mértékben áll mögöttünk, mint a németek mögött. ” Pedig éppen erről volt szó, s ezt mindketten pontosan tudták. Ld. Barcza jelentése Kányának (1938. szeptember 24.). DIMK 1962-1982: II. kötet, 391. sz. (Idézet a 649. oldalról.)

543 A szerződő felek közti alapvető ellentéteket és a nemzetközi erőviszonyokat tükrözte, hogy a magyar-csehszlovák szerződéstervezetből hiányzott a kisebbségvédelemről szóló passzus, mert Csehszlovákia tartott attól, hogy ez alkalmas lehet állami egységének felbomlasztására. Vö. Fülöp-Sipos 1998: 188.

km2-nyi terület és 3,5 milliós népesség visszacsatolásán túl a kisantant végleges meggyengülését és esetleg a horizontális tengely esélyeinek javulását, végeredményben tehát a magyar külpolitika mozgásterének növekedését jelentette volna. Csakhogy a francia és brit garanciával rendelkező Csehszlovákia elleni agresszió – s talán egy újabb világháború kirobbantása – olyan lépés lett volna, amire Magyarország nem vállalkozhatott. Hitler a jelek szerint arra számított, hogy a magyarok kapnak az alkalmon, Németország pedig nem a nyugati demokráciák kegyéből, hanem a maga erejéből terjeszkedhet tovább. Horthy és Kánya azonban a magyar hadsereg készületlenségére hivatkozva visszautasította a német felkérést, sőt a kormányzó még annak a véleményének is hangot adott, hogy Németország sohasem győzheti le Nagy-Britanniát. Ráadásul éppen ezekben a napokban tették közzé a Magyarország és a kisantant bledi tárgyalásairól szóló zárókommünikét, amelyből Hitler megtudhatta, hogy a háta mögött a magyarok megállapodni készülnek szomszédaikkal. A hír a fizikai rosszullétig felbőszítette Hitlert, aki soha nem is bocsátotta ezt meg Magyarországnak és személy szerint a külügyminiszternek. 544 Emiatt s a későbbi számos súrlódás és ellentét miatt Magyarország sohasem vált a náci birodalom kedvencévé – Hitler könnyebben tudott együttműködni a szlovák, a horvát és a román vezetőkkel –, s bár a második világháború végén csakugyan „utolsó csatlósa” maradt Németországnak, egyben mindvégig „vonakodó csatlós”545 is volt.

Hitlernek azonban ekkor még nagy szüksége lett volna Magyarország közreműködésére, ezért szeptember 20-án megismételte a Csehszlovákia felosztására vonatkozó ajánlatát – megint hiába. 546 A csehszlovákiai német kisebbség kérdése így végül a müncheni négyhatalmi konferencia elé került, amely a több mint 3 milliós népcsoportot és a területet átadta a Harmadik Birodalomnak. A szeptember 30-ára virradó éjjel aláírt egyezmény súlyos presztízsveszteséget jelentett Franciaországnak és Nagy-Britanniának. A későbbi fejlemények pedig azt is megmutatták, hogy bár Neville Chamberlain brit miniszterelnök őszintén bízott a békéltetési politika sikerében, az általa kieszközölt „korszakos béke” még egy esztendeig sem tartott. S az is szinte jelképes, hogy Édouard Daladier, aki az 1933. évi brit–francia–olasz–német tárgyalások idején miniszterelnökként még sikerrel akadályozta meg, hogy a négyhatalmi paktum végleges szövegében említés

544 A kieli tárgyalásokról és a bledi megállapodásról ld. Pritz 1974. (Újraközli: Pritz 1995b: 291- 333.); Sakmyster 1980: 175-184.

545 Montgomery budapesti amerikai követ ilyen címmel írta meg visszaemlékezéseit. Ld. Montgomery 1947. Magyar nyelven: Mont-gomery 2004.

546 A berchtesgadeni megbeszélésről ld. Sakmyster 1980: 198-200.

történjék a határok felülvizsgálatáról, 1938 őszén – ismét kormányfőként – az egyezmény egyik aláírójaként maga is hozzájárult Németország Csehszlovákia rovására történő területgyarapodásához.

A müncheni konferencia – olasz felvetésre – foglalkozott ugyan a csehszlovákiai magyarság ügyével, de csak érintőlegesen: az egyezmény egy mellékletben úgy rendelkezett, hogy amennyiben Prága és Budapest három hónapon belül nem tud megállapodni a kérdésben, újabb négyhatalmi döntés következik. Ez a megoldás a magyar külpolitika számára nem volt kedvezőtlen, hiszen – bár a döntést elodázta – a régen várt összhatalmi revíziós konszenzus esélyét villantotta föl. E menetrendnek megfelelően a magyar kormány kezdeményezésére október 9-én megkezdődtek a tárgyalások,547 ahol Csehszlovákiát a frissen autonómiát szerzett Szlovákia politikusai képviselték. A megbeszéléseket a Duna által kettészelt határvárosban, Komárom (Komárno) északi, Csehszlovákiához tartozó részében, a régi Vármegyeházán tartották. A magyar delegáció a Duna déli partján lehorgonyzott Zsófia luxusgőzhajón lakott, s minden reggel gépkocsin hajtott át a Duna-hídon, ahol erre az időre félrehúzták a spanyollovasokat.

A Kánya és Teleki által vezetett magyar delegáció jelentős statisztikai apparátussal vonult föl, s 150 évre visszamenő adatokat bemutatva – döntően persze az 1910. évi, még magyar fennhatóság alatt megrendezett népszámlálás eredményei alapján – az önrendelkezési elv értelmében egy 14. 153 km2-es, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi szlovákiai és kárpátaljai területen pedig népszavazást kért. A szlovák politikusok nem rendelkeztek a magyarokéhoz mérhető adatbázissal és tudományos háttérrel, s helyzetüket az is nehezítette, hogy ez volt az első hivatalos szereplésük Szlovákia képviseletében. Érthető tehát, hogy nem akartak a magyarok által közölt adatoknak megfelelő, súlyos területi engedményeket tenni. Hozzájárultak azonban ahhoz, hogy a jó szándékukat igazoló politikai gesztusként azonnal átadják Ipolyságot (Šahy) Magyarországnak. (Október 11-én a honvédség alakulatai be is vonultak a kisvárosba.) Ezenkívül azonban a szlovák delegáció először csak nemzetiségi autonómiát kínált, majd a Csallóköz (Grosse Schütt, Žitný ostrov – 1. 838 km2) visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határ menti zóna (5. 405 km2) átengedését helyezte kilátásba. A magyar küldöttség ezután, október 13-án este, megszakította a tárgyalásokat azzal a megfontolással, hogy a csehszlovák álláspont „elfogadhatatlan” volta alkalmat ad arra, hogy a döntést visszautalják a müncheni hatalmak hatáskörébe. Alighogy a küldöttség hazaérkezett Budapestre, egy rögtönzött

547 Részletes ismertetésüket ld. Sallai 2002: 82-103.

éjféli minisztertanácsi ülésen Kánya sürgette, hogy Magyarország kérje a négyhatalmi konferencia újbóli összehívását. 548

A magyar kormány október 14-én Csáky István gróf külügyminiszteri kabinetfőnököt Rómába, Darányi Kálmán ex-miniszterelnököt pedig Obersalzbergbe küldte, miközben rezidens követein keresztül Londonnal és Párizzsal is fölvette a kapcsolatot, hogy ily módon tájékozódjon az újabb négyhatalmi konferencia összehívásának lehetőségéről. Mussolini és Galeazzo Ciano gróf külügyminiszter szívesen fogadta a magyar kezdeményezést, s a konferenciát néhány napon belül Genovába össze is akarták hívatni. Erről az érintett nagyhatalmak diplomatáit is értesítették,549

a magyarországi lapok esti kiadása pedig szalagcímben közölte: „A müncheni négyhatalomhoz fordul a magyar kormány”. A magyar diplomácia azonban még aznap visszakozott, mivel Darányi berlini missziója teljes kudarccal végződött. Hitler ugyanis egyórás monológjában bőven mérte a magyar küldötteknek a szemrehányásokat és a fenyegetéseket, az ígéreteket viszont annál szűkebben, s világossá tette, hogy a tengelyt tekinti egyedül illetékesnek a határkérdésben. 550 Német támogatás híján Magyarország nem sok jót várhatott az újabb négyes

548 Kánya a kormányülés végén leszögezte: „Nekünk a négy nagyhatalmi bázist nem lehet elhagyni", s helytelenítette a vezérkar által elrendelt mozgósítást, ami szerinte kedvezőtlen nemzetközi visszhangot vált majd ki. Ld. MOL, K 27,198. doboz, 1938. október 13-i minisztertanács jegyzőkönyve, 10. folio. Úgy tűnik, Kánya egyáltalán nem kesergett a tárgyalások kudarcán, hiszen ezzel a magyar külpolitika csak közeledett két évtizedes törekvésének beteljesüléséhez, ti. ahhoz, hogy a trianoni szerződés felülvizsgálata széles nemzetközi egyetértéssel menjen végbe. Erre vall, hogy Komáromban Kánya többször is utalt a tárgyalások megszakítására, majd ő szorgalmazta legerősebben a négyhatalmi konferencia összehívását. Vö. Feljegyzések a magyar-csehszlovák tárgyalásokról (1938. október 12-13.). DIMK 1962-1982: II. kötet, 491-492. sz. (Különösen 760-761. , 763. , 768-769.)

549 Csáky távirata Kányához (1938. október 14.). Közli: MMV 1959: 52. sz. (148-149.)

550 A Führer külön-külön fogadta Darányit és az ugyancsak Németországba érkező František Chvalkovský csehszlovák külügyminisztert, s mindkettejüket azzal traktálta, hogy döntőbíráskodás esetén csak Németországban bízhatnak, mivel a nyugati hatalmak a másik fél javára döntenének. A megbeszéléseket ismertető német és brit dokumentumokat idézi Ránki 1959: 146-147. A négyhatalmi konferencia összehívásáról és a magyar visszakozásról a Foreign Office a domíniumokat is tájékoztatta október 15-i körtáviratában. Ld. MOL, X 66, 22019. doboz (TNA, FO-371-21571, C12438/2319/12. sz.) 33. p.

értekezlettől, ezért visszakozott, London és Párizs pedig örömmel szabadult meg kínos kötelezettségétől. 551

Egy héttel később a magyar kormány megint felvette a tárgyalás fonalát a (cseh)szlovákokkal, de most már csak jegyzékváltás formájában. Az álláspontok közeledtek, de nem találkoztak – öt város hovatartozásáról nem sikerült megegyezni így október 29-30-án Magyarország és Csehszlovákia felkérte Németországot és Olaszországot a magyar kisebbség hovatartozásáról szóló döntőbírósági ítélet meghozatalára. A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy Budapest és Prága aláveti magát a döntőbírák határozatának – anélkül, hogy annak tartalmát előzetesen ismerné. A korábbi tapasztalatok alapján mindenesetre a magyarok inkább az olaszokban bíztak, a (cseh)szlovák fél viszont inkább a németek szimpátiájában reménykedett. November 2-án a bécsi Felső-Belvedere palota aranytermében kompromisszumos döntés született. A határ menti magyarlakta zónát – a vitatott városok közül Kassát, Ungvárt és Munkácsot – visszacsatolták Magyarországhoz, míg Pozsony és Nyitra Cseh-Szlovákiánál maradt.

A német és az olasz külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop és Galeazzo Ciano gróf aláírását viselő döntőbírósági ítélet kihirdetése és a csatlakozó térkép ismertetése este 7 óra 10 perckor kezdődött és 35 percen át tartott. Ezután az újságírók igyekeztek minél hamarabb eljuttatni tudósításaikat a lapok és a hírügynökségek szerkesztőségeibe. Budapesten itt-ott már szóbeszéd tárgya volt a döntőbírói ítélet tartalma, amikor Imrédy Béla miniszterelnök este 9 óra 20 perckor a Magyar Rádió mikrofonja elé lépett és hozzáfogott négyperces rádiószózatának felolvasásához. A hírt országszerte túláradó örömmel fogadták. Különösen bensőséges jelenetekre került sor a színházakban, ahol a közönség és a művészek előadás közben értesültek a döntésről. Amint azt a Pesti Napló írta a bécsi döntés másnapján: „Alig ért véget Jacques Duval darabjának, a Francia szobalánynak első felvonása – a közönség már indult kifelé a foyerba –, amikor egyszerre újra szétcsapódott a függöny, mindenki sarkon fordult és a színpadra pillantott. A rivalda fényében Somlay Artúr alakja jelent meg. Templomi csend lett s a művész megindult hangon jelentette be a közönségnek, hogy a magyar Felvidék újra egyesült az anyaországgal. Mint az imádságot, sorolta el Somlay Artúr a Magyarországhoz visszatérő

551 Ehhez ld. Barcza György londoni követ jelentése Kányának (1938. október 17.). Közli: DIMK 1962-1982: II. kötet, 548. sz. (Különösen: 815.); Erdmannsdorff budapesti német követ távirata a külügyminisztériumnak (1938. október 21.). Közli: DGFP/D 1949-1964: IV. kötet, 79. sz. (97.) Mindkét irat eredetijét idézi: Ránki 1959:154.

városok neveit, s leírhatatlan jelenetek következtek. A közönség percekig tombolva ünnepelt, ismeretlen zsöllye- és páholyszomszédok szorongatták egymás kezét. . A tudósításból az is kiderül, hogy a döntés estéjén minden fővárosi színházban és moziban szinte szóról szóra ugyanez történt: „soha Budapestnek még ilyen boldog, lelkes, nagyszerű színházi estéje nem volt. Az utcáról behallatszott a milliós város ünneplő népének boldog ujjongása, benn a színházakban pedig egymás nyakába borulva köszöntötték az emberek a Felvidék visszatérését, melyet a szereplő művészek színpadról hirdettek ki. ”552

Hasonló jelenetek zajlottak le másnap este a Zeneakadémia nagytermének nézőterén. Ekkor Dienes Valéria553 mutatta be Patrona Hungáriae c. ünnepi mozdulatdrámáját modern orkesztikai iskolájának növendékeivel. A kórusdráma a magyar történelem tánccal, zenével és énekkarral kísért képsorozata volt, amely a magyar történelem nagy pillanatait villantotta fel a tanárnő által tartott bevezető után. A revízió záróképében a „hit, a szeretet és a béke megtestesítőit legyőzik az istentagadás, a háború és a forradalom: Nagy-Magyarország aranytestét darabokra szakítják. De megjelenik Mária és Szent István, az őrangyalok és az elszakított országrészek angyalai. Imrédy Andrea [a miniszterelnök unokahúga] a Felvidék angyala: ő veszi kezébe a leszakított részt és illeszti vissza a csonka országhoz. Délen és Keleten őrangyalok tartják kezükben a többi leszakított részeket. Ennél a jelenetnél kirobban a lelkes, tüntető taps. Megszakad az előadás, a közönség tombol és hangzik az ütemes kiáltás: Min-dent visz-sza! Az emberek állva hallgatják végig a befejező szakaszt, amikor a kórus a Magyar hiszekegyet imádkozza. ”554

November 4-11. között a honvédség csapatai bevonultak a csehszlovák hatóságok által kiürített területekre. A bevonulást, amelyet néhány nagyobb városban Horthy Miklós kormányzó személyesen vezetett, a magyar lakosság lelkesedése kísérte. A következő hónapokban kétoldalú tárgyalások folytak a határvonal végleges kijelöléséről, amelyek főként a

552 Tomboló lelkesedés a színházakban. Pesti Napló, 1938. november 3. (LXXXIX. évf. , 227. sz.) Esti kiadás. 8-9.

553 Dienes Valéria a századelőn filozófiából, majd matematikából doktorált és a progresszív materialista irányzatok iránt érdeklődött, a feminizmus és a mozdulatművészet magyarországi úttörője volt, majd az 1920-as évektől – főként Henri Bergson és Pierre Teilhard de Chardin tanainak hatására – egyre közelebb került a modern teológiához.

554 55,t Patrona Hungáriae. Mozdulatdráma – Imrédy Andrea mint a Felvidék angyala. Pesti Napló, 1938. november 4. (LXXXIX. évf. , 228. sz.) Esti kiadás 7.

magyar delegációt vezető Teleki Pál kultuszminiszter méltányos javaslatainak köszönhetően egyre javuló légkörben folytak. A megállapított határvonal végül 11. 927 km2-t adott vissza Magyarországnak. A december közepén végrehajtott összeírás 1. 041. 401 lakost talált a területen, ebből 879. 007 (84,4%) volt magyar és 123. 864 (11,9%) szlovák anyanyelvű. (Az 1930-ban tartott csehszlovákiai népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek aránya itt csupán 57% volt.)

Ezek az adatok már azokat a demográfiai változásokat is tükrözték, amelyeket az 1938 őszén indult – nagyrészt kényszerű – kétirányú vándorlás okozott. Az új határ két oldalán már a bécsi döntés napjaiban több ezer embert mozgatott meg a magyar hatóságok „kimozdítási” politikája, illetve a szlovák részről végrehajtott tömeges kiutasítás és deportálás. 555 (A szlovák történetírás ezenkívül több tízezer főre teszi a visszacsatolt területeket még 1938 őszén elhagyó cseh és szlovák állami alkalmazottak számát.) S miközben a magyarok – a trianoni és a frissen visszacsatolt területeken egyaránt – örömmel és diadallal fogadták a bécsi döntést, az autonóm Szlovákia vezetői éppen ellenkezőleg, nemzeti traumaként élték meg azt. Mint Jozef Tiso kormányfő fogalmazott november 2-án éjjel 11 órakor elmondott rádióbeszédében: „a szlovák nemzet tragikus sérelmet szenvedett el”. 556

Szinte a bécsi döntés másnapján felhangzottak az elégedetlen vélemények a szlovák és a magyar kormány részéről. Budapesten nehezményezték, hogy elmaradt egész Kárpátalja visszacsatolása, Pozsonyban viszont túlzottnak tartották a revízió mértékét. Ezt mind Németország, mind Olaszország rossz néven vette, ennek ellenére a nyilatkozatháború a sajtóban és kormányszinten is egyre erősödött. S mivel a kárpátaljai autonómia kihirdetése után a cseh-szlovák közhatalom egyre kevésbé tudott befolyást gyakorolni a politikai fejleményekre, minden érintett politikai tényező igyekezett bejelenteni igényét e területre. A Cseh-Szlovák Köztársaság és Magyarország egész Kárpátaljára igényt tartott, Románia Máramaros vidékére pályázott. De volt itt bázisa az ukrán és az orosz irányzatnak is, ezenkívül Lengyelország és Németország is érdeklődést mutatott a terület iránt, és persze a ruszin függetlenségnek is volt tábora. A gazdaságilag elmaradott, nagyarányú fejlesztésre szoruló Kárpátalja elsősorban földrajzi (geopolitikai) elhelyezkedése miatt értékelődött föl, csakúgy mint az első világháborút követően. Most magyar és lengyel részről a horizontális tengely koncepciója és a közös határszakasz megteremtése volt a fő szempont, míg Németország a Szovjetunió elleni

555 Simon 2008: 195-217. 556 Sallai 2002: 147.

felvonulási, illetve ütközőzónaként vette számba a területet. Magyarország, amely biztosra vette, hogy a területet előbb-utóbb visszaszerezheti, 1938 októbere óta újra meg újra diverzáns akciókkal kísérletezett, és a pattanásig feszült hangulatban rendszeresen ismétlődtek a halálos áldozatokat is követelő határincidensek. 557

Ami a magyar külpolitika vonalvezetését illeti, az Imrédy helyébe lépő új miniszterelnök, Teleki Pál 1939. február 22-én a Képviselőházban ismertetett programjában megerősítette, hogy külpolitikájában Magyarország „elsősorban a berlin-római tengely államaira támaszkodik”. 558 Nem sokkal később azonban táviratban utasította Barcza György londoni követet, hogy tudassa a Foreign Office-szal: „A magyar kormány földrajzi és politikai helyzetében kénytelen bizonyos fokig a német kormánnyal lojálisán együttműködni, azonban másrészt a legkomolyabban el van tökélve arra, hogy ez az együttműködés nem fog elmenni egészen addig, hogy az ország szuverinitásának [sic!], függetlenségének és becsületének csorbulására vagy éppen feladására vezessen. A kormány nagy súlyt helyez az angol kormány megértésére és támogatására, és semmi olyat nem fog sohasem tenni, ami a Brit Birodalom érdekeit sérthetné. ” Mindezt a brit külügyminiszter és helyettese elégedetten nyugtázta. 559 Teleki tehát a kedvezőtlen körülmények dacára továbbra is egyensúlyozni igyekezett, s az egyre nyilvánvalóbban kialakuló hatalmi frontok között mindkét tömb jóindulatát kereste, hogy a küszöbön álló konfliktus bármilyen kimenetele esetére biztosítékokat szerezzen Magyarország számára. 560

E koncepció az újabb közép-európai politikai válság idején működőképesnek tűnt. Míg ugyanis 1939 kora tavaszán a nyugati hatalmak élesen tiltakoztak a Wehrmacht prágai bevonulása és a cseh területeknek protektorátus formájában a Német Birodalomba való betagozása ellen, addig Kárpátaljának a magyar hadsereg által egyidejűleg végrehajtott gyors megszállását és bekebelezését lényegében zokszó nélkül vették tudomásul. A katonai akcióhoz egyébként Magyarország március 13-án szerezte meg Hitler előzetes jóváhagyását, akinek ezúttal sikerült megosztania az ellenség haderejét és az agresszióért viselendő felelősséget. A magyar kormány ezúttal örömmel csatlakozott, mert – ellentétben az 1938. augusztus-

557 Erről bővebben ld. Hornyák 1988. 558 KN 1935-1939: XXI. kötet, 500. 559 Barcza 1994: 1. kötet, 403. 560 Mint Macartney írja: hatalomra kerülésekor Teleki hitt abban, hogy

„konfliktus esetén a nyugati hatalmaké lesz az utolsó szó”, de felmérte, hogy pillanatnyi gyengeségük miatt Közép-Európában a német befolyás a meghatározó, ezért a kedvükben kell járni. Ld. Macartney 2000: 10.

szeptemberi német ajánlatokkal – most nem kellett sem számottevő ellenállástól és veszteségektől, sem pedig komoly nemzetközi tiltakozástól tartania. A március 13-án kisebb manőverekkel megkezdődő, majd 15-17. között teljes erővel kibontakozó – és a szerény fegyveres ellenállás miatt csekély számú áldozatot követelő – akció során a honvédség egész Kárpátalját birtokba vette, sőt kisebb nyugati kitérővel még Szlovákia keleti területeiből is elfoglalt valamennyit. A július közepén megrendezett általános összeírás a visszafoglalt 12. 147 km2-es területen összesen 674. 923 lakost talált, akik közül 62. 173 (9,2%) volt magyar anyanyelvű, miközben a ruszin „kisebbség” 500. 582 főt (74,2%) tett ki. (Az 1930-ban tartott csehszlovákiai népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek aránya itt még az 5%-ot sem érte el.)

Anglia és Franciaország hivatalosan sohasem ismerte el a Csehszlovákia rovására végbement magyar területgyarapodásokat, de nem is tiltakozott ellenük. A brit kormány részéről az első bécsi döntéssel kapcsolatban több olyan kijelentés is elhangzott, amely kimondottan helyeselte a magyarlakta területsáv visszacsatolását. Franciaország túlzottnak találta ugyan a határmódosítás mértékét, de tiltakozás nélkül tudomásul vette a döntőbírósági ítéletet. A Foreign Office hasonlóképpen reagált Kárpátalja visszafoglalására is 1939 tavaszán. Felelősséget nem vállalt érte, de nem is lépett fel ellene, s kedvező körülménynek ítélte, hogy a terület nem jutott német birtokba. 561

A riválisok közötti külpolitikai lavírozás természetesen csak addig nyújthatott előnyöket Magyarország számára, amíg a két tábor nem került végzetesen szembe egymással. Ez a „kegyelmi állapot” azonban mindössze 1939. szeptember elejéig tartott. Mégis ez idő alatt a kisantant hanyatlása, a területi gyarapodás és nem utolsósorban a sikerekből fakadó érzelmi és morális többlet még növelte is Magyarország teljesítőképességét, nemzetközi presztízsét és mozgásterét. E nagyobb mozgástér birtokában – és ennek megőrzése, növelése érdekében – a kormány igyekezett továbbra is távol maradni a hatalmi konfliktusoktól. Teleki 1939 nyarán már komolyan számolt egy európai háború lehetőségével, s miután Mussolini fel is kérte erre, július 24-én levélben ismertette a Führerrel és a Dúcéval Magyarország álláspontját. Mint írta: „a Berlin-Róma tengely erkölcsi és anyagai erejébe vetett mélységes hittől vezettetve, a magyar királyi kormány nevében van szerencsém kijelenteni, hogy egy általános konfliktus esetén Magyarország a maga politikáját a tengely politikájával fogja összhangba hozni, aminthogy eddig is bizonyságát adtuk ebbeni törekvésünknek. ” Ezzel egy időben elküldött másik levelében azonban kijelentette: „Magyarország, amennyiben

561 Bán 1998: 60. , 66-69.

az adott körülményekben nem áll be komoly változás, nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen. ” A nyilatkozat igen rossz benyomást tett Hitlerre és Mussolinira, amit előbbi különösen éles szavakkal hozott a német nyomásra lemondatott Kánya Kálmán posztját átvevő Csáky István külügyminiszter tudomására. Mégis azzal, hogy Teleki jó előre közölte álláspontját, némi játékteret szerzett magának, hiszen a tengelynek volt ideje hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy Magyarország háborús közreműködésére egyelőre nem számíthat. 562

1939. szeptember elején, a Lengyelország elleni német támadást követően – miközben a brit és francia hadüzenet nyomán Németország formálisan hadiállapotba került a nyugati hatalmakkal – a magyar kormány nem hadviselő államnak nyilvánította magát. Általánosságban kijelentette, hogy továbbra is támogatja a tengelyhatalmak politikáját, ám az elől már elzárkózott, hogy német csapatokat magyarországi vasútvonalakon szállítsanak a lengyel frontra. (A hadianyagszállításokat ugyanakkor – katonai kíséret nélkül – engedélyezte.) Ezzel, ha nem tartott is egyenlő távolságot a két hatalmi tömb között, jelezni kívánta, hogy nem veti alá magát teljesen a német érdekeknek. (Az pedig már a hagyományos lengyel-magyar rokonszenv folyománya volt, hogy Magyarország megnyitotta határait a Lengyelországból menekülő civilek és katonák előtt.) A tengelyhatalmak és Nagy-Britannia reakciói természetesen egészen eltérőek voltak. Ciano olasz külügyminiszter naplójában annyit jegyzett föl, hogy „ezt a visszautasítást a németek nem fogják elfelejteni, és elérkezik az ideje annak, amikor a magyaroknak ezért fizetniök kell”. 563 Sztójay Döme berlini magyar követ jelentéseiben pedig ekkortól egyre gyakrabban fordult elő az a figyelmeztetés, hogy Magyarországnak esetleg német megszállással kell számolnia. 564 Halifax külügyminiszter ezzel szemben utólag elismerte a londoni magyar követnek: „ez igazán derék és nagyon okos lépés volt az önök részéről. ”565

Teleki maga is tartott azonban attól, hogy a kormányára két irányból nehezedő nyomásnak – a magyar közvélemény revíziós igényeinek és a tengely aktívabb magyar közreműködésre vonatkozó elvárásainak – nem

562 Macartney 2000: 48-52. Teleki leveleit közli Magyarország és a második világháború. Titkos diplomáciai okmányok a háború előzményeihez és történetéhez. Összegyűjt. , bev. tan. Ádám Magda, Juhász Gyula, Kerekes Lajos. Budapest, Kossuth, 1959. 99-100. sz. (Idézetek a 244. és 245. oldalról.)

563 Ciano 1946: 153. (1939. szeptember 11-i bejegyzés.)564 Macartney 2000: 56. 565 Barcza jelentése Csákynak (1940. február 9.). Közli: DIMK 1962-

1982: IV. kötet, 529. sz. (Idézet a 694. oldalról.) Idézi: Bán 1998: 87.

lesz képes a végtelenségig ellenállni. Amint azt egyik bizalmasa, Barcza londoni követ visszaemlékezéseiből tudjuk, a miniszterelnök már 1939 végén úgy vélte, hogy a német szövetség végzetessé válhat Magyarország számára. „A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges – mondta Teleki –, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába. De borzalmas nehéz, talán lehetetlen is lesz ellenállni. A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. […] Én küzdeni fogok, amíg bírom, minden esztelenség ellen, megvédem becsületünket, nem adom el a nemzetet és az országot, de ha nem bírok velük, akkor főbe lövöm magam. […] A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is, ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak. ”566 Valószínűleg e félelmek munkáltak Telekiben, amikor újra elővette Pelényi János washingtoni követ még 1938 szeptemberében fölvetett ötletét az egyik angolszász országba telepítendő emigráns magyar kormány titkos kasszájának létrehozásáról. A fedezetül szolgáló 5 millió dollárt 1940 márciusában küldték át Washingtonba. 567

Eközben Teleki mégis a Romániával szembeni területi revízió lehetőségét kereste, méghozzá úgy, hogy az ne vonja maga után a Németországnak való túlzott politikai elkötelezettséget. Megoldásként kínálkozott az önálló katonai akció, ezt azonban Hitler az első pillanattól fogva – 1939 szeptemberétől – kategorikusan ellenezte. A második lehetőség az lett volna, ha Magyarország széles körű nemzetközi támogatást tud szerezni revíziós törekvéseihez. Ennek érdekében Teleki 1940 januárjában egy-egy emlékiratban informálta a francia és a brit külügyminisztériumot Magyarország külpolitikai szándékairól és Romániával szembeni területi követeléseiről. (Egyúttal felhatalmazta a Times budapesti tudósítóját a memorandumok tartalmának közzétételére.)

566 Barcza 1994: 1. kötet, 445-446. Kérdés persze, hogy mennyire tekinthető autentikusnak a beszélgetés Barcza által 1946-ban papírra vetett változata. Nos, ha szó szerint talán nem is, de a probléma, a Telekit gyötrő dilemma megvilágításában Barcza leírását hitelesnek tartjuk.

567 Juhász 1964: 101-103. ; Bán 1998: 97.

Eszerint Magyarország a háború idejére feltétlenül gondoskodni kíván saját maga és Erdély biztonságáról, ezért ha a Szovjetunió Besszarábia visszaszerzése érdekében megtámadja Romániát, Magyarország önvédelemből visszafoglalja Erdélyt, melynek végleges hovatartozásáról a háború utáni békekonferenciának kell majd döntenie. Ám ha Románia önként átadja Dobrudzsát Bulgáriának, Magyarország hasonló értelmű és tartós rendezést követel Erdély ügyében is. Az emlékiratot, majd annak március 6-án átnyújtott, részletesebb változatát érdeklődéssel és bizonyos megértéssel fogadták a Foreign Office diplomatái, de időszerűtlennek tartották a magyar igényeket. 568 Később kezdetleges formában felmerült az az ötlet is, hogy Magyarország a Szovjetunióval közösen indítson fegyveres akciót Románia ellen, ez azonban szöges ellentétben állt Teleki felfogásával. Barcza György pedig már 1940. február 9-én átadta Lord Halifax brit külügyminiszternek azt a jegyzéket, amely a Teleki-kabinet külpolitikai nézeteit foglalta össze. A kormány ebben leszögezte: „Soha, semmilyen körülmények között nem vállal közösséget vagy nem kezd közös akcióba a Szovjetunió kormányával. ”569 A jelek tehát arra mutattak, hogy a magyar revíziós politika nem kerülheti meg Németországot.

Eközben Románia fennállásának talán legsúlyosabb külpolitikai válságát élte át. Bukarest már 1940 tavaszán felismerte, hogy a függetlenségére adott brit és francia garancia elértéktelenedése és a kisantant széthullása után egymagában képtelen lesz megvédeni területi integritását négy szomszédjának (Szovjetunió, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország) területi követeléseivel szemben. Ezért Németországhoz közeledett, de az orientációváltás egyelőre nem sokat javított bizonytalan külpolitikai helyzetén. Június végén tehát kényszerűen elfogadta a Molotov–Ribbentrop-paktum szellemében fogant szovjet ultimátumot, és átadta Besszarábiát, illetve Észak-Bukovinát északi szomszédjának. Július 1-jén Románia felmondta a nyugati garanciát, másnap pedig felkérte Németországot, hogy garantálja határait és küldjön csapatokat az országba. Erre jó oka volt, hiszen immár a mind élesebben megfogalmazott magyar és bolgár területi igényekkel is szembe kellett néznie.

568 Juhász 1987: 149-150. ; Macartney 2000: 74-75. ; Bán 1998: 89-90. ; Barcza 1994: 1. kötet, 453. ; Barcza jelentései Csákynak (1940. február 9. és március 6.). Közli: DIMK 1962-1982: IV. kötet, 529. és 562. sz. (693-697. és 728-729.) Az emlékirat részletes változatát a közelmúltban Ablonczy Balázs tette közzé magyar nyelven. Ld. Teleki 2004.

569 A jegyzék szövegének magyar fordítását közli: Barcza 1994: II. kötet, 277-278. (Idézet a 277. oldalról.)

A szovjet ultimátumot követően Magyarország egy hadseregnyi erőt (mintegy 200 ezer katonát) vonultatott fel a román határra, Ribbentrop azonban öt nap leforgása alatt háromszor is figyelmeztette a magyar kormányt arra, hogy Németország helytelenít bármiféle fegyveres konfliktust. Mindazonáltal július 1-jén azt is kilátásba helyezte, hogy „a revízió alkalmasabb időpontban erőszakos út nélkül is megvalósítható, és hogy ez esetben is az ilyen revíziós követelések érdekében a birodalmi kormány is síkra száll”. 570 A magyar kormány egy darabig még fontolgatta a háború lehetőségét, ám végül a németek újabb közbelépésére tárgyalásos úton kereste a területi kérdés megoldását. Ez aligha történhetett volna másképpen, hiszen egy Románia elleni háború nem csupán hatalmas kockázattal járt volna – a honvédség bajosan számíthatott sikerre a nagyobb és jobban felszerelt román hadsereg ellen –, de nem is kecsegtetett jobb eredménnyel, mint a diplomáciai megoldás. 571 Hiszen a térség hatalmi viszonyai között elképzelhetetlen lett volna, hogy az esetleges háborút követő békeszerződést ne Németország és Olaszország (s esetleg a Szovjetunió) garantálja. Vagyis a döntő szó – arbiterként vagy garantorként – mindenképpen a tengelyhatalmaké lett volna.

A román-magyar tárgyalások augusztus 16-24. között zajlottak Turnu-Severinben, a Dunán állomásozó Zsófia gőzhajó fedélzetén. A megegyezéshez egyik fél sem fűzött vérmes reményeket, sőt a ki nem mondott cél inkább a másik fél rosszhiszeműségének bizonyítása, a térség fölött ellenőrzést gyakorló tengelyhatalmak előtti befeketítése volt. 572 A tárgyalások szinte azonnal holtpontra jutottak, hiszen a területi kérdésben elfoglalt álláspontok alapvetően eltértek egymástól. Magyar részről 65-72 ezer km2-t – a Trianonban elcsatolt területek mintegy kétharmadát – követelték vissza, míg a román fél a teljes lakosságcserét szorgalmazta, s csak ennek megvalósulása esetén volt hajlandó kb. 14 ezer km2-es területi kompenzációt adni. Teleki még a tárgyalások végleges lezárulta előtt utasította a vezérkart, hogy a román határon állomásozó 1. hadsereg augusztus 28-ára álljon készen a támadásra. A kormány háborús elszántságát azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy Csáky külügyminiszter még augusztus 26-án afelől érdeklődött Otto von Erdmannsdorff budapesti német követnél, hogy vajon milyen magatartást tanúsítana Berlin egy magyar-

570 Juhász Gyula: A második bécsi döntés. Külpolitika, 1987/5. 152-154. (Idézet a 154. oldalról.) Ribbentrop távirati és telefonos utasításait (1940. június 30. , július 1-2. , július 4.) közli: DGFP/D 1949-1964: X. kötet, 63. , 75-76. , 104-105. sz. (Idézet a 86. oldalról.)

571 Lakatos 1992: 41-42. 572 A második bécsi döntés diplomáciatörténetéről legújabban ld. L.

Balogh 2002.

román konfliktus esetén. S hozzátette: „egy üzenet a Führertől a kormányzóhoz még elegendő erőt jelentene ahhoz, hogy visszatartsa őt és a hadsereget egy meggondolatlan akciótól”. 573 Valószínűnek tűnik tehát, hogy Teleki e katonai erődemonstrációval elsősorban a revíziós követeléseket kívánta hangsúlyosabbá tenni, mégsem zárható ki teljesen, hogy komolyan elszánta magát a háborúra. 574 Németország mindenesetre meg akarta előzni a konfliktust, ezért augusztus 29-ére Bécsbe invitálta a vitás feleket. A delegációk csak itt értesültek arról – nagy megdöbbenéssel –, hogy a tengelyhatalmak nem tárgyalni hívták őket, hanem csak egy nyilatkozatot várnak tőlük arról, elfogadják-e a Ribbentrop és Ciano által már előkészített újabb döntőbírósági ítéletet. Saját kormányukkal folytatott többszöri egyeztetést követően az éjjeli órákban mindkét küldöttség jelezte, elfogadja a döntést.

A második bécsi döntés, melynek kihirdetésére ismét a bécsi Belvedere palotában került sor 1940. augusztus 30-án, a Trianonban elcsatolt területek északi részét, benne a teljes Székelyföldet visszajuttatta Magyarországnak. Az eredményt mindkét ország csalódottan fogadta: Mihail Manoilescu román külügyminiszter a döntés kihirdetésekor elájult, Teleki miniszterelnök viszont a hazafelé tartó vonaton lett rosszul, amit környezete és az utókor történészei is azzal magyaráztak, hogy Erdély megosztását és a magyarországi német befolyás további nyilvánvaló erősödését végzetes politikai kudarcként élte meg. Egyik bizalmasának, Hlatky Endrének, a Magyar Rádió műsorigazgatójának – aki szerint Teleki ekkor az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott – a kormányfő meg is vallotta, hogy „az egész erőfeszítés hiábavaló volt, mivel a háború után Magyarországnak megint vissza kell adnia Észak-Erdélyt és mindez csak megrontotta a viszonyt az ország szomszédaival”. Apor Gábor báró szentszéki követtel pedig komoran közölte: „az ár túl magas lesz. ”575

Mindez nagyon is egybevág azzal, amit Barcza György írt Teleki dilemmájáról. S az a körülmény, hogy a második bécsi döntést brit részről nem erősítették meg – a Foreign Office nem hivatalosan közölte is Barczával, hogy az 1939. szeptember 1. utáni területi változásokat a brit kormány nem ismeri el –, csak még érthetőbbé teszi, miért nem reménykedett Teleki az erdélyi revízió tartósságában. 576

573 DGFP/D 1949-1964: X. kötet, 393. sz. (Idézet az 544. oldalról.) Idézi: Juhász Gyula: A második bécsi döntés. Külpolitika, 1987/5. 159.

574 Ezt valószínűsíti L. Balogh 2002: 250-254. és 278-282. 575 Macartney 2000: 156. 576 Macartney 2000: 147.

A honvédség szeptember 5-13. között vonult be a kijelölt területre. Miközben a magyar lakosság ismét önfeledten ünnepelte a katonákat, az akciót többfelé nacionalista összetűzések kísérték, s mindkét fél részéről brutális gyilkosságok is történtek. Hamar megindult a spontán népességcsere. Az első fél esztendőben – az optálás határidejének lejártáig – Dél-Erdélyből mintegy 100 ezer magyar, Észak-Erdélyből pedig ugyanennyi román menekült át saját országába. 577 A visszacsatolt 43. 104 km2-es területen az 1941 elején tartott népszámlálás összesen 2. 644. 732 lakost talált, közülük 1. 370. 053 fő (51,8%) volt magyar, 1. 080. 229 fő (40,8%) pedig román anyanyelvű. (Az 1930-ban tartott romániai népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek aránya alig haladta meg a 42%-ot.)

A területnyereségek fejében, amint azt Teleki is említette, Magyarország sorozatos politikai engedményekre kényszerült Németországgal szemben. Már 1938 novemberében hozzájárult a Volksbund der Deutschen in Ungarn, a Berlin által támogatott és ezért a hitleri rezsim iránt hálát érző, de jellegében nem nemzetiszocialista Magyarországi Népi Németek Egyesülete megalakulásához, valamint Kánya Kálmán külügyminiszter menesztéséhez, aki régóta vörös posztó volt a nácik szemében. 1939 februárjában Magyarország csatlakozott a Szovjetunió ellen irányuló antikomintern paktumhoz, két hónappal később pedig elhagyta a Nemzetek Szövetségét. A második bécsi döntéssel egyidejűleg a kormány államközi szerződésben tette meg a Volksbundot a magyarországi német népcsoport kizárólagos társadalmi-politikai képviselőjévé. Teleki aggasztónak tartotta a növekvő külső nyomást, de ezeket az engedményeket mégis kész volt megtenni, hogy távol tarthassa Magyarországot a tengely háborújától. Csakúgy, mint Bethlen, Kánya és mindazok, aki ellenezték, hogy Magyarország a náci Németországgal való szövetségben eljusson az aktív hadviselésig, Teleki is úgy vélte, hogy a magyarság a háborúval csak veszíthet, hiszen mind a vereség, mind a győzelem (vagyis a Mein Kampfból kiolvasható német világrend megvalósulása) végzetes fenyegetést jelent a számára. Ha viszont sikerülne az országot és hadseregét a háború végéig érintetlenül megőrizni, az lehetőséget adhat a kivérzett szomszédokkal szembeni területfoglalásra, de legalábbis a már visszaszerzett és még visszaszerzendő területek megőrzésére. 578

577 L. Balogh 2002: 311-312. 578 Ennek német győzelem esetén természetesen nem lett volna

realitása, Teleki azonban nem volt meggyőződve arról, hogy az újabb anyagháborúban Németország a nagyobb gazdasági, termelési potenciállal rendelkező atlanti hatalmak fölébe kerekedhet.

A magyar diplomácia azonban fokozatosan elveszítette az alternativitás esélyét, s Magyarország lassan a német külpolitika járszalagjára került. Nem sikerült kihasználnia a Molotov–Ribbentrop-paktum és a Románia elleni szovjet–magyar–bolgár érdekközösség teremtette lehetőséget, rendkívül hűvössé váltak a magyar-brit kapcsolatok, s Lengyelország kiesésével, valamint Olaszországnak a tengelyszövetségen belüli meggyengülésével szertefoszlott a horizontális tengely reménye is.

A tengely külpolitikájának való alárendelődés folyamatában fontos dátum volt 1940. november 20. – ekkor csatlakozott Magyarország a háromhatalmi egyezményhez. A formálisan a világbéke helyreállítása, valamint a gazdasági és politikai újjárendezés céljával létrejött egyezményt eredetileg Róma, Berlin és Tokió írta alá szeptember 27-én, s a kiadott sajtóközlemény a célokkal egyetértő államok csatlakozását is kívánatosnak mondta. Sztójay berlini követ táviratában azt javasolta, hogy Magyarország mielőbb csatlakozzék, s ezzel biztosítsa majdani aktív részvételét a háború utáni újjárendezésben. A szerződésben foglalt kötelezettségekből fakadó kockázatot csekélynek látta, hiszen a szöveg nem kötelezte az aláírókat feltétlenül hadviselésre. A magyar kormány elfogadta ezt az érvelést, s úgy vélte, mivel Németország belátható ideig meghatározó tényező marad a térségben, a vele való jó viszony kül- és belpolitikailag egyaránt megszilárdíthatja Magyarország helyzetét. Nyilvánvaló volt, hogy az esetleges csatlakozás Magyarországot jobban elkötelezi a tengely oldalán, de – a kormány legalábbis így remélte – nem jelent feltétlen szakítást Nagy-Britanniával. 579 A magyar csatlakozási kérelem bejelentése után azonban a németek azonnal felkérték Magyarországot, engedjen át ún. tancsapatokat Romániába, amit ebben a légkörben bajosan lehetett megtagadni. 580 Ettől fogva a németek lényegében a háború végéig folyamatosan végeztek csapatszállítást Magyarország területén át, amiért a brit diplomácia már erősen megneheztelt.

Bár a tárgyalások közel két hónapig elhúzódtak, Magyarország végül első csatlakozóként írta alá a jegyzőkönyvet november 20-án. Ezzel vállalta, hogy részt vesz az európai új rendnek az élettérelmélet alapján történő újjárendezésében, valamint azt, hogy amennyiben a három nagyhatalom (Japán, Németország és Olaszország) valamelyikét „olyan hatalom támadja meg, mely jelenleg nem vesz részt az európai háborúban, vagy a kínai-japán konfliktusban”, maga is „minden politikai, gazdasági és katonai eszközzel” szövetségese segítségére siet az agresszorral szemben. 581

579 Macartney 2000: 165-166. ; Juhász 1964: 221-224. 580 Macartney 2000: 167. ; Juhász 1964: 233.

Az Országgyűlés plénuma nem foglalkozott részleteiben az egyezmény megerősítésével, a két ház külügyi bizottságaiban pedig Csáky külügyminiszter ismertette diadalmasan az egyezményt: „Azt hiszem, minden gondolkodó magyar ember igazat fog adni ama felfogásomnak, hogy a tény, hogy a magyar kormány önként, jól felfogott érdekből maga vont bizonyos korlátokat külpolitikai tevékenységének, nem azt jelenti, hogy lemondott a szabad elhatározás jogáról. […] az önkéntes korlátozás néha a jövőt illetőleg több lehetőséget nyit meg a kormánynak, mint az úgynevezett szabadkéz politikája, amely amúgy is csak a teóriában létezik. […] Valahogy úgy tűnik fel nekem, mintha a békekötésig eltelő időre biztosítási kötvényt váltottunk volna ki magunknak Bécsben. ” A külügyminiszter kijelentette azt is, hogy egészen biztos az antant vereségében. „Kockázatot vállaltunk, de anélkül nincs felemelkedés. Egész politikánk azonban arra irányul, hogy haladásunk, megerősödésünk, feltámadásunk mértékében csökkentsük a kockázatokat. Ebben a törekvésünkben, nézetem szerint, ma már ott tartunk, hogy az említett békebiztosítási kötvények immár utolsó praemiumát is befizettük néhány nap előtt Bécsben. És ebben rejlik a belvedere-i aktus legnagyobb jelentősége. ”582

A képviselőházi bizottságban a kisgazdapárti Eckhardt Tibor és Bajcsy-Zsilinszky Endre, a liberális Rassay Károly, valamint a szociáldemokrata Peyer Károly élesen, a felsőházi bizottságban Bethlen mérsékeltebben támadta a csatlakozást. 583 Az ő későbbi véleményét 1944-es memorandumából részletesen is ismerjük: „Előre volt látható, hogy Magyarország ezen csatlakozása folytán előbb-utóbb belekeveredik a nagyhatalmaknak egy olyan mérkőzésébe, amelyből a maga érdekeit tekintve semmi hasznot nem húzhat, amelyben részt venni semmi érdeke nincs, sőt attól magát lehetőleg távol tartani a legfőbb törekvése kell, hogy legyen. Olyan kis állam, mint Magyarország lehetőleg soha ne kössön nagyhatalmakkal olyan szövetséget, amelyből ismeretlen terjedelmű konfliktusok, előre nem látható és illimitált obligók származhatnak reá nézve, amelyekbe a legmesszebbmenő kötelezettségek magyarázhatók belé a terhére és amely szembeállítja teljesen feleslegesen más nagyhatalmakkal, amelyekkel a jó viszonyt fenntartania a legnagyobb érdeke. ”584

581 A szerződést becikkelyező 1941: 1. tc. -et idézi Romsics 2000: 1. kötet, 63. sz. (324.)

582 Közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 1982. 498. sz. (Idézet a 757. oldalról.)

583 Saly 1945: 279. ; Macartney 2000: 173. ; Juhász 1964: 250. 584 Bethlen 1988: 101.

Az a körülmény, hogy Magyarország elsőként csatlakozott a paktumhoz, bizonyos előnyökkel is járt: kifejezte Magyarország háláját a területgyarapodásokért, és demonstrálta elkötelezettségét a tengelyhatalmak oldalán, ami a magyar revíziós sikereket élesen ellenző Szlovákiával és Romániával szemben védettséget nyújtott. Hosszabb távon azonban a szerződés rendkívüli kockázatokat rejtett magában. A Magyarországot terhelő politikai kötelezettségek mértékét ugyanis a kortársak egészen eltérően ítélték meg. Ribbentrop német külügyminiszter úgy vélte – s ezt természetesen Sztójayval is közölte –, hogy a tengelyhatalmakra érvényes hadiállapot automatikusan Magyarországra is kiterjed, míg például Ullein-Reviczky Antal külügyi sajtófőnök szerint Magyarországnak jogában állott megválasztania, milyen módon fejezi ki szolidaritását a tengelyhatalmak elleni támadás esetén. 585 S valóban elképzelhető, hogy a háborútól mindenáron távol maradni akaró Teleki kezében a szerződés csakugyan egyszerű „papírdarab” maradt volna, a dolgok azonban úgy fordultak, hogy amikor 1941-ben a szerződés teljesítése több alkalommal is napirendre került, Teleki már nem volt az élők sorában, az egyezmény végrehajtói pedig a néhai miniszterelnöknél jóval tágabban értelmezték az abban foglalt kötelezettségeket. 586 További szerencsétlen körülmény volt, hogy a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra akkor került sor, amikor Anglia már túl volt a német légi háború borzalmain, vagyis Magyarország olyan szövetségi rendszernek vált részévé, amely előzőleg – s persze később is – folyamatosan és módszeresen pusztította a brit állampolgárokat. Az aláírást követően tehát minden olyan lépés, amelyet Magyarország a németek oldalán tett meg, közvetve Nagy-Britannia ellen is irányult. 587

585 Ullein-Reviczky 1993: 63-66. ; Macartney 2000: 170-171. ; Juhász 1964: 246-247. ; Czettler 1996: 206-207. ; Bán 1998: 111-113.

586 A Jugoszlávia (1941. április), a Szovjetunió (1941. június) és az Egyesült Államok elleni fellépés (1941. december) volt a háromhatalmi egyezmény alkalmazásának első három „próbája”, s a magyar külpolitika mindháromszor a szerződés bővebb értelmezését fogadta el: a körülmények hatására mindhárom esetben vállalta a fegyveres konfliktust, holott az egyezmény erre voltaképpen nem is kötelezte.

587 Valójában Anglia már azt is rossz néven vette, hogy a Teleki-kormány 1940. tavasztól-őszig fontolgatta, majd engedélyezte a román kérésre – de természetesen német nyomásra – Romániába küldött német tancsapatok Magyarországon keresztül való szállítását. Ezzel ugyanis Magyarország közvetve segítséget nyújtott ahhoz, hogy az Angliával immár barátságtalan viszonyban álló Románia a német hadsereg felvonulási területévé váljék. Ld. Bán 1998: 100-110.

Ekkorra már szertefoszlott a horizontális tengely terve is, hiszen a szövetség elképzelt tagállamai közül ekkorra Lengyelország már elbukott, Olaszország pedig éppen kínos katonai vereségeket szenvedett, s lassan Hitler egyszerű vazallusává züllött. Ebben a helyzetben Teleki – mintegy utolsó, kétségbeesett kísérletként – a Jugoszláviához való közeledéssel próbált lazítani a tengely külpolitikai szorításán. A magyar-jugoszláv tárgyalásokat kezdetben Hitler is támogatta. Számára ugyanis pillanatnyilag előnyösebbnek tűnt a Görögországban elakadt olasz offenzíva megtámogatása oly módon, hogy Jugoszláviát a szövetségesei között tudja, mint hogy hosszadalmas téli háborúban kelljen legyűrnie az útjában lévő s akkor még brit szövetségben álló délszláv államot. 588

1940 késő őszén, a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés tárgyalásain nem a határkérdés állt a középpontban, jóllehet Magyarország nem adta fel területi követeléseit. Mindkét fél elsősorban saját külpolitikai mozgásterének bővítését várta a megállapodástól, s inkább a közös pontokat, nem pedig a tárgyalópartner gyengeségeit kereste. Igaz, magyar részről fölvetették az újvidéki és a topolyai járás esetleges átcsatolását, a szerződés végleges szövege azonban sem erről, sem a magyar kisebbség helyzetének javításáról nem rendelkezett. A későbbi értekezleteken is csak a magyar és délszláv kisebbségek sérelmeinek közös áttekintéséről született megegyezés. 589 Ez azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország végleg lemondott volna a jugoszláviai magyarságról; a külpolitikai propaganda a második bécsi döntést követően nagy hangsúlyt fektetett a déli irányú revíziót szorgalmazó, Jugoszláviát bíráló művek megjelentetésére.

A december 12-én tető alá hozott magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés végül kétélű fegyvernek bizonyult. Eleinte kedvezőnek tűnt, hogy a magyar–jugoszláv közeledés London felé a külpolitikai önállóság demonstrálását szolgálta, Berlinben és Rómában viszont a délszláv állam tengelyhez való közelítésének jelszavával látszott védhetőnek. A szerződés aláírása idején azonban már brit, olasz és német részről is felfigyeltek a magyar kormány érvelésének kettősségére. 590 Ráadásul, mint azt az 1941 januárjában elhunyt Csáky István helyébe lépő Bárdossy László külügyminiszter pontosan érzékelte, az események kedvezőtlen alakulása azt a veszélyt is magában hordozta, hogy Magyarországnak – amelyet immár friss szerződések kötöttek a tengelyhatalmakhoz, illetve a britek által

588 Macartney 2000: 176. 589 A. Sajti 2004: 97-103. 590 Juhász 1988: 243-246.

támogatott Jugoszláviához – esetleg választania kell majd két elkötelezettsége között. 591

Ez a kedvezőtlen fordulat 1941 kora tavaszán be is következett. Jugoszláviában, amely Hitler nyomására március 25-én csatlakozott a háromhatalmi paktumhoz, két nappal az egyezmény ratifikálását követően tábornoki puccs buktatta meg a németekkel szemben engedékeny kormányt. Hitler ekkor elhatározta a délszláv állam lerohanását, s Sztójayn keresztül még aznap alig burkolt felszólítást intézett Horthyhoz a közös katonai akcióra, amit a kormányzó másnap el is fogadott. A magyar kormány kínos helyzetben találta magát, hiszen Hitler ismét teljes regionális revízióval – a Muravidék, a Bácska, valamint a Bánság nyugati részének visszacsatolásával – kecsegtette a háborús részvétel fejében. Az ajánlat sokban hasonlított az 1938. és 1939. évire, ám a külpolitikai helyzet azóta alaposan megváltozott. 1938-ban Kánya a külpolitikai mozgástér elvesztésétől és egy esetleges nagyobb háborútól tartva még elhárította a Csehszlovákia elleni háborúra való felkérést, 1939-ben Teleki és Csáky már vállalta a veszélytelennek tűnő kárpátaljai bevonulást. 1941-ben azonban már több háború is lezajlott Európában, és fölfegyverzett katonai tömbök álltak egymással szemben. A tengelyszövetségnek már Magyarország is része volt, igaz, mindeddig kívül tudott maradni a háborún.

A magyar katonai vezetők számára nem volt kérdéses, hogy a német felkérést el kell fogadni. Az egyszerre négy irányból – Ausztria, Bulgária, Románia és Magyarország felől – megtámadandó Jugoszlávia legyőzését rutinfeladatnak tekintették, s az újabb területgyarapodáshoz, valamint a már addigi revíziós eredmények megőrzéséhez is szükségesnek tartották az aktív beavatkozást. A kormány feltétlen németbarát tagjai is osztották ezt a nézetet. Ezzel szemben Teleki és mindazok, akik egyetértettek külpolitikai programjával – vagyis a fegyveres semlegesség minél hosszabb ideig történő megőrzésével –, tudták, hogy a Jugoszlávia elleni támadással Magyarország éppen ezt a koncepciót adná fel. A háborús részvétellel az ország átlépné a Rubicont, és ez a lépés azzal fenyegetne, hogy Nagy-Britannia, amelynek magatartása oly fontos volt a magyar külpolitikai tájékozódás és a revíziós sikerek megőrzése szempontjából, hadat üzen Magyarországnak. 592 A brit diplomácia Magyarországhoz intézett figyelmeztetései 1940 őszétől rendszeressé váltak, s kiemelték, hogy London minden olyan állam területének bombázására jogosultnak tekinti magát, ahonnan Nagy-Britanniával szövetségben álló országot támadás ér.

591 Ullein-Reviczky 1993: 84. 592 Macartney 2000: 206-208.

593 1940 decemberében, sőt még 1941. március közepén is e közlések még csak elvi jelentőségűek voltak, most azonban időszerűvé váltak és tényleges hadiállapottal fenyegettek.

Bekövetkezett tehát az, amitől Bárdossy tartott: Magyarországnak csakugyan a tengelyhatalmak és Jugoszlávia között kellett választania. A választás pedig aligha lehetett kétséges. Németország és Olaszország akaratával szembeszállni kockázatos lett volna, bizonyára a hazai közvélemény sem értett volna egyet vele, s így nem nyílt volna mód a közel félmilliós délvidéki magyarság visszatérésére sem. Jugoszláviát egyébként még az sem menthette volna meg, ha Magyarország esetleg a német csapatok átvonulását is megtagadja, hiszen Romániában és Bulgáriában már felvonultak a helyi és a német alakulatok. Magyarország távolmaradása vagy ellenkezése esetén viszont a magyar kisebbség várhatóan német uralom alá került volna, s a birodalom alattvalójaként semmi jót sem várhatott. (Sokan még attól is tartottak, hogy az átvonulás megtagadása esetén – ami egyébként komoly formában fel sem vetődött a kabinet ülésein – Hitler Magyarországot is megszállja.) A fegyveres beavatkozás ellen szóltak ugyanakkor a morális megfontolások, a szerződésszegés miatt várható külföldi tiltakozás, a Nagy-Britanniától való további távolodás és a katonai kockázat.

A Teleki-kormány, valamint a kormányzó és a véderő március-április fordulóján úgy ítélte meg, hogy e kockázatok ellenére sem volna helyes lemondani a területgyarapodásról. Ezért jóváhagyták a katonai akciót, s már csak annak a formulának a kidolgozása volt hátra, amellyel megpróbálták azt a nemzetközi közvéleménynek megmagyarázni. A Legfelső Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésén olyan többségi határozat született, amely szerint Magyarország csak akkor csatlakozik a tengely katonai akciójához, ha 1) Jugoszlávia állami egysége fölbomlik, 2) a fegyveres konfliktus következtében a magyarlakta területeken „hatalmi vákuum” keletkezik, 3) a magyar kisebbséget szerb részről veszély fenyegeti. 594 Ám a katonai akció még ez esetben is csak korlátozott erőkkel (mintegy 3 hadtesttel) volt megindítandó, és nem léphette túl a történelmi határokat. Bár e szempontok megalapozottak voltak, s a diplomáciai formulát is sikerült ügyesen

593 Barcza számjeltáviratai Bárdossy László külügyminiszternek (1941. február 12. és 19.). DIMK 1962-1982: V. kötet, 572. és 580. sz. (864-865. , 875-876.); Macartney 2000: 207. ; Barcza 1994: 1. kötet, 481. ; Bán 1998: 121.

594 A fennmaradt forrásszövegekből nem derül ki pontosan, de valószínűsíthető, hogy a kormány e feltételek bármelyikének bekövetkezését elegendőnek tartotta a beavatkozáshoz. Vö. Náray 1988: 48-52.

megfogalmazni, azért mindenki számára világos volt, hogy Magyarország csak ürügyet keresett a már elhatározott fegyveres beavatkozáshoz. 595

A döntések Teleki és Bárdossy egyetértésével születtek, a kormányfő azonban maga is bizonytalan volt, és tájékoztatást kért megbízható diplomatáitól. Április 2-án két lehangoló távirat érkezett a Külügyminisztériumba. Az egyikben Bakach-Bessenyey György belgrádi követ közölte, hogy nincs kilátás Jugoszlávia visszakozására. A másikban Barcza György a várható brit magatartásról tájékoztatott. 596 Barcza távirata szerint: „1. Amennyiben magyar kormány eltűri, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményével okvetlen számolni kell. 2. Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni. Ezen esetben, angolok végső győzelme esetén, magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve sőt az örök baráti szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva, mert itt szerződést úgy értelmezik, hogy éppen béke érdekében Jugoszláviával szemben is területi igényeink érvényesítéséről egyelőre lemondottunk. Egyesült Államok, amelyeknek magatartása már teljesen azonos Angliáéval és amelyeknek nyílt csatlakozása Angliához okvetlenül várható, sőt hajózási incidensek folytán nemsokára is beállhat, velünk szemben analóg magatartást fognak tanúsítani. Nagyméltóságod fenti táviratában kifejtett különleges magyar indító oknak nyomatékos hangsúlyozását itt alig fogják megérteni, és mindkét fenti eshetőségben egész angol és amerikai világ bennünket szerződésszegéssel és esetleg új barátaink hátbatámadásával fog megvádolni. ”597

595 Teleki már március végén nyomatékosan teljes megértéséről biztosította a horvát szeparatistá- kat, s ezzel maga is siettette Jugoszlávia fölbomlását, ami a fegyveres akció egyik feltétele volt. Ld. Dombrády-Tóth 1987: 174.

596 Macartney 2000: 230-231. 597 Barcza táviratát közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 681. sz. (991-

992.) Mint látható, Barcza első kézből vett információkra alapozott helyzetelemzése minden tekintetben helytálló volt. Téves tehát az a magyar történetírásban újabban terjedő felfogás, miszerint Barcza „pontatlan” és „hiányos” információt közölt – hiszen Anglia a magyar bevonulás dacára végül is nem üzent hadat Magyarországnak –, s ezzel öngyilkosságba kergette a miniszterelnököt. Először is: az üzenet nem érhette váratlanul Telekit, ugyanis Barcza – részben a magyar diplomáciai posta megkerülésével, a brit futárszolgálatot igénybe véve – folyamatos

A miniszterelnök félelmei valósággá váltak. Amikor április 2-áról 3-ára virradó éjjel külpolitikai törekvései kudarcát látva és az örök barátsági szerződés megszegésének morális terhe alatt főbe lőtte magát, ezzel nem csupán magánéleti drámáinak végére tett pontot, hanem – mintegy politikai üzenetként – egyszersmind a magyar külpolitika súlyos problémáira is ráirányította a figyelmet. A kormányzó részére hátrahagyott hosszabbik búcsúlevelében túlzott hajlékonysággal, bűnös elvtelenséggel vádolta saját magát és az egész magyar külpolitikát, a nemzetnek pedig a legsötétebb jövőt jósolta:

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok.

Teleki Pál”598

Teleki halálát követően a régi-új kormány, immár Bárdossy László vezetésével, miután kivárta az „önálló” Horvátország kikiáltását, Horthy április 10-i hadparancsa értelmében másnap megindította a megszálló csapatokat „az 1000 éves déli határokra”. Az ezzel egyidejűleg közzétett kiáltványában a kormányzó arra hivatkozott, hogy Jugoszlávia felbomlásával a barátsági szerződés érvényét veszítette, ugyanakkor a nemzettársait ért atrocitások miatt a magyar állam vállalja a hatalmi vákuumba került terület pacifikálását. 599

A magyar haderő a hadműveletekben mintegy 4 hadtestnyi erővel vett részt, és az előzetes döntés ellenére a történelmi Magyarország határain túl és német alárendelésben is fegyveres cselekményekbe bonyolódott. 600 A

kapcsolatban állt a miniszterelnökkel, s már utolsó táviratát megelőzően is több hasonló tartalmú üzenetet küldött neki. Másodszor: a Barcza által egyébként is csak lehetőségként említett hadüzenet éppen azért „maradt el”, mert a brit diplomáciát megrendítette Teleki mártíriuma. Vö. Bán 1998: 134-135.

598 HMTI 1962: 55/a sz. (Idézet a 292. oldalról.)599 Az 1941. április 10-i minisztertanácsi ülésen elfogadott kiáltvány és

hadparancs szövegét közli: Zeidler 2008b: 318-321. (Idézet a 320. oldalról.)

600 Náray 1988: 48-57.

honvédség végül a Muraközt, a Mura-vidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát vonta saját közigazgatása alá, a Bánság a háború végéig német megszállás alatt állt. (A Mura menti területek elvesztését az önállósult Horvátország nem ismerte el, de ez nem változtatott a tényleges helyzeten.) A Magyarországhoz visszakerült 11. 475 km2-es területen az 1941 októberében megrendezett összeírás 1. 030. 027 lakost talált, közülük 401. 035 (38,9%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek. (Az 1931-ben tartott jugoszláviai népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek aránya nem haladta meg a 30%-ot.) Magyarország területe ekkor csaknem 172 ezer km2-re nőtt, lakossága megközelítette a 14,7 millió főt, közülük 11,4 millió (77,4%) volt magyar anyanyelvű. 601 (13. térkép)

Reintegráció

A délvidéki területek visszacsatolásával lezárult a revízió időszaka. Az egyes országrészek újraegyesüléséről a parlament külön törvényeket alkotott (1938:XXIV. tc. , 1939:VI. tc. , 1940:XXVI. tc. , 1941:XX. tc.), s később még egy sor jogszabály intézkedett a magyarországi jogrendnek a visszatért területekre való fokozatos kiterjesztéséről. Mindenhol helyreállt a magyar közigazgatás régi, főispánok vezette törvényhatóságokra épülő rendszere – Kárpátalja kivételével, amelyet először kormánybiztos, majd kormányzói biztos irányítása alá rendeltek, s ahol a vármegyék helyett közigazgatási kirendeltségeket szerveztek. (Ezenkívül 1941-ig kisebb-nagyobb változások is történtek a közigazgatási beosztásban, amelyek mintegy 73 ezer fővel csökkentették Kárpátalja népességét.)

A visszanyert területek reintegrációja és a revízió kárvallott államainak szakadatlan politikai támadásai komoly nehézségeket okoztak Magyarország számára. A Kárpát-medencében 1938-1944 között ugyanazok a folyamatok, események zajlottak le mérsékeltebb formában, mint az első világháborút követő években. Most a nem magyar nemzetiségű lakosság szembesült az újonnan berendezkedő közhatalom türelmetlen kisebbségpolitikájával, a törvények, rendeletek és a közigazgatás diszkriminatív intézkedéseivel.

601 A különböző statisztikai kiadványok különböző területi adatokat használnak, aminek az oka egyrészt az, hogy ezek eltérő forrásokból származnak (régi és új, magyar és külföldi területfelmérések), másrészt pedig az, hogy a visszacsatolásokat követően Kárpátaljával birtokba vett területek közül néhány települést közigazgatásilag a felvidéki, illetve az erdélyi vármegyékhez soroltak át.

A nemzetiségi feszültségek már a hatalomváltás napjaiban megmutatkoztak, ami kisebb vagy nagyobb mértékben mindenütt nehezítette a katonai és polgári hatóságok, valamint a lakosság – főként a nem magyar népesség – együttműködését. Ráadásul a bevonuló és megszálló magyar csapatok elleni merényletek, illetve ezek gyanúja miatt a honvédség és a csendőrség olykor véres megtorló akciókat is végrehajtott. A Felvidék visszacsatolása e tekintetben viszonylag zökkenőmentesen ment végbe, amiben nagy része volt annak, hogy az első bécsi döntés mégiscsak békés megoldásnak számított, s a szlovák, a ruszin és a német kisebbség együttesen is csak töredéke volt a magyar lakosságnak. Kárpátalján a Szics-gárda már jobban megnehezítette a bevonuló honvédség dolgát, az eleinte heves, majd fokozatosan gyengülő ellenállást azonban a magyar csapatok néhány hét alatt felszámolták. Az egykori csehszlovák területek visszafoglalása így viszonylag kevés polgári áldozatot követelt. Észak-Erdélyben azonban, ahol a távozó román hadsereg és néhány elkeseredett helybéli lövöldözésekkel és robbantásokkal nyugtalanította a bevonulást, a honvédség – és helyenként a magyar civil lakosság szórványos megtorló akciókkal válaszolt, amelyeknek Szilágyipp (Ip), Ördögkút (Trăznea), Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) és más falvakban közel 300-an estek áldozatul. Ezenfelül Bukarest 1941. október 30-ig összesen 699 észak-erdélyi román meggyilkolása miatt emelt panaszt – többnyire bizonyítékok nélkül – a román-magyar atrocitásokat vizsgáló olasz-német vegyes bizottságnál. 602 Ennél is több áldozatot követelt a Délvidék visszafoglalása és „pacifikálása”. Itt a szórványosan tényleges harcokkal is kísért magyar bevonulást követően úgyszólván mindennaposak voltak a helybéli szerb lakosság által is támogatott ellenállók, orvlövészek, diverzánsok akciói, amelyeket a honvédség véres megtorlásokkal kívánt megfékezni. A legkíméletlenebb az 1942 elején Újvidék környékén végrehajtott „razzia” volt, melynek során a honvédség és a csendőrség alakulatai hivatalos adatok szerint 3309 embert – túlnyomórészt szerbeket és zsidókat – gyilkoltak meg. 603

602 Ungváry 2004. A rendkívül feszültségek további jele volt, hogy a második bécsi döntést követő napokban az erdélyi veterán politikus, a 68. évében járó Iuliu Maniu, arról értesítette a bukaresti brit követséget, hogy akár fegyverrel is megakadályozzák Észak-Erdély átadását. Maniu maga vállalta volna a felállítandó 4 ezer fős haderő vezetését, de aztán mégis visszakozott, és áttelepült Dél-Erdélybe. Ld. L. Balogh 2006: 104.

603 A délvidéki magyar bevonulás és megszállás polgári áldozatainak számát magyar adatok alapján 5-6 ezer főre lehet tenni. Ld. A. Sajti 2004: 168-177. , 269-288. Az 1938-1944 közötti magyar fennhatóság időszaka alatt történt atrocitásokat és egyéb visszaéléseket sokszorosan torolta meg a csehszlovák, a román és a

Eközben a felvidéki területekről tízezrek menekültek Cseh-Szlovákiába, mivel rettegtek a magyar uralom visszatérésétől, Kárpátaljáról pedig – ahol sokan reménykedtek a „vörösök bejövetelében” – több ezer ruszin szökött át a magyar-szovjet határon, miután 1939 őszén a Szovjetunió elfoglalta és bekebelezte Lengyelország keleti területeit. A magyar-román határt, ahol – mint már említettük – 1941. február végéig mintegy 100-100 ezer magyar és román kelt át, hogy saját országában keressen megélhetést, a következő három évben nagyjából ugyanennyien lépték át hasonló szándékkal. Észak-Erdélyből így összesen 220 ezer román települt át Romániába – túlnyomórészt Dél-Erdélybe –, míg egy 1944. februári összeírás szerint a Romániából Magyarországra átmenekült és áttelepített magyarok száma 204. 519 főre rúgott. Ott volt közöttük a bukovinai székely falvak mintegy 13 ezer fős lakossága is – csaknem hiánytalanul –, valamint a moldvai csángók és más regáti magyarok kisebb-nagyobb csoportjai. Nagyrészt közülük, valamint a Boszniából átköltöző magyarok közül kerültek ki azok a családok, amelyeket a magyar hatóságok 1941 folyamán tömegesen telepítettek le Bácskában. Erre azután nyílt lehetőség, hogy gazdátlanul maradtak a magyar fegyveres erők által a bevonulást követően szinte azonnal internált, illetve kitoloncolt mintegy 25 ezer dobrovoljác házai és földjei, amelyek még az 1920-as évek elején, a jugoszláviai földreform idején kerültek e délszláv telepesek birtokába az akkor jobbára magyarlakta vidéken. 604

A nemzetiségekkel szembeni bizalmatlanság nem csupán a lakosságcsere ösztönzésében, illetve megszervezésében, valamint a kisebbségek ellen irányuló erőszakos cselekményekben volt tetten érhető. A közigazgatásnak általában is feladata volt, hogy – részben a magyarság két évtizedes elnyomatásának ellensúlyozása jegyében, részben nemzetépítési és biztonságpolitikai megfontolásokból – minden téren a magyar lakosságot részesítse előnyben, ugyanakkor korlátozza az előzőleg uralkodó pozícióban lévő kisebbségeknek gazdasági, politikai és kulturális befolyást, illetve társadalmi súlyt biztosító intézményeket. A hatalomváltást követően eleinte minden visszacsatolt területen katonai közigazgatás működött, s ennek

jugoszláv állam – tízezres nagyságrendű tömeggyilkosságokkal (főként Jugoszláviában), százezres nagyságrendű erőszakos kitelepítésekkel (főként Csehszlovákiában) és a teljes, közel 3 milliós magyar kisebbség hátrányos megkülönböztetésével (mindhárom államban).

604 Brenzovics 2006: 98. ; L. Balogh 1999: 251. ; A romániai menekültek főbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. szeptember-december. (XXII. évf. , 9-12. sz.) 399. ; Vincze 2001: 152-154. ; A. Sajti 2004: 187-190. , 195. , 210-212.

időtartama lényegében attól függött, milyen gyorsan sikerült az adott országrészben lecsendesíteni a társadalmi feszültségeket. Ez a Felvidéken másfél hónapig (1938. november 5. -december 21.), Kárpátalján három és fél hónapig (1939. március 20. –július 7.), Erdélyben közel három hónapig (1940. szeptember 5. –november 26.), a Délvidéken pedig csaknem öt hónapig (1941. április 11. –szeptember 5.) tartott.

A közigazgatás döntően magyar jellege azonban ezután sem változott. A vármegyék, illetve közigazgatási kirendeltségek adminisztrációjában valamennyi visszatért területen jelentősen felülreprezentált volt a magyarság, s ez a fölény a vezető hivatalokban még hangsúlyosabban érvényesült. 605 A hivatalos népszámlálások és egy 1941-ben készült, a visszacsatolt területeken működő vármegyei tisztviselők nemzetiségi megoszlását feltüntető belügyminisztériumi összesítés adatai alapján kiszámítható, milyen mértékű volt a magyar tisztviselők túlsúlya a lakosság etnikai megoszlásához képest. A Felvidéken a magyar tisztviselők (405 fő) felülreprezentáltsága mintegy 3-szoros volt a szlovákokkal (12 fő) és a ruszinokkal (2 fő) szemben. Kárpátalján viszont (109 magyar vármegyei tisztviselő) már 14-szeres a szlovákokkal (3 fő) és 7-szeres a ruszinokkal (134 fő) szemben. Észak-Erdélyben (873 magyar vármegyei tisztviselő) a románokkal (63 fő) szemben 10-szeres, a németekkel (8 fő) szemben 4-szeres, a ruszinokkal (11 fő) szemben 2-szeres volt a magyar tisztviselők felülreprezentáltsága. A délvidéki adatok a szerbekkel (13 fő) és a bunyevácokkal (9 fő) szemben 4-szeres, a németekkel (28 fő) szemben 2-szeres túlreprezentáltságot mutatnak a magyar nemzetiségű tisztviselők (211 fő) javára, míg a vendekkel (5 fő) és a horvátokkal (4 fő) szemben ilyen különbség nem volt kimutatható. 606

Mindez nem csupán az örök barátsági szerződés megszegése miatt amúgy is ellenséges Jugoszláviával (Szerbiával) állította szembe Magyarországot. A Szlovákiával és Romániával fennálló államközi viszonyokat is a kölcsönös szembenállás és ellenszenv jellemezte, annak ellenére, hogy ezek az államok ugyanúgy a tengely holdudvarához, majd szövetségi rendszeréhez tartoztak, mint Magyarország. A bécsi döntéseket és Kárpátalja visszafoglalását követő propagandaháború olyan méreteket öltött

605 Csilléry 2006: 81-83. 606 Ld. MOL, Belügyminisztérium, Általános iratok (K 150), 3108.

csomó, III. kútfő, 20/f tétel, 3. dosszié, sz. n. (18-19. p.); Népszámlálás 1990: 6-7. (Az eredmények az 1941. január 31-i eszmei dátummal végrehajtott országos népszámlálás, illetve az 1941. október 10. eszmei dátummal végrehajtott délvidéki népösszeírás adatain alapulnak.)

és olyan hangnemben folyt, hogy Olaszország és Németország többször is erélyesen tiltakozott miatta az illetékes kormányoknál.

Az igazi problémát mégis az egyes területek Magyarországhoz való visszakapcsolása jelentette. Ugyanis amint a visszatért magyarság eufóriája lecsillapodott, és a visszacsatolt kisebbségek félelme alábbhagyott, úgy kerültek előtérbe a hétköznapi gondok. Ahogyan a történelmi Magyarország felosztásakor megszakadtak az évszázadok során természetes módon kialakult gazdasági kapcsolatok, ahogy a népesség egyes csoportjai kiszakadtak a magyarországi társadalomból, most éppúgy megrázkódtatást okozott az új környezetből való elszakadás és a visszatérés az egykori közösségbe. Az átadott területek lakossága átélt már egy két évtizedes, önmagában is nehéz és többnyire felemás eredményekkel járó alkalmazkodási periódust, amelynek során új politikai és kulturális környezetbe kellett illeszkednie, s az új gazdasági feltételek között új megélhetési lehetőségeket kellett keresnie. Most pedig ismét váltásra kényszerült, s az esetleg keservesen megszenvedett igazodás után megint új követelményeknek kellett megfelelnie.

A változások politikai téren mutatkoztak meg a leglátványosabb formában. Az egykori magyar kisebbségek, amelyek az utódállamokban minimális parlamenti képviselettel rendelkeztek, ezt most – legalábbis mennyiségi tekintetben – visszanyerték. A visszatért területeken azonban nem tartottak választásokat, az egyes országrészeket az újonnan megalkotott törvények értelmében behívott képviselők és szenátorok reprezentálták az országgyűlés két házában. A Képviselőházban 26 mandátumot szántak a Felvidék, 10-et Kárpátalja, 63-at Észak-Erdély és 26-ot a Délvidék részére. A Felsőházba eleinte csak néhány új tagot hívtak be, mígnem az 1942. évi felsőházi reform jelentős bővítést eredményezett. Ekkor a törvényhozók száma mindkét kamarában meghaladta a 350-et, s immár a felsőházi tagok negyede, illetve a képviselők 30%-a reprezentálta a visszacsatolt területek lakosságát. Ez a népesség azonban, amely az összlakosságnak 37%-át tette ki, még mindig alulreprezentált maradt az Országgyűlésben. Még gyengébb, csupán jelképes volt a visszatért nemzetiségek képviselete. Ezek, bár az összlakosságnak 23%-át tették ki, mindössze néhány mandátummal rendelkeztek a törvényhozásban. Különösen jellemző volt az erdélyi példa: itt a törvény 48 magyar, 3 német és 12 román képviselő behívását rendelte el – ami már önmagában is súlyos aránytalanság volt –, utóbbiak behívására azonban végül nem került sor, így a mintegy egymilliós észak-erdélyi románságot Iuliu Hossu kolozsvár–szamosújvári görög katolikus püspök –

mint a Felsőház tagja – egyedül képviselte a parlamentben. 607 A kormányok a behívás rendszerét egyben saját parlamenti táboruk erősítésére is felhasználták, hiszen a kooptált honatyák kevés kivétellel kormánytámogatók voltak, vagy – például az erdélyi képviselők nagy többsége, illetve a délvidékiek mindegyike – be is léptek a Magyar Élet Pártjába.

Hasonló diszkrimináció érvényesült a kisebbségek politikai, társadalmi, vallási és kulturális szervezeteivel szemben is. Ezeket a magyar hatóságok csak akkor támogatták, ha feladták ellenzékiségüket, egyéb esetben szoros megfigyeléssel, munkájuk akadályozásával, sőt akár betiltással kellett szembenézniük. Erdélyben, ahol a román uralom idején olykor a legkétesebb adminisztratív eszközökkel erősítették a görögkeleti egyház hatalmát, a magyar egyházi hivatalok közreműködésével felülvizsgálták a hívek felekezeti hovatartozását, és több újonnan épített ortodox templomot is elbontottak.

Az állami alkalmazottak elbocsátása tömegesen folyt a közigazgatásban, a vasútnál és a postánál is, itt nem csupán a nemzetiségieket, hanem azokat a magyarokat is az utcára tették, akiknek „nemzethűségével” vagy politikai meggyőződésével kapcsolatban kifogás merült fel. Ugyancsak megindult az utódállamokban az első világháború után bevezetett földreformok felülvizsgálata – ez Észak-Erdélyben és a Délvidéken viszonylag gyorsan, a Felvidéken lassabban zajlott, Kárpátalján viszont teljesen elmaradt –, melynek során a magyar hatóságok több ezer olyan telepescsaládot „mozdítottak ki” birtokukból, akik az 1919-ben kezdődő reformok során jutottak a kisajátított, előzőleg túlnyomórészt magyar tulajdonban lévő földekhez. A végeredmény azonban felemás volt: a folyamat a korábbi birtokviszonyok helyreállításában jóval messzebbre jutott, mint az agrárszegénység földhöz juttatásában. 608

607 Amikor Teleki Pál barátjától, Korponay Kornél felsőházi tagtól kért javaslatot arra, melyik román kisgazdát lehetne képviselőként az Országgyűlésbe behívni, Korponay levelében így válaszolt: „A román kisgazda képviselő kérdése súlyos dolog. Román is legyen, kisgazda is legyen, nem sercinti végig bagólével a parlamentet s nem lopja el a házelnök csengőjét, feltéve hogy az ezüstből van… Ilyen embert nehéz találni. Nem volna jó egy agyafúrt székelyt átfesteni románra?” Ld. Teleki levele Bárdossynak (1941. március 20.). MOL, K 58,44. csomó 1941-B-74/Res. sz. Ez a bon mot, amelyet Teleki egyébként „nagyon mulatságosnak” talált, többet mond el a hagyományos magyar politikai elit mentalitásáról, mint az erdélyi románság politikai iskolázottságáról.

608 Szabó 2002: 51-53. ; Brenzovics 2006: 101. ; Simon 1995: 74. ; A. Sajti 2004: 215. , 254.

E jelenségek, amelyek – ellenkező előjellel – a győztes utódállamok Trianon utáni gyakorlatát követték, a nemzeti kisebbségek körében elkeseredést, anyaállamaiknál pedig felháborodást váltottak ki, és – amennyiben erre lehetőség volt – a határon túl maradt magyarok (Szlovákiában mintegy 70 ezer, Romániában kb. 300 ezer fő) elleni retorziókat vontak maguk után. 609

Nagyvonalúbban bánt a magyar kormány a kisebbségi oktatási intézményekkel. Az alsófokú oktatásban nem fosztotta meg az idegen ajkú diákokat az anyanyelvi iskoláztatás lehetőségétől, igaz, sok helyütt az önálló elemi iskolák helyett csak nemzetiségi tagozatokat működtetett, ami gyakran az osztálylétszám jelentős növekedésével járt. (Kivételt képezett a Délvidék, ahol a megszállás első évében már az elemi népiskolákban is csak elvétve lehetett szerb tanítási nyelvű osztályokat találni.) A magyar iskolapolitika inkább azzal igyekezett érvényesíteni befolyását a nemzetiségi oktatásban, hogy az elmenekült, illetve elbocsátott tanárok helyébe az adott kisebbség nyelvét ismerő magyar oktatókat állított, kötelezővé tette a magyar nyelv tantárgyként való oktatását és új tankönyveket is forgalomba hozott. Ezenkívül a kultuszminisztérium új, magyar nyelvű iskolák, tagozatok és osztályok indításáról is gondoskodott a magyar többségű és a vegyes lakosságú területeken. A közép- és felsőfokú oktatásban még inkább érvényesült ez a hangsúlyváltás, hiszen a magyar iskolapolitikának fontos célja volt, hogy a társadalom középrétegeibe és elitjébe vezető karrierlehetőségeket elsősorban a magyar családok gyermekei előtt nyissa meg. Ennek következtében a visszacsatolt területeken jelentősen csökkent a nemzetiségi középiskolák száma, az idegen nyelvű felsőoktatás intézményei pedig csaknem kivétel nélkül eltűntek, miközben egyre több magyar középiskola és főiskola várta növendékeit – köztük az 1940 őszén Kolozsvárra visszaköltöző Ferenc József Tudományegyetem. Országos szinten az is hátrányosan érintette a nemzetiségi diákokat, hogy a kisebbségi iskolákban összességében nagyobb gondot okozott az épületek elhanyagoltsága és rosszabb felszereltsége, valamint a megfelelő tankönyvek és a jól képzett tanárok hiánya. Ráadásul a magyar állam nem szívesen adta ki kezéből a nemzetiségi iskolák alapításának és működtetésének jogát, nehogy a kisebbségi egyházak és szervezetek iskoláiban esetleg idegen szellemű nevelést kapjon a diákság. (A kormány ugyanakkor egyházi és alapítványi kezelésben hagyta és

609 Az erdélyi Mikó Imre 1940 végén keserűen állapította meg, hogy „Délerdélyben tovább folyik a nemzetiségi önvédelmi küzdelem, sokkal egyenlőtlenebb erőviszonyok és nehezebb feltételek mellett, mint az elmúlt huszonkét év alatt bármikor. ” Ld. Mikó 1940-1941: 176.

jelentős összeggel támogatta például az észak-erdélyi magyar iskolák nagy részét, hiszen itt nem kellett attól tartania, hogy a növendékek kicsúsznak az ideológiai ellenőrzés alól.) Mindez hasonló – vagy még szigorúbb – ellenintézkedéseket vont maga után Romániában és Szlovákiában, ahol számottevő magyar kisebbség maradt „túszhelyzetben”610

A magyar kormány előtt álló talán legnehezebb kérdés az volt, miképpen lehet megteremteni az újraegyesített területek gazdasági együttműködését. Az egyes országrészek ugyanis más szerepet töltöttek be az utódállamok nemzetgazdaságában, és megint más feladatot szánt nekik a megnagyobbodott Magyarország.

Az egyik legnagyobb gondot az okozta, hogy a nagy agrárexportőrnek számító Magyarország nemigen tudta felvenni a további mezőgazdasági terményfelesleget. A legrosszabbul az északi vidékek agrárnépessége járt. Ők korábban a Csehszlovákiában megszokott magas mezőgazdasági és viszonylag alacsony ipari árszínvonal közötti különbség előnyeit élvezték, Magyarországon viszont éppen ellenkező volt az áralakulás tendenciája. A Csehszlovákia éléstárának számító Csallóköz gazdái ezért a visszacsatolás után jelentős piacgondokkal küszködtek, amit csak a növekvő német import tudott enyhíteni. Szántóföldi és kertgazdasági termékeiket (búza, cukorrépa, dohány, fűszerpaprika) a hazai termelők és felvásárlók érdekeinek megfelelően csak korlátozott mennyiségben és alacsony áron tudták értékesíteni. De hátrányos intézkedés volt az is, hogy a cseh korona pengőhöz viszonyított árfolyamát (1 pengő = 5 korona) a magyar kormány leértékelte (1:7), ami a megtakarítások és a bérek, fizetések terén is közel 30%-os veszteséget jelentett a visszatért lakosság számára. Bár a Felvidéken bevezetett napszám-minimálbér 20-25%-kal magasabb volt a magyarországinál, ez még a korábbi csehszlovákiai munkanélküli-segély összegétől is jócskán elmaradt. Ráadásul a jogszabályok harmonizálásával párhuzamosan a munkavállaló rétegek számára kedvezőtlenebbé vált a társadalombiztosítás és az adózás rendszere is. Pedig Magyarország erőn felül igyekezett enyhíteni a felvidéki nehézségeket. Az első bécsi döntést követően meghirdetett Magyar a Magyarért Mozgalom már 1938 végéig 6,9 millió pengőt gyűjtött össze önkéntes adományokból. Ez megfelelő induló összeget biztosított az ún. „produktív szociálpolitika” finanszírozásához, amely a szociális segélyezést a társadalom nevelésével kívánta összekötni, s amelyet az Imrédy-kormány először a Felvidéken készült széles körben bevezetni. A kezdeményezés újszerűségét fokozta, hogy a kormány szociális

610 Popély 1998: 64-78. ; Brenzovics 2006: 110-111. ; Simon 1995: 75-78. ; Benkő 2002: 21-22. ; Bárdi 2006: 263-272. ; A. Sajti 2004: 244-246.

megbízottakat – kivétel nélkül nőket – vezényelt a katonai járási parancsnokok mellé. 611

Kevesebb feszültséget, de nagyobb anyagi gondokat okozott Kárpátalja reintegrációja, ahol inkább a gazdaság felzárkóztatása volt a feladat, hiszen itt jóval alacsonyabb volt a nagyrészt mezőgazdaságból élő lakosság életszínvonala. A rászorulók folyamatosan kaptak olcsó kölcsönöket és kisebb-nagyobb segélyeket (vetőmagot, haszonállatot, pénzt), ám ez sem hozta meg mindig a kívánt eredményt. Az alföldi nagybirtokokra küldött aratómunkások sem voltak elégedettek a keresményükkel, de az ilyen akciók legalább hozzájárultak ahhoz, hogy a mezőgazdasági munkanélküliség lassan megszűnt Kárpátalján. 612

Észak-Erdélyben és a Délvidéken szintén kisebbek voltak a gazdasági feszültségek, hiszen e területek is alacsonyabb színvonalú gazdasági környezetből tértek vissza Magyarországhoz, sőt a visszacsatolás után némileg még gyarapodtak is. Észak-Erdélyben viszont súlyos gondot okozott az, hogy a székely vármegyéket nehéz volt vasúton megközelíteni, ezért az egyébként is nehezen járható vidéken az áruszállítás nagy részét éveken át közúton kellett lebonyolítani a központi és az északi területek felé. Ráadásul a Székelyföld elveszítette hagyományos regáti piacait is, s a többszörösen megnövekedett szállítási költségek miatt az itteni termelők áron alul kényszerültek eladni áruikat.

Észak-Erdélyben különösen súlyos gondot okozott, hogy a kivonuló román katonaság ismét magával vitte a mozdítható javak (élelmiszerkészletek, jószágok, gépek, berendezések, nyersanyagok, vasúti gördülőanyagok) jelentős részét. Ez azonnali áruhiányt okozott, s a megugró árszínvonalat csak hatósági árak bevezetésével lehetett megfékezni. Ám így is súlyos ellátási problémák adódtak, amelyek hónapokig megviselték különösen a Székelyföld lakosságát, ahová – kellő szállítási kapacitás híján – a Magyarországból érkező áruk nehezen jutottak el. Ráadásul a termelőüzemek egy része likviditási gondokkal szembesült, mivel nehezen vagy sehogy sem tudták behajtani romániai kintlévőségeiket. Szerencsére a magyar kormány – a felvidéki rossz példából tanulva – ezúttal korrekt árfolyamot határozott meg a lei átváltásához (1 pengő = 30 lei), ami oly kedvezőnek bizonyult, hogy a november végi határidőig még Romániából is átjártak az üzérek a folyamatosan romló leit az ottanihoz képest kétszeres

611 A visszacsatolást kísérő konfliktusokról, intézkedésekről és nehézségekről ld. Ruisz 1939; Tilkovszky 1967: 38-108. ; Sallai 2002: 153-172. ; Hámori 2006b: 167-177. ; Bukovszky 2007; Demeter-Radics 2007.

612 Brenzovics 2006: 108-109.

áron pengőre váltani. Az akut nehézségeken a magyar hatóságok a fentieken kívül az igaerő pótlásával és a vetőmagellátás biztosításával, valamint áthidaló kölcsönök folyósításával és hitelkeretek megnyitásával igyekeztek segíteni.

Mindez azonban csak a legégetőbb problémák csillapítására volt elegendő. Hosszabb távon Észak-Erdély gazdasági beillesztésének alapos megtervezésére is szükség volt. E célból már 1940 szeptemberében megalakult Kolozsvárott az Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely a gazdasági állapotok felmérésével és intenzív tanácsadó munkával segítette a terület reintegrációját, s amelynek gyakori és lelkes felszólalója volt Teleki Pál miniszterelnök. A tervezésnél tekintetbe kellett venni, hogy a visszatért országrész – a közhiedelemmel ellentétben – viszonylag szegény volt energiahordozókban és ipari nyersanyagokban (természetesen a fát leszámítva), s a trianoni országterülethez viszonyítva szinte minden téren (mezőgazdaság, állattenyésztés, ipar, infrastruktúra, jövedelem) tovább nőtt már addig is számottevő elmaradása.

E problémákat a kormány hatalmas tőkeinjekciókkal, a termelékenység fokozásával, felvilágosítómunkával és tekintélyes összegű segélyekkel próbálta orvosolni. A mezőgazdaságot az intenzívebb gazdálkodás, a körültekintő fajtaválasztás, a korszerű művelési módszerek és a hatékonyabb növényvédelem ösztönzésével, a tárolás, a feldolgozás és az értékesítés megszervezésével és anyagi támogatásával, valamint korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésével segítette. Ehhez kamatmentes hiteleket nyújtott, haszonállatot, földet, felszerelést bocsátott a termelők rendelkezésére, állattenyésztő állomásokat és mezőgazdasági üzemeket létesített, s támogatta a szövetkezeti mozgalmat. A helyi ipart – melynek versenyképességét jelentősen rontotta az a körülmény, hogy Magyarországon az ipari árszínvonal alacsonyabb volt a romániainál – kedvezményes hitelekkel

segítette, továbbá foglalkoztató műhelyeket állított fel, támogatta a háziipart, s szükség esetén ínségmunkákat szervezett. Ezenkívül komoly összegeket folyósított az erdőgazdálkodás és a fakitermelés fejlesztésére. Mindehhez a Magyar Nemzeti Bank különösen kedvező hiteleket nyújtott. A települési infrastruktúra elmaradottságán a kormányzat elsősorban közutak és vasutak építésével, felújításával, az ivóvíz- és csatornahálózat fejlesztésével, új egészségügyi intézmények létesítésével enyhített. A régóta elmaradt beruházások pótlása oly hatalmas összegeket emésztett fel, hogy az általános területfejlesztésre fordított mintegy 600 millió pengő mellett a szorosan vett szociálpolitikai célokra már jóval kevesebb pénzt tudott fordítani.

A bevonulást követően a Felvidékhez hasonlóan hamarosan Észak-Erdélyben is megkezdték munkájukat a katonai járási parancsnokságokon dolgozó szociális megbízottak – közülük többen éppen a Felvidéken szereztek gyakorlatot – az ún. Erdélyi Szociális Szervezet kötelékében. Teleki azonban tudatosítani kívánta a kormányzati szociálpolitika és a társadalmi öngondoskodás egymást kiegészítő működésének fontosságát, ezért az 1940-ben a Magyar Népközösség által felállított ún. Tízes Szervezeteket is be akarta vonni a szociális munkába. Erre azonban csak 1941 tavaszán, jóval a katonai közigazgatás felszámolását követően nyílt lehetőség, mivel a katonák élesen ellenezték a szociálpolitikai feladatok és hatáskörök megosztását, s egyébként is rossz szemmel néztek minden olyan kezdeményezést, amely kapcsolatban állt a romániai királyi diktatúra idején létrejött, s általuk „bábszervezetnek” tekintett Magyar Népközösséggel.

Ekkor már az észak-erdélyi települések többségében megszervezték a Nép- és Családvédelmi Bizottságokat, amelyek az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap és a Magyar a Magyarért Mozgalom bevételeiből, valamint a helyi forrásokból gazdálkodtak. Ettől fogva az ONCSA képezte a magyarországi „produktív szociálpolitika” anyagi bázisát. Kiadásai már az első évben megközelítették a 30 millió pengőt, 1941-ben és 1942-ben pedig közel jártak a 100 millió pengőhöz, s ennek nagy része éppen a visszacsatolt területekre áramlott. A Nép- és Családvédelmi Bizottságok gondoskodtak a munkaképtelenek, az ellátatlanok és rászoruló családok segélyezéséről, az állástalanok munkához juttatásáról. Kislakásos telepek építését finanszírozták (a visszacsatolt területeken az ONCSA összesen mintegy 2 ezer házat épített), házak felújításához nyújtottak segítséget, támogatták a háziipart és a kisipart, kamatmentes kishiteleket és házassági kölcsönt folyósítottak, pénz- és élelmiszer-segélyeket nyújtottak, ingyenes étkezést biztosítottak napközis gyermeknek. Az 5-10 családonként „szomszédságokba” („tizedekbe”), majd

„főtizedekbe” és „kerületekbe” szerveződő Tízes Szervezet viszont a társadalmi önszerveződés alapján működött, és maga szervezte akcióit, amelyek főként a népművelésre, a rászorulók anyagi igényeinek felmérésére, a gyűjtések megszervezésére és a befolyt adományok elosztására irányultak. 613

A visszacsatolás tehát az érintett országrészekben mindenütt átmeneti krízissel járt: áruhiány lépett fel, nőtt a munkanélküliség, kisebb-nagyobb mértékben emelkedtek az árak, ellátási hiányok keletkeztek, és időlegesen csökkentek a munkabérek. Később a helyzet normalizálódott, amiben a háborús konjunktúrának is szerepe volt: a termelés számottevően nőtt, a munkaerő-felesleg egy részét a hadiipar felszívta, a katonai szolgálat pedig nagyjából eltüntette. A visszacsatolt területek összességében valamelyest csökkentették Magyarország nyersanyagfüggőségét és olcsó munkaerőt biztosítottak. A megnagyobbodott ország nemzetgazdaságának energiaínsége azonban megmaradt, és nőtt a mezőgazdasági terményfelesleg volumene is. A rendelkezésre álló szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a visszacsatolt területek közül Észak-Erdély gazdasági reintegrációja volt a legsikeresebb; a kormány – jelentős magyarországi tőkeforrások bevonásával – itt tudta a legjobban kiaknázni a gazdasági adottságokat.

Szólnunk kell végül a beilleszkedés egy ritkábban tárgyalt kérdéséről, a volt kisebbségi magyarság szellemi-világnézeti reintegrációjáról is. Az újabb államfordulat során nem arról volt szó, hogy a visszatért magyarok egyszerűen visszazökkentek a régi kerékvágásba. Az 1910-es évek többségi és az 1930-as évek kisebbségi magyarsága ugyanis korántsem volt azonos. Az idegen közhatalom alatt a magyarok először is új politikai eszmékkel és gyakorlattal találkoztak – a magyarországihoz képest igen erős csehszlovákiai liberális és baloldali mozgalmak például önmagukban is hatást gyakoroltak a felvidéki magyarságra –, de legalább ekkora jelentősége volt annak is, hogy a kisebbségi létben a magyar közösségek ösztönösen és programszerűen keresték az önszerveződés különböző formáit, s ez demokratikus reflexeket alakított ki bennük; mintegy a gyakorlatban ismerték meg az alulról építkező közélet demokratikus légkörét, szabályait. 614 (Ez alól talán csak a viszonylag csekély létszámú és a legszigorúbb politikai elnyomás alatt vegetáló jugoszláviai magyarság volt

613 Simon 1995; Oláh 2004; Hámori 2004; Ablonczy 2005: 465-473. , 479-481; Bárdi 2006: 257. ; Hámori 2006a: 102-104. ; Hámori 2006b: 177-185. ; Gidó-László 2006: 20-35. ; Sebestyén- Szabó 2008.

614 Ld. erről Bárdi Nándor gyűjtését: Magyar Kisebbség, 1998/3-4. 60-127. Továbbá: Szvatkó 1938; Jócsik 1940; Bárdi 1997. (Különösen: 46-58.)

bizonyos mértékig kivétel.) Eközben Magyarországon a német befolyás és a háború közeledése éppen a jobboldali, sőt szélsőjobboldali tendenciákat erősítette föl. A kisebbségi magyarság tehát, amely legalábbis részben már a termékeny „társadalmi kiegyenlítődés”, a polgári modernizáció és a fokozódó szolidaritás jegyeit mutatta, és kevésbé volt érzékeny az előjogok és a hierarchizáltság iránt, olyan Magyarországba csöppent vissza, amelynek hivatalos intézményei – és részben közgondolkodása is – még mindig eléggé mereven őrizték a társadalmi egyenlőtlenségeket, ugyanakkor egyre nyitottabbak voltak a jobboldali radikalizmus irányában.

Ezt a különbséget vette észre és tárta a nagyközönség elé már az első bécsi döntés előtt a felvidéki Borsody István, aki Móricznak 1931-ben a Nyugatban közzétett s korábban már említett írását megidézve leszögezte, hogy a csehszlovákiai magyarság új ideálja „a dolgos, társadalmilag szervezett ember, aki egymást megbecsüli, születés, származás, foglalkozás miatt emberi megaláztatást el nem visel, a címet, rangot, méltóságot csak megfelelő tartalom fejében hajlandó elismerni, megveti a szolgalelkűséget, az úr és szolga megalázó viszonyát, szociális felelősségérzete és öntudata a magyar társadalmi reformok egész sorát látja szükségesnek”. 615

A politikai felfogások és a mentalitás különbségeit mutatták a visszatért magyarság és a helyreállított magyar közigazgatás gyakori súrlódásai. Az adminisztráció újjászervezését eleinte a helybéli magyarok végezték, de rövidesen állástalan magyarországi értelmiségiek váltották fel őket. Az „anyások”, az „ejtőernyősök” – mert egyre gyakrabban így nevezték a Felvidéken, illetve Erdélyben a Magyarországról érkezett tisztviselőket, akik magától értetődő természetességgel foglalták el a közigazgatás vezető posztjait, de kevesebb figyelmet fordítottak új állomáshelyük és a gondjaikra bízott lakosság valós problémáinak megismerésére –, nos e „monoklis nyeglék” dzsentris allűrjei általános visszatetszést keltettek. Ezek a tisztviselők többnyire pontosan azt a magatartásformát, a pöffeszkedő és felsőséges „úriember” mentalitást jelenítették meg, amelytől a határon túli magyarok – kivált a fiatalabb nemzedékek – az évtizedek során eltávolodtak. Teleki Pál miniszterelnök, aki 1938-1939 folyamán többször is járt az északi területeken, az 1939. augusztus 17-i minisztertanácsban gyászos bizonyítványt állított ki az új

615 Borsody 1938: 212-213. A polgári, demokratikus eszmék híveinek keserűségét fogalmazta meg egy másik felvidéki közíró, amikor 1940 tavaszán arra figyelmeztetett, hogy a visszatérés után „a felvidéki embernek a kisebbségi élet hagyományait és értékes eszmetartalmait corpus separatumként kellene őriznie és hirdetnie. Nem szabadna elfelejtenie megtisztult emberségét, amelyet oly nagy belső harcok árán alakított ki az idő. ” Ld. Jócsik 1940: 216.

felvidéki magyar adminisztráció tevékenységéről. Kijelentette, hogy amennyiben e téren „gyökeres változás nem áll be, úgy adandó alkalommal nyilvánosan, a nagy közvélemény előtt fog hangot adni annak, hogy az ország ilyen körülmények között ne törekedjék arra, hogy újabb területek szereztessenek országunkhoz”. 616

Azok az ígéretek vagy legalábbis elképzelések, amelyek a területi revízió megvalósulása esetére példamutató kisebbségpolitikai reformokat helyeztek kilátásba – elég itt Ottlik László, Herczeg Ferenc, Bethlen István, Teleki Pál már említett javaslataira utalnunk –, nem valósultak meg. Az egyetlen igazán komoly kísérlet a visszacsatolt nem magyar nemzetiségű lakosság legalább egy részének autonómiával történő felruházására, Teleki nevéhez fűződik. Az igen jelentős ruszin népességgel és számottevő zsidó közösséggel rendelkező Kárpátalja sikeres integrációja és a magyar kisebbségpolitika nemzetközi presztízsének javítása érdekében Teleki kezdettől fogva szorgalmazta korlátozott jogkörű területi autonómia felállítását. Ám ez mind a trianoni Magyarországon, mind a visszavett kárpátaljai területek magyarsága körében éles ellenkezést váltott ki. A revíziós sikerektől megittasult magyar nacionalizmus semmiféle „jogfeladást” nem akart tudomásul venni, s ebben a légkörben Telekinek közel másfél éven át kellett küzdenie, hogy 1940. július 23-án végre az Országgyűlés elé terjeszthesse az Államtudományi Intézet közreműködésével készült törvényjavaslatát. A parlamenti pártok által teremtett közhangulat azonban egyáltalán nem kedvezett Teleki elgondolásainak. Június elején ugyanis a náci Németország támogatását élvező nyilas képviselők közül ketten olyan indítványt tettek a képviselőházban, amely a völkisch elvnek megfelelően egész Magyarországot népcsoport-autonómiák rendszerévé alakította volna át. A konzervatív honatyák, akik a Szent István-i Magyarország elleni támadásnak bélyegezték a nyilas javaslatot, tiltakoztak az ország bármilyen nemzetiségi szempontú megosztása ellen. De ugyanígy azt is helytelenítették, hogy a visszakapott területek autonómiát kapjanak. A körülményeket mérlegelve, valamint a honvédség és a kárpátaljai közigazgatási hatóságok részéről érkező tiltakozás hatására Teleki már augusztus 5-én visszavonta a törvényjavaslatot. 617

616 A kormányülés jegyzőkönyvét idézi Tilkovszky 1967: 62. 617 A Teleki-féle javaslat sohasem került az Országgyűlés plénuma elé.

A honatyák ugyanis július 23-án már nyári szünetet tartottak, a vezérkar pedig ekkoriban – az erdélyi revízióra készülődvén – autonóm régió helyett inkább haditerületté kívánta volna tenni Kárpátalját. Teleki tehát visszavonta beadványát, de a Kárpátalján 1939. július 7. óta működő polgári közigazgatás tovább működhetett. Ld. Tilkovszky 1967: 222.

Mindezek alapján óhatatlanul fölvetődik a kérdés, hogy az a Magyarország, amelynek egész politikája a revízió jegyében állt, vajon kellőképpen felkészült-e a visszacsatlakozó területek és népesség fogadására. Nehéz ebben az ügyben ítéletet alkotni, annál is inkább, mivel a terület-visszacsatolások időszakára vonatkozó történeti irodalom az utóbbi évtizedben tapasztalható jelentős előrelépés dacára még mindig meglehetősen szűkös. Kétségtelen, hogy Magyarország a visszanyert területek integrációja során több vonatkozásban kudarcot vallott, de az is tény, hogy e munkájában igen sok kedvezőtlen körülmény hátráltatta. Az eltérő fejlettségű és adottságú területek beillesztése az amúgy is nehézségekkel küzdő, éppen csak erősödőben lévő magyar nemzetgazdaságba, valamint a szomszédos államok ellenséges magatartása komoly akadályokat állított az átalakítás útjába. A harmincas-negyvenes évek fordulóját, sőt általában a két világháború közötti időszakot egyébként sem a méltányos nemzetiségpolitika jellemezte, s épp az lett volna meglepő, ha Magyarország az új országrészekben nagyvonalú kisebbségpolitikai gesztusokat tesz. A háborús körülmények közepette a központi kormányzat hatalma ráadásul észrevehetően növekedett, ami mind az egyéni szabadságjogok, mind a kisebbségi jogok csorbulásával járt.

Nem tudhatjuk, mi történt volna akkor, ha Magyarországnak több ideje jut arra, hogy e területeket beépítse saját társadalmi és gazdasági rendjébe. A jelek azonban arra mutatnak, hogy 1938-1944 között Magyarországon a politika és a társadalom részéről a közigazgatásban, a belpolitikában, a gazdaságpolitikában, a szociálpolitikában és általában a politikai gondolkodásban inkább a restitúcióra, mint a modernizációra volt meg a készség.

Háború

A Jugoszlávia elleni agresszióban való aktív részvétel aláásta a Teleki-féle külpolitikai koncepciót, amelynek utolsó tételes kifejtését Teleki Pál miniszterelnöknek a washingtoni és a londoni követ részére 1941. március 3-án elküldött utasítás tartalmazta: „A magyar kormánynak fő feladata ebben az európai háborúban az, hogy Magyarország katonai, anyagi és népi erejét a háború végig konzerválja. Mindenáron távol kell maradnia a konfliktusban való részvételtől. A háború kimenetele kétséges. De minden eshetőségben Magyarországnak fontosabb, hogy megtépázatlanul álljon ott az európai konfliktus befejeződésének periódusában. ” Hiszen a háború végén esetleg fellépő zűrzavarban román, szlovák és jugoszláv agresszióval is számolni lehet. „Mindezeknek következtében a magyar politika

vezetőinek első, majdnem egyetlen feladata az, hogy Magyarországot épen és erőben megtartsák a háború végéig. Kockáztatni az országot, fiatalságunkat, hadierőnket csak önmagunkért szabad és senki másért. ”618

Ez a koncepció tehát a jugoszláv válság idején megrendült. A tengelyszövetség Teleki által elképzelt orientációs ellenpontját képező Nagy-Britanniában legalábbis úgy tekintették, hogy Magyarország jóvátehetetlenül német alárendeltségbe került, ezért hamarosan meg is szakították a diplomáciai kapcsolatokat Budapesttel. Elítélte a Jugoszlávia elleni akciót – s benne Magyarország szerepvállalását – a Szovjetunió is, amely a délszláv állam iránti szolidaritását a válságos napokban, április 5-én, egy már csak szimbolikus jelentőségű megnemtámadási egyezmény megkötésével nyilvánította ki. A tengelyen kívüli világ szintén rosszallotta egy független állam lerohanását, hadüzenet azonban nem követte az eseményeket – csupán a Jeruzsálemben tartózkodó jugoszláv emigráns kormány tett közzé május 6-án egy nyilatkozatot arról, hogy hadiállapotban lévőnek tekinti magát Magyarországgal. 619

A délvidéki akcióval Magyarország lényegében feladta a egyensúlyozás politikáját és a revánshatalmak cselekvő szövetségesévé lett. Pozíciói azonban e táboron belül sem voltak szilárdak, hiszen nem sikerült eloszlatnia Németország gyanakvását. Az óvatos külpolitikai lavírozás végeredménye tehát az lett, hogy Magyarországot mindkét hatalmi táborban fenntartásokkal szemlélték, s ez akár a visszacsatolt területek megtartását is veszélyeztethette. Mivel azonban erre – a pillanatnyi helyzetet számításba véve – egyébként is csak a tengelyhatalmak győzelme esetén volt remény, a magyar külpolitikának a német bizalmatlanság, valamint a román és szlovák viszontrevíziós törekvések elhárítása érdekében továbbra is igazodnia kellett a tengely igényeihez. 620

618 6,8 Közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 594. sz. (Idézetek a 893. és 894. oldalról. Eredeti kiemelés.)

619 A. Sajti 2004: 157. 620 A nemzetközi kapcsolatok elmélete nyelvére lefordítva mindez azt

jelentette, hogy Magyarország 1939-ig a klasszikus befektetési játszmát követte, s eleinte viszonylag kis tétekkel és alacsony kockázat mellett szép nyereségre tett szert. A világháború kitörése után a befektetés és a kockázat jelentősen nőtt ugyan, de a várható nyereség még mindig elég nagy volt. Amikor Magyarország vállalta a fegyveres agressziót, helyzete háromszorosan is megnehezedett: jelentősen romlott a tét és a várható nyereség aránya (most már „az ország maga” volt a tét – mint Teleki mondta –, miközben további nyereségre már alig lehetett számítani), rendkívülien megnőtt a kockázat, és a játékból többé nem lehetett kiszállni. Más szóval: jelentősen romlottak annak a „biztosítási kötvénynek” a kondíciói, amelyet Csáky István külügyminiszter oly büszkén mutatott fel a

Így volt ez akkor is, amikor 1941. június 26-án, a részben bizonyítottan, részben valószínűsíthetően a szovjet légierő által magyar területek ellen végrehajtott támadásokat követően Horthy azonnal a Szovjetunió elleni katonai akció megindítása mellett döntött, amit a kormány még aznap, az Országgyűlés pedig néhány hónappal később formálisan is jóváhagyott. 621 A hadvezetőség köreiből származó és a kormánypolitikusok között is egyre elfogadottabb elképzelés szerint a szovjetellenes háború mellett szólt a feltételezett bolsevik fenyegetés, a remélt német győzelem, a szövetségesi hűség követelménye, a hagyományos antibolsevizmus és végül, de nem utolsósorban a visszaszerzett területek megőrzésének igénye. 622 Bár a fenti megfontolásokat rögzítő, Werth Henrik vezérkari főnök által szerkesztett május 6-i és június 14-i memorandumot Bárdossy nem helyeselte (az első változatot még határozottan elvetette), a háború közeledése és az erősödő német nyomás légkörében a miniszterelnök álláspontja lassan megváltozott. A németek most nem ígéretekkel, hanem a szövetségesi kötelességekre és a Magyarország ellen területi követelésekkel fellépő szomszédok mintaszerű hűségére való hivatkozással, illetve a Szovjetuniónak tulajdonított

háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást követően. (A háború végén pedig az is nyilvánvaló vált, hogy a „kötvényt” a vesztesek nem tudják, a győztesek pedig nem kívánják beváltani.)

621 Aznap délben szovjet repülőgépek géppuskatűz alá vették Rahó (Rahiv) közelében a Kőrösmezőről (Jaszina) Budapest felé tartó személyvonatot, egy személyt megöltek, kilencet megsebesítettek. A Kassa ellen egy órával később végrehajtott légitámadással kapcsolatban, mely a különböző beszámolók szerint 26-32 halálos és számos sebesült áldozatot követelt és súlyos anyagi károkat okozott, több elmélet is felmerült. A legkézenfekvőbbnek a kortársak által is elfogadott verzió tűnt, amely szerint szovjet gépek bombáztak, de napvilágot láttak olyan magyarázatok is, melyek szerint a háttérben a német, a román, a szlovák, sőt akár magyar vezérkar is állhatott, hogy e provokációval „ugrassa be” Magyarországot a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar történetírás még nem mondta ki a végső szót e kérdésben, de korábbi kutatásait továbbfejlesztve a szovjet támadás verzióját erősíti meg: Borsányi 1991. A szerző korábban egész könyvet is szentelt e kérdésnek: Borsányi 1985.

622 Werth Henrik vezérkari főnök memoranduma (1941. május 6.). Közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 778. sz. (Különösen 1098-1100.); Werth Henrik vezérkari főnök átirata a miniszterelnökhöz (1941. június 14.). Közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 839. sz. (Különösen 1177- 1178.) Ezeknek az érveknek kimerítő és pontos egykorú kritikáját adta Bethlen István 1944 nyarán írt memorandumában. Ld. Bethlen 1988: 95-149. (Különösen: 104-123.) (Újraközli: Bethlen 2000: 389-431. Különösen: 396-410.)

magyarellenes katonai fellépés emlegetésével kormányozták a magyar külpolitikát a hadba lépés felé. 623

E taktika sikeresnek bizonyult, hiszen a légitámadásokat követően a Bárdossy vezette kormány – Horthy és a vezérkar nyomására – anélkül egyezett bele a hadiállapot deklarálásába, hogy az incidensek körülményeiről pontosabban tájékozódott volna, s hogy a diplomáciában és a nemzetközi jogban szokásos más megtorló eszközöket kimerítette volna. A Szovjetunió számára előnyösebb lett volna, ha Magyarország távol marad a háborútól, és a magyar külügyi vezetők is a béke megőrzésére törekedtek, ugyanakkor az incidens alkalmat adott arra, hogy a vezérkar háborúpárti köreinek felfogása jusson érvényre. 624 Amikor a Gyorshadtest alakulatai néhány nap múlva átlépték a magyar-szovjet határt, Magyarország voltaképpen nem a Szovjetunió ellenében, hanem Hitler kegyeinek elnyeréséért viselt háborút. Ennek a külpolitikai helyezkedésnek lett a következménye az is, hogy 1941 decemberében Magyarország Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is hadiállapotba került.

E kényszerpályáról a magyar külpolitika a már említett okok miatt a későbbiekben sem tudott letérni. 1942-1944 között megpróbálta ugyan

623 A Vezérkari Főnökség 1941. június 21-én a külügyminiszterhez intézett átirata „komoly német forrásra” hivatkozva közölte, hogy a német felvonulás befejeződött, „a német-szovjet helyzet tisztázódása” két napon belül várható. A németek, úgymond, csodálkoztak, amiért Magyarország katonailag passzív maradt, holott: „Valószínűnek látszik, hogy a Szovjet Magyarországgal szemben éppen úgy fog eljárni a háború kitörése estén, mint a többi környező országokkal szemben, tehát légi és esetleg földi támadás várható. ” Az „a körülmény, hogy Magyarország adott esetben német felvonulási terület, vagy éppen hadműveleti területté válik a Szovjet előtt ismeretes és a Szovjet előreláthatólag nem fog olyan kíméletet tanúsítani Magyarországgal szemben, mint az Jugoszlávia esetében Budapestet illetően tapasztalható volt”. Ld. DIMK 1962-1982: V. kötet, 858. sz. (Idézetek az 1203. oldalról.) Az iratot még a Szovjetunió elleni hadba lépéssel foglalkozó szakirodalom is ritkán idézi, ráadásul eddig – tudomásunk szerint – csak Dombrády Lóránd értelmezte pontosan. Vö. Dombrády 1998: 521-522. (Újraközli: Dombrády 2000: 128-173. A vonatkozó részt Id. a 134. oldalon.) Ám ő sem vonta le belőle a logikus következtetést, ti. azt, hogy ezzel a német katonai körökből származó – ki tudja milyen szándékkal kiszivárogtatott s mennyire helytálló – információval a vezérkar a katonai hírszerzés közbejöttével nyomást gyakorolt a külpolitikára, ami a június 26-i légitámadások „értelmezésére” is hatással volt.

624 Pritz 1991: 78-82. ; Lakatos 1992: 46-48. ; Kristóffy József moszkvai magyar követ távirata (1941. június 23.). Közli: DIMK 1962-1982: V. kötet, 867. sz. (1214.); Bethlen 2000: 402.

szövetségesi kötelezettségeinek minimális szinten történő teljesítésével, a harctéri és hadigazdasági erőfeszítésekben való részvételének korlátozásával fokozatosan kivonni magát a tényleges hadviselésből, sőt titkos fegyverszüneti tárgyalásokat is kezdeményezett az angolszász hatalmakkal. 625 A magyar kormány e kis „hőstettei” azonban csak fölbosszantották a németeket, a szövetségesek álláspontját alapvetően nem változtatták meg. Utóbbiak a titkos tárgyalásokon mindvégig feltétel nélküli fegyverletételt követeltek Magyarországtól, és sohasem tettek olyan ígéretet, amely garantálta volna a visszacsatolt területek megőrzését vagy azt, hogy Magyarországot angolszász, nem pedig szovjet csapatok szállják meg, holott a magyar diplomácia éppen ezeket akarta elérni a fegyverletétel fejében.

1943-ban, a sztálingrádi német összeomlást, a magyar 2. hadsereg pusztulását és a szovjet hadsereg folyamatos előrenyomulását látván, már a magyar kormány sem bízott a végső győzelemben. Ám továbbra is reménykedett a visszacsatolt területek megőrzésében, sőt további revíziós igényekkel is fellépett. Júliusban a Külügyminisztérium terjedelmes memorandumot juttatott el a semleges országokban állomásozó magyar diplomatákhoz és megbízottakhoz, mely összefoglalta a magyar revíziós és háborús külpolitika motívumait és a háború utáni rendezéssel kapcsolatos elképzeléseit, azzal a céllal, hogy a kiküldöttek a szövetséges hatalmak képviselőivel folytatandó tárgyalásaikon hitelesen képviselhessék a magyar álláspontot. 626

Az emlékirat leszögezte, hogy a trianoni békeszerződésben elveszített területeiért jogosan küzdő Magyarország kizárólag a Nyugat érdektelensége miatt vált – kényszerűségből – a tengelyhatalmak szövetségesévé, de ezen a kényszerpályán csak lassan hajlandó haladni, s mind katonai, mind belpolitikai téren ellenáll a tengely túlzó követeléseinek. A békerendezéssel kapcsolatban az emlékirat először a Párizs környéki békék tanulságait sorolta fel, amelyeket az új rendezésnél is tekintetbe kívánt venni. Eszerint 1) jelentősen megerősödött a Kárpát-medencében élő népek nemzeti öntudata, ami „a nemzeti önkormányzatra irányuló igények kifejlődését jelenti”, 2) a Kárpát-medence földrajzilag és gazdaságilag egységes terület, s az itt élő nemzetek „csak szoros gazdasági kapcsolatok mellett érhetik el a

625 A magyar béketapogatózások történetéhez ld. Juhász 1978; Juhász 1988: 285-386; Joó 2008.

626 A memorandum szövegét ld. Szegedy-Maszák 1996: II. kötet, 240-282. Az emlékiratot Szegedy-Maszák Aladár, a Külügyminisztérium Politikai Osztályának helyettes vezetője készítette, s azon később Kállay Miklós miniszterelnök utasítására néhány módosítást hajtott végre. Keletkezésének körülményeit ld. Szegedy-Maszák 1996: II. kötet, 230-240.

politikai stabilitás és a jólét legmagasabb fokát”, 3) „a Kárpát-medence közepét kitöltő, ott abszolút többségben lévő, legrégebbi politikai és állami tapasztalatokkal rendelkező magyarság nélkül nincsen tartós megoldás”. 627

A memorandum ezek alapján olyan megoldást szorgalmazott, amely egyfajta „Commonwealth” (nemzetközösség) formájában állítja helyre a Kárpát-medence politikai és gazdasági egységét. (Az ekkor közszájon forgó különböző kelet-közép-európai föderációs terveket nem tartotta életképesnek, mert úgy vélte, nincsenek olyan politikai erők a térségben, amelyek igazi központjai lehetnének egy-egy ilyen államszövetségnek.) A föderalizálandó Kárpát-medencében bizonyos határkiigazításokat is előirányzott az emlékirat. Az osztrák-magyar határt nem kívánta módosítani, és etnikai szempontból a magyar-szlovák határt is jónak tartotta, de úgy vélte, gazdasági és földrajzi megfontolásokból Magyarországhoz kellene tartoznia a pozsonyi hídfőnek és néhány környékbeli településnek, továbbá a Garam keleti és az Ipoly északi vízgyűjtő területének, melynek határát a Selmeci-hegység, a Jávoros és a Szlovák-Érchegység ezerméteres csúcsai, a Szitnya, a Jávoros, a Bikov és a Vepor jelölték ki. Az emlékirat kiemelte, hogy a Poprád folyótól keletre élő ruszinok erős szlovák elnyomásnak vannak kitéve, ami arra enged következtetni, hogy a Külügyminisztérium ezt a területet is Magyarországnak kívánta visszajuttatni. Szlovákia – némileg lecsökkenő területével – megőrizte volna önálló államiságát (különösen a csehekkel szemben), de kívánatosnak tűnt, hogy vagy perszonálunió formájában, vagy legalább erős gazdasági kapcsokkal kötődjék Magyarországhoz. Kárpátalja ezzel szemben a magyar állam részként kapott volna területi autonómiát. A magyar-román határ vonatkozásában a Külügyminisztérium visszatért az osztatlan Erdély koncepciójához. A kézenfekvő megoldás tehát az – folytatta az emlékirat –, hogy „Erdély a románoknak és szászoknak biztosítandó legszélesebb körű népi jogok mellett visszatérjen Magyarország egységébe, ahonnan 1918 őszén kiszakították”. Ha azonban Erdély önálló állammá alakulna, a partiumi és a temesi területeket először át kellene adnia Magyarországnak, illetve Szerbiának (Jugoszláviának), s úgyszintén helyes volna, ha perszonálunió keretében vagy szoros gazdasági kötelékekkel kapcsolódna Magyarországhoz. A memorandum a Délvidék esetében is területváltozásokkal számolt, de ezeket nem körvonalazta, hanem – hangsúlyozottan baráti – megbeszélések tárgyává kívánta tenni. Bár a magyar kormány elvből ellenezte az „általános népcsere” gondolatát – ezzel nyilván a magyarok esetleges tömeges kitelepítését kívánta eleve megvétózni –, az emlékirat tanúsága szerint az etnikailag rendkívül kevert Bácskában és Bánságban elfogadhatónak tartott kisebb lakosságcserét. (Sőt

627 Szegedy-Maszák 1996: II. kötet, 273-274.

szükség esetén a hasonló táji adottságokkal rendelkező erdélyi kantonok között is elképzelhetőnek tartott ilyen megoldást a tisztább etnikai viszonyok és a jobb kormányozhatóság érdekében.) Horvátország jövőjével kapcsolatban a Külügyminisztérium nem kívánt állást foglalni, csupán jelezte, hogy „a jószomszédságtól kezdve a szoros együttműködésig mindenre hajlandó”. 628 (14. térkép)

A memorandumból kibontakozó, újabb területekkel gyarapodó Magyarország képe feltűnően hasonlít ahhoz, amelyet Bethlen István vázolt fel utolsó londoni előadásán 1933 novemberében. Sőt az 1943. júliusi emlékirat még ambiciózusabb volt, hiszen a további területszerzésen túl még Szlovákia, Erdély és esetleg Horvátország társországi kapcsolatával is számolt. Hogy készítői bíztak-e ezen igények teljesülésében, az fölöttébb kétséges. Amint a szerző, Szegedy-Maszák Aladár írta – rezignáltan és nem kevés önkritikával – kései visszaemlékezéseiben: „a memorandum a magyar szempontból optimális megoldásokat veti fel, amelyek ma vágyálomnak tűnhetnek. De a sok, nagyrészt általánosságban mozgó kívánság és panasz után, egyszer végre el kellett mondani, hogy in concreto mire törekszünk […] A memorandum volt az egyik késői és talán utolsó alkalom, hogy külső kényszer korlátai nélkül legalább félhivatalosan ki lehessen fejezni az optimális magyar politikai elgondolásokat. ”629

A brit külügyminisztériumban hitetlenkedve fogadták a magyar elképzeléseket. Amint azt William Denis Allen, a Foreign Office Közép-európai Osztályának vezető munkatársa megjegyezte: „Ha a magyar kormány azt reméli, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulniuk. ”630

A szövetségesek álláspontja valójában már két esztendeje határozottan elutasító volt a magyar revíziót illetően. Az 1941. augusztus 14-én közzétett Atlanti Charta, majd az ezt megerősítő, 1942. január 1-jén kelt Egyesült Nemzetek Nyilatkozata határozottan tiltakozott az erőszakos módon, illetve az érintett népesség megkérdezése nélkül végrehajtott területi változások ellen. 631 S a szövetségesek elszántságát, magabiztosságát csak növelték

628 Szegedy-Maszák 1996: II. kötet, 269-280. (Idézetek a 278. , 279. és 280. oldalról.)

629 Szegedy-Maszák 1996: II. kötet, 237-239. (Eredeti kiemelés.)630 Juhász 1978:217. Amikor Allen 1943. augusztus 31-én papírra

vetette megjegyzését, már úton volt Isztambulba Veress László diplomata, aki a magyar kormány képviseletében szeptember 9-én átvette az ankarai brit követtől a szövetségesekkel kötendő fegyverszünet előzetes feltételeit, amely a feltétel nélküli megadás követelményét is tartalmazta. Ld. Juhász 1978: 63-65.

631 Halmosy 1983: 527-528. és 533-534.

egyre szaporodó katonai sikereik. Így vált egyre illuzórikusabbá a visszaszerzett magyar területek megőrzése, vagyis az egyetlen konkrét cél, amelyért Magyarország végigszenvedte a második világháborút. A magyar szempontokat is tekintetbe vevő, méltányos Pax Britannica632 iránt táplált remények füstbe menni látszottak. S nem sok jóval kecsegtetett a Pax Ger-manica633 és a Pax Sovietica sem, amint azt az 1944. márciusi német megszállás, majd az ugyanezen év őszén meginduló szovjet foglalás pontosan be is igazolta.

A magyar diplomácia 1944 elején már csak az iránt táplált reményeket, hogy a szintén a tengelyhatalmak oldalán harcoló Romániával szemben megőrizheti területi nyereségeit. A Külügyminisztérium ekkor megbízta Bajcsy-Zsilinszky Endrét, az ismert németellenes politikus-közírót, egy Erdély Magyarországhoz tartozását propagáló könyv megírásával. Az 1944 kora tavaszán Genfben napvilágot látott Transylvania c. műhöz Herczeg Ferenc, a Magyar Revíziós Liga elnöke írt előszót. 634 A könyv Erdély Magyarországhoz csatolását és egyidejűleg négy nemzetiségi és igazgatási autonómiára osztását javasolta, ami a szerző szerint a térség tartós békéjének és a tartomány fejlődésének egyetlen biztosítéka lett volna. Szinte jelképes, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt éppen a könyv megjelenésének napjaiban tartóztatta le a német megszállókkal együtt Magyarországra érkező Gestapo, s hogy a Revíziós Liga ugyanebben az időben hullott szét.

1944 késő nyarán Horthy és tanácsadói előkészületeket tettek a háborúból való kiugrásra. Ezt a vérveszteségek csökkentése mellett az is motiválta, hogy meg akarták előzni a küszöbön álló hasonló román lépést, s ezzel legalább e vonatkozásban relatív érdemeket kívántak szerezni a szövetségesek szemében. A magyar kormány azonban elkésett, a románok augusztus 23-i kiugrását pedig tragédiaként élte meg. Nem csupán azért, mert ezzel Észak-Erdély s hamarosan a Tiszántúl is nyitva állt a szovjet csapatok előtt, hanem azért is, mert ezzel szinte biztossá vált, hogy a második bécsi döntés hozadékáról is le kell majd mondania. Noha a magyar külpolitika 1945-1946-ban sok mindent megpróbált, hogy a magyarlakta területeknek legalább egy részét megtarthassa – s ebben átmenetileg brit és

632 A közép-európai brit béketervek alakulását források alapján mutatja be: Bán 1996.

633 A politikai rendszerüket legalábbis rövid távon a rasszok „minőségi” osztályozására, valamint az emberi, polgári és politikai jogok korlátozására építő tengelyhatalmak új rendje Európában a Pax Germanica valamely formáját jelentette volna. Az e gondolatkörbe tartozó tervek legújabb ismertetését ld. Pritz 1999.

634 Magyar kiadását ld. Bajcsy-Zsilinszky 1990.

amerikai támogatásra is számíthatott –, e törekvéseiből semmit sem tudott megvalósítani. 635

Ezzel pont került a magyar revizionizmus közel három évtizedes történetére. Az összegző értékelésnek meg kell állapítania, hogy a magyar revíziós külpolitikát még alapvető kérdésekben is kezdettől fogva kompromisszumokra ítélte szűk mozgástere, ám stratégiai, koncepcionális és taktikai hibái tovább rontották manőverezési lehetőségeit. Ilyen hibának tekinthető, hogy 1) túlzott célokat tűzött maga elé, 2) ezeket akkor sem módosította, amikor kiderült, hogy követeléseit ilyen mértékben semelyik „oldal” sem támogatja, 3) olyan időkben sürgette, illetve fogadta el a határrevízió végrehajtását, amikor nem volt meggyőződve annak tartósságáról, 4) a területszerzés érdekében olyan célok szolgálatába szegődött (faji alapú élettérrend bevezetése Európában és Ázsiában), amelyek többségével nem értett egyet, s amelyek saját létét is fenyegették, 5) mindezzel úgy lépett be aktív szereplőként a háborúba, hogy eszköztelen volt, és több volt a biztos ellensége, mint a bizonytalan szövetségese.

Kitartó és alkalmazkodó külpolitikája révén azonban Magyarország a háború árnyékában, fegyveres semlegességének hozzávetőleges megőrzése mellett két és fél év leforgása alatt mégis csaknem megkétszerezte területét és mintegy 50%-kal növelte népességét. Ez olyan diplomáciai teljesítmény volt, amely – ha magában állna – minden elismerést megérdemelne. Csakhogy a két évtizeden át kiéheztetett, s most sikerre éhes külpolitika a rövid távú nyereségek fejében olyan engedményeket tett, amelyek lassan aláásták Magyarország állami függetlenségét.

Utóhang

A háborút magyar részről hivatalosan is lezáró, 1947. február 10-én kelt párizsi békeszerződéssel, majd Magyarország 1949-re befejeződő szovjetizálásával párhuzamosan a revíziós gondolat lekerült a hivatalos politika napirendjéről. A békeszerződés az 1937. évi országterületet állította helyre, sőt az ún. pozsonyi hídfőnél további három magyar falut – Dunacsúnt (Čunovo), Horvátjárfalut (Jarovce) és Oroszvárt (Rusovce) 43 km2 területtel s mintegy 3 ezer lakossal – katonai megfontolásokból Csehszlovákiának ítélt. 636 Magyarországot ezenkívül a haderő létszámának

635 A békekonferenciáról újabban ld. Romsics 2006. 636 A háború utáni rendezésnél a közép- és kelet-európai kisállamok

„érdemei” vagy „bűnei” nem játszottak különösebb szerepet. A győzők az újabb politikai átrendeződés alkalmával inkább csak a kibontakozó két világrend elhatárolására szorítkoztak. A titkos

korlátozására és jelentős összegű jóvátétel fizetésére is kötelezték. Az újra határon kívül rekedt magyar nemzetiségek jogairól sem békeszerződés, sem más sokoldalú egyezmények nem gondoskodtak – még annyira sem, mint az első világháborút követő nemzetközi szerződések.

A területek elvesztése ezúttal nem okozott akkora traumát a magyar társadalomban, mint a trianoni béke aláírása idején. Részben éppen azért, mert az összeomlás élménye a magyarság többsége számára Trianon után már nem volt újdonság, a revízió során visszacsatolt országrészeket pedig csupán rövid időre sikerült magyar fennhatóság alá vonni. S részben azért is, mert elterjedt az a felfogás, amely sok tekintetben elfogadta, hogy 1945-ben a történelem „új lapot nyitott”, és a múlt emlékei között jelölte ki a Horthy-korszak – és a revíziós politika – helyét. Ráadásul az államszocializmus időszakában az ideológiai és külpolitikai kényszerek miatt nemigen kerülhettek nyilvánosságra az ország újabb megcsonkításával kapcsolatos érzelmek és vélemények, így ezek egyre kisebb intenzitással örökítődtek át a későbbi generációkra. Ám amikor az 1980-as évek közepétől – különösen a romániai magyarságot fenyegető intézkedések apropóján – bizonyos keretek között ismét lehetőség volt Magyarországon a probléma nyilvános megvitatására, a két világháború közötti politika és propaganda érvei fokozatosan és csaknem hiánytalanul előbukkantak, s mára ismét a közbeszéd részévé váltak. Elterjedtségük és elfogadottságuk távolról sem olyan széles körű, mint az 1920-30-as években volt, jelenlétük és a közéletre és a hivatalos politikára gyakorolt hatásuk azonban jól érzékelhető.

E nosztalgiák azonban távol esnek a rendszerváltás utáni magyar kormányok hivatalos külpolitikájától, amelyet 1990 óta az euro-atlanti integráció, a szomszéd országokkal való szerződéses viszony tartalmasabbá és bensőségesebbé tétele, valamint a határon túli magyar kisebbségekről való gondoskodás hármas célja jellemez. E törekvések jegyében Magyarország egyik kezdeményezője volt a Varsói Szerződést elhagyó közép-európai országok nemzetközi súlyát növelő új intézményrendszer kiépítésének. Az erre irányuló kísérletek azonban általában rövid életűnek bizonyultak, s az intenzív együttműködést Csehszlovákia és Jugoszlávia barátságosnak éppen nem mondható szétválása is hátráltatta. E próbálkozásoknak annyi eredményük mégis volt, hogy Közép-Európa volt szocialista országainak többsége szinte egy időben nyert felvételt az Európai Unióba – vagy jutott el legalább annak előszobájáig –, s kapott ezzel lehetőséget arra, hogy megszabaduljon a régióra évszázadok óta rátelepedő, önző nagyhatalmi szándékok súlyától.

magyar fegyverszüneti tárgyalások és a kiugrási diplomácia kudarca s végső soron a remélt angolszász megszállás elmaradása Magyarország helyét a szovjet zónában jelölte ki.

Ha csupán az elmúlt évszázad történetére vetünk egy pillantást, elmondhatjuk, hogy a két világháború romjain felépült merev békerendszerek – melyek először a „győzteseket” és a „veszteseket”, majd a tőkés és a szocialista tábort állították szembe egymással – összeomlottak. Az első összeomlás háborús körülmények között ment végbe, a másodiknál – ha a megrázkódtatást nem is – legalább a világégést sikerült elkerülni. Ez a körülmény az új európai rend várható stabilitása és remélt méltányossága szempontjából feltétlenül megnyugtató. Hogy ebben az új gazdasági-politikai keretben miként találják meg helyüket a közép-európai kis államok, még nem látható teljes bizonyossággal, de a kölcsönös megelégedésen alapuló kibontakozásuk esélyei ma nagyobbnak tűnnek, mint eddig bármikor. A civakodó nacionalizmusok terhe még bizonyára ránk nehezedik egy ideig, de lehetetlen észre nem vennünk, hogy környezetünkben immár a nemzetek közötti megbékélésnek és megbecsülésnek is megvannak a hagyományai, sőt intézményei is keletkeztek. Elsősorban ezeknek az erősödése, minél teljesebb érvényesülése hozhat méltányos, demokratikus megoldást a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak védelmében, és segíthet hozzá Trianon legnyomasztóbb örökségének felszámolásához.

Függelék

Képek

1. kép Revíziós pengő (1930)

2. kép Mit tesz Rothermere? – karikatúra (1927)

3. kép Történelmi jelmezbe bújtatott gyerekek Esmond Harmsworth látogatásán (1928. május)

4. kép „Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula világcsavargók” (1934. május 15.)

5. kép A magyar óceánrepülők és mecénásaik (1931. július 15-16.)

6. kép Irredenta csipketerítő – a MANSZ ajándéka Benito Mussolini részére (1932)

7. kép Nyugat (1921) 8. kép Észak (1921)

9. kép Kelet (1921) 10. kép Dél (1921)

11. kép Ereklyés Országzászló (1928)12. kép Az Ereklyés Országzászló Nagybizottság képeslapja (1928)

13. kép Magyar Fájdalom szobra (1932)14. kép Harry Hill Bandholtz szobrának

avatása (1936. augusztus 23.)

15. kép Magyar Igazság kútja (1928)16. kép Rákosi Jenő szobrának avatása

(1930. november 30.)

17. kép Rákosi és Rothermere domborműve (1930)

18. kép Polipölő (1928)

19. kép Trianon (1937) 20. kép Irredenta kirakat (1920-as évek vége)

21. kép Irredenta kirakat (1938?)22. kép Revíziós jelvénnyel díszített ház –

talán Réthey Ferencné sashalmi házi múzeuma (1930-as évek)

23. kép Az Egységes Párt választási plakátja (1931)

24. kép Élőkép a Vitézek Bálján (1932. február 9.)

25. kép Nagygyűlés az Ereklyés Országzászlónál az első bécsi döntés után(1938. november 10.)

26. kép Rothermere-emléktábla felavatása a Rothermere utcában (1937. június 22.)

28. kép Doby Ida koreográfiája Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegy c. nemzeti

imájára (1930)

27. kép Úrnapja Budaörsön – a Magyar Hiszekegy virágokból (1930-as évek)

29. kép Keresztre feszített Magyarország töviskoszorúval

30. kép Kossuth szelleme megjelenik Rother-mere-nek (1929)

31. kép Szorítsd, szurkos! – karikatúra (1927)

32. kép Rothermere vikomt üvegablaka a Lehel téri katolikus templomban (1933)

33. kép Lord Rothermere azt üzente… – kuplé kottájának címlapja (1928)

34. kép Irredenta iskolai színdarab (1930-as évek)

35. kép A tanító bácsi haragos – karikatúra (1927)

36. kép A genfi állatkertben. A magyar hipnotikus fenomén produkciója – karikatúra

(1926)

37. kép Már Beneš is hajlandó… – karikatúra (1927)

38. kép A magyar küldöttség elindul Rother-mere lordhoz – karikatúra (1927)

39. kép Karikatúra cím nélkül (1927)40. kép Lejár a homokóra! – karikatúra

(1928)

41. kép Az optáns-per – karikatúra (1928)42. kép És mégis mozog… – karikatúra

(1928)

43. kép Várady Zoltán bemutatja az általa feltalált irredenta köszönést (1938)

44. kép Irredenta szódásüveg (1932)

45. kép Irredenta hamutartó (1941)

46. kép Nem! Nem! Soha!–irón (1940-es évek)

47. kép Iskolai írófüzet irredenta képekkel (1940-es évek)

48. kép Nemzeti ereklye az elcsatolt területek földdarabkáival (1920-as évek)

49. kép Irredenta táblácska (1920-as évek) és Nemzeti rajzszeg

50. kép Irredenta asztali óra (1920-as évek?)

51. kép Irredenta falvédő (1940)

52. kép Vértes Rezső: Magyarország csokra

53. kép Magyarosruha-kiállítás az Iparművészeti Múzeumban (1933. november?)

54. kép A Corvin áruház kirakata magyaros ruhákkal (1935. május)

55. kép „Páratlan a magyar” – magyaros férfi utcai ruha (Mohácsy Pál terve, 1934)

56. kép Magyaros ruhák – Reich Adolf fiai zsinór-, szalag- és paszománygyárának

árjegyzéke (1934. november)

57. kép „Cifraszűr kicsiben” – magyaros gyermekruha (Farnadi Ilona terve, 1936?)

58. kép Horthy és Rothermere a kassai bevonuláson (1938. november 11.)

59. kép „Gyászoló Hungaria” jelmez (1930-as évek)

60. kép A magyar sors kártyái (1941?)

61. kép Erdély visszatért – képes lottójáték Liebner Zsigmond gyermekjáték-áruházából (1942)

62. kép Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot! – irredenta társasjáték Liebner Zsigmond gyermekjáték-áruházából (1942)

63. kép Irredenta animációs képeslap (1920-as évek)

64. kép Trianon-jelvény (1927)

Térképek

1. térkép Magyarország szomszédainak területi követelései a párizsi békekonferencián (1919. február)

2. térkép Magyarország határai a végleges határmegállapítás után

3. térkép Magyar területi igények a francia-magyar tárgyalásokon (1920. május)

4. térkép Szálasi Ferenc terve a „Hungária Egyesült Földek”-ről (1939. március)

5/a térkép Rothermere lord határjavaslata (1927. június)

5/b térkép Rothermere lord javított határjavaslata (1927. augusztus)

6. térkép A Magyar Revíziós Liga térképe különböző mértékű etnikai határkiigazításokhoz (1927)

7. térkép Fenyő Miksa és Nagy Emil határjavaslata Rothermere és a Magyar Revíziós Liga nyomán (1927)

8. térkép Aldo Dami határrendezési koncepciója (1929)

9. térkép Gömbös Gyula revíziós terve (1934. április)

10. térkép Ponsonby Moore Crosthwaite elképzelései a magyar határok revíziójáról (1933. október)

11. térkép Carlile Aylmer Macartney határjavaslata (1937)

12. térkép Franco Vellani-Dionisi elképzelése az erdélyi revízióról (1932)

13. térkép Magyarország területgyarapodásai a revízió időszakában (1938-1941)

14. térkép A Szegedy-Maszák-memorandumban rögzített területi igények (1943. július)

Képek jegyzéke

1. kép Revíziós pengő (1930)Forrás: MNM, Ét, 156/931-1. sz.

2. kép Mit tesz Rothermere? – karikatúra (1927)Forrás: Magyarság, 1927. június 26. 21.

3. kép Történelmi jelmezbe bújtatott gyerekek Esmond Harmsworth látogatásán (1928. május)Forrás: Esmond Harmsworth Magyarországon 1928.

4. kép „Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula világcsavargók” (1934. május 15.)Forrás: MOL, K 86,17. csomó, 1931-86-739/1935. sz.

5. kép A magyar óceánrepülők és mecénásaik (1931. július 15-16.)Forrás: Képes Krónika, 1931. július 26. Címlap.

6. kép Irredenta csipketerítő – a MANSZ ajándéka Benito Mussolini részére (1932)Forrás: MANSZ 1933: 32. után.

7. kép Nyugat (1921)Forrás: MNM, TFt, 1900/1963 fk. sz.

8. kép Észak (1921)Forrás: MNM, TFt, 62. 3306. sz.

9. kép Kelet (1921)Forrás: MNM, TFt, 62. 3307. sz.

10. kép Dél (1921)Forrás: MNM, TFt, 62. 3305. sz.

11. kép Ereklyés Országzászló (1928)Forrás: BTM, KM, Ft, 86. 1442. sz.

12. kép Az Ereklyés Országzászló Nagybizottság képeslapja (1928)Forrás: MNM, TT, Kgy, 96. 100. sz.

13. kép Magyar Fájdalom szobra (1932)Forrás: BTM, KM, Ft, L. 93. 35. sz.

14. kép Harry Hill Bandholtz szobrának avatása (1936. augusztus 23.)Forrás: MNM, TFt, 64. 3817. sz.

15. kép Magyar Igazság kútja (1928)Forrás: BTM, KM, Ft, 53. 314. 200. sz.

16. kép Rákosi Jenő szobrának avatása (1930. november 30.)Forrás: MNM, TFt, 4039/1957 fk. sz.

17. kép Rákosi és Rothermere domborműve (1930)Forrás: Igazságot Magyarországnak 1931:135.

18. kép Polipölő (1928)Forrás: a szerző felvétele

19. kép Trianon (1937)Forrás: Szöllőssy-Szilágyi-Hadházy 1987: 156.

20. kép Irredenta kirakat (1920-as évek vége)Forrás: MNM, TFt, 76. 176. sz.

21. kép Irredenta kirakat (1938?)Forrás: Bereményi Géza Tanítványok c. filmjének archív részlete

22. kép Revíziós jelvénnyel díszített ház – talán Réthey Ferencné sashalmi házi múzeuma (1930-as évek)Forrás: MNM, TFt, 63. 778. sz.

23. kép Az Egységes Párt választási plakátja (1931)Forrás: Rubicon, 1993/5. sz. Címlap.

24. kép Élőkép a Vitézek Bálján (1932. február 9.)Forrás: MNM, TFt, 805/1956 fk. sz.

25. kép Nagygyűlés az Ereklyés Országzászlónál az első bécsi döntés után (1938. november 10.)Forrás: Rothermere 1939: 76. verso.

26. kép Rothermere-emléktábla felavatása a Rothermere utcában (1937. június 22.). Forrás: BTM, KM, Ft, 22. 640. sz.

27. kép Úrnapja Budaörsön – a Magyar Hiszekegy virágokból (1930-as évek)Forrás: MNM, TFt, 85. 511. sz.

28. kép Doby Ida koreográfiája Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegy c. nemzeti imájára (1930)Forrás: Doby 1930:438.

29. kép Keresztre feszített Magyarország töviskoszorúvalForrás: Igazságot Magyarországnak 1931: címlap.

30. kép Kossuth szelleme megjelenik Rothermere-nek (1929)Forrás: Gelsei Bíró 1929: címlap.

31. kép Szorítsd, szurkos! – karikatúra (1927)Forrás: Magyarság, 1927. augusztus 29. 9.

32. kép Rothermere vikomt üvegablaka a Lehel téri katolikus templomban (1933)Forrás: a szerző felvétele

33. kép Lord Rothermere azt üzente… – kuplé kottájának címlapja (1928)Forrás: Radó-Sass 1928: címlap.

34. kép Irredenta iskolai színdarab (1930-as évek)Forrás: MNM, TFt, 653/1962 fk. sz.

35. kép A tanító bácsi haragos – karikatúra (1927)Forrás: Magyarság, 1927. július 26. 14.

36. kép A genfi állatkertben. A magyar hipnotikus fenomén produkciója – karikatúra (1926)Forrás: Pesti Hírlap, 1926. június 6. 11.

37. kép Már Beneš is hajlandó… – karikatúra (1927)Forrás: Magyar Külpolitika, 1927. november 1. 9.

38. kép A magyar küldöttség elindul Rothermere lordhoz – karikatúra (1927)Forrás: Magyar Külpolitika, 1927. november 16. 13.

39. kép Karikatúra cím nélkül (1927)Forrás: Magyar Külpolitika, 1927. december 1. 10.

40. kép Lejár a homokóra! – karikatúra (1928)Forrás: Magyar Külpolitika, 1928. január 16. 5.

41. kép Az optáns-per – karikatúra (1928)Forrás: Magyar Külpolitika, 1928. április 1. 7.

42. kép És mégis mozog… – karikatúra (1928)Forrás: Magyar Külpolitika, 1928. május 1. 5.

43. kép Várady Zoltán bemutatja az általa feltalált irredenta köszönést (1938)Forrás: Várady 1938: 1.

44. kép Irredenta szódásüveg (1932)Forrás: MNM, TT, Ügy, 80. 1. 1. sz.

45. kép Irredenta hamutartó (1941)Forrás: MNM, TT, ETGy, 88. 5. 3. sz.

46. kép Nem! Nem! Soha!-irón (1940-es évek)Forrás: MNM, TT, ETGy, 83. 94. 1. és 94. 29. 1. sz.

47. kép Iskolai írófüzet irredenta képekkel (1940-es évek)Forrás: MNM, TT, így, 91. 76. 2. sz.

48. kép Nemzeti ereklye az elcsatolt területek földdarabkáival (1920-as évek)Forrás: MNM, TT, ETGy, 68. 284. 1. sz.

49. kép Irredenta táblácska (1920-as évek) és Nemzeti rajzszegForrás: MNM, TT, ETGy, 81. 13. 1. és 93. 5. 1. sz.

50. kép Irredenta asztali óra (1920-as évek?)Forrás: MNM, TT, ETGy, 63. 156. sz. (Kiállítva: Magyarország története az államalapítástól 1990-ig – 17. terem.)

51. kép Irredenta falvédő (1940)Forrás: OSzK, PKnyt, sz. n.

52. kép Vértes Rezső: Magyarország csokraForrás: MNM, TFt, 96. 171. sz.

53. kép Magyarosruha-kiállítás az Iparművészeti Múzeumban (1933. november?)Forrás: MNM, TT, Tt, 1973. 196. 6. sz.

54. kép A Corvin áruház kirakata magyaros ruhákkal (1935. május)Forrás: MNM, TT, Tt, 1973. 200. sz.

55. kép „Páratlan a magyar” – magyaros férfi utcai ruha (Mohácsy Pál terve, 1934)Forrás: MNM, TT, Tt, 1973. 32. sz.

56. kép Magyaros ruhák – Reich Adolf fiai zsinór-, szalag- és paszománygyárának árjegyzéke (1934. november)Forrás: MNM, TT, Tt, 1973. 219. sz.

57. kép „Cifraszűr kicsiben” – magyaros gyermekruha (Farnadi Ilona terve, 1936?)Forrás: MNM, TT, Tt, 1973. 6. sz.

58. kép Horthy és Rothermere a kassai bevonuláson (1938. november 11.)Forrás: Rothermere 1939: 196. verso.

59. kép „Gyászoló Hungaria” jelmez (1930-as évek)Forrás: MNM, TFt, 85. 57. sz.

60. kép A magyar sors kártyái (1941?)Forrás: MNM, TT, VHHEGy, 94. 19. 6. sz.

61. kép Erdély visszatért – képes lottójáték Liebner Zsigmond gyermekjáték-áruházából (1942)Forrás: BTM, KM, Jgy, sz. n.

62. kép Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot! – irredenta társasjáték Liebner Zsigmond gyermekjáték-áruházából (1942)Forrás: magántulajdon

63. kép Irredenta animációs képeslap (1920-as évek)Forrás: magántulajdon

64. kép Trianon-jelvény (1927)Forrás: Rubicon, 1997/1. sz. 26.

Az 1. , 7. , 8. , 9. , 10. , 12. , 14. , 16. , 20. , 22. , 24. , 27. , 34. , 44. , 45. , 46. , 47. , 48. , 49. , 50. , 52. , 53. , 54. , 55. , 56. , 57. , 59. , 60. sorszámú képek eredeti változatai a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonát képezik, a 11. , 13. , 15. , 26. , 61. sorszámú képek eredeti változatai pedig a Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum gyűjteményeibe tartoznak. Ez utóbbi intézménynek a másolatok ingyenes közléséért ezúton mondunk köszönetet.

Felhasznált források és irodalom

Ablonczy 2002a = Ablonczy Balázs: Távol Párizstól. A magyar francia kapcsolatok 1919 és 1944 közötti történetéhez. In: Magyarország helye a 20. századi Európában. Szerkesztette Pritz Pál, Sipos Balázs, Zeidler Miklós. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2002. 65-78.

Ablonczy 2002b = Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In: Mítoszok, tévhitek, hiedelmek a 20. századi magyar történelemről. Szerkesztette Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 132-161.

Ablonczy 2005 = Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, Osiris Kiadó, 2005.

Ablonczy 2008 = Ablonczy Balázs: A frankhamisítás. Hálók, személyek, döntések. Múltunk, 2008/1. szám. (LIII. évfolyam.) 29-56.

Acsády–Klinger 1965 = Magyarország népesedése a két világháború között. Szerkesztette: Szabady Egon. Írták: Acsády György és Klinger András: Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965.

Ádám 1989 = Ádám Magda: A kisantant és Európa 1920-1939. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.

ADAP/B 1966-1983 = Akten zur deutschen Auswärtigen Politik. Aus dem Archiv des Auswärtigen Amts. Serie B: 1925-1933. Band I-XXI. 1 Dezember 1925 bis 29. Januar 1933. Göttingen, Vandenhoeck 8c Ruprecht Verlag, 1966-1983.

Bangha 1920 = Bangha Béla: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. 2. kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1920.

Bánóczi 1998 = Bánóczi Zsuzsa: Köztéri szobrok, pályázatok. In: A fordulat évei. Politika, képzőművészet, építészet, 1947-1949. Szerkesztette: Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János. Budapest, ‘56-os Intézet, 1998. 265-286.

Baranyai 1934 = Baranyai Zoltán: Le comte Albert Apponyi et Geneve. Nouvelle Revue de Hongrie, Mars 1934. (XXVII*™ (IIIéme) année, N° 3.) 232-241.

Barcza 1994 = Barcza György: Diplomataemlékeim, 1911-1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból. I—II. kötet. A jegyzeteket és az utószót Bán D. András, a bibliográfiai utószót John Lukacs írta. Az angol nyelvű dokumentumokat Földes Gábor fordította. Összeállította és szerkesztette Antal László. Budapest, Európa Könyvkiadó – História, 1994.

Bárdi 1997 = Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997/2. szám. (VII. évfolyam.) 32-66.

Bárdi 1998 = Bárdi Nándor: Németh László. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 175-192.

Bárdi 2006 = Bárdi Nándor: A múlt mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940-1944 között. In: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemből. Szerkesztette: Czoch Gábor, Fedinec Csilla. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2006. 237-292.

Beluszky 1998 = Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny hídfői. Limes, 1998/2-3. szám. (XI. évfolyam.) 7-19.

Beluszky 1999 = Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész. Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 1999.

Beneš 1916 = Édouard Beneš: Détruisez l’Autriche-Hongrie. Le martyre des tchéco-slovaques à travers l’histoire. Paris, Librairie Delagrave, 1916.

Benkő 2002 = Benkő Levente: Magyar nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944. Pro Minoritate, 2002. ősz. 7-41.

Berend–Ránki 1966 = Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után. 1919-1929. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966.

Berend–Ránki 1976 = Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Átdolgozott és bővített 2. kiadás. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976.

Berend-Szuhay 1978 = Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon, 1848-1944. Harmadik, változatlan kiadás. Budapest, Kossuth – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978.

B. Bernát 1987 = B. Bernát István: A TESzK a revíziós propaganda egységéért. TESzK iratanyaga 1920-1928. (Kézirat. Teleki László Alapítvány Könyvtára, 591/1987/c.)

Berzeviczy 1920 = Berzeviczy Albert: Nemzeti Katastropháink. Budapesti Szemle, 1920. (CLXXXII. kötet, 521-522. füzet.) 65-73.

Besant 1928 = Annie Besant: The United States of Europe. A Lecture delivered in the Queens Hall, London, on October 2, 1927. Adyar (Madras), Theosophical Publishing House, 1928.

Besant 1929 = Annie Besant: Magyarország igazságáért küzd. Budapest, „Szolgák” Teozófiai Alosztálya, 1929.

Bethlen 1988 = Bethlen István emlékirata, 1944. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Romsics Ignác. Bevezette Bolza Ilona és Romsics Ignác. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1988.*

Bethlen 1933a = Gróf Bethlen István beszédei és írásai. I—II. kötet. Budapest, Genius Könyvkiadó, 1933.

Bethlen 1933b = Bethlen István angliai előadásai. Budapest, Genius Könyvkiadó [1933].

Bethlen 1934 = Count Stephen Bethlen: The Treaty of Trianon and European Peace. Four Lectures Delivered in London in November 1933. With a Preface by the Rt. Hon. Lord Newton. London – New York – Toronto, Longmans, Green and Co. , 1934.

Bethlen 1988 = Bethlen István emlékirata 1944. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Romsics Ignác. Bevezette Bolza Ilona és Romsics Ignác. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1988.

Bethlen 2000 = Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerkesztette és az utószót írta Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

BFL, IV. 1407 b = Budapest Főváros Levéltára, Tanácsi Ügyosztályok központi irattára (1873-1929)

Bibó 1943-1944 = Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. [1943-1944.] In: Uő: Válogatott tanulmányok. Első kötet. 1935-1944. Válogatta és az előszót írta Huszár Tibor. Szerkesztette és a jegyzeteket készítette Vida István, Nagy Endre. A válogatásban és a szerkesztésben közreműködött ifj. Bibó István. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986. 295-603.

Bibó István 1946 = Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. [1946.] In: Uő: Válogatott tanulmányok. Második kötet. 1945-1949. Válogatta és az előszót írta Huszár Tibor. Szerkesztette és a jegyzeteket készítette Vida István, Nagy Endre. A válogatásban és a szerkesztésben közreműködött ifj. Bibó István. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986. 185-265.

* Furcsa módon ugyanez a forrásmunka lejjebb is szerepel. Ha az időrendiség elvét figyelembe vesszük, a forrásazonosítás logikája szerint ide egy 1929-1933 közötti forrásmunka kerülne (ha szerepel a kötetben ilyen), vagy egyszerűen a jelölt munka véletlen ismétlődéséről van szó. (a dig.)

BITI 1972 = Bethlen István titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Szinai Miklós és Szűcs László. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Boros 1934 = Boros István: Múzeumot a revíziónak. Nagymagyarország, 1934. március-április. (VII. évfolyam, 3-4. szám.) 5-13.

Borsányi 1985 = Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya. Az 1941. június 26-i bombatámadás dokumentációja. München, Rudolf Trofenik Verlag, 1985.

Borsányi 1991 = Borsányi Julián: Az 1941. június 26-ai kassai bombatámadás „fehér foltjai”. Visszaemlékezések és személyes észrevételek. Hadtörténelmi Közlemények, 1991. június. (CIV. évfolyam, 2. szám.) 88-113.

Borsi–Kálmán 2006 = Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik – A temesvári Levente-pör 1919-1920. Budapest, Noran Kiadó, 2006.

Borsody 1938 = Borsody István: Magyarország és a csehszlovákiai magyarság. In: Magyarok Csehszlovákiában, 1918-1938. Szerkesztette Borsody István. Budapest, Az Országútja, 1938. 211-219.

Brenzovics 2006 = Brenzovics László: A magyar kormányzat Kárpátalja-politikája. In: Kárpátalja 1938-1941. Magyar és ukrán történeti közelítés. Szerkesztette: Fedinec Csilla. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2006. 87-117.

BTM, KM, Jgy = Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum, Játékgyűjtemény

BTM, KM, Ft = Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum, Fényképtár

Buday 1923 = Buday László: Magyarország küzdelmes évei. Budapest [Szerző], 1923.

Bukovszky 2007 = Bukovszky László: A visszacsatolt Felvidék (Dél-Felvidék) közigazgatási szervezete. Limes, 2007/2. szám. (XX. évfolyam.) 53-64.

Canetti 1991 = Elias Canetti: Tömeg és hatalom. Fordította Bor Ambrus. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1991.

Cassirer 1997 = Ernst Cassirer: A modern politikai mítoszok technikája. In: Politikai antropológia. Szerkesztette: Zentai Violetta. Fordítók: Farkas Krisztina, Nagy László. Budapest, Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium, 1997. 37-50.

Ciano 1946 = Ciano naplója 1939-1943. Gróf Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter, 1936-1943 teljes, rövidítés nélküli naplói. Hugh Gibson szerkesztésében. Sumner Welles előszavával. Bányász György fordításában. Budapest, Athenaeum, [1946],

Clemenceau 1930 = Georges Clemenceau: Grandeurs et misères d’une victoire. Paris, Librairie Plön, 1930.

Czettler 1996 = Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1996.

Csepeli 1992 = Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég Kiadó, 1992.

Csepeli–Tóth 1988 = Csepeli György – Tóth Pál Péter: A jelképek szerepe a nemzeti tudat működésében. Jel-Kép, 1988/1. szám. (IX. évfolyam.) 5-13.

Cséve 2005 = Cséve Anna: Móricz Zsigmond. Budapest, Elektra Kiadóház, 2005.

Csikós-Nagy 1996 = Csikós-Nagy Béla: A XX. század magyar gazdaságpolitikája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.

Csilléry 2006 = Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztviselők Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követően. Limes, 2006/2. szám. (XIX. évfolyam.) 73-90.

Csizmadia-Habsburg 1939 = Csizmadia Imre – József főherceg: Igazságot Magyarországnak! Budapest [Szerzők], 1939.

Dalok Nagy-Magyarországért 1923 = Dalok Nagy-Magyarországért. Nótáskönyv. Budapest, Jegyzők Országos Árvaház-Egyesületének Művészeti Osztálya, 1923.

Dami 1929 = Aldo Dami: La Hongrie de demain. Critique des programmes révisionnistes. Paris, André Delpeuch, 1929. (Második kiadás: Paris, Les Oeuvres Représentatives, 1933.)

Dami 1933 = Aldo Dami: La Hongrie de demain. Critique des programmes révisionnistes. 2ème edition. Paris, Les Oeuvres Représentatives, 1933.

Dami 1936 = Aldo Dami: Les nouveaux martyrs. Destin des minorités. Paris, Sorlot, 1936.

Dávidházi 1989 = Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Budapest, Gondolat Kiadó, 1989.

DBFP/I 1947-1986 = Documents on British Foreign Policy 1919-1939. First Series. 1919-1925. Volume I-XXVII. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1947-1986.

DBFP/II 1947-1984 = Documents on British Foreign Policy 1919-1939. Second Series. 1929-1938. Volume I-XXI. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1947-1984.

DDI/VII = I documenti diplomatici italiani. Settima Serie: 1922-1935. Volumo I-XVI. Roma, Ministero degli Affari Esteri, 1953-1990.

Demeter–Radics 2007 = Demeter Gábor – Radics Zsolt: A Dél-Felvidék reintegrációjának gazdaság- és társadalomföldrajzi vonatkozásai. Limes, 2007/2. szám. (XX. évfolyam.) 65-82.

DGFP/C = Documents on German Foreign Policy 1918-1945. Series C. 1933-1937. The Third Reich: First Phase. Volume I-VI. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1957-1983.

DGFP/D = Documents on German Foreign Policy 1918-1945. Series D. 1937-1945. Volume I—XIII. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1949-1964.

DIMK 1962-1982 = Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. I-V. kötet. A sorozat szerkesztője Zsigmond László. Összeállította és sajtó alá rendezte Ádám Magda, Fejes Judit, Juhász Gyula, Kerekes Lajos. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962-1982.

Diószegi 1997 = Diószegi László: Gazdasági egyesítési tervek a Duna-medencében az 1929-1933-as világgazdasági válság időszakában. In: Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Szerkesztette Romsics Ignác. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1997. 63-103.

Doby 1930 = Ünnepi tornák. Tervezte: Doby Ida. Testnevelés, 1930. május. (III. évfolyam, 5. szám.) 437-441.

Dombrády 1998 = Dombrády Lóránd: A hadba lépés felelősségéről. Századok, 1998/3. szám. (CXXXII. évfolyam.) 517-551.

Dombrády 2000 = Dombrády Lóránd: Katonapolitika és hadsereg, 1920-1944. Budapest, Ister Kiadó, 2000.

Dombrády–Tóth 1987 = Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A Magyar Királyi Honvédség 1919-1945. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1987.

Donald 1928a = Robert Donald: The Tragedy of Trianon. Hungary’s appeal to Humanity. With an Introduction by Viscount Rothermere. London, Thornton Butterworth, 1928.

Donald 1928b = Robert Donald: Trianon tragédiája. Magyarország szózata az emberiséghez. Lord Rothermere bevezetésével. Budapest, Magyar Revíziós Liga, 1928.

Dorfles 1986 = Gillo Dorfles: Giccs. A rossz ízlés antológiája. John McHale [et alii] közreműködésével, Hermann Broch és Clement Greenberg tanulmányaival. Fordította Schéry András, Györffy Miklós, Falvay Mihály. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1986.

F. Dózsa 1989 = F. Dózsa Katalin: A Muskátli című kézimunkaújság és magyaros öltözködési mozgalom az 1930-as években. Ethnographia, 1989/1-4. szám. (C. évfolyam.) 329-341.

Dömötörfi 1991 = Dömötörfi Tibor: Az országzászló-mozgalom, 1921-1944. Élet és Tudomány, 1991. február 21. (XLVI. évfolyam 8. szám.) 232-234.

Eckhardt 1964 = Recollections of Tibor Eckhardt. Regicide at Marseille. New York, American Hungarian Library and Historical Society, 1964.

Eckstein 1955 = Alexander Eckstein: National Income and Capital Formation in Hungary, 1900-1950. In: Income and Wealth. Series V. Edited by Simon Kuznets. Cambridge, Bowes 8c Bowes, 1955. 152-223.

Eöttevényi 1924 = Eöttevényi Olivér: A Magyar Külügyi Társaság munkássága 1923-24-ben. Külügyi Szemle, 1923-1924 (1924. december). (III-IV. évfolyam, 3-4. szám.) 285-309.

Eöttevényi–Drucker 1935 = La Hongrie dans les relations internationales. Rédigé par Oliver D’Eöttevényi et Georges Drucker. Budapest, Association Hongroise des Affaires Étrangěres et pour la Société des Nations (Magyar Külügyi Társaság), 1935.

Eperjesi 1994 = Eperjesi László: Magyarország közlekedése a trianoni békeszerződés után. A nemzetközi kapcsolatok alakulása 1920-1938 között. In: Közlekedési Múzeum Évkönyve. IX. 1988-1992. Főszerkesztő: Katona András. Szerkesztette Hüttl Pál. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1994. 141-180.

Esmond Harmsworth Magyarországon 1928 = Esmond Harmsworth Magyarországon. Egy csodálatos hét története írásban és képben. Rákosi Jenő bevezető cikkével. Budapest, Gloria Könyvkiadóvállalat, 1928.

Farkas 1932 = Farkas Zoltán: Képzőművészeti Szemle. Nyugat, 1932. október 16. (XXV. évfolyam, 20. szám.) 400.

FDI 1999 = Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918-1919. Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos Mária. Fordította Barabás József. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999.

FSZEK, BpGy, PKnyt = Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fülöp–Sipos 1998 = Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula Kiadó, 1998.

Füssyné (é. n.) = Füssyné Huszár Amália: Igazságot Magyarországnak! Aktuális strófák. Átdolgozta és sajtó alá rendezte: Füssy Margit. Szeged, Füssy Margit, é. n.

Gábor 1955 = Budapest szobrai. Szerkesztette: Gábor Endre. A bevezető tanulmányt írta: Lyka Károly. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955.

Galántai 1989 = Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakulása, 1919-1920. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1989.

Galántai 1990 = Galántai József: A trianoni békekötés, 1920. A párizsi meghívástól a ratifikálásig. Budapest, Gondolat Kiadó, 1990.

Galántai 2000 = Galántai József: Az I. világháború. Budapest, Korona Kiadó, 2000.

Gallina 1930 = Gallina Frigyes: Budapest utcanevei. Városi Szemle, 1930. Novemberdecember. (XVI. évfolyam, 6. szám.) 1323-1357.

Gáspár 1929 = Gáspár Ármin: Hóhérok és Mártírok. 1-2. kötet. Budapest, Makkay [1929].

Gellért 1974 = Gellért Andor: A stockholmi színtér, 1942-1944. Adalékok a magyar „kiugrási diplomácia” történetéhez. Új Látóhatár, 1974. október 25. (XXV. évfolyam, 5. szám.) 365-378. , 1974. december 15. (XXV. évfolyam, 6. szám.) 441-458.

Gellért 1934 = Gellért Oszkár: Hitler. Nyugat, 1934. február 1. (XXVII. évfolyam, 3. szám.) 133-136.

Gelsei Bíró 1929 = Gelsei Bíró Zoltán: Rothermere. Történelmi óda. Budapest, Magyar Jeles-Írók, 1929.

Gergely–Glatz–Pölöskei 2003 = Magyarországi pártprogramok 1919-1944. Szerkesztette: Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc. A 2. kiadást javította és átdolgozta: Gergely Jenő. Budapest, ELTE – Eötvös Kiadó, 2003.

Gerley 1940 = Vitéz Gerley Mihály: Pásztortűz. Irredenta karácsonyi mesejáték 3 részben, előképpel. II. , javított kiadás. Veszprém [Szerző, 1940].

Gidó–László 2006 = Gidó Csaba – László Márton: Észak-Erdély és Magyarország 1940. évi gazdasági fejlettségének összehasonlítása. Limes, 2006/2. szám. (XIX. évfolyam.) 19-41.

Girardet 1986 = Raoul Girardet: Mythes et mythologies politiques. Paris, Éditions du Seuil, 1986.

Gower 1936 = Sir Robert Gower: Treaty Revision and the Hungarian Frontiers. London, Grayson and Grayson [1936].

Gömbös–Gömbösné 1942 = Jákfai Gömbös Gyula – Jákfai Gömbös Gyuláné Egerváry Mária: Hajrá, előre! Induló-dal. Budapest [Szerzők], 1942.

Gömbös-kormány 1932 = A Gömbös kormány nemzeti munkaterve. Budapest, M. kir. Állami Nyomda, 1932.

Gratz 1935 = Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története, 1918-1920. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935. (Hasonmás kiadás: Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992.)

Grenville–Wasserstein 2001 = The Major International Treaties of the Twentieth Century. A History and Guide with Texts. Edited by John Ashley Soames Grenville, Bernard Wasserstein. Volume I—II. London-New York, Routledge, 2001.

Gunst 1996 = Gunst Péter: Magyarország gazdaságtörténete (1914-1989). Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.

Hajdú 1982a = Hajdú Zoltán: Területrendezési törekvések a magyar földrajztudományban a két világháború között. Földrajzi Közlemények, 1982/2. szám. (Új folyam, XXX. (CVI.) évfolyam.) 89-106.

Hajdú 1982b = Hajdú Zoltán: Az Alföld közigazgatási területszervezésének problémái a két világháború közötti magyar földrajztudományban. In: Alföldi Tanulmányok. VI. kötet. 1982. Felelős szerkesztő: Tóth József. Társszerkesztő: Dövényi Zoltán. Békéscsaba, Békéscsaba Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1982. 195-212.

Hajdú 1996 = Hajdú Zoltán: Határok mentén. Educatio, 1996. tél. (V. évfolyam, 4. szám.) 646-656.

Halmay 1933 = Halmay Elemér: Emlékezés Apponyi Albertről. Budapest, k. n. , 1933.

Halmosy 1983 = Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Feldolgozta és a tanulmányokat írta Halmosy Dénes. Budapest, Közgazdasági és Jogi – Gondolat, 1983.

Hámori 2004 = Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben (1938-1944). Korall, 2004. december. (18. szám.) 65-97.

Hámori 2006a = Hámori Péter: Produktív szociálpolitika a visszacsatolt északi és erdélyi területeken. II. Magyar Szemle, 2006. április. (XV. évfolyam, 3-4. szám.) 99-109.

Hámori 2006b = Hámori Péter: A magyar kormány szociálpolitikája a visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben. In: In: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Szerkesztette Bárdi Nándor, Simon Attila. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006. 167-185.

Hanák 1985 = Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1985.

Hankiss 1983 = Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. 2. kiadás. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1983.

Hantos 1932 = Hantos Elemér: Magyarország gazdasági integritása. A nemzeti megújhodás útja. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1932.

Harmsworth Magyarországon 1928 = Harmsworth Magyarországon. Budapest, Magyar Revíziós Liga, 1928.

Hegedűs 1929 = Hegedűs Kálmán: Belpolitikai szemle. Magyar Szemle, 1929. március. (III. évfolyam, 3. szám. – V. kötet, 3. füzet.) 273-279.

Hegedűs 1937 = Hegedűs Lóránt: Beszámoló az 1921. évi magyar valutakísérletről. Közgazdasági Szemle, 1937. november-december. (LXI. évfolyam, 11-12. szám.) 729-740.

Hencz 1973 = Hencz Aurél: Területrendezési törekvések Magyarországon. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973.

Herczeg 1939 = Herczeg Ferenc: Watson és a gyerekek. In: Herczeg Ferenc Művei. X. Napkelte előtt. Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, 1939. 57-60.

Herczeg 1993 = Herczeg Ferenc emlékezései. Hűvösvölgy. A szöveget Győri János gondozta. Németh G. Béla előszavával. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1993.

Herczegh 1999 = Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában, 1914-1945. Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 1999.

Hetényi-Heidlberg-Harmath 1927 = Hetényi-Heidlberg Albert – Harmath Imre: Rossz a térkép, Lacikám. Budapest, Nádor Kálmán, 1927.

Hetés 1969 = A magyarországi forradalmak krónikája 1918-1919. Közreadja Hetés Tibor. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1969.

HMTI 1962 = Horthy Miklós titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte, magyarázó szövegekkel és jegyzetekkel ellátta Szinai Miklós és Szűcs László. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1962.

Hohenlohe 1976 = Prince Franz Hohenlohe: Steph, The Fabulous Princess. London, New English Library, 1976.

Honti 1931 = Honti Ferenc: Franciaország és a trianoni béke revíziója. Külügyi Szemle, 1931. január. (VIII. évfolyam, 1. szám.) 31-42.

Honti 1933 = François Honti: Que demande la Hongrie? La Traité de Trianon et les Revendications Hongroises. Paris, Auteur, 1933. (Deuxième édition. Budapest, Imprimerie Sárkány, 1934.)

Honti 1946 = Honti Ferenc: Jelentés Honti Ferenc, a Független Kisgazda Párt külföldi megbízottja, 1943. szeptember eleje és 1946. november vége között Svájcban és Franciaországban folytatott tevékenységéről. Genf, 1946. november 30. (Kézirat, Országos Széchényi Könyvtár.)

Hoóz 1992 = Hoóz István: A határmenti települések elnéptelenedése. Statisztikai Szemle, 1992. december. (LXX. évfolyam, 12. szám.) 1005-1017.

Hornyák 2004 = Hornyák Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918-1927. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2004.

Hornyák 1988 = Hornyák Csaba: A kárpátaljai akció (1938). Aetas, 1988/1. szám. 5-27.

Horváth 1991 = Horváth Ferenc: A magyarországi vasúthálózat változásai a két világháború közötti időszakban (1920-1944). In: Vasúthistória Évkönyv, 1991. Szerkesztette: Mezei István. Budapest, Közlekedési Dokumentációs Vállalat, 1991. 235-291.

Horváth 1935 = Horváth Jenő: A magyar határok revíziója. Seton-Watson röpirata. In: Uő: Történelmi tanulmányok. II. Budapest [Szerző], 1935. 280-287.

Hungarian Peace 1922 = The Hungarian Peace. (Speeches of the Members of the British in House of Lords on the Trianon Peace Treaty. Budapest, Popular Literary Society, 1922.

Hungarian Question 1933 = The Hungarian Question in the British Parliament. Speeches and Answers thereto in the House of Lords and the House of

Commons from 1919 to 1930. With an introduction by Roland E. L. Vaughan Williams. London, Grant Richards, 1933.

Huszar Vardy 1982 = Agnes Huszar Vardy: Trianon in Transylvanian Hungarian Literature: Sándor Reményiks „Végvári poems”. In: Essays on World War I: Total War and Peacemaking, A Case Study on Trianon. Edited by Béla K. Király, Peter Pastor, and Ivan Sanders. New York, Social Science Monographs – Brooklyn College Press, 1982. 407-422.

IET 1956-1976 = Iratok az ellenforradalom történetéhez. 1919-1945. 1-V. kötet. Szerkesztette: Nemes Dezső. A kötetek forrásanyagát összeállították és jegyzetekkel ellátták: Karsai Elek, Kubitsch Imre, Pamlényi Ervin. Budapest, Szikra Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1956-1976.

IMKSzT 1994 = Iratok a magyar külügyi szolgálat történetéhez 1918-1945. Az iratokat válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Pritz Pál. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Igazságot Magyarországnak 1931 = Igazságot Magyarországnak. Trianon kegyetlen tévedése. Negyedik, átdolgozott kiadás. Budapest, Pesti Hírlap, 1931.

Jáki 2000 = Érettségi tételek történelemből 1851-1949. Összeállította Jáki László. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2000.

Jancsó 1929 = Jancsó Benedek: A holnap Magyarországa. Magyar Szemle, 1929. július. (III. évfolyam, 7. szám. – VI. kötet, 3. füzet.) 209-219.

Jászi 1920 = Jászi Oszkár: Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Bécs, Bécsi Magyar Kiadó, 1920.

Jászi 1934 = Oscar Jászi: War Germs in the Danube Basin. The Nation, 1934. november 14. (Volume 139, No. 3619.) 556-558. ; november 21. (No. 3620.) 583-585. ; december 12. (No. 3623.) 669-670. ; december 26. (No. 3625.) 736-738.

Jászi 1982a = Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása. Fordította Zinner Judit. Az előszót írta Hanák Péter. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1982.

Jászi 1982b = Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Litván György, Varga F. János. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982.

Jászi 1989 = Jászi Oszkár: Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Szerkesztette, a szövegeket gondozta és a jegyzeteket írta Veres András. Az előszót írta Erényi Tibor.

A fordítást készítette Neukum Lea. Budapest, Magyar Hírlap Könyvek, 1989.

Jeszenszky 1994 = Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894-1918). Második kiadás. Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 1994.

Jóború 1972 = Jóború Magda: A köznevelés a Horthy-korszakban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó – Tankönyvkiadó, 1972.

Jócsik 1939 = Jócsik Lajos: Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húsz éves kisebbségben. Budapest, Nyugat, 1939.

Jócsik 1940 = Jócsik Lajos: Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. [1940].

Joó 2008 = Joó András: Kállay Miklós külpolitikája. Magyarország és a háborús diplomácia 1942-1944. Budapest, Napvilág Kiadó, 2008.

Juhász 1964 = Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája 1939-1941. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Juhász 1978 = Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Összeállította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Juhász Gyula. Az iratokat fordította Kallós Pál. Szerkesztette Szuhay-Havas Ervin. A szerkesztő munkatársa: Róna Judit. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Juhász 1987 = Juhász Gyula: A második bécsi döntés. Külpolitika, 1987/5. szám. (XIV. évfolyam.) 149-165.

Juhász 1988 = Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Harmadik, átdolgozott kiadás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988.

Kamjonkay–Kovács 1934 = Kamjonkay Steve – Kovács Kálmán: A Gömbös optimista. (Fox-trot.) Budapest, „Sláger” Zeneműkiadóvállalat, 1934.

Karola Néni 1927 = Karola Néni: Mikulás-esti és karácsonyi alkalmi jelenetek. Budapest, Kókai Lajos, 1927.

Kertész 1931 = Kertész Ödön István: Volt, van, lesz. Irredenta költemények. Budapest [Szerző], 1931.

Keynes 1991 = John Maynard Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei. Robert Lekachman bevezető tanulmányával. Fordította Félix Pál. A versidézeteket N. Kiss Zsuzsa fordította. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1991.

KN 1927-1931 = Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés Képviselő Házának naplója. I-XXXVII. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1927-1931.

KN 1931-1935 = Az 1931. évi július hó 18-ára hirdetett Országgyűlés Képviselő Házának naplója. I-XXIV. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1931-1935.

KN 1935-1939 = Az 1935. évi április hó 27-ére összehívott Országgyűlés Képviselőházának naplója. I-XXII. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1935-1939.

KN 1939-1944 = Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója. I-XIX. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1939-1944.

Kogutowicz–Schuller (é. n.) = A magyar korona országainak összerakható térképe. 1:2.400.000. Tervezte Kogutowicz Manó. Szerkesztette Schuller Fr[igyes]. Nagyszeben, Neuzil Ferenc Papírneműgyár, é. n. (Országos Széchényi Könyvtár, Térképtár, TA 4988.)

Kolontári 1999 = Kolontári Attila: Magyar-szovjet tárgyalások a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételéről (Berlin, 1924). In: Kutatási füzetek. 5. Szerkesztette Ormos Mária, Kánya József, Pilkhoffer Mónika. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1999. 3-29.

Kornis 1921 = Kornis Gyula: Kultúrpolitikánk irányelvei. Új Magyar Szemle, 1921. március. (I. évfolyam, 4. szám.) 285-310.

Kornis 1924 = Kornis Gyula: Az új középiskolai tanterv. Néptanítók Lapja, 1924. augusztus 15. (LVII. évfolyam 27-28. szám.) 1-11.

Kornis 1927 = Kornis Gyula: Magyarország közoktatásügye a világháború óta. Budapest, Magyar Pedagógiai Társaság, 1927.

Kornis 1928 = Kornis Gyula: Kultúra és politika. Tanulmányok. Budapest, Franklin-Társulat, 1928.

Kornis 1932 = Gyula Kornis: Education in Hungary. New York, Teachers College, Columbia University, 1932.

Kosztolányi 1921 = Vérző Magyarország. Szerkesztette Kosztolányi Dezső. Budapest, k. n. 1921.

Kosztolányi 1928 = Vérző Magyarország. Szerkesztette Kosztolányi Dezső. 2. kiadás. Budapest, Bethlen Gábor Kör, 1928.

Kovács 1990 = Kovács Zoltán: A határ menti területek központhálózatának átalakulása az első világháború utántól napjainkig. Földrajzi Közlemények, 1990/1-2. szám. (CXIV. (XXXVIII.) évfolyam.) 3-15.

Kovács-Bertrand 1997 = Anikó Kovács-Bertrand: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. Der publizistische Kampf

gegen den Friedensvertrag von Trianon 1918-1931. München, R. Oldenbourg Verlag, 1997.

K. Kovalovszky 1978 = K. Kovaiovszky Márta: Emlékműszobrászat. Budapest, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 1978.

Kozma (é. n.) = Amerre most martalóczok járnak. A magyar gyermekeknek elmeséli Kozma Imre. Budapest, Honvédelmi Párt Szervezési Osztálya, é. n.

Horváth 1929 = Körmendi Horváth József: Szózat Magyarország minden lakójához. Az előszót írta: Urmánczy Nándor. Budapest, Honvédelmi Párt Országos Központja, 1929. (Második, változatlan kiadás: 1930.)

Ladányi 1994 = Ladányi Andor: A numerus clausus törvény 1928. évi módosításáról. Századok, 1994/6. szám. (CXXVIII. évfolyam.) 1117-1148.

Lakatos 1992 = Lakatos Géza: Ahogyan én láttam. A jegyzeteket és az utószót Szakály Sándor írta. Szerkesztette Antal László. Budapest, Európa Könyvkiadó – História, 1992.

Laky 1923 = Laky Dezső: Csonka-Magyarország megszállásának közgazdasági kárai. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia VIII. Osztálya, 1923.

Léderer 1928 = Léderer Lajos: Egy év a revíziós küzdelemben. A Rothermere-akció első évének nevezetesebb eseményei. Rothermere Lordnak a Pesti Hírlapban megjelent összes nyilatkozatai és cikkei. Az előszót írta Lord Rothermere. Budapest, Pesti Hírlap, 1928.

Lengyel 1997 = Lengyel András: Egy csokor tulipán. Egy irredenta írónő – Füssyné Huszár Amália. Tekintet, 1997/4-5. szám. (X. évfolyam.) 63-76.

Lengyel 1999 = Lengyel András: „Közkatonái a tollnak…” Vázlatok Szeged sajtótörténetéhez. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 1999.

Liber 1934 = Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Az adatok összegyűjtésében segédkezett Cserhalmi Jenő és Pacher Béla. Budapest, Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala [1934].

Litván 1998 = Trianon felé. A győztes nagyhatalmak tárgyalásai Magyarországról. (Paul Mantoux tolmácstiszt feljegyzései.) Szerkesztette, sajtó alá rendezte Litván György. Fordító Litván Katalin. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1998.

Lloyd George 1937-1939 = David Lloyd George: Memoirs of the Peace Conference. Volume I—II. New Haven, Yale University Press, 1937-1939. (Hasonmás kiadás: New York, Howard Fertig, 1972.)

LONA-ASDN = League of Nations Archives – Archives de la Société des Nations (Genf)

Lőrincz 1994 = Lőrincz Zsuzsa: Tárgyalások a magyar-szovjet diplomáciai és gazdasági kapcsolatok felvételéről 1924-ben. Múltunk, 1994/1-2. szám. (XXXIX. évfolyam.) 191-202.

Lukács 2000 = Lukács Zs. Tibor: Magyarország és az 1933-as négyhatalmi paktum. Ph. D. disszertáció. Budapest, ELTE, 2000. (Kézirat, ELTE BTK Könyvtára)

Macartney 1937 = Carlile Aylmer Macartney: Hungary and Her Successors. The Treaty of Trianon and its Consequences 1919-1937. London – New York – Toronto, Oxford University Press, 1937.

Macartney 2000 = Carlile Aylmer Macartney: Teleki Pál miniszterelnöksége, 1939-1941. Fordította: Cserenyey Géza. Lektorálta, a bevezetést és az utószót írta Csicsery-Rónai István. Második kiadás. Budapest, Occidental Press, 2000.

Madai–Koch–Németh 1930 = Madai Pál – Koch István – Németh József: Világtörténet IV. A legújabb kor története a középiskolák VII. osztálya számára. Budapest, Franklin-Társulat, 1930.

Magyar 1941 = Magyar Sándor: Álmodni mertünk. (Harc a levegőért.) Budapest, Műegyetemi Sportrepülő Egyesület, 1941.

Magyar béketárgyalások 1920-1921 = A magyar béketárgyalások, jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S.-ben 1920 januárius-március havában. I-III/B. kötet. Budapest, M. kir. Külügyminisztérium, 1920-1921.

Magyarország népessége 1996 = Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1996.

MANSZ 1933 = 15 év. Képek a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tizenöt esztendejéből. Budapest, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége [1933].

Maróti 2002 = Maróti Géza emlékiratai. A szöveget gondozták és szerkesztették: Fehérvári Zoltán, Prakfalvi Endre. Budapest, Magyar Építészeti Múzeum, 2002.

Márton 1941 = Márton Béla: A kereskedőhelységek eloszlása Magyarországon. Földrajzi Közlemények, 1941/2. szám. (LXIX. évfolyam.) 94-103.

Márton 1942 = Márton Béla: Néhány városunk vasutainak vonzásterülete. Földrajzi Közlemények, 1942/3. szám. (LXX. évfolyam.) 135-150.

Mendöl 1931 = Mendöl Tibor: Debrecen közlekedésföldrajzi helyzete és az izokrón-térkép. Debreceni Szemle, 1931. február. (V. évfolyam, 2. szám.) 81-95.

Mengele 1927 = Mengele Ferenc: A Népszövetség jogi és politikai rendszere. Budapest, Franklin-Társulat, 1927.

Mérei 1965 = Mérei Gyula: Föderációs tervek Dél-Kelet-Európában és a Habsburg-monarchia 1840-1918. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1965.

Mester 1998 = Mester Miklós: A román antirevizionista mozgalom ismertetése. (Közli: Bárdi Nándor.) Magyar Kisebbség, Új sorozat, 1998/3-4. szám. (IV. évfolyam.) 162-172.

Mesterházy 1937 = Mesterházy Jenő: A budai Várhegy szobrai. Pedagógiai Szeminárium, 1937. április. (VII. évfolyam 8. szám.) 454-461.

Michela 2005 = Miroslav Michela: A Rothermere-akció visszhangja Csehszlovákiában 1927-1928-ban. Századok, 2005/2. szám. (CXXXIX. évfolyam.) 1497-1514.

Miért kell nekünk Nagy-Magyarország? 1920 = Miért kell nekünk Nagy-Magyarország? (Búzás István és Hörcsög János beszélgetései.) Budapest, Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, 1920.

Mike 1923 = Mike Gyula: Az ellenséges megszállás okozta károk. Magyar Statisztikai Szemle, 1923. szeptember-december. (I. évfolyam, 9-12. szám.) 406-410.

Mikó 1940-1941 = Mikó Imre: Erdélyi politika. Hitel, 1940-1941/2. szám. 176-182.

Mikó 1941 = Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Budapest, Studium, 1941. (Hasonmás kiadás: [Budapest] Optimum Kiadó [1988].)

MMV 1959 = Magyarország és a második világháború. Titkos diplomáciai okmányok a háború előzményeihez és történetéhez. Az iratokat összegyűjtötte és a bevezető tanulmányokat írta: Ádám Magda, Juhász Gyula, Kerekes Lajos. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1959.

MNM, Ét = Magyar Nemzeti Múzeum, Éremtár

MNM, TFt = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

MNM, TT, ETGy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Egyedi tárgyak gyűjteménye

MNM, TT, Igy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Iratgyűjtemény

MNM, TT, Kgy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Képeslevelezőlap-gyűjtemény

MNM, TT, Rgy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Röplapgyűjtemény

MNM, TT, Tt = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Textiltár

MNM, TT, Ügy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Üveggyűjtemény

MNM, TT, Vgy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Vegyes háztartási és használati eszközök gyűjteménye

MNM, TT, VHHEGy = Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár, Vegyes háztartási és használati eszközök gyűjteménye

Mócsy 1995 = István I. Mócsy: Partition of Hungary and the Origins of the Refugee Problem. In: Trianon and East Central Europe. Antecedents and Repercussions. Edited by Béla K. Király, László Veszprémy. Boulder-Highland Lakes, Atlantic Research and Publications, 1995. 241-256.

MOL, K 26 = Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökség, Központilag iktatott és irattárazott iratok (1867-1944)

MOL, K 27 = Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökség, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1867-1944)

MOL, K 28 = Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai (1923-1944)

MOL, K 30 = Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökség, Tájékoztatási Osztály iratai (1939-1942)

MOL, K 58 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Külügyminiszter kabinetjének iratai (1918-1944)

MOL, K 63 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Politikai Osztály általános iratai (1918-1944)

MOL, K 66 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Sajtó- és Kulturális Osztály iratai (1918-1944)

MOL, K 67 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Politikai Hírszolgálati Osztály iratai (1919-1941)

MOL, K 86 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Buenos Aires-i Követség iratai (1921-1947)

MOL, K 92 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Londoni Követség iratai (1921-1948)

MOL, K 99 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Római Követség iratai (1920-1946)

MOL, K 107 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Népszövetségi Képviselet és Genfi Főkonzulátus iratai (1919-1948)

MOL, K 149 = Magyar Országos Levéltár, Belügyminisztérium, Rezervált iratok (1872-1944)

MOL, K 269 = Magyar Országos Levéltár, Pénzügyminisztérium, Általános iratok (1867-1945)

MOL, K 605 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Magyar Külügyi Társaság iratai (1922-1943)

MOL, K 698 = Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium, Semsey Andor ügyvivő iratai (1919-1939)

MOL, X 66 = Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, Belügyminisztérium, Kozma Miklós miniszter iratai (1897-1941) (Eredeti iratok: K 429)

MOL, X 4233 = Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, Kormányzói Kabinetiroda, Kormányzó félhivatalos iratai (1919-1944) (Eredeti iratok: K 589)

MOL, X 5049 = Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, Anglia, Public Record Office, Records of the Foreign Office, General Correspondence after 1906 (Political)

MOL, Z 12 = Magyar Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Bank, Közgazdasági, Tanulmányi és Statisztikai Osztály iratai (1921-1955)

Montgomery 1947 = John Flournoy Montgomery: Hungary the Unwilling Satellite. New York, Devin-Adair, 1947.

Montgomery 2004 = John Flournoy Montgomery: Magyarország, a vonakodó csatlós. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2004.

Móricz 1931a = Móricz Zsigmond: Az irodalom és a faji jelleg. Nyugat, 1931. március 1. (XXIV. évfolyam, 5. szám.) 285-287.

Móricz 1931b = Móricz Zsigmond: A magyar lélek válsága és a nemzeti irodalom. Nyugat, 1931. március 16. (XXIV. évfolyam, 6. szám.) 357-365.

Mosca 1943 = Rodolfo Mosca: Le relazioni internazionali del Regno d’Ungheria. Atti internazionali e documenti diplomatici raccolti e ordinati. Volume 1. 1919-1938. Budapest, Società Mattia Corvino Editrice, 1943.

Mosonvármegyei revíziós-nap 1931 = Mosonvármegyei revíziós-nap Magyaróváron, 1931. június 14-én. Magyaróvár, Szepesi Szövetség Magyaróvári Osztálya, 1931.

Nagy 1921 = Nagy Elek [berei]: A Nemzetek Szövetsége mint a zsidó világuralom egyik eszköze. Budapest [Szerző], 1921.

Nagy 1925 = Nagy Elek [verseghi]: Magyarország és a Népszövetség. Politikai tanulmány. Budapest, Franklin-Társulat, 1925.

Nagy 1930 = Nagy Elek [verseghi]: Magyarország és a Népszövetség. Politikai tanulmány. 2. javított, bővített kiadás. Budapest, Franklin-Társulat, 1925.

Nagy 1928 = Nagy Emil: Az út az orvoslás felé. In: Igazságot Magyarországnak. A trianoni békeszerződés következményeinek ismertetése és bírálata. Írták: Apponyi Albert [et alii]. Budapest, Magyar Külügyi Társaság, 1928. 387-402.

Nagy 1937 = Nagy Lajos: Rangos utcák. I. Nyugat, 1937. február 1. (XXX. évfolyam, 3. szám.) 243-244.

Nagy-Fenyő 1927a = Émile de Nagy – Maximilien Fenyő: Le traité de Trianon et ses conséquences. Budapest, Imprimerie Athenaeum, 1927.

Nagy-Fenyő 1927b = Emilio de Nagy – Massimiliano Fenyő: Trianon et le sue conseguenze. Budapest, Tipografia „Athenaeum”, 1927.

L. Nagy 1989 = L. Nagy Zsuzsa: Bonyodalom egy budapesti szobor körül. História, 1989/6. szám. (XI. évfolyam.) 34-35.

Nánay 1937 = Nánay Béla: A kisebbségi magyar lélek. Láthatár, 1937. január. (V. évfolyam, 1. szám.). 21-30.

Nánay 1998 = Nánay Béla: A kisebbségi magyar lélek. Magyar Kisebbség, Új sorozat, 1998/3-4. szám. (IV. évfolyam.) 60-71.

Náray 1988 = Náray Antal visszaemlékezése, 1945. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Sándor. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1988.

Náray-Somogyváry 1940 = Vitéz nárai Náray Antal – vitéz Somogyváry Gyula: Erdély-induló. Budapest [Szerzők], 1940.

Nemes 1964 = Nemes Dezső: A Bethlen-kormány külpolitikája 1927-1931-ben. Az „aktív külpolitika” kifejlődése és kudarca. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1964.

Németh 1935 = Németh László: Magyarok Romániában. Tanú, 1935/3-4. szám. (III. évfolyam.) 113-182.

Németh 1989 = Németh László: Sorskérdések. A szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Grezsa Ferenc. Az utószót írta Juhász Gyula. Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.

Népszámlálás 1913 = A Magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 48. kötet. Budapest, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1913.

Népszámlálás 1929 = Az 1920. évi népszámlálás. Hatodik rész. Végeredmények összefoglalása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 76. kötet. Budapest, M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1929.

Népszámlálás 1932 = Az 1930. évi népszámlálás. Demográfiai adatok. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 83. kötet. Budapest, Stephanaeum, 1932.

Népszámlálás 1935 = Az 1930. évi népszámlálás. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 86. kötet. Budapest, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1935.

Népszámlálás 1947 = Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1947.

Népszámlálás 1978 = Az 1941. évi népszámlálás. 3. Összefoglaló adatok. Felelős szerkesztő: Dányi Dezső. Budapest, Statisztikai Kiadó Vállalat, 1978.

Népszámlálás 1990 = Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községenként. (Országhatáron kívüli terület.) Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1990.

Nicolson 1933 = Harold Nicolson: Peacemaking 1919. London, Constable & Co. , 1933.

Nitti 1923 = Francesco Nitti: Nincs béke Európában. Második javított és bővített kiadás. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1923.

NN 1920-1922 = Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés Naplója. I-XVII. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1920-1922.

NN 1922-1926 = Az 1922. évi június hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés Naplója. I-XLVI. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1922-1927.

Oláh 2004 = Oláh Sándor: Modernizációs törekvések a Székelyföldön, 1940-1944. In: Nemzet a társadalomban. Szerkesztette Fedinec Csilla. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2004. 133-150.

Sz. Ormos 1964 = Sz. Ormos Mária: Az 1924. évi magyar államkölcsön megszerzése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Ormos 1969 = Ormos Mária: Franciaország és a keleti biztonság, 1931-1936. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969.

Ormos 1975 = Ormos Mária: Francia-magyar tárgyalások 1920-ban. Századok, 1975/5-6. szám. (CIX. évfolyam.) 904-949.

Ormos 1984 = Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1984.

Ormos 1990 = Ormos Mária: Civitas fidelissima. Népszavazás Sopronban, 1921. Győr, Gordiusz Kiadó, 1990.

OSZKK, Fol. Hung. 2734 = Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Revíziós Liga iratai

OSZKK, Fol. Hung. 3283 = Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Hevesy Pál: Emlékezzünk régiekről. London, 1973. (Kézirat.)

OSZKK, Fond 589 = Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Lord Rother-mere-gyűjtemény

OSZKK, Levelestár = Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Levelestár

OSzK, PKnyt = Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ottlik 1928 = Ottlik György: Külpolitikai szemle. Magyar Szemle, 1928. június. (II. évfolyam, 6. szám. – III. kötet, 2. füzet.) 180-185.

Ottlik 1928 = Ottlik László: Új Hungária felé. Magyar Szemle, 1928. szeptember. (II. évfolyam, 9. szám. – IV. kötet, 1. füzet.) 1-9.

Ottlik 1929 = Ottlik László: „Új Hungária” és „Keleti Svájc”. Magyar Szemle, 1929. október. (III. évfolyam, 10. szám. – VII. kötet, 2. füzet.) 113-124.

Pallos 2006 = Pallos Lajos: Területvédő propaganda Magyarországon 1918-1920. I. rész. In: Folia Historka. A Magyar Nemzeti Múzeum évkönyve. XXIV. (2005-2006.) Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2006. 33-93.

PDRFRH 1939-1946 = Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary. Volume I—II. Collected and edited by Francis Deák, Dezső Újváry. Budapest, Royal Hungarian Ministry for Foreign Affairs, 1939-1946.

Péter 2004 = László Péter: The Political Conflict Between R. W. Seton-Watson and C. A. Macartney over Hungary. In: British-Hungarian Relations Since 1848. Edited by László Péter and Martyn Rady. London, Hungarian Cultural Centre London – School of Slavonic and East European Studies University College London, 2004. 167-191.

Petrichevich Horváth 1924 = Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi tevékenységéről. Közli: Petrichevich Horváth Emil. Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt. , 1924.

PIL, VI. , 704. fond = Politikatörténeti Intézet Levéltára, Személyi gyűjtemények, visszaemlékezések, Károlyi Mihály és Károlyi Mihályné iratai (1908-1963)

Pintér-Sajó 1923 = Hazádnak rendületlenül… Szavalásra alkalmas költemények napjaink hazafias költészetének terméséből a magyar ifjúság számára. Közrebocsátják: Pintér Jenő és Sajó Sándor Budapest, Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetsége, 1923.

Pomogáts 1996 = Querela Hungariae. Trianon és a magyar irodalom. Összeállította Pomogáts Béla. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1996.

Pongrácz 1934 = Pongrácz Aladár: Trianoni Múzeum. Nagymagyarország, 1934. január-február. (VII. évfolyam, 1-2. szám.) 4-7.

Pongrácz 1940-1941 = Pongrácz Kálmán: A nemzet ügyvédje. (Emlékezés Apponyi Albertre, a revízió első harcosára.) Magyar Külpolitika, 1940/10. szám. (XXI. évfolyam.) 4-6. , 1940/11. szám. (XXI. évfolyam.) 4-6. , 1940/12. szám. (XXI. évfolyam.) 4-5. , 1941/1. szám. (XXII. évfolyam.) 4-6.

Pongrácz 1941 = Pongrácz Kálmán: A nemzet ügyvédje. (Emlékezés Apponyi Albertre, a revízió első harcosára.) Különlenyomat a Magyar Külpolitika 1940. évi 10-12. és 1941. évi 1. számaiból. Budapest [Szerző], 1941.

Popély 1998 = Popély Gyula: A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918-1945. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. II. kötet. Oktatásügy – közművelődés – sajtó, rádió, televízió. Szerkesztette Filep Tamás Gusztáv és Tóth László. Budapest, Ister, 1998. 5-93.

Pótó 2003 = Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

PRFRUS 1933 = Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. 1918. Supplement 1. The World War. Volume I—II. Washington, United States Government Printing Office, 1933.

Prinz 1933a = Prinz Gyula: A földrajz az államigazgatás szolgálatában. Földrajzi Közlemények, 1933/4-6. szám. (LXI. évfolyam.) 69-81.

Prinz 1933b = Prinz Gyula: Új megyerendszer. Magyar Szemle, 1933. június. (VII. évfolyam, 6. szám. – XVIII, kötet, 2. füz.) 105-113.

Prinz 1934 = Prinz Gyula: A magyar vásárhelyek. Földrajzi Közlemények, 1934/4-6. szám. (LXII. évfolyam.) 51-63.

Pritz 1974 = Pritz Pál: A kieli találkozó. Forráskritikai tanulmány. Századok, 1974/3. szám. (CVIII. évfolyam.) 646-679.

Pritz 1979 = Pritz Pál: Revíziós törekvések a magyar külpolitikában 1920-1935. Magyar Tudomány, 1979. április. (LXXXVI. évfolyam – Új folyam, XXIV. évfolyam, 4. szám.) 272-279.

Pritz 1982 = Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1932-1936. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Pritz 1991 = Bárdossy László a népbíróság előtt. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta, magyarázó jegyzetekkel ellátta Pritz Pál. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1991.

Pritz 1995a = Pritz Pál: A magyar külügyi szolgálat keletkezése és története 1930-ig. In: Uő: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 37-56.

Pritz 1995b = Pritz Pál 1995: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1995.

Pritz 1999 = Pritz Pál: Pax Germanica. Német elképzelések Európa jövőjéről a második világháborúban. Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Prohászka 1994 = Prohászka László: Szoborsorsok. Budapest, Kornétás Kiadó, 1994.

Ráday 2004 = Budapest teljes utcanévlexikona. Szerkesztő: Ráday Mihály. Az adattárat összeállította: Mészáros György. Az utcanévtörténeteket Buza Péter és Prusinszki István írta. Budapest, Sprinter, 2004.

Radisics 1929 = Radisics Elemér: Revízió és társadalmi propaganda. Megjegyzések Jancsó Benedeknek a Magyar Szemle júniusi számában megjelent cikkére. Magyar Külpolitika, 1929. július 6. (X. évfolyam, 18. szám.) 2-4.

Radó–Sass 1928 = Radó József – Sass Irén: Lord Rothermere azt üzente… Budapest, Zipser és König Zeneműkereskedők, 1928.

Radocsay 1942 = Radocsay Dénes: Budapest szobrai. Magyar Szemle, 1942. február. (XVI. évfolyam, 2. szám. – XLII. kötet, 2. füz.) 101-106.

Rákosi 1938 = Trianontól Rothermereig. A magyar hit könyve. Szerkesztette Rákosi Jenő. Budapest, Horizont, 1928.

Ránki 1959 = Ránki György: Adatok a magyar külpolitikához a Csehszlovákia elleni agresszió idején (1937-1939). (A német és angol külügyminisztérium iratai alapján.) I—II. Századok, 1959/1. szám. (XCIII. évfolyam.) 117-158. , 1959/2. szám. (XCIII. évfolyam.) 356-372.

Regős 1996 = Regős Andrea: A Műcsarnok első évtizedei. In: Műcsarnok. A kötet eredeti változatát szerkesztette: Keserű Katalin. A szerkesztő munkatársa: Nagy Gabriella. A kötet további gondozása: Beke László. Budapest, Műcsarnok, 1996. 41-65.

Reményik 1921 = Végvári [Reményik Sándor]: Versek. Hangok a végekről. 1918-1921. Budapest, Kertész József Könyvnyomdája, 1921.

Reményik 1943 = Reményik Sándor összes versei. I—II. kötet. Budapest, Révai Irodalmi Intézet, 1943.

Részletes utasítások 1938 = Részletes utasítások a gimnázium és leánygimnázium tantervéhez. Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1938.

Réthey Ferencné 1935 = Réthey Ferencné, „a revízió nagyasszonya”, a „Pro Hungaria” Nők Világszövetsége alapító elnökének honleányi munkássága. Budapest, Elbert és Társa Könyvnyomdája. [1935].

Richly–Ablonczy 1998 = Richly Gábor – Ablonczy Balázs: Jászi Oszkár. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 134-155.

Romsics 1996a = Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés”, 1914-1946. Századok, 1996/2. szám. (CXXX. évfolyam.) 273-339.

Romsics 1996b = Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Romsics 1998 = Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

Romsics 1999 = Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Romsics 2000 = Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-1999. I—II. kötet. A dokumentumokat gyűjtötte Nagy István és Romsics Ignác. A jegyzeteket

írta és a kötetet szerkesztette Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Romsics 2001 = Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Romsics 2004 = Romsics Ignác: „Magyarország helye a nap alatt”. Lord Rothermere és a magyar revízió. In: Uő: Múltról a mának. Budapest, Osiris Kiadó, 2004. 249-263.

Romsics 2006 = Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Rothermere 1939 = Viscount Rothermere: My Campaign for Hungary. London, Eyre and Spottiswoode, 1939.

Ruisz 1939 = Ruisz Rezső: A felszabadulás gazdasági következményei. Magyar Szemle, 1939. január. (XIII. évfolyam, 1. szám. – XXXV. kötet, 1. füz.). 51-61.

A. Sajti 2004 = A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbségek Délvidéken 1918-1947. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004.

Sakmyster 1980 = Thomas L. Sakmyster: Hungary, the Great Powers, and the Danubian Crisis 1936-1939. Athens (Ga), University of Georgia Press, 1980.

Sallai 2002 = Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris Kiadó, 2002.

Saly 1945 = Saly Dezső: Szigorúan bizalmas. Fekete könyv: 1939-1944. [Budapest] Anonymus, 1945.

Schiller 1933 = Schiller József: Rákosi Jenő. Egy magántitkár feljegyzései. Budapest, Káldor Könyvkiadóvállalat, 1933.

Schröder 1976 = Hans-Jürgen Schröder: Deutsche Südosteuropapolitik 1929-1936. Zur Kontinuität deutscher Aussenpolitik in der Wirtschaftskrise. Geschichte und Gesellschaft, 1976/1. (2. Jahrgang.) 5-32.

Schüller 1923 = Schfüller] G[usztáv]: Magyarország területének megoszlása mívelési ágak szerint. Magyar Statisztikai Szemle, 1923. szeptember-december. (I. évfolyam, 9-12. szám.) 333-335.

Sebestyén–Szabó 2008 = Sebestyén Elemér – Szabó Péter: Magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben és a Székelyföldön 1940 őszén. Századok, 2008/6. szám. (CXLII. évfolyam.) 1383-1420.

Seton-Watson 1934 = Robert William Seton-Watson: Treaty Revision and the Hungarian Frontiers. London, Eyre and Spottiswoode, 1934.

Seton-Watson 1943 = Robert William Seton-Watson: Masaryk in England. Cambridge, Cambridge University Press, 1943.

Simon 2008 = Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2008.

Simon 1995 = Simon Zsuzsanna: Erdély köz- és szakigazgatása a második bécsi döntés után. Regio, 1995/4. (V. évfolyam.) 60-82.

Sinkó 1996 = Sinkó Katalin: A megsértett Hungária. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Tanulmányok. Szerkesztette Hofer Tamás. Budapest, Néprajzi Múzeum – Balassi Kiadó, 1996. 267-281.

Spannenberger 2005 = Spannenberger Norbert: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között 1938-1944. Budapest, Lucidus Kiadó, 2005.

Statistical Data 1927 = Statistical Data of the Homegeneous Hungarian and German Enclaves in the Succession States. (Roumania, Czecho-Slovak-Republic, Yougoslavia.) Budapest, Hungarian Frontier Readjustment League, 1927.

Süli-Zakar 1992 = Süli-Zakar István: Az államhatár társadalmi-gazdasági fejlődést akadályozó hatásának vizsgálata Északkelet-Magyarország határ menti területein. Földrajzi Közlemények, 1992/1-2. szám. (CXVIII. (XL.) évfolyam.) 45-56.

Szabó 2002 = Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938-1941. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002/2. (IV. évfolyam.) 35-58.

Szálasi 1935 = Szálasi Ferenc: Cél és követelések. Budapest, Nemzeti Akarat Pártja, 1935.

Szálasi 1997 = Szálasi Ferenc börtönnaplója 1938-1940. A kötetet sajtó alá rendezte, szerkesztette: Csiffáry Tamás. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Sipos Péter. Budapest, Budapest Főváros Levéltára – Filum Kiadó, 1997.

Szalay 1935 = Szalay Zoltán: A magyar textilipar kialakulása és fejlődése. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. április. (XIII. évfolyam, 4. szám.) 296-306.

Szalayné 2003 = Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör, 2003.

Szász 1933 = Szász Zsombor: Románia és a határrevízió. II. Magyar Szemle, 1933. szeptember. (VII. évfolyam, 9. szám. – XIX. kötet, 1. füzet.) 97-104.

Szász 1936 = Szász Zsombor: Antirevizionizmus és napisajtó Romániában. Magyar Szemle, 1936. szeptember. (X. évfolyam, 9. szám. – XXVIII, kötet, 1. füzet.) 64-74.

Szegedy-Maszák 1996 = Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. I—II. kötet. Válogatta, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Csorba László. Az utószót Szegedy-Maszák Mihály írta. Szerkesztette és a jegyzeteket kiegészítette Antal László. Budapest, Európa Könyvkiadó – História, 1996.

Szekfű 1920 = Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. , 1920.

Szekfű 1934 = Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1934. (Hasonmás kiadás: Budapest, Állami Könyvterjesztő Vállalat – Maecenas Könyvkiadó, 1989.)

Szesztay 1998 = Szesztay Ádám: Révai József. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 221-235.

Szöllőssy–Szilágyi–Hadházy 1987 = Budapest köztéri szobrai, 1692-1945. 1987. április 14. -május 24. , Budapest Galéria Kiállítóháza. A katalógust szerkesztette, az irodalomjegyzéket és a mutatókat összeállította: Szöllőssy Ágnes, Szilágyi András, Hadházy Levente. [Budapest, Budapest Galéria, 1987.]

Szűts 2007 = Szűts István Gergely: Öndefiníciós kísérletek a trianoni határon. Irredenta kultusz Sátoraljaújhelyen a két világháború között. Századvég, 2007/4. szám. (Új folyam, 42. szám.) 41-70.

Szvatkó 1932 = Szvatkó Pál: Baťa-cipős magyar ifjúság. Magyar írás, 1932. március. (I. évfolyam, 1. szám.) 14-22.

Szvatkó 1938 = Szvatkó Pál: A trianoni magyarság húsz éve. A visszatért magyarok. Budapest, Révai Kiadó, 1938.

Takács 1985 = Takács Rózsa: A fővárosi utcanévadás elveinek és gyakorlatának alakulása napjainkig. In: Budapest Főváros Levéltára Közleményei. 1984. Felelős szerkesztő: Szekeres József. Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 1985. 293-315.

Talpassy 1981 = Talpassy Tibor: A reggel még várat magára. Visszaemlékezések. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1981.

Tamaro 1923 = Attilio Tamaro: La lotta della razze nell’Europa danubiana. Cecoslovacchia, Austria, Ungheria, Iugoslavia, Romania, Polonia. Bologna, Nicola Zanichelli Editore, 1923.

Tamás 1961 = Tamás András: Délkeleteurópa a diplomáciai törekvések sodrában 1939-44 között. I. rész. 1939-1942. Montréal, Északi Fény, 1961.

Tekál 1938 = Tekál László: Földbirtokviszonyaink. Magyar Statisztikai Szemle, 1938. április. (XVI. évfolyam, 4. szám.) 419-429.

Teleki 1923 = Paul Teleki: The evolution of Hungary and its place in European history. New York, The Macmillan Co. , 1923.

Teleki 1934 = Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1934.

Teleki 2004 = Teleki Pál ismeretlen memoranduma az erdélyi kérdésről, 1940. Fordította Löffler Anna. Szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Ablonczy Balázs. Pro Minoritate, 2004. ősz-tél. 64-85.

Temesi 1931 = Temesi Pál: Képzőművészeti Szemle. Katholikus Szemle, 1931. február. (XLV. évfolyam, 2. szám.) 128-135.

Temesy 1934 = Temesy Győző: A visszacsatolás könyve. Magyarország területi épségének ügye kérdésekben és feleletekben. Budapest [Szerző], 1934.

Temperley 1920-1924 = A History of the Peace Conference at Paris. Edited by Harold W. V. Temperley. Volume I-VI. London, Frowde–Hodder and Stoughton, 1920-1924.

Thirring 1926 = Thirring Gusztáv: Budapest részletes kalauza. A magyar idegenforgalmi érdekeltségek hivatalos útmutatója. Budapest, Turistaság és Alpinizmus, 1926.

Thirring 1944 = Thirring Lajos: Népünk foglalkozása. (Az 1941. évi népszámlálás előzetes eredményei.) Magyar Statisztikai Szemle, 1944. június. (XXII. évfolyam, 6. szám.) 191-209.

Tilkovszky 1967 = Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938-1941. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Tilkovszky 1978 = Tilkovszky Lóránt: Ez volt a Volksbund. A német népcsoport-politika és Magyarország 1938-1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Tilkovszky 1984 = Tilkovszky Lóránt: „Budapesti Munkaközösség a békeszerződések revíziójáért” (1925-1933). Századok, 1984/4. szám. (CXVIII. évfolyam.) 621-655.

Tilkovszky 1988 = Tilkovszky Lóránt: „Aktion Volksgrundbuch”. A Deutscher Schutzbund illegális akciója a magyarországi németség statisztikai adatfelvételére 1927-ben. In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv. 19. Szerkeszti Kanyar József. Szerkesztői munkatárs: Farkas Béla. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1988. 299-308.

Tilkovszky 1989 = Tilkovszky Lóránt: Hét évtized a magyarországi németek történetéből 1919-1989. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1989.

Timár 1986 = Timár Lajos: A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága a két világháború közötti Magyarországon. Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja, 1986.

TNA, FO-371 = The National Archives (London, Kew), Records of the Foreign Office, General Correspondence after 1906 (Political)

Tormay 1920-1922 = Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Feljegyzések 1918-1919-ből. I—II. kötet. Budapest, Rózsavölgyi Kiadó – Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. , 1920-1922.

Turner 1983 = Victor Turner: Szimbólumtanulmányok. In: Jelképek, kommunikáció, társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia körébői. Szerkesztette Hoppál Mihály és Niedermüller Péter. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1983. 173-186.

Újpétery 1987 = Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Hét év a magyar királyi külügyszolgálatában. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1987.

Ullein-Reviczky 1993 = Ullein-Reviczky Antal: Német háború – orosz béke. Magyarország drámája. Fordította Szabolcs Katalin. A jegyzeteket Romsics Ignác írta. Szerkesztette Antal László. Budapest, Európa Könyvkiadó – História, 1993.

Unger 1979 = Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemkönyveinkben a századfordulótól a felszabadulásig. 2. kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó, 1979.

Ungváry 1998 = Ungváry Krisztián: Szálasi Ferenc. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 117-133.

Ungváry 2004 = Ungváry Krisztián: Félrevarrt szálak. Beszélő, 2004. október. (IX. évfolyam 10. szám.) 56.

Várady 1938 = Várady Zoltán: Irredenta (revíziós) magyar köszönés. Kaposvár [Szerző], 1938.

Varga 1932 = Varga István: Csonka-Magyarország gazdasági fejlődése. In: Emlékkönyv Kenéz Béla negyedszázados professzori munkásságának évfordulójára. Gróf Bethlen István előszavával. Szerkesztette: Laky Dezső. Budapest, M. kir. Műegyetemi Nyomda, 1932. 179-214.

Varga 1942 = Varga István: A magyarországi nemzeti jövedelme, 1936/37-1938/39. Budapest, Magyar Gazdaságkutató Intézet, 1942.

Vásárhelyi 1977 = Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977.

Vellani-Dionisi 1932 = Franco Vellani-Dionisi: Il problema territoriale Transilvano. Bologna, Nicola Zanichelli Editore, 1932.

Vincze 2001 = Vincze Gábor: A bukovinai székelyek és kisebb moldvai csángó-magyar csoportok áttelepedése Magyarországra (1940-1944). Pro Minoritate, 2001. ősz. 141-187.

Weaver 2008 = Revision and its Modes. Hungary’s attempts to overturn the Treaty of Trianon 1931-1938. D. Phil. Thesis. Oxford, St Antonys College, 2008. (Kézirat, Oxford, Bodleian Library.)

Werth 1930 = A hadvezetés elmélete. I—II. rész. Összeállította és bevezetéssel ellátta: Werth Henrik. Budapest, Ábrahám és Sugár, 1930.

Wlassics 1920 = Wlassics Gyula: Az Antant területi szerződései. Új Magyar Szemle, 1920. június. (I. évfolyam 2. szám.) 129-135.

Zeidler 1997 = Zeidler Miklós: A Magyar Revíziós Liga. Századok, 1997/2. szám. (CXXXI. évfolyam.) 303-351.

Zeidler 1998 = Zeidler Miklós: Gömbös Gyula. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Szerkesztette Romsics Ignác. A szerkesztésben közreműködött ifj. Bertényi Iván. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 70-97.

Zeidler 2000 = Zeidler Miklós: Apponyi Albert és a Nemzetek Szövetsége. In: A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. Főszerkesztő: Gergely Jenő. Szerkesztette Csapó Csaba, Dobszay Tamás, Zeidler Miklós. Budapest, ELTE BTK Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék, 2000. 641-658.

Zeidler 2003 = Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók. In: Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Szerkesztette: Bárdi Nándor, Fedinec Csilla. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2003. 59-83.

Zeidler 2005a = Zeidler Miklós: Nagy-Magyarország, Trianon, revízió. A revíziós gondolat hatása a magyarországi városképekre. Forrásközlés. Limes, 2005/1. szám. (XVIII. évfolyam.) 69-106.

Zeidler 2005b = Zeidler Miklós: A pofon. Rubicon, 2005/9. szám. (XVI. évfolyam.) 37-40.

Zeidler 2008a = Zeidler Miklós: Justice for Hungary. Az első magyar óceánrepülés. Rubicon, 2008/5. szám. (XIX. évfolyam.) 38-48.

Zeidler 2008b = Trianon. Szerkesztette Zeidler Miklós. 2. , javított kiadás. Budapest, Osiris Kiadó, 2008.

Zentai 1997 = Zentai Violetta: Politikai antropológia. A politika antropológiája. In: Politikai antropológia. Szerkesztette: Zentai Violetta. Fordítók: Farkas Krisztina, Nagy László. Budapest, Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium, 1997. 9-36.

Zsiga 1990 = Zsiga Tibor: A szentgotthárdi fegyverbotrány. Szombathely, Pannon Műhely, 1990.

A kötet kiadását a Szülőföld Alap és Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta.

Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft. , Pozsony, 2009.Második, bővített kiadás. Oldalszám 392.

Felelős kiadó Szigeti László.Felelős szerkesztő Csanda Gábor.

Borítóterv Hrapka Tibor.Grafikai elrendezés és nyomdai előkészítés

Studio GB, Dunaszerdahely.Nyomta az OOK-Press, Veszprém.Felelős vezető Szathmáry Attila.

Vydal Kalligram, spol. s r. o. , Bratislava 2009.Druhé, opravené vydanie. Počet strán 392.

Vydavateľ László Szigeti.Zodpovedný redaktor Gábor Csanda.

Návrh obálky Tibor Hrapka.Grafická úprava a príprava do tlače

Studio GB, Dunajská Streda.Vytlačil OOK-Press, Veszprém.

Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry Slovenskej republiky – program Kultúra národnostných menšín 2009.