Nyugat őrei - antológia

5/13/2018 Nyugat őrei - antológia - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/nyugat-orei-antologia 1/138

N YUGAT ŐREI Urbánszki László

Nagy AttilaMarcellus Mihály

Bíró Szabolcs

HISTORIUM KÖNYV- ÉS LAPKIADÓ DUNASZERDAHELY, 2012



2

A Nyugat ő rei ingyenesen letölthető elektronikuskiadvány, mely kereskedelmi célokra nem

használható fel!

Copyright © Bíró Szabolcs, Mészáros Mihály,Nagy Attila, Urbánszki László 2012



3

Tartalomjegyzék

Urbánszki László:A vödör / 4. oldal

A sár szülötte / 15. oldalSohasem fogja látni férfi! / 32. oldal

Nagy Attila:A Szentfundus kincse / 43. oldal

Marcellus Mihály:A tribunus / 53. oldalAz Ürdüg kölke / 67. oldal

Bíró Szabolcs:Nyugat őre /

100. oldalÉkszerészek / 124. oldal



4

Urbánszki László

A VÖDÖR

– Nagyúr, könyörgöm az égre, legalább most nedobja le a ganéba azt a finom étket! Meglátja,megáldja az Úr, befogadja a mennyekbe, talán

még a jobbjára is ülteti, ha kötélen engedi le avacsorát! Hisz tudja, hogy holnap felkötnek!Megérdemlem a halált, Nagyjóuram, nagyok azén vétkeim, elfogadtam sorsomat, demegáhítottam némi emberi eleséget. Ne egyekmár disznó módján, a földről!

A rácsos börtöngödör mellett álló férfielégedetten hallgatta a könyörgést. Tekintélyesemberhez méltón kidüllesztette a hasát, harákolt,nagyot köpött a hang irányába, majd leereszkedő hangon leszólt a mélységbe.

– Aztán mondd má’, mér’ tenném én eztetveled, te ganéember? Inkább odaadom a

disznaimnak, jól meghizlalom őket, osztkarácsonytól vízkeresztig húst fogok zabálni,mint az urak.

– Nagyjóuram, eldugtam egy igazi aranypénztaz alsó nyílásomba, azt kegyelmednek adom! Deakkor tegyen valamennyi bort is a kenyerem

mellé, meg sódart, könyörgöm! Itt van akezemben a napszínű gyönyörűség, nézze csak!A börtönőr hitetlenkedve nézett le a sötétbe, de

csak a felfelé tartott kezet látta, ami valamitszorongatott. Nem igazán hitte el, amit Motyka, a



5

lent raboskodó fogoly állított, de úgy gondolta,vesztenivalója csak a rabnak van. Elhozta a kút

mellől a vasabroncsos, keményfából összerótt,köteles vödröt, kevés bort löttyintett egy mélytálkába, szalonnát, kenyeret tett mellé, ésvisszament a gödör partjára.

– Ide figyejjé’, te takony! Ha becsapol,lepisállak, sőt leöntelek híg disznószarral, aztán

idehívom a cimboráimat, és addig ütünk, amígmozogsz! Esküdj meg lelked üdvösségére, hogyigazat mondasz!

– Örökkön tűzben égjek, ha hazudok, Nagyúr!Csak eressze már le azokat a finomságokat, mertelepedek!

A poroszló kinyitotta, félrehajtotta a rácsot, éskezdte leengedni a nehéz, keményfaalkalmatosságot.

– Jaj, Nagyuram, nagyon drágán mérte ezt azétket, tartsa távolabb a faltól, nehogy belehulljonvalami mocsokság!

A vödör súlyától szuszogó strázsa mélyen a

lyuk fölé hajolva tett eleget a kérésnek.– Aztán má’ elegem van abból… – kezdte

mondani, majd rémülten a levegőbe kapott, mertegy hatalmas rántástól elvesztette egyensúlyát. Aszűk gödör oldalának csapódva az ütközésbelefojtotta a szót, majd nagyot nyekkenve, hason

ért földet. A torzonborz árny azonnal rávetettemagát, és belenyomta az őr fejét a börtöne aljátborító, híg sárba. A porkoláb fuldokolvarángatózott, próbált az oldalára fordulni, levegőtvenni, mindhiába. A bivalyerős gyilkos minden



6

erejével nyomta lefelé, sőt többször is tarkónfejelte.

– A kezembe kerültél, mocsok barompatkány,szétverem a pofád! Még hogy én ganéember! –Hörögve marcangolta áldozata nyakát, harapta,szaggatta a kemény nyakizmokat, míg végülelérte az oldalt húzódó ütőeret: bőséges véráradat jutalmazta fáradozását. Mohón beleszürcsölt a

vérbe, majd megvetően visszaköpte a haldokló,hiszékeny börtönőrre.– Híg a véred és fosízű, te istenbarmajószág,

nem iszom belőle! Te fogsz engem lepisálni?Disznószarral leönteni? – A hátára fordította méglélegző áldozatát, és a nehéz, abroncsosfavödörrel ütötte, verte. Csak akkor hagyta abbaaz eszeveszett csépelést, amikor a véres masszáváváltozott fej teljesen eltűnt a sárban. Elégedettennézte az alaktalan kupacot, le is köptenéhányszor, majd hirtelen ötlettől vezérelvefelemelte pendelyét – egyedüli öltözetét –, ésvastag sugárban levizelte a szerencsétlen strázsát.

Az utolsó cseppeket is alaposan kiráztahímtagjából, majd munkához látott.

Nagy lendülettel feldobta a nehéz vödröt amagasba, de az nem érte el a felszínt,visszazuhant. Majdnem sikerült félreugrania, demegbotlott az őr tetemében, és csúnyán megütötte

az idomtalan alkalmatosság. Hangtalanulszitkozódva megtaposta a húgytól bűzlő akadályt,újfent leköpte néhányszor, majd továbbpróbálkozott.



7

Először is félrehúzta, sőt fel is ültette a tetemet,nehogy láb alatt legyen. Aztán jól meglengette a

vaskos edényt, és hatalmas erővel felhajította.Büszkén bámulta diadalmas ívelését, deszerencsétlenségére ráállt a kötélre, visszarántottavele nagysúlyú ellenségét, ami alaposan oldalbavágta. Dühében néhányszor a földfalba öklözött,de harmadik csapásával gyökeret talált, és

megroncsolta bütykeit. Hangosan nyögöttkínjában, rázta, nyalogatta sebzett öklét, dühébenújra belerúgott párszor a hullába. A halott őrbordái azonban túl keménynek bizonyultakmeztelen lábujjainak, ezért kis idő utánabbahagyta. Óvatosan eligazgatta a kötelet, jólbelengette a vödröt, és ismét útjára küldte. Az elis érte a gödör szélét, pihent egy keveset, majdvisszazuhant. Ezúttal azonban nem fogott kiMotykán.

– Nehogy má’! – dörmögte vigyorogva, éskecsesen oldalra lépett. Sajnos azonban aporkoláb hullája időközben eldőlt, és újra

elgáncsolta. Ezúttal nem tudta megállni, hangosanfelordított.

Nem sokáig hangoskodhatott, mert a keményfaellenség megérkezett, és leütötte. Olyannyira,hogy Motyka jó ideig nem tudott magáról. Mikoreszméletére tért, felkapta a masszív holmit, a

falhoz vágta, de most sem volt szerencséje, mertaz visszapattant. Ügyesen elkapta, viszont amakacs hulla újra a lába alá keveredett, ígyhanyatt vágódott. Úgy érezte, beleőrül, ha nemtehet valamit, ezért jó ideig ugrált a tetemen. Jobb



8

szerette volna rugdosni, de lába még mindigsajgott az előző bosszútól, ezért bölcsen

lemondott róla. Jóleső érzéssel hallgatta, ahogy aporkoláb bordái recsegve összetörnek. Sajnos ahulla hasa is megrepedt az ugrálástól, és afelszakadt belek tartalma kiömlött a nyíláson. Afriss ürülékszag meglehetősen erőteljesegyveleget eredményezve adódott hozzá a

régihez.Motyka a falnak dőlve lihegett, és törülgettehomlokát. Kimelegedett a fárasztó munkától. Vettnéhány nagy levegőt, és annyira megnyugodott,hogy szája vigyorra húzódott

„Az istenverte indulatom fog a végén sírbavinni. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ócskavödörrel meg egy döggel viaskodok, amikor már régen az erd ő ben lehetnék, és zabálhatnám aszarvashúst!”

Munkához látott, de most már átgondolta előttea teendőket. A hullát átvonszolta arra az oldalra,amerre dobálni szándékozott, hogy ne legyen láb

alatt. A kezéhez tapadt ocsmányságok nagyjátlecsapta, a maradékot ledörgölte a földfalon, ésmegragadta a vödröt, ami néhány hajítás utánmegbízhatóan megakadt a kinyitott rácsban.Finoman meghúzogatta a kötelet, majd mikornem engedett, lassan, csak karizmai segítségével,

felhúzódzkodott rajta. Nagyon vigyázott, nehogyfelesleges rángatással kilazítsa a mentőeszközt.Amikor fölért, hangtalanul kiszuszogta magát,

körülnézett. A városszéli börtöntelepen nyugalomhonolt, csak az őrök kunyhójából szűrődött ki



9

kevés fény és halk beszélgetés zaja. Ónos eső szemerkélt, vastag, síkos rétegben borítva a talajt.

Vacogós november lévén, a sár felül megfagyott,alul tocsogós maradt. A hold hidegen világítottameg a kietlen telepet és a távolabbi városfalat. Haazon átjut, bevetheti magát az erdőbe.

Indulni készült, amikor tekintete a vödörreesett. Elöntötte az indulat.

– Az agyonhágott anyáddal huzakodj, nevelem! – hörögte, és bevágta a mélybe. – Úszkálja gazdád beleiben, rohadjatok meg…

Benne szakadt a szó, amikor meglátta amerőedény után kígyózó kötelet. Villámgyorsanutánakapott, de sajnos a falmászáshoz kiválóanmegfelelő készség – mintha élt volna – ügyescsellel elkerülte a kezét, és a gödörbe suttyant.

A férfi dermedten bámult maga elé, majd fejétnéhányszor a földbe verte, őrjöngve marcangoltaa fagyos rögöket. Eldobta magától a meneküléseszközét, pedig ezt a kötelet az isten küldtehozzá, hogy szökésében segítse. A börtön

palánkját sem tudja megmászni, és kötél nélkül avárosfalra csak lépcsőn lehet feljutni, ahol viszontláncinges, sisakos őr strázsál. Fegyver nélkül,vagy holmi karóval nem tud vele hangtalanulvégezni. Kötelet kell szereznie! De honnan azistencsudájából? Bármikor felfedezhetik a

szökést, nem szabad keresgélni. Nincs másmegoldás, mint…Visszamászott a börtöngödör széléhez, és

irtózattal nézett le a mélybe. Hetek óta kínoztákitt a börtönőrök. Unalmas óráikban kövekkel



10

hajigálták, ennivalóját beleszórták a mocsokba,némelyik még a szükségét is itt végezte. Hiába,

nincs más megoldás – gondolta –, és félig csúszvaleereszkedett. Nem ütötte meg magát, mertpuhára érkezett, a porkoláb tetemére. A vértől ésbéltartalomtól sikamlós hullán megcsúszva fejeújra találkozott a vödörrel. Bár most ő volt atámadó fél, nem fájt kevésbé, mint előzőleg.

Kis ideig kimerülten hevert arccal az iszapban,majd nehézkesen hanyatt fordult.„Nyugodtan, türelmesen, te barom, vagy itt

döglesz meg! Pfuj, de büdös ez agörényszukafattya! Mi a szentséget zabálnak ezek, hogy ilyen szaguk van?”

A szeméből kitörülte, szájából kiköpdöste a sárnagyját, és újra munkához látott. Már az első dobása sikerült – gyakorlat teszi a mestert –, éskönnyedén kapaszkodni kezdett. Félútig se jutott,mikor eszébe ötlött, hogy pendelyben készül azerdőbe menekülni a novemberi fagyok idején.Ruha kéne! De honnan?

Eszébe jutott.Újfent leugrott, és ingerülten nézegette az

ürülékkel, sárral vastagon borított kupacot,melyben ott rejtőzött valahol leendő öltözéke.Elege volt a balszerencséből. Keserűen röhögveújra elátkozta indulatosságát, majd lecibálta és

magára húzta a poroszló felső

ruháját, lábárabocskorát. Jócskán öklendezett a különböző testnedvektől, melyek átáztatták a ruhát, ami ígyinkább hűtötte, mint melegítette, de nem akartkényeskedni.



11

„Büdös, de meleg, lesz ideje megszáradni, ha futok” – hitegette magát bizakodva. Lelke mélyén

tudta ugyan, hogy a novemberi ónos eső nem alegalkalmasabb idő szárogatásra, de elhessentettekételyeit. Ráér akkor megoldani ezt a problémát,ha az erdőben lesz, most még sok a dolga.

Felkapaszkodott a kötélen, és hason fekvekörülnézett. Továbbra is nyugalom volt, az őrök

kunyhójából hangos horkolás szűrődött ki, desemmi mozgás.„Leoldom a kötelet a vödörr ő l, és hipp-hopp,

kint vagyok” – gondolta bizakodva. Igen ám, de avízmerő istenátkát gondos mesteremberkészítette, nem csomózta, hanem visszafonta akötelet. Ezt alkalmatos szerszám nélkül ember kinem bontja. Elvágni el lehet, de nincs kése. Habelopózna az őrkunyhóba, talán szerezhetne.

Viszont ha felébrednek?Remegett az idegességtől, megragadta a kötelet,

minden erejével próbálta elszakítani, de hiába.Szájába kapta, hogy elrágja, de ez sem sikerült.

Undorodva nézett a vaskos meregető edényre.Úgy érezte, mintha ez az élettelen tárgyharagudna rá. Szinte már félt tőle. Vigyemagával? Ormótlan, nehéz, balszerencsét hozhat,de nincs más megoldás.

Elvigyorodott.

„Félek egy nyomorú’t edényt ő

l, amimegmentheti az életem? Ennyire tulok nemlehetek!”

A kötelet belekarikázta a vödörbe, jobb kezévelmegmarkolta a fülét, és meggörnyedve futni



12

kezdett. Első lépéseivel gond nélkül átszakította avékony jégréteget, de utána talált egy köves részt,

ahol hatalmasat zuhant. Természetesen elejtetteaz idomtalan istencsudáját, ami valahogy a fejealá gurult, és törött orra vérével gyarapította arajta lévő vastag szutykot.

Motyka ezúttal nem törődött az undorító tárgyrosszindulatával, megedzették az eddigiek.

Közönyösen szétmázolta arcán a vért, és jóvallassabban továbblépkedett. Szentül elhatároztamagában, hogy ahány vödröt meglát ezután,annyit fog összetörni. Ellenszenves, ördögitákolmányok, meg kell tőlük szabadítani avilágot. Keres majd egy éles peremű sziklát, ésodavágja. Jó magasra fölemeli, és sutty. Ugrálnifog a darabjain, kegyetlenül beletapossa a földbe.

Az elképzelt bosszútól megkönnyebbülve értoda a magas palánkhoz. Szorosan összeillesztett,csúcsukon kihegyezett cölöpökből készítették,ami életveszélyes a hétköznapi halandóknak, denem ám annak, kinek ilyen remek szerszáma van,

gondolta erős hittel. Hiszen, ha ügyesen dobja fel,ráborul a hegyes részre, gond nélkül átmászikrajta, és huss, már kint is van.

Majdnem sikerült, de a vödör ráborulás helyettvisszazuhant. A férfi kénytelen volt elkapni, hiszvigyáznia kellett a zajjal. Egykedvűen vette

tudomásul az újabb zúzódásokat, melyeket azidomtalan edény okozott.Óvatosan körülnézett. Semmi mozgás.Újra próbálkozott, bár fáradtnak érezte magát.



13

Szinte már nem is volt kedve megszökni.Visszamegy a kuckójába, ábrándozott egy

pillanatig, ráfekszik a finom, puha porkolábra, éshajnalig nyugta lesz.

Közben gépiesen dobált, és szerezte az újabbsebeket. Nem érdekelte. Dobott, visszaesett,elkapta, felszisszent a fájdalomtól. Dobott,visszaesett, elkapta…

– Eszednél vagy, te agyatlan jószág? –Hüledező, láncinges fegyveres állt mögötte,hangos röhögéssel díjazva mutatványát. – Mi a jóistenért hajigálod azt a vödröt? Tőled zeng azegész telep. Felvered a kapitányt, aztán jön majdugatni. Meggárgyultál vagy berúgtál? Adjálhamar abból az itókából, akkor nem jelentelek!Okádék szagod van, tiszta szar mindened,beleestél a pöcébe, vagy…

A dermedten álló, megviselt szökevénybenderengeni kezdett, hogy őt bizony összekeverik abörtönőrrel, akkor viszont…

Hatalmasat lendítve a dög nehéz jószágon,

letaglózta a jókedvű katonát, akit védettvalamennyire a sisakja, de Motyka különlegesfegyverének súlya egy buzogányéval vetekedett.A biztonság kedvéért még párszor lecsapott, ésközben elgondolkodott. Nem volt babonás, deokos ember megérti a felsőbb hatalmak üzenetét.

Van ez az átkozott vödör, ha eldobja magától,bosszút áll, ha a kezében tartja, segít. Egymásnakrendeltettek, mintha házastársak lennének. Furcsakicsit, de ki ő, hogy felülbírálja a fensőbbség



14

akaratát? Ha ezután nem hagyja el, ha hű maradhozzá, talán újra segíteni fog.

Villámgyorsan kizsebelte a katonát, majdvödrét lóbálva, bizakodva elindult. Kiment a mostmár őrizetlen kapun, fütyörészve ballagott avárfal felé, és hányaveti léptekkel felment alépcsőn. Az itt vigyázó strázsa is felismerni véltea mindig büdös porkolábot, és a vödörben bort

remélve, közel engedte magához. Megkapta amaga csapását, és szintén nyugovóra tért. Motykalemászott a falon, leügyeskedte abroncsozottbarátját is, és féltő gonddal magához ölelve azt,eltűnt az erdőben.

***

A szökevényről azóta nem tudni semmit, viszontelterjedt a híre egy távoli, nagy forgalmúfogadónak, melynek gazdája a Szerencsehozó nevet adta. A pult díszhelyén megviselt vödörtrónol, melyet reggelenként a különc tulajdonos

gondosan letörülget, beolajoz.Eleinte páran kigúnyolták érte, de ezeket

annyira megverte az indulatos gazda, hogy azótaa vendégek tiszteletteljes csöndje övezi aszertartást. Nem hinné az ember, de állítólag akimegsüvegeli a korhadó alkalmatosságot, annak

bőkez

űbben méri a bort.



15

URBÁNSZKI LÁSZLÓ

A SÁR SZÜLÖTTE

Remény nélküli, szegény falu volt, valahol asziklákkal telehintett, erdős felvidéken. Egy domblábánál bújt meg, melynek tetején gőgös vár

trónolt. Acélszürke kövekből építve, oltatlanmésszel habarcsolva, jobbágyvérrel öntözve.Emberöltőn keresztül jártak ide robotba aparasztok, emelték helyükre görcsberándulóizmokkal a sziklákat. Ha alászorult a kéz,zúzódott a láb, nem számított. Magasodjanak afalak, haladjon a munka, pusztuljon, aki gyenge!Aki nem bírta, deresre húzták. Tízet neki először,ha nem használt, másnap húszat. Ha beteg a férfi, jöjjön a gyerek és az asszony! A várnak fel kellépülnie, mert ezt akarja az Úr. Nem az égbenlakozó, hanem a földi. A király törvénye aztmondta, évi ötvenkét nap a robot. Az Úré azt,

hogy indulj, vagy botozás lesz a részed. Hajtsfejet, dolgozz szorgosan, és tiéd lészen amennyeknek országa! Nem a földi, hanem azégieké.

A domb oldalán ritkásan fa, csenevész bozótnőtt. A falut magas sövénykerítés övezte,

távolabb felszántott földek, legelő

k. A féligföldbe ásott, sövényfalú kunyhókatzsúpszalmával fedték, gallykerítéssel kerítették.A szekerek kerekeitől, a reggel-este erre terelt jószág patáitól felszaggatott úton sár volt. A



16

kunyhók közt is. Mindenütt. A gyakori köd, aszemerkélő esők ritkán engedték fölszáradni, a

gyalogosok fél lábszárig merültek bele. Hiábatopogtak a pitvarban, behordták mindenhová. Hanéha-néha megszáradt, akkor meg szúrta,hasogatta a lábat, bocskort kellett húzni. Ez a falua sáré volt. Ebből születtek, ebben botorkáltak,ide temettek mindenkit. Itt éltek a sár szülöttei.

***

Kisebb lovascsapat jött a falun keresztülvezető úton. Félig az egyik kunyhó mögé húzódvabeesett arcú parasztgyerek nézte őket. Mocskos,ócska darócujjasban és nadrágban, mezítláb.Tízes évei elején, közepén járhatott. Elhanyagolt,szemébe lógó, szőkésbarna haját néha félrecsapta, hogy lásson. Száját tátva gyönyörködött amenetben.

„A lovasok, ó, Istenem, be gyönyör ű ek… Harcosok, katonák!”

Csillogó láncingek, fekete köpenyek, sisakok éskardok. Olyannak tűntek a gyerek szemében,mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgyvág át a piszkos, földhözragadt világon, hogyszépségéből közben mit sem veszít. Élükön – atestőrök után – a fenséges tartású Úr, a környék

istene. Merev arcán gőg és közöny. Pompás, éjfekete köntöse beterítette lova farát, csuklyáját a

fejébe húzta. Maga elé nézett, mert neki ebben afaluban nem létezett látnivaló. Ismerte, hisz azövé volt minden szál rőzse és minden felsíró



17

csecsemő. Rajta múlt, melyiket dobják a tűzre.Mögötte jó tucatnyi láncinges fegyveressel

közrefogva három megbéklyózott, elvadultkülsejű, fiatal férfi. Mellette lovagolt az Úrfi, azÖrökös. Nagytermetű, csontos kamasz,angyalarcú, sötét hajú, minden lány álma.

Belül meg fekete, mint az ördög – gondolták afalusiak, ha ránéztek, pedig közvetlen, mosolygós

legénynek látszott. Le szokott járni a falubakíséret nélkül is. Álságos jóindulattal bántmindenkivel, a lányok bolondultak érte, ésreménykedtek, hogy majd ők, nekik majd sikerülmegfogni. Hiába.

A harcba volt szerelmes, a vérbe, ezért jött le aparasztok közé. Tusára hívott mindenvalamirevaló legényt a faluban, nem lehetettkitérni előle. Félelmetesen jól verekedett, ügyesenés kíméletlenül. A faluban csak botot használt, dea várban állandóan karddal, tőrrel gyakorolt.Sötét külsejű emberek, gyakorlott gyilkosokokították azokra a fogásokra, melyekkel mindig

győzött.Nem néha, nem sokszor.Mindig.Ritkán, de előfordult, hogy egy erősebb,

ügyesebb falusi suhanc egyenrangú ellenfél tudottlenni , ilyenkor azonban előkerült valami rejtett

fegyver, melytől nagyon gyorsan elment abátorsága a legénykedőnek, aki nem akarta

megérteni, hogy egy úr sohasem veszít. Nemveszíthet, hisz azért ő az Úr! Ilyenkor már nem iscsak legyőzte a túl sokat akarót, de beletaposta a



18

véres sárba. Olyan kíméletlenül, hogy nehezentalált vissza az eszére a vesztes, ha visszatalált

egyáltalán. Az idők során egyre durvább lett,elkerülte minden legény a környéken. Senki semállt meg előtte, inkább meghunyászkodva tűrték,bármit is tett.

Nem harcos ez, hanem gyilkos! Vagy úr? Egyremegy! – mormolták maguk elé a kocsmában, ha

az italból bátorságot merítettek.

***

Az Örökös unottan nézelődött, jobbjávalöklömnyi kavicsot dobálgatott. Az út menténálldogáló falusiak közül kinézte magának a szájáttátó gyereket, egyet gondolt, és egész közelrőlhozzávágta a nehéz követ. A szurtos kölyökmásfelé figyelt, mégis észrevehette a felé zúdulóveszedelmet, mert fejének kis biccentésével elengedte maga mellett. Nem kapkodott, nemijedt meg, hanem mosolygott.

A kő – majdnem érintve arcát – a kunyhófalának csapódott, majd le a sárba. Az Úrfigonosz vigyora bosszús fintorrá torzult,szemlátomást jobban esett volna neki, ha alövedék bezúzza a suhanc fejét. Keze anyeregtáskájába mélyedt, valamit előszedett.

Elléptetett a gyerek mellett, majd villámgyorsmozdulattal visszakézből hozzávágott egycsatakeresztet. Nyergéből hátrafordulva durvánfelröhögött, előre élvezve a bekövetkező tragédiát.



19

A szemtelen senki azonban könnyed hajlássalelkerülte a gyilkos készséget, és még szélesebben

vigyorgott. Hisz az Úrfi azzal tisztelte meg, hogytréfálkozik vele! Az éles, hegyes fegyver tövigmerült a kunyhó vályogfalába.

A katonák arcán könnyed mosoly suhant át, azÚr késpengényire szorított szája idegesenmegrándult. Lassan a fia felé fordította a fejét,

tekintetében gyilkos düh lángolt. Mereven nézteaz Örököst, aki érezte, hogy baj van. Értetlenülnézett, majd elvörösödött, amikor rájött: ez aparasztkölyök nevetségessé tette őt.

– Meghalsz, pór! – rikoltotta. – Röhögnimerészelsz? – Kardot rántva rúgatott volnalevágni a nemtelen senkit, amikor…

– Vissza! – Nyugodt, indulat nélküli volt ahang. Az Úr szólalt meg csendesen. – Nem így! –Kissé oldalra fordulva jelentőségteljesen ránézettegy durva arcú, idősebb férfira – katonáivezető jére –, a rabokra, majd a suhancra.

A lovas kivált a menetből, magához intette az út

mellett álldogáló Korgot, a kocsmárost. Néhányhalkan elsuttogott szó után pénzt nyomott avigyorogva bólogató vörös ember kezébe, aki akölyökhöz lépett.

– Hé, Urblas! Menj az urakkal, vón’ egy kismunka! Kapsz majd enni is, meg ami kell. Szedd

a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinnisemmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar!„Menjek velük? Azért, mert mosolyogtam?

Hiszen az Úrfi kezdte, én nem csináltam semmit. Á, meg szokták mondani, ha valakit botozni



20

visznek. Biztosan befognak valami ocsmánymunkára. Sebaj, ha kell, pucolom a szarukat is,

csak jussak ki a faluból. Rosszabb sorom nemigenlesz, mint eddig. Enni bizonyára adnak valamennyit, nem kell nekem olyan sok. Befogoma szám, meghúzom magam…”

Lázasan rohanó gondolataival küzdve a kölyökbeállt a durva arcú lovas mögé, és szaporán

kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló várfelé. Mellette a három villogó szemű, ijesztő alak.Kicsit tartott tőlük, de megnyugtatta magát, hisz akatonák úgyis megvédik, ha kell.

***

Urblas, az árva kegyelemkenyéren cselédeskedetta kocsmában, bár szegről-végről Korg távolirokona volt. Felszolgált, fát vágott, pucolta apöcét, mikor mi akadt. Magának való, csendesgyerek lévén szorgalmasan elvégzett mindenmunkát, mégsem becsülték semmire. A szülei

birtokoltak ugyan némi földet és kevéske jószágot, de azt Korg lefoglalta állítólagosadósság fejében, amikor belehaltak az éhtífuszba.A tíz év körüli kölyöknek megengedte, hogymeghúzza magát a kocsma végében. Befogtamindenféle munkára a ház körül, és dobott neki

valamicske ennivalót is. A felnő

ttek csak átnéztekrajta, de a falubeli kamaszok kihasználták avédtelenségét, és vadászosat játszottak vele.Urblas kapta az üldözött vad szerepét, és haelkapták, megverték. Később már nem is tettették



21

a cserkelést, hanem nekiestek, ha megláttákegyedül. Körberugdosták, meggyomrozták, mikor

mit hozott a kedvük, bár mostanában nehezebbévált a dolguk, mert a kis senki megtanultvisszaütni. A halálraítéltek, a sarokba szorítottállatok elszántságával védte magát. Termetéhezképest erős volt, rettentően szívós, és minthaelőre látta volna az ellenfelek mozdulatait. Már

csak husángokkal merték megtámadni, ami azértis tetszett a fiúbandának, mert a felnőttek nemengedték meg Urblasnak, hogy botot hordjonmagával. Egy kocsmapiszka nem veszélyeztethetia rendes embereket, és a bot maga a fenyegetés.

A kölyök kínjában, védekezésként újra feltaláltaaz ősi fegyvert, az ökölkövet. Ha markábaszorította, elölről alig látszott – bár kétoldaltkilógott a hegye –, és sokkal nagyobb erőveltudott ütni. A heggyel hasított, zúzott, és öklénekbütykei is kevésbé fájtak verekedés után, annyira jól alátámasztotta a szakóca. Amikor használta,már nem csak az ő vére folyt, ettől olykor

megijedtek a támadók, és el tudott szaladni.Máskor megvadultak tőle, akkor viszont a dühvakította el őket. Hadonásztak összevissza, s mireészbe kaptak, a falu senkije eltűnt. Ha futhatott,nem létezett olyan ember, aki utolérje. Értette aharcot, de nem kedvelte. Magától sohasem

bántott senkit. Békés, jó gyerek lett volna, hahagyják.De nem hagyták.



22

***

A menet lassan közeledett a vár felé, majdegyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsinysziklahasadékba fordult. Az egyszerű lovasokszűk fele – talán féltucatnyi – ügetésbe váltvatovábbment a megmászhatatlanul meredek oldalúszoros vége felé. A többiek megálltak a

bejáratnál, széthúzódva az ötven-hatvan lábszéles nyílás teljes szélességében. Látszott rajtuk,hogy nem először tesznek így. Az Úr közvetlenkísérete és a szélesen vigyorgó angyalarcúÖrökös a hasadék közepén lévő kiszélesedéshezléptetett, majd megállt.

A testőrök villámgyorsan kiszabadították ahárom vad tekintetű férfit, és a kölyökkel együttaz Úr elé taszigálták őket. Urblas engedelmesenment velük, de nagyon rossz előérzete támadt.

A merev arcú Úr feléjük fordult, nyugodtanmegnézte őket, mintha egy lovat venneszemügyre, majd szólásra nyitotta száját.

– Nem kellene megindokolnom tetteimet, mégismegteszem, mert jó uratok vagyok. Akartok-eszabadságot és méltó életet? Persze, hogyakartok! De gyilkosok vagytok és rablók. Ez avigyorgó kis takony pedig? Nos, ez a senki nemszámít! Visszakerül a sárba, ahonnan kimászott.

A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok egylehetőséget. Itt van a fiam és örökösöm, aki a miUrunk segedelmével indulni fog a kiválasztottkevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőttazonban távozna, le kell vizsgáznia az urak



23

nemes tudományából, a harci ismeretekből. Nos,hosszú évek képzése után ma bizonyíthatja

tudását. Itt ez a szoros, melynek végeit hű katonáim vigyázzák. Akkor engednek ki élőt ehelyről, ha én úgy akarom.

Intett a katonák vezető jének, aki néhánydorongot dobott a dermedten álló csoport elé.

– Íme, a parasztok nemtelen fegyvere, a bot! Ez

való nektek, hisz úgysem értetek nemesebbkészségekhez. Bátor fiam egyedül fog küzdeniellenetek, hisz egy úrnak nincs szükségesegítségre. Ha legyőzitek, szavamra mondom,szabadon távozhattok, méltó és gazdag jutalommal. Ha vesztetek… nos, akkor már nemlesz szükségetek semmire ezen a földön, és aMennyek Királyának trónusa előtt feleltekbűneitekért!

A bátor fiú, köpenyét a ló farára eresztve, lassanleszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját anyeregkápára akasztotta, brigandinját,1 láncingéta köpenyre dobta. Az egyik testőr átvette a

kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette aholmikat, majd a nagy kört formáló társaihozcsatlakozott. Az Úrfi mámorosan csillogószemmel, lassan kivonta kardját és tőrét.Diadalittasan végignézett a dermedt csendben állócsoporton, majd felrikoltott:

– Urak! Sár nemes szülöttei! – röhögött. –Harcra fel!

1 Brigandin, vagy brigantin: Két réteg erős bőr közészegecselt fémlemezek. Általában könnyebb láncinget isviseltek alatta, de magában is védte viselő jét.



24

Urblas iszonyodva hallgatta a környékmindenható urának szavait, de nem mozdult.

„Levágnak, mint egy disznót, hogy ez az úrimocsok… ez a begő zölt agyú, vérszagtólmámoros gyilkos gyakoroljon? Szű zanya, holvagy most? Hisz én nem tettem rosszat… Istenemaz égben! Abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben! Most mi lesz velem?”

***

A három villogó szemű, elvadult arcú férfivillámgyorsan a földön heverő husángokhozkapott, és laza félkört alkotva széthúzódott.Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit.Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltottelítéltek voltak, az utak megvámolói. Nem az úrinépeké, mert őket védték a katonák, sem a módoskereskedőké, kikért zsoldosok harcoltak, hanem akisemberek vámszedői. A védteleneké, a kismalackájukat vásárba vivő megfáradt férfiaké, a

hajnalban frissen leszedett salátát cipelő asszonyoké.

Vadak voltak, mint a csikaszok, és ugyanolyangyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítássalvetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé,ki alig mozdult… csak amennyit kellett.

Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágottkezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nemsokáig hangoskodhatott, mert a torkát átdöf ő tőrhamar elhallgattatta.



25

Félelmetesen gyors volt az Örökös! Semmifelesleges mozdulat, erőlködés. Kidolgozott,

míves mozgás, ahogy azt kell. Szinte elegánsanölt, ha ugyan az ember életének kioltása lehetelegáns. Kicsit megbillentve fejét kérdőenpillantott a merev arccal álló Úr felé, aki nemmoccant.

A testőrök csoportja felől azonban elismerő

moraj hallatszott. Szakmájuk a halál volt, és azilyen szép munka megérdemelte az elismerést. A maradék két férfi óvatosan keringeni kezdett

az angyalarcú ördög körül. Nem érdekelte őketkenyeres társuk halála. Rosszindulatú gondolataikszinte kiültek arcukra:

„Kellett neki, minek kapkodott az a barom? Hová rohant? El lehet kapni ezt a kis ugrómókust,csak okosan kell csinálni. Nyugodtan!”

Öltek ők már sokat, és néhányan pont ilyenügyesen táncoltak, ameddig a dorong véresronccsá nem zúzta fürge lábukat. Egyikük – aszakállas – botját pörgetve jobbra-balra mozdult,

kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg amásik, akinek hosszú, loncsos haja volt, lassanoldalazva próbált kikerülni Úrfi látószögéből.Mikor az uracs a sompolygó után fordult, aszakállas villanásszerű sebességgel ugrott az úrigyilkos felé, majd hátra, és még hátrább.

Igyekezett magára vonni ellenfele figyelmét.Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetvevágta dorongját az Örökös lábába. Ezzel ugyanlefegyverezte magát, de Úrfi elkésve, csak féligtudta kivédeni a felé zúgó husángot, mely



26

combjába vágódott. Az eddig csalimadárkéntugrándozó szakállas óriási erővel vágott a sérült

suhanc feje felé. Vigyorgó arcán látszott: ez avégső csapás, idáig tartott a harc és nem tovább. Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen voltmeglepni. Féltérdre esett, kardját magasba rántvavédte az ütést, és vérmocskos tőrét a most márvédtelen támadó gyomrába döfte. Démonian

gyors, tökéletes mozdulatsor. Tehetség ésvégtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazivizsgamunka.

Fegyverét elvesztő támadója – villámgyorskörbekémlelés után – az Urblas lábánál heverő karó felé kezdett rohanni.

A kétszeres győztes büszkén pillantott apja felé,aki biccentett fejével, sőt talán pici mosoly isátsuhant az arcán, szinte emberivé téve azt. Agyilkos állat – vagy a teljesítményére jogosanbüszke gyermek – hirtelen támadt ötlettel tőrét éskardját a testőrök körén kívülre vetette.

– Majd én megmutatom, hogyan kell bottal

küzdeni! – rikoltotta.Felkapta a lábát megzúzó karót, és kevésbé

táncos léptekkel ugyan, de a hosszú hajú feléindult.

A harmadik rabló most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött

ellenfelek, semmi esélye a győ

zelemre vagy amenekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellettelótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradtegy olyan harcossal szemben, akivel mégösszeszokott csapata sem bírt.



27

Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángjátmaga elé eresztve lassan térdre ereszkedett.

Diadalittas támadója közelebb érve a mindentbefejező végső csapásra emelte botját, s közbenbüszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mertutolsó ellenfele hatalmas lendülettel azelbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem ispontosan, de az ütés talált, megsértve vele az

uracs csípő jét. Sokat ugyan nem ért vele, hisz aválaszul lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel ésagyvelővel szórva tele Urblas arcát… aki ettőlteljesen megvadult.

„Elég ebbő l a nyomorult életbő l… a vérgő zösgyilkos bandából, akik nyálcsurogva lesik, mikor döglök már meg én is! Elég az ilyen apából ésÚrból, aki bármit megtehet e földön! És legyenelég ebbő l a gyönyör ű arcú, beteges állatból,akibő l majd Úr lesz, minden lélek gazdája, kinek duzzadó nadrágján már látszik az élvezet jele,hisz élvezet neki a halál!”

Elég!

***

A kölyök, a kiéhezett, agyonalázott senki, akisohasem evett eleget, és aki oly szenvedélyesenszeretett élni, még ha az élet ily végtelen

megalázó is volt, most nekilódult. Elmosódottárnyként villant a tökéletes ütését ünneplő megtestesült ördög felé. A meghitten markábasimuló ökölkővel hihetetlen erejű csapást vitt be a



28

szépséges arcba, véres maszattá mázolva az ottterpeszkedő, önelégült vigyort.

Úrfi a földre zuhant. Díszes ruhája silányronggyá alázódott az áldozatai vérével feldúsítottsárban.

A döbbent nézők iszonyodva felhördültek.– Földön a Kisuraság…– A szutyok kölke…

– Még ilyet…A démoni suhanc gyorsan kiheverte az ütést, ésőrjöngve ugrott föl a mocsokból.

– Te senki! Te mocskos paraszt! Szaroskezeddel úri arcomat… én a sárban… ebben aganés, büdös sárban? Megdöglesz, nemtelen!Megöllek! Véged van!

A végsőkig alázott Úrfi, kinek új volt még ez azérzés, pörgő bottal vetette magát Urblasra. Avégtelen gyakorlás adta tudással ütötte, zúztavolna a szerencsétlen gyereket, de a kiskocsmapiszka az ilyen elvakultan támadóakarnokok között élt, és nem illetődött meg a

„jogos” haragtól. Gyorsasága felért a képzettharcos gyakorlatával, kétségbeesés szülteötletessége az oktatott fogásokkal. Sarokbaszorított állatok ereje költözött izmaiba,elmulasztva fájdalmát. Ezernyi megtaposott ősenevében kellett bosszút állnia. Vért akart látni,

szétzúzni ezt az állatot.Elengedte maga mellett a zúgó fegyvert, ésodacsapott. Nehezebb dolga volt ellenfelénél,közel kellett mennie, hogy elérje, de mosthasznára vált a rengeteg gyakorlás, amikor



29

egyszerre többen is támadták. Lehajolt, felugrott,hátradőlt, és jórészt elkerülte a botot, miközben

ütötte, csépelte a gyűlölt, dölyfös arcot.– Ezt anyámért és apámért, akik beledöglöttek a

nincstelenségbe! – hörögte levegővétel közben. –Ezt azért, mert még sohasem laktam jól! Arongyokban átfagyoskodott éjszakákért vágomszét azt az úrias pofád, te harcipatkány!

Megvadult állatként, fogait kivicsorítvakeringett az uracs körül, és vitte be egyre-másraütéseit, nem érezve a bot csapásait, pedig már egymerő seb volt a teste. Lefejelte és eltörte az Úrfiorrát, megzúzta a bordáit, hatalmasakat rúgott agyomrába, veséjébe.

Furcsán festettek, mert Úrfinak el kelletttávolodnia ahhoz, hogy hosszú fegyveréthasználni tudja, míg a kis senki csak közelrőltudta bevinni csapásait. Olybá tűnt, mintha Úrfimenekülne, és Urblas üldözné őt. Egy idő utánvalóban ez történt, mert az Örökös kapkodta alevegőt, kezdett kimerülni és lemerevedni a sok

bekapott ütéstől. Egyszerűen nem bírt ezzel azőserejű kis fenevaddal, hiába a rengeteggyakorlás.

De volt még egy végső fegyvere.Utolsó tartalékait összeszedve támadott,

meghátrálásra kényszeríttette a kölyköt, majd

botját elhajítva elő

rántotta rejtett tőreit, melyekéleit mocsári kígyók mérgével vonták be.

– Elég egy karcolás, és megnyuvadsz, te gané!Mindenki meghal, akit ez elér! – sziszegte



30

diadalittasan. – Nincs senki e világon, akitezekkel a fegyverekkel…

Tévedett, mert volt ilyen ember, egy mocskosés szerencsétlen kocsmapiszka, a nemtelen, sárbólfakadt senki.

Urblas ballal félresöpörte a tőröket, ésökölkövének hegyével lecsapott, végigszántvaÚrfi angyali szépségű arcát, szájától egészen a

füléig. A gyilkos suhanc félájultan zuhant a sárba.Urblas ellenfele fölé hajolva az utolsó csapásraemelte öklét, amikor meglátta a sebtől ördögienrúttá torzult fejet.

– Milyen érzés a sárban, te görény? Te nemesseggből kinyomott potyadék! Mi mindig ebbenélünk. Kóstold meg, milyen ízű ez az élet! –rikkantotta, és jókora adag ganés sarat tömött azangyalból groteszk démonná vált uracskahitetlenkedő szájába, sebébe. – Megkönyörülökrajtad, te úri mocsok, mert most már lelkedhezméltó a pofád. Élvezzétek ki azzal a fagyottszarapáddal együtt, hogy olyannak lát a világ,

amilyen vagy!Felugrott, felkapta a botot, és hatalmas

lendülettel az Úrfi lovának kantárját szorongató,elbambult testőrhöz vágta, aki vérbe borult fejjelhanyatlott alá.

És a nemtelen senki, a vérben úszó, összetört,

de magában végtelen erőt érz

őUrblas, a sár nemes szülötte – aki még sohasem ült lovon,

mégis úgy vágtatott, mint a félistenek – áttört azavartan kapkodó külső őrök során.



31

Ide látszottak a Kis-Kárpátok ormai. Abonyolult útvesztő jű szakadékokban, a sötét

erdőkben volt remény eltűnni, mielőtt a piszkossenkivé alázott, mocskot köpdöső Örökös és azösszedőlt világát dermedten gyászoló Úr észbenem kap. A katonák íjai felajzatlanul, dekardjaikat is feleslegesen vonták ki, mert nembírtak hátasaikkal, akik csikó koruktól

meghátráltak az Úrfi csataménjétől. Ez elég volt aló nyakához simuló Urblasnak, aki hihetetlentempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló ködés éjszaka homályában.



32

URBÁNSZKI LÁSZLÓ

SOHASEM FOGJA LÁTNI FÉRFI!

A patak, mely gömbölyded kavicsok között törtutat magának, sekély volt, talán fél lábszárig érő.Kristálytiszta vizében még ott csikorgott a távoli

havasok hidege, de a falu asszonynépe kissélejjebb már sulykolta, mosta a ruhákat. Julikamég nem is olyan rég a többiek között élvezte afecserészést, mostanában azonban egyedüllétrevágyott. Anyja egyelőre nem bízta rá a kényesebbdarabokat, és alaposan átnézte a munkáját, de már jó ideje nem szidta meg utána. Engedte önállóandolgozni. Mosolyogva simogatta meg fejét:

– Jó menye leszel valakinek nemsokára! –mondogatta, és elgondolkodva nézte lánykájakiteljesedő alakját.

***

Julika mélyre hajolva csapkodta, dörzsölte azágyiruhákat, a felfröccsenő víz átáztattaszoknyáját, ingét, kényelmetlenül dörzsölteérzékeny mellbimbóit. Részben ezért is húzódottfélre. Zavarta, hogy kirajzolódnak mellei az

átlátszóvá vált anyag alatt. Akkor is, ha csak nőklátják. Lejjebb, ahol sokan mostak, elkergették a

férfinépet, ne bámészkodjon feleslegesen, de egy-két suhancnak mindig arrafelé akadt dolga, ésalaposan megbámulták a fiatalabb asszonyokat,



33

nagyobb lányokat. A nagyok nem sokat törődtekvele, de a lánynak kényelmetlen volt.

„Mit kell annyit nézegetni?” – gondoltabosszúsan. „Ezzel fogom szoptatni a babáimat,ha majd lesznek.” Elpirult, amikor eszébe jutott,amit nagy nővére mesélt arról az éjszakáról.

„Mekkora ostobaság!” – gondolta. – „Miérdekes lehet odalent, ahol pisilni szoktam? Mit

lehet azon tapogatni? Vacak puha, kövér red ő k ésa közepén az a semmire se jó vágás. Mintha nemnő tt volna össze rendesen. Akkor is látszik,amikor állok, bár már évek óta selymes sző r nő tt ott, és eltakarja azt a buta rést.”

Amikor alaposan megvizsgálta magát egy tálkavíz tükrében, látta, lejjebb a feneke felé kínosannagyméretű, titokzatos rés van, ami nem tudni,mire szolgál. Illetőleg tudta: ez az a bizonyoshely, ahová majd… de akkor sem tetszett neki.

Biztosan nem lesz rá kíváncsi senki. Perszelehet, hogy csak az övé ilyen csúnya. Esetlegmegnézhetné a barátnő je, Annus fenekét, bár ez

lehetetlen, mert azt hinné, kíváncsi rá. Pedig nemaz, sőt, fúj!

Keményebben csapkodta a ruhát, egészenösszevizezte magát. Formás mellei ütemesenringatóztak, kerekded combjára rátapadt a vizesszoknya. Beszélgettek már erről a fenékdologról,

és Anna se értette, mi a szép benne, neki semtetszett. „Bvveee! Hányinger! Az mindenesetre biztos,

hogy aluról sohasem fog látni férfi. De nem ám! Nézegesse a sajátját, ha annyira kíváncsi.”



34

Persze mindig alaposan meg fogja mosni, abiztonság kedvéért. Nem azért, hogy

megbámulják, hanem mert szereti a tisztaságot.Az mindenesetre hazugság, hogy ott jön ki agyerek, hisz az ujja is alig fért bele. „Ha acicimre lenne kíváncsi valaki, azt megérteném,hisz igazán aranyos.” – folytatta a merengést,gyakorlottan nyomogatva, forgatva az ágyneműt.

„Lehetne valamelyest nagyobb, de így szépgömbölyű , és felfelé áll a bimbója. Amikor fázik,vagy butaságokat mondanak a fiúk, akkor nagyobb lesz, és egészen kemény. Olyankor érzékenyebb is. Szép, és kész! Van rajta mit nézni. Az öreg Bóka bácsi is elmereng, ha meglátja, ésnagyobbakat szív a pipájából. Akkorákat, hogymajd meg fullad utána. Hihi, úgy kell neki, miért leselkedik? Persze, az finom, amikor a legények nézik.”

Miközben a fiúkra gondolt, melegséget érzett ahasa aljában.

Felegyesedett, széttárt karral nagyot nyújtózott.

Elfordult az asszonyoktól a kis bokorcsoport felé,hogy arcát odatarthassa a napnak, és kezévelfinoman meggyúrta kicsi, de telt melleit, mert asok ringatózástól enyhén sajogtak. Nővéreállította, ha gyakran megmasszírozza, szebbállású lesz. Simogatta, lapogatta, óvatosan

megmelengette a bimbót is, mely a hideg víztő

legészen keménnyé vált. A szemközti bozótosbannyulak tanyázhattak, hallott némi neszezést, de asulykoló nőkön kívül nem volt ember akörnyéken. Egész messzire ellátott az üres



35

mezőn. Tovább simogatta magát, ami furcsamódannyira jólesett, hogy beleborzongott; a lélegzete

felgyorsult. Óvatosan hátralesett a hajlongóasszonyok felé, azok hangosan nevettek valamin,szorgosan csapkodva a ruhákat. Tovább birizgáltamellét, jobbjával bátortalanul végigsimítottcombja belsején, finoman cirógatva a selymestapintású bőrt, kíváncsi ujjai egyre feljebb

haladtak, míg végül megérezték a furcsán nyirkosszőrt, és mögötte azt a titokzatos…

***

A serkenő bajuszú ifjúember már a hajnal előttisötétben kilopakodott a kis bozótoshoz. Ölnyileveles ágat cipelt magával, arra is vigyázva,hogy ugyanolyan fajta legyen, mint a patakparti.Világosban nézte ki magának a pontos helyet, azéjjel bemászott a bokrok alá, és késével sekélyteknőt kapart az egyik sűrűbb növésű cserjemögött. Belehasalt, a hozott gallyakkal

betakargatta magát, és várta a reggelt.A patak szép tiszta, homokos részére a férfiak

nagy, sima köveket hordtak. Itt sulykolták,csapkodták a szennyest minden második héten azasszonyok. Volt, aki csak havonta egyszer jött,merthogy kopik a drága ruha, mások hetente, bár

ez utóbbiak nem túlozták el a dörzsölést, inkábbcsak átöblítették a vásznakat. Beálltak a vízbe,övük korcába tűrték a szoknyák alját, ésnekiláttak. Messzire világítottak a gömbölydedlábikrák, olykor még a combok is. Persze ezt csak



36

egészen távolról tapasztalhatták meg az érdeklődő legénykék, mert a féltékenyebb természetű férfiak

komolyan megzuholták azokat a suhancokat,akiknek túl sok dolga akadt errefelé. Valamiértnem kedvelték, hogy asszonyaik gömbölyűségeinlegeltessék szemüket az arra nem hivatottak. Nemkaptak komoly verést, de Balog Pista alaposanpórul járt, amikor negyedszer ment el ugyanaznap

a nők közelében. Állítólag apjához igyekezett,tartalék kaszát, fenőkövet, korsó bort cipelve. Azifjú házas Fenyér Józsi grabancánál fogvamegemelte, és majd fertályórán keresztülrugdosta röhögve a fenekét. Azt ordítozta, addignem hagyja abba, míg nőiesen gömbölyű nemlesz. Nézegetheti magát, ha a patakba végzi elnagydolgát, nem lesz rászorulva a leselkedésre.Még a férfitagját is le akarta csavarni, hogylányosabb legyen a formája, de szerencséremeggondolta magát. Szegény Pityu jó hónapigbujdokolt utána, mert mindenki vigyorgott, hameglátta. Néhányan meglapogatták a fenekét,

valóban olyan szépen gömbölyödik-e, mint hírlik.Márpedig ennél nagyobb szégyen aligha érhet ifjúlegényt, aki nem kerekfenekű majdnemlány,hanem a falu bikája címre pályázott. A bikaságelérése bizonytalan időre elhalasztódott, és Pistarászokott egy furcsán merev járásra, amikor is

egyáltalán nem mozog a feneke, nehogy eszébe jusson valakinek a kínos eset.Ezért készült ilyen gondosan Havasi Árpi, a

jómódú kádár fia, aki már nagyon szerette volnamegtapasztalni a női test rejtelmeit, de tizenhat



37

megélt éve alatt még nem tudott igazán a végére járni. Kézműves gyerek lévén alaposan eltervezte

minden lépését. Az asszonyok csapatában sok jóleső nézelődnivalót találna, de túl sokanvannak, valamelyikük bizonyosan észrevenné,ráadásul a közelben fia bokor sem akadt.Furcsamód a fiatalabb férjek ide jártakgyújtósnak, ostornyélnek valót szedni, így tarrá

kopasztották a környéket. Megfigyelte azonban,hogy Békési Juliska távolabb szokott húzódninagymosáskor. Látótávolságban maradt azanyjától, vagyis biztonságban volt, de egy ügyeslegény alkalmatos leshelyet építhet az ottanicsenevész bozótosban, ha elég szorgalmas.Márpedig ezen nem fog múlni, gondolta magábana legény, akinek erősen megtetszett a leányka.

Fiatal, talán tizenhárom éves, de olyannyirakikerekedett mindene, hogy Árpinak kínosantakargatnia kellett magát elöl, amikor látta aközkútra menni. Nem volt különösebben izgulósfajta, de ez a lány… Odafelé a kezében vitte a

nagy korsót, és szökdécselve járt. Mellecskéifinoman ugrándoztak, bimbói majd kidöftékvékony blúzát, számos ifjú legénynek okozvánszájkiszáradásos betegséget. Visszafelé mindigföltette a fejére az edényt, és óvatosan lépkedett.Mellei ilyenkor nem zavarták annyira a

közerkölcsöt, viszont gömbölyű

fenekénekringatásával volt kénytelen egyensúlyban tartani acsurig töltött alkalmatosságot. A két izmosdombocska megfeszült, elernyedt, jobbra billent,balra mozdult. A szoknya ingerlően tapadt a



38

formás combokra, kirajzolva azokat a vadítóidomokat. Természetesen az alkotó fantáziájú

majdnem-férfinép tudta, hogy a sima comboktalálkozásánál ott rejlik egy jóval kisebbhalmocska, melynek ajkai vannak, pihe-puha szőrborítja, és ez is mozog előre-hátra. Sajnos ezt alátványt ifjúemberek nagyon-nagyon ritkántapasztalják meg, bár sok-sok hazug szót

mesélnek róla, és sokszor maguk elé képzelik afülledt nyári sötétségben. Árpi már jó néhányszormegélt ilyen éjszakákat, most is ez adott erőt nekitervei véghezviteléhez. Elvégezte kis-nagydolgát, maga mellé tette a nagy karéj kenyeret,szép darab kolbászt, egy flaska vizet, és nekilátotta várakozásnak. Unaloműzésként elképzelteazokat a combokat, a meg-megrebbenő melleket,a hegyes bimbókat. Mindjárt gyorsabban telt azidő, bár a hason fekvés valamelyest bajossá vált.

A hajnal beköszöntével felébredt a falu,kihajtották a teheneket, disznókat, a férfiaktöbbsége kiment a földekre, az iparosok is

nekiláttak a munkának. A fehérnépek koradélelőtt érkeztek a patakhoz. Odahaza ellátták azaprójószágot, az embereket, a szorgalmasabbjaelőkészítette az ebédrevalót, és hatalmasruhacsomagokkal megrakodva kiballagtak avízpartra. Élénken beszélgettek, kacagásuk

messzire csengett. Békési Juli óriási batyut cipelt,ő kapta meg a család ágynemű jét. Hatalmaslepedőket, dunyhahuzatokat. Szülei becsületesendolgozó kisgazdák voltak, annyi földdel, hogymeg tudtak élni. A jómódú, három segéddel,



39

inasokkal ügyködő Havasiéknál asszonyokszoktak segíteni a házimunkában, de Árpád anyja

mégis lejárt a patakra a kényesebb holmikatmosni. Legalábbis ezt állította, bár mindenkiszerint végigvihogta a napot. Híresen jó hangulatszokott uralkodni a patakparton, ahol a fehérnépvégre megszabadult a férfiak állandó jelenlététől,nem kellett „viselkedniük”. Jó alaposan

kibeszélték örömüket, bánatukat, kiteregetveolyan dolgokat is, melyek igazán nem tartoztakmásra. Magánügyek voltak, de elmeséltékegymásnak, mert ilyenek a nők.

Pontos beszámolók hangzottak el kilesett titkostalálkákról, intim méretekről, ágybéli ötletekről.Kibeszélték, hogy a férfiember egyáltalán nemnormális, csupa gusztustalanságot szeret, viszontnagyon hálás tud lenni, ha bizonyos szokatlandolgokat is megkaphat hites párjától. Perszeilyenkor, amikor úgymond nem megszokottmódszerek kerültek szóba, halkan, suttogvaejtették meg a tények közlését, és közben

akkorákat kacagtak, hogy némelyikük hanyattesett a vízbe. Ezek a titkos dolgok természetesenazonnal elterjedtek az asszonykoszorúban, ésbizony néhány új utakat kereső – szokatlan, de jóleső dolgot kérő – férj alaposan meglepődött,hogy nemrég még bizonyítottan ártatlan hitvese

milyen gyakorlottan kezeli ezen kívánságokat.Hiába, no, míg bizonyos dolgok elmeséléséhez arámenős férfiaknak komoly mennyiségű italszükségeltetik, addig a fehérnépnek elég némiközös munka.



40

Természetesen ezeket a zaftosabb részeket aleendő menyecskék nem hallhatták, ők távolabb

húzódva osztották meg a maguk jóval szerényebbtitkait. Juliska pedig – mind közül alegártatlanabb – elindult, hogy egyedül dolgozzafel a női lét friss újdonságait.

Elsétált megszokott helyére, jó százlépésnyire akét csoporttól, és nekilátott a munkának. Először

is alaposan körülnézett, mert nem szerette volna,ha valaki meglesi – Árpi belefúrta a fejét aföldbe, levegőt sem vett –, majd szoknyája aljátbegyűrte korca mögé, feltárva két hamvas,gömbölyded combját a világnak. A part menténbeáztatta a ruhákat, alaposan megnyomkodta,nagy kövekkel lesúlyozta, nehogy elvigye őket avíz. Kezdett ereje lenni a napnak, így Juliska jólmegnyitotta felső jét, hogy mellei közét is érje alevegő. Mélyre hajolva, oly nagy lendületteldolgozott, hogy cicije több ízben is elhagytafészkét, és kikandikált a napvilágra. Ilyenkor alány megállt a munkában, és illemtudóan

eligazgatta. Ez úgy történt, hogy egyik kezévelbenyúlt a rakoncátlan mellecske alá, míg amásikkal eligazgatta az anyagot.

Egyszer valami furcsa hangot hallott, amolyanvaddisznóröfögés szerűt, de hiába fülelt,nézelődött, semmi szokatlant nem talált. Amikor

befejezte az áztatást, már nagyon felmelegedett azidő, ezért kihasználva az egyedüllétet, kinyitottaingét, és alaposan megmosta felsőtestét.Öltözékét magán hagyta, így távolról nemláthatták, mit csinál. A szeme sarkából mozgást



41

észlelt a szemközti bokorban, talán madarakfészkeltek ott. Ettől picit nyugtalan lett, mert

nagyon szégyenlős volt, de azért holmi nádirigókelől nem akart bujkálni. Bátorságát bizonyítandó,szoknyáját az ölébe gyű jtve leguggolt abozótossal szemközti oldalon, a sekély víz fölött,és alaposan megmosakodott alulról. Szerette, haott is tiszta. Közben megint hallotta azt a

bizonyos hörgésszerű röfögést, de most sem találtsemmi gyanúsat. Amíg a ruha ázott, leült a naposoldalon, egészen bársonyos öléig felhúzvaszoknyáját napoztatta, locsolgatta lábát.Természetesen ilyenkor, nagymosás idején senkisem hordott alsóneműt, mert az vizesen nagyonkényelmetlen viselet, és az állandóan leselkedő férfinép amúgy is ki van tiltva ilyenkor.Fertályórányi pihenés után nekilátott, hogyalaposan megsulykolja a lepedőket.

Julika mélyre hajolva csapkodta, dörzsölte azágyiruhákat, a felfröccsenő víz átáztattaszoknyáját, ingét, kényelmetlenül dörzsölte

érzékeny mellbimbóit. Részben ezért húzódottfélre, zavarta, hogy kirajzolódnak mellei azátlátszóvá vált anyag alatt. Akkor is, ha csak…

***

Aznap este hangos vita zaja szűrődött ki a módosHavasi Árpád házából. Másnap, mindenki

meglepetésére a szépreményű ifjabb HavasiÁrpád – aki előtt oly sok kívánatos és gazdageladó lány illegette magát – felkereste a Békési



42

szülőket, tisztelettel kérve engedélyüket Juliskalányuk látogatásához. Igaz, még mindketten

fiatalok, mondotta, de legalább lesz idejükalaposabban megismerni egymást. Megemlítette,hogy mélyen hatott rá Juliska ártatlan, tisztaszépsége, és már apjaura engedélyét is kiharcoltaa vőlegénységhez. Kizárólag a lányon múlik,lesz-e házasság a barátságból, de a maga részéről

minél hamarabb szeretne sort keríteni rá.

***

Rossznyelvek szerint ezek a bizonyos eladólányok sohasem értették meg, hogy a csudábavadászta le az a girhes kiscsibe a falu legvonzóbblegényét. Persze ők sosem voltak olyanszegények, hogy a patakban mossanak.



43

NAGY ATTILA

A SZENTFUNDUS KINCSE S ZERDAHELYI TÖRTÉNET

1493, Szerdahely, Pozsony vármegye

Sötét éjszaka volt, csak a felhőkből elővillanóhold világlott a tájra. A mély csend is komorulfülelt – csak itt-ott törte meg egy gallyreccsenése.

– Hóóó… – súgta a lova fülébe az állat mellettlépdelő, meg-megtorpanó alak. Ló és lovasa

csendben lopakodtak a tejedi gázló mentén. Amagas, fiatal férfi szeme hol előre villant, asötétséget kutatva, hol a nyeregre erősített, nagyrézüst alig látható közvonalaira nézett.

„Most lehet éjfél, most kell megtennem.” –gondolta. Kikötötte a lovat, és leemelte az üstöt,

ami öblös cuppanással ért földet a vizes gázlóban.Gyorsan körültekintett, nem látja-e valaki. „Seholegy emberfia, de, Krisztusnak hála, a kutyák semcsaholnak!” – nyugodott meg. Jól tudta, éjfélkoraz ördögtől való félelmükben még az őrök is csakbentről mernek kilesni, nem hogy még bárki máskimerészkedne. Pláne oda, ahová ő tart…

Nyögve, a nehéz súlytól görnyedve indult el atemplom felé. A sáros út pedig, minthaparancsszóra tenné, rögtön el is nyelte anyomait…



44

***

Megállt a fal tövében. „A Szentfundus! Az ő sihely, amit oly régóta áhítattal tisztel a nép. S aGyörgy mártírnak emelt ő si hajlék, melyet aszentélet ű István király idejében építettek adombon a falusiak. Ó, György mártír!Oltalmazz!” Feltekintett az embernyi magas

kőfalra, majd szép lassan, mint gyerekkorában,kitapogatva lábával az ismerős köveket, a súlytólelnehezedve feltornázta rá magát.

Amikor a tetejére ért, a hold fénye éppkiszabadult a felhőfátyol mögül, s egy pillanatravégigömlött a tájon. A férfi gyorsankörbetekintett. Előtte a fallal körülvett temető, aSzentfundus állt, közepén a templomocskával. Akicsiny templom most még kisebbnek tűnt.Emlékszik, hányszor is bosszankodott a jó Lászlóatya, hogy ideje lenne már kis hajócskát építenihozzá. A templomot aprónak tűnő keresztjeivelmeg az az ősi temető ölelte körbe, ahol

gyermekként oly sokszor játszott maga is. Északfelől, kissé odébb állt a halottas kápolna: a fiatalférfi úti célja.

***

Márk, az erős és termetes legény, akire sokszorvetettek kacér pillantásokat a lányok, halkan

átlendítette magát a falon, rá az ismerősföldhányásra.



45

Még mélybarna szemeit sem kellett volnakinyitnia, úgy ismerte az utat a sírok között.

Bazsók, Gombkötők, Lengyelek nyugodtak erre,arrébb meg a Kondé uraságék nagyobb sírjaisötétlettek. Ügyesen kikerülte a sírokat, és ahalottas kápolna falához simult.

Izzadva félreemelte azt a nagy kőtömböt,amivel az egykori szegletkövét jelölték meg a kis

kápolnának. Legalábbis gyerekkorában ígymesélte nekik a plébános, elmagyarázva, a Szűzszobra épp ezért áll pontosan itt, a fal másikoldalán, hogy mutassa, az Egyház, Krisztus magaaz a szegletkő, amelyre minden épül.

A tőrével, lihegve kezdett el kaparni, pontosana fal tövében. „Jó mélyre kell ásnom.” - pillantotta fazéknyi pénzre. „Nehogy bárki meglelje!” Kondé Péter úr parancsa egyértelmű volt: azarany nem kerülhet az öccse kezébe.

– Már így is többet elherdált a vagyonból, mintazt épp ésszel fel lehetne fogni – mondta neki,amikor rábízta a pénzt. – Fiam, rád bízom a kis

Anna örökségét. Amikor eljön az ideje, tudnifogod a dolgodat. Esküdj!

A kemény, kavicsos föld csikorogva engedett.Ahogyan ásott, Márk körbe-körbelesett. Bártudta, ilyenkor ide úgysem mer senki jönni. Afélelem nagy uraság! Csak a sírkeresztek lesznek

ennek az éjszakának a tanúi.„Krisztus urunkra esküszöm!” – dobogtakbenne vissza, akár a szívverések, esküjénekpecsétlő szavai. Jó fertályóra múlva a kimélyítettlukba húzta a nehéz rézlábost. Rápillantott az



46

aranyra. Temérdek pénz, temérdek. Nehezenvette le róla a szemét, majd az úrtól kapott

hímzett terítővel letakarta, s csendesen ráhúzta aföldet. „Sok id ő t vesztek.” – gondolta, de nemvolt ostoba ott hagyni a kiásott földet, amit anagyobb lepedőre kapart rá. A kőlapotvisszanyomta az immár kincset fedő helyére, s afölddel, mint kis batyuval, az egyik messzebb

szürkéllő friss sírhoz ment, hogy ottszétegyengesse rajta.„Krisztus, könyörülj rajtam, hisz látod, a jó

ügyért cselekszem!” Gyorsan megkerülte asírokkal körülvett templomot – félve, nehogyrájuk lépve kiváltsa a lenn nyugvók haragját –, ésfelkapaszkodva a falra, csendben lehuppant annaktövébe. Gyorsan a tejedi gázló felé vette az irányt.„Sietnem kell, sietnem, sietnem…” – lüktetettbenne.

***

Már Kondé Mihály nagyúr is odaért, mire a kisházból az üldözők kiráncigálták Márkot. Koradélután volt, a fiatal férfi csak elbúcsúznilopakodott be az anyjához – ez okozta a vesztét.

Pál, az üldözésére küldött kis csapat vezető jenem volt ostoba, tudta, hogy előbb-utóbb

megjelenik itt a pórkölök, ahogyan az udvarházkörül sokat őgyelgő fiút nevezte. Már akkorellenszenves volt a számára, amikor az idősebbikKondé uraság, Péter úr megmosolyogta, későbbmeg a bizalmába fogadta ezt a fattyút.



47

A pofon felhasította Márk száját. Anyja sírvavetette magát a dulakodók közé, mire Pál

hatalmas ütéssel leterítette a nőt. Vérző fejű anyját látva Márk üvöltve ugrott neki Pálnak, ottrúgva őt, ahol érte. Ahogyan kiestek a háznakcsúfolt kis tákolmány ajtaján, Márk méggyomron, majd fejen rúgta Pált, miközben a többiüldöző vasmarokkal tépte le az ifjút a férfiról.

Pál eszeveszett dühvel rántott tőrt az előtterúgkapáló, lefogott fiúra.– Élve, te kurafi! – kiáltotta Mihály úr, amikor

látta, hogy az elborult agyú Pál a tőrét kétszer isMárk oldalába döfte. – Élve!

***

– Megállj! – dörrent egy parancsoló kiáltás atusakodók közé. Mihály úr, és a kis csapatotvezető Pál dühödten fordultak a hang irányába,kardjaikat emelve. Mint varázsütésre, torpantakmeg, ahogyan meglátták László plébánost.

Akármekkora úr is volt Mihály, a szerdahelyipappal, ki nemcsak egyházi hatalmával álltfelette, hanem nagyon jó barátja volt akáptalannak is, és királyi ügyekben isszámtalanszor eljárt, mint a bírák vezető je, nemhúzhatott ujjat.

Pál szeme közben gyorsan a kőfal bejárata felévillant, ahová Márk utolsó erejét összeszedve

húzódzkodott. Tudta jól, ha a fiú oda bejut, nincsesély az elfogására. Gyorsan Márk felé kapott.



48

– Kondé Mihály uraság, parancsold hátrarögvest az embereidet! Senki ne merjen itt

Istennek ellenszegülni! – lobbant fel a pap. – Efiú védelmet kér, és kap is itt, e falak között!Maga Krisztus urunk védi!

Mihály szeme megvillant, de ajka csöndbenmaradt. Leszegte kissé a fejét, majd gyorsankörbepillantott. A hangzavarra az utcára futó riadt

pórok álltak a fal tövében, tágra nyílt szemekkelkíváncsiskodva.– Nagyságos uram, Krisztus urunkkal mi

szembe nem szállunk, jól tudod, csak ezt a koszoskölköt, aki megrabolt, akarom magammal vinni,és…

– Elhallgass! – vetette oda az öreg plébános,ahogyan elhaladt a lóháton ülő Mihály előtt. Azuraság dühében csak a kardját markolászta, selfojtva hallgatott.

László atya a fiú felé hajolt.– Hiszen ez Márk! – kiáltott fel döbbenten.

Csolt fia Péter jobbágyának a gyermeke, aki

szinte egész életét a Szentfundus tövében töltötte.Aki ámélkodva hallgatta őt órák hosszat atemplom melletti nagy fa árnyékában, mikor odaült ki a csapat kis lurkóval, régvolt történeteketmesélni nekik. Aki oly sokszor be-belopódzottaztán a temetőbe is, amit még a felnőttek se igen

mertek, hogy ott kerek szemekkel bámulja aszentély felől eltemetett papok érdekessírkeresztjeit. S akit maga mellé vett Mihály úrbátyja, Péter uraság. – Márk, fiam, mit csináltál,mi történt veled?!



49

A fiatal férfi gyermeki, egyre fátyolosodószeme megcsillant.

– László atyám. Maga az? – Majd hirtelenelkapta a fölé hajoló fejét, és suttogni kezdett afülébe. Pál feszülten figyelt, de nem mertközelebb lépni: a fiú már a Szentfundus és azEgyház védelme alatt állt…

– Atyám… atyám, a szeglet… a Szűz…

kincs… Oldozzon fel… Oldozzon…– Csendesedj, fiam! – szólt az öreg pap, majd afiú alól kihúzott kezére nézett. Vér. Ahogyanlejjebb pillantott, látta, ahogy a ziláló Márkoldalából a vágáson át lüktetve bugyog a vér…Könny szaladt a szemébe. Ránézett a haldoklóra,megsimogatta az arcát, keresztet rajzolt ahomlokára, és a füléhez hajolt.

– Ne félj, édes fiam, Krisztus Úr megbocsájt.Mondd el a lelkedet nyomasztó súlyt…

– Atyám… félek… a pokol…– Gyermekem, Krisztus urunk végtelen szeret,

fogd hát meg a kezét… – mondta remegve az

öreg.– Christe eleison… – bugyogta ki a szavakat

utolsó erejével Márk, majd félrebicsaklott a feje.László plébános némán sírni kezdett a csapat

gyűrű jében, az ifjúra hajolva. Sokkolta őt, hogy amártír György szent hajlékának tövét, az

évszázados szent földet vér mocskolta. Márkvére. Lassan, megtörten felemelkedett, majddühödt pillantással Mihályra nézett.



50

– Takarodjatok! – préselte ki a szavakat. –Takarodjatok az Úr szent hajléka mellől! –

kiáltotta.Mihály egy pillanatig nézte a papot, szóra

nyitotta a száját, de látva azengesztelhetetlenséget az esperes szemében,előbb a holttestre pillantott, majd hátrahúzta alova fejét, és a szügyébe vágva sarkait, elvágtatott

Pókatelke felé. Pál és az üldöző csapat semtétovázott, pillanatokon belül az uraság utánindultak.

Mintegy varázsszóra, lassan, csendesenelkezdett sűrű cseppekben hullani az eső.

– Hozzátok a kápolnába a fiút! – intett az ottácsorgók felé a pap, majd előreindult. A könnyekaz esővel összemosódva futottak végig ráncosarcán.

Hárman felemelték az élettelen testet, és vittékutána, be a Szentfundus falai közé. A kicsiny,fából épített halottas kápolna, amelyet éppenMihály egyik őse emeltetett, mint egy magányos

fa állt a sok kis sír között. László atya kitárta azajtaját, belépett, és rögtön az oltár elé térdelt.Márkot feltették mögé a keskeny, középütt állóravatalra, fejjel az oltár felé. Ahogyan a többiekkiléptek a kápolnából, otthagyva az imádkozó,síró öreg papot, már nem látták, ahogyan Márk

élettelen jobbja lehanyatlik a mellkasáról – éppena Szent Szűz kis szobra felé mutatva…



51

***

1801 Szerdahely, Pozsony vármegye

A szerdahelyi hadnagy, a falu bírája lassanismételte meg a kérdést az előtte lehajtott fejjel, apofonoktól már kipirosult arccal ülő, reszkető Balog Péternek:

– Figyelj, fiam! Most papírra vessük, e szeréntmongyad! Kinek hínak, hova való vagy, hányesztendős? Mely hiten való vagy, házos-e, vagynőtelen?

– Balog Péternek hívnak, Sik Abonyiban valóharminc esztendős, római katolikus hiten lévő házos személy vagyok.

– Mit tapasztaltál, avagy láttál április holnapnaktizennyolcadik napján, 1801. esztendőben,amidőn szerdahelyi kápolnának falait, szentfundamentumát a társaiddal együtt ástad?Akadtál-e valami pénzre?

– A bátyám, Balog József, ahogyan a lebontott

fal mentén ástunk, valami zöldes edényre lelt akápolna falán belül, éppen a fal mellett. Aztkérdezte tőlem, mi lehet ez. Mire kettenkiemeltük, láttuk, hogy egy nagyobb fazék az,amelyben sok pénz van valami régi, elszáradtronggyal letakarva. Ezüst, meg arany pénzek

voltak, jó uram, abban az edényben…A hadnagy bólintott, felemelkedett, majd intetta hajdúknak, hogy hozhatják be a többi foglyot,szembesítésre.



52

„Hosszú lesz ez a nap még…” – merengettmagában, ahogyan a zöldes kondért nézte az

asztalon. Meg a kondéron lévő régi címert, amitbizony sokszor látott, amikor a Kondék sárgakastélya előtt hajtott el a fogatával…



53

MARCELLUS MIHÁLY

A TRIBUNUS

1.

A lakoma javában zajlott, noha a napkorong még

bevillantotta vörös fényét a helytartó villájánakszínes ablaküvegén. Néhány tisztet már jóalaposan megcsókolt és magáévá tett Liber.Kurjongatva játszottak a kerevetek közé préseltasztalon valami kockajátékot, akár az ostobakecskepásztorok a hazai Alba-hegyek között.Mindegyikük született római volt, nemesszármazású, de ebben a pillanatban bárkiösszekeverhette volna őket a részegen zajongóplebsszel.

A kinevezett tribunus militum sem tűnt márnagyon szomjasnak, mégsem fektette két vállra ahatalmas kratérekből mert vörös itóka.

Kedélyesen figyelte a mulatozókat, miközbenegyik mellette ülő társa kérdésére válaszolt, deezzel egy időben másvalaki mondatát ismegjegyezte, ami megütötte a fülét a zajban.Félelmetes tulajdonságnak tartották ezt a szellemibefogadóképességet a barátai, és nagy jövőt

jósoltak neki ezzel az adottsággal.Ő

magaazonban megszokta már, hogy egyszerre többdologra tud figyelni. Végtelen mennyiségű hírttud befogadni az elméjébe, és ha kell, szinteörökre meg tud jegyezni apró, jelentéktelen



54

mozzanatokat. Hasznosnak tartotta ezt, ezért csakmódjával áldozott Liber oltárán, hogy ne

csorbítsa az istenek e remek szellemi ajándékát.De ettől függetlenül a vigaszságból alaposankivette a részét.

Valaki nyert a kockán. Az illető örömébenfelugrott, de az ital bódulatának köszönhetőenszerencsétlenül lépett, majd hátrabukdácsolt a

többiekhez. A tribunus kerevetjéhez érve ismétmegbotlott, majd teljes súlyával rázuhant,alaposan megütve a hanyagul heverésző f őtisztlábszárát. A tribunus dühében lerázta magáról,belerúgott egy nagyot. A tekintete szikrákat szórt.

– Megvesztél, Valentinus? – üvöltött rá.Valójában már el is múlt a fájdalom. A hirtelentámadt haragja – a másik jellemző tulajdonsága –gyorsan kivette belőle. A düh azonban nempárolgott el ilyen rövid idő alatt. Felkelt ahelyéről, és a földre zuhant társa fölé magasodott.– Ha nem tudsz megállni a lábadon, neugrándozz, mint egy ostoba herélt kos!

A részeg kockázó fenyegetést látott a tribunustartásában, de minthogy nálánál fiatalabb volt,nem ijedt meg tőle. Sem a termetétől, sem ahátterétől, a nevétől, a rokonságától. Sőt úgyérezte, itt az ideje megleckéztetni ezt azelkényeztetett kölyköt.

– Ha én herélt kos lennék, márkeresztülugrottam volna rajtad, te ragyás! Egyfetrengő, nagyképű bivalyon nem nehéz.Mindenesetre várom a bocsánatkérésedet, amiértbelém mertél rúgni.



55

A tribunus még mindig mozdulatlanul álltfelette. Valentinus végül feltápászkodott, bár neki

több időre volt szüksége ehhez, aztánszembenézett a fölényes ellenféllel. A többiek isabbahagyták a játékot, elcsendesedve figyelték,hogy mi kerekedik ki ebből. Jól ismerték mindkétférfit. Egyik sem volt híres a békülékenységérőlvagy a szeretetéről. Egyet imádtak csak: Rómát,

és ha kellett, a vérüket áldozták érte, akár epillanatban is. De emellett mindkettőnek volt mégegy meghatározó tulajdonsága: a dölyf.

A tribunus előrelépett, görög verekedőkmódjára felemelte az ökleit, hogy megkezdje azösszecsapást. Valentinus azonban a vártnálgyorsabban reagált, és hátraugrott az egyikvigyorgó csapattiszthez. Kirántotta a hanyaguleldobott gladiusát a kerevet mögül.

– Na, gyere, ragyás! Úgyse szeretjük mi nagyonegymást. Intézzük el mihamarabb! Nem is árt egykis lecke a taknyosoknak.

– Ez a taknyos jó fél esztendeig a te felettesed!

– mondta mellére csapva a tribunus, aztánmegmarkolta a gladiust, amit egy tiszt a kezébenyomott, hogy egyenlő lehessen a küzdelem. – Énmeg azt mondom, téged kell tiszteletre tanítani, teostoba senki!

A közönség feszülten figyelt. Hátrahúzódott

mindenki, hogy a hirtelenjében kialakultpárbajnak helyet adjon. Volt már elég hasonlómérkőzés, és lesz is, amíg ennyi katonatartózkodik egy ilyen kicsiny állomáson. Talán az jelentette a különösségét ennek a mai



56

nézeteltérésnek, hogy éppenséggel a helytartóvillájában került rá sor. Ha tiszteletlenségnek is

számított, a többséget nem zavarta. Mindenkihallani akarta az összecsattanó pengék fémeszenéjét, a lihegést, a küzdelem férfias neszeit.

Mielőtt bármi történt volna, a testőrök elhúztáka vaskos bejárati függönyt, megakasztva ezzel azösszecsapást. Görög divat szerint öltözött,

áttetsző ruhájú táncos lányok vonultak be ahelyiségbe, és felsorakoztak a falak mentén,mintha e nimfák vették volna át a kormányzóitestőrség szerepét ezen az estén. Végül belépett ahelytartó is, jól ismert, mindent látó és mindentazonnal értékelő mosolyával. Megállt a teremközepén, a felborogatott asztalok és a körben állóférfiak között. Barátja, a haruspex, az aquincumi jós pap is követte, de ő nem jött beljebb afogadóhelyiségbe.

– Á! Megzavartam valamit? – kérdezte ahelytartó a maga dörgedelmes hangján, bár mégmindig mosolygott. A tribunus felé biccentett,

Valentinus meg is hajolt előtte, de egyikük semrakta le a gladiusát.

– Nincs felelet? – folytatta körbeforogva,mindenkire ráárasztva cinikus vigyorát. – Vagycsak megsüketültem volna a ballisták robajától,barátaim?

– Vannak dolgok, Marcus – kezdte a tribunus –,amiket nem kell eltűrni. És nem is szabad.– Pedig a türelem nagy erény. Meg a hidegvér.– Ahogyan a kivívott tisztelet és a rang is az. –

A sértett újra megmarkolta a kardot, mintha



57

folytatni akarná a párbajt, akár a helytartója jelenlétében is.

A helytartó nem is vitatkozott tovább. Inkábbleoldotta a kámzsás köpenyét, leült az egyikkerevetre, majd intett a legszebb lánynak. Azmellélibbent, hogy töltsön neki egy kupa bort. Ahelytartó mindeközben végigsimította a lánycsípejét és combját, és elidőzött egy kicsit a

kecses ívű tomporánál. Aztán megköszönte abort, és magasra emelte:– Én nem a vérontásra iszom. Abból van elég.

Hanem az ügyességre. Tudom, hogy mindnyájankészen álltok a vérontásra és a halálra. Devannak-e ügyesek is köztetek?

A tribunus feléje fordult.– Ha megmondod, miben is kell ügyesnek

lenni, bizonyára akad itt néhány ügyes fickó!A helytartó hosszúkás arcán megint az a

ravaszdi mosoly villant fel, ami mindig is jellemezte. Nem szólt, hanem a szájához emelte akupát, aztán maga mellé ültette a táncoslányt.

Amaz sikkantva huppant le a kerevetre, a fejétdíszítő virágkoszorú a helytartó arcára esett.Mindeközben sem a két ellenfél, sem a közönségnem mozdult; a helytartó válaszára várt mindenki.

– Nem akarok döntőbíró lenni a sérelmetekben.Annyi ügyem volt mostanában, csupa ostoba,

ellenséges és érthetetlen nézeteltérés. Ítélkezzenmost inkább Fortuna! Ha van bennetek erő,elszántság és ügyesség, hát az eldöntheti, hogykinek van igaza.



58

A tribunus lendületesen elhajította a fegyverét,hogy nyomatékot adjon a szavainak:

– Én tudom, hogy kinek van igaza! – A pengemég mindig csengett a sarokban, mire kimondta.

Valentinus jóval szolidabban tette félre agladiust, de érdeklődve jött közelebb.

– Mit kell tennünk, hogy Fortuna igazságotszolgáltasson? Én elfogadom az ajánlatodat,

dominus.A helytartó egyetértően mosolygott tovább,aztán átszellemült arccal felemelkedett akerevetről, faképnél hagyva a hozzá dörgölőző lányt. Szembefordult a sértettekkel, és felemelte akezét, hogy csendre intse az amúgy is némagyülekezetet. Mindenki úgy bámult rá, minthaDelphoi jósdájának kinyilatkoztatását, vagy arómai Vesta-szüzek f őpapnő jének ítéletéthallgatná.

– Néhány napja üldözök egy vaddisznót. Fenn,a hegyekben. Aki elhozza a fejét nekem, az anyertes ebben az összecsapásban.

A többség elvigyorodott és kurjongatni kezdett.Tudták, hogy egy ilyen komolytalan ítélkezésújabb vigaszságokat eredményezhet, ráadásul atársaságban nem sokan akadtak, akik megvetettéka vadhúst. Valentinus összecsapta a tenyerét ésfogadkozni kezdett, hogy minden bizonnyal

Fortuna mellette lesz ebben a mérkőzésben.Egyedül a tribunus nem engedett fel.

– Kicsit komolyabb dologra számítottam –vetette oda a helytartónak. – Mondjuk olyasmire,amiben igazságosság és jog van.



59

– Barátom, hagyd ezt! Ne legyünk mindigkomolyak! A komolyságot hagyd kinn a

harctéren, meg a katonai gyakorlatokon, vagyakár a táborban! Most legyen végre helye abohókás ítéleteknek is. Én akarom így. És nefeledd, a haruspexem is szentesíti. – Odamutatotta még mindig komoran ácsorgó pap felé. –Elfogadod az akaratomat?

A frissen beiktatott tribunus nem így gondolta.Túlságosan is komolyan vette a megtisztelő beosztását, de leginkább azt a hátteret, amikötelezte őt, hogy megfélemlíthetetlen éssérthetetlen úrrá váljon. Kétségtelen, mindenrómai, legyen az patrícius, politikus, szenátorvagy lovag gyermeke, ugyanezzel az adottsággalindul neki az életnek. Ez a méltóság és a bennefeszülő sértettség serkentette, hogy ne váljon mega jogos ítélettől ilyen könnyen. De a helytartótsem akarta megbántani, hiszen a pártfogójáttisztelte benne. Ráadásul a haruspex szigorú arcaés tekintélye is hatott rá. Fejet hajtott az akarat

előtt. Nem nagy örömmel, de megtette. – Rendben. Legyen, ahogy kívánod, Marcus. –

A pörsenésekkel teletűzdelt arcbőre széthúzódotta kényszeredett mosolytól. – Nagy mókamestervagy te.

– Mókamester? – A helytartó fintorogva nézett

körül, majd közelebb hajolt, mintha titkot akarnasúgni. – Az érdekedben tettem. Vigyáznom kellrád, fiam.

– Rám nem kell vigyáznod! – A tribunushangosabban reagált, mint ahogy akart. Sértett



60

dühe indította erre. Körülötte néhányan újrafelkapták a fejüket, de a többség újra visszatért a

mókázáshoz. Különösen most, hogy a lengeöltözetű lányok is helyet foglaltak a tisztekközött.

– De! Kell! – A helytartó mélykék szemeibenrendreutasító fény villant. – Kell, fiam! Egynálamnál nagyobb embernek ígértem meg.

2.

A tribunus hajnalban indult, hogy elhozza ahelytartó nyomorult disznaját az erdőből. Csakegyetlen segédet vitt magával, az egyik csapatdecurióját, Marcius Turbót, a barátját. A hajtókmár korábban kirajzottak a sötét, hideg vadonba,hogy a vadászok felé tereljék a zsákmányt.

Valentinus is felbukkant a castrum kapujában,de azonnal más irányt vett, ahogy megláttaellenfelét. Nem akart együtt indulni vele.

Kíséretével – három barátját vitte magával – délfelé indult, a Canabae kunyhói mentén, akőbányák irányába, ahol egy gyatrán kikövezettút vezetett a rengetegbe. Mielőtt a napkorongfélig felemelkedett a Danuvius felől, a lovaiknyomán felverődő por is elült a távolban.

A tribunus nem kapkodott. Összehúzta magán afarkasprémből varrt kabátját, és könnyedporoszkálással haladt a dombok felé. MelletteTurbo, aki jobban kedvelte a sivatag forróságát azészaki provinciák jeges szelénél, még a fejét is



61

prémkámzsába bugyolálta. Nem úgy, mint atribunus, aki semmiféle fejfedőt nem tudott

elviselni magán.Mire a nap teljesen kiemelkedett a párából,

maguk mögött hagyták az aquincumi Canabaeutolsó házait és birtokait is. A derengésbenlombtalan, fagyos fák ágai nyújtózkodtakkörülöttük, némelyek feléjük tekeregve

segélykérőn, némelyek az ég felé kapaszkodva. Aszél feltámadt, és elvitte a fojtó ködöt. A kétvadász örült is ennek, meg nem is. Jobban láttak,de a szagukat is messze vitte a szellő, amitőlmegugorhat a vad is.

Megérkeztek a jelzett csapáshoz, aholkeresztezték a hajtók útját. A segédek erre fogjákterelni a vadat, a tribunusnak meg csak az adolga, hogy levadássza. Amint a nyeregben ülvehallgatta az erdő neszeit, elmerengett ezen azostoba helytartói döntésen. Vajon miért kell egyfenséges vadnak pusztulnia ahelyett, hogy a kétsértett saját kezűleg, maga döntsön az igazság

felől? Hogy megvédje őt, válaszolta a helytartó.De mitől? Ugyan, mit is számítanak az ilyenValentinus-félék! Ostoba korhelyek, lélekteleneszközei a gépezetnek, ami Rómát szolgálja.Töltelékek. Csak arra jók, hogy velük irtsák azellenséget, ha kifogy a muníció. Másra kevesek,

szellemileg és az elhivatottság szempontjából is.Tőlük aztán nem kell féltenie őt sem ahelytartónak, sem a gyámjának. Biztos voltbenne, hogy ő nyeri meg azt a párbajt, ha nemállítják le. Ahogy ezt a mostani „összecsapást” is.



62

Már hallani vélte, amint dübörög a talaj, ésFortuna kegyelme, mely nemigen távolodott el

tőle eddigi élete során, most is elé vezeti azt avaddisznót. Jöjjön hát a győzelem!

Valóban megremegett a föld az erdő mélyefelől. A cserjés gyerekcsuklónyi fatörzseiropogva törtek szét, utat engedve a baljóslatútömegnek, amely a két lovas felé iramodott.

– Hej, testvér, ennek fele sem tréfa! – kiáltottTurbo, de egy tapodtat sem húzódott el az ösvényés a barátja mellől. Mindketten maguk elétartották a hosszú lándzsát.

A hatalmas, szőrős tömeg kivágódott avékonyka fák párás függönyéből, és egyenesenrájuk rontott. A tribunus eloldalazott, majdnemcsak a szerencséjének köszönhette, hogy elkerültea félelemtől őrjöngő vadkan agyarát. Míg az állateliramodott mellette, a nyeregből kihajolva a ballapockája mögé döfte a fegyvert. Az állat visítva,szenvedve rohant tovább a csapáson.

Turbo elismerően nézett a tribunusra.

– Micsoda erő, barátom! Büszke vagyok rád!Máris miénk a győzelem!

A nyertes nem érezte át a diadalt. A szenvedő állat után bámult, így ő vette észre elsőnek, hogya csapás túlsó felén megjelent Valentinus, elállvaa vadkan útját. Emberei körülvették az állatot,

megzavarva és feltartóztatva. Valentinus eközbenalaposan megsorozta a dárdájával. A vaddisznónekirontott az egyik lovasnak, és ménje marjátfelhasította az agyarával. Mozgása azonbanlassult, mintha egyre veszítene az erejéből. Végül



63

haldokolva, nyögve összeroskadt Valentinus lovaelőtt.

– Diana engem választott! – üvöltötte amaz, ésleugrott a nyeregből. Hogy jogát érvényesítse,előrántotta pugióját, és beledöfött a kan oldalába.De elszámította magát, az állat még nem pusztultel. Nehézkesen, röfögve feltápászkodott, majdrárontott Valentinusra, de nem ért el egyebet,

mintsem hogy feldöntötte a férfit. Rároskadt alábszárára, de szinte azonnal kilehelte a lelkét.Valentinus megijedt ettől a váratlan végjátéktól,

ahogyan az emberei is. Ráncigálni kezdte a lábáta tetem alól, nem sok sikerrel. A sűrűbe húzódóemberei – kellő tisztelettel a dög iránt – végülvisszatértek hozzá, és megpróbálták kiszabadítania társukat. Nem ment könnyen, ennek ellenéreValentinus nem szűnt meg ellenfele irányábaóbégatni:

– Látod, te ragyás? Diana nekem kedvezett!Fortuna mellettem állt ki, nem melletted!

Váratlanul ismét csörtetés hallatszott a

bozótosban. A tribunus azt hitte, a hajtók érkeztekmeg, de hamarosan belátta tévedését. Újabb állatitömeg sejlett fel a csenevész erdő árnyai között.Hangja félelmetesebbnek tűnt, mint a visítóvadkané. A katonák is felfigyeltek rá, majdrémült kiáltásokkal menekültek az erdőbe, amikor

felismerték a jövevényt. Még a lovaikat ishátrahagyták. Valentinus egyedül maradt az aprótisztáson, a vadkan által megbéklyózva.



64

Egy dühös medve törtetett át az erdőn.Mérgében ágacskákként zúzta szét a fákat, és

hörögve közeledett a könnyű préda felé.A tribunus szeme megvillant. Fura félsz hatolt a

lelkébe, de nem a fenevad miatt. Féltése amásikért szólt. Valentinus ostoba fickó, de nemérdemel ilyen szörnyűséges véget! Hiszen az ő fegyvertársa, Róma katonája! Nem engedheti,

hogy baja essen!Megmarkolta a véres dárdát, és a medve felérohant, amely már csaknem elérte a rettegveüvöltöző Valentinust. Gondolkodás nélkül beléjedöfött, de rosszul számította ki a távolságot. Amedve felágaskodott két lábra, és karmosmancsával halálos csapást mért a lovára. A ménösszeroskadt, és a tribunus csak a szerencséjénekköszönhette, hogy nem került az állat testénekfogságába, ahogy Valentinus a vadkan alá.Fürgén leugrott, majd amíg a fenevad a sebérefordította a figyelmét és dühödten csapkodta azelpusztult lovat, gyalogosan megrohamozta a

behemótot. A ragadozó üvöltve kaszált amancsával; az egyik ilyen csapása elérte a férfivállát, leszakította róla a bőrpáncélt, és mélyenmegsebezte. De a tribunus nem törődött afájdalommal. Hatalmas testével, acélos izmaival amedve méltó ellenfelének bizonyult. Elugrott a

mancsok elől, újabb karmolásokat szerzett, demegállíthatatlanul ostromolta, döfködte a medvét.

A kimerítő harcban végül elérkezett a győzelemperce. A fenevad, megszámlálhatatlan sebektőlvérezve összeroskadt, nem messze a csapdába



65

esett Valentinustól. A tribunus óvatosanközelítette meg a mocorgó, haldokló bundás

rémet, majd magasra emelte a dárdát, és szívendöfte vele. A bűzlő, vérző vadállat hörögve fújtaki az utolsó levegőt a tüdejéből.

Csend lett a kicsi tisztáson. Csak a tribunusfáradt lihegése hallatszott, amint véres dárdájáratámaszkodva megpihen az embert próbáló

küzdelem után.– Iuppiterre! – kiáltott valaki a bozótosból. –Mintha nem is ember küzdött volna, hanemvalamilyen erdei isten!

A katonák lassan előmerészkedtek, éstisztelettel körülállták a vérző sebe ellenére isbüszke, fiatal tisztet. Valaki végre kiszabadítottaValentinust is, aki bicegve ment oda hozzá.

– Belátom, nem az enyém az érdem. Nem csakvadkant ejtettél, hanem medvét is. Emellettlevadásztad az elismerésünket is. Iuppiter adjonbőkezű ajándékokat, amiért még az ellenfeledet ismegmentetted!

– Nem vagyunk ellenfelek. Harcosok vagyunk,egy az utunk. Nekem csak egy kérésem vanhozzád, Valentinus. Tanulj tiszteletet, és eztmindenkoron, még a lakomákon is add meg atársaidnak.

– Ígérem, így teszek, barátom! – hajtott fejet a

vesztes a csaknem egy f ővel magasabb tribunuselőtt.

– És soha ne nevezz többé ragyásnak! Nevezz anevemen! Vagy félsz tán kimondani, mert jobbancseng a tiédnél?



66

– Megfogadom, nem gúnyollak többé. Hisznem kaphat minden férfi olyan sima arcbőrt, mint

a táncosnők ülepe! – nevetett Valentinus. Aztánkomolyabban folytatta. – Igen, igazad van, aneveden kell szólítanom téged. Fogadd tehátköszönetemet, Publius Aelius Hadrianus tribunus,a nagy Nerva Caesar rokona, Traianus hadvezérfogadott fia! Áldassék a neved, és tartson

kegyében továbbra is Iuppiter!Az ifjú tiszt, Hadrianus kihúzta magát, ésmegfürdött a dicsőségben, mint mindig, ha neveelhangzott. Érezte, e névnek nagy jövő je lesz,mint ahogy azt is, hogy lesz idő, amikor nem csaknéhány katona hajbókol előtte egy erdeivadászaton, hanem egy egész birodalom,Persiától Britanniáig.

Nem most, de eljön az ideje. Hitt benne.



67

MARCELLUS MIHÁLY

AZ ÜRDÜG KÖLKE

1.

– Gyösz?

A fiú mintha nem is hallotta volna a kérdést, csakbámult a folyton égő tűzhely lángjaiba. Úgyérezte, a csapkodó csóvák az egész lelkétperzselik, megpörkölik, összezavarják.

– Gyönnöd kell, tudod – erősködött az anyja. –Ott a helyed az áldozáson. Apád arra utasított,hogy vigyelek oda. Aggódik miattad.

Aggódjon, gondolta a fiú. Tudta, miért kellelmennie. Bizonyítania kell a nemzetsége előtt,hogy őt még nem fertőzte meg a métely. Annak arómai istenségnek a mételye. A Krüsztoszé, vagyhogyan is híjják…

Azt sem tudta, mit jelent az új hit, csak annyit

tudott róla, hogy némelyek felvették az övéiközül. Megtapasztalta, hogyan erőltetik az újkirály nemesei, és való igaz, akik egykoron aberkekben áldoztak az Östennek, és táltos igékethallgattak, ma durván ácsolt padsorokban idegennyelvű beszédre figyelnek, azokban a csúcsos

kőépületekben, ahonnét id

őről id

őre harangszóhallatszik. Maga is belesett oda. Nem találta a

helyét ott, de mégsem érezte gyűlölségesnek.Csak idegennek. Attól viszont a szíve szakadt



68

meg, hogy Pötyke és a szülei rendszeresen járnakaz ilyen helyekre.

– Gyönnöd kell! Apád parancsa! – Az asszony akarvalymintás takaróba burkolózva – ősinemzetségük szimbóluma volt ez a szárnyasragadozó – idegesen toppantott egyet. Amozdulatra por szállt fel az öröktűzhely mellett.Volt ebben valami isteni. Valami természetfeletti

erő. Ha a fiú nem az apja, Majtány tiszta ivadékalett volna, talán megijed. Talán enged. De túlkonok volt ehhez, hiszen atyái harcos vérezubogott az ereiben. Nem mozdult.

Távozott volna, ám a jurták között egytekintélyes alak tűnt fel. Ősz varkocsait szélkergette el az arca mellől, de a dühe ismegreszkedtette a tincseit. Ragadozószemekkelmeredt rá, egészen a lelke közepébe. Amikormegszólalt, nem volt hangos, mégis sokkalnagyobb erőt képviselt, mint az előbb az asszony.

– Utula! Tápászkodj fel! Ne mondjam mégegyszer!

Ennyi elég volt. Utula, a Túr nemzetségleszármazottja jobbnak látta, ha nem száll szembeaz apjával. Legalábbis még nem…

A hegyoldali berek fái között ott állt a kőrakás,mögötte a táltosuk, a jó Kündü, a Nap fia.Fogatlan szájából gajdoló ének szárnyalt, amit

furcsa módon nem tudott ellopni a feltámadóéjszakai szél. Ott lebegett Utula körül is a hang,bekúszott a tudatába, engedelmességrekényszerítette.



69

– Áldozunk Östennek – mormolta a táltos. Atöbbiek utána mormolták. – Nem hajtunk fejet

Vajk tévedésinek meg az új hitnek. Ez csakbilincs lesz az eljövendő nemzetségek számára.Boldogasszonyuk megvéd minket, féljétek őt és a jövendőt! Babba velünk marad. Higgyetek!Áldozzatok az Egyetlen Östennek, azÖregistennek!

A Tizenegy Ujjú felemelte kezét. Jobbjában késvillant, baljával megmarkolt valami szőröset alábánál. Egy pillanat műve volt: először keservesvinnyogás hallatszott, aztán csak a kiomló vérszaga terjengett az áldozó tűz körül. Utulánakidőbe telt, míg felismerte, hogy kedvenc kutyája,Bőrős került a kőoltárra.

Felnyüszített magában, alig tudta visszafojtani afájdalmát. A foga csikorgott a keserűségtől. Vihartámadt a lelkében, amit képtelenség voltelcsitítani. Felugrott a helyéről, aztán eltűnt asötétben. A szertartás folytatódott – senki semvette észre a távozását.

Egy valakit kivéve.

***

Az egyetlen helyre menekült, ahol talán nyugtottalálhat. Pötykéhez.

A szerelme egy kőbő

l és fagerendákbólösszerótt, erős, új házban lakott. Nem jurtában.Már nem. Legalább egy éve átköltöztek alegelőkről a „váras” belsőbb területére, ahol akőházak épültek. Pedig Utula jól emlékezett a



70

gyerekéveikre, amikor apja és Pötyke apja mégszomszédos jurtákban éltek, és sokszor jártak

együtt a hegyoldali szertartásokra, vagy nyájatterelni. De mióta Pötyke apja még több földhöz jutott és gazdaggá lett, már csak kőházban volthajlandó lakni, és a kőszentélybe menni, hogyKrüsztos és az ő szűz anyja előtt áldozzon. DeUtula gyanította, Pötyke apja, Matta inkább Vajk

kényszerének engedelmeskedik, mint önnönszívének. Jól emlékeztek, hogyan rohadt el aszomszéd vár kapuján Koppány testének egyrésze…

Jó néhány kavics koppant a házfalon, mirePötyke előbújt a szobájából. Kihajolt a kő mellvédről, suttogva beszélt, Utula alig értette. Alány mindig is a szerelme volt, de miótakereszténnyé vált az egész családjával együtt,egyre kevesebbet beszéltek. Most is hosszasunszolásba telt, míg Utula rá tudta venni, hogylejöjjön hozzá a patakparti bozótosba.

A fiú, mint mindig, most is felajzódott a

közeledő karcsú lány látványától. Remegtek azizmai, ahogy arra gondolt, újra egyesülhetnek afanyar illatú növények koszorújában,tücsökzenére ünnepelve. Nem volt még, és nemhitte, hogy valaha lesz az életében ennélbensőségesebb szertartás. Ám most, ahogy

Pötyke leült mellé és szorosan áthúzta magán aborjúbőr kabátját, maga volt a tökéletes elutasítás.– Mi a bajod? Nem szeretsz már? – dörrent rá

Utula, aztán megbánta nyersességét, amit a frissmegtapasztalások erőltettek rá.



71

A csontos arcú, fekete szemű lányka nem nézettrá. Az egyik béka könnyed lebegését bámulta a

sekélyes vízben. Valahol nádirigó riadt fel éscsirrentett egyet.

– Szeretlek… Nekünk mindenkit szeretnünkkell, azt mondta apám. De… De már…

– De? Mit akarsz mondani nekem, Pötyke?– Már nem akarlak… úgy. Nem szabad…

– Nem szabad? – Utula hátrasimította hosszanlenövő haját, amibe hét varkocsot font az anyja, aszámon tartott ősök emlékére. Dühös volt,remegett a keze. – Hányszor bújtunk össze?Hányszor játszottunk, ahogy teszik az apáink istitokban? És te hányszor öleltél és mondtad, hogycsak az enyém leszel örökre?

A lány nem szólt, inkább megint a sötét nádastfürkészte. Az arca is sötét volt, mintha vérengző toportyánt fedezett volna fel a túlparton. Utulaviszont képtelen volt befogni a száját.

– Nem hittem volna… Minden… minden olyanellenséges… Mintha… nem tudom kifejezni…

Mintha minden megváltozott volna.– Igen, Utula. – A lány most sem nézett rá, de

finom hangon megpróbált vele valamitmegértetni. – Megváltozott minden.Megváltoztunk. Nincs már egy nép. Nincsösszetartás. Az apám gyűlöli az olyanokat, mint a

te apád. Gyűlöli a pogányokat, ahogy mondja. Minem lehetünk többé együtt. Érted? Apám

megtiltotta, hogy pogányokkal találkozzam. Mertők meglakolnak, ha nem térnek át akereszténységre. Ezt mondta. Meglakolnak.



72

– Meglakolni? – Utula hüledezett ennek azidegen szónak a hallatán. Mit jelenthet ez? – Nem

tudom, meglakolok-e. De igaz. Ténylegmegváltozott minden. Bár apám szerint énváltozom. Ma ő és a táltosunk feláldozta akedvenc kutyámat. Ez fájt. Tegnap arrakényszerítettek, hogy ne bujkáljak együtt a régibarátaimmal a berkekben. Mert azok már

keresztények. Ellenségek lettek. Gyűlölnömkellene őket. Pedig nem tudom gyűlölni őket,hiszen együtt nőttünk fel, együtt játszottunk.Apám haragszik, amiért elfordult mindenki amúlttól, az Egy Östentől, az Ősöktől, Babbától, ésérdekből más valláshoz húz. Egyre azt hallom,hogy a király fejét elcsavarta az a germánhercegnő, és ettől elvesztette az eszét. Az országpedig két részre szakad. Ezt hallom, és a felét semértem, de nem is érdekel. Csak az, hogy miszeressük egymást. De te is más lettél. Egészenmásról beszélsz.

Pötyke újra a vizet bámulta, a szeme sarkában

könnyek gyülekeztek. Utula észrevette ezt, denem szólt. Inkább cselekedett. Lágyanhátrahajtotta a gyenge fövenyre Pötyke testét,aztán simogatni kezdte, ahogy mindig is szokta.

A lány egy darabig engedett, aztán hirtelenmegmerevedett és elhúzódott tőle. Utula

felfortyant volna erre, de éles kiáltás hallatszott aháta mögül, majd dobogó lábak zaja. Mindkettenfelismerték e vészjósló hangot. Pötyke bátyja,Bürke rontott rájuk.



73

– Takarodj innét, pogán’! – üvöltötte. Magas,izmos alakja előtt szinte maguktól széthajlottak a

f űzek ágai. Bürke bődülése felverte a partifövenyt, amint húga erényéért szállt hadba, bártalán maga is tudta, hogy jól megkésett vele.Hosszú görbekardot lóbált a kezébenfenyegetően, ami elől Utula elhúzódott ugyan, dea nyikhajság nem engedte elmenekülni.

– Mit akarsz itt, Bürke?– Hogy mit? Elvenni a kedvedet, hogy ittólálkodj! Bújj vissza a sátorba, a rongyaidba!

– Szerintem nem azért vagy itt! – gúnyolódottUtula. – Szerintem azért, mert látni akartad, hogya húgod asszonnyá cseperedett, nem igaz? Megakartad lesni, ahogy egy igazi férfival tölti azidőt?

– Te mocsok! – üvöltött erre a báty, ésnekiveselkedett Utulának. Mindketten a pataksekélyes vizébe zuhantak, de egyikük sem tudtabelefojtani a másikat az arasznyi vízbe, bártagadhatatlanul ez volt a cél.

Végül a háznépe állította meg őket.Farkasbundából összevarrt kacagányában Matta,Pötyke és Bürke apja sietett a partra, hogy elejétvegye az éjjeli viaskodásnak. Végigvert rajtuk abotjával, aztán lehiggadt, és ez rosszabb volt adühöngésénél is. Csendben szólt Utulához,

minden szava tő

rdöfés volt.– Többé ne keresd a lányomat, míg a koszospogány népséghez tartozol! Más szelek fújnak, ésaz ostoba apád nem érti meg. Addig, amíg te sem



74

érted, és nem álltál át, ne kerülj a szemem elé! Alányomnak meg a közelében se lássalak!

Utula csak bámult rá. Képtelen volt válaszolniannak, akinek annyi jót köszönhetett agyermekkorában. Valami bene is végérvényesenmegváltozott e mondatokra. Más lett, csalódott éselkeseredett.

Matta visszatessékelte gyerekeit a partról, de

nem tudta megakadályozni, hogy a dühös Bürkemég visszaordítson:– Megfizetek neked a húgomért! Egyszer

megfizetek, ha lesz bátorságod vitézként kiállniellenem!

Utula letörölte a vért a szája szegletéből, amitBürke kemény ökle varázsolt oda. Megnyalta averes nedvet. Ízlett neki, mint valami tündérek éstáltosok kotyvasztotta varázsszer. Hirtelen erőrekapott tőle. A vér. Vér!

– Találkozunk! És elszámolunk egymással! –üvöltötte vissza Bürkének, és maga ismegdöbbent, hogy mennyire hatása alá került a

vér őrjítő zamatának.

2.

A hajnali intelem reccsenésként hangzott a

fülében.– Hová tűntél az éjjel?Nem volt kedve bemászni a családi jurtába,

miután visszatért a félresikerült találkáról. Vérző sebeit sem akarta mutogatni a szüleinek. Kint



75

aludt az öröktűzhely melegénél, és remélte, hogya lelkiekkel együtt a testi sebei is mihamarabb

behegednek.Az apja állt felette, ő pedig álmosan felnézett a

kemény arcba. Mintha az öreg varkocsai és a szélősi szövetséget kötöttek volna. Most is lebegettmind a két a fonat a fülei mellett, a szemei pedigkülönös villámokat szórtak.

– Kérdeztem valamit, kölök! – Bocskoroslábával belerúgott Utula oldalába.A fiú megint érezte azt a konokságot. Mi lenne,

ha egyszerűen nem válaszolna? Ha felállna atakaró alól, és szó nélkül arrébb menne? Miértgondolják, hogy faggathatják őt, Túrleszármazottját, még ha az apja teszi is?

– Enyelegsz az új hittel, kölök? Oda jársz te is,Pötykével? A farkad akar döntést hozni ebben, aszíved és az eszed helyett, kölök? Beszélj!

– Nincs mit mondanom! – rivallt rá az apjára, ésmaga is megszeppent, hogy mennyire erélyesen.Finomított a modorán, úgy folytatta: – Kidobtak!

Pötyke apja nem akar látni, míg pogány vagyok.Te nem akarsz látni, ha keresztény lennék. Mi azigazság? Tudja valaki?

– Igazság? Vajk eladta Árpád országát. Mindezt teszik a saját hatalmukért és birtokaikért. Ígylesz ez, amíg létezik magyar hon. A véreink

eladnak minket a germán meg a pápista birtokokfejében. Már nincs ősi múlt, se dicsőség! De énnem arra tanítottalak, hogy idegenek előtt boruljtérdre!



76

– Nem tudom, ki az idegen! Matta, Pötyke ésBürke idegen lenne? Hisz velük nőttem fel!

– Idegenek! – üvöltött az apja, és a szájábólkifröccsenő nyál beterítette Utula fél arcát. –Azok lettek! Idegenek! És ha velük barátkozol, teis idegen vagy!

– Nem! – ordított vissza a fiú, sosem próbálteréllyel. Ökölbe szorította a kezét, de nem emelte

fel. Az apja mégis megérezte a gyűlöletét,védekezésből visszalépett egyet. Aztán meglódultelőre, és hörögve képen törölte a feleselő kamaszt.

Utula szája sarkán felszakadt a bőr. A sebazonnal vérezni kezdett, és friss, szapora vöröscsermelyeket szült. A fiú odakapott, de menetközben lelassult a mozdulata. Inkább a nyelvévelnyalogatta, mint a szomjas farkas, és éppen úgy,mint a vért szürcsölő toportyán, ő is bezsongott avér zamatától. Nem fogta vissza magát: öklével asaját apja arcába csapott. Az ütés ereje elkábítottaMajtányt, aki elterült az öröktűz mellett.

Utula a jobbjára nézett, aztán a földön heverő szülő jére. Átkozott lett, mert kezet emelt rá. Devalahogy nem bánta. Elege lett az ősökből is,mint mindenből, ami körülvette. A jurtából, atáltosból, a papokból meg a kőtemplomokból…Mindenből!

El innét messze!



77

3.

Egy esztend ő múlva

Csegő, a Várúr parancsnoka sűrűn bólogatott,majd kihátrált a fogadó hatalmas terméből.Ahogy átlépte a küszöböt, és bezárult utána akétembernyi ajtószárny, maga is visszasüllyedt

azzá, ami valójában volt: a hétköznapi gondokkegyetlen megoldójává.Szárnysegédjének, Azariknak, a harcsabajuszú

gótnak csak ennyit mondott:– Tiszteket a várudvarra! Dolog van!Amaz meg bólintott, szaladt a parancsot

teljesíteni, miközben emberes bajsza táncot járt azálla körül.

Néhány minutum múltán, amikor a bandériumvezérkara felsorakozott a kövezett térségen,Csegő messze zengő hangon így folytatta:

– Lázadnak a fattyak! Uram pedig aggódik aszomszédos birtokai miatt. Az a dolgunk, hogy

móresre tanítsuk ezeket a pogány népségeket!Készen álltok?

A szél morajlásának erejével jött válaszul azigen. Az első sorban álló egyik legvérengzőbbifjú tiszt – aki ragadozó madárra emlékeztető szimbólumot viselt kerek pajzsán – maga is

bőszen harsogta a választ, s közben a jobbjaökölbe szorult.– Akkor indulás! Estére körbezárni a szomszéd

falut, és elfojtani a lázadást! István urunk rendet



78

akar az országban, tűzzel-vassal. E birtok ura is!Hát rend lesz!

– Rend lesz! – hörögte, szinte csak magának afiatal tiszt. Senki sem hallotta, egyedül Csegő parancsnok. Mikor mindenki szétszéledt, hogy azosztagát felkészítse a támadásra, odasétált afegyvereit ellenőrző fiatalemberhez.

– Büszke vagyok rád! Kitűnik, hogy jó harcos

vér szülötte vagy! Verd le urunk ellenségeit. Hiszeddig is bizonyítottál…– Eddig is megtettem, amit kellett – válaszolt a

konok, fiatal hang. – Most is így lesz. Hamegmutatod az ellenséget, nincs irgalom nekik,uram!

– Helyes. A legjobb vitézem vagy. Beszéltemrólad nemes urunknak. Már tudja, ki az azUtula…

– Köszönöm, parancsnok – biccentettkönnyedén a fiatal férfi. Aztán visszafordult afegyvereihez, hogy kellőképpen kiélesítse őket avérengzéshez.

***

A falu a völgyteknőben szunnyadt, mint egybékés csecsemő. A vályogviskókból, a fából róttkunyhókból, távolabbról meg a jurták

tetőnyílásából kiáramló füst kékes szellemjárástvont a falu fölé magasodó ormokig. Betöltötte a

mélyedést, és fanyar szaggal bélelte ki. Eztérezték meg először az oda érkező lovasok.



79

Utula érzékei zsibongtak; vészjóslón súgtakneki. Valami nincs rendjén.

A Várúr csapata három részre vált, hogykörbefogja a települést. Ez mindig bevált, nemlehetett vele hibázni. A könnyű vértbe bújtlovasok nyugodt szívvel közeledtek a falu felé,hisz tudták, túlerőben vannak. Még akkor is úgylettek volna, ha az ősi Emese támaszt fiakat,

kardforgatókat, hogy megvédje a jurták lakóit. DeEmese már nincs sehol. Gyermekmesévézüllesztették, népe pedig éppen most gyűlik apenge éle alá.

Csegő, aki a f őerőket vezette, odakocogottUtula mellé.

– Csendesek. Alszanak talán?Utula megigazította a csúcsos fémsüvegét,

aztán köpött egyet a lova nyaka mellé, azéjszakába.

– Csendesek. De nem alszanak.– Hát?– Nincsenek itt. Csapdába akarnak csalni.

Csegő ijedten járatta körbe tekintetét.– Csapda? Most szólsz, hogy csapda?– Nem megyünk bele. – Utula megint köpött

egyet, ami kétségtelenül megnyugtatóbb volt,mintha idegesen kapkodna. – Ott vannak amocsárban, és arra várnak, hogy a hátunkat

mutassuk. Akkor támadnak.– Honnan tudod?– A fajtám – nyögte a harcos. – Jobban ismerem

őket, mint a lovamat.



80

– Hát, akkor… Vezesd a támadást! Tied aparancsnokság!

Amint ezt kimondta, Csegő megkönnyebbült.Ugyanakkor riadalom járta át, amint Utulahelyébe képzelte magát. Az ifjúval szemben nekisokkal könnyebb a helyzete. Ellenséggel harcol,hiszen már régen felesküdött a pápára és Istvánra.Az elsők között. Ő hitből és meggyőződésből

teszi, amit tesz. De vajon mi hajtja az ifjú Utulát?

***

A könnyűlovasság behatolt a faluba, majdakadálytalanul átviharzott rajta, mint az avartkergető őszi szél. Nem talált ellenséget. Utulaparancsára egészen a mocsárig ügettek, majdmegfordultak, hogy ismét átfésüljék délről a falut.Így háttal kerültek a lápvidéknek.

Vártak az ellenségre. Utula meghagyta azőrseinek, hogy tétován bóklásszanak a falu előtt,mintha nem értenék, mi történik. Ezzel majd

előcsalogatják a rejtőzködőket.

***

A falu vezető jét, aki fellázadt a királyi birtokrendés a behajtók ellen, Csajtágnak nevezték. Csegő

ezt nem mondta el Utulának, mert nem akartagyengíteni az erejét és elszántságát. Hogy végülmegtudta-e a fiú, ki ellen vezették, arról nincs hír.De másoknak is tudomására jutott, hogy Csajtágnem más, mint Utula apjának, Majtánynak az



81

unokatestvére. Rokon. A sereg vitézei megriadtakettől. Némelyek átkozták magukban Utulát, ezt a

vérszomjas és egyre kegyetlenebb ifjú tisztet,némelyek azonban csodálattal adóztak ahősiessége iránt…

***

A hold elbújt szégyenében, csak fehér udvarátmutatta meg, mintha maga is pironkodna. Ez iselég világosságot adott ahhoz, hogy mindkét félbiztonságban tudja magát.

Egy teljes fertály órát várakozott a sereg a faludéli végében. Csegő megint odasomfordált Utulamellé a hátasával, majd kaján vigyorral annyitmondott:

– Tévedtél. A mocsárban sincsenek.Túl hosszúra nyúlt az idő. Ennyit nem

várakozhat az ellenség… Igen… Utulakörülnézett. Még most sem hitte, hogy taktikaivereséget szenved. Nem veszíthet.

– Várjunk még – mondta Csegőnek, demiközben kicsit odahajolt a vezér felé, észrevettea mögötte éledő mozgást.

Ötvenméternyire tőlük, a vizenyős partokfonnyadt növényei közül üvöltő ördögök buktakelő erre a világra. Mintha az égig érő ősfa

gyökerei kaput nyitottak volna a legádázabb,leggonoszabb seregnek, hogy feljussanakközépvilág halandói közé. Rekedt üvöltéssel törtelő az ellenség, és már csak a hang elég voltahhoz, hogy jó néhány lovasnak inába szálljon a



82

bátorsága. Némelyek arrébb táncoltak,visszavonultak a lápvidék pereméről, és reszketve

kapkodták a fejüket.A fiatal tiszt elmosolyodott, de ebben a

mimikában sokkal több undokság és gyűlölködéslátszott, mint vidámság. A körülötte állók aztolvashatták ki belőle: „Én megmondtam, hogyígy lesz!” Utula így aztán megtartotta arcán ezt a

kaján vigyort, miközben a sötétből előözönlő ellenség felé fordult.Csegő csak nézte a fiatalt. Irigyelte a vitézi

tartását, a mozdulatait, a tapasztalt harcosokraemlékeztető parírjait, vagy a védéseket. Igen,remek harcos. De több is ennél, és leginkább ezijesztette meg. Rá kellett ébrednie végre, hogyUtula, akit a szárnyai alá vett, egyszerűen imádjaa vérontást.

Most is elhajolt egy dárda elől, amely őt vettecélba, aztán még ugyanazon lendülettel lecsapta afejét az egyik páncél és rohamsisak nélkülitámadónak. A hosszú hajú üstök elgurult a

sárban, egészen a mocsár széléig, mintha atestnek legalább ez a kerek része szeretett volnaelmenekülni a végzet elől. Aztán leugrott alováról, egyenest az egyik ellenség nyakábaérkezve. Az idősebb férfi, akinek egyetlen fokosvolt a fegyvere, megrettent a rázúduló súlytól;

összeroskadt. Utula nem kegyelmezett neki.Belemártotta a kardját, aztán még a torkát iselvágta, hogy teljesen megbizonyosodhasson ahaláláról. Felvette a halott fokosát. Egyik kezébenkarddal, másikban a fokossal, őrült módon



83

támadott a lápiakra, mint valami eszelős. Mindencsapása után valaki felnyögött a sorban, az

ellenség fala pedig egyre vékonyabbá lett.A kiáltás, ami az egész harcmezőt túlharsogta,

Csegő háta mögül jött, de Utula előbb hallottameg, mint ő. Bőszen megfordult.

Egy ócska jazig sisakpáncélt viselő férfi álltvele szemben. Megtermett volt és erős. Csegő

felemelte a kardját, hogy ő vívjon ezzel anagyszerű ellenféllel, de Utula megelőzte. Mire aparancsnok a közelébe ért volna, a fiatal harcospengéje már az ellenség vasán csattant. Öldöklő küzdelem kezdődött, melyben egyik sem tudott amásik fölé kerülni. Utula ifjonti ereje szétporladta sisakos harcos tapasztalatainak páncélján. Ámaz is észrevehető volt, hogy a fiatalos erő egyrenagyobb fölényt szerez magának. Nagyfáradságok árán, kisebb-nagyobb karcolásokkal,de földre kényszerítette a tapasztaltabb ellenséget.Küzdelmük gigászivá vált; a két tábor fegyvertfélretéve figyelte, hogy hadvezéreik közül melyik

kerül ki győztesen az összecsapásból.Utula megérezte, hogy ez a kivételesen erős

harcos gyengül. Ő is az ereje utolsó maradékávalküzdött, de bízott abban a tartalékban, ami mindigis ott rejtőzött benne. Lerohanta a fél térdrekényszerült vitézt, aztán egyetlen, váratlan

csapással lemetszette a fejét.A sisak, benne egy vérző emberi fejjel,messzire gurult. Csend lett a harctéren,tisztelgésül a gigászi küzdelem győztesének,kegyeletül az elbukottnak. Végül egy hadapród



84

hozta Utula elé a sisakot, benne a levágott fejet.Lassan megszabadította a véres torzót a

páncélrostélytól.Csajtág elképedt arca bámult Utulára. A

közelben lévők megesküdtek volna, hogy a fiúelsápad, és öklendezni kezd, ezt azonban semCsegő, sem a távolabb állók nem erősítették meg.

Sőt, némelyek egyfajta gúnyos vigyort véltek

felfedezni az ifjú harcos arcán.

4.

Zörgettek a sekrestye kapuján.– Ki vagy?A hang tompa volt és ellenséges.– Te mondd meg, ki vagyok! Hisz te mindenttudsz. Azért jöttem hozzád.

– Testvérem az Úrban, ne adj ilyen nehéz leckétegy jámbor papnak!

– Jámbor pap? Ezt sem hallottam még. Ki

jámbor ma? Ki ártatlan? Mindenki vétkes,mindenki hibás!

A pap szélesre tárta az ajtót, mint akikülönleges küldetésnek érez megnyugtatni egyilyen háborgó lelket.

– Kerülj beljebb… Nyugodjék meg a lelked itt,

az Úr házában!Az alak belépett a helyiségbe, de nemtávolodott el a küszöbtől. A gyertyafény nem isérte el az arcát. A pap tovább unszolta, hogymegláthassa végre a látogatóját.



85

– Érzem, hogy segítségre van szükséged.Gyere! Ímhol vagyok! Rendelkezz velem!

A sötétből végül egy fiatalember bukkant elő.Az arcán vágások és penge okozta sebeklátszottak. Szemében kikutathatatlan érzelmek,melyek éppúgy lehettek a gyűlölet, a fájdalomvagy a megbánás jelei is. Barna haján mégmindig vércsíkok látszottak, ahogy a

sodronyingén is.– Ímhol vagy, atya? És ez engem megment, haímhol vagy? Többet akarok ennél!

A pap hátralépett a dühös hang hallatán,megszeppent. A fiatal férfi erre eszelősenfelkacagott.

– Megijedtél? Nem kell félned… Ez a kéz csakarra jó, hogy a saját rokonait bántsa…

A pap összeszedte a bátorságát, és megpróbáltaz lenni, amire elhivatottá tették.

– Mi a bánatod, fiam? Hadd segítsek!– Rokont öltem, atyám…Gyászos csend lett.

– És ki légyen az a rokon, fiam?Újabb csend.– Úgy érted, hová tartozik, atyám?– Úgy értem, az Anyaszentegyház ellensége a

rokonod?Mélységes csend. Ám az elfojtott düh utat tört

magának. A jövevény rárivallt a papra.– Ha az, akkor is a rokonom!– De fiam! Az Úr házá…– Miféle mércével mértek ti? Megöltem a

vérem! És te azzal nyugtatsz, hogy ez a



86

gyilkosság nem is olyan vétek, ha azAnyaszentegyház ellensége az áldozat!

– Nyugodj meg, fiam! – A pap homlokángyöngyöző patakok indultak a szeme irányába. –A világ rendje be van végezve. Te is tudod, hogyennek a földnek a jövő je attól függ, hogymennyire egységes az állam. Hogy mennyire erősa kormányzás, és mennyire támogatják az

odafelvalók…– Mondd, atyám! Az nem is számít, hogy alelkek csorbát szenvednek a harcban, ami azegységért folyik? Meg a hatalomért? Ez nemszámít semmit?

A pap engesztelőn tárta ki karját. Nem akartszínpadias lenni, mint annyiszor fenn, aszószéken. Igazán megsajnálta a fiút. Értette, mitakar mondani. Átérezte a fájdalmát, anélkül, hogysegíteni tudott volna neki. Hiszen ez a fiú olyankapukat feszeget, amik soha nem nyílnak megegyszerű halandók előtt.

A fiatalember nem jött a karjaiba. Idegenül állt,

mindennel és mindenkivel szemben, egy számáraidegen világban, ami mégis a saját és nemzetségeotthona volt. De mégis idegen.

– Hogy hívnak, fiam?– Majtány fia Utula vagyok, a Túr

nemzetségből.

Megint erő

szakos csend költözött a ridegkőfalak közé. A pap, aki hallott már ennek apogány nemzetségnek a rosszhíréről, változtatotta módszerén.



87

– Azt tanácsolom – folytatta kenetes modorban,mintha a hivatalos hitoktatásban látná a

megoldást –, hogy áldozz, fiam! Légy híve azAnyaszentegyházak, hogy bűnbocsánatot nyerj!

– Miért? Ha csak gyilkos katona vagyok, tefelmenthetsz, atyám? De ha rokongyilkos, akkormi a teendő? Két miatyánkkal több az ára abűnbocsánatnak? Nem tudsz te semmit!

A pap arcán feszültség látszott. Mit akar ez akölyök? Hiszen mindenki harcol és gyilkol!Tűzzel-vassal kereszténység, mondta Géza fia. Eza jelszó! Akkor meg mit akar ez a kölyök? Miértnem elégszik meg a királyi és pápai felmentéssel?

– Elég volt, fiam! Ha nem fogadod el a vért és amegbocsátást, az a te dolgod. De akkor ne gyereide többé!

– Akkor hová menjek? A Táltoshoz? Vagynetán az Ördöghöz?

A pap megrettent erre a szóra. Elsápadvaforgatta a fejét, mintha már látná is Belzebubot, anagy Hazugot.

Hirtelenjében megelégelte a fiút, a gyötrelmét, avádjait, amikkel őt is beszennyezi. Még talán asaját papi hivatása is csorbát szenvedhet, ha ennyiidőt tölt egy megveszekedett elmével.

– Menj! Menj az Ördöghöz, ha akarsz! Úgyisolyan vagy, mint az Ördög kölke!

Kielégíthetetlen és vitatkozó! Nem hallgatod mega jó tanácsot, és így nem segíthetek rajtad! Menjaz Ördöghöz! Te, Ördög kölke!

Az utolsó szavakat már üvöltve mondta,miközben kihessegette vendégét a sekrestyéből,



88

mint ahogy a lakrészbe bepimaszkodódarazsakkal szokás.

– Hess-hess! Menj az Ördöghöz, ha ez nem elégneked! Te, Ördög kölke!

Mire Utula távolodott a templomtól, a pap még jó párszor elismételte ezt, így aztán sokanhallhatták a megbélyegzést.

5.

A csapszék valódi menedék. A búslakodó hamarvigaszra lel, ha e szent föld levével öntözi agaratját.

Így tett Utula is, amint lelkében összetörtenmaga mögött hagyta azt, amitől menedéket éssegítséget remélt. Nem jött feloldozás onnan,ahonnét leginkább várta. Hiába hangzik annyibeszéd a megbocsátó kegyelemről a kereszteskőtornyok méhében. Nincs olyan. Csak érdekvan. Semmi más e földön.

A második kancsó is jócskán híjával volt már,amikor a durván ácsolt asztalhoz odaült mellé egykatonaember. Utula közelebb hajolt hozzá; eléghomályosan látott már ahhoz, hogy ne ismerje felelsőre. Csegő volt az, a várúr bandériumánakvezére. Furának tűnt a ruházata, és ha Utula

józan, azonnal észreveszi, mi okból.Csegő egyszerű gúnyába öltözött. Sem vért,sem fegyver nem látszott rajta. Bő pásztornadrágot viselt, az oldalán meg tassolyt ,melyet biztosan élelemmel és tűzszerszámmal



89

tömött ki. A fiú talán soha nem látta még harcisisak nélkül, de most fedetlen f ővel ült vele

szemben, és kócos-mákos haja ráborult a félarcára. Részegsége ellenére Utula észrevette azt,amit soha nem gondolt volna a keresztényCsegőről: a füle mögött és a feje búbján ősivarkocsok sorakoztak.

Utula szemei lassan kitisztultak.

Nekiveselkedett, hogy megszólaljon, ám régiistápolója megelőzte.– Elmegyek, fiú. Csak el akartam köszönni

tőled.– El… mész? De hová? Hiszen… ide tartozol.

Te vagy az, aki elérheti a céljait ebben azérthetetlen világban. Hová akarsz menni, Csegő?

– Elegem lett mindenből. Talán van még egytiszta berek, ahol senki nem uralkodik a másikon.Ha van, én megtalálom. Ott akarok meghalni.

– Én most bárhol szívesen meghalnék. Akár ittis. – Utulát, ahogy kimondta, átjárta a végtelenkeserűség. Üvöltve, padjáról felpattanva rivallt a

csapszék borszagú levegő jébe. – Akár itt ismeghalnék! Akár itt is!

Csegő nem csitította. Belekortyolt a sajátkupájába, és türelmesen várt, míg Utulavisszaroskad az asztalra. Riadalmat keltett ugyana kiabálás, de csak néhányan bámultak feléjük. A

többi pásztor a maga dolgával törődve iszogatotttovább.

– Beszédem van veled, Utula. Ha bírsz még egykicsit rám ügyelni.



90

A fiú megérezte, hogy barátja nem holmifelesleges, hitvány búcsúzkodás kedvéért jött ide.

Fújt egy nagyot, hogy elűzze a borgőzt magából,aztán Csegőre bámult.

– Jól van, barátom… Elmegyek – mondta aférfi. – És te egyedül maradsz a lidércekkel. Abenned lakó boszorkákkal. Fiú, légy éber! Nehiggy a hazugságoknak! Ma megtapasztaltam,

hogy csak hazugság vesz körül minket. Sem abirtokosok, sem István nyugati bárói, vagy a mitekintetes urunk nem akar egyebet, mint magamegtollasodni az ország vérén. Fiú, itt nincs jövő,csak bukás. Hiába is keresztelkedsz meg! Hakényes a gyomrod, nincs helyed azok között.

– Hát… ez történt veled is, ugye? Az új hitkatonája kudarcot vallott? – nevetett fel Utula, demódjával, nehogy vérig sértse az egyetlen embert,akit szeretett.

– Ez. Szolgáltam őket. Szolgáltam az új hitet.Lelkiismeretem szerint tisztán. Mégis megaláztakés kirekesztettek maguk közül. Visszamegyek

oda, ahonnét származom. A szülőföldembenakarok nyugodni, nem az idegen temetőben, ahola latinok nyelvén temetnek el. És inkábbtalálkozzam garabonciással útközben! Inkábbmegosztom vele a húst, minthogy maradjak ott,ahol a hazugok hangja a lelkembe mar! Megyek!

Áldjon az Egy Öregösten! Boldogulj, de jegyezdmeg, nem terem neked itt kalász, se szőlő. Csakhazugság. Hát, megmondtam, amit akartam, fiú.

Ezzel felállt a padról, és minden további szóvagy búcsúzkodó tett nélkül távozott. Utula csak



91

bámulta a hűlt helyét, miközben egyre amondanivalója értelmét fejtegette. Felfogta a

szavai értelmét, még ha kicsit tovább is tartottmost, mint általában. Aztán egyetértően bólintott,mint aki útjára engedi barátját.

– Igazad van, Csegő – mondta félhangosan. –De neked nincsen itt senkid. Nincs Pötykéd, akivisszatartana…

Ahogy kimondta a lány nevét, végigsöpört alelkén az elkeseredés. Fogta a kupáját, és apadlóhoz csapta fájdalmában. Ment utána a korsóis, ami éles zajjal tört darabokra.

– Hé, te! – kiáltott felé valaki, aki megunta azajongást meg a dorbézolást. – Nem hagynádmán békében pihenni a tisztes pásztorembert?Mire ez a botrán’?

Utula bőszen kereste azt, aki rárivallt, aztánnem kevésbé finoman válaszolt:

– Mi rejtőzködő lápi fene közöd van ehhez azén keservemhez, ember? Talán úgy hiszed, tudsztanácsot adni?

– Tudok. Jó tanács. Maradjá’ csendben, idd ki aborodat, oszt mihamarább tágújj innét, teszégyentelen! Aki a rokonai vérét ontja, annaknincs hely e tisztes faluban! Takarodjá’ innét,te… Hallottuk az atyától, hogy ki vagy! AzÜrdüg kölke vagy! Hát nincs itt helyed köztünk!

Utula bivalyként állt fel és pördült meg. Nem jópillanatában kötött bele ez az ember. Előrerontott,aztán megragadta a szablyáját, hogy kirántsa ahüvelyéből.



92

Ketten is felálltak a padról, hogy támogassák apásztort, pedig ő maga egyedül is termetes

magyar volt, kemény ellenfél. De ilyenkor már avér dobol, az orrlyukak fújtatnak és az ösztönökharcra éleződnek. Ilyenkor küzdeni kell abecsületért, az igazért. Nincs visszaút.

Utula medveként vetette magát a pásztorra,hogy mihamarabb végezzen a legfenyegetőbb

ellenséggel. Ökle eltalálta a csontos arcot, aztán jó alaposan mellbe is taszajtotta a férfit. Csakekkor rántotta elő a szablyát. A pásztorhátratántorodott, megbicsaklott a lába, de nemterült el. Előhúzta a nyúzókését, hogy igazságottegyen. Ám mielőtt újra összecsaphattak volna,kivágódott az ajtó, és a Várúr katonái özönlöttekbe a csapszékbe. Középre álltak, hogyszétválasszák a küzdőket, de közben adtak apásztoroknak is néhány nyaklevest. Utulátkitessékelték a hűvös téli levegőbe, hogy józanodjék. Az őrs elöljárója megvárta, míg atekintélyes ifjú tiszta tekintetét látja magán, aztán

átadta az üzenetet.– Uram, a Tekintetes Úr megbízatást adott.

Lenn, Vászolyfaluban lázadás tört ki. El kellfojtanunk, még mielőtt lángja lészen. Menjünk,uram! Vezess harcra minket!

Utula lehunyta a szemét egy pillanatra. Csegő

elhagyta. Elhagyta a remény is. Meg akeresztények istene. Nincs miért küzdeni, hiszena pap is megbélyegezte. Menjen vissza ő is a jurták és a sáros istállók közé? Mi maradt hát?Miért érdemes bármit is tenni?



93

Érdemes katonáskodni. Érdemes küzdeni. Talánegyszer még Pötyke kezére is méltóvá lesz ezzel.

6.

A parancs értelmében a csapat felvonultVászolyfalu előtt, és tüzes nyilakkal ostromolta.

Utula erővel seperte ki emlékezetéből agyermekéveket, a rokonait, a barátait, kik etelepülés lakói, ahogyan ő is az volt egykoron.

A szikrázóan éles téli napfény hiába isigyekezett, nem tudott túltenni a lángcsóvákkalellátott nyilak erdején. A falu viskói és jurtáipillanatok alatt porig égtek, füst és tűz terjengettmindenütt, de egyetlen sikoltozó asszony vagymenekülő férfi sem bújt elő az üszkös romokközül.

– Rejtőzködnek. Mint mindig – mondta Utula aszárnysegédnek, aztán közönyösen előrelovagolta legelőt védő cserjés mentén.

A vijjogó zaj és a fegyvercsörgés őt isváratlanul érte. A piciny csalitosból előtörő ellenség túl közel került hozzájuk; mirefelocsúdtak, már jó néhány harcost a lovávalegyütt döntöttek a földre. Meglepett katonái közülsokakat a saját kardjával szúrtak agyon.

Utula megrettent. Itt érné a vég, a sajátfalujában?Nem! Előrehajolt a lováról, és kirántotta az

egyik embere testéből kiálló kardot. Mindkétkezében pengével, szívében a legmakacsabb



94

gyűlölettel tört előre. Ösvényt kaszabolt akihegyezett karókkal rá támadó ellenség sorai

között, közben nem gondolt arra, hogy melytávoli rokonát fosztotta meg az életétől.

Végül nem maradt több kaszabolni való.Csupán egy harcos állt előtte, aki felé hajította alándzsáját. Utula kitért előle, majd abban aszempillantásban felé vetette egyik kardját.

Mozdulata ösztönszerű volt, és a szélnél isgyorsabb; nem a számítás és a gondolat indította,csupán a védekezés, a győzni vágyás.

A penge pörögve szárnyalt át a hideg levegőn,hogy egyenest a lándzsás férfi mellébe fúródjon.Jól begyakorolt dobás volt, ezerszer ismételte mára küzdőtéren, így most sem vallott kudarcot.Legyőzte az utolsó ellenfelet is.

Csend vette körül, és a legelők felől duruzsolóhideg szél. A saját katonái éppen olyanreszketegen gyülekeztek mögötte, mint amaroknyi ellenséges túlélő. Ő állt aközéppontban, tőle függött minden, mégis

gyűlölet hullámzott felé. És ő, Utula a Túrnemzetségéből, szégyenszemre csak jóval későbbvette észre ennek az okát…

Az utolsó ellenség, akivel az elhajított kardjavégzett, az apja volt. Az a Majtány, akiről asebezhetetlenség regéit énekelték a regősök, akit

a táltosuk örökéletűnek avatott. Ez a rendkívüliember, a tekintélyt parancsoló nemzetségf ő most

itt hevert előtte, szívében a fia kardjával. Utulalehunyta a szemét, hogy ne is lássa. Jól hallottaviszont a suttogásokat a katonái közül:



95

„Apagyilkos! Jól mondta a pap, ő az Ürdügkölke!”

A csapat szétszéledt, magára hagyta Utulát.Senki sem akart többé olyasvalakinekengedelmeskedni, aki az új hitért, vagy ki tudja,mi másért, még a saját atyját is lemészárolja.Gyűlöltté vált, megvetetté és megátkozottá. Senkinem akart még csak szóba állni sem vele.

7.

A patak melletti úton belovagolt a várasba. Senkisem tartotta fel, ahogy előbukkant a hidegködben, és merev arccal bámulva a hátasa nyakát,végiglépdelt az úton. Az emberek megállították aszekerüket, a lovaikat, a gyalogosokmegtorpantak és visszafordultak felé. Némelyekösszesúgta mögötte. Ímhol, az Ürdüg kölke,mondták, aztán utálattal az arcukon bámulták,míg újra beleveszett a fehér párába.

Utula már nem törődött a hangokkal és abámészkodókkal. Páran fennhangon gyalázták, decsak biztos távolból, nehogy magukra vonják aharagját. Ez sem zavarta. Egy dolog érdekeltecsak: látnia kell még egyszer Pötykét. UtánaBürkével akar találkozni. Aztán már semmi más

nem fontos.Matta háza megújult, új kövekből rótt épületekemelkedtek a portáján belül, ahol egy esztendejemég csak sáros udvar terpeszkedett. Utula márnem akart bujkálni; egyenest belovagolt a portán,



96

és nem törődött az acsarkodó csobánokkal.Üvöltve kezdte ismételgetni:

– Pötyke! Gyere elő! Pötyke! Gyere elő!Dühödt hang válaszolt a nagyház ajtajából. Az

erős ködben tompábban is hallatszott, de végülfelismerte Matta beszédét.

– Mit óbégatsz itt nekem? Takarodj aföldemről, te átkozott! A lányom már másnak a

jegyese! Nincs többé köze hozzád! A neve pedignem Pötyke, hanem Ágnes!Utula, mint egy eszelős, tovább üvöltözött,

egyre elkeseredettebb hangon.– Nem megmondtam, hogy takarodj innét?

Nincs itt dolga egy ilyen hitvány alaknak, mint te!– kiáltott rá Matta, és kilépett a házból. Kezébenmeztelen kard remegett.

– Karddal jössz rám? – mordult rá Utula. –Elkergettél régen, és azt mondtad, ne kerüljek aszemed elé, míg pogány vagyok, és míg az apámis az! Hát már nem vagyok pogány! Már apámsincsen! És így sem vagyok neked jó? Hát ki

vagy te, Matta? Kinek képzeled magad?– Te kinek képzeled magad, átkozott? – rivallt

rá oly erővel Pötyke apja, hogy beleremegtek aközeli istállók falai. Még a köd is felszikkadtkörülöttük. Utula így vehette észre, hogy a házablakában Pötyke lesi őt. Még az arcvonásait is

látta: csak gyű

löletet és megvetést olvashatott leróla.– Mindenedet megtagadtad és odaadtad, de nem

lett belőled hős! – üvöltötte Matta. – Csak egyzavarodott lidérc vagy, egy vérengző állat, aki



97

még a rokonainak sem kegyelmez! Nincs helyedköztünk!

Utula hirtelen megelégelte a beszélgetést.Hiábavaló minden. Gyűlölte magát. Gyűlölte avilágot, és benne minden élőt. Egyetlen dolog jutott csak az eszébe. Újra elbődült.

– Bürke! Bújj elő a kígyófészekből! Mutasdmagad! Eljöttem, hogy eléd álljak, ahogy egy

esztendeje mondtad! Itt vagyok! Vagy gyávalennél elő jönni?Az ajtó kicsapódott az utolsó szóra. Bürke

magas, izmos alakja bukkant elő, kezében egyfélelmetesen hosszú szablyával.

– Én gyáva? Még a Sátánnal is szembe merekszállni! A fattya igazán nem jelent nehézséget!

– Hagyd őt, Bürke! – szólt oda neki az apja. –Ez az átkozott már indul. Hagyd elmenni! Nemlátjuk többé!

– Apám, ezt bízd rám! Ez a mi kettőnk ügye!Pötykéért! – Bürke nem beszélt hangosan, de ahangjában reszkető gyűlölet elnémította Mattát,

aki újra megpróbálta megakadályozni a párbajt.Utula nem figyelt rájuk, lovát megfordítva,

közönyösen kiléptetett a kapu elé, az utcára.Talán észre sem vette, hogy jó páran összegyűltekaz ócskább kunyhók és erősebb kőházakszegélyezte út két oldalára. Az emberek néma

utálattal bámulták minden mozdulatát, ahogylassan leszállt a nyeregből, és előhúzta a kardját.Bürkére várt, közben a pengéjére meredt, mint akimég látja rajta a kiontott vért, megannyi halottember lelkét. Az apjáét, a rokonaiét. Azokét, akik



98

ellenségek lettek, legyőzendők, mert a régi rendhívei voltak. Neki parancsa volt ellenük. Jeges

tekintettel méregette a gyilkos fegyvert, de nemérzett szánalmat, nem járta át bűntudat. Semmitnem érzett a prémből varrt ruha alatt. Mintha mármeghalt volna, és a lelke elmenekült volna ebbőla megvetett testből.

– Itt az idő, Bürke! – kiáltott be a kapun, mert

elunta, hogy Matta és fia vitája megvárakoztatja.Pötyke bátyja vérre vágyódó ábrázattal rontottki az utcára. Utula mégsem látta ellenfélnek, nemis félt tőle. Düh nélkül lépett az utca közepére, ésmegsuhogtatta a kardját.

– Megmérkőzünk. Ma eldől minden, Bürke! –vigyorgott rá gúnyosan.

– A nevem már nem Bürke. András vagyok, ésnincs dolgom veled, csak annyi, hogy eltaposlak,mint egy férget!

Utula őrülten kacagott, éles hangja betöltötte azutcát. Bürke megijedt, de nem visszakozhatottmég akkor sem, ha egy hibbanttal kell megvívnia.

Utula nem is engedte, hogy lankadjon: keménycsapásokkal ostromolta, amitől Pötyke bátyja egyidő után visszakozni kényszerült a házukkapujáig. Ott érte az első vágás is. Utula pengéjefélhold alakú sebet vájt a jobb arcába apofacsontján. Ettől begerjedt; nekirontott az egyre

vihogó fiúnak, aki hátrálni kényszerült. Utulavédekezett, hátrált, védekezett, majd… mindenátmenet nélkül egyszer csak elhajította a kardját,és teljes súlyával beledőlt Bürke pengéjébe.



99

Amikor testében utat vágott a fegyver, majdkibukkant a hátán, még akkor is kacagott.

– Látod? Győztél… – hörögte köhögőrohamtólrázkódva. – Győztél, de… azt sem tudod… kivolt az ellenfeled… – Rámeredt Bürkére, és mégmindig mosolyogni próbált, de arcára grimasztfestett a szájából kicsorgó vér. Végül elterült asárban. Nem mozdult többé.

Időbe telt, míg az összezavart és megbabonázottnépség, élén Bürkével, közelebb mert jönni atetemhez. Ahogy megnézték maguknak az Ürdügkölkét, megesküdtek volna, hogy vigyort látnak aképén. Mindent lefitymáló, megvető, örökvigyorgást.



100

BÍRÓ SZABOLCS

N YUGAT ŐRE

Miska elmélázva bámulta a folyó sodrását,miközben az ütött-kopott kapára támaszkodott.Megigézve nézte a hullámokat, majd a tekintete

tovább kalandozott a Dunán túl elterülő földek,erdőségek felé. Az már ismeretlen terület voltszámára, sosem járt arra. Ha jobban belegondolt,soha nem hagyta még el Dévény közvetlenkörnyékét, a vár alatt húzódó falut, ahol született,és ahonnan azóta vágyott el, amióta csak az eszéttudta.

Miska ugyanis katona akart lenni. Minden álmaerről szólt, minden gondolata a katonaélet, a harckörül forgott. Micsoda szép tervei voltak, te jóIsten! Élete kerek tíz éve alatt kigondolt,eltervezett már mindent, csak épp a megfelelő alkalom nem jött el soha, amire szüksége lett

volna terve beteljesítéséhez.Először egyszerű, lándzsás sorkatona leszek,ábrándozott magában, továbbra is a Dunán túliterületeken legeltetve a szemét. Mivel én leszek alegbátrabb harcos, folytatta a tervezgetést, mindtöbb csatában küzdhetek, és rövid idő elteltével

már embereket osztanak be a parancsnokságomalá. Az első két hadizsákmányom egy ló és egykard lesz, hogy attól fogva lovon ülve, karddal akezemben irányíthassam majd az embereimet.Csatákat nyerek meg, aztán a hőstetteim hamar



101

eljutnak a király fülébe is, aki természetesenmagához hívat. Földet és rangot ad nekem,

lovaggá üt, és amikor hosszú évek múltánhazatérek, mindenki fejet hajt előttem. Nyugatőrének fognak hívni, mert tudni fogják, hogyDévény szülötte vagyok, és bárki próbál is innenbetörni az országba, az én segedelmemmel verjükvissza, hogy örökre megemlegesse.

Ekképp ábrándozott a tízéves Miska, miközbena folyó egyre csak haladt, a munka azonban állt.Rövid idő múltán egy ismerős női hang harsant aháta mögött. Az anyja hangjára tért csak vissza afiú a valóságba: két kézre fogta a kapát, ésbelevágta a földbe.

Ilyen erővel sújtok majd le az ellenségre is,gondolta, mire rögtön jobban ment neki azutálatos munka.

***

A templomtoronyban megkonduló harang, mely a

vasárnapi istentisztelet végét jelezte, Miskának aszabadság hangját jelentette. Mivel az apja halálaóta egyedüli úr volt az aprócska házban, mindenférfimunka rá hárult: ő ment ki az erdőbe fátkeresni, ő hasogatta fel a tűzre valót, ő gondozta aföldet is. Mindent megcsinált, amit az anyja nem

tudott, és amit más házaknál az apa vagy azidősebb testvér szokott. Neki tízévesen már semapja, sem bátyja nem volt, csak egy állandóanszomorú, halk szavú, kedves édesanyja.



102

A vasárnap mindig más volt, ilyenkor nemkellett, nem is volt szabad munkával bajlódni. A

mise után a fiú mindig elkódoroghatott valamerre,azzal töltötte a napját egész estig, amivel csakakarta. Ezt a néhány órát használta ki arra, hogyegy héten egyszer gyerek lehessen.

Ezúttal is, ahogy kiértek a templomból, csillogószemmel nézett fel az anyjára, az pedig halvány

mosoly kíséretében bólintott neki. Miska csakerre a jelre várt: nekiiramodott, ahogy a lábabírta, és hamarosan eltűnt az anyja szeme elől.

Vidával a szokott helyen, az erdőbélirejtekhelyükön találkozott. A két hasonló korúkisfiú ugyanarról álmodozott, ám míg Vidavalójában csak a képzeletében jutott el alovagságig, és tudta, hogy valójábanföldművesként fog megöregedni, addig Miskanem engedett az álmaiból: ő teljesen biztos voltbenne, hogy katonaemberré válik, inkább előbb,mint utóbb. A nyakát is letette volna a tőkére,hogy így lesz, hiába mondogatta neki a barátja,

hogy tíz esztendősen még nem sok esélye van rá.A fiúk rejtekhelye egy ősöreg fa odúja volt,

melyben akár hárman-négyen is kényelmesenelférhettek volna. Hogy mások ne fedezhessék felezt a nagyszerű búvóhelyet, Vida és Miska ajtót iskészített különféle ágakból, levelekből és

mohából, mellyel ügyesen el tudták takarni azodú bejáratát. Nem szerették volna, ha bárkifelfedezi az ő saját lovagvárukat, hiszen idehordták össze minden kincsüket: szép, egyenesbotokat, melyekből kardot és lándzsát eszkábáltak



103

maguknak, egy egész jó állapotban lévő hordófedelet, melyet pajzsként használtak, és

minden egyéb olyan apróságot, amit a felnőttekszemétre való haszontalanságnak véltek, őkviszont jó hasznát vették játszás közben.

– Az elmúlt héten találtam valamit – újságoltaizgatottan Vida, amikor bekucorodtak az odúba,és betették az ajtaját. – Eljöttem ide, és elástam,

mert ez értékesebb mindennél, amit eddigtaláltunk.– Hadd lám! – csillant fel Miska szeme. – Hova

ástad?– Ide ni! – kezdett kapirgálni a másik kisfiú

pont az odú közepén. Nem kellett sokáig ásnia, akincs hamarosan előbukkant.

Amikor Miska meglátta, mi is az valójában,még a lélegzete is elakadt. A föld alól ugyanisegy régi kard markolata és keresztvasa bukkantelő, majd egy ketté tört penge rövidke, rozsdás,még meglévő része. Használhatatlan ócskaságvolt, ami Vida számára valóban kincset jelentett,

Miska azonban valami mást látott benne: egy jelet.

– Hol találtad? – kérdezte elfojtott hangon.– Apámmal éppen a földet szántottuk – mesélte

a barátja –, amikor egyszer csak észrevettem,hogy valami kifordult az eke alól. Nem szóltam,

nehogy az öregem eladja, hiszen ki tudja, mennyitérhet. Inkább gyorsan a ruhám alá rejtettem, ésamint végeztünk a munkával, azon nyombanidehoztam.



104

– Tudod te, mit jelent ez? – simogatta azócskaságot Miska. – Nemsokára eljön a mi időnk!

– Miért? – vonta fel a szemöldökét Vida.– Mert ez egy jel!– Miféle jel? Megbuggyantál?– Jel ez, meglásd! – erősködött a fiú. – Azt

jelenti, nemsokára hadba vonulhatunk!– Nem is tudom – húzta el a száját a másik. –

Ha igazad is lenne, és ez tényleg egy jel…– Akkor mi van?– Az, hogy… tudod… gyerekek vagyunk még,

nem való nekünk a háború!Miskát erre rögtön elöntötte a pulykaméreg.

Hitetlenkedve nézett a barátjára, és úgy szorítottamagához az egykori kard maradványát, minthacsak ő maga találta volna, az ő jogos tulajdonalenne.

– Én már nem vagyok gyerek! – ellenkezett. –Lehet, hogy még csak tíz telet láttam, de énvagyok a férfi a háznál! Ha fel tudom aprítani afát az udvaron, az ellenséget is felaprítom a

csatamezőn!– Gondolkodj, Miska! – kérlelte a barátja. – A

háború vette el az apádat is, nem emlékszel?Azért kell annyit dolgoznod, mert a háborútönkretette a családodat!

– Csönd legyen! – rivallt a kisfiú Vidára, olyan

dühös vehemenciával, amilyen még tőle isszokatlannak tűnt. – Édesapa nem halt meg,

mondtam már! Nem halt meg, csak nem találtmég haza! Azóta is csatázik, és ha nagy harcosleszek, újra találkozunk! Megértetted?!



105

Vida egészen megrökönyödött. Sosembeszéltek még Miska apjáról, mindig csak az

izgalmas csaták és a fényes győzelmek kerültekszóba, és nagy ritkán a fiú bátyja is, de az apjamég sosem. Dévényben mindenki tudta, hogyszegény Mihály nem csak odalett a háborúban, demég a testét sem találták meg a szerencsétlennek.Arról azonban eddig senki sem szólt Vidának,

hogy a barátja meg van róla győződve, az apjamég él, mi több, harcol, és ezért nem tért haza.– Bocsánatot kérek – mondta halkan a fiú. –

Nem akartalak megbántani.– Nem tudhattad – legyintett Miska. – Biztos

rosszul hallottad a faluban.– Igen. Bizonyára.

***

Az elkövetkező esték még a szokásosnál isnagyobb csendben teltek a faluszéli viskóban. Haaz anyja szótlan volt is, Miska azért általában elég

sokat beszélt, szinte bármiről, ami csak eszébe jutott. Az odúban történt heves szóváltás ótaazonban magába fordult, és komorrá, durcássávált. Elvégezte ugyan a napi teendőket, szótfogadott mindenben, de látszott rajta, hogyvalami nagyon nyomja a lelkét.

– Édesanyám – szólalt meg napokkal később,amikor már nem bírta magában tartani a

fájdalmát. – A faluban azt hiszik, hogy édesapámodalett, és többé nem jön vissza hozzánk.



106

Az özvegyasszony erre felkapta a fejét. Fiahangja fátyolos, végtelenül szomorú volt.

Odalépett hozzá, átölelte, és csókot nyomottkócos feje búbjára.

– Miska, édes Miskám – becézgette szelíden. –Hiszen te is jól tudod, hogy az apád meghalt.Miért gondolod, hogy a falubelieknek eztmásképp kéne tudniuk?

– Mert én azt akarom, hogy másképp tudják! –eredt el a gyerek könnye. – Nem akarom, hogysajnáljanak! Nem akarom, hogy árvánaknézzenek! Én nyugat őre leszek, majdmegmutatom mindenkinek!

– Cssss, ne sírj! – babusgatta az anyja. – Teleszel nyugat őre, persze, hogy te leszel, de mostcsihadj!

– Azt mondtam Vidának – szipogott a gyerek –,hogy édesapa még mindig háborúzik.

– Talán meg kéne neki mondanod az igazat.– Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb…– És talán – folytatta az asszony félszegen –

meg kéne látogatnod a bátyádat. Elég nagy vagymár hozzá, hogy megtudd, hogyan halt meg apád.Ő az egyetlen, aki elmondhatja.

Miska kirántotta magát az anyja öleléséből. Kisfeje ekkor már vörösen lángolt, könnyeipatakokban csorogtak le az arcán.

– Nem! – dobbantott indulatosan. – Soha! Azegy gyáva!– Nem gyáva, Miska! – lábadt könnybe most

már az özvegyasszony szeme is, mint mindig,ahányszor csak szóba került az idősebb



107

gyermeke. – Te ezt nem értheted! Borzasztódolgokat látott a háborúban, szörnyű dolgokat

tett! Látta meghalni a saját édesapját… a tiédesapátokat! Csaknem ő is ott pusztult el!

– Nem igaz! Gyáva! – toporzékolt a kisfiú. –Gyáva féreg, hazamenekült a szoknyádhoz, és otthagyta meghalni édesapát!

Ismeretlen, felfoghatatlan, mélyről jövő indulat

vezérelte az özvegyasszonyt, amikor felpattant,felemelte a jobb kezét, és hatalmas, csattanóspofont kent le a fiának.

Maga sem tudta volna megmondani, melyiküklepődött meg ezen jobban, ő vagy a gyermeke.Hosszú ideig csak néztek egymásra némán, szónélkül, hitetlenkedve. A gyerek arcán lassan egyhalványpiros tenyérnyom jelent meg, az asszonykeze pedig viszketni kezdett. Mindkettenszerették volna semmissé tenni az elmúlt percektörténéseit, de már késő volt.

Mire az özvegyasszony újból megszólalhatottvolna, Miska már sarkon is fordult, kirontott az

apró házból, és eltűnt a sötétségben.

***

– Napok óta keresnek – lépett be Vida az odúba,és lekucorodott a barátja mellé. – Haza kellene

menned.– Nem kellene! – fordította el a fejét Miska. –Jó nekem itt is.

– Édesanyád már kisírta minden csepp könnyét– próbált a lelkére beszélni a barátja. – Hallgass



108

rám, és menj haza! Mindkettőtöknek jobb lesz, hahazamész.

– Azt mondtam, nem!– Na és ha megütött? – húzta fel a vállát Vida. –

Ő az anyád, joga van megütni! Én is kaptam márnéhány pofont, mégsem futottam világgá.

– Te ezt nem értheted – mordult rá Miska, ésezzel lezártnak tekintette a vitát.

Átkozta a lassan csordogáló időt, aminekköszönhetően ő még csak tízéves volt, és ezértnem vette őt komolyan senki, még a legjobbbarátja, az egyetlen barátja sem. Ő volt a férfi aháznál, aki elvégzi a munkát, és aki egy szépnapon nyugat őre lesz. Ezért nem ütheti meg őtsenki, még a saját anyja sem. Nem emelhetnek rákezet.

Vida azonban jól tudta, mivel tudná megfogni abarátját, és rávenni, hogy végre hazatérjen.Nehezére esett kimondani, de tisztában volt vele,hogy nincs más út. Tudta, hogy jót cselekszikvele.

– Figyelj rám, Miska! – sóhajtott, és a kezét afiú vállára helyezte. – Alkut ajánlok neked.

– Alkut, nekem? – húzta fel piszkosszemöldökét Miska. – Miféle alkut?

– A törött kard… tudod, a jel…– Igen?

– Neked adom – mondta határozottan Vida. –Nem kell rajta megosztoznunk. Egyedül a tiédlesz. A te kincsed. A te kardod.

Miska nem hitt a fülének.



109

– Komolyan mondod? – kérdezte döbbenten. –Megesküszöl rá?

– Megesküszöm – bólogatott a másik. – Decsak akkor, ha most hazamész, bocsánatot kérszédesanyádtól, és engedelmes fia leszel. Másképpnem érvényes az alku.

– Hadd gondolkodjam! – ráncolta a homlokát akisfiú, nyugat leendő őre. – Hazamegyek, és

egyedül enyém a kard?– És bocsánatot kérsz, és úgy viselkedsz, ahogyillik – sorolta újból a feltételeket Vida.

Nem is lesz olyan nehéz hazamennem,gondolkodott Miska. Napok óta nem aludtam asaját szalmámon, nem ettem meleg ételt, csakerdei gyümölcsöt, meg azt a keveset, amit Vidatitokban hozott el nekem. Nem is fürödtem meg,mert ha lemerészkedtem volna a Dunához,biztosan elkapnak. Nem lakhatok örökre egyodúban, így sosem leszek katona. Haza kellmennem, igen. Az a kard egy jel, és ha nálamvan, senki sem állíthat meg!

– Rendben – mormolta végül, beletörődve,hogy teljesítenie kell az alku rá eső részét. –Megteszem, amit kérsz. Most ide a karddal!

Vida az odú közepére húzódott, kiásta a kincset,és Miska felé nyújtotta.

– A tiéd – mondta elszoruló torokkal, hisz a

törött kardotő

találta, aző

zsákmánya volt. – Defigyelmeztetlek, ha megtudom, hogy nem voltálengedelmes, visszaveszem, és elpáhollak!

– Szeretnéd, ha el tudnál páholni – mosolyodottel Miska, majd magához szorította a kardot, és



110

kilépett az odúból. Odakint azonban, ahogy mégegyszer visszafordult Vida felé, leolvadt az

arcáról a mosoly.– Tudnod kell valamit – mondta halkan. –

Valamit az apámról. Igazad volt, már nem él.Nem csatázik. Meghalt.

Vida nem szólt semmit, szótlanul, szomorúannézte a barátját.

– De ezt senkinek sem mondhatod el, érted? –emelte fel a hangját Miska. – Senki sem tudhatróla! Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak!Nem beszélhetsz róla!

– Nem fogok. Ígérem.

***

A nyár őszbe fordult, az őszből tél lett, majd afagy elmúltával újjászületett a természet. Miskaúgy viselkedett, akár egy földre szállt angyal: haszóltak hozzá, mosolygott, ha utasítottákvalamire, azonnal, szó nélkül engedelmeskedett.

Sosem kérdezett vissza, nem vitázott.Várt.Biztos volt benne, hogy már nem kell sokáig

várnia, hamarosan eljön az ő ideje. A töröttkardot rongyokba bugyolálta, és minden napsuvickolta, fényesítgette, akárha ép fegyver lenne,

mellyel bármelyik pillanatban csatába lehetvonulni.Már elmúlt tizenegy éves, amikor az anyja

máshogy kezdett viselkedni. Valahogy élettelibb,vidámabb lett, állandóan mosolygott és gyakran



111

dúdolgatott is magában, holott Miska nememlékezett rá, hogy valaha is énekelt volna.

Kinyílt, akár egy rózsa, és úgy tűnt, mindenpercet élete legboldogabb minutájának él meg.

Csak hetekkel később derült ki a fiú számára,hogy mire föl ez a nagy változás.

– Miska! – szólította magához az anyja egyikeste, amikor különösen jó kedvűnek látszott. –

Nagy hírem van, édes fiam! Elköltözünk.– Elköltözünk? – visszhangozta értetlenül agyerek. – Hová? Miért? Hát nem jó itt nekünk?

– Többé nem lesz gondunk ételre, melegre…– Eddig is jól megvoltunk! – ellenkezett Miska,

amint sejteni kezdte, miről van szó.– Tudod, milyen nehezen éltünk, amióta

édesapád odalett a háborúban, és amióta abátyád…

– Igen, tudom! A gyáva! – köpött ki a földre agyerek, mert bármiről szívesebben beszélgetettvolna, mint a tulajdon testvéréről. – Na és? Hátnem dolgoztam eleget? Nem tettem szó nélkül,

amit kellett? Nem voltam elég jó fiad,édesanyám?

– Jaj, dehogynem, te buta! – ölelte magához azanyja. – De most már másképp lesz. Nem kellennyit dolgoznod. Miska, én… férjhez megyek.

– Kihez?! – hőkölt hátra a fiú.

– A neve János, pozsonyi kereskedő. B

őrökkelés szőrmével kereskedik. A felesége meddő volt,

nem szülhetett soha, és a múlt télen meg is haltszegény. János azt mondja, egészen addigkétségbeesett volt és szomorú, míg nem



112

találkozott velem. És szeret! Érted, Miska, drágaMiskám? Szeret engem! A jövő héten költözünk

Pozsonyba!A fiú erőszakkal bontakozott ki anyja

öleléséből. Nem tudta, mit mondjon erre. Nemakart Pozsonyba költözni, nem akarta, hogy acsaládnak más legyen a feje. Nem akart egyidegen kereskedő fia lenni, akit még sosem látott,

és nem akart osztozni az anyja örömében. Hát ígytiszteli az apja emlékét? Legszívesebben üvöltvetoporzékolt volna, elbújt volna az erdőben, deemlékezett még a Vidával kötött alkujára, éstudta, hogy nem teheti meg, amit akar.Mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal állt,egész testében megfeszült, szemébe tehetetlen,dühös könnyek gyűltek.

– És a ház? – préselte ki magából a kérdést. –Mi lesz a házunkkal?

– Eladjuk Ugrin úrnak – válaszolt a nő. – Márki is fizette az árát, de megengedte, hogy ittlakjunk, míg János értünk nem jön a szekerével.

– De hát én Dévény fia vagyok! – sírta el magátMiska. – Itt akartam férfivá érni!

– Miért sírsz, fiam? – nyúlt utána az anyja, de afiú nem engedte, hogy hozzáérjen. – Pozsonybanis ugyanúgy férfivá érsz majd, meglásd!

– Hát nem érted? – erősödött zokogássá a

gyerek sírása. – Ha nem itt leszek katona, sosemszolgálhatok a várban, nem Dévényből indulokháborúba, és nem lehetek nyugat őre sem!Mindent tönkreteszel!



113

Az utolsó mondat hatására már az asszony szájais legörbült.

– Mindent tönkreteszek? – pityeredett el. – Hátszerinted miért megyek hozzá Jánoshoz? Hogymindent tönkretegyek? Olyan rossz lesz, hogynem fogsz éhezni, nem fogsz fázni? Hogy mindigtudni fogod, mit hoz a holnap?

– Utállak! – üvöltötte Miska, mint egy sakál. –

És utálom azt a Jánost is! Bárcsak meghalna!Ezúttal nem várta meg a pofont. Sarkon fordult,és bömbölve rohant ki az éjszakába.

***

Miska ezúttal nem ment az erdőbe, nem bújt el azodúban: kitombolta magát a folyóparton, aztánvisszasurrant a házba, és elaludt. Soha többé nembeszélt arról az estéről sem az anyja, sem ő.

A következő héten János valóban értük jött.Testes, szőrös ember volt, aki egyre csakmosolygott, és folyton barackot akart nyomni a

fiú fejére. Miska persze nem engedte neki.Miközben az anyja felpakolta a szekérre azt a

kevéske holmit, amit a magukénak mondhattak, agyerek összevont szemöldökkel fürkészte akereskedő arcát. Biztos volt benne, hogy a kedvesvigyor csak álca, és mögötte számító, ravasz

rókatekintet bújik meg. Elhatározta, hogy sosemfog összebarátkozni ezzel az emberrel, nem leszvele kedves, és még véletlenül sem fogja azapjának tekinteni, soha az életben. Tudta, hogybűnt követett el, amikor János halálát kívánta, és



114

hogy ezt meg kellene gyónnia az első adandóalkalommal, de esze ágában sem volt megbánni a

bűnét. Ahogy felült a szekérre, és maga mögötthagyta Dévényt, a dühe új erőre kapott. Minélmesszebb értek a helytől, melyet addig azotthonának tekintett, minél kisebbnek éskisebbnek látta a hatalmas, büszke kővárat, agyűlölete annál erősebb parázzsal izzott.

Egy szép napon megölöm ezt a nőrablót,fogadta meg magában. Megölöm, visszatérekDévénybe, és visszaszerzem az álmaimat.

***

Miska gyanúja, hogy a férfi mosolya csak aljasálca volt, hamar beigazolódott. A rövid, kismenyegzőt két nappal az utazást követőentartották meg, és attól kezdve minden udvariasságés kedvesség eltűnt a kereskedő arcáról.

Alig egy hete éltek a takaros pozsonyi házban,amikor János rádörrent újdonsült feleségére, hogy

az utolsó dénárig adja oda neki a pénzt, amit adévényi viskóért kapott. Az, hogy a férjrendelkezzen a család minden pénzével, nemszámított egyedi esetnek. Sőt, az lett volna furcsa,ha a vagyont a nő kezeli, Miska azonban úgyérezte, az egyedül az ő jogos öröksége, és a

kereskedő

nem nyúlhat hozzá.– Azt a házat még apám építette – jegyezte megpulykavörös képpel. – Az ő munkája van benne,az ő verejtéke.



115

– Hallgass el, te taknyos! – emelte ütésre akezét János. – Még egy szó apádról, és úgy

váglak képen, hogy a fal adja a másikat! Mostmár én vagyok az apád, megértetted?

Add, Istenem, hogy nagyobb és erősebb legyek,fohászkodott a fiú. Hadd leckéztessem meg ezt aganét, ezt a senkiházit!

– Az én apám katona volt! – emelte fel a

hangját Miska. – Egy húgyszagú kupec sosemléphet a helyébe!Azonnal kiderült, hogy a kereskedő nem tesz

üres ígéreteket: húsos, szőrös keze zúgva szelte áta levegőt, és akkora pofont vágott le a fiúnak,hogy annak rögtön eleredt az orra vére.

– Ezt azért, hogy el ne feledd! – kiabált János. –Én vagyok az apád, és senki másról nem akarokhallani. Velem nem szájalhatsz, te kölyök, mertmegtanítlak a regulára!

– Ne bántsd őt, könyörgöm! – szólt végre közbea nő. – Nehéz neki megszokni az új helyet, az újéletet…

– Téged nem kérdeztelek, asszony! – fordultfelé a férfi. – Akkor beszélj, ha rajtad van a sor!Vagy te is akarsz egyet, he?

– Nem, dehogy akarok!– Akkor eriggy vissza a konyhába, és f őzd azt

az istenverte ebédet! Te pedig, fiú – fordult vissza

Miskához –, nem fogsz velem arcátlankodni.Nem fukarkodom a pofonokkal, ha szükség vanrájuk. Ugye nem akarsz még egyet?

– Hozzám ne érj még egyszer, kupec! – köptefelé a gyerek. – Levágom a kezed, ha mégegyszer



116

eljár! Aztán lenyúzom a bőrödet, és sóbahempergetlek!

A férfi erre már válaszolni sem tudott. Szemekidülledt, arca vörössé vált, keze meglendült, ésújra ütni készült. Miska azonban fürgébb voltnála: kitért az ütés elől, kiszaladt az ajtón, és úgyrohant, hogy vissza se nézett.

Attól kezdve nem beszéltek egymással, és ha

lehetett, még csak egy szobában semtartózkodtak. Úgy tűnt, a férfi nem vesz tudomástúj asszonya gyermekéről, levegőnek nézi, de ígylegalább megütni sem akarta.

Helyette a feleségén töltötte ki a mérgét.Ahányszor csak lehetett, szidta és ütötte. Ha

hideg volt az étel, azért. Ha túl melegnek találta,akkor azért vágta arcon. Ha az asszony ősszelmeghűlt egy kicsit, akkor a férje azért verte el,mert dühítette a sok tüsszögés. Egyszer azért iskikapott, mert a férfi egyik ügyfele kevesebbetfizetett az áruért, mint amennyit jó előremegbeszéltek. János még azért is elpáholta a

feleségét, amiről szegény nő végképp nemtehetett. Néhány hét, hónap múltán már semmimást nem lehetett hallani a kereskedő házában,csak üvöltést, sírást és ütések csattanását.

Miska biztos volt benne, hogy ennél a pokolsem lehet rosszabb. Mire beköszöntött a tél,

eltökélte, hogy megöli a kupecet.



117

***

A törött kard éle akkora lehetett, mint egyhosszabb tőré. Miska úgy vélte, a pengenagyjából a harmadánál törhetett el, hiszen mégmindig elég hosszú volt ahhoz, hogy ha nincs máskéznél, használni lehessen.

Vida talán már rá sem ismerne, gondolta a fiú,

hiszen annyira megtisztogatta, csiszolgatta,élezte, mintha csak tegnap kovácsolták volna.Miska örült neki, hogy a penge nem keresztben,

hanem hosszúkás irányban tört el, így tökéletesenlehetett vele szúrni. A gyakori élezésnekköszönhetően már úgy bökött, hogy szükségesetén egy bikát is le lehetett volna vele teríteni.

Miska azonban nem bikára ment azon azéjjelen.

Megvárta, míg a szomszédos szobábanfelhangzik a kereskedő hangos horkolása. Aztmár napokkal korábban kileste, hogy Jánosmindig a hátán alszik, széttárt karral, tökéletesen

védtelenül hagyva a torkát. És ami a lényeg:olyan mélyen, akár a mormota.

Nem indult el azonnal. Azt akarta, hogy a kupecis, az anyja is mélyen aludjanak már, amikor ő megjelenik az ágyuk mellett. Elkezdett hátszámolni lassan, türelmesen százig. A gyomra

közben egyre jobban remegett, ahogy a keze is,de Miska már eltökélte, megteszi, amit meg kelltennie. Így kell történnie – nyugat őre nemhátrálhat meg soha, semmiképp.



118

Amikor százhoz ért, halkan elindult aszomszédos szobába. Lábujjhegyen járt, még a

lélegzetét is visszatartotta. Minden lépésénélkicsit erősebben szorította jobbjában a töröttkardot.

Belépett a szobába. Az ablakon bevilágított ahold, fénye épp az alvó házaspárra esett. Ahogyközelebb lépett az ágyhoz, Miska pengéjén

megcsillant a holdfény.Legyen, ahogy lennie kell, gondolta a fiú, és kétkézre fogta a kardot. Magasra emelte, majd egykiáltással belevágta a fegyvert János torkába. Apenge épp középen futott a húsba, kettészelve egyújabb hangos horkantást. A kereskedő még csakfel sem ébredt, pillanatok alatt kiszenvedett.Miska kihúzta a törött kardhegyet áldozatatorkából, mire a kupec vére, mely feketénekhatott a holdfényben, vaskos sugárban kezdettszanaszét spriccelni a sebből.

Az asszony csak ekkor ébredt fel. Elsőkénthalott férjurát pillantotta meg, akinek még mindig

ütemesen spriccelt a vér a torkából. Aztán atekintete az ágy mellett álló alakra siklott: egyvézna teremtmény állt ott, a halott ember vérétőlösszemocskolt arccal és ruhával. A kezébenhosszú, véres tőrt markolt, melyet magasra emeltaz ágy felett. Az asszony nem ismerte fel a fiát, és

biztos volt benne, bárki is a gyilkos, férje utánvele is végez. Kezét védekezőn maga elé emelte,száját halálra vált sikolyra nyitotta, de egy hangotsem volt képes kiadni. A borzasztó rémülettőlösszeszorult a torka, majd a mellkasa is, és



119

dermesztő hideget érzett szétáradni a tagjaiban. Ateste görcsbe rándult, majd elernyedt, miközben

csak egy apró, halk sóhaj szakadt fel a tüdejéből.Egy pillanat múlva holtan fordult le az ágyról.

***

A domonkos szerzetes lehajtott fejjel, hang nélkül

lépdelt végig a sötét, kihaltnak tetsző folyosón.Az utolsó ajtónál megállt, és hallgatózni kezdett:ostorcsapások, majd ezeket követő fájdalmas,elfojtott nyögések szűrődtek ki a cellából. Aszerzetes keresztet vetett, és türelmesen megvárta,míg a kín hangjai elhalnak. Amikor kis idő múlvavégre csend lett, benyitott.

– Albert testvérem! – szólította meg a fiatalférfit, aki épp a vezeklőövet erőltette magára. Aháta csupa vér volt a frissen fakasztott sebektől,és csupa rücsök a régebben szerzett hegektől.

A cellába lépő szerzetes zavartan fordította el atekintetét, és ismét csendben várt, míg fiatalabb

rendtársa felhelyezi az övet, majd visszabújikviseltes csuhájába.

– Bocsáss meg! – szabadkozott. – Azt hittem,már végeztél…

– Nincs mit megbocsátanom, Guillamus testvér– szólt rekedten az ifjú. – Híreket hoztál?

Az idő

sebb szerzetes némán bólintott.– Elítélték? – kérdezte Albert, és az arcán többfájdalom tükröződött, mint az imént, amikor azöv sündisznótüskéi a húsába mélyedtek. – Megfogják ölni?



120

– Nem – csóválta a fejét Guillamus. –Száműzik.

– Hová?A szerzetes nem válaszolt.– Beszélhetek vele?– Jöjj!Guillamus barát végigvezette az önsanyargató

szerzetest csaknem az egész épületen. A kolostor

legfiatalabb rabját a nyugati szárny alatt, apincében helyezték el egy apró, sötét, levegőtlencellában. Amikor végre odaértek, az öregszerzetes átadta a cella kulcsát Albertnek, sarkonfordult, és azonmód távozott.

A fiatal férfi rettentő nehéznek érezte a kulcsot.Attól félt, nem lesz képes rá, hogy kinyissa veleaz ajtót, és belépjen – hogy szembenézzenegykori önmagával. Végül mégis beillesztette akulcsot a zárba, és elfordította. A zárszerkezetkattanása hangosan visszhangzott a pince nedvesfolyosóján, Albert pedig belépett a cellába.

Odabent egy fiatal fiú ült a sarokban, aki nem

sokkal múlt tíz esztendős. Fakó, kifejezéstelenarcát a cellában pislákoló gyertya reszketeg fényevilágította csak meg – a napfényt már két hetenem látta.

Amikor Miska felismerte a jövevényt, a szemesem rebbent. Gyomrában azonban valami ősi,

mély gyű

lölet kezdett mocorogni, ébredezni.– Minek jöttél ide? – kérdezte a gyerek abátyját, aki sem ránézni, sem hozzá szólni nemtudott. – Nélküled is megvoltam.



121

– Észrevettem – szólalt meg halkan Albert,majd végre az öccsére fordította tekintetét. –

Tudod egyáltalán, mit tettél, te ostoba?Miska állta a bátyja tekintetét.– Az az ember naponta megverte édesanyát –

mondta keményen. – Azt kapta, amit érdemelt.– De hát… te…– Mondd ki! – sziszegte a gyerek, és különös

fény csillant a szemében. – Mit tettem?– Megölted az anyánkat! – rivallt rá Albert,egész testében reszketve. – Meggyilkoltad a sajátédesanyádat! Tisztában vagy vele?!

– Nem! – üvöltött Miska. Felpattant a sarokból,és két kézzel esett a bátyjának, ütötte, ahol érte. –Te ölted meg! Én igyekeztem megvédeni!Igyekeztem ott lenni vele mindig! De még nemvagyok férfi! A férfi te voltál, míg el nem hagytálminket, és be nem költöztél ide! Gyáva! Gyávaféreg! Miattad történt! Miattad!

Albert szó nélkül tűrte kisöccse ütéseit, mígnema fiú abba nem hagyta, és zokogva vissza nem

kuporodott a sarokba.– Én nem akartam! – bömbölte elkeseredetten.

– Én csak azt a kupecet akartam megölni! Sosemgondoltam volna, hogy édesanya szörnyethalrémületében!

Albert továbbra sem mondott semmit, Miska

keserű

zokogása pedig pokoli dühbe fordult át.– Hisz addig tűrt! Annyit eltűrt! Eltűrte apánkhalálát, eltűrte azt, hogy hátat fordítottál neki!Eltűrte annak a gazembernek az ütéseit! Ésamikor igazságot teszek, meghal?



122

– Csak Isten tehet igazságot, Miska…– Ne prédikálj nekem! – visította a fiú. – Ne

akard megmondani, mi a helyes és mi nem az!– Isten útja a helyes, ennyit tudok.– Talán Isten mondta, hogy hagyd ott apánkat a

harcmezőn?– Nem hagytam ott őt! – ordított most már

Albert is. Eddig tűrt, és bárhogy is igyekezett,

nem bírta tovább türtőztetni az indulatait. –Neked fogalmad sincs, mi történt ott , Miska!Nem láttad, és el sem tudod képzelni, mert senkinem beszélt róla! Nem tudod, milyen, amikor apokol megelevenedik! Amikor vér és halál veszkörül, bármerre fordulsz! Amikor az ember állattásilányul, amikor a barátaid kifordult belekkel ésfelnyitott gyomorral könyörögnek segítségért…amikor a hősök az anyjukért sírnak! Ha láttadvolna… Ha láttad volna, te sem kételkednélbenne, hogy jól döntöttem, amikor felöltöttem adomonkosok csuháját, és hátat fordítottam avilági életnek!

Pár szívdobbanásnyi ideig fagyos csendtelepedett a cellára. Végül Miska letörölte akönnyeket az arcáról, felnézett a bátyjára, és csakannyit mondott:

– Mindig tudtam, hogy gyáva vagy.– Hidd el nekem – sóhajtott fájdalmasan Albert

– hogy ott te is gyáva lennél. Nem hinnéd, sosemhinnéd magadról, de ott, a csatamezőn, távol azotthontól, abban a forró, kietlen, másik világbanegyszercsak rád tör a félelem. Azt pedig nemtudod legyőzni.



123

– Én nem leszek gyáva – jelentette ki Miska. –A félelem sosem fog nekem parancsolni. Egy nap

visszatérek, és akkor én leszek nyugat őre. Majdmeglátod.

Albert rémülten kapta fel a fejét.– Miről beszélsz?– Holnap indulok a Szentföldre. Egy német

lovag szolgálatába adtak. A fegyvernöke leszek.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét a szerzetes. –Ezt nem tehetik! Nem küldhetnek téged oda!Büntetést érdemelsz, de nem ilyet! Hiszen mégcsak gyerek vagy!

– Többé már nem – mondta Miska. – Egy jófegyvernökre pedig mindig szükség van.



124

BÍRÓ SZABOLCS

ÉKSZERÉSZEK

A férfi a Károly-hídon állt, épp Nepomuki SzentJános szobrával szemben. Bambán figyelte aműalkotást belepő piszkot és a mártír pap

emlékművét beszövő sűrű, gusztustalan pókhálót.Egy légy vergődött a hálóban, erőtlenül,bizonyára már jó ideje beleragadhatott. Egypillanat múlva megjelent a pók is – a férfi nemtudta, milyen fajta lehet –, és beledöfött azáldozatába.

A férfi ekkor tért magához kábulatából.Körbekémlelt a turistáktól, művészektől ésárusoktól telezsúfolt kőhídon, és rájött, hogyPrágában van. Másra azonban egyáltalán nememlékezett. Nem tudta, hogy kerülhetett ide,ahogy arról sem volt semmiféle elképzelése, hogyő maga kicsoda lehet. Ez pedig, döbbent rá,

rendkívül zavarba ejtő tény.Megpróbált emlékezni. Nem ment.Először arra gondolt, hogy talán amnéziája

lehet. Igen ám, de valamire akkor is emlékezniekéne. Például az anyjára. Az apjára. A testvéreire,ha ugyan vannak. Nem volt benne biztos, de úgy

hitte, legalább néhány képnek, emlékkockának bekéne villannia. Vagy érzésnek. Hangnak. Egyátkozott illatfoszlánynak, bárminek! Nem villantazonban semmi más, csak egy vaku, épp az arcaelőtt. „Az Ördög vinnél el ezeket a japánokat,



125

folyton ezt csinálják!” – dühöngött magában,majd a következő pillanatban úgy megörült a

felfedezésének, hogy hangosan mondta ki:– Hiszen erre emlékszem!– Ez csak egy sztereotípia – szólalt meg

mellette egy fekete felöltőt viselő férfi. A forrónyár ellenére nehéz szövetkabátot, szintén feketekeménykalapot és fekete bőrkesztyűt viselt.

Jobbjában fekete esernyőt lóbált lazán, akár egysétapálcát.– Hogy mondta? – kérdezte a fekete felöltőstől

a férfi, aki semmit sem tudott, leszámítva a japánokat. – Maga hozzám beszél?

– Önhöz beszélek, igen – mosolyodott el afelöltős. – És azt mondtam, ez egy sztereotípia.Nem emlék. Emlékei ugyanis… Sajnálom, hogyépp tőlem kell megtudnia, de emlékei nincsenek.

A férfi maga sem tudta, hogy a meglepetésevagy a rémülete nagyobb-e, miközben újbólvégignézte az alaposan beöltözött alakot. Kétkérdés foglalkoztatta igazán: hogy vajon ki lehet

ez az ember, aki ismeri a gondolatait, és hogymiért nem sül meg a sok ruha alatt. A másodikrakérdezett rá először:

– Fázik, uram?– Alig hiszem el, hogy valóban ez érdekli!– Akkor hát ki maga?

– Na végre! A nevem Zikmund Pradlej. Prágairégiségkereskedő vagyok. A Týn-piaciBoldogasszony templom mellett van a boltom.Megnézi?



126

– Végül is nincs semmi dolgom… Legalábbisazt hiszem, hogy nincs.

– Ó, magának nagyon is fontos dolga van,barátom! – tört utat a tömegben Pradlej, hogymihamarabb lejuthassanak a hídról. – Hiszenmaga a f őszereplő!

A férfi nem értette, és ennek hangot is adott:– Nem értem.

– Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani.– Minek vagyok én a f őszereplő je?– Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik,

bár különösebb cselekménye és csattanója nincs.Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, énpedig elmondom magának.

A férfi teljesen összezavarodott.– Teljesen összezavarodtam – torpant meg a

macskaköveken. – Novella? Miféle novella?– Ha engem kérdez, elég gyenge. Senki sem hal

meg benne, nincs jellemfejlődés, nincsenekerkölcsi tanulságok. Csak maga van meg én. Éspersze Prága.

– Legalább azt mondja meg, hogy mi a nevem!– Hát ez az! – vont vállat Zikmund Pradlej. –

Magának még neve sincs. Milyen novella azilyen?

Egy csoport német turista érkezett, izzadtak,kövérek, idétlen horgászkalapokban, akik nem

kerültek ki senkit, és akiket az sem zavart volnakülönösebben, ha valakinek a nyakán sétálnak át.Lehettek vagy húszan, és ahogy elhaladtak a férfiés a régiségkereskedő mellett, erőszakosantaszigálták őket.



127

– Nem mehetnénk tovább? – kérdezte Pradlej,aki az esernyő jével próbálta megvédeni magát. –

Ennek az írónak elég kellemetlen emlékei vannaka nyüzsgő turistákról. A végén még egyesíti anémeteket a japánokkal, azt pedig nem szeretnémmegvárni.

– Rendben – szedte a lábait a férfi. – De tudja,mit? Ne a boltjába menjünk, inkább sörözzünk

valahol! Prágában vagyunk, itt mérik a világlegjobb sörét!– Látja, egy újabb sztereotípia! De ez legalább

igaz. Rendben, igyunk meg egy sört, vagy kettőt!Ismeri az U Milosrdných nevű kocsmát?

– Különös, de igen, ismerem.– Nem különös. A szerző mindig itt fogyasztja

el az első sörét és az első ebédjét, ha a városbaérkezik. Na, menjünk!

***

A szőrös, torzonborz, ám kedves pincér ugyanúgy

nézett ki, mint a Sub Rosában. Miután kihozta asört, frissen érkezett vendégei egy kisharapnivalót is rendeltek. A férfi, aki semmit semtudott – legalábbis csak nagyon keveset –,klasszikus utopenecet kért, ám Pradlej lázadozottkicsit a történet írója ellen, és ahogy a Sub Rosa

eredeti kéziratában is majdnem benne maradt,ő nem egy cseh specialitást, hanem egy tányér

ropogós hasábburgonyát kívánt elfogyasztani.Nem csak azt az általános kötelességétmulasztotta hát el, hogy bemutassa a magyar



128

olvasónak a cseh konyhát, de még egy aprókulisszatitkot is elárult. Alig hogy beleharapott az

ételébe, a pincér pár lépéssel odébb összetört egypoharat.

– Azt mondaná, véletlen – nézett Pradlej a veleszemben ülőre. – Pedig nem, cseppet sem az.Csupán felbosszantottam kicsit az írót, aki máriskitöltötte a dühét valami látszólag jelentéktelen

kelléken.– Figyeljen, Zikmund! – mondta a férfi teliszájjal. – Bevallom, különös ez az egész: azamnéziám, a sztereotípiák, és persze elsősorbanmaga, úgy mindenestül…

– De?– De ez nem lehet egy novella. Nem veszem be,

érti? Ha ez valóban csak egy novella lenne, aszereplők nem élnének, nem tudnának magukról!

– Maga sem épp úgy néz ki, mint aki túl sokattudna magáról…

– Úgy értem – rázta meg a fejét a férfi –, ittminden igazi. Ez a valóság, biztos vagyok benne.

Ha például fognám ezt a kést, amivel eszek, ésbeledöfném a nyaki ütőerembe, teljesen biztos,hogy itt véreznék el, meghalnék.

– Még szép, hogy meghalna. Egy novellának isvannak szabályai.

A férfi arca hirtelen rendkívül fáradtnak,

végtelenül szomorúnak tűnt.– Most azon gondolkodik – jelentette ki a

régiségkereskedő –, hogy vajon hány éves lehet.– Valóban ez jutott eszembe.



129

– Én azt mondanám, harminc és negyven között járhat.

– Úristen! – nyögte a férfi. – Elvesztettemmásfél évtizedet! Egy emberöltő van mögöttem,és…

– Jobban mondva egy emberöltő nincs magamögött.

– Ne gúnyolódjon, jó? – csapta le az

evőeszközeit. – Maga nem tudja, milyen ez!– Én ne tudnám? Hiszen itt ülök magávalszemben. Én is a történet része vagyok. Egyszereplő. Történetesen nem más, mint az Ördög.

– Eddig azt hittem, régiségkereskedő.– Igen, vagyis… Hogy magyarázzam el? Az író

úgy találta ki az életművét, hogy az ÖrdögötPrágába helyezi, méghozzá egy régiségkereskedő bőrébe.

– Miért?– Tudom is én – kortyolt a söréből Pradlej. –

Mindenféle behatások érték, és ez lett avégeredmény. Számára Prága a csodák városa,

bár nem tudja elmagyarázni, hogy pontosanmiért. Aztán ott volt az a könyv, az Angyali játszma… Amikor a társaival a Pokoliszimfóniák at írták, már tudta, hogy a Prágábanmunkálkodó Ördög visszatérő motívum lesz többkönyvében is.

– Én… nem is tudom…– Ne féljen, mondtam, hogy senki sem hal mega novellában!

– Ez megnyugtató. De akkor miért van itt?



130

– Mert a szerző szerint én vagyok az egyetlen,aki mindezt elmondhatja magának. Én vagyok az

egyetlen olyan karakter az ő univerzumában, akiennyire direkten kacsinthat ki a történetből. Atöbbi szereplő nem tehetné. Néhányuknak mármúltja is van, kitalált emlékekkel, ők azt hiszik,valódi figurák, igazi emberek. Csak én tudom,hogy mindez mese.

– És én ki vagyok ebben a munkásságban? –rágta a körmét a férfi. – Remélem, legalábbvalami fontos feladatot kaptam!

– A helyzet az – hajolt hozzá közelebb Pradlej –, hogy én még visszatérek néhány későbbitörténetben, de maga már aligha. Van azonbanfeladata, kettő is.

– Halljam!– Az egyik, hogy lezárja ezt az antológiát, a

Nyugat ő reit. Ez benne az utolsó történet.– Az utolsó kapcsolja le a villanyt – idézett a

férfi, de fogalma sem volt róla, hogy honnan. –Nem túl bonyolult feladat. És mi a másik?

– A másik lényegesebb. Ön egyfajta hírvivő,vagy szócső, ilyesmi…

– Mit kell hírül vinnem?– Hogy az író végre kitalálta, mi lesz a

gyű jtőneve azoknak a szereplőknek, akikfelbukkannak a jövőbeli regényeiben, és akik

csak a régi Prágát, az ékszerdobozt hajlandóakbejárni, a környező iparvárosról tudomást semvesznek.

A férfi rövid ideig rágta magában a hallottakat,majd bólintott.



131

– Rendben, azt hiszem, értem – mondtasóhajtva. – Na és mi lesz a gyű jtőnevük?

– Ékszerészek – árulta el Zikmund Pradlej.– Hát ez… nem túl kreatív.– De legalább logikus.– Jó, valóban az. Na és én is ékszerész vagyok?– A Károly-hídon bukkant fel először, és nem

jutott tovább az U Milosrdnýchnél – mutatott rá a

tényekre az Ördög. – Még szép, hogy ékszerész.Én is az vagyok. Ferenczy László is az, Jiř í, Petr,még Herr Kreutz is belefér a kategóriába.

– Nem tudom, kik ezek, de nem is nagyonérdekel.

– Helyes – állt fel az Ördög, és távozni készült.– Már úgysem lenne időm elmagyarázni.

– Akkor ennyi volt? – kérdezte beletörődő hangon a férfi. – Véget ér a történet?

– Igen.– És… mégis milyen lesz? Fájni fog?– Érez fájdalmat?– Nem.



132

MEGJELENT!

Urbánszki László

ODAKINT, A PUSZTÁBAN

Kard helyett bot, csatamén he-lyett szürkemarha, világmeg-váltó hő sök helyett tenyeres-talpas bojtárok, parasztlegé-nyek, szilajpásztorok…

Urbánszki László egy megle-hetősen atipikus középkort festelénk: történeteiből hiányoz-

nak a fényes páncélok, a daliásvitézek, a pátosz és bármiféleheroizmus. Ehelyett inkább azemberről ír, aki nem tévedhe-tetlen, aki elköveti a maga hi-báit is. Az emberről, aki azt

hiszi, Isten nevében cselekszik, amikor más embereket külda máglyára, vagy aki mesés hazugságokkal verekszi át ma-

gát az életen. Vagy aki csak tereli a gulyát, és a minden-napokért küzd – hol a természettel, hol a számadóval, holdurva társaival.

Urbánszki László új hang a magyar prózairodalomban. Első könyve, az Odakint, a pusztában tíz remek hangulatú elbe-szélést tartalmaz, melyekkel hol nevettet, hol megdöbbent,hol meg csak azt teszi, amihez kiválóan ért: mesél.



133

MEGJELENT!

Bíró Szabolcs

SUB ROSA

Prága, az Arany Város –Európa legszebb történelmihelyszíneinek egyike. A vá-ros, amely a huszonegyedikszázad első éveiben mégmindig képes fenségesen ésművészien gyönyörűnekmutatni magát, és ahovamég mindig sokan érkeznekszerelmet vallani, megszü-

letni vagy épp meghalni.Egy varázslatos város,amelynek kusza labirintusá-ban különös emberek kutat-

ják a történelem örök rejté-lyeit…

Ferenczy László antikvárius egy átlagosnak tűnő napon kü-

lönös megrendelést kap: egy kis cetlit hagynak az asztalán,rajta egy telefonszámmal és a Sub Rosa felirattal. A férfiegyre nyugtalanabbul próbálja megtalálni az ismeretlenkönyvet, de lassan rá kell döbbennie, hogy az vagy nemlétezik, vagy csak valakik nem akarják, hogy létezzen.

A rejtély megoldásának érdekében Lászlónak nem csak azArany Várost, de Európa legrégibb történelmi helyszíneit isbe kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább em-berek tűnnek fel a múlt kiismerhetetlen ködéből, és mind-nyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást,a Sub Rosát…



134

MEGJELENT

Nagy Attila

DUNASZERDAHELY Lakóhelyismeret

Hol állt a „szerdahelyi

vár”? Kik voltak a telepü-lés legismertebb és legjele-sebb hírességei? Mit éne-keltek a szerdahelyi éjjeli-őrök 1850-ben? Ki hoztalétre Dunaszerdahely első óvodáját? Milyen volt azegykori város élővilága?Mi őrzi még ma is a múltörökségét?

Minden, amit érdemes tud-ni Csallóköz f ővárosáról,szívéről, Dunaszerdahely-

ről! Soha nem látott/olvasott képekkel, dokumentumokkal,

forrásidézetekkel tarkítva – és egy, a várost bejáró kincske-

reső térképpel!

A tokaji származású helytörténész különlegesnek és min-denképpen unikumnak számító, fiataloknak szánt munka-füzete Dunaszerdahelyről, számtalan érdekes és alig ismerttörténelmi ténnyel, kultúrtörténeti érdekességgel f űsze-rezve.



135

MEGJELENT!

Marcellus Mihály

A VETERÁN

Hadrianus korában járunk. Avérrel írt pannon történelem-

ben békeidők jönnek, fejlődésés városiasodás kezdődik. Ameghódított föld fejet hajtRóma sasos légiói és gyarma-tosítása előtt.Marcus Lupius Melior azegyik aquincumi segédcsapattribunusaként néz szembe a há-

borúkkal, és ezek mellett szá-mára elfogadhatatlan jogtalan-ságokkal. Unokaöccse, a ke-gyetlen Mustella egészen más-ként értelmezi a törvényessé-

get, mint rokona: szerinte Róma ereje a lesújtó kardban,semmint a diplomáciában rejlik. Hadrianus, aki a történetelején még Aquincum helytartója, később császárként tér

vissza, miközben ármány szövődik ellene. A regény igazif őhőse azonban maga Aquincum, mely a szemünk láttáranövekszik a Danuvius-parti kis erődítményből Alsó-Pannónia f ővárosává, vagy ahogy néhány korabeli utazófeljegyezte, Kis Rómává.Marcellus Mihály kézen fogja az olvasót, és sétára viszi avízparti párát lehelő, ősi városba, ahol érdekellentétekről,

megtorlásról és összeesküvésről suttognak a falak. Minde-zek mellett pedig képet kaphatunk a cseperedő városról,lakóiról és arról az elképesztően gyors asszimilációról, amia Danuvius kanyarulatában, ebben a politikailag és hadá-szatilag nagyon kényes területen zajlott a Pax Romana épí-tésének időszakában, a Krisztus utáni II. században.



136



137



138

N YUGAT ŐREI

Kiadja a Historium Kiadó, DunaszerdahelyFelelős kiadó és szerkesztő: Bíró Szabolcs

Korrektúra: Huszár ÁgnesBorítóterv és tipográfia: Viola Ferenc

Kapcsolat:

[email protected]

www.historiumkiado.euwww.facebook.com/historiumkiadowww.twitter.com/historiumkiado

Nyugat őrei - antológia

Documents

Transcript of Nyugat őrei - antológia