Owen Matthews

Sztálin gyermekei Három generáció szerelemben, háborúban

Angol-orosz krónika a rettegés évtizedeiből

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Owen Matthews: Stalin’s Children

Bloomsbury Publishing Plc 36 Soho Square

London W1D 3QY

Copyright © Owen Matthews, 2008 Fordította Csonka Ágnes

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,

információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt

előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,

mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2009 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

Telefon: (72) 777-000 e-mail: info@alexandra.hu

www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Keresztesi József

A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 297 005 9

Szüleimnek

Előszó

A kéz a szót leírta, s egy várost elveszejtett… Hullott a nép, az ország a tűzben semmivé lett.

Dylan Thomas

A fekete földű Ukrajna kellős közepén, az egykori cser-nyigovi KGB-székház pincéjében egy polcon foszladozó, barna kartonpapír-fedelű, vastag akta fekszik. Úgy másfél kilónyi pa-pír lehet benne, lapjai gondosan megszámozva, lefűzve. Tárgya apai nagyapám, Bibikov, Borisz Lvovics, akinek a neve cirkal-mas, dőlt betűs írással áll a fedőlapon. A név alatt nyomtatott cím: „Szigorúan titkos. Belügyi Népbiztosság. Szovjetellenes, jobboldali-trockista szervezkedés Ukrajnában.”

Az akta nagyapám életből halálba vezető útját dokumen-tálja Sztálin titkosrendőrségének börtönében, 1937 késő nyarán. Egy kopott kijevi irodában nyílt lehetőségem beletekinteni öt-vennyolc évvel a halála után. Úgy feküdt az ölemben, mint va-lami súlyos, hátborzongatóan rosszindulatú papírdaganat. Enyhén savas pézsmaszagot árasztott.

A lapok többsége hivatalos nyomtatvány vékony átütőpa-píron, amit helyenként átlyukasztott az írógép. Akad köztük néhány vastagabb, szakadt szélű papírdarab is. Az akta vége fe-lé több sima írólap található, halvány, pacákkal tarkított kéz-

írással: nagyapám vallomása, amelyben beismeri, hogy a nép ellensége. A hetvennyolcas számú dokumentum egy elismer-vény, amelyben kijelenti, hogy elolvasta és megértette, hogy egy kijevi bíróság zárt tárgyalásán halálbüntetésre ítélték. Odafir-kantott aláírása az utolsó dokumentált cselekedete ezen a föl-dön. Az utolsó irat egy ügyetlenül stencilezett papírdarab, amely igazolja, hogy az ítéletet másnap, 1934. október 14-én végrehajtották. Az ítélet-végrehajtó aláírása csupán egy hanyag firka. Mivel az aktát összeállító gondos hivatalnokok azt elfelej-tették feljegyezni, hol temették el Borisz Bibikovot, ez a papír-köteg a földi maradványaihoz legközelebb eső dolog.

*

London Pimlico negyedében, az Alderney Street 7. padlá-sán van egy csinos hajóláda, az oldalán takaros, fekete betűkkel ez áll: „W. H. M. Matthews. St. Anthony’s College, Oxford, АНГЛИА”. Egy szerelem történetét rejti. Az is lehet, hogy egy szerelmet.

A bőröndben szüleim szerelmes leveleinek százai sora-koznak, gondosan, dátum szerint sorba rendezve, 1964 júliusá-tól egészen 1969 októberéig. Némelyik vékony légiposta-papírra íródott, mások tiszta, fehér levélpapírra. A levelek fele – ezeket anyám, Ljudmila Bibikova írta apámnak – lendületes, dőlt betűs, egyenletes, mégis nagyon nőies kézírással íródott. Apám a leveleinek többségét géppel írta, mert mindegyikről meg akart tartani egy másolatot, de a cirkalmas aláírás felett mindegyik alján ott áll egy kézírásos megjegyzés, néha egy kedves kis rajz kíséretében. Kézzel írott leveleit sűrű, álló, kifo-gástalan cirill betűkkel rótta.

A hat esztendő alatt, amíg szüleimet a hidegháború sze-szélye elválasztotta egymástól, mindennap írtak egymásnak, néha naponta kétszer is. Apám Nottinghamből, Oxfordból, Londonból, Kölnből, Berlinből, Prágából, Párizsból, Marrakes-ből, Isztambulból, New Yorkból küldte a leveleit. Anyám Moszkvából, Leningrádból és Vnukovóból, a családi dácsából keltezte a sajátjait. A levelekben szüleim mindennapi életük minden cselekedetét, minden gondolatát részletesen dokumen-tálják. Apám magányosan üldögél bérelt szobájában egy ködös nottinghami estén, a vacsoráról és jelentéktelen egyetemi civó-dásairól körmöl. Anyám egy apró szobában vágyakozik utána a moszkvai Arbat egyik mellékutcájában, és baráti beszélgetések-ről, balettelőadásokról, könyvekről ír.

Vannak pillanatok, amikor a levélbeli párbeszédük annyi-ra intim, hogy az ember úgy érzi, nem lenne szabad beleolvas-nia. Máskor az elszakítottság fájdalma olyan erős, hogy a papír szinte beleremeg. Apró eseményeket idéznek fel az 1964 telén és tavaszán Moszkvában együtt töltött néhány hónapból, beszél-getéseiket és sétáikat. Közös barátokról, étkezésekről és filmek-ről diskurálnak. De a leveleket mindenekfelett a veszteség, a magány hatja át, és olyan hatalmas szerelem, „amely képes el-mozdítani a hegyeket és kiforgatni a sarkaiból a világot” – írja anyám. Bár valósággal süt belőlük a fájdalom, azt hiszem, szü-leim életének legboldogabb időszakát dokumentálják.

Ahogy most ezeket a leveleket lapozgatom a padlón ülve a ma raktárnak használt padlásszobában, egykori gyerekszo-bámban, ahol tizennyolc éven át alig karnyújtásnyira aludtam a ládába zárt levelektől, ahol szüleim lépcsőn felszűrődő vesze-kedésének hangjait hallgattam, az jut eszembe, hogy a szerel-

mük itt van. „Minden levél a lelkünk egy darabja, nem szabad elveszniük – írta anyám az első, gyötrelmes hónapokban. – Le-veleid lényed, életed, lélegzeted, dobogó szíved apró darabjait hozzák el nekem.” így hát papírra vetették a lelküket – sokívnyi papírra, átitatva fájdalommal, vággyal, szerelemmel; papírlán-colatokra, váltott papírokra, amelyek hat éven át szinte szünet nélkül robogtak Európán át az éjszakai postavonatokon a másik felé. „Leveleink útközben varázserőre tesznek szert… ebben áll az erejük – írta Mila. – Minden tollvonás a szívem vére, és nincs határ, mennyit onthatok ki belőle.” De mire a szüleim újra ta-lálkoztak, szerelmükből alig maradt valami. Tintává vált, fölrót-ták az ezernyi papírlapra, amelyek most gondosan összehajto-gatva ott fekszenek egy láda mélyén egy londoni sorház padlá-sán.

*

Úgy hisszük, a fejünkkel gondolkodunk, pedig valójában a vér irányít bennünket. Moszkvában mindenhol vért láttam magam körül. Fiatal felnőttkorom nagy részét Oroszországban töltöttem, és ezekben az években időről időre belebotlottam a tapasztalatok gyökereibe, amelyekből szüleim jellemének felis-merhető vonásai sarjadtak. Szüleim életének visszhangjai kísér-tettek az életemben, olyan dolgok, amelyek mit sem változtak ebben a lüktető városban, amelyről azt hittem, az új, a jelen hat-ja át. A metró nedves gyapjúszaga télen. Az esős esték az Arbat mellékutcáiban, amikor a külügyminisztérium baljós tömbje úgy fénylik, mint egy óceánjáró a ködben. Egy szibériai város fényeinek szigete az erdő tengerében egy hánykolódó kisgép ablakából. A tengeri szél szaga a tallinni kikötőben. És moszk-vai éveim vége felé a hirtelen belém hasító felismerés, hogy

egész életemben azt a nőt szerettem, aki ott ül mellettem az asz-talnál egy baráti társaságban, a cigarettafüst és a beszélgetés meleg párájában egy Arbat melletti lakás konyhájában.

Az az Oroszország, amelyben én éltem, mégis egészen más volt, mint amelyet a szüleim ismertek. Az ő Oroszországuk szigorúan ellenőrzött társadalom volt, ahol a másként gondol-kodás bűncselekménynek számított, ahol mindenki mindent tudott a szomszédairól, és ahol a közösség erkölcsi terrort gya-korolt minden egyén felett, aki szembe mert szállni a konvenci-ókkal. Az én Oroszországom egy sodródó társadalom volt. A szovjet uralom hetven esztendeje alatt az oroszok nagyrészt el-veszítették kultúrájukat, vallásukat, istenüket, sokan az ép el-méjüket is. De a szovjet állam mindezt legalább kompenzálta azzal, hogy az ideológiai vákuumot megtöltötte saját nagysza-bású mítoszaival és szigorú szabályaival. Etette, taníttatta és ru-házta az embereket, a bölcsőtől a sírig rendszabályozta az éle-tüket, és ami a legfontosabb, gondolkodott helyettük. A kom-munisták – a nagyapámhoz hasonló emberek – megpróbáltak létrehozni egy új embertípust, kitörölték az emberekből a régi hitet, és állampolgári kötelességet, hazafiságot és engedelmes-séget plántáltak beléjük. De a kommunista ideológia eltörlésé-vel a különös, ötvenes évekbeli erkölcsiség szintén eltűnt az el-vetett ideológiák fekete lyukában. Az emberek távgyógyítókba, japán apokaliptikus szektákba vetették hitüket, valamint az or-todox vallás féltékeny, öreg Istenébe. De Oroszország minden újsütetű hiténél erősebb volt az abszolút, feneketlen nihilizmus. Hirtelen megszűnt minden szabály, többé semmi sem számított, és minden azok ölébe hullott, akik elég merészek és elég kö-nyörtelenek voltak ahhoz, hogy annyit markoljanak fel, ameny-nyit csak tudnak.

Mindent hamu borított, de főnixmadárból kevés akadt. A narod, a nép inkább magába fordult, folytatta megszokott életét, és nem vett tudomást a földindulásszerű változásokról, ame-lyek megrengették világukat. Munka, iskola, autó, dácsa, juta-lom, televízió, kolbász és krumpli vacsorára. Oroszország az összeomlást követően engem egy laboratóriumi patkányokkal teli labirintusra emlékeztetett valami félbehagyott kísérlet után, akik orrukkal még mindig az üres cukrosvíz-adagolót bökdö-sik, pedig a tudósok már rég lekapcsolták a villanyt, és külföld-re távoztak.

Az orosz értelmiség egy része mindezt a revolucija v szoznanyiji, a tudat forradalma névvel illette. De még csak közel sem jártak az igazsághoz. Nem volt ez igazi forradalom, hiszen csupán egy maroknyi kisebbség határozta el, vagy volt hozzá képzelőereje, hogy a jelennek éljen, újra kitalálja önmagát, és alkalmazkodjon a szép új világhoz. A többség számára inkább csendes összeomlás volt, mint amikor egy pöfeteggomba ki-pukkad, az életlehetőségek hirtelen megfogyatkozása, nem for-radalom, hanem lassú lecsúszás a szegénységbe, a zűrzavarba.

*

Oroszországban töltött éveim nagy részében úgy éreztem, hogy egy elbeszélő nélküli elbeszélésben élek, az életem fan-tazmagóriák folyamatosan változó kaleidoszkópja, amelyet Moszkva vetít rá, kizárólag az én személyes szórakoztatásomra. Valójában fennakadtam a vérségi tudás hűvös hálójában, amely szép lassan körbefont.

Azért mentem Moszkvába, hogy távol legyek a szüleimtől. Ehelyett ott találtam rájuk, bár ezt sokáig nem tudtam, vagy ta-lán csak nem voltam hajlandó észrevenni. Ez a történet Orosz-

országról és a családomról szól, a helyről, amely megteremtett, szabaddá tett, inspirált és kis híján elpusztított minket. Ez a tör-ténet végső soron a menekülésről szól, arról, hogyan menekül-tünk el mindannyian Oroszországból, pedig mindannyian – még apám is, aki walesi születésű, egy csepp orosz vér sem fo-lyik az ereiben, és én is, aki Angliában nevelkedtem – ott hor-dozunk magunkban valamit belőle, ami lázként fertőzte meg a vérünket.

1.

Az utolsó nap

Egyetlen dolog van, amiben hiszek: az emberi akarat erejében.

Joszif Sztálin

Előbb tudtam oroszul, mint angolul. Amíg be nem írattak egy angol középiskolába, ahol sapkát, blézert és rövidnadrágot adtak rám, oroszul láttam a világot. Ha egy nyelvnek lehet szí-ne, akkor az orosz élénk rózsaszín, mint anyám hetvenes évek-beli ruhái; meleg piros, mint a régi üzbég teáskanna, amit ma-gával hozott Moszkvából; fekete és arany, mint a konyha falán függő giccses orosz teáskanalak. Az angol, amit apámmal be-széltem, tompazöld, mint a dolgozószobája szőnyege, fakóbar-na, mint a tweedzakói. Az orosz bensőséges nyelv, privát jel-rendszer, amit anyámmal használtam, meleg, testi és nyers, a konyha és a hálószoba nyelve, az illata pedig olyan, mint az ágy áporodott melege és a gőzölgő krumplipüré. Az angol a forma-ságok, a felnőttkor, a tanulás nyelve, a Janet and John gyerek-könyvek olvasása apám ölében; az illata olyan, mint a Gauloises cigaretta, a kávé és a gépolaj apám vasútmodell-gyűjteményén.

Anyám Puskin-történeteket olvasott nekem, például a „Ruszlán és Ludmilla” című fantasztikus népi eposzt. A sötét

orosz rengeteg, a baljós gonosz és a fényes, ragyogó hősök ter-mészetfeletti világa, amit a téli estéken elővarázsolt a kis londo-ni lakás nappalijában, a Victoria pályaudvarra befutó vonatok távoli sivításától kísérve, gyerekkori énem számára végtelenül valóságosabb volt, mint bármi más, amit apám képes volt meg-idézni. „Ott lakik az orosz lélek, ott érződik Oroszország szaga” – írta Puskin a titokzatos földről, ahol a tenger partján hatalmas, zöldellő tölgyfa állt, törzsét aranylánc fonta körül, a láncon egy fekete macska sétált fel és alá, és a fa kusza ágai között egy sellő úszkált.

1976 tikkasztó nyarának végén Marta nagyanyám meglá-togatott bennünket Londonban. Négy és fél éves voltam, és az Eccleston Square parkjának pázsitját sárgára perzselte a hőség. A tűzforró járdák, eperízű nyalókák nyara volt ez, és a kedvenc drapp kord kertésznadrágomé, amelynek nagy, sárga virág dí-szítette a térdét. Emlékszem nagyanyám vaskos termetére, do-hos orosz szagára, puha, tésztás arcára. A fényképeken látható-an kényelmetlenül érzi magát, nagy darab, mérges és férfias külsejű alak, úgy tart engem, mint valami izgő-mozgó zsákot, miközben anyám idegesen mosolyog mellettünk. Goromba szi-dalmaival, kiszámíthatatlanságával megrémített, állandó fe-szültséget sugárzott. Néha órákon keresztül ült egy karosszék-ben a nappali ablaka mellett némán, egymagában. Volt, hogy ellökött magától, amikor megpróbáltam felmászni az ölébe.

Egyik nap az Eccleston Square-en voltunk, anyám a többi édesanyával beszélgetett, nagyanyám pedig egy padon ült. Én épp egyedül játszottam rabló-pandúrosat, fejemen műanyag rendőrsisakkal, kezemben cowboypisztollyal rohangáltam a parkban. Nagyanyám mögé lopóztam, előugrottam a pad mö-

gül, és megpróbáltam a csuklójára erőltetni egy műanyag bilin-cset. Mozdulatlanul ült, amíg én azon küszködtem, hogy kezére kattintsam a bilincset, de amikor felnéztem rá, láttam, hogy sír. Anyámhoz szaladtam, odajött, sokáig ültek a padon egymás mellett, én pedig elbújtam a bokrok közé. Aztán hazamentünk, útközben nagyanyámnak még mindig némán folytak a könnyei.

– Ne ijedj meg – mondta anyám. – Nagymami azért sír, mert a bilincs eszébe juttatta az időt, amikor börtönben volt. De az már régen történt, elmúlt, most már nincs semmi baj.

Anyám életének nagy részében egy képzeletbeli jövőnek élt. Hároméves volt, amikor a szüleit börtönbe zárták. Attól a pillanattól fogva a szovjet állam nevelte, a saját képére formálva az elméjét, ha a lelkét nem is. Az ő nemzedékének azt tanítot-ták, hogy a fényes hajnal mindjárt felkel a láthatáron, de csak akkor jön el, ha vért ontanak érte, mint egykor az aztékok, és az egyén áldozatot hoz a közösség érdekében. „Az egyszerű szov-jet emberek mindenhol csodákat visznek véghez” – ezt a sort anyám gyakran idézi iróniával egy népszerű harmincas évekbe-li dalból, valahányszor a bürokrácia ostobaságával, tudatlansá-gával szembesül. Mégis, mélyebb értelemben egész életét az a hit alakította, hogy az egyén képes legyőzni még a látszólag le-küzdhetetlen akadályokat is.

Apja, Borisz Bibikov ugyanebben hitt. Férfiak és nők ezreit lelkesítette fel – és félemlítette meg –, hogy építsenek egy óriási gyárat, szó szerint a földből, amelyen állt. Anyám pedig majd-nem ugyanilyen léptékű csodát vitt véghez. Nem volt más fegyvere, csak rendíthetetlen meggyőződése, mégis szembe-szállt a szovjet állam hatalmas gépezetével, és győzött.

*

Ha anyámra gondolok, sosem látom kicsinek, pedig való-jában apró termetű, alig százötven centiméter magas. Mégis ha-talmas egyéniség, jelenlétének kinetikus energiája egész háza-kat képes betölteni. Gyakran láttam őt sírni, de sosem tehetet-lenségében. Még gyenge pillanataiban sem kételkedik önmagá-ban. Nincs ideje a köldöknézésre, a léhaságra, ami az én nem-zedékem életét jellemzi, bár acélos önfegyelme ellenére hatal-mas képességgel bír a megbocsátásra mások gyengesége iránt. Anyám kisgyermekkorom óta arra tanított, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni, hogy minden kudarc elsősorban az akaraterő kudarca. Egész életében kérlelhetetlen elvárásokat támasztott önmagával szemben, és ezeknek meg is felelt. „Ér-demesnek kell lennünk a belénk vetett hitre – írta apámnak. – Nincs jogunk a gyengeséghez… Az élet egy szempillantás alatt eltapos bennünket, és senki sem fogja meghallani a kiáltásun-kat.”

Ugyanakkor kegyetlenül szellemes és intelligens is, igaz, ez az oldala leginkább társaságban mutatkozik meg. A vacsora-asztalnál, vendégek társaságában hangja tiszta és kifejező, vé-leményét divatjamúlt bizonyossággal fejti ki kereken formált angol hangzóival.

– Minden relatív – mondja ravaszul. – Egy hajszál a leve-sestálban túl sok, egy hajszál az ember fején kevés.

Esetleg fennhangon közli:

– Az oroszban azért van annyi visszaható ige, mert az orosz nép betegesen felelőtlen! Az angol azt mondja: „azt aka-rom”, „arra van szükségem”. Az orosz pedig azt: „akarat tá-madt”, „szükség támadt”. A nyelvtan a lélektan tükre! Egy in-fantilis társadalom lélektanáé!

Beszéd közben könnyedén cikázik Nurejevtől Doszto-jevszkijig, Karamzintól Bloking, megvető horkantásai és elutasí-tó kézlegyintései közé a csodálat sóhajai vegyülnek, kezét elra-gadtatva csapja a mellkasához, miközben úgy vált témát, ahogy egy autóversenyző veszi be a kanyart. „Hah, Nabokov!” – mondja lebiggyesztett ajakkal és felhúzott szemöldökkel, min-den jelenlevővel tudatva, hogy javíthatatlanul nagyképűnek és hideg, szívtelen, mesterkélt alaknak tartja. „Ah, Harmsz!” – mondja, tenyerét az égre emelve, jelezvén, hogy ez az ember mélyen érti Oroszország abszurditását, pátoszát és hétköznapi tragikumát. Nemzedékének sok más értelmiségijéhez hasonló-an tökéletesen otthon van hazája irodalmának zegzugos útvesz-tőjében, úgy tájékozódik szűk sikátoraiban, mint aki ott szüle-tett. Mindig csodáltam anyámat, de az ilyen a pillanatokban, amikor egy egész asztaltársaság hever a lábai előtt, rettentően büszke is vagyok rá.

*

Milan Kundera írja: „Az ember küzdelme a hatalom ellen az emlékezés küzdelme a felejtés ellen.” Ez anyám életére is igaz. Gyerekkoromban ritkán emlegette előttem a saját gyer-mekkorát. De amikor felnőttként rákérdeztem, szívesen mesélt róla, minden melodrámai felhang nélkül. Most meglepő szem-telenséggel és őszinteséggel idézi fel az életét. Ugyanakkor ag-gódik amiatt, hogy az én tálalásomban a története túlságosan komor, lehangoló lesz. „írj a jó emberekről is, ne csak a sötét-ségről – mondta, amikor a gyerekkoráról mesélt. – Annyi embe-ri nagylelkűséggel találkoztam, annyi csodálatos, együtt érző emberrel!”

*

Még egy utolsó kép anyámról, mielőtt belevágunk a törté-netébe. Hetvenkét éves, egy ebédlőasztal mellett ül, az asztalon étel, besüt a nap. Egy barátja házának hűvös, Márvány-tengerre néző teraszán ülünk egy Isztambulhoz közeli szigeten. Anyám most is féloldalasan ül a széken, ahogy világéletében, csípője miatt, amit gyerekkorában tönkretett a tuberkulózis. Vendéglá-tónk, a török író napbarnított, akár egy antik tengeri isten. Bort tölt, saját gyűjtésű kagylóval megrakott tálat és kitűnő szakácsa által elkészített fogásokat kínál körbe.

Anyám ellazult, remek formában van. A vendégek között van egy török balett-táncos, magas, karcsú, gyönyörű nő. Anyámmal a balettről beszélgetnek, hatalmas szenvedéllyel. Én az asztal végénél ülök, épp vendéglátónkkal társalgók, amikor hallom, hogy anyám hangjának tónusa alig észrevehetően meg-változik. Az apró változást mégis mindenki meghallja, aki az asztal körül ülve beszélget, odafordulunk, és őt hallgatjuk.

Szolikamszkról mesél, a városról, ahová a háború alatt az árva gyerekeket vitték, őt is ide evakuálták 1943-ban. A túlzsú-folt iskolában a tanáruk ebédidőben egy tálca fekete kenyeret hozott, hogy enni adjon az osztálynak. A helyi gyerekeket kérte meg, hagyjanak pár falatot az árváknak, bár akkoriban min-denki éhezett.

Anyám egyszerűen meséli el a történetet, minden pátosz nélkül. Nem néz senkire. Arckifejezését csak fájdalmas mosoly-ként tudom leírni. Két ujja apró mozdulatával mutatja, mekko-rák voltak a tálcán a kenyérdarabkák. A szeme megtelik köny-nyel. A táncosnő is elsírja magát, és átöleli anyámat. Már hallot-tam ezt a történetet, mégis hatással van rám az emberi élet és a sors hétköznapi csodája – hogy az éhes gyermek abban a téli

osztályteremben, a háború idején ugyanaz az ember, aki most itt ül közöttünk ezen a forró délutánon, és mintha a háború és az éhezés távoli, idegen világából cseppent volna bele a mi gondtalan, modern életünkbe.

*

Lenina nagynéném konyhája a Frunzenszkaja rakparton, egy fénylő moszkvai nyárestén, a kilencvenes évek végén. Nagynéném széles ablakpárkányán ülök cigarettázva egy rette-netes méretű, nehéz vacsora után, melyet muszáj volt legalább ötször megdicsérnem, míg a háziasszony végül elégedetten nyugtázta, hogy valóban ízlett az étel. Lenina vizet forral ósdi, zománcozott teáskannájában, fittyet hányva a német elektromos vízforralóra, melyet a lányaitól kapott.

Anyám nővére, Lenina épp olyan vaskos termetű, mint édesanyjuk, Marta volt – széles csípőjű, nagy mellű, háta meg-hajlott a teher súlya alatt, amit a világ rámért. Metsző kék sze-me is épp olyan, mint Martáé. Anyám szeme is ilyen, az enyém is, és Nyikita fiamé is. De Lenina temperamentuma inkább tár-saságkedvelő apjáé, Borisz Bibikové. Imádja, ha a barátai össze-gyűlnek a konyhaasztala körül, imád fecsegni, pletykálni, intri-kálni. Szereti latba vetni befolyását, megszervezni mások életét eposzi léptékű telefonbeszélgetései során. Betelefonálásokkal terrorizálja a televíziós műsorvezetőket, az üzletvezetőket pe-dig személyesen tartja sakkban. Hatalmas, nagyhangú asszony, aki számtalan majdnem halálos betegségben szenved, s ezekről imád a lehető legrészletesebben beszámolni.

Miközben teát tölt, Lenina rátér kedvenc témájára, unoka-öccse eseménydús szerelmi életére. Szemében kislányosan buja vágy csillan. Én már rég átlátok Lenina szigorú öregasszony-

álcáján. Ez is csak egy fegyver abban a félelmetes arzenálban, melyet nap mint nap bevet a külvilággal folytatott mindenna-pos drámai csatározások, konfliktusok és botrányok során. Va-lójában csak arra vár, hogy leülhessen a hokedlira, rákönyököl-jön az asztalra, és hallhassa a legújabb részleteket, miközben fénylő tekintettel bámulja unokaöccsét. A sikamlósabb részle-teknél úgy vihog, akár egy piaci kofa.

– Szerencséd, hogy anyádnak ebből nem árulok el semmit – kuncog. Furcsa, hogy amíg a saját lányait fáradhatatlanul sza-pulja, engem ritkán kritizál heti pletykaszeánszaink alatt. He-lyette igencsak világi, gyakran meglehetősen cinikus tanácsokat osztogat. A köztünk lévő fél évszázadnyi korkülönbség ellenére Lenina néném igaz barátom és bizalmasom.

Lenina fenomenális módon emlékszik a részletekre. Be-szélgetéseink mindig a jelenből indulnak, de ez csupán átmene-ti állapot, hamar elintézzük, nem elég színes és drámai ahhoz, hogy sokáig lekösse a figyelmét. Egyik mondatról a másikra visszaréved a múltba, elindul szokásos esti kóborlására az em-lékezet ösvényein, a feltoluló történetek, hangok hol erre, hol arra térítik el a figyelmét, mint ahogy a pohár csúszkál a szel-lemidéző asztal lapján.

Ahogy öregszik, egyre kevésbé mozgékony, a látása rom-lik, de a képzelőereje mintha egyre élesebb lenne. A múlt kéz-zelfoghatóbbá válik számára a jelennél. Éjszakánként eljönnek hozzá a halottai, panaszolja. Nem hagyják nyugodni – a férje, a szülei, a barátai, Mása unokája, aki rákban halt meg huszonhat évesen, mind ott vitáznak, hízelegnek, nevetnek, zsémbelnek, élik az életüket, mintha nem tudnák, hogy halottak. Álmaiban szünet nélkül a múltban jár. Olyan, mint a moziban – mondja.

Élete végéhez közeledve a kezdet egyre élénkebben él benne. Részletek bukkannak fel, beszélgetések, incidensek, történetek, élettöredékek, ezeket apró filmbejátszások formájában látja és leírja, hogy következő látogatásom alkalmával elmesélhesse. Tudja, hogy már olyan jól ismerem a szereplőket, hogy felesle-ges bemutatnia őket.

– Meséltem már, mi jutott eszembe Jasa bácsiról meg a lá-nyokról, akiket a Mercedesével szedett fel? Hogy mit mondott neki Varja? – kérdezi a telefonban, és én rögtön tudom, hogy ar-ról a hírhedten erkölcstelen járműről van szó, amelyet nagy-apám testvére, Jakov hozatott haza Berlinből 1946-ban, meg a felesége éktelen haragjáról. – Olyan dühös volt, hogy a ház ösz-szes virágcserepét hozzávágta, de még az étkészletet is a kony-hából. Jasa pedig csak nevetett, még akkor is, amikor szilánkok-ra törtek körülötte a tányérok. Varját ez dühítette fel a legjob-ban!

Lenina világa beszélgetésekből, hanglejtésekből, emberek-ből épül fel. Húgával, az én könyvmoly anyámmal ellentétben nem olvas túl sokat. Előadóművész, színpada a konyhaasztal, közönsége pedig barátainak, kérelmezőinek, egykori tanítvá-nyainak, szomszédainak és rokonainak folyton változó köre.

*

Ljudmila és Lenina története egy másik konyhában kez-dődik, egy tágas, nagy belmagasságú lakásban, Csernyigov belvárosában, 1937 nyarán. A magas ablakokat sarkig tárták, hogy befújjon a Deszna folyó felől lengedező szellő. Anyám, aki hároméves volt, a sarokban játszott egy rongybabával. Lenina néném kihajolt a széles ablakpárkányon, és az utcát figyelte, mikor bukkan fel végre apja nagy, fekete szolgálati Packard-

jának csillogó sziluettje. Tizenkét éves, kerek arcú, nagy, okos szemű lány volt. Kedvenc ruhadarabját, a divatos, fehér pamut teniszszoknyát viselte, melyet egy moszkvai divatlapból varrat-tak neki. A Lermontov utca platánjainak lombjai felett a Csernyigov középkori kremljében álló székesegyház arany ku-poláit látta.

Anyja, Marta a konyhaasztalnál épp ebédet csomagolt fér-je, Borisz számára: sült csirkét, főtt tojást, uborkát, kekszet tett a zsírpapírba, mellé egy csipet sót, újságpapírba csomagolva. Bo-risz azt mondta, útban a pályaudvar felé feljön a csomagjaiért, mielőtt továbbindul üdülni a pártszanatóriumba Gagrijba, a Fekete-tenger partjára. Három éve nem volt szabadságon.

Marta közben fennhangon panaszkodott, hogy a férje megint késik, ami jellemző, oly jellemző rá. Borisz a munka megszállottja volt, még szabadsága első napját sem volt képes otthon tölteni. Úgy tűnt, a pártra mindig több ideje van, mint a családjára.

Marta magas, erős asszony volt, aki az orosz parasztasz-szonyokhoz hasonlóan hízásnak indult, miután anya lett. Im-port pamutból készült ruhát viselt, és gondosan felvitt sminket. A hangja örökké zsémbes volt, legalábbis Lenina – aki rettegett attól, hogy egy egész hetet kell anyjával töltenie, míg apja távol van – így érezte. A mosogató mellett ott állt Varja, a család sokat tűrt cselédje, vaskos vidéki lány, aki széles szarafant hordott, az orosz parasztasszonyok hagyományos viseletét, kikeményített köténnyel. Varja egy szekrényféleségben aludt a nappali végé-ben, de pénzt keresett és enni kapott, így nemhogy Martát, ha-nem még rosszabbat is elviselt volna. Amikor a tekintetük talál-kozott, Leninára kacsintott, miközben Marta morogva kivihar-

zott a konyhából, hogy átnézze Borisz poggyászát odakint a széles folyosón.

Ljudmila – becenevén Mila – úgy követte mindenhová Leninát, akár egy kiskutya, és nem szerette szem elől téveszteni a nővérét. A lányokat cinkos összetartás fűzte apjukhoz, kölcsö-nös véd- és dacszövetség, amit Marta nem értett és nem is sze-retett.

Lenina az ablakból látta, hogy apja nagy fekete kocsija be-fordul a sarkon, és a háztömb elé gördül. Léptek zaja hallatszott a lépcsőn, és Borisz beviharzott a lakásba. Erős testalkatú, testes férfi volt, idő előtt megkopaszodott fejét simára borotválta. Tu-datosan proletár ruhákat hordott, nyáron egyszerű vászoninget, télen csíkos matróztrikót. Harmincnégy événél jóval idősebbnek látszott. Akkoriban már a város második legnagyobb hatalmú emberének számított, a Kommunista Párt Megyei Bizottságá-nak agitációs és propagandáért felelős titkára volt. Borisz, az ismert politikai agitátor gyorsan haladt fölfelé a párt ranglétrá-ján, a Lenin-rend birtokosa volt, és a vidéki közigazgatásban csupán inaséveit töltötte. Köztudott volt róla, hogy fontos kijevi vagy akár moszkvai poszt várományosa lehet. Nagy jövőt jósol-tak neki. Felesége szidalmait és tanácsait elengedte a füle mel-lett, és gyors búcsúcsókot nyomott lányai arcára.

– Légy jó, vigyázz anyádra és a kishúgodra! – súgta oda Leninának.

Feleségét egy gyors öleléssel hallgattatta el, pár kurta szó-val elbúcsúzott tőle, felkapta becsomagolt bőröndjét és ebédjét, majd lesietett a lépcsőn. Lenina az ablakhoz szaladt, és látta, hogy apja sofőrje, aki addig a kocsi mellett állva cigarettázott, eldobta a csikket, amint meghallotta főnöke lépteit a kőlépcsőn.

Lenina vadul integetett, miközben szeretett papája beszállt a kocsiba, majd egy gyors, széles, inkább szalutálásnak tetsző mozdulattal visszaintett. Lenina akkor látta utoljára.

Miután útnak indította a férjét, Marta a szemközti lakás aj-tajához ment, hogy megnézze, minden rendben van-e a szom-szédokkal. Reggel nem hallotta a szokásos ajtócsapódást, ami-kor a család munkába indult, és senki sem jött haza ebédelni. Amikor Marta visszatért, Lenina észrevette, milyen sápadt és ideges. Hiába csöngetett be a szomszédba, senki sem nyitott aj-tót. Aztán meglátta az ajtóra ragasztott papírt, melyen a Belügyi Népbiztosság, az NKVD pecsétje állt. Azonnal tudta, hogy ez mit jelent. A Bibikov család szomszédait, férje munkatársának családját az éjszaka letartóztatták.

Másnap reggel Marta űzött tekintettel öltöztette a kis Ljudmilát, ellentmondást nem tűrő hangon szólt a gyerekekhez, keskeny karimájú, divatos nyári kalapot nyomott a fejükbe, majd bevásárolni indultak.

A piac felé menet Marta megállt, hogy megkösse a kis Ljudmila cipőfűzőjét. Miközben lehajolt, egy Lenina korú kis-lány lépett oda hozzájuk. Lehajolt, Marta fülébe súgott valamit, aztán elsietett. Marta nem állt fel, hanem térdre rogyott a jár-dán, mint egy megsebzett vadállat. A gyerekek riadtan próbál-ták felsegíteni. Pár pillanat múlva összeszedte magát, felállt, és elindult hazafelé, maga után ráncigálva Ljudmilát, aki botla-dozva igyekezett lépést tartani vele. Marta sok évvel később el-árulta Leninának, mit mondott neki a kislány:

– Ma este jönnek, házkutatási paranccsal. Senki sem tudta, ki volt, ki küldte.

Amikor hazaértek, Marta elsírta magát. Tizenkét eszten-dőnyi házasságuk alatt csak egyszer választották el férjétől, amikor Borisz megismerkedésük után nem sokkal bevonult a Vörös Hadseregbe. Most elment, és a világ, amit együtt építet-tek fel, széthullani készült.

Aznap este a gyerekek éhesen feküdtek le, Marta maradé-kokból állított össze nekik sietős vacsorát. Később elmesélte Leninának, hogy nem tudott aludni, és a fél éjszakát mosással töltötte. Aztán odaült a nyitott ablak mellé, és várta, mikor hall-ja meg a kocsi hangját. Hajnal előtt végül elnyomta az álom, így nem hallhatta.

Marta hangos kopogásra ébredt. Az órájára pillantott, haj-nali négy múlt. Pongyolát rántott és ajtót nyitott. Négy férfi állt odakint, fekete bőrkabátot viseltek, bőrcsizmát, övükben pisz-tolyt. Vezetőjük házkutatási parancsot mutatott fel, valamint le-tartóztatási parancsot a férje ellen. Megkérdezte, hogy Bibikov otthon van-e. Nem, elutazott, felelte Marta, és magyarázatért könyörgött. A férfiak benyomultak és nekiláttak átkutatni a la-kást. A gyerekek is felébredtek a zajra. Ljudmila sírni kezdett. Az egyik férfi benyitott a gyerekszobába, felkapcsolta a villanyt, körülnézett, és csendre intette a gyerekeket. Ljudmila bemá-szott Lenina mellé az ágyba, és álomba sírta magát. Anyjuk be-jött, és zavarodottan vigasztalni kezdte őket, miközben a szom-széd szobából hallatszott, ahogy átkutatják a fiókokat és kiürítik a szekrényeket.

A férfiak tizenkét órát töltöttek a lakásban, és szisztemati-kusan átnéztek minden könyvet, minden aktát Borisz szobájá-ban. Martát nem engedték ki a konyhába, hogy enni adjon a gyerekeknek. Lenina emlékszik az arcukra, „olyan kemény volt,

mint a bőrkabátjuk”. Miután végeztek a házkutatással és elko-boztak egy rekesznyi iratot, az NKVD-tisztek Martával aláírat-tak egy átvételi elismervényt, négy szoba ajtaját lepecsételték, az asszonyt és a hálóinges gyerekeket pedig a konyhában hagy-ták. Amikor becsapódott utánuk az ajtó, Marta zokogva roskadt a konyhakőre. Ljudmila és Lenina is üvölteni kezdett, átölelve anyjukat.

Miután Marta végül összeszedte magát, bement a fürdő-szobába, és kicsavart egy vizes ruhát. A tükör előtt megtörölte az arcát, meghagyta Leninának, hogy vigyázzon a kishúgára, és elment. A helyi NKVD-központba rohant, mert szilárdan hitte, hogy családjuk szörnyű tévedés áldozata. Aznap késő este ért haza a gyerekekhez, dolgavégezetlenül és kétségbeesetten. Egy volt csupán a több tucat rémült feleség közül, akik kérdésekkel ostromolták a rezzenéstelen arcú portást, de csak annyit sike-rült megtudniuk, hogy férjeik után „nyomozás van folyamat-ban”, és hogy majd értesítik őket a fejleményekről.

Marta nem tudta, hogy férje ekkor még szabad ember volt, mit sem sejtve feküdt egy dél felé robogó vonat első osztályú hálókocsijában, és várta jól megérdemelt pihenését a pártüdü-lőben.

2.

„Nem emberek, óriások!”

Fiúk, teljesítsük a tervet! Borisz Bibikov

krétával írt jelmondata a gyár vécéjének falán

Borisz Bibikovról csak két fénykép maradt fenn. Az egyik egy spontán csoportkép, a Harkovi Traktorgyárban készült 1932-ben. A földön ül, kéttucatnyi friss arcú, vidám fiatal mun-kás előtt, és átkarolja egy kefefrizurás fiatalember vállát. Bibikov gyűrött, kigombolt nyakú inget visel, feje borotvált, a proletár stílust mímeli, ahogy párttársai közül sokan. De a töb-biekkel ellentétben ő nem mosolyog, komoran mered a fényké-pezőgépre.

A másik fénykép, a párttagkönyvéből, 1936 elején készült. Bibikov a pártkáderek állig gombolt zubbonyát viseli, és most is céltudatosan pillant ki a képből. Lefelé görbülő ajka kegyetlen természetről árulkodik. Ízig-vérig könyörtelen pártembernek látszik. A beállítás hivatalos volta és a tény, hogy Bibikov idején az emberek még nem érezték magukat fesztelenül a fényképe-zőgép lencséje előtt, arról árulkodik, hogy az álarc szinte tökéle-tes. Valódi énjének nyoma sincs a képeken, csak azt az embert látjuk, akinek látszani akart.

Múlt nélküli emberként halt meg. Bibikov, hasonlóképp sok társához abban a korban és társadalmi osztályban, úgy ved-letté le régi énjét, mint valami szégyenteljes bőrt, hogy Homo Sovieticus-ként, az új szovjet ember megtestesüléseként szüles-sen újjá. Olyan leleményesen építette fel új személyiségét, hogy az NKVD nyomozói, akik aprólékosan dokumentálták útját 1937 nyarán és őszén az NKVD „húsdarálóján” keresztül, sem-miféle nyomát nem lelték korábbi létezésének. Nem maradt fenn sem fénykép, sem irat, sem feljegyzés életének a párt előtti időszakából.

Családja Nagy Katalin egyik tábornokának, Alekszandr Bibikovnak a leszármazottja, aki azzal érdemelte ki a cárnő ke-gyét és a nemesi címet, hogy leverte az 1773-as, Jemeljan Puga-csov vezette parasztfelkelést. A cárnő parancsára a lázadást vérbe fojtották, az állammal szembeszálló lázadók ezreit akasz-tották fel és botozták meg.

Borisz Bibikov a Krímben született 1903-ban vagy 1904-ben – az NKVD aktájában az előbbi áll, anyja leveleiben az utóbbi. Apja, Lev, kisbirtokos volt, és meghalt még Borisz és két fivére, Jakov és Iszak kisgyermekkorában. Bibikov sosem be-szélt róla. Anyja, Szófia tehetős krími zsidó kereskedőcsaládból származott; az ő apja, Naum egy malom és egy gabonatároló tulajdonosa volt – talán ez az oka a Bibikov letartóztatási jegy-zőkönyvében szereplő különös foglalkozás-megjelölésnek: „ma-lomipari munkás”. Borisz tudott angolul, és nem harcolt a pol-gárháborúban. Ez minden, amit korábbi életéről tudunk. Jakov, az egyetlen a három Bibikov fivér közül, aki túlélte a II. világ-háborút, 1979-ig élt, és hasonlóan rögeszmés volt – sosem be-

szélt családi hátteréről és kivégzett testvéréről. A Bibikov fivé-rek számára csak a jövő létezett, vissza sosem néztek.

*

Nem hiszem, hogy a nagyapám hős lett volna, de egy hősi korszakban élt, és azok az idők minden rendű és rangú ember-ben előhívták a nagyság vágyát. A bolsevik forradalom jelmon-data a „Békét, földet, kenyeret” volt, és akkoriban a törekvő és idealista emberek számára ez az üzenet minden bizonnyal frissnek, újnak és profetikusnak hangzott. A párt kádereit nem kevesebbnek szánták, mint a világtörténelem élcsapatának. Úgy tűnik, nem sokkal azután, hogy az októberi forradalom elsöpör-te a régi Oroszországot, Bibikovnak az „egykori uralkodó osz-tály” sok más tagjához hasonlóan valamiféle romantikus meg-világosodásban volt része. Vagy talán – ki tudja – az ambíció, a hiúság vagy a kapzsiság hajtotta. Örökségét, anyai nagyapja krími malomipari vállalkozását 1918-ban államosították. Moszkvában és Szentpéterváron élő előkelőbb rokonainak nagy része a száműzetést választotta, a többit osztályellenségnek nyilvánították és letartóztatták. A bolsevikok voltak Oroszor-szág új urai, és egy energikus és intelligens fiatalember számára az előrejutás útja az volt, ha mihamarabb csatlakozik a győzte-sekhez.

Ám az egyetlen élő tanúnk Lenina, ő pedig állítja, hogy az édesapja büszke és önzetlen ember volt. És még ha ez esetleg mégsem volna igaz, Lenina kijelentésének megvan a maga ér-zelmi igazsága. Fogalmazzunk hát úgy, hogy új világ épült, és Borisz képzeletét megragadta a látomás mérete, frissessége, új-donsága és szépsége, ezért fivéreivel, Jakovval és Iszakkal együtt tiszta szívből magáénak érezte.

*

A polgárháború utolsó évében Borisz beiratkozott a krími kikötőváros, Szimferopol újonnan nyílt pártfőiskolájára. Az is-kola azzal a céllal létesült, hogy komisszárok új nemzedékét képezze ki, akik uralkodnak majd a hatalmas birodalomban, mely a bolsevikok őszinte meglepetésére nemrég az ölükbe pottyant. Egy év elméleti marxizmus-leninizmus, valamint alapvető agitációs és propagandaképzés után huszonegy éves, lánglelkű nagyapámat 1924 májusában felvették a pártba, és ké-szen állt, hogy ott szolgálja a forradalom ügyét, ahol a legége-tőbb szükség van rá.

Mint kiderült, a forradalom legégetőbb szüksége meglehe-tősen prózai természetű volt. Boriszt a nyári paradicsom- és padlizsántermés betakarításának felügyeletére egy újonnan ala-kult kolhozba rendelték Kurman Kimilcsibe, a Krím-félsziget felföldjén fekvő egykori tatár településre, amelyet két évszáza-da német nemzetiségiek laktak. Itt, a poros nyári földeken talál-kozott későbbi feleségével, Marta Platonova Scserbakkal.

*

Néhány héttel Borisszal való megismerkedése előtt Marta Scserbak hagyta húgát, Annát meghalni egy vasúti peronon Szimferopolban.

A két lány azért indult útnak a nyugat-ukrajnai Portavá-hoz közel eső szülőfalujából, hogy nyári munkát keressen a krími földeken. Marta már huszonhárom éves volt, jócskán ki-nőtt a korból, amikor a korabeli parasztlányoktól elvárták, hogy férjhez menjenek. A családban tizenegy lánygyermek született, két fivérük csecsemőkorban meghalt. Nem kétséges, hogy ap-

juk, Platón, átoknak tartotta a sok lányt a családban, és bizo-nyosan örült, hogy legalább kettejüktől megszabadult.

Marta egy koldusszegény falu sötét gyanakvása és min-dennapos brutalitása közepette nőtt fel az ukrán sztyeppéken. De testvérei Martát még a kegyetlen orosz paraszti élet mércéje szerint is veszekedősnek, irigynek és nehéz természetűnek tar-tották. Talán ez lehetett az oka annak, hogy falujában nem talált férjet magának, és ezért küldték el őt és Annát a háztól, boldo-guljanak egyedül. Az apai elutasítás ejthette az első, de talán legmélyebb sebet a lelkén a számos seb közül, amelyek az évek során mély rosszindulattá értek benne.

Mire Anna és Marta elérte Szimferopolt, már egy hete úton voltak, helyi vonatokon és áruszállító teherautókon utaz-tak. Anna belázasodott, és a forró vasúti peront elözönlő tömeg sodrában eszméletét vesztette. Az emberek a lány köré gyűltek, aki elkékült és reszketni kezdett. Tífusz! – kiáltotta el magát va-laki, és kitört a pánik. Marta hátrálni kezdett, és a többiekkel együtt elfutott.

Marta fiatal volt és rémült, először találta magát egyedül a család fából épült falusi házának fojtogató intimitása után. Le-het, hogy félelme, hogy valamelyik hírhedt és halálos helyi tí-fuszkórház karanténjába kerül, megalapozott volt. De egész éle-tében kísértette döntése, hogy húgát sorsára hagyja – ez volt az ő eredendő bűne, amiért keservesen megbűnhődött. Nyilván fé-lelmében és zavarodottságában tagadta le Marta, hogy ismeri a peronon heverő lázas kamaszlányt. Csatlakozott a tömeghez, amely felpréselődött az első nyugat felé induló vonatra.

Sok évvel később, miután anya és lánya már egy fél életnyi borzalmat átélt, Marta elmesélte Leninának, hogyan halt meg a

húga. De csak mellékesen említette az esetet, mintha semmi kü-lönös nem történt volna. Valami eltört benne, vagy talán mindig is hiányzott belőle.

*

Már egészen kicsi gyerekként féltem Marta nagyanyámtól. 1976-os angliai látogatása volt az első és egyetlen alkalom, ami-kor elhagyta a Szovjetuniót, akkor ült először repülőgépen. Angliai látogatása előtt a leghosszabb utat vonaton tette meg Kazahsztánig, majd vissza a Gulag foglyaként. Súlyos bőröndje-iben, amelyekkel Londonba érkezett, szovjet szokás szerint ma-gával hozta saját vastag pamutlepedőit.

Valahányszor Marta megmozdult, végtagjai lehetetlenül nehézkesnek tűntek, mintha tehernek érezte volna a saját testét. Otthon a lehető legolcsóbb mintás szovjet otthonkákat és vastag mamuszokat viselte; ha elment valahová, egy ódivatú tweed-kosztümöt vett fel. Szinte soha nem mosolygott. Komoran és közönyösen ült a családi asztalnál, mintha helytelenítené a bur-zsoá luxust, amelyben lánya él. Egyszer, amikor a késemet és a villámat dobverőnek használtam, Marta olyan dühösen förmedt rám, hogy könny szökött a szemembe. Nem bánkódtam utána, amikor hazautazott. Búcsúzáskor szenvedélyes zokogásban tört ki, amit roppant kínosnak éreztem. Soha többé nem látlak vi-szont! – mondta anyámnak, és igaza is lett. De többre nem volt idő, mert apám már kint várta a narancssárga bogárhátú Volkswagenben, hogy kivigye a Heathrow reptérre.

*

Mostanában gyakran gondolok Martára, igyekszem lehán-tani a lelkemben a képére rakódott mendemondák és a felnőtt-

kori tudás rétegeit, és visszanyúlni saját emlékeimhez vele kap-csolatban. Próbálom elképzelni a csinos, egészségtől duzzadó lányt, akit Borisz Bibikov feleségül vett. Azon tűnődöm, hogyan szülhetett ilyen életvidám, pozitív energiát sugárzó lányt, mint az anyám. Marta derékba tört életének történetét kutatva ma már látom, hogy valamiféle lelki sérülés fordította visszájára minden energiáját, életerejét. Gyűlölte a világot, és mivel tőle megtagadták a boldogságot, igyekezett mindenkiben elnyomni, aki körülötte élt. Kisgyerek voltam, amikor megismertem. De halott pillantásában, merev ölelésében akkor is valami hátbor-zongatót, valamiféle sérülést érzékeltem.

*

A vonat Szimferopolból nyugat felé, Kurman Kimilcsibe vitte Martát. Azt mondták neki, ott akad munka, így hát lelépett a poros peronra, és besétált a kolhoz irodájába. Kapott egy priccset az idénymunkások számára sebtében összetákolt ba-rakkok egyikében. Itt találkozott a fiatal komisszárral, Borisz Bibikovval.

Marta és Borisz kapcsolatából forradalmi házasság lett. A férfi az új forradalmi elit tanult, komoly karrier előtt álló tagja volt, a nő pedig egyszerű falusi lány, kifogástalan proletár származással. Lehet, hogy Bibikov választásába némi számítás is vegyült. De talán még valószínűbb, hogy sebtében keltek egybe a nyári viszony után, amely egy krími mező magas füvé-ben teljesedett be egy forró nyáréjszakán.

Első lányuk hét hónappal az „aláírás” után született – az új zsargonban így nevezték a polgári házasságkötést –, 1925 márciusában. Bibikov lánya a forradalom nemrég elhunyt vezé-re, Vlagyimir Iljics Lenin után kapta a nevét. Lenina nyolc hó-

napos volt, amikor apja bevonult a Vörös Hadseregbe, hogy le-töltse katonai szolgálatát. Marta mindig elővette Leninának Bibikov leveleit, rájuk mutatott, és azt mondta: „apa”.

Amikor Bibikov hazatért, Lenina kétéves volt, és sírva fa-kadt az idegen férfi láttán. Marta elmondta neki, hogy apa ér-kezett haza. A kis Lenina tiltakozott: ez nem apa, és a bádogdo-bozra mutogatott, ahol Marta a férje leveleit tartotta – az ott apa. Mintha a gyermek megérezte volna, hogy eljön majd a nap, amikor Borisz kilép a lakásból és az életükből – és ismét papír-köteggé változik.

*

Borisz Bibikov életéről az első éles képek 1929-ből valók, innen datálódnak Lenina első tiszta emlékei róla, és ekkor in-dult a vállalkozás, amelyre Borisz feltette az életét, és amely naggyá volt hivatott tenni őt. Akkor áprilisban a Kommunista Párt tizenhatodik kongresszusa jóváhagyta a népgazdaság fej-lesztésének első ötéves tervét. A polgárháborút megnyerték, Jo-szif Sztálin pártfőtitkár elűzte legfőbb riválisát, Lev Trockijt, és a terv volt a párt nagy ívű elképzelése arról, hogyan építsenek fel egy szocialista országot a háború és a forradalom által tönk-retett Oroszország romjain. Nem csupán gazdasági terv volt ez, hanem – a Bibikovhoz hasonló fiatal hívők számára – a fényes szocialista jövő tervrajza.

A terv kulcsfontosságú eleme a parasztság államosítása volt, hiszen ők adták a népesség nyolcvan százalékát, és a párt veszedelmesen reakciósnak tartotta őket. A forradalom túlnyo-mórészt urbánus, iskolázott és doktriner volt – mint maga Bibikov. A parasztok blaszfemikus vágya a föld tulajdonlására, erős kötődésük a családhoz, a nemzetséghez, az egyházhoz

közvetlen kihívást jelentett a Párt lelkük feletti monopóliuma számára. A cél az volt, hogy a vidéket „gabonagyárrá”, a pa-rasztokat pedig munkásokká alakítsák.

„Százezer traktor kommunistává változtatja a muzsikot” – írta Lenin. A lehető legtöbb parasztot tervezték a városokba te-relni, ahol jó proletár válik majd belőlük. Azoknak, akik vidé-ken maradtak, a hatalmas, hatékony kollektivizált gazdaságok-ban szántak munkát. A gazdaságok hatékonnyá tételéhez és a városokban szükséges munkaerő felszabadításához pedig trak-torokra volt szükség. Az 1929-es évben a tavaszi vetés idején egész Ukrajna területén öt traktor működött. A munka többi ré-szét emberek és lovak végezték. A végtelen fekete termőföld or-szága még mindig az évszakok lassú szívverésére, az emberi és állati munka ritmusára mozdult, ahogy azelőtt megszámlálha-tatlan nemzedéken át.

A párt ezen változtatni akart. Sztálin személyes parancsa volt, hogy épüljön két hatalmas traktorgyár az Oroszország déli és középső részén elterülő gabonatermő vidékek szívében – az egyik az ukrajnai Harkovban, a birodalom kenyereskosarának kellős közepén, a másik pedig Nyugat-Kazahsztán szélfútta sztyeppéinek szélén, Cseljabinszkban. A párt ehhez egy jel-mondatot is kitalált: „Első osztályú gépeket gyártunk, hogy mé-lyen felszánthassuk a paraszti tudat szűz talaját!”

A Harkovi Traktorgyárat, avagy HTZ-t a város melletti bozótos területen, egy mezőn tervezték felépíteni. A vállalkozás mérete, ambiciózus volta megdöbbentő. Az építkezés első évére a párt 287 millió aranyrubelt, 10.000 munkást, 2.000 lovat, 160.000 tonna vasat és 100 000 tonna acélt szánt. A téglákat az alap kiásása során nyert agyagból készítették. Az építkezésen

nem volt más gép, csupán huszonnégy mechanikus betonkeve-rő és négy kőaprító.

A munkaerő nagy részét a képzetlen parasztok adták, akiknek nemrég államosították a földjét. Legtöbbjük a lóval haj-tott cséplőgépen kívül még nem látott gépet. A kőművesek ah-hoz értettek, hogyan kell orosz kemencét rakni, de a téglaépüle-tek emeléséről fogalmuk sem volt; az ácsok tudták, hogyan kell farönkökből fejszével izbát, kunyhót összerakni, de barakkot még nem építettek.

Ezekről az időkről helyénvalónak látszik hősi hangnem-ben szólni, hisz Bibikov bizonyosan így tekintett önmagára és küldetésére. A tény, hogy a gyár építése megkezdődött és re-kordidő alatt be is fejeződött, építőinek könyörtelen hitéről és fanatikus energiájáról tanúskodik. A szovjet bürokraták későbbi nemzedékeivel ellentétben a HTZ pártemberei nem íróasztal mögött ülő apparatcsikok voltak. A hivatalos beszámolók túlzá-sait leszámítva is jól dokumentált, hogy vállvetve dolgoztak a megtévesztett, mogorva, éhező parasztokkal. Mi több, nemcsak munkásokat faragtak belőlük, hanem hívőket is. Megfelelő esz-közök és képzett munkások hiányában pedig a színtiszta hit – és a színtiszta félelem – változtatott át egy agyagos mezőt ki-lencvenmillió téglává, a téglákat pedig hatalmas ipari létesít-ménnyé. Az egész vállalkozást annak bizonyítékául szánták, hogy a párt rendíthetetlen akarata még a lehetetlent is képes le-győzni.

*

Bibikov családjával egy nagy társbérleti lakásban lakott a Kujbiseva utca 4. alatt Harkov belvárosában – egy nagystílű, ré-gi polgárházban, amely megfelelt a pártban gyorsan emelkedő

rangjának. A lakáson egy gyermektelen zsidó házaspárral, Roza és Abram Lamperrel osztoztak. Abram mérnök volt, Roza pedig kitűnő szakácsnő. Marta féltékeny gyanakvását, hogy gyerme-kei jobban kedvelik Roza főztjét, paraszti antiszemitizmusa táp-lálta.

Bibikov sokszor napokra eltűnt a gyárban, Lenina szinte alig látta. Kora reggel szolgálati gépkocsi jött érte, és csak késő este ért haza, amikor Lenina már lefeküdt. Ennek ellenére a hétvégeken szakított időt arra is, hogy német nyelvleckéket ve-gyen egy gyönyörű, fiatal, arisztokrata tanárnőtől. Mivel Marta gyanakodott, hogy a férjének viszonya van a tanárnővel, Bibikov mindig magával vitte Leninát a nyelvórára. Kézen fog-va sétáltak el a „Gigant” műszaki egyetem mellett, útközben apja cukorkát vett Leninának. A tanárnőt Bibikov kézcsókkal köszöntötte – megbocsáthatatlanul burzsoá gesztus lett volna, ha ezt nyilvánosan teszi. Aztán egy könyvet nyomott Lenina kezébe, bement a tanárnő szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Volt, hogy esténként hazahozta a barátait a gyárból – köz-tük Potapenkót, a gyári pártbizottság vezetőjét, és Markitant, a harkovi párttitkárt. Bár ő maga nem ivott és nem dohányzott, Lenina úgy emlékszik, hogy az apja volt a társaság lelke. Azt mondja, nagy zavogyilo volt – ami szó szerint nagy felhúzót, agi-tátort jelent, a zavogyity szóból, ami az óra felhúzását jelenti. „Büszke voltam arra, hogy egy vezető gyermeke vagyok, és hogy ő igazi vezető volt – emlékszik vissza Lenina. – Varázsere-je volt, fel tudta lelkesíteni az embereket.”

Akár varázsereje volt, akár nem, Bibikovot bizonyosan a fanatikus lelkesedés vezette a hatalmas gyár építése idején.

Egyik kollégája később elmondta Leninának, hogy a munkásai lelkesítése céljából az apja krétával írta fel az illemhely falára: „Fiúk, teljesítsük a tervet!” Bibikov volt a felelős az újabb mun-kaerő toborzásáért vidéken, illetve a Vörös Hadsereg leszerelő alakulatainál. Ezeken a villámgyors körutakon, melyeket vona-ton, teherautón, kocsin tettek meg, Bibikov és néhány váloga-tott munkása dicsőítő beszédeket mondott a HTZ-ről, élénk színű rajzokkal szemléltetve mondandójukat többségében írás-tudatlan hallgatóságuk számára. Bibikov rendszerint piszkosan és kimerülten tért haza ezekről a körutakról. Lenina emlékszik, hogy az anyja sokat panaszkodott a parasztkunyhókban össze-szedett tetvek miatt, és a gáztűzhelyen, egy hatalmas zománco-zott fazékban főzte ki férje alsóneműit.

A gyár hivatalos történetét 1977-ben írta meg egy névtelen szerző. Valószínűleg a gyár egyik nyugalmazott vezetője lehe-tett, nyilvánvalóan szemtanúja volt a HTZ nagy jelentőségű in-dulásának. A történet egyik főhőse Varvara Smel, egy paraszt-lány, aki egy távoli faluból érkezett Harkovba, hogy csatlakoz-zon fivéréhez az építkezésen. Gyári tartózkodása a proletariátus fejlődésének metaforájává vált a sztrojka, azaz az építkezés ideje alatt.

A történet tanúsága szerint Varvarát olyannyira lenyűgöz-te első találkozása egy traktorral, hogy miközben megvizsgálta, a keze és az arca is csupa gépzsír lett. A jelenetnek tanúja volt „egy sárga gumicsizmás, cinikus fiatalember”, egy gyárlátoga-tásra érkezett külföldi újságíró, a mindent lefitymáló Nyugat al-legóriája, aki meg volt győződve Oroszország végletes elmara-dottságáról.

– Milyen szimbolikus! – jelentette ki a külföldi újságíró. – A parasztkisasszony megvizsgált egy traktort. És mi történt? Sikerült összemaszatolnia az arcát. Ismétlem, és újra és újra el fogom ismételni, hogy e gyár felépítése lehetetlen vállalkozás. Javaslom a kisasszonynak, hogy ne vesztegesse itt az idejét, in-kább menjen haza hogyishívjákot főzni… scsit, káposztával!

A hivatalos történet szerint az emberek „a Szovjetunió minden részéből érkeztek, sokuk a párt és a Komszomol [a Kommunista Ifjúsági Szövetség] hívó szavára. Szenvedélyesen elkötelezettek voltak feladatuk iránt, minden erejüket belead-ták, igaz lelkesedés töltötte el őket. Ők adták az épület gerincét, ők voltak az élharcosok, akik lerakták a szocialista gazdaság erős alapjait.”

A valóság más volt. A legtöbb paraszt, aki az építkezésre tódult, éhező menekült volt egy háborúban, amelyet a fiatal szovjet állam indított saját népe ellen.

„A pártnak komoly indoka van arra, hogy a kulákság ki-zsákmányoló törekvéseinek korlátozásáról áttérjen a kulákság mint osztály likvidálására” – állt a Központi Bizottság 1930. ja-nuár 5-én kelt határozatában. Az 1942-es wannsee-i jegyző-könyv, amely a zsidókérdés végső megoldását taglalta, híresebb – de a szovjet Kommunista Párt elhatározása a kulákokság kiir-tására kétszer annyi áldozattal járt.

A hadsereg egységeit mobilizálták, hogy a parasztokat el-űzzék földjeikről és elkobozzák „összeharácsolt” gabonájukat a városok számára és exportra. Az NKVD tisztjei is velük tartot-tak, hogy kigyomlálják a feltételezett kulákokat – ami a gyakor-latban azt jelentette, hogy minden parasztot, aki kicsit is dolgo-sabb volt a szomszédainál, vagy aki ellenállt a kollektivizálás

kényszerének. A Vörös Hadsereg, amely a polgárháború bor-zalmain edződött, ugyanebben a szellemben indított háborút a parasztság ellen. Tömeges kivégzéseket tartottak, falvakat éget-tek porig, lakosaikat télvíz idején erőltetett menetben hajtották el, vagy marhavagonokba zsúfolták, és a Szovjetunió területén található hatalmas munkatáborok valamelyikébe telepítették át őket. A deportáltakat őreik „fehér szén”-nek nevezték.

„Ez volt a második polgárháború – amelyet ezúttal a pa-rasztság ellen indítottak – írta Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport című, eposzi léptékű művében, amely a kor-szak terrorgépezetének „irodalmi feltárása”. – Valóban ez volt a Nagy Fordulópont, vagy ahogy nevezték, a Nagy Áttörés. De azt sohasem teszik hozzá, mi tört el. Oroszország gerince rop-pant meg.”

1930 elejére, a téli felemás háború után – hiszen az egyik fél fegyvertelen volt – az ukrajnai parasztgazdaságok felét erő-szakkal kollektivizálták. 1930. március 2-án Sztálin cikket írt a párt lapjában, a Pravdában, amelyben a téli hónapok erőszak-hullámáért és zűrzavaráért a helyi kádereket tette felelőssé, akiknek „fejükbe szállt a dicsőség”. Valójában a helyi párttagok zavartak voltak és demoralizáltak, a parasztok tömegével fordí-tottak hátat az új kolhozoknak, és a paraszti ellenállás a rend-szer és képviselői ellen olyan méreteket öltött, hogy még Sztálin is átmeneti visszavonulót fújt.

A vidéken végbement borzalmak ellenére Bibikov és a traktorgyár felépítésére kiválasztott többi káder nem lankadt.

„Amikor a fecskerajok hazatértek a messzi, meleg tájakról, amikor a pacsirták dala csendült a levegőben és a talaj felenge-dett a gyengéd napsugarak melegétől, a sztyeppén ásók ezrei

csillantak meg” – írja a hivatalos beszámoló szerzője a Pravda-vezércikkek lelkes hangvételében. Ám a körülmények siralma-sak voltak. Lovak hiányában a munkások csapatai szánon húz-ták a frissen kitermelt agyagot – 1934-re az oroszországi lóállo-mány fele vagy éhen pusztult, vagy a bosszúszomjas parasztok mészárolták le az állatokat. Az ácsok százötven barakkot kala-páltak össze sebtében, és az első téglák, amelyekből aztán a tég-lagyár kéménye épült, egy sebtében összetákolt föld alatti tég-laégető kemencében készültek el. A frissen lefektetett síneken két vasúti kocsit hoztak, az egyik fürdőházként, a másik mobil kórházként működött. A műhelyek padlóján át felfröccsent a fo-lyékony sár, és esténként sárral átitatott facipők százait rakták ki a barakkok elé, hogy a tavaszi napsütésben megszáradjanak. A gyár falai lassan kiemelkedtek a nehéz, agyagos földből, amelyből készültek.

Csoda volt ez, amely Szovjetunió-szerte megismétlődött. Magnyitogorszk hatalmas acélvárosai az Uralban és a szibériai Tomszk a puszta sztyeppén épültek fel; Szverdlovszkban Ural-mas néven gigantikus nehézipari gyár létesült; Cseljbinszkban felhúzták a másik hatalmas traktorgyárat, a CSTZ-t, illetve egy másik üzemet, amely a kombájnokat, „a sztyepp hajóit” gyár-totta sorozatban. Ukrajnában új fémöntödék létesültek Krivoj Rogban és Zaporozsjéban, új antracitbányákat vájtak a Do-nyeck-medencében. Az első ötéves terv minden napján létesült egy új gyár és megalakult száztizenöt új kolhoz. Az országban sorra váltak valósággá a moszkvai Politbüro által utasításba adott, látszólag illuzórikus tervek. Az állam már bizonyította könyörtelenséget, amikor megbüntette a forradalom ellenségeit, és az esetleges kudarc kétségtelenül súlyos következményekkel járt volna. De nehéz elhinni, hogy az iparosítás ezen kiugró tel-

jesítményeit kizárólag a félelem hívta életre. Azt hiszem, hogy a mosolygó, boldog munkásokat ábrázoló propagandafotók ára-data mögött volt egy csipetnyi igazság is. Egy röpke pillanatra valódi, heves büszkeség támadt azokban a férfiakban és nők-ben, akik részt vettek a hatalmas vállalkozásban.

1930 nyarának végére, amikor még egy év sem telt el az ötéves tervből, már állt a gyár – elkészültek a falak, a hatalmas üvegtetők, a kémények, a kazánok, az utak és a sínek. Megala-kult az üzemi újság, a címe Tyemp, azaz „tempó” volt, a célja pedig az, hogy a munkásokat a termelés fokozására ösztönözze. Főszerkesztője Bibikov volt, aki rendszeresen írt cikkeket, és kurzusokat tartott az írástudó munkások közül kikerülő újság-írótanoncok számára. Néhány cikke megjelent a nagy moszkvai napilapban, az Izvesztyijában, melyet maga Lenin alapított. Lenina emlékszik, milyen izgatottan vásárolt több példányt is a lapból aznap reggel, amikor valamelyik cikke megjelent. Sajnos akkoriban a cikkek többségénél nem tüntették fel a szerzőt, az újság archívumának nagy része pedig megsemmisült a háború-ban, így rejtély maradt, hogy mit írt Bibikov.

Alekszandr Grigorjevics Kastanyer, aki gyakornokként dolgozott a Tyempnél 1931-ben, 1963-ban megírta Ljudmilának Bibikovval kapcsolatos emlékeit: „Akkoriban az édesapjuk ne-vétől visszhangzott a gyár. Bibikov elvtárs beszédeit hallottam a gyárban, az értekezleteken, az építkezésen. Arra emlékszem, hogy erős, harcias szónoklatok hangzottak el. Viharos idők vol-tak, és a lap címe is a traktorgyári munkások gondolatait tük-rözte: rajta, nincs vesztegetnivaló időnk, tartsuk a tempót! Büszkék lehetnek az édesapjukra, Lenin élcsapatának igaz ka-tonája volt. Őrizzék meg a szívükben az emlékét!”

A Pravda, a párt lapja 1966 februárjában közölt egy cikket a HTZ-ről (miután Bibikovot a Hruscsov-érában hivatalosan re-habilitálták), amely f elidézi a gyár születésének hősi hangula-tát. „A vasárnapot [a gyári munkás] Csernoivanyenko otthoná-ban töltöttem, és egész nap a gyári munkáról beszélgettünk – írja a Pravda névtelen tudósítója. – De gondolataink folyton visszakalandoztak a harmincas évekbe. Micsoda idők voltak azok! A Szovjetunió iparosodásának kezdetei! Visszaidéztük, hogy milyen emberek dolgoztak a HTZ-ben. Szvisztun, a szigo-rú tekintetű, de a mindig igazságos igazgató, Bibikov, a párt tömegagitátora – aki vidám és lelkes elvtárs volt, képes volt ösz-tönözni a fiatalokat, hogy szembeszálljanak a nehézségekkel, legyen az egy tető rekordgyorsaságú befedése, a padló kátrá-nyozása vagy az új gépek beszerelése, és nem parancsszóval, hanem egyszerűen a saját szenvedélyes meggyőződése által. »Ezek nem közönséges emberek voltak – jelentette ki Csernoivanyenko fakó, az elfojtott szenvedélytől remegő han-gon. – Hanem óriások!«”

Az építkezés határidejének betartása érdekében Bibikov a „szocialista munkaverseny” látszólag paradox intézménye mel-lett szállt síkra – ez a műszakok versengését jelentette abban, hogy ki tud több munkát elvégezni. A munkások elé a soraikból választott hősöket is például állította: „Embereket, akiknek pél-dája nagy tettekre ösztönözte a többieket a munka frontján, és a gyár történetének valódi hősei lettek. Legendás alakok.”

Bibikov és a Tyemp propagandaosztálya által kreált hősök közé tartozott például Dmitrij Melnyikov, aki a használati utasí-tásban szereplő két hét helyett hat nap alatt szerelt össze egy amerikai Marion típusú exkavátort. Az ilyen és ehhez hasonló

bámulatos tetteket a sztengazeti névre hallgató stencilezett fali-újságokon is közzétették szerte a gyárban. A lusta munkásokat kollégáik nyilvánosan elítélték: „Én, a Kuzmenko brigád beton-terítője, három órán át álltam tétlenül X. Y. hozzá nem értése miatt – állt az egyik sztengazetára kitűzött nyilvános hirdet-ményben 1930 végén. – Követelem, hogy brigádunk hősi dolgo-zóinak elvesztegetett óráit fizesse ki ő a saját zsebéből!”

De minden ösztökélés ellenére a munka lassult, miközben a forradalom tizenharmadik évfordulója és a gyár átadási határ-ideje egyre közeledett. Bibikov pártbizottságának kezdeménye-zésére a munkavezetők „éjszakai munkaversenyeket” szervez-tek, ahol rezesbanda kíséretére versengtek egymással a brigá-dok.

A gyári munkásoknak és a vezetőségnek hamarosan rög-eszméjévé vált ez a versengés, miközben az országos napilapok részletesen beszámoltak az ilyen és ehhez hasonló csodálatos (és egyre bizarrabb) tettekről. Idővel a hüledező külföldiek és megcáfolt várakozásaik váltak a folyamatos Pravda-tudósítások egyik vezérmotívumává. De nemsokára a HTZ saját jelentései is erről szóltak:

„A [munkások] a külföldi szakértők számításait is megcá-folták a Kaiser betonkeverő teljesítményével kapcsolatban – je-lenti büszkén a HTZ történetírója. – Zailiger professzor például azt állította, hogy a géppel egy nyolcórás műszak alatt nem le-het 240 adag betonnál többet bekeverni. De a traktorgyár dol-gozói elhatározták, hogy túlszárnyalják a normát.” Négyszáz dolgozó áll be a műszakba, és hősies erőfeszítéssel 250 adag be-tont kevernek. „A külföldi szakértők elméletei számunkra nem

jelentenek törvényt” – hencegett G. B. Marszunyin művezető a Tyemp tudósítójának.

A gyár rezesbandája most már egész éjjel fújta, a zene visszhangzott a gépteremben, elnyomva a HTZ hat Kaiser be-tonkeverőjének zaját. A művezetők fel-alá futkostak, buzdítot-ták a dolgozókat. A következő hónapokban új rekord született, 360 adag beton, majd ezt is túlszárnyalták 452-vel. A betonkeve-rő munkások az egész Szovjetunióból Harkovban gyűltek ösz-sze, hogy megünnepeljék a HTZ fantasztikus teljesítményét. A külföldi betonspecialista, a titokzatos Zailiger professzor maga is ideutazott Ausztriából, és csodálattal nézte a munkásokat. „Valóban sikerült véghezvinni, ez tény” – idézi őt a Tyemp.

De elképesztő kőműves-teljesítmények is születtek. Arka-gyij Mikunyisz, a Komszomol lelkes tagja műszak után bent maradt, és figyelte, hogyan rakják a téglát az öreg mesterek, szabadidejében pedig kőműves-szakfolyóiratokat olvasott, így hamar teljesítette a műszakonkénti 800 téglás normát. Egy „éj-szakai munkaverseny” során aztán Mikunyisz egyetlen műszak alatt 4.700 téglát rakott. „Többet – jelentette büszkén a Tyemp –, mint amire Amerikában képesek.” Egy, a gyár által fizetett kije-vi üdülés során a helyi kőművesek meghívták, mutassa be tu-dományát, itt 6.800 téglát rakott. A kőművesvilágban elterjedt a híre, és egy német bajnok érkezett Hamburgból, hogy a saját szemével lássa, mire képes Mikunyisz – de fél műszak után fel-adta a versenyt. Ám Mikunyisznak ez sem volt elég – beállította a napi 11.780 téglás világrekordot, ami valószerűtlen módon háromszorosa volt az előző világrekordnak. Mikunyiszt bámu-latos kőműves-teljesítményéért – állítólag négy másodperc alatt

rakott a helyére egy téglát, tizenkét órán át egyhuzamban – Le-nin-renddel tüntették ki.

Mintha az új rekordok beállítása nem lenne elég, Bibikov esti tanfolyamokat szervezett, hogy „emelje a szocialista öntu-dat színvonalát” a gyár dolgozóiban. 1931 tavaszára a dolgozók többsége – egy évvel korábban még éhező, agyagot túró parasz-tok voltak – önkéntesen vett részt az esti tanfolyamokon, hogy gépészi vagy mérnöki végzettséget szerezzen. A műszakok vé-gén mindenki rohant a kantinba vacsorázni és lefürödni, mie-lőtt megkezdődött az esti oktatás. Ötszáz szerencsés dolgozót még Sztálingrádba és Leningrádba is elküldtek, hogy a helyi gyárakban sajátítsák el az ottani speciális gépgyártó eszközök használatát. Az egyik indok, amire Bibikov hivatkozott sokat tűrő felesége előtt állandó késései miatt, a személyesen tartott marxizmus-leninizmus-kurzus volt egy művezetőkből és veze-tőkből álló haladó csoport számára, s ezenkívül tömeggyűlése-ket és előadásokat is tartott a politikai gazdaságtanról az egy-szerű dolgozóknak. Az ember elképzeli, ahogy a lelkes és ke-vésbé lelkes hallgatóság felnéz a pulpituson álló kopasz, heve-sen gesztikuláló, matróztrikós alakra, válogatás nélkül, szivacs módjára szívja magába az információt, és Marx és Lenin lassan átveszi az oroszok féltékeny öreg Istenének a helyét.

1931. május 31-én a Politbüró ipart felügyelő tagját, Szergo Ordzsonikidzét vezették körbe nagy tisztelettel a szinte kész gyárépületekben. Ordzsonikidze elrendelte, hogy az építkezés július 15-ére fejeződjék be, és azonnal kezdjék meg a gyártóso-rok beszerelését. Tekintve, hogy az esetleges kudarc nyilván komoly büntetést vont volna maga után, nem meglepő, hogy a munka határidőre elkészült.

1931. augusztus 25-én gördültek le az első, kísérleti trakto-rok a gyártósorról. Szeptember 25-én a gyárigazgató táviratban értesítette a Központi Bizottságot, hogy a HTZ készen áll ar-ra,.hogy a tervnek megfelelően október l-jén megkezdje a gyár-tást – tizenöt hónappal az első kapavágás után.

A hivatalos megnyitóra húszezer ember gyűlt össze az óriási gépteremben. Gyemjan Bednij, a „proletár költő” szintén jelen volt, hogy versben örökítse meg az eseményt, és a moszk-vai méltóságok küldöttsége is megérkezett. A gyár felett kétfe-delű repülőgép szállt el, és röplapokat szórt szét a „Dicsőség az ötéves terv óriásainak” kezdetű verssel. A sárga gumicsizmás külföldi újságíró is jelen volt, „most is késett, mint mindig, de már kevésbé volt magabiztos”. Varvara, a parasztlány, akit ki-gúnyolt, időközben elvégezte a gyár esti iskoláját, és immár ok-leveles acélpréselő lett.

Grigorij Ivanovics Petrovszkij, az Össz-ukrajnai Népgaz-dasági Központi Bizottság feje átvágta a szalagot, besétált a gépterembe, és egy szegfűkkel díszített élénkvörös traktoron ülve hajtott ki, amelyet egy Marusza Bugajeva nevű élmunkás-nő vezetett, miközben a gyár zenekara az Internacionálét ját-szotta. Ezt több tucat traktor követte. A Tyemp különkiadásának tanúsága szerint egy kolhozbeli dolgozó így kiáltott fel: „Elvtár-sak, hiszen ez csoda!”

A Krokogyil című szovjet szatirikus folyóirat szó szerint közölte a gyárvezetőség táviratát: „Harkovi Traktorgyár meg-nyitó október elsején – Meghívjuk szerkesztőségük képviselőjét részvételre gyáravatón – Szvisztun gyárigazgató. Potapenko párttitkár. Bibikov gyári pártbizottsági igazgató.” A folyóirat

még verset is publikált az esemény tiszteletére „A Harkovi Traktorgyár építőinek” címmel:

Harkovi hős építőknek, A győzelmemben részt vevőknek Krokodildicséret dukál, Hisz felépült a traktorgyár! A Krokodil e hírnek igen örül, A szája széles mosolyra derül: Bolsevik becsülettel tettétek dolgotok, Harkovi munkások, nem lankadtatok… Rekord született! Egy év három hónap!

De miközben tartott az általános ünneplés, vidéken érett az újabb katasztrófa. A HTZ traktorjai túl későn érkeztek ahhoz, hogy részt vehessenek az 1931-es betakarításban, ami a kollek-tivizálás által véghezvitt pusztítás miatt katasztrofális volt. A tervezett „gabonagyárak” hozama alig több mint fele volt an-nak, amit ugyanez a vidék öt évvel korábban megtermelt. A pa-rasztoknak nem volt más módjuk tiltakozni földjük és otthonuk elvesztése ellen, mint hogy levágják az állataikat, és még a ko-misszárok érkezése előtt felhabzsolják a készleteiket. A Vörös-kereszt szemtanúinak jelentése szerint a parasztok „megrésze-gültek az ételtől”, tekintetük dermedt volt az őrült, önpusztító mohóságtól és annak tudatától, hogy milyen következmények-kel jár majd mindez.

Nem meglepő, hogy a parasztok nem szívesen dolgoztak az új állami kolhozokban. De az állam nemcsak a városok táplá-lására követelt gabonát, hanem exportra is – valutáért, hogy külföldi gépeket vásárolhassanak a HTZ-hez hasonló létesítmé-nyekhez. Szovjet mérnököket küldtek az Egyesült Államokba és

Németországba, hogy gőzkalapácsokat, acéllemez-tekercselő gépeket és préseket vásároljanak a szovjet arannyal teli bőrön-dökért cserébe, amit a világválság árain értékesített gabonáért kaptak. A HTZ amerikai gőzkalapácsa, amelynek szabotálásá-val később megvádolták Bibikovot, 40.000 aranyrubelbe került, ami majdnem ezer tonna búzával volt egyenértékű, amely pe-dig egymillió ember háromnapi élelmét biztosította volna.

1931 októberében a szovjet kormány 7,7 millió tonnányit rekvirált a 18 millió tonnás, sovány termésből. Ennek többségét a városok táplálására fordították, ezek voltak a szovjet hatalom bástyái, kétmillió tonnát pedig nyugatra exportáltak. Az ered-mény az évszázad egyik legsúlyosabb éhínsége lett.

Az 1929-es és 1930-as év kisajátításai során teljes falvak éheztek, ha ellenálltak a komisszároknak, akik büntetés gyanánt minden fellelhető élelmiszert elkoboztak. Amikor beköszöntött 1931 tele, az éhínség egész Ukrajnára és Dél-Oroszországra ki-terjedt. Parasztok millió váltak földönfutókká, a városokba gyűltek, Kijev, Harkov, Lvov és Odessza utcáin pusztultak éhen. Az éhínség által sújtott területeken áthaladó vonatokat fegyve-res őrök vigyázták, nehogy a parasztok megrohamozzák a sze-relvényeket. Oroszország huszadik századi történetének egyik legkísértetiesebb képe az a fotó, amely csont és bőr parasztokat ábrázol, akiket rajtakaptak, hogy feldarabolt gyerekek húsát árulják egy ukrán piacon.

A kolhozok újonnan összevont, hatalmas földjeinek a szé-lén a Gulaghoz hasonlóan őrtornyokat állítottak, hogy távol tartsák a kukoricatolvajokat. Törvénybe iktatták, hogy kukori-calopásért minimum tíz év kényszermunka jár – egy harkovi bí-róság pedig egy hónap alatt ezerötszáz kukoricagyűjtögetőt

ítélt halálra. Az őrtornyokból ifjú úttörők, a Kommunista Gyermekszövetség tagjai figyeltek (a szervezet az 5-15 éves korosztály számára létesült). A tizennégy éves Pavlik Morozov nemzeti hőssé vált 1930-ban, miután feljelentette saját apját, aki kulák létére nem szolgáltatta be tulajdonát a helyi kolhoznak. Az árulkodó Pavlikot később – nem teljesen meglepő módon – saját nagyapja gyilkolta meg. A forradalom ifjú mártírjának tör-ténete a Pravda címoldalára került, könyvek és dalok születtek hősiességéről.

„Olyan embertelen és elképzelhetetlen volt a nyomorúság, olyan szörnyű a katasztrófa, hogy már-már absztraktnak tűnt, mert emberi ésszel képtelenség volt felfogni” – írta Borisz Pasz-ternak ukrajnai útját követően. Arthur Koestler, az ifjú magyar kommunista szerint „a hatalmas országot néma csend ülte meg”. A brit szocialista, Malcolm Muggeridge vonattal utazott Kijevbe, ahol a lakosság éhezett. „A szó abszolút értelmében éheztek, nem csupán alultápláltak voltak” – írta. Ami még szörnyűbb, Muggeridge azt tapasztalta, hogy a gabonatartalé-kokat azoknak a katonai egységeknek utalták ki, amelyeket az éhező parasztok esetleges lázongásának a leverésére vezényel-tek a helyszínre. Az idealista Muggeridge keserű szájízzel távo-zott a Szovjetunióból, és meg volt győződve arról, hogy aminek szemtanúja volt, az „minden idők egyik legszörnyűbb bűntette, olyan borzalmas cselekedet, hogy a jövő emberei alig akarják majd elhinni, hogy mindez valóban megtörténhetett”.

Még az olyan harcedzett forradalmárok is elborzadtak, mint Nyikolaj Buharin, a Politbüró tagja. „A forradalom idején sok olyan dologgal szembesültem, aminek a látását az ellensé-gemnek sem kívánnám. Mégis, ami 1919-ben történt, össze sem

hasonlítható mindazzal, ami 1930-ban és 1932-ben zajlott – írta Buharin nem sokkal azelőtt, hogy az 1938-as tisztogatások so-rán agyonlőtték. –1919-ben az életünkért harcoltunk (…), de a későbbi időszakban teljesen védtelen férfiak, nők és gyermekek tömeges megsemmisítését vezényeltük le.”

Az éhínség nemcsak természeti katasztrófa volt, de egy-ben fegyver is, amelyet szándékosan vetettek be a parasztság el-len. „Egy éhínség kellett ahhoz, hogy megmutassuk, ki az úr a háznál – mondta a párt egyik felsővezetője Viktor Kravcsenkó-nak, aki a párt tervgazdasági apparátusában dolgozott, és 1949-ben Amerikába disszidált. – Életek millióiba kerül (…), de a há-borút megnyertük.”

*

Bibikovnak is látnia kellett az éhezőket – a beesett arcokat, a felfúvódott hasakat, az üres tekinteteket. Sokfelé utazott a párt és a gyár ügyeit intézve fekete Packardján, vagy első osztá-lyú vasúti kocsikban, amelyek folyosóján őrök álltak. Tudnia kellett arról, hogy a helyi hatóságok titkos utasítására éjszakán-ként teherautók járták az ukrán városok utcáit, hogy begyűjtsék a falvakból odáig elvánszorgó parasztok holttesteit. Sokuk el-juthatott a szögesdróttal elkerített HTZ-ig, amely a város hatá-rában állt. Azok, akik nem akartak tudomást venni róla, reggel-re nyomát sem látták a mindent betöltő borzalomnak. George Bemard Shaw gondosan megrendezett 1932-es ukrajnai körútja után kijelentette, hogy „egyetlen alultáplált egyént” sem látott Oroszországban. Walter Duranty, a New York Times Pulitzer-díjas tudósítója szovjetellenes propagandának minősítette a hí-reket. A párt számára a parasztok csupán a forradalom salakját jelentették, akikről nem kellett tudomást venni, míg engedelme-

sen el nem pusztultak – hogy azután elfelejtsék őket. A párt ve-zetői azt akarták, hogy a világ csak a ragyogó eredményeket lássa, de azt ne tudja, milyen áron érték el őket.

*

Bibikov ügyelt arra, hogy a családja semmiről se tudjon. Lenina azokból a harkovi évekből a gyümölcsökkel és zöldsé-gekkel teli boltokra emlékszik, és arra, hogy apja kolbászt és édességet hozott haza a gyár kantinjából. Emlékei szerint nem szenvedtek hiányt semmiben. Vajon mire gondolt Bibikov, mi-közben estefelé az aktatáskájába süllyesztette a papírba gön-gyölt kolbászokat, amikor a sötétség beálltával az éhező és két-ségbeesett vándorok útnak indultak? Szinte biztos vagyok ben-ne, hogy arra: hála istennek, hogy velük történik mindez, és nem velünk.

A kollektivizálás megrázkódtatásait a megelőző két évben a kulákok, a forradalom osztályellenségei ellen vívott háborúval lehetett magyarázni. De az ellenséget megsemmisítették, a jövő kolhozait létrehozták. Még azoknak is látniuk kellett, akiket el-vakított az ideológia, hogy a munkás-paraszt állam képtelen táplálni a saját népességét. Ráadásul az iparosítás minden di-csőséges eredménye ellenére ugyanilyen nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus álmát egyre inkább az erőszak tartja fenn. Már 1930 októberében törvény tiltotta be a szabad munkaerő-áramlást, a parasztokat röghöz, a munkásokat pedig gyáraik-hoz kötve, akárcsak a jobbágyság idején. 1932 decemberében bevezették a belföldi útlevelet, hogy megakadályozzák az éhe-zők városokba vándorlását.

*

Vajon döntésével Bibikov továbbra is hitt az eszmében, miközben egyre nyilvánvalóbb volt, hogy az álom rémálommá vált? Cinikus ember lett belőle? Nehéz eldönteni, mivel nem sok választása maradt azon túl, hogy kövesse a párt irányvona-lát. A másik lehetőség a csatlakozás volt az éhezőkhöz, de akár rosszabb is történhetett volna. Mégis, nyilvánvalóan elég intel-ligens volt ahhoz, hogy lássa, milyen szörnyű repedések jelen-tek meg a paradicsomi építmény falán, amelynek felépítéséért egész felnőtt életében küzdött.

Talán nemzedékének sok tagjához hasonlóan meggyőzte magát arról, hogy minden huszadik századi eretnekségek leg-nagyobbika igaz: a burzsoá szentimentalizmusnak nincs helye az új emberiség szolgájának a szívében. Talán elhitte, hogy a párt a káoszból végül felépít majd egy szép új világot. Vagy ta-lán kevésbé öntelt módon meggyőzte magát arról: kötelessége, hogy megtegyen mindent, amit tud, hogy legyőzzék Oroszor-szág elmaradottságát, az éhínségeket, a gyötrő szegénységet, és modern, ipari országot építsenek fel helyette. De a legvalószí-nűbb egy sokkal emberibb magyarázat: könnyebb volt a mítosz szerint élni, és továbbra is hinni a párt mindenek feletti bölcses-ségében, mint felemelni a szavát és megkockáztatni a legrosz-szabbat.

Mégis úgy tűnik, hogy az éhínség sújtotta vidék, amelyet Bibikov 1931-32 telén látott, mély hatással volt rá. Igen, a párt-nak mindig igaza volt – de a párt taktikáján azért lehet változ-tatni. Sok ukrán pártvezetőhöz hasonlóan, akik a saját szemük-kel látták, milyen borzalmakat hozott Sztálin keményvonalas politikája, Bibikovnak is meggyőződésévé vált, hogy enyhíteni kell a sztálini szigoron, ha el akarják kerülni a további kataszt-

rófákat. Tizennyolc hónappal később, nem sokkal második lá-nya, édesanyám, Ljudmila Boriszova Bibikova születése előtt nyílt lehetősége arra, hogy felemelje a szavát.

3.

Egy pártember halála

Nagyon rég volt, és meg sem történt. Jevgenyija Ginzburg

Ezerkilencszázharmincnégy januárjának első napjaiban Bibikov otthon hagyta várandós feleségét, és a gyár több magas beosztású vezetőjével együtt különvonattal Moszkvába utazott, hogy nem hivatalos megfigyelőként részt vegyen a Tizenhete-dik Össz-szövetségi Pártkongresszuson. Mivel Martával soha-sem beszélt a politikáról, az asszonynak fogalma sem volt arról, hogy férje olyan tettre szánta el magát, amely később az életébe került.

A találkozót „a Győztesek Kongresszusa” névvel illették, a kollektivizálás győzelmét, az első ötéves terv diadalmas teljesí-tését és a forradalom vívmányainak megszilárdítását ünnepel-ték. De a párt sikereit zengő hivatalos dicshimnuszok ellenére az egyszerű párttagok körében nagy volt a csalódottság. Sokak-hoz hasonlóan Bibikov is úgy gondolta, hogy a Dél-Orosz-országban még mindig dúló éhínségnek véget kell vetni. Az öt-éves terv teljesült, de helyi funkcionáriusok, férfiak és nők, akik inkább munkavezetők voltak, mint ideológusok, a saját sze-mükkel látták, hogy a változás őrült tempója nem tartható fenn

tovább. Ám Sztálin, a lánglelkű vezér íróasztala mögül a nyil-vánvalóan katasztrofális következmények ellenére is a termelés fokozását, a magasabb hozamokat és az erélyesebb kollektivizá-lást sürgette.

A pártkongresszuson nem folyt nyílt vita. De arról szó esett, hogy Sztálint ki kellene billenteni a hatalmi pozícióból, amelyet a korábban jelentéktelen főtitkári posztból kreált ma-gának, és a mérsékeltebb Szergej Kirovot kellene a helyére ül-tetni. Kirov, a leningrádi párttitkár akkoriban Sztálin komoly ri-válisa volt. A polgárháború hőse, Lenin egykori közeli munka-társa, és Trockij óta a legnagyobb pártszónok.

Bibikovot sok más ukrán kollégájához hasonlóan felbátorí-totta a látszólagos nyíltság, azt várták, hogy egyenlő felek erő-teljes ideológiai vitája bontakozik majd ki a közösen irányított nagy kísérlet jövőjéről, és teljes mellszélességgel felsorakoztak Kirov terve mellett, aki lassítani akart a tempón. Ez végzetes hi-bának bizonyult. Az ekkor már paranoiás Sztálin szemében Kirov törekvése, hogy lassítson a kollektivizálás kegyetlen üte-mén, megbocsáthatatlan sértésnek bizonyult, valamint megkér-dőjelezte az ő ideológiai vezető szerepét. Sztálin nem felejtette el, ki hogyan szavazott, bár csak négy évvel később állt bosszút. A Tizenhetedik Kongresszuson részt vett 1966 küldött közül 1108-an vesztették életüket a tisztogatások során. A konferencia az akkorra már szokásos vastapssal zárult, illetve buzdítással az újabb diadalokra. Bibikov a többiekkel együtt felállva tapsolt Sztálinnak és a Politbürónak. De a végeredmény politikailag kétségesnek bizonyult. Kirov nem volt hajlandó nyíltan szem-beszállni Sztálinnal. Ám az is egyértelműen kiderült, hogy Sztá-lin még mindig nem a párt teljhatalmú ura. A nyílt vitát a párt

jövőjéről egészen Mihail Gorbacsov főtitkárságáig nem ismétel-ték meg, amikor is a véleménykülönbségek miatt a párt végül darabokra szakadt.

Bibikov kisebbik lánya, Ljudmila 1934. január 27-én szüle-tett, nem sokkal azután, hogy apja hazatért a pártkongresszus-ról. Első lányát Lenin után nevezte el, a második mégsem a Sztalina nevet kapta, ahogy egyes talpnyalók gyermekei.

*

Az év őrjítő tempójú munkával telt a gyárban, semmi elő-jele nem volt a Sztálin által csendben kiagyalt politikai apoka-lipszisnak. De Lenina emlékszik, hogy 1934. december 2-án apja könnyekkel a szemében érkezett haza a munkából. Leroskadt a bőrrel borított díványra a nappaliban, és sokáig ült ott mozdu-latlanul, arcát kezébe temetve.

– Mü propali – mondta Bibikov csendesen a feleségének. – Végünk van.

Lenina megkérdezte az anyjától, mi a baj. Marta nem fe-lelt, hanem aludni küldte a kislányt.

Előző éjszaka Szergej Kirovot egy magányos orgyilkos agyonlőtte irodájában a pártközpontban, a leningrádi Szmolnij Intézetben. Végünk van – mondta Bibikov, miközben a férfit si-ratta, akit csodált. De vajon önmagát is siratta? Dühében sírt, mert hibát követett el, amikor a későbbi vesztesek oldalára állt? Minden affektált proletár őszintesége ellenére Bibikov valószí-nűleg vérbeli politikus volt, igazi pártember, és ígéretes tehet-ségként jó szimata lehetett, tudta, merről fúj a szél. Miközben ott hevert a díványon és Kirovót siratta, biztosan megfordult a

fejében, mi hangzott el a veszedelmessé vált januári beszélgeté-sek során, és végiggondolta, vajon túl sokat mondott-e.

De a pöröly még nem sújtott le. A nyilvánosság előtt Sztá-lin is siratta Kirovot, a temetésen ott haladt a koporsó mellett, ő állt a nemzet gyászának élére. Volt ideje, hogy bosszút álljon a párt szívében megbújó ellenségein, akiket még a pártkongresz-szuson azonosított.

Helyi szinten a párt gépezete továbbra is olajozottan mű-ködött. A HTZ termelési szintje egyre emelkedett, és szerencsé-re az éhínség is véget ért – mivel a halottak millióit már nem kellett etetni. Bibikovot a HTZ három másik vezetőségi tagjával együtt Lenin-renddel tüntették ki – a 301-es számúval, puha bársonydobozban. Mindez köztudottan a még nagyobb ered-mények előjátéka volt. 1935 vége felé a várt előléptetés is bekö-vetkezett, az Ukrajna dimbes-dombos északi vidékén fekvő csernyigovi régió megyei párttitkárává nevezték ki. Bibikov még csak harminckét éves volt, úton a szépreményű jövő felé – talán az ukrán, vagy akár a szövetségi központi bizottsági tag-ságig is vihette volna. Vagy akár még feljebb.

*

Harkov füstös gyárkéményei és csikorgó vasúti váltói után Csernyigov visszalépésnek tűnhetett a komótos, régi Oroszor-szág világába. A csernyigovi Kreml középkori katedrálisaival a lusta Deszna folyó magas partján áll. Az erdős parkok egészen a város központjáig nyúlnak, a levegőben nyaranta az utcákat szegélyező nyárfák virágpora száll. A csernyigovi kereskedők által építtetett zömök, cirkalmas épületek ma is állnak, és a vá-ros megőrizte a forradalom előtti idők tisztes polgári hangula-tát. Számos templom áll itt, valahogy megmenekültek a bolse-

vikok dinamitrúdjai elől. Csernyigov talán túlságosan félreeső település volt ahhoz, hogy egyházi épületeit kellő alapossággal rombolják le; túl messze esett Kelet-Ukrajna hatalmas ipari öve-zetétől, ahol a szocializmus jövőjét kovácsolták. Állóvíz volt, de Bibikov biztos volt abban, hogy ha sikeresen végzi a rábízott új pártfeladatot, nem soká időzik itt.

A Bibikov család a kiváltságosok életét élte. A harmincas évekre a spártai párterkölcs már jócskán fellazult. Az elit gyor-san szert tett azokra a kiváltságokra, amely polgártársaik fölé emelte őket. Marta az exkluzív pártboltban vásárolt élelmiszert, Bibikovnak pedig kijárt az üdülés a pártvezetők részére épített fekete-tengeri szanatóriumokban. Bibikov minden hónapban átadott Martának egy kis kuponfüzetet, amelyet az Insznab, avagy „Külföldi Ellátmány” névre hallgató boltban lehetett be-váltani import élelmiszerekre, textilekre és cipőkre. A család egy elegánsan bútorozott, tágas, négyszobás lakásba költözött, amelyet egy gazdag kereskedőcsaládtól koboztak el Csernyigov új urainak használatára. Itt Varja addig súrolta téglaporral Bibikovék lábosait, amíg csak úgy ragyogtak a tisztaságtól.

Borisz dolgozószobájában mennyezetig érő könyvespolcot építtetett, megtöltötte könyvekkel, amelyeket aztán hatalmas bőrfoteljében olvasott. Munkából hazafelé jövet gyakran meg-állt a helyi könyvesboltnál, ahol a lányoknak gyerekkönyveket vásárolt, magának pedig ideológiai műveket. Ha Marta rákia-bált Leninára, a kislány lábujjhegyen beosont Bibikov dolgozó-szobájába, és zokogva apja ölébe mászott. – Ne panaszkodjunk anyád miatt – mondta ilyenkor Bibikov. – Inkább erősítsük meg szövetségünket. – Tréfás utalás volt ez az akkoriban használatos pártzsargonra.

Az első Csernyigovban töltött télen a Bibikov lányok az egész várost elkápráztatták kovácsoltvas szánkójukkal, melyet harkovi szomszédjuk készített számukra, és egy egész gyerek-csapat gyűlt össze a Kreml szánkózásra kiválóan alkalmas me-redek földsáncainál, hogy megbámulja őket. Nyáron Marta moszkvai divatlapok képeiről másolt, divatos, keskeny karimá-jú kalapokat készített a lányoknak, és mintás import pamutból varrt nekik ruhákat. Elitfeleségként új státuszához méltóbbnak tartotta, ha „Mará”-nak hívatja magát, mert úgy érezte, a Marta túl parasztos hangzású – a társadalmi sznobéria furcsa meg-nyilvánulása volt ez a proletárdiktatúra hazájában. Bibikov munkamániája nem hagyott alább, de a korábbinál több időt töltött a konyhai beszélgetésekkel – ivással soha – párttársai társaságában. Bérletet vásárolt Martának és Leninának a helyi színházba, bár ő maga nem tudott elmenni, mert minden este kilencig dolgozott, és addigra a darab már majdnem véget ért.

Lenina egész életében nem volt olyan boldog, mint szere-tett édesapjával kötött titkos szövetsége idején. – Most is olyan tisztán látom magam előtt – mesélte nekem majd’ egy emberöl-tővel később. – Olyan, mintha álom lenne. Nehéz elhinni, hogy valóban megtörtént.

Bibikov egyre jobban elengedte magát, különféle nőknek csapta a szelet – vagy legalábbis most nyíltabban tette, mint ko-rábban. Lenina emlékszik, hogy Marta sokszor kiabált vele a konyhában, különböző szeretői miatt gyalázta. Ebben az idő-szakban, 1936 januárjában készült az a fénykép, amelyen Bibikov zubbonyban látható – ekkor köteleztek arra minden párttagot, hogy újítsák meg párttagkönyvüket, hogy kiszűrhes-

sék a méltatlan elemeket. Arcán a kemény vonások mellett talán némi önelégültség is látszik.

De az ukrajnai kisváros életének külsőleg hétköznapi fel-színe alatt az ország a káosz felé sodródott. A könyörtelen, sza-dista Nyikolaj Jezsov irányítása alatt az NKVD újabb polgárhá-borúra készült. Ám ezúttal nem a fehérek vagy a parasztság, hanem a legmegátalkodottabb ellenség, a párt soraiban rejtőző árulók ellen.

Először a régi bolsevikokkal számoltak le, akiknek erkölcsi hitelessége kikezdhette Sztálin pozícióját. Lev Kamenyev és Grigorij Zinovjev, akik mindketten tagjai voltak Lenin első Politbürójának, vigyázzban állták végig a Moszkvában rende-zett kirakatperüket 1936 augusztusában, és bevallották, hogy imperialista kémek, miközben Andrej Visinszkij főállamügyész folyamatosan fenyegette őket. Magas beosztású mérnököket „szabotőrökként” ítéltek el ugyancsak nyilvános perekben. Be-vallották, hogy egy ellenforradalmi szervezkedés tagjai voltak, amely a szocializmus győzelmét akarta meghiúsítani. Sztálin riválisa, Lev Trockij, az állítólagos ellenforradalmi mozgalom feje már korábban a száműzetést választotta, Isztambul közelé-ben, a Büyükada-szigeten élt. A közeledő Nagy Tisztogatás nyelvezetének és taktikájának főpróbája zajlott.

1937-ig Ukrajnát elkerülték a kirakatperek, amelyek meg-tizedelték a hadsereg, az értelmiség és a kormány Moszkvában élő elitjét. De amikor Sztálin beindította gondosan felépített, ha-talmas biztonsági gépezetét, a trockizmus és a potenciális ellen-zéki bástyának tartott Ukrajna végül megérezte a diktátor dü-hének teljes súlyát. 1937 februárjában és márciusában a párt fel-ső vezetőinek plénumán Sztálin ellenfelei még utoljára meg-

próbáltak tiltakozni a diktátor hatalmi monopóliuma ellen. A találkozót követően az ukrán pártvezetés ötödét azonnal kizár-ták. Bibikov, aki a Pravdában olvasta a kurta bejelentést, joggal tarthatott attól, hogy ez még csak a kezdet. Nyár elejére több közeli munkatársát is beidézte kihallgatásra az NKVD. Kevesen tértek közülük vissza.

Az emberek ösztönösen magukba fordultak, önvédelem-ből elnémultak, úgy közlekedtek, mint a nyári zivatar idején hazasiető gyalogosok. Lenina is észrevette, hogy hirtelen meg-változott a hangulat. Apja fáradtnak tűnt, és már nem volt olyan jókedvű, mint azelőtt. A pártfeleségek barátságos lépcső-házi pletykálkodása feszült udvariaskodássá vált. Bibikov biz-tosan megkönnyebbült, amikor 1937 júliusában készülődni kezdett nyári utazására a Fekete-tenger partjának grúziai sza-kaszán fekvő gagriji pártszanatóriumba.

*

Egy szürke decemberi reggelen nyitottam fel nagyapám NKVD-aktájának málladozó barna kartonfedelét Kijevben, az NKVD egykori épületében, amely ma az Ukrán Biztonsági Szolgálat központja. A 260 oldalasra duzzadt akta tartalma jel-legzetesen orosz módon egyszerre banálisan bürokratikus és fájdalmasan megrendítő. Tartalma abszurd módon kicsinyes (egy Komszomol-tagkönyv, egy automata Browning, huszonhá-rom darab lőszer, valamint Lenina úttörőtábori beutalójának el-kobzása) és egészen megdöbbentő részletekből áll össze: hosz-szadalmas, apró betűkkel körmölt, tintafoltokkal borított, látha-tólag kínzás hatására született vallomásokból, a Visinszkij főál-lamügyész által szignált hivatalos vádiratból, a cetliből az oda-firkantott aláírással, amely a halálbüntetés végrehajtását igazol-

ja. Papírok, formanyomtatványok, elismervények – mind egy lidércnyomásba illő, önmaga ellen forduló bürokratikus gépe-zet kellékei. Egy papírköteg, mely egy emberélettel egyenlő.

A legelső dokumentum, amely éppoly végzetes, mint az utána következők, a Csernyigov megyei ügyész gépelt határo-zata volt, amely elrendelte „Borisz L – Bibikov, a csernyigovi pártszervezetek igazgatási osztálya vezetőjének letartóztatását”, mivel azzal gyanúsítható, hogy „trockista ellenforradalmi szer-vezkedésben vesz részt és szervezett szovjet ellenes tevékeny-séget folytat”. A határozat javasolja, hogy Bibikovot a nyomozás időtartamára tartóztassák le, és még óvadék ellenében se he-lyezzék szabadlábra. Apai nevének helyét kihagyták, mintha a nevet egy listáról másolták volna, melyet olyasvalaki állított össze, aki nem ismerte sem magát Bibikovot, sem az ügyet. A polgári ügyészség határozatát még aznap megerősítette az NKVD letartóztatási parancsa, amelyből július 22-ére a helyi ügyész hivatalos letartóztatási parancsa lett, amint a bürokrácia nyakatekert gépezete mozgásba lendült. Kosicsurszin rendőr – vagy valami hasonló, a nevet alig olvasható, félanalfabéta kéz-írással jegyezték le – kapta a feladatot, hogy Bibikovot felkutas-sa „Csernyigov területén”. Kudarcot vallott – hiszen Bibikov már úton volt Gagrijba. Végül ott fogták el július 27-én, majd visszaszállították az NKVD csernyigovi börtönébe.

Hogy mit gondolt abban a pillanatban, amikor átkerült a másik oldalra, az élők világából az elítéltek közé, és mit mon-dott, azt már nem tudhatjuk meg. Az lett volna számára a leg-könnyebb, ha nem mond semmit, és rezignáltán beletörődik a sorsába, belátja, hogy immár halott. De az ő jelleme nem ilyen volt. Harcos alkat volt, küzdött az életéért, szánalomra méltó

módon nem ismerte fel, hogy halálát már jóváhagyta a párt. Pártemberként tudnia kellett volna, hogy nincs értelme szembe-szállni a párt mindenható akaratával – bár annyit tudunk, hogy az elkövetkező hónapok során egy bizonyos ponton megszűnt apparatcsik lenni, ember lett belőle, aki néhány pillanatnyi megfontolatlan bátorságában megtagadta, hogy hazugságban éljen.

Alekszandr Szolzsenyicin ír A Gulag-szigetcsoportban a le-tartóztatott magányosságáról, a szovjet férfiak és nők zavaro-dottságáról és elveszettségéről, félelméről és felháborodásáról, akik hamarosan zsúfolásig megtöltötték a Szovjetunió börtöneit azon a nyáron. „Az apparátus teljes súlyával mozdult egyetlen magányos és gátlásoktól mentes akarat nyomán – írta Szolzse-nyicin. – Testvérem! Ne ítéld el azokat, akik gyengének bizo-nyultak, és többet is bevallottak, mint kellett volna. Ne légy te az, aki az első követ veti rájuk.”

Jevgenyija Ginzburg Forgószélben című szívbemarkoló visszaemlékezésében elbeszéli saját letartóztatását a tisztogatás idején, és beszámol a tizennyolc börtönben töltött évről, vala-mint az NKVD „futószalagjáról”. A foglyokat folyamatosan val-latta több nyomozó, nem kaptak enni, nem alhattak, és addig zaklatták, verték és alázták őket, amíg alá nem írták a vallomá-sukat. Azokat, akik előbb megtörtek, szembesítették a még el-lenállókkal, hogy fölszámolják köztük a szolidaritást. Azt mondták nekik, hogy felesleges az ellenállás, ha az egyikük val-lomást tesz, a többieket már annak alapján kivégezhetik. Fele-ségeiket és gyermekeiket megfenyegették. Az elkötelezett kommunistákat fonák módon rá lehetett venni, hogy a forrada-lom érdekében írják alá vallomásukat – hiszen a párt követeli

meg tőled! Szembeszállsz a párt akaratával? A besúgók vallo-mástételre ösztönözték fogolytársaikat – ez az egyetlen módja, hogy mentsd az életed, a családod életét! Szolzsenyicin beszá-molója szerint a meggyőződéses kommunisták azt suttogták társaik fülébe: „Kötelességünk, hogy támogassuk a szovjet vizsgálatot! Háborús helyzet van. Csak önmagunkat okolhat-juk. Túl lágyszívűek voltunk, most nézzétek, hogy elharapó-dzott a métely! Ádáz, titkos háború dúl. Még itt is ellenségek vesznek körül bennünket.”

Bibikov, a pártember, akit becsaptak, akit megkínoztak, aki fájdalomban és zűrzavarban élt, ez egyszer nem volt hajlandó engedelmeskedni a párt parancsának, és körömszakadtáig ra-gaszkodott ártatlanságához. De ahogy szinte mindegyikük, vé-gül ő is megtört.

*

Tizenkilenc nappal letartóztatása után aláírta első vallo-mását. Meglepően hosszú ideig kitartott. Mindazonáltal Bibikov megalázkodva, írásban tett vallomást a Szovjetunió el-leni bűneiről. Hogy szabotálta a gyár működését, melyet ő segí-tett felépíteni. Hogy trockista ügynököket toborzott. Hogy ál-lamellenes propagandát folytatott. Beismerte, hogy elárulta a pártot, amelynek az életét szentelte. Legközelebbi munkatársai ellene vallottak, ő pedig ellenük. Állítólagos szervezetének hu-szonhárom tagja közül senki sem utasította vissza a vallomásté-telt.

Az első vallomás dátuma 1937. augusztus 14. Ez az első alkalom, hogy Bibikov is megszólal az aktában – az első emberi hang a száraz, hivatalos nyelvezet közepette. A bűnök, amelye-ket bevall, olyan bizarrak és olyan döbbenetesen valószínűtle-

nek, hogy szabályosan émelyegtem, látván, hogyan váltja fel a banális jogi terminusokat a lidércnyomás groteszk nyelvezete.

„Kihallgatási jegyzőkönyv. A vádlott, Bibikov, Borisz Lvovics, született 1903-ban. Korábban párttag. Kérdés: A mai napon írásban tett vallomásában beismerte, hogy tagja volt egy ellenforradalmi terroristacsoportnak. Ki, mikor és milyen kö-rülmények között szervezte be e csoportba?

Válasz: Az ellenforradalmi terroristacsoportba ILJIN, a ko-rábbi harkovi párttitkárhelyettes szervezett be, 1934 februárjá-ban. (…) Gyakran találkoztunk pártmunkánk során. 1934-es ta-lálkozásaink során kifejtettem neki kétségeimet a párt agrárpo-litikájának helyességével, a dolgozók fizetésével és a többivel kapcsolatban. 1934 februárjában egy bizottsági ülés után ILJIN behívott a dolgozószobájába, és azt mondta, nyíltan akar be-szélni velem. Ekkor javasolta, hogy lépjek be a trockista cso-portba.”

A jegyzőkönyvet legépelték, Bibikov pedig aláírta a lap al-ján. A kézírásból nem derül ki, mi játszódhatott le benne, ami-kor aláfirkantotta a nevét.

De egy egyszerű vallomás még nem volt elegendő. A bü-rokrácia gépezete még több részletet és nevet követelt, hogy be-töltsék a központi kvótát, amely meghatározta, hány ellenséget kell azonosítani járásonként és megyénként. A nyomozók, akár egy groteszk módon komplikált szappanopera forgatókönyv-írói, elvárták hatalmas szereplőgárdájuktól, hogy alátámasszák egymás történeteit, hogy új cselekményszálak születhessenek. Bibikov első vallomása nem hozott számára megkönnyebbülést. A kihallgatások folytatódtak. Ám egy ponton valami fellázadt benne a perverzitás és a borzalom ellen, és foggal-körömmel

próbált visszakapaszkodni a racionalitás világába. A dac pilla-natai néma kiáltásként visszhangzanak az akta vékony, szűk-szavú lapjain.

„Kérdés Fegyajevhez – olvasható a jegyzőkönyv szikár szövegében »szembesítéséről« »cinkosával«, a harkovi megyei bizottság korábbi elnökével. – Mondja el, mit tud Bibikovról!

Fegyajev válasza: (…) Két beszélgetést folytattam Bibikov-val, melyek során megbizonyosodtam arról, hogy kész részt venni a trockista szervezkedésben. Legutolsó beszélgetésünk alkalmával megállapodtunk, hogy egy trockista csoportot fo-gunk létrehozni a HTZ-ben. (…)

Kérdés Bibikovhoz: Megerősíti Fegyajev gyanúsított kije-lentését?

Bibikov válasza: Nem. Ez hazugság. Sosem folyt köztünk ilyen beszélgetés.

Ezen nyilatkozatot felolvasták számunkra, és pontosnak találtuk. (Aláírás) Fegyajev. Bibikov vádlott visszautasította az ellenjegyzést.”

*

Ám végül hiábavalónak bizonyult az ellenállás, amelynek nem volt más szemtanúja, csak Szlavin és Csalkov, az NKVD két hadnagya, akik a szembesítést vezették, és maga Fegyajev, aki valószínűleg túlságosan meg volt félemlítve ahhoz, hogy Bibikov kiállását ne mazochista ostobaságnak lássa. Bibikov vé-gül teljesen megtört.

„A Harkovi Traktorgyárban elhatároztuk, hogy szabotálni fogjuk egy drága, bonyolult gép működését, amely a traktor-

gyártás kulcsfontosságú eszköze volt (…)- írta pacákkal tarkí-tott apró betűivel harmadik és egyben utolsó vallomásában. – Rábeszéltük KOZLOV mérnököt, hogy hagyjon egy szerszámot a gépben, hogy hosszú ideig ne legyen használható. Ez a gép egymaga 40.000 aranyrubelbe került, és az egész országban csupán kettő van belőle (…) A HTZ-ben kiterveltük, hogy egy háborúból maradt löveget dobunk az egyik kazánba, hogy leg-alább két-három hónapra kivonjuk a forgalomból. (…) Csopor-tunkba beszerveztem helyettesemet, Iván KAVICKIJ-t is. (…) A HTZ termelését azzal próbáltuk szabotálni, hogy késleltettük a Sarló és Kalapács Traktorállomás megrendelésének teljesítését, és visszatartottuk a dolgozók fizetését.”

A lap margóján megfejthetetlen jegyzetek olvashatók Bibikov saját kézírásával, amit valószínűleg diktáltak neki: „Ki, mi, mikor?” „Pontosabban!” „Mely szervezet?”

„Aljas ellenforradalmi tettünk csak GINZBURG főmérnök ébersége folytán lepleződött le – zárul az utolsó vallomás. – így lettem pártom árulója. Bibikov.”

A kéziratot a lap felénél gondosan félbetépték. A szakadás felett valamiféle firkálás nyomai látszanak, mintha írója kétség-beesésében megpróbálta volna kitörölni az imént papírra vetett halálos ítéletét.

Aztán Bibikov hangja eltűnik. Az aktában szerepelnek még kivonatok a többi vádlott kihallgatási jegyzőkönyvéből is, amelyek említik Bibikovot – tizenhat egymáshoz kapcsolódó vallomás, amelyeket mind gondosan legépeltek, a neveket dü-hödt, a papírt szinte átlyukasztó vesszők választják el: „ZSELENSZKIJ, BUCSENKO, SZAPOV, BRANDT, GYENKIN, BIBIKOV…”

*

Kijevben, 1937. október 13-án, a Katonai Kollégium zárt tárgyalásán ítélkezett felette egy három bíróból álló, úgyneve-zett trojka-bíróság, amely in camera tárgyalta meg a vádlottak ügyét a szovjet büntető törvénykönyv 58-as cikkelye alapján, amely minden olyan tettre vonatkozott, „amely megpróbálja a munkásság hatalmát megdönteni, aláásni vagy meggyengíte-ni”. A bíróság indoklása hosszadalmas és részletes, és legtöbb-ször szóról szóra megismétli a vallomásokban szereplő beszá-molókat a szabotázsakciókról. De a végső változat még rátesz egy lapáttal a vádakra, és kijelenti: „Bibikov tagja volt a k.r. [a kontrarevolucionnaja szó annyiszor fordul elő a szövegben, hogy a gépíró elkezdi rövidíteni] trockista-zinovjevista terrorista-szervezetnek, amely 1934 decemberében aljas módon meggyil-kolta Kirov elvtársat, az azt követő években pedig terrorista cse-lekményeket tervelt ki és hajtott végre egyéb párt- és állami ve-zetők ellen. (…) A vádlottat a kiszabható legsúlyosabb bünte-téssel: golyó általi halállal és teljes vagyonelkobzással sújtjuk. Aláírás: A. M. ORLOV, S. N. ZSDANA, F. A. BATNER.”

Bibikov aláírt egy formanyomtatványt, amelyben megerő-síti, hogy elolvasta a bíróság határozatát és az ítéletet. Ezek az utolsó szavak, amelyeket papírra vetett. Bürokratikus eleganci-ával láttamozta az aktát, amely a párt verzióját tartalmazza éle-te történetéről. A párt szolgálatának szentelt élet utolsó aktusa volt ez.

Az utolsó nyomtatvány az úgynevezett „élő” akta hetven-kilenc oldalából, mind közül a legvékonyabb, egy alul ollóval elvágott, stencilezett papírcsík, amely megerősíti, hogy a bíró-ság ítéletét végrehajtották. A helyre és az eljárásra nincs utalás,

bár a bevett módszer a „kilenc gramm” volt a tarkóba – ennyi egy pisztolytár súlya. A parancsnok aláírása olvashatatlan, a dá-tum 1937. október 14.

*

Két napot töltöttem Kijevben az akta tanulmányozásával, és közben mindvégig ott ült mellettem Alekszandr Panamarjev, az Ukrán Biztonsági Szolgálat fiatal tisztje, aki felolvasta nekem az alig olvasható kézírásos oldalakat és elmagyarázta a jogi terminusokat. Sápadt volt és intelligens, korombeli lehetett, az a fajta csendes fiatalember, akiről lerí, hogy az édesanyjával él. Úgy tűnt, hivatalos távolságtartása ellenére majdnem úgy meg-indítja az akta tartalma, mint engem.

– Borzalmas idők voltak – jegyezte meg csendesen, mi-közben épp cigarettaszünetet tartottunk a Vologyimirszkaja ut-ca sűrűsödő félhomályában, az egykori NKVD-épület fölénk magasodó gránittömbjének tövében. – A maga nagyapja hitt a rendszerben, de nem gondolja, hogy a vádlói is hittek benne? Vagy azok, akik lelőtték? A letartóztatása előtt is tudta, hogy ki-végeztek embereket, de felemelte a szavát? Honnan tudhatjuk, hogy mit tettünk volna hasonló helyzetben? Isten ne adja, hogy valaha is megtapasztaljuk.

*

Szolzsenyicin egyszer ugyanezt a borzalmas kérdést tette fel: „Ha az én életem másként alakul, belőlem nem válhatott volna ugyanilyen hóhér? Bár ilyen egyszerű volna! Bár úgy vol-na, hogy vannak valahol gonosz emberek, akik ármányos, go-nosz tetteket követnek el, és nekünk csupán annyi lenne a dol-gunk, hogy elválasszuk őket a többi embertől, és elpusztítsuk

őket. De a jót a rossztól elválasztó vonal minden emberi lény szívén keresztülhalad. És ki az, aki hajlandó saját szívének egy darabját elpusztítani?”

Racionális elméjével maga Bibikov tökéletesen érthette hóhérai logikáját utolsó pillanataiban, egy pincében vagy egy börtönfallal szemben állva. És talán – miért is ne – ha pártkarri-erje elején más emberekkel találkozik, belőle is lehetett volna hóhér. Talán az éhínséget, amelyet pártja szabadított Ukrajnára, nem azzal indokolta, hogy szükséges volt az ellenséges elemek kiiktatása? Nem tartotta magát a forradalom egyik kiválasztott-jának, akit felsőbb erkölcs vezérel? Bibikov nem ártatlan ember volt, akit egy általa felfoghatatlan, gonosz és idegen erő ejtett foglyul. Épp ellenkezőleg, propagandista volt, az új erkölcs fa-natikus hirdetője – és ez az erkölcs most, bár értelmetlenül, az életét követelte a magasabb cél érdekében.

„Nem, nem a látszat kedvéért vagy képmutatásból érvel-tek a cellák mélyén a kormány minden lépésének a védelmében – írja Szolzsenyicin. – Szükségük volt az ideológiai érvekre, hogy tovább kapaszkodhassanak az önnön igazukba vetett hi-tükbe – másképp az őrület hamar utolérte volna őket.”

Amikor az emberek a történelem építőköveivé válnak, az intelligens személyek lemondhatnak az erkölcsi felelősségről. Hiszen végrehajtói szemében a tisztogatás – oroszul csisztka – hősi tett volt, ahogy Bibikov szemében a hatalmas gyár felépíté-se is. A kettő között annyi volt a különbség, hogy míg Bibikov személyes forradalmát valódi téglákból és betonból építette fel, addig az NKVD építőkövei az osztályellenségek voltak, akiket egytől egyig kivégeztek, hogy tovább épülhessen a szocializ-

mus hatalmas építménye. Ha valaki egy ügy érdekében elnézi egyetlen emberélet elvételét, mindet elnézi.

Bibikov bűne bizonyos értelemben nagyobb volt, mint a legtöbb elítélté. Magas rangú párttag volt. A hozzá hasonlók ad-ták ki a parancsokat és állították össze a listákat. A beosztott nyomozók az ő utasításaikat követték. Ezek az emberek tehát gonoszak voltak, akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy nem volt más választásuk, mint végrehajtani a parancsot? Vajon Csavin hadnagy, aki kínzással csikarta ki a vallomást a Bibikovhoz ha-sonló párttagokból, nem kevésbé bűnös, mint maguk a pártem-berek, akik azt tanították beosztottjaiknak, hogy a cél szentesíti az eszközt? Az NKVD szolgálatába szegődöttek az alapító Feliksz Dzserzsinszkij elhíresült mondása szerint vagy szentek, vagy gazemberek voltak – és egyértelmű, hogy a szolgálat az átlagosnál jóval több szadistát és pszichopatát vonzott soraiba. De nem idegenek voltak, nem külföldiek, hanem emberek, orosz emberek, akiket ugyanabból az anyagból gyúrtak, ugyan-az a vér folyt ereikben, mint áldozataiknak. „Hogyan támadha-tott ez a farkasfajzat a saját népünkből? – kérdezte Szolzse-nyicin. – Valóban a saját gyökereinkből sarjadt? A saját vérünk-ből lett? A miénk.”

Ez volt a tisztogatás mögött megbúvó valódi, sötét zsenia-litás. Nem egyszerűen két idegent zártak össze, egy hóhért és egy áldozatot, hogy aztán az egyiket rávegyék, ölje meg a mási-kat, hanem mindkettőt meggyőzték arról, hogy ez a gyilkosság magasabb célt szolgál. Könnyebb elképzelni, hogy az ilyen tet-teket szörnyetegek követik el, olyan emberek, akiknek a lelkét a háború és a kollektivizálás borzalmai megkeményítették. De va-lójában egyszerű, tisztességes, humanista ideálokkal és nemes

elvekkel teli férfiak és nők, álltak készen arra, hogy igazolást ta-láljanak embertársaik lemészárlására, vagy akár tevőlegesen is részt vegyenek benne. „Ahhoz, hogy egy emberi lény gonosz-tettet kövessen el, először is el kell hinnie, hogy jót cselekszik – írja Szolzsenyicin. – Vagy pedig azt, hogy alaposan átgondolt tettről van szó, amely a természet törvényei szerint való.” Ez csakis akkor történhet meg, amikor az emberből politikai áru-cikk lesz, a hideg számítás alapegysége, életét és halálát el lehet tervezni, majd meg lehet szabadulni tőle, akár egy tonna acéltól vagy egy raklapnyi téglától. Bibikov kétségtelenül ebben hitt. Eszerint élt, és eszerint is halt meg.

*

Az akta egy részét nem láthattam. Azt a harminc oldalt, amely a Hruscsov által 1955-ben a tisztogatás egységes felül-vizsgálatának részeként kezdeményezett „rehabilitációs nyo-mozás” eredményét tartalmazta, gondosan körbetekerték egy ragasztószalaggal. Némi rábeszélés után Panamarjev, aki épp-oly kíváncsi volt, mint én, titokban feltépte a ragasztószalagot, és gyorsan átlapoztuk az akta lezárt részét.

A tiltott oldalak az NKVD embereire vonatkoztak, akik részt vettek Bibikov vallatásában. Az Ukrán Biztonsági Szolgá-lat még fél évszázad múltán is igyekezett védeni az övéit. Az aktáikat a Bibikov rehabilitációját előkészítő nyomozók kérették be. De magukat az NKVD-tiszteket nem lehetett kérdőre vonni, mert 1938 végére őket is agyonlőtték.

„Az ukrán NKVD egykori dolgozóit, TEITEL-t, KORNYEV-et és GEPLER-t (…) bizonyítékok meghamisítása és szovjetellenes tevékenység miatt bíróság elé állították” – áll az egyik dokumentumban. „SZAMOVSZKIJ, TRUSKIN és

GRIGORENKO nyomozók (…) ellen büntetőeljárás indult ellen-forradalmi tevékenység miatt” – jegyzi meg egy másik.

Szinte mindenki, akinek a neve felbukkan az aktában, a vádlottaktól NKVD-s vallatóikon keresztül egészen Markitanig, a helyi párttitkárig, aki két nappal Bibikov letartóztatása után aláírta a pártból való kizárását elrendelő határozatot, egy éven belül halott volt. A tisztogatás elérte kitervelőit, és az életükből nem maradt több néhány fojtott visszhangnál a hatalmas, néma papírtengerben.

*

Az aktában szereplő utolsó, lebélyegzett és sorszámmal el-látott dokumentum a levél, amelyet én írtam azon a nyáron az Ukrán Biztonsági Szolgálatnak, kérvényezve, hogy betekinthes-sek nagyapám aktájába egy ukrán törvényre hivatkozva, amely lehetővé teszi a közeli hozzátartozók számára a hozzáférést az egyébként titkosított NKVD-archívumhoz. Az aktát ügyes ke-zek gondosan felnyitották, a levelemet a többihez fűzték és sor-számozták, a dosszié leghátulján kapott helyet. Így az utolsó szignó a végzetes aktában saját, a levél aljára firkantott aláírá-som lett.

4.

Letartóztatva

Köszönjük neked boldog gyermekkorunkat, Sztálin elvtárs! Jelmondat egy 1936-os propagandaplakátról

Már évek óta éltem Moszkvában, és még mindig nem tud-tam szabadulni az érzéstől, hogy a különböző korok furcsa csapdájában létezem. Ott voltak a különös, történelmi elemek: a lovaglócsizmát és bricseszt viselő katonák; a fejkendős bábus-kák; a Dosztojevszkij tollára méltó rongyos, szakállas koldusok; a kötelező ruhatárak és a tárcsás telefonok; a szőrmesapkák; a sofőrök és a szobalányok; a zsíros kenyér; a pénztárgépek he-lyett használt abakuszok; a nyomdafestéktől maszatos újságok; a budik és a fatüzelésű kályhák füstjének szaga a külvárosok-ban; a véres fejszére támaszkodó muzsik, aki egy marhatete-mekkel teli teherautó platójáról árulja a húst. Úgy tűnt, az élet bizonyos ritmusa mit sem változott apám vagy talán nagyapám ideje óta.

És volt néhány pillanat, amikor, úgy hiszem, bepillantást nyertem abba a lidércnyomásos világba, amely nagyapámat 1937 júliusában magába szippantotta. Néhány órára láttam, éreztem és megérintettem. Ahhoz talán elegendő volt, hogy legalább fizikai értelemben átérezzem, milyen lehetett. Hogy mi

tölthette be az ő gondolatait és szívét, azt sosem szeretném személyesen megtapasztalni.

1996 januárjának elején, egy hónappal azután, hogy Kijev-be utaztam, hogy betekintsek nagyapám aktájába, szállingózó hóesésben sétáltam a Metropol Hotel felé. Próbáltam taxit fogni, és nem vettem észre, hogy három férfi követ. Közeledtük első jele egy sárga báránybőr kabátujj volt, amely az arcom elé len-dült, és erős ütést mért az állkapcsomra. Nem éreztem fájdal-mat, csak egy ütést, mint amikor a hirtelen fékező vonat zökken egyet. Két-három percnyi különös balett következett, felálltam, újból elestem, feltápászkodtam, miközben a három férfi tovább ütött. A nedves szőrme szagát éreztem, miközben a sapkámat az arcomra szorítottam az orrom védelmében.

Aztán az úttesten fekve megláttam egy piros Lada sáros első kerekét és piszkos reflektorát, amint felénk araszolt a hó-ban. Bármilyen valószínűtlenül is hangzik, egy bal lábán járó-gipszet viselő férfi kászálódott ki az anyósülésről. Kiabált va-lamit, mire a három férfi hirtelen mintha elszégyellte volna ma-gát, és ártatlanságot mímelve elsétáltak. Az autó utasai felsegí-tettek, majd elhajtottak.

Abban a pillanatban egy rendőrségi terepjáró fordult be a sarkon. Leintettem, felrántottam az ajtaját, eldadogtam, mi tör-tént, és beszálltam. Abban a pillanatban, amikor a kocsi gyorsí-tani kezdett a Nyeglinnaja utcán támadóim nyomában, hirtelen éreztem, hogy kitisztul az agyam, és az idő a járőrrel szinkron-ban hirtelen magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, a csigalas-súról villámgyorsra. Kifordultunk az Ohotnyi Rjadra, és meg-láttam a támadóimat, akik épp a hóban hancúroztak a Lubjanka

metróállomás mellett. A terepjáró elegánsan befarolt a nyolcsá-vos úton, majd megállt.

A három férfi az útlevele után nyúlt, nyugodtak voltak és vidáman részegek, azt hitték, hogy csak rutinszerű igazoltatás-ról van szó. Kettejük ázsiai, tatár vonású volt, a harmadik pedig orosz. Amikor meglátták, hogy kikászálódom a terepjáróból, megdermedtek, és hirtelen összehúzták magukat.

– Ők voltak azok! – jelentettem ki teátrálisan, és rájuk mu-tattam. A két tatárt a terepjáró hátuljában levő apró kalitkába gyömöszölték. Alig több mint tíz perc telt el azóta, hogy ütni kezdtek.

A rendőrőrsön izzadság, húgy és kétségbeesés szaga ter-jengett, az orosz börtönök mindenkori szaga. A falakat felül in-tézményi drappra, alul sötétbarnára festették. Két támadóm egy rács mögött ült a fogadóterem egyik sarkában, fejüket kezükbe temették, és néha felpillantottak rám.

Az ügyeletes őrmester egy plexifal mögött ült, apró irodá-ja harminc centiméterrel magasabban volt a terem többi részé-nél. Előtte több Viktória korabeli külsejű főkönyv feküdt egy bélyegzőkészlet, egy stósz űrlap és egy fantásdobozból átalakí-tott hamutartó társaságában. Rezzenéstelen arccal vette fel az adataimat, majd felemelte a kagylót, és tárcsázta a feletteseit. Azt hiszem, attól a pillanattól fogva a két férfi sorsa megpecsé-telődött. Külföldi voltam, és ha az ügyemet nem megfelelőkép-pen kezelik, az a rendőrség számára csak gondot jelent – a kon-zulátus panaszt tesz a külügyminisztériumban, még több a pa-pírmunka.

Az ügyet Szvetlana Tyimofejevna nyomozónőre bízták, a Moszkvai Bűnügyi Nyomozóhivatal alezredesére. Magabiztos matróna volt, szégyentelen, átható pillantással méregetett, és látszott rajta, hogy azonnal tudja, melyik férfi puhány és melyik szájhős. Az a fajta testes, legyőzhetetlen, középkorú orosz nő volt, akik dobermannként őrzik Oroszország nagy embereinek irodáit, teljhatalmú urai a jegypénztáraknak és szállodák recep-cióinak.

Miután szóban többször átvettük a részleteket, Szvetlana Tyimofejevna nagy tisztelettel előhúzott egy Protokol, azaz „hi-vatalos bejelentés” fejlécű üres űrlapot, és megkezdte tanúval-lomásom hivatalos rögzítését. Minden lap alját aláírtam, és minden javítást elláttam nevem kezdőbetűivel. Végül egy Gyelo, azaz „büntetőügy” feliratú üres mappáért nyúlt, és a barna kar-ton borítójára gondosan rávezette a vádlott adatait. Az akta megnyílt. Innentől fogva én, támadóim és a nyomozók mind az akta teremtményei voltunk.

A következő három napban Szvetlana Tyimofejevna fel-szólítására többször átbotorkáltam a rendőrőrsre, kábán az enyhe agyrázkódástól. Az őrs nappal még nyomasztóbb volt: alacsony, kétemeletes épület egy latyakos, szemeteskukákkal és kóbor kutyákkal teli udvarban. Összefutottam a rendőrökkel, aki aznap éjjel bekísértek, és egyikük cinkosán odasúgta nekem: – Gondoskodtunk róla, hogy érdekes legyen a két fickó ittléte! – A bosszú bűntudattal vegyes borzongása járt át.

A harmadik emeleti, napfény nélküli lakásomban eltöltött hosszú, éber alvásaim után, a rendőrségen töltött hosszú dél-utánjaimon úgy éreztem, alámerültem egy bűzös alvilágba, ahol végtelennek tűnő ideig néztem, ahogy a nyomozónő tolla

többívnyi papírt ró tele, a fejem zúgott, és azt kívántam, legyen már vége. Éjjel erről álmodtam, frusztrált lázálom volt, rögesz-mésen a lassan mozgó toll körül forgott, ahogy az olcsó hivatali papírra nyomódik, miközben egy testetlenkéz fogja, és felülről erős, intézményekben használt neonfény világítja meg.

A harmadik napon – bár ez a félálomban töltött bürokrati-kus lidércnyomás valahogy sokkal hosszabbnak tűnt – már ru-tinosan lépkedtem felfelé a rendőrség kopott lépcsőjén, el a bűz-lő szolgálati vécé mellett, ahonnan ellopták az ülőkét. Szvetlana Tyimofejevnát most láttam először egyenruhában.

– Most következik az ocsnaja sztavka – mondta. Az ocsnaja sztavka, azaz szembesítés bevett módszer az orosz nyomozati eljárás során, ilyenkor találkozik egymással a vádlott és a vádló, és mindkét fél tanúvallomását felolvassák. A nyomozónő fel-nyalábolta a dagadó aktát, és a földszintre vezetett, egy tágas tanteremre hasonlító helyiségbe, tele padsorokkal, és szemközt egy emelvénnyel, ahol néma csendben helyet foglaltunk. Az asztal lapjára meredtem.

A két férfi olyan csendben lépett be, hogy nem is hallot-tam, míg a rendőr be nem csukta az ajtót. Mindketten meg vol-tak bilincselve a lábukon, mereven, lehajtott fejjel csoszogtak. Nehézkesen roskadtak le az első padokra, és bűnbánóan néztek fel ránk, mint a csínytevésen kapott iskolás gyerekek. Szvetlana Tyimofejevna már korábban elárulta, hogy a férfiak testvérek, kazanyi tatárok. Mindketten családos emberek voltak, és Moszkvában éltek. Fiatalabbnak és alacsonyabbnak látszottak, mint ahogy elképzeltem őket.

– Matthews, kérem, bocsásson meg nekünk, ha bántottuk, kérem, ha bármit tehetünk… – kezdett bele az alacsonyabbik

férfi, az idősebbik testvér. De Szvetlana Tyimofejevna belefojtot-ta a szót. Felolvasta ügyetlenül megfogalmazott tanúvallomá-somat, a négy változat közül a leghosszabbat, majd az orvosi látleletet. Némán hallgatták, a fiatalabbik a kezébe temette az arcát. Az ő tanúvallomásuk csupán öt mondatból állt, miszerint olyan részegek voltak, hogy nem emlékeznek, mi történt, de ön-szántukból beismerték bűnösségüket és megbánták tettüket. Mindegyik tanúvallomás után kínos pillanat következett, mely-nek során a nyomozónő’ átadta a papírlapokat a vádlottaknak, hogy ellenjegyezzék. Segítőkészen odébb toltam a lapokat az asztalon, hogy csörgő bilincsükben alá tudják írni őket. Udvari-as biccentéssel köszönték meg. – Van bármi hozzáfűznivalójuk?

Az idősebbik testvér, aki még mindig sárga kabátját visel-te, beszélni kezdett. Eleinte nyugodt volt, a hangjában erőltetett bizalmaskodást éreztem. Végig a szemembe nézett, és miköz-ben beszélt, már nem hallottam szavait, csak a hanglejtését érez-tem, és értettem, mit mond a tekintetével. Könyörgött, hogy ke-gyelmezzek nekik. Az arcomra elborzadt mosolyféle fagyott. A férfi előrébb hajolt, a hangja megbicsaklott a pániktól. Aztán térdre roskadt és sírni kezdett. Ő hangosan zokogott, a fivére csendesen sírt.

Aztán elvezették őket. Szvetlana Tyimofejevna mondott valamit, de nem hallottam. Megismételte, és megérintette a vál-lamat. Azt mondta, menjünk. Motyogtam valamit arról, hogy visszavonom a vádat. Nagyot sóhajtott, és elmagyarázta, fárad-tan, mintha az élet rideg valóságával kellene szembesítenie egy gyereket, hogy ez nem lehetséges. Annak ellenére, hogy hosszú évek óta foglalkozott ostoba emberek ostoba kis bűntetteivel, nem volt keményszívű nő. Látta a férfiak zokogó feleségeit, és

tudta, hogy triviális ügyről van szó, ami nem érdemel olyan szörnyű megtorlást, mint amilyet ő épp előkészít a számukra. Tudta, hogy aznap délután legépeli a jelentését, amelyben java-solja, hogy a két férfit a tárgyalásig tartsák előzetes letartózta-tásban.

A gépezet mozgásba lendült, csikorogtak a kerekek, most már mindannyian visszavonhatatlanul a részesei voltunk. Kül-földi mivoltom azt jelentette, hogy a törvény betűje szerint kell eljárni. Az akta, a mindenható akta. Most már mindannyiunk-nak követni kellett az útját, lépésről lépésre, mert amit egyszer leírtak, azt többé már nem lehetett kitörölni. A két férfi tizenegy és fél hónapot töltött a tárgyalásra várva Oroszország egyik leghírhedtebb börtönében, a Butirszkajában. Végül én is kaptam egy idézést, hogy jelenjek meg a tárgyaláson, de féltem elmenni. Egy barátomat küldtem magam helyett, hogy mentsen ki. Azt hallotta, hogy a börtönben mindkét férfi tuberkulózist kapott. Az áldozat távollétében is elítélték őket, ugyanannyi büntetést kellett még letölteniük, mint amennyit előzetesben töltöttek. El-vesztették a munkájukat, a családjuk pedig visszautazott a Tatár Köztársaságba. Mire eljutott hozzám a hír, a sokk már elhalvá-nyult bennem, ahogy az éjszaka emléke is, amikor a sorsunk olyan katasztrofálisan ütközött. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez a történet beleveszett a munkahelyemen, a szerkesztő-ségben keringő borzalmas történetek tömegébe. Perverz dolog, nyugtatgattam magam, hogy két bűnös sorsát siratom, miköz-ben nap mint nap az íróasztalomon tornyosuló újságok tele vannak az ártatlanok szenvedéseiről szóló rémtörténetekkel.

De a borzalom emléke és a bűntudat, amely elfogott, ami-kor a két férfi térden csúszott előttem, ott élt mélyen bennem, és

lassan elmérgesedett. Úgy hiszem, sok orosz hordozza magá-ban ezt a traumából, bűntudatból és szándékos feledésből ösz-szeálló fekete iszapot. Gazdag komposzttalaj ez, ebből sarjad minden hedonizmusuk, hitszegésük, örömük és árulásuk. Az elkényeztetett európaiak számára, akik között felnőttem, isme-retlen, bár sokan közülük meg vannak győződve arról, hogy a szülői közöny, a házastársi kegyetlenség vagy a személyes ku-darc áldozatai. Nem, az évek során az új Oroszország rútabbik oldalán tett látogatásaim során arra jutottam, hogy egy átlagos tizenhét éves orosz kamasznak már több durvaság, reményte-lenség, korrupció és igazságtalanság jutott osztályrészül, mint amennyit a legtöbb angol barátom egy élet során megtapasztal. A túléléshez és a boldogsághoz egy orosznak annyi mindent kell eltemetnie, szándékosan tudomásán kívül hagynia. Nem csoda, hogy az örömeik, az élvezeteik ennyire intenzívek, hi-szen fel kell érniük a szenvedésük minőségéhez.

*

Bibikovék csernyigovi lakásának átkutatása után napokig nem jöttek hírek. Borisz nem tért haza a vakációról. Az NKVD minden alkalommal közölte Martával, hogy informálják, amint új fejlemények vannak. Varját vidéki rokonaihoz küldték, Marta és két lánya pedig a lakás fürdőszobájában és konyhájában la-kott, mivel a többi szobát lezárták és lepecsételték. Marta vásá-rolt némi élelmiszert a tárcájában maradt pénzen, és elfogadta a még megmaradt szomszédok segítségét.

Bibikov munkatársai semmit sem tudtak – illetve sokuk-nak nyoma veszett, a többiek pedig vagy rettegtek, vagy naivan azt hitték, hogy az NKVD hamarosan korrigálja tévedését.

Volt egy ijesztő incidens is – amíg Marta újra bement az NKVD-irodába hírekért, magukra hagyta a gyerekeket, akik épp az ukránok egyik nyári kedvencét, meggylevest ettek. Lenina egy könyvet olvasott, melyet az apjától kapott, ezért nem vette észre, hogy a kishúga, Ljudmila a meggymagokat az orrába dugdossa, méghozzá olyan mélyre, hogy nem lehetett kiszedni őket.

– Persely vagyok – közölte Ljudmila a nővérével, miköz-ben egy újabb magot tolt fel az orrlyukába. Amikor az anyjuk hazaért, nagy kiabálás következett. Ljudmilát kórházba vitték, ahol a meggymagokat egy szigorú nővér távolította el egy lát-hatólag e célra rendszeresített csipesszel. Lenina verést kapott figyelmetlenségéért, és zokogott, mert nem tudott az apjához szaladni vigasztalásért.

Két hét gyötrő aggodalom után Marta úgy döntött, nincs más esély, mint hogy Leninát Moszkvába küldje férje jó kapcso-latokkal rendelkező fivéreihez. Ők biztosan latba vetik a befo-lyásukat, tehetnek valamit. Nem volt pénze vonatjegyre, így két ezüstkanalat csomagolt egy szalvétába, és elindult az állomásra, hogy az egyik kalauznőtől helyet könyörögjön az egyik Csernyigovon késő este áthaladó Kijev-Moszkva expresszre. A kalauznő Leninát az egyik csomagtartóra tette, és azt mondta neki, ne mozogjon. Martának pedig azt, hogy tartsa meg a ka-nalakat. Marta addig szaladt az egyre gyorsító vonat mellett a peronon, amíg csak lépést tudott tartani vele.

Tíz évvel azelőtt Martát az apja elküldte a háztól, ahol fel-nőtt. Egy szimferopoli állomás peronján sorsára hagyta haldok-ló húgát. Most csak állt, és miközben a nagyobbik lányát Moszkva felé repítő vonat éjszakába vesző fényét nézte, rájött,

hogy az új család, amit felépített, darabokra hullik. A postára ment, és rövid táviratban tudatta férje rokonaival, hogy Lenina úton van. Aztán hazatért. Ljudmilát álomba merülve találta egy takarón a konyha padlóján. Felemelte, és, ahogy Leninának ké-sőbb elmesélte, „üvöltött, mint egy megsebzett állat”.

*

A moszkvai Kurszkij pályaudvaron Leninát nagybátyja, Iszak, Borisz öccse várta. Másik fivérük, Jakov, a légierő tisztje a távol-keleti vezérkarnál szolgált Habarovszkban, Vlagyivosztok mellett, és még mindig nem tudott Borisz letartóztatásáról Iszak huszonhárom éves volt, szépreményű mérnök a Dinamó repü-lőgépmotor-gyárban. Átölelte unokahúgát, és arra kérte, hogy majd akkor mesélje el, mi történt, miután hazavillamosoztak a kis lakásba, ahol anyjukkal, Szófiával élt. A konyhában némán hallgatták végig Lenina történetét. Lenina sírva fakadt, és azt zokogta, nem tudja, mi rosszat tett az édesapja Iszak igyekezett megvigasztalni. Félreértés az egész, mondta, de ő ismer embe-reket, akik tisztázni tudják.

Másnap Iszak beszélt egy barátjával, az NKVD helyi poli-tikai tisztjével a Dinamó gyárban. A férfi korábban az NKVD egyik tábornokának a testőre volt. A politikai tiszt azt ígérte, be-szél régi munkatársaival, hátha el tud intézni egy személyes ta-lálkozót, hogy az általa tapintatosan „szörnyű hibá”-nak neve-zett ügyet elsimítsák.

Iszak két nap múlva korábban jött haza, szólt Leninának, hogy vegye fel a legszebb nyári ruháját, majd kézen fogta, és a villamosmegálló felé indult vele. Csendben utaztak az NKVD Lubjanka téri központjáig. Maga a Lubjanka óriási polgári épü-let volt, egykor egy forradalom előtti biztosítótársaság székhá-

za. 1937-re kibővítették, pincéjét hatalmas börtönné és vallató-központtá alakították, amely zsúfolásig megtelt a tisztogatás éj-jelente begyűjtött újabb és újabb áldozataival. Iszak és unoka-húga a főbejáraton mentek be, és bemutatták Iszak útlevelét a portaszolgálatos őrmesternek, aki egy emeleti várószobába küldte őket. Egy sötétzöld NKVD-egyenruhát, bőrcsizmát és bricseszt viselő férfi jelent meg, és röviden beszélt Iszakkal – nyilván a barát volt, aki a találkozót megszervezte.

Amikor végül bejutottak az irodába, Lenina először azt hitte, nincs ott senki. Egy hatalmas, sötét fából készült íróasztalt látott, rajta égő lámpával. A nehéz függönyöket a nyári napsü-tés ellenére félig behúzták. Magas ablakokat és vastag szőnye-geket látott. Aztán az íróasztal mögött megpillantott egy kicsi, kopaszodó, szemüveges fejet. A tábornok Lenina szerint úgy nézett ki, „mint egy gnóm”.

A gnóm felpillantott Iszakra és a kislányra, és megkérdez-te, mit akarnak. Iszak dadogva kezdett bele, elmondta, hogy a bátyját, aki jó és hűséges kommunista, tévedésből, figyelmet-lenségből vagy talán túlbuzgóságból letartóztatták az állam el-lenségeinek kiemelése közben. Miközben hallgatta őket, a tá-bornok egy vékony aktát emelt fel az íróasztalról, belelapozott, és miközben Iszak beszélt, egyetlen szót mondott: Razberemszja. Utánanézünk. Ezzel a találkozó véget is ért. A feldúlt Iszak ha-zavitte Leninát, és másnap felültette egy Csernyigovba tartó vonatra. Marta pár nappal később eladta az edényeket és az ét-készletet, majd vonatjegyet vett magának és a gyerekeknek a Krímbe, a nővéréhez, Feodoszijához. De elutazás előtt még kö-telességtudóan megadta az elérhetőségét a csernyigovi NKVD-

nek, hogy a férje ne aggódjon, ha a félreértés tisztázását követő-en, visszatértekor üresen találja a lakást.

*

Eljött a tél, és még mindig nem érkezett hír. Marta és a gyerekek Feodoszija apró faházának konyhájában laktak, Szimferopol külvárosában. Csúfos bukás volt ez a csernyigovi pártelit elkényeztetett élete után. Marta egy fertőző gyermekbe-tegségeket kezelő kórházban kapott munkát ápolónőként, és a kórházi maradékot hazahordta a gyerekeinek.

A Krímben enyhébb az éghajlat, mint Oroszország európai részén, de a tél hideg tengeri szelet hoz a szevasztopoli öböl fe-lől. Feodoszija huzatos házát egy kis, burzsujkának nevezett fémkályhával fűtötték – egy „burzsoá” kályhával, ami gyorsan meleget adott, de reggelre kihűlt. A gyerekeknek nem volt sza-bad napközben begyújtaniuk, amíg Marta a kórházban dolgo-zott, így az ablak mellett ültek pulóverekbe burkolózva, és néz-ték, ahogy az eső a házat körülvevő gyümölcsösre szitál.

Az élet máshol van, gondolta Lenina azokban a lassan telő hónapokban. Hiányzott neki a csernyigovi élet nyüzsgése, a szomszédok, az iskolatársak és a munkatársak és barátok végte-len áradata, akik késő estig ott ültek a konyhájukban. De leg-jobban az édesapja hiányzott, aki a mentsvára és a legjobb ba-rátja volt. Sosem szűnt meg hinni abban, hogy él és egészséges, és ő is ugyanígy hiányzik neki.

Ljudmila mindig csendes gyermek volt, de most úgy tűnt, hogy teljesen magába fordult. A babáival játszott a padlón Feodoszija konyhájának sarkában, a bőrönd mellett, amelyen Lenina aludt, és igyekezett, hogy ne kerüljön zsémbes anyja és

nagynénje útjába. Marta esténként későn jött haza, kimerülten, zilált frizurával. A férje letartóztatása óta nem törődött a külse-jével.

December elején Ljudmila megbetegedett kanyaróban. Va-lószínűleg az ételtől kapta a fertőzést, vagy talán anyja kórházi ruháitól. A gyermek láza egyre magasabbra szökött, így Marta otthon maradt, hogy ápolja. Leninával mustártapaszt hozatott a gyógyszerésztől, hogy csillapítsa a kislány köhögését, a beda-gadt szemére pedig szemcseppet.

Ljudmila betegségének harmadik vagy negyedik éjszaká-ján hangos kopogás hallatszott. Feodoszija nyitott ajtót. Több sötét egyenruhás, pisztolyos férfi nyomult be a házba. „Bibikova polgártársat” keresték. Marta Ljudmilával a karjában talpra ugrott, amikor kinyitották a konyhaajtót.

– Felkelni! – parancsolt az egyik férfi Leninára, és feltépte a bőrönd fedelét, melyen a kislány aludt, a földre lökve őt és a paplant. Marta kiabálva tiltakozott, és karon ragadta a rendőrt. Az hátralökte az asszonyt a hároméves kislánnyal a karjában, bele a nyitott bőröndbe. Lenina a kiabálásra emlékszik, min-denki kiabált, az anyja igyekezett felállni a bőröndből – pilla-natnyi groteszk komédia a kibontakozó lidércnyomásban. Az NKVD-sek felrángatták Martát, a karját hátracsavarták, és ki-lökdösték a házból, le a lépcsőn, még mindig hálóingben. Az utcán betuszkolták a két várakozó rendőrségi kocsi – „fekete varjú” – egyikébe. Egy másik rendőr követte őket a két gyerek-kel, Ljudmilát a hóna alá csapta, Leninát pedig kézen fogta. Amikor az utcára értek, Lenina kiszabadította magát a férfi szo-rításából, és megpróbált az anyjához futni, de elkapták, és a hú-gával együtt a második kocsiba tették. Miközben elindultak,

Lenina átölelte hisztérikusan zokogó, lázas kishúgát. Az utca végén a két kocsi két különböző irányba fordult. A lányok attól kezdve tizenegy évig nem látták viszont az anyjukat.

*

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a fiam, Nyikita, pon-tosan annyi idős, mint Ljudmila volt Marta letartóztatása idején – két hónap múlva lesz négyéves. Az arca kerek, a haja sötét, és nagyanyja, Ljudmila feltűnően kék szemét örökölte. Amikor néhány hete látogatóban jártunk Leninánál, olyan szorosan ölel-te magához, hogy Nyikita elsírta magát. Lenina azt mondta, el-viselhetetlen, mennyire hasonlít Ljudmilára. – Tizenkét éves ko-romban lettem anya, amikor anyánkat elvitték – mondta. – Ljudmila volt az első gyerekem. Ő egy kis Ljudmila.

Néha, amikor elnézem Nyikitát játék közben, hirtelen megfoghatatlan, irracionális félelem nyilall belém – gondolom, a legtöbb szülőhöz hasonlóan. Ahogy a virágágyásban kapirgál csigák után kutatva, virághagymákat ás ki és a gondolataiba merül, attól rettegek, hogy a gyerekem meghalhat, vagy vala-miképp elszakíthatják tőlem. Máskor, általában késő éjszaka, ha ittam és távol vagyok az otthonomtól, munka közben Bagdad-ban, vagy valamelyik másik istenverte, pokoli helyen, ahol az életem nagy részét töltöm, amióta otthagytam Moszkvát, elkép-zelem, mi lesz vele, ha én meghalok. Azon gondolkodom, ho-gyan dolgozza majd fel, mire emlékszik majd belőlem, megérti-e, sír-e majd. A gondolat, hogy elveszíthetem, annyira iszonyú, hogy beleszédülök. Gyakran eszembe jut Marta azon az éjsza-kán, és megpróbálom elképzelni, hogy én mit éreznék, ha Nyi-kitát tépnék ki idegenek a karomból. De képtelen vagyok rá.

*

Az NKVD emberei Leninát és Ljudmilát a szimferopoli fi-atalkorúak börtönébe vitték, itt kellett maradniuk, amíg az ál-lam nem döntött a sorsukról. A tisztogatás könyörtelen logikája szerint „a nép ellenségeinek” családtagjairól úgy tartották, hogy megfertőzték őket az eretnek nézetek, mintha valami betegség-ről lenne szó. A régi szólás úgy tartja, „nem esik messze az alma a fájától”. Így a tizenkét éves és a hároméves gyermeket arra ítélték, hogy apjuk bűnéért bűnhődjenek. A párt úgy rendelte, hozzá hasonlóan ők is kerüljenek a történelem szemétdombjára.

*

A börtönben rossz volt a világítás, a helyiség vizelettől, karbol-szappantól és kátránytól bűzlött. Lenina emlékszik a há-rom férfi arcára, akik felvették az adataikat, a zsúfolt cella bűzé-re, ahová bevitték őket, mondván, keressenek maguknak helyet a szalmával felszórt földön, és az őrkutyák ugatására. Nyöször-gő kishúgát átölelve álomba sírta magát.

Mila szintén emlékszik anyja letartóztatásának éjszakájára. Ez a legkorábbi tiszta emléke. Hálóingben áll, egy babát tart a kezében, egy katona meglöki, és mindenki kiabál. Normális csa-ládi életének rövidke három évéről és tíz hónapjáról nincsenek emlékei, kivéve egy halvány emléktöredéket, hogy az édesapja a nyakában viszi. Attól a pillanattól fogva Lenina lett a kishúga pótmamája. Két rettegő gyermek egyedül a világban, amely hir-telen elsötétült és érthetetlenné vált.

5.

Börtön

Bennünk, Oroszország szörnyű éveinek gyermekeiben, nincs erő a felejtésre.

Georgij Ivanov

Egy meleg, párás reggelen 1995 nyarán ott álltam a Novoszlobodszkaja utcán a Butirszkaja börtön kapujánál, far-zsebemben a jegyzetfüzetemmel. A bejárat egy fodrászszalon és egy bolt közé ékelődött be, először azt hittem, rossz helyen já-rok. De a kopott folyosón túl, amely az utcát szegélyező szür-késbarna szovjet épületek között befelé vezetett, egy furcsa, zárt világ tárult fel. A Butirszkaja hatalmas erődítmény volt – a szó szoros értelmében, tornyokkal, lőrésekkel és a teteje körül körö-ző varjakkal, még Nagy Katalin építtette választott hazája szá-mos bűnözője, köztük a parasztfelkelő Jemeljan Pugacsov szá-mára.

Odakint az utcán már érződött a moszkvai nyár poros hő-sége. De amint átvezettek bennünket egy alacsony, boltíves ka-pun, a júniusi hőség hirtelen nyirkos párává sűrűsödött, és úgy ülte meg a ruhámat és a bőrömet, mint egy idegen verejtéke. Már a börtön adminisztrációs szárnyában is ott terjengett a sa-

vanyú káposzta, az olcsó mosópor és a nedves ruhák mindent átható szaga.

A cella, amelyet meglátogathattam, nagyjából hússzor öt méteres volt. Amikor a fegyőr kinyitotta az ajtót, a férfibűz hul-láma, húgyszaggal keveredő avas verejtékszag áradt kifelé. Elő-ször azt hittem, hogy a fegyencek mind az ajtó felé nyomakod-nak, hogy lássák, ki jött. De amikor benéztem, láttam, hogy any-nyian állnak benn az ajtótól egészen a terem távoli végében nyí-ló nehéz, zsalugáteres ablakig, hogy alig tudnak megmozdulni. A cella olyan volt, akár egy zsúfolt metrókocsi. A falak mentén két ágyneműkkel és testekkel teli, fából készült priccssor húzó-dott végig. Mindkét szintről bütykös lábak álltak ki. A középen fennmaradó helyen embertömeg állt, alsóneműjüket leszámítva meztelenül, a priccseknek támaszkodtak vagy az ágyak szélén gubbasztottak. Volt, aki kártyázott, a legtöbb fekvő férfi aludt, a többiek pedig csak álltak, és képtelenek voltak megmozdulni. A plafonról házilag barkácsolt szárítókötelek lógtak, rajtuk vizes ruhák. A sarokban egy apró, túlcsorduló vécét és egyetlen csa-pot láttam. A hőség és a pára olyan intenzív volt, hogy nehe-zemre esett levegőt venni, és émelyegtem a kis helyen összezsú-folódott emberi lények rettentő bűzétől.

Benyomakodtam a cellába, miközben a fegyőr az ajtóból figyelt. Később elmondta, íratlan szabály, hogy az őrök sosem lépnek be a cellákba, kivéve, ha valaki őrjöngeni kezd, vagy ha késelés történt.

A cellában száznegyvenkét férfi lakott. Mindnek üres, be-esett szeme volt. A testüket bolhacsípések és sebek borították. Nagyjából a felük szárazon, tuberkulotikusan köhögött, és na-gyokat köpött az olajos padlóra. Természetes fény nem volt, az

ablakon bezárták a zsalugátert, csak két apró rés nyílt rajta, hogy beengedjen némi friss levegőt. A helyiséget négy tompa fényű villanykörte világította meg, amelyek napi tizenhat órán át égtek.

Megpróbáltam pár szót váltani néhányukkal, de annyira kényelmetlen volt egy idegennel ilyen közelségben, testközelből beszélni, hogy rájöttem, nincs mit mondanom. Sem akkor, sem később nem tudtam emberi lényként tekinteni a rabokra, em-berként viszonyulni hozzájuk. A valóság más szintjére kerültek, az emberinél alacsonyabb szintre, inkább egy állatcsordához voltak hasonlóak. Úgy képzeltem, ha ki is jutnak innen, ez a ta-pasztalat mindörökre a részük marad. Én pedig hiába nyoma-kodtam közéjük, kívül maradtam, csak megfigyelő voltam. Nem tudtam jobban azonosulni velük, mint a lompos állatokkal a szomorú moszkvai állatkertben. Oroszországi újságírói mun-kám során sem addig, sem azóta nem éreztem ennél erősebben, hogy én csak látogató vagyok itt.

Az arcuk olyan emberek arca volt, akiknek az egész élete alig fél négyzetméternyi területre húzódott össze egy bűzös te-remben. Húsz centiméterről bámultak rám, miközben elhalad-tam mellettük, de amikor a szemükbe néztem, tudtam, hogy olyan távolságból figyelnek, amelyet sohasem tudnék áthidalni.

*

Van egy fénykép Ljudmiláról és Lenináról, valamikor 1938 elején készült. Lenina kendőt visel, hogy eltakarja kopaszra bo-rotvált fejét, Ljudmila egy házilag készített, copfos, fehér pa-mutruhás, kalapos rongybabát szorongat. Lenina gyönyörű kis-lány, nagy szemekkel, magas homlokkal, finom metszésű ajak-kal. Ljudmila, akinek a haját szintén leborotválták, kötött mel-

lényt és fehér, gallér nélküli inget visel, és kerek arcú kisfiúnak látszik, ahogy nővére mellkasára hajtja a fejét. Lenina félmoso-lya sóvárgó és nyugtalanítóan felnőttes. A két testvér zaklatott-nak és komolynak tűnik. A tekintetük nem gyermeki tekintet. A fénykép az íróasztalomon áll. Bár jól ismerem, képtelen vagyok fájdalom nélkül rápillantani.

*

A börtönben töltött első nap hajnalán Lenina és Ljudmila cellatársnői kifaggatták Leninát, miért kerültek oda. Mind fiatal lányok voltak, főként tolvajok és prostituáltak. Miután megtud-ták, hogy az új jövevények nem bűnözők, „csak politikaiak”, ahogy a nép ellenségeinek gyermekeit nevezték, gonoszul bele-csíptek Leninába, és kinevették, amikor zokogni kezdett. A két fegyőr, akik egyike egy csaholó németjuhászt tartott pórázon, kinyitotta a cella ajtaját, és csendet parancsolt. A lányokat egy menzára terelték át, ahol egy kis ablak előtt kellett sorban állni-uk egy tányér levesért. Az egyik idősebb lány kiverte Lenina tányérját a kezéből, amikor ellépett az ablaktól, és a földre locs-csantotta a levesét, ami az újoncok beavatási szertartása volt. Lenina éhesen tért vissza a cellába. Pár óra múlva megjelent a börtönorvos, aki diagnosztizálta Ljudmila kanyaróját, és azon nyomban átküldte a börtönkórházba, Lenina pedig magára ma-radt kínzóival.

Néhány nappal később Lenina meglátogathatta húgát a napi testgyakorlás ideje alatt. Félretett minden húscafatot, cu-kordarabkát, amit az idősebb lányok meghagytak, miután átvá-logatták az ételét, a bugyijába dugta, és Ljudmilának adta, hogy ne gyengüljön le. Néha Feodoszija nénjük hozott nekik apró élelmiszercsomagokat, ezeket Lenina madzagon húzta fel a

kórház utcára néző, rácsos ablakán át. Mila emlékszik a ma-dzagra és az apró csomagokra. Arra is emlékszik, hogy meg-szidták, mert éjjel az ágyba vizelt, és hogy Lenina folyton sírt.

December végén, három héttel bebörtönzésük után Lenina egy éjszaka arra ébredt, hogy a cella megtelt füsttel. Az ajtó ki-nyílt, és egy pánikba esett fegyőr az udvarra terelte a gyereke-ket. Néhány idősebb gyerek gyújtotta fel az épületet, hogy lep-lezzék szökési kísérletüket. Az őrök elengedték a kutyákat, akik utánakaptak a gyerekeknek, miközben kiterelték őket az udvar-ra. Lenina azóta retteg a kutyáktól. A gyerekek odakint reszket-tek a hidegtől, miközben megérkeztek a tűzoltókocsik. A hord-ágyon fekvő Ljudmilát is kihozták a többi kórházból evakuált gyerekkel együtt.

A börtön egész éjjel lángolt. Hajnalra teljesen kiégett, használhatatlanná vált, a gyerekek pedig félholtra fagytak az udvaron, ahol még akkor is őrizték őket. Nyitott platójú teher-autók konvoja érkezett, hogy húszas csoportokban elszállítsa a gyerekeket. Lenina és Ljudmila az utolsó kocsik egyikére került, mely a vidék egyik távoli árvaháza felé tartott. Teherautójuk egész nap észak felé haladt a zuhogó havas esőben, éheztek és teljesen átfagytak. Végül Dnyepropetrovszkban, az árva gyere-kek „elhelyezési központjában” szállították le őket. Lenina és Ljudmila kékre fagytak, és annyira reszkettek a hidegtől, hogy Lenina emlékei szerint nem tudott megszólalni. Egy nagy te-rembe terelték őket, amely már zsúfolásig megtelt a spanyol köztársaságpártiak gyerekeivel, akiket a Szovjetunióba evakuál-tak, hogy megmentsék őket a polgárháború borzalmaitól. Az otthonuktól távol került spanyol gyerekek bőgtek és halálra ré-mülve várták, hogy beosszák őket a helyi árvaházakhoz.

Egy zaklatott irodista vette át a neveket és az életkorokat tartalmazó listát az újonnan érkezettek kísérőjétől. Ljudmilának azt mondta, hogy menjen a többi kisgyerekkel, Leninának pedig azt, hogy álljon féke és várjon a sorára. Lenina térdre rogyott, és az őrök disznóbőr csizmáját átölelve könyörgött, hogy ne vi-gyék el a testvérét. Egy ajtófélfának támaszkodó civil ruhás férfi is végighallgatta az esdeklését – miközben hatvanöt évvel ké-sőbb moszkvai lakásának konyhájában Lenina elmesélte a tör-ténetet, feltápászkodott, és karját összefonva a konyhaajtónak támaszkodott, hogy megmutassa a testtartását. A férfi előrelé-pett, az őr vállára tette a kezét, és így szólt: „Elviszem őt is.” Azzal lehajolt, és felsegítette Leninát.

A férfi Jakov Abramovics Mihnyik volt, a Verhnye-Dnyep-rovszkban újonnan épült hatalmas új gyermekotthon igazgató-ja, amelyet azért hoztak létre, hogy ott ezerhatszáz utcagyere-ket, fiatalkorú bűnözőt és árvát rehabilitáljanak, és szovjet férfi-akat és nőket faragjanak belőlük. Aznap este Ljudmilát és a leg-kisebb gyerekeket, valamint a tizenkét éves Leninát busszal el-szállították Mihnyik árvaházába. Megérkezésük után megfür-dették majd tetvetlenítették őket, a hajukat leborotválták. Kor-csoportok szerint osztották be a gyerekeket a hálótermekbe. Lenina húga ágya mellett kapott egy priccset a kórházi hálóte-remben, amelyet folyosó választott el a többiektől. Az ápolók és a felügyelők elkobozták a spanyol gyerekektől a cipőjüket és a babáikat, hogy hazavigyék a saját gyerekeiknek. Lenina a mai napig álmodik arról, hogyan sírtak a szeretett játékaiktól, ott-honuk utolsó kézzelfogható emlékétől megfosztott spanyol gye-rekek. Egész éjjel azt zokogták: „Mamá!”

*

Miután enyhült a letartóztatásuk és bebörtönzésük okozta sokk, Verhnye-Dnyeprovszk a maga nemében boldog helynek bizonyult. Kaptak enni, a tanárok kedvesek voltak. Az árvaház-ban töltött első napok alatt Ljudmila úgy próbálta lehűteni láz-tól tüzelő testét, hogy a lábát a homokozó nedves homokjába temette. A kanyaróból pár hét múlva kigyógyult, de rájöttek, hogy csonttuberkulózist kapott, ami legyengült immunrendsze-re következtében gyorsan terjedt.

Lenina tanítás után mindennap meglátogatta kishúgát a helyi kórház fertőző osztályán. Ljudmila ilyenkor egy székre állt, kihajolt az ablakon, integetett neki és beszélgettek. Egy nap Lenina látogatása alkalmával Ljudmila kisírt szemmel, némán ült. Kis spanyol barátját, Juant, „Juancsikot”, aki a szomszéd ágyon feküdt, éjszaka elvitték, és senki sem volt hajlandó el-mondani neki, hová tűnt. Az ápolónő elárulta Leninának, hogy Juan belehalt a tuberkulózisba. A tizennyolc gyerek, akik Ljudmila felvétele idején az osztályon feküdtek, egymás után mind meghaltak. Anyám volt az egyetlen, aki életben maradt.

Lenina nem tudott írni a moszkvai rokonoknak, mert nem emlékezett a címükre, de nem valószínű, hogy megkockáztatták volna, hogy megmentsék a nép ellenségének gyermekeit. Feodoszija nénjüknek írt Szimferopolba, de ő nem jött értük. El-lenben hírt küldött a húgáról, Martáról. Egy Kazahsztán nevű helyre küldték, magyarázta kis unokahúgának Feodoszija, egy Karlager nevű büntetőtáborba. A címe egy postafiókszám volt. Lenina mindennap öt kilométert gyalogolt az árvaházból a helyi iskoláig, ahol szabadidejében felsúrolta a padlót hagymáért, füstölt szalonnadarabkákért, cukorért és almáért cserébe. A cukrot és az almát elvitte Ljudmilának a kórházba, de a hagy-

mákat félretette. Amikor tíz hagyma összegyűlt, Lenina kis csomagot készített belőlük. A barna papírzacskóra gondosan felírta a kazahsztáni postafiók számát, újabb munkát vállalt, hogy bélyeget tudjon venni, és az árvaházból postára adta. Hó-napokkal később levelet kapott Martától. Megköszönte lányá-nak a csomagot, bár azt írta, „bolond”, hogy a hagymákat nem egyenként csomagolta be papírba. Mert így fagyottan és rohad-tan érkeztek meg, panaszkodott Marta. Ugyanakkor érdeklő-dött Ljudmila felől, és minden jót kívánt lányainak. Azt ígérte, nemsokára értük megy. Lenina ezután egészen a háború végéig nem hallott az anyjáról.

*

Anyám nem emlékszik, hogy gyerekkorában lettek volna játékai, kivéve egy mackót, amelyet Csernyigovból vitt magá-val, de amelynek a börtönben nyoma veszett. A baba a Verhnye-Dnyeprovszkban készült fényképen a fényképész kelléke volt. Lenina úgy emlékszik, hogy Ljudmila sírt, amikor közölték ve-le, hogy nem tarthatja meg.

Ljudmila imádott rajzolni, bár „soha nem volt tehetsége hozzá”, ahogy ő fogalmazott. Betegsége ellenére nagyon korán megtanult olvasni, és nemsokára az árvaház könyvtárából köl-csönzött könyvek társaságában töltötte hosszú, magányos kór-házi napjait. A barátok helyét a könyvek és a könyvekben rejlő csodálatos világ vette át. A gyerekkorát többször megszakító kényszerű pihenés hosszú hónapjai alatt megtanult egy fantá-ziavilágban létezni, amelyet a saját élénk képzeletében épített fel. Puskin történeteinek titokzatos, borongó erdei; az utazások a repülő szőnyegen Bagdad alvó házai felett az Ezeregyéjszaka meséiben; a csodás szörnyek, akikkel Szindbád, a hajós találko-

zott; valamint az ősi Oroszország vágtató lovasai és boszorká-nyai Ivan Bilibin illusztrációival – ide menekült gyermekkori képzelete segítségével. Az őt körülvevő durva, fertőtlenített, szeretet nélküli világot egyszerre elviselhetőbbé tette a tudat, hogy valahol messze létezik egy jobb világ, ahová egyszer majd eljut. Amikor már nővé serdült, és nyomorék lába végül meg-gyógyult, ez az erőteljes látomás a másik, varázslatos életről – és a meggyőződés, hogy az élet a kitartás és a tiszta akaraterő segítségével elnyerhető – akkor sem hagyta el.

*

Az árvaházban Lenina álmot látott. Fehér blúzt és vörös úttörőnyakkendőt viselt. Gyerekek kiabáltak rá: „Az apád! Most hozzák az apádat!” Ő erre kiszaladt, és hátulról meglátta az apját, akit három géppisztolyos férfi kísért. A hatalmas Dnyeper folyó meredek partjára vitték, az árvaház területének határára. Sokáig állt ott a part szélén, és Lenina csak nézte őt az álom dermedt bénultságában. Aztán a három férfi némán fel-emelte a géppisztolyt, és lelőtték az apját. Elesett és lezuhant a meredek partfalon. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Lenina az apjával álmodott.

1938 végére Ljudmila eléggé felépült ahhoz, hogy óvodába menjen, de többször vissza kellett térnie a kórházba egy sor durva operációra, hogy újabb és újabb szövetdarabokat vágja-nak ki a lábából. Jobb lábának csontjait kikezdte a tuberkulózis, és erősen sántított. Ennek ellenére vidám és értelmes gyermek volt, aki rajongott a nővéréért. Az árvaházon kívüli világra nem emlékezett, így egyfajta boldogságban élt ott.

Leninának nehezebb volt, mert régi élete kísérteni kezdte. Tanárai azt mondták neki, hogy a szülei „a nép ellenségei”,

ezért kaptak büntetést. Próbálja meg elfelejteni őket. Most már Sztálin bácsi vigyázott rájuk, akinek az arcképe ott lógott az osztályterem falán. Lenina együtt kántálta a többi gyerekkel: „Köszönjük neked, Sztálin elvtárs, boldog gyermekkorunkat!” Ennek ellenére még mindig nem volt kétsége afelől, hogy egy-szer még viszontlátja szeretett édesapját. Amikor a tanárai a „boldog jövőről” beszéltek, Lenina azt képzelte el, hogy újra ta-lálkozik az apjával.

Kelet-Ukrajna sztyeppéi laposak és jellegtelenek, a hatal-mas, egész világot betöltő égbolt uralja a tájat. Nyaranta Lenina gyakran lejárt a többi gyerekkel együtt a Dnyeperre, hogy megmártózzon a széles, lassan mozgó folyóban, csúszkáljon sá-ros partján a víz felé rohanva. Az árvaházi élet szigorú ritmusa kevés időt hagyott Leninának a töprengésre. És a Bibikov nővé-rek a hozzájuk hasonló árva gyerekekhez képest még szeren-csésnek mondhatták magukat. Ők legalább ott voltak egymás-nak.

*

De a békének, amit a testvérek Verhnye-Dnyeprovszkban megtaláltak, nemsokára vége szakadt.

1941 nyarán Lenina tizenhat éves volt, Ljudmila hét. Ljudmila nagyon várta, hogy elkezdhesse az iskolát, Lenina pe-dig az úttörőcsapat oszlopos tagja volt, büszkén viselte a csinos, keményített egyenruhát. Reggelente rendszerint felvonulást tar-tottak, az iskola osztályai csinos sorokba rendeződtek, két idő-sebb gyerek pedig díszőrséget állt, miközben a szovjet zászlót a szovjet himnusz karcos felvételről szóló hangjaira felvonták a zászlórúdra. Lenina és a nagyobb gyerekek pedig néha áhítattal ültek a nagy bakelit borítású rádió előtt, és a Szovjet Állami Rá-

dió gyermekprogramjának építő jellegű beszédeit és prédiká-cióit hallgatták. Később, immár maguk közt, a felnőttek meg-hallgatták az esti híreket a háborúról, amelyet Németország in-dított Franciaország és Anglia ellen. De a konfliktus távolinak tűnt, a dekadens, önmaga ellen forduló kapitalista világ halál-tusája volt. A Szovjetunió és Németország két évvel azelőtt köl-csönös megnemtámadási szerződést írt alá. A háború másokat érintett, és messze dúlt a Dnyeper síkságaitól.

*

Perzselő nyár volt. A sztyeppei szél porfelhőket kavart a szikkadt földekről, és finom, barna réteggel vonta be az árvaház épületeit és a játszótér fáit. A gyerekek élete a szokott mederben folyt azokban a forró napokban, amikor a német hadsereg felso-rakozott a lengyel-szovjet határon.

Aztán 1941. június 22-én Hitler elindította a Barbarossa-terv fedőnevű blitzkrieg-hadműveletet, amely gyorsan legyűrte a szovjet ellenállást. A testvérek nem tudtak róla, hogy nagy-bátyjuk, a mérnökből pilótává lett Iszak Polikarpov vadászgé-pét még a háború első napjaiban lelőtte a támadó Messer-schmittek raja, amelyek az előrenyomuló Wehrmacht előtt meg-tisztították az eget. A családja soha nem tudta meg, hol temették el, ha egyáltalán eltemették valahol.

Lenina és Ljudmila csak napokkal később értesült a táma-dásról ünnepélyes tekintetű tanáraiktól, akik a rádióban hallot-ták a bejelentést, hogy a Vörös Hadsereg hősiesen ellenáll a tá-madóknak. Ez nem volt igaz. Minszk tíz nap múlva elesett. Jú-nius 27-ére két német hadtest több mint háromszáz kilométer-nyire behatolt a szovjet területre, a Moszkvába vezető út har-madát megtették. Augusztus 21-re a Wehrmacht elvágta a Le-

ningrád-Moszkva vasútvonalat, és a német Panzer hadosztály-ok gyorsan nyomultak előre Ukrajna búzamezőin Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé.

Kijev szeptember 26-án esett el. Pár nappal később Verhnye-Dnyeprovszkban már hallatszott a távoli puskaropo-gás, melyet a szél kelet felé hozott. Lenina iskolában volt, ami-kor megérkeztek a teherautók, hogy az idősebb árvaházi gyere-keket mozgósítsák árokásásra. Azt mondták nekik, hogy hagy-ják ott a könyveiket és szálljanak fel a kocsikra, amilyen gyor-san csak tudnak. Lenina azt hitte, hamarosan, még vacsora előtt visszatérnek. Húga, aki az egyik alsós osztályba járt, nem látta elmenni.

Lenina többé nem tért vissza Verhnye-Dnyeprovszkba. Gyermek árokásókból álló alakulatát a város szélére vitték, ahol napokon át lapátolták a fekete földet a négy fogantyúval ellátott tálcákra, melyeket az oroszok talicska helyett használnak. Pár napon belül kezdtek visszavonulni kelet felé a németek előre-nyomulása elől. Akkor aludtak, amikor lehetett, sebtében kiürí-tett gyárak padlójára dobott zsákokon, vagy a frissen kiásott, puha földön. Nappal ástak, éjjel gyalogoltak, naponta hátráltak a német offenzíva elől. Nem volt módjuk visszatérni az árva-házba, vagy hírt kapni Ljudmiláról és a többi hátrahagyott gye-rekről.

Ljudmila nagyon kevésre emlékszik mindabból, ami ez-után történt. Emlékei erről az időszakról épp oly homályosak, amilyen tiszták Lenina emlékei. Lenina csak a háború után hal-lotta a történetet egyik osztálytársától, aki hátramaradt, hogy elvégezze a házimunkákat aznap, amikor a többi nagyobb gye-

reket elvitték árkot ásni; majd Jakov Mihnyiktől, a gyermekott-hon igazgatójától, aki később barátja és jótevője lett.

Ahogy október első napjaiban a front egyre közeledett Verhnye-Dnyeprovszkhoz, az árvaházban és a kórházban ma-radt gyerekek szorult helyzetbe kerültek. A hadsereg minden mozdítható közlekedési eszközt mobilizált, a bombázás egyre közelebbről hallatszott, ezért a személyzet úgy döntött, hogy az egyetlen nyitva maradt menekülési útvonalon evakuálja a gye-rekeket: a sztyeppe hatalmas folyóján, amely ott folyt az árva-ház kertjének végében. Az árvaház igazgatója két hatalmas uszályt rekvirált, ezeket korábban a helyi kolhoz lovai vontat-ták a folyón felfelé. Az uszályokra ültette a megmaradt negyven gyermeket. Amikor leszállt az alkonyat, és tüzérségi zárótűz fé-nye villant az égbolton, a személyzet hat megmaradt tagja póz-nák segítségével a folyó közepére terelte a gyerekekkel teli jár-műveket, ahol az áramlat elkapta és magával sodorta őket a sö-tétségbe.

6.

Háború

Inkább a halál, mint a visszavonulás. Joszif Sztálin

Az uszályok egész éjszaka sodródtak a lassú Dnyeperen. Hajnaltájt a folyó keleti partján, egy falu közelében értek partot. A helyi parasztoknak még voltak szekereik és lovaik, és az ár-vaház igazgatója elintézte, hogy a gyerekeket szállítsák a legkö-zelebbi vasúti csomópontra, Zaporozsjébe. Ott, a német meg-szállásra készülődő város zűrzavarában Mihnyik a helyi ható-ságokra bízta gyermekeit. Többé nem látta viszont őket – kivéve azt a néhányat, akik túlélték a háborút, és Leninához hasonlóan immár felnőttként kíváncsiságból és hálából visszatértek, hogy meglátogassák. Zaporozsjében a gyerekek csatlakoztak a ha-talmas, kaotikus emberáradathoz, amely a német előrenyomu-lás elől menekült.

Ljudmila emlékei evakuálásukról 1941 őszén és telén, a Vörös Hadsereg visszavonulásának zűrzavara közepette, egy sor összefüggéstelen képből állnak össze. Emlékszik, hogy egy magas ablakban áll, ahonnan egy sík tájat lát, nézi, ahogy a tá-volban bombák csapódnak be éles fehér villanással, és érzi a robbanások keltette lökéshullámokat. Emlékszik, hogy egy esős

őszi napon az árvaházi gyerekekkel együtt sorban állnak egy sáros út mentén, és bögrékben vizet nyújtanak a végtelen sor-ban masírozó katonáknak, akik a frontra igyekeznek. Emlék-szik, hogy éjszakákat töltöttek az erdőben, vékony takarók alatt vacogva, és hallgatták a hátborzongató csendet.

*

Sehol sem álltak meg. Volt olyan éjszaka, amikor elem-lámpák és robbanások fénye villant. Ljudmila úgy emlékszik, hogy egy napon a többi gyerekkel együtt nehéz parasztszeké-ren utazott, és mindegyikük egy-egy ágat tartott a feje felett, hogy álcázzák magukat az odafent köröző repülőgépek elől. A ló hatalmas igavonó jószág volt, és a hámját szintén ágakkal ta-karták el. Valami oknál fogva ez a kép maradt meg bennem a legélesebben – ahogy anyám egy szekéren ül a többi gyerek kö-zött, és reménykedve tart egy ágat, mintha talizmán lenne a német gépek ellen – egy nyomorék kisgyerek, aki egyedül van és fél, és kelet felé halad, a volgai sztyeppék végtelen ürességé-be.

A gyerekeket szakaszokban evakuálták egyre messzebb az orosz hátországba. Pár napot vagy hetet töltöttek ott, ahol meg-rekedtek, és várták, hogy valaki a szárnya alá vegye, biztonság-ba helyezze őket. Valahol Sztálingrádtól nyugatra elakadtak, partra sodorta őket a sztyeppét elözönlő emberek és gépek ára-data. Ljudmila a legkeményebb téli hónapokat egy faluba be-szállásolva töltötte a hó fogságában, ahol a csűrökből lopott száraz kukoricacsöveket rágcsálta és a helyi gyerekekkel vere-kedett meg az ételért. 1942 kora tavaszán valakinek eszébe ju-tott a magára hagyott kis kompánia, és egy kolhozba szállítot-ták őket, közelebb a Volgához. Mila emlékszik, hogy bogyók

után kutattak a csendes, hideg erdőkben, és parasztasszonyok-nak segítettek padlót súrolni cserébe némi kenyérhéjért.

*

A háború apró csodája, hogy miközben a német Hatodik Hadsereg megkezdte az előrenyomulást Sztálingrád felé, valaki helyet szerzett a gyerekeknek egy hatalmas amerikai Studeba-ker teherautón, ami óriási luxusnak számított. A kocsi a városba vitte őket, pár nappal a németek előtt érték el a Volgát. Ez nem sokkal 1942. augusztus 23-a után lehetett, amikor a Vörös Had-sereg utászai felrobbantották a hidakat, mert Ljudmila emlék-szik, hogy az árvaházi gyerekek egy menekültekkel zsúfolásig telt acélbárkán keltek át a Volgán. Látta, ahogy a felrobbantott hidak tartóoszlopai furcsa szögben merülnek a vízbe. A város minden iskolájának és középületének ablakaiban kötést viselő, sebesült katonák álltak. Ez a kép Ljudmila legélesebb emléke ebből az időből: „Ott álltak, mind bekötözve, rengetegen voltak, minden ablakban ott láttam őket.”

A folyó túlpartján Ljudmila és a gyerekek újból elakadtak. A hatóságok lázasan igyekeztek, hogy még a németek megérke-zése előtt megerősítsék a várost. Az ostrom első, kaotikus hetei-ben minden mozdítható szállítóeszközre szükség volt, hogy ka-tonákat és készleteket hozzanak a városba és visszafuvarozzák a sebesülteket.

Az árvákat a folyóhoz közel eső falvakba szállásolták el. Ljudmila arra emlékszik, hogy menekültek ezrei haladtak át a falun gyalogosan, a földeken aludtak, ha már jártányi erejük sem maradt, és olyan szorosan zsúfolódtak össze a pajtákban és a parasztkunyhókban, hogy az ajtót sem lehetett becsukni. Hor-tyogásuk hátborzongató moraj volt a sötétben, mintha maga a

föld remegett volna. Mila emlékszik, hogy az éjszakai légitáma-dások idején a sztyeppe magas füvébe rohant menedéket ke-resni, miközben a fekete bombák lassan hullottak alá az égből.

Éjjel-nappal lovas kocsik gördültek át a falun, sebesült ka-tonákat vittek – némelyikük csupa vér volt, másoknak hiány-zott valamelyik végtagjuk. Éjjelente a folyó vörösen ragyogott az égő város visszfényétől, és valahányszor kelet felől fújt a szél, feléjük sodorta az ostrom forróságát és füstjét. Hullákat, emberi testrészeket látott sodródni a folyón.

Mila kizárólag az élelemre tudott gondolni. A gyerekek el-vadultak, mindenki magáról próbált gondoskodni, ételmara-dékért könyörögtek a menekültek áradatához, csapatosan va-dásztak a búza-és rozskalászokra. Száraz faleveleket gyűjtöttek, amit összemorzsoltak az útszélen talált csikkekkel együtt. A ke-veréket mahorka, azaz durva kapadohány gyanánt árulták a na-ponta áthaladó csapatoknak, kockacukorért és kenyérdarabo-kért cserébe. Sok katonának lapos, mongol arca volt. A messzi Szibériából jöttek, napokon át meneteltek a legközelebbi vasúti csomóponttól, és az útszélen aludtak, mielőtt rendíthetetlen hullámokban megérkeztek volna a városba.

*

Fél évszázaddal később magam is láthattam az orosz had-sereget háborús helyzetben. Ott álltam a csecsenföldi Groznij északi külvárosában, az orosz frontvonalon, miközben a fejünk felett tüzérségi zárótűz zúgott, és a lázadó város lángokban állt körülöttünk. A városközpontot a géppuskatűz kesernyés füstje töltötte be. Körülöttünk mindenhol golyóktól csipkézett épüle-tek romjait láttam, amelyeket újabb és újabb gránáttalálat ért. Percenként érkeztek alacsonyan süvítve a Szuhoj vadászgépek,

hogy ledobják féltonnás bombáikat, amelyek szörnyű kecses-séggel hullottak célpontjuk felé, majd úgy tűnt, hogy hatalmas robbanásuk eltörli a várost a föld színéről. A bombázás olyan elemi erejű volt, olyan valóságos jelenléttel bírt, úgy dörgött a lábam alatt, mintha hatalmas ajtók csapódnának be odalent, a föld mélyén.

Napokat töltöttem orosz katonák társaságában a homokos talajba ásott árkokban, és hortyogó sorkatonák mellett aludtam romos házakban. Az arcuk mocskos volt a füsttől és a portól, káromkodtak, köpködtek és a legkisebb viccen is hahotázva ne-vettek. Egyik este, miközben épp marhahúskonzervet ettünk egy sziszegő kerozinlámpa fényénél, az egyikük egy gránátot dobott elém a szoba túlsó végéből. A biztosítószeg és a bizton-sági nyél hiányzott róla – egy pillanatig értetlenül bámultam az apró acéltojásra, aztán mindenki röhögni kezdett. Hatástalanít-va volt.

Gyerekek voltak mind, valóságos delíriumban a veszélytől és a háborútól. De amikor járőrözni indultunk, lábunk alatt a ropogott törött üveg és téglakupacokon másztunk át, mind el-némultak és feszülten figyeltek, ahogy minden katona harc közben. Taktikájuk lényege az volt, hogy addig nyomulnak elő-re, amíg rájuk nem lőnek, ekkor bemérik a támadó pontos he-lyét, hívják a tüzérséget, aztán minden erejüket megfeszítve visszarohannak a kiindulópontjukra, és imádkoznak, hogy az orosz lövészek ne legyenek berúgva és ne mérjék fel rosszul a távolságot. Ez a taktika nem sokat változott a sztálingrádi utcai harcok óta. Amikor éjszaka alváshoz készülődtünk, a fiatal ka-tonák lerúgták magas szárú disznóbőr csizmáikat, letekerték a lábukról a kapcát, amit az orosz bakák zokni helyett viselnek,

aztán szőrmesapkájukból párnát hajtogattak. Odakint egy má-sik egységet épp tűz alá vettek, éreztük, ahogy az aknavetők bömbölése megremegteti a betonpadlót. A jelenet, beleértve a gyertyacsonkokat és a gyufát, amit a srácok a felső zsebükben hordtak, és arra használtak, hogy meggyújtsák kartonfilteres papirosz cigarettájukat, nagyapjuk háborújának is része lehetett volna.

*

Ma a Sztálingrádot övező sztyeppe üres és néma. A kolho-zok földje addig nyúlik, ameddig a szem ellát, görbe barázdáit romos rönkkunyhók és hosszú betonpajták pettyezik. Az óriás folyó túlsó partja eltűnik a ködben, a lassú, szürke víz lustán nyaldossa a partot. Úgy tetszik, mintha a hatalmas földek és a hajladozó fák azon a különös megrázkódtatáson merengené-nek, amely annyi embert hajtott ide fél évszázaddal ezelőtt, hogy vérüket ontsák ezen a homokos talajon.

1999 telén látogattam el Volgográdba, ahogy Sztálingrádot ma nevezik. A nehéz, lélekölő jellegtelenség úgy ülte meg a vá-rost, mint a piszkos hó, nyomasztón, mint a táj felett alacsonyan függő téli égbolt. Lehangoló módon hasonlított az összes többi provinciális állóvízre, egy hely, ahol a valóság keserű koncent-rátumától úgy összezsugorodott a lélek, akár az uborka az ece-tes lében.

A legádázabb harcok egyik helyszínén, a Mamajev Kurganon, egy alacsony, részben emberkéz által épített dom-bon, Sztálingrád nyugati részén áll Oroszország Anyácska em-lékműve. A 85 méter magas betonszobor egy kardot magasba emelő nőalakot ábrázol, aki bosszúra vagy talán győzelemre szólít. Fiatal, izmos karú, erős combú nő, félig hátrafordul, hogy

kiáltson gyermekeinek, kövessék. Ő Oroszország, a bosszúálló istennő, Oroszország, a természet pusztító ereje, aki lehetetlen áldozatokat vár el gyermekeitől.

*

Ahogy beköszöntött 1942 tele, és a német előrenyomulás lendülete megtört Sztálingrád romjai között, a hatóságok meg-kezdték az árva gyerekek begyűjtését, és észak felé, Kujbisevbe, a mai Szamarába, a Felső-Volga vidékére tartó teherautókra rakták őket. Milát is elkapták, ahogy a többieket. Egy hideg és zsúfolt vonatra emlékszik, amely továbbhaladt észak felé, és Szolikamszkba, Perm közelébe, az Urál lábához, egy árvák számára létrehozott hatalmas táborba szállította több ezer más, szüleitől elszakadt gyermekkel együtt.

Szolikamszk a háborúban sodródó emberek világa volt. Egy bürokrata egyetlen tollvonással az egész várost elárasztotta árvákkal. A táborban Ljudmila megfogalmazása szerint farkas-törvények uralkodtak, a gyerekek egymással harcoltak a túlélé-sért. A nagyobbak igyekeztek rábírni a kisebbeket, hogy tíz-grammnyi húsdarabkákat rejtsenek el hosszú alsóneműjükben az ebédre kapott levesből, és a konyhából kifelé menet adják oda nekik. Ha a kisebbek erre nem voltak hajlandóak, „betették őket a sötétbe” – takarót dobtak rájuk és megverték őket. Há-rom turnusban folyt az ebéd, a legkisebb gyerekek ettek először, és tanárok felügyelték, hogy megeszik-e a húst, nehogy elrejt-sék az idősebbek számára. Ljudmila és a többiek füvet gyűjtöt-tek a sztyeppén, sóval keverték össze, és megették. Ez segített csillapítani testük vitaminéhségét és megelőzni az angolkórt. Mila hasa felpuffadt az éhségtől, a lábai olyan vékonyra fogy-tak, mint két bot.

Ám a jóságnak is akadtak pillanatai. A falusi iskola tanára arra kérte a gyerekeket, hogy ne egyék meg az ebédhez kapott apró, féldekás kenyérdarabkákat, inkább hagyják meg az ár-váknak – pedig a falusiak is szinte éheztek, keserű feketeretken és apró szemű krumplin éltek, mivel az Uraiban más nem terem meg a rövid nyár alatt.

Amikor eljött 1943 nyara, a szolikamszki gyerekeket szá-zával küldték ki a tajgára, a várost övező lápvidékre és erdősé-gekbe, hogy erdei bogyókat gyűjtsenek a sebesült katonák szá-mára. Mindenkinek félvödörnyit kellett összegyűjtenie. Mila rettegett attól, hogy beleesik valamelyik mély, mocsaras gödör-be, amelyek a tajga mohos talajában bújtak meg. Az egyik ilyen expedíció során a gyerekeknek huszonöt kilométert kellett gya-logolniuk az erdőben, amíg olyan helyet találtak, ahol a bogyó-kat még nem szüretelték le a falusiak. Visszafelé menet az alig kilencéves Mila vezette a hatalmas gyerekcsapatot, nyomorék lába ellenére ott bicegett az élen, és úttörődalokat énekelt. Mire visszaértek az árvaházba a bogyókkal, Mila szeme bevérzett a fizikai megerőltetéstől. Szolikamszk farkastörvényei valamit megértettek vele: a testileg gyengék csak úgy élhetik túl, ha jel-lemük erejével a többiek fölé kerekednek.

*

Dnyepropetrovszk egy hét ostrom után esett el. Lenina és a többi idősebb árvaházi gyerek Ljudmilához és sok millió más gyerekhez hasonlóan gyalog, szekereken, teherautókon igyeke-zett kelet felé. Ahol munkabrigádja megállt, új árkokat és tank-csapdákat ástak.

1942 szeptemberének elejére Lenina Sztavropol térségéig ért, ahová az előrenyomuló német hadsereg már nem jutott el.

Hitler úgy rendelkezett, hogy az előrenyomulás a Kaukázus és a bakui olajmezők felé szüneteljen, helyette minden erőt össz-pontosítsanak a sztálingrádi csatára, ötszáz kilométerrel észa-kabbra. Leninát egy tucatnyi idősebb gyermekkel együtt egy fa-luban hagyták és a szomszédok gondjaira bízták.

Leninának nem sok hasznát vették a kolhozban, mert a keze csupa seb volt az ásástól, melyek elfertőződtek. Az egyik munkás megmutatta neki, hogyan kell egy terménnyel megra-kott lovas szekeret elhajtani a földekről a pajtákig, ez lett a munkája a betakarítás idején. Az egyik falubeli asszony, egy örmény nő, élelmet ajánlott Leninának cserébe azért, hogy fel-súrolja házának fapadlóját egy tömb karbolszappannal és egy késsel, és elvégezze a ház körül adódó teendőket. Miközben ezt a történetet mesélte, Lenina begörbítette az ujjait a konyhaaszta-lon, mintha most is a rövid, tompa kést szorítaná, és mutatta, hogyan öblítette le bekötött kezét a forró, szappanos vízben.

Miközben Lenina a padlót súrolta, az asszony pedig főzött a család számára, beszélgettek. Az asszony elmondta, hogy Moszkvából telepítették ide őket. Lenina is elmesélte a történe-tét, és hozzátette, hogy neki is élnek rokonai Moszkvában. A háziasszony ajánlatot tett a lánynak. Ha Lenina elkíséri a kiseb-bik lányát Moszkvába egy rakomány szárított gyümölccsel, megveszi neki a vonatjegyet, amit a háború idején csak azok vá-sárolhattak meg, akiknek az útlevelében moszkvai lakhely sze-repelt. Lenina, aki most, hogy Ljudmilától is elszakították, el-szánta magát, hogy felkutatja a családját, beleegyezett. Egy hét-tel később az asszony lányával és nyolc, párosával összekötö-zött és szárított barackkal dugig tömött bőrönddel együtt fel-szállt a moszkvai vonatra, amely jókora kitérőt tett a Volga-

medencétől keletre, hogy elkerülje a harcokat, és végül megér-kezett a fővárosba.

A Kurszkij pályaudvaron a lányt örmény unokatestvérei várták, akik átvették Leninától a bőröndöket. Búcsút intettek és eltűntek a metró lejáratánál. Lenina tíz kilométert gyalogolt a Krasznaja Presznya utcáig, és emlékezetből megtalálta nagy-anyja lakását. Üres volt. De az egyik szomszéd, aki még emlé-kezett Leninára négy évvel korábbi látogatása idejéből, elmond-ta, hogy nagyanyját és unokatestvéreit evakuálták. Előkeresték Jakov nagybátyjának a telefonszámát, és felhívták egy utcai fül-kéből. Egy órával később Jakov megérkezett a légierő szolgálati kocsiján, és elvitte Leninát a Taganszkaja tér közelében levő la-kására.

Jakov Borisz bátyja volt. Épp olyan szúrós tekintetű és ka-rizmatikus férfi volt, mint Borisz, és a nőket is épp úgy szerette. Idős korára jócskán meghízott, de az 1969-ben, nyugalomba vonulása alkalmával készült hivatalos fényképen egy büszke férfi látható, altábornagyi egyenruháján kitüntetések sorakoz-nak. A Haza büszke szolgájának tűnik.

Boriszhoz hasonlóan Jakov is kitűnő tanuló volt, lelkese-dett a forradalomért és annak céljaiért, és elkötelezett bolsevik-ká lett. Míg öccse a pártban futott be karriert, Jakov az induló szovjet légierőhöz csatlakozott. Borisz letartóztatása idején, 1937-ben már vezérőrnagy volt Vaszilij Bljuher marsall, a régi polgárháborús hős vezérkarában, aki Oroszország távol-keleti katonai körzetének volt a parancsnoka Habarovszkban, közel a csendes-óceáni partvidékhez. 1938 októberére a tisztogatás a hadseregben is kezdetét vette. Bljuher, Trockij régi elvtársa jó politikai szimattal rendelkezett. Három helyettesét irodájába

hívatta, és utasította őket, hogy azonnal utazzanak Moszkvába. Magyarázatot nem adott. Jakov nyomban hazament, össze sem csomagolt, és előrehaladott terhes feleségével, Varvarával fel-szállt a legközelebbi nyugat felé tartó vonatra.

Bljuhert néhány nappal később letartóztatták, a Lubjanká-ban belehalt az NKVD kínzásaiba. Varvara a vonaton szülte meg gyermekét, de azzal, hogy Moszkvába távoztak, a család sikeresen eltűnt a tisztogatás átláthatatlan bürokráciájának út-vesztőjében. Sztálin furcsa logikája nyomán a nép ellenségeinek milliónyi családtagját tartóztatták le, míg a párt néhány vezető kádere túlélte legközelebbi hozzátartozóinak elfogását. Sztálin külügyminiszterének, Vjacseszlav Molotovnak a feleségét a Gulagra küldték, a diktátor személyi tikárának, Andrej Poszkre-bjisevnek a feleségét pedig agyonlőtték. „Majd keresünk magá-nak új feleséget” – vetette oda nagyvonalúan Sztálin a titkárá-nak.

Jakov tehát túlélte, és 1942-re altábornagyi rangot ért el. Nagy lakásban élt egy magas rangú katonatisztek számára fenntartott épületben. Varvara és kisgyermeke ellenségesen fo-gadták az új jövevényt. Reakciójuk talán ésszerűnek is nevezhe-tő. Egy bukott, kivégzett pártember gyermekének rejtegetése nagy veszélynek tette ki őket. Ennek ellenére Jakov ragaszko-dott ahhoz, hogy az unokahúga náluk maradjon, Varvara pedig kelletlenül fogadta ugyan, de azért örült, hogy van, aki besegít a házimunkában. Lenina tulajdonképpen ingyencseléd lett, de legalább kényelemben és családi körben élt. Jakov beszámolt Leninának Iszak haláláról. Azt is elmondta, hogy semmit sem tud Borisz vagy Marta sorsáról, és szigorúan figyelmeztette a lányt, hogy ne szóljon senkinek se arról, mi történt velük. Egy

áruló bátyjaként csak a szerencse és a háború mentette meg Jakovot attól, hogy hasonló sorsra jusson.

Lenina elmesélte a családnak, hogyan veszítette el Ljud-mila húgát a visszavonulás zűrzavarában. A rosszindulatú Varvara azt javasolta neki, ne áltassa magát – hiú remény, hogy valaha is rátalál még a testvérére.

*

Jakov Leninának rádiós állást szerzett a Hodinszkoje repü-lőtéren, Moszkva északi külvárosában, ahol a pilóták az új Jak vadászgépeket tesztelték, amelyeket a Dinamó gépgyár, vala-mint a Lavocskin Tervezőiroda gyártott, ahol Jakov volt a kato-nai beszerzések felelőse. Lenina jól végezte a dolgát, és a pilóták is kedvelték. Duetteket énekeltek vele a rádión, miközben teszt-köreiket rótták. Lenina a mai napig emlékszik a hívójelére – 223305 –, és felháborodik, ha valaki azt állítja, hogy elfelejtette. „Előbb fogom elfelejtem a nevemet, mint a hívójelemet” – tré-fálkozik ilyenkor. Esténként nagybátyja segítségével kérvénye-ket fogalmazott, hogy információt kaphasson Ljudmiláról, és személyesen vitte be őket a Népi Tájékoztatási Minisztériumba, amely a Szovjetunió árvaházait felügyelte. De nem jött semmi hír.

Lenina a következő két évet Jakov családjánál töltötte. A Verhnye-Dnyeprovszkban töltött időszakhoz hasonlóan ez is békésen telt. A háború fordulóponthoz érkezett, miután Hitler Hatodik Hadseregét bekerítették és megsemmisítették Sztáling-rádnál, a Vörös Hadsereg pedig megkezdte az előrenyomulást nyugat felé.

1944 nyarán, amikor a harcok már Lengyelország területén folytak, a szövetségesek pedig partra szálltak Normandiában, Jakov azt mondta Leninának, hogy van egy megbízatása szá-mára. Jakov egyik munkatársa, egy tábornok, hírt kapott, hogy a fia – akiről azóta nem hallott, hogy a gyermeket sok ezer tár-sával együtt evakuálták az ostromlott Leningrádból – egy uráli menekülttáborban van. Leninát bízták meg, hogy a szükséges dokumentumokkal repüljön el a táborba, és hozza vissza a fiút Moszkvába.

Egy héttel később Lenina egy Molotovba, a mai Permbe tartó katonai járaton ült a kölcsönbérleti amerikai Douglas te-herszállító gép orosz személyzetével együtt. A légierő egyenru-háját viselte, pilotka-sapkáját hetykén a fejébe nyomva. Ez volt az első alkalom, hogy repülőre szállt.

Permben a helyi repülőgépgyár igazgatója, Jakov szemé-lyes jó barátja elintézte, hogy egy kétüléses Polikarpov vadász-gép vigye Leninát a gyermek-menekülttáborba a tábornok fiá-ért. A tábor neve Szolikamszk volt.

Az ütött-kopott kis Polikarpov döcögve állt meg az ideig-lenes városszéli kifutópályán, és Lenina a fiatal pilótával együtt gyalogolt végig a sáros utcákon az árvaházig, egy díszes, forra-dalom előtt épült, vörös téglás épületig, amelyet alacsony kőfal vett körül. A játszótéren rongyos gyerekek százai szaladgáltak. Amikor Lenina belépett a kapun és elindult az épület ajtaja felé, észrevette, hogy egy sánta gyermek féloldalasan szalad felé.

– Tak ce moja szesztra Lina! – kiabálta a gyermek ukránul. – Ez a nővérem, Lina!

Ljudmila fogatlan volt, a hasa felpuffadt az éhségtől. Ami-kor Lenina térdre rogyott, hogy átölelje a húgát, Ljudmila sírni kezdett, és ennivalót kért.

– Jiszti hocse! Jiszti hocse! Enni akarok!

Lenina képtelen volt megszólalni. A pilóta csodálkozva bámult, nem értette, mi történt. Mivel nem tudta szétválasztani a zokogó testvéreket, mindkettőjüket beterelte az igazgatói iro-dába.

Az igazgatónő elsírta magát, amikor Lenina elmondta ne-ki, hogy megtalálta a húgát. Kiadta a négyéves kisfiút, akiért Lenina jött, de hosszú, gyötrelmes órákon át várakoztak, amíg a pilóta telefonált Permbe a felettesének, hogy hívja fel Moszkvát, és kérjen engedélyt, hogy Ljudmilát is magukkal vihessék a fő-városba. Valaki elérte telefonon Jakovot – ami nem volt kis telje-sítmény a háborús Oroszországban –, ő pedig intézkedni kez-dett. Az engedélyt megadták. Lenina a gép lövészülésében, két öklendező gyerekkel az ölében repült vissza Permbe.

Az éjszakát a repülőgépgyár igazgatójának egy munkatár-sánál töltötték, aki egy társbérlet egyik szobájában lakott. Lenina észrevette, hogy a gyerekek éjszaka folyton felkelnek, hogy vécére menjenek. Reggel aztán a közös konyhából beszű-rődő méltatlankodásra ébredt. A gyerekek mindent felfaltak, amit a szomszédok konyhaszekrényében találtak, többek között egy hatalmas fazék rizses csirkét. Miközben a repülőtérre indul-tak, hogy felszálljanak egy Moszkvába tartó teherszállító gépre, Ljudmilának és a kisfiúnak erős hasmenése támadt. Alultáplált testük nem tudott megbirkózni ilyen mennyiségű kalóriadús étellel.

Moszkvában, Jakov lakásában nem volt hely a beteg gyermek számára, de a férfi elintézte, hogy Ljudmila a Danilovszkij kolostorban működő, párttagok menekült gyer-mekeit gondozó központba kerüljön. A teljes ellátmány köl-csönbérleti szerződés keretében érkezett Amerikából, és elkép-zelhetetlen luxusnak számított. Volt ott Campbell paradicsom-leves-konzerv, sózott vagdalt marhahús, tonhal és sűrített tej. De Milát leginkább az óriás Hershey’s kakaóporos dobozok nyűgözték le, ezeket olyan szépnek találta, hogy a mai napig emlékszik rájuk. Az ónfedél alatt egy aranyfólia volt, és ő min-dig végignézte, ahogy ezt a kórházi szakácsok áhítatos tisztelet-tel felvágják. Minden doboz sötétbarna kakaóporban egy-egy műanyag adagolókanál volt a porciók kiméréséhez. Ljudmila mély áhítatot érzett a tökéletesen megtervezett csomagolás iránt – az eldobható kanál pedig felfoghatatlan volt számára. Úgy érezte, hogy a kakaósdoboz csakis álmainak varázslatos világá-ból érkezhetett.

7.

Mila

Arra születtünk, hogy valóra váltsunk egy tündérmesét, Hogy legyőzzük a teret és az időt, Sztálin acélszárnyat adott nekünk kar helyett, És szívünk helyén tüzes gép dübörög.

Gyermekdal a ‘30-as évekből

Mila gyorsan magára szedett néhány kilót, bár a testét még mindig eltorzította a tuberkulózis. Hat hónapot töltött a Danilovszkij kolostorban, és lelkesen olvasta a nagy, színes amerikai képregényeket. Tízéves volt. Túlélte.

1945 tavaszán átszállították egy beteg gyerekek számára fenntartott otthonba Malahovkában, amely pár megállónyira volt Moszkvától az elektricska nevű helyiérdekű vasúttal, itt kezdte meg a valódi felépülést. A hasa még mindig puffadt volt az éhezéstől – „kijjebb lógott, mint az orra”, emlékszik vissza Lenina –, és a bal lába elsorvadt. De folyton vidám volt, az ud-varon énekelt és ugróiskolát játszott a többi gyerekkel. Mila mindig önként jelentkezett konyhai ellenőrnek, melynek során a gyerekek odaálltak és figyelték, ahogy a szakácsok kibontják a hatalmas vagdalthús-konzerveket, hogy minden gramm bizto-san a levesükbe kerüljön. A csodálatos amerikai ételek ellenére

Milában egy életre megmaradtak az éhezés okozta lelki sérülé-sek. „A gyerekkori éhezést nem lehet elfelejteni – mondta. – Az ember többé nem képes arra, hogy valaha is jóllakottnak érezze magát.”

Egy olyan nemzedék tagjaiként, amely túlélte az éhínsé-get, a tisztogatásokat és a háborút, Lenina és Ljudmila tulaj-donképpen szerencsésnek mondhatták magukat. Körülöttük mindenki sokkal többet veszített. Talán ez az oka annak, hogy a traumatikus élmények ellenére a testvérek mindvégig kitartot-tak, pedig mai szemmel szinte felfoghatatlan, hogyan vészelhet-ték át mindezt. Mila túlélte a betegséget, amibe a spanyol gye-rekek belehaltak; Lenina egészen véletlenül talált rá a húgára, ami sok ezer gyermeknek nem sikerült. Már ezért is hálásnak kellett lenniük a sorsnak.

Kétségtelen, hogy Lenina és Ljudmila túlélésében szerepet játszott a gyermeki alkalmazkodóképesség, az a gyermeki tu-lajdonság, hogy csak a pillanatnak élnek. Kizárták a külvilágot, a pillanatnyi helyzet határozta meg létüket, és talán ez volt a leghatásosabb fegyver a kétségbeesés ellen. És – legalábbis Mila esetében – ott volt a hatalmas, oltalmazó tudatlanság is: nem tudott az eltűnt múltról, amely a gyermekkor ködös emlékfosz-lányai közé veszett – és ettől a börtön és az árvaház valóságossá vált, el kellett viselni ugyan, de nem kellett sem bánkódni miat-ta, sem megérteni. Fizikailag és mentálisan sérült, de nem tört meg. A Hershey’s csokoládé és a vagdalt hús meggyógyította a testét, a szelleme pedig érintetlen maradt, készen állt a világ meghódítására.

*

Nem sokkal Ljudmila visszatérése után Szolikamszkból egy Alekszandr Vaszin nevű fiatal harckocsizó százados tett lá-togatást Bibikovék lakásában a Taganszkaja téren. Jakov felesé-ge, Varvara volt a nagynénje. Lenina is otthon tartózkodott, fé-lénken üdvözölte a távoli rokont. Alekszandr – Szása – egészsé-ges, jóképű és megnyerő mosolyú volt, hangos nevetéssel. Ra-gyogóan festett olajzöld egyenruhájában, bricseszben, puha tiszti csizmában, felnyírt szőke hajával.

Lenina és Szása futólag már találkoztak 1937-ben, a lány első moszkvai látogatásának idején, apja letartóztatását követő-en. Szása tréfásan megjegyezte, milyen csinos lány lett az uno-kahúga. Felajánlotta, hogy elkíséri a metróhoz, amikor Lenina dolgozni indult. Félig tréfásan flörtölt a lánnyal, megcsiklan-dozta a mozgólépcsőn, és azt mondta, feleségül akarja venni. Néhány nappal később újra találkoztak a Krasznopresznyen-szkij parkban, az állatkert közelében, ez volt az első randevú-juk. Szása elvitte Leninát az egyik kávéházba a parkban, a lány ekkor járt életében először étteremben. Harminchat évvel ké-sőbb, amikor Szása szívinfarktusban meghalt, a munkatársai véletlenül ugyanebben az étteremben tartották a búcsúztatását.

Két hét udvarlás után Szásának vissza kellett térnie az egységéhez. Indulás előtt megkérte Lenina kezét, ő pedig igent mondott.

Három nappal az elutazását követően, miközben Szása gépkocsija a Szmolenszktől nyugatra húzódó fronthoz közele-dett, aknára futott. Az egyik lába olyan súlyosan megsérült, hogy térdből amputálták egy lombfűrésszel. Az egyik óriási ka-tonai kórházba szállították Ivanovóba, hogy ott épüljön fel. In-nen Szása furcsa levelet küldött Leninának. Azt írta a menyasz-

szonyának, hogy megégett és eltorzult az arca, ezért keressen más férjet magának. Amint megkapta a levelet, Lenina futott a nagybátyjához. Jakov pedig befolyását latba vetve elintézte, hogy Lenina helyet kapjon egy Ivanovóba tartó amerikai Doug-las teherszállító gépen, és utasította a legénységet, hogy készül-jenek egy sebesült szállítására. Lenina megtalálta a kórházat, és ahogy rohant felfelé a lépcsőn, meglátta Szását, amint alsónad-rágban, mankóval áll a kórház udvarán: nem égett meg, az egyik lába hiányzik. Lenina hazavitte Moszkvába, és három hónappal később összeházasodtak. A lány tizenkilenc éves volt, a fiú huszonhat. Furcsamód majd négy évtizeden át tartó há-zasságuk ellenére Lenina nem emlékszik, hogy Szása melyik lá-bát vesztette el.

*

Emlékeim szerint Szása ellenállhatatlanul férfias jelenléttel bírt, erős és határozott álla volt, kirobbanó nevetése és ellent-mondást nem tűrő modora. Sok tekintetben tökéletes szovjet ember volt, nyers modorú és vidám, aki mindenben a jót látta meg, még akkor is, ha folyton a tehetetlenséggel és a rútsággal kellett szembesülnie, ahogy minden szovjet állampolgárnak.

Azt hiszem, sok tekintetben épp az ellentéte volt ifjú só-gornőjének, Ljudmilának. Ljudmila ambiciózus volt, és nem is-merte a megalkuvást, folyton át akarta formálni a világot maga körül. Szása megelégedett az egyszerű örömökkel: barátai és munkatársai megbecsülésével, kis lakásával, a dácsával, melyet saját kezével épített fel deszkákból és téglákból. Tudatában volt jó külseje hatalmának is. Mintha úgy érezte volna, hogy férfias-sága ajándék, amelyet kötelessége megosztani nemzedéke nő-tagjaival, mivel kevés volt a férfi. De sosem adott okot a félté-

keny természetű Leninának a gyanakvásra. „Lehet, hogy hűtlen volt hozzám – ismeri el Lenina. –De mindig úgy intézte, hogy soha, soha ne tudjam meg.”

*

A „Nagy Honvédő Háború” utolsó hónapjaiban Moszkva a kimerülés szélén állt. Messze, nyugaton a Vörös Hadsereg ke-resztülverekedte magát Kelet-Poroszországon, hogy a nyugati szövetségesek előtt érje el Berlint. De odahaza a nők és a gyere-kek sokkal banálisabb háborút vívtak az éhség és a hideg ellen az ország romjai között. Aggódtak a fronton harcoló férfiak mi-att, és rettegésüket a szörnyű hírtől még megrendítőbbé tette a küszöbön álló győzelem bizonyossága.

Az utcákon mindenütt egyenruhás férfiakat lehetett látni, esténként koromsötét volt, mert mint minden mást, a világítást is korlátozták. A háború végéig felfüggesztették az életet, min-denki a túlélésre összpontosított, és nem mert a jövőre gondol-ni. A mindennapok a kis kartonpapír élelmiszerjegyek és a pletykák körül forogtak. Varvara és lánya órákon át álltak sor-ban az utcán, mert azt a hír járta, hogy nemsokára élelmiszer-szállítmány érkezik; Lenina a szülészetekről kikönyörgött némi tejet, hogy örökké éhes kishúgának vigye. Esténként Lenina és Szása ott ültek a rádió mellett, hallgatták, ahogy a bemondó a szovjet győzelmek német hangzású helyszíneit sorolja, és rop-pant elégedettek voltak.

Lenina önző boldogságot érzett, hogy az ő Szásája életben maradt, nem úgy, mint sok Hodinszkoje repülőtéri barátnőjé-nek az udvarlója. A fiatal párnak egy kis lakást utaltak ki egy forradalom előtti épület alagsorában, a Herzen utcában. Szűkös volt a hely, az apró ablakok magasan nyíltak, de Leninának

gyermekkora óta ez volt az első otthona, és eltökélte, hogy ké-nyelmessé varázsolja újdonsült kis családja számára.

A konyha lett a birodalma, szeretetének mértékegysége pedig az étel. Egy emberöltővel azután, hogy főzni kezdett az apró kályhán a Herzen utcában, sokat ültem nagynéném kony-hájában a Frunzenszkaja rakparton, és ő ugyanazokat a fogáso-kat tette elém, amelyeket először tanult meg főzni Szásának – káposztalevest, borsólevest, marhaszeletet és sült krumplit. Mi-közben ettem, figyelt, hogy mikor adom végre jelét az elége-dettségemnek. Lenina és anyám számára étel és boldogság szo-rosan összefüggött egymással.

*

1945 januárjában, pár nappal tizenegyedik születésnapja előtt úgy döntöttek, Ljudmila kellőképpen felépült ahhoz, hogy elbocsáthassák a malahovkai gyermekotthonból. De Lenina egyszobás Herzen utcai lakásában nem volt számára elég hely. Lenina már várandós volt első gyermekével, Szása húga, Tama-ra pedig a konyhában aludt egy tábori ágyon. Lenina felhívta Varvara nagynénjét, de ő sem volt hajlandó befogadni Ljudmilát. „Újabb potyázó a vonalban” – mondta férjének, amikor az megkérdezte, ki telefonál. Így hát Szása segített Ljudmilának helyet találni a szaltikovkai árvaházban, Moszkvá-tól negyven kilométernyire. Ljudmila egyetlen kartonpapír bő-röndöt vitt magával, benne az amerikai Vöröskereszttől kapott ruhákkal, pár gyerekkönyvvel és egy babával.

Szaltikovka kedves, álmos falucska. Anyámmal egy poros nyári délutánon látogattunk el ide 1988-ban. A Kurszkij pálya-udvaron elektricskára szálltunk, ahogy anyám oly sokszor tette gyerekként. A szaltikovkai peron csupán egy betoncsík volt, és

amikor a vonat döcögve eltűnt a nyírfaerdőbe vágott szűk nyí-lásban, csak madárcsicsergés és egy távoli motor hangja hallat-szott.

– Semmi sem változott – jelentette ki anyám, miközben ka-ronfogva végigsétáltunk a falu egyetlen, aszfalt nélküli utcáján. A fából épült házakat zöldre és fakó sárgára festették, és az utca végén már látszott az árvaház hatalmas kapuja. Az apró telke-ket léckerítések választották el egymástól, a házak alig látszot-tak ki a hatalmas napraforgók és elvadult jázminbokrok mögül.

Az árvaház öreg épületei, ahol anyám gyerekkora nagy részét töltötte, az erdő szélén álltak. Az árvák új nemzedéke épp nyári táborban tartózkodott, így a hely elhagyatott volt. Az üres gyermekintézmények mélabúja lengte be, a szabályozott jókedv hangulata, a gyerekek megrendítő magánya.

Mila mégis boldog volt Szaltikovkában, emlékei szerint boldogabb, mint valaha. Itt járt először rendes iskolába, és na-gyon tetszett neki. A kórházi ágyakban töltött kényszerű sem-mittevés évei megtanították a könyvek szeretetére. Lenina re-gényeket hozott neki Jakov könyvtárából, ő pedig valósággal falta őket. Tanárai szigorúak és elhivatottak voltak, a régi iskola követői, akik a helyes orosz nyelvtant és Puskin műveit kérték számon növendékeiken. Vasárnaponként katonák érkeztek, hogy nagy teherautókon a közeli moziba vigyék a gyerekeket.

Mila emlékszik, hogy órákon át ült egy idősebb paraszt-asszony ölében, aki a fürdő kazánját fűtötte, és közben kifésülte a tetveket a gyerekek hajából. Az egyik tanárnő, Maria Nyikolajevna Harlamova órákat töltött anyámmal szabadidejé-ben, hogy felkészítse orosz irodalomból és történelemből.

Amikor anyámmal bekopogtunk Maria Nyikolajevna ajta-ján, a tanárnő azonnal megismerte, és könnyekben tört ki.

– Milocska! Hát tényleg te vagy az? – ismételgette, miköz-ben megölelték egymást.

Maria Nyikolajevna teát és házi lekvárt hozott nekünk, és míg mi a konyhaasztalnál ültünk, régi papírkötegek között egy kis borítékot keresgélt, mely tele volt Ljudmiláról szóló kivágá-sokkal a helyi újságból – felvételének híre a Moszkvai Egyetem-re, vörösdiplomájának híre történelemből.

– Olyan büszke voltam rád! – suttogta Maria Nyikolajev-na, és a rozoga asztal felett egy idős anya büszkeségével bámul-ta legjobb tanítványát. – Mindannyiótokra büszke voltam.

Mila hónapokat töltött távol Szaltikovkától, amikor fáj-dalmas operációkat végeztek el a lábán és a csípőjén a Botkin kórházban, Moszkva belvárosában. A gyermekkori tuberkulózis következményeként az egyik lába tizenhat centiméterrel rövi-debb volt a másiknál, ezért tizenöt éves korában a Botkin sebé-szei eltörték a csontot, és súlyokat akasztottak a lábára, hogy megnyújtsák.

Amikor a kórterem nyomasztó csendjéből visszaengedték Szaltikovka zajos világába, Mila belevetette magát a játékba és a csoportos foglalkozásokba. Mindig vezető volt, „aktivista” az úttörőmozgalomban, amely a cserkészet kommunista megfele-lője, ezt a fehér ingén viselt jelvény is mutatta. „Karunk helyén acélszárny nőtt, szívünk helyén tüzes gép dübörög” – szólt a pezsdítő korabeli dal, és Mila fogyatékossága ellenére kemé-nyen igyekezett, hogy felnőjön az eszményhez.

Szókimondó és gondolkodó gyermek volt. Mindkettő ve-szélyes szokás, már az iskolában is. Egy nap, nem sokkal a há-ború befejezését követően a Pionyerszkaja Pravda (a nagy pártlap gyermekváltozata) vezércikkének kötelező osztálytermi felolva-sása során a tanár az új, Amerika-ellenes vonalat éltette. Mila úttörőhöz illően jelentkezett – az ujjak egyenesen a plafon felé mutatnak, könyök a padon –, hogy kérdést tegyen fel.

– De hát az amerikaiak sokat segítettek nekünk a háború alatt, nem? – kérdezte. A tanár elborzadt, és Milát az igazgató-hoz küldte, aki sebtében összehívta a druzsinát, ezt az elméleti-leg nem hivatalos gyermekbíróságot, amely a pártgyűlés iskolai megfelelője volt. Mila kötelességtudóan összesereglett osztály-társai úgy határoztak, hogy ezentúl jobban oda kell figyelnie a politikai oktatásra, és hivatalos megrovásban részesült. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor képmutatók vonták felelősség-re.

Már akkor is vasakarat lakott a deformálódott kis testben. Később így írt jövendőbeli férjének, apámnak arról, hogy nem hajlandó elfogadni a szovjet élet realitását: „Azt akarom, hogy az élet a gyakorlatban mutassa meg nekem az elveim erejét. Akarom, akarom, akarom.” Egy olyan világban, ahol kortársai-nak többsége nem akart többet, mint boldogulni, a lehető leg-többet kihozni az adott helyzetből, Mila hitt abban, hogy az akarata meghódíthatja a világot. A költő, Jevgenyij Jevtusenko saját és Mila nemzedékének antihősét „Kompromisz Kompro-miszovics elvtársnak” nevezte el, keserűen gúnyos tisztelgés-ként azon férfiak és nők előtt, akik a szovjet élet képmutatásán és csalódásain millió apró megalkuvás árán tették túl magukat. Mila nem tartozott közéjük.

Sánta lába ellenére osztályának ugrókötélbajnoka lett. Szaltikovkában tetűellenőrzést, kirándulásokat, közös éneklést és ugróiskola-bajnokságot szervezett az osztály számára. Vala-hányszor meglátogatta nővérét a Herzen utcában, belevetette magát az utcai ugróiskola-bajnokságba, a szomszéd gyerekek-kel együtt rajzolta a négyzeteket az aszfaltra. Szinte mindig Ljudmila nyert, még akkor is, amikor egy alkalommal törött, begipszelt karral versenyzett.

*

A győzelem híre zengett a rádióból 1945. május 9-én. Lenina a Dinamó gépgyárban hallotta a bejelentést. A végtelen megkönnyebbülésre és az elmondhatatlan fáradtságra emlék-szik. Pár nappal később parádét tartottak a Szadovoje Kolcón, ahol felvonultatták a német hadifoglyokat, és Lenina kiment a Herzen utca végébe, hogy saját szemével lássa az ellenséget. A tömeg némán nézte a németeket, és Leninának feltűnt az idegen katonák csizmáinak és hevederjeinek erős bőrszaga. Rendben haladtak, kifejezéstelen arccal. A hadifoglyokat locsolóautók követték kérkedőn, hogy lemossák a fasiszta jelenlét mocskát. Tíz hadifogoly közül átlagosan kevesebb mint egy tért vissza a hazájába.

*

Jakov nagyobb, elegánsabb lakásba költöztette a családját. Egy trófeaszámba menő Mercedest zsákmányolt németországi útja során, amelynek egyébiránt a német rakétafejlesztő labora-tóriumok szétszerelése és a moszkvai Lavocskin Tervezőirodá-ba szállítása volt a célja. A Mercedes hatalmas, fényes, fekete bestia volt, a szédítően magas rang jelképe. Jakov fel-alá furiká-zott vele Moszkvában fiatal lányokat fuvarozva, ami Varvarából

vad féltékenységi rohamokat váltott ki. Jakov új állása a Szov-jetunió induló rakétaprogramjának vezetőjeként – mely prog-ram az elfogott német tudósokra épült – a kiváltságosok világát nyitotta meg családja számára, de ezt nem siettek megosztani a szegény rokonokkal. Lenina és Ljudmila számára a nélkülözés még évekig tartott a háború végét követően is. Ám ott volt a sok fényes felvonulás az ünnepi jelmondatokkal és zászlókkal, a büszkeség és az eredmények tudata. Valahányszor Lenina és a kitüntetéseit mellkasán viselő Szása sétálni indultak újszülött lányukkal, Nágyával, úgy érezte, végre sikerült túllépnie szét-tört gyermekkorán.

*

Borisz Bibikov börtönbüntetése elvileg 1947 júniusában járt volna le a hivatalos ítélet szerint, amely így szólt: „tíz év fegyház, levelezési jog nélkül”. Annak ellenére, hogy kicsi volt az esély, hogy túlélhette a munkatáborokat és a háborút, Lenina továbbra is reménykedett a visszatérésében.

A Bibikov családban még azok után is, amin keresztül-mentek, megmaradt a naiv hit a szovjet rendszer alapvetően he-lyes voltában. A tisztogatások áldozatainak sok tízmilliónyi ro-konához hasonlóan ők is úgy hitték, hogy az igazságtalan ítélet, amely szeretteiket sújtotta, szerencsétlen tévedés volt. Borisz anyja, Szófia leveleket írt a belügyminisztériumnak, és híreket kért a fiáról abban a rendíthetetlen meggyőződésben, hogy az igazság végül diadalmaskodni fog. Évekig nem kapott választ, a hite mégis megmaradt. De Borisz szabadon bocsátásának dá-tuma elmúlt, és nem érkezett hír felőle.

1948 telén Lenina, aki a második gyermekét várta, néhány hónapot Szása anyjánál, Praszkovjánál töltött egy Kalugától

harminc kilométerre fekvő faluban, ahol bőven akadt friss tej, és a falusi asszonyok vigyáztak Nágyára, amíg Lenina az új jöve-vény érkezését várta. Szása jogot hallgatott Moszkvában, szom-bat esténként vonatra szállt Kaluga felé egy rozoga bicikli társa-ságában, amelyet ő maga javított meg, majd elbiciklizett (fél lábbal) a faluig, a napot a családjával töltötte, este pedig vissza-biciklizett, hogy elérje a moszkvai vonatot.

Egy nap Szása egy Karlagerben feladott levelet hozott. Bo-rítékja nem volt, a kor szokása szerint háromszög alakúra haj-togatták. Marta küldte. Azt írta, hogy az előző tavasszal kien-gedték a börtönből, és a tábor közelében él „adminisztratív fog-va tartásban”. Van egy Viktor nevű újszülött fia. A gyerek apja egy pap, írta, akinek az életét ő mentette meg a táborban, de aki szabadulása után visszatért a családjához az Altájba, Szibériába.

Marta azt írta, hamarosan engedélyt kaphat arra, hogy el-hagyja Kazahsztánt, de nem tudja, hová menjen, mivel nincs út-levele. Bár nem mondta ki, Lenina tudta, anyja mire gondol: po-litikai fogolyként nem lakhat 101 kilométernél közelebb egyet-len nagyobb városhoz sem. Nem sok hely volt számára Lenina apró moszkvai lakásában, de Szása anyja, Praszkovja nem tágí-tott: Leninának mindent meg kell tennie, hogy az édesanyját Moszkvába juttassa. Lenina levelet írt az anyjának, ne törődjön a 101 kilométeres korlátozással, jöjjön, költözzön hozzájuk a fő-városba, amilyen hamar csak teheti. Szása másnap postára adta a levelet Moszkvában.

*

A mozdony lassan döcögve, kormot és füstöt okádva ér-kezett be a Kurszkij pályaudvarra. A vagonhiány miatt a szerel-vény marhavagonokból állt. Marta nem vehetett jegyet a menet-

rend szerinti szemipalatyinszki járatra, mivel nem voltak iratai, így egy menetrendben nem szereplő szerelvényre szállt, amely tele volt hozzá hasonló, iratok nélkül sodródó emberekkel, lá-nyával pedig felszállás előtt egy kurta táviratban tudatta érke-zését. A vonat elcsigázott utasok százait ontotta a peronra, a többségük egykori fegyenc volt, mind kimerült, és bűzlött az ötnapos út után.

Leninában anyjáról a divatos pártfeleség képe élt. Most mocskos volt, tetves, és vastag fekete fegyencbekecset viselt. Poggyásza nem volt, leszámítva egy mocskos batyut. Egyedül érkezett.

Marta halványan elmosolyodott, amikor meglátta felé ka-csázó, előrehaladott terhes lányát, aki már a második gyerme-két várta. Összeölelkeztek és sírtak. Lenina megkérdezte, mi történt édesanya kisbabájával. „Mi, hát meghalt” – felelte Marta elutasítóan, és a tömeggel együtt elindult a kijárat felé. Csend-ben utaztak a metrón a Barrikadnaja utcáig, ahol Lenina egye-nesen egy közfürdőbe vitte az anyját, hogy ott megfürdessék és tetvetlenítsék.

Este a Herzen utcai alagsori lakásban Lenina, Szása és kis-lányuk, Nágya társaságában Marta kábult, szinte sokkos álla-potba került. Panaszkodott, hogy az ágy, amit megvetettek számára, túl puha, unokája pedig túl hangosan sír. Az este vé-gére Lenina zokogott, Szása vigasztalta, miközben anyósa ál-matlanul járkált fel-alá a konyhában.

Másnap Lenina elektricskára szállt, és kiment Szaltikov-kába, hogy behozza Ljudmilát. Amikor a két lány megérkezett a Herzen utcába, Marta már türelmetlenül várt a lakás ajtaja előtt. A lakás egy hosszú folyosó végéről nyílt, és Marta először csak

egy sánta árnyalakot látott a folyosó végén. Ljudmila nevét kiál-totta, és üvöltve sírt, miközben a kislány féloldalasan bicegett felé. Ljudmila sosem felejtette el azt a borzalmas jajongást – az asszony sírását, aki utoljára pufók, boldog kisgyermekként látta a lányát, tizenegy évre elveszítette, és most egy bicegő, csont és bőr tizennégy éves gyereket látott viszont.

Marta sokáig tartotta zokogva a karjában. Miközben Mila most felidézi a találkozást, a fejét rázza, ahogy az akkori érzel-meket igyekszik újraélni. De semmit sem érez. „Valószínűleg megöleltem. Biztosan azt mondtam neki: »anya«. De nem em-lékszem.”

Mila számára az „édesanya” szó alig volt több puszta absztrakciónál. Az árvák világában, ahol a gyerekkorát töltötte, nem volt helye ennek a szónak. Semmiféle emléke nem maradt a szüleiről, kivéve a képet anyja letartóztatásának éjszakájáról. Kötelességtudóan levelet írt anyjának a Karlagerbe, amint Leninától megtudta, hogy életben van és egészséges. De amikor a szeretetéről biztosította a levélben, az valójában csak kitaláció volt. Milának fogalma sem volt arról, milyen egy valódi anya, és hogyan kellene éreznie iránta, hiszen csak könyvekben olvasott róla.

Amikor késő délután visszaindult Szaltikovkába, Ljudmila leginkább hálát érzett a kiadós ebédért, amit Marta főzött nekik. Évekkel később azt írta vőlegényének, hogy amikor először meghallotta, hogy az anyja él, sírt, de aztán könyörtelenül elfoj-totta könnyeit, mert a gyengeség jelének tartotta őket.

*

Marta sosem vált Ljudmila igazi édesanyjává. Az 1937 de-cemberében megszakadt kötelék többé nem épült újra. Mila gyakran látogatott el Lenina lakására, de hamar belátta, hogy képtelen elviselni Marta borús természetét és hirtelen dühkitö-réseit. Néhány hónappal azután, hogy Marta visszatért Moszk-vába, kialakult egy kötelességtudó ritmus. Hétvégenként Marta és Lenina kiutazott Szaltikovkába. Lenina bement a húgáért az árvaházba, és kihozta sétáim, míg Marta, aki hivatalosan még mindig nem létező személy volt, a falu tavacskája mellett várta lányait. Sétáltak, beszélgettek, Marta átadta az édességet és a kekszet, amit vásárolt vagy készített, melyet aztán Mila meg-osztott a többi gyerekkel.

Ljudmila úgy szerette az anyját, „ahogy egy kutya szereti azt, aki enni ad neki”, mesélte egy forró nyári estén isztambuli otthonomban. „Értettem a pártot, Sztálint, a népet. De sosem tudtam, mit jelent az a szó: »anya«.”

Bár az anyja élt, Mila a szíve mélyén árva maradt. De megszállottja lett az anyaság gondolatának, és annak, hogy ő vajon milyen édesanya lesz majd – már jóval azelőtt, hogy anyává lett volna. Gyakran írt jövendőbeli apámnak születendő gyermekeikről, és a gyötrő félelemről, hogy elveszítheti őket, ahogy Marta elveszítette a saját gyerekeit.

„Egész éjjel arról álmodtam, hogy egy kisfiút viszek a ka-romban, a fiunkat – írta Mila apámnak 1964-ben. – Nagyon sze-líd volt és kedves. De az út hosszú volt és nehéz, felfelé, majd lefelé vezetett, egy föld alatti labirintusba. Nagyon nehéz volt cipelni, de képtelen voltam otthagyni egy ilyen csodálatos lényt, aki teljesen rád hasonlított, még a hangja is, az orra, a haja, az ujjai. Valamiért a Moszkvai Állami Egyetem régi épületéhez ér-

tünk a Mohovaja utcába, ahol egy öregember elkezdte kiválo-gatni a legszebb gyerekeket a tömegből, és az én fiam is köztük volt. Mindenki örült, hogy a gyerekét kiválasztották, de én ke-servesen sírtam, mert nem hittem, hogy valaha is visszaadják.”

Mila már a születésünk előtt úgy érezte, hogy meg kell ol-talmazni a gyermekeit. De úgy tűnt, anyját, Martát néha irraci-onális gyűlölet emészti. Azokban a pillanatokban, amikor Mila valamilyen kijelentése vagy cselekedete felbosszantotta, „árva-házi nyomoréknak” nevezte. Hisztérikus dühében nagyobbik lányát „zsidók ivadékának” titulálta, és a létező legmocskosabb börtönnyelven káromkodott. Máskor, az önsajnálat és a szeretet hisztérikus kitörései során zokogva ölelgette a gyermekeit.

Marta eszét vesztette a munkatáborban. Ez egyértelműnek látszik a Kazahsztánból való hazatérését követő viselkedéséből. De akkoriban olyan általános volt a félelem és a tudatlanság a pszichiátriával kapcsolatban, hogy senki sem gondolta, hogy kezelésre lenne szüksége, és a család némán szenvedett öngyű-lölő őrületétől. „A pszichiátereket még az NKVD-nél is rosz-szabbnak hittük” – mondja Lenina. Martában mindig is volt va-lami gonoszság. A munkatábor a világ ellen érzett dühét kont-rollálhatatlan erővé változtatta.

Marta, akit eltaszított az apja, és aki sorsára hagyta a saját húgát, eltaszította magától a saját lányait. Mintha abban hitt volna, hogy azáltal, ha gyűlöletet sugároz, kioltja a szeretetet és a reményt a körülötte élőkben, képes bosszút állni a világon, amely oly kegyetlenül bánt vele. Úgy tűnt, valamiféle belső romlottság hajtja, hogy gyűlöletből építsen világot maga körül.

Ugyanakkor nagylelkű tettekre is képes volt, ha egykori énje átsejlett a keserűség falán. Amikor 1971-ben megszülettem,

Marta levélben gratulált Milának, és azt írta, hogy bankszámlát nyitott a nevemre, és a pénzt, amit ebédfőzéssel keresett a helyi plébánosnál, szorgalmasan gyűjtögette a számlán. Amikor 1976-ban eljött meglátogatni bennünket, elhozta a betétkönyvet, hogy megmutassa Ljudmilának. Békejobb volt ez, vezeklés a lá-nya szeretet nélküli gyerekkoráért. Amikor Marta meghalt, Lenina nem találta meg a betétkönyvet. Gyanúja szerint az any-ja ukrán rokonai lopták el. Nekem pedig eszembe jut Marta, aki nap mint nap ott áll a tűzhely mellett, marhaszeletet süt és le-vest főz, és egy gyermekre gondol a messzi Londonban, akit csak néhány hétig látott, aztán ledöcög a postára, hogy bete-gyen néhány kopejkát az unokája nevére.

Ljudmila nem szembesült anyja legszörnyűbb démonai-val, mivel csak hétvégenként találkoztak. Lenina nem volt ilyen szerencsés. Keresett néhány rubelt azzal, hogy bőséges anyate-jéből eladott az árva gyermekek kórházának a Herzen utca túl-oldalán, Martának pedig szakácsnői állást szerzett a kórházban, aki így a nap nagy részét nem töltötte odahaza. De éjszakánként ott ült a konyhában, és gonosz dolgokat mormogott a lányának. Marta időnként gúnyosan feltette a kérdést Leninának, hogy miért ment feleségül „egy nyomorékhoz egy tábornok helyett”, és megpróbálta rávenni Szását és Leninát, hogy váljanak el. Nyíltan flörtölt Szásával, és dühödt veszekedéseket provokált a lányával. Több ízben késsel támadt neki; Lenina egyszer eltörte az anyja ujját, amikor megpróbálta lefogni egy hisztérikus ve-szekedés után, amelynek során Lenina féltett étkészletének fele összetört. Éjszakánként Marta sírt, Boriszt, a „hűtlen rohadé-kot” átkozta, amiért nyomorba taszította őt, és azt motyogta, soha többé nem akarja látni, reméli, hogy halott.

– Mindent elviseltünk – emlékszik vissza Lenina. – De hogy szívta a vérünket! A szenvedésünk éltette.

*

Hónapokba telt, amíg lassan kiderült, mivel töltötte Marta az elmúlt évtizedet, de a történteket így is vonakodva, cinikus megjegyzések kíséretében adta elő. Martát letartóztatása után néhány héttel elítélték. Valószínűleg idegösszeomlást kapott a vallatás során, és mindent bevallott, amit kértek tőle, beleértve a férje bűnösségét is. Tíz év kényszermunkára ítélték „szovjetel-lenes tevékenységben való részvételért”. Több száz női elit élttel együtt marhavagonokba rakták, és egy messzi vasúti csomó-pontra szállították Kazahsztánban. Onnan áthajtották őket a sztyeppén Szemipalatyinszkig, egy kezdetleges sátortáborba, ahol munkára fogták őket, a saját börtönüket kellett felépíteni-ük durva gerendákból és szögesdrótból.

A feleségem családjának egy barátja, egy valaha a Gulagon raboskodott fogoly fia egyszer elmesélte, hogy az apja hogyan élte túl a munkatábort. Felejtsd el a régi életed, mintha csak álom lett volna, mondta az öreg. Add fel a reményt, hogy vala-ha is visszakapod, űzz ki a lelkedből minden haragot és meg-bánást, és oldódj fel a jelenben, légy hálás a tábori élet örömei-ért, a meleg tűzhelyért, a szappanért a fürdőben, a szibériai haj-nalokért és az erdő csendjéért, a tajgán talált áfonyáért, a cella-társad apró figyelmességéért. De igen erős személyiség, szinte emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy valaki valóban képes legyen így élni, és a legtöbb ember, akik szembesült a feladattal, bele-pusztult.

Marta szinte sosem beszélt a tábori életről. Egyetlen törté-netet mesélt el Leninának, de az olyan kegyetlen és groteszk

volt, hogy a lánya nem is akart többet hallani. Egyik ősszel, még a háború előtt a tábori tehenek ellettek. Martának minden egyes borjú megszületése után vödörbe kellett gyűjtenie a gőzölgő méhlepényt és a burkot, egy talicskával arrébb vinni, és leönteni karbolsavval, hogy nehogy a patkányok falják fel. Marta be-ment, hogy végigvárjon egy újabb ellést, és amikor kijött, két csontsovány férfit látott a szemeteshordó mellett vonaglani. Frissen érkezett elítéltek voltak egy másik táborból, egykori pa-pok, most mindketten félholtak. Elvonszolták magukat az istál-lóig, hogy megegyék a nyers méhlepényeket. Marta az egyikü-ket betámogatta az istállóba, és friss tejjel itatta, hogy semlege-sítse a karbolsav hatását. A férfi túlélte. A másik ott halt meg. Később, amikor mindketten szabadultak, Marta azzal a férfival élt, akit megmentett, ő volt az apja a gyermeknek, aki meghalt, mielőtt Marta visszatért volna Moszkvába.

Az utolsó ellés után Marta segített összegyűjteni az érke-zéskor meghalt elítéltek holttesteit. Egy másik nővel együtt sze-kérre rakták őket, melyet Marta egyedül hajtott ki a sztyeppre, a tábor messzi temetőjébe. Marta azt mesélte Leninának, hogy a sztyeppei sakálok kiszimatolták a halottakat a szekéren, és ül-dözőbe vették. Hogy mentse a bőrét, mesélte Marta a lányának, az egyik holttestet a sakálok elé vetette.

Marta büntetése 1948 elején járt le, de nem engedték, hogy hazatérjen. Először „adminisztratív fogva tartásra” ítélték, ami azt jelentette, hogy egy volt fegyencek által lakott faluban kel-lett élnie, nem messze a tábortól. A pappal, akinek a nevét so-sem árulta el Leninának, egy faviskóban kezdtek új életet a Karlager szélén, apró konyhakertet műveltek és alkalmi mun-kákat végeztek a tábor személyzete számára.

Szinte soha nem beszélt táborbeli „férjéről” és gyermekük-ről, Viktorról, aki Marta állítása szerint azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Moszkvába. De Lenina mindig arra gyanakodott, hogy Marta megszabadult tőle, miután a pap hazatért a család-jához, átadta a helyi orvosnak, vagy árvaházban helyezte el. Lenina sosem tudta bizonyítani, miért hiszi ezt, egyszerűen úgy gondolja, hogy így történt, más oka nincs, mint hogy „a szívé-vel látja”. 2007-ben Moszkvában találkozott egy Viktor Scserba-kov nevű helyi ügyésszel, de alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a férfi nem Lenina elveszett féltestvére, hanem egy ide-gen, akinek ugyanaz a vezetékneve, mint az ő anyjának. Pár nap gondolkodás után, nyolcvankét éves korában úgy döntött, nem keresi tovább Viktort, az 1948-ban elveszett kisfiút. „Mi van, ha megtalálom, és valami csavargó lett belőle? – tette fel a kérdést. – Az ő ereiben nem Borisz vére folyik, amely naggyá tett minket, hanem Martáé, abból meg nem kell több.”

Valódi útlevél helyett Marta egy papírt kapott, amely megerősítette szabadulása tényét, és egy különleges útlevelet, amely megtiltotta, hogy valaha is nagyobb városban vagy an-nak közelében éljen. A negyvenes években a Szovjetunióban rengeteg embernek korlátozták a lakhatását – őket később a limitcsiki névvel illették, és nem létező személyként kellett leélni az életüket az útlevelükben szereplő végzetes pecsét miatt.

Marta szerencséjére veje, Szása már beosztott jogászként dolgozott az igazságügyi minisztériumban. Az iratokban felfe-dezett kiskapu segítségével mentette meg. Marta családneve a börtöniratokban „Scserbakova”-ként szerepelt, oroszosított, női változatban. De a születési anyakönyvi kivonatában a semleges nemű ukrán változat, a „Scserbak” állt. Szása rábeszélte a helyi

rendőrőrsöt, hogy állítsanak ki egy útlevelet Marta Scserbak nevére, aki ártatlan volt, nem szerepelt a nyilvántartásban, és hivatalosan nem „korlátozták” a létezését. Papíron tehát becsü-letes szovjet állampolgár volt. De a körülötte élők úgy érezték, a lelke darabokra tört.

*

A legtöbb gyerek Ljudmila árvaházából tizennégy éves korban befejezte az iskolát, és egyévnyi gyakorlati képzés után, melyben a szaltikovkai varrodában és műhelyben részesültek, Ivanovo hatalmas textilgyáraiba küldték őket, ahol varrónőként álltak munkába. Ljudmila tanárai a helyi hatóságoknál kérvé-nyezték, hogy a lányt egy helyi iskolába küldhessék tovább, ahol még három évig tanulhat, hogy aztán egyetemre jelent-kezhessen. Az engedélyt megadták, bár Ljudmilának pénzt kel-lett keresnie, hogy kifizesse az árvaházi ellátást – az alsóbb osz-tályokat tanította és műkedvelő drámaórákat szervezett. Elő-ször itt gyakorolta ma is használatos, világos pedagógiai mód-szerét – szótagolva énekli instrukcióit a kissé megszeppent an-gol diákoknak, miközben ellentmondást nem tűrő módon avat-ja be őket az orosz igék rejtelmeibe, hogy aztán éveken át várat-lan érzelmességgel örvendezzen tanítványai sikerei fölött.

Ha Sztálin nem hal meg 1953. március 5-én agyvérzésben, anyám élete egészen másként alakul. A diktátor halálhírét a szaltikovkai gyerekekkel a gyásztól már-már hisztérikus álla-potba került igazgató közölte, és mindenki zokogni kezdett a hír hallatán. Az árvák többségének a szemében az öreguras, ba-juszos vezér volt, aki a leginkább hasonlított egy valódi apára. Moszkvában Lenina is ott állt a kétmilliós tömegben Sztálin te-metésén. Ő is igazi könnyeket ejtett a diktátor halála fölött, és

egyszer sem jutott eszébe, hogy ez a kedves, mosolygós ember volt a felelős azért, hogy elvették tőle a szüleit. Sztálin halálával Ljudmila világa kibillent a tengelyéből.

Osztályelsőként érettségizett a szaltikovkai iskolában, majdnem színjeles lett (a mai napig emlékszik a hibára, amely miatt nem kapott maximális pontszámot: rossz helyre tett egy vesszőt az egyik mondatban: „vízilovak, és elefántok”). Sztálin idejében a nép ellenségének gyermeke nem is álmodhatott vol-na arról, hogy bekerül egy nagyhírű egyetemre. Milát valószí-nűleg csak valamelyik vidéki tanítóképző főiskolára vették vol-na fel, és tanítónőként élte volna le az életét.

De most Lenina is reménykedni kezdett, hogy talán átsik-lanak a húga életrajzán esett folton. A Jogtudományi Intézetben dolgozott a doktori értekezések olvasószerkesztőjeként, Szása szerezte számára az állást. Lenina talált egy ismerőst, aki ismer-te a Moszkvai Egyetem történelem tanszékének vezetőjét, és megszervezett egy találkozót, hogy közbenjárjon Ljudmila fel-vétele érdekében. Szerencséje volt. A férfi jószívű volt, vagy ta-lán ő maga is sérelmeket szenvedett el Sztálin alatt. Amikor Lenina előadta, mi történt vele és húgával, a férfi könnyekre fa-kadt. 1953 szeptemberében Ljudmilát felvették történelem szak-ra a Szovjetunió legrangosabb egyetemére, amelynek egy ha-talmas, újonnan épített szocreál felhőkarcoló adott otthont a Lenin-hegyen – a tanulás szocialista fellegvára volt ez, és a lába előtt ott feküdt Moszkva. Ljudmila azt meséli, hogy amikor meghallotta a hírt, „szárnyakat kapott”.

Sztálin halála reményt adott arra is, hogy apjukat talán szabadon engedik a Gulagról. 1954-ben az MVD, az NKVD leg-újabb megtestesülése, megtörte tizenhét éves hallgatását Borisz

Bibikov sorsáról. Édesanyja sokadik levelére azt a választ kapta kurta hivatali nyelven, hogy Bibikov, B. L. rákban halt meg 1944-ben, egy fogolytáborban. Egy évvel később Szófia szemé-lyesen kérvényezte Sztálin utódjától, a párt új főtitkárától, Nyi-kita Hruscsovtól, hogy legalább fia nevét tisztázzák. A levelet iktatták néhai fia aktájába.

„Tisztelt Nyikita Szergejevics! – írta. – Idős asszonyként fordulok önhöz, édesanyaként, akinek három fia volt, mindhá-rom kommunista. Csak egy maradt közülük [Jakov], aki dicső-séges szovjet hadseregünkben szolgál. A másik [Iszak] a fronton esett el a Nagy Honvédő Háborúban, hazánk védelmében. A harmadikat, Borisz Lvovics Bibikovot 1937-ben a nép ellensége-ként letartóztatták, és tíz évre ítélték. Büntetése 1947-ben járt le.

Nyikita Szergejevics, a fiam… Érzem, biztosan tudom, hogy Borisz ártatlan volt, tévedés történt. Tizennyolc év eltelté-vel nem lenne lehetséges tisztázni az ügyet, rehabilitálni őt? A mai napig nem tudom az igazságot, nem tudom, mi történt. Nem vagyok párttag, nyolcvanesztendős vagyok, de tisztesség-ben felneveltem a gyerekeimet, és arra tanítottam őket, hogy szeressék a hazájukat, és hűségesen szolgálják. Neki adták a tu-dásukat, az egészségüket, az életüket a kommunizmus javára, a világbékéért, hogy dicső hazájuk virágozzék… Kedves Nyikita Szergejevics, arra kérem, kommunistaként nézzen utána ennek az ügynek, és ha a fiam ártatlan, rehabilitálják. Tisztelettel: Bibikova.”

Borisz Bibikov ügyét 1953-ban újra elővették az úgyneve-zett rehabilitációs nyomozás, a tisztogatások jogi felülvizsgála-tának első hulláma idején, Hruscsov utasítására, a XX. Párt-kongresszuson elmondott „titkos beszéde” nyomán, amelyben

elítélte Sztálint. Bibikov ügyének – és a sok ezer hozzá hasonló-nak – a felülvizsgálata kolosszális méretű bürokratikus vállal-kozás volt. Tanúk tucatjainak részletes vallomását vették fel, akik ismerték Borisz Bibikovot, és alaposan átvizsgálták min-den olyan személy aktáját, akinek köze volt az ügyéhez. A sors iróniája, hogy az akta rehabilitációs nyomozással foglalkozó ré-sze majdnem háromszor olyan hosszú, mint az a hetvenkilenc oldal, amely bőven elegendő volt a letartóztatásához, elítélésé-hez és megöléséhez.

Mindenki, akit állítólagos ellenforradalmi tevékenységéről kérdeztek, igaz és elhivatott kommunistaként írta le Boriszt.

„Csak pozitívan tudom jellemezni. Minden idejét a párt-nak és a gyár életének szentelte, és hatalmas tekintélye volt a munkások körében – mondta a nyomozóknak Ivan Kavickij, aki Borisz helyettese volt a HTZ-ben. – Semmiféle antikommunista tevékenységéről nem tudok – épp ellenkezőleg, elhivatott kommunista volt.”

„Soha nem hallottam semmiféle politikai elhajlást [Bibikov részéről]. Azt beszélték, hogy a nép ellenségeként tartóztatták le, de senki sem tudta, valójában miért” – mondta Lev Veszelov gyári könyvelő.

„Emlékszem, hogy az elvtársaim a vezetőségben meglepe-tésüket fejezték ki a letartóztatásakor” – mondta Olga Irzsav-szkaja gépírónő.

1956. február 22-én a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága hosszadalmas jelentést publikált „titkos” felirattal, melyben hi-vatalosan megsemmisítette a Katonai Kollégium 1937. október 13-án kelt határozatát. Borisz családjának rövid értesítést küld-

tek a rehabilitálásáról egy halotti bizonyítvány kíséretében, amely végre megerősítette kivégzésének valódi időpontját, melyre az ítélethozatal másnapján került sor. A „halál oka” rub-rikát üresen hagyták.

*

Az egyetem Ljudmila számára maga volt a mennyország. Beköltözött egy kollégiumba a Sztrominka utcába, a Moszkva északi részén fekvő Szokolnyiki városrészben, ahol tizenöt lánnyal osztoztak a hálótermen. De hamarosan az egyetem központi épületébe költözött, amely hatalmas területet foglalt el a Lenin-hegyen. Egész gyermekkorát szovjet intézményekben töltötte, és a zsúfolt egyetemi élet megfelelő családpótlék volt számára. Nyomban szoros barátságot kötött nemzedékének legragyogóbb elméivel. Egyikük Jurij Afanaszjev volt, egy köp-cös, szókimondó történészhallgató, aki később a peresztrojka egyik vezércsillaga lett. Egy másik kortársa egy parasztfiú volt egy sztavropoli tanyáról, vaskos vidéki akcentussal, akiből tel-jesen hiányzott a Milában és barátaiban hamar kifejlődő koz-mopolita irónia a szovjet élet iránt. Kitartóan udvarolt Lenina barátnőjének, Nágya Mihajlovnának, aki elviselhetetlenül pro-vinciálisnak tartotta, és rendre visszautasította. A fiatalembert Mihail Szergejevics Gorbacsovnak hívták.

Ljudmila megtanult franciául, alapfokon elsajátította a la-tint és a németet is, valamint magáévá tette a kifelé mutatott al-kalmazkodás és a kemény munka művészetét. Gyönyörű kéz-írással írt dolgozatai az alaposság és a szorgalom mintaképei. A szovjet rendszer teremtménye volt, amely felnevelte, ez pedig a lelkes közösségi tevékenységet támogatta, valamint megköve-telte a testi és lelki magánélet teljes hiányát. Az ‘50-es években a

diákélet nagy része órák utáni félig-meddig önkéntes alapú Molière-felolvasásokkal, természetjárással és amatőr színját-szással telt. De az ideológia és a közösségi élet korlátai ellenére Mila végre üdítően szabadon fedezhette fel az irodalom isme-retlen és korlátlan világát. Dumas-t és Hugót olvasott, Zolát és Dosztojevszkijt, Alekszandr Grin szentimentális ömlengéseit és Ivan Bunyin pasztoráljait. A könyvek, a zene és a színház végre ablakot nyitott egy tágas világra, ahol még az ő hatalmas ener-giái számára is akadt hely.

Ljudmila népszerű volt. Szenvedélye – egyik a sok közül – a balett lett. Szása ragaszkodott ahhoz, hogy ifjú sógornőjét „el-indítsák az életben”, így Lenina elvitte a Bolsoj Színházba, és ahányszor csak tehették, máskor is elmentek.

Ljudmila diákévei alatt szerelembe esett a nagy tizenkilen-cedik századi színházzal az Ohotnyi úton. Barátaival hetente többször is megfordult a Bolsojban, minden felvonás végén vö-rösre tapsolta a tenyerét a zsöllyében, előadás után pedig ha-talmas virágcsokrokkal várakozott a hideg utcán a 17-es ajtó előtt, hogy átadhassa őket a távozó táncosoknak. Legbizalma-sabb barátja Valerij Goloviszter volt, egy vékony és érzékeny fi-atalember, legjobb barátnője, Gálja öccse. Mindketten lelkes balettrajongók voltak. Bár Valerij jóképű volt, nem igazán ér-deklődött a lányok iránt, de azok még ártatlan idők voltak, és senki – legalábbis Ljudmila és a világi dolgokban nem túl jártas barátnői – nem gyanította, hogy homoszexuális, amit ő egyéb-ként gondosan titkolt.

Ljudmila és barátnői számára nem volt elég látni az elő-adást – bele kellett vetniük magukat, rajongani a színészekért és a táncosokért, zokogni a librettón. A Comédie Française turnéja

idején felváltva álltak sorba jegyekért – ez volt a háborút meg-előző évek óta az első külföldi társulat, amely Moszkvába érke-zett. A lányok a repertoár majd’ mind a negyven előadását megnézték, Molière Tartuffe-jétől Corneille El Cidjéig. Az erkély-ről minden este virágokat szórtak, és azt kiabálták: „Vive la France!” Az évad utolsó estéjén ott álltak a színház előtt össze-gyűlt éljenző tömegben, amely a színészeket a Színház térről a Nacional Szállóig kísérte. A tömegben elvegyülő KGB-sek vasalt bakancsukkal hátulról keményen belerúgtak Milába, így pró-bálva elfojtani a lányok illetlen rajongását az idelátogató külföl-diek iránt.

Amikor Gérard Philippe, nemzedékének legnagyobb fran-cia színésze egy évvel később a moszkvai filmfesztiválra látoga-tott, Ljudmila bandája valósággal lerohanta. Philippe udvaria-san társalgott orosz rajongóival, és megígérte, hogy visszatér. Miután hazautazott Franciaországba, Mila és barátai pénzt ad-tak össze, hogy ajándékot vegyenek ideáljuknak. Az egyik lány vonatra szállt, és elutazott Palekbe, a kis faluba, amely lakko-zott dobozokra festett miniatűr portréiról volt híres, és rendelt egy portrét Philippe-ről Julien Sorel szerepében a Vörös és fekete című filmben. Amikor a kommunista érzelmű Elsa Triolet és Louis Aragon néhány hónappal később Moszkvába látogatott, Ljudmila és négy barátnője besétált a Hotel Moszkvába – ami merész húzás volt, mivel az épületben külföldiek laktak, és hemzsegett a KGB-tisztektől. A portáról felhívták Triolet-t, és elmondták, hogy ajándékot hoztak, amit el kellene vinnie Gérard Philippe-nek Párizsba. Triolet csodálkozott, de tetszett neki a kérés, így lejött az ajándékért, és hazatérése után át is ad-ta Philippe-nek. Alig öt évvel korábban egy hasonló tett még el-képzelhetetlen őrültség lett volna. De a hruscsovi enyhülés

megváltoztatta a játékszabályokat, Ljudmila és barátnői pedig addig feszegették az új világ korlátait, amíg csak lehetett.

Ljudmila egyik barátnője olvasta a kommunista l’Huma-nité-ban – az egyetlen francia nyelvű lapban, ami a Szovjetunió-ban hozzáférhető volt –, hogy Gérard Philippe Pekingbe utazott egy kulturális delegációval. A lányok tréfából – meglehetősen veszedelmes tréfa volt – bementek a Gorkij utcai Központi Tá-vírdába, és nemzetközi hívást jegyeztettek elő Kínába. Arról fo-galmuk sem volt, hogy Philippe melyik szállodában lakhat, így a fiatal központos, akinek tetszett a vakmerő vállalkozás, azt mondta kínai kollégájának, hogy kapcsolja a város legnagyobb szállodáját. Fél órával később Ljudmila barátnője, Olga Gérard Philippe-pel beszélgetett, aki elmondta, hogy Párizsba menet megáll majd Moszkvában is.

A Vnukovo repülőtéren a rendőrség igyekezett a húsz lány útját állni, de azok elszaladtak mellettük, ki a kifutópályá-ra, és körülállták a gép lépcsőjét. Philippe akkor már gyógyítha-tatlan beteg volt, hepatitiszben szenvedett, amivel Dél-Amerikában fertőződött meg. Arca hamuszürke volt, és har-minchét événél jóval idősebbnek látszott. Megismerte és barát-ságosan üdvözölte Ljudmilát. Mila megkérte, hogy dedikálja számára Stendhal Vörös és feketéjét.

„Pour Lyudmila, en souvenir du soleil de Moscou” – írta Phi-lippe. A könyv ma is ott áll a polcon anyám hálószobájában.

Mila vörösdiplomával végzett a Moszkvai Állami Egye-temen, az évfolyam egyik legjobbjaként. Végzősként kockázatos módon visszautasította az egyetem által felajánlott munkahe-lyet, és maga kezdett állást keresni. Egy középkorú házaspárnál bérelt szobát a Lermontovszkaja metróállomás közelében, ahol

egy tábori ágyon aludt. A főbérlő repülőmérnök volt, és a szál-lásért és ellátásért cserébe Ljudmila a fiát korrepetálta. A mér-nöknek nem volt hivatalos állása, alkalmi munkákat végzett a szomszédok számára – Ljudmila azt gyanította, hogy valami-lyen okból kegyvesztetté vált, és most igyekezett észrevétlen maradni. A család valahogy megkapaszkodott a szovjet rend-szer repedéseiben, de egy munkanélküli nem létező, jövedelem nélküli személynek számított, a gyerekeit nem tudta iskoláztat-ni, nem jutott élelmiszerjegyhez és nem mehetett szabadságra. A család répán és csontlevesen élt, Ljudmila hozott nekik néha kolbászt, ha valahol lehetett kapni, és volt ideje sorban állni ér-te.

Jekatyerina Ivanovna Markitan, Borisz Bibikov egykori munkatársának felesége a Harkovi Traktorgyárból, bevásárló-körútra érkezett Dél-Oroszországból, és Leninánál szállt meg. Elmondta Ljudmilának, hogy egy régi barátnője most igazgató a Marxizmus-Leninizmus Intézetben, ahol a kommunizmus alapítóinak örökségét tanulmányozzák és őrzik. Az igazgatónőt Jevgenyija Sztyepanovának hívták, és amikor Mila felkereste, nyomban felajánlott neki egy beosztott kutatói állást. Ljudmila személy szerint nem igazán lelkesedett a marxizmus-leninizmusért, de értelmiségi állást kínáltak neki, ráadásul Moszkvában, így azonnal elfogadta. Munkája abból állt, hogy segédkezett a hatalmas feladatban: Kari Marx, valamint barátja és mecénása, Friedrich Engels műveinek egybevetésében és szerkesztésében. Mila a két szerző terjedelmes irományait dagá-lyosnak és elviselhetetlenül unalmasnak találta. De a munka al-kalmat adott neki arra, hogy gyakorolja francia nyelvtudását, munkatársait pedig intelligensnek és élettelinek találta. Gyak-ran látogattak el hozzájuk francia kommunisták és a már-már

teológiai szintre emelt kommunista doktrína magas rangú egye-temi oktatói, ilyenkor Ljudmilát hívták, hogy tolmácsoljon és kísérje őket. Az intézetnek otthont adó neoklasszikus palotács-ka földszintjén remek étkezde működött. Az épület egykor Dolgorukij herceg tulajdona volt, majd a Nemesi Gyűlés főha-diszállása lett, mielőtt a kommunizmus szolgálatába állították.

1995-ben véletlenül bukkantam rá az egykori Marxizmus-Leninizmus Intézetre. Miután az intézetnek és a marxizmus-leninizmusnak egyaránt leáldozott, a régi palota is hanyatlás-nak indult. Orosz nemesi leszármazottak egy csoportjának sike-rült valahogy visszaigényelni az épületet, de a felújításra már nem volt pénzük, így ott omladozott az elvadult kert közepén, magányosan és jelentéktelenül.

A nemrég újjáalakult Nemesi Gyűlés jótékonysági bált rendezett a palota egyik szárnyát elfoglaló, használaton kívüli tornateremben. Apám régi szmokingját vettem fel, amit fiatal diplomataként viselt, amikor 1959-ben találkozott Nyikita Hruscsovval. Az orosz nemesi házak képviselői – aki nem emigráltak, mégis túlélték a forradalmat, a polgárháborút és a tisztogatásokat – teljes számban felvonultak, és ügyetlenül rop-ták a mazurkát és a bécsi keringőt, melyet egy orosz katonai ze-nekar játszott. Ám a szervezők olyan múlthoz igyekeztek visz-szanyúlni, amelyre senki sem emlékezett, olyan tradíciókat próbáltak feléleszteni, amelyek csak a képzeletükben éltek to-vább. A szürke műbőr cipős Golicin herceg a viseltes műszálas öltönyt viselő Lopuhin gróffal csevegett, miközben vastagon ki-festett nejeik Velencében szuvenírként vásárolt műanyag legye-zőikkel verdestek.

Az egykor fényűző palotát a szovjet barbarizmus évtize-dei lélektelen, olcsó farostlemezzel leválasztott, felkunkorodó linóleumpadlóval borított apró helyiségek útvesztőjévé alakítot-ták. Az udvarra néző magas, nehéz ablakokat lefestették, így többé nem voltak nyithatók. Mindent elloptak, ami mozdítható volt, beleértve a kilincseket és a villanykapcsolókat is.

Próbáltam magam elé képzelni anyámat fiatalon, tele lel-kesedéssel, ahogy végigsántikál ezeken a folyosókon, épp élete első felvételi beszélgetésére tartva az intézet igazgatónőjéhez. Vagy amint dacos és bőbeszédű anyám szembeszáll munkatár-sai rosszindulatával a pártgyűlésen, melyet az ő megrovására hívtak össze egy külföldivel folytatott szerelmi viszonya miatt. De nem volt jelen, és nem éreztem szellemek jelenlétét az épü-letben, miközben folyosóin a tánczenekar sramlizenéje vissz-hangzott.

1960 tavaszára Ljudmila a Marxizmus-Leninizmus Intézet teljes jogú munkatársa lett, de a lakásügyi bürokrácia csikorgó fogaskerekei lassan lendültek mozgásba. Mila jogosult volt saját lakásra, illetve hajadon lévén inkább egy társbérleti szobára. Márciusban az egyik munkatársának, Klara Konnovának két gyerekével és idős édesapjával együtt végre kiutaltak egy saját lakást, és kiköltöztek az apró, hét négyzetméteres, a Sztarokon-nusennyij Pereulokon, a régi Arbat közelében álló kommunalka-beli szobából. Ljudmila jelentkezett érte, és beköltözött. Szűkös volt, de mégis otthon. Huszonhat éves volt, és életében először akadt egy hely, melyet egészen a magáénak mondhatott.

8.

Mervyn

A szemek: álmodók (…) S a többit mind önmagába rejti, elkendőzi, mintha úgysem érthetnénk meg, a ködös mélybe vész, önmaga előtt is titok. Gyorsan fakuló fénykép lassan halványuló kezemben.

Rainer Maria Rilke

Mindig lenyűgözött apám dolgozószobája a keskeny Vik-tória korabeli ház első emeletén, Pimlicóban, ahol felnőttem. Francia cigaretta és Darjeeling tea illata ülte meg, Bach-kantáták és Händel-operák hangja töltötte be. Most kis szobának tűnik, de gondolataimban mindig hatalmas teremnek látom, hét-nyolc éves énem nézőpontjából, amint ott álldogálok apám tiszteletre méltó karosszéke mellett, és a fölém tornyosuló könyvfalakat bámulom. A kandallópárkány felett függő lovassági kard és a gőzmozdonymakettek gyűjteménye kifürkészhetetlen, de ellen-állhatatlan férfiasságról mesélt, a messzelátókkal, iránytűkkel, családi fényképekkel és egyéb apróságokkal teli fiókok pedig tiltott kincsesládák voltak számomra. Bár apám és én tizenéves koromban egyre jobban eltávolodtunk egymástól, a múltját,

amelyről nem volt hajlandó beszélni, még ekkor is lenyűgöző-nek találtam. Úgy tűnt, a kulcs valahol abban a rejtelmes dolgo-zószobában lehet.

Úgy tizenhat éves lehettem, amikor egy köteg fényképet találtam apámról, miközben engedély nélkül kutattam az író-asztala fiókjaiban. A képek nem az általam ismert apát ábrázol-ták, hanem egy meglepően jóképű fiatalembert jól szabott hat-vanas évekbeli öltönyben és Malcolm X fazonú napszemüveg-ben. Az egyik fényképen egy napos tengerparti sétányon ha-ladt. Más fotókon vastag kabátot viselt, és egy óriási tó jegén állt; görögdinnyét válogatott egy festői piacon valahol Közép-Ázsiában; lazán és magabiztosan ült egy tengerparti étterem-ben, csinos lányok társaságában. A képek hátuljára egytől egyig gondosan feljegyezte készítésük helyét és idejét.

Talán provokálni akartam apámat azzal, hogy bevallom, arcátlan támadást intéztem szentséges íróasztala ellen, de még aznap rákérdeztem, mit csinált Buharában és a Bajkál-tónál 1961-ben. A távolba nézett, halványan elmosolyodott – a ked-venc manírja –, és leült a karosszékébe.

– Ó – mondta tanácstalanul, miközben leszűrte a teát. – A Bajkálnál? A KGB vitt el oda.

*

Apám 1932 júliusában született egy sorházban a Lamb Streeten, Swansea-ben. Szénnel fűtött kályhák, apró, fűtetlen hálószobák, használaton kívüli, zsúfoltan bebútorozott nappa-lik, éles hangú, nyúzott arcú asszonyok és részeges férfiak vilá-gában nőtt fel. Gyerekkoromban néhányszor ellátogattam az utcába, ahol felnőtt – mindig szeles napokon jártunk ott, a szür-

ke égből eső szitált, az utcák kihaltak voltak. A lelki szemeim előtt Swansea mindig piszkossárga, mérgezett, ólmos fényben úszik. A széles Swansea-öböl felől mindig só és olaj szagát so-dorta a tengeri szél. Az utcák szürkék voltak, ahogy az emberi hús is: nehéz, megereszkedett, marhafaggyú színű arcok.

Dél-Wales manapság lecsúszott helynek látszik, rút, önbi-zalom-hiányos, piszkos és tüdőbeteg a sok emberöltőnyi robot-tól és a füsttől. De apám gyerekkorában még egészen másként festett. Swansea volt Nagy-Britannia egyik legforgalmasabb szénrakodó kikötője, az itt dokkoló óriás hajók voltak a világ akkor még mindig leghatalmasabb birodalmának számító or-szág ütőerei. Apám egy nagy viktoriánus kikötőváros fényko-rának utolsó éveiben nőtt fel. A füstöt okádó gőzmozdonyok még mindig fel-alá vontatták a szénrakományokat, és néhány tetszetős öreg kétárbocos is horgonyzott még a hatalmas utas-szállítók és teherhajók között a dokkokban.

Úgy képzelem, hogy életem egyes pillanataiban apám gyerekkorának letűnt világa ver visszhangot bennem. Amikor egy ködös estén 1993-ban egy nyomorúságos szlovákiai bánya-városon hajtottam át, és a nedves éjjeli levegőben szénfüst és pi-rított hagyma szagát éreztem. Amikor a rozsdás daruk és te-herhajók végtelen sora előtt álltam a leningrádi kikötőben a Finn-öböl felől fújó harapós tengeri szélnek dőlve, mely a rozs-dás acél fémes ízét és távoli csörömpölés hangjait hozta. És amikor egy hetet Cseljabinszkban, a dél-urali iparvárosban bá-nyászok, izmos, bajszos, mocskos arcú férfiak társaságában töl-töttem, akik komor elszántsággal ittak és keveset szóltak. Meg-fáradt asszonyaik az ápolt külső látszatát némi rúzzsal és fakuló dauerjukkal igyekeztek fenntartani. Ezek a képek tolulnak

elém, ha Dél-Walesre gondolok a nagy világválság idején. Olyan helynek képzelem, ahol mindenkinek csak egy csipetnyi boldogság adatott meg, amiért egy életen át tartó robottal kel-lett fizetnie.

Mervyn szegény, de tisztes családba született, tagjai két-ségbeesetten kapaszkodtak a kispolgári ranglétra legalsó foká-ba, és igyekeztek fenntartani a látszatot. 1904 környékén déd-apám, Alfréd elvitte a családot fényképészhez, és az elkészült kép pontosan tükrözi a család szorult helyzetét. A dagerrotípián a szigorú fekete öltönyt és arany óraláncot viselő Alfréd maga a megtestesült Edward korabeli pater familias; fia, William, és lá-nya, Ethel kimérten ülnek, a fiú egy számmal nagyobb körgal-lért visel, a lány magasan záródó fekete ruhát és fekete haris-nyát. De felesége, Lillian sápadt és betegnek látszik, és a sok nehéz szék és a cserepes liliomféle a feszengő csoport mellett mind a fényképész kelléke, az otthonukban nem találni ilyet. Ez a nagyméretű, drága, kézzel színezett, bekeretezett fénykép uralta Mervyn szerény ifjúságát a szűk kis házban Swansea Hafod negyedében, ahol anyjával és nagyanyjával élt – mintegy emlékeztetőül a család könyörtelen bukására a tisztes polgári létből.

Apám édesapja, William Alfred Matthews a szénrakodást irányította a hajók rakterében, ő felelt azért, hogy a rakomány a nyílt tengeren ne mozdulhasson el. Ezt nevezték a hajó „súlyo-zásának”, és némi szaktudást is igényelt. Piszkos munka volt, de azért mégsem a munkásosztály társadalmi ranglétrájának legalján helyezkedett el. Az a hely a rakodómunkásoké volt, akik félmeztelenre vetkőzve, térdig szénporban lapátoltak.

Úgy tűnik, William Matthews mentes volt minden ambí-ciótól. Legfőbb életcéljának munkabére elverését tekintette régi bajtársai körében Munkásférfiak Egyletében. Ötször sebesült meg az első világháborúban. De nemzedékének sok más tagjá-hoz hasonlóan a háború számára sem hozott többet, mint egy sor kitüntetést, az ital iránti erős vonzalmat és társai elismerését a Beteg Bajtársak Egyletében. Ez a szövetkezeti jellegű egész-ségbiztosító társaság nagyapámnak titkári tevékenysége elisme-réséül egy olcsó állóórát ajándékozott, amely a mai napig ott ke-tyeg apám dolgozószobájában. A német mustárgáz a Somme-nál végzetesen meggyengítette a tüdejét, amit ő maga is súlyos-bított azzal, hogy egyik Player’s Navy Cut cigarettáról a másik-ra gyújtott.

Nagyapám jóképű férfi volt. Mindig jól szabott háromré-szes öltönyt viselt, hozzá apja vastag arany óraláncát, melyen egy cifra aranytokba rejtett aranypénz díszelgett. Amikor 1964-ben meghalt, fiára szerény örökséget hagyott – többek között zsebnaptárait, amelyekben megjelölte a napokat, amikor nőis-merőseivel találkozott a swansea-i parkokban.

Fiával, Mervynnel nem törődött, és nem tudott együtt élni a feleségével, Lilliannel. Nem érdekelte a fia iskolai előmenete-le, és egyetlen könyvet sem olvasott el egész életében. Mervynt világéletében taszította apja nyárspolgárisága; talán ez az egyik oka annak, hogy ő maga falta a könyveket és szorgalmasan ta-nult. William időről időre önkényesen érvényesítette apai tekin-télyét fia felett, akiről bizonyosan érezte, hogy okosabb nála – nem adta kölcsön Mervynnek féltett szerszámait, és gyakran gúnyolódott testi edzettsége hiányán.

Az apjától elszenvedett megaláztatások Mervyn egész éle-tét végigkísérték. Orosz menyasszonyának írt leveleiben több-ször visszatér apja kegyetlenségére és önzésére. A gyerekkori mellőzöttség közös tapasztalata erős kötődést teremtett Mervyn és Mila között.

„Örömtelen, kellemetlen, megaláztatásokkal teli gyerek-korodat, a melegség, a szeretet, a jóság, a tisztelet folytonos hiá-nyát, minden szenvedésedet, betegségedet, könnyedet ponto-san és fájón értem – írta Mila Mervynnek 1965-ben. – Mennyire gyűlöltem apádat, amikor elmesélted, hogy nem adta neked a gyaluját, amikor barkácsolni akartál valamit! Milyen borzalmas kegyetlenség, milyen tiszteletlenség – és én ezerszer szenved-tem el ugyanezt! Annyira szeretném visszaadni neked ezeket az örökre elveszett pillanatokat, venni neked egy egész asztalos-műhelyt, mindent megadni, amire valaha is vágytál, gazdaggá és boldoggá tenni az életedet.”

*

Azt hiszem, Mervyn meglehetősen magának való gyerek volt. Szeretett órákon át egyedül csavarogni a piszkos várost körülvevő hatalmas dokkok rendező-pályaudvarai és a szénbá-nyák gépházai között, és a gőzmozdonyokat csodálta. Vasárna-ponként felmászott a hatalmas szénrakodók salakdombjainak tetejére, és lenézett a csatornán úszó hajókra, a távolba vesző ír-tengerre, és mint minden később szokatlan életutat befutó kis-fiú, arról álmodozott, hogy egyszer elutazik majd messze föld-re.

Gyermekkora nagy részét édesanyjával, Lilliannel és béna nagyanyjával töltötte. A ház a szülők veszekedésétől volt han-gos, az összezördülések rendszerint vagy azzal végződtek,

hogy William rohant el, vagy Lillian menekült a kis Mervynnel az édesanyjához. Mervyn anyja érzelmes, hisztériára hajlamos asszony volt. Minden reményét fiába vetette, csak érte élt – és Mervynnek rengeteg energiába telt, míg eltávolodott anyja foj-togató szeretetétől. Később gyakran panaszkodott Milának, hogy anyja, aki előszeretettel esett túlzásokba, azzal vádolja, hogy „a figyelmetlenségével a sírba viszi”.

Lillian érzelmi labilitása nem meglepő. Tizenkilenc évesen teherbe ejtette egy nős férfi – egy helyi ügyvéd –, aki hallani sem akart a gyermekről. Dél-Wales szigorú metodista világában a házasságon kívül született gyermek életre szóló bélyeg volt. Lillian bukott nőnek számított, amikor William Matthews elvet-te, és nagyapám ezt mindig éreztette is vele. Apám abban a hit-ben nevelkedett, hogy féltestvére, Jack a nagybátyja, és csak nagykamaszként tudta meg az igazat.

A II. világháború kitörése izgalmas közjátékot jelentett Mervyn életében. Háborús történetei betöltötték egész gyerek-koromat – a bombázók zúgása a holdtalan éjszakákon, a le-bombázott dokkok és vasút látványa. A háború kitörésekor Mervynt és iskolatársait sebtében evakuálták a Gower-félszi-geten fekvő Gwendraeth virágos rétjeire, a fiú csak egy kis kar-tonpapír bőröndöt vitt magával, amelyre gondosan ráírták ne-vét és lakcímét. Ám a gyerekek többsége hamarosan hazatért, mert a szülők úgy gondolták, hogy eltúlozták a veszélyt.

Tévedtek. Mervyn Swansea-ban volt a legsúlyosabb bom-bázások idején, 1941-ben. Emlékszik a városra hulló bombák hatalmas detonációira és az izgalomra, mely elfogta, amikor a kert végében álló óvóhely felé iszkolt a gyertyákkal és a régi bányászlámpával.

Az egyik legsúlyosabb bombatámadás előtt Mervynt édesanyja éjszakára átvitte a nagyszülőkhöz. Nem volt különö-sebb oka annak, hogy így határozott, de hirtelen erős késztetést érzett, hogy elmenjenek otthonról. Amikor másnap reggel Mervyn és édesanyja kézen fogva felértek a domb tetejére a Lamb Streetnél, azt látták, hogy a házukat porig rombolta egy német bombatalálat. Az utca egyik oldalán álló épületekből csak a füstölgő téglahalmok maradtak, és a romok sok szom-szédot elevenen eltemettek az óvóhelyeken. Mervynt mindez elborzasztotta és – mint minden kisfiút – mélységesen megigéz-te.

*

Azt hiszem, minden apa a saját gyermekkorát éli újra, amikor a kisfiával játszik. És ugyanígy minden kisfiú osztozik apja szenvedélyeiben, egészen addig, amíg a pubertáskor sza-badságvágya közbe nem szól. Saját gyerekkoromat apám ifjú-ságának emlékei népesítették be. Iskolatársaim többségétől elté-rően nekem hamisítatlan harmincas évekbeli gyerekkorom volt. Az egyik első könyv, amit olvastam, apám Hófehérke és a hét tör-péje volt, mely az 1937-es Disney-film-hez készült, és háromdi-menziós képekkel illusztrálták, melyeket egy piros és zöld cel-luloidlencséjű kartonpapír szemüvegen át kellett nézni. Később a régi Fiúk könyve évkönyvekért és a vaskos kalandregényekért rajongtam, amelyek tele voltak kétfedelű repülőgépekkel és ré-misztő szörnyekkel. Nyolcéves koromban karácsonykor hatal-mas, vászonborítású bőröndöt találtam a szobámban. Egy cso-dálatos Hornby villanyvonatkészlet volt benne lenyűgöző zöld mozdonnyal, melynek Caerphilly Castle volt a neve. Azon kevés ajándék egyike volt, amit apám a nagyapámtól kapott 1939 ka-

rácsonyán. Egy másik évben apámtól megkaptam a gyerekkori Meccano építőjátékát, különleges, fiókokkal és rekeszekkel teli fadobozban, egy csodálatosan illusztrált használati utasítás kí-séretében, amelyben rövidnadrágos és hosszú zoknis fiúk sze-repeltek. Órákat töltöttem egyedül, padlásszobám padlóján ül-ve, és bonyolult szemaforállványokat, páncélvonatokat és füg-gőhidakat építettem belőle a Caerphilly Castle számára.

Apám néha életre keltette pöfögő vasútmodell-gyűjte-ményét, melyet egy spirituszlámpa táplálta apró gőzkazán mű-ködtetett. Imádtam a forró gőz és a gépolaj szagát. Hétvégen-ként kocsiba ültünk, és elmentünk az East Endre, hogy meg-nézzük a teherhajókat a Temzén, a St. Katherine-dokkban, apály idején pedig agyagpipa-darabok és régi üvegek után kutattunk a sáros meder peremén. Amikor kicsit nagyobb lettem, minden este hosszú sétákat tettünk Pimlicóban. A főbb utcák elegáns, fehér, Thomas Cubbitt tervezte homlokzatai nem érdekeltek minket, inkább lekanyarodtunk a Turpentine Lane-re, így lerö-vidítettük az utat a hatalmas, lusta Temzéhez, és a Battersea erőművel szemben jutottunk ki a partra. A londoni utcák közül engem a Turpentine Lane füsttől megfeketedett téglaépületei és apró hátsó udvarai emlékeztettek legjobban Dél-Wales mellék-utcáira.

Vitorláshajó-maketteket készítettünk, de nem boltban kapható készletből, hanem hatalmas fatuskókból, melyeket saját magunk gyűjtöttünk. Mi készítettük a keresztfákat, a vitorlákat és a csigasorokat egy kis csavarfogó satu, egy bicska és egy régi fogó segítségével. Apám különleges büszkeséggel ajándékozott nekem egy szép gyalut, amellyel aztán hatalmas és csodaszép temzei uszályt készítettem.

Apám gyerekkorának fordulópontja tizenöt éves korában következett be, amikor leesett a bicikliről, és eltörte a medence-csontját. A törés kapcsán derült fény arra, hogy Mervyn a csont-sorvadás egy ritka fajtájában szenved. Hogy meggyógyítsák tö-rékeny jobb csípőjét, az orvosok nyújtást javasoltak. Mervynt egy speciális ágyhoz szíjazták, a lábát begipszelték és súlyokat függesztettek rá. Olykor órákon át nem tudott megmozdulni, és nem látott egyebet, csak a kórterem mennyezetét.

Mervyn összesen egy évet töltött kórházban, ennek nagy részét a fájdalmas nyújtás tette ki. Jövendőbeli feleségéhez, Ljudmilához hasonlóan, aki épp ugyanekkor feküdt kórházban sánta lába miatt, Mervyn egyéb elfoglaltság híján falta a köny-veket. Úgy tűnik, hogy a kényszerű mozdulatlanság fojtogató unalma életre szóló nyughatatlanságot plántált mindkettőjükbe ebben a fogékony életkorban. A testük nem mozdulhatott, de fiatal elméjük messzire kalandozott. Azt hiszem, apámban ek-kor született meg a leküzdhetetlen vágy az utazás, az egzotikus kalandok iránt, a megvetés mindennemű tekintéllyel szemben, valamint a hajlam a kockázatvállalásra – önsajnálatra és boldog-talanságra való tehetségével együtt.

„Nekem úgy tűnik, hogy a gyermekkorom tükörképe a te gyermekkorodnak, ugyanolyan egyetemekre jártam, mint te, gondolataim és gondolataid, kétségeink és félelmeink meg-egyeztek – írta neki Mila 1964-ben. – A fizikai defektus és a szel-lemi felsőbbrendűség kortársaid felett (emlékszel, mennyire szerettél volna a sport terén kitűnni, ám ehelyett osztályelső let-tél?) – minden hasonló, minden azonos az életünkben, még a betegségeink is.”

Nem sokkal a hosszúra nyúlt kórházi tartózkodás után kezdett Mervyn az orosz nyelv iránt érdeklődni. Egy fiatal dél-walesi fiú esetében, aki még nem járt messzebb Bristolnál, ez a lelkesedés enyhén szólva különcségnek hatott. Most, amikor az elhatározás felől kérdezem, amely az egész életére döntő hatás-sal bírt, nem tud más indokot felhozni, mint hogy „az orosz nyelv volt a létező leg-egzotikusabb dolog, ami az eszembe ju-tott”. Egy olyan univerzum nyelve, amelynek semmi köze nem volt hafodi életének valóságához.

Manapság nehéz lehántani a hidegháborús asszociációkat, és elképzelni, mit jelenthetett Oroszország 1948-ban egy fogé-kony iskolásfiú számára. Az Egyesült Államokban az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló kongresszusi bizottság épp megkezdte a Hollywoodba beférkőzött kommunisták elleni nyomozását, vörösök után kutakodott az ágyak alatt. De Nagy-Britanniában nem volt ennyire egyértelmű az elutasítás – főként egy olyan munkásvárosban, mint Swansea, ahol a szakszerveze-ti mozgalom és a szocializmus ideája szorosan összefonódott. Swansea-tól csak pár mérföldnyire, a Rhondda-völgy bányász-városaiban Harry Pollittot, a Nagy-Britanniai Kommunista Párt főtitkárát nem sokkal korábban kis híján beválasztották a par-lamentbe. A William Matthews-féle Beteg Bajtársak Egyletének is számos kommunista tagja volt, akikhez még nem jutott el a hír, hogy a jó öreg Joe Sztálin, aki pár éve még a szövetségesük volt, immár a másik oldalon áll.

Ám most – ahogy a leváltott miniszterelnök, Winston Churchill nem sokkal korábban találóan megjegyezte a Missou-ri állambeli Fultonban – vasfüggöny ereszkedett le Európa két fele között. Korábbi szövetségesei szemében a Szovjetunió hir-

telen sötét és fenyegető hellyé vált. És amikor Igor Kurcsatov atomtudós 1949. augusztus 29-én felrobbantotta az első orosz atombombát Szemipalatyinszknál – a kazah sztyeppe isten háta mögötti csücskében, ahol Marta raboskodott 1938-ban –, a Szov-jetunió valóságos és közvetlen ellenséggé vált. A kultúra és az ország, amely egyre jobban lenyűgözte az ifjú Mervynt, minden tekintetben idegenné vált.

*

Mire serdülőkorba értem, a kommunizmus és Oroszor-szág a fenyegetés szinonimájává vált. Az egyetlen, aki ezt két-ségbe vonta, a nehézkesen mozgó, idősebb szomszédasszony volt. Vickynek hívták, és a családtagjaimon kívül ő volt az egyetlen, akitől valaha is jót hallottam Oroszországról. A közel-ben lakott egy tanácsi lakásban, szakálla volt, és nem mosdott túl gyakran (bár észrevettem, hogy kesernyés bűze egész más, mint az orosz öregasszonyok hormonális, ételszaggal keveredő szaga). Vicky néha elkísért az iskolába, vagy értem jött, és út-közben szédítő történeteket mesélt a „tejesüveg-bombákról” – ezek a régimódi, széles nyakú tejesüvegekhez hasonló alakú gyújtóbombák voltak –, amelyeket Londonra dobtak le a hábo-rú idején. Arról is mesélt, hogy az édesapja egy szövetséges ha-jókonvojjal amerikai segélyszállítmányt vitt Murmanszkba, amikor egy tengeralattjáró megtorpedózta őket. A férfi fűtő volt, és én megigézve hallottam, hogy először leforrázta a fel-robbanó kazánokból kiömlő víz, aztán pedig a jeges tengeren sodródva majdnem halálra fagyott. Meg voltam győződve arról, hogy a kétféle víz semlegesítette egymás hatását, és az ered-mény langyos fürdővíz lett.

– Azok a vörösök – mondta Vicky sipító londoni akcentus-sal – nagyon jók voltak az én papámhoz. Egy rossz szót nem akarok hallani róluk.

Az iskolatársaimnak egész más elképzeléseik voltak minderről. Néhány osztálytársam felfedezte, hogy az oroszok mind ellenségek, vörösök, kommunisták, és a hír gyorsan ter-jedni kezdett a furcsa lelki ozmózis útján, amellyel a gyerekkori kegyetlenség megsokszorozza önmagát. Hétéves lehettem, amikor valaki az iskolában azzal vádolt meg, hogy „vörös” va-gyok. Amikor tiltakozni kezdetem, hazugnak neveztek, és ami még rosszabb, alattomos hazugnak, mert túlságosan vehemen-sen tagadtam. A kisfiúk, akár egy farkasfalka, megszimatolták a kétségbeesésemet, megérezték, hogy itt valami nem stimmel – talán tényleg van valami takargatnivalóm? Ha ennyire felzaklat a dolog, biztosan vörös vagyok, az pedig csak rossz dolog lehet. Verekedés lett a vége, és bevert szemmel menekültem haza. Ez-után majdnem három éven át nem voltam hajlandó otthon oro-szul megszólalni.

*

1950-ben, miután letette az érettségit oroszból, Mervyn felvételt nyert a manchesteri egyetem akkor induló orosz szaká-ra. Boldog volt, hogy végre maga mögött hagyhatja Hafodot és az édesanyját. Manchesterben sűrű volt a köd és vaskos tájszó-lást beszéltek, apám pedig minden idejét tanulmányainak szen-telte, és remekül megtanult oroszul. A záróvizsgák idejére átve-rekedte magát a Háború és béke ezerkétszáz oldalán, eredetiben – ami nagy és egyben mazochista teljesítmény, amit apám szám-talanszor felemlegetett, látva az én jóval tétovább erőfeszítései-met az orosz írásbeliség elsajátítására.

Apám jó eredménnyel végzett Manchesterben, és a tanárai azt javasolták, hogy menjen Oxfordba posztgraduális diplomát szerezni. Úgy vélték, hogy az egyetem legújabb kollégiuma, a St. Catherine’s lesz a megfelelő hely az eszes dél-walesi fiatal-ember számára, akiben ott az intellektuális szikra, de a modora nem túlságosan csiszolt. A St. Catherine’s mozgalmas hely volt, igaz, akkor még nem a jelenlegi modernista épületében székelt, amit az építészet terén is konzervatív nézeteket valló Mervyn kifejezetten utált. Amikor megérkezett első kollégiumon kívüli szemináriumára a New College-ba, új tanára udvariasan érdek-lődött, hogy a walesi fiatalembernek az angol-e az anyanyelve.

Az ehhez hasonló apróbb zökkenők ellenére Mervyn ele-mében volt, szorgalmasan tanult és nem vett részt a kollégium sörözés központú társadalmi életében. Két év után junior kuta-tói ösztöndíjat ajánlottak neki a jóval nagyobb presztízsű St. Anthony’s kollégiumban, ahol a legelismertebb brit Szovjet-unió-szakértők dolgoztak. Ez volt az első, legfontosabb lépés a szerződéses oktatói állás felé. Mervyn előtt kemény munkájá-nak köszönhetően ott állt a lehetőség, hogy elismert emberré váljon a szovjetológia gyorsan fejlődő tudományágában. Egyike volt a sok ragyogó fiatal tehetségnek, akik azokban az időkben a keleten emelkedő vörös birodalom különös machinációit vet-ték górcső alá.

De távolról betekinteni egy idegen országba sosem ele-gendő. 1957-ben alkalom kínálkozott, hogy ellátogasson Orosz-országba, ahová kizárólag akkreditált diplomaták és néhány új-ságíró juthatott el a megelőző két évtizedben. Hruscsov elren-delte, hogy rendezzenek hatalmas világifjúsági találkozót Moszkvában, csupa fiatal résztvevővel a szocialista népek nagy

közösségéből (amelyhez a Battista uralta Kuba még nem csatla-kozott), ahová megdöbbentő módon „progresszív elemek” is meghívást kaptak a hanyatló kapitalista országokból. Mervyn jelentkezett. Meglepetésére részesült a hivatalos kegyek legna-gyobbikában, megkapta a szovjet vízumot.

A világifjúsági találkozó gondosan megtervezett forgató-könyv szerint és szoros ellenőrzés alatt zajlott, de Mervyn és a hatszáz nyugati résztvevő számára részegítő volt az alámerülés abba a világba, amelyről annyit tanultak. Mervyn annyira él-vezte, hogy alig aludt, bár ösztönösen viszolygott a közös ének-léstől és a zászlós felvonulásoktól az éljenző ifjú kommunisták-kal zsúfolásig telt stadionokban. A fiatal nyugatiakra egzotikus, már-már mitikus lényekként tekintettek, annál is inkább, mert a megelőző két évtizedben bármiféle kapcsolat egy külföldivel könnyen a Gulagra juttathatta az embert. Az afrikai elvtársak némelyike alaposabban kihasználta az alkalmat a testvéri szá-lak erősítésére, mint ahogy azt a hatóságok várták, egy egész generációnyi félvér gyermeket nemzettek, akik a fesztivál gyermekeiként váltak ismertté.

Mervyn megismerkedett néhány merész fiatallal, akik ki-használták a fesztivál szabad légkörét, és szóba elegyedtek a külföldiekkel. Az egyik egy ördögien jóképű zsidó színművé-szeti főiskolás volt, Valerij Sejn, aki hetyke sapkákat és csíkos ingeket hordott; a másik pár évvel fiatalabb, csendesebb unoka-fivére, Valerij Golovitszer, aki nagy balettrajongó volt. A három fiatalember a Gogolevszkij körúton sétált, lelkesen és őszintén beszélgettek életükről. Amikor Mervyn Moszkvában töltött rö-vid hete véget ért, címet cseréltek. Mindannyiuk számára való-színűtlennek tűnt, hogy a fesztivál csodája megismétlődhet,

vagy hogy Mervynt visszaengedik az országba. A két Valerijnek nevetségesen kevés esélye volt arra, hogy valaha is eljussanak Angliába. Bizonyos értelemben igazuk lett. Moszkva egészen az 1980-as olimpiáig nem fogadott tömegesen külföldi látogatókat.

Ám egy évvel később, 1958-ban Mervyn egy moszkvai ál-láslehetőségről hallott. Igaz, az állást a brit nagykövetségen hir-dették meg, ami azt jelentette, hogy a diplomaták hermetikusan elzárt életét kellene élnie, távol az orosz valóságtól, amelybe a fesztivál idején belekóstolt. De a szerény állás a kutatórészleg-ben legalább segíthetett bejutni Oroszországba.

Jelentkezett rá, elintézte, hogy halaszthassa tanulmányait a St. Anthony’s-ban, és nemsokára megérkezett a külügyminisz-térium hivatalos értesítése az állás elnyeréséről Mervyn kollégi-umi postaládájába. Az oxfordi diákszövetkezet boltjában vásá-rolt egy rendkívül vastag sötétkék felöltőt a kemény moszkvai tél ellen, melyet a mai napig hordok. És valamikor a nyár vége felé fogott egy doboz fekete olajfestéket, hogy csinos új hajólá-dájára felfesse a gondosan megformált nyomtatott betűket: „W. H. M. Matthews, St. Anthony’s College, Oxford, АНГЛИА” – az utolsó szót cirill betűkkel írta, hogy ne legyen kétség a bőrönd célállomását illetően.

*

Otthonuktól távol kerülve az emberek addig sodródnak a világban, amíg meg nem találják a helyüket. 1995 áprilisában, első Moszkvában töltött hetem után tudtam, hogy megtaláltam a helyemet ebben a mocskos és nyers városban. Arra gondol-tam, ha nem ez a való világ, akkor a való világ nem létezik.

Az általam ismert Oroszországot megfertőzte a század zűrzavarának vírusa. A kór sokáig lappangott, de aztán az egész korhadt építmény hirtelen, figyelmeztetés nélkül össze-roskadt saját képmutatásának és működésképtelenségének sú-lya alatt. Az oroszok számára a minden fizikai, lelki és szellemi szükségletükről gondoskodó rendszer összeomlásának sokkja nagyobb volt, mint bármi, amit a szovjet uralom mért rájuk – még a tisztogatás vagy a második világháború megrázkódtatá-sainál is nagyobb. Ezek a borzalmak legalább könnyen érthető narratívával rendelkeztek. De most valami egészen megmagya-rázhatatlan történt velük – nem ellenség támadta meg, hanem egy vákuum szippantotta be őket. Nem tudtak másba kapasz-kodni, mint önnön orosz mivoltukba, az orosz lét intenzív ta-pasztalata tartotta össze őket, mint a hóviharban szétszóródott katonákat.

Az emberek más-más módon reagáltak. Hunyorogtak, akár a túlélők egy földrengés után, egyesek hamarosan új iste-nükre találtak a pénzben, a szexben, a drogokban, a nacionalista ábrándokban, a miszticizmusban, a karizmatikus vallási szek-tákban. Mások minden oroszok szigorú és ősi ortodox Istenére leltek rá újból. Voltak, akik céltalan dühtől vezetve értéktelen apróságokat lopkodtak össze a romok közül. Megint mások – akikből hamarosan az ország új urai lettek – nem törődtek a maradékokkal, ők a kincsekre utaztak.

Annak ellenére, hogy ennyi belső veszély leselkedett rá-juk, a legtöbb orosz kifelé lelki hitelből élte az életét. Más orszá-gokban a hasonló léptékű trauma kettészakította és több évti-zedes önvizsgálatra indította a társadalmat. De Oroszországban a két meghatározó erő, a fatalizmus és az apátia következmé-

nyeként az ország egyetlen kollektív, lemondó vállrándítással túltette magát a dolgon, és hozzálátott, hogy teljesítse az életben maradás fájdalmas feladatát.

*

Kétségbeesetten érkeztem Moszkvába. Miután lediplo-máztam Oxfordban, két éven át tébláboltam a külföldre szakadt nemzedék prágai és budapesti hátországában, napközben erős kávékat ittam, esténként pedig nagy korsó söröket kunyeráltam amerikai lányoktól. Próbálkoztam az írással is, bár nem túl nagy meggyőződéssel, de végül ez juttatott el az ostromlott Szarajevóba mint külsős újságírót, egy kölcsönkapott golyóálló mellény és egy üres jegyzetfüzetekkel teli hátizsák társaságá-ban. Az ENSZ páncélozott csapatszállítóin utazva fogott el a borzongás, amit addig kerestem, amikor elhaladtunk a vasbe-ton törmelékhalmok és első háborúm gyönyörű, kisfiús romjai mellett. Egy nyári estén kivilágítatlan, sétáló emberekkel zsúfo-lásig telt utcákon lépdeltem, mintha egy Gustave Doré-rézkarc elátkozott lelkeit láttam volna. Egy gránáttámadás alatt a Karamazov testvéreket olvastam, és úgy hittem, lélekben egyesü-lök a világ legsötétebb erőivel. De amikor szemtanúja voltam annak, hogy egy orvlövész agyonlő egy úttesten átszaladó gyermeket, láttam, ahogy a lövedék becsapódásnak ereje ledön-ti a lábáról és élettelenül zuhan a földre, akár a földre dobott vi-zes ruha, viszolyogni kezdtem saját voyeurizmusomtól. Buda-pestre visszatérve eldöntöttem, hogy elég volt a kávéházi társa-ságok bohém könnyelműségéből, és valami kopárabb és kézzel-fogható élmény után néztem.

Néhány hónappal később az esőáztatta járdán álltam a McDonald’s előtt Belgrád belvárosában, és az aprópénzem

számolgattam, hogy elég lesz-e hamburgerre és sült krumplira. Sikertelenül próbáltam becserkészni egy Željko Ražnjatović ne-vű férfit, más néven Arkant, a bosnyák háború egyik leghírhed-tebb hadurát, aki martalóckarrierjét a túlburjánzó giccs, a meg-szállott futballrajongás és a maffialeszámolások egyvelegéből álló, szappanoperahőshöz méltó életmódra cserélte, én pedig úgy gondoltam, hogy ez jó téma lehet egy magazin számára. Igyekeztem közel férkőzni hozzá a belgrádi Crvena Zvezda fut-ballcsapat meccsein, az irodájában és az otthonában, megláto-gattam egykor háziállatként tartott tigris-kölykét, aki azóta ha-talmasra nőtt, és mogorván gubbasztott ketrecében a belgrádi állatkertben. Lehet, hogy jó téma volt, de elfogyott a pénzem, és semmi jele nem mutatkozott, hogy Arkan hajlandó lesz szóba állni velem.

A belgrádi Sajtóklubból felhívtam anyámat Londonban (és felfedeztem, hogy innen ingyen lehet nemzetközi hívásokat bo-nyolítani). Azt mondta, hogy egy moszkvai angol nyelvű lap, ahová javasolta, hogy jelentkezzek, amikor épp munka nélkül lődörögtem Londonban, újságírói állást ajánlott nekem.

Többször jártam már korábban Moszkvában: kisgyerek-ként anyámmal, később kamaszként apámmal, amikor a ‘80-as évek közepétől újra beléphetett a Szovjetunióba. Sosem tetszett igazán. Mindig gyűlöltem a magánszféra hiányát Lenina két-szobás lakásában, és bosszantott a kéretlen tanácsok és helyes-bítések áradata, amivel az idősebb orosz asszonyok folyamato-san traktálják a fiatalokat. A vendégszeretetet nyomasztónak ta-láltam, a túláradó érzelmességét pedig kínosnak. Nagynéném beszervezte idősebb barátait, hogy múzeumokba és színházak-ba hurcoljanak engem, kamasz unokáikat pedig azzal bízta

meg, hogy vigyenek el a rozzant szovjet vidámparkokba vagy utcazenészeket hallgatni az Arbaton. Félénk voltam és régimó-di, és kényelmetlennek találtam fiatal vendéglátóim leplezetlen csodálatát minden nyugati dolog iránt – annál is inkább, mert jómagam gyűlöltem a popzenét és a diszkókat, ami számukra láthatólag a nirvánával ért fel. De mindenekfelett elviselhetetle-nül fojtogatónak éreztem a várost, nem utolsósorban azért, mert nyugati öltözékem miatt mindenütt leplezetlenül megbámultak – vagy legalábbis elfogódott tizenhat éves önmagamnak így tűnt.

1990 nyarán, miután befejeztem a középiskolát, végre el-engedtek egyedül Moszkvába. A brit követségen találtam ma-gamnak fordítóként nyári munkát, anyám volt tanítványainak köszönhetően, akik ott dolgoztak. Ahogy apám négy évtizeddel azelőtt, én is egy irodában találtam magam az egykori Harintonyenko-kúria mögötti hajdani istállóépületben, vízum-kérelmek kötegeit vittem és hoztam, és időnként kiküldtek, hogy játsszam el az alkonzul szerepét, valahányszor egy-egy dühös vízumkérelmező azt követelte, hogy egy valódi angollal beszélhessen. Tizennyolc éves voltam. A diplomáciai ügyvivő fiaitól krokettezni tanultam a régi Arbathoz közel eső reziden-ciájuk makulátlan gyepén, és egy fekete hivatali Volgát bérel-tem sofőrrel, mely reggelente felvett a nagynéném lakásánál, és munkába fuvarozott.

Moszkva utolsó látogatásom óta észrevehetetlenül meg-változott, tapintható volt az érzet, hogy a régi rend, amely egy-kor örökkévalónak tűnt, szétesőben van. A közlekedési rend-őrök tehetetlennek tűntek a szabálytalanul kanyarodó autósok-kal szemben; mindenki megszegte a hivatalos tilalmat, és a ma-

gánautókat taxiként használta. A feketepiaci árfolyam tízszerese volt a hivatalosnak, így egy csapásra gazdag lettem. Igaz, nem sok mindent lehetett kapni, de azért mindössze húsz fontért felvásároltam a Melogyija lemezbolt összes klasszikus lemezét az új Arbaton, a Tretyakov Képtár boltjából pedig fillérekért vá-sárolt művészeti albumok súlyos csomagjaival botorkáltam ha-za. A Puskin téren nyílt új McDonald’s, az első a Szovjetunió-ban, ingyen Big Mac-kuponokat küldött a követségnek, így egyik nap ebédidőben brit munkatársaimmal elrekviráltuk a nagykövet Rolls-Royce-át, és átgördültünk ebédelni. A nyugati ízre vágyakozó oroszok kígyózó sora az utca végéig ért. Mi a Rollsból kilépve egyenesen bemasíroztunk gyorsétterembe, ku-ponjainkat lobogtattuk, és külföldi mivoltunkat a kiváltságos státus egyértelmű jeleként fitogtattuk. Ma már szégyellem, de Moszkvában életemben először gazdagnak, nagystílűnek és fel-sőbbrendűnek éreztem magam.

Moszkvában minden rozogának és végletesen vacaknak tűnt: az emberek ruhája és cipője, az autók és az elektronikai cikkek, a buszjegyek és a buszok. De az új remény is tapintha-tóan jelen volt mindenkiben, aki fiatal volt és intelligens. Baráta-im elvittek egy történelmi témájú előadásra, Jurij Afanaszjev, anyám egykori évfolyamtársa tartotta, két órán át beszélt a sztá-linizmusról egy zsúfolásig megtelt teremben. Már a tény is ré-szegítően hatott, hogy egy ilyen tabutémáról szabadon beszél-het. Az előadás végeztével a hallgatóság tagjai cédulákra írták fel a kérdéseiket, és szovjet szokás szerint előreadták az előadó-nak. A találkozó csak akkor ért véget, amikor valaki szólt, hogy az utolsó busz is mindjárt indul. Az emberek szomjaztak az igazságra, ami mélyen megindított – és szilárdan hittek abban, hogy az igazság majd szabaddá teszi őket. Új szovjet barátaimat

szentimentálisnak és naivnak tartottam, de komolyan és meg-győződéssel hitték, amire Szolzsenyicin is figyelmeztette őket: hogy többé nem szabad hazugságban élniük.

*

Öt évvel később megint átkerültem a tükör másik oldalá-ra, ezúttal a Seremetyevo repülőtér végtelenül lehangoló fél-homályába érkeztem – de most nem látogatóba jöttem, hanem azért, hogy új életet kezdjek. A szovjet mosópor és a fűtés pe-nészszaga, amire gyerekkori látogatásaim idejéből emlékeztem, most is ott terjengett a levegőben. Ám sok minden más megvál-tozott. Az üres, visszhangos folyosók helyett utasokért tülekedő taxisofőrök tömegében találtam magamat. Rikító falragaszokon import sört és More cigarettát reklámoztak. Tagbaszakadt ke-reskedőnők lökdösődtek mellettem, hatalmas táskákat cipeltek tele dubai és isztambuli bevásárlókörutakon beszerzett kabá-tokkal és csizmákkal. Viktor, a Moscow Times egyik sofőrje men-tett ki a zűrzavarból, beültetett öreg Ladájába, és elindultunk a Leningradszij Proszpekt sűrű forgalmában.

A borús ég füstszínű volt, és a híg késő téli fény sápadt-szürke színben fürdette a várost. Az út mindkét oldalán lakó-házak tömbjei sorakoztak egészen a füstölgő kéményekkel tele-tűzdelt, ködbe vesző láthatárig. Lomha buszok gördültek az utakon, motorháztetejük lifegett, fekete kipufogófüstöt okádtak. Az út szélén gyalogosok csoportjai várták, hogy átkelhessenek a Proszpekt félelmetes tizenhat sávján. Bár a belváros felé köze-ledtünk, ezeken a hatalmas, szélfútta tereken ott éreztem a sztyeppét.

*

Oroszország apám érkezésekor nagyon más lehetett. A vá-ros keble dagadt a büszkeségtől és a győzelmi mámortól, nem lankadt, nem volt kimerült. Az általa ismert Moszkva egy ter-jeszkedő birodalom gondosan megtervezett, tiszta fővárosa volt. Szigorúan ellenőrzött, nyomasztó hely, nem az a kaotikus zűrzavar, amelybe én készültem alámerülni. Érzelmi szem-pontból apám számára nagyobbnak tűnhetett a távolság a szü-lőhazájától. Az utazáshoz nem szokott nemzedék számára Oroszország akár egy másik bolygón is lehetett volna. De Mervyn boldog volt. Végre elszakadt az otthonától, és érezte, hogy itt nemsokára megtalálja a helyét.

*

A kor és a város számos buktatót rejtett a fiatalember szá-mára, aki beleszeretett Oroszországba, és jókora önfejűséggel áldotta vagy verte meg a sors. A hidegháború a tetőpontjához közeledett. A szovjet tankok nem sokkal azelőtt verték le a ma-gyar forradalmat, és nyugaton nem sokan kételkedtek abban, hogy a szocializmus célja az egész földkerekség meghódítása. Ebben az időszakban a világ erkölcsi abszolútumok mentén szakadt ketté, a két csapat különböző színű mezt viselt, és egy nukleáris háború lehetősége volt terítéken.

Manapság nehéz elképzelni, milyen borzongatóan izgal-mas dolog lehetett egy párhuzamos, ellenséges világ titokzatos fővárosában élni. Azt a Moszkvát, amelyet apám ismert, nem csupán egy fél élet választja el az általam ismert Oroszország-tól, de a földindulásszerű történelmi változás is. Apám generá-cióját a világot kettéválasztó mély ideológiai szakadék határoz-ta meg, és ő – olyan okok miatt, amelyeket akkor kezdtem meg-érteni, amikor harminc évvel később magam is Oroszországba

költöztem – minden tőle telhetőt megtett, hogy a szakadék má-sik oldalán élhessen. Ha Mervyn számára nem is, a követségen dolgozó hidegháborús hősök számára Moszkva volt a világ leg-sötétebb pontja.

*

Van egy fénykép apámról, amit sosem láttam – egészen addig, amíg 1999 vége felé londoni házunk lépcsőjén minden kommentár nélkül, zavart mosollyal a kezembe nem nyomta visszaemlékezéseinek egy példányát, majd visszavonult a dol-gozószobájába. A képen egy meglepően jóképű fiatalember lát-ható, aki kissé félrecsúszott gallérral és nyakkendővel, álmodo-zón és kissé elfogódottan pillant át a fotós válla felett a Szado-vaja-Szamotehnaja utca diplomata-lakótömbjének erkélyén áll-va – amit akkori és jelenlegi lakói is „Szad-Szam” néven ismer-nek – 1958 kora őszén. A távolba tekint, túl a Szadovoje Kolcón, mely akkoriban még nem a lankadatlan forgalom fojtogató gyűrűje volt. Komoly, tettre kész fickónak látszik, és kissé bi-zonytalan önmagában. A kép nem sokkal Moszkvába érkezése után készült. Huszonhét éves volt, ígéretes egyetemi karrier állt előtte, és örült, hogy a Szovjetunióban lehet. Most kezdődött élete nagy kalandja.

Mervyn kényelmes életet élt – jobban mondva szovjet mércével mérve kifejezetten fényűző életet. Háromszobás laká-son osztozott a Szad-Szam épületében egy másik fiatal követsé-gi alkalmazottal, Martin Dewhirsttel. A konnektorokat és az elektromos készülékeket Angliából hozatták, a telefonon pedig ez a felirat állt: „A beszélgetés ezen a vonalon NEM BIZTON-SÁGOS”. Volt egy Léna nevű, széllelbélelt takarítónőjük és egy Súra nevű szibériai macskájuk, a követségi népbiztossági bolt-

ban pedig alaposan feltankoltak olyan otthoni kényelmi cikkek-ből, mint a malátakeksz és a whisky. A frakkot, amelyet Mervyn oxfordi tanulmányai kezdetén vásárolt, folyamatosan viselnie kellett az általa elviselhetetlenül unalmasnak tartott diplomáciai koktélpartikon.

Bár apám fizikailag Moszkvában tartózkodott, hamarosan rájött, hogy ő és a többi külföldi egész más életet kényszerül él-ni, mint az őket körülvevő oroszok. Külföldi akcentusa és öltö-zete őszinte rémületet és csodálkozást váltott ki a bolti eladók-ból és a villamos utazóközönségéből. A kapcsolatfelvétel régi barátaival az ifjúsági fesztiválról elmondhatatlanul veszélyes volt, nem annyira Mervyn, mint inkább az orosz fiatalok szá-mára. Minden lépését civil ruhás KGB-ügynökök tucatjai figyel-ték – ezeket a fiatal diplomaták „gorillák”-nak tituláltak a kora-beli amerikai gengszterfilmek rosszfiúi után –, akik éjszakai sé-tái során is követték. Mervyn játékokat eszelt ki, hogy megtré-fálja felvigyázóit. Az egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy futni kezdett egy forgalmas utcán, majd hátranézett, ki kezd el még futni mögötte. A metrón egy alkalommal felismerte az egyik KGB-s felvigyázóját, odalépett hozzá, és régi ismerősként köszöntötte: „Ezer éve nem láttalak!” A férfi rezzenéstelen arc-cal állt, és meg sem szólalt. Mervyn számára a KGB nem volt több egy kissé ijesztő kelléknél ebben a kalandos világban.

Mervyn szerencséjére nemsokára felbukkant megmentője az apró termetű Vagyim Popov személyében. Popov beosztott tisztségviselő volt az Oktatási Minisztériumban, és ő lett apám első orosz barátja. Akkor ismerkedtek meg, amikor Mervyn a minisztériumba látogatott, hogy megkezdje hivatalos munkáját, egy tanulmány összeállítását a szovjet egyetemi rendszerről.

Vagyim erős, zömök fiatalember volt szögletes szláv arccal, nem sokkal idősebb Mervynnel. Nem vetette meg az italt, nagy nőcsábásznak hitte magát, és néha kifejezetten érdes volt a mo-dora. De Mervyn hamar megkedvelte új barátja sármos nyerse-ségét.

Vagyim megtette magát Mervyn kalauzának az apám által naiv módon „igazi” Oroszországnak képzelt világban – a füstös éttermek, élénk beszélgetések és testszagú ölelések világában. Néhány hónap alatt Vagyim fokozatosan előcsalogatta Mervynt félénkségéből, és bevezette a kacér nők és a szentimentális, vodka fűtötte bizalmaskodások csillogó világába.

Bár Mervyn a követségen bejelentette első, hivatalos talál-kozóját Vagyimmal, amelynek során a szovjet felsőoktatási poli-tikáról értekeztek, az ezt követő számos, lerészegedéssel vég-ződő vacsoráról a követségi előírások ellenére nem számolt be. Nem merte jelenteni. Ha valami ostoba bürokrata a kancellárián értesül róla, Mervynt valószínűleg eltiltják egyetlen orosz barát-jától, aki feltárta előtte Moszkvának azt az arcát, amelyet mun-katársai a nagykövetségről még soha nem láttak.

Nappal Mervyn a követség burzsoá luxusában robotolt az egykori Harinyenko-kúriában, ebben a Moszkva folyó partján, a Kremllel szemben álló csúf, miniatűr palotában. Esténként pár órát társalgott lakótársával néhány csésze kakaó felett, vagy ki-adós esti sétája során megfuttatta KGB-s felvigyázóit a Cvetnoj körúton és a Petrovka utcán. A várva várt estéken, amikor Vagyim elhívta valahová, a Szad-Szamból egy tiltott, de lenyű-göző világba csöppent, ahol rosszul főztek, szörnyű cigányzene szólt, és igazi, tősgyökeres oroszokat láthatott a Moszkva folyó zajos, füstös étteremhajóin. Még életében nem volt ilyen boldog.

*

A tél Moszkvában úgy sújt le, akár egy pöröly, szétzúzza a fényt és a színeket, kiveri az életet a városból. Úgy zárul össze felette, mint két szürke szárny, burokba zárja Moszkvát és el-vágja a külvilágtól. A város fekete-fehér, álombéli tájjá változik, eltájol és némileg nyugtalanítóvá válik. Az utcákon fázós ala-kok sietnek a piszkossárga fénytócsákon át a metró lejárata felé. Minden egyszínű, a járókelők fekete bőrkabátot vagy fekete szőrmét viselnek, a várost fekete árnyak szabdalják. Az aluljá-rókban és a boltokban, ahol az embereket erős fény világítja meg, az arcok sápadtak és nyúzottak, és mindent áthat a nedves kutyaszőrre emlékeztető gyapjúszag. Az ég piszkosszürke, a felhők alacsonyan, nyomasztóan csüngnek alá.

Minden Moszkvába töltött télen úgy éreztem, hogy a világ önmagába zárul, elvonul a dupla ablakszárnyak mögé, az álla-milag biztosított központi fűtés áporodott, meleg párájába me-nekül, és hogy mi, emberek tehetetlenek vagyunk a természet ellenállhatatlan erejével szemben, törékenyek, nincs más válasz-tásunk, mint hogy elfogadjuk a sorsunkat.

Mire 1958 decemberében beköszöntöttek az első harapós fagyok, Mervyn és Vagyim közös vacsorái egyre rendszereseb-bé váltak. Mielőtt elváltak volna, megbeszélték következő talál-kozójuk helyét és idejét – kimondatlan, de nyilvánvaló okok miatt egyikük sem akarta telefonon keresni a másikat.

Egy este Mervyn trolival indult a Manyezs tér felé, azt hit-te, kedvenc grúz éttermükbe, az Aragviba mennek aznap este, vagy esetleg a Nacional Szállóba. De meglepetten és kissé ijed-ten látta, hogy Vagyim a troli megállójában áll egy járó motorú szolgálati Zil limuzin mellett. Barátja szívélyesen üdvözölte, és

elmagyarázta, hogy a kocsi a nagybátyjáé, aki aznap estére köl-csönadta, hogy elvigye őket a dácsájába, ahol vacsora várja az érkezőket. Vagyim várakozón tárta ki a kocsi ajtaját. Mervyn habozott, és a lehetséges következményeket latolgatta: mi lesz, ha megszegi a szovjet kormány rendeletét, amely megtiltja a külföldieknek, hogy engedély nélkül elhagyják a várost. Aztán beszállt a Zilbe, és elindultak a messze a város határán túl fekvő vidéki dácsa irányába, életének újabb, különös és veszedelmes állomása felé.

A vacsora kitűnő volt, kaviárt és heringet kaptak, vodká-val öblítették le, majd füstölt vizát és gőzölgő főtt krumplit et-tek, amelyet egy idős szakács szolgált fel. A dácsa kandallója mellett üldögéltek, nőkről beszélgettek, és megpróbáltak része-gen biliárdozni. Viktória korabeli ezüst evőeszközt használtak, a kandalló előtt forradalom előtti, keményre tömött, antik ka-rosszékek álltak. Vagyim egyik barátja is velük volt, egy kövér és joviális nőgyógyász, aki sokat tréfálkozott saját kutatómun-kája rovására, amelynek a lényege abban állt, hogy nőstény nyulak méhét fújta fel. Vagyim legfrissebb hódításain meren-gett. A politika nem került szóba. Mervyn elengedte magát, a vodka, amit sohasem bírt igazán, a fejébe szállt. Amikor megdi-csérte a ház hatalmas, sötét tónusú olajfestményeit és elegáns lépcsősorát, Vagyim mintegy mellékesen odavetette, hogy a nagybátyja bizony bolsaja siska, szó szerint „nagy fenyőtoboz”, ami a köznyelvben magas rangú pártfunkcionáriust jelentett.

Hajnali egykor a szakács bejött, hogy jelentse, a Zil várja őket. A Moszkvába vezető úton egy szót sem szóltak egymás-hoz, jóllakottan, részegen és boldogan ültek a kocsiban. Amikor a hatalmas autó a Majakovszkij térnél ráfordult a Szadovoje

Kolcóra, és már ismerős környéken haladtak, egy józan gondo-lat sejlett át a vodka gőzén. Mervyn szólt a sofőrnek, hogy a Szad-Szam előtt pár száz méterrel álljon meg. A hosszadalmas köszönetnyilvánítás és búcsúzkodás után a hazáig hátralévő utat gyalog tette meg. Ha kakaót kortyolgató kollégái észreve-szik, hogy az ifjú brit diplomata egy szovjet szolgálati limuzin-nal érkezik haza hajnalban, még félreértették volna a helyzetet. Ez apám kis titka maradt – az ő titkos élete orosz barátai társa-ságában, amitől senki sem foszthatta meg a nagykövetségről.

*

Első moszkvai lakásom kopott kis hely volt a Szad-Szamtól nem messze; ablakomból ugyanazt a szürke kipufogó-füstben fuldokló kereszteződést láttam, mint apám. Esténként egyedül sétáltam végig a Cvetnoj körúton. Egyetlen gorilla sem szegődött a nyomomba.

Munkahelyem az Ulica Pravdin volt, ami szó szerint any-nyit tesz: az Igazság utcája. Minden reggel leintettem egy arra haladó autót, kicsit alkudoztam a sofőrrel a kétdolláros viteldíj-ról, és kocsin vitettem magam a munkába. Volt, hogy csillogó, fekete, elsötétített ablakú kormányzati Audik álltak meg, más-kor mentőautók, egy alkalommal pedig egy katonákkal teli te-herautó. De bármilyen járműre szálltam, minden esetben elha-ladtunk a Szadovaja-Szamotehnaja épülete előtt, amikor északi irányban rákanyarodtunk a Leningradszkij Proszpektre. A Pravda régi épülete, ahol a Moscow Times fél emeletet bérelt, egy rozoga raktárházakkal szegélyezett mellékutcák között meghú-zódó, elpiszkolódott, konstruktivista épület volt. Általában ti-zenöt perc alatt beértem a munkahelyemre, és a lépcsőn szalad-tam fel a hatalmas szerkesztőségi szobába.

Az újságot intelligens fiatal külföldiek vitték, főként ame-rikaiak. Tulajdonosa egy apró termetű, maoista holland volt, aki a Cosmopolitan és a Playboy orosz kiadását is birtokolta. Új mun-katársaim többsége orosz szakon végzett, egytől egyig éles eszűek, barátságosak és lelkesek voltak. Munkaköri leírásom egyszerű volt. Míg komoly kollégáim többsége a Kremlben zaj-ló intrikákról és a gazdasági helyzetről értekezett, én szabad kezet kaptam, hogy izgalmas, színes riporttémákra vadásszak a nagyváros emberdzsungelében. Egy huszonnégy éves fiatalem-ber számára, aki kétévnyi, meglehetősen szerény újságírói ta-pasztalattal rendelkezett, mindez felért egy apró, de valódi cso-dával. Moszkva egész üvöltő, tülekedő, gyalázatos, rikító félvilága egy csapásra az ölembe hullott.

A ‘90-es évek közepén Moszkva közönséges, korrupt és erőszakos hely volt. Felfokozott, obszcén, harsány, és Mammon bűvöletében élt. Bárhová néztem, mindent komikusnak talál-tam: hogy az újoroszok napszemüvegeiken hagyják az „UV-védelem” feliratú matricát, hogy olajvállalatokat lopnak egy-mástól, hogy egymás kocsiját TNT-vel robbantják fel, hogy nyilvános helyeken véres leszámolásokat rendeznek. Ha az em-ber már eleget magába szívott az országot átható cinizmusból, bizonyos szinten még a tragédiákat is sötéten mulatságos szín-ben látta. Katonák robbantak fel, miközben szétverték a föld-levegő rakéták robbanófejeit, hogy kilopják belőlük az arany áramköri lemezeket. Mentősofőrök taxiztak feketén munkaidő-ben. Rendőrök futtattak prostituáltakat, és járőrkocsin szállítot-ták a lányokat a kuncsaftokhoz.

Oroszország elnöke egy müncheni pódiumon dülöngélve, részegen vezényelt egy zenekart. Az orosz űrhajósok francia-

kulccsal és ragasztószalaggal javították meg az űrállomást két tejet és kekszet népszerűsítő izraeli reklámfilm felvétele között, és „pszichológiai segédanyag” feliratú dobozos vodkát ittak. A lányok, akik az éjszakai szórakozóhelyekről tizenöt percnyi ré-szeg beszélgetés után hazajöttek az emberrel, halálosan megsér-tődtek, ha nem kaptak virágot a második randevún. Gogolnak sikerült legjobban megragadnia Oroszország őrületének alap-elemeit – a kizökkentség lidércnyomásos létállapotát, a ravasz-kodó, ármánykodó kisembereket, a kisszerű hiúságokat, a leal-jasult részegséget, az elvtelen talpnyalást, a tolvaj, semmirekel-lő, faragatlan parasztságot.

Apámhoz hasonlóan Oroszországot nem egyszerűen egy másik országnak, hanem másik valóságnak láttam A város dísz-letei ismerősek voltak – a fehér arcok, a nyugati stílusú kiraka-tok, a neoklasszicista épületek. De az európai felszín csak erősí-tette a különbözőség érzetét. A torz módon ismerős vonások nem megnyugtatóan, hanem inkább nyugtalanítóan hatottak. Moszkva szürreális volt, mintha a távoli gazda egy gyarmatra próbálta volna átültetni a komor birodalmi építészetet és az eu-rópai divatot. Ám minden felvett manírja ellenére a város a szí-ve mélyén vad és ázsiai maradt.

Az egyik első feladatom az volt, hogy tudósítsak az első moszkvai tetoválókongresszusról, melyet a zavart moszkvai la-pok kulturnij fesztiválnak tituláltak. Valójában a város alternatív klánjainak találkozója volt, a nonkonformitás túláradó, pogány orgiája. Az Ermitázs klub sötét bejáratából a sűrű testszag hul-láma csapott ki a sok száz decibellel süvöltő punk-rock kísére-tében. Odabent a két nagytermet az olcsó szovjet cigaretták ke-serű füstje ülte meg, a félhomályban ziháló, félmeztelen, főként

hímnemű alakok kavarogtak. Moszkva punkjai, skinheadjei, motorosai és néhány kulturálisan eltévelyedett hippi hullám-zott egyetlen óriási, csípős szagú, lihegő masszában, ami őrjön-gő, ritmikus pogózásba csapott át a színpad előtt, ahol négy iz-zadó, tarajos punk pocsék Sex Pistols-feldolgozásokat játszott.

Egy másik este a Dollsban találtam magam, a csiricsáré és felkapott sztriptízbárban, ahol tizenéves akrobatalányok táncol-tak meztelenül az asztalokon. Paul Tatum, a neves amerikai üz-letember is ott volt, egyedül üldögélt egy bárszéken a színpad szélénél egy ital társaságában. Tatum helyi hírességnek számí-tott egy csecsen csoporttal folytatott, elhúzódó üzleti vitája mi-att a Radisson-Szlavjanszkaja Hotel konferenciaközpontjának tulajdonjoga felett. Amikor beléptünk, ráköszöntem – szórako-zottnak láttam, szokásos lehengerlő modora erőltetettnek ha-tott. Egy ideig a „szabadságkötvényekről” beszélgettünk, ame-lyeket barátai számára bocsátott ki, hogy a befolyó összegből a csecsenekkel vívott jogi csatározását finanszírozza.

A klub tulajdonosa, Joseph Glotser is mellénk telepedett, és vaskos brooklyni orosz akcentusával félig tréfásan arról pa-naszkodott, milyen nehéz „becsületes munkával pénzt keresni ebben a városban”. Úgy láttam, Tatum szívesebben folytatná a nézelődést, így sok szerencsét kívántam neki, és csatlakoztam a barátaimhoz.

Egy hónappal később Tatum halott volt. Valaki tizenegy lövést adott le rá egy AK-47-esből, a nyakára és a hátára céloz-va, miközben az amerikai a Radisson melletti aluljáró felé in-dult. Aznap este Tatum nem viselte a szokásos golyóálló mellé-nyét, de ha viseli, az sem segített volna rajta, mert a mesterlö-vész felülről tüzelt, kulcscsontját és nyaki csigolyáit vette célba.

Tatum két testőre sértetlen maradt. Klasszikus moszkvai orgyil-kosság volt. A lövész eldobta a Kalasnyikovot, és hidegvérrel elsétált, a rendőrség pedig pár órával később közleményt adott ki, amelyben úgy vélekedtek, hogy „a gyilkosság az áldozat üz-leti tevékenységével állhat kapcsolatban”.

Nem sokkal később rajtam kívül nem maradt más, aki visszaemlékezhetett rövid beszélgetésünkre a Dollsban. Né-hány hónappal Tatum halála után Joseph Glotserrel is végeztek, az orvlövész egyetlen golyót eresztett a halántékába az utca túloldaláról, amikor a férfi kilépett a Dolls ajtaján. A mesterlö-vész olyan biztos volt a dolgában, hogy nem is fáradt a második lövéssel.

Nem sokkal ezután a moszkvai haláliparról szóló cikkem-hez interjút készítettem egy temetkezési vállalkozóval, aki arra szakosodott, hogy összefoltozza a maffialeszámolások áldozata-it, hogy nyitott koporsóban ravatalozhassák fel őket. A férfi mintás hawaii inget viselt foltos fehér köpenye alatt, és úgy be-szélt a bérgyilkosságokról, mint egy bennfentes balettrajongó a kedvenc előadásairól. A Glotser-gyilkosság, mondta mély elis-meréssel a hangjában, „a legszebb, legtisztább orgyilkosságok egyike”, amit valaha látott. Az új idők igazi hőse volt, könnyed cinizmussal szemlélte és tréfával ütötte el a borzalmakat, hogy ne kezdjék ki belülről. Az jutott eszembe, hogy külföldi baráta-immal együtt mi is temetkezési vállalkozók vagyunk, fehér kö-penyt viselünk mintás hawaii ingünk felett, és úgy teszünk, mintha tárgyilagos szakértői volnánk Moszkva megveszekedett gonoszságának.

*

A tavasz április végén érkezett meg, néhány héttel a meg-érkezésem után. Előző este még téliesen hideg volt a levegő, bár az előző héten már a piszkos hó utolsó, kitartó maradványai is elolvadtak. A gyep mindenhol csenevész volt, a kopár föld ke-sernyés, halott szagot árasztott. De amikor másnap reggel feléb-redtem, az ég ragyogóan kéklett, a néhány nappal korábban óvatos növekedésnek indult rügyek hirtelen kipattantak, és a körút megtelt az élet összetéveszthetetlen illatú kipárolgásával. Estére a tavasz városszerte megvetette a lábát.

A lányok, akár a kikelő pillangók, ledobták télikabátjukat, és magas sarkú cipőt, miniszoknyát húztak. Vasárnaponként el-sétáltam a Cvetnoj körút kavicsos ösvényein a Szadovoje Kolcóig. A Szad-Szamnál a Majakovszkij tér felé kanyarodtam, az American Bar and Grill felé. Itt általában a Moscow Times új-ságíróinak egész csapata terpeszkedett egy nagy asztal mellett, cigarettafüst párájában, félig elrejtőzve a gyűrött újságok mö-gött, amelyek széle folyton belelógott a félig elfogyasztott lágy tojásba. Hát végre itt van, gondoltam magamban, lám, ez a kül-földi tudósítók élete: csillogás, lányok, ital, rámenős kollégák – az otthonuktól távolba szakadt fiatal férfiak bajtársiassága eb-ben a különös és csodálatos városban. Valójában már akkor is pontosan tudatában voltam annak, hogy életem legmámorítóbb és legkalandosabb napjait élem. Efelett érzett örömömet új munkatársaim elől persze gondosan eltitkoltam, és világfájdal-mas könnyedséggel álcáztam.

9.

Koccintás a KGB-vel

Nem a jég a félelmetes, hanem ami alatta van. Alekszej Szuncov Mervynnek, 1961

A szovjet felsőoktatásról szóló unalmas jelentések körmö-lése a nagykövetségen hamar elvesztette a vonzerejét Mervyn számára. A Vagyim által feltárt új világ volt az az Oroszország, amit megtapasztalni érkezett, az izgalmas, romantikus föld, amelyről annyit álmodozott, miközben iskola után oroszul ta-nult és szívós kitartással átrágta magát a Háború és békén. Oroszország melegsége és hatalmas méretei, kiszámíthatatlan-sága és izgalma átjárta a vérét. Ez keltette fel benne a nyugha-tatlanság érzését, a nyughatatlanság pedig egyfajta felszabadu-lást hozott.

Mervynt egy oxfordi barátja levélben apró szívességre kér-te. Épp a Doktor Zsivágó írója, Borisz Paszternak gyűjteményes verseskötetét szerkesztette, és a szerző korai műveire lett volna szüksége, amelyek csak a moszkvai Lenin Könyvtárban voltak hozzáférhetőek. Arra kérte Mervynt, hogy másolja le a verseket, és küldje el őket Oxfordba. Csakhogy akadt egy kis gond. Né-hány hónappal korábban, 1958 októberében Paszternak irodal-mi Nobel-díjat kapott a Zsivágóért. Az írószövetség nyomására,

amely a könyvet a párttal egyetemben a forradalom előtti Oroszország veszedelmes dicsőítésének tartotta, Paszternak ar-ra kényszerült, hogy lemondjon a díjról. Ami azt illeti, csupán nemzetközi hírneve mentette meg attól, hogy a Gulagon végez-ze. Az író kiadatlan műveinek kijuttatása a Szovjetunióból ve-szélyes vállalkozásnak ígérkezett, minden valószínűség szerint illegális volt, és könnyen az illető karrierjébe kerülhetett. Mervyn nyomban igent mondott.

Apám a következő két hétben kis fényképezőgépét kattog-tatta a Lenin Könyvtár professzori olvasótermében, ahol a kéz-iratok minden olvasójeggyel rendelkező könyvtári tag számára hozzáférhetőek voltak, miközben a többi tudós folyamatosan pisszegett, hogy csendre intse, a könyvtáros pedig méltatlanko-dott. Hogy a szovjet vámosok el ne kobozzák a kétcsomagnyi előhívott fényképet, két egymást követő héten át a nagykövet-ség diplomáciai küldeményei közé csempészte be őket.

Egy hét múlva a követségi hierarchián keresztül ünnepé-lyesen megérkezett Mervynhez a hír, hogy a kancellária feje hí-vatja. Kétség sem fért hozzá, hogy szigorú fejmosás van kilátás-ban. Hilary King elegánsan és lekezelőn fogadta apámat a kö-vetség földszintjén levő pompázatos irodájában. King a londoni külügyminisztériumtól értesült Mervyn nem hivatalos külde-ményeiről, ahol a diplomáciai postát szokás szerint átvizsgál-ták. A követség igen érzékeny a szovjet fél panaszaira, közölte King maró udvariassággal. Szörnyű baj származna abból, ha kiderülne, hogy Mervyn egy betiltott szerző műveiről küldött titokban készült fényképeket.

Magam előtt látom apám arckifejezését, amint mérgesen kilép a kancelláriáról. Sokszor láttam már az elfojtott agresszió

dühödt villámait előtörni a fagyos szívélyesség álarca mögül pár percnyi vagy akár többórányi néma fortyogás után. Mervyn előrelátóan elnézést kért Kingtől. De magában dühöngött ami-att, hogy a külügyminisztérium elvtelenül kiszolgálja a szovje-tek legkisszerűbb adminisztratív követelését is. Olyan tett miatt feddték meg, amit a diplomáciai bürokrácia szűk világán kívül mindenki csak helyeselni tudott volna, és ez vérig sértette. Mervynben forrt a düh, miközben végighaladt a vastag sző-nyeggel borított folyosón saját apró irodájáig, mely az épület hátsó traktusában álló egykori istállóépületbe kapott helyet.

Nem sokkal később a nagykövetség azt a végtelenül kör-mönfont módját találta meg nemtetszése kifejezésének, hogy egy alacsonyabb beosztású követségi alkalmazottat költöztettek be Mervyn lakásába, míg Martin Dewhirst saját lakást kapott. Ezután pedig megvonták Mervyn háztartási alkalmazottra költhető keretét.

*

Ideje volt váltani. Úgy tűnt, hogy a légipostával érkező The Times egyik számában megjelent hirdetés lesz számára a men-tőöv, amelyben az állt, hogy egyetemi csereprogram indul Nagy-Britannia és a Szovjetunió között. Mervyn épp ilyen lehe-tőségre várt, hogy a fagyos követségi mosolyok világát végre egy bűzös egyetemi kollégiumra cserélhesse, és – talán – még a mindenütt jelenlévő gorilláktól is megszabadulhasson. De akadt egy kis bökkenő. Mervyn akkreditált diplomata volt – bár ő szerepelt a legutolsó helyen az 1958-as moszkvai diplomáciai listán –, és valószínűtlennek tűnt, hogy a moszkvai külügymi-nisztérium elhinné, hogy hirtelen egyszerű egyetemi hallgatóvá változott. Mervyn első lépésként lemondott a szigorúan bizal-

mas iratokhoz való hozzáférés jogáról és biztonsági belépőjéről. A nagykövetség mindkettőhöz örömmel járult hozzá. A követ-ség megadta az engedélyt, és az iratokat továbbküldte a kül-ügyminisztériumnak. Itt a megfelelő mérlegelés után elutasítot-ták.

Mervyn kebab és vodka mellett búslakodott egy azerbaj-dzsáni étteremben Vagyim társaságában. Az orosz néma együttérzéssel bólogatott, miközben rendíthetetlenül és elszán-tan töltötte a vodkát a poharaikba, míg Mervyn előadta történe-tét a minisztérium hajlíthatatlanságáról.

– Ebből azért ne vonj le messzemenő következtetéseket, Mervyn – nyugtatgatta barátját Vagyim. – Meglátjuk, tud-e se-gíteni a nagybátyám.

Mervyn nyomban felvidult. Vagyim titokzatos és befolyá-sos barátai az ő Ziljeikkel és dácsáikkal bizonyosan rá tudják venni a minisztériumot, hogy bírálja felül a döntését. Vagyim arról nem tett említést, hogy mindezért mit várnak tőle cserébe. Koccintottak Mervyn szovjet egyetemistaként és a szovjet nép barátjaként várható jövőjére.

*

– Tehát a Moszkvai Állami Egyetemen fog tanulni – mondta a nagykövet, Sir Patrick Reilly, aki Mervyn rövid követ-ségi pályafutásának zökkenői ellenére barátságos hangot ütött meg, amikor jövendőbeli exalkalmazottja eljött hozzá elköszön-ni. – Igazán szokatlan. Vajon a minisztérium miért adta meg az engedélyt?

Hosszú csend következett. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas arra, hogy Mervyn felfedje Vagyim és nagybátyja

történetét, az új barátaival a városban tett kiruccanásokat és a minisztérium megmagyarázhatatlan pálfordulását az utolsó pil-lanatban. Nem felelt. Válasz híján a nagykövet kezet nyújtott.

– Nos, akkor hát sok szerencsét!

*

Hogy felhasználja a követségen ki nem vett szabadnapjait, Mervyn elutazott Szovjet-Közép-Ázsiába. Egy kancellárián dol-gozó nő, akinek az volt a dolga, hogy a bizalmas dokumentu-mokat egy fémedényben elégesse, azt a tanácsot adta, hogy Szamarkand és Taskent után tegyen egy kitérőt Buharába, mert megéri. Mervyn izgatottan taglalta terveit Vagyimnak, akit nem hozott lázba barátja lelkesedése a történelmi helyszínek iránt. Mervyn kicsi, de masszív Aeroflot-gépekkel indult el kelet felé. Buhara volt útjának utolsó állomása.

A sivatagi város hideg volt és barátságtalan, a reptéri út mentén vályogházak sorakoztak, melyeket a városközponthoz közelebb érve új, de máris rozzant külsejű, szovjet stílusú vas-beton épületek váltottak fel. A taxisofőr, egy buharai zsidó egész úton a vadonatúj Inturiszt szállodáról beszélt, majd ami-kor megérkeztek, panaszkodni kezdett, milyen nehéz Mervyn bőröndje, és még feljebb srófolta az egyébként is csillagászati összegű viteldíjat. A szálloda valóban új volt, de Mervyn úgy találta, hogy bent hidegebb van, mint odakint. A recepciós köze-lebb taszigálta pultját a bejárathoz, hogy ne fázzon annyira.

Mervyn érdeklődött, hogy mikor kapcsolják be a fűtést. „Ez egy új szálloda – válaszolta a recepciós, sértetten a külföldi fontoskodásától. – A liftek sem működnek. A lépcsőt kell hasz-nálnia.” A legfelső emeleten adott szobát Mervynnek.

Miközben felfelé cipelte a bőröndjét, ismerős alakot látott közeledni a lépcsőn. Mint kiderült, Vagyim hivatalos ügyben véletlenül épp Buharába érkezett. Ráadásul aznap éppen sza-bad volt, így szolgálati kocsiján körbe tudta vinni Mervynt egy kis városnézésre, este pedig kiderült, hogy egy orosz barátja ki-sebb összejövetelt szervez külvárosi házában. Vagyim büszkén jelentette be, hogy lányok is lesznek ott.

Miután a napot Mervyn ízlése számára meglehetősen felü-letes városnézéssel töltötték, földutakon jutottak el a város szé-lére. Vagyim barátjának háza a város régi, faházakból álló orosz negyedében állt, és egészen más volt, mint a hagyományos, tég-lából épült üzbég belső udvarok. Vendéglátójuk, Vologya barát-ságosan üdvözölte és vodkával itatta őket. Pulykát ettek, akko-rát, amekkorát Mervyn még nem is látott Oroszországban, és régi amerikai lemezekre táncoltak. Kiderült, hogy a kis összejö-vetelen megjelent három lány egyike, Nina ugyanabban a szál-lodában lakik, mint Mervyn és Vagyim. Együtt sétáltak hazáig a holdfényben, és a szálloda halljában vettek búcsút egymástól.

– Később átjössz? – kérdezte Mervyn, miután Vagyim el-indult a lépcső felé. Nina megszorította a kezét.

Mervyn spiccesen botorkált végig a folyosón a szobája fe-lé. Égett a villany, és valaki volt odabent. Bárki is volt, hallotta őt feljönni a lépcsőn, és ajtót nyitott. A háta mögött égő lámpa miatt Mervyn nem látta a férfi arcát, ám kérdőre vonta, hogy mit keres ott. „Villanyt szereltem – felelte a férfi nyugodt han-gon. – De már végeztem”

Miután a férfi távozott, Mervyn az ágyra roskadt. A KGB még Közép-Ázsiában is a nyomában volt. Észrevette, hogy az

asztalon két üres pohár áll. A titkosrendőrök láthatólag szeret-tek felhajtani egy-egy kupicával munka közben is.

Gyorsan levetkőzött, és vacogva ágyba bújt. Halk kopogás hallatszott. Abban a hitben, hogy Vagyim az, Mervyn ajtót nyi-tott. Nina volt. Virgoncan belökte a szobába. Mervyn visszatol-ta. Már csak az hiányzik, hogy nemi erőszakkal vádolják meg; elképzelte, ahogy Nina húsos ölelése hirtelen birkózófogássá válik, a segítség pedig az ajtó előtt várakozik, hogy a sikításra közbelépjen. Egyedül bújt be a hideg ágyba.

*

A Moszkvai Állami Egyetem volt a legimpozánsabb a sztá-lini felhőkarcolók közül, amelyek úgy szegélyezték a moszkvai látóhatárt, mint a lesben álló keselyűk. Harminchat emeletével akkoriban ez volt Európa legmagasabb épülete. Az épület előtti hatalmas teraszon izmos férfiakat és nőket ábrázoló, gigantikus szobrok pillantottak fel öntudatosan vaskos kőkönyveikből és mérnöki eszközeik mellől a fényes jövőbe. Egészen más volt, mint Oxford régi homokkő épületeinek belső udvarai.

Az egyetem Mervynt az épület „szállodai” szárnyában he-lyezte el, amely valójában pontosan ugyanolyan volt, mint a többi ötezer szoba, csupán annyiban különbözött tőlük, hogy a többi hallgatóval és professzorral ellentétben a vendégeknek a takarítónő fényűzését is biztosították. A szoba szűk volt, egy ki-húzható kanapé, egy beépített szekrény és egy íróasztal állt benne. A homlokzat monumentalitását szolgáló túlméretezett ablak aránytalanul nagy volt a szoba méretéhez képest.

Mindazonáltal Mervyn örült, hogy itt lehet. Az egyetem fojtogató diplomataéletének szöges ellentéte volt, földhözragadt

és mélyen szovjet. De Mervyn itt mindenekfelett sokkal szaba-dabbnak érezte magát, mint a nagykövetségen. Igaz, a KGB rá-diós kocsijai odakint parkoltak, készen állva, hogy kövessék az épületből kilépő külföldieket, de a megfigyelés esetleges volt. Bár diáktársai itt is óvatosan közeledtek Mervynhez, mégis sza-badabban érintkezhettek vele, mint addig bárki Oroszország-ban, Vagyimot leszámítva.

Míg a követségen dolgozott, Mervyn, ha csak tehette, va-lamelyik sztolovajában – olcsó közétkezdében – evett, és a tö-megközlekedést használta. Most az egyetemen mindennap a menzán ette a papírízű fasírtot, a híg levest és a vízízű krump-lipürét. Nem volt más választása, mint felpréselődni a troli-buszokra a vastagon bebugyolált, izzadtságtól és savanyú uborkától bűzlő narod közé. Boldog volt.

Georges Nivat, a fiatal francia, Mervyn évfolyamtársa és barátja a St. Anthony’s kollégiumból, hasonlóképpen imádott megmerítkezni a szovjet életben. Georges azon az emeleten la-kott az egyetemi épületben, ahol a vietnami cserediákok. Vala-hányszor főztek, paprikás csirkeláb és fokhagymás káposztale-ves szaga terjengett a folyosókon, amit Georges nehezen viselt. „Tönkreteszi az életemet! – panaszolta gall lendülettel, lemon-dóan gesztikulálva, valahányszor Mervyn szobájába jött viga-szért, teáért és kekszért. –Tönkreteszi az életemet!”

Georges-t az orosz irodalom iránti rajongása hozta Moszkvába. Nem sokkal érkezése után látogatni kezdte a város egyik neves irodalmi szalonját Olga Vszevolodovna Ivinszkaja lakásán a Potapovszkij Pereulokon. Ivinszkaja 1946 óta volt Bo-risz Paszternak gépírónője és alkotótársa. A zaklatott költő sze-retője is volt, ő ihlette Lara figuráját a Doktor Zsivágóban. Súlyos

árat fizetett Paszternakkal folytatott kapcsolatáért. 1949-ben, miután nem volt hajlandó azt vallani, hogy a szeretője brit kém, öt évre bebörtönözték. Akkoriban épp gyermeket várt Paszter-naktól, de a börtönben elveszítette a magzatot. Csak 1953-ban, Sztálin halála után térhetett vissza a Potapovszkij Pereulokra, és újrakezdték viszonyukat. De Ivinszkaja egy életen át gyötrődött amiatt, hogy Paszternak nem volt hajlandó elhagyni feleségét és a gyerekeit. A két család különös felállásban élt egymás mellett, az író Olgánál ebédelt és vele töltötte a délutánt, majd udvaria-san meghajolt szeretője vendégei előtt, és vacsorára hazatért a feleségéhez.

Irina Ivinszkaja Olga lánya volt egy tudóssal kötött koráb-bi házasságából, aki öngyilkos lett, hogy elkerülje a letartózta-tást az 1938-as tisztogatások idején. Az anyja életét végigkísérő tragédiák ellenére Irina bájos, vidám lány volt, és szenvedélye-sen rajongott a könyvek és a balett iránt. Georges fülig belesze-retett. Néhány hónap múlva megkérte a lány kezét. Paszternak peregyelkinói dácsájában pohárköszöntőt mondott az ifjú pár tiszteletére. Mervynt is hívták, hogy megismerkedjen az íróval, de ő azt mondja, hogy tartott a találkozástól. „Nem tudtam vol-na mit mondani Borisz Paszternaknak” – mesélte nekem.

Sokat gondolkodtam erről a különös visszautasításról, mert egyáltalán nem illik apám akkori, kockázathoz és veszély-hez vonzódó énjéhez. Talán az volt az oka, hogy csak barátai és társadalmilag vele egyenrangúak körében oldódott fel igazán, és ki nem állhatta a hivatalos rendezvényeket – ami a mai napig így van. Számomra mindig is kifejezetten magának való ember-nek tűnt, aki valóságos védőburkot épít maga köré, hogy távol tartsa a külvilágot. Londoni dolgozószobáját, a vendégprofesz-

szori látogatásai alatt elfoglalt egyszerű egyetemi lakásokat mind apró, férfias fészkekké alakította, ahová visszahúzódha-tott papírkötegei, teáscsészéi és Bachja társaságába. A társasági eseményeken általában rojtos, másodkézből származó ingeit és kinyúlt tweedzakóit viseli, és valamelyik sarokban álldogál kényszeredett mosollyal, várva, hogy végre hazamehessen. Fé-lénkségi rohamában még az esküvői vacsorámról is idő előtt tá-vozott. A Büyüdaka-szigeten, Isztambul közelében, a régi Splendid Hotel lépcsőjén búcsúzkodtunk, ósdi szmokingját és drapp ballonkabátját viselte. Miközben a zajos fiatal cigány-banda muzsikája harsogott az ebédlőből, ő melegen megkö-szönte a kellemes estét. „Nem igazán kedvelem az efféle nagy összejöveteleket” – tette hozzá, azzal sarkon fordult, és elindult a szitáló esti esőben, hogy visszasétáljon a házunkhoz.

*

Nem sokkal Georges eljegyzése után Vagyim vacsorára hívta Mervynt a Prága étterembe, hogy megünnepeljék keleti tudományokból szerzett diplomáját. A meghívottak többsége idős tudós volt, Vagyim tanárai és tanszékvezetői. Ám Mervynnel szemben egy elegáns férfi ült, hátrafésült hajában jellegzetes ősz tinccsel, úgy öt évvel lehetett idősebb nála. Vagyim odasúgta Mervynnek, hogy a férfi neve Alekszej, és „beosztott kutató” az ő titokzatos nagybátyja mellett. De nem mutatta be őket egymásnak, és nem is társalogtak. Alekszej hosszú, szellemes pohárköszöntőt mondott. Mervyn rezzenés-telen arcú asztalszomszédaival beszélgetett, és közben felöntött a garatra.

Pár nappal később Vagyim üzenetet hozott Alekszejtől: meghívást Vagyim és Mervyn számára, hogy menjenek el vele

egyik este a Bolsoj balettelőadására. Mervyn meglepődött, és hízelgett neki a gesztus. Bár a vacsorán nem beszélgettek, arra gondolt, hogy Alekszej biztosan szívesen ismerkedne meg egy külföldivel. Elfogadta a meghívást.

Alekszej higgadt volt és magabiztos, a háború utáni moszkvai nomenklatúra, azaz pártelit jellegzetes tagja. Külföldi ruhákat viselt és világlátott ember volt. A felesége, Ina Vagyimovna magas volt és karcsú, és Bolsoj-beli találkozásuk során Mervyn észrevette, hogy drága arany karperecet visel, amelybe órát foglaltak. Alekszej büszkén jegyezte meg, hogy a felesége „tipikus szovjet asszony”. Mervynnek erről a takarító-nője, Anna Pavlovna jutott az eszébe, amint a levegő után kap-kodva várakozik a buszmegállóban, kezében az egyetemi men-záról hozott tojással teli füles szatyrokkal. Őt valahogy tipiku-sabb szovjet asszonynak látta.

Az este jól sikerült. Alekszejnek nagyon tetszett az elő-adás, Mervynnel barátságosan elbeszélgettek a szünetben, mi-közben a nyárspolgár Vagyim a büfé körül lebzselt, és a lányo-kat bámulta. Alekszej attól fogva rendszeresen felhívta Mervynt, és vacsorára hívta az Aragviba, a Bakuba, a Metropol Hotelbe, a Nacional Szállóba – Moszkva legjobb éttermeibe. Te-le volt pénzzel, és valamiféle titokzatos kapcsolat fűzte a város főpincéreihez, röviddel érkezés előtt is foglalhatott asztalt, mindig alázatos mosollyal fogadták, és a legjobb helyre vagy a különterembe vezették.

Beszélgetéseik során Alekszej lényegretörőbb volt Vagyimnál, politikusabb és kevésbé bizalmaskodó. Sosem be-szélt a nőkről, és módjával ivott. Érdeklődött Mervyn gyermek-kora, családi háttere iránt, de reakcióiból Mervyn azt szűrte le,

hogy a marxista-leninista közhelyeken túl fogalma sincs a való-di szegénységről. A helyzet iróniája: Alekszej, a nemzetközi munkásosztály szovjet bajnoka, aki máskülönben a kiváltságos elit tagja, és Mervyn, a naiv, de őszinte brit hazafi, aki mélyen antikommunista, de marxista mércével mérve mégis született forradalmár.

Egyre gyakoribb közös vacsoráik alkalmával Mervyn és Alekszej beszélgetése a szigorú vízumpolitikára, az elhárításra és a kémekre terelődött. A Nacional Szállóban vacsoráztak, amely a huszadik század nagy része alatt a főváros elitjének kedvenc találkozóhelye volt. Alekszej megjegyezte, hogy a Szovjetuniónak vigyáznia kell a külföldi kémekkel. Mervyn, ta-lán hogy bizonyítsa, hogy ő nem az, vagy hogy semlegesítse a célzást, tréfásan elmesélte Alekszejnek, hogy a követségen rendszeres derültség tárgya volt, hogy a Bolsoj Kamennij híd alatt, a nagykövetségtől alig egysaroknyira egy fülke állt a go-rillák számára, ahol a KGB emberei dominóztak, miközben vár-ták, hogy bevetésre induljanak.

Alekszej érdeklődéssel hallgatta, hirtelen még komolyabbá vált, és gondosan kifaggatta, hol is van ez a fülke. A vacsora után ragaszkodott hozzá, hogy kocsival hajtsanak el a híd alatt, hogy megnézzék a helyet. Alekszej talán észrevette, hogy Mervyn egyre kényelmetlenebbül fészkelődik, és becsmérlő ki-jelentést tett az MI5 és az MI6 munkájára, mintha azt akarná je-lezni, hogy ha Mervyn az alkalmazásukban állna, arról ő tudna. Mervyn nem szállt vitába vele.

Amikor pár nappal később elhajtott a híd mellett, azt látta, hogy a fülke és a gorillák eltűntek.

*

Vagyim újabb összejövetelt szervezett a nagybátya dácsá-jában. Ahogy legutóbb, most is egy Zillel mentek, de ezúttal Vagyim egy síoktató barátját is elhozta, valamint három teltkar-csú, ám virgonc lányt. Éjszakai sífutást rendeztek a fenyvesben, az ügyetlen Mervyn gyakran a hóba zuhant, a lányok pedig kuncogtak. Vodkával melegítették fel magukat a kandalló előtt, aztán mindenki visszavonult az emeletre egy-egy lány kíséreté-ben. A lány, aki Mervynnek jutott, nagydarab volt, és már benne járt a korban. De hajlandónak mutatkozott arra, hogy aznap éj-szaka a hálótársa legyen, és otrombaság lett volna visszautasí-tani.

Mervyn és Alekszej az Aragvi különtermében ültek, és már jócskán beittak a grúz borból. A tányérokon maradt némi báránykebab, zöldbabos lobjo és hacsapuri, azaz sajtos kenyér. Alekszej különösképpen beszédes volt, és atyáskodó hangot ütött meg Mervynnel szemben, ami máskor is megesett. Úgy döntött, jelentette ki, hogy aktívabban is érdeklődni kezd Mervyn karrierje iránt. Mit szólna Mervyn, ha utazgathatna egy kicsit? És ha lenne kedve, hová utazna szívesen? Mervyn meg-örült, és habozás nélkül rávágta: Mongóliába. Az nem lehetsé-ges, felelte Alekszej. És mit szólna egy szovjet úti célhoz? Mervyn Szibériát javasolta. Alekszej lelkesnek mutatkozott. Például a nagy bratszki gáthoz? Vagy esetleg a Bajkál-tóhoz? Mervyn boldog volt, és nyomban ráállt. Koccintottak az egyez-ségre.

*

Vajon mikor jött rá Mervyn, hogy túlságosan belebonyo-lódott a dologba? Lehet, hogy naiv volt, de azért ennyire még-sem. Alekszej KGB-s kapcsolatai egyre nyilvánvalóbbá váltak –

a becsmérlő megjegyzések a brit titkosszolgálatról, a dominózó „gorillák” titokzatos és gyors eltűnése a híd alól, a keresztkér-dések Mervyn politikai beállítottságáról Mervyn számára bizo-nyára egyértelmű volt, hogy be akarják szervezni.

Azt hiszem, az az igazság, hogy sosem értették egymást igazán. Alekszej dogmatikus beállítottsága miatt nem látta meg a Mervyn osztályában és nemzedékében mélyen gyökerező pat-riotizmust, melynek számára a rossz ízlés csimborasszója, ha valaki az angol himnusz befejezése előtt elhagyja a mozit. Mervynnek pedig a hiúsága nem engedte, hogy komolyan fel-tegye a kérdést, vajon Alekszej miért udvarol neki, egy ismeret-len egyetemi hallgatónak, ilyen kitartóan, miért szán rá annyi időt és pénzt. Biztos vagyok benne, hogy Mervyn tudta, hogy a KGB-vel kacérkodik. Csak azzal nem volt tisztában, milyen ve-szélyes játékba kezdett. Amikor rábólintott a szibériai útra, tud-nia kellett, hogy előbb vagy utóbb benyújtják érte a számlát. De a kalandvágy – megint a rég eltemetett kalandvágy – kerekedett felül benne. Vagy talán nem az izgalmak nyomában utazott Oroszországba?

*

Ha az ember Szibéria felett repül egy téli éjszakán, az a hátborzongató érzés keríti hatalmába, hogy túljutott a világ vé-gén. Úgy tűnik, hogy a hófödte, szűz erdőségek álombéli tája odalent nem csak a láthatárig húzódik feketén, de azon is túl, a végtelenségig. Amikor 1995-ben, úton Mongóliába – ahová apám sosem jutott el – ellátogattam a Bajkálhoz, egy ósdi szov-jet An-24-es kisgéppel repültem, amely még apám idejében kezdhette hosszú pályafutását. Dobálták a légáramlatok, a pro-

pellerek zaja túldübörögte a beszélgetést, a fény kihunyt mögöt-tünk a nyugati látóhatáron, és belerepültünk az éjszakába.

Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportnak nevezte el a Szov-jetunió egészét behálózó fogolytáborokat. De valójában Orosz-ország egésze szigetvilág, a meleg és a fény különálló szigetei-nek láncolata az üresség ellenséges tengerében. Valahol itt, Oroszország hatalmas méreteiben rejlik az orosz életérzés egyik kulcsa. A határozatlanság és a fatalizmus, ami abból táplálko-zik, hogy olyan országban élnek, amit egykor fél évbe telt át-szelni; a krónikus beletörődés a kormányozhatatlan méretű bi-rodalom távoli pontjaival való kommunikáció lehetetlenségén alapuló hatalom szeszélyeibe. Amikor Nagy Péter híres ukázá-ról olvastam, amelyben dühödten utasítja alattvalóit, hogy en-gedelmeskedjenek minden korábbi ukáznak, mérges rádiósnak képzeltem el, aki sorra küldi méltatlankodó üzeneteit az űrbe, de csak halvány kozmikus visszhang érkezik válaszul.

Úgy tűnik, a telefonvonalak, a műholdas televízió és az Aeroflot közelebb hozták egymáshoz Oroszország két végét, de az elektronikus kommunikáció bizonyos értelemben inkább el-mélyítette a leküzdhetetlen távolság érzetét. Oroszország ma is a világ legnagyobb kiterjedésű országa, még ma is tizenegy időzónája van, pedig a Szovjetunió bukásával területének 17 százalékát elveszítette. Az állami televízió egyik operatőrétől hallottam egyszer, hogy a szovjet tv-híradó, a Vremja jelét több-ször is fel kellett küldeni a sztratoszférába, hogy ki tudják küsz-öbölni a földfelszín hetven fokos görbületét Moszkva és az or-szág távol-keleti vége, Csukotka között. A ‘90-es évek közepén már gond nélkül fel lehetett hívni a kamcsatkai vagy a magadani régiót a csendes-óceáni partvidéken, de az időeltoló-

dás majdnem akkora volt, mint New York irányában. Az Oroszország európai részét a Távol-Kelettel összekötő autópá-lya csak 2002-ben készült el – azelőtt az ideiglenes út több száz kilométeren át a befagyott Amur folyó jegén haladt, és csak té-len volt járható.

Nem csoda hát, hogy azok, akik ezekben a hatalmas, üres térségekben látták meg a napvilágot, az életüket meghatározó leküzdhetetlen külvilággal szemben érzett ösztönös tehetetlen-ség jegyében nőnek fel. Úgy tűnik, a fizikai korlátok hatására könnyebb elfogadni az ember által szabott korlátokat is. „Isten odafent van, a cár meg messze” – tartja a régi orosz közmondás, és nem lehet véletlen, hogy az orosz ortodox egyház egyik köz-ponti tanítása a szmirenyije, azaz az Úr által a hívőkre mért teher elfogadása. Mintha csak a távolság és az ellenséges éghajlat arra szövetkezett volna, hogy legerősebbeket kivéve mindenkiben megtörje a lelket és elsorvassza az ambíciót. Anton Csehov pon-tosan ábrázolja ezt a világfájdalmat a Három nővérben, bemutat-va, hogyan tör meg három fiatal nőt a provinciális elszigetelt-ség, hogyan oltja ki bennük az ifjonti reményeket Oroszország végtelen tehetetlenségi ereje. Még Moszkvában is – ahol az elit burokban él, és fogalma sincs arról, milyen elszigeteltségben és középkori sötétségben élnek a falvak – erősen, bár megfoghatat-lanul befolyásolja az életet a körülötte fekvő ország mérete, ahogy egy hajót is áthat a tudat, hogy körülötte a mélységes, hideg tenger hullámzik.

*

Alekszej és Mervyn 1960 áprilisában utaztak el Szibériába, amikor Mervyn első féléve véget ért a Moszkvai Állami Egye-temen. Váltott An-24-es kisgépekkel szelték át a hófehér, hatal-

mas országot. Elsőként Novoszibirszkben álltak meg, az új, szürke iparvárosban, melyet egy cári határváros magja köré építettek, belvárosában rozoga fakunyhók és düledező keres-kedőházak álltak, külvárosának széles körútjait pedig egyforma panelházak szegélyezték. Mervyn a várost Alekszej őszintének tűnő lelkesedése ellenére nyomasztónak és lélektelennek találta.

Továbbindultak Bratszkba, ami akkoriban még nem volt több egy kunyhótelepnél. Bratszkon túl ott húzódott egy hatal-mas, befagyott folyó és egy óriási, félig megolvadt jegű tó. A nagy szocialista tavat a nép akarata és dolgozók millióinak munkája hozta létre, magyarázta Alekszej. A tó előtt hatalmas, betonból és acélból épült gát és vízi erőmű állt, amely a termé-szet erejét a munkásosztály szolgálatába állította.

Egy selejtes anyagokból sebtében összetákolt Inturiszt Ho-telben szálltak meg az egyik sáros utcában, melyet az idelátoga-tó méltóságok számára húztak fel, akiket azért hoztak ide, hogy lenyűgözzék őket a csodaerőművel. Másnap reggel kimentek a gáthoz. A tavaszi áradás vize átdübörgött a turbinákon, a beton kecsen ívelt a távolba. Mervyn egyetértett Alekszejjel abban, hogy mindez bámulatos, egészen bámulatos. Alekszej néma egyetértéssel bólintott. Az ifjú Mervyn szépen haladt. „Hány új és izgalmas meglepetést tartogat még Oroszország, a csodák földje?” – írta apám később visszaemlékezéseiben, hogy iróniá-val-e, vagy ifjúkori lelkesedése visszhangjaként, azt nem tudom eldönteni.

Irkutszk és a Bajkál-tó volt az utolsó két állomása Alekszej eredetileg turistaútnak induló nagy szibériai körútjának, amely lassanként a szocializmus csodáinak hivatalos bemutatójává alakult. Erdők, megint végtelen erdők és a végtelen látóhatár,

amely mintha az álmok birodalmának része lett volna. A Bajkál-tó, a világ legnagyobb tava, vakítóan fehér, hatalmas jégmező volt az 1500 méter mély, hideg, fekete víztömeg felett.

– A Bajkálban több mint háromszáz halfajta él – lelkende-zett a helyi kolhoz kövérkés elnöke, aki titokzatos módon meg-neszelte Alekszej és az előkelő külföldi látogató érkezését. A há-rom férfi némán állt a tó nyikorgó jegén, és vacogott a jeges szélben. Alekszej, akinek szokásos lélekjelenlétét kikezdte a kezdetleges parasztkunyhóban töltött éjszaka, bosszúsan bá-mult a part felé. Mervyn kétkedve pillantott le a vékony tavaszi jégre, amely láthatóan megereszkedett a súlyuk alatt.

– Nem a jég a félelmetes, hanem ami alatta van – jegyezte meg Alekszej, látván Mervyn aggodalmát.

– Sétáljunk egy kicsit messzebb – mondta az igazgató.

*

Alekszej végül a pelmenyi gombócból, szibériai hallevesből és vodkából álló ebéd közben tette meg ajánlatát az irkutszki repülőtéren, mielőtt visszaindultak volna Moszkvába. Mervyn tulajdonképpen már várta a kérdést, mégis megdöbbent, ami-kor nekiszegezték. Készen áll-e arra, hogy „a nemzetközi béke ügyéért” dolgozzon?

Alekszej az asztal fölé hajolt, tekintete komoly volt, és a lehető legmeggyőzőbb modorát vette elő. Ismerős érvekkel di-csőítette az igazságos szovjet állam erényeit: Mervyn szegény családból származik, és első kézből tapasztalhatta meg a szovjet élet tökéletes voltát. Most eljött az idő, hogy Mervynnek lehető-séget kínáljanak arra, hogy tegyen is valamit a világban uralko-dó igazságtalanság ellen. Bár Alekszej nem mondta ki, mindket-

tőjük számára egyértelmű volt, hogy mindez azt jelenti, dol-gozzon a KGB-nek.

Mervyn, megcáfolva Alekszej osztályharccal kapcsolatos teóriáit, visszautasította. Nem árulhatja el a hazáját, felelte. Az ebéd kölcsönös vádaskodással és ingerültséggel ért véget. Alek-szej jeges sármja most először foszlott szerte, és a férfi dagályos szónoklatot tartott Mervynnek arról, hogy milyen elkényezte-tett, álszent és hálátlan. Mervyn zavarban volt és némán ült.

Moszkvába visszaérkezve a hosszú, feszült repülőút után a gép némi zötykölődés árán megállt a Vnukovo repülőtér eső-áztatta betonján. Miközben egymás mellett álltak és várták a csomagjaikat, Alekszej visszavonulót fújt és bocsánatot kért. „Felejtsük el az egészet. Tévedtem. Rossz időpontot választot-tam. Szeretnék újra találkozni veled Moszkvában. Legyünk ba-rátok, borítsunk fátylat erre az egészre!” Kínos búcsúzkodás következett, és Mervyn inkább zavarban volt, mintsem hogy megijedt volna ettől a nem teljesen váratlan fejleménytől.

*

Nina Buharából felhívta Mervynt az egyetemi kollégium-ban. Azt mondta, hivatalos úton jár a városban, és nagyon sze-retné látni. Előbb elmegy a GUM-ba, az állami áruházba a Vö-rös téren, de aztán szabad. Estére randevút beszéltek meg.

Ahogy Mervyn letette a telefont, valami szöget ütött a fe-jébe. Honnan tudta Nina a kollégiumi számát? Majd kérdőre vonja, gondolta, de végül nem tette.

*

Mervyn játszott. Fogalma sem volt arról, milyen könyörte-len szervezettel áll szemben. Számára a KGB a finom modorú

Alekszejben és a néma gorillákban öltött testet, akik követségi munkája idején tiszteletteljes távolságból követték a városban.

Georges Nivat-nak nem voltak ilyen illúziói. Georges és Irina idillje hamarosan véget ért nem sokkal az után, hogy Pasz-ternak 1960. május 31-én szívinfarktusban meghalt a dácsájá-ban. Ivinszkijéket többé nem védte Paszternak nemzetközi hír-neve, elveszítették neves oltalmazójukat. A KGB már évek óta készült lecsapni rájuk, hisz a család hírhedten jó kapcsolatokat ápolt nyugatiakkal, és ajándékokat fogadott el tőlük. Ráadásul ők voltak a Paszternak veszedelmes szovjetellenes könyve után befolyó nemzetközi jogdíj örökösei. Eljött az ideje, hogy elbán-janak Olgával és a lányával, aki egy külföldivel állt össze.

Röviddel Paszternak halála után Mervyn és Georges évfo-lyamuk többi hallgatójával együtt feketehimlő elleni oltást ka-pott. Mervyn nem tapasztalt semmiféle mellékhatást, Georges testén viszont hamarosan titokzatos bőrkiütés jelent meg. A fer-tőzés olyan súlyosnak bizonyult, hogy tervezett esküvője nap-ján is kórházban feküdt. Újabb dátumot tűztek ki, júliusra, de a hajnali órákra egy felvigyázót állítottak az ágya mellé, meghiú-sítva Irina tervét, hogy kicsempészi a kórházból. Ezután Irina is megbetegedett, ugyanazt a borzalmas fertőzést kapta el.

Eleinte sem Georges, sem Irina – de még a lány anyja sem, aki megjárta az NKVD kínzókamráit – nem gyanakodott arra, hogy a KGB fertőzte meg őket, hogy megakadályozza a házas-ságukat. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a legvalószí-nűbb magyarázat titokzatos, fertőző kiütéseikre. Georges-t mé-lyen megdöbbentette a gondolat, ahogy jövendő anyósát is, mindazok ellenére, amin keresztülment. Georges diákvízuma július végéig volt érvényes, és a hatóságok kétségbeesett kö-

nyörgése ellenére sem voltak hajlandók meghosszabbítani. Irina annyira beteg volt, hogy nem tudta kikísérni Georges-t a repü-lőtérre. A síró fiatalembert végül Mervyn és Irina anyja vitte ki kocsival. Az idős asszony valósággal összezsugorodott, csupán árnyéka volt régi, életvidám önmagának. Hamarosan Irina és Georges is felépült, de csak egy fél élettel később találkozhattak újra.

*

Mervyn rövid vakációra indult Vagyim társaságában. Gagrijba repültek, a fekete-tengeri üdülőhelyre, ahol huszonöt évvel azelőtt letartóztatták Borisz Bibikovot. Kellemes menek-vés volt ez a rövid, de perzselő moszkvai nyár fülledtségéből, a Georges és Irina gyógyíthatatlannak tűnő betegsége és kénysze-rű elválása feletti aggodalom elől. Lent délen meleg és illatos volt a levegő, itt nem érződött a szovjet lét örömtelensége és le-hangoltsága, a helyiek vendégszeretők és bőbeszédűek voltak, ahelyett, hogy gorombasággal védekeztek volna az ellenséges külvilággal szemben.

Mervyn megnyugodott. Azt remélte, hogy az egész KGB-ügy magától elrendeződik, hisz úgy tűnt, Alekszej nem forszí-rozza tovább a dolgot. Arra gondosan ügyelt, hogy Vagyimnak egy szót se ejtsen róla – úgy tűnik, őszintén azt hitte, hogy neki semmi köze nem volt a beszervezési kísérlethez. Vagy Gagrij strandjain heverésztek, ahol Mervyn sápadt bőrét vörösre éget-te a déli napsütés, vagy a sétányokon kószáltak. Mervyn meg-hívott egy barátságos, kerek arcú diáklányt, hogy kísérje haza a szállására, a lány pedig egy percig sem habozott.

De néhány nap múlva Mervynt a telefonhoz hívták. Alek-szej volt az, aki közölte, hogy Gagrijban van. A közeli park ke-

rek tavacskája melletti pezsgőskioszknál beszélt meg vele talál-kozót alkonyatkor. A sűrűsödő árnyak és békakuruttyolás kö-zepette lezajlott megbeszélésük rövid volt és drámai. Alekszej elegáns és lezser volt, mint mindig, és udvariasan üdvözölte Mervynt. Szabad-e aznap este? Remek. Kilencre újabb találko-zót beszéltek meg a szálloda egyik szobájában. Alekszej sarkon fordult, és magabiztos léptekkel távozott a csikorgó kavicsos ösvényen.

Mervyn nem várta, hogy a találkozó kellemes lesz, és nem is csalódott. Alekszej bemutatta Mervynt a „főnökének”, Alek-szandr Fjodorovics Szokolovnak. Idősebb, erős testalkatú férfi volt, rosszul szabott szovjet öltönyt és olcsó szandált viselt. Szokolov láthatólag régi vágású NKVD-s verőlegény volt, vi-selkedéséből lenézés áradt fiatal, hiú kollégája és az előtte álló elkényeztetett külföldi ifjonc iránt.

Alekszej nagy ünnepélyességgel kezdte meg az eljárást. Mervyn „karrierjéről” és „szándékairól” beszélt, arról, hogy a Szovjetunió „a világ egyetlen szabad és igazságos társadalma”. Szokolov komoran idézte Mervyn KGB-aktájából, hogy az édesapja annyira szegény volt, hogy sosem fogyasztott bort. Ugye, eljött az idő, hogy végre csapást mérjen arra a rendszerre, amely elnyomta az apját? Nyilvánvaló, hogy a KGB elmulasz-totta feljegyezni a számtalan gallonnyi sört és rekesznyi whis-kyt, amit az öreg legurított, gondolta Mervyn.

Két órával később fenyegetőzni kezdtek. „Tudjuk – mond-ta Alekszej komolyan –, hogy erkölcstelen tetteket követett el.”

– Ha ez a Komszomol tudomására jutna – mordult fel Szokolov –, az újságok hatalmas botrányt csapnának, magát

szégyenszemre kicsapnák az egyetemről és kiutasítanák az or-szágból.

Mervyn pontosan tudta, hogy mindez nonszensz. Valójá-ban igen kevés „erkölcstelen tettet” követett el – egyetlen alka-lommal járt egy moszkvai bordélyban Vagyim társaságában, az-tán ott volt Nina Buharából, a lány Vagyim nagybátyjának dá-csájában, egy lány, aki egy furcsa, kör alakú épületben lakott a külkereskedelmi minisztérium közelében, és a diáklány Gagrij-ban, így a listája összességében igen szerény, legalábbis Valerij Sejnhez vagy magához Vagyimhoz képest.

– Itt az ideje, hogy végre igent vagy nemet mondjon! – Alekszej és Alekszandr Fjodorovics várakozón néztek Mervynre.

– Ez esetben a válaszom nem – felelte apám. – Semmi sem győzhet meg arról, hogy a hazám ellen dolgozzak.

*

Aznap éjszaka ágya szélén ülve és ellenszegülése lehetsé-ges következményeit latolgatva Mervyn ráébredt, hogy nem késlekedhet tovább. Egy esetleges botránytól nem félt, de a KGB utolérhette a barátait. Sok baljós történet keringett koholt vádakról, balesetekről, letartóztatásokról huliganizmus vádjá-val, tartózkodási engedélyek megvonásáról. Úgy döntött, ösz-szecsomagol, az első géppel Moszkvába repül, és elhagyja a Szovjetuniót, valószínűleg örökre.

De nem volt ilyen egyszerű a dolog. Napokkal Moszkvába való visszatérése után békülékeny hangú hívás érkezett Alek-szejtől. Biztosította apámat arról, hogy legmagasabb szinten úgy döntöttek, nem lesz folytatása az ügynek. Még ahhoz is ra-

gaszkodott, hogy vacsorázzanak együtt. Volt egy híre Mervyn számára.

– Arról a nőről van szó, akit említettél, Olga Vszevolo-dovna Ivinszkajáról – jegyezte meg Alekszej mintegy melléke-sen, miközben nekiláttak utolsó közös vacsorájuknak. – Most tartóztatták le. Csempészet vádjával. Külföldi valutát csempé-szett, de sok egyéb is van a rovásán. Romlott erkölcsű asszony.

Alekszej folytatta a vacsorát, míg Mervyn a tányérjára me-redt, elment az étvágya.

– Én megmondtam, hogy az egy semmirekellő család – folytatta Alekszej. – A helyedben messzire elkerültem volna őket.

Mervyn nézte, ahogy Alekszej kortyint a borból. A férfi ar-ca üres volt, kifejezéstelen. Két héttel anyja letartóztatása után Irinát kórházi ágyából vitték be kihallgatásra a Lubjankába. Nem sokkal később a lányt, a balettrajongó esztétát anyjához hasonlóan elnyelte a munkatáborok elképzelhetetlenül brutális világa. Mervyn többé sosem hallott felőlük. Ez nem játék, éb-redt rá végül. Egyáltalán nem játék. Sietős előkészületeket tett, hogy visszatérjen Oxfordba.

10.

Szerelem

Egy kaland remek dolog is lehet. Mervyn Matthews Vagyim Popovnak, 1964 tavaszán

Főleg, ha már véget ért. Vagyim Popov

Az a Moszkva, amelyet apám ismert, kiszámítható hely volt, bizonyosságai és szabályai épp oly állandóak voltak, mint az árak az állami üzletekben és a szögletes sztálini városkép. Nemzedékének szovjet polgárai egész életüket ugyanabban a lakásban élték le, ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, ugyan-úgy 2 rubel 87 kopejkáért vásárolták a vodkát, és tíz évet vártak, amíg autót vehettek. Az időt vakációtól vakációig, színházi évadtól színházi évadig, egyik Dickens-kötet megjelenésétől a másikig mérték.

Negyven évvel később, amikor Moszkvába érkeztem, a város igyekezett bepótolni az elvesztegetett időt. Rögeszméjévé vált önnön tolakodó modernsége, mintha egyik napról a másik-ra változott volna, mindennap. Egyik nap cézár-frizurát és DKNY-pulóvert viselő fiatalembereket lehetett látni, pedig nem sokkal korábban még a piros zakó és a felnyírt haj volt a divat.

A régi élelmiszerboltok helyén trendi butikokkal kombinált in-ternetes kávézók nyíltak. Csillogó, vadonatúj, csupa márvány és króm bevásárlóközpontok nőttek ki a földből nyugtalanító se-bességgel, átlátszó mozgólépcsőkkel és dollárbankjegyeket ki-adó automatákkal. Egy idő után annyira hozzászoktam a válto-zás tempójához, hogy már normálisnak tetszett – itt egy felújí-tott templom, amott egy új cégközpont bújt elő, akár a gombák eső után. Moszkvához képest London változatlannak, statikus-nak tűnt. Lehet, hogy Oroszország többi része eközben csend-ben széthullott, de Moszkva dagadtra hízott a kifosztott biroda-lomból származó prédán.

Ha épp nem Moszkva legsötétebb bugyrainak mélyén ka-landoztam harsány cikkeim témái után kutatva, rengeteg ener-giát szenteltem a szórakozásnak. Apám a zajos cigány étter-mekben találta meg a maga szórakozását. Egy generáció eltelté-vel a hirtelen jött pénz és szabadság gazdag és különös éjszakai életet hozott létre Moszkvában. A Club 13-ban, amely egy om-ladozó palotában nyílt a Lubjanka mögött, Télapónak öltözött törpék suhintottak az emberre korbácsukkal, miközben felment a lépcsőn. A Titanicban, a gazdag bűnözők törzshelyén a fekete Mercedesek víz alatti parkolóban álltak, a lányok pedig hajóab-lak alakú asztaloknál várták, hogy a vastagnyakú udvarlók le-szorítsák őket. A Chance-ben meztelen férfiak úszkáltak óriási akváriumokban, a Tűzmadár kaszinóban pedig egy alkalommal Chuck Norris, az idősödő akciófilm-sztár, valamint az ultrana-cionalista politikus, Vlagyimir Zsirinovszkij valószínűtlen tár-saságában iszogattam egész este.

Néha elmerészkedtem az Éhes Kacsa névre hallgató bárba is. A „női estéken” hat és kilenc között csak nőket engedtek be –

valamint a tulajdonos néhány barátját, akik beállhattak pultos-nak. A nők ilyenkor korlátlanul és ingyen fogyaszthattak alko-holt, ennek eredményeképp a hely zsúfolásig megtelt vagy hat-száz izzadó tinédzserlánnyal, akik mind piát követeltek, mi pe-dig igyekeztünk gyorsan tölteni. A szláv feromonok átható illa-ta terjengett a levegőben, a kör alakú bárpultot megrohanó, sikí-tozó nők pedig legalább olyan félelmetes látványt nyújtottak, mint a támadó zulu harcosok a búr háborúban. Férfi sztriptíz-táncosok lépkedtek fel-alá a bárpulton, néhány lányt kiemeltek a tömegből, és a sörcsapok felett meztelenre vetkőztették őket. A kanadai tulajdonos, Doug Steele arcát ördögien zöldre festet-te a pénztárgép fénye, ahogy izmos karjára dőlve előrehajolt, és csendes elégedettséggel szemlélte a káoszt, mint Kurtz ezredes az ő privát Belső Állomásán. Kilencre, amikor a férfiakat is be-engedték, már részeg, félmeztelen lányok csúszkáltak a sörben úszó bárpulton és zuhantak a földre, a biztonságiak pedig fel-nyalábolták és sorban ledobálták őket az előtérben. Nemsokára hatalmas verekedések robbantak ki, vad, szemkikaparással, tö-rött sörösüvegekkel, csonttöréssel végződő viták. Az eszmélet-len alulmaradtakat végül a részegek mellé fektették odalent.

Elmentem egy partira, amit Bogdan Titomir, a leghíresebb orosz rapper rendezett diszkóval egybeépített lakásán, ahol az ablakok remegtek a hangfalakból dübörgő zenétől, és a párok időnként kiosontak csókolózni Bogdan Hummerjének hátsó ülésén. Először pulzáló stroboszkóp-sugarak ellenfényében lát-tam meg Janát, ahogy átkígyózott a füstön, elhaladt a Bogdan neonkék kanapéin heverő szőke nők, valamint a félig elfüg-gönyzött alkóvban összefonódó testek mellett, és egy kokainnal megrakott asztal felé igyekezett. Apró miniszoknyát viselt, nyomott mintás Fornasetti-szemekkel, ami rímelt saját szemé-

nek furcsa ragyogására az asztalt megvilágító ultraibolya fény-ben. Gyakorlott mozdulatokkal vastag csíkot kotort, és felszip-pantotta. Aztán hátradobta szőke fürtjeit és a szemembe nézett. És kacsintott.

– Polezno i vkuszno – idézte mosolyogva a müzlireklám szlogenjét, „egészséges és jóízű”. Egy összetekert bankjegyet nyújtott felém.

Később Bogdan ajtaja előtt ülve találtam rá, lábát szétter-pesztve, térdét átfogva cigarettázott. Leültem mellé. Rám pillan-tott, és szippantott egyet. Beszélgetni kezdtünk.

Jana a moszkvai aranyifjúság klasszikus megtestesítője volt – gazdag, okos, kiváltságos és teljességgel elveszett. Apja egykor szovjet diplomata volt Svájcban, anyja régi szentpéter-vári értelmiségi család sarja. Fél Moszkva szerelmes volt belé, és minél elutasítóbban viselkedett hódolóival, azok annál jobban epekedtek utána. Remek érzéke volt a helyzetek kihasználásá-hoz, aminek jó hasznát vette tévelygő és késlekedő életének húsz esztendeje alatt. Döbbenetes könnyedséggel rebbent egyik miliőből a másikba, egyik helyről, randevúról a másikra, egyik férfitól a másikig. Felületessége és instabilitása egyszerűen el-lenállhatatlan volt. Kegyetlenül elementáris, temperamentu-mos, szeszélyes volt, és sokszor olyan önző, akár egy kisgyerek. Janával kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy énjének kegyetlen karikatúráit mutatja a külvilágnak, társasági lényé-nek mindig újabb és újabb változataival kísérletezik a világ előtt. Ahogy sok magányos emberben, benne is ott élt az égető vágy, hogy szeressék; ugyanakkor arra is vágyott, hogy elérhe-tetlen szépség legyen, és csak távolról imádják. Ez volt az ő

paradoxona: minél elérhetetlenebb szépséggé vált, annál lehe-tetlenebbnek tartotta, hogy valaki önmagáért is szeretheti.

Sokszor találkoztunk a Tramban, a Puskin térhez közeli újgazdag étteremben, ahol csővázas acélszékek és matt fekete asztalok sorakoztak egymás mellett, s ahonnan egy könnyű, ám észveszejtőén drága vacsora után általában különböző partikra hurcolt magával. Az egyiket a MoszFilm műtermében, A három testőrhöz épített díszletek között tartották, farostlemezből ké-szült tizenhetedik századi erkélyek, kapualjak és csigalépcsők labirintusában. Tolldzsekit és forrónadrágot viselő lányok tán-coltak egy ló vontatta hintón, miközben izmos, Boss farmernad-rágos, hátrafésült hajú fiatalemberek nézték őket. Egy másik partit a Vörös Hadsereg Színházában, egy abszurd, csillag ala-kú, neoklasszikus oszlopsorral körülvett szocreál épületben rendeztek meg. De a győzelem-napi balalajkakoncert helyett a színházban fluoreszkáló színekben játszó rave-bacchanália zaj-lott, tele hosszú lábú, acél melltartót viselő lányokkal és borot-vált fejű, zöld szőrmebundás férfiakkal. Látom magam előtt Ja-nát, ahogy egy kölcsönkért napszemüvegben őrülten táncol a forgószínpad szélén. Öklével ütemesen pumpálta a levegőt, mi-közben méltóságteljes, három mérföld per órás sebességgel el-haladt mellettem, és közben az életöröm lefordíthatatlan kitöré-sével azt sikította: „Davaj, davaj!”

Moszkva minden züllöttsége ellenére szerettem az energi-át, amit a hiúságok e tomboló máglyája árasztott. Úgy éreztem, hogy rátaláltam valami sötét, átható és kényszeresen lenyűgöző dologra. A pénz, a bűn, a gyönyörű emberek – kárhozatra ítélt, apokaliptikus, illékony szépség volt ez, akár egy jávai tűzszo-bor. Ha ezek a szép és elveszett fiatalok, akik mindezeket a he-

lyeket megtöltötték, energiáikat nem az önpusztításra és a felej-tésre összpontosítják, egy évszázadra fénybe boríthatták volna ezt az elátkozott országot.

*

Janával nagyjából hat hónapon át rendszeresen találkoz-tunk. Úgy éreztem, mesés jelenléte átalakít, jobb és merészebb ember leszek általa. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a fantasz-tikus lény velem van. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Még félté-keny sem voltam, ha a partikon másokkal csókolózott és flör-tölt. A többiekkel együtt kivártam, míg bájainak reflektora ismét rám vetült, és ennyivel meg is elégedtem. Apró csodaként éltem meg, valahányszor átnézett a gazdag fiúkon, és velem jött haza.

Akadt néhány ritka pillanat, amikor levetette személyisé-ge nehéz terhét, ilyenkor jámbor és sebezhető lett, önmaga fiata-labb, egyszerűbb változatát mutatta. Ez az a Jana, aki most ben-nem él – nem az elérhetetlen szépségű lány Bogdan lakásán, hanem a smink nélküli Jana, aki a tőlem kapott sötétkék orosz tengerészkabátban, selyem gyakorlónadrágban és hatalmas ba-kancsban jön-megy Moszkvában, ez egyszer inkognitóban.

Aztán, ahogy vártam, kezdte elveszíteni az érdeklődését irántam, én pedig nem erőltettem a dolgot. Arról győzködtem magam, hogy jobban járok, ha inkább földlakókra irányítom szexuális energiáimat, nem pedig mennyei teremtményekre, mint Jana.

De szakításunk után elfogott a mélabú, melankolikus, ka-rosszékben üldögélős depresszió volt ez. Tökéletes első feleség lenne, tréfálkoztam legjobb barátommal, a szintén a Moscow Timesnál dolgozó Matt Taibivel. Régi lakásomat túl kamaszos-

nak találtam, túlságosan emlékeztetett Jana előtti életemre. Ezért pár napra kölcsönkértem egy barátom lakását, és amíg ő távol volt, napokon át ültem cigarettázva rozoga, öreg kanapé-ján. Úgy éreztem, a pillanatot valamiféle mazochista tettel kell emlékezetessé tennem, úgyhogy megkértem Mattét, hozza át a nullásgépét. A lakás Kremlre néző tizedik emeleti panorámaab-laka előtt leborotváltam fiús fürtjeimet. Puhán hullottak alá a szék köré terített újságpapírokra.

A fájdalom, hogy úgy döntöttem, harc nélkül elengedem Janát, mélyebb volt, mint hittem. Képtelen voltam levetni a jó-zan ész kényszerzubbonyát, amikor Jana és az ő extravagáns, könnyelmű világa hívott, és a tudat szégyennel töltött el. Azt is tudtam, hogy idővel a seb szinte nyom nélkül beheged majd, és minden a régi lesz. Keserűséget éreztem, mert tizenéves bo-hémságomról a napnál világosabban kiderült, hogy megjátszás volt csupán, és megalázottnak éreztem magam, mert pontosan tudtam, hogy valójában azért veszítettem el Janát, mert nem voltam eléggé férfi ahhoz, hogy megtartsam. A felismerés ke-gyetlen volt, és úgy próbáltam menekülni előle, hogy minden addiginál erőteljesebben vetettem bele magam régi életem léha szokásaiba, a fájdalmat szexszel próbáltam kitörölni, a megaláz-tatást kérkedéssel. Egy darabig sikerült is.

Fél év elteltével érzéseimből már csak a halvány fájdalom maradt, valahányszor megláttam a fényképét a Ptjucsban, vagy valamelyik másik, a moszkvai partilátogatók viselt dolgait tár-gyaló trendi magazinban. Új barát voltam, akiből sohasem vál-hatott régi barát – túl kevés volt rá az idő, túl sok az ember és a parti. De szerettem azt hinni, hogy valahol az ezernyi félredo-

bott arc, benyomás, esemény között, valahol pillangóként csa-pongó agyának mesés kaleidoszkópjában ott él az én képem is.

Jana túl szép, túl szürreálisán tökéletes volt az élethez, így különös módon meg sem lepődtem, amikor egy közös ismerő-sünk 1996 őszén egyik este felhívott, és elmondta, hogy Janát megerőszakolták és meggyilkolták egy távoli metróállomáson, valahol Moszkva szürke, külvárosi hátországában. Senki sem tudta, ki akarhatta megölni – legkevésbé a rendőrség.

De már a halála előtt sem tudtam másként gondolni rá, mint a kor gyermekére, aki átvette az adott pillanat mély, kár-hozatos lüktetését. Sosem tudtam elképzelni őt máshol, mint Moszkvában, nem láttam magam előtt öregen, unottan, ciniku-san, kövéren vagy férjezetten. Ezért valahogy logikusnak lát-szott, hogy Oroszország végül felemésztette őt.

Olyan perverz módon sugárzó és optimista lény volt, mi-közben mindaz, ami körülvette, hazug volt és halott. De a való-ság végül utánanyúlt, lekapta a felhőről, amelyről a lábát lógat-ta, és mint Ikaroszt, lerántotta a mélybe, a legsötétebb bugyrai-ba. Összetörten, megerőszakolva, rettegve halt meg egy távoli metróállomáson, valaki megfojtotta – egy idegen, vagy valame-lyik szeretője? Ki tudja? Ha a regényem egyik szereplője lett volna, én is végeztem volna vele.

*

Mervyn 1963 nyarának végén tért vissza a Szovjetunióba, három évvel azután, hogy távozott. A St. Anthony’s kollégiu-mon keresztül elintézte, hogy részt vehessen a Moszkvai Állami Egyetem újabb csereprogramjában. Maga a tény, hogy a hatósá-gok visszaengedték az országba, elegendő bizonyíték arra,

hogy a KGB ejtette az ügyét, gondolta megkönnyebbülten. Nyomban felvette a kapcsolatot régi moszkvai barátaival – Alekszej és Vagyim kivételével.

Mervynnek elege volt korábbi éveinek nagystílű életvite-léből. Harmincegy éves volt, és készen állt arra, hogy megálla-podjon. Valerij Golovitszer azt mondta, ismer egy kedves lányt, aki remekül illene hozzá. Úgy fest, Golovitszer jobb emberisme-rő volt, mint barátja és unokafivére, Valerij Sejn, aki arra próbál-ta rábeszélni Mervynt, hogy baráti körének szégyentelen, diva-tos, csinos lányai közül válasszon.

Nem, az a lány, akit Valerij szemelt ki Mervyn számára, épp olyan intellektuális és romantikus volt, mint ő maga, de bá-tor és szellemes is. Mervynt érdekelte a dolog, bár taszította a gondolat, hogy egy ismeretlennel randevúzzon. Megkérdezte, láthatná-e Valerij barátnőjét, Ljudmilát, még mielőtt hivatalosan is bemutatnák őket egymásnak.

Valerij azt javasolta, hogy Mervyn várja meg őket a Bolsoj előtt az előadás végén, hogy egy pillantást vethessen potenciális új barátnőjére. A terv csak egy igazán ártatlan korban születhe-tett meg, inkább egy Molière-darabra emlékeztet, mint egy va-lódi románc kezdetére. Ennek ellenére Mervyn türelmesen vá-rakozott a szakadó havas esőben egy októberi estén, és valóban sikerült egy pillantást vetnie az apró termetű fiatal nőre, aki ki-csit sántított, és élénken társalgott Valerijjel, miközben kiléptek a színházból.

Szűk körű teadélutánt rendeztek Golovitszer apró szobá-jában. Mervynt észt származású diákként mutatták be, hogy enyhítsék egy hamisítatlan angol jelenlétének az egzotikumát és zavarba ejtő voltát. Mila arra emlékszik, hogy először a félénk

„észt” gyönyörű, hosszú dereka ragadta meg a figyelmét. Mervyn Mila jóságos szürkéskék szemére emlékszik. Mervyn hébe-hóba vezetett naplójában, amelyet nehézkes walesi nyel-ven írt, hogy a KGB ne értse, ha esetleg elveszítené a füzetet, azt jegyezte fel 1963. október 28-án, hogy találkozott „egy igen erős jellemű, de rendkívül bájos és intelligens lánnyal”. Megbeszél-ték, hogy újra találkoznak. Hosszú sétákat tettek, és órákon át beszélgettek. Nem telt bele sok idő, és apám rendszeres látogató lett anyám apró szobácskájában a Sztarokonusennyij Pereulo-kon.

*

Anyámmal harmincegynéhány évvel azt követően, hogy távozott Oroszországból, szokásos éves moszkvai látogatása so-rán elmentünk megnézni a régi lakást. A ház az utcafrontnál beljebb épült, két, szeméttel teli, boltozatos kapualjon át lehetett bejutni. Csúnya, századfordulós épület volt, zömök és intézmé-nyi jellegű, vastag falakkal és a földszinten rácsos ablakokkal. A folyosón nedves kartonpapír és penész szaga érződött, és a társbérlet földszinti ajtajáról pergett a szokott barna festék. Még megvolt a csengősor, egy-egy csengő a komunalka minden szo-bájához. Megnyomtam a gombot, ugyanazt, amit apám is meg-érintett, amikor első alkalommal érkezett ide, habozva, szegfű-vel a kezében; majd utoljára 1969-ben, amikor eljött, hogy anyámat magával vigye Angliába. Egy fiatal nő nyitott ajtót, végighallgatta magyarázatunkat, hogy anyám egykor itt lakott, és félénk mosollyal beengedett minket. Ő, a férje és az idős asz-szony, akivel osztoztak a komunalkán, épp költözés előtt állnak, mesélte. A moszkvai önkormányzat eladta az épületet, a befek-tető luxuslakásokat alakít majd ki benne.

Lakásnak nehezen volt nevezhető. A széles folyosót fel-kunkorodó linóleumpadló borította, a falakról rétegekben hám-lott a tapéta, minden ajtón külön zár volt. A passzázs végéről nyomorúságos konyha nyílt, mennyezetéről a hosszú évek alatt lerakódott zsírréteg súlya alatt hámlott a festék, egykori gáz-tűzhelyek csonkjai álltak ki a falból.

Anyám szobáját, amely alig volt nagyobb egy kamránál, most gyerekszobának használták, és épp egy kétéves gyerek aludt benne. Anyám minden szentimentalizmus nélkül pillan-tott körbe, fel és alá vizslatott, mintha keresne valamit, ami itt maradt belőle. Semmit sem talált, így hát sarkon fordult, és tá-voztunk. Úgy tűnt, különösebben nem indította meg a látoga-tás, és elmentünk vásárolni.

*

Akkoriban én magam is a Sztarokonusennyij Pereulokon laktam. A ház egy harmincas évekbeli konstruktivista épület volt, és a lakás hosszú, keskeny szobáiban furcsa szögben álltak a falak és az ablakok. Száz méterre volt anyám régi lakásától az Arbat sarkán. Esténként a kihalt mellékutcákon át elsétáltam a Rilejev utcáig, ahol egykor Valerij Golovitszer lakott, és ahol a szüleim először találkoztak. A Gogolszkij körúton sétáltam, ahol annak idején kart karba öltve ők is, egészen a Kropot-kinszkaja metróállomásig, majd felkanyarodtam Szivcev-Vra-zsek utcán, ahová anyám járt bevásárolni a Gasztronom egyes számú boltjába. Az utcák szüleim emlékét hordozták, de ezt én akkor még nem tudtam. Még nem olvastam a leveleiket, nem érdeklődtem túlságosan a fiatalkoruk iránt; akkor még nem éreztem semmiféle kapcsolatot az ő Moszkvájuk és az enyém között. „El tudsz képzelni, Mervyn, ahogy az éjszakai Moszk-

vában a tócsákat kerülgetve hazafelé sétálok az Arbaton?” – írta anyám apámnak 1964 végén. Ő el tudta képzelni. Most már én is el tudom.

*

Kicsiny, sötét szobájában, amelynek csupán egyetlen, kes-keny ablaka volt, Mila megteremtett valamit, amiben addig so-ha nem volt része – egy otthont. Aztán amikor Mervyn belépett az életébe, egy családot.

„1963 őszén láttalak először – írta Mila egy évvel később. – Valamiféle belső késztetést, pillanatnyi, erős bizonyosságot éreztem, hogy te leszel az, akibe végre igazán beleszerethetek. Mintha a szívem egy darabja levált volna, és önálló életre kelt volna benned. Nem tévedtem. Nagyon rövid idő alatt megértet-telek, és olyan közel kerültem hozzád, mintha világéletedben az árnyékod lettem volna. Minden korlát ledőlt – a politikai, föld-rajzi, nemzeti, szexuális korlátok. Számomra a világ két félre hasadt – az egyik felén te meg én álltunk, a másik felén minden más.”

Szüleim Moszkvában együtt töltött kilenc hónapjának minden apró részlete fennmaradt, mivel a kényszerű elszakí-tottság hat éve alatt leveleikben minden beszélgetésüket teljes részletességgel újraélték. A közösen töltött néhány hónap min-den napját, minden percét felidézték, és ellágyulva nézegették, akár egy szerelmi zálogot. Mila gondolataiban minden apró összezördülést, beszélgetést és szeretkezést újra és újra leját-szott, mondatokra emlékezett vissza és elemezte őket, élő bizo-nyítékául annak, hogy nem álom volt csupán, hogy valóban volt egy közös otthonuk, hogy valóban ott voltak egymásnak. „Közös életünknek a szó szoros értelmében minden részletét

végiggondolom – írta Mila. – Azoknak az időknek az emléke él-tet.”

Téli estéken, hazafelé menet a Lenin Könyvtárból Mervyn mindig felment Valerij Golovitszer lakására beszélgetni és új lemezeket kérni, aztán beugrott egy kapualjba, hogy lerázza a KGB-gorillákat, majd megjelent Mila ajtaja előtt. Odabent lete-lepedett a díványra, amíg Mila a konyhában vizát sütött, Mervyn kedvenc halát. Vacsora után hosszú sétákra indultak a körutak mentén és a mellékutcákban, és éjszakába nyúlóan be-szélgettek. Mervyn rajongott Mila házi lekvárjáért, amit a lány forradalom előtti Gardner-tányérokon szervírozott; ezeket egy régiségbotban vette, és később Londonba is magával vitte. Ké-sőbb Mila aprócska szobája, ahol egy dívány, egy kisasztal és egy szekrény állt, a szerelmi fészkük lett, míg a szomszédban zajos mulatságokat tartottak és harmonikáztak.

Találkozásuk hazatérés volt mindkettejük számára – két magányos, szerető nélkül élő könyvmoly, akik megtalálták egymásban mindazt, ami egész addigi, kizökkent életükből hi-ányzott. Mila huszonkilenc éves volt, és a szovjet filmek és iro-dalom romantikus fantáziaképein nőtt fel. Legtöbb barátnője és a nővére is már tizenéves korában férjhez ment. Bár Milának is akadtak futó kapcsolatai, és csípőficama ellenére népszerű volt a férfiak körében, nem talált senkit, aki megütötte volna az álta-la fölállított magas mércét.

De most hirtelen, mintha az isteni gondviselés küldte vol-na, eljött ez a hosszú derekú külföldi, az álmodozó, félénk szla-vofil, hosszú ujjaival és óvatos magánhangzóival, aki olyan őszinte volt és olyan ártatlan (dacára bűnös kalandjainak Vagyim és Sejn társaságában), olyan elveszett és olyannyira sze-

relmes Oroszországba, ahol mégsem találhatott otthonra. Mila lett a szenvedély, a tűz, a megtestesítője mindannak, amiért Oroszországban rajongott.

Mervyn pontosan beleillett a Mila életén tátongó résbe. Ér-telmet adott a létezésének, ő volt az, ami hiányzott a teljességé-hez, a gyógyír gyermekkora borzalmaira és felnőttkora magá-nyára. Mila lett az intelligens anya, aki nem adatott meg Mervyn számára. Mervyn lett a fiú, a gyermek, akit Mila táplál-hatott, ahogy őt sosem táplálták, mintha azáltal, hogy őt meg-gyógyítja, önmagát is meggyógyíthatná, és mindent rendbe hozhatna mindkettejük életében. Egy életen át tartó nélkülözés után Mervyn lett Mila számára a megváltás.

„Az élet mégsem lehet igazságtalan és kegyetlen, ha téged nekem adott – írta Mila később, amikor a vasfüggöny ellentétes oldalán éltek. – Valami oknál fogva beléd költöztem, és semmi sem tud kiűzni egy ilyen barátságos helyről. Oly kevés a meleg-ség és a szeretet a világban, hogy az embernek egyetlen mor-zsányit sem szabad elveszítenie abból, amire rátalált.”

Mervyn volt Mila első szerelme, és ebben az érzésben jelen volt a serdülőkor erkölcsi tisztasága és tökéletes, álomszerű érintetlensége. Mila érzelmi életében igen kevés emberi viszo-nyítási ponttal rendelkezett, inkább az irodalomra hagyatko-zott. Számára a szerelem nyelve melodrámai volt, naiv és kissé gyerekes, de alatta ott hullámzott a szenvedély, mely a sajátja volt. Nem erotikus szenvedély volt ez, hanem olyan indulat, amit az elhagyatástól való szörnyű félelem táplált, a rettegés, nehogy elveszítse egyetlen lehetőségét, mely boldogtalan élete megváltásával és szenvedéseinek eltörlésével kecsegteti.

*

Mervyn helyzete némileg más volt. Jóképű volt, tetszett az orosz nőknek, akik flörtöltek és ágyba bújtak vele. De sosem dolgozott benne Sejn nők utáni éhsége. A női társaság félénkké tette, hiányzott belőle orosz barátainak gavalléros sármja, önbi-zalma, nőcsábász magabiztossága. Most itt volt Mila, egy nő, aki testben fogyatékos, de a lelke csodaszép, odaadó és szelíd, aki intellektuálisan szuverén, elsősorban szövetséges és barát, és csak másodsorban nő, és mégis, Mervyn iránti szerelme mintha nem ismerne határokat. „Helyes és egészséges életet akarok felépíteni a számodra, otthont adni neked, finom étele-ket tenni eléd – írta Mila később elképzelt jövőjükről. – Olyan sok örömömet lelem majd abban, hogy segítek a munkádban! Biztos vagyok benne, hogy igazi család lehetünk, amelyet a sze-retet és a barátság, a kölcsönös megértés és segítség tart össze. Minden, amink van, a saját munkánk gyümölcse, a saját szelle-münk termése. Együtt bármire képesek vagyunk.”

De ami talán a legfontosabb, Mila annyira megértette Mervyn fájdalmas múltját, mint addig még soha senki. „Látom benned a vágyat, hogy kitörj a szegénységből, a névtelenségből a nagyvilágba – írta. – Látom, ahogyan egyedül, pártfogók és egyértelmű iránymutatás nélkül haladsz előre az életben, hódí-tod meg magaslatait; értem az ízlésedet, az érdeklődésedet, a gyengeségeidet.”

Egy latyakos februári estén eljött a pillanat, amikor Mervyn és Mila elhagyta a lakást a Sztarokonusennyij Pere-ulokon, és kisétáltak a Gogolevszkij körútig. Mervynnek jobbra kellett fordulnia, a Kropotkinszkaja metróállomás felé, Milának pedig baka, a barátaihoz indult. Átölelték egymást, Mervyn el-indult az alkonyi fényben, és ahogy visszaemlékezéseiben írja,

hirtelen belehasított a felismerés: „mélyen beleszerettem ebbe a bicebóca alakba, és nem tudtam elképzelni a jövőmet nélküle”.

Fogalma sem volt arról – hogy is lehetett volna –, hogy az elkövetkező években mennyit kell majd harcolniuk ezért a sze-relemért, és hogy ez fenekestől felforgatja majd az életét. Mila iránti szerelme, ahogy Oroszország iránti szerelme is, romanti-kus fellángolásnak indult. Előtte csupán következmények nél-küli, izgalmas kalandokban volt része. Mindaz, ami ezután kö-vetkezett, teljesen kiforgatta önmagából, és arra kényszerítette, hogy akaraterejének összes tartalékát mozgósítsa.

*

Mila meghívta Mervynt Lenina nővére Frunzenszkaja rakparti lakásába, ami kapcsolatuk komolyabbra fordulását je-lezte. Annak ellenére, hogy éveket töltött Oroszországban, Lenináé volt az első családi otthon, ahová Mervyn meghívást kapott. Minden barátja, még Vagyim is, csupán egyetemi le-gényszobájába vagy Valerij Golovitszerhez hasonlóan egy komunalkába invitálta.

A meghívás igen bátor lépés volt Mila részéről, de Lenina felől is, aki késznek bizonyult fogadni egy külföldi látogatását. Mervyn időnként felbukkanó KGB-s felvigyázóit mindketten az élet szerves részeként könyvelték el, és vidáman átnéztek rajtuk – de a látogatás veszedelmesnek bizonyulhatott Lenina féllábú férje, Szása számára, aki akkor már az Igazságügyi Minisztéri-um pénzügyi osztályának vezetője volt. Mervyn mégis eljött, scsivel, húsgombóccal, tortával és teával kínálták, és családtag-ként bántak vele. Hívták, jöjjön el újra. Apámat veszedelmes külföldi mivolta és furcsán szertartásos modora ellenére Lenina, Szása és két tizenéves lányuk hamar megszerették.

Eljött a nyár, és Mila meghívta Mervynt Vaszinék vnukovói dácsájába, amely Moszkva központjától csak egy órá-nyi autóútra feküdt, de már az orosz hátországban, ahol végte-len az égbolt, határtalanok a mezők, a földbe vájják az illemhe-lyeket, és kútról hordják a vizet. Mervyn a napsütésben segített Szásának felásni a kertet, majd elültetni az uborkát és a krump-lit. Délutánonként gallyakat és nyírfakérget tettek a szamovár alá, és alkonyatkor füstös ízű teát kortyoltak és áfonyalekvárt ettek. Mila és Mervyn hosszú sétákat tettek a nyírfaerdőkben, Mervyn rövidujjú ingben, Mila hosszú, mintás pamutból ké-szült, derékban húzott, bébidoll fazonú ruhában, amit egy di-vatlapban megjelent képről másolt le.

*

Én is jártam a dácsában nyolcéves koromban, amikor anyámmal és kishúgommal Moszkvába utaztunk. Rettentően izgalmasnak találtam, hogy a kis faházban fogunk lakni, ahol nyikorgott a padlót, földszag és savanyú uborka szaga terjen-gett, és a betűző nyári napsugarak fényében kavargott a por. Itt fenn, északon a nyári napok végtelen hosszúságúnak tűntek, az ég tiszta volt és végtelen. De bármekkora is volt a forróság, a búzaföldek mindig harmatosak voltak, tele békákkal és csigák-kal. A tavacska tele volt apró sügérrel, egyet kimertem egy lek-városüveggel, és hazavittem. A halacskám reggelre megdöglött, és emiatt olyan bűntudatom támadt, hogy ünnepélyes temetést rendeztem neki a kertben, ujjaimmal túrva fel a zsíros földet.

A kert túlburjánzott, dacára Szása nagybátyám minden erőfeszítésének, hogy kordában tartsa. Lenina gyakran mondo-gatta gúnyosan, hogy Szása három zsák krumplit ültet el, de csak kétzsáknyit szüretel. Lehet, hogy ebben némiképp mi, fiúk

is ludasok voltunk – érdekes, nem emlékszem, hogy félénken kerülgettem volna a falusi gyerekeket, nyomban bevettek a csa-patba –, mert délutánonként, amíg a felnőttek szunyókáltak, ti-tokban kiástuk a krumplikat, gondosan elegyengettük a talajt, majd zsákmányunkkal elvonultunk az erdőbe, és tábortüzünk hamujában megsütöttük.

Késő délutánonként néha elmentünk az erdőbe bogyókat és gombát szedni. Ez az ősi szokás az orosz lélek részének tet-szett, a faluban mindenki megszállottan űzte. A mezők és a po-ros utak szellős nyári melege után az erdő sötét volt, mozdulat-lan és nyirkos. Igazi orosz nyírfaerdő volt, szédítően végtelen és néma. Mindig féltem félresöpörni a lehullott leveleket, amikor gombát kerestünk a fák alatt, mert egyszer egy hatalmas száz-lábú mászott fel a kezemre. Az orosz lélek volt itt jelen, orosz illat lengte be. Az ösvénytől kicsit távolabb minden érintetlen-nek és ősinek hatott, tele árnyakkal és suttogással, és egyáltalán nem emlékeztetett egy angol erdőre.

A régi szamovár is ott volt apám idejéből, száraz fenyőto-bozokat gyűjtöttem, hogy tüzet szítsunk alatta, de a vizet sosem sikerült megfelelő hőfokra felforralni vele. Miközben meleg teát kortyolgattunk és házi lekvárt ettünk, mindig megkértem Szá-sát, meséljen a háborúról és a tankjáról. Jámbor ember volt, és türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre. Egy Babka Szimka nevű idős helyi asszony, aki a nagynénémnek segített a ház kö-rüli teendőkben, összeszidott, hogy milyen rettentően keveset tudok a Nagy Honvédő Háborúról, de én kitartó voltam. Ké-sőbb falusi barátaimmal polgárháborúsdit játszottunk, vörösök és fehérek csaptak össze. A legnagyobb megtiszteltetés az volt, ha valaki húzhatta kis görgőin a Vickers gépfegyver fából ké-

szült makettjét, amelyet az egyik helybéli fiú nagyapja készített. Ahogy elgurultunk vele a kerékvágásoktól szabdalt főutcán nagybátyám dácsája előtt, Szása néha bátorítóan kikiabált: „Bé-két a szovjet földnek!”

1964. március 27-én Mila és Mervyn újra Moszkvában volt, épp vacsoráztak Mila szobájában. Mervyn akkurátus em-ber lévén úgy döntött, még vár, mielőtt megkéri Mila kezét. De amikor kimentek a konyhába, hogy a szennyes edényeket a mo-sogatóba tegyék, Mervynből hirtelen kibukott:

– Esküdjünk meg!

– Jaj, Mervuszja! – mondta Mila az általa kitalált becenevet használva. Összeölelkeztek a konyha zsíros melegében. Ám Mila nem mondott rögtön igent. Helyette azt felelte, hogy Mervyn előbb gondolja át a dolgot. A folyosón búcsúcsókot vál-tottak, és Mervyn elindult a metróhoz.

Másnap újra megjelent, és Mila igent mondott. Nyomban elindultak a Gribojedov utcába, a Központi Házasságkötő Palo-tába, mert ez volt az egyetlen hely, ahol külföldiek is házasod-hattak. A világi Szovjetunióban a párokat nem Isten színe előtt, hanem az állam nevében adták össze, Lenin-mellszobrok alatt, Prokofjev magnóról szóló muzsikájának hangjaira, melyet egy mogorva öregasszony kezelt. Mervyn és Mila sorban állt az igazgató irodája előtt ebédidőben, hogy bejelentkezzenek és ki-tűzzék esküvőjük dátumát. Azt mondták nekik, hogy a legko-rábban majdnem három hónappal később, június 9-én lesz idő-pont, amit el is fogadtak. Egy meghívónyomtatvánnyal a ke-zükben távoztak, és megkapták a pezsgőkuponokat is, amelye-ket szakboltokban lehetett beváltani. Az utcán búcsút vettek,

apám trolira szállt és a Lenin Könyvtárba indult, anyám pedig vissza, a munkahelyére.

A hosszú moszkvai tél már a vége felé járt. Mervyn sokat ült Mila kisasztala mellett a lámpafényben, és könyveiből jegy-zetelt, míg Mila az ágyon ülve kötögetett. Lemezeket és köny-veket vett Mervynnek hazafelé a munkahelyéről, ahol az összes lány irigyelte magas, félénk vőlegénye miatt. Apám esténként általában az utolsó metróval hazament egyetemi szobájába, de néha ott maradt, ketten szorongtak a keskeny ágyon, mint a ti-nédzserek, és hajnalban, még a szomszédok ébredése előtt láb-ujjhegyen osont ki a szobából. Végre mindketten boldogok vol-tak.

Idilljük keserűen rövidnek bizonyult. Májusban egy unalmas találkozót követően, melyet a Moszkvai Állami Egye-temen folytatott a témavezetőjével, Mervyn észrevette, hogy szokatlanul nagy létszámú KGB-csapat követi. Délután találko-zója volt egy egyetemi barátjával, Igor Vajllal, de a gorillák mi-att telefonált neki, és azt javasolta, hogy halasszák el, mert, amint azt félreérthetetlen eufemizmussal közölte, „bizonyos kö-rülmények fennállása miatt nem szeretne átmenni hozzá”.

Mervyn feszült volt, mert Vajl néhány héttel korábban megvett tőle egy piros pulóvert. Most kapta volna meg érte a pénzt, mert Igor nem tudott azonnal fizetni. Mervyn átadott Igornak egy régi barna öltönyt is, hogy adja be a komisszionkába, azaz a bizományiba, amihez csak szovjet állampolgárnak volt joga. Technikai értelemben mindkét tett, ahogy bármilyen ma-gánjellegű kereskedelmi tevékenység, törvényellenes volt a Szovjetunióban. Igor elvitte az öltönyt, de azt mondta, hogy az egyik afrikai diák jobb árat kínál érte. A hangja természetellene-

sen feszültnek hangzott a telefonban, ám ragaszkodott hozzá, hogy Mervyn látogassa meg.

Vajl egy társbérleti szobában lakott az anyjával a Kropotkinszkaja utcában. Túláradó lelkesedéssel üdvözölte Mervynt az ajtóban. Az anyja nem volt otthon, de két középko-rú, öltönyös férfi ült a díványon. „Ez a két barátom – nyögte ki végül Igor – szívesen megvenné tőled azt a barna öltönyt, amit el akartál adni, emlékszel?”

– Igen, minden érdekel minket, amit el akar adni – mondta az egyik öltönyös mereven.

Csend támadt. Mervyn sarkon fordult, hogy távozzon. Egyértelműen fájóan amatőr kelepce volt, és egyre növekvő pá-nikban gondolta végig, hogy ki szervezhette meg és miért. Igor továbbra is kétségbeesetten mosolygott. A férfi, aki az imént megszólalt, felállt a díványról és egy vörös rendőrigazolványt vett elő. Közölte, hogy Mervyn le van tartóztatva gazdasági spekuláció bűntette miatt.

A detektívek némán kocsiba ültették Igort és Mervynt, és a legközelebbi rendőrőrsre vitték őket, a hatos számú körzetbe a Malij Mogilcevszkij Pereulokon, a Szmolenszkaja tér mögött. Rövid várakozás után Mervynt bevezették az ügyeletes nyomo-zó, Mirzujev százados irodájába, aki aprólékos jegyzőkönyvet vett fel az incidensről, amelyben hangsúlyozta, hogy Mervyn a szovjet ifjúság megrontója és kapitalista spekuláns. De a vádlott nem volt hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, és megkérte a rend-őrt, hogy vezesse egy telefonhoz. Mervyn pontosan tudta, ki áll az egész incidens mögött, és legalább némiképp felsőbbrendű-nek érezhette magát, hiszen egy közönséges rendőrszázadosnál nagyobb kaliberű üldözői voltak.

– Fel kell hívnom a KGB-t – mondta Mirzujevnek, aki nyomban az ügyeleti pult telefonkészülékéhez vezette.

Mervyn noteszéből tárcsázta a számot, amit Alekszej adott meg neki évekkel azelőtt. Egy ismeretlen női hang vette fel, akit különösebben nem rázott meg a tény, hogy Mervyn egy rend-őrőrsről telefonál. Felvette az adatait, és azt mondta, várjon.

Fél órával később Alekszej sétált be a kihallgatóhelyiségbe elegáns, vasalt öltönyben, mint mindig. Majdnem három éve nem látták egymást. Rosszallóan méregette Mervynt, és úgy tett, mintha nem tudná, miért tartóztatták le. Mervyn úgy dön-tött, legjobb lesz, ha követi Alekszej játékszabályait, és elmond-ta, mi történt. „Ugye, tudod, hogy ez igen komoly vád, Mervyn? – kérdezte Alekszej hidegen. – Igen komoly.”

A formaságokkal nem törődtek. Alekszej egyszerűen kive-zette Mervynt a rendőrőrsről, és beültette egy várakozó Zilbe. Alekszejnek felvitte az isten a dolgát, gondolta Mervyn, miköz-ben felfelé haladtak a Lenin-hegyre, az egyetem épülete felé. A férfi próbált semleges témákról csevegni, megkérdezte, hogy van Mervyn édesanyja. Mervyn azt felelte, hogy beteg, és bizto-san rosszabbodik az állapota, ha megtudta, mekkora bajba ke-rült a fia. „Bizony, Mervyn – felelte Alekszej. – Bajban vagy.”

Nem sok egyéb mondanivalójuk volt egymásnak a Zil szé-les hátsó ülésén.

*

Később, egyedül, a város fényeire néző egyetemi szobájá-ban Mervyn azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen. Feltételezte, hogy Alekszej hamarosan újra ajánlatot tesz neki, hogy dolgoz-zon „a szovjet népért”. Hat hét volt még hátra az esküvő kitű-

zött dátumáig, és ha rosszul játssza ki a lapjait, a szovjetek könnyen kiutasíthatják az országból, vagy akár két évre is be-börtönözhetik. Csak idő kérdése.

Mervyn másnap elmondta Milának, hogy a KGB egy „provokátort” vetett be, hogy tőrbe csalják. Mila, aki az aprósá-gokat gyakran túlreagálta, a krízishelyzetben nyugodt maradt. Egy csésze teát töltött Mervynnek. „Nos, ilyen az élet Moszkvá-ban” – mondta, és egy kis házi lekvárt kínált neki egy csészeal-jon, kiskanállal. Mervyn szélsőséges naivitással azt remélte, va-lahogy feltarthatja a KGB-t, amíg feleségül nem veszi Milát, az-tán örökre magával viszi Angliába.

Sajnos a KGB-nek más tervei voltak. Több feszült hangula-tú találkozó következett régi ellenfeleivel, Alekszejjel és a főnö-kével, Alekszandr Fjodorovics Szokolovval. Mervyn kertelt, ki-jelentette, hogy mennyire fontos számára a nemzetközi béke és a népek egyetértése. A KGB emberei egyre türelmetlenebbek voltak, és egyenes választ követeltek. Szokolov abban a korban nőtt fel, amikor az efféle szeszélyeket rendszerint szimpla erő-szakkal törték le. Durván félbeszakította Mervyn zavart magya-rázkodását – hajlandó a KGB-nek dolgozni vagy sem? Begorombult, az asztalt verte, apám egyre kétségbeesettebb köntörfalazása feldühítette. Utolsó találkozásukat követően egyértelművé vált, hogy a KGB türelme fogytán van, vagy talán már el is fogyott.

*

Amióta tudok róla, apám ellenállását a KGB-vel szemben nemes és elvhű tettnek látom. De egy másik szinten ugyanak-kor érthetetlennek. Most, amikor ezeket a sorokat írom, úgy gondolom, hogy ha engem állítanak választás elé: vagy elszakí-

tanak a nőtől, akit szeretek, vagy aláírom a papírt, hogy a KGB-nek dolgozom, habozás nélkül az utóbbit választanám. Bármit is gondolok a KGB-ről, személyes boldogságom ügyét minden-nél fontosabbnak tartanám. Nem tudom eldönteni, hogy apám és saját generációm között, vagy a kettőnk vérmérséklete között van-e különbség.

Mervyn apjának nemzedéke szó nélkül menetelt a gép-puskatűz-be a királyért és a hazáért. Apám konformista kor-szakban nőtt fel, s bár ő maga sok tekintetben figyelemre mél-tóan individualista volt, mégis képtelennek bizonyult szembe-nézni a gondolattal, hogy elárulja a hazáját és behódoljon a KGB hízelgésének, bármilyen finoman is fogalmaznak. De a visszautasítás az ő esetében nem azt jelentette, hogy a konfor-mitást választja az extravagáns, ámde ostoba árulás helyett. A személyes becsület mélyen gyökerező meggyőződése egyszerű-en nem engedte, hogy megtegye a lépést; a politikával szembeni örök cinizmusa dacára hazaszeretete egy pillanatra sem ingott meg. Nagy árat fizetett a meggyőződéséért.

*

Vékony hivatalos papíron értesítés érkezett, amely arról tájékoztatta szüleimet, hogy esküvőjük dátumát törölték, mert Mervyn ellen „büntetőeljárás indult” – ami valójában nem volt igaz, mert a rendőrségi eljárás még nyomozati szakaszban volt. A KGB Valerij Golovitszert is beidézte hosszas kihallgatásokra, és szigorú titoktartásra kötelezte, de ő közös barátaikon keresz-tül tudatta apámmal, hogy a szervezet ökle rá is lesújtott. Apám, aki addigra már rémülten várta, hogy legközelebb mit lép a KGB, ráébredt, hogy ellenállásának következményeit im-már a barátai is megérzik.

Az egyik módja annak, hogy megállítsa a bosszú spirálját, az lehet, ha személyesen keresi fel Harold Wilsont, a Munkás-párt vezetőjét, aki akkoriban még az ellenzék vezére volt. Wil-son épp Moszkvába érkezett egy találkozóra a szovjetekkel, akik élénken érdeklődtek a Munkáspárt győzelmi esélyei iránt a következő választásokon. Mervyn trolira szállt és a Nacional Szállóba ment Wilson érkezésének estéjén, majd külföldi mivol-tát talizmánként használva átjutott a szálloda biztonsági sze-mélyzetén, és felment Wilson szobájába. Wilson maga nyitott ajtót Mervyn kopogására, de amikor apám előadta jövetele cél-ját, és kérte, hogy személyesen járjon közbe Hruscsovnál, Wil-son bajt szimatolt, és udvariasan, de határozottan elutasította. Két nappal később, a Patrick Gordon Walkernél, Wilson ár-nyékkormányának külügyminiszterénél tett látogatása során még határozottabb elutasításban volt része. Walker ostoba mó-don azt tanácsolta apámnak, hogy vegye fel a kapcsolatot a nagykövetséggel.

*

Mervyn és Ljudmila úgy döntött, hogy a törölt dátum el-lenére a kitűzött napon mégis elmennek a Központi Házasság-kötő Palotába a Gribojedov utcában. Mila gyöngyökkel hímzett vászon menyasszonyi ruhát viselt, Mervyn zakója zsebében pe-dig egy vaskos vörösarany gyűrű lapult, amelyet az alkalomra vásárolt.

Apám mindent egy lapra tett fel, és akciója végül csak siet-tette a véget: külföldi újságírókat trombitált össze, hogy tudó-sítsanak házasságkötési kísérletéről. Jelen volt Victor Louis is az Evening Newstól, egy orosz születésű, titokzatos figura, a moszkvai külföldi tudósítók doyenje, valamint legalább egy tu-

cat KGB-ügynök. A házasságkötő palota igazgatónője bölcsen úgy döntött, hogy egész nap távol marad. Makacs helyettese nem volt hajlandó összeadni a párt, azt mondta, hogy a dátu-mot „az államigazgatás” utasítására törölték. Louis bátran kiállt mellettük, „érvényes jogi indoklást” követelt az igazgatóhelyet-testől. A bürokraták a halogatás jól bevált szovjet taktikájához folyamodtak, végül ostromlóik energiája letargiába fordult, és az este leszálltával mindenki hazament.

Apám érezte, hogy kudarcot vallott nyilvános akciója után hamarosan következik az elkerülhetetlen megtorlás, és Ljudmila lakásában húzódott meg. A külföldi sajtó, miután hiá-ba kereste egyetemi szobájában, az eltűnését jelentette. Mervyn és Mila két napig az illúzióba kapaszkodott, hogy talán csoda történik, és rozoga ajtajukkal próbálták kívül rekeszteni a köze-ledő áradatot. Mila beteget jelentett a munkahelyén, és a két napot azzal töltötték, hogy kart karba öltve sétáltak az Arbaton, vagy bezárkóztak kis szobájukba, olvastak és beszélgettek. De a kommunalka közös telefonja meghiúsította kétségbeesett próbál-kozásukat, hogy megállítsák az időt. Mervynt sürgősen hívat-ták a brit nagykövetségre.

Két követségi alkalmazott várta a kancellária bejáratánál, akik levitték a „buborékba”, egy állítólag lehallgathatatlan fül-kébe, ahol szabadon beszélhettek. A nagy titkolózás célja az volt, hogy elmondják Mervynnek, „okuk van feltételezni, hogy Mila a KGB ügynöke”. Bizonyítékot nem mutattak fel. Ami ez-után következett, azt Mervyn később életének legbüszkébb pil-lanataként írta le, még annál is büszkébbnek, mint amikor visz-szautasította Alekszejt. Undorodva felállt, és szó nélkül kisétált a szobából, a nagykövetségről.

Bár undora valódi volt, bátorsága erőltetett. Most már va-lóban kétségbeesett, veleszületett félénkségét pánik és a közelgő katasztrófa előérzete váltotta fel. Apám trolira szállt, és vissza-tért kis menedékébe a Sztarokonusennyij Pereulokra, hogy ott várja ki az elkerülhetetlent. Másnap, június 20-án két követségi alkalmazott jelent meg, egy levelet hoztak. A külföldiek jelenlé-te szenzációt keltett Mila suttogó szomszédai körében.

A levél arról tájékoztatta apámat, hogy a nagykövetség hi-vatalos értesítést kapott a szovjet külügyminisztériumtól, amelynek értelmében William Haydn Mervyn Matthews egye-temi hallgatót a Szovjetunió persona non gratának minősíti, és azonnal el kell hagynia az ország területét. Pár perccel később egy egyenruhás milicista és egy druzsinnyik, azaz civil segítő csengetett az ajtón. Mervyn nincs bejelentve a lakásba, így ve-lük kell mennie. Nem volt más választása.

Nagy sebességgel hajtottak át Moszkva belvárosán – akko-riban még alig volt forgalom –, át a Lubjanka téren, és Mervyn egy pillanatra azt hitte, hogy ez az úti céljuk, de aztán lekanya-rodtak a Csernyisevszkij utcára az OVIR, az útlevélkiadó és re-gisztrációs hivatal felé. Itt Mervynt hivatalosan tájékoztatták, hogy vízuma lejárt, és azonnal el kell hagyma az országot. A brit nagykövetség jelenlevő alkalmazottja felajánlotta, hogy sze-rez neki helyet az egyébként túlzsúfolt londoni gépre másnap-ra, 1964. június 21-re. Mervynt olyan undor fogta el, hogy nem volt hajlandó megszólalni angolul, így a követségi férfinak a hi-vatalnokokkal folytatott beszélgetése minden szavát le kellett fordíttatnia.

Utolsó éjszakájukat Mila lakásán töltötték. Mervyn nem is ment vissza egyetemi szobájába a holmijáért. Mindketten bé-

nultak voltak a bánattól. Reggel szürke arccal, szinte sokkos ál-lapotban ültek a taxiban, amely a Vnukovo repülőtérre vitte őket. Összeölelkeztek. Amikor Mervyn kilépett az útlevél-ellenőrző pont felé vezető folyosóra, és minden bizonnyal Mila életéből is, mindörökre, anyám ugyanazt a keserű fájdalmat érezte, mint amikor a szüleit ragadták el tőle.

„Istenem, micsoda rettenetes percek voltak azok ott a re-pülőtéren! Ott álltam egyedül a sarokban, néztem, ahogy a gé-ped felszáll, és folytak a könnyeim – írta Mila Mervynnek né-hány nappal később. – A taxisofőrök segíteni akartak, kérdez-ték, mi a baj; azt mondták, ingyen is bevisznek a városba, ha nincs elég pénzem. Sokáig képtelen voltam elindulni, csak áll-tam ott, és abban reménykedtem, hogy csoda történik, és visz-szatérsz.”

11.

Mila és Mervuszja

A szerelmem erősebb az ő gyűlöletüknél. Mila Mervynnek

Mervyn madárcsicsergésre ébredt. Odakint, a gondozott angol külvárosi kertben ragyogó nyári reggel virradt. Lentről, a konyhából a reggelihez odakészített tányérok csörömpölését és a BBC adásának mormolását hallotta. Az ágyban fekve az el-múlt pár nap eseményei úgy tolultak fel benne, mint egy rossz álom emléke.

„Bolond és makacs, tudnia kellene, hogy ezt nem lehet” – nyilatkozta az anyja az előző nap a Daily Expressnek, és a ma-kacsságot illetően igaza is volt. De ennél többről volt szó. Mervyn egész életében a provinciális robot ellen küzdött, amelybe belekényszerült. Most ráébredt, hogy Miláért is meg kell küzdenie.

Aznap reggel Mervyn elhatározta, hogy minden tőle telhe-tőt megtesz azért, hogy Milát kijuttassa Oroszországból. Nem hirtelen ötlettől vezéreltetve döntött így. Pragmatikus volt, és öt évet adott erre magának. Ha még ekkor is reménytelennek lát-szik a dolog, beletörődik a kudarcba, és továbblép.

Mervyn féltestvére, Jack barnes-i kis házának egyik szobá-jában rendezte be irodáját. Innen kezdett el telefonálgatni és felvenni életének elvarratlan szálait. Először a St. Anthony’s kol-légiummal vette fel a kapcsolatot. A kollégium igazgatója, Bill Deakin egyre növekvő aggodalommal követte a sajtóban a tu-dósításokat diákja moszkvai viselt dolgairól. Azt javasolta, hogy másnap este vacsorázzanak együtt a Scott’s halvendéglőben, Mayfairben. Deakin méltóságteljes, ízig-vérig patrícius figura volt. A háború alatt Churchill mellett dolgozott, ejtőernyővel dobták le Jugoszláviába, hogy Sir Fitzroy McLeannel együtt fel-vegye a kapcsolatot Tito partizánjaival. Mervyn kedvelte és tisz-telte Deakint, de a hatalomnak pontosan az a fajta simulékony képviselője volt, aki védekezésre késztette.

Deakin korábban nem igazán figyelt fel Mervynre, de most, hogy a visszahúzódó walesi fiatalember vétsége miatt kollégiuma neve az újságok címlapjára került, úgy érezte, itt az ideje egy komoly beszélgetésnek. A vacsora drága volt és átla-gos – apám szerint Alekszej Moszkvában vendégszeretőbb, volt –, de Deakin kellemes társalgónak bizonyult, és whiskyt ivott szódával. Töviről hegyire elmeséltette Mervynnel a történteket, bár leginkább az érdekelte, hogy a fiatalember belekeveredett-e valamiféle bűncselekménybe, ami árthatna a kollégium hírne-vének. Kávézás közben azt javasolta, hogy Mervyn „beszéljen a szolgálat embereivel” a történtekről. Odakint Deakin leintett egy taxit, és hagyta, hogy apám gyalogoljon a metróig. Mervyn megfigyelte, hogy Deakin bőkezűen osztogatja a tízshillinges borravalókat.

Már a moszkvai gépen kieszelt egy tervet, amely elég me-rész volt ahhoz, hogy csillapítsa kínzó tettvágyát. A következő

héten Nyikita Hruscsov svédországi látogatásra indult felesé-gével, Mervyn pedig elhatározta, hogy személyes hangú levelet ad át nekik, amelyben kéri, hogy segítsenek két egyszerű fiatal-nak összeházasodni.

Talán abból, amit a sajtónak nyilatkozott, vagy néhány bátyjának, Jacknek elejtett szóból Mervyn anyja neszét vette, mire készül. „Kérlek, Mervyn, az én kedvemért add fel a tervet, hogy Skandináviába mégy Hruscsovval találkozni – írta Swansea-ból. – Egy hatalmas testőr kíséri mindenhová, a végén még lelőnek.” Mervyn elengedte a füle mellett anyja tanácsát, ami az elkövetkező években szokásává vált.

Felszállt a Göteborgba tartó gépre, de csak Hruscsovék tá-vozása után érkezett meg. A svéd rendőrség már várta, az újsá-gokból tudtak az érkezéséről, és rendkívül megkönnyebbültek, hogy elkésett. „Hruscsov elment” – mondta a civil ruhás svéd rendőr Mervynnek, és a párás naplemente felé mutatott.

Mervynt vacsorázni hívta a Göteborgs Handels och Sjöfarts Tidning főszerkesztője, akinek interjút adott. Miután Hruscsovot elszalasztotta Göteborgban, vonaton követte Stockholmba az esős svéd éjszakában. Megérkezése után egy olcsó szobát vett ki a Hellman Hotelben, és elővette teafőző készletét: egy merülő-forralót, egy lyukacsos kanalat a tealeveleknek, és egy bögrét. Ezt a szokását még gyerekkoromban is megőrizte. A teafőző készlet ma is élénken él az emlékeimben, mindig ott állt az ol-csó hotelszobák foltos asztalain, bármerre is jártunk, Provance-ban, Isztambulban, Kairóban, Firenzében vagy Rómában. Mervyn tányért és evőeszközt is hozott, mert nem engedhette meg magának a svéd éttermeket. Ehelyett az élelmiszerboltok-ban vett szendvicseket.

Reggel Mervyn a két nagy stockholmi napilap, az Aftonbladet és a Stockholms-Tidningen szerkesztőségébe indult, ahol az újságíróktól megtudta, hogy Hruscsovot komoly biz-tonsági erők őrzik, ezért ne is próbáljon a közelébe férkőzni. Megígérték, hogy másnapi számukban nagy cikkben számol-nak be róla.

Aznap este Mervyn egyedül látogatott ki az egyik szigeten fekvő vidámparkba, és nézte a táncoló párokat. Megfigyelte, hogy külön kell fizetniük minden egyes attrakcióért. Elképzelte, ahogy Milával együtt felülnek az óriáskerékre.

Hajnali háromkor kopogtatásra ébredt. Des Zwar volt az, a Daily Mail újságírója. Megpróbálta lerázni, de Zwar nem tágí-tott. Azt mondta, hogy a város minden szállodájában kereste már Mervynt. „A szerkesztőm úgy gondolja, hogy ebből jó cikk lehet, ezért küldtek ide.”

Az ágyon ülve beszélgettek. Mervyn elmesélte történetét Zwarnak, Zwar pedig az életéről, a szenvedélyeiről mesélt Mervynnek: a golfról és a szép nőkről, „ebben a sorrendben”. Zwar cikke, a bulvár-újságírás gyöngyszeme, amelyet apám a sok későbbi cikkel együtt megőrzött, a másnapi lapban jelent meg.

„Dr. Mervyn Matthews, a harmincegy éves egyetemi dok-torandusz-hallgató, aki nem kapott engedélyt, hogy feleségül vehessen egy orosz lányt, tegnap este Stockholmban várta, hogy ma alkalma nyíljon találkozni Mr. Hruscsovval. Tegnap Stockholm belvárosában bolyongott egy Mr. Hruscsovnak cím-zett levéllel a zsebében. »Nem adom fel!« – nyilatkozta. (…) Ha Dr. Matthews megpróbálja áttörni a gépfegyveres rendőrök kordonját, akár le is lőhetik. A biztonsági szolgálat emberei,

akik aggódnak, amióta a Mr. Hruscsov elrablására szőtt állító-lagos terv napvilágra került, mindenütt ott vannak, a fákon, az utak mentén, lóháton ülve, és tűzparancsuk van arra az esetre, ha valaki megpróbál az orosz vezető közelébe jutni.”

Mervyn pénze fogytán volt, és nem sikerült Hruscsov kö-zelébe férkőznie. Másnap dolgavégezetlenül repült vissza Ox-fordba.

*

„A kollégium ablakánál ülök, és rád gondolok – írta Mervyn Milának gyönyörű, dőlt cirill betűkkel. – Még tart ez az átkozott postai sztrájk, és azt mondják, elhúzódhat egy ideig, így hát egy barátomat kértem meg, hogy Párizsban adja postára ezt a levelet számodra. Eltelt egy hét, és nem hallottam hírt felő-led. Nagyon várom a jelentkezésedet.”

Legelső leveleiben Mervyn még visszafogott hangot üt meg, stílusa udvarias. Mintha csak tesztelné Mila reakcióját, ve-le kapcsolatos várakozásait. „Én magam is telefonálnék, de nem akarok zavarni (…) Most is minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldást találjak a helyzetünkre. Bízhatsz bennem. Egy pillanatra sem feledkezem el az én Milámról. Itt vannak a fény-képeid, azok a régiek, de félek megnézni őket. Egy borítékban tartom őket. Tudom, hogy amint megpillantom az arcodat, a bánat elviselhetetlen hulláma tör rám. Olyan üres, üres minden nélküled. (…) Meleg és fülledt az idő. Tipikus oxfordi nyár. A kollégium mit sem változott, de én más lettem. Tudni szeret-ném, milyen a hangulatod – számomra könnyebb lenne, ha tudnám, hogy nem estél kétségbe. Amikor az elválásunkra gondolok, összefacsarodik a szívem. De ne félj, nem fogom any-nyiban hagyni a dolgot. Ne feledd, számos lépést teszek azért,

hogy boldogok lehessünk. Kíméld a kis idegeidet és az egészsé-gedet. A te M-ed.”

Néhány nappal később Mila első levelei is megérkeztek Mervyn kollégiumi postaládájába Moszkvából.

„Ma új életet kezdünk, egy levelezéssel és küzdelemmel teli életet – írta Mila június 24-én. – Nagyon rosszul érzem ma-gam nélküled, mintha megállt volna az élet. (…) A távozásod óta eltelt három napban az erőm és az egészségem megrendült, az idegeim kimerültek. Tudom, hogy mérges leszel, de képtelen voltam mit kezdeni magammal. Nagyon rosszul alszom, min-den zajra felriadok. A barátaim igyekeznek lelket önteni belém. (…) Mindenki, akiben van becsület és jóérzés, úgy gondolja, hogy [elválasztásunk] ostoba, embertelen, gonosz és szégyentel-jes tett.”

Milát sokat látogatták a barátai, ételt hoztak neki, és kirán-cigálták a parkba egy kis sétára. De Mila „magába fordult, el-vesztette az eszét, meg sem bírt szólalni”. Nem volt hajlandó lepedőt cserélni, mert az még „hordozta tested illatát”. A Mervyn elutazását követő szombaton elhatározta, hogy össze-szedi magát, és elmegy színházba. A Cyrano de Bergerac premier-jét tartották a Szovremennyikben, de Mila életében először kép-telen volt végigülni egy előadást, és az első felvonás után ha-zament. Úgy érezte, mintha „egy mókuskerékbe lenne zárva”.

„A bánat az egyetlen társam, a külvilág megszűnt létezni számomra – írta Mervynnek másnap. – Annyira bánom, hogy elengedtelek. Várnunk kellett volna. Most minden ezerszer ne-hezebb, a magány elviselhetetlen. Bent az intézetben a nők mind sajnálnak, de maguk közt arról beszélnek, hogy biztosan becsaptál. Arról kérdezgetnek, hogy vajon folytatod-e a próbál-

kozást. Én azt válaszolom nekik, hogy biztosan folytatod, és hogy nagyon szeretjük egymást. Mind szaladnak a könyvtárba, hogy elolvassák a New York Timest. Sok embernek tetszett a fényképed… Igyekszem a lehető leggyorsabban hazaérni, és senkivel sem találkozom. Anyám nagyon rosszul reagált [a tá-vozásodra]. Azt mondja, ő tudta, hogy ez lesz! Merthogy kül-földi vagy.”

*

Ha valamire ráébredtem e könyv írása közben, az nem más, mint hogy az édesapám igen tiszteletre méltó ember. Ígé-retet tett, hogy feleségül veszi Milát, és állta a szavát. Mi több, rengeteg áldozatot hozott azért, hogy bebizonyítsa, nem igaz Marta szörnyű vádja, hogy ő, a külföldi sorsára hagyja, másod-szor is árvaságra juttatja Milát. „A gyerekkorom, a te gyerekko-rod és a jelen a fájdalom képét rajzolja ki – szét akarom zúzni ezt a nehéz terhet, új, szép életet akarok kezdeni – írta gyötrőd-ve Mila. – Olyan rossz, olyan hideg, olyan árva minden, mióta elmentél.”

Ljudmila nem hagyott kétséget afelől, hogy mi a válasza Mervyn első, puhatolózó leveleinek kimondatlan kérdésére – egész létét az előttük álló küzdelemnek szentelte, és életét szin-te elemésztette az elválás fájdalma.

„Mervuszja! Hiszek benned, ugye nem hagysz cserben? – írta Mila. – Én végigcsinálom. De bármi lesz is, kérlek, könyör-göm neked: ha nem akarsz a legvégsőkig harcolni, írj egy leve-let, és küldd el valakivel, nekem úgy könnyebb lesz. Ne kertelj – az szörnyű lenne, még a halálnál is szörnyűbb.”

*

Bill Deakin javaslatára Mervyn részletes jelentést írt az MI5 számára kapcsolatáról a KGB-vel. Sokat találkozott Dávid Footmannel is, aki a tutora volt a kollégiumban, magas, komoly férfi, aki egy nagy alagsori lakásban élt Chelsea-ben. Footman Deakinhez hasonlóan világlátott és jó modorú ember volt, ko-moly intellektussal és a társadalmi felsőbbrendűség lezser tuda-tával. Hadi érdemkereszttel tüntették ki az első világháborúban, és, bár apám ezt akkor még nem tudta, a második világháború alatt a brit titkosszolgálat szovjet ügyosztályát vezette.

Jól emlékszem Footmanre kisgyerekkoromból, többször is jártunk chelsea-i lakásában. Nagyon sovány volt, kifogástalanul öltözött és arisztokratikusán vontatott hangon beszélt, amit ad-dig csak a televízióban hallottam. Lakása tele volt az első világ-háborús repülőgépekről szóló könyvekkel és képekkel, ame-lyekkel ő maga is repült (és nagy örömömre le is zuhant, illetve ahogy ő mondta, „lepottyant”), és emlékszem, hogy ünnepélye-sen kezet rázott velem, amikor távoztunk, bár még csak öt-hat éves lehettem. Azt hiszem, Footman volt az első, aki kezet fo-gott velem.

Miközben a csorba csészékben szervírozott gyenge teát kortyolgatták, Footman együttérzően hallgatta végig Mervyn történetét, és közben akkurátusan megtömte a pipáját. A fiatal férfiak gyakran keverednek kellemetlen helyzetekbe, neki is ré-sze volt már jó néhányban. Footman megosztotta apámmal, hogy jobban szereti, ha olyan titkárnője van, aki „már meghem-pergett a szénában”, mint ha prűd az illető. Miután Mervyn be-fejezte a történetét, Footman javasolta, hogy beszéljen „Battersbyvel a külügyminisztérium biztonsági osztályáról –

őket érdekelné a dolog”. Újratöltötte a pipáját, és tenyerével vé-gigsimított előkelő homlokán.

– Ugye, nem számít arra, hogy sikerül kihoznia a lányt? Az maga a jutalom volna. Realistának kell lennie ezzel az ügy-gyel kapcsolatban.

De Mervyn nem tudott realista lenni, ellenkezett az alap-természetével. És azt hiszem, némiképp megfertőzte őt Orosz-ország irracionalitása és maximalizmusa. Nem is annyira a dráma iránti felületes szenvedélyük – ami kétségtelenül jelleg-zetes orosz szokás –, hanem inkább az orosz lélek emelkedett-sége, amely akkor szárnyal igazán, amikor a valósággal lehetet-len szembenézni. A realizmus orosz értelmezésben a beletörő-déssel volt egyenlő. Mila számára azt jelentette volna, hogy ti-zenöt éves korában elmegy dolgozni egy textilgyárba. Mervyn számára pedig azt, hogy irodista lesz a helyi szövetkezeti bolt-ban. De Mila és Mervyn sohasem voltak hajlandóak beletörődni abba, amit mások ésszerűnek tartottak.

*

Nem sokkal Footmannel folytatott beszélgetése után Mervyn levelet kapott Moszkvából Olaszországon keresztül, ott adta postára anyám egyik olasz kommunista barátja. Ez volt Mila manifesztuma, egyszerre felhívás és kétségbeesett kiáltás. Minden volt, csak realista nem, ettől olyan nagyszerű – és szinte elviselhetetlen – olvasmány még most, egy emberöltővel később is.

„Ezt a levelet a születésnapod előestéjén fogod megkapni – írta Mila. – Olaszországon keresztül küldöm. A szerelmem ki-áltása, és csak kettőnknek szánom.” Mindketten feltételezték,

hogy a többi levelüket szúrópróbaszerűen ellenőrzi a KGB, de Ljudmila eltökélte, hogy ezt csak ők ketten olvashatják.

„Még soha nem írtam ilyen leveleket senkinek, amit itt ol-vasol, az mind őszinte és igaz. Irántad érzett szerelmem talán patologikusán erősnek tűnhet. Korunkban az embereket arra nevelik, elégedjenek meg a kevéssel, a félmegoldásokkal, a pót-lékokkal. Könnyen elfeledkeznek az érzésekről, könnyen el-hagyják, elárulják egymást, könnyen elfogadják a pótlékokat a szerelemben is. Én egész életemben az árral szemben úsztam, egész életemben ádázán küzdöttem azok ellen, akik olyan élet-módot, olyan gondolkodásmódot próbáltak rám erőszakolni, ami számomra teljességgel elfogadhatatlan. Az életem harc volt a tanulásért, a művelődésért, a függetlenségért, és most a szere-lemért.

Amióta az eszemet tudom, vad vitában állok az élettel. Az élet azt mondta nekem: Ne tanulj! Ne szeresd a csodálatos dol-gokat! Csalj! Ne higgy a szeretetben! Áruld el a barátaidat! Ne gondolkodj! Engedelmeskedj! De én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy nemet mondjak minderre, és folytattam küzdelmes utamat a romokon át. Az élet kegyetlen volt és bosszúálló. Meg-tagadta tőlem a szeretetet, a jóságot, a melegséget. Ám ez csak fokozta éhségemet irántuk. Az élet megpróbált meggyőzni ar-ról, hogy a boldogság lehetetlen, mégis hittem benne, kerestem és vártam, és kész voltam harcolni érte, és soha nem feladni, ha egyszer megtalálom.

Azt mondják, hogy a másik embert a jó tulajdonságaiért kell szeretni – de én mindent szeretek benned, a jót és a rosszat is. Nem szégyellem a gyengeségeidet, szentségként hordozom magamban, mások szemének láthatatlanul. Meg sem hallom,

amikor valaki rosszat mond rólad. Úgy hiszem, hogy csak én látlak teljes valódban, és ez táplálja meggyőződésemet, hogy te vagy a legjobb. Gyermekemként szeretlek, testem részeként, sokszor érzem azt, hogy én adtam életet neked. Annyira szeret-nélek a karomban ringatni, megóvni a veszélytől, a betegségek-től!

Elhiszed nekem, te fiú, hogy képes lennék az életemet is feláldozni érted? Gyenge nőként bátorságommal próbálok segí-teni neked, hogy ne félj ezektől az emberektől, ne add meg ma-gad nekik. Érzed? Én most sem vagyok hajlandó félni tőlük, bár minden hatalom az övék. Ezek a sötét napok valóban megmu-tatták nekem, mennyire szeretem az én egérkémet, mennyire összenőttem vele testben és lélekben, és milyen borzasztó műté-tet hajtottak végre rajtam – kitépték a szívem egy darabját. A cé-lom most az, hogy megmutassam a bosszúálló sasnak, az éhes ragadozónak, hogy az én szerelmem erősebb az ő gyűlöletük-nél.”

Egy ilyen szívfacsaró levél után hogyan utasíthatta volna vissza Mervyn, hogy harcoljon Miláért? Hogyan hagyhatná cserben a szeretett nőt az, akit ennyire szeretnek, akiben ennyi-re reménykednek és bíznak? „Szeress engem – írta. – Vagy meghalok.”

„Számomra már semmi sem olyan, mint régen – válaszolta Mervyn. – De annyira súlyos erkölcsi terhet raktál a vállamra, hogy nem vagyok biztos benne, hogy lesz elég erőm hordozni. Nem a házasságunk előtt tornyosuló akadályokról beszélek – abban biztos lehetsz, hogy ezt a tervet 150 százalékosan teljesí-tem. Nem, én a magas erkölcsi mércéről beszélek, amit elém ál-lítottál, önmagam tökéletesebbé tételének az elvárásáról. Dicsé-

reted zavarba hoz. Azt sugallja, hogy én jobb vagyok nálad. De én jobbára csupán tanulni tudok tőled. Egészen új távlatokat nyitottál előttem az életben, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.”

*

Mervyn oroszsága levelezésük hosszú évei alatt mindvé-gig olyan merev és udvarias, amilyen tüzes és szenvedélyes Miláé. Olyan, mintha küszködne a neveltetése ellen, hogy meg-találja a szavakat, amelyek képesek kifejezni azokat az érzése-ket, amelyek túl hatalmasak, túl erősek ahhoz, hogy elférjenek az udvarias levelezés szűk keretei között. Apám a fent idézett levelet cirkalmas, túldíszített aláírással zárta – talán apróság, de a kézjegy szertelenebb volt, mint amilyet az előző leveleiben megengedett magának.

Mervynnek sikerült előjegyeztetnie egy telefonhívást Leninához, és megkérte, adja át Milának az üzenetet, hogy le-gyen a Központi Távírdában a Gorkij utcában pár nappal ké-sőbb. Milát egészen felvillanyozta elválásuk óta első telefonbe-szélgetésük. „Amikor meghallottam a hangodat, a vérem úgy kezdett száguldani, akár egy rakéta – írta. – Meg akarom csó-kolni a hangodat.” Ljudmila a kíváncsi szomszédok miatt nem használhatta a közös készüléket a lakás folyosóján, így megbe-szélték, hogy kéthetente telefonálnak egymásnak. A hívásokat elő kellett jegyeztetni, és a magas költség miatt rövidre kellett fogniuk. De Mila számára a pár perces beszélgetések a távírda szűk fülkéjében az életet jelentették.

„Kicsi Mervyn! Annyira hiányzol, annyira szeretném ösz-szecsókolni a kis fejedet, a nyakadat, azt a kis orrodat, de mit tehetek, kicsi fiú? – írta nem sokkal első telefonbeszélgetésük

után. – Hogyan győzhetnénk le a bennünket elválasztó aka-dályt? Olyan kegyetlen, olyan nehéz dolog, ha az ember szeret valakit, és nem láthatja, nem lehet mellette! Néha kivirágzik bennem a remény, a hit, bátor és erős akarok lenni, de gyakrab-ban érzek kétségbeesést, frusztrációt, olyan szörnyű fájdalmat a szívemben, hogy az erőm elhagy, az idegeim felmondják a szol-gálatot, és mindezt a világba akarom kiáltani. Még mindig kép-telen vagyok elhinni, hogy valóban nem vagy mellettem Olyan kegyetlenség, olyan igazságtalanság! De kinek tudod ezt bebi-zonyítani, kinek van ideje a fájdalmunkra, a bennünket ért igaz-ságtalanságra? Egy gép nem érez, nem gondolkodik, a történe-lem gonosz kolosszusa egyszerűen eltapossa az útjába kerülő embereket.”

Mervyn csak most kezdte látni, hogyan viselkedik a törté-nelem kolosszusa. A történtek ellenére még mindig élt benne az őrült elképzelés, hogy mentorai bölcs tanácsai és anyja intései ellenére győzhet. Döntés előtt állt, belevág-e a nemes, nagysze-rű és valószínűleg kivitelezhetetlen vállalkozásba – vagy meg-elégszik valami közönségessel és banálissal. Ő a rendkívülit vá-lasztotta. Ez a döntés hatalmas bátorságot igényelt, olyan fényes pillanat volt, amely egy egész életet képes beragyogni.

Egy apró, de életigenlő tettel Lenina is kimutatta bátorsá-gát. Levelet írt Mervynnek, hogy biztosítsa arról, ő mellettük áll, támogatja házasságukat. „Mila az én első gyermekem, és nagyon szeretem őt, főképp most – írta Lenina. – Folyton kettő-tökre gondolok, bárhol is vagyok. Mindannyian szeretünk té-ged. Családunk teljes jogú tagja vagy. Más az én helyemben persze nem kedvelne, tolvajnak tartana, aki fényes nappal ellop-ta a szívem egy darabját. De mivel azt akarom, hogy Mila bol-

dog legyen és hogy szeressék, téged is szeretlek, hiába nehéz néha veled.” Lenina lánya, Nágya is írt, kifejezve reményét, hogy télre, a gombaszezonra Mervyn visszatér.

*

Augusztus közepén Mervyn újabb kísérletet tett arra, hogy egy szovjet vezető közelébe férkőzzön, és átadja levelét, amelyben leírja helyzetét. Bonnba repült, és megpróbált talál-kozni Hruscsov vejével, Alekszej Adzsubejjel. Mivel a stock-holmi sajtóhadjárat nem vezetett sehová, úgy döntött, hogy a lehető legkevésbé feltűnő módon igyekszik Adzsubej közelébe jutni. Egy egyetemi barátja révén felvette a kapcsolatot Carla Sternnel, a befolyásos német lapigazgatóval, aki megadta neki Adzsubej részletes programját, és küldött meghívót egy zártkö-rű fogadásra, ahová az orosz is hivatalos volt.

Mervyn felvette a legjobb öltönyét, és átverekedte magát a zsúfolt termen. Adzsubejt német üzletemberek csoportja állta körül, akik mind a szovjet piacra való betörés esélyét fejtegették nagy buzgón. Biztonsági emberek alig voltak jelen. Mervyn ke-zet rázott Adzsubejjel, és átadta neki a levelet. Adzsubej kissé zavartnak tűnt, kurtán biccentett, a levelet kommentár nélkül átadta egyik tanácsadójának, majd visszafordult az üzletembe-rekhez. Apám azonnal távozott, és még aznap este visszatért Londonba. A találkozás nem volt túl ígéretes.

„Az egyetlen, ami vigasztal – és remélem, téged is –, hogy mindenki, aki ismeri boldogtalan történetünket, megértéssel és együttérzéssel gondol ránk – írta Milának visszatérése után, nem említve kudarcot vallott útját. – Biztos vagyok abban, hogy minden rossz, ami történt, elmúlik majd. Számos lépést teszek, hogy elérjük közös boldogságunkat.”

*

Bill Deakin javaslatára Mervyn felhívta dr. Battersbyt az Ml5-nél. Beszélgetésük nem volt igazán eredményes. Battersby csak annyit árult el, hogy kollégájának, Sewellnek Moszkvában nem volt bizonyítéka arra az állításra, hogy Mervyn menyasz-szonya a KGB beépített embere, ezt csupán „elővigyázatosság-ból tételezték fel”. A brit hatóságok részéről az ügyet ezzel le-zártnak is tekintették.

Néhány nappal később, szeptember elején az MI5 egy ösz-szekötőjét elküldte Oxfordba, hogy személyesen beszéljen Mervynnel. M. L. McCaul kövérkés, középkorú és igen óvatos ember volt, egy főtörzsőrmester modorával. Mervynt a Bear in Woodstockba vitte vacsorázni, és közben átvette vele korábbi jelentése részleteit, hogy ellenőrizze, nem hagyott-e ki valamit. Alekszejt és Alekszandr Szokolovot „a maga barátai” vagy „az a páros” névvel illette.

– Nagyon tetszett nekünk, amikor úgy fogalmazott a jelen-tésében, hogy „beszervezési szándékkal baráti légkört teremt-ve” – mondta McCaul apámnak. – Úgyhogy beleírtuk az egyik anyagunkba.

Arra nem tért ki, hogy az MI5 irodalmi munkásságának melyik részéhez járult hozzá akaratlanul is Mervyn. Néhány nappal később McCaul két fényképet küldött apámnak, az egyik egy orosz cserediákot ábrázolt, aki két évvel korábban a St. Anthony’s hallgatója volt, és semmi köze nem volt Mervyn ügyéhez. A másik egy férfit, akit Mervyn életében nem látott. Eszébe jutottak Alekszej gunyoros megjegyzései az MI5 alkal-matlanságáról, és úgy találta, hogy a férfinak teljesen igaza volt.

Mervyn meglepetésére az MI5 végül 1966. március 2-án előállt valami eredménnyel, amikor is egy férfi várta őt a Charing Cross állomáson, és egy fényképet mutatott egy ele-gáns, széles arcú, jóképű férfiról, hajában jellegzetes ősz csíkkal. Alekszej volt az. Az MI5 közölte, hogy a férfi vezetékneve Szuncov, amit Mervyn most hallott először. Moszkvában sosem merte megkérdezni Alekszejtől, mi a vezetékneve.

*

Moszkvában Mila számára Mervyn mindenütt jelen volt, úgy bukkant fel, akár a kísérteties köpönyeg Gogol novellájá-ban. A színházban „megpillantottam egy hosszú nyakú, hosszú ujjú honfitársadat, és olyan szomorú, olyan keserű lettem, hogy inkább otthagytam az előadást – írta. – Édes fiú! Honnan merít-sek erőt a hosszú várakozáshoz?”

Mila életét lassan betöltötte és átjárta Mervyn virtuális je-lenléte. Kis szobájának egyik falát beborította vőlegénye fény-képeivel, és esténként egyedül sétált végig a Gogolevszkij kör-úton a Kropotkinszkaja metróállomásig, nézte a kiáramló tö-meget, és várta, hogy feltűnjön Mervyn. „Bár találkozhatnék ve-led most a metrónál, együtt sétálnánk haza, és beszívnánk a nyáresti levegőt. Az Arbat mellékutcáit gyönyörűnek látnánk, az embereket jónak, az estét puhának. De most úgy tűnik, hogy mindenki elítélően néz rám. A fákat vénnek és sárgultnak látom – amikor veled voltam, fiatalok és élettel telik voltak. Irigyen nézem a nőket, akiket átkarol egy férfi.”

A metrómegálló melletti nagy tábláknál, ahová az aznapi lapokat ragasztották ki, Mila megállt, és elolvasta a cikkeket az angliai módok és rockerek verekedéséről a hastingsi tengerpar-ton. Aztán hazament és írt, majd késő este megint kiment, hogy

bedobja a levelet a postaládába a Sztarokonusennyij Pereulok és az Arbat sarkán, hogy az első levélürítésnél elvigyék. Napjai az oroszországi életének fennmaradó részét eluraló apró rituálék vigaszt adó szokásrendszerévé váltak, olyan rutinná, ami leg-alább kicsit enyhítette a tehetetlenség érzését.

„Reggel, amint felébredek, levelet írok neked, szeretett fiú… Elképzellek, ahogy alszol, felkelsz, fürdesz… Nincs több levél… a várakozás a legrosszabb. Az sem lenne elég, ha a pos-tás hármat hozna egy nap, és most ki is maradt néhány… Nem jön semmi hír, olyan ez, mintha az életem megállt volna.”

*

Mervyn a nyár fennmaradó részében Alekszandr Ke-renszkij mellett dolgozott, ő volt az eszes ügyvéd, aki az orosz birodalom ideiglenes kormányát vezette az 1917 júliusa és ok-tóbere közötti válságos hónapokban, melyet aztán a bolsevikok puccsal megdöntötték. Kerenszkij ekkorra már pókszerű kis öregember volt dús, ősz hajjal és vastag szemüveggel. Mervyn segédkezett a kutatómunkájában, amelyet azon események ér-telmezésének szentelt, amelyeknek maga is tevékeny részese volt. Mervyn elmesélte Kerenszkijnek a saját történetét. Az öregember együttérzéssel hallgatta, de számára Oroszország már csak egy távoli és ellenséges ország volt, ahonnan fél év-századdal korábban menekült el, és ahová soha nem tér már vissza. A forradalomról beszélgettek, és a könyörtelen emberek-ről, akiket a hatalomba emelt.

– Raszputyin? Ó, igen, ő nagyon erős volt, nagyon erős! – motyogta ilyenkor Kerenszkij. – Lenin! Le kellett volna fogat-nom, amikor még megtehettem.

Mervyn őszinte egyetértéssel bólogatott.

*

Apám leveleket kezdett írogatni az együttérzőnek mutat-kozó parlamenti képviselőknek és egyéb méltóságoknak, akik esetlegesen segítségére lehettek a küzdelemben. Leonard Schapiro professzor a London School of Economicsból adott neki egy listát nevekkel és címekkel, Mervyn pedig belekezdett fáradhatatlan levelezésébe, amely végül egy teljes, háromfiókos szekretert megtöltött. Írt a filozófus Bertrand Russellnek, akit atomfegyver-ellenes kampánya miatt kedveltek a szovjetek; Selwyn Lloydnak, a korábbi konzervatív párti külügyminisz-ternek, aki „jól kijött” szovjet kollégájával, Andrej Gromikóval; Sir Isaiah Berlinnek, az All Souls kollégium rigai születésű filo-zófusának; George Woodcocknak, a Szakszervezetek Kongresz-szusa főtitkárának, aki köztudottan társutas volt. Mind udvari-as, érdeklődő választ adtak, de nem sok valódi segítséget aján-lottak.

Addigra Mervyn ideje nagy részét már levélírással, telefo-nálgatással és látogatásokkal töltötte. Egyetemi munkáját egyre mellékesebbnek tekintette. Látogatást tett a szovjet nagykövet magántitkáránál, Alekszandr Szoldatovnál, de csalódására a ta-lálkozó kimerült az udvarias közhelyekben. Apám természetel-lenes állhatatossággal állandóan beadta szovjet vízumkérelmét, a szovjetek pedig hasonló állhatatossággal folyton elutasították.

Mervyn nem reménykedett abban, hogy végül mégis megkapja a vízumot. Mila viszont, úgy tűnik, szilárdan meg volt győződve arról, hogy van rá esély, hogy elfogadják kiutazó-vízum-kérelmét a Szovjetunióból. Amikor augusztus 18-án megtudta, hogy kérelmét elutasították, teljesen kétségbeesett.

„Az utóbbi két hónapban barátaim és a családom segítsé-gével abban a reményben éltem, hogy véget érhet a szenvedé-sem, de tegnap megtudtam, hogy mindez hiú remény volt – írta a könnyáztatta levélpapírra. – Egész éjszaka odakint bolyong-tam a forróságban, nem tudtam aludni, és még ma is ömlik a könnyem, úgy érzem magam, mintha a szemem láttára tépték volna ki a szívem egy darabját. Ismét szörnyen kétségbe vagyok esve. Kérlek, drágám, ne hagyj cserben, mert a halál szélén ál-lok!

Úgy ülök itthon, mint egy kalitkába zárt madár, rosszul alszom, a szerelem és a fájdalom szörnyű egyvelege kavarog bennem, de élnem kell, el kell viselnem, várnom kell. Úgy ér-zem, még egyetlen percnyi várakozás, és a szívem apró dara-bokra szakad, vér csordul ki a számból. Veled együtt kész va-gyok elviselni bármilyen kínt, de egyedül borzasztóan nehéz. (…) Vannak, akik örvendeznek: mi sem okoz nekik nagyobb boldogságot, mint ha azt látják, hogy vér csöpög a lelkekból, amelyeket karmaikkal ők maguk téptek szét. Azt hiszik, hogy megmentettek engem a tüzes gyehennától. Azt hiszik, te maga vagy a megtestesült ördög, ők pedig szentek. Kopogtass hát to-vább a mennyország kapuján, és hallani fogod, ahogy odabent-ről kiáltok neked. Igaz, az őr nem fog beengedni, de azért csak ne hagyd aludni.”

Úgy tűnik, pár nappal később kicsit jobb hangulatba ke-rült. Elnézést kért előző heti levelei kétségbeesett hangvétele miatt: „Ha tudnád, hogy az eltökéltséged olyan számomra, mint az oxigén! Kérlek, Mervuszja, sose mondd azt, hogy többé nem fogsz fejjel a falnak rontani. Ne hátrálj meg! Nem mindig

sikerül az első rohammal bevenni a várat. Nem tudnám elvisel-ni, ha feladnád a reményt, a saját képességeidbe vetett hitet.”

Moszkvában a végéhez közeledett a nyár. Mila leszedte a krumplit és az uborkát, amit Mervyn ültetett. Eljött a bogyószü-ret ideje, és Mila és unokahúgai napokat töltöttek az erdőben, pléhvödreiket szamócával, fekete és vörös áfonyával szedték te-le a mocsaras tisztásokon. Szása gyümölcsöt szedett, Mila és Lenina hatalmas fazekakban főzték a lekvárt a dácsa konyhájá-ban. Mila néhány üveggel félretett belőle, úgy tervezte, majd Mervynnel együtt eszik meg, amint visszatér.

„Kérlek, mesélj nekem az életed apró részleteiről, a kis in-diai étteremről a belvárosban – írta Mila Mervynnek vidéki útja után, nyugodtabb hangulatban, mint hosszú hónapok óta bár-mikor. –Ezek a dolgok mind életbevágóan fontosak számomra. Bennük látom meg a valódi, élő kis személyt, az én szeretett fi-úmat.”

A levél végére Mila kis vázlatot rajzolt a blúzról, amit épp varrt. „Itt egy tréfás versike neked – írta egy nappal később. – Mervuszja – boldogság, Mervuszja – az alap, Mervuszja – öröm, Milának – az édesség te vagy… Meleg a szobád, a paplanod? Meglátogatnak néha a kísértés démonai?”

„A postai dolgozók hét és fél százalékot követelnek, a kormány négy és fél százalékot ajánl, és amíg ez a vita el nem dől, szenvednünk kell – válaszolta Mervyn. – Véleményem sze-rint a kormánynak nincs igaza ebben a kérdésben, de ezt a né-zőpontomat nem verem nagydobra. Az utóbbi néhány éjszaka rosszul aludtam, és sokszor álmodom veled. Gyakran gondolok a csodálatos vacsorákra, melyeket főztél. Itt azon igyekszem, hogy ne egyek túl sokat. Vettem magamnak egy új papucsot,

magyar, és elkezdtem squashozni. Ne légy szomorú, Milocska, végül minden jóra fordul. Ölellek. M.”

*

Csak idő kérdése volt, hogy Mila botrányos szerelmi vi-szonya, melyet egy Szovjetunióból kiutasított külföldivel folyta-tott, megrendítse helyzetét a munkahelyén, a Marxizmus-Leninizmus Intézetben. Tudta, hogy a háta mögött sokat plety-kálnak róla. Egyes munkatársak nyíltan szimpatizáltak vele, mások pedig félrenéztek, amikor elmentek mellette. Mila min-dent elkövetett, hogy egyedül legyen, és ne hozzon senkit kínos helyzetbe. Igyekezett a munkába temetkezni, de, mint mondta, annyira kínozta a fájdalom, hogy valósággal „meghülyítette”.

A csapás az intézet legfőbb pártembereinek rendkívüli ülése után érkezett, akiknél savanyúbb és vakbuzgóbb társa-sággal Mila még életében nem találkozott. „Ez a hét kész rém-álom volt, folyamatos idegeskedés és könnyek – jelentette Mila. – A munkahelyen hatalmas a botrány. Pár napja pártgyűlést hívtak össze. Jelentést követeltek az »ügyemről«. Vérre szom-jaztak. Kiabáltak. »Miért nem tudtunk mi erről? Miért nem számolt be nekünk mindenről? (Most szó szerint idézem a párt-titkárt.) Többet kell megtudnunk az ügyről az (állambiztonsági) szerveken keresztül. És mivel védekezik ő? Tagad. Látják! Ha a kormány meghozott egy döntést, akkor ez annyit jelent, hogy az helyes is. Meg kell őt büntetni! A személyes érdekeit a társa-dalom érdekei elé helyezte! A szovjetellenes propaganda áldo-zata lett!«”

Milát néhány munkatársa bátran igyekezett megvédeni, úgy érveltek, hogy elnézőnek kellene lenni vele, hisz attól, hogy szerelmes lett, még nem vált a nép ellenségévé. De „az okosok

némák maradtak, a rohadékok pedig torkuk szakadtából kia-báltak”. Ez az álszent ítélőszék volt a nyomásgyakorlás legször-nyűbb módja, a tökéletes fegyver a megrögzötten alkalmazkodó szovjet társadalomban. És nem csak a szovjet társadalomban: ellenszegülni a hatalomnak egy dolog, de kevesen viselik el, ha mindazok, akiket ismerek és kedvelnek, kórusban helytelenítik tettüket.

Mila nem adta meg nekik azt az elégtételt, hogy sírni lás-sák. De az élmény mélyen megrázta. Minden temperamentuma ellenére szovjet nő volt, egy kommunista lánya, akit az állam nevelt fel. Azelőtt még sohasem szembesült azzal, hogy neki más a véleménye bizonyos dolgokról. És pontosan tudta, hogy a lázadás bélyegétől egy életen át sem tud majd szabadulni.

„Az hiszem, ha fel is mondok itt, azonnal fel fogják hívni az új munkahelyemet, vagy valaki a szokásos módon jelent majd rólam, és rögtön kirúgnak onnan is – írta Mila. – De akkor is el kell mennem innen. Gonosz itt a légkör, rengeteg a pletyka, »nevelő célzatú« kiselőadásokat tartanak nekem, már ennyi elég ahhoz, hogy szívrohamot kapjak.”

Mila nyilvános kegyvesztettsége ellenére az intézet igaz-gatója rokonszenvezett vele. Elintézte, hogy Milát változatlan beosztásban és fizetéssel áthelyezzék a Tudományos Akadémia Központi Könyvtárába, ahol francia tudományos folyóiratokból kellett cikkeket fordítania. Mila hatalmas megkönnyebbülésére új munkatársai mind fiatalok és szabad szelleműek voltak. A könyvtár tulajdonképpen „a másként gondolkodók tanyája volt… úgy éreztem magam, mint a hal, akit vízbe dobtak” – em-lékezett vissza. A szoba, ahol dolgozott, sápatag történelmi személyek hatalmas, szürreális karikatúráival volt kidekorálva,

az igazgató megengedte, hogy valamelyik vidám munkatárs egyenesen a falra rajzolja fel őket. Mila és munkatársai egy tré-fás fényképsorozattal szórakoztatták el magukat – az egyiken Mila és barátja, Erik Zsuk a Munkás és a Parasztasszony pózá-ban láthatók a szovjet ifjúság klasszikus ‘40-es évekbeli szobrá-nak nyomán. Mila sarlót, Erik kalapácsot emel a magasba hősi mozdulattal. Egy másik fotón az ifjú könyvtárosok Rodin szob-rát, A calais-i polgárokat parodizálják, sorban állnak, és fejüket tragikomikusán lehorgasztják. A könyvtár liberális légkörében Mila heves vitákba bonyolódhatott a magasabb beosztású kuta-tókkal, vajon a szovjet uralom megdől-e még az ő életükben. Mila amellett érvelt, hogy megdől, míg Fajgin professzor, Nagy Péter szakértője azt állította, hogy évszázadokon át fennmarad. „Az orosz disznó háromszáz évig feküdt az egyik oldalán – tré-fálkozott a vidám öreg professzor. – Most a másik oldalára for-dult, és azon is fekszik vagy háromszáz évig.”

1964. október 19-én Mila két barátnőjével kiment a világ-űrből visszatérő kozmonauták, Vlagyimir Komarov, Konsztan-tyin Feoktyisztov és Borisz Jegorov köszöntésére. Amikor a vi-lágűrbe indultak, még Nyikita Hruscsov volt hatalmon, de mire visszatértek, Hruscsovot a Politbüró csendes puccsal eltávolítot-ta, és Leonyid Brezsnyev került a helyére. A nagyközönség számára szinte fel sem tűnt az átmenet, de Brezsnyev kemény-vonalasabb politikája kedvezőtlen volt szüleim számára. Mila és barátnői izgatottan integettek, miközben az űrhajósok a sze-merkélő esőben nyitott kocsijukban végighaladtak a Gorkij ut-cán. Aztán beültek egy zsúfolt kávéházba, és estig beszélgettek.

Mindazonáltal új munkahelye és barátai támogatása elle-nére Milában nem enyhült a szétválasztottságuk felett érzett

fájdalom. „Annyira reménykedem, hogy a szerelmünk nem hal meg, annyira szeretnék veled lenni, hogy úgy érzem, ha válasz-tanom kellene, inkább meghalnék, mint hogy nélküled éljek. Komolyan mondom? –írta egy őszi estén szobája magányában. – Hiányzol. Borzasztóan szenvedek. Nem akarok látni és halla-ni senkit és semmit. Szeretném a világba kiáltani szerelmemet, kétségbeesésemet, kegyetlen és igazságtalan sorsomat!”

*

Miközben a szüleim levelezését olvastam a dácsa kandal-lója mellett ülve azzal a nővel, aki ma a feleségem, különös ér-zés fogott el. Míg Xenija a kanapén elhelyezkedve olvasta fel a nehézkes, dőlt betűs kézírást, én pedig a földön ülve jegyzetel-tem, képtelen voltam szabadulni a szörnyű gondolattól, hogy a szüleim halottak, elérhetetlenek számomra. Hangjuk olyan tá-volinak tűnt, belső életük és szenvedésük részletei olyan meg-hatóak voltak, hogy úgy éreztem, már végigélt, bevégzett éle-tekben kutakodom. A levelek kimondott és kimondatlan tar-talma is hatott rám, és nem tudtam elhessegetni ezt a különös érzést – még akkor sem, amikor felhívtam anyámat, és a tele-fonban hallottam ismerős hangját. Megnyugtatóan banális té-mákról beszélgettünk, és képtelen voltam rávenni magam, hogy kimondjam, mit érzek – hogy milyen csodálatot és szeretetet ér-zek irántuk. És szomorúságot, mert tudom, hogy bár szüleim végül újra találkoztak, ki nem mondott hitükben, miszerint gyermekkoruk traumáját majd feledteti velük a hatalmas önfel-adás és a szerelmükért folytatott küzdelem, végül csalatkoztak.

„Annyira szeretném elmondani neked, mit érzek, az én végtelen, mély, forró és örökké szomorú szerelmemet irántad – írta anyám. – A leveleim száraznak tűnnek, mert szavakban le-

hetetlen kifejezni azt, ami végbemegy bennem – ami egyszerre csodálatos és szörnyű. Könnyű és gyönyörű, de égetően fáj.”

*

Moszkvában beköszöntött a tél, majd kisvártatva Oxford-ban is. Mervyn továbbra is leveleket írt mindenkinek, akiről úgy hitte, hogy a segítségére lehet. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ügynek nem lesz gyors megoldása. Milával to-vábbra is kéthetente tíz percet beszéltek telefonon, hatalmas költséggel. Megállapodtak, hogy felváltva hívják egymást – Mila percenként 1 rubel 40 kopejkát fizetett a beszélgetésért, miután kitöltött egy sor bonyolult formanyomtatványt a Köz-ponti Távírdában a Gorkij utcában. Minden hívás 15 rubel 70 kopejkába került, ami havi nyolcvanrubeles fizetésének jelentős részét felemésztette. De Milának ez minden pénzt megért. Olyan aprólékosan készülődött havi két telefonos „randevújá-ra” Mervynnel, mintha vőlegénye a valóságban is jelen lenne, nem csak távoli hangként a recsegő vonal túloldalán. Csak olyan cipőt vett fel, ami Mervynnek is tetszett. Megkérte uno-kahúgát, Nágyát, hogy segítsen a haját magas kontyba fésülni, az új ballonkabátját vette fel és az új retiküljét vitte magával. Ha a levelekre gondolok, elsőként ez a kép jut eszembe: anyámat látom magam előtt, ezt a kicsi, sántító alakot, kézzel varrt leg-szebb ruhájában, gondosan fésült frizurával, amint egyedül sé-tál a trolibusz megállója felé a Gogolszkij körúton, büszkén, hogy randevúja van a jóképű férfival, aki csak az övé.

*

Hadjáratának szüneteiben Mervyn az utolsó simításokat végezte első könyvén, a szovjet ifjúságról szóló szociológiai ta-nulmányon. 1958 óta dolgozott rajta kisebb megszakításokkal,

és már be volt tördelve, a végső korrektúra szakaszában járt. Mervyn azt remélte, hogy a könyv majd fellendíti stagnáló egyetemi karrierjét, és belépője lesz a hőn áhított véglegesített kollégiumi tagsághoz. De most, hogy lassan kezdett körvonala-zódni, hogy hosszú harcra számíthat, fenntartásai támadtak. Lehetséges, hogy a könyv, bár mérsékelt hangvételű, mégis fel-dühíti a szovjeteket, és rontja az esélyeit, hogy kihozhassa Milát?

Többhetes gyötrődés után úgy döntött, hogy nem kockáz-tat. Felhívta a kiadót, az Oxford University Presst, és megkérte őket, húzzák ki a könyvet a kiadói listáról. A kiadóban és a St. Anthony’s kollégiumban nagy volt a megrökönyödés. Óriási ál-dozat volt ez, és Mervyn valószínűleg már akkor is tisztában volt vele, hogy jóvátehetetlen kárt okoz az egyetemi karrierjé-nek. „Bizonyos szempontból jó így – írta Milának, beszámolva döntéséről. – De ennyi erőfeszítés, ennyi energia mind a sem-miért…” Ahogy itt ülök, és ötévnyi erőfeszítés után épp befeje-zem a saját könyvemet, apám áldozata elképzelhetetlenül ha-talmasnak látszik. Mervyn még hetekig alig hitte el, mit is tett.

*

1965. április 26-án a KGB letartóztatta Gerald Brooke-ot, a fiatal egyetemi előadót, akit Mervyn jól ismert abból az időből, amikor mindketten cserediákok voltak a Moszkvai Állami Egyetemen. A Népi Szakszervezet, vagyis az NTSZ, egy kicsi és szerencsétlen, a CIA által pénzelt szovjetellenes szervezet egyik ügynökének a lakásán fogták el. A szervezet olyan reménytelen módon kompromittálódott, hogy tagjai közt majdnem annyi szovjet informátort számlált, mint ahány valódi, megfontolatlan agitátort. Brooke-ot tetten érték, amikor szórólapokat vitt két

szerencsétlen NTSZ-ügynöknek, akiket pár nappal korábban már szintén letartóztattak. Amikor Brooke megérkezett a laká-sukra, már várta a KGB.

Az NTSZ egyszer Mervynt is megpróbálta beszervezni Oxfordban. Georgij Miller, egy idősebb orosz emigráns igyeke-zett rábeszélni apámat, hogy vigyen el egy papírköteget egy moszkvai kapcsolatának. Apám bölcsen visszautasította – úgy tűnik, Miller Brooke esetében több szerencsével járt. De csak egy hajszálon múlott. Na tessék, gondolta Mervyn Brooke letar-tóztatásának hírét olvasva, csak az isteni szerencse mentett meg.

Brooke-ot szovjetellenes agitáció vádjával perbe fogták és öt év börtönre ítélték. A szovjet sajtó az esetet ürügyként hasz-nálta nyugatellenes kampányához. Mervyn egykori követségi munkatársát, Martin Dewhirstöt szintén szovjetellenes tevé-kenységgel vádolták meg Brooke pere idején, ahogy Peter Reddawayt, Mervyn másik barátját is, akit korábban szintén ki-utasítottak a Szovjetunióból. De Mervyn nevét szerencsére nem említették sem a tárgyalás során, sem a sajtóban. Hogy miért, arra sosem jött rá.

Nemsokára szárnyra kapott a pletyka, hogy a szovjet ha-tóságok felajánlották, hogy Brooke-ot szabadon engedik cserébe Helen és Peter Krogerért, az amerikai kommunista házaspárért, akik szovjet kémek voltak. Először a Manhattan Project kémhá-lózatának futáraiként dolgoztak az Egyesült Államokban a negyvenes években, majd kisebb feladatokkal bízták meg őket Nagy-Britanniában. A Kroger házaspár húszéves börtönbünte-tését töltötte Angliában, miután a Portlandben, Anglia atomten-geralattjáró-kikötőjében működő kémhálózatuk lebukott. Brooke, az egyszerű egyetemi hallgató semmiképp sem volt

azonos súlycsoportban Krogerékkel, és Mervyn azt gyanította, hogy a fiatalember egy nagyobb játszma eszköze. Ezt maguk Krogerék is megerősítették egy BBC-interjúban, 1990-ben. Brooke-ot kifejezetten azzal a céllal tartóztatták le, hogy kicse-réljék Krogerékre londoni KGB-összekötőjük, Konon Mologyij, más néven Gordon Lonsdale moszkvai nyomásgyakorlásának eredményeképpen. Lonsdale a kémhálózat felgöngyölítése so-rán elkerülte a letartóztatást, és sikerült hazajutnia, ám egykori ügynökei kiszabadításának szentelte magát.

Mervynnek az az ötlete támadt, hogy Mila is része lehetne az esetleges fogolycserének. „Sok szó esik egy esetleges Brooke-Kroger fogolycseréről – írta Mervyn Frederick Cumber üzlet-embernek, aki jó kapcsolatokat ápolt a szovjet nagykövetséggel. – Ennek alapján két K-t adunk egy B-ért. Személy szerint úgy gondolom, több kitűnő érv is szól amellett, hogy Milát is bele-vegyék az egyezségbe. Az oroszok számára elhanyagolható en-gedményt jelentene, és ők mindenképp szeretnék megkapni Krogeréket. Az elszakítottság hosszú hónapjai komoly súllyal nehezednek mindkettőnkre, és nem múlik el nap anélkül, hogy ne foglalkoznék a probléma megoldásával. Mondhatjuk úgy is, hogy levelek által létezünk. Én eddig 430-at kaptam Milától, és ugyanennyit írtam jómagam is neki (a képeslapokat nem szá-mítva).”

Az esetleges alku felcsillanó reménye azonban hamar ki-hunyt, miután a brit kormány bejelentette, hogy szó sem lehet a cseréről: a kabinet kereken megtagadta, hogy engedjen a szovjet zsarolásnak.

Moszkvában Mila azzal töltötte napjait, hogy angol nyelv-leckéket hallgatott lemezről. Elismételte az egyszerű története-

ket Nóráról, Harryről és elveszett kutyájukról, akit a hentes ho-zott vissza, és felszámolta a kutya által elfogyasztott kolbászo-kat is. Mervyn néhány levelét tévedésből szomszédja, Jevdokija postaládájába kézbesítették, Ljudmila pedig kötőtűvel vagy ol-lóval nyitotta ki a zárat, hogy megszerezze őket. Egyre növekvő paranoiával arra kérte Mervynt, küldjön egy listát a leveleiről, mert arra gyanakodott, hogy a szomszédok ellopják őket. „Már fenik a késüket” – aggodalmaskodott Mila. Nyugtalanul aludt, rémálmaiban elválásuk és saját gyermekkorának rég elfojtott emlékei keveredtek:

„A múlt éjjel szörnyű álmom volt. Sikítottam és sírtam, és a nővérem azt hitte, beteg vagyok. Alig tudom elhinni, hogy álom volt, nem valóság, annyira élénken láttam magam előtt. Most mindenki alszik, én pedig még mindig zokogok. A nővé-rem szerint ez az álom rossz ómen. Úgy tűnik, boldogtalanság-ra születtem… (…) Micsoda égető fájdalom, micsoda perverz, kifinomult gyötrelem! Minden erőmet és gondolatomat a sze-relmünkre fordítom. Számomra nincs visszaút.”

*

A külügyminisztérium már meg sem próbálta palástolni bosszúságát Mervyn ostroma miatt. Howard Smith, az Orosz-országgal is foglalkozó „északi ügyosztály” vezetője Mervynt legjobb esetben is kellemetlen bajkeverőnek tartotta, és növekvő elkeseredéssel, már-már gorombán fogadta hívásait.

„Dr. Matthews ügyét (…) igen jól ismerjük – írta Michael Stewart külügyminiszter Laurie Pavitt parlamenti képviselő-nek, aki levelet intézett hozzá Mervyn ügyében. – Számos alka-lommal közöltük vele levél útján, valamint külügyi tisztvise-lőkkel és vezetőkkel történt személyes találkozói alkalmával,

miért nem tartjuk helyesnek, hogy ügyét hivatalosan képvisel-jük. Az ügy előtörténetének ismeretében nincs esélye a hivata-los beavatkozás sikerének.”

A Matthews és a külügyminisztérium közötti kapcsolatok mélypontja akkor következett be, amikor Howard Smith vacso-rára volt hivatalos a St. Anthony’s kollégiumban. Mervyn meg-kérte Fredet, a kollégium pincérét, hogy kérje meg Smitht, va-csora után látogasson fel az ő szobájába. Amikor Smith megje-lent az ajtóban, Mervyn elvesztette az önuralmát, és, ahogy ké-sőbb fogalmazott, hangot adott „lesújtó véleményének”.

„Smith láthatólag megrendülten tért vissza a társalgóba – mesélte később Mervynnek barátja, Harry Willets. – A hallótá-volságon belül ülőknek elmondta, hogy egy fotelban terpesz-kedve »szar alaknak« nevezted, amikor belépett az ajtón. Még a szivarja is kialudt.” Mervyn úgy emlékszik, hogy csak „hólyag-nak” titulálta. De lehet, hogy mindkettő elhangzott.

Ez volt az utolsó szög Mervyn oxfordi karrierjének kopor-sójában. Kutatómunkáját félbehagyta, a könyvét visszavonta, szerepelt a Daily Mail címlapján, most pedig itt ez az eset. Deakin a házába hívatta Mervynt egy pohár sherryre és egy alapos fejmosásra. „Otrombaság, és teljességgel elfogadhatatlan – jelentette ki előkelő hanghordozással. – Ráadásul Smith a kol-légium vendége volt. Az ilyesmit nem tolerálhatjuk. Hallott már az állásról odafent, Glasgowban? Talán szerencsésebb lenne, ha felmenne északra, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét.”

Oxford, apám legdédelgetettebb álma Ljudmila után, megsemmisült. Harry Willets a St. Giles Street-i Lamb and Flag vendéglőben egy korsó sör fölött megerősítette, hogy Mervyn kutatói ösztöndíját visszavonják. Az eltanácsolás Oxfordból a

kegyvesztettséggel volt egyenlő, és ez mindennél mélyebb sebet ejtett Mervyn lelkén; olyan csapás volt, amely minden későbbi eredményét megkeserítette.

12.

Két külön bolygón

Megőrjített a szerelem. Mila Mervynnek, 1964. december 14-én

Úgy találtam, hogy Moszkva vonzza a kegyetlenül intelli-gens, de sok esetben kiéhezett és sérült embereket, akik a ku-darc elől menekülnek, vagy bizonyítani akarnak valamit. A vá-ros, akár egy felkavaró szerelmi viszony, képes volt örökre megváltoztatni az embereket. És a szerelemhez vagy a droghoz hasonlóan először felpezsdítette az embert, majd később kama-tostól visszakövetelt mindent, amit adott. „Na, mi van, azt hit-ted, mindent ingyen adnak?” – vihogott Jonas Bernstein kollé-gám a Moscow Timesnál, valahányszor másnaposságra panasz-kodva vagy furcsa zúzódásokkal jelentem meg reggel a szer-kesztőségben. Azt hiszem, a válasz igenlő – mindannyian azt hittük.

Moszkva 1997 nyarának végén jutott el önelégültségének tetőfokára. A város polgármestere, Jurij Luzskov elrendelte, hogy Moszkva alapításának 850. évfordulóján tartsanak hatal-mas tömegrendezvényt a főváros gazdagságának és fellendülé-sének megünneplésére. A nagy napon Luzskov diadalmasan gördült el a Központi Távírda egykori épülete előtt egy motori-

zált görög boroskupán állva, Moszkva belvárosában pedig öt-milliós ünneplő tömeg zsúfolódott össze. A Vörös téren Luciano Pavarotti énekelt, Jean-Michel Jarre pedig hang- és fényjátékot rendezett a Lenin-hegyen, a Moszkvai Állami Egyetem hatal-mas tömegére vetítve lézerfényeit. Emlékszem, amint egy sze-méthalmon botorkálok keresztül egy sor vodkakioszk mögött a Kulturnij Park közelében, épp vizelőhelyet keresek, és az eldo-bott sörösüvegek és chipszeszacskók között egy közösülő párra bukkanok. Az anarchia éjszakája volt – miközben Jarre lézer-nyalábjai cikáztak a város felett, fiatalok százai másztak fel a zsúfolt trolik tetejére, és onnan dobáltak petárdákat a tömegbe.

Bár a Luzskov-félék nem akartak tudomást venni róla, Moszkva mocskos bugyrai igenis léteztek. Két napot töltöttem el a Kurszkij pályaudvaron, ahol a kopott betonperonok odvai-ban hajléktalanok éltek, emberek, akik olyan mélyre süllyedtek, hogy annál mélyebbre már nem lehetett. Amikor elült az esti csúcsforgalom, a pályaudvar titkos lakói óvatosan előmerész-kedtek az aluljárók szintje alatt meghúzódó világukból, és el-foglalták az állomást. A sínek közé lemászva csavargók egész családjaival találkoztam, akik a peronok alatti üregekben laktak, kartonpapírból és szemétből épített fészkekben. Együtt söröz-tem egy csapat tizenéves zsebtolvajjal, akik zsákmányuk felét a rendőrségnek adták le védelmi pénz gyanánt. Egy fehérre sminkelt arcú, piszkos hajában fényes műanyag csatot viselő, tizenhárom éves prostituált megpróbált felszedni. Vettem neki egy dobozos gin-tonikot, ő pedig elmesélte, hogy egy távoli fa-luban született, de megszökött otthonról, mert alkoholista szü-lei verték. „De most itt vagyok a nagyvárosban – mondta felde-rült arccal, és körülnézett betonból és szeméthalmokból álló,

neonfényben fürdő világán. – Mindig arról álmodtam, hogy egyszer itt fogok élni.”

A hajléktalanok egy másik csoportjára a város szélén, a távfűtéscsövek föld alatti labirintusában találtam. Ezek a gyere-kek zsebtolvajlásból éltek, és besegítettek a kofáknak a helyi pi-acon, hogy legyen pénzük szipuzni a Moment nevű olcsó ra-gasztóból. Ápolatlanok voltak és soványak, ugyanakkor végte-lenül barátságosak és fölényesek, bár folyton fenyegették őket a portyázó homoszexuálisok, akik megpróbáltak erőszakot tenni rajtuk, a rendőrök, akik időnként bevitték őket, valamint az amerikai misszionáriusok, akik ételt hoztak nekik, és elvárták tőlük, hogy imádkozzanak Jézushoz. Ravaszak és cinikusak voltak, akár a patkányok, de úgy éltek, mint egy család, támo-gatták a legkisebbeket, akik nem lehettek idősebbek nyolc-kilenc éveseknél, etették és megtanították őket saját kis világuk törvényeire. Hatalmas büszkeséggel invitáltak meg tanyájukra, és bátortalanul arra kértek, hogy vegyek nekik hot-dogot, ami minden élvezetek netovábbja volt számukra.

*

Az év augusztusában új lakásba költöztem a Petrovka ut-cába. Fő-bérlőnőmet a Sztarokonusennyij Pereulokon hatalmá-ba kerítette a gazdasági fellendülés őrülete, és kétnapos határ-időt adott, hogy az ötven százalékkal megemelt lakbért kifizes-sem. Megígértem, hogy fizetek, és még aznap este kiköltöztem.

Új lakótársnőm Patti volt, a brókerré avanzsált kedves ka-nadai hippi. Patti egyike volt a Moszkvát akkoriban elözönlő külföldiek ezreinek, és a Borisz Jelcin előző évi újraválasztását követő hatalmas gazdasági fellendülés hullámát lovagolta meg. Azok számára, akik megfelelő pozícióban voltak ahhoz, hogy

kihasználják az évszázad kiárusítását, beköszöntöttek a szép idők.

Moszkva gazdag ifjú külföldijei a kapitalizmus konkvisz-tádorai voltak, Sztálin egykori minisztereinek hatalmas lakásai-ban laktak, a Politbüró legfényűzőbb dácsáiban tartottak hatal-mas partikat, hétvégenként elruccantak Ibizára, szabadon válo-gattak a meghódított ország asszonynépéből, és általában véve ők aratták le a NATO által a hidegháború alatt elköltött száz-milliárd dollár gyümölcseit, ami lehetővé tette az ittlétüket. Nappal részvényekkel kereskedtek, cégeket adtak-vettek és FMCG-termékeket – gyorsan fogyó fogyasztási cikkeket – árul-tak az orosz tömegeknek, vagyonokat kerestek a Tampax tam-ponokon, a Marlboro cigarettákon és a dezodorokon. Éjszakán-ként Moszkva utcáin cirkáltak fényes fekete dzsipjeikkel, koka-int szippantottak és bámulatosan szép barátnők egész csapatát mondhatták magukénak.

Az egyik ismerősöm milliókat keresett azon, hogy jó vi-szonyban állt az orosz ortodox egyházzal. A Kreml megengedte az egyháznak, hogy vámmentesen importáljon alkoholt és ciga-rettát, a befolyó hasznot pedig elvileg a templomok felújítására kellett volna fordítania. Egy másik barátom úgy tett szert jókora vagyonra, hogy egy nagy amerikai tanácsadó cég megbízásából világított át helyi vállalatokat. A megállapodásuk elég egyszerű volt. Akármennyire is halálra ítélt és gyenge volt a vállalat, azt javasolta, küldjék el a dolgozók felét, manipulálják a főkönyvet, adják el a céget valami hiszékeny nyugati befektetőnek, az ez-után következő tőzsdei részvénykibocsátásból befolyó hasznot pedig felezzék meg a cég vezetőivel.

Oroszország valóban vonzotta az olyan embereket, akik-ben megvolt a durva felelőtlenségre és az önpusztításra való sö-tét hajlam. És ha már megvolt bennük, semmi sem tartotta visz-sza őket attól, hogy engedjenek is neki. Furcsa, istentelen világ volt ez, ahol az értékek eltűntek, és az ember szörnyen szabad-nak érezte magát, sötét lelkének legvisszataszítóbb zugait is fel-fedezhette.

De Moszkva végül bosszút állt új urain, ravaszul kibabrált a külföldiek lelkével. Sok fiatalembert lehetett látni, akik vidám, jól táplált fiúkként érkeztek, de egy évvel később már olyan vi-harvertek és hallgatagok voltak, amilyennek az ember a cirku-szi alkalmazottakat képzeli. Az önző ifjú hedonisták igen hamar önző, ifjú pszichopata szörnyetegekké váltak – túlságosan sok szex, pénz, vodka, drog és cinizmus jutott nekik osztályrészül túlságosan rövid idő alatt.

Patti mindezek ellenére valahogy mégis megőrizte a jó ke-délyét. Egy kép élesen él bennem róla azokból az időkből. Egy kora nyári reggelen arra ébredtem, hogy Patti ott áll a szobám-ban anyaszült meztelenül, és az íróasztalom fiókjában matat, hátha talál pár maradék amfetamin tablettát. Korán reggel in-dult a gépe Szibériába, újabb üzleti útra ment, hogy újabb gyá-rakat vásároljon fel. Kibotorkáltam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, és Nosferatu arca nézett vissza rám. Patti, aki addig-ra már tetterős volt a vegyi frissítőtől, vidáman csattogott végig a halion Prada szandáljában, Ralph Lauren utazótáskáit von-szolva, és bekiabált, hogy elköszönjön.

– Patti, drágám, mikor veszel nekem egy gyárat? – kiabál-tam vissza neki a fürdőből.

– Nemsokára, szívem, nemsokára, amikor már mind nagggyon gazdagok vagyunk! Sziaaa!

*

1965 őszének közeledtével Mervyn készülődni kezdett, hogy örökre elhagyja a St. Anthony’s kollégiumot. Elfogadott egy oktatói állást a nottinghami egyetemen, amely saját értéke-lése szerint az egyetemek „másodvonalának aljához” közelített. Tizennégy hónapnyi erőfeszítés után egy tapodtat sem jutott előre Mila ügyében, és emésztette a magány. Utolsó Oxfordban töltött hetei során többször kiautózott a wythami erdőbe, és egyedül kószált a fák között.

„Nagyon szomorú vagyok ma este, így hát írok neked, ez sokat segít – írta Mervyn. – Megfogott, amit a leveleidben ma-gányos sétáidról írtál. Valóban beszélsz hozzám, hívsz engem? Egész este úgy éreztem, hogy hallom a te halk, édes és dallamos hangodat, bár felelni nem tudtam rá. Gyakran gondolok rád, és mindig velem vagy. (…) Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha itt volnál, csak ülnénk a kertben a napon, vagy közösen csinálnánk valamit. A bánat szinte elviselhetetlen, de egy idő után elszáll, olyankor összeszedem magam, és dolgozom.”

Oxfordi pályafutásának végeztével utolérte a kétség-beesés. Egyértelmű volt, hogy a hagyományos taktikák nem működnek, így valami szokatlanabb megoldáson kezdte törni a fejét. Egy utolsó, nagylelkű gesztussal a St. Anthony’s felajánlot-ta, hogy elküldi Mervynt egy konferenciára Bécsbe, bár nem végzett kutatómunkát, és nem volt mit előadnia. Egyetlen felté-telt szabtak: tartózkodjon „a bajkeveréstől”, ahogy az egyik kollégiumi tag, Theodore Zeldin fogalmazott.

A bankettekkel és végtelen hosszúságú előadásokkal tarkí-tott konferencia pazarnak bizonyult. Mervyn meglógott, és egyedül vacsorázott egy Feuervogel nevű orosz étteremben, amelynek nagydarab, verejtékező orosz tulajdonosa maga szol-gált fel, és rendelés nélkül is töltögette vendégeinek a vodkát. A bolgár gitáros mélabús dalokat énekelt és a tulajdonossal civa-kodott.

Mervyn valóban „bajkeverésre” készült, azt tervezte, hogy a konferencia utolsó napján észrevétlenül átsurran Csehszlová-kiába, hogy feladjon egy bizalmas természetű levelet, amely reményei szerint sorsfordító lehet. Bár akkoriban nem kellett vízum, és Prága csupán háromórányi vonatútra volt, Mervyn álmatlanul töltötte az indulás előtti éjszakát, félt, hogy Gerald Brooke-hoz hasonlóan letartóztatják. De az úton végül nem tör-tént incidens, a határőrök mogorva pillantást vetettek az útleve-lébe, ám lepecsételték.

Mervyn 1965. szeptember 6-án érkezett Prágába, és a roz-zant Hotel Slovanban szállt meg. Prágát elevenebbnek találta Moszkvánál, még egy kopott éjszakai bárt is talált, ahol meg-ivott egy pohár bort. Aznap éjjel leült, és hosszú levelet írt Alek-szejnek. Kifejtette, hogy micsoda propagandaértéke lehetne Mila kiengedésének, és „jelentős” összeget ajánlott cserébe. Lengyelek és keletnémetek példáját hozta fel, akik nem hivata-losan, de legálisan megvásárolták szabadulásukat. Mervyn se-gítene a Szovjetuniónak, és, bár ő maga nem vagyonos, tehetős támogatók segítségére számíthat. A pénzt a Szovjetunióban „jó-tékony célokra” fordíthatnák. „Nagyjából egykorúak vagyunk, Alekszej, beszéljünk egymással komolyan és nyíltan. Kérlek, segíts!” – érvelt Mervyn.

Úgy tűnik, Milával ellentétben Mervyn még mindig meg volt győződve arról, hogy a KGB, de legalábbis Alekszej alapve-tően tisztességes. A levélben nem kínálta fel együttműködését – bár ezen a ponton már valószínűleg amúgy sem fogadták volna el. A küldeményt reggel ajánlva adta fel a Vencel tér melletti Központi Postahivatalból. Nem érkezett rá válasz.

*

Lehetséges, hogy szüleim olyasvalamit éltek át elválasz-tottságuk idején, ami a gyermekkorukban megtapasztalt érzel-mi sivárságra rímelt. De levelezésük során hamar eljutottak arra a pontra, amikor életüknek már akkora hányadát örökítették meg írásban, hogy az élmények dokumentálása több időt vett igénybe, mint az átélésük – az anyag túlnőtt rajtuk, és történetté alakítása megfosztotta őket a jelentől.

Mila életét Moszkvában távkapcsolatuk privát szertartásai irányították. Amikor munkába indult, megcsókolta Mervyn fényképét. Hazafelé menet lemezeket és könyveket vett Mervynnek, hogy barátaival orosz zenét hallgathasson. Orvo-sának beszámolt Mervyn apróbb egészségügyi panaszairól. Szinte minden levelében foglalkozik Mervyn étrendjével – az ételekkel kapcsolatos rögeszme gyerekkorának öröksége.

„Hallgatsz a te Miládra? Kérlek, Mervyn, ne használj túl sok borsot, ecetet és egyéb fűszereket! Iszol elég tejet? Én min-den este megiszom fél literrel. Egyél rendesen, ahogy tanította-lak, és mindig friss élelmiszert!” Amikor Mervyn megpróbált ellenkezni, miszerint néha azért jólesik az indiai koszt, Mila hal-lani sem akart róla. „Tiszteletben tartom az ízlésedet, de attól fé-lek, hogy az egészséged rovására megy a rajongásod a keleti, kaukázusi, indiai fogások iránt, amiről már Moszkvában is be-

széltem neked. Ezek túl fűszeresek számodra, és te tengeri ég-hajlatról származol. Az ilyenek az erős gyomrú népeknek valók, te pedig egy kényes északi virágszál vagy, delikátabb ételeket kell enned.”

Mila ruhákat kért, ezeket Mervyn Londonban vásárolta meg (leveleiben tréfásan morgolódott, milyen drágák), és a Dinnerman’s útján küldte el őket, az egyetlen csomagküldő szolgálattal, amely a Szovjetunióba is szállított. Mila könyveket vásárolt, és vastag zsinórral átkötött barna papírcsomagokban adta föl őket Mervynnek Londonba. Hamarosan több száz kötet sorakozott a polcokon.

Mila virtuális viszonya Mervynnel lassan valódi rögesz-mévé vált, s ő mélyen alámerült a saját maga által kreált világ-ba. „Olyan, mintha egy Mervyn nevű bonyolult gépezet belse-jében élnék, magam körül mindenütt ott látom a csavarjait és a fogaskerekeit – írta. – Te vagy életem értelme és célja. (…) Nem-sokára új vallást veszek fel, a mervuszizmust, és mindenkit megtérítek, hogy higgyen a szeretet és az öröm új istenében.”

Mila számára úgy tűnt, hogy az élet, amit a levélfolyam mutat, valóságosabb, mint kapcsolata a körülötte élő emberek-kel. „Számomra a jelen nem létezik, csak a múlt és a jövő, ha hinni tudok benne – írta. – Körülöttem minden halott, romok között haladok egy cél felé, feléd.” Mervyn leveleiért élt, „min-den mást csak azért találok ki, hogy eltöltsem valamivel az időt.”

Mila leírja, ahogy az udvaron ül a Sztarokonusennyij Pereulokon a langyos esőben, és hangosan nevet Mervyn leg-újabb levelét olvasva, miközben egy szigorú arcú bábuska fi-gyeli a pinceablakból. „Úgy éreztem, szárnyaim nőnek – írta. –

Egész lelked belém ömlött a papíron és a tintán keresztül, akár egy tiszta vizű patak, és erővel töltötte el a testem és a lelkem. Ennél jobb orvosságra nincs is szükségem. A leveleid egyre job-bak, nemsokára nem bánatomban, hanem örömömben fogok sírni.”

Hétvégén elutazott a dácsába. Olga Csehovot olvasott, míg Mila kötögetett, és nyár végi jégeső kopogott a ház bádog-tetején. A vihar elültével Mila hosszú sétára indult, és a kukori-caföldeken Mervyn nevét kiáltozta. A bánat kezdett látható nyomot hagyni rajta. „A szomorúság valósággal kiszívja belőle az életerőt, Mervyn. (…) Már oly sokat szenvedett élete során! Nagyon aggódom miatta – írta Lenina – Talán mert sosem is-merte a szülői szeretetet, most kétszeresen szenved. A házunk a szó szoros értelmében gyászba borult. (…) Nem mosolyog, nem nevet, egyfolytában könnyes a szeme. Kérlek, írj neki gyakrab-ban, érted él.”

A gyötrődés miatt Mila menstruációja elmaradt, ám az or-vosa azt mondta, hogy emiatt nem kell aggódnia. „A háború idején a nők évekig nem menstruáltak” – jelentette ki. Mind-azonáltal napi injekciókúrára fogta „az idegei miatt”, valamint „mágneses terápiát” írt elő neki – ami nyilván valamiféle áltu-dományos sarlatánság volt, amihez a hipochonder szovjetek olyannyira vonzódtak.

Úgy tűnik, 1965-ben Milát néhány hónapig az a félelem gyötörte, hogy jóképű vőlegényét esetleg lecsapja a kezéről va-laki. A gondolat még az álmaiba is beférkőzött. Azt álmodta, hogy a Bolsojban van Valerijjel, és meglátja Mervynt egy másik nővel odalent a zsöllyében. Szólongatja, kiabál neki, és ellenáll-

hatatlan vágy fogja el, hogy levesse magát a karzatról, hogy a közelébe jusson.

Az elszakítottság fájdalma Mila legmélyebben gyökerező félelmeit hozta felszínre – elsősorban az elhagyatástól való fé-lelmet, de a külsejével kapcsolatos apróbb bizonytalanságokat is. Úgy érezte, hogy nem szép. „Számomra ez nagyon fájdalmas kérdés, és sosem beszélek róla senkinek – de szörnyen sajná-lom, hogy a barátaidnak és ismerőseidnek ilyen tekintetben nem nyerem majd meg a tetszését – írta Mila. – Nagyon tartok ettől, sokat gyötrődöm emiatt. De azért egyvalami vigasztal: egész életem során rengeteg barátom volt, köztük sok szép em-ber is, és mind szerettek és vonzódtak hozzám. Tudom, hogy mint minden férfi, te is kedveled a szép nőket. Én is szeretem a szépet. Majd együtt nézzük őket. Annyira azért nem vagyok bi-zonytalan önmagamban, hogy ne ismerném el más nők szépsé-gét, ha nem gonoszak vagy ostobák. Életem során nagyon kevés fénykép készült rólam – te tudod az okát, de ha készül egy új, elküldöm neked. Zavarban vagyok, ha másoknak is megmuta-tod a fotóimat.”

Mila a munkahelyén sokaknak megmutatta Mervyn leve-leit. Volt párja, és ettől igazi nőnek érezte magát: „Azt akarom, hogy valaki szeressen – hogy az emberek tudják, nem vagyok ennyire szerencsétlen.” De a fájdalom, és talán a szerelmese el-vesztése felett érzett megfoghatatlan szégyen és bűntudat miatt mindig tovább maradt bent a munkahelyén, hogy ne legyen szemtanúja, amint a többi lány a férjével vagy az udvarlójával találkozik.

*

1965 szeptemberében Mervyn reményt keltő cikket olva-sott a Sunban. A tárgyalások Brooke és Krogerék kicseréléséről előrébb jutottak, mint hitte volna. A szovjet felet Wolfgang Vogel, egy titokzatos keletnémet ügyvéd képviselte. Vogel ko-rábban eredményesen közvetített – ő hozta tető alá az alkut, amelynek értelmében Gary Powerst, az amerikai U2-es kémre-pülőgép pilótáját kicserélték a veterán szovjet kémre, „Rudolph Abel”-re. A helyzet iróniája, hogy Abel – akinek a valódi neve William Fischer – egykor Krogerék tartótisztje volt a Manhattan Projectbe beépült szovjet kémek hírvivőjeként Amerikában az 1940-es években. Azt beszélték, Vogel érte el azt is, hogy egyes keletnémeteket „kivásárolhassanak” nyugaton élő rokonaik.

„A brit kormány visszautasította az esetleges fogolycsere lehetőségét most és a jövőben is – írta a Sun 1965. szeptember 22-én. – Értelmezésük szerint Gerald Brooke-ért, akit Moszkvá-ban felforgató tevékenység vádjával börtönöztek be, a szovjet fél váltságdíjat követel. Ám úgy tűnik, a kormány álláspontja nem tántorította el Herr Vogelt. (…) Hétfő éjszaka, amikor a nyugat-berlini brit főhadiszállásra indult Mr. Cristopher Lushhoz, a határőrök a Checkpoint Charlie-nál a szokásos ala-pos okmányellenőrzés helyett csupán intettek zöld és krémszí-nű Opeljének, hogy haladjon tovább.”

*

Négy nappal később Mervyn egy Németországon át kelet felé gördülő vonaton ült. A kupéban lekapcsolták a fűtést, és hajnalban didergett, amint elhaladtak a Nyugat-Berlint övező őrtornyok és szögesdrót kerítés mellett. Szokásához híven most is a város legolcsóbb szállodájában szállt meg, a Pension Alcronban a Lietzenburgerstrassén. Felhívta Jürgen Stange

ügyvédet, Vogel nyugatnémet kapcsolattartóját, és találkozót kért tőle másnapra. A nap további részét városnézéssel töltötte Kelet-Berlinben. Mindenhol világháborús romokat látott, a lég-kör feszült volt és lehangoló. Délután kilátogatott az állatkertbe, és figyelte, ahogy a majmok búsan bámulnak rá ketrecükből.

Mervyn részletesen előadta ügyét Stangénak, aki megígér-te, hogy másnap estére megszervez egy találkozót Vogellel. A Baronen Bárban beszéltek meg randevút, egy üzletemberek ál-tal látogatott kicsi, ám drága helyen, ahová Vogel útjai során gyakran beugrott egy-egy italra, mielőtt visszatért keletre. Mervyn várakozás közben megfigyelte, hogy a hórihorgas pul-tos feltűnő mandzsettagombokat visel, apám feltételezése sze-rint azért, hogy a vendégekből több borravalót csalogasson ki.

Vogel kerek arcú, szemüveges, barátságos férfi volt. Mervyn csak keveset tudott németül, Vogel nem beszélt ango-lul, Stange már korábban elmagyarázta, hogy csak latinul és ógörögül tud. De Vogel vidám volt, és derűlátóan bólogatott, amikor a javuló viszonyokat említették. Javaslata szerint Milát és még egy személyt lehetett volna felajánlani cserébe a Kroger házaspár egyik tagjáért, amit Mervyn igen valószínűtlennek tar-tott. Ám a német ügyvéd lelkesedése új erőt adott neki.

Amikor Vogel felállt, hogy távozzon, Mervyn felugrott, és felajánlotta, hogy viszi a kis aktatáskát, amit a férfi magával ho-zott a bárba. A táska olyan elképesztően nehéz volt, hogy Mervyn alig tudta felemelni. Vogel után tántorgott vele, behají-totta az Opel hátsó ülésére, majd integetett, miközben az ügy-véd elhajtott kelet felé. Sosem jött rá, mi lehetett a táskában, megkérdezni pedig nem merte.

Másnap Mervyn elment a nyugati szövetséges erők főha-diszállására, és találkozott Christopher Lushsal a külügyminisz-tériumból. Arra kérte, hogy vegye fel a kapcsolatot Londonnal, és érdeklődje meg, mi a hivatalos álláspont az esetleges cserével kapcsolatban. Lush elutasító volt. „Nem kívánunk efféle ügyek közvetítőivé válni – mondta apámnak. – Nem akarjuk, hogy mindenki idejöjjön.”

Vogel nem jelentkezett Mervynnel. A találkozó újabb zsákutcának bizonyult.

*

Nem sokkal Berlinből való hazatérése után Mervyn be-dobta oxfordi útiládáit ütött-kopott Fordja csomagtartójába, és elindult északnak, Long Eatonben, Nottingham közelében fek-vő új egyetemi lakrésze felé. Nyilván kihúzta magát a volán mögött, miután Mila figyelmeztette, hogy „ne tartsa magát olyan lomhán, mintha vödröket cipelne”.

Mervyn Long Eatont mélyen nyomasztónak találta, a piszkos iparváros erősen emlékeztette dél-walesi gyermekkora nyomorúságára. A nottinghami egyetem előadóit közel sem tar-tották olyan becsben, mint amihez oxfordi évei alatt hozzászo-kott. Nem szeretett kocsmákban üldögélni, így a szórakozás egyetlen alternatívájának az bizonyult, hogy a mosodában a mosógépben körbe-körbe pörgő ruhadarabokat bámulta. Moszkva és Oxford után Nottingham valódi kegyvesztettséget jelentett, de itt legalább több időt szentelhetett a hadjáratának. Annak ellenére, hogy epilepsziás rohamot kapott – életében először – a King’s Cross pályaudvaron, Mervyn eltökélte, hogy optimista marad.

„Attól a naptól fogva elhatároztam, hogy mindig vidám mosollyal az arcomon lépek be a tanterembe, bármilyen híreket is kapok Oroszországból – írta Milának. – Egyáltalán nem fog-lalkoztat már a könyvem visszavonása.” Egy fényképen, amely azon az őszön készült, Mervyn egyetemi dolgozószobájának íróasztala mellett látható, előtte a bádoghangú rádió, amit em-lékeim szerint még a ‘70-es évek közepén is használt, mögötte könyvektől roskadozó polcok. A szoba kicsi és szegényes, Mervyn pedig épp egy levél olvasásába merül. Furcsán gyere-kesnek és elveszettnek, ugyanakkor meglehetősen elégedettnek látszik rendetlen holmija között.

Mervyn egyik ritkaságszámba menő swansea-i látogatá-sának alkalmával anyja kérdőre vonta, hogy mikor adja már fel önpusztító megszállottságát az orosz lány iránt. „Ma reggel az anyatigris kimutatta a foga fehérjét – hogy új metaforára vált-sak, kutyából nem lesz szalonna – írta Mervyn kocsijában ülve a nottinghami egyetem sportklubja előtt, ahová naponta járt úsz-ni. – Azt mondta, hogy nagyon ritkán járok haza, és rengeteg szenvedést okozok neki, és hogy az Oroszországban történtek-be majdnem belepusztult. »És amikor a karrieredre gondolok, elborzadok« – tette hozzá. »Ha nem fogod be a szád, elmegyek, a kocsim odakint áll« – feleltem, erre elhallgatott.”

*

Mervyn más lehetőségeket is mérlegelt. Mila például ví-zumért folyamodhatott volna egy másik szocialista országba, ahol találkoznak, és ahonnan aztán kijutnak valahogy. A gond csak az volt, hogy Milának még akkor is ajánlást kellett volna szereznie a munkahelyéről, ha egy baráti országba utazik, de a könyvtárban senki sem vállalt volna ekkora kockázatot. Fiktív

házasságot is köthetett volna egy afrikai diákkal, aki aztán kivi-szi külföldre, de ez az ötlet nemcsak ízléstelen volt, de nehezen kivitelezhető is, mivel a KGB engedélye kellett hozzá, az esetle-ges elutasítás pedig rontotta volna későbbi kijutása esélyét.

Mervyn fejében az is megfordult, hogy megveszteget va-lakit. Talán megteszi egy új autó valamelyik korrupt követségi alkalmazott számára? De egy ilyen mértékben átpolitizált ügy-ben ez sem volt járható út. Beleásta magát az okirat-hamisítás rejtelmeibe is, napokon át tanulmányozta a pecsétek apró rész-leteit útlevelében, pecsétnyomókat gyűjtött, és hamis szovjet hi-vatali bélyegzők készítésével kísérletezett. Két barátja – a végle-tekig megbízható középkorú hölgyek – beleegyeztek, hogy köl-csönadják az útlevelüket. Az egyik útlevélért folyamodott, bár nem állt szándékában külföldre utazni, a másik bejelentette, hogy elvesztette az útiokmányát. De pár nap után a hamisítás veszélyei kedvét szegték Mervynnek. Moszkvában nehéz lett volna egy útra szóló jegyet szerezni, és ha a határőrök észreve-szik, hogy a Mervyn által hamisított szovjet kiutazó vízum ha-mis, Milát több évre bebörtönözhetik. Ezt az ötletet végül elve-tette.

Egy újságcikkben említették egy orosz férfi történetét, aki a háború előtt el akart gyalogolni Kínáig, de elvétette az irányt, és Afganisztánba kötött ki. Mervyn tanulmányozni kezdte a Szovjetunió déli részének térképeit – talán van olyan terület, ahol nem őrzik a határt? 1965 decemberében a fülébe jutott, hogy egy másik orosz fiatalember, Vlagyimir Kirszanov átsétált a szovjet határon Finnországba. Vajon Mila is képes lehet erre? Mervyn kiderítette, hol él Kirszanov, és 1966 márciusában meg-látogatta Frankfurt-am-Main-ban. Azonban pár percnyi beszél-

getés után ráébredt, hogy a vállalkozás kivihetetlen. Kirszanov fiatal volt és kisportolt, tapasztalt túrázó és hegymászó. Mila a rossz csípőjével képtelen lenne átgyalogolni a mocsarakon és átmászni a szögesdrót kerítéseken. Ezt az ötletet is elvetette.

Két év telt el, és szétválásuk lassan felemésztette őket. Nottingham a vártnál is jobban lehangolta Mervynt. 1966 nya-rára eldöntötte, hogy közelebb költözik Londonhoz, hogy foly-tathassa hadjáratát. Elfogadta az állást, amelyet a Battersea Polytechnic kínált neki – az intézmény nem sokkal korábban vette fel a Surrey-i Egyetem nevet, és egy valamikori raktárépü-letben működött Claphamben. Vett egy kis lakást Pimlicóban, és több más állásajánlatot is visszautasított, mert battersea-i munkahelye mellett sok szabadideje maradt arra, hogy a szovjet követséget, a külügyminisztériumot és a sajtót zaklassa. A Surrey-i Egyetem hallgatóiról és színvonaláról világéletében le-nézéssel beszélt, és mindig keserű öngyűlölettel kritizálta az in-tézményt, ahol pályafutásának nagy részét töltötte.

Mila is egyre mélyebbre süllyedt depressziójába. Lefo-gyott, a bordái kiálltak, akár „egy tüdőbeteg bábuskának”, és őszülni kezdett. „Nélküled megállt az életem, és kővé dermedt. Ez nem csupán az első benyomás, hanem visszafordíthatatlan, teljességgel komoly következmény – írta Mila. – Miért nem épí-tünk magunknak egy kunyhót valahol a világ végén, távol a gonoszságtól, a kegyetlenségtől és a gyűlölettől? Ha te velem lennél, sosem unatkoznék. Ó, Istenem, Istenem, Istenem, ugye, ez a sok szenvedés nem hiábavaló? Látom, hogy milyen rövid és múlandó az élet, és hogy milyen ostoba, milyen természetel-lenes dolog elvesztegetni ezeket a napokat.” Mila Konsztantyin Szimonov háború idején íródott, Várj reám című klasszikusát

idézte, amely szívbemarkolóan ábrázolja sokmilliónyi szovjet asszony sorsát, akik éveken át nem kaptak hírt szeretteik felől: „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…”

*

Egy baráti beszélgetés során Mervyn megtudta, hogy a Szovjetunió balti államaiba egynapos látogatás keretében ví-zum nélkül is be lehet utazni. A Haymarketen álló finn utazási irodában némi kérdezősködés után kiderült, hogy egy Kaleva nevű finn idegenforgalmi iroda Helsinkiből egynapos utakat szervez az észtországi Tallinba, valamint Leningrádba, és hogy vízumra nincs szükség. A lány az irodában azt mondta, hogy az utakat finnek számára szervezik, de hozzátette, hogy szerinte nem lenne probléma, ha egy angol szeretne jegyet vásárolni. Észtország a Szovjetunió része volt, ahová Mila minden gond nélkül elutazhatott.

Mervyn talált egy 1892-es térképet Revel (a modern kori Tallin) városáról a British Libraryben, valamint egy háború előt-ti német útikönyvet. Kiválasztotta a város legmagasabb tornyát, az Oleviste Kirikét, azaz a Szent Olaf-templomét, mely kézen-fekvő találkozóhely volt, és a kikötőtől sem állt messze. Au-gusztus elején kelt leveleiben több utalást is tett Milának – nem tervez esetleg egy baltikumi vakációt? Úgy hallotta, Tallin na-gyon szép hely. Lehet, hogy neki Skandináviába kell utaznia 26-án vagy 29-én. Hallott már Mila a Szent Olaf-templomról? Mila értette a célzást, és jelezte, hogy ott lesz.

A terv kockázatos volt. Mielőtt augusztus 22-én elindult volna Finnországba, Mervyn levelet írt a külügyminisztérium-nak arra az esetre, ha nem térne vissza.

„A hónap végén egy vagy több kísérletet teszek a visszaté-résre a Szovjetunióba, hogy láthassam a menyasszonyomat – ír-ta. – Szinte biztosan megpróbálok átjutni Tallinba. Van némi esély arra, hogy egy szovjet börtönben végzem. (…) Szeretném tisztázni, hogy ha a szovjetek letartóztatnak, a külügy szovjet-unióbeli alkalmazottainak semminemű segítségét nem kívánom igénybe venni, és kategorikusan kijelentem, hogy ne tegyenek kísérletet a kapcsolatfelvételre a menyasszonyommal. Remé-lem, hogy ezen nyilatkozatom teljesen egyértelmű. (…) Sajná-lom, hogy kapcsolatba kellett kerülnöm a szervezetükkel, a to-vábbiakban nem kívánok érintkezni önökkel.”

A levelet postázta egy barátjának, hogy küldje tovább a külügyminisztériumnak, ha szeptember közepéig nem térne vissza.

Mervyn egy olcsó repülőjárattal Koppenhágába utazott, az éjszakai komppal áthajózott Stockholmba, majd egy másik kompjárattal Helsinkibe. Másnap, csütörtök reggel besétált a Kaleva utazási irodába, és jegyet foglaltatott szombatra Tallinba. A nap folyamán Helsinkiben sétálgatott, és egy régi orosz ágyún ülve levelet írt Milának, arra kérve, hogy válaszát poste restante Helsinkibe címezze.

„Egyszerűen nem találok szavakat arra, hogy leírjam a hely szépségét – írta. – A nyílt tenger látványát a hatalmas öb-lökkel és szigetekkel, ahogy mosolyognak a napfényben, mi-közben csodaszép fehér jachtok ringatóznak a nyugodt vízen.”

Pénteken visszament az utazási irodába, és annak ellenére, hogy nem volt finn állampolgár, minden gond nélkül megkapta a kis rózsaszín hajójegyet. Mervyn és utastársai másnap reggel

kilenckor megjelentek a déli kikötőben, és felszálltak az SS Va-nemuine fedélzetére. Egy órával később kihajóztak.

Napos és szeles idő volt, igazi skandináv nyárutó. Nem sokkal indulás után egy mogorva, sötét öltönyös orosz körbe-járt, és begyűjtötte az útleveleket. Amikor Mervyn átadta a sa-játját, a civil ruhás határőr furcsa pillantást vetett rá. Az átkelés két órába telt, Mervyn a hajóhíd nyitott részén állva figyelte, mikor bukkannak fel Tallin tornyai. Miközben a hajó kikötött, az orosz újra felbukkant az útlevelekkel, és név szerint szólítot-ta az utasokat, hogy visszaszolgáltassa az okmányokat. Mervyn összeszorult gyomorral várakozott. De végül – utolsóként – az ő neve is elhangzott, és az orosz üres tekintettel adta vissza az út-levelét.

Miközben Mervyn végigsétált a hajóhídon, hallotta, hogy egy női hang – de nem Miláé – a nevét kiáltja. Nágya volt az, Mila unokahúga, aki hitetlenkedve, örömtől sugárzó arccal fo-gadta. Milával csak másnapra várták, és csupán a terepet fel-mérni jött ki a kikötőbe. Mila az Oleviste Kiriknél várta. Nágya körülnézett, követik-e őket, de senkit sem látott.

Elsétáltak a vámhivatal és a bástya mellett az óváros irá-nyába. Ahogy közeledtek a templom felé, Mervyn egy fejken-dős nőt vett észre az egyik padon, és odakiáltott. Kínos zavar-ban érezte magát, amikor látta, hogy mégsem Mila az. „Mila ott van” – mondta Nágya, és egy apró, ismerős alakra mutatott a templom kapujában. Összeölelkeztek.

„Képtelen vagyok leírni, mit éreztem abban a pillanatban” – írta később Mervyn Milának. Kétévnyi távollét után is ugyan-olyan közel érezte Milát magához – „ugyanazok a jóságos sze-mek, rokonszenv, közösség”.

Abban a néhány órányi ellopott időben szüleimet különös jókedv fogta el. Nem lett volna szabad ott lenniük, a hétköznapi világ urai önkényesen úgy határoztak, hogy külön kell leélniük az életüket. Mégis itt voltak, kart karba öltve sétálgattak az óvá-rosban, terveket szőttek a jövőről, Nágya pedig távolról követte őket, és figyelte, nem bukkan-e fel a KGB. Mervyn talált egy rést a falon, és bejutott, és ez az apró győzelem reményt adott nekik, hogy a pár együtt töltött órából akár egy élet is lehet. Nem hiszem, hogy a lopott tallini pillanatok nélkül el tudták volna viselni a végül majdnem hat évig tartó szétválasztottsá-got. Bizonyíthatták egymásnak, hogy valóban hús-vér emberek, nem csak papíron léteznek, és hogy a csatát meg is nyerhetik.

Később beugrottak teázni Mila egyik barátnőjéhez, aztán egy parkban üldögéltek a padon a bágyadt északi napfényben. Miközben visszafelé sétáltak a kikötő irányába, meghallották a hajókürt hangját. Mervyn az órájára pillantott – sokkal későbbre járt, mint hitte. Futni kezdtek, Mila olyan sebesen bicegett, ahogy csak bírt. A hajó már indulófélben volt, de a hidat még nem húzták fel. Csak pár másodpercük maradt egy gyors öle-lésre, mielőtt Mervyn felrohant a fedélzetre. Miközben a hajó távolodott, a mólón integető Nágyát és Milát nézte, s kedvese apró alakja lassan elenyészett, ahogy a hajó áthaladt a csator-nán. Mervynt bánat és remény töltötte el.

*

A helsinki Lomamatka utazási iroda leningrádi utakat is kínált – két éjszaka a tengeren, egy Leningrádban, a hajón. Itt sem volt szükség szovjet vízumra. Szeptember 4-én Mervyn fel-szállt az SS Kastelholm, egy apró, de tiszteletre méltó gőzös fe-délzetére, és elindult Leningrád felé. Megcsodálta az ósdi, du-

gattyús gőzgépet. Az útleveleket ezúttal egy derűs finn gyűjtöt-te össze, és Mervyn nyugodtabban aludt annak tudatában, hogy a fedélzeten nincsenek szovjet tisztviselők.

Amikor másnap reggel felment a fedélzetre, azt látta, hogy már a Néván hajóznak felfelé, a leningrádi kikötő irányába. Mervyn a többi utassal együtt partra szállt és látta, hogy Mila már ott várja egy parkoló teherautó mellett. Most nem ölelkez-tek össze, hogy kerüljék a feltűnést, és besétáltak a belvárosba. Mila ezúttal egyedül jött, Nágya nem volt vele, hogy őrködjön. Egész nap a városban kószáltak, és megnézték az Orosz Múze-umot, ahol néhány rémületes percre szem elől tévesztették egymást a termekben.

Mila egy diákszállón vett ki szobát, és estefelé diáktársai cinkos segítségével néhány órára sikerült becsempésznie Mervynt. Hangos kopogás zavarta meg őket, de vaklármának bizonyult. Nem a KGB jött, hogy elhurcolja Mervynt, hanem va-laki eltévesztette a szobaszámot. Este, egy étteremben elköltött zsíros kacsavacsora után Mervynnek vissza kellett térnie a hajó-ra, hogy ott töltse az éjszakát.

A következő nap is hasonlóképpen telt – mivel nem akadt egyetlen nyugodt hely sem, ahol meghúzódhattak és beszélget-hettek volna, az utcákon és tereken kószáltak egymásba ka-paszkodva. Ezúttal időben visszatértek a kikötőbe. Gyors bú-csút vettek egymástól a parkoló teherautók között, és Mervyn egyedül sétált vissza a hajóhoz. Az elválás most kevésbé volt fájdalmas, mint Tallinban, de a rövid együttlét még élesebbé tet-te az utána következő ürességet.

„Úton vagyok vissza Helsinkibe az egyre sötétedő balti vi-zeken – írta Mervyn a fedélzeten, miközben a hajó nyugat felé

haladt lefelé a Néván. – Kétévnyi elválasztottságunk legboldo-gabb két napja volt ez. Mind testileg, mind lelkileg csodálatos volt. Remélem, együttlétünk alatt semmi olyat nem mondtam, amivel esetleg megbánthattalak. Miközben felszálltam a hajóra, visszanéztem, és láttam, ahogy karcsú alakod eltűnik. Nagy-nagy szomorúság öntött el. Most is szeretlek, és folytatjuk a küzdelmet a boldogságunkért. Úgy érzem, immár felgyorsul-nak az események. Majd meglátod.”

Szeptember 8-án Stockholmból így írt: „Ezekben az északi városokban tett találkozásaink után az életem újra kezd értel-met nyerni. (…) Azt hiszem, soha többé nem lesz már olyan rossz, mint amilyen korábban volt.” Mila óvakodott attól, hogy leveleiben nyíltan utaljon a találkozóikra. Rettenetesen meg-ijedt, amikor azt olvasta, hogy egy norvég komp elsüllyedt a Skagerrak-szorosban, de utánanézett egy atlaszban, és meggyő-ződött róla, hogy Mervyn nem utazhatott azon a hajón.

*

Apám visszatért korábbi ötletéhez, miszerint egy másik országban folyamodik szovjet vízumért, bízva abban, hogy té-vedésből megadják neki. 1966. december 12-én az éjszakai komppal áthajózott Southendből Ostendbe, és vonatra szállt Brüsszel felé. Az első éjszakát egy olcsó, de tiszta szállodában töltötte a Gare du Nord közelében, amelyről kiderült, hogy nem más, mint egy forgalmas bordélyház. A szomszéd szobában al-vó kövér afrikai vendég horkolásától egész éjszaka nem tudott aludni. Talált egy ügynökséget, amely Moszkvába is szervezett utakat – a Belgatourist volt a rue des Paroissiens-en –, és elője-gyeztetett egy ötnapos utazást. A vízumkérelmen vezetéknevét másképp betűzte, mint szokta, kihasználva, hogy a „Matthews”

nevet legalább tucatnyi különböző módon lehet átírni cirillre. Sikerrel járt, az útlevelet és a vízumot egy nappal később meg-kapta – a szovjet követségen ezzel a helyesírással nem találták meg a nevét a feketelistákon.

Két nappal később Moszkvában volt, a Nacional Szállóban vett ki szobát. Furcsa volt újra itt lenni, a külföldieket a szállo-dában szemmel tartó tetemes számú KGB-ügynök pedig nyug-talansággal töltötte el. Apám nem volt biztos abban, hogy a ter-ve beválik, így Milának nem is szólt előre a jöveteléről. Megér-kezése estéjén felhívta egy nyilvános telefonfülkéből a Mohovaja utcából. Mila elámult, amikor meghallotta, hogy Moszkvában van. Mervyn biztos volt abban, hogy amúgy is ru-tinszerű megfigyelés alatt áll, ezért úgy döntött, nem konspirál. Másnap reggel Mila szaladt felé a Mohovaján, ő pedig a Nacional Szálló előtt várta. Visszamentek Mila Arbat melletti szobácskájába, ahol semmi sem változott. Aztán felhívták a Központi Házasságkötő Palotát, és megtudták, hogy Jefremova igazgatónő hétfőn lesz bent. Másnap karácsony napja volt, me-lyet Mila szobájába zárkózva töltöttek. Délután elsétáltak a Központi Távírdába, hogy ünnepi jókívánságaikat küldjék Mervyn anyjának.

Hétfőn ismét elmentek a központi házasságkötőbe Jefremovához, aki megrettent attól, hogy Mervyn minden hiva-talos értesítés nélkül megjelent. Valamit motyogott a „szokásos eljárás”-ról, és elküldte őket. De már az is eredmény volt, hogy fogadta a párt. Mervyn felhívta a nagykövetséget, és a szolgá-latban levő alkonzul meglepően készségesnek mutatkozott, se-gítséget ajánlott másnap, amikor a követség újra kinyit.

Ám amikor másnap reggel kilépett a Nacional Szálló bejá-ratán, Mervyn fejében megszólalt a vészcsengő, akár valami disszonáns hang egy horrorfilmben – csak úgy hemzsegtek a KGB-ügynökök, és minden lépését figyelték. Most már csak idő kérdése volt a dolog. Délután üzenete érkezett, hogy azonnal vegye fel a kapcsolatot az Inturiszttal. Az Inturiszt irodájában közölték vele, hogy a vízumát visszavonják, és nyomban el kell hagynia az országot. Mila összeomlott, amikor meghallotta a hírt. „De Mervuszja, most már nem tehetünk semmit!” – zokog-ta.

Délután négykor Mervynt ismét az OVIR komor épületébe citálták. Az igazgatóhelyettes várta, aki csupán egyetlen mon-datot mondott, de azt kétszer:

– A lehető leghamarabb, ma vagy holnap el kell hagynia a Szovjetuniót, a legelső géppel!

Nem volt más választása, mennie kellett. Ha a KGB begorombul, Mervyn könnyen a börtönben találhatja magát Brooke mellett, újabb aduként a Krogerék kiváltásáért folyó al-kuban. Mila az utóbbi öt hónap során harmadízben vett búcsút vőlegényétől szovjet földön – ám ezúttal bizonyosan úgy érezte, hogy utoljára. Ha ismét az országban találják, biztosan börtön vár rá.

*

Mervyn második kiutasításának is volt némi sajtóvissz-hangja A szovjet külügyminisztérium hivatalos tiltakozást nyúj-tott be a látogatása miatt az angol külügyminisztériumnál, bár erről akkor sem apám, sem a sajtó nem értesült. Des Zwar fel-vette a kapcsolatot Mervynnel, azt kérte, működjön közre egy

nagy cikkben a People magazin számára arról, hogyan lehet ille-gálisan bejutni Oroszországba, de ő nyomatékosan nemet mon-dott.

Az újságcikkeknek azonban akadt egy váratlan hozadé-kuk is. Mervynt felhívta Derek Deason, akit 1964 októberében szintén kiutasítottak a Szovjetunióból, és akinek szintén volt egy orosz menyasszonya. Mervyn azt javasolta, találkozzanak egy Victoria pályaudvar környéki vendéglőben, az Albertben – kopott kis hely, közel az iskolámhoz, ahol gyakran ittam titok-ban hatodikos osztálytársaimmal. Derek egyidős volt Mervyn-nel, és bemérőként dolgozott a dagenhami Ford-gyárban. Szé-les, becsületes arca volt, és Mervyn nyomban megkedvelte. De-rek 1964 nyarán a Fekete-tenger partján nyaralt, ahol megis-merkedett egy Eleonora Ginzburg nevű moszkvai orosz-zsidó angoltanárnővel. Egymásba szerettek, és Derek megkérte a nő kezét. Az esküvőt októberre tűzték ki. Derek már korábban megérkezett Moszkvába, de mivel Eleonora egy kis lakásban lakott a nővérével, a férfi elhatározta, hogy az esküvő előtt pár napra elutazik Szocsiba. Szocsiban összeveszett néhány orosz-szal, akik a legénybúcsúját szervezték. Derek, aki nem szokta a vodkát, berúgott, duhajkodni kezdett, kihívták a rendőrséget. Felrakták egy moszkvai gépre, Moszkvában pedig átszállították egy Londonba tartó járatra, és még azt sem engedték, hogy ér-tesítse Eleonorát. A lány legközelebb akkor hallott felőle, ami-kor sírva telefonált Londonból. Derek kilenc alkalommal folya-modott beutazó vízumért, de minden alkalommal elutasították.

Mervyn Dereket bátor és intelligens fegyvertársnak találta, és rendszeresen összeültek az Albertben és az Audleyben a So-uth Audley Streeten, hogy megtervezzék hadjáratukat.

Mervynnel ellentétben Derek korábban még nem konfrontáló-dott a szovjet hatóságokkal, így neki több volt a vesztenivalója a Mervynnel folytatott együttműködés miatt, mint apámnak. Mégis mindkettőjük számára komoly vigaszt jelentett, hogy akadt legalább egyetlen szövetségesük. Megadták egymásnak menyasszonyaik címét, hogy Mila és Eleonora is találkozhasson Moszkvában.

*

A visszatérés a Szovjetunióba immár túlságosan kockáza-tos lett volna, még Mervyn is tudatában volt annak, hogy nem szabad tovább feszítenie a húrt. Ám Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnököt hivatalos látogatásra várták Londonba, és ő tökéletes célpontnak ígérkezett a lobbizáshoz. Mervyn elhatá-rozta, hogy a hagyományhoz híven megpróbál átadni neki egy levelet. Írt a királynőnek, aki a tervek szerint fogadni készült Koszigint, hogy találkozójukon vesse fel az ügyüket, de csak egy hivatalos válaszlevél érkezett, melyben tájékoztatták, hogy őfelsége kézhez kapta a levelet. Felvette a kapcsolatot a külön-leges ügyosztállyal, hogy egyeztessen, hol és mikor adhatná át levelét Kosziginnek anélkül, hogy kínos helyzetet teremtene. A tiszt, akivel beszélt, nem ígért semmit, és Mervyn remekül mu-latott, amikor észrevette, hogy a különleges ügyosztály emberei követik London utcáin. Elment a Downing Streetre, és a minisz-terelnöki rezidenciával szemben várakozott, de a Koszigint vé-dő KGB-ügynökök figyelmeztették, hogy ne menjen közelebb. A parlamentnél csatlakozott a várakozó tömeghez, és egy civil ruhás rendőrnek elmondta, hogy egy levelet kíván átadni.

– Azt nem teheti meg – mondta a rendőr.

– De hát nem szegek meg vele semmiféle törvényt.

– Ha kilép a tömegből – mondta a felügyelő, egy életre porrá zúzva Mervyn bizalmát a brit rendőrségben –, bevisszük az őrsre és megvádoljuk valamivel.

Harmadik és egyben utolsó próbálkozása Koszigin be-cserkészésére a Victoria & Albert Museumban volt, ahol a szov-jet politikus Harold Wilson társaságában egy angol-szovjet együttműködésnek szentelt kiállítást tekintett meg. Itt sem ju-tott Koszigin közelébe. De amikor a szovjet miniszterelnököt szállító autó elindult, Wilson pár pillanatig a járdán állva várta, hogy az ő kocsija is megérkezzen. Mervyn kilépett a tömegből, és feltette neki a kérdést: „És mi lesz a menyasszonyainkkal, Mr. Wilson?” Wilson megfordult, szemében a felismerés fénye vil-lant. „Tudom, ki maga!” – mondta a miniszterelnök, azzal be-szállt a kocsijába. A levél Mervyn zsebében maradt, kézbesítet-lenül.

*

Mervynnek újabb ötlete támadt. Mi lenne, ha olyasvalami kerülne a birtokába, ami értékes a szovjetek számára, és amit felajánlhat nekik cserébe Mila szabadságáért? Esetleg felfede-zetlen Lenin-kéziratokat – amelyeket a szakma Leniniana néven ismert –, amilyeneket Mila kollégái a Marxizmus-Leninizmus Intézetben egy életen át igyekeztek beszerezni és lefordítani? Az oroszok étvágya csillapíthatatlan volt Lenin írásai után ab-ból az időszakból, amit a vezér 1907 és 1917 között Nyugat-Európában töltött a forradalom kiagyalásával és a többi kom-munistával folytatott civakodással. Lehetséges, hogy Mila élete során először a halott papírok életet adóvá válhatnak.

Mervyn képzelete lángra lobbant, és elrohant a British Librarybe, hogy megvizsgálja Lenin írásmintáit. Kikérte a je-

lentkezési lapot, amelyen Lenin-olvasójegyért folyamodott „Ja-cob Richter” néven, tanulmányozta a latin betűk írásmódját, és jegyzeteket készített arra az esetre, ha a jövőben esetleg eladó Lenin-relikviákra bukkan. Miközben visszavitte az iratokat a pulthoz, arra gondolt, hogy talán Mila szabadulásának kulcsát tartja a kezében.

Mervyn emigráns ismerősei körében kérdezősködött, ki tud esetleges kiadatlan archív anyagokról. Párizsban megtalálta Grigorij Alekszinszkijt, aki 1907 tavaszán a második duma szo-cialista képviselője volt Szentpéterváron. Ismerte Lenint, és le-velezett az orosz marxista közgazdásszal, Georgij Plehanovval. Alekszinszkij fia, akit szintén Grigorijnak, avagy Grégoire-nak hívtak, negyvenes éveinek közepén járó, nyájas ember volt, va-lamiféle civil ruhás tisztségviselőként dolgozott a francia rend-őrségnél vagy titkosszolgálatnál. Mervyn meghívta vacsorára.

„Először ittunk egy aperitifet – írta Mervyn Milának, bár a találkozó valódi célját nem árulta el. – Aztán elmentünk vacso-rázni egy »olcsó« étterembe (ahol a számla végösszege majd-nem három fontra rúgott!). Ebben a bor is benne volt, amitől ki-csit megszédültem. Aztán elvitt az otthonába, ahol a felesége várt minket teával és süteménnyel. A lakásuk fényűző, és van három pompás szamovárjuk is. Élénk társalgást folytattunk, bár vendéglátóm minden mondata közben átváltott oroszról franci-ára, így a végén már nem tudtam, milyen nyelven is kellene megszólalnom!”

Elővezették az idősebb Alekszinszkijt is, egy törékeny öregembert, aki valami üdvözlésfélét motyogott. Megmutatták Mervynnek a dobozokban tárolt archívumot, de nem engedték, hogy kinyissa. A szovjetek komoly érdeklődést mutattak, de a

szenvedélyesen szovjetellenes öregúr nem volt hajlandó eladni nekik. Ám Mervyn esetleg megvásárolhatná az archívumot po-tom 50 000 frankért – azaz 3700 fontért, ami másfél évi fizetésé-vel volt egyenlő.

A hatalmas összeg ellenére Mervyn izgalomba jött. Levelet írt Pjotr Nyikolajevics Poszpelovnak, Mila egykori főnökének a Marxizmus-Leninizmus Intézetben, nem említve, valójában mi-ért is érdeklődik a Leniniana iránt.

„Tudom, hogy a szovjet történészek hatalmas erőfeszítése-ket tesznek Lenin Nyugat-Európában fellelhető kéziratainak felkutatására és visszajuttatására a nagy októberi forradalom nagy vezetőjének szülőhazájába – írta Mervyn a tőle telhető leg-szebb marxista zsargonban. – Nemrég jutott tudomásomra, hogy az értékes archívum, amelyet Grigorij A. Alekszinszkij, az állami duma tagja és Lenin közeli ismerőse birtokol, ma Párizs-ban lelhető fel. Alekszinszkij úr fia, aki jó ismerősöm, megvétel-re ajánlotta nekem édesapja archívumát. Jómagam személy sze-rint úgy gondolom, hogy a Leninnel kapcsolatos dokumentu-moknak Moszkvában a helyük, és szeretnék segíteni abban, hogy szovjet történészekhez kerüljenek.”

A szovjetek lelkesnek mutatkoztak. Poszpelov utóda, Pjotr Fedoszejev bővebb információt kért. Ez is egy reménysugár volt.

*

Mila elutazott Mihalovszkojébe, Puskin egykori birtokára, bejárta, és megcsodálta az angol bútorzatot. A levegő hideg volt, havazott, Mila pedig Puskin szvjatogorszki sírja közelében almát vásárolt. Magányosan kószált a birtok híres parkjában.

„Kell-e mondanom, milyen szenvedélyesen kívántam, hogy ott legyél velem? – írta. – Az öreg fákat, az erdőt, a madarakat, a levegőt kértem, hogy teljesítsék kívánságomat, aztán hangosan beszéltem hozzád, és szelíden szavaltam Puskin verseit. Mervyn, drágám, annyi szeretet és gyengédség gyűlt össze bennem irántad, hogyan adhatnám át neked? Minden eltelt nappal jobban szeretlek.”

Miután visszatért Moszkvába, telefonon beszélt Mervynnel a Központi Távírdából. Mervyn nem akart hiú re-ményeket ébreszteni benne, így nem szólt a terveiről. De Mila mégis megérezhette a hangjából sugárzó optimizmust, mert ha-zafelé menet a „létfenntartó telefonhívás” után azt énekelte: „Édesem, ne feledd, ha fájdalom tép, mindig hajnal előtt a leg-mélyebb a sötét…”

„Azonos ritmusban lengő ingák vagyunk – írta aznap este. – Csókoltatom az én ingám fülét.” A levél aljára két pálcikaem-bert rajzolt hatalmas szívekkel.

*

Mervyn leveleiben anyagi támogatást kért barátaitól és ismerőseitől. Isaiah Berlin azt válaszolta, nem ismer senkit Ox-fordban, „akinek egyaránt nagy a bankszámlája és a szíve is”. Rauf Khalil, egy régi oxfordi barát, akinek a családja Egyiptom akkora részét birtokolta, hogy Rauf saját bevallása szerint „bele sem mert gondolni”, pár évvel korábban holtan esett össze az íróasztala mellett, röviddel tervezett visszatérése előtt Afrikába. Egy másik barátot, Priscilla Johnsont a Harvardról Mervyn rá-beszélte, kérje meg Sztálin lányát, Szvetlana Allilujevát, aki 1967-ben nyugatra szökött, hogy könyvének tekintélyes jogdí-jából áldozzon valamennyit Mila kiszabadítására, de nem járt

sikerrel. Lord Thompson, a Fleet Street-i sajtómágnás, akitől Mervynnek sikerült egy kétperces találkozót kicsikarnia, pénzt nem adott, de egy jó tanácsot igen. Kérje meg az eladókat, hogy adjanak opciót, mondta Thompson, aki hatalmas Rolls-Royce-án elvitte Mervynt, mert „az nem kerül sokba, és szabad moz-gástere marad”.

De pénz nélkül Mervyn terve nem valósulhatott meg. S ami még rosszabb, amikor ellátogatott a párizsi Maurice Thorez Marxista Intézetbe, az ottani Lenin-szakértő, M. Lejeune kijelen-tette, hogy az Alekszinszkij-archívumban találtható jegyzetek egészen biztosan nem Lenintől származnak.

Londonba beköszöntött az ősz, és a nagy papírvadászat kezdett kifulladni. Mervyn és Derek találkozói egyre csügged-tebb hangulatban teltek. A finnek leállították a baltikumi utakat, az oroszországi látogatásnak esélye sem volt. A Lenin-iratok zsákutcának bizonyultak, a KGB-hez vezető hidakat pedig Mervyn felégetette. Pénze nem volt, az öt év pedig, amit adott magának, hogy Milát kiszabadítsa a Szovjetunióból, lassan a végéhez közeledett.

Volt még egy lehetőség – és bár apám nem volt hajlandó bevallani önmagának, ez az utolsó esélynek ígérkezett. Egy ba-rátjától megkapta Pavel Ivanovics Veszelov, egy Stockholmban élő orosz emigráns elérhetőségét, aki „törvénykezési konzul-táns”-nak nevezte magát. Embereket menekített ki a Szovjet-unióból, és eddig tizenegy esetben járt sikerrel. Módszerei nem voltak látványosak – gondos dokumentáció, kampányok a svéd sajtóban, befolyásos kapcsolatok mozgósítása, meglehetősen hasonló eszközök azokhoz, amelyekhez Mervyn már eddig is

folyamodott. Halvány reménysugár volt, de nem sok más lehe-tősége maradt.

Veszelov így írt Stockholmból jövendőbeli ügyfelének: „Inkább vadász vagyok, mint harcos, inkább megfojtom az ál-dozatot, mintsem agyonütöm.” Mervyn ezt hatásosnak találta. De nem volt pénze. A szemeszter végén hajóval indult Tilburyből Stockholmba. A svédasztalos vacsora harminc shil-lingbe került, és Mervyn inkább éhesen feküdt le, mintsem hogy ennyit költsön. Zajos és szűk harmadosztályú kabinjában négy priccs volt. Továbbra is írt Milának, de brüsszeli barátján, Jean-Michelen keresztül, hogy a KGB cenzorai elől eltitkolja hollétét. Stockholmban az Üdvhadsereg szállójában vett ki szo-bát. Mervyn keresztes hadjárata határozottan szegényes jelleget öltött.

Veszelov zilált külsejű, ötven körüli férfi volt kiugró szláv arccsontokkal, és a város munkásnegyedének egyik jellegtelen utcájában lakott egy kis lakásban. Bemutatta Mervynnek ifjú svéd feleségét, majd – kicsit nagyobb lelkesedéssel – fekete macskáját, Misát is. A lakás egyetlen, orosz szokás szerint búto-rokkal telezsúfolt, poros szobájában ültek le beszélgetni.

Veszelov nagy lelkesedéssel beszélt korábbi győzelmeiről, az egyik legnagyobb sikerét azzal aratta, hogy elérte valakinek a szabadon engedését egy fogolytáborból. Egy hatalmas, tapé-tának látszó tekercset vett elő, és drámai mozdulatokkal kiterí-tette. A tapéta tele volt az egyik ügyével foglalkozó újságkivá-gásokkal. Mervyn csodálta jártasságát mind a kollázs, mind az embermentés területén.

Veszelov keveset árult el önmagáról, de annyit elmondott Mervynnek, hogy az orosz ortodox vallás egyik hagyomány-

tiszteletéről ismert szakadár szektájának tagja, amelyet évszá-zadokon át üldöztek Oroszországban. Azt is elmondta, hogy a háború alatt a finn titkosszolgálat ezredese volt. Mervyn gyaní-totta, hogy Veszelov a Vörös Hadseregből dezertált az 1939-40-es orosz-finn háború idején. Erős volgai akcentussal beszélt, erős cigarettákat szívott, társaságkedvelő volt, és szenvedélye-sen hitt a becsületben. Veszelov azt mondta, ha a sajtó egyszer is hazugságon kapná, többé egyetlen tippet sem fogadnának el tőle. Mindezek mellett lelkes amatőr regényíró volt, épp az óko-ri Rómáról írt nagy lélegzetű művet. Főhősnője egy életerős római kurtizán, aki Mervyn szerint inkább egy volgai szajhára emlékeztetett. Az este folyamán Veszelov hosszas és szenvedé-lyes részleteket olvasott fel a kéziratból Mervynnek. A felolva-sás közben az alkotó időnként megállt, és így kiáltott: „Hű, Mervyn! Micsoda nő, micsoda nő!” Amikor hajnaltájt apám vé-gül összeszedte a bátorságát, hogy félbeszakítsa, és hazaindul-jon, Veszelov kifejezetten sértődöttnek tűnt. „Ó, hát ennyi elég volt belőle, ugye?” – kérdezte megbántottan.

Júliusban, hosszas csend után a lelkiismeret, vagy inkább a hír, hogy Alekszej Koszigin Stockholmba látogat, arra ösztö-nözte Veszelovot, hogy kapcsolatba lépjen apámmal. A sajtó ér-deklődik, és Mervynnek még egyszer meg kell próbálnia átadni egy levelet a szovjet miniszterelnöknek. Mervyn szkeptikus volt. Egy újabb levél a sok másik után, amelyeket valószínűleg amúgy sem olvastak el, semmit sem érne. De a nyilvánosság ta-lán jól jöhet.

Az Expressen című svéd napilap el volt ragadtatva, amikor Mervyn felhívta őket. Épp egy szerelmi szálra volt szükségük, hogy feldobják a Koszigin látogatásáról szóló, meglehetősen

unalmas anyagot. A lap beleegyezett, hogy fedezi Mervyn úti-költségének egy részét. A folytonos utazgatás költségei addigra már annyival túlszárnyalták apám bevételeit, hogy megfordult a fejében, hogy eladja a pimlicói lakását, és olcsóbbat vásárol valahol a külvárosban.

Mervyn Koszigin látogatásának előestéjén érkezett Stock-holmba, és az Apolonia Hotelben volt szállása. Másnap reggel az Expressen kocsija várta a szálloda előtt egy újságíróval és két fotóssal, akik ismerték Koszigin programjának legapróbb rész-letét is. Az volt a tervük, hogy a levelet akkor adják át Kosziginnek, amikor kocsiba száll, hogy a Hága Palotába, a kormány rezidenciájára induljon. A parkban üldögélve Mervynnek volt egy kis ideje, hogy levelet írjon Milának.

„Valószínűleg kitaláltad, azért jöttem Stockholmba, hogy találkozzak Alekszej Nyikolejeviccsel [Kosziginnel], és esetleg átadjak neki egy levelet. (…) Most épp a kormány épületét öve-ző csendes parkban üldögélek. Egy óra múlva ér majd ide. A rezidencia hatalmas, és egy gyönyörű tóra néz. Jelenleg épp egy rendőrségi motorcsónak ringatózik rajta. Tipikus és meglehető-sen szomorú szeglete ez Skandináviának. Örülök, hogy a padon üldögélésért nem kell fizetni, de biztos vagyok abban, hogy el-jön a nap, amikor felszerelik rájuk a perselyeket.”

A masszív rendőri jelenlét végül nem tette lehetővé Mervyn és az Expressen csapata számára, hogy megközelítsék Koszigin felgyorsuló kocsiját. Az újságírók nyomban távoztak, Mervyn pedig hasztalan követte Koszigint mindenhová. Dél-után elhatározta, hogy megkéri a svéd rendőröket, segítsenek átadni levelét a szovjet miniszterelnöknek és a lányának, de le-tartóztatták és estig a fogdában tartották. Végül minden magya-

rázat nélkül kiengedték. Fáradtan és méltatlankodva tért vissza Veszelov lakására, aki boldog felháborodással fogadta:

– Borzalmas! És még civilizált országnak nevezik! De épp erre van szükségünk. Lehet, hogy ez segít hozzá minket a győ-zelemhez! Gyerünk, siessünk az Expressen szerkesztőségébe, ta-lán még be tudnak tenni erről valamit a holnapi számukba! – szegte fel harcra készen az állát Veszelov. – A rendőrrel pedig példát kell statuálni, levelet írunk az igazságügy-miniszternek!

Másnap Mervyn letartóztatásának híre megjelent az Expressenben, az Aftonbladetben és a Dagens Nyheterben is, a cik-keket fényképpel illusztrálták, melyen Mervyn épp kimerülten telefonál. Azt a mondatot adták a szájába, hogy Svédország rendőrállam, ami egyetlen felháborodott olvasói levelet ered-ményezett, mely felszólította Mervynt, hogy tisztelje jobban az idegen ország törvényeit.

Ám végeredményben egy tapodtat sem jutott előre, és a két levelet végül egy postaládába dobta be. A brit sajtóban tu-catnyi kisebb tudósítás jelent meg róla, valamint egy kétoldalas cikk a német Bildben, de igazság szerint Mervyn most jött rá, hogy négy év elteltével még mindig nem jutott közelebb Mila kiszabadításához.

*

1968 decemberében Derek és Mervyn épp kiléptek a mayfairi Audley vendéglőből, amikor észrevették, hogy egy SU1 rendszámú szovjet diplomata gépkocsi parkol az Egyesült Arab Emirátusok Missziója előtt. Beszédbe elegyedtek a sofőr-rel, aki elmondta, hogy Mihail Szmirnovszkij szovjet nagykövet és a felesége érkezik hamarosan. Mervyn és Derek a járdán

ácsorogva várt, amíg a házaspár felbukkant. Mervyn megszólí-totta őket. Mindketten azonnal felismerték, Szmirnovszkij fele-sége riadtnak látszott.

– Mr. Szmirnovszkij, miért nem nősülhetünk meg? – tette fel a kérdést Mervyn.

– Jól ismerjük az ügyet – felelte idegesen Szmirnovszkij, miközben a várakozó autó felé igyekezett. – Ne támasszon ne-hézségeket!

Derek azt nyilatkozta az Evening Postnak, hogy ez a talál-kozás volt „hosszú idő óta az egyik legbátorítóbb dolog, ami történt. Legalább annyi bebizonyosodott, hogy az oroszok pon-tosan tudják: azért küzdünk, hogy megnősülhessünk.”

Mervyn nem lankadt. Egyik tervéhez a Szmirnovszkij-incidens adta az ötletet: levelet írt a Londonban székelő diplo-máciai képviseletek száztíz vezetőjének, és a segítségüket kérte ügye előremozdításában. Vásárolt egy használt kézi nyomda-gépet, hogy szórólapokat és körleveleket készítsen, melyeket aztán városszerte osztogathat, de végül csak arra volt jó, hogy szűk hálószobájában összekenje nyomdafestékkel az ágyneműt. Április elején szerkesztett egy szórólapot, amelyen Milának, Eleonorának és Szmirnovszkij nagykövet feleségének a fényké-pe szerepelt egymás mellett, a hátoldalon pedig röviden össze-foglalta történetüket. A költségek dacára egy profi nyomdában nyomtatta ki őket. Mervynt és Dereket letartóztatással fenyeget-ték, amikor a szórólapokat a diplomáciai gépkocsik ablaktörlői alá helyezték a Kensington Palace Gardensnél.

Mila Moszkvában szintén úgy érezte, hogy energiája és optimizmusa lassanként elapad. December végén csüggedt le-

velet írt Mervynnek, aki 1969 újévének napján méltatlankodó hangon válaszolt: „Lehet, hogy számodra reménytelennek tű-nik a helyzet; ha valóban így gondolod, akkor mondd ki, vagy bízz bennem még jobban. (…) 1968 elmúlt kilenc hónapja során vagy ötven cikk jelent meg több ország lapjaiban a kísérleteim-ről, hogy megoldást találjak. Ettől függetlenül kérlek, ne kriti-záld azt, amit nem értesz, mivel nem rendelkezel elég informá-cióval ahhoz, hogy megítéld a tevékenységemet. És ne feledd, hogy nekem semmi sem okozhat nagyobb fájdalmat, mint ha azt hallom, hogy az erőfeszítéseim hiábavalók. Ma is az ügyünkkel vagyok elfoglalva, de a szemeszterre is elkezdtem a felkészülést.”

Január 2-án Milának már jobb kedve támadt, és táviratot küldött: „Legszebb újévi üdvözleteim az én drága keltámnak, akit hűn szeretek, várom boldogságunk eljövetelét, vágyom utánad, csókok, Mila.”

Mervyn elhatározta, hogy belevág egy újabb könyvbe a szovjet társadalomról, hiszen úgy tűnt, Mila biztonságban van, és nem érte újabb retorzió azóta, hogy négy évvel korábban el-távolították az intézetből. Úgy gondolta, a könyv talán segíthet megfeneklett egyetemi karrierje újraindításában is. Az új kötet-hez szükséges kutatómunka kilátása új energiákkal töltötte fel, és támogatás után nézett. Rövid vakációkra utazott Marokkóba, Törökországba és a Balkánra.

Mindeközben Mervyn és Derek az alsóházban lobbizott egy ügyüket támogató indítvány beterjesztése ügyében. Egy magánindítványú törvényjavaslat előterjesztésén dolgoztak, amely felszólítja a Tisztelt Házat, hogy „javasolja a külkapcso-latok és nemzetközösségi ügyek miniszterének, hogy újra tűzze

napirendre Derek Deason és Mervyn Matthews ügyét, akik mindketten olyan szovjet állampolgárokat kívánnak feleségül venni, akiktől kormányuk megtagadta a kiutazó vízumot – a ja-vaslat indoka egyrészt humanitárius, másrészt ügyük egyre in-kább gátja az angol-szovjet viszony fejlődésének.”

A könyv ötlete hamarosan sikerrel járt. A New York-i Co-lumbia Egyetem három hónapos ösztöndíjat ajánlott apámnak. Mervyn boldog volt. New York régóta várt változásnak ígérke-zett a londoni kudarcok után, és Manhattanben, az ENSZ szék-helyén új lehetőségek nyílhatnak a hadjárat folytatására.

13.

Menekülés

Zsity nye po lzsi! – Ne a hazugságok éltessenek! Alekszandr Szolzsenyicin

Mervyn 1969. április 20-án hajnalban érkezett New York-ba. Sárga taxiba szállt, és a Riverside Drive-on álló Hotel Mas-terbe hajtatott, ahol egy nagy, ám lelakott szobát vett ki. Mervyn számára a telefonvonalak voltak a fontosabbak, ezért nyomban felkereste Grace-t, a szálloda idős telefonközpontosát, aki bizto-sította arról, hogy minden valószínűség szerint a szobájából is tud majd telefonálni Moszkvába. Miután a kommunikációs helyzetet tisztázta, Mervyn elment, és elfogyasztott egy reggelit kilencvenkilenc centért.

A következő hét fontos hírt hozott. Derek elküldött neki egy rövid cikket a Guardianből: „A külügyminisztérium tegnap bekérette a szovjet nagykövetet, Mr. Szmirnovszkijt, hogy meg-tudakolják tőle, meg tudja-e erősíteni a hírt, amely szerint az Oroszországban felforgató tevékenység vádjával ötéves börtön-büntetésre ítélt harmincesztendős egyetemi előadó, Gerald Brooke ügyét valószínűleg újratárgyalják.” Brooke 1970 áprili-sában szabadult volna, Krogeréknek még több mint egy évtize-det kellett börtönben tölteniük. Az Izvesztyija már 1967-ben

megszellőztette, hogy Brooke ügyét újratárgyalhatják, és esetleg kémkedésben való részvétellel is megvádolhatják. A szovjet nagykövet bekéretése azt jelezte, hogy a híreszteléseknek van alapjuk. De azt még nem lehetett tudni, miképpen reagál majd Wilson kormánya Moszkva újabb zsarolási kísérletére.

Mervyn levelet írt U Thantnak, az ENSZ főtitkárának, va-lamint két felháborodott hangvételű újságcikket az orosz emig-ráns lap, a Novoje Russzkoje Szlovo számára. Korábbi megállapo-dásukhoz híven minden héten hosszú leveleket és magnókazet-tákat küldtek egymásnak Derekkel, a költséges telefonhívásokat a sürgős esetekre tartogatták.

Június 16-án újabb hírek jelentek meg Brooke-ról a The Timesban: „A külügyminisztérium egyik szóvivője megerősítet-te, hogy valóban folynak tárgyalások Mr. Brooke ügyéről (nem feltétlenül a Kroger házaspárral történő kicserélésével kapcsola-tosan). Úgy tűnik, az ügy jelenleg itt tart. Ugyanakkor a szóvivő a tegnapi napon cáfolta a hírt, mely szerint a keletnémet ügy-véd, Herr Wolfgang Vogel nagy-britanniai látogatása bármiféle kapcsolatba hozható az üggyel.” Ha már Vogel is felbukkant, akkor biztosan készül valami, gondolta Mervyn.

Apám azonnal kurta táviratokat küldött a külügyminisz-tériumnak: „Bibikova, Ginzburg menyasszonyok a Brooke-Kroger csere részét képezik. Követem a fejleményeket. Nyilvá-nos lépéseket fontolgatok” – írta Michael Stewartnak, aki akkor másodízben töltötte be a külügyminiszteri posztot. „Bibikova, Ginzburg részét képezik a Brooke-tárgyalásoknak. Egyéb meg-oldás nem elképzelhető” – táviratozta Sir Thomas Brimelow külügyminiszter-helyettesnek, az általa legjobban gyűlölt kül-ügyérek egyikének.

Június 18-án leveleket is küldött. „Kedves Brimelow! [sic!] Most jutott tudomásomra, hogy egy esetleges Brooke-Kroger cserét fontolgatnak. Derek Deason és jómagam elvárjuk, hogy sokat szenvedett menyasszonyaink is szereplői legyen az alku-nak. (…) Az 1964-es év katasztrofális eseményei még ma is élénken élnek emlékezetemben, és nem szándékozom hagyni, hogy a külügyminisztérium újabb baklövéseket kövessen el a rovásomra. Egy Brooke-Kroger fogolycsere [menyasszonyaink nélkül] újabb fiaskó lenne az önök részéről. (…) Nyíltan ki-mondom, elvárjuk, hogy vállaljanak kötelezettséget, miszerint menyasszonyaink is tárgyát képezik minden további tárgyalás-nak. Ellenkező esetben nem lesz más választásunk, mint meg-tenni minden lehetséges magántermészetű és nyilvános lépést, hogy megakadályozzuk érdekeink semmibe vételét oly sok ke-serves év után. Levelemet másolatban megküldöm a miniszter-elnöknek és a hírszerzés igazgatójának.”

1969. június 20-án a javasolt fogolycsere heves vita tárgya volt a kabinetben. A Brooke kimentése mellett szóló érveket erősítette egy brit tengerész, John Weatherby tanúvallomása. Weatherbyt rövid ideig fogva tartottak Oroszországban, a bör-tönben találkozott Brooke-kal, és megerősítette, hogy a férfi egészségi állapota egyre romlik. Harold Wilson határozottan el-lenezte a csere ötletét, amióta az 1965-ben először felmerült, de végül hagyta magát meggyőzni. Lehet, hogy eszébe jutott a ki-tartó walesi fiatalember, aki Moszkvában és Londonban is sze-mélyesen vonta kérdőre. De valószínűbb, hogy azt szerette vol-na, ha a láthatóan a végtelenségig húzódó Brooke-ügy lezárul, és a szovjet menyasszonyok bevonása az alkuba segíthetett csil-lapítani a várhatóan kedvezőtlen sajtóvisszhangot, illetve a vá-dakat, miszerint a kormány engedett a zsarolásnak. A kabinet

humanitárius indokokra hivatkozva hivatalosan engedélyezte a cserét. A gyakorlati lépésekről folytatott további tárgyalások időpontját kitűzték. A „történelem kolosszusa”, amelyről Mila oly keserűen írt egykor, új irányt vett.

*

Amikor Mervyn július 20-án visszatért New Yorkból, Neil Armstrong amerikai asztronauta az Apollo-11-ről lejutott a Hold felszínére. „Két külön bolygón élünk – írta Mila Mervynnek 1964-ben, elválásuk után néhány nappal. – Szá-momra épp olyan nehéz elrepülni hozzád, mint feljutni a Hold-ra.” De most valaki feljutott a Holdra – és épp ilyen váratlanul kiderült, hogy Mila álma, miszerint elhagyja a Szovjetuniót, ta-lán mégsem valóra válthatatlan.

Mervynt behívatták a külügyminisztériumba. Sir Thomas Brimelow kezdetben vonakodott elismerni, hogy apám sikerrel járt. Kijelentette, hogy a tárgyalások során a legtöbb nehézséget szüleim ügye okozta, és hogy az oroszok ki akarták zárni őket az alkuból. Mervyn fáradhatatlan hadjárata bizonyosan ártott az ügynek, és csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült rá-venni a szovjeteket, hogy győzzék le a kellemetlenkedő Matthews iránti ellenszenvüket. De végül beleegyeztek, és Krogerék kiszabadulása után Mervyn hamarosan várhatta, hogy megkapja a beutazó vízumot. Hazaautózott Pimlicóba, és el sem merte hinni a hírt. Úgy határozott, nem szól semmit Milának, nehogy hiú reményeket ébresszen benne.

Brooke négy nappal később megérkezett Angliába. Szaba-don bocsátása az esti lapok címoldalára került, és a cikkek rövi-den említést tettek Mervynről és Miláról is. Aznap délután Michael Stewart felszólalt az alsóházban. Mervyn a diplomata-

karzaton kapott helyet, Derek a látogatók karzatán. Stewart be-jelentette, hogy Kro-geréket október 24-én engedik szabadon. „Egy másik ügyben sikerült elérni, hogy három brit állampol-gár, akik évek óta sikertelenül próbáltak házasságot kötni há-rom szovjet állampolgárral, beutazó vízumot kapjon a Szovjet-unióba, és házasságukat hivatalosan elismerjék.” Derek és Mervyn a Ház két átellenes oldaláról üdvrivalgást hallatott.

A Times másnapi száma a részletekről is beszámolt. Derek és Mervyn mellett egy harmadik személy, a művészettörténész Camilla Grey is engedélyt kapott, hogy összeházasodjon vőle-gényével, Oleg Prokofjevvel, a zeneszerző fiával. Camilla ko-rábban nem akart részt venni Mervyn hadjáratában. Akadt né-hány zavarosabb mellékalku is. Bill Houghtont és Ethel Gee-t, a honvédelmi minisztérium két alkalmazottját, akiket Peter és Helen Kroger szervezett be KGB-ügynöknek, idő előtt feltétele-sen szabadlábra helyezték.

Az újságok többsége helytelenítette az alkut. „Minél ma-gasabb értéket tulajdonítunk az emberi életnek, annál sebezhe-tőbbek vagyunk az embertelen zsarolással szemben – írta ve-zércikkében a Daily Sketch. – Nem érzünk mást, csupán megve-tést, valamint nagy-nagy aggodalmat a kapcsolatok jövőbeli alakulása felett a zsarolás ezen ékes példáját követően, amely-nek tárgya olyan személy volt, aki nyilvánvalóan nem követett el semmit, amit egy demokratikus társadalomban bűnnek tar-tanának.”

„Mr. Stewartnak feltették a kérdést az alsóházban, hogy ezek után mi óvja meg majd az ártatlan brit turistát attól, hogy Moszkvában letartóztassák és baljóslatú alku keretében felajánl-ják cserébe egy orosz kémért? Mr. Stewart így válaszolt: »Azt

hiszem, meglehetős biztonsággal kijelenthetem, hogy amennyi-ben az a brit állampolgár, aki a Szovjetunióba látogat, betartja az ottani törvényeket, nem forog veszélyben.« Ez nyilvánvalóan igaz, amíg a vörös kémeket, Helen és Peter Krogert Nagy-Britanniában fogva tartják. De vajon mi lesz akkor, miután ok-tóberben szabadon engedik őket?”

Bár Mervyn kedvezményezettje volt Wilson megállapodá-sának, hazafias érzelmeiben sértve érezte magát. Anglia való-ban szörnyű alkut kötött.

*

Most, hogy a hír hivatalossá vált, apám előjegyeztetett egy telefonhívást Mila moszkvai lakására, és épp sikerült elérnie anyámat, mielőtt autós körutazásra indult volna Észak-Oroszországba a barátaival. Közölte a hírt, hogy a kémcsere megkezdődött, és ők is részesei az alkunak. Mégis, most, hogy eposzi léptékű küzdelmük immár a befejezéséhez közeledett, úgy tűnt, egyikük sem érez kitörő örömöt.

„Nem vártam sem elragadtatott kiáltásokat, sem öröm-könnyeket, és nem is voltak – írta apám később. – Mindketten túl sok mindenen mentük már keresztül, túl sokszor csalód-tunk.”

Mila hangjába némi távolság és szomorúság vegyült. A bürokratikus akadályokon kívül, amelyeket még le kellett küz-deniük, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy el kell hagynia a családját, a barátait és a hazáját. Nem sok esély mutatkozott ar-ra, hogy valaha is visszatérhet. Hamarosan visszavonhatatlan búcsút mond mindennek, amit addig ismert és szeretett – kivé-ve Mervynt, aki szinte mitikus lénnyé vált a szemében.

„Mervuszik, drágám! – írta neki másnap, amikor Brooke szabadon bocsátásának híre megjelent a szovjet napilapokban. – Ma, 25-én van a születésnapod, őszintén gratulálok neked, jó egészséget kívánok, a munkádban sikereket, életedben boldog-ságot. És nagyon szeretlek. Forog velem a világ. Victor Louis már reggel óta keres. Nem nyilatkoztam neki semmit, de bizto-san a számba adnak majd valamit. Azt akarta, hogy mondjak valamit az olvasóinak. Lehet, hogy nem kellett volna, de visz-szautasítottam. Mondott pár közhelyet arról, milyen bátrak, hő-siesek, szerencsések vagyunk. Aztán felhívott Lena, aki a Balti-kumban nyaral. Valerij [Golovitszer] és Rima barátnőm is tele-fonált. A Daily Express újságírói is hívtak, de nekik sem nyilat-koztam Sok barátom telefonált, mindenki gratulált, nem talál-nak szavakat. (…) Alig bírok megállni a lábamon.”

Mervyn anyja levélben gratulált, a pimlicói lakásban szü-net nélkül csörgött a telefon. Újságírók jelentek meg az ajtó előtt. Des Zwar táviratot küldött. Pár nappal később Mervyn le-velet kapott az adóhivataltól, az aljára egy ismeretlen kéz ezt ír-ta: „Nagyon örültem, amikor tegnap hallottam a jó hírt.”

Derek és Mervyn az Albertben találkoztak, hogy megbe-széljék a részleteket. A szovjet konzulátus a végsőkig hátráltatta őket, azt mondták, a vízumukat csak októberben kaphatják meg, akkor majd találkozhatnak menyasszonyaikkal és beje-lentkezhetnek a házasságkötő palotában. Aztán távozniuk kell, állította a hivatalnok, és egy hónappal később térhetnek majd vissza Oroszországba, amikor lejár a törvényes várakozási idő, és elérkezik az esküvő kitűzött dátuma. Végül kiderült, hogy mindez nem igaz – a mogorva alkonzul csupán így próbált

személyes bosszút állni a fiatalembereken, akiknek valahogy si-került legyőzniük a rendszert.

Derek szerződést írt alá a Daily Express-szel. A lap állta a repülőjegyeket és a szállodát cserébe egy exkluzív interjúért. Apám inkább maga fizette az utat, és most, hogy már nem volt rá szüksége, kerülte a nyilvánosságot. „Mindenki élvezi a hír-nevet, de az én addigra kialakult nyilvános képemet már túlsá-gosan áthatotta a balszerencse és a kudarc. Inkább áldozatnak láttak, mint hősnek” – írta visszaemlékezéseiben. Abban re-ménykedett, hogy könyve segítségével újjáépítheti egyetemi karrierjét, és talán sikerülhet visszakerülnie „[Nagy-Britannia] két tiszteletre méltó egyetemének egyikére”, aminek az esélyét ronthatná a sajtószereplés.

Krogerék gépe 1969. október 28-án délelőtt negyed 12-kor szállt fel a Heathrow-ról a Szovjetunió felé. Mervyn később azt hallotta, hogy szabadon bocsátásuk híre a Parkhurst börtönben hazafias demonstrációt eredményezett, a rabok ritmusra ütötték bádogtányérjaikat, így tiltakoztak a kémek idő előtti szabadulá-sa miatt.

Derek és apám aznap reggel mentek be a szovjet konzulá-tusra a vízumukért. Az alkonzul széles, hivatalos mosolyt eről-tetett az arcára, azt mondta, hogy várjanak, majd eltűnt. Miköz-ben feszülten várakoztak, Mervyn magyarázatot is talált a kés-lekedésre – a hivatalnokok valószínűleg megvárják, míg Krogerék gépe elhagyja a brit légteret.

Az alkonzul végül visszatért, kezében az ismerős kék ví-zumokkal. Csak tíz napra szóltak, és Derek tiltakozott, hogy ennyi idő kevés lesz. „Tíz nap elég arra, hogy megnősüljön, sőt, hogy el is váljon” – felelte az alkonzul nevetve.

*

Jóval éjfél után érkeztek meg Moszkvába a csaknem telje-sen kihalt Vnukovo repülőtérre, és taxival mentek be a városba. A kocsi Mila házának dupla kapualja előtt állt meg a Sztarokonusennyij Pereulokon. Zord hideg volt, bár még nem havazott. Mervyn fellépkedett az ismerős lépcsőfokokon a föld-szintig, és becsöngetett. Mila nem nyitott ajtót. Mervyn újra és újra csöngetett, egyre növekvő ijedtséggel. Londonból felhívta Milát, hogy értesítse, aznap éjjel érkezik. Csak nem hurcolta el mégis a hitszegő KGB?

Úgy döntött, telefonál, mielőtt végzetes következtetéseket vonna le. Dereket a taxiban hagyta, és elment az Arbat sarkán álló nyilvános telefonfülkéhez. Csodával határos módon a zse-bében épp ott lapult egy kétkopejkás, az egyetlen érme, amit a moszkvai telefonfülkék elfogadtak. A telefon működött, nem nyelte el a pénzt kapcsolás nélkül, Mila pedig felvette, ami újabb kis csoda volt. Hangja nem hallatszott közelebbinek, mint Londonból. Mervyn a beszélgetést így idézte fel visszaemléke-zéseiben:

– Halló, Mila?

– Igen, igen? Mervuszja! Te vagy az?

– Minden rendben?

– Igen?

– Akkor miért nem nyitsz ajtót a csengetésre?

– Nem hallottam. Féltem, hogy nem fogok tudni aludni, és bevettem egy altatót.

– Te jó ég! Altatót? Épp ma éjszaka? No mindegy, Derek és én itt vagyunk az Arbaton. Két perc múlva ott leszünk.

Mila az ajtóban várta őket, „kis termetű alak színes orosz pongyolában, álmosan, de várakozó arckifejezéssel”. „Melegen” megölelték egymást, ahogy apám később írta, felidézve, hogy nem érzett „mindent elsöprő, romantikus boldogságot, csak mélységes elégedettséget, hogy végre együtt lehetünk”.

*

Anyám gyermekkori mesekönyveiben, illetve szeretett Ra-cine-ja vagy Molière-je darabjaiban a történet itt végződne. A mindent elsöprő szerelem előtt akadályok tornyosulnak, a sze-relmesek szembeszállnak a gonosz erőkkel, és végül győzedel-meskednek az ellenség felett. Az utolsó felvonásban a lelki tár-sak egymáséi lesznek. Az altató lenne a tragikomikus késlelte-tés, mielőtt a szerelmesek kéz a kézben a közönség felé fordul-nak, meghajolnak, és lemegy a függöny. Lehet, hogy anyám tu-dat alatt nem akarta, hogy a romantikus történet véget érjen? Vajon azért vett be altatót, hogy ne álmodjon az utolsó éjszakán, amely még előtte állt az ártatlan szenvedélyek és az elképzelt jövő látomása körül forgó régi életéből? A jövő megérkezett, és rendíthetetlenül csöngetett az ajtaján. Itt volt az idő, hogy kitár-ja az ajtót egy új élet előtt.

*

1969. október 30-án, egy csütörtöki reggelen Mervyn és Mila korán ébredt. Második esküvőre virradó napjuk volt ez, reményeik szerint örömtelibb, mint az előző. De reggeli közben lázadó gesztussal úgy határoztak, hogy az elmúlt öt év szenve-déseire való tekintettel nem fognak az alkalomhoz illően felöl-

tözni. Öltöny helyett Mervyn egy öreg tweedzakót vett fel, és azt a nadrágot, amelyet általában az előadóteremben viselt. Mila félretette a ruhát, amit apám hozott neki Angliából, hét-köznapi szoknyát és blúzt öltött. Fogták az öt évvel azelőtt vá-sárolt aranygyűrűt, és taxin indultak az anyakönyvi hivatalhoz. Azt már korábban eldöntötték, hogy a szokásos pezsgős ünnep-lés elmarad.

Az esküvő résztvevői a Gribojedov utcában találkoztak pár perccel tíz óra előtt – Mila, Mervyn, Mila unokahúga, Nágya, Nágya férje, Jurij, valamint Derek, Eleonora és Eleonora nővére. Lenina és Szása nem jött el – Szásának az igazságügyi minisztériumban betöltött pozíciója miatt túl kockázatos lett volna. Újságírók népes csapata gyűlt össze, köztük Victor Louis. Odabent a palotában a hivatalos ceremónia gyorsan lezajlott. Mila és Mervyn benyújtotta az útlevelét, majd beléptek a nagy, vörös drapériával bevont terembe, ahol egy hatalmas, fehér Le-nin-mellszobor alatt egy testes matróna felolvasta a szovjet há-zassági eskü szövegét. Ötévnyi és öthónapnyi lankadatlan erő-feszítés után Mervyn végre felhúzhatta a gyűrűt Mila ujjára.

– És maga volt itt eddig a legkevésbé csinos menyasszony – jegyezte meg csípősen az útlevelüket lepecsételő nő Milának, jellegzetesen szovjet modorban. Mervyn örült, hogy „tiltakozó gesztusunk nem maradt észrevétlen”. A folyosón készült róluk néhány fénykép, véletlenül épp a férfivécé ajtaja előtt.

Odakint kérdések záporoztak rájuk, de a társaság egyik tagja sem volt olyan hangulatban, hogy válaszoljon. Mila és Mervyn belefáradt a sok hűhóba, Dereket és Eleonorát pedig kötötte a szerződés a Daily Express-szel. Az újságírók az utcán is

követték őket, amikor elindultak, mire Jurij meglóbálta feléjük az öklét, és azt kiáltotta: „Gazemberek!”

Másnap esti cikkében az Evening Newsban Victor Louis – aki megsértődött, hogy megtagadták tőle a szirupos végkifejle-tet, amely szerinte kijárt volna neki, hiszen hosszú éveken át hűségesen követte a fejleményeket – Jurij megjegyzését Mervynnek tulajdonította. „A meglepően rövid, alig ötperces ceremóniát követően a pár ráeszmélt, hogy hiba volt elküldeni a taxit, amelyen érkeztek – írta Louis. – Míg újabb kocsira vára-koztak, dr. Matthewst és ifjú feleségét lefényképezte egy újság-író. A házaspár minden tőle telhetőt megtett, hogy kerülje a saj-tónyilvánosságot, arcukat igyekeztek elrejteni a fehér krizanté-mokból álló menyasszonyi csokor mögé. Az ifjú férj azt kiáltoz-ta: »Gazember!«, hogy elriassza a fényképészt.”

Másnapra meghívást kaptak a brit nagykövetségre, ahol koccintottak velük, és minden jót kívántak nekik. A Szofiszkaja Naberezsnaján, a Kremllel szemben lefényképezték egymást. A képeken szitál az eső és ólmosan szürke az égbolt, de apám szinte gyermeki vigyorral, anyám vállát átölelve pózol, anyám pedig ballonkabátja zsebébe dugja a kezét, és apám vallanak dől.

Mervyn azt remélte, hogy az esküvőt követően még pár napot Moszkvában maradhat, hogy ellátogasson a könyvtárba, és hogy könyveket vásároljon, de az OVIR tájékoztatta őket, hogy azonnal el kell hagyniuk Oroszországot. A hivatalban egy mogorva hivatalnok elvette Mila belföldi útlevelét, a kezébe nyomott egy külföldi útlevelet, és egyetlen szót sem szólt a nő-höz, aki hátat készül fordítani a hazának.

A Moszkvában töltött utolsó este volt Mila életének egyik legszomorúbb eseménye. Több tucat barátja jött el a szűk szo-bácskába búcsút venni, sámlikon ültek és az ágyon szorongtak, egymásnak adták a kilincset. Valerij Golovitszer mindvégig ott volt, némán, gyászos arccal borongott legfőbb bizalmasa eluta-zása felett, akit most elragad tőle a brit, akivel ő hajdan összeba-rátkozott. Mila legtöbb barátja örült. De anyám rémült volt, és fájdalmas szomorúságot érzett amiatt, hogy elszakad másként gondolkodó barátaitól. „Olyan volt, mint amikor egy régi rabot kiengednek a börtönből – mondta nekem egyszer. – Nem akar-tam elhagyni a cellámat.” Amikor már túl nagy lett a tömeg, Mervyn magányos éjféli sétát tett az Arbaton. Az utca néma volt és kihalt.

November 3-án Derek és Eleonora Londonba repült Moszkvából, hazatérésük a Daily Expressnek köszönhetően dia-dalmasnak bizonyult. Hogy kerüljék a hírverést, Mila és Mervyn Bécsbe repültek. Amikor beléptek az érkezési csarnok-ba, Mervynt a megkönnyebbülés hatalmas hulláma öntötte el, hogy végre valóban vége. Mila szeme elkerekedett a csinos egyenruhát viselő hordárok láttán. Bécsi nászútjuk egy délutá-non és egy estén át tartott, másnap reggel folytatták útjukat Londonba.

Mivel Bécsből, és nem Moszkvából érkeztek, a Heathrow-n várakozniuk kellett, míg a tisztségviselők egyeztették az ira-tokat. Rövid időre Mila és Mervyn a sorompó két ellentétes ol-dalára került. De hamarosan elhárult az akadály, megkeresték a csomagjaikat, és a többi utassal együtt tolták végig őket az ér-kezési csarnokon.

Mila és Mervyn több mint fél évtizeden át olyan jövőért élt, amelyről maguk is csak félig-meddig hitték, hogy egyszer eljön majd. Most, hogy végre újra találkozhattak, ideje volt szembenézni egy új, kevésbé hősi feladattal – megbirkózni a je-lennel, és hús-vér emberi lényekként együtt élni.

Ám mindez még a jövő zenéje volt. A szüleim, Mervyn és Mila győztek az együttlétükért vívott ádáz harcban, pedig a kor a legrettentőbb fegyvereit vonultatta fel ellenük Ez a pillanat az övék volt. A pillanat, amikor szüleimet életük során a legjob-baknak és a legbátrabbaknak látom: két fiatal ember az egész világ ellenében, szerelmük minden akadályt legyőzött, s végre maguk vannak, mégis együtt, bár a világ mindent megtett, hogy szétválassza őket.

14.

Válság

Ebben az országban született, ahol mindent azért adnak, hogy aztán majd elvegyék.

Albert Camus

Ha manapság eszembe jut, ha hallom, hogy a rádióban említik, vagy egy újságban látom a nevét, Moszkva az elhasz-nált energiát idézi meg bennem. Akkor mentem el, amikor az 1990-es évek hatalmas buborékja kipukkadt, a kiábrándultság a legmélyebb volt, az inga épp félúton járt a vadkapitalizmus iránt érzett rajongás, valamint a tekintély és a rend utáni vá-gyakozás között, és végül ez utóbbi bizonyult erősebbnek.

Az a féktelen, de szabad Oroszország, amit Borisz Jelcin hozott létre, 1998 nyarán kezdett inogni. Akkor már a Newsweek magazin tudósítója voltam, és egészen más volt a munkám, mint a Moscow Timesnál. Már nem a város legmélyebb bugyrai-ban kutakodtam alvilági történetek után, hanem kék Volvón fuvaroztak a duma és a különböző’ minisztériumok között, bölcs és roppant kifinomult cikkeket írtam a magas politikáról.

Új minőségemben a tribünről nézhettem végig a régi rend felbomlását. Az orosz kormány székhelyén, a Fehér Ház kifo-gástalan szőnyegekkel borított folyosóin egyre fokozódott a fe-

szültség. Borisz Nyemcov miniszterelnök-helyettes, az ország vezető reformere kitartóan bizonygatta, hogy minden rendben lesz, és bonyolult grafikonokkal firkálta tele a jegyzetfüzetemet, hogy bizonyítsa igazát. Borisz Fjodorov adóhivatali elnök, a re-formerek verőlegénye felfokozott energiával, hadarva bizony-gatta az orosz reformok visszafordíthatatlanságát. De az összes kormányhivatalban, ahol megfordultam, kényszeredett mosoly és erőltetett önbizalom fogadott. Mélyen legbelül mindenki ret-tegett, hogy valamikor a közeli jövőben az egész korhadt épít-mény összeroskad. Ideje volt a számvetésnek annyi év fosztoga-tás, sikkasztás és rablás után, amit az ország új urai tettek lehe-tővé – és a végeredmény katasztrofálisnak ígérkezett.

A közelgő vég első jele az volt, hogy a szerte az országból Moszkvába érkező bányászok sztrájkőrséget állítottak fel a Fe-hér Ház előtt, és elözönlötték a dumát, a főváros járdáit és a parlament márványkorlátait verték a sisakjaikkal. A Fehér Ház-ból kihallatszó tompa dübörgés olyan volt, mint a takarodóra szólító dobszó. Mintha távoli mennydörgés hallatszott volna a színezett, svájci gyártmányú ablakok mögül.

Szentpéterváron Jelcin elhagyta a kórházat, hogy eltemes-se a bolsevik forradalmárok által 1918-ban meggyilkolt utolsó cár és családja földi maradványait. A gyászoló Romanovok egy csoportjával együtt sikerült bejutnom a Péter-Pál-székesegyház-ba, ahová azért engedtek be, mert a megjelent újságírók közül egyedül nekem jutott eszembe, hogy sötét öltönyt és nyakken-dőt vegyek fel. Lélekemelő pillanat volt, amikor az apró kopor-sókat az oltár elé helyezték. Jelcin mereven és kissé imbolyogva beszédet tartott, amelyben azt állította, hogy Oroszország ki-egyezett a múltjával. Mindig lelkes csodálója voltam Jelcinnek,

de most tragikus figurának láttam, hatalmas, tántorgó medvé-nek, aki már nem talál ki a korrupció labirintusából, aki népé-hez hasonlóan megzavarodott a kapitalizmus emberfeletti erejé-től. A párhuzam az utolsó orosz uralkodó szörnyű végéhez ve-zető tévedések és a Jelcin uralmát megrengetni készülő földin-dulás között fájdalmasan nyilvánvaló volt.

Moszkva éjszakai élete különös intenzitást kapott. Mint a csörgőkígyók, akik érzik a közeledő földrengést, a partik látoga-tói valósággal őrjöngtek. Akinek volt szeme rá, láthatta, amint a Galerijában, a Jazz Caféban, a Titanicban, mindenütt, ahol a ha-lálra ítélt gazdagok összegyűltek, egy testetlen kéz azt írja a f aha a szárazjég áradó füstje és a stroboszkópok villódzása kö-zepette: „Megmérettetek, és könnyűnek találtattatok.”

A közelgő apokalipszisnek biblikus módon természetfelet-ti előjelei is voltak: az üszög tönkretette a krumplitermés javát, a nem szűnő augusztusi esőzés pedig ledöntötte a búzát, ami katasztrófát jelentett a tömegek számára, akik létfenntartó gaz-dálkodást folytattak, míg a kormány visszatartotta a fizetésü-ket. Egy hirtelen vihar ledöntötte az aranykereszteket a Novogyevicsi kolostor kupoláiról, és letörte a Kreml falának kőcsipkéit. A Kreml szenátusi palotájának ormán lengő orosz zászlóba villám csapott, és a földre zuhant. Még az NTV televíziótársaság is az Armageddon akaratlan hirdetője lett, amikor az Ómen című filmet és folytatásait tűzte műsorra egy-mást követő hétvégéken. Az orosz bábuskák, a csodák és a bal-jós előjelek betegesen borúlátó ismerői, mindentudóan károg-tak.

*

Az összeomlás olyan volt, akár egy természeti katasztrófa. 1998. augusztus 16-án egy vésztanácskozás után a kormány le-értékelte a rubelt és felfüggesztette az ország minden belföldi és nemzetközi adósságának törlesztését, ezzel egyetlen baljóslatú hét alatt tönkretette a tőzsdepiacot, és a rubel elvesztette érté-kének kétharmadát.

A válság előtt még a törökországi téli vakációját tervezgető újburzsoázia tömegesen rohanta meg a csőd szélén tántorgó bankokat, hogy hozzájusson megtakarított pénzéhez. Az ön-fenntartás minden régi, kegyetlen reflexe feltolult. A moszkvai háziasszonyok utolsó, kétségbeesett kísérletükben, hogy elkölt-sék gyorsan értéktelenedő rubeljeiket, a „legalább éljünk ember módra” felkiáltással elkapkodták a drága dobozos makarónit a nyugati szupermarketek polcairól. A szegényebb háziasszony-ok, akár ostrom idején, a város piacain vásárolták fel az összes gyufát, lisztet, sót és rizst.

Elővették és leporolták a paraszti nahodcsivoszty, azaz le-leményesség lelki bútorzatát. Az újságok takarékossági tippeket közöltek ilyen címekkel: „Mely élelmiszerek tarthatók el legto-vább?”, és azt ajánlották, hogy senki ne halmozzon fel túl sok fagyasztott húst, mert áramszünet is lehet. A British Home Stores moszkvai boltjaiban a zaklatott eladók nem törődtek többé az árcédulákkal, számológéppel adták össze az egyre fel-jebb kúszó árakat. Az otrombán fényűző moszkvai Manyezs bevásárlóközpont luxusbutikjai a régi rezsim múzeumának tűn-tek.

Két hónap alatt teljes lett a pusztulás. Talán csak képzelőd-tem, de úgy éreztem, 1998 őszén Moszkva elsötétült, mintha halványabb lett volna a világítás, mintha a város villódzó neon-

szíve kihunyni készült volna. Felhívtam a főbérlőmet, hogy kö-zöljem vele, mostantól a felét fizetem 1500 dolláros havi lakbé-remnek. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem felmondani akarok, és megköszönte.

Sok búcsúpartira voltam hivatalos, ezeket külföldi baráta-im rendezték, akiknek hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy részvényportfoliójuk elillant, üzleti modelljük összeom-lott. Az egyiket a Starlite Dinerben tartotta egy elbűvölő, szilikonmellű kaliforniai lány, aki a Herbalife termékeket for-galmazta Oroszország-szerte. Egy tragikomikusán ügyetlen cir-kuszi csoportot fogadott fel a szórakoztatásunkra, akik törött üvegeken táncoltak és nyársakat döftek át az arcukon. Valaki a Beatles Get Back és az Abba Money című számát játszotta a ze-negépen.

Az év fordultakor, a huszadik század utolsó esztendejének beköszöntével magam is zsákutcába jutottam. Hatalmas fáradt-ságot éreztem, sokszor mégsem jött álom a szememre, és ha jött, akkor sem hozott megkönnyebbülést. A depresszió fekete kopó-ja, mely életem során többször becserkészett már, megint utol-ért. Gyakran gondoltam a halott Janára, középszerűnek és el-használtnak éreztem magam. Hosszú, üres estéken keresztül néztem a lakásom ablakából a hóesést, és hallgattam az elhala-dó forgalom tompa zaját.

*

Xenija Kravcsenkóval egy vacsorán találkoztam, amit egy belga barátom rendezett a lakásán az Arbat egyik mellékutcájá-ban. Xenija magas volt és karcsú, fiús frizurát és kopott farmert viselt. Első találkozásunkról a legélénkebben nem az él bennem, milyen volt ő maga, vagy mit mondtunk egymásnak, hanem az

ellenállhatatlan, már-már természetfeletti érzés, ami elfogott: hogy Xenija lesz az a nő, akit feleségül fogok venni. Ostobán hangzik, de ezt éreztem. „Hirtelen világosan látta, hogy egész életében ezt a nőt szerette” – idéztem a mondatot Bulgakov Mester és Margaritájából egy közös barátunknak még aznap este. Néhány nappal később megcsókoltam Xeniját egy padon a Patriarsije Prudi mellett, nem messze onnan, ahol Woland, az ördög bulgakovi megtestesülése először megjelent Moszkvá-ban.

Xenija okos volt és szép. A két szó jól illik egymáshoz. De az igazán okos nőkben, akik felismerik, hogy hatalmuk van a férfiak felett, van valami a mitológiai Medúzából. Xenija nyu-galmának felszíne alatt hatalmas, katartikus erő rejtőzött, rejté-lyes képesség arra, hogy az embereket kiforgassa régi énjükből. Az első Xenijával töltött hetek után úgy éreztem, hogy gorgói jelenléte megtisztított és mélyen megváltoztatott. Ezt néha ke-gyetlennek éreztem, de mindenképp megvilágosodásnak.

Pedig nem történt semmi drámai. Épp ellenkezőleg, Xeniját néha őrjítőén bizonytalannak láttam általában az élettel, s mi több, velem kapcsolatban is. A kikezdhetetlen ártatlanság felhőjén lebegett, nem volt hajlandó komolyan venni a világot. Mégis ő lett a tükör, amely apró elemeire bontva egész életemet megmutatta a maga valójában.

Moszkva iránti megszállottságom, a voyeurisztikus vonás, ami arra késztetett, hogy a rothadást, a mocskot, a romlottságot keressem – mindez hirtelen gyerekesnek, fárasztónak és hamis-nak tűnt. Bár közben nem tűnt fel, Xenija leválasztott régi, rom-lott énemről, és arra kényszerített, hogy normálisnak és teljes-nek lássam önmagamat. Potenciális férjnek, sőt, akár apának is.

Xeniját a külseje és az önbizalma megóvta a környező va-lóság durvaságától. Valahogy képes volt távol maradni a mohó, mocskos moszkvai élettől. Mintha ő és a családja egy másik, szelídebb korból maradt volna itt. Régi művészfamíliából szár-mazott, és egy pompás lakásban élt, amely 1914 óta a család tu-lajdonában állt. A lakás a zsúfolásig tele volt antik bútorokkal és festményekkel, és olyan nyugalmat és állandóságot sugárzott, amilyet addig csupán régi angol vidéki házakban éreztem. A családi dácsa, ahol ezeket a sorokat írom, a Moszkva folyó ma-gas partján, Nyikolina Goránál áll, a sztálini kulturális elit vidé-ki házai között, Prokofjevék, Mihalkovék, Koncsalovszkijék, írók, festők, filmrendezők családjainak szomszédságában. A család három nemzedék óta ismerte a szomszédait, és úgy tűnt, az idők során mind olyan elragadóan gondtalanná váltak, akár a védtelen dzsentrik Csehov Cseresznyéskertjében. Bájosak vol-tak és szórakozottak, egészen mások, mint a vasakaratú szovjet nemzedék, amelynek anyám is tagja volt. ők voltak a szerencsé-sek, a sors akaratából őket megkímélte a szovjet évszázad.

Xenija hozzám költözött. Vérvörös falú hálószobámban költöttük el a reggelinket, miközben a macskám az ablaknál hempergett a napfényben. Amikor dolgozni mentem, Xenija otthon maradt rajzolni és festeni, és amikor hazajöttem, kiadós indiai curryket főztünk és olcsó vörösbort ittunk. Olyan boldog voltam, mint még soha.

*

1999 augusztusában Oroszország újra hadban állt. Az első lövéseket nem fegyverekből adták le, lakóházak alagsorában elhelyezett hatalmas bombák robbantak Moszkva külvárosában és a dél-oroszországi Volgodonszkban. Ott álltam a levegőbe

repített épületek füstölgő romjai között Moszkva Pecsatnyiki nevű külvárosában és a kasirszkojei főúton, miközben a tűzol-tók a hétköznapi életek szanaszét heverő roncsai között kutat-tak. Gyufaszálnyi darabokra hasadt olcsó díványok hevertek a téglakupacok között, a lábam alatt műanyag játékok ropogtak. A robbantásokban több mint háromszázan haltak meg.

A csecsen lázadókat vádolták a merényletekkel, és az orosz hadsereg heteken belül bevonult a szakadár köztársaság-ba. A külföldi újságíróknak megtiltották, hogy a helyszínre utazzanak, eltekintve a Kreml által gondosan megtervezett buszutaktól, amelyek elkerülték a frontvonalat. A tél nagy ré-szét azzal töltöttem, hogy újabb és újabb módjait eszeltem ki annak, hogyan juthatok be titokban Csecsenföldre – hol a láza-dók, hol a Moszkva-barát csecsének segítségével, több ízben orosz újságírókhoz csapódva, illetve alkut kötve orosz parancs-nokokkal, hogy az egységeikkel tarthassak.

Legutolsó – tizenharmadik – csecsenföldi utam alkalmával Robert King fotográfus barátommal egy Komszomolszkoje ne-vű falu közelében találtuk magunkat. Az orosz hadsereg a fa-lucskában csapdába ejtette a Groznijból visszavonuló lázadó erők maradékát, és három napja lőtte őket rakétákkal és tüzér-séggel. A negyedik napon értünk oda, amikor a hajnali köd épp felszállt, és azt láttuk, hogy a falu határában ásott árkokból na-pok óta támadó orosz zászlóaljak eltűntek, tankjaik után csak szemét maradt és sártenger. Háborítatlanul hajtottunk be Komszomolszkojébe.

A többi csecsen várost és falut, ahol jártam, porig bombáz-ták, a házak helyén mély, füstölgő kráterek tátongtak. Ez a hely más volt. Ezért a faluért házról házra harcoltak, minden épüle-

tet golyónyomok lyuggattak szét, falaikon gránátok ütöttek tá-tongó réseket. A falusiak konyhakertjeit keresztül-kasul szab-dalták a halálraítélt lázadók sekély lövészárkai és rögtönzött erődítései. Az egész faluban lőpor, égett fa, frissen megforgatott föld és a halál szaga terjengett.

A lázadók holttestei hármas-négyes csoportokban hever-tek. Az első halmot egy ház sarkában találtuk, arccal felfelé fe-küdtek a ledőlt tető romjai között. Kezük össze volt kötözve, mellkasukat véres péppé lyuggatták a golyók. Odébb egy újabb lázadó holttestére bukkantunk, vörös szakállú óriás volt, kezét kerítésdróttal kötözték össze a háta mögött. Halántékából egy orosz árokásó szerszám állt ki, azzal verték agyon. Egy keskeny árokban egész sor véletlenszerűen egymáson fekvő testet talál-tunk, ide zuhantak, miután géppisztollyal kivégezték őket. Ro-bert a gépét kattogtatva haladt a romok között, felülkerekedett benne a szakmai ösztön. Én menet közben a jegyzetfüzetembe firkáltam, igyekeztem minél sebesebben papírra vetni az elém táruló képeket – talán azért, hogy ne maradjanak meg bennem.

Összesen több mint nyolcvan holttestet számoltunk össze, és még csak a falu szélén jártunk. Komszomolszkojében és kör-nyékén Ruszlán Gelajev lázadó parancsnok összesen nyolcszáz emberét ölték meg. Nem volt hozzá gyomrom, hogy tovább-menjünk. A taposóaknák és a robbanó csapdák miatt is ideges voltam. Odasétáltam az egyik félig leégett házhoz. A hullámpa-latető leszakadt és darabokban hevert egy halom vaságy és mű-anyag kerti szék között. A tető darabjai között észrevettem egy takarót, úgy tűnt, mintha egy test köré lenne csavarva. Felemel-tem egy harminc centiméteres cserépdarabot, és kezdtem elta-karítani vele a törmeléket. Óvatosan elhúztam a takarót, egy

férfi arcát pillantottam meg alatta, és eközben a cserépdarab vé-letlenül hozzáért. A hús kemény volt és merev, egyáltalán nem emlékeztetett emberi testre.

A halott férfi afrikai volt, ébenfekete bőrrel, de európai vonásokkal – talán szomáliai. A külföldről érkezett harcosok egyike lehetett, aki azért jött Csecsenföldre, hogy csatlakozzon a dzsihádhoz, és végül a Kaukázusnak ebben a sivár szegletében tért meg Teremtőjéhez. Rendes fiatalembernek látszott, akitől az ember útbaigazítást kérne, ha eltéved egy idegen városban, vagy akinek odaadja a fényképezőgépét, hogy készítsen róla egy fényképet.

Később – és gyakran eszembe jutott – elképzeltem, ahogy olcsó bőröndjével és műszálas öltönyében ott áll a reptéren, úton a szent háborúba, feszültséggel telten, de lelkesen. És eszembe jutott egy család valahol Afrikában, akik élik hétköz-napi életüket, a lányok civakodnak, az anya zsémbel, és nem tudják, hogy a fiuk ott fekszik egy csecsen ház romjai alatt, ahol meghalt valaki más háborújában.

Eleget láttam. Sietve visszatértünk a kocsihoz, egy ütött-kopott orosz katonai dzsiphez, melyet egy Beszlan nevű bekép-zelt csecsen fiatalember vezetett, aki roppant büszke volt autó-vezetési tudományára. Négy óránk maradt még az aznap Moszkvába tartó egyetlen repülőjárat indulásáig, amely a Nazran repülőtérről szállt fel Ingusétiában. Beszlan megígérte, hogy időben ott leszünk. Tövig nyomta a gázt, amint ráfordul-tunk a főútra, majd nyugat felé robogtunk, a határhoz. Robert-tel a hátsó ülésen szorongtunk csecsen vezetőnkkel, Műszavai együtt, aki a Moszkva-barát kormány tisztviselője volt, és kor-mányigazolványát lobogtatva segített nekünk átjutni az ellen-

őrző pontokon. A két orosz rendőr, akiket napi ötven dollárért béreltünk fel testőrnek, az első ülésen ült. Félúton a határ felé láttuk, hogy egy orosz Mi-24-es katonai helikopter lebeg fenye-getően egy füstölgő holttest felett. A helikopter lassan felénk fordult a levegőben.

A következő, amire emlékszem, az, hogy az esőáztatta mezők látványát egy nedves földfal képe váltotta fel. Emlék-szem, hogy a karommal teljes erőből próbáltam megkapasz-kodni az első ülésben, aztán egy pillanatra hatalmas fizikai nyomást, majd megkönnyebbülést éreztem, amikor a testem a fizika ellentmondást nem tűrő törvényeinek engedelmeskedve kirepült a szélvédőn át. Az volt a szerencsém, hogy az üveget pár másodperccel korábban az egyik rendőr kísérőnk feje már darabokra törte.

Az ezt követő pillanatokban végtelen békesség töltött el. A hátamon feküdtem, kiterülve a kavicsos úton, és a magas cse-csen égbolton úszó felhőket néztem. Oly módon voltam tudatá-ban annak, hogy életben vagyok, mint addig és azóta soha, és annak ellenére, hogy rájöttem, megsérültem, a jelzések vala-honnan a távolból érkeztek, mint a telefoncsörgés, amit nem muszáj meghallani. Lassan behajlítottam az ujjaimat az aszfal-ton, és apró kavicsokat görgettem velük ide-oda. Valahonnan hangokat hallottam, és mély levegőt vettem az orromon keresz-tül, hogy kiderítsem, érződik-e benzin, lőpor vagy égés szaga. De csak az agyag és az út mentén virágzó fű illatát éreztem.

Gyakran gondolok erre a pillanatra, és hangulatomtól függően más-más jelentéssel ruházom fel. Az egyetlen gondo-lat, amit teljes őszinteséggel ehhez a helyhez és időhöz köthe-tek, a következő: mélységes elégedettség fogott el, hogy valaki

vár rám Moszkvában, és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszatérjek Xenijához és Moszkvához, és soha többé ne hagyjam el.

Egy szakállas arc hajolt fölém, és beszélni kezdett. Reflex-szerűen, meglehetősen nyugodtan válaszolgatni kezdtem, és utasításokat adtam. A vállam kificamodott, és úgy éreztem, pár bordám is eltört. A falubéli csecsennek elmagyaráztam, hogy tegye a lábát a kulcscsontomra, emelje fel hasznavehetetlen jobb kezemet, és rántsa meg. A sokk elnyomhatta a fájdalmat, mert addig utasítgattam, amíg az ízület vissza nem ugrott a helyére. Láttam, ahogy Robert mellettem térdel, óvatosan leveszi a sálat a nyakamból, és ideiglenes karfelkötőt hajtogat belőle. Amikor felültem, láttam, hogy Beszlan imádott dzsipje az úton egy más-fél méter mély aknakráterre futott. Enyhe kárörömmel konsta-táltam, hogy sofőrünk lefejelte a kormányt, épp a vért törölgette az arcáról. A két rendőr súlyosan megsérült, az út szélén feküd-tek agyrázkódással.

Innentől fogva felgyorsultak az események. Pénzt vettem elő, hogy mindenkit lefizessek. A legközelebbi faluból kocsit hí-vattunk, hogy továbbvigyen minket Roberttel és Muszával. Csak két gondolat járt a fejemben – hogy feljussak a gépre, és hogy soha többé ne kelljen visszatérnem Csecsenföldre. Amikor a második kocsink is kátyúra futott, és a sérült vállam újból ki-ficamodott, a késztetés, hogy hazajussak, minden fájdalmat el-nyomott bennem, a világon semmi más nem érdekelt, csak hogy eljussak Ingusétia biztonságába.

Valahogy sikerült. Amikor megérkeztünk, a Nazran repü-lőtéren hemzsegtek a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB-utód FSZB ügynökei, akik gyanakvón mustrálták az akkreditá-

ciónkat, és kikérdeztek minket, merre jártunk. Robert és én gyanús párost alkottunk. Mindketten orosz katonai kabátot és fekete kötött sapkát viseltünk, meglehetősen gyatra álcázásul a külföldiekre vadászó emberrablók elől. Mindketten mocskosak voltunk, füst- és hullaszagunk volt. Emberfeletti akaraterővel megőriztem a nyugalmamat, és váltig állítottam, hogy nem hagytuk el Ingusétia területét, és hogy sosem jártunk a csecs-ének tiltott földjén. Amikor leszálltunk a buszról, hogy átszáll-junk a repülőgépre, újabb FSZB-ügynökök rohantak utánunk, és mindenáron Robert előhívatlan filmtekercseit akarták látni. Hízelegtem nekik, tréfálkoztam, és néhány végtelennek tetsző perc után végül elmentek. Rémülten lépkedtünk felfelé az öreg Tu-134-es lépcsőjén, hátha meggondolják magukat, leszállítanak minket a gépről, és visszakerülünk Csecsenföld világába.

Csak aznap este sírtam el magam a fájdalomtól és a meg-könnyebbüléstől, amikor a moszkvai Amerikai Egészségügyi Központban egy ohiói orvos hideg fémollójával levágta rólam a bűzlő orosz katonai pólót. Xenija odakint várt a baleseti osztály előtt. Még életemben nem éreztem át ilyen mélyen, hogy haza-érkeztem.

A háború és az emlékezet különös dolgok. Az ember lát valamit, ami felzaklatja, és a tapasztalat úgy pattog az elméje felszínén, akár egy flippergolyó a pályán. De néha egy-egy em-lék vagy gondolat hirtelen megakad egy lyukban, és onnan egyenesen a szív mélyére pottyan. Az én esetemben ez a halott fekete férfi emléke volt Komszomolszkojéból, aki kísérteni kez-dett álmaimban. A vállam hamar meggyógyult, de úgy tűnt, hogy a lelkem elfertőződött. Xenija dácsájában voltunk, és a fo-lyóparton sétálva beszélgettünk. Ám amikor egy kihalt mezőre

értünk, ahol a tavaszi csendet csak a szélben hajladozó fenyőfák nyikorgása törte meg, leroskadtam a mély, vizes hóba, és nem voltam hajlandó felállni. „Hagyj most itt pár percre – suttogtam a szürkésfehér égre meredve. – Hagyj egy kicsit magamra.”

Meggyőződésemmé vált, hogy a halott lázadó nyughatat-lan lelke belém költözött, amikor hozzáértem kihűlt arcához – úgy képzeltem, hogy a férfi lelke valahogy, talán mint egy elekt-romos kisülés, átjutott az én élő testembe. Komszomolszkoje feldúlt mezőiről álmodtam, és képzeletemben a halottak dühös lelkei úgy verdestek szárnyaszegetten a föld felett, akár a seb-zett madarak.

Xenija rángatott ki ebből az állapotból. Bár Robert és én vonakodtunk, elvitt minket a lakásomhoz közeli templomba, ahol gyertyát gyújtottunk a halottakért. De ami ennél sokkal fontosabb, azzal segített rajtam, hogy otthont teremtett szá-momra, igazi családi otthont, az elsőt hét év után, amióta el-hagytam Londont. Feladtam a legénylakásomat, és dácsát bérel-tünk a Moszkva környéki erdők mélyén, Zvenigorod közelében, nem messze Xenija szüleitől Nyikolina Gorában. A szobák falait élénk színűre festettük. Dagesztáni szőnyegeket és régi bútoro-kat vásároltam, a nappaliban álló régi orosz kályhát lebontot-tuk, és a nehéz, öreg téglákból nyitott kandallót építettünk a he-lyén. Xenija az általunk vásárolt tűzhely rézfogantyúinak helyé-re két kis agyagfejet tett, amelyeket ő maga formázott. Az egyik engem ábrázolt, a másik őt, és apró agyagképmásaink egymást nézték a családi tűzhely lángjai felett.

Epilógus

Jobban teszed, ha feledsz, és mosolyogsz, Mint ha emléke-zel, és elkomorodsz.

Christina Rossetti

Mila és Mervyn szürke, szitáló esőben érkeztek meg a Heathrow-ra. Busszal mentek a Victoria pályaudvarig, a taxi túl drága lett volna. Ahogy a busz végighaladt a Westwayn, Lon-don Mila számára „nagyon szegénynek, nagyon kopottnak” tűnt, ahogy később mesélte. Amikor gyapjúkabátos, fejkendős öregasszonyokat látott, azt mondta férjének, hogy „épp olya-nok, mit a mi orosz bábuskáink”.

Mervyn egy hálószobás, szűk kis lakása a pimlicói Belgrave Roadon aszkétához illő hajlék volt, ócska szőnyegek-kel, a nagy, barna elektromos radiátorok pedig alig adtak vala-mi meleget, mivel Mervyn alacsony fokozatra állította őket, hogy spóroljon. Anyám arra emlékszik, hogy a vékony katonai pokrócokkal letakart ágy csupán hetven centiméter széles volt. Amikor a frissen szabadult Gerald Brooke eljött, hogy érdeklőd-jön, van-e bármi, amire Milának szüksége van, az első dolog, ami eszébe jutott, egy meleg gyapjútakaró volt. A túlfűtött moszkvai lakások után Mila kétségbeejtően hidegnek érezte új otthonát. Hogy kicsit átmelegedjen, gyors léptekkel gyalogolt

Pimlico utcáin. Az első londoni télről a legmaradandóbb emléke „a szörnyű, csontig hatoló, nedves hideg, ami sokkal rosszabb az orosz télnél”.

Szüleim hosszú sétákat tettek a St. James’s Parkban, és el-látogattak a Lordok házába, teára Lord Brockwayhez, az egyik méltósághoz, akit Mervyn rábírt, hogy támogassa hadjáratát. Mervyn egyik barátja elvitte Milát a Harrodsba, de az áruház nem tett rá mély benyomást. A nyugati bőség nem nyűgözte le úgy, mint más szovjet látogatókat. „Ilyen nálunk is volt: a forra-dalom előtt” – tréfálkozott, amikor áhítattal bevezették az élel-miszerosztályra. Mervyn elvitte Swansea-ba, útközben Oxford-ban is megálltak, és bemutatta Milát az anyjának. Annak ellené-re, hogy az évek során többször esdekelt Mervynnek, hogy adja fel a küzdelmet, Lillian szívélyesen ölelte át Milát.

Anyám nyomban hozzálátott, hogy a körülményekhez képest barátságossá alakítsa apám lakását, a polcokra feltette Oroszországból magával hozott könyveit és régi porcelánjait. Komolyan igyekezett, hogy az általa elképzelt tökéletes feleség-gé váljon, vacsorákat főzött az 1000 ízletes recept című szakács-könyvből, a szovjet nők kulináris bibliájából, melyet már addig is sokat forgatott. Megpróbált összebarátkozni a szomszédok-kal, de a legtöbben visszautasították a közeledését, vagy még a köszönését sem fogadták – sosem jött rá, hogy a brit távolság-tartás volt-e az oka, vagy az, hogy egy ellenséges ország polgá-ra volt. Az első hat hónapban az elveszettség érzése olyan ellen-állhatatlanul tört rá, hogy sokszor elsírta magát. Sírt a hidegtől, miközben fordításokat gépelt, hogy némi pénzt keressen, és könnyei az írógép billentyűi közé hullottak. Mervyn nem tudta,

hogyan vigasztalhatná meg. Úgy határozott, hagyja, hadd sírja ki magát Mila.

– Azt nem mondhatom, hogy teljesen boldogtalan voltam – emlékezik vissza anyám. – De azt hiszem, az életem túlságo-san nagy részét éltem le Moszkvába ahhoz, hogy a távozás ne okozzon traumát.

Hiányoztak neki a barátai, az ellenzéki élet szenvedélye és izgalma – a szamizdat könyvek csereberéje, a várakozás a Novij Mir folyóirat legújabb számára (ahol még Szolzsenyicin írásait is publikálni merték), hogy tagja egy hasonló gondolkodású emberekből álló, összetartó csoportnak, akik a családját jelentet-ték. És igaz, hogy sosem volt gazdag, de a szovjet élet apró lu-xusait mindig megengedhette magának. Ám itt, Londonban Mervyn fizetése még a saját szükségleteit is alig fedezte, nem hogy Miláét. Anyám emlékszik rá, hogy egy ízben sírva állt a metróállomás előtt, mert mindenét elköltötte egy rövidáru-kereskedőnél a Warren Streeten a moszkvai barátainak szánt apró ajándékokra, és nem maradt elég pénze, hogy metróra szálljon. Nagylelkűségi rohamában apám elvitte Milát a Woolworth’sbe, és egy fontért vett neki egy zöld gyapjúruhát. Ez volt az egyetlen új ruhadarab, amire első londoni éve során szert tett.

Mila életében először depressziósnak érezte magát, és kép-telen volt mozgósítani legyőzhetetlen akaraterejét, amely gye-rekkori betegsége óta segítette minden küzdelmében. Levelet írt kínzó honvágyáról a nővérének Moszkvába. Anyám nem mondta ki nyíltan, hogy vissza akar térni, de Lenina attól tar-tott, hogy csak azért nem teszi, mert önfejű húga képtelen be-ismerni önmagának, hogy a sokévi küzdelem tévedés volt.

Lenina megmutatta a levelet Szásának, aki leült a konyhaasz-talhoz, hogy választ fogalmazzon. „Drága Mila! Számodra nincs visszaút – írta. – Te választottad a sorsod, és ezzel kell együtt élned. Szeresd Mervynt, szülj neki gyerekeket.”

Oly sok várakozás, oly sok eszményítés, oly sok áldozat és lángoló, magasztos gondolat után hozhatott-e mást a valóság, mint csalódást? Milyen házasság, milyen nyugati élet az, amely felnőhet hatévnyi vágyakozás elvárásaihoz? Azt hiszem, a szü-leim számára a küzdelem hamarabb vált öncélúvá, mint bárme-lyikük is észrevehette volna. Miután megszületett a győzelem, egyikük sem tudta, hogyan folytassák a történetet. Mervyn és Mila éveken keresztül emberfeletti lények volt egymás számára, hegyeken és völgyeken át nyúltak egymás felé, a mennyek ka-puján dörömböltek, szembeszálltak a történelem kolosszusával. De amikor végre ismét eleven, hús-vér emberekként találkoz-tak, meg kellett valósítaniuk valamit, amit egyikük sem ismert – a boldog családot. Egy hatalmas dráma szereplőiként azt ta-pasztalták, hogy nincs nehezebb annál, mint újra emberré válni.

1970 tavaszán, amikor épp vonattal tartott hazafelé Brightonból, ahol orosz nyelvi kurzust tartott, ismét rátört a búskomorság, és elsírta magát. Oroszországgal ellentétben itt egyetlen utastársa sem ment oda hozzá, hogy vigasztalja, vagy megkérdezze, mi a baj. De aztán kinézett az ablakon a zöldellő angol mezőkre. „Milyen ostoba vagyok – emlékszik vissza anyám akkori gondolataira. – Hat hónapja egyfolytában sírok. Elég ebből a sötét orosz hangulatból.” Mila lassan hozzáfogott, hogy felépítse londoni életét. Apám világéletében kerülte a tár-saságot, sosem volt sok közeli bizalmasa, de társaságkedvelő anyám hamar szerzett magának angol barátokat, akik megsze-

rették hevességét és szellemességét, és akikkel elmehetett szín-házba és balettelőadásokra. Sohasem vált belőlük olyan szoros, családot is helyettesítő véd- és dacszövetség, mint anyám fiatal-kori baráti köréből, de a kulturált emberek közelsége enyhítette az egykori moszkvai életének elvesztése feletti fájdalmat.

Anyám még több fordítást vállalt, és félállásban oroszt ta-nított a sussexi egyetemen. Egy Overseas Publications nevű, orosz nyelvű szamizdat irodalmat kiadó szervezet szerkesztői állást ajánlott neki, így lehetősége nyílt kiélni régi ellenzéki vonzalmait. Ő szerkesztette Roj Medvegyev ellenzéki történész A történelem ítélőszéke című, részletes vádiratát a sztálinizmus el-len, egyetemben az Overseas Publications sok más könyvével, amelyeket orosz emigránsok hálózata juttatott be a Szovjetuni-óba postán feladott csomagok útján. Meglepő módon a csoma-gok többsége bejutott az országba, Mila moszkvai barátai pedig lelkesen terjesztették a gépelt másolatokat. A kiadó igazgatója azt mondta Milának, hogy egy amerikai iparmágnás áll a szer-vezet mögött, de a valóságban a CIA szovjetellenes tevékenysé-get támogató titkos pénzalapja finanszírozta, ahogy a Radio Libertyt is, ahol anyám szintén szerkesztőként dolgozott. A Radio Liberty műsorvezetői állást is ajánlott neki, de anyám visszautasította, nehogy rontsa az esetleges visszatérés esélyét hazájába.

Mila hamarosan eleget keresett ahhoz, hogy titokban ki-egészítse a szűkös summát, amit a férjétől kapott könyvek és ruhák vásárlására. Bár mindketten szegénységben nőttek fel, anyám élvezettel költötte el a pénzt, amire apám soha nem volt képes. Mila mindig rajongott a szép dolgok iránt, és amint

megengedhette magának, régi bútorokat és festményeket vásá-rolt.

Megfogadta Szása tanácsát: 1971 nyarára teherbe esett. 1971. december 9-én születtem meg a Westminster Kórházban, amely Mila szerint „olyan fényűző volt, mint a Kreml kliniká-ja”. Anyám deformálódott csípője miatt nehéz volt a szülés, az orvosok fogóval segítettek világra. Azt mondták anyámnak, hogy „gyönyörű kisbabája” született – ez a megjegyzés nagyon megmaradt benne, és gyakran idézte nekem gyerekkoromban. A szovjet orvosok a véleményüket általában megtartották ma-guknak. Apám összekaparta a 16.000 fontos letétet egy Viktória-korabeli sorházra az Alderney Streeten, amelynek falait anyám törökmintás, narancsszínű tapétával vonta be, amit leárazva vett egy Peter Jones-üzletben. Kora gyermekkora óta most elő-ször Mila egy igazi család tagja lett.

*

1978 telén, kilenc évvel elutazása után anyám hazalátoga-tott a Szovjetunióba, és magával vitt engem és kishúgomat, Emilyt is. Lenina lakásában laktunk. Emlékszem, hogy a látoga-tók egymásnak adták a kilincset, és sírva ölelték meg a folyosón anyámat, akiről azt hitték, többé nem látják viszont. Mindent egészen eltérőnek láttam Angliától, kezdve a kenyérboltokban kígyózó soroktól a hatalmas hóbuckákig és a fejedelmi szépsé-gű metróig. Úgy éreztem, már pontosan értem, amit Puskin Oroszország szagáról írt. Jellegzetes szag volt ez, részben az ol-csó fertőtlenítőszer bűzéből, részben (bár megmagyarázhatatlan módon) egy szovjet gyártmányú C-vitamin-tabletta átható, mesterséges illatából állt össze. Az orosz embereknek is volt szaguk, egészen más, amilyen az angoloké – nyomasztóan erős,

bár nem kellemetlen testszag, noha a testiségét valahogy illet-lennek éreztem.

Bár gyerekkoromban sokat utaztam, amikor apámat kü-lönböző egyetemi munkahelyein látogattuk a világ távoli pont-jain, Oroszországban éreztem életemben először igazán, hogy külföldi vagyok. Mindenki meg akarta mutatni, hogyan men-nek a dolgok „u nas”, azaz chez nous, és azt tudakolták tőlem, hogy az angol csokoládé van-e olyan finom, mint az orosz medvés nápolyi (a válasz: igen), hogy nálunk van-e pezsgő, já-ték katona és hó, sőt, még azt is (ezt Olga unokatestvérem egyik különösen mogorva és hazafias udvarlója kérdezte), hogy az angol autók vannak-e olyan jók, mint a szovjetek. Azt már hét-éves koromban is tisztán láttam, hogy a szovjet kocsik vacakok. De annak ellenére, hogy Oroszország élénk benyomást tett a képzeletemre, akkor sem éreztem többnek egy különös és ide-gen helynél.

Az elveszett haza iránti nosztalgia sajátságosan orosz kór-ság. Az anyám orosz emigráns barátai által szervezett összejö-veteleken a háziasszonyok az oroszság elveszett világát igye-keztek megidézni a külvárosi Londonban. Az asztalok roska-doztak a viza és a kaviár, a savanyú uborka és a vodka alatt, a levegőt vastagon ülte meg az orosz papirosz cigaretták füstje, és a jelenlevők mind lezajlott vagy tervezett utazásokról beszélget-tek, haza, a Rogyinába. De anyám érzelmes természete ellenére soha nem volt szentimentális a hazával kapcsolatban, és nem hiszem, hogy igazán hiányzott neki Oroszország – legalábbis miután Angliába érkezését követően túltette magát a gyötrel-mes honvágyon. Gyerekkoromban mindig dicsérte a pontos-ságnak, az alaposságnak és a jó ízlésnek az ő szemében sajátsá-

gosan angol erényeit; az egyetlen dolog, ami bosszantotta, az angol takarékosság volt, amit ő lelki fukarságnak tartott. A töb-bi emigránssal nem kötötte össze más, mint mély megvetése a szovjet rezsim iránt, valamint rajongása a legfrissebb cinikus politikai anekdotákért. Kedvenc vicce Brezsnyev anyjáról szólt: az öregasszony meglátogatja a fiát a fényűző tengerparti villá-jában, és zavartan csodálja a festményeket, a bútorokat és a ko-csikat. „Ez csodaszép, fiacskám! – mondja. – De mi lesz, ha visz-szajönnek a vörösök?”

Mila példája ragadósnak bizonyult. Később szinte minden barátja és rokona elhagyta Oroszországot, vagy külföldivel kö-tött házasságot. 1979-ben Lenina nagyobbik lánya, Nágya, és zsidó férje, Jurij, aki rákiabált a fotósokra Mila esküvőjén, meg-kapta az engedélyt a kivándorlásra, és kislányukkal, Natasával együtt Németországba költöztek. Szása hisztérikusan zokogott a repülőtéren, és műlábán bicegve megpróbált lánya után sza-ladni, amikor az áthaladt az útlevél-ellenőrzésen. „Soha többé nem foglak viszontlátni!” – kiabálta utána.

Hat hónappal később Szását hivatta főnöke az igazságügyi minisztériumban, aki az íróasztala mellett állva kiabált vele, hogyan mulaszthatta eljelenteni a pártszervezetének, hogy nem csak a sógornője él nyugaton, hanem az egyik lánya is. Szása ott, a helyszínen, a miniszter irodájában szívinfarktust kapott, és még aznap délután meghalt a kórházban. Nágyát nem en-gedték haza a temetésére, és attól fogva egész életében önmagát okolta apja korai haláláért.

Anyám félénk balettrajongó barátja, Valerij Golovitszer, aki a szüleimet bemutatta egymásnak, kilenc vagy tíz próbálko-zás után végül megkapta a kiutazó vízumot. 1980-ban sok ezer

szovjet zsidóval együtt családjával New Yorkba költözött. Ha-marosan elhagyta a feleségét, Tanyát, vállalta homoszexua-litását, New Yorkban élt régi szeretőjével, Szlavával, és orosz művészek balett-turnéit szervezte.

Valerij Sejn, Mervyn bohém barátja az ifjúsági fesztiválról, nagy karriert futott be színházigazgatóként, híres és gazdag lett, és egy gyönyörű szlavofil angol nőt vett feleségül 1987-ben. Az asszony Valerij baráti körében arról volt nevezetes, hogy egy íz-ben egy egész órát állt sorban banánért, és végül csupán egyet-len kilót vett – egy szovjet vásárló annyit vásárolt volna, amennyit elbír.

Georges Nivat menyasszonyát, Irina Ivinszkaját 1963 vé-gén engedték ki a Gulagról. Hozzáment egy ismert ellenzéki-hez, és később Párizsba emigrált. Anyja, Olga, Paszternak Lará-ja Moszkvában maradt, ahol 1995-ben hunyt el.

Mila unokahúga, Olga 1990-ben követte nővérét Németor-szágba egy angol férfival kötött fiktív házasság révén, lányát, Mását Moszkvában hagyta, hogy nagyanyja, az én Lenina né-ném nevelje fel. Amikor Mása befejezte az iskolát, szintén Né-metországba utazott, hogy megoperálják rákbetegségét, ám vé-gül belehalt. Lenina egyedül maradt Moszkvában, ott él a mai napig.

*

Apám sosem volt képes sokáig egy helyen maradni. Gye-rekkoromban hónapokra elutazott, hogy vendégprofesszorként dolgozzon a Harvardon, a Stanfordon, Jeruzsálemben, Ontarió-ban, Ausztráliában. Imádtam a csodálatos leveleket, melyeket küldött, tele színes rajzokkal ausztrál gyíkokról, kalózokról és

apró karikatúrákkal saját magáról, amint épp kiesik egy csó-nakból, vagy kocsijával tévedésből szemben halad a forgalom-mal. Rettentően hiányzott, és reménykedve vártam a leveleit. Többször is utaztam egyedül – „kísérő nélküli kiskorú”-ként, az adataimat tartalmazó, kabátomra erősített cédulával, mint Paddington mackó –, hogy csatlakozzak hozzá a massachusettsi Cambridge-ben és a kaliforniai San Franciscóban. Mi, férfiak egymást közt pizsamában ettük a pizzát, sokáig fennmarad-tunk, és Godzilla-filmeket néztünk a tévében. Ő tanított meg finn dingivel vitorlázni a Charles River Basinben, Bostonban.

Az otthoni helyzet kevésbé volt harmonikus, bár soha, egy pillanatra sem éreztem mást, mint feltétlen szeretetet. Épp el-lenkezőleg: megvívandó eposzi léptékű küzdelem híján anyám energiáit a hozzá legközelebb állókra irányította – férjére és gyerekeire –, és ezt gyakran túlzásba vitte. A pimlicói sorház túl kicsinek bizonyult a túláradó érzelmi energiához. Apám reakci-ója a gyakori családi drámákra az volt, hogy elvonult saját kü-lön világába, némán felállt a vacsora mellől, visszavonult dol-gozószobája fellegvárába, anyám pedig könnyek között ült az asztalnál. Volt, hogy a feszültség úgy csikorgott a házban, akár a fagy.

*

Apám 1988 decemberében kezdett újra rendszeresen Oroszországba látogatni, Mihail Gorbacsov peresztrojkájának köszönhetően. A késő szovjet idők Moszkváját külsőleg válto-zatlannak találta, de első troliútján nem látott sem KGB-s kocsi-kat, sem gorillákat. Apám életében először szabadnak és anonimnak érezte magát a városban.

Három év telt el, és a kommunizmus már összeomlott Ke-let-Európában. 1991 nyarán a barátnőmmel, Louise-zal ide utaz-tunk vakációra. Véletlenül épp 1991. augusztus 19-én este ér-keztünk Leningrádba, amikor a Szovjet Kommunista Párt utol-só végvonaglása gyanánt a párt keményvonalasai puccsot kísé-reltek meg Gorbacsov ellen. Reggel Szamszonov tábornoknak, a leningrádi helyőrség parancsnokának komor arcát láttuk a tele-vízióban, aki figyelmeztette az állampolgárokat, hogy a három főnél nagyobb létszámú csoportosulások törvényellenesek. Egy nappal később az egykori Téli Palota egyik erkélyén álltam, és azt láttam, hogy a Palota teret betöltik az emberek, arcok és transzparensek tengere hullámzik odalent. A Szent Izsák tér kö-zelében segítettünk a diákoknak padokból és vasrudakból bari-kádokat építeni, hogy eltorlaszolják az utcát. Másnap a Nyevszkij Proszpekten mindkét irányban, ameddig a szem ellá-tott, félmilliónyi ember tiltakozott a rendszer ellen, amely há-rom nemzedéken át életüket szinte minden szempontból meg-határozta. A házilag készített transzparenseken a „szabadság” és a „demokrácia” szavak különböző változatai álltak. Aznap Moszkvában Borisz Jelcin kilépett a Fehér Házból – az Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság kormányának székhelyéről –, és egy tank tetején állva szólt a tömeghez, amely azért gyűlt össze az épület körül, hogy megvédje a reakciós erőktől. Jelké-pes pillanat volt, és bár mi Leningrádban nem láthattuk, mert az állami televízió a puccsisták kezén volt, a hetvennégy éven át tartó kommunista uralom végét jelentette. A puccs még aznap este összeomlott, miután a KGB-hez hű csapatok támadása a Fehér Ház ellen kudarcot vallott.

A hatalmas embertömegek titokzatos módon saját, kollek-tív személyiséggel rendelkeznek, és én úgy láttam, hogy a

szentpétervári tömeget lelkesítő erő az ellenállhatatlan igazság-érzet volt, a meggyőződés, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Jelen volt benne a józan ész legyőzhetetlenségébe vetett, meglehetősen naiv szovjet hit is – miszerint az élet most az egy-szer nem bonyolult, nekünk van igazunk, a kommunizmus rossz. Aznap nagy boldogságot éreztem. Arra gondoltam, talán az országban rejlő minden gonoszt, a mérget, amely megfertőz-te Oroszországot, végre kiűzi ez a sok százezernyi ember, akik kijöttek az utcákra, hogy a rendszer végét követeljék, azét a rendszerét, amely milliókat gyilkolt meg a fényes jövő nevében, mely végül sosem jött el. Az elkövetkező évek során a legtöbben azok közül, akik az utcákon demonstráltak akkor augusztus-ban, keserűen csalódtak a demokrácia gyümölcseiben. De a szü-leim generációjából sokak számára – legalábbis azok számára, akik Leninához hasonlóan rengeteget szenvedtek Sztálin alatt – a szovjet rendszer bukása mindig is valódi csodának tetszett. Anyámnak egy régi barátnője küldött egy képeslapot. „Nyeuzseli dozsili?” – állt rajta a csodálatosan tömör orosz kife-jezés, amely annyit tesz: „Hát ezt is megértük?”

Anyámat furcsamód nem igazán indították meg az őszi események, amelyek Jelcin demokratáinak győzelmével kez-dődtek, és Gorbacsov lemondásával végződtek karácsony nap-ján. Oroszország akkorra számára már a múlttal volt egyenlő; jellemző határozottsággal meghúzott egy érzelmi határvonalat a régi énje és az új élete között. Persze örült, és a változásokat az ellenzéki mozgalom sikereként könyvelte el, amelyhez kis rész-ben ő maga is hozzájárult. Most azt mondja, hogy a Szovjetunió összeomlását londoni „dicsőséges elszigeteltségéből” nézte vé-gig; a hír nem keltett benne túláradó érzelmeket. De azt hiszem, akadt egy pillanat, amely az ő számára is fontos volt: a puccs

bukása után nem sokkal egy este zúgó tömeg gyűlt össze a régi KGB-székház előtt a Lubjanka téren, és bosszút követelt, mivel a KGB a reakciósok oldalára állt. Feliksz Dzserzsinszkij baljós külsejű szobrának, mely a tér közepén egy talapzaton állt, acél-kábelt hurkoltak a nyakára, majd egy daru a magasba emelte Vasmarkú Felikszet, és ott himbálódzott a tömeg fölött, mintha meglincselték volna. Anyám azt mondta, mindig is hitt benne, hogy a szovjethatalom még az ő életében összeomlik, de ez volt az a pillanat, amikor valóban elhitte, hogy megtörtént.

*

Egy évvel később, 1992-ben apám benyitott a Lubjanka kapuján, találkozóra igyekezett a KGB frissen megalakult köz-kapcsolati osztályára. Alekszej Kondaurov egy kényelmes iro-dában ült, amely arra az udvarra nézett, ahol egykor a foglyo-kat kivégezték. A KGB – illetve az FSZK, ahogy a jelcini idők elején nevezték – szeretne „hidakat kiépíteni” a nyugati szovje-tológusok felé, ömlengett Kondaurov, miközben Mervyn citro-mos teát kortyolgatott. Még arra is felkérte Mervynt, hogy írjon egy cikket az FSZK új folyóiratának arról, hogyan végezte kül-földről a Szovjetunióval kapcsolatos kutatómunkáját. Apámat jobban érdekelte a kapcsolatfelvétel egykori KGB-s tartótisztjé-vel, Alekszej Szuncovval. Az FSZK embere erre barátságosan ígéretet tett, de semmi sem lett belőle.

1998-ban nagyobb szerencsével jártunk, amikor apám ne-vében felhívtam az Orosz Külföldi Hírszerző Szolgálatot. Elcse-vegtem a szervezet sima modorú sajtófelelősével, Jurij Koba-ladze tábornokkal, és meghívtam egy drága vacsorára Moszkva legjobb francia éttermébe, a Le Gastronome-ba, ahová a külföldi

döntéshozók jártak. Kobaladze elmondta, hogy Szuncov meg-halt, de az özvegye még él.

Ina Vagyimovna Szuncovát Valerij Velicsko segítségével találtuk meg, aki a veterán KGB-sek klubjának vezetője volt. A klub Oktyabrszkaja metróállomáshoz közel eső irodájában Mervynnek bemutattak egy kövérkés, hetven év körüli, szép ar-cú asszonyt. Kissé vonakodva rázott kezet apámmal. Egyik sem ismerte meg a másikat, pedig kétszer is találkoztak, egyszer 1959-ben, az Ararát étteremben – nem, a Budapestben, javította ki Szuncova. Egy alkalommal pedig kocsival felmentek a Lenin-hegyre, hogy megnézzék Moszkva esti fényeit.

Szuncova kotorászni kezdett a táskájában, és elővett egy fényképet az egyenruhás Alekszejről, amely megdöbbentette Mervynt, pedig tudta, hogy a férfi a KGB tisztje volt.

– Azt tudom, hogy keserűen csalódott magában, és sokat panaszkodott erről – mondta Ina apámnak. – „Matthews, az a hálátlan fiú cserbenhagyott, azok után, amit érte tettem.” Az, hogy nem sikerült beszerveznie magát, határozottan kedvezőt-len hatással volt a helyzetére a szervezetben.

Mervyn nem kérdezte meg, ki akadályozta meg a házas-ságát. Kételkedett abban, hogy Alekszej lett volna, és abban is, hogy Ina tudná. Az asszony meglepettnek tűnt, amikor Mervyn elmesélte harcának történetét. Ina végül némi habozás után adott egy fényképet Mervynnek Alekszejről, amelyen civil ru-hát visel.

Mervyn legrégebbi orosz barátjának, a KGB-s Vagyim Po-povnak nyoma veszett. Mervyn megpróbált utánanézni a Lenin Könyvtárban, de a doktori disszertációján kívül nem volt több

publikációja, a Keleti Tudományok Intézetét pedig, amelynek a hallgatója volt, beolvasztották egy másik intézménybe.

Apámnak sikerült viszont megtalálnia Igor Vajlt – az egye-temistát, akit a KGB arra használt, hogy Mervynt tőrbe csalja –, méghozzá meglehetősen egyszerűen, a moszkvai telefonkönyv-ben. Kiderült, hogy Igor harminc éve várta, hogy bocsánatot kérhessen a piros pulóver ügye miatt. Azon a végzetes reggelen behívatták a Lubjankába, mesélte apámnak, és két órán keresz-tül nyomás alatt tartották. Mervyn szobáját lehallgatták, és kompromittáló hangfelvételek voltak birtokukban arról, amit Igor mondott apámnál. Azzal fenyegették meg, hogy kirúgatják az egyetemről, ha nem segít tőrbe csalni Mervynt. Apám méltó-ságteljesen megbocsátott neki. „Az egy másik élet és egy másik világ volt – mondta Vajinak. –Mindez most már mögöttünk van.”

*

A kilencvenes évek során gyakran találkoztunk apámmal Moszkvában. Találkozásaink ritkán voltak örömteliek. Apám bizonyosan helytelenítette kétes bohém életmódomat, én pedig savanyúnak és ünneprontónak tartottam őt. A düh mindig sok-kal kevésbé bonyolult érzés, mint a szeretet, és felnőtt életem nagyobbik részében valami általam is nehezen azonosítható ok-ból úgy határoztam, hogy dühös leszek apámra. Dühös voltam rá a kamaszkoromban elszenvedett vélt (és valós) sértések mi-att, a fantáziátlansága miatt, és mert nem volt hajlandó finanszí-rozni, hogy én a fantáziámnak éljek. Azt hiszem, elkényezte-tettnek és hálátlannak tartott. „Neked annyi minden megada-tott, Owen – zsémbelt gyakran gyerekkoromban. – Annyi min-den!”

Csak moszkvai éveim vége felé, amikor már a világ iránt általában is táplált agresszivitásom nagy részét sikerült feldol-goznom, vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam megérteni apámat, akinek az életét a saját életem akaratlanul is tükrözte. Először nem voltam hajlandó elhinni, hogy a szüleim életének bármi köze is lehet a sajátomhoz, de végül beláttam, hogy itt az ideje megörökíteni a pillanatokat, amikor Oroszország megérin-tett, ahogy apámat is. Mindketten itt találtunk meg valamit ön-magunkból, és ez a felismerés a testvériség érzését keltette ben-nem az öreg iránt. Ennek az érzésnek hangot ugyan nem ad-tunk, de jelen volt.

Apám idős korának nagy részét önmagába zárkózva töl-tötte, szorgalmasan építette maga körül a magány falait. Külö-nös, hogy amíg a szüleimet a politika, a látszólag áthidalhatat-lan ideológiai szakadék választotta el egymástól, valamiféle akarat, valamiféle delejes erő egymás felé hajtotta őket, és hat-évi elszakítottságuk ideje alatt reményt, bátorságot adott nekik. De most, egy fél élettel később családom hajtóereje lett a centri-fugális erő, amely fizikai értelemben távol repített minket egy-mástól. Apám manapság idejének nagy részét a Távol-Keleten tölti, távol mindenkitől, aki ismeri, Nepálban, Kínában és Thai-földön utazgat, tengerpartokon téblábol, bérelt szobákban lakik, írogat és olvasgat. Otthon, Londonban a szüleim valamiféle fegyverszünetet kötöttek – ami talán azon a felismerésen alapul, hogy az élet elmúlt, és az egymással vívott folyamatos csatáro-zásoknak nem lehet győztese.

*

Azután, hogy feleségül vettem Xeniját, apám és én eljutot-tunk egyfajta megbékéléshez, és lassan közeledni kezdtünk

egymáshoz. Isztambulba költöztünk, ahol megszületett Nyikita, de minden telet Xenija családi dácsájában töltünk. Apám is el-jött, apósomék zegzugos lakásában szállt meg az Arbat egyik mellékutcájában, egysaroknyira a Sztarokonusennyij Pereulok-tól. Ideje nagy részét a könyvesboltokban töltötte, csodálkozott, hogy a Dom Knyigiben az Új Arbaton milyen sok irodalmat tar-tanak, és hogy az angol hitelkártyájával is fizethet. Az utcákon a GQ magazin orosz kiadásának plakátjait látta (amelynek leg-frissebb száma az ő haditudósító fiáról is hízelgő cikket közölt), és mobiltelefonokat árusító kioszkokat.

2002 utolsó napjaiban kimentünk a dácsába. Kemény fagy volt, és Nyikolina Gora nagy fenyőfái csupaszon magasodtak a világoskék égbolt előtt. A távolban, a hómezők előtt élesen, fe-ketén rajzolódott ki egy fasor. A levegő olyan hideg volt, hogy égette a tüdőt.

Apámmal sétálni indultunk a befagyott Moszkva folyó je-gén. Kölcsönadtam neki a nehéz régi felöltőt, amit az ötvenes években vett Oxfordban, én pedig egy báránybőrből készült, buggyos orosz katonai kabátot viseltem. Apám láthatóan meg-öregedett, fájt a csípője, sántítva botorkált a folyópart hóbuckái között. Olyan hideg volt, hogy a folyó jegét borító vastag hóré-teg úgy nyikorgott a csizmánk alatt, mint a parketta.

– Semmi igazán komoly – jegyezte meg apám az életéről. – Semmi igazán komoly. Amikor rájöttem, hogy nem fogok visz-szakerülni Oxfordba, feladtam. Ha az elért eredményeimet né-zem, meglehetősen szerények. Meglehetősen szerények.

Hosszú csend következett, a halkan nyöszörgő szél örvé-nyeket kavart a hóban.

– De győztél. Kijuttattad anyát Oroszországból. Apám el-utasítón bólintott, majd felsóhajtott.

– Azt hittem, hogy eszelősen boldog leszek, amikor végre sikerül kihoznom, de nem így volt. A gondok szinte azonnal el-kezdődtek, jött mindenféle feszültség. Gondoltam, rászánok pár hónapot, hátha rendeződnek a dolgok, és bizonyos fokig rende-ződtek is. Úgyhogy igazából annyiban hagytam a dolgot.

– Megfordult valaha is a fejedben, hogy feladod?

– Nem. Egyszer sem jutott eszembe. Elhatároztam magam, a szavamat adtam neki, és ennyi. Bár sohasem hittem, hogy ilyen hosszú ideig tart majd. Öt év után még mindig nem jutot-tunk előbbre egy tapodtat sem. Ha anyád szakított volna velem, szerintem elég hamar túltettem volna magam rajta. Ott volt az az Erik… Sosem tudtam, hogy volt-e köztük valami, de arra számítottam, hogy talán őt választja majd, ha a kettőnk ügye nem jár sikerrel.

Úgy beszélt, mintha nem önmagáról, hanem egy ismerő-séről volna szó – tárgyilagosan, minden fájdalom nélkül, árnya-latnyi szakmai sajnálkozással a hangjában, mint egy sebész, aki valamelyik betegét vizsgálja.

– Nagyon megindított, amikor elmesélte, mi mindenen ment keresztül gyermekkorában, a háború alatt. Borzasztó dol-gokon. Nagyon mélyen megérintett. Olyan nyomorúságos élete volt, és tisztességes jövőt akartam nyújtani neki. Ez is fontos ré-sze volt a dolognak. És aztán ott volt a testi fogyatékosság is.

A távolban egy zúgó hómobil tűnt fel, félreálltunk, és apám hunyorogva várt, amíg a jármű sűrű kipufogófüstöt pö-fögve elhúzott mellettünk. A magas partoldal fái mögül idelát-

szottak a dácsák magas tetői, amelyeket Xenija új szomszédai, Oroszország legújabb újgazdagjai építtettek a milliókat érő tel-keken. A dácsát, amely valaha Alekszandr Visinszkij egykori főállamügyészé, nagyapám halálos ítéletének aláírójáé volt, egy francia kastély stílusában építették át. Ez egy új világ.

– Ki hitte volna, hogy a dolgok ilyen hamar megváltoz-nak? Soha nem hittem, hogy még az én életemben bekövetke-zik.

Aznap este a dácsa konyhájába apám ugyanazzal a régi, lyukacsos kanállal keverte meg a teáját, amelyet minden utazá-sa alkalmával magával vitt, akár valami talizmánt. Kicsit vesze-kedtünk a húgom miatt, elindult az emeletre, és a teáscsészéjé-vel intett, hogy hagyjam Fél óra múlva visszatért, témát váltot-tunk, és tovább beszélgettünk. Amikor felállt, hogy induljon le-feküdni, hirtelen visszafordult, megölelt, ahogy ott ültem a konyhaasztalnál, és homlokon csókolt.

*

Egy utolsó kép. Anyám a kertünk teraszán, Isztambulban, a négyéves Nyikitával. Hetvenkét éves, fáj a csípője, bottal jár. De a dolgozószobám ablakából azt látom, hogy félredobja a bo-tot, és épp egy régi kötélből vág le ollóval egy darabot. Kit bol-dogan figyeli, ahogy elkezd ugrálni, lassít, gyorsít, keresztezi maga előtt a kötelet, és a mondókákat szavalja, amelyeket a ját-szótéren tanult Vise-Dnyeprovszkban. Kit boldog, ő is elkezdi kántálni a rigmust, a kezével hadonászik, és gyermeki izga-lommal rohangál fel-alá. „Egy-két, egy-két-hár’, a fa mögül nyuszi kukucskál” – kántálja anyám, pontosan úgy, ahogy an-nak idején megtanulta, amikor annyi idős volt, mint Kit, és

egyike volt Sztálin gyermekeinek. Sok más orosz mondókához hasonlóan ez is csodálatosan ritmikus, abszurd és erőszakos.

Jön a vadász, itt ő az úr, Céloz és lő, durr-durr-durr Kórházba gyorsan, mi lehet? Jaj, a nyuszinak vége lett. Vidd haza, négy-öt-hat, Nézd! Kicsi nyuszi feltámadt!

Válogatott bibliográfia

Amis, Martin: Koba, a rettenetes (Európa, Bp., 2004)

Applebaum, Anne: A Gulag története (Európa, Bp., 2005)

Ahmatova, Anna: The Complete Poems of Anna Akhmatova (Zephyr Press, 1998); Anna Ahmatova versei (Európa, Bp., 1999)

Beevor, Athony: Sztálingrád: a keleti front fordulópontja, 1942-1943 (Aquila, Debrecen, 2000) Író a háborúban: Vaszilij Groszman a Vörös Hadseregben, 1941-1945 (Gold Book, Debrecen, 2007)Bulgakov, Mihail: Kutya-szív (Európa, Bp., 1988)

Camus, Albert: Actuelles, III: Chroniques algériennes 1939-1958 (Gallimard, 1958)

Conquest, Robert: A nagy terror: elsőként Kirov elvtárs halt meg… (AB Független Kiadó, Bp., 1989) Harvest of Sorrow (University of Alberta Press, 1987)

Figes, Orlando: Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia (Picador, 2003)

Ginzburg, Jevgenyija: Into the Whirlwind (Harvill Press, 1989)

Gogol, Nyikolaj: A köpönyeg. Az orr. A revizor (Európa, Bp., 2003)

Groszman, Vaszilij: Life and Fate (New York Review of Books Classics, 2006)

Koch, Stephen: Kettős szerepben. Az értelmiség elcsábítása (Kairosz, Bp., 2000)

Koestler, Arthur: Sötétség délben (Európa-Reform, 1988)

Kotkin, Stephen: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization (University of California Press, 1997)

Mandelstam, Nagyezsda: Emlékeim (Magvető, Bp., 1990)

Mandelstam, Oszip: Sófényű csillagok (Móra-Talizmán, Bp., 1991), Farkaskopó század (Unikornis, Bp., 1991)

Matthews, Mervyn: Privilege in the Soviet Union (Unwin Hyman, 1978) Poverty in the Soviet Union (Cambridge University Press, 1986) Mila and Mervusya: A Russian Wedding (Seren/Poetry Wa-les, 2002) Mervyn’s Lot (Seren, 2003)

Massie, Robert K.: Peter the Great (Ballentine, 2003)

Medvegyev, Roy: Let History Judge (Columbia University Press, 1989)

Meier, Andrew: Black Earth: A Journey Through Russia after the Fall (W. W. Norton & Co, 2005)

Merridale, Catherine: Night of Stone (Granta, 2000) Ivan’s War: Life and Death in the Red Army, 1939-1945 (Picador 2007)

Montefiore, Simon Sebag: Stalin: The Court of the Red Tsar (Vintage, 2005)

Moynahan, Brian: The Russian Century: A Photographic History of Russia’s 100 Years (Random House, 1994)

Paszternak, Borisz: Zsivago doktor (Európa, 1988)

Razgon, Lev Emmanuilovics: True Stories (Ardis Publishers, 1997)

Remnick, David: Lenin sírja: a szovjet birodalom végnapjai (Euró-pa, Bp., 1998)

Rilke, Rainer Maria: Versek (Ictus, Szeged, 1995)

Ribakov, Anatolij: Az Arbat gyermekei (Magvető, Bp., 1988)

Salamov, Varlam: Kolima. Történetek a sztálini lágerekből (Szabad Tér-Európa, Bp., 1989)

Szimonov, Konsztantyin: Nappalok és éjszakák (Új Magyar Könyvkiadó, Bp., 1955)

Szolzsenyicin, Alekszandr: A Gulag szigetvilág 1918-1956 (Euró-pa, Bp., 1993) Rákosztály (Árkádia Könyvklub, Bp., 1990) Ivan Gyenyiszovics egy napja (Európa, Bp., 1963)

Thomas, Dylan: Dylan Thomas versei (Európa, Bp., 1995)

Cvetajeva, Marija: A királynő védelmére (Európa, Bp., 1992)

Werth, Alexander: Oroszország nagy háborúja : 1941-1945 (Kos-suth-Zrínyi, Bp., 1971)

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv rettentő hosszú ideig íródott – ami azt illeti, felnőtt életem fele eltelt azóta, hogy 1998-ban lejegyeztem az el-ső ötleteimet egy regényhez, amelynek a Moszkvai Babilon címet terveztem adni. Minden érintett szerencséjére az a könyv végül nem jelent meg, mivel a terv az évek során lassan átformálódott a mai visszaemlékezéssé. Nagy hálával tartozom minden bará-tomnak és munkatársamnak, akik ilyen hosszú időn át elvisel-ték írói szenvedéseimet, és segítettek, hogy felismerjem, mi is az, amiről valójában írnom kellene, és amit meg kellene érte-nem: nem önmagam, hanem Oroszország.

Legtöbb közeli barátom az utóbbi évtized során abban a szerencsében részesült, hogy olvashatta a kézirat egyes részeit. Andrew Paulson évről évre elmondta, hogy egyre jobban írok, és ez akkor is sokat segített, ha a legtöbb esetben nem volt igaz. Melik Kaylan hízelgett a hiúságomnak, amikor kijelentette, hogy az írásomat „meglepően jónak” találta. Charlie Graeber, Andrew Meier, Michael Fitz-Gerald és Mark Franchetti sokat szerkesztették és kommentálták a szöveget, amikor már többé-kevésbé alakot öltött; tanácsaik, barátságuk felbecsülhetetlen volt számomra.

Elsőként Mia Foster tette fel a kérdést. „Miért nem írsz egy könyvet, Owen?” – szólalt meg a kandalló mellett ülve Nyiko-lina Gorában, Charlie Bausman dácsájában – és Charlie volt az,

aki noszogatott, hogy fogjak végre bele. Ám hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy történelemi témáról írjak – még ha személyes történelemről is –, kizárólag oktatóimnak köszönhető a Christ’s Church kollégiumban: William Thomasnak, Katya Andreyevnek és a néhai Partick Wormaldnek. Robin Aizlewood tárta fel előttem az orosz irodalmat mint intellektuális élményt, szemben a gyermekkori, érzelmi élménnyel, melyet anyámtól kaptam.

Oroszországban számos barátom és tettestársam érdemel köszönetet, bár bizonyosan döbbenten látják majd, hogy a ne-vük közös listán szerepel: Isabel Gorst, Ed Lucas és Mása Najmusina, valamint Ab Farman-Farmanian, Vijay Maheshwari és Robert King. Mark Ames és Matt Taibi mindig osztozott ve-lem sötét vonzalmamban Moszkva félelmetes alvilága iránt, ahová számos alkalommal merültünk alá együtt. Mindketten hű krónikásai voltak azoknak a különös és kegyetlen időknek.

Isztambulban, ahová elmenekültem, hogy a könyv nagy részét ott írjam, Gunduz Vassaf bölcs és megbízható barátnak bizonyult, ahogy Norman Stone professzor is. Andrew Jeffreys volt Moszkva utáni kalandozásaim során a legfőbb bizalmasom és útitársam. Georgiana Campbell kölcsönadta dorseti házát, hogy nekifoghassak az írásnak. Jean-Christophe Iseux régebben és jobban ismer szinte bárkinél, ő az egyetlen ismerősöm, akit azt az életet éli, amit ő maga választott, és példája arra ösztö-nöz, hogy egyszer majd én is így éljek.

A Moscow Timesnál Marc Champion és Jay Ross faragtak újságírót belőlem, bár valószínűleg pokollá tettem az életüket, mert úgy képzeltem, sokkal jobb vagyok, mint amilyen valójá-ban voltam. A Newsweeknél Bill Powell ideális főnököm és men-

torom volt, ő a legjobb hírmagazin-szerkesztő, akivel valaha ta-lálkoztam. Hűséges szövetségesem, Chris Dickey nagy hatást gyakorolt rám. Miké Meyernek és Fareed Zakariának éveken át meg kellett elégednie olyan tudósítóval, aki fél kézzel mindig ezen a könyvön dolgozott, mégsem tették szóvá soha. És most, hogy abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy egykori főnököm munkáját végzem a Newsweek moszkvai irodájának vezetője-ként, Anna Nyemcova tölti be az én korábbi szerepemet – csak éppen ő sokkal jobban végzi a beosztott tudósítói munkát, mint jómagam.

De ami a legfontosabb, Mike Fishwick a Bloomsburynél minden munkaköri kötelességen és észérven túlmutatóan hitt ebben a könyvben. „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…” – írta Konsztantyin Szimonov a szovjet asszonyok-ról, akik szeretteiket várták haza a háborúból, de nem tudták, hogy valaha visszatérnek-e. Fishwick pontosan tudja, mit érez-tek. Az ő hite nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre. Tram-Anh Doan és Emily Sweet a türelem és a hatékonyság mintaké-pei voltak.

A hazai csapatból amerikai ügynököm, Diana Finch renge-teg időt és energiát szentelt ennek a könyvnek. Mindenkinél többet segített az íróvá válásomban. Londoni ügynököm, Bill Hamilton mindvégig rendíthetetlen nyugalommal konstatálta a szerző terveinek, határidőinek és szerencséjének forgandóságát.

Végül el kell mondanom, hogy ezt a könyvet nem csupán a szüleimnek ajánlottam, de hatalmas köszönettel tartozom ne-kik a segítségükért is életük történetének megírásában. Nagy-ban támaszkodtam apám két visszaemlékezésére, a Mervyn’s Lot és a Mila and Mervusya című kötetekre, anyám pedig sokat

beszélgetett velem emlékeiről, és részletes jegyzetekkel látta el a végleges kéziratot. Lenina nagynéném hosszú éveken át volt kedves barátom és ösztönzőm, és nagy szomorúságomra szol-gál, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, súlyos betegen fekszik Moszkvában. Emily húgom bátran és okosan kritizálta a könyvet létrejötte különböző szakaszaiban. Anyósom és apó-som, Alekszej és Anna Kravcsenko nemcsak tapintatosan elnéz-ték gyakori hangulatváltozásaimat, időszakos alkoholizmuso-mat, kétségbeesésemet és az irodalmárléttel járó egyéb mártíro-kat, de mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenkinek a család „író” tagjaként mutassanak be. Egy évtizednyi munka után ez most már többé-kevésbé igaz is.

Ám a legnagyobb teher a feleségemre, Xenijára hárult. Amióta ismerjük egymást, ezen a könyvön dolgozom. Két há-ború, két gyerek és egy új országba költözés után még mindig írtam. Most valahogy hozzá kell szoknia, hogy ezentúl már csak velem él együtt, most, hogy a könyv végre megszületett és önál-ló életre kelt. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni.

Képek

A pártember. Hivatalos fénykép Borisz Bibikov pártigazolványából, 1936-ból. Nem sokkal előtte nevezték ki a csernyigovi megyei pártbi-

zottság titkárává. Harminchat éves volt

Nem emberek, óriások!” Bibikov (alsó sor, jobbról a második) ifjú munkatársaival Harkovi Traktorgyárban, 1932 körül

„Az akta a mindenható akta.” Az NKVD 123-as számú aktájának fe-dőlapja „szovjetellenes, jobboldali-trockista szervezkedésről Ukrajná-ban”. Borisz Lvovics Bibikov neve furcsán cirkalmas betűkkel áll rajta

Borisz Bibikov első halotti bizonyítványa. A halál helyére és idejére vonatkozó rubrikát üresen hagyták. A hatóságok végül 1988-ban is-

merték el az igazságot – miszerint Borisz Bibikovot 1937. október 14-én, valahol Kijev környékén agyonlőtték és egy tömegsírba temették

A négyéves Ljudmila és a tizenkét éves Lenina Bibikova a verhnye-dnyeprovszki gyermekotthonban, valamikor 1938 elején. Hajukat a

tetvek elleni óvintézkedésül leborotválták, a baba a fényképész kelléke

„Ne feledd a jó embereket,” A verhnye-dnyeprovszki árvaház igazgató-ja, Jakov Abramovics Mihnyik Lenina nagyobbik lányával, Nágyával 1950-ben. Mihnyik akadályozta meg, hogy Ljudmilát és Leninát szét-válasszák megérkezésük után Dnyepropetrovszkban, 1937 novemberé-

ben. 1941-ben, a német előrenyomulás idején megmentette az árva-házban maradt gyerekek, köztük Ljudmila életét – egy uszályra rakta

őket a Dnyeperen

„Köszönjük neked, Sztálin elvtárs, boldog gyermekkorunkat!” Lenina (jobbra) és ismeretlen barátnője Verhnye-Dnyeprovszkban, 1938-ban

Borisz bátyja, Jakov Bibikov, a légierő altábornagya az 1970-es évek-ben

Alekszandr Vaszin százados 1942-ben. Nem sokkal azután, hogy meg-kérte Lenina kezét, kocsija Szmolenszk közelében aknára futott, az

egyik lábát lombfűrésszel amputálták

Lenina (balra) és ismeretlen barátnője az 1940-es évek végén

Egy ritka pillanat Ljudmiláról a Moszkva folyó melletti szaltikovkai árvaházból, 1949-ből, két operáció között a Botkin kórházban

„Szárnyakat kaptam.” Ljudmila (a jobb szélen) moszkvai színházra-jongó barátnőivel a Vnukovo repülőtéren Gérard Philippe francia szí-

nész érkezésére vár Pekingből 1957 őszén. Philippe így dedikálta Ljudmila Vörös és feketéjét: „A moszkvai napfény emlékére.”

Ljudmila vakáción Észak-Oroszországban, 1965-ben

Karl Marx dédunokája, Charles Languet látogatása a Marxizmus-Leninizmus Intézetben, Ljudmila (középen) tolmácsol

Ljudmila (jobbra) és barátnője, Galina Golovitszer Ljudmila szobájá-ban a Sztarokonusennyij Pereulokon, 1962-ben. A fényképet egy ba-

lett-táncos barátnőjük keletnémet férje készítette

A brit nagykövetség alkalmazottai 1958 őszén. Mervyn Matthews a hátsó sorban áll (középen), szürke asztraháni szőrmesapkában. A főhe-

lyen Sir Patrick Reilly fekete labradorja

„Egy kaland remek dolog is lehet.” Mervyn 1958-ban, a Szadovaja-Szamotehnaja utcai diplomatalakásban, amelyen Martin Dewhirsttel

osztozott

Az ifjú egyetemi oktató. Mervyn nem sokkal junior kutatói ösztöndíja elnyerése után a St. Anthony’s kollégiumban, 1957-ben

Az Isis partján, Oxfordban 1958-ban

Mervyn egy kuszkovói kiránduláson, Moszkva közelében, 1959 tava-szán

Keskeny hajtóka, horgolt nyakkendő, Gauloises cigaretta a követség népbiztossági boltjából: Mervyn Moszkvában 1959-ben

„Csodálatos véletlen.” Vagyim Popov, Mervyn első KGB-s „barátja” kebabot eszik a buharai piacon, Üzbegisztánban, 1959-ben

„Az a félelmetes, ami odalent van.” Mervyn a Bajkál-tó tavaszi jegén a helyi kolhoz vezetőjével a KGB által szervezett úton, 1960 márciusá-

ban.

„Matthews, az a hálátlan fiú.” Alekszej Szuncov, a Mervyn beszerve-zésével megbízott KGB-ügynök, aki a szocializmus vívmányait bemu-tató körutazásra vitte, de nem tudta rábírni, hogy elárulja a hazáját. A

fotót Szuncov özvegye, Ina Vagyimovna adta Mervynnek

A peremre szorulva: Mervyn (a jobb szélen) a St. Anthony’s kollégi-um 1964-es évfolyamának tagjaival. Oroszországi kalandjai hamaro-

san végzetesnek bizonyultak oxfordi karrierjére nézve

„Mint hal a vízben.” Ljudmila a Tudományos Akadémia Könyvtárá-ban, miután elbocsátották a Marxizmus-Leninizmus Intézetből.

Ljudmila és kollégája, Erik Zsuk a Munkás és a Parasztasszony hősi pózában, Rodin A calais-i polgárok című szobrát parodizálva

Ljudmila az íróasztalánál

„Ezeket a leveleket a szívem vérével írom.” Mila Mervynnek 1963-ban

A Swansea-i férfi goromba válaszokat kapott az oroszoktól” – a South Wales Evening Post cikke; „És a menyasszonyainkkal mi lesz nagy-

övet úr?” – A Sunday Express cikke

Újra együtt Moszkvában. Mervyn és Mila pár nappal második eskü-vőjük előtt, 1969 októberében

Házasok. Mila, Mervyn és Eleonora Ginzburg az esküvőt követő na-pon, 1969. november 1-jén, a brit nagykövetségen tartott ünnepi koc-

cintást követően. A háttérben a Kreml

„Tündérországban jártam.” A szerző Ljudmila és Marta Bibikovával Londonban, 1976-ban. A nagyanyja lepedőt is hozott magával

Vaszinék dácsájában, 1978-ban. Babka Szimka (balra fent), Ljudmila, Lenina, Szása, a szerző és unokatestvére, Mása

Mervyn és Ljudmila Londonban, 2006-ban

Tartalom

ELŐSZÓ ..............................................................................................................4

1. AZ UTOLSÓ NAP.........................................................................................11

2. „NEM EMBEREK, ÓRIÁSOK!” ................................................................25

3. EGY PÁRTEMBER HALÁLA....................................................................53

4. LETARTÓZTATVA.....................................................................................73

5. BÖRTÖN .......................................................................................................88

6. HÁBORÚ .....................................................................................................101

7. MILA............................................................................................................116

8. MERVYN.....................................................................................................147

9. KOCCINTÁS A KGB-VEL .......................................................................181

10. SZERELEM...............................................................................................205

11. MILA ÉS MERVUSZJA ..........................................................................233

12. KÉT KÜLÖN BOLYGÓN........................................................................264

13. MENEKÜLÉS ...........................................................................................303

14. VÁLSÁG ....................................................................................................317

EPILÓGUS ......................................................................................................331

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA ............................ ...................................351

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS.........................................................................354

KÉPEK.............................................................................................................358

TARTALOM ...................................................................................................385

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató

Megjelent 18,57 (A/5) ív terjedelemben