Kátai Tamás - Távolodó, Távolodó
description
Transcript of Kátai Tamás - Távolodó, Távolodó
Kátai TamásTávolodó, távolodó
MAKÓ2003
1995-1996
KERTI TÜKÖRBENSzépemlékű Bojtos Pálnak
Az utazás reményhomályúvégtelen üressége
lehetőségek hídjai mindenfeléutak
az önfeltárás folyosóinapfénnyel teltek
Évszázadok forgása bennemgyarapodó bölcsőnéma anya ringat
Most sekély tavak közt teremjekvagy kövek ágyán legyek király
hányszor elindultam márpedig nem álltam meg soha!
Látni a hajnaltdombok tompaságán
hidegamikor világok pusztulnak
a mély erdőbende lágy magot temet beléjük
valami
Szövetek szálain bukkannisaját nyomomra
a szénben még otta parázs melege
és az örök jelen isa fakulásban
és a nyárbatűnőkerti tükörben
FÁTYOL A FÉNYEN
A valóban nincs teljességott csak sorvadás van
és ezer vágy
Én az esőt választomde nem altat
de fáj
de nem altatrajzol a sötétbe
eltűnést és előtűnést
Szunnyadj kedves szunnyadjhajnali álmodban követlek
vissza az éjbebeljebbbenned
Szaladj szarvas szaladjnehéz esőbente is érzed -
a valóban nincs varázsnincsen csak sorvadás
de fuss továbba vággyal
Évek törnek a csenddelszilánkok vagyok én isaz eső az eső az eső
az vigyen el mégis
Őszi álomfeledéstáj
fátyol a fényen
FÁK FÖLÖTT
Fák fölé húzódott a királyhogy lássa az erdőt
koronáját az odvas hajnalba rejtiöregarcú bogarak elől
és az ezeréves estét várja
Varázst ígértek nekigyantafátylatavarmézetfelhőnászt
Elfonnyad a palástjaelhervad a sötétig
de vár még a királyfák fölött
a világra meredés eltörik a táj
hirtelen
PUSZTASÁG
ébredő télgyászában is sziromgyökerében is gyász
nehéz földtoronnyá tűniknem mozdul
messze minden
ködöt emészta gyenge fény
mély ürességa boltívekben
eleven enyészet
távolodunkés közeledünk
az elveszettségben
amíg lassanvigasszá szelídül
az elalvás
egyedüllétaz univerzum
néma lobogásában
pusztaság
KŐ LÁNC KÚT
kőlánckút
nedvcseppcsendmély
gyöngyéj
mégáttúllelele
kéz
vigyél hazahamuanya!
1997-1999
KORMOS DOMBON VASÁRNAP
Látod, füstös vászonbanvergődik a domb dermedő kutakkal
vasárnap van!asszonyok járják
a sáros, barna vidéket mostpedig tudják
hogy virrasztanak a holtakés dörömbölnek a holtak
a nehéz, rozsdás föld alattha hull az eső nagyon már
nekifeszülnek nyikorogva a halottak
De nem halljákmert az asszonyok erősek
szívükben hosszú leveleket őriznekkósza fiúkat és halvány lánykákatne bántsd őket, ballagó homály!
Jaj, hol hát a könnyűség?nyirkos árokban sötétlő hajadban
aszalt almaszalmapokróc
sárga borés sápadt tűz gyúlik a fekete szálakon
beledobálom odvas csontjaimhideg vagyok
Így élünk mi hangtalan, soványanreszketőn dúdolva az első hó vak végtelenségét
eljön az és mi marad akkorhollóhajú, halkszavú világom?
NYÁRTÁJ
Hoztad a kinyílt nyaratGyümölcsök ringó testében
És bogarak ébredtek léptedreSűrűvizű, hálós mélyben
Tóba merült felhők dalaÚj Könyveket suttogott
Fogaid közt tompa dél feszültZöldfodrú erdő bujdosott
Mert lángot dobott a hajnalNedvesszemű kertekre
És csipkét vert nagy, bús fákraHogy ne gondoljunk halálra
csak álomra…sodrásra…
HARMADNAPON
Táltos keletRügyet neveljBontsd ki éjjel
EmelkedjenEstvilágon
Álomszárnyon
Szarvas legyenHarmathídonMegtaláljon
Szarvas legyenHarmadnapon
Megtalálom
FÖLDFORDULÁS
Teremtő enyészetaz örökmozgóajkad alkonymélyen múló
fordulás
Tárd fel nekem, csillagellentétek tanát
jöjj el vörös tűzzelés meglopjuk a halált
ma még!
ŐSZI VARÁZSLÓK
Kelő fények parazsábólLüktet a lélek, lüktet a lélek
Zöld résekben születnek csakSzertehajló messzeségek csendjei
Átvágtassunk dús kertjeinNincsen bűn, ugye nincsen bűn
Lássuk hószín lakomájátÁlmodón és nagyszeműn röpüljünk
Általmenjünk hét tengerenVad hajók, mi vad hajók
Fátyolkönyvbe fessünk mindentÚgy legyünk mi varázslók
És nagy szívekbe kopogtassunkŐszökön, hajh őszökön
Feküdj mellém, halott lánykaSuttogd m o s t , hogy visszajön minden
BÁBEL
BábelKőre kőEmberLüktetőVágyakÁradóPoklaÚjulóArany
KeresőSzállóMerülő
RagyogjSzerető
ÁradjSzerető
Számban
PillangóNémánTátogóHalkanLeomlóFénylőnPusztulóBábel!
A NOVEMBERI HAJNAL LAKOMÁJA
Még följajdul a mámorcsak szököm csak egyrehavas, lassú, vén vizeken
körémcsuklik a vidékMás korok nehéz szőlője
ring fakult füveinés vad borral bennük
száz holdat őriz, mézfalú délutánt
Színes kör van csupánkavarog velünk
ez az irdatlan mozgáscsak épülés és pusztulás
szakadatlanhát ismét kétfelé tépetik a vonal
-kettőség, földi átok-az egyik gyenge
a másik hamar foszlópárhuzamos rianások
Színes kör van csupánahol a kék a víza barna az őszaz arany a vágy
a zöld a távolváltozik folytonevilági teljesség
Ez hát az otthonnincs határa, pedig vanmert följajdul a mámor
szomorú nagyon a reggelma szél szorítja száraz arcát
törött testemremert hatalmas ő mégis
terek ura, szárnyas!könnyet kíván érted
aranyból fakadótfeketét
SZÉNRÓZSA
Pára fut be ígyvékony üveget
tél sötétjénahogy a falakban
az emlék tenyészik
Durva ágybanapró bolygók
szunnyadnak méga szélrózsa útjain
nagyra nőttök!
Tort ült itt a tolvaj tükörtálait bőség koronázta dússá
a Létezés Ünnepeszertehagyta megszáradt nyomait
Az ablakra törött fagy tapadaz ajtón forr az eső
A szék alatt víz keringbenne a homok
és elvisznek keserű patakokvisznek már a dombokonhallom, ahogy a napfényátvág az ijedt lombokonrabolni indul nyugatnak
északról csillag vet árnyékotárva kunyhókra
és továbblüktet a világonde engem visznek még keserű patakok
fátylas rónákonfelpattanó csírákban tágul a fény
és bár legyek fekete mézétzárta a rózsába a tűnő reggel
az este fel is tépi aztmindig
Most vén hidat látok fölöttemés már süllyed velem a hold a magasba
boldogságról dúdol sápadtanés szegény királylányról
keserű patakok rengetegébenfűzfa hajol rá
fodros csepptükör alatttolvaj tükör alatt
„Jöjj velem, bolyongószíved lángját hamu nem oldja
kövesd nyomaimaz idő egy másik ösvényén
kastélyom halk szavadtól ébred”
„Szépség a te trónod!”
„Termeim nehéz ködébenhálós fák, mint szobroka vágy száraz avarában
ott leledelveszett kedvesed”
„Istenek titkát rejtiminden hangod”
„Bár fehérhúsú anyagraláncot ver a forgás,
azért hidd –ami egyszer megfogant
örökkön élni fog az!”
Már vörös szél karolöreg lankán túl
néma kastélyigés érzem
pára fut be ígyvékony üveget
tél sötétjénahogy az élőben fellobban
a halott szén
METABIÓZIS
Tavaszi nászt, titkosatRitka kincset kibontótFénylő szemű pillanatÁrnyékában bolyongót
Nyári örvényt, gazdagotÉdes tüzet táplálót
Sűrű kendők szövetébenFűszakállú utazót
Őszi ösvényt, dobogóBús zenébe sápadót
Kopott gyászok vetetteSárágyából riadót
Téli dalok homályábanLáttál-e már fulladót
Néma, ájult, nedves, csodásSzerelemben meghalót?
DADOGVA
ne hagyj engem ittértők között egyedülhát miféle világ ez
milyen világén a tied akarok lenni
csak a tiedneked nyújtani a bennem növő
nagy könyveket dadogvaa boldogság fehér csúcsairól
lehet csak igazán mélyre buknivak zuhanássalde meddig még
talán túl sok volt a csendéhes akartam lenni
s láméhségem koldusoké
a fények utcáin vándorlok néhade irdatlan kőtemplomban
rebegő emberek közötthajtanám fejem a csendbe megint
gyertyákvágyam is formátlan
nehéz gyertyaként pislogegyre mélyebbről
én hinni akarokvakká lenni, ki boldog
méltóságom oltárodonisten legyél
s én buzgó szolgádisten legyél
s én világtalan szolgádki a mennyekkel szemében pusztul
erről a földről
FÜST
Felálltál és elindultálkét csont karod
tehetetlen, hosszú, kusza éjekcsak a némaság árad belőlük,
az ijedteké, kétségbeesetteké és gyávákénem a tudók hallgatag bölcsessége ez,
sem a világmegvetők büszke sértődöttsége
Két csont karodtehetetlen, hosszú, kusza éjek
és ujjaidból néha kibuggyannakfeszülő visszhangok
Ó hány éve márcsonkák és suták
e szavak mindmelyeket nagyszerűnek formált
egy apró isten valahade megpillantod olykor
a kimondatlan, messzi dobbanásokataz egykedvű füstben
a gyönyörű, igazi dobbanásokatmíg utánukkiált bennedaz elsodort boldogsághogy torka törik belé!
Felálltál és elindultálkiléptél a világba
emberek jöttek felédde te nem emelted fel a tekinteted
hisz régóta tudtad jól –kicsi vagy és kisebb leszel
ÁLLAT
Most kellene tépett állatnak lenni,nem bűvös szavakért gázolni
a mocsarakban és az éjszakábansebzett vadászként, egyedül.
Nem elásott hazugságokra lelnitavaszodó szirmok közt,
de nem táplálni a gyanakvás zöld lángját,mert fellobbant az a fáklya
és véres tűz ölelifiatal kincseim
és véres tűz öleliaz újonnan születettet,
fakuló gyermek, enyém voltál!
Most kellene fáradt, csapzott állatnak lenni,zavaros szemmel köpni a természetre
és sötéten hömpölygő,kinyílt fájdalommal a fejem körül
rongyos lázban feküdnia dermedt, hajnali útra.
A SZOMJAZÓ HAJÓSOK
Magához szorít a sárgaszemű esti város,hangkatlanából buktam fel
a megálló nyugalomba,ahol tompább a forgó anyag
monoton őrlődése.
Nézlek titeket.Esténként langyos kortyokat isztok okosan
és rossz poharakból mosolyog a fénynapnál is telibben
és lehet, hogy ti mindent tudtok,mint ama Mózes, ki hallotta a szót
s értette is, ha úgy volt,ezért vörösebb és parttalan
tarajos véreteks vitorlátok dagasztja kedv
és a megsejtett ok,rumot hát a csapra, előre, előre,
hangosabban daloljatok, szomjazó hajósok!
A FEKETE ROBAJ
Hajamba tűzném cifra tudományom,úgy indulnék, különc indián,
kinek nem kell a faragott bálványés kiköpi a rossz bort is.
Hajamba tűzném a tarka időt,ha nem tudnám,
hogy ez a hajnal sem ad rám friss ingetés zárt ajtókon át is hallani
a por és a föld fekete robaját,amit egyszer fonott kasban hozott haza
a nagy, néma diófa alólszegény, csendes nagyapámegy lassú nyárvégi délután
szelíd mák és örökvén dió közt.Talán a tyúkok kaparták ki a fű közül,
talán a huncutkedvű jóistenpottyantotta a foltos kasba a fáról…
Aztán megette a rák hirtelen.Szenvedett nagyon,
küszködve pusztult keserves csöndbenaz én jó nagyapám.
És honnan tudod,hogy a lelkek nem halnak meg?
A gyönyörű, ártatlan, védtelen lelkek?Hiába a hajnal,
ha hideg a fény,szétrágott halottaink
mind göcsörtös, vén diófákészrevétlen hullatják
a por és a föld fekete robaját.
2000
HÉT MADÁR
Üvegen cseppmagányCseppekben ősi táj
Hegyeken hét madárMagasból mélyre száll
Magasból mélyre szállHegyekről hét madárMenekül magvakigMagvakban elalszik
Magvakban takarjaFűfátyol illata
Növényszív kalapálÚgy alszik hét madár
Csontburok, csíracseppHéjában megremegNedvektől szétfeszülMég hasad, még terül
Szárnyat bont, fényt ölelTolla tűz, tánca jel
Zöld érből tovaszállÚgy röpül hét madár
SŰRŰ VÖLGYEK TAKARÓD
Messzi neszek hullanaka nyári ablak hunyorgó pillái alá
autók távoli utakon sodródnak tovaéji vonat gördül az éjbe
napvilágon túlradélre vagy nyugatra
gyomrában illatok utaznakrajzok és hangok utaznak
szárnyaló levelek mohazöld zenéjefellüktető, örökhalk pillanatok
suhannak mind mostnapvilágon túlra
délre vagy nyugatrahosszú, hosszú sínekenutazol olvadó vonatban
puhasárga fény ölelsűrű völgyek takaród
távolodótávolodó
(álomváró pillád alámesszi neszek bújnak)
ÉJMÉLY
Százfele gurult a napfényÁrokba mohába kövekbe szét
Víz viszi víz viszi hozzádSzunnyadás sárga jelét
Medveanyám, jön az éjjelGomolygó ősködök álmom
Csontomból feltör a fagymúltBorítsd be parány világom
Bundád én menedékemCsöndverem árva magányban
Gombafonál szövi szívemElhagyott mészcsigaházban
De menni kell, halni kell mégisSüllyedni sűrű avarba
Sárba tör szénszínű törvényTitokszemű halalakba
VARJAK FEKSZENEK
Öreg leszek nagyon holnapnagykabátot terítek a szívemre
vállamra varjak fekszenekhajamból holt lepkék
velük mozdul a domb, a dérés kék vászon lesz az ég
ha lefekszem alászívemen nagykabátöreg leszek nagyon
lassú és jó
OKTÓBERI KÉP
Csorognak a percek lefeketére festik a világot
úgy mondják, vigyáz ránk a holdés hisszük mi is
gyönyörű vagy és gyönyörű vagyok most
A FELHŐK VONULÁSA
Vonuló felhők nyíló verseiörvénylenek, úsznak messziretátogó árnyak maradnak csak
a sebzett földnek
barnán a barna, jegenyedaltudom, sár lesz a karvagy tar gallyak végül
hajlik a mélyekbe mindenmíg borzalmak közt bolyongsz
szívembe bújsz csendben
(mért nem tudom én eztegyszerűbben mondani
vagy legalább hangosabbanelhinni, hogy elhiszed
de elviszed azt a részedami gondol egy merészet
néha és akarja, hogy valaki takarjabe, hogy ne lássa az isten
mikor rosszat akar, nincsenitt az a részed
ami egészen merészen tűrihogy a másik belegyűrimagába, mert ő is fél
és tőled kérpuha lelket csúf világban
jaj
de azért itt vagy majdnem teljesenés beérem, mert jó nekem
ha vagy)
DOMBONJÁRÓ
Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tóÚsznak hozzád naphalak
Napsugárról elindulnakNagy léptekkel körédérnekKékbemosott nyírfaágak
Dombonjáró távolok
Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tóÚsznak hozzád holdhalak
Holdsugárról elindulnakHamar jönnek, feléd nyúlnakPohár csendek, kicsi szobák
Meggyfaszagú esti kert
Hunyd le szemed selyemszemedHomok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tóKívánd azt, hogy megmaradj
2001
REGGEL AZ ERDŐN
A fák alatt megmozdul tehát, vakon és ismerősen végigtapogatja nyirkos gyökerekútján a göröngyöket, halott vakondok neszeit, rostok langyos lüktetését. Ismerik atörvényt mind és most jólesőn húzódnak szét és össze, simulnak a puha sötétbe,
mely az otthonuk. A tompán dobogó fekete tömeg, ami körbefon bölcsen ésjóságosan ebben a létezésben elbocsátja végül és hársfatörzsön lopakodik fölfelé(tolvaj! tolvaj!), míg megkapaszkodik a ritka ágakban és lágyan buggyan ki közülük
azután, mint vékonycsontú ujjak közül piros vér, a fiatal nap.
BARNA BÁRSONY
Barna éjjel a világágbogak közt suhan az ezüst sarló
lámpás lomha hajóknak, ha tenger az égmegáll egy csillag a borostyánzöld óceánban
megfordulés visszapillant rád
Őz lettélnézzük egymást a sötétben
barna bársony a szemedbarna bársony a szemed
zörög az ősz az imbolygó fákbans halott levelek alatt suttognak
felgyúló, reszkető titkainkrégi, szép kincsek
Összerezzensz hirtelenlábad alatt felsikolt az avarfutsz vakon fekete mélybe
nyomodra ködöt terít zsákjábólvirrasztó varázsló
megöli a fák leveleités szétszórja mögötted kacagva
és dalol és táncol gömbjébenmind, aki élni akar
rám néz aztánapró bogárrá gyúr
ledob a sárbas dermedt falevelek ringatnak, ringatnak
mint barna bársonyúgy halok meg, didergő kisbogár
összegyűrt agyamban lüktet hangtalan, fáradtan –csak az őzek élnek örökké
MIND A LÉPTEIDET
Éjfél után visszajött. A széken ült és melléléptem. Váltottunk néhány szóthiábavalóságról, fáradtságról, fekete hidegről. Miközben beszélt, hozzámbújt
melegen és puhán. Kezei pici halacskák a hátamon úsztak lassan és mélyülőn. Azarcát a vállamra hajtotta és éreztem az apró lüktetést a nyakában, amit látni nem
lehet. Nem léptem el. Mozdultak bennem elaludt illatok és akkor rád gondoltam ésláttalak. Lehunytam a szemem és éreztelek úgy, mint sohasem. Átöleltem erősen,
vigyázva, igazán. Reszketve bújtam közelebb és még közelebb, pedig hatezerlépésre voltál tőlem és még távolabb is talán, ahová nem lát az én rossz szemem.
Oda, ahová az első ködök óta gyalogolsz, mind messzebb és messzebb halványodó,elfoszló idegenségbe. Meg akartam csókolni azt a lányt, aki nem tudott semmiről, aki
más fájdalmak elöl szökött ebbe a beteg éjszakába. Meg akartam csókolni esőízű,törékeny novemberi csókkal, tisztán, szépen, meleg csöndben, ahogy téged
akartalak mindig. Ahogy téged akartalak mindig.Késő volt már. Hazavittem az üres városon át, aztán hazaindultam én is. Éles, nehéz
hideg omlott rám feketén és arra gondoltam egyszerre a kopasz kerítések alatt,merre járhatsz most álmodban. És igen, hallom azóta mind a lépteidet valami
megmagyarázhatatlan, buta és elérhetetlen közelségben, ha csendbe roskad a világhallom azóta mind a lépteidet hangosan, halkan, hangosan, halkan, hangosan,
halkan…
…
Álmok indulnak, felhőkön didergőkpiros hajnalvilág lesz a paplan
keringő sejteken simul keresztülátbújik a piros fény lassan
szendergő ajkadba
A sötétben hunyt szemmelszuszogott a sün s mellette az isten
fenyők alatt mentek együttés egészen olyan volt minden
mint mélyzöld kehelyben csillanó napfény
Dúdolt a folyó messzirőltalpukra tapadtak mind a hangok
körbe kéken kavargott a távolés remegve tűrték, hogy csapkod
bennük a kinyíló boldogság
A sötétben hunyt szemmelszuszogott a sün, mellette az isten
míg az éjből hirtelenvak férgek mozdultak minden
dobbanására a szívnek
A húsodba indultak nyüzsögverágva az erek ösvényein át
szemed mögött fűrészelt észrevétlencsontot és drága matériát
az áramló idő
Láttam mindent az éjjelmégsem kiáltottam –
vigyázz! söpörd ki lábad, karodszíved, hasad, szemed
rázz le magadról bogarat, porthulló csikordulást!
Szólni nem tudtam, csak néztelek csöndbedöbbenten és iszonyúnSzebb voltál, mint valaha e szörnyű éjszakában
FEHÉR TÉLI LEPKÉK
azt szeretném, ha kiűznél a szívedbőlmondtad
a narancsszín fény hajadba fonta ujjaités lobogott esti szépséged felém
oly élőn, oly telin, oly közelhogy nem tudtam a szemed nézni tovább
csak ki az ablakonbele a zúgó, végtelen, elhagyott ürességbe
(ha kiűznél a szívedből… kiűznél…)a zene a szőnyegre tompult
és onnan dobogott fel keserűn az édes…come down slowly, I’m waiting by your side…
maradjunk még egy kicsitmaradjunk még így
maradjunk még ebben a szobábanebben a házban
ebben a bezáruló, elalvó toronybanrozsdálló tájak alatt maradjunk még!
A boltíves ablakon túlA holdat látom mesemesszi kőtoronyban
(…cé…dé…cé…dé…cé…dé…)és elhűlő álmok ízével a számban
az első hóra várokhogy lehulljon végrea feketekék éjjelből
fehér téli lepkékfehér téli lepkék
SZILVESZTERI LITÁNIA
Piroshátú gyerekkori bogarakőrzitek-e még a falépcső alatt
a júliusi nap gyantafényű jóságát?testvéreim a szakadó húsban
halljátok a havas, holdas határ hosszú sóhaját?a télbetört kémény csupasz, csonka csikorgását?
halljátok-e a késreriadó malac torkábóla tébolyodott, vérszagú, jégéles, szúró sikolyt?
az iszamos hab közül sípoló torokbóltör ránk az új esztendő, fekete fagy
ó míg dolgoznak süket gyilkosokhozzátok el a falépcső alól
azt a júliusi napotkiszáradt szárnyatok alatt
piroshátú gyerekkori bogarakhozzátok el a gyantafényű, délutáni jóságot
hozzátok el nekemmég egyszer ebben az életben
2002-2003
ZÖLDERDŐ
Rengeteg mélyén születek énZöld moha egyfia hazakísér
Zendül a pendül a suhan a fényZuhatag!Zuhatag!Zuhatag!
Házam is, kertem is nyárfalevélAblaka, ajtaja egekig ér
Reggeli hangod elhozza a szélMerülés!Ölelés!
Lobogás!
Halk vizek kékjén megyek elédFriss füvek zöldjén futok eléd
Napmeleg kő leszek, jövök elédRöpülés!Zuhanás!Dobogás!
SZEGEDI LEVÉL
Kedves!Szegeden vagyok, a klinika árnyékban, ám sokkal kevésbé prózai képeket látok
napok óta magamban. Hagyományos őszi hátterek a legmindennapibb színekkel és formákkal, amiket az embernek ősszel tapasztalnia illik. Csakhogy még nincs itt az ideje. Mégis általában ilyesmit keresek függetlenül Föld és Nap viszonyától. A leginkább a barnát szeretem és az avarban ácsorgó ferde fákat.
Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor le kellett festeni egy ablakot atanterem falán és azon a kis ablakon keresztül láttam egy ilyen fát, sötét, lucskos,
őszi csendélet. Ez az ablak olyan volt, mint egy festmény az öregedőosztályteremben, mint egy maszatos gyerekkori vízfestékkép maga, amit akár le is
akaszthatna bárki és hazavihetné a szobája falára ránézni alkalomadtán, haemlékezni diktál a szíve függetlenül Föld és Nap viszonyától. Nem loptam el, mégishozzám került. Évekkel később vettem észre az ágyam fölött meg néha az utcán.És most diktál a szív. Azt mondja, van egy másik kép is, éjjeli buszon kerék fölöttsárga buszablak. Ott élsz Te és onnan nézel rám, az otthonom vagy. A sötétben
csillagok nyílnak ki csukott tenyeremben és takarózom éji mosolyoddal.
Szeged, 2002. augusztus 29.
TISZTASZOBA
Tiszta, meleg szobábana lengő szív ha megakad hirtelen
nem mozdulés csodás, friss rendbe simul minden előtted
hangtalannesztelen
nem veszed észrecsak ha újra lendül a szív
hogy ez a dobbanásnyi, kitartott csend volta legboldogabb pillanatod az életben mind közül
amiről hitted valahaés amiről hinni fogod
…a vak városban részegen bolyong a múltbezörget nehéz álmok parázsló ablakán
csókodban már égő falevelek füstjea ház fölött feketén gyűlik a holnapi magány…
ESŐ ÉS VÁROS
Üzenj nekem, ha messze még a hajnalElindulok át a városon
Ősszel megyek, köd ballag utánamGurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az IstenDe a melegséged izzik csak bennem
Te nyirkos felhők mélyén hordod a szívedÜzenj nekem lázas, nagy esőt
Én barna dombon füst leszek majd akkor
Lehelj belém szépséges erőt
Ha elveszne is holnapra ez a városÉn hozzád találjak még ma éjjel
Ősszel megyek, köd ballag utánamGurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az IstenDe a melegséged izzik csak bennem
Mert elveszik tán holnapra ez a városDe én hozzád találok még ma éjjel
MÉCSVILÁG
Őszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje,aranysárga, mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük.Minden sárga és barna idebenn, mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló
emléke.Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt őszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk.
Öleljük egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém ésmegcsókolsz. Édes a szád, meleg a nyelved. Lehunyom a szemem és érzem a
mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és szorítasz, bújok és bújsz,mozdulsz és mozdulok. Rád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt fényben,arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörű vagy, létezel.
Létezem. Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennemálom és pogány, égő kívánság: ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé.
NÁDAK, EREK
Parazsat csitítVásznat szétterít
Reggelre
Vöröset darálRozsdát rászitál
A csendre
Kútban kóborolMalomban dobol
Magába’
Füst lehel ha szólKödgubák alól
A tájra
Kalapján a szélKacagón mesél
Dörömböl
Szilvaszín egetAranyszőnyeget
Kigöngyöl
Azon fonnyad el
RőzseszívekkelAhogy rég
De ha terád lelBenned bújik el
Aludj még
ABLAKOMBAN NYIRKOS LEVELEK
Ablakomban nyirkos levelek bújnakmintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magánylezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencéberozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fénymint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtanvilágítasz bennem által a homályon
kicsi lámpásbíbor nappor
odabenn meg malmok járnakcérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velüknéha együtt mozdul minden
de pergő madárszárnyak hangja szavadbanhideg folyosókba nézeltavasztengerekbe nézel
hogyha egyszer elindulszsmaragdvárosokba mégy el
jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadbanbúgó, súgó, suhogó
sálat kötni kicsi szívre volna jósálat kötni kicsi szívre volna jó
NÉMA TENGEREK
A feledés néma tengerei felé pillantokhátam mögött felállnak a fenyők sugarasan
zúg a daluk mélységes rétegeken átkarjuk úszó felhők felé lendül
és lengnek mind egyszerre lassanmint melegcsókú nyári széllel
dőlnek boldogan aranyhajú búzamezőka föld szomorú szívére
úgy zúg a daluk az én nyelvemen
leülök a partra, arcom a víz felécsendben ülök, nem mozdulok
csak az idő szuszog bennem, tudoméneklő fenyves moraja
mesehangod körbe-körbene félj, mondod te, én itt maradok
vigyázz rám, gondolom énmikor kézenfog és magával visz szótalan, szép erővel
a zivatarszagú, kékeskék északi szélnéma tengerek felé
MELEG HASAD
Mint sűrű, meleg arany tea csöppentéli kisszoba ringó ablakából
az utca mélykék, vastag szőnyegéremint narancsszín üvegholdból volt csodák
zúzmarás kerten smaragdtakaróhullanak rá beteg, kicsi csillagok
dunyhák alatt kék mezőnalszom alszom álmodom
fejem fölött szaladnak hosszú-hosszú felhőkzsákokban nehéz, holnapi hófehérés pirosan duruzsol meleg hasad
és reszket bennem jóságos, messzi szemedfénye
nem félek
MESSZESZÉP KEDVESEM!
Ez fejér papírra vetem gondolatim újfent, mivel bévül nem maradhatnók, akárminteleddig számos levelekben megíratott, úgy most es.
Elmult éjtszaka Szeged várasába ragadék, bár utam másképpen gondolám el,méges nem bánom, ahogy meglött. Hangos és haragos instrumentumok ugyanerősen sikongtak és sivíttak vala és vad itemek rengeték az ípítmént nem ám azIsten nagyobb dicsőségére, hanem hogy íppen ellenkezőleg, emlegetvén szájok
sürün ürdüngöt, valamint egyíb gonosz, bestye teremtményit fődnek avagypokloknak. Űk tán tudják, mi a, mi jó és mi a, mi nem jó. Űk tán tudják, lelkük rajt,
magam nem tudám. Ez világot fölérni nem tudám, maradni maradok néma inkább.Vagy íppen nem.
Tesvírhúgod szállásom jó szűvvel elkészíté, majd nehéz, obskurus álmok reámszálltanak, akárha fejér hó az égbül a suttogó fődekre Szent János havában.
Csudálkozni ugyan nincs es mit, iszen ugyan az ház fogadott volt bé engem, mintSeptembris hóban tavali esztendőben, mikoron es Véled egy ágyon indultam volt
álom után. És Te ott valál vélem akkoréjt.És akkornap hívtak Téged messzi fődek napnyugatnak, vad tengervizen túl, ködök
hatalmos országába, mit gyűlölék immár, hazudság lenne megtaganni. Iszen bekifosztott, megrablott és megvert engemet az a hatalmos ország, ki magam maradék,
könnyű néki! Nehéz nékem.Nem Te valál az első, a primum, ki béfogadott teste titkos, ídes mélyibe, rejteket ésmeleget adván, jót, hisz tudod Magad es, de Te valál a legelső es egyetlenegy, ki
lelke szépséges mélyeibe es beengedett volt engem, szeginembert. Mert az voltam,de az maranni nem akartam es mai napig es nem akarok. Soha többé nem.
Felriadván azon Septembris éjtszaka, érzettem szuszogásod magam teste mellett.Magamé mellett a Tiédet. Alszol, aluszol. Hallgatózom hullámzó, mezítlen hátad,hallom-é szíved verését (hallom!) és végigsímítám kezemmel tündöklő valódat avilágtalan éjjelben, pihenő testedet és felgyűlt könyű a szemembe, mintha vónékkisfiú. Mintha az vónék megint, de csak egy szemhunyásra. Bóldogság – az nem
létezik ezen a világon! Rohadt, ganéj világ ez, úgy. Meghótt állataim laknak alelkömben és meghótt embereiem, kik folyvást sokasodnak, mert az Úristen, ki valamindenek felett, kivöszi azt, kit ki köll, kivöszi azt ez fődi mocsokbúl és beleteszi az
én lelkömbe. Hát vagyok én mi csoda? Nem lészen jól ez. Nem jó nékik ott és nem jónékem, hogy ők ottan vannak.
Én Tégedet nem akarlak emlékim közé berejteni, nem akarlak hóttá tönni. AhhozNéked nem kell meghóni valódban, csak csupán énbennem, az én valómban, de én
bizon Téged meggyógyítlak és imigy enmagamat es.A szitáló időt, azt félöm erősen egyre. Béfonja fejér, undok ujjait kenderkóc hajam
közé és úgy, csak úgy jár-kél idebenn, énbennem, mint holmi gazda az őkamrájában, latolván mit akasszon magának mai reggel. Mert látám kezeit az én
erős apámnak, annak ki nemzett engöm, ki maga es formázta és gyúrta az éntulajdom kezeim es. Az apám keze akár sebesült, sebes, fölszakajtott, típett, árva,
fosztott főd. Fekete es nehíz. Az enyimé könnyű es fejér. Raknám rá az ű súlyát, azirdatlan súlyosságát a dolognak, mit elvégeztetett véle és általa a szörnyeteg idő! De
azt nem lehet. Ki-ki maga magáét, úgy mondá a törvén.Teremtőm, be meleg vót a hátad! Egyazom tenyeremmel símítám gyöngén és féltőnmindentől, mi fekete, ocsmány főd lesz majdan. Az én tenyerem es az lesz és az énkarom es az lesz és az én hasam es az lesz, csak a szüvem nem. Az nem! Minden
az lész, csak a szívem nem.
Ez levíl kelt Makó csönddel teljes várasában, Magyar Országban, Szent Gergelyvirágos havának 9. napján, a 2003. esztendőben Krisztus mögött, feneketlen
éjtszakában.
TÉL VAN
A Mars téren kifolyt a könnyem kétezerhárom január tizenötödikén. Minden-mindentehetetlenségem, szennyes félelmem és fájdalmam – csonka csöpp az arcomon.
Hagytam lassú útján haladni lefelé az államig és nem voltam többé férfi, csak tegnapihó piszkos, lucskos sara, ahová lehullott végül hangtalan. Hiszen tél van! Hol alszol
ma, kicsi lélek?
HOLD UTCA
Hold utca tizenhét kertjében várHintázó ölén az óarany nyár
Simít és becéz és úgy vigyáz rádSző forró lelkedre könnyű ruhát
Látod-e, látod-e, látod-e márJártál ott s mennyire boldog voltál?
Hold utca tizenhét ablakán átZöld felhők úsznak és esőlámpát
Gyújt az ősz estére, hajtsd le fejedSzívedben izzanak rőt levelek
Hallod még, hallod még, hallod még hátMesszi szép levelek régvolt dalát?
Emlékszel, mondd, ugye emlékszel mégHangunk az őszi szél hogy szórta szét?
ŐSZHOZÓ
Egyetlen pillanatmaradt a szív alatt
abban mind úgy hagytamamiket mutattamlátod, az alkonyatfájáról hullanakillanó szálain
őszülő álmaimtenyered dúdoló
mélyére.
És eljövő nagy esőillata hajadban
két karod bújtat eltitokban énekel
hogy suttogó királyokjárják a világot
szüret lesz maholnapők édes ujjukat
ajkunkra elhozzáks ráteszik.
De száz gyilkos átosonezen a városonéjjeli síneken
fénylik a félelemfényüknél látlak csak
úgy súgom magamnak –ágyam vagy, rejtekemőszhozó szerelmems bűnösül a neved
kimondom.
EOCÉN EXPRESSZ
Fehér erdő roppanásHegygerincen rohanás
Tárnamélybe kiáltásBányaölbe zuhanásFagyfolyosón átfutás
Csontmezőkön lehullásKőrögökbe bebújás
Göröngyökben vágyódásVaskocsiban számadás
Néma táncban búcsúzásHalott testbe simulásÖrökre ottmaradás
BETEG VÁNDOR UTOLSÓ DALA
És kincseim szétszórván hosszú téli utakonÉs ifjúságom halott szarvas dermedő szívében
Mert földön rohanó, gyönge árnyéka lettem csupánEgy égbolton röpülő elfoszló, elvesző felhőnek