MÁRAI SÁNDOR:ÉG ÉS FÖLD

HELIKON KIADO

Márai Sándor jogutódai

Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)

* * *

Ég és föld

Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és iste­ni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szo­bában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer po­fozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon áttudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkosságitervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz

hangon írtak egy könyvemről, Kung fu­ce testvére vagyok azemberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bíromki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem,megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszilombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt,mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbb­

rendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töl­töttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbb­ször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a

földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.

* * *

A bátrak

Már csak azokat tisztelem, akik mernek fölöslegesen érez­ni. Akik elég bátrak fölöslegesen gondolkozni. Mindenkiolyan célszerű már... Mindenki olyan tauglich. Azokat

tisztelem, akik mernek ilyen szavakat gondolni: "én." Vagy:"Szeretlek, szép, hideg unalom." Senkit sem tisztelek töb­bé, akiről elhiszem, hogy napközben ilyen kezdettel is

eszébe juthat valami: "Különös tekintettel a fennálló lehe­tőségekre."

* * *

Pünkösd

Bomba, virágcsokorban.

* * *

Kaland

Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nemismertél meg senkít, nem nevetett szemedbe az olcsó, bol­dog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órák­ban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerreizgalmas lesz és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztet­nek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha avégzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szívendöf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a

kaland, amely betört az álmos­ólmos létezésbe? Aztán egy­szerre megérted és elsápadsz.

Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland.

* * *

Van Gogh

Egyik képének ez a címe: "A festő reggel munkába megy."Ezen a képen a világ látható, melyet a festő meg akar örö­kíteni: mezők, völgyek, házak. De ez a világ csak az övé, afestő világa! Nincs köze e világnak a földrajzkönyvekhez.Ez a zöld mező, ez a kék ég, e piros háztetők egyszer voltakcsak: a pillanatban, mikor a festő megpillantotta a világot.Ez a látás érzékletes és szakszerű. Az "őrült festő" oly

tárgyilagosan látta a világot, mint egy távcső. A nagy festő­nek látomása van a világról, de ezt a látomást aztán oly hű­ségesen és tárgyilagosan festi meg, mint egy építészirodaelső rajzolója. Ezért különbözik a kontártól, akinek sem­miféle látomása nincsen a világról, s mégis víziószerűen

mázol fel vonalakat és színeket. A nagy festő az égre néz, sa földet festi, hűségesen. A kontár az eget festi, lázasan, s

közben tyúkszemét nézi, aggályosan.

* * *

A társ

Igen, Isten csendes Társ minden üzletünkben. Pontos el­számolást akar. Nem érzelmes, nem résztvevő; kemény és

tárgyilagos. Vigyázz, amikor osztozkodsz vele.

* * *

Balatonfüred

A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmar­ty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a vá­lasztott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai ésBlaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább ma­

gyar biedermeier.De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e

forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást be­teg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A tájhozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen er­nyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál elsőkönnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt

mondja: "Ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamitüzennek." Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre

megérti, hogy kár volt sietni.

* * *

A megjelölt

Az ember, aki nem ült fel a repülőgépre, mely lezuhant ésminden utasát maga alá temette, szótlanul mutatja a repü­lőjegyet, a számozott és lefoglalt helyjegyet. Igen, ő is lezu­

hant volna.De nem zuhant le, s most itt áll, életével, melyet aján­dékba kapott a sorstól és a véletlentől, életével, ezzel azérthetetlen és oktalan ajándékkal. Mit kezdjen most ve­le?... El is pazarolhatja, mert ajándék. De óvhatja széltől,gyomorrontástól és izgalmaktól, mert megjelölt élet, be­cses és rendkívüli élet, s a végzet nyilván akar vele valamit.Kissé zavartan néz. Eddig csak élt. Most már tudja is, hogy

él ­ s ez a meglepetés csaknem lesújtja.

* * *

A találkozás

Igen, később, később találkozunk az emberekkel. Ez a ta­lálkozás nem éppen lelkes; mikor az ember komolyan hoz­záköti sorsát valakihez, nem ugrál, nem örvendezik, ha­

nem sápadtan és komolyan néz farkasszemet sorstársaival."Ahá, ilyenek vagytok!" ­ gondolja. Akkor már ismeriőket, mindenféle értelemben, látta az embert boncaszta­lon és a templomban, amint örök hűséget esküszik, s a bí­ró előtt, amint hamisan esküszik, látta az embert, mintgyermekgyilkost és anyagyilkost, mint nagy művészt, akiaz ihlet önkívületében fordul Isten felé, mint hőst, aki

csendesen vállalja emberi sorsát... látta már az embert ésvégre elfogadja. Egy napon találkozunk az emberekkel éselfogadjuk őket. Ez a pillanat csendes. "Igen, igen" ­ mor­

mogjuk. Ilyen pillanatokban kezdünk megöregedni.

* * *

A kis ősz

Két sikoltozó, forró nap között a kis ősz. A fák, a kövek, az út­test párásan csillognak, a város megtelik savanyú illatokkal, abetegszobák szagával, ahol elgyötrött testek hideg verejték­ben sínylődnek. De a reggel fénytörése más: halványabb, ha­lottibb. A levegőben az erjedés íze, mint az asztalon felejtettés felmelegedett pezsgő illata hajnalban, dorbézolás után.

Ezek a szagok ingerlőek és félelmesek. A macskajaj pillanataez, a nyár virágfüzéres, forró, test ünnepélye után. Ocsúdunkés fáj a fejünk. Még nem szállunk magunkba, de számolgat­juk a múló időt, mint a ficsúr maradék aranyait. A dáridónak

vége. Húzzad kalapod homlokodba. Ez a kis ősz.

* * *

A demokrácia

Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkö­vet, poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancs­

uralmaknak, s ezt gondoltam:­ Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így s fő­ként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétség­

beesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet vala­milyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök búgásaés zászlók lobogása közepette, mikor százmillió zsarnokhullája hever a harcmezőkön, s a diadalmas, a jó, a hibát­lan és tökéletes Demokrácia rohamcsapatai díszlépésbenelvonulnak a hullák fölött. Így, csak így nem győzhet a de­

mokrácia.­ De győzni fog, észrevétlenül, bennem és benned.

Majd, ha mind műveltebbek, tehát emberebbek leszünk,ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelme­sebbek, tehát férfiasabbak leszünk ­ mert az önkény min­dig idegbajos és nőies ­, majd akkor győz a demokrácia.Mikor? Kedden? Vagy szombaton? Nem hiszem. A végső

győzelmeket nem adják ilyen olcsón és pontosan.

* * *

A lakás

Valahányszor lakáshirdetést olvasok a lapokban ­ a lakás le­het központban vagy kültelken, oly mindegy ­, még mindigérzem azt a nyugtalanságot és szórakozott szívdobbanást,mintha rögtön kalapom kellene fognom, s elrohanni, meg­

nézni, kivenni a lakást, ahol végre otthon leszek.

* * *

Hétfő, elseje

Hétfő van és elseje van, és nem kezdek elölről semmit.Már csak azt szeretném folytatni, jól­rosszul, cepekedve,krákogva, nyögve, okuláréval és élesre köszörült műszerek­kel, amit elmúlt hétfőn kezdtem. Már nem akarom hétfőnés elsején megváltani, sem felrobbantani a világot. Márcsak élni szeretnék e világban, hétfőn és elsején is, ponto­san addig, amíg elvégzem munkámat és teljesítem köteles­ségem. Ilyen szerény vagyok? Nem, ilyen becsvágyó va­

gyok, hétfőn és elsején.

* * *

Az órák

Az élet és a történelem órái nem ütnek mindig ­ vészesünnepélyességgel és pontossággal ­ delet vagy éjfélt. Bol­dog korszakok fiai az idő mutatólapján ilyen jegyeket ol­vasnak: fél kilenc múlt öt perccel. Vagy: negyed három leszhét perc múlva. A "múlt" és a "lesz" között meglapuló időt

így nevezik: béke.

* * *

Ezernyolcszázhatvanhéttől ezerkilencszáztizenkettőig

úgy érezték az emberek, mintha állandóan negyed háromvolna vagy fél kilenc. Aztán vágtatni kezdett a mutató, segyszerre éjfélt mutattak az összes órák. Most megint úgyélünk, mintha valaki, valahol, versenyórával kezében szá­

molná a másodpercek szárnyalásait.

* * *

Az élvező

Hetvenhét éves. Szívére keres valamilyen gyógyító füvet afürdőhelyen. Ápolónő kísérgeti; néha olyan gáláns, hamis­kás mosollyal fordul a nő felé, mintha most ismerkedtekvolna meg, a sétányon, s éppen az éjszakai együttlét felté­

teleit beszélnék meg. Javíthatatlan.Monoklit visel és fehér bokavédőket, szürke selyem­nyakkendőt, pecsétgyűrűt, nagyon finom szalmakalapot,mely könnyű, mintha madártollból fonták volna. Minden­nap más ruhában jelenik meg a forrásnál és szédíti, káp­ráztatja híveit. Mindenkivel megismerkedik; előkelő, denem exkluzív. Történetkéi, melyeket német, francia, latin

és angol szavakkal tűzdel meg, úgy bugyborékolnak belőle,mint a szénsav a forrásból, melynek vizét issza. Nőkről be­szél, kártyacsatákról, előkelő barátairól. Egyszer, Nizzá­ban, azt mondta egy angol nő... Egyszer, Londonban, ászthúzott a kilences után... Egyszer, Párizsban, azt mondta aspanyol trónörökös... A kaland halvány dicsfénye szelídenragyog kopasz, ravasz, sunyi és boldogtalan feje körül.Keze, e pecsétgyűrűs, ráncos, nemes és züllött kéz, melyoly sokat játszott nőkkel, kártyalapokkal, s tapogatta gya­núsan előkelő és kevésbé megbízható emberek kezét, néhafáradt mozdulattal szíve felé emelkedik. Igen, a nagy játsz­mának vége. A tét az élvezet volt. Nagy és szomorú tét.Most azt is mondhatná, hogy megbánt valamit, s mikormegnyerte a tétet, elvesztette az örömöt. De a valóságbannem bánt meg semmit. Itt siet, az élvező, nem túlságosan

ruganyos léptekkel, ápolónőjébe karolva, a folyosón, az or­vosi rendelő felé, ahol a drága csöppek várják, a szíverősítőoltás csöppjei. Kalandra siet, valamilyen végső, titokzatoskalandra. Monokliját bal szemébe csípteti, s kérdő­fanyal­gó pillantással kacsint a halál felé ­ szemügyre veszi, mintegy kellemetlen hatósági személyt, kinek jelenlétébe belekell nyugodni; de azért nem árt éreztetni vele, hogy nem

tartozik a jó társasághoz.

* * *

Gyászjelentés

Meghalt. A gyalázat elől menekült, az erőszak és az önkényölte meg. Mit írjak fejfájára?

Sokkal tartozom neki, mert kissé érettem is halt meg, azén becsületemért és emberi rangomért is. Ezért a legna­gyobb szavakat írom, melyet ember fejfájára véshetnek.Ezt írom: "Ismerte az emberi élet értelmét: a részvétet és a

becsületet."

* * *

Virágnyelv

Június. Egyszerre észrevesszük, hogy a lakás, a világ, azélet megtelt virágokkal. Különös, embertelen pompa ez.

Beborítanak valami ernyedtet és rosszhiszeműt, valamidohosat és halálosat, az életet. Millió szavuk van; de én

csak az ősfogalmakat ismerem: a rózsát, a szegfűt, a kanka­lint. A virágok nyelvén ezek az alanyok és állítmányok. Ajelzők végtelenül sorakoznak e tőszavak mögött: a száz­

szorszéptől a bazsalikomig.Így nyelvel a lobbanékony nyár, virágnyelven szól hoz­zánk. Mit akar mondani? Az élet és a halál között mondvalamit, egy pillanatra. Ezt mondja: "A világ nemcsak a

hasznos, hanem a fölösleges is. Lélegezzél, emlékezzél, pa­zaroljál. A szépség fölösleg. Érzed?..." Igen, körülnézek,

csodálkozom, látom és érzem.

* * *

Egy halotthoz

Most hallom, hogy meghaltál, barátom. Egy pillanatra ab­ban az életnagyságon túli méretben látlak, ami a halál na­gyítása. Nagy voltál? Nem tudom. De ember voltál és mű­

vész voltál.Arcod eltorzult a betegség és a végzet fintorában. Ötvenéveskorodban is olyan voltál, mint egy ijedt és csúfondáros ka­masz. Mintha örökké torz arcokkal fintorognál a világra. Sü­ketnémának születtél, s emberfeletti erőfeszítéssel megtanultálbeszélni, nyelveket is tanultál. Életed alkonya felé már négy

nyelven voltál siketnéma. Valamilyen állati beszéddel mondtadel az emberit, nyögve, hörögve. Mintha viaskodnál beszéd

közben az irtózatossal. Caliban voltál.De aztán elmondtad a világnak, amit mondani akartál;

képekben mondtad el, mindegyre merevebb, szűkszavúbbképekben. A vége felé már csak kis tárgyakat festettél, óriá­si szürke térben. Én ezt nem értettem, de elhittem neked,hogy így igaz, és másképp nem tudod elmondani látomá­

sodat.A nők használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a per­

verzek egy állatot.Te vállat vontál és szeretted őket. S még­is, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen,valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom,ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejez­ni azt. Tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így

tisztelgek emléked előtt.

* * *

A dóm

Az ember sokáig műemléknek tekinti a dómokat. Jár csip­keíveik alatt, szentségtartókat bámul, faragott padokat,

műkincseket. Mindezt udvariasan, esetleg lelkesen. Igen, afirenzei dóm. A chartres­i. A párizsi. A kassai.

De aztán behavaz szomorúságával, tapasztalatával és re­ménytelenségével az élet. S egy napon irigyelni kezdjük azöregeket, a vén embereket, toprongyos asszonyokat, akik ­Firenzében, Chartres­ban, Párizsban vagy Kassán ­ imád­kozni vagy szunyókálni, vagy csak emlékezni járnak a dómfélhomályába, s fogalmuk sincs a műkincsekről, melyekelőtt térdepelnek. Ezek számára épült a dóm. Az ő tudat­

lanságuk a dóm igazi értelme.

* * *

Téli álom

Tél van és húz ez a mély álom, mint a medvéket, mint a ha­lottakat. De jó lenne aludni! Mélyen rejtve a télben és a ma­gányban, valamilyen zord, szőrös és dohos egyedülvalóság­ban, dörmögve és bódultan emlékezve csak, málnabokrok­ra, az élet mozdulataira, a verőfényre ­ aludni, ebben a

mély, már nem is sértődött, közönyös és fulladt­dohos ma­gányban, ami a sors, ebben a süket magányban, ami az élet.Aludni, makacsabban, sűrűbben, mint a holtak. Aludni ésnem látni. Aludni és megbocsátani. Aludni akarok ­ bocsás­

satok meg ­, mert szeretnék megbocsátani.

* * *

Halott sirály

Alkonyat felé a dagály elhozta a kikötőbe a halott sirályt.Széttárt szárnyakkal úszott a tajtékos, fekete­zöld víz hul­lámain, egyenletes és komoly ringással, mintha megpihen­ne valamely komor és merész kaland után, két földrész

partjaí között. Ez a két földrész, e két part az élet és a halál.A halott sirály széttárta szárnyait és oldalt hajtotta fejét.Most csak megadás volt és lágy, ringó szelídség. Áthajol­tam a parti korláton, és sokáig néztem a sirály tetemét.Hol és hogyan halnak meg a sirályok?... Egy pillanatbanlehullanak az égből, mert elfáradtak, a hajók, az ég és atengerek között?... Vagy angina pectorisban halnak meg?Vagy szivelzsirosodásban?... Nem tudunk semmit. Talán

csak meghalnak, mert elég volt.Reggelre elállt a vihar, a kikötő öble üres volt, a szél és avíz eltemették a halott sirályt. A víz sima volt, mint egy óriá­si sír márványlapja, az ég kupolája világoskék, mint egy ti­tokzatos és fönséges mauzóleum tetőzete. A sirályok sír­boltja egyszerű, magasztos és jeltelen, mint a királyoknyugvóhelye. Életük és haláluk körül titok van. Emeljük

meg kalapunk, tisztelegjünk.

* * *

Üveg

Szeptember végi nap, s minden olyan meghatóan világos ésgyöngéd, mintha a világot, ezt a törékeny alkotást, üveg mögé

rejtették volna.Most, a szeptemberi üvegszekrényben, látni, hogy a világcsakugyan remekmű. A fák csapzott, kócos lombjaikkal, emacskajajos szalmaözvegyek. A kertek, azzal a fanyalgó

dísszel, mint a ravatalok, a jegenyék a fagyönggyel, mint a ko­porsót vonszoló tollas lovak. A rétek, a szeptemberi napsütésünnepélyes, hideg reflektorfényében. Csend van. Mindjártfellép a hős, talpig vértben, s kaszabolni kezdi a dáliákat.Most minden messzi van, s valószerűtlen. A levegő, hamegérinted, hideg hangot ad, mintha üveget kocogtatnál.Udvariasan állok a kirakat előtt, nézem a kiállított tárgya­

kat, s nem vágyom semmire.

* * *

Szeged

A bánat a Tisza fölött, a sugárutak, melyeken Juhász Gyu­la árnyalakja bolyong, a Tisza, ez a lomhán elhasaló, szelí­dített fenevad, a síkság, melynek sötétjében a szekták ma­gányos mécsesei virrasztanak, a halászlé, melyben lepárol­ták öt évszázad minden elfinomodott hasi bölcsességét, akékség a város felett és a város, megkapaszkodva a végte­len síkság homokjában, tornyaival és íróival, őrző, hallga­tag magyarjaival. A bánat és a csend. Éjjel kettőkor me­gyek a híd alatt, nem hallani mást, csak a víz csobbanását.Milyen ismerős mindez! Milyen régi és milyen ismerős!Mikor hallottam utoljára ezt az éjféli vízcsobbanást, mikorláttam kihunyni e csillagokat a síkság fölött, mi ez az illat, avíz és a föld illata, ki jár itt a sötétben, micsoda szőkeségkísért itt, mi ez a szoknyasuhogás?... Valahol Anna jár itt, asötétben, Anna, a múzsa. S a víz úgy hömpölyög a mély­

ben és sötétben, mint egy örök vers sorai.

* * *

A halott

Elmentem hozzá, hogy kibéküljek vele. Sírja kopár volt,dísztelen. Magányos halott volt; látszott a síron, hogy akioszlik a hantok alatt, nem békült meg halálában sem ve­

lünk, élőkkel, ellenfeleivel, a világgal.De most már nem lehetett többé vitatkozni vele. Azéletben ő maradt alul, mint mindenki, aki meghalt; de a

nagy párbeszédben, a kétségbeesett vitában, melyet az em­berekkel folytatott, ő maradt fölényes, a halott. Ezért né­mán álltam sírja előtt, indulat és érv nélkül. Ez a hallgatásértelmes volt. A hallgatás, mellyel a halottak sirja előtt ál­lunk, elintéz valamit, amit az élők minden szókincsükkel

sem tudtak soha elintézni.

* * *

Műhely, szerkezet

Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tudvalami biztosat és "alapvetőt", mint az iskolában monda­nák ­ bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott be­le a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes ésfélelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyekszülés közben megmozdulnak, az élet és a halál erői: azanya és a gyermek állandóan élet és halál között tapoga­tódznak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. Olyanerők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítikaz anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkoz­na, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füs­tölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az em­ber csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyereksírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Mi­chelangelo kontár volt, és Newton, minden számításával,

műkedvelő.

* * *

Márciusi hó

Olvadt parfé, glazúrozott ibolyadísszel.

* * *

Ajándék

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csen­desen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonytés a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát,egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát!Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándéko­zott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pilla­natban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok,

úgy köszönöm meg.

* * *

A távozó

Most utazik már, a távozó! De mi látjuk még egy pillanatra,amint ott áll a kivándorlókkal megtömött vasúti kocsi abla­kában, szemében az önkívület csilláma, karjában egy üvegkecskeméti rizling, melyet én nyújtottam át neki, búcsúra.Már utazik, s mi sorsáról beszélünk, mikor elmegyünk apályaudvarról, sorsáról, mely kirepíti most a végtelen térbeés idegen időbe, már könyvtáráról és hagyatékáról beszé­lünk, illedelmesen, mint a halottak dolgairól szokás beszél­

ni. De ő ezt nem hallja már, utazik a világ felé.Emlékei maradnak csak a városban, emlékei, melyek za­varosak, s emléke, mely szomorú és gyermekes. Mostmind sajnáljuk őt, a távozót. Kissé mind gyilkosai va­

gyunk, s ezért hangosan beszélünk róla, férfiasan. Értett azirodalomhoz és a jó stílushoz, mondjuk. Nem volt szeren­cséje a nőkkel. Egyáltalán, semmivel nem volt szerencséje.Most él majd Párizsban, hörögve és boldogtalanul, hidakalatt csókolódzik néger nőkkel, és a magyar irodalomrólvitatkozik litván száműzöttekkel. Oly magányos lesz, mintegy csillag, oly boldogtalan, mint Belzebub, párnája a

Hold, nyoszolyája a morgue márványpadja... Miért, hogymégis, mégis irigylem?

* * *

Eső

Meleg ez az eső: meleg, mint a nők könnyei. Nincs íze,nincs illata, csak meleg. Estére már el is felejtjük.

Ízlelem az esőt, s eszembe jut, hogy másféle viharra isemlékezem, másféle könnyeket ízleltem, másféle végzetkönnycseppjeit éreztem végigcsorogni arcomon. Mindig

emlékezem, minden emlékeztet.

* * *

Gyász

A gyász nem ünnepély, fellengző, fekete­ezüst kárpitokkal,zenével és tömjénnel, s hűvösen szabályos részvétnyilatko­zatokkal. A gyász robbanás: a legnagyobb robbanás az

életben. Minden gyászoló Jób kissé, a szemétdombon, va­gyon és gyermekek nélkül, törmelékek között, az élet cse­repei közepette, rühösen, s feltartja arcát a rongyos, feketefelhőkkel teleaggatott ég felé. Mélyen él az ember a gyász­

ban, mosdatlanul, büdösen, valamilyen avas és ocsmánymagányban. Ennyi a gyász. Minden más csak gyakorlat.

* * *

A remekmű

Hajnalban, a sötét szobában, apám halála napjának évfor­dulóján, meggyújtottam fényképe alatt a halotti mécsest.Ültem a sötét szobában, fáztam és a gyenge lángot bámul­

tam.Mindez teljesen érthetetlen volt: a fénykép, a mécses, a sö­tét szoba, az, hogy apám meghalt és én élek. Érthetetlen volt,s mégis oly felsőbbrendűen elrendezett, mint egy remekmű.

* * *

Vénasszonyok nyara

Október derekát írjuk, s egyszerre nyár lett. Szirup ízűnyár, mustszagú, darázsdongástól aluszékony, vénasszo­nyok nyara. Nyár, véres díszletekkel az erdőkben. Nyár,mintha Pán visszaszökött volna száműzetéséből, s most itttilinkózik a Mikó utcában, ablakom alatt. Látom, már visziis a rendőr mint csavargót, mert hajába sárga lombokat tű­

zött, s felírja csendháborításért.Az őszi fényben erősebben ver szívünk. Szimatolunk vala­

mit, lázasan és szédülten járunk a fényben, az illatban, az avarés lomb nyers­rothadt szagában. Olyan ez, mint mikor a hal­doklók hirtelen jól érzik magukat, felülnek az ágyban, tokajibort isznak, egy pillanatra még berúgnak az élet édes értelmet­lenségétől, véres szemmel, lázas arccal felsikoltanak. Aztánvisszahull fejük a párnára. Így élünk most, október derekán.Holnap fűteni kell. Aztán meg kell halni. Jere, üljünk ki

a napra ­ hallod a darazsakat? ­, hallgassunk, igyunk mus­tot, mosolyogjál, gyorsan, éljünk.

* * *

Bakfis

Néha eljön a táblabíró és elmagyarázza, mi lesz a háború kö­vetkezménye, s egyáltalán, milyen lesz. A táblabíró elmúlthatvanéves, ünnepélyes ruhát visel, kopasz, angol bajusza

őszül már, s lehetőleg lábujjhegyen jár, beszéd közben muta­tó­ és kisujját kacéran emeli a levegőbe, egészen vékony, sely­pítő, mutáló hangon beszél, folyton felugrik, kezet csókol ésláthatatlan sarkantyúkat penget, s egészében nagyon szeretneangol vagy francia tábornok lenni, aki tagja az Akadémiának

is, a királynál teázik, többet politizál a főrendiházban, mintrendelkezik a kaszárnyában, lehetőleg soha nem harcol, s ap­róra csücsöritett ajkakkal ilyesmit mond: "Uraim, az önökévagyok." Közben mindegyre várom, hogy fél lábra áll és puk­kedlit csinál, de az sem lepne meg, ha kopasz fejéről két

hosszú női copf lógna alá, világoskék maslikkal. Mert a tábla­bíró bakfis; de ő ezt nem tudja.

* * *

Éjféli mise

Karácsony éjjel a kassai Dómban éjféli mise; húsz év utánelőször látom és hallom ezt. Megrendülésem hideg, pá­

toszmentes. Van valami felsőbb és örök a Dómban, az em­berek arcában, a szürke­sárga árnyakban, a jeges csend­

ben; s mind e mögött a gyermekkor.Igen, a Város és a Dóm megmarad ­ el kell választani agyermekkortól, az emberektől, az időszerűtől, a változótólés elomlótól, mely oly félelmesen idegen, éppen e városban,s éppen, mert vér, hús és emlék szerint örökké ismerős: csakaz tud igazán meghalni számunkra, amihez elsőrangú kö­

zünk volt. Az emlék meghalt és kihűlt. De a Város és a Dómhűvös fölénnyel állanak mínden emlék és változás fölött az­zal a közönnyel, mely már embertelen, s ahogy csak a műre­

mek tud lenézni arra, aki alkotta, s akit alkotott.

* * *

Nyári betegség

A nyári betegség dramatikusan zajlik: magas lázzal, az ön­kívület peremén. Fellengzős természetű embereket elra­

gad a betegség szónoki heve; ezek belehalnak. Mások meg­térnek a forró kalandból, sápadtan és kissé támolyogvaődöngenek a nyár tengerentúli díszletei között, a hazatérőfanyar lelkesedésével szimatolják az élet páráit és illatait,emlékeznek és tapogatják az életet, amely egyszerre rózsaés vérhas, szerelem és influenza, görögdinnye és Kalmopy­rin. Ilyen elemekből áll össze az élet, ez a végzetes tüne­

mény. Nyáron hamarább megértjük ezt.

* * *

Betegség

A betegség, ez a finom ól. Kissé mennyország már, s kisséa cseka pincéje, ahol kínai hóhérok sündörögnek, kissé ka­marazene, sok mozarti emlékkel, s kissé állatvásár Székes­

fehérvár mellett, bögölyökkel és trágyával, kissé az "utolsódolgok" egyike, s kissé csakugyan utolsó dolog. Van benneágytál és Rilke­versek üteme, büfögés és szférák zenéjeegyszerre. S mindenekfölött, chance, melyet a végzetnyújt, alkalom: élni vagy meghalni. Használd ki!

* * *

Az orvos

A felnőttek életében az orvos lassan átveszi a tanár, a szi­gorú, de jóságosan korholó szülő, a Tekintély szerepkörét.Nincs félszegebb érzés, mint negyven éven túl találkozni avendéglőben háziorvosunkkal, s nézni, amint a csodálatoslény éppen sertéskarajt eszik, és családi körben társalog.

* * *

Freud

A Primrose Hill egyik házában halt meg, Londonban, nyolc­vanhárom éves korában. S a vonító és vinnyogó falka, melyetszíven talált és megsebzett Freud tanítása, most emlékénekveti magát és csámcsogva rágja szét és tagadja meg tanait.Freud lázadó volt és nagy iró; mint minden igazi lázadó

és igazi nagy író, módszeres volt, hűvös, nyugodt és céltu­datos. Nem elég megtalálni az igazságot, ki is kell mondaniazt. Nem elég kimondani az igazságot, meg is kell szöve­gezni azt, másíthatatlanul, mintha márványtáblára vésnék.Nem elég szépen és okosan írni. A nagy író nem szépségal­kotó, nem csak szövegtökéletesítő. A nagy író mindenekfö­

lött fogalomalkotó.Freud nagy író volt, fogalomalkotó volt. Tanának és kí­sérleteinek orvosi, gyógyítási jelentősége eltörpül írói je­lentősége mellett. A fogalmak, melyeket megalkotott, él­nek, az emberiség szellemi vérkeringésének szerves tartal­ma: a "gátlás", a "fogyatékossági érzés", az "elfojtás" s

mindaz, amivel sokáíg a szalonokban játszottak, s ami maolyan valóság, mint az igen és a nem. Ez Freud bosszúja.Bizonyos, hogy igaza van. Magányos erő volt, bibliai lé­lek, engesztelhetetlen. Mindent megértett, s mint igaz em­

ber, képtelen volt megbocsátani.

* * *

Az óra

Párizzsal beszéltem telefonon, s a sietős és lelkendezőszavak között egyszerre meghallottam, hogy messze,

messze, ezer kilométerrel arrább, egy párizsi szobában ti­zenegyet üt egy mély hangú állóóra. Ez a hang varázsosvolt és félelmes, szívdobogtató és időtlen. Az óra hangjabeleszólt a világűrbe, elárulta egy szoba hangulatát, beava­tott egy lakás légkörébe, egy pillanatra Budán voltam ésPárizsban is voltam... Nincs titok többé a világban, gon­

doltam. S örültem ennek. És sajnálkoztam is.

* * *

Renoir

"Renoir nem akart jobban festeni, mint az Isten" ­ írta ró­la egyik bírálója.

Ez a mondat félelmes és kegyetlen. Félelmesen igaz és ke­gyetlenül reménytelen. Bizonyos, hogy a nagy művész újraakarja szülni, alkotni, elrendezni a világot ­ eszeveszett szán­dékkal, különbül, mint Isten. Ezért művész. De bizonyos azis, hogy szándéka egetverő és reménytelen. S bizonyos, hogyIsten csak azon a művészen könyörül, aki különbül akarja csi­nálni, mint Ő csinálta. Mert Isten másképp méri az emberit;s figyelmesen és türelmesen szemléli a reménytelen versenyt.

* * *

Értékek

Az igazán nemes ember ismeri a számok értékét ­ mert csaka ripők szórja a számokat ­, de nem ismeri a pénz értékét.Egy­egy szám nem csak egyet vagy tízet jelent; Spenglerszerint mélyebb és titkosabb, néha szent értelme is van a

számnak, s a múló kultúrák bensőségét éppen a számok ér­telmén és jelentőségén lehet mérni. Vannak "szent" számokés végzetes számok, vannak vallásos számok, s nem csak ababonások és vajákosok számára... Az ember lassan értimeg egy kalmárkodó civilizáción belül a számok ősi értel­mét. De lassan megérti. Van az egy: a halál. Egy: az élet.Egy: az egyéniség. Kettő: a szerelem. Három: a család. Devan a végtelen is, amelynek jegyét rejtik és burkolják a szá­mok. Így számolok, lassan és dadogva; számolok, mert élek.

* * *

Haza

A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres éstörvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavashazában mindig, újra, egyre makacsabbul, egyre fájdalma­sabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel

kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán agyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek,talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy dallamothallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szál­longott a világba, talán ez a szó: "esthajnal!..." Mindig ke­resem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figye­lemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címe­

res és lobogós, elfedi előlem.

* * *

Kínában

LinYuTang bölcs könyvét olvasom, a kínai népről, a kínaihazáról. Ez a könyv megbékít, felemel. Megtalálom benneazt a szemléletet, melynek erejében mindig hittem: az óva­tos és szívós, az érzéki és mégis mértéktartó, a családias ésmégis világias, az alamuszi és agyafúrt, a közömbös és tü­relmes értelem szemléletét. Ez az egyetlen emberhez mél­

tó szemlélet.Minden kínai: költő. Szereti az életet, de az életnél is több­re becsüli azt a derengő öntudatot, mely élet és halál közöttelragadja a halandót, alázatra és magasztosságra neveli az életkalandjában az áldozatot. Minden kínai "ravasz öreg kutya"és lírai költő egyszerre. Bölcs, mert tudja, hogy nem kell na­gyon bölcsnek lenni: az élet végül elintéz mindent. Költő,

mert tudja, hogy az élet értelme a tökéletesen kifejezett érzésés gondolat. Gyere, éljünk egy kicsit Kínában.

* * *

A kitanult

Ez az ember kitanulta a boldogtalanságot: oly óvatosan bá­nik vele, mint valamilyen veszedelmes vegyi anyaggal; gu­

mikesztyűs kézzel, álarcosan hajol fölébe, szakszerű gyanak­vással és kíváncsian. Tudja, hogy a balsors nem más, mintegy állandó lelki légkörnek és a nagyvilág szerencsétlen vé­letleneinek szellemes találkozásából lecsapódott istennyila.Ezért, mindenfelé, magánéletében és a közéletben, szigetel.Egészen jól lehet így élni, a lecsökkent veszélyek között.Csak ­ s halála órájában, melyet előre lát, mintha ébresztő­

óra jelezné, észreveszi majd: ­ nem érdemes.

* * *

Krizantém

Néhány nap még, s megjelenik a színen a tél hivatalos és

ünnepélyes virága, a krizantém. Megjelenik a színen, teháta virágkereskedések kirakataiban, a társalgókban és a te­

metőkben.Ünnepélyes és nagy fejű, hideg és pompás virág. Olyan,mint egy szép állat ­ csau­csau vagy kölyökoroszlán ­ feje,olyan, mint egy bubifrizurás, platinaszőke moziszínésznő

bodros feje, olyan, mint egy kis, fürtös és kócos, gazdag éselőkelő angol gyermek feje. Oly ünnepélyesen tud állani ahalottak mellett, a szalonok asztalán! Nincs illata. Hidegszépség ez, olyan, mint egy nagyon szép, nagyon előkelő,nagyon megfürdetett és ápolt, harmincéves nő, aki min­dent megkapott az élettől, csak a boldogságot nem. A kri­

zantém frigid.A buja rózsa, az alamuszi szegfű, a paraszt érzékiségű

bazsalikom meglapulnak árnyékában. Tisztelettel nézem akrizantémot. Aztán lehajlok és gyors, mohó mozdulattalletépek és gomblyukamba tűzök egy bazsalikomot.

* * *

Bach

Húsz gyermeke volt, Weimarban, Köethenben és Lipcsé­ben volt kántor és orgonista, nagyon szegény volt, s húszgyermek között írta miséit, versenyeit és szvitjeit, úgy,

ahogy magunkfajta ember könnyű cikket, olcsó fecsegéstkanyarít le, vasárnapra... Úgy írt, ahogy a fák lélegzenek,ahogy az erdő egyszerre hallgat és beszél, úgy írt, mint Is­ten, mikor még nem volt Föld és Ég, csak a dallam volt, azösszhang, az anyagtalan és érthetetlen. Húsz gyermek kö­zött írt, koldusszegényen, kántor volt, nem volt egy jó ka­bátja... Hallgass, hallgass. Most Bach beszél. Hallgasd.

* * *

A vád

Leírni a betegséget, egyszerűen és tárgyilagosan, valami­lyen egyszerű és köznapi betegséget, amilyen mindennapmegeshet akárkivel: leírni, úgy, mint egy vádiratot. Mert

az, vád, az élet egyik nyers és titokzatos vádja. A környezet,a család, az ápolók, igen, maga az orvos, gyanakodva be­szélnek a beteggel, keresztkérdésekkel faggatják, s aztánalaposan gúzsba kötik és megkínozzák, mert másképp

nem tudják kicsalni belőle az igazságot. A beteg körül min­denki vádló. Miért beteg? ­ kérdik; s felelnek: ­ Mert meg­hűlt, mert nem vigyázott, mert ezt vagy azt cselekedte, vagynem cselekedte, mert boldogtalan volt, ahelyett, hogy bol­dog lett volna, bizony. Így bólogatnak és vádolnak. Aztán

gyorsan cselekesznek, mint az ügyész, az ítéletvégrehajtó ésa pribékek. S csakugyan: a betegség mélyén és alján parázs­lik ez a vád, a beteg is tud róla. Mi ez a vád? Talán az, hogynem volt elég hősies az élethez, nem szerette elég hősiesenaz életet. Igen, szeretet nélkül nem lehet élni. Éppen azértadj egy aszpirint, és kösd be vizes ruhával a torkom.

* * *

Ősz

Az ősz változás, és minden változás válság az emberi élet­ben. Nemcsak "őszi bú" van, mint a költők hiszik, hanemvan őszi gyomorrontás is, őszi érzékiség, őszi halálfélelemés őszi becsvágy. Igen, van őszi betegség is, különösen afriss must napjaiban, s van őszi izgalom, mely vetekszik atavasz lázaival. Most éppen a fogam fáj, mert ősz van. No,

költők, énekeljetek.

* * *

Függőágy

Van ez még máshol is, mint a hadihajókon?... Itt, a Zugli­getben, látom még egyszer, délután, az elvadult kert fatör­zsei között, a függőágyat, amint fiatal leányt ringat, aki sa­rutlan, harisnyás lábait elnyújtja a lengő, puha hintában selernyedt keze piroskötéses regényt tart laza ujjakkal... Anap reásütött a fák között, a fiatal leányra, a függőágyra, apiroskötéses regényre, s az egész együtt lebegő 19. századvolt, valami kényelmes és céltalan, divatjamúlt és mégisforradalmi, valami Bovarynéból és Pasteurből. Ezek mégcsak így repültek, nyári délutánokon, Bovaryné és Pasteur,a függőágyban. S néha, még így is, messzire repültek.

* * *

Szelíd nyár

Van egy ilyen szelíd nyári világ, málnaszörppel, aludttejjel,citromos vízzel. Aztán van egy másfajta, tűzvésszel, vérrel,kéjgyilkossággal. Valahol a két világ között élek, málna­szörpöt szopogatok, s közben várom a tűzoltókat vagy a

detektíveket.

* * *

Az érintés

Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden,minden másképp történik. Egy napon megérint az élet;

másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzel­ted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal. Szö­kőkutak fakadnak az aszfaltból, egy ember kitárul, az

oroszlánok kézből esznek. Az érintés tudatos és erős. Istensoha nem szeszélyes.

* * *

Borzongás

Az a borzongás a levegőben, mintha a természet meghűltvolna, a fák náthásak, a mező éjjel ködös, mintha priznicbegöngyölték volna, a krizantémok tüsszögnek, mint az érzé­keny gyermekek, és a hársfalevélből szűrt tea illata száll alevegőben. A világ enyhén lázas és didereg. Adjatok neki ­gondoltam szórakozottan ­ reggel és este egy gramm asz­

pírint.

* * *

Felelni

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, selodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egész­re. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarokélni? Miért? Mílyen képességekkel, eszközökkel, felkészült­séggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És,felelni az egészre: hol tartok? Van­e még tartalékom áldozat­készségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és meg­menteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az élet­ben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drá­

mai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy ekérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

* * *

A fal

Milyen okos, színes, művelt, érző ez az ember! Lelkesedvekezdek beszélgetni vele. Pontosan felelget, jó helyen nevet,a megfelelő fordulatnál komolyodik el. Iparkodom, min­den képességem összeszedem, nyilat teszek az íjra, vigyá­zok, hogy ne csináljak hibát: szívdobogva remélem, hogy ő

az az ember, pontosabban, ő is az a fajta ember.De negyedóra múltán észreveszem, hogy mégsem ő az

az ember. Miért? Nem tudom. Éppen olyan művelt, okos,színes és érző, mint volt negyedóra előtt. Még mindig jó

helyen nevet és komolyodik el ­ de én közben megtudtam,hogy elérkeztünk a határhoz, ahol nem tud tovább követ­ni, ahol nincs hallása többé számomra, ahol süket és vakvelem szemben, ahol minden szavam mintha falba kop­panna. Ezért elhallgatok, rosszkedvűen. Ő is hallgat, gya­nakodva. Aztán kezet rázunk, s mindenki megy a dolgára.

* * *

Esik a hó

Ebben a három szóban: "esik a hó" ­ számomra az életegyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mon­danák: "Boldog lehettél volna, de elmulasztottad." Vagyezt mondanák, háromszor: "Haza, haza, haza." Vagy ezt:"Emlékszel?..." Erre az érzésre nem lehet felelni, elemeznisem lehet ezt. A hó számomra egyszerre a kassai ház, mi­kor még volt igazi Kassa és igazi ház ­ mert az érzésekneka történelmi és tárgyi tényekhez semmi közük ­, a gyer­mekkor, aztán az ifjúkor, München, utazás, egy szálloda­

szoba, Salzburgban a harangok, az a vad szívdobogás, mely­lyel hajnalban felnéztem a harmadosztályú vasúti kocsi ab­lakából Innsbruck fölött a havas hegycsúcsokra, hópehelyegy fiatal nő hidegtől vörösre csípett, pisze orrán, Tolsztoj,egy csésze kamillatea Párizsban, az "Univers" kávéház

kártyaszobájában, s még sok minden, amit nem tudok fel­sorolni, nem is érdemes, mert pontosan benne van e há­

rom szóban: "Esik a hó."

* * *

Becsvágy

A gyufát is úgy vette elő, s tüzet is úgy adott, mintha regge­lenként, Isten megbízásából, ő gyújtaná be a Strombolit.

* * *

A végzet

Sokáig azt hisszük, a Végzet mennydörgésszerűen köszöntbe, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Az­tán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogysokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalá­zás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek,mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S

aztán belépnek.

* * *

Életkorok

Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnekmegmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kí­sérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitőlszenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A

nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkelés szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket,ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szen­vedéssel viseltek eddig. Megmagyarázni nem lehet az ilyes­mit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek.Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az

amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkor­ban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak öt­ven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időpontontúl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A ja­pán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyartén most harminc és negyven között érzem: már nem virtus­kodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.

* * *

Eső

Valahol esik. A táj, melyet az esőben látok, Normandiábanis lehetne: magányos ház áll a sáros és gőzölgő mező köze­pette, messze vasúti sorompó, csillogó, síkos betonút, aház ablakredőnyeit bezárták, az esőcsatornában kavicsokcsörögnek, a lámpákat még nem gyújtották fel a házban,az előszobában konyhaszag, a szobákban félhomály, nyir­kos bútorok, emlékek, melyek vinnyognak, mint a kölyök­macskák. Egy ember ujjatlan szőttes mellényben ül az asz­tal előtt, nem gondol semmire, hallgatja az esőt, ásít; eszé­

be sem jut, hogy agyon is lőhetné magát.

* * *

A rablók

Az erdő most kirabolt, a fák csupaszok, a föld feldúlt és sá­ros, mintha vér áztatta volna, varjak kárognak ez elmond­hatatlan gyász felett, fekete felhők borítják lepleikkel ebűntényt, mint ahogy a rendőr borítja le esőkabátjával ameggyilkoltat, közvetlenül a bűntény felfedezése után, mi­kor várják a ríadóautót, a szegény bokrok kopott rokolyá­ban, sopánkodva, kezüket tördelve guggolnak az út men­tén, s egy szarka, pápaszemmel orrán, felháborodottan ha­jol le az egyik faágról, és gúnyos felháborodással kérdi:

"Mit szól ehhez Európa?..."

* * *

Vasárnap

Vasárnap délután Kassán, huszonöt év után először. A le­vegőben az a sűrű bánat, a gyermekkor bánatának nehézillata. Az a szomorúság és reménytelenség, a vasárnapokgyermeki idegessége, az a félhomály a kávéházban, a ké­peslapok között, mint egykor a vasárnapi gyermekszobá­ban, mikor a nevelő elment, s egyedül maradtunk a lomb­fűrész, Verne művei és az építőkockakövek között... Vala­hol, most is, zongoráznak. Esik az eső. Az utcán, az ablakalatt, őgyelgő tót cselédek és magyar bakák danáznak. Ez areménytelenség mély, mint az idő, s nem tudja feloldanisemmiféle külső esemény. Vasárnap délután mindig a cir­kuszba szerettem volna menni. A gyermekkor minden bá­nata megrohan és leteper ez órákban, a szörnyeteg, azunalom és a félelmes várakozás szörnyetege ma is itt lap­pang e házakban, az ablakok mögött, e kapuk alatt... S alegszomorúbb talán, hogy nincs már olyan cirkusz a vilá­

gon, melynek mutatványait még látni szeretném.

* * *

Medicina

Ideje lenne, hogy végre a betegek is megírják. Olyan újgyógytanra gondolok, melyet az ellenpárt írt, szerkeszt, bi­zonyít. Mert ők is tudják, a betegek. Ők is tudják, hogyankezdődik a vakbélgyulladás, milyen feltételek mellett zajlikle a hagymáz, mi jellemzi az agyhártyagyulladást. Mi is

tudjuk, legalább olyan közvetlen tapasztalásból, mint a tu­dor, s előadásunk éppen olyan hiteles és szakszerű. Szólal­junk meg végre, mondjuk el. Nagyon tanulságos lesz. A

betegség is tanul belőle.

* * *

Fogak

Éjjel azt álmodtam, kihullottak a fogaim; s ez az álom ­minden bölcs könyv és javasasszony szerint ­ betegséget,halált jegyez. Estére kikelt a hideg, dobált a láz. A fordulatnem lepett meg; az álom, mint egy vészlámpa, kigyullad,

vörös fénnyel, az éjjel és az élet sötétjében.

* * *

A torony

Délután négykor, negyvenfokos napsütésben, világítanikezd a Mátyás­templom vajsárga tornya. A fény kiemeli ateret és a tornyot a múltból. A Vár utcái kihaltak, minthaaz imént takarodott volna ki a török. Csak a kelmefestőballag erre s egy sánta ékszerárus. Az ablakok csukott re­dőnyei mögött fehér bőrű hölgyek álmodnak a szabadító­ról. Mindebben, a térben, az izzó kőtoronyban, van valamimély és kegyetlen. A végzet, a régi nap és a régi kövek pil­

lanata ez. Iparkodjunk élni.

* * *

"Enyhülés"

Négy nap trópus: állatias, lucskos létezés, szuszogó öntu­datlanság e harmincöt fokos, párás, porhanyós szagokkaltelített üvegházban, e kínai kínzókamrában, a nyár lázasölelésében. Reggelre a lapok "enyhülést" jelentenek.

Az "enyhülés" pontosan érkezik, hűvös szellőkkel, szür­ke fellegekkel. E pillanatokban visszatér a mérsékelt égöviélet felelőssége. Már nem a nyár éget, hanem a lelkünk,bűneink, hiányaink. Már nem az Isten éget, hanem a mun­ka, a kötelesség és az unalmas reménytelenség. Már nemaz égő Nappal nézünk farkasszemet, hanem lángoló iri­gyeinkkel és kedveseinkkel, állig ruhában, kezünkben ci­linderrel. Enyhülés, igen... hol az enyhülés? Az emberi klí­

ma nem ismeri a mérsékelt égövet.

* * *

Sirokkó

A szobában, melynek ablaka és ajtaja csukva, egyszerre sü­völteni és perzselni kezd a sirokkó. Lehelete dögletes és

édeskés, forró és alattomos, mint egy beteg nő csókja. A vi­lág nem csak az égövek között van, nem csak a végtelen­ben történik. Vannak sirokkós szobák, bérházakban is, amásodik emeleten. Most hagytam el egyet; várj, megtör­

löm homlokom.

* * *

A kert

Most megtelt a kert. Ez az ő pillanata, a nagy bemutató, adíszelőadás. Minden és mindenki a helyén. A páfrányok ízga­

tott ünnepélyességgel állanak sorfalat a tündéri rózsának, alámpalázas szegfűnek, az izgalomtól halottsápadt liliomnak.Megtelt a kert az egyetlen tartalommal és értelemmel,

amely létének oly titkos és oly köznapi értelme. Megtelt akert valamivel, amelyen egyszerre dolgozott a kertész és a fá­tyolkabogár, a szél és az eső, Isten és a méhek. Titokzatosmunka volt. Éjjel és nappal szőttek és fontak, építettek és

romboltak, festettek és illesztgettek, kreáltak és idomítottak akertben, hónapokon át. Most itt van, teljes érettséggel, s

nincs semmi célja. Nem akar hasznos lenni. Csak lenni akar ­nagy tanítás ez! Érted?

* * *

Péter és Pál

Higany színű ég. A földek füstölögnek, ólomgőzös párát le­helnek. A pipacsok a búzában, mint a bujakóros kiütések egy

arcon.

* * *

Július

A város halkan nyög, mint az asszír foglyok nyöghettek arézbányában, negyvenfokos hőségben, megláncolt lábak­kal, meztelenül és reménytelenül, bezárva egy végzetbe,mely közömbös és kegyetlen. Ki hallja nyögéseinket?

Nyögjünk csendesebben, társaim; dél van, a fáraó alszik.

* * *

Egy nap Kassán

Egy nap tehát mégis elutaztam Kassára, gyorsvonattal,ahogy Szegedre vagy Makóra utazik az ember, különösebbizgalom és érzékenység nélkül: útközben Green "Journal"­ját olvastam elmerülten, s amit olvastam, jobban érdekelt,mint az utazás; a vonat megállott, s útlevél és vízum nélkülkiszálltam Kassán, átmentem a ligeten, mely a pályaudvarés a város között terül el, szobát nyittattam a szállodában,sétáltam az utcákon, megnéztem az új és a régi házakat, el­mentem a bérházba, ahol laktunk egy ideig, s a sötét folyo­són, mely összekötötte a kapualjat az udvarral, denevérekrepültek, megálltam az emeleten a ház ablaka előtt, aholhúgom és öcsém született, lementem a lépcsőn, ahol

apám, negyven éven át, mindennap lement, szivarral kezé­ben, derűsen, kövéren és ünnepélyesen, elmentem a másikházba, mely a kapu fölött még őrzi címerünket, bementem

egy vendéglőbe, ahol nem ismertek, felmentem a környezőhegyre, ahol egyszer vadmacska rejtőzött el télen a kápol­nában, s az egyik rozoga nyári házban laktunk, mikor ki­tört a háború, este elmentem a rosszlányok utcáján a kivi­lágított ablakok előtt, s bámultam az alvó lányokat, akikegykedvűen és szomorúan, marseille­i nyilvánossággal ésközönnyel alszanak e kivilágított kirakatokban, megtalál­tam az utca végén a szülésznő tábláját, kinek fia velem járta középiskolába ­ Gurka, ez volt a neve ­, s éjfélkor meg­álltam a dominikánusok temploma előtt, a holdfényben, afehér templomkövekből kirakott, az ezüstfényben egészenspanyolos és kivégzésekre, középkorra emlékeztető téren, sezt gondoltam: "Minden a helyén. Nagyon szép, nagyon

helyes."Talán csak a dóm volt a régi, félelmes és megközelíthe­tetlen szépségével, íveinek és boltjainak, oszlopainak éscsúcsainak erőfeszítésével... Teljesen egyedül voltam Kas­sán. Bort ittam egy pincében, hazamentem a szállodába,ásítottam, elaludtam. Akkor, álmomban, egy pillanatramegpillantottam, könnyes szemekkel, Kassát, az igazit ­

de csak egy pillanatra.

* * *

Ereklyék

Tanulj áhítatot: lehet, hogy a hajfürt, amellyel éppen ját­szol, szórakozott ujjakkal, a kéz, melynek csontjait hanya­gul megszorítod, a papírvágókés, mely egy dolgozószobaasztalán hever, a saru, mely ott kallódik a kerevet előtt,kegyszer és ereklye lesz valamikor. Szent Genovéva is

használt fésűt, Szent Ágoston is lehúzta este cipőjét, SzentFerenc is vágatta olykor haját, s környezete közömbösenhaladt el mellette és a tárgyak mellett, melyeket használt.A folyamat, amíg a tárgyból ereklye lesz, a legtitkosabb

cselekmény. A tapasztalás, hogy a legtöbb emberből sertéslesz, ne feledtesse veled, hogy a szentek is emberként kezd­

ték. Hihetetlen, de igaz.

* * *

A jelenet

Az orvos várószobájában az ismert, kissé homályos színek­kel festett kép: olasz város tere, tömeggel, középen a hős,bal keze csípőjén, jobbjával a magasba mutat. Ez az örök,nagy jelenet: az ember, aki a tömeg közepén tanúságra hív­ja Istenét, hogy nem ő lopta el, vagy bizonygatja, hogy jótakart és az emberiség érdekében cselekedett. Ez az ősjele­

net, operákban és a történelemben. Mindig ugyanaz ésmindig gyanús. Mindenki gyanús, aki az égre mutat, s köz­

ben valamilyen földi dologhoz tanút keres.

* * *

Részvét

Az állatok ismerik a részvétet. Kezdetleges részvét ez, egyszótagú, dadogó. Kutyám pontosan ismeri sérüléseimet, s haütést vagy szúrást kapok valahol, az életben vagy az irodalompárharcaiban, felkeres, fejét térdemre fekteti, hosszan néz

reám, egyetértően és bölcs, néma vigasztalással. Nem mond­ja: "Ne félj, majd jobb lesz" ­ mert tudja, hogy nem lesz jobbsoha. Az állatok részvéte előkelő és bátor. Nem vigasztalnak,

csak megállapítanak. Ez a tárgyilagosság hűsít, jólesik.

* * *

Titkok

Most Brehmet és Proustot olvasom, felváltva. Egy fejezetetarról, mi történt Guermantes hercegék szalonjában, és ho­gyan akarta elcsábítani Charlus úr a főkomornyikot s egy fe­jezetet arról, hogy a tigris csak akkor eszik embert, mikor márnagyon éhes; néhány sort arról, mit érzett Albertine, mikorMarcel először megcsókolta, s néhány sort arról, hogy a kiskenguruk anyjuk erszényében néhány hónapig még embrio­nális életet élnek a születés után is, szopnak, vakok és nemürülnek az erszénybe, nem választanak ki bélsárt e hónapok­ban, sem húgyot. Ez a változatosság felüdít és elgondolkoz­tat. E titkok ismeretének birtokában nincs kedvem ítélni, semaz emberek, sem az állatok perében. Belenyugszom abba,amit megértek: hogy a világi fauna egyformán változatos ésérthetetlen, Guermantes hercegnő szalonjában éppen úgyaz, mint Ausztrália fennsíkjain. Ennyit értek az egészből, s ez

az öntudat, egy életre, elég is nekem.

* * *

Bakony

Elszánt és őrült nő, aki mintegy fokossal és lóháton jár az éj­szakában, papramorgóval kezdi a napot, véres körmökkel,makrapipáját agyarára szorítva, pálinkagőzösen kószál arengetegben, bridzsklubok és kávéházak között, szimatolvaa zsákmányt és a kalandot, árvalányhajjal kalapja mellett,

lengő magyar gatyában. Félelmes és nevetséges, a jogrendenkívül is, igazi szegénylegény. Pardon, szegényleány.

* * *

Az esték

Most már mélyebbek az esték, mélyebbek, árnyasabbak.Tartalmuk szűkszavú és egyhangú. Ezt mondják, mintmindenki, aki öregszik. "Figyelj az árnyékra. Látod, mi­

lyen nagyra nőtt? Mert az árnyék is valóság."Az este is valóság, mint a fák, házak és csatakos kertek,melyeket betakar lucskos, sötét lepleivel. Életünk az esté­ben is történik, mint a térben. Egyszerre nagy lesz az este,mint a halottak orra. Hallgat, de némasága követelő. Min­denki meghajtja fejét, mikor belép az este kapuján. A ha­rangok is szólnak, idegesen és szabálytalanul. Látnivaló,

történik valami.

* * *

Dagály

Valamit éppen mondani akart, szeme kigyulladt, szórako­zott fénnyel, mint ahogy a kis villanylámpa, melyet zsebé­ben felejtett az ember, világítani kezd a puha szöveten át.Kezét halántékához emelte, már csaknem kimondta azigazat. De akkor megérkezett a dagály, és mindent elön­

tött, elsöpört.Hallgattam szavai áradását, mely egyhangú csobbanás­sal és ismétlődéssel sodort moszatot, döglött halakat és

döglött érzéseket, üres konzervdobozt és üres panaszokat,hallgattam ezt az örök és egyhangú áradást, mely elömlötta valóság felett. A dagály kerek mondatokban érkezett, né­ha felcsapott a parton, túl élete biztos keretein, s már aházfalat is súrolta. Egy csendesebb pillanatban felemeltem

kezem és az égre mutattam.­ Mi ez? ­ kérdezte gyanakodva.

­ A hold! ­ feleltem. ­Vigyázzon! Nem látja?... Itt a da­gály.

* * *

A kilátás

A szálloda a hegy tetején épült, s szobám erkélyéről mesz­sze, messze láttam az országba: a nagy folyamot láttam ésa nagy várost, s folyam és város mögött azt a halmokból,erdőkből és síkságokból összerakott homályt, ami egy or­szág. Naphosszat az erkélyen könyököltem, s néztem a ko­

ra ősz finom fátylaiba csavart tájat, a kilátást.

A nagy város idegen és méltóságteljes volt a messziből: aházak és házsorok mértani ábraként tapadtak össze: házatnem láttam sehol, de helyette dúsan burjánoztak a ház­tömbök és városnegyedek. Első napon álmodoztam ésnéztem a kilátást, a várost, ezt a modellszerű szerkezetet.Másodnap unatkozva és ásítozva néztem a várost. Arragondoltam, hogy nagyban és kilátásszerűen semmi nem

érdekes. Egy háztömb soha nem érdekes; mindig csak egylakás érdekes, egy ablak, egy szoba. A "város népessége"nem érdekelt: engem csak Gizella és Henrik érdekelnek. Aszürke folt, mely a messziségben oly festőien jelzi az erdőt,nem mond semmit, de egy fa, egyetlenegy, mely lombjaivalbeárnyékolja ablakom és madarat tart az ágon, elragad ésmegbűvöl. Csak a részlet érdekes. Csukjátok be az ablakot.

* * *

Hamarjában

Mit is kellene csinálnom, hamarjában?... Megírni azt aregényt, amelyre húsz éve készülök, s két tucat könyvetírtam közben, hogy elodázhassam e feladatot, elutazniKínába és Grönlandba, családot alapítani, legalább há­rom gyermekkel, s függetlenül élni közben, mint Robin­son és Casanova, elolvasni azt a három­négyezer kötetkönyvet, melyek ismerete nélkül nem tudhatok az em­ber múltjáról és jelenéről semmi biztosat, pénzt gyűjte­ni, hogy független legyek, s leszokni minden anyagi

igényről, hogy még függetlenebb legyek, megbarátkoznia halállal és megszeretni az életet... Ez minden, amitmeg kellene valósítani, amit nem lehet elodázni többé,aminek birtoka vagy valósága nélkül értelmetlen és fö­lösleges az élet, ez minden, ami kötelességem s amireszükségem van, hamarjában. Mikor a halál közeledik,egyszerre kapkodni kezd az ember, mint az utas, aki ötperccel indulás előtt veszi észre, hogy ideje elmúlt ésmég nem csomagolt be. Gyorsan, szedjük össze az éle­

tet, hamarjában!

* * *

Szeptember

Az ember lassan otthonos lesz a világban. Igen, ez a szeptem­ber. Ízlelem, mint a szakértő az újbort és mustot, nyelvcset­tintve és komolyan. Már meg tudom különböztetni az egyesszeptemberek fajsúlyát, hőfokát, ízét és illatát. Igen, az ideielég tűrhető szeptember. Van benne cukor, ökörnyál, mézszínű napsütés, halálszag, ittas életérzés, hümmögő bölcses­

ség. Elég jó szeptember ez. Megjelölöm krétával, s várom, miforr ki erjedő mámorából tavaszra?

* * *

Endymion

Milyen kegyetlen álom ez, Zeusz fiának álma az örök ifjú­ságról és a halhatatlanságról!

Én mást kérek, álmomban. Ezt kérem: "Segítsetek,istenek, hogy megbékéljek az élettel, belenyugodjak ahalálba, tudjak emberségesen és szerényen elbúcsúzni anőktől, a mámortól, a becsvágytól, a tájaktól és a csilla­goktól, tudjak emberi törvény szerint megöregedni,

emberi méltósággal és öntudattal elviselni a szenvedést!Ez minden, amit kérek. Az ifjúságot elhagyom, mert el­hagy. Nem nézek vissza dacosan, sem jajongva; csodál­kozva nézek vissza reá, emléktől és hálától homályosszemekkel. Most, a férfikor hideg fényességében, a va­lóságot akarom még látni, fátyol, köd és érzés nélkül. Ez

minden. Megadjátok?..."De az istenek hallgatnak.

* * *

Kiadó lakás

Kassai házunk előtt megyek el, s a földszint egyik ablaká­ban ezt a kézzel írott hirdetményt pillantom meg: "Kiadólakás." A házmester felvezet az emeletre, elhozza a kulcso­kat. Igen, a lakás üres és kiadó, mondja; s feltárja a nagy

ebédlő ajtaját.Mikor elmentünk innen, s dobra került a ház, ahol gyer­mekkorom töltöttem, egy kéményseprő költözött a lakás­ba. A kéményseprő meghúzta magát a kerti szobákban, s adíszesebb, lakályosabb termeket szeretné kiadni. Szótlanulnézelődöm. Ez volt itt az ebédlő, oszlopos, boltíves, emeltmagasabb részével, ahonnan lépcső vezetett le a nagy, bar­na fajanszkandallós alsó terembe. Innen nyílt a sötét szo­ba, apám hálója, titokzatos barlang, mintegy a törzsfő bar­langja, bölényrajzokkal a falakon. Aztán a nagy, boltívesutcai, a szép padlózattal, a nemes vonalú mennyezettel, akönyvtár számára vágott fali mélyedésekkel. Mindez üresmost, kiadó. Nézelődöm, kalappal és kesztyűvel kezem­ben, néhány szakszerű kérdéssel fordulok a házmesterhez.Ezt gondolom: "Csakugyan szeretnék még egyszer élni

e lakásban?" S egy hang kiabálva, harsányan feleli: "Nem!"Ezt gondolom: "Jó volt itt, a gyermekkor és az egész,

visszavágyom ide?..." A hang parancsoló hangsúllyal fele­

li: "Nem." Ezért csak állunk a szoba közepén, nézzük azüres falakat. Aztán a konyhát is megnézzük. Nagy és üres akonyha, tiszteletre késztet, a falakat csempével rakták ki, atűzhelyen egy másik világ emberei számára főztek. A cse­lédszoba is tágas, világos, úrias. Az élet, mely e falak közöttzajlott, egy másfajta polgárság és másfajta béke igényeivelkészült. Megtudom, hogy a kéményseprő, aki most ketté­osztja a lakást, a gyermekszobából csinált új konyhát ma­

gának.Igen, mindez elmúlt, idegen. S mégsem tudok utamra

menni. Állok az üres szobában, hamis érzelgősség nélkül, akutató figyelmével, keresem egy elsüllyedt világ tervrajzát.Itt állott a nagy szekrény, itt a zongora, itt a dívány, melypuha volt és kényelmes, s ölében úgy ült, a családi tolvaj­nyelv szerint, a vendég, mint a "kínai anyacsászárné ölé­ben". S ott, az a folt a falon, apám hálójában, a mosdó fe­lett, beretválkozáshoz használt kis tükrének a nyoma. Ez afolt egyszerre felkavar mindent, megijeszt ­ egyszerre nemértem az egészet, csaknem iszonyattal szemlélem e falakatés köveket, melyek túlélték a pusztulást. "Nem, mégsem

veszem ki" ­ mondom a házmesternek. ­"Kissé sötét."

Sietve megyek odább.

* * *

A béke

Kezdd el, fiam, te, személyesen. Nem megy másképp.

* * *

Szeretetcsomag

Ovatosan szétnyitom ezt a szeptembert, s találok benneökörnyálat, színházi bemutatókat, pletykát, sűrű, édes,

mézízű napsütést, dáliákat, melyek szikráznak és villognakrőt, vörös, zöld és sárga színekkel, mint a rakéták és forgónapok egy népünnepélyen, egy kevés bölcsességet, hogymindennek valami értelme is van, csodálkozást, hogy mi­ért volt hát az egész, ha ez a vége, csengő szőlőt, kristály­színű körtét, a délutánok nemes fénytörését, az erdő rozs­dáját és a ködöt, mely este hat felé mindent befed. Mindez

meglep és meghat, mint egy szeretetcsomag.

* * *

Az arc

Utolszor a temető kápolnájában láttam apám arcát. Egy­napos halott volt: ez is kor: valami hasonló, mint az egyna­pos gyermek: az arc megváltozik, már nem tökéletesen

azonos az ismert arc vonásaival. Orra megnyúlt. A kápolnaőre rakosgatta a koporsó körül a virágokat, s egyszerűen ésbizalmasan mondta, mint valamilyen érdekes és jó hírt:"Már sárgul." Csakugyan, ez már a halál sárgasága volt.Aztán beszéltek és énekeltek. Ekkor, a küszöbről, láttamarcát utoljára. Méltóságteljes és mindentudó volt arca.(Vannak ostoba halottak is.) S még valami, amit nem tu­dok elfelejteni: ez az arc nem bocsátott meg, nekünk, az

embereknek, a világnak, senkinek.

* * *

A viszony

Viszonyunk a halottakkal ingatag, mint minden emberi vi­szony. Egy időben lelkesedünk és rajongunk érettük, úgy be­szélünk róluk, mint tökéletes lényekről, megtisztult és em­berfeletti eszményekről. Aztán, egy idő múltán, unni kezdjükőket, ásítva gondolunk reájuk, morogva és zsémbelve vitat­kozunk velük. Megint eltelik egy idő, s heves érzésekkel szid­juk őket, hörgő dühvel kérjük rajtuk számon ezt vagy azt,életünket vagy a boldogságot. S megint később megbékü­lünk és összetörődünk velük, megbocsátunk és bocsánatotkérünk, gyöngédebben felelgetünk nekik. Mert minden, amiaz emberhez tartozik, emberi végzeten belül él és létezik: a

halottak is.

* * *

Szegények kincse

Az új cseléd néhány hete lakik az odúban, melyet a háziaklakóhelyéül jelöltek ki, a konyha szomszédságában. Az odútérfogata két négyzetméter: összehajtható vaságy fér el itt,semmi más. Az ajtóba vert szögekre akasztotta fel a cseléd

néhány rongyát, retyerutyáját.De most már, hogy "otthonos" a házban, szemérmesen

és óvatosan, kirakta kincseit is. Van egy teababája. Van egyműmárványból készült műtárgya: hölgy, derékig kivágottruhában. Hol szerezhette ezt?... Van egy kis selyempárná­

ja, foszlott és kócos. Ez mindene.E tárgyak mélyen meghatnak, szemem megtelik

könnyekkel, amint nézem. A kispolgári világban, melyneke tárgyak ékességei voltak, megvetéssel és utálattal fordul­nék el a vackoktól. De itt, a cseléd odújában, ugyanazt azáhítatot sugározzák, mint a Louvre műkincsei. "Valami

szépség kell az élethez, valami áhítat, művészet kell az élet­hez, valamiben hinni kell!" ­ ezt mondják e tárgyak. ­ "Va­lami kincs is kell az élethez!" Zavartan hallgatok. Igen,

kincs nélkül nem lehet élni.

* * *

Hó

Három napon át hófúvás. A vonatok elakadnak. A csar­nokban nincs élelmiszer. Az utcákon, kétméteres hótor­laszok között, döglött gépkocsik, megfagyott néma jármű­vek. Az ablakfüggöny mögött egy másik függöny lengedez­ oly fehér, mintha most érkezett volna a mosodából.A szemközti ház tűzfalán a vadszőlő kopár indáit fehérzúzmarával lepte be a hó, mintha valaki érthetetlen jeleketírt volna a falra. Ezt az írást betűzöm. Hó, mindebben vanvalami teljesség. Hát igen ­ így érzed és dideregsz ­, te­

mess el. Fehér porhó, borítsd le ezt a zagyva koszt, a háza­kat és a düledező jogrendszereket, a szennyes indulatokatés a hörgő, megrekedt gépkocsikat. Legyen csend, fehér­ség, dermedt tisztaság. Legyen vége valaminek. Egyszerúgyis vége lesz. Essél csak, hó. Oly ismerős ez a makacsnémaság! Így kezdődött valami, s talán így lesz vége. Szok­

junk hozzá.

* * *

Tűz

A kályhában ég a tűz; dohogva ég, mond valamit. A világszüntelen beszél. Figyelj oda, iparkodj megérteni ez ide­

gen nyelvet, fordítsd le magyarra.A tűz ezt mondja: "Elégni." Még ezt mondja: "Égni,

megtisztulni, megsemmisülni." Aztán megint ezt mondja:"Égni, égni!"

Értsd meg, nem lehet másképp.

* * *

Andersen

Téli délután, szürke selyemfüggönyökkel, mintha min­den tárgy és minden élet elmerült volna valamilyen ide­gen elemben, mely víznél és ködnél is könnyebb, min­denhová behatol, mindent magába zár: mi ez az elem?Andersen meséiben élnek, járnak, lepődnek meg így a

tárgyak és az emberek. Téli délután, s a világ bezárva egyelembe, mint a mesében. Igen, ez volt a dolog elején, ez a

"világ a mesében" ­ de egy napon a mese véget ért. Itt avége, fuss el véle.

* * *

Jégvirág

Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosanrajzolja! Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hó­ból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotjakis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japánművészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, avarázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatosrészletet! Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot ésernyedetlen készséget a világtól, mert nem is végezheteddolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan,nem is szállhatsz le eléggé mélyre lelkedben és a világban,nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek kö­zött. Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű",mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi

képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéle­tes összjátéka leheli ezt a kis remeket ablakodra! Nézd a

jégvirágot, s szállj magadba.

* * *

Sugárzás

Havas, fehér és arany téli nap, mikor a táj, a házak és a tár­gyak, önmagukból sugározni kezdenek, mintha megszólaltvolna bennök az a titkos elem, mely értelme s kifejezése

mindennek, ami van.Fehér és arany minden, mint egy gyermektemetésen.

Valahol hideg, üveghangon énekelnek.A jó költő szíve is ilyen hideg, közömbös fénnyel sugárcik.

* * *

Fürdő

A régi fürdő, délelőtt. Ötven éve egy szöget nem vertek itta falba; minden olyan, mint amikor Bajza áztatta még itt

podagrás tagjait.A közönség, mintha idegen országban járnék. Két reumásapáca. Pirospozsgás plébánosok. Csizmás emberek, kacsa­farkbajusszal. Kis hölgyek, már nem is gyanúsak, arcukon ra­gad még az éjszakai festék, gyorsan elfutottak ide, hajnalban,az O utcából, kiáztatni tagjaikból az élet mérgeit. Ezredes ésőrnagy. Fülledt uszoda­ és lábszag. Mátyásmadár a fürdőház

folyosóján, fehér kalitkában. Csönd, reménytelenség, a rögzí­tett idő, mely elfelejtett itt hatni és alakítani.

A fürdővízen, finoman, mint az álmok parányi tutaja,pókháló úszik.

* * *

Az erdő

Néha, csukott szemekkel heverészve díványomon, cigaret­tafüstbe és kávégőzbe göngyölve, egy erdőt látok. Csodála­tos kép ez. A fák aranyfényben állanak, mint a komor an­gyalok, melyek a végzetet hirdetik. A gyanta és a mohás fa­törzsek, a vadlapu és a nedves pataki sás illata úszik a

levegőben. A gombák, erotikus pöffeszkedéssel, zömökenés vastagon ólálkodnak az avarban. Valahol nefelejcs ésszázszorszép is akad utamba. Az erdőben egy halott kisgyermek teste porlad. A levegő oly szagos, fényes és sűrűitt, mint a lanolin. Már nincs nyár, még nincs ősz. Ez a leg­szebb erdő a világon. Néha látom még, kávé és cigarettaközött, díványomon heverészve; de már csak lustán nézek

utána; nem akarok többé elmenni oda.

* * *

Belépő

Ez a nő semmi egyebet nem tudott, csak belépni. Úgy lé­pett be ­ egy társalgó ajtaján, emberek közé vagy a fürdő­kádba, vagy az ágyba, ahol kedvese várta ­, mint egy nagyénekes a színpadra, mint egy pápa a trónterembe, ahol avilág hívőinek hódoló küldöttségét fogadja, mint egy had­vezér a meghódított városba, melynek kulcsait sápadt ésszakállas polgárok mindjárt átnyújtják, selyemvánkoson.Így tudott belépni. Megjelent a küszöbön, vagy helyet fog­lalt az ágyban, s az ünnepies várakozás érzése hatotta át aszemlélőket. De aztán, a belépés varázsának múltával,nem következett semmi. A belépéssel elmondott és meg­csinált mindent, amit az életben mondani és csinálni tu­

dott. Aztán csak ült vagy feküdt, vagy beszélgetett. A világegyszerre eltakarta. Elvégezte dolgát, nem volt több fel­adata többé, akár meg is halhatott; mert már belépett.

* * *

A név

Néha megdöbbenek keresztnevétől, mely egyszerre havasinövény, egy írógép, egy sütőpor és egy gyermekszappan

neve. E változatok lehetőségei elképesztenek. A név tehát,mellyel az elmúlt időben, ébren és álomban, oly sokat vol­tam kénytelen foglalkozni, írógépet, sütőport, havasi nö­vényt és gyermekszappant is jelent a világnak. De nekemőt jelenti, csak őt. Ilyen viszonylagos minden. Lehet, hogyegy napon e név személyes igézete megszűnik, s bemegyekegy drogériába, s közömbös ajakkal kérek egy darab szap­pant, melynek neve valamikor számomra a végzetet jelen­

tette? Lehet.

* * *

Tavasz

Erjedés a folyóban, patakokban és tavakban, az emberi be­lekben, a vadállatok idegeiben, a növények rostjaiban s ­egészen biztosan ­ a sírokban is, ahol a halottak az emberilétezés utolsó lehetőségeit élik. A halottak számára is ta­vasz van márciusban. Némán feküsznek, orruk leesett

már, s mégis szimatolnak. A tavasz teljes és általános. Ko­molyan, csaknem komoran nézem tüneményeit, mert az

alkotás is végzet, nem csak a pusztulás.

* * *

Virágvasárnap

A világ tündöklő kirakatában mindenből egy kevés láthatómár mutatóba ­ egy kis csokor hóvirág, ibolya, egy kanka­lin ­, mint a Fifth Avenue és a Bond Street egészen finomüzleteiben, ahol egy pár kesztyű vagy egyetlen gyémántkőjelzi csak a bőséget és választékot, mely az üzlet belsejébenvár a vevőre. "Óriási választék!" ­ hirdeti a virágvasárnapkirakatában illatozó ibolya. ­ "Tessék belépni! Mindentraktáron tartunk, vételkényszer nélkül, minden illatot,

színt és csodát, az egész világot! És mindennek szabott áravan." Ez az ár, amelyből csakugyan nem engednek, az élet.

* * *

A földgömb

A munkaasztal sarkában áll a nagy földgömb, mely a világföldrajzi ábráit mutatja; azt a megrendítő rabságot és vég­

telenséget, ami a világ.Már ritkábban játszom a földgömbbel, nem forgatom

olyan gyakran, nem tapogatom ujjheggyel Afrikát és Dél­Amerikát, már nem zúg, nem hív, nem fáj úgy a világ. Né­ha már közömbösen nézek a földgömbre. Az ember lassan

megtudja, hogy a világ birtoka volt, egyformán az övé ésmindenkié, s csak rajta múlott, hogy mit, mennyit és ho­gyan foglalt el e közös birtokból. Nincs okom vádolni sen­kit, a Föld enyém is volt. Mit kezdettem vele? Édeskeveset.Ezért okosabb, ha nem játszom a földgömbbel, eszelősen,mint a hódítók és telhetetlenek, hanem körülnézek szo­bámban, mely ötször hat méter, s éppen úgy világ, mintAfrika, s éppen olyan veszélyes, végtelen és kalandos is.

* * *

Ruha­gondok

Egy napon mégis le kellene vetkőzni, vagy fel kellene öl­tözni, de úgy egészen és igazán, kedvünk, természetünk éshajlamaink szerint. Amit így általában csinálunk, mezte­

lenségben és öltözködésben, nem fejez ki semmit. A ruhá­nak, melyet e korban viselünk, éppen olyan kevéssé vanjelleme, mint meztelenségünknek. Egyik sem igazi állapot

többé. Mondom, hogy ruha­gondjaim vannak.

* * *

Szél

Reggel nyugati szélre ébredek. A szél rázza ablakom, nyög­geti az ablak előtt a márciusi, kopár és nyurga fákat. Ilyen­kor, mint a vadállatok, mint a fák és a növények, nyugtalanleszek, felülök az ágyban, neszelek és szimatolok. Ezt gon­

dolom, szélzúgás közben:­ Szél, böjti szél, miféle illatot sodorsz felém, milyen

nyugtalanságot hordasz szét a világban? A tenger illatáthozod, a sivatag száraz leheletét, a havas hegyormok hidegés kemény lélegzetvételét, normandiai mezők kakukkfű­szagát, bretagne­i tengerpartok moszatos, rothadt csigák­tól és savaktól nehéz illatát, Provence és a déli tengerpartmimózafáinak sűrű, édeskés szagát, mindent, ami messzevan, ami izgalmas és félelmes, mint a végzet és a végtelen­ség, elhozod ablakaim elé, s két marékkal bedobod a ren­detlen, hajnali szobába. Köszönöm, szél, hogy figyelmez­tetsz és emlékeztetsz a világra, köszönöm, hogy megérin­ted és nyugtalanná varázsolod szívem, köszönöm, hogy

rokonod vagyok, s talán el is sodorsz egyszer Provence­bavagy a halálba. Üvölts szél, ahogy Lear­nek üvöltöttél, snyögjél és simogass, ahogy anyák simogatják beteg gyer­mekeiket, adj hírt a világról, e hatalmas anyáról, mely egy­

szer, végül mégis, örök mozdulattal keblére ölel.

* * *

Erők

A folyó jege megindult, s a jégtorlasz áradása eltörte a partmenti vaskorlátokat, emberderék vastagságú vascölöpökettört ketté, melyekre a kikötőben a hajók köteleit csavarták,lámpavasakat roppantott széjjel, úgy, ahogy mi eltörünkegy gyufaszálat. Ezt csinálta, néhány nap előtt, a megáradt

folyó és a bömbölő jégtorlasz.Most napsütésben sétálok a folyó partján, és bámulom akettétört, szanaszét elszórt vascölöpöket, lámpavasakat,kerítésrácsokat. A táj nyugalmas, fényes és illatos. Haran­goznak, valahol zene szól. Vasárnap van és ünnepi áhítat.De a romok és cserepek figyelmeztetnek, hogy az idill mö­gött irtózatos erők feszülnek, erők, melyek minden pilla­natban széttéphetik ezt a csendet, erők, melyek egyszerreadnak életet és pusztulást. Erők között élek. Födetlen fővelállok a csendben és a fényben, s hallom zúgni és látom

áradni sorsomat.

* * *

Levegő

Tavaszi délelőtt a repülőtéren, ezüst bogarak, melyek idegeszümmögéssel és céltalansággal mászkálnak a levegőben,dongás és duruzsolás a sötétkék égben az áprilisi szélbenhajladozó füves rét fölött, boldog és eszméletlen keringés anap, a föld, a csillagok között, végzetes felszabadultság ésájult tehetetlenség, mert mindez a sors is, nemcsak sza­badság, hanem kötöttség is, pusztulás és halál, mindez avégzet is, mely kegyetlen és süket. A levegő illata csípős,mint a mustárgáz szaga, s a gép, mely ilyen önfeledten ésbukolikusan kalandoz itt fejem fölött, e pillanatban bom­bákat ejt Oslóra és Párizsra is. Reszkess, ember, mint min­dig, amikor vágyaid teljesülnek, reszkess, mert győztél:

meghódítottad a levegőt, jaj neked.

* * *

A kalandor

Most megáll a Rákóczi út sarkán, az ég felé emeli arcát, skutatva néz a kék messzeségbe, mintha keresne valamit.Nem fiatal már, harminc pengő van zsebében s két asz­

pirin. A felhőket nézi, hunyorgó, kissé gyulladásos szemek­kel. A kávéházból és az irodalomból lép elő, mely olyanmély, mint a századok. Barna ruhát visel, bordószín nyak­kendővel. Fogai rosszak. Nézi a felhőket, és emlékezik. Va­

lamit akart, délelőtt, tegnap vagy száz év előtt! Mit isakart? A kalandot?... De mi volt a kaland?... Mi volt az ér­telme? Mit keresett? Lehajtja fejét. Cipője orrát nézi. Vál­lat von, szórakozottan. Odább megy, a Dohány utca és az

örök irodalom irányában. Nem érti.

* * *

Bécs

Bécs meghalt. Maradt egy nagy város, mely nevét bitorolja.De a halottat személy szerint gyászolom. Minden apróemléktárgyát megőriztem, farsangokat, Hofmannsthalt,

nők szeme színét és mosolyát, az őszi, bécsi erdő egyik sé­taútját, a vacsorát a Kobenzlin, a sör illatát a Griechen­beisl füstös pincéiben, a hietzingi fogadó fehér cserépkály­hájának melegét, a schönbrunni park ködfátyolát, a spa­nyol iskola lipicai paripáinak kérdező­nemes, elmebajosnézését, mindezt, amit szerettem itt, az emberek hanghor­dozását, mindent, ami nemes volt és meghalt. Mikor a régiBécs meghalt, az én életemben is meghalt valami. Élni

sokféleképpen lehet, s természetesen lehet Bécs nélkül isélni. Csak nem nagyon érdemes.

* * *

Bagdad

Nyári reggel, a budai Duna­part kávéházának kertjében, ki­látással a világosbarna vízre, mely felett ezüst felhők és fáty­lak lebegnek, a Citadellára, mely oly komoran áll a hegyte­tőn, mint egy spanyol képen a kényúr várkastélya, ahol rab­láncon tartják a keresztény költőket, mór kereskedőket éselrabolt arabs szüzeket, szemközt a Hangli­kioszkkal, aholszínes sátrak alatt vásári nyelveléssel vitatja az élet, az üzlet,a vallás és a szerelem fortélyait a bagdadi nép ­ igen, mostmár értem, ott túl a vízen, túl a ködön és a fátylakon, arravan valahol Bagdad. Mézet eszem és dohányzom. Nagy úr

vagyok, keleti. Már nem megyek Bagdadba.

* * *

Pára

A levegő párával telített, s e meleg, tavaszi gőzben fuldo­kolva nyeldekel a város, légszomjasan tátog a szürke égalatt, tikkadtan és izzadva ődöng, mint a gőzfürdőben a

kövér emberek; s mintha valamennyien kulik és szerződte­tett rabszolgák lennénk egy rejtélyes trópus forró nedves­

séggel lélegző mocsaraiban, övig a meleg sárban, moszki­tók és páfrányok között, valahol Szumátrában, az örök ésgyilkos tavaszban. Énekeljünk, társaim! Rabszolgák va­

gyunk, s megfojt a láz és a pára.

* * *

Tavasz

A nárcisz, igen. A kankalin, a szagos bükköny, a gyöngy­virág.

De ne feledkezz meg a fiatal hagymáról, a hónapos re­tekről, a friss parajról sem. Ne feledkezz meg arról, hogyaz erdők, melyek e csodálatos alkotásokat elővarázsolják,rád is hatnak, az emberre. Tavasz van, tehát történik vala­mi. Oly szemmel láthatóan történik: a föld arculata né­

hány nap alatt megváltozik, a fák feltűzik zöld gyertyáikat,a földek zölden és sárgán áradni kezdenek: mit gondolsz,az erő, mely ilyen felismerhetetlenül elváltoztatja a világot,áthatja a fákat, földeket, vizeket, nem hat át téged is, testedés lelked, nem alakít, nem öl és épít benned is valamit? Élj

nagy figyelemmel, tavasszal.

* * *

Hedvig

Valahol él egy nő, akit Hedvignek neveznek. Nem isme­rem őt, nem tudom, hol él, mi a családneve, férjnél van­e,vagy aggszűz? De máskülönben mindent tudok róla. Megtudom alkotni őt, mert neve teljesen kifejezi testét és jelle­mét, sorsát és öltözködését, látom a szobát, ahol lakik, s epillanatban térdét vakarja, látom ágya felett a fekete feszü­letet, tudom, milyen szaga van hajának. Miért tudom?

Mert Hedvig.

* * *

Fagyos szentek

Estefelé hideg fényben utaztam. A nap lebukott a hegy fö­lött, a vörösarany fényben, a láthatár peremén, kopasz,csapzott rajzú fák látszottak, mint a japán nyomatokon,melyek az intellektuális pesti előszobákban lógnak. Azéles, hideg világosságban oly tárgyilagos volt a világ, mintegy villamos áramalakító­készülék vagy egy hűtőszekrény.Minden a helyén volt, a fagyos szentek pontosan, órára ér­keztek, mint lelkiismeretes hivatalnokok, s lehűtötték a ta­vaszi világ lázas gőzeit. A természet, mintha megijedt vol­

na ennen pátoszától, köhintett egyet, és hidegen nézettmaga elé. Nem lehet folytonosan énekelni és gyújtogatni!­ mondták szigorúan a fagyos szentek. ­ Ölts kabátot, di­deregj, szállj magadba. Éppen azért, mert május van.

* * *

A rigó

Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpil­lantottam a rigót, mely néhány lépés távolban ugrált előt­tem, a papsajt, lucerna és bükköny között, s megálltam.Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt.A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatokhatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az

én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gond­jait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatástéppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is

tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elra­gadtatást ­ mit akarok én? ­ gondoltam. ­ Miért akarok

többet és másféle sorsot, mint a rigó?

* * *

A kínai

A nankingi utcán megy a kínai, zsebében hatlövetű revol­ver s egy verseskönyv, melyben a költő a holdról, a békák­ról, egy Fűzfavirág nevű nő bájairól s más, varázsos és mú­ló dolgokról ad elő. A kínai harminchat éves, négy gyer­mek atyja, hírlapíró és forradalmár. Most megy az utcán,

mert meg akarja ölni a zsarnokot.Utánanézek, mert mindent szemmel kell tartanom, ami avilágban történik. Szeretném megfogni kezét. Ezt monda­nám neki: "Sárga testvérem, gondolj lelked nyugalmára. Azsarnoknak is dolga van a földön. Nem tudod még, hogy Őa büntetés?... Mind bűnösök vagyunk. Jere, igyunk meg in­kább egy kupa bort!" Lehet, hogy e kérésre elvonná kezem­ből csontos kezét? Vagy fejét ingatná, felülről lefelé, amiannyit jelent kínaiul: "Nem!" Milyen rejtélyes a világ! Máreltűnt a kínai a nankingi utcasarkon, nem látom többé.

* * *

Bukás

Én úgy akartam élni, mint aki szolgál az embereknek. Denem engedték, hogy szolgáljak nekik: mindig szolgaságotköveteltek, ami nem ugyanaz. Szolgálni tudok, szolga len­

ni nem tudok. Ezért félreálltam útjukból, megbuktam.

* * *

Rend

Minden szombaton délben egy órakor megszólalnak aváros légvédelmi szirénái. Az emberek ilyenkor karkötő­órájukra pillantanak és ezt gondolják: "Igen, pontosanegy óra van." S csodálkoznak, milyen nagy a rend.Nagy a rend, igazán, a nagy és a kis világban, minden

pontosan összevág, órám, mely itt ketyeg csuklómon, min­den szombaton délben pontosan mutatja az egyet, s a lég­védelmi szirénák, mélyen beágyazva a város szerkezetébe,pontosan egykor kezdenek bőgni, félelmesen és jelképe­sen. Mély rend ez, tökéletes és ijesztő. Mert e rend mögötta halál és a pusztulás értelme van, másodpercre. Ezt bőgi asziréna, ezt a másik rendet és értelmet üvölti világgá. Már

kezdem érteni, kezdek hozzászokni.

* * *

A csillag

A csillag benned későn kelt s koránNyugszik. Szemedben évek sokasodnakEgy vagy a számok titkos rangsoránA víz fölveri fényét csillagodnakA fény benned végül emberi lett:Spektrumon túl vagy, ultraviolett.

* * *

Nyár

Arra ébredtem, hogy szobám ablakredőnyein puha ujjak­kal kopogtat a nyár. Felültem az ágyban; álmosan és bol­

dogan mondtam: "Tessék."De mintha valaki sóhajtott vagy nevetett volna az ablakelőtt. Aztán odábbment a tünemény, könnyű léptekkel, akavics csikorgott a kerti úton léptei alatt. "Talán ez a nyáraz utolsó" ­ gondoltam. ­ "Az utolsó, amelyben még ten­ger volt és hosszú délutánok a tenger partján, egy csukottzsalus, hűvös­fülledt szállodaszobában. Valahol zene szólés örökké hallani a tengert, mely nyújtózni kezd a nyári al­konyatban, mint egy puma az őserdőben, napszállatkor,mikor a gazellák inni mennek a gázlóhoz. Az utolsó, mikordélelőtt véres dühvel virítottak még a kertben a rózsák. Azutolsó, mikor megízleltem még egyszer a meleg, teljes és

valóságszagú életet. Az utolsó, mikor átjárt még egyszer aforró szél, a villamos napsugár, a világ illata és a felhőkcsecséből lecsorgó, szagos eső. Talán ez volt az utolsó" ­gondoltam, nagyon nyugodtan. S összefont karokkal,

mozdulatlanul hallgattam a távozó neszét.

* * *

A város

A várost reggel négytől délután hatig bombázták. Minden­felé füst szállt föl. Estére különös csend terült el a város fe­lett: mintha víz alá süllyedt volna minden. A bombázógé­

pek is elhallgattak.Nem sok maradt estére a városból: néhány ház a külvá­rosban s a harangláb, melyet csodálatosképpen nem értbomba. Elpusztult a főtér, a szép, régi házak, a székesegy­ház. De a harangláb sértetlen maradt. Ezért a harangozó,mint minden este, most is felsietett a százharmincnyolc

lépcsőn, s az elpusztult város felett megkongatta a bronz­harangot.

A harangozó csak kötelességét teljesítette. Ennek néhasemmi értelme sincsen. Nem is jelkép ez; nincs értelmük ajelképeknek, mikor egy város elpusztul. De a harangszószállt a romok felett, s a sebesültek és félhalottak is felfi­gyeltek, s egyszerre megértették, hogy minden más hiúvolt és mulandó, a város egyetlen értelme ez a hang volt,amely nem múlik el, akkor sem, ha a kövek ledőltek. A ha­rangozó persze nem gondolt erre. Ő csak arra gondolt,kap­e elsején fizetést? Így harangozott, makacson és ag­gódva. De a város, romjaiban is, élt, mert a harangszó fel­szállt az üszkös kövek közül az égre. Ezt kell megérteni.

Harangozzunk.

* * *

Négyszemközt

Barátom sírkövének leleplezéséhez későn érkeztem, az ün­neplők már elmentek. Négyszemközt maradtam a halot­tal. Ez a hangulat hasonlított a pillanathoz, mikor a vendé­gek elmennek, s a házigazda szemhunyorítással jelt ad ba­rátjának, hogy maradjon még, egy üveg bort megisznakegyütt, beszélgetnek és kipihenik a társas élet üres szertar­tásainak nyűgét. Leültem a sírral szemközt egy padra, rá­gyújtottam és csendesen beszélgetni kezdtem a halottal.­ Mondd, öregem ­ kérdeztem ­, milyen?... Nem unal­mas? Látod, én még ilyen földi fogalmakkal gondolko­dom, mint "idő" és "unalom". Úgy képzelem, mégiscsak

unalmas, mozdulatlanul feküdni a földben, egy kényel­metlen koporsóban, s szakmányba rohadni. De aztán

megértem, hallgatásodból, mely sokkal következetesebb,mint minden, amit életedben cselekedtél, hogy fogalmamsincsen a halálról. Ez a gyönyörű és félelmes benne: nemtudjuk elképzelni sem. Mi a borzalmat és a megsemmisü­lést is csak az élet fogalmaival tudjuk érzékelni. A halál

szótára, tartalma, kelléktára más. Ennyit már értek. Mégis,most négyszemközt vagyunk, az idegenek elmentek, felelj:

nem unod?...De nem felelt.

* * *

Boldogság

Elképzelem, hogy egy napon felelni kell. A szigorú bíró eztmondja majd: "Ne hazudj. Nem igaz, hogy minden csak ke­serűség volt, csalódás, reménytelenség. Voltál boldog is. Hanem is többször, egy pillanatra. Nevezd meg ezt a pillanatot."

Mit felelek majd? Lehajtom fejem, fülem vakarom.Nagy zavarban pillantok magam elé. Ezt felelem: "Igen,voltam boldog is. Egészen biztosan voltam boldog is. Mégemlékszem is a boldogságra, itt van szájamban az íze, or­romban illata, idegeimben feszültsége. Mikor is volt? A

gyermekkorban?... Nem, a gyermekkor nem volt jó, sokatbántottak. Az ifjúkor, a férfikor?... A komor emlékek erő­sebbek, mindent eltakarnak. Mégis, mikor voltam hát bol­dog?... Most már tudom: a pillanatban, mely oly közöm­

bös volt, hogy nem is emlékezem reá."

* * *

Tó

A talajvíz, a Duna áradása és az esőzés mesterséges tavatalkottak a szálloda előtt, a télies gyep mélységeiben. Ez atavacska tegnap még nem volt itt; de ma itt van, s már megis telt tavi élettel. Kacsák úsznak e tóban, sirályok köröz­nek fölötte, s nem lepne meg, ha a fák között, aTejcsarnok

felől jövet, megjelenne a hattyú és a Lohengrin.Amerikában építik így a felhőkarcolókat, egy nap alatt.A teremtés is ilyen amerikaias, gyors munka lehetett. Úgylátszik, a kellékek ­ mindig, mindenhez ­ raktáron vannak.Csak a szentlélek és az Ige kell hozzá, s aztán villámgyor­

san összeáll az egész, tónak, óceánnak, világnak.Mondd ki az Igét, hívd a Szentlelket, teremtsél.

* * *

Gyertyafény

A központi telep rövidzárlata kioltotta a városnegyed vil­lanyfényeit. A támadás munka közben ért, orvul és alatto­mosan. Rövid vakoskodás után meggyújtottam azt a vas­tag templomi gyertyát, mely eddig inkább csak színházias

dísz volt íróasztalomon, s dolgozni kezdtem.E sorokat gyertyafény mellett írom. Ez a fény, ez az álla­pot megvesztegetően ismerős és bizalmas. Arra gondolok,hogy így dolgozott Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany.Nem dolgoztak rosszul, gyertyafényben. Aztán az óriások­ra gondolok, Pascalra és Shakespeare­re, Goethére és Höl­derlinre, akik e lobogó, eleven láng szerény világosságábanvetették papírra mindazt, amitől a föld és az emberi lélekvilágosabb lett. Nem rossz fény ez, a gyertyafény. Emlé­

kezz csak. Gyertyafénynél messzire is lehet látni.

* * *

Hamvazó

Igen, szánom és bánom... de nem a test bűneit. Semmitnem szánok és nem bánok, amit testem akart, követelt, el­követett. Csak azt szánom és bánom, amit elmulasztot­tam, amihez tunya vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam,amit nem ismertem meg, ami elmaradt, ami nélkül kell

majd meghalnom... Ezt szánom és bánom, igen, hamvazóreggelén. Hintsetek hamut homlokomra.

* * *

Hóhér

Valahol él a hóhér, az a bizonyos, pocakos, joviális, komolykispolgár, amilyenek a hóhérok általában, kertes házban,ahol polgári mellékfoglalkozását folytatja, amikor éppennem akaszt, az esztergályozást vagy a műlakatosságot: va­lahol él a hóhér, s te néha, felületesen, gondolsz is reá.

Mert közöd van hozzá, ha nagyon távolról is. A rendtartás­nak és a megegyezésnek nagyon finom, bonyolult huzalaikapcsolnak össze sorsával. Bizonyos, hogy néha álmodsz isróla, s titokban iparkodsz megvesztegetni őt, hogy ne fáj­jon majd nagyon, ha nyakadba teszi a kötelet. A részlete­ken nagyon sok múlik. S érdekedben is él a hóhér, a te biz­tonságodért. S ellened is él, mert ember vagy, tehát egy ahóhér esélyei között. Ezt mind tudnod kell. Isten irgalmaz­

zon lelkednek.

* * *

Zsiráf

A zsiráf télen abban a kupolás, fülledt, kellemesen alom­szagú házban él, melyet a főváros ajándékozott neki, mint­egy megbecsülésül, mint ahogy a rabságba esett külföldifőrangú személyeket nem a kóterben helyezik el, hanem aváros közelében egy tönkrement főúr kastélyában, melyete célra megvásárolt az állam. A zsiráf is külön lakik, gyer­mekével, a fiatal zsiráffal, egy palotaszerű épületben, ma­gányosan. De a kupola, a külön épület, a gondosan megvá­logatott eledel, a személyes szolgálatra rendelt őr, a tiszte­letteljes és halk hangon beszélgető látogatók: mindez nemtéveszti meg a zsiráfot. Pontosan tudja, hogy ez a pompa israbság, mint minden pompa, melyhez őr és vasrács is tar­

tozik.A zsiráf és gyermeke, a pompás börtönben, naphosszatkörben járnak és nyakukat nyújtogatják. A falra, magasan,apró vályút szereltek fel a figyelmes őrök, hogy a zsiráf amagasban is megtalálja az eledelt, mintha az őserdőben le­gelne és a fák koronájának lombját ropogtatná. A zsiráfkörben jár, reggeltől estig, s nyakát nyújtogatja egy látha­tatlan égbolt, láthatatlan falombozat felé, mert emlékezik.Ez a legborzalmasabb az élet rabságában: az ember örökkéemlékezik. Minden élőlény emlékezik, a zsiráf is. Hiába akupola és a pompa, a válogatott abrak. A zsiráf a szabad­ságra emlékezik. S ezért nyújtja apró fejét és hosszú nyakátoly magasra, mintha felkiáltójelet rajzolna a létezés égbol­tozatára, egyetlen felkiáltójelet, mellyel ezt kiáltja: "Sza­

badság!"Kissé olyan, mint a költők. Ő az angyal az állatok között,szeráf. Hat métert tud lépni egyszerre, ha éppen hagyják.De nem hagyják. Ezért ­ s más okból is ­ minden rokonér­

zésem az övé.

* * *

A kisujja hegyéért

Meghalni a kisujja hegyéért, talán. Nem értelmes, nem ishősies cselekedet, de van benne valamilyen lehetőség, len­dület, téboly, egyfajta életérzés. A kisujja hegyéért, igen...De érette, úgy, ahogy van, ötven kilójával, kalapjaival éstollaival, becsvágyaival és annál is gyanúsabb vágyaival,gyomorsavhiányával és enyhe rövidlátásával, s hozzá meg­halni lassan, harminc éven át, mindennap egy keveset?...

Nem, akkor inkább rögtön, a kisujja hegyéért.

* * *

Október vége

A régi arany ilyen, mint az erdő.Szemét, hajaszínét már elfeledtem.

A rongyos szél jár erre csak, kesergőFüttyeivel, s az idő él felettem.

Rekedtes hangja volt. Most felkelek,Olvasnom is kell, ég az őszi csillag

Szobám felett. Az erdő lombja csillog.Mit üzensz, szenvedély? Nem értelek.

* * *

A szag

A kutyák megérzik a gyáva emberen a gyávaságot, mert agyáva embert mirigyműködése, szaga elárulja: valószínű­leg megizzad szorongásában, szaga van. Ezt érzik a kutyák.De nemcsak a gyávaságnak van szaga, hanem a butaság­nak, a szemtelenségnek s talán a nyugalomnak és a bol­

dogságnak is. Az ember, kínjában, sokféleképpen szeretnémegértetni magát a világgal.

* * *

Mint márciusban

Mint márciusban, mikor délután négykor még mindignincs alkonyat, s a téli homályhoz szokott szemünk megér­zi, hogy ez a halvány fény már makacsabb és erőteljesebb,a világ már ki tudja fejezni akaratát, ami mindig a fény ésaz élet: úgy higgyed még mindig, hogy a dögvész és gyalá­zat mögött élnek világosabb erők, lappanganak fények,

melyek egy napon reávetik világosságukat az emberi világ­ra is, mégis, mégis, mint ez az első, makacs fény, délután

négykor, márciusban.

* * *

Tavasz

A tavasznak nemcsak illata, színe, sugártörése, irodalma,divatja, hónapos retke és fiatal hagymája van, hanem vadés veszedelmes gyógyereje is. Tavasszal a fürdők, a gyógy­vizek, az okos étkek olyan erővel hatnak az emberi testre,mint soha máskor: óvatosan kell élni velük, mint a titkosárkánumokkal. Egy korttyal több a gyógyvízből, öt perc­

cel hosszabb üldögélés a buzogó fürdőben, egy falattaltöbb a tavaszi füvekből, s életed egyensúlya felborul. A ta­vasz orvosság is, méreg is, mint az egész élet, melynek

ilyen vad és harsány a kifejezése.

* * *

Jácint

Cserépben kaptam, s a cserepet rózsaszín papírral borítot­ták, azzal a megható ízléstelenséggel, ahogy az életet ipar­kodik megszépíteni az egyszerű érzés. De illata sűrű volt:egyetlen cserépből áradt ez a mély illat, s megtelt vele a

szoba. A szenvedély illata volt ez. Mintha éjjel, esőben, egyerdőben magányos férfi a szikla fokán egy nő nevét kiabál­ná. De a nő meghalt. Mintha még egyszer kezdhetném

életem, s még hinnék vágyaimban. Így kiabált a jácint. So­káig hallgattam. Már este volt. Elfáradtam.

* * *

Vízesés

Délután hatkor értem a vízesés elé. Már nagyon régen zu­hogott így a víz, fehér taréjos, őrjöngő eséssel és áradással,öngyilkos zuhanással, nagyon régen, talán ezer éve. Ereje,mellyel a mélység és a megsemmisülés felé tört, a sziklákközött, nagy volt, mint a Teremtőé és a művészeké. Mertlehet nagy erővel élni, de lehet nagy erővel és időtlen aka­rattal elpusztulni is. Csattogott a vízesés, mint a rabszol­gák meztelen hátán a szöges ostor, dühvel vetette magát aszikláknak és a szakadéknak. Néha nagy erő kell ahhoz,

hogy teljesen elpusztuljunk: nagy erő és sok idő.

* * * * *

Ars poetica

Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szem­ben, csak az írás. Országokat szabdalnak szét és fércelnek össze,nemzedékeket fognak rabszolgamunkára a koreszme piramisai­nak építéséhez, meggyalázzák a megegyezéseket, felrobbantjáka hidakat, melyek embertől emberhez vezettek... Miért bírommégis? Mi éltet, miben hiszek? Csak ez a hit éltet, hogy a hűvös,

a tiszta, az igaz, a könyörtelen és engesztelhetetlen szellem örök,nem lehet megsebezni, nem lehet büntetlenül megtagadni, nemlehet eredményesen meghamisítani, s mindenen túl megmarad,

mindennél erősebb. Csak ezt hiszem, csak ez éltet, csak ezért nemölöm meg magam. Isten engem úgy segítsen.

* * *

Ajánlás

Este nyolckor születtem, fújt a szélKassát szerettem és a verseketA nőket, a bort, a becsületet

S az értelmet, mely a szívhez beszél ­Mást nem szerettem. Minden más titok.Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok.

* * *

A vizsga

Az író nem nyugodhat bele, hogy az olvasó nem végezte elazt a másik, láthatatlan középiskolát, melynek íratlanérettségi bizonyítványa képesíti az olvasmány érzelmi

megértésére. Az író kénytelen megbecsülni olvasóit; errekényszeríti rangja. Ugy kell írni, mintha Goethének írnál.

Lehet szerényebben is; csak nem érdemes.

* * *

Példányszám

A kis, lelkes és nemes szellemű folyóirat szerkesztője meg­kért, hogy lenyomtathassa lapjában egy cikkemet, mely anagy napilap ünnepi példányában jelent meg. A nagy napi­lap ünnepi számát százhúszezer példányban nyomtatták; afolyóiratot összesen háromszáz példányban. A szerkesztő,okosan és igazságosan, el akarja juttatni cikkem a nyilvá­

nossághoz; ezért kért engedélyt a közlésre.Ez az igény nem túlzott. Az igazi nyilvánosságot mindig

az a háromszáz ember jelenti. A többi nem számít. Írásaimlegtöbbje évtizedek óta több millió példányban jelent meg,

a nyilvánosság teljes kizárásával.

* * *

Napló

A naplókat soha nem szívelhettem igazán; nem az én mű­

fajom. Ha a napló értelme annyi, hogy "mindennap" írni,s a feladat mellett, mintegy firkantva, feljegyezni a mellék­termék értelmét is, megőrizni a pillanat forgácsát, akkor ejegyzetek az én számomra a naplót jelentik; de nem tudokmásként írni, csak a láthatatlan nyilvánosság számára, így,ahogy e jegyzeteket papírra vetem, tehát címmel, szándék­kal, megszerkesztett tartalommal... Hiúság ez? Vagy amesterség egyfajta kényszere? S a naplók, a "nagy vallo­mások", kevésbé hiú szándékkal, kevésbé a nyilvánosságrészére készülnek? Kételkedem ebben. Az író mindig a vi­lág felé pislant, akkor is, mikor bizalmas füzetébe feljegyzi:"Ma nem történt semmi." Vagy: "Délután cigarettáztam."Mindezt közügynek érzi, éppen, mert író. A napló, a legbi­zalmasabb is, mindig az emberiségnek készül, s ezért talánőszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem tudunk egé­szen őszinték lenni, mi, írók, semmiféle írásunkban, levele­inkben és naplójegyzeteinkben sem. Egyébként, naplóíró,nem sokat tartok arról a magányos őszinteségről. Őrizdmeg titkodat! ­ s írj titkosan és őszintén, címmel, szerke­

zettel, szándékkal, ahogy egyedül lehet és illik.

* * *

Öreg költő

A szeles sugárúton az öreg költő jött szemközt. Csíkos, fe­kete nadrágot viselt, kopott kabátot, vedlett keménykala­pot. Hófehér haját oldalt rövidre vágatta. Lassan ment,mint aki az összes célokat ismeri, s már tudja, hogy nem

érdemes sietni.A villamosok és gépkocsik, a hirdetőoszlopok és a nők, akirakatok és az ügynökök között ment, neonfények vörhe­nyes világításában. Áthaladt a sugárúton, s mintha az ér­telmet és a szomorúságot vitte volna magával a világ zűr­

zavarában. S arcában, mely gyermekes volt és öreg, szeme­iben, melyek merően bámulták a mesterséges fényeket, aziszonyat emléke tükrözött. Mintha valami szörnyűségesetlátott volna egyszer, s ezt nem tudja elfelejteni, ezt szeretné

megérteni. Ez a szörnyűség a világ volt.

* * *

Hagyaték

A költő hagyatékában bökrímek és kecskerímek is marad­tak, kunkorodott forgácsok, pántlikás szemét. Ez a szomo­rú vacak a legtöbb "mű" mellékterméke, anyaga annak abizonyos pótkötetnek, melyet az olvasó később elnézéssel

forgat és felkiált: "Milyen gazdag volt!"

Bizonyos, hogy egy író az is, amivel eljátszik, amit eldo­bál, amin "csak úgy" farigcsál, bicskával és tollheggyel, szó­rakozottan és mégis agyafúrtan. Ez a "melléktermék" néhatöbbet mond el, mint a "mű". Művében az író frakkosan je­lentkezik, mellén érdemrendekkel, melyek néha csak arany­füstös táncjelvények, talmi dicsőség jelképei. De a hulladék,az ő, mint az elszólása, mint az álma. Nem gusztusos turkál­ni benne ­ de a köpet néha megmutatja a kórképet, az el­szólás az igazi mondanivalót, a hagyaték, a melléktermék

jelt ad és elárulja a művet, az embert, az egészet.

* * *

Kezdeni

Hiába tudod, mit akarsz mondani: az irodalmi kezdet vala­milyen őscselekedet, csaknem független értelmünktől és

szándékunktól. Az ember hall egy hangot, valamilyen világí­tást lát, egyszerre zengeni kezd a mondat. Megnyugodva ér­

zed: "Valami történt, így, most jó az egész."De néha nem hallod ezt a hangot, nem látsz semmiféle vi­

lágítást; s kétségbeesve illesztgeted a szavakat, keresed azt arejtélyes ütemet, mely elindítja az egészet, áramot ad a mon­datnak. Erőlködsz, cifrázod és a mondat süket. Nem lehetönkényesen elkezdeni egy írást. Valami kell hozzá, mint min­den teremtéshez. Mi kell hozzá?... Valószínűleg a Szentlélek.

* * *

Veszélyek

Az írás kezd napjainkban elsőrendűen életveszélyes foglalko­zás lenni. A célzatos írás mindig az volt; de ma veszélyes az is,ha valaki az őszről ír, vagy leírja az érzést, mely megejtette egykankalin láttára, vagy a bogarakról ír ­ minden írás veszélyes,mert lázadást jelent a tömegek törvénye és gusztusa ellen,mert egyéniség van az írott szó mögött, tehát ellenállás van aszöveg mögött. Az írás gyanús, mintha titkos beszéd lenne,

jeladás. S a gyanakvóknak igazuk van: az is titkos beszéd, jel­adás.

* * *

Öröm

Nem igaz, hogy az írás csak harc, viaskodás, kétségbeesettvándorlás a kéziratpapír sivatagján és hómezőin ­ néha akad­nak napok és hetek, mikor az írás öröm, mikor a félelmes

erők, melyekkel verekszel, szolgálatodra szegődnek, s emelik

az életet és a munkát, feloldják a nehézkedés törvényei alól,vannak napok, mikor boldogság írni, mikor könnyen és szár­nyalva haladsz előre e titokzatos elemben, a gondolatban és aforma elemében! Milyen ritkák e napok, ez a rövid idő: s bi­zonyosan nem a legtökéletesebb munkaidő ez! Az örömmunkanapjai szerények. Ilyenkor nem írsz hősiesen. Csakalázatosan ír ilyenkor az író, mintegy megköszönve hajnal­ban, a kéziratpapír fölé borulva, valamilyen érthetetlen irgal­mat és isteni kegyet, melyet nem ért egészen, s titokban meg

is vet kissé.

* * *

Kamaszkor

Az idő, amikor az ember egy verssorért eladta az öregap­ját, ez a vadóc, irodalmi idő, mikor az író a világot és az

életet csak alantas ürügynek látja, hogy kifejezhesse az em­berit és az embertelent: ez az idő az író kamaszkora. Egye­

seknél sokáig eltart; Flaubert­nél például halálig.Az író akkor lesz férfi, mikor nemcsak öregapját, de a

legsilányabb, jelentéktelen emberi sorsot sem hajlandó ke­vesebbre értékelni, mint a legtökéletesebb verssort; s meg

is írja ezt.

* * *

A nehézség

Az írás igazi feladata és nehézsége akkor kezdődik, mikoraz író már nem a mondatot akarja javítgatni, csiszolni és

tökéletesíteni, hanem a gondolatot.

* * *

Renard

Írt sikeres színdarabokat, apró rajzokat, elbeszéléseket.Mindez elkallódott. És írt, életehosszat, mellékesen, fél

kézzel, a maga szórakozására vagy bosszantására, apró fel­jegyzéseket, mindenről, amit a nap mutatott, amit az életáltalában s egy írói élet külön elénk hord, asszonyokról ésjelzőkről, parasztokról és hangsúlyról, virágokról és hason­latokról, szerelemről s arról, mit jelent a szerelem a színpa­don, feleségéről és hiúságáról, nemi vágyairól is, kiégett,öreg írók gyűlölködéséről, az alkonyatról és apja haláláról,a szeretetről és arról, hogy anyjával nem bírt soha egy szo­bában maradni, Sarah Bernhardtról és a kutyájáról, ripa­csokról, arról, mit mondott a főpróbán háta mögött darab­

járól Anatole France, a franciákról és a hazafiságról, aminem ugyanaz... Több, mint húsz éven át írta e jegyzeteket.Mindig valami "nagyot" akart alkotni, mint minden igaziíró; s ez a "nagy" alkotás soha nem sikerült. Mikor meg­halt, a világ áhítattal és megdöbbenéssel észlelte, hogy

naplója, ezek a mellékes jegyzetek, egy írói élet mellékter­mékei, csakugyan "nagy mű", felér harminckötetes élet­művekkel. Minden benne van, amit egy író mondhat a vi­

lágról.Ő a megtestesült bons sens, a francia értelem, ami egy­szerre józanság és gyanakvás, rajongás és önkívület: min­denből annyi, amennyi éppen kell hozzá, hogy a zseni jó

mesterember maradjon, s a mesterember ne zseniáliskodjékfölöslegesen. Az arány titkát tudta; tehát az írás titkát tudta.

* * *

A gyanúsak

Leírni az életet, s minden embert, akit ismertél és szeret­tél, mint az alakokat egy detektívregényben. Egyszerre ki­derül, hogy mindenki gyanús: mindenki lázasan igazoljaalibijét, mindenfelé tárgyak hevernek, semmitmondó tár­gyak, melyek a gyanú tolvajlámpásának fénysugarában kü­lönös értelemmel kezdenek tündökölni; s emberek, akiktegnap még jámboran szöszmötöltek, vagy sajátos, titkosünnepnapjaik lucaszékét faragták, egyszerre kínosan eltor­zult arccal bámulnak a nagy detektív szemébe. A nagy de­tektív természetesen műkedvelő; lehet fiatal, kíváncsi le­ány vagy együgyű öregasszony. A "bűntény" jellegét fölös­leges közelebbről és tüzetesen megnevezni; valami történt,valahol történt, s az egész oly iszonyú, hogy a háziak és akörnyékbeliek suttogva, szájuk elé illesztett tenyerük mö­gül mernek csak pusmogni róla... Mi ez a bűntény? Nemmondhatjuk meg, mert a detektív sem meri igazi nevénnevezni a tetteseket és szörnytettüket. Talán az élet ez abűntény. Mit is tehetünk ellene? Minden titok, jel és láb­nyom, amerre nézünk. Telefonáljunk a rendőrségre.

* * *

A szökőkút

Ez a formába kényszerített őselem, ez a játékra idomítottfenevad, a víz, a szökőkút kényszerében: nem gondolod,barátom, hogy valami hasonló történt velünk is, írókkal, e

civilizációban? No jere, írjunk egy csinosat.

* * *

Blaise Cendrars

Ebben az emberben s könyvében, az "Arany"­ban, él méga nagy, az igazi kalandnak egy fuvallata. Összekeververumból és kiontott vérből, sikkasztásból és honvágyból,

trópusból és északi­sarki fagyosságból, idegenségből, melyoldhatatlan, s vatermörderes emlékből és hagyományból,mely szintén oldhatatlan, balesetből és vak szerencséből,aranyból és szomorúságból: ez még romantika, az igazi, azelszánt, a boldogtalan és viharzó. Több, mint nagy író;bölcs író, mert csak annyit írt, amennyire futotta neki.

* * *

Próza

Napok, hetek, mikor az, amit mondani szeretnénk, csak­ugyan próza marad: nem bír fölrepülni... A mondat hiábaokos vagy jó hangzású, vagy erőteljesen szerkesztett: nincsárama. A fejezet kattog és csikorog, nincs belső élete.

Nem, a próza nem lehet prózai. A próza a legnagyobb fe­szültség, a versnél is mélyebb lendülete van, szigorúbb for­mája. A próza egyszerre teljes öntudat és teljes kegyelem.Különben csak mondat, fejezet, fogalmazás. Mi a nagy, azélő próza titka? Néha már azt hiszem, csak az igazság.

* * *

A szabó unokája

Az egész világ ismerte már nevét, a "Werther" és a "Faust"szerzője volt, a herceg barátja, miniszter, kegyelmes úr, s atetejébe Goethe volt: s Weimarban kis hivatalnokok és iro­dalmi irigyek még mindig összesúgtak háta megett, s ezt

mondták: "A szabó unokája."Hatvanéves volt, mikor valahogyan rendbe jött a pénzzel;

addig úgy élt, elsejétől elsejéig, fizetés, jövedelem és kölcsö­nök apró gondjai között. A világ meghajolt előtte, de nemvolt "sikere"; Kotzebue­nek volt sikere, s ami fájdalmasabbés bonyolultabb sérelem lehetett számára: Schillernek. Mi­kor negyvenéves elmúlt, Rómában, Cestius sírja előtt leszá­molt az élettel. "Mi jöhet még?" ­ gondolta, magányosan,család, szerető, barátok nélkül. ­ "Nyolc, tíz munkás esz­tendő. Aztán vége mindennek." De még negyvenháromévig élt, s megélte, hogy fia, aki a római út idejében meg

sem született még, Cestius sírja közelében negyvenéves ko­rában meghalt; s ő, Goethe, még tovább élt, két esztendeig.A "szabó unokája" volt, Weimar számára, a titokzatos

parvenü, aki betört az Olümposzra. A kegyelmes úr volt, avilágfi, a félelmes félisten. Csak sokkal később tudták megWeimarban, hogy közben, mellékesen, Goethe is volt.

* * *

Schiller

Irigy volt, úton­útfélen csepülte Goethét, pletykált felőle,kicsinyesen ítélte meg gyöngéit, idegenek fülébe súgta,hogy a weimari kegyelmesnek "nincs sikere" ­ s csak­

ugyan, minden siker az övé volt, a "nép barátjáé", a forra­dalmáré, aki gondosan kiválasztotta a gazdag feleséget,gondosan megválasztott minden embert, aki segítségérelehetett, fényűzően élt, s minden német tartományban fe­léje dobogtak a szívek. Goethének mindezt nem így adta

az élet.Csak egyet nem adott Schillernek a sors: a békét, a belá­tást, a megbékélés fájdalmas örömét. Később megbarát­koztak; de Schiller úgy halt meg, sápadtan a kórtól és azirigységtől, hogy nem tudta megbocsátani Goethének azt,amivel a másik több volt, igazibb volt, nyugodtabb és örö­kösebb volt. Igaz, irtózatos nehéz lehetett elviselni a tuda­tot, hogy valaki Goethével egy időben költő. Isteni sze­rénység és nagylelkűség kellett hozzá, hogy zajos sikerekközepette, mellyel azt ünnepelték Schillerben a tömegek,ami tüdős, deklamáló és hazafiasan udvarlós volt benne,megfeledkezzék arról a másik, félelmes "sikertelenségről",amelyről éppen ő, Schiller, tudta, hogy egyértelmű azörökkévalósággal. Nem is bírta el; gyorsan megírt min­

dent, s belehalt.

* * *

Menekülés

Nincs idegen vízumom, sem pénzem, az osztály, amelyheztartozom, a polgárság, nem zárt forma többé; sem tartani,sem megóvni nem tudja többé tartalmát, a polgárt. Hová

meneküljek?Természetesen munkámba menekülök, ebbe a néma

számkivetettségbe, a fehér papírlap területenkívüliségébe.Munkámba menekülök, mely egyszerre életforma és való­ságismeret, igazság és kétely, tartózkodás és modor. Ez azén másik hazám. Kemény haza, nem éppen paradicsom­kerti boldogság élni benne. De mégis haza, otthon, szo­morú és igaz otthon, az egyetlen otthon számomra e föl­

dön.

* * *

Öreg író

Néha még hördül egyet, alaposan nekikészülve, elébb or­rán és száján át gondos szipákolással szív levegőt, s mellka­sát feszíti, óvatosan, hogy ne recsegjenek az öreg, meszescsontok. Aztán hördül, kitör, eget kér, mint egy öreg tűz­hányó, mely régen, készségesen és engedelmesen alkal­mazkodott már a környező világ szabályzatához, s menet­rendekben és hatósági előírásokban szabályozottan tör ki,

naponta kétszer, reggel és este, harminc percen át.Kitörése, mely tudatos, megrendezett és reménytelen,mégis mindig megrendít. Ez a láva, gondolom, melymost ilyen illedelmesen és gyéren folydogál, valamikorfalvakat pusztított el. E hördülés hangjára, nem is olyan

régen, városok népessége remegett meg. Az öreg író mes­terien tör ki; a fiatal tűzhányók szájtátva és irigyen nézik.Csak éppen a világot nem tudja elpusztítani már. Ezért

olyan rosszkedvű és szomorú.

* * *

Legalább

Nem tudtam, hogy ennyire tökéletes ez a dóm, szülőváro­som remekműve, ez az évszázadok műgondjával épített tö­kéletesség. Meghatott gyönyörűséggel nézem minden kö­vét. Nincsen sok ilyen Európában: talán húsz vagy hu­szonöt. Ez a néhány dómtorony, a chartres­i, a reimsi, akölni, a kassai, ezek jelentették a múló időben az örök

Európát.De valamire figyelmeztet is a dóm. Ezt mondja, csonkatornyát mint egy kéz megsérült mutatóujját, a magasba

tartva: "Ebben a városban épült valami, ami az egész világ­ra szól. Ebben a városban remekmű épült. Nézz a magas­ba, figyelmesen, aztán hajtsd le fejed, alázatosan! Az em­ber csak annyit ér, amennyire megérti a nagy jelképeket.Az ember csak akkor él, ha épít valamit. Legalább egy dó­

mot, évszázadokra. Értsd meg!"Megértem és csüggedten megyek tovább.

* * *

Gide

Könyvei előtt mindig különös zavarral megyek el. Minthanem is erről lenne szó, a könyvekről, melyeket írt: műve ittáll, az európai könyvespolcon, könyvek, melyek a legna­

gyobb erőfeszítéssel és tiszta szándékkal akartak elmonda­ni valamit... mit is? Semmi esetre sem azt, vagy csak azt,

ami aztán végül a könyvekbe került.Mintha műve máshol lenne, nem a könyvekben. Ezért

érzem őt tragikusnak. Miben volt hát műve, s lehet­e egyírónak másféle műve, mint a betűben kifejezett eszme?Magánélete nem érdekelt, semmi közöm ahhoz, ma vagyszáz év múlva, hogy Wilde bemutatta egyszer Algériábanegy arabs muzsikus fiúnak, s aztán az egyneműek szerel­me vonzotta, s még később kommunista lett. Mindeznem mű, csak végzet. Mégis, könyveit mellékesnek ér­zem, s a jelenséget lényegesnek. Műve inkább csak egyé­nisége, melyet könyvei erőlködve és reménytelenül fejez­nek ki; hiába a mesterségbeli, csaknem teljes tudás, hiábaa Szentlélek, mellyel viaskodott. Gide a ritka, nagyon rit­ka író, aki a láthatatlan sugárzással, mely lényéből és éle­téből áradt, a szándékkal inkább hatott, mint azzal, amitírt; ő az író, kinek szándékát észlelve nem leszünk kedvet­lenek; inkább írásainak hideg tökélye hagy gyakrabbankielégítetlenül. Gide az író, aki nem azzal hatott, hogy al­kotott, hanem azzal, hogy volt. Mulandó ez a mű, lényé­nek kifejezett, de nem rögzített műve? Néha azt hiszem,az effajta élet és lélek inkább megmarad, mint következ­

ménye, a könyvek, melyeket írt.

* * *

Vállalkozás

Az iszonyat és a csodálkozás, a megsemmisülés és a két­ségbeesés, a hideg közöny és ostoba csodálkozás hónapjaiután azon kapom rajta magam, hogy megint ott ülök író­asztalom előtt, sorokat írok, melyek szerves részei egy ter­vezett nagyobb egésznek, eljárok az erdőbe, és újabb soro­kon töröm fejem, melyek pontosabban, ízesebben, kere­kebben és kézzelfoghatóbban elevenítik meg az alakot,kiről képet akarok rajzolni. Egyszóval, írok és sok szóvalírok, ahogy kell; írok, ahogy a varga cipőt foltoz; írok, mert

élek.Ez a vállalkozás, az írás, a szavakkal, fogalmakkal megkí­sérlett kifejezés vállalkozása soha nem hatott reám ilyenemberfelettien érthetetlenül, soha nem éreztem ilyen pi­maszon szemtelennek, ilyen elképesztően reménytelennek

s ilyen mindent szétmorzsolóan izgalmasnak. Mit ismondhatok az írással?... Negyvenéves elmúltam, s min­dent megéltem, amit az élet nyújtani tud, magányt és tár­saságot, születést és halált, szerelmet és sikert, bukást ésgyalázatot. Mint az öregedő bűvész, ismerem mestersé­gem anyagát és titkait, nem lep meg semmi, az sem, ha

egyszer igazi házinyulat húzok elő a cilinderből, melybenaz elébb még nem volt semmi. De az írás meglep. Mit ismondhatok még az életről, tapasztalataim birtokában, me­lyek arra tanítanak, hogy nincs szabály, csak meglepetés

van? Miért írok? Mit akarok a szavakkal? Talán ezt: elmon­dani még, hogy nincs szabály, csak meglepetés van.

* * *

Olvasni

Nem elég olvasni. Ujraolvasni ­ az összes tanácsadók sze­rint ­ fontosabb.

S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emlékehalványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk

meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet,igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvbenvalamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De azilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan,mint az életben. Házastársaknak néha évtizedekre van

szükségük, míg egyik végül meg tudja értetni magát a má­sikkal. A könyvek is ilyen nehézkes ismerősök.

Nem elég katalógus, divat vagy hagyomány szerint ol­vasni; ösztön szerint kell megkeresni a könyvet, mely ­ ne­künk, személyesen ­ mondhat valamit. Rendszeresen kellolvasni, úgy, ahogy alszik, étkezik, ahogy szeret és lélegzikaz ember. A könyvek, mint az emberek, csak akkor adjákide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik.Nem szeretek másféle könyvet olvasni, csak olyat, melyaz én tulajdonom. Nem elég a gondolatot, ismeretet birto­kolni, melyet a könyv tartalmaz. Legyen enyém ­ feltétle­nül, mint ahogy a szeretőt akarják ­ a könyv is, a gondolat

földi porhüvelye.

* * *

Az élet

A fiatal költő egyetlen nagy könyvet szeretne írni, ezer ésezer oldalt, s a könyvnek legszívesebben ezt a címet adná:"Az élet." Szeretne leírni egy könyvben mindent, amit látottés hallott, amit érzett és tapasztalt. A felhőket és a rózsákat,a tevéket és a magányos, öreg asszonyokat, a napsütést, aszörnyű betegségeket, a jellemeket és a ritka állatok külse­jét. Mindezt szeretné leírni, mert fiatal még, s a sorsa, hogylantot tart kezében és hall egy dallamot, s ezenfelül nem tud

betelni az élet élményével; mindenről jelet akar tenni.De a költőnek nem dolga, hogy jelet tegyen és emléketállítson mindannak, amit az élet mutat. Azt a nagy köny­

vet, melyben "minden benne van", nem szabad megírni.Csak a részletről szabad beszélni, egy rózsáról, egy ember­ről, kinek Edit vagy Lajos a neve, egy bizonyos alkonyatrólés egy rákbetegségről, melyet közelről látott. S minderrőlúgy kell beszélni, mintha az élet valamilyen csodálatos,álomszerű tünemény lenne: félelmes és nagyszerű álom. Sminderről nagyon pontosan kell beszélni, mindig csak arákhoz, emberhez vagy rózsához szükséges egy­két vagyegy­kétezer szóval. S mindig hallani kell egy hangot, melyegyszerre szól a világból és a költő lelkéből. Ezt a hangotkell visszaadni. De ezt csak később tanulja meg a költő,

mikor már nem akar semmiféle nagy könyvet írni.

* * *

Szerény

Nem, egészen biztosan nem vagyok szerény. (O., mikor egyfiatal író szerénységét dicsérték előtte, szigorúan kérdezte:"Mire szerény?...") Az ember megszűnik szerény lenni ab­ban a pillanatban, mikor kételkedni kezd műve értékében,minőségében, mikor összehasonlít, s látja, mennyivel gyön­gébb, hanyagabb vagy erőtlenebb, mint azok, akikhez hason­lítani szeretne, az ember megszűnik szerény lenni, mikor fel­felé néz. Csak lefele könnyű szerénynek lenni. A kontár előttmélyen meghajolok, hajbókolok, kalapom lengetem. Shakes­peare­rel szembenézek, egy életen át, farkasszemet. Igaz, köz­ben hunyorogva lesütöm szemem, mint aki napba nézett egy

villamos zseblámpával kezében.

* * *

A kíváncsi

Maeterlinck belenézett a méhek kaptárába, a termeszekodvaiba, a virágok kelyhébe, mindent megbámult, meg­szagolt és megérintett; s aztán elmondta. Ez a költői kíván­csiság, amely nem akar szakszerű lenni, s mégis lelkiisme­retes és bensőséges, ez a kutatási kedv, melyet először azindulat fűt, s csak később mozgat meg a tapasztalás, ez aköltői érzékelés, mely átalakítja a lélek áhítatát az eszméletpontos és hideg tapasztalatává: talán ez a tudomány útja.Az ember először érez, aztán észlel valamit, aztán kíváncsilesz, aztán elragadtatott önkívületben felsóhajt, mint köl­tőhöz illik, s végül ellenőriz, mint tudóshoz illik: Goethe isígy képzelte a kutatást. Maeterlinck felfedező könyveknektárgyilagossága eszményi, költői. A szakember, mikor bele­néz a kaptárba, csak a méhet látja; Maeterlinck, a költő lát­ta, nagyon pontosan, a méhet s mögötte a világot, melyhez

tartozott.

* * *

Macskajaj

Ez az író műve egyetlen macskajaj. Több ezer oldalasmacskajaj. Megszületett, aztán bezabált és benyakalt, egy­szóval berúgott a világtól, s aztán ­ vizes borogatássalhomlokán, zsebében fejgörcsporokkal, Freud Zsigmondösszes műveivel és az Apostolok leveleivel ­ óbégatni kez­dett. Jaj, a világ! ­ nyávogja. ­ Jaj, a szerelem! Jaj, a termé­

szet!Kritikusok, szánjátok meg végre: adjatok már néhány jószót, egy kevés heringet és egy korsó könnyű, világos sört

neki.

* * *

Miért?

Éjszaka elolvastam ­ negyedszer ­ Wilder regényét, a"Szent Lajos király hídjá"­t. Nem ismerek könyvet a kor­társi irodalomban, mely ilyen erővel merné s tudná ki­mondani az élet legnagyobb kérdését, mint ez a regény.A kérdés, örökké, ennyi: "Miért éppen én?" Ezt kérdi amárkinő, Esteban, Pio bácsi, de ezt kérdi az olvasó is, mi­kor behajtja e csodálatos könyv fedelét. Miért éppen énvagyok beteg, miért éppen engem sújt a végzet nyomorú­sággal, boldogtalansággal, rabsággal vagy fekete himlővel?Miért éppen én vagyok egy az öt közül, akinek át kell ha­ladni a válságos pillanatban Szent Lajos király hídján, mi­ért éppen én vagyok a napihír hőse, akit az Üllői út sarkánelütött a gépkocsi, miért éppen nekem mondtak fel, miértsújtott engem a villám, miért? Wilder, egészen halkan, az

egekig ordítja ezt a kérdést.Válaszolni ő sem tud. Válasza ennyi: "Van valami, ami­nek hiányában, ami nélkül nem lehet élni?" Mi ez a vala­

mi? A szeretet? Az akarat? A kegyelem? A költő nem felel.De kérdését világgá ordította; s mintha az Isten a világi zsi­

vajban egy pillanatra odafigyelne ez ordításra.

* * *

A repülő

Mint a repülő, aki világkörüli útja előtt gondosan elhajítmindent, ami a gépet terhelné, nem visz vastag ruhát, me­leg, kötött holmit, lemond a bőrcsizmáról, mely talán

hasznára lehetne a szibériai mocsarakban, ahol véletlenülle kell szállnia, utolsó pillanatban elhajítja a meleg csoko­ládéval és citromos paradicsomlével töltött termoszokat is,melyek szomját olthatnák a sivatagban, eldobja a prémsip­kát, mely megóvhatná kopasz fejét Grönland jégmezőin azsábától és a jeges szelek huzatától, s végül igazán csak egyszál, vékony és könnyű ruhát, egy szendvicset, egy kortyvizet visz magával ­ igen, az utolsó pillanatban előhúzza

zsebéből pénztárcáját is, melyben halott apja és kisfia fény­képét őrzi, mert a tárca is néhány dekát nyom, s ezért kiha­jítja a berregő gép ablakán a szerelőnek, s így mindent el­dob és itthagy a földön, s legszívesebben egészen meztele­nül és felesleges emlékek és halott súlyok nélkül szállanabe a gépbe, csakhogy mennél több benzint és olajat s min­denféle üzemanyagot vihessen útjára: mert szállni akar,mentől messzebbre és magasabbra, s minden csepp vérétszívesen elcserélné benzinre, hogy messzebb és magasabb­ra juthasson! Így él az ember, így ír, így készül a végső szár­nyalásra, így dob ki minden fölöslegeset életéből, hogy

több üzemanyagot vihessen magával, s messzebbre jusson.

* * *

Az ismerősök

Az igazi versek ismerősök. Mintha már régen, egyszer ol­vastuk volna. Mintha minden sorukat betéve tudnók.Mintha az érzés, melynek forró­titkos eréből táplálja azütem árama a verssorokat, a mi érzésünk volna. Mintha aszerelem, melyről a költő énekel, a mi személyes és végze­tes szerelmünk lenne, mintha a haza, melynek vesztét a

költő siratja, a mi hazánk volna, mintha az átok, melyet azemberiségre szór, a mi torkunkból szakadna ki. Éppenezért az igaz, örök és nagy versek mindig "nemzetköziek",a szó bonyolult és nemes értelmében, s Bolíviában éppenúgy szíven találják az olvasót, mint a szűkebb hazában. Aköltő mindig ugyanazt a kedvest, ugyanazt a hazát, ugyan­azt az emberiséget ünnepli, dicséri és siratja. A költő nemlehet szűkkeblű: egy világ helyett érez. Ezért érezzük ver­seit ismerősnek. Mind gyermekei vagyunk, minden élő.Mi éreztünk így, ő kimondta; mi éltük meg az élményt, ő

csak versbe szedte.

* * *

Beszéd, írókkal

Mindig másról beszélünk. Politikáról. Arról, hogy J. elvált,B. hűtlen világnézetéhez, Z. hülye, A. hanyatlik. Csak a

mesterségről nem beszélünk, az egyetlenről, amihez ér­tünk.

Az írók röstellik a mesterséget, féltékenyen titkolják mű­helytitkaikat. Ars poeticát csak akkor ír a költő, ha már nemakar verset írni, s eldobja, közömbösen, tanulságait, ta­pasztalatait és titkait. Nem beszélünk arról, mit tapasztal­tunk regényírás közben, de kétségbeesett hévvel vitatjuk,mi az előnye a technokráciának vagy a szekréciós mirigyekúj gyógymódjának. Mindenről beszélünk, amihez nincsigazi közünk, vicsorogva hallgatunk arról, amit ismerünk,aminek tandíját vérrel és arannyal fizettük meg, amihez ér­

tünk.

* * *

Maugham

Somerset Maugham majdnem egészen jó író. Mindenemegvan hozzá, hogy az legyen: tehetsége, műveltsége,

szorgalma, erkölcse és bátorsága az erkölcstelenséghez, vi­lágismerete, áhítata a betűvel és az élettel szemben. Ponto­san tudja, mi a különbség Shakespeare egy hasonlata és G.B. Shaw legjobb mondása között. Beavatott és szerény.Majdnem egészen jó író, a világot oly közelről látja, aho­gyan kell, ismeri az irodalmi anyag természetét, és rendel­kezik az összes szavakkal, melyek szükségesek ahhoz, hogy

formát adjon az életről alkotott látomásának.Csak éppen, utolsó pillanatban, mindig meghőköl a fel­adat elől, s végül mégsem egészen jó író. Színdarabjaitmegvetéssel írta, mint aki elmegy a gyarmatokra és ültet­vényes, méltatlan és megalázó környezetben, negyven évenát, hogy aztán hazatérhessen hazájába, s a gyarmatokonszerzett pénzzel megvásárolhassa ősei birtokát, ahol majdcsendben él, a hagyományok szerint, nemes bort termel ésHoratiust olvassa. De, úgy látszik, lázat kapott a gyarmato­kon, a titkos világi morbusok egyike támadta meg, az álta­la annyira megvetett siker egyik lázat okozó válfaja gyötri.Jó író, csak éppen, utolsó pillanatban, mindig valamilyenégre szóló giccset csempész írásaiba, valami gyanúsan ésokosan hatásosat, gyilkosságot vagy ármányt, vagy szerel­met. S a szavakkal is úgy bánik, mint akinek nincsen szíve,minden erejével, hitével és minden következménnyel leírniazokat. Péguy azt mondotta, egyes írók testükből tépik ki aszavakat, mások a felsőkabátjuk zsebéből húzzák elő aszükséges kifejezést, könnyű és természetes mozdulattal.Maugham ez az író. Kitűnő felsőkabátjai vannak és kitűnő

szavai. Sajnos, többre nem futotta neki.

* * *

Pénz

Az irodalom, nagyhangúan és hazugon, megveti a pénzt.Drámai kelléknek tartja csak, melyet az ügyelő függönyvo­nás előtt átnyújt a hősnek, mint afféle értéktelen, színpadibankót, melynek a nagy jelenetben van csak mellékes sze­repe. A valóságban a pénz, mely legalább úgy kitölti az éle­tet, mint a szerelem vagy a halálfélelem, vagy a becsvágy, ahazaszeretet, a valóságban a pénz sokkal érzékenyebb él­mény. Nem írták meg a pénz köznapi élményét, azt a fe­szültséget, melyet húsz pengő különkiadás vagy ötven pen­gő különjövedelem ad az életnek, azt a szerelemnél és

becsvágynál is bonyolultabb érzéstömeget, mely a pénz, akis, mindennapos pénz körül is felgyűlik életünkben, nemírták meg a nyolcpengő­ötvenes megrázkódtatásokat, ahuszonhat pengős elragadtatásokat, a tizenhét pengős két­ségbeeséseket. Az irodalom legtöbbször csak a végletekrőlbeszél, a pénzről, mely nincs vagy a pénzről, mely mérhe­tetlenül sok. De a valóságban a semmi és a végtelen közöttélünk, számolunk, érzünk, lelkesedünk és könnyezünk. Azéhenhalás és a milliók között zajlik le a pénz igazi élménye,mely tud olyan színes, kalandos, izgalmas és félelmes lennihavi négyszáznyolcvan pengőn belül is, mint egy utazás aFokföldre, mint az éhenhalás Kínában vagy a Fuggerek

csődje.

* * *

Bukás

A nagy, az igazi bukásban van valami fölemelő és meg­nyugtató. Az ember felébred reggel és megtudja, hogy

könyve, színdarabja, szellemi vagy világi vállalkozása meg­bukott. Nem a reggeli lap kritikájából tudja meg ezt, nemis a csődrovatból. A bukás félreérthetetlen. Az ember megyaz utcán, s a fák elfordulnak tőle, az ablakokban kialszik afény. Megrögzött ingyenélők és kölcsönkérők elfordítjákfejüket közeledtedre, kiköpnek. Hiába gondolsz az utókor­ra; nincs vigasz. Család, szerető és barátok gyengéd célzá­sait, enyhe és bátortalan vigaszait legokosabb kézmozdu­lattal elutasítani. Nem kell utókor, nem kell balzsam. Ez abukás, az ősállapot, valami tiszta, igaz és erős. Nem rosszdolog megbukni; az ember érzi, hogy csinált valamit éstörtént valami a világban. Csak az tud igazán bukni, aki

akart valamit: de ez sem vigasz. Nincs félreértés többé. Álljnyugodtan, nézz szembe a sötéttel! Megbuktál.

* * *

A kölcsön

Mert nem csak te írod a könyvet; ugyanakkor a könyv is írtéged. Örök kölcsön ez, ne feledd el.

* * *

A házszám

A villamos egy kassai utca földszintes háza előtt halad el, smikor megpillantom a házat és a házszámot, villamosütés­

nél is erősebb szikra figyelmeztet: "Ez az."Igen, ez a ház, itt lakott R., az ezredes fia, itt "történt va­lami" ­ aztán később könyv és mítosz lett az egészből, a re­gény egyik fejezete valahol itt játszott, e falak mögött, eházszám misztikus telekkönyvi jele mögött. Mindezt nemtudom már eszemmel; csak testem emlékezik. Úgy, a villa­mos már elrohant, nem látni a házat, éljünk és írjunk to­vább. De ne feledjük soha, hogy színtér, kellék, minden

megmarad valahol, titokzatos csökönyösséggel, s részt kérművedből. Nem igaz, hogy minden nyomot eltakarítottál;

valahol még árulkodik a házszám.

* * *

Mese

Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjá­ban van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. Anagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyenTolsztoj, ilyen mindig minden igazi vers, örök történet.

Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda­ ilyenkor népek írják ­, néha hitvallás, mikor próféták ír­ják, néha történet, mikor a nagy írók írják: de a hang ésmagatartás, mellyel ez írások a világhoz fordulnak, mindiga szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiségvárja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mesehan­gon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lel­két. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül,s az emberiség köréje telepszik és kéri: "No, mesélj."

* * *

Turgenyev

Egy ember ül, teljesen otthonosan, a párizsi szalonban, afrancia irodalomban. Sápadt arca, fehér szakálla, választé­kos, ünnepélyes öltözete, nyájas és okos pillantása, finom,

fehér és puha kezei, szavának kínosan­gondos, tökéletesfrancia csengése, mindez elragadja a látogatókat.

"Mennyire francia!" ­ mondják. "Maitre!" ­ esengenek.Igen, teljesen franciás. De ez az ember, a francia szalon­ban és irodalomban, egy életen át abból a honvágyból él ésalkot, mely Oroszországhoz kötözi. Oroszországhoz, aholnem bír élni, ahonnan mindig elmenekül, hogy aztán ő, aGoncourt­ok barátja, Európa szellemi előkelőségeinek dé­delgetett kedvence, francia szalonokban is örökké halljaorosz udvarházak gazdáinak és muzsikjainak szóváltását, aszél zúgását az Ural erdőiben, egy kutya csaholását a Volgapartjának lucernásaiban, egy orosz poronty sivalkodásátvagy egy kormányzósági székváros pökhendi hivatalnoká­nak káromkodását. Európa szellemi életének fellegvárá­ban él, s csak ezt hallja, csak ezt látja, csak erről tud írni,erről álmodik. S megalkotja, tíz kötetben, még egyszer aztaz Oroszországot, ahol nem bír élni. Száműzött, aki kísér­teties gonddal felépíti remekműnek még egyszer azt, amielől menekült. Mert orosz és mert író. Ennyire "franciás".

* * *

Öt sor, tíz sor

Már csak e néhány sornak élek, ennek az öt vagy tíz sor­nak, melyeket napszálltakor e füzetbe írok vagy naplómba,mint a sebesült katona, aki csendesen feküdt naphosszat aharcmezőn, sebébe, vérébe és emlékeibe aléltan, s estefelé,mikor ­ bukdácsolva holtak és bozótok között ­ megérkez­nek bajtársai, kis mozdulattal felemeli kezét és mutatja,

hogy ő is él még.Ő is él még, s talán soha nem élt olyan mélyen, olyan sű­rűn, olyan teljesen, mint e néma órákban, ég és föld, élet éshalál között, s talán soha nem fejezte ki olyan vad erővel,hogy él, mint e tehetetlen kézmozdulatokkal. Nincs többé"üzem" és hangos, irodalmi élet körülöttem, nincs. Öt éstíz sorokat írok, mint aki jelt ad, már nem is a világnak,

nem is bajtársainak, csak önmagának. Nem akarok többéműveket írni, melyeket megtapsolnak. Már csak az igazatakarom írni, semmi mást. S ahogy rózsák ezreit kell össze­préselni Bulgáriában, hogy kicsorduljon egyetlen csöpp

rózsaolaj, s ahogy feltétlenül kell szeretni, hogy kibuggyan­jon az emberi testből az élet és a halál vallomása, az ondó,s ahogy teljes fájdalmat kell érezni, hogy kicsorduljonegyetlen könnycsepp az emberi szívből és a szemekből,úgy kell élni, várakozni, figyelni, magamba és a világbanézni, olvasni, henyélni, mosolyogni, egyedül dünnyög­ni és emlékezni, hogy megírjam ezt az öt vagy tíz sort.Már nem is akarok mást írni. Béke veletek, irodalmi

harcok, becsvágyak, égig lobogó párviadalok... Mindeztcsinálja más. Öt sort akarok írni, estefelé, mikor a ró­zsák itt ablakaim előtt, Gül Baba sírja körül még egyszer

fellélegeznek; öt sort, esetleg tízet.

* * *

Mérleg

Nézz körül, adj hálát az egeknek, csöndesedj meg! Ki és mivagy? Magyar író vagy, az a fajta, aki nem tud mást írni,csak amihez kedve van, tehát koldus vagy, néha fényűzőkoldus, néha polgári koldus, de mindig kiszolgáltatva egyszegény és kedvetlen ország fanyalgó kénye­kedvének.Nem vagy elsőrendű életszükséglet a nemzet számára. Alegszerencsésebb fordulat, ha eltűrnek... Magyar író vagy,tehát a Szent Szegénység jegyese, a társadalom határán ésperemén kuporogsz valahol, mint a cigányok, néha szóbaállanak veled a rendesek és hatalmasok, kiknek házuk, cí­mük és érdemrendjeik vannak, s megveregetik vállad;

gyakrabban csak borravalót löknek tányérodra, ha szépenmuzsikálsz. Magyar író vagy, egy nemzet dolgát képviseleda világban, akkor is, ha a nemzet nem akar tudni erről.Fordulj szíveddel a szegények felé. Minden más maszlag,

gőz, hazugság. Ennyi a mérleg.

* * *

Nyilvános köszönet

És mégis köszönettel tartozom: nyilvános köszönettel,mert szégyenem, nyomorúságom is nyilvános, s ugyanak­kor nyilvános a szomorú boldogság is, mely egészen áthat,a boldogság, hogy a Végzet megajándékozott a kifejezésképességével, hogy el tudom mondani, amit a világban lát­tam, s a kegyelem pillanataiban néha ki tudom fejezni azelmondhatatlant is. Valamit meg kell köszönnöm, nem te­hetek másként. Köszönnöm kell, hogy ismerem az emberiszavakat, tudom hallgatni és ízlelni, érteni és megsejteni eszavakat, ismerem értelmüket és illatukat, s mindent megtudok mondani e szavakkal, amit akarok, meg tudom ér­tetni e szavak segítségével magam az emberekkel, a gyer­mekekkel, talán a tájakkal és a halottakkal is. Mindez azenyém, minden szó. Nagyon gazdag vagyok, ugyanakkor,mikor nyomorult és szegény is vagyok. Nyilvánosan köszö­

nöm ezt, igen, hírlapilag nyugtázom.

* * *

Utrillo

Az utcarészek, a terek, a folyópartok a házfalakkal, az ég­bolt a magányos haranglábbal vagy templomtoronnyal,

mindig középkori marad képein, akkor is, ha Párizs vagy aProvence egyik korunkbeli utcáját festi. A házak zöld, pi­ros, fekete zsaluja mindig csukott, az ablakok redőnyét alakosok leengedték vagy betámasztották. Süt a nap, a kö­veknek mély és fekete árnyékuk van, a pék lefeküdt aludnia hátsó kamrában, a városban emberek élnek, miattuk ké­szültek a kövek, a házak, a templomtornyok. De Utrillo

képein nem jelennek meg soha ezek az emberek.S a kövekből, a házfalakból és a háztetőkből, a haranglá­bakból és templomtornyokból, a roskadozó, napfénytől ésfekete árnyéktól düledező, öreg kertfalakból mégis árad azemberi titok. A csukott zsaluk mögött szenvedélyek pa­rázslanak, szerelem, gyilkosság sikoltoz, egy őrült számoljaaranyait, egy nő, szájában forró és tikkadt ízekkel, elaludtszeretője meztelen mellén. Ez a festő a láthatatlant festet­te, szabályos geometriai formákban. A végzetet festette,egyemeletes, mérnöki házak térfogatában. Az emberi vég­telenséget festette, s a kép nem mutat mást, csak egy kisvá­rosi, embertől elhagyott, napsütötte sikátort. A jó festő, ajó író, az igaz művész úgy fest meg egy csukott­zsalus abla­kot, hogy a vak ablaktáblák mögött az élet teljes, tragikusés boldogító emberi végzetét érezzük. Egy utcát látunk,melynek ez a neve: "Körtefa utca." S mintha a pokolba

látnánk.

* * *

A szorgalmas

Milyen szorgalmas volt ez az író! Minden kivégzést meg­nézett, melyhez bejuthatott, látott emberszülést és bor­zalmas műtéteket, érdekelte az atomrombolás, hosszanbeszélgetett Einsteinnel, Max Planckkal és KatherineHepburnnel, betéve tudott több száz sort Shakespeareműveiből, mindenütt ott volt, ahol az emberrel valami

rendkívüli, borzalmas vagy nagyszerű történt, szaglászottés "jelen volt", ismerte az embert nagyszerű boldogságá­ban és nagyszerű szenvedésében. Tökéletesen felkészültmesterségére. Csak éppen nem ért rá soha írni ­ nem ért

rá, elhihető erővel megírni azt, amit látott.

* * *

A vándor

És most, mikor a világ olyan, mintha a kötőerő, melyösszeragasztotta a dolgokat ­ a házakat, a természetet, azemberi lelket, a csillagokat és a jogrendszereket ­ nem köt­ne többé, visszamegyek a könyvekhez. Mindenben csalód­tam, ami emberi, mert rossz helyen kerestem az embert.Az utcán kerestem és az ágyban, az üzletben és a harcté­ren, a bajnoki pályán és a színpadon, a kórházakban és abordélyokban, a családi otthonokban és a kolostorokban.Mindenütt kerestem, ahol szerepel, csak ott nem keres­

tem, ahol van. Az ember csak a lelkében van.Ezért megyek vissza a könyvekhez. Mindörökké. Itt ha­gyok nektek mindent, ami tegnap még olyan fontos volt,neked és nekem. Nem fontos többé. A vándor, mikor iga­zán útra kél, csak a legszükségesebbeket vigye magával.Egy fogkefét, egy váltás fehérneműt s az emberi lelket.

* * *

Tompa

Ó, ez a zsoltárba, honfibúba, virágregékbe és jelképekbeszorított neurózis, ez a görcsös akarattal fegyelmezett bol­dogtalanság és lázadás, ez a madárfiaiba préselt vészkiál­tás, amelyben elvegyül a haza sorsa Mihály sorsával, a papsorsa a költő sorsával, a litánia és a gyászének az öröm és ahalál sikolyával ­ emlékezzetek szavára, költők! A végénminden sebzett és nagy lélek ­ az apostolok és a költők ­egészen egyszerű tanácsokat ad csak; de e tanácsok ki­hangzanak a végtelen időben. Mit is mondott, mit taná­

csolt? "Fiaim, csak énekeljetek."

* * *

A mássalhangzók

De a mássalhangzóknak nincs költőjük. Rimbaud, gyön­géd ujjal és titokzatos színkeveréssel, megadta az "A "­nak, az "O"­nak és az "É"­nek igazi színét. Aztán elhall­gattak a költők, szórakozottan. Ki írja meg egy napon az"R" igazi értelmét, azt a különös recsegést és ropogást,amely úgy hangzik, mint mikor a csonttá fagyott orosz tá­jon menekülő szibériai rab lába alatt megreccsen a rőzse,ki írja meg a "H" leheletét, amely olyan, mint mikor egytizenöt éves leány tüzelő arccal reásóhajt egy jégvirágosablaküvegre, ki írja meg az "S" sistergését, amely a pilla­natot idézi, mikor Savonarola meztelen talpai alatt pa­

rázslani kezdenek a máglyarakás rőzséi, ki beszél e kajánakasztófáról, az "F"­ről, mely várja, hogy felkössék felsőágára a kövér "O"­t vagy a céda "Ü"­t, e zöld ruhás kém­

nőt? Csak a " V" szerepel az irodalomban, a darvak jo­gán, az északi versekben. Munkára, henye költők! Becsül­jük meg az anyagot, mellyel dolgozunk, fejtsük meg a be­

tűk értelmét. Végre is, ez a dolgunk.

* * *

Ibsen

Örökké a gyógyszerész maradt.Orrán pápaszemmel, fehér sörényes fejét az emberi­

ség vegykonyhájának márványasztala fölé hajtva, rövid­látóan, szigorúan és aggályosan pepecselt mérgekkel éstitkos, háromkeresztes anyagokkal. Savaktól kimart, ér­zékeny ujjakkal vegyített egy szemcse fájdalmat, két részhiúságot, egy liter desztillált boldogtalanságot, néhányporszemnyi sárga irigységet; néha hátranyúlt, a polcokfelé, leemelt egy nagy üveget, s feloldotta az egész párla­tot a remény halványzöld vizében. De gyakrabban csakmérgeket kevert, az élet mérgeit, oly pontos adagolás­ban, hogy senki ne haljon bele: a néző sem, aki elvisziszívében a színházból mindazt, ami darabjaiban szomo­

rúság, tárgyilagosság és reménytelenség.Ő a szakember: mintha diplomája lenne ahhoz, amit

csinál. Ez a szakember hallgatag és keserű. Kiszolgáljaaz emberiséget, mesterséges szabályai és legjobb tudásaszerint, de közben tudja, hogy bölcsebb lenne máko­

nyos oltást adni mindennek, ami emberi.

* * *

Az írónő

Miért, hogy mindig, valahányszor megpillantom az írónőt akávéházban, amint kéziratai fölé görnyed, s elbeszélésekbeés érzelmes rajzokba igyekszik illeszteni szerelmi és női

becsvágyait, bosszúját és reménytelenségét: szeretném, óva­tosan és barátságosan kivenni a tollat ujjai közül, s ezt mon­dani: "Vigyázzon a tollal, kedves! Éles szerszám, nem nők­nek való. Egy napon megvágja vele azt a szép kis kezét."

* * *

A dallam

Az élet zörejéből egyszerre tisztán előválik a dallam ­ a lár­mából a zene, ez a csodálatos és sűrű párlat, amelybenminden földi hang és zörej benne van, leszűrve és megne­mesedve, mint az imában a bűn, mint az utcalány ötpen­

gős mosolyában Eros mosolyának visszfénye. Mindenfelécsak lármát hallani; de te csak figyelj a dallamra.

* * *

Kritika

Egy kiadó számára át kell nézni a könyveimről megjelentkritikákat. Több száz, talán ezer bírálatot találok itt, füze­tekbe gyűrve, szamárfüles halálos ítéleteket, ömlendezőszerelmes elragadtatásokat, pökhendi gorombaságokat.Lassan forgatom a gyűrött lapkivágásokat, s ezt gondo­lom: "Tulajdonképpen csodálatos, hogy élek még. Igazságés a logika törvényei szerint már régen egy tölgyfa ágainkellene lengedeznem, valahol a Kamaraerdőben, az ősziszélben, zsebeimben búcsúlevelekkel. Igazság szerint ­ kü­lönösen e bírálatok igazsága szerint ­ már régen illett vol­na felkötni magam. Miért nem tettem?... Talán, mert a

legjobb, legigazabb bírálat sem érintett meg belülről, egé­szen közelről, éppen olyan kevéssé, mint a legpimaszabbsem. Az írót, amilyen vastag bőrű, nem lehet megsérteni.Lehet kellemetlenkedni neki, el lehet venni kenyerét, sza­badságát, néha életét is, csak éppen kedvét nem lehet el­venni, rejtélyes és keserű kedvét az íráshoz. Ezt csak ő ve­

heti el önmagától, az író. Éppen ebben járok."

* * *

Munka

Néha megdöbbenek, milyen keveset dolgozom napjában:tulajdonképpen csak néhány percen át, reggel vagy dél­után, mikor már nem lehet halogatni, s mikor ­ ellenkezés­sel és kényszeredetten ­ gyorsan lefirkantom azt a néhánysort, amelyből aztán írás lesz, cikk, tanulmány vagy oldal

egy könyvben.Igen, ha órabér szerint mérnék munkám tiszteletdíját,

felkopna az állam. Nem hiszem, hogy többet dolgozom na­ponta, mint egy, legföllebb másfél órát. Az emberek nagytöbbsége joggal megveti az írót, aki csak ődöng, olvas, bá­mészkodik, ácsorog, s aztán néha, mellékesen ír is valamit.E megvetés ellen nem tiltakozom. Csak azt szeretném mon­dani, hogy én is megvetem az álmunkák többségét, mellyelaz emberek életüket és idejüket eltöltik. Álmunka egy hiva­talban ülni tíz órát naponta vagy pénzt beszedni, vagy ügy­iratokat "intézni". Lehet, hogy a társadalom gépezetében ezálmunkákra is szükség van. Csak én nem tisztelem ezt a

munkát.Dolgozni nem lehet öncél. Dolgozni csak úgy érdemes,

ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien, úgy,ahogy más nem tudja vagy egy regényt, mesterien, ahogymás nem tudja vagy gyógyít, mesterien, mintha Isten meg­súgta volna a titkot. Örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy

nem tudok dolgozni; csak alkotni tudok.

* * *

Költészet

Az ember talán azon a napon lesz igazán költő, mikor mind­az, ami a világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közel­ről és oly erősen érinti meg ­ egy szeptember végi este fülledt­sége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata vagy a halottaktárgyai ­, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt azérintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseketírnak. A költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhall­gat a világ előtt, mintegy becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor

igazán költő.

* * *

Jacobsen

Olyan béke van körülötte és olyan illat, mint egy századvégikertben, valahol északnyugaton, közel a tengerhez. Lila, vö­rös és arany üveggolyók állanak e kertben, fehér olajfesték­kel bemázolt rudak hegyébe tűzve, rózsák között. A tengertnem látni innen, nem is hallani, de a levegőben érzik a da­gály és az apály lélegzetvétele. A fehér kavicsos úton fiatalnő megy, szőke és magas, telt keblei vannak és valószínűtle­nül piros szája. Ez a nő ­ a vak is látja ­ nemsokára meghal,szépsége teljében. Akkor többen felordítanak majd a világ­ban, öklüket szájuk elé kapják, eszelős fájdalmukban. Mertaz idill, a rózsák s a szép kert nyugalma mögött a tengervan, a rend mögött a rendetlenség, melynek mindig végzetés halál a neve, a hangulat mögött az égre bőgő vágy és fáj­dalom s az irodalom mögött ­ bármennyire tagadják is

egyesek ­ az élet.

* * *

A metszőpont

Az átlagember, a rossz író, a híg levű és kényelmes gondol­kozó horizontálisan látja, érzékeli a világot. Az ember, akielég bátor a valóság érzékeléséhez, vertikálisan látja a kis ésa nagy világot. A két szemlélet soha nem fedi egymást; devalahol, egyetlen metszőpontban, találkoznak. Ez a met­

szőpont néha a kereszt, néha a máglya.

* * *

A lant

Mint akit megloptak, éjjel riadtan körülnéz, szíve tájánzsebét tapogatja, s nem tudja, felhívja­e a rendőrséget vagykiabálni kezdjen a tereken, így kérdem néha: hova lettek aversek? Ki vette el tőlem a verseket, ki vette el tőlem a köl­tészetet? Miért nem írok verset többé, miért szégyellem,micsoda ringyó vásáron adtam el a verseket, ki váltotta felszavaim aranytallérját lyukas garasra, ki vette el tőlem azt amásik költészetet, a némát és sugárzót, mely az élet egyet­len szépsége és áhítata volt? Hol a lant, mint a költők

mondták, a lant, melyet Arany kebelére óhajtott szorítani,ha "jő a Halál", ki törte össze a lantot, mit csinálok e világ­ban lant nélkül, írógéppel és töltőtollal, mi értelme lant

nélkül az egésznek?

* * *

Még egyszer

Még egyszer, lant, még egyszer! Még egyszer szólalj meg,egy húron, rekedten, akárhogyan. Mondd el, poros hang­szer, ne szégyelld! Mert szavakkal már nem tudom elmon­dani. Csak te tudod elmondani, szavak nélkül, egy húron.

* * *

Engedelmesen

Könyvet írok, a harmadán vagy negyedén túljutottam már,s elkövetkezett az a varázsos és érthetetlen folyamat, mikornem "írom" már a könyvet; egyszerűen csak leírom, amitalakjaim és hőseim mondanak, cselekednek. Látom őketjárni és kelni a szobában, az időben, az elmúlt században,néha meghökkent, néha örvendező csodálkozással észle­lem, hogy egyiknek szemölcse van az orra mellett, a másikegészen mást gondol bizonyos cselekedettel kapcsolatban,mint képzeltem, a harmadikról kiderül, hogy piszok fráter, anegyedikről, hogy van egy tubákszínű kabátja. Most márjárnak, beszélnek, cselekednek, élnek és halnak, s nincs ismás dolgom, mint engedelmesen odafigyelni és feljegyeznia szavaikat. Nem szólok többé közbe, csak hallgatom őket,

nagyon engedelmesen.

* * *

Vajda

Hamuba írt, parázzsal. Közben felnyögött néha, bezárta fele­ségét egy szobába, elment egy étterembe, és rostélyosokat

evett. Vagy felutazott Bécsbe és hasba rúgta a terhes asszonyt,aki nyomorban, varrogatásból élt, s elvetélte gyermekét. Az­tán sírt. Aztán verset írt, vérből, füstből, fekete rózsákból, al­világi tűzből, tehetetlen szenvedélyből. Néha felnyúlt az égre,szórakozottan, szájában fogpiszkáló lógott, s letépett egy csil­lagot. Aztán, nagyon udvarias levélben, pénzt kért a hivataloshelyektől. Aztán leírt egy szót, magyarul, s a szó fényleni kez­dett, mintha az alvilági szenvedés poklában hevítették volna

tüzesre.

* * *

Verseny

A nagy témákat, az igazikat, túl kell élni. Ez a versenyfutás atémával néha évtizedes távban történik ­ maratoni verseny.Előbb meg kell történni valaminek, aztán meg kell érteni azt,ami történt, aztán ítélni kell fölötte, aztán meg kell bocsátaniaz élménynek, aztán el kell távolodni tőle, messze, messze,

mintegy a történelembe. Akkor kezd élni a téma, az igazi. No­num prematur in annum? Igen, de nem csak a könyvet kell pi­

hentetni kilenc évig; az anyagot is, amelyből készül.

* * *

Alma

Nézd, milyen tökéletes! Színe, pirossága és aranyszínhalványsága, formája, ez a céltudatos és zárt forma,mely ugyanazt a belső és külső összhangot sugározza,mint az igazi versek, az egészen kikalapált és megalko­tott szobrok s a kiegyensúlyozott emberek; illata, mely alegnemesebb, s a világ egyetlen illatszergyára sem tudjautánozni; íze, mely olyan, mintha egy istennő húsábaharapnál, az Akropolis fölött, valahol az Olümposzon:

szeretnél ilyet írni? Elhiszem.

* * *

A novella

"Csak a költő tudja" ­ mondotta Goethe Eckermannak ­,"milyen varázst tud adni választott tárgyának?..." Az elbe­szélésről mondta ezt, melyre harminc éven át készült, s vé­

gül "Novella" címen adta közzé."Nem jó beszélni terveinkről" ­ mondotta még. Min­

den író vésse szívébe e tanácsot. Nem jó beszélni terveink­ről, mert nem értik meg, mi lehet a varázsos, a költői egyműben, melynek tartalma mindössze ennyi: az oroszlán el­szabadul ketrecéből, s egy gyermek, furulyával és énekkel,visszacsalogatja a fenevadat... Goethe álomszerű csodátalkotott e vézna elemekből. Csak a költő tudja, mi van atárgy mögött, miféle világítás, derengés, milyen összefüggé­sek?... Schiller nem értette, mit akar Goethe a "Novella"anyagával. De a költő harminc évig várt, hallgatott, s aztáneltökélt és kemény mozdulatokkal megalkotta művét,

melynek varázsa elől nem tudott elmenekülni.Hallgass, figyelj és álmodj. Aztán, ha itt az óra, írjál.

* * *

Mann

Mintha végre egy ember lépett volna a szobába. Szürke ut­cai ruhát visel, haja őszül, orrán aranykeretes pápaszem.Ezt a pápaszemet néha leveszi, zsebkendővel tisztogatja, s

közben rövidlátóan mosolyog.Mert olyan érzés kinyitni könyvei valamelyikét, minthaegy emberszabású ember lépett volna a szobába. Nem élaz Olümposzon, mint Goethe, sem a szenvedés alvilágigyehennájában, mint Dosztojevszkij, feje nem ütközik acsillagokba, mint a boldogtalan óriás,Tolsztoj feje. Keve­sebb is, több is, mint ezek. Ember, aki a szellem, az iroda­lom, a mérték, az erkölcs, a derű, az öröm problémáitember módra látja. Kissé tanítós is, s tudja ezt, okos ön­gúnnyal belenyugszik. Nem lehet más, mert ilyen. Moso­lyog és elbeszél. Mintha egy zenészt száműztek volna azistenek a zene birodalmából. Most már csak ember és be­szél. De közben még halljuk szaván át a zenét, mint a

honvágy dallamát a száműzött.

* * *

Tiltakozás

Mit kell látnom? Ez az író, aki vígan, kézzel és lábbal pan­csikált a sikerben, most hamut szór fejére, illegeti magát,mintegy szőrkámzsát ölt, aszketikusan keresgéli a szava­kat, takarékoskodik a párbeszéddel, s szemlesütve setten­kedik a "magas irodalom" felé vagy pontosabban, az iro­dalmiság felé, melyet összetéveszt az irodalommal. Hé,

alabárdosok! Talpra, őrség, kritikusok! Zavarjátok el! Ki­áltsátok fennhangon és szigorúan:

­ Hová tartasz, himpellér! Mars, vissza a sikerbe!

* * *

Kosztolányi

Szeretett úgy öltözködni, mint egy zenebohóc, kinek ép­pen facér napja van, este elmarad az előadás. Ezért, alko­nyatkor, polgári ruhában sétálni megy a homályos utcá­kon. De az emberek megismerték, utánanéztek. Megis­merték, akkor is, ha nem tudták, hogy költő. "Valaki megyitt" ­ gondolták. ­ "Nem a mi világunkból való! Ki le­

het?... Valami művész.Talán zenebohóc."Mindent tudott önmagáról, majdnem mindent. Tuda­

tosan öltözött facér zenebohócnak: vatermörderszerű, ki­hajtós gallérokat viselt, vékony nyakkendőt vagy vastag,rojtos kendőt nyakában, fürtje homlokába csüngött.Mindig irattáskát vitt útjaira, mintha fontos világi dolgais lenne, el kell adni vagy meg kell magyarázni valamit.Mikor beszélt, az utcán, egy iparossal, költővel vagy tá­bornokkal, fejét hátravetette, kényesen. Enyhén raccsolvamondott valamit. De a világ meghőkölt, mert mindig azigazat mondta, mint a csillagok. Gyémántsugara volt sze­mének, áthatolt minden puha emberi anyagon. Mindenttudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért,

semmit nem bocsátott meg. Csak a rossz költők, az álírókbocsátanak meg szünetlen a világnak. Ő csak látott és

megállapított. De aztán örökre.

* * *

A világ

Gide írja naplójában, hogy a művész nemcsak "valamiújat" hoz ­ s már ez is rengeteg ­, hanem új világot alkot,melynek kulcsa örökké csak az ő birtokában van. S vanmég egy titka: a művész ért a bizalmas jókedvhez is.Azt hiszem, mindez így van, ez a pontos és igaz szó: aművész új világot alkot, melynek fizikai törvényei is van­nak, naplementéje, flórája és faunája, külön társadalma.Ez a dolga. Ebben vetélytársa Istennek. Emberfeletti fel­adat, melyet "megoldani" tökéletesen nem is lehet, s a he­tedik napon nem lehet leülni, elégedett pihenésben, ha­

sunkon összefont kezekkel, s malmozni és ezt mondani: lá­tom, jól van. Soha nincs eléggé "jól". Sajnáld a művészt.

* * *

Rabság

A regény, mint minden zárt műfaj, rabság: nagyszerű rab­ság, s mégis kényszer; egy napon szabadulni szeretnél

börtönéből. A regénynek van eleje és vége, van szerkezetitörvénye, van terjedelme, melyet megkerülni nem lehet,bekezdései és közjátékai vannak, a regény megköveteli,hogy a műfaj szabályait tisztelje az író. Ez így nagyszerűés teljes, s mégis, mégis úgy érzem, talán lehetne továbbis menni egy lépéssel. Van valami kezdetleges és megalázóa műfaj követelményeiben. Az ember szeretne egyszer, avégén, műfaj nélkül írni, csak úgy, ahogy a gondolatnakés az érzésnek nincs műfaja, szeretné kifejezni magát, te­kintet nélkül a műfaj arányára és követelményeire, egysorban vagy egy oldalon, rögtön a közepén vagy a végénkezdve... Lehet, hogy itt végződik, de az is lehet, hogy va­

lahol itt kezdődik az írás.

* * *

A légkör

Vigyázz a szavakkal. Nem is vigyázhatsz eléggé. "A légkör",írod, s "egy ember légköre", írod ­ s tudod­e, hogy nincsbonyolultabb és összetettebb tünemény, mint ez a légkör,

mely egyszerre jellem és ruhadarabok, sőt az is, hogy téli ru­hákat ez ember szekrényében naftalinnal vagy újságpapírralvagy globol nevű kámforos szerrel védik­e a molyok ellen, saz is, hogy angol fogpépet használ­e vagy beéri a magyargyártmánnyal, s az is, mit kíván egy nőtől, mikor az ágybanfekszik vele, s az is, szája elé emeli­e egyik kezét, mikor fogaiközött babrál a fogpiszkálóval, s az is, érez­e megaláztatástegy moziban, mikor a nagysikerű amerikai újdonságot kellmegbámulnia, s az is, olvasta­e Rilkét ­ mert kell, hogy ol­vasta légyen! ­, s az is, tudja­e igazán, egész szívével és esz­méletével, hogy minden szerelem mulandó, s az is, hogymégis akarja a szerelmet és reménytelen boldogságot, s azis, tud­e méltósággal szembeszállni a világgal, s az is, tud­eés mer gyáván megalkudni a valósággal, s az is, hogy leven­dulás hajvizet használ­e vagy egyszerűen kölnivizet... lég­kör, írod! Vigyázz a szavakkal, mert kissé összetettek.

* * *

Köszönet

Megfontoltam ezt és most kimondom: én az életben a leg­többet és legszebbet nem a tájaknak és városoknak, nem apénznek, nem az asztal örömeinek, nem is a nők kegyének,még csak nem is a férfiak barátságának köszönhetem. A leg­

többet és legnemesebbet ez életben a költőknek köszönhe­tem. Ők adták azt, néha, egy sorban, egy villanásra, amit hi­ába kerestem a tengeren és a hegyek között, az emberek tár­saságában és a nők karjai között, ők adták azt a lelkesedéstés feledkezést, azt a szívdobbanást és könnyes gyönyörűsé­get, amiért érdemes volt élni és embernek lenni, csak ők!Petőfi és Rilke, Arany és Verlaine, Goethe és Vörösmarty,Swinburne és Juhász Gyula, Byron és Tóth Árpád, Berzse­nyi és Horatius, ők adták nekem az életben a legtöbbet, azigazit, a legnemesebbet. Minden más zavaros és tökéletlen

volt. Ezt köszönöm most, hosszas megfontolás után.

* * *

Shakespeare

Ő az egyetlen férfias költő a világirodalomban. Férfias, te­hát szemérmes.

Titkát évszázadok óta feszegetik, vésővel és feszítővas­sal, mint egy fáraósírt, amelyben egy elmúlt világ mindenkincse és rejtélye meglelhető. Hőseit elevenen boncolták,minden szavukat kettévágták, vizsgálták tartalmukat nap­fénynél és homályban. Azt is kétségbe vonták, hogy élt va­lamikor. Mintha a világ lelke szólalt volna meg egy napon,rejtélyesen, az emberi lélek, közvetlenül és személytelenül.A kutatók aztán, csüggedten, vállukat vonogatták. Nem le­het "megfejteni". A világegyetemet sem lehet megfejteni.

Bele kell nyugodni, hogy van.Hősei habzó szájjal beszélnek mindenről, ami az emberiélet értelme és értelmetlensége, a színen ott támolyognakHamlet, Lear, Prospero, Jago, Első Gyilkos és MásodikGyilkos, hízelegnek, esküdöznek, hazudnak, kardot ránta­nak, gyilkolnak és feláldozzák magukat. De ő, Shakes­

peare, hallgat. Azt a szót, amit a költőtől és a prófétától vára bűnös világ, a megbocsátás szavát nem mondta ki soha.Nem szólt közbe, mert férfi volt és költő volt, tehát sze­mérmes. Ezt mondta: "És Kelet arany ablakát kitárta."Vagy valami hasonlót. Kurta köpenyben áll a világ felett,nyakában körgallér, szakálla gondosan nyesett. Szeme fi­gyel, pártatlanul. Keskeny száját összezárja. Mindent tud.

Nem bocsát meg. Reszkessetek.

* * *

Krúdy háza

Hótól, fagytól és napfénytől szikrázó januári délben Krúdyháza előtt állok meg, Obudán, a Templom utcában. Top­rongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra két pár

ablak. A bal oldali ablakok mögött a szoba, ahol Krúdy,gyertyafény mellett, meghalt.

Ez a valóság, gondolom. Ez az író megvalósította azt,amire író egyáltalán vállalkozhat: saját, külön világot te­remtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mon­dával és vadállatokkal ­ megalkotta a semmiből az újat. Alegnemesebb, legnagyobb író volt, kortársaim között ő az,akit legtudatosabban tisztelek. Világi sorsa természetesenreménytelen volt. E viskóban halt meg, gyertyafény mel­lett, mint egy cimbalmos vagy kiöregedett zsoké. Ez

rendben is van így: hol is haljon meg egy magyar író? Pa­lotájában, a Faubourg St. Germain egyik mellékutcájá­ban, hercegnők és lakájok karjai között, míg a kapu előttRolls­Royce várja?... Ostobaság. Igazi író ide kell jusson,valahová Obudára vagy hasonló városszéli magányba, aholvégül lehajtja fáradt fejét. Ne magyarázzák, hogy mulat­ságra és kártyára többet költött, mint egy bankigazgató, slakhatott volna a Rózsadombon is, villában, ha akar! Elő­ször is, a gyakorlatban, nem lakhatott volna ott, mert az atiszta és nemes zene, ami titka és művészete volt, nem kel­lett igazán az embereknek. Mindig csak a középszerű kell,a hazug, az, ami a tiszta művészet igényével jelentkezik, saminek hallatára az olvasó felkiált: "Beavatott vagyok!..."Krúdy nem "avatott be" senkit világa titkaiba. Fütyült azolvasóra, a világra. Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehetjutni végül, egy földszintes házba, Obudára. Ez minden,

amit elérhetünk. Ez a valóság.

* * *

A sor

A jó versből, mely a költészet ősanyagából készült, meg­marad egy vagy több sor eszméletünkben. Az olvasó álta­lában nem "tanul meg" verseket; csak elolvassa a verset, saztán, amíg él, emlékezik erre a sorra: "Még nyílnak a

völgyben a kerti virágok"vagy: "Húzd rá cigány, ne gondolj agonddal" vagy: "Talpra magyar, hí a haza." A jó vers átadjatitkos sorát, azt, amely tartja a vers épületét. Az igazi versvalamely sorára mindig emlékezünk. Ez a sor, mely önkén­telenül megmarad az olvasók emlékezetében, a költő bizo­

nyítéka és hitelének záloga.Aztán vannak költők, akik kitűnő, de teljesen meddő ver­seket írnak; verseket, melyek nagylelkűek vagy hangosak,nemesek vagy emelkedettek; tartalmukat esetleg megje­gyezzük, csak éppen nem emlékezünk soha többé egyetlensorukra sem. Ezek a versek lehetnek érdekesek és nagysze­rűek, de nem igazi versek. Hiányzik belőlük a sor, az a bizo­nyos sor, melyet nem értelmével alkotott a költő, hanem in­

dulatával, sugallatával, szívével, látomásával. E sor nélkülcsak kifogástalan verseket lehet írni; igaziakat soha.

* * *

Érlelés, idő

A könyvnek, mely nyolc hónapon át betöltötte életem, nap­palaim és éjszakáim, utolsó oldalait írom. Ilyenkor gyűlöljükmár a munkát, halálosan unjuk, csömörig belaktunk vele.De éjjel, egy fiókban, megtalálom e munka első vázlatait:

egyfelvonásos színdarabot, tizenkilenc év előttről ­ Berlinbenírtam, s nem tudtam jól magyarul, sem németül ­, s néhánykitépett lapot egy jegyzőkönyvből, nyolc év előttről, londonikeltezéssel. Mindkét töredék ugyanazt a témát iparkodik rög­zíteni: könyvem anyagát, melyet végre most, egyszer tizenki­lenc s egyszer nyolcesztendei készülődés és vonakodás utánmegírtam. E jegyzetekről és kísérletekről munka közben

megfeledkeztem; a téma a kivitel pillanatában egészen újnaktetszett, elsodort, csábított; s most látom, hogy tizenkilenc évelőtt részletesen vizsgáltam már ezt az anyagot, nyolc év előttgyűjtöttem hozzá jegyzeteket, s aztán mindig elmenekültem,mert nem voltam elég biztos a dolgomban. Míg végül egy na­pon, két évtized cihelődése után, az inkubációs idő letelte

után, kényszercselekedet­szerűen megírtam.Az érlelés idejét, az inkubációs időt nem lehet siettetni.

Az író nem írhatta meg egy nappal elébb sem művét, csakmikor a téma teljesen megérett. Az embernek kilenc hó­napra van szüksége, hogy megérjen a világra, az elefántnakmásfél esztendőre, egy könyvnek néha húsz vagy negyvenévre. Nem kell, nem is lehet sietni. Várni kell, figyelni. A

könyv megtörténik velünk.

* * *

Arany

Nevét kimondjuk, s eszméletünket látványos képzetek ro­hanják meg. Tájat látunk, melyben van tölgy, síkság, nádés mocsár, fehér városok a síkság közepén, pipacsos búza­táblák, gémeskút, őserdő, hegyi tavak, bércek, melyeknekhavas orma a felhőkbe ír valamit. Hegedűszót hallunk,cincogást. A nagyidai cigányok cincognak így. Sírást hal­lunk egy csukott zsalus falusi úriház ablakain át: Toldi any­ja sír, fiát siratja. Egy hangot hallunk, mely olyan mély,

mint a férfibeszéd, mikor az ember már csak a lényegesetmondja, mert készül, méltósággal, a búcsúra és a halálra.Szavakat hallunk, melyek oly üdék, vadak, lágyak, ízesek,illatosak, fényesek, mélyek, erősek, pontosak, szikrázók,

mintha a mindenség és az élet most először kapna értel­met e szavakban. A teljességet érezzük, minden szavában.A sorsot. Zavartan dúskálunk e bőségben. Mintha arany­

nyal játszana valaki, színarannyal. Igen, Arany.

* * *

France

Mint aki belép egy szalonba, s nagyon csendesen, moso­lyogva, de ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondja:

"Az összes egyházatyák és az ókori szerzők szövegeinek ol­vasása meggyőzött arról, hogy a világ reménytelen és elvi­

selhetetlen. Kérek egy csésze teát. Köszönöm."

* * *

Parázs

Fújjad a szót, te, mint a parazsat! Egész lelkeddel hevítsd,melegítsd! Emeld ki a munka kemencéjéből, fogd két ma­rékra, ne félj, hogy elégeted bőröd, melengesd, lehelj reá,fújjad és éleszd, míg izzani kezd és lobot vet! A szó csak ígykezd élni, ha egész lelkeddel, ziháló tüdővel éleszted és fuj­tatod! Csak így kezd parázslani és szikrát, lángot vetni,

csak így lesz forró és varázslatos, így lesz heve és melegítővagy pusztító ereje, így lesz tiszta, mint a tűz, ha lelkeddeléleszted. Különben halott anyag csak. Egész lelkeddelmondd ki a szavakat, máskülönben nem élnek. Fújjad,

éleszd ­ s látod, már parázslik!

* * *

A cél

Mennyire kínlódik és iparkodik, szegény! Valami nagysze­rűt és hasznosat, eszményit és célszerűt, fennköltet és

magvasat szeretne versbe költeni! S milyen reménytelen ezaz iparkodás! Valami "értelmeset" akar csinálni, s nem

tudja, hogy a versnek nem elsőrendű tartalma az értelem­mel megközelíthető értelmesség, a versnek nem tartalma acélszerű, fennkölt, sem a magvas, a versnek egyetlen értel­me van, az, hogy üzenet, álomkép, valami tündéri és félel­mes, az, hogy egyszerre szívdobbanás és látomás, emléke­zés és remegés... s nem is lehet szavakkal megmondani. Avers nem értelmedet akarja meghódítani, nyájas olvasó,

hanem látomásra ingerel. A nagy versek szavai egyszerűek,mint a víz, s ugyanolyan mélyek és céltalanul érthetetle­nek. Mikor a költő ezt írja: "bánat", nem valamilyen szó­

társzerűen megállapítható bánatról beszél, hanem egy em­lékről, mely egyidős az emberiséggel. A versnek nincs célja.Nem érted ezt?... Hát akkor írjál, szegény, valami lelkesítőt

és magvasat.

* * *

Az elmélet

Sokat tanultam a valóságból: az érzékelés bensősége taní­tott valamire, a világ észlelése, a valóság tapintása. Sokattanultam a könyvekből, melyek tárgyilagosan és hűségesenleírták a valóságot, egy szóval sem többet, s hírt adtak vala­miről, ami tünemény a világban. Sokat tanultam azokból akönyvekből is, melyek az érthetetlent, céltalant, csodálato­sat és tündérit adták elő, a sugárzóról és ünnepélyesről ad­tak hírt, mellyel telítve van az élet, s melyet műszer és ta­pasztalás nem tudnak rögzíteni, csak az érzés és az álom.Mindebből tanultam valami igazit és megbízhatót. Csakazokból a könyvekből nem tanultam soha semmit, melyekelméleteket akartak bebizonyítani, tételeket mutattak be avalóság helyett, rendszereket az álom és csoda helyett, svalamilyen képletet akartak szerkeszteni a véletlenből éscsodálatosból, melynek összjátéka a világot alkotja. Ekönyvekből nem tanultam soha semmit. Ezért, óvatosan,

kézbe sem veszem már az ilyesmit.

* * *

Rilke

Egy hang szól a világban. A világ anyag és erő, értelem éstünemény. De ez a hang külön él mindentől. Mintha a há­zak és a szobák mélyén örökké imádkozna valaki. De nemúgy imádkozik, mint a hívők. Úgy imádkozik, mint akimindenkinek és mindennek megbocsát, Istennek is. Egyszobában gyertya ég, egy asszony haldoklik. Egy hencse­ren fiatal nő hever, behunyja szemét, átadja testét egy férfi­nak, szomorú. Egy kastélyban revolverét tölti egy sápadtférfi, fehér kezekkel motoz tárgyak, levelek között. Egy

madár meghal, a tengerbe esik, kitárt szárnyakkal. Isten vi­gyáz, s néha lehunyja, fáradtan szemét. Egy kapualj lassansötét lesz az emlékektől és a sóhajoktól. Valahol zenélnek,kezdetlegesen, egy ember szeretne elmondani a hegedűnegy vágyat, szemérmesen cincog. Egy kéz kinyúl egy ab­lakból a tenger felé, aztán aláhull. Minderről tud a hang.

Ez Rilke.

* * *

A vetélytársak

Ha költő lennék, azon törném fejem, milyen lehet az álla­tok irodalma? Mit írna a hangyász, a bölcs elefánt, a vér­szomjas oroszlán, s mit írnának a hiéna és a sakál, e vonítóálhírlapírók? Goethe azt mondta, az állatok csak érzékszer­veiken át érzékelik a világot, s ismereteik ezért hiányosak,tökéletlenebbek, mint az ember ismeretei, aki értelmével

és érzésével is érzékeli a világot. A vak, néma és süket em­ber, kinek hiányzik keze és lába is ­ ha van ilyen ­, még

mindig többet tud a világról, mint egy pacsirta.Az állatok irodalma valószínűleg tárgyilagos és szenve­délyes lenne. Az oroszlán az élményről adna elő, mint Gi­de, az elefánt a megértésről, mint Maeterlinck, a pacsirta alucernamagról, a legyekről és a boldogságról, mely eltöltminden pacsirtakeblet, mikor csattogni kezd a hajnali me­ző felett, mint a költők általában. Azt hiszem, nem lenne

rossz irodalom ez: hamis képzetek nélkül, a valóságot és azelragadtatást írnák és dalolnák az állatok, az élet és a haláltényeit s azt a sugárzó érthetetlenséget, mely eltölt mindenéletet. Érzékletes irodalom lenne, mint a kínai. Költő, fi­

gyelj! Van egy közös élmény, állat és ember rokon élménye,s az állatok, a nemes vetélytársak, még nem írták le! Figyelj

és írd el, kérlek, gyorsan előlük!

* * *

Rendőri felügyelet

Az író, akit politikai magatartása miatt "rendőri felügyeletalá helyeztek", titokban keres fel; elmondja gondjait, meg­magyarázza helyzetét, halkan beszélünk, mint az összees­

küvők.Azok is vagyunk: írók, tehát összeesküvők, megtűrt ésszemmel tartott lények, s valahol a társadalom határvilá­gán, kissé már a kalandorok, merénylők világának pere­mén élünk. Az író, akit rendőri felügyelet alá helyeztek, el­mondja, hogy nem szabad telefonálnia, sem táviratozni,nem szabad elutaznia a városból, nem használhatja a villa­most, sem a társas kocsit, este tízkor otthon kell tartózkod­nia, nem kereshet fel színházakat, sem más efféle nyilvánoshelyiségeket. Zavart érzésekkel, hümmögve hallgatom.Úgy érzem, most, először életében, úgy él, ahogy író­

hoz illik.

* * *

"Elég!"

Nem hiszem, hogy igazán író az, aki egy napon nem gyűlö­li meg a "mesterség" összes lehetőségeit. Eljön a nap, mi­kor felkiált minden író, aki végzetesen az: "Elég!" Elég eb­ből a bonyolult rabságból, ami a műfaj, elég abból, hogytudsz könyveket írni, melyek "jó" regények vagy egyszerű­en csak remekművek ­ mennyire megvetem a tudatos re­mekműveket! ­, milyen aljas és méltatlan minden hűség ésengedelmesség, mellyel az író a műfajokat szolgálja, a mű­gond, a kitanultság, a hozzáértés! Mintha erről lenne szó!Milyen aljas az író, aki azzal a nyugodt tudattal hajtja

álomra fejét, hogy biztosan tudja, holnap is tud majd dol­gozni, nem csinál nagy hibát, és remeket fog írni! Csináljhibát! Felejtsd el a műfajokat! Készülj a robbanásra, az új­jászületésre, minden pillanatban, készülj a kiszámíthatat­lanra, a végzetesre, melynek utolsó neve nem "irodalom",hanem teremtés. Utálom az irodalmat. Hiszek a teremtés­

ben. S reszketek és menekülök előle.

* * *

A műszer

A művészet nem ábrázolás, hanem sugárzás.De ezt a sugárzást csak azok tudják érzékelni és felfogni,akik magukban hordozzák azt a titokzatos, lemeznél,membránnál is érzékenyebb műszert, mely rögzíti és to­vábbítja a néző, hallgató, olvasó lelkében a művészetet.Ilyen ember nagyon kevés akad; csaknem olyan kevés,

mint író és művész. A többiek csak írnak és olvasnak vagyfestenek és műbírálnak. Mindennek a művészethez, a su­

gárzáshoz semmi köze.Az emberek nagy tömege az állatnál is érzéketlenebb aművészettel szemben. "Nini, hasonlít!" ­ mondják. Vagy:"Jól eltrafálta." Vagy: "Ugy írja le, mintha velem történt

volna."Csukd be szemed, öntsél forró ólmot füledbe, hallgass,dolgozz. Ne várj tőlük semmit: nincs műszerük ahhoz,

amit mondasz vagy mondani szeretnél.

* * *

Villon

Figyeld meg észrevétlenül, a pillanatban, mikor visszalo­pakodik Párizsba, óvatosan, homlokába húzott süvege alólártatlan pillantással pislogva halad át a városkapun, mert aProcureur du Roy kopói keresik, mert Colin, a bitang, val­lott a kínzókamrában, mert már megírta a Testamentet,

mert Margot, a kövér, Márta, Jehan Cotart s mind a pári­zsi lányok és férfiak elhagyták. Harmincéves elmúlt már,öregszik. Csontjait hasogatja a nyavalya, az emlékezés, amenekülés és a szenvedélyek férgei. Verseit megírta, félkézzel: ő az első költő a világirodalomban, aki teljesen az,szőröstül­bőröstül, az akasztófa alatt is, mindent tud, amitMallarmé később tudott a munkaszobában, s mégis olymellékesen költő, mintha bökverseket faragna, mint a kó­bor szegénylegények, két betörés vagy két akasztás között.

Az utcán megismerik a párizsi lányok. Nem adják fel."Szegény Villon!" Fogai odvasak, hiányosak, köntöse ron­gyolt. Egy templom előtt megy el, keresztet vet. Egy bor­dély előtt megy el, betér. Egy kocsma előtt megy el: ottmarad. Körötte füstöl a középkor, hittel és szenvedéllyel,illattal és bűzzel, tömjénnel és ömlő vérrel, paráznasággalés alázattal. Igen, már harmincéves. Emlékezik, hogy sze­retett volna egyszer szeretni valakit. De mindig csak a cse­lédek segítettek. Keresztet vet. Aztán kockát vet. Aztán tin­tát, tollat kér, a kocsmaasztalon, reszkető kezekkel, írnikezd: "Je sens mon coeur qui s'affoiblist..." ­ írja. És: "Pre­mier, je donne ma povre ame..." Lassan sötét lesz körülöt­te. Csak hangját halljuk, rekedt káromait és könyörgését."Item, mon corps j'ordonne et laisse, A nostre grand mere laterre" ­ nyöszörgi. Szemünk megtelik könnyekkel. Vad

testvérünk ő, aki vérrel írt.

* * *

Aprés

Egy perccel azután, hogy befejeztem a könyvet, mely életem,egészségem, idegeim, boldogságom, szabadságom, időm tel­jességét követelte nyolc hónapon át, különös zavart érzek.Úgy érzem magam, mint aki megszabadult végre zsarnokátólés kínzójától, felszabadulást érzek, óvatosan ujjongani és kur­jongatni szeretnék, mert végre, végre nem kell éjjel és nappalugyanazzal a rögeszmével és kényszerképzettel foglalkoznom,végre kitekertem a nyakát, és megszabadultam tőle, rabtar­tómtól és porkolábomtól, hóhéromtól és kínzómesteremtől!S ugyanakkor hazátlannak érzem magam. Mintha száműztekvolna egy félelmesen ismerős otthonból és hazából, ahol min­den gyűlöletes, s ugyanakkor minden édesen és csodálatosanismerős és meghitt volt. Mert a munka haza is, tehát egyszer­re rabság és boldogság. Ugy, most pontot tettem, végre sza­bad vagyok. S riadtan nézek körül: mit kezdjek ezzel a sza­

badsággal?

* * *

A meglepetés

És úgy kell írni, mint aki nem tudja, hogy a következőmondatnál mire ébred. (Élni is így kell; a kettő ugyanaz.)Nem lehet "tervszerűen" írni; sorsunk sem "tervszerű".Csak az az írás tud igazán megérinteni, alakítani, csak azaz írás tud hatni reám, tud alkotni, amelyen érzem, hogymegszállottságban, félájult és áhítatos készenlétben kerültpapírra. Csak az az írás méltó emberhez, melynek mindensorán érzik a meglepetés: a létezés és a teremtés meglepe­tése, valamilyen félelmes várakozás. Ez az írás, mely alkot,mely kezdetben volt, mint az Ige. A többi csak irodalom.

Nem lehet eléggé vigyázni a központozásra, mert elkanászo­dik és közbeszól: a pontosvessző fontoskodni kezd, a gondo­latjel szerepet akar, a három pont sértődötten követeli helyéta nap alatt, a kettőspont érzelmi hangsúllyal jelentkezik, sa pont és vessző, szerepüket és jelentőségüket meghaladóigénnyel, belekotyognak a szövegbe. Úgy, ide tegyünk egypontot. És jegyezzük meg ­ vessző ­, hogy a gondolat csakakkor engedhet a központozás rémuralmának, ha az írásjel

nem ad hozzá, de nem is vesz el belőle semmit.S mindez meglehetősen szegényes. Pont, vessző, kettős­pont, kérdő­ és felkiáltójel, pontosvessző, gondolatjel, há­rom pont: milyen szegényes jelek, kifejezni a gondolathangsúlyát és érzelmi tartalmát, lejtését és helyezését! Azirodalom meglepően szerény segédeszközökkel dolgozik;mintha Praxiteles bugylibicskával faragná a márványt!

Nem ártana új műszerekről, segédeszközökről is gondos­kodni. Nem elég írni; műszer is kell hozzá.

* * *

Szerkezet

Végül az író is csak szerkezet. Isteni szikra sugárzik benne,igen. De ezenfelül van mirigyműködése is, mely kóros

vagy természetes, van idegrendszere, mely befolyásolható,van életüteme, mely éppen olyan rejtélyes és változhatat­lan, mint a csillagok keringésének rendje. Mindezzel szá­molnunk kell, mikor megítéljük egy író életművét. A szer­kezet tökéletessége vagy zavaros működése megszabja azalkotás méretét, tartalmát, tökélyét, igazságát. Mindig ket­tőről van szó: nemcsak a "Háború és Béké"­ről, hanemTolsztojról is, nemcsak a "Werther"­ről, hanem Goethérőlis. A kettő adja ki az egészet, a remeket, a művet. Olvasd a

művet; de maradj szolidáris a költővel is.

* * *

Petőfi

Ő a szerelmes öcsénk, aki elment a csatába, és meghalt va­lamiért, ami az élet értelme.

Úgy is beszélünk róla, a családban, mint egy elhalt firo­konról, a fiatalról, a legkedvesebbről. Kevés nyoma ma­radt: egy arckép, fakult, nemzetiszín szalag, egy kalpag, ka­bát. S a műve. De mindez a legkedvesebb: könnyeinken át

nézzük e tárgyakat.S mert legenda van körülötte, mint mindig a legfiata­

labb és legkedvesebb körül, halkan idézzük emlékét. Néhaérkeznek idegenek, és azt susogják, megtalálták sírját,

orosz földön, messze idegenben. Ilyenkor összenézünk, fe­jünk csóváljuk. "Halljátok! .. ." ­ mondjuk. ­ "Valaki látta asírját!" ­ Zavartan emlékezünk. Milyen is volt?... Egészenfiatal volt. A láng volt benne. Szertelen volt és gyöngéd,

táblabíró és őrnagy, huszonhat éves és Petőfi, tudott ango­lul és franciául, megírta művét, és meghalt a hazáért. S alegfiatalabb volt, a nemzet Benjáminja, a kedves, a dédel­getett. Csendesen beszélünk róla, bizalmasan. "Ilyen csakegy volt!" ­ mondjuk halkan. S szívünkhöz szorítjuk mű­

vét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.

* * *

O'Neill

Hősei a polgárháborúból, a házasságtörésből, az Antillák­ról vagy a szomszéd parókiáról érkeznek, utcai ruhában,zsebükben a végzettel, melyet rögtön, első szavukkal ésmozdulatukkal, oly természetesen csomagolnak ki és nyúj­tanak át, mint ahogy mások virágot vagy süteményt hoz­nak ajándékba. Rögtön, első pillanattól egész sorsukkallépnek a színpadra, tehát nemcsak mindazzal, ami a szín­darab történetéhez tartozik, hanem azzal is, amit gyer­

mekkorukban szerettek vagy gyűlöltek, a fiatalság bánatá­nak és türelmetlenségének emlékeivel, egy gonosz indulatvagy egy megbékült negyedóra emlékének törmelékeivel.Így jelennek meg, s rögtön ezt mondják: "Öld meg." Vagy:"Szeress." Vagy: "Gyűlöllek, te büdös ringyó." Vagy, egé­szen szelíden: "Mégis, szeress." Ugy hordják a végzetetmagukkal, mint más a töltőtollat vagy a zsebkendőt. De ő,az író, egyetlen pillanatra sem jelenik meg a színen, nemszól közbe; mintha mindent tudna alakjairól, minden em­beri alakról és helyzetről, s kissé félne is attól, amit tud.

* * *

A térfogat

Nem csak a színpadnak, a regénynek is külön térfogata van.Ami az "élet"­ben egy méter, az a regényben nem egészenpontosan egy méter: talán csak nyolcvan centiméter. Ami azéletben cím és rang, a regényben nem föltétlenül cím és rang.Aki az életben szőke, a regényben észrevétlenül megbarnul,mélység és magasság szerepet cserélnek, az élet mellékességeidöntő jelentőséggel lépnek föl a regényben, egy zsebóra ke­tyegni kezd és időt mutat a regény térfogatában, holott az

életben soha nem mutatott egyetlen percet sem, melyre érde­mes lett volna odafigyelni. A világi térfogat, mértékegységek aregényben oly különösen átalakulnak, mint ahogy a konti­nentális mérték Angliában nem pontosan ugyanaz; ami ideátkilométer, odaát mérföld, ami itt liter, ott pint, ami itt deka,ott lat, ami itt érzés és dráma, az a regényben hazug és nevet­séges álérzés, s ami a regényben végzet, az életben néha elsik­kad és átalakul unalommá. Aki az életből az irodalom térfo­gatába lép át, tagadja meg a nehézkedés törvényeit. Mint aföldi ember a Mars légkörében és vonzási sugarában, itt ismásképp kell élni, járni, lélegzeni. Vegyünk lélegzetet.

* * *

Üzemköltség

Ha tudnák az emberek, ha gyanítanák, mit költ el az írómunkájára! Ha tudnák, "mibe kerül" az írás! Idegbe ésvérbe kerül, a testet is szolgálatába kell állítani, s aztán

életmódba kerül, valamilyen félelmesen öntudatos, ravasz,figyelő, gyanakvó, odaadó, áradó, tartózkodó, mindenestültehát teljes készenlétbe kerül minden leírt sor! S mit kellhozzá összeélni, összeálmodni, összeolvasni, összeutazni,összekalandozni, aztán aszkétának is kell lenni, boldogta­lannak is kell lenni, s néha boldognak és pazarlónak is kelllenni, mindig azért, hogy a titokzatos pillanatban, mikornem lehet már kitérni a munka kényszere elől, "jelen" le­gyünk, presente! ­ s írni tudjunk. Igen, az írásnak üzem­költsége is van, több és félelmesebb, mint egy gyárnak.

Mit kell rákölteni? Mindent, az egész életet!

* * *

Személyi adatok

Korszerű színdarabok szerzői utasításai anyakönyvi fö­lénnyel állapítják meg, hogy "Jenő, 33 éves" és "Gizella, 28éves". Shakespeare még nem jelölte számokkal hőseinekéletkorát a színlapon. A hős életkora, jellegzetes testi saját­ságai, minden személyi adata a cselekményből derült ki, a

drámai anyagból vált elő, élesen és félreismerhetetlenül.Learről tudjuk, ha nem is mondja a szerzői utasítás, hogyhetvenéves, Oféliáról, hogy húsz, Hamletről, hogy har­mincöt, Titániáról, hogy tizennyolc, Lady Macbethről,

hogy negyvenöt és Pucknak nincs kora.Az író nem hirdetheti ki hősei és alakjai életkorát, mint

egy anyakönywezető. Nem vehet el életükből egy­két esz­tendőt, s nem adhat hozzá egyetlen napot sem. A hősök­nek és alakoknak van koruk, nemük, nevük, lakásuk ésházszámuk, de ez mind az övék, sorsukból és végzetükbőlkövetkezik, s csak e végzetből derülhet ki az olvasó vagynéző számára. Az irodalomban nincs "Jenő, 33 éves". DeJenő egy szava vagy cselekedete tévedhetetlenül elárulja,hogy 33 éves. Az irodalom tehát másképp anyakönyvel. S"személyi adatai" mégis éppen olyan megbízhatóak, minta valóság adatai. Itt nem lehet csalni, okmányt hamisítani;

a csalás rögtön, az első igaz mondattal kiderül.

* * *

Előtte

Ez a nevezhetetlen, az évekkel nem múló és nem enyhülőizgalom, ez a szorítás és szorongás, mely még mindig elfogés megkísért munka előtt ­ ez a halogatása a munkának,reggel vagy este, ez az elodázása az írásnak, ez a készülés,henyélés, cigarettázás, olvasás, ez a titkos és csendes re­ménykedés, hogy hátha, mégis közbejön utolsó pillanat­ban valami, s ez a félelem, hogy Isten ments, nem szabadközbejönni semminek, ez a szívdobogás, melyet nem eny­hít gyakorlat és tapasztalás! Aztán eljön a pillanat, mikornem lehet halogatni, s szó megérett és jel, rögzített kifeje­zés akar lenni. Akkor eldobod a cigarettát, rosszkedvűenfelállsz, az asztalhoz lépsz, leülsz, tíz ujjaddal szántod haja­dat, s érzed, hogy nem menekülsz végzeted elől, mely

olyan, mint egy félelmes légyott. Úgy, most írsz már; s las­san enyhül a szorítás és szorongás.

* * *

A világ közbeszól

A művet néha áttöri a világ, beleszól munkánkba, önké­nyesen tollba mond szavakat, igénye és ízlése szerint másítmeg mondatszerkezeteket, kicserél jelzőket. A világ erős ésveszélyes. Fegyvereit és módszereit nem szabad lebecsülni.Az író ír, s azt hiszi, senki nem tudja zavarni köreit. De avilág állandóan hat, nyugtalanít, beleavatkozik, akkor is,amikor nem várod, mikor azt hiszed, úr vagy az anyag fö­

lött, mikor azt hiszed, egyedül vagy munkáddal, mesterevagy, tetszésed és hited szerint uralkodsz fölötte. S egy­szerre érzed, hogy egy szót nem egészen úgy választottál,mint kellett volna, egy jelzőt szelídítettél, egy mondatnaknincs az a támadó vagy végképpen kifejező lendülete, ér­zed, hogy idegen erő hatja át mondataidat, szelídít vagyhamisít vagy színtelenít... ilyenkor a világ szól közbe.Ilyenkor rögtön dobd el a tollat. Fülelj, neszelj, figyelj,mint a fenevad, mikor veszélyt szimatol. Zárd el művedetés szívedet, kulcsra, éles szemekkel nézz körül, vizsgáldszíved és értelmed. A világ nem enged el, közbeszól. Ezért

védekezz, ha író vagy, halálig.

* * *

Elemek

Tavasz, virágzó fák, a földeken még csillog a hólé, vadvi­zek, áradás, megvadult folyók, északi szél, mely sodor vi­rágmagvakat, porszemet, újságpapírt, napfény, oly hideg,mint egy dandy pillantása... mi ez az egész? Elemek, mun­kád, életed, végzeted elemei, melyek alakítanak is, de esz­közeid is, anyag, mellyel dolgozol, mint a kályhás a sárral,mint a szabó a szövettel, mint Isten a világgal, mint a mű­vész az élettel, mely sorsa is, s ugyanakkor elem és nyers­anyag, melynek átadja tudását, szakértelmét, szenvedélyét

és közönyét.

* * *

Jól van?...

A biblia szerint Isten megteremtette a világot, s a hetediknapon "megpihent és látá, hogy jól van ".

Ezt csak ember mondhatta így, Isten soha. Isten megte­remtette a világot, de ­ egészen biztos ­ sohasem érezte,hogy "jól van". Ez a kisiparos elégültsége, aki büszkén né­zegeti keze termékét, egy bölcsőt, koporsót vagy egy párcipőt, s ennen hasára veregetve, "látja, hogy jól van". Istensoha nem ilyen elégedett. Isten és a művész ­ csak Ők ket­ten ­ tudják, hogy soha nincsen "jól", hogy minden, amialkotás, az emberi alkotás éppen úgy, mint az isteni, töké­letlen, mert a szándék, mely az igazi alkotás mélyén pa­rázslik, soha nem alszik el, mást akar, többet, emberibbetvagy istenibbet... Ne örülj, ne malmozz, hasadon össze­font kezed ujjaival, ne pislogj elégedetten. Nincs "jól".

Csak éppen van ­ s már ez is emberfeletti.

* * *

Könnyen

Ez az író dicsekszik, hogy "könnyen ír", nincs akadály szá­mára. Nem tudja, hogy halálos ítéletét mondta ki e dicsek­

véssel.Az írás nemcsak a teljesítmény, hanem ­ mindenekfölött­ küzdelem az ellenállással, melyet az anyag sugároz ma­gából, az anyag, melyet meg kell munkálnunk, hogy gon­dolat legyen belőle, formája legyen, alakot öltsön... Az íráselsőrendűen ennek az ellenállásnak leküzdése, s ez a küz­delem legalább olyan szerves része az alkotás folyamatá­nak, mint maga a kifejezés és az alkotás. Aki "könnyen" ír,egyáltalán sehogyan sem ír, csak betűket vet a papírra.Mintha azt mondaná valaki: "Én egészen könnyen élek és

halok meg, nincs semmi akadálya."

* * *

A titok

A "színpad titka", a "darabírás titka": micsoda halandzsa!Úgy beszélnek erről, mint valamilyen fakírmutatványról. A

valóság sokkal egyszerűbb és félelmesebb.Keress egy jellemet, ennyi a feladat. Keress hozzá egy

helyzetet, mely a jellemből következik. Egyeztesd ezt a jelle­met a világgal s a végzettel, mely ellentétes jellemével: ennyia dráma. (Hamlet.) Vigyázz, hogy te, a szerző vagy költő, neszólalj meg a színpadon, ügyelj, hogy hőseid mindig csak ar­ról beszéljenek, ami jellemükben és helyzetükben igazán lé­nyeges és végzetes. Vigyázz, hogy röviden és keményen be­széljenek, akkor is, mikor ezt mondják: "Kegyelem" vagy:"Szeretlek." A többit bízd a színpadra és az időre. Ennyi a ti­

tok.

* * *

A névtelen költő

Valahol él a névtelen költő, Portugáliában vagy Kiskunfél­egyházán, a költő, aki nem ír folyóiratokba, nem szerepelneve az irodalmi felolvasások színlapján, verseinek árfo­lyamát nem latolgatják a szerkesztőségek és kávéházakbörzéin, igen, nevét sem tudja a világ, s ő maga sem akarhivatalosan költő lenni, babérral és honoráriummal és bí­rálatokkal, hívekkel és ellenfelekkel, telefonszámmal és

törzskávéházzal: csak költő, ahogy egy fa lombot tart az égalatt, csak költő, mert szívében parázs van és sugárzik vala­mi, csak költő, mert Isten megérintette homlokát, s tudja

az összefüggéseket és hallja azt a másik zenét, mely a tár­gyakból, az állatok és növények lelkéből s az emberek szí­

véből árad. Ezért költő. Azt hiszem, ő az igazi.

* * *

Orarend

Ne félj az órarendtől, költő! Nem vagy te leopárd, sem iz­landi gejzír! Adót fizetsz, két szobád van, hallal, központifűtéssel, porszívóval és telefonnal, neved és személyi ada­taid hivatalos könyvekben tartják számon ­ ne félj az óra­rendtől! S ne akarj leopárd vagy gejzír módjára nyilatkoznimeg, ne hidd, hogy ihleted és munkád kiemelheted a vi­lágból, amelyben élsz, s amely hivatalosan rendezett világ,rendőrökkel, társadalombiztosítással, fegyházzal és há­romhavi felmondással. Ezen belül, s ezen felül kell költő­nek lenned: ezért élj csak szabályosan, legyél költő délutánkettőtől négyig, órarend szerint. Nem vagy leopárd, ne fe­ledd el. Gejzír sem vagy. Költő vagy, tehát civilizált lázadó:ezért lázadj órarend szerint, udvariasan, szabályozottan és

kérlelhetetlenül, ahogy kell és lehet.

* * *

Montherlant

Egy kicsit még mindig ­ örökké ­ torreádor. Amolyan mű­kedvelő bikaviador, gazdag és sportszerető francia nemesicsalád sarja, aki magánszorgalomból, úri passzióból öli a

bikát, csábítja a nőket és írja a regényeket.Ez a műkedvelő halálmegvetés, nagyúri nyegleség és kö­zöny a veszéllyel szemben sokáig elkedvetleníti az olvasót.Úgy szoktuk meg, hogy becsüljük a veszélyt, író és olvasó.Az irodalom életveszély. Montherlant úgy ugrat neki, mintaki tudja, hogy nézik, s ennek örül. De aztán meggyőz ar­ról is, hogy csakugyan hajlandó a porondon hagyni bőrét.A porondon, ami egyszerre a bikaviadal manézsa, a nők

ágya és a kéziratpapír.Ezért van joga olyannak lenni, amilyen. Ezért győz meg,hogy nyegle szókimondása igaz bátorság. Hajlandó bele­halni abba, amit ír. Ez nagyon fontos. Itt kezdődik és itt

végződik az író.

* * *

A felhők

Igen, költő voltál és a felhőket szeretted. De ne tagadd le,

hogy a sertéskarajt is szeretted, babbal és zsírban kisültburgonyával. A bánatot szeretted, de szívesen röhögtél amoziban. Walter Disney trükkfilmjein is. Mindennél több­re becsülted az emberi könnyet, a gyász és fájdalom e ne­mes párlatát, de szeretted a szilvapálinkát is, téli reggele­ken, éhomra, szalonna mellé. Az őszi erdőt szeretted, de akávéházban többször ültél, erdő és bíbor pompa nélkül, sjobban is érezted ott magad. A szerelmet szeretted, melyhalhatatlan és fenséges, de végül mindig beérted nőkkel,akik nem voltak halhatatlanok, sem fenségesek. A fénytszeretted, de ordítozni kezdtél, ha sok volt a villanyszámla.A végtelenséget szeretted, de nagy műgonddal jártál utá­na, hogy szabadjegyet szerezz a villamosra. A felhőket sze­retted, igen, mert költő voltál. De ember is voltál; s ne ta­

gadd le a sertéskarajt.

* * *

Siker

Minden siker gyanús. Mit kezdjek a levélhordóm dicsére­tével? A derék ember legjobb férj, atya, alkalmazott éshonpolgár. De nekem nem a legjobb férj és honpolgár

készséges és beleegyező megértésére van szükségem, ha­nem arra az ökölharcra, melyet az ellenálló és beavatott,egyenrangú olvasóval folytatok. Nem lehet meghódítani avilágot; csak meggyőzni lehet. A hódító, akit a világ keblé­re ölel, mindig önmagát adja fel; aki meggyőz, térdre kény­szerít valakit vagy valamit, egy embert vagy egyfajta buta­ságot. Ezt a másik sikert keresem az életben, ezt a sikert,mely mindig csak személyes lehet: egy­egy lelket akarmeggyőzni. Ez a legtöbb. A többi csak példányszám és

pénztári elszámolás.

* * *

Pillangó

Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gon­dolat, mint a pillangó ­ de te éppen másra figyeltél. Valakibeszélt, valamire vágytál, valami kínzott vagy elfoglalt. Smikor utánanéztél, már elröppent a gondolat, mint a pil­

langó.Ezért tanuld meg, hogy gondolkozni nem is lehet elég

figyelmesen. Nem élhetsz eléggé készenlétben, ha gondol­kozni akarsz. Mert néha megvillan az a kis ötlet, mely neméppen világraszóló; talán csak tetszetős, valami, amit érde­mes óvatos ujjakkal megragadni, gombostűre fűzni és üvegalá állítani, örökre; s ha nem figyelsz oda, továbbrepül ez a

színes semmiség, s nem tér vissza soha többé, s üresebb ésszegényebb lesz a világ. Te csak figyelj, akármit beszélnekis körülötted. Figyelj a pillangóra, amint átlebeg az érte­lem fénysugarán, villogva, himbálva és táncolva, s ne légysoha lusta, fáradt vagy közömbös, kinyújtani utána kezed.

* * *

Két kézzel

De te csak írjál két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájok,ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízdreájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak ­ te csak ír­jál, két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással.Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát vagy fél napot, ami

kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanak­kor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne saj­náld könyvedtől azt a tíz vagy húsz évet, ami kell hozzá,hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon csakugyan ír­jad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed­ mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészségetés boldogságot, mit számít egy vagy száz év múlva, hogyboldog vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat,

nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod!­ s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi leszakkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jól, mert

ez volt a dolgod.

* * *

A szökevény

S van úgy is, hogy egy alak váratlanul megszökik a regény­ből. Hol van?... Az elébb még itt volt, a századik oldal kö­rül, hangosan szavalt, hetvenkedett, érzelgett, mindenkép­pen jelenvaló volt. Aztán, óvatlan pillanatban, a száztizen­negyedik oldalon, eloldalgott a szobából, a cselekménybőlés a regényből, mézeskaláccsal sem lehet visszacsalogatni.

Miért ment el? Eszébe jutott valami? Megsértődött?Ilyen a természete?... A regényhősökre nagyon kell ügyel­ni, éppen úgy, mint az élet hőseire. Néha önkényesek ésszeszélyesek. A lázadás és kitörés nemcsak a korszerű re­gény műfaját jellemzi, hanem a korszerű regényhős visel­kedését is a műfajon belül. Mit csinálsz vele, író, mit kez­desz regényhősöddel, ha a cselekmény közepén fellázad,félbehagyja a mondatot, s elsétál, nem tér vissza soha? En­gedd futni. Rossz hős az ilyen. Inkább fusson, mintsem

erőszakkal visszatartsad, mint a naturalista regények hőse­it tartották vissza, száz és száz oldalon át, érthetetlen szi­

gorral és céltalan makacssággal, az írók. Mondd neki, aszökevény hajlamú hősnek: "Jól van, fiam, menj a fenébe,többé itt ne lássalak. Majd visszajönnél még, a második

kötet vége felé! De akkor már késő lesz, és te szemétdom­bon fogsz meghalni, nem pedig az irodalomtörténetben."Akkor sírni kezd és rimánkodik. De te maradj szigorú.

* * *

Egy szó

Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó, az a bizo­nyos, melytől elevenebb, értelmesebb, igazibb lesz a mon­dat, a fejezet, talán az egész könyv. Az a bizonyos szó,

amely kimondja az igazat, de oly lágyan és erősen, oly dal­lamosan és félelmesen, oly igazán és süvöltő keménység­gel, ahogy a végzetet kell néven nevezni. Csak ez a szó hi­ányzik, néha, legtöbbször. Már olyan szépen árad a mon­dat, már minden a helyén van, jelző, ige és főnév, már

olyan következetes, színes az egész! Csak éppen nincs ér­telme, mert hiányzik egy szó, egyetlenegy ­ melyik? Várj,

rögtön kimondom, itt van a nyelvemen.

* * *

Hangzás

Az irodalmi szöveg hangzása más, mikor kéziratban olvas­suk, más, mikor kefelevonatban kerül elénk, más, mikorlapban vagy folyóiratban jelenik meg, más, mikor könyv­ben látjuk, más, mikor ­ évekkel a könyv megjelenése után­ egy régi, gyűrött példány akad valahol kezünkbe, más,mikor ócskásnál vesszük meg a könyvet, melyet valamikormár felvágott és olvasott valaki, s végül más, mikor "gyűj­teményes műveink" kiadását lapozva látjuk viszont a szö­veget. Más a szavak csengése, értéke ilyenkor. Az író a pil­

lanatban, mikor papírra veti mondanivalóit, kénytelenmesszire hallgatódzni az időben: ami papíron harsogó éstetszetős, nyomtatásban suta és süket is lehet, s húsz évmúlva ugyanaz a szöveg talán megint élni kezd. A szóhangzását az időben kell hallani. Hallás kérdése ez; talán

ez az írás titka.

* * *

Juhász

Ez a költészet egyetlenegy emlék anyagából készült, mintahogy a világ egyetlen kötetből készült. Ez az emlék nem

Anna, nem. Ez az emlék a bánat.A dolgok alján, a tavak alján, a nők és a férfiak vágyai al­ján van a bánat. Ugy mozgatja a világot, mint a szél, mint afény. Fekete fény ez. És mindenünnen árad, nappal és al­vás közben is. A költő lelke megtelt ezzel a fekete fénnyel.Úgy emlékezett a bánatra, mint aTeremtmény a létezés él­ményére. Ugy szerette ezt a bánatot, mint a szeretők halottkedvesük emlékét, eszelősen. Úgy dédelgette, úgy vittekarjai között, mint az őrült anyák halott kisgyermekük pu­ha testét. Csukott szemmel beszélt erről, mintha örökké

egy másik, fekete égre nézne, mely messze van, nem fent, avilág felett, hanem a mélyben, az emberi öntudat alján.Úgy hívta, úgy dalolt neki, úgy szerette ezt a bánatot,

ahogy csak szenvedélyeit szereti az ember ­ mindig csakszenvedélyeit, soha nem azt, akire törnek és vágynak a

szenvedélyek.

* * *

A világ

Az irodalom nem csak az, amit egy író ír, még csak nem isaz írók gondolatköre és lelkivilága; az irodalom önmagá­ban is világ, éppen olyan valóságos és felfoghatatlan, minta Naprendszer, törvényekkel, légkörrel, sztratoszférával,bolygókkal ­ világ, melynek igazi méreteit nem ismerjük,csak gyanítjuk, hogy végtelen. Aki e világba lép, megtudja,hogy nem egészen érvényes többé az, amit a Földön ta­

nult. Másképpen lélegzik majd, másképp dobog szíve e fé­lelmes világ légkörében, másképpen él és hal meg, e rejté­lyes csillagzat törvényei szerint. Vigyázz, vándor; ez a világ

nem egészen veszélytelen.

* * *

A Szentlélek

Elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, aranycímbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam,

éhomra.Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat,lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke,Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találóhasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak,csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Mindenvolt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért,

ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet.

* * *

A regényhős

A regényhős bejött a szobába, nyugtalanul köhögött, orrátfújta és idegesen, kissé elfulladtan és szuszogva mondta:­ Kérem, értsük meg egymást. Nekem az egészhez semmi

kedvem. Én nem is szeretem Olgát.Felnéztem a regény kéziratából, melynek egyes jelzőit

csiszolgattam éppen, szemüvegem feltoltam homlokomra,és szigorúan mondtam:

­ Nem kívánom öntől, hogy szeresse Olgát. Nem va­gyok én Isten, aki lehetetlent kíván az emberektől. Én csakregényíró vagyok, s megkövetelem, hogy hőseim viseljék elsorsukat. Érzelmei nem érdekelnek. Ne szeresse Olgát, deszökjön meg vele, mert a törvény ­ a titkos törvény, regé­nyem lexe és parancsszava ­ így parancsolja. S különbenis, ne mászkáljon ön engedély nélkül az életben. Önnek epillanatban a százharmincadik oldalon a helye, sehol má­sutt. Himpellér, vissza a regénybe! ­ mondtam retteneteshangon, s kinyújtottam kezem, és ültömből félig fölemel­

kedtem.

* * *

Jelző

Egyre kevésbé hiszek abban, hogy a mondat alkatrészeit ellehet határozni, ki lehet válogatni, mint egy virágüzletbena tetszetős csokorhoz szükséges színes, illatos, pompás vi­rágokat. A jelző vagy jelentkezik önként, s akkor csakugyan"találó" vagy keresni kell, s akkor soha nem lesz igazi, semjellegzetes, sem jóízű. A hasonlat elemien következik a ha­sonlított tárgy, személy vagy tünemény jellegéből: nem le­het "kitalálni". Költő, ne rágd a pennaszárat, hasztalan ke­resed földön és égen azt az "olyan, mint"­et, mely érzékel­tetni tudja kedvesed szeme színét vagy a zsarnok dölyfösindulatát. A jó hasonlat kéznél van, mint a végzet. Az erősjelző úgy árad a fogalomból, melyet jellemezni kell, mint ajellem egy emberből. S a világ különben sem "olyan,mint". Mikor a jelző hiányzik, s nem állít be önként, neerőlködj; mondjad csak egyszerűen, erős szóval: "Ilyen."

* * *

Ritenente

Lassítva kell írni, ritenente. Néha el akar szaladni a mon­dat, a fejezet, különösen egy fejezet vagy az egész mű végefelé, mikor téma, hősök és író egyszerre türelmetlenek

lesznek, az egész áradni kezd a vég, a befejezés felé, min­denki szeretne már túlesni a kifejezés végzetén... Ilyenkorvissza kell tartani ezt az áradást, adagolni kell a szenve­délyt, szavakat és indulatot, mesterségesen tartani kell azanyagot és az ütemet, időt kell adni neki, s mint ahogynem lehet egyetlen oldallal, egyetlen sorral sem többet ír­ni, csak amennyi föltétlenül kell, úgy nem szabad sietni ésegyetlen nappal, egyetlen pillanattal elébb sem szabad be­fejezni egy írást, csak amikor itt van a pillanat, amikor

csakugyan "vége" van, macskakörmösen és végzetesen vé­ge van a regénynek. Írj lassítva, fegyelmezd az áradó anya­got. Igy, fegyelmezve igazibb belső üteme, elevenebb re­

megése is.

* * *

Siker

Sikered van? Vigyázz. Minden siker gyanús.Örülsz, megdobog a szíved, mert forró tenyereket ütnekössze egy színház félhomályos nézőterén? Tudjad, hogyami a te lelked része e sikerben, mindaz szerény és mulan­dó. A színház testiség is, nem csak nagy szavak és igaz tirá­dák, nem, a színház izzadt trikók, festék, lámpák, jegysze­dők és fizetett hírnökök szövevénye is. A kirakatban újkönyved színes fedelét látod? Fordítsd el fejed, mert min­den siker félreértésekből áll össze tüneménnyé. Igen, sike­red van, fodrászod is hajbókolva köszön, varróleányok aj­kán a neved, delnők szorítják szívükhöz műved, mord fér­fiak komoran paroláznak ­ de te csak vigyázz! Mert amit avilág elismer, mindig csak az és annyi, ami rokon benned a

világgal. S ez kevés.

* * *

Csak addig

Csak addig van jogod élni és írni, amíg munka közben,előtt vagy utána, de akár napközben is, egy kávéházbanvagy villamoson, megborzadsz néha az írás felelősségétől,megrettensz e végzetes feladat nagyságától és iszonytatókövetkezményeitől, amíg a végzetet érzed minden emberiszó mögött, a végzetet, amely kijelölt téged, éppen tégedaz életveszélyes szerepre, elmondani az emberek helyett,jól vagy rosszul, mit ők is tudnak, de nem mernek mindigés minden következménnyel kimondani. Csak addig vanjogod írni, mint ahogy a papnak is addig van csak jogabüntetni és feloldozni, amíg hisz és úgy érzi, hogy szemé­lyesen felelős Istennek. Ha nem borzadsz meg egy napon,

akkor nem vagy többé senki és semmi; legföllebb sikeresíró, semmi más.

* * *

Goethét olvasom

Goethében, mint minden igazi nagy emberben, a koturnu­sos és patetikus fenségen túl, mellyel elénk áll, van valaminagyon földi, romlott értesültség is, valami, amit pesti szó­val "link"­nek neveznek. Néha lejön az Olümposzról,

elénk áll, kezét a kék frakk kivágásába rejti, a la Napoleon,aki máskülönben pontosan így vegyítette a patetikust és aromlottan­értesültet, pislog, hallgatja az embereket, s pil­lantásán, köhintésén érezzük, hogy a lángész, aki máskü­lönben az istenekkel társalog, pontosan tud mindent az

emberekről, krajcáros gondjaikat, filléres szenvedélyeiketismeri, tudja a kéjnők címét, akihez elszaladnak szerelme­iktől, tudja az adósok címét, akiknek pénzt kölcsönöznekuzsorakamatra ­ s megjegyzi e címeket! ­, tudja, mit csi­nálnak éjjel egyedül a szobában, mit éreznek, sunyi számí­tással, mikor könnyeznek és esküdöznek... mindent tud!Mert beavatott. Mert lángész. Mert "link". E finom rom­lott földi értesültség nélkül nincs igazi emberi nagyság.Mindezt tudja, aztán megfordul, visszamegy az Olüm­

poszra, s fuvolázik és mennydörög.

* * *

Megegyezés

Ne bántsd megegyezéseiket. Erre épült fel az emberi világ.Tűrd el és viseld el, hogy megegyeztek bizonyos tévesz­mékben, ködös vágyképekben, kínos és szomorú rendtar­tásokban. Valószínűleg nem lehet másképpen. Ne bántsdhitüket, hamis elképzeléseiket, tunya és kényszerű meg­

egyezéseiket.Csak tudjad, hogy amikor nem bántod őket, még nemegyeztél meg velük. Hallgass, de úgy, mint aki nem tehetmásként. Ha úgy hallgatsz, mint aki beleegyezik, nincstöbbé ellensúly a világban. Úgy kell hallgatni, mint aki akínpadon is hallgat. Ez nagyon nehéz. Elhallgatni az igazat

mindig nehezebb, mint kimondani a hazugságot.

* * *

Orarend

Műveden építs mindennap valamit, mindennap. Néha

csak javítsd egy részletét, néha, mikor erőtlen vagy, csakrendezgesd, tedd helyére a rendetlen sorokat és oldalakat.

De mindennap építsd egy mozdulattal.Ez a dolgod. De műved építése közben ne feledkezz

meg lelkedről sem. Azt is építsd, mindennap. Alázattal ésfigyelemmel. Ugy, hogy tanulsz valamit, tisztázol egy néze­tet, ellenőrzöl egy szenvedélyt vagy indulatot. Mindennapépítsd lelkedet, mint ahogy művedet építed az időben. Akettő, mű és lélek, nem ugyanaz. Vannak kitűnő művek sbeteg lelkek mögöttük. Vannak tiszta, erős lelkek, mű éskövetkezmény nélkül. Te építsd mind a kettőt, mint ahogya régi közösségek egyszerre építették a templomot, mely­ben imádkoznak majd, s a hit szabályait, az eszme szerke­

zetét, mely szerint hisznek és imádkoznak majd.És add meg testednek, szegénynek, azt a szomorú kielé­gülést, mely nélkül az állat benned fenevad lesz. Vess kon­cot neki. Veregesd meg, csitítsd, vigasztald. Ez az órarend.

* * *

Magány

Lehet, hogy a magány összetöri az embert, mint Hölder­lint, mint Pascalt, mint Nietzschét; de ez a bukás és törésmég mindig méltóbb a szellemi emberhez, mint a vegyülésa világgal, ami emberi, édes­gonosz vonzásával fertőz ésgödörbe taszít. Zuhanj mélyebben a magány szakadékába;elpusztulsz így is, de bukásoddal tartást adtál lelked ésműved végzetének. Nincs itt mód az alkura, s nincsenekepikureusi fél­bölcs és sunyin óvatos megoldások sem, akerttel és barátokkal: ha felelni akarsz a világ kérdéseire,csak a magányból felelhetsz, mely teljes, mint az élet és ahalál. És nem igaz, hogy ez a mély, sűrű magány emberel­lenes; az emberek ügyét akkor szolgálod teljesen, ha elvo­

nulsz ügyeik elől.Maradj magányos és emlékezz. Maradj magányos és fi­gyelj. Maradj magányos és felelj. Ne reménykedj: nincsmás megoldás. Maradj magányos, ha belepusztulsz is.Még mindig jobb, mint élni az ő feltételeik szerint.

* * *

Figyelj

Ne akarj nagyon szépet, sem különösen meglepőt, sem vésze­sen egyénit és eredetit mondani. Nyisd ki szemed, s figyelj,nagy erővel. Aztán hunyd be szemed, és emlékezz, nagy erő­vel. Aztán hallasz egy hangot, látsz egy arcot vagy egy tájat,valami dereng... Akkor írjál, nagyon lassan, gondosan.

A többit bízd Istenre.

* * *

Jég

Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igaz magány,mely magatartás az emberek felé; s ez jó. S van a tragikus,mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyekaz emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Ak­

kor eltévedsz, és meg kell fagyni.

* * *

Hűtlenül

Tanácsos, átkozottul tanácsos olyan erővel távolodni el be­végzett művedtől, amilyen erővel közeledtél feléje munkaközben, mikor még készült a mű és elszívta életed erőit.

Akkor hűséges voltál e titokzatos zsarnokhoz, életed és vé­red adtad neki. De aztán megalkottad, amit akartál, s mosttávolodj el az alkotástól, nagy erővel, menj odébb, nézzmásfelé, élj és alkoss hűtlenül. Nem igaz, hogy múltad kö­telez. Nem igaz, hogy műveddel szerződést kötöttél. Nemigaz, hogy egyfajta modor, látásmód, kifejezési lehetőség,hangütés most már téged is köteleznek, az írót, aki egy na­pon megalkottad és vegyítetted mindezt. Semmi és senkinem kötelez. Amit megírtál, nem te vagy többé, fordulj elművedtől, nézz messzebb. Ez a hűtlenség éppen úgy dol­

god, mint a hűség és az áldozat.

* * *

Válság

Figyelj nagyon a napokra, mikor tested és lelked egyetlenharsány lázadás munkád ellen, mikor kitalálsz betegsége­ket, szívedre vagy gyomrodra panaszkodol, el kell dobnodnapokra a cigarettát, halálfélelmeid vannak, nem bírod avilágot, és hadat üzensz minden megegyezésnek, s úgy ér­zed, már nem is tudsz írni többé, nincs közöd többé mun­kádhoz, mindent elmondtál, nem érzed azt a csodálatosszárnyalást és biztonságot, üres a kincstár, kedvetlenül vá­logatsz a fakó, színüket és ragyogásukat vesztett szavak kö­zött: figyelj e napokra. Ilyenkor egész lényeddel és sorsod­dal védekezel munkád igazi erőfeszítése ellen, a teljes fel­adat ellen, menekülni szeretnél. Ilyen napokon készülsz fela könyvre vagy csak az oldalra vagy csak a sorokra, melyekéleted és műved egyik értelmét alkotják majd. Az ember

érzi sorsát és a sors veszélyeit, nemcsak életében, hanemművében is. S egy napon megoldja valami ezt a kínos el­lenállást. Egy napon megint dolgozol, a tiltakozásnak vé­ge, s akkor oly természetes és egyszerű az egész. Ezek azáldott napok, a kegyelem napjai. És a nikotinmérgezésnapjai is. De ez nem számít sokat. A sorok számítanak,

ilyen napok után.

* * *

Uj könyv

A kiadó új könyveket küld, bírálati példányokat, szíves is­mertetés céljából.

A könyvek napokon át érintetlenül hevernek asztalo­mon. Néha, rossz lelkiismerettel, pislogok feléjük. Aztán,erős elhatározással, felnyitom az egyiket. Egy sort olvasok,találomra, a közepén. A sor így hangzik: "Burkus, ne!...

pattintottAndris a kutya felé."Behajtom a könyvet, bólogatva megyek dolgomra. Út­közben ezt gondolom: "Nem igaz, hogy a hírverés, a bí­rálatok, a tartalmi kivonatok adnak hírt egy könyv igazitartalmáról. Maga a könyv is elárulja magát, mielőtt mégfelnyitottuk volna lapjait, rejtélyes módon, csaknem ért­hetetlenül. Nem hiszem, hogy elmentem, hanyagon, re­mekművek mellett. Könyvek, melyeket fellapozni nem ér­zünk vágyat, nem bűnhődnek ártatlanul. Egyetlen sor

elég, hogy mindent megtudj egy könyvről, ahogy egyetlenhazug szó, nagylelkűség nélkül való cselekedet elég arra,

hogy tökéletesen eláruljon egy embert."Az élő könyv sugárzik, mint minden, ami él. A mestersé­ges és csinált könyv csak van. Ennyi a különbség? Azt hi­

szem, ennyi.

* * *

A szabályok

Ha olyan világot akarsz teremteni és tartósan megőrizni,ahol az emberek nem ragaszkodnak kétségbeesetten illúzi­óikhoz, melyek hazugok és károsak, ne rombold le illúziói­kat, melyek nélkül sem élni, sem harcolni, sem rendet tar­tani, sem együttélni nem tudnak. Minden nagy irodalom­nak ez a tragédiája: meg akarja szabadítani az emberekethazugságaiktól s közben lerombolja a szabályokat, melyek

az emberi együttélést elviselhetővé teszik.

* * *

Forgács

Egyáltalán nem biztos, hogy életed "nagy művét" akkoralkotod meg, mikor nagy műveket írsz... Lehet, hogy ép­pen akkor forgácsolod el magad, mikor nagy műveket írsz.Lehet, hogy életed igazi műve nem más, csak az a néhány

sor, melyről azt hiszed: forgács...

* * * * *

Só és bors

Ez az évtized, negyven és ötven között, melyet a franciákígy neveznek: "só és bors között". A hajzatra értik ezt,

melynek borsos feketesége kezd elvegyülni a fehér szálak só­szín bölcsességével. Az emberre értik ezt, ki ebben a korbankezd szelídebb lenni: nem olyan csípős és türelmetlen többé,megóvni szeretne, megmenteni. Az életre értik ezt, mely hal­

ványabb, íztelenebb lesz.Csakugyan halványabb, íztelenebb az élet, negyven és öt­ven, só és bors között?... Néha úgy tetszik, soha nem voltilyen igazi és valóságos. Negyven és ötven között nem amesszi távlatoknak él az ember s nem is a pillanatnak, mo­hón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a valósá­gos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosanennek a napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen éshálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan.

Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elvi­selése és megértése.

Alig szürkül még a világ... csak annyira, mint októberelején, délután, ködös napokon. Valahol zenélnek, a hegyekközött süt a nap, valahol gondolkoznak és megértenek, va­lahol még dolgunk van a világban... ó, áldás! Állj meg né­

mán, összefont karokkal, mosolyogj, negyven és ötven, só ésbors között.

* * *

Az elefánt

Láttam az elefántot, amint agyontaposta a rabságban szü­letett elefántbébit. Az idő múlik felettem, szívem és eszmé­letem egyre nehezebb, szeretnék már megbocsátani ésmegérteni. De minden eszmélet és tapasztalás arra tanítcsak, hogy az életben egy jó van, amelyért élni érdemes, s

ez a jó a szabadság. Kezdem megérteni az elefántot.

* * *

Lehúzni a gyűrűt

Lehúzni a gyűrűt, az órát, mellékes mozdulattal, szórako­zottan eldobni mindent, amit az életben gyűjtöttünk,őriztünk és cipeltünk, hallani még a világ hangjaít, de

már félig csukott szemekkel, mint aki nagyon hosszú ván­dorlás után az idegen fogadóban píhenni tér, hallani a vi­lágot, de csak úgy, mint a vándor az idegen város zörejét,a városét, melyhez nincs igazi köze többé, melynek örö­me és kétségbeesése, paráznasága és erénye, jogrendszereés tilalmai nem érintik őt, a pihenni térőt, az átutazót, azidegent, lehúzni a gyűrűt, az órát, lassan elejteni min­

dent, amiről azt hittük, hogy nem tudunk élni nélküle, el­felejteni a becsvágyat, a gőgöt, a kéj szomjúságát, a mun­ka feszültségét, elfelejteni kedveseink arcát, ahogy az elal­vó elfelejti a nappal ábráit, hallani még a világot, de márnem figyelni oda, emlékezni még, de már mosolyogni,

mert nem fáj, lehúzni a gyűrűt, az órát, a ruhákat, a címe­ket, a feladatokat, eldobni a testet is, ezt a kopott és gya­nús szövetet, eloltani minden fényt, egyedül lenni, már

nem is dideregni, elaludni, aludní.

* * *

Tiltakozás, kétségbeesve, délután háromkor

De én nem akarom ezt a világot! Nem kell, amit ezek si­kernek neveznek, nekem nem kell ez a társas élet, nemakarok jó fiú és elegáns dandy lenni valamelyik nagyvilágitársalgóban, nem akarom, hogy megdicsérjenek, ahogy

egy dakszlit megsimogat az ember, nem érdekel ez az örökfélreértés, ami az ő egyezményük és az én fogadalmam.Értsék meg végre, hogy nem vagyok barátjuk. Igaz, nemvagyok ellenségük sem. Ügyük nem az én ügyem. Elemüknem az én elemem. Zsákmányuk nem az én becsvágyam.Annyi közöm van hozzájuk, mint a hiúznak a fókához vagya keselyűhöz. Rejtélyes fajtámon és szakmámon belül aka­rok maradni, élni, szenvedni, dolgozni, meghalni. Bocsás­

satok el.

* * *

Gyanú

Magányosan és rosszkedvűen ülök a kávéházban, kinézek

az ablakon, nem értem a világot, s egyszerre megérzem agyanú érintésnél is valóságosabb pillantását: valaki figyel.A szomszéd asztaltól figyelnek; talán titkos rendőr, talánpolitikai ügynök, lélekhalász vagy világnézeti ellenőr. Ké­

nyelmetlenül érzem magam. Gyanús vagyok.De hiszen nem vagyok semmiféle párt tagja, adóm kifi­zettem, nem loptam, nem gyilkoltam, s felebarátaim fele­ségeit már jó ideje nem kívánom, mert belenyugodtam,

hogy nincs megoldás a földön, ember és ember, férfi és nőközött. Miért hát e gyanú? Mi a bűnöm?... Egyszerre meg­

értem:­ Gyanús vagyok, mert gondolkozom.

* * *

Fegyvereim rendezgetem

Nem, a bölcsesség, ha van ilyen, nem pajzs; átdöfi a vágyés a félelem kegyetlen dárdája. Nem, a szellem, az értelemnem kivédhetetlen fegyverek; ócska mordályok csak, hanincsenek töltve a jóság töltényével. Nem, a gúny és a kö­zöny nem védenek meg; hideg ez a páncél, inkább elvetem

és védtelenül állok a világ elé.Mivel harcoljak hát? A titokkal, a hallgatással, az ellenál­lással?... Talán inkább azzal, hogy nem leszek olyan sebez­hető, ha lemondok minden igényről, mely a világ felületé­hez kötöz, azzal, hogy titokban készülök munkámra, melykönyörtelen és engesztelhetetlen. Mert két élet van és két­féle munka; s mint a rab, aki napközben papírzacskót ra­gaszt, de éjszaka ráspollyal dolgozza meg börtöne rácsait,úgy ne hidd, hogy a munka, amit látsz tőlem, a világi mi­nősítés, melyet olvashatsz rólam, igazi munkámat jelenti sengem jelent. Mit csinálok? Majd megtudod egyszer...

Szabadulni szeretnék. Addig is rendezgetem fegyvereim, sa kenyeret, melyet elémbe lök e rabtartó világ, óvatosan

szelem ketté és keresem benne a ráspolyt.

* * *

Az öv

Az övet a kesztyűs kirakatában mutogatták, s a finom éskedves nő nem tudott ellenállani vonzásának. Az öv tizen­öt pengőbe került, egészen keskeny volt, rézszegekkel ver­ték ki, bordó bőrből fonták, kissé olyan volt, mint egy kor­bács, mellyelTurgenyev regényeiben veri a trojka kocsisa alovakat, kissé olyan volt, mint egy középkori lovag vezeklőöve; egyszóval, csodálatos volt. De, mindenestül, tizenötpengő volt. Ezért a nő, lelkiismeretesen, vívódott elébb egy

ideig; aztán bement a kesztyűshöz és megvette az övet.Délben vette meg, délután felöltözött, derekára csatoltaaz övet és elment kedveséhez, aki egészen másról beszélt,oda se figyelt az övre. A nő várt egy ideig, aztán sóhajtozottés vetkezni kezdett. Mikor, vetkőzés közben, derekához értés az övvel kezdett babrálni, végre megértette, miért is vet­

te meg, tizenöt pengőért. Azért, hogy megoldja.

* * *

A fiatal leány

A fiatal leány, ok nélkül, nevetni kezdett. Egyszerre min­den világosabb lett. Nevetett, mert érezte fiatal testeörömkészségét vagy mert eszébe jutott egy habossüte­mény édes­tejszínes íze vagy, mert eszébe jutott az elsőcsók, melyet nemrégen kapott, egy báli éjszakán, a folyo­són, mikor kihallatszott a bálteremből a keringő fülledt,szédült dallama. Így nevetett. Egész testével nevetett, láb­ujjaival is, húsos vállával és térdével is. Nem volt okos; fia­tal volt. Még nem volt boldog, csak örült. Még nem akartsemmit, csak lenni. Mély tisztelettel néztem. Földig hajol­

tam.

* * *

Levegő

A levegő éjszaka megszelídült, mintha a világ megértettevolna, hogy haraggal nem lehet semmit elintézni. Haraggalcsak cselekedni lehet; de az elintézés több, mint a cseleke­det. Az ember megbékül és akkor csend lesz. Igy békül

meg tavasszal a világ is. Csak a fák csatáznak még az erdő­ben, meztelenül, kivont kardokkal. De a völgy már elte­rült, mint egy fáradt szerető, kitárta karjait. Valahol a kör­hinta szól. Valami megérinti arcomat. Nem hiszek a bol­dogságban, de örülök, hogy csend van egy pillanatra a

világban.

* * *

Kérdés, nagyon hangosan

Miért követsz, te mocskos bánat, miért lépsz be előttem aszobába, miért fekszel be előttem az ágyba, ahol az örömvagy a nyugalom várna nélküled, miért érzem nyomodatminden tárgyon, melyet megérintek, minden poháron,melyből inni akarok, minden szájon, amely fölé hajolok?Nem ápollak, bánat, nem melengetlek, nem ünneplem ár­

nyaidat. Ordítva tagadlak, kiabálva követelem az önfeledtés könnyű örömet, nem cifrázlak szép, nemes szavakkal,nem hiszem, hogy te vagy az igazság. Csak azt tudom,

hogy vagy. Utállak.

* * *

Szakítás

Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek,mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, ér­zékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindigodafigyelni; tehát: két ember elválik egymástól, "szakíta­nak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen fi­nom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíván­csiságból, szomorúságból, vágyból szőtt, étersugaraknál fi­nomabb és anyagtalanabb, s mégis valóságos asztrálszövet,mely eddig együtt tartotta őket. Elszakad, mert szakítot­tak, s most már nem tartja őket, a bonyolultan megkötö­zötteket, semmi. Valahogyan így szakadt el a Föld a Nap­tól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi Juliskától.

Most bámulnak, az égre, s azt hiszik, a szakítás magánügy.De ilyenkor a világűrben is történik valami.

* * *

Reflex

Pavlov kísérletei bebizonyították, hogy az állatok háromnemzedék életideje alatt reflexet alkotnak az érzékelésbőlés tapasztalásból. A patkány, melynek minden alkalommalcsengetnek a ketrecben, mikor eledelét hozzák, megtanul­ja, hogy a csengetés és táplálkozás között összefüggés van.Fia már ötszáz csengetés után tudja ezt, unokája ötvencsengetés után megtanulja ez életművészetet, dédunokájaa csengő szavára előmászik, mert az ős tapasztalata átala­

kult az ivadékban reflexszé.Természetesen nemcsak a hasnyálmirigyek és a motori­kus idegek működnek ilyen reflexes beidegzéssel; a belsőkiválasztó mirigyek mindegyike betanulta a fejlődés évez­redeiben a leckét, s nem csak a patkánynál. Ezek a belsőszekréciós mirigyek figyelmeztetnek például engem, a kita­nult írót, hogy a hölgy, aki szemközt jön a színház előcsar­nokában, életre­halálra tetszik nekem; ő az a bizonyos, azigazi, akiért majd felkötöm magam, egy dércsípte regge­len, a Hűvösvölgyben. Belső kiválasztó mirigyeim műkö­

désének gyakorlati neve a költészetben és a napihírek rova­tában: szerelem. E pillanatban még azt hiszem, hogy a sze­relem titok, csoda, áhítat. De egy tapasztalás, az értelem

hangja, figyelmeztet, hogy e megrendülés nem más, mintreflex. Nem más, csakugyan?... Lehet, hogy öregszem, dekezdek hinni a csodában, s mégsem akarok belenyugodni,hogy csak reflex. Ezért makacson mondom, együgyűen:

"Szerelem, szerelem".

* * *

Az obsitos

Igen, a szerelmek elmúlnak, a nagy, dagályos érzelmi fo­lyamatok lezajlanak, mint az áradó folyók, melyek eltűn­nek egy napon medrükben, sodrukban, a tengerben és azidőben. Elmúlnak az érzések, a nagy indulatok füstje el­oszlik. S elérkezik a tapasztalás, mint a nyári estékben ahomály. Mindent magába zár és felold. Emlékezel, moso­lyogsz és nem érted, miért volt hát az egész, ha már fájni

sem tud többé?S amikor a homály sűrűsödik, már szél is zúg a fekete

fák között, zörgeti házad ablaktábláit és nyöggeti a kémé­nyeket: egyedül életedben és emlékeid között megérted,hogy az elillant indulat volt életed titkos tartalma, erősárama. Életed szerkezetét ez a névtelen és oktalan erő

mozgatta. Ezért voltál hős és gyáva, merész és alkotó, ta­pasztalt és vakmerő. Az indulatnak nem volt értelme, a

szerelmek elmúltak, szívedet nem járja át többé az a fájdal­mas, sötét áram, minden elmúlt, minden. De a te dolgodmégis az volt, hogy e sok reménytelenséget megéljed. Ígyalkot a világ, reménytelenségből és fájdalomból. Most már

elmehetsz, mint az obsitos; mert szenvedtél.

* * *

A bűn

Bűnöm nem az volt, hogy ezt vagy azt mondtam, még csaknem is egyes cselekedeteim: nem fosztogattam az özvegye­ket és árvákat, nem uzsoráztam ki a szegényeket, nem fi­zettem harmincfilléres órabéreket. Mégis bűnös vagyok.

Bűnöm egyszerűen az, hogy éltem.Úgy látszik, az ember mindig valaki vagy valakik ellenél. Az ember mindig valakinek a zsírjából él, valakinek amunkájából, álmából, boldogságából. Bűnöm egyszerűenannyi, hogy megszülettem és itt éltem a világon. Nagy

bűn. Kezdem megérteni, hogy nem tudják és nem is lehetmegbocsátani.

* * *

Zavar

Ez a nyugtalan ifjú, szalonok bágyadt petrolőrje, a "szabadszerelem" jelszavát rikoltja. Hallgatom vádját, lelkes bizta­

tását, cigarettázom és elgondolkozom.­ A legnagyobb bajt ­ gondolom ­ nemcsak a butaság

okozza az életben, hanem a rossz irodalom fogalomzavara;ami különben egyre megy. "Szabad szerelem", mi az? A sze­relem nem szabadság, hanem rabság, amint különben min­denféle emberi kapcsolat az, szülők és gyermekek, férj és fe­leség, szeretők és barátok, mind rabságban élnek. E rabság­

ból majd mindenki menekülni szeretne; néha sikerül emenekülés, gyakrabban nem. De a szerelmet nem lehet"felszabadítani", mert nem ez a célja: ez a rejtélyes emberikapcsolat addig tart csak, amíg rabságot jelent azok számá­ra, akik áldozatául esnek. Éppen így követelhetnék az em­berek rablógyilkosoktól a jóságot, szánalmat és megértéstvagy a vakoktól az éles szeműséget, egyszóval az értelmet­lent és lehetetlent. Tisztázzuk, makacsul, a fogalmakat. A rab­lógyilkos csak addig érvényes, amíg rabol és gyilkol. A vakcsak addig vak, amíg nem látja Manet képeit vagy a hajnaltaz erdőben. A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabság­ban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pil­lanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes

többé, hanem egyszerűen Jóska, aki hümmög, s finoman tö­ri fejét, mint szabadulhatna meg Juliskától?

* * *

Vallomás

Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészetakartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, amellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazsá­got, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élethelyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál a lé­lek és a betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a lé­leknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi köny­veket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és meg­békélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztésesrészletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földönés a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: "Leg­alább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, leg­

alább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

* * *

Az erdő

Öt óra felé lángolt még az erdő, október fényeivel és rőtlángjaival; de mikor az erdei út végére értünk, a lángok el­lobbantak, s hideg füst és homály borult reánk, az erdőre,

a tisztásokra.E homályban sietni kezdtünk. Izgatottan beszéltünk,mintha ez lenne a pillanat, mikor gyorsan, gyorsan megkell beszélni mindent, az élet értelmét és érthetetlenségét,a múltat és a jövőt, mely egyformán végzetes, a titkot, amiőt jelenti, s a titkot, ami engem jelent, haragosan, csaknemkiabálva, sietve az erdei úton, a homályban, az októberi er­dőben, a megrabolt fák között, a füstös, csapzott árnyakközött ­ az erdőben, ezen a végzetes úton, egymás szavábaesve, megállva és lihegve, egymás szemébe bámulva, aztánmegint odébb sietve, szavakat kiabálva egymás felé, lelken­dezve, valamilyen érthetetlen vita szövegét kiabálva egy­más felé. Zúgott a szél. Ez volt a pillanat, mikor a fák meg­nőttek, igen, az égig nőttek. A végzet volt mindebben, a hi­deg alkonyatban, a lihegő párbeszédben, a sietésben,ahogy néha kinyújtotta kezét, mintha keresné az utat,

mintha segítséget kérne, mintha a hajlongó fák között kia­bálna a viharban, a sűrű erdő mélyén, elveszetten és segít­séget kérve, s nem is hall mást, csak a szél zúgását, a feketefák nyögését, szavai sikolyszerű kicsengését és szíve vaddobolását. Így mentünk vissza az úton, ki az erdőből.

Messze, a mező szélén, már égtek a lámpák. Akkor megáll­tunk, elhallgattunk, visszamentünk a városba. A félúton

megértettem, hogy az élet egy részének vége, negyvenéveselmúltam, most valami más kezdődik.

* * *

Ellenfél

Nem félek a bombáktól, tankoktól, sem a hírhedt és fogvi­csorgató ellenfelektől. Szemlét tartok a világ felett, s meg­döbbenve érzem, hogy semmi nem köt elég erősen, tehátnem is félek már semmitől. Csak az fél, akinek van mit

veszteni.De önmagamtól, nem tagadom, félek még kissé. Gya­nakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, ki­nek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és csele­kedeteit mégsem tudom kiszámítani. Félek önmagamtól,minden eszközzel védekezem magam ellen, fegyelmezem,és ha kell, megfélemlítem, sőt büntetem magam. De ki az

erősebb?.. .Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én,az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs tes­te, s aki legalább olyan erősen én, mint a kezem vagy a sze­mem. Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik

velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebe­ket ad, óvatosan és játékosan, s talán csak azért nem döf le,mert ­ egyelőre ­ mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Par­dont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjekmeg az életből? Akkor ő győzött. Semmit nem tehetek.Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell vi­

selni. Ez a nehezebb.

* * *

A levél

Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek leveletszeretnék írni.

* * *

Diéta

Nem szabad visszamenni a régi szobákba, akár boldogok,akár boldogtalanok voltunk ott. Nem szabad viszontlátnirégi embereket, kiket tíz vagy húsz év előtt, a fejlődés vala­mely pontján, elhagytunk. A régi barát levelére felelj udva­riasan, de ne beszélj meg vele találkát; még sokkal kevésbéa régi barátnővel. Nem szabad temetésre járni. Nem sza­bad átadni magad idegen életek izgalmainak, melyekhezvégül is nincs semmi közöd. Nem szabad visszanézni.

Mindez ne jelentsen hűtlenséget az emberekkel szemben,sem érzéketlenséget. Csak diéta ez, semmi más. A lélek sembírja el a romlott, állott táplálékot; adj vitamint neki, eleven ésúj ízeket. Szeresd az embereket, de nézd fegyelemmel és tar­tózkodással gyanús ügyeiket. Sajnáld őket, de gondolj arra,hogy könnyeidet kedveseid sorsa fölött kell majd elhullatni.Maradj szolidáris a világgal, de tudjad, hogy törvényeit meg­változtatni nem tudod ­ a világ reménytelen ­, s ne vegyülj azizgalom és a sopánkodás gyászkarába. Ne csak testiekben,szellemiekben is élj diétásan; nem azért, hogy tovább élhess;az életet nem lehet időre mérni. Élj diétásan, hogy többet ésigazabban élhess. Őrizd meg az élet fűszerét; s ne egyél túl

sok fűszeres ételt.

* * *

Okos

"Okos nő!" ­ mondják, s néha a nők is bólogatnak, s el­ismerik egy másik nőről, hogy okos, nagyon okos. Smegjegyzik még, finoman mosolyogva: "Hja, a női

okosság."

Sok idő és türelem kell hozzá, míg ezt a női okosságotegy férfi igazán megérti, s végül talán méltányolja is. Néhamár azt hiszem, hogy értem. Tehát: ez a nő okos, mert ál­landóan ugyanarra gondol; s ezért nem "rossz", nem is"jó", egyszerűen nő. Amíg mi a hidakra, a szérumokra, aversekre vagy az örökkévalóságra gondolunk, a nő velünkgondolkozik, részt vesz munkánkban és életünkben, teljesmegértéssel, s ugyanakkor könnyű sóhajjal, mint aki tudja,hogy a hidakra, versekre és szérumokra nagy szükség van,de végül is nem erről van szó. Miről is van szó, élet és ha­lál, születés, termékenység és mesterség közben? Termé­szetesen a férfiak és nők dolgáról van szó. Ezért a nő ­ alegokosabb nő is ­ kissé úgy hallgatja a férfit, a legokosabbférfit is, mint egy érdekes és zseniális embert, aki, sajnos,kissé tökéletlen és hülye, mert mindent tud, csak azt nemtudja pontosan, minden következménnyel, miről vanszó?... Ezért mondjuk, mély hangú elismeréssel: "Okosnő." S aztán, zavartan, elhallgatunk, mint aki valamilyen

bonyolult illetlenséget mondott.

* * *

A századvég

A századvég él még néhány nő csókjában, szerelmi modo­rában, bánatában és epekedésében, örömében és érzékisé­gében: ezek a nők nem születtek szükség szerint a század­forduló körül, de testi és lelki örökségbe kapták a 19. szá­zad testi formáit és lelki alkatát. Nagyon ritkák e nők; adivatos görlök között szerényen járnak, mint a papnők aprofán tömegben. A titkot őrzik, egy gyakorlat és szemléletemlékét. Ez a titok a nő, ahogy Isten elképzelte, mikor

megmintázta Évát.

* * *

A cigányleány

A cigányleány, nyakában aranypénzekkel és fekete, zilálthajfürtjei között vörös rózsával, ezt mondta még:

­ Szüleim mindig aggódva féltettek az emberektől, akik­nek házuk van és egyhelyben laknak. Nekünk volt szép,zöld kocsink, lóval, apám nagyon előkelő ember volt,

ezüstgombok lógtak mellényén, s minden éjjel más városhatárában aludtunk. Nálunk mindenkinek tanult mester­

sége volt, én táncoltam és az urakat szórakoztattam, öcsémkardot nyelt és tüzet evett, unokatestvéreim vályogot ésbukfencet vetettek. Így éltünk, rendezett, nyugodt és ko­moly életkörülmények között, a sátorban. De atyám, a vaj­

da, gyakran mesélt a gonosz emberekről, akik kőházakbanlaknak, s elrabolják a tisztességes cigánygyermekeket, go­nosz mesterségekre kényszerítik őket, kínozzák és hajla­maikkal ellentétes mutatványok végzésére nevelik az ártat­lanokat, például férjhez adják a lányokat, és állampolgár­ságot követelnek a foglyul ejtett, idősebb cigányoktól is.Nagyon kell vigyázni a világban, mert tele van kóbor

csendőrökkel ­ mondta és sóhajtott.

* * *

Az oldóanyag

Stendhal, kísérteties pontossággal, leírta a szerelem kristá­lyosodási folyamatát. De a szerelemnek van egy másik fo­lyamata is, mely nem fizikai, inkább vegyi, s melyet keve­sen és tökéletlenül írtak csak le. A szerelem oldóanyag: aszép nő, kinek kezét, lábát, szemét s más ilyen, kellemes,de végre is mulandó testi tulajdonságait csodáltuk, a szere­lem oldóanyagában különösen elveszti ez ékességeket: aszerelem harmadik hónapjában már nem látjuk a szép nőtesti ékességeit vagy legalábbis nem látjuk "úgy", külön,

tüneményszerűen: egyszerűen csak a nőt látjuk, aki él vala­hol, s akivel a szerelem igézetében élünk, de igazán nincsidőnk külön odafigyelni kezére vagy lábára vagy szemére ­az embernek, az ördög vigye el, más dolga is van. Ebben azoldóanyagban, a szerelemben, a másik test elveszíti tüne­ményszerű jellegzetességeit. A nő a szerelemben ­ éppenúgy, mint a férfi ­ végül is mással hat, igáz, magyaráz, közlimagát, nem pedig azzal, ami kezdetben hatás, igézet, ma­gyarázat és közlés volt ­ a szerelem oldóvizében e rejtélyeshatások közömbösek lesznek, s akkor kezdődik a csoda,aminek van ugyan keze és lába, de csak egészen melléke­sen. Vagy csak keze és lába marad, amely esetleg változat­

lanul nagyon szép; de akkor nem érdekes többé.

* * *

Fonott kalács

A mellékutca kávémérésének kirakatában, selyempapírralletakart tálcán, fonott kalács, mint a cég vonzereje és jelké­

pe. Elmegyek a kirakat előtt és valami megállít.Milyen hazugan élek, milyen másképp, mint szeretnék!

Nem lépek be e kávémérésbe, nem rendelek egy bögre ká­vét, föllel s nagy karéj mazsolás, megcukrozott fonott ka­láccsal, mert... szóval, ez a hely nem az én életem kerete.Máshol élek, másképp. S mégis vágyom ide; iparos és kis­polgári őseim életének átütő emléke ez a vágy? Talán, egy­

szerűbben: vágy, egészen szerényen, fölösleges kötelezett­ség nélkül élni, azt enni, úgy és ott élni, ahol meghitt, kö­zönséges, otthonos. Erre vágyom. Ez az, amire nincs

módom többé.

* * *

Nélkül

Kedves, buta nő. Azt mondja: "Lehet csincsilla bunda nél­kül is élni."

Mikor elmegy, játszom e szóval: ­ "nélkül" ­, minthafeladtak volna egy leckét. Mi "nélkül" is lehet hát élni?...Kína nélkül, a boldogság nélkül, az igazság ismerete nél­kül?... A lehetőségek megdöbbentenek. Valószínűleg min­den nélkül lehet élni, egyedül egy szobában, kezek és lábaknélkül, vakon, némán és süketen. A világot végtelenül kilehet zárni, s önmagunkat is végtelenül ki lehet zárni a vi­

lágból.De valami van bennünk, ami "nélkül" mégsem lehet élni.Valamilyen anyag, mely egyszerre test és lélek, s mindenélet feltétele. Mikor ez az anyag sorvadni kezd testünkbenvagy lelkünkben, meghalunk. Erről van szó. Igen, igaza volta kedves, buta nőnek, lehet csincsilla bunda nélkül is élni.

* * *

Tanács és fogadalom

Igen, igen, számolj le végre az egésszel és a világgal: nemleszel sem jobb, sem fiatalabb, sem emberibb, sem iga­zabb, sem egészségesebb, sem béketűrőbb, sem megér­tőbb, sem önzetlenebb az idővel. Negyvenéves elmúltál,

törődj bele. Viseld el, hogy megöregszel és kikopsz az idő­ből, vedlett, molyette lesz a híred, már élnek fiatalok, akikásítanak, ha neved kiejtik. Viseld el, hogy a nők nem sze­retnek többé önmagadért, legföllebb híredért, mely csik­landozza őket vagy pénzedért, melyet szatyrukba raknakés szaladnak a fiatalokhoz. Nyugodj bele, hogy "azt" akönyvet soha nem írod meg... talán ez fáj legjobban, de

nyugodj bele! Mit is tehetsz hát? Élj, ahogy a nap adja. Neakarj nagyon erényes, sem nagyon céltudatos lenni, ne higy­gyél a csodában, bámuld az emberek dolgát, jegyezd fölha megértesz vagy észlelsz valamit, amit előtted, tudtodszerint, mások nem észleltek vagy nem értettek, fogadd ela nőktől azt, amit adnak, s fizesd meg őket, igyál bort, dene túl sokat, egyél kedved szerint, amennyi ízlésednek ésegészségednek megfelel, olvass sokat és készülj a halálra.Mert az öröm elmúlt. Marad a valóság, amely csodálato­

san egyszerű. Megértetted?... Mondjad utánam: "Értem,fogadom."

* * *

Gyanú

Minden igazi nő állandóan él a gyanúperrel, hogy a férfi, aki­vel az elképzelhető legbizalmasabb emberi kapcsolatban él,titokban kissé lenézi ezt a kapcsolatot: tudja, hogy a férfi nemélhet nélküle, tudja, hogy halálos sebet is ejthet a férfi hiúsá­gán vagy szenvedélyén vagy ragaszkodásán, tudja, hogy ural­kodik a férfi fölött, s mégis gyanakszik, hogy a leigázott ésmeghódított ellenfél titokban, amíg rabláncait csörgeti, ásít, saz egész dolgot kissé fejbólogató és vállvonogató nyugalom­mal nézi. Ez a gyanú, mely éppen a legszebb, legnemesebb,tehát a szerelem nagy versenyében leginkább versenyképesnőket kínozza leghevesebben, egy pillanatra sem szűnik: a

férfi, még az elvarázsolt és megigézett férfi is, erősebb. Így né­zik egymást: a férfi elragadtatva, de az erősebb közönyével; a

nő gyanakodva.

* * *

Eső

Most már negyednapja esik. Villanyfénynél írom e sorokat,kora délután; az ablaküvegen kopog az eső, mintha egy fi­nom, mennyei támadó gépfegyverének puha lövegei ko­pognának a világ tárgyain. Minden sötétszürke, mint a ha­

dihajók, minden nedves és nyugtalan.Negyednapja esik, s nem látok kiutat életemből. Talán

okosabb is lenne, ha lefeküdnék az országúton, meztelenül,így várnám, hogy áztasson ronggyá az eső, mely eláztat ésfelold minden szövetet. Erre gondolok és hallgatom azesőt. Figyelmesen hallgatom, mert ennek is értelme van.

* * *

Málna

Most már tudom, ébren és álomban tudom, hogy testem,ez a csodálatos szövevény, éppen olyan bomló, romlandó

és málladékony anyag, mint a málna.

* * *

Ésegyszer

És egyszer mindennek más értelme lesz. Nézd meg a szo­bát, ahol éppen élsz, nézd a tájat, mely szobád ablakábólaz évszakok minden változatával virított feléd, nézd az em­berek arcát, kiket ismerni, szeretni vagy gyűlölni véltél,

nézd a tárgyakat, melyek körülállták életedet: eljön a pilla­nat, mikor megtudod, hogy mindez jelbeszéd volt, kínaiírásjel, melynek igazi értelmét most fejted csak meg, e fé­lelmes és egyszerű, e kegyetlen és közömbös, ez üres és ér­telmes pillanatban. Azt hitted, boldogtalan, hogy tudtálvalamit. De most megérted, hogy nem tudtál eddig sem­mit. És ezt az értelmet, ezt az új és utolsó tudást, már nem

tudod senkinek elmondani.

* * *

Az utazás

­ És aztán ­ mondta a nő ­ jó lenne együtt elutazni.A férfi hallgatott, savanyú bölcsességgel. Hát persze,

gondolta, hogy jó lenne elutazni, együtt! A kis szerény! Mi­lyen mellékesen mondja ezt! Mintha adna az élet többet ésjobbat, mint éppen ezt, ezt az "elutazni együtt"­nek neve­zett, első hallásra oly köznapi, de az élet valóságában ésgyakorlatában misztikus és csodálatos ajándékot, a világotés a szerelmet egyszerre, a menekülést és a szökést egy­szerre, a tájat és az egymásrautaltságot egyszerre, a szállo­daszobát, amely egyszerre Édenkert és hevenyészett ott­hon, a kalandot, mely a jegyváltással és a vasút szagával

kezdődik, az idegen várossal és a pincérek bizalmasságávalvégződik, s közbül ott van minden, elsietve és felvázolva,gyorsítva és megnagyítva, az élet minden élménye, az is­merkedés minden sűrűsége... ó, a szerény gyermek! Töb­

bet nem is kér, csak elutazni, együtt!

* * *

Feszültség

Ami az állítmány a mondatban, az ige a nyelvben, az apénz feszültsége a szerelemben: pontosabban, a pénz ma­ga a szerelem kifejezése, nemcsak eszköz, hanem az a feszí­tő erő, melytől a nyafka érzés, a szórakozott kíváncsiságigazi kapcsolat és szenvedély lesz. Pénz nélkül minden sze­relmi kapcsolat unalmas lesz, elfonnyad és elalszik. A pénznemcsak a birtoklás jelképe, hanem a szerelem természe­tes üzemanyaga ­ s mindezt nem a szó frivol értelmébenérzik így a szerelmesek. Pénz nélkül nincs igazi potencia,nincs igazi ellágyulás, nincs igazi szenvedély és odaadás ­szükséges, hogy a férfi vagy a nő világi létezésük minden

kellékét, így a pénzt is, s nem utolsósorban azt, megol­vasszák a szerelem tisztítótüzében. A pénznek sokféle for­mája van: készpénz, ami a legolcsóbb, aztán ajándék, név,eltartás, osztozkodás a világi üzletben. A "plátói szerelem"éppen olyan esztelenség és otromba hazugság, mint ahogynincs vegetáriánus tigris: nem az a célja a szerelemnek,

hogy plátói legyen. A szerelem vad és eszeveszett érdekszö­vetség; miért éppen csak a pénz hiányozzék belőle?... Akiszeret, fizet. Aki nem fizet, nem szeret jól, nem szeret he­

lyesen, tehát nem szeret igazán.

* * *

Öntudat

Nem tudunk testünkről semmit. Rosszul neveltek. Szo­bámból felhívhatom San Franciscót, de fogalmam sincs,mit csinál e pillanatokban májam vagy epém. Az új nevelésfeladata lesz tudatosítani a belső szervek életét. Ahogy tu­dok kezem, szemem, szájam mozdulatairól, úgy kell és lehettudni gyomrom, mirigyeim, vesém működéséről is. Az em­ber még mindig nem elég erős és bátor önmagához. A csil­lagokkal már farkasszemet tud nézni; lépével vagy beleivelmég nem mer farkasszemet nézni. Egy mélyebb öntudat,valamilyen röntgensugárszerű kapcsolás önmagunkkal ­

ez az ember útja. De ez az út bonyolultabb és félelmesebb,mint egy utazás a Holdba.

* * *

A borda

De aztán persze, sőt mindenekelőtt, újra kellene alkotni őt:végre is, oldalbordámból készült, mellékesen és ráadásnak,fél kézzel, kissé szórakozottan alkotta meg Isten, amikorészrevette, hogy az eredeti Alkotás magányos és hiányosígy, s felkiáltott: "Persze, kell még egy nő is nekí." S megal­kotta és odaadta, hadd legyen boldog vele, ha már nem tudmásként. S akkor együtt éltek, a modell és az oldalborda,az Alkotás és a ráadás, a Férfi és a melléktermék ­ együttéltek, s a szerepeket csodálatosan elcserélték, nyilván, merta férfinak más dolga volt és nem ért reá odafigyelni, s ezérta kellék és a ráadás kihúzta magát és kissé elkanászodott.Mindezt meg kell érteni, s aztán, ha lehet, bele kell nyu­

godni. De fontosabb, hogy újra kell alkotni őt, ha már idáigjutottunk, szórakozottságunkban, férfiak: mert a részletbőlkészült, melyet Isten csak úgy odacsapott, mint a mészárosa "culág"­ot, a csontot a húshoz, s most fel kell nevelni acsontot, meg kell tanítani mindenfélére, mert egyenrangú­

nak hiszi magát szegényke, s mindenbe beleszól. Ujra kel­lene alkotni, igen: no, kezdjük el, fiam.

* * *

Lassan

Néha ez a riadt vágy, eszmélet, figyelmeztető hang: "Las­san! Élj lassan!"

Mintha az életet, mint egy lámpa lángját és kanócát, le­csavarni is lehetne, kisebb lángra fogni ezt az égést! Igen,lassan kellene élni. Ne csak azért, mert a "lassan" legtöbb­ször ­ nem mindig ­ "tovább" is. Lassan kellene élni, mert"lassan" annyi is, mint figyelmesen, mint közelebbről, mintigazibban, mint emberibben élni. Az ember kilenc hónapigérik a világra. Az emberi törvény szerint kilencven évig ille­ne érni a halálra, hogy megértsünk az életből valamit.

* * *

Az élet nem sikerült

Három nap Kassán. A régi lakásban járok, idegen­ismerősemberek között, abban a kihűlt lávában, melyben meg­fagytak az emlékek, mint a pompejiek a hideg hamuban.Lakásokat nézek meg, sírokat látogatok, emberek arcábabámulok. Egész nap keresek valamit, szeretnék emlékeznivalamire. A magam módján vissza kell foglalnom Kassátaz idegenektől ­ de az ismerősök is idegenek. Pünkösdvan, süvít a szél. Egész nap úgy járok, mint akinek nem juteszébe valami, a "tett színhelyén" sompolygok, húsz, har­minc, negyven év távlatában látom a valóságot és az emlé­

keket.Este ezt írom noteszembe: "Az élet nem sikerült." Gon­dolkozás nélkül írom ezt, egy reflex, mindennél erősebbalapérzés parancsszavának engedve. Innen indultam el, eházak közül, negyvenéves vagyok, egész nap halott apámraés halott kisfiamra kell gondolni, s most, hogy visszatértema "tett színhelyére", tudom, nem sikerült az élet. Úgy tu­dom ezt, mint aki fölött kimondták az ítéletet. Nincs fel­

lebbezés többé: el kell viselni.

* * *

A kastély

Szürkületben értem a kastély elé. Vándor voltam és idegen.Már omlott a kastély, lakói elszéledtek, mind a finnyás urak,s most hónapos szobákban ültek valahol, nagyvárosokban,

keresztrejtvényt fejtettek lámpafénynél, és hosszú körmei­ket nézték, sértődötten. De a kastély itt maradt, csak ép­pen mindennap halványabban és ütődöttebben, mint a

nagybetegek. Ma egy oszlopa dőlt le, holnap lehullott egyablakpárkánya. A kőoroszlánokat zöld moha lepte be. Aszökőkút is elapadt, megdöglöttek az aranyhalak. A töröttablakok mögött, a pókhálós, üres szobákban csak az esze­lős fájdalom széljárása csapkodta az ajtókat. Mert a kasté­lyok is meghalnak, mint minden nemes dolog a földön.

Meghalnak, mint te meg én. Jer, üljünk a kastély küszöbé­re.

* * *

A messzeség

Semmit nem viselnek el oly kedvetlenül, mint a férfit, akiAdyra hivatkozik, s kijelenti: "Meg akarlak tartani Téged,azért választom őrödül A megszépítő messzeséget." Ilyenkorsírní kezdenek, átkozódnak, törnek és zúznak. Ök tudják,

míért? Egyébként, tökéletesen igazuk is van.Tudják, hogy a legbonyolultabb valóság is többet ér,

mint a "megszépítő messzeség" ­ s a férfi, aki mindig útonvan kissé, a Jó ég tudja, hol és merre? ­, úton, más nők

vagy munkakörök vagy délkörök vagy feladatok vagy saj­nálatos téveszmék között, amilyen a hídépítés vagy atom­rombolás, relativitás vagy regényírás, s más ilyen feladatokés hivatások között, melyekre általában hivatkozni szokott,mikor felajánlja a nőnek, hogy elmegy tőle, mert "megakarja tartani" ­ a férfi inkább ne "tartsa meg" ily módonőket, s ne akarja megszépíteni őket, s inkább csináljon,amit akar, csak ne menjen el. Nincs semmi, ami sértőbb,veszélyesebb és reménytelenebb lenne, mint a "megszépí­tő messzeség", s nincs nő, aki ne nyugodna bele boldogab­ban és inkább a rondító és csúnyító közelségbe és jelenbe,a valóság és a fogható jelen akármilyen vacak morzsájába,mint a távolság és "megtartó és megszépítő messzeség"gyanús terveibe. Ezért kezdenek visítani, valahányszor ezta verssort hallják. Ök tudják, míért... Igaz, én is tudom.

* * *

Közben

Ha villámgyorsan felelnem kellene, mit is tanultam megközben, amíg múlt az élet, negyven év alatt, tehát messzetúl az "emberélet útjának felén", miféle tapasztalásokkal

vagyok gazdagabb, milyen igazságokkal vagyok terheltebb,milyen bölcsességgel vagyok tudósabb, kapkodva és liheg­

ve felelnék. Ezt felelném, tele szájjal: "Ne igyál sok folya­dékot, mert árt a szívnek, sózzad kevéssé az ételedet, depaprikát s egy kevés borsot fogyaszthatsz, hetenként egy­szer­kétszer egyél bőségesen s mindent, amihez kedved

van, de máskülönben napjában egyszer egyél csak húst, le­hetőleg délben, s érd be egy tál étellel: sok főzelék, alma ésmás, nem puffasztó gyümölcs hasznodra lesz, igyál sok cit­romlevet, érd be napi húsz könnyű cigarettával, szeress va­lakit, s szeresd egész testeddel és szíveddel, félelem és bűn­tudat nélkül, sőt program nélkül, úgy, ahogy lélegzik azember, az első gyanús jelre rohanj orvoshoz, mégpedigolyan orvoshoz, akit nem a címtárból, hanem titkos ösztö­nöd szerint választottál, s aztán megvizsgáltad és orvosnaktaláltad, hallgass, mert az emberek aljasak, dolgozz rend­szeresen, s amikor csak teheted, utazz el egy­két napramunkahelyedről, mert az ilyen kis utak változtatják meg azeszméket, mint a franciák mondják, akarj egészséges és ha­zugságmentes lenni... Ez minden s még millió egyéb ta­pasztalás, amit megtanultam, negyven év alatt, közben."S egy másik hang, ugyanolyan kapkodva és lihegve, eztis mondja még: "Igyál rendszeresen és kedved szerint al­

koholt, mert szükséged van feledkezésre és mámorra, egyéldisznótort és Esterházy­rostélyost, ha kívánod, mert vá­gyaid részbeni teljesülése fontosabb, mint az unalmas éssteril egészség, fussál szoknyák után, mert úgysem tehetszmást, fütyülj az orvosokra, mert úgysem tudnak segíteni,ha egyszer komolyra fordul a betegség, szívjál annyi ciga­rettát, amennyi jólesik, mert egészen mindegy, tíz évvel to­vább élsz­e, utazni utálatos és büdös, kényelmetlen dolog,inkább érezd otthon jól magad, locsogj az emberekkel,akármilyen életveszélyes, mert nem lehet egyedül élni, ér­ted már?... Ezt tanultam, amíg múlt az élet, közben."

* * *

Félre

S mellékesen, szájad elé illesztett tenyered mögül, ahogyShakespeare­nél súgják meg a hősök a mellékes igazságo­kat, melyek mégis oly fontosak, hogy nem lehet elhallgat­ni, fontosabbak, mint a cselekmény és a hangos beszéd, eztis be kell vallanod: "Még most is, negyven után, mindenrajtam múlik: az is, meddig éljek és hogyan. Még mindigén döntöm el, éljek­e további negyven évet vagy lefordul­jak holnap a kávéházban a székről, még mindig én döntökéletviszonyok, munka, boldogság, az élet minden változásafelől, még láthatok családot és unokákat, megérhetem,hogy egyszer megfelelő életfeltételek mellett igazat és

hasznosat írok, a szó magas rangú vagy hasztalan értelmé­

ben, még mindig én döntök betegségről és egészségről.Mindezt két kezemben tartom. Nem igaz, hogy az idő el­múlt. Csak éppen enyém most már minden felelősség, azidő, az élet és a munka felelőssége, nem mentegethetem

magam többé tapasztalatlansággal, beavatott vagyok, augur,titkok tudója, valóság ismerője. Ezért ne kertelj többé. Éljvagy halj, ahogy akarod. Rajtad múlik." Ezt kell még súg­

nom, félre.

* * *

A remekmű

De tisztelni is kell őket: ha nem is mindig az alkotást és azeredményt, legalábbis a szándékot, mellyel alkotnak. Haegy közepes művész, festő vagy író, élete minden szellemifeladatának kivitelét olyan műgonddal hajtaná végre, mintahogy a nők mindennap, néha többször is, összerakják ma­gukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból ésékszerekből, s úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés fi­nomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöl­dökének vonalára vagy mitesszerei nyomára az arcbőrönvagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehet­ne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos,

művük romlandó.

* * *

Teljesség

Az sem igaz, hogy az ifjúság jobb volt: nyugtalanabb volt,mindig féltem, hogy elmulasztok valamit. Most már tu­dom, hogy mindennap, minden pillanatban rengeteget

mulasztok; de ez a tudat nem fáj többé. Az ifjúság telítvevolt egyfajta szomorúsággal, mely elemem volt, mint a

mélyvízi halnak az atmoszferikus nyomás és a sötét; csak­nem féltem, más légköri viszonyok közé, magasabbra ésfelszínre kerülni. Most már nem félek semmitől, csak ahosszú betegségtől és a jogtalan megaláztatástól, a gyalá­zattól. Halál, szegénység, emberek baromi értelmetlensé­ge, mind e földi rosszak nem keltenek többé félelemérze­tet. Nem, az ifjúság nem volt jobb. Mindennek olyan igaziíze van most: az édes: édes, a fanyar: fanyar, ami illatos, azillatos, ami büdös, az büdös. Talán ez a teljesség ideje,

negyven és ötven között. Mélyen meghajlok nesztelen fen­séged előtt, Idő, áhítatosan és szűkszavúan ünnepellek.

* * *

Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,Hajának illata a hajkefén,

Egy mikimackó, halottlevele,Egy véres rongy és ez a költemény.

A világ hatalom és értelem,Nem értem, miért tették ezt velem.Nem pörölök. Élek és hallgatok,

Most angyal ő, ha vannak angyalok ­De itt lenn minden únt és ostoba.

Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

* * *

Hó

Március közepén még egyszer lehullott a hó. Fanyar varázs­lattal telt meg a világ. Nedves szél zúgott az erdőben, az ál­latok lába nyoma a sárban szapora volt, mintha minden ésmindenki menekülne, aki él. Hideg szobában, dideregve áll­tam az ablaknál, s néztem a messzi hegyek ormán a kék ha­vat. Arra gondoltam, hogy már nem akarok boldog lenni.Cigarettáztam. Halántékom megőszült. Már nem voltamszomorú. Szégyelltem magam, de nem túlságosan.

* * *

Idő kellene

Hát persze, idő kellene ­ és most kellene az idő, negyvenután. Idő kellene, most végre, még egyszer annyi vagy aligvalamivel kevesebb ­, húsz, harmínc év, kis darab idő, smégis a végtelenség, elég arra, hogy beleáztassunk min­dent, amit az élet bepiszkolt, újramossuk benne az élet

szövetét, idő, mely egyre jobban kiárad az élet árterületei­re, feláztat és porhanyóssá termékenyít mindent, ami szá­raz, bojtorjános és terméketlen volt, idő, melyben az indu­lat átalakul értelemmé, s az értelem megtelik öntudato­sabb, kegyesebb és szelídebb indulatokkal: persze, mostkellene az idő, negyven után. Most lehetne kezdeni vala­mit, mikor gyanítod már, hogy a forma tartalom és a tarta­lom forma is, egyik alkotja és feltölti a másikat! Most, mi­kor a nők már az élet ősanyagát hozzák, nemcsak az izgal­mat és kételyt, most, mikor érted, hogy művésznek lenniannyi, mint befejezni valamit, egy folyamat végén megje­lenni és kimondani valamit ­ s ez a folyamat sok idő és sokélet volt. Most kellene idő, még egyszer annyi, mikor végremegmondhatnád nekik, nem harsányan és melled vereget­

ve, hanem bólogató ravaszsággal és az ő hangjukon, mert afenevadak hallása éles, s mégis úgy, hogy magyarázat és

kényszerítő erő legyen hangodban. Idő kellene.

* * *

A római

Úgy élek, mint a régi római, császárváltozás idején. Későnkelek, lassan reggelizem, bölcs iratokból olvasok néhányoldalt, ágyamban heverészve, s az ablak redőnyei mögöttcsivogó madarak tavaszi zsivaját hallgatom. Aztán a köz­fürdőbe megyek. Itt hosszan elüldögélek egy kőpadon, va­lamilyen kedves könyvvel kezemben, nézem a viháncolófiatal testeket, örülök az élet hangjainak és formáinak.

Könnyen étkezem, majd néhány sort írok naplómba vagyrendezgetem írásaim. Este barátaimmal ülök egy kertben,könnyű, savanykás bort iszom és közdolgokról beszélünk.Éjfél után fekszem, mikor a hold már magasan áll, és a fákközött elalszik a szél, mint a halottak lelke a temetőkben.Örülök a virágoknak, a fiatal testeknek, az okos köny­

veknek és barátaim szelíd szavának. Az esőnek és a napsü­tésnek is örülök. Várom a halálos ítéletet; mosolyogva vá­rom. Nem fáj elmennem többé ebből az életből, mert énmég az értelem parancsa szerint éltem. Béke veletek.

* * *

Szegényen és lázasan

Természetesen pénz is kell hozzá. De aztán, mikor a pénztmegszereztük és odaadtuk, mégis, mégis, szegényen és lá­

zasan lehet csak szeretni.Szegényen, tehát úgy, mint aki kész mindenről lemon­dani és lázasan, mint aki tudja, hogy nem menthet megsemmit okosan és elővigyázattal e tűzvészben, nem cipel­het ki a lángok közül egy dunyhát, sem néhány részvényt,értékpapírt... Oda kell égni, szegénnyé kell sülni, máskü­lönben nem kapunk semmit. Ilyen ez a játék, ezek föltéte­lei, ilyenek szabályai. Vigyázz, égni és fázni kell majd; öl­tözz föl melegen és okosan, mint aki egyszerre megy aSarkvidékre és a tűzvészbe. Vigyél mindent magaddal anagy kalandba, előrelátóan és gondosan; semmiről ne fe­

ledkezz meg, hogy aztán szegény és lázas lehessél.

* * *

Az oroszlán

És mégis, vigyázz, vigyázz! Ugy beszélsz, mint a vadász, ki­nek nem reszket többé keze, mikor puskacsőre veszi és

megcélozza az oroszlánt.Ne félj az oroszlántól, de tudjad, hogy van. Éjjel méghallod ordítását a bozótban. Amerre jársz, a sivatagban,csontok és marcangolt hulladék figyelmeztet jelenlétére.Valahol van az oroszlán, a sivatagban, a bozótban, életeddzsungelében, ugrásra készen ­ valahol van és lesz is,

örökké, mert ő az ellenfél, egyszerre zsákmány, préda ésfenevad, mely leteperhet. A veszélyek nem múltak el; azoroszlán örökké éhes. Hiúz szemmel figyelj, egy leopárdszaglásával, antílop hallásával, ember szorongásával és egyíró értelmével figyelj a veszélyre, melyet örökké keresel is,

hiába hiszed, hogy megmenekültél előle.

* * *

A szégyen

Nincs az a balog kaland, otromba tévelygés, kicsapongóförtelem, önfeledt és barbár orgia, melyet szégyellenék: Is­ten minden vállalkozásunkban részt vesz, s nemcsak atemplomokban ügyel reánk, hanem a bordélyban is.

Csak azt szégyellem, amit szerettem volna, s amihez gyávavoltam: gyáva, nem az eszemmel, ami helyes, hanem a szí­vemmel. Ez "a" szégyen; Isten elfordult ilyenkor, és kikö­

pött szájából engem, a gyávát és langyosat.

* * *

A holmi

Most már úgyis mindegy, s ezért becsomagoltam egy bar­na kartondobozba holmiját. Nem sok marad egy szerelemután: talán csak annyi, mint egy halott gyermek után.

Ezüstnyelű fésűjét csomagoltam be, kis papucsát, bordó­bársony pongyoláját, a teknőc dobozt, melyben varróesz­közöket tartott, púderét és illatszerét. Találtam még egy

vörös filckrampuszt is s egy kötet Verlaine­t. Ezt is a többi­hez csomagoltam.

Aztán, mikor becsomagoltam, leültem, mert úgy elfá­radtam, mint még soha életemben. Milyen reménytelenminden, az élet, a kapcsolatok, s milyen gyorsan múlik azegész! Egy kis idő még, s utánam is így csomagolnak majd.Mindez valóság, ezek a kis tárgyak, s ugyanakkor valamiemberfeletti is: rögzítik az érthetetlent, kezdetleges módonmegőriznek valamit a legtitkosabb földi anyagból, két em­ber kapcsolatából, az emberi érzésből. S mindez elfért abarna kartondobozban. Egészen könnyű volt a doboz: fel­

emeltem. Pontosan olyan, mint egy gyermekkoporsó.

* * *

Tegezés

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,Szempillád, szájad, sértett nevetésed,A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,

Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,Életem, életed, halálom, halálod.

* * *

Ítélet

Nem kell többé, amit vílágí életnek neveznek: társalgók,ahol emberek meddő társalgást folytatnak, s nem mondjákki az igazi szavakat, melyek megnevező erejétől a fogalmakélni és parázslani kezdenek, vacsorák és vacsora utánok, ekínos és nevetséges ünnepélyességek, mikor a szereplőkegymás elől kapkodják el a végszót, s aztán fújják, kifordí­tott szemekkel, mondókájukat, hogy bebizonyítsák hozzáér­tésüket vagy kiválóságukat, nem kell a család, ez a félelmesés ellenséges szövevény, mely uralkodni akar fölöttem, nemkellenek barátok, mert az ítélet, melyet kimondtak fölöt­tem, megtiltja, hogy másféle kapcsolataim is legyenek azemberivel, mint megfigyelő és kifejező kapcsolataim. Elkell hagyni a világot, akármilyen fájdalmas. Egyedül kellélni, személytelen kapcsolatokban, egyre mélyebb ma­

gányban, egyre sűrűbb és valóságosabb rejtőzésben, csak­nem láthatatlanul. Igy szól az ítélet.

* * *

A művész

A szobában, reggel négykor, a füstben s az emberi lélegze­tek sűrű felhőjében, az italok és ételek párájának gőzébenaz emberek önfeledten, részegen és nyugtalanul beszélnikezdtek. Az egyik elmondta, miért nem sikerült, a másik,hogyan szeretné, a harmadik vágyairól beszélt, a negyedik,tizenötödik csalódásáról ­ zavartan és izgatottan fecseg­tek, egymás szavába esve, bódult nyugtalanságban, minthavégre elérkezett volna a pillanat, amikor ki kell mondani és

el lehet mondani.Így beszéltek, reggel négykor, az emberek. De az egyik

sarokban, az ablak mellett, ült egy ember, aki hallgatott.Magányosan ült, előtte pohár, ujjai között cigaretta, kissézavartan nézett a füstbe, idegenül és tájékozatlanul. Ez azember, aki hallgatott, mikor mindenki azt hitte, hogy itt apillanat, s végre el kell és lehet mondani: ez az ember volt a

társaságban a művész.

* * *

Tell

Tell nem bosszúból öl; mert bosszúból senkinek nincsenjoga ölni.

Tell parancsra öl; felsőbb parancsra, melynek csaknemszenvedélymentesen engedelmeskedik, kelletlenül. Szeret­ne "békésen élni"; de ha nem lehet! Tell tragikuma éppenaz, hogy nem akar hős lenni; ezért nagy! Nem akar mást,csak a békét. Szívesen megalázkodik a békesség kedvéért.Szívesen elviseli ­ bizonyos emberi határig ­ a zsarnoksá­got is. Szívesen tiszteleg a kalap előtt, lelövi fia fejéről az al­mát ­ már nem olyan szívesen, de végre is, a nyílvesszőt ahelytartó szívének is irányíthatná! Nem, Tell nem akar tra­gédiát, nem akar hős lenni, kispolgár akar lenni, halászni

és vadászni akar, a gyerekeknek nyuszit vinni haza az erdő­ből, hallgatni a tűz mellett az asszony beszédét, hogy fakell, s az egyik gyereknek korpás a haja. Mindezt akarjaTell, a zsarnokságot is elviseli. De aztán, egy napon, meg­érti, hogy parancsot kapott ­ az időtől, az emberektől ­, sakkor fülvakarva és fohászkodva, elmegy hősnek. Ez az

igazi hősiesség. A kispolgár, aki jobb kedve és szándéka el­lenére egy napon megtudja, hogy hős, s felemeli az íjat...ez a másik hős, kinek cselekedetét nem kíséri harsonák

zengése.

* * *

Mágus

A polgári életben, napközben, a mágus megbízható és lel­kiismeretes ügyvéd; csak esténként mágus ­ bűvész és va­rázsló ­ abban a társas körben, ahol kartársai, a mágusok,összegyűlnek és bemutatják a legújabb kunsztokat és trük­köket, a zsebkendővel, a coeur­ásszal, a tojással és a házi­

nyúllal.A mágus fürge, kíváncsi és jókedvű ember. A tárgyakkalörökös harcban él, keresi, neszeli, szimatolja és tapogatjatitkukat. A világnak ­ látnivalóan ­ van valamilyen trükkjeés kunsztja; a cilinderben házinyúl kuksol, csak idejében kikell húzni onnan, s a coeur ász ott lapul a főpincér füle mö­

gött, csak elő kell kapni, villámgyorsan, megfelelő píllanat­ban. Valószínű, hogy sajnálja az elmulasztott lehetősége­ket, sajnálja, hogy nem tud valamilyen jó "számot" csinál­ni a felhőkkel, a holddal, a csillagokkal. Hogy az ördögről

és a süllyesztős pokolról ne is beszéljünk.­ Figyelem mókáit, s amíg eltünteti a gyufásdobozban azállólámpát, irigyen szemlélem művészetét. Én is hittem ben­ne, hogy a cilinderben házinyúl van. Még mindig hiszem,

minden csalódás ellenére. Csak azt a másfajta házinyulat sok­kal nehezebb előhúzni a cilinderből; a kézügyesség nem eléghozzá; csoda és hit is kell hozzá. Mit is tehetek?... Figyelem a

mágust, gyakorlok.

* * *

Lotte, Weimarban

Igen, a nők visszajönnek. Félelmes kísértetjárás ez: min­den visszatérő nő élő szemrehányás. Nem bocsátják meg,

hogy túléltük őket.Nem bocsátják meg, hogy mások is adtak erőt, ötletet,ürügyet élni és alkotni. Nem bocsáthatják meg, hogy nemróluk volt szó, mikor biztosan tudják, hogy mégis róluk

volt szó; s ebben igazuk is van. De nem bocsáthatják meg,hogy nem egyről volt szó, hanem valamennyiről.

Ezt mi sem bocsátjuk meg magunknak, Wertherek ésférfiak; de elviseljük. Ezért fogadd udvariasan az összesLottékat, Weimarban: udvariasan, gyöngéden, bűntudatnélkül. Mert te is hűséges voltál valamihez, amikor túlél­

ted őket.

* * *

Niagara

Mikor egy nő azt mondja: "Jere, hagyjál ott mindent, énvagyok a kaland, az élet, a megsemmisülés és a teljesség,ugorjunk együtt a Niagarába!" ­ nagyon kell figyelni. Merta nők óvatosan ugranak. S mielőtt leugranak a Niagarába,hosszú időn át gyakorolják az ugrást, úszóleckékkel edzikmagukat, s aztán, az ugrás pillanatában, hosszú kötelet

kötnek derekukra, és életbiztosítási kötvényt kérnek ugráselőtt, szelíden és mellékesen.

* * *

A törpe

Először Jókai Mór jött szemközt, a belvárosi utcán, sűrű hó­

esésben: Jókai Mór, fekete, prémgalléros kabátban, kissé tor­zonborz fehér szőrzettel, zúzmarás hajzattal és bajusszal, kékszemekkel, úgy hetven­, hetvenöt éves korában, mikor La­borfalvy Róza meghalt már, de Grosz Bellát még nem vetteel... A jelenség kísértetiesen ismerős volt, mintha a termé­

szet, a maga mulatságára, még egyszer eljátszotta volna JókaiMórt. Az öreg vígan ment a hóesésben, kissé dülöngőzve,mint aki enyhén részeg a jókedvtől és az élet tréfáitól.Nyomában törpe nő sietett: nem kistermetű, hanemhiteles törpe, olyan, aki a bejelentőlapon a "Foglalko­zás"­rovatba ezt írja: "liliputi", s éves szerződése van acirkuszba. Legföllebb egy méter magas lehetett, öreg kisarcát pirosítóval kendőzte, s divatosan öltözködött, pará­nyi bundában és parányi hócsizmában tapodta a havat.Jókai Mór és a törpe egyszerre tűntek el, a hóesésben és

az utca fordulójánál.Utánuk néztem és úgy éreztem, az élet végtelen. Mi lehetegy törpe lelkében? Mi lehet egy ember lelkében, aki JókaiMórra hasonlít? S mi van az én lelkemben, aki itt élek, tör­pék, hóesés és Jókai­imitátorok között, író vagyok, szeret­nék boldog lenni, s nem tudok, mert írnom kell? Álltam ahóesésben, néztem a törpe után, s mély alázatot éreztem.

* * *

Tetszhalál

Az emlősök téli álma ­ így tanultam ­ tetszhalál. Testük hő­mérséklete 35­37 řC­ról lecsökken 7­8 řC­ra. Érlökésükszáma az éber állapot ütemének egynyolcadára lassúdik. Él­nek, de csak kevéssé. Ha mesterségesen felébresztik az állato­kat e tetszhalálból, nehezen találják csak helyüket az életben.De többszöri, mesterséges élesztést a legerősebb állat, az

oroszlán sem bír el, beledöglík. Az élethez átmenet kell, titkoscsönd, együttműködés a természettel.

Az emberi életnek is vannak ilyen tetszhalálszerű időszakai.Az ember szunnyad barlangjában, aléltan, zavaros álmábanemlékezik csak az életre. S ha mesterségesen, külső akarattalfelébresztik, nem tudja követni az élet és a világ hívását. Nemjó felébredni. A tetszhalott aludjon. Kérlek, hagyj békében.

* * *

A név

Csak azt akarom még utánad kiáltani, a múló életben éssiket időben, hogy neved ­ még mindig, örökké ­ úgy át­

járja életem, mint a tavaszi szél a sötét erdőt.

* * *

A szív

Mint a tenger mély vize a sűrű sókkal és moszatokkal, úgytelik meg szívünk érzések emlékeivel, melyek lassan, isza­posan elvegyülnek és összetapadnak valamilyen keserű észavaros érzelmi anyaggá: ami tegnap vagy húsz év előtt su­gárzó öröm volt, tiszta és kiáltó vágy, éneklő és rikoltozóboldogság, lassan közömbös anyag lesz szívünk tartályá­ban, mely végtelen, mint a tengerek alja, s nem is akarmást, csak befogadni, moszattá pácolni és sulykolni min­dent, amit a sugárzó felvilág, az elsuhanó hajók, a felhők és

a véletlen beléhajít.

* * *

Száműzetés

Két nap a régi budai fürdő szállodájában. Pontosan úgyérzem magam, mint Milán szerb király a száműzetésben.A szoba olyan, mint egy békebeli orosz kormányzósági

székváros szállodájának legszebb szobája. Van köpőcsészeés csizmahúzó. A bútorzat hatvan­hetvenéves, az a bizo­nyos "műbútor", melyet a kiegyezés évtizedében mint"legmodernebbet" vásárolt az iparosodó, "amerikaiaso­dó" Budapest. Van valamilyen elszánt nyugatiaskodó vágyaz ágyban, a szekrényben. Mintha egy hortobágyi kanász

keménykalapban sétálna a disznók után.Az egész, bútorostul, személyzetestül ­ a szálloda gyógy­jellegét leginkább az jellemzi, hogy a személyzet egytől

egyig nyomorék, félszemű, púpos, sánta vagy süket ­ ide­genforgalmi látványosság. Mutogatni lehet, mint egy műve­lődéstörténeti múzeumot. S mindennek az alján valami

szomorú és idegbajos tehetetlenség, oroszosság, nicsevo.Itt élek, száműzetésben. Néha legyeket fogok vagy az ab­lakhoz állok, s Katalin cárnőre gondolok. Várok egy hírt, le­velet, valamilyen csodára várok. De csak a süket szobapin­cér jön, s némán elém helyez egy tányér híg levest, mint egyporkoláb. Leülök a leves elé, megmártom a híg löttyben a

kanalat és ezt gondolom: "Nincs kegyelem."

* * *

Fellebbezés

Nem igaz, hogy nincs kegyelem. Nem igaz, hogy nincscsoda. Nem igaz, hogy nincs fellebbezés az élet ítéleteellen. Van egy felsőbb ítélőszék, ahol ­ különös össze­

visszaságban ­ de mégis rendben tartják életünk ügyira­tait, időnként átnézik azokat, tárgyalást hirdetnek, újítéletet hoznak, régi ítéleteket megmásítanak, s megle­petésszerűen felmentenek bizonyos régi ügyekben, me­lyekben felebarátaink már régen elítéltek egyszer, s ke­gyelmet kapunk ott, ahol nem reméltük. Nem igaz,

hogy javíthatatlan bűnözők vagyunk, s nem igaz, hogynincs kegyelem. Mi e kegyelem igazi neve, a Legfőbb

Bíróság előtt? Talán ez: közöny. Vagy ez: élet. S mikor azemberek, az a titkos vérbíróság, melynek tagjai a család,a szeretők, pályatársak, ismerősök, már elítéltek, ez a bí­róság végül vállat von és megbocsát. Ezt mondja: "Menj

kegyelemben, vezekelj, azzal, hogy élsz."

* * *

Vasárnap

Legtöbbet vasárnap szenvedtem az életben. Még mindigúgy tör reám a vasárnap, mint valamilyen ünnepélyes

kényszermunka, zsoltárral és unalommal, szertartással éscéltalansággal: valahol van a világ, nevet és öröm után járegy emberiség, s én nyakig ülök egy vasárnapban, melyhomályos, mint a kórházak és börtönök folyosói; nem va­gyok soha kimenős vasárnap. Valahol szól a körhinta, a cir­kuszban fókák és bohócok mulattatják a felnőtteket és bol­dogokat. De én szorgalmi feladatot kényszerülök megol­dani, vasárnap is, míg a többiek mulatnak. Mi ez a szorgal­

mi feladat? Az élet.

* * *

Szótár

A szerelmesek szótára megannyi tőmondatból áll össze,parancsoló és kérdő hangsúlyban szerkesztett tőmonda­tokból. A szerelem parancs és kérdés. Szavai így hangza­nak: "Várlak." Aztán: "Hol voltál?" Aztán: "Szeress." Az­tán: "Ne hagyj el!" Ez a szűkszavú litánia fohászkodik azegek felé, ötszázezer éve, minden nyelven, az ősember böffenetszerű vallomásától az "Énekek éneké"­nek hasonlatainát Stendhal és Ortegal Gasset értekező szerelem­magyará­zatáig és Rómeó ömlengéséig. A szerelem csak tőmondat­tal tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkod­ni kezd; cáfol vagy reábeszél, már nem szerelem, hanem

emberi ügylet és szomorú végzet.

* * *

Virágok

A ravatal körül liliomok, nőszirom s általában kehelyszerű,leveles virágok állottak őrt. Ezek a virágok halványak,

üvegszerűek voltak. Illatuk oly gyöngéden párolgott, mint­ha a virágok a halállal szemközt visszafojtanák a lélegzet­vételt. A halott alszik, ne zavarjuk! ­ így illatoztak a virá­

gok.A virágok e gyöngéd tartózkodással, szerény és tapinta­tos színeikkel, bizalmas illatukkal kissé átléptek a halott vi­lágába. Már nem voltak földi virágok, ahogy a halott is ve­gyi és eszmei értelemben tartozott már csak a földhöz.

A virágok, sokkal finomabb érzékszerveikkel, hozzásimul­tak egy állapothoz, melyet a halott sem szokott meg e pil­lanatban egészen. Úgy álltak a halott körül, mintha gyer­

mekek lennének, s most puha és hűvös kezekkel kézen fog­nak egy felnőttet, aki hirtelen megvakult, s vezetni kezdenékegy erdőben, mely illatos és hűvös, de van benne oroszlán

és vadmacska is.

* * *

A gép

Néha várom, hogy az írógép, melyet nyitva felejtettem, azéjjel csendjében kopogni kezd, ír valamit, kisebb beszélytvagy egyszerűen csak levelet, üzenetet a világnak. Végre is,nem lenne semmi csodálatos benne, mert ért hozzá. Mit

szólna az írógép, önállóan, csendes kopogással, egy éjsza­ka?Talán ezt: "Elég volt a költőkből, e kontár kézművesek­ből, akik plajbásszal, papírszeletkékre írnak, maradian ésrendetlenül!" Vagy ezt: "Anch' io sono poeta!" Vagy ezt,

komoran: "Mit írt volna rajtam Shakespeare?"

* * *

A kínai mese

­ Szóval ­ mondta a nő ­, eljössz?...A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta,

lesütött szemekkel:­ Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai

mese volt. Igy szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi ésegy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érez­ték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért fel­keltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymásfelé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagy­tak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az

élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek. Így

vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon ha­ladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak válasz­totta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé,a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és némamosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly kes­keny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig atörékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján,szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováz­tak, melyik induljon el a másik felé először?... Akkor anő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jeremár!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt

nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s vissza­ment életébe, családjához és ott élt tovább, némán és cso­dálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És

egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, ké­rés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.

­ Igen ­ mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. ­Szóval, eljössz?...

­ Jó lenne ­ mondta udvariasan a férfi, begomboltakesztyűjét, s kalapját kereste. ­ Sajnos, délután tárgyalá­saim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.

* * *

Türelemjáték

Mint azok a türelemjátékok, melyeket félhülyék számáragyártanak a német játékgyárakban ­ számozott kockákkalmegtömött doboz, melynek számjegyeit addig kell tologat­ni, amíg a felfelé haladó számsor rendjében mindegyik

kocka helyére kerül, aztán "Porth Arthur ostroma", mely­nek üveglappal borított, rovátkás útvesztői között célpont­ba kell gurítani egy parányi golyót, s más ilyen ravasz ésérthetetlen esztelenségek! ­ az élet sem oldható meg bizo­nyos türelmes kézügyesség nélkül. Zavaros dolgainkbanlegtöbbször nincs rendszer, legalábbis nincsen olyan rend­szer, mely szabad szemmel lenne látható; az alján, igen,

van valamilyen rend, de ezt csak sokára értjük meg; s minta türelemjátékban, itt is sokáig kell tologatni a darabkákratördelt játékelemeket, amíg egész, kerek, sorrendben elhe­lyezett és értelmes lesz minden. Végtelen türelem kell eh­hez. Csak az ostoba ember "dönt", tehát erőszakkal rakhelyére mindent, ami így aztán nem is lesz soha a helyén.A másik ember, az óvatosabb, tapasztaltabb, türelmesebbés játékosabb, a homo ludens, rakosgat, tologat és iparko­dik valamilyen rendet építeni a rendetlenségben ­ s ez sok­kal nehezebb. Türelemjáték ez. Ülj csendesen, egy sarok­

ban, iparkodj a fortélyt megtanulni és megfejteni.

* * *

Évek

Az évek igazi tartalma nagyon lassan lesz érthető és érzé­kelhető. Az ember "élt" az elmúlt tíz vagy negyven évben,teste és szelleme fejlődött, utazott és dolgozott, boldog ésbeteg volt: de mi "történt" közben?... Arra az egyszavú ta­pasztalásra vagy élményre, amely meghatározná az élet el­múlt éveinek tartalmát, mintegy kifejezné a "cselekményt"­ mert kétségtelen, hogy céltudatos cselekmény is volt azélet, nem csak sejtek sarjadzása, álom és révület ­, nem is­merünk kifejezést az emberi szótárban. Mi volt az évek ér­telme és tartalma? Fejlődés? Zavaros szó. Létezés? Szerényszó. Keresése, kutatása valaminek? Túlságosan kiagyalt,túlságosan tudatos szó! Vágy a boldogság, az öröm után?Nem vágytam mindig az örömre. Mit akartam hát, az

években? Semmit. Talán csak ezt: élni.

* * *

Hiány

Most a szükség kopogtat a világba, egyiknek angol szövethiányzik, másiknak jó, zsíros szappan vagy cukor, portugálszardínia, szén és fa, a harmadiknak, egyszerűen és klasszi­kusan, a pénz hiányzik. Ez a hiányérzet telítve van sértő­döttséggel. A civilizált ember sértődöttsége ez, aki felhábo­rodva néz körül, mikor a civilizáció valamilyen üzemzavarkövetkeztében nem szállítja pontosan az élet javait és kel­

lemességeit.Ez a sopánkodás szánalommal és megvetéssel tölt el.

Fázni nem jó dolog, a teába kell cukor is, s természetesennem éppen kellemes, ha nem kapunk az üzletekben szap­pant és cipőtalpat. De az én hiányérzetem, mely eszméle­tem első pillanatától eltölti lelkem, vadabb, keserűbb ésigényesebb. A cukorról, a tűzifáról és a beretvaszappanrólis szívesen lemondanék, ha ezt a másik, fojtott tűzzel égőhiányt valaki vagy valami megszűntetné. Hiányérzettel él­tem, a mély békében, a lélek és az érzés kínzó hiányérzeté­vel! Nincs portugál szardínia? Kibírom. Csak az egészet bí­rom nehezen, az egészet, melyből valami ­ mióta élek ­ hi­

ányzik.

* * *

Fény

Egyszerre áradni kezd a fény. A világ értelmesebb lesz

érintésére, s ugyanakkor kegyetlenül tárgyilagosabb, való­ságosabb, tárgyszerűbb is lesz. Minden, amit a tél ködösfátylai lepleztek, itt áll meztelen és szikár testiségében.

Ilyen a világ, fényben. Nem szép, nem rút. Néha félelmes,néha elragadó. De a valóság mindig elviselhetőbb, mint a

köd, a homály és a hazugság.Sugározzál, fény, hatolj át szöveteken és anyagokon, sugá­rozz, hogy megtanuljuk elviselni a förtelmes és nagyszerű va­lóságot. Fény, világíts a világba és világíts lelkembe, hogy egy­szerű és tárgyilagos lehessek, mint egy kavics a napfényben, atenger partján, mely kivetette, s nemsokára visszasöpri majd a

mély vízbe, a homályba.

* * *

A nyereség

De most, mikor Habakuk, Ézsaiás, Jeremiás, az összes kisés nagy Próféták jajonganak, gondolj arra, hogy az egészmégis gyönyörű volt. Szeptemberben például sütött a nap,az erdőben kabát nélkül jártak az emberek, délelőtt a

strandokon nyújtóztak meztelenül, mintha egy csodálatosés kegyes ítélet utolsó pillanatban megkegyelmezett volna.Volt valami meleg és felejthetetlen az egészben. Jó voltnyugtalan és rikoltozó lapokat olvasni, jó volt bölcs ésunalmas könyveket lapozni, jó volt utazni Belgiumban ésnézni egy régi flamand kertben a teniszező lányokat, jóvolt megérkezni Párizsba és elutazni Londonból. Kérlek,számlázd pontosan az egészet. Ha nagyon odafigyelsz,megtudod, hogy a végén valami nyereség is marad.

* * *

Arckép

Egyszer talán mégis öreg leszek. Öreg író... Avas kávéhá­zakban ülök majd, külvárosokban, háromhetes külföldi

képes újságok fölé hajolva. Reszkető kézzel írok még néhasorokat, melyek nem érdekelnek már senkit. Emlékeimrőlírok, s aztán mindarról, amiről fiatalon is írtam: az őszről

és a tavaszról, a hóról és a málnáról, a nőkről, akik elhagy­tak s a többiekről, kiket én hagytam el, barátaimról, kikmeghaltak vagy ­ hűtlenül ­ elfogadták a miniszteri tárcát,s most már csak hunyorogva, tűnődő pillantással viszonoz­zák alázatos köszöntésemet. A szélben járok, fedetlen fő­vel, a folyóparton, lengő, fehér fürtökkel. Csak a szél ismermég s a folyó. Nincs senkim már, csak a fák. De jó lesz!

* * *

Madarak

Éjjel bort ittam, aztán gyalog mentem haza a folyó mellett.A költöző madarak úsztak fejem fölött a sötétben. Az énfejem őszül már, s egyszer meghalok. Miért nem figyeltem

többet a madarakra?

* * *

Reggel

A tél szennyes óljában dideregve, egyszerre áthatja és meg­rázza, mint a villanyütés, a vágy testemet ­ a vágy, mégegyszer felébredni egy júniusi reggelen, a szobában, mely­nek ablakai nyitva állottak éjszaka, s belélegezni a nyári

reggel langyos leheletét, ahogy fiatal szeretője lélegzetét ér­zékeli az ember, elnyújtózni a nyár karjai között, hallgatnia fák susogását az ablak előtt, az ébredő madarak kotnye­les hajnali csivogását, még egyszer élni, nyáron, reggel, kó­cosan és csipásan az álomtól, s érezni az élet édességét és

hevét! Ennyi az egész? Ennyi az egész.

* * *

A tanulság

De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megta­nultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, elég türel­mesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem leheteléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egé­szen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élők­höz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek kö­zönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppenezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lán­got, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzso­rások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és ér­zéseid, s aztán elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálásis lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell so­kat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, spontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet,érted? Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Na­

gyon komolyan mondom ezt. Okom van erre.

* * *

Az utas felébred

Úgy képzelem, az utas egy napon felébred, öklével szemét

dörzsöli, első pillantásával lovát keresi, melyet kipányvá­zott egy körtefa alá, mikor ledőlt és elszendergett itten, adomboldalon: felébred, körülnéz, lát felhőt és távoli vá­rost, patakot és várkastélyt, virágokat és aratókat, a nyárcsodálatos körképét látja, s egyszerre különös, heves fáj­dalmat érez, mert megtudja, hogy az élet nélküle is lesz to­vább, az utazás nélküle is tart tovább, a madarak repülnekmajd, és az ötvösök nélküle is készítenek kösöntyűket éskarkötőket, s ő nem is haladhat elég gyorsan és nem isügethet elég fürgén, mindenképpen elmulasztja úti célját,mely a teljesség, a világ és az élet. Ezért csak körülnéz, azidegen domboldalon, nagyon sápadtan és komolyan. Az­

tán feltápászkodik és szomorúan füttyent lovának.

* * *

Térkép

Meg kellene rajzolni a másik haza térképét is. Itt egy hegyáll, ahol szalonnát sütöttünk. Itt egy ház, ahol ­ fél órára ­

boldogok voltunk. Itt, ez a síkság, két mellékutca között ez atér, ahol életünk katalaunumi csatáját vívtuk. Itt a kávéház,ahol megkötöttük a westfáliai békét. Itt, ez a Gaurizankár,ez munkánk, melynek bérceit nem tudtuk megközelíteni.

Itt, ez a mocsár, ez Genovéva. Pontos térkép lenne ez, s leg­alább oly valóságos, mint Magyarország hegy­ és vízrajza.

* * *

A fák

Ablakom előtt a fák szólani kezdtek. Lombbal szóltak ésmadárral, gyümölcsökkel és meleg, nedves illatokkal. Szo­bámban ültem, s egy elhunyt jó barát verseit olvastam. Így

hallgattam, fél füllel, a fák szavát.Ezt mondták: "A tünemények mögött van az élet. Az erő,melytől tárgy és tünemény élet lesz. Ez az erő nem jó ésnem rossz; nincs szándéka. Ez minden, amit tudni lehet

felőle." Ezt susogták: "Ird meg." Megírtam.

* * *

A csillagok

...De te a csillagok titkán töröd fejed, a magány rejtélyéntűnődik szíved, a fák beszédét szeretnéd megérteni, az em­beri könny vegyi képletét szeretnéd érzéssel és értelemmelmegfejteni. Nézz körül, s másféle csillagokat is látsz. Em­bereket látsz, kiknek minden gondjuk, hogy lehajolnak az

utcán egy eldobott, üres gyufásdoboz után, mert az isanyag, s talán van benne valamilyen lehetőség. Nőket

látsz, kik oly műgonddal néznek egy pár öreg cipőt, melyettalán, talán érdemes még a cipészhez adni és megtalpalnitavaszra, mint ahogy Planck töri fejét az atomok titkán.

Öregeket látsz, akik már csak az evésre gondolnak, egy ka­réj zsíros kenyérre, melyet fogatlan szájjal elmajszolnakmajd, gyerekeket, akik áhítattal ejtik ki ezt a szót: "Cérna"vagy: "Hagyma." S mindez éppen olyan csodálatos, érthe­

tetlen és végtelen, mint a csillagok.

* * *

Cirkusz

A műsorszámok gyorsan váltották egymást. Az első sorbanültem, szájtátva figyeltem. Gyermekkoromban, mindigcirkuszigazgató szerettem volna lenni vagy legalább artis­ta. Mikor a bambuszbotos erőművészek elhagyták a po­rondot, a zene elhallgatott, peregni kezdettek a dobok,

mint kivégzéskor, a fényszórók kialudtak, s a kék fény va­rázsos csillogásában megjelent a porond közepén a víziló.A fiatal hölgy, aki a vízilovat idomította, fekete estélyi

ruhában állott a fényszórók tüzében. Nagyon szép volt, amaga nemében. A víziló is szép volt, a maga nemében. Smert mindketten Isten teremtményei voltak, a nő paran­csolni kezdett a vízilónak, mely udvariasan engedelmeske­dett: feltátotta száját, mely pontosan úgy vágyott gyöngéd­ségre, örömre és eledelre, mint az idomítónő szája, több­ször, tőle telhető keccsel, körbefordult a dobogón, a

fényszórók tüzében ­ a zene a "Kőrösi leány"­t játszotta ­a vacsorára gondolt, mely már nem késhetett soká, merteste volt, és tizenegy óra elmúlt s a Nílusra, melyet nyolcév előtt hagyott el. A Föld forgott velünk és a víziló kinyi­totta a száját. Ötezren ültünk e pillanatban a nagy sátorkényelmetlen padjain. És ezer­ és ezermillióan éltünk a vi­lágban, nők, férfiak, idomítók, nézők és vízilovak. A mutat­vány, így éreztem, csakugyan páratlan. A hideg végigfutotthátamon. Ezért perecet és műsort vettem, s iparkodtamelfogulatlanul, társadalmi helyzetemnek és irodalmi felfo­

gásomnak megfelelően viselkedni.

* * *

Ellenfél

Ez az ember elmegy mellettem az utcán, s nyájasan és udva­riasan köszöntjük egymást. Mikor elhalad, érzem, hogy utá­nam néz, s pillantása szúrós és kemény lesz, mint mikor egy

tőrt, önkéntelen mozdulattal, félig kivonnak hüvelyéből.Ez az ember ellenségem. Miért gyűlöl? Nem tudja, énsem tudom. Felebarátom ő, s én nem kívántam soha há­zát, asszonyát, sem arany és ezüst marháit. Semmi közömhozzá, más pályán működik, soha nem kereszteztük egy­más életútjait, nem vitatkoztam vele, társadalmi érdekeinkközösek, nem törtem le kenyeréből, nem sértettem meghiúságát. Mégis gyűlöl, törvényszerűen, mert ő az ellenfél,emberi végzetből és isteni rendelésből, ő az a másik em­ber, akivel nem férek meg e szűk világban, ő az, aki miattegy napon háborút indítok, hogy legyőzzem és elfoglaljam,ő az, aki miatt felébredek éjszaka és nem tudok aludni,nyitott szemmel bámulok a sötétbe. Csaknem rokonom ő,az ellenfél. Sokkal több közöm van hozzá, mint a szelídek­hez és közömbösekhez; csaknem annyi közöm van hozzá,mint a kevesekhez, kiket szeretek. Milyen jó, hogy él! Nél­

küle nem is lenne teljes az élet. Csülökre, öcsém!

* * *

Méreg

Mit kezdjek egy méregmentes világgal? Ölöm magam azélet minden édes bódítószerével, s tudom, hogy nem tehe­tek másként, mert az egészség nem az egyetlen életcél, azemberiség szempontjából sem az. Mindenki lehetne

egészséges, mindenki hasonlíthatna a félhülye, kilencvenötéves aggastyánokhoz, kiket a menhelyeken mutogatnak,amint foghíjasan üldögélnek az ágy szélén, szájukból folyika nyál, s nem tudják megmondani életük titkát. Egysze­rűen csak éltek, méreggel vagy méreg nélkül, sorsuk pa­rancsa szerint. Húsz évvel tovább élni, milyen illetlen terv!A természet hűségesebb az emberi természethez, embe­ribb, mint az erényes elméletek. Azt mondja: "Nesze egykevés méreg. Rágcsáld, szívd tüdődre, kortyold csak, bol­dogan. E pillanatokban élsz és nem fáj annyira az egész. Azidőt és a titkot bízd reám." Neki van igaza. Ezért rágyúj­

tok. Pincér, kérek három deci bikavért!

* * *

Búcsú

Nagyon lassan, vigyázva és csendesen, de kezdjünk bú­csúzni. Csak úgy, mint aki társaságban nem akar feltűnéstkelteni távozásával, halkan köhécsel, kezét szája elé emeli,még felel a kérdésekre, udvariasan, de fél szemmel már azajtót kémleli, szeretne úgy menni el, hogy ne kelljen zavar­ni búcsújával a háziasszonyt, a vendégek ne figyeljenek

oda távozására, szeretné jellel, mozdulattal kicsalni az elő­szobába a szobaleányt, hogy észrevétlenül adják fel kabát­ját... így menni el, e csodálatos vendégségből, nem túlsá­gos jóllakottan, de nem is éhesen, nem éppen boldogan,de nem is kétségbeesve, a legjobb pillanatban, s teljesenközömbösen és mellékesen. Igen, készülődj. Kezdjél bú­

csúzni, feltűnés nélkül, udvariasan.

* * *

A kert

Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, aholszeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy dió­fa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert

közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt.

* * *

A kedvelő

Ez a csendes, őszes bajszos, címeres gyűrűt viselő, földbir­tokkal bíbelődő vidéki úr kedveli az irodalmat. Ő magamondta. Most itt ül velem szemben, keresztbe vetett lá­bakkal, szipkából szívja a cigarettát, finom keze vékony,csontos ujjaival néha keskeny bajszát simogatja, pislog éshallgat, úrian és figyelmesen. Ő az irodalomkedvelő.

Mit mondjak neki? Ugy beszél az irodalomról, elnézőenés pártfogóan, mint egy vizsláról. Megmondhatom­e neki,hogy amit "kedvel", az maga a végtelenség, szeszély, félel­messég, korlátlanság, alkotás és megsemmisülés egyszerre­ mintha azt mondaná, hogy "kedveli" az óceánt, a dina­mitot, a végzetet, az alvilágot és a mennyországot, min­dent, ami a szó legmélyebb értelmében életveszélyes?

Nem mondhatom meg neki. Tűröm, hogy kedvelje az iro­dalmat. S tudom, csodálkozni fog, mikor egy napon fel­horkan majd a fenevad, s a kedvelő szügyének ugrik.

* * *

A kert

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az életévszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázásideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s il­latos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elher­vad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakarés betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz éspusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad

ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

* * *

Az este

Ez az este langyos volt, szeszélyes. A vörös szőlőlevelekkelbefutott tornácon ültünk, bort ittunk és a holdat néztük. Azúton kerékpáros ment, a hátsó kerék vörös macskaszemeparázslott a holdfényben. Nagyon messze rádió szólt az éj­szakában, s mindenkinek boldog jó éjszakát kívánt. Aztánnem hallatszott semmi többé. A bort eltoltam, feleslegesvolt. A cigarettát eloltottam, nem vágytam többé a meleg,mérges füstre. Szeretőm elhallgatott, mintha végre elszé­gyellné magát. Figyeltem az estébe, és nem éreztem sem­mit. Azt hiszem, ez volt a pillanat, mikor boldog voltam.

* * *

Rendszer

Milyen csodálatos, félelmes, milyen következetes és en­gesztelhetetlen a rendszer, mely az életben megszab és elő­ír bukást és emelkedést, előírja siker, boldogság, balsors,szerencsétlenség hullámvonalait, mindig kiegyenlít, min­dig elvesz, mikor ad, mindig int és figyelmeztet, hogy jólesz nem elbízni magad, mert tökéletlen vagy, romlandó ésesendő, ezenfelül bűnös is vagy, aki nem mindig érdemelkegyelmet, s talán ártatlan is vagy, kinek végzete fölött

nem szabad pálcát törni ­ igen, a rendszer tökéletes. Nemlehet becsvággyal, erőszakkal, önkénnyel megsérteni tör­vényeit. Rendszerben születtél, abban éltél, s annak törvé­nye szerint tűnsz el e világból. Engedelmeskedj, hallgass,

csodálkozz.

* * *

Kétségbeesés

Amikor meggyőződtem róla, hogy Elvira kacér és szívte­len, megrohant a kétségbeesés, mint egy bérgyilkos, tőrétbordáim közé döfte, a szívem közelében, s megforgatta ott.Nem ordítottam fel, bár nagyon fájt, csak sápadtan álltamés hallgattam, mert büszke voltam, s nem akartam, hogy

fájdalmam lássa a világ.Így éltem, sokáig, szívemben a tőrrel és a fájdalommal.De aztán észrevettem, hogy az idő csinált valamit, az érte­lem torkon ragadta a kétségbeesést, s birkózni és viaskodnikezdett vele. Ezt érdeklődéssel néztem. S amint nézelőd­

tem, szemléltem a kétségbeesés, az idő és az értelem párvia­dalát ­ mindezt Elvira miatt, aki 1,70 méter magas volt éstudott egy dalt franciául énekelni! ­, egyszerre, szórakozott­ságomban, kihúztam szívem alól, bordáim közül a fájdalomkését, s körmöm kezdtem piszkálni a hegyével. Mikor eztészrevettem, felocsúdtam, elvörösödtem, mert úgy éreztem,nem vagyok többé méltó szerelemre. De Elvirára nem em­

lékeztem többé.

* * *

Az utak

Az utak, melyeken jártál vele, a hidak, melyeken áthaladvaegy pillanatra megálltál vele, s a zúgó vizet nézted a mélybenvagy a felhők rongyfátylaival borított holdat, a fák, melyekneklombja arcát súrolta, mikor szemébe néztél, a rózsák, melyek­nek illatát beszívta egyszer a Szigeten, mind e nyomok, tanú­jelek, bűnjelek megmaradtak a világban, s bizonyítják, hogycsakugyan szeretted. De aztán, egy napon, elveszett ez a sze­relem. Hol veszett el, melyik úton, melyik hídon, a mélybe

hullt, a zúgó vízbe vagy az égbe szállott, a holdas éjbe vagy el­vegyült a rózsák illatával, s azért olyan terhes és sűrű most ezaz illat, júniusban?... Nem tudok felelni. Csak járok az uta­kon és a hidakon, lehajtott fejjel, s tűnődöm és emlékezem.

* * *

A remekmű

Egy nap, mely semmiben nem különbözik a közönséges na­poktól, nincsenek benne nagy tragédiák, s mégis, minden pil­lanatban telítve van az apró és útszéli balesetek finom tartal­mával: semmi nincs a helyén, semmi nem érkezik idejében,

semmi nem vág össze a világ rendjével, a tárgyak önkényesenelrejtőznek és fintorogva kerülnek elő, az emberek, minthaösszeesküdtek volna ellened, az idő fogaskereke nem kap­csolja értelmesen az eseményeket, minden ármány és baleset,ügyetlenség és veszteség, kis csapás és egetverő bosszúság.Ezek a napok, mikor Goethe nem szeretett felkelni az ágyból.

Bosszankodol, káromkodva keresed ilyen napokon amagad igazát, vitatkozol a bohóckodó sorssal. De aztánmegérted, hogy ez a nap is remekmű: oly tökéletesen ba­log és suta e napnak minden pillanata, annyira nem sikerülsemmi, csillagképek és szellemek, emberek és tárgyak, vé­letlenek és tervek oly tökéletesen törnek életed, békéd, ter­veid és nyugalmad ellen, az egész szerkezet olyan felépítettés kidolgozott, a balsors gépezete oly hibátlanul működik,hogy végül is lélegzet­visszafojtva gondolod: "Igen, az élet

remekmű." S lihegsz és bámulod ezt a csodát is.

* * *

Romlás

Július volt, s egyszerre túlérett minden. A tej összefutott ajégszekrényben, a kajszibarack megromlott, a hús megfül­ledt, az érzések megavasodtak, a társadalmi szerkezetekszétmállottak, a nemzetközi megegyezések elposhadtak, ahárs nyílni kezdett és a rózsák elfonnyadtak. A romlás voltmindenben, a telítettség, a savanyú, pöffedt és erjedő vég­zet. A földeken hullák hevertek, üvegszemük az égre né­zett. Flandriában, elhajított harckocsik között, egy magá­nyos paraszt aratott, nagy szalmakalapban. A szerelmekegy éjszaka kivirultak és elrohadtak. Emlékezem, július

volt, a romlás hónapja.

* * *

Az utak

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel azutakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos,néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak al­kalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségévelelmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkan­

tó, tavaszi erdőbe.Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van:

elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; azutak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden útösszefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunkés csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljukazt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk asugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken át­haladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, azutaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban ért­

jük meg, közvetlenül a cél előtt.

* * *

Törékeny

Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisü­tött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, moso­lyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?... Még min­dig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat,mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt,amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök aján­

déknak?... Még mindig nem tudod, hogy minden dolog,melynek köze van az emberekhez, törékeny?... Én már tu­dom. Vigyázz, két kézzel nyúlj az öröm után, nagyon óvato­

san. Törékeny.

* * *

Az őrszem

Az évek múlnak, s úgy élsz, mint az őrszem, aki virraszt a vár­tán, fegyver kezében, pillantása kemény és engesztelhetetlen,senkiben nem bízik, sok feketét iszik, hogy el ne kókadjon,mindenkit pártatlanul és hidegen kérdez: "Hé! Állj! Ki

vagy?..." ­ s nem engedi közel, ha nem tudja a jelszót. Mi ajelszó? Három. Az egyik ez: "Becsület." A másik: "Szándék,tökéletesnek lenni." A harmadik: "Részvét." Szúrj keresztül

mindenkit, aki közeledni mer és nem tudja a jelszót.

* * *

Szertartás

Idővel kialakul bennünk egyfajta szertartás, mellyel halot­tainkhoz közeledünk, ápoljuk velük kapcsolatainkat, meg­látogatjuk őket, kisebb vacsorákat rendezünk tiszteletükre,udvariassági eszmecseréket folytatunk velük, tisztességtu­dó hangon felelgetünk halvány, távoli kérdéseikre, s mintaz élők a születésnapot, úgy megüljük a halálozás emlék­napját, virággal kedveskedünk nekik, s általában úgy bá­nunk velük, mint kissé veszedelmes, nem egészen kiismer­hető, különös lényekkel, akik tudnak kellemetlenkedniis, ha akarnak, s ezért nem árt jó barátságban élni velök.A gyász végső formája ez a szertartás, melynek kellékeit azéletből kölcsönözzük. Először jajong az ember, aztán sír,aztán hallgat és szomorú. Aztán udvarias lesz a halottakiránt, mintegy feláll emlékük előtt és hellyel kínálja őket.

Végre is, ők az idősebbek, ők a tekintélyesebbek. Aki ha­lott, mindig idősebb és beérkezettebb, mint az élő.

* * *

Harag

Semmitől nem félek úgy, mint az esélytől, hogy élek, a mú­ló évek, a tapasztalás, a fáradtság egy napon megengeszte­lik ezt a haragot szívemben és eszméletemben. Mert nemaz volt a dolgom, hogy gügyögjek velük és beálljak a füzér­táncba. Az volt a dolgom, hogy haragudjak. Őrizd a hara­got! Ez szereped, dolgod, hivatásod, ez életed értelme.

Semmi nem könnyebb, mint megbékülni, hátba ütni avilágot és azt mondani: "Isten neki, már nem haragszom."Semmi nem gyávább. Isten, adj erőt, hogy haragudni tud­

jak, mert fáradt vagyok.

* * *

Valamiért

Az igazi tragédia nem az, mikor a végzet kényszerít egyembert, hogy meghaljon valamiért. Az igazi tragédia, mi­kor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak ésbecsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet. S eb­

be csakugyan bele kell halni.

* * *

Ötéves terv

Negyven után az ember ötéves tervet csinál. Időszerű leszegy és más, amit nem lehet tovább halogatni: ki kell vágat­ni a mandulákat, füstszűrő szipkából kell szívni a cigaret­tát, két éjszaka egymás után nem lehet fennmaradni, rend­szeresen kell olvasni, reggel és délután, egy­egy órát, sok­kal több adót kell fizetni, s le kell számolni azzal, hogyboldogság nincsen az életben, legföllebb viszonylagos,

egy­két napos nyugalom, melyet, átmenet nélkül, az anya­gi, erkölcsi, érzelmi és egészségi bonyodalmak kínos soro­zata követ. Negyven előtt mindezt nem hisszük el igazánés szívünkből. Negyven után felkészülünk mindenre, szak­

szerűen és érzelgés nélkül.Az ötéves terv, melyet a negyvenéves ember felállít ­

messzebb nem akar tervezgetni, de az öt évet is csak hu­szonnégy órás távlatokban meri elképzelni ­, már nem

akarja a világot megváltani. Minden erejét a részleteknekadja. Becsvágya és erőfeszítése, hogy a munka és az életmaradék feladatait feltűnés nélkül, nagyon figyelmesen s alehetőségig tökéletesen végezze el. Legszívesebben sétál ésolvas, s órarend szerint dolgozik. A nőknek már megbo­csátott, nagyon tud örülni nekik, de nem hajlandó többémeghalni érettük. Istent kezdi megismerni, s csodálkozik,

milyen egyszerű és közömbös.

* * *

Nikotin

Negyven után az élet központi gondja nem a nők, hanem anikotin. Ez kissé frivolan hangzik, mégis igaz. Az élet egyik

legnagyobb erőfeszítése lesz a küzdelem e keserű méreg el­len, e mindennapos erőfeszítés, bukás és megaláztatás. Eza küzdelem ostoba és szégyenletes. Bölcsebb és emberhezméltóbb vállalni ezt a szenvedélyt is, mint minden szenve­délyt, minden következménnyel. (Miért nem dohányziksötétben az ember? Kell valamilyen kis láng hozzá, akár akályha parazsa, ha nincs más.) Ez a szenvedély halálos, os­tobán halálos. Szembe kell nézni vele, akármilyen nevetsé­ges is. Talán "nem éri meg"; de nem tudok jobbat. Tehát

vállalom; s rágyújtok.

* * *

A telefonszám

Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emléke­zem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra,hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akar­tam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére,mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezema fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egyrégi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezemaz örömre is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogyegy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dő­zsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre em­lékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhányesztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy azember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Ígyhalunk meg egymás számára. Először egy telefonszám halmeg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a tele­

fonszám és az illat tartozott. Aztán minden.

* * *

Haszontalan

Legfőbb ideje, hogy haszontalanul éljél. Már éppen elegetéltél hasznosan. Emlékezzél csak: korán keltél, s álmatlan­ságtól vérszegény fejjel, halántékod és szemhéjaid dörzsöl­ve, siettél a munkapadhoz, hogy valamilyen munkát elvé­gezzél a hajnali órában, feladatot, melyet az emberek hasz­nosnak minősítettek; de sem nekik, sem neked nem voltigazi örömöd ebből a munkából. Állandóan telefonáltál ésleveleket is írtál, de később megtudtad, hogy ennek semvolt igazi célja, sem értelme. Mindig úgy éltél, mintha vár­nád a parancsot, mely még sokkal hasznosabb feladatokelvégzésére szólít. Tudtad, hogy egyetlen feladatod van, azélet. Mit csináltál időddel, boldogtalan? Élj végre haszon­talanul, az ő törvényük ellen, a magad törvénye szerint.

Akkor, talán, a végén, használsz is majd nekik.

* * *

A bűn

Viszonyunk bűneinkhez idővel zsörtös lesz, házsártos.Már nem esünk kétségbe miattuk, s nem fogadkozunknagy szavakkal, hideg és forró eskükkel, hogy holnaptól,hétfőtől vagy elsejétől, másként lesz minden.Tudjuk, hogynem lesz másképp semmi. Bűneinket megszokjuk, egészenúj helyzetben élünk velük és közöttük. Tudjuk, hogy nemhagyunk fel szenvedélyeinkkel, időnként leszünk még fa­lánkok is, nem tudunk lemondani a bódítószerekről, a

borról, a pálinkáról, a test fülledt mérgeiről, a nők testéről,az olcsó és csóktalan szerelmekről, az esztelen kalandok­ról, a lustaságról és felületességről, az irigységről és a jóravaló restségről. Mindez ellen lázadozunk még, de már csakamolyan komor gyakorlattal, hivatalosan és közömbösen.

Ismerjük a bűnöket és ismerjük magunkat.Ilyenkor, az élet második felében, új módszert választunk:nem irtjuk többé bűneinket, mert ez a vállalkozás reményte­len, hanem becsületes alkut kötünk velük. Iszunk, de tisztabort, s csak ha muszáj, s iparkodunk aztán huszonnégy vagynegyvennyolc órán át alkoholmentesen élni, hogy a szervezetelfeledhesse a mérget; dohányzunk, de kettévágjuk a cigaret­tát, füstszűrő szipkából szopogatjuk ezt a keserű bódítószert,mely halálosan mérgezi szívünket és érrendszerünket, átad­juk magunkat a test olcsó szenvedélyeinek, de védekezünk,ágyban és ágyon kívül, ahogy lehet, a veszélyek ellen, lustákvagyunk, de módszeresen és órarend szerint vagyunk azok,irigyek vagyunk, de tudjuk ezt, és szelíden megvetjük magun­kat ez indulatokért... Ez minden, amit tehetünk. Ez minden?Nem, ez már nagyon sok. A szentek sem tehetnek többet.

* * *

Az öregség

Látod, így jön majd az öregség, udvariasan. Mint a lictor,mikor a halálhírt viszi a patríciusnak, s bókol, amint át­

nyújtja a halálos iratot. Nem dráma az öregség, ne félj. Egynapon hírt kapsz, ennyi az egész. Felnézel, a munkából ésaz életből, szórakozottan, s aztán készségesen mondod:"Igen, igen. Meg kell öregedni. Egy pillanat még, valamitakartam... Mit is? Igen, élni. Tudom, most már késő. Me­

hetünk."

* * *

Üzenet

Igen, meghalok. Talán ma, amikor ezt a sort írom, talán anapon, mikor te, olvasó, ezt a sort olvasod. Talán túléllek,olvasó, talán te élsz túl, egy nappal, ezer évvel. Meghalok, smintha elvonná egy kéz az idő függönyét: a semmibe látok.

Milyen otthonos! ...A semmiből üzenem: az életnek, akármilyen gyászos,

zavaros és véges is, van értelme. Egyetlen értelme van: azemberi értelem. Ennyit tanultam, két végtelen között, az

életben. Megtanultam és ezt üzenem.

* * *

A pók

Az idő hidegebb lesz. Mind meghaltak,Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,

Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.

A szó csak szó, a hús csak hús, az álomKöd és zavar. A puszta földre ülj le.Dallamaid a vad szél hegedülje,

S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.

Vége!

* * *

Kiadta a Helikon Kiadó Kft. A kiadásért felel Pándi András,a Helikon Kiadó igazgatója. Szerkesztette Mészáros Tibor.Művészeti vezető Zigány Edit. Műszaki vezető Kováts Imre.A fedelet Vida Győző tervezte. Nyomta és kötötte a SylvesterJános Nyomda Kft., 2001­ben. Felelős vezető Varró Attila

igazgató. Megjelent 10,12 (A/5) ív terjedelemben.HE 804 / ISBN 963 208 719 4

* * *

A könyvet felvette és kijavította:Orosz László

Budapest, 2002. október.

* * * * * * * * * *