Prof. Dr. David Gooding, Prof. Dr. John Lennox - Biblia És Etikai Nevelés
-
Upload
toeroek-tibor -
Category
Documents
-
view
62 -
download
5
description
Transcript of Prof. Dr. David Gooding, Prof. Dr. John Lennox - Biblia És Etikai Nevelés
Biblia és etikai nevelés
Prof. Dr. David Gooding
Prof. Dr. John Lennox
Cseri Kálmán református lelkész előszavával
A könyv eredeti címe: The Bible and Ethical Education
A kiadás és fordítás copyrightja a The Myrtlefield Trust, Coleraine, N.
Ireland (címe: P. O. Box 42, Newtownards, N. Ireland, BT23 3FD)
tulajdonában van.
All rights reserved. (Minden jog fenntartva.)
2. kiadás, 2011
ISBN 978-615-5189-06-7
* * *
A Kiadó megjegyzése:
1. A harmadik isteni Személyt Szent Szellemnek írtuk, szemben az eddigi megszokott Szentlélekkel. Isten ugyanis Szellem (pneuma). A lélek szó nem helyénvaló alkalmazása nemcsak zavart okoz, hanem akadályozza a Szentírás mélyebb és igazi megértését. A bibliai antropológia is megkülönböztet az emberben három, egymástól lényegileg eltérő alkotórészt: testet, lelket és szellemet. Isten mint Szellem elsősorban az ember szellemén át tud kapcsolatba lépni velünk, kevésbé a lélek (psyché) által, amely az ember énjének, öntudatának (akarat, értelem, érzés) a székhelye.
2. Kiadványainkban a keresztyén írásmódot használjuk a keresztény helyett. Ez a kifejezés eredetileg a görög krisztianosz szóból származik, és jelentése: „krisztusi", azaz „Krisztus követője". A magyar nyelv ezt a szót szláv közvetítéssel vette át krest'an = kresztyan, s ebből lett - a szó eleji mássalhangzó-torlódás feloldásával és hangrendi kiegyenlítődéssel - a keresztyen szóalak. Tehát mind tartalmi, mind etimológiai szempontból a „keresztyén" írásmód helyesebb a magyar nyelvben.
* * *
A bibliai idézeteket az 1975. évi protestáns bibliafordítás javított
kiadásából vettük.
- 3 -
BIBLIAI ÉS ETIKAI NEVELÉS 42 CIKKBŐL ÁLLÓ
CIKKSOROZAT
Bibliai és etikai nevelés 42 cikkből álló cikksorozat ......................... 3
1. Az erkölcsi káosz veszélye ....................................................... 8
2. Az emberi etika és az emberiség eredete .................................12
3. Az ember méltósága ..............................................................15
4. Mit jelent embernek lenni? (I) .................................................19
5. Mit jelent embernek lenni? (II) ...............................................24
6. Az ember kísértésbe esése, bukása és elidegenedése ................28
7. A remény és gyógyulás útja ...................................................33
8. Az Istenben és a jövőben való hit útja .....................................38
9. Szabadság és törvény ............................................................43
10. Az áldozat útja és az élet értéke ............................................49
11. A személyes tapasztalat útja .................................................54
12. A király útja ........................................................................58
13. Dávid király költészete és próféciája ......................................63
14. A bölcsesség útja ................................................................67
15. A próféták útja ....................................................................72
16. Út a nemzeti vallástól a világvallásig ......................................79
17. Jézus a tanító (1) ................................................................85
18. Jézus a tanító (2) ................................................................91
19. Jézus a tanító (3) ................................................................97
20. Jézus a tanító (4) .............................................................. 105
21. Jézus a tanító (5) .............................................................. 112
22. Jézus a tanító (6) .............................................................. 119
23. Jézus a tanító (7) .............................................................. 126
24. Jézus a tanító (8) .............................................................. 132
25. Jézus a tanító (9) .............................................................. 138
26. Jézus a tanító (10) ............................................................ 144
- 4 -
27. Jézus a tanító (11) ............................................................ 150
28. Jézus a tanító (12) ............................................................ 157
29. Jézus a tanító (13) ............................................................ 163
30. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (a) .............................. 168
31. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (b) .............................. 173
32. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (c) .............................. 178
33. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (d) .............................. 183
34. A keresztyén etika terjedése a világban................................ 190
35. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (a) ................ 195
36. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (b) ................ 200
37. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (c) ................. 205
38. Krisztus feltámadásának hatása a keresztyén etikára ............. 211
39. A Szent Szellem (Szent Lélek) eljövetelének hatása a keresztyén
etikára (a) ................................................................................ 217
40. A Szent Szellem (Szent Lélek) eljövetelének hatása a keresztyén etikára (b) ................................................................................ 223
41. Krisztus második eljövetelének hatása a keresztyén etikára (a) ............................................................................................... 228
42. Krisztus második eljövetelének hatása a keresztyén etikára (b) ............................................................................................... 233
* * *
- 5 -
Látva, hogy az orosz Oktatásügyi Minisztérium mennyire a szívén viseli
az iskolás gyerekek erkölcsi egészségét egész Oroszországban, az
Ucsityelszkaja Gazéta főszerkesztője 1993-ban megértette velünk,
milyen sürgős lenne a tanárok segítése abban, hogy letehessék tanulóik
elé az erkölcsi értékek egy szavahihető és vonzó rendszerét. Úgy érezte,
hogy egy ilyen rendszer nélkül az iskolások egy egész nemzedéke
veszhet el a kábítószerek, az alkohol és az erőszak vonzásában.
Javaslatait megszívlelve, a következő két év során az Ucsityelszkaja
Gazétában megjelentettünk egy negyvenkét cikkből álló cikksorozatot
Biblia és etikai nevelés - iskolák számára általános címmel. A cikkeket
nem a tanulók egy kiválasztott korcsoportjának szántuk. Célunk inkább
az volt, hogy a tanárok számára felkínáljunk egy széleskörű,
reprezentatív bibliai alapanyagot olyan ötletekkel együtt, melyek az
anyag szemléltetését és gyakorlati helyzetekben való alkalmazását
segítik. A tanárok azután alkalmazhatják az anyagot az adott korcsoport
igényeire.
A válasz nagyon bátorító volt. Tanárok ezrei írtak iskolákból,
főiskolákról és egyetemekről, hogy kifejezzék hálájukat a cikkek miatt,
és hogy elmondják, mennyire hasznosnak találják az anyagot, hogy
nyersanyagként felhasználják saját óráik megtervezésében.
Arra is rámutattak, hogy a cikkek még hasznosabbak lennének, ha
maradandóbb formában, vagyis könyv alakban publikálnánk őket - sok
tanár sajnálta, hogy elmulasztotta megszerezni némelyik cikket, mások
pedig hangsúlyozták, hogy az újságpapír tartóssága nagyon korlátozott.
Örülünk, hogy módunkban áll válaszolni erre a javaslatra, és a jelen
könyvben összegyűjtöttük az összes cikket. A cikkeken nem
változtattunk, de végrehajtottunk egy fontos változtatást: az általános
cím ezek után egyszerűen így hangzik: „Biblia és etikai nevelés". A
változtatás oka a következő: Nemcsak hivatásos tanárok, hanem sok
más olyan ember is írt nekünk, aki érdeklődik a Biblia rendszeres
tanulmányozása és különféle helyzetekben való tanítása iránt.
Elmondták, hogy ők is hasznosnak és ösztönzőnek találják az anyagot. Ez
azt sugallta nekünk, hogy a cikkek a jelen formájukban nemcsak
hivatásos tanárok számára bizonyulhatnak hasznosnak, hanem egy
sokkal szélesebb közönség számára is. Bízunk benne, hogy így lesz.
1996. december
David Gooding és John Lennox
* * *
- 6 -
- 7 -
A MAGYAR KIADÁS ELŐSZAVA
Egy bizonyos erkölcsi magatartás mindig egy bizonyos hitbeli
meggyőződésből fakad. Ha ez a hit a Szentírásban önmagát kijelentő
Istenbe vetett hit, akkor meg kell ismerni először a Bibliát, utána
megfogalmazni, mit hiszünk annak alapján (dogmatika), s akkor lehet
beszélni arról, hogyan akarunk helyesen cselekedni ennek szellemében
(etika).
Ezt a három lépést ez a könyv egyszerre teszi meg. A Biblia
legfontosabb részei alapján mindjárt világosan elmondja, mit is hiszünk,
és miért azt, s ebből szinte magától következik, hogy éppen ezért hogyan
akarunk cselekedni. S mindezt úgy, hogy azokra van tekintettel, akik
még nem ismerik a Szentírást, és sok minden új nekik, ami annak
igazságaiból következik.
A szerzők tudósok. Ehhez illő tudományos igényességgel, de minden
részletében egészen közérthetően írnak ezekről a mindnyájunkat érintő
és érdeklő fontos kérdésekről. Alapos elemzésükön átsüt személyes
hitük és Isten iránti odaadó szeretetük.
Így egyszerre több célt is elérnek: a könyv bevezetés a Bibliába,
serkenti a logikusan gondolkozó embert, kedvcsináló a krisztusi élethez,
bátran kimondja az olvasó esetleges kételyeit, kérdéseit, és türelmes,
meggyőző választ ad azokra. - Kísérje Isten áldása a magyar
olvasóközönség körében is!
Budapest, 2000. húsvét hava
Cseri Kálmán
református lelkész
- 8 -
1. AZ ERKÖLCSI KÁOSZ VESZÉLYE
Manapság a világ sok részét gyötrik súlyos gazdasági, társadalmi,
etnikai és politikai problémák. Ezeket a problémákat bonyolítja az a tény,
hogy sok helyen a régi ideológiák, melyek népeket, sőt birodalmakat
tartottak össze, elveszítették hatásukat az emberek gondolkodására,
vagy teljesen összeomlottak. Ezért fennáll az erkölcsi káosz tényleges
veszélye. Sürgősen szükség van újfajta gondolkodásra, újfajta
tervezésre és újfajta tanításra. De itt felmerül egy nehézség. Azzal, hogy
a régi ideológiák eltűntek, és a mai napig semmi sem töltötte be a
helyüket, egész népek maradtak közös erkölcsi értékek nélkül, melyek
etikai normáik alapjául szolgálhatnának. Ennélfogva az emberek nem
éreznek motivációt arra, hogy megtartóztassák magukat felebarátaik és
a társadalom mint egész érdekében. E nélkül pedig, akármilyen jó is egy
új terv, végrehajtása valószínűleg akadozni fog, vagy teljesen
meghiúsul.
A VALLÁS MINT AZ ÉRTÉKEK FORRÁSA?
Azokban az országokban, ahol a viselkedési normák az ateista ideológia
valamilyen formáján alapultak, a normák összeomlása miatti
csalódottságában és zavarodottságában sok ember természetes
reakciója a vallás felé fordulás volt. Másrészről az sem nyilvánvaló
mindenki számára, hogy a vallás megadja a szükséges válaszokat.
Közismert, hogy a világ bizonyos részein az emberek ütik, kínozzák és
megölik ellenfeleiket a vallás nevében. Ez pedig bizonyosan az emberi
értékek ijesztő elferdülését mutatja, bár, hogy tárgyilagosak legyünk,
gyakran éppen azon vallás tanainak ijesztő eltorzulását jelzi, melynek
nevében ezeket elkövetik.
A TANÁROK FELELŐSSÉGE
Mindez súlyos terhet ró ránk, tanárokra, bármilyen szinten tanítunk is -
általános iskolában, gimnáziumban, szakközépiskolában, főiskolán vagy
egyetemen. Tartozunk annyival a diákjainknak, hogy olyan erkölcsi
elveket és etikai normákat adjunk át nekik, melyek szilárd és egészséges
alapot biztosítanak számukra későbbi magán- és társadalmi életükben és
hivatásukban. Tudom, hogy a tudósok kísértést éreznek, hogy
- 9 -
vitatkozzanak ezzel, mondván, hogy nem az ő dolguk erkölcsöt és etikát
tanítani a diákoknak. Lehet, hogy ez nem az ő felelősségük. Egészen
biztos, hogy a tudomány mint olyan nem tud választ adni még azokra az
erkölcsi kérdésekre sem, melyeket maga a tudomány vet fel. A
tudomány „megajándékozott" a hidrogénbombával, de a tudomány
maga nem tudja megmondani nekünk, hogy erkölcsileg helyes-e annak
felhasználása. A tudomány tanárainak azonban ügyelniük kell arra, hogy
diákjaik megfelelő erkölcsi irányelveket kapjanak, hogy ilyen
kérdésekben felelős döntést tudjanak hozni. A tudomány, ha teljesen
mentes is a moralitástól, diákjainkat okossá teheti; de okos ördögökké is
teheti őket. Ugyanez vonatkozik a közgazdasági és
társadalomtudományi tárgyakra is. A társadalom-átalakítás tudománya,
mely az egyén belső értékeinek nem megfelelő felmérésén alapul, a
múltban arról volt ismert, hogy népesség-átalakítási terveit emberi
életek millióinak árán valósítja meg, csupán a gazdasági előnyök
kedvéért.
AZ AZONNALI CSELEKVÉS FONTOSSÁGA
A legtöbb tanárt azonban nem a világ vagy saját népének erkölcsi
egészsége foglalkoztatja, hanem saját diákjaié. A diákok nem
számíthatnak iránymutatásra, míg tanáraik ki nem alakítják saját
erkölcsi filozófiájukat. Ez azonban évekbe telhet, amikorra a Máriák és
Istvánok, akik most előttük ülnek a padban, már felnőttek lesznek és
elhagyták az iskolát. Sürgősen - itt és most - adnunk kell
gyermekeinknek az erkölcsi értékekre és az etikára vonatkozó
egészséges irányelveket, nehogy úgy nőjenek fel, mint „elveszett
nemzedék", az erkölcsi tanításban mutatkozó jelenlegi vákuum
következtében. Ez késztetett egy tapasztalt tanárt negyvenévnyi tanítás
után a következő megjegyzésre: „Arra tanítottak minket, hogy higgyünk
benne, hogy Lenin jóságos volt, szerette a gyerekeket és mindent
feláldozott a társadalom javára. Ez a hit többé nem létezik"; és noha még
mindig ateista, hozzátette: „Ezért kell Jézus felé fordulnunk. A gyerekek
vagy tanulnak az ő példájából, vagy a bűnözést, a kábítószereket és az
alkoholt választják." Megfigyelése természetesen helyes. Persze ha
mindenki komolyan venné Krisztus parancsát - „Tegyük azt másokkal,
amit velünk szeretnénk, hogy tegyenek" és „szeressük még az
ellenségeinket is" - a világ egyik napról a másikra boldogabb hellyé
változna.
- 10 -
JÉZUS ETIKÁJA ÉS AZ IGAZSÁG
Másrészről diákjainknak megvan a magukhoz való eszük, és a mi
dolgunk bátorítani őket, hogy használják is. Ha egyszerűen csak Jézus
etikáját tanítjuk nekik, lehet, hogy azonnal elkezdenek alapvető
kérdéseket feltenni nekünk: „Szeressük felebarátainkat, mint saját
magunkat? Miért tennénk? Nem feszítették-e meg magát Jézust is, aki
ezeket a dolgokat prédikálta és gyakorolta, mert nem magát helyezte
előre, és nem állt ki a jogaiért? És nem fordul-e a mi sorsunk is
rosszabbra, ha az ő példáját követjük? Ha más emberek jól boldogulnak
csalással és üzérkedéssel, miért mondjunk mi mindig igazat, ahogy Jézus
kívánja tőlünk? Van-e önmagában valami értéke annak, ha igazat
mondunk?" Más szavakkal: csak akkor taníthatjuk megfelelően Jézus
etikáját, ha megtanítjuk azokat az alapvető és abszolút értékeket és
hittételeket is, melyekre etikáját alapozta.
Végül is mi az egyén értéke? Ha van egy számítógépem, és nem
működik jól, nyugodtan összetörhetem, ha akarom. Ha a szomszédom
vagy üzleti vetélytársam nem tetszik nekem, miért nem pusztíthatom el
őt is, ha büntetlenül megúszhatom?
Még ha magam el is kezdem most követni Jézus etikai tanítását, a világ
egészében valószínűleg ugyanolyan rossz lesz ötven év múlva, mint
most. Megéri-e hát megpróbálni követni Jézus tanítását? Mi a végső
remény akár számomra, akár a világ számára?
PROGRAMUNK
Hogy az ilyen kérdéseket megválaszolhassuk és megértsük Jézus etikai
tanítását, fel kell kutatnunk gyökereit az Ószövetségben, és követnünk
kell megnyilvánulásait az Újszövetségben. Ez azt jelenti, hogy az egész
Bibliát, legalábbis annak legfontosabb leckéit tanítani kell. Ez kétségkívül
ijesztő feladat, különösen annak, aki még sohasem próbálta, esetleg
nem is olvasta (végig) a Bibliát.
Természetesen a feladat megéri a fáradságot. Ha csak a
világtörténelmet és irodalmat tekintjük, egyetlen könyvnek sem volt
olyan óriási hatása az emberiség gondolkodására, mint a Bibliának. Senki
sem tekinthető műveltnek, amíg el nem olvasta a Bibliát, és első kézből
meg nem értette hatásának titkát.
Ennek ellenére a feladat óriási. Ezért - tanárként, illetve szülőként - a
következő cikkekben megpróbáljuk áttekinteni mind az Ó-, mind az
Újszövetség főbb történelmi eseményeit és személyiségeit, eszméit,
költészetét, erkölcsi értékeit és etikáját, valamint javaslatokat tenni arra
- 11 -
vonatkozóan, hogy ennek az anyagnak az erkölcsi és szellemi tanulságai
hogyan tehetők időszerűvé egy mai iskolai osztály számára.
- 12 -
2. AZ EMBERI ETIKA ÉS AZ EMBERISÉG EREDETE
Olvassuk el az 1Mózes 1,1-2,3 verseit.
I. MIÉRT KELL VISELKEDNÜNK? : AZ ETIKA MÖGÖTT REJLŐ
KÉRDÉS
Most elkezdjük tanulmányozni az etika kérdését, vagyis hogy hogyan
kell bánnunk egymással és környezetünkkel. Az etika kérdése azonban
felvet más, alapvetőbb kérdéseket is.
1. Mi is pontosan az ember? Egyesek azt mondják, hogy az
ember nem több mint egy okos állat. A vadonban azonban az állatok
megölik a másik állatot, ha az gyenge vagy beteg. Helyes lenne-e, ha
megölnénk egy csecsemőt csak azért, mert gyengén vagy fogyatékosan
született? Vagy a nagymamát, amikor gyengülni kezd? Ha nem, akkor
miért nem?
2. Mi az ember létezésének célja? Ezt tudnunk kell, mielőtt
megítélnénk, hogy úgy élünk-e, ahogyan kell. Tételezzük fel például,
hogy egy vadember talál egy fuvolát. Nem tudván, hogy az mi célból
készült, használhatná varázspálcaként vagy botként, amivel a kutyáját
ütheti. Társai azonban nem lennének képesek eldönteni, hogy helyesen
használja-e, hacsak nem tudnák, hogy mi célból készült. Van-e az ember
földi létezése mögött valamilyen cél?
Hogyan bánjunk a környezettel? Ha sok pénzt kereshetünk magunk
és gyermekeink számára azon az áron, hogy elszennyezzük a folyókat és
óceánokat, és tönkretesszük a környezetet a későbbi generációk
számára, miért ne tehetnénk meg? Miért ne zsákmányolhatnánk ki a
természetet egyszerűen azért, hogy pillanatnyi élvezetet szerezzünk
magunknak? Végül is kié a világ? Nem a mi tulajdonunk-e? Nincs-e
jogunk azt tenni a saját tulajdonunkkal, amit akarunk?
Mindnyájan tudjuk, hogy mit válaszol az ateizmus erre a kérdésre;
most azonban lássuk, mi a Biblia válasza. Olvassuk el ismét Mózes első
könyvének fent megadott verseit.
- 13 -
II. MINDEN ISTENNEL KEZDŐDIK
1. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet", mondja a
Biblia.
Ez azt jelenti, hogy a világegyetem nem létezett mindig: volt egy
kezdete. Ez érdekes, mert a múltban sok tudós azt hitte, hogy az
univerzum mindig is létezett. Egyesek még mindig azt hiszik; de ma már
sokan úgy gondolják, hogy az univerzumnak biztosan volt kezdete.
2. Isten nemcsak megteremtette a világegyetemet; a Biblia azt
mondja, hogy Igéje és hatalma által meg is tartja (Zsidók 1,3). Amit mi a
természet törvényeinek nevezünk, az megtartó erejének munkálkodása.
Következtetés: sem a világegyetem, sem a föld nem a mi tulajdonunk:
Istenéi. „Az Úré a föld és ami betölti" (Zsoltárok 24,1). Mi csak bérlői
vagyunk Isten földjének: nem a tulajdonunk. Ezért meg kell ismernünk a
Bibliából és tiszteletben kell tartanunk azokat a feltételeket, melyeket
Isten szabott ki bérleti viszonyunkra.
3. A világegyetem, a föld és az ember létezésének célja: Az egész
világ, beleértve az embert, azért teremtetett, hogy Isten kedvét lelje
benne, és az ő akaratát szolgálja (Jelenések 4,11). Hogy eldönthessük,
vajon az ember úgy él-e, ahogy kell, meg kell kérdeznünk: „Mennyire
teljesíti Isten akaratát?"
III. HOGYAN TEREMTETTE ISTEN A VILÁGOT?
1. A Biblia sokkal több időt tölt annak tárgyalásával, hogy miért
teremtette Isten a világot, mint azzal, hogy hogyan. Fontos megérteni a
különbséget a két kérdés között:
Szemléltető példa: Képzeljük el, hogy Natasa tortát sütött fivére
számára. A tudományok - a dietétikától és a biológiától kezdve a
kémiáig, a fizikáig és a matematikáig - képesek elemezni, hogyan készül
a torta, de semmilyen tudományos elemzés nem képes választ adni rá,
miért sütötték. Valóban, hacsak Natasa el nem mondja nekünk, hogy a
fivérének sütötte a tortát, sohasem fogjuk megtudni. Hasonlóképpen, a
tudományos elemzés nagyon sokat elmondhat nekünk arról, hogyan épül
fel a világ, de semmit sem mond annak végső céljáról. Ha a Teremtő nem
mondja el nekünk, soha nem tudjuk meg, miért teremtette a világot.
Ennélfogva a Biblia, mely a Teremtő válasza, erre a rendkívül fontos
kérdésre összpontosít.
2. Ennek ellenére a Biblia mond néhány nagyon érdekes dolgot arról is,
hogyan teremtette Isten a világot. A legalapvetőbb dolog az, hogy Igéje
által teremtette. Figyeljük meg, hogy az 1Mózes fent említett szakasza
- 14 -
hányszor ismétli a következő kifejezést: „És mondotta Isten" (lásd még
János 1,1-5; Zsidók 11,3).
(a) Amikor beszélünk, szavaink gondolatainkat és szándékainkat
fejezik ki. Hasonlóképpen, amikor Isten Igéje által megteremtette a
világegyetemet, saját gondolatait és szándékait fejezte ki vele. Ezért van
az, hogy minél többet tudunk meg a természet működéséről, annál
jobban elámulunk csodálatos ésszerűségén. A világegyetem nem
értelem és cél nélküli erők terméke, ahogy az ateisták mondják.
Mindenhol a rend, a cél és az ésszerűség bizonyítékait mutatja - Isten
ésszerűségét, melyet teremtő Igéje fejez ki.
(b) Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az információ hordozóiként
szavakat használunk. Az „És mondotta Isten" kifejezés ismétlése a
teremtés minden egyes fázisánál azt jelzi, hogy a világ teremtéséhez
szükséges információ egy személyes intelligenciától, Istentől származik,
és hogy minden újabb komplexitási szint eléréséhez friss információ
bevitelére (input) volt szükség. Ez teljes összhangban van azzal, amit a
tudomány tanít. Például azt látjuk, hogy az anyagi világ, különösen az
élővilág, nem egyszerűen anyagból épül fel, hanem olyan anyagból, mely
információt hordoz - genetikai „kódról" beszélünk.
(c) A természetnek ez az ésszerűsége abból a tényből is látható, hogy -
amint a tudomány megmutatja - az univerzum működése törvények
segítségével írható le, melyek gyakran matematikai alakban adhatók
meg.
Történeti megjegyzés: A valaha élt egyik legnagyobb
tudománytörténész, Sir Alfred North Whitehead, rámutatott a bibliai
világkép alapvető hozzájárulására a modern tudomány
megszületéséhez: „Az emberek azért váltak tudományos lényekké, mert
törvényekre számítottak a természetben, és azért számítottak
törvényekre, mert hittek egy Törvényadóban".
A következő cikkben az 1Mózes 1. részének az ember értékére és
méltóságára vonatkozó utalásait elemezzük. Őrizzék meg ezt a cikket,
mivel a következő cikkben hivatkozni fogunk rá és az 1Mózes 1
szövegére.
- 15 -
3. AZ EMBER MÉLTÓSÁGA
Olvassuk el újra az 1Mózes 1 szövegét.
I. AZ EMBER - A TEREMTÉS CSÚCSA
1. A Biblia azt tanítja, hogy Isten mindenható: mindent megtehet, amit
csak akar. Ezért azt gondolnánk, hogy a Biblia szerint Isten a világot
egyszerre teremtette. De a Biblia nem állítja ezt. Olvassuk el ismét a fent
idézett szövegrészt. Azt olvashatjuk, hogy Isten nem egyszerre
teremtette a világot, hanem lépésenként. Méghozzá minden egyes
lépésben a korábbinál magasabb rendű, szervezettebb anyagformák és
az élet egyre komplexebb formái jöttek létre.
2. Természetes, ha feltesszük a kérdést: Mi ennek a fejlődési
folyamatnak a csúcsa? Ami ezt a világot illeti, az ember a koronája, az
isteni teremtés csúcsa. Azért teremtetett, hogy uralkodjék a földön és az
összes többi élőlényen (lásd 1Mózes 1,26). A föld pedig azért
teremtetett, hogy otthona legyen az embernek.
3. Ebből az következik, hogy az ember fontosabb, mint bármi más a
földön. Amikor hazamegyünk, ösztönösen érezzük, hogy mi magunk
fontosabbak vagyunk, mint az épület és a bútorok. Azok vannak értünk
és nem mi értük.
4. Jézus Krisztus rámutatott ennek egyik következményére: Ha Isten
annyi gondot fordított a fák és virágok szépítésére, a madarak
táplálására, melyek részei az ember földi otthonának, bizonyosan még
többet törődik az emberrel, akinek a föld az otthona (Máté 6,25-30).
5. Ezenkívül fontosabbak vagyunk azoknál a nagy anyagi erőknél,
melyektől életünk során függünk. Például nem élhetnénk a nap és annak
fénye nélkül. De ösztönösen tudjuk, hogy fontosabbak és jelentősebbek
vagyunk, mint a nap. Az teremtetett értünk és nem mi érte. A szolgánk
és nem egy isten, ahogy a régi emberek képzelték. Tudjuk, hogy a nap
ott van, és hogyan működik. A nap viszont nem tudja, hogy mi itt
vagyunk, és hogyan működünk.
II. AZ EMBER ÉRTÉKE ÉS SÉRTHETETLENSÉGE
1. Az 1Mózes 1 újra és újra elismétli, hogy Isten mindent jónak
talált, amit teremtett, beleértve az embert is.
- 16 -
a) Ez szöges ellentétben áll azzal, amit sok földi vallás tanít. Ezek
azt tartják, hogy az anyag alacsonyrendű dolog; hogy nem a
Legfelsőbb Lény teremtette, és soha nem is tett volna ilyet; és
hogy az ember testét és az anyagi világot egy alacsonyabb
rendű és sokkal kevésbé bölcs „hatalom" teremtette.
b) Néhány híres görög filozófus (sőt sok teológus is) azt gondolta,
hogy a test, mely anyagból van, a lélek sírja vagy börtöne, ezért
bemocskolja a lelket, mely benne lakik. Ez mindenféle
egészségtelen életfelfogáshoz vezetett.
c) A Biblia ezzel ellentétben azt tanítja, hogy az ember teste
önmagában jó; és minden természetes vágya jó és ki kell
elégíteni (természetesen mértékkel és nem
természetellenesen).
2. A Biblia azt is tanítja, hogy Isten az embert az állatoktól eltérően
„saját képére és hasonlatosságára" teremtette (1Mózes 1,26-27).
a) Ez először is azt jelenti, hogy az ember azért teremtetett, hogy
Isten képviselője legyen, hogy Isten helytartójaként működjön
összes többi földi teremtménye között, hogy irányítsa őket, és
gondjukat viselje, hogy a föld Királya legyen.
b) Ez nagy méltóság és nagy felelősség. A többi teremtmény előtt
az ember képviseli Istent. Ezért nem szabad velük rosszul
bánnia és felesleges szenvedést okoznia nekik.
c) Ez azonban azt is jelenti, hogy az emberi élet szent és
sérthetetlen. A számítógépünket összetörhetjük, ha nem
vagyunk vele megelégedve, mert az csak egy gép. Egy emberi
lényt azonban nem szabad megölnünk, mert - amint a Biblia
mondja (1Mózes 9,6) - Isten az embert saját képére teremtette.
Az ember értéke felbecsülhetetlen.
d) Az ember értéke nem azon múlik, hogy okos, gazdag, erős, szép
vagy egészséges-e, csupán azon a nagyszerű tényen, hogy
Isten minden emberi lényt saját képére teremtett. Ezért nem
szabad abortusszal megölnünk gyermekeket, mielőtt
megszületnek; sem már megszületett gyermekeket, ha
gyengének vagy fogyatékosnak látszanak; sem a nagymamát,
ha megöregszik és terhessé válik. És nem szabad megvetnünk
egyetlen emberi lényt sem, akármilyen szegény: „aki elnyomja
a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét" - mondja a
Biblia (Példabeszédek 14,31).
e) Ezenkívül Isten az összes emberi fajt az első, eredeti
emberpárból teremtette (Cselekedetek 17,26). Nincsenek
alacsonyabb rendű emberi lények. Minden ember, fajára való
tekintet nélkül, Isten képére teremtetett. Mindenfajta
- 17 -
rasszizmus, antiszemitizmus és az etnikai kisebbségek
elnyomása bűnös dolog, és sérti Istent, a Teremtőt.
f) A nők is ugyanúgy Isten képére teremtettek, mint a férfiak.
Isten előtt ugyanolyan értékesek; ugyanolyan tisztelettel kell
bánni velük, mint a férfiakkal; nem szabad elnyomni vagy
megalázni őket.
III. A TEREMTÉS TANULSÁGA
Noha Isten az embert saját helytartójaként teremtette, hogy
uralkodjék a föld felett, az 1Mózes 1 rámutat: Isten a földet úgy
teremtette, hogy állandóan emlékeztesse az embert Istentől való
függőségére.
Vegyünk egy példát. A fény nélkülözhetetlen az élethez, és Isten a
napot adta nekünk fényforrásul. Az 1Mózes 1 ennél többet mond. Nem
csak megkülönbözteti a világosságot a sötétségtől, de hozzáteszi: „És
elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig
éjszakának". Ez az állítás két okból is meglepő:
a) A dolgok elnevezését, tehát osztályozását az egyik alapvető
tudományos tevékenységnek tekintik. Valóban, Isten később az
embernek adja feladatul az állatok elnevezését (1Mózes 2,19). Ez
mellesleg azt mutatja, hogy az 1Mózes távolról sem ellenzi a
tudományos tevékenységet és világosan kimondja, hogy Isten
felhatalmazott minket a tudomány gyakorlására. Ezért szokatlan,
hogy Isten nevet ad a világ részeinek, mint ebben a példában is.
b) A világosság és a nappal nem azonos fogalmak, sem a sötétség és
az éjszaka. Isten itt a föld megvilágítására hívja fel a figyelmünket.
Mivel egy saját tengelye körül forgó bolygón élünk, 150 millió
kilométerre a naptól, annak fénye adagokban érkezik. Naponta
egyszer, akár akarjuk, akár nem, kifordulunk a fényből, és
sötétségbe merülünk. Ez ellen semmit sem tehetünk, kivéve hogy
megvárjuk, amíg ismét fényt kapunk. Vagyis tehetetlenül függünk
egy földön kívüli fényforrástól. Isten nem adott nekünk saját
fényforrást (mint ahogy adott a szentjánosbogárnak és bizonyos
mélytengeri lényeknek)!
c) Ami igaz a fizikai fényre, még inkább igaz arra az erkölcsi és
szellemi fényre, melyre szükségünk van ahhoz, hogy értelme
legyen az életünknek, és úgy éljünk, ahogyan kell. Ez a szellemi
fény sem az emberből jön, figyelemre méltó intellektuális
képességei ellenére sem. És nem is az emberek kollektív
bölcsességében rejlik. Ahogy a Biblia mondja: „Tudom, Uram, hogy
az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja
- 18 -
lépteit" (Jeremiás 10,23). Olyan fényforrás és bölcsesség felé kell
fordulnunk, mely rajtunk és a világon kívül van - magához a
Teremtőhöz. János, az Újszövetség egyik szerzője így fogalmaz:
„Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk,
hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor
hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot" (1János 1,5-6).
Javaslatok az órára: Beszéljük meg, ki mit gondol arról, mit értett Jézus
azon a kijelentésén, hogy ő a „világ világossága" (János 8,12; 9,5). Jézus
arra a tényre is hivatkozott, hogy a fizikai élet az emberen kívül van, és
levonta belőle a tanulságot. Olvassuk el a János 11 beszámolóját
(különösen a 9-10 verseket), és beszéljük meg a jelentését.
A Bibliának azonban sokkal több mondanivalója van az ember
teremtéséről. A következő cikkben ezzel foglalkozunk.
- 19 -
4. MIT JELENT EMBERNEK LENNI? (I)
Olvassuk el az 1Mózes 2,4-24 verseket.
A teremtés második leírása. Az emberi faj teremtésének két leírása
olvasható az 1Mózes 1. ill. 2. fejezetében. Az első, amint azt a két
legutóbbi cikkben láttuk, az embert mint az isteni teremtés csúcsát
mutatja be. Azt tanítja, hogy Isten az embert saját képére teremtette
mint képviselőjét, hogy gondozza és beépítse a földet, az Istentől való
odaadó függőségben. Tehát az ember értéke és méltósága egyedülálló.
Azt is láttuk, hogy ennek az Istentől kapott státusznak nagyon komoly
etikai vonzatai vannak.
A teremtés második leírása, mely az 1Mózes 2. fejezetében olvasható,
kiegészíti az elsőt, és nem mond ellent neki. Mivel kifejezésmódja elég
szokatlan, első látásra - más emberi filozófiákkal összehasonlítva -
nagyon egyszerűnek tűnik számunkra, mint az emberi élet értelmének
magyarázata. De éppen egyszerűségében rejlik a zsenialitása. Lépésről
lépésre, mindenki számára érthető nyelven, rendkívül eleven képet
rajzol az emberi életről, amilyennek Isten képzelte - tele csodával és
jelentéssel.
Világos, hogy ha Isten szándéka szerint élvezni akarjuk az életet,
először is tudnunk kell, mit jelent az „élet" teljes fizikai, erkölcsi és
szellemi értelmében, és mit jelent az élet örökkévalósága. Ez a célja a
teremtés második leírásának - hogy gyakorlati „definíciót" adjon
számunkra az emberi életről annak minden szintjén és olyan
szövegösszefüggésbe helyezze, melyben szembesülhetünk az
elkerülhetetlenül felmerülő erkölcsi és etikai szempontokkal.
De haladjunk sorjában. Nem meglepő, hogy az 1Mózes 2. része az
ember, mint anyagi lény meghatározásával kezdődik.
I. Az ember anyagból van. „Megformálta az Úristen az embert a
föld porából" (2,7). Amennyire tudjuk, az anyag kémiája
nagymértékben azonos az egész világegyetemben. Ezért testünk
ugyanazokból az alapanyagokból épül fel, mint az univerzum többi
része. Ahogy némely tudós mondja, csillagporból vagyunk. Azonban
II. Az ember több mint anyag. „Az Úristen az élet leheletét lehelte
orrába és az ember élőlénnyé lett" (2,7).
Megjegyzés:
- 20 -
A Biblia szerint az állatoknak is „élő lelkük" van (1,30), és őket is
„élőlényekként" írja le (1,20-24). Ebben a tekintetben tehát az ember
ugyanolyan, mint az állatok.
Megbeszélendő kérdések: Mi a tényleges különbség a növényi, állati és
emberi élet között? Mi teszi az emberi életet emberivé? Például a
súlyosan sérült embereket gépek és mesterséges táplálás segítségével
gyakran akkor is életben tartják, ha agyuk már halott (agyhalál). Egy
ilyen emberről mondható-e, hogy „él"? Abban az értelemben, ahogy egy
növény él, ő is él (vegetál); de nevezhető-e ez emberi életnek? Úgy
tűnik, hogy ugyanaz az emberi lény az élet (és a halál) különböző
szintjein létezhet.
1. A fizikai élet örökre rejtély marad. Tudjuk, hogy az élethez
milyen fizikai összetevők jelenléte szükséges, de nem tudjuk, hogy az
élet maga miből is áll. Nincs rá bizonyíték, hogy akár a legalacsonyabb
rendű mikroorganizmusok valaha is spontán módon, véletlenszerűen
keletkeztek volna élettelen anyagból.
Idézet: Annak az esélye, hogy az élet csak úgy megjelenjen a földön,
körülbelül akkora, mint annak, hogy egy tájfun, keresztülfújva egy
roncstelepen, összerakjon egy Boeing 747-est," (Sir Fred Hoyle
professzor, matematikus és csillagász.)
2. Az élet csodája. Fontos átadni a diákjainknak, hogy az élet, akár
növényi, akár állati, akár emberi, egyike az univerzum csodáinak. A
szem, a madár szárnya, vagy az a tánc, melynek segítségével a felderítő
méhek közlik a többi méhvel a virágpor forrásának irányát és távolságát,
mind a komplex és zseniális mérnöki tervezés csodái. Ahogyan egy
kisbaba testrészei kifejlődnek az anyaméhben, a megfelelő időben és a
megfelelő helyen (nem sok haszna lenne, ha a szem még a fej előtt
kialakulna), a precíziós tervezés és a finoman hangolt szerveződés
bámulatba ejtő példája - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a
kisbaba kifejlődéséhez szükséges összes információt a szüleitől
származó két parányi sejt tartalmazza.
Az ilyen dolgok a normálisan gondolkodó embert a Teremtő
bölcsessége iránti, félelemmel teljes bámulatra, elragadtatásra és
imádatra késztetik, mint azt a zsidó költőt, aki ezt írta (Dávid): „Te
alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged,
mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól
tudja ezt" (139. zsoltár 13-14). Minél többet tapasztaljuk ezt a csodát, és
ámulunk el rajta, annál jobban értékeljük és tiszteljük az életet. A
Teremtő iránti hálátlanság - mondja a Biblia (Róma 1,21) - az első lépés
az élet megvetése felé, annak minden szörnyű következményével.
3. Etikai vonatkozások. A fiatalokat emlékeztetni kell, hogy az
emberi test és agy egy finoman kiegyensúlyozott rendszert alkotnak,
- 21 -
ezért megfelelően karban kell őket tartani. Van egy beépített vágyunk az
evésre, mely arra késztet minket, hogy együnk, és így fenntartsuk fizikai
életünket. De az emberek előbb-utóbb kísértésbe esnek, hogy
visszaéljenek a testükkel, ami egyszerre egészségtelen és megtévesztő.
Azért teszik, mivel látszólag boldogságot, csodálatos borzongást és az
unalomtól vagy szorongástól való megszabadulást ígéri, holott végül
szétrombolhatja a test és az agy érzékeny precíziós szerkezetét, és
nyomorúsághoz, sőt halálhoz vezethet.
Példák: Meséljünk a diákoknak arról, milyen csodálatosan van
megtervezve a tüdő működése. Azután mutassunk nekik képeket arról a
szörnyű pusztításról, amit a dohányzás okozhat. Ez majd szemléletesen
meggyőzi őket arról, milyen őrültség ily módon pusztítani a tüdejüket.
Magyarázzuk el nekik, milyen csodálatos kémiai feldolgozóüzem a máj,
majd mutassuk meg nekik a mértéktelen alkoholfogyasztás hatásait, és
talán megmenthetjük őket életörömük elrontásától. Ugyanez vonatkozik
az agyra is és arra, hogyan rombolható szét kábítószerekkel
fantasztikusan csodálatos ideghálózata. Hasonlóképpen, a szexuális
promiszkuitás az AIDS rettegett betegségéhez vezethet. Egyes nyugati
országokban egyre több gyermek születik úgy, hogy már anyjuk
méhében megfertőződtek AIDS-szel, vagy droghatásnak lettek kitéve.
Ezek a figyelmeztetések életbevágóan fontosak, de:
4. Egy olyan etikai rendszer, mely az emberi testnek mint
biológiai gépnek az értékére épül, jó, de nem elégséges. Testünk
nem csupán egy gép, mely véletlenül jött létre, az értelem nélküli
anyagra ható vak és céltalan erők hatásának eredményeként. Ha csupán
az lenne, akkor is őrültség volna tönkretenni; de miután szétromboltuk,
azzal vége lenne. Testünk azonban ennél sokkal több: ajándék, melyet a
Teremtő tervezett és adott nekünk.
Szemléltetés: Ha egy gazdag ember nekem ajándékozna egy
gépkocsit, és én tönkretenném a motorját azzal, hogy homokot szórok
bele, biztosan őrültnek tartanának. Ezenkívül sértené és bosszantaná
azt, akitől kaptam. Hasonlóan, ha tönkretesszük a testünket, egy napon
felelnünk kell érte Isten előtt. Mert a Biblia szerint a test halála nem a
létezés vége. Eljön a feltámadás, és akkor mindnyájunknak számot kell
adni Isten előtt azokról a dolgokról, amiket testünkben cselekedtünk
(2Korinthus 5,10). Ha ráadásul - visszaélve saját testünkkel - nemcsak
azt tesszük tönkre, hanem más emberek testét is, nem várhatjuk, hogy
Isten közönyös maradjon. És mit mondjunk a több millió abortuszról,
amit évente végeznek?
5. Természetesen így vagy úgy mindnyájan vétkeztünk a testünk ellen.
A jó hír az, hogy van remény. Istennek, aki testünket teremtette, terve
van a megbocsátásra és az emberi test megváltására. A következő
cikkben erről fogunk beszélni. Addig gondolkodjunk el a következőkön:
- 22 -
III. Az ember kreativitása és esztétikai érzéke. Amikor Isten
azzal bízta meg az embert, hogy építse be a földet, először létrehozott
egy kertet a föld egyik részén, majd az embert odahelyezte, hogy
művelje meg és őrizze (1Móz.2,5-15). Semmi baj nem volt a
megműveletlen földdel, de ha valaki a természet egy vad,
megműveletlen darabját gonddal és szakértelemmel alakítja, hogy a
rendezett szépség helyévé tegye, akkor egy kert jön létre. Isten nemcsak
olyan fákat helyezett a kertbe, melyek tápláló gyümölcsöt teremtek,
kielégítve az ember fizikai étvágyát, hanem olyanokat is, melyeket jó volt
nézegetni és kielégítették az ember esztétikai érzékét. Ez arra
emlékeztet minket, hogy:
1. Az ember képes értékelni az önmagáért való szépséget.
Az emberek az egész világon szeretik a kerteket, és készek
szorgalmasan dolgozni, hogy létrehozzanak egyet, de nem csupán a
benne termelt élelemért, hanem puszta szépségéért.
2. Nincs rá bizonyíték, hogy a madaraknak és az
állatoknak lenne valódi kreativitásuk és esztétikai érzékük.
Soha nem találkozunk olyan állatokkal, melyek olyasmit csinálnak,
ami hasonlítana egy kert kialakításához. A vidra a természethez
alkalmazkodik, amikor gátat épít a folyóban. Ezt csupán a túlélés és az
élelemszerzés kedvéért teszi. Úgy látszik, hogy az állatokat és
madarakat vonzzák a színek, és a párzási időszakban énekelnek a
párjuknak. De nem úgy tűnik, hogy meglenne bennük akár az
érdeklődés, akár a vágy, hogy szépséget hozzanak létre önmagáért,
mint az emberek. Az a képességük sincs meg, hogy olyan új dolgokat
hozzanak létre, melyekről elődeik semmit sem tudtak.
3. Természetesen nem minden ember alkot kertet. A
nomádok és sok városlakó jól megvan nélküle, akár önszántából, akár
szükségből. De a nomádok díszítik a szerszámaikat és edényeiket; a
városlakók szeretik a virágokat, a művészetet és a szép ruhákat; és a
városok gyakran tele vannak fenséges épületekkel.
4. A kreativitás és a szépérzék az ember két olyan
jellemzője, melyben - korlátozott módon - osztozik
Teremtőjével. Ezek részei Isten képének az emberben, és egyben az
emberi élet nagyszerű elemei.
5. Az emberiség története az egyre növekvő kreatív
találékonyság története az emberi tevékenység majd minden
területén. Ez fémjelezte az emberi haladást a tudományban, a
technikában és a matematikában, valamint a művészetben és a
kultúrában.
- 23 -
6. A kertben végzett emberi tevékenység egy másik
aspektusa a munka. A munka, mint tervszerű szervező
tevékenység, jó az emberi lények számára. Egészséges és fontos
szerepet játszik az élet kialakításában. Az ember elvégzendő munka
nélkül jogosan válhat frusztrálttá.
7. De mit mondjunk, amikor ahelyett, hogy szépséget
alkotna egy kertben, az ember elpusztítja a földet, és
sivataggá változtatja, szennyezi a folyókat, kilyukasztja az
ózonréteget, és veszélyezteti a bolygót, elpusztítva az
élőhelyet, melyet Isten teremtett? Tehát a Biblia arra bátorít
minket, hogy felelősen cselekedjünk a környezettel szemben, és
kerüljük az ökológiai egyensúly felborítását.
A Biblia ennél még többet is mond azzal, hogy megadja az élet
„definícióját", amint a sorozat következő cikkében látni fogjuk.
- 24 -
5. MIT JELENT EMBERNEK LENNI? (II)
Olvassuk el az 1Mózes 2,18-25 verseket.
Az előző cikkben megállapítottuk, hogy az 1Mózes az élet különböző
szintjeit írja le, különös hangsúlyt fektetve azokra a tulajdonságokra,
melyek kitüntetik az embert, mint olyan lényt, akit Isten a saját képére
teremtett, és elvezetve minket ezek etikai következményeinek
végiggondolásához. Megfontolásainkat azzal folytatjuk, hogy az élet
magasabb szintjeivel foglalkozunk, melyekre az 1Mózes hívja fel a
figyelmünket.
A nő teremtése. Az 1Mózes elmondja nekünk, hogy amikor Isten
megteremtette a nőt, hogy társa legyen a férfinak, először az összes
állatot a férfihoz vitte. A férfi, vagyis Ádám, mindegyiket elnevezte, ezzel
demonstrálva felsőbbrendűségét. Az állatok között nem talált magához
való társat. Egyedül volt. Nem volt kivel beszélgetnie, hogy együtt
élvezzék a világ szépségét. Ez a mély értelmű történet az élet két további
szintjére utal, melyekben az ember különbözik az állatoktól, és amelyek
valóban emberivé és csodálatossá teszik az emberi életet.
1. Először is létezik a nyelv, melyre Ádám hívja fel a figyelmünket,
amikor nevet ad az állatoknak. Nincs rá bizonyíték, hogy az állatokban és
a madarakban meglenne a nyelv használatának képessége, ami oly
jellemző az emberre. Egyes állatoknak van bizonyos fokú kommunikációs
készsége, de egyik sem rendelkezik olyasmivel, ami az emberi nyelvhez
lenne hasonlítható. Az emberi nyelv zsenialitása abban a képességében
rejlik, hogy tetszőleges (nem feltétlenül hangutánzó) hangsorral képes
helyettesíteni egy dolgot, vagy dolgoknak egy csoportját, sőt elvont
eszméket is. Így például az orosz a „szobaka" (az angol a „dog", a francia
pedig a „chien") hangsort (azaz kimondott szót) használja bármely
konkrét kutya, vagy az ehhez a fajhoz tartozó összes egyed jelölésére.
Ehhez hasonlóan, a legtöbb nyelvben vannak olyan hangsorok, melyek
elvont minőségekre vonatkoznak, olyanokra, mint igazságosság,
szépség és igazság.
A nyelv megkívánja, és egyben elősegíti az analitikus gondolkodást, a
dolgok osztályokba és kategóriákba sorolását, az elvont fogalmakban
való gondolkodást és a racionális érvelést. Lehetővé teszi számunkra,
hogy a fizikai cselekvésnél, a sóhajtásnál vagy a morgásnál sokkal
kifinomultabban fejezzük ki érzéseinket és érzelmeinket. Hasonlítsuk
össze a szerelmi költészet csodáját a „ragaszkodás" ama néhány
kifejezésmódjával, melyet az oroszlán képes kimutatni párja iránt! Az
állatok nem írnak könyveket! De gondoljunk csak azokra az irodalmi
- 25 -
mesterművekre, melyeket az olyan szerzők alkottak, mint Puskin vagy
Tolsztoj.
Az emberi nyelv és az állati kommunikáció közötti különbségek az
ember és az állatok közötti jelentős folytonossági hiányra mutatnak.
Charles Darwin tévedett, amikor azt hitte, hogy az emberi nyelv az állati
hangokból és érzelmi gesztusokból fejlődött ki. Az 1970-es és 1980-as
években a nemzetközi lingvisztikai (nyelvészeti) kutatás megmutatta,
hogy csupán az emberek képesek a fonológia és a nyelvtan
kombinálására. Már egy ötéves gyerek is képes olyan mondatokat
képezni, melyek teljesen újak, és spontán, kreatív gondolatokat
közölnek. Ezenkívül a lingvisztikai antropológusok a primitívnek
feltételezett dzsungellakók nyelvét elemezve azt találták, hogy a
struktúrájuk pont olyan komplex és modern, mint a mai oroszé és
angolé, vagy az ókori görögé. A nyelvészeti kutatás nem szolgál
bizonyítékkal a nyelv evolúciójára a fajok között.
A nyelv tehát azt demonstrálja, hogy az ember Isten képére
teremtetett. Lehetővé teszi a szerelmet, az öntudatot, a személyes
kommunikációt és közösséget nemcsak az ember és társai, de Isten és az
ember között is. Isten lejött az édenkertbe - írja a Biblia -, és beszélgetett
az emberrel, az ember pedig Istennel. Ez a kommunikáció Ádám és
Teremtője között félelemmentes, szeretetteljes és intelligens volt.
Kifejezte a kettejük közötti közösséget. Az ember és Isten közötti
kommunikáció az emberi élet legmagasabb szintje. Mindnyájunk
számára nyitott. Isten a Biblia szavain keresztül beszél hozzánk, mi pedig
közvetlenül kifejezhetjük szívünk érzéseit az Istenhez intézett imákon
keresztül. Szomorú, amikor egy ember, aki fizikailag életben van, egy
baleset vagy agyvérzés következtében nem tud kommunikálni a
körülötte lévőkkel. Még szomorúbb, ha egy ember, aki szellemi
képességeinek teljes birtokában van, soha nem beszél Istenhez, és azt
sem hagyja, hogy Isten beszéljen hozzá. Ez azt jelenti, hogy ez az ember
halott az emberi élet legmagasabb szintjén.
Megbeszélendő kérdések:
1. Beszéljük meg a diákokkal, mit gondolnak, miért egyedülálló az
emberi nyelv.
2. Az Újszövetség Jézus Krisztust, Isten fiát, Isten Igéjének nevezi
(János 1,1-14). Kérdezzük meg a diákokat, mit gondolnak, mit jelent
ez az elnevezés.
2. A valódi emberi lét második szintje, amire ez a történet is
utal, a férfi viszonya életre szóló partneréhez, a feleségéhez.
- 26 -
Isten felismerte, hogy a férfi számára nem jó az egyedüllét. A férfinak,
aki a szerető Isten képére teremtetett, szüksége volt valakire, akit
szerethet. De a férfi és a felesége közötti szeretetet Isten úgy tervezte
meg, hogy az összehasonlíthatatlanul magasabb rendű legyen, mint az
egyszerű fizikai párosodás az utódok létrehozása érdekében. A szerelem
nemcsak intellektuális találkozást, érzelmeket vagy fizikai vonzalmat
jelent, hanem tudatos döntést is. Azt jelenti, hogy a szeretett ember
igényeit és vágyait a magaméi elé helyezem, és hűséget fogadok, hogy
partnerem teljesen biztos lehessen a szerelmemben. Isten azáltal, hogy
férfit és nőt teremtett, megosztotta velük a teremtés örömét. Nem
teremtett több egyedet, hanem megadta a férfinak és nőnek a nemzés
képességét, hogy gyermekeket hozzanak a világra. Azt akarta, hogy
érezzék a gyermekáldás örömét és felelősségét.
Isten egy nőt adott Ádámnak, akiről elmondhatta: „Ez most már
csontomból való csont, testemből való test" (2,23). Nem kellett neki
mondani, hogy a nő különbözött az állatoktól. A nő, akit Isten ugyanúgy
a saját képére teremtett, sem alacsonyabb, sem magasabb rendű nem
volt a férfinál, csupán elragadóan különböző.
Az 1Mózes alapján nyilvánvaló, hogy Isten a házasságot különleges, sőt
szent kapcsolatként tervezte. A férj és feleség közötti, életre szóló
kötelék és az egymás iránti elkötelezettségük úgy lett megtervezve,
hogy stabillá tegye a társadalom alapegységét, a családot (2,24). És ha a
társadalom szervezetének egyedi sejtjei egészségesek lennének, a
társadalom is egészséges lenne.
Manapság azt látjuk, hogy az erkölcsi és szellemi normákat egyre
inkább figyelmen kívül hagyják, ami úgy terjed a mindennapi életben,
mint a rák: spirálszerűen emelkedő bűnözési statisztikák, a gyermekek
borzalmas bántalmazása, a jó semmibe vétele és a rossz példátlan
mértékű hajszolása. Ezek legtöbbje közvetlenül visszavezethető az
egyedi családi sejtek felbomlására. Ha a társadalom elveti az abszolút
erkölcsi és etikai normákban és a házasság szentségében való hitet, a
tragikus eredményen nem kell meglepődnünk. A férj-feleség kapcsolat
nem a társadalmi konvenciók evolúciójának eredménye - azt Isten
teremtette. Tragédiához vezet, ha megmásítják.
Szemléltető példa: Még a gyermekeknek is van olyan tulajdonuk, ami
nagyon különleges a számukra: valami, amit nagyra becsülnek és
vigyáznak rá. A felnőtteknek is lehet otthon ilyesmijük, például: egy
különleges ajándék vagy egy porcelántárgy. Ezeket soha nem használjuk
gondatlanul, hiszen becsesek számunkra!
A modern társadalom mégis ezt teszi. A házasságot úgy kezeli, mint
egy gondtalan játékot, a válást pedig, mint könnyű döntést, nem törődve
a családra és a gyerekekre gyakorolt tragikus hatásával, akiket
megfosztanak az érzelmi stabilitástól.
- 27 -
Szemléltető példa: Ha nem vesszük figyelembe egy autó vagy
motorkerékpár gyártójának használati utasításait, és üzemanyag helyett
vizet töltünk a tankba, a motor súlyosan megrongálódhat. Az
utasításokat nem azért adják, hogy elrontsák az autóban lelt örömünket,
hanem azért, hogy minél tovább élvezhessük. Hasonlóan, Istennek a
házasságra és az emberi kapcsolatokra vonatkozó bibliai utasításai arra
valók, hogy maradéktalanul élvezhessük az életet. Ha semmibe vesszük
őket, a saját kockázatunkra tesszük.
Tehát a pornográfia leértékeli a nemiséget, és az állatok szintjére
alacsonyítja az embereket. A homoszexualitás eltorzítja az emberi
testnek Isten által alkotott tervét. A Biblia is elítéli (Róma 1,24-28). És ez
nem azért van, mert Isten egy szörnyű, unalmas zsarnok, aki meg akarja
akadályozni, hogy az emberek kielégülést találjanak, és jól érezzék
magukat, hanem éppen ellenkezőleg: A perverzió az, ami végül
tönkreteszi a valódi örömet. Isten, aki kitalálta az emberi életet és a
szexualitást, szeret minket, és mivel szeret, lefektette az alapszabályait,
lehetővé téve számunkra, hogy maximális örömet leljünk a
kapcsolatainkban.
A Biblia megerősíti, hogy a házasság jó dolog, melyet Isten alkotott
meg, és magasztalja egészségességét és szépségét. A Biblia Krisztus
szeretetének jelképeként használja, melyet népe iránt érez most (Efézus
5,22-33) és az örökkévalóságban (Jelenések 19,7-9).
Megbeszélendő kérdések:
1. Gondoljunk arra, hányféle módon egészíti ki egymást a férfi és a
nő.
2. Mi a jelentősége a házasság stabilitásának a társadalom
egészsége szempontjából?
3. Fontoljuk meg, mit mond az Újszövetség arról, hogyan viszonyul
Jézus - kortársaival összehasonlítva - a nőkhöz (János 4,1-42), és
hogyan vélekedik a válásról.
- 28 -
6. AZ EMBER KÍSÉRTÉSBE ESÉSE, BUKÁSA ÉS
ELIDEGENEDÉSE
Olvassuk el az 1Mózes 3. részét.
Mindenhol nyilvánvaló, hogy valami baj van az emberiséggel. A kérdés
az: Mi a baj pontos oka? Amíg nem diagnosztizáljuk (állapítjuk meg)
helyesen az okát, a leküzdésére irányuló minden kísérlet elégtelennek
bizonyul, és fájdalmasan meghiúsul egy jobb világ megteremtésének
reménye. Az egyik vélemény szerint az emberiség baja és a világ minden
gonoszsága annak tulajdonítható, hogy az emberiség még nem fejlődött
tökéletessé. Csak elég időt kell adni neki, és olyan tökéletes lénnyé
alakul, mint amilyennek szeretnénk. Azonban az utóbbi hatezer év azt
bizonyítja, hogy míg az ember hatalmas lépéseket tett a tudományban és
a technikában, az emberiség mint egész, lényegében nem lett kevésbé
önző, gonosz, kegyetlen és romlott, mint valaha volt. Ebből tanulva a
Biblia magyarázatára figyelünk arra vonatkozóan, honnan is ered a baj.
Ez később alapul szolgál majd annak megértéséhez, milyen reményt
kínál a Biblia a gyógyulásra. De először foglalkoznunk kell egy másik
csodálatos lehetőséggel, amit a Biblia szerint az emberi létezés kínál.
I. AZ EMBER LEHETŐSÉGE AZ ERKÖLCSI VÁLASZTÁSRA
1. A szabad akarat ténye. Az 1Mózes azt mondja nekünk, hogy az
Édenkert minden fája az ember örömére és gyönyörűségére szolgált,
kivéve egyet: Isten szigorúan megtiltotta az embernek, hogy egyen e fa
gyümölcséből, és figyelmeztette, hogy ha nem engedelmeskedik és eszik
belőle, meghal. Az a tény, hogy Istennek figyelmeztetnie kellett az
embert engedetlenségének következményeire, azt mutatja, hogy úgy
teremtette meg az embert, hogy az képes volt az engedetlenségre, ha
úgy döntött. Más szavakkal: Isten az embert szabad akarattal
teremtette.
2. A szabad akarat szükségessége a moralitáshoz. Az 1Mózes azt
mondja nekünk, hogy a világ gonoszsága végül is arra vezethető vissza,
hogy az ember szabad akaratát arra használta, hogy megtagadja az
engedelmességet Istennek, és ezzel behozta a világba azt a gonosz erőt,
melyet a Biblia bűnnek nevez. Felmerül a kérdés: Isten nem látta előre,
hogy az ember vissza fog élni szabad akaratával? Természetesen tudta.
Akkor miért adott neki szabad akaratot? A válasz: mert Isten az
emberben nem biológiai gépet akart teremteni, mely ösztönei szerint
- 29 -
cselekszik, és képtelen a szabad választásra. Ha egy méh megcsíp egy
buszvezetőt, és végzetes balesetet okoz, nem visszük a méhet bíróság
elé, és nem vádoljuk azzal, hogy bűncselekményt követett el. A méhnek
nem volt választása: egyszerűen ösztönösen csípett. Egész más lenne a
helyzet, ha egy utas leszúrná a vezetőt: lehet, hogy ösztönös gyűlöletet
érez a vezető iránt, mégis szabadon dönthetett, hogy leszúrja-e vagy
sem.
Ezenkívül Isten azt akarta, hogy az ember az állatoknál
összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és nemesebb lény legyen.
Például egy kutyát be lehet tanítani - ahogy Pavlov tette - arra, hogy ne
egyen meg egy darab húst addig, amíg a gazdája jelt nem ad rá. De ha
ennek következtében a kutya tartózkodik attól, hogy ellopja a pecsenyét
a szomszédtól, ezt egyszerűen azért teszi, mert a múltbeli tapasztalat azt
a nyomot hagyta emlékezetében és idegrendszerében, hogy ha elvesz
egy darab húst a gazdája engedélye nélkül, azt fájdalmas verés követi. A
kutya nem tudja, mit jelent a „lopás", sem azt, hogy az miért rossz; ezért
nem tudja, miért akadályozza meg a gazdája, hogy elvigye a szomszéd
húsát. Isten az ember teremtésével egy olyan lényt akart létrehozni,
akivel végül megértetheti parancsainak és tilalmainak okát, ahogyan egy
gyerekkel is megértethetik a szülei, hogy mit szabad és mit nem;
úgyhogy az ember intelligens módon és - szabad akarata révén -
önszántából engedelmeskedjen Istennek.
3. A szabad akarat jelentősége a szeretet szempontjából. Isten
az emberben mindenekelőtt olyan lényt akart teremteni, aki képes
őszintén szeretni őt; és ez is azt jelenti, hogy szabad választással és
akarattal kell rendelkeznie: a kikényszerített vagy gépies szeretet nem
valódi szeretet. Ezért az embernek szabadon kell választania, hogy
szeresse-e Istent, és engedelmeskedjen neki, vagy elutasítsa és ne
engedelmeskedjen. Ha egy robot lépne a szobánkba, nyakunk köré fonná
a karjait, és gépies hangján azt mondaná: „szeretlek", akkor
megijednénk, aztán vagy kinevetnénk, vagy undorral arrébb löknénk.
Miért? Mert tudnánk, hogy a robot egyszerűen azt csinálja és mondja,
amire beprogramozták. Nem dönthet szabadon, hogy szeressen-e
minket; és persze nem lázadhat tudatosan a megalkotója által belé
programozott utasítások ellen. Isten pedig azt akarta, hogy az ember
összehasonlíthatatlanul több legyen egy robotnál. Valaki azt kérdezheti:
Nem lett volna-e jobb, ha Isten puszta gépnek vagy állatnak teremti az
embert? A válasz egyszerű: Melyikünk mondana le önként az emberi
szabad akaratról, és válna szívesen géppé?
Egy szemléltető példa: A tűz nagyon veszélyes dolog. Egy bölcs és
szerető szülő ezért megtiltja kisgyermekének, hogy belenyúljon a tűzbe
vagy tüzet gyújtson, amíg meg nem értette vele, milyen pusztítást
végezhet a tűz, ha nem megfelelően bánnak vele. így Isten is megtiltotta
- 30 -
az embernek, hogy ártatlanságában megérintse a jó és a rossz
tudásának fáját. Hogy Isten végül hogyan mutatta volna meg az
embernek az engedetlenség és a gonoszság pusztító eredményeit,
megtanítva ezzel a rossz elkerülésére, nem tudhatjuk. Az ember úgy
döntött, hogy Istentől függetlenül cselekszik és nem engedelmeskedik
neki; így fájdalmasan és saját szenvedésén keresztül kellett megtanulnia
a rossz szörnyű következményeit. Vajon miért tette?
II. AZ EMBER MEGKÍSÉRTÉSE ÉS BUKÁSA
Sok ember számára gyerekmesének tűnik az a bibliai történet, hogyan
kísértette meg a Sátán kígyó alakjában az embert, hogy ne
engedelmeskedjen Istennek; de ha tanulmányozzuk a kísértés módját,
meglátjuk, hogy az nagyon is életszerű.
1. A Sátán első trükkje. Eltúlozta Isten tilalmát, hogy kegyetlen,
tantaluszi kínokat okozó ünneprontóként tüntesse fel. „Isten valóban azt
mondta", kérdezte - noha jól tudta, hogy Isten nem mondott ilyet - „hogy
nem ehettek egyik fa gyümölcséből sem? ". A nő kijavította, de sok
ember még ma is elhiszi a Sátán túlzását: Semmit sem akarnak tudni
Istenről, és nem is akarnak gondolkodni róla, mert úgy képzelik, hogy az
istenhit megfosztaná őket az összes élvezettől.
2. A Sátán második trükkje. Nyíltan megtagadta Isten Igéjét. „Nem
fogsz meghalni", mondta, „ha nem engedelmeskedsz Istennek. Isten
tilalmának oka az, hogy ha elveszed a gyümölcsöt, kinyílnak a szemeid.
Olyan leszel, mint Isten, aki tudja, mi a jó és mi a rossz. Nem függsz
többé Istentől; magad döntheted el, mi a rossz és mi a jó. Szállj hát síkra
az erkölcsi függetlenségért és szabadságért. Dönts magad! Legyél a saját
főnököd! Ne hagyd, hogy Isten döntsön helyetted."
Persze a Sátán nem mondta el nekik, hogy ha nem engedelmeskednek
Isten parancsának, és tőle függetlenül cselekszenek, megnyitják
személyiségüket a bűn hatalmas, gonosz ereje előtt, mellyel maguk nem
tudnak megküzdeni. Mihelyt beengedik, fokozatosan rabszolgájává teszi,
végül pedig elpusztítja őket. Ma is sok embert vezet így félre a Sátán.
Különben miért képzelnék, hogy a személyes szabadságért harcolnak,
amikor tönkreteszik magukat fizikailag alkohollal, kábítószerekkel és
szexuális promiszkuitással, lelkileg pedig irigységgel, féltékenységgel,
haraggal, rosszindulattal, gyűlölettel, hazugsággal, csalással és egyéb
visszataszító dolgokkal.
3. A Sátán harmadik trükkje. Rávette a nőt, hogy nézze meg
közelebbről a fát. A nő észrevette, hogy jó volt élelemnek,
gyönyörködtette a szemet, és kívánatos volt a bölcsesség
megszerzéséhez; azaz fizikai, esztétikai és intellektuális örömet okozott
- 31 -
neki. A Sátán azt sugallta, hogy ha rendelkezik az öröm e három
formájával, mindennel rendelkezik, ami az élet teljes élvezetéhez
szükséges. Nincs szüksége Istenre, és nem kell figyelnie a szavára, vagy
aggódnia a tilalma miatt. Sok ember így gondolkodik.
Ez azonban hazugság. A Biblia mondja (5Mózes 8,3), Jézus Krisztus
pedig megismétli (Máté 4,4): „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem
minden Igével, amely Isten szájából jön".
Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy Ön elhatározza, hogy barátságot
köt velem, és azzal kezdi, hogy meghív vacsorára. Én leülök az
asztalánál, élvezem a vacsorát, és gyönyörködöm a falon levő képekben
és a háttérzenében. De minden arra irányuló erőfeszítése ellenére, hogy
beszédbe elegyedjen velem, én kitartóan elutasítom a választ, vagy
tudomást sem veszek Önről. És amikor végül arra kényszerít, hogy
magyarázzam meg furcsa viselkedésemet, akkor elmagyarázom, hogy
minden, ami engem érdekel, az a vacsora fizikai élvezete, valamint a
képek és a zene esztétikai és intellektuális élvezete. Ami pedig Önt illeti,
aki biztosította ezeket a dolgokat, nos, Ön egyáltalán nem érdekel:
felőlem akár halott is lehetne. Milyen ostoba lennék! Bármennyire jó is az
étel, a képek és a zene, ha elfogadom ezeket, és visszautasítom az Ön
társaságát és barátságát, ez azt jelenti, hogy elutasítom a vacsora
legmagasabb rendű értelmét és élvezetét.
III. A BUKÁS KÖVETKEZMÉNYEI
Az ember engedetlenségének eredménye azonnali és elkerülhetetlen
volt. Tönkretették az élet legmagasabb szintű élvezetét. Amikor
legközelebb hallották az Úr hangját, amint az Édenkertben sétált,
megijedtek. Ahelyett, hogy üdvözölték volna Isten jelenlétét, társaságát
és a vele való beszélgetést, mint a legnagyobb örömet az életben,
megpróbáltak elrejtőzni előle. Meztelennek érezték magukat. Isten
meztelenül teremtette őket, és ebben nem volt semmi rossz. De
engedetlenségük miatt rossz volt a lelkiismeretük, és úgy érezték, nem
méltók Isten jelenlétéhez. Fügefaleveleket összevarrva megpróbálták
eltakarni magukat. De észrevették, hogy ennek semmi értelme, így a fák
között rejtőztek Isten elől. De ez sem segített, mert Isten magához hívta
őket, így elő kellett jönniük, és eléje kellett állniuk. Hogy akkor mit
mondott és tett Isten, hogyan mutatta meg nekik a megbocsátás útját,
és adott reményt a jövőre, ahelyett hogy lázadásáért elpusztította volna
az emberiséget - nos, mindezekkel a következő cikkekben foglalkozunk.
Azt, hogy az ember bukott lény, ma is bizonyítja az a tény, hogy Isten
gondolata sok embert a félelem és bűntudat, ha nem a sértődöttség
kellemetlen érzésével tölt el. A Biblia ezt az állapotot lelki halálnak
- 32 -
nevezi. A Biblia szerint ez az Istentől való elidegenedés a gyökere az
emberiség összes bajának.
- 33 -
7. A REMÉNY ÉS GYÓGYULÁS ÚTJA
Olvassuk el újra az 1Mózes 3. fejezetét.
I. GYŐZELEM A VERESÉGBŐL
Amikor az ember ostoba módon fellázadt Isten ellen, érthető lett volna,
ha Isten elhatározza, hogy elpusztítja az embert, és teljesen újrakezdi
egy másik lénnyel.
De Isten pont az ellenkezőjét tette. Nemcsak hogy folytatta eredeti
tervét, hogy az embert saját helytartójává teszi, de kinyilatkozta, hogy
az ember által fog meghiúsulni a Sátán kísérlete Isten tervének
tönkretételére. A kígyóhoz szólva, akit a Sátán a nő megtévesztésére
használt, kijelentette: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony
közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát
mardosod" (3,15). Ezek a szavak kétségtelenül tükrözik azt az
ellenségességet, melyet az ember és a kígyó érez majd egymás iránt a
századok során; de Isten ígérete ezt az ellentétet arra használja, hogy
szimbolizálja azt az évszázados harcot, amely az ember és a Sátán között
fog végbemenni. Ennek fő csatatere az emberek szíve lesz, hiszen Isten
arra törekedett, hogy visszanyerje az ember hűségét, a Sátán pedig
azért harcolt, hogy a markában tartsa. Visszatekintve erre a harcra Jézus
Krisztus születése, élete, halála és feltámadása után, az Újszövetség azt
állítja, hogy az asszony ivadékának ígérete bizonyos értelemben Rá
vonatkozott, mivel ő emberi anyától született emberi apa nélkül (Lukács
1,25). Valódi ember volt, noha egyidejűleg megtestesült Isten is. Miután
a Sátán ugyanúgy megkísértette, mint minket szokott, legyőzte őt (Máté
4,1-11; János 14,20; Zsidók 4,15), és megtartotta a feltétel nélküli
engedelmességet Isten iránt, egészen a haláláig. Sőt ő, aki maga
bűntelen volt, halálával megváltotta az emberi bűn büntetését, hogy az
ember megbékélhessen Istennel, és visszajuthasson a Paradicsomba. E
gigantikus küzdelem során a Sátán mint kígyó Krisztus sarkába mar, de
Krisztus mint Ember eltapossa a kígyó fejét az ember nevében, és elnyeri
az örökös győzelmet.
Az Ószövetség egyik híres részletében (8. zsoltár), melyet azon kérdés
megválaszolásának szenteltek, hogy „Mi az ember?", a költő megfigyeli,
hogy Isten az embert eredetileg az angyaloknál egy kicsivel alacsonyabb
rendűnek teremtette, de megkoronázta dicsőséggel és tisztességgel, és
mindent a lábai alá vetett. Századokkal később a zsidókhoz írt levél írója
az Újszövetségben megismétli ezt az állítást, és hangsúlyozza, hogy
- 34 -
pontosan azt jelenti, amit mond. „Mindent lába alá vetvén, semmit sem
hagyott, ami ne lenne neki alávetve" (Zsidók 2,8). Elfogadva, hogy ez
volt Isten eredeti szándéka, mindenki láthatja, hogy valami elromlott. A
gonosz és a betegség még mindig leselkedik az emberiségre. Az ember
távol van attól, hogy vitathatatlan gazdája legyen a világnak. Az író maga
is beismeri ezt: „Még nem látjuk, hogy minden uralma alatt áll". Akkor fel
kell adnunk a paradicsom visszaszerzését? Nem, semmiképpen! Mert,
mondja az író, szó sincs a terv feladásáról, melynek teljesülése már
messzire jutott. Mert látjuk Jézust, aki kisebbé lett az angyaloknál, és
maga is emberré vált, hogy elszenvedje a halált minden ember helyett,
lehetővé téve a bűnbocsánatot és a gyógyulást. Sőt, az ember Jézus már
megkoronáztatott dicsőséggel és tisztességgel. Feltámadása,
mennybemenetele és megdicsőülése a garancia arra, hogy Isten
tervének többi részét is teljességgel megvalósítja, és az embert
visszahelyezi egy bűntelen világ feletti uralomba.
Felmerül azonban egy kérdés: Ha Isten elejétől fogva el akarta
küldeni Jézust a világba, mint az emberiség Megváltóját, miért nem
küldte abban a pillanatban, amikor Ádám és Éva vétkezett? Miért várt
századokig, mielőtt elküldte?
II. ANNAK A SZÜKSÉGESSÉGE, HOGY FELFEDEZZÜK, MIVEL
JÁR A BŰN
Szemléltető példa: Senki sem megy el az orvoshoz, hogy gyógyítsa
meg, hacsak nincs meggyőződve róla, hogy beteg. Némelyik rákfajta úgy
kezdődik, mint apró seb, vagy mint fekete folt a bőrön, és mivel
jelentéktelennek látszik, az emberek azt hiszik, hogy magától elmúlik. A
beteg csak akkor keres segítséget az orvosnál, amikor hónapok vagy
évek múlva kifejlődik, és komolynak mutatkozik.
Ha Isten csoda útján közbeavatkozott volna, amikor Ádám és Éva
szabad akaratát az Isten iránti engedetlenségre használta, hogy
megakadályozza bűnük fájdalmas következményeit, Ádám és Éva soha
sem ébredt volna rá, milyen komoly dolog visszaélni a szabad akarattal.
Az lett volna a benyomásuk, hogy nem számít, hogyan döntenek vagy
választanak: a vége ugyanaz. Meg kellett tanulniuk, hogy ez az egyetlen
bűnük, az engedetlenség - nem beszélve a többiről, amit később
követtek el - elég volt nemcsak arra, hogy elrontsa az életüket, de arra
is, hogy megmérgezze és megrontsa összes utódjukat. Az emberiség
csak így gyűlölheti és bánhatja meg a bűnt, és fogadhatja el az
üdvösséget, amikor Isten felkínálja. És csak így tanulhatja meg, hogy
szabad akaratát Istennel együttműködve használja.
- 35 -
III. A BUKÁS KÖZVETLEN KÖVETKEZMÉNYEI
A Biblia ezután rámutat a bukás néhány elkerülhetetlen
következményére, melyek ellen az embernek harcolnia kell a jövőben.
1. Istentől való elidegenedés: Ezt már megbeszéltük az előző
cikkben. Az ember Istennel való kapcsolata többé nem lesz örömteljes és
félelem nélküli, hanem elrontja az ember rossz lelkiismerete és annak a
tudata, hogy Isten rosszallja a bűneit, noha Isten gondoskodott azok
fedezetéről.
2. Az emberi viszonyok brutalizálódása: A gyermekek
születését bánat és félelem kíséri majd, és a férfiak igyekeznek
kihasználni a nőket, és zsarnokoskodni felettük. Itt vannak a
bizalmatlanság és az indulatosság kezdetei, melyek annyi kárt okoztak a
társadalomnak. De itt van a gyógyulás is. Krisztus, népe iránti
szeretetében, valóságossá tette a szeretet eszményét. Az ő erejével át
lehet alakítani az emberi kapcsolatokat és valódi harmóniát
megvalósítani a házasságon belül. A keresztyén férjek szerethetik
feleségeiket, a feleségek pedig tisztelhetik férjeiket. (Lásd, ahogy Pál
apostol idézi az 1Mózest az Efézus 5,31 versben.)
3. A munka kényszermunkává válik: Az ember eredetileg a
teremtés ura volt; de amikor fellázadt Isten ellen, megváltozott a
világhoz való viszonya. A munka, mely korábban zavartalan öröm volt,
kezdett harccá és kényszermunkává válni. Az élet feladatai, melyekkel
korábban - teljes életerejében és Isten társaként - vidáman nézett
szembe, egészen másként látszanak most, hogy ki van szolgáltatva a
betegségeknek, hajlamos az ellentétes érzelmekre és a bűn belső
vonzására. Saját belső világa zavarossá vált: elvesztette önuralmát. És,
amint az Újszövetség rámutat (Róma 8,20-22), maga a teremtett világ
alá van vetve a hiábavalóságnak és a sóhajtozásnak. Ki van téve
tüskének, bogáncsnak, mételynek, kártevőknek, a szennyezés és a
betegségek pusztításának. Mégis, megint csak van remény. A Róma 8.
fejezetében olvashatjuk azt is, hogy a Jézus Krisztusban hívők lelkében a
Szent Szellem lakozik, aki erőt ad ebben az életben, hogy legyőzzük a
bűnös természet vonzását (9., 13. versek), még ha mi magunk is
sóhajtozunk. Sőt, eljön a nap, amikor Isten feltámasztja a halálból a
hívők testét a bennük lakó Szent Szellem ereje által (11. vers). Ez a
remény nem üres mítosz. Mert Isten már feltámasztotta Jézus Krisztus,
az ember testét a halálból. Az ő diadala a halál fölött azt jelenti, hogy a
teremtett világ egy napon maga is meg fog szabadulni a romlandóság
szolgaságából, és elnyeri Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát
(21. vers).
- 36 -
4. Kitiltás az Édenkertből: Elszakítva az élet fájától, az ember
végül megöregszik és meghal. Lélekben már korábban meghalt. A
fizikai halál állandóan emlékeztetni fogja az embert, hogy bukott lény.
Figyelmeztetés lesz és előjele annak, amit a Biblia „második halálnak"
nevez. Ez az örök halál, melyet az embernek végül át kell élnie, hacsak
nem békül meg Istennel.
Közben az Édenkertbe visszavezető utat - olvashatjuk - kardot forgató
kerubok állták el, ami arra emlékeztet, hogy az ember nem találja meg
újra a paradicsomot sem földön, sem a mennyben mindaddig, amíg
végleg meg nem szabadul a bűneitől, és az ember és a természet meg
nem békél Istennel.
IV. AZ EMBER BAJÁNAK NEM MEGFELELŐ DIAGNÓZISA
Persze sok ember elutasítja az ember bajának ezt a diagnózisát.
Szókratész, az ókori görög filozófus azt gondolta, hogy az ember
egyetlen alapvető baja a tudatlanság. „Senki sem tesz tudatosan
rosszat", állította. „Oktassuk az embert megfelelően, és abba fogja
hagyni a bűnözést". A történelem bebizonyította, hogy Szókratésznek
nem volt igaza. Marx úgy tartotta, hogy az ember egyetlen alapvető baja
a termelőeszközöktől való elidegenedés. A történelem bebizonyította,
hogy neki sem volt igaza. Herbert Butterfield, a kiváló
történelemprofesszor ezt írta „Keresztyénség és történelem" című híres
könyvében: „A történészek között, mint más területeken, a leginkább
vakok azok, akik képtelenek megvizsgálni saját feltételezéseiket...
Hangsúlyozni kell, hogy tragédiát tragédiára halmozunk az ember
kellően meg nem vizsgált doktrínájával... melyet a történelem nem
igazol." A történelem arra tanít minket, mondja Butterfield, hogy „fontos,
hogy ne bízzunk az emberi természetben. Ez a hit egy új eretnekség, és
a hatása katasztrofális." A történelem bizonyította, és bizonyítani fogja,
hogy senkinek sincs igaza, aki meg akarja kerülni, amire a Biblia tanít, és
amire Jézus Krisztus tanított, hogy az ember bukott lény, és alapvetően
gonosz és bűnös (Lukács 11,13). Az emberek azért akarják megkerülni
ezt a diagnózist, mert nem tetszik nekik - túl radikálisnak tűnik.
Szemléltető példa: Ha Ön rákos lenne, mit választana: 1) Mondják
meg, hogy rákos, és hogy van olyan műtét, mely meggyógyíthatja; vagy
2) Adjanak egy felületes diagnózist és néhány aszpirint, aminek
következtében meghalhat?
És Jézus nem csak diagnózist adott, egy gyógymódot is felajánlott, egy
olyan üdvözülést, mely egybevág a diagnózissal - ezzel a témával egy
későbbi cikkben foglalkozunk.
- 37 -
Megbeszélendő kérdések:
1. Hogyan teljesítette Jézus az 1Mózes 3,15 ígéretét?
2. Beszéljük meg a diákokkal, hogyan fedezték fel a bűn
komolyságát és hatalmát?
3. Kövessük a bukás hatásait a modern társadalomban az
említett területeken. Mit változtat meg az Istenben való hit
lelkileg és erkölcsileg?
4. „A történelem tele van annak az emberi kísérletnek a példáival,
hogy visszajussunk a paradicsomba Isten nélkül" - vitassuk
meg.
5. Milyen kapcsolat van a Jézus által a bűnre adott diagnózis és
kereszthalála között?
- 38 -
8. AZ ISTENBEN ÉS A JÖVŐBEN VALÓ HIT ÚTJA
Olvassuk el az 1Mózes 15,1-7 verseit.
Sok ember, amikor először olvassa az Ótestamentumot, meglepetést
érez, ha nem csalódást. Az első tizenegy fejezet után szinte kizárólag a
zsidókkal foglalkozik. „Miért érdeklődik Isten csupán a zsidók iránt?"-
kérdezik. „Az évszázadok során nem voltak-e nagyszerű birodalmak,
sokkal nagyobbak, mint a kis Izráel? Miért kap a többi nép olyan kevés
figyelmet? Isten nem érdeklődött irántuk?"
De a Biblia azt mondja, hogy Isten az összes embert egy eredeti párból
teremtette (Cselekedetek 17,26), hogy ő nemcsak a zsidók, de a
pogányok (nem zsidók) Istene is (Róma 3,29); hogy Isten nem
személyválogató (Cselekedetek 10,34-35); és hogy az az akarata, hogy
minden ember megszabaduljon (1Timóteus 2,5-7). Másrészről a Biblia
azt mondja, hogy Isten kiválasztotta Izráelt, hogy különleges szerepet
játsszon a történelemben. Hogy megértsük ezt, vissza kell mennünk a
bukás leírásához az 1Mózesben.
I. IZRAEL KIVÁLASZTÁSÁNAK HÁTTERE
Emlékszünk, hogy az ember eredeti bűne az volt, hogy az Istentől való
morális és spirituális függetlenséget választotta; és noha Isten azonnal
megmutatta neki a bűnbocsánathoz és megbékéléshez vezető utat,
hamar nyilvánvalóvá vált, hogy engedetlensége beoltotta az emberi
fajba az Istentől való elszánt függetlenség mérgét.
1. Káin és Ábel (1Mózes 4,1-15). Ábel hűségesen követte Isten
utasításait, Istennek tetsző áldozatot vitt, és Isten elfogadta (Zsidók
11,4). Káin, amikor az áldozat bemutatására készült, arrogánsan
elutasította Isten utasításait az áldozatra vonatkozóan, és Isten iránti
haragjában megölte testvérét, Ábelt.
2. Káin utódai (1Mózes 4,16-24). A városépítés e korszakában
virágzott az állattenyésztés, a kohászat, a technológia, a zene és a
költészet. De az erőszak egyre nőtt. Még kérkedtek is vele, és népszerű
dalok témája volt, ahogy az erőszak manapság is állandóan megjelenik
a képernyőn és videón, mint kemény szuperemberek akciója, még az
olyan társadalmakban is, melyek egyébként technológiailag és
kulturálisan fejlettek. Fiatal emberek, akik ezeket az erőszakos
- 39 -
képernyősztárokat szerepmodellnek tekintik, megtanulják csodálni,
majd gyakorolni az erőszakot.
3. Az özönvíz generációja (1Mózes 6,1-7). Ekkorra az emberi faj
mint egész olyannyira romlottá vált az okkult és démoni praktikák, a
gonoszság és erőszak hatására, hogy az állandó fizikai és morális
degeneráció veszélyeztette. Az AIDS-járvány, mely jelenleg egész
közösségeket fertőz meg a szexuális perverzió és promiszkuitás
eredményeként, és a kábítószer hatása alatt levő tinédzserek által
elkövetett erőszak ugyanannak a dolognak a modern példái. A kertész
néha kivág egy beteg növényt abban a reményben, hogy a növény
törzse egészségesen újra kinő. Ugyanígy Isten egy óriási özönvizet
bocsátott a világra, és Noé családja kivételével elpusztította az egész
emberi fajt, úgyhogy az emberi faj egy új és potenciálisan
egészségesebb kezdet elé nézhetett.
4. Bábel városa és tornya (1Mózes 11,1-9). A torony valószínűleg
a ziggurat (lépcsős templom) egy korai formája volt. Saját korában az
építészet és technika csodája volt, annak a bizonyítéka, hogy az ember,
noha elbukott, a Teremtő képére teremtetett. A tragédia az volt, hogy
ezt a nagyszerű tervet az arrogáns büszkeség és az Istentől való
függetlenség szellemében készítették. Hasonlóan, manapság az
űrutazás az ember Istentől kapott képességeinek nagyszerű vívmánya;
és az orosz asztronautákat jogosan csodálják szerte a világon. De
szomorú volt hallani, amikor kettő közülük azzal dicsekedett, hogy
megkerülték a holdat, de Istent sehol sem látták. Ez olyan, mintha egy
ember, elolvasva egy Szolzsenyicin-regényt, azt állítaná, hogy mivel a
regényben sehol sem találkozott vele, Szolzsenyicin nem létezik. Isten
nem része az általa teremtett univerzumnak, ahogy Szolzsenyicin sem
része a regényének. De micsoda gyönyörűség lenne egy ilyen regényt
Szolzsenyicin társaságában olvasni, aki aztán megtanítana, hogyan
írjunk hasonló regényeket. Akkor miért képzelik az emberek, hogy a
világegyetem valódi megértése és élvezete csak a Teremtőtől
függetlenül és őt megtagadva lehetséges.
5. A bukás legszomorúbb eredménye (Róma 1,19.23). Ez az volt,
amikor az emberek végül megpróbálták az Egyetlen Igaz Isten, a
Teremtő minden emlékét kitörölni. Ennek eredményeként
babonaságba estek. Istenítették a természet lélektelen erőit, és
imádták a nap, a hold, a vihar, a termékenység stb. isteneit. És mivel
ezek az „istenek" az emberi képzelet szüleményei voltak, úgy fogantak
meg, hogy egymás között még erkölcstelenebbül viselkedtek, mint az
emberek. Így ezeknek az isteneknek az imádata még jobban
megrontotta az emberiséget.
A modern ateistának hasonló a világnézete. Szerinte az embert
létrehozó végső erők az univerzum személytelen, lélektelen, céltalan
- 40 -
erői. Nem nevezi őket 'isteneknek', mint az ősi bálványimádók, de végül
is ugyanazokra a dolgokra hivatkozik. Tehát az ateista szerint nincs
végső remény sem az univerzum mint egész számára, sem az egyén
számára a halál után. Mert szerinte ugyanazok a személytelen erők,
melyek létrehozták az embert, egy napon lélektelenül elpusztítják mind
az embert, mind az univerzumot. Tehát a racionális emberi lények nem
racionális erők termékei, rabszolgái és remény nélküli rabjai.
II. ISTEN CÉLJA IZRAEL KIVÁLASZTÁSÁVAL
1. Isten problémája. Hogyan menthetné ki az embert az Istentől való
függetlenség reménytelenségéből? Hogyan demonstrálhatná a
népeknek saját valóságosságát és az ember életének dicsőségét és
reményteljességét, amikor még Isten társaként élt, hogy a népek
visszataláljanak Istenhez, és áldást nyerjenek?
2. Isten válasza a problémára. Kiválaszt egy embert, Ábrahámot,
és utódaiból egy új népet alkot, mely által az összes nép visszatalál
Istenhez, és áldást nyer (1Mózes 12,3; 22,18; 26,4).
3. Ábrahám és Izráel kiválasztásának alapja. Nem arról volt szó,
hogy ők jobbak voltak, mint a többi nép. Ábrahám, mielőtt Isten
elhívta, bálványimádó volt (Józsué 24,14-15); és Izráelt
emlékeztették, hogy keménynyakú nép, és figyelmeztették, hogy ha
helytelenül viselkedik, Isten szerepük fontossága miatt szigorúbban
fegyelmezi meg őket, mint a többi népet (5Mózes 9,6-24; Ámós 3,2).
4. Isten célja Ábrahámmal és Izráellel. Először is azért emelte fel
őket, hogy élő bizonyságul szolgáljanak az Egy Igaz Isten létezésére,
az univerzum bálványimádó értelmezése elleni tiltakozásul. Ebben
Izráel századokig egyedülálló volt. Másodszor, hogy példát
mutassanak, mit is jelent barátságban élni az élő Istennel,
megtapasztalni szeretetét, irányítását és törvényeit, hogy minden nép
megláthassa, milyen vonzó dolog személyesen ismerni Istent. És
harmadszor, hogy Izráel legyen az a csatorna, melyen keresztül eljön a
világ Megváltója, hogy a világ felismerhesse, amikor eljön, és valódi
reménységet találjon benne.
5. A program sikere. Elég itt megjegyezni, hogy a zsidó népen és
főként Jézus Krisztuson keresztül, aki Ábrahám ivadékaként született,
korábban pogány és bálványimádó nem-zsidók milliói jutottak el végül
az Egyetlen, Igaz és Élő Istenben való hithez. Ez tagadhatatlan
történelmi tény; és a folyamat a szemünk előtt folytatódik.
- 41 -
III. ISTEN PRÓBÁRA TESZI ÁBRAHÁMOT
1. A remény felkeltése Ábrahámban. Isten először személyesen
kinyilatkoztatta a dicsőségét Ábrahámnak. Azután Kánaán földjére
vezette, melyet neki és ivadékainak ígért, ha egyelőre készek
nomádokként élni, még egy hektárnyit sem birtokolva belőle. Isten azt is
megmondta Ábrahámnak, hogy utódai négyszáz évig rabszolgák lesznek
egy távoli országban, és Isten csak azután szabadítja fel őket, hozza
vissza Kánaánba, és adja nekik örökségül a földet. Ez természetesen
reményt adott Ábrahámnak és utódainak. De ez hosszú távú remény
volt, és a gyakorlati kérdés ez volt: Merjenek-e hinni benne? Képesek-e
olyan erősen bízni Istenben, hogy felvegyék a nomád életstílust, és így
éljenek századokig, csupán az Isten ígéretében való hitre alapozva?
Ádám és Éva az Édenkertben nem volt képes bízni Isten szavában. Azóta
milliók ugyancsak nem voltak képesek. Vajon Ábrahám és utódai
képesek lesznek rá? És vajon beteljesül-e végül az ígéret?
2. Ábrahám hitének próbára tétele (1Mózes 15-22). Nem telt el sok
idő, és Ábrahámnak az ígéretbe vetett hite alapvető nehézségekbe
ütközött. Már öreg volt, amikor Isten megígérte neki a jövőbeli
örökséget. De addig nem született fia, és így nem volt reménysége arra,
hogy utódai birtokba vehetik az ígért örökséget. Ábrahám beszélt
Istennel, aki megígérte, hogy fia születik; és Ábrahám azonnal hitt
Istennek (1Mózes 15,6). De Isten nem teljesítette azonnal az ígéretet.
Sára meddő volt, így Ábrahám, hogy segítsen Istennek az ígéret
teljesítésében, magához vett egy rabszolgalányt, aki fiút szült neki. Isten
azonban nem úgy tekintette ezt a gyermeket, mint a megígért fiút, és
addig várakoztatta Ábrahámot és Sárát, amíg testük jóformán halottá
nem vált, ami a szülővé válás fizikai lehetőségét illeti. Ábrahám tehát
világosan látta, hogy saját ereje elégtelen; ha Isten teljesíteni akarja az
utódokra és az örökségre vonatkozó ígéretét, csodát kell művelnie és
életet fakasztania a virtuálisan halott testekből. Ábrahám erre képtelen
volt. És Ábrahám mert hinni; és a csoda végül megtörtént. A megígért fiú
megszületett. Évszázadokkal Ábrahám halála után pedig az örökségre
vonatkozó hosszú távú ígéret is teljesült.
3. Isten célja Ábrahám hitének próbára tételével. Emlékezzünk,
hogy az ember eredeti bűne, mely bukását okozta és elpusztította az
emberi fajt, az volt, hogy az Istentől való függetlenséget választotta, és
ezzel egy olyan folyamatot indított el, mely a halálhoz vezetett. Isten
most az igaz élethez és a jövőben való reménykedéshez visszavezető út
első alapelvére tanítja Ábrahámot: az Istentől való teljes függőségre és a
benne és az ígéreteiben való hitre.
- 42 -
IV. AZ ÁBRAHÁM TÖRTÉNETÉBŐL LEVONHATÓ EGYETEMES
TANULSÁG
1. A történelem demonstrálta, hogy azok az ígéretek, melyeket
Isten Ábrahámnak tett, igazak voltak. Utódai végül örökölték
Kánaán földjét. Isten ugyan időről időre kiűzte őket erről a földről, ahogy
azt előre megmondta, de egyszer a végső rehabilitációjuk is be fog
következni.
2. Az ígéret, hogy Ábrahámon és ivadékain keresztül a világ összes
népe áldást nyer, drámai módon teljesült a világ Megváltója, Jézus
Krisztus születése által, aki Ábrahám és fia, Izsák leghíresebb
leszármazottja.
3. Ábrahám történetének nem az a tanulsága, hogy minden
gyermektelen házaspárnak lehet gyermeke, ha bízik Istenben. Az
Újszövetség azért idézi, hogy például szolgáljon az egész emberiség
számára. Ábrahám megigazult a hit által, mondja az 1Mózes 15,6
verse, amikor megtanulta, hogy ne saját magában vagy saját tetteiben
higgyen, hanem csupán Isten Igéjében, aki életet fakasztott a halálból. A
Róma 4,1-5, 4,19-25 versekben azt olvashatjuk, hogy mi is
megigazulhatunk és elnyerhetjük az örök élet ajándékát csupán hit által,
ha megtanuljuk, hogy ne a saját tetteinkben bízzunk, hanem
higgyünk Istenben, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból.
Megbeszélendő kérdések:
1. Miért gondoljuk úgy, hogy Káin elutasította, amit Isten
mondott? Van-e ennek tanulsága a mára nézve?
2. Mit tanulhatunk az AIDS-járványból?
3. „A televízió és a videó erkölcsileg romboló lehet." Vitassuk meg
ezt.
4. Hogyan segíthet Noé története annak megértésében, hogy mit
jelent az Istenben való hit? (Zsidók 11,7) Minek a szemléltetésére
használta Jézus ezt a történetet? (Lukács 17,26.27)
5. „Az ateizmus egy hosszú távú kegyetlen üzlet", mondta
Jean-Paul Sartre. Vitassuk ezt meg.
6. Miért gondoljuk, hogy Ábrahám hitt Istenben? Hogyan segít
hitének példája annak megértésében, mit is jelent a hit valójában?
- 43 -
9. SZABADSÁG ÉS TÖRVÉNY
Olvassuk el 2Mózes 20,1-17 verseit.
Ebben a cikkben annak a törvénynek az összefoglalását
tanulmányozzuk, melyet Isten adott az ókori Izráelnek Mózesen
keresztül. A Tízparancsolatnak civilizáló hatása volt emberek millióira,
amikor végül világszerte elterjedt, és egész népek tették magukévá,
mint erkölcsi törvényeik alapját.
A „Szabadság és törvény" cím furcsának tűnhet. Sok ember számára a
törvény a szabadság ellentéte: a szabadság azt jelenti, hogy azt tesszük,
amit akarunk, a törvény pedig korlátozza és megszünteti ezt a
szabadságot. Ez azonban felületes gondolkodás. Hogy élvezhessük a
szabadságot, törvényekre van szükség. Ha például szabadon akarunk
sétálni éjjel az utcán, az államnak törvényeket kell hoznia és érvényre
juttatnia a rablás és gyilkosság ellen.
„Igen", mondhatja valaki, „de az állam törvényeit a polgárok
többségének egyetértésével hozzák (kivéve a diktatúrákat). Tehát a
törvények egyszerűen azt rendelik el, amit mi magunk is akarunk vagy
nem akarunk. De a Tízparancsolatot állítólag Isten alkotta. Ha elfogadjuk
ezt az állítást, akkor el kell fogadnunk és be kell tartanunk ezeket a
törvényeket csupán azért, mert Isten azt mondja, akár tetszik, akár nem.
Ez nem jelenti-e a személyes szabadságunk végét?"
Gondolkodjunk csak. A természet törvényeit nem mi alkottuk.
Természetesen tiszteletben tartjuk őket, mert ha nem ezt tesszük,
magunkat pusztítjuk el. Mégse panaszkodunk amiatt, hogy ez korlátozza
a szabadságunkat. Tudjuk, hogy az élet nem lehetséges másként. Ha az
atomreaktorokat nem kellő gonddal kezelik, a fizika törvényei egy
csernobili katasztrófát produkálnak. Ha rendszeresen dohányzunk, a
kelleténél korábban meghalunk tüdőrákban. És ami igaz a természet
fizikai törvényeire, igaz a Teremtő által számunkra lefektetett erkölcsi
törvényekre is. E törvények megalkotásába sem volt beleszólásunk.
Miért is lett volna? Nem mi teremtettük magunkat. A Teremtő azonban
nem azért hozta ezeket a törvényeket, hogy korlátozza a
szabadságunkat, hanem azért, hogy megőrizze azt, és a lehető
legnagyobb örömöt biztosítsa számunkra, ahogy azt látjuk majd Izráel
példáját tanulmányozva.
- 44 -
I. ISTEN AZON KÖVETELÉSÉNEK ALAPJA, HOGY BETARTASSA
IZRÁELLEL A TÖRVÉNYEIT
1. Előszó a Tízparancsolathoz (2Mózes 20,2).
Isten itt nem csupán bevezeti a törvényeit; azt is elmondja Izráelnek,
miért kell betartaniuk. „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak
Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. "Tehát emlékezteti őket, hogy
rabszolgák voltak Egyiptom kényszermunka-táboraiban, és ő maga volt,
aki kiszabadította őket. Ő a felszabadító Isten. Felszabadítva őket a
rabszolgaság egyik formájából, nem volt szándékában egy másikba
taszítani őket. Azért adta neki a törvényeit, hogy megőrizze és
továbbfejlessze azt a szabadságot, melyet maga vívott ki számukra. Ha
megtagadják törvényei betartását, a nép - amint ezt követően
figyelmezteti őket (29. vers) - erkölcsi és lelki hanyatlásba süllyed, és a
szomszédos pogány népek hatalmába kerül.
2. Történelmi visszapillantás
Annak a történetét, hogyan jutott Izráel Egyiptomba, hogyan került
végül az egyiptomiak rabszolgaságába, és hogyan szabadította ki őket
Isten, az Ószövetség beszéli el (1Mózes 37 - 2Mózes 15). Ezek egyike
sem volt történelmi véletlen. Valójában Isten már jóval a megtörténtük
előtt tudatta Ábrahámmal, hogy az utódai egy idegen országban fognak
raboskodni, de utána Isten megszabadítja őket (1Mózes 15,13-14).
3. Izráel egyiptomi rabszolgaságának természete. Az
egyiptomiak politikai okokból elnyomták őket mint etnikai kisebbséget.
Az egyik fáraó megpróbált népirtással és etnikai tisztogatással
megszabadulni tőlük. Az egyiptomi kormány nem engedte meg nekik,
hogy Istent imádják és szolgálják törvényeik és lelkiismeretük szerint. Az
ilyen lelki rabszolgaság a szolgaság legrosszabb fajtája: nemcsak az
ember testét, de lelkét is bebörtönzi és elszegényíti.
4. Hogyan szabadította meg Isten Izráelt? Isten nem kívánta,
hogy Izráel járuljon hozzá a felszabadításához, és harcolva jusson ki
Egyiptomból. Legyengült állapotukban ez egyébként is lehetetlen lett
volna. Isten maga végezte a kiszabadítást. Először elküldte pusztító
angyalát, hogy végrehajtsa ítéletét Egyiptomon. Azután a természet
erőit használta az egyiptomi hadsereg elárasztására a Vörös tengernél.
Izráelnek mindössze annyit kellett tennie, hogy elfogadja az Isten által
nyújtott szabadságot. Még ki sem kellett érdemelniük a felszabadítást
azáltal, hogy betartják Isten törvényeit. Felszabadítás, szabadság -
mindez ajándék volt. De miután felszabadultak, Isten megparancsolta
nekik, hogy a Felszabadítójuk iránti hálából, és hogy teljes mértékben
élvezhessék a szabadságot, tartsák be a törvényt, melyet Isten alkotott
számukra.
- 45 -
5. A tanulság mindnyájunk számára. Az Újszövetség arra használja
Izráel tapasztalatát, hogy szemléltesse azt a tényt, hogy a bűn
mindnyájunkat foglyul ejtett. Bűneink a múlthoz láncolnak minket.
Hacsak le nem rázzuk ezt a láncot, végül lesújt ránk Isten ítélete.
Izráelhez hasonlóan mi sem menthetjük meg magunkat, és az
üdvösséget sem érdemelhetjük ki Isten törvényeinek betartásával
(Efézus 2,8-9). De Isten nekünk is elhozza a szabadságot: megszabadít
minket bűneinktől Krisztusnak, Isten Bárányának feláldozása által -
ahogyan Izráelt is megmentette Isten öldöklő angyalától a Húsvéti
Bárány áldozata és vére (a történetet lásd 2Mózes 12. részében). És
megszabadít minket a Sátán szorításából saját mindenható hatalma által
(Cselekedetek 26,18; Kolossé 1,13). Majd miután átéltük a
felszabadítást, és elnyertük szabadságunkat, Isten elvárja tőlünk, hogy
kimutassuk az iránta érzett hálánkat azáltal, hogy betartjuk a
parancsolatait (János 14,21; Róma 8,3-4).
II. A TÍZPARANCSOLAT ELVEI
1. A szeretet alapvető elve. Mind a tíz parancsolat alapjául szolgál a
szeretet alapvető elve: először az Isten iránti, másodszor a felebarátaink
iránti szereteté. Mózes ötödik könyve így foglalja ezt össze: „Halld meg,
Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te
Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" (6,4-5).
Ennek megfelelően az első négy parancsolat azt mutatja meg, hogyan
kell kifejezni az Isten iránti szeretetet. Mózes harmadik könyve (19,18) a
törvény másik fontos elvét mondja ki: „Szeresd felebarátodat, mint
magadat!". Az utolsó hat parancsolat azt mutatja meg, hogyan fejezzük
ki a felebarátaink iránti szeretetet.
Ez számos fontos dolgot jelent.
a) Isten törvénye nem egy szigorú, jogásznyelven írt törvénykönyv: fő
indítéka a szeretet.
b) Isten törvénye kiegyensúlyozott. Az Isten iránti szeretetet az
embertársaink iránti szeretetnek kell követnie. Az olyan, emberek
iránt érzett szeretet, mely nem az Isten iránti szereteten alapszik,
nem igazi szeretet. Ahogyan az Újszövetség fogalmaz: „Abból
tudjuk meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, ha szeretjük az
Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait" (1János 5,2). Másrészről
az olyan, Isten iránt érzett szeretet, mely nem vezet az
embertársaink iránti szeretethez, nem igazi szeretete Istennek. Az
Újszövetség megjegyzi: „Ha valaki azt mondja: 'Szeretem az
Istent', a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a
- 46 -
testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát" (1János
4,20).
c) Az Isten és az emberek iránti szeretet nem valami szentimentális
érzés: szívből és akaratból jön, mely a viselkedésünkben és
tetteinkben mutatkozik meg.
2. Az első és második parancsolat. Ebben a két parancsolatban
Isten népének teljes hűségét követeli. Ezt mondja: „Én az úr, a te
Istened, féltőn szerető Isten vagyok" (az angol bibliafordításban
féltékeny Isten' – a fordító). Egyes nyelvekben a 'féltékenység' bűn. Itt
azonban jó dolog. Egy férfi, aki igazán szereti a feleségét, jogosan
féltékeny minden vetélytársra. Ahogy a feleség házasságtörése
tönkreteszi a közte és férje közötti kapcsolatot, a Teremtő iránti
hűtlenség is tönkreteszi a teremtmény kapcsolatát Istennel, és támadás
Isten szeretete ellen.
a) A pogányság az összes bálványával, mesterséges isteneivel, a
természet erőinek istenítésével nyilvánvalóan megszegi ezeket a
parancsolatokat.
b) Az ateizmus kétszeresen bűnös. Elutasítja az Egy Igaz Istent, és
felmagasztalja a természet erőit, mint az ember létezéséért felelős
végső erőket.
c) Minden, amit Istennél jobban szeretünk, vagy amiben jobban
bízunk, bálvány. A kapzsiság például bálványimádás (Kolossé 3,5).
d) A totalitárius kormányok gyakran megkövetelik alattvalóik abszolút
engedelmességét, ami csak Istent illeti meg. Ezért tiltják meg
gyakran Isten imádatát. Ha Isten helyét a szívünkben átengedjük
egy emberi hatalomnak, emberek rabszolgaságába juttatjuk
magunkat. Ez a szabadság szöges ellentéte (lásd Dániel három
barátjának történetét, akik megtagadták a bálvány előtti
meghajlást, Dániel 3).
e) A történelem megmutatta Mózes második könyve 20,5. versének
igazságát. Azok a népek, melyek Istent bálványokkal
helyettesítették, vagy teljesen megtagadták, nemcsak magukra
hoztak bajt, de az őket követő generációkra is.
3. A harmadik parancsolat. Isten neve Isten személyét és jellemét
képviseli, mindent, amit Isten jelent. Ez kell hogy legyen számunkra a
legmagasabb rendű, a legszentebb dolog az egész univerzumban - a
végső érték, melytől minden más igazi érték függ. Ha Isten nevét
használva káromkodunk, vagy ha azt valljuk ugyan, hogy hiszünk
Istenben, de Istent megszentségtelenítő módon élünk, akkor
lealacsonyítjuk Istent a saját gondolkodásunkban és másokéban is.
- 47 -
4. A negyedik parancsolat. Ez a parancsolat emlékeztette Izráelt,
hogy a világ Isten világa, mert ő teremtette. Napi munkánkat Istennel
együttműködve kell végeznünk, követve az ő példáját a munkában és a
pihenésben. Isten azért tervezte meg a munka utáni rendszeres
pihenést, nehogy a napi munkánk rabszolgasággá váljon akár a
magunk, akár mások számára. Ez a rendszeres pihenés szükséges
mind szellemileg, hogy legyen időnk Istenre emlékezni és gondolni,
mind a testi és lelki egészség fenntartása szempontjából. A heti
pihenőnap eltörlésére irányuló minden eddigi kísérlet kudarcot vallott.
5. Az ötödik és hetedik parancsolat a szeretet, a házasság és a
családi élet szentségét védi. A modern időkben sok országban emberek
ezrei vádolták ezeket a törvényeket azzal, hogy korlátozzák a
szabadságot, és annak nevében követelték a szexuális szabadságot.
Manapság bizonyos helyeken még a kormányok is kijelentik, hogy a
kétszülős házasság régi mintája mára elavult. De a bűnözés, és főleg a
fiatalkori bűnözés makacs növekedése közvetlenül e két parancsolat
megszegésének tulajdonítható.
6. A hatodik és nyolcadik parancsolat az élet és a magántulajdon
szentségét védi.
7. A kilencedik parancsolat az igazság szentségét védi. A személyek
közötti és a nemzetközi kapcsolatok, az igazságosság az üzleti életben
és a bíróságokon, a pszichológiai egészség és gyakran a személy fizikai
élete azon múlik, hogy az emberek igazat mondanak-e. Ha soha senki
nem mondana igazat, hanem mindenki hazudna, az eredmény egy
katasztrofális társadalmi káosz, és minden bizalom megrendülése
lenne. Bizalom nélkül nincs biztonság, béke és igazságos szabadság.
8. A tízedik parancsolat. Az itt 'megkívánásnak' fordított héber szó
nem egy múló érzést jelent, mint például „Szeretnék egy olyan biciklit,
amilyen a barátomnak van". Azt jelenti, hogy „előre megfontolt
szándékkal igyekszem megszerezni" valaki más tulajdonát. Jézus azt
mondta, hogy nemcsak a paráznaság bűn, de ha valaki gondolatban azt
tervezi, hogy megszerzi egy másik ember feleségét, az egyenértékű a
paráznasággal (Máté 5,27-28). A szerzési vágyra szemléletes példa
található a Királyok első könyve 21. részében.
III. BIZTOSÍTÉK KUDARC ESETÉRE
Jézus mondta, hogy az első és legfontosabb parancsolat, hogy
szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből és
teljes erőnkből. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem tett eleget ennek a
- 48 -
követelménynek. Mindnyájan megszegtük a legfontosabb parancsolatot,
tehát elkövettük a legnagyobb bűnt.
Isten nem szállíthatja le a mércét, hogy Izráel vagy a mi bűneinkhez
igazítsa. De irgalmában hagyott nekünk egy kiutat, mely révén
bűnbocsánatot nyerhetünk. Ez az áldozat útja. Ezzel a következő
tanulmányban foglalkozunk.
Megbeszélendő kérdések:
1. A diákok tanulják meg kívülről a Tízparancsolatot, és mondjanak
további példákat a mindennapi életből arra, hogy mi szükséges a
szabadság megőrzéséhez és maximális élvezetéhez.
2. Ha van kéznél egy Biblia, olvassuk fel a diákoknak, hogyan jutott
Izráel Egyiptomba, és hogyan szabadult meg (1Mózes 37 -
2Mózes 15), és írassunk velük egy esszét róla.
3. „A lelki rabszolgaság a rabszolgaság legrosszabb fajtája".
Vitassuk ezt meg. Kérdezzük meg a diákokat, mit gondolnak, a
népek miért tiltották be időről időre Isten imádatát és szolgálatát,
ahogyan az egyiptomiak tették?
4. Vitassuk meg a hasonlóságot aközött, ahogy Isten felszabadította
Izráelt, és ahogyan minket megszabadít. Vegyük figyelembe az
alábbi tényeket:
a) Csak a törvény betartásával senki sem nyerhet üdvösséget.
b) Az üdvösség elfogadása Isten törvényeinek betartásához kell
vezetnie. Mit gondoltok, miért van ez így?
5. Kövessük nyomon a Húsvétra vonatkozó utalásokat az
Újszövetségben (János 1,29; 1Korintus 5,7; 1Péter 1,18-19;
Jelenések 5,6-9).
- 49 -
10. AZ ÁLDOZAT ÚTJA ÉS AZ ÉLET ÉRTÉKE
Olvassuk el 3Mózes 4,27-35 verseit.
I. AZ ISTENNEL VALÓ MEGBÉKÜLÉS ALAPVETŐ ELVE
A 6. cikkben láttuk, hogy mihelyt Ádám és Éva bűnbe esett, azonnal
megismerte a rossz lelkiismeret kínját. Meztelennek és méltatlannak
érezték magukat az Istennel való találkozásra, ezért megpróbálták
fügefalevelekkel takargatni magukat. Ez nem volt megfelelő, ezért Isten
jobb ruházatról gondoskodott számukra úgy, hogy állatokat ölt le, és a
bőrükből kabátot készített nekik. Így ártatlan állatok pusztultak el, hogy
a bűnös férfi és nő eltakarhassa meztelenségét Isten előtt.
Legutóbbi cikkünkben láttuk, Isten hogyan mentette meg Izráelt saját
haragjától a Húsvéti Bárány áldozata és vére által.
Ezek példák arra az alapvető elvre, mely állandóan ismétlődik a
Bibliában. Azok számára, akik megsértették Isten törvényét, van egy
Istenhez visszavezető út; van mód a bűnbocsánatra és az Istennel való
megbékélésre. Ez az út azonban a helyettesítő áldozat útja; mert a bűn
magában hordozza a halál büntetését, és ezt a büntetést meg kell fizetni,
mielőtt Isten megbocsátana nekünk. „Vér kiontása nélkül nincs
bűnbocsánat"- mondja a Biblia (Zsidók 9,22). Ez az oka annak, hogy az
evangélium központi üzenete, amelyre az Ószövetség Írásai
előkészítenek bennünket, és amelyet az Újszövetség részletesen
elmagyaráz nekünk, a következő: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az
Írások (Ószövetség) szerint" (1Korintus 15,3). Ez azonban felvet egy
alapvető kérdést.
II. MIÉRT HORDOZZA MAGÁBAN A BŰN A BÜNTETÉST A
KÖVETKEZMÉNYEKEN FELÜL?
1. A bűn következményei és a bűn büntetése közötti
különbség: Ha egy embernek halálos adag mérget adok, az meghal.
Halála a tettem következménye és nem büntetése. Lehetséges, hogyha
őszinte megbánást mutatok, az ember felesége és családja végül
megbocsát nekem ezért a szörnyű következményért. Az Állam azonban
nem bocsát meg. Mert egy polgár megmérgezése nem csupán egy
magánszemély elleni támadás, de egyben az Állam törvényei elleni
bűntett; és a többi ilyen bűntetthez hasonlóan büntetést von maga után.
- 50 -
Ha azután a bíróság bűnösnek talál, a bíró a törvény által előírt büntetést
szabja ki rám, és a büntetést végrehajtják.
2. Miért írnak elő az Állam törvényei büntetéseket? Ez nem
bosszú kérdése: az Állam maga megtiltja a megmérgezett ember
családjának, hogy bosszút álljon rajtam. Az a helyzet, hogy a
társadalomnak mint egésznek vannak bizonyos értékei, melyeket olyan
fontosnak tart, hogy minden lehetségest megtesz, hogy betartassa őket.
A társadalom ezért törvényeket alkot, hogy megvédje ezeket az
értékeket, és megfelelő büntetéseket ró ki a törvénysértőkre. A
gyilkosság elleni törvény például azt az értéket tükrözi, melyet a
társadalom az emberi életnek tulajdonít. Ha az Állam rendszeresen
megengedné a gyilkosoknak, hogy elkerüljék a büntetést, annak az
lenne a következménye, hogy az emberi életet többé senki sem
tekintené sérthetetlen értéknek: büntetés nélkül el lehetne pusztítani.
Csecsemők millióit pusztították el az „igény szerinti abortusz"
eredményeként. Valóban, amikor az Állam maga vált bűnözővé, és
ártatlan polgárainak ezreit gyilkolta meg, ahogy az időnként több
országban is megtörtént, az eredmény az élet ijesztő mértékű
elértéktelenedése volt.
3. Az embertársaink ellen elkövetett bűn komolysága: Nemcsak
embertársaink meggyilkolása, de az ellenük elkövetett bármilyen bűn is
komoly dolog. Ennek oka az egyén értéke. Még ha az emberek nem is
szeretik és értékelik egymást, Isten minden egyes embert szeret, és
óriási értéket tulajdonít neki, mivel a saját képére teremtette. Pontosan
azért, mert Isten szereti az embereket, törvényével védi az értéküket
azáltal, hogy büntetést ró ki azokra, akik bűnt követnek el ellenük.
4. Az Isten ellen elkövetett bűn komolysága. Mivel Isten az élet
forrása és a mindenség Teremtője, végül is minden bűn Isten ellen
történik. Ezenkívül, mivel Isten maga a Legfelsőbb Érték, az ellene
elkövetett bűnnek rendkívüli jelentősége van. Isten bizonyára nem tudta
elfogadni azt a nézetet, hogy a bűnért nem kell megbűnhődni; mert ez
azt jelentené, hogy a végén nem csak az ember, de Isten sem számítana,
hogy Isten szentsége, igazsága, igazságossága, szépsége és szeretete
már nem is lenne olyan értékes. Az ember büntetlenül vétkezhetne ezek
ellen, és könnyen bűnbocsánatot nyerne, ha egyáltalán szüksége lenne
még megbocsátásra.
5. Isten válasza az emberiség bajára. Bajunk az, hogy mindnyájan
vétkeztünk embertársaink és Isten ellen. Ennek büntetése a Biblia szerint
nemcsak a fizikai halál, hanem az is, amit a Biblia második halálnak
nevez, vagyis hogy örökre száműzetünk Isten jelenlétéből, hogy örökre
Isten bűneink miatti szent neheztelésének tudatában kell élnünk. Ha ezt
a büntetést magunknak kellene megfizetni, soha nem érnénk a végére.
Itt van a probléma gyökere: Isten igazságérzete megkövetelte, hogy
- 51 -
bűnhődjünk; Isten szeretete megbocsátásra vágyott. Hogyan lehetett
feloldani a dilemmát? Isten válasza az volt, hogy Fiának, Jézus
Krisztusnak a személyében saját kereszthalála által váltja meg a
büntetésünket. Így Isten minden értéke megvédhető; egyúttal
bűnbocsánatot kínál mindazoknak, akik bűnbánatot tartanak és hisznek:
Isten tökéletesen igazságos maradhat, és mégis megigazíthatja azokat,
akik hisznek Jézusban (Róma 3,26).
III. AZ ÁLLATÁLDOZAT SZEREPE AZ ÓSZÖVETSÉGBEN
Az Ószövetség korában ha valaki bűnt követett el, majd bűnbánatot
tartott és bűnbocsánatot kért Istentől, egy hibátlan állatot (kecskét vagy
bárányt) kellett a sátorban vagy a templomban levő oltárhoz vinnie,
kezét a fejére kellett tennie, és Isten jelenlétében meg kellett ölnie. A
pap a vér egy részét az oltár szarvaira kente, a maradék vért az oltár
aljára öntötte, az állat bizonyos részeit pedig áldozatként elégette az
oltáron. Ezután az ember bűnbocsánatot nyert. Az intelligens ókori
izraeliták nagyon is tudatában voltak, hogy az állati vér nem törölheti el
az emberi bűnt; egy kecske vagy bárány halála nem válthatja meg a
büntetést. Ezt ők maguk mondják el nekünk (lásd Zsoltár 40,7). Akkor mi
volt a szerepe ezeknek az állatáldozatoknak?
1. Megtanítja az embereket, hogy a bűn költséges.
Szemléltető példa: Egyes országokban a szülők játéküzletet
ajándékoznak a gyermekeiknek, hogy játszanak vele. Vannak benne
üvegek játékcukorkával; van játékpénz, amivel a gyerekek cukorkát
vehetnek. Természetesen a gyerekek is észreveszik, hogy sem a
cukorka, sem a pénz nem valódi. De a játékbolt nemcsak szórakoztatja
őket: elkezdi őket megtanítani a dolgok értékére. A valódi életben a
cukorka pénzbe kerül és fizetni kell érte. Így ezek az állatáldozatok
megtanították az embereket, hogy a bűn nagyon költséges dolog; mindig
van büntetés, amit meg kell fizetni.
2. Előkészítette az embereket annak megértésére, hogy mi lesz a
jelentősége Krisztus halálának és áldozatának, amikor Isten elküldi
majd ebbe a világba, hogy a Megváltónk legyen. A játékpénz és a
játékcukorka használatával a gyerekek kezdik megtanulni a valódi pénz
szerepét. Az állatáldozat volt a „játékpénz"; Krisztus szenvedése, halála
és vére lesz a „valódi pénz", mely valóban megfizeti a bűn valódi
büntetését és árát.
3. Előkészítette az embereket annak megértésére, miként
vonatkozik ránk, férfiakra és nőkre, Jézus halála. Az ősi szertartás
világossá tette, hogy amikor az áldozati állat meghal, nem azért teszi,
hogy követendő példa legyen a bűnös számára, hanem hogy
- 52 -
helyettesítse a bűnöst. A bűnbocsánatot kérő személynek az állat fejére
kellett tennie a kezét, így azonosítva magát vele, aztán meg kellett ölnie.
Az állat halt meg a bűnös helyett, aki pedig bűnbocsánatot nyert, és
szabaddá vált. Így van ez Krisztus halálával is. Megérdemeltük vétkeink
büntetését, ami a halál. Amikor elfogadjuk őt mint Megváltót, Isten az ő
halálát a mi halálunknak tekinti. Krisztus, magáról beszélve, így
magyarázta ezt: „Az Emberfia azért jött,... hogy életét adja váltságul
sokakért" (Márk 10,45).
4. De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik azelőtt éltek,
hogy Krisztus eljött ebbe a világba? Ha az állati vér nem törölhette el
a bűnt, hogyan nyerhettek ezek az emberek bűnbocsánatot?
Szemléltető példa: A múlt században egyes országokban, ha valaki
meg akart venni egy árucikket, de nem volt annyi pénze, hogy akkor és
ott kifizesse, egy darab papírra felírta a „tartozom neked" szavakat és a
cikk árát. A papír önmagában keveset vagy semmit sem ért. De
elismerése volt a tartozásnak, és ígéret arra, hogy egy napon
visszafizetik. Ennek alapján az illető azonnal elvehette a cikket, de
természetesen valamikor később ki kellett fizetnie az árát, ezáltal
beváltva a „tartozom neked" ígéretét.
Az ősi állatáldozat is ilyen ígéret volt. Elismerése volt a tartozásnak, és
ígéret arra, hogy egy napon teljesen visszafizetik. Az illető személy akkor
és ott bűnbocsánatot nyert; és amikor Krisztus eljött és meghalt a
bűnökért való igazi áldozatként, beváltotta az összes ígéretet, és
megfizette a bűnbocsánat teljes árát.
IV. A KRISZTUS ÁLDOZATA ÉS AZ ÓSZÖVETSÉG
ÁLLATÁLDOZATAI KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG
Sok lényeges különbség van az ószövetségi időkben felajánlott
állatáldozatok és Krisztus áldozata között, és rendkívül fontos a
számunkra, hogy megértsük ezeket. Felsorolásuk az Újszövetség Zsidók
9,11-10,18 verseiben található meg. Lássuk, hány különbséget tudunk
felfedezni?
További javaslatok megvitatásra:
1. Mit értünk a bűn következményei alatt? Adjunk néhány példát.
2. Miért hordozza magában a bűn a büntetést?
3. A szülőknek kell-e büntetést kiszabniuk az engedetlenségért,
hogy megtanítsák gyermekeiket a valódi értékekre.
- 53 -
4. Keresztelő János Krisztust így hirdette: „Íme, az Isten Báránya,
aki hordozza a világ bűneit" (János 1,29). Hogyan kapcsolódik
ez a mi témánkhoz?
5. Milyen alapon bocsáthatja meg Isten a bűneinket?
- 54 -
11. A SZEMÉLYES TAPASZTALAT ÚTJA
Az Ószövetség egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy míg nagy részben
egy nép története, tele van érdekes egyéniségek részletes történeteivel:
háziasszonyok, hadvezérek, földművesek, királyok, költők, állami
hivatalnokok, királynők, próféták és szerelmespárok. Sokan közülük
fontos szerepet játszottak népük történetében is, mégis úgy jelennek
meg előttünk, mint hitbeli hősök és hősnők, akik arra késztetnek
bennünket, hogy kövessük a példájukat. Itt hely hiányában csak
négyüket tanulmányozzuk: Annát, Dávidot, Salamont és Illést.
I. ANNA: A HIT DIADALA A ROMLOTTSÁG ÉS BABONASÁG
FELETT
(1Sámuel 1,1-2,36)
Olvassuk el az 1Sámuel 1,9-27 verseket.
1. Egy hősnő a nemzeti összeomlás idején. Anna olyan korban
élt (kb. Kr.e. 1100-ban), amikor a nép az erkölcsi, szellemi és politikai
káosz hosszú időszakán ment keresztül. Körülbelül négyszáz év telt el,
mióta Józsué bevezette Izráelt Kánaánba (lásd Józsué könyvét). E
századok alatt Izráelben politikai kifejezéssel élve teokrácia (isteni
uralom) volt, vagyis eltérően a környező kortárs népektől, Izráelnek nem
volt emberi királya. Hitük szerint Isten volt a királyuk, ő pedig a
Tízparancsolaton keresztül kormányzott, valamint egy részletes bűnügyi,
polgári, szociális és szertartásrendi törvényrendszeren keresztül, mely
alapját alkotta annak az ünnepélyes szövetségnek, melyet Isten kötött
Izráellel. Ezek a törvények a nép egyetlen templomában voltak
elhelyezve, és a tizenkét törzs területileg e központi templom körül
szerveződött. A papok felelőssége volt időről időre összegyűjteni a népet,
hogy elismételjék a szövetség feltételeit, és az embereket Isten
törvényeire tanítsák. Azután a városok és falvak helyi véneinek
felelőssége volt, hogy ellenőrizzék Isten törvényeinek betartását saját
közösségükben. Ez az egyszerű kormányzási rendszer maximális
autonómiát biztosított minden törzsnek és régiónak; és amíg az emberek
Istenbe vetett hite és törvényeinek tisztelete egészséges és életerős
maradt, jól működött. Amikor időről időre két-három törzs
kompromisszumot kötött a környező népek pogány vallásaival, és így a
hatalmukba került, Isten szabadítókat támasztott, akik nem csak
rátermett hadvezérek voltak, de erkölcsi és szellemi bírák, és reformerek
is. Ezek újra meg újra visszavezették az embereket korábbi
- 55 -
szabadságukhoz Isten uralma alatt. (Hősies tetteik felkavaró történetét a
Bírák Könyve mondja el.)
Anna idejében azonban a nép kormányzati rendszerét a teljes
összeomlás fenyegette. A teokrácia csak akkor működött, ha a nép mint
egész megtartotta őszinte és életerős istenhitét; és tény, hogy az
emberek nagy része kezdte elveszíteni Istenbe vetett hitét és a
templomban való imádatának tiszteletét. Ez nem egyedül az ő hibájuk
volt. A templom papjaival volt baj. A fiatalabb, aktív papok abban az
időben felháborítóan erkölcstelenek és szentségtörők voltak. És amikor
ilyen dolgok történnek, a vallás kicsivel többet jelent a babonánál. Így
volt ez ebben az esetben is. Volt a templomban egy szertartásokban
használt bútor, melyet frigyládának neveztek. Úgy tekintették, mint
Isten trónjának szimbólumát, mivel benne volt az a két kőtábla, melyre
fel volt írva a Tízparancsolat. Amikor Izráel ellenségei, a filiszteusok
megtámadták Izráelt egy csatában, a papok és az emberek kivitték a
frigyládát a templomból a hadszíntérre, babonásan azt gondolva, hogy
mágikus ereje van és meg tudja menteni őket az ellenségeiktől annak
ellenére, hogy ők maguk nap mint nap semmibe vették Isten törvényét,
melyet a láda tartalmazott (1Sámuel 4). Természetesen nem mentette
meg őket. A babona sohasem képes erre. És Izráel megsemmisítő
vereséget szenvedett.
2. Anna megmenti népét a széteséstől. Azzal, hogy a papságban
erkölcstelenség uralkodott, a templom tisztelete eltűnt, az élő Istenben
való igaz hitet a babona helyettesítette, és a vallás mágiává
alacsonyodott, a nép elvesztette azt a központot és szívet, mely
összetartotta; és fennállt a veszély, hogy szétesik tizenkét független
törzsre. De volt egy ember, aki erkölcsi és szellemi hatalmának puszta
erejével elhárította ezt a veszélyt. Ez Sámuel próféta volt. Ő
visszavezette az embereket a bűnbánathoz, bűneik megvallásához, az
Istenben való őszinte hithez és a Tőle való függőséghez, és így az
ellenségeik fölött aratott győzelemhez. Ő volt az, aki Isten uralma alatt
irányította a népet az új politikai intézmény, a monarchia
megteremtésében. Annak kezdeti gyermekbetegségei után
gondoskodott a nagy és híres király, Dávid kiválasztásáról, aki olyan
sikeresen egyesítette a népet, mint senki előtte vagy utána, és Istenben
való hitének személyes példájával, a nép védelmével, az új templom
építésének megszervezésével és rendkívül népszerű vallásos
költészetével új magasságokba emelte Isten imádatát és szolgálatát a
nép körében.
Ha mindez jórészt Sámuel próféta érdeme, még nagyobb az érdeme
Annának. Nélküle nem született volna meg Sámuel! Ő volt az anyja.
3. Anna személyes hite és Isten iránti hódolata. Bizonyos
szempontból Anna átlagos háziasszony volt, de korai házasélete nagyon
- 56 -
keserű volt. Először, csak egyike volt férje két feleségének, mivel a
poligámia akkoriban elfogadott gyakorlat volt. Másodszor, egy asszony
számára szégyen volt a meddőség. Anna arra vágyakozott, hogy
karjaiban gyermekeket ringasson, és napjait az anyaság teendői töltsék
ki. Ehelyett férje másik feleségétől, Peninnától kellett szenvednie, aki
kigúnyolta és provokálta őt a meddősége miatt. Így hát a családi élet,
melynek szeretetet és elfogadást kellett volna jelentenie, elkeseredett
versengés csataterévé változott. Férje szerette őt, és ő tudta ezt, de
igazából nem értette meg, hogy min ment keresztül. Kétségbeesésében
az Úrhoz fordult.
Frusztrációja és fájdalma végül arra késztette, hogy újragondolja az
élet értékeit, jelentését és célját. Miért akart olyan kétségbeesetten anya
lenni? Jó, az anyai ösztöne követelte. De nem több-e az anyaság, mint a
biológiai szükségletek kielégítése? Anna hinni kezdte, hogy sokkal több
annál. Nem az-e az anyaság legfőbb célja, hogy Isten érdekeit szolgálja,
aki megtervezte és megalkotta az anyaságot? Szétnézett maga körül, és
látta népének erkölcsi és szellemi zűrzavarát. A templomi papok, akiknek
arra kellett volna tanítaniuk az embereket, hogy Istenért éljenek, magas
méltóságukat csupán arra használták, hogy kielégítsék mohóságukat és
biológiai szükségleteiket. Látta, milyen büszkén dicsekszik férje másik
felesége, mintha gyermekszülési képessége a saját és nem Isten, a
Teremtője érdeme lenne. Tehát az otthoni légkört feszültség és
keserűség mérgezte.
Peninna provokációi és sértései akkor értek a tetőpontjukra, amikor a
család - mint minden évben - Silóba ment, hogy ott imádkozzon és
áldozzon Istennek. Anna reakciója nem az volt, hogy szidja az
anyaságot, és úgy tegyen, mintha nem is akarna gyermeket. Vágyát
Isten akaratától és érdekétől, valamint népe javától tette függővé.
Nagyon gondosan tervelte ki a dolgot. Ha Isten megajándékozná egy
gyermekkel, akkor azt szeretné viszonozni valamivel. Mi lenne a
legbecsesebb dolog, amit adhatna? Hát az, amivel az Úr
megajándékozta, a gyermek! Ha e gyermeket az Úr szolgálatára szánja a
templomban, akkor fiúnak kell születnie. Tehát imádkozott az Úrhoz, és
megígérte, hogy ha megajándékozza egy fiúgyermekkel, a lehető
legfiatalabb korban Isten szolgálatának szenteli a nép nevében.
Éli, a pap, aki figyelte és hallgatta, félreértette őt. Azt gondolta, hogy
részeg. Fel kellett volna ismernie a buzgó imát, de nem tette - a papság
szomorú hanyatlásának egy másik tünete. Anna nem kérte Élit, hogy
imádkozzon érte; nem volt kétsége, hogy Isten hallotta őt. Arra kérte,
hogy próbálja őt megérteni. És miután kiöntötte a szívét Isten előtt,
távozott, evett, és nem volt többé szomorú.
Anna hitt egy Istenben, aki meghallgatja őt, törődik vele, és akiben
bízhat. Lehetséges, hogy boldogtalanságának évei arra késztették, hogy
- 57 -
sokkal többet beszéljen Istenhez, mint egyébként tette volna.
Valahányszor látta Peninnát, amint büszkén viseli a terhességét, majd
egészséges gyermeket szül, bizonyára könnyes szemmel fordult
Istenhez, ezt kérdezve: „Miért nem én?" Az élet mély kérdései közelebb
vitték az Egyetlenhez, aki értelmet adhatott az életének.
Isten megajándékozta Annát egy fiúval, akinek a neve („Istentől
kértem") állandóan emlékeztetett arra, hogy Isten ajándéka, aki
mindenkit meghallgat és megért. Anna ígéretéhez híven a templomba
vitte a kisfiút, akire olyan sokáig várt, és ezt mondta: „Ezért a
gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette, amit kértem tőle. Ezért
most felajánlom az Úrnak!"
4. Anna példája számunkra. Hogyan készítsük fel mi, tanárok
diákjainkat a szülői hivatásra? Milyen példaképeket állítsunk eléjük? Sok
úgynevezett civilizált országban a politikusok a növekvő bűnözéssel és
szociális nyugtalansággal harcolnak, melynek nagy része annak az
eredménye, hogy felbomlott a családi élet, és megszűnt a házasság és a
szülői hivatás szentsége. Talán a problémára adott válasz nem a
politikusokban keresendő, hanem a szülőkben, különösen az anyákban.
Milyen mélységes változás következne be a társadalomban, ha a
házasság és a szülői hivatás visszanyerné régi méltóságát, mint Istentől
származó szent elhivatottság! Milyen mérhetetlen haszna származna
abból a társadalomnak, ha a gyerekeket arra nevelnék, hogy bármilyen
pályát választanak is, elsődleges motivációjuk - mint Sámuelnél - Isten
és a nép önzetlen szolgálata kell hogy legyen!
Megvitatandó kérdések:
1. Anna korai házasélete boldogtalan volt. Milyen reakciót
vártatok volna tőle, és hogyan reagált ő?
2. Anna Isten szolgájának tekintette magát (11. vers). Milyennek
látta Istent?
3. Kövessétek a történetet, és derítsétek ki, miért volt olyan
biztos benne Anna, hogy Isten megígérte neki Sámuelt.
4. A fejezetben olvasható bizonyítékok alapján elemezzétek Anna
és Peninna jellemét. Mit gondoltok, melyikük lenne jobb anya?
Miért?
5. Hogyan hagyta cserben Éli, a pap gyermekeit (1Sámuel 2)? Mit
gondoltok, milyen hatása volt helytelen viselkedésüknek arra,
ahogy az emberek Istenről gondolkodtak?
- 58 -
12. A KIRÁLY ÚTJA
Olvassuk el az 1Sámuel 17. részt.
Ebben és a következő cikkben az Ószövetség egyik leghíresebb alakját,
Dávid királyt tanulmányozzuk. Kr.e. 1010-ben lett Júda törzsének
királya. Hét évvel később Izráel összes törzsének királya lett, egy korona
alatt egyesítve a népet. Összesen negyven évig uralkodott. Saját
korában is nagyon szerették, és a későbbi nemzedékek úgy tekintettek
vissza rá, mint Izráel legnagyobb, már-már eszményi királyára;
olyannyira, hogy amikor az ószövetségi próféták a nagy Messiás-király
jövőbeli eljöveteléről beszéltek, akit Isten Izráel és a világ Megváltójának
szánt, (többek között) két olyan tulajdonságra utaltak, mely segít majd
azonosítani a Messiás-Megváltó-Királyt: egyrészt Dávid király
leszármazottja lesz, és Dávid szülőfalujában, Betlehemben születik.
Másrészt, noha mérhetetlenül nagyobb lesz, mint Dávid király, sok
lényeges vonatkozásban hasonlítani fog rá. Más szavakkal: azt tartották,
hogy Dávid király az eljövendő Messiás-király őstípusa. Vizsgáljuk meg
tehát, miért volt olyan népszerű saját korában és miért van olyan nagy
hatása azóta is.
I. DÁVID HARCOS HŐSIESSÉGE
a) Góliát legyőzése (1Sámuel 17). Ha egyszerűen csak irodalmi
műként értékeljük, Dávid és az óriás Góliát harcának története méltó
arra, hogy összehasonlítsuk az olyan párbajhősök hősies harcával, mint
Hektor és Achilles, melyet Homérosz, az ókori görög író írt meg Iliász
című halhatatlan eposzában. Minden gyereknek el kell olvasnia. De ezen
felül történelem is. Abban az időszakban történt, amikor a tengeri népek,
a filiszteusok megszállták Palesztinát, és letelepedtek a délnyugati
tengerparti síkságon (településeiket az utóbbi évtizedekben kiterjedt
ásatásokban tártak fel); és ekkor kezdtek behatolni a szárazföld
belsejébe, hogy megpróbálják leigázni Izráel kis népét. Egy csata
alkalmával a filiszteusok - az akkori harci szokások szerint - kihívták
Izráelt, hogy párbajban rendezzék el a kockán forgó ügyeket. Izráel
egyetlen vezető harcosának - a legkevésbé Saulnak, az akkor uralkodó
királynak - sem volt bátorsága, hogy szembeszálljon a filiszteusok
hősével, aki óriási termetű volt, és állig fel volt fegyverezve. Így Dávid
önként jelentkezett. Ő csak egy ifjú volt, minden harci tapasztalat nélkül.
De Istenbe vetett hite bátorságot öntött belé, hogy pásztorként
megküzdjön a nyáját fosztogató oroszlánokkal és medvékkel, hogy
- 59 -
megvédje a juhait. Népének e válságos helyzetében szándékosan azzal
fegyverezte fel magát, ami abszurd módon gyenge fegyvernek tűnt:
pásztori botjával és parittyájával, hogy mindenki láthassa, nem a saját
erejére vagy ügyességére bízza a győzelmet, hanem Istenre. És
látványosan diadalmaskodott. Népe azonnal szívébe zárta (noha egyúttal
kivívta az uralkodó király, Saul olthatatlan féltékenységét és üldözését
is). Mi több, óriásokkal dacoló hitének példája azóta emberek ezreinek
lobbantotta lángra a képzeletét, és szilárdította meg az eltökéltségét,
akik mindenféle - szó szerinti és képletes - harcban elsöprő túlerővel
szemben harcoltak és győztek.
b) Dávid külföldi hadjáratai. Dávid abban az időszakban lett király,
amikor a Közel-Keleten hatalmi űr volt a mezopotámiai és egyiptomi
szuperhatalmak között. Dávid kihasználta ezt a helyzetet, és felszámolta
azt az elnyomást, melyet a környező kis népek gyakoroltak Izráel fölött
néhány évszázadon keresztül (lásd a Bírák könyvét). Izráelt abba a
helyzetbe jutatta, hogy - ha a dolgok másként alakultak volna -
Egyiptomhoz, Babilonhoz vagy Asszíriához hasonló világhatalommá
válhatott volna. Izráel ezért tekintett vissza úgy Dávid (és fia, Salamon,
aki házassági szövetséget kötött az uralkodó egyiptomi fáraóval)
uralkodására, mint a nép történetének tetőpontjára.
II. DÁVID MEGALAPÍTJA JERUZSÁLEMET (2 SÁMUEL 5)
Amikor Dávid Izráel mind a tizenkét törzsének királya lett, első
gyakorlati tette az volt, hogy megalapította Jeruzsálemet, és az ország
fővárosává és saját főhadiszállásává tette (ezért hívták Dávid
városának). Ez zseniális ötlet volt. Ha semmi mást nem tett volna, ez
önmagában biztosította volna helyét a történelemben.
a) Egyetlen néppé egyesítette a tizenkét törzset. Adott neki egy
várost, melyet minden izraelita - bármelyik törzsből származzon
is - magáénak érezhetett. A nemzet szívévé vált, és a zsidók
szétszóratásának idején az egyesítő központ szerepét játszotta
a világ összes zsidója számára.
b) Jézus Krisztus, az Ember, aki Isten volt, Jeruzsálem falain kívül
feszíttetett keresztre, támadt fel és ment fel a mennybe. A
keresztyén evangélium Jeruzsálemből terjedt el az egész
világon.
c) Ma, fordulatos történelme után, Jeruzsálem három világvallás, a
judaizmus, a keresztyénség és az iszlám szent városa.
d) A bibliai prófécia szerint Jeruzsálem a föld összes népe
érdeklődésének középpontjába kerül (Zakariás 12,14); és ez
lesz az a város, ahová Jézus Krisztus visszatér.
- 60 -
e) Az örökkévalóság látomásában, mellyel a Biblia utolsó könyve
ajándékoz meg minket, az örök mennybéli város neve Új
Jeruzsálem (Jelenések 21).
III. DÁVID POLITIKAI ERÉNYEI
a) A hatalom szentsége. Az ókori Izráelben azt hitték, hogy a királyi
hatalom szent: Isten adományozza prófétái által, és a királynak Isten
nevében való felkenése jelképezi. Mindazonáltal a királyt nem
erőltették a népre annak akarata ellenére, szükség volt a
beleegyezésére (lásd 1Sámuel 10; 15; 2Sámuel 2; 5; 1Királyok 12).
Mármost, amikor Dávid elődje, Saul betegesen féltékeny lett Dávid
népszerűségére a nép körében, és többször megkísérelte megölni őt,
Dávid állhatatosan visszautasította, hogy katonai erővel orvul
meggyilkolja Sault, még ha számtalan alkalma volt is rá, és még ha
az egyetlen alternatíva a száműzetés volt is. Sault uralkodása
kezdetén Isten kente fel, és a nép üdvözölte. Dávid számára
szentségtörés lett volna, ha a hatalmat Saul meggyilkolása révén
ragadja meg (lásd 1Sámuel 24,1-7; 26,1-12). Dávid - noha már
régóta ki volt jelölve és fel volt kenve mint jövendő király - csak akkor
állt a nép elé, hogy válasszák királlyá, amikor Sault és Jonatánt, a
trónörököst a filiszteusok megölték egy csatában.
Nem kell messzire visszamennünk a történelemben, hogy lássuk,
mi történik, ha a politikai hatalmat nem tekintik többé szent
megbízatásnak, melyet Isten adományoz a nép egyetértésével, és
olyas valamivé válik, amit meg kell ragadni, és amihez ragaszkodni
kell, akár vég nélküli lövöldözés, gyilkosságok és merényletek árán
is, teljesen figyelmen kívül hagyva a nép kívánságát.
b) Az emberi élet szentsége (1Sámuel 3,17-39). Az ókori világban
uralkodó tényleges állapotokhoz hűen, az Ószövetség tele van csaták
leírásaival (akárcsak a mai TV-híradók). De egy dolog megölni az
ellenséget a csatatéren, és megint más dolog követeket és
diplomáciai küldötteket meggyilkolni. Ezért érdekes arról olvasni,
hogy Dávid ragaszkodott az emberi élet szentségéhez, és hogy
nyilvánosan megvádolta egyik tábornokát, mert az visszaélt katonai
hatalmával, és álnok módon „úgy ontott vért béke idején, mintha
háború lett volna", bosszúból megölve egy diplomáciai követet
(1Királyok 2,5). Nem lenne nehéz mai példákat találni arra, hogyan
robbantanak fel kormányok által támogatott terroristák
nagyköveteket.
c) A szerződések és az etnikai kisebbségek jogainak szentsége
(2Sámuel 21). A gibeóniták egy pogány (nem-zsidó) kisebbség volt,
- 61 -
melynek biztonságát az izraeliták között egy ünnepélyes szerződés
garantálta, melyre Isten nevében esküt tettek Izráel felelős vezetői
(Józsué 9). Néhány évszázada békében éltek Izráelben, amikor Saul
király és háza politikai okokból megpróbálta megsemmisíteni őket
etnikai tisztogatással és népirtással. Dávid ezt gaztettnek tartotta
mind a gibeóniták, mind az Isten nevében megkötött szerződések
szentsége ellen. Ezért megengedte a gibeónitáknak, hogy olyan
büntetést szabjanak ki, mely visszaállítja biztonságukat és hitüket
Izráel becsületszavában.
d) A nemiség és a magántulajdon szentsége (2Sámuel 11,1-12; 25). Az
Ószövetség kritikusai gyakran rámutattak, hogy Dávid király
házasságtörést követett el egyik katonatisztjének feleségével, majd
gondoskodott a férj megöléséről. „Ez az az ember", kérdezik, „akit a
Biblia 'az Úr szíve szerint való embernek' nevez?" (1Sámuel 13,14). De
a kritikusok nem vesznek észre egy fontos dolgot. Ha Dávid kortársai
közül bármelyik keleti uralkodó elhatározta, hogy magáévá teszi
valamelyik alattvalója feleségét, akkor azt lelkiismeret-furdalás nélkül
tette. És jaj volt a férjének, ha tiltakozni mert! De Izráelben Dávid
bűnét részletesen feljegyezték az állami levéltárban, végül pedig
közzétették az Ószövetségben, Sámuel könyvében. Közzétették azt is,
hogyan vádolta Nátán próféta Dávidot kettős bűne miatt azon az
alapon, hogy az merénylet volt az élet, a nemiség és a házasság
szentsége ellen, valamint a polgároknak a test, a szellem és a tulajdon
személyes és magántartományához való joga ellen, melyet egyetlen
kormány sem sérthet meg, akármilyen hatalmas és autokratikus. Még
figyelemre méltóbb annak a közzététele, hogyan ismerte be Dávid a
bűnét, és vallotta meg, hogy nemcsak alattvalói, de Isten ellen is
vétkezett. Sőt, Dávid bűnét nemcsak a bibliai történész leplezte le:
maga Dávid írta meg a költeményeiben, amelyek belekerültek Izráel
himnuszainak közgyűjteményébe, és amelyekkel a következő
cikkünkben foglalkozunk.
Megvitatandó kérdések:
1. Miért volt Dávid olyan biztos benne, hogy le tudja győzni
Góliátot? Mi volt a különbség Dávid és Góliát Istenhez való
viszonya között?
2. Mit gondoltok, Dávid miért nem használta a hatalmát arra,
hogy megszabaduljon Saultól, ahogy sok vezető tette volna?
Mit tanulhatunk Dávid viselkedéséből a hatalomhoz való helyes
viszonyt illetően?
3. Miért fontos az egyén és a társadalom számára, hogy a fenti
(a), (b), (c) és (d) pontokban említett szentségeket tiszteljék?
Mi a jelentősége az istenhitnek ezek megőrzésében? Vitassuk
meg annak a gyakorlati módjait, hogyan építhetünk be ilyen
- 62 -
etikai értékeket saját életünkbe, és hogyan segíthetjük ezek
elterjedését a társadalomban?
- 63 -
13. DÁVID KIRÁLY KÖLTÉSZETE ÉS PRÓFÉCIÁJA
Dávid nemcsak harcos és király volt, hanem zenész, termékeny költő és
próféta is. Sok zsoltára a nemzeti liturgia része lett a jeruzsálemi
templom istentiszteleteiben. Ezt követően bekerültek a Bibliába, és azóta
ezernél is több nyelvre fordították le, milliók olvasták és énekelték őket.
Sokan úgy találták, hogy az a mód, ahogy Dávid kiönti a szívét a
költészetében, mély húrokat pendít meg a saját szívükben is, és
vigasztalja őket a szenvedés és balszerencse idején.
1. A bűnbánat és a bűnbocsánat zsoltárai (Zsoltárok 32,3-4)
elárulják, hogy a házasságtörés és gyilkosság kettős bűne után (lásd
2Sámuel 1,1-12 és a sorozat előző cikkét) Dávid egy ideig megpróbált
hencegni a dologgal, és megtagadta bűne beismerését. Az eredmény:
bűntudattól gyötört lelkiismeret és kínzó pszichoszomatikus tünetek. Az
51. zsoltár feljegyzi bűnbocsánatért való könyörgését, amikor végül eljut
odáig, hogy megvallja bűnét Istennek. A 32. zsoltár 1. és 2. verse
megörökíti hatalmas megkönnyebbülését és örömkitörését, amikor
megtudja, hogy bűnei bocsánatot nyertek. Az 51. zsoltár 13. versében
arról szól, mit érez minden ember, amikor felfedezi a bűnbocsánat
örömét: hogy kötelessége megosztani ezt az isteni áldást más
emberekkel és keresni a megtérést. Az Újszövetség (Róma 4,5-8)
biztosít minket, hogy bűneink akár nagyok és szörnyűségesek, akár
kicsik, középszerűek és közönségesek, ugyanabban a személyes
élményben lehet részünk, mint Dávidnak, mégpedig ugyanazokkal a
feltételekkel.
2. A pásztorzsoltár (Zsoltárok 23). Az ókori Közel-Keleten a
királyokat népük pásztorainak tekintették; Dávid ráadásul szó szerint
pásztor volt, mielőtt király lett. Saját tapasztalatai az önfeláldozó
odaadásról először nyája, majd népe iránt megértették vele, hogy Isten,
a Pásztor ezerszer odaadóbban törődik vele e földi élet során, amint
áthalad annak békés és veszélyes színhelyein, majd tovább Isten örök
mennybéli országába. Olvasók millióinak nyújtott valódi vigaszt, mivel
elvezette őket oda, hogy Istent nemcsak mint távoli, fenséges,
félelmetes lényt ismerjék, hanem mint személyes, szerető, gondoskodó
Megváltót is.
3. Egy propagandaének (2Sámuel 1,17-27). Dávid bizonyára
észrevette, hogy a nagyközönség olvassa és énekli költeményeit, énekeit
és zsoltárait, és ezt az éneket, mint megtudjuk, szándékos
kormánypropagandaként írta és tanította a népnek. De milyen szokatlan
propaganda! Amikor Saul király, Dávid esküdt ellensége, aki meg akarta
gyilkolni őt, meghalt a csatában, és Júda férfiai felkenték Dávidot
- 64 -
királyukká, azért írta ezt az éneket, hogy formálja Júda fiainak
véleményét Saul királyról. Nem tesz kísérletet arra, hogy kitörölje Saul
nevét a történelemkönyvekből, sem arra, hogy meghurcolja; egyetlen
kritikus szó sem hangzik el, noha Dávidnak jó oka volt rá, hogy
nehezteljen Saulra. Tulajdonképpen az egész nem egyéb, mint a Saul és
Jonatán iránt életükben érzett szeretetének és halálukban érzett
tiszteletének kifejezése. Arra buzdította népét, hogy emlékezzen
mindarra a jóra, amit az ország Saul királytól kapott. Milyen pozitív
hatása lenne a történetírásra, ha gyakrabban kerülnének bele ilyen
költemények! Mennyi friss levegőt vinne a politikába az ilyen magatartás!
4. Dávid próféciája az eljövendő Megváltó-Messiás-Királyról.
Bármennyire tisztában volt is Dávid saját magának, mint királynak a
hibáival és fogyatékosságaival, valamint az emberi bűn, igazságtalanság,
hűtlenség és kegyetlenség megoldhatatlan problémájával, Isten
szövetséget kötött vele, hogy királyi dinasztiája örökre fennmarad, és
végül az ő egyik utóda lesz az Isten által küldött Messiás (görögül =
Krisztus) és a világ Megváltója (lásd 2Sámuel 7,14-et, és hasonlítsd
össze Jeremiás 23,5-tel). Ezt az ígéretet Jézus teljesítette, aki - amint Pál
apostol fogalmazott - „test szerint Dávid utódaitól származott" (Róma
1,3). Dávid 110. zsoltárának 1. versét többször idézi Krisztus és az
apostolok, mint bármelyik másik zsoltárt. Ebben Dávid megjövendölte,
hogy a Messiás több lesz, mint emberi lény. Ő valójában Isten
megtestesült Fia, akit kereszthalála után (melyet élénken ír le a 22.
zsoltár) Isten feltámaszt, hogy elnyerje mindenek fölött álló hatalmát a
mennyben, míg el nem jön az ideje, hogy visszatérjen a földre, és lábai
alá vesse összes ellenségét (lásd még 16. és 118. zsoltárokat, valamint a
Cselekedetek 2. és 3. fejezetét).
5. Dávid, a Messiás őstípusa. Dávid sokat szenvedett életében.
Fiatal emberként, noha Isten próféciája már felkente mint leendő királyt,
Saul elutasította, vadászott rá, és üldözte, amíg száműzetésbe nem
vonult a pogányok (nem-zsidók) közé, mielőtt végül királyként vissza
nem tért Izráelbe. Sok korai zsoltára ezen évek szenvedéseit tükrözi, és
betekintést nyújtanak számunkra Jézus, a Messiás szenvedéseibe. Isten
őt is felkente, de saját zsidó népe elutasította és kivetette, noha
nem-zsidók milliói fogadták el. Dávidhoz hasonlóan, egy napon ő is
visszatér mint Izráel és a világ Megváltója vagy Bírája.
Élete delén, miután már régóta ült a trónon, Dávid elszenvedett egy
lázadást, részben a saját hibájából. A legkeserűbb az volt a dologban,
hogy a lázadást saját fia, Absolon vezette. Letaszította a trónról, és
száműzetésbe kényszerítette, ahol Absolon meg is ölette volna, ha tudja.
Dávid csapatai végül leverték a lázadó hadsereget, de ez Dávidnak
fájdalmas problémát okozott. Absolon apjaként szerette volna
megkímélni fia életét, tehát parancsot adott, hogy ne végezzék ki. De
nem csak apa volt, hanem a nép királya és legfelső bírája is. És az
- 65 -
igazságosság Absolon kivégzését kívánta. Az a rész, ahol később Dávid
lázadó fiát siratja, az egész irodalom egyik legmegindítóbb darabja:
„Fiam, Absolon! Fiam, fiam Absolon! Bárcsak én haltam volna meg
helyetted, fiam, fiam, Absolon!" (2Sámuel 19,1).
Dávid bánata ablakot nyit számunkra Isten szívébe. Mert ő is
elszenvedett egy lázadást részünkről, teremtményei részéről. A
világegyetem erkölcsi kormányzójaként, igazságossága a halálunkat
kívánta. Teremtőnkként, szeretete az üdvösségünkre vágyott. De Isten
talált egy olyan megoldást, amire Dávid nem volt képes: Saját Fia
személyében magára vette vétkeink büntetését, és meghalt érettünk a
kereszten, hogy szeretete megbocsáthasson mindazoknak és
megválthassa őket, akik bűnbánatot tartanak és megbékélnek vele.
Javaslatok a megvitatandó kérdésekre:
1. Mit gondoltok, az emberek miért vallják be olyan nehezen, hogy
rosszat tettek? Milyen feltételekkel nyert Dávid bűnbocsánatot?
Segítségedre lesz, ha van egy Újszövetséged, és elolvasod a
Róma 4,1-8 verseket. Vedd észre, hogy noha Isten
megbocsátott Dávidnak, és eltörölte a bűnét, annak
következményeit nem törölte el (2Sámuel 12).
2. Olvasd el a Pásztorzsoltárt (Zsoltárok 23). Hogyan segít annak
megértésében, mire gondolt Jézus, mikor ezt mondta: „Én
vagyok a jó pásztor" (lásd János 10,1-21) ?
3. Mit gondolsz, hogyan volt képes Dávid Saulhoz való viszonyát
függetleníteni saját keserűségétől? Milyen helyzetekben
tanulhatunk a példájából?
4. Vitassuk meg, hogyan használta Jézus a 110. zsoltár 1. versét
annak bizonyítására, hogy a Messiás (vagyis ő maga) több mint
Dávid egy emberi leszármazottja (lásd Máté 23,41-45).
„A prófécia beteljesedése megerősíti a Biblia szavahihetőségét" -
vitassuk meg ezt az állítást. Ebben az összefüggésben segítségünkre
van, ha észrevesszük, hogy Dávid próféciái részei a Biblia egy sokkal
szélesebb prófétai dimenziójának, mely egyedülálló az irodalomban. Az
alábbiakban megadunk néhány ószövetségi jövendölést a Messiás
(Krisztus) eljöveteléről, melyek az Újszövetségben teljesedtek be.
JÉZUSRÓL SZÓLÓ PRÓFÉCIÁK ÉS BETELJESÜLÉSÜK
- 66 -
TÉMA PRÓFÉCIA BETELJESEDÉS
emberi mivolta 1Mózes 3,15 Galata 4,4
szűztől született Ézsaiás 7,14 Máté 1,18
Ábrahám
leszármazottja
1Mózes 22,18 Máté 1,1;
Galata 3,16
Izsák leszármazottja 1Mózes 21,12 Lukács 3,23
Jákob
leszármazottja
4Mózes 24,17 Lukács 3,23,34
Júda törzséből
származik
1Mózes 49,10 Lukács 3,23;
Zsidók 7,14
Isai családjából
származik
Ézsaiás 11,1,10 Lukács 3,23
Dávid házából
származik
2Sámuel 7,14,
Jeremiás 23,5
Lukács 3,23,
Cselekedetek 13,22-23
hírnök hirdeti
eljövetelét
Ézsaiás 40,3 Máté 3,3
Betlehemben
születik
Mikeás 5,2 Máté 21,12
szamárháton megy
be Jeruzsálembe
Zakariás 9,9 Lukács 19,35-37
meghal a bűneinkért Ézsaiás 53,5 Márk 10,45;
1Korintus 15,3
feltámad Zsoltárok 16,10 Cselekedetek 2,31
felmegy a mennybe Zsoltárok 110,1 Cselekedetek 2,34;
Zsidók 1,3
Megjegyzések:
a) Krisztus halálára vonatkozóan sokkal több részletes prófécia
van. Ezeket egy későbbi cikkben beszéljük meg.
b) Vannak még be nem teljesült próféciák is. Például Dániel
7,13-14 megjövendöli, hogy Krisztus vissza fog térni. Jézus
megismételte ezt a próféciát bírái előtt, és tulajdonképpen
ezért feszítették keresztre (Máté 26,62-66).
- 67 -
14. A BÖLCSESSÉG ÚTJA
Példabeszédek 1,7-19
A Biblia nem csupán egy könyv. Könyvek lenyűgöző gyűjteménye,
melyek az irodalom több különféle műfaját képviselik. Ebben a
sorozatban már találkoztunk történelemkönyvekkel, mint a Teremtés
könyve, valamint rituális és törvénykönyvekkel, mint Mózes második és
harmadik könyve. Legutóbbi cikkünkben a Zsoltárok könyvének
csodálatos költészetében gyönyörködtünk. Most az Ószövetség ama
három könyvével foglalkozunk, melyek az ún. „bölcselkedő irodalom"
példái.
Az első könyv a Példabeszédek könyve. Azzal a kérdéssel foglalkozik,
hogyan rendezzük el életünket, hogy a lehető legjobban
kamatoztassuk és ne vesztegessük el vagy tegyük tönkre? A második
könyv a Prédikátor könyve. Ez egy mélyebb kérdéssel foglalkozik: Mi az
élet célja?
A harmadik könyv Jób könyve. Ez egy még mélyebb kérdést vet fel:
Miért szenvednek a jó emberek? Ha az emberek megpróbáltak igaz
életet élni Isten törvénye szerint, miért hagyja Isten, hogy
szenvedjenek, gyakran még jobban, mint a gonoszok?
Ezekkel a kérdésekkel több szinten találkozunk: Mi az ország
kormányzásának legjobb módja? Hogyan neveljük gyermekeinket?
Hogyan viszonyuljak a tanuláshoz? Milyen embert válasszak partnerül?
- és így tovább. A népek tapasztalataikat gyakran tömör, velős,
életszerű mondásokban foglalták össze, melyeket könnyű
megjegyezni.
Mármost egyetlen közmondás sem arra való, hogy mindent
elmondjon egy adott kérdésről, amit el lehet mondani. Gyakran
egyetlen elvet mond ki több közül, melyek mindegyikét fejben kell
tartani és a megfelelő összefüggésben alkalmazni. Ezért van az, hogy
egyes mondások gyakran látszólag ellentmondanak egymásnak.
„Ne felelj az ostobának a bolondságához illően, mert magad is
hasonló leszel hozzá" (26,4).
„Felelj meg az ostobának a bolondságához illően, hogy ne tarthassa
magát bölcsnek" (26,5).
A Példabeszédek könyvében velős és gyakran össze nem függő
közmondások hosszú gyűjteményei találhatók, melyek sok
élethelyzetre illenek. Ezenkívül vannak fiatal embereknek szánt
- 68 -
tanácsokból álló összefüggő szakaszok is (pl. 1,8-9,18). Most ezekre
összpontosítunk.
1. A bölcsesség alapelve
A Példabeszédek könyvének alapjául szolgáló elv a következő: „Az
Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a
bolondok vetik meg" (1,7; 9,10). Ez különbözteti meg a valódi
bölcsességet a puszta okosságtól vagy éleselméjűségtől. Sok
országban például természetesnek veszik, hogy a siker
legcélravezetőbb módja a megvesztegetés. A Példabeszédek könyve
elismeri, hogy a megvesztegetés hatékony lehet. Lásd például 17,8:
„Drágakőnek véli ajándékát, aki adja, amellyel célt ér, bárhova
forduljon is vele" (lásd még 18,16). De noha a megvesztegetés
látszólagos sikerhez vezethet, az Úr félelmére alapozott bölcsesség
elítéli mint erkölcsileg helytelent. Lásd például 17,23: „A bűnös
elfogadja a titokban adott vesztegetést, és elferdíti az igazság
ösvényét". Ezzel szemben 15,27 szerint: „Kárt okoz saját házának a
nyerészkedő, de aki gyűlöli a vesztegetést, az élni fog".
Hasonlóan, a Példabeszédek könyve tisztában van vele, hogy egyes
emberek csak úgy tesznek, mintha félnék az Urat, és a vallást csak
ürügyként használják gonosztetteikhez. Így óv minket: „A bűnösök
áldozatát utálja az Úr" (15,8); „Aki elfordítja a fülét, és nem hallgat a
tanításra, annak még az imádsága is utálatos" (28,9).
2. Az igazi bölcsesség abból a felismerésből fakad, hogy a
világ Isten világa
Ő teremtette és szervezte meg isteni bölcsességében; és ha bölcsek
akarunk lenni, az ő törvényei és rendelkezései szerint kell élnünk (lásd
8,22-36). Isten törvényeivel szembeszállni ostobaság és katasztrófával
végződik: „Gyűlölőim mind a halált szeretik" (8,36).
3. Mivel a világ Istené, még az Isten által teremtett állatoktól
és rovaroktól is tanulhatunk
„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj!" (6,6).
A hangyát nem kell noszogatni a munkára. Ösztöne azt súgja neki,
hogy ha nyáron nem gyűjt élelmet, télen elpusztul. Így nekünk is meg
kell tanulnunk felmérni jövőbeli igényeinket, és addig dolgozni, míg
alkalmunk van gondoskodni róluk. Ez például azt jelenti, hogy ne
vesztegessük az időnket az iskolában, hanem tanuljunk szorgalmasan,
hogy képzettek és műveltek legyünk, hogy képesek legyünk
gondoskodni magunkról, ha befejezzük az iskolát.
4. Mivel a világ Istené, és Isten bölcsességében
mindnyájunknak adott munkát, nem szabad lustálkodnunk
- 69 -
A lustaság erkölcsi balgaság. A Példabeszédek könyve nagyon
szemléletesen írja le a lusta embert:
a) Nemcsak hogy élvezi az ágyban való hosszas lustálkodást:
elválaszthatatlan az ágytól, mint ajtó a kerettől (26,14):
megfordul, mintha fel akarna kelni, de ehelyett a másik
oldalára fordul, és újra elalszik.
b) Abszurd kifogásokat hoz fel és eltúlozza az előtte álló
nehézségeket (26,13; 22,13, 'oroszlán van kint').
c) Végül a hanyagság és az elszalasztott lehetőségek
következtében élete visszafordíthatatlanul tönkremegy, mint
egy olyan gazdaság, melyet hagytak elpusztulni (24,30-34).
5. Mivel Isten szeret minket, óvja a fiatal embereket, nehogy
rossz társaságba, és főleg nehogy bandákba vagy a maffiába
keveredjenek (1,10-19)
Ezek a fiatal ember számára kilátásba helyezik, hogy sok pénzt
kereshet emberek kirablásával. Az ilyen banditák és bűnözők, mondja a
Példabeszédek könyve, a madaraknál is butábbak. Ha egy madár látja,
hogy csapdát állítanak neki, nem repül bele. De ezek az emberek „a
saját vérük ellen állnak lesbe, saját életük kárára ólálkodnak" (1,18);
azaz másokra leselkedve végül őket tartóztatják le, csukják börtönbe,
és végzik ki; és végül szembesülniük kell Isten ítéletével.
6. Mivel a világ Istené és a testünket is ő teremtette, a
Példabeszédek könyve óv minket attól, hogy testünket és
szellemünket alkohol vagy más kábítószerek túlzott
fogyasztásával rongáljuk
„A bor csúfolódóvá tesz, a részegítő ital lármássá" (20,1); vagyis a
részegség az embert csúfolódó, veszekedő fajankóvá teszi. „A dőzsölő
és a falánk elszegényedik, és rongyokba öltöztet a sok alvás" (23,21). A
részegség eredménye jajgatás, bánat, viszály, panaszkodás,
zúzódások és véraláfutásos szemek (23,29-30). A Példabeszédek
könyve arra biztatja az embert, hogy még józanon próbálja maga elé
képzelni, milyen bolondot csinál magából, ha lerészegedik. Nagyon
szemléletesen írja le a részeg ember zavaros érzéseit és gondolatait:
először a káprázat és az ital simasága (23,31); majd a kígyó marása és
a vipera mérge. Zavaros látomások és irányíthatatlan képzelődés
(23,33). Bizonytalan lábak, mint amikor valaki a nyílt tengeren
megpróbál az árbockosárban fekve aludni. Tudatában van, hogy részeg
és védtelen, de amikor felébred, hamis bátorsággal újabb italban
reménykedik (23,35).
7. Mivel testünket Isten teremtette, és ő alkotta meg a
társadalom alapegységét, a családot, a Példabeszédek könyve
- 70 -
tiltja a paráznaságot, a házasságtörést és a promiszkuitást, és
óva int e bűnök veszélyeitől és gyakran halálos következményeitől
(lásd pl. 7,6-27). Tekintettel a napjainkban terjedő AIDS-járványra, az
ártatlan fiatal embereknek hallaniuk kell a 7,26-27 versek ijesztő
figyelmeztetését.
A Példabeszédek könyve természetesen tisztában van vele, hogy a
fiatalemberek gyakran rossz néven veszik, ha a szüleik és tanáraik
mondják meg nekik, mit tegyenek. De rámutat, hogy az erkölcsi
törvény mögött Isten áll, aki jobban szeret minket, mint a legjobb szülő
a gyermekét. És pontosan azért, mert szeret minket, megfedd és
megnevel, ha szükséges, hogy életünk neki tetsző legyen (3,11-12).
Isten követelményei szigorúak. Saját magunktól és saját erőnkből
nem tudjuk teljesíteni őket. Ezért a Példabeszédek könyve arra buzdít,
hogy „bízzunk az Úrban teljes szívünkből, és ne a magunk eszére
támaszkodjunk; minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja
ösvényeidet" (3,5-6).
Azonban az Ószövetség sok más könyvéhez hasonlóan, a három
bölcselkedő könyv is olyan kérdéseket vet föl, melyekre a végső választ
csak Krisztusban találjuk.
A Példabeszédek könyvének nagy részét Salamon írta, a nagy és
bölcs király, Dávid utóda a trónon, de a végén még ő is megőrült
(1Királyok 11,1-11). Jó volt az elméletben, de gyenge a gyakorlatban.
Az egyedüli tökéletesen bölcs ember az Úr Jézus Krisztus volt. Úgy írta
le magát, mint 'Salamonnál nagyobbat' (Máté 12,42). Benne van a
bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve (Kolossé 2,3). Azok
pedig, akik bíznak benne, felfedezik, hogy „őt tette nekünk az Isten
bölcsességgé és igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá"
(1Korintus 1,30).
A második bölcselkedő könyv, a Prédikátor könyve szerzője a nap
alatti életre tekint, vagyis a földi lét által határolt életre. Ezért gyakran
jut arra a következtetésre, hogy a legtöbb tevékenység az életben
merő 'körben járás', és végül hiábavalóságban, ürességben és
frusztrációban végződik. De az Újszövetség megadja a végső választ a
pesszimizmusára. Krisztus feltámadt a halálból: a halál nem a vég: és
mivel Krisztus feltámadt, „fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban"
(1Korintus 15,51-58).
A harmadik bölcselkedő könyv, Jób könyve természetesen ad
valamilyen választ a következő kérdésekre: Miért engedi Isten, hogy
szenvedjenek, akik bíznak benne? Igazságos-e Isten? Méltányosan
cselekszik-e? Bízhatunk-e benne akkor is, ha fájdalom,
szerencsétlenség és betegség gyötör? De a legnyomósabb okot arra,
hogy tűzön-vízen át bízzunk Istenben, az Újszövetség adja meg: „Azt
pedig tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra
- 71 -
szolgál... Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért
odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róma
8,28.32). Ahogy az aranyat is tűzbe teszik, hogy megtisztítsák a
szennyeződésektől, és maximálisra növeljék az értékét, úgy Isten is
megtervezi embereinek a nevelését és azokat a próbákat, melyeknek
aláveti őket - amint Jób esetében is -, hogy megtisztítsa a hitüket, és
fejlessze a jellemüket, és így a maga teljességében élvezhessék az
életet (1Péter 1,6-9).
Javaslatok a beszélgetéshez:
1. Beszéljük meg „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete"
mondás jelentését, és vonatkoztassuk ezt az elvet gyakorlati
helyzetekre (lásd pl. 1,29; 2,5; 3,7; 8,13; 10,27; 14,26,27;
15,33; 16,6; 19,23; 22,4; 23,17; 24,21).
2. Válasszon mindegyik diák egy mondást a Példabeszédek
könyvéből és vitassa meg az osztállyal, mit jelent számára.
3. Keressünk további példákat a Példabeszédek könyvében,
ahol tanulhatunk az állatoktól. (Lásd például a 26,11 verset,
és hasonlítsd össze 2Péter 2,20-22 versekkel az
Újszövetségben).
4. Mit gondoltok, miként mutatja Isten irántunk érzett
szeretetét a rossz társaságtól, a kábítószerektől és a
szexuális promiszkuitástól való óvása?
5. A diákok tanuljanak meg néhány mondást, különösen a
Példabeszédek 3,5-6 verseket.
- 72 -
15. A PRÓFÉTÁK ÚTJA
Az egész Ószövetség csaknem egynegyedét egy speciális társadalmi
osztály, a próféták írásai teszik ki. Hogy megértsük, miért olyan
fontosak az Ószövetségben és számunkra is manapság, emlékezzünk
arra a speciális szerepre, melyet Isten szánt Izráel népének (lásd a
sorozat 8. cikkét). Azért emelte fel őket, hogy:
1. élő bizonyságul szolgáljanak az Egy Igaz Isten létezése mellett és
tiltakozásul a világmindenség összes bálványimádó értelmezése
ellen,
2. példaként szolgáljanak arra, mit jelent barátságban élni az élő
Istennel, megtapasztalni a szeretetét, hatalmát, üdvözítését,
törvényeit és irányítását, hogy az összes nép láthassa, milyen
vonzó dolog személyesen ismerni Istent,
3. ők legyenek az az Isten által kijelölt és hiteles csatorna, melyen
keresztül a világ Megváltója eljön a világba, hogy az egész
emberiség láthassa, hogy bűnei ellenére van igazi remény az
emberi faj számára, és képes legyen felismerni a világ
Megváltóját, amikor eljön, és azt, hogy mennyire szüksége van
rá.
Amíg Izráel emlékezett Isten irántuk mutatott nagylelkűségére, és
hálásan élt a törvényei szerint, minden rendben ment. De az izraeliták
önmagukban nem voltak jobbak, mint bármely más nép; ugyanolyan
bűnösök voltak, mint a többiek. Egyre jobban visszaéltek speciális
helyzetükkel, megszegték Isten törvényeit, és éppen olyan súlyos, ha
nem súlyosabb, bűnöket követtek el, mint a környező népek. Ennek az
lett az eredménye, hogy Isten őket állította például a világ számára,
hogyan nem szabad élni, hogy mi többiek megtanulhassuk Isten
szentségét, a bűn iránti gyűlöletét, az igaz életre vonatkozó előírásait
és azok megszegésének elkerülhetetlen következményeit.
Ekkor jelentek meg a próféták. Nem egyszerűen jövendőmondó
emberek voltak - noha figyelemreméltó jövendöléseik voltak. Nem
voltak papok - noha némelyikük papi családból származott. Nem
tartottak istentiszteletet a templomban. Nagy prédikátorok és
reformerek voltak, akik leleplezték a politikai bűnöket, a gazdasági
visszaéléseket, a társadalmi igazságtalanságokat és a vallási
képmutatást a társadalom minden szintjén. Felszólították a népet, mint
egészet és konkrétan az egyes embereket, hogy tartsanak bűnbánatot,
változtassák meg az életmódjukat, forduljanak Istenhez, és
- 73 -
szerencsétlenséget jövendölt arra az esetre, ha nem tartanak
bűnbánatot.
A nép azonban túl gyakran gúnyolta, sőt üldözte a prófétákat és
folytatta bűnös életmódját. Ennek eredményeként elszenvedték azt,
amitől Isten óvta őket: megsemmisítő vereséget, országuk elvesztését
és a tömeges deportálást először Asszíriába, majd Babilonba. Ez még
ma is figyelmeztetés számunkra; mert ha az ókori zsidók nem voltak
jobbak nálunk, mi sem vagyunk szükségképpen jobbak náluk. Sorsuk
Isten ítéletére emlékeztet, mely utolér minket, akár mint egyéneket,
akár mint népeket, ha nem bánjuk meg bűneinket. Az Újszövetség így
foglalja össze számunkra a tanulságot: „Tudjuk pedig, hogy amit (az
ószövetségi) törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja (azaz
eredetileg az izraelitáknak), hogy elnémuljon minden száj, és az Isten
ítélje meg az egész világot (ugyanazokért a bűnökért, mint az
izraelitákat)" (Róma 3,19).
Az ószövetségi prófétákra általában úgy hivatkoznak, mint kis
prófétákra (mivel csak kis könyveket írtak) ill. nagy prófétákra (mivel
nagy könyveket írtak). Itt most egy kis prófétát és két nagy prófétát
mutatunk be.
Ámós próféciája. Ámós idejére a nép politikailag megosztottá vált:
két törzs délen, tíz északon. Ámós déli volt, Júdában született, de
többnyire Szamáriában prédikált Izráel tíz északi törzse között.
Uzzijjának, Júda királyának (Kr.e. 779-740) és II. Jeroboámnak,
Szamária királyának (Kr.e. 783-743) uralkodása alatt élt.
Ámós azzal kezdi a próféciáját, hogy leleplezi a környező pogány
(nem-zsidó) népek háborús bűneit és embertelenségét.
1. Vad kegyetlenséggel véghezvitt terjeszkedési politika
(Ámós 1,3-5)
A támadó itt Damaszkusz volt, az Izráeltől északra elterülő arámi
állam. Uralkodójának, Hadadnak terjeszkedési politikája alatt
megszállták Gileádot és brutálisan leigázták a lakosságát. „Vasfogú
cséplőszánokkal csépelték Gileádot". Az ókori világban a búza- vagy
árpakalászokat egy fából készült szánnal csépelték, melyet alul éles
kovakövekkel vagy fémdarabokkal szereltek fel a vágószárak fölött.
Lehet, hogy a „vasfogú cséplőszánokkal csépelték Gileádot" kifejezés
egyszerűen a rendkívüli brutalitás metaforája. De lehetséges, hogy szó
szerint értendő. Sok hódító hadsereg használt, és használ ma is, ilyen
borzalmas kínzóeszközöket az emberek megfélemlítésére.
2. Rabszolga-kereskedelem (1,6-8)
A filiszteusok (Gáza filiszteus város volt) egész közösségeket adtak el
rabszolgának, és egy külföldi országba, Edómba deportálták őket. Az
- 74 -
indíték az volt, hogy megvalósítsák az etnikai tisztogatást, megállítsák
az ellenforradalmat, és pénzt keressenek.
3. Haszonhúzás a háborúból (1,9-10)
Ezúttal a tírusziak voltak a tettesek. Ők nem vettek részt a
filiszteusoknak a zsidók elleni háborújában, de sok pénzt kerestek
azzal, hogy egész közösségeket adtak el rabszolgának a filiszteusok
megbízásából; és tették ezt a zsidókkal kötött különleges szerződéseik
ellenére (testvéri szövetség - 1,9). Kétségkívül azzal érveltek volna,
amivel a mai államok érvelnek, hogy megindokolják fegyvereladásaikat
a hadviselő államoknak: Ha nem adjuk el a rabszolgákat a hódítók
megbízásából (vagy nem szállítunk fegyvert nekik), megtenné
helyettünk más. Így hát meggazdagodtak az emberi nyomorúságon és
halálon.
4. Szüntelen etnikai gyűlölet (1,11-12)
A korábbi századokban az edómiták minden bizonnyal úgy érezték,
hogy az izraeliták rosszul bántak velük. De nem akarták elfelejteni a
múltat. Minden alkalmat megragadtak, hogy bosszút álljanak Izráelen.
Ma is sok hasonló helyzettel találkozunk.
5. Háborús bűnök (1,13-15)
Az ammóniták esetén a területi terjeszkedés embertelen vadsággal
párosult: még a terhes asszonyokat is megölték. Természetesen
akkoriban nem volt 'genfi egyezmény', sem háborús bűnök bírósága.
Isten azonban minden atrocitást feljegyzett, és - mondta Ámós - egy
napon megbünteti majd a tettest.
De Ámós nem csak a szomszédos pogány népek bűneit leplezte le.
Saját népét, Izráelt és Júdát még szigorúbban megfeddte társadalmi és
vallási bűneik miatt. A nép akkori állapota így foglalható össze:
a) Politikai és társadalmi állapotok. Ámós működése előtt több mint
40 évvel Asszíria döntő csapást mért Szíriára, Szamária
szomszédjára. Ez lehetővé tette II. Jeroboám számára, hogy
kitolja országa határait (2Királyok 14,25), és jövedelmező
kereskedelmet építsen ki, ami egy erős kereskedői osztály
kialakulásához vezetett Szamáriában. Sajnos a Szamáriába
áramló vagyon egyenlőtlenül lett elosztva az emberek között.
Jórészt a nagykereskedők kezén maradt, akik arra használták az
újonnan talált gazdagságot, hogy saját életszínvonalukat növeljék
(3,10.12.15; 6,4), és teljesen figyelmen kívül hagyták a paraszti
osztályt, mely addig Szamária gazdaságának gerincét alkotta.
Szamáriában kezdtek megmutatkozni az erkölcsileg beteg
társadalom összetéveszthetetlen tünetei. Ámós idején
mindennapos volt a szegények elnyomása a gazdagok által (2,6)
- 75 -
és a gazdagok szívtelen közönye az éhezők szenvedése iránt
(6,3-6). Az „igazság" a legnagyobb ajánlatot tevőnek járt (2,6;
8,6). Szárazság idején (4,7-9) a szegények csak az uzsoráshoz
fordulhattak (5,11; 8,4-6), akinél gyakran kénytelenek voltak
elzálogosítani a földjüket és a saját személyüket.
b) A vallás állapota. Természetesen a szamáriai társadalmi állapotok
befolyásolták a vallási szokásokat is. A vallást nem mellőzték, de
lezüllesztették. A nép vallási szentélyeinél (5,5) megtartották a
szertartásokat (4,4), de ez istentelenséggel és erkölcstelenséggel
járt együtt. Ez nem tetszett Istennek, és kihívta az ítéletét (3,14;
7,9; 9,1-4); így ő nemhogy megszüntette, de növelte a
törvénytelenséget (4,4). Isten nem volt jelen a nemzeti
szentélyeknél (5,4), mert nem fogadta el az ottani
istentiszteleteket (5,21-23); a nép más isteneket imádott (8,14).
Ráadásul a fényűző szertartásokat és a drága áldozatokat a
szegények költségén ajánlották fel (2,8; 5,11). (The Illustrated
Bible Dictionary, London, IVP, 1980,44-45. oldal)
A próféták aztán leleplezték mind a pogányok, mind a zsidók bűneit.
De Isten azzal is megbízta őket, hogy hirdessék végső programját az
emberiség bűneinek eltörlésére és a világ üdvözítésére. Ennek
fényében derűs oldala is van annak a szigorú realizmusnak, mellyel a
próféták leleplezték a bűnt: azt mutatja, hogy a reménység és
üdvösség általuk prédikált üzenete nem valamilyen irreális,
utópisztikus álom volt, mely nem számolt a bűn megrögzött voltával.
Ugyanakkor azt is mutatja, hogy a próféták tisztában voltak vele, hogy
a világ üdvözülésének az egyén üdvözülésével kell kezdődnie. A világ
megjavítására irányuló minden program kudarcra van ítélve, hacsak
nem képes megváltoztatni az egyes emberek szívét, akik a népeket
alkotják.
Most röviden ismertetjük azokat a programokat, melyekről a Nagy
Próféták közül kettő azt hirdette, hogy egy napon Isten működésbe
hozza őket az emberiség üdvözülésére.
Ézsaiás próféciája az üdvözülésről
A háttérben Izráel szerepének betöltésében vallott kudarcával,
Ézsaiás azt prédikálta, hogy Isten egy napon elküldi a világba Tökéletes
Szolgáját. Ez a Szolga nemcsak önmegtagadó életet él majd mások
szolgálatában, de szenved és meghal áldozatként a világ bűneiért,
hogy az emberek bűnbocsánatot nyerhessenek és megbékülhessenek
Istennel; majd a feletti örömükben, hogy maguk bűnbocsánatot
nyertek, ők is készek legyenek megbocsátani másoknak, megbékélni
egymással, szeretni és szolgálni egymást, békét kötve. Íme, egy
részlet Ézsaiás próféciájából:
- 76 -
„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia,
betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem
törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi
fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása
sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket,
bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk
legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk,
mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta
mindnyájunk bűnéért" (Ézsaiás 53,3-6).
Ez az a prófécia, melyről Jézus Krisztus azt állította, hogy az ő életével
és halálával teljesült be. „Tudjátok", mondta, „hogy azok, akik a
pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik
hatalmaskodnak rajtuk. De tiköztetek nem ez a rend, hanem aki
naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki első akar
lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia
sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és
életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,41-45).
Természetesen, ha mindenki követné Krisztus példáját, és azért élne,
hogy másokat szeressen és szolgáljon, a föld hamarosan
paradicsommá változna. A sürgető kérdés ez: Hogyan lehet rávenni az
embereket, hogy így viselkedjenek? A választ Jeremiásnál találjuk
meg:
JEREMIÁS PRÓFÉCIÁJA AZ ÜDVÖZÜLÉSRŐL
„Eljön az az idő - így szól az Úr -, amikor új szövetséget kötök
Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel
kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről.
De azt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így
szólt az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával
fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az Úr - Törvényemet a
belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig
népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat,
ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert
mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az Úr -,
mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre"
(Jeremiás 31,31-34).
Jeremiás itt realista módon levonja a történelem tanulságát: Izráel
rendszeresen kudarcot vallott abban, hogy Isten törvénye szerint éljen.
Ezért hiábavaló lenne még egyszer megparancsolni nekik, hogy
próbálják meg betartani Isten törvényét. A tapasztalat azt mutatta,
hogy a férfiaknak és nőknek önmagukban nincs meg az erkölcsi és lelki
- 77 -
erejük, hogy betartsák. Ezért Jeremiás kijelentette, hogy Isten egy
napon új szövetséget köt. Véghezviszi az újjáteremtés csodáját, és
törvényeit nem kőtáblákra írja, hanem az emberek szívébe és
értelmébe. Más szavakkal: újfajta életet teremt az emberekben, új
természetet új erőkkel. Ez az a csoda, melyet - mutat rá az Újszövetség
- Isten mindenkivel véghezvisz, aki valódi bűnbánattal elfogadja
Krisztust Urának és Megváltójának (2Korintus 3; Zsidók 8).
De mi történik, ha az emberek egyszerűen nem hajlandók elfogadni
Krisztust Urukként és Megváltójukként? Nem jelentené-e ez Isten
programjának kudarcát? Nem! A próféták biztosítanak minket, hogy a
Messiás, a világ Megváltója, aki meghalt és feltámadt, hogy
bűnbocsánatot és üdvözülést hozzon nekünk, egy napon újra eljön, és
isteni hatalommal és dicsőséggel megalapítja királyságát az egész
földön. Akkor azok, akik nem tartottak bűnbánatot, kizáratnak az Úr
jelenlétéből, hogy örökké viseljék az általuk választott sorsot; többé
nem lesz alkalmuk bajt okozni a földön (lásd 2Tesszalonika 1,5-10). A
következő idézet egy másik „kis prófétától" származik. Leírja, milyen
lesz az élet a régen megígért Messiás egyetemes uralkodása alatt:
„Az utolsó napokban az Úr házának hegye szilárdan fog állni a
hegyek tetején. Kimagaslik a halmok közül, és özönlenek hozzá a
népek. Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk az Úr
hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy
ösvényein járjunk! Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr Igéje
Jeruzsálemből. Ítéletet tart a sok nép fölött, és megfenyíti a távoli,
erős nemzeteket. Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból
metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé
nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet,
senki sem rettenti őket. Maga a Seregek Ura mondta ezt! Ha minden
nép a maga istenének nevében jár is, mi az Úrnak, a mi Istenünknek
nevében járunk mindörökké" (Mikeás 4,1-5).
Ez az a jelige, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége választott
magának. Nem üres jelige; mert bár az Egyesült Nemzetek Szövetsége
nem lesz képes megvalósítani, Krisztus megvalósítja második
eljövetelekor. Mert amint születése, élete, halála, feltámadása és
mennybemenetele sok ószövetségi jövendölést beteljesített, második
eljövetele beteljesíti majd a többit is.
Megvitatandó kérdések:
1. Mit gondoltok, az emberek gyakran miért nem veszik
komolyan a prófétákat? Hogyan segíthetünk nekik abban,
hogy ma is komolyan vegyék az üzenetüket.
- 78 -
2. Olvassuk el Ézsaiás 53-at, és az Újszövetség segítségével
beszéljük meg, hogyan teljesítette be Jézus. Mit jelent ez
személyesen a számodra?
- 79 -
16. ÚT A NEMZETI VALLÁSTÓL A VILÁGVALLÁSIG
Ebben a sorozatban ez az utolsó cikk, melyet az Ószövetségnek
szentelhetünk - a következő cikkben el kell kezdenünk az Újszövetség
tanulmányozását. Történelmileg van néhány századnyi hézag a két
szövetség között. Hogyan jutott el a zsidó nép az Ószövetség végétől az
Újszövetség kezdetéig? És milyen erkölcsi és szellemi tanulságokat
vonhatunk le történelmük ezen időszakából?
A zsidó történelem rövid áttekintése Dávidtól Krisztusig
Dávid, akit Salamon követett, az egyesült Izráel fölött uralkodott.
Ez volt Izráel prosperitásának tetőpontja (Kr.e. 1010-930).
A tizenkét törzs két királyságra esett szét: tíz törzs északon,
fővárosuk Szamária; két törzs délen, fővárosuk Jeruzsálem (Kr.e.
930).
A hatalmas Asszír Birodalom megszállta az északi királyságot, és
polgárait keletre deportálta (Kr.e. 745-721).
A hatalmas Babiloni Birodalom vereséget mért a déli királyságra, és
polgárainak legjavát (köztük Dánielt) Babilonba deportálta; területe a
Babiloni Birodalom tartományává vált (Kr.e. 605-587).
A Méd-Perzsa Birodalom, élén Kürosszal, meghódította Babilont
(Kr.e. 530), és annak birodalmát. Kürosz megengedte a zsidóknak,
hogy hazatérjenek a szülőföldjükre, és megparancsolta nekik, hogy
építsék újjá a templomukat (Kr.e. 516-ban fejezték be). Később
Nehémiás segítségével, aki a perzsa I. Artaxerxes király zsidó
pohárnoka volt, és kinevezték Jeruzsálem kormányzójává, engedélyt
kaptak Jeruzsálem városának újjáépítésére. Sok zsidó hazatért; sokan
külföldön folytatták életüket. Júdea most a Perzsa Birodalom egy
tartománya volt. Körülbelül ekkor ért véget az az időszak, melyről az
ószövetség szól, melynek utolsó két könyvét Nehémiás és Malakiás
írta.
Macedóniai Nagy Sándor meghódította mind a Perzsa, mind az
Egyiptomi Birodalmat. Júdea az irányítása alá került. Sok zsidó
vándorolt ki Egyiptomba. Nagy Sándor folytatta az akkor ismert világ
nagy részének meghódítását (Kr.e. 334-331).
Nagy Sándor Kr.e. 323-ban halt meg. Birodalmát tábornokai
osztották fel egymás között. Egyikük, Ptolemaiosz, Egyiptomot kapta,
és dinasztiát alapított, mely egészen addig uralkodott, míg a rómaiak
meg nem hódították Egyiptomot Kr.e. 31-ben. Másikuk, Szeleukosz,
Ázsiát kapta, és dinasztiát alapított, mely egészen addig uralkodott,
- 80 -
míg a rómaiak meg nem hódították a birodalmát Kr.e. 65-ben.
Jeruzsálem és Júdea először a ptolemaioszi dinasztia uralma alatt állt;
de ők Kr.e. 198-ban átadták az irányítást a szeleukida dinasztiának.
Körülbelül negyvenévnyi gerillaháború és viharos politikai harcok
után, melyeket a Makabeusok vezettek a szeleukidák ellen, Júdea
végül szuverén, független állammá vált a zsidó királyok Hasmón
dinasztiája alatt (Kr.e. 128).
Pompeius, a római hadvezér Kr.e. 63-ban bevette Jeruzsálemet, és
betört a templomba.
Heródest, aki születése szerint edómita volt, de vallása szerint zsidó,
Kr.e. 40-ben a Római Szenátus a zsidók királyává nyilvánította. Kr.e.
28-ban meghódította Galileát, Kr.e. 37-ben pedig Jeruzsálemet.
Octavianus, aki Caesar Augustus néven Róma első császára lett,
megerősítette mint vazallus-királyt. Augustus császár és Heródes király
uralkodása idején történt, hogy a júdeai Betlehemben megszületett
Jézus Krisztus.
MI MARAD FENN A TÖRTÉNELEMBEN?
Az ókori világ nagy birodalmai, Egyiptom, Babilon, Asszíria, Perzsia,
Görögország (Nagy Sándor alatt) és Róma bizonyára értékes és tartós
módon hozzájárultak a világ művészetéhez, az építészethez, az
irodalomhoz, a filozófiához, a tudományhoz és az általános
civilizációhoz; és ezek miatt méltán emlékezünk rájuk. De maguk a
birodalmak elmúltak; a háborúkat és a vég nélküli vérontást pedig,
melyek révén e birodalmakat megalapították, ma annak tekintjük,
amik mindig is voltak: az emberi életek szörnyű pazarlása az emberi
büszkeség, nagyravágyás és hatalomvágy szolgálatában.
Ezekkel a nagy birodalmakkal összehasonlítva Izráel soha nem volt
több egy kis népnél, és e történelmi korszak nagy részében polgárainak
többsége vagy fogságban, vagy száműzetésben élt. De azokat a régi
pogány isteneket, melyeket a nagy birodalmakban imádtak, és
amelyekről azt gondolták, hogy azok segítették győzelemre őket a világ
és Izráel fölött, azóta régen elfelejtették. Ma már senki sem imádja
őket. Viszont Izráel Istene nem csupán túlélte a történelmet: egy
világvallás Istene lett. Sok millióan, zsidók és nem-zsidók egyaránt,
kezdtek hinni benne a századok során. És a gyakori üldöztetés ellenére
ma többen imádják 'Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét', Izráel népének
Istenét és a zsidók Istenét, Jézus Krisztust, mint valaha. Tehát van itt
valami az ókori világból, melynek jelentősége sokkal tartósabb, és
hatása modern világunkban sokkal szélesebb körű és maradandóbb,
mint bármelyik vagy az összes nagy világbirodalom a múltban vagy
- 81 -
jelenben. Már csak ezért is helyet kell kapnia az ószövetségi történelem
eme aspektusának abban a beszámolóban, melyet diákjainknak
tartunk a világ dolgairól. Hangsúlyozva azt, ami valóban tartósnak
bizonyult a történelemben.
IZRAEL NÉPEK KÖZÖTTI SZÁMŰZETÉSÉNEK NÉHÁNY ELŐNYE
A VILÁG SZEMPONTJÁBÓL
1. A száműzetés demonstrálta Isten pártatlanságát és
igazságosságát
(a részleteket lásd a 15. cikkben)
Isten kiválasztotta Izráelt, hogy különleges szerepet játsszon a
történelemben, és ez bizonyára sok kiváltságot biztosított neki. De a
kiváltság nem jelentett kivételezettséget. A kiváltság azt jelentette,
hogy ha makacsul ragaszkodtak társadalmi és vallási bűneikhez, Isten
jobban megbüntette őket, mint más népeket. Nem kímélte a vereségtől
és a pusztulástól sem a népet, sem Dávid királyi dinasztiáját, sem saját
templomát Jeruzsálemben, sem magát a fővárost, Jeruzsálemet. Isten
ítélkezési elve ez volt: „Csak veletek léptem közösségre a föld minden
nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket"
(Ámós 3,2). Az általános tanulság az, hogy minél kiváltságosabb egy
nép vagy egyén, annál szigorúbban kéri rajta számon Isten helytelen
viselkedését (lásd még Lukács 12,47-48).
2. Izráel folytatódó száműzetése demonstrálta Isten
kitartását a célja mellett
Két és fél ezer évig a zsidók többsége nem-zsidók között élt, és a
legutóbbi időkig nem volt saját hazája. De a száműzetés előtt Isten
megígérte nekik, hogy gondjukat viseli, megvédi őket a kipusztulástól
és egy napon visszavezeti őket az országukba (lásd Ezékiel 39,22-29).
És a mai napig, az üldöztetés és a népirtási kísérletek ellenére, a zsidók
soha nem vesztették el nemzeti és etnikai identitásukat, és nem
asszimilálták vagy semmisítették meg teljesen őket. Isten idáig
megtartotta az ígéretét; és a többi is beteljesül egy napon.
3. A zsinagógarendszer
A babiloni fogságtól kezdve a zsidók elkezdtek zsinagógákat építeni a
nem-zsidó városokban, ahol imádkozhattak Istenhez, és taníthatták az
Ószövetséget. Az elkövetkező századokban nagyszámú nem-zsidó,
belefáradva a pogány bálványimádás abszurditásaiba és
éretlenségébe, kezdte látogatni a zsidó zsinagógákat, és kezdett hinni
az Egy Igaz Istenben. Ebből a csoportból került ki sok megtért
- 82 -
nem-zsidó keresztyén (lásd Cselekedetek 13,44-14,1; 17,4, 10-12;
Lukács 7,2-5).
4. Az Ószövetség lefordítása görögre
A Kr.e. 3. század elején azok a zsidók, akik akkor az egyiptomi
Alexandriában éltek, lefordították az Ószövetséget héberről görögre.
Ezeknek a fordításoknak, melyek Septuaginta néven váltak ismertté,
óriási hatása volt az ókori világra. Az Újszövetség írói, amikor az
Ószövetséget idézik, gyakran a Septuagintából veszik az idézeteiket. A
korai keresztyén misszionáriusok ezt követően lefordították a
Septuagintát latinra, egyiptomira, etiópra, örményre és más nyelvekre.
A Septuaginta volt az a fordítás, melyet a görög egyházatyák
használtak, és még ma is fontos a tudósok számára az Ószövetség
szövegének tanulmányozásában.
5. A száműzött zsidók hozzájárulása a világ civilizációjához
Amikor Isten a babiloni száműzetésbe küldte az izraelitákat,
megparancsolta nekik, hogy telepedjenek le, és „fáradozzanak annak a
városnak a békességén, ahová fogságba vitte őket, és imádkozzanak
érte az Úrhoz" (Jeremiás 29,7). Nem volt szabad viszályt szítaniuk,
hanem keresniük kellett annak a lehetőségét, hogyan járulhatnak
hozzá az állam jólétéhez minden lehetséges módon. Nem minden zsidó
élt mindig ezen eszmény szerint. Másrészt a babiloni száműzetéstől
fogva és végig a századok során a nem-zsidó országokban élő
száműzött zsidók számarányukat messze meghaladó mértékben
járultak hozzá a világ természet- és orvostudományához, zenéjéhez,
képzőművészetéhez és irodalmához.
Az ószövetségi Dániel könyvének szerzője kiváló példa. A babiloni
száműzetésben évekig szolgált hűségesen a babiloni közigazgatásban.
Amikor a perzsák meghódították a birodalmat, magas méltóságra
emelkedett a birodalmi államigazgatásban. Mint zsidó, aki hitt az
ószövetségi próféciákban, tudta, hogy akármilyen haladást érnek is el a
pogány kormányok, sohasem fogják megoldani a világban levő
gonoszság problémáját. Csak Isten megígért Messiásának eljövetele
oldja meg a problémát. Ugyanakkor Dániel nem volt vallási fanatikus
vagy nihilista. Nem futott el az élet elől, hanem hűségesen szolgálta
annak az országnak a népét, amelyben élt.
Másrészt elmondja a visszaemlékezéseiben (Dániel 1. rész), hogyan
tagadta meg babiloni tanulmányai elején, hogy az egyetemen egyen
abból az ételből, melyet a szokásnak megfelelően a bálványoknak
ajánlottak fel. Nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a
világmindenség bálványimádó értelmezésével, mely istenítette a
természet erőit és az emberi vágyakat, mert látta, hogy ez a nézet azon
erők rabszolgáivá alacsonyítja az emberi lényeket. Dániel számára ez
- 83 -
kétszeres merénylet volt - merénylet Isten, az igazi teremtő ellen, és
merénylet az ember méltósága és racionalitása ellen.
Dániel azt is elmondja (3. rész), hogyan álltak ki a barátai bátran az
alapvető emberi szabadságjogok mellett, amikor az állam totalitáriussá
és elnyomóvá vált. Nebukadneccar egy alkalommal azt kívánta, hogy
az állam összes köztisztviselője hajoljon meg egy szobor előtt, melyet a
király állíttatott föl, és ajánlja fel az államnak az abszolút imádatot és
engedelmességet, mely egyedül Istent illeti meg. Aki nem hajolt meg,
azt büntetésből elégették. Dániel három barátja dacolni mert a királlyal
egy csodálatosan bátor kijelentéssel, és ennek következtében a
kemencébe dobták őket:
„Ó Nebukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk.
Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani
az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó
király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te istenedet
nem tiszteljük, és nem is hódolunk az aranyszobor előtt, melyet
felállíttattál!" (Dániel 3,16-18).
Ezzel demonstrálták, hogy számukra az egy igaz Teremtőhöz való
hűségnek nagyobb értéke volt, mint az életnek. Dacuk és az a drámai
mód, ahogy Isten megmentette őket, arra késztette Nebukadneccart,
hogy elismerje az egy igaz Isten dicsőségét.
Nem így történt Nebukadneccar egyik utódával, Belsazár
régensherceggel. Dániel (5. rész) beszél egy nevezetes alkalomról,
amikor Belsazár egy lakomán fogta az aranyedényeket, melyeket
Nebukadneccar hozott el a jeruzsálemi templomból (és saját istenei
templomában helyezte el őket), és ivott belőlük a főrangú emberek
szeme láttára. Ezek az edények aranyból készültek, jelképezve azt a
tényt, hogy Isten az ember fő értéke és az ő szolgálata a fő
kötelessége. Azzal, hogy ivott belőlük, Belsazár ékesszólóan kifejezte,
hogy ő maga lépett Isten helyére mint az élet legfőbb értéke. Abban a
végzetes pillanatban természetfeletti beavatkozás történt: egy emberi
kéz ujjai olyan szavakat írtak a palota falára, melyeket Belsazár nem
értett - noha a szavak súlyokkal, mértékekkel és pénzzel kapcsolatos
eléggé közismert kifejezések voltak. Hívatták Dánielt, és az ő
megtisztelő feladata volt a szavak értelmének megfejtése a király előtt.
Belsazár már értékelte Istent, és elvetette. Most a falon levő íráson
keresztül Isten értékelte Belsazárt. Isten felállította mérlegét, és az
könnyűnek találta Belsazárt. Sajnálatos módon Belsazár nem bánta
meg tettét, és nem kérte Isten kegyelmét, ami megmentette volna. Az
asztalán levő aranyedények néma tanúi voltak annak, hogy Belsazár
eldobta az élet valódi értékeit. Valójában magát értékelte nullára. Még
azon az éjszakán holtan feküdt Babilon utcáin. Megölték a betörő
- 84 -
médek-perzsák, akik elfoglalták a birodalmát. Vajon mi volt most az
értéke?
Dániel könyvének történetei izgalmas olvasmányok. Világszerte
ismertek, és minden gyereknek el kellene olvasnia, vagy el kellene neki
mesélni. Ráadásul jelzőtüzekként szolgáltak, bátorítva az egymás utáni
nemzedékek erkölcsi hőseit, hogy kiálljanak az Istenben való hit
mellett a totalitárius rendszerek törvénytelen követeléseivel szemben.
Mert végső soron az ilyen istenhiten múlik az igazi emberi szabadság.
- 85 -
17. JÉZUS A TANÍTÓ (1)
BEVEZETÉS
Eljutottunk Jézus Krisztus erkölcsi és etikai tanításaihoz. Sok
tekintetben ez a tananyag legkönnyebben tanítható része, a következő
okok miatt:
1. Krisztus, a tanító lángelméje
Jézus az emberi viselkedésre vonatkozó tanításainak nagy részét
példázatokban mondja el, ahogy rövidesen látni fogjuk. Ezek a
kifinomult egyszerűség gyöngyszemei, melyek az emberi természet -
annak erősségei és gyengeségei, gyarlóságai és perverzitásai -
megfigyelésén alapszanak. Elbeszélésük formája megragadja a
kisiskolást is, de a legtanultabb emberekhez is feledhetetlen erővel
juttatják el üzenetüket. Tanárként a kommunikáció egyszerű és mégis
kielégítő eszközeinek találjuk majd őket.
2. Krisztus tanításának felületes vonzereje
Vegyük az úgynevezett 'aranyszabályt', melyet Jézus híres 'hegyi
beszédében' jelentett ki: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek
veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a
törvény, és ezt tanítják a próféták" (Máté 7,12). Tökéletes
egyszerűsége, magától értetődő igazságával együtt, közvetlen és
egyetemes vonzerőt kölcsönöz neki. Itt nincs bonyolult elmélet, melyet
nehéz megérteni, és vitatható. Igényt tart arra, hogy mindenki
betartsa, ami egyértelmű és vitathatatlan. Ha becsületesen
végrehajtanánk, világunk paradicsommá válna. Persze nem tartják be
mindig; valójában mindnyájan vétünk ellene időről időre. És ez elvezet
minket a következő ponthoz.
3. Miért teszünk mindnyájan rosszat időről időre?
Szókratész, az ókori görög filozófus azt tartotta, hogy senki sem tesz
tudatosan rosszat. Ezt úgy értette, hogy amikor rosszat teszünk, nem
vagyunk teljesen tudatában, hogy amit teszünk, az rossz. Valójában
azt hisszük, hogy jót teszünk. Persze nagyon is tudhatjuk, hogy amit
teszünk, az árt valaki másnak. De amikor megtesszük, úgy gondoljuk
és érezzük, hogy jó dolog ártani annak a másik embernek: fölénybe
kerülünk vele szemben; kielégíti vágyunkat a szerzésre, a hatalomra és
a bosszúra. De ha igazságtalanságot teszünk valakivel - gondolta
Szókratész -, nem csak az illető személynek ártunk, sőt magunknak
- 86 -
több kárt okozunk, mint neki. Ha rájönnénk erre - mondta Szókratész -,
azonnal abbahagynánk önmagunk megkárosítását azzal, hogy
másokkal rosszat teszünk. De ezt nem vesszük észre; tudatlanok
vagyunk. Szókratész szerint a tudatlanság az oka rossz
cselekedeteinknek; ebből következően az emberek nevelésével tudjuk
megakadályozni őket abban, hogy rosszat cselekedjenek. Csak észre
kell velük vetetni, hogy ha másnak ártanak, maguknak okoznak kárt,
és azonnal abba fogják hagyni rossz cselekedeteiket.
De igaz-e ez? És ha igen, elég-e az embereknek tudni róla, hogy ne
tegyenek több rosszat? Beszéljük meg az osztállyal az alábbi
kérdéseket:
a) Tettetek-e már rosszat úgy, hogy tudtátok, hogy az rossz?
b) Tesznek-e az emberek olyan dolgokat, melyekről tudják,
hogy árt nekik (pl. dohányzás vagy kábítószer élvezés)?
Miért tesznek ilyen dolgokat?
c) Ha el tudnátok lopni egy csomó pénzt, vagy meg tudnátok
ölni valakit úgy, hogy biztosak vagytok benne, a világon soha
senki nem jön rá, lenne-e valamilyen okotok rá, hogy ne
tegyétek meg?
Igaz-e, hogy ha valakivel igazságtalanságot tesztek,
valójában magatoknak ártotok? Hogyan bizonyítanátok be?
d) Pál apostol mondta: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a
jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat"
(Róma 7,19). Érzett-e már valaki így közületek?
4. Az etikai tanítás alapvető követelményei
Ezért ha azt akarjuk, hogy hatékony legyen etikai tanításunk,
képesnek kell lennünk arra, hogy diákjainknak meggyőző válaszokat
adjunk a következő kérdésekre:
Mi a helyes viselkedés, és mi a helytelen? Hogyan definiálhatjuk?
a) Fel van-e jogosítva bárki, hogy megmondja nekünk, mi a jó
és mi a rossz? Miért nem dönthetjük el mi?
b) Miért nem tesszük mindig azt, ami helyes? Miért találjuk
gyakran nehéznek azt tenni, ami jó, és könnyűnek azt, ami
rossz?
c) Milyen indítékunk lehet a jó cselekedetre, különösen ha
mások rosszat tesznek? Van-e előnye a jó cselekedetnek?
Vagy mindig jól kell cselekednünk, még ha szenvedünk is
miatta?
d) Hol találunk erőt, hogy azt tegyük, amiről tudjuk, hogy jó, és
elkerüljük a rosszat?
- 87 -
Mármost ha tisztességesek akarunk lenni Jézus Krisztus etikai
tanításával szemben, hagynunk kell, hogy ő adjon nekünk válaszokat
ezekre a kérdésekre. Lássuk, hogyan mutatkozott be mint tanító, és
milyen volt tanításának jellege.
JÉZUS BEMUTATKOZIK MINT TANÍTÓ
„Abban az időben ezt a kijelentést tette Jézus: Magasztallak,
Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és
értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen, Atyám,
mert így láttad jónak. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem
ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és
az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan,
akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok
nektek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy
szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok
lelketeknek. Mert az én igám kedves, és az én terhem könnyű" (Máté
11,25-30).
Ebben a részben Jézus két kijelentést tesz magáról:
1. Ő Isten mindenható Fia.
2. Mindazonáltal szelíd és alázatos szívű.
Két leírását adja tanításának:
1. Olyan iga, melynek követőinek alá kell vetniük magukat, és olyan
teher, melyet hordozniuk kell.
2. Mindazonáltal az ő igája kedves, és terhe könnyű.
E két kijelentés és leírás alapján két meghívást közöl, melyeket
egy-egy ígéret követ:
1. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg
vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek.
2. Vegyétek fel az én igámat, ... és megnyugvást találtok
lelketeknek.
A KÉT KIJELENTÉS
1. Krisztus válaszol a következő kérdésre: Ki jogosította fel arra,
hogy megmondja nekünk, mi a helyes és mi a helytelen? Ő Isten
Fia, akinek Isten teljhatalmat adott a világ teremtésében,
kormányzásában és üdvözítésében („Atyám mindent átadott
- 88 -
nekem"). Ebben különbözik Buddhától, aki megtanította a
tanítványait, hogyan szabaduljanak meg a vágyaiktól, de soha
nem állította, hogy Isten, vagy egy isten, és nem tudta, hogy
létezik-e Isten vagy sem. És különbözik Mohamedtől is, aki azt
állította, hogy ő Isten utolsó és legnagyobb prófétája, de azt nem,
hogy Isten megtestesülése. Ezért meg kell értenünk, kinek
mondja magát Jézus, mert ettől függ az a tekintély, melyre igényt tart etikai tanításához.
2. Döntő bizonyíték arra, hogy Jézus állítása igaz.
C. S. Lewis professzor egyszer rámutatott, hogy az
elmegyógyintézetek tele vannak megalomániásakkal, akik azt állítják,
hogy ők Isten, Napóleon, Nagy Sándor, egy tükörtojás vagy valami más
rendkívüli. Jézus azonban nem volt arrogáns, tolakodó vagy
megalomániás. Első állítását, hogy ő Isten Fia, kiegyensúlyozza a
következő állítás, „szelíd és alázatos szívű vagyok", és az evangéliumok
bőséges példával szolgálnak arra, hogy ez a kijelentés igaz. Nagy
Sándor kinyilatkoztatta, hogy ő Ámon, az egyiptomi isten fia; és végül
politikai okokból azt javasolta, hogy mind görög, mind keleti alattvalói
istenként imádják. De Nagy Sándor sohasem mondhatta, hogy „szelíd
és alázatos szívű vagyok". Jézus istenségre tartott igényének, valamint
szelídségének és alázatosságának a kombinációja hihetővé és
meggyőzővé teszi állítását. Rendkívüli hatalma van, de ő rendkívül
alázatos. Isten, de nem zsarnok.
A KÉT LEÍRÁS
1. Krisztus etikai tanítása iga.
Jézus Krisztus nem titkolja, hogy etikai tanítása iga, melyet
követőinek magukra kell venniük, és teher, melyet hordozniuk kell.
Az 'iga' szó jelentése. Az ókori világban az iga egy különlegesen
kialakított fadarab volt, melyet a földműves ökrei nyakába tett, hogy
irányíthassa őket, és befoghassa őket a szántáshoz, a gabona
kicsépeléséhez vagy a szekér elé. Az ókori királyok ezért 'igának'
nevezték a kormányukat, mivel rajta keresztül irányították és vezették
a népet. Az erkölcsi és vallási tanítók ugyanezen okból nevezték
'igának' a tanításukat.
Van egy élethű történet az Ószövetségben (1Királyok 12), mely
szemlélteti az 'iga' szó e jelentését. Az emberek arra kérik a királyt,
hogy tegye könnyebbé az igáját. Ehelyett ő még nehezebbé teszi, mire
azok föllázadnak. Olvassuk el a történetet, és meséljük el a diákoknak
- 89 -
teljes egészében. Lásd még Cselekedetek 15,10, mely kibírhatatlan
igaként írja le a hamis vallási tanítást.
Krisztus tanítása tehát iga. Ő Isten Fia, akit Isten küldött, hogy legyen
az emberiség igazságos királya, kormányozzon minket, és tartassa be
velünk Isten törvényét. Ez az ő felhatalmazása arra, hogy megmondja
nekünk, mi a helyes, és mi a helytelen; ezért kezdte nyilvános tanítását
ezzel a kinyilatkoztatással: „Térjetek meg, mert egészen közel van már
a mennyek országa" (Máté 4,17). Ha alávetjük magunkat ennek az
etikának, nem valamilyen absztrakt erkölcsi elveknek
engedelmeskedünk, hanem annak a Személynek, akinek személyes
hűséggel tartozunk.
2. Krisztus etikai tanítása könnyű iga.
Egy jó földműves gondoskodik arról, hogy az ökreire rakott iga jól illik
rájuk, és nem dörzsöli ki őket. Ezzel könnyebbé teszi az ökrök számára,
hogy elvégezzék a munkájukat. Ha egy fiú teniszbajnok akar lenni, alá
kell vetnie magát edzőjének. Az edző utasításainak követése először
nehéznek tűnik, de jobb, mint a labda irányíthatatlan ütögetése, és
végül könnyebbé, sikeresebbé és élvezhetőbbé teszi a játékot. Mindig
jobb a gyártó utasításai szerint vezetni egy autót. Krisztus tudja,
hogyan működik testünk, agyunk, érzelmeink és vágyaink. Ő
teremtette! Igáját úgy tervezte, hogy illő legyen ránk, és könnyebbé
tegye az életünket.
A KÉT MEGHÍVÁS
1. Az első meghívás és ígéret.
Az első meghívás azoknak az embereknek szól, akik fáradtak és
gondterheltek. Beszéljük meg a diákokkal, miért lehet egy fiatal fáradt
és gondterhelt. A világ sok nagyvárosában növekszik az öngyilkosságot
elkövető fiatalok száma. Miért? Néhány javaslat:
a) Az élet látszólagos értelmetlensége.
b) A munkahely-találás nehézsége, és a fölöslegesség érzésének
következményei.
c) Az unalom, a rossz egészség és az alkoholizmusból,
kábítószer-élvezetből és őrült életmódból származó gondok.
d) Az erkölcstelenség okozta pszichológiai sebek és bűntudat.
e) Az otthoni veszekedések, a szülők válása és az egyszülős
családok okozta alapvető bizonytalanság.
- 90 -
f) Állandóan kudarcot vallanak abban, hogy példaképeik szerint
éljenek, ami önutálathoz vezet.
Azok számára, akik hozzá mennek, Krisztus azonnali megnyugvást
kínál, mivel megadja nekik a következőket:
1. azonnali bűnbocsánat és a bűnöktől való megszabadítás (lásd
pl. Lukács 5,20)
2. a céltudatosság helyreállítása az életben (lásd pl.
1Tesszalonika 1,9-10: „az élő és igaz Isten szolgálata ")
3. annak az érzése, hogy Isten szereti és becsüli őket, ezért
állandóan és végtelenül fontosak (lásd pl. Máté 12,12; Róma
5,5-11)
4. Isten gondoskodásának biztosítása az élet gyakorlati
dolgaiban, és a szorongástól való megszabadulás (lásd pl.
Máté 6,25-30)
2. A második meghívás és ígéret.
Ez arra szól, hogy lépjünk be a Krisztus Iskolájába, ahol ő megtanít
minket, hogyan éljünk. Tanítása olyan viselkedési normákat kíván,
melyek nagyon különböznek a világi normáktól; és emiatt kihívhatják a
világ ellenségességét és szembenállását. Krisztus azonban „nyugalmat
ígér a lelkünknek", mert belül „újjászületünk", miáltal Isten
gyermekeivé válunk, és új erőt nyerünk, hogy végrehajthassuk
utasításait és erkölcsi normái szerint élhessünk (lásd pl. 1János 5,3-4).
- 91 -
18. JÉZUS A TANÍTÓ (2)
AZ ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB PARANCSOLAT
Jézust egyszer megkérdezték, hogy véleménye szerint melyik a
legfontosabb parancsolat - az az alapelv, melyből az összes többi
származtatható? Ezt válaszolta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes
szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy
parancsolat" (Máté 22,37-38).
Azonnal megértjük, hogy Krisztus szerint milyen indítéknak kell állnia
minden valódi erkölcs mögött: a SZERETETNEK. Nem a boldogság vagy
siker utáni vágynak, hanem a szeretetnek. És nem az önmagunk iránti,
és nem is elsődlegesen a felebarátaink vagy a közösség iránti
szeretetnek (noha, mint egy későbbi cikkben látni fogjuk, ez a második
legfontosabb), hanem az Isten, a teremtő iránti szeretetnek. A világ az
ő világa. Azért teremtette, hogy kedvét lelje benne, és a tervei szerint
működjön. Ésszerű, hogy elsődleges kötelességünk a Teremtő akarata
szerinti élet és - pusztán a létezésünk miatt érzett hálából - az iránta
érzett szeretet kell, hogy legyen. Ebben az összefüggésben az Isten
iránti szeretet nem valamilyen szentimentális vallásos érzést jelent:
„Az az Isten szeretete", mondja a Biblia (1János 5,3), „hogy
parancsolatait megtartjuk". Ezt kell tennünk teljes szívünkből,
elménkből, lelkünkből és erőnkből.
AZ EMBERISÉG LEGNAGYOBB BAJA
Ebben rejlik Krisztus diagnózisa az egyes ember és a társadalom mint
egész alapvető bajaira. Hogyan élhetnénk úgy, ahogy kell, ha nem
szeretjük Teremtőnket, és nem az ő tervei szerint élünk? Hogyan
értékelhetnénk helyesen embertársainkat, és bánnánk velük
megfelelően, ha megtagadjuk, sőt megvetjük vagy elfelejtjük
Teremtőjüket? És az élet hogyan lehetne több keserves munkánál, ha
Istent merő kötelességérzetből szolgálnánk, és nem az iránta érzett
szívből jövő szeretetből?
Ha megsértjük az első és legfontosabb parancsolatot (és ezt
mindnyájan megtettük), a legnagyobb bűnben vagyunk vétkesek - az
Isten iránti szeretet elmulasztásában. Itt egy alapvető problémával
állunk szemben. Mi magunk nem tudjuk elérni, hogy szeressük Istent.
- 92 -
Akkor mi válthatja ki bennünk az Isten iránti szeretetet? A következő
példázat segít ennek megértésében.
A TÉKOZLÓ FIÚ PÉLDÁZATA
„Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik azt
mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét.
Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabbik
fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott
eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután
elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy
nélkülözni kezdett. Akkor elment, és elszegődött annak a vidéknek
egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő
pedig szívesen megtöltötte volna a gyomrát akár azzal az eleséggel
is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába
szállt, és azt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik
kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz,
és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy engem
olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az
apjához. Apja már messziről meglátta őt, megszánta, eléje futott,
nyakába borult és megcsókolta. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám,
vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy
fiadnak nevezz. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki
hamar a legszebb ruhát, és öltöztessétek fel, húzzatok gyűrűt a
kezére és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, vágjátok
le! Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam, aki meghalt és
feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És elkezdtek vigadozni. Az
idősebbik fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a
házhoz, zenét és táncot hallott. Előhívott egy szolgát, és
megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt:
Testvéred jött meg, s apád levágatta a hízott borjút, mivel
egészségben kapta őt vissza. Ekkor az megharagudott, és nem akart
bemenni. De apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az
apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem
szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy
kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött
ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad
neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig
velem vagy, és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy
ez a testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott"
(Lukács 15,11-32).
Javaslat: az osztály játssza el a példázatot.
- 93 -
Talán ez Krisztus leghíresebb példabeszéde - a világirodalom
klasszikusa. Dr. Kenneth Bailey, aki néhány évig a palesztinok és
beduinok között élt, rámutat (A földműves és a költészet, Eerdmans,
1976), hogy azok megőrizték a Krisztus idejében élt őseik sok értékét.
Dr. Bailey elmondta neki a példázatot. Reakciójuk segít megérteni
annak valódi jelentését.
1. A tékozló fiú felháborító viselkedése.
(a) Ahogyan apjával bánt. A tékozló fiú fő bűne nem az volt, hogy
„eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott" (15,13), és
nem is az, hogy „parázna nőkkel tékozolta el apja vagyonát" (15,30).
Ez persze éppen elég baj volt; de sokkal rosszabb az, amit az apjával
tett. Az ókori Palesztinában az apa általában végrendeletet készített,
melyben meghatározta, melyik fia mennyit kap a halála esetén. Így ha
egy fiú az apja halála előtt követelte az örökségét, azt abban a
társadalomban felháborító dolognak tekintették. Olyan, mintha a fiú azt
mondta volna: „Apám, azt kívánom, bárcsak meghalnál!
Megakadályozol benne, hogy jól érezzem magam. Gyorsan halj meg és
ne állj az utamba. Vagy lopd meg magad, és add ki az örökségemet
most". Egy olyan társadalomban, ahol szentek a családi kapcsolatok, az
ilyen viselkedés elképzelhetetlen és megbocsáthatatlan.
A példázat alkalmazása magától értetődő. Sok embernek ugyanolyan
a viszonya Istenhez, mint a tékozló fiúnak az apjához. Ha nem is
tagadják a Teremtő létezését, nem akarják, hogy bármi közük legyen
hozzá. A Teremtő és törvényeinek gondolata elrontja a szórakozásukat
és korlátozza a szabadságukat. Az Istentől való teljes függetlenségben
kívánnak élni. Bizonyosan nem szeretik teljes szívükből, elméjükből,
lelkükből és erejükből. Mindazonáltal továbbra is szeretnék élvezni
mindazt a jó dolgot, amit Isten teremtett.
(b) A tékozló fiú kiárusítja a közösség tőkéjét. Mivel az iparilag
fejletlen társadalmakban a föld és a jószág volt a nagycsalád
alaptőkéje, általában mindent elkövettek, hogy a földet a nagycsaládon
belül tartsák. A fiú azonban nemcsak hogy elkérte a földből járó
vagyonrészét apja halála előtt, de miután megkapta, eladta, és a pénzt
eltékozolta egy távoli országban. A lényeg az, hogy amikor eladta, a
nagycsalád egyetlen más tagja sem merte volna megvenni, mert ez azt
jelentette volna, hogy olyan földvagyont szerez, mely a tékozló fiú
apjának tulajdona, aki még életben volt. A tékozló fiú így bizonyára
kívülállóknak adta el a földet, ezzel csökkentve a családi tőkét. A falu fel
volt háborodva, nem csak akkor, amikor elment, de akkor is, amikor
visszajött, és rájöttek, hogy a fiú a kicsapongó életével elherdálta a
tőke utolsó fillérjét is. A veszteség helyrehozhatatlan volt.
- 94 -
Az alkalmazás ismét magától értetődő. Ha az egyén elutasítja vagy
semmibe veszi Istent, és csak a saját öröméért él, nemcsak magát
károsítja meg; az egész közösség erkölcsi és szellemi tőkéjét csorbítja.
Gazdaságilag alkoholizmussal, munkakerüléssel, lustasággal,
szélhámossággal és korrupcióval is megkárosíthatná a közösséget. És
mennyivel inkább ez a helyzet, ha az egész nép cselekszik hasonlóan?
2. Az apa reakciója a fiú követelésére
Amikor Krisztus elmesélte, hogy a tékozló fiú menyire feldúlta apját
felháborító kérésével, a hallgatóság azt a folytatást várta volna, hogy
az apa dühbe gurul és kitagadja - ha nem kivégzi - a fiát. Egy ilyen
reakciót teljesen jogosnak tartottak volna. Ehelyett Krisztus úgy
folytatta a történetet, hogy az apa teljesíti fia kérését, és hagyja
elmenni. A következtetés ismét világos. Isten nem zsarnok. Az
embernek szabad akaratot adott, és azt tiszteletben tartja. Ha az
emberek elutasítják, semmibe veszik, megvetik, megsértik vagy
megtagadják Istent, nem sújtja őket rögtön halálra, sőt az élet jó
dolgaitól sem fosztja meg őket azonnal. Hagyja, hogy fokozatosan
felfedezzék azt a lelki szegénységet és erkölcsi nyomorúságot, mely
elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha egy teremtmény elutasítja vagy
semmibe veszi a Teremtőt.
3. A tékozló fiú éledező bűnbánata
A tékozló fiúnak először úgy tűnt, hogy megérte megszabadulni apja
jelenlététől és ellenőrzésétől. Nagyon kellemes volt a kicsapongó élet;
legalábbis azt hitte. De végül utolérte a valóság. Szegénység, éhség,
lealjasodás és magány várt rá. Senkinek sem kellett. Ez indította el
benne a bűnbánat folyamatát. Elhatározta, hogy hazamegy apjához, és
megvallja neki oktalanságát. Azt is tervezte, hogy ajánlatot tesz az
apjának: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy
engem olyanná, mint béreseid közül egy" (15,19).
Ajánlata számunkra az őszinte megbánás és az apjával való valódi
megbékülés jelének tűnhet. Valójában azonban nem örömében tette.
Egy ókori gazdaságban a munkások három osztálya dolgozott. Először
ott voltak a tulajdonos fiai. Ők nem bérért dolgoztak. A család
tagjaiként, akik az apa halálakor öröklik majd a gazdaságot, az apa és
a család szeretetéért és a családi birtok javáért dolgoztak.
Aztán ott voltak a szolgák, akik ellátásért és némi bérért dolgoztak,
de nem voltak függetlenek. Ezek a gazdaságban éltek. De voltak
független munkások is, akik a faluban éltek és elszerződtek a
gazdaságba. Amikor a tékozló fiú visszatért, ezek közé akart beállni.
Nem az apja és családja iránti szeretetből akart ott élni és dolgozni.
Miután kicsapongó életmódja miatt ostoba módon elvesztette saját
- 95 -
birtokrészét, most az volt a szándéka, hogy független marad és
elszegődik hozzá pénzért!
Egy ilyen ajánlat sohasem elégíthet ki egy apát. Nem gyógyítja meg
az elidegenedést. A tékozló fiúnak fel kell adnia esztelen
függetlenségét. El kell fogadnia apját apjaként, és az iránta és családja
iránt érzett szeretetből érte kell élnie és dolgoznia.
Sok ember ma is elköveti ugyanezt a hibát. Saját bőrükön
tapasztalták azt az erkölcsi és szellemi szegénységet, mely az Isten
nélküli élet eredménye; fogadalmat tesznek, hogy megváltoztatják
életmódjukat és Istent szolgálják. De az ókori farizeusokhoz hasonlóan
az Istenhez való viszonyuk továbbra is helytelen. Talán gondolkodás
nélkül, még mindig ragaszkodnak az Istentől való függetlenséghez. Az
a szándékuk, hogy jó viselkedéssel, jó cselekedetekkel és vallási
szertartásokkal kiérdemlik Isten kegyelmét, azt remélve, hogy végül
azzal fizet nekik, hogy üdvözíti őket. Ez azonban nem igaz. Isten
teremtményeiként soha nem lehetünk függetlenek tőle. Minden, amit
érdemes birtokolni, tőle jön és az övé. Ami az övé, azt nem
használhatjuk arra, hogy bármit megvásároljunk tőle - legkevésbé az
üdvösséget. Az egyetlen kielégítő életmód az, ha Istenért élünk,
szeretjük őt teljes szívünkből, elménkből, lelkünkből és erőnkből, és
önként, szeretetből szolgáljuk.
De mi válthat ki ilyen szeretetet szívünkben Isten iránt?
4. Az apa megalázkodása
A normális életben ha egy fiú, mint a példázatban szereplő,
visszatérne, a falu minden embere kimenne elé, gúnyolná a rongyait és
a koszosságát, a fejére zúdítaná az átkait azért a kárért és szégyenért,
amit a közösségnek okozott, és kész lenne megkövezni, ha az apja
megparancsolná. De ezen a ponton az apa rendkívüli dolgot tett: elé
szaladt, hogy találkozzon a tékozló fiúval, megbocsátott neki, és
visszafogadta!
Az ókori világban egy fontos ember nem futott akármilyen okból. A
futást méltóságon alulinak tartották. Még a nagy görög filozófus,
Arisztotelész is ezt gondolta. A tékozló fiú apja számára a futás
megalázkodást jelentett. Az, hogy szaladt a fia elé - ahelyett hogy a
házban várt volna nagy méltósággal és tartózkodóan, amíg a tékozló fiú
az ajtóhoz nem ér és őt magát meg nem alázzák a várakoztatással -,
rendkívüli viselkedés volt a részéről. De ezzel oly módon mutatta meg a
tékozló fiúnak, hogy milyen is apai szíve, amit az még sohasem
tapasztalt. Az, hogy apja megbocsátott neki, elfogadta és
visszahelyezte jogaiba, arra késztette, hogy teljes szívéből szeresse őt,
és azontúl önként szolgálja.
- 96 -
Természetesen a példázat ezen részének az volt a célja, hogy
rámutasson arra, mit tett Isten Krisztusban értünk bűnösökért. Az ókori
világban a keresztre feszítést tekintették a lehető legszégyenteljesebb
és legmegalázóbb halálnak, ami miatt a kereszt keresztyén üzenete a
filozofikus görögök számára túl durva és ostoba, a vallásos zsidók
számára pedig botrányos volt. De sok millió ember számára Isten
üdvözítő hatalmát bizonyította. Mert nemcsak lehetővé tette Isten
bűnbocsánatát és a vele való megbékélést; de Isten megalázkodása
azzal, hogy megengedte teremtményeinek Fia keresztre feszítését -
szenvedése által megszerezve számukra a bűnbocsánatot és
megajándékozva őket a szeretetével, azok szívében, akik megtérnek
és bűnbocsánatot nyernek -, felébreszti az Isten iránti szeretetet, mely
Isten szolgálatának egyetlen kielégítő indítéka, és az egyetlen
megfelelő indíték a keresztyén etika számára.
János, a keresztyén apostol ezt két mondatban foglalta össze: „Mi
tehát azért szeretünk... Mert az az Isten szeretete, hogy parancsolatait
megtartjuk" (1János 4,19; 5,3).
Megvitatásra javasolt kérdések:
1. Vitassuk meg a következőt: „minden igaz erkölcsiség alapja
Isten szeretete, ami parancsolatainak megtartásában
nyilvánul meg".
2. Vitassuk meg a tékozló fiú viszonyát apjához. Hol tükröződik
ez ma az emberek Istenhez való viszonyában?
3. Mivel segít a példázat annak megértésében, hogyan kelthető
fel szívünkben és életünkben az Isten iránti szeretet?
- 97 -
19. JÉZUS A TANÍTÓ (3)
A MÁSODIK LEGFONTOSABB PARANCSOLAT
Jézus Krisztus szerint a második legfontosabb parancsolat a
következő: „Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Máté 22,37-40).
Ezt a parancsolatot nem ott és akkor találta ki: az Ószövetségből idézte
(3Mózes 19,18). Ésszerűsége magától értetődő. Ha mindnyájan mindig
betartanánk, a világ hamarosan paradicsommá változna. De nem
tartjuk be mindig. Miért nem?
[Itt kérjük meg a diákokat, mondjanak néhány lehetséges okot arra,
az emberek miért nem szeretik felebarátaikat mindig úgy, mint
magukat.]
Jézus egyik hallgatója az Ószövetség szakértője volt, de nem tartotta
be ezt a parancsolatot jobban, mint mások. Így megpróbált kifogást
találni, és azt állította, hogy nehézsége van a megfogalmazással, ami
gyakorlatilag lehetetlenné teszi a betartását. „De ki a felebarátom?",
kérdezte. Ez alatt a következőt értette: A 'felebarát' szó vajon
egyszerűen a hozzám legközelebb állókat jelenti-e, vagyis a
feleségemet és a gyermekeimet, esetleg a közeli rokonokat? Vagy a
legközelebbi szomszédomat is bele kell értenem, vagy mindenkit, aki a
háztömbben lakik? (A 'felebarát' szó angol fordítása 'szomszéd' - a
fordító.) Vagy mindenkit a városban, az országban és az egész világon?
Hol kell meghúznunk a határt? Világos, hogy ha szeretem a
családomat, és ők éhesek, megosztom velük az ebédemet. De ha
megpróbálom a város összes lakójával megosztani az ebédemet, nem
marad elég magunknak, hogy éhen ne haljunk. Tehát ki is pontosan a
felebarátom? A 'felebarát' szó, mondta, túl homályos, ezért a
parancsolat valószerűtlen és kivitelezhetetlen. Ez volt az a kifogás, amit
az Ószövetség szakértője talált arra, hogy miért nem hajtja végre a
második legfontosabb parancsolatot (Lukács 10,25-29).
[Ezen a ponton vitassuk meg a diákokkal a következő kérdéseket:
1. Jogos volt-e a szakértő kifogása?
2. Ha nem, hogyan válaszolnátok a kifogására?
3. Világos, hogy nem lenne gyakorlati értelme, ha megpróbálnánk
megosztani kevés élelmünket a világ összes éhezőjével. De a
világon van elég élelem, hogy mindenki jóllakhasson. Ha az
összes kormány, az összes üzletember és az összes
- 98 -
magánszemély mindenhol úgy szeretné a felebarátait, mint
önmagát, és igazságosan osztanák el a világ élelmiszerkészletét,
senki sem éhezne. De a világ egészében nem hajtja végre a
második legfontosabb parancsolatot. Elfogadható kifogás-e ez
számunkra, hogy mi magunk se hajtsuk végre, amennyire
tudjuk?]
AZ IRGALMAS SZAMARITÁNUS PÉLDÁZATA
„Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és azt
kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Erre ő
megkérdezte tőle: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?
Az így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből,
teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat,
mint magadat. Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és
élni fogsz. Az pedig igazolni akarta magát, és azt kérdezte Jézustól:
De ki a felebarátom? Jézus erre feleletül ezeket mondta: Egy ember
ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik
kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.
Történetesen egy pap ment lefelé azon az úton, de amikor meglátta,
elment mellette. Amikor egy lévita is ahhoz a helyhez ért, és
meglátta, ugyancsak elment mellette. Egy szamaritánus pedig, aki
úton volt, amikor odaérkezett hozzá, és meglátta, megszánta.
Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán
feltette őt saját barmára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap
elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj
rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek,
megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja
annak, aki a rablók kezébe esett? Az így felelt: Az, aki irgalmas volt
hozzá. Jézus erre azt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen
cselekedj" (Lukács 10,25-37).
Ez Jézus egyik leghíresebb példázata. Először a diákok olvassák el
egyszerűen úgy, mint egy történetet - vagy meséljük el nekik
részletesen, rámutatva, milyen élethű a történet díszlete. A
Jeruzsálemből Jerikóba vezető út magas, töredezett sziklák között
kanyargott, ahol a banditák könnyen elrejtőzhettek és
megtámadhatták a magányos utazókat. A rablótámadás - akárcsak
manapság - mindennapos volt akkoriban.
A példázat első fontos tanulsága
A példázatból számos tanulság levonható. Foglalkozzunk először az
utolsó és legfőbb tanulsággal (10,36-37). A szakértő kifogása, hogy
miért nem szereti a felebarátját úgy, mint önmagát, elméleti nehézség
- 99 -
volt: nem tudta pontosan, kire vagy kikre utal a parancsolat a
'felebarát' kifejezéssel, amikor ezt mondja: „Szeresd felebarátodat,
mint magadat". Ezért megkérdezte, „ki a felebarátom? ". De gyakorlati
szempontból elméleti kérdése lényegtelen, és meglehetősen ostoba
volt. Az, hogy nem tudjuk pontosan, hány embert kell a világon
felebarátunkként kezelnünk, nem akadályoz meg minket abban, hogy
felebarátként cselekedjünk valakivel, aki az adott pillanatban a lábaink
előtt fekszik végső szükségében. Így amikor Urunk alkalmazta e
példázat tanulságát, nem válaszolta meg a szakértő elméleti kérdését.
Ehelyett egy másik, gyakorlati kérdést tett fel a szakértőnek: „Mit
gondolsz, e három közül (a pap, a lévita és a szamaritánus) ki volt a
felebarátja annak (vagyis cselekedett felebarátként azzal), aki a rablók
kezébe esett?". Nem volt nehéz megválaszolni ezt a kérdést! Még a
szakértőnek is be kellett ismernie, hogy a szamaritánus volt az, aki
felebarátként cselekedett és megszánta a szerencsétlen embert. „Menj
és cselekedj hasonlóképpen", mondta Krisztus.
Az első fontos tanulság tehát világos: Kötelességünk könyörületesen,
szeretettel és gyakorlatiasan cselekednünk azokkal, akikkel a
mindennapi életben találkozunk, és bármilyen szükséget szenvednek,
ha módunkban áll segíteni. Persze nem szabad megfeledkeznünk a
világszerte tapasztalható ínségről. De nem szabad engednünk, hogy
személyes tehetetlenségünk megbénítson, és semmit se tegyünk
azokért a nélkülözőkért, akikkel nap mint nap találkozunk magunk
körül. És persze nem szabad mentségként használni arra, hogy nem
bánunk szerető felebarátként mindenkivel, akivel tudnánk.
[Ezt a tanulságot a következőképpen lehet alátámasztani: A „Szeresd
felebarátodat, mint magadat" parancsolatot úgy is ki lehet fejezni,
ahogy Jézus tette egy másik alkalommal: „Amit tehát szeretnétek,
hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek
velük" (Máté 7,12). Ha megtámadnának titeket, mint a példázatban
szereplő embert, és félholtan feküdnétek az úton, nem szeretnétek-e,
ha az arra jövők segítenének rajtatok? Nem panaszkodnátok-e
keserűen, ha elmennének mellettetek? Nos, hát ti is bánjatok
mindenkivel, aki bármilyen szükséget szenved, ugyanúgy, ahogy
másoktól elvárnátok, hogy veletek bánjanak, ha ti lennétek bajban.]
A példázat második tanulsága
A példázat második tanulsága az, hogy ha vallásunk nem késztet
arra, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat, akkor az
nem megfelelő, vagy teljesen hamis. Minthogy az Urunk által
elmondott történet példázat volt, és nem egy ténylegesen megtörtént
eset elbeszélése, szabadon választhatta meg a történet szereplőit.
Ezért nagy a jelentősége annak, hogy egy papot és egy lévitát
választott a két férfi szerepére, akik arra jártak, és az ujjukat sem
- 100 -
mozdították, hogy segítsenek a sebesült emberen. Mind a pap, mind a
lévita vallási funkcionárius volt Isten jeruzsálemi templomában;
legelsőként nekik kellett volna úgy szeretni felebarátukat, mint
önmagukat. Miért nem tették? Ha Jeruzsálembe tartottak volna, hogy
ügyeletes szolgálatot lássanak el a templomban, joggal félhettek volna
megérinteni egy félholt embert, mivel vallási szabályzatuk szerint egy
halott test megérintése beszennyezte volna őket, és időlegesen
alkalmatlanná tette volna a templomi szolgálatra (lásd 4Mózes 19). De
nem Jeruzsálembe tartottak. Szolgálatuk véget ért, és Jeruzsálemből
úton voltak hazafelé (10,31). Nem volt elfogadható okuk arra, hogy ne
segítsenek a sebesült embernek. Talán azt gondolták, hogy az ő dolguk
Isten szeretete és szolgálata volt a templomban; és „felebarátaik
szeretetét" másokra hagyhatják. Ha igen, akkor nagyot tévedtek.
Igaz, hogy az első parancsolat - mint az előző cikkben láttuk - azt
mondja, hogy szeretnünk kell Istent teljes szívünkből, elménkből,
lelkünkből és erőnkből; és ennek mindig elsőbbséget kell élvezni. De ez
önmagában nem elég. Az Újszövetség megjegyzi:
„Ha valaki azt mondja: 'Szeretem az Istent', a testvérét viszont
gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem
szeretheti az Istent, akit nem lát". Majd ismét: „Aki pedig világi
javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved,
és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Istennek
szeretete? " (1János 4,20; 3,17).
A példázat harmadik tanulsága
'Szeretni felebarátainkat, mint magunkat' azt jelenti, hogy készen
kell lennünk arra, hogy jó és könyörületes felebarátként cselekedjünk
nemcsak barátainkkal, honfitársainkkal és azokkal szemben, akiket
szeretünk, hanem azokkal szemben is, akiket nem szeretünk, sőt
ellenségeinkkel szemben is. Ezt abból látjuk, hogy Krisztus
szamaritánusként írta le azt az embert, aki segített a rablók áldozatán.
[Megjegyzés a szamaritánusokról: A szamaritánusoknak legalábbis
részben ugyanaz a Bibliájuk volt, mint a zsidóknak, de más helyen
imádták Istent. A zsidók ezért gyűlölték a szamaritánusokat, és
időnként üldözték őket; a szamaritánusok pedig gyakran viszonozták
az ellenségességet. Lásd Lukács 9,51 -56; János 4]
Mármost a példabeszédben, amikor a szamaritánus meglátta a
sebesült embert az út szélén feküdni, azonnal fel kellett ismernie, hogy
zsidó. Sőt azt is tudnia kellett, hogy ha az a zsidó megsérülne, és egy
szamaritánus megpróbálná megérinteni, a zsidó sértegetné, sőt talán
szembe is köpné. Ennek ellenére a szamaritánus odament hozzá,
elsősegélyt nyújtott neki, átadta a helyét a szamár hátán, maga pedig
- 101 -
mellette gyalogolt; elvitte egy vendégfogadóba és kifizette a
szállásköltségét, amíg meg nem gyógyul.
A tanulság világos. 'Szeretni felebarátainkat, mint magunkat' többet
jelent, mint szeretni a családunkat és barátainkat, honfitársainkat és az
azonos vallású vagy azonos etnikai csoportba tartozó embereket.
Szeretnünk és szolgálnunk kell bármilyen etnikai csoportba tartozó,
bármilyen vallású embert, sőt azokat is, akik gyűlölnek minket, és az
ellenségeink. Jézus mondta (Lukács 6,27-28): „Nektek azonban ... ezt
mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik
gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok
azokért, akik bántalmaznak titeket". És persze Krisztus egyetlen
követőjének sem szabad más vallású embereket üldöznie.
EGY GYAKORLATI PROBLÉMA
Úgy találtuk, hogy a keresztyén etikában az első és második
legfontosabb parancsolat végrehajtásának alapvető indítéka a szeretet.
De itt van egy alapvető probléma. Annak az oka, hogy nem úgy
viselkedünk Istennel vagy felebarátunkkal, ahogy kellene, pontosan az,
hogy nem szeretjük őket. Sőt, bármennyire próbálkozunk is, gyakran
nehéznek, sőt lehetetlennek találjuk, hogy szeressük őket. Ezért Jézus
részéről hiábavaló lenne, ha egyszerűen azt mondaná, hogy szeressük
Istent és felebarátainkat, ha nem tudná megmondani, honnan vegyük
a szeretetet, amivel szerethetjük őket. Mert a szeretet hajtóanyaga
nélkül a keresztyén etika motorja nem működik.
De Krisztus látta a problémát; íme, a kérdésre adott egyik válasza:
A NŐ TÖRTÉNETE SIMON HÁZÁBAN
„Egy farizeus arra kérte őt, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus
házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban
a városban élt, megtudta, hogy asztalhoz telepedett a farizeus
házában, kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt előtte a
lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte
meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor ezt
meglátta az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: 'Ha ez
volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki
hozzáér: bűnös.' Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki:
'Simon, van valami mondanivalóm neked.' Az így szólt: 'Mester,
mondd!' Erre azt mondta: 'Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik
ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt
miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Akkor vajon melyikük
- 102 -
szereti őt jobban?' Simon így válaszolt: 'Úgy gondolom, hogy az,
akinek többet engedett el.' Ő ezt mondta neki: 'Helyesen ítéltél', és
az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: 'Látod ezt az
asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ez pedig
könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem
csókoltál meg, ez pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a
lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ez pedig kenettel
kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne
bocsáttatott meg, hiszen sok jelét adta szeretetének. Akinek pedig
kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret.' Az asszonynak pedig ezt
mondta: 'Megbocsáttattak a te bűneid.' Az asztalnál ülök erre
elkezdték kérdezgetni egymás között: 'Ki ez, hogy a bűnöket is
megbocsátja?' Ő pedig így szólt az asszonyhoz: 'Hited megtartott
téged, menj el békességgel!'" (Lukács 7,36-50).
Olvassuk el és mondjuk el újra az egész történetet.
Megfigyelések
1. Egy kirívó ellentét. Egyrészről egy asszony, aki a múltban sokat
vétkezett, de most nagyon szereti Jézust, és ezt ki is mutatja
cselekedeteivel. Másrészről egy kifelé erkölcsös és nagyon
vallásos ember, aki formálisan udvarias Jézushoz, és meghívja
vacsorára, de nem érez szeretetet vagy ragaszkodást iránta, és ezt ki is mutatja tétlenségével.
2. A két adós példázata. A példázat azt az egyszerű, de alapvető
jelentőségű dolgot állapítja meg, hogy ha egy ember nagy
adósságot halmozott fel, amit nem tud visszafizetni, és a
hitelezője elengedi neki, akkor szeretni fogja a hitelezőt. Más
szavakkal: A megbocsátás szeretetet szül; és minél nagyobb az adósság, annál nagyobb a szeretet, amikor elengedik.
3. A példázat alkalmazása. A bűn olyan, mint az adósság; és mi
mindnyájan vétkeztünk. Sőt, nem tudjuk visszafizetni az
adósságunkat. A jövőben végrehajtott akárhány jócselekedet sem
törölheti el a múlt bűneit. Mivel rendes kötelességünk szeretni
Istent teljes szívünkből, elménkből, lelkünkből és erőnkből, a
kötelességünket soha nem tudnánk túlteljesíteni és ezzel
valamiféle plusz pontokra szert tenni, amivel fizethetnénk múltbeli
gyarlóságainkért. Ha tartozom tízmillió rubellel, és nem tudom
megadni, csődbe jutok. De ha csak ezer forinttal tartozom, és nem
tudom megadni, ugyanúgy csődbe jutok. Akár sok, akár kevés a bűnünk, lelkileg mindnyájan csődben vagyunk.
De Krisztus meg tudja bocsátani bűneinket; és amikor ezt teszi, és
szívünkbe helyezi a bűnbocsánat bizonyosságát, az szívünkben
- 103 -
spontán szeretetet ébreszt Isten, Krisztus és az egész emberiség iránt:
olyan szeretetet, mely korábban nem volt ott, és melyet saját
akaraterőnkkel soha nem tudnánk felkelteni.
4. Krisztus magyarázata az asszony szeretetére. Az
asszonynak sok bűne volt, de a Jézusban való hit megtérítette.
Jézus pedig megbocsátotta minden bűnét, és biztosította, hogy
Isten megbocsátja bűneit, és elfogadja őt. Ennek hatására
szívében szeretet ébredt Jézus iránt, melyet nem tudott eltitkolni.
5. Simon szeretetlenségének hallgatólagos diagnózisa. Simon
nagyon vallásos volt, és - legalábbis kifelé - erkölcsileg korrekt. De
nem szerette Jézust, és az asszonnyal sem rokonszenvezett,
ahogy a Jézus iránti szeretetét kimutatta. Vajon miért? Mert - úgy
tűnik - soha nem volt megtérési élménye, soha nem vette észre,
mennyire bűnös is valójában, soha nem ment Jézushoz
bűnbocsánatért, és nem volt meg a szívében a bűnbocsánat
bizonyossága. Vallása formálisan lehet, hogy helyes volt, erkölcse
pedig kifelé tiszteletre méltó; de nem volt ereje teljes szívéből szeretni Urát, Istenét, vagy szeretni a felebarátját, mint önmagát.
EGY UTOLSÓ TANULSÁG
„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: 'Uram, ha
vétkezik ellenem az atyámfia, hányszor bocsássak meg neki? Még
hétszer is?' Jézus így válaszolt: 'Azt mondom neked, hogy nem
hétszer, de hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa
egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor
hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt
adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy
adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és így
egyenlítsék ki tartozását. A szolga erre leborult előtte, és így
esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.
Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az
adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott
egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta,
fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!
Szolgatársa akkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel
hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem
elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták, mi történt, nagyon felháborodtak.
Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor
magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga,
elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem
- 104 -
kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársaidon, amint én
is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta a
kínzóknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz
majd az én mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsáttok
mindnyájan atyátok fiának szív szerint'" (Máté 18,21-35).
Ez egy másik olyan példázat, melyben Jézus a bűnt az adóssághoz
hasonlítja. Olvassuk el a példázatot. Ez egy másik példa Jézus azon
képességére, hogy néhány szóval fel tud idézni egy rendkívül életszerű
jelenetet. Jelen tanulmányunk szempontjából nyilvánvaló a
jelentősége. Azt mondja nekünk, hogy az olyan ember, aki azt állítja,
Krisztus megbocsátotta bűneit, és aki mindazonáltal nem hajlandó
megbocsátani valakinek, aki ellene vétkezett, még ha az meg is bánta,
nem igazi keresztyén. Az egy csaló.
- 105 -
20. JÉZUS A TANÍTÓ (4)
A KERESZTYÉNEK MUNKÁHOZ VALÓ VISZONYA
Ebben a cikkben a napi munkánkat tanulmányozzuk. Egyesek annyira
élvezik a munkájukat, hogy semmi más nem érdekli őket. Mások olyan
nehéznek és unalmasnak találják a munkát, hogy azt kívánják, bárcsak
ne kellene dolgozniuk. Megint mások, a munkanélküliség
nyomorúságától szenvedve, örülnének, ha bármilyen munkájuk lenne,
akármilyen nehéz is.
Jézusnak sok mondanivalója volt a napi munkáról, de mindenekelőtt
az, hogy először, munkánkat Isten országának erkölcsi és szellemi elvei
irányítsák, másodszor pedig sose feledjük, hogy napi munkánknak örök
jelentősége van a jó vagy a rossz szempontjából. Jézus tehát
a) biztosítja számunkra a munka erős és igaz indítékát;
b) megtanít minket, hogyan húzzuk a legtöbb hasznot a
munkánkból;
c) arra figyelmeztet, ne hagyjuk, hogy a napi munka kiszorítsa az
élet legigazibb, legmagasabb rendű és legtartósabb értékeit.
Kezdjük leckénket néhány kérdéssel, hogy segítsünk a diákoknak a
munkával kapcsolatos szükséges különbségtételek átgondolásában.
1. kérdés
Miért kell dolgoznunk?
Lehetséges válasz: azért, hogy élelmiszert termeljünk, vagy pénzt
keressünk, hogy élelmet, ruhát és más olyan dolgokat vehessünk,
melyekre szükségünk van, és melyekben kedvünket leljük.
Ez jó válasz, és a Biblia megerősíti (2Tesszalonika 3,7-12). A
Teremtő olyan gyomorral teremtett minket, mely megéhezik, és
élelmet követel. A Teremtő gondoskodott élelemről (bár az a világ sok
részén egyenetlenül van elosztva); de ugyanakkor úgy rendezte el a
dolgokat, hogy dolgoznunk kelljen, ha meg akarjuk szerezni.
2. kérdés
Az élelmen, ruhán és pénzen kívül van-e bármilyen más jutalma vagy
haszna a munkának? Néhány lehetséges válasz:
- 106 -
a) A fizikai munka jót tesz a testnek. A testgyakorlás hiánya
gyengíti a szívet és az izmokat.
b) A semmittevés unalmas és lelkileg egészségtelen.
c) A munka maga is lehet élvezet. Hivatásos labdarúgónak vagy
balett-táncosnak lenni kemény munka. De - eltekintve a vele
megkeresett pénztől - a munka maga is élvezet.
d) Lelki kielégülést jelent azt érezni, hogy az emberre szükség van.
Az anya számára nehéz munka vigyázni a gyerekekre; de
szereti azt érezni, hogy a gyerekeknek szükségük van rá, és
hajlandó szorgalmasan dolgozni értük, noha munkájáért nem
kap fizetséget.
I. A MUNKA ELSŐDLEGES MOTIVÁCIÓJA ÉS ELSŐDLEGES
JUTALMA
Becsületes jellem kifejlesztése
Krisztus szerint az egyik legfőbb jutalom, amit a napi munkától
várhatunk - akár fizetnek érte, akár nem -, hogy a munka fejleszti a
jellemet. A következőt mondja:
„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit
igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok
kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek
van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és
ezek is mind megadatnak nektek" (Máté 6,31-33).
Jézus nem azt mondja, hogy helytelen dolog dolgozni a
megélhetésért. Isten is tudja, hogy szükségünk van élelemre és
ruhára, és e szükségletek megszerzésének normális módja a munka.
De nem ezek a dolgok jelentik a munka fő hasznát, és a munka fő
motivációját sem ezeknek kell adniuk. Először is - mondja Krisztus -
Isten országát és igazságát kell keresnünk; vagyis elsődleges célunk
az, hogy mindenben, amit csinálunk, Isten királyi törvényét hajtsuk
végre, hogy - miközben állandóan Isten törvényét követjük -
becsületes jellemet fejlesszünk ki magunkban.
Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy egy ember világhírű futballista
akar lenni. Hogyan érheti ezt el? Természetesen kezdheti azzal, hogy
elolvas egy futballról szóló könyvet, és megtanulja a szabályokat. De az
olvasás nem elég. Ahhoz, hogy jó futballista legyen, ki kell mennie a
futballpályára, és rendszeresen gyakorolnia kell. Ily módon edzheti
magát, hogy gyorsan reagáljon, irányítsa az átadásait, uralkodjon a
hangulatán, valamint hogy betartsa a szabályokat, és ne csaljon, ha a
- 107 -
bíró nem néz oda. Az ilyen tréning nem csak a meccsek megnyerésében
segíti: a személyiségét is megváltoztatja. Kifejleszti a képességeit, és
felépíti benne egy tiszta játékos és becsületes ember jellemét.
Másrészről ha csal, mint Maradona tette, amikor egy kritikus
pillanatban kézzel érintette a labdát, lehet, hogy megnyeri a meccset a
csapatának, de magának árt vele: végül is kevésbé becsületes és
kevésbé jó ember lesz. Romlik a jelleme és emberi minősége.
És így van ez a mindennapi életben is. A Biblia azt mondja nekünk,
hogy legyünk bátrak, igazmondóak, becsületesek, ne csaljunk,
hazudjunk, lopjunk, ne legyünk erkölcstelenek, mohók, irigyek,
féltékenyek, rosszindulatúak, összeférhetetlenek. De azzal, hogy
egyszerűen elolvassuk ezeket a parancsokat a Bibliában, ezek a jó
tulajdonságok nem épülnek be maguktól a jellemünkbe. Ahhoz, hogy
ez megtörténjen, állandóan gyakorolnunk kell, hogy úgy viselkedjünk,
ahogy kell, és ellenálljunk a kísértésnek. Krisztus szerint a napi munka
fő haszna az, hogy gyakoroljuk Isten viselkedési szabályainak
betartását, így erős, egészséges és becsületes jellemet fejlesztünk ki
magunkban. Másrészről a napi munka során sok kísértéssel
találkozunk. Ha engedünk nekik, és lusták és megbízhatatlanok
vagyunk, vagy ha csalunk és hazudunk, vagy mohók és önzők
vagyunk, lehet, hogy sikeresnek látszunk, sőt így talán még több pénzt
keresünk; de súlyosan és talán maradandóan károsítjuk önmagunkat
és jellemünket, végül pedig nagy veszteséget szenvedünk.
Milyen súlyos és maradandó lehet ez a kár?
Krisztus azt tanítja, hogy bár a munkánk semmivé válhat, és
elfelejthetik, hatása önmagunkra és jellemünkre örökkévaló. Ezért
amikor Krisztus olyan emberekkel találkozott, akiket - noha
vallásosnak tettették magukat - csupán a pénzsóvárság motivált, és
sem Istennel, sem felebarátaikkal nem törődtek, elmondta nekik Lázár
és a gazdag ember híres történetét (Lukács 16,19-31). Kérjük meg az
osztályt, hogy olvassák el a történetet (vagy mi olvassuk fel nekik), és
a történet alapján döntsék el, miért találta magát a gazdag ember kínok
között a túlvilágon.
„Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap
mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is,
aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele. Ez azt kívánta, hogy
bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak
a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Egyszer aztán meghalt
a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a
gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között
gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és
kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj
rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse
- 108 -
meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így
válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat
életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik,
te pedig gyötrődsz. Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy
szakadék is van, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne
mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Mire az így szólt:
Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van
öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a
gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak
prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre azt mondta: Nem úgy,
atyám, Ábrahám, de ha a halottak közül megy valaki hozzájuk,
akkor megtérnek. Ábrahám azt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra
nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a
halottak közül" (Lukács 16,19-31).
Nem azért volt, mert életében gazdag volt. Azért volt, mert csak
azért élt, hogy önző módon pénzt keressen a saját örömére. Isten
második legfontosabb parancsolata azt mondja - amint azt az előző
cikkben láttuk -, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat". Mármost
a gazdag ember kapuja előtt ott feküdt egy tehetetlen koldus. De a
gazdag ember nem próbált meg segíteni rajta. Nem mintha a gazdag
ember nem ismerte volna a parancsolatokat. Ábrahám emlékeztette,
hogy mind neki, mind fivéreinek ott volt Mózes és a próféták, vagyis az
Ószövetség. De ő egyszerűen azt gondolta, hogy teljesen mindegy,
követi-e a Bibliát vagy sem, hogy keresi-e vagy sem Isten országát és
az ő igazságát. Akkor jött rá, amikor már túl késő volt megváltoztatni
az életmódját, hogy az a jellem, melyet itt a földön alakítunk ki, örökre
szól.
II. HOGYAN HÚZZUK A LEGNAGYOBB HASZNOT A MUNKÁBÓL
Olvassuk el a bolond gazdag példázatát.
„Ekkor így szólt hozzá valaki a sokaságból: 'Mester, mondd meg a
testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!' De ő így
válaszolt: 'Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá ti köztetek?'
Aztán azt mondta nekik: 'Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden
kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a
vagyona tartja meg.' Aztán ilyen példázatot mondott nekik: 'Egy
gazdag embernek bőven termett földje, ezért így gondolkozott
magában: Mit tegyek, nincs hova betakarítanom a termésemet?
Majd így szólt: Ezt fogom tenni: lebontom a csűreimet, nagyobbakat
építek, odagyűjtöm az egész termést és minden vagyonomat, és ezt
- 109 -
mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve,
pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Az Isten azonban azt mondta neki:
Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit
felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint
gazdag'" (Lukács 12,13-21).
Ez a példázat foglalkozik azzal a haszonnal is, amit a napi munkánkból
nyerünk. Vegyük észre: nem mondja, hogy a gazdag rosszul tette,
hogy szorgalmasan dolgozott, és nagy haszonra tett szert. Azt
kritizálja, amit a haszonnal tett. És nem is azért hibáztatja, mert élvezni
akarta a hasznot; ellenkezőleg, az a panasz ellene, hogy a haszonhoz
való helytelen viszonya minimális - és nem maximális - élvezetet
biztosított a számára.
A gazdag első hibája: Rossz helyen tárolta a termést. Földjei
sokkal többet teremtek a pillanatnyi igényeinél. Így elhatározta, hogy
nagyobb csűröket épít és a termését itt tárolja a földön; azután majd
ezt mondhatja magának: „Sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél,
igyál, vigadozzál".
De elfelejtette, hogy életünk hossza itt a földön bizonytalan.
Egyszerűen feltételezte, hogy sokáig él, holott valójában még aznap
éjjel hirtelen meghalt. Isten pedig bolondnak nevezte, mert
nyilvánvalóvá vált, hogy rossz helyen tárolta a javait. Most ott kell
hagynia őket, ahol többé nem tud hasznot húzni belőlük. Mostantól
fogva valaki más birtokolja őket.
De - tiltakozhat valaki - hol tárolhatná máshol a javait? A Biblia
válasza az lenne, hogy ha mások javára használta volna a javait, és
nem csupán a sajátjára, a mennyben gyűjthetett volna kincseket
magának (Máté 6,19-21). A Biblia ezt mondja:
„Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy
ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban
reménykedjenek, hanem Istenben, aki táplálásunkra mindent
bőségesen megad nekünk. A gazdagok tegyenek jót, legyenek
gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen,
részesítsenek javaikban másokat, gyűjtsenek maguknak jó alapot a
jövendőre, hogy elnyerjék az igaz életet" (1Timóteus 6,17-19).
De hogyan „gyűjthetünk magunknak jó alapot a jövendőre" azáltal,
hogy a hasznunkat más emberek javára fordítjuk? Engedjék meg, hogy
egy analógiát használjunk. Tegyük fel, hogy a kormány kinevez egy
igazgatót egy kis gépészeti gyár élére. Ha bölcsen használja fel a
nyereséget a gyár fejlesztésére, a munkások életszínvonalának
emelésére és a helyi közösség gazdagítására, azzal saját menedzseri
képességeit és szakértelmét fejleszti, és a kormány talán kinevezi egy
- 110 -
sokkal nagyobb gyár igazgatójává, vagy éppen miniszterré. De tegyük
fel, hogy enged a kísértésnek, és a nyereséget egy fényűző ház és
drága autók vásárlására használja. Ezzel tönkreteszi a jellemét, és
alkalmatlanná válik a magasabb pozícióra. Sőt könnyen lehet, hogy
vádat emelnek ellene, és bebörtönzik.
Hasonló módon, Krisztus azt tanítja, hogy az embert az élethez, a
munkához, a javakhoz és a haszonhoz való, földi életében kialakított
viszonya teszi alkalmassá - vagy alkalmatlanná - az eljövendő életben
vállalt felelősségre.
III. ANNAK A VESZÉLYE, HOGY A MUNKA KISZORÍTJA
ISTENT AZ ÉLETÜNKBŐL
A gazdag második hibája: Elfelejtette, hogy ha valóban gazdagok
akarunk lenni, nem csak anyagilag kell gazdagodnunk, hanem
szellemileg is. Az anyagi gazdagság eltörpül a szellemi mellett.
Egy lány, aki nagyra becsüli a jegygyűrűjét, de a fiú, aki adta neki,
egyáltalán nem érdekli, az megfosztja a gyűrűt legfőbb jelentőségétől.
A bolond gazda hagyta, hogy az anyagi jólét kiszorítsa az életéből
Istent, a vele való közösséget és a neki való engedelmességet. Ez lelki
szegénységbe taszította, és meghalt, anélkül hogy felkészült volna az
Istennel való jövőbeli találkozásra. „Így jár az", mondta Krisztus, „aki
magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag".
Tehát ha gazdagok akarunk lenni Isten felé, nem szabad elfelednünk,
hogy bármilyen fontos is a munka, van az életben egy mindennél
fontosabb prioritás: az Istennel való barátság és közösség ápolása. Ő a
Teremtőnk, és úgy tervezett meg minket, hogy végezzük a napi
munkánkat. De soha nem akarta, hogy rabszolgák legyünk. Azt akarja,
hogy szeretetből dolgozzunk neki. És ha szeretni akarjuk, először meg
kell békülnünk vele, el kell fogadnunk Jézusnak, Isten Fiának a
Szellemét, és magunknak is Isten szabad gyermekeivé kell válnunk
(Róma 8,14-17). Csak így leszünk képesek Isten országának elveit
átültetni a gyakorlatba a napi munkánkban. De hogyan ismerhetjük
meg Istent? Jézus megmondja nekünk: Ő az út az Atyához (János
14,6).
„Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű
asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki
leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen
lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért előállt Márta, és így szólt: 'Uram,
nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a
szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!' Az Úr azonban így
felelt neki: 'Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és
- 111 -
nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.
Mária a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha'"
(Lukács 10,38-42).
Kérdés: Mi a jelentősége ennek a történetnek a témánk
szempontjából?
- 112 -
21. JÉZUS A TANÍTÓ (5)
AZ ELJÖVENDŐ ÉLET BIZONYÍTÉKA ÉS JELENTŐSÉGE A
KERESZTYÉN ETIKA SZÁMÁRA
A 20. cikk alapján nyilvánvaló, hogy Jézus szerint a keresztyén etika
egyik fő vonatkoztatási rendszere nem csupán az evilági élet szellemi
dimenziójában való őszinte hit, hanem hasonlóan meggyőződéses hit
az eljövendő élet valóságában, a menny és a pokol létezésében. De sok
ember, aki csodálja és szeretné követni Krisztus etikáját, nehezen
tudja elfogadni ezt a vonatkoztatási rendszert. Viszont ha elvetjük,
akkor kivesszük a keresztyén etikából motivációjának nagy részét; és
egy megfelelő motiváció nélküli etikai rendszer gyakorlatilag
használhatatlan. Itt most a sok közül két ellenvetéssel foglalkozunk,
melyet az emberek a menny és a pokol gondolata ellen tesznek.
1. ellenvetés: „A mennyben való hit csupán menekülés a valóság
elől. Arra bátorítja az embereket, hogy ahelyett, hogy elszántan
harcolnának nyomorúságos szociális és gazdasági helyzetük
megjavításáért, csak tűrjék békében, azzal a hiábavaló várakozással,
hogy itteni szenvedéseikért kárpótolja majd őket egy eljövendő
paradicsom. Tehát leértékeli a földi életet, és aláás minden komoly, a
körülmények megjavítására irányuló erőfeszítést."
De ennek pont az ellenkezője igaz. Krisztus tanítása a mennyről és a
pokolról nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a földi életnek, annak
összes tevékenységével együtt. Krisztus szerint ha nem működünk
együtt a Teremtőnkkel képességeink kihasználásában és a földi
erőforrások felelős kiaknázásában Isten dicsőségére, valamint
családunk, népünk és a világ javára, annak végzetes és örökre szóló
következményei lesznek nem csak e rövid, ideiglenes életben, hanem
az eljövendő örök világban is.
Egy iskolás gyerek, aki azt képzeli, hogy ha az iskola véget ér, az
élete is véget ér tizenhat éves korában, és hogy az iskolán túl nincs
„valódi" felnőtt világ, az kísértést érez, hogy csak játszadozzon és ne
vegye komolyan az iskolát és a leckéket. Sok iskolás gyerekkel éppen
az a baj, hogy nem tudják elképzelni, milyen komoly az élet az iskola
után; ezért aztán csak vesztegetik az idejüket az iskolában, és
felkészületlenül lépnek a felnőtt életbe. Krisztus szerint így lesz ez
azokkal az emberekkel is, akik nem veszik komolyan a mennyet és a
poklot, mivel ez az élet az iskola, mely felkészít minket a következő
életre.
- 113 -
Természetesen logikus a kérdés: mi a bizonyítékunk, hogy az
eljövendő világ valóságos? A Biblia válasza erre az, hogy rámutat Jézus
Krisztus szó szerinti feltámadásának történelmi bizonyságára. Ezzel a
bizonyítékkal egy későbbi cikkben foglalkozunk. Itt legyen elég
megjegyezni, hogy Pál szerint (1Korintus 15) Jézus Krisztus múltbeli
feltámadása a garancia arra, hogy egy napon a jövőben mindnyájan,
akik bíztak benne ebben az életben, feltámadnak, hogy együtt éljenek
vele az eljövendő világban. És az a tény, hogy az eljövendő világ
valóságos, biztosít minket afelől, hogy érdemes végezni a munkánkat
itt a földön, és érdemes örömet szerezni az Úrnak, akitől kaptuk. Ahogy
a Biblia fogalmaz, „buzgólkodjunk mindenkor az Úr munkájában,
tudván, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban" (1Korintus
15,58). Tehát az eljövendő élet valóságában való hit erőteljes
motivációt biztosít az itteni és mostani élethez.
2. ellenvetés: „Ha van Isten, akkor szeretetből kellene szolgálnunk
és nem azért, amit jutalomként kapunk érte a mennyben."
Ez az ellenvetés szertefoszlik, ha megértjük, hogy mi a jutalom Isten
szolgálatáért, és mi nem az.
Ellentétben azzal, amit sok ember gondol, az üdvösség, az Isten általi
elfogadás, a bűnbocsánat és az örök élet nem jó cselekedeteink
jutalma. Ezek, állítja kifejezetten a Biblia, ingyenes ajándékok; nem
érdemelhetők ki jó cselekedetekkel: „Hiszen kegyelemből (vagyis Isten
meg nem érdemelt kegyelméből) van üdvösségetek a hit által, és ez
nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki
se dicsekedjék" (Efézus 2,8-9). Az a tény, hogy az Isten általi elfogadás
nem érdemelhető ki, sok ember számára nehezen érthető. Hozzá
vannak szokva, hogy fizetnek azért, amit kapnak, és azt gondolják,
hogy az emberek jó cselekedeteikkel képesek megfizetni Istennek az
üdvözülést. Ez azt mutatja, hogy alábecsülték Istennek az emberi
bűnre adott diagnózisát. A Biblia elmagyarázza, hogy „a törvény
cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte;
hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik" (Róma 3,20). És ez
így is van. Ha saját emberi erőnkből próbáljuk meg betartani Isten
törvényét, kudarcot vallunk, mert „mindnyájan vétkeztünk, és híjával
vagyunk az Isten dicsőségének" (Róma 3,23). Ha Isten megbocsát
nekünk, azt csak szeretetből és kegyelemből teszi - egyetlen ember
sem dicsekedhet soha azzal, hogy kiérdemelte a bűnbocsánatot. Ezért
irányítja a Biblia figyelmünket saját cselekedeteinkről arra, amit
Krisztus tett a kereszten, amikor „meghalt a bűneinkért". Csak az ő
tettébe, és nem a saját cselekedeteinkbe vetett hit válthat meg minket.
Ezen a ponton gyakran elhangzik egy tiltakozás: „Ha azt mondod,
hogy Isten nem a jó tetteink alapján fogad el minket, azzal aláásod az
etikát. Mert ezzel nem azt állítod-e, hogy úgy élhetünk, ahogy akarunk,
- 114 -
Isten úgyis megbocsát nekünk?" Nem! Azon a helyen, ahol a Biblia azt
állítja, hogy az üdvözülés nem a jó tettek jutalma, azokról is beszél,
akik hisznek Krisztusban: „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus
Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elrendelt az
Isten, hogy azok szerint éljünk" (Efézus 2,10). Tehát a jó tett nem az
alapja, hanem az eredménye és bizonyítéka annak, hogy Isten
elfogadott minket. Erre két példát látunk majd az alábbiakban.
De akkor mi a jó cselekedet jutalma? Annak a képessége és
lehetősége, hogy egyre több fontos munkát vállaljunk. Olvassuk el a
minákról szóló híres példázatot:
„Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott,
mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg
fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy nemes ember
elutazott egy távoli országba, hogy királyságot szerezzen magának,
s majd azután visszatérjen. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz
minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.
Polgártársai azonban gyűlölték őt, azért küldöttséget menesztettek
utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk.
Amikor pedig megszerezte a királyságot, és visszatért, magához
hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki
hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád
tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál
a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és
jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt:
Uralkodj te is öt városon. Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt:
Uram, itt a minád. Egy kendőbe rejtve őriztem. Féltem ugyanis
tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem
fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így
szólt hozzá: A magad mondása alapján ítéllek meg, gonosz szolga!
Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit
nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el. Miért
nem tetted hát be a pénzemet a bankba, hogy amikor megjövök,
kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig így szólt: Vegyétek el
tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van. Mire ezt
mondták neki: Uram, annak van tíz minája! De ő így válaszolt:
mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs,
attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem
akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt
előttem" (Lukács 19,11-27).
Vegyük észre, hogy azt az embert, aki jól és bölcsen használta a
mináját, és tíz minára gyarapította, azzal jutalmazták, hogy tíz város
igazgatását bízták rá, ami sokkal több munkát jelent, mint tíz mina
- 115 -
kezelése. Végül is ésszerű, hogy arra, aki felelősen és szorgalmasan
irányított egy kis üzemet, végül egy nagy ipari komplexumot bízzanak.
AZ ÜDVÖSSÉG HATÁSA A KERESZTYÉN MUNKAETIKÁRA
„Történt pedig, hogy mikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út
mellett, és koldult. Amikor hallotta, hogy sokaság megy el mellette,
kérdezősködött, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a názáreti
Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid fia, könyörülj
rajtam! Akik elől mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő még
inkább kiáltozott: Dávid fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és
megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött,
megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled? Az így szólt: Uram,
hogy lássak. Jézus ezt mondta neki: Láss! Hited megtartott. És
azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent.
Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent. Ezután Jerikóba ért,
és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki
fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de
kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott, és
felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett
elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá:
Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.
Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták,
zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. Zákeus pedig
előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a
szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam,
visszaadom neki a négyszeresét. Jézus így felelt neki: Ma lett
üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az
Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett"
(Lukács 18,35-19,10).
A két történetben szereplő emberek sok tekintetben különbözők
voltak. A koldus nagyon szegény volt, az adószedő pedig nagyon
gazdag. De volt bennük valami közös: mindketten nemkívánatos és
lealacsonyító módon keresték a kenyerüket. A koldus abból élt, amit ki
tudott csikarni az emberektől; az adószedő pedig nagyrészt azon, amit
ki tudott csalni belőlük. Krisztus azonban mindkettőjüket
megmentette; és az üdvözülés hatása az volt, hogy teljesen
megváltoztatta a két ember munkához való viszonyát és megélhetési
módját, és visszaadta emberi méltóságukat.
1. A vak ember
- 116 -
Természetesen nem az ő hibája volt, hogy koldulni kényszerült a
megélhetésért (viszont vádirat a társadalom ellen, melyben élt, és sok
mai társadalom ellen is, amiért nem törődött és nem törődik a
rokkantakkal). Mindazonáltal lealacsonyító dolog, ha egy ember
elveszíti a függetlenségét és méltóságát, és ahelyett, hogy eltartaná
magát, és a közösség javára tevékenykedne, kénytelen abból élni, amit
másokból ki tud szedni.
Krisztus megmentette a vak embert azzal, hogy csodát tett és
visszaadta a fizikai látását. De a történet többről szól...
a) A koldus lelki fogékonysága. A tömeg tájékoztatta, hogy a
názáreti Jézus volt az, aki arra járt. De a koldus arra a
meggyőződésre jutott, hogy ez a Jézus nem kevesebb, mint
Dávid Fia, a Messiás és Király. Tehát könyörgött a Királynak,
hogy használja isteni és királyi hatalmát, és adja vissza a
látását. És teljesült a kérése. Ez volt az utolsó alkalom, hogy
másnak kellett könyörögnie valamiért.
b) A koldus reakciója a látás ajándékára. Az első dolog, amit
láthatott, maga a Király volt. Vajon mire számított? Valakire, aki
királyi palástba van öltözve, udvaroncok hada szolgálja, maga
pedig senkit sem szolgál? Amit ténylegesen látott, az egy út
porával lepett, egyszerű alak volt, egy Király, aki azért jött,
hogy mindenki Szolgája legyen, kinek ez volt a mottója: „Az
Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő
szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,42- 45;
Lukács 22,24-27). Meglátván ezt a Királyt, a koldus abbahagyta
a koldulást, és „követte Jézust" önfeláldozó szolgálatában,
ahogy Krisztus minden valódi keresztyén követőjétől elvárható,
hogy ezt tegye.
Ez a keresztyén etika középpontjában rejlő nagy Eszmény: annak
felismerése, hogy Jézus Isten Fia, a Világegyetem Tulajdonosának Fia,
de aki Szolga-Királyként jött, hogy szolgáljon és megváltson minket
élete árán. Bárki, akinek megvan a lelki látása, hogy lássa ezt, nem
tehet mást, mint hogy követi őt, és ugyanúgy viszonyul az élethez és a
munkához, mint ő.
2. Az adószedő. Itt volt egy ember, aki kapzsiságában kész volt a
gyűlölt római imperialistáknak dolgozni és begyűjteni számukra az
adót saját népétől, pénzt keresve saját népének
rabszolgaságából. Sőt, saját hatalmát arra használta, hogy sokkal
több pénzt préseljen ki az emberekből, mint amennyit a rómaiak
kívántak, és a többletet zsebre tette. Talán azt gondolta, hogy
nagy gazdagsága mindenkit arra késztet, hogy féljen tőle, és
tisztelje, csodálja őt. Ehelyett gyűlölték, és minden társadalmi
- 117 -
érintkezésből kirekesztették. Ez érthető, hiszen itt volt egy ember,
akit szörnyen lealacsonyított és eltorzított az önző kapzsiság és
pénzsóvárság, egy elveszett ember, aki a gazdagság
hajszolásával megölte a szeretetet és barátságot, melyre úgy
vágyott, de amit soha nem talált meg a pénzben, még kevésbé a
tisztességtelenül szerzett gazdagságban. De Krisztus látta e kifelé
gazdag ember szívének és lelkének belső vágyakozását, és csodát
téve, belül átalakította őt. Megajándékozta a (meg nem érdemelt)
barátságával, és elfogadta olyannak, amilyen. És az adószedő
egyszerre csak azt vette észre, hogy szívének szegénysége eltűnt.
Többé nem érezte a pénzhajszolás emésztő kényszerét. Krisztus
meg nem érdemelt és meg nem vásárolható barátsága olyan lelki
gazdagsággal töltötte el, hogy azonnal elhatározta, fele vagyonát
elajándékozza, és négyszeresen kárpótolja azokat, akiket becsapott.
A kapzsiság és a pénzsóvárság elemberteleníti az embert; a nagy
gazdagság merő kísértése gyakran a maga készítette börtönbe zárja a
kapzsi embert. Krisztus szeretetének és barátságának gazdagsága
kinyitja e börtön ajtaját, és szabaddá teszi az embert, hogy valóban
ember lehessen, hogy gazdája, ne rabszolgája legyen a pénznek, hogy
észrevegye, az emberek mérhetetlenül értékesebbek, mint a dolgok és
tulajdontárgyak, és megtanulja, amit Jézus tanított, hogy nagyobb
áldás adni, mint kapni.
Ez a két példa világosan mutatja, hogy is működik valójában Isten
üdvözítése. Ő kész elfogadni az embereket olyannak, amilyenek,
feltéve, hogy bíznak Krisztusban; és akkor az a tudat, hogy Krisztus
elfogadta őket, és biztosította őket tartós barátságáról mind ebben,
mind az eljövendő életben, arra készteti őket, hogy hálásan szolgálják
őt és másokat.
Megvitatásra javasolt kérdések:
1. Miért nem a valóság elől való menekülés a mennyben való hit?
2. Az alábbi helyzetek közül melyiket részesítenétek előnyben:
a) a férfi azt mondja jövendőbelijének, hogy nem tudja őt addig
elfogadni, amíg jó cselekedeteivel ki nem érdemli?
b) a férfi először feltétel nélkül biztosítja a jövendőbelijét, hogy
elfogadja őt, aki viszonzásul - megbizonyosodva a szerelméről -
szereti, és a kedvében jár majd?
A legtöbb ember az (a) változatot elfogadhatatlannak - a nőre nézve
sértőnek - tartaná. Ha a nő elfogadná, rabszolgává válna. Ezért furcsa,
- 118 -
hogy milliók gondolják úgy, hogy az Istenhez való viszonyuknak (a)
típusúnak kell lennie.
- 119 -
22. JÉZUS A TANÍTÓ (6)
Most gondolkodjunk el azon, hogyan törődött Krisztus az emberekkel
és hogyan értékelte az egyes ember személyiségét. Kezdjük a leckét
azzal, hogy kérdezzünk meg néhány diákot: „Mi a neved?" Azután
tegyünk fel nekik egy nehezebb kérdést: „Mit képvisel a neved?"
Megvitatásra javasolt kérdések:
1. Mi a különbség egy szám és egy név között? Egy katona neve mondjuk 105769-es közlegény. Mit mond ez róla?
2. Mi a különbség egy név és egy felirat között? A „szilvalekvár" felirat
nem tesz különbséget a szilvalekváros üvegek között - csak a
többi lekvárfélétől különbözteti meg őket. Sok lánynak 'Natasa' a
neve, ami persze megkülönbözteti őket az 'Irina' nevű lányoktól.
De nem minden Natasa egyforma!
3. Mit jelképez egy emberi név? A múltban a nevek jelentést
hordoztak. 'András' például ezt jelentette: 'bátor'; Irina pedig ezt:
'béke'. De ezek a nevek még így sem írták le teljes mértékben az
őket viselő személyt; mára pedig a nevek elvesztették a
jelentésüket. Ne bánkódj miatta. Lehet, hogy a neved gyakori név,
de amit képvisel, az valami fantasztikusan csodálatos: emberi
személyiség. A világon sok milliárd ember élt és él. De a te
személyiséged tökéletesen egyedi: az egész világegyetemben
nincs még egy 'te'. Egyedülálló vagy a genetikai felépítésedben.
KRISZTUS TÖRŐDÉSE A SÉRÜLT SZEMÉLYISÉGEKKEL
Noha minden emberi személyiség egyedi, szomorú tény, hogy
valamilyen módon mindnyájan hibásak vagy sérültek vagyunk. Krisztus
eljövetelének és tanításának a célja, hogy meggyógyítson bennünket.
Az alábbi történet egy szélsőséges esetről szól; de érthetőbbé teszi a
lényeget. Olvassuk fel az osztálynak, és kérjük meg őket, hogy
keressék meg a történet fordulópontját, és mondják el, mi az.
- 120 -
A MEGSZÁLLOTT MEGGYÓGYÍTÁSA
„Azután elmentek a tenger túlsó partjára, a gadaraiak földjére.
Amikor kiszállt a hajóból, egyszer csak szembe jött vele a sírboltok
közül egy tisztátalan lélektől megszállott ember, akinek a
sírboltokban volt a lakása, és akit már lánccal sem tudott
megkötözni senki. Mert már sokszor volt kötözve bilincsekkel és
láncokkal, de szétszaggatta a láncokat, a bilincseket pedig
összetörte, úgyhogy senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal a
sírokban és a hegyek között tartózkodott, kiáltozott, és kővel
vagdosta magát. Amikor távolról meglátta Jézust, odafutott, leborult
előtte, és hangosan felkiáltott: Mi közöm hozzád, Jézus, a
magasságos Isten Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem!
Jézus ugyanis ezt mondta neki: Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az
emberből! És megkérdezte tőle: Mi a neved? Az így felelt: Légió a
nevem, mert sokan vagyunk. És nagyon kérte, hogy ne űzze el őket
arról a vidékről. Ott a hegyoldalban volt egy nagy legelésző
disznónyáj, ezért a tisztátalan lelkek azt kérték tőle: Küldj minket a
disznókba, hadd menjünk beléjük! Megengedte nekik, a tisztátalan
lelkek pedig kijöttek, és a disznókba mentek; mire a nyáj, mintegy
kétezer állat, a szakadékon át a tengerbe zuhant, és belefulladt a
tengerbe. Akik pedig legeltették, elfutottak, és elvitték a hírt a
városba és a környező településekre. Erre kijöttek az emberek, hogy
lássák, mi történt. Amikor Jézus közelébe értek és látták, hogy a
megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszén van, félelem
fogta el őket. Akik látták, elmondták nekik: hogyan történt a dolog a
megszállottal és a disznókkal. Ekkor kérni kezdték Jézust, hogy
távozzék el határukból. Amikor azután beszállt a hajóba, kérte őt az
előbb még megszállott ember, hogy mellette maradhasson. Ő
azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: Menj
haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr
veled, és hogyan könyörült meg rajtad. Az pedig elment, és hirdetni
kezdte a Tízvárosban, milyen nagy dolgot tett vele Jézus, amin
azután mindenki csodálkozott" (Márk 5,1-20).
1. A megszállott személyiségének szétesése. Nem tudjuk, hogy a
férfi milyen nevet kapott a születésekor. De nyilvánvaló, hogy élete
során később idegen hatalmak szállták meg, és hatalmukba kerítették
a személyiségét. Először valószínűleg megpróbált ellenállni nekik és
uralkodni magán; de azok túl erősek voltak számára. Végül feladta,
hogy megpróbáljon önmaga maradni, és amikor megkérdezték tőle, mi
a neve, így válaszolt: „Légió".
2. A baj oka. A tünetek súlyos elmebetegségre és a személyiség
szétesésére utalnak; de ebben az esetben (nem minden esetben) a
- 121 -
Biblia rámutat, hogy az elmebetegséget az okozta, hogy démonok szállták meg.
Használjuk ki az alkalmat, és óvjuk az osztályt attól, hogy okkult
praktikákkal, fekete mágiával, spiritizmussal és más efféle dolgokkal
kísérletezzenek. A Biblia - és sok országban a mai tapasztalat - szerint
a démonoktól való megszállottság nagyon is valóságos lehetőség;
hatása pedig végül az emberi személyiség leigázása, ha nem
elpusztítása. Isten ezért óv minket az Ószövetségben: „Ne legyen
köztetek ... varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne
legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól
tudakozódó. Mert utálatos dolog az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik"
(5Mózes 18,9-13).
Az alkoholizmusnak és a drogfogyasztásnak hasonlóan drámai és
könnyen látható hatásai lehetnek; de minden bűn eltorzítja a
személyiséget; és hacsak meg nem bocsáttatik, és ereje meg nem
töretik, ahhoz vezet, amit a Biblia „enyészetnek" nevez; nem a létezés
megszűnése, hanem a személyiség visszafordíthatatlan eltorzulása,
szétesése, és végül az Istentől való örök elszakadás.
3. A baj hatásai
a) A szégyenérzet hiánya és az önbecsülés elvesztése. A Lukács
8,26-tal kezdődő párhuzamos elbeszélés szerint „hosszú idő óta
nem vett magára ruhát". Minden szégyenérzetét elvesztette.
Itt vitassuk meg az osztállyal azt a pozitív szerepet, melyet a
szégyenérzet játszik az emberi méltóság megőrzésében. Vegyük
például a „pirulást". Ezt a mechanizmust a Teremtő építette belénk:
mindenki számára láthatóvá teszi a bűntudatunkat, és hatására
kényelmetlenül érezzük magunkat, ha valamilyen rossz cselekedeten
vagy viselkedésen kapnak minket. Ezenkívül elrettent és óv minket:
„Nem tudom megtenni ezt vagy azt", mondjuk magunkban; „Elpirulnék
a szégyentől, ha rájönnének".
Ha azonban az emberek állandóan szégyenletes dolgokat tesznek, a
személyiségükben fokozatosan elgyengül ez a mechanizmus, esetleg
meg is szűnik teljesen. Az eredmény katasztrofális: „Szégyenkezniük
kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és
már pirulni sem tudnak" (Jeremiás 6,15). A Biblia hasonlóan beszél más
perverz bűnösökről is: „Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai
által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét" (Róma
1,24-27).
b) Morbid félelem és antiszociális viselkedés: a drogfüggőkhöz és
alkoholistákhoz hasonlóan, valószínűleg mások által fenyegetve
érezte magát. Mindenesetre kerülte az embereket, és elhagyott
- 122 -
helyeken élt a hegyekben és a sírokban. Szélsőséges példája
volt annak, amit sok ember, gyakran még fiatal emberek is
éreznek: nem elég jók; senki sem értékeli őket; a társadalom
túl sokat követel tőlük, és az elvárásoktól fenyegetve érzik
magukat; menekülni akarnak az élet szervezett rendjéből; úgy
érzik, nincs jövőjük, akár meg is halhatnak.
c) Önutálat és önpusztítás. Állandóan összevagdosta magát
kődarabokkal, és erőszakosan ellenállt minden kísérletnek,
hogy a saját érdekében visszatartsák ettől. És amikor Jézus
megparancsolta az őt pusztító gonosz erőknek, hogy
távozzanak belőle, a férfi először azt gondolta, hogy Jézus csak
tovább gyötri. Így van ez sok „normális" emberrel is.
Homályosan felismerik, hogy bűneik és rossz szokásaik
tönkreteszik őket; de amikor Jézus megparancsolja nekik, hogy
hagyjanak fel ezekkel a dolgokkal, azt gondolják, hogy
szerencsétlenné akarja tenni az életüket.
4. A baj gyógyítása. Jézus természetesen nem azért jött, hogy
kínozza a férfit, hanem hogy helyreállítsa összetört személyiségét,
méltóságát és valódi szabadságát. Ezért kérdezte meg tőle Jézus:
„Mi a neved?". A férfi láthatóan feladta, hogy önmaga legyen.
Amikor megkérdezték, mi a neve, nem azt mondta, hogy 'János'
vagy 'András', vagy bármi is volt a saját neve, hanem azt, hogy
„Légió". Krisztus megszabadította a férfit a gonosz erőktől, melyek
uralkodtak rajta, elzavarta azokat, és felszabadította a férfi
személyiségét. A városából való emberek pedig ruhában és ép
elmével ülve találták Jézus lábainál (Lukács 8,35). Most már Jézus és nem a Légió volt az úr; és Jézus uralma igazi szabadságot jelent.
E szélsőséges eset után gondolkodjunk el arról, hogyan szabadít meg
minket Jézus manapság.
JÉZUS MEGSZABADÍT MINKET
1. Bűneink bocsánata által. Az egyik történet elmondja, hogy amikor
Jézus találkozott egy béna emberrel, hogyan bocsátotta meg a bűneit, és
hogyan adott erőt neki, hogy felkeljen és járjon (Lukács 5,17-26). Ha
vétkezünk, bűntudatot érzünk és rossz a lelkiismeretünk. A bűntudat
pedig olyan, mint egy lánc: megkötöz minket és hatására gyakran nem
merünk a világ szemébe nézni. Az egyik újszövetségi szó a 'bűnbocsánatra' ezt jelenti: 'megszabadítás'; és ez az, amit Jézus tesz.
2. Azzal, hogy igazat mond nekünk. „Ha ti megtartjátok az én
Igémet", mondja Jézus (János 8,31-36), „valóban tanítványaim
- 123 -
vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket."
Gyakran éppen azokkal a dolgokkal büszkélkedünk, amelyek eltorzítják
a személyiségünket. Azt hisszük, talpraesett dolog hazudni és csalni.
Dicsekszünk az agresszivitásunkkal. Élvezzük, ha rosszindulatúak és
kegyetlenek lehetünk, és másokat lealacsonyíthatunk. Jézus
megszabadít minket azáltal, hogy megmutatja az igazságot e helytelen
magatartásokkal kapcsolatban: ezek nem a barátaink, hanem a
börtönőreink. Ha a börtönőreinket összetévesztjük a barátainkkal, rabok
maradunk és meg sem próbálunk kiszabadulni. Egy napon e hamis
„barátok" a hóhéraink lesznek. Másrészt úgy érezhetjük, hogy nincs
értelme megpróbálni megszökni: a rossz szokások és helytelen
magatartások túl erősek ahhoz, hogy megtörjük őket. Jézus e helyzettel
kapcsolatban is megmutatja az igazságot: a láncok széttörhetők;
akárcsak a démonok esetén, a 'Légió' kiűzhető.
3. Azzal, hogy megszabadít a félelemtől. A félelem lehet
egészséges. Például a megégéstől való félelem megakadályoz
benne, hogy a kezünket a tűzbe tegyük. A félelem azonban lehet
egészségtelen is. A kinevetéstől, a bandától, az erőszaktól való
félelem arra késztetheti a fiatalokat, hogy berúgjanak, rászokjanak
a kábítószerre, és bűnözzenek, pedig egyedül nem követnék el
ezeket a dolgokat. Jézus arra tanít minket, hogy fejlesszük ki
magunkban az Isten iránti egészséges félelmet, és hagyjuk, hogy az legyőzze a hamis félelmet.
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem
tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el
tudja pusztítani a gyehennában. Ugye, két verebet egy fillérért adnak,
és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig
még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát:
ti sok verébnél értékesebbek vagytok" (Máté 10, 28-31).
AZ EMBERI LÉNYEK ÉRTÉKE
Kérdezzük meg az osztályt, fontos-e számukra annak a tudata, hogy
értékelik őket, és hogyan ismerik ezt föl.
Ha úgy akarunk bánni egymással, ahogyan kell, akkor meg kell
tanulnunk értékelni másokat és önmagunkat, ahogyan Isten értékeli őket
és minket. Az alábbi rövid megjegyzések mindegyikét használhatjuk
arra, hogy az osztályt vitára serkentsük (vagy hogy egy rövid esszé
tárgya legyen, ami aztán a vita alapjául szolgálhat).
- 124 -
1. A születendő gyermek értéke. A 139. zsoltár 13-17 versei
elmondják számunkra, hogy Isten őrködik a születendő gyermek
fölött, és szereti őt, mialatt az kifejlődik az anyaméhben. Egy
születendő gyermek megölése bűn mind a gyermek, mind a
Teremtője ellen.
2. A csecsemő értéke. Amikor az anyák Jézushoz vitték a
gyermekeiket, hogy áldja meg őket, az apostolok először
megdorgálták az anyákat. Azt hitték, hogy Jézus túl fontos ahhoz,
hogy csecsemőkkel bajlódjon. Jézus azonban megdorgálta az
apostolokat. Isten ugyanúgy értékeli a kisgyermekeket, mint a
felnőtteket. Ők is személyek. „Engedjétek hozzám jönni a
kisgyermekeket", mondta Jézus, ... mert ilyeneké az Isten országa"
(Lukács 18,15-17).
3. Az alábbiak tisztelete és támogatása:
a) Szülők (Máté 15,1-9). Tisztelnünk kell őket; és - amint kiderül
ebből a részből - ez nem csak azt jelenti, hogy
gyermekkorunkban tisztelnünk kell őket, és
engedelmeskednünk nekik, hanem azt is, hogy el kell őket
tartanunk, ha megöregednek.
b) Özvegyek. Jézus különös figyelmet szentelt az özvegyeknek.
Sok nagy hatású vádbeszédét azok ellen intézte, akik hasznot
húztak a gyámoltalanságukból, és becsapták vagy sanyargatták
őket (Lukács 7,11-17; 18,1-8; 20,24-21,4).
c) A házasság intézménye (Máté 5,27-32). Krisztus
ellenállhatatlan világossággal mutat rá a házasságtörés és a
válás súlyosságára, melyek leértékelik az emberi kapcsolatokat,
és tönkreteszik a család stabilitását.
4. Az egyén értéke. Egy pásztornak lehet száz juha is, melyek egy
idegen számára teljesen egyformák. De ha jó pásztor, akkor neve,
jelleme, erősségei és gyengeségei szerint ismeri mindegyiket.
Krisztus is ilyen pásztor: „a juhait nevükön szólítja" (János 10,3).
Isten nem csupán általában mint emberiséget szeret minket, hanem
mint egyéneket is. És Jézus garantálja, hogy egyetlen egyén sem vész el soha, aki neki szenteli magát.
„Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát
tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Aki
pedig elküldött engem, annak az az akarata, hogy amit nekem adott,
abból semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.
Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a fiút és hisz benne,
- 125 -
annak örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon
(János 6,38-40).
„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, ők pedig
követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha,
mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki
nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki
őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk" (János 10,27-30).
- 126 -
23. JÉZUS A TANÍTÓ (7)
KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (A)
Mindazok, akik megkísérlik tanítani Jézus etikáját, előbb-utóbb
találkoznak a következő kifogással: „Mi haszna van annak, ha tanítjuk
Krisztus etikáját? Majdnem 2000 éve prédikálják, a világ mégis
ugyanolyan gonosz, mint volt."
Ha felületesek vagyunk, jogosan válaszolunk így: „Ha az emberek nem
használnak szappant és vizet, és koszosak maradnak, nem a szappant
kell hibáztatni!"
De erre sokan így válaszolnak: „Természetesen nem a szappan hibája!
De az nem változtat azon a tényen, hogy ha az emberek állandóan
visszautasítják a szappan használatát, a világot nem lehet tiszta hellyé
tenni csupán azzal, hogy prédikáljuk a szappan előnyeit. Módot kell
találni arra, hogy kényszerítsük őket a szappan használatára. És ha erre
nem vagyunk képesek, akár fel is adhatjuk."
Az igazat megvallva sok igazság van ebben az ellenvetésben, amint
láthatjuk egy másik analógia esetén. Ha azt akarjuk, hogy egy
futballmeccsen a két csapat a szabályok szerint játsszon, nem elég
megtanítani a játékosokat a szabályokra. Szükség van egy játékvezetőre
is, aki betartatja a szabályokat. Nélküle az egyik csapat elkezd majd
csalni. A másik csapat pedig azt gondolja majd magában: „Nincs értelme,
hogy betartsuk a szabályokat. Ha nem csalunk, mint a másik csapat, el
fogjuk veszíteni a meccset." Ezek után mindkét csapat ott csal majd, ahol
tud.
És mi a helyzet Jézussal? Az biztos, hogy tanította az etikát. De vajon
szerinte elég volt-e csupán tanítani? Vagy volt mondanivalója az etika
megköveteléséről is?
Az ilyen kérdések mutatják, milyen fontos pontosan megérteni, miért
jött el Jézus, és hogyan szándékozta megvalósítani célját. Az
Újszövetség elmagyarázza, hogy azzal az elsődleges céllal jött, hogy
megalapítsa Isten országát, vagyis uralmát. Legelső szavai ezek voltak:
„Betelt az idő, és egészen közel van már az Isten országa: térjetek meg,
és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1,15). Azért mondta, hogy Isten
országa akkor, abban a történelmi pillanatban közelgett el, mert - ahogy
állította - ő maga volt Isten Királya, akinek az eljövetelét már régen
megígérte Isten az Ószövetségben (lásd pl. Zakariás 9,9, és hasonlítsd
össze János 12,12-15-tel). És most eljött! Ez nagyon jó hír volt.
- 127 -
Isten országának a megalapítása szükségképpen azt jelentette, hogy
Jézus kinyilatkoztatja azokat a viselkedési normákat, melyek mindenkitől
elvárhatók, aki bebocsáttatást nyer a királyságába, és mindazok
kegyelmi állapotát, akik e normák szerint élnek. Ez a híres Hegyi beszéd
(Máté 5,6,7).
NÉHÁNY MEGJEGYZÉS ISTEN ORSZÁGÁNAK ETIKAI
KÖVETELMÉNYEIRŐL
1. Gyakran ellentmondanak az elfogadott emberi normáknak.
Egy példa elég lesz a lényeg szemléltetésére:
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld
ellenségeidet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek
ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy
legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és
jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek,
akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a
vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, tesztek-e valami
különbet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti tehát
legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Máté
5,43-48).
Ez kétségkívül annyira ellentmond a szokásos gyakorlatnak, hogy sok
ember elutasítja mint kivihetetlent. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ha
mindenki eszerint viselkedne, nem lenne diszkrimináció a kisebbségi
csoportokkal szemben, nem lenne etnikai tisztogatás és agresszív
nacionalizmus.
2. A gyakorlatban kell végrehajtani őket, hogy ne csupán elmélet maradjon.
„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja
nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei
Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram,
Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben
űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És
akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok
tőlem, ti gonosztevők! Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és
cselekszi, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a
házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és
nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt
alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem
- 128 -
cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki fövényre építette a
házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és
beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult"
(Máté 7,21-27).
Seneca, a híres ókori római filozófus, sok röpiratot írt, melyekben
kifejtette a sztoicizmust, és elmagyarázta másoknak, hogyan kell
viselkedniük. De ő arra használta állami hivatalát, hogy hatalmas
személyes vagyonra tegyen szert; és amikor Néró császár megölte a
saját anyját, Agrippina császárnét, Seneca segített Nérónak egy, a római
szenátusnak szóló levél megírásában, mely Néró bűnét leplezi. De
nemcsak pogány filozófusok követhetnek el ilyen összeférhetetlen
dolgokat. Maga Krisztus mutatott rá, hogy némelyik korabeli bibliatanító
vétkes abban, hogy nem azt teszi a gyakorlatban, amit másoknak
prédikál (Máté 23).
3. Nemcsak a kifelé irányuló tettekre vonatkoznak, de a belső
gondolatokra és indítékokra is.
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl,
méltó arra, hogy ítélkezzenek fölötte. Én pedig azt mondom nektek,
hogy aki haragszik testvérére, méltó arra, hogy ítélkezzenek fölötte,
aki pedig azt mondja testvéreinek: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki
eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! — méltó a gyehenna tüzére"
(Máté 5,21-22).
Más szavakkal: hogy teljesítsük Isten törvényének a parancsát - „Ne
ölj!" -, nem elég attól tartózkodni, hogy ténylegesen megöljünk valakit.
Ha heves haragra gerjedünk valaki ellen, természetesen jó, ha fékezzük
magunkat, és tartózkodunk a tényleges gyilkosságtól. De miközben
tartózkodunk a tényleges gyilkosságtól, nagyon is lehetséges, hogy
szívünkben haragot és bosszúvágyat táplálunk, és titokban azon
gondolkodunk, milyen módon árthatnánk az illető személynek. És ez
Jézus szerint Isten törvényének megszegése; bűn felebarátunk és Isten
ellen éppúgy, mint a tényleges gyilkosság.
Mellesleg itt észre kell vennünk az Isten törvénye és egy adott ország
törvényei közötti nagyon fontos különbséget. Az emberi kormányok
hozhatnak - és hozniuk is kell - törvényeket a gyilkosság és más bűnök
ellen; és ha az emberek megszegik ezeket a törvényeket azzal, hogy
ténylegesen elkövetnek egy bűnt, jogosan bűnhődnek. De egyetlen
emberi kormány sem olvashat a szívünkben, és ismerheti a
gondolatainkat (azok a kormányok, melyek megpróbálták ellenőrizni az
emberek gondolkodását, szörnyű zsarnokokká váltak). De Isten tud
olvasni, és olvas is a szívünkben és a gondolatainkban, és felelősségre is
von érte minket.
- 129 -
Megfontolandó kérdések: Amikor Hitler dühös lett, megvolt rá a
hatalma, hogy a haragját tettekre váltsa; az eredmény több millió ember
meggyilkolása volt. Mi történne, ha nekünk is akkora hatalmunk lenne,
mint Hitlernek, ha dühbe jövünk?
AZ EMBER KÉPTELEN BETARTANI ISTEN TÖRVÉNYÉT
Ez néhány példa volt Isten országának etikai követelményeire,
ahogyan Jézus tanította. De mit mondott Jézus arról, vajon képesek
vagyunk-e teljesíteni őket? Jézus itt megmutatta, milyen mélységesen
érti az emberi természetet, és mennyire realista: azt mondta, hogy
számunkra lehetetlen betartani Isten parancsolatait olyan mértékben,
hogy az elég legyen az Isten országába való bejutáshoz.
Példa: Egy alkalommal Krisztus megjegyezte a tanítványai előtt:
„Milyen nehezen mennek be az Isten országába a gazdagok! ...
Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni". Tanítványai elcsodálkoztak
ezen, és ezt kérdezték: „Akkor ki üdvözülhet?" Jézus így felelt: „Az
embereknek ez lehetetlen" (Márk 10,23-27). Hálásak lehetünk, hogy
hozzátette: „...de az Istennek nem, mert az Istennek minden
lehetséges". Válasza alátámasztja, amit a lecke elején mondtunk: nem
elég egyszerűen tanítani az embereket Isten etikájára. Ennek az az oka,
hogy az embereknek önmagukban nincs meg az erejük (és gyakran a
vágyuk sem), hogy Isten megelégedésére végrehajtsák Isten törvényeit.
Jézus persze tökéletesen tisztában volt ezzel, és az okait is megadta. Íme
kettő közülük.
1. Az ember alapvetően gonosz.
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat
adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szent Szellemet (Szent
Lelket) azoknak, akik kérik tőle" (Lukács 11,13).
Sokan gondolják, hogy ez a tanítás groteszk módon eltúlzott. Azt
hangsúlyozzák, hogy a világban levő sok gonoszság ellenére a legtöbb
ember kedves és szeretetteljes, és készen áll mindenféle jó cselekedetre.
Jézus nem is tagadja ezt. Sőt, arra hívja fel a figyelmet, hogy a legtöbb
emberi apa kedves és jó a gyermekeihez. De - mondja - annak ellenére
ilyenek, hogy alapvetően gonoszak.
Természetesen nem szeretjük, ha ilyeneket mondanak nekünk. Jobban
szeretjük azt gondolni, hogy alapvetően jók vagyunk. Így ha valami
rosszat teszünk, gyakran megpróbálunk mentegetőzni: „Ez nem én
voltam", mondjuk, „nem tudom, mi késztetett arra, hogy megtegyem".
De ha tényleg nem én voltam, akkor ki tette?
- 130 -
„Nem jó az a fa, mely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz
az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a gyümölcséről
lehet megismerni. Hiszen tövisről nem szednek fügét, csipkebokorról
sem szednek szőlőt" (Lukács 6,43-44).
Krisztus két érvet hoz fel:
a) Ha van egy almafánk, mely negyven százalékban, vagy akár tíz
százalékban rohadt almát terem minden évben, azt mondjuk:
„Valami komoly baj van azzal a fával". És az ember viselkedése
több mint tíz százalékkal van Isten normái alatt!
b) Egy bokor hiába mondja ezt: „Tudom, hogy sok tüskét
teremtem; de én valójában nem csipkebokor vagyok, hanem
fügefa!". Egy fa termése mutatja meg a fa természetét.
Hasonlóan, a mi rossz tetteink nem valamilyen felszíni
jelenségek, melyeknek semmi közük sincs alapvető
természetünkhöz. Gyümölcsei a természetünknek, és mutatják,
hogy milyen a természetünk.
Minden etikai rendszernek, ha realista akar lenni, fel kell ismernie ezt. A
történelem állandóan bizonyította, hogy igaz. Például a marxista
gazdasági elméletben sok jó dolog volt. Azért vallott kudarcot, mert nem
ismerte fel, hogy az ember alapvető baja nem az, hogy elidegenedett a
termelési eszközöktől, hanem az, hogy szíve alapvetően bűnös. Ez elég
ahhoz, hogy romba döntsön bármilyen gazdasági rendszert, akármilyen
jó is az elmélet. Lehet, hogy a kapitalizmus jobb gazdasági rendszer,
lehet, hogy nem; de az is határtalanul romlott, aminek ugyanaz a
forrása.
2. Az ember lázad Isten ellen.
Ezt jól demonstrálta az, ami az egész emberi történelem központi
kérdésévé vált. Amikor Isten elküldte a Fiát ebbe a világba, az emberek
nem csupán elutasították etikai tanítását: keresztre is feszítették. És
nem a drog-függők, a bűnözők és a maffia voltak azok, akik
megfeszítették: a vallási és politikai elit volt az, a köznép sürgetésére.
De egy héttel azelőtt, hogy megfeszítették, Jézus elemezte és kifejtette
halálának okát és jelentőségét, amikor elmondta a gonosz
szőlőművesekről szóló példázatot.
„Azután ezt a példázatot kezdte mondani a népnek: 'Egy ember
szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre elment
idegenbe. És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy
szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő terméséből. De a
munkások megverték, és üres kézzel küldték el. Azután egy másik
szolgát küldött, de azt is megverték, meggyalázták, és üres kézzel
- 131 -
küldték vissza. Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is
megsebesítették és kidobták. Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit
tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. De
amikor azt meglátták a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez
az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! És kidobták a
szőlőből, majd megölték. Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura?
Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak
adja.'Amikor ezt hallották, így szóltak: 'Szó sem lehet róla!' Ő azonban
rájuk nézett, és azt mondta: 'Akkor mit jelent az írásnak ez a szava:
az a kő lett szegletkővé, amelyet lenéztek az építők, aki erre a kőre
esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt. 'A
főpapok és az írástudók rá akarták tenni kezüket már abban az
órában, de féltek a néptől, mert az megértette, hogy róluk mondta ezt
a példázatot" (Lukács 20,9-19).
Olvastassuk el a diákokkal ezt a részt (vagy olvassuk fel nekik).
Győződjünk meg róla, hogy tudnak-e válaszolni a következő kérdésekre:
a) Kit jelképez az az ember, aki szőlőt ültetett?
b) Kit jelképeznek a munkások? A zsidókat, vagy minden embert,
beleértve magunkat?
c) Mit jelképez a szőlőültetvény?
d) Kit jelképez a „szeretett fiú" (20,13)?
e) Miért nevezik „örökösnek" (20,14)?
Vegyük észre, hogy a munkások ellen nem az a vád, hogy rosszul
végezték a munkájukat. Alapvető hibájuk ez volt: csak maguknak
akartak élni, és dolgozni; úgy viselkedtek, mintha az övék lett volna a
szőlő, és nem a Tulajdonosé és Fiáé. Ez lázadásra késztette őket a
Tulajdonos ellen; és ezért dobták ki és ölték meg a Fiát. A példázat
megdöbbentő képet és diagnózist ad arról, mi az emberi szív alapvető
baja.
AZ EDDIGI TANULSÁG
Tehát nem volt elég csupán tanítani az etikát: Krisztusnak tennie kellett
valamit az ember lázadó szívével, hogy képes és hajlandó legyen
bemenni Isten országába és betartani a törvényeit. Mi volt ez a dolog? És
miért nem kényszerített mindenkit arra, hogy elfogadja azt a dolgot,
akármi volt is? És mit mondott, mit fog tenni azokkal, akik makacsul
elutasítják?
Ezeket és más kérdéseket a következő cikkben fogjuk megválaszolni.
- 132 -
24. JÉZUS A TANÍTÓ (8)
KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (B)
Ha az emberek csak azért viselkednek helytelenül, mert nem tudják, mi
a jó és mi a rossz, akkor világos, hogy elég nekik keresztyén etikát
tanítani, és egyszerre mind elkezdenek helyesen viselkedni. De annak a
nem ismerete, hogy mi a jó és mi a rossz, nem az ember egyetlen - és
bizonyára nem is a legalapvetőbb - problémája. Krisztus szerint az ember
alaptermészete lényegét tekintve hibás és gonosz, és a szívében egy
önközéppontú lázadás lappang Isten ellen; úgyhogy még ha világosan
tudja is, mi Isten akarata, úgy találja, hogy nem képes azt csinálni, amit
kellene, és nem is feltétlenül akarja. Nyilván nem elég egyszerűen csak
keresztyén etikát tanítani egy ilyen embernek. Ez olyan lenne, mintha
egy hibás szívbillentyűkkel rendelkező embernek azt mondanánk, hogy
járjon energikusabban. Képtelen lenne rá, hacsak előbb meg nem
gyógyítják a szívét.
Így ha bárki azt akarja, hogy bebocsátást nyerjen Isten országába, és
képessé akar válni rá, hogy Krisztus etikai normái szerint éljen, először a
szívének kell radikálisan megváltoznia. Az Istentől való veleszületett
félelmet, a vele szembeni sértődöttséget és ellenségességet, valamint a
tőle való függetlenséget fel kell váltania az Istenben való hitnek, az iránta
érzett szeretetnek és a tőle való függőségnek. Íme annak a története,
hogyan művelt csodát Jézus két különböző ember szívében. Az egyik
ember törvényen kívüli volt, a másik pedig egy mélyen tisztelt vallási
tanító. Mégis mindkettőjüknek szüksége volt e változásra a szívükben.
Amint tanulmányozzuk az esetüket, a Krisztus királyságába való bejutás
olyan alapelveire bukkanunk, melyek mindnyájunkra érvényesek.
EGY BŰNÖZŐ MEGTÉRÉSE
„A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: 'Ha te
vagy a Krisztus, mentsd meg magadat és minket is.' De a másik
megrótta, ezt mondva neki: 'Nem félsz az Istentől, hiszen te is
ugyanazon ítélet alatt vagy? Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó
büntetését kapjuk, de ez semmi rosszat sem követett el.' Majd így
szólt: 'Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.'
Erre így felelt neki: 'Bizony, mondom néked, ma velem leszel a
paradicsomban'" (Lukács 23,39-43).
- 133 -
Alapvető megjegyzendő tények.
1. Ez az ember nem kisstílű tolvaj vagy betörő, hanem bandita vagy
útonálló volt. Az Újszövetség azt a szót használja a leírására, melyet
Josephus Flavius, a közel kortárs történetíró használ a politikai terroristákra. Ez az ember mindezek keveréke lehetett.
2. Évekig nem engedelmeskedett senkinek, nem fogadott el
semmilyen királyt, és nem ismert el egyetlen kormányt sem.
Szélsőséges példája volt az Isten és embertársai ellen lázadó embernek.
3. Annál nagyobb a jelentősége, hogy a szíve végül is megváltozott.
Kövessük az osztállyal azokat a lépéseket, melyek oda vezettek, hogy
ez az ember az Isten és emberek elleni lázadóból Krisztus királyságának
készséges és engedelmes alattvalójává vált. Íme néhány ötlet:
1. Rájött és belátta, hogy Jézussal összehasonlítva ő és a többi bűnöző
bűnös és megérdemli a büntetést, melyet az emberi kormányzat rótt ki rá (40-41).
2. Jézus azonban bűntelen és ártatlan volt; mégis a bűnösökkel együtt szenvedett.
3. Ezért az a kormányzat, mely elítélte Jézust, maga is bűnös volt az
igazságszolgáltatással való szándékos visszaélésben.
4. Jézus azt állította, hogy Isten Messiása és Királya. A kormány
tagadta ezt. Ezért feszítették keresztre, amint azt jelezték is a
keresztjére kifüggesztett vádakkal: „Ez Jézus, a zsidók királya".
Kinek volt igaza? Jézusnak vagy a kormánynak? Nyilvánvaló, hogy
nem ennek az igazságtalan kormánynak. Akkor pedig nyilván
Jézusnak. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus volt a Messiás-Király, akit Isten küldött a földre. Isten Fia volt.
5. Miután így volt, a halál nem jelentette a véget Jézus számára. Jézus ismét eljön, hogy uralkodjon és megalapítsa Isten országát a földön.
6. De ez félelmet keltett Isten iránt a bűnözők szívében és
lelkiismeretében. Ott volt Jézus, a bűntelen, akit elítélt az
igazságtalan kormány, hogy a bűnösökkel együtt szenvedjen. Ha
Istennek fontos az igazságosság, minden bizonnyal eljön az ítélet
Napja, amikor jóvátétetnek a földi gonosztettek és
igazságtalanságok.
- 134 -
7. De ha így van, miben reménykedhetett a bűnöző? Ő maga is - és
nem csak a kormány - bűnös volt Isten előtt. Ezt őszintén megvallotta.
8. Akkor felcsillant előtte egy reménysugár. Hallotta Isten megfeszített
Királyát, Jézust, amint azokért imádkozik, akik megfeszítették:
„Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek"
(Lukács 23,33-34). Ha Krisztus bűnbocsánatért imádkozik a számunkra, talán rajta is megkönyörül.
9. De ő nemcsak bűnbocsánatot akart. Régóta lázadó volt. Gyűlölte
korának korrupt emberi kormányát. De előtte még sohasem
találkozott olyan királlyal, mint Jézus, aki szerette az ellenségeit, és
bűnbocsánatért imádkozott számukra. A szívében tisztelet és
szeretet ébredt e Király iránt. Mindenekfelett szerette volna
elfogadni őt mint saját Királyát, bebocsáttatni örök királyságába és
örökre engedelmeskedni neki. „Jézus, emlékezzél meg rólam", mondta, „amikor eljössz királyságodba". Megtérése teljes volt.
10. És a Király nemcsak megbocsátott neki, de arról is biztosította akkor
és ott, hogy Isten azonnal elfogadja, őt és bizonyosan bejut Isten
mennyországába: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban ".
Ennek az embernek az esete bizonyos értelemben szélsőséges volt. De
két bibliai részlet segít nekünk abban, hogy a tanulságait magunkra
alkalmazzuk. Ezek: Ézsaiás 53,5-6 és Róma 5,10-11; 8,7-9. Keressük ki
őket, és olvassuk fel az osztálynak.
Ez a történet megmutatta nekünk, hogyan tudja Krisztus
megváltoztatni egy ember szívét, és hogyan késztetheti arra, hogy
engedelmeskedjen neki. De egy dolog a hajlandóság a Krisztusnak való
engedelmességre, és más dolog etikai parancsainak a végrehajtása.
Krisztus őszinte hozzánk: magunkban és magunktól nincs elég erőnk,
hogy végrehajtsuk a parancsait. Íme egy történet, melyben Jézus
elmagyarázza, minek kell történnie velünk, ha be akarunk lépni Isten
országába, és képesek akarunk lenni arra, hogy etikai követelményei
szerint éljünk.
Egy teológia-professzor megtérése
„Volt egy farizeus, a neve Nikodémus, a zsidók egyik vezető embere.
Ez egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: 'Mester, tudjuk, hogy
Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem tudja megtenni azokat a
jeleket, amelyeket te teszel, ha nincs vele az Isten.' Jézus így
válaszolt: 'Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik
- 135 -
újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.' Nikodémus ezt
kérdezte tőle: 'Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e
anyja méhébe, és megszülethetik-e ismét?' Jézus így felelt: 'Bizony,
bizony, mondom néked: ha valaki nem születik víztől és Szellemtől,
nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és
ami Szellemtől született, szellem az. Ne csodálkozz, hogy ezt
mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre
akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így
van mindenki, aki a Szellemtől született.' Nikodémus megkérdezte
tőle: 'Hogyan történhet ez?' Jézus így válaszolt: 'Te tanítója vagy
Izráelnek, és ezt nem tudod? Bizony, bizony, mondom néked: amit
tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk tanúbizonyságot, de
nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket. Ha a földi dolgokat
mondtam el nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha
majd a mennyeieket mondom el nektek? Mert nem ment fel a
mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És
ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az
Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, örök élete legyen őbenne.
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki
hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten
nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem
hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki
pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten
egyszülött Fiának nevében" (János 3,1-18).
Hangsúlyozandó dolgok.
1. Annak az abszolút szükségessége, hogy „felülről újjászülessünk",
ha valaha be akarunk jutni Isten országába (3. és 5. vers).
2. Nikodémus hitt Istenben. Végigcsinálta az összes vallási rítust,
melyet az Ószövetség előír. Abban az időben a teológia vezető
tanára volt Jeruzsálemben. De még nem „született újjá felülről".
Sőt, még a fogalmat sem ismerte.
3. Mi hát ez a „felülről való újjászületés", és miért szükséges? Jézus a
6. versben válaszol ezekre a kérdésekre: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, Szellem az".
Vegyünk egy analógiát. A körülöttünk levő világban az életnek
különböző szintjei vagy fajtái léteznek. Van növényi élet; e fölött, egy
magasabb szinten ott van az állati élet; e fölött pedig az emberi élet. Egy
káposztának növényi élete van, egy kutyának pedig állati élete. Mármost
ha jól táplálunk egy káposztát, nagy káposztává nő. De akármilyen jól is
gondozzuk, soha nem lesz belőle kutya! Ahhoz, hogy kutyává váljon, a
magasabb állati szintről kellene életet kapnia. És megint csak,
- 136 -
akármilyen jól táplálunk és idomítunk egy kutyát, soha nem lesz belőle
emberi lény, és nem lesz képes játszani egy hangszeren, vagy elolvasni
egy könyvet. Hogy képes legyen ilyen emberi dolgokra, olyan életet
kellene kapnia, mely különbözik eddigi életétől: „újjá kellene születnie
felülről", az emberi élet magasabb szintjén.
Így vagyunk ezzel mi is, férfiak és nők. Fizikai születésünkkor „emberi
életet" kaptunk, mivel emberi szülőktől születtünk - Jézus erre gondolt,
amikor ezt mondta: „ami testtől született, test az". De Isten országa
spirituális királyság. Az ottani élet magasabb rendű, mint az emberi élet.
Ez Isten Szellemének az élete. Így ha csupán emberi életünk van, soha
nem láthatjuk meg, vagyis érthetjük meg vagy léphetünk be Isten
országába, ahogy egy kutya sem élvezheti a képzőművészetet vagy a
költészetet, ha csupán állati élete van. Soha nem lenne képes zongorázni
- hacsak nem öntenének bele valahogy emberi életet. Ugyanígy ahhoz,
hogy képesek legyünk bejutni Isten országába, és legyen erőnk hozzá,
hogy annak etikai normái szerint éljünk, először el kell fogadnunk az új
életet Isten Szellemétől.
4. Hogyan és milyen folyamat által kaphatjuk meg ezt az életet Isten
Szellemétől? A lényeg, amit meg kell értenünk, az, hogy ez az élet
ajándék. Nem tudjuk kiérdemelni vagy magunk megteremteni.
Ebben az értelemben olyan, mint a fizikai életünk: egyikünk sem
érdemelte vagy szolgálta meg fizikai életét. Ajándék volt, melyet
szüleink révén Istentől kaptunk. Hasonló a helyzet a szellemi élettel: azt Jézustól kapjuk ajándékul.
5. De mit kell tennünk, hogy megkapjuk? A válasz egyszerű: hinnünk
kell az Úr Jézusban (4,15-16), vagy ahogy a Biblia máshol fogalmaz: be kell fogadnunk őt (János 1,12).
6. De mit jelent az Úr Jézusban való hit? Tanulmányozzuk azt az
analógiát, melyet maga Jézus használt, hogy segítsen
Nikodémusnak (3,14-16). Először olvassuk el Mózes történetét a
kígyóval a pusztában (4Mózes 21,4-9), és jegyezzük meg a
legfontosabb tényeket:
a) Az izraeliták vétkeztek Isten ellen.
b) Mérges kígyók marták meg őket.
c) Haldokoltak, és képtelenek voltak megmenteni magukat.
d) Isten irgalmában azt mondta Mózesnek, hogy csináljon egy
rézkígyót, és tűzze fel egy póznára.
e) De ez önmagában még senkit sem mentett volna meg. Ha az
izraeliták meg akartak menekülni a haláltól, és új életet akartak
kapni, el kellett hinniük, amit Isten mondott, mint egyetlen
- 137 -
reménységüket, és önmagukról fel kellett tekinteniük a kígyóra.
Amikor ezt tették, Isten csodát tett és megmentette őket:
„életben maradtak".
Most alkalmazzuk az analógiát önmagunkra és a helyzetünkre:
1. Vétkeztünk Isten ellen.
2. A bűn mérge elpusztít minket; hacsak nem születünk újjá felülről, és nem kapunk új szellemi életet, végül elpusztulunk.
3. Nem tudjuk megmenteni magunkat.
4. De Isten elküldte Fiát a világba, hogy viselje bűneink büntetését. Felemeltetett a keresztre.
5. El kell ismernünk, hogy bűneinkért megérdemeljük Isten ítéletét; és hogy Jézus az egyetlen reménységünk.
6. És amikor önmagunkról Jézusra emeljük tekintetünket, aki meghalt
érettünk a kereszten, és egyedül belé helyezzük a hitünket, Isten
elvégzi a szívünkben az újrateremtés nagyszerű munkáját, és megajándékoz minket az örök élettel.
Tehát mind a keresztre feszített bűnöző, mind a vallásos és becsületes
Nikodémus bejutott Isten országába a Jézusba vetett hit által. Mi, mint
Isten szellemi gyermekei, szintén ezen az úton juthatunk be Isten
országába itt és most. És noha kezdetben csak szellemi csecsemők
vagyunk, a miénk az, ami korábban nem volt - az a lehetőség, hogy
megtanuljuk teljesíteni Isten etikai követelményeit, és országának
hűséges alattvalói lenni. Nikodémus, aki először éjszaka járt Jézushoz,
később elég bátor volt ahhoz, hogy nyilvános hűségnyilatkozatot tegyen
Krisztus iránt azzal, hogy a keresztre feszítés után elkérte Pilátus római
helytartótól Jézus testét (János 19,39).
- 138 -
25. JÉZUS A TANÍTÓ (9)
KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (C)
Legutóbbi cikkünkben Jézus tanításának két kulcselemét
tanulmányoztuk:
1. Egyikünkben sincs meg az erő, hogy végrehajtsuk Jézus tanítását
úgy, ahogy végre kellene hajtani, hacsak először nem fogadjuk be Isten Szellemét (a Szent Lelket) és nem „születünk újjá felülről".
2. Jézus képes és hajlandó arra, hogy ingyen magajándékozzon
minket Isten Szellemével, és így elvégezze bennünk ezt a „felülről
való újjászületést".
De ez visszavisz minket az etika kikényszerítésének kérdéséhez, amivel
a 23. cikkben foglalkoztunk: „Ha Jézus meg tudja adni az embereknek
azt az erőt, melyre szükségük van ahhoz, hogy etikai normái szerint
éljenek, miért nem kényszerít mindenkit, hogy fogadja be ezt az erőt,
miáltal a világ sokkal jobbá válna?" Végül is a Biblia szerint Jézus Isten
mindenható Fia. Nem tehet-e meg mindent, amit akar?
A válasz először is az, hogy természetesen Isten mindent megtehet,
amit akar, de vannak dolgok, amiket nem szívesen tesz. Ilyen dolog az
emberi lények átváltoztatása olyan gépekké, melyek automatikusan
végrehajtják a parancsait anélkül, hogy valódi választásuk lenne. Isten
szabad akaratot adott emberi teremtményeinek. Fizikai szinten
szemekkel látta el; de szemhéjakkal is! Ha nem akarjuk, nem kell
néznünk a teremtés szépségeit.
Így van ez erkölcsi és szellemi szinten is. Isten megparancsolja nekünk,
hogy teljes szívünkből szeressük; de akaratunk ellenére soha nem fog
kényszeríteni rá, hogy szeressük őt, mivel a kikényszerített szeretet nem
igazi szeretet. Ugyanígy, a „felülről való újjászületés" attól függ - amint a
legutóbbi cikkben láttuk - hogy bízunk-e Jézusban, és hit által bizalmas
kapcsolatba lépünk-e vele. Az ilyen hitet nem lehet kikényszeríteni:
önkéntesnek kell lennie.
Fogadjuk el, mondhatja valaki, hogy Isten nem kényszerítheti az
embereket arra, hogy higgyenek benne, és szeressék. De
mindenhatóságát biztosan felhasználhatná arra, hogy a rossz embereket
megakadályozza abban, hogy másokkal rosszat tegyenek.
Természetesen megtehetné, ha akarná. Ha látna egy embert, aki éppen
hazudni készül, elnémíthatná. De ezzel gyakorlatilag megszűntetné
- 139 -
annak szabad akaratát: akkor sem lehetne engedetlen Isten iránt, ha
akarna. Ha mindnyájan tudnánk, hogy abban a pillanatban, amikor
hazugságot mondunk, Isten azonnal elnémítana, valójában kevesen
hazudnánk: félnénk a büntetéstől. De ez nem feltétlenül változtatná meg
a szívünket. Sok futballista szívesen szabálytalankodna, ha azt hinné,
hogy az segít megnyerni a meccset. De félnek, hogy a játékvezető
meglátja őket, és azonnal büntetőt ítél. Így tartózkodnak a
szabálytalanságoktól, de nem azért, mert rájöttek, hogy a csalás - még a
játékban is - bűn, és megbánták. A szívükben továbbra is csalók.
Krisztus persze abban a pillanatban halálra sújthatná az embereket,
amikor bűnt követtek el. Ha ezt tenné, már régen kihalt volna az egész
emberi faj, és mi sem lennénk itt. De nem teszi; és a Biblia elmagyarázza
az okát: „Isten türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek
elpusztuljanak, hanem azt, hogy mindenki megtérjen" (2Péter 3,9). „A
mi üdvözítő Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és
eljusson az igazság megismerésére" (1Timóteus 2,4).
A Biblia nyilvánvalóvá teszi, hogy amikor Jézus először eljött, hogy
megalapítsa Isten országát, nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem
hogy a világ általa üdvözüljön (János 3,17). Ezért meg sem kísérelte
megsemmisíteni vagy elpusztítani a gonoszokat, ahogy sokan - még
néhány tanítványa is - remélték. Az alábbi példázat megvilágítja, mit is
tett Jézus.
A MAGVETŐ PÉLDÁZATA
„Aztán sok mindenre tanította őket példázatokkal: 'Íme, kiment a
magvető vetni, és vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán
jöttek a madarak, és felkapkodták. Mások sziklás helyre estek, ahol
kevés volt a föld, és hirtelen felsarjadtak, mert nem volt mély a talaj;
de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt
gyökerük, kiszáradtak. Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek
megnőttek, megfojtották őket. A többi pedig jó földbe esett, és
termést hozott, az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a
harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja!' ... 'Halljátok meg
tehát a magvető példázatát! Amikor valaki hallja a mennyek
országának Igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami
szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag.
Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az Igét, és azonnal
örömmel fogadja, de nem engedi, hogy gyökeret verjen, hanem a
pillanatnyi helyzethez igazodik, és amint nyomorúság vagy üldözés
támad az Ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé
hullott, hallja az Igét, de az élet gondja és a gazdagság csábítása
megfojtja az Igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott,
- 140 -
az hallja és érti az Igét, és terem: az egyik százannyit, a másik
hatvanannyit, a harmadik harmincannyit" (Máté 13,3-9; 18-23).
Olvassuk fel a példázatot és a magyarázatát, majd győződjünk meg
róla, hogy diákjaink tudnak-e válaszolni a következő kérdésekre:
1. A való élet melyik folyamata felel meg a példázatban szereplő
magvetésnek?
2. Hány különböző reagálás volt a vetésre? Mennyiben különböznek ezek? Mit jelképeznek?
3. Jézus szerint mely dolgok tartják leginkább vissza az embereket
Isten Igéjének befogadásától?
Most már készen állunk arra, hogy további, nagyon fontos tanulságokat
vonjunk le a példázatból:
1. Az élet, a növekedés és a gyümölcstermés minden lehetősége a
magban rejlik.
a) Ez igaz fizikai szinten. A talaj semmit sem terem, amíg bele nem
vetik az életet hordozó magokat.
b) Igaz szellemi szinten is. Isten Igéje az, mely magában hordozza
az életet teremtő és gyümölcsöt hozó erőt.
c) Jézus mondotta: „Azok a beszédek, amelyeket én szóltam
nektek, Szellem (Lélek) és élet" (János 6,63).
d) Péter, a keresztyén apostol mondja keresztyén társairól: „Nem
romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten
élő és maradandó Igéje által" (1Péter 1,24).
2. A következőt kell tennünk:
a) Hagynunk kell, hogy a mag mélyen a szívünkbe hatoljon, és ne
maradjon gondolataink felszínén, ahonnan a Sátán könnyen
elragadhatja.
b) Biztosítanunk kell, hogy semmi se fojthassa el az Igét, hogy az
soha ne hozhasson gyümölcsöt.
3. Azok életében, akik azt állítják, hogy befogadták Jézus Igéjét,
látható bizonyítéka kell legyen annak, hogy az elkezdte teremni
Isten Szellemének gyümölcsét, ami szeretet, öröm, béke,
béketűrés, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom (Galata
5,22-23). Egy almafa nem attól válik almafává, hogy almát terem.
De mi haszna van annak az almafának, mely sohasem termett
- 141 -
almát? Egy kisgyerek sem a sírás által kel életre; de ha valóban él, sírni fog.
4. Végül azoknak, akik őszintén hisznek Jézusban, és befogadják
Igéjét, lehet, hogy idővel kínokat és üldözést kell elszenvedniük (Márk 4,17); és készen kell állniuk, hogy elviseljék.
Az utóbbi dolog olyan fontos, hogy el kell rajta gondolkodnunk. Először
is, a tapasztalat szerint igaz. A Jézusban hívők nem mentesek a
betegségektől. Sőt: gyakran üldözik őket, amit a nem hívők elkerülnek.
De miért engedi ezt meg Isten? Miért nem gyógyítja meg a hívőket a
betegségekből, védi meg őket az üldöztetéstől, és biztosít számukra
jómódot? Mert a hitet és szeretetet próbára kell tenni, és hagyni kell,
hogy bizonyítsa őszinteségét. Vegyünk néhány analógiát.
Tegyük fel, hogy jómódú vagyok, és ahányszor egy bizonyos ember
eljön hozzám, nagyvonalú vagyok hozzá. Ezért ez az ember gyakran
meglátogat, azt mondja, hogy szeret, és a barátja vagyok. Tegyük fel,
hogy utána elveszítem az összes vagyonomat, és semmit sem tudok
többé adni ennek az embernek, így az nem jön többé. Nyilvánvaló, hogy
már nem szeret. A kérdés ez: Szeretett-e valaha is igazán, csupán
önmagamért? A válasz: Nem! Sohasem szeretett engem: csak azokat az
ajándékokat szerette, amiket kapott tőlem.
Vagy tegyük fel, hogy egy üzletember azt állítja, hogy hisz a becsületes
üzletben. És tegyük fel, hogy becsületesen is üzletel mindaddig, amíg
nem éri kár miatta. De aztán rájön, hogy ha becsületesen üzletel, veszít
egy millió forintot. Tehát tisztességtelenül üzletel és megtartja a pénzt.
Valóban hisz ez az ember a becsületességben? Nem!
Platón, a nagy görög filozófus, azt tartotta, hogy senki sem tekintheti
magát igazán becsületesnek, hacsak nem kész arra, hogy ne fogadjon el
jutalmat a becsületességéért, sőt üldözzék is miatta, amikor pedig
elkerülhetné az üldöztetést, és jutalmat is kaphatna, ha tisztességtelenül
cselekedne.
Péter apostol hasonlóan magyarázza el keresztyén társainak, miért
engedi meg Isten, hogy szenvedjenek: „... most egy kissé
megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált
hitetek, amely értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál,
méltónak bizonyuljon..." (1Péter 1,6-7).
De valaki közbevetheti: "Nem igazságtalan-e, hogy gonosz emberek
csak azért üldöznek másokat, mert hisznek Istenben és Jézusban?" „De
igen, rettentően igazságtalan! Isten egy napon meg is bünteti őket ezért,
ha nem tartanak bűnbánatot (2Tesszalonika 1,3-10)." „De miért nem
akadályozza meg Isten most azonnal, hogy másokat üldözzenek? Milyen
jogon szólítja fel Isten a keresztyéneket, hogy tartsanak ki?"
- 142 -
Hagyjuk, hogy Péter apostol magyarázza el:
„De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott
verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a
szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el,
mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az
ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a
száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor
szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki
igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy
miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által
gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de
most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez" (1Péter
2,20-25).
Itt elérkeztünk a keresztyén etika lényegéhez: A keresztyének az
üdvözülést, a bűnbocsánatot, az örök életet és a mennyországot annak
köszönhetik, hogy míg ők bűnbánatot nem érző, Istennel ellenséges
bűnösök voltak, Krisztus hajlandó volt szenvedni és meghalni értük, hogy
eljussanak a bűnbánathoz, bűnbocsánatot nyerjenek és megbéküljenek
Istennel. Tehát Isten arra kéri a keresztyéneket, hogy inkább tűrjék el a
szenvedést a gonosz emberek részéről, minthogy megfosszák őket a
bűnbánat lehetőségétől azzal, hogy Isten azonnali ítéletét vonják a
fejükre.
Jézus természetesen nem volt mazochista, aki perverz módon élvezi a
kegyetlen bánásmódot és szenvedést. Gyenge sem volt. Tizenkét sereg
angyalt is hívhatott volna, hogy elpusztítsa az üldözőit (Máté 27,52-54).
Az sem igaz, hogy egy olyan Istenben hitt, aki annyira szentimentális,
hogy sohasem büntetne meg senkit. Gyakrabban figyelmeztette az
embereket, mint bárki más a Bibliában, arra a büntetésre, melyet Isten
végül kiró rájuk, ha makacsul ragaszkodnak bűnös életmódjukhoz, és
nem tartanak bűnbánatot. Jézus Krisztus mondta: „És ha az egyik
szemed visz bűnre, vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mész be az Isten
országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára, ahol nem pusztul
el a férgük, és a tűz nem alszik el" (Márk 9,47-48). Jézus Krisztus mondta
a megátalkodottakról: „Vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd
sírás és fogcsikorgatás" (Máté 25,30). Ezenkívül Jézus azt állította, hogy
ő lesz a Bíró az Utolsó Ítéletkor (Máté 25,31-46). Eljön az aratás ideje
(olvassuk el a búzáról és a konkolyról szóló példázatot - Máté 13,24-43 -,
és beszéljük meg az osztállyal).
Jézus ezért nem foglalkozott azzal, hogy etikára tanítsa az embereket,
és felszólítsa őket, legyenek jók. Azzal törődött, hogy ha lehetséges, még
a legádázabb bűnösöket is megváltsa, és halálával megnyissa előttük az
üdvözülés útját. Az igazi keresztyének követik a példáját. Természetesen
- 143 -
ők nem halhatnak meg az emberek bűneiért, ahogy Krisztus tette. Csak
Krisztus ajánlhatott fel vezeklő áldozatot a bűnökért. De az igazi
keresztyéneket arra ösztönzi Krisztus szeretete és példája, hogy elvigyék
az emberekhez Krisztus evangéliumát, még üldözőikhez is, és saját
viselkedésükkel mutassanak példát, akármennyi szenvedésbe kerül is.
Mint maga Krisztus, nem elégednek meg az etika prédikálásával.
- 144 -
26. JÉZUS A TANÍTÓ (10)
A TANÍTÓ ÁLLÍTÁSAI ÖNMAGÁRÓL
Jézus tanítását népszerű módon úgy tanulmányozzák, hogy híres
mondásaira és példázataira összpontosítanak anélkül, hogy magának
Jézusnak sok figyelmet szentelnének. Végül is ha valaki geometriát tanít,
nem kell azzal kezdenie, hogy ki találta vagy fedezte fel az alaptételeit.
Ha ismerjük Euklidésznek, a híres geométernek az életét és jellemét, az
semmivel sem teszi meggyőzőbbé az általa kimondott tételeket. Azok
saját belső logikájuk erején állnak vagy buknak. Nem ugyanígy van-e -
kérdezik az emberek - Jézus etikai tanításaival?
Az ember számára kezdetben azért vonzóak Jézus mondásai, mert
nemcsak magától értetődően igazak az életben, de a nyelvezetük
közvetlen, tömör, néha humoros, mindig élénk, és gyakran
felejthetetlen. Némelyikük éles ellentétben állt korának általánosan
elfogadott viselkedési normáival: például 'szeresd ellenségeidet' (a
normális 'szeresd barátaidat és gyűlöld ellenségeidet' helyett) és 'a
szelídek öröklik a földet' (holott mindenki azt hitte, hogy az
agresszívaknak és erőszakosaknak nagyobb az esélyük a hatalom
megszerzésére). Némelyikük villámfényként világított rá az erkölcsi
következetlenségre és a képmutatásra: 'Kiszűrik (az italukból) a
szúnyogot, a tevét pedig lenyelik' (Máté 23,24), mondta azokról az
emberekről, akik messzire elmennek, hogy elkerüljék egy jelentéktelen
szabály megsértését, aztán pedig lelkiismeret-furdalás nélkül semmibe
veszik az alapvető erkölcsi törvényeket. Vagy gondoljunk a következő,
finoman groteszk, de hatásos túlzásra: 'Miért nézed a szálkát atyádfia
szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a
gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd
vegyem ki szemedből a szálkát' - mikor a magad szemében ott a
gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor
majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát'
(Máté 7,3-5). Vagy elmélkedjünk el annak a válasznak a nyilvánvaló
igazságán, melyet azon vallási kritikusoknak adott, akik azt kifogásolták,
hogy Jézus erkölcsileg tisztátalan és bűnös emberekkel érintkezett és
barátkozott: 'Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a
betegeknek... Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívogassam, hanem
hogy a bűnösöket' (Máté 9,12-13).
Érthető, hogy az ilyen emlékezetes mondások vonzó bevezetést
jelentenek a keresztyén etikába. De ha folytatjuk Jézus etikájának, mint
- 145 -
koherens rendszernek a tanulmányozását, hamarosan nagy horderejű
felfedezést teszünk: nem lehet elkülöníteni Jézus etikai tanítását, és
egyszerűen csak etikai rendszerként tanulmányozni, anélkül, hogy
figyelembe vennénk Jézus személyiségét. Mert mindenhol azt látjuk,
hogy maga Jézus az egész etikai rendszer kulcsa abban az értelemben,
hogy ha nem igaz, amit magáról mondott, akkor érvénytelenné válik, és
darabokra hullik etikai rendszere. Tehát elkerülhetetlenül szembesülünk
a következő, mélyebb kérdéssel: 'Ki is hát ez a Jézus?'.
Először felsorolunk néhány példát etikájának jellemzőire, majd
felmérjük azok következményeit.
1. Jézus a hozzá való személyes hűséget a valódi erkölcsiség
kritériumává teszi.
Íme példaként néhány kijelentése:
a) „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek
titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és
ujjongjatok azért, hogy jutalmatok bőséges a mennyekben,
mert így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek" (Máté
5,11-12).
Különösen fontos itt az az összehasonlítás, melyet Jézus tanítványai és
az ószövetségi próféták között tesz. A prófétákat azért üldözték a
kortársaik, mert hűségesen hirdették Isten Igéjét. A keresztyéneket
arra figyelmeztetik, hogy a Jézushoz való hűség miatt üldözik majd
őket. Ebben az összehasonlításban tehát a keresztyének a prófétáknak,
Jézus pedig Istennek felel meg!
b) „Aki jobban szereti apját vagy anyját... fiát vagy lányát, mint
engem, az nem méltó hozzám" (Máté 10,37).
Más szavakkal: A tanítványok feltétlen hűséggel tartoznak Jézusnak.
c) „Ha szerettek engem, tartsátok meg az én parancsolataimat"
(János 14,15).
Jézus parancsolatainak megtartását az iránta érzett személyes szeretet
motiválja.
d) „Szeretsz-e engem? ... Őrizd a juhaimat" (János 21.16).
Egy tanítványt a Jézus iránti szeretete indítja arra, hogy törődjön
tanítvány-társaival.
e) „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást
teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az
emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt"
(Máté 10,32-33).
- 146 -
Más szavakkal: Az emberek Jézus iránti hűsége vagy hűtlensége ebben
az életben meghatározza, milyen fogadtatásra számíthatnak a
következőben.
2. Jézus kijelenti, hogy az Utolsó Ítéletkor ő maga lesz a Bíró.
Minden komoly etikai rendszernek meg kell tudnia mondani, hogy mi
lesz - ha lesz egyáltalán - a rossz tettek végső büntetése. Az ateista
rendszerek tagadják, hogy lenne bármilyen büntetés azon túl, amit az
ember ebben az életben elszenved (vagy nem). Beismerik, hogy
emberek millióinak soha nem szolgáltatnak igazságot sem ebben, sem az
eljövendő életben. Jézus, amint az várható, hitte és tanította, hogy lesz
egy Utolsó Ítélet, amikor végső igazságot szolgáltatnak eleveneknek és
holtaknak. De nem mindenki van a tudatában, hogy Jézus azt állította, ő
lesz az a Bíró, aki az Utolsó Ítéletkor tárgyalja az egyes eseteket,
kiszabja a büntetéseket, és kihirdeti az ítéleteteket.
a) „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak
adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát
tisztelik... Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson,
mert Emberfia" (János 5,22-23.27).
E kinyilatkoztatásból mellesleg egy fontos következtetést lehet levonni
az Utolsó Ítéletre vonatkozóan. Nevezetesen hogy az emberek fölött
olyan Valaki tart ítéletet, aki maga is ember, és örökre az is marad; aki
tudja, milyen embernek lenni; akit földi élete során ugyanúgy
megkísértettek, mint az embereket (Zsidók 4,15); aki nem csupán a
távoli mennyországban, de a mi romlott és bűnös világunkban is
bizonyította könyörületességét, igazságosságát és bűntelenségét. Nem
időzhetünk tovább ennél a kérdésnél: jelenleg csak annyi volt a
feladatunk, hogy megemlítsük Jézus eme kijelentését. De ha valaki azt
hinné, hogy a János evangéliumából való eme idézet csak egy elszigetelt
állítás, mely nem jellemző az Újszövetség egészére, megemlítjük, hogy
az az állítás, mely szerint Jézus lesz a Végső Bíró, ezt követően az
apostolok prédikációinak központi részét alkotja. Péter például kijelenti
egy pogány százados előtt: „És (Isten) megparancsolta nekünk, hogy
hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő (Jézus)
Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak" (Cselekedetek 10,42).
Máshol Pál kijelenti az athéni filozófusok előtt, hogy „Isten rendelt egy
napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség
fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott" (Cselekedetek 17,31) - Pál
természetesen Jézusra gondolt.
b) „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja
nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én
mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama
napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a
- 147 -
te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben
tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem
ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" (Máté
7,21-23).
Itt két dolog tűnik fel: Először, hogy a vallásos tevékenység, még ha
Jézus nevében folytatják is, nem feltétlenül nyer elismerést az Utolsó
Ítéletkor. Másodszor: Jézus szerint a döntő szempont az lesz, hogy
„ismeri-e" az adott személyt, vagy sem. Ebben az összefüggésben az
'ismerni' ige nyilván nem azt jelenti, hogy 'tudunk valaki létezéséről'. Itt
egy viszonyt fejez ki, mint például a következő állításban: Én vagyok a jó
pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem' (János
10,14). Mikor Jézus ezt mondja valakinek: 'sohasem ismertelek', ezzel
azt akarja mondani, hogy soha nem volt személyes kapcsolata azzal a
valakivel, vagy annak a valakinek vele. Sohasem ismerte el mint egyet az
övéi közül. Tehát Jézus szerint az ítélet az egyén vele való viszonyán
múlik.
3. Jézus azt állítja, hogy hatalma van a bűnök bocsánatára.
Minden komoly etikai rendszernek, mely az embereket felelősnek tartja
tetteikért (és nem előre meghatározott biológiai gépeknek, akik nem
hibáztathatók a gépezetükben levő hibákért, sem az ebből adódó hibás
viselkedésükért), kezdenie kell valamit azzal a ténnyel, hogy időről időre
minden ember megszegi az erkölcsi törvényeket, és árt másoknak - majd
azt kívánja, hogy bár ne tette volna. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy
'sajnálom' jó dolog, de önmagában aligha elég. Ha lehetséges a
jóvátétel, lehet ragaszkodni hozzá. De a jóvátétel nem mindig
lehetséges. Ezért biztosítani kell valamilyen módot a megbocsátásra
anélkül, hogy az azt sugallná, hogy az erkölcsi törvények megsértése
végül is nem számít, és a bűnről kényelmesen el lehet felejtkezni.
Természetesen egy olyan etikai rendszerben, mely azt tartja, hogy az
erkölcs mögött, mint végső tekintély, Isten áll, a bűnbocsánat eme
igénye mindennél fontosabbá válik.
Ezért nem meglepő, hogy a bűnbocsánat lehetősége elkerülhetetlen
Jézus etikai tanításában. A meglepő az, amit ténylegesen állított:
a) Jézus azt állította, hogy személyes hatalma van az
emberiség bűneinek bocsánatára, még Istennel szemben
is.
Hogy lássuk ennek az állításnak a teljes jelentőségét,
tanulmányoznunk kell azt a rémítő hatást, amit kortársaiban kiváltott,
amikor először hallották.
- 148 -
JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A BÉNÁT
„Amikor az egyik napon tanított, és ott ültek a farizeusok és
törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és
Jeruzsálemből jöttek, az Úr ereje arra indította őt, hogy gyógyítson. És
íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert, és igyekeztek bevinni és
letenni eléje. Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan
vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le
ágyastól Jézus elé a középre. Ő pedig látva hitüket, így szólt: 'Ember,
megbocsáttattak a te bűneid.' Erre az írástudók és farizeusok
elkezdtek tanakodni: 'Ki ez, aki így káromolja az Istent? Ki bocsáthat
meg bűnöket az egy Istenen kívül?' Jézus felismerte gondolataikat, és
így válaszolt nékik: 'Mit tanakodtok szívetekben? Mi könnyebb: ezt
mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, - vagy pedig ezt mondani: Kelj
fel és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az
Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön: Neked mondom, így
szólt a bénához, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!' Ez pedig
szemük láttára azonnal felkelt; fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent
dicsőítve hazament. Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az
Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: 'Hihetetlen dolgokat
láttunk ma!'" (Lukács 5,17-26).
Vegyük észre: 1) hogy az Ószövetség számos zsidó szakértője volt
jelen, akik tisztában voltak a megbocsátás tanával; 2) hogy amikor Jézus
azt mondta a bénának, „megbocsáttattak a te bűneid", ezek a szakértők
azzal vádolták Jézust, ami a szemükben a legsúlyosabb bűn volt, amit
ember elkövethet - istenkáromlással; 3) hogy ez azt mutatja,
megértették, amit Jézus mondott. Nem azt mondta: „Isten megbocsát
mindenkinek, aki igazi bűnbánatot tart, ezért nekünk is meg kell
bocsátanunk egymásnak, és én is megbocsátok nektek minden rosszért,
amit velem tettetek". Nem, Jézus azt állította, hogy isteni hatalma van.
„Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?", kérdezték a
szakértők; és ezt szónoki kérdésnek szánták, mely magában hordozza a
kimondatlan választ: Senki! És igazuk volt: Csak Istennek van hatalma
megbocsátani az Isten ellen elkövetett bűnöket. Ezért felmerült bennük -
ahogy bennünk is - a kérdés: Ki az a Jézus, aki magának követeli Isten
előjogát a bűnök bocsánatára (lásd még Lukács 7,49).
Sőt, Jézus világosan értette, miért vádolják a szakértők
istenkáromlással. De meg se kísérelte visszavonni vagy módosítani
állítását. Inkább csodát tett, hogy azzal is demonstrálja, hogy neki, az
Emberfiának, noha még itt van a földön, isteni hatalma van az emberiség
bűneinek bocsánatára (5,24).
Jézus másik meglepő állítása, melyet a bűnbocsánattal kapcsolatban
tett, a következő:
- 149 -
b) Jézus azt állította, hogy saját halála lesz a szükséges
törvényes alap az emberiség Isten elleni bűneinek
megbocsátásához.
(I) „Azután vette a poharat, és hálát adott, odaadta nekik, és ezt
mondta: 'Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség
vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára’" (Máté 26,27-28).
(II) „Mert az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem
hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,45).
Jézus még két döbbenetes dolgot állított:
4. Jézus azt állította, hogy keresztre feszítése után feltámad a
halálból.
„És tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell
szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az
írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia"
(Márk 8,31).
5. Jézus azt állította, hogy keresztre feszítése és
mennybemenetele után újra eljön.
a) „Az én Atyám házában sok hajlék van. Elmegyek, hogy helyet
készítsek nektek ... Eljövök, és magam mellé veszlek titeket,
hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is" (János 14,2-3).
b) „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy
hatalommal és dicsőséggel" (Lukács 21,27).
A többihez hasonlóan a 4. és 5. állítás szerves része Jézus etikai
rendszerének. Mint Pál apostol később beismerte, ha Jézus nem támadt
fel, halála nem lehet alapja az emberiség bűnbocsánatának (1Korintus
15,17); és bűnbocsánat nélkül Jézus etikai rendszere összeomlik. És ha
hamis Jézusnak a Második Eljöveteléről szóló próféciája, akkor hamis az
a kijelentése is, hogy ő lesz az emberiség Bírája. És ezen állítás igazsága
nélkül Jézus etikai tanítása elveszíti tekintélyét és szavahihetőségét.
- 150 -
27. JÉZUS A TANÍTÓ (11)
JÉZUS HALÁLA (A)
„Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és
kardokkal, botokkal felszerelt nagy sokaság jött vele a főpapoktól és a
nép véneitől. Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit
megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!' Majd egyenest Jézushoz
menve így szólt: 'Üdvözlégy, mester!' - és megcsókolta. Jézus ezt
mondta neki: 'Barátom, hát ezért jöttél!' Akkor odamentek, rátették a
kezüket, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak,
kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta
a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: 'Tedd vissza helyére a kardodat,
mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod,
hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét
sereg angyalnál is többet? De hogyan teljesednének be akkor az
írások, hogy ennek így kell történnie?' Akkor pedig így szólt Jézus a
sokasághoz: 'Úgy vonultatok ki, mint egy rabló ellen, kardokkal és
botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem,
tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy
beteljesedjenek a próféták írásai.' Akkor a tanítványok mind
elhagyták őt, és elfutottak. Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték
Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének.
Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, és bement, leült
a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. A főpapok pedig az
egész nagytanáccsal együtt hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen,
hogy halálra adják, de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő.
Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: 'Le
tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom
építeni.' A főpap felállt, és így szólt hozzá: 'Semmit sem felelsz arra,
amit ezek ellened vallanak?' Jézus azonban hallgatott. A főpap ekkor
azt mondta neki: 'Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk,
ha te vagy a Krisztus, az Isten Fia!' Jézus ekkor így felelt: 'Te
mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az
Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.' A
főpap erre megszaggatta ruháját, és így szólt: 'Istent káromolta. Mi
szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az
istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről?' Azok így feleltek: 'Méltó a
halálra!' Azután szembe köpték, arcul ütötték, mások pedig bottal
verték, és ezt mondták: 'Prófétáld meg nekünk, Krisztus, hogy ki ütött
meg téged!'" (Máté 26,47-68).
- 151 -
„Akkor Pilátus levitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák
tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá;
odajárultak hozzá, és ezt mondták: 'Üdvözlégy, zsidók királya!' -, és
arcába vágtak. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: 'Íme,
kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok
benne.' Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a
bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: 'Íme, az ember!' Amint
meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: 'Feszítsd meg,
feszítsd meg!' Pilátus pedig ezt mondta nekik: 'Vegyétek át ti, és
feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.' A zsidók így
válaszoltak neki: 'Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg
kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.' Amikor Pilátus ezt
meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg: Ismét bement a
helytartóságra, és megkérdezte Jézust: 'Honnan való vagy te?' De
Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem
felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon
bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?' Jézus
így válaszolt: 'Semmi hatalmad nem volna énrajtam, ha nem adatott
volna meg neked felülről: ezért, aki engem átadott neked, annak van
nagyobb bűne.' Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani,
de a zsidók így kiáltoztak: 'Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a
császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellenszegül a császárnak.
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az
épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet
Márványkövezetnek, héberül Gabbatának neveztek. A húsvétra való
előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz:
'Itt van a ti királyotok!' Azok pedig felkiáltottak: 'Végezz vele, végezz
vele, feszítsd meg!' Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat
feszítsem meg?' A főpapok így válaszoltak: 'Nem királyunk van,
hanem császárunk!' Ekkor átadta őt nekik, hogy megfeszítsék" (János
19,1-16).
A legutóbbi cikkben láttuk, hogy lehetetlen komolyan tanulmányozni
Jézus etikai tanítását, mint koherens egészet, anélkül hogy szembe ne
kerülnénk azokkal a döbbenetes állításokkal, melyeket Jézus tett
önmagáról. Ezért felsoroltunk néhányat ezekből az állításokból, és
megígértük, hogy ebben és a következő cikkekben megpróbáljuk
értékelni őket.
A legjobb alkalom az értékelés elkezdéséhez Jézus halála, mivel nem
fér kétség ahhoz a történelmi tényhez, hogy Poncius Pilátus, a római
helytartó megfeszíttette Tiberius császár uralkodása alatt. Ezt nemcsak a
keresztyén Újszövetség tanúsítja, hanem a nagyon is keresztyénellenes
- 152 -
római történész, Tacitus is (Krónikák XV,44). A kérdés a következő:
Miért feszítették keresztre? Amint tanulmányozzuk azokat a válaszokat,
melyeket az Újszövetség adott erre a kérdésre, azt találjuk majd, hogy
magukban foglalják Jézus legtöbb állítását, melyek jelenleg érdekelnek
minket; és egyidejűleg meggyőző bizonyítékokkal szolgálnak arra, hogy
ezek az állítások igazak.
MIÉRT FESZÍTETTÉK HÁT KERESZTRE JÉZUST?
Az Újszövetség két különböző, mégis összefüggő válaszkészlettel
szolgál:
a) Alább tárgyalandó okokból, a jeruzsálemi zsidó vezetők
kitervelték a kivégzését, és rávették Pilátust, a római helytartót,
hogy hajtsa végre. (Megjegyzés: Nem minden palesztinai zsidó
vett részt ebben, és persze a zsidó nép többsége sem, akik
többnyire külföldön éltek, és csak utólag hallottak Jézus
haláláról.)
b) Jézus saját akaratából halt meg, Istennek engedelmeskedve,
amint azt előzőleg elmagyarázta a tanítványainak: „Senki sem
veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra,
hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét
visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól" (János
5,16-18).
A ZSIDÓ VEZETŐK VÁDJA JÉZUS ELLEN
A vád lényege az volt, hogy Jézus bűnös istenkáromlásban, mivel azt
állította, hogy egyenlő Istennel, ezért az ószövetségi törvény szerint
(3Mózes 24,16) jogosan ölték meg. Íme néhány példa:
1. Jézus azt állította, hogy egyenlő a Teremtővel: „A zsidók ezért
üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt
hozzájuk: 'Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is
munkálkodom.' Ezért tehát a zsidók még inkább meg akarták ölni,
mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is
mondta az Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel" (János 5,16-18).
Az egyik szombaton (ezt a napot rendelte Isten a zsidóknak
pihenőnapul - 2Mózes 20,8-11) Jézus találkozott egy emberrel, aki 38
éve béna volt, és isteni hatalmát használva teljesen meggyógyította. A
zsidó vezetők azzal vádolták Jézust, hogy megtöri a szombatot azzal,
- 153 -
hogy gyógyító munkát végez. De Jézus rámutatott, hogy noha a
Teremtés Könyve szerint Isten a hetedik napon megpihent a teremtés
munkája után, Isten mégis állandóan munkálkodik a teremtett világ
fenntartásán, továbbfejlesztésén és helyreállításán. Ezt magunk is
láthatjuk. Az a gyógyító mechanizmus például, melyet Isten az emberi
testbe helyezett, nem kapcsol ki egy napra sem! De Jézus ennél többet
állított: „Az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom", mondta,
önmagát a Teremtőhöz hasonlítva, munkáját pedig a Teremtő
munkájához.
Legalábbis a zsidó vezetők azt gondolták, hogy Jézus ezt állította,
amint láthatjuk az elbeszélésből. Jézus egy szóval sem mondta, hogy
félreértették őt, és folytatta, hogy a részleteket még egyértelműbbé
tegye: azt teszi, amit Isten (19. vers); minden élet forrása, akárcsak
Isten (21. és 26. vers); ő lesz a Végső Bíró (22. és 27. vers); feltámasztja
a holtakat (28. és 29. vers).
A zsidó vezetők számára ez szélsőséges istenkáromlás volt, és
megpróbálták megkövezni őt, mint ahogy - az ószövetségi törvény
szerint (3Mózes 24,16) - valóban kötelességük volt, ha állítása hamisnak
bizonyul.
2. Jézus azt állította, hogy már korábban is létezett. „A zsidók
erre azt mondták neki: 'Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot?'
Jézus így felelt nekik: 'Bizony, bizony, mondom néktek, már voltam,
mielőtt Ábrahám lett volna.' Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék" (János 8,57-59).
Fontos megjegyezni, hogy nem úgy beszélt, mint aki hisz a
lélekvándorlásban. Egy ilyen ember azt mondta volna: 'Már voltam
egyszer, mielőtt Ábrahám lett volna', vagyis 'már éltem egyszer ezen a
földön, az Ábrahám előtti időben; ezt követően meghaltam, de most új
testet öltöttem'. Jézus nem ezt mondta. Azt mondta: 'Már voltam, mielőtt
Ábrahám lett volna'. Vagyis azt állította, hogy ugyanolyan időtlen
örökkévalóságban létezik, mint Isten. A zsidók ismét meg akarták
kövezni, mivel amit mondott, számukra nemcsak értelmetlenség, de
istenkáromlás is volt.
3. Jézus azt állította, hogy egy Istennel. „Az én juhaim hallgatnak
a hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök
életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem
ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta
őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya
kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék" (János 10,27-31).
- 154 -
Jézus itt azt állítja, hogy ugyanakkora hatalma van, mint Istennek.
Senki sem ragadhatja ki a juhokat a kezeiből, ugyanúgy, ahogy Isten
kezeiből sem. Ahhoz, hogy ugyanakkora hatalma legyen, mint Istennek,
Jézusnak magának is Istennek kell lennie, lényegét - de nem
azonosságát - tekintve egynek Istennel. A zsidók ismét köveket
ragadtak, hogy megkövezzék, ami a megfelelő büntetés arra, amit ők
valódi istenkáromlásnak tekintettek.
MIVEL MAGYARÁZZÁK A ZSIDÓK JÉZUS ÁLLÍTÁSAIT
1. Egyesek azt mondták, hogy őrült: „Ismét meghasonlás támadt
a zsidók között e beszédek miatt. Sokan így szóltak közülük: 'Ördög van benne, és őrjöng'" (János 10,19-20).
Elméletileg persze ez is magyarázat lehet Jézus állításaira (vagyis ha
azok nem igazak); mert ha az ember érzelmileg és értelmileg labilis,
bizarr elméletei lehetnek a vallásban vagy bármilyen témában. De más
zsidók megadták a nyilvánvaló választ: „Nem megszállott ember
beszédei ezek". Mert Jézus szavai milliókat szabadítottak meg a bűntől és
a félelemtől, és hoztak békét, örömet, szeretetet és reménységet
számukra, és teszik ma is. Szerte a világon sok barbár ember, aki
befogadta szavait, civilizált lénnyé változott, sok bűnözőből pedig
törvénytisztelő polgár lett. Lehetetlen azt hinni, hogy az, akinek a szavai
olyan nagy hatást gyakoroltak, labilis és veszélyes őrült.
2. Más zsidók azt mondták, hogy tanaiban elrugaszkodott
szakadár és eretnek, aki fellázadt az ortodox zsidó hit ellen:
„Azután így szóltak hozzá a zsidók: 'Nem jól mondjuk mi, hogy
samáriai vagy te (a zsidók számára a szamaritánusok eretnekek
voltak), és ördög van benned?'" (János 8,48).
Jézus így válaszolt: „Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az
én Atyámat"; és mi manapság, 2000 év történelme után, abban a
helyzetben vagyunk, hogy ezt az állítást így értékeljük: „tisztelte az
Atyját". Jézus, a zsidó sok millió pogányt (nem-zsidót) térített meg a
hitre, és nem akármilyen istenben, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob,
vagyis a zsidók Istenében. Soha egyetlen zsidó sem tett ehhez hasonlót.
Az igazi keresztyének a zsidókéhoz hasonló szenvedéllyel vallják, hogy
„egy az Isten" (1Timóteus 2,5). A keresztyének hiszik, hogy Isten egy
szentháromság; de a zsidókhoz hasonlóan nem hisznek három istenben.
Mi értelme lenne azt mondani, hogy Jézus egy veszélyes zsidó eretnek?
3. Megint más zsidók azt mondták, hogy Jézus szövetséget
kötött a Sátánnal: „A farizeusok ... kijelentették: 'Ez nem űzheti ki
- 155 -
az ördögöt másként, csak a Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével'" (Máté 12,24).
Ebből világos, hogy Jézus csodatétellel gyógyított, hogy a farizeusok
elismerték, hogy csodákat vitt végbe, és hogy az az erő, mellyel
végrehajtotta ezeket a csodákat, természetfölötti. De azt nem voltak
hajlandók elismerni, hogy ez a természetfölötti erő Isten ereje; mert ha
ez igaz, akkor igazak Jézusnak sajátmagáról tett kijelentései is. Ez tehát
az egyetlen alternatív magyarázatra késztette őket: Jézus
természetfölötti ereje bizonyára sátáni; Jézus szövetséget kötött a
Sátánnal!
De a következtetés, mint Jézus rámutatott, logikailag abszurd volt: „Ha
a Sátán a Sátánt űzi ki, akkor meghasonlott önmagával, és akkor hogyan
maradhat fenn az országa?". A Sátán aligha pusztítja el önmagát.
És ott van az az erkölcsi érv, melyet a tömeg hozott fel egy másik
alkalommal: „Az ördög meg tudja-e nyitni a vakok szemét?" (János
10,21). Ha az ember szembekerül az Isten és a Sátán közötti
választással, és különbséget kell tennie kettejük között, nem dönthet
annak alapján, hogy melyik erő természetfeletti, mert mindkettő az. Azt
a kérdést kell feltennie, hogy melyik természetfeletti erő jó, és melyik
rossz. Ez meggyőz minket azon erkölcsi döntés komolyságáról, mellyel
Jézus állításai szembesítenek minket. Ha nem igazak az állításai, akkor
természetfölötti ereje sátáni és gonosz. De erkölcsileg perverz dolog
lenne Jézus csodáit sátánian gonosznak tekinteni. Elismerjük, hogy a
modern orvostudomány vívmányai az olyan betegségek gyógyításában,
mint a vakság, a paralízis és a lepra, kétségtelenül jó dolgok. Azt
mondani, hogy amikor Jézus művelte ezeket a dolgokat, az sátánian
gonosz volt, olyan, mintha a fehéret feketének mondanánk, és a feje
tetejére állítanánk minden erkölcsi ítéletet. „Ha én Belzebubbal űzöm ki
az ördögöket", mondta Jézus, „a ti fiaitok kivel űzik ki?" (Máté 12,27).
Mindez a Jézus feletti ítélet tárgyalásakor csúcsosodott ki. A Kajafás
főpap előtti előzetes vizsgálat alatt Jézus végig hallgatott sok vád
ellenére. Végül a felbőszült főpap megeskette: „Az élő Istenre
kényszerítelek, mondd meg nekünk, ha te vagy a Krisztus, az Isten Fia."
„Te mondtad", válaszolt Jézus (Máté 26,63-64). Erre a főpap
„megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta. Mi szükségünk
van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti
véleményetek?" Azok így feleltek: „Méltó a halálra." Mikor a zsidó
vezetők ezt követően elvitték Jézust Poncius Pilátus, a római helytartó
elé, hogy ő tárgyalja az ügyét, először azt a fő vádat hozták fel Jézus
ellen, hogy politikai összeesküvésben vett részt a római császár ellen
(ezzel a következő cikkben foglalkozunk). De Pilátus megfontolt ítélete ez
volt: „Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne". Mivel
ezzel nem értek célt, a zsidó vezetők egy másik váddal álltak elő:
- 156 -
„Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten
Fiává tette magát" (János 19,6-7).
A ZSIDÓK REAKCIÓJA - TANULSÁG SZÁMUNKRA
A zsidók becsületére legyen mondva, hogy legalább komolyan vették
Jézus állításait. Ebben fontos tanulsággal szolgálnak számunkra.
Manapság gyakran hallani ilyesmit: „Nem hiszem, hogy Jézus Isten Fia
volt; de hiszem, hogy nagyon jó ember volt, és az etika kiváló tanítója".
De így beszélni ostobaság! Ha Jézus szándékosan állította, hogy Isten
Fia, holott nem volt az, akkor a legkevésbé sem lehet jó embernek
nevezni. Ebben az esetben - ahogy a zsidók állították - szándékos
istenkáromlást követett el, és méltó volt a halálra. És etikai tanítása csak
súlyosbítaná a bűnét, nem enyhítené. Ha szándékosan becsapta az
embereket, hogy azt higgyék, egyenlő Istennel, miközben egész idő alatt
az igazmondás fontosságáról győzködte őket, akkor nem volt más, mint
megvetendő sarlatán. Ha Jézus nem Isten megtestesülése volt, akkor ő
volt a lehető legrosszabb erkölcsi tanító.
Vitára javasolt kérdések:
1. Próbáljuk elképzelni a tárgyalótermet, és kérjük meg a diákokat,
hogy gondolkodjanak, miért ítélte el a bíróság Jézust istenkáromlásért.
2. Vitassuk meg a következő állítást: „Lehetetlen komolyan venni
Jézus etikáját anélkül, hogy figyelembe vennénk azon kijelentését, hogy ő Isten Fia".
3. Vitassuk meg a következő állítást: „Súlyos erkölcsi bizonyítékok támasztják alá Jézus azon kijelentését, hogy ő Isten Fia".
- 157 -
28. JÉZUS A TANÍTÓ (12)
JÉZUS HALÁLA (B)
Az előző cikkben elkezdtük vizsgálni az Újszövetség válaszait arra a
kérdésre, miért feszítették keresztre Jézust. Láttuk, hogy a zsidó
vezetők ellene felhozott fő vádja az istenkáromlás volt, mivel azt állította,
hogy Isten Fia. Ebben a cikkben megvizsgáljuk az ellene felhozott másik
fontos vádat, majd a Poncius Pilátus római helytartó előtt lezajlott
tárgyalás néhány részletét, végül a korai tanítványok reakcióját Jézus
halálára.
A másik fontos vád a következő volt:
JÉZUS AZT ÁLLÍTOTTA, HOGY Ő A MESSIÁS
E vád háttere az volt, hogy az Ószövetségben Isten a prófétákon
keresztül megígérte, hogy egy napon elküldi a nagy szabadítót, aki
megszabadítja a zsidó népet összes bajától és ellenségétől, és tökéletes
üdvözülést hoz számukra. A nagy szabadítót Messiásnak nevezték el. (A
név a héber „mashiach" szóból származik, melynek jelentése „felkent".
Krisztus e név görög fordítása.)
Jézus idejében egyes emberek úgy gondoltak erre a megígért
Messiásra, mint politikai vezetőre, aki majd fegyverbe szólítja a népet, és
Isten segítségével kiűzi a gyűlölt római imperialistákat. Időről időre
valóban felbukkantak olyan emberek, akik azt állították, hogy ők a
Messiás, és a követőiket katasztrofális lázadásokba hajszolták Róma
ellen. A Cselekedetek (5,36-37) is megemlít két ilyen embert, Teudást és
a galileai Júdást (lásd még Cselekedetek 21,38, ahol további példa
található hasonló dolgokra egy későbbi időpontban).
Jézus természetesen azt állította, hogy ő a Messiás, és amikor a zsidó
vezetők a tárgyaláson állásfoglalásra kényszerítették, nyíltan
hangoztatta az állítását (lásd Máté 26,63 és Lukács 22,66). De Jézus
sohasem tüntette fel magát politikai vezetőnek. Egy alkalommal, látva a
tömeget, mely erőszakkal királlyá akarta választani, szándékosan
visszavonult (János 6,15). Amikor nyilvánosan provokálták, hogy
helyes-e, ha a zsidók adót fizetnek a császárnak, habozás nélkül azt
mondta az embereknek, hogy fizetniük kell az adót (Lukács 20,19-20).
Sokszor előre figyelmeztette a tanítványait, hogy Isten akarata szerint
keresztre kell feszíttetnie (pl. Máté 16,21-23). És amikor jöttek a
- 158 -
katonák, hogy letartóztassák a Gecsemáné kertjében, és valamelyik
tanítványa kardot rántott, hogy megvédje, megdorgálta azt a tanítványt,
és megtiltotta neki, hogy használja a kardját (Máté 26,47-56).
Mindazonáltal a zsidó főpap meggyőzte magát és kollégáit, hogy Jézus
is egy ilyen hamis politikai messiás, aki - ha hagyják - országos felkelést
szít Róma ellen, ami az ország teljes pusztulásához vezet (lásd János
11,47-53). Tehát azzal vádolták Pilátus előtt, hogy a zsidók királyának
mondta magát politikai értelemben, és hogy lázadást szít a római
kormányzat ellen. Ezen az alapon követelték a keresztre feszítését.
NÉHÁNY RÉSZLET JÉZUS TÁRGYALÁSÁBÓL PILÁTUS ELŐTT
„Pilátus erre így szólt: 'Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok
adtak át nekem téged: Mit tettél?' Jézus erre így felelt: 'Az én
országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én
országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a
zsidóknak. De az én országom nem innen való.' Pilátus ezt mondta
neki: 'Akkor mégis király vagy te?' Jézus így válaszolt: 'Te mondod,
hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba,
hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból
való, hallgat az én szavamra.' Pilátus így szólt hozzá: 'Mi az
igazság?'Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt
hozzájuk: 'Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok,
hogy valakit kívánságotok szerint szabadon bocsássak a húsvét
ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók
királyát?' Ekkor újra kiáltozni kezdtek: 'Ne ezt, hanem Barabást!' Ez a
Barabás pedig rabló volt" (János 18,35.40).
„Ezután elindult az egész testület, és elvitték őt Pilátushoz. Ott így
kezdték vádolni: 'Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi,
hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja magáról, hogy
felkent király.' Pilátus megkérdezte tőle: 'Te vagy a zsidók királya?' Ő
pedig azt felelte: 'Te mondod.' Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a
sokasághoz: 'Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.' De azok
erősen állították: 'Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában,
Galileától kezdve egészen idáig.' Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy
Galileából való-e ez az ember. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes
hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben
tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust,
nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott
róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.
- 159 -
Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott
álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes
pedig katonai kíséretével együtt lekicsinyelte, kigúnyolta, és fényes
ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és
Pilátus barátságot kötöttek egymással, mert ezelőtt haragban voltak.
Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, és így
szólt hozzájuk: 'Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet
félrevezeti. Íme, én előttetek vallattam ki, és nem találtam ebben az
emberben egyet sem azok közül a bűnök közül, amelyekkel
vádoljátok. De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk.
Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el:
megfenyítem tehát, és elbocsátom.' (Minden ünnep alkalmával pedig
szabadon kellett nekik bocsátani egy foglyot.) Erre valamennyien
felkiáltottak: 'Ezt öld meg! Barabást pedig bocsásd el nekünk!' Ez
utóbbi a városban történt lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe
vetve. Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon
bocsátani Jézust. De ezek kiáltoztak: 'Feszítsd meg, feszítsd meg őt!'
Ő azonban harmadszor is odafordult hozzájuk: 'De hát mi rosszat tett
ez? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem
tehát, és elbocsátom.' De azok hangos kiáltásokkal sürgették és
követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. Pilátus ekkor
úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: szabadon bocsátotta
azt, akit kértek, aki lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe vetve;
Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak" (Lukács 23,1-25).
„Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így
kiáltoztak: 'Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja:
aki királlyá teszi magát, az ellenszegül a császárnak. Amikor Pilátus
meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a
bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Márványkövezetnek, héberül
Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé
járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Itt van a ti királyotok!' Azok
pedig felkiáltottak: 'Végezz vele, végezz vele, feszítsd meg!' Pilátus
ezt mondta nekik: 'A ti királyotokat feszítsem meg?' A főpapok így
válaszoltak: 'Nem királyunk van, hanem császárunk!'" (János
19,12-15).
Tanulmányozzuk a fenti passzusokat részletesen az osztállyal, és
kérjük meg a diákokat, hogy válaszoljanak az alábbi kérdésekre:
1. Hogyan bizonyította Jézus Pilátusnak, hogy királysága nem földi?
2. Jézus mit mondott, milyen király volt, és milyen királyságot jött alapítani?
- 160 -
3. Milyen ítéletet hozott Heródes és Pilátus Jézus ellen?
4. Milyen érvekkel és eszközökkel kényszerítették a zsidó vezetők Pilátust, hogy keresztre feszíttesse Jézust?
5. Olvassátok el újra a János 18,38-40 és Lukács 23,18-25 verseket.
Szerintetek van-e bármilyen jelentősége annak, hogy a papok -
azzal vádolva Jézust, hogy lázadást szít - inkább Barabást
választották, mint Jézust?
6. Kommentáljátok a következő kijelentést: „Időről időre mindnyájan
szembekerülünk a választással: Jézus vagy Barabás. Barabás, a
gyilkos választása ugyanaz, mint Jézusnak, az Igazság Hercegének elutasítása."
RÉSZLET A KERESZTRE FESZÍTÉS LEÍRÁSÁBÓL
„Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a
másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, fejüket csóválva
káromolták, és ezt mondták: 'Aki lerombolod a templomot, és három
nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj
le a keresztről!' Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az
írástudókkal és a vénekkel együtt: 'Másokat megmentett, magát nem
tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és
hiszünk benne. Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja;
hiszen ezt mondta: Isten Fia vagyok'" (Máté 27,38-43).
Így a zsidó vezetőknek sikerült rávenniük Pilátust, hogy feszíttesse
keresztre Jézust; és - amint a fent idézett részben láttuk - azt hitték,
hogy a halála azt bizonyította, hogy összes állítása hamis volt. Hogyan
lehetne ő a Messiás, és mentheti meg Izráelt, ha még magát sem tudta
megmenteni a letartóztatástól, a keresztre feszítéstől és a haláltól? Ha
tényleg Isten Fia lenne, Isten nem engedte volna, hogy ilyen gyötrelmes
és megalázó halált haljon. De Jézus meghalt. A zsidó vezetők úgy
érezték, hogy végül ők diadalmaskodtak, örökre leszámoltak Jézussal és
a befolyásával.
De három nappal a temetése után az a hír járta be Jeruzsálemet, hogy
a sírját üresen találták (Máté 27,62-28,15). Kevesebb mint nyolc hét
alatt több mint háromezer ember kezdte hinni, hogy Jézus feltámadt a
halálból (Cselekedetek 2,41), és vált a tanítványává - ez több, mint azok
száma, akik a halála előtt valaha hittek benne. És azóta ez a szám több
millióra nőtt.
- 161 -
A KORAI KERESZTYÉNEK VISZONYA JÉZUS HALÁLÁHOZ
Annak történelmi bizonyítékával, hogy Jézus tényleg feltámadt a
halálból, későbbi cikkekben foglalkozunk. Most az érdekel minket, hogy
ez a sok ezer ember hogyan viszonyult Jézus halálához. Nem tekintették
katasztrófának, de még szerencsétlen eseménynek sem, amit a
feltámadás tett jóvá. Számukra ez volt a legfontosabb és legjelentősebb
dolog, amit Jézus valaha tett. Sőt, azonnal bevezették azt a szokást,
hogy hetente legalább egyszer rendszeresen találkoznak (általában a hét
első napján, Jézus feltámadásának napján) a célból, hogy
megemlékezzenek Jézus haláláról. Egyszerű szertartásukat „a kenyér
megtörésének" (Cselekedetek 2,42; 20,7) vagy „úrvacsorának"
nevezték. Íme Pál apostol leírása a szertartásról:
„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus
azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát
adva megtörte, és ezt mondotta: 'Vegyétek, egyétek, ez az én testem,
amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.' Hasonlóképpen vette a poharat is, miután
vacsoráltak, és ezt mondta: 'E pohár amaz új szövetség az én vérem
által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én
emlékezetemre.' Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e
poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön'" (1Korintus
11,23-26).
Ezt a szertartást - emlékeztet Pál - maga Jézus vezette be a halála előtti
estén. Tehát
JÉZUS AZT AKARTA, HOGY ÍGY EMLÉKEZZENEK RÁ
Nyilvánvaló, hogy amikor bevezette ezt a szertartást, Jézus előre látta,
hogy állandó ismétlése a századok során hangsúlyozni fogja azt, amit
földi munkája legfontosabb jellemzőjének tartott. Azt is elrendelhette
volna, hogy hetente egyszer, amikor a tanítványai találkoznak, egyikük
nyilvánosan mondja el Jézus hegyi beszédét. Ez Jézusnak, mint az etika
tanítójának szerepét hangsúlyozta volna. De nem azt akarta, hogy így
emlékezzenek rá. Vagy elrendelhette volna azt is, hogy valaki álljon fel,
és nyilvánosan olvassa fel nevezetes csodatételeinek történetét. Ez azt
sugallta volna, hogy Jézus fő feladata a csodatétel volt. Ezt sem akarta.
Egy olyan szertartást választott, melynek már a formája is felidézi a
halálát. És nem csupán halálának a tényét, hanem célját is: hogy átadja
testét a szenvedésnek és kereszthalálnak, és kiontsa vérét a bűnök
bocsánatáért (Máté 27,28).
- 162 -
Ha halálának ez volt a célja, érthető, miért ragaszkodott hozzá, hogy
halálát az emberek emlékezetének, sőt a világ figyelmének
középpontjába helyezze. Sem az etikai tanítása, sem a csodái nem
eszközölték volna ki az emberiség bűneinek bocsánatát. Etikai
tanításának (mely önmagában nagyon is üdvözítő) valójában az lenne a
hatása, hogy az emberek még inkább tudatában lennének bűneiknek,
tehát a bűnösségüknek, mint bármikor előtte. Csak a halála - mely Isten
által kijelölt áldozat a bűnökért - tudta kieszközölni a szükséges
bűnbocsánatot és az Istennel való megbékélést.
Ezenkívül Jézus gondosan meghatározta az emlékezési szertartás
részleteit, hogy világossá tegye, kinek a halála és áldozata eszközölte ki
a bűnbocsánatot. Amikor átnyújtotta tanítványainak a kenyeret, mint
teste szimbólumát, nem azt mondta nekik, hogy ajánlják fel ezt a
szimbólumot Istennek a bűnbocsánatért, hanem hogy egyék meg.
Hasonlóan, amikor átnyújtotta nekik a pohár bort, mint vére
szimbólumát, nem azt mondta nekik, hogy öntsék ki áldozatul a
bűnökért, hanem azt, hogy igyák meg (Máté 26,26-27). A
szimbólumoknak nem volt üdvözítő hatása; ezek egyszerűen eszközök
voltak arra, hogy az elkövetkező nemzedékek megemlékezhessenek
Jézus haláláról, mint a történelem központi eseményéről. Ez után
világossá vált, hogy a világ üdvözülése nem múlik semmi olyasmin, amit
az emberiség tehet, elszenvedhet vagy feláldozhat, hanem kizárólag
azon az áldozaton, melyet Jézus hozott, amikor meghalt a kereszten.
A következő cikkben ezzel a döbbenetes állítással foglalkozunk.
- 163 -
29. JÉZUS A TANÍTÓ (13)
JÉZUS HALÁLA (C)
A legutóbbi cikkben láttuk, hogyan tette Jézus nyilvánvalóvá a halála
előtt, hogy a világ üdvössége egyedül azon az áldozaton múlik, melyet
neki kell hoznia kereszthalálával. Ez az állítás olyan döbbenetes, hogy
természetes, ha megkérdezzük, milyen bizonyíték van rá, hogy igaz.
Először hívjuk segítségül Keresztelő János tanúságát.
1. Keresztelő János tanúsága
Keresztelő János úgy határozta meg magát, mint a Messiás Isten által
kijelölt előhírnökét, akinek az a feladata, hogy hivatalosan és
nyilvánosan bemutassa a Messiást a népnek és a világnak (lásd Ézsaiás
40,3-5; János 1,23). Ennek megfelelően, amikor Jézus működése
kezdetén bemutatta őt, János kijelentette, ki is Jézus: Isten Fia (János
1,30-34). De ezenkívül azt is kijelentette, miért jött Jézus: „Íme",
mondta János, „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (János 1,29).
A legfontosabb az, hogy ez a kinyilatkoztatás először nem Jézus halála
után és nem is földi élete végén történt, hanem működése legelején.
Kezdettől fogva hirdettetett, hogy Jézus azért jött, hogy meghaljon a
világ bűneiért. Ezt követően Jézus maga is megismételte ezt az állítást:
„Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő
szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,45), és „Én
vagyok a jó pásztor: A jó pásztor életét adja a juhokért... Én életemet
adom a juhokért" (János 10,11.15). Ebben Jézus egyedülálló. Egyetlen
más világtanító, sem Buddha, sem Mohamed, sem Szókratész vagy
Platón, sem Napóleon, sem Marx vagy más filozófus, politikus vagy
vallásalapító nem nyilatkozta ki pályája kezdetén, hogy fő célja az
életben az, hogy meghaljon a világ bűneiért.
Ha ez az állítás nem lenne igaz, akkor csak egy elmebajos jelenthetné
ki. Csak az ajánlhatta föl magát áldozatként az egész világ bűneiért, aki
összehasonlíthatatlanul több mint egy emberi lény. És csak egy olyan
ember ajánlhatta föl saját halálát cserébe a bűnösök haláláért, aki maga
bűntelen. Ezért érthető, hogy egyetlen más vallási vezető sem tett soha
ilyen kijelentést.
Jézus mégis megtette. Talán őrült volt? Az ilyen kérdésre talán az a
legmegfelelőbb válasz, hogy ha a názáreti Jézus őrült volt, akkor e mérce
szerint az egész világtörténelem során soha senki nem volt épelméjű.
- 164 -
2. Az Ószövetség tanúja
Az Újszövetség szerint a keresztyén evangélium nem csupán annyit
jelent, hogy „Krisztus meghalt a bűneinkért", hanem hogy „Krisztus
meghalt a bűneinkért az Írások szerint" (vagyis az Ószövetség szerint).
Lásd 1Korintus 15,3. Más szavakkal: Az Újszövetség azt állítja, hogy
Jézus halála azon ígéretek és próféciák beteljesülése volt, melyeket Isten
tett századokkal azelőtt. Ezekben a próféciákban Isten jelezte, hogy
elküldi majd a világba Nagy Szolgáját, a Messiást, hogy lerója a bűn
büntetését, és meghaljon azért, hogy a bűnösök bűnbocsánatot
nyerhessenek és megbékélhessenek Istennel. Jézus maga is ezt állította
mind halála előtt, mind feltámadása után:
„Ezután (Jézus) ezt mondta nekik: Ezt mondtam nektek, amikor
még veletek voltam: Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva
rólam Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.'
Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat, és így szólt
nekik: 'Így van megírva: Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik
napon fel kell támadnia a halálból, és hirdetni kell az ő nevében a
megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között" (Lukács 24,44-47).
Így az, hogy Isten Nagy Szolgája, a Messiás szenved és meghal a világ
bűneiért, nem volt új gondolat, melyről senki sem hallott, amíg Jézus
meg nem lepte vele a kortársait. Isten már évszázadokkal korábban
világosan kinyilatkoztatta és leíratta az Ószövetségben. Jézus kortársai
számára az egyetlen kérdés ez volt: Vajon Jézus élete, halála és
feltámadása egyezett-e az ószövetségi próféciákkal? A zsidó vezetők
olyan biztosak voltak benne, hogy nem ő volt a Messiás, hogy - láthatóan
elfelejtve, mit mondtak a próféciáik - megölték őt, amit soha nem tettek
volna, ha megpróbálták volna bebizonyítani, hogy nem ő a Messiás.
De ugyanezt a kérdést mi is feltehetjük, amikor Jézus állításairól
gondolkodunk. Íme egy terv, amit megvalósíthatunk az osztállyal.
Az alábbi részlet az egyik leghíresebb az Ószövetségben (a
bibliatudósok szerint Krisztus előtt több mint 600 évvel írták), mely
megjósolta, mi történik majd Isten Szolgájával, a Messiással, amikor
Isten elküldi a világba.
„Eredményes lesz szolgám munkája, magasra emelkedik, igen
hatalmas lesz. Sokan csak iszonyodnak tőle, annyira torz, nem emberi
volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja. De bámulatba ejt majd
sok népet, királyok is befogják előtte szájukat, mert olyan dolgot
látnak, amiről senki sem beszélt nekik, olyan dolgot tudnak meg,
amiről addig nem hallottak. Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt
volt nyilvánvaló az Úr hatalma? Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk,
- 165 -
mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben
gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük
volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia,
betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem
törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat
hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és
kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt
törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő
sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok,
mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk
bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki.
Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri,
hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták
el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön
élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt
neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el
gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az Úr akarata volt az, hogy
betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis
meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki
gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz
szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneinket.
Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt
részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a
bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és
közbenjárt a bűnösökért" (Ézsaiás 52,13-53,12).
1. Olvassuk el és tanulmányozzuk ezt a részt, gondosan megfigyelve a részleteket.
2. Vegyünk egy Újszövetséget, és olvassuk el Jézus halálának négy
elbeszélését. Ezek Jézus négy életrajzának („evangéliumok") a
végén találhatók, melyeket Máté, Márk, Lukács és János írt. Ezekkel kezdődik az Újszövetség.
3. Hasonlítsuk össze Ézsaiás próféciáival, mi történt Jézussal a valóságban.
4. Ezután döntsük el, milyen erős a bizonyítéka annak, hogy amikor
Jézus meghalt a bűneinkért, akkor „úgy halt meg a bűneinkért,
ahogy az Írások megjövendölték" (1Korintus 15,3).
Olvassuk el újra a próféciát, és győződjünk meg róla, hogy az osztály
megértette-e két legfontosabb állítását.
a) Isten Szolgájának nemcsak embertársaitól kellett elszenvednie
az elutasítást, a kínzást és a halált, ráadásul megtorlás nélkül.
Istentől is szenvednie kellett. „Az Úr őt sújtotta mindnyájunk
- 166 -
bűnéért" (6. vers), tehát őt tette felelőssé érte. Majd az Úr
„feláldozta őt jóvátételül" (10. vers). Ez azt jelenti, hogy Isten
előtt az embereket helyettesítette. „A mi vétkeink miatt kapott
sebeket, bűneink miatt törték össze" (5. vers). Maga az Úr törte
össze, sújtotta fájdalommal (10. vers), és büntette (5. vers),
hogy mihelyettünk ő szenvedje el a bűnökért Isten törvénye
szerint járó büntetést. „A bűnösök közé sorolták ... és a
bűnösökért imádkozott" (12. vers). Ennek eredményeként mi
„megigazulhatunk", azaz bűnbocsánatot és felmentést
nyerhetünk Isten ítélőszéke előtt (11. vers), és megbékélhetünk
Istennel (3. vers).
b) Isten Szolgája meghal (11. vers) és eltemettetik (9. vers). De
azután (10. vers) sokáig él, Isten akarata célhoz ér vele (10.
vers), diadalmaskodik és felmagasztaltatik (10., 11. vers és
52,13-15), és világszerte elismerik. Ez csak egy módon volt
lehetséges: Isten Szolgája feltámadt a halálból.
Egy lehetséges ellenvetés: Valaki kísértést érezhet, hogy így érveljen:
Mivel ezt a próféciát jóval Jézus születése előtt írták, és így ő is jól
ismerhette, nem volt-e könnyű számára provokálni a zsidó hatóságokat,
hogy megöljék, és mártírt csináljanak belőle, majd meggyőzni a követőit,
hogy ő a prófécia beteljesülése? Egy ilyen érv felületesen szemlélve jól
hangozhat, de van egy megdönthetetlen ellenérv: Ha Jézus arra készült,
hogy beteljesítse ezt a jövendölést, biztosnak kellett lennie benne, hogy
miután kivégzik, feltámad a halálból. Mert ha nem támad fel, állítása
hamisnak bizonyul. Ezért van az, hogy Jézuson kívül soha senki nem
jelentette ki, hogy ő fogja beteljesíteni ezt a próféciát. Ez visszavisz
minket az eredeti kérdéshez: Mi a bizonyítéka Jézus feltámadásának?
Ezzel a következő cikkben foglalkozunk.
3. A személyes tapasztalat tanúsága
Kezdjük egy analógiával. A világ úgy van megteremtve, hogy
mindnyájunknak van gyomra, mely megéhezik, és arra késztet, hogy
élelem után nézzünk. Furcsa lenne, ha a világon sehol sem lenne élelem
az étvágyunk kielégítésére. De honnan tudjuk, hogy mondjuk egy darab
kenyér jó és valódi táplálék, és nem csalás? Onnan tudjuk, hogy
megesszük, és úgy találjuk, hogy kielégíti az étvágyunkat.
Ugyanígy van lelkiismeretünk is. Nem mi találtuk fel. Tanúsítja
számunkra, hogy vétkeztünk Isten és embertársaink ellen, és bűneinkért
megérdemeljük a büntetést. Belül bűnbocsánatért könyörgünk. De hol
lelhetünk bűnbocsánatot, mely összhangban van az egyetemes
igazsággal? Jézus itt ajánlja fel magát számunkra. Azt mondja, hogy ő a
Teremtőnk és a Bíránk: meg kell tartania Isten törvényét, és el kell ítélnie
a bűneinket. A büntetést le kell róni. De ő nemcsak a Bíránk. Mivel ő a
- 167 -
Teremtőnk, mint teremtményeit úgy szeret, ahogy csak egy Teremtő tud
szeretni. És mivel szeret minket, kész volt meghalni értünk, hogy lerója a
büntetésünket, és helyette békét és örök életet adjon. De honnan tudjuk,
hogy ez - vagy inkább ő - igaz? Azáltal, hogy hiszünk benne, és
elfogadjuk őt, és felfedezzük, hogy kielégíti a lelkiismeretünket, amire
senki más nem képes.
Végül a következő kérdéshez jutunk: Ha létezik egy Teremtő Isten,
miről ismerhetem fel? A Biblia válasza a következő: Teremtőnket arról
ismerhetjük fel, hogy noha bűnösök vagyunk, ő mindent megtesz, ami
nem mond ellent az igazságnak, semhogy hagyjon elveszni. A Biblia saját
szavaival fogalmazva: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a
szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök
voltunk ... Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,
hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Róma
5,8; János 3,16).
- 168 -
30. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (A)
I. KRISZTUS FELTÁMADÁSA; A KERESZTYÉNSÉG ZÁRÓKÖVE
Kezdjük azzal, hogy elmagyarázzuk a diákoknak, mi a zárókő szerepe
egy boltívben. Ha szükséges, rajzoljuk fel a táblára. Hangsúlyozzuk,
hogy ha kivesszük a zárókövet egy boltívből, az összeomlik. A boltív
egész létezése a zárókövön múlik.
Ugyanígy, az egész keresztyénség Krisztus feltámadásán múlik. Ha a
feltámadás nem történt volna meg; ha az Újszövetség erről szóló
beszámolója nem bizonyulna igaznak, az egész keresztyénség
összeomlana. Semmi érdemlegeset nem lehetne megtartani belőle.
Ezt magunk is láthatjuk, ha elolvassuk az Újszövetséget és
megfigyeljük, milyen központi helyet foglal el a feltámadás a
prédikációjában és a tanításában. Ami még fontosabb, hogy a korai
keresztyének maguk is tisztában voltak vele, hogy ha Krisztus
feltámadása nem igaz, akkor a keresztyénség nem ér semmit. Vegyük
például Pál apostolt. A korintusi megtért híveknek ezt írta:
„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még
bűneitekben vagytok" (1Korintus 15,17).
Könnyű megérteni, miért van így. A keresztyénség középpontjában az
evangélium áll. Az evangélium - mondja a Biblia (Róma 1,16) - Isten
hatalma az üdvözítésre. De hogyan működik? A bűnbocsánat felajánlása
és véghezvitele által, Krisztus kereszthalálán keresztül. De csupán
egyetlen ember halála tehetné jóvá a világ bűneit. Erre csak Isten Fia
képes. Jézus nem csak azt jövendölte meg, hogy meghal a bűneinkért,
hanem azt is, hogy feltámad. Feltámadása végül bizonyítja majd, hogy ő
Isten Fia. De tegyük fel, hogy Jézus valójában nem támadt fel. Akkor a
jövendölése csalásnak bizonyulna. Többé nem hinnénk benne, hogy
Isten Fia volt. Akkor úgy kellene tekintenünk a halálát, mint egy
kegyetlen halált a sok közül, amilyet sokan elszenvedtek. Ebben az
esetben Jézus halála semmivel sem eszközölhetné ki jobban az
emberiség bűneinek bocsánatát, mint bármelyik ember halála. A
keresztyénség evangélium nélkül maradna.
Ismét csak Pál mondta magáról és a többi keresztyén apostolról és
prédikátorról:
„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk,
de üres a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert
- 169 -
akkor az Isten ellen tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust,
akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a
halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt
fel" (1Korintus 15,14-16).
Itt Pál kereken megmondja nekünk, hogy ha Krisztus feltámadása nem
igaz, ő Pál és a többi apostol szándékos és megvetésre méltó
hazudozónak bizonyulna. Mert a keresztyén evangélium középpontjában
az a meggyőződésük áll, hogy Isten Jézust testében feltámasztotta, és
hogy ők személyesen találkoztak és beszéltek vele a feltámadása után.
Hogyan tisztelhetné bárki a keresztyénséget - nem is beszélve a benne
való hitről -, ha első terjesztői szándékosan hazudtak volna?!
Egyesek azt hangoztatják, hogy ha Pál ma élne, nem ragaszkodna
Krisztus szó szerinti és fizikai feltámadásához, mivel tudná, hogy sok mai
tudós és filozófus nézete szerint a fizikai feltámadás lehetetlen. De ez a
gondolat hamis. A fent idézett részben Pál elmondja, hogy sok korabeli
tudós és filozófus is lehetetlennek tartotta a fizikai feltámadást. Pál
teljesen tisztában volt a nézeteikkel. De azt tartotta, hogy Krisztus
feltámadásának puszta történelmi ténye, amit sok felelős szemtanú -
magát is beleértve - tanúsított, többet nyom a latban, mint a kortárs
filozófusok és tudósok nézetei. De ha Pál és apostoltársai, akik jól
ismerték a tudósok nézeteit, szándékosan agyalták ki Krisztus keresztre
feszítésének történetét, szívük mélyén annak tudatában, hogy sohasem
találkoztak és beszéltek a feltámadt Krisztussal, és hogy csupán egy
mítosz, amit maguk eszeltek ki, akkor nem voltak egyebek, mint vallási
szemfényvesztők, méltók a megvetésre. A keresztyén evangélium pedig
romokban heverne.
Ennek a fényében fontos tudni, ki volt az, aki először tudatta a világgal,
hogy három nappal a temetése után Krisztus sírját üresen találták.
II. NEM A KERESZTYÉNEK VOLTAK AZ ELSŐK, AKIK TUDATTÁK
A VILÁGGAL, HOGY JÉZUS SÍRJA ÜRES
„Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a
farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: 'Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a
csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért
parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy
tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek:
Feltámadt a halálból! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.'
Pilátus azonban ezt válaszolta: 'Van őrségetek, menjetek,
őriztessétek, ahogy tudjátok.' Erre ők elmentek, lepecsételték a
követ, és őrséggel őriztették a sírt ... Amikor ezek elmentek, íme,
néhányan az őrségből bementek a városba, és jelentették a
- 170 -
főpapoknak mindazt, ami történt. Azok pedig összegyűltek a
vénekkel, és miután határozatot hoztak, sok ezüstpénzt adtak a
katonáknak, és így szóltak: 'Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel
odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk. És ha a helytartó
meghallja ezt, majd mi meggyőzzük, és kimentünk benneteket a
bajból.' Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogyan kitanították
őket. El is van terjedve ez a szóbeszéd a zsidók között mind a mai
napig" (Máté 27,62-66; 28,11-15).
Ebből a részből láthatjuk, hogy először a zsidó hatóságok adták hírül,
hogy Krisztus sírja üres. A keresztyének addig nem mondták el senkinek
(kivéve egymásnak); és még ötven nap telt el, amíg Pünkösd napján
nyilvánosan ki nem hirdették, hogy Jézus feltámadt a halálból (lásd
Cselekedetek 1 és 2).
Vajon a zsidók miért előzték meg a keresztyéneket, és hirdették ki,
hogy a sír üres? Mert tény volt! És - amint Máté elmondja - nyomós
okuk volt arra, hogy ne próbálják leplezni: Mit mondott volna Pilátus, ha
ötven nappal később rájött volna, hogy a zsidó hatóságok részt vettek a
leplezésben? És sürgős okuk volt rá, hogy a nyilvánosság elé tárják a
saját magyarázatukat, és az emberek hitelt adjanak neki. Mert tudták,
hogy a keresztyének azt fogják állítani, az üres sír a bizonyíték arra, hogy
Jézus feltámadt a halálból. Úgy érezték, meg kell előzniük a
keresztyéneket: az első magyarázatnak - remélték - lesz a legnagyobb
hitele a piacon.
A zsidó hatóságok magyarázata magától értetődő módon hamis.
Lehetetlen elhinni. De még mindig ott van az üres sír ténye. Hogyan
magyarázható meg?
Gyakorlat: Kérjük meg a diákokat, hogy emeljék ki a zsidók
magyarázatának azon jellemzőit, melyek hihetetlenné teszik. Néhány
ötlet:
1. A katonák részéről súlyos függelemsértés volt őrségben elaludni. Vajon lehetséges, hogy mindnyájan elaludtak?
2. Ha aludtak, akkor hogyan törhették fel a tanítványok a síron levő
pecsétet, és guríthatták el a súlyos követ anélkül, hogy a katonák föl ne ébredtek volna a zajra?
3. Ha a katonák végig aludtak, amíg a testet elvitték, és meg sem
kísérelték letartóztatni a tetteseket, hogyan láthatták, hogy kik voltak azok?
- 171 -
III. MIÉRT VAN AZ, HOGY A FELTÁMADÁS ELBESZÉLÉSEIT
MIND KERESZTYÉNEK ÍRTÁK?
Nem lenne-e meggyőzőbb - kérdezik egyesek -, ha a feltámadás
néhány elbeszélését nem keresztyének írták volna? Ők legalább nem
lennének elfogultak és előítéletesek; ezért az ő független tanúságtételük
hatásosabb lenne.
Talán így van. De fontoljuk meg a következőket: Először is, azokban a
korai napokban azok az emberek, akik meggyőződtek, hogy Jézus
feltámadt a halálból, keresztyénekké váltak. Nehéz lenne találni bárkit,
aki meg volt győződve Jézus feltámadásáról, és mégsem lett keresztyén,
és így képes volt „elfogulatlanul" tanúsítani a feltámadást. Azt a pár ezer
embert illetően, akik azokban a korai napokban lettek keresztyének, a
legfontosabb dolog az, hogy még nem voltak keresztyének, amikor
először meghallották, hogy Jézus feltámadt. Feltámadásának
bizonyítékai hatására tértek meg.
A tarzuszi Saul megtérése egy ide kívánkozó eset.
„Saul pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úr
tanítványai ellen, elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle
Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr
útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat
Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz
közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a
földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: 'Saul, Saul, miért
üldözöl engem?' Ő pedig megkérdezte: 'Ki vagy, Uram?' Az így
válaszolt: 'Én vagyok Jézus, akit üldözöl. De kelj fel, menj be a
városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.' Azok a férfiak,
akik vele mentek, kábultan álltak, mert hallották ugyan a hangot, de
senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de
egyáltalában nem látott. Ezért kézen fogva vezették be
Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett és nem
ivott" (Cselekedetek 9,1-9).
A tarzuszi Saul esete több szempontból is különleges. De az
elbeszélésből világosan kiderül, hogy nemcsak hogy nem volt
keresztyén: határozott és erőszakos ellensége volt a keresztyénségnek,
és azért volt úton, hogy megsemmisítse azt, amit ő Krisztus feltámadása
hazug történetének tartott. De a feltámadt Krisztus megjelent előtte a
damaszkuszi úton. A feltámadt Krisztus valósága volt az, aminek a
hatására megtért.
Tagadhatatlan ennek a megtérésnek a történelmi hitelessége. Ő volt
az, aki Pál apostolként, hittérítő útjai során, prédikálással és írásokkal
bárki másnál többet tett a keresztyénség megalapításáért Ázsiában és
- 172 -
Európában. Az ő írásai voltak, melyek később, a reformáció idején
átalakították Európát. És írásai a mai napig óriási hatást gyakorolnak
emberek millióira. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni Pál
megtérését, hatása olyan nagy és tartós volt. Mi okozta hát a
megtérését? Ő azt állítja, hogy a Jézussal való személyes találkozása,
miután feltámadt a halálból; és nem meglepő, hogy az ezt követő írásai
tele vannak Krisztus feltámadásának valóságával, csodájával és
nagyszerű következményeivel. Ha a feltámadás nem volt valóságos,
milyen más hihető okot tulajdoníthatunk Pál megtérésének?
De hogy visszatérjünk a kérdéshez: Miért nincsenek feljegyzések a
korai keresztyének kortársai részéről, melyek alátámasztanák azt az
állítást, hogy Jézus feltámadt? Ez a kérdés, amint az imént láttuk,
meglehetősen értelmetlen. Jobb kérdés lenne a következő: Hol van a
keresztyénség kortárs ellenségeinek bizonyítéka arra, hogy Jézus nem
támadt fel? Sokan, amikor hallották a keresztyénektől, hogy Jézus
feltámadt, azonnal visszautasították mint képtelenséget. Sokan ma is ezt
teszik. De a jeruzsálemi zsidó hatóság nem engedhette meg magának,
hogy ezt tegye. Ők bujtottak fel a gyilkosságra; és a Pünkösd utáni első
pár hétben, amikor a keresztyének naponta hirdették a templomban,
hogy Jézus feltámadt, és Jeruzsálemben több ezren megtértek, köztük
sok pap is, a hatóságok érthetően lázas igyekezetbe kezdtek, hogy
bölcsőjében fojtsák meg a keresztyénséget (lásd Cselekedetek 2-9).
Perbe fogták, megverték és bebörtönözték a keresztyén apostolokat, és
(sikertelenül) megpróbáltak elfojtani minden, Jézus nevében tartott
prédikációt.
Akkor miért nem tették az első hetekben azt, ami egyedül megállíthatta
volna a keresztyénséget? Miért nem mutatták be Jézus holttestét, és
tették közszemlére? Rendelkezésükre állt az állam teljes vértezete,
beleértve a kínzást és a római helytartó segítségét, hogy felkutassák
Jézus holttestét, ha tényleg a keresztyének vitték el titokban. Akkor
miért nem találták meg a holttestet?
„Azért", mondták a keresztyének, „mert nem tudták. A holttest eltűnt.
Jézus ténylegesen feltámadt a halálból".
E konkrét negatív bizonyíték hiánya bizonyára jelentős. De ezen kívül
fel kell tennünk a kérdést: Az első keresztyéneknek milyen pozitív
bizonyítékuk volt Jézus feltámadására? A következő cikkben ezzel a
kérdéssel foglalkozunk.
- 173 -
31. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (B)
Ebben a cikkben elkezdünk azokkal a különféle bizonyítékokkal
foglalkozni, melyekkel a korai keresztyének szolgálnak számunkra
Krisztus feltámadásáról.
I. FIZIKAI BIZONYÍTÉKOK
Először Krisztus egyik tanítványától, Jánostól származó bizonyítékokkal
foglalkozunk. Ő azt állítja, hogy amikor először hallotta, hogy Jézus teste
hiányzik a sírból, rögtön odament, hogy megvizsgálja a helyzetet. Azt
találta, hogy bár a test tényleg eltűnt, a sír nem volt teljesen üres: a
halotti leplek, melyekben Jézust eltemették, még mindig ott voltak.
Továbbá a halotti leplek helyzete és állapota meggyőzte, hogy a
látványra az egyetlen kielégítő magyarázat az, hogy csoda történt, és
Jézus feltámadt.
Biztos sok diák olvasott detektív-történeteket. Kérjük meg őket, hogy
használják detektív-képességeiket a János által adott bizonyíték
megítéléséhez. De először
1. Ítéljük meg János, mint tanú megbízhatóságát.
A kérdés ez: Bizonyosak lehetünk-e benne, hogy János becsületes és
nem mond szándékosan valótlant, amikor beszámol arról, amit látott.
Tehát kérdezzük meg: Milyen indítéka lett volna arra, hogy hazudjon?
Beszámol róla, hogy aznap este, amikor üresen találta a sírt, ő és
tanítványtársai találkoztak egy olyan szobában, mely be volt zárva a
zsidóktól való félelem miatt (János 20,19). Néhány hét múlva kétszer
bebörtönözték, majd megverték a hatóságok, mert nyilvánosan hirdette,
hogy Jézus feltámadt a halálból (Cselekedetek 4,1-21; 5,17-42). Ezután
az egyik keresztyén társát, Istvánt halálra kövezték (Cselekedetek
6,8-7,60). Később saját fivérét, Jakabot Heródes király kivégeztette
ugyanazon okból; és az általános üldözés olyan ádáz volt, hogy sok
keresztyén kénytelen volt elmenekülni Jeruzsálemből, hogy mentse az
életét (Cselekedetek 12,1-2; 11-19). Néró császár ezt követő üldözése
alatt sok keresztyén halt rettenetes halált. Maga János idős korában
száműzetésben élt Patmosz szigetén (Jelenések 1,9). Hihetjük-e
komolyan, hogy miután sokakat meggyőzött Jézus feltámadásáról
azáltal, hogy hazugságokat mondott arról, amit a sírban látott, az általa
kiagyalt hazugságok kedvéért végignézte, amint üldözik és kivégzik
- 174 -
őket, majd maga is átélte a börtönt, a halálfélelmet és a száműzetést
azért, amiről tudta, hogy hazugság?
Ráadásul a könyvében pár oldallal előbb (János 18,37) beszámol arról,
mit mondott Krisztus Pilátus előtt: „Én azért születtem, és azért jöttem a
világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: Mindenki, aki az
igazságból való, hallgat az én szavamra". Lehetséges-e, hogy röviddel
azután, hogy ezt leírta, szándékosan meghamisította, amit a sírban
látott, hogy alátámassza Jézus állítását az igazságról való
bizonyságtételről? Ha ezt tette, akkor egy megvetésre méltó vallási
sarlatán volt. De a vallási sarlatánok nem írnak olyan erkölcsi erejű és
szellemi szépségű könyveket, mint János Evangéliuma. Azt esetleg
gondolhatjuk, hogy János tévedett vagy magát is becsapta azzal
kapcsolatban, amit a sírban látott; de lehetetlen azt hinni, hogy
szándékosan hazudott.
Most vizsgáljuk meg: a) mit mond nekünk János Jézus temetéséről; b)
mit látott a sírban a temetés után három nappal. Ez után abban a
helyzetben leszünk, hogy dönthessünk.
2. Jézus eltemetésének módja
„Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt - de a zsidóktól
való félelme miatt csak titokban -, megkérte Pilátust, hogy levehesse
Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus
testét. Eljött Nikodémus is, aki egy éjszaka ment őhozzá először, és
hozott mirhából és aloéból készült kenetet, mintegy száz fontnyit.
Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel
együtt, ahogy a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust
megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még
senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi
előkészülete miatt ott helyezték el Jézust" (János 19,38-42).
Ezekből és a 20,1 versből (és Lukács 23,53-ból) megtudjuk, hogy
Jézust nem földbe ásott sírba temették, hanem egy sziklába vájt sírba. A
sír bejárata és a sír belseje elég nagy volt (19,40.42 és 20,6-8), hogy a
holttesten kívül legalább két felnőtt ember beférjen. A holttestet nem a
földre fektették, hanem egy polcra, melyet a sziklából vájtak ki. A mirha-
és aloékeverék, amit Nikodémus hozott, legalább 25 kilót nyomott. Ez
nem egy eltúlzott, meséből vett szám, hanem ez volt a szokásos
mennyiség egy köztiszteletben álló és nagyra becsült személy temetésén
a Közel-Keleten. (Valamivel később, a Kr.u. 1. században, Gamáliel rabbi
temetésekor egy Onkeles nevű ember 35 kg fűszert használt.) Mind a
mirhát (illatos gyanta), mind az aloét (aromás szantálfából készült por)
por alakban használták. Jézus testét vászonlepedőből készített csíkokba
tekerték, amit fűszerekkel itattak át. Jézus fejét körbetekerték egy nagy
- 175 -
kendővel, mely az álla alatt, a feje tetején és két oldalt körbefutva,
megakadályozta, hogy az álla leessen. A testet ezután a kőpadra
helyezték, melynek egyik végén egy kis kiugrás volt, mely párnaként
szolgált a fej számára.
3. Mit látott János és Péter a sírban?
„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai
Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírról.
Elfutott tehát, elment Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit
Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: 'Elvitték az urat a sírból, és nem
tudjuk, hova tették!' Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és
elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány
előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz.
Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment
be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta,
hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt,
nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik
helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és
látott és hitt. De még nem értették az Írást, hogy fel kell támadnia a
halálból" (János 20,1-9).
Világos, hogy Péter, János és Mária Magdolna - annak ellenére, amit
Jézus mondott nekik - nem számított arra, hogy Jézus feltámad a
halálból. Különben ott lettek volna a sírnál, hogy lássák, mi történik; és
miután üresen találta a sírt, Mária nem ezekkel a szavakkal számolt volna
be róla Jánosnak: „Elvitték (ismeretlen személyek) az Urat a sírból, és
nem tudjuk, hova tették!". És amikor Péter és János hallották Mária
beszámolóját, még mindig nem fogták fel, hogy az Úr feltámadt a
halálból, és nem magyarázták el az egészet Máriának. Csak futottak,
hogy megvizsgálják, mi történt. Abban az időben a sírrablás megszokott
dolog volt (Claudius római császár (Kr.u. 41-45) kiadott egy rendeletet -
melynek kőbe vésett másolatát megtalálták Palesztinában -, mely
halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a sírrablást). Bármire is számított
Péter és János, elképzelhető volt, hogy a sírrablók elmozdították a nagy
követ, amit arra használtak, hogy eltakarja a sír bejáratát, miután a
holttestet belül elhelyezték, és ellopták a testet abban a reményben,
hogy vele együtt eltemetve ékszereket és más apró tárgyakat találnak
(nem beszélve a nagy mennyiségű drága fűszerre, amit a nagy felületű -
és szintén értékes - vászonlepedő alá tettek).
János elmondja, hogy amikor elsőként odaért a sírhoz, nem ment be,
hanem kívülről pillantott be. Azonnal szemébe ötlött, hogy noha a test
eltűnt, a halotti leplek még mindig ott voltak. A következő dolog, ami
feltűnt neki (kétszer is megemlíti: az 5., majd a 6. versben), az volt, hogy
a halotti leplek, vagyis a vászonlepedők, nem egyszerűen ott voltak: ott
- 176 -
feküdtek. Vagyis nem egy csomóban voltak és nem voltak szétdobálva a
sírban (mint hogyha a rablók sietősen letépték volna a testről); ott
feküdtek a polcon, mintha a test még mindig bennük lett volna, csak
kissé laposabban.
Ekkor Péter utolérte Jánost, és a maga sietős módján (figyeljük meg,
mennyire élethű az elbeszélés) belépett a sírba, a nyomában Jánossal.
Most mindketten láthatták, amit kívülről János nem láthatott: a kendő
helyzetét, melyet az Úr feje köré csavartak. Azonnal feltűnt, hogy nem a
vászonlepedők mellett feküdt. Körbe volt csavarva, mint amikor az Úr
fején volt; és magában feküdt egy külön helyen, feltehetően azon a kis
kiugráson, mely párnaként szolgált az Úr feje számára.
4. Mire következtetett János abból, amit látott?
„Látott és hitt", mondja az elbeszélés. Mit hitt? Nem csupán azt hitte,
amit Mária mondott nekik a hiányzó testről. Nem volt szükség a
vászonleplek és a kendő jelenlétére, helyzetére és állapotára ahhoz,
hogy elhiggye Mária történetét. János akkor is látta volna, hogy a test
eltűnt, ha a halotti leplek is eltűntek volna. Mint elmondja, nem is arról
volt szó, hogy amit látott, az Ószövetségre emlékeztette volna, mely
előre jelezte, hogy a Messiás feltámad a halálból, és arra következtetett
volna, hogy ezek az írások beteljesedtek. Akkor, mint elmondja, sem ő,
sem Péter nem gondolt arra, hogy az Ószövetség megjövendölte a
Messiás feltámadását. Mi több, addig még nem találkozott a feltámadt
Úrral, és nem is találkozott vele aznap estig.
A halotti leplek és a kendő jelenlétéből, helyzetéből és állapotából arra
következtetett, hogy Jézus teste áthatolt a halotti lepleken anélkül, hogy
a leplek kibomlottak volna: érintetlenül ott maradtak, bár kissé
összelapulva. Más szavakkal: csoda történt. Krisztus teste valahogy
eltűnt, és a halotti leplek ott maradtak. Megtörtént a feltámadás, bármit
is jelentsen.
5. János hitének ésszerűsége
a) Azt mondhatjuk, hogy amit János látott, meggyőzően bizonyítja,
hogy a testet nem sírrablók vitték el. Ők nem hagyták volna ott
a halotti lepleket és a fűszereket, melyek többet értek egy
holttestnél. És ha lecsavarták volna a vászonlepleket és a
kendőt, hogy kivihessék a testet, nem töltötték volna azzal az
időt, hogy a lepleket visszategyék eredeti helyzetükbe; főként
nem, amikor egy csapat katona áll őrségben odakint, akik
bármelyik pillanatban ellenőrizhetik a sírt (lásd Máté 27,62-66).
b) De tételezzük fel a lehetetlent, hogy Jézus barátainak a katonák
orra előtt sikerült feltörni a síron levő pecsétet, és elgurítani a
követ azzal a szándékkal, hogy vallási vagy érzelmi okokból
- 177 -
elvigyék Jézus testét. Elképzelhető, hogy visszahelyezték a
halotti lepleket, hogy a katonáknak egy esetleges ellenőrzéskor
úgy tűnjön, mintha a test még mindig ott lenne. De ők nem
hagyták volna elgurítva a követ, a sírt pedig nyitva! És Mátétól
tudjuk, hogy amikor a katonák benéztek a sírba, nem hitték azt,
hogy a test még mindig ott van (Máté 28,11-15). Ez az egész
valószínűtlen spekuláció azon a tényen bukik meg, hogy ha
Jézus barátai elvitték volna a testet, és máshol temették volna
el, hogy biztonságban őrizhessék, végül el kellett volna
mondaniuk a többi tanítványnak, hogy hol van.
Tételezzük fel, hogy valaki elvitte a testet és szándékosan úgy rendezte
el a halotti lepleket, hogy úgy tűnjön, mintha csoda történt volna. Ki
lehetett az? A jeruzsálemi hatóságok biztosan nem tettek volna ilyet. A
cikk elején említett okokból sem János, sem bármelyik más korai
keresztyén nem követett volna el ilyen csalást. Egyébként sem lehetett
volna ezt megtenni egy csapat őrségben álló katona előtt.
6. A végső következtetés
Amit János és Péter láttak, amikor a hét első napján, korán reggel a
sírhoz mentek, hatásos fizikai bizonyítékot szolgáltat Krisztus
feltámadására. És még más is történt. Krisztus még aznap este
megjelent a tanítványainak az emeleti szobában, megmutatta nekik a
kezeit és az oldalát (János 20,30); meggyőzte őket, hogy nem egy
testetlen szellem, hanem hús és vér test; ételt és italt kért, és evett a
jelenlétükben (Lukács 24,36-43). A következő negyven nap során még
többször megjelent nekik hasonló módon. Ez a sok fizikai bizonyíték
megerősítette János kezdeti következtetését, amit a halotti leplekből
vont le. De Jézus feltámadása nem csupán egy elmélet volt, melyet
élettelen fizikai bizonyítékokból vezettek le, hanem az élő Isten
személyes megtapasztalása.
A következő cikkben a feltámadás egy másfajta bizonyítékát vizsgáljuk
meg.
- 178 -
32. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (C)
A legutóbbi cikkben megvizsgáltuk Krisztus feltámadásának néhány
fizikai bizonyítékát. Most egy másfajta bizonyítékkal foglalkozunk.
II. PSZICHOLÓGIAI BIZONYÍTÉKOK
Itt hivatkozunk arra a meglepő tényre, hogy az egész Újszövetségben
(eltérően a későbbi dekadens századoktól) a legcsekélyebb utalás sincs
arra, hogy a korai keresztyének hódoltak volna Krisztus sírja előtt, vagy
szentélyt csináltak volna belőle. Ez figyelemre méltó, mivel a korabeli
zsidóknál szokás volt hódolni a híres halott próféták sírja előtt (lásd
Lukács 11,47-48); de a keresztyének nem építettek szentélyt Jézus sírja
körül, és különleges zarándok- vagy imahellyé sem tették. Az
Újszövetségben sehol sincs a leghalványabb utalás sem arra, hogy Jézus
sírjának a meglátogatása bármilyen spirituális előnnyel vagy hatással
járna. Amikor hittérítő útjai során Pál apostol időről időre visszatért
Jeruzsálembe, arról olvashatunk, hogy meglátogatta a keresztyén
vezetőket, ellátogatott a zsidó templomba, megünnepelte a Pünkösdöt,
de arról nem, hogy elment volna Krisztus sírjához.
Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert az Úr temetését követő
órákban a keresztyén nők kezdtek úgy viselkedni, hogy ha valami nem
akadályozza meg őket, a sírt a Krisztushoz való imádkozás és az iránta
való hódolat szentélyévé tették volna. De valami megállította őket. Mi
volt az? Miféle erő vagy hatás lehetett elég erős ahhoz, hogy legyőzze azt
a természetes pszichológiai ösztönt, mely különösen a nőket arra
készteti, hogy ragaszkodjanak a szeretett és elhunyt személy
ereklyéihez? És mi volt az, ami csírájában fojtott el minden olyan
babonás elképzelést, hogy Krisztus sírja mágikus erővel bír?
Az események rekonstruálása
Mind a négy evangélium egybehangzóan arról számol be, hogy az első
keresztyének, akik a temetés után három nappal meglátogatták Krisztus
sírját, galileai nők egy csoportja volt. Hálából azért, amit értük tett, ezek
a nők követték Jézust Jeruzsálembe vezető hosszú útján, és saját
vagyonukból segítették és támogatták őt. Ezt megengedhették
maguknak, mivel viszonylag gazdagok voltak. Egyikük, egy bizonyos
Johanna, egy Kuza nevű ember felesége volt, aki Heródes király
háztartását vezette (Lukács 8,1-3). Amikor Jézust keresztre feszítették,
Krisztus más ismerőseivel együtt a kereszttől távolabb állva figyelték az
- 179 -
eseményeket (Lukács 23,49). És amikor József és Nikodémus -
mindketten gazdag emberek - eltemették, ezek a tehetős galileai nők
bátran csatlakoztak a kis temetési menethez. Látták, milyen sírba
temették, és pontosan megjegyezték a sír helyét és a holttest helyzetét a
sírban. Látták, amint Nikodémus 25 kg aromás fűszert rak a
vászoncsíkokra, melyekkel körbetekerték a testét. De akármilyen sok és
drága is volt a fűszer, nekik nem volt elég. Ki akarták fejezni saját
szeretetüket és hódolatukat Krisztus iránt. Tehát visszamentek
Jeruzsálembe, azokra a helyekre, ahol Húsvét során tartózkodtak
(Johanna lehet, hogy férjével együtt Heródes jeruzsálemi palotájában
tartózkodott), és még több fűszert és kenetet készítettek (Lukács
23,55-56). Az volt a szándékuk, hogy mihelyt véget ér a Szombat,
visszatérnek a sírhoz, és tisztelet- és szeretetteljesen még jobban
bekenik Jézus testét.
De ezen a ponton egy olyan nehézséggel találkozunk, ami - az
evangéliumok felületes elolvasása után - sok embert arra enged
következtetni, hogy Krisztus feltámadásának négy leírása ellentmond
egymásnak. Ez nincs így. A nehézség egyszerűen abból adódik, hogy
egyik evangéliumszerző sem jegyzett fel mindent, ami történt. Mindegyik
kiválogatta a saját forrásaiból, ami leginkább érdekelte, és ami legjobban
beleillett saját elbeszélésébe; és így természetesen kihagytak vagy
összesűrítettek más eseményeket. De ha összegyűjtünk mindent, amit a
négy evangélium mond a négy galileai nőről, gondosan összeállíthatunk
egy összefüggő beszámolót arról, hogy mit tettek, és hová mentek a
kérdéses napon. A történet a következő:
Amikor a hét első napján, korán reggel odaértek a sírhoz, rémülten
vették észre, hogy a követ elgurították a bejárattól (Lukács 24,1-2).
Néhányan beléptek - egyszerre aligha fértek be - majd hangosan
felkiáltottak, amikor felfedezték, hogy a holttest eltűnt. Kis idő múlva két
angyal jelent meg a sírban levő nők előtt, és azt mondta nekik, hogy
Jézus feltámadt (Lukács 24,4-8). De Mária ezt már nem várta meg:
futott, ahogy csak tudott ahhoz a házhoz, ahol Péter és János
tartózkodott. Zihálva mesélte el, hogy - számára ez látszott a
legkézenfekvőbb magyarázatnak - valaki vagy valakik elvitték a testet a
sírból, és hogy sem ő, sem a többi nő nem tudta, hová tették. Erre Péter
és János - amint a legutóbbi cikkben láttuk - azonnal a sírhoz rohant. A
halotti leplek jelenlétéből, állapotából és helyzetéből János arra
következtetett, hogy csoda történt: Krisztus bizonyára feltámadt a
halálból; majd Péterrel együtt visszamentek abba a házba, ahol laktak,
és várták, hogy mi fog történni (János 20,1-10).
Mária visszament a sírhoz. A többi nő addigra már elment. Úgy
megijedtek az angyalok megjelenésétől és attól az üzenettől, melyet az
angyalok parancsára a tanítványokhoz kellett vinniük, hogy egy darabig
- 180 -
senkinek sem beszéltek róla (Márk 16,8). Azonban az öröm hamarosan a
félelem fölé kerekedett, és éppen úton voltak a tanítványokhoz, amikor a
feltámadt Jézus szembe jött velük, és megerősítette az üzenetet, melyet
vinniük kellett (Máté 28,9-10). Ezután folytatták útjukat, de nem ahhoz a
házhoz, ahová Mária ment, és ahol Péter és János lakott, hanem egy kis
emeleti szobába Jeruzsálemben, amit a tanítványok (jelenleg tizenegyen
voltak) béreltek találkozóhelyül. Ott a nők elmondták hihetetlen
történetüket a tanítványoknak, akikhez addigra csatlakozott János és
Péter is.
Egy pillanatra hagyjuk ott őket, és csatlakozzunk ismét Máriához.
Amint ott állt és benézett a sírba, a következő történt.
„Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a
sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb a Jézus
teste feküdt: az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak
hozzá: Asszony, miért sírsz?' Azt felelte nekik: 'Mert elvitték az én
Uramat, és nem tudom, hová tették.' Amikor azt mondta,
hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy
Jézus az. Jézus így szólt hozzá: 'Asszony, miért sírsz? Kit keresel?' Ő
azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: 'Uram, ha te
vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.' Jézus
nevén szólította: 'Mária!' Az megfordult, és így szólt hozzá héberül:
'Rabbuni' - ami azt jelenti: Mester! Jézus azt mondta neki: 'Ne
tartóztass engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem
menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én
Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.'
Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: 'Láttam az
Urat!' - és hogy ezeket mondta neki" (János 20,11-18).
Gondolkodjunk el a következőkön:
1. Mária azon a reggelen - a többi galileai nővel együtt - eredetileg
azért ment a sírhoz, hogy lerója tiszteletét Krisztus testénél. Bár
halott volt, nem tudta elengedni. Azzal akarta kifejezni szeretetét az
Úr iránt, hogy a testét bekeni drága kenetekkel, és a test szagát elveszi illatos fűszerekkel.
2. Amikor látta, hogy a test eltűnt, megzavarodott, és egyetlen
gondolata az volt, hogy visszaszerezze azt (noha nem úgy
hivatkozott a testre, hogy 'az', számára a test még mindig 'Ő' volt -
számára ez maradt belőle). Azt mondta az embernek, akiről azt
hitte, hogy a kertész: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem,
hova tetted, és én elhozom". Mert elviselhetetlen volt számára,
hogy nem tudta, hol van a test, és hogy még egy ereklye sem maradt a számára, és egy sír sem, melynél tiszteletét tehetné.
- 181 -
3. Vajon mit tett volna, ha a „kertész" megmutatta volna neki, hol van
a test, és ő elvitte volna? Semmi kétség. Ő és a többi nő
megvásárolta volna számára a megszerezhető legjobb sírboltot,
kerüljön akármennyibe. Szeretettel eltemették volna, és sírja a föld
legszentebb helyévé vált volna a számukra. Szentélyt csináltak
volna belőle, ahol tiszteletüket tehetik, és amilyen gyakran csak lehet, meglátogatták volna.
4. De azon a napon, ott a kertben Máriával történt valami, ami egyszer
és mindenkorra kiseperte a szívéből és a fejéből az ilyen
gondolatokat. Nagyon erőteljesnek kellett lennie, ha olyan hirtelen
és tökéletesen elűzte a korábbi pszichológiai ösztönöket és reakciókat. Vajon mi volt az?
5. Az, hogy azon a napon, ott a kertben találkozott az élő Jézussal, aki
feltámadt a halálból. Persze hogy nem foglalkozott tovább a sírral!
Nem tesszük tiszteletünket annak a sírjánál, aki életben van, és
akivel éppen most találkoztunk! Nem megyünk valaki sírjához, hogy
imádkozzunk hozzá, ha közvetlen, élő beszélgetést folytathatunk
vele!
6. De ennél több történt. Máriának korábban élményei voltak Jézussal
kapcsolatban, de úgy látszik, a halál semmivé tette ezeket, a testen
kívül semmit sem hagyva neki: csodálatos emlékek, de megtört
szív. És akkor Jézus csodálatos dolgot művelt. A korábbi élményeket
egy teljesen új, meleg, vibráló, élő kapcsolattal helyettesítette
Mária és az Atyaisten, Mária és önmaga között, egy olyan
kapcsolattal, melyet egy élet kötött össze, melyet még Mária fizikai
halála sem tud megsemmisíteni. „Menj az én testvéreimhez, és
mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz,
az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez" - mondta Jézus. Ettől
kezdve, bár még a földön volt, Mária tudta, hogy Istenhez és
Jézushoz köti a mennyben az örök élet elpusztíthatatlan ereje, az
örök életé, melynek már birtokában van, ahová már belépett, és
amit máris élvez. Így volt ezzel a többi tanítvány is. És így lehetnek
vele ma is mindazok, akik Jézust elismerik Urukként, és szívükben
hiszik, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból.
Újonnan megtalált életében és mámorító örömében Mária ment, hogy
elvigye az Úr üzenetét a többi tanítványnak. Ezúttal nem ahhoz a házhoz
ment, ahol Péter és János lakott, hanem az emeleti szobába. Ott a
tizenegy tanítványnak és a többieknek beszámolt róla, hogy látta az Urat
(Lukács 24,10; János 20,18). Ez több volt, mint amit Péter vagy János,
vagy bárki a tizenegy közül addig tett; és Péter - kissé zavarodottan -
elment, hogy még egyszer megvizsgálja a sírboltot (Lukács 24,12). Nem
sokkal ezután - és mielőtt Jézus egyszerre megjelent az összes
- 182 -
tanítványnak az emeleti szobában - történt, hogy megjelent Péternek
(1Korintus 15,5 - itt Kéfás a neve). Péter nemrég megtagadta az Urat, és
ezt a kínos ügyet tisztázni kellett -, és ezt jobb volt négyszemközt
elintézni.
Ezután a korai keresztyének többé nem mutattak érdeklődést a sírbolt
iránt, ahol korábban Krisztus teste feküdt. Nem volt okuk rá, hogy
meglátogassák - tudták, hogy Jézus feltámadt.
Javaslatok az órai munkához és a vitához:
1. Véleményetek szerint mi volt az a legfontosabb dolog, ami
meggyőzte Máriát, hogy Jézus feltámadt?
2. Kérjünk meg néhány fiút, hogy játsszák el Péter és János szerepét,
néhány lányt pedig, hogy játsszák el a nők szerepét a sírboltnál.
Bátorítsuk őket, hogy játsszák el a Húsvét reggeli eseményeket, és
vitassuk meg annak a bizonyítékát, hogy Jézus élt.
3. Mit gondoltok, az emberek miért tisztelik a sírokat? Miért nem tisztelték a korai keresztyének Jézus sírját?
- 183 -
33. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (D)
Az Újszövetség szerzői őszintén elmondják, hogy amikor a tanítványok
különböző alkalmakkor látták a feltámadt Urat, némelyikük kételkedett
(Máté 28,17). Vonakodásuk oka gyakran az volt, hogy túl szépnek, túl
örömtelinek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem akarták kritika nélkül
elhinni, nehogy kiderüljön, hogy nem állja ki a tárgyilagos vizsgálódást
(Lukács 24,41). Amikor először hallották attól a nőtől, aki azt állította,
hogy találkozott a feltámadt Jézussal, valószínűbbnek tűnt, hogy egy
akkora csoda, mint a feltámadás, inkább a túlfűtött képzelet eredménye,
mint objektív tény. De ezt a fajta kételkedést félresöpörte az Úr
feltámadásának konkrét, kézzel fogható bizonyítéka, aki felszólította
őket, hogy érintsék meg, aki testi valóságában ült közöttük, és előttük
evett (Lukács 24,41-42).
De volt egy másfajta kételkedés is, melynek mélyebben voltak az okai,
és amit másféle módszerekkel kellett megszűntetni, amint rövidesen
látni fogjuk.
III. AZ ÓSZÖVETSÉG BIZONYÍTÉKAI
„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely
Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus volt a
neve. Ezek azokról az eseményekről beszélgettek egymással,
amelyek történtek. És miközben beszélgettek, és kérdezgették
egymást, maga Jézus is odaszegődött hozzájuk, és együtt ment velük.
Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, nem ismerték
meg őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: 'Miről beszélgettek egymással
útközben?' Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név
szerint Kleopás, és azt mondta neki: 'Te vagy az egyetlen idegen
Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?'
'Mi történt?' - kérdezte tőlük. Azok így válaszoltak neki: 'Az, ami a
názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas
Isten és az egész nép előtt, hogyan adták át a főpapok és a főemberek
halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban
reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már
harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való
asszony is megdöbbentett minket, akik hajnalban ott voltak a sírnál,
de nem találták ott a testét; és azt beszélték, hogy angyalok
megjelenését is látták, akik azt hirdették, hogy él. El is mentek
néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak,
- 184 -
ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. 'Akkor így
szólt hozzájuk: 'Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt
elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e
elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?' És Mózestől meg
valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az
írásokban róla szólt" (Lukács 24,13-27).
1. Az utazók kiábrándultsága
A két utazó az emmausi úton ki volt ábrándulva. Ennek oka a következő
volt: A mi Urunk utolsó jeruzsálemi látogatásakor csatlakoztak a nagy
tömeghez, akik őszintén azt gondolták, hogy Jézus a Messiás, akinek az
eljövetelét Isten megígérte az ószövetségi prófétákon keresztül. Az
Ószövetségről való (valószínűleg hiányos és felületes) ismereteik alapján
azt várták, hogy amikor eljön a Messiás, kiderül róla, hogy kiváló katonai
és politikai vezető, aki seregeket állít, és Izráelt sikeres felkelésre vezeti
az imperialista római megszállók ellen. „Abban reménykedtünk",
magyarázták az Idegennek, aki csatlakozott hozzájuk, „hogy ő fogja
megváltani Izráelt".
Persze Jézus nem tett semmi ilyesmit. Nemhogy felszabadította volna
az izraeli tömegeket, de őt magát is letartóztatták, perbe fogták, elítélték
és keresztre feszítették a zsidó vallási vezetők és a római katonai
kormányzó. És a gúnyolódás, ami a tárgyaláson folyt, nyilvános nevetség
tárgyává tette Jézus azon állítását, hogy ő király. Az egész mozgalom egy
csapásra semmivé vált, mint egy patetikus, rosszul szervezett,
eredménytelen parasztfelkelés. Mire jó egy olyan politikai felszabadító,
aki még magát sem tudja megszabadítani a keresztre feszítéstől?
Tehát a két utazó mély kiábrándultsággal tért haza.
- 185 -
2. Kezdetben miért nem tudták elfogadni azt a tényt, hogy Jézus feltámadt?
Azért, mert gondolkodásmódjuk szerint Jézus nem teljesítette be az
Ószövetség ígéretét az eljövendő Felszabadító-Messiásról. Ehelyett
legyőzték, és keresztre feszítették. Ezért ő nem lehetett a megígért
Messiás. Így az a szóbeszéd, hogy feltámadt a halálból, nemcsak
önmagában hihetetlennek tűnt, de az ügy szempontjából lényegtelennek
is. Ha nem ő volt a Messiás, akkor mi értelme volt a feltámadásának?
3. Mit kellett tenni ahhoz, hogy hinni tudjanak a
feltámadásban?
Figyeljük meg, hogy a velük való beszélgetés elején a feltámadt Úr meg
sem próbálta meggyőzni őket, hogy ő Jézus. Először szelíden
megdorgálta őket, amiért szelektív módon olvasták az Ószövetséget.
Csak azokat a részeket olvasták, melyek a tetszésükre szolgáltak a
Felszabadító-Messiás megígért eljöveteléről. De elkerülte a figyelmüket,
nem értették, vagy kényelmesen megfeledkeztek azokról a részekről,
melyek megjósolták, hogy a Messiásnak először szenvednie kell és meg
kell halnia, és csak azután támad fel a halálból, és dicsőül meg. Így az
Idegen átvezette őket az egész Ószövetségen, és rámutatott azokra a
részekre, melyek vagy állították, vagy világosan sejtették ezt. A tanulság
nyilvánvaló volt: Ha az Ószövetség azt jövendölte, hogy a Messiásnak
először szenvednie kell és meg kell halnia, akkor Jézus szenvedése és
halála nem azt bizonyította, hogy nem ő a Messiás, hanem éppen azt,
hogy ő az. Ezenkívül ha az Ószövetség azt jövendölte, hogy halála után a
Messiás újra életre kel, felszabadítja a népét, és megosztja velük egy
nagy győzelem zsákmányát, akkor ehhez nyilván fel kell támadnia. Ezért
azok a beszámolók, melyeket a két utazó a nőktől hallott arról, hogy
Jézus feltámadt, és látták őt, nagyon is igaz lehet. Elhárult az akadálya
annak, hogy higgyenek.
Gyakorlat:
a) Olvassuk el az Ézsaiás 53,8-12 verseket. Ez az Ószövetség egyik
olyan része, melyre az Idegen biztosan hivatkozott volna.
Kérjük meg a diákokat, hogy vizsgálják meg, és jöjjenek rá,
hogyan sejteti, hogy a Messiás először szenvedni fog és meg fog
halni, majd feltámad a halálból.
b) Tegyük ugyanezt a 16. zsoltárral, összehasonlítva azt a
Cselekedetek 2,25-28 versekkel.
4. Mi a jelentősége ennek az eseménynek a szempontunkból?
- 186 -
Manapság számunkra még mindig az egyik legfontosabb bizonyíték
Krisztus feltámadására, hogy az Ószövetség megjósolta nemcsak azt,
hogy a Messiás feltámad a halálból, de azt is, hogy ez szerves része lesz
Isten tervének az emberiség megváltására. Figyeljük meg e tény
ismételt hangsúlyozását Pál apostol híres állításában:
„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam;
hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.
Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik
napon" (1Korintus 15,3-4).
Nehéz lenne hinni egy olyan beszámolónak, mely szerint egy
ismeretlen, közönséges személy váratlanul, látszólag minden ok nélkül
feltámadt. Ezt kérdeznénk: „Miért éppen ő?" és „Mi értelme van ennek?"
és „Hogyan hihetjük, hogy előfordulhatott egy ilyen rendkívüli kivétel a
természeti törvények alól, önkényesen és minden látható ok nélkül?" Az
ateisták természetesen abban hisznek, hogy a világegyetem mint egész,
minden látható ok nélkül keletkezett. Létezéséről nem lehet számot adni:
önkényes, könyörtelen, megmagyarázhatatlan tény. Azok viszont, akik
hisznek egy intelligens Teremtőben, nehezen tudnák elhinni, hogy a
Teremtő önkényesen hatályon kívül helyezte a természettörvényeket,
csak hogy minden látható ok nélkül feltámasszon egy ismeretlen
személyt.
De Jézus nem volt közönséges személy! Ő Isten megtestesülése volt.
Feltámadása pedig nem volt elszigetelt jelenség. Része volt a Teremtő
gigantikus tervének az emberiség megváltására és a világegyetem végső
megújítására. A feltámadás történetét nem Krisztus tanítványai találták
ki. Isten nyilatkoztatta ki prófétái által, és íratta meg az Ószövetségben
évszázadokkal azelőtt, hogy Jézus megszületett. Ma is lehetőségünk van
rá, hogy komolyan tanulmányozzuk az Ószövetséget, és meggyőződjünk
róla, hogy Krisztus születése, élete, halála és feltámadása egyezik-e az
Ószövetség Isten sugallta próféciáival.
5. Amikor Jézus befejezte az Ószövetség gyors áttekintését, elhárult a
fő akadály az utazók hite elől. De még mindig nem ismerték fel,
hogy az Idegen valójában a feltámadt Jézus volt. Akkor végül
hogyan ismerték föl? Ezt részletesen meg kell vizsgálnunk, mivel
felvet egy mindenki számára fontos kérdést.
- 187 -
IV. MILYEN BIZONYÍTÉK GYŐZTE MEG A TANÍTVÁNYOKAT,
HOGY AZ A SZEMÉLY, AKI MEGJELENT NEKIK, ÉS AZT
ÁLLÍTOTTA, HOGY FELTÁMADT A HALÁLBÓL, TÉNYLEG JÉZUS
VOLT ÉS NEM VALAKI, AKI JÉZUSNAK ADTA KI MAGÁT?
„Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy
tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték:
'Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!' Bement
hát, hogy velük maradjon. És mikor asztalhoz telepedett velük, vette
a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a
szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak
egymáshoz: 'Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton,
amikor feltárta előttünk az Írásokat?' Még abban az órában útra keltek
hát, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a
tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták, hogy valóban
feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az
úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről"
(Lukács 24,28-35).
1. A két utazó. Meghívták az Idegent, hogy maradjon velük
éjszakára, és asztalhoz ültették, hogy vacsorázzon velük. De még
mindig nem ismerték fel, hogy ki ő. Akkor vette az asztalon lévő
kenyeret, hálát adott, megtörte és elkezdte szétosztani köztük. És
ebben a pillanatban megnyílt a szemük, és felismerték őt, ő pedig
eltűnt a szemük elől. Később, amikor visszatértek Jeruzsálembe, és
elbeszélték az élményüket, elmagyarázták, hogy Jézust akkor ismerték fel, amikor megtörte a kenyeret.
Mi volt olyan különös a kenyér megtörésében? Először is: Amikor vette
a kenyeret, megtörte, hálát adott és szétosztotta köztük a saját
házukban, ezzel átvette a házigazda szerepét, és magára vonta a
figyelmüket. Abban a pillanatban, ahogy megtörte a kenyeret,
megpillantották a szögek nyomait a kezén. De ennél többről volt szó.
Amint nézték azokat a kezeket, az a mozdulat, ahogy megtörte a
kenyeret, olyan emlékeket idézett fel bennük, amikről csak Jézus
legközelebbi tanítványai tudhattak. Mielőtt elindultak Emmausba,
hallották a tizenegy apostoltól, hogyan vette a kenyeret az Utolsó
Vacsorán - azon az éjszakán, amikor elárulták -, törte meg és mondta ki,
ami akkor bizonyára nagyon misztikusan hangzott, de amit azelőtt soha
senki nem mondott ki: „Ez az én testem, mely tiérettetek adatik". Ezután
következett a kereszt (számukra) lesújtó élménye. Most pedig hallották
az Idegen előadását az Ószövetség igehelyeiről. Ezek az igehelyek
nemcsak megjósolták, hogy a Messiásnak meg kell halnia és fel kell
támadnia, de meg is magyarázták, miért: Népe bűneiért kell meghalnia,
tehát az ő bűneikért is. Most, hogy látták, amint szögektől átszúrt
- 188 -
kezeivel megtöri a kenyeret, és személyesen átnyújtja nekik,
cselekedete olyan felhangokat hordozott, melyeket semmilyen utánzó
nem ismerhetett vagy találhatott ki. Jelentése tökéletesen és
egyedülállóan jellemezte Jézust. Azonnal felismerték.
Összetéveszthetetlenül Jézus volt.
2. De mi van azokkal a milliókkal - mint mi is -, akik soha nem
látták és nem is láthatják Jézust a saját szemükkel?
„Tamás, a tizenkettő közül az egyik, akit Ikernek hívtak, éppen nem
volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá:
'Láttuk az Urat.' Ő azonban azt mondta nekik: 'Ha nem látom a kezén
a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjammal a szegek helyét, és
nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.' Nyolc nap múlva
ismét benn voltak a tanítványai, Tamás is velük. Bár az ajtók zárva
voltak, bement Jézus, megállt középen, és azt mondta: 'Békesség
néktek!' Azután így szólt Tamáshoz: 'Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd
meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne
légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: 'Én Uram, én
Istenem!' Jézus így szólt hozzá: 'Mivel látsz engem, hiszel: boldogok,
akik nem látnak és hisznek'" (János 20,24-29).
Figyeljük meg az alábbiakat:
1. Jézus nem szidta meg Tamást a kételkedése miatt. Tisztelte az őszinteségét.
2. Jézus nem szidta meg, amiért bizonyítékokat követelt, mielőtt hitt volna.
3. Jézus megadta Tamásnak a kért bizonyítékokat.
4. Ez egy érdekes és fontos dolgot árul el. Jézus nyilván hallotta, amint
Tamás bizonyítékokat követel, noha Tamás nem tudott Jézus
jelenlétéről; mert amikor belépett a szobába, felajánlotta neki a
korábban kért bizonyítékokat anélkül, hogy megvárta volna, amíg Tamás bármit mond.
5. Ez arra emlékeztet minket, hogy mivel Jézus feltámadt, ebben a
pillanatban is hallja, amit mondunk, és tudja, hogy mit gondolunk.
Mi pedig természetesen szabadon beszélhetünk és elmondhatjuk,
ha valóban úgy gondoljuk: „Ha Jézus valóban él, nyújtson nekem
bizonyítékot, hogy valóban hihessek; és utána hinni fogok benne".
6. De mielőtt ezt tennénk, gondoljuk meg alaposan, mit mondott még
Jézus Tamásnak: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem
látnak és hisznek". Az, amit a szemünkkel fizikailag láthatunk, nem
- 189 -
az egyedüli bizonyíték arra, hogy Jézus él. Ha az lenne, a vakok
sohasem láthatnák. Sőt, nem is az a legjobb bizonyíték. Messze az a
legjobb bizonyíték, amit a lelkiismeretünkkel, a szívünkkel és a
lelkünkkel fogunk fel: És soha senki nem beszél úgy a szívünkhöz,
mint Jézus. Azt mondja, hogy személyesen szeret minket, és a
bűneinkért halt meg az Írások szerint, és feltámadt az Írások
szerint; és ha megnyitjuk neki szívünket, ő belép és megtölti a
jelenlétével és a szeretetével. Ha a lelkiismeretünkkel, szívünkkel és
lelkünkkel figyelünk rá, amint a Bibliát magyarázza nekünk, ahogy
az utazóknak magyarázta, és ha megértjük, hogy a kezei a
keresztre voltak szögezve, amikor meghalt személyesen érettünk,
akkor rájövünk, hogy „a hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus
beszéde által" (Róma 10,17). És a mi szívünk is hevülni fog, amint
beszél nekünk az élet utazásáról, és felnyitja számunkra az Írásokat.
- 190 -
34. A KERESZTYÉN ETIKA TERJEDÉSE A VILÁGBAN
Ebben a cikkben visszatérünk a sorozat fő témájához, nevezetesen az
etika kérdéséhez. Az etikai utasításokat tartalmazó legrészletesebb és
legterjedelmesebb részek az úgynevezett Episztolákban találhatók. Ezek
olyan levelek, melyeket az apostolok vagy keresztyén vezetők írtak a
gyülekezeteknek, melyek közül többet nem sokkal azelőtt alapítottak.
Részletes etikai utasításokat tartalmaznak a személyes erkölcsiségre, a
családi életre és kapcsolatokra, a felebarátaikhoz, az államhoz, a napi
munkához, a munkaadójukhoz vagy alkalmazottaikhoz való viszonyukra,
stb. vonatkozóan; és ezek az etikai utasítások sok esetben a levél
negyedét-harmadát teszik ki. Az utasításoknak alapvetőnek és
részletesnek kellett lenniük, mivel a legtöbb új keresztyén gyülekezet
sokféle emberből tevődött össze. Voltak zsidók, akik már a
keresztyénségre való áttérésük előtt jól ismerték az Ószövetség etikáját.
De voltak olyan nem-zsidók is, akiknek pogány háttere és etikai normái
gyakran feltűnően különböztek a zsidókéitól. A Római Birodalom
különböző részei között nagy nemzeti, kulturális és szociális különbségek
voltak. Például az új keresztyének Filippiben olyan városban éltek, mely
bár Görögországban volt, római gyarmat volt. Polgárai büszkék voltak
erre: római öltözetet viseltek, és gyakran latinul beszéltek. Városuk jól
rendezett volt. A krétai új keresztyének ugyanakkor olyan etnikai
csoporthoz tartoztak, melyről egyik költőjük így írt: „A krétaiak hazug,
gonosz bestiák". Az Athénhoz és Korintushoz hasonló városok a
kifinomult műveltség csodái voltak, Athén egyetemi város briliáns
építészettel és az intellektuális kiválóság hírnevével, Korintus pedig
gazdag kereskedelmi központ. Amikor az athéniak először hallották
prédikálni Pál apostolt, jellemzően cinikus megjegyzést tettek rá: „Mit
akarhat ez a fecsegő mondani?" (Cselekedetek 17,18). A másik véglet: a
lisztrai polgárok Likaóniában (körzet Pisidiában, a Taurus hegységtől
északra) azt hitték, hogy Pál és Barnabás, Pál hittérítő társa a pogány
Zeusz és Hermész istenek voltak, akik emberi alakban jöttek le a földre!
Ha Pál nem akadályozza meg, áldozatot mutattak volna be nekik
(Cselekedetek 14,8-15).
A keresztyén etika tehát ijesztő kihívás előtt állt: hogyan alkalmazható
a különböző régiókban élő eltérő embercsoportokra? A nagy kozmopolita
városokban, mint Róma, a birodalom fővárosa, vagy Efézus, Kisázsia
fővárosa, a kihívás még nagyobb volt. Mert a keresztyénség nem egy
filozófia, melyet megfelelően gyakorolhat egy olyan egyén, aki önmaga,
vagy saját etnikai vagy kulturális csoportja társaságában él. A
keresztyénség olyan életforma, mely megköveteli, hogy aktív
- 191 -
közösségben éljünk a többi hívővel. Nem számít, hogy zsidók vagy
pogányok, ázsiaiak vagy európaiak, műveltek vagy műveletlenek,
rabszolgák vagy szabadok, a római uralkodó osztály tagjai vagy egy kis
nép fiai, melyet leigázott Róma, és beolvasztott a birodalomba -, ha
keresztyének lettek, elvárták tőlük, hogy elfogadják, tiszteljék és
szeressék egymást, és készségesen és aktívan vegyenek részt helyi
kozmopolita keresztyén gyülekezetük életében. A keresztyénség nagy
igényeket támasztott.
Nyilván felmerülnek kérdések; legelőször is egy történelmi és földrajzi
kérdés:
I. HOGYAN, MIKOR ÉS HOL JÖTTEK LÉTRE A MEGTÉRT
KERESZTYÉNEK E CSOPORTJAI?
Ez kitűnő alkalom, hogy az osztállyal együtt dolgozzunk egy projekten.
1. Szerezzünk vagy rajzoljunk egy nagy térképet a mediterrán
országokról, ahogy elhelyezkedtek a Kr.u. 1. században. Jelöljük be
a Római Birodalom határait is.
2. Felhasználva az Apostolok Cselekedeteiből nyert információkat,
kövessük a térképen a korai keresztyén hittérítők utazásait és azt,
hogyan terjedt el a keresztyén evangélium abból a jeruzsálemi
emeleti szobából, ahonnan Jézus szétküldte apostolait és
tanítványait (Lukács 24,33-49; Cselekedetek 2,5-12; 28,8-30)!
3. Felhasználva az Apostolok Cselekedeteit és az Episztolákat, jelöljük
be a térképen azokat a városokat - mind Ázsiában, mind Európában -, ahol keresztyén gyülekezetek alakultak Kr.u. 70-ig.
4. Íme néhány hozzávetőleges dátum, melyek segíthetnek a
diákoknak annak megértésében, hogy nem legendákkal van
dolgunk, hanem dátumozható történelmi eseményekkel:
Jeruzsálem: Kr.u. 30; a szíriai Antiókhia: 40-es évek eleje; Filippi,
Tesszalonika, Berea, Korintus: Kr.u. 50-52; Efézus, Kolossé, Laodicea: Kr.u. 53-57; Kréta szigete: Kr.u. 62-67.
De van egy másik kérdés is, mely a minket érdeklő etika gyökeréig
hatol.
- 192 -
II. MI VOLT A KERESZTYÉN ÜZENETBEN, AMI OLYAN NAGY
HATÁSSAL VOLT A KÜLÖNBÖZŐ KULTURÁLIS HÁTTÉRREL
RENDELKEZŐ EMBEREKRE, HOGY SOKAN HAJLANDÓK VOLTAK
FELADNI RÉGI ÉLETMÓDJUKAT ÉS MAGUKÉVÁ TENNI A
KERESZTYÉN ETIKÁT?
A kérdés illusztrálásához vegyünk két esetet.
1. A korintusiak (Pál látogatását lásd: Cselekedetek 18).
Korintus nagy és gazdag város volt kb. 650.000 lakossal (beleértve a
rabszolgákat). Egyben kikötő is volt. Erkölcséről egy történész ezt írta:
„Mint minden nagy kereskedőváros, Korintus is a nyílt és zabolátlan
erkölcstelenség fészke volt. Afrodité (a testi szerelem istennője)
tisztelete elősegítette a prostitúciót, a vallás nevében. Egy időben 1000
vallási prostituált szolgált a templomában, akik bármilyen jövevény
rendelkezésére álltak. Korintus erkölcstelensége olyan széles körben
ismertté vált, hogy a város nevét igésítették (korintizálni), és azt
jelentette: „szexuális erkölcstelenséget gyakorolni". Pál apostol a
korintusi megtérteknek írt levelében méltán tiltakozik: (1Korintus
6,9-11): „Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem
bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem
részegesek, sem rágalmazók, sem rablók nem fogják örökölni Isten
országát". De aztán hozzáteszi: „Ilyenek voltak közületek némelyek" -
vagyis ők is ilyenek voltak a megtérésük előtt.
Vajon mi késztette őket arra, hogy hajlandók legyenek feladni korábbi
életmódjukat? Saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy az efféle embereket
általában nem vonzza, még kevésbé változtatja meg egy etikai
előadássorozat. Mi volt a keresztyén üzenetben, ami megváltoztatta
őket?
2. Pál apostol
Ő maga így írta le a saját életmódját, mielőtt keresztyén lett, amikor
még tarzuszi Saulként ismerték:
„Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy
gondolja, hogy testben bizakodhatik, én méginkább: nyolcadik napon
metéltek körül, Izráel nemzetségéből származom, héber a héberek
közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az
egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából
feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak
ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus,
az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni
- 193 -
hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem"
(Filippi 3,4-8).
Itt volt egy ember, aki kínos lelkiismeretességgel hajtotta végre
hitének vallási rítusait. A mi mércénk szerint persze fanatikus volt, aki
elkeseredetten üldözte azokat, akiket eretnekeknek tartott. De ő akkor
nem így látta magát. Őszintén azt gondolta, hogy mindent az Isten iránti
szeretetből és tiszteletből tesz, amit pedig ezek az „eretnekek" tesznek,
az istenkáromlás. Sőt, őszintén mondhatta, hogy komoly erőfeszítéseket
tett Isten erkölcsi törvényének megtartására. Noha nem volt tökéletes,
senki sem vádolhatta erkölcsi lazasággal.
Vajon mi volt a keresztyén üzenetben, aminek hatására úgy gondolta,
hogy életmódját meg kell változtatnia, és hogy saját etikája olyan
reménytelenül tökéletlen, hogy el kell dobnia, mint afféle szemetet? És
mennyiben volt a keresztyén etika magasabb rendű annál, amit addig
követett?
III. A KERESZTYÉN EVANGÉLIUM HATÉKONYSÁGÁNAK NÉGY
FONTOS TÉNYEZŐJE
A fenti kérdésekre adott válaszok gyűjtőhelye az Apostolok
Cselekedetei. Lukács egész sor beszédet és prédikációt vett bele,
melyeket különböző keresztyén vezetők tartottak különböző közönségek
előtt. Íme a listájuk:
1. Péter, a jeruzsálemi tömeg előtt (2,14-36)
2. Péter, a jeruzsálemi tömeg előtt (3,18-26)
3. Péter, a Zsidó tanács előtt (4,5-12)
4. Péter, a Zsidó tanács előtt (5,29-52)
5. István, a Zsidó tanács előtt (7,2-53)
6. Péter, pogányok (nem-zsidók) előtt (10,34-43)
7. Pál, egy zsinagógában a pizidiai
Antiókhiában
(13,16-41)
8. Pál, a lisztrai városlakók előtt (14,14-18)
9. Pál, az athéni Areopágoszon (17,22-31)
10. Pál, az efézusi gyülekezet vénei előtt (20,18-35)
11.. Pál, a jeruzsálemi tömeg előtt (22,1-21)
12. Pál, a zsidó vallási bíróság előtt (23,1-10)
- 194 -
13. Pál, egy római polgári bíróság előtt (24,10-21)
14. Pál, Agrippa király előtt (26,2-29)
Ezek a beszédek és prédikációk, ahogy Lukács ránk hagyta őket,
természetesen csak összefoglalásai az elmondott beszédeknek. De
világosan mutatják a beszédek struktúráját és a legfontosabb érveket, és
elvezetnek minket a következő, rendkívül fontos felfedezéshez:
eltekintve a 10. beszédtől, melyet Pál olyan embereknek tartott, akik
már régóta keresztyének, és a 13. beszédtől, melyben Pál a törvénytelen
magatartás vádja alól tisztázza magát, az összes beszédben és
prédikációban alig van egy mondat, mely etikai tanítást tartalmazna.
Ennek nagy a történelmi jelentősége. Nem tagadható, hogy a
keresztyénség gyorsan terjedt az ókori világban. Amit tudni szeretnénk,
az a következő: Hogyan sikerült ez neki? Az Apostolok Cselekedeteiben
található válasz az, hogy azok a prédikációk, melyek arra késztették az
embereket, hogy adják fel korábbi életformájukat, és tegyék magukévá a
keresztyén etikát, önmagukban nem tartalmaztak etikai utasításokat. Az
etika csak később következett, miután az emberek megtértek.
Mi hát az az üzenet, mely megtérítette az embereket?
Javasolt gyakorlat: Olvassuk el a fent felsorolt beszédeket és
prédikációkat, és - ahol van ilyen - a beszédeket követő megtérésekről
szóló beszámolókat. Ha az alábbi témák bármelyike előfordul bármelyik
beszédben vagy prédikációban, írjuk a beszéd vagy prédikáció számát a
megfelelő téma mellé:
1. Jézus feltámadása és következményei
2. Jézus halála és a bűnbocsánat felajánlása
3. A Szent Szellem ajándékának felajánlása
4. Jézus második eljövetelének ígérete, és figyelmeztetés az Úr és az
Ítélet Napjára
Ez az a négy legfontosabb elem a korai keresztyének prédikációiban,
melyek hatására megváltozott az emberek szíve, hinni kezdtek az Úr
Jézusban, és hajlandóak voltak elhagyni bűnös életüket és követni
Krisztus etikai tanítását, bármi legyen is az.
És nem csak erről van szó. A következő cikkekben azt tanulmányozzuk
majd, a keresztyén hit e négy legfontosabb eleme hogyan alakította
annak az etikai tanításnak az alapját, mely később ezekre épült, hogyan
adott követendő eszményeket a keresztyének számára, valamint
indítékot és erőt ahhoz, hogy egyre közelebb jussanak ezekhez az
eszményekhez.
- 195 -
35. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN
ETIKÁRA (A)
Hogy teljesen megértsük a keresztyén etikát, észre kell vennünk
1. azt a sok részletet, melyben az Újszövetség megismétli és megtartja az Ószövetség etikai utasításait,
2. azt a sok tulajdonságot, melyben az Újszövetség etikája különbözik ettől.
Például az Ószövetség azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat"
(2Mózes 20,12). Az Újszövetség megismétli és megerősíti azt,
megjegyezvén, hogy ez a parancsolat az első a tíz parancsolat közül,
melyhez ígéret fűződik: „hogy jó legyen a dolgod, és hosszú életű légy a
földön" (Efézus 6,2-3).
„Szeresd felebarátodat, mint magadat", mondta az Ószövetség
(3Mózes 19,18). Az Újszövetség nemcsak megismétli ezt, de saját etikai
rendszere egyik alapelvévé teszi: „Senkinek se tartozzatok semmivel,
csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti,
betöltötte a törvényt. Mert azt, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne
kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: 'Szeresd
felebarátodat, mint magadat.' A szeretet nem tesz rosszat a
felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése" (Róma 13,8-10).
Másrészről, amikor Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy
szeressék egymást, nemcsak egyszerűen megismételte az ószövetségi
parancsolatot, hogy szeressék felebarátaikat. Ezt mondta: „Új
parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én
szeretlek titeket, ti is úgy szeressétek egymást" (János 13,34). Mi volt
ebben az új? Nos, a szeretetnek az a mércéje, amit állított nekik, amikor
hozzátette ezeket a szavakat: „ahogyan én szeretlek titeket". Szerette
őket, amíg élt; és miután meghalt, a korai keresztyének kezdték úgy
tekinteni a halálát, mint irántuk való szeretetének a kifejeződését. És ha
ő volt a mérce, amit elvártak tőlük az egymás iránti szeretetben, akkor a
keresztyén etika valóban igényes volt. „Abból ismerjük a szeretetet", írja
János apostol (1János 3,16), „hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is
tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért".
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, később látni fogjuk. Jelenleg az a
lényeg, hogy itt van a keresztyén etika megkülönböztető jegyeinek egy
- 196 -
egyszerű és nyilvánvaló példája: Krisztus halálának hatása erre az
etikára. Ez az a téma, amit most megpróbálunk körüljárni.
Krisztus halála először is lehetővé tette az emberek számára,
HOGY TELJESEN ÚJ ÉLETET KEZDJENEK
Íme, hogyan beszéltek az első keresztyének:
„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és
íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett
minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés
szolgálatát. Ugyanis Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette a
világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és
reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben,
mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az
Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi
Isten igazsága legyünk őbenne" (2Korintus 5,17-21).
Amikor azt mondják: „a régi elmúlt", nem bocsátkoznak irreális
túlzásba. Arra a tényre utalnak, hogy Krisztus halála eltörte a bűn láncait,
melyek a múltjukhoz kötötték őket, és meghiúsították minden
kísérletüket, hogy felvegyenek egy új életformát.
Analógia: Tegyük fel, hogy egy ember elárulta az országát, és hogy
megússza az igazságszolgáltatást, rabolt, bankjegyeket hamisított, és
erőszakos cselekményeket követett el. Joggal szeretne szakítani ezzel az
életformával és mindent elölről kezdeni. De amíg nem rója le a büntetést
múltbeli gonosz tetteiért, és nem békél meg az állammal és a
társadalommal általában, nincs reális esélye egy normális és egészséges
életre. És ha a bűneiért halálbüntetést kap, egyáltalán nincs jövője!
Magunkról nem tudjuk elképzelni, hogy ilyen szörnyű bűnöket
kövessünk el, mint ez az ember; de mindnyájan megsértettük Isten
törvényét, megszegtük a parancsolatait, és ahogy a Biblia fogalmaz,
„mindegyikünk a maga útját járta" (Ézsaiás 53,6). Akárhogy
próbálkoznánk is megreformálni magunkat, nem lenne jövőnk, ha Isten
nem bocsátaná meg törvénysértéseinket, nem szabadítana ki múltunk
fogságából, és nem békéltetne meg magával. És ez az, amit Krisztus
halála lehetővé tett Isten számára. „Megbékéltetett minket az Isten
önmagával Fia halála által" (Róma 5,10). „Mert tetszett az Istennek,
hogy általa (Krisztus által) békéltessen meg önmagával mindent, a
földieket és mennyeieket úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán
(Krisztus) kiontott vére által" (Kolossé 1,20).
- 197 -
Az ószövetségi időkben, ha egy ember égbekiáltó bűnt követett el,
először kivégezték, majd a testét egy fára akasztották, ahol
naplementéig lógott. Ennek az volt a célja, hogy nyilvánosan felmutassák
Isten átkát, vagyis Isten mélységes rosszallását a bűnöző tette miatt
(5Mózes 21,22-23). Isten törvénye mindenkire kimondta Isten átkát, aki
megszegi azt (5Mózes 27,26). Így Isten Fia nemcsak meghalt, hogy
lerója vétkeink büntetését: nyilvánosan felfüggesztetett egy fakeresztre,
hogy a világegyetem előtt mutassa Isten kompromisszumot nem tűrő
rosszallását az ember bűne miatt. „Krisztus", mondja a Biblia (Galata
3,13), „megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk
- mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ." Isten ezért önként
megbocsáthat mindenkinek, aki bűnbánatot tart és elfogadja Isten
Fiának helyettesítő áldozatát. Ugyanakkor világosan demonstrálta a
világegyetem előtt, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elnézővé
vált a bűnökkel szemben!
Ezenkívül Krisztus halála
ÚJ ÉLETFELTÉTELEKET
biztosított a tanítványai számára. Ezek annak az Új Szövetségnek -
ahogy a Biblia nevezi - a feltételei, melyet Krisztus
a) jelképesen kinyilatkoztatott, amikor a halála előtti éjszakán egy
pohár bort adott a tanítványainak, ezt mondván: „E pohár az új
szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki"
(Lukács 22,20),
b) ténylegesen megkötötte, hatályba léptette és garantálta,
amikor meghalt a kereszten. Íme a feltételek:
„'Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán', így
szól az Úr: 'Törvényemet szívükbe adom, és elméjükbe írom azokat;
bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.' Ahol
pedig ezek megbocsátásáról van szó, ott nincs többé bűnért való
áldozat" (Zsidók 10,16-18).
Ez az Újszövetség lefekteti azokat a feltételeket, melyek szerint
Krisztus tanítványai élhetnek és kialakíthatnak egy valódi keresztyén
életformát. Krisztus először tanítványai szívébe és elméjébe helyezi
ezeket a törvényeket, hogy ne csak egy külső szabálygyűjtemény
legyenek, hanem gondolkodásmódjuk és érzésviláguk részévé váljanak -
úgyszólván második természetükké.
Másrészről ez nem jelenti azt, hogy a tanítványok azonnal képesek
teljesen bűntelenül élni.
- 198 -
Egy analógia talán segít megérteni, miért:
1. Ha azt szeretnénk, hogy számítógépünk egy repülőgép repülését
irányítsa, akkor el kell látnunk egy olyan programmal, melyet erre a
célra terveztek. Ilyen program nélkül a számítógép - bármilyen jó is
- nem lenne képes a repülő irányítására. Ugyanígy, ha Krisztus nem
helyezi a szívünkbe és elménkbe Isten törvényét, nem tudjuk igazi keresztyénként irányítani az életünket.
2. De tegyük fel, hogy a számítógépnek, melybe bevittük a programot,
bizonyos korlátai vannak, és itt-ott meg van hibásodva. A repülési
idő 70 százalékában képes irányítani a repülőgépet, de időnként
hibákat követ el, és az emberi pilótának állandóan figyelnie kell, és
készen kell állnia, hogy korrigálja a hibáit. Így van ez a keresztyén
tanítványokkal is. Születésükkor tökéletlen géneket, hibás testet,
elmét és érzelmeket örököltek. Krisztus a szívükbe és elméjükbe
helyezte Isten törvényét, ők pedig el vannak tökélve, hogy
végrehajtják. Egyre többször lesznek sikeresek. De időnként
kudarcot vallanak, és Krisztusnak, a „pilótának", ki kell őket
javítania.
Számít-e akkor, ha a keresztyének hibáznak és vétkeznek?
Természetesen számít. És mi történik? Elveszítik az üdvösségüket, és
mindent újra kell kezdeniük? Nem! Itt kap szerepet az Új Szövetség
záradéka. Isten előre látta a kudarc lehetőségét, és Krisztus a halálával
előre lerótta a büntetést. Így Isten biztosíthatja Krisztus tanítványait,
hogy „bűneikről és gonoszságaikról többé nem emlékezik meg". A
tanítványoknak persze meg kell vallaniuk hibáikat Istennek; de Isten
garantálja, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja
bűneinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól" (1János 1,9).
A Szent Szellem (Szent Lélek) pedig biztosít minket arról, hogy nincs
szükség Krisztus vagy bárki más áldozatának felajánlására (Zsidók
10,18, lásd fent). Krisztus előre megfizette a tanítványok tanulópénzét.
Szemléltető példa: A kémiát nem tanulhatjuk meg kísérletek nélkül.
De amikor egy iskolás kísérletezik, időnként hibát követ el; és a hibák
veszélyesek lehetnek, és sok kárt okozhatnak. Abban az iskolában,
ahová gyermekként jártam, a szülőknek letétbe kellett helyezniük egy
bizonyos összeget, hogy fedezze azokat a károkat, melyeket gyermekeik
okozhatnak a kémia tanulása közben. Ha egy keresztyén tanítvány meg
akarja tanulni, hogyan használja azokat az új erőket, melyeket
Krisztustól kapott, hogy szent életet éljen, sok gyakorlásra lesz
szüksége; és időről időre elkerülhetetlenül hibázni fog, és kudarcot fog
vallani. De bármilyen súlyos is a hiba, nem érvényteleníti az üdvösségét.
Krisztus halála már lerótta a hiba büntetését; és a tanítvány nyugodtan
folytathatja a tanulást, közösségben Istennel.
- 199 -
„Ha ez így van", mondhatja valaki, „nem ássa-e alá az etikát és az
erkölcsöt, és nem bátorítja-e arra a tanítványokat, hogy felelőtlenül és
hanyagul viselkedjenek?" Nem, legalábbis ha igazi keresztyének; mert -
amint a következő cikkben látjuk majd - Krisztus halála a szeretet, a hála
és az erkölcsi következetesség új etikáját alapozza meg. Pál például ezt
írja:
„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy
ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt
meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek,
hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt" (2Korintus 5,14-15).
Javaslatok további vitára:
1. Keressünk az Ószövetségben példákat olyan etikai parancsokra,
melyek megismétlődnek az Újszövetségben, és vitassuk meg őket.
Mennyiben változtatná meg a mai társadalmat, ha gyakorolnánk őket?
2. Kérjük meg diákjainkat, hogy írjanak esszét a „Szeresd
felebarátodat, mint önmagadat" parancsolatról, különös figyelmet
fordítva annak okaira, miért nevezi az Újszövetség „új
parancsolatnak". Javasoljuk, hogy keressenek gyakorlati példákat e
parancsolat teljesítésére mind a Bibliában, mind a mindennapi életben.
3. Mi a jelentősége Krisztus halálának a keresztyén etika és viselkedés szempontjából?
4. Amíg megérkezik a következő cikk, a fenti bibliai idézet alapján
gondolkodjunk el azon, miért nem ássa alá az etikát és erkölcsöt az
a tény, hogy Krisztus kereszthalála által bűnbocsánatot nyerhetünk.
- 200 -
36. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN
ETIKÁRA (B)
A Biblia azt mondja nekünk, hogy ha valaki Krisztus kezébe teszi le az
életét, Krisztus a szívébe és elméjébe helyezi Isten törvényeit, és
biztosítja számára az erőforrásokat, hogy szent életet éljen (Zsidók
10,16-17). De az igazi szentség kialakulása nem automatikus folyamat.
Az emberi gyengeség miatt Krisztus követői hibákat és bűnöket követnek
el. De ismerve gyengeségüket, Isten előre látta kudarcaikat, és kegyesen
bűnbocsánatot gyakorolt. Az élet kihívásai, megpróbáltatásai és örömei
közepette Krisztus követői részt vesznek Isten oktatási programjában,
tudván, hogy bár bűnük komoly, nem érvényteleníti az üdvösségüket.
De - mondhatja valaki - ez nem ássa-e alá az etikát és az erkölcsöt
azzal, hogy arra bátorítja a tanítványokat, hogy felelőtlenül és hanyagul
viselkedjenek? A válasz: nem, legalábbis ha őszinte követői Krisztusnak;
mert Krisztus halála megteremti
A SZERETET ÉS A HÁLA ÚJ ETIKÁJÁT.
Természetes állapotunkban nem igazán szeretjük Istent és Krisztust.
Lehet, hogy félünk Istentől, mint Bíránktól. Még az is lehet, hogy
megpróbáljuk betartani Isten törvényeit, bár ezek a törvények gyakran
sértődöttséget és lázadást keltenek a szívünkben. De nem szeretjük
igazán Istent. Mégis, ha valaki ráébred, hogy Isten Fia személyesen
szereti őt, és magát adta, hogy meghaljon érte, elszenvedje a bűneiért
járó büntetést, és bűnbocsánatot szerezzen számára, akkor ez
mélységes szeretetet és hálát ébreszt a szívében Krisztus iránt. És ha
szeretjük őt - mondja Krisztus -, megtartjuk a parancsolatait (János
21,23). Figyeljük meg ismét, hogyan beszélnek a korai keresztyének a
Bibliában:
„Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük az Istent, hanem az,
ahogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul
bűneinkért ... Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket"
(1János 4,10.19).
„Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem
én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most
testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és
önmagát adta értem" (Galata 2,20).
- 201 -
Természetesen nemcsak a szeretet és a hála motiválja a hívőt, hogy
mindenekfölött vágyakozzon a Krisztusnak tetsző életre, hanem a logika
is. Amint láthatjuk a fenti idézetből, egy igaz hívő hamar rájön a helyes
érvelésre:
„Ha Krisztus nem halt volna meg értem, örökre elvesztem volna
vétkeim büntetése alatt. Krisztus ajándékozott meg a bűnbocsánattal
és az örök élettel. Ezért életemet Krisztusnak köszönhetem. Tehát úgy
kell élnem ezt az életet, hogy az tetsszen Krisztusnak."
Ez elvezet minket
A MORÁLIS KÖVETKEZETESSÉG ETIKÁJÁHOZ.
Pál apostol elmondja nekünk, hogy amikor arról prédikált az
embereknek, hogy üdvözülésünk nem a tetteinken múlik, és hogy
ingyen, meg nem érdemelt ajándékként kapjuk Isten kegyelméből,
sokan azt hitték, ez alatt azt értette, hogy mihelyt üdvözültünk, olyan
bűnösen élhetünk, ahogy csak akarunk, mert üdvözülésünk nem a
tetteinken múlik, hanem Isten kegyelmén. Ez koránt sincs így. De
figyeljük, hogyan cáfolja meg hamis értelmezésüket.
„Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a
kegyelem? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élnénk
még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba
kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk?" (Róma 6,1-3)
Mire gondol Pál, amikor azt mondja: „Meghaltunk a bűnnek'"! A
következőre:
1. Egy igaz keresztyén tanítvány hiszi, hogy bűne olyan súlyos volt,
hogy megérdemelte azt a büntetést, melyet Isten szent haragja mért ki rá.
2. Hiszi továbbá, hogy Jézus azért halt meg, hogy helyette elszenvedje
ezt a büntetést, és hogy Isten kegyesen hajlandó volt elfogadni a
halálát az övé helyett. Ebben az értelemben Jézussal együtt mi is meghaltunk.
3. A hívő ezért szereti Jézust, mert meghalt érte.
4. Hogyan követhetné el akkor a hívő továbbra is – szándékosan vagy
felelőtlenül, bűnbánat nélkül – azokat a bűnöket, melyek Krisztus
halálát okozták? Ha ezt teszi, tette ellentmond annak, amit hisz; és
- 202 -
következetlensége olyan kirívó, hogy megkérdőjelezi, igaz hívő-e egyáltalán.
Néha még az igaz hívők is megfeledkeznek ideiglenesen magukról, és
ilyen következetlenül viselkednek. Ilyenkor Krisztus nem vonja vissza az
üdvösségüket, de ha szükséges, megfeddi őket szigorú fegyelmezéssel,
amint látjuk majd a cikk utolsó szakaszában.
A keresztyén embert két etikai rendszer vezérli. Először is, mint minden
más embert – akár elismeri, akár nem –, köti a teremtés etikája. A Biblia
– hogy csak egy példát idézzünk – tiltja a gyilkosságot. Miért? Mert
minden emberi lény – legyen keresztyén vagy nem-keresztyén, vallásos
vagy vallástalan, hívő vagy ateista – Isten teremtménye, akit Isten saját
képére teremtett, szörnyű sértés és bűn a Teremtő ellen, és megérdemli
méltó büntetését (1Mózes 9,6). A keresztyének sem mentesek ez alól a
törvény alól; és ha a Keresztyének vallásukat mentségül használnák más
emberek kivégzésére, meggyilkolására, vagy az ellenük folytatott
hadakozásra, mondván hogy „nem a mi vallásunkhoz tartoznak", azzal
nemcsak a keresztyénséget tagadnák meg, melyről hitet tettek, hanem a
teremtés alapvető etikáját is.
A MEGVÁLTÁS ETIKÁJA
A korai keresztyének állandóan Megváltójukként hivatkoznak az Úr
Jézusra; és úgy beszélnek üdvözítő tettéről, mint ami különféle
veszélyektől és rabszolgaságoktól mentette meg őket.
Példák:
1. a sötétség hatalmától (Kolossé 1,13)
2. a halálfélelemtől (Zsidók 2,14-15)
3. Isten haragjától (1Tesszalonika 1,10)
4. a bűn és a halál törvényétől (Róma 8,2)
5. a bűntől (Efézus 1,7)
6. a kísértéstől (2Péter 2,9)
7. a rossz szokások hatalmától (János 8,31-36)
8. az erkölcstelenség rabszolgaságától (2Péter 2,18-19).
Maga a Biblia szólítja fel a keresztyéneket, hogy ne adják fel azt a
szabadságot, melyet Krisztus szerzett nekik (Galata 5,1).
De Krisztus üdvözítő tettének van egy másik oldala is. A korai
keresztyének arról beszélnek, hogy Krisztus saját élete árán vette meg
őket (1Korintus 6,20), következésképpen azt vallják, hogy többé nem
- 203 -
rendelkeznek magukkal, hanem testük, lelkük és szellemük Krisztusé.
Első látásra úgy tűnhet, hogy éles ellentmondás van aközött, hogy
„felszabadultak a rabszolgaság alól" és aközött, hogy „többé nem
rendelkeznek magukkal, Krisztushoz tartoznak". Valójában nincs
semmilyen ellentmondás.
Analógia: Tegyük fel, hogy a helyi hegyi vezetők tanácsa és
figyelmeztetése ellenére elhatározom, hogy télen megmászok egy
meredek és veszélyes hegyet. Ostoba módon rossz útvonalat választok
és elakadok. A félelemtől megbénulva se fel, se le nem tudok mozdulni,
és az a veszély fenyeget, hogy éhen halok vagy megfagyok. Élete
kockáztatásával egy hegyi mentő felmászik és megment arról a keskeny
sziklaperemről, ahol megrekedtem. Így most már fizikailag szabadon
mozoghatok. Ebben az értelemben a hegyi vezető visszaadta a
szabadságomat. De mivel ezért az életét kockáztatta, ezek után nem
engedi meg, hogy ugyanúgy folytassam, ostoba módon a saját utamat
járva és újabb életveszélyes helyzetekbe kerülve; mert azzal
hiábavalóvá válna mindaz az erőfeszítés, amivel megmentett. És ha
megengedné, hogy elinduljak, és véletlenül meghaljak, azzal nem tenne
valóban szabaddá. Nem, inkább azt kéri, hogy teljesen bízzam rá
magam. Magához kötve megmondja, hogy milyen útvonalon menjek,
hová tegyem a lábam - egész úton lefelé, míg végül teljes biztonságban
nem vagyok.
Jézus is ezt teszi. Miután megszabadított - nem élete kockáztatásával,
hanem saját élete árán -, úgy tekint minket, mint akiket megvett a saját
vérén. Nyíltan megmondja, hogy többé nem rendelkezünk saját
magunkkal. Életünk hátralevő útjára (és a teljes örökkévalóságra)
magához kötöz minket, és elvárja, hogy kövessük és
engedelmeskedjünk neki minden lépésnél.
A keresztyén tanítványok gyakran elfelejtik ezt. A Pál apostol által
megtérített korinthusi keresztyének láthatólag elfelejtették, hogy
Krisztus követése magas mércét állít az etikai magatartás elé. Kezdtek
rászokni a szexuális erkölcstelenségre, amit megtérésük előtt műveltek.
Pálnak figyelmeztetnie kellett őket, hogy keresztyénekként nincs joguk
így viselkedni: „Nem a magatokéi vagytok", mondta, „mert áron
vétettetek meg: dicsőítsétek tehát az Istent testetekben " (1Korintus
6,19-20).
Ezek a korintusi keresztyének egymással szemben is helytelenül
viselkedtek a gyülekezeti összejöveteleken, és Pál levelet írt nekik,
melyben elmagyarázta a keresztyén hivatás semmibe vételének
következményeit:
„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus
azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát
- 204 -
adva megtörte, és ezt mondotta: 'Vegyétek, egyétek, ez az én testem,
amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.' Hasonlóképpen vette a poharat is, miután
vacsoráltak, és ezt mondta: 'E pohár amaz új szövetség az én vérem
által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én
emlékezetemre.' Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok
e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki
méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az
Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy
egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki
anélkül eszik és iszik, hogy megkülönböztetné az Úr testét más
eledeltől, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek
közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk
elítélnénk önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél
minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne ítéltessünk"
(1Korintus 11,23-32).
Az igazi keresztyéneket szövetség köti Jézus Krisztushoz, aki meghalt a
bűneikért (Zsidók 10,16). A fenti részletben a Biblia megmutatja nekünk,
hogy e szövetség valóságossága és jelentősége minden alkalommal
megerősítést nyer, amikor Krisztus követői részt vesznek az Úrvacsorán.
Azokat a keresztyéneket, akik nyíltan bűnös életet élnek, az Úr
megneveli és megfeddi. Krisztus halálának messzemenő
következményei vannak a keresztyén etika szempontjából.
Tanulmányozzuk a fenti részletet, majd válaszoljunk a következő
kérdésekre:
1. Mit tettek a korintusiak, amiért Pál úgy írta le őket, mint akik
„méltatlanul isszák az Úr poharát (Úrvacsora)! Lásd 1Korintus 11,17-22; 3,18; 5,1; 6,1; 10,14.
2. Mit tenne az Úr ezekkel az emberekkel, ha nem bánnák meg bűneiket?
3. Azok az emberek, akik elutasítják Krisztust, az utolsó ítéletkor
elítéltetnek. Milyen alapon mondhatja Pál, hogy Isten megneveli a
hívőket, hogy a világgal együtt el ne ítéltessenek? (lásd János 5,24 és Róma 8,1)
4. Milyen etikai hatása van az Úrvacsorának Krisztus tanítványainak életére?
5. Vitassuk meg az osztállyal a következő állítást: „Az üdvösség bizonyossága nem ássa alá az etikát".
- 205 -
37. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN
ETIKÁRA (C)
A korai keresztyének számára Krisztus halála nem egyszerűen
történelmi kérdés volt. Inkább egy olyan történelmi esemény volt, mely
örökre megváltoztatta alapvető értékeiket, és ezért mélyreható
gyakorlati hatása volt az etikájukra. Tény, hogy Krisztus meghalt értük,
tehát többre értékelte őket, mint a saját életét. Ez döbbenetes igazság
volt, amint Péter apostol rámutatott egy levélben, melyet olyan első
századi keresztyénekhez írt, akiket üldöztek a hitükért.
„Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok, és teljes
bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus
Krisztus megjelenésekor kaptok. Mint engedelmes gyermekek ne
azokhoz a korábbi vágyaitokhoz igazodjatok, amelyek
tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem - mivel ő, a Szent
hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész
magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: 'Szentek legyetek,
mert én szent vagyok.' Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül,
aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint,
félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem
veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól
örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és
szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén" (1Péter 1,13-19).
Gondolkodjunk most el erről az
ÚJ ÉRTÉKRENDSZERRŐL!
1. Krisztus megváltó halála újraértékeli az időfogalmunkat.
Péter kifejezése - „jövevénységetek ideje" - arra emlékezteti a
keresztyén tanítványt, hogy csak jövevény a földön. A mennyország lett
a hazája és a fővárosa. „A mennyben van polgárjoga" (Filippi 3,20).
Hasonlóan egy külföldi országban élő nagykövethez, azért van itt a
földön, hogy képviselje a mennyország kormányát (2Korintus 5,20).
Hasonlóan egy külföldön tartózkodó üzletemberhez, azért van itt a
földön, hogy a mennyei Király üzleti ügyeit intézze, hogy szolgálja őt és
az érdekeit a mindennapi élet kötelességeiben és feladataiban. Többé
nem aprózhatja el az életét céltalan, terméketlen és felelőtlen
tevékenységgel. Minden napot és az élet minden lehetőségét
- 206 -
maximálisan ki kell használni, mégpedig két okból. Először is, a földi élet
véges. Ha vége, nem ismétlődik meg: az alkalmakat addig kell
megragadni, amíg tartanak. Másodszor, élete és ideje Krisztus becses
vérének felmérhetetlen árán vétetett meg. Isten érthető módon törődik
vele, hogy a keresztyének megfelelően töltsék a drágán vett időt. Egy
percet sem szabad elvesztegetni.
Analógia: Egy apa, aki nagy áldozatot hozott, és takarékoskodott,
hogy kerékpárt vásárolhasson a fiának, nem szívesen látja, ha a fia
rosszul bánik a kerékpárral, és hagyja, hogy ronccsá váljon.
2. Krisztus megváltó halála újraértékeli az embereket.
„De vigyázzatok, hogy ez a szabadságotok valamiképpen
megütközéssé ne legyen az erőtlenek szemében. Mert ha valaki
meglát téged, akinek ismereted van, amint a bálványtemplomban
asztalnál ülsz, nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodni arra, hogy
ő is megegye a bálványáldozati húst? És így ismereteddel vesztét
okozod erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. Így aztán
amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket
megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek" (1Korintus 8,9-12).
Az, hogy a tanítványtársam olyan fivér vagy nővér, akiért Krisztus
meghalt, azt jelenti, hogy nagy tisztelettel kell vele bánnom. Semmilyen
fizikai sérülést nem okozhatok neki. De ennél még fontosabb, hogy
lelkileg se sértsem meg. Senkire sem szabad nyomást gyakorolnom,
hogy a lelkiismerete ellen cselekedjen. Lehet, hogy a lelkiismerete
tiltakozik valami ellen, ami számomra ártalmatlannak és
jelentéktelennek tűnik. Jogomban áll vitatkozni vele, és megmutatni
neki, hogy a lelkiismeret-furdalása indokolatlan. De amíg a lelkiismerete
nem engedi, hogy megtegyen valamit, nem szabad kényszerítenem.
Miért? Mert a lelkiismeret egy nagyon fontos mechanizmus, mely
szabályozza a Krisztussal való kapcsolatát. Ha olyan dologra
kényszerítem, amiről úgy érzi, hogy nem tetszik Krisztusnak, akkor arra
veszem rá, hogy vétkezzen Krisztus ellen, és megfosztom Krisztust
ennek az embernek a szerető engedelmességétől, amiért meghalt.
Azonkívül megsértek egy fontos mechanizmust az agyában és a
személyiségében.
Megvitatandó kérdések:
Vitassuk meg azt a gondolatot, hogy a lelkiismeret olyan, mint egy
karóra.
a) Az óra tökéletesen működhet, és mégis mutathat helytelen időt,
mert a helyi időzóna szerint van beállítva. Ugyanígy a
lelkiismeretünket Isten Igéje, a Biblia szerint kell beállítani.
- 207 -
b) Ha egy órát be kell állítanunk, azt a mechanizmust kell
használnunk az órában, amit erre a célra terveztek.
c) Ha ehelyett egyszerűen az ujjunkkal tekerjük körbe a mutatókat
oda, ahová szeretnénk, hogy mutassanak, felborítjuk, sőt
tönkre is tehetjük az óra saját mechanizmusát.
Kérjük meg a diákokat, hogy mondják el egy olyan élményüket, amikor
diáktársaik, családtagjaik, kollégáik vagy főnökük nyomást gyakorolt
rájuk, hogy olyat tegyenek, ami ellen tiltakozott a lelkiismeretük.
3. Krisztus halála minden hívőben kialakítja a Krisztus iránti
közvetlen egyéni felelősségérzetet.
„Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a
holtakon, mind az élőkön uralkodjék ... Hiszen mindnyájan oda fogunk
állni Isten ítélőszéke elé ... Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról
számot adni az Istennek" (Róma 14,9.10.12).
A keresztyén ember hiszi, hogy Krisztus személyesen érte is meghalt,
és nem csupán az emberiség differenciálatlan tömegéért. Ezért nem
rejtőzhet a csoportja, a családja vagy népe mögé. Tisztában van vele,
hogy egy napon számot kell adnia önmagáról személyesen és
közvetlenül az Úrnak, aki szereti, és azért halt meg, hogy megváltsa őt.
Ez azt jelenti, hogy úgy kell élnie és döntéseit meghoznia, hogy állandóan
Istenre figyel; és az a tény, hogy Krisztus, aki szereti őt, állandóan
felelősségre vonhatja, erős felelősségérzetet alakít ki a jellemében.
A KÖTELESSÉG ÉS A LEKÖTELEZETTSÉG ETIKÁJA
Kezdjük azzal, hogy megbeszéljük a diákokkal a 'kötelesség' és
'lekötelezettség' szavak jelentését. Segítsünk nekik, hogy megértsék a
különbséget az alábbiak között:
a) Azért teszel valamit, mert a kormány meghoz egy törvényt, és
kényszerít, hogy megtedd, akár akarod, akár nem; és ha nem
teszed meg, büntetést kell fizetned, vagy börtönbe kell menned.
b) Egy barátod szükséget szenved és megkér, hogy adj neki
kölcsön egy kis pénzt. Lehet, hogy neked sincs sok pénzed, de
egy éve komoly adósságod volt, és akkor ő fizette ki helyetted.
Most úgy érzed, segítened kell rajta, és kölcsön kell adnod a
pénzt, amire szüksége van. Miért érzel így?
c) Egy napon a házadban aludtál, amikor kigyulladt. Egy barátod a
saját életét kockáztatva dacolt a lángokkal, és kimentett,
miközben súlyosan megégett. Legutóbbi levelében megírta,
- 208 -
hogy idős édesanyjának, aki ott lakik nem messze tőled,
szüksége van valakire, aki minden héten bevásárolna neki, és
téged kér meg, hogy tedd meg. Mit tennél?
1. Visszaírnál, hogy az ő anyja, nem a tiéd. Vásároljon ő be, te
nem fogsz.
2. Úgy érzed, hogy meg kell tenned, még ha teher is számodra, és ha nem tennéd is meg, senki sem küldene börtönbe.
Ha a 2. lehetőséget választod, miért érzel úgy?
Most olvassuk el a következő példázatot:
„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: 'Uram, ha
vétkezik ellenem az atyámfia, hányszor bocsássak meg neki? Még
hétszer is?' Jézus így válaszolt: 'Azt mondom neked, hogy nem
hétszer, de hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa
egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor
hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt
adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy
adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és így
egyenlítsék ki tartozását. A szolga erre leborult előtte, és így
esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.
Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az
adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott
egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta,
fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!
Szolgatársa akkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel
hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem
elmenve börtönbe vetette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor
szolgatársai látták, mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és
jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt
ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden
tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is
megkönyörülnöd szolgatársaidon, amint én is megkönyörültem
rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta a kínzóknak, amíg meg
nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám
is veletek, ha meg nem bocsáttok mindnyájan atyátok fiának szív
szerint'" (Máté 18,21-35).
Vegyük észre, hogy:
1. Jézus az adósságot a bűneink jelképeként használja, melyek
méltóvá tettek Isten ítéletére (a börtön és a büntetés a példázatban).
- 209 -
2. Az egyik szolga óriási összeggel, 10.000 talentummal tartozott a
gazdájának. Ez jelképezi annak az adósságnak a nagyságát, amivel Istennek tartozunk.
3. A másik szolga viszonylag kis összeggel, 100 dénárral tartozott szolgatársának.
4. Minthogy a gazda megkönyörült az első szolgán, és elengedte óriási
adósságát, az erkölcsileg le volt kötelezve, hogy ő is elengedje a másik szolga adósságát.
5. Aki keresztyénnek vallja magát, az beismeri, hogy örökre le van
kötelezve Krisztusnak, amiért megbocsátotta a bűneit, és elengedte
a bűnökért járó örök büntetést. De ha nem bocsát meg a társának,
azzal tagadja, hogy le lenne kötelezve Krisztusnak. És ha ezt
tagadja, azt is tagadja, hogy megbocsátottak neki. Tehát bűnhődnie kell a saját bűneiért.
6. Egy igaz keresztyén hallgat a figyelmeztetésre: „Minden keserűség,
indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek
minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz
jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban" (Efézus 4,31-32).
De a lekötelezettség etikája nem csak a megbocsátásra vonatkozik,
hanem a másoknak való segíteni akarásra is.
„Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi
is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért" (1János
3,16).
„Életünket adni valakiért" jelentheti azt, hogy fizikailag meghalunk
valakiért, mint az az ember, aki lemerül a folyóba, hogy megmentsen egy
gyermeket a vízbe fulladástól, megmenti a gyermeket, de szívrohamot
kap, és ő fullad meg. De jelentheti azt is, hogy olyan dolgokat teszünk,
melyek kevésbé hősiesek, de nehezebb őket megtenni, ahogy János
mondja a folytatásban: "Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi,
hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban
hogyan lehetne az Isten szeretete?" (1János 3,17).
Mindebből világossá válik, hogy a keresztyén etika nem minimalista
etika. Nem csupán megtiltja nekünk, hogy rosszat tegyünk, és nem is
arra buzdít, hogy megtegyük az igazságosság által megkövetelt
minimumot. Azt kívánja tőlünk, hogy jóságunkban legyünk
nagyvonalúak és nagylelkűek (Lukács 6,38). Jellemző a korábbi
tolvajnak szánt figyelmeztetés: „Aki lopni szokott, többé ne lopjon,
- 210 -
hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a
javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek" (Efézus 4,28).
- 211 -
38. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK HATÁSA A
KERESZTYÉN ETIKÁRA
Az ember nem olvashatja az Apostolok Cselekedeteit anélkül, hogy ne
lenne tudatában annak a hatalmas új szellemi energiának, mely kiáradt a
világra. Az eredmény a Keresztyén Egyház létrejötte volt. Joggal teszünk
fel két történelmi kérdést: Mi volt a forrása ennek a szellemi energiának,
és milyen erőket szabadított fel e történelmi korszakban? A korai
keresztyének válasza: Krisztus Feltámadása három nappal a halála után
és a Szent Szellem (Szent Lélek) Eljövetele ötven nappal a Feltámadás
után, Pünkösd napján (Cselekedetek 1 és 2).
Ez a két esemény volt az - mondják -, ami átformált egy maréknyi ijedt,
zavarodott embert, akik zárt ajtók mögött rejtőztek (János 20,19), és
kiküldte őket a világba, hogy az oroszlánok bátorságával szálljanak
szembe Jézus gyilkosaival, nyilvánosan vádolják őket a megölésével, és
tájékoztassák őket a feltámadásáról. Ez a két esemény volt az, ami arra
ösztönözte őket és utódaikat, hogy az elkeseredett ellenállás és üldözés
ellenére az egész világon elterjesszék Krisztus evangéliumát.
De Krisztus Feltámadása és a Szent Szellem Eljövetele nemcsak
motiváló erő volt, mely arra ösztönözte őket, hogy hirdessék a
keresztyén üzenetet, hanem maga volt az üzenet - Krisztus
Feltámadásának üzenete és a Szent Szellem ajándékának felajánlása,
mely hitet ébresztett az emberek szívében, új reményt adott nekik,
szembesítette őket életük bűnösségével és hiábavalóságával,
bűnbánatra késztette őket, és örömet és békét adott nekik a Jézusban
való hitben. És ezzel új energiát, új erőt, új célokat és új etikai normákat
adott nekik, elsősorban pedig egy
TELJESEN ÚJ VILÁGNÉZETET.
Mert Krisztus feltámadása félreérthetetlenül demonstrálta, hogy:
1. A halál nem a vég.
Jézus számára sem a halál volt a vég; és így a követői számára sem az
lesz. Jézus feltámadása nem csupán azt jelentette, hogy lelke túlélte a
testét, és felment a mennyekbe. Azt jelentette, hogy teste fizikailag
feltámadt a halálból. A halál meg nem történtté vált. Jelentősége óriási
volt. Mivel Jézus teste tökéletesen emberi test volt, feltámadása nagy
- 212 -
jelentőséggel bírt minden ember - férfi, nő, fiú vagy lány - számára, aki
valaha élt vagy élni fog. És mivel Isten beavatkozott a természetbe
annak egy részében - Krisztus fizikai testében -, hogy visszafordítsa a
halál folyamatát, Isten egy napon az egész Természetet újrateremtheti
és újra is teremti. Az Ószövetségben valóban megígérte, hogy megteszi
ezt; Jézus feltámadása az első termés, mely megerősíti az eljövendő
nagy aratás ígéretét. A korai keresztyének így beszéltek erről:
(I)„Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy
eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje,
és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek. Őt azonban az égnek
kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem
történik. Erről az Isten öröktől fogva szólt szent prófétái szája által"
(Cselekedetek 3,19-21).
(II) „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak
megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett
alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alávetette, mégpedig azzal a
reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a
romlandóság szolgaságából arra a szabadságra és dicsőségre,
amelyben Isten gyermekei részesülnek" (Róma 8,19-21).
(III) „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak
közül" (1Korintus 15,20).
A feltámadás azt is egyértelműen demonstrálja, hogy
2. Nem az ördögé lesz az utolsó szó a világban.
Jézus meggyilkolását az emberi büszkeség, irigység, félelem,
tudatlanság, kegyetlenség és gyávaság idézte elő, amihez hozzájárult a
tömeghisztéria, a politikai zsarolás és a kormány alkalmatlansága,
miközben az egész ügy mögött az ördög állt mint felbujtó és színpadi
ügyelő. De Krisztus feltámadása semmissé tette az
igazságszolgáltatásnak e megcsúfolását. Nemcsak ártatlanná
nyilvánította azokban a vádakban, melyek alapján keresztre feszítették:
kinyilvánította, hogy ő az Úr és a Krisztus, a világegyetem
Tulajdonosának Fia. Ugyanakkor a feltámadás Isten előzetes
figyelmeztetése és garanciája volt, hogy kijelölte a napot, melyen
igazságos ítéletet mond a világ felett, és gondoskodik róla, hogy az ördög
legyőzessék, és a földi igazságtalanságok jóvá tétessenek. Jézus Krisztus
lesz a kijelölt Bíró (Cselekedetek 17,30-37); és ő vezeti majd az ördögtől
ily módon megtisztított világot dicsőséges fejlődése következő
stádiumához.
A feltámadás azt is kinyilvánította, hogy
- 213 -
3. Az anyag lényegét tekintve jó.
Az ókori filozófusok, mint Szókratész és Platón, azt tartották, hogy az
anyag nem kívánatos, sőt határozottan rossz; hogy a test a lélek sírja,
mely hajlamos azt beszennyezni. A hindu filozófia különböző formái még
mindig ezt a nézetet képviselik: a világegyetem anyaga, mint a kerék
abroncsa vég nélkül köröz a középpont körül (és nem jut sehová). Azt
tanítják, hogy meg kell próbálnunk elmenekülni a körülöttünk levő
anyagi világból és saját anyagi testünkből az örök, differenciálatlan
szellemi világba.
De Krisztus feltámadása az ellenkezőjét tanítja nekünk, mivel Jézust
visszaváltoztatta fizikai, anyagi, bár megváltozott és megdicsőült testté.
Tehát megerősítette, hogy az anyag általában és konkrétan az emberi
test lényegében jó (noha a mi emberi testünket megrontotta a bűn és a
betegségek), és egy napon megváltozik. Az emberi testet nem szabad
megvetni és bántalmazni egy feltételezett szellemi felsőbbrendűség
nevében.
AZ ÚJ VILÁGNÉZET HATÁSA
Ennek az új világnézetnek Krisztus tanítványaira gyakorolt hatása
részben azonnali, részben hosszú távú volt.
1. Krisztus feltámadása befolyásolta az emberek tulajdonhoz
való viszonyát, amint látni fogjuk a következő cikkben.
2. Krisztus feltámadása megszabadította követőit a halálfélelem zsarnokságától.
A korai keresztyének így beszéltek erről:
„Miután tehát a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk
hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítette
azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és
megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész
életükben rabok voltak" (Zsidók 2,14-15).
Ez békét és megnyugvást hozott nekik azt illetően, hogy mi van a
halálon túl (legyen a halál akár hirtelen és fájdalommentes, akár kínzóan
fájdalmas). Ezen kívül bátorságot adott nekik, hogy ne egyezkedjenek az
ördöggel. Ha a halál lenne mindennek a vége, nem lenne élet a halálon
túl, és nem lenne Utolsó Ítélet az igazságtalanságok jóvátételére, az
ördöggel való egyezkedés ésszerű viselkedés lehetne azon az alapon,
hogy a semminél a kevés is jobb. De a halál nem a vég. Meghalni, mint
Krisztus is tette Istenért és az igazságért, nem tragédia, viszont az lenne,
- 214 -
ha kompromittálnánk Istent és az igazságot csak azért, hogy egy pár
évvel meghosszabbítsuk földi életünket (lásd Lukács 12,4-9).
3. Krisztus feltámadása ennél többet jelentett: a korai
keresztyének úgy érezték, érdemes határozottan és
agresszíven hadat üzenni a lelki gonoszságnak, mely a föld
bajai mögött áll.
Természetesen nem állítottak sereget, nem folyamodtak erőszakhoz,
és nem alkalmaztak fizikai fegyvereket. Nem próbáltak megbuktatni
egyetlen kormányt sem. Nem viaskodtak emberi hússal és vérrel. Nem
emberekkel harcoltak, hanem a szellemi sötétséggel, a hazugsággal, a
babonával, a korrupcióval és az elnyomással, melyek eltorzítják az
emberek életét és személyiségét. Maga Jézus parancsolta meg nekik,
hogy ne harcoljanak fizikai fegyverekkel, és ne álljanak bosszút, ha
üldözik, megverik, megkövezik vagy bebörtönzik őket. Ugyanazt a
taktikát és ugyanazokat a fegyvereket kellett használniuk, mint
Jézusnak. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Hadakozásunk fegyverei
ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények
lerombolására" (2Korintus 10,4); és máshol: „Mert a mi harcunk nem
test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség
világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei
magasságban vannak" (Efézus 6,12). Céljukat Pál így fogalmazta meg
Agrippa király előtt: „Megnyitni a szemüket, hogy a sötétségből a
világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy a
Jézusban való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget
nyerjenek azok között, akik megszenteltettek" (Cselekedetek 26,18).
Azt gondolhatnánk, hogy a korai keresztyének által hirdetett üzenet
elég ártalmatlan volt. De akkor nem számolnánk azokkal a hagyományos
érdekekkel és sötét hatalmakkal, melyek arra késztették az embereket,
hogy szembeszegüljenek a keresztyén evangéliummal. Az Apostolok
Cselekedetei szerint hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztyén
prédikátorok rendszeresen olyan elkeseredett ellenállással találkoznak,
amin csak a Krisztus feltámadásába és a saját végső feltámadásukba
vetett megrendíthetetlen hit segítheti át őket.
Megvitatandó és tanulmányozandó kérdések: Olvassuk el az
Apostolok Cselekedeteinek következő részleteit. Figyeljük meg minden
esetben (a) az etikai kérdést, mellyel a keresztyén apostolok szembe
kerültek; (b) és hogy mi történt, amikor elutasították a
kompromisszumot.
1. Cselekedetek 4,1-22; 5,17-42. Itt az volt a helyzet, hogy az
apostolok csodatétellel meggyógyítottak egy béna embert Jézus
nevében. A tömeg örvendezett. De a hatóságok nem, mert részt
- 215 -
vettek Jézus keresztre feszítésében. Krisztus feltámadásnak
nyilvános prédikálása megkérdőjelezte a tekintélyüket. Ezért
megtiltották az apostoloknak, hogy Jézus nevében prédikáljanak, és
szörnyű következményekkel fenyegették őket, ha nem
engedelmeskednek. Te mit tettél volna? A következők forogtak kockán:
a) Az igazság
b) A szólásszabadság
c) Az elv: inkább engedelmeskedünk Istennek, mint az
embereknek
d) Az evangélium, mely ha prédikálják, sokaknak bűnbocsánatot és
Istennel való megbékülést hozhat
Az apostolok nem engedelmeskedtek a hatóságok tiltásának; erre
súlyosan megverték, majd kivégezték őket (8,1; 12,1).
2. Cselekedetek 14,8-19. Itt az volt a helyzet, hogy Pál és Barnabás
csodatétellel meggyógyított egy embert. A helyi tömeg örvendezett.
De pogány babonaságukban azt gondolták, hogy a két apostol két
pogány isten volt, akik lejöttek a földre; és Jupiter, a pogány isten
helyi papjai arra készültek, hogy nagy nyilvános ünnepséget
tartanak, és ökröket áldoznak Pálnak és Barnabásnak. Mármost ha
emberi lények meghajolnak más emberi lények előtt, és áldozatot
ajánlanak fel nekik, az lealacsonyítja a felajánlókat, és az igazi
Istent is sérti. Mégis, ha Pál és Barnabás megtiltanák nekik, azt a
helyi vallás elleni támadásnak tekintenék, és ez nagy bajt
okozhatna. Te mit tettél volna? Az apostolok tiltakoztak és
leállították az áldozatot. Ennek az lett az eredménye, hogy a zsidók
és a pogányok együtt kövezték meg Pált, kivonszolták a városból,
és ott hagyták, hogy meghaljon.
3. Cselekedetek 24,1-27. Miután igazságtalanul vádolták és
bebörtönözték, Pál bizonyította az ártatlanságát a bíróság előtt. De
a helyi politikai nyomás miatt Félix, a római kormányzó mégis
börtönben tartotta Pált. Azonban Pál tudomására hozta, hogy ha
kész megvesztegetni, hagyja, hogy megszökjön. Te mit tettél
volna? Pál mint keresztyén lelkiismereti okokból nem akart korrupt
módszereket alkalmazni a kormány hatalmának aláásására. Nem
volt hajlandó megvesztegetni a kormányzót, ezért börtönben maradt.
4. Cselekedetek 25,6-12; 2Timóteus 4,16-17; 4,6-8. Hogy
elkerülje az orvgyilkosságot Palesztinában, Pál Néró császár római
bíróságához fellebbezett. Első tárgyalásán felmentették, és további
- 216 -
hittérítő utakra indult. Néhány évvel később azonban ismét letartóztatták, Néró halálra ítélte, és kivégezték.
Foglaljuk össze az eddigieket. Krisztus feltámadása
1. volt az az erő, mely arra ösztönözte a keresztyén hittérítőket, hogy
kimenjenek a világba, és prédikáljanak;
2. ez volt a fő tárgya annak az üzenetnek, melyet prédikáltak;
3. és amikor a gonosz ellen folytatott harcuk során szembekerültek
azzal az etikai választással, hogy vagy kiállnak az igazságért,
igazságosan cselekszenek és szenvednek miatta, vagy megússzák a
szenvedést azáltal, hogy hallgatnak, megtagadják az igazságot, és
korrupt módon cselekszenek, a feltámadásba vetett hit volt az, ami
bátorságot adott nekik, hogy még életük árán is kiálljanak az
igazságért és a jogért.
Pál levelei világosan mutatják, mi volt erejének titka.
1. „Meghagyom neked az Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és
Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett
azzal a szép hitvallással, hogy tartsd meg a parancsolatot
szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus
megjelenéséig" (1Timóteus 6,13-15).
2. „Ne feledkezz meg arról, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda,
feltámadt a halálból. Erről szól az én evangéliumom, amelyekért
még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten Igéje
viszont nincs megbilincselve. Ezért tehát mindent elviselek a
választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való
üdvösséget örök dicsőséggel. Igaz beszéd ez: Ha vele együtt
haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt
fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha
hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő meg nem tagadhatja magát" (2Timóteus 2,8-13).
- 217 -
39. A SZENT SZELLEM (SZENT LÉLEK)
ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A KERESZTYÉN ETIKÁRA (A)
Ha megfigyeljük, miről beszélnek a korai keresztyének az
Újszövetségben, azonnal világossá válik, hogy óriási változáson mentek
keresztül. Ennek mind objektív, mind szubjektív okáról beszélnek.
Kezdetét objektív módon visszavezetik egy történelmi eseményre,
melynek időpontja éppolyan pontosan ismert, mint Jézus haláláé és
feltámadásáé. Ez a Szent Szellem eljövetele volt Pünkösd napján (vagyis
ötven nappal Jézus feltámadása után: Cselekedetek 2,1-4). Az első
meglepő dolog ezzel az eseménnyel kapcsolatban az időzítése. Azt
vártuk volna például, hogy a tanítványok arról számolnak be, hogy a
Szent Szellem először akkor áradt ki rájuk, amikor meglátták a
feltámadott Jézust. És ha ezt mondták volna, joggal gondolhatnánk,
hogy egyszerűen ily módon írták le azt az óriási szubjektív, pszichológiai
hatást, melyet a feltámadt Krisztus gyakorolt rájuk. De ők nem ezt
mondják. Arról számolnak be, hogy amikor Jézus először találkozott a
tizenegy tanítvánnyal az emeleti szobában, jelképes gesztusként rájuk
lehelt, ezzel jelezve, hogy miután visszament a mennybe, ő küldi majd el
hozzájuk a Szent Szellemet (János 20,21-23). De egyidejűleg arról is
beszámolnak, hogy az Úr Jézus ragaszkodott hozzá, hogy Jeruzsálem
városában várakozzanak tovább, mert a Szent Szellem nem azonnal jön
el, hanem egy előre meg nem határozott későbbi időpontban
(Cselekedetek 1,4-8). Ez természetesen várakozást keltett a
tanítványokban; de még mindig nem tudták, milyen formában jön el a
Szent Szellem, kivéve, hogy erővel ruházza fel őket. És amikor
megtörtént, nem különböző időpontokban, helyeken és körülmények
között szerzett egyéni benyomások alapján döntötték el, hogy
megtörtént-e vagy sem. Amikor a Szent Szellem eljött, az egy objektív
esemény volt, melynek körülbelül 120 hívő volt tanúja és
megtapasztalója. Ezután a Szent Szellem kiáradt az egész jeruzsálemi
tömegre, és még aznap 3000 ember tért meg (Cselekedetek 2,1-13,41).
Mint később látni fogjuk, ez a történelem egyik nagy fordulópontja volt.
A másik érdekes dolog az egyik kifejezés, melyet e történelmi esemény
leírására használnak: a Szent Szellem 'eljöveteléről' beszélnek. A
kifejezés magától Jézus Krisztustól származik, aki ezt mondta
tanítványainak:
„Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én
elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok,
ha pedig elmegyek, elküldöm, őt hozzátok. És amikor eljön, meggyőzi
- 218 -
a világot a bűn, az igazság és az ítélet tekintetében: a bűn az, hogy
nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek,
és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme
megítéltetett. Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most
nem tudjátok elviselni: de amikor eljön ő, az igazság Szelleme (Lelke),
elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem
azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti
nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti
ki nektek" (János 16,7-14).
Mármost emlékezzünk, hogy a tanítványok mindnyájan zsidók voltak,
és gyakran olvasták az Ószövetségben, hogyan töltötte el erővel a Szent
Szellem a régi hőseiket és szellemi vezetőiket. És valóban, amíg itt
tartózkodott a földön, maga Jézus is azt állította, hogy a Szent Szellem
ereje által viszi véghez a csodákat (12,27). De amint láthatjuk a fenti
idézetből, amikor Jézus a Szent Szellem eljövetelét említette, olyasmiről
beszélt, ami nem jöhet és nem is jön el addig, amíg ő maga el nem
távozik. A Szent Szellem lesz a „másik Pártfogó" (János 14,16). Amíg a
földön tartózkodott, maga Krisztus volt a tanítványok Pártfogója. Most a
Szent Szellemnek kell eljönnie, hogy átvegye a helyét, és folytassa azt a
munkát, amit Krisztus befejezetlenül hagyott. És akárcsak Krisztus, aki
mikor eljött, itt maradt a földön 33 évig emberi testben, a Szent Szellem
is itt marad Krisztus második eljöveteléig, nem emberi testben, mint
Jézus, hanem Jézus tanítványainak világméretű közösségében és az
egyes hívők egyedi testében. Feladata kettős: 1. hirdetni Jézust
világszerte, demonstrálni állításainak igazságát, megértetni az
emberekkel halálának, feltámadásának és mennybemenetelének
jelentőségét, figyelmeztetni őket az elkerülhetetlen Ítélet Napjára; 2.
elvezetni a hívőket Jézus kilétének, gazdagságának, dicsőségének és
hatalmának egyre mélyebb megértéséhez.
AZ ÚJ ÉLET
Ennyit a keresztyének objektív beszámolójáról a Szent Szellem
eljöveteléről. De amikor a Szent Szellem befogadásának szubjektív,
személyes élményéről beszélnek, nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak
életmódjukat változtatta meg: szó szerint új életet adott nekik. Olvassuk
el ismét a 35. cikkben idézett részletet:
„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és
íme: új jött létre" (2Korintus 5,17).
Az „új (teremtmény) jött létre" kifejezést nem túlzásnak szánta a
szerző: azt akarja, hogy szó szerint értsük, amint láthatjuk azokból a
- 219 -
kifejezésekből, melyeket máshol használ a velük történtek leírására.
Arról beszélnek, hogy Isten „Krisztus Jézusban jó cselekedetekre
teremtette" őket (Efézus 2,10); hogy „újjászülettek" (Titusz 3,5); hogy
„halottak voltak a bűneik miatt, de új életre keltek" (Efézus 2,5); hogy
„új életben jártak" (Róma 6,4), miután egyesültek az élő, feltámadt
Krisztussal. És ami a leginkább érdekel minket ezzel kapcsolatban, az az
etikájukra gyakorolt hatás. Ez az új szellemi élet, amit a Szent Szellem
támasztott bennük, kialakította
ISTENHEZ VALÓ ÚJ VISZONYUKAT.
1. Tudatára ébredtek, hogy Isten gyermekei lettek (korábban nem
voltak azok), hogy Isten az Atyjuk lett, és attól fogva rendelkeztek
Isten életével és szellemével. Természetesnek találták, hogy úgy
beszéljenek Istenhez, mint egy gyermek az atyjához, aki tudatában van, hogy atyja gyermeke.
„A fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyánk!' Maga a
Szellem tesz bizonyságot lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten
gyermekei vagyunk" (8,15-16).
2. Tudatára ébredtek, hogy ugyanaz a Szellem, aki szellemi
újjászületésben részesítette őket, most munkálkodik bennük,
kifejezve a vágyait, sürgetve őket, hogy fojtsák el saját bűnös
vágyaikat, és arra bíztatva őket, hogy mindig úgy viselkedjenek, mint Atyjuk, hogy éretté és Isten felnőtt gyermekeivé váljanak.
„Akiket pedig Isten Szelleme (Szent Lelke) vezérel", mondták, „azok
Isten fiai" (Róma 8,14).
Egy példa:
Jézus mondta:
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld
ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek
ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy
legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és
jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak... Ti tehát legyetek
tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Máté
5,43-45,48).
De mi kelti fel valakiben a vágyat, és mi ad neki erőt, hogy így
viselkedjen? A korai keresztyének elmondják, hogy mit találtak (amit
minden igaz keresztyén megtalál ma is): a bennük lakozó Szent Szellem
- 220 -
táplálta a vágyat, és sürgette őket, hogy úgy viselkedjenek, mint Isten,
az Atyjuk, és hogy ne engedjenek teret a gyűlöletnek, melynek korábban
szabad folyást engedtek. Így fogalmazták meg:
„Intelek titeket: a Szellem szerint járjatok, és a test kívánságát ne
teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Szellem ellen van, a Szellemé
pedig a test ellen, ezek ellenkeznek egymással, hogy ne azt tegyétek,
amit akartok. Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok törvény
alatt. A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek:
házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás,
bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás,
féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység,
gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről
már előre megmondom nektek, amit korábban is mondtam: akik
ilyeneket cselekszenek, nem fogják örökölni Isten országát. A Szellem
(Szent Lélek) gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem,
szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen
nincs törvény" (Galata 5,16-23).
3. Ebből világossá válik, hogy befogadva a Szent Szellemet és Isten
gyermekévé válva nem változtak automata gépekké. Továbbra is
megvolt a választásuk, hogy engednek-e a Szent Szellem
sürgetésének, vagy utat engednek saját bűnös indítékaiknak; és ez
gyakran belső harcot jelentett. Mi az előnye - kérdezheti valaki - a Szent Szellem birtoklásának?
Egy analógia:
a) Azt mondják, hogy a nőstényoroszlánok magukkal viszik a fiatal
oroszlánokat, amikor vadászni mennek, és a kis oroszlánok úgy
tanulják meg a vadászatot, hogy utánozzák az
anyaoroszlánokat. Ez az utánzásos tanulási módszer azért
működik, mert a fiatal oroszlánok magukban hordozzák anyjuk
természetét és ösztöneit, és anyjuk utánzása arra szolgál, hogy
fejlesszék azokat. De nem sok haszna lenne, ha egy szamarat
küldenénk ki az oroszlánokkal, és azt mondanánk neki, hogy
utánozza őket és tanuljon meg vadászni! Egy szamárból
hiányzik az oroszlántermészet és - ösztön, amivel elkezdhetné.
b) Így van ez azokkal az emberekkel is, akik befogadták a Szent
Szellemet és Isten gyermekeivé váltak. Most már van értelme
azt mondani nekik, hogy utánozzák az Atyjukat, Istent, és Jézus
Krisztus viselkedését (Efézus 5,1-2.25-28), mivel most már
bennük van Isten természete és ösztöne, amit utánzással és
gyakorlással lehet fejleszteni, és érett és stabil jellemé alakítani.
- 221 -
4. A keresztyének azt mondják, hogy bármennyire erőltették is
magukat a Szent Szellem segítségével, hogy legyőzzék bűnös
vágyaikat és késztetéseiket, ezt nem érezték rabszolgaságnak.
„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy féljetek", mondják
(Róma 8,15). Ennek számos oka van:
a) Nem azért teszik, hogy kiérdemeljék, hogy beléphessenek Isten
családjába, mivel már tagjai ennek a családnak.
Analógia: Tegyük fel, hogy egy fiú nagy zenei tehetséget
örökölt az apjától. Lehet, hogy a gyakorlást kemény munkának
találja, de tudja, hogy nem azért kell csinálnia, hogy mint
gyermek, helyet nyerjen apja családjában. Azért csinálja, mert
már apja gyermeke, szereti az apját, a kedvében akar járni, és
egyébként is élvezi a zenét.
b) Nem félelemből teszik, hogy ha kudarcot vallanak, kiközösítik
őket a családból. Isten minden gyermekét biztosítja arról, hogy
„nincs most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a
Krisztus Jézusban vannak" (Róma 8,1). Soha nem utasítja el
őket. Nincs büntetés: Krisztus már elszenvedte helyettük.
5. Másrészről a keresztyének tudatában vannak, hogy ugyan nincs
büntetés, de ha rosszat tesznek, annak következményei vannak, és veszteségeket szenvednek.
„Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Amit vet az ember,
azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, a testének arat majd
pusztulást; aki pedig a Szellemnek (Szent Léleknek) vet, a Szellemből
fog aratni örök életet" (Galata 6,7-8).
Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy Isten azt mondja egy keresztyén
gazdának, hogy vessen búzát a földjén; de a gazda nem
engedelmeskedik Istennek, és bogáncsot vet. Ha később megbánja és
bevallja bűnét Istennek, Isten megbocsát neki: nincs büntetés. Ennek
ellenére a rossz mag kel ki a földből. Isten nem tesz csodát, és a
bogáncsot nem változtatja búzává. Ezen kívül a gazdának nem lesz
jövedelme a termésből; és a következő években keményen kell
dolgoznia, hogy kiirtsa a bogáncsot a földjéről.
6. Isten arról is biztosítja a keresztyéneket, hogy a Szent Szellem soha
nem hagyja cserben őket. Ellenkezőleg, Isten akarata szerint
közbenjár értük, és nem nyugszik, amíg jellemükben teljesen hasonlóvá nem válnak Krisztushoz.
„Ugyanígy segít a Szellem is a mi erőtlenségünkön. Mert azt, amit
kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Szellem
- 222 -
esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással. Aki pedig a szíveket
vizsgálja, tudja, mi a Szellem gondolata, mert Isten szerint esedezik
azokért, akiket megszentelt. Azt pedig tudjuk, hogy akik az Istent
szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket
elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról
eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő
legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve
elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is
igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette" (Róma
8,26-30).
- 223 -
40. A SZENT SZELLEM (SZENT LÉLEK)
ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A KERESZTYÉN ETIKÁRA (B)
A Szent Szellem eljövetele Pünkösd napján mélységes változásokat
eredményezett a korai keresztyének viselkedésében. Az egyik legelső
dolog, amit a világ észrevett, hogy a Szent Szellem befogadása által
MEGVÁLTOZOTT A SZEMÉLYES TULAJDONHOZ VALÓ
VISZONYUK.
„A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem
mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük
közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr
Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt
közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk
volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették
az apostolok lábai elé, azután szétosztották mindenkinek úgy,
ahogyan szüksége volt rá" (Cselekedetek 4,32-35).
Óvatosnak kell lennünk, nehogy félreértsük ezeket a verseket. Nem azt
mondják vagy jelentik, hogy minden keresztyén, akinek tulajdona volt,
hirtelen eladta minden vagyonát, beleértve a saját házát, és a bevételt
szétosztotta a többiek között. Ha ezt tette volna, sem neki, sem
keresztyéntársainak nem lett volna hol aludni vagy élni! Ami történt, az
ennél mélyebb értelmű volt. Ezek az emberek azonnal látták, hogy ha
Jézus feltámadt a halálból, akkor tényleg ő a Krisztus, Isten Fia, minden
dolog jogos örököse. Ezért ő volt az, akinek átadták a vagyonukat. Nem
kellett kényszerítenie őket. Boldogan tették. Úgy gondolkodtak, hogy
mivel Uruk és Mesterük mindenét odaadta értük, amikor meghalt a
kereszten, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy mindenüket neki adják.
Minden vagyonuk Tulajdonosává vált. Ez nem azt jelentette, hogy
másoknak kellett átadniuk ellenőrzésre. Továbbra is rájuk volt bízva, de
nem mint tulajdonosokra, hanem mint intézőkre, és mint ilyenek,
kötelesek voltak megfelelően kezelni a keresztyén közösség javára. Ha a
közösségben sürgősen szükség volt valamire, és volt felesleges
vagyonuk, akkor eladták, és a bevételt odaadták az apostoloknak, hogy
osszák szét, vagy maguk osztották szét (Cselekedetek 5,1-4). Senki sem
gondolt úgy a javaira, mint sajátjára; minden megőrzésre volt náluk
Jézus megbízásából, a keresztyén közösség javára. Azokban az időkben
a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet egy szorosan összetartó közösség
volt, egy iparilag fejletlen társadalomban. A Római Birodalom
- 224 -
nagyvárosaiban nagyon eltérőek voltak az életfeltételek, és a keresztyén
szociális segélyezés adminisztrációja szükségszerűen alkalmazkodott a
helyi körülményekhez (lásd Cselekedetek 9,36.39; 11,27-30; 20,33-35).
Manapság azok a körülmények, melyek között a keresztyének
gyakorolják anyagi javaik kezelését, sokkal bonyolultabbak. De az
alapelv ugyanaz: Krisztus feltámadása óta egyetlen igaz keresztyén sem
tekinti magáénak a vagyonát, hanem Krisztus tulajdonának, hogy
Krisztus igazgatása alatt mások javára hasznosítsa.
A Szent Szellem befogadásának másik eredménye
AZ EMBERI TEST ÚJFAJTA ÉRTÉKELÉSE.
1. A Krisztusban hívő embernek tudnia kell, hogy teste a Szent Szellem
templomává vált (1Korintus 6,19). Ez különleges szentséggel
ruházza fel testét, amit a hívőnek nem szabad
megszentségtelenítenie. Ismét csak tanulságos látni, ez a tény
hogyan hat a hívők etikai viselkedésére. Az Újszövetség nem
mondja a hívőknek: Ha sikerül elkerülnöd a paráznaságot, tested
alkalmasnak minősül arra, hogy a Szent Szellem temploma legyen.
Másképpen fogalmaz: „Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus
tagja? Most tehát azok, akik a Krisztus tagjai, parázna nő tagjaivá
legyenek? ... Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lévő Szent
Szellem temploma, amit Istentől kaptatok? ... Kerüljétek a
paráznaságot" (1Korintus 6,15.19.18).
2. Még ha egy hívő be is fogadja a Szent Szellemet, teste halandó
marad, és ki van téve a fájdalomnak és a romlásnak, egészen addig,
míg vissza nem tér az Úr Jézus. De a Szent Szellem már benne lakik
a hívő testében, és növeszti Isten nagy megváltó munkájának „első
zsengéit". Ezek az „első zsengék" a garanciái, hogy egy napon eljön
a teljes aratás; és amikor elérkezik, a hívők teste megváltatik, és
egy megdicsőült, halhatatlan és örök testté változik, amilyen az Úr Jézusé (Róma 8,10, 23; Filippi 3,20-21).
A Szent Szellem létrehozott egy
ÚJ IDENTITÁST: KRISZTUS TESTÉT.
„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi
tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.
Hiszen egy Szellem által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk,
- 225 -
akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és
mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg" (1Korintus 12,12-13).
1. Először tanulmányozzuk az emberi test itt használt szemléltetését.
Az, ami az emberi test összes tagját életben tartja, hogy egymáshoz
kapcsolódva megfelelően működjenek, a vérkeringés, mely oxigént
szállít a levegőből a test minden tagjához. Ehhez két dolognak kell
egyszerre teljesülnie:
a) A testnek levegőben kell lennie - ha nem kapna levegőt,
meghalna;
b) A levegőnek a testbe kell jutnia - ha levegő venné körül, de nem
jutna belé, ugyancsak meghalna.
2. Mármost ha valaki Krisztusba helyezi a hitét, Krisztus azt a Szent
Szellembe helyezi - megkereszteli (megmeríti) a Szellemben -, és
egyidejűleg a Szent Szellemet belé helyezi - megitatja a Szent
Szellemmel. Most már benne van a Szent Szellemben, és a Szent
Szellem is benne. De ez igaz minden Krisztusban hívő emberre az
egész világon: mindnyájan ugyanabban a Szent Szellemben
vannak, és a Szent Szellem ott van mindnyájukban. Tehát ők
alkotják Krisztus Testét, testének sok tagját, osztozva a Szellem életében és a Szellem által egyetlen élő szervezetté egyesítve.
3. Ez Isten válasza a rosszul irányított személyiség és a mértéktelen
individualizmus által okozott problémákra. Krisztus testében:
a) Egyetlen tag sem fölösleges, vagy érezheti annak magát,
akármilyen gyenge és tehetségtelen (1Korintus 12,15-20).
b) Egyetlen nagy tehetségű tag sem érezheti úgy, hogy nincs
szüksége a többi, kevésbé tehetséges tagra (12,21-25).
c) Az egyes tagoknak nem a saját boldogulásukra, hanem az egész
szervezet javára kell használniuk a tehetségüket (13. rész).
4. Annak a tudata, hogy valaki Krisztus Testének a tagja, nagyon
gyakorlati módon hat a viselkedésére. Még egy őrült sem sérti meg
szándékosan a saját testrészeit. „Vessétek le a hazugságot, és
mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai
vagyunk egymásnak" (Efézus 4,25).
Végül a Szent Szellem eljövetele és Krisztus Testének kialakulása
megteremtette
- 226 -
AZ ÚJ NEMZETEKFELETTISÉGET.
Az ószövetségi időkben a zsidókat - bizonyos okokból - arra nevelték,
hogy nagyra tartsák magukat. De a Szent Szellem eljövetele Pünkösd
napján mindezt megváltoztatta. Ha egy zsidó és egy pogány (nem-zsidó)
befogadta a Szent Szellemet, akkor - akár felfogták akkor, akár nem -
nyomban Krisztus Testének élő tagjaivá váltak, mely nem ismer nemzeti
határokat és társadalmi megkülönböztetést. „Hiszen egy Szellem által",
mondja az Újszövetség, „mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk,
akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok" (1Korintus
12,13).
Az Apostolok Cselekedetei azokon a helyeken a legizgalmasabb, ahol
részletesen leírja azokat az alkalmakat, amikor leomlottak a népeket
elválasztó régi korlátok, és a zsidók és nem-zsidók elfogadták egymást
mint Krisztus Testének társtagjait. Az Apostolok Cselekedetei őszintén
elmondja nekünk, hogy a zsidó keresztyének először kissé vonakodtak
elfogadni a nem-zsidó hívőket, mint Krisztusban egyenlőeket, de
megtörtént a csoda, és végül elfogadták őket. Érdemes felolvasni az
egész történetet az osztálynak (Cselekedetek 10,1-11,30); ez
vízválasztó a világtörténelemben.
Másrészről elmondja, hogy bizonyos országokban és városokban a
helyi vallás olyan elválaszthatatlanul összekapcsolódott a nemzeti és
polgári büszkeséggel, hogy a nemzetek feletti keresztyén evangéliumot
kimondottan rossz néven vették. Efézus városa különleges eset volt (a
hosszú történetet lásd: Cselekedetek 19,23-41). A városi polgárok
imádatának fő tárgya Artemisz istennő volt. Mármost Artemiszt az ókori
világ sok helyén imádták. De Efézusban egy csodálatos templomot
építettek neki, mely a világ egyik csodája volt. Volt egy Artemisz-szobruk
is, melyről azt állították, hogy az égből esett le egyenesen Jupitertől, a
pogány főistentől (valószínűleg egy meteorit volt). Nagyszámú turista
látogatta a templomot, és a helyi ezüstműves sok pénzt keresett a
miniatűr Artemisz-szentélyek eladásával. Ezért amikor az efézusiak
kezdték homályosan felfogni, hogy a keresztyén evangélium és az egy
igaz Isten tana aláássa pogány vallásukat, támadásnak tekintették
nemcsak a vallásuk, de nemzeti és polgári büszkeségük ellen is. Az egész
város kitódult a szabadtéri színházba, és két óráig egyfolytábankiáltozták
nem egyszerűen azt, hogy „nagy Artemisz", hanem, hogy „nagy az
efézusi Artemisz" (Cselekedetek 19,28.34).
E sötét hátteret megvilágítja, ha elolvassuk Pál apostol történelmi
jelentőségű szavait, melyeket pár évvel később írt az efézusi
megtérteknek. Egy új nap hajnalát jelzik az európai és
világtörténelemben:
- 227 -
„Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok,
úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont
azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül
vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nevében éltetek, Izráel
közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló
idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most
pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek
a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget
eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az
ellenségeskedést, miután a törvényt tételes parancsolataival
érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új
emberré tegye önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az
Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést
önmagában, és eljött, és békességet hirdetett nektek, a távoliaknak,
és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk
mindkettőnknek egy Szellemben (Szent Lélekben) az Atyához. Ezért
tehát nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a
szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a
próféták alapjára, a sarokkő pedig maga a Krisztus Jézus, akiben az
egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az
Úrban, és őbenne ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem
által" (Efézus 2,11-22).
- 228 -
41. KRISZTUS MÁSODIK ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A
KERESZTYÉN ETIKÁRA (A)
Csak úgy érthetjük meg a keresztyén etika mögött álló erőt, ha
figyelembe vesszük Krisztus Második Eljövetelének keresztyén
doktrínáját. Egyesek megpróbáltak úgy érvelni, hogy a Második Eljövetel
doktrínája egy meseszerű mítosz, melyet a népi képzelet szőtt a
történelmi keresztyénség köré. Ezért arra következtetnek, hogy
nyugodtan el lehet vetni és figyelmen kívül lehet hagyni, hogy
felfedezhessük a keresztyénség etikájának szilárd és maradandó
értékeit. De ez az elmélet nem állja ki az Újszövetség józan
vizsgálódásának próbáját.
A becslések szerint az Újszövetség körülbelül 250 versben említi a
Második Eljövetelt. Az Újszövetség mindegyik szerzője hivatkozik rá, és
az Újszövetség mindegyik könyve utal rá.
Sőt, maga Jézus Krisztus többet beszél Második Eljöveteléről, mint
bárki más az Újszövetségben. Ezt azért teszi, mert szerves és
elválaszthatatlan része azon állításának, hogy ő a Messiás. Az
ószövetségi próféciákban mindenütt az volt az állandóan ismétlődő
ígéret, hogy ha eljön, legyőzi az ördögöt, száműzi a háborút, és
igazságos ítéletet mond a világ felett. Ez az ígéret emberek generációit
töltötte el reménnyel és örömmel (lásd pl. 94., 96., 97., 98., 99. zsoltár;
Ézsaiás 2,1-4). Természetesen, amikor Jézus azt állította, hogy ő a
Messiás, kortársai tudni akarták, mikor és hogyan teljesíti ezeket az
ígéreteket. Világosan jelezte, hogy nem az első eljövetelekor
szándékozik végrehajtani Isten ítéletét a világ fölött (lásd a fejtegetést a
25. cikkben). De ha azt mondta volna, hogy sohasem szándékozik
megtenni, az teljesen romba döntötte volna azt az állítását, hogy ő a
Messiás. Természetesen nem mondott ilyet. Ellenkezőleg, világos
nyelven és példázatok formájában, mind nyilvánosan mind személyesen
elmondta, hogy halála, eltemetése, feltámadása és mennybemenetele
után először el kell távoznia; ezt követően evangéliumát az egész világon
prédikálni fogják; és végül visszatér, hogy isteni hatalommal
megalapítsa Isten országát a földön (lásd pl. Lukács 19,11-27; Máté
24,14). Az a kijelentése, hogy ismét eljön, olyan szerves része volt azon
állításának, hogy ő a Messiás és Isten Fia, hogy a bírái előtt is kijelentette
a tárgyalásán. Miután a főpap megeskette, hogy mondja meg, ő-e a
Messiás, Isten Fia, kijelentő módban válaszolt és hozzátette: „Mostantól
fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az
ég felhőin" (Máté 26,64). Ekkor elhatározták, hogy keresztre feszítik
istenkáromlásért. Pontosan megértették tehát, mit mondott.
- 229 -
Ezért amikor feltámadása után az apostolok feltették Jézusnak a
kérdést: „Uram, nem ebben az időben állítod fel a királyságot... ?", azt
mondta nekik, hogy a Második Eljövetel időpontja nem rájuk tartozik.
Azonnali feladatuk az volt, hogy elkezdjék a világ evangelizálását. De a
mennybemenetelekor - amint Lukács, a történész beszámol róla,
ugyanezeknek az apostoloknak ugyanilyen világosan megmondta az
angyal: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el,
ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe" (Cselekedetek 1,6-11).
Lukács beszámol róla, mit láttak a szemtanúk. Ennek megfelelően az
első keresztyének világos és közvetlen nyelven kinyilatkoztatták a
világnak, hogy Krisztus visszatér a világunkba ugyanolyan valóságosan
(csak elképzelhetetlenül nagyobb pompában), ahogyan látták eltűnni a
felhők között.
Egyesek azt állítják, hogy Lukácsnak primitív és tudománytalan
kozmológiai nézetei voltak. Azt hiszik, hogy egy fizikai eget képzelt a
lapos föld fölé, mely alatt ott volt a pokol. És azt mondják, hogy Lukács
találta ki a mennybemenetel történetét, mely beleillett primitív
világképébe. De semmilyen bizonyíték sincs rá, ami alátámasztaná ezt a
nézetet. Sőt, a történelmi tényeknek is ellentmond. Tudjuk, hogy Lukács
művelt ember volt: fizikus, aki olyan világban élt, mely már tudta, hogy
a föld kerek - több mint 200 évvel korábban Erathoszthenész még ki is
számolta a kerületét. Azt is tudjuk, hogy Lukács elsőrangú történész volt.
Hűségesen feljegyezte, amit a szemtanúk láttak - Krisztus fizikai
testének szó szerinti felemelkedését.
Természetesen gyakran voltak - és vannak ma is - mániákus emberek,
akik Urunk világos beszéde ellenére meggyőződéssel állítják, hogy
pontosan meg tudják jósolni a Második Eljövetel időpontját. Ezekről
mindig és szükségszerűen kiderül, hogy nem mondanak igazat. És
vannak mások, akik azt bizonygatják, hogy Krisztus egyik-másik
országba visszatért valamilyen vallási guru testében reinkarnálódva.
Maga Jézus óvott minket az ilyen félreértésektől. Amikor bekövetkezik a
Második Eljövetel - mondja Krisztus -, senkinek sem kell mondani, hogy
megtörtént. Kozmikus lesz, és mindenütt látható (lásd Lukács 17,22-37).
De a mániákusok félreértelmezése semmivel sem csökkenti Krisztus
csodálatos ígéreteinek vagy az igaz keresztyének hitének érvényességét
a századokon keresztül napjainkig.
A mi feladtunk az, hogy tudakozódjunk Krisztus Második Eljövetelének
a keresztyén etikára gyakorolt hatása felől. Nézzünk néhány példát, hogy
lássuk, mennyire áthatotta a korai keresztyének életét.
- 230 -
I. MIND A MEGTÉRÉSBEN, MIND PEDIG AZ AZT KÖVETŐ
JÁRÁSBAN ALAPVETŐ IRÁNYMUTATÁST AD
Pálnak a macedóniai Tesszalonikában (Észak-Görögország) végzett
evangelizálásáról a Cselekedetek (17,1-9) számol be. Egy levélben,
melyet röviddel ezután írt a városban élő megtért keresztyéneknek,
leírta, mivel járt a megtérésük:
„Mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk
nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez,
hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből
Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halálból, aki megszabadít minket
az eljövendő haragtól" (1Tesszalonika 1,9-10).
Figyeljük meg:
1. hogy a megtérés nem egyszerűen azt jelentette, hogy az egyik
szabálygyűjteményről áttértek egy másikra, hanem hogy a
világegyetemhez való helytelen viszonyukat felváltotta a
világegyetemmel és annak személyes Teremtőjével kapcsolatos igazság elismerése („megtértetek a bálványoktól az Istenhez").
2. hogy a megtérés új célt és keretet adott az élet számára („...várjátok a mennyből Jézust").
3. hogy a Második Eljövetel nem a valóságtól való menekülés egy
formája volt, ami arra bátorította az embereket, hogy hanyagolják
el a napi munkát, hanem éppen hogy ösztönzött a szorgalmasabb és
jobb munkára. A napi munka megszűnt robot lenni - a megélhetés
kiharcolása a személytelen Természettől vagy a szeszélyes
világegyetemtől, versenyben egy elvtelen, önző, szívtelen
társadalommal -, az igaz és élő Isten boldog szolgálatává vált, kinek
Fia meghalt a bűneinkért, és aki visszatér mint népének végső
szabadítója. Igaz ugyan - tudhatjuk meg Pálnak a megtértekhez írt
második leveléből -, hogy némelyikük a Második Eljövetel ígéretét
mentségül használta, amiért nem dolgozott és elhanyagolta
társadalmi kötelezettségeit. De ezek jó alkalmat kínáltak Pálnak,
hogy rámutasson: Az ilyen viselkedés a keresztyén hit teljes
félreértése, sőt megtagadása volt (2Tesszalonika 3,6-15). Amint
máshol mondja: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről
nem gondoskodik, az megtagadja a hitét, és rosszabb a hitetlennél" (1Timóteus 5,8).
- 231 -
II. A MÁSODIK ELJÖVETEL ERŐS ÖSZTÖNZÉST JELENTETT A
SZORGALMAS, ODAADÓ MUNKÁRA
1. Mert Krisztus tanítványai akkor nyerik el jutalmukat a
Krisztus nevében végzett munkájukért. Egy korábbi cikkben (38.)
már megbeszéltük ezt, és szükségtelen itt megismételni. Itt azt kell
észrevennünk, hogy ezt a jutalmat nem csupán a „szellemi"
munkáért kapják, hanem a rendes napi munkáért is, amit Jézus nevében és érte végeztek.
Példák:
a) Vendégszeretet a szegények iránt (Lukács 14,12-14).
b) Napi munka a földön, a gyárban, a hivatalban vagy otthon,
melyet „úgy végezzetek, mint az Úrnak" (Kolossé 3,22-25).
A Második Eljövetel a munkaadókat, gyárigazgatókat stb. is
önmérsékletre inti, emlékeztetve őket, hogy nekik is van egy Gazdájuk
fent a mennyben, aki egy napon számon kéri majd tőlük, hogyan bántak
a munkásokkal (Kolossé 4,1). És figyelmezteti őket Isten ítéletére, mely
azokat sújtja, akik igazságtalanul elnyomták a munkásokat (Jakab
5,1-6).
2. Mert akkor minden hívőnek személyesen találkoznia kell
Krisztussal, és számot kell adnia neki.
Hogy lássuk a különbséget, vegyünk egy szemléltető példát.
a) Egy gazdag fiatalember elhatározza, hogy festő lesz.
Megengedheti magának, hogy kifizesse a tandíjat, tehát elmegy
Moszkvába, Szentpétervárra és Párizsba, hogy híres művészek
keze alatt tanuljon. De könnyelművé válik, partikra, ivászatra és
szórakozásra vesztegeti az idejét. Silány munkát végez, és
amikor benyújtja a vizsgafestményeit, egy csoport szakértő,
akikkel soha nem találkozott, és akiket nem ismer személyesen,
a távollétében elutasítja a festményeket mint gyenge
minőségűeket. A fiatalember csalódott, de csak magát
hibáztathatja.
b) Egy szegény fiatalember festő akar lenni. Özvegy édesanyja
keményen dolgozik, és minden kényelmet megtagad magától,
hogy elég pénzt keressen és elküldhesse a fiát Moszkvába,
Szentpétervárra és Párizsba, hogy híres festők keze alatt
tanuljon, és hogy eltarthassa, amíg ott van. Ez a fiatalember is
elvesztegeti az idejét és silány munkát végez. De amikor a
festményeit bírálják, azt kérik tőle, hogy személyesen jelenjen
meg a vizsgán. Miközben ott ül a szakértők között, akik
kritizálják, és végül visszautasítják a munkáját, rátalál özvegy
- 232 -
édesanyjára, kinek szeretetét, pénzét, munkáját és áldozatát
vesztegette. Vajon mit érzett?
Most olvassuk el figyelmesen az alábbi verseket:
„Mert megjelent az Isten kegyelme minden ember üdvösségére, és
arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi
kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban,
mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és
üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát
adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és
megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetekre
törekszik" (Titusz 2,11-14).
Ezek a versek egy sor részletes etikai utasítás után következnek
(2,1-13). Ezek felsorolják, milyen módokon gyakorol nyomást Isten
kegyelme a hívőkre, hogy lelkiismeretesen, igazul és istenfélően éljenek.
A legnagyobb kényszer talán a következő: Az a kegyelem, mely
megmenti a hívőt a vétkeiért járó büntetéstől, és helyet biztosít neki
Krisztus mellett a mennyben, bizonyosságot jelent számára, hogy egy
napon találkozik Krisztussal, aki magát adta, hogy szenvedésével
megszabadítsa őt a bűnös életmódtól, és a jó munkáért lelkesedő
emberré változtassa. Mi van akkor, ha a fenséges és dicsőséges Krisztus
elé kerülve be kell vallania, hogy jórészt elszalasztotta azokat a
lehetőségeket, melyeket Krisztus szenvedése biztosított számára? A
Biblia figyelmeztet minket, hogy az ilyen ember megszégyenül majd
Krisztus előtt az Eljövetelekor (1János 2,28).
Megvitatandó kérdések:
1. Mit gondoltok, az Újszövetség miért hangsúlyozza annyira Krisztus Második Eljövetelét?
2. Miért nem a valóságtól való menekülés a Második Eljövetelben való
hit?
3. Mit gondoltok, milyen gyakorlati hatása lehet életünkben annak, ha
hiszünk benne, hogy mindnyájan személyesen találkozunk Jézus Krisztussal?
- 233 -
42. KRISZTUS MÁSODIK ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A
KERESZTYÉN ETIKÁRA (B)
Sorozatunk utolsó cikkében tovább vizsgáljuk Krisztus Második
Eljövetelének etikai hatását. Az előző cikkben már láttuk, hogy a Második
Eljövetel fontos eleme volt a megtérésnek, és reményt nyújtott a jövőre
nézve. Gyakorlati szempontból a Második Eljövetel erős ösztönzést
jelentett a szorgalmas munkára. Ebben a cikkben látjuk majd, hogy
A MÁSODIK ELJÖVETEL TÖKÉLYRE VISZI A KERESZTYÉN
ERKÖLCSÖT ÉS A SZELLEMI FEJLŐDÉST.
Az Újszövetség világossá teszi, hogy a Krisztushoz való megtérés az
erkölcsi és szellemi fejlődés nehéz útjára kötelezi a hívőt. Nemcsak arra
kell törekednie, hogy jobb munkát végezzen, mint korábban, hanem arra
is, hogy jobb ember legyen, mint előtte volt. És hogy a hívő megértse,
milyen nehéz ez az út, az Újszövetség a sportból vett hasonlatokat
használ: futás (1Korintus 9,24-26), hosszútávfutás (Zsidók 12,1-3),
ökölvívás (1Korintus 9,26-27), birkózás (Efézus 6,12).
Javaslat a szöveg további tanulmányozására: E hasonlatok
mindegyikének speciális jelentése van; segítsünk a diákoknak, hogy ezt
megtalálják a szövegösszefüggés tanulmányozásával.
Péter apostol így írja le, mivel jár ez az erkölcsi és szellemi fejlődés:
„Az ő isteni ereje magajándékozott minket mindazzal, ami az életre
és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját
dicsőségével és tökéletességével hívott el minket. Így drága és
hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy ezek révén isteni természet
részeseivé legyetek, és elkerüljétek azt a romlottságot, amely a bűnös
kívánság által uralkodik a világon. Éppen ezért minden
igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassatok igaz
emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben
önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban
kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri
szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek
megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus
ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek
nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi
bűneiben megtisztult. Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még
- 234 -
jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt
teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így dicsőségesen fogtok
bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába"
(2Péter 1,3-11).
Pál apostol így írja le ugyanezt:
„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a
Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én
Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni
hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem,
és kitűnjék rólam őáltala, hogy nem saját igazságom van a törvény
alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a
hit alapján. Mindezt pedig azért teszem, hogy megismerjem őt és
feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést,
hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy mindenképpen eljussak a
halálból való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt,
vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert
engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem
gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami
mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak
nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának
jutalmáért a Krisztus Jézusban" (Filippi 3,7-14).
Mindezzel a korai keresztyének nyilvánvalóvá teszik, hogy végső céljuk
nem az, hogy betartsák a Biblia összes etikai szabályát. Céljuk ennél
sokkal személyesebb: mondhatni szerelmesek Jézus Krisztus
személyébe, és nagy céljuk és ambíciójuk az, hogy hozzá legyenek
hasonlatosak jellemben és viselkedésben (2Korintus 3,18; Róma 8,29).
A nagy ígéret, melyet Istentől kaptak, és amely biztosítja szellemi
fejlődésüket, az az, hogy ha Krisztus Második Eljövetelekor szemtől
szembe látják őt, ez a nagyszerű látvány betetőzi a folyamatot, és örökre
olyanok lesznek, mint Krisztus: „Szeretteim, most Isten gyermekei
vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy
amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak
fogjuk őt látni, amilyen valójában " (1János 3,2).
De - és ez a remény gyakorlati jelentősége - bárkinek, aki azt állítja
magáról, hogy végül szeretne Krisztushoz hasonlóvá válni, azonnal hozzá
kell látnia, hogy megtisztítsa életét, hogy már itt és most Krisztuséhoz
hasonlóvá tegye (1János 3,3). „Jézushoz hasonlítani" nem valami
homályos, érzelgős gondolat: azt jelenti, hogy ugyanúgy viselkedünk,
mint Krisztus viselkedett, amikor itt volt a földön, és ugyanazokat a
célokat követjük, és ugyanazt az igazságot keressük, amit ő. Aki azt
mondja, hogy Krisztus Második Eljövetelekor szeretne olyan lenni, mint
ő, de bűnös módon él és meg sem próbál már most hasonlítani hozzá, az
- 235 -
egyszerűen nem igazi keresztyén. Ez alapján lehet megmondani -
mondja János apostol -, hogy ki Isten őszinte gyermeke, és ki az, aki
csak azt állítja magáról (1János 3,3-12).
JÉZUS MÁSODIK ELJÖVETELE MINDEN HÍVŐ SZÁMÁRA
RÉSZVÉTELT BIZTOSÍT KRISZTUS ELJÖVENDŐ URALKODÁSÁBAN
„De azt is mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti
Isten országát, a romlandóság sem örökli a romolhatatlanságot. Íme,
titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de
mindnyájan el fogunk változni. Egyszerre egy szempillantás alatt, az
utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak
feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e
romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak
halhatatlanságba" (1Korintus 15,50-53).
„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak
felől, és hogy szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs
reménységük. Mert ahogyan hisszük, hogy Jézus meghalt és
feltámadt, úgy bizonyos az is, hogy Isten az elhunytakat is előhozza
Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr Igéjével mondjuk nektek,
hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk
megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a
főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a
mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután
mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk
felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral
leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel"
(1Tesszalonika 4,13-18).
A Pál apostol által megtérített tesszalonikai hívekben felmerült egy
kérdés: Feltéve, hogy Jézus egy napon visszatér, ahogy megígérte, és
megalapítja Isten országát az igazság és a béke jegyében. De mi lesz
azokkal a hívekkel, akik meghalnak, mielőtt Krisztus visszatér? Ők nem
léphetnek be Isten eljövendő országába, melyért olyan sokat dolgoztak
és szenvedtek?
Ezt a kérdést sokan feltették, és nemcsak keresztyének. A történelem
során sok olyan mozgalom volt, mely azt tűzte ki célul, hogy
megreformálja a világot, és mindenki számára elhozza az igazság, a béke
és a jólét korszakát. Ezek felszólították a követőiket, hogy dolgozzanak,
szenvedjenek, hozzanak áldozatot, sőt haljanak meg, hogy ezzel
segítsék a mozgalmat céljai elérésében. De az összes olyan
mozgalomnak, mely alapmeggyőződésében ateista volt, volt egy
- 236 -
végzetes gyengesége: be kellett ismerniük, hogy azok többsége, akik
dolgoznak és szenvednek, és mindenki, aki meghal a mozgalomért, soha
nem látja meg azt a szép új világot, amelyért dolgozott.
Miért dolgozzanak, szenvedjenek és haljanak meg az emberek egy
jövőbeli korszak kedvéért, melyet maguk sohasem látnak meg vagy
élveznek? Milyen vigaszt nyújtott volna annak a többszázezer embernek,
akik kortársaink közül meghaltak olyan országokban, mint Ruanda és
Kambodzsa - hogy csak ezt a kettőt említsük -, ha azt mondják nekik,
hogy a haláluk valahogyan hozzá fog járulni egy olyan paradicsomhoz,
melyet ők sohasem fognak élvezni? Azoknak a millióknak, akik a
századok során igazságtalanul vagy valamilyen jó ügyért szenvedtek és
haltak meg, az ateizmus - lényegénél fogva - nem nyújt semmilyen
személyes reményt. Ha az ilyen emberek szomorkodnak - mondja Pál -,
akkor úgy szomorkodnak, mint azok, akiknek nincs reményük.
Ez a keresztyéneknél másként van. Természetesen elvárják tőlük, hogy
dolgozzanak, szenvedjenek, és ha kell, meghaljanak Krisztusért. De
akármikor is tér vissza Krisztus, minden hívő számára garantált a
részvétel ebben az eljövendő királyságban és Isten örök országában. A
fent idézett részek elmagyarázzák, hogyan lép hatályba ez a garancia.
Emiatt érzik úgy a keresztyének, hogy érdemes élni és dolgozni, ez
reménnyel tölti el őket, és még a bánat és szomorúság ellenére is
diadalének zeng a szívükben:
„Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a
halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva:
'Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te
fullánkod?' A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De
hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus
által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek,
buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudván, hogy
fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban" (1Korintus 15,54-58).