GALAKTIKA_054

8/11/2019 GALAKTIKA_054

http://slidepdf.com/reader/full/galaktika054 1/130

8/11/2019 GALAKTIKA_054


GALAKTIKATudományos-fantasztikus antológia

Kuczka Péter: OpriţMircea Opriţă: Az egyszarvú jele (Veress Zoltán fordítása)

Mircea Opriţă: Viaszmodellek (Veress Zoltán fordítása)Mircea Opriţă: Civilizáció (Veress Zoltán fordítása)

Mircea Opriţă: Üres marokkal (Veress Zoltán fordítása)Mircea Opriţă: Virág a kapitánynak (Veress Zoltán fordítása)

Mircea Opriţă: Másik jövő (Veress Zoltán fordítása)Mircea Opriţă: A küszöbök éje (Veress Zoltán fordítása)

Mircea Opriţă: ítélet (Veress Zoltán fordítása)Mircea Opriţă: Hintajáték (Veress Zoltán fordítása)

Mircea Opriţă: Trambulinugrás (Veress Zoltán fordítása)Mircea Opriţă: A Möbius-gyűrű (Dáné Tibor fordítása)

Fazekas László: A titokzatos növények Szentmihályi Szabó Péter: Az üzenet

Kötetünk képeiről (K. P.)

35

142829425152748990

111118121126

54

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Összeállította és szerkesztetteKuczka Péter

A fedelet és a belső illusztrációkatVarga Pál készítette

Kuczka Péter editor, 1984

A válogatás az alábbi kötetek alapján készült:

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Jönnek az újak, az úttörők nemzedékemögött nyugodt léptekkel közelednek a„negyvenesek”, asztalra teszik műveiket,regényeket, novellákat, néha verseket,felkészültek és tájékozottak, nem nézik ájultáhítattal a nagyok teljesítményét, nemrajonganak senkiért, tárgyilagosak éskomolyak.

Nekik már természetes közegük ascience fiction, túl vannak a felfedezésekizgalmán, túl azon a korszakon, amikor mégminden kis hír, minden új film, novellavagy regény lelkesedést keltett, s atalálkozás az új világgal ámulatba ejtette azembert. Értékrendjük is más. Hűvösenelhárítják a sci-fi olcsó eszközeit, nemnagyon érdeklődnek a kalandos

„űroperettek” után, bár nagyrészt azokonnőttek fel, nekik a tudományos-fantasztikum nem irodalmon kívüli, hanemirodalmi jelenség, amelynek helye ott van alegjobbak mellett. Járatosak az elméletikérdésekben, a strukturalizmusból, aszemantikából, a mesekutatásból vettérvekkel vitáznak, úgy vélik, hogy a sciencefiction inkább a felvilágosodásirodalmához, a filozófiai mesékhez és azutópiákhoz kapcsolódik, s nem atudományos ismeretterjesztéshez vagy atudományos-technikai forradalomhoz. Őkmár akkor találkoztak a science fictionnal,amikor kezdte elveszteni illúzióit. Ebbentalálták meg a mondandóik közléséhezalkalmas formát. A rajongók mozgalmai

nem nagyon érdeklik őket, ebből agyermekbetegségből korán kigyógyultak,de ott vannak a „profik” nemzetközitalálkozóin, csillog a szemüvegük, éshárom-négy nyelven társalogva kötnek

barátságokat és üzleteket.Írásaik általában színvonalasabbak,

lézerfegyvereket csodálták. Ők az embertcsodálják, és társadalmi konfliktusait,vágyait és csalódásait. Elődeiknélérzelmesebbek és szubjektívebbek, eztazonban titkolják, és jól megmunkált, néhaegyenesen bonyolult formák mögé rejtik.Közelebb érzik magukhoz Wells, Huxley,Zamjatyin vagy Orwell rémlátásait, mint

Verne és társai optimizmusát. Szívesenkeverik a science fictionnal a szatírát, agroteszket és az abszurdot, náluk hamarabbelképzelhető, hogy egy ember pincebogárráváltozik, mint az, hogy a Cygnusról vagy azAndroméda-ködből óriási bogarak érkezneka Föld meghódítására.

Jönnek ezek a „negyvenesek”,mindenütt a világon, a szocialista

országokban is. Romániában Adrián Rogoz,Ion Hobana, Vladimír Colin árnyékábóllépnek elő.

Közülük való kötetünk novelláinak ésverseinek szerzője, Mircea Opriţă is.

Életrajza szinte csak helynevekben tér elkortársaiétól. Temesváron született 1943.október 25-én, de kora gyermekkorátólKolozsváron él, ezt tekinti szülőhelyének.A háború után szülei elváltak, ígykitapasztalhatta a világnak nemcsaknapfényes, hanem árnyékos oldalát is. Azolvasás menekülés volt számára, ésszenvedéllyé vált. Tízéves korában

jutalomkönyvet kapott az iskolában, VerneGyula Rejtelmes sziget ét. Csak természetes,hogy a csodálatos könyv gátakat döntött s

világokat nyitott ki előtte. Nem sokkalkésőbb paleontológiái és csillagászatikönyvek kerültek a kezébe, és a Rogozszerkesztette science fiction sorozat füzetei.Képzeletét felgyújtották a kozmikus

perspektívák, nem csoda, hogytudományos-fantasztikus novellákat kezdett

OPRIŢĂ KUCZKA PÉTER

8/11/2019 GALAKTIKA_054


nult, 1961 és 1966 között, s rávetette magáta „főáramlat” irodalmára, olvasottEminescut és Whitmant, Shakespeare-t ésMoliére-t, Gogolt, Adyt, Blagát, Hašeket,Mark Twaint, Swiftet, Cervantest, Poe-t,Hemingway-t és Wellset, egyszóval avilágirodalmat. És ráébredt arra - ő írja így

önéletrajzában -, „hogy a világon azegyetlen érdekes irodalom a sciencefiction”.

Tizenöt év alatt több mint ötvenelbeszélést és novellát írt, minden újkönyve - ezt kritikusai mondják -értékesebb és jobb volt az előzőnél, a románscience fiction univerzumában nagyongyorsan hírnevet szerzett. 1966-ban jelentmeg első kötete, a Találkozás a Medúzával ,ezt követte 1970-ben a világűrmeghódításáról írott humoros és szatirikusregénye, az Argonautika, 1973-ban Azemlékezet éjszakái, 1976-ban az Igazság akimérákról , 1978-ban a Viaszmodellek és1980-ban Az egyszarvú jele. Számosnemzeti és nemzetközi díjat kapott

költészetéért és novelláiért, mert „igazi”irodalmat is ír, többek között színdarabokata bábszínháznak. Hosszabb idejefoglalkozik Wells utópiáival ésantiutópiáival, róluk szóló könyve befejezéselőtt áll.

Évek óta szerkesztője a DaciaKiadónak, ott jelentette meg a románscience fiction irodalom antológiáit,magyarul Az átlépett látóhatár (1975),németül a Die beste aller Welten (1979)címmel. Nős, két gyermek apja, szeretutazni, kóborolni, olvasni. Angol, francia,olasz és néha spanyol science fictiont olvas,éjszaka ír.

„Van néhány barátom - fejezi beönéletrajzát -, és gondolkozunk a jövőről

most és mindenkor.”Kötetünkben megjelenő verseit,elbeszéléseit maga válogatta, ízlésével,ítéletével teljesen egyetértettünk. Örülünk,hogy a Galaktikának ezt a számát atehetséges és rokonszenves kolozsváriromán író bemutatásának szentelhetjük, s

ismereteinket a szomszéd nép irodalmáról. Nem titkoljuk azt a reményünket sem, hogytörekvésünk előbb-utóbb kölcsönössé válik,s a személyes barátságon túl irodalmi éskulturális barátsággá emelkedik.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


AZ EGYSZARVÚ JELEMIRCEA OPRIŢĂ

George Biris Delafrata hozzám jutott iratai között, amelyekkel nem tudom, mit kezdhetek,

ámbár hogy szabaduljak Catinca asszony rettenetes szájától, megígértem neki a közbenjárásomat kiadatásuk érdekében - nos, a mondott iratok között van néhány egészenmeghökkentő lap. Nem tagadom, hogy ezek meglepetést jelentettek számomra mint ahogynem tagadtam kedélyes kétkedésemet sem egypár barátom előtt, amikor úgy nézett ki, hogyamolyan adminisztrátorféléje leszek az öreg hagyatékának, miután olyan nagyszerűenkülönös körülmények között kerültem kapcsolatba vele, pontosabban az ő létezésével. Egyetértek volt kollégámmal, Ianculescuval, a találkozás egyik szemtanújával abban, hogyéletünk egyik legnagyobb élményéről maradtunk volna le ha nem fogadjuk el az egyikünketsem lelkesítő meghívást, s ha vonakodva is, de nem lépünk be a házba, melynek falai között

az elmúlt tizenegy év - hogy csak erről az időszakról beszéljek - legfurcsább élménye vártránk. Erről azonban később. Most újra itt ülök G. B. megsárgult papirosai, pontosabban azengem érdeklő lapok előtt. Lelkiismeretesen átnéztem az egészet, még azokat is, amelyeken

penész telepedett meg, és valami megrágott (egér vagy pincebogár), s amelyeket Catincaasszony sem tartott túl sokra. Ezt nem a tartalomra értem, mert a jó hölgy, nohaszázszázalékos tudatlansággal áll szemben a szöveggel s a benne előforduló képletekkel, atartalom zsenialitásáról szentül meg van győződve, lévén szó tiszteletre méltó atyja művéről;az iratok egy részének állapotára értem, hogy Catinca asszony elégedetlenkedett vele - és

joggal, hiszen ezek évekig hányódtak padláson, pincezugban vagy pedig egy nagy, díszesíróasztal fiókjainak mélyén, mely íróasztal konkrét tárgyi bizonyíték arra, hogy a múlt század jeles kézművesei néha giccseket is alkottak. Először nem ígértem semmit, csak azt, hogymegnézem az „anyagot”. S az volt a benyomásom, hogy könnyelmű vállalásomat bőségesenteljesítettem, amikor belső ellenkezésemet legyőzve szétválasztottam a penész és nedvességegyüttes hatása folytán összetapadt papirosokat, sorrendbe raktam őket, s elolvastam, amiolvasható volt belőlük. Kiválogattam néhány érdekesebb részletet, s közben egyszer csakazon kaptam magam, hogy a jó hölgy szájától való félelmemben elvállalt dolog érdekelnikezd. Soha nem hittem volna, hogy ilyen szorgalmasan nyálazok majd át egy bőröndnyi

ócska, már első pillantásra bizalmatlanságot keltő firkálmányt; eléggé torkig vagyok a sajátszakmám kontárjaival és dilettánsaival ahhoz, hogy a más szakmákban jelentkezők sehiányozzanak nekem.

G. B. Delafrata - ez az igazság - egyszerű autodidakta volt, és számos tekintetben fajtisztadilettáns. Tanúság erre elsősorban iratainak halma: a régi irkalapok, melyeken különféleközleményeket jegyzetelt ki, másod- vagy harmadkézből származó adatokat, több évtizeddel

publikálásuk után, s özönvíz előtti tankönyveket kivonatolt, melyek közül egypárat meg istaláltam aztán a Catinca asszony által konyhává alakított laboratórium egyik sarkában, egyrakás üveg mellett. De tanúság az a temérdek haszontalan tárgy is, amelyek előállításába azöreg sok fáradságot, munkát és gondolatot ölt, s amelyek többnyire egy feltalálni óhajtottörökmozgó változatai: golyós kerekek, kis malomfélék s egyéb ilyen játékok, rajtukfunkciótlan, de gazdag és finom faragással. Ez a faragás arra vall, hogy G. B.-nek bizonyosesztétikai igényei is voltak, s ezeket úgy elégítette ki, ahogyan paraszti lelkének jólesett: anépművészet eszközeivel és annak motívumkincséből merítve. De egyszerűen bele isfáradhatott néha az örökmozgó rejtélyének kutatásába, s ilyenkor elővette a bicskáját, és

8/11/2019 GALAKTIKA_054


valamely embertársa fejében a dili jelének tartja. Nem feltétlenül a bolondság, hanemegyfajta megszállottság jelének, amelybe az amatőr feltalálók rendszerint beleesnek, s amelyletagadhatatlanul megnyilvánul mindegyiküknél, mint ahogy egy-egy sebtében átfestettcégtáblán is látható marad a régi, rikító szín.

Igazságtalan volnék azonban G. B. iránt, ha nem ismerném el, hogy foglalatoskodása nemirányult csupán a haláltalan mozgás rejtélyének feltárására. Házában egy sereg ötletes,

bámulatosan egyszerűen működő szerkentyűt láttam, amelyek közül egyiket-másikat még

most is használták, amint ezt Catinca asszony rövid látogatásunk alatt nagy szóbőséggel ésenergiapazarló gesztikulálással elmagyarázta. Szédítő fecsegése egyébként azt a célt isszolgálta, hogy mentegesse a szerkentyűket, ha nem „akartak” működni, mertmegrozsdásodtak, mert kihullt egy-egy fogaskerekük, kiégett egy-egy áramkörük - G. B.ugyanis villamossággal is dolgozott, előbb csak a tankönyvek szerény példáit másolgatva,majd bonyolultabb szerelési feladatokra térve. Catinca asszony legtöbb demonstrációja, mintvárható volt, kudarcba fulladt, amin titokban mosolyogtunk, meg-megbökdösve egymást; deha ezt nyíltan tettük volna is, a jó hölgy bizonyára akkor sem látta volna, oly izgatottan

próbált elkápráztatni bennünket az öreg masináival. G. B. különben valószínűleg rég nemlátta s nem is tartotta karban ügyes gépeit. Ha jól sejtem, a fizika fiatalkori szenvedélye volt;erre vallanak iratai közül is az első paksaméták, amelyek penészes lapjai gyakorlatirendeltetésű találmányok terveit őrzik. E találmányok legnagyobb része csak terv maradt,sohasem valósult meg, vagy mert a pénz hiányzott, vagy mert a feltaláló érdeklődése fordultmásfelé, miután a maga elé tűzött műszaki feladatot - akár egy matematikai feladványt -

papíron megoldotta. Hogy ezekből az alkotásokból mennyi az eredeti, igazi érték, s mennyi atévedés, a selejt, azt nem én vagyok hivatott megítélni. Néhány következtetést azonban, azthiszem, nyugodtan levonhatok, nem George Biris képzelete termékeinek hasznát, értékét,

hanem munkája célját illetően, amely célt iratainak futó átlapozása is feltárja. Egyik ilyenkövetkeztetés az, hogy amikor G. B. a maga egyszerű gépezeteivel a paraszt mindennapimunkáját igyekezett mechanizálni (például olyan itatóvályúkat képzelt el, amelyekbeszélmalomszerű szerkentyű szivattyúzza a vizet, vagy olyan drótkötélpályákat, amelyekenmarhákat lehet szállítani a dombokon túlra, a szomszédos falvakba, vásárok alkalmával), azutópiateremtő dolgozott benne, semmivel sem alacsonyabb vagy magasabb színvonalon, mintha naiv festő lett volna, s nem műszaki rajz, hanem mondjuk akvarell formájában jelenítettevolna meg ötleteit. További következtetés az, hogy aki így gondolkodik, akkor is dilettánsnakminősül, ha nem foglalkozik az örökmozgóval; nem tud kitörni a körből, melyet autodidaktamivolta jelöl ki számára: legelső benyomásom tehát igazolódott. Egyszerű lélekre vallegyébként G. B.-nek az a naivan gőgös gesztusa is, hogy nevéhez odabiggyesztette aszületése helyére utaló melléknevet, ezzel is megkülönböztetve magát attól a falusiközösségtől, amelytől családneve, úgy vélte, nem különböztette meg kellő mértékben. Smindehhez hozzájárult gátlástalan magabiztossága minden szakmában: az a könnyedség,amellyel a fizika területéről átsétált a kémia, onnan a műszaki tudományok, onnan meg afolklór területére - ahova kedve és ötletei kalauzolták. Ez megint azokra jellemző, akik nemkészültek fel rendszeresen ennek vagy amannak a tudományágnak, szakmának a művelésére,

akik csak úgy összelopkodták vérszegény tudásukat, s akiktől aztán az ember nem is várkomoly eredményt.Hanem hát itt vannak ezek a zavarba ejtő lapok egy vonalas füzetben, ezek a reszkető

kézzel írt feljegyzések, amelyek az öreg s talán már beteg G. B.-től származnak: határozottanellentmondanak az előbbieknek. Stílusuk alig különbözik a korábbi iratokétól, csak kissénehézkesebbek, és a szövegben lépten-nyomon régies fordulatok, kifejezések bukkannak fel,a helyesírás pedig az ötven vagy még több évvel ezelőtti. Első átlapozáskor szinte észre se

8/11/2019 GALAKTIKA_054


mi vonta a tekintetemet mégis ezekre a lapokra - hacsak nem az elsőre ügyetlenül felrajzoltlófej, amelynek homlokából görbe szarv nőtt ki. Ez a rajz aztán más lapokon is előjött, aholkülön hely volt hagyva számára, s kivitelezése egyre jobban sikerült, ami igyekezetre vallotta rajzoló részéről. Meglepett és gondolkodóba ejtett az egyszarvúnak, a régi mondákunikornisának ismétlődő ábrázolása George Biris Delafrata kéziratában, lévén szó egy olyanemberről, aki soha életében nem rajzolt mást, csak mindenféle gépezeteket. Mi lelte mostöregségére? S hogy megtudjam, olvasni kezdtem a szöveget, már amennyi megvolt belőle,

mert egy csomó lap az elejéről is, a végéről is hiányzott; a meglévőkön terjengő petróleumfoltokból gyanítom, hogy Catinca asszony tépte ki őket, mikor mozdony nagyságúkályháiba begyújtott, még mielőtt valaki tudtára adta volna, hogy apja zseniális feltaláló volt,s az iratai roppantul értékesek.

Elolvastam hát a megmaradt lapokat, sőt többször is újraolvastam őket, és ahogy kezdtemtartalmukat érteni, úgy nőtt az ámulatom. Nem kis fáradságomba került a szöveg megfejtése,nem mintha G. B. rejtjelezte volna feljegyzéseit, hanem mert valósággal át kellett ültetnem azegészet modern, világos fogalmakra és nyelvre - ő ugyanis a maga ósdi, század eleji módján

beszél itt egy sereg olyan dologról, amelyek lényegében csak mostanság kerültek atudományos érdeklődés középpontjába. Eleinte például nem értettem, mit akar mondani a„mutálás” szóval, mert józan fővel nem tulajdoníthattam neki „mutáció” jelentést.Mutációkról, genetikai mutációkról lenne szó George Biris Delafrata ákombákomjaiban? Ezabszurdum. S ha olykor éreztem is, hogy így kell értelmeznem, féltem megtenni: nem,mondtam magamnak, nem hülyültem meg, hogy ilyesmit higgyek. Később azonban beláttam,hogy fel kell adnom álláspontomat, s ma már minden kockázatot vállalva kész vagyokkijelenteni, hogy a kérdéses szöveg csakis így magyarázható és magyarázandó, akármilyenkülönös tartalomhoz jutunk is. Eltekintve a „mutálás”, az „elromlás” és a többi hasonló

kifejezés szakszerűtlenségétől, a fogalmazás bizonyos homályosságától és ennek legfőbbokától, a régies nyelvtől, amely mosolyt csal az olvasó ajkára, el kell ismerni, hogy itt az öregegyenesen modern felfogásban beszél életről és halálról, a genetikai anyagot egymásraszármaztató nemzedékekről, s arról, hogy ez nem lehetséges másképp, csak mindannak azátmásolása révén, ami - G. B. terminusával - „eleve jó” ebben az anyagban, és ami az életfolyamán meghibásodott benne. „Nincs élőlény, akiben nem támadnak zavarok” - szögezi leaz öreg, s ezen a fehérjékben, az aminosavakban végbemenő mutációkat érti (anélkül hogy amondott vegyületekről tudna, s így a „test sejtjeiről” szólva helyettük); tehát az ismétlődőgenetikai hibák megjelenésére, felhalmozódására, átörökítésére gondol. Itt főleg azöregedésről van szó, és G. B. nem titkolja aggodalmait saját hajlott korával kapcsolatban; ki-kibuggyan belőle a sajnálkozás, máskor meg a düh „a tehetetlenséghez vezető és halálbataszító elaggás” ellen. Hol érzelmes, hol indulatos kifakadásai közben az öreg továbbtöpreng, s arra a konklúzióra jut, hogy az elaggás az élet folyamán bekövetkezett „zavarok”összegződése; más szóval az öregedést s a halált annak tulajdonítja, hogy - amint elképzelemegy fiziológus fogalmazását - a szervek lassan degenerálódnak a káros mutációk és a véletlenmásolási hibák következtében. Ugyanakkor megsejti, hogy létezik valamiféle „átírómechanizmus”, amely vakon működik, s az egyszer feltűnt hibát állandóan reprodukálja. Ily

módon a genetikai információ is változást szenved, az elromlott, eltorzult sejtelemek pedigúgy hatnak, mint egy deformáló gépezet amelynek célja a teljes információtartalomszétrombolása. Hangsúlyozom, hogy ezek az én szavaim, így értelmezem a magam számáraazt, amit G. B. a saját szavaival mondott el, illetve írt le a maga számára.

S mindezek közben hol itt, hol amott bukkant fel az egyszarvú rajza. Mit jelképezhet? -törtem a fejem, s kutattam a szövegben is a magyarázatot, de nem leltem. Pedig lennie kellett:G. B.-nek szokása volt ábráihoz eligazító magyarázatot fűzni. Mikor ez eszembe jut, mindig

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Mit higgyek ezek után G. B.-ről? Nem vártam tőle ilyen bámulatos megsejtéseket. Persze,valószínűleg nem mindent ő gondolt ki, járhatott a kezében egy-két szakkönyv, amelyekbőlkiszemelgetett bizonyos adatokat; képtelenség feltételezni, hogy mindezt az ő paraszti agyaszülte. S még nem mondtam el valamit, ami ha megvalósult, kalapot kell emelnem a lángeszűamatőr előtt, akinek ugyanezen okból megbocsáttatnak a tudomány ellen akkor elkövetettvétkei, mikor az örökmozgó feltalálásával vesződött. Füzete utolsó lapjain - úgy értem, azutolsó megmaradtakon - egy furcsa kísérlet megkezdéséről ír, amelynek furcsasága főleg

abból adódik, hogy éppen ő, George Biris Delafrata végzi. Bár lehet, hogy tévedek, sigazából az volna furcsa, ha egy művelt elme, egy tudományos intézet kenyerén élő és annakmunkaterve szerint dolgozó, megbízható, komoly szakember végezne effajta kísérletet, egy

jóérzésű kutató, aki retteg a nevetségességtől, s tízszer is meggondolja, jó lesz-e részt vennieegy ilyen, mai tudásunk szerint nem túl sok eredménnyel kecsegtető vállalkozásban. G. B.nem volt járatlan a vegytan területén (ma más szemmel nézem laboratóriuma üvegedényeitis, amelyekből Catinca asszony, miután az öreg nem dolgozott már, jó néhány kosárnyit aszemétre lökött, mert utálta „a büdös porokat és löttyöket”), legalábbis nem volt teljesenkívülálló, ha rájött, hogy kísérleteihez sztreptomicint használhat, amelynek mutagén hatásarégóta ismert. Ebből már gyanítható, milyen irányban próbált tapogatózni. Minden genetikaimutáció a fejlődést vagy a visszafejlődést szolgálja: valami újat hoz a szervezetbe, és ez a„valami új” megbontja az egyensúlyt, megváltoztatja a szervezet és környezete viszonyát, svégül a hibák túlsúlyba kerülése az elaggás visszafordíthatatlan folyamatához vezet. „Fékenkell tehát tartani a mutálást” - jegyezte fel reszkető kézzel G. B. „Ha sikerül eztcselekednünk, testünkön kívül rekesztjük a hibákat, s így örökké olyanok maradunk, mint…”Ezek az utolsó szavak: a mondat másik fele s ami még következett, Catinca asszonykályháiban ment füstbe. Ugyanitt, az utolsó lapon, a bal alsó sarokban még egyszer feltűnik

az egyszarvú jele, amelyet most sem értek, de valahogy kevésbé titokzatosnak látom.

Egy hónappal ezelőtt, egy októberi reggelen, amikor az ősz még habozott, maradjon-e továbbis napfényes nyárutónak, vagy forduljon borongó télidőbe, másnaposan ébredtem a Frátaközség erdészeti profilú középiskolájához tartozó kollégiumban, egy húsz-valahány ágyashálóban. Másnaposan, de nem az ital miatt; mértékkel ittam, hogy fenn tudjak maradni egészéjjel a lakodalmi bőségű vacsoránál, utolsó „számánál” annak a kulturálisrendezvénysorozatnak, amelyre meghívtak bennünket; s ez fárasztott el, a virrasztás ezen a

baráti találkozón - a meghívottak közül ugyanis jó néhányan egyetemi évfolyamtársakvoltunk, sőt egyesek régebbi osztálytársak. „Meg akartam mutatni nektek, málészájúak, hogyha ti ott, az egyetem tövében, nem hoztátok össze a tízéves találkozót, én összehozom itt atizenegy évest, legalábbis a haverjaim számára” - mondta Tipan, s vidáman veregette meg avállunkat; boldog volt, hogy csaknem mindannyian eljöttünk. Később aztán keveset láttuk, scsak egy-egy villanásnyi időre, annyira lekötötte mindenféle tennivalója; egyszer hallottam,amint a sofőrökkel veszekedett kinn az udvaron, egyszer meg a konyhában pillantottam mega kantinterembe nyíló ablakocskán át, amint köpcös őrmester módjára dirigál a sütő-főzőasszonynépségnek. Mindent megtett, hogy mi, az ő meghívottai, jól érezzük magunkat, és el

kell ismernem, hogy ha a savanykás bor nem volt is valami híres (nem híres a vidékszőlőtermesztése sem), a forraltan és forralatlanul felszolgált több esztendős, erős pálinka, avadpecsenye, a töltött káposzta és minden egyéb a legmagasabb színvonalon állt. Miutánvéget értek a kissé sótlan humorral elegyített, hosszadalmas pohárköszöntők, én kellemes

beszélgetésbe merültem Aurellal, régi jóbarátommal, aki Temesvárról jött, s főleg azért, hogyvelem találkozzon. Egy magnetofon túl erős hangháttere előtt - erre egyébként az első néhány

pohár után senki sem figyelt - örömmel fedeztük fel egymásban a hűséget hajdani

8/11/2019 GALAKTIKA_054


közben-közben mosolyogva figyeltük Nascu kollégánk abbeli állhatatos fáradozását, hogyérdeklődést ébresszen maga iránt egy fiatal, igen fiatal költőnőben, aki azonban nem adta

jelét ez irányban semmi hajlandóságnak. Lehet, nem akart rossz benyomást tenni ránk, seszébe se jutott, hogy így rossz benyomást tesz Nascura. De éppen neki, pontosabbanszemérmetességének köszönhetjük azt a különleges eseményt, amelyre történetem elejéncéloztam volt; ha nem így alakul a dolog, akkor az egész másnapi program Tipan terveszerint zajlik le, és nem ugrik be az a véletlenszerű fordulat, amely aztán a mondott eseménytkiváltotta.

Másnap reggel, alig két óra pihenés után, ha ugyan pihenés volt az a kis kábult alvás azüres, hideg hálóteremben, fejünk alatt egy-egy krumpliszsák keménységű párnával - nos,másnap reggel elhatároztuk Aurellal, hogy fáradtságunk s megterhelt gyomrunk noszogatásaellenére nem heverünk tovább az ágyon, bosszúsan küzdve a szobába húzódott őszilegyekkel. Szép lassan felöltöztünk, közben összebogoztuk éjszakai beszélgetésünk elszakadtszálait, s úgy döntöttünk, eszünk valamit, ami serkentőleg hat lelassult emésztésünkre; ecélból a kantinba mentünk, s nagy meglepetésünkre ott találtuk Nascut és Lanculescut ahosszú asztal egyik végénél, amint vidám csevegés közben egy kiadós reggeli eltüntetésébe

merültek. Nem látszottak fáradtnak, bár sokáig voltak fenn még azután is, hogy a társaságnagyobb része - s velük a fiatal költőnő - visszavonult és eltűnt a kollégium folyosóin,alkalmas hálóhelyet keresve. Nascu álla ütemesen mozgott fekete szakállával, amint egyikszelet vajas kenyeret rágta a másik után, s közben tréfálkozott szerelmi felsülésén, ésfogadkozott, hogy az első adandó alkalommal elégtételt vesz, ha nem az illetőn, hát valakimáson.

Nem hittem volna, hogy rövid időn belül szavának is áll. Csak egy kis sétát tettünk a

8/11/2019 GALAKTIKA_054


lány integetett felénk: alkalmi ismerős az esti bankettről, akiről később megtudtam, hogyrokona G. B.-nek, harmad- vagy negyedfokú unokahúga. Ekkor még csak annyit tudtam róla,hogy tegnap ott volt a kultúrházban, és Nascu már elkezdett legyeskedni körötte, hogy aztána költőnő kedvéért könnyelműen faképnél hagyja. Szerencsére a lány nem sértődött meg, s

bámulatos szerelmi nyitottsága jeleként mosolya arra látszott biztatni Nascut, hogy töltse veleaz indulásunkig hátralévő órákat. Szájjal ugyan mindannyiunkat hívott, de mi éreztük, hogyezt csak illendőségből teszi; összenéztünk, és kimentettük magunkat. S ha még pár pillanatig

álltunk az ablak alatt, az csak azért volt, mert földbe gyökerezett a lábunk barátunkmeghökkentő nagyvonalúságától - attól, hogy megfogta az ablak párkányát, egyet lendült, s akövetkező mozdulattal már benn is volt a lány szobájában.

- Ennek elment az esze? Nem gondolja meg, hogy kompromittálja? - kiáltott fel ahórihorgas Lanculescu, akitől igazán nem vártam effajta aggodalmat.

Megfordultunk és visszafelé indultunk; Nascu idétlen eredetieskedése után az volt a benyomásunk, hogy a szomszédos házak minden elfüggönyözött ablaka mögül minket bámulnak. De barátunk szakállas képe szinte azonnal megjelent az ablakban; utánunk szólt,és most már ő is kért, hogy menjünk be. Fölösleges lett volna vitába bocsátkoznunk.Kényszeredetten betoltuk a kaput, átvágtunk az udvaron, s végül is beléptünk a hűvös, öregeslevegőjű, ámbár nem rideg házba. Nem tudom, a többiek mit gondoltak; én igyekeztemtúltenni magam a helyzet nevetségességén és azon, hogy akaratom ellenére rángattak bele, sderűsen vártam. Ha jól emlékszem, befelé menet feltettem volt magamban, hogy pár percmúlva úgyis eljövök, s ha lehet, a többieket is viszem; itt egyedül Nascura van szükség, ő

pedig csak nem kívánhatja, hogy díszőrséget álljunk mellette.Hanem a dolgok másképpen alakultak, és valahogy kiléptek folyásuk normális medréből.

Legnagyobb ámulatunkra a tornác végéből előloholt Catinca asszony, fésületlenül és nagyon

izgatottan, s azonnal elárasztott bennünket hangos és közönséges beszédével, melyet ugyan őmaga roppantul előkelőnek szánt, de heves temperamentuma és elméje szerény képességeikölcsönhatása folytán rendetlen szóözön lett belőle.

- Tessék, tessék, kerüljenek be, már azt hittem, hogy sohase jönnek! - kiáltott, s majdnemhogy a kabátujjunknál fogva ráncigált be mindannyiunkat egy szobába, amelyet nem túltiszta kék függöny választott ketté (amint később megtudtam, emögött volt G. B.laboratóriuma, amelyet a jó hölgy konyhának használt). Ezen a szobán át egy tágasabb,világosabb helyiségbe jutottunk, amelyet igen tarkán bútoroztak be különböző stílusúdarabokkal: középen egy nagy parasztágy állt, oldalt nehéz, díszes faragványokkal zsúfoltasztalok és szekrények, imitt-amott székek, s a főhelyen, a ház ékessége gyanánt, egy ódivatúhintaszék, amely mögött szerényen húzódott meg egy kis könyvespolc, rajta néhány poros,viharvert, elrongyolt sarkú könyvvel. Nascu ott állt a gesztenyebarna lánnyal az ablakmellett, melyen oly meggondolatlanul beugrott; a bútorok szinte elvágták őket a kijárástól.Aurelra néztem, s úgy láttam, őt is a valószerűtlenségnek ugyanaz az érzése nyűgözi le, mintengem; ő is mintegy ködön át látja Catinca asszony előttünk hullámzó idomait, amelyeknek -s ötven vagy néhánnyal több esztendejének - egy feszes nadrág próbál némi sportosságotkölcsönözni; s úgy hallja a hangját is, zavaros-fátyolosan, pedig ugyancsak harsog, amint

erőszakosan hellyel kínál bennünket.Aurel egy díványra telepedett, én egy székre az ágy lábánál, Nascu az ablak mellet maradta lánnyal, Lanculescu pedig leült az ágy szélére, bár bizonyára kényelmetlen volt a hátábanérezni a nappalra bevetett falusi ágy paplan- és párnahegyét. S ettől a pillanattól avalószerűtlenség átváltott valami furcsa lázálomszerűségbe. Catinca asszon' gyorsan azágyhoz lépett, s a hely szűk volta miatt valósággal átmászva Lanculescun, erélyesmozdulatokkal kezdte széttúrni a feltornyozott ágyneműt, hogy valamit a felszínre hozzon.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


egyébnek nem kellett volna lennie, csak dunnának, felbukkant egy igen öreg közel százévesember reszketeg, borzas feje és csontos válla.

Bambán nézett szét maga körül; a fülét hasogató kiáltozás ellenére sem ébredt felegészen. Catinca asszony felénk fordult, mentegetőzve mondta, hogy az öreg nagyot hall, snyomban újra beleszirénázott a magatehetetlen vénség fülébe:

- Keljen fel, apám! Itt vannak Kolozsvárról, látni akarják!Bénultan ültem, s azt hittem, hogy álmodom, annyira képtelen dolognak éreztem egy

ilyen aggastyán brutalizálását, még ha azt jó szándékkal tette is tulajdon dilis lánya. Smindenre inkább el voltam készülve az idegen házban, mint épp erre a találkozásra. GeorgeBiris mintha a sírból kelt volna ki, sápadt és aszott arca hosszú fehér szakállban folytatódott,mely éppolyan borzas volt, mint gyapjúszínű haja, s olyan sűrű, amilyen nem láttam méghasonló korú öregembernél (igaz, hogy hasonló korú öregembert sem sokat láttam), és bő

pizsamájában apró, töpörödött test sejlett. Catinca asszony feltámogatta, s anélkül hogy egy percre is abbahagyta volna rikoltozását, nagy erőfeszítéssé ülő helyzetbe hozta, és egy párnátnyomott a háta mögé; beleizzadt, mert az aggastyán mihelyt végre felfogta, hogy látogatói

jöttek, ijedten kezdett vergődni a jó hölgy karjaiban. Megborzongtam, s nem bírtam levenni aszememet arról a csont és bőr lényről, aki most már engedelmesen ülve maradt, s várakozvafordult abba az irányba, amelyből nemcsak lánya rikoltozásának hangfoszlányai értek hozzá,hanem a napvilág is - az ablak felé. Catinca asszony azonban tenyerébe fogta az öreg állát, sa fejét erélyesen arrafelé igazította, ahol mi ültünk, egyúttal a fülébe kiáltva, hogy ott vannaka vendégek Most ismét úgy éreztem, egy szerencsétlen ember brutalizálásának, s ha ezöntudatlanul történik is, az élet meg- és kicsúfolásának vagyok tanúja, hiszen mi értelme vankényszeríteni egy már majdnem vak embert, hogy nézzen valahova, ahol úgysem lát semmit?De a jó hölgy minden bizonnyal olyan nagy eseménynek gondolta ottlétünket, hogy nem

várhattunk tőle megfontolt, ésszerű gesztusokat. Ez volt az ő show-ja: volt valamije, és megakarta mutatni - másfelől pedig meg akart győzni minket, hogy ő is valaki ott, Frátaközségben, akit érdemes felkeresni, háza amolyan múzeumféle, benne egy még élőmúmiával, mint roppantul értékes kiállítási tárggyal.

- Maga is tett egyet-mást életében, apám, nem igaz? - kérdezte, hogy mi aztán ámuljunk aválaszon. S kijátszotta a nagy adut: - Ugye volt külföldön is? Utazott hajóval a Dunán, mi?

Na mondja, hol volt… Olaszországban volt, Rómában… Melyik szállóban lakott Rómában?Mondja, apám: melyik szállóban? - sikította kétségbeesve, mert már azt hitte, a boldogtalanvénség meghiúsítja kedvenc attrakcióját.

- Rómában a Hotel Napoli szállóban laktam - motyogta az aggastyán; értelme megváltófelvillanása egy szemernyit felszínre hozott feledésbe süllyedt emlékeiből. Catinca asszonykegyetlenül tovább nyaggatta, hogy elkápráztasson minket, bár az öreg ezt a pár szót isgépiesen, lélektelenül ejtette ki, reszkető állal és lélegzet után kapkodva.

- Jól van, apám. S miket csinált még? Feltaláló volt, csinált egy csomó gépet?Szinte úgy hallatszott, mintha be akart volna beszélni valamit az öregnek, vagy mintha

erőszakkal rá akarta volna adni régen kihunyt egyénisége láthatatlan ruháját.- Csináltam egy csomó gépet - szajkózta értelmetlenül az aggastyán.

- Micsoda élete volt, s hogy tudott élni… Meg akarja érni a századik esztendejét - fordultfelénk Catinca asszony elnéző és ugyanakkor büszke mosollyal. Majd a vénség fülébeszirénázta: - Sokat látott, apám, sokat utazgatott, mi? És boldog volt, mi?… Boldog volt -

jelentette ki aztán ő maga, hogy nem kapott választ, s emlékszem, az öreg ebben a percbenfogatlan ínyét mutatva nagyot ásított.

Ezt is válasznak lehetett tekinteni.- Nem látok… Semmit se látok, nagyon meggyengült a látásom - szólalt meg az

8/11/2019 GALAKTIKA_054


csend szakadt ránk, egyikünk sem mert szólni, s ekkor tette az öreg váratlan vallomását; ez akét kurta mondat volt egyetlen olyan szövege, amelyet nem Catinca asszony adott a szájábaés visszhangoztatott vele.

Így kerültem szemtől szembe, mint mondtam, George Biris Delafrata létezésével. Kínosmeglepetés volt, s a kínosság érzése továbbra is megmaradt bennem, ameddig még ott ültünk.Hogy miképpen jött vissza a jő hölgy teljesen „kikészített” fejjel és arccal (csak a rúzst kentefel még előttünk az ajkára), miképpen beszéltük le arról, hogy elfusson egy üveg pezsgőért, s

végül hogyan szabadultunk meg tőle - mindez már nem érdekes. Csak kinn az utcán sikerültfeloldanunk magunkban a látogatás szorongó feszültségét, és valósággal kirobbant belőlünkaz ámulat, a zajos csodálkozás, anélkül hogy valamit is tudtunk volna az esemény felszínealatt rejtőző igazságról.

- Hallatlan! - kiáltott fel Lanculescu, s a homlokára csapott.- Ha nincs ez a lány, eszünkbe se jut, hogy betérjünk oda, s lemaradunk a nagy

spektákulumról - mondta Nascu, aki négyünk közül a legkevésbé illetődött meg, s karját avele tartó gesztenyebarna szépség nyakába akasztotta.

Néhány nap múlva óriási csomag érkezett otthoni címemre: az öreg iratai. Nem hittem volna,hogy Catinca asszony komolyan veszi az ígéretemet, amikor én magam sem vettemkomolyan (abban a szorongatott helyzetben könnyen megígértem volna akármit); hanem háta jó hölgy, úgy látszik, erősen reménykedett az iratok kiadásában, legalábbis egy részükében,amely a gondatlan tárolás ellenére kibetűzhető maradt. Mióta rájött, vagy valaki a tudtáraadta, hogy atyja lángelme volt, tipikusan úgy viselkedik, mint az örökös: nem kímélfáradságot, ha öröksége érvényesítéséről van szó, kezdve az iratok kiadatása körüliügyködéssel s végezve a nagy feltalálót övező helyi dicsfény lehetőség szerinti növelésével,

amely dicsfény sugaraiban aztán maga is sütkérezhet.Egy dolgot nem tud, mert biztos vagyok benne, hogy csak felületesen lapozta át arengeteg papirost, s nem bukkanhatott arra, amit én megtaláltam, kihüvelyeztem - egy dolgotnem tud a hölgy: azt, hogy nem örökölhet semmit G .B.-től, mert G. B. túléli őt. Már ha jólfejtettem meg bizonyos szövegrészek s az egyszarvú jele értelmét. Íme, ez a két évvelezelőtti, távirati stílusú, szinte rejtjeles naplójegyzet a kezelésről, amelynek az öreg alávetettemagát, jobban mondva ő alkalmazott magán, s amelynek korábbi empirikus kísérletei szerintazt kellett eredményeznie, hogy lelassuljanak vagy éppen megálljanak szervezete„mutálásai”; hogy rendre megszűnjön a genetikai mutációfaktor hatása, ha valakitudományosabb megfogalmazást óhajt. Ebben az összefüggésben az egyszarvú jele ahalhatatlanságot jelenti; a legendabéli állatfő kizárólag azokon a lapokon jelenik meg,amelyeken ezzel a kérdéssel kapcsolatos elmélkedések, adatok találhatók.

Ha valami szerencsés véletlen folytán G. B-nek sikerült megoldania a problémát (nem azelső amatőr volna, aki nagy horderejű felfedezést tesz), akkor Catinca asszony szavai, hogy„meg akarja érni a századik esztendejét”, csak halvány és normális előképét vázolták annak afantasztikus dolognak, ami majd bekövetkezik. Matuzsálem taknyos kölyök volt ahhoz azaggastyánhoz képest, aki G. B.-ből lesz idő múltával.

Mindannyiunkat túlél, természetesen kolontos lányát is, és - ha az unikornis jele nem csal- 3000-ben is ott fog trónolni az ágyban, paplanok és párnák halmain, csak az ágya lesz más,az ágyneműje s a ház, amelyben mindez történik; a mostaniak nem tartanak el addig.

Nem lehet azonban s nem is akarom megkerülni a kérdést: mire jó mindez? G. B. akkorlett halhatatlan, ha ugyan az lett, amikor fél lábbal a sírban volt - tehát túl későn. Miutánrájött a mutációk megállításának nyitjára, hosszú évekig kísérletezett saját magán, s kezeltemagát a dilettáns tudatlan merészségével, a közelgő vég sürgetésére. Mivel a hatás bizonyára

8/11/2019 GALAKTIKA_054


meghozva G. B.-nek a halhatatlanságot, mikor már nem tudott mit kezdeni vele, sőtegyáltalán nem is tud róla. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna, ha G. B. hamarabb jut ela kérdés megoldásához, s közzéteszi a módszert, rendelkezésére bocsátva mindannyiunknakés ezzel megváltoztatva a világ arculatát. Kerülöm, hogy erre gondoljak, mert meddő,értelmetlen képzelgés volna, miután láttam, milyen állapotban van G. B.: hogy már a sajátnevére sem emlékszik, nemhogy bonyolult képletekre, kísérletekre, orvosbiológiaieljárásokra. Halhatatlansága most már büntetés, egyelőre a mit sem sejtő Catinca asszonyon,

aztán majd sok-sok jövendő nemzedéken, de leginkább, azt hiszem, a nyomorult vénségen.Már ha az egyszarvú nem csalt meg, s a továbbiakban sem hazudtolja meg magát.Furdalt a kíváncsiság, de a kétség is; fogtam magam, és megint kiszaladtam Frátába.

Ezúttal nem beszéltem le a jó hölgyet arról, hogy elfusson pezsgőért, bár a pezsgő - főleg arosszabbfajta - gyomorégést szokott okozni nekem és fejfájást. De legalább pár percreegyedül akartam maradni az öreggel. Szerencsére ébren találtam; megkönnyebbülvesóhajtottam fel, hogy nem kell kibányásznom a paplan- és párnahegy alól.

- Ide hallgasson! - kiáltottam a fülébe, ahogy Catinca asszonytól láttam, miután előbbmeggyőződtem róla, hogy az ablak zárva van, s a járókelők nem hallják hangoskodásomat. -

Nézze csak, mit írt ide - tartottam eléje a tépett, hiányos, petróleumfoltos füzetet, de nyombanészrevettem, hogy semmit sem lát belőle, és mélyen elszégyelltem magam. Most azonbanmár nem visszakozhattam. Minden pillanatban jöhetett Catinca is. - Igaz, amit ide írt? Igaz,hogy felfedezte azt a… hogy mondjam… igaz, hogy halhatatlan?

Utolsó szavaimat úgy üvöltöttem, mint egy eszelős, hogy behatoljanak a dobhártyájamögé, megzápult agyába, és dermedten vártam, hogy mit szól. Ha nem másnak, legalábbennek a kérdésemnek meg kellett valamit mozdítania benne, hiszen élete legnagyobberedményéről van szó… S valóban úgy tűnt, az aggastyán eltöpreng. Fejét félrehajtotta, fehér

szakálla pizsamája gallérján pihent. Majd egy nagyot ásított, éppen úgy, mint mikor Catincaasszony azt kérdezte, hogy boldog volt-e; igen, ezt is válasznak lehetett tekinteni.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

8/11/2019 GALAKTIKA_054


VIASZMODELLEKMIRCEA OPRIŢĂ

Kegyetlenül lehangolódtam, s az a furcsa érzésem támadt, hogy a tárgyak eltávolodnaktőlem: széthúzódnak a tömör üvegfalak, a kartotékos szekrények, és a fényes pontokkaltelehintett nagy csillagtérkép valósággal eltűnik káprázó szemem elől.

- Meg kell nézned, mi van a Baktriánán - jelentette ki a főnököm. - Te keltetted ott azűrzavart, emlékszem rá. De hátha időközben helyreálltak a dolgok…

Tiltakoztam, miért küld éppen engem. Mit keressek ott újra? Menjen más, javasoltam.Menjen valaki a fiatalabbak közül.

Főnököm megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, nem gondolok-e őrségváltásra.Gúnyolódott velem az öreg róka. S hogy ne lássam szája sarkán a mosolyt, beharapta az

ajkát, és hatalmas műszerasztala lapjára könyökölve kérdőn nézett rám.- Menjen valaki a fiatalabbak közül - ismételtem meg, s név szerint is szóba hoztam

egyiket, aki már többször panaszkodott, hogy nem kap komoly feladatokat. Tétlenségre vankárhoztatva, mondta, nem azért lépett erre a pályára, hogy veszteg üljön egy támaszponton;alig várja, hogy valahova útnak indítsák. Hát küldje ezt a fiút, ajánlottam. Nem egyedül, két-három útitárssal.

- Jó, gondolkozom rajta - felelte.Egyelőre nem tudtam, milyen mértékben sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon békén, ne

állítson fel munkám mellől, amelyben évek óta teljesen elmerültem.- Mindenesetre - mondta - kérni fogom, hogy a Baktriánát újra felvegyék kutatásitervünkbe.

Hát csak kérje, gondoltam, s próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi közöm azügyhöz, akármi történt a Baktriánával. Számomra az a bolygó az ifjúság emlékét jelentette,azokét az évekét, amikor a szakmát tanultam - s nemcsak én, hanem a többiek is mind, afőnökkel együtt. Engem aztán elküldtek a Baktriánára, ami nem keltett sem csodálatot, semirigységet, mivel senki sem törte magát azért, hogy az Oroszlán csillagképbe s abban is erreaz obskúrus bolygóra hajózzon. Egyébként épp emiatt esett rám a választás, ennek

köszönhettem, hogy a bolygó felkeresését valaki beiktatta kutatási tervünkbe. De hát akkorén voltam abban az életkorban, melyben az üvegtetők alatti munka lustálkodásnak tetszik azember szemében; lelkesen fogadtam a küldetést, és merész tettekről ábrándoztam. Két öcsém(egyikük azóta baleset áldozata lett, a másik csendesen, de igen jól él, mint földalatti-pályákatszerelő szakember) annyira büszke volt rám, hogy elkísértek az űrhajó fedélzetére, s velem

jöttek volna szívesen az útra is, ami - most úgy gondolom - remek dolog lett volna; a küldetésazonban egyéni volt, úgyhogy öcséim lógó orral hazatértek a Földre, miközben én

begyömöszöltem magam az űrkabinba, és elvesztve öntudatomat, az Oroszlán csillagvilágafelé kezdtem suhanni.

Főnököm szerint zűrzavart keltettem ott, s azt akarja, most tisztázzam a dolgokat. Könnyűaz ilyesmit csak úgy kijelenteni. De lássam én azt, aki a helyemben nem keltett volna éppenolyan zűrzavart. Mit tudtam akkor a Baktriánáról? Mit tudott róla bármelyikünk is? „Nemlesz sok dolgod” - mondta a főnök akkor, indulás előtt, s még hozzátette, hogy ne legyenekillúzióim. Igen, szó szerint így mondta: „Ne legyenek illúzióid.” Minden következtetés odalyukadt ki, hogy a bolygón nincs élet, s ebben a komputerek nem is tévedtek: a Baktriánán

k l él ddi é d é E lék il h éb d

8/11/2019 GALAKTIKA_054


követelte, kényelmetlen fekvő helyzetbe. Lassan tértem magamhoz, bár űrkabinom régen a bolygó talaján állt; egy földi hónap telt el, mióta megérkeztem, s csak ekkor kezdtemvisszanyerni érzékeimet és öntudatomat. Kábult voltam, és gyenge, órák hosszat feküdtemfélig nyitott szemmel, s az előttem elvonult fényekről és árnyakról nem tudtam, egy idegenvilág jelenségei-e vagy az én gyötört agyam képzelgései. Most azt hiszem, inkább azutóbbiak voltak: az öntudatlan lét állapotában is működő érzékeim játéka, amit a valóságraébredés közben tudatorr először regisztrált.

„Te keltetted ott a zűrzavart emlékszem rá” - emlékeztem én is főnököm szavaira. Mitgondol, hogy most majd rendet teremtek? S éppen a Baktriánán, ezen a senki bolygóján,amelynek lágy, ruganyos talajában én hagytam az első lábnyomokat? Nehéz fellegekhömpölygése a hamuszürke égbolton. Szórt fény, hideg és valahogy súlyos fény, melyvalószínűtlenül lassan vonul át a szemhatár egyik feléről a másikra, követve a szinte sohasemlátszó törpe nap vándorlását. Ilyen volt a világ a Baktriánán eszmélésem legelső napján: acsend, a tökéletes csend bolygójára érkeztem…

Kábult voltam, és gyenge, alig tértem magamhoz, de a kinti táj annyira nyugalmasnak,veszélytelennek tetszett, hogy - miután átnéztem a készülékek immár bőséges adatait akülvilágról - megkockáztattam egy kis tájékozódó kiruccanást. Nem mentem messze, s úgytartottam az irányt, hogy az űrkabin folyton a hátam mögött volt; sűrűn vissza-visszafordultam megnézni, látszik-e még. Elég nehéz terep volt körös-körül. Előttem, jókoratávolságban, hullámos lejtő látszott - mintha dermedt láva lett volna. Máshol szennyszürketavak vagy kiterjedt pocsolyák, amelyek közelében még süppedőbb és sárosabb volt a talaj,mint ott, ahol vigyázva lépegettem, mindenféle rejtett veszedelemre készen. Különösebb

bajom nem történhetett, legfennebb arrább, a tavakon túl; a közvetlen környéket készülékeim jól átszondázták. De a talaj furcsa ruganyossága, síkossága felfokozta bennem az életösztönt,

s mi tagadás, kissé szorongtam.Egyszer csak megpillantottam az űrkabint alig pár lépés távolságra előttem. Csodálkozvaálltam meg, s nem értettem, hogyan véthettem el az irányt. Minthogy folyvást előrementem,nem fordultam vissza a kabin felé, ez - józan földi szemlélet szerint - csakis úgy történhetett,hogy kört írtam le mentemben. Hátranéztem, következtetésemet ellenőrzendő, de éppenekkor sűrű ködgomoly nyomult elő a tavak irányából, és mindent homályba vont mögöttem.Csak az előttem álló, horgonyaival szilárdan a talajhoz rögzített űrkabinhoz igazodhattam. Ezazonban valahogy más volt, valami megváltozott rajta, mialatt kinn járkáltam, s nem bírtamrájönni, hogy mi. Töprengve bámultam a kabint, majd észbe kaptam: a létrája hiányzik.Mikor eltávolodtam tőle, ott hagytam a kis négyfokú fémlétrát, amelyen lekapaszkodtam, atalajhoz támasztva; nem láttam semmi szükségét, hogy felhajtsam. S lám csak, valahogyeltűnt, valami vagy valaki elvitte; abban a pillanatban ezt láttam az egyetlen lehetségesmagyarázatnak.

Felocsúdtam a dermedt csodálkozásból, és elég óvatlanul közelebb léptem. Igen, az énűrkabinom volt, minden részletét pontosan felismertem, még az olvadás nyomait is a vastagfémköpenyen, amelyek a légkörbe való behatoláskor keletkeztek. Szerencsémre az ajtóeléréséhez - oxidált felülete alig látható körvonalakkal simult a köpenybe - nem volt föltétlen

szükségem a létrára; küszöbe ott volt a mellem magasságában. Ki akartam nyitni, hogyvisszazsilipeljem magam, de nem ment. Mintha beszorult volna a keretébe, szinte minthaeggyé vált volna vele, meg se moccant, akárhogy erőltettem, bár idegességemben ököllel isnagyokat ütöttem rá. Egészen különös volt, ahogy a nyitószerkezet gombja viselkedett:mintha tömör fémdudor lett volna az ajtó testén (amely egyébként maga is mintha a köpenytagolatlan része lett volna). Csak később értettem meg, mi történt; ekkor még azt hittem, asaját űrjárművemnél vagyok, s mert megijesztett a kinnrekedés rémképe, tovább

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


Körülbelül az történhetett, hogy miközben én kiszálltam, s az űrkabinnak hátat fordítva,óvatosan, egyenes vonalban eltávolodtam tőle, a tavakból felszállt vagy kiáramlott a köd,amely előbb is folyton a felszínükön lebegett (emiatt s a nap erőtlen fénye miatt a tavak

partvonalát soha nem is lehetett világosan kivenni). Kiáramlott arra a tereprészre, amelymögöttem maradt, s az űrkabint is ellepte; ha nem láttam volna a második s aztán a továbbiűrkabin-példányokat, alkalmasint még mindig azt hinném, hogy egyszerű köd volt. Hogymármost közhasználatú szavakkal írjam le a következőket, a köd mintegy letapogatta

kabinom felületét, s ezt elemezte, memorizálta és kis idő múlva néhány, egyre pontosabbmásolatban reprodukálta. E szavak legfőbb hibája, hogy azt sugallják, valamifajta tudatoscselekvés ment végbe, márpedig én a bolygó különös teljesítményeit soha nem láttam, neméreztem értelemre valló megnyilvánulásoknak, sőt inkább mindig az volt a benyomásom, aszuszpenzió öntudatlanul és értelmetlenül csinálja, amit csinál, kizárólag anyagafinomszerkezetének, a benne rejlő páratlan mimetikus képességnek köszönhetően.Csinálmányai ugyanakkor nem voltak afféle hozzávetőleges, otromba utánzatok, aminőknéha más közegben is keletkezhetnek; nem, ezek tartós és tökéletes másai voltak aszuszpenzió letapogatta különféle tárgyaknak.

Tévedés, képzelődés - ismételtem magamban számtalanszor. Bizonyságot akartamszerezni róla, hogy feltevésem nem áll helyt. Pedig e minden ismert földi jelenségtőlfüggetlen, mondhatni ösztönösen alkotott hipotézis a legbiztosabb utat nyitotta a bolygótitkaihoz. Eszembe jutott, hogy a köd viszkózus közege valószínűleg nem másol le mindenthajszálpontosan kiáramlása rövid ideje alatt; ez tényleg hihetetlen volna. Megint kiszálltam, salaposan szemügyre vettem, körbejártam az űrkabinom mellett horgonyzó kétmásodpéldányt. Mindkettőnek szabályos, a talajt érintő létrája volt, mert - értettem meghirtelen - a szuszpenzió ezúttal így találta űrkabinomat, leeresztett létrával, s így másolta le; a

többi példány (vagy húszat számláltam meg összesen a völgytorkolatban s a fennsíkon) mégakkor keletkezett, amikor ébredésre vártam hipnotikus álmomból. Egyiknek sem volt létrája,minthogy akkor az eredetinek sem volt, csak benn a belsejében; egészen biztos tehát, hogyezek első kiszállásom előtt készültek. Mindebből arra is rájöttem, hogy a szuszpenziónak,amely érvényre juttatja a közeg mimetikus készségét, vannak bizonyos korlátai; lehetőségeifantasztikusak, s minden földi képzelőerőt meghaladók ugyan, de mégsem végtelenek. Séppen ez bátorított fel arra, hogy megpróbáljam a jelenséget birtokba venni és akaratomszerint irányítani.

Kezdetképpen, gondoltam, ellenőrzöm az egyik újonnan készült űrkabin szilárdságát.Előbb azonban a létrát próbáltam ki, s megállapítottam, hogy csuklós szerkezeteműködőképes. Ugyanilyen működőképesnek tűnt az ajtó nyitógombja: meg lehetett nyomni,visszarugódzott - de az ajtó nem nyílt ki. Rúgni kezdtem a sarkammal, s egyszer csak

behorpadt, mintha rosszul sült kenyér haja lett volna. Miközben ott álltam a létra legfelsőfokán, az egyik láb is megroppant; a kabin oldalra dőlt, majd elzuhant a talajon, szerencséremiután előbb egy nyaktörő ugrással sikerült megelőznöm, hogy alája kerüljek. Most, ahogyégnek fordult lábakkal hevert, kényelmesen megvizsgálhattam a kettéroppant láb törésifelületét, s ha ez a szemrevételezés nem szolgált is túl sok adattal arra vonatkozóan, hogy

milyen anyagokkal dolgozik a mimetikus köd, azt viszont világosan látnom engedte, hogy aföldi tárgy belsejét nem tudta sehogy sem reprodukálni. Körülfolyta a kabint, s mindenirányból pontosan, alaposan letapogatta, de csak a felülethez férhetett hozzá: ami azon belülvolt, titok maradt számára. Megjegyezte - vajon mi módon? - a felület alakjáról, nagyságáról,anyagáról nyert adatokat, s aztán ezek alapján külsejükre nézve hibátlan másodpéldányokatállított elő. Hogy milyen finom „megfigyelésre” és „munkára” képes, azt a létra csuklósszerkezetének utánzása mutatja; az ajtót viszont azért nem tudta használhatóra alakítani, mert

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Megvizsgáltam a kabin zömök testét is, amely estében úgy behorpadt, mintha bádogkürtőlett volna. Ennek ellenére, amikor erős lézersugárral kettévágtam, a belseje tömör volt; seholaz eredeti példány üreges szerkezete, hogy ne is szóljak a felszerelés, a berendezés sok-sokapróságáról. íme tehát az újabb bizonyíték arra, hogy a viszkózus közeg nem hatol a zárttárgyak belsejébe - gondoltam, s a hengeres testet kitöltő szürke, tésztaszerű anyagot néztem.Ez azonban valahogy nem látszott véglegesnek, s mint később meggyőződtem róla, valóbanegyfajta szilárdulási folyamat zajlott benne, amelynek során űrkabinom külső burkának

ötvözetéhez lett hasonló. Nemhiába képedt el a főnököm, s kiabálta dühösen, hogy nevetségessé teszem az

intézetet: sokfelé megfordultam azóta, sok űrkutató jelentését olvastam, de egyetlennaprendszerből sem írtak le olyan rendkívüli, minden ismerttől annyira eltérő jelenséget,amilyen ez volt: a Baktriána alkotó, pontosabban megadott modelleket - s csakis azokat -utánzó képessége. S ha ez a képesség addig, ameddig oda nem érkeztem, modell híjánkihasználatlan volt is, ottlétem rövid ideje alatt annál gyökeresebben megváltozott a helyzet.

- Büntetést érdemelnél - morgott a főnök, miután aláírta jelentésemet, s töröltette aBaktriánát kutatási tervünkből. Nem tudott napirendre térni megfigyeléseim éskövetkeztetéseim fölött, s bosszantotta, hogy játszani mertem a jelenséget létrehozó erőkkel,megbontva egy nagyrészt ismeretlen világ ősegyensúlyát. (Ez főleg azután történt, miutánrájöttem, hogyan lehet a szuszpenzió működését irányítani.) - Túlságosan nagyot akartál -

pirongatott. - Teremtőnek képzelted magad, és arra vetemedtél, hogy összevissza alkossmindent, ami csak eszedbe jut. Teljes káoszt csináltál; ezért kellene büntetést szabnom rád,ha volna egyáltalán büntetés ilyen bűnre. Ne gyere nekem a mesével, hogy tanulmányozniakartad a bolygó formaképzési lehetőségeit, meg mit tudom én; ismerd el, hogy játszottál, shogy ezzel elmentél a végső határig… Most már mindegy, abba kell hagynunk a térség

kutatását, ameddig a dolgok leülepednek; aztán meglátjuk, mi lesz abból a szerencsétlenvilágból, amelynek természetes állapotát így elrontottad.Efféléket mondott, s haragosnak tűnt, nem hiszem azonban, hogy csakugyan az volt.

Sokkal valószínűbb, hogy nagyon érdekelte mindaz, amit „elkövettem” a bolygón, s márakkor kíváncsi volt, mi marad az általam s az Oroszlán csillagkép egyik jelentéktelen,félreeső objektumának mimetikus ereje által létrehozott „élővilágból”. Mit mondhatok erre?Persze, én is kíváncsi vagyok, mi lett teremtményeim sorsa, de most már hiányzik belőlem azegykori bolond bátorság - ez pedig feltétlenül szükséges volna ahhoz, hogy ismétellátogassak a Baktriánára.

Nem tudtam biztosan, de szerettem volna hinni, hogy a főnököm téved; hogy nincs igaza,amikor helytelennek látja ottani tevékenységemet, mi több, büntetendőnek. De hát végül ismi a bűnöm? Kísérleteket folytattam egy lakatlan bolygón, mely épp azért, mert lakatlan,szabad tere az ilyen vállalkozásoknak. Nem robbantottam fel. Nem mozdítottam ki

pályájáról. Csupán aktivizáltam a lehetőségeit, s megnyitottam rajta a biológiai fejlődés útját,mégpedig nem nagy erőbefektetéssel, és nem a bolygó természetes fejlődésével elvilegellenkező irányban. Ha úgy vesszük, a Baktriána önmaga alkotta meg a rajta életre keltlényeket; mimetikus képességének mintha kezdettől fogva ez lett volna a célja. Én annyit

sugalmaztam csak, hogy mit és hogyan csináljon. Kevéske hajlammal a nagyképűségre, úgyis fogalmazhatnék, hogy a bolygó a maga csodálatos rejtett készségeivel öröktől fogva rámvárt, hiszen - mint mondtam - olyan élénken „munkára kész” kigőzölgése, a ködösszuszpenzió, csak minta után tudott dolgozni, márpedig minta csupán kívülről kerülhetettebbe a meddő, élettelen világba. Ez volt az én szerepem: modelleket adtam a bolygó teremtőerejének.

Ötletem pár órával azután támadt, hogy szétromboltam az egyik űrkabin-másodpéldányt.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


valami arra indított, hogy azért próbáljam meg. Közben a tavak fölött újra sűrű gomollyá álltössze a ködszerű szuszpenzió; várható volt újabb kiáramlása. Sietnem kellett. Bezsilipeltemmagam a kabinba, és szintetizátorommal jókora darab viaszt állíttattam elő: ez volt a legjobbanyag arra, hogy gyorsan modelleket gyúrjak belőle. Megmelengettem a markomban, s aztánhirtelen olyan alakúra nyomkodtam, hogy némi jóindulattal kiskutyának lehetett nézni:kezdetleges porcelán kiskutyának, amolyan nippnek, amelyet méreteivel sem szárnyalt túl.Kivittem, letettem a kabin létrája mellé, majd visszatértem, magamra zártam a

zsilipkamraajtót, és vártam.Miután a köd visszavonult, nem láttam egyetlen újabb kabint sem. Ellenben itt is, ott is

számtalan sárga kiskutya kuporgott a talajon: mindenik hajszálpontos mása volt azenyémnek, s mindenik viaszból volt. Ekkor arra gondoltam, hogy készítek egy újkutyamodellt természetes nagyságban; időm volt bőven, s a fedélzeti számítógéppelösszekapcsolt szintetizátor megkönnyítette a munkámat. Nemsokára készen is volt a modell,egy gondosan mintázott, jókora házőrző eb, egyetlen tömb, szép, aranysárga viaszból.Kicipeltem, s amikor visszafelé tartottam, eszembe jutott, hogy a hallatlanul érzékenymimetikus közegnek bizonyára másképp is lehet utasításokat adni, nemcsak modellek útján.Mi lenne, ha megpróbálnék közölni vele egypár információt, például a mozgásravonatkozóan? Bioáram-felerősítő sisakomat összekapcsoltam egy transzformátorral, s eztűrkabinom tartalék áramforrásához kötöttem, aztán megint csak vártam. Mikor újra körülvetta köd, légmentes fülkémben minden szellemi erőmet összpontosítva az aranysárga ebregondoltam, és elképzeltem, amint eleven kutya módjára mozog: szaladgál, szaglászik, ugat, anyelvét lógatja, a farkát csóválja… S ahogy a szuszpenzió lassan visszahúzódott, már láttamis őket. Ketten voltak, érdeklődve bámultak egymásra, majd lusta léptekkel odasétáltakmodelljükhöz, körülvizslatták, s unottan ásítottak, bepillantást engedve testükhöz hasonlóan

sárga szájukba. Még egy perc, aztán játékos marakodás közben eltűntek valamerre.Emlékszem, milyen határtalan boldogság töltött el ekkor. Ha életet nem alkottam is, azértvalami olyasmit cselekedtem. Igen, a mimetikus közeg felfogta utasításaimat, ésvégrehajtotta őket, állapítottam meg, s valósággal beleborzongtam az előttem nyíltlehetőségek elképzelésébe. Mielőtt azonban elhatároztam volna, mi lesz a következőlépésem, észrevettem, hogy a viasz ebmodell a langyos napsütésben itt-ott megolvadt, kétfüle lehullt, lábai megroggyantak. Hol lehetnek mozgó hasonmásai? Nyugtalanul fürkésztemát tekintetemmel a környéket, de csak az egyiket pillantottam meg; szánalmasan vonszoltamagát a tavak árterén, megnedvesült vagy megolvadt lábai összementek alatta. Ott is maradtelnyúlva, egyre inkább ellaposodva, mint sárga folt az iszap hamuszürkéjén.

Kísérletem ilyetén vége arról győzött meg, hogy a viaszmodell használata - legalábbisígy, egymagában - nem a legszerencsésebb, mivel a bolygó különleges erői a minták anyagátis leutánozzák. Ebből mindjárt az a gondolatom született, hogy meg kell próbálnom a földiélőlények testének anyagára, szerkezetére vonatkozó információkat közölni a Baktriánával.Ha teremtünk, miért ne teremtsünk pontosan és jól? Ez a próba mindenesetre döntő lesz a

bolygó mimetikus képességének felbecslése tekintetében. Eltartott néhány napig aszámítógépem megfelelő programozása, a szükséges adatok beletáplálása, de akkor aztán

biztos lehettem benne, hogy a bolygó minden információt megkap a földi állatvilág pontosreprodukálásához. Közben a ragacsos köd néhányszor újra elárasztotta a környéket, s egyretöbb alaktalan viaszdarabot mintázott a néhai kutyamodellről. Ezeket mind összegyűjtöttemés bevittem a kabinba.

- Teremtősdit játszottál - horkant rám a főnököm, miután hazatértem, s hangjábanegyszerre volt harag és irónia. Erre célzott akkor is, mikor egy-két más alkalommal emberiméltóságról és szakmai becsületről prédikált nekem, s valami olyan illendő szerénységről,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Ha eszembe jut, mit mondott, mindig melegség önt el, és nagy-nagy öröm. Nemcsak hogyteremtősdit játszottam, de ott azon a lakatlan bolygón valahol az Oroszlán csillagképben éncsakugyan teremtő voltam. Értelmem s akaratom egy, az Univerzumban alighanem páratlanteremtő folyamatot indított meg, amely már csak azért is megérdemelte az alkotás nevet, mertegysejtűek s egyéb efféle kezdetleges alakok nélkül, a fejlődés évmilliói nélkül jutott el alegmagasabbrendű formákig. Mindazt, amit a természet nem hozott létre a Baktriánán, avilágegyetem más pontjain meg rettentően sok idő alatt hozott csak létre, én meg akartam

csinálni rövid látogatásom során. Normális körülmények között az egyszer kialakult fajokvitalitása nemzedékek sokaságán át érvényesül, s a biológiai örökség hasznosításánakmikéntje új fajok kiágazásához, nemzetségek, családok megjelenéséhez vezet. E fáradságosszakaszokat én átugrottam. Mindjárt a legfejlettebb fajokat alkottam meg a mimetikus közegsegítségével, s azokból is csak remek egyedeket, melyek az illető faj díszpéldányai lettekvolna a Földön. Elismerem, hogy talán nem jártam el helyesen, de nem tudom és nem isakarom letörni magamban afölötti büszkeségemet, hogy valaha egy távoli bolygón én voltamaz élet teremtője, s ha rövid ideig is, de határozottan különbet alkottam, mint a természet.

Mi mindent nem csináltam… Kezdtem egy újabb ebbel, s a környék hamarosan zengettaz ugatástól: vagy húsz különböző kutya (mert véget vetettem a sablongyártásnak) gyűltfalkába, és lármázott körülöttem. Majd szétszéledtek, sokáig nem is láttam őket, s ezalattújabb állatokat mintáztam: egy kacsát, egy siklót, egy nyulat és egy pávát. Rendre kitettemmind a négy viaszfigurát a talajra, kértem a hozzá való programot a számítógéptől,kapcsolatot létesítettem a gép és a külvilág között, aztán a kabinba zárkóztam, s vártam aszuszpenzió kiáramlását a tavakból. Ilyenkor mindig gondosan elzártam a bejárati ajtót, ésígy a mimetikus közeg csakis azt tapogathatta körül, elemezhette és reprodukálhatta, amit énelébe adtam. Ezekből bizonyos mértékben maga is válogatott; nyulat például annyit állított

elő, hogy valósággal nyüzsögtek a fennsíkon, ellenben kígyót alig néhányat, s azok isgyorsan eltűntek szem elől a sáros-nyálkás talajrepedésekben. Szerettem volna nagyobbállatokat is teremteni: bivalyokat, struccokat, szarvasokat, tevéket - de nem volt elég viaszomhozzá. Erre azt találtam ki, hogy az apró viaszmodellek kívánt méreteit is számítógépemútján közöltem a szuszpenzióval, s így aztán a viaszfigurák formáit, arányait megtartó állatokkeletkeztek földi értelemben vett természetes nagyságban. Bivalyok, tevék bolyongtak afennsíkon, egyre türelmetlenebbül kutatva élelem után; csak ekkor döbbentem rá, hogyfűevőim számára növényeket is kell alkotnom. Első kísérleteim nem nagyon sikerültek; a fűlétrejött ugyan, de az állatok utálkozva ették vagy elfordultak tőle, s továbbra is éheztek.Közben eltelt egypár nap, és a ki-kiáramló mimetikus közeg mindannyiszor ellepte néhányeleven állatomat, s tízével, százával másolta őket. Egy adott pillanatban nem tudtam, hovalegyek a temérdek fekete háttól, szarvakkal koronázott fejtől, a síkos talajt tipró patáktól; a fűsem bírt terjedni, mert amit teremtettem, azonnal lelegelték. Néhány bivaly összeakaszkodotta vadul tolongó csordában, s halálra döfték, agyontaposták egymást, ez azonban - nohafolyton megismétlődött - nem vált be mint szabályozó tényező: a csekély veszteséget a

bolygó fáradhatatlan reprodukáló ereje sokszorosan pótolta. Hogy útját álljam a veszedelmestúlszaporodásnak, egypár nagy ragadozót kellett alkotnom; ebeim nem bírtak a hatalmas

bivalyokkal, és maguk is kiéhezetten kószáltak ide-oda. Már félni kezdtem, amikor kiléptema kabinból; a bikák többször nekem rontottak az újabb viaszfigurák kihelyezése közben.Egyszer egy orrszarvú űrkabinom lábazatához dörgölődzött; nem sok híja volt, hogyfelborítsa (ezt a másodpéldányok közül egypárral már megtette) vagy legalább komolyanmegrongálja. Szóval az éhes fűevők sokasága kezdett elviselhetetlenné válni, fülem megteltvad bőgésükkel, patadobogásukkal; mintáztam tehát néhány oroszlánt, egy szibériai tigrist éskét krokodilt, mely utóbbiak - főleg amikor valóságos méreteikben elkészültek - igen

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


gyarapított. Munkájuk végeztével szétriasztottam az utálatos, de hasznos dögevőket, s egyhalfarkú, denevérszárnyú nagy madarat csináltam; a mimetikus közegben életre kelt

példányok napokig vijjogva köröztek a szürke tavak fölött. Következett egy sakálfejű, pikkelyes testű zsiráf, majd egy borjú nagyságú mókus, egy póklábú óriáscsiga, egy hatalmasgiliszta, melynek eleven példányai vagy negyven méter hosszúak lettek, és egy egész sorozatragadozó lepke, melyeknek szárnyaira ősi álarcokat mintáztam - egy civilizációtörténetimúzeumban láttam volt ilyesmiket. S a bolygó különleges észlelő és reprodukáló erői

hűségesen másolták viaszfiguráimról ezeket a szörnyeket, pontosan a kért méretekben; csakazt nem tudtam sehogy befolyásolni, hogy melyikből hányat állítson elő a köd egy-egykiáramlása.

Egy múlt nélküli, történelem nélküli élővilág kavargott körülöttem, tele változatosformákkal, amelyek nem csupán a lakatlan Baktriánán mentek újdonságszámba, devalószínűleg az egész Univerzumban. Én meg egyre merészebb lettem. Letértem a természetútjáról, hogy minél fantasztikusabb lényeket alkothassak, fittyet hánytam a kiválasztódás, afejlődés törvényeinek, s a magam szeszélyét emeltem e törvények rangjára. Mint máremlítettem volt, a teremtés lázában égtem, s egész valómat soha nem érzett gyönyörűségtöltötte el: igen, azt hiszem, a hatalomnak örültem, amely a kezembe adatott az Oroszlántávoli csillagvilágának azon az obskúrus bolygóján. Én, a halandó ember, olyan erők

birtokosává váltam, hogy versenyre kelhettem az örök természettel. S ki tudja, meddig játszottam volna tovább isteni játékomat, egyre különlegesebb, elképesztőbb, bonyolultabb,hihetetlenebb formák teremtésére ösztökélve a bolygó titokzatos erőit, ha egy váratlanesemény le nem hűti lázamat, és meg nem győz róla, hogy minden ellenkező látszat dacáranem vagyok ura a helyzetnek.

Talán hibát követtem el, vagy talán egész ténykedésem hibás volt elejétől végéig: hibák

láncreakciója, ahogy főnököm mondta, miután hazatértem. De ott a Baktriánán, egyedül egylakatlan bolygón, igazán nem volt nehéz a teremtés lázába, majd őrületébe esnem, mikoréreztem, láttam, hogyan születik kezem között az élet. Utoljára tucatnyi viaszfigurátkészítettem, s mindenekelőtt egy óriási kétéltűt, egy hatalmas, páncélos fejű békát akartamlétrehozatni a szuszpenzióval, az óriásló ellenfelének szántam, és bíztam benne, hogy - igengyors mozgású állatokról lévén szó - hamar meglelik egymást és megküzdenek egymással.Látni akartam összecsapásukat, sőt esetleg azt, amint ebben mindkét túlméretezettteremtményem elpusztul. Nagy és látványos küzdelemre tippeltem, mely a béka villámgyorstámadásával indul, s a ló barlang nagyságú szája rettentő, lapos fogainak harapásávalelszántan védekezik. Igen, ez volt a vágyam, látni két legerősebb teremtményem tusáját. Nem

bántam volna, ha ez egyik vagy másik vagy akár mindkettő pusztulásához vezet; a bolygó bámulatos reprodukáló képessége távolról sem merült ki, akármikor újakat alkothattam.Rendelkezhettem élet és halál fölött - s abban a pillanatban az tetszett a legfontosabbnak,hogy létrehozassam a szuszpenzióval hatalmas kétéltűmet.

Hanem egyszer csak megváltoztattam a tervemet, beolvasztottam a páncélos fejű szörnyviaszmodelljét, s nagy figyelemmel, szememet és emlékezetemet már szinte fájdalmasanmegerőltetve, dolgozni kezdtem egy újabb viaszmodellen: egy újabb művön, ha ezt a

kifejezést még ma is használhatom. S az alkotás izgalma, türelmetlen igyekezete annyiralefoglalt, hogy megfeledkeztem környezetem valóságáról, mi több, saját magamról - és ez azállapot még akkor is tartott, mikor a fennsíknak egy elég távol kiszemelt pontja felé vittem akész viaszfigurát, hogy ott a mimetikus közeg életre keltse. Hibázni először is abbanhibáztam, hogy nem álltam ellen az új ötlet kísértésének, aztán meg abban, hogy hagytamáltala túlságosan lekötni magam, nem figyeltem semmire rajta kívül; így történt az is, hogynem vettem észre a tavak felől előgomolygó ködöt. Mikor megéreztem a veszélyt, már késő

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


nyomult előre; elvágta visszautamat a kabinhoz, és már a völgy felé se menekülhettem.Lefelé futottam a lejtőn, mellettem és mögöttem néhány aprócska kentaurral, s már láttam,hogy az arrább magasló sziklakúp is messze van, nem érem el. Botladozva szaladtam, meg-megcsúszva a mind síkosabb talajon, és egyre nehezebben emelgetve a lábam, aztán minthahínárba keveredtem volna, valami megbénított, lefogott; arccal lefelé a talajra zuhantam, s a

pépszerű, ragacsos anyag - nem hittem ennyire sűrűnek - minden oldalról szorosan körülölelt,hogy megmozdulni se bírtam. Irtózat töltött el, és nagy-nagy félelem, mert tudtam, mitörténik: a mimetikus közeg azokban a percekben engem tapogatott le, belém hatolt, az éntestemet reprodukálta… Nem az érintésétől féltem, hanem attól, aminek következnie kellett, sami aztán következett is.

Mihelyt beállt a rettenetes anyag apálya, s kiszabadultam alaktalan csápjai közül,óvatosan szétnéztem. Igen, a szkafanderes emberalakok már ott hevertek pontosan az éntesthelyzetemben a talajon, három a közelemben, s még néhány kissé távolabb. Egy pillanatrameglegyintett a remény, hogy a szuszpenziónak nem sikerült behatolnia védőruhám alá, nemtapintotta ki a testemet, s így csupán holmi élettelen bábukat gyártott. De az emberalakok,

amelyekről még itt-ott csöpögött az ismerős zselatinszerű anyag, mozogni kezdtek, sőtegyikük fel is állt, s bizonytalan léptekkel felém indult. Emlékszem, egy tizedmásodperc alattiszonyatos félelem járt át: nem tudtam, ki lehet az. Sisakja ablakára árnyék hullt, meg sáros isvolt, akárcsak az enyém, úgyhogy nem láthattam az arcát. Hirtelen nagy erővel kitéptemmagam a félsz bénultságából, és elindultam a kabin irányába. Futni szerettem volna, delábam minduntalan elsüllyedt a tavak felé folyó olajos-ragacsos iszapban, s így rémültküszködésem dacára csak alig haladtam, azt hittem, megfulladok, úgy ziháltam már, és

8/11/2019 GALAKTIKA_054


azonban még gyakorlatlan volt a mozgásban, elesett, és mire feltápászkodott, én célomhozértem. Egészen közel kellett lennem az ájuláshoz, mert nem emlékszem, hogyan jutottam akabin belsejébe - de bejutottam, s még idejében sikerült bezárnom a zsilipkamraajtót is.

Főnököm vissza akar küldeni oda, nekem azonban semmi kedvem még egyszer látniteremtményeimet, sem azokat az emberszerű lényeket, akiket anélkül hagytam faképnél,hogy megtudtam volna, milyen test rejlik szkafanderük alatt, milyen arc sisakjuk ablakamögött. Néha megképzik előttem csapzott, sáros alakjuk, amint az űrkabin körül topognak, s

próbálnak behatolni. Egyikük felmászott a csuklós létrára, két-három másik a kabin lábazata,rögzítőszerkezete körül matatott, hallottam kaparászásukat a fémen; most már nem féltem,

biztonságban éreztem magam, és csak arra volt gondom, hogy felszálljak, mielőtt izgága éskíváncsi másodpéldányaim elrontják a motort vagy valamelyik pótolhatatlan navigációsműszert. Megtettem az előkészületeket az indulásra, s ekkor ők - alkalmasint belátva, hogynincs más választásuk - elhúzódtak, ott álltak jókora távolságban a fennsík lejtőjén, néma ésmozdulatlan tanúiként felszállásomnak. Otthagytam őket a Baktriánán, a képzeletem alkottaszörnyekkel teleszórt bolygón, anélkül hogy megtudtam volna, kicsodák és mit óhajtanaktőlem. S most a főnök visszaíratja a Baktriánát kutatási tervünkbe, és azt kérdi tőlem,akarom-e látni, mi történt ott, hogyan rendeződtek a dolgok. Oda akar küldeni, hogymegnézzem.

Nem, egyáltalán nem vágyom megtudni, hogyan rendeződtek a dolgok - ha ugyanrendeződtek. Folyton eszembe jutnak azok a boldogtalan lények, akiket otthagytam egymesterséges, kigondolt, az idő dimenziójában ellenőrizetlen világban (mert végső fokonegyedül az idő az, ami egyensúlyt, sőt összhangot hozhat dolgok és élőlények effajta véletlenzűrzavarába), s nyugtalanul és szorongva töprengek rajta, hogy vajon a sisakjuk alatt nem azén fejem ül-e a vállukon, rajta az én arcommal és benne az én agyammal…

S még van valami, ami szintén elég kevéssé noszogat a visszalátogatásra, amit még nemtud senki, mert először hallgattam róla, aztán többé nem volt alkalmam szóba hozni, megnem is véltem múlhatatlanul szükségesnek, ami tehát ebben a pillanatban még egyedül az énemlékezetem titka: az, hogy a viaszmodell, amelyet utoljára kitettem a fennsíkra, mielőtt olyelhamarkodott módon távoztam a Baktriánáról, egy nőalak volt. S a mimetikus közeg, azthiszem, legyártotta.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


CIVILIZÁCIÓMIRCEA OPRIŢĂ

Felnő a kockakőből a kukorica,eső korhasztja el az Eiffel-piramist,

ciklopikus beton-sejtrendszereknövekedése áll meg itt fennés folytatódiklenn a tenger alatt.

Szép. De a térdemetmegérinti néha e roppantsósvíz-sírból kinyúlvaa rege balzsamával tartósan bevontOdüsszeusz keze.

Jön majd egy alkonyat,mikor a fény örökre elfogy,mikor süket nyikorgást hallatnak a Föld

szétmálló sarkai;nem ragyog akkor,nem mozdul többé semmi a világtekintetében, melyre vak üresség- világtalanság -iszonyata borul.

Olykor az erdeivadakat kell figyelni, ők ismerik a

hibernálás titkát. Egy hosszú tél, egytalán véget sem érő jégkorszak közeleg.

Ó nem! Hívjunk előgyermekeket a nemlétből; egy új,egy szárnyas nemzedék jövetelét jóslom, új csillagokszikráját a szemekben.

Hej, halászok, evezzünka Holdhoz közelebb!S legyen áldott a férfiés még inkább áldott a tiszta nő,ki gyermeket szüla Föld fénysugaránál.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


ÜRES MAROKKALMIRCEA OPRIŢĂ

Ez a háború nem volt meglepetés azok számára, akik fenntartás nélkül hisznek Marian Zahügye igaz voltában. Ellenkezőleg, előre látták egy sereg baljós esemény jeléből, főképpenazokból az incidensekből, amelyek egyetlen évtized alatt vezettek a Külső Világokkal valóviszony megromlásához - olyannyira, hogy nem a konfliktus kirobbanása, hanem éppenfegyveres összecsapás nélküli elrendeződése tűnt volna különösnek. Egyelőre senki semvádolhatja a kormányzót politikai ügyesség hiányával, még ha a következő századoktávlatából valószínű is, hogy akcióját szigorúan ítélik majd meg, és nem fognak egyetérteni

vele. Főképp sikertelenség esetén nem, mert a sikertelenség - hogy ne mondjuk: kudarc -nehezen bocsátható meg, különösen ha mások bőrére megy; s minél hangzatosabbak akezdeti fogadkozások, minél nagyobb tét forog kockán, annál kegyetlenebbül hull az ítéletazoknak a fejére, akiket a kudarc hozta kijózanodás világossága a színen talál, s akiket durva,de talán szükséges egyszerűsítéssel a katasztrófa legfőbb előidézőinek mutat. Cinikusvélekedések szerint Marian Zahnak is ez lesz a sorsa, ha a Föld elveszti a háborút; akkor mai,tizenkét milliárd ember nevében leszögezett álláspontjáról kiderül majd, hogy merőbenellentétes a társadalmi piramis roppant testét alkotók érdekeivel, amely piramis csúcsára őilletéktelenül felkapaszkodott. Zah ügyes szónok, mindig jó érzéke volt az iránt, hogy

merészen provokálja, mégse fordítsa maga ellen hallgatóságát, s elég ideje is volt úgyirányítani a dolgokat, hogy a tömeg azt higgye, nem lehet meg - vagy csakugyan ne lehessenmeg - az ő mindenütt jelenlevő személye nélkül. S még nagyobb ügyességet árult el az,ahogy felverekedte magát, szívósan, kitartóan, hatalmas ellenfelek kijátszásával, teret nyerveott is, ahol senki sem volt őszinte híve - nagyravágyásához tartozó józanságával ugyanis márkarrierje elején felismerte, hogy ez nem sokat számít. Herkulesi termete és széles arca, amelysohasem fáradt pökhendisége különösebb leplezésével, szemtelen komolysága, ahogyelmondta beszédeit, amelyeket egyébként jól megkomponált, azt a benyomást keltve, hogy

csupa mély bölcsesség árad belőlük, holott olcsó közhelyek gyűjteményei voltak, melyeksivár gondolatszegénységét homályos és fellengős stílus vagy dühödt lelkesedés igyekezettellensúlyozni, úgyhogy az ember azt hihette: a szónok teljesen tisztában van beszédeiürességével - mindez és még sok egyéb már kezdettől bámulatot keltett és bosszúságot,nagyjából egyforma mértékben, s ez később sem változott, csak annyiban, hogy a sokismétlődés megszokottá, családiassá tette; szóval az a tizenkét milliárd ember, aki vagyéljenzésben, vagy szitkozódásban tört ki nevének hallatára, alapjában véve mind elfogadta őtmint valami változhatatlan adottságot, s mindenkinek hiányzott volna, ha lekerül a porondról.Ez persze csakis az ő szándéka ellenére történhetett volna meg, s csak olyan súlyos esemény

hatására, mint mondjuk a Föld veresége a Külső Világokkal folytatott harcban, lévén, hogy ekonfliktust Marian Zah kormányzó hivatalba lépése legelső éveitől kezdve hol nyíltabban,hol burkoltabban, de mindig következetesen szította.

Igaz, hogy amikor Zah a politika küzdőterére lépett, a Föld és a Külső Világok viszonyamár nem a régi volt, nem nyugodott a 2183-beli egyezmény kölcsönös tiszteletben tartásán,amely egyezmény lényegében, néhány apró módosítástól eltekintve, egy sereg olyan földihatározatot emelt általános érvényre melyeket az előző századokban hoztak mikor a Föld

8/11/2019 GALAKTIKA_054


másképp, mikor az űrbeli lakosság száma elérte a hét milliárdot. A gyarapodás váratlanul jött,főleg annak eredményeképp, hogy benépesült a Mars és a Szolaria, ez a nagy mesterséges

bolygó a Merkúr és a Vénusz pályája között, tehát elég közel a Naphoz (erről nyerte a nevét,még szerény terv állapotában), amely fokozatosan épült ki s lett hasonló - gyakorlatirendeltetése ellenére - egy óriási absztrakt szoborhoz. El lehet gondolni, még ha ezt akkor alegtöbben nem tették is meg, hogy a két erős telep fennállása óta eltelt száz év milyen

jelentős változásokat eredményezett, s érthető, hogy feszültség támadt az élet gyakorlata és a

múltból örökölt igazgatási rendszer között, amely a Föld érdekeinek elsőbbségét biztosította.A törvényhozók ezt így helyesnek vélték. S tulajdonképpen igazuk is volt, ameddig a Föld

jelentett mindent: ameddig még kevés telepes tartózkodott odakinn, s többnyire ideiglenesen,megmaradva egyszerű kiküldött Föld-lakónak, aki földi kiküldőitől kapott utasításokat hajtvégre. Mi sem természetesebb, mint hogy a törvényeknek ekkor még azokat kellett védeniük,akik - nemegyszer súlyos erőfeszítések árán - telepeseket küldtek a világűrbe; ezt ők, atelepesek sem gondolták másképp, s elfogadták, hogy sorsukat egyetlen dolog határozza meg,a Föld növekvő energia- és nyersanyagszükséglete, mohó érdeklődése főképp a Mars ércei sa Szolaria berendezéseivel felfogott napenergia iránt. De ahogy szaporodni kezdett a telepeklakossága, s egyre több telep létesült a szomszédos bolygókon és a mesterséges égitesteken,amelyek közül nem egyet már a Föld jóváhagyása nélkül helyeztek pályára, s amelyeket éppezért kalózbolygóknak hívtak, szóval ahogy kialakult a mai hatalmas teleprendszer, a helyzetmerőben más lett, és ez megkövetelte, hogy a Föld s a Külső Világok kapcsolatátkölcsönösen új alapokra fektessék. Óriási a távolság az első marsi telepek létesítéséről szólóokmányt a korabeli kommentátorok szerint „történelmi mosollyal” aláíró Ian Oswald St.Clair politikai műve és ama másik között, amelyet Marian Zah kénytelen alkotni az elhunytR. E. K. Holden-Plytas kormányzótól örökölt, igen nehéz helyzetben. Nem száz évnek,

amennyi valójában eltelt, hanem száz irdatlanul hosszú fényévnek tetszik ez a távolság,annyira másak lettek a körülmények.Persze hogy a feszültség megszűnt vagy legalábbis érezhetően csökkent volna, ha a Föld

idejében belátja - hiszen ez is egy lehetséges megoldás - a Külső Világok egyre nagyobb,egyre bátrabban hangoztatott igényeinek jogosságát. Csakhogy a Föld nem tudta feladni acentralizmus eszméjét; nagyon is hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy minden, ami

belőle nő ki, az övé, és az is kell hogy maradjon; egy sereg régóta és igen szilárdan rögzült,sőt megmerevült lelki mechanizmus akadályozta meg tehát az enyhülést. Marian Zah nagyon

jól tudta, milyen húrokon játszik, amikor elődei módjára, de náluk sokkalta hevesebben keltki a telepek ellen, illojalitással, veszedelmes szakadársággal és hasonlókkal vádolva őket, selhallgatva azt, amit a Külső Világok elégedetlenéi leginkább feszegettek, a gazdaságiérdekeltséget - hogy tudniillik a saját természeti erőforrásaiból kifogyott anyabolygó, amelynem kevesebb mint tizenkét milliárd lakost tart el (és az elé néz, hogy e szám rövidesenmegduplázódik), szerepet cserélt az űrben létesített telepeivel, s ő függ tőlük gazdaságilag,nem azok tőle, úgyhogy kénytelen valóságos gyarmattartói módon uralkodni fölöttük. S mégtudott valamit a kormányzó, amitől ugyanúgy félt, mint azok, akik a hatalom felé vezető útjátegyengették, mert számítottak rá a várható zavaros időkben: tudta, hogy egyenlő félként

tárgyalni a Külső Világokkal csupán látszatra jelentené a demokrácia érvényesülését, amint atelepesek hirdetik, valójában inkább a vég kezdetét jelezné; a tökéletes egyensúlyt mutatómérleg nyelve azonnal átbillenne az ellenkező oldalra. Még ha az is a dolgok sorsa, hogyilyenképpen alakuljanak, a Föld akkor sem nyugodhat bele ebbe minden küzdelem nélkül, ésazt sem teheti meg, hogy holmi nemes eszmék nevében feláldozza tulajdon érdekeit,amelyeket eddig mindig megvédett. S végül, minden bölcselkedésen innen és túl, nem volnakellemes egy reggel arra ébredni, hogy a Föld amolyan utánfutója lett a Külső Világoknak, s

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


ami úgyis természetes formája a viselkedésnek. Nem, lehetetlen hátat fordítani neki és nemhallgatni, mikor oly közvetlenül szól az emberhez, az egész családhoz, s nem szépmegbotránkozni rajta, ha elragadja a szónoki lendület, és elkezd kiabálni, gesztikulálni,hiszen - képmás ide vagy oda - mégiscsak a kormányzó jött el az ember házába, hogymegállva az asztalfőn, mint egy rögtönzött emelvényen, beszédet intézzen hozzá az adott

pillanat parancsoló szükségeiről, a Külső Világok felől fenyegető veszélyről, a Mars-lakóPetri Borda, a fanyar mosolyú, sündisznó-tekintetű vénség aljas üzelmeiről, aki áruló módon,

mert hiszen áruló is, a Föld fennhatósága ellen bujtogat, és engedetlenségre biztatja atelepeseket. S mikor egyre súlyosbodik a helyzet, az ember elkezd aggódni a holnapi napért,és megfeledkezik arról, amivel ma lehetne több-kevesebb joggal elégedetlen.

Nyugodtan elmondható tehát, hogy a háború kitörése a közvéleményt nem érte váratlanul;sok milliárd ember hitte már, amit szinte nap mint nap hallott Marian Zahtól, hogy tudniillikmás kiút nincsen. A háború felelőssége természetesen a Külső Világokat terheli, jelentette kia kormányzó, és felsorolta, milyen provokációkat, legalábbis általa súlyos provokációknaktartott cselekményeket követtek el a „külsők”, kezdve azzal, hogy késleltették, sőt olykor felis függesztették a nyersanyagszállítmányokat, s végezve a Föld fennhatósága elismeréséneknyílt megtagadásával, ami hazaárulás, s mint ilyen, nem maradhat büntetlenül. Minden igazi,ép erkölcsű Föld-lakó, akit nem fertőztek meg a Külső Világokból átszivárgott téveszmék,mondotta Zah egyik utóbbi beszédében, ezentúl ellenségnek, megátalkodott lázadónak,rendbontónak, felforgatónak kell hogy lásson minden gaz „külsőt”, veszett kutyának, aki

bármelyik pillanatban képes az anyabolygót alattomosan megrohanni s feldúlni.Mint sértett fél, akinek jogában áll belátása szerint válaszolni a provokációkra, a támadást

a Föld indította - rögtön, ahogy hírül vette a Külső Világok függetlenségi nyilatkozata, e büszkeségről és nem kis bátorságról tanúskodó okmány kibocsátását; a szöveg egy példányát

egyébként Marian Zah nyilvánosan eltépte, és tartalmát megbélyegezte, sötét színekkelecsetelve a jellemtelen, hálátlan Mars-lakók hitványságát, akik az emberiség bölcsője, a Földellen lázadtak. Egyik irányban szemrehányások és fenyegetések, másik irányban drámaifelhívások hangoztatása közepette Zah megígérte, hogy diadalra viszi az igazságot, s azonnalelrendelte az összes harcra képes erők mozgósítását. Nem érdektelen tudni azonban, hogymiközben a kormányzó - díjbirkózóvállai felett lobogtatva fürtjeit és hevesen gesztikulálva -az egység és összeforrottság szükségéről beszélt a riadt Föld-lakóknak, mint az ősi jogokmegvédésének elengedhetetlen feltételéről, aközben titokban már útban volt a Mars felé egyhatalmas űrhajóflotta, s az invázió, amelyet már rég gondosan előkészítettek, javában folyt:Zah maga adott parancsot a roppant hadművelet megkezdésére. Hanem hát erről jobbnaklátta hallgatni, két okból is: egyrészt, hogy később annál nagyobb mellénnyel számoljon majd

be a sikerről, másrészt, hogy a hír ne találjon utat a Külső Világokba, mintegy jelt advavéderőiknek a felkészülésre.

A villámgyorsnak tervezett akció célja az volt, hogy megsemmisítse az ellenség főbbtámaszpontjait; és Zah, aki biztosra vette a sikert, már fogalmazni is kezdte következő

beszédét, ami nem volt könnyű feladat, hiszen úgy kellett bejelentenie a támadást, hogyvédekezésnek tűnjön, és a Külső Világok vezetőire háríthasson minden felelősséget érte. A

sikerhez az kellett volna, hogy felszámolják az ellenállás lehetséges gócait, és Petri Borda azelső napon fogságba essen. Csakhogy nem minden történt pontosan a terv szerint, mivel aMarson sejtették a Föld szándékait, és körülbelül félúton lokátoraik sugarába fogták a flottát;rögtön kivezényelték ellene a saját, elég régi s nem is túl jól felszerelt hajóikat, amelyek a

bolygótól jókora távolságban vették fel a harcot a földiekkel, s ha megakadályozni nemtudták is az inváziót, legalább késleltették. Az ütközet nyilvánvalóvá tette a földi flottafölényét, s igazolta a Zah katonai tanácsadói taktikáját, akik úgy vélték, a Marsot egyetlen,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


valószínűleg harc nélkül behódolt volna, megadva magát a Föld kénye-kedvére és azonigyekezve, hogy okos diplomáciai manőverekkel bocsánatot nyerjen a győztes hatalomtól. Azelső ütközet tehát a földiek javára dőlt el, néhány száz űrhajó elpusztulása árán; a Mars-lakóksem vesztettek kevesebbet, és hogy nem mindent vesztettek el, az annak köszönhető, hogyűrhajóik egy része elkerülte a lehengerlő erővel támadó földieket, s így megmenekült. A földiflotta tovább szállt a Mars felé, az ellenséges űrhajók azonban visszatértek, s állandóanzaklatták, próbálták megbontani, szétzülleszteni, az egykori légiháborúk kezdetleges

harcmodora szerint, amin a fiatalabb földi vezérkariak csak gúnyosan s egyszersmindszánakozva nevettek.

A bolygóközi tér éjszakáját teljes némaságban átszelő űrhajók sokasága, azaz ezeknekegy sereg fényes pont gyanánt észlelhető képe a marsi jelzőkészülékek ernyőin megtette ahatását: Petri Borda nyomban összeköttetést kért a Földdel, s a kormányzót kereste. MarianZah majdnem azonnal jelentkezett, mint aki már várta a hívást. „Mi az, öreg, most végremegértetted?” - kérdezte kárörömmel s türelmetlenül, mint aki megszokta, hogy minden

játszmát megnyer. Borda azonban, bár ijedt volt, amit apró sündisznószeme nyugtalan pislogása árult el, nem szándékozott kapitulálni, mint ahogy Zah remélte; ellenkezőleg,figyelmeztette a kormányzót, hogy utolsó emberéig védekezni fog, s felelőssé tettemindazért, ami történik majd, ha nem állítja le rögtön az inváziót. Zahon dühroham tört ki,üvöltözni kezdett, s megfenyegette a „vén csirkefogót” és a többi rohadt Mars-lakót, hogyamikor kézre kerülnek, megeteti velük a nyilatkozatukat, mire Borda - vagy megriadva akormányzó dühétől, vagy mert közben fontos híreket kapott - kilépett az adásból, s eltűnt Zahszeme elől a Marsra boruló éj jótékony sötétjében.

Mikor a flotta céljához ért, újabb csata bontakozott ki. A marsi nehéztüzérség, mintvárható volt, lőni kezdte az űrhajókat, s mivel a bolygó ritka légkörében a földiek álcázó

füstfüggönye nem terjedt szét, sikerült is visszavernie a támadás első hullámát. Csakhogy azűrhajókból pontosan bemérték a tüzelőállásokat, s a következő hullámmal érkezők rakétáiegyenlővé tették őket a földdel - azaz a marsi vörös sziklatalajjal. A harc hevében találat értea bolygó egyik legnagyobb településének kupoláját is, mely megszámlálhatatlankristályszilánkká robbant, s egy egész homoksivatagot teleszórt csillámló törmelékével. Többezer ember - akik nem menekültek idejében a felszín alá - pusztult el pillanatok alatt alégnyomás hirtelen csökkenése következtében. Majd megérkeztek s leszálltak az elsőcsapatszállító űrjárművek, és belsejükből százezer könnyű fegyverzetű, szkafanderes katonatódult elő, akik egy sereg komputer vezérelte páncélkocsi és más hadigép nyomában a Mars-lakók felszín alatti erődítményeibe próbáltak valahogy betörni.

Zah, akit nyomban értesítettek a Marsra szállás végrehajtásáról, meleg szavakkal gratulálttábornokainak, aztán sietett megjelenni honfitársai előtt, hogy súlyos szemrehányásokkalilletve a lázadó „külsőket”, a háború gyors megnyerését helyezze kilátásba.

- Azt a rühes patkányt élve hozzátok elém! - adta ki az utasítást a hadműveletben résztvevő csapatok tisztjeinek. - Látni akarom, ahogy megeszi a hülye nyilatkozatát!

Csakhogy miközben a földiek a felszín alá igyekeztek behatolni, s ebből a célból sietve éstervszerűtlenül aknákat fúrtak a marsi talajba, történt valami, ami azt igazolta, hogy a Külső

Világok nem olyan védtelenek, mint eleinte hinni lehetett. Az történt ugyanis, hogy aszolariai telep sűrített energiacsomagjaival kezdte lőni a Földet, amelyek nem hatoltak ugyantűzvészeket vagy másfajta közvetlen károkat okozva a felszínig, de a légkört annyirafelkavarták, hogy egymást érték a pusztító viharok, az útjukban mindent elsöprő hurrikánok,az özönvízzel fenyegető záporok, s tönkretették az amúgy is gyenge termést. A felbolygatotttermészet valóságos rémuralma szakadt a Föld-lakókra: egész kontinenseket sújtott azidőjárás egyensúlyvesztése okozta mindenféle elemi csapás, és a lakosság jelentős része éjjel-

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


még mielőtt elkészült volna az a hatalmas ernyő, amely később erőterébe fogta a Föld felélőtt energiasugárzást - ellentámadást rendelt el, melynek erélyességét nem annyira a bevetettűrhajók száma, mint inkább fegyverzetük biztosította: a feldühödött kormányzó parancsbaadta, hogy nukleáris töltetű lövedékeket használjanak. Csakhogy ameddig a kivezényelt ötűrcirkáló a mesterséges bolygóhoz közeledett, a Szolaria sok apró egységre bomlott, amelyekúj pályákra helyezkedtek, vagy ha a régin maradtak is, jó messze távolodtak egymástól. S ez

bölcs intézkedésnek bizonyult, mert a nagy földi űrcirkálók szétszórták az elébük küldött kis

űrhajórajt, lőtávolba jutottak, s két nukleáris töltetű rakétájuk eltalálta a Szolaria egyik, márönállósult egységét. A hatalmas építmény néhány másodperc alatt megsemmisült, szétolvadt;az iszonyú hő és a gyilkos sugárzás kizárta a lehetőségét annak, hogy a formátlansalaktömeggé vált roncson túlélő maradt volna. A cirkálók azonnal továbbindultak, hogyfelkutassák a többi egységet, és megakadályozzák a telep esetleges újraegyesülését. Mielőttazonban megint akcióba léphettek volna, két cirkálót robbanás tett harcképtelenné: a Szolariafegyveres erőinek egy halálra szánt csapata észrevétlenül a közelükbe hatolva egy-egy kisméretű, de nagy kapacitású energiasűrítőt robbantott fel mellettük. A földieket meglepte ésmegijesztette a váratlan támadás; attól tartottak, hogy többi cirkálójukat is elvesztik, hatovább időznek a függetlenült Szolária-egységek pályáinak veszélyes zónájában, s ígylemondtak ezek üldözéséről; megelégedtek azzal, hogy sietősen megmentsék a tönkretettcirkálók legénységét, és gyorsan visszatértek a Holdon fekvő támaszpontjukra.

Mindezek végeredményeképpen a Szolaria mint telep egy időre felbomlott. De - bármennyire nem tetszett is ez Marian Zahnak - a nyugtalanság e veszedelmes góca nemszűnt meg, felszámolásával nem lehetett kérkedni; a kormányzó nem hagyta félrevezetnimagát a hadművelet parancsnokának a helyzetet jócskán megszépítő jelentésétől, s azakcióban részt vett tiszteket, szám szerint huszonhármat, halálra ítéltette, a legénységből

megmaradtakat pedig az utolsó szálig büntetőtáborokba küldette.Ezzel szemben a Marson határozottan az inváziós hadsereg javára fordult a kocka, s ezmegerősítette Zah kincstári derűlátását. Beszédei sikere érdekében ügyesen ki is használta afejleményeket, s a lelkesedés, amit a földiek keblében ébresztett, egy időre elfeledtette azelemi csapások okozta nyomorúságot, és táplálta a hitet a győzelemben; igen, még akételkedők is úgy látták, a konfliktus a Föld szempontjából szerencsésen ér véget.

Nyilvánvaló, hogy az a sok milliárd ember, akinek egyszer csak a nyakába szakadt a háború,s aki nem kis megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a fronttól távol sincs biztonságban, alig vártaa fellélegzés, a félelemtől s a háborús terhektől való szabadulás óráját - a kormányzónak tehátérdekében állt, hogy a Külső Világok vereségét egészen közelinek higgyék, hetek vagyéppenséggel csak napok kérdésének, ameddig minden hazafias Föld-lakó zokszó nélkül

bármit kibírhat. A villámgyorsra tervezett akció sikerrel járt, legalábbis ami a marsi telepnekokozott károkat illeti (az inváziós csapatok hat újabb felszíni várost pusztítottak el), s a

bolygó szilárd kérgébe vájt barlang- és alagútrendszerben sem tarthatta magát sokáig azádázul védekező ellenség. Egy sikeres ütközet után fogságba esett a függetlenségi nyilatkozatelső aláírója, Petri Borda is, akit mint hallatlanul értékes zsákmányt nyomban a Földreszállítottak, és a kormányzó elé vittek, régóta ki lévén szemelve a minden szerencsétlenségért

felelős bűnbak hálátlan szerepére. Zah kéjjel diadalmaskodott, szenvedélyes játékos módjáraélvezte győzelmét, és egész színjátékot rendezett személyes ellenfele megalázására. Bordaazonban, bár ijedt volt, nem alázkodott meg, s nem volt hajlandó mutatni, hogy félti a bőrét.Ez éktelenül felingerelte Zahot, aki mielőtt eltaposta volna, mint egy férget, tényleg féreggéakarta változtatni; de szinte felrobbant dühében, hogy nem megy a dolog, ám a maga szerepétennek dacára ügyesen eljátszotta. Még egy barátságos mosolyt is sikerült az ajkára préselnie,amikor teljes herkulesi testnagyságával, fiatalságával és diadalmas gőgjével a nyeszlett

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Igen, a kormányzó meg volt győződve róla, hogy helyesen jár el: túl az ellenfelével valóleszámolás elégtételén, Petri Borda kivégzésétől azt is várta, hogy elborzasztja majd atelepeseket, s így hozzájárul a lázadás tüzének kihunyásához. Nagy meglepetésére azonban amarsi közlemények hangja egyre élesebbé vált, és a Földnek meg kellett értenie, hogy a telepellenállása nem tört meg vezetője halálával; ellenkezőleg, a helyébe lépők még elszántabbanharcolnak. Mikor a szemben álló felek közös vesztesége - nem számítva az elpusztult anyagiértékeket - már egymilliárd lélek körül járt, a Marsról az a hihetetlen hír érkezett, hogy a

támadók visszavonulnak: fejvesztve menekülnek a vörös bolygó vakondjárataiból, sérthetetlen zavarodottság közepette szállnak ki űrhajóikkal a Kozmoszba (ezek egyike-másika később irányt tévesztve céltalanul keringett a bolygóközi térben, fedélzetén oszlásnakindult holttestek százaival). Zah elképedve hallgatta az egymásnak ellentmondó jelentéseket

bizonyos vírusról, amely hallucinációs tünetek kísérte betegséget okoz, s amelyről egyelőrenem tudni, mindig is megvolt-e a Marson, úgyhogy a telepesek védettségre tettek szert veleszemben, vagy pedig újabban tenyésztették ki amolyan titkos fegyver gyanánt. Bárhogyanvan is, tény az, hogy a Mars-lakók szinte meg sem érezték a járványt, a földiek azonban -akik a felszín alá hatolva egy sereg védelmi intézkedést elhanyagoltak, hogy könnyebbenharcolhassanak - nemcsak pillanatnyilag kényszerültek visszavonulni, hanem addig kicsikartelőnyüket is egyszerre elvesztették: flottájuk megtizedelve, hadseregük felére apadva térthaza, pontosabban tért volna haza, ha a kormányzó attól való féltében, hogy a járvány aFöldön is elharapódzik, meg nem tiltotta volna a túlélőket szállító hajók visszatérését azanyabolygóra, szétlövéssel fenyegetve azokat, amelyek mégis átcsúsznak a légtérvédelmiműholdak zárán. Ez azonban nem minden visszatérő űrhajót riasztott el: nem egy olyan isakadt, melynek kétségbeesett legénysége a földi és az űrbeli halál közül az előbbit választva,áttört a műholdzáron, s az anyabolygó közvetlen közelében pusztult el, öldöklő

testvérharcban az elébe küldött űrhajós járőrökkel.S mintha ez nem lett volna elég szerencsétlenség, a helyzetet tovább súlyosbította egy, akormányzó ellen elkövetett merénylet. Marian Zah csodával határos módon megúszta ugyanélve, de szinte beleőrült abba a gondolatba, hogy a merénylők egyáltalán hozzáférhettek, shogy egy sereg tökéletesen élethű képmása között pontosan felismerték. Hát még mikorkiderült, hogy a tettesek nem beszivárgott „külsők”, hanem született Föld-lakók! Egy veszettállat dühével támadt az elébe hurcolt fanatikus fiatalokra (maga is állandóan fanatizmusranevelte alattvalóit, de hogy ez most ellene fordult, s hogy ádáz gyűlöletet olvashatott ki amegbilincselt foglyok szeméből, az mintegy erkölcsileg is felháborította); üvöltött, felpofoztaőket, rettenetes kínhalált helyezett kilátásba számukra, amitől azok nem ijedtek megtúlságosan, hiszen már rég halottnak tudták magukat, akik csak azért élnek még, hogy a nagyZah - a reménybeli áldozat - kitölthesse rajtuk bosszúját, beléjük marhasson félelem szültevak dühének méregfogával. Igen, a kormányzó félt, elborzasztotta a halál szeléneklegyintése; csak most, utólag mérte fel, mennyire retteg tőle. Majd hirtelen lecsillapodott, s

bár kedve lett volna személyesen főbe lőni a merénylőket, csak annyit mondott, mélyenmegvető kifejezést parancsolva széles, korai puffadtság párnázta arcára: „El velük! Látni seakarom a nyomorultakat!” - és úgy fordult el, mint holmi utálatos csúszómászóktól, akiknek

a vérével nem mocskolhatja be a kezét.Tekintélye s még inkább önbecsülése helyreállításához most arra volt szüksége, hogyvalami váratlan és hatásos dolgot tegyen. Kompenzálnia kellett a balsikereket, látványos éskétségbevonhatatlan győzelmet kellett aratnia, hogy lemossa az utóbb történtek gyalázatát, smegszilárdítsa a földiek ingadozó bizalmát. Utasította tehát tanácsadóit, hogy a lehetőlegrövidebb idő alatt dolgozzák ki egy újabb titkos művelet tervét, egy olyan műveletét,melyben saját magának főszerepet szánt - az alapötlet ugyanis az ő fejében született meg,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


akik kötelességüknek ismerték a készülékeik jelezte adatokat továbbítani, megremegtekdühkitörése félelmetes hangerejétől.

Ettől azonban a tény nem szűnt meg tény lenni. Marian Zahnak földszürke arccal bekellett vallania, hogy a Külső Világ tudósai nem olyan tehetetlen salabakterek, amilyennek őmondta beszédeiben őket, s hogy az a titkos fegyver, amelyet mindig gúnyos tréfálkozássalemlegetett, mert humbugnak tartotta, igenis létezik. De ezt csak akkor vallotta be, mikor aFöldet már eltalálta a szóban forgó tömeg „golyója”: egy akkora tömegű szilárd test, mint a

Merkúr (amelynek egyébként az eseménnyel egyidejűleg nyoma veszett), csakhogy kistérfogatra sűrítve az atomok elektronpályáinak „behorpasztása”, az atommagok egymás melléhozása révén. A test kékes lángcsóva kísérte meteorként zuhant az Atlanti-óceánba, s körötteiszonyatos vízhegyek emelkedtek fel és rohantak szerte az Apokalipszis harsonáihoz hasonló

bömböléssel, hogy kicsapva a szárazulatra, több száz kilométeres sávban eltöröljenekmindent, még a domborzatot is, a földrészek színéről. A tenger fenekén az amerikaikontinentális lemezbe ütközött a test, és beszakította; az egész Föld megrendült, a közvetlencsapás érte szárazulat pedig valósággal felborult, mint egy tutaj; egyik fele mélyen lesüllyedt,a másik roppant magasba emelkedett, ahol a trópusi tengerpartokat a sztratoszféra fagyavonta be jégkéreggel. A test aztán a magmába hatolt, s ott fogva maradt, de nem szilárdhelyzetben, hanem ide-oda „gurulva”; ettől a Föld - a bolygónyi tömeggel megnehezült Föld- súlypontja állandóan elmozdult, ami együtt járt a mágneses sarkok állandó költözésével, a

bolygó mágneses mezejének perturbációjával, és végső fokon a Nap körüli pálya jelentősmódosulásával. Az anyabolygó, az emberiség bölcsője, részeg hajó módjára bukdácsolvafolytatta keringését, s mélyéből dühödt lávafolyamok törtek elő a hatalmas repedéseken,tűzbe borítva mindazt, amit egyszer már az óceán vize is elborított. Ezekben a rémületesnapokban több milliárd ember tűnt el nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna, mintha

helye a Földön…

A fiatal Zaharescu a számítógép halk zúgására figyelt, s közben haragos sietséggel rágta egy,már nem túl friss kifli végét; erősen gondolkozott valamin, ami szemlátomást nem voltínyére. Keze fejével kitörölt izzadt homlokából egy sötétbarna hajtincset, melyet titokbansütővassal bodorított ki, hogy ne csak a tarkóján legyen göndör a haja, hanem az egész fején.

- Tudod mit, Petrică? - szólalt meg hirtelen dörmögő hangon, miközben tovább rágott; ésa szomszéd asztalnál ülő s valami iratokat lapozó kis öreg kérdőn pillantott fel rá. - Tudodmit! Mi rosszul programoztuk ezeket a gépeket - folytatta Zaharescu. - Vagy túlságosan jól

programoztuk. Nézd meg, hogy hagyják őket balhézni, ameddig mind kinyírják egymást.- Na és, mit tegyek? - kérdezte a kis öreg, s tehetetlen kifejezéssel bámult fiatal kollégája

széles, duzzadt arcába. - Nem a te ötleted volt, hogy szimuláltassunk egy totális háborút? Háthadd járjon le. Nem vesztesz semmit, az eredmény érdekel, nem?

- Azt én már most előre látom - felelte Zaharescu. - A gépek vakon harcolnak, nemismernek kegyelmet. Be kellene fejezni.

- Nyerni akarsz - provokálta a másik.- Persze - bólintott Zaharescu, miközben lenyelte a kiflivég utolsó darabkáját, és tohonya

mozdulatokkal le s fel kezdett járkálni.- Önző vagy - folytatta a kis öreg finoman mosolyogva. - Eszedbe sem jut, hogy talán énis nyerni akarok.

- Hát egyikünk biztosan győz majd, de attól félek, túl nagy ráfizetéssel… Tudod, miregondolok? Hogy vajon igaz-e az, hogy valaha a két szemben álló seregből kivált egy-egy tag,és megküzdött egymással, s az eredményt mindenki elismerte, nem kellett annyi embertkinyiffantam?… Nem tudom, hol olvastam erről, de egészen biztos, hogy nem mese volt.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- S ilyesmit akarnál csinálni velem?Zaharescu széles arcára szánakozó mosoly ült.- De hát miért ne? - vidámult meg az öreg. - Gyere, húzzunk sorsot! Húzzunk sorsot, hogy

ki győz, legalább megmentjük azokat, akik még életben maradtak. Mit szólsz?A fiatalember újra mosolygott.- Rendben.- Ha eltalálod, te nyertél.

S azzal az öreg felállt az asztal mellől, és jobb keze két ujja között felmutatta az érmét.Majd hátratette, és egy pillanat múlva előretartotta két öklét, két apró, csontos öklét,melyekben ráncot vetett a szikkadt, egészségtelenül sárga bőr. A göndör hajú, testesfiatalember egy pillanatig habozva nézte.

- Ha eltalálod, te nyertél - ismételte az öreg.- Jól van, Petrică - dörmögte Zaharescu, s hirtelen megérintette az öreg bal öklét, mely

gyanús gyorsasággal nyílt szét, üres markát mutatva. Petrică gyerekesen kuncogott, ésörvendezve tért vissza asztalához, innen a pulpituson, amelyen túl a Félix C-257 számítógépállt, s halkan zümmögve háborúzott Arabella névre keresztelt testvérével.

- Megállj csak! - szólt utána Zaharescu bizonytalanul, mint akit valami kétség bánt. - Mutasd a másikat is!

- Miféle másikat?- A másik markodat. Lássam!Az öreg ábrázatán az ijedtség árnya suhant át, aztán komikus bűnbánat ült ki vonásaira, s

ettől egy tetten ért csínytevő gyerekhez lett hasonló. Lassan szánta rá magát, hogy jobb öklétis szétnyissa, de végül megtette; és mi tagadás, a jobb marka is üres volt.

- Megfogtál - ismerte el, s már megint finoman mosolygott; nem látszott szégyenkezni a

dolgon.- Szóval csaltál, Petrică - csattant fel Zaharescu, s arcát haragos pirosság futotta el. - Ésmiért, ha szabad kérdeznem?

Az öreg nyugodt maradt.- Mert egy ilyen háborút - mondta, és köszörült egyet a torkán - csak így lehet megnyerni.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


VIRÁG A KAPITÁNYNAKMIRCEA OPRIŢĂ

Izgatottan vártam a találkozást. Régóta nem voltak látogatóim: a bolygóközi forgalomszüntelen növekedése ellenére állomásom vesztett fontosságából, egyre újabbak létesültek,melyeket pontosabban helyeztek pályájukra a Naprendszert elhagyó vagy visszatérő hajókútjába. Tudom, hogy sokan tartanak kivénültnek, s olyan szolgálatokat igényelnének tőlem,aminőkre berendezéseim nem alkalmasak; de ezek - rosszindulat nélkül jegyzem meg -elfelejtik, mennyire bíztak a segítségemben, amikor még maguk is szerényebb fickók voltak.S főleg, amikor szorult helyzetbe kerültek valami okból - ami nem olyan ritkán történt, mintahogy ma némelyek hinni szeretnék. Hűha, milyen sürgésforgás volt egykor ezen a kerek

platformon és a föléje nyúló irányítótoronyban! Mióta kevesebb a dolgom, gyakran jutnak

eszembe a valaha átélt izgalmas pillanatok, a szabályos időközönként fel-feltűnt ismerősarcok, megszokott, mégis úgy várt látogatóim, s a különféle kalandok, események,amelyekről meséltek, vagy amelyekben együtt vettünk részt. Jobb időkben két-három űrhajóis állomásozott a platformon, csak azok nem álltak meg, melyek elhagyták a Naprendszert, snem lett volna jó veszteniük induláskor nyert sebességük egyenletes gyorsulásából; ámezekről is tudtam, érzékeltem jelenlétüket, figyeltem röptüket a képernyőkön, s olykor, amintaz irányítótorony ablakain túl sötétlő eget néztem, elképzeltem, hogyan tűnnek fel,hallgatagon suhanó árnyak gyanánt, a sápadt fényű Uránusz felől. Üzeneteket küldözgettünk,én jó utat kívántam nekik; egyik-másik pilótáról tudtam, hogy soha többé nem látom, hiszena küldetése sok földi évtizedig, sőt évszázadig tart, s relativista elmozdulása az időben azt

jelenti, hogy meghalunk egymás számára: vagy én az ő számára, vagy fordítva, a küldetés jellegétől függően. Egymásra mosolyogtunk a távolból, én megkérdeztem, hogy rendben van-e minden, s végül a legutolsó kommunikációs impulzusokkal, amelyek még összekötöttek,

jelképes kézrázással kívántunk egymásnak szerencsét; a gesztus az igazi kézrázást pótolta, ésazt a búcsúölelést, amelyhez itt, az ember ellenőrizte kis univerzum s a nagy mindenséghatárán, a távozónak joga lett volna. Ha valaki ilyen pillanatokat ér meg, s nem oktalanulgondolja, hogy jelent valamit távozó vagy érkező felebarátai számára, hiszen ő az utolsó, aki

üdvözli őket, mielőtt elmerülnek a csillagközi terek éjszakájában, s tőle hallják a legelsőköszöntést, amikor visszatérnek, annak bizonyságául, hogy a Föld valóban közel van már; havalaki előtt évek során át a legkülönbözőbb nagyságú és alakú űrhajók vonultak el, s aszervizesek, az üzemanyag-szállítók, az űrhajóforgalmat irányítók egymást váltó-követőcsapatai titkos remegéssel, lélekkel töltötték be állomása minden szögletét - nos, akkornyilván nem esik jól megértenie, hogy mindez elmúlt, s a napok unalmasan kényelmesekkéváltak. Nemegyszer küzdenem kell, hogy ne vegyen erőt rajtam a szorongással terhesrosszkedv, amikor lepillantok az irányítótorony legfelső emeletéről a kihalt platformra,amelyen csak egy nem kevésbé kihalt ég hideg csillagainak halvány és lehangoló világossága

dereng. Néha, ünnepnapokon, meggyújtom a reflektorokat, s ilyenkor a platform fémesencsillog az éles fényben, mely valaha pihenőhelyet jelzett az űrhajóknak. Kimegyek, holMarina társaságában, ha kedve van velem tartani, hol valaki mással a még itt maradt emberekközül, és átvágok a platformon egészen a széléig, amelynek lassú forgását a szem alig látja, sa csillagokat véli keringeni körötte. Máskor a toronyban maradok, a túl nagynak ésfölöslegesen jól felszereltnek tűnő irányítóteremben, ameddig be nem telek a reflektorokfé ö ö éb é ki tl bbül ü é d kt l h l lát á á l id é f l ki lt

8/11/2019 GALAKTIKA_054


elhagyhassuk ezt az elnéptelenült pályát, és átkerülhessünk egy másik, forgalmas útvonalra,egy újonnan nyitottra - egyikre azok közül, amelyek elvonták „klienseinket” ésszemélyzetünk nagy részét. Kifújom magam, s ennyi; előre tudom, milyen csekély hatást keltegy földi tévéképernyőn megjelenő dühkitörésem, amely öt óra alatt jut el a címzettekvevőantennájáig. Jobb esetben újabb pár óra múlva jön a csitító válasz: állomásod, úgymond,egyelőre nem kaphat új feladatot, lehetőségei korlátozottak, nincs kellő felszerelése afotonrakétás hajók fogadásához, és a többi - s persze mindig elhangzik az az érv is, hogy még

jöhetnek régebben indult űrhajók ezen az útvonalon. Késve érkeznek, senki sem tudja, mikor(s azt sem, hogy érkeznek-e egyáltalában), az állomást tehát - mondja a Központ - nemszámolhatja fel, be kell érnie azzal, hogy csökkenti a tevékenységét. Biztosítanak róla, hogy

bíznak bennem, hiszen ők mindannyian ismernek; megértik, hogy nem könnyű, de hát itt is„kell hogy menjen a dolog”, ne békétlenkedjek, s ha jónak látom, esetleg vegyek kiszabadságot. Egy-egy ilyen válaszra nem tudom nem gondolni azt, hogy gúnyt űznek velem;szitkozódom, de ezzel semmit sem javítok a helyzeten, s kerülöm az állomás foglyaiként ittmaradt nyolc technikus reményt kérő-kereső tekintetét. Marina türelmesebb, vele nincs

bajom. Nem arról van szó, hogy már beletörődött, hanem arról, hogy elégedetlenségével nemtüntet, s én hálás vagyok neki, hogy szemrehányás és panasz nélkül várja a késlekedőmegoldást egy olyan helyzetre, amely részemről, a központiak jó véleménye ellenére, nemminősülhet egyébnek, mint kudarcnak. Lehet, hogy kissé csakugyan kivénültem, akörülmények következtében, állomásommal együtt, de hogy eredendően maradi fickó volnék,az ellen tiltakozom. Igaz, szenvedek, amikor látom, hogyan válik fölöslegessé annyi éven átmegszeretett, hivatásomnak és sorsomnak érzett munkám itt a Naprendszer „kapujában”, deazért észreveszem, hogy hiányos csapatom tagjai másra vágynak. Előbb-utóbb mégis aztörténik majd (főleg ha a Központ tovább értetlenkedik, s nem akar minket máshova

vezényelni), hogy elhagyom az állomást, hadd keringjen magában, céltalanul roppant bolygópályáján, ameddig csak a jövő nem virraszt rá új fénykort.Ezek után érthető, hogy mikor egy minket kereső, a lakott világon kívülről felénk tartó

űrhajó jelzéseit vettük, először valószínűtlennek hittem a dolgot; annyira bebeszéltükmagunknak mindannyian saját fölöslegességünket, hogy mikor másodszor is befutott ahívójel, valaminő hibára gyanakodtunk - arra, hogy véletlenül egy másik, új állomáshozintézett hívójelt vettünk. De a hajó minket keresett, s amikor erről megbizonyosodtunk,egyúttal rájöttünk, hogy nincs tudomása az újonnan létesített útvonalakról, az optimálisgörbékről, amelyek mentén a Naprendszer központja felé való irányított zuhanás lehetséges.Még kábán a csodálkozástól, ám izgatottan álltam fel a készülék mellől, és ahogy tekintetemkiszökött az űr sötétségében sikló platformra, hirtelen úgy tűnt, hogy odakinn a fagyossemmiben szél kerekedik, s megremegteti az egész tornyot. Képzelődés volt, nyilvánvaló,

pontosabban érzékcsalódás, még pontosabban emlék azokból az időkből, amikor gyakranfordult elő, hogy az ég sötétjéből egyszer csak kivált egy űrhajó, és lusta, álomszerű siklássalközeledett, hogy aztán nemsokára nagyon is valóságos módon érzékeltesse jelenlétét,fékezőrakétái forró gázsugarával ütközve a platformba, amitől az remegni kezdett, s vibrálásaátterjedt az egész állomásra, a lakóhelyiségekre is, tévedhetetlenül jelezve mindenkinek az

űrhajó révbe jutását.- Vendégeink érkeztek! - kiáltottam ilyenkor Marinának, akit mások már előreértesítettek, s aki sietve jött fel a belső csigalépcsőn a torony legfelső szintjére.

Nagy dolog volt, hogy újra látogatókat vártunk. Mindazonáltal lepleztem örömömet, sközben éreztem, mint támadnak fel bennem az egykori parancsnok erényei. Ha viszonthosszas kényszerű tétlenkedésemre gondoltam, kétség fogott el, hogy megvannak-e még jóreflexeim, nem jöttem-e ki nagyon a gyakorlatból; nyugtalan voltam, amit titkolnom kellett,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


bemértem az irányt, amelyből a hajó közeledett, válaszoltam neki, s közöltem az állomáskoordinátáit, és egyúttal tudakozódtam az űrutasok kiléte, a Naprendszerbe visszatérő hajóküldetésének hajdani célja felől. Mondanom sem kell, hogy feszült kíváncsisággal néztem atalálkozás elé, ami máskor jóval kevésbé érintett érzelmileg, s alig jelentett többet bizonyosrutinfeladatok megoldásánál.

Üzenetváltásom egy olyan pilótával folyt, akire eleinte nem emlékeztem; azt hittem, mégidejövetelem előtt indult útnak. Mikor azonban adatait ellenőriztem, a komputer -

meglepetésemre - azt jelezte ki, hogy a „klienseim” közé tartozik, harminckét évvel ezelőtt járt itt. Valter Ionescu volt a neve, s a személyi lapjából, melyet úgy futottam át, hogy közbena Marina készítette szendvicset ettem, éppoly kevéssé figyelve az ízére, mint a régi jó időklázas tevékenységének, idegfeszültségének perceiben - a személyi lapjából megtudtam egyet-mást, ami hasznos lehetett számomra ebben az esetben: a Kozmoszból három évtized múltánhazatérő embertárssal való találkozásban. Nyilván nemcsak én feledkeztem meg róla, és ősem az egyetlen, akit elfelejtettek, s akire majd hirtelen őszinte örömmel emlékezik az egészemberiség, a dicsőség nagyszerű pillanatával jutalmazva sikerét, mely aztán elmúlik, mintegy ünnepnap, kihuny, mint egy színpompás tűzijáték, és a hős újra elsüllyed anévtelenségben. S mindez természetesen, egyszerűen történik, senki sem csodálkozik rajta;nem is lehet elvárni a sietős világtól, hogy számon tartsa vagy éppen szüntelenül figyeljeminden egyes küldöttét, akiket évszázadok óta szór szerte a Tejútrendszerben. Így felejtettemel én is Valter Ionescut, minden bizonnyal kényelmességből, de szükségszerűen; lám csak, akomputernek kell eszembe juttatnia, hogy valaha én mondtam neki a hagyományos

búcsúszót. Néztem akkori arcát az adattárolóból lehívott, elég jó színes képen: fiatal,energikus férfi, tiszta mélykék szeme ragyogni látszik, élénk kifejezése nem árulja el, hogyezek a vonások több mint harminc éven át mágneses jelek gyanánt pihentek egy gépi

memóriában, és csak most tűnnek fel életre kelni a képernyőn. Valter Ionescu csendesen,közömbösen nézett vissza rám, s a szája sarkán, melyet félig eltakart szőke bajusza ésgesztenyebarna szakálla szálainak egymásba vegyülése, halvány mosoly rajzolódott ki. Hajamár kissé ritkult a feje búbján, de hossza és hanyag, mégsem rendetlen lazasága oly kevéssé

protokolláris látványt nyújtott, hogy egyből megkedveltem; a fickó - gondoltam magamban -azok közé a távrepülők közé tartozik, akik nem csekély büszkeséggel viselik ugyan akapitányi rangjelzést, de ironikus megvetést tanúsítanak a szabályzat egyes pontjai iránt,amelyek elavultak, s amelyeket a csillagközi térben való utazás körülményei között úgyismindenki megszeg. Próbáltam elképzelni, hogyan festhet most, három évtized múltán, amiszámára is vagy öt-hat évet jelentett; öt-hat év azonban nem változtat sokat egy fiatalemberarcán. Ha ő esetleg nem felejtett el engem, nehezebb lesz felismernie, mint nekem őt;másképp telt az idő fölöttünk, és harminc év mégsem repül el nyomtalanul.

Készülékeink közben újabb üzenetet fogtak, s Marina felajánlotta, hogy ellenőrzi a vételt.Ráhagytam, bár szerettem volna én magam foglalkozni mindennel, ami régebben soha nem is

jutott eszembe; akkor az állomáson nyüzsgött a szakképzett személyzet, mégis annyi dolgunkvolt, hogy másodpercekre be kellett osztanunk az időnket. Most nem sürgetett senki.Felhasználtam a beállt szünetet, s még „kotorásztam” kissé az adattárolóban: megnéztem, mit

tud Valter Ionescu hajójának küldetéséről. Nem bukkantam különösebben érdekes adatokra,Ionescu kapitány egy elég jó űrhajón indult útnak, amely akkor még korszerűnek számított, a Naptól tizenegy és fél fényévnyire eső Procyon felé, ahonnan egy rakomány dúsítottthorpiumot kellett hazahoznia; a hallatlanul értékes elem ilyen nagy mennyisége megértevolna egy kétszer ekkora út megjárását is. Kívüle még öt ember volt a hajón, köztük egyökológus; ezen az első pillanatban elcsodálkoztam, aztán kiderült, hogy az űrhajó menet nagytétel algaspórát szállított az Alfa Canis Minoris néven ismert - a Procyonból, ebből a roppant

8/11/2019 GALAKTIKA_054


belé ilyen információt, én azonban sejteni kezdtem, hogy az akció, amelyhez nekünk nemfűződött semmilyen közvetlen érdekünk, tulajdonképpen ellenszolgáltatás volt a

Naprendszerünkbe hozandó thorpiumért. De ennek azokban a percekben nem volt semmi jelentősége.

- Mi van, főnök? Elkapjuk a frakkját? - kérdezte az egyik technikus, s ezzel, hogyváratlanul a hajdani aranyidőkben született kifejezést használta, jókedvre hangolt. Kérdésenem várt választ, felkiáltás volt inkább, örvendezés afölött, hogy vége a zsibbasztó

tétlenségnek; ezt a technikus beszédes gesztusa is mutatta, a fickó ugyanis a tenyerétdörzsölgette, mint aki valamilyen kedvvel végzett munkához készül fogni, Ionescu kapitány -gondoltam magamban - éppen jókor jön, hogy kiragadjon derűsnek korántsem mondhatóhangulatunkból. Máris feszültség támadt mindannyiunkban, nem ideges feszültség, amelyveszélyes kitörésekhez vezet, hanem ellenkezőleg, egyfajta belső rugalmasság, éberség, melyképessé tesz gyorsan és főleg hibamentesen cselekedni, ha arra kerül sor.

Valter Ionescu újabb üzenete közölte az űrhajó pozícióját, sebességét, jellemezte pályáját;az adatokat elnyelte a komputer, s azonnal feldolgozta. Türelmetlen kíváncsisággal néztük acsillagtérkép ernyőjét, amelyen nemsokára pislogni kezdett a hajónak hozzánk s a különbözőégi objektumokhoz viszonyított helyzetét jelző, várva várt fénypont. Megkönnyebbülvelélegeztünk fel, mintha ettől az apró, el-eltűnő és újra kigyulladó fényjeltől a hajó eddig csaksejtett létezése hirtelen bizonyossá vált volna.

- Látjátok?! - hallottam Marina fojtott, suttogó kiáltását.Igen, ez a kis fénypont a hatalmas képernyőn, mely már régóta csak az Uránusz s a

Neptunusz lassú helyzetváltoztatását mutatta, vagy legfeljebb egy-egy jól ismert üstökösfeltűnését, ez a kis fénypont most életet jelentett, és ebben valóban volt valami megrendítő.

Még megrendítőbb volt azonban az üzenet vége, pontosabban az, amit nem tartalmazott.

Az, amit Ionescu kapitány csak sejtenünk engedett, hogy tudniillik a hajójával útnak indultakközül egyedül ő tér haza.Marina, bizonyára rosszul leplezett megdöbbenésemből, azonnal megértette, hogy valami

baj történt.- Nem tudom, mit mond itt a pasas - tértem ki az egyenes válasz elől, hiszen úgyis csak

bizonytalan feltevésekbe bocsátkozhattam volna.Többet ő sem feszegette a dolgot. Ugyanaz a szörnyű gyanúja támadhatott, mint nekem,

de jó érzékkel hallgatott róla, s így az a kettőnk titka maradt egészen addig, ameddig végleg be nem igazolódott. Inkább értetlennek, mint nyugtalannak mondható tekintetekgyújtópontjában, hidegvért színlelve fogalmaztam válaszüzenetemet, melyben egyenes,konkrét kérdéseket intéztem Ionescu kapitányhoz: mi van az emberekkel? milyen állapotbanvan az űrhajó? megvan-e a rakomány? - s így tovább, kényszerítőleg a címzettre nézve, hogyvilágos feleleteket adjon, és tisztázza előző üzente baljós rejtelmességét. Közben kissé dühösis lettem, Ionescu, mint személyi lapja mondja, tapasztalt távrepülő; hogyan feledkezhet megelemi kötelességéről? - fortyogtam magamban, és egyre inkább bosszantott, hogy rébuszokelé állít, holott a Naprendszerbe érkezésekor azonnal részletes jelentést kell tennie útja felől.Komputerem nyomban átkódolta üzenetemet „vak” jelekre, s az adóantenna már megkezdte a

továbbítását, amikor éreztem, hogy valami nincsen rendben, s hogy ez tudat alatt már régótafoglalkoztat. Egyszer csak kipattant agyamból a kérdés: miért nem tévén jelentkezettIonescu? Igen, ez az, ami nincs rendben, hamarabb is rájöhettem volna. Ha jól közölte

pozícióját, az űrhajó már olyan közel van, hogy a tévékapcsolat minden nehézség nélkülfelvehető, a kapitány azonban továbbra is csak a nagy távolságra ható „vak” jelekethasználja, amelyek két kódoló-dekódoló komputert iktatnak közénk: az övét és az enyémet.„Mi van veled, Valter Ionescu?! - szerettem volna kiáltani. - Kapcsold be a tévéadódat, akkor

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Telt az idő, és a kapitány nem sietett felelni; így hát elhatároztam, hogy én küldök nekitévéüzenetet. Hiába. A harminc évvel ezelőtt használt csatornán próbáltam jelentkezni, deodaát a hajón senki sem reagált a hívójelekre. Nem voltam biztos benne, hogy Ionescucsakugyan nem fogja az adómat, s egyre dühösebb lettem, miért nem jelez vissza. Ha nemláttam volna a csillagtérképen a mozgó fénypontot, mely a komputer számítása alapjánfolyamatosan mutatta az űrhajó útját, azt hittem volna, hogy valaki gonosz tréfát űz velünk,vagy pedig érzékeink csaptak be, és azzal ámítanak, amire tétlenségünk hosszú időszakában

mindannyian leginkább vágytunk.- Ugye, a procyoniak nem használják a tévét? - fordult hozzám Marina egy adott

pillanatban. Azt hittem, jól értettem gondolattársítását, de helyesebbnek találtam, ha nemárulom el.

- Mi dolgod van most ezzel? - kérdeztem, és ő, ahogy a műszerasztalomra könyökölt,felhúzta a bal szemöldökét, csak a balt, mint mindig, mikor valamin csodálkozik, s az volt a

benyomásom, elejt egy gondolatot, amelynek nem tud vagy nem akar a végére járni.- Semmi - mondta. - Tényleg, mi dolgom?A következő üzenet későre jött, mikor az ügy különössége már-már kikezdte türelmemet,

s minthogy változatlanul „vak” volt, előbb a komputerbe kellett táplálnom. Valter Ionescuvégre felhagyott a rejtélyességgel (ennek örültem, ámbár még mindig bosszantott, hogynekem kellett kikövetelnem), és egypárat igazolt feltevéseimből, amelyeket korábbanelhallgattam, hogy ne keltsek oktalan riadalmat. Igen, csakugyan idegen űrhajóval jönhazafelé, miután küldetését mind a thorpium, mind az őstenger megtermékenyítésetekintetében maradéktalanul teljesítette; az értékes szállítmány ott van a procyoni hajóraktárhelyiségében, rudakba öntve, s heveny sugárhatása miatt nyilvánvalóan erősenszigetelve. De amilyen sikeres volt a kapitány útja anyagilag, éppolyan szerencsétlenül járt

más szempontból: hajója, összes utasával együtt, baleset áldozata lett, miután - vagymiközben - az említett bolygó tengerébe lőtte az algaspórás konténereket, hogy ott a növényilét eme csírái alkalmazkodjanak a kedvezőtlen körülményekhez, s megkezdjék a mostoha

bolygó meghódítását az élet számára. Ha jól értettem, robbanás történt, és a hajó egy részeteljesen megsemmisült; ami maradt belőle, elsüllyedt az óceánban, az elborzadt procyoniakszeme láttára - ők tudniillik ugyancsak ott voltak egy űrhajójukkal, hogy a naprendszerközimegállapodás értelmében végzett akció lefolyását ellenőrizzék. „Engem is ők rekuperáltak ” -olvastam a kapitány dekódolt üzenetében, s feltűnt, hogy ilyen kevéssé hétköznapikifejezéssel él; aztán megtudtam a szörnyű részleteket, amelyeket Valter Ionescu eleintehabozott a tudomásomra hozni, de végül is meg kellett tennie, nem volt más választása - ésakkor megértettem. Társainak, a másodpilótáknak és az ökológusnak, nyomuk veszett,egyedül ő lebegett ott a víz színén, ahova a robbanás vetette, súlyos égési sebekkel és nyílttörésekkel, eszméletlenül haldokolva; maga is csak később tudta meg, hogy élete egyhajszálon függött. Egy hajszálon, azaz pár percnyi időn, amit a procyoniak nem isvesztegettek el; s ha valamit tenni akartak érte, magyarázta a dekódolt üzenet, nem járhattakel másképp. Hirtelen hideg futott át a hátamon, és mielőtt tovább olvastam volna, mártudtam, hogy Valter Ionescu többé nem az a kék szemű, szőke fiatalember, aki egykor

nonkonformista szakállal tüntetett a tévékamera előtt. „Testet kaptam tőlük” - fejeződött beaz üzenet, az történt tehát, amit mindjárt sejtettem: a kapitánynak csupán az agyát sikerültmegmenteni, pontosabban szólva rekuperálni.

- Ide figyeljetek! - mondtam a technikusoknak, az alig leplezhető felindulástólalkalmasint remegő hangon. - Ide figyeljetek, a látogatónk nem az lesz, akit vártok, s nemegyedül lesz. Fiatalabbak vagytok, talán egyiktek sem látott még procyoniakat, de azért nefogjon majd el egyszeriben a honvágy, és nehogy megszökjetek, mikor a legnagyobb szükség

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


magasabb volt, s valahogy aránytalan, azaz másképp arányos, és az arca volt kissé laposabb amiénknél. De hát kevés a humanoid lény az ismert világegyetemben, és ők mégiscsak ezekközé tartoznak; jó, hogy velük lesz dolgunk, nem másokkal. Egyre készüljetek fel, hogy nelegyen túlságosan megrázó élmény, és ez a színük, akarom mondani a színeik ; gondoljatokarra, hogy számukra is milyen megrázó lehet a mi egyforma, fakó bőrhuzatunk látványa,Ionescu jól megvan közöttük, úgyhogy ne finnyáskodjunk mi sem; neki is rosszat tennénkvele, magunkat is kompromittálnánk. Igaz?

Beszéd közben visszanyertem hangom zengését, és gondolataim is elrendeződtek.Próbáltam némi humorral ecsetelni a helyzet szokatlanságát, hogy a fiúk könnyebben essenekát a találkozás várható sokkján. Sohasem felejtem el, milyen volt, amikor életemben előszörláttam - a Földön történt, egyik kormányhivatal folyosóján - eleven procyonit; lapos, kerekarcának egymásba folyó, egymással keveredő színei, melyek élénk csillogásukkal egyegzotikus akváriumi díszhal pikkelyzetének tűntek, borzongató látványként vésődtekemlékezetembe. El akartam kerülni minden bántó reagálást a fiúk s mindannyiunk részéről,hiszen küldetéséből sikerrel visszatérő boldogtalan fajtársunk a legnagyobb veszteségetszenvedte el, emberi létállapota szűnt meg; lehetetlen volt nem iszonyodni tőle segyszersmind nem sajnálni. Természetes, hogy a procyoniak különös érzést keltenek azemberben, de hát ők jönnek s újra elmennek távoli csillagvilágukba, ahol mind azonosakegymással, Valter Ionescu viszont itt marad megszokhatatlanul idegen külsejével szellemihazájában. „Testet kaptam tőlük” - hozta tudomásunkra utolsó üzenete, s elképzeltem,mennyire nehezére esett ezt megvallani.

Marina közben lement a növényházba. Minthogy pillanatnyilag nem volt mit tennem atoronyban, utánamentem. Ott volt a mesterséges fényárban úszó, alacsony helyiségben, atorony földszintjén, s épp a zöldséges ágyásokat locsolta. Nem akart beengedni, játékosan

felém irányította a hajlékony csőből fröcskölő vízsugarat.- Kiüríted a tartályt - fenyegettem meg az ujjammal, teljesen hiába, mint mindig; ha kedvetámadt kikapcsolni az önműködő locsolóberendezést, hogy ő maga öntözzön, nem hallgatottsemmi racionális érvre, és sohasem takarékoskodott a vízzel.

Most vidáman elmosolyodott, s oda hívott, ahol mintegy két négyzetméternyi helyen,cserepes törpekaktuszokkal körülvett ágyasban, virágokat termesztett: néhány tő szegfűje,kardvirágja, tulipánja volt, egy bokor muskátlija és egy rózsája. Többet, sajnos, nemengedhettünk meg magunknak.

- Kinyílt egy tarka tulipán; gyere, nézd meg.Majdnem azt hittem, hogy ő már előbb is megsimogatta, gyönyörködve ujjai közé fogta a

bársonyos szirmokat, melyeken apró átlátszó gyöngyök gyanánt ragyogtak a vízcseppek, shogy most újra ízleli az előbbi örömöt; aztán eszembe jutott, hogy annak örül legjobban, haegyütt csodáljuk meg virágai nyílását.

- Szerettem volna, hogy több legyen. Hogy kiteljen egy csokor a vendégeknek - mondtaMarina. - Még ha ott náluk mások is a szokások, ne érezzék úgy, hogy lakatlan helyre jöttek.

- Elég lesz ez is, a többi csak hadd nőjön. Néhány nap múltán, amikor a platform szélére leszállt a majdnem gömb alakú procyoni

űrjármű, s a fiúk a toronyból - újra az egykori szép idők lázában égve - ajtaja felé irányítottáka légmentesen tapadó „polipkart”, vagyis az átjárót. Marina elém toppant, épp mikor úgyéreztem: eléggé felkészültem lelkileg a találkozásra, s a torony ama fémnyúlványába akartamlépni, mely rövid és kényelmes utat kínált a vendégekhez. Tudtam, mi az óhaja, s az elsőmozdulatom tiltó intés volt. De aztán megláttam a tulipánt a kezében, s azt, hogy milyengyöngéden, milyen kislányos izgalommal tartja, és bólintottam. Beléptünk az ingófémfolyosóba, én elöl, ő karnyújtásnyi távolságra mögöttem, és olyan feszült csendben

8/11/2019 GALAKTIKA_054


„Bátorság, öreg!” - szóltam magamban, mielőtt az űrjármű kerek termébe léptünk, aztánmindjárt megpillantottam őket ; hárman voltak, s ahogy ott álltak, tartásuk alkalmasintudvarias készséget fejezett ki. Hátamon, minden készületem dacára, borzongás futott végig,szívverésem felgyorsult, s valahogy nem jött, hogy az arcukra nézzek. Bőrük piros volt,eleven pipacspiros, szabálytalanul elszórt zöld és sárga foltokkal, s itt-ott barna csíkokkal,mint valami különös tetoválás. Mindez együtt furcsa és fantasztikus rajzot adott ki, egyáltalánnem finomság nélkül valót, ami feltehetőleg éppúgy bizonyos szelekció - természetes vagy

mesterséges, ha ugyan nem mindkettő - eredménye, mint a Földön az egzotikus halak vagy a paradicsommadarak színe. Bal csuklómon ideges szorítást éreztem, mely egyre erősödött;Marina kapaszkodott belém, s én csitítólag pillantottam rá, hogy ekkor, rémült tekintetétkövetve, magam is észrevegyem a procyoniak balján, tőlük kissé távolabb álló, azaz egy kis

pódiumfélén guggoló lényt - azt a borjú nagyságú, varangyosbéka-szerű, vastag piszkoszöld bőrrel fedett és kövér szemölcsökkel pettyegetett állatot, amely mozdulatlanul, mereven bámult minket, s csak toroktája roppant bőrlebenyét rázta meg időnként nehéz belső remegés.Marina holtra rémült, jobb kezével belém fogódzott, baljával a keblére szorította, ösztönösvédekező tartásban, egyetlen szál virágát, és éreztem, hogyan húz vissza a bejárat, illetve afolyosó felé. Intettem neki, hogy maradjon nyugodtan, s bántam, hogy nem figyelmeztettemelőbb egy ilyen találkozás lehetőségére; az állat ártalmatlan braal volt, a procyoniak amolyanszobakutyaféléje, s nem tehetett róla, hogy bennünk iszonyattal vegyes félelmet keltett. Igaz,arra nem számítottam, hogy a vendég űrjármű fedélzetén egy ilyen állat is lesz.

Összeszedtem magam, s a procyoniakhoz fordultam, akik mozdulatlanul nézték a jelenetet, és alkalmasint finoman mosolyogtak is rajta, de ezt - minden emberszerűségükdacára - merőben másképp tették, mint ahogy mi szoktuk, mert keskeny ajkukat nem láttamszéthúzódni. Nagy erőfeszítéssel rászántam magam a kérdés feltevésére, amit most már

elodázhatatlannak véltem, bár egyre nyomasztóbban hatott rám a helyzet valószínűtlensége.- Melyikőtök az? - és sorra belebámultam a három nagyon idegen, nagyon nem földiarcba. - Melyikőtök Valter Ionescu?

Hangom bizonytalan volt, s mintha valami hozzám nem illő szerepet kellett volna játszanom, attól féltem, hogy egyszer csak a nevetségesség megsemmisítő hulláma csap át afejem fölött. A három procyoni tanácstalanul, kérdőleg nézett össze, és ahogy furcsa fejükmozgását láttam, az a benyomásom támadt, hogy a szemükkel mintegy megtapogattákegymást. Hát persze, hiszen ezek nem hangok útján érintkeznek egymással, földi emberszámára ezek mind süketnémák - kaptam észbe bosszúsan, és végleg zavarba jöttem. Marinaegyáltalán nem csitult rémülettel gyűrögette kezében a virágot, amelyet oly hiábavalóanáldozott fel ezért a másnak képzelt találkozásért.

- Én vagyok - hallatszott ekkor egy mély, rekedtes, fojtott dobszóhoz hasonló hang,amelytől megdermedtem.

A braal meredten nézett ránk a kis pódiumról két duzzadt erekkel átszőtt, sárga szemével,s toroktája zöld bőrzacskóját ütemesen fújta fel és lohasztotta le, miközben félig nyitott

békaszájából folyamatos süvöltés és bugyborékolás tört elő - mint később megértettem,előkészületképpen néhány újabb artikulált hang iszonyú kínnal való megszüléséhez.

Megkövülten bámultam, s azt mondtam magamban: nem, ez nem lehet igaz, hiszen a braalmégiscsak állat - és a tehetetlenség lázadó indulatával hozzátettem: egy rohadt varangy, demég procyoni szemmel nézve is egy kutya, semmi egyéb. A szörny meg, továbbra is mintegya pódiumhoz szögezve, roppant belső izgatottságtól fújtató mellel s meg-megvonagló testteltátotta ki a száját.

- Muszáj volt hazajönnöm… Ti vagytok az első emberek, akik annyi év után…Mintha egy éles penge futott volna végig a gerincemen. Marina eszméletét vesztette,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


aki beszélt. Tekintetem révülten siklott Marina viaszsápadt arcáról a procyoniak rejtelmesábrázatára, s aztán megint a szörnyre, aki azzal küszködött, hogy lélegzete rekedtsüvöltésével emberi hangokhoz hasonlókat képezzen torka mélyén.

- Nem találtak más testet, csak ezt - hallottam, pontosabban szűrtem ki a braal egyrenehezebb hörgéséből, s pillantásom, amelynek nem voltam ura többé, a kínlódó állatra tapadt.

Iszonyatos és mégis megható volt, ami azokban a pillanatokban történt. Mint végremegértettem, a nyomorult párának elképzelhetetlen erőfeszítésbe került a beszéd, s

valószínűleg az is, hogy úgy tegyen, mintha nem látta volna, milyen hatással volt egy hajdanifajtársára. Most már attól rettegett szegény, hogy én is elájulok, követve Marina példáját;kiolvastam ezt a tekintetéből, s összeszedtem minden erőmet, hogy nyugodt tudjak maradniés tovább figyeljek a hörgéséből még kivehető szavakra.

- Élnem kellett - nyögte a szerencsétlen, álla alatt görcsösen rángatódzó bőrzacskójával, settől egyszer csak valami elszorította a torkomat; zavartságom, félelmem elmúlt, s helyüketmély szánalom foglalta el, amelyet nem csökkentett, sőt inkább fokozott az, hogy mégmindig undorodtam a szörnytől. Elfojtottam egy sóhajt, mely azzal fenyegetett, hogy könnyetcsal a szemembe, és azt a vágyamat is férfiasan legyőztem, hogy megforduljak selmeneküljek, elbújjak valahova, bezárkózzam, és napokig ne jöjjek elő. S a braalt figyeltem,amint újra mondott valamit, pontosabban mondani akart - mert csak ahogy nagy, meredt

békaszeme tekintetét követtem, amely kifejezően szegeződött a Marina kezéből kihullt, azidegen űrhajó műgyanta padozatán heverő tulipánra, csak úgy fogtam fel, hogy a virágértmond köszönetet, igazi emberi megindultsággal.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


MÁSIK JÖVÕMIRCEA OPRIŢĂ

Mi lesz, hiszen a könyvek issötétséggel, éhséggel fenyegetnek,mire való e hangos riadó?Föld-szerte egyre többnyelven motyogják el e két szót:égőgabonatábla.

Némelyek szerint a tartalékfogytán, a rög hűtlen lett, nem terem;egynéhány óvatos mártengerfenéken készül szántani, s a hal-úszást tanulja. Én azt hirdetemmégis, barátok, hogy a Föld újfelfedezőkre vár;

hogy láncaik-levetette kezükkela városok ekeszarvat ragadnak.

Mi lesz? Migrén és ócska könyvlapokés megváltó ötletek utcasarkántalálkozom veletek, elfelejtettlovagjai az izzó gondolatnak;utópia-építők, menjetek most,s ajkatokon mosollyal

aludjatok a jótét lelkek álmát,énrám esik ma éjjelaz őrködés sora.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


A KÜSZÖBÖK ÉJEMIRCEA OPRIŢĂ

„Tehát ők sem úszták meg” - gondoltam, s mindjárt mondtam is Vladnak, ide-oda forgatvakezemben a gyöngyházasan csillogó bálványt; a felfedezés kissé lehangolt, mertellentmondott egy másik, rendkívüli körülmények között és tanúk jelenlétében tettmegállapításomnak. Íme azonban ez a vigyorgó szobrocska a markomban, vérszomjasfintorával és rikítóan vörös szemével, amely valami festett agyagféléből lévén, élénkenelütött az apró, emberforma szörny testének anyagától. A durva faragás érdességeit sok-sokérintés, fogdosás csiszolta le; kétségtelen, hogy a szobrocska kultikus tárgyul szolgált,mégpedig sok ideig.

- Hát bizony nem úszták meg - mondta Vlad. - Valószínűleg mindenkinek át kell esnierajta.

Ugyanazt ismételte, amit egykor Andrea és Marc állítottak velem s még néhánykollégával szemben; a tények őket igazolták (én a leletet teljes mértékben meggyőzőnektartottam), s be kellett ismernem, hogy akkor tévedtem.

- Milyen anyagból készítették? - kérdeztem Vladtól, aki sűrűn pislogott, s egyik ujjával azállát vakargatta, látszólag közömbösen.

- Valamilyen saját anyagból - mondta. - Van ott a Magnézián egy könnyen faraghatófafajta: abból… Ügyesen megcsinálták, mi?

Igen, nagyon ügyesen megcsinálták. Hallatlanul ügyesen ahhoz képest, hogy egypárnemzedékkel előbb még a követ sem tudták pattintani. Andrea nem tévedett, amikormegjósolta ugrásszerű fejlődésüket. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezt az ugrástmeg kell tenniük, de egyedül ő hitte, hogy tényleg meg is teszik - mi pedig azt gondoltuk,eredetieskedni akar. Hiányoztak a vélekedését alátámasztó tények, ez igaz, ellenben az isigaz, hogy akkor mindannyian hipotéziseket gyártottunk, s mindegyik elnyerhette volna -elvileg legalábbis - a tények utólagos igazolását. A tények pedig nemsokára megmutatkoztak,és arra vallottak, hogy Andrea nemcsak azt sejtette jól, mi fog történni, hanem azt is, hogy

mikor.Ugyanabban az ellenőrző csoportban szolgáltunk mind. Azelőtt indultak meg az irányítottidőbeli elmozdulások, s ekkor még mindenféle kósza elmélet keringett arról, mit szabad, mitnem szabad tennie az időutasnak. „Hadd lássuk, mi a helyzet. Tisztázzuk a dolgokat, és ami

babona, azt vessük el végre” - tűzték ki elénk a célt, amikor hozzákezdtünk kísérletünkelőkészítéséhez. Valóban egyszer már fényt kellett deríteni erre a területre, melynekrejtelmeit minden dilettáns nagyszerűen ismerte, s hol felsőbbséges nyilatkozatokateresztettek meg róla, hol egyenesen azt követelték, engedjék őket szabadon utazgatni és

belátásuk szerint akármit csinálni az időben. Még mi is, akik előtt aránylag kevesebb titka

volt az idő dimenziójának, s akik az első ellenőrző csoport tagjai voltunk, még mi ishaboztunk, ha arra gondoltunk, hogy időbeli elmozdulásainkon meg kell-e elégednünk anéző, a tétlen szemlélő szerepével, vagy jogunk van beavatkozni bizonyos dolgokba, haszükséges. Hanem hát mi és mikor szükséges? Íme egy kérdés, amelyre valamennyiünk közülketten sem adtak volna hasonló feleletet.

- Hogy lehetne beavatkozni? - csodálkoztak egyesek aggályosan. - Az embermegváltoztat valamit a történelemben például kiiktat egy személyt akinek a tettei döntően

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Természetes, hogy be kell avatkozni - harciaskodtak mások. - Tegyük fel, hogy azidőutas egy adott pillanatban veszélybe kerül. Ha tétlen marad, megeshet, hogy ő, egy máskor szülötte, valami erőszakos cselekmény áldozata lesz; a történelem, mint tudjuk, tele volterőszakkal…

„Vessünk már véget ennek a babonaságnak!” - adták ki nekünk a jelszót, s mimegértettük, hogy sort kell kerítenünk kísérletünkre; elméletileg akárhogyan fogják is fel akérdést, s gyártják a hipotéziseket, csupán a próbatétel (a kisebb vagy nagyobb mértékben, de

valamennyire mindenképp kockázatos próbatétel) mondja ki a döntő szót. Ameddig ez a szónem hangzik el, a be nem avatkozás hívei és a beavatkozás jogát követelők vitája meddőszócséplés marad. Ha előzetes határozatot hoztak volna a kérdést illetően, eleinte -óvatosságból - a be nem avatkozás elvét próbálták volna érvényesíteni. Majd amikor az elsőidőutas ottmaradt volna a múltnak valamelyik sötét bugyrában, tőrrel a lapockái között, mertnem találta meg elég hamar az „alagutat”, mely mintegy visszaszippantotta volna sajátkorába (ilyen baleset előfordulása nem számított volna csodának) - nos, majd akkormegláttuk volna, mit tesz a többi időutas, az illető bajtársa, ölbe tett kézzel bámulja afejleményeket? Vagy igenis beavatkozik, minden elv és parancs dacára, legalább akkor, ha őmaga kerül veszélybe? Aligha akadna bíróság, mely elmarasztalná az időutast, akiönvédelemből szól bele tettlegesen a múlt valamely eseményébe, és közben elfelejt akövetkezményekre gondolni. Az ilyen büntetlenül maradó beavatkozások viszontfelbátorítanák a múlttal elégedetlen érzelmes lelkeket, hogy minden drámai eseménynélközbelépjenek, s próbáljanak „szebb történelmet” csinálni.

Hát effajta problémák foglalkoztattak akkor, ezeket kellett tisztáznia kísérletünknek.Mindenekelőtt pedig azt a legfontosabbat, hogy lehet-e egyáltalán beavatkozni: alakítható-e amúlt a folyásához valahol csatlakozó időutasok által, vagy pedig az egyszer megtörtént

események örökre megtörténtek maradnak, oly erősen rögzülnek az időben, hogy semmi jövőbeli beavatkozás meg nem változtathatja őket? Hamarosan meglátjuk.Tapinthatatlan fluidumban suhantunk célunk felé, az őskor egyik korai szakaszába - azért

oda, hogy kísérletünk időbeli színhelye legyen minél távolabb a jelentől. Ha valamithibázunk, az esetleges következmények ily módon nem hatnak ki mindjárt a mi korunkra, sőtannyira szerteszóródnak, elvesznek, kiegyenlítődnek a közbeeső időben, hogy a jelenig nemis ér a hatásuk. A negyedkor közepe táját tűztük ki célunkul, és elég nehéz volt akészülékeket s az egész expedíciós felszerelést olyan messzire szállítanunk. Ijedelemben isvolt részünk: azt hittük, Marc eltévedt vagy elpusztult valahol útközben, mert ő volt azegyetlen a csoportból, aki nem jelentkezett a találkahelyünkül kijelölt dombon, melyet az időszerint satnya bokrok nőttek be.

Tábort vertünk a viharral fenyegető ég alatt, amelyen sötét felhők torlódtak össze ésszéledtek szét újra.

A levegő elég hideg volt, és a szél rohamai folyton a földre lapították a hosszú, érdesszálú, számomra ismeretlen füvet. Valószínűleg egy eljegesedési időszak közelében -alkalmasint utána - voltunk; erre következtettünk a szeszélyes, hűvös, alig érezhetően mégismelegedő klímából.

Marc tehát nem jött meg, és Andrea kétségbeesetten aggódott. „Hát persze, ez nem islehetett másképp” - mondta Vlad nekünk, a többieknek, s kifejtette, hogy véleménye szerintMarc, amilyen nyughatatlan, biztosan kitérőt tett valahol, az idő valamelyik, őt különösenérdeklő pontján. Andrea azonban meg volt győződve róla, hogy Marc nem tett semmiilyesmit: küldetésünk sokkalta fontosabb volt, hogysem holmi egyéni vállalkozás

belekapcsolásával nehezítette volna. Ha nem jött, akkor valami baja történt, talán már azindítás pillanatában. Andrea attól tartott, hogy időjáró gépe hibásodott meg, és ez elég

8/11/2019 GALAKTIKA_054


hirtelen megállás, más baja nem történhet, mint hogy megfeneklik valahol az időben: valahola mi korunk s a kísérletünk színhelyét képező kor között, egy semmiféle kalendáriumbannem jelzett évben.

Ott álltunk mindnyájan a dombon, a szélfúvásban, mely sem viharrá nem erősödött, semelülni nem akart; ott álltunk riadtan, tanácstalanul, nem tudva, mit kell tennünk. Végezzük-enyugodtan a dolgunkat, s várjuk, hogy Marc keresse velünk a kapcsolatot, vagy induljunk akeresésére? Azt hiszem, az utóbbi eshetőségre egyikünk sem gondolt komolyan, de azért

szóba került. Ha Marc csakugyan leragadt valahol a kortársainkat mitőlünk elválasztókétmillió év egy ismeretlen pillanatában, senki sem tarthatta valószínűnek, hogy nyomáraakadjunk. Meg kellett volna tudnunk, hol történt a baleset, ami még jóval kisebbidőintervallumban sem egyszerű dolog, kétmillió év esetében pedig gyakorlatilaglehetetlenség. Több százezer, egyidejűleg útnak induló emberre lett volna szükség, hogyminden évtizedet, vagy ha kell, minden évet átkutassanak az eltűnt után; csak ekkor volnanémileg valószínű - nem biztos - a megkerülése. Mi azonban mindössze huszonkettenvoltunk; bennünket, képletesen szólva, agyonnyomna ez a hatalmas, kétmillió évnyi időhegy,ha összevissza kezdenénk alagutakat furkálni benne. Hol próbálnánk a nyomára bukkanniMarcnak, meddig mennénk az idő folyásához képest előre, megtett utunkhoz képest hátrautána? Ugyanakkor mindez azt jelentené, hogy fel kellene hagynunk kísérletünkkel, szétkellene szóródnunk, s ezzel újabb balesetekre teremtenénk lehetőséget. Akármelyikünkkátyúba kerülhetne egy idegen században, s akkor a többieknek még őt is keresniük kellene.

Andrea kegyetlenül szenvedett, de fegyelmezett volt: nem kért bennünket, hogy induljunkMarc keresésére. Tudta, úgyis hiába volna. Tiszteletben tartottuk fájdalmát, de egy időn túlazonban kénytelenek voltunk munkához látni; nem maradhattunk csomagjainkkal a szabad égalatt, megvárva, hogy ránk éjjeledjék. Ideiglenes, de kényelmes tanyát kellett berendeznünk

magunknak, ameddig felfedezzük azokat, akikért ide jöttünk; akkor aztán esetleg közelebbköltözünk hozzájuk. Miközben tábort vertünk, hallgatólagosan egyetértettünk abban, hogyMarc elvesztésének mindannyiunkat érintő fájdalma ellenére folytatnunk kell kísérletünket.

Apró szemű, de sűrű eső verte a sátorlapot fölöttünk, amikor éjfél után egyszer csakmegszólalt a riasztóberendezés csengője. Már mindnyájan aludtunk, s most néhány pillanatigdermedten ültünk a sötétben. Majd egyikünknek eszébe jutott, mi a teendő: bekapcsolta avédelmi rendszer infravörös reflektorait, s az ellenőrző képernyőn nyomban feltűnt az ázottemberalak, aki át akart jönni védelmi vonalunkon. Ahogy a készülék közelebb hozta azalakot, Marcra ismertünk benne: arcáról esővíz folyt köpenye gallérjára, vállára, s elgyötörtvonásai arra látszottak vallani, hogy rettenetesen fáradt.

- Marc! Megjött Marc! - hallatszott köröttem a boldog kiáltozás, amely a riasztócsengő berregésétől meg se rezzent hétalvókat is felébresztette.

Aztán valamelyikünk megnyitotta Marc előtt a védősorompót, s ő - a nedves szélfütyülésétől kísérve - bejött a sátorba. Halvány mosollyal, elégedetten nézett körül, miközbenAndrea segítségével levetette vizes ruháit. Most láttuk csak, hogy ruhája tépett, köpenyehátából egy jókora darab hiányzik, mintha valaki erőszakkal kihasította volna.

- Mi van veled? Hol voltál? - rohantuk meg kérdéseinkkel, de nemigen volt ereje

válaszolni.- Majd elmesélem - suttogta, s ahogy kissé kimelegedett, azonnal el is aludt a sebtébenelőkészített fekvőhelyen. Andrea egész éjjel ott virrasztott mellette.

Másnap aztán elmondta, miért késett. Vladnak nem volt igaza, nem tett semmiféle kitérőt;a lehetőség megkísértette ugyan, de arra gondolt, hogy bonyodalmat okozhat, és lemondottróla. Az történt viszont, hogy időjáró gépének tájolója nem működött elég pontosan, s errecsak akkor jött rá, mikor megérkezett, és ott volt egyedül a havas erdőben…

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


ellenségét, aki különben megfojtotta volna ezt a műszaki zsenit… Mármost képzelhetitek, milenne, ha Marc lelőtte volna a farkast. Oda lenne az egész történelem.

Mindannyian nevettünk Vlad ötletén, de el is gondolkoztunk rajta. Marc aztán bevallotta,hogy nem az emberiség sorsa fölötti aggodalmában nem lőtt, egyszerűen nem volt nála afegyver; már nem volt nála, mert jól emlékszik, kis idővel azelőtt ott lapult a zsebében.Hanem hát egypárszor elesett, a fegyver nagyon könnyen kicsúszhatott a zsebéből, éseltűnhetett a hóban; nem vette észre, és csak ott a tisztáson, a vicsorgó falkával szemközt jött

rá, hogy fegyvertelen. A farkasok hörögtek, üvöltöttek, nem tágítottak a széttépett csomagmellől, s felbátorodva az ember bizonytalanságától, támadásra készültek. Marc átlátta, hogy ahelyzet veszélyes. A vörhenyes szőrű állatok nem voltak ugyan nagyobbak egy rókánál, desokan voltak, vagy százan, és Marc azt kockáztatta, hogy szétszaggatják, mielőtt a faj,amelyhez tartozik, egyáltalában megjelent volna a világon.

- A nyomorultak, még azt se tudták volna, mit esznek - szólt közbe valaki tréfásan.- Mikor nekem rontottak, futni kezdtem. Otthagytam a csomagot, és csak az irhámat

vittem, mégis majdnem elkaptak - mesélte Marc, s megtépett köpenyét mutatta. - Ahogyfelfelé igyekeztem egy fára, úgy ugrott a nyakamba az egyik fenevad; még jó, hogy elszakadta köpeny, különben vagy én hagyom lehúzni magam, vagy a farkast cipelem fel a fára…

Marc nevetett, és Andrea feddő pillantást vetett rá a komolytalanságáért; illendőségbőltette, tulajdonképpen végtelenül boldog volt, hogy elveszettnek hitt társunk újra itt vanközöttünk. A kaland hőse pedig tovább mesélte, hogyan helyezkedett el a fán, alatta a dühödtfalkával, majd hogyan szedte elő időjáróját (jó, hogy nem vesztette el azt is, vagy nem hagytaa csomagja mellett), és hogyan fedezte fel a tájoló hibáját. A körülmények azonban nemvoltak alkalmasak arra, hogy utánaszámoljon az észlelt eltérésnek, tett hát egy rövid,huszonnégy órás ugrást, hogy bár a farkasoktól megszabaduljon. Most ugyanott ült a fán,

csak egy nappal korábban; az ágakról mászása közben lerázott hó újra a helyén volt, afarkasok eltűntek, s a tisztáson nem látszott sehol a csomagból széthurcolt limlom. A csomagés a fémdobozok ekkor még voltaképpen nem is léteztek.

Hátát a fatörzsnek vetette, s órákig számolt, hogy tisztázza, mekkora időbeli távolságravan tőlünk. Miután ez sikerült, beprogramozta gépét a csoport mostani jelenével valótalálkozásra, ami az ő időpillanatából jövő irányú elmozdulást jelentett. Olyan pontosanállapította meg az eltérést a két időpillanat között, hogy az „alagút” egyenesen a mi mostelmúlt éjünkbe szippantotta, a zuhogó esőbe, amelyben percek alatt bőrig is ázott. Tétován

járkált a dombon, és még nem tudta biztosan, jó helyen van-e; vizesen, holtfáradtan, afarkaskaland ijedelmét ki sem heverve botorkált a sötétben, aztán végre beleütközött asátrunk köré vont védősorompóba, és megszólaltatta a riasztócsengőt.

- Hogyhogy nem indultál az ellenkező irányba? - kérdeztem tőle. Meghibásodotttájolóval, a rászakadt magány nyomasztó érzésével nem is lett volna csoda, ha téved, s a múltfelé indul, egyszer csak ott találva magát a mezozoikumban, a sárkánygyíkok korában. Marcmosolygott, s a fejét ingatta; ez - mondta - már csupán azért sem lett volna lehetséges, mert őérezte, melyik a helyes irány; s lám, ránk is bukkant, mielőtt szétszóródtunk volna az időben,hogy őt megkeressük (biztosra vette ugyanis, hogy ezt tettük volna, abbahagyva érte a

kísérletet). Örültem, hogy így alakultak a dolgok, s végül mégis az ő társaságában megyünkelső hosszabb expedíciónkra a múltba.A következő napokon a hegyeket jártuk, ahol a legutóbbi eljegesedés nyomai világosan

látszottak. Már messziről feltűnt, hogy hó fed mindent, pedig nyár volt, és mi úgy tudtuk,ilyenkor csak a legmagasabb csúcsokon marad meg egy kevés hó; ám ez pár évezreddelkésőbbre vonatkozott, mi itt még a gleccserek világára bukkantunk. A magasan fekvővölgykatlanoktól, jövendőbeli tengerszemek medrétől kezdve le a hegyek lábáig mindenütt

8/11/2019 GALAKTIKA_054


különösebben nehéz; még egypár nagyvárosunk most még puszta, gyér erdők vagy nádasokfedte helyét is felfedeztük. Az idő mintha állt volna ezek fölött az ősi, szűz tájak fölött;évezredek kellettek egy-egy alig észrevehető változáshoz, amely az egymást váltó múlékonytermészeti jelenségekhez képest maradandó volt.

Amikor visszatértünk, megtudtuk, hogy a másik repülő járőr - két kis csoportunk indultfelderítésre - megtalálta azokat, akiket kerestünk. A havasokon túl kezdődő erdős vidéken

bukkantak rájuk, ahol az éghajlat enyhébb volt, a növényzet dúsabb, a fauna gazdagabb; más

volt a levegő is, tele a mi korunk tavaszaira emlékeztető lágy virágillattal. Mindnyájan látni,tapasztalni akartuk a dolgokat, és sorban ellátogattunk oda.

Vagy százan voltak; később pontosan megszámoltuk őket, de most csak azt láttuk, hogyelég sokan nyüzsögnek a sűrű lombok alatt. Alacsony, kissé hajlott alakjuk és rövid lábukvolt, imbolygó lépésekkel jártak, s az erdő szélén tanyáztak, ahol a szavanna kezdődött. Atalálkozás mindannyiunkra mély benyomást tett, végül is az őseinkre ismertünk bennük.Magam egy délben láttam őket először, biztonságos leshelyről, amint egy tisztáson a naprahevertek sütkérezni. Homlokuk kissé nyomott volt, és úgy tűnt, mögötte nem születik túl sokgondolat; tagjaik nehézkesen mozogtak, máskor túl gyorsan, idegesen, összehangolatlanul;elkezdtek valamit, majd megint abbahagyták - talán játszottak, nem lévén egyéb dolgukgyökerekből s gyümölcsből álló ebédjük végeztével.

- Ők azok, semmi kétség - suttogta mellettem Andrea, éppoly élénk érdeklődésselfigyelve őket, mint én. Aztán a távolabb álló s egy-egy botot markoló alakok felé bökött azujjával; ezek minden bizonnyal az őrszemek voltak, amire komor képükből, fürkészőtekintetükből is következtettünk. Hogy pedig el is látták feladatukat, azt mindjárt igazoltaéles kiáltozásuk, amellyel fellármázták a hordát, mert - bárhogy igyekeztünk észrevétlenüllapulni leshelyünkön - finom érzékeik valamiképpen jelezték a közelségünket. A heverők

sietve felugráltak, izgatott horkantásokat hallattak, s a fák alá húzódtak, ahol vezéreikdöntését várták. Meglátni ugyan nem láttak meg bennünket, de fülük és orruk, melyeknektöbb hasznát vették, mint szemüknek, idegen neszeket és szagokat érzett, s ettől óvatosakkáváltak. Hallatlanul mulatságos volt, amint fülüket hegyezték, s a levegőbe szaglásztak, aztánegyszer csak elcsörtettek valamerre, élénken hadonászva göcsörtös botjaikkal és közben

békétlenül makogva.Tervünk szerint miután megtaláltuk őket, a közelükbe kellett költöznünk.

Tanulmányoznunk kellett az életüket, mielőtt bármit is kezdeményeztünk volna; ezt beleszámítottuk kísérletünk „menetrendjébe”. Vizsgálnunk kellett viselkedésüket,intelligenciaszintjüket s egy csomó egyéb dolog mellett főleg azt, hogy milyen ökológiaiszerepet töltenek be környezetükben. Az erdőt megraktuk mindenféle parányi érzékelővel, saz ezek útján nyert adatokat közvetlen - messziről végzett - megfigyelésekkel és bizonyostesztekkel egészítettük ki. Új táborunk, melytől védősorompó tartotta távol a vadállatokat,amolyan „hadiközpontja” lett ezeknek a munkálatoknak. A hegyek lábánál egy szűk, eldugottvölgyre leltünk, ahol a megfigyelt emberszabásúaknak nem volt mit keresniük (mi legalábbisazt hittük); ott vertük fel tehát a sátrainkat, melyek egy-egy kisebb laboratóriumnak is

beillettek, annyi különféle rendeltetésű készülék és műszer volt mindegyikben. Arra kellett

vigyáznunk csupán, nehogy a horda valami ismeretlen okból egyet gondoljon, s hír nélkültovábbálljon. Ilyen meglepetésben azonban aligha lesz részünk, hála az egész erdőt átszövő,óvatosan felszerelt hírközlő hálózatnak.

- Mutatok valamit, gyere be - szólított meg Vlad a sátra ajtajából egy este.Az antenna rúdjához támaszkodva álltam odakinn, ahonnan bizonyos szögben a sátrak

közé pillantva Andreát láthattam, amint egy nyugágyon hever, és a vörösen lehanyatló napbahunyorog. Mezítláb volt, s gondtalanul lógázta keresztbe vetett lábát. Azt hiszem, nem vett

8/11/2019 GALAKTIKA_054


tükörben nézte magát. Ahogy alkonyi fény fürdette ábrázatára, gyönyörűen lebarnult válláraés karjára, a fésülködés ütemes mozgásától ringó testére tapadt a tekintetem, nem tudtam nemirigyelni Marcot az éjszakái - az éjszakáik! - miatt; nem tudtam levenni a szememetAndreáról, s ekkor hallottam, mintegy álomban, Vlad hívását. Válaszoltam valamit,alkalmasint valami türelmetlen gorombaságot, de Vlad egyre csak győzködött, hogy menjek

be; azt mondta, megér egy évet az életemből, amit mutatni akar. Végül is fájó szívvelotthagytam Andreát a lenyugvó napfényében, s beléptem Vlad sátrába, ahol a házigazda

széles vigyorral ültetett maga mellé egy megfigyelő képernyő elé.- Hallatlanul érdekes - jegyeztem meg ironikusan. - Igazán kár lett volna nem látnom.A képernyő egy emberszabású nőstényt mutatott, amint gyökerek után kapar néhány fiatal

fa közelében; két mosdatlan, bozontos kölyke ott játszadozott mellette, s időnként a nyakábaugrott. Ilyenkor az „asszonyság” előkapta két markát a gödörből, amelyben kaparászott,lekent egy-egy nyaklevest az apróságoknak, aztán komikus sietséggel folytatta a munkáját.Amikor a kölykei felé fordult, látszott bamba kifejezésű arca, melyet - hogy nagyobbnyomatékot adjon a pofonoknak - még el is fintorított; a készülék egyébként csak rövid,fekete állatbőrrel takart hátát-tomporát és kérges talpát fogta be a képbe, amint négykézlábállva ásott, s mikor sikerült egy-egy gyökeret kiszednie, mohón rágcsálni kezdte.

Mindezt csupán pár másodpercig néztük.- A dédanyád, remélem - mondtam Vladnak, akit azonban annyira meglepett a kép, hogy

rá se hederített nem nagyon illedelmes tréfámra. Másvalamit akart mutatni nekem, és elteltegy kis idő, ameddig rájött, hogy amikor az előbb felállt, véletlenül átkapcsolt egy másikcsatornára.

- Ide nézz - mondta, csavarva egyet a készülék gombján.Valahol a szavannán vadászat folyt. A horda rábukkant a vad szarvasmarhák legelőjére, s

- amint most jól látszott a képernyőn - a férfiak a magas fűben kúszva kerültek a csordaközelébe. A marhák az utolsó pillanatban figyeltek fel rájuk, és már rossz tapasztalataiklehettek, mert nyomban szétfutottak, hogy csak jó messze verődjenek újra csoportba. A riadtfutkorászás közben azonban a férfiak egy fiatal bikát elszakítottak a többi állattól, s most ezott állt közöttük rémülten fújva, a földet kapálva és fejét mélyen leszegve. Azemberszabásúak minden irányból egyszerre közeledtek feléje, kezükben botokkal éskövekkel, a kis bika meg vékony, inas lábait megfeszítve, zömök testét előredöntve, kidülledtszemmel nézte, hol törhetne ki a gyűrűből.

- Mit szólsz hozzá? - pillantott rám Vlad, és láthatta, milyen aggodalommal figyelem a kis bika hegyes szarvát, széles, erős homlokát, az állatbőrös madárijesztők alkalmilag felkapotthusángjaival szemben. Megingattam a fejem, abbeli kétségem jeléül, hogy azemberszabásúaknak sikerül a vadászat.

- Túlságosan nagyot akarnak, vagy túlságosan éhesek… Abból a dühös kis jószágbólazonban ma nem fognak vacsorázni, hacsak a kedvükért ki nem töri a nyakát.

Vlad ellenkezett. Az volt a véleménye, hogy a férfiak nem először próbálnak elejteni egymarhát, s hogy bizonyára van erre valamilyen ravasz fortélyuk; valósággal belebújt tehát aképernyőbe, hogy a küzdelem minden mozzanatát láthassa.

A készülék továbbította jelenet izgalma még Andreát is kiverte a fejemből. A bika elsőtámadására úgy felkiáltottam, mintha ott lettem volna a szavannára kimerészkedett aprócskaemberszabásúak között, akik a két hegyes szarv nagyon is könnyű prédájának tetszettek. Ariadt állat bármelyik percben kitörhetett volna, de már nem tudta, hol a csorda, merre vegyeaz irányt, és csak az a vágy vezérelte, hogy hajszolóit szétszórja és megölje. Vak dühvelrontott rájuk, jobbra-balra öklelve, hanem azok ugyancsak fürgék voltak, mindigfélreugrottak, és ahogy megfigyeltem, segítették is egymást: miközben a bika egyet üldözött,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


- A bika nem harcol jól - mondta Vlad elfúlt hangon. - Tapasztalatlan, fiatal állat, úgyhogymeglátod: azok a nyavalyások végül húst esznek…

Még beszélt, amikor a kis bika szarvára kapta az egyik vadászt, földhöz verte, ésösszetiporta. Megborzongtam a dráma kegyetlenségétől, vérességétől, pedig csak aképernyőn láttam, mintha egy más világban, egy idegen világban zajlott volna; pillanatokkalkésőbb jutott csak eszembe, hogy hiszen éppen most zajlik, nem messze tőlünk, ugyanabbanaz édes alkonyi fényben, amely az előbb oly csábítóan kívánatosra színezte Andreát előttem.

Amikor újra a képernyő felé fordultam, a kis bika már a csorda felé futott. A vadászoküldözték valameddig, köveket hajigáltak utána, majd elfáradtak s visszafordultak; élénkenhadonászva-gesztikulálva mentek az erdő felé. Összetiport társukhoz érve megálltak,felemelték s újra visszaejtették egyik karját, aztán egyik lábát is, hogy meggyőződjenek róla,csakugyan meghalt; végül minden teketória nélkül behúzták az erdőbe. Hajlott háttallépkedtek, kezükben husángjukkal, s az áldozat teteme véres ösvényt szántott mögöttük. Vladúgy vélte, lehet valami halotti szertartásuk; én ráhagytam, bár a magam részéről nem nagyonhittem, s azt tanácsoltam neki, ne váltson át más csatornára, tartsa szemmel a vadászokat,ameddig tudja; így pontos adatokat szerez majd a horda szokásairól. Mivel közben

besötétedett, Vlad bekapcsolta az infravörös reflektorokat, és várt.A vacsoránál Marc előadta, hogy a szavannán túl újabb erdőket látott, s néhányszor

elrepülve fölöttük, más - még jóval népesebb - közösségeket fedezett fel; egyiknek-másiknaka folyó agyagos martjába vájt barlangokban van a tanyája. Valaki felvetette, hogy mi lesz, haháborúság tört ki az általunk megfigyelt horda és valamelyik szomszédja között; némi vitaután megállapodtunk abban, hogy ha kísérletünket nem zavarja, nem avatkozunk be. Majdészrevettem, hogy Vlad hiányzik, és utána mentem. A sátrában volt, viaszsápadtan feküdt aheverőjén; azt hiszem, hogy nem sokkal előbb hányt is. Amikor megkérdeztem, mi baja,

utálkozva összerázkódott.- Tudod, hogy kannibálok? - pillantott a képernyő felé.Hát erről volt szó…- Akkor legalább egykettőre megvolt a temetés - próbálkoztam tréfálni. - Végignézted?Vlad bólintott, én pedig megértettem, hogy most hiába hívnám vacsorázni: elég volt

szegény fejének, hogy látta a horda vacsoráját.- Micsoda népséggel kell vesződnünk - háborgott másnap. - Holmi rohadt emberevőket

segítünk majd gyors fejlődéshez olyan ismeretekkel, amilyenekre nem tennének szert millióév alatt sem… Minek? Mondd, minek? Hogy aztán még nagyobb étvággyal falják felegymást a tőlünk kapott szerszámok s az általunk sugallt értelem birtokában?

Indulatos volt és rosszkedvű, még egyre a tegnap látottak emléke kísértette.- Mitől vagy úgy oda? - kérdeztem, és közöltem vele, hogy én előre tudtam, mi lesz a

sorsa a halottnak, amikor láttam, hogy a vadászok elhurcolják. Megjegyeztem továbbá, hogyaz emberevők szó használata jogosulatlan, mivel a horda nem miközülünk falt fel valakit(erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert felsőbbrendű értelmünk és berendezéseinkkizárták a találkozás lehetőségét), márpedig emberek most még csak mi vagyunk, őklegfennebb lesznek. Az este az erdőben egy prehominidát faltak fel tehát, vagy - némi

jóakaratú túlzással - hominidát, de embert, azt semmi esetre.- Akkor is kannibálok - utálkozott Vlad. - Akikre az emberi színjáték eljátszása vár,azoktól ez aljas és erkölcstelen.

Vitatni kezdtem, hogy ilyen kezdetleges lények tettei morális megítélés alá eshetnek. Haelejtik a bikát, talán nem eszik meg szerencsétlen társukat, mondtam, de persze az is lehet,hogy a halottnak mindenképpen ez lett volna a sorsa, s nemcsak itt, hanem az adott időben a

bolygót lakó összes hordáknál.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


ügyetlenek, piszkosak és immorálisak, a mi szempontunkból. Ismétlem: a miszempontunkból, ezt nem szabad feledned. Mást nem is várhatunk tőlük, mert nem képesekmásra: értelmük tulajdonképpen csak most nyiladozik, most kezd egy kis fény derengenielméjük homályában, s ez így a legjobban van - ezúttal az ő szempontjukból. Ha mi nem

jöttünk volna, tovább járhatnák sorsszerű, természetes útjukat, s végül sok-sok nemzedékfelhalmozódó tapasztalata révén eljuthatnának addig, ahol a Homo sapiens kezdődik. Mostmég állatok, s ebben a pillanatban így is kell megítélnünk őket; mi több, azt is jó tudnunk,

hogy tulajdonképpen nem teszünk nekik semmilyen szívességet, amikor meggyorsítjukfejlődésüket egy általuk nem sejtett, de pontosan még általunk sem előrelátott jövő felé. Vagyazt hiszed, majd hálásak lesznek érte? Megköszönik valaha? - kérdeztem Vladtól, aki egykövön ült, s lábait a patakban hűsöltette. - Mert én azt hiszem, már csak azért sem köszönikmeg, mivel alig tudnak majd rólunk; mint holmi álomképek, úgy maradunk megemlékezetükben, s még sok ideig fogalmuk sem lesz, milyen szerepet játszottunk asorsukban. Mire pedig eljutnak oda, hogy megértsék, elfelejtik azt a hosszú éjszakát, amelyenátléptettük őket a gyorsított fejlődés küszöbein.

- Te nem bízol a kísérletünkben - hökkent meg Vlad.- Már hogyne - tiltakoztam, s azzal érveltem, hogy ebben az esetben nem is vettem volna

részt benne. Az egész ügyet azonban kizárólag a mi ügyünknek tartom, amelyből kizárólagnekünk lesz hasznunk: mélyebbre hatolunk általa az idő titkaiba, s jövendő időbeliutazásainkra vonatkozó tanulságokat nyerünk. Majdnem biztosra veszem, jelentettem ki,hogy beavatkozásunk a horda életébe sikeres lesz ebben a tekintetben; hogy nagyjából a várteredményeket kapjuk, persze sok előre nem látható módosulással. A horda és tagjai számáraviszont mindaz, amit teszünk majd velük, nem jelent többet, mint mondjuk egy nagyobbelemi csapás, erdőtűz, földrengés vagy járvány, amire a túlélők megrendülten emlékeznek

még egy ideig, de közben mindenestül beilleszkednek az esemény nyomán támadt újvalóságba.Hamarosan elég jól megismertük alanyainkat. Anélkül hogy ők észrevettek volna,

úgyszólván köztük éltünk, s páratlanul értékes felvételeket készítettünk róluk, majdnem olyanértékeseket, mintha saját őseink lettek volna. Tudtuk azonban, hogy mi nem az ő utódaikvagyunk (pontosabban leszünk), mert az ő fejlődésük, beavatkozásunk következtében, el fogtérni az általánostól és természetestől: sokkal gyorsabb lesz, s vagy valami abnormisteredményez, vagy a populáció eltűnéséhez vezet. Mindkét esetben meg kell állapítanunk,milyen okból. Az emberré válás sokkal hosszabb ideig tartott, hogysem egy ilyen gyorsítottfejlődésű népesség részt vehetett volna benne; egyébként éppen azért utaztunk vissza ilyentávoli múltba, hogy kísérletünk ne befolyásolja az evolúciót, legyen elég idő arra, hogy akövetkezmények genetikai értelemben nyom nélkül eltűnjenek.

Vállalkozásunk előkészületei során, emlékszem, valaki felvetett egy kérdést, amelyből probléma lett, s miután sikerült pontosan megfogalmaznunk, számítógépbe tápláltuktanulmányozás végett. Akkor még nem tudtuk, hova küldenek: több javaslat hangzott el, deegyik sem helyezett kilátásba éppen ilyen mély alászállást. A történelem - azt hittük - elég tágteret kínál kísérletünkhöz, és egy effajta utazásra készültünk, amikor felmerült az említett

kérdés: nevezzük a „kiiktatott ős” kérdésének. Megérkezem a múltba, s véletlenül vagykényszerűségből megölöm valamelyik ősömet, mielőtt a hozzám vezető lánc következőláncszemét nemzette vagy megszülte volna - ezzel pedig magamat is megölöm. Hogyanszüntethető meg ez az eshetőség, még ha bekövetkezése csak nagyon kis mértékbenvalószínű is? A számítógép válasza az volt, hogy a probléma igen távoli ősök esetébenmegszűnik: ha kellően nagy számú köztes személy áll a szóban forgó ős és az időutas között,az előbbi génállománya annyira „felhígul” az utódban, hogy gyakorlatilag közömbössé válik,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


biztonságot ad a néhány száz nemzedék „védőrétege”, amely nem engedi, hogy egy-kétvéletlenül kiiktatott ős a legcsekélyebb mértékben is megváltoztassa vagy akár csak

befolyásolja a szilárd jövőt.Tekintélyes szakértők nyugtattak meg, hogy nincs okunk aggodalomra: akármi történik

ott, ahova megyünk, kétmillió év bőven elég ahhoz, hogy csillapítsa, sőt egészen elnyelje azapró balesetek következményeinek minden ártó - nekünk vagy a mi jelenünkben élőknek ártó- hatását. A negyedkor eleji hominidák még távol állnak a tulajdonképpeni embertől,

úgyhogy nem kell számolnunk semmi kellemetlen meglepetéssel. Tanulmányoznunk kellviszont a beavatkozás rögtöni következményeit: ez egyik fontos célja kísérletünknek.

Marc is épp ezeket a dolgokat hozta szóba, mikor egy esőtlen és szélcsendes, de borúsnapon kinn jártunk a szavannán. Antennát kellett szerelnünk egy ott álló magányos fa ágaiközé, s miközben arrafelé törtettünk a sápatagon zöldellő bokrok között, arról beszélgettünk,hogy mi nem egyetlen őst, hanem egy egész kis populációt iktatunk ki az emberré válásból.Mert alig hihető, hogy éppen ezek a mesterségesen gyorsított fejlődésű hominidák szülik megmajd az embert; sokkal valószínűbb, csaknem biztos, hogy ezt az evolúció természetes útjárólle nem térő hordák teszik meg. Az általunk végzendő kísérlet alanyai, éppen előnyük miatt,amire szert tesznek, kiesnek a versenyből; elméletileg ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mintaz a kiiktatott előd, akinek hiányát az idő közömbösíti. Az emberiség velük vagy nélkülük amegfelelő időben mindenképp megjelenik: erre mi magunk vagyunk az eleven bizonyság.

- A kérdés az, hogy a hordával mi lesz - mondta Marc, miközben beszabályozta azantennát. - Végül is megtudjuk majd, legfennebb ugrunk még egyet az időben. Téged nemszórakoztat, hogy a fickóknak gőzük sincs róla, mi vár rájuk? Mi látjuk, halljuk őket, ők

pedig egyszerűen nem tudnak a létezésünkről. Mi volna, gondolom sokszor, ha fognámmagam, s csak úgy elébük állnék? Vajon mire vélnék a furcsa találkozást?

Azt tanácsoltam neki, egyelőre ne mutatkozzon, amit egyébként kísérletünk programja iselőír. Véleményem szerint, jegyeztem meg tréfásan, ezek a mi alanyaink túl jó gyomrúak éstúl tompa elméjűek ahhoz, hogy felismerjék bennünk jótevőiket, s ne egyenek meg, ha errealkalom nyílik.

- Ha azt hiszed, hogy valami kultúrhérosz leszel majd a mitológiájukban, tévedsz: teugyan elég szép vagy egy effajta szerephez, de ők a gondolathoz még nagyon fejletlenek.Vigyázz, különben te magad viszed őket az emberevés bűnébe, ezúttal szó szerint értve azembert…

Azt hiszem, elég meggyőző voltam; mindenesetre Marc a továbbiakban féken tartottakíváncsiságát, s nem kockáztatta kísérletünk sikerét. Utasításunk is volt rá egyébként, hogylegyünk diszkrétek; értelmetlen dolog lett volna túl hamar hírt adni a jelenlétünkről.

Az erős áramforráshoz kapcsolt antennának nagy hasznát vettük a következő éjeken,amikor a sötétség leple alatt mindenféle tárgyat vittünk a táborból az erdőbe. Már ismertük ahorda tanyahelyeit, s tudtuk, hogy legkedveltebb közöttük egy tágas tisztás, melynek egyikvégében forrás fakadt (a horda tagjai éjjel a közeli fákon aludtak); itt akartunk előszörérintkezésbe lépni a gyorsított fejlődés útjára terelendő emberszabásúakkal.

Az első kihelyezett tárgyak különféle szerszámok voltak - mert lettek légyen bármilyen

kezdetleges, ősi modellek után készült darabok, a szerszám nevet azért megérdemelték.Magam is leraktam egy odvas fa tövébe néhány baltát és ásókapát, egypár nagy, csillogókést. Mikor aztán megvirradt, s az emberszabásúak a forráshoz tódultak inni, élvezettelfigyeltük, miképpen fedezik fel a számukra minden bizonnyal csodálatosnak tűnő, csodálatosmódon megjelent fémtárgyakat. A merészebbek eleinte botjukkal piszkáltak hozzájuk,menekülésre készen, majd mikor meggyőződtek felőle, hogy a tárgyak élettelenek ésártalmatlanok, mindnyájan tapogatni, forgatni kezdték őket. Mi pedig ott ültünk a képernyő

8/11/2019 GALAKTIKA_054


fém azonban nagyon izgatta őket; látszott abból, ahogyan fogdosták, nyalogatták.Mozgékony, kifejező ábrázatukról le lehetett olvasni, micsoda rendkívüli élmény mindezszámukra.

Mulatságos volt megfigyelni, hogyan jönnek rá egy-egy tárgy rendeltetésére.- Oda nézzetek! - szólt valamelyikünk, s a könnyei potyogtak nevettében. Annyi szent,

hogy volt is min nevetnie.Az emberszabásúak elfeledkeztek forrásról, szomjúságról, mindenről, úgy lekötötték őket

a fák alatt talált szerszámok. Vagy öt-hat férfi baltákat és kapákat ragadott fel, s elkezdtekide-oda futkosni velük. Mozgásuk teljességgel értelmetlen volt, maguk után húzták aszerszámokat a földön, de ezt roppantul elmélyülten, fontoskodva csinálták, miközben atöbbiek négykézláb álltak, hogy közelebbről láthassák a társaik kezébe került ismeretlentárgyakat. Amikor azonban egy eltévedt szarvas rontott közébük, eldobták a baltákat, éshitvány botjaikért rohantak - megszokott, ám a nagyobb vadakkal szemben kevéssé hatékonyfegyvereikért. Ordítva vették üldözőbe a szarvast, s amikor visszatértek (hogy zsákmánynélkül, azt talán mondanom sem kell), úgy estek neki újra a szerszámoknak, mintha előszörlátnák őket: megint forgatták, nézegették, szagolták, s próbáltak beleharapni a csillogófémbe.

- Talán bizalmatlanok a modern technika iránt - tréfált Marc. Az igazság az, hogy azáltalunk elébük tett fémtárgyak használata túl forradalmi cselekedet lett volna olyan lényekrészéről, akik még maguk pattintotta kőszerszámokat sem használtak; ezt az ugrást csupánakkor tették meg, amikor beavatkozásunk közvetlenebbé vált, és személyükre, lényükre

próbált hatni.Idővel megismertük és azonosítani tudtuk a horda minden tagját a legvénebbektől az apró

kölykökig. Mondhatni, a kezünkben tartottuk őket, amiről nekik fogalmuk sem volt, bár néha

megérezték közelségünket, s ilyenkor élénk izgatottság lett úrrá rajtuk. Hamarosan eljött azideje annak is, hogy mindegyiküknek az agyába sugározzunk - persze távolról - bizonyos programot, azzal a rendeltetéssel, hogy közelebb hozza világlátásukat, felfogásukat amienkhez. Ugyanakkor ellenőriznünk kellett, hogy elég rugalmasan fogadja-e beidegrendszerük a programot, s azt tapasztaltuk, hogy alanyaink valósággal megbolondultak:rettegéssel határos izgatottság fogta el őket. Azonnal rájöttünk, hogy a gondosan előkészített

program túl sok információt tartalmazott: túl magas küszöb átlépésére késztettük alanyainkat,ki akarva vezetni őket az értelmükre boruló éjből, s most nem tudtak mit kezdeni a fejükbenrajzó fogalmi ködképekkel. Megtudtuk tehát, hogy befogadókészségük csekély, s haeredményt óhajtunk elérni velük, akkor ezen segítenünk kell - ha másképp nem lehet, azagytérfogatuk növelésével.

Megint körülvettük az erdőt oldalról és felülről, s addig mesterkedtünk, ameddigkülönleges készülékeink be nem juttatták a horda minden egyes tagjának szervezetébe a kellőadag serkentőt. A hatás nemsokára megmutatkozott. Alanyaink magatartása, viselkedésetükrözni kezdte befolyásunkat: kevesebbet futkostak céltalanul, többet ültek egy helyben, smintha el-eltöprengtek volna; szóval „megkomolyodtak”, ami annak a jele volt, hogy lassanvilágosság gyúl homályos értelmükben. Vagy ötük-hatuk koponyájába mikroszkopikus

szondákat is ültettünk, amelyek egyenesen a mi fogalmainkra fordítva jelezték, milyenszellemi folyamatok zajlanak a tetves, gubancos hajjal fedett fejekben. Valósággal lenyűgözővolt e szegény lények lelkének útját, emez út merész ívelését követni, s borzongató voltelgondolkozni azon, hova vezet ez az általunk felgyorsított fejlődés: az ismert emberhez-evagy valami egészen máshoz, amiről egyelőre elképzelésünk sincsen.

Miután még néhányszor megismételtük a serkentők adagolását, a változás roppant erővelfolytatódott. Az emberszabásúak memóriakapacitása megnőtt, asszociációs és értékelő

8/11/2019 GALAKTIKA_054


elég jól érzékelték, csakhogy most sokkal többet értettek meg belőlük, s válaszaik pontosabbakká és helyesebbekké váltak. Még arckifejezésük is értelmesebb lett. Andrea vetteészre először ezt az érdekes jelenséget, s mindjárt be is mutatta nekünk egy általatanulmányozott idős egyed példáján: egy roskatag vén hímről volt szó, a horda igen kevésvénjének egyikéről (az adott életfeltételek között ugyanis elég magas volt a halandóságaránya). Meglehet, az öreg tulajdonképpen nem is volt nagyon öreg, de szánalmasan nézett kireuma görnyesztette hátával és nehézkes mozgásával. Többnyire a nőstények között üldögélt,

vadászni nem járt, s visszahúzódva, mindenkitől elhanyagoltan tengődött a földből reszketőkézzel kikapart gyökereken. Húshoz nemigen jutott, erőtlensége miatt rendszerint elmaradt azsákmányosztásról, s a horda nem etette; fölösleges tehernek érezték, és minden bizonnyalvárták a halálát. Akadt olyan is a fiatalabbak között, aki fenyegetően vicsorgott, ha elmentmellette. Az öreg azonban túl gyenge volt hozzá, hogy illő feleletet adjon a kihívásra:csendben, meghunyászkodva oldalgott el. Olykor a nőstények is rá-rátámadtak, mert lopott(ezt ugyan mindegyikük megtette, ha alkalma volt rá): gyökereket szedett el a kölyköktől,főleg a kisebbektől, akik sem tiltakozni, sem elszaladni nem tudtak. Andrea filmet készítettaz öregről, s abban is láttuk, hogyan ragad ki az egyik, még négykézláb mászkáló apróságkezéből egy gumót, s hogyan áll tovább vele a kölyök kétségbeesett bőgése közepette, holriadt, hol dühös ábrázattal pillantva hátra.

- Íme - mondta Andrea - a horda „öreg bölcse”. Teher volt mindenki számára, ésmeggyőződésem, hogy az első felkerekedés alkalmával, amikor a többiek délebbre húzódnakvagy fel a hegyekbe, ő itt maradt és elpusztult volna. Megfigyeltétek már, hogy ennek aközösségnek nincsenek öregjei, csak egészen kivételesen? A sanyarú tengődés, ahogy élnek,hamar tönkreteszi a szervezetet; a gyengét, a rokkantat pedig a horda érzelgősség nélkülsorsára hagyja, s a többit elvégzi a természet…

Andrea aztán bemutatta, milyen változás ment végbe az öregen a kísérletünkhöz használtserkentő hatására. Hűvös, de napsütéses, szép délután volt, amikor lencsevégre kapta;közeledett az ősz, és már előre zordabbnak ígérkezett, mint amilyennek a mi korunkbólismertük. Az öreg egy ágon üldögélt, csontvázlábait lelógatta, és úgy próbált elhelyezkedni,hogy a gyér lombon áttűző napsugarak az arcát érjék; szunyókált, s úgy látszott, jól érzimagát. Már az a tény is, hogy fel tudott mászni a fára, állapota javulására vallott; azelőtt ahideg és nedves földön feküdt pihenni, amitől egyre jobban gyötörte a reuma.

- A szemét, azt nézzétek! - figyelmeztetett Andrea, s mindannyian értelmes élénkségetfedeztünk fel az öreg máskor tompa tekintetében, amint hirtelen felserkent, és szőrös mellétvakarva bámult egy csapat vadász után, akik ott haladtak el alatta. Majd egyet ásított, amitőlmég több ránc támadt sűrűn barázdált arcán, és azzal visszasüppedt előbbi csendes, befeléforduló „meditációjába”.

Meggyőződtünk róla, hogy az öreg minden szempontból jobban néz ki, s egy következőképsor afelől is bizonyossá tett, hogy képes újra részt venni a horda életében az általunkteremtett új körülmények között. A filmen először egy sűrű bokros képe jelent meg, ahol egyárny le-lehajolva szedeget valami gallyakat; aztán a kamera közelebb hozta az árnyat, s akkorláttuk, hogy az öreg az, amint egy általunk nekik juttatott - számukra égből pottyant - kapával

gyökerek után kutat. Igen, rájött a szerszám rendeltetésére; bizonytalan mozdulatokkal, deeredményesen vájta vele a földet, s időnként benyúlt a gödörbe kiszedni a felszínre bukkanógyökereket. Már jó kis tartalékra tett szert ily módon. Olykor megállt, s maga felé fordítva akapa vasát, elgondolkozva nézte; aztán rázott egyet a fején tanácstalansága jeléül - ha ugyannem így akarta kifejezni azt, hogy egyszerű elméjében csírázik a megértés.

A horda kezdett jól élni. A fémszerszámok, mihelyt használni kezdték őket, óriásiértéknek bizonyultak (ez a használók agyában is tudatosult valamiképpen), s a fennmaradás

8/11/2019 GALAKTIKA_054


foglalatosságukba. A táborban minden kezdeményezést előzetesen megbeszéltünk, snemegyszer támadt heves, sőt szenvedélyes vita afölött, hogy helyes-e, időszerű-e ezt vagyamazt sugallni az emberszabásúaknak, vagy még várni kell vele az értelmi fejlődés egy újabbszakaszáig. Marc például egy adott pillanatban kezükre akarta adni a tüzet, de Vlad és mégnéhányan élénken tiltakoztak, főleg azzal érvelve, hogy van elég sürgetőbbmegtanulnivalójuk.

- Hiszen így is megeszik egymást - mondta Vlad, még mindig a múltkori esetre gondolva.

- Akarjátok, hogy meg is süssék?A tüzet illetően a „maradiaknak” volt igazuk, akik óvatosságot ajánlottak. Marc mégsem

állta meg, hogy rá ne vezessen egy fiatal hímet, hogyan üssön össze két követ úgy, hogy azokszikrázzanak. A fickó egyik reggel arra ébredt, hogy tud csiholni. Mindjárt ki is próbáltatudományát egy halom száraz levél s gally fölött, amelyek tüzet fogtak; a lángok gyorsanelharapództak, és a horda üvöltve menekült ki a fák alól a füves rétségre. Hajszálon múlt,hogy le nem égett az erdő; tíz emberünk oltotta a tovaterjedő tüzet különleges szerekkel, csakígy álltuk útját a katasztrófának. Amikor Vlad az eset után először látta meg Marcot, dühösenrámordult; Marc azonban - jóllehet én tudom, hogy hibásnak érezte magát - úgy tett, minthanem is hallotta volna kollégája szemrehányását.

A következő napokban olyan információkat kódoltunk és sugároztunk az emberszabásúakagyába, amelyek megkönnyítették térbeli tájékozódásukat, szélesebbé tették érdeklődésük ésfigyelmük határát. Most már tudták, hogy dél felé újabb nagy erdők vannak, s ott kanyarog acsendes, de veszedelmes folyó is. Addig soha nem láttak folyót, nem távolodtak el a hegyeklábától, hogy amikor jön a tél, megbújhassanak egy-egy barlangban (itt egymást melengetveszorongtak hónapszámra, ameddig a tavaszi napsütés újra elő nem csalta őket, s nemtalálkoztak más folyóvízzel, mint csermelyekkel és kőről kőre zuhogó patakokkal,

amelyekből szomjukat oltották. Most azon kapták magukat, hogy többet tudnak, mintamennyit valaha tapasztaltak; ha behunyták a szemüket, egy óriási, sárgás-zöldes hullámokatfodrozó vizet láttak, s úgy érezték, isznak belőle és átkelnek rajta. Homályos, emlékképszerűlátomások kavarogtak előttük, csakhogy ezek nem az ő emlékeik voltak, hanem az általunksugallt információk. Hasonló módon hoztunk tudomásukra néhány alapelvet, amelyekismeretében eredményes közös vadászatokat szervezhettek: általános taktikai alapelvekrőlvolt szó, alkalmazásuk egy-egy konkrét helyzetben tőlük függött. Az „elvek” perszeszituációk formájában juttattak a tudomásukra: úgy voltak velük, mint az a sakkjátékos, akimegtanul kívülről néhány nagy játszmát, s azok alapján győzi le ellenfelét. Az ő sakktáblájuka szavanna volt, ott kergetitek a vadat, s terelték olyan természetes csapdákba, amelyeketazelőtt észre se vettek volna. Miközben a férfiak vadászati oktatást kaptak, az asszonyokágyába „háztartástani” ismereteket plántáltunk, s kitűnő eszközökkel láttuk el őket. Igaz,kissé nehezen értették meg, miért kell például a bivalybőrt lekaparni, megtisztogatni a hústól-faggyútól, de sugalmazásunknak nem tudtak ellenállni, s a kezük ügyébe tett csillogó,rozsdamentes, éles kések is valósággal kínálták magukat a szóban forgó munka elvégzésére.

- Amit mi csinálunk itt, az több mint fantasztikus - mondtam egyszer, bizonyos teszteketellenőrizve Andrea társaságában, mikor is mind a ketten igen elégedettek voltunk az

eredménnyel. - Veszünk egy csorda állatot, és átváltoztatjuk őket ügyes, sőt okos emberekké.Az a nemzedék, amellyel közvetlenül dolgozni kezdtünk, legalább egymillió éves ugrást tett.Ha megőrzik a tőlünk kapott ismereteket, s főleg, ha megszerzett értelmük örökletessé válik,

beláthatatlan távlatok nyílnak előttük. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy egészen kiváltságoshelyzetű közösséget alkottunk, s ha ezt nem ilyen ősi időkben tettük volna, joggal félhetnénk,miféle következményei lesznek a mi korunkra nézve.

Hogy egészen őszinte legyek, én akkor már féltem is. Töprengtem, milyen veszélyeket

8/11/2019 GALAKTIKA_054


majd elérik az emberi szintet. Az akkori helyzetet nem láthattam előre, bizonytalanfeltételezések hálójában próbáltam megfogni a jövőt, hogy képet alkothassak róla, de nemment, ekkor jöttem rá, hogy kell még majd egyet ugranunk az időben. Túl kockázatos dologlett volna ilyen nagy mértékben beavatkozni a múltba, ennyi változást produkálni, s aztánegyszer csak visszamenni saját korunkba anélkül, hogy ellenőriztük volna, mit tesz a szellem,akit kibocsátottunk a palackból.

Addig azonban még sok idő volt, s ezalatt sok mindent kellett végeznünk. Miközben épp

azt vettük számba, mit tartalmaz még kísérletünk programja, amire a továbbiakban kell sortkerítenünk, az egyik érzékelő riadót jelzett. Az erdő mélyét figyelő berendezés három vadászképét közvetítette, amint hosszú, könnyű botokkal madarakat próbáltak elejteni. A jelenetegyikünket sem érdekelte volna, sokszor láttunk már efféle madarászatot, a minden mozgástazonnal jelző érzékelő azonban most egy nagy ragadozó képét adta be, amint a bokrok közötta vadászok felé lopódzik. A végkifejlet előrelátható volt: a vadászok szél ellenében haladtak,és a fák koronája felé meredő tekintettel, nem szimatoltak veszélyt. Aztán a ragadozóelőrelendült, ugrott, s ekkor láttuk, hogy egy hatalmas - és ha ez összeférne az eseményhangulatával, azt kellene mondanom: gyönyörű szép - kardfogú tigris. A mi tigrisünk őse,kevésbé ravasz, mint az, de robusztusabb, erősebb. Talán egy másodperc sem telt el, s azáldozat halott volt; a következő másodpercben már ott lógott a tigris szájában, valósággalfeltűzve a fenevad két szörnyű agyarára.

- Hűha, ebből nagy baj lesz - jegyezte meg valamelyikünk, és tényleg úgy lett. A kéttúlélő eszelősen rohant a horda tanyahelyére az eset hírével. Mivel már elég gazdag nyelvükvolt, a „tigris” fogaimat is ki tudták fejezni bizonyos hangcsoporttal; s amikor azok kettenkiejtették ezt, a többi szerencsétlen, állandó veszély közepette élő emberszabású azonnalmegértette. Minket az érzékelők tovább tudósítottak a horda viselkedéséről: a fákra

menekültek, mutatták a képernyők, s a félelemtől dermedten néztek a bokros helyek felé,ahol a fenevadnak lappangania kellett. Most már nem dobálták el fémbaltáikat, hogy bototragadjanak helyettük; tudták, melyik a jobb fegyver, de - akárcsak mi - azt is pontosan tudták,hogy ilyen ellenséggel szemben azok sem érnek semmit.

A nap hátralevő része rettegő várakozásban telt el, mármint a szegény emberszabásúakszámára, s éjjel az érzékelők a tigris újabb támadását jelezték. Visszajátszottuk a felvételeket,s láttuk, hogy a vérengző állat - végezvén zsákmánya emésztésével - a két túlélő nyomán

jutott el a horda közelébe, s ott szinte megrészegült a temérdek élő hús szagától:felkapaszkodott egy alkalmas fára, hatalmas ugrással a bóbiskolók között termett, ésegyiküket iszonyú szájába kapta; egyenes vételben mi már csupán azt láttuk, hogyan vonul elvele a bokrosba. A horda mindnyájunkban szánalmat ébresztő pánikba esett: az álmukbólfelriadt hímek, nőstények, kölykök rémülten üvöltöttek, s volt, akit a félelem egészenmegbénított, úgyhogy görcsös-mereven kucorgott pihenőhelyén. Már amint ott szorongtunkmindnyájan a képernyő körül, egyhangúlag elhatároztuk, hogy közbe kell lépnünk.

- Ha nem kezdtük volna meg a kísérletünk, azt mondhatnánk: egy végleg letűnt kor egyikmindennapi drámáját láttuk - fordultam a köröttem állókhoz. - Így viszont más a helyzet. Atigris most már vérszemet kapott, s nem megy el a környékről, ameddig fel nem falta utolsó

alanyunkat is. A horda pedig vagy megvárja ezt a fák tetején, vagy elmenekül, ki aszavannára és azon túlra, az ottani erdőkbe… Mindkét változat hiábavalóvá teszi egészmunkánkat.

Valaki megjegyezte, hogy a horda szembeszállhatna a dúvaddal, legtöbben azonban úgyvélekedtek, hogy - lévén szó egy kardfogú tigrisről - erre sem fegyvereik nem alkalmasak,sem bennük nem volna elég bátorság. Meg kell védenünk őket, nem engedhetjük, hogy avéletlen szeszélyéből ide csöppent fenevad prédájává váljanak, ha nem egyébért, már csak

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Mit gondolsz, el tudod intézni? - kérdezte Andrea, amikor elindultam.Arra célzott, hogy talán jobb lett volna többedmagammal mennem, de voltaképpen úgy is

volt: a táborból irányítottak, s mind engem, mind a tigrist állandóan figyeltek. Az erdőbenműködő érzékelőket egytől egyig ránk fókuszálták.

- Most szállj le! - hallottam Vlad hangját, és tudtam, hogy a tigris ott van alattam, csakmeg kell pillantanom. Hangtalanul lebegtem a lomb zöld hullámai fölött, készenlétben tartvaa fegyvert. Vlad jelezte, hogy látja a fenevadat: valami bokrok között lapul, amelyek

levélzete már most, nyár végén megsárgult. Hamarosan ott voltam a sárga bokroknál, s egy pillanat múlva előttem, pontosabban alattam volt a tigris; gyanútlanul indult el valamerre,könnyedén és puhán mozgatva óriási testének minden tagját. Aztán valahogy megérezte aközelségemet, vagy meglátott, amint feléje ereszkedtem: hirtelen szembefordult velem, stanácstalanul nézett, szemlátomást nem értve, mi lehetek. Még nem akartam megölni;gondoltam, jól megnézem, tanulmányozom a viselkedését. A tigris egy-két másodpercig

bámult rám, majd bosszúsan elbődült, s látva, hogy nem érhet el, megfordult, és lassú futássalvágott át a tisztáson. Minden lágy, hajlékony mozdulata rendkívüli erőről árulkodott. Milehet a fejében? - gondoltam kíváncsian. Mit képzelhet ez az óriás, a korszak vetélytársnélküli uralkodója, mikor azt tapasztalja, hogy egy sohasem látott repülő lény űzőbe veszi?Az biztos, hogy tudatában volt saját sérthetetlenségének, mert egyáltalán nem félt, csupánnémi zavartság látszott rajta. Időnként fel-felhördült, és folyvást szemmel tartott; aztánegyszer csak - amikor épp fölötte voltam - hirtelen a magasba lendült, mint egy elpattantacélrugó, és mellső mancsa kimeresztett karmai valósággal süvítve szántották a levegőt, egygondolatnyira a talpamtól. A következő ugrást, egészen váratlanul, oldalra tette a fenevad, sabban a pillanatban el is tűnt a sűrűben.

- Mit csinálsz ott, ember?! - szólalt meg Vlad szemrehányóan a fülhallgatómban.

A táborban mindenki engem nézett a képernyőkön, és senki sem értette, miért nem lépekakcióba. Tudattam velük, hogy elvesztettem szem elől a dúvadat, s kértem, hogy jelezzék, holtartózkodik. Miután egy ideig céltalanul röpködtem a lombok fölött, megkaptam azeligazítást, és ekkor már csak egy alkalmas rést kellett keresnem, ahol az ágak között bajnélkül leszállhatok. Abban a pillanatban láttam meg az árnyékban lapuló tigrist, amikor ő isengem; ő meglepetten felmordult, én pedig megnyomtam a ravaszt, s a vékony és vakítólángsugár éppen a fenevad óriási, feltátott szájába csapódott be, a sárgás tépőfogak sorábólkimeredő két roppant agyar közé. Még rándult néhányat, de kimúlni abban a pillanatbankimúlt, a lángsugár átlyukasztotta hatalmas koponyáját. Megvallom, sajnálattal hagytam ott akusza gyökerek között, s tudtam, hogy az apró dögevők még az éj beállta előtt kikezdik.

Az emberszabásúak bénult félelme csak akkor múlt el, amikor mi magunk tudattuk velük- a sugalmazás már többször említett módszerével - a fenevad elpusztulását. Megjelöltük azta helyet is, ahol a tetemét láthatják, ám eleinte egyikük sem merte megnézni; hangoskiáltozással, handabandázással vitatták, kit küldjenek felderítésre. Végül is kijelöltek kétfiatal vadászt s azok vonakodva ugyan, de elindultak; visszafelé aztán lármás örömmel jöttek,s az egész hordát elvitték a tigrishez. Mulatságos volt látni, milyen bamba, értetlen,zavarodott képeket vágtak a vadászok, mikor az élettelenül is félelmes állat fejsebét

megvizsgálták; nem tudták elképzelni, ki és mi végzett vele.Mire megjött az ősz, kísérletünk programját maradéktalanul végrehajtottuk. Hideg, szelesidő lett, s úgy sejtettük: a horda hamarosan új vadászterületet keres magának. Még a hólehullása előtt találniuk kellett egy alkalmas barlangot is, amelyben télen át meghúzódhatnak;eddig így tették ösztönösen, most mi sugalltuk nekik, hogy így kell, így helyes eljárniuk - ők

pedig meg voltak győződve róla, hogy ez a bölcs gondolat nekik jutott eszükbe. Megtanultaka tűzzel bánni, anélkül hogy magukra gyújtsák az erdőt. Ha eddig talán nem tették volna,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


üzenetként azt sugalltuk, hogy szedjék össze minden holmijukat, és kezdjenek a kijelölttelelőhely felé vonulni. Üres, lehangolóan üres maradt utánuk a lombjától is lassan megválóerdő.

- Ideje ellenőriznünk az eredményt - figyelmeztettem Vladot, aki mintha megfeledkezettvolna elhatározásunkról.

Természetes óhaj volt, hogy tudni akartuk, mi lett fáradságunk gyümölcse atovábbiakban. Összegyűltünk egyik kényelmes és jól fűtött sátrunkban, s miközben kinn

süvített a szél, és ólomszürke felhőket hajtott az égen, megbeszéltük, mekkorát lépjünk előreaz időben. Azt javasoltam, lépjünk öt évszázadot, de Andrea és Marc élénken bizonygatta,hogy háromszázados távlat tökéletesen elég a konklúziók levonására. „Hát akkor lépjünkhármat” - egyeztem bele, s ugyanakkor abban is megállapodtunk, ki menjen erre azexpedícióra; a választás Marcra és énrám esett.

Az indulás napjára gondosan előkészítettünk egy kétszemélyes időjáró gépet, melyetcsoportunk több tagja is kipróbált, nehogy úgy járjunk vele, ahogy Marc a maga gépével,amikor ide, az emberszabásúak korába jöttünk. Miután felpakoltunk minden szükségesingóságot, megtettük a háromszáz éves ugrást. A sárga ponyvasátrak, a bennük lakók, akörülöttük álló tar bokrok egy szempillantás alatt eltűntek, s a következő szempillantásban ottleledztünk ugyanabban a völgyben, amely most nyílt, ligetes, szelíd öblű teknő volt. Az egyikhegyoldalon két őz futott hosszú szökellésekkel; elképzelhető, mennyire meglepte ésmegriasztotta őket megjelenésünk váratlan tüneménye.

- Azt hiszem, megérkeztünk - mondta Marc, és időbeli helyünk bemérése szerint is igazavolt.

Mindjárt éreztük, hogy jóval melegebb van, mint indulásunk időpontjában. Több jel is aztmutatta, hogy a bolygó egész klímája megváltozott: a völgy virágba borult, új növényfajok

tucatjai tűntek fel benne, s nem tudom, mitől, valahogy szebbnek tetszett - talán az aprófehér, lila és sárga virágok özönétől, a rajtuk zsongó bogárseregtől.- Meg kell keresnünk őket, ne bámészkodjunk - biztatott Marc, és néhány perc múlva a

horda régi tanyahelye felé repültünk.Az erdő most is ugyanolyan erdő volt, csak előbbre nyomult: nagy területet hódított el a

szavannától. Alacsonyan szálltunk, lábunkkal szinte érintettük a lombot, de sehol semminyomát nem láttuk az emberszabásúaknak. Talán mégis elvándoroltak délre, a folyóközelébe, gondoltam. Ott azonban más közösségek éltek. Mi történhetett?… Marcra néztem,s egy tekintettel rögtön megegyeztünk, hogy tovább repülünk délre, át a szavanna fölött.

Ijesztő jelenség lehettünk: lábunk alatt riadtan futottak szét az utunkba kerülő vadbivaly-és antilopcsordák, sőt egy lustán heverő-sütkérező oroszláncsalád tagjai is. Ahogy feltűnt adéli erdőségek nagy, sötét foltja, előtte mindjárt megpillantottuk a keskeny füstcsíkokat,amelyek messziről jelezték, hogy munkánk eredménye nem semmisült meg. Mivel mégragaszkodtunk ismeretlenségünkhöz, a füstcsíkoktól jókora távolságban leszálltunk: egymagas fűvel s tüskebokrokkal benőtt dombocskán vertünk tanyát, ahonnan kitűnőenmegfigyelhettük a tűzhelyek környékét, és azonnal előkapkodtuk minden optikaikészülékünket. Valósággal bebújtunk a hatalmas látcsövekbe.

- Ők azok - kiáltott Marc néhány pillanat múlva, s ekkor már én is láttam, hogy atűzhelyek körül ülő, járkáló emberszabásúak, vagy talán már előemberek, a mi egykorialanyaink leszármazottai. (Milyen furcsa ez az egykori jelző egy, az én szubjektívidőrendszeremben csak pár órája elhagyott lényekre vonatkoztatva!) Még majdnemugyanolyan előreugró, hosszúkás pofájuk volt, akár elődeiknek, de ha vonásaik egyelőretávol álltak is az emberi arctól; termetük már jelentékenyen megnyúlt, kiegyenesedett,hasonlítani kezdett a mienkhez. Igaz, hogy a járásuk még kissé nehézkes volt, s a válluk

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Valami fontosat még elárult őseikről és kísérletünk időben kiteljesedő eredményéről amostani, háromszáz évvel később élő nemzedék szemügyre vétele. Azt tudniillik, hogy azemberszabásúaknak egykor általunk adott „fejlődési kezdősebesség” nem veszett el: tőlünkkapott ismereteik fennmaradtak, sőt gyarapodtak, s birtokukban pártfogoltjaink remekülmegálltak a helyüket - amint ezt később láttuk - a létért vívott harcban. Most csak annyitfigyelhettünk meg, hogy mindannyian finoman kidolgozott állatbőröket viselnek, s hogy

pattintott kőfegyvereik és szerszámaik, bár a mi régi darabjainkat utánozzák, saját

készítésűek - amivel e közösség sok évezreddel, évszázezreddel előzte meg a korát. Amodellül szolgáló fémeszközök elvesztek ugyan, vagy a közösség egy másik csoportja őrizteőket, de ennek nem volt semmi jelentősége, ha egyszer a vadászok el tudták készíteni amegélhetésükhöz szükséges tárgyakat jól hasadó és kemény, kristályos kőfajtákból.

Marcnak jókedve támadt.- Hát ezek prosperálnak, úgy látszik - kacsintott rám. - Tüzük van, nem fáznak meg;

többet vadásznak, jobban esznek, tehát jobban fejlődnek, nem olyan csámpásak, mint azőseik. Már divatjuk is van, nézd csak - s finom állatbőr ruháikat mutatta.

Aztán megszámoltuk a tűzhelyek körül lebzselőket, s arra a következtetésre jutottunk,hogy a megfigyelt csoport csak töredéke a horda leszármazottainak. Ha jól gondoltuk,minden mostoha körülmény ellenére három évszázad alatt el kellett szaporodniuk akörnyéken.

Megkerestük a többieket is. Hol itt, hol amott bukkantak fel tüzeik, tanyahelyeik aszavannán, az erdőben, s mindenütt ugyanolyan kőből pattintott eszközöket használtak.Igaznak bizonyult hát, amit egyszer Andrea előtt fejtettem ki: hogy a kísérletünkhözkiválasztott prehominidákat az emberré válás útjára lökjük. Most tele volt velük az egészvidék, számos külön hordára tagolt népességet alkottak, mindannyian ugyanegy kultúrához

tartozván. Mégpedig egy annál fejlettebb kultúrához, mint aminőt mi teremtettünkemberszabású alanyaink számára.- Hol vannak viszont a szomszédaik? - néztem egyszer csak Marcra.- Miféle szomszédaik?- Tényleg nem tudod, kikre célzok?Azokra a hordákra gondoltam, amelyek a mi alanyainkkal egyidőben éltek: főleg a

folyóvölgyben tanyáztak, s egyik-másik csoportjuk az agyagos martba vájta barlangszerűszálláshelyeit. Marc bólintott, hogy emlékszik rájuk. Most azonban a folyó menti erdőket isaz általunk kiváltságos helyzetbe emelt népesség lakta, és nyomát sem találtuk sehol másfajtakultúrának. Ha ez nem így lett volna, felmérhettük volna a különbséget a két népesség - agyorsított s a természetes fejlődésűek - között; ez az elképzelésünk azonban meghiúsult,mivel az utóbbiak eltűntek.

- Valószínűleg a mieink űzték el őket - vélekedett Marc. - Hozzájuk képest elmaradott,alacsonyrendű lények voltak, s ezért nem tűrték őket a közelükben.

- Ha ugyan nem történt valami rosszabb… Hiszen emlékszel, a kannibalizmus nem voltismeretlen közöttük, mi pedig fegyvereket adtunk a kezükbe, s növeltük értelmi szintjüket. Aszokásaik azonban megmaradtak…

A martba vájt barlanglyukakat üresen, elhagyatottan találtuk: semmi jel nem mutatta,hogy valaha is lakott bennük valaki. Minden bizonnyal nagyon rég elnéptelenedtek.Aggodalom fogott el mindkettőnket, s gondterhelten ültünk le a zöldes víz mellé, hogymegbeszéljük, mitévők legyünk.

A dolgok tehát nem olyan egyszerűek, mint hittük. A háromszáz évvel ezelőtt végzettvagy inkább beindított kísérlet a hominidák egyetlen kis csoportjának életébe, fejlődésébevaló beavatkozásból állt; senki sem gondolta, hogy ennek a hatása nem marad a csoporton

8/11/2019 GALAKTIKA_054


megsokasodott, nagy területet foglalt el, s miután megdöntötte a fenevadak egyeduralmát, afejlődésnek az öntudatos értelem felé vezető útjára lépett. Mindez többé-kevésbé várhatóvolt. Mi lett azonban a hominidák többi csoportjaival, amelyek éppúgy az öntudatos értelemfelé haladtak, csak jóval lassabban, botladozva, nagy kerülőket téve? Hova tűntek, s hogyan,mi okból?

- Ha ezek a kiváltságosak elűzték őket, ahogy te mondod, nehéz elképzelni, hogy ki tudja,miféle puszta, terméketlen helyeken fennmaradtak, s ott hozták létre aztán az emberi fajt -

fordultam Marchoz. - Hiszen itt, a viszonylag biztonságos erdőben is alig tengődtek, százveszély lesett rájuk. A szavannán, ha ezek oda szorították ki őket, biztosan elpusztultak;hasonló jelenségre a történelemben is volt példa… Még egy feltevés lehetséges: az, hogyvadásztak rájuk, s akár, mert szabadulni akartak a szomszédságuktól, akár, mert egyszerűenmegették őket, kiirtották az egész populációt. Hanem a fő kérdés az, hogy ha a természetesfejlődésű hominidák eltűntek (most mindegy, milyen módon), akkor hogyan s kik általvalósult meg a végleges emberré válás.

- Azt hiszed, ezek által? - nézett körül Marc.Intettem, hogy az lehetetlen. Hiszen az emberiség létezik, ott él abban a korban, amelyből

ide jöttünk, s kialakulásának története elég jól ismert: a kiváltságosak, egykori alanyaink,akik utána elvágták a gyökereinket, az ember irányában fejlődtek ugyan, de más ütemben,hogysem az őseink lehettek volna.

- Valami elképesztő dolognak kellett történnie, Marc. Valami olyasminek, ami döntőadatul szolgál az időutazás elméletéhez. Ha „a kiiktatott ős” problémájára gondolsz, mindjártérteni kezded…

Ahogy továbbhaladtam ötletem szálának felfejtésében, szédülés környékezett.- Világos, hogy ezek elvágták a gyökereinket, fogalmuk sem lévén róla, mit tesznek.

Márpedig mi mégis létezünk, ami csak úgy lehet, ha egykori alanyaink olyan időszint alattkövették el tettüket, amely alól a következmények nem hatolnak a mi korunkig. Azt akarommondani, hogy ha ők kiiktatták velük kortárs szomszédaikat, akkor a mi őseink másokvoltak: egy későbbi populáció, akikhez nem értek el.

- Még nem értek el - jegyezte meg Marc, miközben apró kavicsokat dobált a vízbe, mintaki unatkozik, jóllehet arcán feszült figyelem tükröződött.

Mellbe vert ez a szó, hogy „még”, s attól a pillanattól kezdve egyébre se tudtam gondolni,csak arra az aggasztó lehetőségre, hogy kísérletünk következményei, kihatásai nemenyésznek el kellő időben. Mi lesz később ezekből a gyorsított fejlődésű lényekből? Mitkövetnek még el? - töprengtem, s megpróbáltam további sorsukat elképzelni. Hogyfennmaradnak, az biztos: mi magunk készítettük fel őket erre. Olyan változásokat idéztünkelő bennük, s olyan ismereteket ültettünk a fejükbe, amelyek sok százezer évvel vittékelőbbre őket, s olyan gyors ritmust kölcsönöztek evolúciójuknak, amely példátlan az emberréválás történetében. Innen ered - jöttem rá lázas aggyal - az a roppant nagy veszély, amellyelmég senki sem vetett számot: hogy beavatkozásunk egykori alanyai leköröznek,túlszárnyalnak bennünket.

Most még közbe lehetett lépni. A kiváltságosak elbántak ugyan távoli őseinkkel, de mi a

kétmillió évben még bőségesen elférő fiatalabb őseinknek köszönhetően vagyunk. Az időazonban telik, s a kiváltságosaknak dolgozik, akiket nemcsak fejlődésükben segítettünkelőbbre, hanem a puszta létük megtarthatásában is; elég lett volna például életben hagynunk akardfogú tigrist, amikor rájuk kapott - most bezzeg hírmondó se volna belőlük. (Azesemények hajdani természetes lezajlásakor valószínűleg így is történt a dolog; mi még nemvoltunk, tehát nem tudtunk közbelépni.) Most a kiváltságosak birtokukba veszik a bolygót,miután kiiktatták távoli őseinket. Amit talán el is nézhetnénk nekik, felsőbbrendű megértést

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


rejtették magukban. Ha sikerült elfeledkeznem róla, milyen sötét jövő vár ránk mellettük (haugyan vár egyáltalában valamiféle jövő), magam is úgy éreztem: kár volna ezért a csodálatoslehetőségért, s vétkezünk, ha nem hagyjuk kibontakozni.

- Megvan, megvan: költöztessük el őket! - kiáltott fel Andrea váratlanul.Az első pillanatban senki sem értette meg. Többen is azt kérdezték, hova akarja

költöztetni alanyainkat, mikor ezt a mostani barlangot is nehezen kutattuk fel.- Messzebb - mondta Andrea. - Messzebb! Az Orion vagy bármelyik más csillagzat egyik

lakható bolygójára.Hirtelen mindannyian beláttuk, mennyire igaza van: így elejét vehetjük annak, hogy a

gyorsított fejlődésű emberszabásúak kiszorítsanak földi életterünkből és -időnkből.Ugyanakkor ők is fennmaradhatnak, megvalósulhatnak mint lehetőség: szabad az út előttük.Igen, egy más bolygóra kell vinni őket, hogy teremtsék meg ott a saját civilizációjukat, mikormajd értelmes lényekké válnak - ami hamar bekövetkezik. Ha távol leszünk egymástól,egyikünket sem zavarja majd a másik létezése; ugyanazon a bolygón két párhuzamos kultúrakizárta volna egymást, pontosabban az egyik a másikat, így viszont még az is elviselhetőlesz, ha ezek ott, a maguk bolygóján, túlszárnyalnak bennünket. Öntudatos értelmük mostmég alszik, de nekem meggyőződésem, hogy hamar felébred; utódaik sokkal gyorsabban

jutnak a szellem csúcsaira, mint mi, a természetes fejlődés útját járó elődök ivadékai.- Valami könnyebbet is találhattunk volna - csóválta fejét Vlad, s igazat adtunk neki: a

terv végrehajtása nehéz dolog volt. Mindenekelőtt a mi korunkba kellett átvinnünk azemberszabásúakat, s aztán ott módot kellett találnunk a továbbszállításukra, nem beszélvearról, hogy még egy megfelelő életkörülményeket kínáló s ugyanakkor rendelkezésünkre álló

bolygónak is utána kellett néznünk.Minden apró mozzanatára emlékszem annak a téli napnak, amikor megálltunk a horda

barlangja előtt egy nagy, tágas időjáróval. A kísérlet véget ért, nem volt semmi értelmerejtőzködnünk; kiszálltunk, s a csikorgó havon a barlang felé siettünk, hogy eleget tegyünkküldetésünknek. Az emberszabásúak azonnal észrevettek, mihelyt a gömb alakú időjáróláthatóvá lett tanyájuk közelében, s a barlang mélyébe húzódtak, ahol pislákoló tűz küzdött asötétséggel. A vadászok felragadták tőlünk kapott baltáikat, és védekezni készültek, azasszonyok meg fülhasogató sikoltozásba kezdtek, mellükre szorított kicsinyeikkel együtt.Vlad, akit megbíztunk a művelet vezetésével, előre kijelentette, hogy „egy mukkot sem” akarhallani, a sikoltozás azonban csak azután maradt abba, miután kábító gázkeverékes gránátotdobtunk a barlang fenekébe. Mindjárt meg is kezdtük az üres zsák gyanánt összehúzott testekkihordását a sötét, füstös üregből, s becipelését az időjáróba, amelynek ajtajában ott állt Vlad,és hangosan számolta őket. Alaposan átkutattuk a tanyát, nehogy valakit véletlenülotthagyjunk, s amikor már tele volt szőrös, piszkos testekkel az alanyaink számára elkerítetthely, mi pedig indulni készültünk, feltűnt Marc a barlang szájában egy csámpás, rahitikuskölyökkel: egy sziklahasadékban bukkant rá, amely előtt mindnyájan többször is elhaladtunk,s nem vettük észre.

- Íme, az emberiség ellensége! - kiáltott, és kacagva emelte feje fölé az ájult hominida- palántát. - Még jó, hogy megtaláltam, s nem maradt itt a jövőnket veszélyeztetni - tette hozzá,

majd bevitte a kölyköt az időjáróba, és rátette a hullarakásnak tűnő, élő, de mozdulatlanhalomra.Még abban az órában újra átraktuk őket, másodízben egy olyan űrhajóba, amely távoli

célja felé haladva útba ejtette az emberszabásúak számára kiszemelt Magnéziát.

A gyöngyházasan csillogó bálvány, amelyet pár évtized múltával kaptunk onnan, márfaragás volt: a kő pattintásához képest merőben új technika terméke, és mint ilyen, annak a

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


ítélet Ne félj, mondta az egyik ismeretlen, nincs okod semmiféle aggodalomra, ne fuss a telefonhoz,hiába próbálnál hívni bárkit is, ez a kezdet/eges kis játékszer nem működik; ha óhajtod,

győződj meg róla magad, ámbár nekem is elhiheted. Nincs semmi hasznod abból sem, hakiáltasz, ha idecsődítesz egypár embert; ők nem látnak bennünket, mert mi csak hozzád

jöttünk. Nevetségessé válnál, számukra egyszerűen láthatatlanok vagyunk; átnéznek rajtunk,és csak a falat látják. Bolondnak hinnének, vagy részegnek, s azt mondanák, látomásaidvannak. Ne mesélj, hogy nem mondanák ezt! Utánanéztem a dolgaitoknak: tudom, mit tudtok,mit éreztek meg ösztönösen; nem jöhettem úgy közétek, hogy ne próbáljalak megismerni, azazinkább rekonstruálni… Szóval, miattad jöttünk, más nem érdekel, beszélgetnünk kell veled,azonnal megérted majd, mi okból; meg kell egyezned velünk, szövetséget kell kötnünk, azthiszem, ez a ti kifejezésetek… Ülj csak le, valahol majd elhelyezkedünk mi is; fő az, hogyegyedül vagy, nyugodtan tárgyalhatunk. Ciprian vagyok, legalábbis számodra; a kollégám

Frey, kissé hibás a kiejtése, csak nemrég tanulta meg a nyelvet, de hát nem ez a fontos,hanem hogy igyekezzünk jól megérteni egymást. Eleinte nehéz lesz, főleg neked; a helyzet,elismerem, elég szokatlan. Nehéz lesz felfognod, hogy bizonyos értelemben rokonok vagyunk,bizonyos értelemben éppen az ükapám vagy, még ha én látszom is idősebbnek. S ezúttal a

látszat nem csal: most, mikor a sors így összehozott veled, tényleg idősebb vagyok, jobb meg sem próbálnod kitalálni, mennyivel. Neked ugye volt… pardon, van egy Adrian nevű fiad,most körülbelül tizenkét éves; nos hát, ő az én apám anyjának az apja. Hihetetlen, mi?

Hihetetlen, de hozzá kell szoknod a gondolathoz, különben nem értünk szót, s nem tudunkmegegyezni.

Hosszasan rázogatta a kémcsövet az orra előtt, s nézte, amint az apró gázbuborékok feltörneka színtelen folyadék felszínére. Gépiesen mozgott, de úgy tűnt, roppantul leköti a munkája;főleg az volt meggyőző, ahogy a kémcső fortyogó tartalmát figyelte. Tulajdonképpenegészen másra gondolt, és a mély érdeklődés kifejezését csak a közel huszonöt éves rutinkölcsönözte ábrázatának.

Kinn a folyosón, az üvegfal mögött, cirregni kezdett a telefon. Felneszelt rá és kiment, skézében a kémcsővel odalépett a régi, fekete készülékhez, amelyen kapcsológombok „adták

be” a belső hívásokat. A folyosót, amelynek ablakai egy szűk, sötét udvarra néztek, sápadtneonfény világította meg a laboratórium ajtaja irányából.

Bal kezével emelte fel a kagylót, a jobbal még egyre a kémcsövet rázogatta; a kagylófülhallgatós végével nyomta le a kapcsológombot, s végre beszélőállásba helyezkedett.

- Halló - szólt a kagylóba.- Budulică, légy szíves, adj kölcsön egy mozsarat, mert a…Dühösen lecsapta a kagylót, a folytatás nem érdekelte. Kövérkés arcán pirosság terjedt

tova ősz halántéka felé, s tar feje búbja megizzadt a hírtelen bosszúságtól, és fényesencsillogott a folyosón vibráló neonfényben. Lassú léptekkel tért vissza a laborba, s miután akémcsövet reszkető kézzel egy tartóba helyezte, más hasonló kémcsövek mellé, nehézkesenleült a különféle színű tégelyekkel, üvegcsékkel rakott asztalhoz. A szék nagyot nyikordult

MIRCEA OPRIŢĂ

8/11/2019 GALAKTIKA_054


„Megállj, csirkefogója!” - dohogta magában, s az emeletről telefonáló kollégájáragondolt; mindjárt felismerte a hangját, akkor is felismerte volna, ha amaz szándékosanelváltoztatja. „Hülye állat, tudja, hogy utálom, ha így szólít, és mégis így szólít!”

Nem szerette a nevét, s ezt sajnos mindenki észrevette, és örömét lelte abban, hogy bosszanthatja. „Budulău, Budulău!” - kiabálták utána már az osztálytársai, s úgy vigyorogtak,mintha valami találó gúnynévvel illették volna; neve csakugyan inkább hangzottgúnynévnek, s ez megkímélte társait attól az erőfeszítéstől, hogy valódi gúnynevet ötöljenek

ki a számára. „Gyere csak, Budulău; dobd ide a labdát, Budulău; te vagy a hunyó, Budulău”,és így tovább, s a tanárai hasonlóképpen: „Töröld le a táblát, Budulău; állj fel, Budulău; menjhelyre, Budulău, menj helyre…” Ehhez járult aztán a lányok csúfondáros mosolya, amikorkiderült, hogy hívják. Mert ő mindig a keresztnevén mutatkozott be: Iustin - de előbb-utóbbkisült, hogy a családneve Budulău, és jött a csúfondáros mosoly; ha visszagondol, az azérzése, nem egy lehetségesnek tűnt párkapcsolata hiúsult meg ostoba neve miatt. Igen, alányok mintha szégyelltek volna olyan fiúval járni, aki ilyen komikus névre hallgat. Akinek aszemélyi igazolványában is ez a komikus név, ez a csúfnév áll valami tisztességes, komolynév helyett. S magától értetődik, hogy egyetlen lánynak sem támadt kedve a Budulău asszonynevet viselni, sem ebben a formában, sem úgy, hogy keresztnevét - Sanda, Ionna, Eugénia,mindegy - a gügyén és nevetségesen hangzó Budulău névhez ragassza.

Lépteket hallott a folyosón, s a félig nyitva hagyott ajtóra meredt.- Mi bajod? - kérdezte az érkező. - Lecsapod a kagylót, végig se hallgatsz…Érezte, hogy a fejébe tódul a vér.- Ide figyelj, Popescu, vagy hogy a fenébe hívnak: elegem volt a hülye vicceidből. Eredj

dolgodra, én se lábatlankodom a te laborodban. Eredj, nem hallod?! Jól van, majd az elsőmunkaülésen felvetem én ezt a problémát; az ember nem lehet meg az idétlenségetektől…

Popescu, az előbbi telefonáló, meglepetten és értetlenül állt az ajtóban. Budulău érezte,hogy elvetette a sulykot; visszafordult dolgozóasztalához, ideges mozdulattal kivette akémcsövet a tartóból, és újra rázni kezdte.

- Ne dühöngj, megárt az emésztésednek! - tért magához a másik. Gondolta, még egykicsit bosszantja a sértődékeny kollégát. - Ha nem akarod, hogy zavarjanak, írd ki az ajtódra:„Harapós kutya”, s nem lesz több látogatód.

- Mit akarsz? - kérdezte Budulău fojtottan, kényszerítve magát, hogy le ne vegye a szeméta köpenye ujjának valami odacsöppent vegyszer hagyta foltjáról.

- Mondtam már: egy mozsarat. A magaméit mind kölcsönadtam, most nekem is kölcsönkell kérnem.

- Ott vannak, válassz, és hagyj dolgozni.Popescu az edényes polchoz lépett, elvett egy mozsarat, majd kifelé menet kollégája

dolgozóasztalára pillantott.- Megy, megy az ipar? - kérdezte gunyorosan, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a

barátságtalan fogadtatást visszatromfolja. - Erről jut eszembe: nem tudod, mik azok a faragottkövek, amiket reggel raktak le a kapunál? Azt hiszem, szobrot fogunk emelni /valakinek…

Elégedetten ment ki, csendesen derülve a szellemesnek hitt tréfán. „Megkaptad,

Budulică…” Néhány lépés után visszafordult, s a lehető legnagyobb komolysággal kérdezte:- Becsukjam az ajtót, vagy hagyjam nyitva?- Hagyd nyitva - mondta Budulău, és nagy nehezen megállta, hogy ne káromkodjon.

- Budulică újabban rosszul áll az idegeivel - mesélte Popescu az emeleti laborban, azasztalok között járva, miközben valami mészhez hasonló anyagot dörzsölt szét a mozsárban. -Mondasz neki valamit, és mindjárt feldühödik. Az előbb is majdnem kidobott. Így viselkedik

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- A múltkori figyelmeztetést a határidő túllépéséért kapta, nem a magaviseletéért - jegyezte meg valaki halkan.

- Igen, persze, azért is mondtam: nem tanúsít kellő mértékű öntudatot - fordult gyorsanPopescu a széljárás irányába. - Megbírálták, nem? Megbírálták, s felszólították, adja már le amunkát, amivel annyi ideje szarakodik, hogy már én is beleőszültem. Jól van, mondta, lefogja adni. S leadta? Egy frászt… Nem is jöhet ki semmi egy ilyen marhaságból; egy kicsit

belegondolsz, és rájössz, hogy abszurdum… Megváltoztatni a víz tulajdonságait, ez a Butus-

Budulău nagy ötlete, ezen kotlik esztendők óta, mintha nem volna millió fontosabb probléma.Szilárd testet akar nyerni a vízből; a jég, az nem elég jó szilárd test neki. S hiába magyarázod,hogy már a kiindulási pontja is téves, egyszerűen nem hiszi: azt képzeli, kitart a barikádon,holott egy kártyavár az egész. Na, össze is omlik majd, ne féljetek… Igen, persze,figyelmeztetést kapott, mert herdálja az intézet pénzét. Nem adja le a munkát határidőre?Mert nincs amit leadjon. Mert nem jutott semmilyen eredményre, még annyira sem, hogy akísérletei hiábavalóságát belássa. De hát mik is ezek a kísérletek? Porhintés a szemünkbe, eza helyzet; szóljanak, elvtársak, ha másképpen látják. Ez a csökönyös szélmalomharc, amitolyan vértanúképpel folytat a mi lenti barátunk, egyszerű humbug, és olyan ravasz humbug isugyanakkor, hogy évekig bedőltünk neki. Most meg, ha végre tisztázni akarjuk a dolgokat,Budulău tiltakozik, fenyegetőzik, kiborul, megsértődik, lecsapja a telefonkagylót… Nemtudom, mit képzel, még meddig vezethet mindannyiunkat az orrunknál fogva.

Ezalatt befejezte a fehéres anyag szétdörzsölését, s a mozsarat egy márványlapra tette.Majd bizalmas pillantást vetve a dundi laboránslányra, negédes kandúrkurrogással aztmondta:

- Melyik fiatal kollegina volna hajlandó még egy kis kávét főzni az örök női szépségimádóinak?

Egész kis világot fog be a tárgylencse köre. Mozdulatlan, dermedt világot, melyre fehér fényvetül a mikroszkóp tükréről. Szemcsés struktúrák a szürke háttérmezőn, egyenlő eloszlásban.Párhuzamos fonalak. Halvány, erőtlen színek a különös tájképen, amely mintha egy élettelen

bolygó felszínét ábrázolná. Parányi csavarás a fényforrás gombján: a tükörre eső ferdefénynyaláb egy fokkal erősebb lesz, és a preparátumot élénk világosság önti el, amelybenmég inkább megfakulnak a színek, eltűnnek a fonalak, és a szemcsés struktúrák fémszerűencsillognak. A kutató tekintet türelmetlenül járkál az ezüstös csomócskák között. Színtelen,élesen fénylő folyadék. „Mint legutóbb is. Jobban szeretném, ha kissé sötétebb volna…”

A csendet újra felverte a kinti telefon cirregése. „Megint az lesz” - gondolta Budulău, éselhatározta, hogy nem jelentkezik. De a telefon olyan állhatatosan küldte be hívójeleit, hogykénytelen volt felállni a mikroszkóp mellől és kimenni. „Ha megint ő az, bepanaszolom. Amisok, az sok, az ördögbe!”

- Halló - szólalt meg a fülhallgatóban Budulău asszony. - Azért hívtalak, drágám…Közömbösen, minden gyöngédség nélkül mondta, hogy „drágám”, s a férfi előtt nyomban

megképzett, amint ott áll lakásuk kis halljában, s miközben beszél, a fogasra szerelt tükörbennézegeti magát. Sovány, a haja rövid, frissen van festve a fene tudja hányas Cromoplatinnal

(sohasem bírta megjegyezni, hogy éppen hányast használ a felesége, annyiszor cserélgette akülönféle számú és hatású oldatokat), s azt mondja neki: „drágám”, mint minden közeli éstávoli rokonnak, ismerősnek, a gyermekeit kivéve, akiket a nevükön szólít. Budulău mégfiatalabb korukban észrevette az asszonynak ezt a furcsa szokását, meg egy sereg más furcsaszokását is, néha elgondolkozott rajta, nem volt-e hiba, hogy elvette; egy időben valósággalszenvedett ettől a gondolattól, és hősiesen titkolta, úgyhogy még Margareta sem jött rá - vagytalán rájött, rávezette női ösztöne, bánni azonban nem bánta túlságosan, nem lévén egy

8/11/2019 GALAKTIKA_054


amelyek során megtudhatta volna a választ. Később mindez már őt sem érdekeltekülönösebben, ami nem azt jelenti, hogy lelke mélyén nem ült keserves önsajnálat, sem pedigazt, hogy megbékült volna szerencsétlen nevével, melyben még mindig meghitt személyeskapcsolatainak fő akadályát látta. Jöttek a gyerekek, és Budulău asszony elég jó anyának

bizonyult: idejét megosztotta munkája (gépírónő volt egy művelődési intézményéi), atermészettől nem sok bájt kapott arcának szépítése, valamint a két utód nevelésével járógondok-örömök között. Budulău leszokott róla, hogy - akár magában is - szemére hányjon

valamit a feleségének; már azzal is megbékült, hogy Budulău asszony többet törődik afizetésével, mint vele magával, s mindig nagy jelenetet rendez, amikor azt hiszi, hogy ő nemtesz meg mindent az előmeneteléért, tekintélye növeléséért, valamilyen vezető- és persze

jobban fizetett beosztás elnyeréséért. Mintha ő nem akarna jobban fizetett beosztásba kerülni!Mintha a vezetőállások ott hevernének az intézet folyosóinak sakktábla-mintázatú cementjén,neki csak le kellene hajolnia valamelyikért! S mintha nem Budulău volna a neve; mintha

bizony elképzelhető volna, hogy egy intézet vezetője ilyen nevet viseljen, vagy ha visel, hátvalaki is komolyan vegye - lám, a saját felesége sincsen iránta egy kicsi respektussal. Eszébe

jutott, hogy nevet változtat, de aztán bölcsen lemondott róla: így ismerte és tartotta számonmindenki, s az irataiban eszközölt változtatás nem hozta volna magával társadalmi helyzeteváltozását. Rokonok, ismerősök, kollégák, mindenki számára továbbra is Budulău maradtvolna (és hát maradt is), akit inkább afféle bohócnak tekintenek, mint némi súllyalrendelkező egyéniségnek; kisember, aki soha nem jut majd feljebb a tudományos kutatáslegalacsonyabb lépcsőfokánál. Ezeket hányva-vetve magában, némelykor a szüleit vádolta,az eldugott bihari faluban éldegélő, ez idő szerint igen öreg tanító házaspárt: nekik kellettvolna megtenniük az ő életét annyira megkönnyítő, egyszerű lépést. Ha aztán ilyenkor a sajátgyermekeire gondolt, megenyhült a szülei iránt. S ugyancsak a gyermekeiért akart valamit

mégis elérni az életben, amiből elsősorban nekik származik erkölcsi hasznuk; s mióta utóbbikísérletei sikerrel kecsegtették, biztos volt benne, hogy minden jobbra fordul.- Tudod, drágám, milyen nap van holnap - mondta Budulău asszony a telefonban. -

Örülök, hogy észben tartottad. Na, hát Mia meghívta vacsorára néhány osztálytársát,úgyhogy egy kis felfordulás lesz. Meg költség igen… Hetet vagy nyolcat hívott. Dehogy sok.Hiába, nagylány és kész, ha te nem értél is rá, hogy észrevedd - váltott gunyoros hangra. -Jön az a fiú is, akiről beszéltem neked. Hogyhogy ki, akinek az apja a megyénél van; jó, hogymost alkalmunk lesz megismerni a fiút… Mia nagyon izgult, hogy elfogadja-e a meghívást,de elfogadta, ez már tény; s tudd meg, hogy számodra is bizonyos esély lehet, mert a pasas,az apja, még mindig valaki a megyénél.

Miközben az asszonyt hallgatta, Budulău benézett a laboratórium nyitott ajtaján, s látta afelszerelés egy részét: a kémcsőtartókat az asztalon, a tégelyekkel, üvegcsékkel rakott

polcokat, az alacsony nyomású kamrát s egy külön kis asztalon - vegyszeres edények éskülönféle eszközök között - a mikrokapilláris üvegcsőrendszert; ebben kellett végbemennie aminden pillanatban várható és már oly régen várt reakciónak. Legalább a hajszálcsövekben,

parányi mennyiségben, ha már a kémcsövek és retorták szintjén nem akart végbemenni.„Mire jó mindez, ha nem tudom ki fia-borjának kell a kedvében járnom, hogy oda jussak,

ahova el akarok jutni?” - gondolta. De nyomban el is lökte magától a csüggedést. „Eh, afiúval úgyis megismerkedtem volna, s akkor egyúttal miért ne ajánlhatna be az apjánál?Kihallgatást kérek majd tőle; ha sokra nem megyek is, ezek legalább egy kicsit

begyulladnak.”- Mennyibe kerül? - kérdezte az asszonytól, jó érzékkel megsejtve, mi körül köntörfalaz.- Egy ezresbe - jött a fülhallgatóból a feltűnően nyugodt, őt is megnyugtatni hivatott

válasz.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Elvégre a lányodról van szó. Meg rólad - élesedett ki Budulău asszony hangja. - Miamár nagylány. Ha vendégeket hívott a születésnapjára, amit, gondolom, megengedhetmagának, nem várhatom őket valami népkonyhai menüvel. S itt lesz a fiú, ugye… Mitgondolsz, azok otthon hogy élnek? Először teszi be a lábát hozzánk, s rögtön azt lássa,micsoda élhetetlen alak vagy?

A férfit megingatta az érvek súlya és felesége hanghordozása, amely jeges szél fütyülésegyanánt jelezte a kitörni készülő vihart.

- Csak ötszázat kell szerezned - közölte kegyesen az asszony, miután meggyőződött róla,hogy megtört. - Ötszáz még van nálam a fizetésedből.

Az ablaküvegen túl homály borongott a kis belső udvarban, amelyet magas, nehéz falakzártak el a napfénytől. A szemben levő szürke falsíkról - az egyik szomszédos épület tűzfalavolt - tenyérnyi darabokban hullt a vakolat, s alóla fakóvörös tégla vicsorgott elő. Budulăunéhány percig ott maradt a folyosón, a telefon mellett; töprengve bámulta a tűzfalat, s azimént befejezett beszélgetés szavai kóvályogtak benne. Erőt kellett vennie magán, hogyelmozduljon onnan és a laborba menjen. Még több mint két óra volt hátra a munkaidejéből.„Addig semmit sem tehetek az ügy érdekében - gondolta. - Ezektől itt nem kérek kölcsön,nem szerzek nekik ekkora elégtételt; vigye el az ördög mindannyiukat!” Eszébe jutott egyismerőse, aki talán kisegíthetné, de nem bírta rászánni magát, hogy telefonáljon neki;halogatta a kínos pillanatot. Leült az asztalához, félretolta a reményeit ma is szertefoszlatómikroszkópot, s jegyzeteit kezdte lapozgatni szórakozottan, majdnem hogy gépiesen.

Margareta helyesen ítél: a lányuk már nem gyermek. Tizenhatot tölt. S ha az anyja úgylátja jónak, hogy a születésnapját emlékezetesen üljék meg, bizonyára nem téved. Miaegyébként már rég önálló egyéniség módjára viselkedik, jutott eszébe a múltkori eset a

ruhával: megtetszett neki egy anyag, azonnal meg akarta venni, s tőle kért rá pénzt, ő pedigcsodálkozva kérdezte, hogy egyrészt mióta jár Mia kelméket tanulmányozni az áruházakba,másrészt miért kell neki újabb ruha, amikor tele van a szekrénye, csak a múlt héten kapta alegutóbbit. „Azt nem lehet felvenni” - jelentette ki Mia, s kérte a pénzt az új anyagra. Aztánhogy nem kapta meg, dacos hallgatósztrájkba kezdett, amivel végképp kihozta a sodrából;kicsin múlt, hogy fel nem pofozta. Az anyjával is összeszólalkozott, azt kiáltotta neki:„Tessék, a nevelésed! Itt az eredmény!” Mia egy iskolai ünnepségen akart a szóban forgóruhában megjelenni, azzal érvelt, hogy mások mindig jobban öltöznek nála; Budulăucsodálkozott, hogy ilyen ostobaságokon rágódik, s azt hitte, ha most nem enged neki,leszoktathatja az efféle majomkodásról. A lánynak azonban az ünnepség napján megvolt azóhajtott ruhája. Haragosan kérdezte, ki adott rá pénzt, mire Mia nagy nyugalommal aztválaszolta: „Anyu, ki más adhatott volna?” - s abban a pillanatban annyira pont olyan volt,mint Margareta hasonló helyzetekben, hogy neki, az apjának, torkára forrott a szó; vállatvont, s nem firtatta tovább a dolgot. Mintha végzet teljesedett volna be rajta: úgy látszik,ideje elismernie, hogy gyermekeivel is kudarcot vallott.

Már csak a felfedezés reménye éltette. A katalizátor!Körbefuttatta tekintetét a laboratórium tárgyain, sokesztendei kutatómunkája néma

tanúin, egy egész polcot megtöltő jegyzetfüzetein. Ezekbe mindent beírt, aminek a legkisebb jelentősége is lehetett a kísérletek értékelése során; a temérdek felgyűlt adattal időnként bement a számítási központba, és ott gépileg elemezte, csoportosította, rostálta őket; ígyaztán tudta, mikor indul zsákutca felé, s mikor halad a végső eredmény irányába. Sokatdolgozott, megszállott szenvedéllyel hajszolt egy ábrándot, és erősen hitte, hogy valamikor elfogja érni, meg fogja ragadni a maga fizikai valóságában. Kezdetben minden jól ment, amunkaközösséget érdekelte elgondolása; igen, a víz bizonyára tartogat még egypár

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


legalábbis ez szivárgott ki az érthetően titkos kutatásokból). Szóval a témát jóváhagyták,felvették az intézet munkatervébe. S neki veregették a vállát: „Láss hozzá, Budulău, mutasdmeg az amerikaiaknak, hogy mi is tudunk valamit; láss hozzá, vágj elébük!” Kétségtelen,hogy volt ebben egy adag tréfa is, de mit számított amellett, hogy a dolog beindult: hogy ő,Budulău, felszerelést és anyagot kapott - annyit, amennyit - a kísérleteihez s bejárási jogot aszámítási központba, hogy adatait gyorsan és átfogóan elemezhesse.

De telt az idő, és a végső eredmény egyre késett. Bonyodalmak, nem sejtett nehézségek

támadtak; a kísérletek sorra tisztázták a kérdés különféle aspektusait, és mindez mégis minthafolyton messzebbre tolta volna az elérendő célt. Egyik-másik kísérlet új utakat nyitott meg, sez is roppantul érdekes volt. Más kutató azonnal ráfutott volna ezekre az utakra, amelyekszámos részeredményt kínáltak; ő nem, ő továbbhaladt a kijelölt irányban, nem adta alább afő célnál. „Legyűrlek, Budulău, téged meg a többieket is” - mondogatta magában, minthasaját ostoba neve ellen, a vele járó nevetségesség ellen tusázott volna. Nem becsülte le avéletlenül nyílt oldalutak lehetőségeit sem, de nem hagyta, hogy csábításuk elvonja attól,amit el akart érni; szorgalmasan feljegyzett mindent, hogy majd a nagy győzelem után, aközfigyelem előterében állva, egyre újabb felfedezéseket tehessen. Mert előbb a nagy

játszmát kell megnyernie: „Ha nem állom meg, hogy ne futkossak az olcsó kis sikerek után,sohasem érek el valami igazán nagyot” - biztatta magát, s így aztán nem sodorta el a kísértés.

Mindaz, amit eddig megtudott és főleg megsejtett, bőven elég lett volna annak akijelentéséhez, hogy a víz, amit iszunk, amivel mosakodunk, amiben nyáron a strandonlubickolunk, amit a borhoz töltünk, hogy fröccs legyen belőle, a csodák valóságos tárháza, stemérdek lehetőség rejtőzik benne. De ez így önmagában nem volt újdonság, és legfennebb anépszerű tudományos lap olvasóit érdekelhette. Budulău többet akart bizonyítani, nagyobbfelfedezéssel akart elégtételt venni magának elszenvedett - és részéről minden bizonnyal el is

túlzott - sérelmeiért; s ez a nagy felfedezés tulajdonképpen már ott volt a kísérleteivelkörüljárt, megtapintott titkos közegben, még ha ez idő szerint ezt csupán ő hitte el. Talán márelejétől fogva nem vártak tőle különösebb eredményt, s a kutatási tervbe is leplezett

bizalmatlansággal iktatták be témáját; az emeleti laborban talán már akkor mosolyogtak rajta,s így sugdolóztak: „Hagyjátok, fusson a délibábja után, kitöri majd a nyakát!” Már csak az agondolat, hogy vannak, akik a vereségére számítanak, s akkor vigasztalólag veregetik megmajd a vállát (ami nem jelenti azt, hogy maguk között nem röhögnek rajta kárörvendően),már csak ez a gondolat képes volt olykor mélyen leverni, a kétségbeesés szélére taszítani; sehhez járult az, hogy a nagy eredmény mindegyre kisiklott a kezéből, apró sikerekelégtételeit kínálva maga helyett, afféle sikereket, mint aminőkkel Popescu henceg, s aminőkőt magát is meg-megörvendeztették, mielőtt elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel.Később azt vette észre, hogy csökönyösségnek bélyegzett elszántsága több csúfolódást váltki, mint ha szép csendben feladta volna a küzdelmet, „Budulău fel akarja találni azörökmozgót” - mondták az intézetben. „Rávertél az amerikaiakra, Budulică - vigyorgottszemtelenül Popescu. - Ők felhagytak a kísérletekkel, egyedül te tartasz ki ezen a csatatéren.”Irigyek, ez a helyzet, próbálta megnyugtatni magát, de nem mindig sikerült; néha gorombán,sértően visszavágott, amivel persze csak olajat öntött a tűzre. „Nincs egy csöpp humora sem”

- mondták róla, s ez véletlenül igaz volt. ő pedig belekapaszkodott a végső győzelemreményébe, és szorgalmasan dolgozott tovább: oldatokat készített, porokat és folyadékokatkevert, gázbuborékokat fogott fel és elemzett, mikro-kapillárisokat tanulmányozott a górcsőalatt, és nőttön-nőtt az a meggyőződése, hogy közeledik élete fénypontjához: ahhoz a

pillanathoz, amelyben a megtalált katalizátor hatására a víz egyszer csak feltárja egy eddigsoha nem látott arcát. Más fizikai és vegyi tulajdonságokat hordozó, másképpen viselkedő,viszkózus víz lesz, egy új és csodálatos anyag. Csak meglelje azt a katalizátort!

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Még nem ocsúdott fel a meglepettségből. Mereven nézett látogatóira, s próbálta összeszednikusza gondolatait. Félt is kissé, de jól leplezte; a két idegen várt, mintegy időt adva rá, hogymagához térjen. Töprengve harapdálta ceruzája végét, aztán egyszer csak felderült és nevetnikezdett.

- Nem ugrom be - mondta, s apró pufogásokat bocsátott ki az orrán. - Ha nem vagytok bolondok, akkor farsangot játszotok.

Persze, az emeleti laborban ötölték ki ezt is az ő bosszantására, próbálta elhitetni

magával. Felállt, ajtót mutatott hívatlan vendégeinek, s hogy biztosabb fellépésűnek lássák,kidüllesztette a pocakját; azok ketten azonban csak összenéztek, és eszükbe se jutott távozni.

- Be kell bizonyítanunk neki - szólt a Ciprian néven bemutatkozott idős úr a másikhoz.Budulău teljes testsúlyával visszaereszkedett a székre.- Csak rajta - mondta, és a tekintetében parányi játékos fény villant meg.Frey, mármint akit Ciprian így nevezett, bólintott, és mindenekelőtt hosszan, fürkészve

nézett Budulău szeme közé. Majd előrehajolt a székén, s valamit az asztalra lökött. Budulăuösztönösen félrekapta a kezét az aprócska tárgy útjából, amely a mikroszkópig gurult, s ottmegállt.

Egy kis darab kréta volt, jól kihegyezett, lecsiszolt pasztellkréta, mintegy háromcentiméternyi. „Nem, mégsem lehet kréta” - gondolta Budulău, és ahogy újra maga elé idézteaz apró tárgy röptét, koppanását az asztal lapján, rájött, hogy jóval nehezebb a krétánál.Formája éppolyan kevéssé árulta el rendeltetését, mint elefántcsontszerű, de nem csillogófehérsége azt, hogy miből van.

- Mit bizonyít ez? - kérdezte a tárgyra mutatva. - Nem értem, mit akartok vele.S megint mosolygott, noha gyűlt benne a bosszúság. „Ugratni akarnak, persze. Csak

okosan, hogy ne röhögtessem ki magam” - gondolta, s így meggyőződve róla, hogy tréfát

űznek vele, legalább a félelme elmúlt. „Bele kell mennem a játékba, ameddig megtudom, mia szándékuk. S hogy kicsodák és ki küldte őket. Majd aztán valahogy csak megszabaduloktőlük. Hanem ha a Popescu keze van a dologban, akkor jaj neki, most az egyszer befut acsőbe” - és már tervezte, hogyan zárja be látogatóit a laborba, hogyan hívja ki nyomban arendőrséget, milyen cirkusz lesz, s hogy megbánja majd Popescu az idétlen tréfát.

- Ott van egy edény - szólalt meg most Frey, és érzett, hogy nem könnyen fejezi ki magát:a szavak között kis szüneteket tartott, és kiejtése sem volt hibátlan. Egy széles szájú, kereküvegedény felé bökött, amely szárazon, de nem elég gondosan elmosva-kitörölve állt aközelben. - Fogd azt! Tölts bele vizet! Tele - mondta Frey, és feszülten figyelte, mi történikszavai hatására.

Budulău egy percig habozott, majd vette az edényt, s a csaphoz ment vele. „Lássam, mitakarnak még.” Miután az üvegtál megtelt, az asztalra helyezte, s visszament elzárni a csapot,ügyelve, nehogy közben szem elől tévessze látogatóit.

- Fogd azt! Tedd bele! - mutatott Frey a mikroszkóp mellett heverő tárgyra.- Tedd bele te! - dühödött meg hirtelen Budulău. - Elegem volt a hülyeségeitekből!

Menjetek inneni… Hallják, uraim: nem ismerem önöket, nem is óhajtom ismerni, demegállapítom, hogy önök behatoltak egy laboratóriumba, ahol titkos jellegű kutatómunka

folyik, s ezért felelniük kell…- Csillapodj, kérlek! - szólt közbe Ciprian, és felállt. - Arról volt szó, hogy bizonyítékotszolgáltassunk. Ha nem mered megtenni most és előttünk, amit kis idő múlva nélkülünk tettélvolna meg, én segítek. Segítek, hogy megszerezd magadnak a bizonyítékot, hogy aztán szótérthessünk.

Magasabb volt, mint Budulău, magas és sovány. Hangja olyan higgadtan, józanul szólt,másfelől szavai tartalma is annyi kíváncsiságot keltett, hogy Budulău tényleg lecsillapodott, s

8/11/2019 GALAKTIKA_054


tudat alatt ez ingerelte leginkább: látogatói régi, közvetlenül a háború utáni évekből, az őfiatalkorából való divat szerinti ruházata); kinyújtotta a kezét, felvette az aprócska tárgyat a

piszkos, mindenféle sav marta asztallapról, mérlegelőleg himbálta meg a tenyerébenegypárszor, majd a vízzel telt edénybe pottyantotta.

Kurta bugyborékolás. Halvány szürkéskék hullámgyűrűk ütődnek az edény falának, és avíz nem víz többé, nem átlátszó, tiszta folyadék, hanem sűrű, nyálkás pép… „Úristen, akatalizátor!” Budulău lába megroggyant, egész testét gyengeség öntötte el. Hogy várta,

hányszor megálmodta már ezt a nagy pillanatot!Mintha valami megszakadt volna benne, a feje zúgott, s gondolatai hol egymásra

torlódtak, hol mintegy szétgurultak. Nem hitt a szemének, az érzékeinek, s egyik vendégérőla másikra bámult, hogy aztán újra az edényre meredjen: az edényre, amelyet maga töltöttmeg vízzel, s amelyben a víz egy szempillantás alatt azzá vált, amit ő évek óta hajszol. „Nem,az élet nem lehet ennyire könyörtelen” - gondolta, és közben érezte, hogy igenis ennyirekönyörtelen: célját mások érték el, dédelgetett álma másoknak valósult meg. Elkomorult,hirtelen megnyúlt arca híven tükrözte, mi forog az agyában: „Hiába dolgoztam, küszködtem,még ebben is vesztenem kellett. Legyőztek, megelőztek!” Szédülten bámulta az edényt s

benne a közönséges kocsonyás masszát, ami számára oly sokat - nem: mindent jelentett.Egyszerre heves vágyat érzett, hogy az ismerős-ismeretlen anyagot mikroszkóp alatt ismegnézze. „Hátha humbug az egész” gondolta reménykedve, s ugyanakkor valamimegmagyarázhatatlan csalódottsággal.

Nem nyúlt a mikroszkópért, nem mert. Reszketett a keze. Félszeg mosolyt erőltetett azarcára, és azt mondta:

- Négy esztendeje… négy egész esztendeje próbálom megtalálni ezt a katalizátort…- Csodálkozom, hogy még nem érted - felelte Ciprian. - Ez a te katalizátorod, ember!

Budulău kínlódva igyekezett lenyelni a torkában támadt gombócot.- Hiszen mondtam, ki vagyok. Meg azt is, honnan jöttem - folytatta Ciprian. - Ott,ahonnan jöttem, a katalizátorod létezik. Itt, ahol te élsz, nem létezik, mert még nem találtadfel. Még, mondom. Mert valószínű, hogy rövidesen…

Ez több volt, mint amennyit Budulău idegei elbírtak. Leroskadt a székére, és hosszú pillanatokig nem jutott lélegzethez. Kinn kétszer felcirrent a telefon, egy másik laborbólkereshette valaki; riadtan rezzent meg, de nem állt fel, s zavaros tekintete vendégeire meredt.Ciprian azt állítja, hogy az ükunokája, őrület, képtelenség, mindazonáltal nem nagyobbképtelenség, mint ami itt történt a szeme előtt a vízzel… „Fogadjam el ezt az agyrémetvalóságnak? De tehetek-e mást, okosabbat?” - gondolta. Hátha ez az ő nagy esélye? Hátha akatalizátor még tényleg nincs felfedezve, és igazuk lesz ezeknek az idegeneknek, hogy őfedezi fel; nem ezen dolgozik-e annyi ideje szinte fanatikusan, miközben mások sorrafelhagytak a téma kutatásával? A kis darab katalizátor onnan kellett hogy jöjjön, ahonnanCiprian és társa, a felfedezése utáni időkből; így kell lennie, másképp nem létezhetettvolna… Gondolat gondolatot kergetett az agyában, lassan azonban kezdett mindenelrendeződni és arrafelé mutatni, hogy amit látogatói állítanak, az igaz, ámbár jövetelük okátmég nem értette.

- Mondd, csakugyan én leszek, aki…? - suttogta Ciprianra bámulva.- Igen - bólintott amaz. - Ha tudni akarod, a mi adataink szerint igen. S az adatainkmegbízhatóak: sok egybehangzó dokumentum maradt fenn a ti korotokból. Egy ilyenfelfedezés szenzációt kelt…

Budulău erein forró vérhullám nyomult végig; lebegni érezte magát, s nem emlékezett rá,hogy valaha ilyen boldog lett volna. Mert az volt, nyilvánvaló; hogyan lehet másképpnevezni a szédületnek, örömnek, hatalmas jóérzésnek azt az elegyét, amit az ember alig tud

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Mikor végre sikerült visszanyelnie a boldogság könnyeit, Budulău áthajolt az asztalon, s aztkérdezte:

- Ha tényleg onnan jösztök, bizonyára tudjátok: mi lett… azaz mi lesz a felfedezésemmelés velem?

Frey oldalt fordult a székén, és Ciprianra pillantott.- Még ne - intett az idős úr, majd Budulău szemébe nézett. Nyugodtan, hallgatagon

figyelte, mintha most döntene, hogy válaszoljon-e. - Érdekes dolgok történtek - mondta

aztán. - Főleg az építőiparban. Cement, homok, mész helyett a víz lett az univerzális kötő- éstöltőanyag, s egészen új építési módot hívott életre. Mesterséges szigetek, hatalmas

platformok az óceán fölött, különféle űrbeli konstrukciók… Nagyon fontos, hogy akatalizátor minden külső körülmény között ugyanolyan reakciót vált ki a vízből.

- Remek - kiáltott Budulău ragyogó arccal. - Ez több, mint amit képzeltem! Micsodalehetőségek! S ha eszembe jut, hogy majdnem megvonták a kísérletektől azt a csekély

pénzügyi támogatást…- Most mutasd meg - fordult a társához Ciprian.Frey újabb apró tárgyat tett az asztalra: egy körülbelül öt centiméter hosszú rézcsövet.

Függőleges helyzetbe állította, kisebbik nyílásával felfelé, de ahogy az asztal alig érezhetőenmozdult egyet, a cső felborult, és egy csipetnyi hamuszerű por ömlött ki belőle.

- Mi ez? - kérdezte Budulău kerekre nyílt szemmel. Ciprian felvette a rézcsövet.- Nézd, ide volt befogva az a kis darab katalizátor, amelyet az imént a vízbe löktem. Ez -

magyarázta - egyszerű töltényhüvely.

Sokáig ült mozdulatlanul, arcát a tenyerébe temetve s ujjait a szemére nyomva. Két vendégeeltűnt, valahogy „felszívódott”, amint ez várható is volt tőlük; ha a labor padlója nyelte volna

el őket, akkor sem távozhattak volna gyorsabban, stílszerűbben. „Ez sok volt egy napra!” - sóhajtott fel Budulău, s hirtelen, bár nem meglepően, heves fejfájás tört rá.Igen, látogatói elmentek - ahogy ők mondták: visszavonultak - a maguk korába, ő meg

egyedül maradt lázas, forrongó gondolataival, és erőlködve próbálta elrendezni kétség ésönvád gyötörte agyában a nemrég tapasztaltakat. „Ki hitte volna?” - sóhajtott újra. Mindenazzal a felborult rézcsővel kezdődött, a töltényhüvellyel. Egy órával ezelőtt Budulău vállátmég csak a saját kisebb-nagyobb gondjai terhe nyomta, s anélkül hogy sejtette volna sikereközelségét, kötelességének érezte a katalizátor felfedezéséhez vivő út göröngyeit taposni.Most azonban, amikor túl volt győzelme előre megízlelt örömén, másfajta, a sajátjainálsokkal súlyosabb gondok kezdték gyötörni. „„Ki az ördögnek jutott eszébe ilyen célokrahasználni a katalizátoromat?” - csikorgatta a fogát.

Sötét dolgokat tudott meg Cipriantól.- Ami az imént az edényben történt, az történik a szervezetben is, ha kapcsolatba lép a

reakciót kiváltó szerrel - mondta idős látogatója. - Nem tudom, ti itt, a ti korotokban hogyanhaltok meg, nálunk azonban rengetegen halnak meg ilyen módon. Elég egy karcolás, és…Minden élő szervezet tartalmaz vizet, az élet maga „kaland a vízben”, ahogy egy

biológusotok mondotta. Nos hát, mikor egy ilyen golyóval eltalálnak, ez a kaland

befejeződik: a szervezetedben levő víz néhány másodperc alatt ilyen sűrű péppé változik,mint ez itt az edényben. A többit képzeld el…- Hihetetlen - nyöszörgött Budulău.De ez a „hihetetlen” érzelmei visszahőkölése volt csupán; értelme ugyanakkor rögtön

átlátta, hogy amit Ciprian mond, az nagyon is hihető. „Azok az eszelősök - gondolta - képesek voltak fegyvert csinálni a katalizátoromból!” Ciprian tovább beszélt:

- Bevetették egypár háborúban is, meglehetősen távol zajlott helyi összeütközésekben;

8/11/2019 GALAKTIKA_054


borzalmasabb, ezeknek a teteme nem enyészik el, valahogy mumifikálódik; ott maradnakhalomban, mint holmi ledöntött szobrok, az utcákon… Készültek nagy rakétalövedékek is akatalizátorodból, mindenütt raktárszámra tárolják őket, s az emberiség egyelőre azt hiszivagy inkább azt reméli, hogy nem kerülnek felhasználásra: túlságosan nagy pusztítástokoznának. Képzeld el, hogy ezek a te katalizátorodat hordozó bombák a folyókba, avilágtengerbe hullnak. Bőven elég van már belőlük ahhoz, hogy a bolygó egész hidroszférájátszürke, kocsonyás masszává változtassák. Képzeld el a kontinenseken rekedt, ivóvíz és

élelem nélkül maradt emberiséget, milyen iszonyatosan kell elpusztulnia az egész élővilággalegyütt; a ti atombombátok - hirtelen nem is tudom, feltaláltátok-e már - csekélység ehhezképest… Mármost gondolj át mindent, s döntsd el a lelkiismereted szerint, hogy jó-e ilyenrettentő terhet rakni az utókor nyakába.

Budulău őszintén és mélyen megrendült.- Ezért jöttünk. Ezért küldtek bennünket - folytatta Ciprian. - Hogy megértessük veled, mi

a teendőd. A mi korunkban lépten-nyomon láthatók felfedezésed alkalmazásai, úgyhogy hamost még nincs is a kezedben a katalizátor, biztos, hogy felfedezed, és biztos, hogy tefedezed fel. De kérünk, értsd meg, hogy ezzel végveszélybe sodorsz mindannyiunkat, azegész emberiséget… Nem tudom: most, mikor még a felfedezés előtt vagy, meg tudod-eítélni a várható katasztrófa nagyságát…

- Mit kell tennem? - kérdezte Budulău elfúlva.- Hagyj abba mindent!Budulău úgy bámult Ciprianra, mint aki egy szavát sem érti.- Hagyj abba mindent, és mondj le a felfedezésről! - nézett rá Ciprian ünnepélyesen. - Ezt

kérjük tőled mi, az utókor: bíráid, akik felmentő vagy elmarasztaló ítéletet mondunk fölötted.„Ezt kérik, igen: ezt, semmi többet” - ismételgette Budulău magában, magas homlokát

tenyerébe támasztva. Lassan megképzett előtte mindaz, amit Ciprian előadott, de az elsőhallásra iszonyatosnak tűnő dolgok most valahogy vesztettek fenyegető voltukból, miutánésszerűen próbálta elemezni a kérdést. Az első pillanatban, mikor magára maradt, szerettevolna azt hinni, hogy nyomasztó álomból ébred, de egyrészt ott voltak a látogatás tárgyinyomai, másrészt oly világosan, élénken emlékezett mindenre, hogy teljes bonyolultságábanis valóságnak kellett elfogadnia a helyzetet. „Minél ellentmondóbb egy helyzet, annálkörültekintőbben kell viselkedni benne - gondolta. - Ha ezek ketten csakugyan a jövőből

jöttek, valószínűleg az igazat mondták; nem hiszem, hogy elfecséreltek volna egy ilyenidőutazáshoz szükséges energiamennyiséget csak azért, hogy engem átejtsenek. S az is lehet,hogy a katalizátor, ami már itt van félkészen a kémcsöveimben, nem szolgál majd csakis

békés célokra, ahogy én elképzeltem. Ez baj” - csóválta meg a fejét, és elégedetlenül nézettkörbe a labor kora délutáni fényben csillogó fémtárgyain, vegyszeres üvegein. „De tehetekvalamit?” - vont vállat, s úgy érezte, roppant üresség támad benne: feneketlen szakadék,amely elnyeli egész lényét.

Ott látta magát egy lépésre a nagy eredménytől, amelyért évek óta dolgozott, s amelynekközelségét tulajdonképpen már sejtette; Ciprian csak megerősítette hitében, és előremegízleltette vele a felfedezés hallatlan boldogságát. Az üvegtálban (amelyet egyébként

látogatói magukhoz vettek, mielőtt búcsú nélkül eltűntek), az ő kísérletei eredményekéntment végbe az ő reakciója; pontosan úgy zajlott le, ahogy mindig is elképzelte. Megtörtént acsoda, amelyért annyira megszenvedett, annyi gúnyt és bántást viselt el, főleg az utóbbiidőben, kicsinyes és mindenekfelett irigy kollégái részéről. Ó, hányszor ki nem kelt ellenük,hányszor oda nem kiáltotta gyűléseiken csakúgy, mint az intézet folyosóin: „Nem baj, majdmeglátjátok! Megmutatom én nektek!” S épp most, amikor oly közel ért a célhoz, hogy márelőre látta irigyei, ellenfelei néma elámulását, megszégyenülését bizalmatlanságukért,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


„Most minden megváltozna. Döntően megfordulna minden” - gondolta. Ciprianmegértette vele, hogy most valóban közel áll a nagy eredményhez; ó, sokszor remélte már, deaztán mindig elakadt valahol, nem jutott tovább, kétség is támadt benne; most látta, amit őmaga fog elérni, vendégei pedig egy új technikai forradalomról hoztak hírt, és biztosítottákróla, hogy ez teljes mértékben az ő felfedezése nyomán bontakozott ki; ilyen sikerrelegmerészebb álmában sem számított. „Úgy kell vennem a dolgokat, ahogy vannak. Illetveahogy lesznek” - javította ki magát. Rájött, hogy kezdi összezavarni az időt, ami nem is

csoda, ha meggondolja, milyen nagy élményt élt át előzetesen, annak a „kontójára”, amihónapok vagy talán hetek múlva fog csak bekövetkezni. Esetleg napok múlva… Hirtelenfurcsa érzés szállta meg: annak a játékosnak az öröme, aki tudja, hogy a még el nem pördültszerencsekerék a főnyereményt hozza meg neki. Felállt, és lassú, könnyed léptekkel, acementpadlatra szegezett szemmel, kezét a köpenye zsebébe dugva, ide-oda járkált ahelyiségben. Csak most fogta fel, amit Ciprian mondott, akkor elsiklott szavai káprázatostartalma fölött, bár a szavakat pontosan regisztrálta; igen, a felfedezés szédületeskövetkezményekkel fog járni. „Úristen, ilyesmikért Nobel-díjat is adnak” - gondolta, smegállt a régimódi spektroszkóp mellett, hogy állványához támaszkodhasson; a lehetőségmegcsillanása olyan izgalmat váltott ki belőle, hogy elgyengült, és kopasz feje búbján kiütötta verejték. Már látta magát, amint világ körüli útra indul Margareta társaságában, esetleg agyerekeket is viszi… és amint akkor fájdalmasan jut majd eszébe, hogy életében kétszer voltkülföldi kiránduláson, egyszer Budapesten és Prágában, egyszer Kijevben… Ó, egy hajóút aCsendes-óceánon… és a repülőterek, a gépek, Air Francé, Panam, és Boeing-747…Meghívások, előadások; Kalifornia, India, a Riviéra, metropolisok… és Margareta végremegengedhet magának egy kis luxust, amire mindig vágyott, mostanában azonban egyrefogyatkozó reménnyel… ő pedig akadémikus lesz, ez szinte magától értetődik, s a kollégái,

mostani kollégái restelkedve mondogatják majd: „Hát igen, ez méltányos, tulajdonképpen miis régóta így gondoljuk…” S ő azt fogja kérdezni tőlük, mert azért egyszer vissza kell fizetniea rengeteg megaláztatást: „Na, hát szóval ki kerget délibábot? Ki harcol szélmalmokkal, hogyállandóan gúnyolni kelljen, gyűléseken bírálni, névtelen leveleket küldözni neki, röhögnirajta és áskálódni ellene a vezetőségnél?”

Szabadjára engedte képzeletét, s annyira elmerült a későn jött, de nem elkésett beteljesülés maga elé rajzolásában, hogy kész tényeknek érezte ábrándjait, és egészenmegfeledkezett látogatóiról, s arról, hogy mire kérték. Roppant türelmetlenség ágaskodott fel

benne; úgy érezte, nem tud majd aludni sem, ameddig kezében nem lesz az eredmény. Aztánegyszer csak újra eszébe jutott Ciprian, s öröme alábbhagyott, ideges nyugtalanság kezdett

belevegyülni. „Hogyan várhatja el tőlem, hogy mondjak le? Miért? Mit tesznek akkor acsaládomért, magamért, milyen más esélyem van még az életben, mint ez a felfedezés?” -gondolta, s valami alattomos düh támadt benne, még nem tudta, ki vagy mi ellen; a sajátgyengesége ellen, nyilvánvalóan, hogy meghatódik, hagyja magát befolyásolni, s eltaszítja atálcán kínálkozó szerencsét. „Elvégre minden felfedezésnek voltak jó és rosszkövetkezményei” - próbálta mentegetni elhatározását, melyet még nem hozott meg,legalábbis azt hitte, de amely egyre világosabb körvonalakat öltött benne, s már igyekezett

felszínre törni, átvenni cselekedetei irányítását. „Ki kényszeríti őket, hogy fegyvertgyártsanak a katalizátoromból? Használják fel békés célokra, mondjanak le ők a kártékonyalkalmazásról… S miért vannak úgy oda, hogy a háborúkat modern fegyverekkel viselik,nem kőbaltákkal? Ne háborúzzanak, ha nem tetszik nekik. Ítéljük el mi is a fizikusokat, mertnemcsak villanyáramot termelünk az atomenergiával, nukleáris fegyvereink is vannak? Naés, ha vannak? Fő az, hogy ne használjuk őket. Az ember nem őrült meg, hogy elpusztítsa a

bolygót. Jól mondja Ciprian: a világ egyik részében fegyvereket tárolnak, a másik részében

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Ha ez a helyzet, akkor mit hibáztatnak engem? Mi jogon kérik, hogy hagyjam abba? Miért énhagyjam abba, hogy utánam jöjjön majd másvalaki, akit nem hat meg az érzelmes duma?!” -kiáltotta; egy idő óta fennhangon beszélt, s kezével minduntalan az inge gallérjához nyúlt,hogy lazítson rajta.

Keserűen, vádlóan szakadtak ki belőle a kérdések, mint olyan emberből, akilángelméjének minden gyümölcsét feláldozta, s örökre elfogadta azt a szürke egzisztenciát,amelyben eddig is leledzett. Becsületes volt: még nem tudta, hogy lelke mélyén már

megszületett a döntés.

Lépések a folyosón, az ajtó hátravágódik, valaki sietve be, megbotlik a küszöbben… Budulăunem ismerte fel rögtön. Nagyon megöregedett, s ezenfelül az arca kormos, izzadt volt; furcsaköpenye, amelyen égésfoltok látszottak, s a lyukakból finom fémszálak bújtak elő, perzseltszagot árasztott.

- Odaátról jövök - hörögte. - Emlékszel rám? Odaátról jövök az utolsó háborún túliidőből; leírhatatlan borzalmakat kellett meglátnom… Ez azt jelenti, hogy te nem hallgattálmeg, hogy fontos okaid vannak a vak következetességre, tehát nincs mit tárgyalnunk.Agyalágyult vagy, ha nem értesz meg, vagy egyszerűen fütyülsz ránk, mindegy; a lényeg az,hogy megvonod tőlünk a jogot az élethez, s ezzel az ártatlan kezeddel, amellyel csak ártatlanvegyszereket kavargatsz, a halálos ítéletünket írod alá.

- De hiszen még fel se fedeztem - próbált meg tiltakozni Budulău erőtlenül, reszketve azijedelemtől, amit a másik váratlan és drámai visszatérése váltott ki benne.

- Fütyülsz ránk - nézett a szeme közé sötéten az idegen magas homloka alól, melyhez egycsapzott, hamuszürke tincs tapadt. - Nem törődsz vele, hogy a vállunkra rakod felfedezésedterhét, hogy ez a teher agyonnyom és megfojt bennünket, hogy rémálma leszel a

gyermekeknek, hogy egész utókorod elítél és megátkoz; mit bánom, mondod, én akkor nemleszek már, megengedhetem magamnak, hogy fütyüljek az ítéletükre. De ebben tévedsz!Egyetlen dolgot felejtettél el, ha egyáltalán eszedbe jutott: azt, hogy tudunk védekezni is, ésképesek vagyunk egész közelmúltunkat, a te időd szerint a jövőt feláldozni. Nem képzelhetőel semmilyen más jövő rosszabbnak annál, amelyet te akarsz nyújtani nekünk.

Budulău nem értette egészen, de megérezte a veszélyt, s valamit szólni akart, amibőlazonban csak szánalmas dadogás lett. Az öreg kinyújtott kezére meredt, s eltelt néhánymásodperc, ameddig felfogta, hogy az, ami rászegeződik: fegyver. Rémülettől eltorzult arccaltartotta a két kezét maga elé, s a szemében könyörgés csillant.

- Késő - mondta a foga között az, aki előző látogatásakor Cipriannak nevezte magát; s akövetkező szempillantásban Budulău összerogyott, magával rántva zuhantában egykémcsőtartót. Az edények majdnem mind összetörtek, tartalmuk a cementpadlatra freccsent. -Késő - mormogta még egyszer az idegen, mintegy magának, s a halottra bámult, akit egyőáltala még fel nem talált és többé soha fel sem is találandó fegyverrel ölt meg.

Majd köpenye zsebébe rejtette a revolvert, és odalépett Budulău dolgozóasztalához.Sietség nélkül lapozta át a kutató jegyzetfüzetét, különösen két-három, képletekkel sűrűnteleírt lapot vizsgált meg figyelmesen. Bólintott, s a mosdókagylóba dobta a jegyzeteket,

aztán újra szétnézett az asztalon, s hogy nem találta, amit keresett, a holttest fölé hajolt.Cirregni kezdett a telefon. Az idegen megrezzent, s úgy maradt előrenyújtott karral a testfölé hajolva, ameddig a készülék elhallgatott. Akkor belekotort a fehér köpeny zsebébe,megtalálta a gyufásdobozt, a kagylóhoz visszatérőben kivett egy szálat, meggyújtotta ésodatartotta a füzet széléhez.

Mozdulatlanul nézte, amint a tüzet fogó s felkunkorodó lapok egymás után elégnek.Mikor aztán az utolsó is hamuvá oszlott, s az utolsó láng is ellobbant az apró hamurakás

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


HINTAJÁTÉKMIRCEA OPRIŢĂ

Tehát egy számításokban megőszültfej, egy szavakba roskadt test teszi,hogy ma a Földtele pezsgő, zavaros géniusszal.

Csillagokból alászálltfajnak akartuk hinni magunkatelső félelmeink estéjén. Dőre álomés önbizalmunk virágát locsolóallegória volt.

Százados hintajátéklendíti minden eszménket a jövőbe.Hogy kik vagyunk ésmire jutottunk, egy időn túlsenkit sem érdekel: csak

amit alkottunk, az marad fenn.

S a fény, amitgerjesztettünk, a bolygókvilágának világol:útjában a sötét

bolygókat beragyogja.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


TrambulinugrásMIRCEA OPRIŢĂ

Figyelmetlenül jöttem le az irányítótorony lépcsőjén, s tíz nap óta másodszor fordult elő,hogy egy ügyetlen lépésemtől kificamodott a térdem. Most még csúnyábban, mint a múltkor,de szerencsére nem tanúk előtt, úgyhogy megúsztam a csodálkozó részvétet; nem közömbösszámomra, mit gondolnak rólam az embereim, s az ilyen kínos pillanatokat, hacsak lehet,egyedül óhajtom átélni. Bosszantott volna, ha arra jár valaki, s meglát, amint ott vergődöm alépcsőn, erőlködve, hogy ne kiáltsak fel a térdkalácsomba nyilalló fájdalomtól, melyre egyélesebb lett minden újabb kísérletemre, hogy kibicsaklott lábamat óvatosan helyéreigazítsam. Mint szomorúan rájöttem, az első ficam valahogy utat nyitott ennek és a

következőknek; hogy úgy mondjam, elegyengette a talajt előttük. Gondolom, jó pár percigheverhettem ott, a kíntól eltorzult arccal s az erőfeszítéstől izzadtan, és próbáltam a térdemetmozgásképes helyzetbe hozni. Ez végül sikerült is, egyszer csak hallottam a helyére ugrótérdkalács pattanását; s ez, hogy sikerült segítenem magamon, némileg enyhítette acsüggedésemet, mely attól fogott el, hogy velem, éppen velem ilyesmi történhetett, s immármásodszor - amilyen váratlanul támadt, éppolyan kellemetlen jeleként a testi hanyatlásnak.Miután a fájdalom alábbhagyott, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de nem mertem rögtöntovábbindulni; ülve maradtam a lépcső közepe táján, s gyorsan dagadó térdemetdörzsölgetve, azon kaptam magam, hogy az emberi gyarlóságon, egy nemrég még hibátlan

biológiai szerkezet elromlásán töprengek. Ez a két, banálisnak látszó baleset felismertettevelem, milyen gyenge, mily könnyen kibicsakló lábakon hordjuk nemcsak személyesóhajaink, reménységeink magunkban felépített légvárát, hanem még egy egész mindenségátlátásának becsvágyát is. Ültem, s néztem az irányítótorony átlátszó falán túl e mindenségcsalóka, színességet-mélységet nélkülöző kivetülését; nem környékeztek túl vidámgondolatok, s egy árnyalatnyi rosszkedv - függetlenül a térdem sajgásától - akkor is velemmaradt, amikor lesántikáltam a földszintre. Rég nem voltam ennyire kedélytelen. El akartamhúzódni valahova, ahol a lábam is megpihenhet, a fejemet is kiszellőztetem.

S ez bizonyára nyomban megtörtént volna, ha ekkor a társalgó félig nyitott ajtajából nemüti meg a fülem beszéd és nevetgélés, együtt valami gyanús nesszel, mint a kavicsokegymáshoz koccanása. Szórakoznak a fiúk, gondoltam inkább türelmetlenül, mintközömbösen, s továbbindultam. De aztán más jutott eszembe, visszafordultam, s benyitottamhozzájuk. Mosolyogva néztek rám, mulattatta őket a kockajáték, én azonban egyszerre dühöslettem; nem hittem a szememnek, hogy ott van köztük Roman Czerminski, s ez annyirameglepett és felingerelt, hogy egy időre elfeledkeztem a lábamról.

- Mit keres itt? - kérdeztem nyersen, és hangom talán némi félelmet is elárult.- Mutatom a fiúknak ezt a játékot, meg akarják tanulni - válaszolta, szándékosan eltérve

kérdésem lényegétől.- Ne tegye a hülyét! - szóltam rá. - Nagyon jól tudja, hogy nem jöhet ide.- De ha már itt van, én azt mondom, hogy…- Csak ne mondj semmit, Mudura! - hallgattattam el az oktalan közbeszólót, és újra

Czerminskihez fordultam. - Balra át, és vissza a helyére! Most rögtön. Megértette?Láttam rajta, hogy sérti parancsoló hangom és fellépésem. Színlelt közömbösséggel vont

vállat, de arckifejezése mintha tiltakozó lett volna, s szemében dac csillogott. Nekem

8/11/2019 GALAKTIKA_054


egyet, s kiléptem az ajtókeretből, hogy se szándékosan, se véletlenül ne érintsem meg, amintfanyarul mosolyogva elmegy mellettem.

- Ezeket is vigye magával! - mondtam, és az asztalra dobott kockák felé intettem, jelezve,hogy nem akarom megérinteni őket.

- Ne hagyjam itt, hogy játsszanak a fiúk? - vigyorgott rám Czerminski.- Nem, nem, vigye csak, vigye.Pár pillanat múlva a folyosóról hallottam a lépteit, amint a karantén felé tartott. Itt benn

azonban nem oldódott fel a feszültség; rosszallást, ellenséges dacot éreztem a fiúkhallgatásában.

- De hát már annyit ült ott - jegyezte meg végül egyikük csendesen.- Ne vitatkozzunk, Hogan! Senkivel sem teszünk kivételt, Czerminskivel sem. Még egy

hétig marad a karanténban, pontosabban nyolc és fél napig a maival együtt. Mit gondoltok,azért rendelkezem így, mert hirtelen elment az eszem?

Hallgattak, de rám szegeződő szemükben nem láttam egyetértést. Bizonyára szerettékvolna éreztetni velem, hogy túlzok. Hiszen annyi idő eltelt már, s nem történt semmi - mondta a tekintetük. Sohasem történt semmi, tudom jól én is. De ez nem jelenti azt, hogysoha nem is történhet.

- Meg ne lássam itt! - kiáltottam. - Ki engedte ki? Nehogy még egyszer kiengedjétek vagyéppen hívjátok, mert lezárom az egész folyosót. Mindene megvan; azt az egy hetet,gondolom, még kibírja.

Előbb is megjárhatta volna az eszemet, hogy a fiúknak kell egy kis hideg zuhany:unatkoznak, s úgy küzdenek ellene, ahogy tudnak. Czerminski hasonlóképp. Már majdnemegy hónapja kuksolt a karanténban. Mudura célzott rá, hogy valamit lecsíphetnénk a hivatalosidőből, de akkor, vagy két napja, nem hittem, hogy komolyan beszél, s úgy emlékszem, rá se

hederítettem; én tudtam, amit ő nem, hogy tudniillik Czerminski szabadulásáig mégtisztázódnia kell egypár dolognak.- Mi történt a lábaddal? - érdeklődött Hogan, látva, hogy a kijárat felé menet bicegek.Feleletül csak legyintettem egyet, s továbbmenve azt hánytam-vetettem magamban,

hogyan kerülhetett Czerminski, ha kis időre is, az állomás központi traktusába. Ez volt aznapa második nagy csalódásom: annak a felfedezése, hogy - akárcsak a lábamban - nem

bízhatom meg embereimben, akikért eddig tűzbe tettem volna a kezem. Felelőtlen fickók,gondoltam keserűen. Nem értik meg, hogy kockáztatni akkor sem szabad, amikor úgy tűnik:a kockázat nagyon csekély vagy semmi. Hátha egyszer csak valami baj történik, nem most,nem Czerminskivel, hanem máskor, mással - ki fog felelni érte?

Kabinomban egy fotelba ereszkedtem, s miután fejemet a felfújható hátpárna hűvösműbőrén nyugtatva néhány percig pihentem, behívtam Marinát.

- Nézd csak, azt hiszem, megdagadt a bal térdem.Figyelmesen szemügyre vette és megtapogatta. Érintése fájt, de furcsa módon jót is tett

balesetes térdemnek, mely szemmel láthatóan megvastagodott a másikhoz képest.- Szegény fejed, elestél? Mi van már megint? - aggodalmaskodott. - Kapsz egy kis

sugárkezelést, jó? - döntött aztán, s gyöngéden megsimogatta a hajamat. Ennek a gesztusának

nem örülök egyértelműen; néha az az érzésem, mulattatja, hogy felfedezi kezdődőkopaszságomat, amit a ráfésült hajjal még sikerül elrejtenem.- Így megyek tönkre lassacskán - sajnáltattam magam. - Mit gondolsz, ne csökkentsem

felére a gravitációt? Kiküszöbölné az ilyen kellemetlenségeket.- De hozna másféléket. Mit akarsz? Ki hitette el veled, hogy már nem vagyunk fiatalok?Mindig az volt az érzésem, hogy Marina kitalálja, ha valami erősen vagy épp gyötrően

foglalkoztat; akkor is kitalálja, amikor töprengéseimnek nem adom külső jelét. Okos asszony,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Tudod, hogy Czerminski úgy jár-kel az állomáson, mint a saját házában? - kérdeztemmost már nyugodtabb hangon, s abban a reményben, hogy szövetségest találok benne.

- Hát nem az ő háza is?Ült a fotel karján, és tréfálkozásra volt hangolva.- Légy komoly, kérlek! Ez nem vicc. Most is a társalgóban találtam a fiúkkal, s ki tudja,

még hányszor volt ott a tudtom nélkül. Kis lazaság, amiből nagy bajok származhatnak.Czerminskire gondoltam, s magamban elismertem, hogy neki sem lehet könnyű. Miután

évekig volt egyedül egy űrhajó fedélzetén, emberek közé kerül, és akkor ne lehessen velük,ne érinthesse őket, sőt látni se láthassa, csak képernyőn, mintha még mindig az űrhajónvolna, háromnegyed fényévnyi távolságra - csakugyan komisz dolog. De hát, érveltemellágyulásom ellen, egy annyi magányt elszenvedett embernek egy effajta képernyőskapcsolat is sokat jelenthet; Czerminskinek igazán nem kellene türelmetlenkednie. Ha pedigtürelmetlenkedik, nagyon sajnálom; a Központ utasításai határozottak, s még szerencséje van,hogy nem hosszabb és szigorúbb karanténban ülést követelnek meg tőle.

- Ha baj lesz, kit vonnak felelősségre? S ki értesíti majd a Földet? - kérdeztem morózusan,újra merítve rosszkedvem elég bő tartalékából.

- Nem lesz semmi baj - vélekedett Marina. - Nekünk nem lehet bajunk, drágám; miszerencsés emberek vagyunk.

Túl jól ismertem, semhogy őt is némi kis felelőtlenséggel vádoltam volna magamban. Dehogy mi szerencsések vagyunk? Mióta vagyunk azok és milyen tekintetben? Reméltem, hogyő, legalább ő megérti, miért kellett oly indulatos eréllyel fellépnem, kockáztatva azt, hogymegbántom a fiúkat, s akit a legkevésbé akartam megbántani, Czerminskit. Egyszer csakazon kaptam magam, hogy olyan dolgokról beszélek neki, amelyek eddig egyáltalán nemvagy alig foglalkoztattak; az utóbbi időben támadt félelmemről beszéltem, s azt hiszem,

akaratlanul is azt a meggyőződésemet igyekeztem elfogadtatni vele, hogy állomásunkegyrészt túl kicsi és jelentéktelen, másrészt azonban védtelenségéhez képest túl kitett is aközvetlen veszélynek. Ha mi magunk nem védekezünk, mondtam, nem jön majd senki, hogymegvédjen, s hogy gratuláljon szájtátiságunkhoz, amivel lehetővé tettük a…

- Nem szóltam neked valamiről - váltott át más témára Marina oly hirtelen, hogymeghökkentett vele. - Elfelejtettem szólni, hogy Czerminski panaszkodott a kosztra; aztmondta, elege volt a szintetikus pépekből s a szárítmányokból, valami frisset kíván, nyersmurkot, hagymát, bármit. Még van víztelenített zöldségünk, de szeretném, ha beleegyeznél,hogy küldjek neki ezt-azt a növényházi termésből, legyen boldog. Jó?

Bevallom, hogy nem lelkesedtem, de nem is tettem semmilyen ellenvetést, ha egyszer ezvolt Marina kívánsága. Pedig a növényház csak szimbolikusan „termelt”. De igaz, így kelletteljárnunk. Marina jó érzékkel jött rá; legalább ennyit tegyünk meg Czerminskiért, ha márketrecbe zárjuk. Erről egyébként nem mi tehettünk: a Központ szigorúan megkövetelimindazok elkülönítését s ellenőrzését, akik onnan érkeznek, ahonnan ő is.

- Mondd, Ramon, tényleg átmentél egy fekete lyukon? - valahogy így szólt Hogan ámulóés hitetlenkedő kérdése, amikor Czerminski megjött, s az első videofonbeszélgetések utánegymásnak ellentmondó hírek kezdtek keringeni az ismeretlen űrhajóspilótáról.

Czerminski szinte sértetten javította ki, hogy ő nem Ramon, hanem Roman, mintha ez lettvolna akkor a legfontosabb, s csak aztán válaszolt a kérdésre. Nem tűnt érzéketlennek ahumor iránt, és látszott, hogy még elevenebb jópofaságból őrzött meg ennyit magányosutazásán. Mondott valamit a Kozmosz „szemetesládáiról” s arról, hogy nem volt semmikeresnivalója bennük; reméli, ezt mi sem gondoljuk másképp. Hogan nem lett okosabb aválasztól, de bosszút is állt érte, amennyiben az első, akaratlan névcserét még sokszormegismételte - azt hiszem, utóbb már naiv ravaszkodásból.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


lyuknak” hívnak. S ha esetleg belement volna, akkor nem lehetne itt, hogy teljesítményévelkérkedjen. Így tehát egy szerencsés fickó - és Czerminski okkal tarthatta magát annak -legfennebb azzal dicsekedhetett, hogy elment egy kollapszár közelében, és jó sorsa megóvtaattól, hogy az magához rántsa s elnyelje, mint minden vonzásába kerülő testet, óriási„szemetesládájában”, hogy én is a pilóta szemléletes szavával éljek.

Marina borogatást helyezett a térdemre, amely egyre tovább dagadt. Ha mozdulatlanul pihentettem, csak enyhe sajgása emlékeztetett a balesetre, de ez nyomban heves fájdalommá

nőtt, ha járni próbáltam. Tehát csak egészséges lábamon ugrándoztam, nevetséges ésszánalmas látványt nyújtva, aminek tudatától még külön is szenvedtem, akárcsak Marinaegy-egy véletlenül elfogott sajnálkozó pillantásától.

- Talán mégis csökkentened kellene a gravitációt - jegyezte meg.- Nem. Ha szükséges, ezt a fájdalmat is megszokom. Legalább nem hagy megfeledkezni

a…- Látnod kellene magadat egy tükörben.- El fog múlni, ne aggódj. Most ez az alak is felbosszantott - törtem ki, mintha azt vártam

volna, hogy ha másfelé terelem a figyelmemet, a fájdalom megszűnik.- Kicsoda, Czerminski? Hagyd már, ne bajlódj annyit vele.- Remélem, nem hiszed te is, hogy túlzok. Magával hozhatott valamit onnan, ahol járt…- Nem hozott semmit.Ezt én is így gondoltam, de Marina megengedhette magának, hogy határozottan mondja.- Nem élte volna túl - magyarázta. - Elsősorban ő maga esett volna vigyázatlansága

áldozatául, és el sem ért volna idáig.- Lehet, hogy igazad van.Másfél órával később, amikor úgy gondoltam, folytatni tudom abbahagyott munkámat,

felmásztam megint a számítógéphez - ellenkező irányban ugyanazon a lépcsőn, melyhezegyre kínosabb emlékek kezdtek fűzni. Felmásztam, ez a helyes kifejezés, mert mindenlépésemre ezer éles tűszúrás nyilallt a lábamba, s a kezemmel hol a korlátot fogva, hol atorony falához támaszkodva húztam-nyomtam magam előre. Már majdnem fenn voltam,mikor utolért Hogan. Képtelen voltam elhárítani buzgóságát, és hagytam, hogy segítsen;ezzel szemben el kellett viselnem csodálkozása és együttérzése harsány szóáradatát. Részvéteőszinte volt, de azért igyekezetében egy kis bűntudatot is láttam, s a jóvátétel szándékát, márami a Czerminski-ügyben tanúsított felelőtlenségét illeti, és ennek örültem; annak a jele volt,hogy Hogan gondolkozott a dolgon, s belátta, milyen veszéllyel jár mindannyiunkra nézve,ha a fegyelmezetlen aktus megismétlődik. Nem szóltam semmit, mert szükségképpenszemrehányással kellett volna kezdenem, s ehhez most nem volt kedvem, segítségét azonbanmegköszöntem, s lebeszéltem arról, hogy továbbra is rendelkezésemre álljon, amit buzgónajánlott. Egyedül akartam maradni a számítógéppel, hogy ellenőrizzek egyet-mást, seszemben sem volt kétségeimet és belőlük fakadó aggodalmamat Hogannal megosztani.

Eltartott néhány percig, ameddig átfogalmaztam a gép számára bizonyos korábbikérdéseimet, most már közelebbről is becserkészve azt, amire gyanakodtam. Egyúttalutasítást adtam az adattároló aprólékos átnézésére, nemcsak arra az időszakra vonatkozóan,

amelyben legutóbb a komputer nem bukkant semmi nyomra. Nem volt más választásom,minden egyes személyi lapot ellenőriztetnem kellett, még azokat is, melyeknek adatait betáplálásuk óta, hogy úgy mondjam, sohasem „mozgattam meg”.

Majdnem azonnal megkaptam a válaszokat a géptől, de utána még jó ideig ültem aműszerasztal halványan fénylő lapjára könyökölve, ameddig sikerült rászánnom magam,hogy kapcsolatba lépjek a karanténnal. Titokban azt reméltem, hogy alva találomCzerminskit; ez a legjobb ok lett volna rá, hogy elhalásszam a beszélgetést, amelyhez nem

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Én? - csodálkozott, és szemében gúnyos fény villant, de csak egy másodpercre, hogyaztán a szája sarkában felderengett mosollyal együtt hirtelen elenyésszen, s bennem kétségtámadjon, hogy nem csak képzeltem-e. - Mondtam már, hogy elég keveset alszom - tettehozzá magyarázólag.

Igaz, csakugyan mondta. De elhallgatott valamit, egy ennél fontosabb dolgot, mégpedigazt, hogy e gyáltalán nem alszik; ezt a komputer következtette ki egy sereg aprómegfigyelésből, amelyeket beletápláltam.

- Ma kissé erélyesen bántam magával. Higgye el, hogy nem rosszakaratból…- Ő, persze. Csak a kötelességét teljesíti.Komoly arccal válaszolt, de nyilvánvaló iróniával. Tettem magam, hogy rá se hederítek a

kis szúrásra.- Tulajdonképpen nem is ismerem magát - mondtam.- Hát akkor azért bánik így velem.Ravasz volt és óvatos. Feleletei semmi megfoghatót nem tartalmaztak, hiába hegyeztem a

fülem. Tudtam, hogy valahogyan provokálnom kell, de nem volt hozzá semmilyen jóötletem.

- Mindenképpen hibázott, ezt be kell látnia. És nemcsak minket tesz ki veszélynek, hanemsaját magát is. Elég, ha mondjuk a szervezete „elfeledkezett” volna valamelyik vírusról,amelyikkel mi békésen együtt élünk; a találkozás végzetes lehet.

Látszott, hogy ügyet sem vet erre a „lelkifröccsre”. S én, bár nagyon jól tudtam, hogyértelmes és igaz dolgokat mondok, mindezeket valahogy fölöslegesnek, sőt nevetségesnekkezdtem érezni attól, ahogy hallgatta őket, vagy ahogy képzeltem, hogy hallgatja. Erőt kellettvennem magamon, hogy folytatni tudjam, de megtettem; alapos okom volt rá.

- Még nyolc nap, az már semmi…

Sikerült abbahagynom, mielőtt megígértem volna, ahogy valami noszogatott belülről,hogy nem hosszabbítom meg vesztegzárban ülését a hivatalos időn túl.- Nem, az már semmi - ismételtem meg gépiesen, s közben figyeltem.- Tényleg.Mintha küszködött volna magával, hogy nyugodt maradjon. Néztem az arcát a képernyőn,

s az volt a benyomásom, hogy gúnyosan mosolyog, és valami olyan dologra gondol, amitnem tudok kitalálni, és ami épp ezért őt különösen szórakoztatja.

- Feltennék néhány kérdést - szántam el magam, hogy rátérjek a frontális támadásra.Már várhatta ezt a fordulatot, mert mint egy maszkot, úgy öltötte magára nyomban lehető

legunottabb arckifejezését.- Ha nem veszi rossz néven, fáradt vagyok. Hagyja most a kérdezősködést. Majd

beszélgetünk máskor, például nyolc nap múlva; akkor aztán kérdezhet, amit akar, mindenreválaszolok. Már amire tudok. ígérem.

Utolsó szavai annyi készséget próbáltak sugallni, hogy az már gyanús volt.Legszívesebben a képernyőbe vágtam volna valamit, hogy ne lássam többet, de türtőztettemmagam, s összeszorított foggal hajoltam előre - hogy ne vegye észre megütközésemet - atérdemet dörzsölni. Ez nemcsak az újra jelentkező nyilallást enyhítette tompa sajgássá, de

kedélyileg is megnyugtatott, valószínűleg azzal, hogy néhány másodpercig elvontafigyelmemet rosszkedvem másik, idegesítőbb és aggasztóbb forrásáról.Czerminski közben kilépett a vonalból, világosan tudtomra adva, hogy befejezettnek

tartja a beszélgetést. Ez feldühített. Csúfot űz belőlem: visszaél bizonyos értelembenkiváltságosnak mondható helyzetével, és kitér kérdéseim elől, amelyek feltevését ésmegválaszolását oly fontosnak tekintem! Nehezen gyűrtem le indulatomat, de sikerültmegállnom, hogy ne hozzam helyre a kapcsolatot; főleg az tartott vissza, hogy ne adjak

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Előkerestem a Roman Czerminskivel folytatott üzenetváltások és beszélgetések felvételeit azelső hívójeltől kezdve. Három nagy szalag - a legutóbbiak - a hivatalos kikérdezésttartalmazta. Ez alól egyetlen hazatérő pilóta sem bújhat ki: a karanténba utalt Czerminskinekis válaszolnia kellett a szokásos kérdések egész sorára. Elég sok fölösleges szöveg hangzottel, ekkor még senkinek sem jutott eszébe szabályos kihallgatást folytatni s különféletrükkökhöz folyamodni - néhány részlet azonban, amelyeket most kettőzött figyelemmelhallgattam újra, gondolkodóba ejtett, főleg egypár apró s látszólag nem jelentős

ellentmondással. Ezeket, mi tagadás, a kötetlen, embereim közbeszólásaitól meg-megszakított eleven beszéd során nem vettem észre. Most viszont az elhangzottak „hűvös”, aközvetlen részvétel élményének forróságától mentes átismétlése sok érdekes dolgotfelfedeztetett velem: apró habozásokat, időnyerés céljából tartott megfontolt szüneteket,amelyek után mindig egy-egy szabatos és okos válasz jött: olyan válasz, ahogy mostészrevettem, amelyet a pilóta a mi korábban elhangzott szavainkból, kérdéseinkből,közbeszólásainkból „állított össze”. Utólag támadt gyanúm arra késztetett, hogy az egyikeffajta késleltetett választ részletesen kielemezzem. Sikerült kimutatnom, hogy a válaszhalogatása kezdetének pillanatától - vagyis attól, hogy a pilóta nem felelt a kérdésre, hanemegy gáláns bókot intézett Marinához, amiből a beszélgetésnek egy egész kis kitérője fejlődött- addig a percig, amikor végre visszakanyarodott és felelt, a mi szövegeinkben majdnemminden eleme elhangzott az ő válaszának. Ez persze csak még nyugtalanabbá tett, anélkülhogy valamire is bizonyíték lett volna. Igaz, hogy ami a megítélést illeti, akárki könnyennekem szegezhette volna az elfogult szubjektivizmus vádját, elsősorban maga Czerminski; dehiába, én most már nem tudtam az egyes apró tényeket nem illeszteni összefüggő rendszerbe.

Nem tudtam legalább most, utólag nem találni gyanúsnak, hogy a pilóta velem vázoltatta felutazása űrbeli útvonalát, miután egy sereg adatot közölt velem erre vonatkozóan, olyan

ügyesen csoportosított adatokat, hogy csak most vettem észre, milyen hatalmas hézagoktátonganak közöttük. Jelentést nyilván nem írt, s bár ez kissé meglepett, mert eltért aszokástól, eszembe jutott, hogy a szabályzat egyetlen pontja sem követeli meg ilyendokumentum bemutatását. Ha tehát mások már mintegy szentesítették a szokást, Czerminskimegírhatja összefoglaló jelentését a Föld felé szálltában - gondoltam, s a magam részérőlakkor, eleinte, beértem a pilóta vázlatos elbeszélésével (hogy hézagos is, az csak későbbderült ki); ennek alapján minden további nélkül elkészítettem a saját jelentésemet a Központszámára, hogy tudják ott is, miféle űrhajót fogadtam, és milyen küldetésből tér haza.

Czerminski nem bizonyult rossz társalgónak, olykor még szellemes is volt, mint elbeszélőazonban középszerűnek tetszett. Beszámolója jóval alatta maradt az ilyen tárgyú szövegektöbbségének, s engem már először is meglepett, most pedig újra feltűnt, hogy utazása egyesrészleteire mily kevéssé emlékszik. De hát - gondoltam - érthető, hogy hosszú magányossága,útja legnagyobb részének eseménytelensége valamelyest eltompította benne a ritkaélményeket. Igen, eleinte még én kerestem számára mentségeket; ez is egyik bizonyság arra,hogy nem voltam eleve rosszhiszemű. S aztán amit az ember elfelejt is, nem felejtik el azűrhajó készülékei; Czerminskinek úgyis be kellett mutatnia mind a maga, mind az automataszondák készítette felvételeket. Ezekhez képest a legrészletesebb jelentés is csak szerény

vázlat, úgyhogy kezdetben Czerminski elbeszélésének pontatlanságát sem szándékosnak, semriasztónak nem láttam, legfennebb a pilóta korlátolt képességei jelének.Mintha az epikai tartalom vérszegénységét próbálnák ellensúlyozni, a beszámoló

számszerű adatai nagyon pontosak voltak. Talán túl pontosak is. Czerminski ezekrekoncentrált, hogy sem ő, sem mi el ne tévesszük őket; hogy ne támadjon kétségünk

beszámolója hitelét illetően, s ne húzzuk keresztül számításait. Ezt persze csak mostgondoltam így, amikor észrevettem, milyen gépies egyformasággal reagál minden

8/11/2019 GALAKTIKA_054


rövid, tömörnek tetsző, meg-megszakított s abbahagyott válasz minden esetben. Bevallom, énnem is kifogásoltam az úti élmények ilyen „gazdaságos” előadását, már csak azért sem, merta pilóta szemmel látható igyekezettel kerülte, hogy benyomásait állítva előtérbe, esetleghamis képet sugalljon nekünk az eseményekről. Kezdetben nem volt miért betanult „lemezre”gyanakodnom, s ha feltűnt is nekem bizonyos szokatlanság Czerminski előadásmódjában, eztazzal magyaráztam, hogy mikor hazafelé jövet átgondolta, leltárba vette az útja sorántapasztaltakat, figyelme a lényegre irányult, s a részletek felidézését későbbre halasztotta. De

különben is, nem így tesz-e mindenki, akitől tömör, átfogó jelentést kérnek? Czerminskiegyetlen kérdésre sem tagadta meg a választ, s amikor - igaz, hogy késlekedve, kerülők után -felelt, azt a benyomást keltette, hogy a szóban forgó tárgy komolysága miatt felel olyanmegfontolt rövidséggel. Ez pedig nemcsak kívánatossá tette, de meg is követelte azapróságok, jelentéktelen részletek mellőzését, a kimért és szabatos stílust: annak azelőadásmódját, aki meg akar győzni bennünket valamiről.

Most, hogy mindent újrahallgattam, egyszer csak rájöttem, hogy leginkább éppen ez ameggyőző szándék zavar. Ennek a megnyilvánulása minden esetben, amikor valamelyikünkkérdésére, többnyire az enyémre, útjának egyik-másik vonatkozásáról beszámolt. Mert ez az,mindig beszámolt , nemcsak úgy egyszerűen mesélt. Néha megállítottam a szalagot, hogytanulmányozzam arcvonásait a képernyőn, s úgy tűnt, a szöveg minden gyanús mozzanatánálvalahogy az arca is elváltozott; úgy tűnt, mondom, hiszen ezt pontosan megítélni alehetetlenséggel határos. Mindazonáltal nem hiszem, hogy tévedtem volna. Számos apró jel -többek között a feszült figyelemre valló tekintet egy-egy kérdés elhangzásakor - azt afeltételezést sugallta, hogy Roman Czerminski, mikor űrutazása valamilyen formában szóbakerül, mintegy riadóztatja magát, persze belsőleg, s minden szellemi erejét mozgósítja.

Ő pontos és meggyőző akart lenni, nekem pedig gyanúsnak tetszett, hogy csak ennyi a

mondanivalója egy olyan embernek, aki egy kollapszár közelében járt, s arrafelé menet kétnaprendszert is meglátogatott: a Barnard-féle csillag és a Hattyú bétája, e narancsvöröskettőscsillag bolygóvilágát. Eszembe jutott, hogy ebben a térségben nemrég egy nagy földiexpedíció járt: három ikerűrhajó, a fedélzetükön néhány száz kutatóval. Körülbelül öt évetértek haza. Czerminski nem tudott a dologról, még el is csodálkozott: „Lám csak, énhamarabb indultam, és mégis később jövök…” Nem bosszankodott, még csak csalódottnaksem látszott, inkább mintha mulattatta volna a dolog; fejcsóválva nevetett rajta, pár percreszándékosan kilépve a jelentéstevő pilóta szerepéből. Barnard csillaga, ez a dM 5 színképtípusú, vörös fényű égitest, mint mondta, nem nagyon érdekelte, ellenben hozott róla pártekercs mikrofilmet, melyekből a földi szakértők „az égvilágon mindent” megtudnak, már haa nagy expedíció után ezek a felvételek jelenthetnek még valami újdonságot. Szeretett volna

bolygókat találni a térségben, de nem sikerült, s azzal a meggyőződéssel állt tovább, hogy acsillag körül csak üstökösök és érdektelen, ám annál veszélyesebb meteorrajok keringenek.

- Tévedés, bolygó is van ott - mondtam. - Igaz, hogy élettelen. Most fedezte fel azexpedíció.

- Tényleg?Kérdése csodálkozó volt és hitetlenkedő, s őszintén csengett. De most, utólag jól látszott,

hogyan szólalt meg ismét a vészjel az agyában; a felvétel lassú visszajátszása világosanmutatta arcizmai megrándulását, amire az élő beszélgetés során semmiképp sem figyelhettemfel.

- Igen. Megfagyott szén-dioxid borítja.Hallgattam saját szavaimat, s valami örömfélét éreztem bennük: annak a büszkeségét, aki

jobban tud valamit a másiknál, és elmagyarázza. Külön elégtétel volt, hogy olyan emberttájékoztatok, aki ott járt, s a mondottakat maga is észrevehette volna. Ekkor még nem ébredt

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Engem akkor hiába küldtek oda…Ezt sajnálkozva jelentette ki, s még így, kettőzött éberséggel sem tudtam biztosan

eldönteni, hogy őszintén mondta-e vagy pedig színészkedett.Szerencsésebben járt a Hattyú bétája körüli naprendszerben. Két bolygót fedezett fel,

melyek közül az egyik szenzációszámba megy tekervényes pályája révén. Miután egy ideigmajdnem szabályosan kering egyik napja körül, ez mintegy átadja a másiknak, illetve azátvonja magához, bonyolult gravitációs kölcsönhatások eredményeképpen, s aztán a dolog

fordítva is megismétlődik; innen a keringési sebesség állandó, előre kiszámíthatatlaningadozása. Már tudtunk a bolygóról s az érdekes jelenségről is; a hírt egy másik, veleegyszerre ott járt expedíció hozta, amelynek tagjai azonban őróla nem hallottak - mint ahogyő is csak most, hazatérőben értesült a „konkurrens vállalkozásról”. Miután felmérte a bolygómozgását, Czerminski alább szállt a felszín közelébe, hogy a két nap egymással keveredőnarancsvörös fényében felvételeket készítsen a - szerinte egyedülálló - folyamatokról:kontinensek pusztulásáról az ellentétes vonzerők hatására, izzó lávafolyókról, amelyeket akéreg feneketlen repedései táplálnak szüntelenül, fortyogva fövő tengerekről, amelyekhiganyszerű fénnyel tűznek át itt-ott a súlyos, hamuszürke fellegtakarón - szóval a hatalmasromboló és építő erők játékszerévé vált bolygó folytonos drámai átalakulásáról. Mi márláttunk néhány felvételt erről a gigantikus színjátékról, s amit most a pilóta szűkszavúan,szabatos kifejezésekkel elbeszélt róla, abból érzett, hogy az mély benyomást tett őrá is.Leírásának pontossága, amit most ellenőrizni tudtam, kizárta annak a lehetőségét, hogyhamis, betanult jelentést tesz. Mielőtt a beszélgetéseinkről készült felvételeknek ezt a részétújrahallgattam, biztos voltam benne, hogy itt majd hazugságon fogom Czerminskit, svalósággal elszomorított, hogy nem ez lett az eredmény; egyre erősödött a gyanúm, hogyvalami nem tiszta körülötte, és nem bírtam rájönni, mi az.

Később, valami különös sugallatra, előkerestem egy régebbi felvételt, melyet, mivelérdektelennek tetszett, egyszer már kirostáltam. Nehezen került elő, valaki véletlenül beraktaegy másik expedíció dokumentumai közé, s egy óra hosszat kutattam utána a szalagtárban.Halványan emlékeztem a beszélgetésre, jobban mondva néhány, most újra érdekesnek tűnőkérdésre és válaszra, azt azonban nem tudtam, mi volt ezek pontos sorrendje. De végremegkerült a kazetta. Kétség és remény között kezdtem lejátszani, s hol az újabb kudarctólvaló félelem uralkodott el rajtam, hol az a meggyőződés, hogy rögtön kezemben lesz a rejtélykulcsa. Összerezzentem, amikor a pilóta csontos arca megjelent a képernyőn a jellegzetesvibráló fényben, a felvétel ugyanis - az egész Czerminski-anyag második darabja - még azállomás és a tekintélyes távolságra lévő, bár közeledő űrhajó közötti beszélgetésről készült.

Több, most sem jelentős replika után egyszer csak Hogan hangját hallottam, amint érthetőizgatottsággal kérdi:

- Mikor indultál a Földről? Mikor? Mikor?Mire ő:- Huszonöt… nem, várjunk csak, huszonhat éve.Lélegzetvételnyi szünet, amely alatt mindenki lázasan számolt. Majd:- Hetvenegyben?

Ez az, most már világos: elfelejtettem vagy meg se jegyeztem volt azt a kis apróságot,hogy az évszámot nem a pilóta ejtette ki a száján, még ebben a kérdő formában sem, hanemHogan. Czerminski csak egy intervallumot mondott, hogy mióta van úton.

- Pontosan - bólintott majdnem azonnal, s én most a képernyőhöz hajoltam, hogyfelfedezzem zöldes arcmásán a belső feszültség, a riadalom jelét, hiszen ekkor még nemlehetett túl biztos a dolgában. S ebben a kulcshelyzetben, melynek jelentőségét oly későnismertem fel, valahogy el kellett árulnia magát. De bárhogy néztem, vonásai változatlanok

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


szemben, és úgy tűnt, hogy elég jól játszott magabiztossága dacára pillantásában olykornyugtalanság rebben meg. Nem tudtam, hányadszor próbáltam kitalálni, mit titkol, mintahogy ő is bizonyára azon töprengett, mennyit tudok már titkolnivalójából.

Egy ravasz vallató valószínűleg azt kérte volna, hogy mesélje el még egyszer utazását,minél részletesebben. Utána ezt összevetette volna a korábbi változatokkal, kipécézve akövetkezetlenségeket, eltéréseket - mert bármilyen jól gondol is ki valaki egy hamis

beszámolót, ilyesmit mindig lehet találni benne. De az is egy nyom, ha ugyanaz az elbeszélés

többször megismételve mindig egyforma; arra vall, hogy előadója jól betanulta, kigondolója pedig ügyesen kelti a valóság illúzióját. Ha hivatásos vallató lettem volna, odatettem volnaCzerminskit beszélni, s én csak a számítógép oszcillográfját figyeltem volna, amint az előzőváltozatoktól való eltéréseket jelzi, és mértéküket bizonyos viszonyszámokban is megadja.De nem így tettem. Miközben a pilóta mérsékelt kíváncsisággal, ugyanakkor azonban nagyonis éberen nézett rám, nem úgy, mint akit most költöttek álmából, én újra átgondoltam mindenérvemet, s hogy ne vesztegessem az időt és - ki tudja - hogy megszabaduljak a rám váróhuzavona, az igazság nehézkes előbányászása terhétől, azt mondtam Czerminskinek:

- Játsszunk nyílt kártyákkal, jó? Semmi értelme, hogy hazudozzunk egymásnak. Be akartsurranni, nem tagadhatja; most még csak arra válaszoljon, hogy miért.

Nyugodt maradt, legalábbis nyugodtabb annál, amilyennek a vádam hallatára lenniekellett volna. Nem érezte talán a súlyosságát? Kétlem. Inkább csak nem mutatta. De mihaszna lehet az effajta közönyből, ha tagadni akar; miért nem gondolja, hogy a felháborodotttiltakozás jobb szolgálatot tesz? Sajnáltam, hogy nem programoztam be a számítógépet ilyenlélektani elemzésekre; most jól fogott volna.

- Eszemben se volt besurranni, egyenesen magukhoz jöttem, az állomásukra. Karanténbacsukott, nem szóltam semmit, nem próbáltam kibújni; engedtem, hogy figyeljen, győződjön

meg róla, nincs-e valami eltitkolt betegségem, amivel megfertőzhetem a…- Nem erről van szó.- Hát miről?Közel voltam hozzá, hogy belesétáljak a csapdába, mint Hogan, de szerencsére hamarabb

észrevettem, min mesterkedik: úgy forgatja a dolgokat, hogy mindig én lépjek előbb, s őehhez alkalmazza védekezését. Már megfigyeltem, ilyenkor úgy tesz, mintha nyomravezetne, s voltaképpen nyomra is vezet, csak hamis nyomra, amelyen zsákutcába jutok. Nemengedhetek meg magamnak ekkora időveszteséget; jó lesz vigyáznom.

- Ne játssza, hogy nem érti.- De ha tényleg nem értem, ember… Mit akar? Mit vár tőlem? Így bánik minden nehéz

küldetésből érkező pilótával, vagy csak engem tisztel meg vele? S miért, ha szabad tudnom?Hova akar végül is kilyukadni?

Felemelte a hangját, de nem úgy, mintha igazán indulatba jött volna, s valószínűleg nemhitte azt sem, hogy megfélemlíthet. Bár ezzel azért megpróbálkozott, mert kijelentette:

- Be fogom panaszolni.Majdnem szembekacagtam.- Nem fog. S tudja, miért nem? - kérdeztem megvidámodva, és egészen közel hajoltam a

képernyőhöz. Majd egy kis szünet után: - Mert az olyan fickóknak, mint maga, nem érdekükzűrt csapni maguk körül. Utálják a feltűnést, s ha lehet, futnak előle. Nem kis elégtétellel néztem, hogy egyszerre rángatódzni kezd egy apró arcizma az álla

jobb oldalán, ahol jelentéktelen sebhely, talán borotva nyoma látszott. Pár másodpercnyifeszült csend következett, aztán újra ironikus fény villant meg a szemében.

- Terrorista alak és mániákus.- Megígérte, hogy felel néhány kérdésre - mondtam, ügyet sem vetve figyelemelterelő

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Ha válaszolok, elenged? Nem most, hanem amikor letelt a hivatalos idő.- Már nem tőlem függ.- Hát kitől?Megvontam a vállamat. Egyelőre nem tudtam én sem, kitől függ Roman Czerminski

pilóta sorsa. Nem tudtam, mi az igazság körülötte, csak bizonytalan feltevéseim voltak,amelyekkel azonban nem akartam vaktában előállni. Egy tetszetős feltevés, ha kritikátlanulfogadjuk el, éppoly ártalmas lehet, mint minden gyanú hiánya, amikor egy, a csillagközi

terekből tisztázatlan körülmények között hazatért ember makacsul őrzött titkáról van szó.- Magyarázza meg, miért nem találom a személyi lapját.Felhúzott szemöldökkel válaszolt, mint aki csodálkozik:- Engem tesz felelőssé mások hanyagságáért? Ha elő akar állítani egy bűnöst, válogassa

ki a saját emberei közül, mit kever engem ilyen bonyodalomba?- Ne térjen el a tárgytól. S jegyezze meg: itt én kérdezek, nem maga, én pedig nem

vagyok olyan naiv, mint Hogan, sem olyan közönyös, mint Mudura.- Értse meg, nem vállalok felelősséget a maga hanyagságáért. Jól van? Remélem,

elégedett: most nem kérdő formában fogalmaztam.Uralkodtam magamon. Ha nem akartam a lassan mégis előbbre haladó vizsgálat sikerét

kockáztatni, nem volt szabad sértésnek vennem ideges kitörését.- Semmi hanyagság. Nem egy papírlap veszett el: az adatoknak a komputer

adattárolójában kellene lenniük, és nincsenek. Pedig ott minden nyilván van tartva, amielhaladt az állomás közelében: kisbolygók, üstökösök, még a nagyobb meteorok is, azűrhajókról nem is beszélve. Több évtizede folyik az adatgyűjtés, még az én időm előttkezdődött. S maga, ahogy mondta volt, kapcsolatba lépett az állomással, mikorhetvenkettőben elhaladt arrafelé…

- Hetvenegyben. Hetvenegy májusában.Elkerülte a csapdát. Nem tagadom, hogy habozása, bizonytalankodása vagy éppenhallgatása, bárhogy próbálta volna mentegetni utólag (hogy épp nem figyelt oda, hogy nemértette pontosan az évszámot, és így tovább), csak növelte volna gyanakvásomat. De perszeazzal, hogy nyomban kijavított, nem ártatlanságát bizonyította, csak figyelmességét.

- Mi lett a felvétellel? Hogyhogy nem tud a komputer magáról, s a küldetése sincs bejegyezve?

Czerminski csak vállat vont.- Ne okolja a gépet - vágtam elébe. - Még sohasem hibásodott meg. Ezer meg ezer pilóta

személyi lapja hívható le belőle, sok millió adattal, harminc vagy negyven évvel ezelőttről is;s azt hiszem, fölösleges elmagyaráznom, mire való ez a szigorú nyilvántartás. Ez az állomása lakott világ egyik kapuja, a legrégebbi; ki- és bejárat, amelyet jól őrzünk.

Legyintett, mintha azt mondta volna, hogy ezekkel ő is ugyanúgy tisztában van.- S ez kizár minden hibalehetőséget? Olyan vakon hisz a gépe csalhatatlanságában, hogy

inkább feláldoz engem? Egy sereg híres esetet idézhetnék, amikor a gép hibájából…- Idézzen csak! Idézzen!Kissé elsiettem a dolgot, túl hamar szóltam közbe, és azt hiszem, Czerminski azonnal

leolvasta arcomról az örömöt, mellyel válaszát vártam; ily módon felébresztett veszélyérzeteaztán megóvta attól, hogy csapdába essen. Pedig a csapdát ezúttal nem is én állítottam; abbana pillanatban jutott eszembe, hogy a pilóta által idézendő híres esetek bizonyára támpontotnyújtanak majd kiléte felderítéséhez. Dühös voltam magamra, hogy türelmetlenségembenelszalasztottam az alkalmat, szinte én magam figyelmeztettem, hogy vigyázzon. Jól láttamlendülete megtorpanását, tekintete elrévedését, amint felszólításom rejtett célján töpreng, smielőtt megszólalt volna, már tudtam, hogy most vesztettem.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


kollapszár nagyjából arrafelé van, de sokkal messzebb, amit valószínűleg maga is nagyon jóltud.

Hirtelen elhagyta eddigi, bizonyára csak magára kényszerített nyugalma; talpra ugrott,úgyhogy alakja alig fért a képernyő keretébe.

- Mit akar mondani mindezzel?- Semmi többet, csak azt, hogy hamis mesét próbál beadni nekem: kitalált adatokat közölt

ugyancsak kitalált útjáról, de igyekezett úgy összehozni őket, hogy - legalábbis első látásra -

ne tűnjenek ellentmondóknak, s arra számított, hogy mi vagy nem jövünk rá erre, vagy csakkésőn jövünk rá. Például akkor, mikor már kiengedtük magát a karanténból, és bebocsátottuka lakott világba; amikor már nincs mit kezdenünk felfedezésünkkel, magának rég nyomaveszett… Tagadjon, mondja azt, hogy terrorista vagyok vagy bolond, vagy mind a kettő;

beszéljen, amit akar, de ne számítson rá, hogy elmegy az eszem, s netalán futni hagyom.Jelenthet mindent a Központnak, s majd ők kivizsgálják az ügyet, felszínre hozzák az előttemmég homályos igazságot. Közlöm tehát magával, hogy karanténban tartása többé nemegészségvédelmi intézkedés: nem annak a megállapítására szolgál, hogy hozott-e magávalvalamilyen űrbeli betegséget. Ez az igazság karanténja, Czerminski.

Hosszúra sikerült és sok feszültséget levezető szövegem után arra vártam, hogy hevesentiltakozni fog, tagadni, hazudozni, a bolygóközi jogrendszer elveit és paragrafusait idézni amaga védelmében. De azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy összeomlik, amikor rájön, hogyminden ravaszsága dacára lelepleztem. Bármily különös, a két eshetőség közül egyik semkövetkezett be; ellenkezőleg, a pilóta arca egyszerre érthetetlen módon felderült, s úgytetszett, olyan közömbösen pillant rám, mint akit egyáltalán nem érintenek az elhangzottvádak. Össze kellett szednem magam, hogy újra támadásba lendüljek; nem szerettem volna,ha elvész az a kis előnyöm is, melyre annyi önemésztéssel és fáradsággal tettem szert.

- Ez a helyzet, Roman Czerminski. Mindazok érdekében, akik a mi bolygópályánkon belül élnek, meg kell tudnunk, mi az igazság maga körül. Ha csak rólam volna szó, kevésbéérdekelne, de így rámenősnek kell lennem. Kicsoda maga, hallja? Nemcsak hogy nemszerepel az űrhajósok névjegyzékében, hanem még olyan zöldségekkel is traktál minketmindenféle űrbeli kalandokról, amiket nem veszünk be, s olyan játékra tanítja a fiúkat, amimár rég kiment a divatból… De hát a maga dolga. Én megmondtam, mire számítson: ha nemvall, továbbra is karanténban tartom.

- Meddig? - kérdezte hirtelen a pilóta, és mélyen előrehajolt.- Csak ameddig szükséges - válaszoltam kissé zavartan, pusztán attól, hogy a kérdés

ostobának tűnt.Czerminski arca lassan gúnyosra változott a képernyőn, és ami még furcsább volt, valami

felsőbbséges szánalmat is tükrözni látszott. Halkan nevetett, csukott szájjal, tág orrlikainkeresztül; keskeny mellkasa rázkódott a karantén ruhatárából való halványzöld ingben.

- Meddig bírja? Egy évig? Húszig? Százig? Háromszázig? Mondja csak, kibírjaháromszáz évig?

Hogan újra elkapott, amikor visszatértem az állomás központi blokkjába, s érdeklődött

Ramon hogyléte felől; látta, hogy beszélgettünk. Mit felelhettem volna? Legyintettem,mintha nem tudnám, egyáltalán van-e válasz a kérdésére, s ha van is, érdemes-emeghallgatnia - és azzal otthagytam. Nem, csakugyan nem felelhettem. Mondtam volna,hogy Czerminski jól van, sőt kitűnően, jobban mindannyiunknál, és mindig ilyen jól lesz?Persze hogy nem leltem a személyi lapját az adattárolóban; nem volt benne, azon egyszerűokból, hogy küldetésére nem hetvenegyben, de még csak nem is tíz, húsz vagy ötven évvelazelőtt indult, hanem az állomásunk pályára helyezése, sőt tervének megszületése előtt -

8/11/2019 GALAKTIKA_054


surranni mellettünk, hogy leplezni akarta kilétét akár hazugsággal is, s hogy a leghőbb vágyalett volna hazatérni és elvegyülni ismeretlenül, zavartalanul a tömegben.

Roman Czerminski a múlt század embere volt. Ezt szerette volna titkolni. Ha behatolokűrhajójába, hamarabb is nyomára jövök bizonyos árulkodó anakronizmusoknak, ő arraszámíthatott, hogy ha itt karanténba kerül, az eredményt - a kedvező eredményt - hajójára isérvényesnek tekintjük, s így nem is keressük fel fertőtlenítés vagy további vizsgálatokcéljából. Most a hajó, amely egyébként külsőre éppolyan volt, mint a napjainkban is használt

klasszikus űrjárművek, kinn pihent a platformon; bármikor megnézhettem a frissen feltártigazság mellett tanúskodó tárgyakat benne, amelyek létezését eddig nem is sejtettem. Eddigcsak azt sejtettem, hogy a pilóta körül valami titok lappang, ami nem lehet csekélység, haolyan elszántan őrzi, s azt tudtam, hogy erre a titokra fényt kell derítenem, mielőtt

bebocsátom - már ha bebocsátom - Czerminskit a lakott világba.Egész pályafutásom során nem fordult még elő, hogy így be akarjanak csapni. Minden

űrhajós készséggel, sőt örömmel nyilatkozik, némelyik szinte henceg úti élményeivel; azállomás számukra a Föld, az emberiség feléjük nyújtott keze, előjáték a normális otthoniélethez, amelyben megszűnnek az űrbeli körülmények közötti fennmaradás megköveteltenehéz testi és lelki erőpróbák, bizonyos küldetések egyenesen hősiességet igénylő fáradalmai.Mi alig hisszük el, de így van: az űrből hazatérők barátságos emberi univerzumnak érzikócska, vacak állomásunkat. Itt számolnak be először útjukról, s ezt úgy teszik, mint akik azegész emberiséghez szólnak; természetesnek tűnik számukra, hogy hazafelé útba kellejteniük bennünket, s legelőbb itt tesznek jelentést küldetésükről. Ha nem hagy ki azemlékezetem, még olyan pilóta is kevés járt erre, aki valamiféle szubjektív okból azigazságot kissé megszépítette, sikereit megtoldta, kudarcaiból ezt-amazt elhallgatott,úgyhogy a Központ szakértői - akik a legegyszerűbb állításra is bizonyítékot kérnek -

mosolyogva, de szigorúan utasították pontosságra. Olyan emberrel azonban, aki a valóságtólegészen eltérő jelentést tett volna, soha nem találkoztam, mint ahogy nem volt dolgomegyetlen múlt századi űrhajóssal sem, akinek nemcsak az észjárását nehéz követni, deindulása, megbízatása felől tájékozódni is roppantul fáradságos. Czerminski, jelentéseszerint, küldetésének pontosan eleget tett; azt a látszatot akarta kelteni, hogy mindentekintetben rendes körülmények között tér haza - s emiatt elhallgatta, hogy még két csillagtérségében járt, és jócskán módosított a kollapszárra vonatkozó adatokon is. Ha lett volnaereje hozzá, ezt talán be se vette volna a jelentésbe. Hanem hát ahhoz, hogy egyáltalán neszóljon róla, a „fekete lyuk” mégis túl nagy élmény volt; úgy döntött tehát, hogy szóba hozzas elhelyezi valahol a számunkra kigondolt útvonalon. Mivel a kollapszár volt időbeliugródeszkája, szinte szentségtörésnek érezhette „megtagadását”, jóllehet a segítségévelvégrehajtott ugrást ugyancsak igyekezett titkolni. Innen jöttek aztán a következetlenségek. Haviszont elgondolom, hogyan próbáltam volna eljárni én hasonló esetben és hasonló céllal,néha azt hiszem, nekem is az tűnt volna kézenfekvőnek, hogy egy, a valódinál rövidebb útróltegyek minél könnyebben elhihető jelentést.

Czerminskinek mindent el kellett hallgatnia, ami nem fért be egy kortárs pilóta életrajzaszámára egészen jól kitalált utazásba. Több évtized eseményeit sinkófálta el ilyen módon. S

oly ügyesen, hogy - ismételten be kell vallanom - egy ideig az én éberségemet is kijátszotta:már-már hajlandó voltam számítógépem hibájának tartani, hogy nem őrzött meg semmiinformációt Roman Czerminski űrhajós pilótáról s küldetéséről, holott a valóságban ilyeninformációt senki sem táplált bele, és nem is táplálhatott, lévén szó egy, a mi születésünk ésaz új korszak beköszöntése előtti vállalkozásról. Bátran és ügyesen csinálta azt is, hogymikor hazafelé jövet útjában találta állomásunkat, s azonnal kitalálta, mi lehet a szerepe, nem

próbált észrevétlenül elhúzni mellette és úgy hatolni be a lakott világba, hanem vállalta a

8/11/2019 GALAKTIKA_054


hogy aztán névtelenül, csendesen eltűnjön egy olyan világban, mely képzeletét meghaladómértékben alakult át elindulása óta; mi sem lett volna biztonságosabb menlevél ehhez, mintaz én garanciám, aki érkezésekor nyilván alaposan ellenőriztem.

Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valamikor utólag derült volna ki, hogyátejtett. S néma büszkeségemen esett csorba miatt, vagy legalábbis nem elsősorban amiatt,hanem mert nem tudtam volna, mit tervez, mire készül, mit művel odahaza RomanCzerminski - Ramon, ahogy hamiskás-naiv tekintetű fiatalabb kollégám mondja, folyton

érdeklődve felőle, s talán még egyre visszavárva őt százéves kockáival az állomástársalgójába. Csakugyan, mit kezdene titkával a Földön, s mi okból szeretne - pontosabbanszeretett volna - észrevétlenül hazajutni a karanténban ülő pilóta, aki egészségesebb éserősebb mindannyiunknál, habár soha nem alszik (egyszerűen nincs rá szüksége, nyitottszemmel is percek alatt regenerálja magát kifogyhatatlan energiatartalékából); mit mesélneotthon útjáról s a „fekete lyukról”, amelybe nemcsak a vonzásába kerülő anyag, hanem a fényis belezuhan, s amelyben nulla térfogatúra sűrűsödik egy egész csillagvilág minden matériája,észrevétlen ponttá válva az űrben? Mondana-e valamit embertársainak Czerminski, aki aligúszta meg, hogy űrhajójával együtt egy porszem milliomodrésze legyen belőle, mondana-evalamit a kollapszárról, esetleg többet is, mint nekem? Nem tartom valószínűnek, hogyegyfelől múlt századi gondolkodása, másfelől abbeli félelme miatt, hogy milyen reakciót váltki titka kitudódása, önként beszélt volna arról, hogy a kollapszár erőterében az idő roppantkoncentrációja tapasztalható. Ő maga, miközben kétségbeesett igyekezettel menekült atérségből, mielőtt beszippantotta és elnyelte volna a kozmikus „szemetesláda”, saját bőrénérezte a szupersűrű idő hatását, méghozzá maradandó hatását, mint utólag megfigyelhette.

Nem tudta pontosan elmagyarázni, s magam is csak nagyjából értettem meg, miben állt a jelenség; a lényeg mindenesetre az, hogy a koncentrált idő zónájában haladva a pilóta

szervezetében valami változás történt, valami módosulás, talán molekuláris szinten, amilehetővé tette „feltöltődését” egy igen tekintélyes adag idővel.- Szédületes. S vajon meddig tart? - kérdeztem Czerminskitől, miután lépésről lépésre

sarokba szorítottam, s bevallotta a dolgot.- Nem tudom. Honnan tudjam? - vont vállat láthatólag zavartan, holott azt hiszem,

tulajdonképpen örült; semmi oka nem volt őszinteségét bánni.- Háromszáz évig? - firtattam izgatottan, mert emlékeztem, hogy valami ilyesmit

mondott.- Kevesebbig vagy többig, esetleg sokkal többig, fogalmam sincsen. Csak annyit tudok,

hogy az idő telik, s én nem öregszem.Ebben a pillanatban jutott eszembe először az ugródeszka metaforája: az, hogy a „fekete

lyuk” amolyan időbeli ugródeszka lett a pilóta számára, miután igen könnyen a sírja islehetett volna. Ugródeszka, amely a halhatatlanságba vetette. Bámultam a képernyőt,elrévedtem Czerminski arcán, és néhány másodpercig semmire sem gondoltam; ahogymondani szokás, egyszerűen megállt az eszem.

- S most mihez kezd? - kérdeztem később, még mindig elég zavartan.- Mihez kezdjek? - felelt a már megszokott módon újabb kérdéssel, most azonban őszinte

tanácstalanságból jövőjét illetően, amely annál kevésbé ígérkezett derűsnek, minélhosszabbra látta nyúlni.Hogan később a pilóta hogyléte felől érdeklődött. Hogy érezheti magát egy ember, aki

ellendül egy ilyen trambulinról, s nem tudja, hol és mikor ér véget az ugrása? Mindenesetre jobban, mint én, akartam mondani a fiúnak, de aztán csak sietve legyintettem.

Kabinomba húzódtam, mivel az űrhajóssal folytatott fárasztó beszélgetés közben fejfájáslepett meg, s le akartam dőlni, hogy összeszedjem magam, és csendben gondolkodjak; de alig

8/11/2019 GALAKTIKA_054


amelyről eltűnt Marina vidám arca (nem tudtam, mi oka van örülni), s helyette megjelent a pilóta kortalan ábrázata, amelynek látására, ez az igazság, abban a percben egyáltalán nemvágytam. Mit akarhat?

- Elfelejtettem megkérdezni, mi a teendőm - mondta, s komoran nézett a szemembe. Nem tudtam, mire céloz, és értetlen kifejezésem ezt nyomban elárulta.- Mit tervez velem? Néhány nap múlva lejár a karantén ideje…- Ő, erről van szó? Jöjjön ki nyugodtan, akár most rögtön. Menjen valaki, s engedje ki.

Czerminski hitetlenül bámult rám, én azonban megfordultam az ágyon, háttal aképernyőnek, és így nem tehetett mást, kilépett az adásból. Egyre jobban gyötört a migrén,most már émelyegtem is. Mindenképp ki kellett engednem, tépelődtem magamban; világos,hogy nem beteg, s nincs semmi olyan baja, amire a szabályzat elkülönítést rendel. Nem,eddig még senkinek nem jutott eszébe az időbeli trambulinugrást a gyanús vagy veszélyeshelyzetek közé sorolni, amelyek átélője karanténban tartandó. Meg aztán nevetséges dolog is

bezárni valakit, aki fütyül rá, hogy élethosszig marad fogságban; csak nekem élethosszig, akiidőbelileg törpe vagyok mellette, s akinek ügyködése épp ezért az ő szemében gyarlóhandabandázás. Bezárni valakit, aki halhatatlan - nem ostobaság?

Szerettem volna legalább egy félórát aludni, megszakított pihenésemet pótlandó, de túlizgatott voltam ahhoz, hogy el ne került volna az álom. Teltek a percek, s nem tudtam aholtponton átlendülni; és mintha nem lett volna elég a migrén, a térdem is újra megfájdult, haugyan nem fájt észrevétlenül, fáradtságomat növelve, már régóta.

Czerminskire gondoltam, s arra, hogy mit tesz. Bizonyára mindjárt indul haza a Földre.Szinte láttam, milyen ámuldozó kíváncsisággal fogadják majd a Központ emberei, s hogyellenőrzik aztán minden lépését. Ha titokban juthatott volna haza, egészen más lett volna; ígymost a Központ szigorú, talán bántóan szigorú alapossággal vizsgálja ki viselt dolgait, s arra

is felelnie kell, miért akart becsapni minket. Nem tudtam, hogyan mászik ki a csávából, desajnálni igazán nem sajnáltam. Megbélyegzik, na és? Néhány nemzedékváltás sorántökéletesen elfelejtődik, s ő újra folttalanul áll majd a világ előtt. Most már nem veszthet,törvényszerűen nyernie kell; akinek ideje van, mindig nyer. S neki van bőven; száz magafajtafickónak is elég volna.

Furcsa reménytelenség szállt meg, s ebben a hangulatban csak az vigasztalt, hogy akkorsem tarthattam volna vissza Czerminskit, ha gonoszabb szándékkal akart volna hazatérni aFöldre. Szinte végzetes hatalommal ruházta fel az a trambulinugrás. Most ez saját magárakorlátozódik, de egy pillanatig sem kétlem, hogy később másokra is kiterjed - ami amegnyilvánulását illeti, főleg attól függően, hogy mihez kezd a pilóta otthon. Íme egy múltszázadi ember, aki nemcsak hogy velünk tölti a jelen század végét, de fittyet hány mindenre,ami az idő múlásával, a korral, az öregséggel jár. Próbáltam elképzelni őt, amint várakozik -hiszen aki tud várni, aki szövetséget tud kötni az idővel, az mindenkinek s mindennek fölébeemelkedik, mert mindenkinél világosabban látja minden dolgok perspektíváját. Egy hegynyiemlék és tapasztalat tetején trónol; nem kell mindent elölről kezdenie, megismételve azalapvető hibákat. Elérhet bármit, amit óhajt, csak ki kell várnia az alkalmas pillanatot, ehhez

pedig mérhetetlen idő áll rendelkezésére: egy egész jövő, egy egész történelem. Mire

használja vajon Czerminski a várás képességének óriási hatalmát? Mi lesz belőle, milyenhelyet foglal el a világban? Megelégszik azzal, hogy közömbös tanúja, legfennebb krónikásalegyen az idő folyásának, vagy bele akar szólni a világ alakulásába, s ha igen, milyeneszméktől vezérelten, milyen irányban? Lehet, hogy mindezt most még maga sem tudja, ésarra hagyatkozik, mit hoz az idő, amelyből mások olyan kevéssel rendelkeznek, ő viszontannyit halmozott fel magában, hogy gyakorlatilag halhatatlan lett. Sohasem vert meg senki,gyermekkoromban sem, de most olyan megalázottnak éreztem magam, mint aki egypár meg

8/11/2019 GALAKTIKA_054


mégpedig olyan hosszasan, mint eddig egyetlen dinasztia sem. Nála van minden adu,ő a beláthatatlan lehetőségek birtokosa, aki a legmerészebb terveket valósíthatja meg- gondoltam, s közben gyötört a kétség, hogy vajon jogosult-e, pontosabban méltó-ea múlt századnak ez a nagyon is hétköznapi embere ekkora hatalomra; hogy vajonutoléri-e a változásokat, amelyek megelőzték, s lépést tud-e tartani, vagy pedigértetlenül áll szemben velük, isten létére nem teremtő, hanem fékező, visszahúzó

erőként, amint ez már nem egy istennel megesett a történelemben.Czerminski ezalatt, mit sem tudva aggályaimról, zavartalanul járt-kelt azállomáson. Gondolom, a fiúk örültek, hogy újra kockázhatnak. Milyen érzés lehetegy halhatatlan lénnyel kockázni? - jutott eszembe, hiszen a pilótának már nemkellett titkolóznia, bizonyára beszámolt a dologról a fiúknak. S egyszer csak azonkaptam magam, hogy egyre jobban gyűlölöm az időt, vagy említett sötétgondolataim és azok keltette félelmem miatt, vagy valami más belső impulzusra.

Később aztán sikerült megnyugodnom. Lesz, ami lesz, mondtam magamban egy

erős csillapító hatásához hasonló fásultsággal. Csak azt vártam, hogy menjen márinnen, amit vagy két-három nap utánra helyezett kilátásba.

Nem sokkal ezután, amikor éppen megpróbáltam újrakezdeni abbahagyottmunkámat, nem törődve többet az állomáson őgyelgő halhatatlannal, odakinn leválta toronyantenna egy elég súlyos alkatrésze, és a platformra zuhant. Sürgősen visszakellett szerelnünk, mielőtt a kinti csökkent gravitáció körülményei között a platform peremére csúszhatott volna, és onnan ki az űrbe. Siettetett az is, hogy egy, a Naprendszert elhagyó űrhajóraj látogatását vártuk. Meg kell jegyeznem, hogy a

baleset az előző napok nyomasztó gondjaihoz képest semmiségnek tűnt, sőt úgyéreztem, éppen a legjobbkor jött egy kis kinti tevékenység alkalma.

Szerencsére a lezuhant, azaz inkább nehézkesen legördült fémalkatrész nem törtössze, sem az építményekben nem tett különösebb kárt, jóllehet iszonyatos robajjalesett előbb a tetőzetre, majd a platformra. Miután még néhányszor felszökött ésvisszahullt, ott maradt a központi blokk s a növényházba vivő folyosó fala határoltaszűk téren; onnan szedtük fel. Mudura jókedvű volt és folyton fütyörészett, mégféltem is, hogy ideges leszek az együgyű melódiától, mely szünet nélkül ott búgott afülhallgatómban. Megvizsgáltuk a szökevény antennaelemet, s kikalapáltuk - elégfáradságosan - egyik elgörbült karját; mindez egy félórát vett igénybe. Még jó, hogycsak egy rögzítőelemről volt szó, nem közvetlenül funkcionális alkatrészről, amelyetki kellett volna cserélnünk, s nem tudtam volna, mivel. Mudura fütyülése egyszercsak abbamaradt, amit örömmel könyveltem el magamban, hogy egy pillanat múlva bosszúsan tapasztaljam: a fülhallgatóm romlott el. Megálltam, s nem riadtan ugyan,de meglepetten fordultam Mudura felé, intve neki, hogy sem a fütyülést, sem aszavát nem hallom; vigyorogva intett vissza, hogy érti, szurokfekete arca vidámancsillogott a reflektorfényben a sisak plasztikablaka mögött, s valamit mondott is, deabból csak a szája mozgását láttam. Nem történt nagy baj, kár lett volna a munkátabbahagyni miatta; ugyancsak kézjelekkel adtam Mudura értésére, hogy folytatjuk -s így „társalogtunk” a továbbiakban is egészen addig, ameddig az alkatrész visszanem került a helyére. Ott aztán Mudura vette át a főszerepet, s nagy művészettelkezdte a tartópántokat egymáshoz hegeszteni miközben én elővigyázatosan óva

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


Mindkét kezével erősen fogta a pilóta átlátszó plasztikpólyába helyezettalsókarját. Néztem a még képlékeny műanyagot, amint lassan megkeményedik afakó bőrön, a felgöndörült szőrszálak fölött; aztán egyszer csak mintha homlokoncsaptak volna, hátraugrottam, és harsány, felszabadult, napok óta tartóidegfeszültségemet nyomtalanul feloldó kacagásban törtem ki.

- Ez? - hahotáztam. - Ez eltörte a karját? Halljátok, szegény feje eltörte a karját,

hahaha…Könnyes lett a szemem a nevetéstől, de talán a fájdalomtól is, mert nem tudtammegállni, hogy ne topogjak beteg lábammal, s ne csapkodjam a combom, aminmindenki derűsen csodálkozott, csak a pilóta fordult felém helytelenítő arccal,elszomorodva. Néztem őt, s tovább kellett kacagnom.


8/11/2019 GALAKTIKA_054


A MÖBIU S-GYÜRÜKérdem, ha tudná, ha szabad volna elmesélnem neki, mit szólna Vasile ehhez a történethez.Csakhogy ő megkért, hogy hallgassak róla, hogy egy szót se szóljak, meg is esketett rá, és aztis megmondta, hogy neki egyáltalán nem lesz nehéz megtudnia, ha megszegném az eskümet,már persze, ha megszegném. Biztosított arról, hogy így lesz jobb, máskülönben ki tudja, miminden történhet. Kérem, ha ő mondja, akkor úgy is van! De nem könnyű magambantartogatni a titkot, egy ilyen titkot. Ő, Ben, viszont azt mondja, hogy akkor ez a kettőnk titkatöbbé titok nem lenne, így én is belátom, hogy hallgatnom kell, és még azt is mondta, hogyha el járna is a szám, úgysem hinné senki. Vajon? Miért ne hinnék? Vasile biztos elhinné,mert ő tudja, hogy nem szokásom kormozni vagy nagyokat gurítani, mint másoknak, akikremost gondolok. Azoknak semmiképpen nem beszélnék Benről, mivel egy szikrányit sem

bízom bennük; azok azt hiszik, hogy mindenki olyan, mint ők, vagyis az én történetem is

hazugság. Még az apámnak sem beszélhetek róla. Ben, aki nem ismeri az apámat,óvatoskodik, mert fél, hogy mit szólna az öreg a dologhoz. Én azonban, aki ismerem őt, persze hogy igazat adok Bennek, de más miatt kell igazat adnom, nem amiatt, ami talán Bentnyugtalanítja. Mert kinek használna, ha az apám szokása szerint csak fél füllel figyelne rám,és olyanformán mosolyogna, amiből menten látnám, hogy bár ő maga nincs távol, degondolatai messze, a saját bajai körül forognak. Az is meglehet, hogy meghallgat, és nemveszi komolyan, amit mondok, s valami olyan tréfával üti el, amitől én lelombozódom… Éssemmi kedvem, hogy mindenféle magyarázatokra vesztegessem az időmet, hogymeggyőzzem: ez nem tréfadolog. A mamámmal nem úsznám meg ilyen olcsón; ő nagyon is

komolyan venné, annyira komolyan, hogy kétségbeesetten egy sereg orvoshoz cipelne, acsaládban az orvos nagybácsiknál kezdené.

De most már Vasiléban sem bízom annyira. Meg-megkérdem magamtól: vajon ő, aki pedig egy örökkévalóság óta a barátom - közel három éve! -, nem gondolna arra, hogy azegész történet egy nagy hülyeség. Nagyon rosszul esne, ha rászorulnék, hogy őt ismeggyőzzem: minden igaz, ami velem történik. De lehet, hogy Bennek van igaza,elmélkedjünk még egy kicsit azzal a bizonyos klasszikussal, nem jut eszembe, melyikkel is, a„hallgatni arany” igazáról, nézzük csak, úgy van-e. Több mint bizonyos, hogy Vasile, ha reá

volna bízva ez a titok, egy szót sem szólna nekem. És még kevésbé beszélne róla otthon.Emlékszem, hogy egy este, miután besötétedett, mi vagy négyen, ahányan a házuk előttvoltunk, már megelégeltük, hogy a lámpaoszlopról lógó villanykörte gyér fényénéllabdázzunk, inkább a kapuban álldogáltunk, hogy agyonüssük az időt, mert egyikünk semtudta rászánni magát, hogy elsőnek meginduljon hazafelé, pedig közben késő lett, és mármindnyájunknak otthon kellett volna lennünk, szóval éppen akkor, az anyja, aki kicsi volt éskövér, és egyik szemére bandzsított, és önuralomból ugyancsak jól edzettnek kellett lennieannak, aki jól nevelt akart maradni, hogy ne nevesse el magát, mikor ijedten forgatni kezdte aszemeit; szóval az anyja már vagy háromszor is kijött, hogy vacsorázni hívja Vasilét, eladdig,

hogy a fiú felfortyant, és olyan szemtelenül feleselt vissza, hogy én szégyelltem el magamat; pláne hogy az anyja szitkozódva ment be a házba, Vasile pedig a szeme sarkából figyelte,hogy meglibben az utcára néző ablak függönye, mire vidáman így szólt: „Ládd, az ellenségfigyel és feljegyzi magának!” - és nagyon elégedettnek látszott, mert megmutatta, hogyankell a helyzet urának maradni olyankor, ha az ember azt akarja tenni, ami éppen az eszébe

jut, és fütyül a felnőttek parancsaira. Ha nekem, aki pedig elég jól kijövök az enyéimmel,sehogy sem fűlik elmondanom minden titkomat jobban mondva azt sem tudom hogyan

MIRCEA OPRIŢĂ

8/11/2019 GALAKTIKA_054


fedné fel e titkát még akkor sem, ha az övéi egész nap a sarkában volnának (ahogy ő mondja:„a följegyzőfüzettel”), s gyötörnék keményen, hogy kiszedjék belőle.

Megkérdeztem Bent, hogy hány éves; pontosabban: szerettem volna megtudni, és Ben eztmegértette. „Harmincöt” - válaszolta, s ezzel eléggé megzavart. „Ajjaj, olyan sok!” - nemtudtam uralkodni a csodálkozásomon, s lehet, kissé meg is ijedtem s ki is ábrándultam.Eleinte, nem tudom, miért, azt hittem, hogy olyan egykorúak lehetünk, de azt hiszem, inkábbcsak vágytam erre. Ben azonban megnyugtatott, hogy semmi baj, azért lehetünk barátok, és

továbbra is meg-meglátogat, amíg csak teheti. Ő azonban tudta, hogy én hány éves vagyok, scsak úgy hamisságból kérdezte meg. De azért nem haragudtam meg. Viszont harmincöt év,az egy nagy rakás idő, legalábbis szerintem. Ben azonban azt mondja, hogy nem éppen úgyvan, nem is olyan sok az, és ha szerencsém lesz, magam is meggyőződhetem róla.

Mi az, hogy „ha szerencsém lesz?” Ezt a bemondást a szerencsével akkor még nemnagyon értettem, de Ben nem akart felvilágosítani, igaz, én sem nagyon kérdezősködtem.Úgy vettem észre, hogy ez a kérdés nemigen van az ínyére, vagy egyszerűen csak élvezte,hogy én töröm rajta a fejemet, majd megmondja máskor, mert azt is megígérte, hogyelrendezi, hogy olyan dolgokat is megtudjak, amilyenekről még csak nem is álmodtam. „Deelőbb, mindenekelőtt azt magyarázd meg, milyen úton-módon beszélgetünk mi!” - kérleltem,mert majd megölt a kíváncsiság; de ő tétovázott, nem mintha tilos lett volna megtudnom,hanem - amint mondotta - jól meg kell válogatnia a szavait, hogy össze ne zavarjon engem.Még egy felnőttnek sem volna könnyű megmagyarázni - vélte Ben -, tehát nekem mégnehezebb lenne megértenem, hacsak nem sikerül megfelelő hasonlatokat s a legmegfelelőbb

jelképet kitalálnia, mert különböző teorémákkal és komplikált egyenletekkel hiába is próbálkozna. Azt hiszem, igaza is van, és különösen az egyenletek értelmezésére nem isvállalkoznék. Megérdeklődte, hogy a fizikából hol tartunk, és miután megmondtam,

elmagyarázta azt a trükköt a gyűrűvel, amelyet ha megfacsarintunk vagy meghajlítgatunk,csak egy felülete lesz. A tankönyvünkben semmit, még egy sort sem találtam erről agyűrűről, amiről eddig fogalmam sem volt, és eszem ágába sem jutott, hogy létezhet. Apámnéhány vaskos salabakterét kiböngésztem, de csak a lexikonban találtam némi adatot arról anémetről. Megtudtam, hogy Möbius 1790 és 1868 között élt, de ez nem mond sokat, mertegyszerűen nem tudom elképzelni, mint jelent 1790. Éppen úgy lehetne a nagyapám korábanis, akit szintén nem ismertem, csak azt tudom, hogy valamikor élt, vagyis a történelem előttiidőkben. Ezt meg is mondtam Bennek, mire ő felnevetett, hogy szép dolog megtudni rólam,hogy számomra öt nap vagy öt nyár jól meghatározott idő, de ötven év vagy száz nem jelentsemmit. Legfennebb egy számot és utána néhány zérót.

De utóvégre is ennek nincs nagy jelentősége. Möbius meggyőzött, hogy valóban kitaláltegy olyan szalagot, amelyiknek csak egy felülete van, pedig nehéz megértenem, hogy egyszalag vagy egy gyűrű odajusson, hogy két felülete helyett csak egy maradjon. Addig-addig,hogy az újságból kivágtam egy hosszú csíkot, és a két végét összeragasztottam, úgy, amintBen tanította, vagyis előbb csavartam rajta egyet. De akkor sem hittem volna - lehet, hogyazért, mert az egész túlságosan is egyszerűnek, gyerekjátéknak tűnt -, csakhogy agolyóstollam hegyét végighúztam az egész felületen, és csodálkozva láttam, hogy valóban, a

vonal, amit én rajzoltam szakadatlan, és a megcsavarintott gyűrű egyik oldaláról átmegy amásikra, és aztán visszatér arra a pontra, ahonnan kiindultam. Türelmetlenül vártam az estét,hogy a fiúknak is bemutassam…

Azt hiszem-, Benről is megfeledkeztem, de ő követett engem. Nem hagyta, hogy sokáigcsodálkozzam a felfedezésemen. „Na, világos?” - kérdezte meg azonnal. S mivel ez világosvolt, beszélni kezdett az időről, azt mondta, képzeljek el egy időben elhelyezett Möbius-gyűrűt, vagyis maga a gyűrű időből van, úgy, hogy minden pontja csak az az ő egyetlen

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Ben, s így nem nehéz egyik időből a másikba átcsúszni. Mi pedig egy ilyen Möbius-gyűrűnvagyunk mindketten, de én sehogy sem értem, miként lehetséges egy Möbius-gyűrű azidőben és az időből. Ben pedig, hogy ne zavarjon össze teljesen, azt mondta, elég, ha tudom,mi megy végbe; ő ugyan azt is elmondhatná, hogyan, de semmi értelme, mert az számomramagas. Már annak is örült, hogy bár annyit megértettem, amennyiről ő úgy gondolta, hogyértem, de én még jobban örültem, hogy annyi csudadolgot megtudtam, és olyasmiket élhetekát, amikért majd ezer évig irigyelhetnek a fiúk! Azonban, sajnos, ezt csak én tudtam, mivel

Ben megtiltotta, hogy beszéljek róla, és arról, hogy miként látogat meg engem.Látni szerettem volna, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet.

„Megtehetnéd, meg kellene tenned!” - rimánkodtam, de nem tudtam meggyőzni, hogymegtegye. Azt mondta, hogy hiába, és azt is mondta, hogy majd őutána valaki másnak lehet,hogy sikerülni fog, de ő csak annyit tehet, hogy felhasználva ezt az időben megcsavarintottgyűrűt, közölje velem a gondolatait. Nagyon felkavar, valahányszor arra gondolok, hogy miis történik velem, ez a telepátia nagyon fura, mert a jövőből jön. Meg is mondtam Bennek,hogy igen büszke vagyok a szerencsémre, hogy engem választott, és nem valaki mást,

például Costicát vagy éppen Vasilét, de Ben megnyugtatott, hogy nem történhetettmásképpen, s én szinte ugráltam örömömben.

A titkot meg kell őriznem, de azért nem könnyű, hogy ne áruljam el magam. Anyám észreis vette, hogy valami nincs rendben körülöttem, azt mondta, hogy egy idő óta nagyon bávatagvagyok, és állandóan nyugtalankodik, hogy talán valami bajom van. Máskor viszontfeldühíti, ha ok nélkül féktelenkedem, mert ő azt hiszi, hogy minden ok nélkül történik.Persze, néha én is dühbe gurulok, miért nem hagy békén, vagy megsajnálom, mert látom,hogy miattam bánkódik, és néha, mikor sír, én is majdnem elbőgöm magam, és olyankorkevés híja, hogy elmondjak mindent. Csakhogy Ben, aki mindig éber, ilyenkor szigorúan rám

szól, s ettől visszahőkölök. Anyám aztán letörli a könnyeit, megkeresi apámat az irodában,mert meg szeretné győzni, hogy engem mégiscsak vigyenek el az orvoshoz, apám pedigengem próbál rávenni, hogy elmenjek. Szerencsére apám nem nagyon izgulós, nyugodtanszippant egyet a cigarettájából, némán rám pillant, figyelmesebben, mint általában szokta,aztán a dolga után lát, meg van győződve, hogy valami növekedéssel járó krízisen esem át.Így hallottam egyszer beszélni, de ez nekem nem nagyon tetszett - én általában nem nagyonszeretem a kríziseket, és ez a növekedési csak valami nagyon pocsék lehet -, de azt hiszem,hogy nekik, mármint a szüleimnek sem nagyon tetszene, ha rájönnének, hogy hallgatózniszoktam.

Megemlítettem Bennek, hogy ígért valamit, amiről, úgy látszik, megfeledkezett.Elfelejtett beszélni arról a világról, amelyikben él, pedig tudhatná, mennyire érdekel. Hogylegyen mit mesélnem a fiúknak, amikor nem köt már az esküm, mert Ben nem lehet olyankegyetlen, hogy egy életre megtiltsa… Most, hogy már inkább ismerjük egymást, és

bebizonyítottam, hogy nem vagyok éppen hülye, ha megértettem, hogy mi a spilje a Möbius-gyűrűnek; szóval ideje volna, hogy szavának álljon, és elmondjon mindent. Vagy talán észresem veszi, hogy milyen türelmetlen vagyok?

Persze, azt mondta, hogy észrevette, de előbb meg kell oldania egy fontos kérdést.

„Milyen nap van ma?” - kérdezte. „Július 18… de tényleg nem tudod?” - kérdeztem, mert azthittem, hogy neki, aki a jövőben él, inkább kell tudnia, mint nekem. Ő azt válaszolta, hogycsak ellenőrizte, valóban július 18-a van-e, mert akkor már felszereltem a horgászbotomat, ésmegbeszéltem Vasilével a szombati horgászást.

De hát honnan tudja, hogy mi a tervem? Honnan tudja, hogy szerettem volna Vasilévelhorgászni, ezt az utóbbi időben egyáltalán nem említettem, és a horgászbotom eszembe sem

jutott, mióta Bennel beszélgetek. Csak most, hogy tőle hallom, kapott el a fene nagy vágy,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


karom a sok hajigálástól, és nem látom a pallókámat, mert rám sötétedett. Vagy talán mégiserre gondoltam, anélkül hogy számot adtam volna magamnak, mikor és hol?

Ben azt mondta, ha én még nem intézkedtem, holnap úgyis jön majd Vasile a javaslattal.Legkésőbb holnap, mert holnapután már szombat, és az ilyenfajta terveket, még ha hirtelenüti is össze az ember, azért mégsem hagyja az utolsó napra. És még azt is mondta, hogyholnap, ha jő Vasile, és hív, hogy menjek vele, utasítsam vissza. Ne hagyjam magammeggyőzni, akárhogy is kérlel. És akármit is ígér.

Hát ez bizony nem nagyon tetszett. Miért utasítsam vissza? - gondoltam. - S ha már megkell tennem, erősen nehéz szívvel teszem. Rég nem voltam horgászni, és most, amint arragondolok, hogy holnap jöhet Vasile, és hívhat, nagyon nyugtalan leszek. Nem is gondoltam,hogy annyira vágyom, hogy a horgászbotommal a víz partján csavarogjak - annyira, hogy haegy ilyen nap szépségeire gondolok, nem találom a helyem, és nem férek a bőrömbe. Haszombatig nem változik meg az idő, levetkőzve horgászhatunk, s egyszer-egyszer

beleugorhatunk a vízbe, s egy-egy isteni fürdést rendezhetünk, és délben jóllakhatnánk abból,amit otthonról hoztunk, esetleg tüzet raknánk, és megsütnénk egypár halat.

Ben azonban azt mondta, hogy most ne is gondoljak ilyesmire. „Miért ne?” - kérdeztemmérgesen. „Mert így jobb” - válaszolta, és megtagadta a további felvilágosítást, s arra kért,hogy bízzam csak rá. De végül is mire föl ez a nagy bizalom? Miért hallgatnék rá? „Mertmost így jobb!” - makacskodott Ben, és amikor megkérdeztem, hogy utóvégre is az őszámára mi a jelentősége annak, hogy megyek-e vagy sem horgászni, másról kezdett

beszélni, de előbb megemlítette, hogy amit kér, nem olyan nagy áldozat, és mindenesetre az őgondja, hogy ne legyen hiábavaló. „Szombaton este - mondja Ben -, szombaton vagyvasárnap mindent elmondok, amire kíváncsi vagy, ami csak érdekel a jövőt illetően. Ha úgygondolod, hogy megéri…”

Azt hiszem, meg. Mióta várom ezt a pillanatot!Lehet, hogy Vasile nem is jön holnap. Mindenesetre én nem fogom keresni, és nem ishívom. Lehet, hogy másnapra halasztja a horgászást, s úgy tarthatom meg az ígéretemet,hogy nem kell sajnálnom semmit.

Hátha Ben tévedett, és Vasile errefelé sem jön… Egyre kíváncsibb vagyok, még jó, hogyholnapig és szombatig már nem kell olyan sokat várni.

Szombaton nem voltam horgászni, és Vasile megharagudott rám, és elment egyedül, miutántöbbször is lehülyézett, és azt mondta, hogy most már látja, mennyit ér a barátságom, és hogysoha többet nem számít rám. Megharagudott, de haragudtunk mi már egymásra máskor is,aztán elmúlt, s mi barátok maradtunk. Megmutogatta a horgait, s már-már kötélnek álltam.Vagy hét új horga volt, mindenféle nagyságú, még egy tripla is egy fényes villantóhoz kötve.Majd megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy miről mondtam le, de tudtam, hogy Benkész a közbelépésre, hogy menten szemrehányást tegyen, ha érzi, hogy tétovázok.„Megígérted!” - emlékeztetett. - „Hadd, hogy menjen egyedül!” Amikor úgy éreztem, hogy

parancsolgat, nagyon szerettem volna, hogy történjék valami ezzel a Möbius-gyűrűvel, éshogy megtörjön ez a vacak láthatatlansága. Azt hiszem, ha megszabadulhattam volna Ben

jelenlététől, összeszedhettem volna a gondolataimat, és Vasilével egy igen jó tervetfőzhettünk volna ki. Csakhogy Vasile hamar pipás lett, és lehülyézett, úgyhogy egyszeribenengem is felhúzott, én meg őt még jobban, végül is megígértem, ha el nem tűnik, megrakom.

Szombaton egész nap bántam, hogy nem mentem horgászni, nemigen volt kedvemsemmihez, még ahhoz sem, hogy legalább Bennel társalogjak, pedig ő többször is megpróbáltkapcsolatot teremteni velem, hogy meséljen az ő világáról. De megértette, hogy hiába is

beszélne, és békén hagyott, bár a jelenlétét állandóan éreztem, mintha lesben állt volna.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


hallgattam rá, mintha biz' félnék tőle. Ki ő, minek hiszi magát? Mit tehet ő ellenem? Inkábbkellett volna hagyjam, hogy beszéljen, amit akar, én pedig csináltam volna, ami jólesik.Valahányszor kiléptem a házból, s a felhőtlen tiszta égre néztem, a köveket hevítő forrón sütőnapba (hát még hogy anyám, mivel úgy látta, hogy lopom a napot, odatett szőnyeget

porolni!), én csak arra gondoltam, hogy hagyok a fenébe minden dolgot, ígéretet. Bent ésMöbiust, és kifutok a folyóhoz, ahol esetleg megtalálom Vasilét, s ha elmúlt már a haragja,talán megengedi, hogy én is horgásszam a villantójával.

Nem volt merszem elmenni, de nem is voltam semmire se használható egész nap.Estefelé jött a Vasile anyja, és kereste a fiát nálunk, hogy hazafelé jövet nem tért-e be

hozzánk, s aztán nálunk felejtkezett. Nagyon aggódott, s a jobb szemével nevetségesen bandzsított, úgyhogy mindegyre elfordítottam róla a tekintetemet, pedig így azt hihette, hogyrejtegetek előtte valamit. De inkább higgye, hogy rejtegetek valamit, mint hogy ne tudjakmagamon uralkodni, s végül is szemberöhögjem, mikor pedig komoly dolgokkal vanelfoglalva. Mind csak kérdezte, hogy nem tudok-e valamit Vasiléről, tegnap nem egyeztünk-emeg valamiben, s milyen helyen szoktunk horgászni. Az aggodalom mind nevetségesebbétette, és azt mondta, hogy Vasile még sohasem volt oda ilyen sokáig, s hátha valami bajaesett. Én az örökös aggodalmaskodásaira gondoltam, amelyek Vasilét is fel szokták

paprikázni, s olyankor szokta azt mondani, hogy „az ellenség lefigyel…” satöbbi. Már láttamis Vasilét, amint egy nagy zacskó hallal hazajön, és dühösen földhöz vágja a horgászbotját,mikor megtudja, hogy az anyja milyen kétségbeesetten kereste a szomszédoknál.

Csak hétfőn délután húzták ki a folyóból, és én egyszerűen nem voltam képes elhinni,hogy vele történt meg, és nem valaki mással. Hogy éppen vele ilyesmi megeshetett… Otthonmind csak azt mondogattam, hogy nem igaz, és anyám szánakozva nézett rám. Aszemeimmel akartam meggyőződni, de anyám nem engedte, azt mondta, hogy úgysem állok

jól az idegeimmel, és ott csak éppen rám nincs szükség. Lehet, hogy azért esett olyannehezemre, hogy sírjak, mert nem láttam Vasilét vízbe fúltan, és abszurdnak tűnt, hogysirassam őt. Mégis nagyon megrettentem, nem találtam a helyem, és hosszú ideig nem tettemmást, csak azt hajtogattam, hogy nem igaz, amit hallottam. Lehet, hogy csak valami tréfa,valami olyan tréfa, amit Vasile eszelt ki. Majd meglátjátok! - gondoltam. Majd meglátjátok,hogy csak tréfa…

„Most már érted?” - kérdezte valaki váratlanul, s először még azt hittem, hogy anyámszólt. Aztán rájöttem, hogy ismét a néma hang, amelyet csak én hallok, és nem származhatmástól, csak Bentől. És akkor már megbizonyosodtam, hogy Vasile valóban halott, és mielőtt

belém sajdult volna, szinte akaratlanul valami olyanra gondoltam, amitől megborzadtam: „Tetudtad! Előre tudtad!” - arra döbbentem, hogy hangosan beszélek, és csodálkozom azon,amire rájöttem. Ő, Ben, tudta, hogy mi fog történni, az nem lehet, hogy ne tudta volna, hiszenő maga mondta, hogy ő visszafelé néz a jövőből. Ami most történt, az az ő számára márréges-régen megtörtént; nem lehet, hogy ne tudta volna! Egyszeriben éreztem, hogymeggyűlöltem, pedig azt állította, hogy megmentette az életemet - azt mondta, hogy rendeskörülmények között két fiút kellett volna kihúzni a folyóból, s nem egyet, s találjam ki, vajonki lenne a másik. „Tudtad, te tudtad, és nem mondtad, miért nem mondtad meg?” -

hajtogattam, mert hittem, hogy figyelmeztethettem volna Vasilét, és most ő is élhetne, bizonyélne, ha Ben elárulja, hogy mi van készülőben. Mert ezt módjában lett volna megtenni!Csakhogy éppen azért nem tette, nehogy figyelmeztessem Vasilét, inkább hagyjam elmenniegyedül és meghalni egyedül ott, ahol ketten is meghalhattunk volna. Ezért gyűlöltem megBent, és gyűlölöm azóta is, nem érdekel, hogy mi mindent mond, hogy ha Vasile nem halmeg, most minden úgy volna, mint azelőtt. Valami változásról is beszél, hogy nekem azértkell élnem, hogy valahol valami változás álljon be, ott náluk, és hogy neki egyáltalán nem

8/11/2019 GALAKTIKA_054


dühöngök és rugdosom a falat, inkább örülnék, hogy élek, és hogy az életem számít nekivalamit, hogy jelentősége van, bár én nem tudhatom, hogy mi, elég, ha tudom, hogy attólfügg valaki másnak a megmentése, majd később. És ezzel valami változás áll majd be! Hogyén csak egy hosszú játszma egyetlen figurája vagyok; fogalmam sincs, miféle játszmáról

beszél. És hogy ő sem valami főszereplő, de azért csak most foglalhatja el az őt megilletőhelyet abban a világban, ahol másvalakik is mások lennének, ha én is együtt halok megVasilével. De ők akkor is mások lennének, ha Vasile életben maradt volna; nem értem, hogy

s mint van, de érzem, hogy beleszédülök. Ben azt mondja, hogy ő majd elmagyarázza adolgokat, csak azért, hogy megértsem, milyen komplikált a világ, és hogy őnekik, mármintneki és a többieknek, komoly okuk volt, hogy megőrizzenek engem a haláltól. Arra isfigyelmeztet, hogy én most egy játékon kívüli paraszt vagyok, és ha tudok sakkozni,megérthetem, hogy a lépés helyett, amit most kellett volna tennem, majd egy jobb húzástcsinálnak velem. Bezzeg Vasile számára nem létezett más lépés, amely az ő helyzetükön nerontott volna, és üvölteni szeretnék, mikor csak úgy magam elé képzelem, hogy Vasilefelfúvódott tetem a víz fenekén. De lehet, hogy Ben ezt már nem hallja, vagy nem is érdekliőt, úgy érzem, nagyon elégedett, azt mondja, hogy sikerült egy remek terve, és ezért örömetakar szerezni nekem is, megajándékoz valamivel, amit már régen megérdemeltem azzal,hogy bár nem tudtam, mi végre, mégis segítettem neki. Ő is meg akarja tartani a szavát, beakarja váltani, amit ígért, elmondja, milyen az ő világa; főleg, hogy milyen lesz ezután, miótaő is az őt megillető helyre került a játszmában. És jó, ha tudom, hogy nagy tisztesség ért, ésnagy előnyhöz juttat, még mielőtt az időszalag helyrecsavarodna, és a két vége ismét úgycsatlakozna egymáshoz, mint a rendes gyűrűknél, s újra két felülete lesz, amely már nemközlekedhet egymással. „Hagyj békét! Vigyen el az ördög!” - kiáltottam rá, mert arragondoltam, hogy előre tudta a Vasile sorsát, és megmondhatta volna, hogy figyelmeztessem

őt, de nem tette, rá se rántott, és azt hiszem, hogy velem sem törődött volna, senkivel sem, hanekem, anélkül hogy tudtam vagy akartam volna, nem lenne szerepem az ő terveiben.Anyám megint sopánkodik: „Mit kezdjünk ezzel a gyermekkel?!”

DÁNÉ TIBOR FORDÍTÁSA

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


A titokzatos növényekFAZEKAS LÁSZLÓ

A science fiction írók képzelőereje nemegyszer különleges, emberi vagy már-máremberfeletti képességekkel és tulajdonságokkal ruházza fel távoli bolygók, ma mégismeretlen világok növényi élővilágát. Van pl. Van Vogtnak egy elbeszélése, melyben a

bolygót borító hatalmas erdő felveszi a küzdelmet a birodalmába behatoló idegen űrhajókellen.

„A távoli nap tiszta fényében mélyet lélegzett, s felélénkült az erdő - üt meg mindjárt elsőmondatával különös hangot az író. - Észlelte a hajót, amely a felső légrétegek könnyű párájátátszelve lefelé tartott. De az idegen dolog iránt automatikusan fellépő ellenérzéséhez nemtársult mindjárt a veszély érzete… Az erdő az idők kezdete óta védelmezte a földet valami

homályosan érzett veszedelemtől. Most fokról fokra kezdett visszaemlékezni arra, hogy mi isez a veszély. Az ilyen hajók hozzák, mint ami most száll le az égből…”

Különös erdő ez: észleli a hajót, ellenérzést érez, majd veszélyt, és visszaemlékezik arra,hogy mi is ez a veszély. Valóban képes erre az erdő, a növény? Természetesen nem, de azértha odafigyelünk a természettudományok eredményeire, sok különös, szinte hihetetlennektűnő dolgot tudhatunk meg a növényekről. Néha már-már úgy érezhetjük, nem is járunkolyan messze a science fiction teremtette különös és ismeretlen, távoli világok növényzetétől.

„Olyan érzékeny, mint egy mimóza”.- szokták mondani arra az emberre, aki a legapróbbmegjegyzésre is rendkívül érzékenyen reagál. De vajon miért éppen a mimózához hasonlítjukaz ilyen embert? Természetesen mert a mimóza rendkívül érzékenyen reagál mindenfélekülső hatásra. Ha megcsípjük, megégetjük vagy megcsonkítjuk a mimózát, leveleit pillanatokalatt összezárja, és mintegy 10-15 percig marad ebben a helyzetben. Látjuk, észleljük a külső

behatás nyomán keletkező folyamatokat, de nem tudjuk, mi játszódik le a növényben. Vajonvannak-e a mimózának idegei és agya, mint az embernek és az állatnak? Valóban érzi afájdalmat?

Természetesen: nem. A külső hatások csupán a sejtmembránok elektromos tulajdonságait befolyásolják, s így megváltozik az áteresztő képességük. A mimózának nincsen sem

idegrendszere, sem agya, de a külső hatások keltette érzeteket mégis vezetni képes, s ez aképessége a mi idegrendszerünk előfutára. Az éternarkózis pl. éppen úgy hat a mimózára,mint az állatra vagy az emberre.

Általában véve elmondhatjuk, hogy a növények sokkal összetettebb lények, mint ahogyez a köztudatban elterjedt, és ha az ember úgy gondolja, hogy ő „a teremtés koronája”, merturalkodik az állat- és növényvilágon, úgy ezt csak akkor teheti, ha elfelejtkezik arról, hogyvalójában alá van vetve a növényi létnek. Hogy értjük ezt?

Növények nélkül nem volna élet a Földön, ők tették lehetővé évmilliárdokkal ezelőtt a fotoszintézis kialakítása révén, hogy az oxigéntől függő állatvilág és az ember kifejlődhessék.

A levelek hátsó oldalán millió szájacska nyeli el a szén-dioxidot, és leheli ki az oxigént,amely nélkül nem tudnánk lélegezni, és megfulladnánk. Növények nélkül nem volna mitennünk, mert még ha csak hússal akarnánk is táplálkozni, olyan állatokat fogyasztanánk,amelyek növényi táplálékon nőttek fel, vagy más állatokat ettek meg, melyek növényevők. Agabonafélék, a gumósok, a főzelékek, a gyümölcsök, az italok, a gyógyszerek mind-mindnövényi eredetűek. A fotoszintézis hozza létre a cukrot, amely átalakul keményítővé, zsírrá,olajjá viasszá és cellulózzá Cellulóz nélkül nem volna fánk és nem tudnánk építkezni

8/11/2019 GALAKTIKA_054


szobáinkat bebútorozni, nem volna ruhánk sem stb. írni és könyveket nyomtatni semtudnánk, mert nem volna papírunk sem.

A fotoszintézis a növények kizárólagos kincse, tulajdona, csak ők képesek arra, hogy anapsugár segítségével a legegyszerűbb szervetlen anyagokból, amilyen pl. a víz, a széndioxidés a nitrogén, felépítsék testüket. Az állatok és az ember nem képes erre, és ebből aszempontból primitívebbek a legegyszerűbb algáknál is.

Mi történik a növényekkel, ha éheznek, vagyis ha elvonjuk tőlük a fényt és anedvességet? Elpusztulnak. Elpusztulnak, anélkül hogy egymás ellen fordulnának, hogyegymás elpusztításával és felfalásával igyekeznének megmenteni életüket. Mit tesznekellenben ilyen helyzetben az állatok vagy az ember? Az éhség agresszivitást vált ki azállatokból és az emberből, egymás ellen fordulnak, megölik és felfalják egymást. Ha képeseklennénk mi is a fotoszintézis csodájára, bizonyára éppen olyan békések és ártatlanok lennénk,mint a növények, de valószínűleg másként alakult volna az állatvilág evolúciója, és az embersem azon a gazdasági, társadalmi, tudományos fejlődésen ment volna keresztül, melyettörténelme elénk állít.

A fotoszintézis kétségkívül a növényvilág legnagyobb és legjelentősebb csodája, van

azonban ezen kívül is néhány olyan növényi sajátság, amelyről el szoktunk felejtkezni.Mindjárt itt van az a közhiedelem, hogy a növény helyhez kötött, s így nem tud mozogni.Először Darwin mutatott rá arra, hogy a növények is mozognak, Raoul Francé, a nagyhuszadik századi bécsi biológus mutatta ki egyértelműen, hogy a növények éppen olyankönnyen, szabadon és kecsesen mozognak, mint a legügyesebb állatok vagy az ember. Mivelazonban ezek a mozgások sokkal lassabban mennek végbe, nem vesszük észre, és nem isvagyunk hajlandók mozgásnak tekinteni őket.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

AZ ÜZENET Noah, az Elnök titkára fáradt volt. Halálosan fáradt. Egy egész kontinenst kormányozni egyolyan teljhatalmú diktátor helyett, aki száztizenhét éves, akinek minden lehetséges szervétvalamilyen protézis pótolja, s aki egyszerre szenilis és infantilis - nos, ez még egy egészségesfiatalembert is kimerített volna. De Noah ötvenkét éves, kopasz, fakó arcbőrű hivatalnok volt,immár húsz éve az Elnök személyi titkára és legfőbb tanácsadója. Húsz éve nem voltszabadságon, húsz éve nem tette ki a lábát Napvárosból, ebből az unalmas mintatelepülésből,ahol minden napenergiával üzemelt, és az ezer méter magasan húzódó kupola alatt öröktavaszt tartottak fent a multirobotok.

Noah undorodva bámult ki a jelképes ablakon, melynek üvege sem volt, mivel semmitsem kellett kirekeszteni vagy megvédeni. Édeni tájat látott, zöld tisztásokat, ligeteket,szökőkutakat, virágágyásokat, de nagyon is jól tudta, mi van az Éden alatt. Húsz éve nemvolt odalent, de egyetlen gombnyomásra bepillanthatott a lent tekergő labirintus bármelyikszintjének bármely folyosójára. De már régen nem nyomkodott semmiféle gombot: nem volt

kíváncsi. Tudta, mi van odalent, s éppen eléggé aggasztotta is ahhoz, hogy ne kívánja látni.Csak Noah és néhány beavatott tudta, hogy a felszín békéje is nagy fáradsággalfenntartott álbéke, rejtett vezetékek, kígyózó csövek, adagoló- és megfigyelőberendezések ésa valódinál sokkal megbízhatóbb műanyagok diadala, s csak ő volt a megmondhatója,mennyi energiába került annak a gigászi klímaberendezésnek az üzemeltetése, mely az elnökirezidencia köré örök tavaszt varázsolt. Noah minden lényeges dolgot tudott, nem voltakillúziói. Illúziók nélkül pedig nagyon nehéz élni.

Az Elnököt valamikor régen egyébként Peter Listernek hívták, és a nagy elnökválasztósorsjátékon nyerte az elnöki tisztet. Hosszú történet ez, mert fél évszázaddal korábban történt,

hogy Észak- és Dél-Amerika népessége úgy határozott, konföderációban egyesül, és atökéletesen pártatlan, demokratikus döntést számítógépes sorshúzás keretében hozzák meg,ki lesz az új elnök. Ötszázhatvanmillió húsz éven felüli férfi és nő közül esett a számítógépgondosan előkészített, véletlenszerű választása Peter Listerre, egy ötvenhét éves, büntetettelőéletű üzletemberre. (Peter Lister huszonhét éves korában ittas állapotban elütött egy egészcsaládot, az apa és a gyermekek azonnal meghaltak; tizenegy évet kapott, ebből hat évet éskét hónapot töltött börtönben.)

Noah pontos, lelkiismeretes ember volt, és kemény munkával küzdötte fel magát Peter

Lister mellé. Őt nem a számítógép választotta, hanem Peter Lister. Vagyis az Elnök, akikétéves hivatalos elnökösödés után úgy döntött, nincs szükség többé a demokráciára. „Ademokrácia marhaság!” - üvöltötte az Elnök körülbelül egymilliárd faltól falig tévén, ésmagában mindenki igazat adott neki.

Lister mértéktelenül felduzzasztottá a katonaság és rendőrség létszámát, s így formailagfelszámolta a munkanélküliséget. Aztán a föld alatti telepekre száműzte az összestermelőüzemet, majd a melléjük robbantott üregekben hatalmas lakótelepeket épített a

8/11/2019 GALAKTIKA_054


száműzetés volt - a föld alá. A becslések szerint több mint hatszázmillió felnőtt és gyermekélt már a felszín alatt, s csak Noah volt a megmondhatója, milyen nehéz volt lent tartani őket.Az egykori transz-amerikai mélyvasút valamennyi felszíni kijáratát aláaknázták, és nagyerőkkel őriztették, s egy idő után a lentiek is ugyanígy cselekedtek, mintha valamennyien -idefent és odalent - olvasták volna H. G. Wells rémálmát a jövőbeli társadalomról, az eloikrólés morlockokról. Csakhogy itt az egymásrautaltság nem volt egyoldalú - a lentiek gépeketadtak, a fentiek energiát, élelmet és vizet. Mert a felszínen élő kisebbség sem dúskált a

szabad térben: minden lehetséges szabad felületet napelemek borítottak, amelyek a kontinensenergiaszükségletének kilencvenöt százalékát biztosították.

És ez, akármint is nézzük, ugyancsak Peter Lister érdeme volt. Mielőtt még szenilisvénember lett volna, véghezvitte a lehetetlent: a maga módján mindenről és mindenkirőlgondoskodott.

Noah, akárcsak a többi ember, egyszerre gyűlölte és csodálta az Elnököt, akinekelévülhetetlen bűnei és érdemei voltak.

Most, mint már annyiszor, Noah aláírta az Elnök helyett azt az okmányt, amit elvileg csakaz Elnök írhatott volna alá. De ez már rutinszerű eljárás volt az utóbbi két évtizedben. Noahfelhatalmazást kapott erre az Elnöktől, akit már csak terráriumának kígyói, békái, gyíkjaiérdekeltek. Noah bal kezének mutatóujjába az Elnök személyes elektronikus kódjelétépítették bele. Noah jobb kezének mutatóujját is sok számítógép, robot és automatikusriasztóberendezés tisztelte. De bal mutatóujját valamennyi.

Most Noah-nak le kellett mennie, nem bízhatta másra. Rejtélyes üzenetet kapott Cyriltől,egykori és talán egyetlen barátjától. Cyril segítséget kért, és - bár érzelmek dolgábankiszikkadt régen - Noah erkölcsi érzéke nyomokban még működött. Megmenteni egy nálunkkiválóbb ember életét, megmutatni csaknem korlátlan hatalmunkat - nos, ez nagyon csábító

volt. S mellesleg emberbaráti könyörületet tanúsítani egy jónevű tudós iránt, aki történetesena barátunk volt - ez a lehetőség pírt varázsolt Noah beesett arcára. Cyril Rosenthal valamikorelső lett a felszín összes iskolájának tanulmányi versenyén, s Noah orra elől vitte el a

pályadíjat. Lehet-e gyönyörűbb bosszú, mint az, hogy most nagylelkűen megmenti egykorivetélytársa életét?

Noah mindenki másnál jobban tudta, hogy a törékeny egyensúly a felszín és a mély erőiközött csak addig tart, amíg az Elnök él, és másodnaponként megjelenik a video-falakon,mint az állandóság szimbóluma. Az emberek gyűlölték, de megszokták, és bizonyos mértékig

büszkék is voltak rá, ahogyan általában egy hosszú életű diktátort gyűlölnek és tisztelnek. Noah hosszú évek óta nem hagyta el Napvárost, s bár sosem kellett engedélyt kérnie az

Elnöktől ahhoz, hogy elhagyja a várost, most mégis szükségét érezte annak, hogy hollétérőltájékoztassa Listert. Mindössze néhány óráról volt szó, de mégiscsak odalent, és Noah megvolt győződve róla, tudta, hogy pótolhatatlan.

Mert Peter Lister volt az Elnök, de Noah volt az egész kormány, egy személyben.Lister szekuritüvegből épült kastélya Napváros mesterséges hegyének ormán terült el: a

felszíniek láthatták Elnöküket az éjjel és nappal minden pillanatában, a legintimebbtevékenységek közepette is. Persze csak a kiváltságosok láthatták őt, s ugyan kinek lenne

kedve ahhoz, hogy egy aggastyán lassú mozgását figyelje… Peter Lister kísértetiesenhasonlítani kezdett szeretett hüllőihez, s egész üvegpalotája nagy terrénumhoz válthasonlóvá. Noah az érzékelőhöz nyomta bal mutatóujját, s a páncélüveg nesztelenül szétnyíltelőtte. Orrát megcsapta az a szag, melyet a meleg, selymes rothadás szagának nevezettmagában. Azonnal verítékezni kezdett, s igyekezett másra gondolni, hogy a rátörő hányingertelnyomja.

Pedig alapjában véve sokat köszönhetett Peter Listernek. Az életét kivéve majdnem

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Lister csak tekintetével üdvözölte Noah-t, majd figyelmét ismét kedvenc kígyójáraösszpontosította, amely Listeréhez hasonló üveges tekintettel méregette a robotkar által

benyújtott eleven, vergődő galambot. A vastag üvegfal elnyelte a neszeket, Noah mégismintha pikkelyek zörgését hallotta volna. Elfordult, s ebben a helyzetben is maradt, míg azElnök meg nem szólította:

- Nos? Eljöttél megnézni, élek-e még? Utánam úgyis te leszel az Elnök. Mindenki tudja.Itt soha többé nem lesz szabad választás. Az első nemzedék még berzenkedik, a második már

azt sem tudja, miről van szó. Nekik is jobb így. Minek a sok felesleges beszéd?- Valóban, minek… - mormogta Noah.- Mit akarsz? Nemsokára videoadásom lesz, hiszen tudod. Fel kell rá készülnöm.- Lemegyek. Van egy kis elintéznivalóm…- Menj csak, Noah. De vigyázz! Azok ott nem szeretnek bennünket.Lister levette tekintetét Noah-ról, a látogatásnak ezzel vége szakadt.A titkár mereven meghajolt, és elindult kifelé. A vastag páncélüvegek szisszenve

csapódtak be utána.Beült az expresszjárda egyik ülésébe, s megnyomta a gombot, mely a transz-amerikai

mélyvasút legközelebbi lejáratát jelölte. Az expresszjárda meglódult, egyenletesen gyorsulnikezdett. Noah hátradőlt, s csaknem ugyanazt a kellemes izgalmat érezte, amit kamaszkorábantapasztalt, amikor az expresszjárda még újdonság volt Napvárosban. A járda kifutott a várost

borító láthatatlan kupola alól, s most a napelemek végtelen mezője mellett suhant, melyek azenergia nagy részét lefelé továbbították. Embert csak elvétve lehetett látni, csupán néhánynapelemőr sétálgatott a lézerágyúval ellátott őrtornyok mellvédje mögött. A napelemekőrzése inkább hagyomány volt, mint szükségszerűség: az utóbbi évtizedekben már egyáltalánnem akarta senki sem összetörni a napelemeket, amióta az agrotechnikusok millióiból ezrek

lettek csupán, a többieket pedig leküldték a felszín alá, új szakmát tanulni.Az expresszjárda most ismét láthatatlan bura alatt suhant, s megállt a mélyvasút egyikállomása előtt. Halotti csend és geometriai rend fogadta Noah-t, aki valaha nyüzsgőtömegeket látott itt, tolakodó és lökdösődő embereket, kiáltozó árusokat, s mindazt, ami méga Pénz Korában színesítette s egyúttal nehezítette is az életet. Ám az Elnök egyszerűen

betiltotta a pénz használatát, s megtiltott bármiféle cserét is az egyének között. Aszámítógépek pontosan tudták az állampolgárok valamennyi lényeges adatát, számontartották életkorukat, nemüket, testsúlyukat, testméreteiket, és minden szükségletüketkielégítették, az állam lehetőségei szerint. A fejadagokat a termeléshez igazították, ésmindenki annyit és olyat kapott, amilyet munkája és állapota szerint igényelt és megérdemelt.

Az ellenőrzés gyorsan ment: Noah csak jobb mutatóujjának „varázserejét” vette igénybe,mert nem akart indokolatlan feltűnést kelteni az Elnök lenyomatával. A robotellenőrök merevműanyag arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, a 2011-es genfi határozat még mindigérvényben volt, s halálbüntetés terhe mellett tilos volt olyan robotokat előállítani, melyekmegtévesztő módon hasonlítottak az emberre. A robotgyárak ezt a törvényt úgy játszották ki,hogy antropomorf bábuikat a miniszterek, rendőrök ós vámtisztviselők merev, fontoskodóarckifejezésével ruházták fel, kivéve, ha éppen rendőr- és vámtisztviselő-robotokra érkezett

megrendelés. (Miniszterekre Peter Lister elnöksége alatt nem volt szükség, s csak aműveltebb egyének, mint például Noah, ismerték a szó eredeti jelentését.)Egy expresszlift Noah-t azonnal a mélyállomásra röpítette, ám itt kellemetlen meglepetés

érte az Elnök titkárát: csaknem másfél órát kellett várakoznia, míg egy szerelvény végremegállt, és sziszegve kinyitotta ajtóit. Mindössze néhány zöld ruhás lenti ült a szerelvényen, smegdöbbenésüket nem is palástolva mutogattak a titkárra, aki a fentiek fehér ruháját viselte.Kíváncsiskodásuk kellemetlen volt ugyan, de nem ellenségek inkább primitív. Noah úgy tett,

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Cyril Rosenthal valahol az egykori Mexikó állam területe alatt élt, a föld alatti településekegyszerűsített diagrammái nem tükrözték a pontos távolságokat és léptéket, de ez Noah-t nemis érdekelte. Most mégis meglepte, hogy egy-egy mélyállomáson túl néhány pillanatravalóságos tájak bukkantak elő, olyan hatalmas térségek képzetét keltve, melyek feltételeztékaz elképzelhetetlen mértékű földmunkát. Nemcsak házak, de egész lakótelepek villantak fel,és föld alatti erdők, melyek a természeteshez igen közeli megvilágításban egészen idillinektetszettek.

Noah megérkezett, s a mélyállomáson merev arcú, egyenruhás robotok érdeklődtekudvarias fahangon úticélja felől. Noah megnevezte Cyril Rosenthalt, a robotok bólintottak, sodaintettek egy automata taxit, amely nem indult meg Noah mutatóujjának lenyomatára, csaka titkárt kísérő robotok hangjára.

Noah, akinek két mutatóujja a felszínen a korlátlan hatalom jelzéseit rejtette, most kissémegdöbbent. De szorongása elmúlt, amikor Cyril jól ismert alakja felbukkant az alagútvégén. Cyril szótlanul megölelte egykori barátját, s Noah, aki már elszokott az ilyenérintkezési formáktól, kisvártatva viszonozta a baráti ölelést.

- Bajban vagy? Eljöttem, hogy segítsek neked… ha tudok.Cyril mosolygott.- Köszönöm. Bajban vagyok, de nem veszélyben. Azért üzentem, mert mutatni akartam

neked valamit… valami fontosat. És tudod, hogy mi nem mehetünk fel… soha. Noah arcán csalódottság és gyanakvás látszott. Csalódott volt, hogy nem törleszthet

valamit Rosenthallal szemben: füstbe ment a terv, amely szerint a mindenható titkárkiszabadítja egykori barátját, nagylelkűen megmenti életét. Nem, Rosenthal szemlátomást jóegészségnek örvendett. Es gyanakodni kezdett, vajon miféle aljas cselszövény áldozata lett,amellyel eltávolították az Elnök mellől. Beléhasított a felismerés, hogy Rosenthal megint

lépéselőnyben van. És mi az, hogy nem jöhet fel? Napvárosban valóban nem nagyonfordultak meg a lentiek az utóbbi években, de senki sem tiltotta meg nekik, hogy feljöjjenek,ha akarnak. Persze nem tömegesen…

Közben kiértek a mélyállomásról, s újabb, még rozogább automata kocsiba ültek, melymár a szabad ég alatt közlekedett. Megtévesztőén úgy festett minden, mint odafent. A szórtfény tökéletesen utánozta a szelíd tavaszi napfényt.

- Szóval erre kell nektek az a sok energia - jegyezte meg Noah szárazon.Cyril Rosenthal mosolygott.- Erre is. Meg sok minden másra. Ti odafent azt hiszitek, mi idelent iszonyú üregekben

tengetjük életünket… bár kezdetben csakugyan nagyon nehéz volt. De ti odafent… demindegy. Nem ezért hívtalak. Azt szeretném, ha ellenőriznéd a kutatásaimat. Olyasmire

bukkantam, amit nem tudok magamban tartani. Tudod, évekkel ezelőtt a kezembe került egy Icarus című ősi folyóirat videokópiája, és beleolvastam egy cikkbe, amelyet két japán tudós,Hiromitsu Yokoo és Tairo Oshima írt. Egy bizonyos bakteriofágról van szó…

Noah elfintorodott. Ebben a pillanatban merült fel benne a lehetőség, hogy a barátja őrült.Miért is ne? Ilyen hosszú idő a felszín alatt…

- Bakteriofág? - kérdezte óvatosan. - Hiszen te matematikával foglalkoztál korábban,

amikor…- Ez is matematika. Minden matematika - mondta Cyril Rosenthal türelmetlenül. - Várj,mindjárt ott vagyunk. Megérkeztünk. Ez az én laboratóriumom - mutatott egy alacsonyépületre, amely azonban odabent lefelé tágult, s egy szédítően mély mozgólépcsősor vezetettgyomrába.

Beléptek Cyril szobájába, amelynek vastag üvegfalai a mély tengerre nyíltak. Noah irigyámulattal nézett körül.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


- Rosszul osztoztatok, amikor a felszínt választottátok. A Főid kétharmada teljesen amiénk… Nos, foglalj helyet. Mindjárt hozatok neked ételt-italt. Addig is… itt adokumentáció. Az a két japán adta az ötletet. Arra gondoltak, milyen módon üzenhetnéneklegvalószínűbb és legbiztonságosabb módon a földönkívüli értelmes lények. Nos, nemfényjelekkel, nem elektromágneses sugárzással, hanem… saját magunk által.

- Hogyan?- Saját magunk által. Azzal a kóddal és abban a kódban, amely egész életünket

meghatározza. A génstruktúrák, a DNS-kombinációk desifrirozható mintákat adnak. S ezolyan gyönyörűen bonyolult és tökéletes nyelv, hogy azt is biztosítja, hogy az értelmeslények üzenetét csakis hozzájuk már hasonló értelmes lények fejthessék meg. Tizenöt évemment erre rá… a genetika és az információelmélet összefüggéseinek matematizálására.Számítógépbe tápláltam az összes eddig feltárt génstruktúrát… de nem szaporítom a szót.

Nézd meg te magad. Talán még nem felejtetted el, amit együtt tanultunk… Noah összerezzent a gúnyos megjegyzés hallatán, és valami megsemmisítő visszavágáson

törte a fejét, de amint beleolvasott az anyagba, megfeledkezett a sértésről. Váratlanul olyanérzés kerítette hatalmába, mint kisgyermek korában, amikor régi zenét hallgatott, fenséges,lélekemelő, felszabadító zenét. Ebben az őrületben határozottan rendszer volt - felségesennagyszabású rendszer.

- Igen… ez érdekes - mondta néhány perc múlva rekedten, és nem tudta levenni szemét a bizonyító erejű levezetésekről. - Ezért, na még lenne ilyesmi, Nobel-díjat kapnál.

Cyril Rosenthal nevetett.- Nobel-díj? Kitől? Talán az idegenektől, akik évmilliókkal ezelőtt tudták előre, hogy…

Noah legyintett. Most zavarta egy másik ember jelenléte, hiszen évmilliókkal ezelőtt márlétezett, végtelenül bölcs lények társaságában volt, akiket akár isteneknek is hívhattak volna

egykor, s akik az élet legalapvetőbb meghatározóinak titkosírásával üzentek azemberiségnek.- Végtére is a jelek jelentéstartománya tág, mégis láthatod, hogy lényegében egyetlen

mondat variációit tartalmazzák a szekvenciák és kombinációk… - magyarázta Cyril halkan,mert megérezte a másik ember meghatottságát.

Ekkor megingott lábuk alatt a talaj, egy végtelen pillanatig még minden egyben volt,aztán megpattantak az üvegfalak, és elképzelhetetlen erővel omlott rájuk a mély tengerroppant víztömege. „A felszín… az Elnök… berobbantották a mélyállomásokat…” - ezekvoltak Noah utolsó gondolatfoszlányai, de mindennek közepén, fehéren égő szavakkal adekódolt ősi üzenet: „VIGYÁZZATOK, AZ EVOLÚCIÓ ÖNPUSZTÍTÓ FOLYAMAT…”

8/11/2019 GALAKTIKA_054


Kötetünk képeiről

Varga Pál nevét, műveinek egy részét már

ismerik olvasóink. Emlékezhetnek arra,hogy a Galaktika 33. számát, a Vénuszrólszóló történeteket az ő rajzaival ésfestményeivel illusztráltuk. Azok a munkák

bélyegek és bélyegtervek voltak, a szovjetSzokolov és Leonov után készítette amásodik tudományos-fantasztikus témájúsorozatot. Hét címletből állt. Fantasztikumaz űrkutatásban címmel, és Verne Gyulaszületésének 150. évfordulójára készült.

Ezek voltak a művész első sciencefiction darabjai. A technika mindigérdekelte, számos bélyegsorozatot készítettmozdonyokról, gépekről, léggömbökről,itthonra és külföldre. Fantasztikus témájú

bélyegei után kapott kedvet, hogy ilyen jellegű önálló festményeket, grafikákat

készítsen. Részt vett a Móra Könyvkiadónálrendezett science fiction képzőművészetikiállításon, és műveiért megkapta az egyikdíjat. Furcsa tájakat ábrázolt, idegen

bolygók szikláit, növényeit, talán állatait ésértelmes élőlényeit is, működésük nyomátmindenesetre - hiszen a képeken rejtélyeslétesítményeket láthattunk, áttetszőkupolákat, romos épületeket, ismeretlenrendeltetésű szerkezeteket. Aprólékoskidolgozás, a formák konkrétsága,visszafogott színek, a meseillusztrációkraemlékeztető kompozíciók jellemeztékezeket a műveket. Meglátszott rajtuk aművész bélyegrajzoló gyakorlata. Emberialakok ritkán bukkantak fel nála, akkor isűrruhában, a hegyes-völgyes, sziklás,

növényekkel borított tájak jobbanérdekelték. Nem sokkal ezután kapott megbízást,

hogy illusztráljon egy kötetet, amely arepülés történetét meséli el az ifjúságnak.Feladatának magas színvonalon tett eleget,a technika romantikus szépségűvé változott

illusztrálására. Úgy gondoltuk, hogy Opriţă

sokszor költőien szép és mindigemberségesen szelíd történetei jóltalálkoznak Varga Pál hasonló alkotásaival,úgy gondoltuk, hogy a román író és amagyar festő szellemi rokonai egymásnak.Az eredményt láthatja, értékelheti azolvasó, eldöntheti, hogy jól választottunk-e?Az illusztrációkat lapozgatva az volt azérzésünk, hogy ez a társítás sikerrel járt.

Varga Pál 1937-ben született, aképzőművészet már korán vonzotta,mesterei Vén Emil és Xantus Gyula voltak.Eleinte reklámgrafikával és dekorációvalfoglalkozott, aztán elkészítette első

bélyegeit, s azóta állandó munkája a bélyegtervezés. 1968 után számos sorozatotrajzolt a Magyar Postának, még többet a

külföldnek, elsősorban Mongóliának és azarab államoknak. Több csoportoskiállításon szerepelt, első önálló kiállításátDebrecenben mutatták be, 1983 májusában.

K. P.

8/11/2019 GALAKTIKA_054


8/11/2019 GALAKTIKA_054


Galaktika tudományos-fantasztikus antológiaSzerkesztőség: Kozmosz Könyvek SzerkesztőségeBudapest XIV., Május 1. út 57-59.Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277.

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, BudapestFelelős kiadó: Sziládi János igazgatóZrínyi Nyomda (83.1093/1) Budapest, 1984Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgatóFelelős szerkesztő: Futaki József

Szerkesztette: Fazekas LászlóSzakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó PéterMűszaki vezető: Szakálos MihályKépszerkesztő: Szecskó TamásMűszaki szerkesztő: Deák Ferencné

8/11/2019 GALAKTIKA_054


GALAKTIKA_054

Documents

Transcript of GALAKTIKA_054