Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok? Miert_hazudnak.pdfA szerb kormány, mindegy, hogy...

Hódi SándorMiért hazudnak a politikusok?

Mi fán terem a nemzetstratégia?

2

Stratégiai Füzetek 7.Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor

Szerkesztő: Dr. Hódi ÉvaKorrektor: Buzás Márta

Műszaki szerkesztő: Beszédes István

A Széchenyi István Stratégiakutató Társaság és a Forum Könyvkiadó

közös kiadványa

Újvidék: Magyar Szó, 2012

Hódi Sándor

Miért hazudnak a politikusok?

Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet,

Forum Könyvkiadó IntézetTóthfalu–Újvidék, 2012


4

© Hódi Sándor, 2012

STRATÉGIAI FÜZETEK 7.

5

Előszó

Nincs olyan ember a földön, aki meg tudná mondani, mi-kor, mely politikusok, pártok hazudtak többet, és hány hazugság felett hunytak szemet az emberek később súlyos árat fizetve jóhiszeműségükért. Igen elgondolkodtató az is, hogy az érintett tudományágak nem nagyon jeleskednek objektív összehasonlítási vizsgálatok végzésével arra vonat-kozóan, hogy miért él a köztudatban kifejezetten rossz vé-lemény a politikáról és politikusokról.

A kérdésre természetesen objektív vizsgálatok nélkül is tudjuk a választ. A politikusok szavahihetősége mindenütt mélyrepülésben van. Egyes felmérések szerint a polgárok többsége a fejlett nyugati demokráciában egyáltalán nem hisz a politikusoknak. Az emberek 92 százaléka meg van győződve arról, hogy a politikusok mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak egyenest választ. A helyzet nálunk még rosszabb.

Azt, hogy a rendszerváltás eredményeként a volt szo-cialista országok többsége totál csődben van mind gaz-daságilag, mind pénzügyileg, mind morálisan és szellemi értelemben egyaránt, az egyszerű emberek elsősorban a politikusok számlájára írják. Ezt a sommás ítéletet valame-lyest ugyan árnyalhatjuk, ez azonban a lényegen nem sokat változtat.

A szovjet birodalom által megszállt, vazallus államok-ká tett közép és kelet európai országok rendszerváltása nem társulhatott a demokratikus politikai kultúra és szociali-záció magától értetődő mintáival és formáival, mivel ezek

5

Hódi Sándor: Miért hazudnak a politikusok?

6

a minták és formák hiányoztak és máig hiányoznak.1 Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a mesterségesen, erőlte-tetten és kívülről irányított demokratizálódási folyamat már a rendszerváltás kezdetén gellert kapott.

A tekintélyuralmi oligarchikus rendszereket felváltó de-mokratikus politikai keretek kiépítése belső és külső ellenál-lásba ütközött. A demokratikus politikai kultúra és szociali-záció magától értetődő mintáinak hiányában a demokrácia – a nyugati típusú civilizáció egyik legfontosabb politikai, illetve társadalmi hitvallása – a rendszerváltó országokban rendkívül módon hamisított ideológia formájában volt és van jelen mind a mai napig. Ugyanakkor a nemzetközi tőke és pénzügyi körök helytartói befészkelve magukat a külön-féle vezetőségekbe, igazgatóbizottságokba, bankok élére, a végletekig kiszolgáltatottá tették az egész térséget a nyugati piaccal szemben száz esztendőkre előre eladósítva az itt élő népeket. Tették és teszik ezt a szintén a demokrácia nevében.

Mindezek folyományaként az ezer sebből vérző és vég-letekig kifosztott országokban a végletekig polarizálódott a társadalom.

További ok, amiért a térség népei képtelenek politikailag magukra találni és talpra állni, a Brüsszel által alkalmazott kettős mérce. Az úgynevezett fejlett Nyugat teljesen ab-szurd, hazug és az objektív valósággal köszönő viszonyban sem álló vádakkal ostorozza a kommunizmus rabigájából szabaduló, gazdaságilag tönkretett országokat, amennyi-ben azok választott vezetői hangot mernek adni nemzeti vagy országos érdekeiknek.

1 Dénes Iván Zoltán: Újjáépítés és alapítás. In. Bibó István – Centenáriumi sorozat 2. Politikai hisztériák. Utószó. 357. oldal.

Előszó

7

Kitűnt, hogy az Európai Unió politikusainak egy han-gadó része kettős mércét alkalmaz, képmutató módon vi-szonyul a demokráciához. Szerintük a többségi demokrácia csak abban az esetben működik helyesen, ha az újonnan csatlakozott államokban a nemzetközi pénzügyi körök ér-dekeinek megfelelően alakulnak a választások, azaz olyan kormányok kapnak mandátumot, amelyek zokszó nélkül hajlandóak elárverezni az ország lakosságának jövőjét, el-lenkező esetben jönnek a szankciók, és a megmondó em-berek képtelen állításokkal, egetverő hazugságokkal nyilat-kozzák tele az elektronikus médiát és a nemzetközi sajtót.

Eltekintve attól, hogy az európai parlamenti képviselők jelzett hangadó része semmibe veszi a nyugati típusú civi-lizáció politikai és társadalmi hitvallását, a demokráciát, az utóbbi időben (a tévé nyilvánosságának köszönhetően) kellő bepillantást nyerhettünk arra vonatkozóan is, hogy milyen elképesztően tájékozatlan és felkészületlen politi-kusok vannak fontos döntési pozíciókban. Olyan emberek szabják-varrják az új ruhát Európára, akiknek halvány fo-galmuk sincs Európa keleti részének történetéről, egyes né-pek múltjáról, még kevésbé ismerik azok gondjait, jelenlegi társadalmi és gazdasági körülményeit. A tájékozatlanság és felkészületlenség olyan mértékű, hogy az ember nehezen tud szabadulni a gondolattól, talán csak nem azzal érdem-lik ki a több tízezer eurós fizetésüket az Európai Unió in-tézményeiben, hogy Marionett figurák szerepét töltik be, más szóval a velük szemben támasztott felsőbb hatalmi el-várásoknak tesznek eleget.

De ami a demokrácia, a parlamentarizmus alapelvei-nek és gyakorlatának sárba tiprását illeti, söpörhetnénk a


8

saját portánkon is. Ebben a „születési hibákkal világrajött demokráciában” (Csoóri Sándor kifejezése) a politikusok nálunk sem érdemelik meg – a mellesleg csinos kis jöve-delmet biztosító – parlamenti bársonyszékeiket. Nem az én reszortom számon kérni mulasztásaikat és tévedései-ket, ahogyan mentőkörülményeket sem keresek számukra, hogy tompítsam a demokráciával való elégedetlenség élét. Egy-két hiányosságot azonban szóvá kell tennem, ha már megérlelődött bennem a gondolat, hogy érdemes lenne pszichológusként az igazság-hazugság, és vele összefüggés-ben a demokrácia színeváltozásainak jobban utánanézni, illetve utánagondolni. Annál is inkább. mivel hallgatással, mellébeszéléssel azt a demokráciát sértjük meg, amelyet se-gíteni szeretnénk.

Maradva a magyar útkeresésnél elsőként a paktumkötést kell megemlíteni, hiszen bizonyos sorompók akkor zárultak le az első szabadon választott magyar kormány előtt amikor a két győztes párt (MDF és SZDSZ) között titkos megegye-zés jött létre, anélkül, hogy például a Demokrata Fórum elnöksége ismerte és jóváhagyta volna az egyezséget. Arról nem is beszélve, hogy „az ország népe hat pártot választott be törvényesen a parlamentbe, hogyan lehetett azonnal a hatból kettőt kiemelni s megkülönböztetett szereppel és döntésekkel felruházni?”2 A magyar demokráciának ezt a születési hibáját mindmáig nem sikerült kiheverni.

A magyar politikai élet másik rákfenéje a pártlistákra való szavazás. Nem magyar sajátosság, de ez a helyzeten mit sem változtat. A dolog úgy fest, hogy amíg pártvezérek látják

2 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961 – 1994. Püski, Budapest, 1994., 1246. oldal.

A nyugati civilizáció eg yik leg fontosabb politikai, illetve társadalmi hitvallása

a rendszerváltó országokban hamisított ideológia formájában volt és van jelen

mind a mai napig

elő, hogy belső rokoni, haveri-cimborai alapon kik kerülnek az országos és helyi listák befutó helyeire, ezzel négy évre biztos egzisztenciális helyzetet teremtve számukra, addig – finoman szólva – merő képmutatás a szabad választásokra való hivatkozás és a közérdekkel való takaródzás. A belső rokoni, haveri-cimborai grémiumhoz való tartozás ugyanis eleve kizár minden társadalmi kontrollt, ugyanakkor a me-legágya a korrupciónak. Nos, a megoldás roppant egyszerű és kézenfekvő lenne például az angol választási rendszer be-vezetésével, ahol köztudottan csak egyéni jelöltek vannak, tehát a polgárok választókerületenként kizárólag valamely politikai párt vagy civil mozgalom képviselőjelöltjeire sza-vazhatnak – pártlistára nem -, ez esetben a befutóknak igen keményen meg kell dolgozniuk a győzelemért, s véletlenül sem kerülnek hatalmi pozícióba olyan személyek, akiket a nép nem ismer, vagy nem becsül semmire.

Régen törvényt kellett volna hozni arra vonatkozó-an is, hogy amennyiben bármely politikai erő a választási programjában szereplő ígéreteket megszegi, illetve később azokkal homlokegyenest ellenkező politikát követ, durván becsapva a választópolgárokat, bűncselekményt követ el, és viselnie kell annak minden büntetőjogi következményét. Ezzel a poklok kapuinak jó részét be lehetne reteszelni, és jó szolgálatot tennénk vele a demokrácia ügyének is, amennyi-ben sikerülne valamelyest a polgárok megrendült bizalmát is visszanyerni.

Hogy miért nem születtek (és születnek) ilyen törvé-nyek? Nyilvánvalóan azért, mert a politikai „elit” abban érdekelt, hogy ez a velejéig rothadt antidemokratikus rend-szer fennmaradjon. Márpedig amíg ez a politikai gyakorlat

Előszó

11


12

terheli közéletünket jó döntések nem születhetnek, a po-litikusok nemhogy megoldanák, hanem ellenkezőleg, az ügyes, tetszetős demagógiával inkább eltakarják és elodáz-zák gondjaink orvoslását.

A pszichológiát régóta foglalkoztatja a politikai vezetők személyisége és társadalmi környezetük sajátossága. Ismeretes például, hogy a vezetők személyi sajátossága szorosan össze-függ az adott társadalom mentális állapotával, azokkal a szük-ségletekkel, szokásokkal, lélektani folyamatokkal, amelyek az emberek többségét jellemzik. Áll ez a hazugságra és mellébe-szélésre is. Vélhetően azért a sok elhallgatás, csúsztatás, álcá-zás, ködösítés, mellébeszélés, elrejtés, félrevezetés, mert e nél-kül az egyéni élet az adott körülmények között kudarcra van ítélve. Fokozottan áll ez a politikai életre, ahol a hatalmi harc állandósulása miatt a jó ügyet szolgáló, a problémákra megol-dást kínáló, jóhiszemű, egyenes, becsületes emberek vesztésre állnak, eleve bukásra vannak ítélve. Ezekkel a kérdésekkel fog-lalkozik a könyv első – Miért hazudnak a politikusok? című – fejezete. A könyv második része, A demokrácia színe és visz-szája, a demokrácia ezer sebből vérző kérdéskörét járja körül rámutatva azokra a kiábrándító történelmi tapasztalatokra és a mindennapi gyakorlatban folyamatosan jelen levő visszaélé-sekre, amelyek a térségben demokrácia hitelvesztéséhez vezet-tek, és vesztünkre állandósítják a demokráciadeficitet.

Miért hazudnak a politikusok?Pertics Péter beszélgetése Hódi Sándorral3

Mikor és hogyan került kapcsolatba először a politikával?

Gyerekkoromban Kisoroszon* mindenki mély megvetéssel beszélt a politikáról. Abban az időben kizárólag a kommu-nisták politizáltak, akiket a falubeliek egy emberként utál-tak. Egyszer megkérdeztem Talpai sógorunkat, hogy mi az oka ennek az ellenérzésnek. Sercintett egyet, és dühösen ennyit mondott. Akasztófára való valamennyi. Mondanom sem kell, hogy a válasz felcsigázott, és egyfolytában azon fáradoztam, hogy a titkot valahogy megfejtsem.

Volt valami, amiről a felnőttek előttünk, gyerekek előtt soha nem beszéltek. Talán egymás között sem, mert nem volt szükségük beszédre, némán, félszavakból is értették egymást. Ha erre terelődött a szó, mindig zavarba jöttek, és kitérő választ adtak. Arra azért rájöttem, hogy ennek a titkolt, veszedelmes dolognak köze lehet a politikához. Végül kiderült az igazság. 1944-ben a szerbek „bevonulá-sát” követően, valóságos népirtás volt a faluban. Nemcsak Kisoroszon, hanem a környező magyar falvakban is szin-te megtizedelték a lakosságot. A magyarok ennyivel meg-úszták. A németeket egy szálig kiirtották, templomaikat lerombolták, temetőiket felszántották. Iszonyatos volt ezt hallanom. Hát még mikor megtudtam, hogy két nagybá-


13

3 Megjelent a HITEL Irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat

2007. augusztusi számában

* A falu a Bánságban van, közel Nagykikindához, a valamikori

Torontál vármegyéhez tartozott, sokáig Torontáloroszinak hívták.


14

tyám is áldozatává vált a népirtásnak, akik máig jeltelen sírban nyugszanak Magyarcsernye határában, egy gazzal és bokrokkal benőtt szemetes gödörben. Minderről nem volt szabad beszélni. Évtizedekkel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy több mint negyvenezer ember esett áldozatul a szerbek délvidéki vérengzéseinek. Édesapánk nem sokkal halála előtt mesélte el, hogy az ő élete is hajszálon múlott. Az volt a szerencséje, hogy az egyik őr, akinél Szerbfaluban szobát festett, felismerte, és az kiengedte.

Ez a tapasztalat hosszú időre megpecsételte a szerbek-hez, a párthoz, a hatalomhoz, a politikához és a kommu-nistákhoz való viszonyulásomat. Számomra ez akkor tájt mind egyet jelentett – halálos veszedelmet. Visszatérő rém-álmaim közé tartozott, hogy jönnek értünk, és elvisznek. Hasonlóképpen volt a politikával mindenki a faluban. Az emberek árulónak tartották a pártagokat.

Később az idők változtak. Az új nemzedék nem sokat tudott a múltról. A vérengzés az élő szemtanúk halálával feledésbe merült. Aki „vinni akarta valamire”, belépett a pártba. Senki sem hányta már szemükre, de azért az em-berek bizalmatlanok voltak velük szemben. Cifrázhatjuk, de a nép ma is „árulóként” tartja számon őket. A politikai fordulattal nem sikerült helyükre tenni a dolgokat. A szerb kormány, mindegy, hogy melyik párt van hatalmon, a 44-es vérengzéssel mind a mai napig nem képes szembenézni. De elmaradt a múlttal való szembenézés azoknak a magyarok-nak a részéről is, akiknek korábbi politikai szerepvállalásuk miatt lett volna elszámolnivalójuk.

Én azon kevés délvidéki magyar értelmiségi közé tarto-zom, aki nem volt pártag. Soha nem alázkodtam meg előt-

tük, nem fújtam egy nótát velük, nem kilincseltem náluk állásért, útlevélért, pozícióért, befolyásért. Nem tűztek a mellemre kitüntetéseket, nem kaptam tőlük pénzt, nem köszönhetek nekik semmit. Munkával, kitartással, gürcö-léssel lettem azzá, akivé lettem. Nem érdekelt a hatalom, a poszt, a karrier, amit szellemi függetlenségemért cserében ígértek. Büntetésül többször kirúgtak állásomból. Nem a szerbek, hanem a senkiházi magyarok, akik igyekeztek túl-lihegni a hatalom elvárásait. A felkapaszkodás reményében sokan adták besúgásra fejüket, a magasra ívelő pálya, az igazgatói poszt mögött rendszerint nemcsak politikai elkö-telezettség, hanem ügynöki tevékenység is állt.

Nemrégiben megállított az utcán egy ismerősöm, aki-vel valamikor egy munkahelyen dolgoztam. Szerb ember, de jól beszél magyarul. Elmondta, hogy rossz a lelkiismere-te velem kapcsolatosan. Évekig arra kényszeríttették, hogy megfigyeljen, és jelentéseket írjon rólam. Higgyem el, nem jó szívvel tette, hiszen mindig nagyra becsült, de nem volt más választása, az állásával fenyegették. Immár nyugdíjas, és sokat kesereg a történtek miatt. Nem várja, hogy meg-bocsássak neki, de szeretett volna könnyíteni a lelkén. Ta-lán különösen hangzik, de én is megkönnyebbültem. Meg-rendített a vallomása. Ebben a nacionalista országban egy szerb besúgó kér tőlem bocsánatot. Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Azóta várom, hogy mikor tisztelnek meg vallomásukkal a magyar besúgók, akik garmadával írták a jelentéseket rólam? Az ő lelki nyugalmukkal mi van?

Bizonyára azzal nyugtatják magukat, hogy „nem volt más választásuk”.

Első kapcsolatok a politikával...

15


16

Volt. Mindig van választási lehetőségünk. Ők az „eredmé-nyesebbnek” ígérkező utat választották. Szolzsenyicin ezt a problémát úgy fogalmazta meg, hogy ha hirtelen min-denki elkezdene egyenes derékkal járni, és igazat mondani, huszonnégy óra alatt megbukna minden diktatúra. Ha ez így van, vajon mért nem próbálnak meg az emberek egye-nes derékkal járni és mindig igazat mondani? Azért nem, mert az élet színpadán sokszor egy személyben testesítjük meg a hóhért és az áldozatot. Nehéz elfogadni, de az adott hatalmi viszonyok, amelyeknek szenvedő alanyai vagyunk, nem függetlenek saját lelki alkatuktól. Azért vannak besú-gók, mert ezt a helyzetet elfogadják, nemcsak szolgálják a mindenkori hatalmat, hanem maguk is hatalomra akarnak szert tenni mások felett.

Szükség van-e hatalomra?

A természetben számos példát találni hatalom nélküli cso-portos életre. A társadalmi szerveződés lenyűgöző példái a hangyák, a méhek, de a madársereg és halrajok is vezető és külső irányítás nélkül teszik a dolgukat. Náluk a mozgás, a feladatok, a többiekhez való igazodás biológiailag van programozva. Az ember esetében ez másként van. Azt gon-dolnánk, hogy mindannyian szívesen megvolnának hata-lom nélkül. Ha ez így lenne, ha a hatalom a társadalomban nélkülözhető lenne, elődeink az évmilliók során bizonyára régen megszabadultak volna tőle. A hatalom nem idegen az ember természetétől. A probléma a szereposztásban rejlik. Ha mások gyakorolják rajtunk, a világon legnagyobb rossz-nak tekintjük, mert szabadságunk korlátozását jelenti. Ha

viszont mi gyakoroljuk mások felett, az a világ a legédesebb gyümölcse számunkra, melynek megszerzéséért és megtar-tásáért mindent megteszünk.

Milyen hatással van a hatalom az ember személyiségére? Azt szokták mondani róla, hogy elvakít.

Annyira elvakít, hogy azt kizárólag másokon vesszük észre. Ha egy régi jó barátunk (rokonunk, ismerősünk, egykori osztálytársunk stb.) pozícióba kerül, meg sem melegszik alatta szék, máris kimutatja a foga fehérjét. Ellenben, ha történetesen mi kerülünk ugyanabba a pozícióba, szent meggyőződésünk, hogy szó nem érhet bennünket, szívvel-lélekkel mások javát szolgáljuk. Ugyanolyan elvakulttá vá-lunk, mint a diktátorok: folyton a közre, a jogra, a köteles-ségre, a törvényekre hivatkozunk. A diktátorok is abban a meggyőződésben élnek, hogy a közjót szolgálják, maximá-lisan törvénytisztelő emberek, amit természetesen elvárnak másoktól is. Fel sem merül bennük, hogy „jó szándékuk-kal” másoknak mennyi rosszat tesznek. A hatalom minden formája valójában eszköz saját érdekeinknek az érvényesíté-sére. A tisztességre, becsületre, jó szándékra való hivatko-zás és törekvés önmagában véve nem ér semmit. A hatalom akkor szolgálja a közügyet, ha a többieknek módjuk van a hatalom gyakorlását ellenőrizni. Ha ez a jog nemcsak vak engedelmességre kötelez, hanem arra is, hogy leleplezzük a hatalommal való visszaélést. Ennek a jognak a gyakorlásá-hoz olyan garanciákra van szükség, amelyek többnyire hi-ányzanak a társadalmi életünkből.

A hatalom és az ember személyisége...

17


18

Max Weber a hatalom három alaptípusát különböztette meg: a tekintélyelvű, a tradicionális és a bürokratikus ha-talmat. Pszichológiai szempontból hogyan látja ezt?

Azt hiszem, hogy a hatalomnak nincs állandó arca, nincs lezárt határa, mindig azt az arcát fordítja felénk, olyan esz-közöket vesz igénybe, amelyek az adott politikai környezet-ben a leghatásosabbak. A három vagy több típus váltogat-hatja egymást, de egyidejűleg is jelen lehetnek a társadalom különböző szféráiban, sőt egyazon emberben is.

Vannak-e a hatalom megszerzésének és gyakorlásának sze-mélyi feltételei? Ha igen, melyek ezek?

A hatalomvágyat az emberekben rejlő rossz hajlamok mo-tiválják. Ezekre a rossz hajlamokra építkezik minden vi-lági hatalom: az erőszakra, irigységre, önzésre, besúgásra. Azok a jóhiszemű emberek, akik a jót próbálják belőlünk előhívni: például a szeretetre, családra, munkára, tudásra, szorgalomra, kitartásra hivatkoznak, a hatalmi harcban bu-kásra vannak ítélve. Nem azért, mintha az emberek ezeket az értékeket nem tartanák fontosnak, hanem mert a rossz hajlamok és alantas ösztönök a viselkedés erősebb mozga-tórugói.

Az emberek óriási tisztelettel tekintenek a történelem nagyjaira, akik többnyire híres államférfiak, hadvezérek. Ezt a tiszteletet az tartja fenn, hogy nem tudnak róluk semmit. Egy mítosznak a rabjai, amelyek a nagy emberekről kerin-genek. A nagy emberek attól lettek nagyok és híresek, hogy okos cselszövéseikkel és politikai manőverekkel maguk alá

A hatalomvág yat az emberekben rejlő rossz hajlamok motiválják. Ezekre a rossz

hajlamokra építkezik minden világi hatalom: az erőszakra, irig ységre, önzésre, besúgásra.

gyűrték ellenfeleiket, ügyesebbnek bizonyultak a többiek-nél. És nem azért, mert nemesebbek voltak a többinél. A siker módszerei közé tartozik a bőséges jutalom, amellyel a nagyra hivatott emberek maguk köré gyűjtik a szolgalelke-ket, hogy megfelelő helyzetben offenzívába vonhassák tu-dásukat, kapcsolataikat, befolyásukat. A „nagyok” attól na-gyok, hogy gátlástalanul, kényük-kedvük szerint játszanak az emberekkel, ügyesen manipulálnak velük, kibékítik és összeveszítik őket. Többnyire gátlástalan, amorális lények, ezért szinte legyűrhetetlen ellenfelek. A morális emberek-nek nincs velük szemben semmi esélyük.

A hatalom egyik eszközeként említette a manipulációt? Ez milyen formában érhető tetten a társadalomban?

Sokféle formában. Itt csak egyet említek. A manipulá-ciónak, az agymosásnak a legkirívóbb példája az egykori pártvezetők népszerűsége, viselt dolgaik elfogadtatása és megszerettetése. A nép a rendszerváltást követően nemcsak mindent megbocsátott a volt nomenklatúra embereinek, hanem miközben egyre nagyobb nyomorba süllyedt, ter-mészetesnek tartja azok politikai színváltását, mérhetetlen vagyonosodását és fényűző életmódját is. Pedig egyébként ugyanezek az emberek egymásra felettébb irigyek és félté-kenyek. Nincs tudomásom olyan tudományos projektu-mokról, amelyek ezeket a társadalmi jelenségeket kutatnák. Hogyan lehetséges, hogy az emberek rendületlenül hisznek azoknak, akik többször kiforgatták őket javaikból, egyszer az államosítással, aztán a privatizáció során?

Manipuláció a társadalomban...

21


22

Ön szerint mért nem tartozik ez a téma a kurrens tudomá-nyos projektumok közé?

Azért, mert nem finanszírozza senki. Azokat, akik a költ-ségvetésről döntenek, kizárólag az érdekli, hogyan lehet vá-lasztásokat nyerni, hogyan lehet a tömeget manipulálni.

Amerikában nem zavar senkit, hogy vannak gazdagok és szegények, és hogy a politikai élet kiváltságosai a dúsgaz-dagok.

Minden a megszokás dolga. Ott talán már megszokták, hogy van felső osztály, és az ország vezetése ennek az osz-tálynak a dolga. A választópolgárok már régen elfelejtették, hogy Amerika gazdagjai hogyan és miként tettek szert a vagyonukra. Senki sem hányja szemükre az indiánok ki-irtását, a rabszolgatartást. Azt sem, hogy napjainkban üz-leti monopóliumokkal, pénzügyi spekulációval, politikai szélhámossággal sarcolnak meg és forgatnak ki javaikból más országokat. Lehetséges, hogy nem mindenki irigyke-dik a gazdagok kiváltságos életére, viszont minden ameri-kai büszke az ország mérhetetlen gazdagságára, jogosnak és természetesnek tartja az emberiség túlnyomó többségé-nek a mérhetetlenebb kizsákmányolását, egyszerűen azért, mert a gazdagok a zsákmányból juttatnak a köznépnek is valamit.

Visszatérve a politikusokra, mennyire jellemzi a nagyra hi-vatott politikusokat az előrelátó képesség?

Semennyire. Nem jellemző rájuk. A sikeres politiku-sok nem ahhoz igazodnak, ami jó érzékkel előrelátható, kiszámítható, hanem a mindenkori szignifikáns többség akaratához. Előrelátás helyett a metamorfózis, a színevál-tozás, a körülményekhez való igazodás az erős oldaluk. A hatalomra törők ilyen értelemben állandó tréningben van-nak. A tréning, a gyakorlat kétségkívül kialakít bennük bizonyos előrelátó képességet, ez azonban nem a távlati cé-lokra vonatkozik, nem stratégiai jellegű, hanem az előállt helyzetben való sikeres taktikázásban segíti őket. Ügyesen manővereznek, blöffölnek, saját hatalmi ambícióikon kívül egyébként semmiféle távlati cél sem érdekli őket, legfeljebb annyiban, amennyiben meg lehet lovagolni azokat.

A magyar politikai palettán sem találunk jóstehetséget, beleértve a kisebbségi politikusokat is. Pártvezéreink közül a fordulat idején egyik sem látta előre Jugoszlávia szétesését. Sokáig egyedül maradtam azzal a meglátásommal, hogy fel kell készülnünk az ország szétesésére, a várható háborús fej-leményekre és a térség átrendeződésére. Ezért is tartottam szükségesnek a helyzetünk rendezését szolgáló távlati terv, az autonómiakoncepció kidolgozását. A régi motorosokat azonban egészen más érdekelte: hogyan tudnák átmenteni magukat. Nyeregben is maradtak, bár történelmileg az or-rukig sem láttak előre.

Milyen személyi adottságok szükségesek a hatalom sike-res gyakorlásához? Manapság a választási propagandában gyakran elhangzik a szakértelemre való hivatkozás? Miféle szakértelemre kell itt gondolnunk?

Előrelátó képesség...

23


24

Az embereknek általában nagyra értékelik a tapasztalatot, a szakértelmet. Azt gondolják, hogy az ügyes kézművesekhez hasonlóan a politikai döntéshozatal is nagy körültekintést és szakértelmet kíván. Elvileg csakugyan ez volna a kívána-tos, nagyon jó lenne, ha a hatalom gyakorlói művelt, tájé-kozott, intelligens, szakmai téren elmélyült emberek lenné-nek, akiket ugyanakkor meleg szív és kiváló emberismeret jellemezne. Ilyesmi azonban csak a meséskönyvben fordul elő. A hatalomgyakorlásban azonban a tudással, szakérte-lemmel, tapasztalattal szemben mindig az érdekeké és az erőfölényé a döntő szó. Annak, aki pisztolyt szegez ránk, hiába vetjük föl a fegyverviselésre való kompetencia kérdé-sét. Az emberek még külső nyomásra sem szívesen cselek-szenek saját érdekeik ellen, még kevésbé várható ez el a ha-talmi pozícióban levő személytől. Röviden, a szakértelemre való hivatkozás humbug: a politikusok mindig egyéni és csoportérdekeiknek megfelelő döntéseket, megoldásokat keresnek.

Hozzá kell tennünk, hogy a gazdag hagyományú polgári demokráciában ma már kívánatos, hogy a hatalom gyakor-lói többé-kevésbé szalonképesek legyenek, és a dolgokhoz értő, tájékozott személy benyomását keltsék. A mi térsé-günkben, ahol a rendszerváltás folyományaként egymást tapossa a sok hatalomra éhes ember, leginkább a hályogko-vácsok gyülekezetére emlékeztet a törvényhozó testület.

Meg tudná ezt egy példával világítani?

Hogyne. Napról napra egyre több közlekedési baleset tör-ténik. Nemrégiben egy japán szakértő kiszámolta, hogy a

közutakon évente olyan mészárlás megy végbe, amely fel-ér a Hirosimára ledobott atombomba vérveszteségével. Az arányokat illetően a magyar baleseti statisztika semmivel sem jobb a japánnál. Erre mit tesz a magyar törvényhozó testület? A rossz minőségű közutakon felemeli a megenge-dett sebesség határát 80 kilométerről 90-re. Ismerve a gép-kocsiállomány műszaki állapotát, valamint a közlekedési kultúra hiányát, ezt a döntést pszichológiailag nem tudom másként minősíteni, mint az élet megrövidítésében való bűnrészességet.

Visszatérve a manipulációra, a pszichológia milyen „fogá-sokat” ismer ezen a téren?

Többféle módszer van az emberek befolyásolására és meg-győzésére. Ezek egy részét a politikusok eredménnyel hasz-nálják saját maguk és pártjuk népszerűsítésére. A tömeg-kommunikáció kulcsszerepet játszik benne. Az a lényege, hogy egy állítást minél többször el kell ismételni. Az is-métlések következtében az emberek akkor is megjegyzik, és hitelt adnak neki, ha különösebben oda sem figyelnek az üzenetre. A manipuláció egyébként könnyebb és kényelme-sebb a tévén keresztül, mint szemtől szemben egy gyűlésen, ahol előfordulhat, hogy a jelenlevők az előadót kifütyülik, vagy magára hagyják egyedül a teremben. Amikor egy gyű-lésen beszélünk, a padsorokban ülő személyek gondosan és figyelmesen mérlegelik az üzenet valódi értelmét és értékét, gyakran ellenérveket hoznak fel, kérdésekkel állnak elő, s további információkat szeretnének kapni, kifejthetik el-lenérzésüket stb. Ilyenkor az üzenet meggyőző ereje attól

Pszichológiai „fogások”...

25


26

függ, hogy az előadó mennyire tud érvelni, példákat fel-hozni álláspontja mellett, statisztikákat és egyéb bizonyító összefüggéseket felsorakoztatni. A tévével más a helyzet. Egyáltalán nem érdekes, hogy a befogadók eltérő vélemé-nyen vannak-e, vagy sem, arra sem kell törekedni, hogy elképzeléseinket alaposan megismerjék, más ismeretekkel összehasonlítsák stb. Elég, ha a politikusok a nyilvánosság előtt többször kifejtik az álláspontjukat. A tévénézőnek el-vileg lehetősége van tájékozódni, s ennek alapján kialakí-tani a saját álláspontját, erre azonban ritkán kerül sor. Az emberek nem nagyon tesznek kognitív erőfeszítéseket az igazság kiderítésére, mert ahhoz rengeteg időre és energi-ára lenne szükségük. Az idő viszont kevés, az információ túl sok, egyre kevésbé vagyunk képesek és hajlunk arra, hogy az üzenetet átgondoljuk. Ha elégszer halljuk a tévéből ugyanazt, ha a felvetett probléma elég sokáig beszédtéma, az üzenet akkor is eljut hozzánk, akkor is befészkeli magát a tudatunkba, ha a tévénézés közben valami mással fogla-latoskodunk, és ha szemernyit sem érdekel bennünket az, amit hallunk.

Már Goebbels is tudta, hogy ha sokáig ismételnek egy ha-zugságot, végül igazság lesz belőle.

Igen. De vannak más szempontok is, amelyek az emberek manipulációját segítik. A tévénél maradva – ma igen nagy azoknak a száma, akik szinte kizárólag a tévére hagyat-kozva tájékozódnak – nagyon fontos például a politikus (kommunikátor) megjelenése, fellépése, személyi kisugár-zása, vonzereje. Fontos továbbá az is, hogy a körülöttünk

élő emberek mennyire értenek egyet az üzenettel. Továb-bá, hogy az üzenet értelmének megfelelő viselkedés milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a számunkra. Hogy mit ígér a kommunikátor. Sokat lendít az ügyön az is, hogy milyen tekintélyekre hivatkozik. Napjainkban például a legnyomósabb érvek és legfrappánsabb előadás sem ér fel az Európai Közösségre, annak elvárásaira, szabályaira való hivatkozással. Ugyancsak érdemes hivatkozni a NATO-ra, az Egyesült Államokra, a terrorizmus veszélyére, az idegen-gyűlöletre. Nem számít, hogy a hivatkozásnak van-e való-ságalapja, vagy légből kapott hazugság az egész. A tévéné-zők úgy sem tudják ellenőrizni. A fontos az, hogy eladjuk a mondanivalónkat.

Nem mindig ugyanaz a sikeres hivatkozási alap?

Nem. Az ügyes manipulálók felhasználják a politikai szél-járást. Úgy tűnik, hogy napjainkban a kommunikátor sze-mélye, hitelessége és vonzereje veszít jelentőségéből. A siker szempontjából fontosabb, hogy hasonlítson a megcélzott emberekhez. A nagy manipulátorok megpróbálják hatásta-lanítani azt is, hogy a körülöttünk élő emberek mennyire értenek egyet az üzenettel. Elég például azt sugallni, hogy az emberek sokasága elfogadja az üzenetet: az általunk rek-lámozott mosóport használják világszerte, mindenki támo-gatja a mi jelöltünket, az EU helyesli a mi törekvésünket, az ellenzék megnyilatkozásait viszont rossz szemmel nézi. Ha ezt elégszer elmondjuk, egy idő után a legmegátalkodottabb néző is késztetve érzi magát arra, hogy ő is elfogadja a fel-ajánlott mosóport vagy nézeteket. A politikai kampányok,

Mit igér a kommunikátor...

27


28

az ideológiai befolyásolás, a nézők megdolgozása egyre in-kább hasonlítanak a mosóporreklámokra. Minél gyakoribb a reklám bevillanása, és minél nagyobb sikerrel, szerencsé-vel, előnnyel kecsegtet bennünket, annál több a vevő rá. Az sem árt, ha jelöltünket hatalmas tömeg élteti. Ma már nem jelent gondot ilyen képsorok bevágása, amelyek esetleg éppen az ellenjelöltet ünneplő tömeggyűlésen készültek. A tévé esetében a tapsológépről sem feledkezhetünk meg. Pszichológiai tény: a népszerűség népszerűséget szül. Minél többet szerepeltet a média valakit, annál népszerűbbé vá-lik. A média révén ma már egy idiótából is világsztárt lehet formálni.

Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz a választá-sokon a rátermett emberek kiválasztása.

Nemcsak nehéz, hanem gyakorlatilag lehetetlen is. Minden más egyébtől eltekintve, az emberek nem a rátermetteket tüntetik ki bizalmukkal. Még ha tudják is, hogy kik a leg-jobbak, legeszesebbek, legtisztességesebbek, nem azokra adják le voksukat. A választásokon az a befutó, aki élet-módjában, viselkedésében, nézeteiben leginkább hasonló hozzájuk. Ezért gyakran láthatunk politikusokat a piacon, a boltban, amint éppen bevásárolnak, a kiskertjükben ka-pálnak, a kutyájukkal sétálnak, gyermeküket az ölükben tartják, idős, beteg személyeket látogatnak, a sarki fűszeres-sel alkudoznak stb. Manapság a sikeres politikustól színé-szi képességeket követel a televíziós világ. Ezeknél vannak rejtettebb módszerek is, amelyek a nézők, választópolgár-ok rejtett motivációira próbálnak hatni. A befogadók ösz-

töneit, tudattalan hajtóerőit próbálják felkorbácsolni és meglovagolni. Vonzó lehet például a gondoskodó, szigorú, igazságot tevő apa szerepét játszó politikus, mert előhívhat-ja másokból az engedelmes gyermeki viselkedést, amely el-lenében biztonságot, védelmet, gondtalan életet remélnek. Ez mindazoknál beválik, akik pszichológiai értelemben nem felnőttek, már pedig minden társadalomban van be-lőlük bőven.

A manipulációnak ma már kialakult „rávezetési tech-nikája” van: rendelkezésre állnak a megfelelő kulcsszavak, jelképek, amelyek használata csaknem mindig eléri a kívánt hatást. A kampány szervezői igyekeznek a befogadókból ér-zelmi feszültséget kiváltani, amelynek feloldására saját ma-gukat és programjukat ajánlják. Igen hatásos a félelem- vagy bűntudatkeltés is. Ennek az alkalmazása térségünkben már olyan méreteket öltött, hogy gyakorlatilag frászban él min-denki. A kétségbeesett emberek alig várják, hogy jöjjön va-laki, aki megállítja a további zuhanást, aki svájci életszínvo-nalat kínál. A félelemkeltéssel azonban csínján kell bánni. A negatív kampány a visszájára sülhet el: a halállal, az átlag-életkor csökkenésével, betegségekkel, pusztulással, a népes-ség fogyásával nem jó fenyegetőzni. Még a valós helyzet is-mertetése is a visszájára sülhet el. A vágykeltésben a lényeg, olyan érzelmek kiváltására kell törekedni, amely előkészíti a terepet a régi elvtársak újraválasztásának vagy az új mes-siásnak. Na meg a biztonságot, gazdagságot, szabadságot, adómentességet, könnyű megélhetést ígérő pártnak.

Színjáték minden választás?

A rátermett emberek kiválasztása...

29


30

Rosszabb annál. Késhegyre menő harcot jelent a közönség tetszéséért, a különböző csoportérdekek elfogadtatásáért, amelyek mindig lehetőleg a nemzet, az európai közösség, sőt az egész emberiség érdekeinek az álruhájába vannak csomagolva. A hatalom megszerzésének az érdekében sem-mi sem drága. Ha nem sikerül fenyegetéssel, félelemkeltés-sel, akkor el kell kápráztatni valamivel az embereket. Aki hatalomra tör, annak a manipulálás és rávezetés jól bevált módszereiről nem szabad lemondania. Ennek lényegét nem árt ismét hangsúlyoznunk: fontos, hogy a média, elsősor-ban a televízió sokat foglalkozzon velünk, a jelöltünkkel, pártunkkal, programunkkal. Minden, amit törölnek a tévé műsoraiból, halálra van ítélve. Egyebek mellett ezért van nehéz helyzetbe a magyar autonómia ügye. Az Újvidéki Televízió például ennek a kérdésnek az elmúlt 17 év alatt vajmi kevés műsorpercet szánt.

Ha már a médiánál tartunk. Sokan azt állítják, hogy a ju-goszláviai etnikai háborúk kirobbantásában a médiának meghatározó szerepe volt.

Nem csak a Milošević rezsimje használta a médiát a háború kirobbantásához. A NATO posztmodern médiahasznála-ta, PR-magasiskolája a szemünk láttára sorakoztatja fel a világot valamely ország, térség katonai megszállásához. A hivatkozási alap Amerika fenyegetettsége, az emberi jogok megvédése, a terrorizmus elleni harc stb. Ezekre vagy más okokra hivatkozva bárkit célba lehet venni a cirkálóraké-tákkal. Az emberi jogok védelme – a könnyebb érthetőség kedvéért – úgy vetődik fel, hogy az óvodások is értsék: a jó

… a média eg yáltalán nem szabad, hanem a politikusok, bankárok,

titkosszolgálati és katonapolitikai tanácsadók kezében van.

és a rossz harca ez, civilizáció kontra barbárság. Szabadság kontra terrorizmus. Ezt a média annyiszor elmondja, hogy a végén a legbékésebb polgár keze is összeszorul az esti tévé-nézés közben, és azt motyogja magában: csapjunk már oda nekik. És ekkor az ő békéjének a védelmezői odacsapnak. A pattogatott kukorica, csipsz és sör mellett cseverésző embereket teljesen ki lehet hozni a sodrukból a vegyi fegy-verekről, az atomháború veszélyéről, a terroristákról szóló hosszú mesékkel. Egy idő után unják már a szövegelést, a tétlenkedést, legyen már egy kis pergés, vérontás, borzonga-tó érdekesség a tévében. A háborúkat ma már a nagyhatal-mak az adófizető polgárok nappali lakosztályaiban készítik elő és vívják meg.

Érdekes a kérdés: miért válik a média a háborúskodás és nem a megbékélés eszközévé? Miért gerjeszti a feszültséget, ahelyett hogy enyhítené?

Szerény véleményem szerint azért, mert a média – min-den ellenkező híreszteléssel ellentétben – egyáltalán nem szabad, hanem a politikusok, bankárok, titkosszolgálati és katonapolitikai tanácsadók kezében van. Természete-sen nem abban a nyers és brutális formában, ahogyan az volt a kommunizmusban. Akkor az egyszerű halandó nem jutott információhoz, ma belefullad az információkba. A tévénéző vagy újságolvasó az információáradatban nem tudja, kire hallgasson, kinek higgyen. Az egymás követő képsorok, cikkek kavarodásában senki sem mondja meg pontosan, hogy mi a tényállás, egy adott problémáról mit kell gondolnunk. A tévében is, sajtóban egymásnak telje-

A média a háborúskodás eszköze...

33


34

sen ellentmondó jelentéseket kapunk. Illetve, és itt jön be a politika, ez csak látszat, valójában minden patikamérlegen van adagolva. Ezt azonban nem látjuk. A valós szándékok tisztázatlanok, háttérben maradnak. A képsor, a cikk, nem arról szól, amit látunk és olvasunk. Rejtett üzenetük van. A szöveg, a képek csak verbális és vizuális álca. Arra valók, hogy a médiafogyasztó fejébe döngöljék a nagy mogulok világról alkotott politikai véleményét. A média nemcsak megkettőzi a világot, hanem azzal, ahogyan és amiről tu-dósít, egy hamis világot konstruál számunkra.

Milyen hamis világra gondol?

A közvetlen személyes kapcsolatokra épülő közösséget, a hagyományos közösségeket és eszmei közösségeket, kezdi háttérbe szorítani egy új, eddig nem létező, virtuális közös-ség, a kommunikációs közösség, amely veszélyezteti a társa-dalom értékrendjét, a nyelvet, kultúrákat és a valós emberi kapcsolatokat. A modern társadalmak nagyfokú, a teljes lelki és szellemi kiszolgáltatottságig menő médiafüggését jelzik azok a felmérések, melyek számszerűen bizonyítják, hogy a felnövő generációk százszorosan több időt töltenek a képernyők előtt, mint családi vagy baráti közösségekben; holott a közvetlen emberi kapcsolatokra épülő kommuni-káció mint közösségteremtő forma nélkülözhetetlen a sze-mélyiség társadalmi integrációjához.

Lehetséges, hogy a túlnépesedéshez és környezetszennye-zéshez hasonló veszélyt jelent az emberiség számára a mé-dia is?

Közhelynek számít, hogy az ipari társadalmat a kom-munikációra alapozó információs társadalom váltotta fel. Ismeretesek ennek a társadalomnak a fő ismérvei is: a ha-gyományos (törvényhozó, kormányzó és igazságszolgáltató) hatalmak mellett új hatalmi ágazatként jelenik meg a média. Hovatovább ez a legnagyobb hatalom. A másik három ha-talmi ágazattal ellentétben a médiákban szereplő személyek számára a szakmai, kulturális, erkölcsi és törvényes követel-ményrendszerek hiányoznak. Ez a nagy hatalommal rendel-kező ágazat nélkülözi a szakmai kompetenciát és erkölcsi felelősségtudatot ellenőrző intézményt, amely büntetné a médiákban működő kuruzslókat, uszítókat, rágalmazókat, gyűlöletszítókat. Pszichológusként úgy látom, hogy a mé-diában folyó lelki környezetszennyezés és a tudatfertőzés súlyossága semmivel sem kisebb és veszélytelenebb a termé-szeti környezet szennyezésénél. Az emberek – a nyilvánva-ló hazugságok ellenére – beletörődtek abba, amit a média sugall számukra. A társadalmi önvédelmi reflex már nem működik. Azt gondolják, hogy a hazugsággal együtt kell élniük. Sőt, hogy a hazug embereket még tisztelniük is kell, hiszen napról napra nyilatkoznak az újságban, szerepelnek a tévében, s nem áll módjukban ezt meggátolni.

Azt mondják, hogy a média olyan, mint a társadalom. Se nem jobb, se nem rosszabb annál. A társadalom megosz-tottsága lecsapódik a médiában is, valóságos médiaháború folyik.

Ezt én nem így látom. Nincs médiaháború, egyoldalú nép-butítás folyik. A pénz világában a médiával kapcsolatban

Médiaveszély!

35


36

csak a tulajdonosi érdekek kritikátlan kiszolgálásáról be-szélhetünk. A kisemberek nem jutnak szóhoz. Az álhírek, alaptalan rágalmak nem mozdítanak el riportereket, fő-szerkesztőket. A médiasztárok mindent megengedhetnek maguknak, amit a gazda megenged. A gazda pedig mindent megenged, ami az érdekeit nem veszélyezteti.

Tegyük fel, hogy globális szempontból ez a helyzet, de mi a helyzet nálunk?

A média nálunk se nem rosszabb, se nem jobb, mint a nyugati vagy a tengerentúli. Mindannyian tudjuk, hogy a Belgrádi Televízió és a szerb sajtó milyen szerepet játszott abban, hogy Szerbia a demokratizálódás és az európai integ-ráció helyett a háborút, a pusztítást, a nyomort választotta. A média az ország szétzúzása és a gazdasági szankciók egyik legfelelősebb tényezője volt. A helyzet ma sem sokkal jobb. A sajtó egy része gyakran a bűnözőket védelmezi, a politikai szélhámosokat reklámozza, ugyanakkor nyomást gyakorol a nyilvánosságra, a bíróságra, az ügyészségre, a rendőrségre. Ami azt illeti, a magam részéről nem vagyok megelégedve a honi magyar sajtóval sem. A rendszerváltás óta ellendruk-ker, és a magyar közösségi érdekekkel szemben politizálva egyfolytában növeli a bizalmatlanságot a magyar politikai szerepvállalással szemben. Ennek meg is van a következmé-nye: a politikai szerepet vállaló magyarok többsége szerb pártok színeiben keresi a boldogulást, eladdig, hogy a ma-gyar politikai törekvések csaknem teljesen káderutánpótlás nélkül maradtak. Különösen szembetűnő a sajtó fanyalgása a magyar autonómiával kapcsolatban. Nem feltétlenül tu-

datos politikáról van szó. És az sem biztos, hogy a média nem a vajdasági magyarok többségének a véleményét tol-mácsolja, amire gyakran hivatkoznak. Pszichológiai szem-pontból egyre megy: ezek is, azok is nehezen tudnak a régi beidegződésektől, életfelfogástól, elkötelezettségtől, identi-tászavartól megszabadulni.

Nem valószínű, hogy a kisebbségpolitika bukásának a Ma-gyar Szó lenne az oka.

Erről szó sincs. Mindennek több oka van. Sokaknak meg-felelt, hogy a helyzet úgy alakuljon, ahogyan alakult. Már a 90-es évek derekán is több magyar politizált nem magyar pártban, mint ahányan szívügyüknek tekintették a vajda-sági magyarság sorsát, és a magyar szavazók közül is sokan nem magyar pártokra szavaztak. Kezdetben nagy volt a lel-kesedés, tervek készültek, sokasodtak a pártok, a civil szer-vezetek. Aztán leállt az élet. Új magyar intézmények nem létesültek, az államilag fönntartottak sorvadozni kezdtek, a pártok az egyéni karrier áldozataivá lettek. Ez nem csak a Magyar Szón múlott, a Magyar Szó csak rátett egy lapáttal a kisebbségek koporsófedelére.

Miben látja ön, a kisebbségpolitika kudarcának a legfőbb okát?

A kollektív erőfeszítés hiányában. Nem vádolok senkit, a helyzetet próbálom értelmezni. Bukásra van ítélve minden politikus, aki a kollektív erőfeszítés igényével mer előáll-ni. Nálunk is, másutt is a társadalomnak csak egy nagyon

Kisebbségi kudarc...

37


38

vékony rétege érzi szükségét a közös erőfeszítésnek. Me-net közben ez a vékony réteg is lemorzsolódott. Az embe-reket már annyiszor átverték, becsapták a nemzet, a haza, a közösség érdekeire való hivatkozással, annyi túlmunkát vállaltak érte hiábavalóan, hogy ma kizárólag az azonnali, közvetlen haszonnak, a pénzzé tehető, megvehető kis örö-möknek, a sikernek, elismerésnek van hitele. Csak annak érdekében hajlandók tenni valamit.

Az emberek egyre kevésbé képesek távoli célok érdeké-ben kemény munkára, lemondásra, nélkülözésre, konflik-tusok vállalására, mivel a tévé is ezzel homlokegyenest más világlátást és magatartást sugall. A mai fogyasztói társa-dalom az emberek komfortigényére alapoz. Ezt sugallják, ösztönzik a reklámok. A posztkommunista társadalmak embere erre különösen fogékony. Egyedül és kizárólag a nyugatihoz hasonló életkörülmény megteremtése az, ami érdekli, egyedül ez az, ami vonzó számára. Minél jobban csökken az életszínvonala, annál inkább.

Különösen nehéz távoli célok zászlaja alá toborozni az otthonát, szerény javait, testi épségét féltő kisebbségi ma-gyarokat, akik az egykori Jugoszláviában magasabb élet-színvonalon éltek, mint jelenleg. A kilátástalanság, a fenye-getettség, a megmaradt komfort esetleges további elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná teszi, hogy nagy tö-megekben felsorakozzanak egy majdani magyar autonómia víziója mögé. Tulajdonképpen vakmerőség volt részemről vagy részünkről ezeket a távoli célokat megfogalmazni. Politikai értelemben bele is buktam, hiszen ma már szin-te teljes egészében a régi világ emberei politizálnak. Ez lett a sorsuk azoknak a demokratikus pártoknak is, amelyek a

Az élet nem a józan észhez, nem tényekhez, nem a körülményekhez igazodik, hanem a képzelet, a vág yott jövő, a kielégítetlen

szükségletek mozgatják.

jövő felé tapogatózva a távoli jövő ködbevesző ormaira mu-tattak. Az elszegényedett, türelmetlen, csalódott, ingerült tömegek a választásokon rendre leszavazzák a rendszerváltó pártokat. Attól persze, hogy a polgárok a jövőről vizionálók helyett az azonnali kielégülést és konformizmust ígérő po-litikai szélhámosok hálójába kerültek, nem jutnak előbbre. Ellenkezőleg. A régi zsiványok, akik a javak kisajátításában a kommunizmus idején sem voltak szívbajosak, mint újdon-sült kapitalisták még kíméletlenebbül járnak el, mindent és mindenkit kifosztanak. De a tanulópénzt, úgy tűnik, meg kell fizetni.

Mikor ismerik föl az emberek, hogy szélhámosokkal van dolguk?

Soká. De nem célszerű az embereknek szemrehányást tenni azért, hogy felülnek a csábító szirénhangoknak. Az illúzi-ók, a szépen kirajzolt jövőkép az egyén lelki életének fontos mozgatórugója. Még inkább vonatkozik ez a tömegekre. Elvégre, ahogyan Adler mondja: minden politikai, vallá-si és társadalmi irányzat végül is nem egyéb, mint utópia. Minden forradalmat, társadalmi mozgalmat, hitújítást, há-borút valamilyen irreális illúzió táplál. Az élet nem a józan észhez, nem tényekhez, nem a körülményekhez igazodik, hanem a képzelet, a vágyott jövő, a kielégítetlen szükség-letek mozgatják. Ezek a szükségletek válnak a történelem mozgatóerejévé, jóllehet sokszor meglehetősen gyermeteg és ábrándos formában.

Ha a történelemből – mondja Le Bon – kiküszöbölnénk az illúziókat és délibábokat, a históriának vége volna. So-

Irreális illúzió...

41


42

kan azt hiszik, hogy a tömegek a mi korunkban már csak az ész szavának engedelmeskednek. Erről szó nincs. A tapasz-talat épp ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A tömegek gon-dolkodását és akaratát elsősorban az érzelem, a lelkesedés, a csalódottság, az indulat irányítja, ezek pedig a tényeket, a valóságot, a tisztánlátást mindig színezik, módosítják. Kü-lönben már Epiktétosz is megmondta, hogy nem a tények mozgatják az embereket. Ugyanazok a tények ugyanis kü-lönböző nyelven beszélnek, attól függően, hogyan csopor-tosítjuk, szelektáljuk, „milyen nyelven szólítjuk meg” őket. Magunkon is tapasztalhatjuk, hogy hangulatunktól, érzel-mi beállítódásunktól függően milyen különböző módon ítéljük meg a körülményeket, a tényeket és az embereket.

Amikor arról beszélek, hogy az illúziók, a hamis ígéretek is beleszólnak a történet menetébe, ezzel a jövőkép fontos-ságát szeretném hangsúlyozni. Azoknak, akik politikával foglalkoznak, tudniuk kell, hogy az észokok mellett milyen fontos szerepet játszanak az érzelmek, az irracionális elemek. A vérbeli politikusok mindig rá is játszanak az emberek pil-lanatnyi hangulatára. Egyetlen politikai párt sem nyerhet a választásokon pusztán észokokra hivatkozva, ha nem tud programja iránt valamilyen misztikus hitet fölkelteni. Az embereket akkor lehet fölsorakoztatni valamely politikai program mögé, ha az összhangban van érzelmi állapotukkal és elvárásaikkal. A pillanatnyi történelmi trenddel szemben a felcsillanó legbriliánsabb ész is tehetetlen. Ez a magyaráza-ta annak, hogy sokan szívesebben fordulnak kuruzslókhoz, mint a sebészorvosokhoz. Kivételt jelent az a helyzet, ha a sebészorvos történetesen világhírű, és a sajtó bálványozza. Magyarán, ha mítosz lengi körül személyiségét. Így van ez

a politikában is. Olykor egy-egy bálványozott, misztikus hatalommal felruházott személy képes lehet magával ra-gadni a tömegeket, és más irányt tud adni a történéseknek. Mi, többek között, azért topogunk csaknem két évtizede egy helyben, mert hiányzanak a hiteles emberek. Persze ez sem véletlen. A múlt emberei a média segítségével mindent elkövetnek, hogy sárba rántsák az ígéretesnek látszó politi-kai ellenfeleiket. Hiteles emberek nélkül ugyanis biztosítva van a hatalmuk. Elegendő, ha folyamatosan hazudoznak, ha mindig rájátszanak az emberek érzelmeire.

A politikát sokan eleve piszkos dolognak tartják, míg má-sok ezt vitatják.

Václav Havel írja egyik – önmagát mint politikust – elem-ző írásában, hogy a politika az emberi tevékenység olyan te-rülete, amely fokozott követelményeket állít az erkölcsi ér-zék, a magas fokú kritikus önelemzési képesség, a tényleges felelősségérzet, az ízlés és tapintat, a mások lelkébe való be-leérzési képesség, a békesség és alázat érzéke elé. Szó szerint ezt mondja, majd hozzáteszi, hogy ez a képesség a „szerény emberek” sajátja. Václav Havel szerint mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy a politika piszkos dolog. A politika egy-szerűen olyan munka, mondja, amelyet igazán feddhetetlen embereknek kell végezniük, mert e munka közben erkölcsi-leg rendkívül könnyen be lehet mocskolódni.

Nos, lélektanilag a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A hatalom ugyanis, beleértve a hatalomért folyó harcot is, pil-lanatok alatt megváltoztatja az ember természetét. Az, hogy valaki mint pincér, tanár, géplakatos, szakácsnő, gépírónő,

Piszkos dolog-e a politika?

43


44

hivatalsegéd kedves, okos, szolgálatkész és mindenféle más emberi kvalitásai vannak például szerény, egyáltalán nem jelent garanciát arra nézve, hogyan fog viselkedni politikus-ként, vezetőként, magas beosztású állami hivatalnokként. Ezt a színeváltozást a kommunizmusban számtalanszor megtapasztalhattuk. A hatalom, és a hatalomért folyó harc olyan szerephelyzet, amelynek – függetlenül a szubjektív szándéktól – nem mindenki képes sikeresen megfelelni. A Havel által felsorolt személyi tulajdonságok például, annak ellenére, hogy rokonszenves vonás valamennyi, a politikai pályán nemcsak hátrányt, hanem végzetes veszélyt is jelen-tenek az illetőre nézve. A biztos bukását jelentik, ugyanak-kor nem védik meg attól, hogy bemocskolódjék. A helyzet ugyanis az, hogy a politikai arénában többségükben törtető, gátlástalan, néha szembetűnő erkölcsi fogyatékosságokkal rendelkező emberek hemzsegnek, akik arcátlanul hazudoz-nak, folyton egymás tyúkszemére lépnek, sőt, ha érdekük azt kívánja, kíméletlenül belegázolnak egymás becsületébe. Minél közelebb kerülnek a vágyott hatalmi pozícióhoz, an-nál jobban kiütköznek rajtuk jellembeli fogyatékosságaik. Ami természetes is, hiszen éppen személyi fogyatékossága-ik fűtik hatalomvágyukat. Azt remélni, hogy a tisztességes és szerény emberek át fogják nevelni a politikai banditákat, olyan fokú naivitás, mintha fiatal apácákat küldenénk hit-térítő munkára a kuplerájokba.

Ön tehát nem hisz a politikusok tisztességében?

Ez nem hit kérdése, hanem egy sajátos társadalmi szerep-helyzet függvénye. Mindenki számára nyilvánvaló például,

hogy nem lesz jó sebészorvos abból, aki elájul, ha vért lát. Nos, a jó szívű, becsületére kényes ember is jobb, ha mesz-sze elkerüli a politikai pályát, mert egész biztos, hogy orrba vágják és besározzák. A szakadatlan ütközések, a szándé-kok tisztázatlansága miatt olyankor is, amikor egyáltalán nem várja, és azok is, akiktől a legkevésbé számít rá. A tár-sadalmi élet számos szférájában a teljesítmény, a tehetség, a tudás, a munkabírás döntik el a versengők társadalmi helyezését és a játszma kimenetelét. A politikában ez nem így van. Itt az alakoskodás, a hazudozás, a gerinctelenség, a besúgás, a gáncs, mások átverése, a riválisok besározása, brutális eszközökkel való félreállítása dönti el, hogy a végén ki marad állva. Ez az eleve tisztességtelen eszközökkel folyó verseny az egykori Jugoszláviában például olyan brutális formát öltött, amelyre nem volt példa a második világhábo-rú óta. Ez nem azt jelenti, hogy a politikusok kivétel nélkül mind buta és tisztességtelen emberek. Esetenként akadnak közöttük nagy jellemek, akik komoly sikereket érnek el. Ám nem ez a jellemző.

Nálunk is vannak tehetséges és tisztességes emberek, akik sokat tehetnének helyzetünk javítása érdekében, a politikai életre jellemző becstelenség miatt azonban eszük ágában sincs, hogy kitegyék magukat a gátlástalan embe-rek céltáblájának. Pszichológiai értelemben ez a társadalmi problémák legfőbb gyökere. Azért nem megyünk semmire, mert a politikai banditák szabadon garázdálkodhatnak a társadalomban, büntetlenül lerúghatnak és eltávolíthatnak mindenkit a politikai szintérről, akinek náluk különb a szellemi kapacitása és a személyi kvalitása. Ez a kontrasze-lekció egyébként minden hatalmi rendszernek a sírásója.

A politikusi tisztesség...

45


46

Meg lehet-e érvekkel győzni a politikai ellenfelünket?

Az érvek a politikában nem sokat érnek. A gond nem az, hogy meg tudunk-e győzni valakit álláspontunk helyes-ségéről. Könnyen lehetséges, hogy nem is kell meggyőzni ellenfelünket, mert hozzánk hasonlóan vélekedik, és azért nem mondja azt, amit mi, mert ebben pillanatnyi személyi és csoportérdeke korlátozza, a szekértábor, a vezér, a gazda-sági háttér, a műveltségi színt.

Beszéljünk talán még a politikai vezetők pszichológiájáról. Helyesen ítélik-e meg az emberek a politikusok szerepkörét?

A pszichológiát régóta foglalkoztatja a politikai vezetők sze-mélyisége és társadalmi környezetük sajátossága. Az egyik fontos felismerés az, hogy az emberek olyan hatalmat tu-lajdonítanak a politikai vezetőknek, amely azoknak nincs. Meglehetősen elterjedt például az a nézet, hogy a társadalmi viszonyok vagy a gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulásért a politikusok a felelősek. Ennek a fordítottja is áll: az emberek elhiszik nekik, hogy a gazdasági fellendülés az ő személyes érdemük, amiért hálával tartoznak neki. Nagyobb időtáv-latból szemlélve azonban látni való, hogy a társadalmi folya-matokat nem a politikusok irányítják: az elnyúló recessziók menthetetlenül a politikai vezetők bukásához vezetnek, a gazdasági helyzet javulása, a bajokból való kilábalás viszont magával hozza az adott politikai vezetők ünneplését akkor is, ha ebben a felemelkedésben nem volt semmi érdemük. Így például a saját akart és személyes meggyőződés érvénye-sítésének vonatkozásában is. Általában túlzó a politikusok

lehetőségeinek a megítélése. Okos emberek már több évszá-zaddal ezelőtt tudták, hogy az uralkodásnak, az államveze-tésnek összhangban kell lennie a kormányzott emberek ter-mészetével. Innen a szállóige, hogy minden népnek olyan a vezetője, amilyet megérdemel.

De hát Hitler, Sztálin vagy Milošević személyi felelősségét mégsem lehet elvitatni.

A társadalmi történéseknek más a jogi-politikai és más a pszichológiai értelmezése. Minden új hatalom azzal kezdi, hogy bűnösnek kiálltja ki és börtönbe veti korábbi politikai ellenfeleit és aktuális ellenlábasait. Ahhoz, hogy megszilár-díthassa helyzetét, a korábbi vezető támogatásában „bűn-részes” népet fel kell menteni a felelősség terhe alól. Ez úgy történik, hogy a „bűnt” meg kell személyesíteni, néhány ember nyakába kell varrni. Általában a korábbi politikai vezetők lesznek a bűnbakok, akikért egy idő után már senki sem hullat könnyet. Annál kevésbé, mivel a rossz lelkiisme-retüktől szabadulni igyekvő emberek a bűnbakképzésben készséges partnerei az új államvezetésnek. Pszichológiailag egyazon politikai környezetnek a tartozékai a törvénytisz-telő állampolgárok és a vezetőik is. Ami pedig a vezetők személyi sajátosságait illeti, az szorosan összefügg az adott társadalom mentális állapotával, azokkal a szükségletekkel, szokásokkal, lélektani folyamatokkal, amelyek az emberek többségét jellemzik. Ha nincs Adolf Hitler, akad helyette száz másik. Amennyiben Sztálint likvidálták volna, más véres kezű hóhér veszi át a helyét. Szerbiában sem egyedül Milošević személyéhez kötődött az a szörnyű forgatókönyv,

Személyi felelősség...

47


48

ami történt. Valószínű, hogy nem is ő volt a legrosszabb le-hetőség.

Van-e a politikusoknak valamilyen sajátos pszichológiai jellemzőjük? Beszélhetünk-e politikai alkatról?

Azt gondolom, hogy a hivatásos politikusokkal kapcso-latosan valamilyen sajátos és egyedi személyiségtípusról nem beszélhetünk. Vannak bizonyos személyiségvonások és motivációs tényezők, amelyek mintegy predesztinálják az embert politikai vezetői pályára. Ki lehet emelni kö-zülük a hatalmi ambíciót, a teljesítményre való törekvést, a feszültségtűrést, az agresszivitást, a tekintélytiszteletet, a cezaromániát, a mások elvárása iránti fogékonyságot, a véleményváltoztatásra való képességet. Egyes vizsgálatok szerint a politikai ambícióktól fűtött embereket általában dogmatikus személyiségstruktúra jellemzi. Mindenképpen sokkal dogmatikusabbak, mint azok, akik a politikától távol tartják magukat. Szeretném ismételten hangsúlyoz-ni, hogy sem ezeknek, sem más személyiségvonásoknak a szerepét nem lehet a környezeti és kulturális tényezőktől függetlenül értékelni. Az, hogy ki alkalmas politikusnak, nemcsak a személyiségtényezők kérdése, hanem nagymér-tékben függ az adott politikai körülményektől is, a hata-lomgyakorlás formájától. Elvileg a demokratikus és dikta-tórikus kormányzás más személyiségtípust kíván, feltéve, ha a politikai körülmények alapvetően mások, és nem csu-pán színjáték a demokrácia.

Függetlenül a körülményektől, a politikai szerepkör nagyfokú rugalmasságot, a körülményekhez való igazodást,

A magas önértékelésű személy saját értékrendszerének a kockázata nélkül

nem képes tartósan politikai pályán maradni.

a különböző elvárások iránti fogékonyságot igényel. A siker egyik fontos feltétele, hogy az illető képes legyen a gyors véleményváltoztatásra, a megegyezésre, sőt az ellentétes vélemények támogatására is, ha érdekei azt kívánják. Erre nem mindenki képes. Az a személy, aki magas önértékelé-sű, céltudatos, következetes stb. könnyen elszigetelődhet politikai környezetétől, hiszen számára a széljárás szerinti alkalmazkodás önfeladás, külső kényszer, súlyos áldozat, személyes vereség, megalázkodás. Az alacsony önértékelésű személyeknél ez másként van. Nincs szilárd értékelő rend-szerük, a sikert a felszínen maradás jelenti, ezért gyorsan és fenntartás nélkül alkalmazkodnak az uralkodó feltéte-lekhez. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sikeres politikai karrier a mindenkori politikai körülményekkel való azono-sulási képesség kérdése.

Azok a személyek, akiknél az én és a nem én, az én és a külvilág élesen elhatárolódik, hogy úgy mondjam: markáns személyiségek, kevésbé alkalmasak politikai pályára, mint az enyhén differenciált, többarcú és többlelkű személyek, akik-nél az új helyzettel, emberekkel, elvekkel való azonosulás nem jelenti a belső értékekkel való ütközést. A politikus alkat az önmaga és mások közötti hasonlóságnak és különbségnek nem tulajdonít különösebb fontosságot, az apolitikus alkat viszont szuverenitását fölébe helyezi a változó körülmények-nek, hajlik az önmaga és mások közötti ellentét kiélezésére. A magas önértékelésű személy saját értékrendszerének a koc-kázata nélkül nem képes tartósan politikai pályán maradni, hiszen a mások felé való nyitottságot, az új elvárások elfoga-dását és beépítését lelki öncsonkításként, saját személyisé-gének a degradálásaként éli meg. Az alacsony önértékelésű

Személyi felelősség...

51


52

személy viszont mindenkor nyitott és fogékony a szociális ingerekre. A politikai viselkedés szempontjából ez azt jelenti, hogy pragmatista, az elvek, dogmák, ideológiák, értékek nem érdeklik, egyetlen cél vezérli, hogy a rázúduló ingerözönből a mindenkori politikai széljárás irányát kiszűrje.

Nyilván ezért szokták a politikusokra azt mondani, hogy köpönyegforgatók. A választásokon erre ügyelni kellene, és mindent el kellene követni, hogy állhatatos, megbízható emberek kerüljenek a helyükre.

Ez pont fordítva történik. A magas önértékelésű, tehát áll-hatatos, céltudatos, szilárd jellemű embereket nem választ-ják meg képviselőnek, vagy ha ez netán néha megtörténik, magas pozíciókba sosem kerülnek. Alkatilag nem felelnek meg a politikusi szerepkör követelményeinek. Az alacsony önértékelésű, pragmatista személyek a választásokon sokkal eredményesebbek. Eleve fogékonyabbak a velük szemben támasztott elvárásokkal szemben, ezekre – és nem a progra-mokra – építik mondanivalójukat, miközben az ígéretekkel sem fukarkodnak, hiszen nem kerül nekik semmibe. Az-tán, ha a helyzet úgy kívánja, holnap hajlandók mindannak az ellenkezőjét állítani, amit ma mondtak.

Az önértékelésben mutatkozó különbség milyen más ma-gatartási jegyekkel jár együtt? Más szóval, mi jellemzi még a politikai személyiséget?

Nos, számos kísérletet végeztek annak tisztázásra, hogy a politikus alkatú és az apolitikus személyek milyen mód-

szert, milyen eszközöket alkalmaznak másokkal szemben például egyezkedő helyzetben. Kiderült, hogy a magas ön-értékelésű személyekre általában a jutalmazó magatartás a jellemző, az alacsonyabb önértékelésű személyek viszont a büntetést részesítik előnyben. Az apolitikus személyiséget messziről felismerni arról, hogy magyaráz, érvel, a vérbeli politikus ezzel szemben fenyegetőzik, megpróbál kényszert alkalmazni. Az apolitikus embert, ha részt vesz a politikai életben, a mások szabadsága, jóléte iránti őszinte érdeklő-dés vezérli. Optimisták, jóindulatúak, pozitív kapcsolatra törekszenek, ebből kifolyólag nagyon sebezhetők.

A vérbeli politikusok a programokat illetően pesszimis-ták, önorientáltak, másokkal szemben bizalmatlanok, hideg észjárásúak, számítók. Nem szeretném, ha a történelmet a politikusok személyiségalkatából próbálnánk megérteni. Arról beszélek, hogy a hatalomért folyó harcban, a gazdasá-gi érdekek ütközésében, mások elnyomásában és kizsákmá-nyolásában milyen pszichológiai tényezők jutnak nagyobb szerephez. A politikusi alkat annyiban történelemformáló erő, amennyiben megfelel az adott politikai körülmények-nek. A kőkemény társadalmi feltételek és a lágy pszichológi-ai tényezők közül mindig az utóbbiak húzzák a rövidebbet.

Miről ismerni fel még a vérbeli politikusokat? A kedvező körülmények mellett mi kell ahhoz, hogy egy politikus erőfeszítéseit siker koronázza?

Minél kevesebb a mondanivalójuk annál többet beszélnek, szerepelnek. Azt hiszem, nincs egyetlen foglalkozás sem a világon, amely ellentmondásosabb volna a politikusénál.

Vérbeli politikusok...

53


54

Az ellentmondásosság abból adódik, hogy ég és föld a kü-lönbség az ideális politikus személyével kapcsolatos társa-dalmi elvárások és a való világ között. Mik a jó politikussal szembeni kívánalmak? Az, hogy legyen becsületes, elszánt, felelősségteljes, energikus, szuggesztív, széles látókörű, tán-toríthatatlanul képviselje, áldozza vérét és verejtékét az ügyért, amit képvisel. Ilyen politikus nincsen. Ha feltűnik a pályán, azonnal lerúgják. A sikeres politikus pontosan el-lentéte ennek az eszménynek: köpönyegforgató, szószegő, ravasz, számító ember, akit saját becsvágyán kívül nem iga-zán érdekel más semmi. Közülük a zászló persze azoknak áll, akik emellett eszesek és szemfülesek, értik az idők sza-vát, és kiválóan tudják manipulálni az embereket.

Miért hazudnak a politikusok?

Mert ez a siker titka. A vérbeli politikus nem azt mondja, amit gondol, hanem amitől az adott helyzetben a legna-gyobb hasznot várja.

Mi a hazugság?

A valóság meghamisítása mások megtévesztése céljából. Rendellenes magatartásról van szó, amely egyaránt pszi-chológiai és társadalmi probléma. Pszichológiai szempont-ból két probléma van a hazudozással kapcsolatban. Az emberi élet fenntartásában és a személyiség kibontakozá-sában kulcsfontosságú szerepet játszik a valósághoz való igazodás. Ha valaki nem képes a valósághoz igazodni, nem tud adekvát módon gondolkodni és cselekedni, az súlyos

szellemi deficitet jelez, amit retardációnak nevezünk. Az esetek többségében az emberek tudják, hogy mi az igaz, nincs baj a valóságismeretükkel, mentálisan nem retardál-tak, de – különböző okok miatt – mégsem e szerint járnak el. Ez esetben magatartási rendellenességről beszélünk. Az egyik pszichológiai problémát ennek a két csoportnak a kü-lönválasztása jelenti. Ki az, aki inadekvát módon gondol-kodik, és ki az, aki hazudik? A másik probléma az, hogy a normális, értelmes emberek mért hazudnak? Hiszen tőlük elvárható volna, hogy szembenézzenek önmagukkal, képe-sek legyenek helyesen, az igazságnak megfelelően dönteni, és az akadályokat megfelelő eszközökkel leküzdeni. Gyak-ran mégsem ez történik. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember akkor szorul védekező helyzetre, akkor beszél mellé, akkor hazudik, ha a felmerült problémát megoldhatatlan-nak véli, vagy ha önértékelése sérül, és folyamatosan elégte-lenségi érzéstől szenved.

Senki sem születik hazudósnak, a kedvezőtlen körül-mények, élettapasztalatok alakítják ki ezt az élettechnikai fogást, amely napjainkban elképesztő társadalmi mérete-ket öltött. Nem csak a politikusok hazudnak. A hazugság a mindennapi élet egyik leggyakoribb és legváltozatosabb formában megnyilvánuló magatartási rendellenessége. En-nek minden bizonnyal az lehet a magyarázata, hogy hazu-dozás – elhallgatás, csúsztatás, álcázás, ködösítés, mellébe-szélés, elrejtés, félrevezetés stb. – nélkül az egyéni élet az adott körülmények között kudarcra van ítélve. Bár úgyszól-ván elfogadott társadalmi gyakorlatról van szó, a valóság-hoz való igazodás pszichológiai követelménye olyan erős az emberben, hogy a hazugság csak az igazság köntösébe bújva

Mi a hazugság?

55


56

hatékony, mint ahogy a gonosz szándék is csak igazság és jóság álruhájában, csalárd módon jut szóhoz. Sőt, jól meg-figyelhető trend, hogy cinkos tapintatból magát a hazugsá-got sem illik mindig a nevén nevezni.

A hazudozó, „vérbeli” politikusra azt szoktuk monda-ni, hogy „ügyes diplomata”. Mind az, amit gesztusainkkal, hangos szóval, néma hallgatással, fedezet nélküli érzelem-nyilvánítással azért teszünk, hogy valóságosnak tüntessük fel azt, ami nem az, a lényegét tekintve hazugság. Bizonyos módon hazugság a modorosság, a tettetés, az álarcviselés, a szimulálás, figyelemelterelés, elhallgatás, ürügykereső ön-igazolás, képmutatás, az alattomos viselkedés sokféle for-mája is. Úgy tűnik, hogy a sors ebből a szempontból eléggé kérlelhetetlen hozzánk, olykor azok számára is szükségessé teszi a kegyes hazugságot, akik egyébként szívesebben mon-danának igazat.

Összefügg-e az emberi butaság a hazugsággal?

Annyiban igen, amennyiben a butaság a legjobb vevő a hazugságra. Mindenféle közdelem, politikai harc, megmé-rettetés, háború stb. első áldozata az igazság. Az emberi tudatlanságra, tájékozatlanságra, hiúságára, az alantas ösz-tönökre alapozó hazugság ugyanis százszor könnyebben keríti hatalmába az embereket, mint az igazság. Főként, ha százszor elismétlik neki, ha a fejébe sulykolják ezt a hazug-ságot, s ha az igazság fáj. Emiatt – mivel nem az igazság szava, hanem a tömeg pillanatnyi hangulata, tudatállapota, befolyásoltsága dönt – a jó ügyet szolgáló, a problémákra megoldást kínáló, jóhiszemű, egyenes, becsületes emberek

Az emberek 92 százaléka meg van g yőződve arról, hog y a politikusok mindig

mellébeszélnek, soha semmire sem adnak eg yenest választ.


58

minden politikai küzdelemben vesztésre állnak. A hatalmi harc állandósulása miatt a hazugság általánossá és folyama-tossá válik, hogy úgy mondjam: nincs helye az igazságnak.

Igaz-e, hogy a politikusok többet hazudnak, mint mások?

Nem hiszem, hogy többet hazudnának. A problémát inkább abban látom, hogy a politikusok hazugságait senki sem kéri számon. Úgy tűnik, mintha a politikusok esetében társa-dalmilag elfogadottabb lenne a hazugság, a megtévesztés, a csalárdság, mint más diszciplínákban, amelyekben azok művelői sokkal kifinomultabb módszereket kénytelenek használni. A hazudozás társadalmi szempontjából is ártal-mas és kártékony magatartás, ennek ellenére az ún. „poszt-modern” társadalom a hazugsággal szemben tehetetlennek bizonyul. Vélhetően azért, mert az emberek talán soha nem voltak egymással szemben annyira bizalmatlanok, mint manapság.

Nem csak a politikusok szavahihetősége van mélyrepü-lésben. Egy körkérdés eredményei szerint a középiskolás diákoknak a fele nem hisz a saját szüleinek sem. A bizalmi százalékarány még rosszabb a tanárokkal, hivatalos köze-gekkel szemben. A pálmát persze a politikusok viszik el. Az ide vonatkozó felmérések arról tanúskodnak, hogy a pol-gárok többsége a fejlett nyugati demokráciában egyáltalán nem hisz a politikusoknak. A megkérdezettek 80 százaléka szerint nem lehet számítani a politikusok igazmondására, 87 százaléka azt tapasztalata, hogy amit a politikusok a vá-lasztási kampány során ígérnek, soha meg nem valósul, 92 százaléka pedig meg van győződve arról, hogy a politikusok

Ahol nincs helye az igazságnak...

59


60

mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak egyenest választ.

Ilyen körülmények között mekkora lehet a társadalomban a politika iránti érdeklődés, és kiket vonz ez a pálya?

A vonzalom okai többfélék lehetnek. A politikusi pálya iránt érdeklődők többnyire ambiciózus, autoriter hajlamú, hatalomra vágyó emberek, akik szakmájukban sikertele-nek, nincs a vágyaiknak megfelelő képzettségük.

A politikai élet iránti érdeklődés hullámzó. A rendszer-váltás idején térségünkben az egész társadalom mozgásban volt, szinte mindenki politizált. Napjainkban az érdeklődés rendkívül alacsony, a pártok és politikai mozgalmak tagjai lemorzsolódtak, a hivatásos (megélhetési) politikusokon kívül gyakorlatilag senkit sem érdekelnek a napi csatáro-zások. Azt is mondhatnánk, hogy az, amit ma politikának nevezünk, és amivel az újságok tele vannak, egyenesen ta-szítja az embereket. A csalódottság oka az, hogy az elmúlt 17 évben az egymást váltó kormányok sehol sem tudták az embereket nyomasztó problémákat megoldani.

Nálunk, ha ez lehetséges, a bizalomvesztés még na-gyobb, hiszen a lapok tele vannak állítólagos lopásokkal, sikkasztásokkal, kacsalábon forgó kastélyokkal, minden-féle botránnyal és gyalázattal. Ezek némelyikéről néhány évvel később a helyreigazítási rovatokban olvashatunk, ez azonban a hitelvesztésen nem változtat. A legérdekesebb az, hogy ezekkel az állítólagos üzelmekkel nem a bíróságok vagy a parlamenti vizsgálóbizottságok foglalkoznak, ha-nem a sajtó. Ilyen körülmények között kik maradnak mégis

politikai pályán? Azok, akiket az említett jelenségek nem riasztanak. A túlzott önérvényesítésre törekvőket, hata-lomvágyókat, törtetőket, a taposó karrieristákat az üres be-széd, a hitelrontás, gáncsoskodás és hazudozás nem zavarja. Ellenkezőleg, inkább fokozza ambícióikat, hiszen ez az a közeg, amelyben igazán otthon érzik magukat. Így aztán sajnálatos kontraszelekció megy végbe a pályán. A közéletet fokozatosan olyan személyek uralják el, akik valahol közép-úton vannak a normális emberek és a pszichopaták között. Ez utóbbiakra az érzelmi-indulati és akarati élet zavara a jellemző. Van abban valami válságos, ahogyan ezek a zavart lelkű emberek rászabadulnak a társadalmi élet közszereplő-re, majd egyre nő a számuk, és lassan rátelepszenek az egész társadalomra.

Érdemes lenne elkészíteni azoknak a pszichológiai tabló-ját, akik a politikai életben hosszabb idő óta jelen vannak, akik minden körülmények között „állják a sarat”.

Többségükre jellemző a cselekvés ösztönző szabályozásá-nak a zavara, ami miatt rengeteg szenvedést okoznak má-soknak. Néha megütik a saját bokájukat is, ebből azonban soha nem tanulnak. De a pszichopaták sem mind egyfor-mák. Vannak közöttük hipertimiások, akik mindig élén-kek, nyüzsögnek, erős érzelmekkel átszőtt vágyfantáziájuk eltávolítja őket a valóságtól. Irreális aktivitásuk tárgyat keres magának, jobb híján intrikákat szőnek, hazudoznak, teleírják demagóg szövegekkel az újságokat. Vannak aztán, akik valamely meghatározott eszme rabjai. Az Isten ment-se meg tőlük a népeket, legyenek azok szerbek, románok

Pszichológiai tabló

61


62

vagy a magyarok. Ezek az emberek mindent saját eszelős gondolatviláguk megvilágításában látnak, soha nem képe-sek szempontváltásra. Amíg futja energiájukból, állandóan terveket szőnek, amelyekkel egyre távolabb kerülnek a va-lóságtól.

Aztán ott vannak a hatalomra vágyó, érzelmileg és gon-dolatilag állhatatlan emberek, akik kiegyensúlyozatlansá-gukkal, impulzivitásukkal, kiszámíthatatlanságukkal sok-féle galibát okoznak. Hirtelen indulatkitöréseikben néha erőszakos cselekedetre ragadtatják magukat. Az egyes faj-tákon belül többféle változat és átmenet található. Nem ez a helye a pszichopaták teljes kórrajzának. Itt csak abból a szempontból említendők, hogy köztünk élnek, és különö-sen ott fordulnak elő nagy számban, ahol hiányzik a szilárd értékrend. A politikai pálya ezek közé tartozik.

Rendjén való az, hogy ma már minden munkahely betölté-séhez alkalmassági vizsgálatokat követelnek, politikus meg akárki lehet?

Politikus mindenki lehet. Az alkalmassághoz nemcsak a jogi szabályozás hiányzik, hanem azok az etikai normák is, amelyek egyébként a hétköznapi életre is vonatkoznak. A politikusokra ezek sem vonatkoznak. Nem is ebbe az irány-ba tartunk. Inkább fordított irányú folyamat figyelhető meg. A bűnözők politikai és titkosszolgálati legitimációt élveznek, így mind erősebb a kapcsolat a szervezett bűnö-zés és az állami szervek között. Némely politikus életpályá-jának eddigi fordulatai és napi megnyilatkozásai alapján nehezen dönthető el, hogy azok egy politikai játszmának

(életstratégiának) a részét képezik, egy bűnöző karrierjének az eklatáns példáját jelentik, vagy a pszichopátia tárgyköré-be tartozó elmeorvosi kóranyagnak tekintendők.

Nem csoda, ha az emberek idegenkednek a politikától. De vajon milyen következményekkel jár ez?

Idegenkedünk, elégedetlenkedünk, zsörtölődünk: ez sincs rendjén, az sincs rendjén, miközben tisztes távolból figyel-jük az eseményeket. Úgy viselkedünk, mintha színdarabot néznénk egy páholyból. Az, aki ennél többre vágyik, aki tenni kíván valamit, rajta akarja hagyni kézjegyét a világon, annak le kell szállnia a páholyból, be kell mennie a küzdő-térre, az arénába. Részt kell vennie az ügyek rendezésében, az érdekek harcában, amely néha a gladiátorok küzdelmé-re emlékeztet. Mindannyian azt szeretnénk, ha a piszkos munkát mások végeznék el helyettünk, és mi csak dirigál-nánk, követelnénk jussunkat. Azt hisszük, hogy nekünk minden jár. Jár a több fizetés, jár a szabadság, jár a megbe-csülés. Semmitől sem iszonyodunk jobban, mint hogy ki-tegyük magunkat a tömeg alantas ösztöneinek, a sárdobá-lásnak, gyalázkodásnak. Azt szeretnénk, ha a ruhánk tiszta maradna, ha frakkban tetszeleghetnénk, miközben mások tülekedés közben leszaggatják egymásról a rongyaikat.

Le kell szállnunk erről a magaslatról a küzdőtérre, ahol néha eszelős emberekkel kerülünk szembe. Ahol csupa ha-zugság, átverés, megtévesztés minden. Részt kell vennünk a piszkos munkában, de mégsem szabad olyanná válnunk, mint a tömeg. Meg kell próbálnunk distanciát tartani. Ha lehet. Belül, a lényünkben, igényeinkben. Más szóval, amíg

Politikus akárki lehet?

63


64

egyfelől bizonyos célok érdekében azonosulunk másokkal, nem szabad feladni önlétünket, saját személyiségünket. Ha a politikai életre gondolunk, mindig az az érzésünk, hogy ez nem a mi világunk, nem oda valók vagyunk. Azt sze-retnénk, ha zsoldosok vívnák meg helyettünk a csatákat, fizetett politikusok, képviselők. Csakhogy mindenki ma-gáért harcol! Ritkán dobnak oda nekünk csontot igazság-érzetünk kedvéért. Ezért becsapottnak érezzük magunkat. Felháborítónak tartjuk, hogy a zsoldosok saját sebükre dol-goznak, és nem osztják szét igazságosan a zsákmányt.

Nem menekülhetünk el abból a gonosz világból, amely-ben élünk. Nem tudjuk távol tartani magunkat a gonosz emberektől, akik félrelöknek, letaposnak, becsapnak, meg-félemlítenek bennünket. Nem azonosulhatunk mindenfé-le sötét gazemberrel. Nem vehetjük át az ő módszereiket. Nem hazudhatunk gátlástalanul a másik szemébe. Nem fordíthatunk százszor köpönyeget. Márpedig a politikában sokan ezt teszik. Ezért mindig hátrányban vagyunk a szél-hámosokkal szemben. Mindig rosszul áll a szénánk a törte-tő pszichopatákhoz képest. Ha leköpnek, nem állunk oda köpködni. Ha pofon ütnek, nem állunk oda pofozkodni. Szánalmas figuraként várjuk, hogy a gazemberek megjavul-janak, jó fiúk legyenek, respektáljanak bennünket. Fair play játékot szeretnénk. Azt, hogy mindenki tartsa be a játék-szabályokat. A kedvünk szerint valókat. Azt várjuk, hogy a törtető, hataloméhes emberek ismerjék el a mi igazunkat. És azt, hogy mi okosabbak, tehetségesebbek, szebbek, tisz-tességesebbek vagyunk náluk. Lássuk be, milyen nevetséges ez az elvárás.

És mégis, van-e más választásunk? Ott kell lennünk. Ki kell venni részünket a tusakodásból. Nem húzódha-tunk arisztokratikusan félre. Illetve megtehetjük, de akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad, a zsoldosoknál, akiket ráadásul nem mi fogadunk fel, s nem nekünk szer-zik meg a zsákmányt. Nem oldódhatunk fel a politikában, de nem is léphetünk ki belőle, mert minden politika. A fél-rehúzódás is. És fájdalom, távlatilag nézve ez a legrosszabb megoldás. Pertics Péter

Van-e más választásunk?

65


66

a dEMokrÁCia szÍnE és VisszÁJa

A bűvös szó

A demokráciára való hivatkozás ma olyan, mint régebben a Szentírásra történő utalás: véget vet minden vitának. A megfellebbezhetetlen igazságot jelenti, megkérdőjelezhe-tetlen erkölcsi normát, a kifogástalan viselkedést és irány-adó magatartást. A szó lakatot tesz mások szájára, kerékbe töri a gondolkodást, akkor is, ha annak használója nincs is a fogalommal tisztában. Márpedig többnyire ez a helyzet, a politikai tusakodásban mindenki a demokráciával leplezi szándékát. Nem mindig tudatos megtévesztésről van szó, néha a jó szándék nem vitatható, egyszerűen csak mindenki mást ért a demokrácia alatta. Mindez nem számít. A szó mágikus erejébe való hit fontosabb az érveknél. Aki a szájá-ra veszi, úgy tesz, mintha egy nagyhatalom zászlaját emelné a magasba. Aki ellent mer mondani, az magára vessen, egy nagy és kérlelhetetlen hatalommal fog újat húzni.

Márpedig a demokrácia a gyakorlatban sok mindent je-lent. Jelentheti az egyenlőséget, a személyi szabadságjogo-kat, a parlamentarizmust, a jólétet, a társadalmi haladást, a jogállamiságot, de jelentheti a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösség atomizálódását, a szerepek tisztázat-lanságát, a jogállamiság hanyatlását, a politikai oligarchia uralmát, a pénzhatalmat, az anarchiát, a lelketlen tömeget, az elviselhetetlen életkörülményeket. Minden lenyomható az emberek torkán, elég, ellentmondást nem tűrő hangon a demokráciára hivatkozni.


67


68

Az elmúlt húsz évben minden a demokratikus átala-kulás jegyében történt. A közéleti programokban, az ér-velésekben, a tettek indokaiban egyetlen bűvös szó uralt mindent – a demokrácia. A legcsalárdabb manipulációk igazolását szolgálta és szolgálja ma is. Korunkban, ebben a cél és úttévesztett történelmi időszakban, talán ez jelenti az egyik legsúlyosabb következményekkel járó problémát – a demokrácia szó inflálódása, hitelvesztése.

A népek rendszerint akkor jutnak nagy bajba, ha a fo-galmak tisztázatlansága miatt nem érzékelik, hogy bajban vannak. Ha valamiben vakon hinni kell, és nem szabad róla gondolkodni. Hinni kell, hogy demokráciában élünk, ak-kor is, ha az adott körülmények között minden ellene szól.

A demokrácia nevében

A nagyhatalmak nap mint nap kioktatásban részesítik a világ népeit, az emberi szabadságjogok és a demokrácia hi-ányára hivatkoznak. A demokrácia terjesztése érdekében háborúkat szítanak. Ebben az Egyesült Államok az éllovas. Az úgynevezett fejlett Nyugat a kelet- és közép-európai kis-államokat sújtja gazdasági szankciókkal.

Amerika több mint ezer városában és több mint száz országban talált követőkre az a tüntetéssorozat, amelynek keretében az emberek tiltakozásuknak adtak hangot azok ellen, akik a demokrácia álarcába és védőköpönyegébe öl-tözve százmilliókat zsákmányolnak ki az életminőség ro-vására.4 „A tüntetéssorozattól a Nagytőke, a Dúsgazdagok,

4 Purger Tibor: Megrettentek az Urak? Világrengető tiltakozástól tart

a Tőke. Magyar Szó, 2011. november 15.

A demokrácia bajnokai „felzárkóztatás”, az „európai értékek” ürüg yén eladósítanak,

megaláznak, kirekesztenek népeket, és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat.

az Ingyenélők, az 1 százalék megrettent, a népharagtól pá-nikba esett! Azok, akiknek semmi veszíteni valójuk nincs – mert se munkahelyük, se biztosításuk, se nyugdíjuk, se jóhírük (amit a letartóztatással járó priusz tönkretehetne) –, azok békés gyülekezésükkel is bosszantják a Mindenek Urait. Puszta létükkel is. Őket csak (ki)szolgálói pozíció-ban tűrik meg a Kiváltságosok: a véleményüket már nem akarják hallani.” – írja Purger Tibor Amerikából.

És nemcsak a tömegek tiltakoznak. Egyre több szakértő is felemeli a szavát, hogy ez a mostani helyzet nemcsak a kapitalizmus „egyik megszokott” ciklikus krízise – hanem magának a rendszernek a válsága. Annak a liberális demok-ratikus rendszernek, amelyhez erőszakosan hozzá akarják pofozni a világot. Úgy tűnik, hogy a liberális demokrácia elérte végső határait, és innen már csak a szikla maradt és a szakadék. Kiderült, hogy a történelem legjobbnak hitt, leg-jobbnak mondott rendszere egyáltalán nem jó, hogy nem az emberekért van, hanem a tulajdonosokért. A tulajdonjog fontosabb az emberi jognál. És aki nem tulajdonos, az ves-sen magára. Nem tudhatjuk, hová vezet mindez. De többé aligha lehet elhallgatni, hogy a Király meztelen…

Közelebbi példák

Az alapvető szabadság- és önrendelkezési jogok Magyaror-szágon több száz éve az alkotmány szerves részei. Így van ez az európai országok többségében. Papíron. Ezeknek a jo-goknak a megsértése a történelem folyamán újra és újra fel-kelésekhez és forradalmakhoz vezetett, amelyek hosszabb távon mindig impulzust adtak a demokratikus fejlődésnek.

A demokrácia nevében

71


72

A kommunista rendszer összeomlása például az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kezdődött.

A kommunista rendszer összeomlása után Magyaror-szág– a térség népeivel együtt – végre megindulhatott egy akkor sokat ígérőnek látszó szabadság felé. Nagyot kellett csalódniuk. A megígért „új európai ház”-ban, amely a de-mokrácia kiteljesedését ígérte, szabadság helyett diktató-rikus kényszert, biztonság helyett aggasztó kétséget, jog helyett hazugságokon alapuló igazságtalanságot kell tapasz-talniuk. A demokrácia bajnokai „felzárkóztatás”, az „euró-pai értékek” ürügyén eladósítanak, megaláznak, kirekesz-tenek népeket, és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat.

Hozsannázás helyett le kell rántani az új, láthatatlan diktatúrának az álarcát, ameddig még nem késő – írja Éva Maria Barki,5 majd így folytatja: „Ez a harc sokkal nehe-zebb, mint a páncélosok elleni volt 56-ban. A fegyverünk csak a szó, a jog, az erkölcs és az európai értékek, ha úgy tetszik a demokrácia, amelynek a nevében csőbe húztak bennünket. A harc azért nehéz, mert nem mi, hanem az Európai Unió szenved demokrácia deficitben. Ki vagyunk téve minden önkénynek, mert az Európai Unió a mai napig nem tett eleget a kötelezettségének. Például mindig a mai napig nem csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezmé-nyéhez, hogy ne lehessen felelősségre vonni az uniós szerve-zeteket az Emberi Jogok Európai Bíróságán.

Nem mi távolodtunk el az európai értékektől, hanem a brüsszeli hatalomcentrum. Nem mi tagadjuk meg a de-

5 Dr. Eva Maria Barki: Egyetemes magyar nyilatkozat. http://www.

nemenyi.net/default.asp?SID=0&AID=0&Direkt=93575

mokráciát, hanem az Európa uniós szervezetnek hiányzik a demokratikus legitimáció. Üldözik a nyelvünket, bántal-mazzák a nemzetrészeinket! Kioktatják, felelősségre vonják a demokratikus úton megválasztott kormányt.”

Szabadság- és önrendelkezési jog

Európa – a demokrácia nagy tanítómestere – gazdasági, po-litikai válságban és erkölcsi romlásban van. A kommuniz-mus összeomlása után nem így képzeltük el az új Európát!

A hidegháborús autokrata Európa helyett egy új, de-mokratikus Európát kell felépítenünk. Egy olyan Európát, amely nem centralisztikusan, hanem polycentrikusan van felépítve.

Egy olyan Európát, amely visszatér a keresztény gyöke-reihez és értékeihez, egy olyan Európát, amelyben nem a pénzoligarchia rendelkezik szuverenitással, hanem a nép és a nemzet!

Egy olyan Európát, amelyben tiszteletben tartják a né-pek demokratikus akaratát.

Egy olyan Európát, amelyben minden nép az alapvető szabadságjogokkal, elsősorban az önrendelkezési joggal élhet, amelyet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Egyezségokmánya az 1. Cikkben így definiál: „A népek sza-badon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon döntenek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésük-ről.” Csak az önrendelkezés és az állami szuverenitás alap-ján lehet Európában a népek szabadságát és az igazi békét megalapozni.

Közelebbi példák

73


74

Nem engedhetünk a zsarolásnak és kényszernek! Nem szabad félnünk, vállalnunk kell a kihívást! Soha nem sza-bad feladni az önrendelkezést és az önbecsülést!6

Csoóri Sándor a demokráciáról

„A parlamenti demokráciát nem unatkozó angyalok szok-ták ajándékba adni egyik népnek sem” – írja Csoóri Sándor 1989-ben7, aggódva figyelve a fejleményeket és hangot adva kétségeinek, hogy a politikai és jogi viták zsivaja eredmé-nyeként vajon milyen közhatalom jön majd létre Magyaror-szágon. „Mi lesz a hatfelé szakadt magyarsággal… Egyálta-lán: mi lesz magával a nemzettel?

„Komoly gyanakvással figyelem ezt a kézműves mun-kát” – írja 8) és fenntartásokkal fogadta azoknak a „radi-kális demokratáknak” a ténykedését (és térnyerését), akik minden „elszántságukkal egy új Magyarországot akartak”. Milyen új Magyarországot? – teszi föl a kérdést. A történe-lem óvatosságra int bennünket a nemzetépítés és a demok-rácia vonatkozásában.

A nemzetépítés és a demokrácia nem mindig esik egy-be. A századelőn „elhíresült demokraták” jutottak eszébe, akik „demokrata létükre sose tudtak igazi hazafiakká válni, mert elhanyagolhatónak tartották a nemzethez fűződő ér-

6 Dr. Eva Maria Barki: Egyetemes magyar nyilatkozat. http://www.

nemenyi.net/default.asp?SID=0&AID=0&Direkt=93575

7 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961–1994. Második kötet. Püski. Budapest, 1944.

8 Im. uo.

zelmeket és hagyományokat”9. Persze a fordítottja is előfor-dult bőven, teszi hozzá. A jó hazafiak se mindig tudtak jó demokratákká válni…

A demokráciát … politikai csodának hittük – írja.10 „Még a legérzékenyebb közéleti emberek is azt hitték és hitették el másokkal, hogy a választások után, a pártok porondra lépésével, a szabad sajtó hirtelen kivirágzásával minden megváltozik”, holott tudnunk kellett volna, hogy „választani csak egy olyan nép tud, amelyik valamelyest jár-tas a világban és amely – egyénenként és együtt is – ismeri az egymástól megkülönböztető igazságokat és esélyeket. Honfitársaink hetven-hetvenöt százaléka azonban önma-gát sem ismerte, nemhogy kínálkozó esélyeit.”11

Majd töprengéseit így folytatja: „Az események forga-tagában állva, a demokrácia örvényének a közepén egyszer csak arra kellett rádöbbennem, hogy mi, értelmiségiek, kül-detésünktől megittasulva, ismét fölülről akarjuk megválta-ni az országot, s ehhez a megváltáshoz készülünk átalakíta-ni a rendszert. Pedig épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudnunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredményeivel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülő nép képes új rendszert teremteni.”12 Joggal teszi szóvá azt is, hogy az értelmiségiek ahelyett, hogy felvi-lágosító munkát vállaltak volna, pártszervezéssel foglalkoz-

Csoóri Sándor a demokráciáról

75

9 Im uo.

10 Csoóri Sándor im. 1175. oldal.

11 Csoóri Sándor im . uo.

12 Csoóri Sándor im . 1176. oldal.


76

tak, „ahelyett, hogy az emberiség nagy eszményeinek az in-fúziós palackjára kötötték volna rá a legyengült szervezetű magyarságot”… hatalomszervező technikusokká váltak.

Talán ez sem a véletlen műve – fűzhetnénk hozzá. Egy-szerűen nem volt, hiányzott az a magyar értelmiség, amely erre a felvilágosító szerepre alkalmas lett volna. A Kádár-rendszerben szocializálódott, magát ellenzéknek tartó, va-lójában bizonyos privilégiumokat élvező egyének és csopor-tok nem voltak alkalmasak a rendszerváltásra… Azt tették, amihez értettek: bekerülni valahogyan a hatalomba.

Magyarország és az új demokrácia

A rendszerváltás által piadesztálra emelt magánosítás is a de-mokrácia jegyében zajlott, amelyről sokan úgy vélekednek, hogy mocskosabb volt, mint az 1947–1949 között lezajlott államosítások.13 A volt és a leendő politikai és gazdasági elit törvényesen (?!) zsebre vágta az országot. Ezt a rablást le-hetővé tevő törvények megalkotó neves jogászprofesszorok az istenadta népre is gondoltak. Annak érdekében, hogy a törvényhozók a figyelmet eltereljék a nagy rablásról, lehető-vé tették, hogy a dolgozó nép Bécsből hűtőládákat fuvaroz-hasson át a határon, és pár tízezer forintért megvásárolhas-sa a lerobbant tanácsi bérlakásokat.

A demokratikus közvélemény helyett a kerekasztalok módolták ki a rendszerváltást, azaz a nyugati bankok be-vonulását a kivonuló szovjet tankok helyébe. Így cseréltünk gazdát...

13 Juhász György: A Gorenje-turizmusról a Visegrádi Szerződésig.

In.: Aracs, 2010. március 15. X. évfolyam 1. sz.

… Európa nem óhajt tudomást venni a tegnapi vasfüggöny mögötti kényes

kérdésekről, a népek önrendelkezési jogáról, a kisebbségek megoldatlan helyzetéről, és ami

a legszomorúbb, a demokrácia sem érdekli különösebben.

Magyarország demokratikus alapokon áll. Magyaror-szág új alapokon áll, sulykolja immár vagy húsz éve a média. Milyen alapokon? Szétrombolt alapokon? Három milliót meghaladó koldussal? Megélhetési bűnözőknek kiszolgál-tatott öregekkel? Összeomló egészségüggyel? Beszűkülő oktatási színvonallal? Külföldön megélhetést kereső töme-gekkel? 1956 legnagyobb vesztesége az a 200 ezer feletti magyar ember volt, aki külföldön keresett megélhetést és vitte magával szakmáját, felkészültségét, erős jellemét, ma-gabiztos énjét. És ma? Nem egyszerre vonul ki hazánk szel-lemi krémje, hanem fokozatosan – de hányadik százezer hagyja el már az országot?

Az, ami 1989-90-ben lejátszódott Magyarországon, amit sokan rendszerváltásnak neveznek, valójában csak politi-kai és állami vonatkozásban hozott változást, talán némi pozitívumot, a valódi demokráciából azonban vajmi kevés valósult meg. Az anyagi szférában a régi/új vezetés úgy pró-bálta meg visszaállítani a piacgazdaságot, hogy gátlástala-nul a lakosságra szabadította a vadkapitalizmust, aminek következtében a magyar társadalomnak több mint 60 szá-zaléka a létminimum határára, vagy az alá került, és ijesztő méretűvé vált munkanélküliség. Ugyanakkor elmélyült az a bürokratikus rendszer, amelyben a polgárok vagy korrup-cióval, vagy hallatlan időpocsékolással intézhetik el ügyes-bajos dolgaikat. „Amit más országokban egy telefonbeszél-getéssel vagy egy személyi igazolvány felmutatásával el lehet intézni, ahhoz Magyarországon hetvenhét bizonylat és iga-zolás kell és egyhónapos átfutási idő.”14

Magyarország és az új demokrácia

79

14 Szilágyi Károly: Nyílt pályán. Pannon kultúra, Budapest. 2011. 90.

oldal.


80

Délszláv tapasztalatok

Már jóval a kommunista rendszer összeomlása előtt vilá-gossá vált, hogy ez a rendszer az ezerszer deklarált demok-ratizálódásnak, az emberi szabadságjogok kiterjesztésének képtelen utat nyitni hatalmas és magatehetetlen apparátu-sával, civakodó vezetőségével, a vég nélküli határozathoza-talokkal. Képtelen megreformálni önmagát. Ez az önigaz-gatási szocializmusnak sem sikerült.

A szocialista országok közül Jugoszlávia tudta legjobban elhitetni a világgal, hogy sikerült megoldania a dolgokat, holott kirakatpolitikájával csak elfedte azokat. A száz éve megoldatlan nemzeti emancipációs törekvéseket vasfegye-lemmel lefojtotta, a kisebbségek egyenjogúságának kérdé-sét megoldottnak nyilvánította. Nyugat mindebből annyit látott, amennyit látni akart. Az egymással testvériségben és egységben élő, demokráciáért küzdő, illetve annak áldásait élvező tömegeket, zászlókat, baráti ölelést, avantgárd író-kat, erkélyről szónokló disszidenseket.15

Sokan még ma sem értik, hogyan fordulhatott az álta-lános cimboraság, a példás egyenlősdi, a baráti ölelkezés egymást fojtogató, gyilkos, halálos ellenségességgé. Nyugat nem hitt a szemének, hogy az eladdig békés körtáncot járó közösségek hirtelen kölcsönös vádaskodásba és gyűlölkö-désbe merültek, az Európáról, és az oda vezető útról szóló hadovázó férfiak meg torzonborz alakot öltöttek, akik fo-gaik közé vett tőrrel estek egymás torkának.

15 Szilágyi Károly im. 108. oldal.

Európa sem akkor, sem korábban, sem napjainkban nem tud mit kezdeni a keleti felével. „Kelet mindig csak kér, kö-vetel. Kölcsönt, eszmét, elismerést, esetenként még rendőri közbelépést is.”16 Főleg az önrendelkezési jog az, amivel nin-csenek kibékülve, különösen a kis nemzetállamok idegesí-tik őket. Ezek az okozói minden feszültségnek a térségben, mondják.

Európa, a demokratikus Európa, nem óhajt tudomást ven-ni a tegnapi vasfüggöny mögötti kényes kérdésekről, a népek önrendelkezési jogáról, a kisebbségek megoldatlan helyzeté-ről, és ami a legszomorúbb, a demokrácia sem érdekli különö-sebben, legfeljebb a saját értelmezésében. Jugoszlávia szétesése idején – Szilágyi Károly találó kifejezésével élve –„Süketté tette őket az ignorancia és arrogancia”17 Nem értették példá-ul, hogy az egykori Jugoszlávia lakosságának mindössze 8 szá-zalékát alkotó szlovének miért kezdték emlegetni elszakadási jogukat, majd később fegyveres konfliktust is vállalva, éltek is vele. Igen, csakhogy ez a 8 százalék a jugoszláv nemzeti jö-vedelem 25, és az országos devizabevétel 30 százalékát valósí-tották meg, ugyanakkor viselniük kellett a rájuk központilag kimért, aránytalanul nagy terheket, amely immár saját fejlő-désüket, mi több, fennmaradásukat veszélyeztette.

Helyzetük javítása érdekében a szlovének demokratiku-sabb viszonyokat sürgettek, az erős központosítással szem-ben laza konföderációra törekedtek. Nem a kis népek naci-onalizmusa feszítette szét az országot, hanem a szerbek által megtagadott jogok. Ez vezetett a fékeveszett gyűlölethez, a

Délszláv tapasztalatok

81

16 Szilágyi Károly im. uo.

17 Szilágyi Károly im. 110. oldal.


82

kioltott életek tízezreihez… Ez az, ami Európa fülébe máig sem jutott el, ahogyan Trianonról és annak máig ható kö-vetkezményeiről sem hajlandók tudomást venni, mert már akkor is demokráciadeficitben szenvedtek, miközben más népeket leckéztettek.

A népek börtöne

2010-ben a trianoni békeszerződés 90. évfordulójára emlé-keztünk. Trianon elrettentő példa, hogy milyen aljas gaz-tetteket lehet elkövetni a demokrácia paravánja mögé bújva. Mindaz, ami Trianon óta történik velünk – földönfutóvá tenni, kiűzni, tönkretenni a térségben élő magyarokat –, a nyugati nagyhatalmak kegyéből és bűnös asszisztenciája mellett történik.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, amit a történészek a „népek börtönének” szokták nevezni, az első világháború-ban elszenvedett vereség után széthullott. A történészek az-zal magyarázzák a Monarchia széthullásának az okát, hogy többnemzetiségű volt. Az etnikai heterogenitás azonban ön-magában véve nem vezet egy ország széthullásához. Az sem, hogy az együtt élő népek gazdasági fejlettségi szintje külön-böző. Elég sok államot ismerünk, amelyek stabilitását nem befolyásolta az a körülmény, hogy több nemzetből tevődnek össze. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, Kanadára, Svájcra. De ide sorolhatnánk Spanyolországot, Olaszorszá-got és Nagy-Britanniát, de akár Franciaországot is.18

A Monarchia részben azért hullott darabjaira, mert de-mokrácia-deficitben szenvedett. Az ország megcsontoso-

18 Szilágyi Károly im. 119.-121. oldal.

dott politikai szerkezete ellenállt minden reformkísérlet-nek, amelyek a belső konfliktusok megoldására irányultak. Belső konfliktusok azonban minden többnemzetiségű or-szágban voltak és vannak. A kisebbségek azon törekvése, hogy szuverén nemzetállamot hozzanak létre, csak abban az esetben jár sikerrel, ha a központi hatalom ereje megren-dül és a körülmények térdre kényszerítik.

Valójában azonban az első világháborúból vesztes fél-ként kikerült Monarchiának a Trianonban, 1920. június 4-én megkötött „béke” vetett véget. A földarabolás, amely átszabta Közép-Európa politikai térképét a szólamok szint-jén a térség demokratizálásának a jegyében történt. A gya-korlatban azonban egy többnemzetiségű állam helyett több többnemzetiségű állam jött létre. A zöldasztalnál, amely mellett a győztes nagyhatalmak elvtelen politikai alkuja történt, a népek önrendelkezési jogára hivatkoztak, a dön-tés azonban, amely az alku eredményeként megszületett, nélkülözött minden etnikai alapot.

A trianoni komplexum

A Monarchia összeomlásának, és vele a történeti Magyaror-szág felszámolásának következményeként Magyarországot sorozatos belpolitikai válságok rázták meg – az őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra, az ellenforradalom. Mind-ez egyfajta tudathasadásos állapothoz vezetett. A korabeli politikai szemlélet, Bibó István meglátása szerint „Magyar-ország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győ-zők hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disz-tingválni a leválásra érett másnyelvű területek elcsatolása

A népek börtöne

83


84

és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvű területek elszakítása között.” Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábránd-képétől, ami egyenes úton vezetett az 1944. évi katasztrófa felé. A történeti nagy Magyarország illúziója ezzel végleg összeomlott, ma azonban már ez is kevés: Magyarországnak szembe kell néznie egy olyan véglegesnek ígérkező békével, mely megint csak nem biztosítja az etnikai határokat sem. Hogy ennek elviselésére lesz-e elég belső tartaléka, az [a] jövő demokratikus fejlődésének döntő kérdése.19 Bibó Ist-ván ezeket a sorait röviddel a párizsi békekonferencia előtt írta, szerette volna felkészíteni a közvéleményt a várható határozatokra.20 Amint az várható volt, a békekonferenci-

19 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Argumen-

tum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely. Sorozatszerkesztő és az

utószót írta: Dénes Iván Zoltán. 66., 67. oldal.

20 A párizsi békekonferencia a Szovjetunió, az Egyesült Államok,

Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Ausztrália, Belgium, Belorusz-

szia, Brazília, Csehszlovákia, Délafrikai Unió, Etiópia, Görögország,

Hollandia, India, Jugoszlávia, Kanada, Lengyelország, Norvégia,

Új-Zéland és Ukrajna részvételével 1946. július 29-én kezdődött a

Németországgal szövetségben harcolt öt volt ellenséges állammal –

Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Ro-

mániával – kötendő békeszerződések tervezetének a megvitatásával.

Az elkészült szerződéstervezeteket a külügyminiszterek tanácsa new

york-i ülésszakán (1946. november 3.–1946. december 12.) hagyta

jóvá. Aláírásukra, köztük a magyar békeszerződés aláírására, 1947.

február 10-én került sor Párizsban. Lásd: Romsics Ignác: Az 1947-es

párizsi békeszerződés. Osiris kiadó, Budapest, 2006. 189–247.

án lényegében véve megerősítették azokat a trianoni hatá-rokat, amelyekről ország-világ tudta, hogy rosszak és mély-ségesen igazságtalanok, és rezignált keserűséggel fogadta az ország. Bibó István joggal adott hangot aggodalmának, hogy a békekötés minden visszahatása között az lesz a leg-súlyosabb, hogy a békekötés ügye újból összekapcsolódik a demokrácia ügyével, s újból kialakul az a közhangulat, amely a békeszerződésért a demokráciát egészben felelős-sé teszi, és a békekötés igazságtalanságából a demokrácia alapvető hazugságát következteti.21 Hatástalanná fog válni minden figyelmeztetés, mely demokratizálódásunk elégte-lenségére mutat reá, vagy a magyar népszabadság mélyebb és véglegesebb megalapozásának szükségét hirdeti. „Annál hálásabb dolog lesz maró gúnnyal emlegetni a cseheknek vagy pláne a még több gúnnyal emlegethető szlovákoknak a demokrácia cégére alatt viselt épületes dolgait.”22 Valóban az angyalok szavával kell szólnia annak, aki ilyen helyzet-ben úgy tud hangot adni a csalódásnak és a keserűségnek, hogy ezen a hangon keresztül kifejezésre tudjon jutni min-den meg nem érdemelt egyéni szenvedés és mindaz a sok disszonáns érzés, melyet ez a békemű felkavart, s ne fojtsa meg azokat az erőket, melyek a demokráciában önmagára találó, szabad, emberhez méltó Magyarország felé visznek.

Bibó István – a demokrácia nevében – fölveti a békecsi-nálók felelősségének a kérdését. Ez a felelősség nem azért áll fenn, mondja, mert a döntések számunkra kedvezőtlenek,

A trianoni komplexum

85

21 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Im. 136., 137.

oldal.

22 Bibó István im. uo.


86

hanem azért, mert az eldöntött kérdéseknek a kelet-európai konszolidáció szempontjából való jelentősége és a hozott döntések át nem gondolt és kártékony volta, attól függetle-nül is, hogy számunkra kedvezőtlenek, köztudomású.

A magyar közvélemény újból meg újból megtapasztalta a nagyhatalmak elvtelenségét, egyszerűen képtelen napi-rendre térni a béketárgyalások kiábrándítóan felületes, a demokratikus világhatalmak felelőtlen, minden mértéket meghaladó igazságtalansága és aljassága fölött.

Bibó István, a demokrácia talán egyik legelkötelezet-tebb magyar híve, arra bátorít bennünket, hogy a békeszer-ződésről való őszinte véleményünket nem kell magunkba fojtanunk. Ellenkezőleg, az őszinteségnek teljesnek kell lennie. Feltéve, hogy a keserű csalódások ellenére hitet te-szünk a demokrácia mellett.

Bibó István a demokráciáról

Gyakran elhangzó vád, hogy Magyarországnak a nem de-mokratikus volta miatt kellett bűnhődnie. El kell-e fogad-nunk azt a vádat, hogy azért kaptuk ezt a békeszerződést, mert kevésbé vagyunk demokraták ennél vagy annál a szomszédunknál? Nyilvánvalóan nem. Ha ennek ellenére mégis megrövidítettek bennünket, mit kell felelnünk arra a beállításra, mely szerint kár és felesleges sokat erőlködni a demokrácia irányában, mikor, íme, a demokratikus Ma-gyarország sem tudott magának jobb békeszerződést kihar-colni, sőt rosszabbat kapott, mint amilyent egykor a feudá-lis Magyarország kapott?23

23 Bibó István im. 149. oldal.

Ha a jó Isten eg y villámcsapással ag yoncsapna minden hazug politikust,

minden rablót, bűnözőt, enyveskezű bankárt, a világ összes kormánya, multinacionális vállalata, a teljes

pénzvilág, a nemzetközi bankrendszer eg y pillanat alatt összeomlana.

Nem szabad ilyen végzetes, tudathasadásos állapotba kerülnünk. Aligha vitatható, hogy a demokratikus fejlő-désnek Magyarországon igen nagy nehézségei, akadályai voltak és vannak. Hiányoztak hozzá a társadalmi és gaz-dasági feltételek. Bibó meglátása szerint a tőlünk nyugatra eső országokban a polgári osztály erőteljesebb fejlettsége és az iparosodás magasabb foka biztosítják a demokratizáló-dás társadalmi és gazdasági előfeltételeit. A tőlünk kelet-re és délre eső balkáni országokban a felső osztályok gyér és kevésbé nyomasztó volta és a többségében közvetlenül a népből származó értelmiségi osztály megléte adnak a de-mokratizálódás tekintetében biztatóbb és könnyebb lehe-tőségeket. Magyarországon mind-két irányban nehezebb a helyzet. Leginkább azonban a rossz, a demokrácia elveit megcsúfoló békeszerződések voltak a lényeges tényezői an-nak, hogy Magyarország demokratizálódása a történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt.

Szó sincs azonban arról, hogy egyik vagy másik ország a többinél demokratikusabb volna, mondja Bibó István. A demokráciára való üres hivatkozás helyett igazabb dolog felismerni, hogy a politikai morálnak egyugyanazon lejtője felé botorkálnak a kelet-európai kis népek egyaránt. Csak egy-egy emelkedik ki közülük egy-egy szerencsés történel-mi pillanatban.24 Majd így folytatja: „A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell de-mokratáknak lenni, nem is területi kérdéseink mikénti el-döntéséért, hanem mindezektől függetlenül egyes-egyedül

Bibó István a demokráciáról

89

24 Im. 153. oldal.


90

magunkért, a magunk népéért. Nem szabad még egyszer elkövetnünk azt az őrültséget, hogy azért, mert különféle országok, amelyek történetesen demokráciáknak vallották magukat, igazságtalanságot követnek el, vagy magyar vére-inkkel igazságtalanul vagy embertelenül bánnak, mérgünk-ben és elkeseredésünkben magunk fosszuk meg magunkat azoktól a beláthatatlan előnyöktől és lehetőségektől, melye-ket a demokrácia irányában való fejlődés jelent. Olyan vol-na ez, mint annak a gyereknek az eljárása, aki magamagát fosztja meg legkedvesebb játékától, mert valami görcsös tév-képzet folytán úgy képzeli, hogy ezzel a környezetét bünteti meg. Abból, hogy a demokrácia nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni, még nem következik, hogy a demokrá-ciamerő humbug és csalás, ami mögött elnyomás, nemzeti elfogultság és imperializmus húzódik meg. Mindezek meg-bújhatnak a demokrácia mögött, de ezzel még nem válnak azonossá vele.”

A politika dzsungelében

Miközben azóta is, ma is, napról napra megannyi igazság-talanságot követnek el a demokrácia nevében, kiváltképpen velünk, magyarokkal szemben, ebből nem következik az, hogy mérgünkben és elkeseredésünkben a demokratikus elveket meg kellene tagadnunk, ahogyan a Jobbik elnöke, Vona Gábor tette egyik nyilatkozatában.

„Nem vagyunk kommunisták, mert a mi szellemi cent-rumunk nem az osztályhatalom. Nem vagyunk fasiszták, mert a mi szellemi centrumunk nem az államhatalom.

Nem vagyunk nemzetiszocialisták, mert a mi szellemi centrumunk nem a faji hatalom. De nagyon fontos, hogy jól értse mindenki: demokraták sem vagyunk, abban az ér-telemben, amivé az mára züllött. Nem, mert a mi szellemi centrumunk nem a pénz és a tőke hatalma. Tudom, hogy ez utóbbi kijelentésért nagyon komoly támadásokat fogunk kapni, de valakinek végre ki kellett már mondania, hogy a válság, amelyben élünk, ez nem csupán gazdasági válság, hanem a liberális demokráciák válsága is. Válsága azon po-litikáknak, amely a manipulációra, az egyre alacsonyabb színvonalra, az emberek butítására és anyagi függésben tar-tására épül.”25

Kétségtelen, hogy nem könnyű eligazodni a politika dzsungelében. A globalizálódás sokkal összetettebb folya-mat annál, mint amilyennek kiötlői szeretnék. A demok-rácia sem úgy működik, ahogyan mi szeretnénk. Sőt, az sem kérdéses, hogy Magyarország a ráerőszakolt liberális demokráciának issza a levét. Az emberek által megtermelt jövedelem egynegyede automatikusan elhagyja az országot. A reálkeresetek a 33 évvel ezelőtti szinten vannak, az adós-ságállomány terén még rosszabbul állunk. Politikusaink 30 éve ugyanazt csinálják: hiteleket vesznek föl, a hitelek kamatait is hitelekből fizetjük vissza, és amikor már nincs miből, jönnek a megszorítások.

A magyar gazdaság liberalizálása hasonló ahhoz, mint-ha a bokszban eltörölnék a súlycsoportokat: a nehézsúlyúak szétvernének, agyagba döngölnének mindenkit. Az uniós

A politika dzsungelében

91

25 http://www.jobbikladany.hu/component/content/

article/1-friss-hirek/1017-vona-gabor-demokracia-kritikaja.

html?honnan=Nemzeti_Hirhalo


92

csatlakozás óta mi vagyunk a könnyűsúlyúak, akiket több-ször kiütöttek, de azóta is egyfolytában püfölnek.

Hazug világ

Bogár László nyilatkozta egyik interjújában, hogy ma a bennünket sújtó válságok legsúlyosabbika kommunikációs válság. Nincsenek tisztázva közös fogalmaink. Csak példá-nak okáért ő a kapitalizmust, a szocializmust, a magyar tár-sadalmat említi. Ki tudja, az emberek hányféleképpen értik azt, hogy magyar társadalom? Idézi Bibó Istvánt, aki sze-rint a hazugság rendszere az, ami zsákutcába vezet népeket, ami lezülleszti közös értékeinket, erkölcseinket. Magyaror-szág ma is hazugságban él, nem szabad beszélni a birodalmi függésről. Régen sem volt. Ugyan ki merte kritizálni a meg-bonthatatlan szovjet-magyar barátság gondolatát? Ma sem lehet beszélni a birodalmi függőségünkről anélkül, hogy rá ne süssék az emberre a szélsőségesség bélyegét. S hogy mi számít szélsőségesnek, azt mindig a domináns politikai erő határozza meg, amely magát középnek definiálja.

Csurka István írja: „Velejéig hazug világban élünk, amelyben még az igaz állítás is csak félénken és magyaráz-kodva mer előtörni, mert mégiscsak azokat a szavakat kell használnia, amelyeket előzőleg már kibeleztek. Kijegecese-dett szokássá vált, hogy egyes közírók, Népszabadság-toll-nokok az előző hazugságaikra építés módszerét választják. Beigazolt állításnak veszik, amit előzőleg hazudtak, és ezek-ből az elemekből hoznak létre már szilárd igazságnak látszó állításokat. Ha egyszer egy Révész Sándor leírta már, hogy a Föld lapos, mint a pászka, és a magyar bűnös nép, benne

én pedig antiszemita vagyok többmilliomod magammal – igaz vezérürüként –, akkor ő már ezeket a hazugságokat tényként kezeli. És nincs egyedül. A módszer arat, mint a halál” – írja Csurka István egyik utolsó cikkében.26

Ha a jó Isten egy villámcsapással agyoncsapna minden hazug politikust, minden rablót, bűnözőt, enyveskezű ban-kárt, a világ összes kormánya, multinacionális vállalata, a teljes pénzvilág, a nemzetközi bankrendszer egy pillanat alatt összeomlana. Az egész pénzvilág működése abszurd, egy tébolyult világra vall. A politikusok, bankárok, mene-dzserek tárgyalnak, beszélnek, szónokolnak, nekirugasz-kodnak, de miközben magasztos célokról papolnak, való-jában csalnak, lopnak, hazudnak, semmi, amit mondanak, nincs úgy, legfeljebb a fordítottja igaz. Abszurd, írja va-lahol Müller Péter, hogy egy negyven évig tartó diktatú-ra úgy múlik el, hogy annak az égvilágon nincs semmiféle tanulsága. Megy tovább az élet mintha kommunista világ nem is lett volna. Egyszerűen lefújták a meccset a rossz idő-járás miatt. Az emberek megjárták a poklot, és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. A bűnözők nem bűnhőd-tek meg, az igazak és erényesek nem nyerték el jutalmukat. Ma is azoknak áll a világ, akik a korábbi bűnökért felelős-séggel tartoznak.

Nem teljesen új keletű dologról beszélünk. Bibó István 1948-ban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában így ír erről. „Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt (a kiegyezéstől 1948-ig, H. S.)

Hazug világ

93

26 Csurka utolsó cikke. https://mail.google.com/

/#inbox/1356d669ebe8adab


94

a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstruk-ciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevez-ni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű lánco-latában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket és ráolvasással gyógyítani valósá-gos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azok-ra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”27

Ok és okozat

A kommunikációs válság azonban nem ok, hanem okozat. A világ attól hazug és hamis, mert miközben korunk esz-ménye a demokrácia, annak térhódítása, számonkérése a legszentebb dolgok egyike, közben leplezni kell a pénzvilág működését. Nevezetesen a globális pénzhatalmi rendszer mohóságát és mértéktelenségét, ami a helyi komprádor eli-tek segítségével olyan gátlástalanul fosztja ki a szuvereni-tásukat vesztett államokban a vesztes többséget, amelynek csak a teljes összeomlás és társadalomreprodukciós kataszt-rófa lehet a vége.

27 Dénes Iván Zoltán: Az „illúzió” realitása. Kollektív identitásprog-

ramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, 2011.,

9. oldal.

Vona Gábor szavai liberális körökben nagy felháboro-dást váltottak ki. Nemcsak azért, mert a demokrácia kri-tikájával eleve szentségtörést követett el, hanem mert fején találta a szöget. A demokrácia kiismerhetetlen és követhe-tetlen játékszabályaihoz fogunk-e továbbra is igazodni, vagy meg akarunk maradni? Nem feledhetjük, hogy sorsunkat többször is a demokrácia nevében nyomorították meg, és ma is azok a legigazságtalanabbak velünk szemben, akik magukat a demokrácia bajnokainak tekintik, a demokrácia legfőbb szószólói.

Csakhogy kár lenne a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni. A politikusok túl nagy zsákot csináltak a demok-ráciából, amelybe szezon is, fazon is, az égvilágon minden belefér, és ezzel meghamisították a valódi értelmét. A libe-rális demokrácia egyik legfőbb hibája, hogy az emberiség csupán elenyésző kisebbségének biztosít irigylésre méltó jó-létet és szabadságot, és nekik is csupán a többiek rovására, és immár több száz éve. Nos, úgy tűnik, hogy ez az eszme a gyakorlatban csakugyan csődöt mondott. Lássuk végre a szó eredeti jelentését és jelentésváltozásait.

A demokrácia szó jelentése

A demokrácia szó az ógörög δημοκρατία (demokratia) szó-ból származik, jelentése a nép uralma. A szó töve a δημος (démosz) nép szó, a κρατειν (kratein) jelentése uralkodni, a ία (ia) pedig egy képző. A demokrácia lényege, hogy a kö-zösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek intézésében, a közügyekkel kapcsolatos kérdések eldöntésében. A döntéshozatal lehet közvetlen és közvetett.

Ok és okozat

95


96

Nagyobb létszámú közösség esetében általában közvetett, a választott képviselők által történik. A választott képviselők az érvényes döntést többségi szavazatokkal vagy közös meg-egyezéssel hozzák meg. Erre vonatkozóan az alapszabály rendelkezik, amelyben továbbá meghatározzák a különbö-ző szintű döntéshozók hatáskörét és a hatalmi ágak szétvá-lasztását. Ezek a dolgok a közéletben kicsit is járatos embe-rek számára többé-kevésbé ismeretesek, aligha van szükség további taglalásukra. Kevésbé ismeretesek viszont a demok-ráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémák.

Platón azon a véleményen volt – és ebben más antik szer-zők is osztoztak vele –, hogy a demokrácia (a többségi elv miatt) a csőcselék uralma, de a demokráciát Arisztotelész is az egyenlőség iránti túlzott igény szülöttjének tartotta

Annak ellenére, hogy a demokrácia szó jelentését ismer-jük, magáról a demokrácia fogalmáról nincs közmegegye-zés, nem is beszélve arról, hogy különböző korok és embe-rek annak konkrét megnyilvánulási formáit sem értékelik egyértelműen. Manapság sokat beszélünk arról, ennek vagy annak a pártnak a tagjai demokraták, amannak meg fasisz-ták, vagy legalábbis félfasiszták, mindenképpen nacionalis-ták. Beszélünk össze-vissza, ennek vagy annak a pártvezér-nek a szóbeli megnyilatkozásai alapján, de senki sem jelölte meg pontosan azokat az ismertetőjegyeket, aminek alapján teljes bizonyossággal kimondhatnánk valakiről, hogy egy demokrata vagy fasiszta. A megbélyegzés nem a tisztánlá-tást szolgálja, hanem a politikai harc része, eszköze.

A helyzet az, hogy minden ember fejében van egy töb-bé-kevésbé körülírható képzet a demokráciáról, de hogy ez a ködös fogalom ráhúzható-e például a mai államok,

nemzetek, pártok bármelyikére, arról már meglehetősen különböznek a vélemények. Ennél fogva a demokratikus viszonyokat illetően többnyire elbeszélünk egymás mellett. Annál is inkább mivel önmagát minden ország demokra-tikusnak tartja, következésképp a gyakorlatban sokféle lé-tezési formája van a demokráciának. Ellentétben az egzakt tudományokkal, nem lehet pontos határvonalat húzni ab-ban a tekintetben, hogy mit tekinthetünk demokráciának és mit nem tekinthetünk még (vagy már) annak.

Hagyományos demokrácia

Nem minden demokrácia liberális. A demokrácia fogalma a történelem során változott, a 19. században még elsősorban az örökletes hatalmi rend, az arisztokrácia ellentéte volt. A nők részvétele a demokratikus hatalomgyakorlásban csak a 20. században vált általánossá. Ma már választójog minden felnőtt állampolgárt megilleti nemre, rasszra, nemzetiségre, vallásra, gazdasági státusra való tekintet nélkül. A liberális rendszer a politikai ellenzéket hagyja szabadon működni. A gazdasági élet alapja a magántulajdon és a magánszer-ződések. Előnyben részesíti ugyan a kormányzati beavat-kozástól mentes szabadpiacot, de bizonyos közjavak esetén meghagyja az állam szerepét.

Szabadelvű (liberális) demokráciával ellentétben, amely-ben az egyén szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt, a konzervatív demokráciában a működési szabályok értékrendjére a konzervativizmus eszmerendsze-re a jellemző, amelyben fontos szerepet játszanak a közössé-gi (nemzeti, kisebbségi) jogok is.

A demokrácia szó jelentése

97


98

A ma uralkodó közfelfogás szerint a legdemokratikusabb államberendezés a parlamentáris demokrácia, amelyben a pártok jelenítik meg a közakaratot. A pártok versengése dönti el, hogy melyik kap közülük mandátumot a hatalom birtoklására. Az Európai Unió Tanácsának keretében az egyes tagállamok szavazatainak számát a Szerződések álla-pítják meg. A Szerződések rendelkeznek azokról az esetek-ről is, amikor a döntéshozatali eljárásban egyszerű többségi, minősített többségi szavazás vagy egyhangúság szükséges. Az Európai Bizottság, az Európai Parlament (EP), az Euró-pai Unió Tanácsa három fő döntéshozatali eljárást használ, mégpedig az „együttdöntési eljárást”, a „hozzájárulási eljá-rást” és a „konzultációs eljárást”.28

A pártos demokrácia

A többpárti demokráciától, egyáltalán a pártoktól nem mindenki van elbűvölve. Szolzsenyicin például a rend-szerváltás idején (1991-ben) a következőket írta a pártos-kodásról: „Mi a párt? Emberek csoportja, mely meg akar-ja ragadni a hatalmat, hogy lehetősége nyíljon programja megvalósítására. A párt szó azt jelenti: rész. Ha pártokra oszlunk, azt jelenti: részekre oszlunk. Ha a párt a nép ré-sze, vajon kivel áll szemben? Nyilván a nép többi részével, mely nem követi. Minden párt arra hivatkozik, hogy a nép-akaratot szolgálja, akkor is, ha csekély a támogatottsága. Valójában a párt, függetlenül támogatottsága mértékétől, sosem az egész nép, hanem saját maga, és követői érdekében

28 http://hu.wikipedia.org/wiki/demokracia

… a demokrácia a különböző politikai érdekek, törekvések, gondolkodásmódok, tradíciók, célok

törékeny eg yensúlyi állapotát jelenti.

tevékenykedik. A pártérdekek ennél fogva elhomályosítják a nemzeti érdekeket. A pártok érdeke, de még a létezésük sem azonos a választók érdekeivel. A pártok versengése el-torzítja a népakaratot”. A pártokról sokan mások is hason-lóképpen vélekedtek. Már az ókorban Titus Livius megírta: „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz is a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész, vagy bármely más istencsapás.” Jonathan Swift szerint: „A párt sokak őrültsége kevesek érdekének szolgálatára. ”

A pártosodás más nemkívánatos következményekkel is járhat. A mai túlpolitizált világban például a demokráci-ában nincs helye a kultúrának, a közösségi érzésnek, nem-zetnek, családnak, a kizárólagosságra törekvő politikai harc magával vonhatja az emberi élet egészének politikai célú ki-sajátítását, amely, mint a tapasztalat mutatja, diktatúrához vezethet.29 A közösség lényegét abban lehetne megragad-ni, hogy a mindennapi élet felszíne alatt van egy időfeletti egysége is, amely az adott közösség kultúrájaként a múltat és jövőt egybefogja. Az egyes ember életén (akaratán, tö-rekvésein, felfogásmódján) túl, amely a politikai küzdelem részét képezi, a közösségben ott van az élő múlt emléke is erkölcsben, szokásokban, a hatalomhoz való viszonyulás-ban. Ez az egyéni életen túlmutató, benső szellemi kapcso-latokból álló világ, amely a közösségi kapcsolatokat (család, vallás, nemzeti sorsközösség) burokként veszi körül. Bár a társadalomszerveződés ezen a szinten is a hatalom és a jog

A pártos demokrácia

101

29 Granasztói György: Demokrácia és nemzet. In.: Magyarország ma és holnap. Esszék országunkról és a táguló világról. Magyar Szemle

Könyvek. Budapest, 2007


102

fennhatósága alatt zajlik, a politika sosem képes tartósan a közösség fölé kerekedni, ellenkező esetben annak a pusztu-lását eredményezheti. A közös nyelv és kultúra, bizonyos, a közös néphez való tartozáson alapuló érzések, erkölcsi elvek, tartósan jelen vannak a mindennapi gyakorlatban, akkor is, ha az egyedi, alkalmi, futólagos találkozások és konfliktusok ezeket a kapcsolatokat néha eltakarják.30

A többség uralma

A politikatudományi irodalomban gyakran találkozunk avval az érvvel, amely szerint a többségi szavazáson ala-puló demokrácia azért a legjobb, mert a többség nagyobb valószínűséggel találja el az igazságot abban a kérdésben, hogy adott helyzetben mit kell tenni a közügyek javítása érdekében. Akik így érvelnek, egy matematikai bizonyí-tásra hivatkoznak, melyet Condorcet, a francia filozófus és matematikus dolgozott ki. Condorcet bebizonyította, hogy ha egy csoport valamennyi tagja 50 százaléknál nagyobb eséllyel találja el a helyes választ egy adott kérdésben, akkor a többség nézete szinte bizonyosan helyes lesz. Ám az a fel-tételezés, mely szerint a politikai moralitás dolgában vala-mennyien 50 százaléknál nagyobb valószínűséggel találjuk el a helyes választ, aligha magától értetődő; a történelem inkább az ellenkezőjéről tanúskodik.31

Egy másik érv szerint a többségi döntés kedvez a politi-kai stabilitásnak, hiszen ha a többség elégedett egy döntés-

30 Im. 122. oldal

31 Ronald Dworkin im uo.

sel, akkor kevésbé lesz hajlamos lázongani, kevesebb lesz a súrlódás a közösségen belül. Nem szerencsés azonban, ha ez az érv előnybe részesíti a többségi felfogást a partnerség koncepciójával szemben. Nagyon lényeges szempont, hogy a többségi szavazással kit és milyen helyzetbe hozunk.

A partnerségi viszony, mely szerint mindenkit úgy kell kezelni, mint akinek egyenlő érdekeltsége van a döntésben, legalább annyira biztosítja a stabilitást, mint többség állás-pontja, sőt, jobban. Szó sincs tehát arról, hogy a többségi szavazás minden esetben jó megoldás lenne. Erre vonatko-zóan meggyőző példaként hivatkozhatunk az egykori Jugo-szláviára. Az egy ember egy szavazat elvének kényszerítése vezetett a konfliktusoktól terhelt ország széteséséhez, ami a gyakorlatban a szerbek lélekszámánál fogva a szlovén, hor-vát, albán, macedón stb. érdekek leszavazását jelentette. A többségi elvű demokrácia nincs tekintettel a kisebbségekre, nem ismeri el azok kollektív jogait, ennél fogva asszimiláci-óra kényszeríti őket. Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban stb. ez a helyzet. A civil szférában sem min-dig jó és előremutató ez a gyakorlat. A többségi elv alkalma-zásával sikerült szétverni a Magyarok Világszövetségét is.

Ronald Dworkin a egyik előadásában a többségi demok-ráciával kapcsolatban az alábbi példát hozta fel a dolgok átgondolására vonatkozóan. Gondoljunk csak a túlterhelt tengeri mentőcsónak esetére. Ha egyvalakit nem dobnak ki a csónakból, mindenki odavész. Hogyan döntsenek? A leg-rosszabb megoldás az volna, ha szavazás útján döntenének, mert így a legkevésbé népszerű utasra, netán egy népszerűt-len faj tagjára esne a választás. Olyan indítékok alapján dön-tenének, melyeknek semmi közük a meghozandó döntés-

A többség uralma

103


104

hez. Megfelelőbb eljárás volna a sorshúzás vagy bármilyen más módszer, mely inkább szerencse, mintsem népszerűség dolgává teszi, hogy ki maradjon életben, és ki haljon meg. Ugyanezt találjuk a politikában is. Amikor még sorozás út-ján fogták hadra a katonákat, el kellett dönteni, hogy kit küldjenek el harcolni, esetleg meghalni egy idegen csatame-zőn. Senki sem gondolta, hogy a döntést szavazás útján kel-lene meghozni. Azt gondolták, hogy az egyetlen méltányos megoldás a sorsra bízni a dolgot, vagy esetleg azt vizsgálni, hogy ki lenne a jobb katona. Az a tény, hogy valamely adott faluban jó sokan akarták, hogy x menjen el a háborúba, er-kölcsileg irreleváns a kiválasztás szempontjából.32

Egyensúlykeresés

A fenti példákkal azt próbáltam igazolni, hogy a demok-rácia egyik vagy másik felfogása nem mindig ugyanannyit nyom a latban. Nincs királyi megoldás. A körülményektől és a konfliktus jellegétől függően mindig megfontolás tár-gyát képezi, hogy mikor, melyik megoldást tartjuk jobbnak a másiknál. Annál is inkább mivel a demokrácia a külön-böző politikai érdekek, törekvések, gondolkodásmódok, tradíciók, célok törékeny egyensúlyi állapotát jelenti. Az ellentétes álláspontok kiküszöbölhetetlenek, hozzátartoz-nak a társadalmi realitáshoz. Ennél fogva a demokrácia az egyensúlyi állapot szüntelen keresését, annak helyreállítá-sára irányuló törekvést jelenti.

32 Ronald Dworkin: Mi a demokrácia? www.szuveren. hu

A bizonytalansági forrást mi magunk jelentjük. A társadalmi helyzetekkel, tényekkel kapcsolatban nem állíthatunk semmit, ami valamilyen módon ne állna ösz-szefüggésbe saját sorsunkkal, közösségi helyzetünkkel, a személyiségünkbe beépített értékekkel. Minden, amit gon-dolunk, akarunk, teszünk vagy kijelentünk, az együttélés szempontjából bizonytalansági tényező, ami sértheti mások érdekeit, megkérdőjelezheti álláspontjuk helyességét, meg-erősítheti vagy elbizonytalaníthatja őket, átstrukturálhatja gondolkodásmódjukat. De hát ez maga az élet.

A demokrácia az egyén szempontjából azt jelenti, hogy joga és lehetősége van saját életkörülményei és élettapasz-talata alapján kérdéseket feltenni, problémáira megoldást keresni. De ahogyan mi befolyásolunk másokat, mi is kü-lönböző befolyásoknak vagyunk kitéve. A befolyásolás mértékének növelése érdekében a demokráciát a tudat szán-dékos manipulálása, a gondolkodásmód erőszakos befolyá-solása, világlátásunk egyenirányítása veszélyezteti.

A rendszerváltás óta a történések mögött meghúzódó gondolkodásmódok és politikai törekvések nem jutottak nyugvópontra, egy pillanatra sem. Érthető okokból azt megelőzően még kevésbé. Ez azt jelentené, hogy életünket emberöltőkre visszamenően a demokrácia teljes hiánya jel-lemzi? Szó sincs róla. A társadalom megosztottságát nem lehet megszüntetni. Tulajdonképpen nem is a megosztott-ságtól mentes harmonikus társadalom megvalósítása a cél, hanem annak megértése, hogy a társadalom megosztottsá-gával való együttélés a demokrácia lényege. Nem az árkokat kell betemetni a különféle politikai szekértáborok között, hanem elfogadni a tényt, hogy a megosztottság a társada-

Egyensúlykeresés

105


106

lom éltetője, melyet azonban a demokráciával megfelelő ke-retek között kell tartani.33 A demokrácia megfelelő keretei hiányoztak az elmúlt években, a korábbi időszakról nem is beszélve. Ezért a demokráciában rejlő társadalmi hajtóerő nem juthatott igazán kifejeződésre.

Ahogyan a társadalom vonatkozásában a demokrácia a különböző érdekeknek és gondolkodásmódoknak az egyensúlykeresését jelenti, pszichológiai szempontból sem lehet a demokráciát másként értelmezni, mint az ellent-mondásokkal való együttélést, saját akaratunk érvényesíté-sére való törekvést mások, a többiek akaratának folyamatos figyelembevételével. Ezeknek a konfliktusoknak és komp-romisszumoknak a természetére vonatkozóan, minthogy ez maga az élet, semmit sem lehet a tudományos igazság biztonságával állítani.

A történelem – pszichológiai értelemben – az emberi lét különböző szervezettségi és kollektív tudatossági szintjeit jelenti. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy min-den egyes történelmi helyzet, amelyen belül a közösségi és egyéni érdekegyeztetés végbemegy, a demokrácia fejlettségi szintjét jelenti. Vannak helyzetek, amikor a kollektív tudat nem a maga útját járja, hanem kényszerpályára kerül. A sza-badságuktól megfosztott, vagy hosszú időn át elnyomott népek kollektív tudata nem a saját autentikus létüknek, ha-nem idegen akaratnak van alárendelve, s olyan értékrend-szert képvisel, amely nincs összhangban a közösség lényé-vel. Ilyen kényszerpályát jelent ma a globalizáció.

33 Granasztói György im., 124. oldal.

Mi a demokrácia?

A demokrácia mibenléte nem olyan típusú kérdés, amely-re vonatkozóan csak el kell olvasnunk az értelmező szó-tárban a választ, és meg van életre szólóan a biztonságos iránytűnk. Nem is olyan típusú kérdés, amelynek megér-téséhez minden egyes embernek a filozófusok vagy tudós professzorok módjára össze kellene olvasniuk minden ide vonatkozó írást a könyvtárakban, megfelelő pszichológiai és szociológiai ismeretek birtokába kellene jutniuk. Azzal sem jutunk előbbre, ha azt kérdezzük, melyek a mindenki által alkalmazott kritériumok, mert nincsenek mindenki által alkalmazott kritériumok.

Különböző korokban és társadalmakban más és más kritériumok segítségével azonosítják a demokráciát. Az emberek Pekingtől Caracasig, Minneapolistól Moszkváig demokráciának nevezik saját kormányformájukat, miköz-ben a különböző kormányzatok közt óriási különbségek vannak. Vannak fogalmak, amelyek jelentése vitatott, mert folyamatos versengés folyik a meghatározásukért, ennél fogva a használatuk állandó félreértésre ad okot. Ilyen az igazságosság, a szabadság, a jog. És ilyen a demokrácia fo-galma is.

Abban többé-kevésbé egyetértés mutatkozik, hogy a demokrácia érték, és nagyjából abban is, hogy kormány-zatunk demokratikus legyen. De abban már nem értünk egyet, hogy ez mit is jelent: személyi szabadságjogokat, néphatalmat, liberális piacgazdaságot, többpártrendszert, vagy valami mást, ami az uralkodó gazdasági, politikai ha-talomnak épp megfelel. A hatalmi szempontokat nem lehet

Egyensúlykeresés

107


108

figyelmen kívül hagyni. Sajnos az érvek között az erőfölény változatlanul sokat számít.

Forradalmak és demokrácia

A hatalmi szempontok mellett, illetve azoktól eltekintve, a demokrácia fogalma körüli vita annak tisztázására irányul, hogy milyen értékekre kell a demokráciának tekintettel lenni, mert ha nincs rájuk tekintettel, az sérti jog és igazság-érzésünket, feszültséget fog eredményezni. Az elhúzódó, és mind elviselhetetlenebbé váló társadalmi konfliktusok előbb-utóbb robbanáshoz, forradalomhoz fognak vezetni.

Sokan úgy tartják, hogy a forradalom a demokrácia legtisztább formája, hiszen a forradalom idején a tömegek – felrúgva az addig érvényes szabályokat – maguk veszik kezükbe életük irányítását. A történelem során azonban gyakran előfordult, hogy miközben a helyzetükkel elége-detlenkedők a demokrácia érdekében mozgósították az embereket valamilyen külső vagy belső ellenség ellen, a for-radalom eredményeként újabb antidemokratikus hatalmi koncentráció jött létre. A népi forradalmak tehát önma-gukban véve korántsem jelentettek minden esetben előrelé-pést a hatalommegosztás terén. Ahogy mondani szokták, a hátrányos helyzetben levők csöbörből vödörbe kerültek

Történelmi tapasztalat viszont, hogy a politika képes si-kerre vinni a társadalmi egyensúly megvalósítását, amennyi-ben a fordulat az érdekek, gondolkodásmódok, ideológiák, programok pluralizmusát eredményezi a közgondolkodás-ban és a hatalomgyakorlásban. Az előrelépés azon múlik, hogy sikerül-e a demokráciát új alapokra helyezni.

… a magukat demokratáknak tekintők eg y része nem demokrata, hanem báránybőrbe

bújt farkas, aki zsigeri g yűlölettel viseltetik minden iránt, ami ellenkezik saját

felfogásával.

Századunkban a népek igazi forradalma az emberi jogok diadala és az országok függetlenné válása volt,34 ami egyet jelent a demokrácia térhódításával. „Ezt legjobban a válasz-tójog kiszélesedésén látni. 1900-ban Japánban bevezetik a titkos szavazást, 1901-ben Kubában általános választójogot kapnak a 21 éven felüli férfiak, 1917-ben Oroszországban titkos és egyenlő szavazati jogot kap minden 20 éven felüli férfi, 1918-ban Ausztriában szavazati joghoz jutnak a nők, 1936-ban a Szovjetunióban 18 évre szállítják le a korhatárt, 1845-49-ben az országok zömében szavazati jogot kapnak a nők, 1971-ben Európában utolsókény szavazati joghoz jutnak a nők Svájcban is, 1868 és 1981 között az országok zömében 18 évre csökkentik a korhatárt, 1976-ban a kubai forradalom 16 évre, majd 1981-ben az iráni forradalom 15 évre csökkenti a korhatárt.” Ezzel együtt a gyarmatbirodal-mak és a függőségi viszonyok megszűnésével a világ orszá-gainak a száma 180 fölé emelkedett.35

Mit jelent a politikai egyenlőség?

Az emberek politikai értelemben akkor egyenlők, ha min-denki egyenlő hatást gyakorol a politikai döntésekre. Poli-tikai hatásunknak egyedül az mértéke, hogy mit tudunk megváltoztatni a szavazatunkkal. A hatást meg kell kü-lönböztetnünk a politikai befolyástól, ami nem az a válto-zás, amit a saját szavazatunkkal érünk el, hanem amit úgy érünk el, hogy mások szavazatára gyakorolunk hatást. Ma

Forradalmak és demokrácia

111

34 Bálint István: Ezredforduló. Gyűjtemény, korrajz, politikai értéke-lések. 2000–2010. Kiadó: Temerini Újság. 2011., 9–18. oldal.

35 Bálint István im., 13. –14. oldal.


112

a befolyásolás óriási mértékű, a média részéről hatalmas nyomás nehezedik az emberek tudatára.

A politikai befolyás sokkal fontosabb, mint a politikai hatás. Hogy mondhatnám, hogy az én politikai hatalmam egyenlő annak a milliárdosnak a politikai hatalmával, aki politikai kampányokat pénzel? A nagyobb politikai hatást nem csak tudatos manipulációval lehet elérni. Egyszerűen arról van szó, hogy személyiségénél fogva nem mindenki gyakorol egyenlő hatást a politikai döntésekre. Egy élspor-toló, vagy egy neves televíziós személyiség, vagy egy kariz-matikus személy nagyságrendekkel nagyobb a befolyással rendelkezik, mint az utca embere, mivel mások azt fogják tenni, amit ők javasolnak, és nem azt, amit egy névtelen ember.

Az igazság fokmérője

Az egy ember, egy szavazat tehát alapból nem igaz. Ha igaz lenne, nem lennének választási kampányok. A válasz-tási kampányok arról szólnak, hogy a pártok kifejthessék politikai befolyásukat, annak érdekében, hogy a választá-sokon a kívánatos hatást elérjék. Akinek nagyobb a poli-tikai befolyása, az nyeri meg a választásokat… Ma a világ legdemokratikusabbnak mondott államaiban a választások kimenetelét a pénz dönti el. Azok a milliárdosok, akik tár-sadalmi befolyásukkal, politikai hatalmukkal, a politikai kampányokat pénzelik…

A politikai egyenlőség a politikai befolyás egyenlőségét követeli meg. Ez az elvárás azonban nem teljesül. De nem is biztos, hogy ez lenne a kívánatos cél. Kívánatos, hogy

legyenek olyan nagyszerű prédikátorok, mint Martin Lu-ther King, mondja Ronald Dworkin36, akik hatással van-nak a polgárjogi mozgalomra. Kívánatos lenne, hogy min-den népnek legyenek makulátlan erkölcsű vezetőik, nagy számbú ragyogó államférfival rendelkezzen, akik nagyobb befolyásuk révén jelentősen meghatározhatnák a többségi választás kimenetelét. Önmagában véve a többség vélemé-nye korántsem jelenti a közjóra való törekvést is. A szava-zatok nagyobb száma nem az igazság fokmérője, és nem a legjobb fokmérője annak sem, hogy egy adott országban mi járul hozzá a „legtöbb ember legnagyobb boldogságához”.37 A többségi szavazás ugyanis nem veszi számításba sem az embereknek jutó előnyök, sem az általuk elszenvedett hát-rányok mértékét – csak fejeket számol.

Bízvást leszögezhetjük tehát, hogy nem minden esetben a többségi döntés a jó, az igazságos, a megfelelő, az előre-mutató. Az, ami a többségnek megfelel, másokkal szemben kirekesztő magatartást, zsarnokságot is jelenthet, ami mo-rálisan elfogadhatatlan a társadalom más rétegei, közössé-gei, etnikumai számára.

Státus és egyenlőség

A politikai egyenlőség nem számtan kérdése, hanem a po-litikai státuszé, ami azt jelenti, hogy a politikai közösség valamennyi tagja egyformán fontosnak számít, mégpedig két dimenzióban is. Egyformán fontos, hogy mi történik

Az igazság fokmérője

113

36 Ronald Dworkin im. uo.

37 Ronald Dworkin in uo.


114

velük, illetve hangjuk és véleményük is egyforma figyelmet követel. Ez azt jelenti, hogy az egyenlőség megsértésének bizonyos formái a politikai folyamatban teljességgel elfo-gadhatatlanok, mert a méltóság ellen intéznek támadást. Itt arra a körülményre szeretném felhívni a figyelmet, hogy miközben néhány, általunk megválasztott embernek jelen-tős hatalmat adunk, azok visszaélhetnek a helyzetükkel. Azt hiszik, hogy pozíciójuknál fogva a többiek méltóságát, fontosságát, igazságát megkérdőjelezhetik. Nem erre kap-nak mandátumot, hanem a megválasztásuk arról szól, hogy józan belátással igazodunk a feltételekhez, átruházzuk döntési jogkörünket, annak érdekében, hogy a közfeladatot elláthassuk valamelyest. Elvileg tehát a választott tisztség-viselők státusa nem lenne szabad, hogy megkérdőjelezze az állampolgárok politikai státuszát és személyi méltóságuk-nak az egyenlőségét. A gyakorlatban nem ez történik. A megválasztott tisztségviselők olyan privilégiumokat élvez-nek, amelyek a hatalommal való visszaélésre adnak lehető-séget. A korrupció melegágyát ezek a többletjogok jelentik, nyilvánvalóan azért, mert hiányzanak a megfelelő ellenőr-zési eszközök. Ilyen szempontból a térségben a demokráciát új alapokra kell helyezni.

Az egyének versengése

Ott ahol hiányzik a demokrácia kultúrája, a fokozottabb ellenőrzéssel nem sokra megyünk. Nem lehet mindent politikai síkon elrendezni. A közfeladatok tisztességes el-látásához közerények szükségesek. Olyan erények, mint a becsület, a tisztesség, a megbecsülés,..

Ha elindulnánk abba az irányba, hogy mindenki politi-kai befolyását egyformává tegyük, meg kellene tiltanunk a beszédet, hiszen a beszéddel együtt jár a befolyás, éspedig eltérő befolyás jár vele. Meg kellene fosztani az embereket tudásuktól, tehetségüktől, legalábbis elejét kellene venni mindenféle versengésnek. Vannak rá történelmi példák. A hamis egyenlőség elvén alapuló kommunista diktatúrának, a sztálini demokráciának is ez lett a veszte. Megszüntette az egyének közti versengését, amelynek következtében gaz-daságilag tönkrement. Normális körülmények között nem lehet az a fő célunk, hogy az egyének politikai befolyását kiegyenlítsük, az elenyészően csekély hatást egyenlő mér-tékben elenyészően csekéllyé tegyük.38 Ellenkezőleg, mind-nyájunknak arra kell törekednünk, hogy társadalmi szerep-vállalásunk révén növeljük politikai befolyásunkat.

Fontos tisztán látnunk, hogy a legitimitás forrása a modern világban a demokrácia, a demokrácia pedig a nép vagy inkább a nép többsége általi kormányzást jelent. Ez egy procedurális megközelítés. A demokrácia: a többség kormányzása. A többségi kormányzás lehet igazságtalan, s talán méltánytalan valamely kisebbséggel szemben, ám attól még demokratikus. Ez nagyon fontos! Ha korrigálni akarjuk azt, amit igazságtalannak tartunk, akkor azt de-mokratikus módon kell megtennünk. Vitatkoznunk kell az emberekkel, elég sok ember gondolkodását kell módosítani ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Ha az igazságtalan döntéseket a többség által választott kormányzat helyett egy nem választott bírói testület korrigálja, akkor az ered-

Az egyének versengése

115

38 Ronald Dworkin im. uo.


116

mény talán igazságosabb lesz, de a legitimitás odavész. Ez a demokrácia többségi felfogása.

Látnunk kell ugyanakkor, hogy a demokráciával kap-csolatos kérdések kimenetelét a politikai arénában zaj-ló küzdelmek fogják eldönteni, nem filozófiai viták vagy pszichológiai esszék. A viták, elemzések azonban fontos szerepet játszanak abban, hogy megértsük, mi is a politikai küzdelem tétje. Tulajdonképpen maga a politikai küzde-lem is erről szól: hogy ki határozza meg, mit kell értenünk demokrácia alatt, s hogyan értelmezze a választópolgárok közössége azt.

Hamis próféták

Résen kell lennünk, mert a magukat demokratáknak te-kintők egy része nem demokrata, hanem báránybőrbe bújt farkas, aki zsigeri gyűlölettel viseltetik minden iránt, ami ellenkezik saját felfogásával. Az úgynevezett demokraták egy része például tüntetően idegenkedik a nemzet gondola-tától. Ami mindenkinek szíve joga.

Csakhogy a hamis próféták nem érik be saját társadalmi gyökértelenségük tudomásulvételével, hanem az interna-cionalizmus (ma európaiság) fölényével tekintenek azok-ra, akik velük ellentétben nemzettudattal rendelkeznek, mondván, hogy az utóbbiak érzelmi-tudati kötődése mara-di és káros. A globalista nacionalisták érthetően az elnem-zetietlenítést tartják egyik fő feladatuknak…

Ez a hozzáállás, amely a választási eredményektől függő-en hosszabb-rövidebb időszakra a hivatalos politika rangjára emelkedett Magyarországon, a nemzetben gondolkodók egy

részénél táplálta a demokráciával szembeni ellenérzést. Mi-csoda abszurditás, hogy a szabad demokraták egyik hangadó személyisége könyvet írt arról, hogy a nemzeti érzés személyi fogyatékosság, barbár örökség, ráadásul veszélyes is.39 Nos, összefér ez a kijelentés egy demokrata észjárásával?

Sajnos, számos esetben épp a demokrácia hangadói já-ratták le a demokrácia fogalmát és gyakorlatát. Az elmúlt 20 évben cikkek százai, ezrei jelentek meg, amelyekben a „bennfentesek” a demokrácia nevében ostorozták a nemzet apraját és nagyját „nacionalizmusuk” miatt. Honnan a jog ehhez a hangütéshez? És mi köze ennek az ostoba dölyfös gondolkodásmódnak, ennek az intoleranciának a demokrá-ciához? Milyen visszhangra találnak a gúnyolódó újságírók s politikusok tudatzüllesztő szózatai azokban, akik érzel-mileg kötődnek magyarságukhoz? Az irónia és a gúny, má-sok megalázása még soha, sehol nem tette vonzóvá a han-gadókat, függetlenül attól, hogy minek vallották magukat, milyen palást mögé bújtak.

Mindenért meg kell kínlódni

Az emberek könyökén jön már ki, hogy a politikusok másról sem beszélnek, mint a demokrácia térhódításáról. Mindegy milyen korban, milyen rendszerben, melyik or-szágban vagyunk, a hatalmi pozícióban levő politikusok a demokrácia diadaláról harsognak, az ellenzékben levők meg a demokrácia kivívásának fontosságáról. Hogy melyik félnek van igaza, erre sosem derül fény igazán. Nem is de-

Hamis próféták

117

39 Csoóri Sándor im. 1166-1167. oldal.


118

rülhet, hiszen a politikusi beszéd a hazugság legfelső fokát jelenti. Ez a dolgok természetéből adódik. A politika kö-zege a tömeg, a legbonyolultabb összetételű massza, ami a világon létezik. Ezzel a masszával mesterkedik a politikus. Ez a massza jön rezgésbe a politika hatására, így vagy úgy… Csakhogy… nemcsak a politikusok hatnak a tömegre, ma-nipulálják azt, hanem a tömeg is hat a politikára. És ez a hatás sokszor kiszámíthatatlan. A politikára gyakorolt tö-meghatás, mint valamiféle tehetetlenségi nyomaték, elvileg három irányban hat: lendületében fékezi,- eredeti céljain túllendíti,- vagy célba vett iránytól eltéríti a politikát.

Nem szerencsés a hozzáállás, amely alulmaradva a de-mokráciaértelmezési harcban, vagy fel sem vállalva a vitát, a harcot, sértettségében magát a demokráciát is támadja, feladja, járhatatlan útnak tartja. Ez a magatartás nem előre-mutató. Az ellenkező magatartás a kívánatos. Le kell leplez-ni a hamis prófétákat, változtatni kell a rossz gyakorlaton, demokratikussá kell tenni környezetünket és a világot.

A küzdelem nemcsak a demokráciával kapcsolatban kí-vánatos, így van az ember mindennel, ami értéket képvisel számára. Teszem azt, csak úgy lehet valaki magyar, ha meg-kínlódik érte. Újra meg újra, ahogyan a más nemzetiségű, nyelvű, más vallású, hitű emberek is megküzdenek saját nemzeti hovatartozásukért, nyelvükért, hitükért…

A demokrácia jövőjét az egyensúly megteremtése jelenti a különböző érdekek, gondolkodásmódok, eszmék, politi-kai programok között. Ehhez nemcsak politikai kompro-misszumokra, hanem jelentős mentalitásbeli változásokra van szükség. Ezek a demokrácia személyiség-összetevői. De vannak társadalmi-kulturális vonatkozásai is. A közéletben

tapasztalható ellentmondások és azok megoldása nem vá-lasztható el attól a gondolkodásmódtól, érzülettől, ami a különböző társadalmi csoportokra, népekre jellemző…

Ám sem a személyiség, sem a társadalmi csoportok, sem a különböző csoportoknak keretet adó nemzet nem befe-jezett valóság, hanem folyamatos küzdelem, hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata, folyton építi vagy rombolja ma-gát,40 ezért a demokráciáról szóló eszmefuttatásnak is ne-héz pontot tenni a végére.

Befejezésül talán annyit tehetnénk hozzá, hogy a de-mokrácia eszményéről sem mondhatunk le, ha ebből az eszményből sokszor csúfot űz a gyakorlat. Amiről a francia filozófus, Michael Foucault szavai jutnak az eszembe, amit Csoóri Sándor bányászott valahonnan elő: „… hogyan le-hetséges az, hogy az igazság oly kevéssé igaz?”41

Mindenért meg kell kínlódni

119

40 Csoóri Sándor im. 1192. oldal.

41 Csoóri Sándor, im. 1166. oldal.

A szerző eddig megjelent

munkái

strAtÉgiAi FÜzetek 7.

lÉtÉlmÉnY És VAlÓság 96 oldal Forum könyvkiadóÚjvidék, 1978

A megHÍVOtt HAlál Tanulmány az öngyilkosságról 186 oldalForum könyvkiadóÚjvidék, 1979

A szerző eddig megjelent munkái

123


124

PsziCHOlÓgiA És ideOlÓgiA

Tanulmányok, kritikák 140 oldal

Forum könyvkiadó Újvidék, 1981

mAgAtArtásFOrmák És társAdAlmi ViszOnYOk

232 oldalForum könyvkiadó

Újvidék, 1983

illÚziÓk nÉlkÜl Tanulmányok, kritikák156 oldalForum könyvkiadó Újvidék, 1985

táj És lÉlek 154 oldalForum könyvkiadóÚjvidék, 1989


125


126

ÖnmAgunk VállAlásA

132 oldalFelelős kiadó: dr. Hódi sándor

Ada, 1991

A Vmdk programjaAda, 1991.

mAgYAr AutOnÓmiA

A nemzeti identitás zAVArAi 96 oldaltársadalomtudományi sorozatForum könyvkiadó Újvidék, 1992


127


128

kiseBBsÉgi lÉtÉrtelmezÉsek

160 oldalBalaton Akadémia könyvek

Felelős kiadó: dr. szíjártó istván

Balatonboglár, 1997

jugOszláViA BOmBázásA

Lélektani és politikai ref lexiókHáborús napló

240 oldallOgOs, tóthfalu, 1999

jugOszláViA BOmBázásA Háborús naplómagyar Fórum kiadóBudapest, 1999

A lÉlek ÚtVesztői Pszichológiai esszék154 oldallogos, tóthfalu, 2000


129


130

lÉgÜres tÉrBen Tíz évi küzdelem a délvidéki

magyarságért699 oldal

logos, tóthfalu, 2000

mAgYArOk A FOrrOngÓ szerBiáBAn

258 oldallogos, tóthfalu, 2002

nemzeti ÖnkÉP RégiókutatásInteretnikus kapcsolatok a Duna-Tisza-Maros-Körös eurorégióban 278 oldallogos, tóthfalu, 2004

Hódi Éva – Hódi sándorki kiCsOdA 2004Vajdasági magyar közéleti lexikon logos grafikai műhelytóthfalu, 2006


131


132

kÖszÖnÖm, drágám!

Szerelem, szex, házasság a Vajdaságban

Házastársi konfliktusok pszi-chológiai és családszociológiai

vizsgálata172 o.

Forum könyvkiadóÚjvidék, 2006

A tudás HAtárAiTöprengések az emberi lélekről

199. oldal, 23 cmForum könyvkiadó

Újvidék, 2007

mi Fán terem A nemzetstrAtÉgiA?széchenyi istván stratégiaku-tató és Fejlesztési intézet – Vajdasági magyar művelődési intézet. tóthfalu–zenta, 2007. 188. o.

A dÉli VÉgeken Fórum könyvkiadóÚjvidék, 2008.125. oldal, 23 cm


133


134

gruber enikőHÓdi sándOr

100 interjú tükrébenVajdasági magyar

művelődési intézetzenta, 2008

221 oldal, 22 cm.

A teHetsÉg kÉrdőjelei

Tanulmányok, előadások, interjúk

Vajdasági magyar művelődési intézet

zenta, 2009231 oldal, 22 cm.

FArkAsVeremBenVan-e alternatívája az asszimi-lációnak?Forum könyvkiadó, 2009205 oldal, 23 cm

ÉletPsziCHOlÓgiAVajdasági magyar művelődési intézet, zenta, 2010275 oldal, 22 cmÚjvidék, Verzal


135


Hódi sándor – Hódi ÉvaVAjdAsági mAgYAr ki

kiCsOdA 2010széchenyi istván

stratégiakutató intézet

szÍVÜgYekÉgi és földi szerelem

21. oldal, 23 cmszéchenyi istván

stratégiakutató intézet, 2012

tArtAlOm

előszÓ 5

miÉrt HAzudnAk A POlitikusOk? Pertics Péter beszélgetése Hódi Sándorral 13

A demOkráCiA szÍne És VisszájA 67 A bűvös szó 67 A demokrácia nevében 68 közelebbi példák 71 szabadság- és önrendelkezési jog 73 Csoóri sándor a demokráciáról 74 magyarország és az új demokrácia 76 délszláv tapasztalatok 80 A népek börtöne 82 A trianoni komplexum 83 Bibó istván a demokráciáról 86 A politika dzsungelében 90 Hazug világ 92 Ok és okozat 94 A demokrácia szó jelentése 95 Hagyományos demokrácia 97 A pártos demokrácia 98 A többség uralma 102 egyensúlykeresés 104 mi a demokrácia? 107 Forradalmak és demokrácia 108 mit jelent a politikai egyenlőség? 111 Az igazság fokmérője 112

strAtÉgiAi FÜzetek 7.


státus és egyenlőség 113 Az egyének versengése 114 Hamis próféták 116 mindenért meg kell kínlódni 117

A szerző eddig megjelent munkái 121

CiP – A készülő kiadvány katalogizálásaA szerb matica könyvtára, Újvidék

308(=511.141)(497.113)(082)

HÓdi, sándor mi fán terem a nemzetstratégia? / Hódi sándor. – tóthfalu : széchenyi istván stratégiakutató és Fejlesztési intézet ; zenta : Vaj-dasági magyar művelődési intézet, 2007 (Újvidék : Verzál). – 182 str. ; 22 cm. – (stratégiai Füzetek : 6)

tiraž: 300. isBn 978-86-86469-05-2 a) mađari – nacionalni identitet


Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok? Miert_hazudnak.pdfA szerb kormány, mindegy, hogy...

Documents

Transcript of Hódi Sándor Miért hazudnak a politikusok? Miert_hazudnak.pdfA szerb kormány, mindegy, hogy...