ERŐLEVES A LÉLEKNEK

6. PORCIÓ

101 ERŐT ADÓ ÉS LÉLEKEMELŐ TÖRTÉNET

ÍRTA ÉS VÁLOGATTA:

JACK CANFIELD ÉS MARK VICTOR HANSEN

Bevezetés

Történetek nélkül semmik vagyunk.

Bryce Courtney

Engedjék meg, hogy szívünk melegével felajánljuk önöknek az Erőleves a léleknek 6. porcióját. Ez a könyv újabb történeteket tartalmaz, melyek egészen biztosan ihletet és ösztönzést adnak a teljesebb, feltétel nélkülibb szeretethez, életerőt és életkedvet öntenek mindenkibe, hogy szívük mélyén dédelgetett álmaikat elkötelezetten, tettre készen és kitartással valóra váltsák. Hisszük, hogy ez a könyv kitartásra buzdít a nehéz kihívások, a kudarcok időszakában, továbbá vigaszt nyújt a fájdalmak és a veszteségek elviseléséhez. Reméljük, hogy életre szóló társsá válik, és életük különféle területein állandó útmutatással és bölcs gondolatokkal szolgál.

Hogyan olvassuk ezt a könyvet?

Abban a szerencsében van részünk, hogy a világ minden táján akadnak olvasóink, akik hasznos visszajelzésekkel szolgáltak. Vannak, akik egyvégtében olvassák végig a könyvet; mások egy-egy fejezetet választanak ki, amely különösen érdekli őket. Néhányan nem tudják letenni a könyvet, amíg a végére nem érnek, és közben elhasználnak egy egész nagy csomag papírzsebkendőt. Különösen meghatódtunk rajta, hogy egyes olvasóink a könyvbeli történetek hatására találtak vissza szeretteikhez vagy régi barátaikhoz.

Előadások és nyilvános szereplések alkalmával több ízben megkerestek minket olvasóink, hogy elmondják, milyen nagy segítséget nyújtott nekik egyik-másik történet nagy nehézségeik, megpróbáltatásiak idején, amilyen egy hozzájuk közel álló személy elvesztése vagy súlyos betegsége. Hálát adunk érte, hogy lehetőségünk nyílt sok embernek sokféle módon segítséget nyújtani. Néhányan azt mondták, az Erőleves könyvet mindig az éjjeliszekrényükön tartják, és minden este elolvasnak egy történetet lefekvés előtt, a kedvenceiket pedig többször is újra olvassák. Sokan családi összejöveteleken veszik elő a könyvet, hangosan felolvasnak belőle a családtagoknak esténként.

Önök, kedves olvasók, követhetik az itt felsorolt példákat, de olvashatnak a maguk kedvére is, mindenfajta rendszer nélkül, és engedhetik, hogy a történetek egyenként új irányba vigyék gondolataikat. Találják meg maguknak a legmegfelelőbb olvasási módot, és főként élvezzék a könyvet!

A SZERETETRŐL

A szeretet, amit továbbadunk, örökre bennünk él.

Elbert Hubbard

A szeretet gyógyító ereje

Abban az évben rettegve vártuk a karácsonyt. 1944-et írtunk, és úgy éreztük, hogy a háború soha nem fog véget érni a családunk számára. Augusztusban kaptuk meg a táviratot. Bob csekélyke személyes holmija, a koporsóját borító zászló, fülöp-szigeteki síremlékének terve és a légierőnél szolgálóknak járó háborús kitüntetés egyenként érkeztek meg hozzánk, újra és újra felszakítva a sajgó sebeket. A bátyám a prérin született és lovon járt iskolába, de attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott egy repülőgépet, pilóta akart lenni. Huszonegy éves korára már a Washington állambeli Seattle-ben laktunk. Amikor kitört a második világháború, Bob azonnal a légierő legközelebbi sorozó irodájába sietett. Gyenge fizikumú, vékony fiú volt, akárcsak az apja, így aztán öt kilogrammal a szükséges súlyhatár alatt maradt. A bátyám azonban nem adta fel. Rávette anyánkat, hogy állandóan zsírban gazdag ételeket főzzön neki. Evett az étkezések előtt, között és után. Nevettünk rajta, és „Malackának” hívtuk.

Rövidesen újra a haditengerészeti sorozóiroda mérlegén állt, de másfél kiló még mindig hiányzott a megengedett súlyhatárhoz. Bob kétségbeesett. A barátai egymás után hagyták el otthonukat, hogy felajánlják tudásukat és erejüket a haza védelmében, s legjobb cimborája is már jó ideje a tengerészgyalogság légierejénél szolgált. Bob másnap fél kiló zsírszalonnát, hat tojást, öt banánt és több mint hét liter tejet fogyasztott el, és felpuffadva, akár egy malac, felkászálódott a mérlegre. Húsz dekagrammal átlépte végre a súlyhatárt. Amikor a Washington állambeli Pascóban a kezdők között elnyerte a legjobb pilóta címet, aztán akaratán kívül a „Hernyóklub” tagja lett (motorhiba miatt katapultálnia kellett) a Kalifornia állambeli St. Maryben, gondterhelten csóváltuk a fejünket, és aggódni kezdtünk. Anya imádkozott. Tisztában volt vele, hogy Bobban nincs félelemérzet. Mielőtt lediplomázott volna Corpus Christiben, áthelyezését kérte a floridai Pensacolában székelő Haditengerészeti Légierőhöz. Tengerentúli bevetése előtt torpedóvető repülőgép-pilóta kiképzést kapott.

A táviratban az állt, hogy Bobot Új-Guinea fölött lőtték le. Egy olyan géppel repült, amelyre egész életében vágyott. Sohasem sirattam meg őt. Azonban lelki szemeim előtt gyakran megjelent a vidám bátyám, amint szíve választását követve, ide-oda röpköd a felhők között, és kék szeme csak úgy ragyog az életörömtől. Megsirattam viszont azt a szomorúságot, mely örökké ott maradt szüleim tekintetében. Anyámat megóvta hite, de apám a szemem előtt ment tönkre. Udvariasan hallgatta ugyan a házunkba látogató lelkészt, de mindannyian tisztában voltunk vele, hogy apa képtelen feldolgozni a történteket. Mindennap elvonszolta magát a munkahelyére, de többé már nem érdekelte semmi, még a kedvenc szabadkőműves klubja sem. Régebben nagyon szeretett volna egy klubtagoknak járó gyűrűt, és anya unszolására gyűjteni kezdett rá. Bob halála után azonban ennek is vége szakadt.

Rettegtem a karácsony közeledtétől. Bob nagyon szerette ezt az ünnepet. Lelkesedése mindannyiunkra átragadt. Meglepetései legendásak voltak. Egy iskolában készített babaház, egy titkos helyen elrejtett kölyökkutya öcsinek, egy drága ruha anyának, melyet a legelső fizetéséből vett. Egyszerűen rajongott a meglepetésekért. Milyen lesz vajon a karácsony Bob nélkül? Abban biztos voltam, hogy nem sok örömet tartogat. Eljöttek a nagynénik, nagybácsik és a nagymama is, így aztán inkább a megszokás, mintsem az öröm kedvéért ünnepeltünk. Apa egyre többször, és egyre tovább ült az ablak előtt, némán bámulva ki a messzeségbe. Anya szíve nehéz volt az aggodalomtól. December huszonharmadikán újabb hivatalos csomag érkezett. Apa falfehér, kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy anya kiveszi a dobozból Bob ruháit. Miért kellett annak a névtelen feladónak oly sok idő elteltével elküldenie nekünk a bátyám egyenruháját? — kérdeztem magamtól keserűen. A csend nyomasztóan nehezedett ránk. Mielőtt anya összehajtotta volna a ruhát, szokásához híven, ám a fájdalomtól meggyötörtén, nézte át a zsebek tartalmát.

A kabát egyik parányi belső zsebében gondosan összehajtott ötvendolláros bankjegy, és egy pici papírcetli lapult. A lapon Bob ismerős kézírásával a következő állt: apa szabadkőműves gyűrűjére. Ha száz évig élek, sem fogom elfelejteni apám tekintetét. Mintha valamiféle bámulatos átalakuláson ment volna keresztül. Csoda történt vele, megérintette az igazi boldogság, és olyasfajta csendes derű szállta meg, amelyre az ember úgy vigyáz, mint a legbecsesebb kincsre. Így működik hát a szeretet gyógyító ereje. Apám egy végtelennek tűnő percig csak állt mozdulatlanul, nézte az üzenetet, s a szépen összehajtogatott ötvendolláros bankjegyet. Végül odasétált Bob fényképéhez, és ünnepélyesen tisztelgett.

— Boldog karácsonyt, fiam! — suttogta, majd megfordult, hogy keblére ölelje a karácsonyt.

Mary Sherman Hilbert

Mennyi szeretet fér egy cipődobozba?

Az apró dolgok és az apró pillanatok egyáltalán nem is olyan aprók.

Jon Kabat-Zinn

Egy hideg, esős februári reggelen anya, a négy bátyám és én nekiálltunk kitakarítani apa lakását. Bárhol máshol szívesebben lettünk volna, mint ott, de legalább együtt voltunk, és egy időre megfeledkezhettünk a világról. Apa temetését másnap tartottuk, s a pakolás látszott a legjobb módszernek ahhoz, hogy gondolataimat eltereljem szívinfarktusáról. Mindene ott volt, abban a lakásban. Sohasem törődött az anyagiakkal, de a személyes holmija felbecsülhetetlenül értékesnek tűnt. A szobákat megtöltötték festményei, s a kórházban készített rajzai hűen tükrözték egyéniségét. Rozzant autójára és kopott bútoraira nézve azonban nem derült ki, miért is volt sikeres az én szememben. Az utolsó cseppig kiélvezte az élet nyújtotta örömöket, és soha nem vett semmit túl komolyan. Ez volt legfőbb erénye... és hibája is. Harminchét éves voltam, és felnőttként rendkívüli módon hasonlított rá. Jómagam is túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az élet apró dolgainak.

Szobáról szobára járva gyűjtöttem össze az emléktárgyakat, és kidobtam a szemetet, amire neki már nem volt alkalma. Ahogy beléptem a hálószobájába, azonnal szemembe ötlött legféltettebb kincse. Nyolcéves unokaöcsém levele volt az, melyben feltétlen szeretetéről biztosította a nagypapit. Leírta mennyire szereti, hogy imád vele horgászni járni, és hogy reméli, soha nem fog meghalni. Apa szíve repesett az örömtől, és valahányszor megemlítette a levelet, könnybe lábadt a szeme. Mélyen érintette ez a vallomás, és büszkén mutogatta a levelet mindenkinek. Szóltam a takarítóbrigád többi tagjának, hogy olvassuk el együtt utoljára a kedves sorokat. Mindannyian éreztük, hogy a levél örökre apa emlékének része lesz.

A gondolataim elkalandoztak, és eszembe jutott, hogy nem egészen egy éve én magam akartam hasonló üzenetet írni apának. A szívem meg akarta tölteni az előttem lévő lapot azon tulajdonságok dicséretével, melyeket olyannyira tiszteltem. Mielőtt egyetlen szót is leírtam volna, arra gondoltam, hogy apa soha nem tudná magában tartani egy ilyen levél tartalmát. Bár valószínűleg megígérte volna, hogy nem mutatja meg a bátyáimnak, a szívében érzett büszkeség legyőzte volna akaratát. Akkoriban zavarba hoztak a túlzott érzelemkitörések. Ráadásul a tetteim mindent elmondtak helyettem, így aztán későbbre halasztottam a levélírást. Tudtam, hogy apa örökké fog élni, és arra gondoltam, hogy még rengeteg időm van elmondani neki, mit érzek. Ahogy teltek az évek, egyre jobban zavart, hogy nem írtam meg a levelet. Anya sem lett fiatalabb, és gyakran gondoltam arra, hogy még sohasem köszöntem meg neki, amit értem tett. Most, hogy már nem voltam zavarban az érzéseim miatt, a bátyáimat is be akartam vonni a tervembe. Karácsonyig csak egy hónap volt hátra, és biztosra vettem, hogy mindannyiunk számára nagyszerű ajándék lesz, ha valami olyasmiről írunk, amit még soha nem köszöntünk meg anyának. Valamennyiünknek ki kellett találnia valamit, hiszen ha bármelyikünk kimarad, anya egészen biztosan azzal lett volna elfoglalva, hogy az a gyermeke miért nem írt semmit.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű rábeszélni a testvéreimet, hogy vegyenek részt a tervemben, ezért pontosan át kellett gondolnom mindent. Egy lapra felírtam a nevüket, kezdve azzal, akiről leginkább feltételezhettem, hogy a segítségemre lesz. Végül Bob mellett döntöttem, mivel ő mindig remekül kijött anyával. Aztán Gary következett, aki általában nem felejtkezett el az anyák napi üdvözlőlapról. A harmadik helyre Markot jelöltem. Már féléve nem beszélt anyával. Ami még rosszabb, négy gyereke volt, akik nem látogathatták a nagyijukat, és tudtam, hogy anyának hiányoznak a kicsik. Rick Rochesterben élt, és eltekintve a ritka, másfél órás kötelező látogatásoktól, szinte soha nem találkozott az édesanyjával. Mindannyian kitaláltunk magunknak valamiféle mondvacsinált kifogást, hogy miért nem tartjuk a kapcsolatot anyával. A bátyáim és én nem tudatosan idegenítettük el őt magunktól, de egyikünk sem kereste az alkalmat a találkozásra.

Örök mártíromsága, szavai és hangsúlya mindig elkeserítettek minket, és dühünkben nem láttuk meg, mennyire szomorú valójában. Gondolataimba mélyedve ültem a telefon mellett. Vagy tetszik majd nekik az ötlet, vagy ez a terv lesz a legmegalázóbb gondolat, amit valaha is megosztottam a testvéreimmel. Csak ültem, idegesen, remegve... és újra átéltem azt a bizonytalan érzést, mely megakadályozott abban, hogy levelet írjak apának. Mi lenne, ha... Rengeteg feltételes mondat kavargott a fejemben, de ezúttal eltökélt szándékom volt, hogy végigviszem, amit elkezdtem. Sikerrel járok, vagy csúfos kudarcot vallok. Felvettem a telefonkagylót, és Bob számát tárcsáztam. Elmagyaráztam neki, mire készülök, miért akarom megtenni, és hogyan akarom csinálni. Úgy gondoltam, hogy Bobot könnyű lesz meggyőzni, csak be kell avatnom a részletekbe. Amikor befejeztem kétperces monológomat, a vonal másik végén hosszú csend volt.

— Szerintem sokkal könnyebb lett volna, ha apának írjuk meg a levelet — közölte közönyös hangon.— Az ördögbe is! Miféle válasz ez? — gondoltam magamban. Bob volt az én biztos befutóm. Más körülmények

között beadtam volna a derekam, és egyetértettem volna vele, de ezúttal más terveim voltak.— Ennek ellenére ki tudsz gondolni valamit, amit soha nem köszöntél meg anyának? — kérdeztem ismét.— Persze — válaszolta.— Akkor karácsony estére megírnád ezt a levelet? Ideadhatod nekem, ha összegyűlt a család anyánál.— Rendben, megírom — jelentette ki Bob további habozás nélkül.Letettem a telefont, és az első gondolatom az volt, hogy már csak három testvér van hátra. Legalább lesz kire

hivatkoznom a kettes, hármas és négyes számú testvérnél. Ez volt valójában a terv fő mozzanata. Nem számítottam rá,

hogy Bob ellenszegül a kérésemnek, ezért biztosra vettem, hogy másik három fivéremmel is sokkal nehezebb dolgom lesz, mint amire számítottam. A következő Gary volt. A rá olyannyira jellemző módon reagált:

— Milyen hosszú legyen, és mit írjak?A harmadik helyen Mark állt. Idegesen tárcsáztam a számát. Nem csak hogy hónapok óta nem beszélt anyával, de

nagyon dühös is volt rá. A beszélgetés legelején rátértem az ötletemre és elmondtam, hogy Bob és Gary már beleegyeztek, hogy megírják a levelet. Felkészültem rá, hogy rendkívül nehéz lesz meggyőzni Markot. Soha nem fogom elfelejteni, ami ekkor történt. Ahogy abbahagytam a beszédet, belekezdett egy történetbe.

— Emlékszem, amikor alsós voltam, megbüntettek valamiért, amit nem követtem el. Hazaküldtek, és anya megkérdezte tőlem, hogy én csináltam-e. Megmondtam neki, hogy nem. Visszavitt az iskolába, és bementünk Schaefer tanár úrhoz, aki fegyelmezési módszereit tekintve a diákok legszörnyűbb rémálma volt. Bemasíroztunk az irodájába, és mielőtt még bármit mondhattam volna, anya már kiabált is vele: „Ha az én fiam azt mondta, hogy nem csinált semmit, akkor az úgy is van!” Amikor befejezte a mondandóját, a tanár szinte a föld alá süllyedt szégyenében, és elnézést kért, amiért hibázott. Mark úgy adta elő a történetet, mintha csak tegnap történt volna. Megdöbbentem, mert még soha nem hallottam erről, és Mark szerfelett élénken emlékezett a részletekre.

Rick, Markéhoz hasonló, középiskolai történettel állt elő. A dolgom egyre könnyebb lett, mivel Bob, Gary és Mark már beleegyezett, hogy megírják a levelet. Úgy tűnt, a testvéreim elérzékenyültek az anyával kapcsolatos emlékek hatására, és örömmel tértek vissza ahhoz az időszakhoz, amikor mindenben számíthattak rá. A markomban volt tehát mind a négy. Legalábbis ígéretük szerint. Két nappal karácsonyeste előtt felhívtam négy bátyámat, és megtudtam, hogy mindegyik befejezte a levelét. Utolsó utasításom az volt, hogy hozzák magukkal anya házába, ahol egy cipődobozba teszem mind az ötöt, és szépen becsomagolom. Karácsony napján átnyújtottam anyának a dobozt, és így szóltam:

— Ezt az ajándékot mindannyiunk nevében kapod, de csak holnap nyithatod ki.Anya meglepettnek látszott, nem tudta, mire készülünk, de bólintott.— Köszönöm.A karácsonyeste mindig remek szórakozást jelentett anya házában, de ebben az évben különleges volt számomra.

Tudtam, hogy elkezdődött valami, amire nem számítottam. A testvéreim és családjuk az ajándékokat bontogatták, és ezúttal közelebb éreztem magamhoz valamennyiket, melegebb, családiasabb volt a légkör. Elégedetten autóztam haza aznap. Felidéztem magamban, ahogy anya az unokáival beszélgetett, és nevetgélt egész este. Talán mindenki számára különleges volt ez a karácsony. Úgy tűnt, mindannyian közelebb érezzük magunkhoz őt, de az is lehet, hogy csak én reménykedtem abban, hogy a dolgok végre a rendes kerékvágásban haladnak majd tovább. Karácsony reggelén megcsörrent a telefonom. Anya hívott. Bevallotta, hogy képtelen volt reggelig várni, így kinyitotta a szépen becsomagolt cipődobozt. Háromszor olvasta el mindegyik levelet, míg végül álomba sírta magát.

— Tudom, hogy ez a csodálatos ajándék a te ötleted volt — mondta.Elmagyaráztam neki, hogy együtt fundáltuk ki a tervet, és már éppen itt volt az ideje, hogy színt valljunk. Soha

nem tudtam meg, mi állt a testvéreim levelében, legalábbis nem teljes mértékben. Én azt vetettem papírra, amikor tízéves koromban el akartam menni egy sportversenyre. Már nem emlékszem egészen pontosan, hogyan fogalmaztam, de valahogy így szólt:

„Senki nem érezte át, milyen fontos ez nekem, de te észrevetted, hogy csalódott vagyok, és elvittél a versenyre. Majdnem egy órán át ücsörögtél az esőben, miközben én kitettem a lelkem, hogy jó helyezést érjek el. Azt hiszem, még nem köszöntem meg neked, de mindez nagyon sokat jelentett nekem”

Arról is írtam, hogy tudom, milyen nehéz lehetett felnevelni öt fiút, akik inkább az apjukhoz húztak. „Apának jutott a jófej-szerep, míg te kénytelen voltál szigorúan bánni velünk, ha rosszak voltunk. Te tanítottad

meg nekünk, hogyan tegyünk különbséget jó és rossz, igazság és igazságtalanság között. Megtanultuk azt is, hogy ha tévedtünk, bocsánatot kell kérnünk. Köszönöm neked mindezt!”

Anya már régóta szerette volna hallani ezeket a vallomásokat, melyek valójában mindig a szívünkbe zárva éltek, csak nem juttattuk őket kifejezésre. Emlékszem, hogy gyakran sírt a hálaadásnapi vacsora elkészítése után. Egész nap főzött, aztán apa, a fivéreim és én befaltunk mindent, majd visszavonultunk a nappaliba, hogy a saját dolgunk után nézzünk. Örülök, hogy sok mindent örököltem anyától és apától. Tenni akartam valamit azért, hogy megtudja, mit érzünk iránta valójában. Újra és újra ki kell fejeznünk iránta megbecsülésünket és hálánkat, amiért mindig mellettünk állt, amikor szükségünk volt rá. Valójában mindezt Bobért, Garyért, Markért, Rickért és magamért tettem.

Miután befejeztük a beszélgetést anyával azon a havas karácsonyi reggelen, hátradőltem, és elképzeltem apát, amint elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában. Úgy tűnt, mindannyiunk számára különleges volt ez a karácsony.

Jim Schneegold

A tapintat a házasság alapja

Tizenhét évvel ezelőtt, egy hideg, viharos szombati napon, ostoba vigyorral az arcomon, fehér virágokkal a hajamban, ott álltam a templom árkádja alatt. Naivságom miatt eszembe sem jutott, hogy halálra kellene rémülnöm. A levegőt betöltötte Mozart muzsikája és nagynéném Chantilly parfümjének nehéz illata. Ideges, szmokingba öltözött apám hozzám hajolt, és súgott valamit, amiről eleinte azt hittem, hogy valamiféle apai útravaló.

— Még mindig nem késő — suttogta, meglengetve a kezében tartott bankjegyköteget. — Ha visszalépsz, kapsz ötszáz dollárt és egy buszjegyet oda, ahová csak akarod.

Évek teltek el, mire el mertem mesélni a férjemnek, Jeffnek, ezt a történetet. Nem mintha apa nem kedvelte volna „a colos srácot”, éppen ellenkezőleg, de a nővérem hirtelen szenvedélyből kötött, nem éppen sikeres házassága és az a tény, hogy leendő férjem és én csupán öt hónapja találkoztunk, gyanakvóvá tették. A probléma azonban hamarosan megoldódott. Igaz az a bölcs mondás, mely szerint a házasság a legjobb módja annak, hogy egy pár valóban megismerje egymást. Szeptember elején találkoztunk, hálaadáskor már eljegyzést tartottunk, és a történelem legszelesebb januárjában kötöttünk házasságot. Azonnal keletre költöztünk, ahol egyetlen ismerősünk sem volt, és még a második évfordulónk előtt megszületett a gyermekünk. Ahogy dél Missouriban élő rokonaim mondták, „jó hamar kiismerhettük egymást”.

Bár tizenhét év nem jogosít fel arra, hogy magamévá tegyem Willard Scott együgyű évfordulóval kapcsolatos idézeteit, mégis úgy érzem, hogy elég ideig voltunk házasok ahhoz, hogy tisztában legyek néhány fontos dologgal. Mielőtt a nászutunk véget ért volna, biztosak voltunk benne, hogy az a balga lény, aki szerint „a szeretet azt jelenti, hogy soha nem kell semmiért bocsánatot kérned”, nem volt még házas. Lehet, hogy az utolsó szó joga intellektuálisan elégedetté teszi az embert, de attól még ugyanolyan magányosan duzzog éjszaka az ágyában. Az évek során rájöttünk arra is, hogy milyen jó megosztani egymással titkos kis vicceinket, melyektől falra másznak a gyermekeink. Sok időbe telt volna elmagyarázni nekik, hogy miért tör ki belőlünk a nevetés a „fokhagymás turmix”, vagy a „barázdabillegető madárleső társaság” hallatán. Egyébként pedig ott kellett volna lenniük ahhoz, hogy megértsék.

Örömmel nyugtáztuk, hogy nem kell ugyanazokért a dolgokért rajonganunk ahhoz, hogy élvezhessük egymás társaságát. Mindketten szeretjük a végtelen országutakon megtett hosszú utazásokat, az ódon házakat és a régiségkereskedéseket. Itt azonban vége is szakad a felsorolásnak. Én kedvelem Victor Borge-ot, ő Jimi Hendrixhez húz. Egzotikus országokba vágyom, neki viszont még útlevele sincs. Ő odavan a zenés darabokért, melyekben a pirospozsgás falusiak dalra fakadnak, én viszont Ingmar Bergman drámáira vágyom, ahol sápadt, öngyilkosságra hajlamos testvérek síri hangon beszélgetnek egymással. Ő táncos lábú, én viszont botlábú vagyok. Az évek során rájöttünk, hogy a tapintat a házasság alapja. Jeff egyszer sem vádolt meg azzal, hogy a távolsági hívások összegének hetvenöt százaléka az én rovásomra írható. Amikor meglátom az íróasztalán a parkolási bírságcédulákat, csak felvonom a szemöldökömet, és továbblépek. Ő nem tesz megjegyzéseket, ha hajnali kettőig krimit olvasok, miközben egész nap azért nyafogtam, hogy másnap milyen sok dolgom lesz, én pedig szemet hunyok a felett, hogy a bevásárlóközpont játéktermében tölti az időt és költi a pénzt, valahányszor oda megy a fiúkkal.

Beleegyezően bólintok, amikor szombat reggel lelkesen újságolja nekem, hogy kijavítja a hálószoba falának hibáit, majd kifest, miután bement az irodába, és elintézte ügyes-bajos dolgait délután (bár tudom, hogy még mielőtt egyetlen csepp festék is a falra kerülne, kedvenc székében fogja „pihentetni a szemét”). A leghihetetlenebb viszont az számomra, hogy valahányszor megkérdeztem tőle az elmúlt tizenhét év során, hogy kövér vagyok-e az éppen magamra vett ruhámban, mindig döbbenten tiltakozott. Soha nem mondta azt, hogy igenis, kövér vagy! Megtanultuk, hogy a „Miben segíthetek?” sokkal jobban beválik, mint a „Na, én megmondtam előre!”, és hogy a „Szeretlek” kedvesebben hangzik, mint a „Mi bajod van?”. Mégis, ha újra kezdhetném, elfogadnám az apám által felkínált buszjegyet és pénzt, lemondanék a kényelmetlen esküvői cipőről, az ezüst étkészletről, valamint a kötelező fényképről, melyen az ifjú pár az előre eltervezett esküvői program részeként tortával eteti egymást. De bármi lenne is a busz végállomása, Jeffet magammal vinném.

Rebecca Christian

Nem kell nagydobra verni!

Abban a pillanatban nem voltam biztos benne, hogy hallja a kiabálásomat, de később évekig dühös volt rám ezért. Úgy érezte, nem bízom benne, én azonban egyáltalán nem hibáztatom magam. Szerintem ösztönösen viselkedtem, bárki más ugyanezt tette volna a helyemben. Nem tudtam, mi lesz a vége, és szerelmes voltam a fiúba. Úgy tűnt, jó esélyem van rá, hogy elveszítem. Mindez nem sokkal az után történt, hogy megismerkedtünk. Én másodéves voltam, Dan pedig elsős. A Bates főiskola szokásos évi kagylósütő kirándulására mentünk a Maine államban lévő Fox-szigetre. Egy magas sziklafal tetején üldögéltünk, és lenyűgözve néztük az alattunk elterülő óceánt. Óriási hullámok csapkodták a sziklákat. Hirtelen felbukkant egyik lány ismerősünk, és sikoltozva futott felénk. Azonnal észrevettük a vízben lévő két alakot, akiket az áramlat messzire vitt a parttól. Steve-et, aki közelebb volt, lesodorta a hullám egy öt méter magas szirtről. A másik fiú megpróbálta kimenteni Steve-et úgy, hogy pulóvereket kötött egymáshoz, de ahogy

bedobta a vízbe, a „mentőkötéllel” együtt ő is a hullámok közé zuhant. Ruhában volt, és hevesen kapálózott, ezért az ár őt még messzebbre sodorta, mint Steve-et.

Amikor láttam, hogy Dan nekilát, hogy levetkőzzön, kiabálni kezdtem vele. Tudtam, hogy életmentő, de ez a helyzet nem volt mindennapos. A hullámok olyan magasra csaptak, hogy a vízből nem lehetett látni a sziklaszirt tetejét, s ahogy a hatalmas víztömeg lezúdult, mindent magába szippantott. Szitkozódtam és kiabáltam Dannel, hogy ne menjen be a vízbe. Addigra néhány diák kötelet készített egy röplabdahálóból, és valaki Dan derekára kötötte. Arra már nem emlékszem, amikor bement a vízbe, csak arra, amikor elérte Steve-et, mert ez volt az a pillanat, amikor a másik fiút utoljára láttam. Dan szorosan tartotta Steve-et, miközben a kötélnél fogva kihúzták őket a sziklákra. Dan lába számtalan sebből vérzett, másnapra pedig úgy feldagadt, hogy alig tudta felvenni a nadrágját. Emlékszem, hogy az egyik diák-önkormányzati vezető később felkereste, és gratulált neki a mentéshez. Ettől eltekintve a főiskola tudomást sem vett a történtekről. A diákújság meginterjúvolta Dant, de a cikket nem közölték le. Szégyenfoltot jelentett volna az iskola hírnevén, ha beismerik, hogy egy diák meghalt a kirándulás során. A tragikus eseményt mindenki el akarta felejteni. Nem verték nagydobra az esetet, és a főiskolások sem beszéltek róla. Dan majdhogynem bűnösnek érezte magát, mert úgy gondolta, hogy része volt abban a szörnyű tragédiában. Az ember az élete során megtanulja, hogy nem minden jó ember nyeri el jutalmát. Mindenki máshogy értelmezte azt, amit történt.

Ez az egyik oka, hogy Dan nagyon ritkán beszél minderről, és én is csak óvatosan hozom fel néha a témát. Nem szabad érzéketlennek lennünk. A történetnek mindig két oldala van. Amikor Dan átvette az első, bátorságért járó Carnegie érdemérmet, a vízbe fulladt fiú is megkapta a posztumusz kitüntetést. Bár a mentés számunkra jól végződött, a másik család számára tragédiát hozott. Dan egyike annak a négy embernek, akik kétszer is megkapták az érmet. Egyikük meghalt a második mentésnél, a másik pedig ha jól emlékszem, elvesztette a lábát. Dan szerencsés, hogy ép bőrrel megúszta. Igen, kimondhatatlanul büszke vagyok rá, de nem dicsekszem vele. Amikor megkérdezik, milyen érzés egy hős feleségének lenni, azt válaszolom nekik, hogy amikor harmincnégy éve hozzámentem, a hajam barna volt és egyenes. Ma göndör és hófehér. Előfordul, hogy az emberek nevetnek ezen. Valójában azonban nem gondolok bele a helyzetembe, mert akkor mindennap azon töprengenék, hogy mikor történik valami szörnyűség. Tudom, hogy Dan nem habozna, ha valaki segítségre szorulna. Ugyanez a helyzet a lányunkkal, Carolynnal, aki vízbiztonsági oktató. Aztán ott van Michael, a legkisebb fiunk, aki életmentő, és a legidősebb, Danny, aki siklóernyőzik és sziklát mászik. Néha azt szeretném, ha az egész családom tekézni járna inkább.

Természetesen hagyom, hogy azt tegyék, amit szeretnek. Mi lett volna, ha Dan hallgat a kiabálásomra, tétlenül áll a szirten, és nézi, ahogy a két fiú meghal? Valószínűleg egész életében rémálmok gyötörték volna, és én is szörnyen érezném magam. Nem akarom, hogy rosszul ítéljék meg Dant. Hogy is magyarázhatnám el, milyen ember valójában? Ha például lóra akarna szállni, futás közben ragadná meg az állat sörényét, és úgy ugrana fel rá. Amikor síelni tanult, nem vett órákat, hogy rendesen tudjon hóekézni. Ehelyett a hóvihar közepette felment a hegy tetejére, bukfencezve legurult, majd az orra hegyéig havasan felkászálódott, és újra nekivágott a hegynek. Ennek ellenére nem egy hős típus. Sőt! Dan olyannyira meg volt rémülve, amikor tanítani kezdett, hogy a reggelijét szokás szerint viszontlátta a mosdóban. Évekkel később, amikor a Winnisquam középiskola igazgatója lett, bevallotta, hogy néha legszívesebben elrejtőzne félelmében az asztal alatt. Bizonyára akadnak olyanok, akik nehezen hiszik el, hogy ugyanaz az ember, aki önként besétál egy terembe, ahol egy tizenhat éves kölyök fegyverrel fenyegeti az alsósokat, elrejtőzne az asztala alatt. Igazából nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Talán megmagyarázza mindezt az a vallomás, amit Dan tett nekem egyszer, útban a kórház felé. Komoly műtétre készültem, és azt hittem, hogy rákos vagyok. A könnyeimmel küszködtem, és vacogott a fogam,

— Nézz csak rám — fordultam Dan felé —, egy roncs vagyok. Sajnálom, hogy nem tudok bátran viselkedni.Ő rám emelte a tekintetét, és így szólt:— Dehogynem vagy bátor! A bátorság nem azt jelenti, hogy az ember nem fél, hanem azt, hogy a félelme

ellenére is azt teszi, amit kell.Harminchárom év házasság után azt hiszem, pontosan tudom, milyen ember a férjem. Megértem, miért ment be a

hetvenhármas terembe, mégis ámulok azon, hogy valaki, aki olyan feledékeny, hogy huszonkét darab szemüvegre van szüksége, mert sosem emlékszik rá, hová teszi őket, képes kristálytisztán gondolkodni, ha túszul ejtett gyermekek életéről van szó. Azon a reggelen kezdtem sejteni, mi is motiválja. Megérteni azonban csak évekkel később tudtam, amikor Dannel együtt bementem abba a bizonyos terembe, és ő megmutatta nekem, mi, s hogyan történt. Egy tizenhat éves fiú lövöldözni kezdett a büfében. Két gyereket megsebesített, majd túszul ejtett néhány tanulót. Nem akarom leírni a fiú nevét. Mint már említettem, minden történetnek két oldala van. Előfordulhat, hogy még mindig bántja az, amit tett. Nem akarjuk feltépni a sebeit, reméljük, hogy sikerült egyenesbe hoznia az életét. Az emberek ugyanazokkal a kérdésekkel fordulnak Danhez, mint amiket saját maguknak tennének fel. Tudni akarják, miként reagálnának hasonló helyzetben. Erre azonban nem kaphatnak választ, hiszen nem tudhatjuk, ki mit tenne.

Dan benézett az üveges ajtón, meglátta, hogy néhány diákja sír, miközben a fiú újratölti fegyverét a tanári asztalra tett töltényes dobozból. Rengeteg dolog futott át az agyán: őröket kell állítani, hogy senki ne jöhessen be a folyosóra, és ki kell juttatni mindenkit az iskolából. Mennyi ideje van? Ne feledjék, New Hampshire külvárosában vagyunk. Többször is hívta a rendőrséget, de senki nem válaszolt. Gyakran előfordult, hogy egyetlen rendőr volt szolgálatban. Jobb, ha nem tesz semmit? Veszélybe kerülnek a gyerekek, ha egyszerűen csak besétál a terembe? Mindenkit kijuttatott az iskolából, majd lélegzetvisszafojtva lenyomta az ajtó kilincsét. A fegyver azonnal rászegeződött. A fiú verejtékben úszott és remegett.

— Ha túszra van szükséged — mondta Dan —, az igazgató erre a legjobb személy. Engedd el a gyerekeket!

Amikor a diákok kimentek a hátsó ajtón, Dan megkönnyebbülten fellélegzett. Aztán hirtelen rátört a felismerés, hoppá, én még mindig itt vagyok! Háromnegyed órán keresztül nézett szembe a fegyver csövével. Egész idő alatt erősen összpontosított, hogy szemkontaktust tartson a fiúval. Nem is merek belegondolni… Nem csak arról van szó, hogy meghalhatott volna, hanem arról is, hogy mit érezhetett, miközben nyugtatgatta magát: remélem, nem hallom meg a ravasz kattanását, remélem, nem látom meg a torkolattüzet. A fiú azt mondta, nincs értelme az életének, és azt követelte, hogy hozzák oda az egyik barátját, és adjanak neki egy doboz töltényt. Amikor Dan az ablakhoz lépett, és a lent állóknak kiabálva elmondta, mit szeretne a fiú, mindketten háttal álltak az ajtónak. A rendőrfőnök, aki az ajtó mögött rejtőzött, csak erre várt. Kezében a revolverével berontott. Ahogy a fiú öngyilkossággal fenyegetőzve a saját álla alá nyomta a fegyvere csövét, megjelent egy másik rendőr — aki az ablakon át mászott a terembe —, és egy pillanat alatt leszerelte a fiatalembert.

A helyi közösségtől rengeteg elismerést és megbecsülést kaptunk. Én magam is írtam egy köszönőlevelet a rendőrfőnöknek. Dant rövidesen hollywoodi producerek keresték fel, és rengeteg pénzt ajánlottak a történtek megfilmesítésének jogáért. Őt azonban mindez hidegen hagyta. Amikor a rendőr-főfelügyelő megkérdezte tőle, hogy a második Carnegie érdemérmet közönség előtt akarja-e átvenni, egyértelműen nemet mondott. Ehhez tudni kell, hogy a Monadnock általános és középiskolába nyolc kisvárosból jártak gyerekek. Dan, mint mindenki más, Agwayban vette meg a lovaknak a zabot és a pulykatápot. Nem akartuk, hogy hírverést csapjanak körülöttünk. Attól tartottunk, ha egy hétköznapi, de közismert emberből hirtelen hős lesz — mint ahogy az az amerikai kultúrában szokás —, az egekig magasztalják majd, és túl sokat várnak tőle. Vannak azonban olyan boldogító apróságok, melyekről nem is gondolnánk, hogy kiderülhetnek egy ilyen csúnya ügy révén. A következő hétvégén minden családtag eljött az otthonunkba. A lányunk, Carolynn sírt és kiabált Dannel, amiért bement a terembe.

— Hát nem érted, hogy te vagy az egyetlen apám?Jóval később, amikor már képes volt józanul végiggondolni a történteket, Carolynn elfogadta apja döntését.

Mostohagyermekei vannak, és ő is azt akarná, hogy az iskolájuk igazgatója ugyanúgy vigyázzon rájuk, mint ahogy Dan tette a saját tanítványaival. Természetesen óriási különbség van az érzelmi reakció és a később felülkerekedő józan ész között. Aznap minden érzelem a felszínre tört. Büszke voltam Danre, amiért szó nélkül hagyta, hogy Carolynn elmondja, mit gondol az esetről. Addig a napig mindenkinek azt mondta volna, hogy neheztel rám, amiért kiabáltam vele a Fox-szigeten. A lányától hallott szavak azonban rádöbbentették, hogy mi játszódott le akkor a lelkemben. Végre megbocsátott.

Merry Stockwell történetét Cal Fussman jegyezte le

Kék karácsony

Ez a történet a karácsonyról szól, és egy dobozról a feldíszített fa alatt, mely nem volt elég nagy ahhoz, hogy magában rejtsen egy kerékpárt. A fényes, kék papírba csomagolt dobozon apró ajándékkísérő kártya állt a következő felirattal: „Boldog karácsonyt, Terry! Szeretettel, anya és apa.” Tudtam, hogy álmaim ajándéka lapul benne, ezért megkülönböztetett figyelmet szenteltem neki. Azon a karácsonyon egy kerékpárt akartam. De nem akármilyet, hanem azt a kék színűt, amelyet a Dombon lévő Johnston vaskereskedésben láttam. A fa túloldalán vörös papírba csomagolt doboz várakozott, „Boldog karácsonyt, Steve! Szeretettel, anya és apa” felirattal ellátva. Kilencéves öcsém, Steve, villanyvasutat szeretett volna, és biztosra vette, hogy meg is kapja. 1958-at írtunk, tizenegy éves voltam, és akkoriban Cedar Falls-ban éltünk. Soha nem ismertem meg igazán ezt a várost, mivel a következő őszön Iowába költöztünk.

Alacsony, halványzöld színű, vadonatúj farmházban laktunk. Nemrég kiépült utcánkban új, drága házak sorakoztak, és a szomszédok is újak voltak. A Domb hatutcányira volt tőlünk, és fontos szerepet játszott az életünkben. Nem csak apró bevásárlóközpontja miatt, de a főiskola miatt is, ahová tizenhét éves nővérem, Linda a következő évtől készült. A karácsony előtti hétfőn Steve és én a Dombra indultunk, hogy megvegyük a családnak szánt ajándékokat. A hidegtől reszketve mélyen a zsebembe dugtam a kezemet. Az ég baljóslatúan szürke volt, és a kopasz ágakat szaggató szél hűvös lehelete áthatolt a kabátomon.

— Gyere már, Steve! — szóltam oda türelmetlenül az öcsémnek. — Soha nem fogunk odaérni, ha nem igyekszünk.— Úgyis lehagylak — kiáltott rám, és mindketten futásnak eredtünk.Általában gyorsabb voltam nála, de előfordult, hogy jól kezdett, és sikerült megvernie. Teljes erőmből futottam,

hogy utolérjem. Hirtelen azonban megtorpant a sarkon, és piros arccal felém fordult.— Győztem! — zihálta diadalmasan, levegő után kapkodva.Bármely más alkalommal csalónak neveztem volna, de azon a különleges napon hagytam, hogy győztesnek érezze

magát. A Domb hívogató látványt nyújtott. Lámpaoszlopain zöld celofán girlandok és ehetőnek tűnő hatalmas műanyag cukorkadíszek pompáztak. Steve és én felbaktattunk a dombra, amiről a kis bevásárlóközpont a nevét kapta. Elhaladtunk a cukrászda előtt, ahol néha nyáron fagylaltot vettünk, majd a kisállat-kereskedés kirakatában megcsodáltuk a törpepapagájokat és a teknősöket. Először intézhettük önállóan a karácsonyi bevásárlást, így az olcsó áruk boltja felé indultunk. Az öcsém a markában szorongatta a malacperselyéből kivett, megtakarított pénzét. Az én zsebemben négy dollár lapult, amit jórészt a szomszédok kertjének rendben tartásával kerestem. Alaposan

körülnéztünk a bolt kirakatában, ahol rengeteg finomság várt a vásárlókra. Voltak ott csokoládémikulások, hajas babák, miniatűr, fénylő piros tűzoltó autók, vizet spriccelő tömlővel.

— Ezt megveheted nekem — közöltem az öcsémmel a műhóban gubbasztó műanyag, tányér alakú szánkóra mutatva. — Felváltva használhatjuk.

— Csak hatvanöt centem van — figyelmeztetett.Beléptünk a boltba, és Steve elmélyülten tanulmányozni kezdett egy színes fésűkkel teli tégelyt.— Nem akarsz vásárolni? — mordult rám.Az írószerrészleghez mentem, ahol számtalan boríték és jegyzetfüzet sorakozott. A nővéremnek bizonyára

szüksége lesz levélszettre, ha írni akar nekünk — gondoltam. Tökéletes ajándéknak tűnt. Eltöprengtem, hogy megvegyem-e apának a jegyzetfüzetet, mivel Iowában ismét főiskolára fog járni (negyvenöt évesen!). Túl egyszerű! Valami különleges dolgot akartam neki ajándékozni, nem egy olyan ostoba, zöld sapkát, amivel a barátai szándékozták meglepni. Az öcsém tűnt fel a sor végén, és a ceruzákat kezdte nézegetni. Hónom alá csaptam a levélszettet, és a pénztárhoz siettem. Anyának csinos kis edényfogó kesztyűket készítettem, de valami mást is akartam adni neki. Hirtelen megláttam a halványkék fülbevalót, ami rendkívül jól illett az új ruhájához. Elegendő pénzem maradt, hogy baseball-kártyákat, rágógumit és apró zseblámpát vegyek Steve-nek. Miután kifizettem az ajándékokat, odakint vártam rá. Rövidesen meg is jelent, arcán vidám mosollyal, egyik kezében egy kis táskával, a másikban pedig egy ötcentessel.

— Gyerünk, csomagoljuk be őket!Hazafelé menet elhaladtunk a vaskereskedés előtt, így megcsodálhattam a biciklimet. Valójában nem is az én

biciklim volt, de már gyűjtöttem rá a pénzt, hogy megvehessem. A világon erre vágytam a legjobban. Kecses, kék olasz modell volt, még sohasem láttam ehhez fogható gyönyörűséget. Azt terveztem, hogy ezzel járok majd iskolába, a fagylaltoshoz és a legjobb barátnőmhöz, Cathyhez, bár ő csak egy saroknyira lakott tőlünk, jövő ősszel pedig beutazom vele Iowát. A vaskereskedésben rengetegen tolongtak, Johnston úr pedig éppen egy vevővel beszélt. Aznap nem volt rám ideje. Azt terveztem, hogy gyors pillantást vetek a biciklimre, és már indulunk is haza. Steve a sportszereket nézegette, én pedig gyorsan hátrasiklottam a biciklikhez. Már messziről láttam a sor végén, ragyogott, akár a kék nyári ég, s csak arra várt, hogy valaki felpattanjon rá. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsen a kék-fehér ülést, de hirtelen jeges rémület hasított belém. A kormányon nagybetűvel írt felirat függött: ELADVA. Mintha megállt volna az idő, ahogy dermedten álltam. Három hónapja, amikor először megláttam, erre a kék biciklire gyűjtöttem.

A könnyeimmel küszködve rohantam ki az üzletből. Valaki más fog majd végigbiciklizni rajta a főutcán, valaki, akit ismerek, vagy ami még rosszabb, egy idegen, aki gondatlanul kint hagyja majd az esőben, fagyban, hogy rozsdás roncsként végezze. Steve és én lassan poroszkáltunk hazafelé. Nem éreztem a hideget. Öcsém beszélgetni akart, de a gondolataim csak a kerékpár körül forogtak, ami majdnem az enyém lett. Most azonban lemondhatok róla, és feltörhetem a perselyemet. Már nem volt szükségem a tizenkét dollárra, amit félretettem. Azon kezdtem töprengeni, hogy mit vegyek belőle. Úgy éreztem, hogy a Cedar Fallsban töltött utolsó karácsonyom életem legszomorúbb emléke lesz. Jövőre már nem a kétkandallós farmházban fogunk lakni, hanem a második világháborút túlélt, kicsiny bádogviskóban, mely nem sokkal nagyobb Cedar Falls-i hálószobámnál. A kandalló helyett olajkályhával fűtünk majd, a hatalmas, zöld gyepre néző panoráma ablak helyett pedig magas ablakok lesznek, melyeken ki sem lehet látni. A gyepről végképp lemondhatok. Anya azt mondta, hogy spórolni fogunk, és csökkentenünk kell a kiadásainkat is. Amíg apa iskolába jár, ő dolgozik.

Nem igazán vágytam a spórolásra és a költözésre. Szerettem Cedar Fallst, a bevásárlóközpontjával és az iskolámmal együtt, nem is beszélve a legjobb barátnőmről, Cathyről. Azzal viszont tisztában voltam, hogy a tanulás nagyon fontos, hiszen ennek köszönhetően volt szép házunk hatalmas, dimbes-dombos kerttel, melyben olajfák és szomorúfűzek nőttek. Ez a ház fényévnyire volt a bűzös, füstös gyárak tövében meghúzódó rozzant, sötét, huzatos kalyibától, amelyben apám felnőtt. Később az oktatásnak köszönhetően költözünk majd az egyetemi városba, ahol apám a doktoriját írja, és később egy másik egyetemi városba, ahol professzorrá avatják. Ha az enyém lehetne az a kék bicikli — gondoltam vidáman —, nem bánkódnék annyira a költözés miatt. Aztán eszembe jutott, hogy apám milyen szegény volt gyermekkorában, és úgy döntöttem, kiverem a fejemből a biciklit. A karácsonyra és a becsomagolásra váró ajándékokra összpontosítottam a figyelmemet.

Mire az öcsémmel hazaértünk, a kedvem is jobb lett, és izgatottan rontottunk be a házba. Ahogy ledobáltuk a kabátunkat és a sapkánkat, meghallottam Bing Crosby Fehér karácsony című dalát. Ebből arra következtettem, hogy amíg távol voltunk, apa elővette a karácsonyi lemezeit. A vidáman pattogó kandallótűz előtt ült, és olvasott. Néha csatlakozott Crosbyhoz és hamis, tenor hangján elénekelt pár sort a dalból. Anya sütött, s munka közben vidáman dúdolt. Piros és zöld cukorral meghintett harang és rénszarvas formájú édes süteményt készített. Steve és én a konyhánkban lévő kempingasztalhoz telepedtünk, és nekiestünk a sütőből kivett, friss, meleg süteménynek. Miközben az ajándékokat csomagoltam, Bing Crosby hangja és a sütemények csábító illata betöltötte a meleg, barátságos házat.

Amikor a fa alá tettem az ajándékokat, láttam, hogy az öcsém már elhelyezte négyszögletes csomagjait. Az egyikre rátett kártyán a következő felirat állt: „Boldog karácsonyt, Terry, nem ér kíváncsiskodni!” Az egyik csillogó dísz leesett a fáról, és én lehajoltam, hogy visszategyem egy alacsonyabban lévő ágra. Hátraléptem, hogy megcsodáljam a fát. A díszítés különleges családi alkalom volt. Minden évben elővettük a díszekkel teli dobozt, és boldogan nézegettük az apró, gyertya alakú égőket, melyekben bugyborékolni kezdett a színezett víz, ha bedugtuk a konnektorba. Az angyalhajat a karácsony végeztével gondosan eltettük, hogy jövőre is felhasználhassuk. Éjszaka, amikor a szoba sötétbe borult és csak a karácsonyfa fényei égtek, a nappalit különleges, kék ragyogás vonta be, mintha

az a fa lett volna a világegyetem középpontja, és mindenféle földi jó fellelhető lett volna alatta. A karácsonyfa a boldogságot, a meghittséget és a biztonságot képviselte számomra.

— Nézzétek — fordult felénk anyám —, havazik!A szürkés felhők egész nap havat ígértek, s estére végre megnyílt az ég. Puha pelyhek hullottak alá, felgyűlve a

lépcsők körül, fehér takaróba vonva az udvart és a kicsiny fenyőket. Odakint minden elcsendesedett, és a szomszédos panoráma ablakokban vidáman csillogtak a feldíszített karácsonyfák izzói. Az utcán lévő fákra akasztott kék égők ragyogása rávetült a szikrázó hóra, és visszaverte fényét. Vacsora után apám gyermekkora karácsonyairól mesélt. Elmondta, hogy volt oly idő, amikor nem volt pénzük ajándékokra, de még élelemre sem. Ezt a távoli világot csak az ő történeteiből ismertem, s bár a saját szememmel láttam a rozzant házat, ahol felnőtt, mégis nehezemre esett elképzelni, hogy van olyan hely a Földön, ahol az emberek éheznek, és nem kapnak ajándékot karácsony napján. Persze akadtak vidám karácsonyi történetei is, és ezeket nagyon szerettük hallgatni. Ilyen volt az is, amikor a bátyjával faszánkót kaptak, és karácsony reggelén találták meg a házuk ajtaja mellé támasztva. Szerettem elképzelni, amint az apám teljes sebességgel száguld lefelé a lejtőn, és vidáman kacag, miközben az arcába csapódó hótól nem látja maga előtt az utat.

Sokszor gondoltam arra, milyen lehet éhezni. Titkon reméltem, hogy soha nem fogok átélni olyan karácsonyt, amikor nem kerül az asztalra gyümölcs vagy sütemény. Hirtelen rájöttem, hogy mit is adjak apámnak karácsonyra. A pénzt, amit a kerékpárra gyűjtöttem! Felrohantam a szobámba, és egy darab papírra a következő szöveget írtam: „Kedves apa, tedd ezt a pénzt a tandíjhoz!” Gondosan összehajtogattam a cédulát, és beleraktam a tizenkét darab egy dollárost, amit a biciklimre tettem félre. Egy cipődobozba rejtettem az ajándékot, mert tudtam, hogy apa soha nem fogja kitalálni, mit lapul a pihekönnyű dobozban. Szépen becsomagoltam, és a fa alá tettem. Eljött a karácsony! Az öcsém és én már hajnalok hajnalán fent voltunk, és megpróbáltuk kicsalni a szüleinket az ágyból.

Türelmetlenül lestük, ahogy anyám lassan a konyhába megy, és bekapcsolja a kávéfőzőt. Miután kiszedegettük a kandallóra akasztott csizmácskából a szalag alakú cukorkákat, a narancsot, az almát és a díszeket, Steve-vel együtt állandóan a fa irányába pislogtunk. Nem igyekezhetne jobban anya? Miért kell ilyenkor is kávézni? Végül elérkezett a várva várt pillanat. Az izgalom a tetőfokára hágott, ahogy a fa köré gyűltünk. Beletörődtem, hogy nem kapom meg a biciklit, de biztosra vettem, hogy a hatalmas doboz valami csodálatos meglepetést rejt. Elkezdtük kibontogatni az ajándékokat. A nagymamám pizsamát küldött nekem, a nővéremnek pedig monogramos párnahuzatokat. Linda kávéscsészét vett apának. Steve éppen egy futball-labdát emelt ki a csomagolópapírból, és vidáman sikkantott örömében. Odaléptem a nagy dobozhoz, és megráztam, zörög-e benne valami. Nem mozdult benne semmi.

— Találd ki, mi lehet! — mondta anyám.Én azonban képtelen voltam tovább várni, és hirtelen mozdulattal feltéptem a csomagolást. A kék műanyag szánkó

volt benne, amit a boltban láttunk. Éppen idejében érkezett a hó. Miközben apa kibontotta a vörös flanelinget, amit a nővérem készített neki, anya elégedetten húzta át hajfürtjein az öcsémtől kapott fésűt.

— Köszönöm, drágám — mosolygott Steve-re.Linda, kezében a levél szettel, nevetve nézett rám.— Ezek szerint kénytelen leszek írni nektek — ölelt át meghatottam. Steve elérkezett az ő nagy dobozához.— Én is szánkót... — kezdte, de a dobozban megcsörrent valami. Anya figyelmeztette, hogy ne szakítsa el a

csomagolópapírt, ezért az öcsém óvatosan bontogatta az ajándékot. Egy villanyvasút volt a dobozban, állatszállító vagonnal és sárga fékező kocsival. Olyan, mint az illinois-i gőzös. Észrevettem, hogy apa töprengve nézegeti a cipődobozt. Kibontotta a szalagot, és lassan kivette a papírcetlit. Egy ideig nem szólt semmit, majd amikor elolvasta az üzenetet először rám, aztán anyámra nézett. A szemét elöntötték a könnyek. Tönkretettem a karácsonyt? Mindannyian őt figyeltük a beállt kínos csendben. Ekkor apa átnyújtotta a papírt anyának, felállt, felvette az új ingét, zsebébe süllyesztette az új fésűjét és a tőlem kapott pénzt, majd nevetve hozzánk fordult:

— Azt hiszem, most már mehetek a főiskolára.Hirtelen megváltozott az arckifejezése, ahogy ránk nézett.— Ez életem legcsodálatosabb karácsonya. Remélem, nektek is — mondta, és anyámra kacsintott.Anya végigsimított a kesztyűkön, és megérintette a kék fülbevalót, mely remekül állt neki. A mosolya elárulta,

hogy rendkívül boldog. Apa úgy csinált, mintha inna a kávéscsészéjéből, én pedig szemügyre vettem az öcsém szénfekete lokomotívját.

— Gyönyörű — mondtam.— Talán a születésnapodra megkapod a biciklit — suttogta.— Talán — hagytam rá. A születésnapomig még tizenegy hónap volt hátra, és addigra már régen a hátunk mögött

hagyjuk Cedar Fallst.Ahogy a kezembe vettem az öcsémtől kapott kék ceruzákat, hirtelen rám tört a felismerés. A karácsony sokkal

többet jelent az ajándékozásnál. Olyan dolgokról szól, mint az önzetlenség, mellyel az öcsém megtakarított pénzét feláldozva megvette nekünk az ajándékokat, vagy a gondoskodás, mely arra késztetett, hogy edényfogó kesztyűket készítsek anyának. A nővérem jelenléte, aki rövidesen főiskolára megy, anya sürgölődése a konyhában, miközben a Csendes éjt énekeli, vagy apa ezredjére lejátszott Bing Crosby lemezei. A karácsony a dalokról, a finom süteményekről, a színes égőkről és arról a kisvárosi családról szól, akik karácsony reggelén vastag hó borította tájra ébredtek. A szeretetről, az együttlétről, és arról a meg nem fogható érzésről, mely emlékekből, hagyományokból és reményből szövődik eggyé, és egy pillanatra foglyul ejti az ember békességre vágyó szívét. Anya szavai szakították félbe gondolataimat.

— Terry, megnéznéd, hogy készen van-e a kávé?

Kötelességtudóan a konyhába siettem, ahol már érezni lehetett a sülő fahéjas sütemény illatát. Összefutott a számban a nyál.

— Készen van! — kiáltottam, és elővettem két kávéscsészét, majd megfordultam, hogy ellenőrizzem, meg van-e terítve az asztal a reggelihez.

Nem akartam hinni a szememnek. A kempingasztal mellett ott állt a vaskereskedésben látott kerékpár. Ragyogóbb, karcsúbb és kékebb volt, mint valaha, és úgy tündöklött előttem, akár egy látomás. Mély lélegzetet vettem, és izgatottan odafutottam, hogy végigsimítsak a csillogó króm vázon, a bőrülésen és a gumikon. A nappaliból kiszűrődött Bing Crosby Fehér karácsony című dala. Elmosolyodtam. Bizonyára sok mindenkinek van fehér karácsonya a hósipkás örökzöldek és a puha hóföveny miatt, de számomra ez inkább kék karácsony — gondoltam vidáman. A kék az eljövendő év ígéreteit és lehetőségeit hordozta magában, és az előttem álló utat, melyet új kerékpáromon készültem megtenni. Kék volt a hegyek csúcsa, a hajamba kapó szellő és a szabadság színe. Megragadtam a kormányt, felcsaptam a támasztót, és a bejárati ajtó felé tekertem vadonatúj, kék biciklimen.

Terry Andrews

Kézen fogva

A szerelmes öregember olyan, mint télen a virág.

Angol közmondás

A Willis lányokról nem sokkal apám nyolcvanadik születésnapja előtt hallottam először. Rokonok és barátok érkeztek több ezer kilométerről az ezerháromszáz lelket számláló Texas állambeli Spurbe. A meghívottak között voltak a Willis lányok is — négy testvér, akik mindannyian a hetvenes éveikben jártak. Spur környékén nőttek fel, de már régóta nem laktak a vidéken. Nem igazán értettem, hogy apám miért örül annyira a látogatásuknak, és miért szomorodott el, amikor lemondták az utazást. Két évvel az apámnak rendezett nagyszabású ünnepség után meghalt az anyám. Ötvenhárom évig voltak házasok, és apa anyám két hónapig tartó betegeskedése során végig mellette maradt a kórházban. Gyakran az egész napot is odabent töltötte. Néhány nappal a temetést követően apa és én Spur régimódi golfpályáján játszottunk. A kilencedik elütési helynél megállt, és végighordozta tekintetét a tájon. Ványadt mesquito-fák, kiszáradt fű, homok, és egy viharvert nyúlfigura nézett vissza rá.

— Minden olyan szép és régi itt — mondta.Ez volt a legbátrabb kijelentés, amit valaha is hallottam. Apa tudta, hogy sok megpróbáltatás vár rá a jövőben. A

magány és az öregedés megviselik az embert, mégis úgy gondolta, hogy a világ, amelyben él, szép. Miután visszatértem New York-i otthonomba, mindennap felhívtam, mert aggódtam amiatt, hogy egyedül van. Néha megemlítette az egyik Willis lányt, Gussie Lee-t, aki a kaliforniai Sacramentóban élt. Elveszítette a férjét, és az apám, Clyde és ő akkoriban gyakran beszéltek telefonon egymással. A csevegés mindig azzal fejeződött be, hogy az apám megkérte, látogassa meg.

— Nemsokára — válaszolta az asszony.Majdnem két év telt el, mire Gussie visszatért Spurbe. Clyde kiment elé a repülőtérre, és egyre növekvő

csalódottsággal vizslatta a kiszálló utasokat. Gussie nem volt a gépen. Nem jött el. A nő azonban azonnal megismerte őt, és egyenesen felé indult.

— Te vagy Clyde Latham?Apám meglepődve, de most már mosolyogva válaszolt:— Nos, igen, én vagyok.Együtt indultak a csomagokért.— Sajnálom, hogy nem ismertelek meg.— Egy apró, öreg hölgyet kellett volna keresned — felelte Gussie.— Pont ez a probléma. Egy apró öreg hölgyet vártam, de amikor egy sem szállt le a gépről, le voltam sújtva.— Hazudós!— Esküszöm, hogy így volt.Felvették a csomagokat, és az autóhoz indultak, Gussie tudatosan csak négy napra pakolt, hogy legyen indoka a

távozásra. Spur felé haladva Clyde megnevettette Gussie-t, a fiatalkori csíny tevéseiről és a texasi kecskehajtó versenyekről szóló történeteivel. A négyszög alakú farmokat rövidesen egyenetlen földek, kanyonok, vízmosások, vörös talaj, és rengeteg mesquito-fa váltotta fel.

— Hát nem gyönyörű? — kérdezte újraéledt energiával a hangjában Gussie. Nyugat-Texas elfeledett szépsége meglepte. És még valami. A nevetés. Hirtelen úgy érezte, hogy szeretett férje, Bill halála óta csak sír, s most végre nevetett. Kiszáradt lelke ismét megtelt élettel. Másnap városnézésre mentek.

— Állj meg! — kiáltott fel hirtelen Gussie —, gyapotot akarok szedni.Clyde lehúzódott az út szélére, és a nő kiugrott az autóból, majd bevetette magát a gyapotföldre. Kislánykorában a

tövisek felsértették a kezét, de a friss termés szedése más volt. Karjában a hatalmas csokor habos gyapottal

visszasietett a kocsihoz. Gussie és Clyde bevallották egymásnak, hogy soha nem akarnak újraházasodni. Apám nyolcvannégy, az asszony pedig nyolcvanegy éves volt, s úgy érezték, túl idősek már egy efféle kalandhoz. A távozása előtti estén Gussie és Clyde letelepedtek egy kényelmes, támlás székbe, s apám utoljára megpróbálta rávenni őt, hogy maradjon még egy kicsit.

— Maradok még egy hétig, ha megígérsz nekem valamit — mondta Gussie. — Keress magadnak egy barátnőt, ha elmentem. Tudom, hogy élvezed a nők társaságát.

Amikor Gussie hazatelefonált, hogy elmondja a hírt gyermekeinek, azok értetlenül álltak a dolog előtt. Még soha nem fordult elő, hogy az anyjuk tovább maradt volna valahol, mint ahány napra bepakolt. Engem is kellemetlen érzéssel töltött el mindez. Aggódtam, hogy az apám egyedül maradt, de azt sem akartam, hogy megbántódjon. Hogy fogja érezni magát, ha az asszony visszatér Kaliforniába? Gussie egy hete Spurben nagyon hamar eltelt. Hazautazása előtti este ő és Clyde kézen fogva üldögéltek. Az apám el akart valamit mondani az asszonynak, de kissé ideges volt. Soha nem volt szégyellős, egyszerűen csak nem találta a megfelelő szavakat. Végül minden a helyére került.

— Gussie, szeretlek! — mondta.Az asszony megdöbbent. Nem számított efféle vallomásra. Már réges-régen el kellett volna felejteniük, milyen is a

romantikus szerelem. Gussie önmagát is meglepte, amikor így szólt:— Én is szeretlek.Eltűnődve, boldogan ültek egymás mellett. Felhívtam apámat az első Gussie nélkül töltött napján, hogy

megtudjam, hogy érzi magát. Másfél órán keresztül tárcsázgattam, de a vonal állandóan foglaltat jelzett. Amikor végre sikerült elérnem, az első kérdésem az volt:

— Minden rendben?— Ó igen, csak Gussie-val beszélgettem.Utoljára középiskolás koromban csacsogtam ennyit telefonon. Másnap felhívtam apát, de nem vette fel a kagylót.

Sacramentóba repült.— Gussie, el akarlak venni feleségül! — mondta az asszonynak. — Hozzám jössz?— Igen, hozzád megyek! — hangzott a válasz.Egy héttel apám Kaliforniába érkezése után, november elsején, ő és Gussie házasságot kötöttek. A Spurbe vezető

repülőúton a rokonokról, egymásról és az előttük álló nagy kalandról csevegtek. Amikor földet értek, egy idegen lépett oda hozzájuk, és így szólt:

— Igazán bámulatos, hogy még mindig élvezik egymás társaságát. Mióta házasok?— Három napja — válaszolta Gussie.Kevesebb, mint hat hónappal az esküvőjük után, Clyde egyik reggel arra ébredt, hogy iszonyúan sajog a lába.

Gussie bevitte autóval a férjét az ötvenhat kilométerre lévő kórházba. Apát két nappal később kiengedték. Második kórházba kerülése során Clyde végig azt magyarázta az orvosnak, hogy mennyire aggódik Gussie miatt.

— Ez nem igazságos vele szemben. Nem akartam neki gondot okozni.Az orvos nem tudta kitapintani a pulzust a bal lábán, mivel a vérrögök elzárták az artériát. Ki kellett tisztítani az

ereket, különben Clyde elveszíti a lábát. A tisztítás azonban sebészeti beavatkozást jelentett. Gussie összetört. Aznap este odarepültem New Yorkból, és másnap reggel ellátogattam az anyám sírjához. A neve mellett ott állt az apámé is. Ő és Gussie megegyeztek, hogy apámat anyám mellé temetik, Gussie pedig elhunyt férje, Bill mellett fog nyugodni. Ahogy ott álltam, anyám utolsó napjaira gondoltam, amit a kórházban töltött. Apám állandóan mellette volt.

— Ne aggódj miattam — mondta. — Csak anyával foglalkozz!Abraham Lincoln szavai jutottak eszembe; „Az utolsó lehetőség, hogy bizonyítsuk elkötelezettségünket.” Anyám

életének végnapjaiban apám megragadta ezt a bizonyos utolsó lehetőséget, és bebizonyította, hogy mennyire szereti és becsüli a feleségét. Soha semmi sem változtatja meg azt, ami köztük történt. Sem az új házassága, sem pedig az új élete. Apám megszolgálta, hogy továbbléphessen. Négy nappal Clyde műtéte után újabb probléma merült fel. Még mindig nem volt tapintható a pulzus a lábán.

— Amputálnunk kell — mondta az orvos.Clyde higgadtan vette tudomásul a hírt.— Legalább nem fog fájni többé.Korán reggel Gussie csókkal búcsúztatta apámat.— Aztán viselkedj rendesen! Hallottam valahol, hogy sok kórházi románc kezdődik várótermekben.Mindketten nevettek, majd apámat betolták a műtőbe. Amikor felébredt, Clyde arra panaszkodott, hogy iszonyú

fájdalmat érez a gyomrában. Ismét a műtőasztalon találta magát, mi pedig Gussie-val újabb órákon keresztül várakoztunk. Aznap éjjel Clyde nemet mondott a halálnak. Tudtam, hogy Gussie miatt teszi. Ha nem lett volna szerelmes, engedelmesen követte volna a kaszást, hogy anyám mellé feküdjön a sírba. Egyelőre azonban nem akaródzott távoznia ebből a világból. Az állapota már nem volt kritikus ugyan, de másnap reggel még mindig törékenynek tűnt. Gussie kimerülten próbálta felvidítani.

— Hogy érzi magát? — kérdezte tőle valaki.— Minden rendben — válaszolta —, miattam ne aggódjon.Rájöttem, hogy Gussie így akarja bizonyítani elkötelezettségét apám iránt. Átöleltem, mire sírva fakadt. Én is

sírtam, mert átéreztem azt a boldogságot, mely a leggyötrőbb fájdalomból ered. Mindez több mint egy éve történt, s ez az év valamennyiünk számára sok változást hozott. Apám születésnapjára Texasba repültem. Amikor a házához értem, a hátsó ajtón keresztül mentem be, és körülnéztem. Senkit nem találtam sem a konyhában, sem a nappaliban.

Kuckójukban bukkantam rájuk. Kézen fogva, mély álomba merülve aludtak kényelmes, támlás székükben. Abban a pillanatban én is úgy gondoltam, milyen szép is ez a régi világ.

Aaron Latham

Daisy utazása

Abe, ölében Daisyvel, a fakó kék furgon előtt állt. Ujjaival beletúrt a selymes szőrbe, mire a kutya lelkesen megnyalta az arcát.

— Még sohasem láttam apát ilyen boldognak — mondta Peter Galan, Abe fia. — Mióta anya meghalt, ez az eb a mindene.

Szemmel láthatóan az állat is imádta a gazdáját. A tízéves Daisy, Lassie példáját követve, ösztönei révén egy számára teljesen idegen környezetben bukkant gazdájára. Tettének még a szakértők is csodájára jártak.

— Daisy egy számára ismeretlen útvonalon, hat és fél kilométeren keresztül követte gazdáját. A történet ellentmond a józan ész szabályainak, de nem jelenti azt, hogy egy kutya nem képes ilyesmire.

Daisy egyetértően vakkantott vékonyka, fél-csivavákra jellemző hangján. Az utazás múlt pénteken kezdődött, amikor Daisy végignézte, ahogy gazdája beül gyermekei autójába, és magára hagyva őt, elhajt. Abe-et a kórházba vitték, ahol rákos daganata miatt operációra volt szüksége. Rövidesen megérkezett Daisyért Abe lánya, Rachel, aki elvállalta, hogy vigyáz a kutyára, amíg édesapja távol van. Daisynek azonban minderről senki nem szólt. Az első éjszakát ébren töltötte. Fel-alá járkált a lakásban, és vonyított. A második éjszaka Rachel kiengedte az udvarra, mire a kutya a kerítés alatt alagutat ásott, és még napfelkelte előtt kereket oldott. Rachel reggel fél hétkor végigtelefonálta mindegyik bátyját és nővérét.

— Képzeljétek, Daisy eltűnt!A terjedelmes Galan klán rövidesen csatarendben állva várta Rachel utasításait. Tüzetesen átkutatták a környéket,

és minden oszlopra kitették az állat fényképét. Édesapjuk utcájában sem találtak semmi nyomot. Tisztában voltak vele, hogy a férfi belepusztulna, ha elveszítené szeretett társát. Lassan leszállt az éj, de Daisy nem került elő. Ugyanekkor a kórház személyzete elbűvölve figyelte a kis kóbor ebet. Daisy letelepedett a sürgősségi osztály bejárata előtt, és valahányszor kinyílt az ajtó, berohant az épületbe. Ilyenkor kikergették, de a következő alkalommal ismét beszökött. Hajnalban kezdte, és órákon keresztül, megállás nélkül ki-be futkározott. A kórház dolgozói eleinte szokásukhoz híven ki akarták hívni a sintért, de végül mégsem tették. Daisy nem mindennapi kutya volt. Nyilvánvalóan keresett valakit, s amikor egy alkalommal bejutott a főportáig, szimatolni kezdett az ajtók körül. A rohammentős Nina Torres magával vitte az osztályra, ahol Lou Menton és társa, LaVonda Barker leterítettek neki egy plédet, és kapott egy hamburgert is. Daisy összegömbölyödve azon nyomban elaludt. A személyzet megpróbálta kideríteni, ki lehet az állat gazdája.

— Kérjük, hogy a világosbarna keverék kutya tulajdonosa fáradjon a biztonsági szolgálat irodájába…Aznap este fél hétkor, Abe másik lánya, Chris Hackler, nyakába vette a várost, és elindult, hogy elmondja apjának

a rossz hírt. Kénytelen volt rá, hiszen apját másnap kiengedték a kórházból. Abe nagyon dühös lett, és fel akart kelni, hogy maga induljon a kutya keresésére. Chris kiment a folyosóra, hogy összeszedje magát, és szokása szerint minden arra járó embernek elmesélte a történteket. Szerencsére az egyik nőnek eszébe jutott, hogy a hangosbemondó egész álló nap egy elveszett kutya gazdáját kereste. A nő Chris-szel együtt a biztonsági szolgálat irodájába sietett, ahonnan felhívták Lou Mentont. A férfi nevén szólított a kutyát, hogy megbizonyosodjon arról, ő-e az elveszett állat, mire Daisy hegyezni kezdte a fülét, és feszülten figyelt. A biztonsági őr figyelmeztette Christ, hogy nem viheti be a kutyát a kórházba, végül azonban meggondolta magát.

— Valójában nem láttam, amikor bevitte, úgyhogy nekem itt már nincs is semmi dolgom.Chris egy takaróba bugyolálta Daisyt, mintha kisbaba lenne, és a lifthez sietett. Felfelé menet egy férfi kopogtatta

meg a vállát:— Elnézést asszonyom, kilátszik a kisbabája farka.Több sem kellett Chrisnek, izgatottan mesélte a liftben utazóknak Daisy lassan legendássá váló történetét.

Természetesen mindenki kíváncsi lett a két barát találkozására, így amikor Chris átadta Abe-nek a bebugyolált kutyát, legalább húsz ember tolongott a folyosón.

— Hoztam neked valamit, apa!Daisy csaholva előugrott, mint egy táncosnő a meglepetés-tortából, mire Abe döbbenten felkiáltott. Körülöttük

mindenki sírt, mint a záporeső. Amikor Abe elég jól volt ahhoz, hogy hazaengedjék, Daisy új barátai összegyűltek, hogy elbúcsúztassák őket.

— Szeretjük, ha a kórházban jól végződnek a dolgok — mondta Torres, és hatalmas puszit nyomott Daisy nedves orrára.

Abe a furgonja köré sereglett emberek felé fordult, és búcsút intett. Daisy megnyalta a lábát, és elégedetten vakkantott. Az ég kék, a fű zöld, Daisy pedig boldog, amiért újra a gazdájával lehet.

Diane Nelson

Gyöngyvirágok

Az asztalon megközelítőleg ötven darab pasztell, élénk rózsaszín és burgundi színben pompázó miniatűr porcelán papucs feküdt. Körben finom, fodros csipke, és rózsabimbó, viola, valamint gyöngyvirág díszítette őket. A bevásárlóközpontban egész héten régiségvásárt tartottak.

— Elég sokszínű ez a gyűjtemény — fordult Ellen a pult mögött álló eladóhoz.— Valóban az „Egy” vidéki aukción tettem rá szert — válaszolta a férfi. — Az özvegy, aki eladta nekem, majdnem

mindenét kiárusította, mert a városba költözött. Azt mesélte, hogy az első cipellőt húszéves korában kapta. Tudja, a századfordulón rendkívül közkedveltek voltak ezek a papucsok. Valójában még ma is szívesen vásárolnak ilyesmit az emberek.

Ellen eltöprengett rajta, hogy vajon milyen alkalmakra vette vagy kapta ajándékba a különleges kis papucsokat az özvegyasszony. Talán valamilyen évfordulóra, vagy születésnapra. Esetleg az unokái vásárolták neki karácsonyra. „Lefogadom, hogyha ezek a cipellők beszélni tudnának, sok mindent kifecsegnének erről az asszonyról és a családjáról, örömeikről és bánataikról — gondolta Ellen. — Miért nem adta oda ezeket a családi ereklyéket a gyermekeinek vagy az unokáinak?” Ellen karja kezdett elfáradni a hatalmas csomag súlya alatt. Úgy döntött megpihen egy kicsit. Az átjáróval szemben észrevett egy padot. Hatalmas sóhajjal lerogyott rá, és lerakta terhét maga és egy alacsony, ősz hajú hölgy közé.

— Érdeklik a régiségek? — kérdezte Ellen a nőtől.Az asszony szemében könnyek gyűltek, de elsimította őket ráncos kezével.— Nos, igen, egykor szerettem őket — válaszolta. — Látta azt a régiségkereskedőt az út túloldalán? Nemrég

vásárolta meg tőlem az antik porcelán papucsgyűjteményemet.Ellen figyelmesen előrehajolt.— Mesélje el, mi történt — suttogta izgatottam.— Hallotta már a mondást, hogy „kicsúszott a talaj a lába alól”?Ellen bólintott. Emlékezett rá, hogy a nagymamája is kénytelen volt eladni a házát, és kisebb lakásba kellett

költöznie. A szünidőben nem sütött többé, és a nyári piknikeknek is vége szakadt. Csak ült a hintaszékében hűséges macskájával a lábánál. Az asszony összefonta az ujjait, és folytatta:

— A férjem nagyon beteg lett. Először eladtam néhány hektár földet, s az árból fedeztük a kórházi költségeket. Amikor az orvos azt mondta, hogy nem tehet már semmit, hazavittem őt. Ápoltam, amíg végül örök álomba merült. Nem akartam a fiam terhére lenni, ezért eladtam a farmot, a bútoraim többségét, és a személyes holmimat. A bevásárlóközpont mellett vettem egy kis lakást. A gyógyszertár és a csemegebolt itt van, ebben az épületben. Sajnos az autóról le kellett mondanom — húzta el a száját keserűen. — Néhanapján eljövök ide a bevásárlóközpontba, és figyelem az embereket, ahogy most maga is teszi.

Ellen elmosolyodott.— Elmondaná, hogy melyik papucs volt a kedvence? Melyik apró cipellő jelentette önnek a legtöbbet?— Az eljegyzésem után a vőlegényem megajándékozott egy csontszínű papuccsal, melyet gyöngyvirágok

díszítettek. Nem ez volt ugyan a gyűjtemény legértékesebb darabja, de annak az estének az emlékét nagy becsben tartottam.

Ellen felállt.— Lenne olyan kedves, és vigyázna a csomagomra néhány percig?Az asszony beleegyezően bólintott. Ellen újra felkereste az antikváriust, és miután röviden elmondta neki, mit

szeretne, a férfi fehér, leheletfinom papírba csomagolta neki a kért árut. Ellen visszament a padhoz, és mosolyogva átnyújtotta az idős hölgynek a csomagot.

— A nagymamámra emlékeztet, akit nagyon szeretek. Hoztam önnek valami apróságot.Az asszony zavartan nézett rá.— Nem is tudom, mit mondjak.— Ne mondjon semmit, csak nyissa ki.A nő feltépte a papírt. Ráncos arcán végigfolytak a könnycseppek, ahogy felismerte az oly sok éve kapott

gyöngyvirágos papucsot.

Jacqueline Moffett

A háromszázhuszonöt dolláros megváltás

Lábujjhegyre álltam, és átnyújtottam a termelők piacán lévő Mort élelmiszerüzlet magas, széles vállú, pirospozsgás eladójának a Fairfax középiskolában kapott munkavállalási engedélyemet. A férfi keményített szakácssapkát, tiszta fehér kötényt, elegáns nadrágot és sportos inget viselt. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, összeráncolt szemöldökkel csóválta meg a fejét.

— Ez nem középiskolás gyereknek való munka. Nagydarab, erős emberre van szükségem.Tizenhat évesen százötven centiméter magas voltam, és jóval fiatalabbnak tűntem a koromnál.

— Tavaly nyáron egy Chicago mellett lévő táborban mosogattam. Nem ijedek meg egy kis forró víztől és néhány piszkos tányértól, ráadásul a cipekedést is jól bírom.

— Florine, gyere ki egy percre — kiáltotta a férfi.A konyha ajtajában megjelent egy manószerű, pöttöm emberke. Sötét bőrét ezernyi ránc és folt borította, s még

nálam is alacsonyabb volt. Állán leheletfinom, rendkívül ritkás, fehér szőrzet nőtt.— Ez itt Joaquin úr, a séf. Nyolcvan éves, ezért erős emberre van szüksége, aki emelgeti helyette az óriási forró

vizes üstöket.— Én tudok neki segíteni.— Erősebb emberre van szükségünk, kölyök. Majd találsz valami más munkát, ami könnyebb — mondta a

hatalmas ember kedvesen.1957. szeptembere volt, s a családom akkoriban érkezett Kaliforniába. Mivel senkit nem ismertünk a helyi

közösségből, apám, aki fémmunkás volt, szerencsésnek mondhatta magát, ha hetente két-három napot tudott dolgozni. Csekélyke megtakarított pénzünk elfogyott, s én voltam az öt közül a legidősebb, s egyben az egyedüli, aki tudott segíteni apámnak. Jelentkeztem már munkára kisebb boltokban, de mivel nem tudtam ajánlólevelet vinni, a tulajdonosok nem szívesen engedtek a pénztár közelébe, ráadásul apró termetemből is csak hátrányom származott.

— Tudják, mit? Vegyenek fel a hét hátralévő részére, és ha nem tetszik, ahogy dolgozom, ne adják ki a béremet.A hatalmas ember először csak bámult rám, majd lassan bólintott.— A nevem Mort Rubin — mutatkozott be. — Téged hogy hívnak?A termelők piacának mindkét oldalán kicsiny boltok, és körülbelül harminc magánkézben lévő étterem sorakozott.

Valamennyien ugyanazt az edény- és evőeszközkészletet használták, s a pincértanoncok dolga volt, hogy az asztalokról villámgyorsan összeszedve, visszavigyék azokat a mosogatókhoz. Mortnál rengeteg piszkos evőeszköz, tálca és tányér került a kezem alá. A sütőkből kivett, és a tűzhelyről lekapkodott óriási fazekak és serpenyők egymás hegyén-hátán várták, hogy megsuvickoljam őket. Csak mosogattam, öblítettem és sikáltam, s az első iskola utáni műszakom végén alig bírtam talpon maradni. Szünet nélkül, négy órán keresztül álltam a kőkemény betonon, így a talpam és a lábszáram úgy sajgott, mintha tűvel szurkálnák. Apám azt mondta, hogy rövidesen hozzászokom majd, de a szombati záróra előtt már szinte képtelen voltam tovább elviselni a gyötrő fájdalmat. Kényelmesebb cipőre volt szükségem, ha folytatni akartam a munkát, de nem volt pénzem, és nem tudtam, hogy Mort kifizeti-e négynapi munkabéremet. A nap végén magához hívatott.

— Az iskolában kifüggesztett állásajánlaton milyen összeg szerepelt?— Óránként egy dolláros minimum bér — mormoltam.Természetesen beértem volna kevesebbel is.— Szerintem ez kevés egy keményen dolgozó embernek — mondta Mort. — Egy dollár huszonöt cent lesz a kezdő

órabéred.A következő hetekben jobban megismertem Mortot. Néhány évvel idősebb volt az apámnál, Chicagóból érkezett,

és volt egy velem egykorú lánya. 1937. körül azért jelentkezett a nemzeti gárda lovas tüzérségéhez, mert szerette a lovakat. A második világháború kezdetén majdnem ott hagyta a fogát az új-guineai Owen Stanley-hegységben dúló véres ütközetben. Miután felgyógyult súlyos fejsérüléséből, Douglas MacArthur tábornok vezérkarába helyezték, ahol katonai rendőrként szolgált. Az illegális kereskedelemmel foglalkozó katonákat kellett elfognia, ezért kénytelen volt elsajátítani az ausztrál akcentust. Amikor a csemegeboltban nem volt túl nagy a forgalom, Mort gyakran mesélt katona éveiről. A konyhában azonban egy pillanatra sem állt meg az élet; mindig volt mit mosni, súrolni vagy törölgetni.

Vasárnaponként zárva voltunk, ezért Mort szombat esténként megengedte, hogy egy jókora ételhordóban hazavigyem a maradék levest. A pulyka, rizs és zöldségek sűrű leve magában is fenséges lakomának számított nélkülöző családunk számára. Apám általában értem jött szombaton este, mert az ételt nem tudtam elvinni hazáig a kerékpáromon. Három héttel az után, hogy munkába álltam, apámat megkérte a szomszéd, hogy szerelje fel a házára az ereszcsatornáját, így azon a szombaton a család autójával mentem dolgozni. Munka után a Hatodik utcában parkoltam, nem messze a Sweetzer sugárúttól, és kezemben a meleg étellel átvágtam a házunk előtt lévő gyepen. Amikor elhaladtam a nappali ablaka előtt, benéztem, és ijedtemben majdnem elejtettem az ételhordót. Apám karosszékében egy tagbaszakadt, kopasz ember terpeszkedett. Megállás nélkül szidta apámat, s trágár szavai csak úgy fröcsögtek a megvetéstől. Apám és a testvéreim rezzenéstelen arccal néztek maguk elé, anya pedig zokogott. Belopóztam a sötét konyhába, és óvatosan az asztalra tettem a levest, majd a lengőajtóhoz settenkedtem, és hallgatóztam. A kopasz férfi el akarta vinni 1952-es Chevynket. Apa felajánlotta, hogy kifizeti a háromheti lakbért, amivel elmaradt, de a férfi a teljes összeget, háromszázhuszonöt dollárt követelte, vagy az autónkat. Elég ideje éltem már Los Angelesben ahhoz, hogy tudjam, milyen fontos számunkra az autó. Kisurrantam az ajtón, eltoltam a sarokig a Chevyt, majd beindítottam a motort, és a környéken körözve próbáltam kitalálni, mit tegyek. Kinek van háromszázhuszonöt dollárja, és ki adna nekem kölcsön ekkora összeget? Az egyetlen ember, akire számíthattam, Mort volt. Visszamentem a piacra, és kopogtattam a hátsó ajtón. Rövidesen felhúzódott a roló, és egy 45-ös katonai pisztoly csövével néztem farkasszemet.

— Mit akarsz? — morogta Mort, és leengedte a fegyvert, de továbbra is bizalmatlanul fürkészte a sötétséget a hátam mögött.

Eldadogtam neki, hogy mi történt a családommal, hogy milyen ocsmányul káromkodott a kopasz férfi, és végül, hogy milyen sok pénzzel tartozunk neki.

— Kölcsön tudna adni az apámnak háromszázhuszonöt dollárt? — kérdeztem, és abban a pillanatban rájöttem, hogy milyen képtelenül hangzik mindez.

Mort tekintete szinte égette a bőrömet. Az arca kezdett elvörösödni, és a szája remegett. Észrevettem, hogy még mindig a kezében szorongatja a fegyvert, és önkéntelenül hátraléptem.

— Nem foglak lelőni! — mondta mosolyogva miközben az asztalra tette a pisztolyt. Hirtelen letérdelt, és felemelte az egyik kopott padlólapot, amely alatt széf rejtőzött. A zárat a megfelelő kombinációra állította, és miután kétszer megszámolta a pénzt, egy gyűrött borítékba tette.

— Ez itt háromszázhuszonöt dollár. Ha vége az iskolának, teljes munkaidőben fogsz nálam dolgozni. A béred felét visszatartom, amíg ki nem fizetted az adósságodat.

— Köszönöm — válaszoltam remegve a felelősség súlya alatt.— Küldjem ide az apámat, hogy aláírjon valamit?Mort lassan megrázta a fejét.— Nem kell, fiam. Megbízom benned.Büszkén léptem be a hátsó ajtón, akár egy földbirtokos. Váratlanul apám rontott a konyhába, nyomában a kopasz

férfival.— Gyorsan, vidd el az autót! Siess! — kiáltott rám apa, én azonban nyugodtan átnyújtottam a pénzbehajtónak a

borítékot.— Számolja meg, adjon róla az apámnak átvételi bizonylatot, és hordja el magát a házunkból! — szavaltam el a

mondatot, amit egész úton hazafelé gyakoroltam.Aznap engem ünnepelt mindenki. Az igazi hős azonban Mr. Rubin volt, aki nem csak megmentette a családomat,

de minden hónapban felemelte a fizetésemet, így mire eljött a nyár, eredeti órabérem dupláját, vagyis két dollárt és ötven centet kerestem. 1959-es érettségimig Mortnál dolgoztam, majd 1959-ben beálltam a seregbe. Hosszú évtizedeken át tartottuk a kapcsolatot, de néhány éve szem elől tévesztettem őt, és még azt sem tudom, hogy él-e vagy meghalt.

Egy valamit azonban biztosan tudok: Mort Rubin hozzájárult ahhoz, hogy a családunknak szebb élete legyen Los Angelesben.

Willy Ackerman engedélyével lejegyezte Marvin J. Wolf

Az idegenek jóindulata

Könyv nélkül tudjuk az aranyszabályokat. Itt az ideje, hogy az életben is kamatoztassuk őket.

Edwin Markham

Egyik nyáron otthonomból, a Kaliforniában lévő Tahoe városból New Orleansba hajtottam. A sivatag közepén megláttam egy stoppost. A fiatalember hüvelykujját felemelve, kezében benzines kannával ácsorgott az út szélén. Elhajtottam mellette. Valaki más majd megáll — mentegetőztem magam előtt. Ráadásul lehet, hogy az a kanna csak ürügy, és a fiú valójában bűnöző. Sok-sok kilométerrel később még mindig a stoppos körül keringtek a gondolataim. Nem az zavart, hogy nem vettem fel, hanem, hogy egy pillanat alatt döntöttem. Még csak le sem vettem a lábamat a gázpedálról. Akad egyáltalán olyan ember, aki megáll? Volt idő, amikor faragatlan tuskónak tartották azt, aki segítségnyújtás nélkül haladt el egy rászoruló mellett. Manapság már akkor néznek furcsán az emberre, ha segíteni akar. Mindenhol bűnöző bandák, kábítószeresek, gyilkosok, erőszaktevők és autótolvajok garázdálkodnak. Nincs értelme kockáztatni. „Nem akarok belekeveredni!” — ez lett Amerika nemzeti mottója.

Végcélom, New Orleans jutott eszembe, Tennessee Williams könyvének, A vágy villamosának helyszíne. Felidéztem Blanche Dubois híres sorát: „Mindig is az idegenek jóindulatától függött az életem.” Az idegenek jóindulata. Olyan abszurdnak tűnik. Ki számíthat ilyesmire manapság? Könnyűszerrel meggyőződhetne erről olyasvalaki, aki a nyugati parttól a keletiig utazik pénz nélkül, és egyedül amerikai honfitársai segítőkészségében bízhat. Vajon milyen tapasztalatok várnának rá Amerikában? Ki etetné, ki adna neki szállást, és ki segítene rajta, ha bajba jutna? Az ötlet kíváncsivá tett. Ki lenne olyan bolond, hogy nekivág egy efféle útnak? Nos, miért ne lehetnék éppen én az a bolond? Harminchetedik születésnapomon rá kellett döbbennem arra, hogy még soha életemben nem csináltam semmiféle kockázatos dolgot, ezért úgy döntöttem, kihívom a sorsot, és egyetlen peták nélkül megpróbálok eljutni a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig. Ha pénzt kínálnak nekem, visszautasítom, és kizárólag fuvart, ételt és szállást fogadok majd el. Üres zsebbel kelek át a mindenható dollár földjén. Célként az Észak-Karolinában lévő Rettegés Fokát jelöltem meg, mely hűen szimbolizálta saját, legyőzésre váró félelmemet.

1994. szeptember hatodikán korán reggel keltem, felvettem huszonkét kilogrammos hátizsákomat, és a Golden Gate hídtól elindultam hódító utamra. Egy darab kartonpapírra felírtam a végcélomat, hogy tudassam az elhaladó autókkal, merre szeretnék menni. A papíron ennyi állt; „Amerika”. Láttam, hogy az autósok kimondják a szót, majd elmosolyodnak. Két nő haladt el előttem kerékpárral, és az egyik vidáman odaszólt nekem: „Nem túl tág fogalom ez?” Egy fiatal német turista szegődött mellém, és azt kérdezte: „Hol van ez az Amerika?” Tényleg, hol is van? Hat héten

keresztül próbáltam rájönni. Nyolcvankét alkalommal vettek fel, és hatezerhétszázkilencvenhat kilométert tettem meg, tizennégy államon keresztül. Utazásom során rájöttem, hogy mások is osztoznak aggodalmamban. A helyiek mindig az idegen helyeken rám leselkedő veszélyekre figyelmeztettek. Montanában a wyomingi cowboyokkal kellett vigyáznom, Nebraskában pedig felhívták a figyelmemet arra, hogy Iowában nem olyan kedvesek az emberek, mint itt. Ennek ellenére mindegyik államban kedvesek voltak hozzám. Elcsodálkoztam azon, hogy az amerikaiak gyakran saját érdeküket háttérbe szorítva, elszántan siettek a segítségemre. Egy napon Nebraskában egy négyajtós szedán fékezett le mellettem. Amikor odamentem az ablakhoz, láttam, hogy két idős hölgy ül a kocsiban, legszebb ruhájába öltözve.

— Tudom, hogy nem szabadna felvennünk stoppost, de a következő város olyan messze van, hogy az ember rosszul érzi magát, ha nem segít — mondta a sofőr, aki Viként mutatkozott be. Ő és a nővére, Helen, az ainsworthi szemészetre igyekeztek.

Nem tudtam, hogy megcsókoljam, vagy inkább leszidjam őket. Ez az asszony inkább kockáztatja az életét, minthogy rosszul érezze magát az út szélén ücsörgő, idegen stoppos miatt. Amikor kitettek egy kereszteződésnél, odaléptem Vi ablakához.

— Legyen óvatos! — mondtuk egyszerre.Egy alkalommal, amikor a szakadó esőben senki nem akart felvenni, megállt egy kamionos. Olyan hirtelen lépett a

fékre, hogy a hatalmas jármű a fűre csúszott. A sofőr elmesélte, hogy egyszer ki akarta rabolni egy késsel fenyegetőző stoppos, de nem bírja nézni, ha valaki odakint áll az esőben.

— Manapság nincs szíve az embereknek — tette még hozzá.Rájöttem, hogy az embereket a könyörületesség motiválja. Egy középkorú iowai házaspár például háromnegyed

órán keresztül próbált nekem megfelelő sátorozó helyet találni. Dél-Dakotában egy asszony, aki a családjával együtt szállást adott, távozásomkor két felbélyegzett képeslapot nyújtott át: az egyiket akkor kellett feladnom, amikor véget ért az utazásom, a másikat pedig másnap. Tudni akarta, hogy biztonságban vagyok-e, mert aggódott értem. Amikor az emberek megtudták, hogy nincs pénzem, és nem akarok elfogadni egyetlen centet sem, ételt vettek nekem, és megosztották velem azt, ami éppen náluk volt. Egy kaliforniai erdőőrtől répát kaptam, egy főiskolástól zacskónyi bio paradicsomot, cukkinit és dinnyét. Egy iowai asszony két csomag keksszel, két doboz üdítővel, két tonhalkonzervvel, két almával és két csirkecombbal ajándékozott meg. Igazi túlélőcsomagot készített nekem.

Gyakran a legszegényebb emberektől kaptam a legtöbbet. Oregonban egy Mike nevű szobafestő megjegyezte, hogy milyen csípős idő van, és megkérdezte, hogy van-e kabátom. Mikor elmondtam neki, hogy csak egy vékony dzseki van nálam, elvitt a házába, és átkutatta a garázsát, míg végül talált számomra egy vastag, zöld katonai zubbonyt. Egy Tim nevű fűrésztelepi munkás meghívott, hogy költsem el vele és családjával egyszerű vacsorájukat ütött-kopott házukban. Nekem ajándékozott egy bibliát, később pedig felajánlotta a sátrát. Visszautasítottam, mert tudtam, hogy valószínűleg ez a család egyik legféltettebb kincse. Tim azonban hajthatatlan volt, így végül kénytelen kelletlen beleegyeztem, hogy magammal viszem a sátrat. Hálás voltam az autósoknak, amiért felvettek, és azoknak, akiktől élelmet és menedéket, valamint ajándékokat kaptam. A legnagyobb adomány azonban az volt, amikor az emberek önmagukat adták. A Tennessee államban lévő Jamestown kereskedelmi kamarájának ódon kőépületébe lépve láttam meg először az ötvenkilenc éves Baxter Wilsont. Zsúfolt asztalával nem törődve invitált be magához, és megtudtam, hogy ő az igazgató. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hol lehet sátrat verni a környéken, adott egy füzetkét, melyben fel voltak tüntetve a helyi kempingek.

— Szeretné, ha felhívnám magának valamelyiket? — kérdezte.Megláttam, hogy tizenkét dollárba kerülne egy éjszaka, így aztán nemet mondtam.— Köszönöm nem kell, még nem tudom, mit fogok csinálni.Wilson úr tekintete a hátizsákomra vándorolt.— Tudja, errefelé majdnem mindenki megengedi, hogy az átutazók felverjék a földjén a sátrukat. Persze, ha mást

tervezett…Ez már mindjárt más — gondoltam vidámabban.— Van valami ötlete? — kérdeztem.— Tudja, mit? Tizenhat kilométernyire a várostól, egy hatalmas farmon lakom. Ha idejön fél hatra, velem tarthat.Elfogadtam az ajánlatát, és nem sokkal később egy gyönyörű vidéki ház előtt találtam magam. Hirtelen rájöttem,

hogy Baxter Wilson a saját otthonát kínálta fel nekem. A felesége, Carol, éppen serpenyős húst készített, amikor beléptünk a konyhába. Az asszony, aki biológiát tanított egy általános iskolában, maga volt a megtestesült déli vendégszeretet. Baxter elmondta, hogy a hegyi emberek errefelé szeretnek otthon ülni, és bevallotta, hogy ezzel ő is így van.

— Ritkán tartunk vendégséget, de ha mégis előfordul, szinte csak a közeli hozzátartozókat hívjuk meg.Ez a vallomás még különlegesebbé tette a náluk töltött éjszakát. Másnap, amikor lejöttem reggelizni, Carol

megkért, hogy menjek el Allardiban lévő iskolájába, és tartsak beszámolót a gyerekeknek az utazásomról. Nem akartam egy csapat általános iskolást arra bátorítani, hogy kövesse a példámat (ráadásul vannak olyan államok, ahol a stoppolást törvény tiltja), Carol azonban úgy gondolta, hogy a gyerekeknek meg kell ismerniük a valós világot ahhoz, hogy el tudják dönteni, mi a helyes, és mi nem.

— Muszáj tudniuk — nézett rám reménykedve.Végül igent mondtam, és nem sokkal később meghívtak az iskola összes osztályába. A gyerekek mindannyian jól

neveltek, és figyelmesek voltak. Rengeteg kérdést tettek fel: Hol voltak a legkedvesebbek az emberek? Hány pár cipőt

hoztam magammal? Megpróbáltak-e megtámadni? Ugyanolyan finom-e az étel más államokban is? Szerelmes lettem-e valakibe? Mitől féltem a legjobban? A kedvencem, egy szégyellős, szemüveges, szeplős kislány azt kérdezte:

— Akar velünk ebédelni?Később Carol elmondta, hogy az egyik kisfiú, akivel elbeszélgettem, rendkívül visszahúzódó, de az óra után

odament hozzá, és kijelentette, hogy ha felnő, újságíró lesz, és végigjárja azokat a helyeket, ahol én is voltam. Teljesen elérzékenyültem. Amikor elindultam San Franciscóból, kizárólag magamra gondoltam. Soha eszembe sem jutott, hogy az utazásom hatással lehet egy Tennessee-beli kisfiúra. Ismét megbizonyosodhattam arról, hogy bármennyire is szeretnénk, nem élhetünk burokban. Bár nem úgy terveztem, a délután folyamán tartott beszédeimet mégis áthatotta a hazafiasság érzése. Elmondtam a diákoknak, hogy ismét visszanyertem a hitemet Amerikában, és hogy milyen büszke vagyok, amiért olyan országban élhetek, ahol az emberek segítenek az idegeneken. Már csak egyetlen állam volt hátra, amikor hirtelen rádöbbentem valamire: le kellett mondanom a pénzről ahhoz, hogy átélhessem életem legmeghatározóbb élményét. Tudtam, hogy bárhova is vet a sorsom, mindig emlékezni fogok szédületes kalandomra és arra, hogyan adta vissza ez az ország a hitemet.

Mike Mclntyre

Los Angeles összefog, avagy egy kutya emlékére

Ha mindenki segít, nem létezik nehéz teher.

Sy Wise

Csak azt tudom, hogy egy riporter volt. Semmiféle információt nem kaptam róla. Nem tudtam a nevét, a munkahelyi beosztását, azt, hogy kiféle, miféle, miért csinálta, hány éves, és még a telefonszáma is titok maradt előttem. Egyszerűen nem volt időm megkérdezni. Gyorsan kellett cselekedni, és abban a pillanatban a gyorsítósávot borító vér, az aggodalom és a fájdalom került előtérbe.

Egyik hajnalban a hollywoodi autópályán haladtam déli irányban a negyedik szinten, amikor valaki elütött egy nagy termetű kutyát. Az állat a levegőbe repült, és teste kicsavarodva, két autón átrepülve, pontosan előttem ért földet. Az ördögbe! A három sávban haladó autósok szerencsére elég éberek voltak, így a fékcsikorgás ellenére mind a fél tucat kocsinak sikerült elkerülnie a koccanást. Tövig nyomtam a fékpedált, keresztbefordultam az úton, s így az autóval is védtem az állatot a további sérülésektől. Behúztam a nyakam, és magamban azt suttogtam, hogyha a lökhárítóm ép marad, és a számomra oly fontos testrészeim is a helyükön lesznek 4,7 másodperc múlva, akkor talán van rá esély, hogy megmentsem az állatot. Semmisem történt.

Az aranybarna, korcsnak tűnő, ám mégis szép kutya félig eszméletlen állapotban hevert a kocsim előtt. Eszméleténél volt, élénk tekintete ide-oda járt, de testének hátsó része és a lábai az időszakos remegésektől eltekintve nem mozdultak. Reményt jelentett, hogy az egyik füléből szivárgó vér lassan elapadt, és a csont sehol sem szakította át a bőrt. Ráadásul vicsorgás és morgás nélkül engedte, hogy megsimogassam a fejét, és óvatosan kitapintsam, nincs-e komolyabb sérülése. Az autósok azonban nem voltak ilyen megértők. Honda Accordom teljes széltében eltorlaszolta a gyorsítósávot, ezért aztán mindannyian rám zúdították haragjukat. Szerencsémre egyiküknél sem volt fegyver. A kamionok dudáltak, a sofőrök mutogattak, és csökkent értelmemre, férfiasságomra, valamint anyámra célozgatva kiabáltak rám. Hát nem elbűvölő hely ez a Los Angeles? A mobiltelefonomról felhívtam a segélyvonalat, és elmondtam a központosnak, hogy a hollywoodi autópályán vagyok, és a gyorsítósávot eltorlaszolva próbálom megmenteni egy sérült kutya életét. A nő nem örült neki, hogy assisi szent Ferenc jogutódjával beszélhet.

— Nem maradhat a gyorsítósávban, uram.— Jelenleg nincs más választásom, ugyanis ha lehajtok róla, az autósok palacsintát csinálnak a kutyából —

magyaráztam neki.— Uram, azonnal hajtson le a gyorsítóról!— Sajnálom, de nem. Meg kell egyébként nyugtatnom, hogy a gyorsítósávban senki nem halad gyorsan.

Valójában, mindenki egy helyben áll.— Uram, ön veszélyezteti mások testi épségét. Kérem, haladjon tovább!— Addig nem, amíg valaki nem segít nekem biztonságba helyezni ezt az óriási ebet. Megadom a nevemet és a

mobilszámomat, ha később el akar érni.Kétségbeesésemben felhívtam a helyi rádióállomást.— Itt a telefonos szent Ferenc beszél — mondtam. — Ha esetleg jelentést kapnak arról, hogy valaki eltorlaszolta a

negyedik szinten, déli irányba haladó gyorsítósávot, akkor az én vagyok. Próbálom feltartani az autókat, hogy meg tudjak menteni egy sérült kutyát, és nagyon nagyra értékelném, ha megmondanák az embereknek, hogy szálljanak le rólam.

Nem sokkal később megérkezett a páncélos lovasság. Fogalmam sincs, hogy véletlenül történt-e, vagy a segélyvonal központjában intézkedtek, esetleg valaki hallgatta a helyi rádióállomást, vagy egyszerűen kapcsolatban vannak Jeff Boughttal a légi mentőktől, de az autópálya-szolgálat foszforeszkáló mellényt viselő lovagjai,

autómentőjükön érkezve, kezükbe vették az irányítást. Gyorsan és pontosan intézkedtek. Felmérték a baleset helyszínét, és magabiztosan munkához láttak. Mielőtt betették a kutyát a kocsim hátsó ülésére, leterítettek egy szőnyeget arra az esetre, ha az állatból szivárogna valami. Felkészülve arra, hogy a kutya esetleg haraphat, az egyik vastag kesztyűt viselő férfi fogta az eb fejét, a másik pedig a lábát. Óvatosan felemelték, és berakták az ülésre. Most hová megyünk?

— Az állatmenhelyre — mondta az egyik sofőr, akinek a nevét már sohasem fogom megtudni. — A társam szolgálatban marad, én pedig bekísérem önt. Jöjjön utánam!

A férfi kelet felé indult a pasadenai autópályán, és a Huszonhatodik sugárútnál tért le a város északi részén lévő menhely felé. Szorosan a nyomában maradtam. A kutya néha felemelte a fejét, és halkan nyüszített, de a hangja nem árulkodott fájdalomról. Az autómentő nem tudott tovább velünk maradni, mert újabb esethez hívták. Nem baj — gondoltam — innen már én is boldogulok. A menhely egyik munkatársa az autóhoz tolta a sérült állatok szállítására szolgáló kiskocsit, és gyengéden áttette rá a kutyát. Miután bevitték, hogy ellássák a sérüléseit, felajánlottam, hogy kifizetem a kezelési költségeket, és ha majd rendbe jön, magamhoz veszem Freddyt, az autópálya túlélőjét. Erre azonban sajnos nem került sor, Freddy a műtét során belepusztult belső sérüléseibe.

A szomorúságra azonban apró örömsugár vetült. Ez a mi túlhajszolt, nyüzsgő, működésképtelen és kemény városunk egy rövid időre megváltozott, a rendszer tökéletesen működött, és a megfelelő emberek a megfelelő helyen voltak, hogy segíthessenek a rászorulókon.

Willy McNamara történetét Paul Dean jegyezte le

Önzetlen tett

Amikor tavaly szeptemberben egy kora hajnalon a feleségem, Maggie, négyéves kislányunk, Eleanor és én keresztülhajtottunk a szicíliai Messinán, hogy visszamenjünk a szállodánkba, úgy éreztem, ennél barátságtalanabb és zordabb hely nem létezik a világon. Egy teremtett lelket sem ismertünk, az utcák kihaltak voltak, és mindannyian arra gondoltunk, hogy hétéves kisfiam mély kómában fekszik a helyi kórházban. Haza akartunk menni, és bármilyen súlyos is a sérülése, magunkkal akartuk vinni Nicholast, hogy ápolhassuk, foghassuk kezét a bajban, és újra magunkhoz szoríthassuk. Életünk legszörnyűbb éjszakáját éltük át. Másnap reggel busszal mentünk vissza a kórházba. A fiunk állapota nem romlott, de nem is javult,

— Bízzanak a csodában — vigasztalt bennünket kijelölt tolmácsunk, de az orvosok gondterhelt arca nem sok jót ígért. Nemrég még boldog nevetés vett körül bennünket, s most bizonytalanul tapogatóztunk a kongó ürességben.

Személyes tragédiánk napokon belül világhír lett. Az újságok és a televízió harsogva számolt be az autós lövöldözésről, Nicholas haláláról, és arról, hogy a szerveit felajánlottuk a rászorulóknak. Azóta utcákat, iskolákat, ösztöndíjakat és kórházakat neveztek el róla Itália-szerte. Királyoknak és elnököknek járó megbecsülést kaptunk, s olyan megtisztelő díjakat, melyeket általában Nobel-díjasoknak szánnak. Kitüntetéseket, melyeket a Teréz anyához hasonló szellemi vezetőknek ítélnek oda. Maria Shriver riporter, a Kennedy-család tagja, egész életében azt hallgatta, hogy ki hol állt, amikor Kennedy elnököt lelőtték, most azt mesélte nekünk, hogy ő hol volt Nicholas tragédiájának időpontjában. Az utcán könnyes szemű idegenek jöttek oda hozzánk.

Százával kaptuk a leveleket a világ minden tájáról, melyekben szívből jövő részvétnyilvánításokkal próbáltak erőt önteni belénk. Egy negyvenéves amerikai, aki nemrég veszítette el a szeme világát, azt írta, hogy a mi történetünk erőt adott neki, és segítségével képes volt legyőzni a rá törő kétségbeesést. Egy férfinak már nem sok volt hátra az életéből, amikor valaki meghallotta, hogy mi történt Nicholas-szal, és gondoskodott arról, hogy a beteg új tüdőt kapjon. Egy asszony, akinek meghalt a négyéves kislánya, arról írt, hogy elképzeli, amint a két gyermek boldogan játszik egy olyan szép helyen, ahol nincs erőszak. Mindez azon döntés miatt történt, mely számunkra olyannyira egyértelmű volt, hogy nem is emlékeztünk rá, melyikünk javasolta. Emlékszem, hogy a szobában síri csend honolt, és a kis csoportban álló orvosok kínosan feszengtek, mert nem akartak minket a szervfelajánlással kapcsolatban zaklatni. Ahogy ez már lenni szokott, felmentettük őket a hálátlan feladat alól.

— Most, hogy meghalt, nem kellene felajánlanunk a szerveit a rászorulóknak? — kérdezte egyikünk.— De igen — felelte a másik.Ilyen egyszerűen történt minden. Döntésünket nem árnyékolta be az orvosok iránt érzett kétely. Meggyőződésünk,

hogy mindent megtettek Nicholasért. A biztonság kedvéért megkérdeztük, honnan tudják, hogy az agya halott, és ők egyszerűen, érthetően elmagyarázták, miként működnek a csúcstechnológiát képviselő műszereik. Ezután némileg megnyugodtunk. Mindenekelőtt azonban az a bizalom segített, mellyel a kezdetektől fogva tekintettünk az orvosokra, s éppen ezért tudtuk minden kétséget kizáróan, hogy nem adták volna fel a küzdelmet, ha csak egy halovány reménysugár is mutatkozik a fiunk gyógyulását illetően. Ettől eltekintve mégis legalább százszor feltették nekünk a kérdést: Hogy voltunk képesek ilyesmire? Mi pedig a megfelelő szavakat keresve, századjára is megpróbáltuk elmagyarázni az embereknek, hogy ez a megoldás tűnt helyénvalónak. Nicholas halott volt, s többé már nem úgy nézett ki, mint egy alvó kisgyerek. Azzal, hogy a szerveit felajánlottuk másoknak, nem bántottuk őt, egyszerűen csak segítettünk a rászorulóknak. Nicholas örökké él a szívünkben és az emlékeinkben, de tudtuk, hogy a lelke már nincs a testében.

A játékaihoz nem nyúltunk. A fából készült erőd zászlaját azonban félárbocra engedtem, amikor hazaértünk, és azóta is úgy van. Összeszedtük a fényképeit, kezdve azzal az elmosódott valamivel, amit a születésekor készítettem. Nicholast egy kaliforniai, vidéki templom csendes temetőjében helyeztük nyugalomba. Az örökkévalóságba az általa annyira kedvelt csinos kis kék öltönyében és Goofy-kutyát ábrázoló nyakkendőjében lépett át. A szerveit nem egészen önzetlenül ajánlottuk fel. Ha azonban ellenkezőképpen döntünk, egész életünkben szégyenkezve gondoltunk volna fukarságunkra. Egy csodálatos kis lény élete véget ért, s fontos volt számunkra, hogy valaki más élje tovább fiunk jövőjét. Mint később kiderült, hét ember életén segítettünk döntésünkkel. Legtöbbjük fiatal és nagyon beteg volt.

Egy tizenkilenc éves lánynak két napot jósoltak az orvosok („Már feladtuk a reményt” — mondta el később az orvos), s ma már életvidám szépség, aki után megfordulnak az emberek az utcán. Az a huszonhét kilogramm súlyú tizenhat éves, aki megkapta Nicholas szívét, és fél életét kórházakban töltötte, most kirobbanó energiával rendelkező, életerős fiatalember. Az egyik kisfiúnak a műtét előtt azt tanácsolták az orvosok, hogy gondoljon valami szépre, mire ő így válaszolt: — Rendben, akkor Nicholasra fogok gondolni.

Nemrég meglátogattam őt az iskolájában. Remek kis srác, bármelyik apa büszke lenne rá, s be kell ismernem, én is az vagyok. A férfi, aki Nicholas egyik szaruhártyáját kapta meg, legnagyobb bánatára nem láthatta a gyermekeit. Ma már túl van két operáción, és boldogan jár lánya vívóversenyeire és fia rögbimeccseire.

Örülünk annak, hogy a tragédia nyomán keletkezett hírverés drámai változásokat eredményezett a szervfelajánlás terén, és felhívta az emberek figyelmét a donorrá válás lehetőségére. Tudjuk, hogy mindez nem igazságos azzal a több ezer szülővel és gyermekkel szemben, akik magányos kórházi várótermekben hozzánk hasonlóan döntöttek. Veszteségük ugyanolyan szívszaggató, mint a miénk, s bár önzetlenségük határtalan volt, mégsem kaptak elismerést ezért. Átérzem az őket ért csapás súlyát, hiszen a mi szívünkben ugyanúgy örökké ott marad a betölthetetlen űr, mint az övékben. Nem hiszem, hogy Maggie és én valaha még boldogok leszünk, hiszen a legszebb pillanatokban is ott bujkál a szomorúság. Mégis, a halál szorításából kiragadott, rendbe jött életeket és a családok örömteli arcát látva, örül a lelkünk. Vigaszt jelent számunkra a szomorúságban az, hogy valami jó is származott ebből az egyébként erőszakos, kegyetlen tragédiából.

Reg Green

Remény

Egy napon majd rájössz, hogy az is elég, ha az utadat bevilágítja egy halovány reménysugár.

Kobi Yamada

A forró levegő megtelt gyerekzsivajjal, ahogy a tizenkilenc éves Lori Weller belépett az otthonától távol lévő árvaházba.

— Bonjour — hangzott mindenfelől az üdvözlés, miközben Lori megpróbálta megérinteni a felé nyújtott összes apró kezet. A tekintete egyszer csak találkozott a sarokban ülő kislányéval. „A jóisten okkal hozott ide — gondolta. — Ő lenne hát az ok?”

Lori a pennsylvaniai Walnut Bottomban nőtt fel, és átlagos életet élt. Rendesen járt iskolába, voltak barátai és vasárnaponként templomba ment. Mindez azonban kissé megváltozott, amikor csatlakozott a Hondurasba induló, fiatalokból álló csoporthoz, hogy új templomot építsen a számára idegen földön.

— Annyira jó érzés volt, hogy segíthetek — mesélte Lori a szüleinek.De ennél jóval többről volt szó. Lori megváltozott, „Olyan, mintha a szívem tárva-nyitva állna!” — gondolta

boldogan. „Ez az, amit akarok… Segíteni az embereken.”Így aztán, amikor az ápolónőképzőben meghallotta, hogy egy Haitin lévő klinika önkénteseket vár a szünidő

idejére, azonnal jelentkezett. Minden reggel szamárordításra ébredt, majd felkapaszkodott egy teherautóra, és a hepehupás út megtétele után egész nap vérnyomást mért vagy sérüléseket kötözött be. Az árva gyerekek voltak rá a legnagyobb hatással. A szíve szakadt meg értük, annyira sajnálta őket.

— Soha nem fogják őket örökbe fogadni — mondta az egyik ápoló —, mert nagyon betegek.A falak csupaszok voltak, s csak néhány törött játék hevert a földön. Sok törődésre lett volna szükség, de az ápolók

nagyon kevesen voltak. Aztán hirtelen megpillantott egy három év körüli, magányosan üldögélő kislányt, akinek az arca maszatos volt a rátapadt zabpehely darabkáktól. Lori észrevette, hogy a kusza fekete fürtök alatt, erősen lüktet a kislány homloka.

— Bántalmazás következtében lyukadt ki a koponyája — magyarázta az árvaház igazgatója. — Egyetlen esés az életébe kerülhet.

— Szegény kislány! — sóhajtotta Lori. — Semmit nem tehetünk érte?— Sajnos nincs se pénzünk, se kellő felszerelésünk... A szakemberekről nem is beszélve — válaszolta az igazgató.— Hogy hívják?— Agat Espoire. A vezetékneve „remény”-t jelent a kreolok nyelvén.

„Egy gyermek, akinek nem sok reménye van az életre” — gondolta keserűen Lori. Egy megvert és elhagyott gyermek. Amikor az ölébe vette Agatot, a kislány sötét, kifejező tekintettel nézett vissza rá. „Megérdemelnéd, hogy valaki szeressen téged, Agat.”

Lori nap mint nap megtáncoltatta Agat előtt a babákat, de a kicsi nem reagált a közeledésére. „Bárcsak láthatnám, ahogy mosolyog.” Haitin töltött utolsó estéjén Lori álmatlanul feküdt az ágyában. „Hogy hagyhatnám itt Agatot, amikor senkinek sincs ideje vele foglalkozni, és mesélni neki? Nincs olyan ember a közelében, aki támogathatná a gyógyulását. Képtelen vagyok itt hagyni, hiszen már a szívembe lopta magát.” Lori hazatérése után sem felejtette el a szomorú tekintetű kislányt. „Ha nem próbálok meg segíteni rajta, egész életemben bánni fogom.” Rengeteg orvost hívott fel azzal, hogy „egy kisgyerekről lenne szó, akinek műtétre van szüksége, de nincs pénze.” A válasz mindig ugyanaz volt: „Miért nem próbálja meg felhívni...” Végül a sors az útjába vezérelte Joel Winter idegsebészt.

— Mikor tudja behozni hozzám? — kérdezte a férfi.Lori alig akart hinni a fülének.— Mint már említettem, nincs pénze.— Azért lettem orvos, hogy segítsek az embereken — válaszolta kedvesen dr. Winter.„Az úr küldte hozzám Dr. Wintert!” — gondolta Lori boldogan.Miközben az árvaház számát tárcsázta, felnézett, és meglátta, ahogy az édesanyja mosolyogva nézi.— Büszke vagyok rád, drágám.Lori barátai is ugyanígy gondolták.— Csodálatos dolgot viszel véghez — mondták, és mélyen a zsebükbe nyúltak, hogy anyagilag is támogassák Lori

küldetését. Egy hónappal később, zsebében Agat orvosi engedélyével, a lány visszarepült Haitire. A szíve vadul zakatolt, ahogy egyre közelebb ért az árvaházhoz. Amint meglátta a kislányt, az ölébe kapta, és miközben az igazgató elmagyarázta a kislánynak, hogy egy távoli doktor bácsi meg fogja gyógyítani, Agat reménykedve nézett Lorira.

— Majd én vigyázok rád — duruzsolta a lány halkan. Agat végre elmosolyodott, és Lori szíve megtelt örömmel.Walnut Bottomban Agat annyira elámult a rengeteg különleges újdonság láttán, hogy állandóan szorosan magához

ölelve tartotta rongyos babáját. A második napra azonban megtette hatását a sok mese és dal, s Agat kacagva rombolta le a kockavárat, melyet Lori édesapja épített neki.

— Halljátok? — ámult el a lány. — Nevet!Agat egészen a műtét napjáig állandóan vidám volt. Amikor azonban Lori átadta őt az orvosnak, hogy a férfi

meghallgassa a szívverését, a kislány vadul sikoltozni kezdett félelmében, „Azt hiszi, hogy elhagyom!” — gondolta szomorúan.

A hatórás műtét során Dr. Winter bezárta a törést Agat koponyáján. S bár az altatásból sírva ébredt fel, azonnal abbahagyta a pityergést, amint meghallotta Lori hangját.

Agat rövidesen már a Weller-otthonban lábadozott.— Alma! — mutatott a gyümölcsre Lori. — Bicikli — intett a lány az utcán kerékpározó gyerekek felé. —

Krumplipüré.— Én… szeretem a krumplipürét — mondta Agat önállóan.Egyik este, amikor Lori lefektette a kislányt, így szólt:— Szeretlek, kicsikém.Az álmos, cérnavékony hang pedig azonnal válaszolt:— Én is szeretlek.Lori arcán könnyek folytak végig. Szerette volna örökre magánál tartani a gyermeket, de még iskolába járt, és

tudta, hogy Agatnak igazi családra van szüksége. Néhány nappal később teljesült a kívánsága, és megcsörrent Wellerék telefonja. Az újságban megjelent egy cikk Agat műtétjéről, és mosolygós arcát látva, egy család úgy döntött, hogy „szívét és otthonát megnyitja a kislány előtt.”

— Örökbe akarják fogadni! — kiáltotta Lori mámorosan. Legjobban azonban annak örült, hogy a család csak kétórányira lakott tőlük.

Végül eljött a búcsú pillanata, és Lori szorosan magához ölelte a gyereket.— Mindig szeretni foglak — ígérte.Lori azóta sok hétvégét töltött Agat új családjának házában, s ilyenkor krumplipürét ettek, és zenét hallgattak.— Agat most már boldogan, egészségesen és szeretetben fog felnőni — meséli lelkesen Lori, aki még mindig az

ápolónőképzőbe jár. — Bárhová vet is az élet, mindig kapcsolatban maradok vele.

Meg Lundstrom Részlet a Woman’s World magazinból

Apám ajándéka

A hosszú, magányos tél nem tesz jót senkinek, főleg nem egy hetvenöt éves embernek, aki nemrég veszítette el a feleségét. Éppen ezért hívom fel hetente többször Montanában élő apámat, hogy kérdések tömkelegét zúdítsam rá: Milyen az idő? Mit vacsoráztál? Mikor jössz el Tucsonba? A válaszok ritkán változnak: hideg, marhahúst, nemsokára. Hetek teltek el, mire egy februári napon végre rászánta magát, hogy meglátogasson.

— Már lefoglaltam a jegyet, de ne gyertek ki értem a reptérre. Majd fogok egy taxit.Nem vitatkoztam vele, mert tudtam, hogy szereti ő maga irányítani a dolgokat. Legyen akár a szívem, akár a lábam

összetörve, biztos, hogy számíthatok tőle egy csésze erős kávéra és egy jó tanácsra. Gyakran előfordul azonban, hogy egyikre sincs szükségem, mégis zokszó nélkül lenyelem mindkettőt. Érkezése napján elindultam, hogy felvegyem a repülőtéren. Mire odaértem, a legtöbb utas már a várakozók ölelő karjában örült a viszontlátásnak. Elképzeltem, ahogy apa kalapját mélyen a szemébe húzva, a kantárt szorosan tartva kivágtat lován a terminál ajtaján, mint ahogy régen kivágtatott a Bull-hegység rétjeire. A tömeg lassan szétoszlott, s csak néhány ember lézengett a kijáratnál. Már azon aggódtam, hogy lekéste a csatlakozást vagy meggondolta magát, amikor hirtelen feltűnt előttem.

— Apa! — kiáltottam, és integetni kezdtem, de a fény elvakította, és nem látott meg azonnal. — Itt vagyok!Elindultam felé, utat törve az emberek között. Amikor odaértem hozzá, megérintettem a karját.— Apa, én vagyok az.Úgy ölelt át, mint a háborgó tengerben fuldokló az életmentőt.— De jó, hogy kijöttél értem, drágám!— Hát persze, hogy kijöttem! — öleltem meg én is, és a karom hamarabb észlelte a változást, mint a szemem.Apa tavaly nyár óta jóval soványabb lett. Vörös, gyapjúpulóvere túl vastag volt a sivatagi hőséghez, s még jobban

kihangsúlyozta vékony termetét. Cowboykalap és csizma helyett kockás tweedsapkát és fekete futócipőt viselt. Északi irányban indultunk a Catalina-hegység felé. A sivatag idegen volt számára, de ahogy egyre közelebb értünk a hegyekhez, látszott rajta, hogy megnyugszik, mintha tudná, hogy rövidesen otthon lesz. Ahogy befordultam a házunk felhajtójára, elgyönyörködött a márványfalon átbukó bougainvillea virágaiban.

— Anyádnak tetszett volna ez a hely — rázza meg szomorúan a fejét.Amikor a férjem hazaért, marhahúst sütött nekünk, majd kiültünk a kertbe, és apa rágyújtott egy szivarra.

Általánosságokról beszélgettünk, így anya ezúttal szóba sem került. Apa ragaszkodott hozzá, hogy leszedje az asztalt, s én nem szóltam semmit, amikor össze-vissza rakta a tányérokat a mosogatógépbe. Ehelyett inkább leküzdöttem a vágyat, hogy sorba rendezzem őket. Másnap reggel kávéfőzés közben hallottam, ahogy fütyörészik a fürdőszobában.

— Van ma lóverseny? — kérdezte lefelé jövet. — Menjünk, nézzük meg a lovakat!Kikerestem az újságban, hová menjünk, aztán Dél-Tucsonon keresztül a vásártér felé indultunk. Amikor meglátott

egy zálogházat, szólt, hogy álljak meg. Az üzlet ajtaját és ablakát acélrács védte, s az épület olyan benyomást keltett, akár egy kisvárosi börtön. Ahogy beléptünk, szemembe ötlött a pult mögötti falra kiállított rengeteg puska. Még életemben nem láttam ennyi fegyvert, és már a gondolattól is ideges lettem, hogy egy ilyen veszélyes kiállító-teremben vagyok.

— Apa, inkább menjünk innen! — suttogtam.— Nyugodj meg — karolta át a vállam.Egy minden bizonnyal golyóálló mellényt viselő férfi sétált oda hozzánk. A hűvös levegőben cigaretta és puskapor

szaga terjengett.— Mutassa a drágaköves gyűrűket! — adta ki a parancsot apa.— A drágaköves gyűrűket? — ismételtem döbbenten. Apának barátnője van? Nem emlékszem, hogy említette

volna.— A lányomnak lesz — mutatott rám.— Nekem?— Hát persze, akarok neked venni egy gyémántköves gyűrűt — mondta, és olyan könnyedén támaszkodott a

pultra, mintha mindennap ékszereket vásárolna.Egy pillanat múlva már előttem csillogott a bolt fekete bársonytálcára tett kínálata.— Nincs szükségem gyűrűre.Apa azonban rám sem hederített.— Ez nagyon szép — mutatott rá az egyik ékszerre.Végignéztem az elrontott házasságokat, füstbe ment esküvőket és megszegett ígéreteket szimbolizáló csillogó

gyűrűkön. Némelyik akkora, akár egy töltény, de vannak kisebb, könny alakúak is. Végül felhúztam az egyiket, és felemeltem a kezemet, hogy megnézzem, hogy áll. Ezt a mozdulatot az anyámtól lestem el, aki gyakran gyönyörködött Tiffanynál csináltatott drágaköves ékszerében.

— Hadd próbáljam fel! — kértem, amikor kicsi voltam, de tudtam, hogy mint mindig, most is elutasító választ kapok. Anya sohasem vált meg a gyűrűtől.

Amikor haldoklott, megkérte mind az öt gyermekét, hogy készítsenek listát azokról a holmikról, amiket szeretnének megkapni a halála után. Általában engedelmes voltam, de ezúttal ellenszegültem az akaratának. Nem akartam a limoges-i porcelánt vagy az igazgyöngy nyakéket. Az anyámat akartam.

— Bármelyiket választhatod — mondta apa.

A gyűrű — egy másik asszony gyűrűje — megcsillant az ujjamon.— Nem kell nekem gyémántgyűrűt venned — próbálkoztam újra.— De én akarok!Együnk valamit, és gondoljuk át — ajánlottam, és az eladó felé fordultam: — Majd visszajövünk.Később, miközben a tortillalevest kanalaztuk és a zenegépből áradó mexikói szerelmes dalokat hallgattuk, apa

megköszörülte a torkát, és meglepő vallomást tett:— Sheilának adtam anyád gyűrűjét.Hirtelen világossá vált számomra a bevásárlókörút célja. Sheila a testvérem, az egyetlen húgom. Mielőtt anya

meghalt, Sheila említette nekem, hogy szeretné megkapni a gyűrűt, mert számára ez képviseli az anyai szeretetet. Sírt, amikor ezt mondta. Ahogy apa soha nem adta fel a reményt, úgy anya soha nem osztotta fel a vagyonát közöttünk. Miközben ügyvéd bátyáim azon dolgoztak, hogy mindenki igazságosan részesüljön a javakból, Bern nénikém odasomfordált hozzám, és a fülembe súgta, hogy szerinte nekem kellene örökölnöm a gyűrűt.

— Végül is te vagy a legidősebb lány, állj ki a jussodért.Ettől egy időre úrrá lett rajtam a kapzsiság, de szerencsére nem tartott sokáig ez az állapot. Átéreztem a helyzet

iróniáját. Bern, mint az édesanyám legfiatalabb húga, gyakran panaszkodott fennhangon, hogy a nagymamám gyakran kedvez a nagyobb lányoknak. Valahányszor elképzeltem az ujjamon anya gyűrűjét, megjelent előttem kis húgom: öt gyerek közül a középső volt, s úgy nőtt fel, hogy az én kinőtt ruháimban járt, és a régi tanáraimat is örökölte, akik állandóan az én nevemen szólították.

— Remélem, nem haragszol — mondta apa.— Semmi baj — válaszoltam, bár jobban örültem volna, ha maga Sheila mondja el nekem a hírt.Két testvér. Egy gyűrű. Két lehetőség. El is adhattuk volna a gyűrűt, és a pénzt megfelezhettük volna. Eszembe

jutottak a zálogházban látott ékszerek, ahogy ott tündökölnek a fegyverek alatt, s szorosan lehunytam a szememet, nehogy kicsorduljon a könnyem. A napsugár áthatolt a szemhéjamon, és apró drágakőként szikrázott a gondolataimban. Elbúcsúztam az anyámtól, és boldog voltam, hogy a gyűrűje a húgom ujján van, nem pedig a fekete bársony tálcán hever. Azokra az anyámtól kapott ajándékokra gondoltam, melyeket soha nem kellett megosztanom senki mással.

Felidéztem, ahogy átfűzte egymáson az almás pite rácsait, ahogy a festőecsetet tartotta, és ahogy megosztotta velem, hol lehet kapni a legjobb vadon termő spárgát. Elsőszülöttként én tettem anyává, és rajtam gyakorolhatta, milyen is szülőnek lenni. Sheila, a középső gyermek azonban szintén a szíve csücske volt. Hirtelen ráébredtem, hogy anya nem akart választani közülünk. Ugyanúgy szeretett mindannyiunkat. Apára bízta a döntést, s ő odaadta a húgomnak, amire annyira vágyott, az anyai szeretet szimbólumát. Most pedig venni akart nekem egy új gyűrűt, hogy tudjam, engem is ugyanúgy szeret. Miközben a kavicsos parkolón át az autó felé sétáltunk, a földre szegeztem a tekintetemet.

— Nincs rajtad a csizmád — jegyeztem meg. Montanában apa majdnem minden nap lovagolt, ezért általában csizmát hordott.

— Fáj benne a lábam — ismerte be vonakodva.Hirtelen eszembe jutott valami. A néhány háztömbnyire lévő vályogépületben bújt meg Stewart kicsiny

csizmaboltja, ahol olyan puha bőrből készítettek minden lábbelit, akár a vaj. A bőrcipők úgy voltak betéve a tartókba, mintha frissen sült kenyerek lennének. Körülnéztünk, és apa levette a cipőjét, hogy lefeszített lábujját beledugja a lábát egy csizmába.

— Túl szoros — jelentette ki határozottan.Victor, a tulajdonos hozzáértő mozdulattal felmérte apa lábfejét, és azt javasolta, hogy válasszunk nagyobb méretet.

Apa perceken belül egy dióbarna csizmában feszített, melyet idős mesterek ügyes keze készített, olyan mestereké, akik az édesapjuktól tanulták meg a szakma minden csínját-bínját.

— Miért nem veszel te is egyet? — kérdezte apa.A gardróbom mélyén lapult ugyan egy régi Stewart, de ezúttal nem utasítottam el az ajánlatot. Tükörképünket

néztem, miközben új szerzeményünkben gyönyörködtünk. Egyikünk már idős, a másik pedig nem gyerek többé, mégis összekötött bennünket egy örökké tartó kötelék: a család, az otthonunk iránt érzett szeretet és a becsület. A mellettem álló magas, nesztelen léptű öregúr még akkor sem szólt egy szót sem, amikor a lelke túlcsordult az érzelmektől.

— Szeretném megvenni neked — mondta végül mosolyogva, én pedig visszamosolyogtam rá. Azokra a tőle kapott ajándékokra gondoltam, melyeket nem lehet kézbe fogni, vagy az ujjamra húzni, mégis ezeknek van a szívemben a legbecsesebb helyük. Ha apa már nem lesz közöttünk — mert sajnos erre számítani kell —, elég lesz ránézni a csizmára, mely a szeretetét szimbolizálja, és eszembe jut az a nap, amikor a dolgok végre a helyükre kerültek.

Michele Morris

Kobold

Hihetetlenül dühös és csalódott voltam a kiscsikó miatt, aki összegömbölyödve lapult az istálló sarkában, ahol két nappal azelőtt világot látott. A szülés rendkívül nehéz volt az anya számára, s az állat a végén az erős vérzés miatt elpusztult. Sajnáltam a kiscsikót, mert egyedül volt a világban és nem volt anyja, aki megmutathatta volna neki, miként váljon igazi lóvá. A születése után három nappal még mindig nem volt hajlandó elhagyni biztonságos fészkét. Az állatorvos megvizsgálta és kijelentette, hogy fizikálisan teljesen egészséges, ennek ellenére mégsem tudtuk kicsalogatni a szabadba. Koboldnak neveztem el, mert reménykedtem, hogy ugyanolyan vidám és csintalan lesz, mint azok az apró emberkék, akikről a nevét kapta. A kiscsikó nap nap után egyre szomorúbb lett, csak szagolgatta a szénát, az anyját keresve, s kizárólag annyit evett, hogy életben maradjon. Étvágya egyáltalán nem hasonlított a vele egykorú, növésben lévő állatokéhoz. Úgy tűnt, Kobold elszánta magát, hogy egész életében szerencsétlen lesz.

Néha kivittük a mezőre, s mivel a farmunkon több ló és újszülött csikó is volt, Kobold gyakran, vágyakozva figyelte őket. Aztán hosszan, szomorúan horkantott, lassan elfordult, és magányosan legelészett tovább egészen addig, amíg vissza nem vittük az istállóba. A kiscsikó állapota hetekkel később sem javult. Evett, aludt, és részt vett ugyan a napi sétán, de soha nem kapott kedvet, hogy a többi lóhoz hasonlóan futkározzon, ágaskodjon és táncoljon, csupán az élvezet kedvéért. Aztán egy nyári nap valami megváltozott. Nem Koboldban, hanem bennem. Aznap rekkenő hőség volt, s én visszavonultam viszonylag hűvösnek mondható szobámba. Nem tudtam, mit kezdjek az előttem álló hosszú órákkal, ezért úgy döntöttem, hogy amíg a nap el nem tűnik a horizont alatt, és végre felfrissül a levegő, olvasgatok. Elővettem egy könyvet, majd egy másikat, melyben régi, megsárgult képek voltak. A képek anyámat ábrázolták. Apa adta nekem őket nem sokkal néhány éve bekövetkezett halála előtt. Alig ismertem a fényképek női rám mosolygó asszonyt, s csak feltételezhettem, hogy szeretett engem. Meghalt, amikor még kislány voltam, így számomra ismeretlen fogalom volt a nélkülözhetetlen anyai szeretet. Emlékszem, amikor az iskolai kirándulások alkalmával a többi gyereket és édesanyjukat figyeltem. Gyakran olyan fájdalom lett úrrá rajtam, hogy el kellett fordítanom a fejemet. Egy kedves, megértő fiatal tanárnő sietett a segítségemre, s barátsága révén amolyan anyapótlóvá vált számomra. Neki köszönhetem, hogy kivirultam. Nőni kezdtem, javultak az osztályzataim, és végre életre kelt a lelkem.

Megértettem végre, mi játszódik le a kiscsikóban. A perzselő déli napsütésben újult energiával, elszántan indultam az istálló felé. Tudtam, hogy meg kell próbálnom a lehetetlent. A következő néhány napra beköltöztem a Kobold biztonságos világát jelentő, kicsiny istállóba. A farm körüli teendőket a szomszédban lakó fiú látta el, s ha szükségem volt valamire, a férjemmel mobiltelefonon keresztül értekeztem. Mindez idő alatt folyamatosan beszéltem a szomorú kis csikóhoz, meséltem neki az életemről, az anyjáról és mindenféléről, ami eszembe jutott. Amikor kiszáradt a torkom és egy szót sem bírtam kiejteni a számon, addig simogattam fehér csíkos orrát vagy cirógattam gesztenyebarna szőrét, amíg mindketten el nem aludtunk. Lassan olyan szagom lett, mint a körülöttem lévő lovaknak. A negyedik reggelen végre megtörtént a csoda. Arra ébredtem, hogy Kobold, vékonyka lábain egyensúlyozva, orrával gyengéden bökdös, hogy keljek fel. Szó nélkül kinyitottam a kaput, és a ló, születése óta először, előresietett, hogy üdvözölje a hajnalt. Le-fel ugrált, ide-oda szaladgált, s végre olyan volt, mint a többi kiscsikó.

A tekintete is megváltozott. Derűsen ragyogott, és életöröm sugárzott belőle. Olyan volt, mintha a szívében lévő űrt kitöltötte volna valami. Kobold behozta a lemaradást, és attól kezdve kiélvezte az élet nyújtotta örömöket. Olyan sebesen vágtatott, mintha szárnyai nőttek volna, s amikor elég nagy lett ahhoz, hogy meglovagoljam, számomra is hihetetlen odaadással hagyta, hogy felüljek rá. Minden reggel emlékeztetett arra a különleges kapcsolatra, amely kialakult közöttünk. S bár — férjem legnagyobb örömére — már nem aludtam az istállóban, Kobold hajnalonként kiszökött hozzám, és az ablakom alatt várta, hogy felébredjek, és üdvözöljem őt.

Darcie Hossack

Az első munkanap

Két dolgot hagyhatunk a gyermekeinkre: a múlt emlékeit, és a jövő álmait.

Hodding Carter

Az apám általában tizenöt embert alkalmazott kis vállalkozásában. Minden reggel átvettük a tejet a farmeroktól, és miután pasztőröztük és homogenizáltuk, üvegekbe töltve küldtük tovább magánemberek vagy éttermek részére. A diákok számára fenntartott tejadagot apró dobozokban juttattuk el az iskolákba. Készítettünk még valami egészen kivételes dolgot, melyet házi-fagylaltnak hívtunk. Többek között ezeket a termékeket árultuk a tejcsarnok bejáratnál lévő kis bódéban. A nyári hónapok alatt mindennap rengeteg édes élvezetre váró, lelkes turista sorakozott a jégkrémespult előtt, hogy megkapja az apám különleges receptje alapján készült, huszonhétféle ízben kínált házi készítésű csodát.

Mivel boltunkban mindig szerfelett nagy volt a nyüzsgés, az alkalmazottaknak órákon át, rövid pihenőt tartva, keményen kellett dolgozniuk. A turistaáradat nem akart szűnni, s a hőségben egy pillanatra sem volt megállás. Mint a

családban mind a hét gyerek, én is kiskorom óta dolgoztam az apámnál, így aztán a feszített munkatempó miatt tanúja voltam az alkalmazottak gyakori távozásának és érkezésének. 1967-ben új munkaerő érkezett Debbie személyében, aki kizárólag a nyári szünidő alatt akart a bódéban dolgozni. Még sohasem végzett efféle munkát, de megígérte, hogy mindent megtesz a siker érdekében. Debbie már az első napján elkövette az összes lehetséges hibát. Rosszul adta össze az árakat, mást számlázott, mint amit kellett volna, nem azt adta a vevőnek, amit kért, és eltört egy ötliteres üvegtégelyt. Nem bírtam tovább nézni, ahogy kínlódik, ezért bementem az apám irodájába, és így szóltam hozzá:

— Kérlek, vess véget a szenvedésének!Arra számítottam, hogy apa azon nyomban kidobja Debbie-t a boltból. Az irodájából ugyanis egyenesen a

vevőpultra látott, s minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy mit művelt a lány egész nap. Egy ideig elgondolkozva nézett maga elé, majd felállt, és odasétált a pult mögött álló Debbie-hez.

Kedvesem — kezdte, és gyengéden a lány vállára tette a kezét. — Egész nap figyeltelek, és észrevettem, hogyan bántál Mrs. Forbush-sal.

Debbie arca bíborvörös lett, és miközben azon törte a fejét, hogy a sok asszony közül, akit leöntött tejjel, vagy akinek rosszul adott vissza, melyik volt Mrs. Forbush, a szeme megtelt könnyel.

— Mrs. Forbush még soha egyetlen alkalmazottammal sem volt ilyen udvarias. Ebből kiderül, hogy szereted az embereket. Biztos vagyok benne, hogy ha visszajön, azt akarja majd, hogy te szolgáld ki. További jó munkát kívánok!

Debbie tizenhat évig maradt nálunk, s mivel apám bölcs és megértő munkaadónak bizonyult, hűséges, keményen dolgozó alkalmazottat, s egy életre szóló barátságot kapott cserébe.

Mary Jane West-Delgado

Az első éjszaka

Az ajtómon hallatszó kopogás olyan halk volt, hogy nem is figyeltem volna fel rá, ha előzőleg meg nem reccsen a veranda pallója, az osonó léptek súlya alatt. Mivel tudtam, hogy szükség lehet rám az éjszaka folyamán, nem aludtam el. Azon a nyáron jelentkeztem az észak-wisconsini fenyves mélyén rejtőző tábor pótanyái közé. A délelőtt érkező táborozók között volt egy kisfiú, akinek nem jött álom a szemére, s most zavartan toporogva állt előttem a verandán.

— Tetszik tudni nekem nincs honvágyam, csak nem tudok elaludni. A csoportvezetőm azt mondta, hogy jöjjek ide.Egyik lábáról a másikra állt, tekintetét a földre szegezte, s akkor sem mozdult, amikor kinyitottam előtte az ajtót.— Nem akarom, hogy azt tessék hinni, hogy félek. Én nem... csak hát... minden olyan más, mint otthon.— Tudom — feleltem halkan, és kiléptem a verandára, majd becsuktam magam mögött az ajtót.— Csücsüljünk le idekint, és beszélgessünk egy kicsit! — ajánlottam, és egy szék felé intettem. Mindketten

leültünk, és a gyönyörű csillagokkal teli eget néztük. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt a látványtól. Városlakóként sohasem tűnt fel, hogy az éjjeli égboltot ilyen csodaszéppé varázsolja a sok apró, ragyogó fény. Az is lehet azonban, hogy csak túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy észrevegyem, vagy esetleg az ég nem volt ilyen tiszta. Mindenesetre a chicagói éjszakák nem hasonlítottak a Wisconsinban eltöltöttekre. Gondolataimat megosztottam ifjú barátommal.

— A bátyám kapott egy teleszkópot az avatási ünnepélyére — mondta, s a hangja elakadt egy pillanatra. A sötétben azonban nem láthattam az arcát, így nem tudtam, mi lehet az oka. — Megengedi, hogy én is belenézzek, és ismeri az összes csillagképet. Az ott a Nagy Göncölszekér, az pedig a kicsi. A helyüket a sarkcsillag határozza meg.

— Látom, értesz az asztronómiához — dicsértem meg, de a kisfiú sokáig egy szót sem szólt.— A bátyám rövidesen elmegy Izraelbe, és egy évig ott marad. Hiányozni fog... nagyon — mondta végül.Hát erről van szó!Amikor egy gyermek — bárki gyermeke — bajban van, minden édesanya — bárki édesanyja — megpróbál

segíteni. Mielőtt azonban bármit is mondtam volna, jobban át kellett gondolnom a dolgot. Nem ismertem a kisfiút, és nem tudtam, mivel lehet megvigasztalni. Az ember általában tisztában van azzal, hogy mit tegyen vagy mondjon, ha a saját csemetéit kell jobb kedvre deríteni, de más gyermekével ez nehezebben megy. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy segítségre van szüksége. S bár az éjszaka koromsötét volt, megláttam még valamit. Fontos volt számára, hogy ne kezeljem kisbabaként, s biztosítsam a felől, hogy az érzései helyénvalóak, és nem gyerekesek. Azt akarta, hogy egyenlő partnerként tekintsek rá. Igyekeztem megértetni vele, hogy nem kell szégyellnie, ha az első táborban töltött éjszakáján honvágya van. Végül is még csak kilencéves. Kérdezgetni kezdtem a bátyjáról, hogy miért megy Izraelbe, s hogy meglátogatja-e majd ott, arról, hogy van-e másik testvére vagy háziállata. A kisfiú boldogan és hosszan csacsogott. Végül megkért, hogy kísérjem vissza a faházhoz. Amikor odaértünk, megállított. Annak ellenére, hogy késő volt és a többi táborozó mélyen aludt, már nem volt szüksége arra, hogy bekísérjem.

— Most már el tudok aludni — mondta, majd mielőtt becsukta volna a faház ajtaját, felnézett a csillagokra. — Ugyanolyan az ég, mint otthon.

Csak ennyit mondott, de ebben a mondatban minden benne volt.

Marsha Arons

Hiányzó részletek

A körülményeim egyáltalán nem voltak rózsásak, amikor tizenhét évesen teherbe estem. Harminchét éves apám, aki rendőr volt, „problémám” hallatán rendkívül dühös lett. Életem egy alkoholista apa és egy erőszakos nevelőanya mellett magányosan és félelemben telt. Naivan próbáltam megfeledkezni ezekről a dolgokról. Pöttöm rózsaszínű plédeket horgoltam (tudtam, hogy kislányt várok), s végigjártam az összes kirakodóvásárt, ahol ruhácskákat és szülőknek szóló könyveket kerestem. Elhatároztam, hogy jó és gondoskodó édesanyja leszek a gyermekemnek, s örültem, hogy végre lesz valaki, aki engem is szeret. Az álmodozásból azonban muszáj volt felébrednem. Hogy ne kelljen szüleim ivászatot követő veszekedését hallgatnom, azokon az éjszakákon, amikor nem dolgoztam, az autómban aludtam vagy moziba mentem. Végül kénytelen voltam szembenézni egyre gyötrőbb aggodalmammal: az én lányom nem élhet így. Már maga a gondolat is rettegéssel töltött el, hogy abba a házba kell őt vinnem, ahol a szüleim laknak, s ha eszembe jutott, hogy elveszíthetem, összefacsarodott a szívem. Amikor a nagymamám megtudta, hogy terhes vagyok, nem akart velem többé szóba állni. Fogalmam sem volt róla, hová mehetnék egy babával. Nem találtam a kiutat. Legalábbis magam számára nem. A lányomon azonban segíthettem. A nőgyógyászom ismert egy ügyvédet, aki adoptálásra váró gyermekek ügyeit intézte. A kliensei jól álltak anyagilag, és mindent meg tudtak adni egy kisbabának, hogy jó élete tegyen. Az ügyvéddel egy cukrászdában találkoztam. Hatalmas köteg aláírásra váró iratot tett le elém, s én anélkül, hogy elolvastam volna őket, engedelmesen hozzájárultam az örökbefogadáshoz. A könnyeim elhomályosították a látásomat, s a gyomrom rettenetesen felkavarodott. Az ügyvéd kifizette a süteményemet, majd felállt, és magamra hagyott. Órákkal a szülés után megérkeztek a kórházba az új szülők.

— Ha nem akarja, nem kell megfognia a babát — mondta a nővér, és már el is tűnt a szemem elől.A kórházi szoba magányában felhívtam anyámat, aki dühösen rám förmedt, amiért megfosztottam a gyermek után

járó segélytől. Mielőtt lecsapta volna a telefont, közölte velem, hogy soha többé nem akar látni. Minden vagyonom a kórházban kapott műanyag zsákban lapult: a ruháim, s tizenhárom dollár huszonnyolc cent. Másnap bejöttek hozzám az örökbefogadó szülők. Rövid látogatásuk alatt boldogan, mosolyogva hálálkodtak, majd sietve távoztak, s magukkal vitték a lányomat egy szebb jövőbe.

Kétségbeesésemben felhívtam az egyik munkatársamat, aki megengedte, hogy egy ideig nála húzzam meg magam. Aznap este a zuhany alatt állva figyeltem, ahogy a víz összekeveredik a vérrel, a könnyeimmel és a tejjel, s elillan a lefolyóban. Szerettem volna, ha én is örökre eltűnhetek. A szívet azonban a remény élteti. Bármi állt azokban az iratokban, biztosra vettem, hogy egyszer újra találkozni fogok a lányommal. Elszántan ragaszkodtam ehhez, s megpróbáltam tovább folytatni az életemet. A vérzés elállt, a tej felszáradt, a könnyeim pedig elapadtak, de a szívemben űr tátongott. A szeretet, mely arra kényszerített, hogy „jó” döntést hozzak a lányom érdekében, nem segített a gyógyulásban. A lelkemen ejtett seb csendben, állandóan vérzett, s a veszteség mélyen beivódott a zsigereimbe. Az élet azonban folyt tovább. Dolgozni kezdtem, férjhez mentem, született öt gyermekem, majd végül elváltam. A gyermekeim tudták, hogy van egy nővérük, akit a családegyesítő szolgálaton és az interneten keresztül próbáltam megtalálni, a szívemben dúló viharról azonban mit sem sejtettek. Amikor megkérdezték tőlem, hogy hány gyermekem van, összeszorult a torkom, s valahányszor elhagyta az ajkamat az „öt”, végtelen szomorúság lett úrrá rajtam.

A gyermekeim tizenhét, tizenkettő, tizenegy, tíz és nyolc évesek voltak. Harminchét évesen az életem teljesnek és boldognak tűnt a kívülállók számára. A szívemen azonban seb tátongott, s legbelül még mindig visszhangzott egy sikoly, melyet tizenkilenc és fél éve fojtottam magamba. Az első gyermekem születése óta folyton kísért egy árnyalak, egy csecsemő, mely lassan felnőtt az évek során, s akinek az arcát bár homály fedi, azon nyomban felismerném, ha látnám. Mindig a háttérben maradt a születésnapokon és az ünnepek alkalmával, amikor eltörölgettem az edényeket, vagy megmostam az arcomat. Általam lett teljes ember, hiszen a szívem egy darabját nála hagytam. Minden évben, november huszonhetedikén, a születésnapján, írtam neki egy levelet, melyet aztán eldobtam. Álmodoztam és búsultam. Ahogy tizennyolc éves lett, jelentkeztem az összes elérhető családegyesítő szolgálat adoptációs adatbázisába. Lehet, hogy nem akar velem találkozni, s nem is tudja, hogy örökbe fogadták. Vagy ami még rosszabb, tudja, de soha nem fog nekem megbocsátani. Tisztában voltam azzal, hogy a szívemen esett seb begyógyulna egyetlen telefonhívás, vagy az ajtómon hallatszó kopogtatás révén. Szörnyű érzés volt tudni, hogy talán örökké kell várnom. Április tizenkilencedikén a templomba indultunk. A postaládámon apró cédula jelezte, hogy levelem érkezett, ami lévén vasárnap, rendkívül furcsa volt. Egy jegyzetfüzetből kitépett csíkos lapon a következő állt:

„Lizainne S.-nek: A lánya, akit adoptáltak, elszántan keresi önt. A telefonszáma ...”A szám észak-karolinai volt. Alatta nyomtatott betűvel egy férfi neve, és egy helyi telefonszám állt. Az első

reakcióm szomorúsággal vegyes düh volt, s biztosra vettem, hogy valaki gonosz tréfát űz velem. A levélke küldője ugyanabban az utcában lakott, mint mi. Később kiderült, hogy felhívta Észak-Karolinából egy fiatal nő, aki azt állította, hogy a lányom, és nem tudja a telefonszámomat. Végigtelefonálta az utcában lakókat, és segítséget kért, hogy megtaláljon. A döbbenettől kábán meredtem magam elé. A gyomrom görcsbe rándult, s nem tudtam eldönteni, hogy a félelem vagy a remény erősebb-e bennem. Mind a hatan teljes csendben folytattuk utunkat a templom felé. A gyülekezetben aznap vendégkórus lépett fel. Ahogy leültünk, egy nő kristálytiszta hangja töltötte be a templomot: „Sosem feledlek, sosem…” Abban a pillanatban minden félelmem és kétségem szertefoszlott. A megadott charlotte-i telefonszámon senki nem vette fel a kagylót, így üzenetet hagytam a rögzítőn. Két hosszú óra telt el, mire válasz érkezett.

— Anya ... — kezdte egy bizonytalan hang habozva. — Anya...

A lány sírva fakadt. A gyermekem végre rám talált. A következő néhány órában jelentős mértékben növeltük a telefontársaság és a papírzsebkendő-gyártó cégek bevételét. Erin nyári szünete négy nap múlva kezdődött, s kilenc nappal később Közép-Amerikába indult egy négyhetes ösztöndíjjal. Képtelen voltam olyan sokáig várni, ezért másnap felültem a Charlotte-ba tartó gépre. A végtelennek tűnő repülőutak között gondolatban átlapoztam az előző évek emlékeit, és megpróbáltam láncba fonni életem legfontosabb epizódjait. Amikor megérkeztem, azonnal felismertem Erint. Magas volt és szőke, s a kezében egy macit és egy léggömböt szorongatott. Az elmúlt húsz év elmulasztott öleléseit sírva próbáltuk egyetlen pillanat alatt pótolni. A néhány nap alatt, amit együtt töltöttünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, sírtunk, majd hitetlenkedve néztünk egymásra, és az egész kezdődött elölről. Apránként helyére kerültek a mindkettőnk számára homályos képek részletei.

Felfedeztük, hogy a színeinkben is hasonlítunk egymásra, túlteng bennünk a versenyszellem, és gyűlöljük az igazságtalanságot. Állandóan jéghideg a kezünk és a lábunk, s a bőrünk a Nap első sugarától pecsenyére sül. Rajongunk a koffeinért, és ha lehetőségünk van rá, tíz óra előtt nem kezdjük el a napot. Mindketten mostanában kezdtünk el spanyolul tanulni, jogot hallgatni és súlyt emelni. A legszomorúbb közös vonásunk a mélyen gyökerező fájdalom és az állandó hiányérzet. A terhességem utolsó havában már tudtam, hogy el fogom őt veszíteni, s magamban gyászoltam. S bár sajnos csak ezt a keserűséget adtam útravalóul a lányomnak, mégis biztos voltam benne, hogy a köztünk lévő szoros köteléket semmiféle hivatalos papír nem szakíthatja szét. Erinnek jó élete van, s olyan szülőkkel él együtt, akik szeretik, és mindent megadnak neki, amit csak lehet. Boldog és egészséges, amiért hálás vagyok az örökbefogadóknak.

Ezen a nyáron velem és újdonsült rokonaival tölt majd egy kis időt. Öt másik gyermekem oda van az örömtől, de néha még zavarban vannak, és azt hiszem, egy kicsit féltékenyek is. Sokat beszélgetünk a történtekről, kérdezgetnek, s megpróbálják feldolgozni a hallottakat. Hálás vagyok nekik, amiért kitárják a szívüket egy idegen előtt, aki számomra mindig fontos volt. Figyelem őket, miközben együtt birkóznak és játszanak, kezük-lábuk kusza összevisszaság, ahogy boldogan kacagnak. Késő esténként lelopakodom a földszintre, és elnézem Erint, amint alszik. A lelkem végre megkönnyebbül, miközben büszkén végignézem, ahogy kitölti az átjelentkezéshez szükséges papírokat, ugyanis az új szemesztert a charlotte-i főiskola helyett az oregoni állami egyetemen kezdi. Tizenkilenc és fél éven át lélegzetvisszafojtva, bánatomat eltitkolva, könnyekkel a lelkemben éltem. Most már végre fellélegezhetek. Mindannyiunk élete jobb lett így, hogy megoszthatjuk egymással gondolatainkat, örömeinket és bánatunkat. A fájdalom lassan tovatűnik, s az árnyalakok könnyáztatta arcú, nevető ismerősökké válnak. A hiányzó darabkák végre a helyükre kerültek.

Lizanne Southgate

Csodás karácsonyi egymásra találás

A karácsonyfa égői vidáman csillogtak, miközben Terri Roy ráragasztotta a bélyeget az utolsó feladásra váró borítékra. Két köteg karácsonyi üdvözlőlap feküdt előtte az asztalán. Az egyik a barátoknak és a rokonoknak szólt, a másik, — szám szerint negyvenegy darab — pedig azoknak a Shearer nevű idegeneknek, akik Mississippi államban laktak. Terri nem nagyon bízott a sikerben, de titkon reménykedett, hogy az idegenek valamelyike információval tud szolgálni egy bizonyos Bernice Shearcrről, aki harmincnégy éve örökbe adta őt. Terri csak négyéves volt, amikor megtudta, hogy a bátyjával, Neal-lel és a nővérével, Mindyvel együtt adoptálták.

— Mindenkinek elmeséltem, hogy apukám és anyukám azért választottak engem, mert már az első találkozásunk alkalmával megtetszettem nekik. Úgy éreztem, különleges vagyok, és szeretnek.

Amikor Terri tizenhárom éves lett, a szülei megmutatták neki azt az iratot, melyet az adoptációt intéző ügynökségnél kaptak. Innen tudta meg, hogy valódi anyja negyvenegy évesen adott életet a gyermekének, a neve Shearer, a szeme és a haja sötétbarna, s hogy Terri születésekor 73 kilogrammot nyomott. Bár mélységesen szerette nevelőszüleit, mégis kíváncsi volt szülőanyjára. Éjszakánként rengeteg kérdés kavargott a fejében: „Miért mondott le rólam? Csinos volt? Hasonlítok rá? Úgy viselkedem, mint ő?” Terrinek és a férjének, Dougnak, 1987-ben kisfia született, akit édesapjáról neveztek el.

— Biztosan a te családodra hasonlít — mondogatták az emberek, de Terri csak bizonytalanul vállat vont.— Valószínűleg.Néhány évvel később Terri anyja és anyósa meghalt rákban.— Rettenetesen egyedül éreztem magam. Most még inkább tudni akartam, ki vagyok, és honnan származom.

Kapcsolatba léptem az örökbefogadást intéző ügynökséggel, hátha tudnak segíteni. Az ügynökség által rendelkezésére bocsátott iratok adataiban sok volt a hiányosság. Annyi azonban kiderült, hogy édesanyját Bernice-nek hívták, s egyedülállóként szülte meg gyermekét. Az apja nős ember volt, így az asszony titokban tartotta terhességét a világ, s főleg Mississippiben élő, szigorú baptista családja előtt. Fűzőt viselt, hogy elrejtse egyre nagyobb pocakját, s két hónapos szabadságot vett ki egy denveri üzletben lévő munkahelyén, hogy titokban szülhesse meg gyermekét. Terri tavaly ősszel csatlakozott az internet-előfizetők népes táborához.

— Mindig szerettem az otthoni számítógépünkön dolgozni, s kíváncsi lettem a szupergyors virtuális térre, melyről az ismerőseim dicshimnuszokat zengtek.

Terri egyik este az internet kínálta számtalan szolgáltatást böngészte, s csak úgy próbaképpen, beütötte az „adoptáció” szót a keresőbe. Döbbenten tapasztalta, hogy egy egész fórum foglalkozik adoptált gyerekekkel és azok hozzátartozóival. Terri izgatottan feliratkozott a levelezőlistára, és rájött, hogy nap mint nap e-mailek százai cserélnek gazdát a tagok között, akik szüleiket vagy évekkel ezelőtt adoptált gyermeküket keresik.

— Végre olyan emberekkel beszélhettem, akik megértették, mit miért csinálok — lelkesedett Terri, és buzgón begépelte a saját történetét.

Nem sokkal később már meg is érkezett az első válasz a fórum üzemeltetőjétől. „Mivel tudja az édesanyja nevét és a családjának feltételezett tartózkodási helyét, a családfakutató fórumon is regisztrálnia kellene magát.” Terri megfogadta a tanácsot. A fórum többi tagja ötleteivel és támogatásával segítette a kutatást. Egy Denverben lakó tag még azt is felajánlotta, hogy elmegy a kórházba, ahol Terri született, s utána néz, hogy van-e valami nyom a nyilvántartásban. Terri a családfakutató fórumban feladott hirdetésére is számtalan választ kapott, s az egyik tag elküldte a Mississippiben élő összes Shearer címlistáját. „Vajon a rokonom ezek közül valamelyik?” — töprengett a nő, miközben megcímezte a negyvenegy levelet. Egy másik fórumtag Amerika-szerte négy Bernice Shearert talált elektronikus telefonkönyvében.

— Annak ellenére, hogy megkaptam a számokat, túl ideges voltam ahhoz, hogy felhívjam bármelyiket is. Mi van akkor, ha az anyám veszi fel a telefont? Idős asszony, lehet, hogy hirtelen felbukkanásom miatt szívinfarktust kap. Vagy az is előfordulhat, hogy rettenetesen gyűlöl, és lecsapja a kagylót, amint megtudja, ki vagyok.

Végül Doug mentette meg Territ, de legnagyobb sajnálatára egyik Bernice Shearer sem volt a rokonuk. Karácsony reggelén a hatvannyolc éves Ben Shearer éppen azt magyarázta a sógornőjének, Kimnek, hogyan használja az internetet, ha családfakutatást akar végezni. Éppen a Terri által is látogatott fórumot böngészték, amikor hirtelen megláttak egy üzenetet, melyben valaki az 1919-ben Mississippiben született Bernice Shearert kereste.

— A nővérem, Bernice is 1919-ben született — fordult Ben Kimhez, majd megnyomta a válasz gombot, és elküldött Terrinek egy rövid üzenetet. Miután Terri és Doug aznap este ágyba dugták két fiukat — D. J.-t és Nathan Alant —, betették a fa alá az ajándékokat. Boldog karácsonyt kívántak egymásnak, és míg Doug könyvvel a kezében kényelmesen elhelyezkedett, Terri felsurrant a hálószobájukban, hogy megnézze, érkezett-e e-mailje. Néhány perccel később Doug izgatott sikolyra lett figyelmes. Rövidesen megjelent Terri, és egy darab papírral a kezében leszáguldott a lépcsőn.

— Megtaláltam! — kiáltotta, és átnyújtotta Dougnak Ben üzenetének másolatát.A férfi átfutotta a rövid levélkét, s amikor ahhoz a részhez ért, hogy Bernice 1983-ban meghalt tüdőrákban, a

feleségéhez fordult:— Sajnálom, drágám. Olyan régóta kerested, s most már hiába minden.— Régóta sejtettem, hogy halott — vallotta be az asszony —, de legalább megtudhatom végre, milyen ember volt.Karácsony reggel Ben korán kelt, és valami azt súgta neki, hogy lépjen be az internetre. Terri üzenete már várta.— Nem is tudom, hogyan kezdjem, Ben. Harmincnégy éve a nővére, Bernice elkövetett egy kis hibát, aminek én

vagyok a gyümölcse.Ben alig tudott magához térni a döbbenettől.— Képzeld csak el — mondta a feleségének, Jimmie-nek —, egyikünk sem tudott róla. Bernice senkinek sem

mondta el.Terri az üzenet alá írta a telefonszámát, s Ben egy percig sem habozott, hogy felhívja.— Szervusz, itt Ben bácsikád beszél — üdvözölte újdonsült unokahúgát, s ahogy meghallotta Terri hangját, úgy

érezte, mintha visszalépett volna az időben, és újra szeretett nővérével beszélne.D. J. és Nathan Alan a karácsonyra kapott ajándékaikkal játszottak, amikor Terri néhány órával a Bennel folytatott

beszélgetés után, újra rácsatlakozott az internetre. Egy rövid üzenet várt rá a nagybátyjától, és ráadásként egy különleges karácsonyi meglepetés.

— Az anyámtól örököltem az orromat! — nevetett zokogva Terri, miközben az édesanyjáról készült kép lassan megjelent a számítógépe képernyőjén.

— A szemedet is — szorította meg a vállát gyengéden Doug.Ben négy fényképet küldött Bernice-ről.— Ki ez? — kérdezte D. J., ahogy az utolsó kép is megérkezett.— Az édesanyám — felelte Terri. — Nagyon hasonlítasz rá.— Két nagymamám van? — kérdezte a kisfiú.Terri bólintott, de egy szót sem tudott szólni a torkában egyre növekvő gombóc miatt. Tavaly áprilisban Terri és a

két kisfiú elrepültek Mississippibe, hogy részt vegyenek Ben hatvankilencedik születésnapján. Bernice-nek nem született több gyermeke, így Terrinek nem voltak testvérei. Megismerkedett viszont Kitty nénikéjével, a négyből három unokatestvérével, és azok gyermekeivel.

— Az unokatestvéremnek, Steve-nek van egy fia, aki egy évvel idősebb az enyémnél, és őt is Nathan Alannek hívják. Szőke és kék szemű mindkettő.

— Ha rád nézek olyan, mintha Bernice is velünk lenne — mondta Ben, amikor a család összegyűlt, hogy végiglapozzon néhány vastag fényképalbumot. — A jóisten az interneten keresztül küldte el nekünk ezt a csodás ajándékot.

Terri nemrég kapott egy csomagot, s benne egy levelet Jimmie nénikéjétől.

„Amikor az édesanyád kilencéves volt, zsákvászonból babaformákat vágott ki, s négyzet alakú anyagokra varrta őket, hogy takarót készítsen belőlük. Ezek az anyagok évtizedekig hevertek a nagymamád padlásán, s amikor meghalt, rám hagyta őket. Arra gondoltam, hogy később majd összevarrom a darabokat, s az unokáimnak adom. Egy négyzet hiányzott azonban a takaróból, s most már tisztában vagyok vele, miért.”

A csomagban gyönyörű, kézzel készített patch-work takaró lapult, s az aljához a következő felirattal ellátott, új négyszög alakú anyagot varrtak:

A darabokat elkészítette: 1928-ban a kilencéves Margaret Shearer Összeállította: Jimmie Shearer nagynéni Összevarrta: Kitty Shearer Booth nagynéni Szeretettel küldjük Terri Mondschein Roynak1995

A takaró ma Terri ebédlőjének falán függ, „ahol mindennap megérinthetem. Segít, hogy közelebb érezzem magam édesanyámhoz, és örökbefogadó szüleimhez is. Egykor lelkiismeret-furdalásom volt, amiért kutatok utánuk. Úgy éreztem, mintha elárultam volna azokat, akik felneveltek. Most azonban, hogy rátaláltam édesanyám családjára, még jobban szeretem örökbefogadó szüleimet, s még inkább hálás vagyok azért, hogy olyan nagyon szerettek engem. Nem kötelességből, hanem azért mert így tartották jónak.”

Bill HoltonRészlet a Woman’s World magazinból

A mesemondó

A pöttöm kislány, karjában egy kölyök perzsamacskával, a végtelen sivatag szélén állt egy vékonydongájú farmer kíséretében, aki olyan magas volt, hogy szinte lengett a szélben, akár a ciprusfa.

— A hím perzsamacska ritka, mint a fehér holló — hallottam a férfi hangját. — Biztos a különleges kék bundája miatt lett fiú belőle.

Az öregember szemében pajkos fény villant, s azonnal láttam, hogy igazi mesemondóval van dolgom. A kislány egy pillanatra sem vonta kétségbe, amit hallott, hiszen a gyerekek világa még varázslattal és csodával teljes. Ettől függetlenül nekem is eszembe jutott, hogy valahol olvastam a hím perzsamacskáról, amely egyfajta genetikai hiba révén igen ritka. A férfi úgy szőtte a mesét, hogy én magam is elhittem szavait. A kiscicára és a lányom szemében csillogó boldogságra nézve kezdtem kétségbe vonni a valóságot. Talán ez a perzsamacska tényleg fiú. A gyermek az arcához szorította a szőrmókot, s töprengve fürkészte a farmer nap és szél cserzette arcát.

— Áfonyának fogom hívni, Ralph bácsi, mert a kék a kedvenc színem.— Nekem is — jelentette ki a férfi.Jaymee és Ralph néhány hete találkoztak először, s azóta különleges kapocs kötötte össze őket. Arizonai farmunkat

több kilométer hosszú yucca- és mesquito-fa zárta el a külvilágtól, s most, hogy nagyobbik lányom iskolába kezdett járni, a négyéves Jaymee magányosnak érezte magát. Hirtelen távoli motorzúgás ütötte meg a fülünket, jelezve, hogy a homokúton egy régi kisteherautó igyekszik felénk. A jármű a csűr előtt lefékezett, majd ide-oda himbálózva megállt.

— 'Reggelt, hölgyeim! — köszöntött bennünket a sofőr, mutatóujját verejtékfoltos kalapjához emelve. — A nevem Ralph Cowan. Bill itthon van?

— Az istállóban találja, a lovaknál — válaszoltam, miközben éreztem, hogy Jaymee egyre szorosabban öleli a lábamat.

A férjem, Bill, mesélt nekem a szomszédos farm tulajdonosáról, Ralph Cowanról. Szarvasmarha-tenyésztő körökben az egész államban jól ismerték. Egykor olyan hatalmas farmja volt, hogy csak az alkalmazottjai munkájához százötven lovat tartott. Felnevelt három fiút, s tizennégy évig volt az állami törvényhozó testület tagja. Mindez azonban évtizedekkel ezelőtt történt. Az unokahúgán, Edythe-en, aki a gondját viselte, és néhány háziállaton, a lován, Dodgeren, kívül nem volt senkije. Ralph kinyitotta a kisteherautó ajtaját, majd kibogozta hosszú lábait. Csizmáját a földre csapva előrehajolt, és rámosolygott a szoknyám mögül leskelődő, megszeppent kislányomra.

— Lefogadom, hogy szereted a perzsacicákat.Jaymee szó nélkül bólintott.— Na szóval, most született egy alomnyi macska a farmomon, és ha elég idősek lesznek, hogy megváljanak az

anyukájuktól, hozhatnék neked egyet. Mit szólsz hozzá?Jaymee gondterhelten pislogott fel rám.— Remélem, fiút kapok, mami — mormolta.Ralph a füléhez emelte a kezét.— Jól hallottam, fiút szeretnél?A szorítás erősödött a lábamon.— Apa azt mondta, hogy nem lehet több lány macskánk.

Ralph kék szemét szinte elnyelte a tengernyi ránc.— Nos, megmondhatod a papádnak, hogy ez a hím perzsamacska legalább ötszáz dollárt ér. Manapság nem kapni

ennyi pénzt egy egészséges, fiatal bikáért sem.— Ötszáz dollárt? — kerekedett el Jaymee szeme. A lányom tisztában volt vele, hogy ez sok pénz, mivel ő és

Becky árulták a farm tojásait, és órákon át, oszlopokba rendezve számolták bevételüket a konyha tarka térítőjén.— Ne felejtsd el, hogy a hím perzsamacska nagyon ritka. Egész életemben szerettem volna látni egyet.

Reménykedjünk, hátha ezúttal szerencsénk lesz.Ahogy Ralph rámosolygott Jaymee-re, hirtelen melegség öntötte el a szívemet.— Így is van — folytatta —, a hím perzsamacska ugyanolyan ritka, mint a fehér tarantellapók.— A fehér tarantellapók? — kérdezett vissza rémülten Jaymee.— Odakint bujkálnak, csak szemfülesnek kell lenned.Úgy tudtam, hogy fehér tarantellapókok nem léteznek, de ki vagyok én, hogy csak úgy elszakítsam a Ralph által

szőtt mese szálát. A férfi megragadta az ajtó tetejét, s miközben kikászálódott a kocsiból, küszködve próbálta egyensúlyban tartani magát. Attól féltem, hogy elesik, és már éppen ki akartam nyújtani felé a kezem, amikor a csűr irányába indult. Legnagyobb meglepetésemre, Jaymee elengedte a lábamat, és óvatosan a férfi hosszú árnyékának nyomába lépve, utána lopakodott. Az elkövetkező hetekben Ralph gyakran átjött a farmunkra, hogy szarvasmarha ügyben beszéljen Billvel. Néha Dodger hátán érkezett, s a lábai ilyenkor még hosszabbnak tűntek. Az jutott eszembe, hogy akár át is fonhatná őket a ló hasa alatt. Úgy nézett ki az állat hátán, mint egy hajón meredező árbocrúd. Legtöbbször azonban öreg furgonján közlekedett. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Bill és én rájöjjünk, Ralph nem a szarvasmarhák miatt jár olyan gyakran hozzánk.

Hol van a kicsi lány? — kérdezte, s az sem számított, hogy néha nem jutott eszébe Jaymee neve. Amikor ránézett, a szemében nevetés bujkált, és ez tette Ralphot különlegessé. Aztán eljött a nap, amikor megérkezett hozzánk Áfonya. Rózsaszín orra, barnás, hatalmas szeme és ezüstös kék szőre volt, Ralph azt állította, hogy a macska hím, s csak később kezdtem rájönni, hogy mindezt valójában a kislány kedvéért találta ki. Mivel Bill nem volt oda a macskákért, Jaymee a hátsó verandán rendezett be Áfonyának egy dobozt. Ott kényelmesen elfért, nappal felfedezhette a környéket, és éjszaka portyázhatott, ha kedve tartotta. Ralph és Jaymee elválaszthatatlanok lettek. Ahogy a kislány meghallotta a kisteherautó hangját, már futott is a kocsifelhajtó végébe, kezében a pamacs-szerű Áfonyával.

— Ralph bácsi átjön játszani!Ilyenkor mindig a furgonban ülve tért vissza, s miközben a perzsamacska a műszerfalon heverészett a rozsdás

sarkantyúk, harapófogók, huzalok és a többi szerszám között, ők ketten az elnyűtt ülésből kiálló rugókkal mit sem törődve terveket szőttek. Nem sokkal később már tiltott odvakat megbolygatva, titkok után kutatva keresgéltek a nyárfák lombjai alatt és a tekervényes mesquito-cserjék között.

— Mit kerestetek Ralph bácsival? — kérdeztem Jaymeetől egy forró délutánon, mialatt ő és Áfonya megosztoztak a melegben olvadozó jégkrémen.

— Fehér tarantellapókot — sóhajtott mélyet. — De nem találtunk egyet sem.— Mit mesélt róla Ralph bácsi?— Azt mondta, hogy nem szabad feladni, keresgélni kell. Akárcsak az életben. Ha hiszünk valamiben, és kutatunk

utána, előbb-utóbb rátalálunk — hirtelen felderül az arca. — Egyébként sok mindent találtunk.— Valóban?— Aha. Halott kisgalambokat mindenfelé — ráncolja össze gondterhelten a homlokát. — Ostoba, lusta madarak.

Még egy rendes fészket sem tudnak rakni. Három gallyacska! Ez minden, amit felhasználnak. Nem csoda, hogy szegény kismadárkák kizuhannak belőle, és meghalnak. Az apa- és az anyamadár pedig mindig csak sír utánuk. Ezért nevezik őket gyászoló galamboknak. Ralph bácsi mondta.

Egy napon Jaymee izgatottan, kipirulva rontott be a házba.— Mami! — kiáltotta. — A kis pipik zenélnek, mielőtt kikelnek!Felvontam a szemöldökömet.— Ralph bácsi kivett egy tojást a keltetőből, a füléhez tette, aztán ideadta nekem. Azt mondta, hogy a Yankee

Doodle, az amerikai nemzeti dal ütemét verik, s én is hallottam!Miután aznap este lefektettem a gyerekeket, Billhez fordultam.— Mit gondolsz azokról a történetekről, amiket Ralph mesél Jaymee-nek?— Nem ártanak neki — válaszolta a férjem. — Kedves bolondságok. Jobb, mintha egész nap a tévé előtt ülne, és

olyan dolgokat nézne, amikhez még túl fiatal.Egy reggel a ház közelében lévő hangyaboly előtt találtam a furcsa párra. Mindketten guggoltak, s a fejük szinte

összeért, mintha valami titkos összeesküvést forralnának. Áfonya, készen arra, hogy rávesse magát minden mozgó dologra, nem messze tőlük várta a fejleményeket.

— Amikor a hangyák kis dombot építenek a boly bejárata köré, az azt jelenti, hogy esni fog az eső.— Apa tud erről? — kérdezte Jaymee hangosan, mivel már tudta, hogy Ralph nem hall túl jól.— Lehet, hogy nem, drágám. Legközelebb, ha elindul szalmát bálázni, ellenőrizd a hangyákat. Ha dombocskát

építenek, szólj apának, hogy várjon a munkával — mondta Ralph, és rám kacsintott, de Jaymee minden szavát elhitte.Becky mellett Ralph volt Jaymee másik legjobb barátja. A férfi azonban beteg volt, s rá kellett döbbennem, hogy

egy négyéves gyermek ugyanúgy tud aggódni, akár egy felnőtt.— Tudod, mami, néha nagy fájdalmai vannak. Látom rajta.

Jaymee bevallotta Beckynek, hogy nyugtalan a férfi miatt.— Ralph bácsi hamarosan angyal lesz. Ő maga mondta nekem.Mi lesz a kislányommal, ha Ralph már nem lesz közöttünk? Mire fog emlékezni? Mindez idő alatt Jaymee úgy

szívta magába a Ralphtól kapott bölcsességet, akár a lucerna az esőt. Valamilyen úton-módon mindannyian áldozatul estünk Ralph történeteinek. A kislányom megtanulta fütyülni az amerikai nemzeti dalt, a Yankee Doodle-t, s rövidesen Becky is csatlakozott hozzájuk. Napokon, órákon át ugyanazt a gyakran hamis füttykoncertet hallgatni idegölő dolog.

— Nem tudom kiverni a fejemből azt az átkozott dallamot — morgolódott Bill. — Lassan beleőrülök!Aztán megérkezett a vándorlás időszaka. Minden évben hatalmas, fekete, szőrös tarantellapókok százai indulnak el,

hogy társ után kutatva átkeljenek a gyér forgalmú 666-os úton. Némelyikük akkora, mint egy felnőtt keze. Ralph bogarat ültetett Jaymee fülébe.

— Menjünk, nézzük meg őket! — ugrándozott le-fel a kislány. — Lehet, hogy találunk egy fehéret!Így aztán Becky, Jaymee, Áfonya és én beültünk a furgonba. Magammal vittem egy másfél kilogrammos kávé üres

dobozát, hogy beletehessük Hófehérkét, ha rátalálunk. Megálltam az út szélén, és miközben a jelenséget figyeltük, Becky számolta a pókokat.

— Háromszázhét… háromszáznyolc... háromszázkilenc...Jaymee állandóan lelkesen ugrott egyet, amikor „majdnem” meglátta a fehér pókot, s én magamban imádkoztam,

hogy ne létezzen ilyen teremtmény. A szívem mélyén tudtam ugyanis, hogy semmi pénzért nem fogok kiszállni a teherautóból. A tarantellapók délnyugaton hetvenöt évig is elél, és hatvan centiméter magasra képes ugrani. Szerencsére megmenekültem a pókfogástól. Rövidesen beköszöntött a monszunok időszaka, s a szakadó eső varangyok ezreit sodorta felénk. Az árkok megteltek ebihallal, s ahogy fokozatosan felszáradt a víz, Jaymee szomorúan kesergett Ralphnak.

— Az ebihalacskák el fognak pusztulni, Ralph bácsi.— Azt nem hagyhatjuk. Ki fogja akkor elkapni a szúnyogokat? A végén még élve falnak fel minket a vérszívók.Jaymee a nap hátralévő részében vízzel teli kávéskannákkal rohangált oda-vissza a ház és a pocsolyák között, hogy

az ebihalak elegendő vizet kapjanak.Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért tölt Ralph olyan sok időt Jaymee társaságában. Aztán aznap, amikor az

egymásra halmozott fagerendák alatt a kislányom rátalált egy teknősbékára, részben választ kaptam a kérdésemre.— Mindennap paradicsommal és salátalevéllel fogom etetni — ígérte Ralphnak.— Szerintem jobban szereti a töltött kekszet — válaszolta halkan a férfi, és lehajolt, hogy felemelje a teknőst.

Hirtelen megállt a keze a levegőben, majd merev ujjait végigfuttatta az ősrégi páncélra vésett betűkön.— R.C. — suttogta.Hát persze! Ralph Cowan. Ő véste volna bele a páncélba a kezdőbetűket sok-sok évvel ezelőtt? A mesemondó lágy

hangja azonban helyreigazította gondolataimat.— A neve... Robogó Cimbora — mondta könnyes szemmel Ralph. — Egy öreg indián barátomról neveztem el.

Volt egy kislánya... annyi idős lehetett, mint most te. Körülbelül ötven éve véste ide a kezdőbetűit. Tudod, nagyon szerette a lányát.

Robogó Cimbora? Ralph Cowan? A szívem meglágyult. Ez is egy újabb mese? De hát mit számít az?A lényeg az volt, hogy Ralph felkeltette Jaymeeben a kíváncsiságot és a szeretetet az ő körülvevő világ iránt.

Ártatlansága és lelkesedése megérintette a férfi lelkét, és visszavezette őt az élet csodás értékeihez. A kezdőbetűket azonban nem tudtam kiverni a fejemből. Ralph látogatásainak hirtelen vége szakadt. Edythe telefonhívása igazolta félelmünket. Ágyban kellett maradnia, mert megsebesítette egy bika.

— Sokáig nem tud majd vezetni — mondta a nő.Jaymeenek nagyon hiányzott.— Elmehetnénk meglátogatni Ralph bácsit? — kérdezte egy nap.Amikor megérkeztünk a szomszédos farmra, Ralph a tornác lépcsőjén ült, és egy kutyát simogatott, amely olyan

öreg volt, hogy a farkát sem bírta megcsóválni.— Miért bántott a bika, Ralph bácsi?A mesemondó törékeny állapota ellenére is tovább szőtte történetét.— Tudod drágám, már nagyon öreg. A koponyája egyre vastagabb lesz, és szorítja az agyát. Ez fájdalmat okoz

neki, így aztán rosszkedvűvé válik.Jaymee fancsali arccal bólintott, és miközben Ralph ölébe tette Áfonyát, én bementem a házba, hogy váltsak

néhány szót Edythe-tel. Egy csésze gőzölgő kávéval a kezünkben, a konyhaablakon keresztül figyeltük őket.— Mit nem adnék érte, ha hallhatnám, miről beszélnek — mondtam.Az asszony elmosolyodott.— Ralph mindig szerette a gyerekeket. Tudtad, hogy a kislánya Jaymee-vel volt egyidős, amikor elveszítette?

Ruthnak hívták.Ruth Cowan, R.C. Hirtelen megjelent előttem egy fiatal apa, amint egy kicsi lány mellett állva belevési a

monogramját a teknőc páncéljába. Láttam, ahogy ők ketten madárfiókákat mentenek meg, ebihalakról gondoskodnak, és kékbundájú, hím perzsamacskák után kutatnak. Abban a pillanatban bizonyossá vált számomra, hogy Ralphot a sors vezérelte hozzánk akkor, amikor Jaymee és ő is magányosak voltak, és rokonlélekre volt szükségük. Hazafelé menet észrevettem, hogy Jaymee túl szorosan öleli magához Áfonyát, miközben gondterhelten ráncolja apró homlokát.

— Mi a baj, kicsim? — kérdeztem.

— Ralph bácsi azt mondta, hogy Áfonyának... kiscicái lesznek — válaszolta, és a szája megremegett. — Szerinte csoda történt, mami... és mivel a jóisten felelős a csodáért, meg kell mondanunk apának, hogy Áfonya sokkal többet ér, mint ötszáz dollár.

— Természetesen, drágám — feleltem, és szorosan átkaroltam.Amikor Becky visszament az iskolába, Jaymee többé már nem tűnt olyan magányosnak. Órákon át etette keksszel

R.C.-t, és kutatta a fehér tarantellapók búvóhelyét. Rövidesen megszülettek a „hím” perzsamacska „csodás” kölykei.Legközelebbi látogatásunkkor Ralphot egy ősrégi bőrfotel mélyén találtuk. Edythe gyapjútakarót terített a vállára, s

a lábánál narancssárga fénnyel világító elektromos hősugárzó állt. Mosolyogva beszélgetett Jaymee-vel és Beckyvel. Amikor távozni készültünk, ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen bennünket.

— Mutattam már nektek a cégéremet? — bökött a férfi a nappali mennyezetén lévő lyukra.— Egykor neon-csövek függtek ott, a farmom kezdőbetűivel — remegő kezét a falon lévő kapcsolóra fektette. — Sok-sok évvel ezelőtt, minden este felkapcsoltam — a tekintete összefonódott Jaymee-ével. — Kék volt, akár a perzsamacskád szőre.

Jaymee elbűvölve meredt a lyukra. Láttam rajta, hogy megjelenik lelki szemei előtt a kék fényű felirat, mintha ma is ott állna, s ragyogó fénye ránk vetülne. Ralphra is átragadt a kislány izgalma, s észrevettem, hogy bármilyen beteg legyen is, még mindig magával ragadja a lelkesedés, amiért részese lehet egy gyermek fantáziavilágának. Ralph bácsi ugyanolyan békésen és hirtelen tűnt el az életünkből, mint ahogy megérkezett. A halál álmában ragadta el. Évekkel később lehetőségünk nyílt arra, hogy megtapasztaljuk a mesék erejét. A kisgyerekek majdnem minden hallott és látott dolgot elraktároznak az emlékeikben, ahol hosszú ideig zavartalanul pihennek, s egyszer, ha a szív úgy akarja, felszínre törnek. Jaymee és Becky tinédzserek voltak, amikor Bill újra elővette a szekérkerékből készült csillárt, amit egykor nekem csinált, de ezúttal hét ragyogó égőt szerelt rá.

— Te jó ég, apa! Inkább kisebb teljesítményű égőt tegyél bele. Ezek olyan fényesek, mintha a napot akasztottad volna a plafonra — nevetett fel Becky, és Jaymee felé fordult. — Te mit szólsz hozzá?

Jaymee gondolatai azonban másfelé kalandoztak. Mosolyogva átkulcsolta térdét, mintha át akarná ölelni a feltoluló emlékeket.

— Emlékszel Ralph bácsi neon-lámpájára, Beck? Ami a nappalija mennyezetén függött, a farmja kezdőbetűivel?Becky a homlokát ráncolta.— Nem... én nem emlékszem.— Én azonban igen — mondta Jaymee, és barna szeme felragyogott. — Amikor Ralph bácsi felkapcsolta,

káprázatosan tündöklött a legszebb, legmelegebb kék színben, amit valaha is láttam. Ugyanolyan színű volt, mint a perzsamacskám szőre.

Penny Porter

A második leánykérés

Hívott már meg valakit vacsorára, hogy aztán megbánja, és azt kívánja, bárcsak az illető ne jönne el? Több mint tíz évvel ezelőtt, egy este kopogtattak a bejárati ajtón, s amikor kinyitottam, ott állt előttem A. K. Frissen volt borotválva, piros-fekete skótkockás inget viselt, melyet élére vasalt khakiszínű nadrágjába dugott. Aramis kölnivíztől illatozott, és a kezében egy csomag hamburgerzsömlét tartott.

— Beszélnem kell veled — közölte, majd becsörtetett az előszobába. — Valami fontos dologról van szó. Ha nem tetszik, amit mondok, csak szólj, és én már itt sem vagyok, soha többé nem kereslek.

Ledobta a zsömléket az előszoba asztalára, végigsimított az állán, és így szólt:— Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.A következő pillanatban elsötétült előttem minden, és a gondolataim sebesen kavarogtak a fejemben. Két és fél éve

voltam özvegy, miután harminc évig házasságban éltem életem addigi egyetlen férfijával. Tizenhat éves voltam, amikor összeházasodtunk, Bill pedig harminc. Az évek során szinte sohasem kellett vásárolnom, számlákat befizetnem vagy bárhová is egyedül mennem. A férjem szeretett, óvott és gondoskodott rólam, de minden egyes fillért külön kellett kérnem tőle, és el kellett számolnom vele, hogy aztán visszaadhassam neki az aprót. Bill intézte az ügyeinket. Pénzügyi vitáinktól eltekintve az együtt töltött harminc év boldogságban, biztonságban és szeretetben telt el. Egy nap hazatértem a munkából, s az asztalon egy cédulát találtam: „Horgászni mentem, vacsorára itthon leszek. Készítsd elő a serpenyőket!” Bill azonban többé nem tért haza. Belefulladt a vízbe. Soha nem fogom megérteni, hogyan történt. Az elkövetkező két évben minden nap sötét árnyként tornyosult felém, s minden éjszaka rémálmoktól volt terhes.

Aztán kora tavasszal, egy szombat reggelen éppen mosogattam a konyhában, amikor megláttam, amint a mátyásmadarak a terméketlen szederfám ágain csivitelnek. Hirtelen, a semmiből furcsa gondolatom támadt: „Gyönyörű ez a nap, atyám! Köszönöm neked. Örülök, hogy életben vagyok.” Abban a percben a gyógyulás útjára léptem. Tíz hónappal korábban meghalt A. K. felesége, aki egyben jó barátnőm is volt. Néhanapján benéztem hozzá, és ételt vittem neki, hogy jelenlétemmel átsegítsem a tragédia okozta nehéz időszakon. Most, hogy újra élni kezdtem, bátorítani akartam, és biztosítottam arról, hogy később minden jóra fordul. Egyre többször sütöttem neki, és egyre gyakrabban vigasztaltam. Nem sokkal később a negyvenkilenc éves irgalmas szamaritánus ostoba, fülig szerelmes tinédzserré változott. Bármilyen ételt kívánt meg A. K., már rohantam is, hogy megfőzzem, és a tányérjára tegyem. Állandóan a segítségét és a tanácsát kértem. Megjavítaná-e azt a széket, amelyben soha életemben nem ültem,

megmondaná-e, hol lehet felbecsültetni az eladásra szánt házakat? A szívem mélyén természetesen tudtam, hogy nem lenne bátorságom elköltözni, és újra kezdeni az életemet.

Készítettem egy listát azokról a témákról, amikről beszélgethettem vele, ha felhívott vagy én hívtam, hogy ne kelljen hebegnem-habognom csak azért, mert tovább akarok csevegni vele. Ha nem láttam őt vagy a furgonját, amikor munkából hazafelé menet áthaladtam a városon, pánikba estem. Képtelen voltam a kijavításra váró dolgozatokra összpontosítani, mert állandóan a telefon csörgését vártam, és azon járt az eszem, hogy miről beszélgessek vele. Végül egy vasárnap délután gyors imát mondtam, majd felhívtam. Megkértem, hogy hozzon át néhány zsemlét, s mire ideér, addigra megsütöm a húsokat. A konyhámban ültünk, és a szavai még mindig visszhangoztak az agyamban. Azt hiszem, szeretlek. Mindeközben ő a zsömléket rágcsálta és arról beszélt, hogy Bill és Jayne milyen csodálatos emberek voltak. A. K. hirtelen abbahagyta az evést, és feltette a kérdést:

— Nos, akkor hozzám jössz feleségül, vagy sem? Ha nemet mondasz, nincs értelme folytatni a kapcsolatunkat.Ránéztem. Harminckét éve ismertem ezt a férfit, tudtam, hogy önálló, keményen dolgozik, kissé nyers és néha

félelmetes, de csak sejthettem, hogy jó apa és remek férj volt. Nyelni sem tudtam, és állandóan arra gondoltam, hogy „te jó ég, én kezdeményeztem. Most mit csináljak?”

Végül kinyögtem az év mondatát:— Rendben, ha a gyermekeim is beleegyeznek.Majdnem három héttel később már házasok voltunk. Öt gyermekünk kissé sértve és zavarban érezte magát a

ceremónián, s döbbenetük határtalan volt. Mindenki sokat mosolygott, keveset evett, és (mint később megtudtam), állandóan azt ismételgette, hogy „fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán kedvelik egymást”. Nem volt könnyű összehozni a két családot és megosztani valakivel a magánéletemet, de A. K. és én már tíz éve vagyunk házasok. Minden napunk olyan, akár a vihar egy pohár vízben: izgalmas, ragyogó, mozgalmas, és néha villámokkal teli. A. K. ragaszkodott hozzá, hogy én fizessem a számlákat, és kezeljem a csekk-könyvünket. Azt ajánlotta, hogy én nézzek utána a biztosításoknak és az egészségügyi ellátással kapcsolatos dolgoknak, de ő vásárol, és ő programozza be a videomagnót is.

Amikor fellapozom a naptáramat és találok egy bejegyzést, amikor kinyitom a fiókomat, és a ceruzámba vésve meglátok néhány kedves szót, amikor elolvasom az autó kormányára ragasztott üzenetet, vagy amikor hallom, ahogy A. K. félálomban azt mormolja, hogy „szeretlek, bébi”, hálát adok az Istennek, amiért másodjára is szerelmes lehetek. Megköszönöm neki, hogy erőt adott, és át mertem hívni aznap vacsorázni A. K.-t, s hogy ajtót nyitottam, amikor kopogtatott.

Donna Smith

A kardforgató

Rengeteg olyan dolgot tudnék felsorolni, amire tízéves koromban nagyon vágytam. 1930-at írtunk, és az emberek anyagi helyzete nem volt éppen rózsásnak mondható. Legjobban egy olyan fekete kalapot és álarcot szerettem volna, mint amilyet kedvenc hősöm, Zorró viselt. Kardom már volt. Falécből készítettem, s minden eshetőségre felkészülve, az övembe tűzve hordtam. Soha egy lépést sem tettem nélküle. Baseball kártyákat is akartam, valamint egy hatdarabos üveggolyó készletet, és egy dobásra használható, kristálytiszta márványgolyót. A zsebpénzem napi egy penny volt, amit általában édességre költöttem, de mindezekre akkor sem lett volna elég, ha megvonom magamtól a betevő karamellaadagomat. Két legjobb barátom, Al és Maxie sietett a segítségemre, és tanácsot adtak szorult helyzetemben.

— Leggyorsabban úgy juthatsz dohányhoz, ha újságot kezdesz árulni — javasolta Maxie.— Igen, Harry — vetette közbe Al —, menj el Vito kuzinomhoz. Majd ő kipróbál.— Ki kell, hogy próbáljon, mintha valamilyen egyesületbe jelentkeznék?— Hát, úgy tudom, igen. Menj el hozzá, aztán majd kiderül.A szemem sarkából láttam, ahogy Maxie kihúzza a kardját az övéből.— Senor, meg kell küzdenie velem a kapott információért... en garde!Azon a héten én voltam a soros Pancho Romero, a rosszfiú, s tudtam, hogy a Maxie-tól kapott ötletért cserében

keservesen szenvedve kell elpusztulnom. Előkaptam hűséges kardomat, és elszántan szembe néztem a kihívással, de Maxie másodpercekkel később már át is döfte a szívemet Zorró-kardjával. Megtántorodtam, és holtan terültem el a földön. Másnap felfegyverkezve indultam a Paradise Magazin irodájába, ahol a felvételi beszélgetésen a nálam hét-nyolc évvel idősebb értékesítési vezető. Vita várt rám. A fiú elég fiatal volt ahhoz, hogy felismerje az övembe tűzött veszedelmet.

— Látom, kölyök, felfegyverkezve jöttél. Beleegyezel, hogy feltegyek neked néhány kérdést?Bólintottam.— Van tapasztalatod az árusításban? Nincs? Nos, akkor megkapod az első leckét: a magazinok világában legjobban

a Jó háziasszonnyal lehet keresni. Öt centet jelent neked egy példány eladása, én pedig jó pontokat kapok a Paradise-tól. Érthető, kölyök? Ne feledd. Jó háziasszony!

— Na, és mi van a Libertyvel vagy a Colliers-szel?

— Nem hoznak elég dohányt, Harry. Egy példány tíz centbe kerül, ebből te megkapsz másfél centet, nekem pedig csak nudli jut. Egyébként zsidó vagy, Harry?

— Igen, Vito, segít valamit?— A zsidó és az olasz negyedben zabálni fognak a népek. Ha megkérdezik, azt mondd, hogy tízéves vagy, és hogy

újság árusításából élsz. Egy dolgot azonban véss az eszedbe, kölyök. Tartsd magad távol a Locust sugárúttól.— Miért, Vito?— Mert ott utálják a zsidókat.— De hát miért?— Ne kérdezősködj annyit, csak ne menj oda. Mindegy, hogy zsidó, olasz vagy ír… utálják a pofánkat.Akkor jöttem rá, hogy átmentem a vizsgán, amikor Vito a vállamra segített egy vadonatúj, magazinokkal teli

táskát, és a szíját a méretemre igazította. Amikor hazamentem, anyám le sem tudta venni a szemét a magazinokról. Szülőhelyén, az erdélyi hegyekben a velem egykorú gyerekek nem árultak receptekkel és szabásmintákkal teli újságokat. Három hete dolgoztam Vitónak, de a bevételem a legnagyobb jóindulattal sem volt káprázatosnak mondható. Eladtam egy Jó háziasszonyt anyámnak, egyet a nénikémnek, és egy Liberty magazint a szomszédunknak, aki még nem tanult meg angolul. Szükségem volt a pénzre! Rosszul éreztem magam, amiért nem volt fekete kalapom és álarcom, amiben flangálhattam volna az utcán. Kockáztatnom kellett, és bármilyen veszélyes is, más környéket kellett kipróbálnom. Nagy lélegzetet vettem, és úgy döntöttem, hogy belépek a tiltott övezetbe, a Locust sugárútra.

A környék hirtelen megváltozott. A bérházak sűrűjéből gyönyörű, különleges virágok övezte kertes házak közé értem, melyek előtt pompás gyep terült el. Errefelé mindenki odavolt a liliomokért. Körös-körül rengeteg tigrisliliom, liliomfa és tündérkonty pompázott. Eszembe jutott a kertünk, amely teljesen mértekben eltért az itteniektől. A tűzlépcsőkre pakolt hordókban, dézsákban paradicsom, padlizsán és uborka termett, s persze melyik olasz otthonból hiányozhatott a kellemes illató bazsalikom, a petrezselyem és az oregánó. Virágok? Nem hinném, hogy sokáig éltek volna a bérházak között. Házról házra jártam, és mindenhová becsengettem, de sehol nem nyitottak ajtót. Végül egy magas, ősz hajú hölgy mégis szóba állt velem.

— Mit óhajt, fiatalember?A kezem a kardom markolatára csúszott, a hölgy ugyanis túl agresszívnek tűnt.— Magazinokat árulok. Venne tőlem egy Jó háziasszonyt!— Az attól függ. Gyere be, és megbeszéljük.Olyan erővel szorítottam a kardomat, hogy majdnem eltört. Behív a házába. Résen kell lennem!— Hogy hívnak, fiatalember?— Zorró... vagyis Harry.A kérdései záporozni kezdtek rám, s alig győztem válaszolni rájuk.„Hány éves vagy, Harry? Hányadikos vagy? Hol laksz?”És végül az, amire számítottam.— Melyik templomba jársz? Először erre felelj, Harry!— Abba, amelyik a Tizedik utcában van.— Mi a neve?— Szent... izé... szent... nem emlékszem pontosan.— Szent Ágnes katolikus templom?— Igen, az az.— Hazudsz, ugye Harry? Látom rajtad, hogy zsidó vagy.Nem sok választott el attól, hogy előrántsam a kardomat, és azzal védjem meg hitemet. Aztán meggondoltam

magam, és képzeletbeli hüvelyében hagytam a fegyveremet. Egyre romlottak az esélyeim, s minden a válaszomtól függött. Hát nem akarom a fekete kalapot, az álarcot és az új üveggolyókat? Egyszerűen csak hazudnom kellene, és eladhatnám a magazint. Válaszommal még saját magamat is megleptem.

— Igaza van asszonyom. Zsidó vagyok.— Miért nem hazudtál, Harry? — kérdezte a nő levegő után kapkodva. — Megvettem volna tőled az összes

magazint. Egyetlen, ártalmatlan hazugságért eladhattad volna a táskád tartalmát.Miközben kisétáltam az ajtón, a szememet döntötték a könnyek. Szorosan megmarkoltam a kardomat, de ezúttal ez

sem segített. A fájdalom a lelkemig hatolt. Amikor a járdaszegélyhez értem, a nő utánam kiáltott, és hívott, hogy menjek vissza, de én válaszra sem méltattam. Szedtem a lábam, hogy minél hamarabb átéljek a Locust sugárút túloldalára, oda, ahol az én világom kezdődött. Vito, aki a barátomhoz, Alhez hasonlóan szintén olasz volt, iszonyú dühös lett. Amikor befejeztem a történetet, azonnal felhívta egy barátját, és szerzett nekem egy vadonatúj munkát. Brooklyn legnagyobb virágboltjában, a Ryan és Steinbergnél lettem kifutófiú.

— Ezúttal viselkedj rendesen, Harry — mondta Vito.Reggel jelentkeztem a munkahelyemen, és két percet beszélgettem Ryan-nel.— Csináltál már ilyen munkát, kölyök?— Hát persze.— Védekezésre használod a kardodat?— Így van, Ryan úr. Tőlem aztán senki nem lopja el a virágokat.— Ennek örülök, Harry. Egyébként ismered a metró- és a troliközlekedést?— Naná!

— Hány esztendős vagy?— Tizenhárom — hazudtam.— A korodhoz képest elég aprócska. Átestél már a beavatási szertartáson?Erre a kérdésre nem válaszoltam, mert rémült gondolataim a földalatti körül forogtak. Soha életemben nem utaztam

még rajta.— Itt van az első szállítmányod, kölyök. Egy tucat rózsát kell elvinned az Eastern Parkwayre, és három csokor

ibolyát a Lenox utcába. A metrójegy árát én állom, te pedig megtarthatod a borravalót. Tudod, hogyan kell oda menni?— Hát, nem igazán,Ryan remek fickó volt. Elmagyarázta, hogy kell utazni a földalattin, és adott néhány ötletet a borravalószerzéssel

kapcsolatban.— Óvatosan vedd ki a rózsákat a csomagolásból, és terítsd szét őket, Harry — mondta, és legyezőszerű alakban

szétterítette a virágokat, majd finoman suhintott velük egyet a levegőben. — Így szebben mutatnak, és több borravalót kapsz.

— Na és az ibolyák, Ryan úr?— Azokat nem lehet szétteríteni, de ügyelj arra, hogy odaérj velük a címzetthez, mielőtt elhervadnak. Az üde

ibolyacsokorral jó pénzt kereshetsz.Lementem a föld alá, és vártam a brightoni szerelvényt, amely olyan sebesen száguldott elém, hogy majd eszemet

vesztettem az ijedtségtől. Az ablakra ragasztott metró térképen követtem, hogy hol járunk, és gond nélkül megtaláltam az Eastern Parkwayt. A virágokat házassági évforduló alkalmából küldték, s a nő, aki kapta őket, elsírta magát, amikor szétterítettem előtte a rózsákat. Huszonöt cent borravalót kaptam! Vehetek magamnak fekete kalapot, álarcot, és a szivárvány minden színében pompázó üveggolyókat! Most pedig irány a Lenox út. Az ajtónálló azt mondta, hogy nincs túl messze, így aztán gyalog vágtam neki az előttem álló útnak. Követtem ugyan a férfi utasításait, de negyedórán belül már teljesen eltévedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy merre járok. Megláttam a közelben egy óriási templomot, melynek hatalmas ajtaja tárva-nyitva állt. Vajon útba igazítanak odabent, vagy ismét a szememre vetik, hogy zsidó vagyok? Nem húzhattam tovább az időt, mert az ibolyák hervadásnak indultak, és minél hamarabb meg kellett találnom a címzettet. Beléptem a templomba, ahol egy apáca jött velem szembe. Először megrémültem tőle, de amikor rám mosolygott, félelmem azon nyomban elmúlt. A kard markolatát sem szorítottam olyan erősen.

— Marianna nővér vagyok. Segíthetek valamiben?A hangja hallatán ismét inamba szállt a bátorságom, és a számon kibukó szavak legalább annyira meglepték őt,

mint engem.— Zsidó vagyok, nővér. Útba tudna igazítani? Az ibolyáim elhervadnak.— Ó, szóval kifutófiúként dolgozol. Hány éves vagy, gyermekem?— Tizenegy leszek, és zsidó vagyok, nővér. Ért engem?Marianna nővér abban a pillanatban visszaadta az emberiségbe vetett hitemet.— Nem kell a miatt aggódnod, mert zsidó vagy. Próbáljuk meg rendbe szedni a virágokat!A nővér néhány percre magamra hagyott, s amikor visszatért, elmondta, hogy jéghidegvízbe áztatta az ibolyákat, és

a szárukat zsírpapírba csomagolta, hogy ne csöpögtessem le magam. Emellett még segített is megkeresni a Lenox utat, és elkísért a megadott címre. Elöntött iránta a hála. Hogyan köszönhetném meg ennek a drága hölgynek, amit tett?

— Indulj, mielőtt újra elhervadnak az ibolyáid — mosolygott rám kedvesen.Hirtelen előrántottam a kardomat, és a magasba emeltem. A nővér döbbenten nézett rám.— Mit csinálsz, Harry? — kérdezte.— A kardom érintésével lovaggá ütöm.— Én azt hittem, te Zorró vagy. Nem Artúr király dolga a lovaggá ütés?— Néha király is lehetek, főleg olyankor, amikor a magához hasonló szeretetteméltó lényekkel találkozom.A nővér lehajtotta a fejét, hogy meg tudjam érinteni a kardommal, s közben láttam, hogy könnycsepp gördül végig

az arcán. Amikor végeztem, lassan rám emelte a tekintetét.— Köszönöm felségednek a megtiszteltetést.Ahogy visszatettem a kardomat képzeletbeli hüvelyébe, Lady Marianna előrehajolt, és hatalmas csókot nyomott az

arcomra.— Siess, Harry, nehogy tönkremenjen az ibolyád.

Mike Lipstock

A SZÜLŐKRŐL

Az otthon végzett mindennapos teendők sokkal többet jelentenek a léleknek, mint ahogy azt egyszerűségük sugallja.

Thomas Moore

A mennyországba vezető lépcsősor

Ahhoz, hogy megértsd a szüleid szeretetét, neked is szülővé kell válnod.

Kínai közmondás

A Pittsburgh külvárosában lévő általános iskola, ahová jártam, a házunknak otthont adó domb tövében bújt meg. Iskolába menet minden reggel le kellett sétálnunk a hosszú, fából készült, kanyargós lépcsősoron. Akkor is pontosan tudtam, hogy hány lépcsőfok van, s még ma is emlékszem, hogy kétszáz volt. Évekkel ezelőtt azonban lebontották. Elsőosztályos koromban, a reggeli szünetben mindennap hanyatt-homlok rohantam az udvarra, hogy felnézzek a lépcsősorra. Félúton, az egyik lépcsőpihenőben ott ült az édesanyám. Odalentről úgy tűnt, mintha ő lenne az egyedüli néző egy hatalmas stadionban. Egyezséget kötöttünk, és ő betartotta a szavát. Nem szerettem az általános iskolát, mert meg kellett válnom a jól ismert környezetemtől és édesanyámtól, ezért aztán kieszeltünk egy tervet. Minden reggel, néhány órával a tanítás kezdete után, anya abbahagyta a munkát, és lesétált a lépcsőkhöz. Megígérte, hogy a szünetben ott lesz. „Láthatjuk egymást néhány percre, és ettől mindketten jobban fogjuk érezni magunkat” — mondta.

A szünetre szólító csengő első berrenésénél már vágtattam is a játszótérre. Felnéztem, és azonnal megláttam őt. Eleinte a játékra szánt idő javarészében csak integettem és figyeltem, ahogy visszainteget. Egy-két héttel később már csak néhányszor intettem, és miközben játszottam a barátaimmal, párszor felnéztem, hogy ellenőrizzem, ott ül-e még.

Mindig ott ült.Egy nap azonban még csak fel sem tekintettem. Nem emlékszem arra a napra. Anyám viszont annál jobban.— Ez az élet rendje — mondta. — A gyerekek felnőnek, és a szülők egyszerre örülnek, és szomorúak is emiatt.

Ennek a mondatnak a lényegét csak azután értettem meg, miután nekem is gyermekem született. Édesanyám hetente egy-kétszer még akkor is lesétált a lépcsőn, amikor már nem volt szükségem rá. Egyszerűen csak tudni akarta, hogy jól vagyok-e. Ugyanígy volt ez az élet különböző szakaszaiban. A középiskolában, a főiskolán és a távoli városokban lévő munkahelyek esetében. Anya gondoskodása kiterjedt az apámra, a bátyámra, az unokatestvéreimre, a nénikéimre, a bácsikáimra, az unokákra, a barátokra, a szomszédokra, és az idegenekre is. Az évek során mindez mit sem változott.

— Egy anya mindig anya marad — mondta.Amikor nemrégiben elesett, és kórházba került, felhívtam az Arizonában lévő munkahelyemről. Ő akkoriban

Pennsylvaniában élt. Nálam délután volt, s tudta, hogy rövidesen elindulok hazafelé. Rákos volt, tüdőgyulladást kapott, és részlegesen sérült a gerince, de még így is miattam nyugtalankodott.

— Óvatosan vezess, aggódom miattad!A kórházban tartózkodása során az orvosok, nővérek, terapeuták és szociális gondozók három mondatára

emlékeztek leginkább:

Jól vagyok.Köszönöm.Szeretlek.

Néha úgy tűnt, hogy ők a betegek, és anyám az orvosuk.Repülőre ültem, hogy mellette legyek. A kórházban sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, és régi fényképeket

nézegettünk. Korholt, amiért túl sok időt töltök vele, s elhanyagolom a gyermekeimet és a munkámat. Rájöttem, hogy a szülők, ugyanúgy, ahogy a gyerekek, végighaladnak az élet különböző szakaszain, s egyszerre teszik boldoggá és szomorúvá az embert. Csak ültem az anyám szobájában, és miközben néztem, próbáltam elhinni, hogy nemsokára otthon lesz, és akkor majd készít nekem gnocchit és boros piskótát. Örült, hogy a bátyám és én ott vagyunk apám mellett, de állandóan dohogott, amiért napokat töltünk a kórházban.

— Nem kell mindennap bejönnötök — dorgált minket.— Csak ellenőrzőm, hogy minden rendben van-e — nyugtattam meg, és arra gondoltam, hogy most én ülök ott a

lépcsőn.Egy nap — bizonyára a szünetben történt — nem nézett fel. A múlt hétén tartott temetésen, szegényes

fogalmazásmódommal nem tudtam igazán kifejezni azt a boldogságot és örömet, mellyel anyám élt. Annyit tehettem csupán, hogy sután és félszegen továbbítottam neki az oly jól ismert hárommondatos üzenetet:

Jól vagyok.Köszönöm.Szeretlek.

Természetesen akkor is ott volt, és hallotta, amit mondtam. Nem kellett megismételnem a szavaimat. Csak tudják, ő ilyen, állandóan aggódik.

E. J. Montini

A busz többé nem áll meg itt

Emlékszem arra a napra, amikor a nagy, sárga iskolabuszhoz kísértem legidősebb gyermekemet. Csíkos ingén, melyet behúzott ugyancsak csíkos nadrágjába, apró névkártya állt. Vállán vadonatúj táska függött, s mielőtt fellépett volna a busz lépcsőjére, megfordult, és rám nézett.

— Minden rendben lesz — mondtam. — Sok új barátot szerzel majd, csodás dolgokat tanulsz, és jól fogsz szórakozni.

Amikor megöleltem, megkérdezte, hogy mikor jöhet haza. Felsegítettem a lépcsőn, s közben próbáltam bele lelket önteni.

— Ebédre már itthon is leszel. A busz elhoz egészen idáig, és én itt fogok várni rád, hogy elmeséld, mi történt az iskolában.

Így is lett. Nem sokkal később már a legkisebb gyermekemmel vártam a nagy sárga buszt, s amikor az hazahozta őt az iskolából, boldogan integettem neki. Az életünk lassan megváltozott. Teljes munkaidőben dolgoztam, és már nem tudtam rájuk várni a megszokott helyen amikor hazaértek. A nagy, sárga busz azonban minden áldott nap megállt a házunk előtt, és a gyerekek épségben leszálltak róla. Esténként, vacsora közben lelkesen osztották meg velem a nap eseményeit. Beszélgettünk a barátokról, arról, hogy mit csináltak a szünetben, a tanárokról és a könyvekről.

A hűtőszekrényem valóságos képcsarnokká vált. Minden egyes anyák napján körömvirágot ültettek zsírkrétával és színes kartonpapírral kidekorált tejesdobozokba, és a világ legszebb saját készítésű képeslapjával együtt adták át nekem. Felbecsülhetetlen értékű, száraztésztából és papírvirágokból készült ékszerkölteményekkel ajándékoztak meg. A gyerekek egyre nőttek, és a sárga iskolabusz nap mint nap, évről-évre épségben hazaszállította őket az iskolából. Mielőtt még észbe kaphattam volna, már jogosítványról, mellékállásról, bulikról és randevúkról folyt a beszélgetés a vacsoraasztalnál. Többé már nem készítettek anyák napi üdvözlőlapot, inkább kölcsönkérték a kocsimat, és elmentek egy papír-írószer boltba, hogy megvegyék. A tejesdobozokba ültetett körömvirágot szobanövények és csokrok váltották fel, melyeket saját pénzükön vásároltak meg. Azt viselték, amihez kedvük volt, s nem zavarta őket, hogy illenek-e egymáshoz a ruhadarabok. A száraztésztából készült ékszerek a karácsonyfadíszek közé kerültek.

Az iskolatáskáik nehezebbek, a tankönyveik vastagabbak lettek. A hűtőszekrényre naptár került, amelyen muszáj volt bejelölni órarendjüket és délutáni különóráikat, hogy észben tudják tartani őket. Be kellett szereznem egy letörölhető üzenőtáblát, hogy értesíthessük egymást hollétünkről, ha valamelyikünk nem volt otthon. Sajnos legtöbbször mindannyiunknak külön programja volt. Tudomásul kellett vennem, hogy a gyerekek gyorsan felnőttek, és egyre önállóbbá váltak. A nagy, sárga iskolabusz többé már nem állt meg a házunk előtt. A középiskolai évek hamar elszálltak, s mire észbe kaptam, a legkisebb lányom már a főiskolák között keresgélt, a fiam pedig érettségire készült. Számba vette a lehetőségeit, és végül a katonaság mellett döntött.

Egy napsütéses augusztus reggelen kellett jelentkeznie az állomáshelyén, hogy esküt tegyen. A többi büszke szülővel együtt néztem végig, ahogy a fiam megkezdi életének egy újabb fejezetét. Éppen távozni készültünk, amikor felfigyeltem arra, ahogy a vállára veti a hátizsákját. Bár legalább ezerszer láttam már ezt a mozdulatot, ezúttal valahogy mégis másnak tűnt. Végigtekintettem a katonás sorban álló kiváló fiatal férfiakon és nőkön, akik egy lépésnyire álltak fényes jövőjüktől, s vállukon hátizsákjukkal várták — mi mást, mint a buszt. Odamentem a fiamhoz, és megöleltem, ő pedig rám nézett. Hány év is telt el azóta, hogy ugyanígy útnak indítottam? Hirtelen újra ötévesnek láttam, s megkérdeztem, hogy nem izgul-e.

— Egy kicsit — vallotta be mosolyogva.— Minden rendben lesz — nyugtatgattam elszántan. — Rengeteg élmény ér majd, és sok új barátot szerezhetsz.Újra átöleltem, és az útjára bocsátottam. Amikor elindult a busz felé, összeszorult a torkom és alig bírtam kinyitni a

számat, de aztán erőt vettem magamon, és így szóltam:— Ha majd hazajössz, várni foglak — suttogtam —, és elmesélsz nekem mindent.

Denise Syman

Az első alkalom

Hűvös őszi nap volt. Az ég ragyogó kékjét felhők függönyözték le, mintha a jóisten el akarta volna rejteni az emberek elől a Nap tündöklő fényét. A szél susogva zörgette meg a földet borító száraz leveleket. Emlékezetes nap volt. A fiatal lányok egész életükben erre az eseményre várnak, s én magam is tudtam, hogy örökké drága kincsként fogom őrizni annak a pillanatnak az emlékét. Ott állt előttem a fiatalember, akivel annyi súlyos titkot és örömteli percet osztottam meg. Ígéreteket susogtam a fülébe, és mindent megtettem, hogy be is váltsam őket. A szívem kulcsát már akkor neki ajándékoztam, amikor belépett az életembe, s biztosra vettem, hogy a kulcs egyedül nála van biztonságban.

Mindkettőnk számára ez volt az első alkalom. Nyugtalanul néztünk egymás szemébe, s vártuk, hogy a másik tegye meg a kezdő lépést. Nem voltam benne biztos, hogy készen állunk. Ügyelnünk kellett rá, hogy ne siessünk el semmit, hiszen egyetlen rossz döntés végzetes következményekkel járt volna az életünkre nézve. Örökkévalóságnak tűnő percekig csak álltunk, és vártunk. A múlt emlékei gyorsan peregtek a fejemben. A nevetés és a könnyek, melyeket megosztottunk egymással, mindig különleges helyet foglalnak el a szívemben. Az érzéseim kuszán kavarogtak. Egyik felem menekülni akart és el akart rejtőzni, a másik pedig azt suttogta: „Eljött az idő, indulj!” Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, a fiatalember finoman megszorította a kezemet, s a testemen végigfutó borzongás minden kétségemnek véget vetett.

— Itt az idő — mormolta halkan.Hátraléptem, és egy utolsó pillantást vetettem rá, hogy pontosan emlékezetembe véssem, hogy nézett ki, amikor

megtettük ezt a sorsdöntő lépést. Soha többé nem fogok úgy tekinteni rá, mint akkor. Minden más lesz, ha már átléptük azt a bizonyos határt, s nem lesz visszaút. Újra egymás szemébe néztünk, és azt kívántam, bárcsak megállíthatnánk az időt, és örökre megőrizhetnénk ezt a pillanatot a szívünk mélyén. Sem ő, sem én nem leszünk már ugyanazok többé. Mindig van egy első alkalom, s mi ezúttal együtt éljük át. Átöleltem és játékos puszit nyomtam az orra hegyére, majd halkan a fülébe súgtam:

— Szeretlek.Aztán eljött a pillanat, melyre mindketten vártunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, és az arcán megjelenő

pajkos vigyort. Ahogy átment az úton, hogy felüljön a nagy, sárga iskolabuszra, könnyek csorogtak végig az arcomon. Hirtelen megfordult, és így szólt:

— Szia, mami, szeretlek!

Angela Martin

Anyám szerepei

Az anyám, Hazel, krumplit pucol, én pedig valódi szőrmegalléros, filmcsillagokéra emlékeztető kabátjában, magas sarkú cipőjében és csodás vörös bársony kalapjában flangálok le-fel a konyhában.

— Nézd, anya, én vagyok a kicsi Hazel! — rikkantom vidáman.Ő felnéz, és könnyes szemmel rám mosolyog, én pedig teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy milyen

ennivalóan aranyosan festek így beöltözve. Négyéves vagyok akkor, és anyát a barátomnak tekintem.— Ó anya, ez csodálatos! Nagyon tetszik! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! — kiáltom, és végigsimítok a

suhogó, puha, barackszínű szatén ünnepi ruhán. Anya boldogan mosolyog. Kilencéves vagyok, és ő néha olyan számomra, mint egy jótevő tündér.

— Boldog vagyok, hogy jövőre főiskolára mehetek, és nem kell többé itt laknom — ordítok torkom szakadtából.— Ha továbbra is így viselkedsz, én is boldog leszek, hogy elmész — vág vissza dühösen.Miközben próbálom visszafojtani feltörni készülő könnyeimet, anya megjegyzésétől sértve és döbbenten

kiviharzom a szobából. Tizenhét éves vagyok, és gyakran kerülünk összetűzésbe egymással. Ilyenkor az ellenségemnek tekintem.

— Sikerült! Megcsináltam! King professzor jelest adott! — ugrok talpra mámorosan, és meglengetem a leckekönyvemet a konyha fülledt levegőjében. Anya rendkívül büszke rám, és ennek örömére vad győzelmi táncot lejtünk az asztal körül. Huszonegy éves vagyok, és anya a legnagyobb rajongóm.

A repülőtér hangosbemondója szinte érthetetlenül recsegi a figyelmeztetést: „Kérjük a Great Fallsba induló 405-ös járat utasait, kezdjék meg a beszállást!” Oly sok éven keresztül én voltam az, akit anya sírva búcsúztatott, ezúttal azonban én maradok, és rajtam a sor, hogy pityeregjek. Ránézek, és miközben megfogom a kezét, olyasmit teszek, amit négyéves korom óta nem tettem.

— Ne menj el! — könyörgök.Mire ő megsimogatja az arcomat, és így szól:— Már megvan a jegyem, drágám.Szorosan magamhoz ölelem.— Csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy karácsonyra visszajössz.— Hát persze, hogy visszajövök — válaszolja ő a könnyeivel küszködve.

Harminchét éves vagyok, és anya a barátom. Ezúttal örökre.Nancy Richard-Guilford

Szülői gondoskodás

Kamasz koromban összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy vehessek magamnak egy régi furgont. Iskola után mindennap javítgattam, csiszolgattam és fényezgettem. Amikor kész lett, a szüleim megajándékoztak egy vadonatúj üléshuzattal. Egyszer véletlenül túl erősen csaptam be a kocsi ajtaját, és kitört az egyik ablak üvege. Nem volt pénzem, hogy megjavíttassam, így aztán ablak nélkül autóztam mindenfelé, beleértve az iskolát is. A középiskola hatalmas, lapos épületében lévő osztálytermek legtöbbjéből egyenesen a parkolóra lehetett látni. Egy nap eleredt az eső. Csak ültem a padomban és figyeltem, ahogy elázik a furgon, és a benne lévő új üléshuzat.

Hirtelen azonban berobogott a parkolóba a szüleim autója, és apa csikorgó kerékkel megállt a furgonom mellett. Gyorsan kiszállt, és kirángatott a kocsijából egy hatalmas darab takarófóliát. A szakadó esőben gondosan lefedték a furgont. Apa a nap közepén eljött az irodából, felvette anyát, és csak azért hajtott ide az iskolához, hogy megmentse az esőtől az üléshuzatomat. Ahogy figyeltem őket, ott, az osztályteremben sírni kezdtem. A szüleim egyaránt mellettem álltak az élet nehéz és örömteli pillanataiban, mindig támogattak, és büszkék voltak arra, amit elértem. Számomra örökké fognak élni, hiszen jól ismerem az életük minden pillanatát, így aztán olyan, minta folyton velem lennének.

Jay Leno

Miért ülnek a szerzetesek a hóban?

Hatéves kisfiam és a barátja éppen ebben a pillanatban hagyták el a dolgozószobámat, ahol írok. Mindketten fekete szabadidő alsót és garbót viselnek, amit Ryan ruhásszekrényéből húztak elő. A derekukra övet kötöttek, és beletűzték fakardjukat. Óvatosan odalopakodtak hozzám, s amikor felnéztem a számítógép monitorjáról, sikoltozva rohantak ki a szobából. Ezt a mutatványt nyolc percen belül legalább tízszer adták elő. Az ismétlések mit sem halványítottak a fiúk lelkesedésén, de az én türelmem lassan elfogyott. A rajtaütések után következett az indiántánc a gyerekszobában, a görkorcsolyás különszám a konyhában, a „hogyan gurítsuk le ezerszer a kosárlabdát a lépcsőn?” című játék, aztán a nevük betűinek végigböfögése (a fiam ebben kifejezetten tehetségesnek bizonyult), és végül a fogócska a földszinten. Elvettem tőlük az indián lándzsákat, kivittem a görkorcsolyákat, bezártam a szekrénybe a kosárlabdát, majd miután közöltem velük, hogy elég volt ennyi malackodás mára, kitereltem őket a kocsifelhajtóra fogócskázni. Még előttem állt a fiam cimborájának „fájdalmas” búcsúztatása, a kivonás gyakorlása, a betűk átismétlése, a vacsora elkészítése, mosogatás, meseolvasás, majd az „ágyba kényszerítés” hosszadalmas tortúrája. S mindeközben be kellett fejeznem a cikkemet. Két nappal korábban együtt vacsoráztam egy barátnőmmel, aki Los Angelesből érkezett üzleti ügyben a városba. Korán találkoztunk, hogy legyen időnk elbeszélgetni, s végül az Union Square-en kötöttünk ki, ahol a kirakatokat kezdtük nézegetni. A barátnőmnek van egy hároméves kisfia, és három hónap múlva várja a következő gyermekét. Az egyik jó nevű ruházati boltban végigsimított egy babatakarón.

— Hát nem csodás? — kérdezte, majd továbblépett egy bölcshöz. — Ezt nézd meg! — lelkesedett.A következő áruházban egy flanel hálóingbe szeretett bele.— Érzed, milyen puha az anyaga?Megálltam, és ránéztem.— Tudsz róla, hogy minden egyes darab, ami megtetszett, valamilyen úton-módon kapcsolódik az alváshoz?Valaha tűsarkú cipellőket és miniszoknyákat szeretett nézegetni. A barátnőm felnevetett.— Amikor reggel felébredek, az az első gondolatom, hogy hány órát kell még talpon lennem a lefekvésig.Másnap este, nem messze a házunktól, egy buddhista összejövetelen vettem részt. Az elsötétített szoba zsúfolásig

megtelt olyan emberekkel, akik meditálni jöttek, s utána meg akarták hallgatni a spiritualitásról szóló előadást. A tanár elmesélte, hogy fiatalon azért látogatott el Ázsiába, mert meg akarta ismerni a szerzetesek életét. Napokig ült a havas erdőben, s csak kevéske élelmet és vizet vehetett magához. Alig aludt, s a lába elgémberedett a húsz órán keresztül törökülésben eltöltött meditálás során, a szeme pedig égett a fáradtságtól, mégis elmondhatta, hogy a Gangesz partján üldögélt, akár egy jógi. Elmagyarázta nekünk, hogy az elméje segítségével próbálta legyőzni a rátörő kimerültséget, s így a megvilágosodás és a tisztánlátás egy magasabb dimenziójába jutva megtapasztalhatta a türelem erényét.

A meditáción és a Los Angeles-i barátnőmön járt az eszem, miközben a fiam és a cimborája kardpárbajba bonyolódott az előszobában. Az elmúlt napok eseményeinek mozaikdarabkái lassan a helyükre kerültek. Azokra az állandóan ismételgetett figyelmeztetésekre és fegyelmezésekre gondoltam, melyeket mi, szülők alkalmazunk nap mint nap a gyermekeinkkel szemben, ha túl zajosak, nem fekszenek le időben, ha sokáig öltözködnek, vagy ha nem takarítják ki a szobájukat. („Gyerünk, elmegyünk vásárolni, hagyd abba a focizást! Nem, a kutya nem jöhet velünk! Mit csinálsz, az a keksz már valószínűleg hetek óta ott hever a kanapé alatt!? Most azonnal indulunk! Nem viccelek! Ne aggódj a keksz miatt, majd kidobjuk az áruházban. Menjünk már!” A gyerekek ezzel ellentétben sok mindent csinálnak rendkívül gyorsan: hihetetlen sebességgel eszik meg a desszertet, pillanatok alatt elvégzik a dolgukat a

vécében, kinyitják az ajándékokat, és átmásznak az olyan játszóterek kerítésén, melyeknek túloldalán autópálya fut.) Hirtelen beugrott a megoldás, és megértettem, hogy miért ücsörögnek a szerzetesek a hóban és a Gangesz partján. Mert nincs gyerekük!

Az önmegvalósítás és a spiritualitás kutatása közben nem jöttem rá azonnal, hogy az átlényegüléshez minden adott a saját otthonomban. De nem csak nekem, a világ összes szülőjének. Vegyük például a hosszú, kimerítő éjszakákat, amikor mozdulatlanul gubbasztunk a sötétben, és kínosan ügyelünk arra, nehogy megmoccanjunk és felébresszük a karunkban szunyókáló, egyébként rendkívül hangos csecsemőt. Vagy arra az emberfeletti erőfeszítésre, amikor arcizmunkat megfeszítve arra összpontosítunk, nehogy elnevessük magunkat, valahányszor a gyermekünk a következő magyarázatot adja: „Azért nem szedtem össze a játékaimat, mert az iskolában eltaláltak egy labdával, és agykárosodást szenvedtem.” A koncentrációskészségünkön javíthatunk, ha az ügyfelünkkel folytatott telefonbeszélgetés közben odaáll elénk a gyerek egy szál csizmában és revolverövvel a derekán, hogy előadja a legutóbb látott westernfilm zárójelenetét.

Aztán jönnek a végeláthatatlan évek, amikor éjfél előtt nem kerülünk az ágyba, mert csak akkor fekhetünk le, ha a gyerekek már alszanak, nem cseng a telefon, és elvégeztük a háztartási munkákat. Reggel hatkor aztán kezdődik minden elölről: ebédet kell készíteni, meg kell reggeliztetni a porontyokat, és útnak kell indítani őket az iskolába, hogy aztán maga a táskás szemű szülő is dolgozni mehessen. A vallásos diákok beutazzák a világot, hogy gyakorolhassák az önzetlenséget, a türelmet és az akarat erejét, a szülők viszont mindennap átélik ezeket. Ha bárki titokzatos, ellentmondásos és teljes mértékű elégedettséget nyújtó élményre vágyik, őszinte szívvel ajánlhatom neki a gyermeknevelést. A hozzávalók ugyanazok: rituálék, nagylelkűség, bűnbánat, lelkiismeret-furdalás, kétségbeesett fohászkodás, megspékelve némi transzcendentális tisztánlátással és leírhatatlan örömforrásokkal. Szerintem sok szülő osztja a véleményemet, és tudják, arra gondoltam, hogy igényelhetnénk adómentességet is.

Joan Ryan

Andy és a hullócsillag

Izgalmas játékra számítottunk. A lelátók zsúfolásig megteltek szülőkkel és gyerekekkel. Vakító reflektorok világították meg a baseballpályát, amitől az embernek olyan érzése volt, mintha profi meccsen lenne. A kispadon ücsörgő fiúk idegesek és izgatottak voltak. Az ötödik játékrésznél tartottunk, és a csapatunk egy ponttal vezetett. Andy, a fiunk a jobb mezőben állt, s mögötte sötéten rajzolódtak ki az égig nyúló távoli hegyek. Tiszta, hűvös este volt, és Andy csapata, amely végigküszködte az évet, mindenki legnagyobb meglepetésére legyőzött két kiváló együttest. A levegő szinte izzott a feszültségtől. Már csak egy out volt hátra a játékrészből. A másik csapat balkezes játékosa, egy tagbaszakadt srác, akinek mindig messze repültek a labdái és a hazafutások specialistája volt, ütéshez készülődött. Prédára leső, villámgyors csörgőkígyóként siklott a kiindulóponthoz. Nyugtalanul tekintettem Andy felé. A külső védő posztja soha nem volt az erőssége. Döbbenten figyeltem, ahogy a fiam elmerülten fürkészi az esti égboltot. Szemmel láthatóan nem izgatta, mi történik a pályán. Attól tartottam, hogy amikor az ütőjátékos labdája felé száll, észre sem veszi majd. Az ellenfél kihasználja a figyelmetlenségét, és könnyedén megnyeri a meccset.

— Mit művel ez a kölyök? — suttogtam a feleségem fülébe.— Mire gondolsz? — kérdezett vissza Mary.— Nézz rá, nem figyel a játékra, csak bámészkodik. Az a nagydarab fiú mindjárt jól elintézi — morogtam.— Lazíts, drágám. Nem lesz semmi baj, ez csak egy játék.— Gyerünk, Andy, ébresztő! — dünnyögtem magam elé.Oda sem bírtam nézni. A testem megfeszült az idegességtől és úgy éreztem, tűkön ülök. Az adogató lendületet vett,

s a labda szabályos ívben repült az ütőjátékos felé. Andy még mindig az égre függesztette a tekintetét. „Lehet, hogy imádkozik” — gondoltam. Meghallottam a csattanást, ahogy az ütő a labdával találkozott.

— Jaj, ne!Leginkább amiatt aggódtam, hogy Andy később zavarban lesz a hibája miatt, mert tudtam, hogy komolyan veszi a

teljesítményét és sokat ad arra, hogy mit gondolnak róla a csapattársai. El kell ismernem, hogy én magam sem akartam kínos helyzetbe kerülni. Büszke voltam arra, hogy megértő, nem túl szigorú apa vagyok. A fiammal sokszor játszottunk ketten, hogy gyakoroljuk az ütéseket és a magas dobásokat. Mindig próbáltam könnyedén venni a játékot, de ügyeltem arra is, hogy a fiú teljesítménye javuljon. „Adj bele anyait-apait!” — mondogattam. Így aztán, ha Andy összeszedte magát, és kinyújtott karral elszántan a labda után vetődött — nyakig merült a sárban vagy háttal a kerítésnek zuhant —, elismerően bólogattam. De hogy azért szalassza el az adódó lehetőséget, mert a gondolatai egy másik dimenzióban kalandoztak, az megalázó volt! Teljesen meghibbant ez a kölyök! Nem játszik elég keményen, és cserbenhagyja a társait. Úgy éreztem, hogy a sporttal kapcsolatos minden eltúlzott férfias hősködésem felszínre tör bennem.

— Igen! — kiáltottam megkönnyebbülten, ahogy véget ért a játszma. Az ütőjátékos gyenge labdája miatt Andy és én fellélegezhettünk, és még mindig vezettünk egy ponttal. Fontos volt, hogy az utolsó játékrész előtt eligazítást tartsak Andynek.

A kerítés mögött, a tányér közelében ültünk, s ahogy a gyerekek lassan lejöttek a külsőpályáról, Andy kifulladva rohant oda hozzánk. Már éppen bele akartam kezdeni a „Mi a fenét műveltél játék közben?” című monológomba, amikor Andy megszólalt:

— Láttátok azt a gyönyörű hullócsillagot? Iszonyú hosszú csóvája volt, és egy pillanatra azt hittem, hogy nekicsapódik a hegynek. Aztán hirtelen eltűnt, mintha valaki lekapcsolta volna benne a villanyt. Kíváncsi lennék, honnan jött. Annyira klassz volt! Bárcsak láttátok volna!

Andy szeme ragyogott az izgatottságtól (végül is legalább annyi időt töltöttünk meteoritok keresgélésével, mint a baseball gyakorlásával).

— Majd legközelebb! — válaszoltam. — Már csak egy játékrész van hátra. Szorongassátok meg őket, és hozzatok össze egy szép kis hazafutást!

— Oké! — vágta rá vidáman Andy, és visszafutott a kispadon ülő társaihoz.Mary rám mosolygott, s közben mindketten ugyanarra gondoltunk. Remek dolog, hogy a fiunk szakít időt az élet

különleges, csodás dolgaira, és értékeli szépségüket. Andynek még rengeteg ideje lesz arra, hogy megtapasztalja a csapatjátékosokra jellemző törtetést, a sportolókra nehezedő nyomást és a „mindenáron győzni kell” életérzést. Hála az égnek, még mindig gyerek. Ami pedig engem illet, sajnos egyszerűen arról van szó, hogy egy pillanatra elkapott a hév.

Ahogy múlnak az évek egyre kevesebb időt töltünk a csodák felfedezésével, felnőttként pedig a kalandozás a legutolsó helyen szerepel a tennivalók listáján. Legtöbbünk idejét és energiáját felemésztik a mindennapi kötöttségek, és sajnos nem marad időnk a hullócsillagok keresgélésére. Ezért aztán néhanapján még akkor is tartok egy kis szünetet, ha valami fontos dolog közepén járok. Meglátják, elcsodálkoznak majd azon, hogy az ember gyakran olyankor bukkan rá a varázslatos dolgokra, amikor nem is várja. Az utcán, az égen, még a tárgyalóteremben is történhet velünk olyasmi, ami szebbé teszi a napunkat. Andy triplát ütött az utolsó játékrészben. Mégis azt kívántam, bárcsak én is láttam volna inkább azt a hullócsillagot.

Mark Crawford

A legemlékezetesebb apák napja

Nem tudhatjuk előre, mi történik velünk a sors különös útjain, a végső elszámolásnál azonban csak az számít, hogy mit, és hogyan cselekedtünk az életünk során. Az az élet igazi próbája, ha a nehéz körülmények ellenére is át tudunk sétálni az árnyékos oldalról a napos oldalra.

Joseph Fort Newton

A fiam, Kotter, befejezte az első évet a középiskolában, de a nyarat a baseballbajnokságtól eltekintve, magányosan és szomorúan töltötte. Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam, mégis meg kell mondanom, hogy súlyos hibát vétett, melynek következtében elveszítette a legjobb barátait. Amikor felhívta őket telefonon, soha nem volt idejük beszélgetni, ha elbiciklizett a házukhoz, nem találta őket otthon. Gyakran járt-kelt lehajtott fejjel, és mélabúsan bámult ki az ablakon. Figyeltem, ahogy kamaszos hibájának következményeképpen egyre komorabbá válik, és a szívem majd megszakadt érte. Úgy döntöttem, hogy lemondok talán túlzottan is fontosnak tartott kedvenc szórakozásaimról, és a nyárra Kotter cimborája teszek. Át akartam segíteni élete viharos időszakán. Korábban gyakran hívott a legjobb barátjának, s most elérkezettnek láttam az időt, hogy megdolgozzak a kitüntető címért. Együtt kerékpároztunk a meccsekre és vissza, kempingezni mentünk és moziba jártunk. Vele örültem, ha sikerélménye volt, és vigasztaltam a bajban. Egyszóval olyan apa lettem, amilyen mindig is lenni akartam.

A nyár derekán jártunk és észrevettem, hogy az elvesztett barátságok jégfüggönye lassan olvadni kezd. A bajnokság folytatódott, és ha Kotter jól játszott, a csapattársak tapssal jutalmazták teljesítményét. Később már biztató kiabálás is kísérte ütéseit. Elmondtam neki a véleményemet, és arra bátorítottam, hogy továbbra is próbálja kivívni a barátai elismerését. A történtek mindkettőnk számára — más-más módon ugyan, de — reményt jelentettek. Kotter és csapata a felnőtt ligában indulhatott, s a fiúk június vége felé, apák napján játszottak egy bajnoki meccset. A válogatott játékosokból álló csapatok jóval előttük álltak. Nem sokkal a játék befejezése előtt egy pont hátrányban voltak, viszont egy futójuk volt alapponton, és Kotteren volt az ütés sora. A fiam nyugodtan a helyére sétált, miközben a közönség feszülten figyelte a fejleményeket. A barátai nem fukarkodtak a bíztatással és a dicséretekkel. „Meg tudod csinálni, Kotter! Gyerünk, nagyfiú!” — hallatszott a kispadról. A fiam szemmel láthatóan magabiztosan vette fel az ütőpozíciót. Én is bíztatni kezdtem. Örültem Kotter sikerének és annak, hogy a kispadon ülő barátai végre visszafogadták.

Puff! A labda puha külseje tökéletesen érintkezett az ütővel, és a bal pálya felé szállt. Micsoda labda! — gondoltam magamban, és miközben ujjaim az ülésem szélére fonódtak, elakadt a lélegzetem. A balpályás védő megállt, visszafordult, és figyelte, ahogy a labda átrepül a kerítés fölött. A hazafutás megkoronázta Kotter csapatának győzelmét. Pokoli zűrzavar támadt a tömegben. Minden néző felugrott a helyéről, és az emberek üdvrivalgásban törtek ki. Kivéve egyvalakit. Én ülve maradtam, és próbáltam összeszedni magam. A hazafutás kétségkívül boldoggá tett, de ami a hazai tábor kispadja előtt történt, attól elgyengült a térdem és elöntöttek az érzelmek. A fiamat — akit az utóbbi hónapokban mellőztek — körülvették a csapattársai, és ölelkezve, diadalittasan vonultak vele vissza a kispadhoz. Erőt

vettem magamon, és a kispad mögötti kerítéshez rohantam, hogy Kotterrel együtt ünnepeljem a hazafutást és még valamit — valami sokkal mélyebb érzést, a fiamban feléledő küzdőszellemet és akaraterőt.

Amikor odaértem a kerítéshez, újra elérzékenyültem, ugyanis Kotter egy régi barátja és csapattársa éppen akkor nyújtotta át az ünnepeltnek a pálya melletti parkból visszahozott labdát. Ez a gesztus eszembe juttatta a tavalyi nyarat, amikor ők ketten együtt kerékpároztak. Elfordultam a tömegtől, hogy a gyerekek ne lássák könnyes tekintetemet. A mámoros ünneplés után hosszú sétára indultam, hogy végiggondoljam magamban a történteket. A győztes hazafutást, mely a fiam — s egyben minden baseball játékos álma —, és a válságos időszakot, mely révén kapcsolatunk még szorosabbá vált. Legtöbbször azonban az emberi szellem diadala körül forogtak a gondolataim. Csodálatosnak találtam azt a képességet, melynek segítségével Kotter talpra állt az őt ért kudarc után. Soha életemben nem éltem még át ilyen nagyszerű apák napját. A legmeghatóbb pillanat azonban még hátra volt. Amikor hazaértem, megláttam az asztalon egy felirattal ellátott baseball labdát. Felemeltem, és miután elolvastam a szöveget, sírva fakadtam. A fiam nekem ajándékozta azt a labdát, mellyel megszerezte a győzelmet a csapatának. A következőt írta rá:

„Boldog apák napját! Szeretettel apának, Kottertől.”

Jerry Harpt

Az apák teremtése

Amikor a Jóisten az apákat teremtette, először egy rendkívül magas alakot tervezett. Az egyik női angyalnak azonban nem igazán nyerte el a tetszését a kész mű.

— Miféle apa ez? Ha a gyerekek alacsonyak, miért ilyen égimeszelők az apák? Mindig hétrét kell majd görnyednie, ha üveggolyózni akar a csemetéjével, ha ágyba akarja dugni, vagy ha egy puszit akar nyomni a feje búbjára.

A Jóisten elmosolyodott.— Ez igaz, de ha alacsonyra tervezem, hogy néznek fel rá a gyerekek?A Jóisten hatalmas, inas kezet csinált az apáknak. Az angyal szomorúan rázta meg a fejét:— Ez nem lesz így jó. A nagy kezek esetlenek. Nem boldogulnak a pelenkázással, az apró gombokkal, a

lófarokhoz való hajgumival, és a baseballütőkből származó szálkákat sem tudják kivenni a pici tenyerekből.A jóisten ismét elmosolyodott.— Igazad van, de ahhoz, hogy az ember vigyázni tudjon egy apróság zsebéből előkerülő számtalan kincsre, nagy

kéz szükségeltetik. Ahhoz viszont elég kicsire tervezem, hogy az ujjak átfoghassák egy gyermek arcocskáját.A jóisten ezután hosszú, izmos lábakat, és széles vállakat teremtett.Az angyal a szívéhez kapott, és döbbenten így szólt:— Tudom, hogy közeleg a hétvége és fáradt vagy, de mondd, tudsz-e róla, hogy ennek az apának nincs öle? Ha az

ölébe akarja ültetni a gyermekét, a szegény kölyök két comb között a földre huppan!A Jóisten elmosolyodott.— Az anya fogja ölbe venni az apróságokat. Az apának erős vállra van szüksége, hogy boldoguljon a porontyokkal

megpakolt szánkóval, egyensúlyban tudja tartani a biciklit, és a cirkuszból hazafelé menet egész úton a karjában vigye alvó gyermekét.

A Jóisten éppen a világ legnagyobb lábfejét próbálta megtervezni, amikor ismét megjelent az angyal, és dühösen ráförmedt:

— Ez aztán a kontár munka! Komolyan azt hiszed, hogy ezek az óriási csónaklábak képesek lesznek talpra ugrani hajnalok hajnalán, ha a csecsemő felsír? Vagy végigsétálni a születésnapi zsúrra felállított iciri-piciri asztalkák között anélkül, hogy eltaposnának legalább három vendéget?

A Jóisten elmosolyodott.— Meglátod, milyen remekül tudja majd használni őket! Segíthet a kisgyereknek, aki az üveghegyen túlra akar

ellovagolni, elriaszthat vele egy nyári lakban felbukkanó egeret, vagy kihívást jelenthet majd a Mikulásnak, amikor meg akarja tölteni.

A Jóisten egész éjjel dolgozott, s végeredményképpen kevés szavú, határozott hangot, valamint mindent látó, de nyugodt és türelmes tekintetet alkotott.

Végül, mintegy ráadásként, könnyeket is adott az apának. Amikor elkészült, az angyalhoz fordult, és így szólt:— Remélem elégedett vagy a végeredménnyel, és belátod, hogy egy apa legalább annyira szeretheti a csemetéit,

mint egy anya.Az angyal szó nélkül bólintott.

Erma Bombeck

Foglalkozása: anya

Elmondtam már legalább ezerszer, de most álljon itt ismét okulásképpen. A világon a legfontosabb hivatása a szülőknek van.

Oprah Winfrey

Tíz év telt el azóta. Az elegáns country-klub előcsarnokában állva nézem a fényképet, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen gyorsan repül az idő. A képen lévő tizennyolc éves lány vidáman mosolyog, és az arcára van írva, hogy „készen állok kilépni a nagybetűs életbe”. Az alatta lévő szöveg így szól: „Pom-pom lányok vezérszurkolója, Varsity pálya, Üzletviteli Középiskola”. Alatta pedig a jól ismert klisé: „Tíz év múlva én leszek a ...” A mondatot befejező kéz írása a mai napig nem változott: „Doktorátust szerzek tengerbiológiából, és Észak-Karolinában vagy Kaliforniában fogok élni.”

Ennyi.Arról persze szó sincs, hogy a hatodik gyermekemet hordom, és rövidesen a tizedik házassági évfordulómat

ünneplem. Pedig ennek a szövegnek kellene a kép alatt állnia, mivel tíz évvel az érettségi után így áll a dolog. A fényképen lévő lány én vagyok. Alig ismerek magamra, mivel az évek során megszabadultam a nyolcvanas években divatos lobonctól, és könnyen kezelhető frizurát csináltattam magamnak. Az akkor modernnek és kihívónak számító ruhatáramat örökéletű farmerekre és „azt veszem fel, amit először meglátok a gardróbban” felsőkre cseréltem. Az arcom elveszítette kerekded lágyságát, és a szemem körül sem olyan feszes már a bőr, mint régen. Lassan huszonkilenc éves leszek, de ezek a dolgok egyáltalán nem zavarnak, hiszen az ember nem kerülheti el az öregedést. A fénykép alatt álló szöveg valamilyen oknál fogva azonban nagyon is felzaklat: „Doktorátust szerzek tengerbiológiából...”

Hogy jutott ez eszembe? Komolyan gondoltam, hogy beteljesülhet egy ilyen különös álom? Tíz évvel ezelőtt igen. Furcsa, de tényleg emlékszem, hogy a középiskolában szerettem a kémiát, a biológiát és az anatómiát... na de hogy tengerbiológus legyek?! Még egy aranyhalam sem volt soha! Belépek a nagyterembe, ahol az 1987-ben végzettek érettségi találkozója már javában tart. Feszengek és kényelmetlenül érzem magam a hihetetlenül drága kismamaruhában, melyet külön erre az alkalomra vásároltam. Tekintetem végigpásztázza a legalább kétszáz főből álló tömeget. Ismerős arcokat keresek, de mivel az érettségi után azonnal férjhez mentem és a várostól ezer kilométerre telepedtem le, tíz éve nem találkoztam ezekkel az emberekkel. Ez az idő nem tűnt olyan soknak, amikor átvettem a meghívót, de most felér egy örökkévalósággal. Eleinte bizonytalanul méregetem a társaimat, de aztán úgy ugranak be a nevek, mint a pattogatott kukoricaszemek melegítés közben.

Ott az a lány, aki benne volt a szurkolócsapatomban... Debbie, igen Debbie-nek hívják! Te jó ég, milyen elegáns! Aztán ott van... Lassan eszembe jutnak a nevek. Brett Hogyishívják ugyanúgy néz ki, mint régen, csak egy kicsit megöregedett. Ahogy mindannyian. Valahol az emberáradatban ott vannak azok a lányok, akik valaha a legjobb barátnőim voltak, s megosztottam velük legféltettebb titkaimat, álmaimat, vágyaimat. A fiúk, akikkel egykor randevúztam, és akikről néhány napig vagy hétig azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok beléjük. Az elfeledett emlékek a felszínre törnek, és apránként minden archoz hozzá tudok kapcsolni egy nevet, aztán később egy élményt. Pillanatképek jelennek meg az osztályról, az esőben tartott focimeccsekről, a randikről és a táncmulatságokról, az iskolai színi előadásokról, az egy dollár tíz centbe kerülő ebédről a McDonald’sban, az első autómról, a bálokról és a barátokról. Hirtelen már nem érzem kívülállónak magam. Még néhány — az enyémnél is jobban domborodó — pocakra is felfigyelek. Mély lélegzetet veszek, és rámosolygok az első lányra — vagy inkább asszonyra — akivel találkozik a tekintetem. Emlékszem rá. Soha nem voltunk túlzottan jóban, de mit számít az már, hiszen tíz év telt el azóta. Elvégre felnőttek vagyunk, nem? Közelebb lépek hozzá, és megpróbálom túlkiabálni a termet betöltő nyolcvanas évek zenéjét és a beszélgetés moraját.

— Szia, Kirsten!A nő az emlékeiben kutatva fürkészi az arcomat. Ilyen sokat változtam volna? Végül feladja, és tekintete a ruhámra

tűzött névkártyára siklik, majd hirtelen vissza az arcomra, és az álla leesik a döbbenettől.— Te jóságos ég!— Hogy vagy? — kérdezem széles mosollyal, melyet külön begyakoroltam erre az alkalomra.— Te jóságos ég! — ismétli, és a leánykori nevemen szólít. Furcsa érzés, mivel ezt a nevet már majdnem tíz éve

nem használom. — Annyira megváltoztál! — jelenti ki, és úgy mér végig, ahogy csak egy nő tudja vetélytársát. — Terhes vagy?

— Igen, a hatodik hónapban járok.— De hát van már egy rakás gyereked, nem?Jól érzem, hogy a hangjából sajnálat csendül?— Csak öt — válaszolom, s közben a tekintetem barátságosabb fogadtatásban reménykedve a tömeget pásztázza.

Észreveszek egy lányt, akit általános iskola óta ismerek. — Örülök, hogy találkoztunk, Kirsten — vetem oda, és tovább indulok.

Kezdem magam jobban érezni, ahogy a régi barátokkal újra felidézem a közös emlékeket. Minden egyes beszélgetés ugyanúgy kezdődik: „Te jó ég, annyira megváltoztál és a többi és a többi... Remekül nézel ki!” Utána

pedig: „Mi történt veled az elmúlt években?” Hallgatom, ahogy az egykori jó barátok — ma már idegenek számomra — a gondtalan főiskolai évekről, fantasztikus karrierekről, kiváló fizetésekről, vágyott előléptetésekről, utazásokról, a chicagói, New York-i, Los Angeles-i, atlantai nagyvárosi életről mesélnek. Olyan barátok vesznek körül, akik orvosok, ügyvédek, mérnökök, tanárok, könyvelők, tudósok, színészek lettek. Aztán hozzám fordulnak, és megkérdezik: „Te hova jártál főiskolára?” Ettől kezdve kissé erőltetette válik a mosolyom.

— Nem jelentkeztem főiskolára, mert férjhez mentem, és nem sokkal később már gyermeket vártam — válaszolom.

Elmondják, hogy milyen nagyszerű dolog lehet, ahogy ők hívják „háztartásbeli anyukának” lenni. Mennyire hihetetlen, hogy öt gyerekem van, a hatodikkal pedig terhes vagyok, és nem veszítettem el a józan eszemet. Milyen elfoglalt lehetek, és milyen rettentő nagy felelősség nehezedik rám. Miközben mosolygok, arra gondolok, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs róla, mit beszélnek. Mosolygok, amíg csípős megjegyzéseiket hallgatom a fogamzásgátló tablettákról, a családtervezésről és ravasz kis csipkelődéseiket arról, hogy a férjem bizonyára igazi csődör. Mosolygok, mosolygok, és egyre csak mosolygok. Lassan azonban magamba roskadok, és elszomorodom. Anyaként léptem a terembe, de most úgy érzem, hogy kizárólag anya vagyok, semmi más. Eddig soha nem tekintettem még így magamra. Visszamegyek az előcsarnokba, és újra szemügyre veszem a fényképet. Mi történt azzal a lánnyal, aki egykor voltam? Vagy inkább azt kérdezhetném, hogy hol van az az asszony, akivé majdnem váltam? A tengerbiológus, aki barnára sülve, napszítta hajjal, folyton az óceánon hajózik?

Egykor telve voltam álmokkal és megvalósításra váró célokkal. Változásra, sikerre, gazdagságra vágytam… mindent meg akartam szerezni. A Marylandbe tartó repülőgépen ülve, egész úton ezen gondolkozom, s a torkom összeszorul a keserűségtől. Egyre inkább magával ragad az önsajnálat, legszívesebben sírva fakadnék. Aztán hirtelen meglátok valamit. Egy asszonyt, amint a kezében tartja gyermekét. A kicsi egyéves sincs. Szemében nyugtalanság csillog, egyik kezét a fülére szorítja, a másikat pedig kétségbeesetten fonja édesanyja nyaka köré. Az anya nyugodt arccal gyengéden előre-hátra ringatja a gyereket, s miközben finoman paskolja a vékonyka hátat, halkan énekel. A kisbaba szeme elnehezedik, majd lecsukódik, s a teste elernyed. Én magam is legalább ezerszer ringattam így az egyik… valamelyik… mindegyik gyermekemet. A karom és a hintaszékem segítségével mindig rendbe tudtam hozni egy esetleges fül- vagy hasfájást, egy veszekedést, elfeledtettem a rémálmokat, és elűztem a démonokat.

Hirtelen ráébredek, hogy nekem is vannak még álmaim, csak másfajták, mint a többieknek. Arról ábrándozom, hogy egyszer meglátom végre a vasalásra váró ruhakupac alját, megérem, hogy üresen vár haza a mosogató, hogy nincs összekenve fogpasztával a fürdőszobaszekrény, s a vécé mellett nem áll egy apró bili, hogy nem kell gyermekzáras rácsos kis ajtót szerelni a lépcső aljára és tetejére, és hogy a házban minden zokni rátalál a párjára. Ha egyszer elérem a célomat, leülök, és csak sírok majd órákon át. Az elmúlt évek során láthatatlan, mégis jelentős változáson mentem keresztül. Megszerettem a kartonpapírt, a zsírkrétával készített születésnapi üdvözlőlapokat, a zsírpapírból készült napfogókat, az ősz színeiben pompázó leveleket, a vattából, csillámporból és rengeteg ragasztóból készült karácsonyi díszeket, az asztalomon heverő, pitypanggal és válogatott gyomokkal teli papírpoharakat, valamint a hűtőszekrényünket elborító „szeretlek, mami” feliratú rajzokat és képeket. Megtanultam, hogy az udvar szépítésére szánt eszközöket miként helyettesítsem hintákkal, hogy valódi lelkesedést kell mutatnom, ha meglátok az égen egy hőlégballont vagy egy alacsonyan szálló helikoptert, hogy ne húzzam el a számat, ha valamelyik gyermekem ragacsos kis szájával puszit akar adni, és képes legyek még többet kérni ebből az áldásból.

A gyermekeim révén rendkívül sokat változtam. Igenis leírhatatlan felelősség nehezedik rám, hiszen olyan döntéseket kell hoznom, amelyek befolyásolhatják öt — nemsokára hat — önálló kis lény életét. Gazdag vagyok — a szeretet és a családom által. Mindenem megvan, legalábbis minden, amire szükségem lehet. A repülőgép földet ér, és az utasok a kijárat felé indulnak. Kezemben a táskámmal lassan haladok, tulajdonképpen totyogok, s az agyam visszavált anyamódba, úgyhogy máris azon gondolkozom, hogy mennyi tennivaló vár otthon. A mosogatás, a mosás, a bevásárlás és a...

— Elnézést, asszonyom — lép oda hozzám egy férfi kinyújtott kézzel. — Segíthetek vinni a táskáját?Az arcom széles mosolyra húzódik.— Inkább a babát segítsen vinni. Megőrülök, annyira fáj a hátam.A férfi felnevet.— Most várja az elsőt?Kiérünk az utasváróba, ahol azonnal észreveszem a családomat. Az öt kicsi arc hirtelen felderül, és a szívem

megtelik szeretettel.— Nem mondhatnám — válaszolom, és szabad kezemmel a gyerekek felé intek.— Mozgalmas lehet az élete — mosolyog a férfi.— Inkább csodálatosnak nevezném — válaszolom.

Stacey A. Granger

Mikey gólja

A világ legnehezebb bátorságpróbáját az állja ki, aki elkeseredettség nélkül tud veszíteni.

Robert Green Ingersoll

Nyolcéves kisfiam futballcsapata tegnap este játszotta utolsó meccsét. A második félidőnél jártunk, s kettő egyre ők vezettek. A szülök bátorítólag fel-le járkáltak a pálya mentén, és jó tanácsokkal látták el a gyerekeket. Már csak tíz másodperc volt hátra, amikor a labda a fiam csapattársa, Mikey O’Donnel elé pördült. A nézőtéren mindenfelől „rúgd el!” felkiáltások hallatszottak, így aztán Mikey lendületet vett, és mindent beleadott a lövésbe. A tömeg egy emberként ugrott talpra. O’Donnel gólt lőtt! Aztán hirtelen csend lett. Mikey gólt lőtt ugyan, de a saját kapujába, így az eredmény döntetlenre változott. Egy pillanatig senki nem mozdult. Mikey Down-kóros, így számára nem létezett az „öngól” fogalma. Minden egyes gólt boldog öleléssel jutalmazott, s arról volt híres, hogy az ellenfeleit is megszorongatta, ha azok pontot szereztek. A csendet Mikey törte meg, amikor örömtől sugárzó arccal odarohant a fiamhoz, megragadta a karját, és magához ölelte,

— Gólt lőttem! Gól! Mindenki győzött, mindenki győzött! — kiabálta mámorosan.Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva álltam, mert nem tudtam, hogy fog reagálni a fiam az ujjongásra. Feleslegesen

aggódtam. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy a fiú felemeli a kezét és várja, hogy Mikey belecsapjon a tenyerébe.— Szép volt, Mikey! Szép volt, Mikey! — kántálta, s pillanatokkal később mindkét csapat csatlakozott hozzá.

Körülállták Mikey-t, és gratuláltak neki a gól miatt. Aznap este megkérdezte a lányom, hogy ki győzött, mire én azt válaszoltam:

— Döntetlen lett, mindkét csapat győzött.

Kim Kane

Egy rózsaszál

Az anyaság váratlanul köszöntött rám. Egy nap még egyedülálló nőként éltem tengerparti házamban és utaskísérőként dolgoztam, aztán hirtelen feleség, és négy gyermek anyja lettem. Minden olyan gyorsan történt. Találkozásunk után néhány hónappal hozzámentem a férjemhez. Egy nap a nagymamám kórházba került, és amikor meglátogattam, bemutattak a sebészének, aki később a férjem lett. Egy évvel megismerkedésünk előtt derült ki, hogy nem lehet gyermekem, neki viszont volt két fia, akik az esküvőnk után hozzánk költöztek. Szóval, úgy éltünk, mint egy folytatásos komédia szereplői, azzal a különbséggel, hogy a tévében szereplő anyáktól eltérően én továbbra is dolgoztam. A férjem gyermekei kilenc és tíz évesek voltak, amikor az anyjuk feltette őket a repülőre, és „átfuvarozta” őket a keleti partról a nyugatira. Az elkövetkezendő nyolc évben nem találkoztak vele túl gyakran. A szüleik két és három éves korukban váltak el, úgyhogy gyakorlatilag mindannyian idegenek voltunk egymás számára. A sors furcsa fintora, hogy a házasságunk kezdetén szinte azonnal teherbe estem, és egy nappal a fiúk beköltözése után, (nyolc hónapra) megszületett kettőnk kisfia. Három gyermekünk lett két nap leforgása alatt. Két évvel később újabb fiúgyermeknek adtam életet.

Emlékszem, volt olyan időszak, amikor annyira kimerült voltam, hogy állandóan azzal vigasztaltam magam: „egy nap még hálásak lesznek ezért.” A viharos hétköznapok a múlt homályába vesznek, de rémlik, hogy sokat jártunk baseballedzésekre, állandóan hajnali háromkor keltünk, hogy ott legyünk az ötkor kezdődő jégkorong-edzéseken, elkísértük a gyerekeket a bankettekre, részt vettünk a szülői értekezleteken, én pedig megfőztem az utolsó pillanatban rendelt kívánságételeket. Ráadásként szemtanúja lehettem két fiatalember kamaszkori kálváriájának. Az apjuk gyakran volt távol, a szülőanyjuk pedig szinte teljesen eltűnt az életükből. Két féltestvérük többnyire csak nyűgöt jelentett számukra, és a mostohaanyjuk látszólag soha nem volt képes megoldani a problémáikat. A szívem mélyén azonban tudtam, hogy egy nap majd rájönnek arra, hogy ugyanúgy szeretem őket, mint a saját gyermekeimet, és mindent megtettem értük, amit csak lehetett.

Amikor az idősebbik mostohafiam érettségizett, a szülőanyja végre rászánta magát, hogy meglátogassa. Az ünnepséget alkonyatkor tartották a szabad ég alatt, s a férjem az exnejével együtt büszkén figyelte, ahogy a fiuk átveszi érettségi bizonyítványát. A másik mostohafiam mellettük állt, én viszont a két kisebbel távolabbról néztem az eseményeket. Az ünnepségen furcsa dolog történt. A középiskola igazgatója beszédében elmondta, hogy a diákok átadnak majd egy rózsát annak a személynek, aki a legtöbbet jelentette számukra eddigi életük során. Mindezt különösnek találtam, de láttam, hogy az érettségizők egy szál rózsát tartanak a kezükben. Miután átvették a bizonyítványt, odamentek a kiválasztotthoz, és odaadták neki a virágot. Soha nem fogom elfelejteni, milyen érzés volt megkapni azt a rózsát.

Jolie „Jes” Shafer-Kenney

Veled mehetek?

„Miért mész el megint? Veled mehetek? Ne hagyj itt! Azt akarom, hogy maradj itthon velem!”A fenti szeretettel teli mondatok tízéves kislányom szájából hangzottak el. Idősebb gyermekeim ugyanezekkel a

dolgokkal álltak elő annak idején. Amikor egészen kicsik voltak, sírtak, ha esténként el kellett mennem, később pedig könyörögtek, hogy vigyem magammal őket.

— Jók leszünk! Egy szót sem fogunk szólni, megígérjük!Néha zavart a követelőzésük. Miért nem tudnak mással lenni egy kis ideig? Az elintéznivalók nehezebbé váltak, ha

ők is velem jöttek. Egyedül mindig gyorsabban elvégeztem teendőimet, hogy aztán hamar hazaérjek, és játszhassak a gyerekekkel. Eleinte próbáltam észérvekkel meggyőzni őket.

— De akkor is veled akarunk lenni! — nyűgösködtek.Így aztán magammal vittem a porontyokat. Együtt mentünk az élelmiszerboltba, a bankba, a könyvtárba és a

moziba. Gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk. Bárhová készültem, ők állandóan a sarkamban voltak. Legtöbbször nem bántam, de voltak napok, amikor rendkívüli módon vágytam az egyedüllétre. Ha például az autóban ültünk és a rádióban szólt egy dal, amit szerettem, felhangosítottam, de azon nyomban le kellett halkítanom, mert valamelyik vékonyka hang mindig beleszólt.

— Mami, mit jelent az, hogy „lassíts, gyerekek!”? Melyik városban vagyunk? Elmeséltem már, mit csináltam tegnap?

A dal pedig régen véget ért, mire befejeződött a történet. Amikor egy ismerőssel beültünk ebédelni a közeli étterembe, titkon reménykedtem, hogy a fiam és a lányom majd egymással fog beszélgetni. Ez így is történt. A gyerekek mindig próbáltak udvariasan viselkedni, de gyakran merültek fel olyan fontos kérdések, melyeket azonnal meg kellett vitatniuk velem.

— Mami, ebben az étteremben tesznek zellert a tojássalátába? Kaphatnék vaníliaturmixot? Kikísérnél a mosdóba?Azt kívántam, bárcsak befejezhetnék egy mondatot, végigvihetnék egy gondolatmenetet és megehetnék egy ételt

anélkül, hogy bárki félbeszakítana. Az én véleményemet akarták tudni mindenről. Az én törődésemet és figyelmemet igényelték. Én voltam a közönség, aki előtt nap mint nap játszottak, így aztán lassan hozzászoktam a történeteikhez és ahhoz, hogy állandóan félbeszakítanak. Gyermeki logikájuk egyébként jótékony hatással volt rám. „Mami, miért hívják azt a bácsit pincérnek? A pincében lakik? Miért az van kiírva, hogy öltöző, amikor odabent levetkőzni szoktunk?” Ahogy teltek az évek, a kérdések egyre kevésbé voltak szórakoztatóak. A kamaszkor együtt járt a követelőzéssel és az idegesítő panaszáradattal. „Mindenki elmehet az iskolai buliba, én miért nem lehetek ott? Senkinek nem kell tizenegyre otthon lennie, csak nekem. Nem bízol bennem?” Legtöbbször azt kívántam, hogy maradjanak végre csendben, keressenek maguknak valami elfoglaltságot, és kérdezgessenek valaki mást. Miért van az, hogy a legapróbb dologból is óriási veszekedés kerekedik? Mikor hagynak már békén? Ma már sajnos nincsenek ilyen gondjaim.

— Milyen volt a mai napod? — kérdezem tizenhét éves fiamat, amikor hazatér a munkából. — Merre jártál? Mit csináltál?

— Ajtókat szereltünk fel valahol. Semmi különös nem történt, anya. Csak dolgoztam.Csak dolgoztam! Ez nem igazságos. Hallani akarom a részleteket. Tudni akarom, mit csinál a nap tizenkét

órájában. Kíváncsi vagyok a barátaira és a történeteire.— Milyen volt az út, anya? Mit láttál? Jól érezted magad? — kérdezte a fiam néhány évvel ezelőtt. — Esténként

mit csináltál? Hiányoztunk?Én pedig türelmesen meséltem, és válaszolgattam a végtelennek tűnő faggatózásra.— Ma este is elmész? — bukik ki belőlem önkéntelenül a kérdés. — Nem maradhatnál ezúttal itthon? Három hét

múlva megkezded a főiskolát, és már most is hiányzol!Miért nem figyelmeztetett valaki, hogy ez lesz a vége? Minden a visszájára fordult. Ezúttal én járok a gyermekem

nyomában, és azt ismételgetem, hogy „hiányzol, mikor jössz haza?”. A naptárban bejelölöm a szabadnapjait, és számolom az addig hátra lévő órákat. Reggelente, ha munkába viszem a lányomat, gyakran hallgatjuk a rádiót. Amikor egy olyan dalt játszanak, amit szeret, felhangosítja, és én nem zavarom közben. Elmerül a zenében, és nem kíváncsi a mondandómra. Megértem. A megértésen túl azonban valami mélyebb dologra is fény derült: így érezték magukat a bátyjával évekkel ezelőtt. Attól tartottak, hogy egy dal, egy játék vagy egy ember elvehet tőlük. A gyerek úgy gondolja, hogy a szülő nem szerethet jobban egy dalt, mint őt, és nem érezheti magát jól nélküle. Így aztán folyton az anya vagy az apa nyakába varrja magát, és panaszkodik. Itt vagyok, vegyél észre!

Itt vagyok, vegyél észre! — kiáltanám én is legszívesebben, de természetesen nem teszem. Jobban megértem viszont tízéves kislányomat, amikor duzzog, ha nem tarthat velem. Annyi év után végre kezd világossá válni számomra, miért sírnak a gyerekek, ha magukra hagyjuk őket.

Beverly Beckham

Az első tánc

A lány még aprócska volt, amikor négy bátyja táncmulatságokba kezdett járni. Segített nekik kifényesíteni a cipőjüket, megkereste a nadrágjukhoz illő zoknit, elkísérte az édesanyját a virágboltba, ahonnan a csokrokat rendelték, és a tisztítóba, ahol már várták őket a makulátlan öltönyök. A sarokba bújva kuncogott, miközben a fiúk kiválasztott partnerükkel fényképeztették magukat, s megtisztelve érezte magát, ha megkérték, hogy álljon ő is közéjük a következő képhez. Másnap reggeli közben tágra nyílt szemmel hallgatta az előző estéről szóló beszámolókat.

— Ne aggódj, Amy! — nyugtatgatták. — Egy nap majd te is elmehetsz a bálba, és akkor majd mi segítünk neked a készülődésben. Azt a szegény fickót pedig, aki elkísér, jól megnézzük magunknak.

A lófarkas kislány úgy érezte, hogy az „egy nap” még nagyon messze van, ezért aztán visszatért a macijához játszani. Meglepő módon azonban elérkezett a nagy nap, de a négy testvér addigra már nem lakott otthon. Felhívta a legidősebbet Connecticutban, és elmondta neki, hogy rövidesen részt vesz az első bálján.

— Milyen az a fiú? — kérdezte a testvér.A kislány ezután az észak-illinois-i egyetemen tanuló testvére számát tárcsázta.— Milyen az a fiú? — hangzott ismét a kérdés.Ezután a kelet-illinois-i és a Notre Dame-i egyetemen lévő testvérek következtek. Mindketten ugyanazt kérdezték:— Milyen az a fiú?Az ősz hajú, öregedő szülök több ezer kilométert tettek meg, hogy felkutassák a tökéletes ruhát a bálra. A

telefonszámlák összege az egekbe szökött, miközben a lány terveket szőtt a barátnőivel, majd megváltoztatta őket, végül újakat eszelt ki, és azokat is módosította. Végre-valahára eljött a várva várt este, s vele együtt megjelentek a testvérek is. Dan vállalta, hogy elfuvarozza a bálba a kis csoportot. Mike csak azért utazott haza, hogy ugrathassa kishúgát, Bill pedig azért, mert érezte, hogy a lánynak szüksége van rá. Jack nem tudott eljönni, de az elsőbálozó tudta, hogy örökké hálás szívvel fog emlékezni arra a gyönyörű csokorra, melyet küldött.

Hirtelen megszólalt a csengő, és véget ért a hetek óta tartó feszült várakozás. Megjött! Itt van végre! A fiú pontosan olyan volt, amilyennek az első szerelemnek lennie kell — jóképű, kedves, és könnyedén el lehetett vele beszélgetni. Ráadásul ugyanabba a középiskolába járt, mint annak idején a bátyjai. Az elmúlt évekhez hasonlóan, a nappali ezúttal is megtelt csinos, fiatal emberekkel. Fényképeket készítettek, és a lányok megkapták a virágcsokrukat, majd vidám kacaj közepette, izgatottan indultak a bálba. Amikor elült a zsivaj, és újra csend borult a házra, a szülők megálltak a lány szobájának ajtajában, és belestek. A nedves törölközők, szépítő szerek, körömlakkok és szétdobált ruhák között ott lapult a játékmaci, mely arra figyelmeztette őket, hogy bár egy fiatal hölgy ment el az első báljára, az est végén egy kislány tér majd vissza az otthonukba.

Alice Collins

Családi üzenetek

A gyerekekkel könnyű beszélgetni. Az igazi kihívást az jelenti, ha meg is akarjuk velük értetni magunkat. Ahogy a gyermekeim lassan elérték az iskoláskort, rájöttem, hogy tökélyre fejlesztették a „hogyan hitessük el anyával, hogy figyelünk, miközben mondandója egyik fülünkön be, a másikon ki” képességüket. Gépiesen bólogattak, miközben a semmibe meredtek, és úgy tettek, mintha figyelnének a szavaimra. Tudtam, hogy ha túl akarjuk élni az előttünk álló éveket, ki kell fejlesztenem a kommunikáció egy új fajtáját. Mialatt a megoldáson gondolkoztam, eszembe jutott, hogy amikor megtanulnak olvasni, nem tudnak majd ellenállni annak, hogy ki ne betűzzék az asztalon hagyott üzeneteket. Még inkább fel fogja kelteni az érdeklődésüket, ha az a néhány sor nem nekik, hanem a család más tagjának, esetleg a férjemnek szól.

Észrevettem, hogy a kisbetűkkel írt vagy a levelek alá rejtett papírcetlik jobban érdeklik őket, mint a hűtőszekrény ajtajára ragasztott üzenetek. Először olyan rövid mondatokkal próbálkoztam, mint például: „Kérlek, tedd el a cipődet!”, vagy „Ne edd meg a süteményt!”. Eleinte működött a dolog, mivel felnőttnek érezték magukat a „levelek” miatt. Sajnos, ahogy egyre nagyobbak lettek, elkanászosodtak. Hiába ragasztottam az ajtajukra óriási betűkkel teleírt papírlapot, ügyet sem vetettek rá.

— Bocs, anya, milyen üzenetről beszélsz?Ez volt az a pillanat, amikor beláttam, az ötlet idejét múlta, és nem hagytam több üzenetet. Ehelyett

személyazonosságot változtattam. Én lettem a Szobalány, a Házmester és a Bontó Brigád. Ha valamelyikük hálószobája túl rendetlen volt, kitettem rá egy BONTÁSI TERÜLET feliratot, és kulcsra zártam az ajtót. Szinte azonnali eredményt értem el. A Bontó Brigád figyelmeztette őket, hogy ha záros határidőn belül nem javul a helyzet, nem biztos, hogy megtalálják kedvenc tárgyaikat. A Házmester megfenyegette őket, hogy mindenkit megfoszt fürdőszoba-előjogától, amennyiben továbbra is piszkos marad a mosdókagyló, a Hangya pedig a hálószoba szőnyegén talált kekszmorzsák minél hamarabbi felporszívózásáról küldött rövid üzenetet. Persze voltak dicsérő jegyzetek is. Egyszer például a Szobalány elégedettségét fejezte ki, amiért a gyerekek rendet raktak. „Mossátok ti egyáltalán a fogatokat, ugyanis egy ideje már nem találok a plafonon, a tükrön és a villanykörtén szétkent fogpasztát?! Csak így tovább, srácok!” Vagy: „Két hete rendesen van beágyazva. Hová jártok aludni?”

Az üzenetküldés családi hagyománnyá vált, és a ház lakói nem utazhattak el anélkül, hogy valaki ne tett volna egy cetlit a másik csomagjába. A táborozás és apa üzleti útjai remek alkalmat szolgáltattak kedvenc foglalatosságunk gyakorlásához. Egy alkalommal a férjem magányosan és szomorúan ült hotelszobájában, amikor a zoknijába dugva megtalált egy ákombákom betűkkel írt üzenetet: „Hijányzoll apa!” Én is megkaptam a magam levélkéit. A gyerekek ily módon emlékeztettek, hogy hozzam el a tisztítóból a zenekari egyenruhát, vagy ne felejtsek el hajlakkot venni. Néha butaságokat is papírra vetettek: „A lurkó érzi, hogy szeretik, ha az anyukája házi süteményt süt neki.” Voltak egyszerű, szívet melengető üzenetek, mint például az, amelyet egy rendkívül komor reggelen találtam, miután összekaptam másodikos kislányommal. Ő morcosan elviharzott az iskolába, én pedig otthon maradtam, és úgy éreztem, én vagyok a világ legrosszabb édesanyja. Később elindultam, hogy bevásároljak, és listámmal a kezemben, rosszkedvűen vonszoltam magam végig az élelmiszerrel megpakolt polcok között. Ahogy végignéztem a vásárolni valók jegyzékét, megakadt a tekintetem két, apró ákombákom betűkkel írt szón: „Ne haragudj!”

Gyorsan pislogtam és nagyokat nyeltem, nehogy az áruház közepén sírni kezdjek. Ezután persze könnyebb szívvel folytattam a bevásárlást. A különleges alkalmakkor szintén tollat ragadtam. Ha valamelyik gyermekemnek gondja adódott, bátorító üzenetet dugtam az uzsonnástáskájába, a kabátja zsebébe vagy akár a cipőjébe is. Megpróbáltam észben tartani a fontos dolgozatok, az énekkari meghallgatások és az olyan események időpontját, mely során némi ösztönzésre vagy buzdításra volt szükségük. Kiváló teljesítmény esetén dicsérő és elismerő üzenetek várták őket a párnájuk alatt vagy a fogkefére tekerve. Az üzenetekhez általában nem fűztünk szóbeli megjegyzéseket, de néhanapján hallottam, ahogy valamelyik gyerek kacag, és azt mormolja: „Hát ez édes volt, anya!” Ráadásul, mindig volt eredménye a figyelmeztetésnek vagy a biztatásnak. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy az üzenetek révén valamennyiünknek sikerült kifejeznünk magunkat.

Nem kellett állandóan a kötelezettségeik miatt nyaggatni a gyerekeket, megnevettettem őket, ha szomorúak voltak, és a dicséretek is sokkal nagyobb hatással voltak rájuk így, hogy írásban kapták meg őket. A legfontosabb azonban az volt, hogy miközben állandóan eredeti ötleteken törtem a fejem, visszanyertem a humorérzékemet. Az utóbbi években kapott üzenetek sokban különböztek a korábbi, helyesírási hibáktól hemzsegő macskakaparásoktól. A lányom az esküvője után a tisztításra váró ruhájára csatolt egy lapocskát, melyen a következő állt: „Kedves anya és apa! Köszönöm a mesebeli esküvőt. Valóra váltottátok az álmomat.” A következő héten a legifjabb csemetém üzent a maga módján. Miután visszatért a főiskolára, a hátrahagyott szennyese között találtam a gyűrött cetlit, így szólt: „Hajrá anya, már nincs sok hátra! Nagyon szeretlek.” Ahogy teltek az évek, a lányaim férjhez mentek, és elköltöztek otthonról, én pedig azt hittem, hogy ezzel véget értek az üzengetések. Szerencsére nem így történt. Amikor a látogatásaik után visszatérnek a saját házukba, számtalanszor találok különös helyeken váratlan üzeneteket. Ügyelek azonban arra, hogy én se maradjak adós a válasszal!

June Cerza Kolf

Jogosítvány az élethez

Amikor tizenhat éves lányom nemrégiben megkapta a jogosítványát, furcsa érzés töltött el. Természetesen aggódtam, hogy olyan türelmetlen autósokkal akad majd össze menet közben, akik ügyet sem vetnek a tanulóvezetőre figyelmeztető nagy T-betűre. Ehhez társult még a tapasztalatlanságából adódó szorongásom, hiszen a lányomnak egy kicsivel tovább kellett gondolkoznia egy veszélyes helyzetben, mint az évek óta autózó, rutinos vezetőnek. Leginkább azonban az lepett meg, hogy szomorúságot éreztem, amiért a kisebbik lányom elég nagy ahhoz, hogy jogosítványt kapjon. Amikor az idősebbik gyermekemmel történt ugyanez, nem szontyolodtam el. Én bátorítottam, s ő büszke volt arra, amit elért — magabiztos, ugyanakkor óvatos lett. Rengeteget segített azzal, hogy ide-oda fuvarozta a húgait, ha nekem váratlanul közbejött valami elintéznivaló. Ő azonban egész életében ilyen volt, felelősségteljes hölgy, akire mindig számíthattam, s akit boldoggá tett, hogy néhanapján kihúzhat a csávából.

A húga viszont, annak ellenére, hogy mi hárman egymás ruháit és cipőit hordtuk, mindig a család „pöttömkéje” maradt (legalábbis számomra). Mindezek dacára, a lányom — a családi szokáshoz híven — megkapta a jogosítványát, s ez mintegy jelképezte azt a vágyát, hogy kész elhagyni a puha, meleg fészket. Tudtam, hogy rövidesen ő is útra kel, s bár én is azt szeretném, ha megismerné az őt körülvevő világot, mégis bánkódtam emiatt. Amikor kicsik voltak — hat és három évesek lehettek —, a hátsó udvaron felállítottunk nekik egy több hintából álló játékot. Az állvány mindkét oldalán létrák voltak, melyen ha felmásztak, a létrákat összekötő, két és fél méter hosszú, függeszkedésre szolgáló rudakon át tudtak kapaszkodni az egyik oldalról a másikra. A hatéves nagylánynak ezzel nem is volt semmi gondja, hiszen ha elfáradt, egyszerűen csak leugrott a tőle egy méternyire lévő földre. Nem akartam, hogy a kicsi utána csinálja ezt a manővert, mivel tapasztalatlanabb és esetlenebb lévén esetleg megsérülhetett volna. Egy délutánon magukra hagytam őket a hintánál, és bementem, hogy kihozzak valamit a házból. A konyhaablakon keresztül figyeltem, ahogy a kisebbik lányom felmászott a létrán, és a nővére után akart indult, aki boldogan hintázgatott ide-oda a rúdon. Valami oknál fogva nem rohantam ki az udvarra, hogy megállítsam, mielőtt végrehajtja a mutatványt. Csak álltam ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, és vártam mi fog történni. A nagyobbik lányom bátorító szavait hallva elindult, s egymás után, komoly arccal markolta meg a rudakat.

— Meg tudod csinálni! Előre nézz, ne lefelé! Mindjárt eléred a végét! Csak így tovább, ügyes kislány vagy! — bíztatta a nővére.

Sikerült!Lelkesen tapsolva szaladtam ki az udvarra, és elmondtam nekik, milyen büszke vagyok mindkettőjükre — a tanárra

és a tanítványára is. Az arcukon megjelenő grimaszból arra következtettem, hogy jól tettem, amiért a konyhában maradtam. A lányom ezzel megtette az első aprócska lépést az önállósodás felé. Ettől eltekintve azonban a csemetéim továbbra is a védelmem alatt álltak, és számíthattak rám. Rengeteg ehhez hasonló élményen estek át, s bár minden alkalommal megtanultak valami újat, ami távolabb sodorta őket tőlem, a végén mégis gyermekként kerültek ki a kalandjaikból. Továbbra is tőlem függtek, és én vigyáztam rájuk. A jogosítvány azonban egy óriási lépéssel közelebb hozta számukra a felnőttkort. Amikor a nagyobbik lányom megkapta a vezetői engedélyét, nem borultam gyászba, de persze tisztában voltam vele, hogy miért nem. Már gyermekkorában meg voltak benne azok a tulajdonságok, melyek leginkább egy felnőttet jellemeznek, mégis szüksége volt rám. A kettőnket összekötő kapocs erős, biztos és magától értetődő volt.

A második gyermekem újsütetű szabadsága azonban kirántotta a kicsit a „pöttömke” skatulyából, melyen két húgával osztozott, és egy új csapatba került, melyben a nővére és én játszottunk. A jövő hírnökeként világosan a tudtomra adta, hogy az elkövetkezendő években gyökeres változásokon fog keresztülmenni. A jelleme még jó ideig formálódik és alakul, de továbbra is szüksége lesz a szüleire és a nővérére, hogy bátorítsák, szeressék és bíztassák őt. Egy nap ugyanezeken a változásokon megy majd át a két kisebbik gyermekem is, s én ott leszek mellettük. Természetesen aggódom, bár inkább magam, mint az újdonsült autós miatt. Miközben bekászálódom az első ülésre, lopva tizenhat éves lányomra nézek. Egyenes háttal, szemét a célra szegezve összpontosít a feladatra, és tekintetét a rá váró útra szegezi.

Marsha Arons

Útravaló lányomnak

A lányom ma ünnepeli tizennyolcadik születésnapját. Megvettem neki ajándékba az Agatha Christie regénysorozatot, egy Billie Holiday feliratú pólót és egy alternatív rock zenekar CD-jét, de be kell vallanom, hogy az együttes nevét alig mertem kimondani hangosan a boltban. A Csipkerózsika bölcsője köré gyűlt tündérekhez hasonlóan én is olyan dolgokat kívánok neki ezen a szép napon, amiket pénzért nem lehet megvásárolni. A felnőttkor küszöbén a következőket kívánom neki:

• Válasszon magának olyan hivatást, mely egyszerre okoz neki örömet és élvezetet.• Legyen szerencsés és körültekintő, hogy biztonságban élhessen ebben az őrült világban.• Életében egyszer legyen szerelmes olyasvalakibe, aki nem érdemli meg, de utána elmondhassa, hogy a kapcsolat

mégis megérte a szenvedést.• Örökké legyen jóban a kisöccseivel (ki mással beszélhetné meg, hogy „anya ma is sárkánykodott”?)• Soha ne kelljen testre feszülő nadrágot és tűsarkú cipőt viselnie a munkában, csak akkor, ha táncolni megy.• Próbáljon ki minden legális dolgot, ami felkelti az érdeklődését.• Legyen egészséges, és egy nap ismerje fel, hogy neki is szüksége van télen kabátra. (Az ismerősök szerint ez

huszonegy éves kora körül fog bekövetkezni.)• Az életét töltse jóképű pasik, remek könyvek és hűséges barátok társaságában.• Találjon rá egy olyan közösségre, melyben otthon érzi magát.• Foglalkozzon a zenével még akkor is — főleg akkor —, ha ez csak szórakozás számára.• Egy olyan férfiban találja meg élete párját, akinek kiváló a humora és tiszteli a nőket, de leginkább őt (van még rá

legalább tíz éve).• Ismerje fel, hogy a céltudatosság fontosabb, mint a boldogság, de a boldogság többet ér a gazdagságnál.• Legyen része testet-lelket kielégítő, rendkívüli szexuális élményben.• Szüljön legalább egy gyereket, hogy meg tudjon bocsátani a szüleinek (jól van, jól van, csak akkor, ha igazán

akarja).• Találják meg a mellrák ellenszerét, mire a veszélyeztetett korba ér.• Az elkövetkezendő években fájdalom és lelkiismeret-furdalás (legalábbis túl mélyen gyökerező lelkiismeret-

furdalás) nélkül tudjon elszakadni tőlem és az édesapjától.• Továbbra is tekintse az étkezést az élet egyik pompás élvezetének, és soha ne vegye el az eszét a fogyókúrázás.• Rengeteg csodás élményben legyen része, utazza be a világot, és szelje át az országot vonattal, de ne rémisszen

halálra a hajmeresztő részletek ismertetésével. Később, egy pohár bor mellett (amit ő vásárolt) mesélje el a kalandjait.• Sose feledje el, hogy a szülei feltétel nélküli szeretetére még akkor is számíthat, amikor annyira kihozzuk a

sodrából, hogy legszívesebben világgá szaladna.

Rekecca Christian

Írás a falon

Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból,Cipelte csomagját a konyhaajtóból.Már várta őt aggódva nyolcéves fia,Kisöccse tettéről mesélt aggódó arca.

„Amíg én játszottam és apu telefonált,T.J. krétát fogott, és a falra firkált.A szobában az új tapétát írása díszíti,Mondtam, mérges leszel, ha újra megteszi.”

Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel.„Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!”Csomagját letéve az emeletre sétált,Majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált.

Teljes nevén hívta, ahogy belépet a szobába,S ő a félelemtől reszketett — tudta, mi vár reája.A további tíz percben anyu csak kiabált:Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált!

Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába, Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya.Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában,Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában.

Félelemmel telve lépett a dolgozószobába,S könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta.Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma,A „szeretlek, anyuci” nagy szívbe foglalva.

A tapéta úgy maradt, ahogyan találta,Egy üres képkerettel, ami körbezárta.Emlékezz hát arra, mi szívednek drága,S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!

Valerie Cox

Halloween-ról maradt édesség

Az emberek úgy vágynak a nevetésre, mint az éltető aminosavra.

Patch Adams

Ma elfogyasztottam a Halloweenról maradt édességek utolsó darabját is. Ne kérdezzék, miért akarom megosztani önökkel a következő történetet, én magam sem tudom.

A férjem és én ötven Hershcy, Nestlé és Baby Ruth csokoládét vásároltunk erre az alkalomra. Három maskarába öltözött látogatónk volt aznap este. Eléjük tartottam a kosarat, és szóltam, hogy válasszanak maguknak édességet. A tüneményes ötéves kisfiú óvatosan belenyúlt a csokihalomba, és kivett egyet. A mögötte álló, nyolcéves forma gyerkőc három darabot markolt ki. A legidősebb — akinek valószínűleg már bajusz serkent az ajka fölött, s aki minden bizonnyal az autót vezette — mindkét csülkét belemélyesztette a finomságba, és legalább tíz csokoládéval lett gazdagabb. A mohó mozdulat láttán azok a nyerőgépek jutottak eszembe, melyekből óriási karmok segítségével — és némi szerencsével — ki lehet halászni egy gyémántgyűrűt. Őszintén mondhatom, hogy be akartam tenni a megmaradt nyalánkságot a fagyasztóba, de a férjem rám szólt:

— Ugyan minek? Még a végén kitöröd a fogadat, vagy venned kell egy láncfűrészt, hogy felszeleteld magadnak a csokit.

Azt hiszi, vicces!Évente egyszer vásárolok édességet, de tisztában vagyok a gyengeségeimmel. Ha a közelemben van, nem

nyughatok addig, amíg az utolsó falatot el nem pusztítottam. A Halloween-finomságot nem falom be csak úgy

hűbelebalázs módjára, hanem időnként megjutalmazom vele magam. Ha például a szemetesek jövetele előtti este eszembe jut, hogy kivegyem a csirkebelsőségeket a mélyhűtőből és berakjam a kukába, józanságom miatt megérdemelek egy kis csemegét. Amikor a tévében nézek egy kvízjátékot, minden jó válasz után elnyerem méltó jutalmamat. Tiszteletdíjjal ünnepelem meg, hogy kivasaltam a férjem ingének hátrészét, és azt is, ha megettem a kétnapos maradékot. Egyik este, nem sokkal vacsora előtt, pont akkor nézett be hozzám a fiam, amikor a számba gyömöszöltem egy csokit.

— Úgy emlékszem, gyerekkoromban azt mondtad, hogy az édesség elveszi az étvágyamat.Ez most más. Csak megjutalmazom magam.— Miért?— Azért, mert elég erős voltam ahhoz, hogy csak egy csokit egyek meg főzés közben.— Most, hogy mondod, kezdem érteni, hová tűntek a Halloweenról maradt finomságok, amiket a fagyasztóban

tartottunk.— Mondtam, hogy ellepték őket a hangyák.— A hangyák mióta élik túl a sarkvidéki időjárást?— Amióta melegen öltöznek.— Szerintem inkább te tüntetted el őket, egyenként.Amikor a fiam elment, annyira feszültnek éreztem magam a kérdezősködésétől, hogy megnyugtatásul bekaptam

még egy Hershey csokit.

Erma Bombeck

A HALÁLRÓL ÉS AZ ELMÚLÁSRÓL

Akiket szeretnek, sosem halnak meg igazán, mert a szeretet egyenlő a halhatatlansággal.

Emily Dickinson

Nagyi mennybéli takarója

Nem lehettem több hétévesnél, amikor egy este felkeltem és lesettenkedtem a földszintre, hogy megkeressem a nagymamámat. A nagyi szerette dr. Marcus Welby éjszakai műsorát, s én gyakran leszöktem hozzá pizsamában, hogy aztán a széke mögé lopózva, a tudta nélkül vele együtt nézzem az adást. Aznap este azonban nem találtam a tévé előtt a nagyit. Visszamentem az emeletre, hogy megkeressem, de a szobájában sem volt.

— Nagyi! — kiáltottam, és a szívem veszélyt érezve, vadul dobogott.Még soha nem fordult elő, hogy a nagymama ne válaszolt volna a hívásomra. Hirtelen azonban eszembe jutott,

hogy elutazott a barátaival, és csak másnap jön haza. Ettől valamelyest megnyugodtam, de a szememből nem tűntek el a könnyek. Visszafutottam a szobámba, és beburkolóztam a gyapjútakarómba, melyet a nagyi horgolt, s ami ugyanolyan meleg volt, mint a belőle áradó szeretet. „A nagyi holnapra itthon lesz — vigasztaltam magam. Soha nem hagyna egyedül hosszabb ideig.” Rosie nagymama a születésem óta a szüleimmel, a bátyámmal, Greggel, és velem élt. A Michigan állambeli Hollandban laktunk, s amikor ötödikes lettem, vásároltunk egy óriási házat. Anyának vissza kellett mennie dolgozni, hogy fizetni tudjuk a jelzálogkölcsönt. Sok barátomat üres ház fogadta iskola után, mivel a szüleik dolgoztak. Én azonban a szerencsések közé tartoztam. Anya édesanyja mindig a hátsó ajtónál várt rám, amikor hazaértem. Ilyenkor letelepedtünk a konyhában, és uzsonnára kaptam egy pohár tejet, s hozzá frissen sült, vajjal megkent banános süteményt. Evés közben elmeséltem, hogy telt a napom, majd játszottunk néhány parti römit.

A nagyi egészen addig hagyott nyerni, amíg bele nem jöttem a kártyázásba, s aztán már igazi ellenfélként kezelt. A legtöbb gyerekhez hasonlóan, nekem is voltak rossz napjaim az iskolában, vagy előfordult, hogy civakodtam az egyik barátommal. Egyszer kinéztem magamnak egy kerékpárt, a szüleim azonban közöltek velem, hogy nincs rá pénzünk. Mindegy mi volt az oka, de ha valami miatt lógattam az orromat, számíthattam a nagyi vigasztaló ölelésére. A nagymama jól megtermett asszony volt, s amikor átölelt, az ember érezte, hogy valóban átölelik. Imádtam. Amikor körém fonta a karját, kivétel nélkül mindig elhittem, hogy rövidesen jóra fordulnak a dolgok. Tizenhét éves koromban történt, hogy egy nap minden rosszra fordult. Nagyi szívinfarktust kapott, és az orvosok azt mondták, hogy talán soha többé nem fog hazatérni. Nem is tudom, hány éjszaka aludtam el arra, hogy a nagyi a mellettem lévő szobájában elfojtott hangon imádkozik, és kéri a jóistent, hogy vigyázzon rám. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy szóljak Istenhez. Elmondtam neki, mennyire szeretem a nagymamát, és könyörögve kértem, hogy ne vegye el őt tőlem.

— Nem várhatnál addig, amíg nem lesz rá szükségem? — kérdeztem a fiatalság szokásos önzésével, s eszembe sem jutott, hogy egyszer eljöhet a nap, amikor többé már nem kívánom a közelségét.

Néhány héttel később meghalt a nagyi. Aznap este álomba sírtam magam, s ez így ment még sok-sok éjszakán keresztül. Egy reggel gondosan összehajtogattam a gyapjútakarót, amit a nagymama horgolt, és odavittem az édesanyámhoz.

— Nem tudom elviselni, hogy ilyen közel vagyok a nagyihoz, és mégsem beszélhetek hozzá, nem ölelhetem meg — zokogtam. Anya eltette a takarót, amely a mai napig egyik legdrágább kincsem.

Rettenetesen hiányzott. Vidám kacaja már nem töltötte be a házat, és szerény bölcsességeit többé már nem osztotta meg velem. Nem lehetett ott az érettségim alkalmából rendezett ünnepségen, sem pedig nyolc évvel ezelőtt tartott esküvőmön, amikor elvettem Carlát feleségül. Egyszer történt azonban valami, ami biztosított róla, hogy a nagyi nem hagyott magamra, s még mindig vigyáz rám a bajban.

Néhány héttel az után, hogy Carlával az Arkansas állambeli Paris-ba költöztünk, kiderült, hogy a feleségem terhes. Komplikációkkal teli, nehéz terhesség volt. Olyan sok időt töltöttünk a kórházban, hogy a szülés kijelölt időpontja előtt néhány héttel elveszítettem az állásomat. A terhesség vége felé Carla vérmérgezést kapott, és az orvosok nem akartak beengedni hozzá, mert attól féltek, hogy a fiam és a feleségem nem élik túl a szülést. Nyugtalanul oda-vissza járkáltam a váróteremben, és miközben a kisbaba életfunkciói elérték a kritikus határt, Carla vérnyomása pedig az egekbe szökött, imádkoztam. A szüleim már elindultak Michiganből, de még hosszú utat kellet megtenniük. Soha életemben nem voltam olyan tehetetlen és magányos, mint akkor. Aztán hirtelen éreztem, ahogy a nagyi óvón átölel.

— Minden jóra fordul majd — szinte hallottam megnyugtató hangját, majd amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is tűnt.

Ez idő alatt az orvosok császármetszést végeztek a feleségemen, s abban a pillanatban, amikor megszületett a fiam, a szívverése felerősödött, és egyenletessé vált. Néhány perccel később Carla vérnyomása is csökkenni kezdett, és rövidesen az ő állapota is stabilizálódott.

— Köszönöm, nagyi — suttogtam, miközben az újszülött-szoba üvegén keresztül gyönyörködtem csodaszép kisfiamban, akit Christiannak neveztünk el. — Bárcsak itt lennél velem, és átadhatnád a gyermekemnek legalább a felét annak a szeretetnek és bölcsességnek, amit nekem ajándékoztál.

Két héttel később egy délutánon, Carla és én éppen Christiannal játszottunk, amikor kopogtak az ajtón. A postás állt a küszöbön, és átnyújtott egy csomagot, melyet a fiamnak címeztek a következőképpen: „A világ legkülönlegesebb kisbabájának!” A dobozban egy szépséges horgolt babatakaró, és egy pár kis cipő lapult. A szemem megtelt könnyel, ahogy az ajándékhoz csatolt üdvözlőlapot olvastam.

„Tudtam, hogy nem lehetek ott a születésed csodás napján, ezért megkértem egy jó barátot, hogy készítse el neked ezt a takarót. A cipőcskéket én magam csináltam, mielőtt elindultam hosszú utamra.” A szöveg alatt a „Dédimama” aláírás állt.

Tudtam, hogy a nagyi látása a vég közeledtével megromlott, így — mint később kiderült —, megkérte Jeanette nénikémet, hogy legyen a segítségére a takaró ügyében. Bármennyire is szenvedett azonban a halála előtti néhány hétben, ő maga horgolta meg a kis cipőket.

Bill HoltonRészlet a Woman’s World magazinból

Homer és a versenyautó

A bohóc olyan, akár az aszpirin — de kétszer gyorsabban hat.

Groucho Marx

A Kaliforniai Palo Altoban lévő Stanford Gyermekkórház hatalmas társalgójában félórás műsort adtam a kicsiknek. Utána végiglátogattam a kórtermükben azokat a gyerekeket, akik nem kelhettek fel, hogy lássanak. Amikor végeztem, összepakoltam, és már éppen indulni akartam, amikor odajött hozzám egy fiatalasszony, és megkérdezte, hogy nem látogatnám-e meg az intenzív osztályon fekvő hatéves kisfiát. Imádta a bohócokat, de rákos volt, és már csak néhány nap volt hátra az életéből. Ahogy elértük az intenzív osztályt, az egyik ápolónő megkért, hogy tegyek fel védőmaszkot. Természetesen rendkívüli módon zavart a dolog, hiszen így nem érvényesült a bohóc lényege, az arcmimika. Ennek ellenére tudomásul vettem a kérést, és miután feltettük a védőmaszkot, az anyával együtt beléphettem az intenzív osztályon lévő szobába.

A kisfiú ágya körül heten álltak. Később megtudtam, hogy egyikük az orvos volt, a másik az ápolónő, aztán ott voltak még az idős nagyszülők, a bátyja, a nővér, s végül az apa. Mindannyian védőmaszkot viseltek. A kisfiú csukott szemmel feküdt az ágyban, a karjából és az orrából csövek futottak ki, s halk, nyöszörgő hangot hallatott. Körülnéztem a szobában, és szemügyre vettem a jelenlévőket. A tekintetem megakadt az egyik férfi köpenyére tűzött azonosító bilétán. Ő volt az orvos. Bólintott, s közben intett, hogy menjek oda az ágyhoz, és beszéljek Jimmyhez. Többször egymás után, halkan szólongattam a kisfiút, de ő csak nyöszörögve ide-oda forgatta a fejét, és még a szemét sem nyitotta ki. Megfogtam a kezét, és így szóltam hozzá:

— Szia, Jimmy! A nevem Homer, és azért jöttem el hozzád, mert úgy hallottam, hogy nagyon szereted a bohócokat.

A gyerek szemhéja felpattant, és néhány másodpercig csodálkozva fürkészte az arcomat. Tovább beszéltem hozzá, és elmondtam neki, hogy tudtam az ittlétéről, ezért aztán benéztem, hogy köszönjek neki. A kisfiú mosolyogni kezdett, és nagyon halkan megszólalt:

— Szia, Homer! Emlékszem rád.Amikor a szobában lévők meghallották a gyerek hangját, többen meglepődve kapták fel a fejüket. Feléjük

fordultam, és láttam, hogy a szemük megtelik könnyel. Újra Jimmynek szenteltem a figyelmemet, és ő halk hangján elmondta, hogy egyszer látta a műsoromat, és kíváncsi volt, hogy emlékszem-e még rá. Természetesen azt válaszoltam, hogy emlékszem, és örülök, hogy újra találkozunk. Ettől rendkívül boldog lett.

— Apa, anya! Homer emlékszik rám!Ez volt az a pillanat, amikor össze kellett szednem magam, nehogy Jimmy meglássa a szememből áradó

szomorúságot. Megpróbáltam leküzdeni a torkomat szorító érzést, ezért gyorsan a táskámba nyúltam, és elővettem egy apró ajándékot. Minden ajándékomat előre becsomagoltam, hogy a gyerekek még jobban örüljenek a meglepetéseknek. Hirtelen rádöbbentem, hogy a kisfiú a kezébe és a karjába vezetett rengeteg cső miatt nem tudja kinyitni a kis csomagot. Óvatosan a megfogtam törékeny ujjacskáit, és úgy tettem, mintha segítenék neki kibontani az ajándékot. Jimmy egyfolytában mosolygott, én pedig egyre csak bíztattam, és megdicsértem, hogy milyen ügyes. A papírból egy versenyautó került elő, s a kisfiú nagyon megörült neki. Megkérdeztem, hogy elmehetek-e hozzá, ha majd hazamegy, és játszhatunk-e együtt az autóval.

— Az nagyon jó lenne! — válaszolta.Bár még csak tíz perce voltam nála, úgy éreztem itt az ideje, hogy távozzak. Teljesítettem a küldetésemet, így nem

akartam tovább fárasztani a kis beteget. Gyengéden átöleltem Jimmyt, és megígértem neki, hogy néhány nap múlva

újra meglátogatom. Azt mondta, hogy már alig várja. Ezután mindenkivel kezet fogtam, a nagyszülők és a két gyerek pedig meg is öleltek. A szülők kikísértek, s ekkor következett a látogatás legmeghatóbb része. Mindannyian sírni kezdtünk, és megöleltük egymást. Keveset beszéltük, de szavak nélkül is tökéletesen értettük, mire gondol a másik. Amikor megtudtam, hogy Jimmy három napja ma szólalt meg először, a szomorúságomba némi öröm vegyült. Megköszöntem a szülőknek, hogy megosztották velem ezeket a pillanatokat, majd könnyezve elbúcsúztam tőlük, és hazafelé indultam. Szerencsére a feleségem, Dee, segítségemre volt az esti műsornál, így ő vezetett haza a kórházból.

Amikor másnap reggel, egy álmatlan éjszaka után felkeltem, boldogan gondoltam arra, hogy sikerült örömet szereznem Jimmynek. Nem sokkal később felhívott telefonon a kisfiú édesapja, és nem győzött hálálkodni azért, amit az előző este tettem. Jimmy reggel meghalt, de még akkor is apró ujjacskái között tartotta a kis versenyautót. A család úgy határozott, hogy a gyermeket a játékkal a kezében temetik el. Úgy érzem, bohócként nem az a dolgom, hogy magyarázatot találjak egy kisfiú halálának okára, hanem az, hogy mosolyt varázsoljak a gondterhelt arcokra, és egy időre elfeledtessem a gyerekekkel a fájdalmukat. Együtt nevetünk, sírunk, és olyan ígéreteket teszünk, melyet én is tettem Jimmynek. Egy nap majd találkozunk, és sokáig játszunk azzal a versenyautóval, melyhez közös emlék fűz minket.

Don BurdaA történetet Joel Goodman, az Erőleves a boldog léleknek

című könyv társszerzője bocsátotta rendelkezésünkre

A két Rachel

Rachelnek hívnak, és az édesanyám anyjáról kaptam a nevemet. Életem első ötven évében azonban Naominak szólítottak az emberek. Ez ugyanis az első keresztnevem. Amikor a negyvenes éveim vége felé jártam, az édesanyám, aki akkor majdnem nyolcvanöt éves volt, szívkoszorúér műtéten esett át. A beavatkozás rendkívül kockázatos volt, és csak részben járt sikerrel. Az édesanyám napokig feküdt együtt huszonnégy másik beteggel az egyik nagy kórház szívbetegeknek fenntartott intenzív osztályán. Az első héten eszméletlen volt, élet-halál között lebegett, ezért lélegeztető gépre kellett kapcsolni. Megdöbbentem azon, hogy milyen erős tud lenni az ember, s hogy még az ilyen idős szervezet is elvisel egy efféle, nagy horderejű beavatkozást.

Amikor végül visszanyerte az eszméletét, zavart volt, s gyakran még engem, az egyetlen gyermeket sem ismert fel. Az ápolónők azonban megnyugtattak, hogy sokszor láttak már ilyesmit. A szakemberek az intenzív osztályon kapott kezelés okozta elmezavarnak hívták ezt a jelenséget, amit a hangos, sípoló gépek zaja és az állandó mesterséges fény váltottak ki az idős betegekből. Ettől függetlenül mégis aggódtam. Anya nem csak, hogy nem ismert fel, de hallucinált is, állandóan az ágyára mászó bogarak és a hátán lecsorgó víz miatt panaszkodott.

Bár úgy tűnt, nem emlékszik a nevemre, mégis hosszú ideig mesélt nekem a múltjáról. Főleg az édesanyját emlegette, aki még a születésem előtt meghalt, s akit minden ismerőse szentnek tartott. Beszélt nekem arról, hogy önzetlenül, anélkül, hogy tudatában lett volna, rengeteg jó dolgot tett az emberekkel. „Che-sed”. Anyám ezt a héber szót használta, mely nyersfordításban annyit tesz, szerető gondoskodás. Menedéket adott a rászorulóknak, anyagi és erkölcsi támogatást nyújtott még az idegeneknek is, és segített valóra váltani álmaikat. Szerény volt és eszes, bár a szegénység és a családját ért bánat és gyűlölködés miatt nehéz élete volt Oroszországban.

Mások dühösen és felháborodottan reagáltak a viszálykodásra, ő azonban szánta a háborúskodókat. Ahogy teltek-múltak a napok, anya fizikai állapota egyre javult, de az elméje továbbra sem tisztult ki. Amikor összetévesztette az ápolónőket a múltjából felbukkanó valamely személlyel, vagy a szobában repkedő és trillázó madarakat vélt látni, mindig figyelmeztették tévedésére. Ugyanezt javasolták nekem is, mert úgy gondolták, ez az egyetlen módja, hogy visszatérjen a valóságba. Nem sokkal azután, hogy kikerült az intenzív osztályról, meglátogattam, és megkérdeztem tőle, tudja-e ki vagyok.

— Hát persze — mosolygott rám melegen. — Te vagy az én szeretett kislányom.Felvidulva az ágyához húztam a szobában lévő egyetlen széket, és már éppen le akartam rá ülni, amikor rám szólt:— Ne ülj oda!— Miért ne? — kérdeztem bizonytalanul, és újra a székre néztem.— Mert az Rachel helye.A tekintetét fürkészve biztosra vettem, hogy valami olyasmit lát, amit én nem. Az infúziót bekötő ügyeletes nővér

rosszalló pillantásával mit sem törődve kimentem a folyosóra, és behoztam magamnak egy másik széket. Anyám elérzékenyülve nézett rám és az üres székre. Életemben először a második keresztnevemen szólított, és bemutatott látogatójának.

— Rachel, ez itt Rachel.Az anyám a gyermekkoromról kezdett mesélni névrokonomnak, és mosolyogva elmondta neki, hogy milyen

büszke rám még ma is. Rachel jelenléte olyannyira valóságosnak tűnt, hogy azon kezdtem töprengeni, én miért nem látom. Kissé ijesztő volt ez az egész, és megható is egyben. Anyám bizonyos időközönként szünetet tartott a beszédben, mintha a különös látogató válaszát hallgatná, majd tolmácsolta nekem nagymamám szavait. Olyan emberekről pletykálkodtak, akiket nem ismertem: a dédapámról, Davidról, és az ő bátyjából, akik mind egy szálig

jóképű férfiak és kiváló lovasok voltak. „Zsivány banda” — mondta az anyám nevetve, és az üres szék felé bólintott. Elmagyarázta a másik Rachelnek, hogy azért adta nekem ezt a nevet, mert abban bízott, hogy az ő szívbéli jósága átszáll rám, majd elnézést kért, amiért az apám Naominak hívott, ami ugye az ő családjából öröklődött. Anyám a beszélgetéstől kimerülve hátradőlt a párnáján, és egy rövid időre behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, rám és az üres székre mosolygott.

— Örülök, hogy mindketten itt vagytok. Egyikőtöknek most már haza kellene vinnie.Ismét lehunyta a szemét, és magával ragadta az álom. Végül a nagymamám vitte őt haza. Ez az élmény akkor

rendkívüli módon felkavart, de az édesanyámnak vigaszt nyújtott az utolsó percekben. Miután meghalt, gondolatban újra meg újra lejátszódott előttem ez a jelenet. Többévnyi betegeskedés és lábadozás után jelentkeztem az orvosi egyetemre, ahol az ötvenes években rajtam kívül csak néhány nő tanult. Azon kevesek közé tartoztam, aki a hatvanas években szereztek diplomát a Stanfordi Orvosi Egyetemen. A nehezen kezelhető esetek specialistája lettem, de a „szerető gondoskodás” nem volt jellemző rám. Lassan rádöbbentem, hogy az életem során elveszítettem valami fontos dolgot. A nevemet. Amikor ötven éves lettem, megkértem az ismerőseimet, hogy szólítsanak ezentúl a valódi nevemen: Rachelnek.

Dr. Rachel Naomi Remen

Anyám tekintete

Emlékszem, volt egy olyan időszaka a gyermekkoromnak, amikor állandóan amiatt szorongtam, hogy az anyám meghal. Ennél rettenetesebb dolgot el sem tudtam képzelni. Minden egyes nap e körül forogtak a gondolataim. Annak ellenére, hogy jó egészségnek örvendett, mégis aggódtam. Az apám megrögzött alkoholista volt, és halálra rémültem, ha eszembe jutott, hogy esetleg egyedül kell vele élnem. Tizenöt-tizenhat éves koromra önállóvá váltam, és a félelmem lassan elmúlt. Bíztam abban, hogy ha bármi történne, tudnék gondoskodni magamról, és elköltözhetnék az apámtól, így aztán megnyugodtam. Tizennyolc éves voltam, amikor az édesanyám meghalt. Csak ötvennégy évet élt. Különös, de a halála megtanított rá, hogy azok a dolgok, melyektől legjobban tartunk, áldást jelenthetnek.

Anyámnak gyorsan növekvő, rosszindulatú tumort találtak az agyában, s a diagnózis után három hónappal belehalt a betegségébe. Apám kétségbeesetten kereste fel a legjobb belgyógyászokat, sebészeket és onkológusokat. Azt hangoztatta, hogy az ő feleségének a pénzért elérhető, lehető legjobb orvosi ellátásban kell részesülnie. A szakemberek azonban egyöntetűen leszögezték, hogy nincs mit tenni. Léteztek ugyan különféle kísérleti eljárások és új kemoterápiás kezelések, de mindenki biztosra vette, hogy nem segítenek. Így is volt. Az orvosok megtették, amit lehetett, de az anyám állapota csak még jobban leromlott. Hat héttel a halála előtt kijelentették, hogy menthetetlen. A család orvosa azt javasolta, hogy vigyük el egy speciális gondozó otthonba, de az anyám hallani sem akart róla. Az otthonába vágyott.

Beleegyeztünk, és végül hazavittük. Nyugtalanok voltunk, mert nem tudtuk, mi történik majd vele, és mi vár ránk. Akkor még nem értettünk a halál és a gyász nyelvén, ezért az ösztöneinkre és a világmindenség erejére hagyatkoztunk. Ez idő alatt megmagyarázhatatlan békésség töltött el. Levetkőztem magamról a félelmet, s az anyám haldoklása kezdett számomra természetes folyamattá válni. Évekkel később hallottam valakitől, hogy „a halál teljesen biztonságos közeg”. Ez volt az az élmény, melyet az ösztöneim segítségével én is átéltem az anyámmal kapcsolatban.

A teste megváltozott, és készült a nagy útra. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, biztonságban van. A végső stádiumban már beszélni sem tudott, így a ház síri csendjében csak a család suttogása hallatszott. Olyan volt, mintha egy szentélyben vagy templomban éltünk volna. Anyát a kórházi ággyal és a gyógyszereivel együtt átköltöztettük a vendégszobába, ahol állandóan ápolónők vigyáztak rá. Előfordult, hogy nem akartam bemenni hozzá, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Szinte szentségtörésnek éreztem, hogy előre kiagyalt témákról beszélgessek vele. A hátam is borsódzott a semmitmondó, üres fecsegéstől, miközben csak az előttem álló szörnyű eseményre tudtam gondolni.

Egy nap bementem a szobájába, és leültem az ágya szélére. Anyám elbűvölő, elegáns asszony volt, s ez a betegségével sem változott. Békésnek tűnt. Hirtelen kinyitotta a szemét, és rám nézett. Én visszanéztem rá, és megfogtam a kezét. Bár kimerült volt, éreztem, hogy ujjai finoman, gyengéden megszorítják az enyémet. Elmerültem kristálytiszta kék tekintetében, és egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantam benne. A következő félórában egy pillanatra sem vettük le egymásról a szemünket. Csak ültünk, és néztük egymást. Ahogy a pillantásunk összekapcsolódott, éreztem, hogy egyenesen a lelke legmélyére látok. Olyan volt, mintha egy alagúton keresztül száguldanék a lelke titkos bugyraiba. A legyengült, beteg test mögött hirtelen felismertem azt az embert, akit anyámként tiszteltem. A szeretete, törődése és csodálatos egyénisége olyan erővel sugárzott felém, mint még soha. A köztünk emelkedő falak semmivé foszlottak a ragyogó fény erejétől. Észrevettem, hogy a teste hanyatlásával megnőtt a lelki ereje.

Ismét megszorította a kezemet, s közben kétszer-háromszor óvatosan bólintott. Abban a pillanatban tudtam, hogy bár egyetlen szót sem váltottunk, mégis megbeszéltünk mindent, amit kellett. Készen állt az elválásra. Kimondhatatlanul szerettük és teljes mértékben tiszteltük egymást, s hálásak voltunk, hogy életünk során megoszthattuk egymással szeretetünket. Rövidesen mindketten elindulunk majd a magunk külön útján, de ezt a közösen átélt pillanatot soha nem feledjük el. Aznap délután abban a szobában egy másodpercre bepillanthattunk az

örökkévalóság ablakán. A szememet égető könnyek inkább az megilletődés, mint a szomorúság miatt csordultak ki. Tudtam, hogy amiért a rettegést és a félelmet leküzdve átláttam az elkínzott test álarcán, megnyílt előttem anyám tiszta lelkének kapuja, és olyan bensőséges kapcsolatba kerültem vele, mint még soha azelőtt. Néhány nappal később meghalt. Gyönyörű, békés vasárnap délután volt. Az álomszerű naplemente aranyló sugarai beragyogták a házat, s a szobákon lágy szellő suhant át. Az otthonunkat a békesség aurája vonta be.

Az apám, a két húgom és én kézen fogva álltunk anyám ágya körül, és búcsúzóul megcsókoltuk. Aztán — talán életünkben először — mindannyian összeölelkeztünk. A fejünk egymáshoz ért, és halkan sírtunk. Rövid idő elteltével kiosontunk a szobából. A nap már majdnem eltűnt a horizontról, és ahogy néztem, észrevettem valamit, amit azelőtt még soha. A nap akkor tündököl a legszebben, amikor lenyugodni készül, s bár eltűnik a szemünk elől, mégsem szűnik meg létezni. Ugyanígy éreztem az anyámmal kapcsolatban is. A narancssárga égitesthez hasonlóan, ő is távozott, de tudtam, hogy mindig velem lesz, még a legsötétebb órákban is.

Végignéztem a családom tagjain, és csodálattal gondoltam az összetartozás meghitt érzésére és arra, hogy ez a szomorú pillanat eggyé kovácsolt bennünket. Leomlott végre a fal, eltűnt a köztünk feszülő ellenségeskedés, kicsinyes önzés és vádaskodás, s boldogan merültünk el az újonnan felfedezett szeretetben. Egy lélek, egy szív voltunk akkor. Anyám a saját életét adta, hogy a családi kötelék szorossá váljon, és ez a kapocs mind a mai napig összetart minket. Azon az estén egyszerre éreztünk mély bánatot és boldogságot.

John E. Welshons

Apám

Minden embernek szüksége van tanácsadóra vagy egy gondoskodó, odaadó barátra, aki utat mutat neki az életben, reményt önt belé, segít neki, hogy elfogadja önmagát, támogatja törekvéseiben és életcélja elérésében. Erre a feladatra egy angyal szükségeltetik.

Tom Krause

Az apámmal kapcsolatos legkorábbi emlékem az, amikor kisfiúként megfogtam a kezét, és együtt sétáltunk. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Később, amikor már idősebb lettem, mindig közösen hallgattuk táskarádiónkon a középiskolás kosárlabda-bajnokságot. Egy papírlapra lejegyeztem a játékosok nevét, és gondosan melléjük írtam, ki hány pontot szerzett. Mivel akkor még kisfiú voltam, szinte soha nem tudtam fennmaradni a meccs végéig, mert elaludtam közben. Reggel az ágyamban ébredtem, és ott volt mellettem a kitöltött eredménylista. Mielőtt az apám ágyba dugott volna, gondosan beírta helyettem a hiányzó adatokat. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

A karácsonyi szünetben apa kora reggel odaállt a kenyérszállító furgonjával a házunk elé, és én elkísérhettem a munkába. Együtt vittük ki a kenyeret az áruházakba, s az utat általában a raktér padlóján ülve tettem meg. A kellemes illattól összefutott a számban a nyál, ráadásul a frissen sült, gőzölgő kenyerektől át is melegedtem a hideg napokon. Ezt soha nem fogom elfelejteni. A középiskolában megkedveltem a sportot, és az apám részt vett mindegyik meccsemen. Focicsapatunk — az iskola történetében először — feljutott az állami bajnokságba. A döntő mérkőzés előestéjén apa szomorúan közölte velem, hogy nem tud eljönni másnap, mivel ki kell szállítania a kenyeret az üzletekbe, és a stadion három-órányira van szokásos útvonalától.

Megígérte azonban, hogy a táskarádióján végighallgatja a közvetítést. Biztosítottam róla, hogy megértem. Másnap, ahogy közeledett a meccs kezdésének időpontja, eszembe jutott apa. A játékosok felsorakoztak a pályán, és már éppen el akartam végezni a kezdőrúgást, amikor a tekintetem egy pillanatra a parkolóra tévedt. Apa kenyérszállító furgonja éppen akkor hajtott be a stadion elé. Sikerült odaérnie, és a csapatunk megnyerte a bajnokságot. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

Évekkel később tanár és edző lettem. Egy kora reggel, hajnali fél hatkor, a feleségem és én telefoncsörgésre ébredtünk. Kikászálódtam az ágyból, és felemeltem a kagylót. Soha nem fogom elfelejteni a rendőrfőnök hangját, ahogy közölte velem, hogy az apám autóbaleset áldozata lett. Az út közelében lévő farm szarvasmarhái megvadultak, és átszakították a legelőjüket körülvevő kerítést. Az úttesten bóklásztak, amikor apa arra haladt. Sötét, esős hajnal volt, így a bukkanó miatt nem vette észre időben az állatokat. A furgon a becsapódás után nekivágódott a másik oldalon közlekedő kamionnak, és totálkárosra tört. A szívverésem a fülemben dobolt, miközben letettem a telefont, és visszabotorkáltam a hálószobába. Leültem az ágyam szélére, de képtelen voltam válaszolni a feleségem záporozó kérdéseire. Életem legnehezebb feladata volt, hogy kimondjam: apám elment. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

Attól kezdve semmi nem számított. Végeztem tovább a dolgomat, de nem igazán érdekelt, mi történik majd velem. Úgy éreztem magam, mintha valaki kitépte volna a szívemet a testemből, és robottá változtatott volna. Elmentem a munkahelyemre, és tanítottam, de a mozdulataim szokványosak, gépiesek voltak. Egy nap az elsősök szünetét felügyeltem, és a játszótér közelében álltam, amikor olyasmi történt, amire nem számítottam. Odajött hozzám egy kisfiú, és megragadta a kezemet. Ugyanúgy fogta meg a kis- és gyűrűsujjamat, mint ahogy én az apámét, amikor annyi idős voltam, mint ő. Hirtelen újra ott volt velem az apám, és ismét értelmet nyert az életem. S bár örökre elment, mégis

hagyott rám valamit: a mosolyát, a kedvességét és az együttérzését. A célom az, hogy jól sáfárkodjak ezekkel az értékes földi javakkal. Ezt soha nem fogom elfelejteni!

Tom Krause

Füttyös Pete

A szabadság bilincsbe van verve.

Ifjabb Martin Luther King

A függetlenség napja alkalmából rendezett ünnepség elképzelhetetlen volt amerikai zászlók, tűzijáték, barátok, piknik, csirkesült, hot-dog, paradicsomos bab, felvonulások és zenekarok nélkül. Aznap szünetet tartottunk, hogy tisztelettel adózzunk történelmünk e dicsőséges napjának. Éljeneztünk, tapsoltunk, doboltunk és fütyültünk órákon át. Ezt az ünnepet — mely telve van ígéretekkel — az előttünk élt generációk hagyták ránk örökül. A hősök vérüket adták a hazájukért, s a mi kötelességünk, hogy megőrizzük emléküket az utókor számára. Igazi ünnepnap ez — legalábbis a legtöbb ember számára.

— Jó napot! — köszöntöttem a tűzijátékokat árusító fabódénkba betérő vevőt. — Valami különlegességet szeretne?— Igen — válaszolta a negyven év körüli úr. — Petárdát kérnék.Harmadik éve árultam tűzijátékokhoz való holmikat a Chaparral Középiskola Zenekarának képviseletében, és

büszke voltam a szemet-fület gyönyörködtető „finomságok” terén szerzett szaktudásomra. Hála a fiamnak, tisztában voltam vele, mire képesek ezek a szerkentyűk, vagy legalábbis mire tervezték őket.

— Csomagos kiszerelést szeretne, vagy a pulton lévők közül választana inkább?— Csak egyre lenne szükségem — mondta a férfi anélkül, hogy a szemembe nézett volna.— Lássuk csak, van itt kis és nagy szökőkút formájú is. Talán megnézhetne ezt a füstfelhőset vagy a fütyülőset.— Csak egy petárdát szeretnék, olyat, ami nagyot durran.— Mennyi idős a gyermeke? — kérdeztem, mert bár nem voltam benne biztos, sejtettem, hogy egy kisgyereknek

veszi az ajándékot.— Mindegy — vágta rá a férfi, és láttam rajta, hogy minél hamarabb szeretné megkapni a petárdát.Világos volt számomra, hogy egy különleges gyermekről van szó, hiszen maga az ünnep is különleges volt. Azt

azonban nehezemre esett elhinni, hogy egyetlen apró ajándék orvosolhatja az apa és csemetéje közötti nézeteltérést.— Tudom én, mi kell magának — mondtam mosolyogva, és elé tettem egy petárdát, melyet általában partikon

használtak. — Ez durran egyet, és némi konfettit szór körbe.— Nem lesz jó, tudja, nem akarok rendetlenséget csinálni.— Este fogják felhasználni? Talán ez a kis szökőkút formájú jó választás lenne.— Nem. Csak olyat adjon, ami durran vagy fütyül.A férfi hangja megremegett, ahogy kézfejével végigsimított az arcán, majd a szemén.— Én... én a kisfiam sírjához szeretném kivinni, de nem akarom, hogy konfetti legyen mindenfelé a földön.Ez a halk szavú, szomorú ember olyan mélyen megérintette a szívemet, amilyen mélyen csak lehet. Igaza volt,

mindegy mennyi idős a gyerek. Nem számít a felvonulás, a tűzijáték, a hotdog és a zenekar. Az elmúlt és az elkövetkező függetlenség napja alkalmából rendezett ünnepségek jelentőségüket vesztették a fia, és az ő számára is. Csak az számított, hogy ez a férfi megadhassa annak a szeretett és elvesztett kis lénynek, amire vágyott, és megoszthassa vele a pillanatnyi boldogságot.

— Akkor szerintem ez jó lesz — nyeltem nagyot, és elé tettem a pultra a Füttyös Pete-et. — Elég hangosan szól, de én ezt venném meg a maga helyében.

— Köszönöm — felelte a névtelen ember, és a könnyein át rám mosolygott. — Akkor ezt elviszem.Odaadhattam volna ingyen a Füttyös Pete-et ennek a magányos embernek, de nem akartam kellemetlen helyzetbe

hozni, hiszen tudtam, hogy a petárdát ajándéknak szánja a kisfiának, így aztán leküzdöttem önző vágyamat.— Ötven cent lesz — mondtam.A vászoninget viselő férfi a kezembe tett két negyeddollárost, és viharvert vörös veteránautójához indult. Mielőtt

kinyitotta volna az ajtót, hátrafordult, és kedvesen elmosolyodott. Egy pillanatra az arcához szorította a Füttyös Pete-et, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.

Ha a jóisten valahol a környéken járt 1995. július negyedikén, egészen biztosan vigaszt nyújtott annak a szomorú apának, aki a gyermeke sírja előtt térdelt aznap este. Mielőtt az emlékezés csendje beborította volna a temetőt, Füttyős Pete vidám robajjal a levegőbe repült, s biztosra veszem, hogy a durranást a mennyben is jól hallották.

Kathie Harrington

Csomagban küldött szeretet

Ma reggel csomagot kaptam, és mielőtt még megnéztem volna, ki a feladó, tudtam, hogy a nagyitól jött. Két hónappal ezelőtt Angliába utaztam, hogy elbúcsúzzak a nagyapámtól. Álmában érte a halál, és a világ szegényebb lett egy kiváló emberrel. Én pedig elvesztettem a legjobb barátomat. Nagyi és én két hetet töltöttünk együtt, de sajnos már csak az árnyéka volt annak az embernek, akit valaha ismertem. A szeméből eltűnt az élet szikrája, s a léptei sem voltak többé sebesek. Soha azelőtt nem láttam őt sírni. Azt szerettem volna, ha hozzám költözik, de ő visszautasította az ajánlatomat. Nagyapa jelenléte még mindig érezhető volt a házban, ezért az otthonában akart maradni. Egy nappal az indulásom előtt a nagyi megkérdezte, hogy nem akarok-e magammal vinni valamit nagyapa holmija közül. Bementünk a hálószobájukba, és az ágyra tettük az órákkal, gyűrűkkel és mandzsettagombokkal teli dobozt. Eszembe jutott mennyire gyűlölt úgymond „kiöltözni”, ezért olyasmit kértem, amitől biztosan tudtam, hogy szerette: a kertészkedéshez használt kardigánját.

Nagyi nevetett, és elárulta: már évek óta próbálta rávenni az urát, hogy hajítsa ki azt a régi göncöt. Elszomorodtam, amiért nem értette meg kérésemet, és elfogadtam egy pár mandzsettagombot. Aznap este halk zajra ébredtem. Belopakodtam a nappaliba, és megláttam a nagymamát. Egy fotelben ült, és halkan sírdogált. Visszaindultam a szobámba, de hirtelen megtorpantam. Nagyi a nagypapa kardigánját viselte. Másnap reggel nehéz szívvel indultam útnak. Telt-múlt az idő, és a nagyi levelei és telefonhívásai egyre inkább emlékeztettek régi önmagára. Ebből arra következtettem, hogy folytatja tovább megszokott életét. Nem sokkal később felhívott egy nagyon kedves barátnője, és elmondta, hogy a nagyi előző este meghalt. Álmában érte a halál. Utolsó kívánsága az volt, hogy ne menjek el a temetésére, mivel nincs már ott kivel találkoznom. Szomorúan bár, de tiszteletben tartottam a kérését. A barátnő a nagyi utasítása szerint postázott nekem egy csomagot.

Könnyes szemmel néztem az asztalomon heverő dobozt, majd zokogva, lassan lefejtettem róla a papírt. Az apró dobozkákban szépen elrendezve vártak a sorsukra a nagyszüleim ékszerei, melyeket egy nap a gyermekeim fognak örökölni. Mesélek majd nekik erről a két csodálatos emberről, akiket szerencsémre a nagyszüleimnek nevezhettem. Felemeltem a dobozt és észrevettem, hogy több rétegnyi selyempapírba csomagolva, lapul valami az alján. Kivettem a csomagot, és megláttam a nagypapa gondosan összehajtogatott, kertészkedéshez használt kedvenc kardigánját. Gyorsan belebújtam. A mosószappan, a napfény, a zöldségeskert és a pipadohány illatának elegye mögött ott bujkált nagyapa emléke. Mosolyogva idéztem fel magamban, ahogy a fészer mögé rejtőzve pipázgatott, mert nem akarta, hogy a nagyi tudjon róla. Igyekezni fogok, hogy a saját családomnak is rengeteg szép élménye és emléke legyen, de ezt a két drága embert soha nem fogom elfeledni.

Hope Saxton

Az integetős játék

Az ajándékozásról általában a tárgyak jutnak eszünkbe, de a legnagyobb ajándék az, ha időt szánunk valakire, ha kedvesek vagyunk hozzá, és vigaszt nyújtunk a szenvedőnek. Ezek az apróságok egészen addig nem túl fontosak számunkra, amíg nekünk magunknak nincs rájuk szükségünk.

Joyce Hiffler

Az édesanyám három évvel ezelőtt, hirtelen halt meg. Két héttel később tartottuk az esküvőmet. Teljesen összetörtem. A menyegző volt életem legszebb élménye, és az édesanyámnak részt kellett volna vennie rajta. Iszonyatosan hiányzott, és ez az érzés máig nem változott. Rengeteget gondolok rá, és bármit teszek, valamilyen módon mindenről ő jut eszembe. Egyik délután el kellett intéznem néhány apró-cseprő dolgot a belvárosban. Éppen hazafelé autóztam, amikor elém kanyarodott egy terepjáró, benne három kisfiúval és a szüleikkel. Úgy tűnt családi kiránduláson vannak. Erről eszembe jutott, amikor anya vezetésével bepakoltunk a kombiba, és útra keltünk. Mindannyiunknál temérdek édesség és falatoznivaló volt. „Mikor érünk már oda?” Bizonyára önöknek is ismerős ez a több százszor elismételt kérdés. Az autós kirándulások gyermekkorom legszebb emlékei közé tartoznak, s a legjobban azt szerettem, amikor játszottunk az úton. Az előttem haladó autó három kis utasa komor képpel meredt rám a hátsó ablakból. Arra gondoltam, amikor a bátyáim, a húgom és én megpróbáltuk rávenni az embereket, hogy integessenek nekünk. Legtöbbször mindenki a vezetéssel volt elfoglalva, akadtak azonban olyanok, akik morcosan összeráncolták a homlokukat, vagy kurtán biccentettek felénk. Ha valaki mégis visszaintett, sikoltozva kacagtunk, és magunkon kívül integettünk vissza. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy integessek a gyerekeknek. Abban a pillanatban fülig szaladt a szájuk, és viszonozták a mozdulatot.

Én is elmosolyodtam. Rövid időre eltűntek az ablakból, gondolom, hogy elmeséljék a szüleiknek a történteket. A játékot tovább folytattuk. Kincset érő percek voltak ezek, s én magam sem tudtam megállni kuncogás nélkül. Sokáig folytattuk a játszadozást, aztán elérkezettnek láttam az időt arra, hogy magára hagyjam a családot. Kissé el is

keseredtem, amiért nem szórakoztathatjuk tovább egymást a fiúkkal. Megelőztem a terepjárót, és mosolyogva búcsút intettem nekik. Akkor még nem tudtam, hogy rövidesen újra keresztezik egymást útjaink. Végül ugyanannál a kijáratnál hagytuk el az autópályát, és az apa intett, hogy álljak félre. Az anyám azt tanította nekünk, hogy mindig legyünk óvatosak az idegenekkel, mivel sok őrült rohangál az utcákon. Ezért aztán az első reakcióm az idegesség volt, de tudtam, hogy közel járunk a díjbeszedő kapuhoz, úgyhogy nyugodtan álltam meg. Az apa kiszállt a terepjáróból, és odajött a kocsimhoz. Letekertem az ablakot, és szemben találtam magam egy széles mosolyú férfival.

— A nevem Bill, és országjáró körúton vagyok a fiaimmal és a nővéremmel. A feleségem nemrégiben halt meg, és a gyerekek nem szívesen jöttek el a kirándulásra. Csak meg akartam önnek köszönni, amit tett.

Elmondtam neki, hogy nem egészen értem, miért hálálkodik nekem.— A fiúk egész úton lógatták az orrukat, de az integetésével felvidította őket. Tudnia kell, ha csak egy rövid időre

is, de megváltoztatta az életüket. Köszönöm, hogy ilyen kedves volt.Én is elmosolyodtam, és viszonoztam szívélyességét.— Három éve elveszítettem az édesanyámat, de ön és a fiai becses emlékeket juttattak az eszembe. Köszönöm,

hogy újra felidézhettem azt az időszakot, amit gyerekként a családommal töltöttem. Szebbé varázsolták számomra a mai napot, úgyhogy kérem, köszönje meg a nevemben a fiainak is.

Minden jót kívántam neki, és elköszöntem. Ahogy elhaladtam a terepjárója mellett, még utoljára integettem a fiúknak. Mindhárman mosolyogva intettek vissza. A gyerekek néhány napon belül valószínűleg elfelejtik a történteket, én azonban örökké emlékezni fogok rá. Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az egyszerű kedvesség milyen hatással lehet valakinek az életére. Egy intés és egy köszönet, ennyi volt az egész. El sem tudják képzelni, milyen sokat jelentett nekem mindez. Amikor az édesanyám meghalt, sokáig azt gondoltam, hogy soha nem leszek képes túltenni magam az elvesztése felett érzett szomorúságon. Ahányszor csak eszembe jutott, sírva fakadtam. Ma már legtöbbször mosolyogva gondolok rá. Ez a férfi megköszönte nekem, hogy örömet okoztam a gyermekeinek. Remélem, tudta, hogy én is hálás vagyok nekik, amiért mosolyt csaltak az arcomra. Megfogadtam, hogy bármennyire is oda kell figyelnem a vezetésre, a jövőben mindig visszaintegetek a gyerekeknek.

Misty L. Kerl

Csodák évadja

Miközben a hangosbemondóból süvöltő „Csillagos Lobogó” című dalt hallgatták, a tizenkét fiatal baseball játékos izgatottan várta a dél-karolinai Charlestonban megrendezésre kerülő ifjúsági bajnokság nyitómeccsét. Steve Evans hét-nyolc évesekből álló csapatában tetőfokára hágott a lelkesedés. Az egyik nyolc éves Vörös, Jason Ellis „E. J.” Fludd, odasomfordált Sandra Evans segédedzőhöz.

— Sandy néni, Stevie edző bá’ odafentről figyel minket? — kérdezte, és fürkészve nézett a nő szemébe.A harminckét éves Sandy halkan válaszolt:— Igen E. J., azt hiszem, Steve szelleme ma itt van velünk.— Kezdés! — kiáltotta a bíró, és Sandy könnyes szemmel figyelte, ahogy a csapata pályára lép. „Ezt az idényt a te

emlékednek ajánljuk, Steve” — suttogta magában, és a gondolatai visszatértek az egy évvel azelőtt történtekhez.— Sandy, vacsoravendéget hoztam — kiáltotta Steve Evans, miközben belépett az előszobába. A baseballedzésről

jövet magával hozott egy szégyellős, fekete bőrű fiút, akit a játékostársai E. J,-nek hívtak.Steve soha nem tudott ellenállni a gyerekeknek. A közvetlen, nyurga, lángoló vörös hajú, harmincnégy éves

épületszigetelési szakértő önként jelentkezett edzőnek. 1991 kora tavaszától kezdve munka után hazaszáguldott, és már rohant is a baseballpályára. Türelmével és kedvességével ösztönzőleg hatott a nyughatatlan, sokféle népcsoportból összeverbuválódott — feketékből, fehérekből és ázsiaiakból álló — csapatra, és tökéletes edzőnek bizonyult.

— Sokan közülük nehéz helyzetben lévő családban élnek — magyarázta Sandynek. — Azért lettem az edzőjük, hogy kicsit növeljem az önbizalmukat.

Az egyik fiú, E. J., dörgő nevetésével és kemény játékával kitűnt a többiek közül. Az édesanyjával élt, aki szakácsként hosszú túlórákat vállalt a charlestoni légierő bázisán. Az édesapjával nem nagyon tartotta a kapcsolatot, ezért aztán legtöbbször magányos volt. Erős karjával minden edzés után megölelte Steve-et.

— Köszönöm, Stevie edző bá’.Aznap este vacsora közben E. J. belopta magát mindenki szívébe. Nem sokkal később már rendszeresen náluk

vacsorázott, és előfordult, hogy éjszakára is ott maradt. E. J. számára Sandy olyan lett, mint egy nagynéni, Steve mindig bevonta a fiút is, ha tizenkét éves fiával, Timmyvel, tízéves lányával Stephanie-val és négy unokaöccsével, Thomas-szal, Stevennel, David Evans-szel és James Garvinnal játszott. A négy fiú egy csapatban baseballozott E. J.-vel. Abban az évben Steve pártfogoltjainak nem nagyon ment a játék, és minden meccset elveszítettek. E. J. letargiába esett, valahányszor kikaptak vagy hibát vétett. Egy alkalommal ismét vesztésre álltak, amikor Steve átkarolta a fiú széles vállát, és így szólt hozzá:

— Fel a fejjel, fiam, nincs miért szégyenkezned.Steve elővette a zsebéből az Atlanta Braves csapatát ábrázoló baseballkártyát.— Látod ezt? Egy nap majd a te fényképed is rajta lesz egy ilyenen.

E. J. szeme felcsillant.— Úgy érti, hogy egy olyan jó csapatban fogok játszani, mint a Braves?— Lehetséges. De ennek érdekében továbbra is keményen kell edzened, és soha nem szabad feladnod. Soha

semmit nem szabad feladnod!1991. június 17-én Steve egyik nagybátyja szólt Sandynek, hogy a vegyi üzemben — ahol a férfi aznap dolgozott

— robbanás történt. Sandy végigtelefonálta a környék összes kórházát, de sehol nem tudtak a férjéről. Végül Steve főnöke közölte a növel a lesújtó hírt. Steve meghalt, amikor felrobbant a vegyi üzem reaktora. Sandy a földre rogyott, és úgy érezte, kiszáll belőle az élet. Tizenhét éves volt, amikor 1976-ban, a középiskola befejezése után összeházasodtak Steve-vel. Mindketten szerény körülmények között nőttek fel. Egy ideje már találkozgattak, amikor a lány családjának elromlott a mosógépe, és nem volt rá pénzük, hogy újat vásároljanak. Steve talált egy régi gépet, helyrehozta, és odaajándékozta a családnak. A férfi előzékenysége láttán Sandy szóhoz sem tudott jutni. A házasságkötésük után továbbra is szegények voltak, de ettől eltekintve remekül éltek. Szerettek a Floridában lévő Disney Worldbe járni, vagy gumicsónakkal evezni a közeli tavakon és folyókon. Sandy a gyásztól némán és elgyötörten ült a ravatalozóban. Amikor felnézett, meglátta Steve csapatmezbe öltözött tanítványait. Néhány perccel később feltűnt E. J. is az édesanyjával. A fiú megállás nélkül sírt.

— Steve halála óta itatja az egereket — mondta E. J. édesanyja. Sandy kitárta a karját, és a fiú az ölébe telepedett. Miközben zokogott, a nő magához szorította a remegő testet, és — ha már önmagának nem sikerült — megpróbált legalább E. J.-nek vigaszt nyújtani. Steve temetése után a csapat szinte kábulatban játszott. Minden egyes meccsüket elvesztették. Az elkövetkező hónapokban Sandy nővére, Louann Ackerman szüntelenül aggódott. A húga egyre mélyebbre süllyedt a depresszió ingoványába, alig evett, és amikor tizennyolc kilogrammot fogyott, Louann pánikba esett.

— Lehet, hogy így akar véget vetni az életének — mondta a férjének, Irának.1992 kezdetén Louann-nek remek ötlete támadt.— Steve emlékének adózva szeretném szponzorálni a csapatodat — fordult egy nap Sandyhez.— Ez furcsa. Én magam is arra gondoltam, hogy Steve tiszteletére támogatom a fiúkat. Szerette ezeket a srácokat.Sandy és Louann újrakeresztelte a csapatot, és az edző vörös haja miatt, a Steve Evans Vörösei nevet adták neki.

Amikor Sandy elmesélte E. J.-nek az ötletet, a fiú így szólt:— Megígérem, hogy minden versenyünket megnyerjük Stevie edző bá’-nak.Ron Gadsden, Steve barátja elvállalta az edzősködést, és továbbra is ügyvezetőként dolgozott a csapatnál. Egy

napfényes márciusi délutánon a Vörösök összegyűltek az első edzésre. A csapat erősségei közé tartozott E. J., Sandy négy unokaöccse és Ron Gadsden fia, Ryan. Az előző évadban játszók többségének el kellett hagynia a Vörösöket, mivel ők egy új korcsoportba léptek. Jóval fiatalabb és kisebb gyerekek kerültek a helyükre, akik közül sokan még se dobni, se ütni tudtak rendesen. „Ez kemény idény lesz” — gondolta Louann. Gadsden edző először azt tanította meg az újaknak, hogyan használják és fogják az ütőt, E. J. pedig előadást tartott nekik arról az emberről, akiről a csapat a nevét kapta.

— Stevie edző bá’ sokat foglalkozott velünk — kezdte, és a hangja azonnal elcsuklott. — Mindig kedves volt hozzánk, és megnevettetett bennünket. Ezt az évet Stevie edző bá’ kedvéért kell megnyernünk.

A gyerekek komolyan vették a munkát, és április 11-én elérkezett a Vörösök első meccse. A Charleston Apartments Giants csapata alaposan kihasználta az évad kezdő meccsének első ütési lehetőségét, és mielőtt még a Vörösök labdához érhettek volna, villámgyorsan vezetéshez jutott. E. J. hazafutásával azonban a fiúk négy pontot szereztek. Az utolsó játékrész második felében az eredmény 8-8 volt, de Thomas Evans hazafutást ért el. A Vörösök mindenki meglepetésére győztek a mérkőzésen. Amikor ismét nyertek, Louann észrevette, hogy a húga kezd megváltozni. A játékok alatt Sandy — aki Steve halála óta lehangolt és közönyös volt — egyre többször tapsolt, és kiabálásával bíztatta a gyerekeket. Mire a Vörösök megnyerték a harmadik meccsüket, már rendesen evett.

— Ha a csapattal vagyok, úgy érzem, hogy Steve köztünk van. Az egyénisége örökre itt marad velünk.A csapat szintén hatalmas változáson ment keresztül. A fiatalabbak egyre csak azt hangoztatták, hogy

verhetetlenek, és Sandy aggódott, hogy túl nagy nyomás nehezedik E. J.-re és az unokaöccseire, amiért Steve kedvéért mindenképpen meg akarják nyerni a találkozókat. Úgy döntött, beszél a fiúk fejével.

— Ne feledjétek, ez csak egy játék.— Nem érted a lényeget, Sandy néni — mondta E. J. őszintén. — Nekünk muszáj nyernünk Stevie edző bá’

kedvéért!Sandy könnyes szemmel fordult el. „Ha egyszer is veszítünk, ezek a gyerekek összeomlanak.” Eljött a május, és a

Vörösök sikersorozata tovább folytatódott. Az egyik meccset 16-7-re, a másikat pedig 17-6-ra nyerték meg, Sandy E. J.-ből merített erőt. „Ez a kis srác ugyanúgy szenved, mint én, mégis mindig kedves és vidám.” Sandy eleinte attól tartott, hogy már soha nem fogja olyan örömmel várni a meccseket és az edzéseket, mint régen, de lassanként visszanyerte életkedvét. Amikor véget ért a játék, pizzázni vitte a csapatot. Néhanapján meg hangos nevetése is felharsant.

— Csodával határos módon állandóan győzünk — mondta Louann a férjének, egy újabb diadal után. — Az igazi siker azonban az, hogy E. J. segítségével lassan begyógyulnak Sandy sebei. Végre kezd magához térni.

Az évad vége felé a veretlen Vörösök a liga csapatainak élén álltak. Ahhoz, hogy megnyerjék a bajnokságot, le kellett győzniük a Giants csapatát, akiket a kezdő meccsen egyetlen ponttal vertek meg. Ez volt a Giants egyedüli elvesztett mérkőzése. Május 23-án, az utolsó meccs napján, a hőmérő higany szála harminc fok felé kúszott. A Giants

négy ponttal vezetett az első játszmában, a Vörösök azonban nem hagyták magukat, és a második játszma végén az állás 4-4-es döntetlen volt. A Giants ekkor sikeres ütéssorozata révén 10-4-re elhúzott. Az idényben először fordult elő, hogy a Vörösök ilyen nagy pontkülönbséggel álltak vesztésre.

— Gyerünk fiúk, még mindig nyerhetünk! — bíztatta csapattársait E. J.Thomas Evans azonban nem bírta tovább a feszültséget, és sírva fakadt. Sandy odaszaladt hozzá, és átölelte a

gyereket.— Nincs semmi baj — suttogta.— Veszíteni fogunk, Sandy néni — hüppögte Thomas.— Ne törődj most ezzel, az a lényeg, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk.A Vörösök valamelyest behozták a lemaradásukat, de nem tudták utolérni a Giants csapatát. Már csak egy játszma

volt hátra, és az eredményjelző 12-9-et mutatott. A Vörösöknek ez volt az utolsó lehetőségük. Thomas Evans hirtelen letérdelt a dobódomb közelében, és az ujjával a homokba írt valamit. Majd felállt, és szó nélkül visszasétált a kispadhoz. A dombon a nagybátyja neve állt.

— Azt akartam, hogy Steve bácsi tudja, hogy gondolunk rá — mondta Sandynek. A Vörösök kispadján gyorsan végigfutott Thomas tettének híre. Nem sokkal később azonban szembesülniük kellett a valósággal. A Vörösöknek két futójátékosuk állt az alappontnál, de már két outjuk volt. A kispadon síri csend honolt. A Vörösök utolsó reménye, a csapat legkisebb játékosa, David Evans volt. Ahogy a fiú lassan a tányér felé indult, Louann magában imádkozott. „Kérlek drága, jó Istenem, segíts, ezeknek a gyerekeknek. És Sandynek is.” Az ütőjénél nem sokkal magasabb David vagányságával ellensúlyozta apró termetét. Az első adogatásnál esetlenül megpördült, és elhibázta a labdát. A következőnél sem járt több sikerrel. „Vége” — gondolta szomorúan Sandy. A legközelebbi dobás azonban ütőt ért, bár a labda a lehető legrosszabb irányba szállt — egyenesen az egyes alappont és a Giants csapatának legjobbja felé. Gadsden edző úgy gondolta, hogy a játék véget ért, és elindult a Vörösök kispadjának irányába. A Giants egyes védője már lehajolt, hogy elkapja a labdát, de az elsuhant mellette. David villámgyorsan a kettes alapponthoz rohant, s eggyel nőtt a Vörösök pontjainak száma. A kettes és a hármas ponton ott vártak a futójátékosok. Thomas Evans kiváló ütése nyílegyenesen szállt a levegőben. Sandy intett a két támadónak, hogy hazafuthatnak. A mérkőzés döntetlenre állt, s a Vörösök és szurkolótáboruk lelkesen csapták össze a magasban tenyerüket. A következő ütőjátékos, Ryan Gadsden újabb pontot szerzett, s mire E. J. elért a tányérhoz, már három futó volt az alappontnál. E. J. kifogástalanul ütötte vissza a második adogatást, és a labda a jobb-közép pálya felé tartott — tökéletes ütés! A csapat tagjai mindannyian a fiúra vetették magukat, Sandy pedig fel-le ugrált az edzőhelyen. A Vörösök most vezettek először a játék során, de a java még hátra volt. A harmadik outnál a Vörösök már tizenegy hazafutásnál tartottak.

— Alig hiszek a szememnek — kiáltotta izgatottan Louann, amikor Sandy visszatért a kispadra.A kimerült, elszontyolodott Giants csapata elveszítette a meccset, a Vörösök pedig 20-12-vel megnyerték a

mérkőzést, és egyúttal a bajnokságot is. Aznap este E. J. a kimagasló játékért kapott kupával a kezében aludt el. Nyolc nappal később Sandy E. J.-vel és négy unokaöccsével együtt állt Steve sírjánál. A féri május 31-én lett volna huszonhat éves. Sandy letérdelt, és a férje síremlékére tette azt a fényképet, amelyen a Vörösök boldogan emelték magasba a csapat kupáját. A képet minden játékos és edző aláírta.

— A csapat megnyerte neked a bajnokságot, Steve — mormolta Sandy halkan —, és tudjuk, hogy a segítséged nélkül nem sikerült volna.

Sandy egy apró figurát tartott a kezében, melynek pólóját „A világ legjobb edzője” felirat díszítette. A sírra helyezte, a kép mellé.

„Örökké emlékezni fogok magára, Stevie edző bá’ ” — gondolta E. J.Megfogták egymás kezét és imádkoztak, majd néhány perccel később csendesen távoztak a temetőből.A veretlenül zárt idény után Steve Evans Vörösei bejutottak a városi ifjúsági baseball versenyre. „Ezt a játszmát is

meg fogjuk nyerni Stevie edző bá’-nak” — lelkesedett E. J.Így is lett. A verseny utolsó meccsét 19-3-ra nyerték, és az 1992-es évadot tökéletes, 16-0-s eredménnyel fejezték

be.

John Pekkanen

Örömteli ajándék

A humort és a viccet nem szabad félvállról venni, hiszen — akárcsak az áldás — ugyanúgy jelen vannak világunkban, és erejük mindenkire hatással van.

Garrison Keillor

Chuck tizenhárom éves volt, amikor elhagyta a kórházat. Nem azért engedték ki, mert meggyógyult, hanem mert az otthonában akart meghalni olyan emberek között, akik ismerték és szerették. A gyógykezelésben a család segítségére volt egy ápolónő, és én magam is hetente többször meglátogattam a kis beteget. Chuck legtöbbször eszméletlen vagy

kába volt az intravénásan kapott morfiumadagtól, amit a fájdalom miatt adtak be neki. Az utolsó alkalommal, amikor élve láttam, feltűnően éber volt.

— Szeretnék mutatni valamit — mondta, és a párnája alól előhúzott néhány összetekert, gyűrött papírt. — Kérlek, add oda ezeket a szüleimnek, ha meghaltam. Gondolom, tudod, mikor jön el az ideje. Megteszed?

— Mi ez? — kérdeztem.— Egy lista arról, amikor a család jól érezte magát, és együtt mókázott.Döbbenten néztem a kisfiúra, aki ahelyett, hogy jogos félelmet és csalódottságot érzett volna, a szülei miatt

aggódott.— Mesélj róla! — kértem erőtlenül, és megpróbáltam összeszedni magam.Chuck elmosolyodott, és belekezdett a történetbe. Bevallom őszintén, nem gondoltam, hogy képes lesz befejezni.— Például, amikor apa, anya, Chrissie, Linda és én beöltöztünk a Fruit of the Loom reklám szereplőinek, és apa

elvitt minket a maszkabálba. Ő szőlőfürt, én pedig almajelmezt öltöttem, de volt, aki banánként, a többiek pedig valamilyen gyümölcsként jöttek a buliba. Apát leállította egy rendőr, mert túl gyorsan hajtott, s amikor a rendőrnő odalépett az autónkhoz és benézett, kitört belőle a nevetés. Összegörnyedt, és beszélni sem tudott a hahotázástól. Mindannyian viháncoltunk, ő pedig végül megkérdezte, hogy hová megyünk, salátabárba? Apa azt válaszolta, hogy sajnálja, amiért gyorsan hajtott, de a gyerekek már olyan érettek, hogy kezdik őket belepni a legyek. A rendőrnő ismét nevető görcsöt kapott, és le kellett vennie sötét napszemüvegét, hogy megtörölhesse a könnyes szemét.

— Rendben — mondta. — Elmehetnek, de lassabban vezessen, nem akarom, hogy gyümölcssaláta legyen magukból.

Chuck és én, mindketten kacagtunk. Aznap este végignéztem a lapokat, és a listán találtam Disneylandet, a lovaglást, a családi kirándulásokat, és még sok más érdekes élményt. Akadt köztük olyan, amin hangosan nevettem. „Milyen különleges ajándék” — gondoltam magamban. A lista végén egy üzenet állt, melyet Chuck a szüleinek címzett.

„Tudom, hogy el vagytok keseredve, amiért elhagylak benneteket, de nem szeretném, ha megfeledkeznétek az együtt töltött vidám napokról. Nem akarom, hogy amikor eszetekbe jutok, elesettnek és betegnek lássatok. Gondoljatok a szép élményeinkre, mert én is ezekre emlékszem a legszívesebben.”

C. W. MetcalfA történetet Shelley Jackson és Joel Goodman,

az Erőleves a vidám léleknek című könyv társszerzői bocsátották rendelkezésünkre

Al

A hatodik emeleti, négyszög alakú szobának két, utcára nyíló ablaka van. Két ágy van benne: az egyik Alé, a másik a szobatársáé. Az ágyakat elválasztó fa éjjeliszekrényen családi fotók állnak, Al feje fölött pedig, a falon, a gyerekeitől és az unokáitól kapott üdvözlőlapok sorakoznak. A támlára akasztva egy sárga rózsafüzér őrzi Al álmát. Ő maga sajnos csak homályosan érzékeli a külvilágot.

Al az apósom. Csendesen ül az ágy végében lévő puha, kényelmes székben. Egykor éles, átható tekintete ma a távolba réved, és ködös a hályogtól. Az ujjait összefonja az ölében. Valaha számtalan sok könyvet lapozott végig velük, polcokat és szekrényeket készített, kézmozdulataival kísérte vitáit és beszélgetéseit, s a lánya esküvőjén átadta a menyasszonyt a vőlegénynek. Ahogy közelebb lépek hozzá, kinyújtja a karját, mintha képzeletbeli pókhálókat akarna arrébb seperni az útjából. Kezet rázunk, és tudom, hogy azonnal felismert. Miközben elmosolyodik, szája lassan sarló alakot ölt, akár a hold.

— Mike.A családjával ellentétben engem mindig megismer. Mellé húzok egy széket, és átkarolom a vállát. Szokásunkhoz

híven én kezdem meg a társalgást. A fejemben rengeteg elraktározott emlék várja, hogy elővegyem. Gondolatban végigfutok rajtuk, és kiválasztok egyet. Az első találkozásunkról kezdek beszélni. Két hete randevúztam a lányával, amikor a kisasszony úgy gondolta, eljött az ideje, hogy bemutasson az édesapjának. Elmesélem neki, mennyire izgultam, hogy elfogad-e. Halovány mosoly jelenik meg a szája sarkában, de mielőtt még a mosoly szélesebbé válna, eltűnik. Ráeszmélek, hogy ez az emlék talán nem elég eleven ahhoz, hogy megpendítse az emlékek múltba veszett húrját. Bevallom neki, hogy a bemutatkozásunk előtt végighúztam izzadt kezemet a zakóm elején, és olyan önbizalommal nyújtottam felé, mint ahogy az egér közeledik az éhes oroszlánhoz. A mosoly ismét felragyogott az arcán. Az apósom vérbeli New York Yankees drukker.

Megemlítek néhány nevet a régi csapatból — Ruth, Gehrig, Crosetti —, és várom a hatást. Látom rajta, hogy sikerült előbányásznom egy újabb emléket a feledés homályából. Úgy képzelem, hogy az agyában hosszú folyosók vannak, melyekben rengeteg zsúfolásig telt, ötrekeszes fiók áll. Elmosolyodik, és a karomra teszi a kezét. „A New York-i bombázók”-nak hívja őket. Nem időzünk sokáig egy témánál, mert hamar megunja őket. A kontár vejéről mesélek neki, akivel megáldotta az ég. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e arra a napra, amikor ügyességemmel el akartam kápráztatni a lányát, és elkezdtem felszerelni a falra a lambériát. Ő is ott volt a nappaliban, amikor nekiálltam. A barkácskönyv szerint könnyűnek kellett volna lennie. Szereti ezt a történetet, így kissé felélénkül. A kezével olyan

mozdulatot tesz, mintha a falra szerelne fel valamit. Arról beszél, hogy mennyi szeget hajlítottam el, miközben a lambériákat próbáltam a helyükre rögzíteni.

— Mindig azt mondogattam neked, hogy még egy elefántot sem találnál el egy apró kővel. Emlékszel, Michael?Hát persze. Miután elkótyavetyéltem féldoboznyi szeget és tönkretettem egy lap lambériát, tovább romboltam

volna az önbizalmamat, ha Al nem lép közbe.— Ti, írek, soha nem tanultok semmiből.Al a családjával együtt költözött Olaszországból Amerikába. Fiatalként sok mindenért meg kellett szenvednie.

Elsajátította az új nyelvet, és az emigránsok szegény életét élte. Szenvedélyesen szeretett tanulni. Gyakran kérdezte meg tőlem a beszélgetéseink folyamán, hogy „mit loptam aznap a szememmel”? Ő maga állandóan lopkodott. Megfigyelte, hogy dolgozik például egy mesterember, és a munka menetét elraktározta a memóriája egyik rekeszében. Amikor szüksége volt rá, csak kihúzta a fiókot, és már tudta is, mit kell tennie. Elmesélem neki, hogy még ma is gyakran vannak gondjaim a házkörüli munkákkal, a vízvezeték-szereléssel és az elektromos dolgokkal. Látom rajta, hogy szívesen segítene, ha eszébe jutna, hogyan kell csinálni. Újra úgy tesz, mintha a falra szegezné a lambériát, és mindketten mosolygunk. Manapság egyre kevesebb dologra emlékszik.

Al az évek során olyan sok könyvet olvasott el, hogy megtölthetett volna vele egy kisebb könyvtárat. A betűk iránti szenvedélye mindannyiunkra átragadt. Rendkívül élethűen tudta elmesélni a történeteket. Emlékszem, egyszer beszélt nekünk Irving Stone Michelangelóról írt regényes életrajzáról, s én másnap már be is szereztem magamnak a könyvet. Most erről beszélgetünk. Tudom, hogy emlékszik rá, mivel a tekintete a mennyezetet fürkészi. Vajon oda festi le gondolatban a jeleneteket? Megkérdezi, hogy nős vagyok-e, és hogy vannak-e gyermekeim. Elmondom neki, hogy a lányával nemrég ünnepeltük huszonötödik házassági évfordulónkat, és öt gyönyörű unokája van.

— Az íreknek nem lehetnek gyönyörű gyermekei — mosolyog a saját viccén.Az éjjeliszekrényen álló fényképre mutatok, és végigsorolom a gyerekek nevét. Nem emlékszik rájuk. Felidézem,

ahogy annak idején a térdén lovagoltak, és ő együtt bújócskázott velük a lakásában. Elrejtőztek az egyik szekrényben, és csendben vártak a hunyóra. Amikor a nagyapjuk kinyitotta az ajtót, benézett minden egyes kalap és sál alá, s a nevüket kiabálta. Természetesen hallotta a kuncogásukat, de úgy tett, mintha nem tudná, hogy ott rejtőznek, és elszántan tovább kereste a kópékat. Aztán hirtelen benyúlt a kabátok és öltönyök közé, s elkapta őket. Tudom, hogy erőlteti az agyát, de az emlékek nem jönnek felszínre.

— Mindig ezt csináltam, amikor játszottunk? — kérdezi.— Igen, és a gyerekek imádták.Nagy becsben tartom ezeket a történeteket. Al számára most már a szobája jelenti a világot. Én csak látogató

vagyok nála. Remélem azonban, még sokáig gondoskodhatok arról, hogy a világa fennmaradjon.

Michael Haverty

Az ajándék

A plébános értem jött autóval, hogy elvigyen a ravatalozóba. Örültem neki, mivel hűvös márciusi nap volt. Az odakint süvítő szél ugyanolyan jeges volt, mint a lelkem. Tizenhét éves keresztfiamat, Michaelt másnap reggel temettük. Két évvel ezelőtt találkoztam vele először. Egészségügyi asszisztensként dolgoztam, és hatvanhárom éves koromban úgy döntöttem, hogy nyugdíjba vonulok. A felettesem azonban megkért, hogy vállaljam el a tizenöt éves, izomsorvadásban szenvedő beteget. Éjféltől reggel nyolcig kellett rá vigyáznom, és általában nem dolgoztam ebben az időszakban, de Michael otthona csak néhány percnyire volt a házamtól, így igent mondtam. Az édesanyjával szerény otthonukban találkoztam. Az elmúlt években rengeteg betegem volt, de a fiú állapota váratlanul ért. Harminckét kilogrammot nyomott, óriási barna szeme és selymes barna haja volt, s a mosolya beragyogta az egész szobát. Teljes ellátásra volt szüksége. Béna karja a mellkasán nyugodott, a lába pedig be volt hajlítva. Egyedül képtelen volt testhelyzetet változtatni. Kedvenc kifejezése a „semmi gond” volt, melyet — mint később megtudtam — Alftól, a tévében szereplő földönkívülitől tanult. Michael szobája egyébként tele volt Alf képmásaival.

A hosszúra nyúló éjszakákon Michael megtanított nintendózni is, bár míg az ő emberkéi ügyesen vették az akadályokat, az enyémek sorra lezuhantak a szakadékokba. Egyik este azonban egészen jól teljesítettem, de aztán Michael huncut tekintetét látva, rá kellett döbbennem, hogy a fiú könnyebb fokozatra állította a játékot. Sokat nevettünk együtt. Minden reggel, amikor magára hagytam, a lelkem egy része ott maradt vele. Alig vártam, hogy este legyen, és újra láthassam. Néhány héttel később az édesanyja beleegyezett, hogy alkalmanként nappal is a fiúval lehessek. Arra bíztattam, hogy menjen el nyugodtan otthonról, és foglalkozzon egy kicsit magával is. Megfogadta a tanácsomat. Rájöttem, hogy Michael elkötelezett szurkolója a város Buffalo Bills nevű rögbicsapatának. Olyan izgatott volt, amikor a meccseket néztük a tévében, hogy lelkesedése rám is átragadt. Felhívtam a csapat irodáját, és néhány nappal később az egyik játékos ellátogatott hozzá. Csodálatos délutánt töltöttek együtt, s a találkozásról készült képekből posztert készítettünk. Michael egyszer meglátta Barbara Busht a tévében.

— Úgy néz ki, mint egy kedves nagymama.Másnap első dolgom volt írni Mrs. Bushnak. Később, amikor megérkezett a válasz a Fehér Házból, Michael tágra

nyílt szemmel, döbbenten meredt a feladóra. Nem árultam el ugyanis neki, hogy levelet küldtem Mrs. Bushnak, mert

attól tartottam, hogy az elnök felesége nem reagál rá. A levél meleg hangú, figyelmes, bátorító sorait bekereteztük, és felakasztottuk a falra. Michael sokszor elmondta, hogy milyen szerencsés, amiért mellette van az édesanyja, a barátai és én. Én ugyanígy éreztem. Megbeszéltem az édesanyjával, hogy a fiú néhány napot az én házamban tölthet. Úgy terveztem, hogy az ebédlőben lesz a főhadiszállása, hogy kiláthasson a hatalmas panorámaablakon. Felhívtam egy használtbútor kereskedőt, és eladtam neki az ebédlőgarnitúrát. A gyógyszerészem kölcsönadott nekem egy kórházi ágyat, az izomsorvadásban szenvedő betegek szövetségétől pedig kaptunk egy tolókocsit, amelynek támláját vízszintes helyzetbe lehetett állítani, hogy Michael napközben is tudjon benne feküdni. Felülni ugyanis nem tudott. A plébánosunk néhány hónappal azelőtt megkeresztelte, és nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a keresztanyja lehettem. Beültettem a tolószékébe, és eltoltam a közelben lévő templomba. Közelmentünk az oltárhoz, és az atya így szólt:

— Imát mondtunk Michaelért, s most láthatjátok, itt van közöttünk.A fiú nem tudta, hogy a templomban tapsolni is szoktak, ezért meglepődve fogadta a kitörő tapsvihart. Hazafelé

menet elmondta, hogy boldogan halt volna meg aznap. Persze erről szó sem volt, sőt, amíg nálam vendégeskedett, két kilót hízott. Michael mindenkivel jóban volt, soha nem panaszkodott, és mindig mosolygott. Elmesélte nekem, hogy ha lehetne, futballista vagy rendőr lenne. Egyedül azt sajnálta, hogy az édesanyjának nem lesznek unokái. Egyedüli gyermek volt, s a két nagybátyja már régebben meghalt izomsorvadásban.

Michael tizenhetedik születésnapja igazi ünnep volt. Barátok és rokonok látogattak el hozzá, én pedig felkértem egy hivatásos bohócot, hogy gorillajelmezbe bújva szórakoztassa a meghívottakat. Rengeteget nevettünk. Michael sok ajándékot kapott, és mindenkit megajándékozott csodálatos mosolyával. Megkért, hogy a tizennyolcadik születésnapjára hívjak fel hozzá egy hastáncost. Sajnos ezt már nem élhette meg. Két héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt meghalt. Az édesapja és én beléptünk a zsúfolásig telt ravatalozóba. Michael egyszer elmondta, hogy szerinte az ő családjában is vannak angyalok. Tudtam, hogy igaza van. Az édesanyja átnyújtott nekem egy borítékot. A fia, a halála előtti este megkérte, hogy írja meg nekem ezt a levelet. Michael biztosított a szeretetéről és azt üzente, hogy rendkívül szerencsésnek tartja magát, amiért megismerhetett. Szeretné, ha mindig mosolyognék, és ha este felnézek az égre, az első csillag, amely kigyúl, ő maga lesz, és visszamosolyog majd rám. Kilenc év telt el azóta, de mindegy, milyen idő van odakint, alkonyatkor kilépek az ajtón és elgyönyörködöm abban a tündöklő csillagban, amely ugyanolyan ragyogó és szép, mint a fiú, akitől kaptam.

Mildred Shreve

Mr. Michael Ted rendkívüli előadása

Michael Ted Williams a múlt héten távozott az élők sorából. Kilencvennégy éves volt. Magas, ösztövér alakja emberemlékezet óta hozzátartozott Sawyerton Springs történetéhez. Gyermekkoromban, iskola után gyakran megálltunk Mr. Michael Ted házánál. Már akkor is idős volt, de nem látszott rajta. Mindig mosolygott, és a macskáival lakott egy hatalmas, kétszintes házban. Mr. Michael Tednek tízezer macskája volt. Legalábbis úgy tűnt. Macskák heverésztek a házában, a háza előtt, a háza körül és a háza tetején. Egyetlen szoba volt csupán a házában, ahová az állatok nem tehették be a lábukat. Ezt a helyiséget az egész város jól ismerte, mivel a legtöbben már ellátogattunk ide. Mi, fiatalok úgy gondoltuk, hogy menő, de a felnőtt populáció többsége bolondnak tartotta Mr. Michael Ted Williams-et. Az Elvis-szobáról beszélek. Mr. Michael Ted imádta Elvis Presleyt. Furcsának találtuk, hogy egy idősebb úr ilyen elvakultan rajongjon egy énekesért, de mégis kedveltük őt.

— Bing Crosby és a többi léhűtő mit sem ért a zenéhez — mondogatta gyakran. — Elvis az abszolút befutó. Remek hangja van, jól színészkedik, és szerette az anyját.

Az Elvis-szoba a második emeleten, a folyosó végén volt. Úgy nézett ki, mint egy szentély. A polcokon több száz fotó állt, melyeket Elvis képével díszített üvegek és bábok tartottak. A falakat a filmjeiről készült poszterek fedték: Acapulcói vakáció, Viva Las Vegas, Katona blues és a Lányok, lányok, lányok. Az ajtó mellett álló irattartó szekrény rejtette Elvis eredeti borítóban lévő kislemezeit. Százhuszonkilenc jegy sorakozott szépen, egymás mellé téve az asztalon. Mind-mind egy olyan koncertről maradt emlék, melyen Mr. Michael Ted részt vett.

— Ez az a sál, melyet Elvis viselt Louisville-ben — mesélte, miközben egyik látogatóját végigvezette a szobán. — Látja ezt a foltot? Az ő verejtéke. Ez itt egy pattogatott kukoricás doboz Tallahassee-ból. Valaki feldobta a színpadra, s amikor Elvis visszarúgta, én elkaptam. Ott voltam a közelében, az első sorban álltam.

Előfordult, hogy valamelyik kölyök komiszságokat hordott össze a Királyról, hogy felhergelje Mr. Michael Tedet. A gonoszkodás mindig elérte a várt hatást. Egyszer Jeff Deas Elvis gyógyszerfüggőségére tett megjegyzést. Mr. Michael Ted elmagyarázta neki, hogy kedvencének migrénjei voltak egy régi karatesérülés miatt, s hacsak Jeff nem akarja első kézből megtudni, milyen egy karatesérülés, tartsa meg magának a fájdalomcsillapítókról alkotott véleményét! Amikor Elvis 1977-ben meghalt, Mr. Michael Ted az unokaöccsére, Billy Patre bízta a macskáit, és elindult Memphisbe. Láttuk, amikor az autójával elhajtott az iskola előtt. A szeméből patakzottak a könnyek. Több ezer rajongóval egyetemben, három napig állt Graceland kapujánál, hogy lerója tiszteletét a Király előtt. Ott ismerkedett meg a Mississippi állambeli DeKalb-ból való, vele egykorú, Patsy Jones-szal, aki életében csak egyszer találkozott Elvis-szel, egy vasúti állomáson. Lekéste a csatlakozást, és nem volt nála pénz, hogy megvacsorázzon.

Patsy megmutatta Mr. Michael Tednek az ötdolláros bankjegyet, amit Elvis adott neki ételre. A férfi elragadtatva fogta a kezébe a pénzt, és megkérdezte a nőtől, hogy miért nem költötte el. Patsy túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy enni tudjon, ráadásul ez volt a legszebb dolog, amit valaha is tettek érte. Amikor Mr. Michael Ted Williams visszatért a városba, szomorúság ült a tekintetében.

— Elvis túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon — mondta —, de azért szép élete volt. Csillapította az emberek magányát, s ezért külön hálás leszek neki. A zenéje örökre velünk marad... és megőrizzük az emlékét.

Ettől a naptól kezdve egészen múlt héten bekövetkezett haláláig, Mr. Michael Ted Elvis iránt érzett rajongása egyre fokozódott. Képes volt több száz kilométert utazni csak azért, hogy találkozzon valakivel, aki ismerte az énekest. Még több emléktárgyat vásárolt, és a helyi középiskolában évente megrendezte az Elvis-bált. Az Elvisnek és Priscillának öltözött gyerekek egész este a Király dalait hallgatták. Mr. Michael Ted szerint ugyanis Priscilla volt az egyetlen nő, akit Elvis valaha is igazán szeretett. Egy évvel ezelőtt Mr. Michael Ted kezdte elajándékozgatni a macskáit.

— Tudják, már nem vagyok mai csirke, és ezeknek a szőrlabdáknak szükségük van valakire, aki tovább rugdossa őket.

A város majdnem minden lakója befogadott egy-két macskát. Tudtuk, hogy Mr. Michael Ted a halálára készül. Azt azonban egyikünk sem sejtette, hogy milyen furcsa tervet eszelt ki.

— Munkába menet megállok a banknál — mondta Billy Pat a feleségének, Ginnynek egy szerda reggelen. — Mindent elrendeztem, de a végrendelet szerint a nagybátyám a bank széfjében helyezte el a temetésére vonatkozó utasításokat.

Az elhunyt legközelebbi, vérszerinti hozzátartozójaként Billy Pat feladata volt, hogy teljesítse a halott végakaratát. Valójában minden egyszerűen zajlott. A ház a metodista egyház tulajdonába került, mivel Mr. Michael Ted felekezetét tekintve oda tartozott. Az ingóságokat — az Elvis emléktárgyak kivételével — a barátok és a család között osztották szét. A becses kincseket becsomagolva küldtek el a Mississippi állambeli DeKalbba, egy bizonyos Patsy Jonesnak. Billy Pat követte a banktisztviselőt a páncélterembe, ahol a férfi kinyitotta a 30024-es számú rekeszt, és kivette belőle az „utasítások” feliratú borítékot. Billy Pat megköszönte a segítséget, és kocsijával azonnal Sawyerton Springs egyetlen temetkezési vállalkozójához, Max Reedhez hajtott. Max az előcsarnokban várta Billy Patet, elvette tőle a borítékot és biztosította róla, hogy mindent elintéz.

— Dél körül felhívlak, hogy tisztázzuk a részleteket, de szerintem a temetés időpontja legyen péntek délután két óra.

Billy Pat tíz perccel később ért az irodájába, s a titkárnője abban a pillanatban a kezébe nyomta a telefonkagylót.— Mr. Reed keresi. Bizonyára fontos lehet a dolog, mivel ragaszkodott hozzá, hogy tartja a vonalat, amíg ön ide

nem ér. Az az igazság, hogy már legalább hét-nyolc perce vár!Billy Pat zavartan felvonta a szemöldökét, és átvette a nőtől a telefonkagylót.— Max, itt Billy Pat beszél.— Olvastad a nagybátyád utasításait? — kérdezte Max.— Nem — válaszolta a férfi, — Ki sem nyitottam a borítékot.— Említette valaha neked, hogy mire készül?— Nem, nem hiszem.— Tehát Mr. Michael Ted egy szót sem szólt a temetéséről?— Csak annyit mondott, hogy tartsam be az utasításait. Tulajdonképpen miről van szó?— A legnagyobb búcsúztatást kérte, amit ez a város valaha látott. Vagyis biztosra veszem, hogy soha senki nem

fog többé ilyesmit látni. Az isten szerelmére, azonnal gyere el hozzám... nem fogsz hinni a szemednek!Pénteken délután két órakor, a Beauman’s Pond metodista templomban olyan sokan gyűltek össze, hogy egy tűt

sem lehetett leejteni. Meg merem kockáztatni, hogy a város minden egyes lakosa, beleértve a gyerekeket, a nőket és a férfiakat, részt vett a szertartáson. A koporsó mellett több sorban álltak a gyönyörű szegfű- és rózsakoszorúk, melyeket olyan különféle feliratokkal ellátott szalagok díszítettek, mint például: „SOSEM FELEDÜNK!”, vagy „ÖRÖKKÉ A SZÍVÜNKBEN ÉLSZ!”. A templom szószékéhez vezető lépcső közelében helyezték el a Miss Luna Myers és Miss Edna Thigpen által készített búcsúajándékot. A hölgyek bíborszínű kardvirággal és hófehér krizantémmal futtattak be egy műanyag telefont, és egy kartonlapot tettek rá, melyen a következő állt: „JÉZUS HÍVTA, MICHAEL TED PEDIG VÁLASZOLT”.

Max Reed halálra vált arccal, félrehúzódva állt a teremben. Tudta, hogy mi következik, s bár szinte szentségtörésnek érezte, mégis pontosan követte az elhunyt utasításait. Ward lelkész a szószéken ült, s miközben állandóan a homlokát törölgette egy zsebkendővel, zavartan hol az egyik, hol a másik lábát rakta keresztbe. Talán a háttérben szóló „Love me tender” című dal miatt volt nyugtalan. Az új dolgok mindig felizgatták a lelkészt, ráadásul még soha nem tartott Elvis-féle temetést. Max Terri Henley felé intett, aki felment a szószékre, hogy elénekeljen néhány dalt. „Ez nevetséges — gondolta a nő. — Ilyesmit előadni egy temetésen?!” Terri a „Hounddog”, a „Heartbreak Hotel” és a „Teddy Bear” című számot énekelte el. Amikor befejezte, elfojtott kuncogást hallott a gyülekezet irányából.

— Köszönöm. Nagyon köszönöm.Ezután Ward lelkész úr következett.— Testvéreim, azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk egy jó baráttól. Rendkívül különös ember volt.A lelkész később bevallotta, hogy „pályafutása” során ez volt az egyetlen olyan mondat, melyre az egész

gyülekezet egyöntetű ámennel felelt. Ward lelkész elmondta a saját beszédet arról, hogy milyen kiváló ember volt Mr.

Michael Ted Williams, majd szünetet tartott, és maga elé suttogta a saját imáját: „Drága, jó Istenem, segíts, hogy minél hamarabb túl legyek a következő részen!”.

Max korábban odaadta a lelkésznek a levelet, melyet a borítékban talált.— S most, hölgyeim és uraim — folytatta Ward lelkész —, eljött a pillanat, melyre vártak. Bemutatom önöknek az

Alabama állambeli Sawyerton Springsből származó Michael Ted Williamst.Max Reed bekapcsolta a kazettás magnót, és a koporsó felé indult. Ahogy a termet megtöltötte a 2001 Űrodüsszeia

című film zenéje, Max lassan felemelte a koporsó fedelét. A gyászolók (már ha lehet őket így nevezni), felálltak, és kíváncsian figyelték a történteket. A dal leghangosabb részénél, amikor a koporsó fedele teljesen kinyílt, a gyülekezet tapsolni kezdett. A villogó égők között ott feküdt Mr. Michael Ted Williams. A haja ébenfeketére volt festve, műbarkót és aranyszínű szmokingot viselt. A szertartás után mindenki egyetértett abban, hogy jól festett, bár akadtak néhányan, akik szerint természetellenesnek tűnt. A város lakói egyöntetűen elismerték, hogy pontosan úgy nézett ki, ahogy előre eltervezte. Mint egy kilencvennégy éves Elvis! Mondanom sem kell, hogy soha senki nem fogja elfelejteni Mr. Michael Tedet. Nagyszerű fickó volt, aki még a halála után is megnevettetett bennünket. Elképzeltem, ahogy huncut vigyorral az arcán leírja az életünk legkülönlegesebb élményének számító temetési szertartás menetét. A gyülekezet még egy alkalommal tört ki tapsviharban, az elhunyt iránt érzett tisztelet és megbecsülés jeleként. Tisztelegtünk a jól végzett munka elismeréseként, legyen az akár az imént látott előadás, vagy maga az élet. A gyülekezet egy emberként állt fel, és éljenzett, amikor a koporsót kivitték a templomból. Ward lelkész széles mosollyal az arcán nézett végig a nyáján.

— Hölgyeim és uraim, most már hazamehetnek. Mr. Michael Ted elhagyta az épületet, az előadásnak vége!

AZ OKTATÁSRÓL ÉS A TANULÁSRÓL

Mindannyian tanítók vagyunk, legalábbis így kellene, hogy legyen. Bárki, aki megosztja valakivel az élményeit, tanító. Ha nem osztjuk meg másokkal élményeinket, megtagadjuk őket.

Elie Wiesel

Szkanderverseny

Csokoládébarna, rakoncátlan fürtjei vidáman libbentek ide-oda, ahogy hajlékony kis lábain forgolódva betáncolt az osztályomba. A teremben elővettem a tananyagot, melyet meg kellett értetnem ezzel az izgő-mozgó kis elsőssel. Szemben ült velem, s vékony lábai megállás nélkül ide-oda hintáztak egy ugrókötelezés közben kántált versike ütemére, melyet halkan mormolt. Miközben megragadta az elé tett ceruzát, alsóajkát felső ajkára csúsztatta, hogy eltüntesse az ebédről ott maradt apró morzsákat. Pajkos, tágra nyílt szeméből kiolvastam, hogy mindenben a kedvemben akar járni. Miközben diktálni kezdtem a szavakat, derűsen rám mosolygott.

— Bogár. A bogár átrepül a virág fölött. Bogár.Figyeltem, ahogy görcsösen markolja a ceruzát, és a „b” helyett „d” betűt, a „g” helyett pedig hatost ír.— Az a „v” betű inkább „u”-nak látszik.A mosoly lassan eltűnt az arcáról, és megadóan átadta helyét az elkeseredettségnek. A kislány haragosan nézett

kicsiny öklére, mintha az ujjait hibáztatná ügyetlenségéért. Hirtelen elbizonytalanodtam, és kezdtem kétségbe vonni a módszeremet. Egy rövid ideig csendben ültünk és mindketten kínos helyzetünkön gondolkoztunk, majd a lábacskák váratlanul újra felvették a gyerekdal ritmusát. A kislány letette a ceruzát, és olyan csintalan, élettel teli tekintetet vetett rám, hogy szinte a lélegzetem is elakadt.

— Tetszik velem szkanderozni? — kérdezte, és kihívóan rám vigyorgott.Csak lassan esett le a tantusz, de azért óvatosságból visszakérdeztem.— Hogy akarok-e veled szkanderozni?Nem látszott olyan gyereknek, aki egykönnyen hagyja magát lebeszélni elhatározásáról. A kérdéséből arra

következtettem, hogy kifejezetten jónak tartja magát ebben a tevékenységben, és egy tapodtat sem mozdul, amíg ezt be nem bizonyíthatja nekem. Rövid tanácskozás után négy menetben állapodtunk meg, mivel pontosan ennyi leírásra váró szó állt a papíromon. Amikor végeztünk, győzelme teljes mámorában száguldott ki az osztályteremből. A kislány tanítási módszereimről alkotott néma, ámde annál hatásosabb véleménye arra késztetett, hogy átértékeljem az elveimet. Új szabályokat vezettem be.

Egyes paragrafus: törvénytelen tanulási nehézségekre hivatkozva alattomosan rajtaütni a kisdiákokon, s megfosztani őket a jókedvtől és a táncikálástól.

Kettes paragrafus: ha valaha is megszegném az egyes szabályt, a nagyszünetet a kiütőző hatodikosok között kell eltöltenem.

Renee Adolph

A ketrec

Csak az számít, amit akkor tanulsz meg, ha már azt hiszed, mindent tudsz.

A. C. Carlson

Emlékszem, hogy már a folyosón hallottam féktelen, rémisztő ricsajukat. Alig töltöttem be a huszonkettedik évemet, s makacs friss diplomásként (bár bizonyára akad, aki tapasztalatlanságnak vagy nagyképűségnek nevezné) készen álltam, hogy szembe nézzek a kihívással. Egy adó-vevővel felszerelt, őszinte mosolyú biztonsági őr kísért a teremhez, s közben szánakozva méregetett. Előző este kaptam egy telefonhívást, hogy a portsmouth-i városi iskolának azonnal helyettesítő tanárra van szüksége. Az „átjáró” osztály olyan diákokból állt, akik viselkedési problémákkal küszködtek. A nevét azért kapta, mert a legtöbb ide járó gyerek túl fiatal volt még ahhoz, hogy abbahagyja a tanulást, de túl koros ahhoz, hogy rendes iskolába járjon. Az épületet az 1940-es években emelték a külvárosi gyerekeknek, de a környék az évek múltával a belvárosba olvadt. Állandó tanáruk idegösszeroppanást kapott februárban, s a március is épp csak hogy elkezdődött, de már én voltam a tizenhatodik oktatójuk. Miután a tizenhárom tanár nyolc napon belül távozott, az iskola biztonsági szolgálata és az igazgatóhelyettes vették át a gyermekfelügyeletet. Akkor még nem tudtam, de az iskolában tanítók a veszélyes vadállatok ketrecének nevezték el az osztálytermet, ahol senki nem várta be, hogy élve felfalják.

A 211-es tanterem a terjedelmes iskolaépület végében, a lépcsők mellett helyezkedett el. Megköszöntem a biztonsági őrnek, hogy elkísért, majd beléptem a terembe. Huszonnyolc szempár meredt rám. Némelyik zöldes volt, de a legtöbb sötét, szénfekete, akár a hamu a kandallóban. Felnőtt tekintetek néztek rám, gyermekek arcából. Bár akadtak köztük tizenkét, tizennégy és tizenöt évesek is, a többség tizenhárom éves volt. Megálltam az ajtóban. Két ablaküvege betört, az alján pedig akkora lyuk tátongott, hogy a diákok ki-be mászhattak rajta, még akkor is, ha be volt zárva. A faliújságok csupaszon tátongtak, csak a széleiket fedte régi, kopott krepp-papír. Némelyik diák engem figyelt, de akadt, aki ügyet sem vetett rám, s tovább folytatta, amit az érkezésem előtt elkezdett. A hangzavar nem csillapodott. Az órámra pillantottam: 8:19-et mutatott. Nem szóltam semmit. Újra az órámra néztem. Előre megtanultam néhány nevet, és láttam, hogy a kiválasztottak melyik padra tették le a tankönyveiket. Végül megköszörültem a torkomat, és az általam „tanári kifejezésmódnak” nevezett hangnemben szóltam hozzájuk:

— Annyival tovább kell itt maradnotok tanítás után, amennyivel megrövidítitek az órát.Ismét megnéztem, hány óra. Némelyikük az égnek emelte a tekintetét, mások továbbra is figyelmen kívül hagyták,

amit mondtam. Az ötletem nem igazán vált be. A biztonsági őr elsétált a terem előtt.— Nincs szüksége segítségre? — kérdezte.— Nincs! — válaszoltam, bár a gyomrom görcsben volt, és legszívesebben világgá szaladtam volna. A férfi

továbbsétált, de biztos voltam benne, hogy nem ment messzire.Még egy utolsó pillantást vetettem az órámra, majd a gyerekekhez fordultam:— Eddig hat percet vettetek el az órából, úgyhogy ennyivel tovább maradtok az iskolában tanítás után. Quentin, ülj

a második sor első padjába, Abdut, te pedig az első sor harmadik padjába. A többieknek egészen pontosan harminc másodpercük van arra, hogy megkeressék a helyüket. Ez idő alatt bemutatkoznék, és 8:45-re megpróbálom megjegyezni a neveteket. Helyesírási gyakorlattal kezdjük az órát, pénteken pedig dolgozatot íratok a mai anyagból.

Hallottam, hogy megindul az ilyenkor szokásos sustorgás: „Honnan tudta a nevemet?”, „Azt hiszi, hogy a tanárunk lehet?”. Természetesen akadt, aki nem fogalmazott ilyen finoman, de ami a legfontosabb, végre mindannyian rám figyeltek. Elővettem egy óriási neonsárga kartonlapot, és ragasztószalaggal a táblára erősítettem. A lapon fekete nagy betűkkel a következő felirat állt:

„CLANCY TANÁRNŐ SZABÁLYAI: A JÓISTEN BEÉRTE TÍZ PARNCSOLATTAL, NEKEM TIZENKETTŐ VAN.”Kisebb, bár ugyanilyen vastagon szedett betűkkel két sorban hat-hat szabály állt. Ezután az osztály felé fordultam,

és bemutatkoztam:— A nevem Clancy tanárnő. Huszonkét éves vagyok, és nemrég költöztem ide Virginiából. New Yorkban

születtem. Két lehetőségetek van. Egy: azt csináljátok, amit mondok, és betartjátok a szabályokat. Kettő: nem engedelmeskedtek, és nem tartjátok be a szabályokat. Mindegy melyiket választjátok, tőlem nem fogtok egykönnyen megszabadulni. Ha a kettes szabály mellett döntőtök, biztosíthatlak benneteket, hogy megkeserítem az életeteket. Bármilyen csínt is eszeltek ki ellenem, nem lesz rám hatással, mivel vagy jól ismerem, vagy én magam is kipróbáltam már kevesebb, mint két évvel ezelőtt. Most pedig névsorolvasást tartok.

Aznap délután 2 óra 36 perckor elengedtem a gyerekeket, 2 óra 37 perckor pedig már az asztalra borulva sírtam. Olyan diákok kerültek a kezem alá, akik nem tudtak meghatározni egy főnevet, fogalmuk sem volt róla, hogy ki az Amerikai Egyesült Államok elnök-helyettese, és úgy olvastak, mint az alsó tagozatosok. A matematikára, a kémiára és a társadalomtudományra már nem jutott idő, mivel kétszer is meg kellett akadályoznom, hogy elfajuljon egy veszekedés, és másik négy diákot fel kellett küldenem az igazgató irodájába. A tanmenet ismeretlen fogalom volt számukra, és az osztály felének nem volt tankönyve.

Összeszedtem magam, és már éppen indulni akartam az igazgatóhoz, hogy szóljak, keressenek holnapra másik helyettesítő tanárt, amikor a pillantásom egy Tameisha nevű lány fogalmazására esett. Miközben azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek velük az ebédszünet után, ők „A legfontosabb ember az életemben” címmel esszét írtak. Tameisha a nagynénjéről írt. Amikor a lány hatéves volt, az édesanyja agyvérzést kapott, így a nővérével és két húgával együtt kénytelen volt a nagynénjéhez és annak négy gyermekéhez költözni. Az édesapja börtönben volt, és Tameisha nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna vele. Bár a dolgozat nyelvtanilag nem volt éppen kifogástalan, a lány őszintén írt a kitartásról és az önfeláldozásról. Elmesélte, hogy a nagynénje hagyhatta volna, hogy ő és a testvérei gyámság alá kerüljenek, mégis magához vette őket. Keményen dolgozott, hogy etessen és ruházzon nyolc gyereket, s megtanította nekik, hogy léteznek fontosabb dolgok a szép ruháknál és a finom ételeknél.

Hirtelen lelkiismeret-furdalásom támadt. A főiskolai gyűrűm számomra tizenhat évnyi tanulás, kemény munka és önfeláldozás megérdemelt gyümölcsét jelképezte. Én azonban mindig szép ruhákban jártam, és finom ételeket ettem. Próbáltam észérvekkel meggyőzni magam, hogy miért kell eltűnnöm erről a helyről. Katolikus magániskolába jártam, fehér voltam és Long Island kertvárosában nőttem fel. A családom átlagosnak mondható, az édesapám egész életében dolgozott, édesanyám pedig otthon maradt, hogy felnevelje a két bátyámat és engem. Mit taníthatnék én ezeknek a gyerekeknek? Megkérdőjeleztem a határozói mellékmondat fontosságát egy olyan világban, ahol az iskola bejáratánál fémdetektorok ellenőrizték a diákokat.

Nem láttam értelmét, hogy az amerikai történelemről beszéljek olyan gyerekeknek, akik még a városukból sem tették ki soha a lábukat. Két tanítványom anyai örömök elé nézett, s a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy min mennek keresztül. Újra elolvastam Tameisha fogalmazását, majd odaléptem a táblához, felírtam a másnapi dátumot, öt lebetűzésre váró szót, valamint nyomtatott nagy betűkkel a következőket:

„AHOGY LEÜLTETEK A HELYETEKRE, ÍRJÁTOK LE ÖTSZÖR A KIJELÖLT SZAVAKAT, KERESSÉTEK KI AZ ÉRTELMEZŐ SZÓTÁRBÓL A JELENTÉSÜKET, MAJD FOGLALTÁTOK ŐKET MONDATBA. JA, ÉS JÓ REGGELT MINDENKINEK!”

A neonszínű kartonlap továbbra is a táblán maradt. A tanév végéig a Hunt-Mapp iskolában maradtam. Nyelvtani találós kérdéseket játszottunk a gyerekekkel, s a nyereményeket a filléres boltban szereztem be. Rap dalok szöveget elemeztük, s az iskolában nekünk volt a legfurcsább faliújságunk. Iskola utáni segélyegyletet nyitottam, és megtanultam a környék összes utcájának a nevét. Ha valamelyik diákom kilencven százalékos vagy annál jobb eredményt ért el egy dolgozatban, tanítás után hazafuvaroztam a saját autómon. Mivel a kocsim szinte mindig tele volt, ritkán értem haza fél négy előtt. Nem tudom, hogy hatással voltam-e valamelyik tanítványom életére. Azt sem tudom, hogy lehetséges-e ez három hónap alatt.

Abban azonban biztos vagyok, hogy ez idő során többet tanultam, mint egy belvárosi iskolában húsz év alatt. Nem mondhatom, hogy a történetem happy enddel végződött. Minden egyes napra, amikor a jó eredményt elért diákokat hazavittem, egy olyan nap esett, amikor dühös és csalódott voltam. Ugyanakkor, ha feldühített valamelyik gyerek, mindig akadt egy társa, aki kivívta megbecsülésemet.

Regina Claney-Hiney

Ne érj hozzám!

Amikor megszólalt a csengő, az irodámból egyenesen az étkezdéhez siettem. Meg vannak a hátrányai, ha az ember egy nagy, belvárosi iskolában tanít. Ezek közé tartozik a zsivajgó, éhező kamaszok csatarendbe állítása is. Húsz éves pályafutásom során tökéletesen kifejlődött a hatodik érzékem, és már messziről megéreztem, ha sötét felhők gyülekeztek az iskola egén. Tudtam, hogy ezúttal „esni is fog”. Több mint negyedórája tartott a szünet, és a lárma egyre nőtt. A diákok felálltak az asztaluktól, néhányan pedig felmásztak rá, hogy jobban lássák a terem hátsó részében kitört verekedést. Alacsony termetű, vékony, és többé-kevésbe értelmes lény lévén jobbnak láttam, ha nem avatkozom bele a tinédzserek csatározásaiba. Ehelyett inkább megpróbáltam visszaparancsolni a nézősereget a helyére. Hátulról megközelítettem két diákot, és óvatosan a vállukra tettem a kezem, hogy rábírjam őket, üljenek le az asztalukhoz. Halkan elmormoltam néhány szót, amikor az egyik fiú hirtelen hátra fordult, megragadta a csuklómat, és ellökött magától. A szemében vad tűz égett, s a szorítása egyre erősödött.

— Ne érjen hozzám! — sziszegte a fogain keresztül.Sajnos sokszor hallottam már ezt a mondatot az indulatos, megfélemlített fiataloktól, s a tanárok általában

engedelmeskedtek a parancsnak. Én azonban azt gondoltam, hogy meg kell érinteni a gyerekeket, még akkor is, ha az ember, hozzám hasonlóan, a testi épségét kockáztatja. Úgy éreztem, mintha elszorították volna a vérkeringést a karomban. Bár megértettem ellenséges viselkedésének okát, mégis dühös lettem. Halkan, de határozottan szóltam a gyerekhez, s a tekintetemből erő és magabiztosság áradt.

— Te megérinthetsz... de csak óvatosan.A szorítás nem lazult. Mozdulatlanul álltunk, s dacosan, kihívóan meredtünk egymásra. A fiú arcán hirtelen furcsa

kifejezés futott át, majd a karja oldalra lendült, és elengedte a csuklómat. Ugyanakkor hátralépett, és az ujjait széttárva előrenyújtotta a karját, mintha így akart volna távol tartani magától.

— Elnézést, de szóltam, hogy ne érjen hozzám. Soha ne érjen hozzám, érti?!— Oké, felfogtam — mondtam nyugodt hangon. — Kérlek, ülj vissza a helyedre!Amikor aznap hazafelé tartottam az iskolából, még mindig előttem volt a fiatalember meghökkent, zavart arca.

Lehet, hogy egy röpke pillanatra elhitte, hogy megértem a felháborodását, s azzal, hogy engedélyt adok neki arra, hogy megérintsen, az együttérzésemet akarom kifejezni? Talán csak képzelődtem. Az elkövetkezendő két napban gyakran lejátszódott előttem az étkezdei jelenet. Eszembe jutott, hogy a fiú talán olyan családban nő fel, ahol az érintés egyenlő az erőszakkal. Amikor hátralépett, a tekintete sebezhetőségről árulkodott. A gondolataim állandóan e körül forogtak, és esténként megemlítettem őt az imáimban. Már nem sok volt hátra a hétvégéig, ezért aztán jókedvűen léptem be az iskola kapuján. Korán érkeztem, s az előcsarnokban csak néhány diák lézengett. Észrevettem, hogy az ismerős fiú éppen előttem halad. „Micsoda lehetőség! — gondoltam magamban. — A jóisten így akarja a tudtomra adni, hogy meghallgatta az imáimat, és ad egy lehetőséget, hogy jobban megismerjem ezt a gyermeket. Segíts, Istenem!” — fohászkodtam. Egy lépéssel mellette termettem.

— Szia! — mosolyogtam rá szélesen. — Mi ez a butaság arról, hogy senkinek sem szabad megérintenie téged?— Senki nem nyúlhat hozzám! — vicsorogta.— Ezt meg hogy érted? Na, és az anyukád? Nem szoktad megölelni néha?A fiú egy mozdulattal elém pördült. A tekintete ismét dühös szikrákat lövellt.— Gyűlölöm az anyámat! Soha nem engedem meg neki, hogy hozzám érjen! — kiáltott rám.A lelkem mélyén azt hittem, hogy ismét erőszakhoz folyamodik, de nem hagytam rá időt, hogy mindezt ő is

fontolóra vehesse.— Na látod! — vágtam rá barátságosan mosolyogva. — Pontosan ezért van szükséged arra, hogy mi, tanárok,

néhanapján megérintsünk. Így akarjuk a tudtodra adni, hogy törődünk veled.

Oldalra biccentettem a fejemet, és megvontam a vállamat.— Érted? — kérdeztem továbbra is könnyed hangnemben.A szája sarka felfelé görbült, de mélyen lehajtotta a fejét, hogy elrejtse előlem az arcát. Ahogy befordultam a

sarkon, visszanéztem, és nagyot kacsintva rámosolyogtam. Nem mozdult, s a szemét le sem vette rólam. Az arca azonban sugárzott, és vidáman vigyorgott rám. Bementem az irodámba, s miután becsuktam magam mögött az ajtót, boldogan a levegőbe öklöztem.

— Ez az!Aznap délelőtt fél tizenkettőkor lementem az étkezdébe. Szokásos helyemre, a bejárathoz álltam, és miközben a

gyerekek beözönlöttek a helyiségbe, megnéztem a diákigazolványukat. Vidáman váltottam velük néhány szót, s ezalatt ellenőriztem, hogy az arcuk megegyezik-e az igazolványon lévő fényképpel. Rutinosan végeztem a munkámat, amikor hirtelen ismerős arckép került a kezembe. Mire felnéztem, a fiú már belépett az étkezdébe. Úgy tett, mintha tudomást sem vett volna rólam, mielőtt azonban továbbment, éreztem, hogy egy pillanatra megszorítja a kezemet. Felemeltem a karomat, hogy visszatartsam a következő diákot, és a fiú után akartam indulni, hogy viszonozzam az érintését, de túl gyorsan mozgott, s hamar távol került tőlem.

Még mindig nem tudtam a nevét, így aztán csak álltam, és azt kívántam, bárcsak utána kiálthatnék. A fiú azonban hirtelen megtorpant, felém fordult, és elmosolyodott. A tekintetéből csodálatos melegség és cinkos megértés sugárzott felém. Tudtam, hogy soha többé nem fogom magamon érezni a haragja tüzét, s talán — ha az imáim meghallgatásra találnak — senki nem hallja majd a szájából azokat a hideg, dühös, magányos szavakat, hogy „ne nyúlj hozzám!”.

Kay L. Pliszka

Két Chris nevű kisfiú

Az elsőszülött kisfiam, Christian (Chris) alig múlt három éves, amikor rákos lett. Két-háromévnyi kezelés és több műtét után nyilvánvalóvá vált, hogy a tanulási képessége jelentős mértékben csökkent. A Rákellenes Alapítvány munkatársai segítségével Chris bekerült egy helyi, speciális iskolába.

Mivel a fiamon kívül volt még egy Chris nevű kisfiú, a tanárnak gondot okozott, hogy megkülönböztesse őket egymástól. Valahányszor felszólította az egyiket, a másik is azonnal válaszolt. A tanár végül úgy döntött, megkérdezi tőlük, hogyan szokták őket otthon szólítani. Chrisnek, felelte a kisfiú, míg a fiam így szólt, „drágaságom”.

Delores Lacy

A jószívű óriás

Egy nagy légitársaságnál dolgozom utaskísérőként. Nemrég történt, hogy éppen az indulni készülő repülőgéphez siettem, amikor a harisnyám beleakadt valamibe, és elszakadt. Hatalmas lyuk lett rajta, de nem volt nálam másik, amire átcserélhettem volna. Szerencsére eszembe jutott, hogy a kijárat közelében van egy bolt, ahol mindenfélét lehet kapni. Amikor sorban álltam a pénztárnál, kinyitottam a tárcámat, és döbbenten láttam, hogy nincs nálam pénz. Arra gondoltam, hogy talán a boltvezető ad nekem egy négydolláros harisnyát és megengedi, hogy később fizessem ki a vételárat. Sokszor jártam már a boltjában, és mindig barátságosan mosolygott rám, bár hivatalosan még nem mutatkoztunk be egymásnak. Amikor a kasszához értem, megmutattam szakadt harisnyámat, és elmagyaráztam a hölgynek, hogy jelenleg nincs nálam pénz.

— Vigye nyugodtan — mondta mosolyogva, s ezzel kimentett kétségbeesett helyzetemből.Magam sem tudom, mi okból, de két hónappal később még mindig nem fizettem vissza a boltvezetőnek a

tartozásomat. Egy nap éppen indulás előtti szokásos teendőimet végeztem a repülőgépen, amikor az egyik utas újságot kért tőlem. A tartó azonban üres volt, így nem tudtam neki adni. Megkérdezte, hogy nem mennék-e ki a váróterembe, hogy vegyek neki egyet. Természetesen beleegyeztem, s kezemben a pénzével elindultam ugyanabba a boltba, ahol annak idején a harisnyát kaptam. Mielőtt beléptem volna, észrevettem a boltvezetőt.

Nagyon szégyelltem magam, amiért nem adtam vissza a tartozásomat, ráadásul a pénztárcám megint nem volt nálam. Ahogy oldalra néztem, megláttam egy hatalmas termetű, kedves arcú férfit. Mielőtt elment volna mellettem, megállítottam, és megkértem, hogy vegyen nekem egy újságot. Mosolyogva beleegyezett, de tudni akarta, miért nem veszem meg én magam. Elmondtam neki, hogy az ok olyan kínos, hogy senkinek sem akarom elárulni.

— Ugyan már, mondja el! Nem hiszem, hogy olyan rossz a helyzet.Addig nógatott, hogy nem tudtam ellenállni a belőle áradó kedvességnek és gyengédségnek. Minél hamarabb

szükségem volt arra az újságra, úgyhogy előadtam neki a történetemet.— Várjon csak! — mormolta, majd hirtelen az ölébe kapott, és bevitt a boltba, egyenesen az eladó elé. Miközben

én nevetve próbáltam magamhoz térni, ő benyúlt a zsebébe, és elővett egy ötdolláros bankjegyet.— Szeretném kifizetni azt a nejlonharisnyát, aminek az árával ez a hölgy tartozik önnek, és kérek egy újságot is.

Később megtudtam, hogy a hatalmas, kedves fickó Rosie Grier volt, az Los Angeles Ram csapatának egykori játékosa, akinek a képe ott függ a Hírességek Csarnokában.

Heather Bull

Egy cseppnyi citrom

Amikor tizenhét éves koromban először találkoztam Mr. Jim Lemonnel, elsős voltam a houstoni Jackson Középiskolában, és nem sok esélyem volt rá, hogy valaha is eljutok az érettségiig. Makrancos kamaszként benne voltam minden kalamajkában, ami a környéken történt. Mr. Lemon amerikai történelmet tanított, s már az első napon nyilvánvalóvá vált az osztály számára, hogy az ő óráin nem lesz rendetlenkedés. Gyorsan rájöttem, hogy más, mint a többi tanárunk. Nem csak hogy fegyelmet tartott, de kiváló pedagógus is volt. Nem elégedett meg az átlagos teljesítménnyel, hanem addig noszogatott és ösztökélt, amíg közepeseimet ki nem javítottam.

Amikor megkaptuk a félévi bizonyítványt, Mr. Lemon magához hivatott, és megkérdezte, mi az oka, hogy történelemből négyes vagyok, a többi tantárgyból pedig kettes és a bukás között ingadozom. Fel voltam készülve erre a kérdésre. Szenvedélyes történetet adtam elő elvált szüleimről, a helyi bűnbandákról, a drogokról, a mindennapos verekedésekről, a rendőrségről, egyszóval mindazon szörnyűségekről, aminek szemtanúja voltam. Mr. Lemon türelmesen elmagyarázta, hogy nem szabad mást hibáztatnom, s egyedül én vagyok felelős a saját életemért. Csak rajtam áll, hogy tudok-e változtatni a helyzetemen, s ha vállalom a felelősséget, fontos dolgokat vihetek véghez. Meggyőzött arról, hogy nem azért buktam meg, mert reménytelen eset vagyok, hanem mert a többi tantárgy esetében nem vállaltam felelősséget az eredményeimért. Mr. Lemon volt az első tanár az életemben, aki megtanított rá, hogy higgyek magamban. Arra ösztönzött, hogy jobb tanuló legyek, s ezáltal megváltoztatta az életemet.

Tíz évvel később beszéltem vele legközelebb, amikor a diplomám átvételére készültem a honolului Chaminade Egyetemen. Hetekig telefonálgattam, mire sikerült rátalálnom, de mindenképpen el akartam neki mondani, hogy milyen sokat jelentett nekem az osztálybeli fegyelmezés. Elmeséltem, hogy leérettségiztem, megnősültem, és van egy kislányom, s hogy jelenleg őrmesteri rangban szolgálok a hadseregben. Legfőképpen azt akartam, hogy tudja, rövidesen magna cum laude diplomázom, miután három évig, heti négy alkalommal, négy órát jártam esti iskolába, s hogy ez soha nem történt volna meg, ha ő nincs. Végül meghívtam, hogy az én költségemen repüljön Hawaiira a feleségével együtt, és vegyen részt a diplomaosztó ünnepségemen. Soha nem fogom elfelejteni, amit akkor kérdezett.

— Megmondaná még egyszer a nevét?Egyike voltam annak a sok száz diáknak, akiknek hatással volt az életére, de persze ő ezt nem tudhatta.Mr. Lemon nem jött el a diplomaosztómra, a távolléte azonban ráébresztett egy rendkívül fontos dologra: az ember

gyakran nem tudja, milyen hatással van másokra. Mindannyiunknak megadatik azonban az a lehetőség, hogy jó vagy akár rossz irányba befolyásoljuk valaki életét.

Rick Phillips

A sepregető

„Mindig a fogalmazástanárnak kell megoldania a problémás gyerekek gondjait.”Utoljára 1991-ben találkoztam Mrs. Jones-szal. Miután kézhez kaptam a diplomámat, büszkén tértem vissza a

Douglas Anderson Művészeti Szakközépiskolába, hogy megköszönjem annak a tanárnak a segítségét, aki megváltoztatta az életemet. Aznap délután az önbecsülésről és a magunk elé tűzött célok eléréséről beszéltem a tanítványainak. Hallottam ugyan a saját hangomat, de a gondolataim az öt évvel ezelőtt történteken jártak. Újra a tanterem sarkában ültem, és elmélyülten csavargattam az ujjaim köré hosszú, fekete hajfürtjeimet. 1986. decemberében, az apám, aki rabbi és tanár volt, kétségbeesésében vitt el a Douglas Anderson Művészeti Szakközépiskolába. Míg ő az igazgatónő irodájában tárgyalt, én a folyosón vártam rá. Csak néhány hangfoszlány szűrődött ki a zárt ajtó mögül. A beszélgetés hangjait balettcipők surrogása és a körülöttem örvénylő különös alakok zsivaja nyomta el. Jól tudtam azonban, miről van szó odabent, és miért vagyok ott. A közelben lévő teremből kihallatszott a metronóm ütemes kattogása, melyet bizonytalan klimpírozás kísért.

— Nem tudom, mit csináljak vele — fakadt ki az apám, s aztán elfojtott, szigorú női hang ütötte meg a fülemet.— Megértem a helyzetét, rabbi, de kizárólag nyaranta tartunk felvételit.Életemben először hallottam sírni az apámat. A zöld ajtóra szorítottam a fülemet, s miközben a hideg fa az

arcomhoz simult, csukott szemmel számolni kezdtem. A pszichiáterem egy hete azt tanította, hogy minden számnál vegyek mély lélegzetet, majd lassan fújjam ki a levegőt. Hétnél tartottam, amikor újra az apám szólalt meg.

— Egy hónapja megerőszakolta az iskolában egy csapat fiú. Oda nem küldhetem vissza.Még aznap felvételiztem a Művészeti Szakközépiskolában, s ugyanabban a zsúfolt Iris gyakorlóteremben kellett

zongoráznom, ahol nem sokkal előttem kínlódott egy sorstársam. Erőteljesen a megsárgult billentyűkre nyomtam az ujjaimat, s beleadtam játékomba az elmúlt időszak fájdalmát, könnyeit és szenvedését. Rachmanyinovot, Beethovent

és apám kedvencét, Chopin Nocturne-jét adtam elő. A tanár bólintott, az igazgatónő a szája elé kapta a kezét és a fejét csóválta, apám arcán pedig csendes megkönnyebbülés áradt szét. Péntekig azonban nem találkoztam Mrs. Jones-szal. Aznap délelőtt tizenegy órakor küldtek át az ő fogalmazásórájára. Az emlékeimben ugyanúgy néz ki, mint akkor. Barna szandált, kék virágmintás szoknyát és fodros galléros, gyűrt anyagból készült fehér blúzt viselt. Állandóan zavart kifejezés ült az arcán, s folyton a nyakláncával, a medáljával vagy a homlokába hulló, kóbor hajtinccsel játszadozott. Amikor elindult a padom felé, észrevettem, hogy csámpásan jár. Nem hajolt fölém, mint a többi tanár, hanem szinte letérdelt mellém, hogy a szemünk egy szinten legyen, és rám mosolygott.

— Ma a naplónkon fogunk dolgozni — mondta halkan. Szappan, orgona és molyirtó illata áradt belőle. — Van nálad egy jegyzetfüzet, amit naplónak használhatsz?

Az osztály érdeklődve figyelte az „új lányt”. Hallottam, ahogy az első padban ülő csinos, szőke lány hangosan mesél szomszédjának „különleges felvételimről.”

— Kérlek benneteket, lássatok munkához! — fordult Mrs. Jones az osztály felé. Kérlek benneteket! Ez volt az első alkalom, hogy egy tanár a fülem hallatára ilyen udvariasan szólt a diákokhoz. Elővettem az iskolatáskámból egy zöld jegyzetfüzetet, és Mrs. Jones a kezemre csúsztatta hűvös, száraz ujjait. — Nagyon örülök, hogy az osztályomba kerültél — suttogta kedvesen.

Azt hiszem, a napló segített, hogy megőrizzem józan eszemet. Attól a naptól kezdve minden gondolatomat papírra vetettem. Pőrére vetkőztem, és úgy rakosgattam bele mondanivalómat a naplóba, ahogy anyám tette bele egyenként a gombócokat a forró vízbe. „Őket” is megemlítettem. Később leírtam a nevüket, majd áthúztam, aztán újra leírtam, s egészen addig folytattam ezt a furcsa játékot, amíg a nevük hallatán már nem szorította össze szívemet a kín. A „nemi erőszak” szót vörössel húztam át, mert úgy éreztem, a kifejezés éget, akár a tűz, s tudtam, hogy hiába akarom kitörölni az emlékeimből, a mély fájdalom, melyet okozott, soha nem fog elmúlni. Mrs. Jones nem ítélkezett felettem, mint a körzeti ügyvéd. Nem kíváncsiskodott, nem próbálkozott és nem kínzott, ahogyan a pszichológusok és a kórházi ápolónők. Nem vádaskodott, nem sértegetett és nem üvöltött, mint eleinte az anyám, de nem is zokogott, mint az apám. Mrs. Jones több lett számomra egy átlagos angoltanárnál és osztályfőnöknél. Társam volt súlyos lelki tusaimban, s mindig elolvasta, megértette a naplóm neki szánt sorait, pirossal írt szavai pedig visszaterelték az életemet a normális kerékvágásba. 1991-ben tértem vissza az iskolába. Végigsétáltam a zsúfolt folyosón (pont kicsengetéskor értem oda), és csodálkozva figyeltem, hogy milyen fiatalnak tűnnek a diákok. Én is ilyen lehettem öt évvel ezelőtt? Nem, szerintem én sokkal, de sokkal idősebbnek látszottam. Mrs. Jones éppen akkor lépett ki a terméből, amikor odaértem. A kezében gyűrött kartondobozt tartott, mely tele volt naplókkal. Először csak rám villantotta mindig zavart tükröző, barátságos mosolyát, de láttam rajta, hogy nem ismert fel. Aztán hirtelen megváltozott a tekintete.

— Tali, te vagy az?Gyakran hallottam, hogy mindig a fogalmazástanár az, akinek szembe kell néznie a problémás diákokkal, és meg

kell birkóznia a gondjaikkal. Egyszóval ő a hűséges sepregető, aki szemeteslapátjával segít összegyűjteni a széthullott mozaikkép kockáit. Talán azért van ez így, mert leírt gondolataink hűen tükrözik gyötrő félelmeinket, sötét titkainkat, és olyan mélyről ássák elő valós lényünket, ahová a természettudományok tanárai képtelenek behatolni. Azért lettem fogalmazástanár, mert nem volt más választásom. Soha nem fogom elfelejteni, amit Mrs. Jones értem tett. Ma már nekem is van egy osztályom, s én is naplókkal teli rongyos kartondobozzal a kezemben igyekszem az órákra. Persze a szemeteslapátot sohasem felejtem el magammal vinni.

Tali Whiteley

A hamis megmentő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hazel nevű hölgy, aki nagyon szeretett egyszerű gospel dalokat énekelni. Elhatározta, hogy jelentkezik a templomi kórusba, de előre figyelmeztette az igazgatót, hogy nem tud kottát olvasni. A férfi nem bánta, csak arra kérte a lányt, hogy ne énekeljen hamisan. Ez nem ment Hazelnek, ezért aztán kimaradt a kórusból. Úgy tűnt számára, hogy az életének nem sok értelme van. Az édesanyja nemrég halt meg, s amikor a lány még fiatal volt, azzal töltötte az idejét, hogy randevúzgatás és gondtalan szórakozás helyett ápolta őt. Következésképpen soha nem ment férjhez. Hatvanéves korában úgy érezte, hogy élete során nem sikerült megtalálnia a boldogságot. Nem volt házastársa, sem gyermeke, ráadásul az énekléssel kapcsolatos álmait sem valósíthatta meg. Szomorúan, elkeseredetten éldegélt egy nagyvárosi ház harmadik emeleti lakásában. Mivel az édesanyja meghalt, egyedül maradt a lerobbant, régi épületben, ahol leginkább szociális segélyből tengődő idős emberek éltek. Egy nap Hazel éppen sétálni indult, amikor a lépcsőházban megpillantott egy hippi külsejű fiatalembert. Dús szakálla és hosszú haja volt. Mire visszatért a házba, a barátai mind az új lakóról beszélgettek.

— Most aztán bajban vagyunk — morogta egyikük. — Ha ezek a nehézfiúk beteszik valahová a lábukat, ott elszabadul a pokol.

Az épületben lakó idős emberek mindannyian megtették a kellő óvintézkedéseket arra az esetre, ha az új lakó tolvaj. Többségük még biztonsági zárat is szereltetett fel az ajtajára és az ablakára. Senki nem bízott a jövevényben. A sustorgás hetekig tartott. Egy este Hazel a szokásosnál később ért haza. Halkan nyitott be a lépcsőházba, nehogy

megzavarja a többi lakót. A második emeleten járt, amikor meglátott egy gyanús külsejű alakot. Ahelyett, hogy kiáltozva visszafutott volna a fölszintre, énekelni kezdett. Hamiskás hangján belekezdett az első dalba, ami eszébe jutott. „Ha viharba kerülsz, egyet se félj, emeld magasra tekinteted, s az Úr majd megvéd.” Ez volt az egyetlen dal, amire emlékezett, de még abban sem volt biztos, hogy jól énekeli a szöveget. Mindenesetre tovább folytatta: „Emeld magasra a tekinteted, és soha nem maradsz egyedül, csak bátran, bátran reménykedve menj, s meglásd, társad rögvest megleled.” Amikor elért a lakása ajtajához, gyorsan kinyitotta, majd gondosan bezárta, és rátolta a biztonsági reteszt is. Hallgatózott, hogy nem motoszkál-e odakint valaki, de mivel teljes csend borult a házra, lefeküdt, s közben hálát adott a jóistennek, hogy épségben hazaért.

Másnap reggel észrevette, hogy valaki egy jegyzetfüzetből kitépett, gyűrött papírcetlit csúsztatott be az ajtaja alatt. Kiderült, hogy a furcsa külsejű, mindenki által rettegett fiatalembertől származik. A következő szöveg állt rajta: „Nem tudom ki maga, de köszönöm, hogy tegnap este énekelt nekem. Már éppen be akartam dobni a törölközőt — öngyilkos akartam lenni —, de aztán meghallottam, hogy azt énekli: „Emeld magasra a tekinteted, és soha nem maradsz egyedül.” Csak azt akarom, hogy tudja, megmentette az életemet. Elköltözöm egy másik városba, ahol keresek magamnak rendes munkát. Köszönöm. Viszontlátásra.”

Robert H. Schuller

Egy felejthetetlen szomszéd

Kilenc, legfeljebb tízéves lehettem, amikor egy idősebb házaspár költözött a szomszédunkba. Szerényen éltek, s a ruházatukban, és az otthonuk berendezésében is olasz őseik ízlését követték. A nőt félelmetesnek találtam: szénfekete tekintete hűvös volt, akár a kavicsok a jéghideg patakban, s merev fehér csipkegallérral díszített, hosszú, fekete ruhákat viselt. Csillogó, fekete lakkcipőjét vékonyka szíj tartotta, s óriási gyöngygomb díszítette. A frizurája madárfészekre emlékeztetett. Az 1930-as évek elején sokan úgy gondolták, hogy az olaszok kivétel nélkül veszélyes bűnözők. Az asszony magányos volt, mivel a környék nem fogadta kitörő örömmel. Szerette a madarakat, s amikor csak alkalma nyílt rá, megetette őket. Lassan körbesétált a hatalmas udvaron, és mindenhová magvakat szórt. Fenyegető tekintetét lesütötte, miközben halkan beszélgetett tollas barátaival. A madarakkal ellentétben, én halálra rémültem tőle.

A férje teljes mértékben különbözött tőle. Társaságkedvelő és barátságos volt, s valahányszor meglátott, magasba emelte a karját, és eszeveszett integetésbe kezdett. Az arcán széles mosoly terült szét, s láthatóvá váltak nagy, fehér fogai. Hosszú, ősz haja szinte úszott utána, s ettől úgy nézett ki, mint egy zeneszerző. Óriási termete volt, s amikor az arcára néztem, a Mikulás jutott róla az eszembe. Néhány hónappal később legendás alakká nőtt a szememben. Bizonyára kevesebb figyelmet szenteltem volna Mr. Continak, ha nincs az az 1928-as Buickja. Amikor egy reggel kitolatott a gyönyörű kocsijával a napfényre, hirtelen ötlettől vezérelve átszaladtam az úttesten, hogy becsukjam utána a garázs nehéz faajtaját. Olyan közel akartam lenni ahhoz az autóhoz, amilyen közel csak lehetett. Mr. Conti hatalmas termete miatt hálás volt, amiért nem kellett kiszállnia a kocsijából, s a barátságos szomszéd kölyök előzékenyen a segítségére sietett.

— Mi a neved, fiacskám?— Jack — válaszoltam.— Nos, Jack, köszönöm. Fogadd el ezt a kis rágógumit!Húsos, májfoltos kezében egy ötdarabos csomagot tartott. 1932-ben ez igazi kincsnek számított. Attól a naptól

fogva, amikor megláttam az autóját, mát rohantam is, hogy kinyissam a garázsa ajtaját, s cserébe mindig megkaptam a rágógumi adagomat. A kapcsolatunk ezen a szinten maradt hónapokig. Nem sokkal később azonban tragédia történt náluk, Mrs. Conti megbetegedett. A madarak éhesen csiripelve hívták barátjukat, de az asszony többé már nem ment ki hozzájuk. Egy nap láttam, hogy fekete gyászfüggöny takarja el a bejárati ajtót. A házra csend borult. Hosszú, fekete autók érkeztek, felvették Mr. Contit, majd egy idő után vissza is fuvarozták az otthonába. Ez idő alatt a Buick a garázs nyirkos sötétjében trónolt. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, miként lehetnék a férfi segítségére, így aztán csak vártam. Telt-múlt az idő, s egy nap végül kinyílt a garázs ajtaja, Mr. Conti pedig ismét visszaintegetett nekem. A zakója ujjára széles, fekete szalag simult.

— Gyere csak ide, Jackie, kapsz egy kis rágógumit!Kényelmetlenül éreztem magam, szégyellősen vágtam át a sárga köves úton. Tudtam, hogy a barátomat veszteség

érte, de fogalmam sem volt róla, mit kell ilyenkor tenni, és hogyan kell viselkedni.— Kimegyek a temetőbe, hogy virágot vigyek a feleségem sírjára. Ha el akarsz kísérni, Jackie, kérdezd meg az

édesanyádat, hogy velem tarthatsz-e.Anya egy pillanatig habozott, majd engedélyt adott a kirándulásra. Megvártam, amíg Mr. Conti kitolat a garázsból

a jókora zöld Buick-kal, majd bezártam utána az ajtót. Bekászálódtam a régóta imádott autó ülésére, és csodálattal végigsimítottam a puha bársonyhuzaton. A csillogó, sima fakormány olyan szépen ragyogott a fényben, hogy kedvem lett volna megérinteni. A motor finoman dorombolt, ahogy végighajtottunk az utcán. Mr. Conti szomorú volt, velem azonban madarat lehetett volna fogatni. A temetőben egy keskeny út szélén álltunk meg, s gyalog sétáltunk el a száraz,

hervadt virágokkal borított friss földhalomig. Mr. Conti csendben dolgozott, s úgy gondoltam, talán azért ilyen óvatos, nehogy megzavarja a felesége álmát. A szuszogás és nyögés miatt először meg sem hallottam halk kérését.

— Kivennéd a kocsiból a locsolókannát, fiacskám, és megtöltenéd vízzel a kútnál? Meglocsolnám ezt a növényt, hogy életben maradjon.

Nem azt mondta, hogy „el ne pusztuljon”. A legszebb ajándék, amit tőle kaptam, a pozitív életszemlélete volt.Megragadtam a kút hatalmas vaskarját, s miközben le-fel mozgattam, a hűvös, friss víz a kannába spriccelt. Nehéz

volt, s miközben visszacipeltem a sírhoz, egyfolytában a lábamhoz ütődött. Mr. Conti még egyszer körülnézett, hogy minden rendben van-e, majd keresztet vetett, és halkan elbúcsúzott a feleségétől. Az autó felé menet a vállamra tette a kezét, és így szólt:

— Azt hiszem, Jackie, mindkettőnknek szüksége lenne egy kis kikapcsolódásra. Álljunk meg a golfpályánál, és üssünk egy párat.

A szemem vidáman felcsillant.— Rendben! — kiáltottam.A gyönyörű autó kerekei megcsikordultak a temető kavicsos útján, ahogy elindultunk a golfpálya felé. Amikor

odaértünk, Mr. Conti hozott egy vödörnyi golflabdát, és kiválasztott két ütőt. Felállt a négyzet alakú fadobogóra, amely még inkább kiemelte óriási termetét, majd az ütővel széles mozdulatot írt le. A labda elszállt a kétszáz és a kétszázötven yardos jelzőhely mellett, s a háromszázasnál ért földet.

— Akkor most te jössz, Jackie.Hiába erőlködtem, képtelen voltam néhány méternél távolabb ütni a labdát. Mr. Conti türelmesen megmutatta a

helyes kiinduló helyzetet és az ütőfogást. Tudtam, hogy soha nem lesz belőlem profi golfjátékos, de remekül szórakoztam. Attól kezdve minden héten együtt mentünk a temetőbe, s utána megálltunk játszani a golfpályánál. Nagyon szerettem ezt az izgalmas szertartást, s már vasárnap este számoltam a következő hétvégéig hátra lévő napokat. Mr. Continak több bányája is volt. Szerződéses viszonyban állt az állammal, s ha valahol a környéken utat építettek, biztos, hogy az ő bányáiból szállították hozzá az alapanyagokat. A nyár folyamán gyakran elkísértem üzleti útjaira, s az utazások során megtanított arra, hogyan legyek megértő és igazságos embertársaimmal.

Láttam, amikor vigasztalóan átölelt egy férfit, aki nemrég veszítette el a gyermekét, húsz dollárt adott egy csinos fiatalembernek, aki néhány nappal azelőtt tartotta az esküvőjét. Az egyik régi munkásának megengedte, hogy haldokló felesége mellett maradjon, és megígérte neki, hogy ettől függetlenül is megkapja a fizetését. Amikor eljöttünk a munkás kalyibájából, Mr. Conti küszködve lehajolt a bejárat előtt játszadozó gyerekhez, s miután kedvesen megpaskolta az arcát, a kezébe csúsztatott egy csomag rágógumit. Majdnem mindenki kedvelte őt.

Fiatal voltam még, amikor megtapasztalhattam milyen érzés elveszíteni egy barátot. Mr. Conti hirtelen távozott az élők sorából, miközben a barátaival iszogatott. Vigasztalhatatlan voltam. A temetésére nem mehettem el, mivel nem volt, aki elvigyen. A háza sivár lett, és szomorú. A madarak már régen elhagyták, s vidámabb helyre költöztek. Akkor vettem végső búcsút a mentoromtól, amikor egy nap kinyílt a garázs ajtaja, és valaki kihajtott az utcára a hatalmas Buick-kal. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy az autó eltűnik a kanyarban. S bár a kocsinak örökre nyoma veszett, a kedves, gondoskodó, jókedvűen mosolygó férfi, aki megtanított arra, hogy mindig törődjek másokkal, velem marad az emlékeimben.

Jack Alexander

AZ AKADÁLYOK LEGYŐZÉSÉRŐL

A tettre kész ember számára semmi sem lehetetlen.

John Heywood

Hétköznapi hős

Nem emlékszem rá, hogy gyerekként lett volna kedvenc hősöm, de az életem során sok olyan emberrel találkoztam, akikre felnézhettem, és akiket tiszteltem. Az igazi hősömre csak később akadtam rá, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt előzőleg elképzeltem. Nem volt se gazdag, se híres, nem szerepelt a filmvásznon, és kiváló sportoló sem volt. Csak egy hétköznapi fickó, aki végigkísérte az életemet. Íme itt egy történet az én hősömről, aki egyúttal a bátyám is.

A bátyám, Tony, az orvosi egyetemen ismerkedett meg leendő feleségével, Sheilával. Emlékszem, amikor a diplomaosztón először találkoztam vele. Angliában született, imádott nevetni, és tele volt életerővel. Gyönyörű mosolya elkápráztatott. Sheila ápolónő volt, s abban az időben rendkívül nagy volt az igény a szakképzett nővérekre. Az amerikai kórházak Angliában kerestek munkaerőt, s miután megkapta a munkavállalási engedélyt, Sheila Dallas államban telepedett le. A bátyámmal a Parkland Kórházban látták meg egymást először. A lány nővérként, Tony pedig orvostanhallgatóként dolgozott ott. A bátyám mindig az iskolai dolgokat helyezte előtérbe, s állandó elfoglaltsága miatt soha nem voltak hosszú kapcsolatai. Ezúttal azonban éreztem, hogy nem csak egy múló románcról van szó. Figyeltem őket, ahogy az előadóteremben ültek, és egymás kezét fogva elmerültek a beszélgetésben. A diplomaosztó után Tony a Kentucky állambeli Louisville-ben kapott állást, és Sheila vele tartott. Nem sokkal később Sheila kirándulni ment Kanadába, és amikor vissza akart térni az Egyesült Államokba, nem engedték be, mert lejárt a munkavállalási engedélye. Kitoloncolták az országból, és több mint egy hónap telt el, mire újra visszatérhetett Kentuckyba. Tony ezalatt majdnem beleőrült, annyira hiányzott neki a lány. Ahogy Sheila betette a lábát Louisville-be, összeházasodtak. A következő évben a szüleim, a rokonaink és néhány barát kíséretében Angliába utaztunk, hogy megtartsuk a hagyományos, hófehér ruhával és cilinderrel járó esküvőt. Ettől fogva hivatalosan is megkezdődött közös életük.

Az első néhány év gond nélkül, bár rengeteg költözéssel telt el. Először Új-Mexikóba mentek, majd onnan tovább Texasba, s végül vissza Új-Mexikóba. Ez idő alatt, három év különbséggel megszületett két kisfiúk, Cameron és Sheldon. A bátyám elfogadta az Új-Mexikói Orvosi Egyetem által felkínált állást, és Sheila ugyanazon kórház intenzív osztályán kezdett dolgozni. 1989-ben gyönyörű házat vettek az Új-Mexikó-beli Corralesben. Karám és legelő is tartozott a birtokhoz, s a hegyekre csodás kilátás nyílt a házból. Sheila mindig is rajongott a lovakért, de ezúttal lehetősége nyílt rá, hogy mindennap hódoljon kedvenc időtöltésének. Új-Mexikó káprázatos ősszel, és az 1989. április 22-ére virradó nap sugarai a szabadba csalogatták a családot. Tony horgásztúrára vitte a fiúkat, Sheila pedig elővezette az egyik idomításra váró, új lovat. Senki nem tudja mi történt pontosan aznap, de annyi biztos, hogy Sheila lova elcsúszott a legelőn, és arccal előre, a sáros fűbe dobta gazdáját. A ló rázuhant, és olyan szerencsétlen módon préselte a talajba Sheila arcát, hogy a nő nem kapott levegőt. A szomszédjuk, aki szintén orvos volt, éppen a legelőjén dolgozott, amikor észrevette a földön fekvő asszonyt. Amikor odaért hozzá, Sheila eszméletlen volt, és nem lélegzett. A férfi mesterséges lélegeztetést alkalmazott, és azonnal kihívta a légimentőket, Sheilát abba a kórházba vitték, ahol ő és a bátyám dolgoztak. Tony horgászás közben látta, ahogy felszáll a mentőhelikopter, de eszébe sem jutott, hogy Sheilával lehet valami baj. Aznap későn értek vissza a házukba, s csak akkor tudták meg, hogy mi történt.

Éppen kirándulni készültem, amikor az édesanyám felhívott, és közölte velem a rossz hírt. Az egész család Albuquerque-be indult, hogy Tony mellett legyen. Sheila koponyája összeroncsolódott, lélegeztető gépre volt kötve, és kómában volt. Nem tudtuk, hogy meddig lesz eszméletlen, milyen mértékű károsodás érte az agyát, és fogalmunk sem volt róla, hogy felébred-e egyáltalán a kómából. Emlékszem, halvány elképzelésem sem volt arról, hogy mit mondhatnék Tonynak. A bátyám csak ült a felesége ágyánál, fogta a kezét, és halkan beszélt hozzá. A nővérek, akikkel nemrég Sheila együtt dolgozott, odaadóan ápolták az eszméletlen asszonyt. Elgondolkoztam azon, hogy az ember élete pillanatokon múlhat, és szomorúan gondoltam arra, hogy Tony mindennapjai teljes mértékben megváltoznak majd, ha Sheila állapota nem javul. Hónapokkal a baleset után Tony elárulta nekem, hogy egyszer azt kérte a jóistentől, inkább vigye magával a feleségét, minthogy egész életében gépekre kapcsolva kelljen élnie. Utána különös nyugalom szállta meg, s tudta, hogy minden rendbe fog jönni. Két héttel később Sheila kinyitotta a szemét. Tony és ő ismét új életet kezdtek.

A baleset okozta sérülések nyilvánvalóvá váltak. Sheila nem emlékezett semmire, nem tudott járni, beszélni, önállóan tisztálkodni és enni. Élete minden apró mozzanatánál segítségre volt szüksége. Az orvosok bíztak benne, hogy a mozgató idegek részben visszanyerik eredeti állapotukat, és az asszony képes lesz emlékezni is, de hosszú és fáradtságos út állt előtte. Tony minden napot azzal kezdett, hogy bement a kórházba, fényképeket nézegetett Sheilával, s egyenként elismételte a képen lévők nevét. Majd végigdolgozta a munkaidejét, s utána sietett haza. Ő készítette el az

ételeket, felolvasta a gyerekeknek az esti mesét, és ágyba dugta őket. Bár kimerült volt, mégsem panaszkodott soha. Ez a napirend akkor sem változott, amikor Sheilát néhány hónapra átszállították egy rehabilitációs központba. Végül hazaengedték, de járni továbbra sem volt képes, a beszéde szinte érthetetlen volt, nem tudott írni, és nem tértek vissza az emlékei sem. Nem emlékezett arra, hol találkozott először Tonyval, az udvarlás, az esküvőjük és a gyermekei születése mind-mind kitörlődtek az agyából. Sokáig azt hitte, hogy Tony autószerelő. A bátyám ennek ellenére gondosan ápolta, mosdatta, megcsinálta a frizuráját, elhalmozta ajándékokkal és szeretettel. A javulás csak lassan jelentkezett. Ahogy telt-múlt az idő, a legapróbb eredménynek is örültünk: eszébe jutott egy új emlék, vagy valamelyik családtag neve, fel tudta vágni a tányérjára tett ételt, megfésülködött, és tett néhány lépést a járókeret segítségével.

Bár Sheila lassan haladt az önállósodás felé, a napi teendők nagy része mégis Tonyra hárult. Mindez érzékenyen érintette az asszonyt, aki szemmel láthatóan depresszióba süllyedt. Aggódtam, hogy a házasságuk zátonyra fut, hiszen a szerelem, a nevetés és az élet, amit megosztottak egymással, nem létezett többé. Minden egyes nap küszködést hozott. Aztán eljött az a pillanat, amikor a bátyám hőssé vált a szememben. Egy hétvégén náluk vendégeskedtem, s Tony szokásához híven úgy rohangált fel-le, akár egy őrült. Takarított és főzött, miközben a gyerekek egyszerre nézték a tévét és hallgatták a rádiót. Egyszóval megszokott szombat reggeli káosz fogadott, Tony hirtelen felhangosította a rádiót, és az ujjaival csettintgetve táncolni kezdett a konyha közepén. Mindannyian őt figyeltük, s a két kisfiú talpra ugrott, hogy nevetgélve csatlakozzon az apjához. A gyerekek és Tony rendkívül jól szórakoztak. Ekkor Tony Sheilára nézett, és látta, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Az asszony szeretett táncolni, s úgy tűnt, abban a pillanatban eszébe jutott „előző” életük. Tony szó nélkül odasétált hozzá, és kiemelte a tolószékből. Szorosan tartotta a karjában, miközben a lábát a saját lábfejére tette, és táncolni kezdett vele. Csendben figyeltük őket, s úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Aztán megtört a varázs, és a gyerekek kacarászva csatlakoztak a szüleikhez. Ahogy mindannyian ott ugrabugráltunk a konyhában, Sheila elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Régóta nem láttuk őt mosolyogni, a nevetését pedig egy örökkévalóság óta nem hallottuk. Észrevettem, ahogy Tony a feleségét nézi, s nem csak hogy láttam, de a helyiség másik végében is szinte éreztem a szeméből áradó szeretetet. Abban a pillanatban rátaláltam a hősömre.

Majdnem tíz év telt el a tragikus áprilisi nap óta. Tony, Sheila és a fiúk még mindig Corrales-beli otthonukban élnek, a bátyám pedig továbbra is orvosként dolgozik. Cameron és Sheldon tizenhárom és tizenegy évesek, s mindketten tehetséges sportolók, valamint jó tanulók. Sheila állapota rendkívül sokat javult az elmúlt években. Bottal jár, autót vezet, ellátja a ház körüli teendőket, és ismét ápolónői képesítést szerzett. Bár a régi emlékeket nem sikerült teljes mértékben felelevenítenie, mégis egyre több dologra emlékszik. Továbbra is nap mint nap szembe kell nézniük a kihívásokkal, melyek az olyan emberekre várnak, akik balesetük után sokáig lábadoznak, de a Tony és Sheila között lévő szoros kapocs nem lazult meg az évek során. Elnézem őket, ahogy együtt próbálják leküzdeni a felmerülő nehézségeket, s eszembe jut az a rövidke pillanat, amely megváltoztatta az életemet. Ma már tudom, hogy az egyszerű tettek is komoly változásokat eredményezhetnek az ember sorsában. Tizenegy éve meg nem volt hősöm, akire felnézhettem volna, de mára rátaláltam egy hétköznapi fickó személyében, akit büszkén nevezhetek a bátyámnak.

Shawn Blessing

Osztozz a szenvedők bánatában!

Ha másokon segítünk, azzal magunknak is jót teszünk, hiszen a jócselekedetek beépülnek az élet körforgásába, s mint tudjuk, ki mint vet, úgy arat.

Flora Edwards

Amikor először találkoztunk Ginnyvel, mindannyian a terjedelmes tárgyalóasztal körül ültünk. A megbeszélt időpont után érkezett, és nyomában a férjével, Bobbal, nehézkesen totyogott be a terembe. Szándékosan írtam, hogy „totyogott”, mivel ez a szó jellemzi legjobban egy hathónapos terhes nő járását. Bob leült, és Ginny is megpróbált kecsesen helyet foglalni, de az állapotából kifolyólag nem járt sikerrel. Messzire kellett húznia a széket az asztaltól, s miután lehuppant a helyére, rájött, hogy a pocakja miatt nem tudja az ölében összeforrni az ujjait. Terhes asszony még soha nem vett részt a gyászolók csoportterápiás kezelésén. Észrevettem, hogy kedves mosoly jelenik meg az özvegyek arcán, ahogy Ginnyre és Bobra néznek. Szemmel láthatóan meg akarták könnyíteni számukra a beilleszkedést. A csoport hónapok óta tartott összejöveteleket, s én voltam a kijelölt vezető. Rajtam kívül nyolc nyugdíjas özvegyember járt a kezelésekre. Mindannyian sírtunk, miközben Ginny az első találkozón elmesélte nekünk, miféle veszteség érte. Ő és Bob szorosan fogták egymás kezét, mi pedig hallgattuk a lányuk halálának történetét.

Ginny elmondta, hogy teljesen átlagos nap volt. Ő és a kicsi Shawna vásárolni mentek, majd hazafelé megálltak, hogy hamburgert vegyenek. Shawna egészséges, kétéves kislány volt, s ahogy közeledett a délutáni szunyókálás ideje, egyre nyűgösebb lett. Amikor hazaértek, Ginny kipakolta az autóból a bevásárlótáskákat, majd lefektette aludni a kicsit. Még egyszer megölelte, s érezte, hogy a dundi kis karok szorosan a nyakára fonódnak. Néhány perccel később felhangzott Shawna kiáltása. Ginny még soha életében nem hallott ilyen velőtrázó sikolyt, s miközben az iszonyatos

hangról beszélt, a karja libabőrös lett. Ginny hivatásos ápolónő, így habozás nélkül tette a dolgát. Ellenőrizte, hogy nem zárja-e el valami a légutakat, majd megkezdte a mesterséges lélegeztetést. Amikor Shawna végre önállóan lélegzett, Ginny felhívta a mentőket. Az orvosi jelentésekből kiderült, hogy a következő néhány óra leforgása alatt a kislány légzése többször leállt, de sikerült újraéleszteni. Végül úgy tűnt, hogy az állapota stabilizálódott, így átszállították egy különleges részlegbe. Néhány perccel később ismét kritikus állapotba került, de ezúttal már nem tudták megmenteni az életét. Az egész szörnyűség négy óra alatt lezajlott.

Bob eközben nem tartózkodott a városban, és Ginny nem tudta elérni, mivel a férfi repülővel éppen hazafelé tartott. Aznap este egyedül ment ki a repülőtérre, hogy közölje vele a megrázó hírt. Egyikük sem tudta leírni, mit éreztek akkor. Azt mondták, hogy nem léteznek olyan szavak, amelyek pontosan kifejeznék kétségbeesésüket. Az elkövetkezendő hetekben érdekes volt megfigyelni a csoport tagjaiban bekövetkezett változást. Az özvegyek többé már nem személyes gyászukkal voltak elfoglalva, hanem Ginnynek és Bobnak akartak segíteni. Az egyik asszony kiscipőt kezdett kötni a születendő gyermeknek, a másik előkéket hímzett. A tagok által hozott szokásos csokis süteményeket és kekszeket tápanyagokban gazdag rágcsálnivalók váltották fel. Egyik este Ginny elárulta, hogy már nincs messze a szülés ideje. Bevallotta, hogy retteg, amiért vissza kell térnie a kórházba, ahol Shawna meghalt. Még az is eszébe jutott, hogy otthon szüli meg a gyermekét, de az orvosok lebeszélték róla. Bob együttérzően csóválta a fejét. Felfigyeltem rá, hogy néhány csoporttag összedugja a fejét, és a teremben szinte érezhető volt az izgalom. A foglalkozás után Ginnyt és Bobot kivéve senki nem állt fel a helyéről. Alig tette ki a lábát a fiatal pár, hirtelen felbolydult a társaság.

— Hogyan segíthetnénk nekik?— Ginnynek túl kell tennie magát a félelmén, hogy örülni tudjon a kis jövevénynek.— Még a szülés előtt vigyük el Ginnyt a kórházba, és segítsünk neki, hogy le tudja győzni a rettegését.— Imádkozhatnánk értük?Mindannyian egyetértettünk abban, hogy pillanatnyilag ez a legtöbb, amit tehetünk. A következő héten több

pszichológussal és orvossal konzultáltam. Egyöntetű véleményük szerint nem árthatott Ginnynek, ha még a szülés előtt ellátogat a kórházba. Felhívtam a helyi kórházat, és miután elmagyaráztam nekik, mi a helyzet, szabad bejárást engedélyeztek minden osztályukra. Szóltam annak a három özvegyasszonynak, akik különösen nagy érdeklődést mutattak a házaspár iránt, és megbeszéltem velük, hogy ha Ginny is beleegyezik, a kórház előtt találkozhatunk. Először azokba a szobákba akartuk bevinni a fiatalasszonyt, ahol Shawnával is járt, majd fel akartuk kísérni a szülészetre, hogy megnézzük az újszülött kisbabákat. Végül felhívtam Ginnyt, és elmondtam neki, hogy mi a tervünk. Hosszú csend állt be, aztán hirtelen meghallottam a szipogását. Elfojtott, vékony hangon így szólt:

— Ez az ötlet nem is jöhetett volna jobbkor, Shawna ugyanis ma lenne hároméves. Egész nap a születendő gyermekemért imádkoztam, és kértem Istent, hogy segítsen örömmel várni őt.

Másnap Ginny rendkívül idegesen jelent meg a találkozón. Felmentünk a kórház lépcsőjén, de az előtérben meg kellett állnunk. Ginny azt mondta, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből, és úgy érzi, mintha hatalmas falak zárnák körbe. Elhagytuk az épületet, de felajánlottunk neki egy fagylaltot, ha visszajön velünk a kórházba. Még sohasem találkoztam olyan terhes asszonnyal, aki elutasított volna egy fagylaltot. Ginny sem volt kivétel. A finomsággal minden héten egyszer, egyre beljebb csalogattuk a kórházba. Ginny bátran nézett szembe a kihívással. Volt olyan alkalom, amikor görcsösen szorongatta a kezemet, és láttam, hogy verejtékcseppek jelennek meg a felső ajka fölött. Az első látogatás után azonban többé már nem kellett visszafordulnunk, és tudtam, hogy ezt nem kifejezetten a fagylaltnak köszönhetjük. Végre eljött a nap, amikor Ginny már nem szorította olyan erősen a kezemet, s az egyik héten még el is mosolyodott.

A terápia után dupla adagot kapott kedvenc mentolos-csokoládés fagylaltjából. A következő héten Bob egyedül jött a foglalkozásra. Egy kék szalaggal átkötött, hatalmas csokor fehér rózsát hozott nekünk, és büszkén mutatta az újszülött kisfiáról készült kinagyított képet. Elmesélte, hogy Ginny magabiztosan ment be a kórházba aznap, amikor a kisbaba megszületett. Úgy érezte, csoda történt, s mi osztoztunk lelkesedésében. Én voltam azonban az egyedüli, aki tudta, hogy valójában két csodának is tanúi lehettünk. A szülés után még néhány hétig megtartottuk a találkozókat, de hamar kiderült, hogy senkinek nincs már rájuk szüksége. Miközben a csoport tagjai enyhítették Ginny bánatát, az ő sebeik is begyógyultak, s így kölcsönösen segítettek egymásnak rendbe hozni az életüket.

June Cerza Kolf

Nem tudok biciklizni, Zsemle!

Mindegy milyen kevés pénzed van, ha kutyát tartasz, gazdag vagy.

Louis Sabin

Amióta csak az eszét tudta, Jeremy szeretett volna egy kutyát. A tizenegyedik születésnapjára aztán a szüleitől egy vakkantgató, izgő-mozgó dobozt kapott ajándékba.

— Egy kutya! Tudom, hogy egy kutya van benne!

Jeremy izgatottan kibontotta a lazán átkötött csomagot, amelyből előmászott egy apró cocker spániel. Olyan gyorsan csóválta ide-oda a farkát, hogy a fara szinte felemelkedett a földről.

— Fiú vagy lány? — kérdezte Jeremy, miközben a kiskutya az ölébe kapaszkodott, és egyszerre szerette volna megnyalni a gyerek arcát, és kirágni a doboz oldalát.

— Szuka.— Gyönyörű szép! A színéről a tengerparti homok jut eszembe, úgyhogy Zsemlének fogom hívni.Egyik kedvenc időtöltésük az volt, amikor Jeremy biciklizett a parkban, és Zsemle futva kísérte. Időnként megállt,

szimatolt egy kicsit, aztán hátracsapta lecsüngő füleit, és megelőzte a kisfiút. Ezután újra bevárta, és amikor Jeremy mellé ért, eszeveszett vágtába csapott. Látszott rajta, hogy úgy gondolja, ez a világ legjobb játéka. Amikor a kisfiú megállt és leszállt a kerékpárjáról, Zsemle azonnal mellette termett, és boldogan ugatva, lógó nyelvvel nézett fel gazdájára. Ilyenkor olyan mókásan festett, hogy Jeremyt mindig elfogta a nevetés. Az állat büszkén telepedett a gyerek ölébe, mintha egy rendkívül mulatságos viccet mondott volna. Eltelt egy év. Azon a nyáron a család a tengerparton töltött egy napot, s amikor az úszástól fáradtan hazafelé tartottak, Jeremy arra panaszkodott, hogy fáj a feje, és elgémberedett a nyaka. Másnap reggelre sem javult az állapota. Nem tudott felkelni az ágyból, s mire kihívták az orvost, már annyira fájt minden tagja, hogy alig tudott megmozdulni.

— Attól tartok, Jeremy le fog bénulni — közölte az orvos a rossz hírt.A kisfiú három hónapig kórházban volt, s amikor végül hazaengedték, lábmerevítőt viselt, és csak mankóval tudott

közlekedni. Zsemle annyira boldog volt, hogy egy pillanatra sem tágított gazdája mellől.— Ha Zsemle meglátott valakit biciklizni, ugatni kezdett, és ide-oda rohangált az udvaron, aztán pedig csak

nyüszített és nyüszített — mesélte Jeremynek az édesapja.— Most már soha többé nem biciklizhetek — suttogta szomorúan Jeremy.Másnap reggel a mankója segítségével kibicegett a garázsba, hogy szemügyre vegye a csillogó, piros-ezüst

Schwinn-Flyer típusú kerékpárt. Zsemle azon nyomban ugrálni kezdett, s reménykedve vakkantgatott.— Nem tudok biciklizni, Zsemle — sírta el magát Jeremy, a kutya azonban tovább nyüszített. Nem értette, miért

nem hódolhatnak kedvenc szórakozásuknak.Ezután Zsemle mindennap kifutott a garázshoz, majd farkcsóválva Jeremy lába elé vetette magát, és ugatott.

Zsemle nem fogta fel a „nem tudok” szavak jelentését. Jeremy végül beadta a derekát.— Jól van, jól van, de nagyon gyenge a lábam!A gyerek felkapaszkodott a biciklire, s Zsemle mint egy megszállott, futkározott körülötte. A farka olyan gyorsan

járt, akár az ablaktörlő eső idején. Jeremy elrugaszkodott a talajtól, de elesett. Sírva fakadt, Zsemle azonban odafutott hozzá, és nyalogatni kezdte a földön fekvő kisfiú arcát. A kutya csiklandozó nyelve miatt a sírás hamar nevetéssé változott.

— Rendben, megpróbálom újra!A második próbálkozás sem járt sikerrel, az esés azonban ezúttal nem volt olyan veszélyes. Jeremy harmadjára, és

negyedjére is felborult.— Most már kezd elegem lenni a dologból, Zsemle! — kiáltotta nevetve.Végül hosszas próbálkozás után sikerült nyeregben maradnia. Zsemle lekuporodott a földre, s ha beszélni tudott

volna, biztos azt mondja: „Ugye, hogy megy a biciklizés!”.Bár hatalmas erőfeszítésébe került, Jeremy három hónappal később már lassan ugyan, de biciklizett. Újabb négy

hónap elteltével levették a lábáról a merevítőt, és egy bot segítségével járt. Zsemle soha nem tudta meg, hogy ő volt az egyik oka annak, hogy Jeremy ma egészséges felnőtt, aki még csak nem is biceg. Csak egy kutya — így aztán nem értheti. Vagy mégis?

Lawrence A. Kross

Teljesen átlagos

1963-at írtunk.Abban az évben láttam meg a napvilágot, egy teljesen átlagos clevelandi kórházban, teljesen átlagos szülők

gyermekeként. Szeretném azt mondani, hogy én is teljesen átlagos, egészséges kisbabaként néztem az élet elé, de ez nem igaz. Összetett fejlődési rendellenességgel jöttem a világra. A szemem szinte az arcom két oldalán volt, az orrom helyén pedig csak két apró lyuk tátongott. Dongalábamon egyetlen ujj nőtt, már ha egyáltalán lehet így nevezni ezt a kis csonkot, s a jobb kezemről hiányzott három ujj. Farkastorokkal születtem, s felsőajkamból kiindulva egy hasadékhúzódott egészen a jobb szememig. Sajnos az egyik lábam rövidebb volt, mint a másik. Később elmondtak nekem, hogy a kórházi személyzet úgy gondolta, a rengeteg probléma miatt nem maradok életben. Az orvosok nem akartak megmutatni a szüleimnek, sőt még egy űrlapot is alá akartak íratni a családommal, melyen az állt, hogy lemondanák rólam a tudomány javára. Istennek hála, hogy a szüleim más jövőt terveztek számomra. Hozzájuk, és a jóistenhez tartoztam. Tisztában voltak vele, hogy hosszú, nehéz út vár ránk, mégis szerettek, és olyannak fogadtak el, amilyen voltam. Héthónapos koromban hosszadalmas műtétsorozaton estem át. Az első hét operáció azonban nem járt

sikerrel. A sebészek túl sokat akartak egyszerre, de rá kellett jönniük, hogy olyan vagyok akár egy kirakós játék, melynek darabkáit egyenként kell a helyére rakni.

Az ezután következő műtétek valamivel sikeresebbek voltak, de a külsőm még így is távol állt a normálistól. Valójában igen kevesen vették észre, hogy harmadikos általános iskolásként már tizenhat beavatkozás volt mögöttem. Az óvodában a külsőm és furcsa beszédmódom miatt speciális csoportba kerültem, s mindemellett még a társaim csúfolódását is el kellett viselnem. Általában hülyének, csúfságnak és dilinyósnak hívtak. Csak sántikálva tudtam járni, és speciális cipőmön kívül még lábmerevítőt is állandóan hordanom kellett. A szünidők nagy részét a kórházban töltöttem, ahol újabb és újabb operációkon estem át. A tanévben sokat hiányoztam, a szüleim mégis eleget tettek kérésemnek, és felírattak egy vizsgára, mely révén lehetőségem nyílt, hogy visszakerüljek egy szokványos osztályba. Azon a nyáron a szüleim és én rendkívül keményen dolgoztunk, hogy fel tudjak készülni a várva várt vizsgára. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor anya és apa bement az igazgató irodájába, hogy átvegye a teszteredményeimet. Én odakint maradtam a folyosón, és minél tovább várakoztam, a köztünk lévő hatalmas barna ajtó annál vészjóslóbbá vált. Az idő ólomlábakon cammogott. Szerettem volna az ajtóra tapasztani a fülemet, hogy halljam, miről folyik a beszélgetés az irodában. Egy órával később megjelent a folyosón az anyám. Az arcán könnyek csorogtak végig, s én azt gondoltam: „Jaj, ne, még egy év a speciális csoportban!”. Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban az igazgató a vállamra tette a kezét, és így szólt hozzám:

— Isten hozott a harmadik osztályban, fiatalember!Anya szorosan a karjába zárt. A negyedik osztály újabb mérföldkő volt az életemben, mivel ekkor következett be a

„csoda”, amire mindannyian vártunk. Részt vehettem egy új kísérleti eljárásban, mely során csontátültetést alkalmazva teljes mértékben átformálták az arcszerkezetemet. A rendkívül veszélyes — sorban a tizennyolcadik — műtét tíz órán át tartott, és megváltoztatta az életemet. Az orrom végre alakot öltött, az ajkamon lévő hasadékot összevarrták, s a szemem pedig majdnem a megfelelő helyre került. Fizikai megjelenésemet tekintve új élet kezdődött számomra, de a megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Anyám rákos lett, s néhány évvel később meghalt. Halála előtt azonban megtanított arra, hogy bízzak magamban, és soha ne adjam fel a küzdelmet. Amikor a társaim csúfoltak, mindig megvigasztalt.

— Ne is törődj velük! Inkább sajnáld azokat a gyerekeket, akiket nem tanítottak meg rendesen viselkedni.A szüleim arra neveltek, hogy hálás legyek a sorsnak, mivel léteznek olyan emberek, akiknek sokkal súlyosabb

fogyatékosságokkal kell szembenézniük. Ezek a szavak meghatározták az életemet, mivel később — a kórházakban és az önkéntes munkák során — rengeteg fizikálisan és mentálisan sérült gyermekkel találkoztam. Kamaszként rájöttem, hogy segítenem kell azoknak a tehetséges embereknek, akiket a társadalom mozgássérültnek vagy fogyatékosnak bélyegzett.

— Remekül boldogulnál a speciális csoporttal, Mike — mondta egy napon apám. Jól tudtam, milyen érzés egy ilyen osztályba járni.

Ennek ellenére még nem álltam készen arra, hogy tanárként csináljak karriert. Ehelyett inkább az üzleti pályára léptem, és a diplomám megszerzése után hét éven keresztül tevékenykedtem rendkívül sikeresen a kiskereskedelem területén. Ezután bankalkalmazott lettem, s öt évig boldog hitelkezelőként dolgoztam. Az életem azonban nem volt teljes. Megismerkedtem egy speciális csoporttal foglalkozó tanárnővel, és nem sokkal később összeházasodtunk. Mégis tizenkét évembe telt, amíg rádöbbentem, hogy ez az életem célja, s az apámnak igaza volt. Folytattam a tanulmányaimat, és rövidesen bölcsészdiplomát szereztem. Ma ugyanabban a körzetben tanítok, mint a feleségem. Az osztályomba érzelmileg, fizikálisan és mentálisan sérült gyerekek járnak, s úgy érzem, új karrierem jelenti életem legnagyobb kihívását. Szeretem nézni a diákjaim mosolygós, örömteli arcát, amikor valami újat tanítok nekik, amikor megdicsérem őket, vagy ha helyezést érnek el a paralimpián. Eddig huszonkilenc műtéten estem át, s mivel mindegyiket túléltem, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy Istennek — ahogy minden egyes élőlénnyel — velem is célja van. Remélem, egy nap majd a saját gyermekemnek adhatom tovább ezt a tudást.

Tudom, hogy nem voltam éppen tökéletes csecsemő, de hála az Istennek és az édesanyámhoz hasonló embereknek, ma már készen állok arra, hogy szembe nézzek az élettel. Az osztályom zászlajára tűzte anyám búcsúszavait: „Soha ne add fel!”

Michael Biasini

A póni

Az orvos minél kíméletesebben akarta közölni a hírt a szülőkkel.— Tudják, ez olyan, mint amikor az ember gyermekkorában pónit kér karácsonyra, de hiába imádkozik, nem kapja

meg. Nos, valahogy így áll most is a helyzet. Nem mindig kapjuk meg a pónit.A kezelőorvos azt próbálta elmagyarázni Chris Wood szüleinek, hogy a fiuk állapota az imáik ellenére sem javult.

Chris huszonegy éves volt, és 1989. júniusában a San Diego-i haditengerészetnél szolgált. A barátaival egy iszogatással végződött baseballmeccsről tartottak hazafelé, amikor a fiú egy sávváltásnál leesett a kisteherautó platójáról. A négysávos autópályára zuhant, ahol elütötte egy autó, majd átcsapódott a másik sávba, s ott keresztülhajtott rajta egy kocsi. Szerencséjére a következő autó egy mentő volt. Chrisnek eltört a medencecsontja, az

állkapcsa, a könyöke és a térde, valamint súlyos fej- és hátsérülést szenvedett. A család a következő három hónapban kizárólag negatív híreket kapott Chris állapotát illetően.

Nem marad életben... Képtelen lesz önállóan ellátni magát... Soha nem fog újra lábra állni... Az élete kínszenvedés lesz.

A család imaláncot indított útjára akroni otthonukból. Nem sokkal később Chris nővére elmesélte, hogy Isten felébresztette őt az éjszaka közepén, és azt suttogta a fülébe, hogy: „A fiú nem hal meg, élni fog, hogy tovább hirdethesse Isten igéjét.” Attól kezdve ez lett a család jelmondata. Chris eközben harminckét műtéten esett át, három hónapig kómában feküdt, majd többéves kezelés alatt állt a clevelandi katonai kórházban, ahová a mai napig is visszajár rehabilitációs gyógytornára. Chris huszonkilenc éves, és ugyanolyan ragyogó kék szeme és szőke haja van, mint régen, de az élete gyökeresen megváltozott. A beszéde akadozik, mintha be lenne csípve, mivel a lélegeztető gép csöve megsértette a hangszálait. A fejsérülése következtében lassabban gondolkodik, s az arca kissé eldeformálódott, mert az állkapocscsontja nem egészen jól forrt össze. Élettelenül csüngő bal karján bíbor színű zipzár alakú forradás húzódik, s csak nagy erőfeszítések árán képes szétnyitni az ujjait. Chris két lábon járó vaskereskedés. Csavar van a könyökében, a lábát merevítő rögzíti, a térdét pántok tartják össze, s a fejébe egy apró lemezt operáltak.

A felfogása sem a régi már. Kiváló volt matematikából, s ma még az alapokkal is gondjai vannak. Hat éve jelentkezett a kenti állami egyetemre, de a legegyszerűbb tantárgyakból is kettest kapott vagy megbukott. A rehabilitációs kezelését segítő asszisztens kérte, hogy hagyja abba az iskolát. Chris átgondolta a dolgot, mivel az agya azt súgta, hogy csak az idejét vesztegeti. Végül azonban ellenállt a kísértésnek, és újra elolvasta kedvenc idézetét, a Példabeszédek Könyve huszonharmadik fejezetének hetedik verset: „Mert mint aki számítgatja a falatot magában, olyan ő: egyél és igyál, azt mondja te néked; de azért nem jó akarattal van tehozzád ”

Mindez annyit jelent, hogy az vagy, amiben hiszel. Ha bebeszéled magadnak, hogy vesztes vagy, elbuksz, ha viszont elhiszed, hogy győzhetsz, sikerrel jársz. Chris rendkívül hálás az édesanyjának, mivel Linda mindvégig támogatta, és ehhez a Bibliát hívta segítségül. Chrisnek ma három munkahelye van: gyakornok az Edwin Shaw Kórházban, ahol fejsérülést szenvedett betegekkel foglalkozik, számítógépes grafikus az akroni Folyóvíz Egyházi Közösségnél, és jegyszedő a helyi baseball csapat, az Akron Aeros meccsein. Harmadik nekifutásra sikerült megszereznie a jogosítványt, s hatévnyi terápiás kezelés után a múlt hónapban végleg sutba dobhatta a tolószékét. Ma már járógépet használ. Beszéd közben még mindig vannak gondjai, gyakran tart szünetet, és erősen kell összpontosítania, hogy eszébe jussanak a megfelelő szavak. Két hete Chris Wood szó nélkül átnyújtotta nekünk a diplomaosztójára szóló meghívót. Amikor felment az emelvényre és átvette a pszichológia szakon szerzett diplomáját, a közönség felállva tapsolt.

Nem ő volt az évfolyam legkiválóbb diákja.Nem ő volt a legtehetségesebb.De ott volt.Az édesanyja ezt már nem érhette meg, mert júniusban infarktus következtében elhunyt. Azt azonban tudta, hogy

az orvos, aki nem hitt az imában és reménytelen esetnek titulálta a fiát, tévedett.Chris édesapja, Daniel, küldött egy képeslapot a fiát kezelő orvosnak, hogy tudassa vele a történteket.Csak annyit irt rá: „Chris megkapta a pónit.”

Regina Brett

Lássuk csak!

Aki sikerre törekszik, annak meg kell értenie, hogy a kudarc elkerülhetetlen és fontos része a csúcsra jutásnak.

Dr. Joyce Brothers

Lássuk csak!

A Csillagok háborúja című film forgatókönyvét minden nagyobb filmstúdió elutasította, míg végül a 20th Century-Fox elfogadta. A film minden idők egyik legjelentősebb kasszasikere lett.

Az E.T., a Forrest Gump, a Reszkessetek betörők, a Féktelenül és a Ponyvaregény forgatókönyvét szintén visszadobták a nagy filmgyártó cégek, s az érdekelteknek nem kis munkájába került, mire találtak egy filmstúdiót, amely hajlandó volt vászonra vinni.

Az MGM egyik vezetője a következő megjegyzést írta a naplójába az Óz, a nagy varázsló vetítése után: „A szivárványos dal nem jó. Ki kell vágni.”

Ugyanezen cég másik vezetőjének az Elfújta a szél ellen volt kifogása: „Hagyjátok a csudába, a polgárháborúról készült filmek soha egyetlen centet sem hoztak a konyhára.”

Sylvester Stallonét gyermekkorában állandóan bántalmazta az apja, és azzal tömte a fejét, hogy ostoba, és nem viszi semmire az életben. Magányosan és érzelmileg elszigetelten nőtt fel. Több iskolából eltanácsolták, s a Drexel Egyetem pályaválasztási tanácsadója a kitöltött alkalmassági teszt eredménye alapján azt javasolta neki, hogy liftszerelőként „csináljon karriert”.

1887-ben a következő sorok jelentek meg a Zenei közlönyben: „Brahms szűk látókörű, ezért híján van a zseniális szimfonikus művekhez szükséges fennkölt stílusnak.”

1932-ben, a minneapolisi bankrablás során életét vesztette egy ember. A kisstílű tolvajt, Leonard Hankinst gyanúsították a bűntény elkövetésével, s végül börtönbüntetésre ítélték. Később, a tanúk vallomása alapján egyértelművé vált, hogy Hankins ártatlan. Jack Mackay, egy St. Paul-i sajtótudósító tizenkilenc éven keresztül foglalkozott az üggyel, s így próbálta kiszabadítani a férfit. Újra és újra az újságok címlapjára tetette a történtekről szóló cikkeket, s felhívta az emberek figyelmét a Hankinst ért igazságtalanságra. Ő volt az elítélt egyetlen védőügyvédje. Végül 1951-ben C. Elmore Anderson kormányzó különleges ülésre hívta össze az állami kegyelmi bizottságot. Hankinst szabadlábra helyezték, és egyöntetűen úgy vélték, hogy nem követte el a bűntényt. Lám, a kitartás meghozza gyümölcsét!

Ha egyhelyben áll, soha nem üti be a lábujját. Minél sebesebben lépked, annál nagyobb annak az esélye, hogy beüti a lábát, viszont így előbb-utóbb eljut valahová.

Charles F. Kettering

Tom Watson, az IBM alapítója hitt az egyik új termékük fejleszthetőségében és sikerében, ezért támogatta az egyik igazgatóhelyettes által szervezett reklámkampányt. A kockázatos befektetés végül katasztrófával végződött, s tízmillió dolláros kárt okozott a cégnek. Az igazgatóhelyettes szégyenkezve kereste fel Watsont, és benyújtotta a lemondását. Az alapító állítólag a következőképpen reagált: „Viccel, ugye?! Éppen most költöttünk el tízmillió dollárt a továbbképzésére!”

A siker 99 százalékban kudarc.

Soichiro Honda, a Honda Motor Company alapítója

Einsteint sokan bírálták, amiért nem hord zoknit, és hosszú a haja. „Teljesen degenerált!” — jegyezte meg egy kritikus.

Azoknak ajánlom figyelmébe a következő sorokat, akik az életkorukkal magyarázzák hibáikat:

A Moses nagymama néven híressé vált Anna Maiy Robertson Moses hetvenhat éves korában kezdett el festeni.

Ruth Gordon hetvenkét évesen nyerte el az Oscar-díjat a Rosemary gyermeke című film egyik szerepéért.

Golda Meir hetvenegy éves volt, amikor Izrael miniszterelnökévé választották.

Végül olvassa el ezeket az adatokat, s többe nem fog kételkedni abban, hogy fontos a szavazata:

1645-ben Oliver Cromwell egyetlen szavazatnak köszönhette, hogy átvehette Anglia kormányzását.

1649-ben egyetlen szavazat okozta I. Károly, Anglia királyának halálát.

1868-ban egyetlen szavazat mentette meg Andrew Jackson elnököt a lemondástól.

1875-ben Franciaország egyetlen szavazat révén vált monarchiából köztársasággá.

1876-ban egyetlen szavazat segítette az Egyesült Államok elnöki posztjához Rutherford B. Hayest.

1923-ban egyetlen szavazattal nyerte el Adolph Hitler a náci párt vezetői tisztét.

1941-ben, néhány héttel a Pearl Harbor-i bombázás előtt, egyetlen szavazat döntött a kötelező katonai szolgálat mellett.

Jack Canfield és Mark Victor Hansen

Új hős születik

A rögbi nem ment túl jól Jamie-nek, de nem engedte, hogy a csapattársai különleges bánásmódban részesítsék. Az edzéseken dühbe gurult, ha nem rúgták neki olyan erősen a labdát, mint másnak. „Mi van, kétballábasok, nem tudtok ennél jobban passzolni?” Így aztán a cimborák engedtek a férfiasság hívó szavának, és a fűbe döngölték Jamie-t. Semmi gond. Jamie újra talpra állt, és ismét szembenézett a kihívással. Agyszélhűdés ide vagy oda, Jamie úgy érezte, joga van játszani, és teljes egészében ki akarta élvezni a rögbi kínálta örömöket. Amikor először láttam őt, egy gyermeksegély egylet plakátján lévő árva jutott róla eszembe. Rendkívül aranyos, szemüveges, törékeny kis hatodikos volt, napszítta szőke hajjal. És tolószékben ült. Jamie-t nemrégiben engedték ki a Shriner’s Gyermekkórházból, ahol megoperálták a csípőizomzatát és a térdét, helyre hozták rogyadozó lábait, mellyel olyan furcsán lépett, mintha a térde hátrafelé hajlott volna. Éveken keresztül csúfolták a rengeteg kellemetlenséggel járó fogyatékosság miatt. Ez volt az utolsó a rengeteg operáció közül, melyek arra szolgáltak, hogy a csípőizomzat és az ínszalagok átmetszésével, a lábszárcsontok összekapcsolásával és átrendezésével változtassanak az érzékeny fiatal testen.

Jamie hatodikos volt, amikor elhagyta a tolószékét, és mankóval, valamint különféle járóeszközökkel próbált boldogulni. Ez volt az a pillanat, amikor új hős született a szememben. Egy hős, aki minden erejét összeszedve túl akart lépni a középszerűség csapdáján. Jamie-nek eszébe sem jutott, hogy másokra támaszkodjon, ezért bizonytalansága és ügyetlensége miatt számtalanszor került zűrös helyzetekbe. Gyakran elesett, s ilyenkor a könyvei, a mankója és a testrészei „szétszóródtak” a szélrózsa minden irányában. Mi, akik a közelében voltunk, azonnal a segítségére akartunk sietni, de volt valami a tekintetében, ami elvette a kedvünket a kényeztetéstől. Jamie ilyenkor egy viszonylag kényelmes helyzetbe tornázta kicsavarodott testét, összeszedte a könyveit, s a mankója segítségével talpra állt, hogy folytassa útját. Nem sokkal a hetedik iskolaév megkezdése előtt, sutba dobta a mankóit és a járóeszközeit, s elszántan vágott neki a való világnak. Meg akarta hódítani, s ha érezte is, hogy a megváltozott körülmények miatt rengeteg akadályt kell majd legyőznie, eszébe sem jutott, hogy meghátráljon.

Mindegy, hogy Jamie felismerte-e ezeket a nehézségeket vagy sem, mégis jelen voltak az életében. Úgy járt (csoszogott), hogy a csípőjét kissé előretolta, s a feje, mellkasa és a lábai hátrébb szorultak. A mozgása továbbra is bizonytalan maradt, s leginkább egy újszülött kisborjúra emlékeztetett, az állát azonban mindig felszegte. Elég volt, ha a szünetekben a zsúfolt folyosón valaki véletlenül meglökte, s már el is terült a földön. A tanszerei szanaszét repültek, s a körülötte lévők ilyenkor drámai csendbe burkolózva figyelték. Jamie úgy döntött, hogy tudomást sem vesz a bámészkodókról, hiszen ez az incidens csak egy csepp volt az esések, sérülések, csúfolódások és felsülések tengerében. Miért kellene bármit is tennie? Olyan különleges esemény, ha valaki elesik? Így aztán Jamie ismét összeszedte a könyveit, felkászálódott a földről, és tovább indult, mintha csak az előtte álló percekért élne. A csoszogó-bukdácsoló különszám a nyolcadik osztályban is folytatódott, bár a koreográfia kissé megváltozott. Jamie valamivel nagyobb és erősebb lett, és rendkívüli belső átalakuláson ment keresztül. Fiúból lassan férfivá érett, s a benne rejlő óriás ereje és bátorsága arra ösztökélte, hogy mindent meghódítson, ami csak az útjába került. Ez az érzés a középiskola első osztályában teljesedett ki.

Alex Karras egyszer azt mondta, hogy a szívósság az ember lelkéből jön, nem pedig az izmoknak és az éretlen elmének tudható be. Jamie elsősként be akarta bizonyítani, hogy Karrasnak igaza van, és jelentkezett a rögbicsapatba. Érthető, hogy az edzők kétkedve fogadták, és azt szerették volna, ha inkább kommunikációs feladatokat tölt be a csapatban. Aggódtak a testi épségéért, Jamie azonban a rögbipályáról, nem pedig egy irodáról álmodozott. Az edzők végül igent mondtak a kérésére, és Jamie, aki nem kért a babusgatásból, csatlakozott a csapathoz. Ő volt a legkisebb, leglassúbb, és a leginkább sérülékeny játékos. De a legbátrabb is egyben. Bár a fizikai adottságainak hiánya zavarta, sohasem hagyta, hogy ez elvegye a kedvét vagy visszatartsa attól, amit véghez akart vinni. Nem engedte, hogy úrrá legyen rajta az önsajnálat. Amikor a csapat nagy része már befejezte a tizenkét méteres sprintet, ő még csak a táv felénél járt, de felemelt fejjel, büszkén végigcsinálta a feladatot. Érezte, hogy mindenki őt figyeli, de azt nem is sejtette, hogy a csapattársai elismeréssel adóznak bátorságának és elszántságának. Jamie belevetette magát a rögbibe. Az edzések után mindig a pályán maradt, hogy finomítson a játékán, s ha az edzőknek önként jelentkezőre volt szükségük, elsőként emelte fel a kezét. Csalódottan vette észre, hogy a meccseken mellőzik, az oldalvonalon állva azonban kihasználta az alkalmat, hogy jó tanácsokkal lássa el, és bíztassa társait. Amikor éppen nem az edzőknek könyörgött, hogy játszhasson, vezérszurkolói szerepkörben tetszelgett.

Esetlenül a magasba lendítette a karját, ha a csapata pontot szerzett, és boldogan kiabált. Ez az ünneplés gyakran végződött eséssel, Jamie azonban nem érezte kínosnak a helyzetet, s miután összeszedte magát, folytatta a buzdítást. Az ifjúsági rögbimeccseken előfordul, hogy tartanak egy ötödik negyedet, s ezáltal a tartalék játékosok is kiélvezhetik a játék adta örömöket. Egy ilyen meccs alkalmával Jamie-t beállították védőnek. Már az első percben a földre került, de amilyen gyorsan csak tudott, felállt, és folytatta a játékot. Az egyik támadójátékos a labdával a kezében egyenesen felé tartott, Jamie erősen összpontosított, majd előreejtette a vállát, elkapta a támadót, és magával rántotta a földre. Az

oldalvonalon minden csapattárs és szurkoló a magasba ugrott, s a pályán lévők odarohantak hozzá, hogy a tenyerébe csapjanak. Jamie abban a pillanatban azzá a rögbijátékossá vált, akivé mindig is szeretett volna: végre az események sűrűjében volt, s az emberek megtapsolták a teljesítményét. Egyszerű szerelés volt, mégis úgy érezte magát, mintha ő adta volna a meccs eredményét eldöntő kulcsfontosságú passzt, vagy ő végezte volna el a győztes touchdownt. Abban a pillanatban úgy gondolta, hogy az évad minden egyes, a pályán elszenvedett esése megérte a szenvedést.

Jerry Harpt

Angyalok serege

Dorothy Wright férje, Forrest durván megrázta a feleségét.— Kelj fel, Dorothy! Kelj már fel! Minden füstben úszik!Dorothy köhögve nyitotta ki a szemét, és a hálószobájuk mennyezete felé kúszó szürke ködre meredt.— Ki kell hozni a gyerekeket! — sikoltotta, és már nyúlt is a telefon után, hogy tárcsázza a tűzoltók számát.

Mielőtt azonban megmondhatta volna a központosnak, hogy hol laknak, a vonal megszakadt.Isten segítsen minket! — fohászkodott az asszony, miközben ő és Forrest ellenkező irányba indultak, hogy

felkeltsék a gyermekeiket, a tizenhat éves ifjabb Forrestet, a tizenöt éves Danielle-t, a tizenhárom éves Leonardot, a tizenkét éves Dominique-ot, a tizenegy éves Joe-t, a tízéves Anthonyt, a nyolcéves Marcust, a hétéves Vinnyt, az ötéves Curtist, a hároméves Nicholast, és a szintén hároméves Ja-Monneyt (ő az asszony unokaöccse volt, akit születése óta együtt neveltek a férjével). A gyerekek zavartan és ijedten dörzsölték a szemüket, miközben lebotorkáltak a lépcsőn, és kiszaladtak a házból. Dorothy eközben megszámolta őket.

— Valaki hiányzik! — kiáltotta. — Ki? Curtis! Forrest, Curtis hiányzik!Forrest visszarohant a házba, és bevetette magát a gomolygó füstfelhőbe. Az ötéves Curtis, aki az ágya alá

rejtőzött, kibukdácsolt a folyosóra, ahogy meghallotta az édesapja hangját. Bár nem látta őt a vastag ködfelhőn át, mégis egyenesen a karjába futott. Forrest felkapta a kisfiút, és lerohant a lépcsőn. Félúton elesett, és kificamodott a bokája, de felkelt, és szerencsésen kijutott a kertbe. Dorothy az egyik szomszéd házához rohant. Az ott lakó nő egész éjjel tanult, s pont akkor feküdt le, amikor felhangzott Dorothy dörömbölése. Amikor meglátta a Wright család ablakából kicsapó narancssárga lángokat, azonnal hívta a tűzoltókat. Percekkel később megkezdődött az oltás, de a tűz addigra már szétterjedt a régi, favázú ház falain belül, és a második emelet felé tartott. A szomszédok a házukba vitték a gyerekeket, de Dorothy mozdulni sem volt képes. Ahogy a tűzoltók a tetőbe vágták fejszéjüket, úgy érezte, minden álma szertefoszlik a szeme előtt. A vagyonuk, a bútoraik, a ruhájuk, a háztartási gépek, fényképalbumok, ékszerek, s az egyetlen kép az édesanyjáról — aki meghalt, amikor Dorothy még kamasz volt — odalett. Mindenük tönkre ment.

Hogy végződhetett így az álmunk? — kérdezte magától. Ő és Forrest többre vágytak, mint amit a belváros adhatott tizenegy gyermeküknek. Négy évvel azelőtt költöztek a New Jersey állambeli Hackensack közelében lévő New Milford-i kertvárosba. Nem akarták, hogy a gyerekek drogok, alkohol és állandó harcban álló bandák között nőjenek fel, s egy rossz hírű negyed átlagosnál is gyengébb iskolájában tanuljanak. Milyen szerencséjük volt, amikor rátaláltak a hatalmas faházra, s találkoztak a tulajdonossal, Dianával! Meggyőzték, hogy mindketten keményen dolgoznak, és udvarias, kedves gyermekeikkel együtt gondját viselik majd a háznak. A lakbér elfogadható volt, így a Wright család hamarosan beköltözött. Négy évvel később Dorothy elkeseredetten nézte a füstté váló álmait, s szüntelenül csak két gondolat kavargott a fejében: „Istennek hála, hogy a családom épségben van!” és „Hol találunk még egy ilyen házat ennek a népes famíliának?” Miután mindannyian elmentek a kórházba, hogy a biztonság kedvéért megvizsgáltassák a gyerekeket és gipszbe tetessék Forrest lábát, Dorothy úgy, ahogy volt, kék pizsamájában és az egyik szomszédtól kapott tornacipőben beállított a szociális osztályra. Sorban állás közben az emberek döbbenten méregették, mintha nem lenne normális. Dorothyt nem érdekelte, hogyan néz ki. Teljesíteni akarta küldetését. A szükséghelyzetekkel foglalkozó alkalmazott egy belvárosi menhelyen szállásolta el őket, ahol tizenhárom emberre négy szűk kis szoba jutott.

— Szörnyű volt — mesélte Dorothy egy barátjának. — Bármi megtörténhet egy ilyen helyen. Ki-be költöznek az emberek. Sokan kábítószereznek, kiabálnak. A legtöbb ott lakó nőt állandóan verte a szeretője. Nincs játszószoba, és a gyerekek nem tudnak mivel foglalkozni.

Ekkor siettek segítségükre az őrangyalok. Dorothy barátnője, Lisa, aki az Alfredo nevű étterem tulajdonosa, négy hónapon keresztül minden este vacsorával lepte meg a családot. Pizzát, spagettit, fokhagymás kenyeret, friss salátákat, lasagnát, sajtos padlizsánt, egyszóval csupa olyan ételt vitt nekik, amit a gyerekek szeretnek. Volt szomszédjuk, Jerry és Cynthia tévét küldött a menhelyre, és sok ruhaneműt kaptak idegenektől is. A gyerekek tanárai kifestőket, zsírkrétát és egyéb iskolai holmit ajándékoztak nekik. A New Milford-i általános és középiskola, valamint a gimnázium tanárai gyűjtést szerveztek a család javára. Az egész város egy emberként fogott össze, hogy segítsen a Wright családon, s az ajándékok egész nyáron özönlöttek hozzájuk, Dorothy azonban továbbra is azért aggódott, hogy miként fognak kijutni a menhelyről, és lesz-e lehetőségük visszatérni arra a gyönyörű környékre, melyért oly sokat dolgoztak. Hol találnak még egy ilyen hatalmas házat, amelynek a lakbérét ki tudják fizetni? Egy nap eljöttek Vinnyhez látogatóba az osztálytársai. Amikor a kis Michael Kontomanolis és Vinny meglátták egymást, összeölelkeztek, és sírva fakadtak. Otthon Michael elpanaszolta, hogy mi bántja.

— Anya, nem költözhetne hozzánk Vinny? Segítenünk kell neki, ő a barátom.A kisfiú szüleit, Pauline-t és Nicholast úgy meghatotta Michael és Vinny őszinte barátsága, hogy nyaranta gyakran

elhívták magukhoz hétvégére a Wright gyerekeket. Dorothy örült, hogy egy időre kijuthatnak a menhelyről. Egy alkalommal Pauline-hoz és Nicholashoz fordult:

— Nektek csak két gyereketek van. Hogy bírtok el hirtelen ennyi poronttyal?— Élvezzük a helyzetet — válaszolta Nick nevetve. — Olyan, mintha egy hatalmas buli közepére cseppentünk

volna.Aztán egy nap hihetetlen meglepetés érte őket. Pauline Dorothyval beszélgetett, amikor az asszony elmondta, mit

találtak ki a férjével.— Nick és én úgy döntöttünk, hogy veszünk egy házat a környéken, és kiadjuk nektek négy évre. Utána meg is

vehetitek tőlünk, ha gondoljátok. Azt akarjuk, hogy legyen saját otthonotok, és visszatérjetek ide, ahová tartoztok.Dorothy és Forrest nem akart hinni a fülének. Miért segít nekik ez a két ember, akiket a tűzvész előtt alig ismertek?

Pauline azonban elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Összeköt bennünket a szeretet, Dorothy.” A két asszony hamarosan rátalált a megfelelő kétemeletes házra, melyben hat hálószoba, egy hatalmas nappali, étkező, és alagsori rész is volt. A tizenhárom tagú Wright család öt hónappal a katasztrófa után beköltözött a házba. Amikor kinyitották a bejárati ajtót, mindenhol óriási „Isten hozott itthon!” feliratú szalagok fogadták őket. A szomszédok minden szükséges holmival felszerelték a házat. Fogkrémet, vécépapírt, szappant, kéztörlőkendőt, s a lányoknak még sminkkészletet is hoztak. Egy kedves pár, Agnes és Ralph nyolc darab, drága kétszemélyes ágyat és párnát ajándékozott a gyerekeknek. Mások patch-work takarókat, lepedőket és paplanokat vittek nekik.

A beköltözés óta a gyerekek Pauline nénikéje és „Nikkolasz” bácsikája — ahogy ők hívják a házaspárt — olyanok lettek Dorothy és Forrest számára, mint a testvéreik. Sok időt töltenek együtt, gyakran főzőcskéznek, és megosztják, amilyük van. Dorothy minden alkalommal, amikor a gyerekei vidáman hazatérnek a délutáni szakkörből, a röplabda- vagy kosárlabdaedzésről, hálát ad Istennek, hogy tovább szőhetik az álmukat. Danielle nyolc nyelven akar beszélni, és a Harvard elvégzése után ügyvédnek készül. Az egyik fiú vadászrepülő-pilóta akar lenni, hárman közülük pedig az orvosi pályára szeretnének lépni. Dominique ápolónőként, Leonard pedig a NASA technikusaként akar dolgozni. Dorothy Wright véleménye pedig a következő:

— A családunknak rengeteg őrangyala van, és mivel nagyon szeretjük egymást, a Wright família álma generációkon át tovább folytatódik.

Patricia Lorenz Részlet a Woman’s World magazinból

A kerékpár

Kilencéves koromban pénzt akartam keresni, ezért megkérdeztem a szomszédunkat, a Herald-American című újságnál dolgozó Mr. Micelit, hogy tud-e nekem iskola után végezhető munkát adni. Harmincévesen jóval idősebb volt nálam, de úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, s ez tetszett. Nem sokkal később felkeresett, és azt mondta, ha megmutatom a kerékpáromat, kijelöl számomra egy útvonalat, ahol újságot hordhatok. Apámnak akkoriban négy munkahelye volt: napközben neon feliratokat szerelt fel egy fémlemezeket árusító üzletben, aztán este nyolcig virágot szállított, éjfélig taxit vezetett, a hétvégéken pedig házaló biztosítási ügynökként dolgozott. Vett nekem egy használt kerékpárt, de nem sokkal ezután kétoldali tüdőgyulladást kapott, és nem tudott megtanítani biciklizni. Mr. Miceli nem azt kérte, hogy biciklizzek, hanem, hogy mutassam meg neki a járgányomat. Mindez meg is történt, és enyém lett az állás. Eleinte a kormányra akasztottam az összetekert újságokkal megpakolt szállítótáskát, és az út szélén toltam a biciklit, de csak ügyetlenkedtem vele, így másnap elkértem anya kétkerekű, acélhálóval felszerelt, összehajtható bevásárlókocsiját.

Kerékpárról nem könnyű feladat újságot kézbesíteni, mivel az embernek egy lehetősége van, hogy célba találjon. Ha elveti a verandát, le kell szállnia. Anya bevásárlókocsiját a járdaszegélynél hagytam, és gyalog vittem oda az újságot a helyére. Előfordult, hogy az első vagy második emeleti verandára kellett feldobnom a lapot, s ilyenkor gyakran megesett, hogy többször kellett próbálkoznom. Vasárnaponként vaskosabb és nehezebb volt az újság, így az első emeletnél nem tudtam feljebb dobni, és rengeteg lépcsőt megmásztam, mire azokon a napokon végeztem. Ha esett az eső, az ajtó szúnyoghálója mögé tettem a lapot, az emeletes házak esetében pedig az előtérbe. A bevásárlókocsi kifejezetten hasznosnak bizonyult, mert a vászonzsákra ráborítottam apa esőkabátját, s ezáltal megvédtem az újságokat attól, hogy átnedvesedjenek. A kerékpár nélkül lassabban ment a munka, de nem bántam.

Idővel mindenkit megismertem a környéken. Leginkább olasz, német és lengyel származású, egyszerű munkásemberek éltek felénk, akik egytől egyig kedvesen bántak velem. Amikor kézbesítés közben észrevettem valami érdekes dolgot — mondjuk egy alom újszülött kiskutyát, vagy a nedves aszfaltra folyt, szivárványszínű olajfoltot —, megálltam, és addig bámészkodtam, ameddig csak akartam. Amikor apát kiengedték a kórházból, visszatért a fémlemezeket árusító boltba, ahhoz azonban már túl gyenge és fáradt volt, hogy a másik három munkája terén is helytálljon. Minden centre szükségünk volt, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, így aztán eladtuk a kerékpáromat. Nem nagyon tiltakoztam ellene, mivel továbbra sem tudtam használni, és egyébként is anya bevásárlókocsijával

kézbesítettem az újságot. Mr. Miceli bizonyára tisztában volt vele, hogy nem biciklivel járok, de nem szólt semmit. Kizárólag akkor szentelt nekünk, kézbesítőknek, némi figyelmet, amikor valamelyik előfizető lemondta a lapot, vagy egyikünk pocsolyába ejtette az újságot. Ilyenkor alaposan leszidott bennünket.

Nyolc hónappal a munka megkezdése után harminchat helyett már ötvenkilenc ház tartozott hozzám. Az előfizetők gyakran átküldték a szomszédjaikhoz, akik szintén meg akarták rendelni a lapot. S az is előfordult, hogy az utcán megállított valaki, hogy írjam fel a nevét az előfizetők listájára. Hét közben egy pennyt kerestem újságonként, a vasárnapi kiadásért pedig öt cent járt. Csütörtök esténként szedtem be a pénzt, s mivel majdnem mindegyik kuncsaftom adott öt vagy tíz cent borravalót, rövidesen közel annyit kaptam tőlük, mint Mr. Micelitől fizetésképpen. A pénz természetesen jól jött, hiszen apa már nem tudott olyan sokat dolgozni, mint régen. A keresetem nagy részét odaadtam anyának, de általában megtarthattam egy dollárt, amit megosztottam az öcséimmel és a nővéremmel. 1950-ben történt, hogy a karácsony előtti nap éppen csütörtökre esett. Becsengettem az első előfizetőmhöz, s bár odabent égett a villany, senki nem nyitott ajtót. Továbbmentem, de sem ott, sem az útvonalamon lévő többi családnál nem volt otthon senki. Rövidesen végiglátogattam majdnem az összes előfizetőt, de nem jártam sikerrel. Kezdtem aggódni, ugyanis péntekenként kellett elszámolnom a bevétellel. Karácsony lévén nem gondoltam, hogy az emberek még ilyenkor is vásárolgatnak. Rendkívüli módon megörültem, amikor a Gordonék sétányára érve zene és nevetés hangját hozta felém a szél. Becsengettem. Az ajtó azon nyomban kinyílt, és Mr. Gordon berángatott az előszobába. A nappalijában ott tolongott majdnem az összes előfizetőm, a szoba közepén pedig egy vadonatúj Schwinn kerékpár állt. Fénylő piros volt, akár az epres cukorka, s dinamóval működő lámpa világított az elején. A kormányon színes borítékokkal megpakolt vászonzsák függött.

— Ez itt a tiéd — mondta Mrs. Gordon. — Együtt adtuk össze rá a pénzt.Minden előfizető írt nekem egy karácsonyi lapot, s a borítékba betették a heti újságpénzt. A legtöbben bőkezű

borravalót is adtak mellé. Amikor hazaértem, több mint száz dollárt számoltam meg, s ez a váratlan ajándék csodálatos karácsonyt hozott a családomnak. Én voltam a nap hőse. Csak álltam ott sóbálvánnyá meredve, és egy szót sem bírtam kinyögni. Végül az egyik asszony csendet kért, és gyengéden a vállamra téve a kezét, a szoba közepére vezetett.

— Te vagy a legjobb kézbesítő fiú, aki valaha is errefelé dolgozott. Soha nem volt olyan nap, amikor késve, vagy nedvesen kaptuk volna meg az újságot. Láttuk, hogy esőben és hóban egyaránt azzal a kis bevásárlókocsival jársz, ezért úgy gondoltuk, hogy meglepünk egy kerékpárral.

Nem tudtam, mit mondjak, s egyre csak azt ismételgettem, hogy köszönöm. Az előfizetők bizonyára felhívták Mr. Micelit, mert amikor másnap bementem a raktárba, hogy elhozzam az újságjaimat, ő már odakint várt rám.

— Holnap tíz órára legyél itt az ajándékoddal együtt, s megtanítalak biciklizni.Amikor már biztonságban éreztem magam a kerékpáron, Mr. Miceli megkért, hogy vállaljak el egy másik körzetet

is, ahol negyvenkét előfizető lakott. A két útvonallal hamarabb végeztem kerékpáron, mint eggyel a bevásárlókocsi segítségével. Ha azonban esett az eső, leszálltam, és olyan helyre tettem az újságokat, ahol nem nedvesedhettek át. Előfordult, hogy elsőre nem sikerült feldobnom a lapot az emeleti verandára. Ilyenkor letámasztottam a kerékpárt, és újra próbálkoztam. Tudtam, hogy az előfizetőim számítanak rám. Középiskola után bevonultam a seregbe, és a Schwinn kerékpáromat a kisebbik öcsémnek, Tednek adtam. Már nem emlékszem, mi lett vele, de a Gordon család és az előfizetők a biciklin és a pénzen kívül megajándékoztak még valamivel: megtanultam, hogy az embernek büszkének kell lennie a legszerényebb munkára is. A kedves chicagóiak karácsonyi ajándékát soha nem fogom elfelejteni.

Marvin J. Wolf

VÁLTSD VALÓRA AZ ÁLMOD!

Az élet néha különös dolgokat produkál: ha mindig a legjobbra törekszünk, végül elnyerjük méltó jutalmunkat.

W. Somerset Maugham

Egy pohár limonádé

1980-ban tizenöt éves voltam.Saigontól nem messze, egy Chu Hai nevű faluban kötöttünk ki. A szívünk olyan hangosan zakatolt, hogy szinte

elnyomta a motor zaját. A kabinban százhúszan szorongtunk egymás hegyén-hátán. Tíz tucat ember, akiknek egyetlen álmuk volt: a szabadság. Szabadulni akartunk az elnyomás és a kommunista rezsim hatalma alól. Még akkor is, ha ez az életünkbe kerül. Amikor elfogtak valakit, azt azonnal a kegyetlen munkatáborok egyikébe szállították, és soha többé nem hallott felőle senki. Jól ismertem a félelmet. Egy évvel korábban majdnem elkaptak. Elrejtőztem a közeli rizsföldön, és sötétedés után felosontam egy hazafelé induló buszra. Csak azért tudtam megszökni előlük, mert a ruhám hasonlított a kormány katonáinak khaki színű egyenruhájához. Halálos csendben várakoztunk, miközben a hajó kifutott a kikötőből az éjszaka közepén. A végcélunk Thaiföld volt, s bár csak órák választottak el tőle, mégis úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, mire odaérünk. Nem sokkal korábban még a családomtól búcsúzkodtam, s szomorúan öleltem magamhoz őket. Csak egy ember útiköltségét tudták fedezni, így én, a legidősebb fiú vágtam neki az ismeretlennek. Hirtelen rádöbbentem, hogy talán soha többé nem látom viszont őket.

A kabinban szinte tapintani lehetett a feszültséget, s a bőrünkön éreztük egymás lélegzetét. A veszély nem múlt el, mert a félsziget körül felfegyverzett katonák járőröztek. Még egy egész napot kellett rettegésben töltenünk, s csak azután kerülünk ki a kormány ellenőrzése alól. Két napra elegendő élelmünk egy táskányi rizsből, némi tejből és két bádogdoboznyi vízből állt. A tengervizet nem ihattuk meg, mert olyan sós volt, hogy kiszáradt volna tőle a szervezetünk. A bádogdoboz oldalára kosz és rozsda tapadt, s narancssárgára festette a benne lévő folyadékot. Ez volt azonban minden kincsünk. Úgy tettem, mintha anyám limonádéját innám, különben képtelen lettem volna akár egy kortyot is lenyelni belőle. Amikor túljutottunk az ellenőrzött területen, kicsit pihenhettünk — legalábbis szellemileg. Vietnamban rendkívül páradús a levegő, s ehhez társult még a szűk kabinba bezsúfolt százhúsz ember, úgyhogy el lehet képzelni, milyen körülmények között utaztunk. Aznap éjjel még rosszabbra fordult a helyzet. Tomboló viharba kerültünk, és a szél által felkorbácsolt hatalmas hullámok két napig tartottak rettegésben bennünket. A saját ürülékünk és hányadékunk átható szaga szinte lehetetlenné tette a légzést. Felkapaszkodtam a fedélzetre, hogy egy kis levegőhöz jussak, s abban a pillanatban éreztem, hogy valamilyen kisebb, kemény tárgy süvít el a fejem mellett. Egy óriási hullám ugyanakkor visszadobott a kabinba. Amikor magamhoz tértem, egy nő karjában feküdtem.

— Szerencséje volt — mondta. — Ha az a hullám maga mögött seper el, már az óceán fenekén feküdne.Lehunytam a szemem. Amikor kisgyerek voltam, az anyám minden este figyelmeztetett, hogy Isten szeme mindig

és mindenhol lát minket. Talán tényleg igaza volt. Az iszonyatos vihar semmiség volt ahhoz képest, ami a későbbiekben ránk várt. Alig vonult el az égiháború, újabb szerencsétlenség ért bennünket. Kiderült ugyanis, hogy a kapitány elveszítette a zűrzavarban az iránytűjét — talán az repült el mellettem két nappal azelőtt. Nem csak, hogy teljesen eltévedtünk, de kifogyóban volt az üzemanyagunk is. Mindannyian csüggedten kuporogtunk szűk kis helyünkön. Beigazolódott legnagyobb félelmünk. Azzal a különbséggel, hogy nem a kormány kegyetlen katonáinak bosszúja, hanem a kíméletlenül tűző Nap miatt kellett aggódnunk. Napokig céltalanul sodródtunk a tengeren. Néha feltűnt egy hajó a láthatáron, de nem kérhettünk segítséget. A rakétapisztolyunk is odaveszett a viharban. Napközben könnyen megláthattak bennünket, de még így sem állt meg egyetlen hajó sem, hogy a megmentésünkre siessen. Talán túl messze voltunk tőlük. Legalábbis remélem. Gyűlölök arra gondolni, hogy csak úgy elúsztak egy hajónyi haldokló mellett, és nem tettek semmit.

Az élelmünk elfogyott. A szervezetünk kiszáradt, s a ruhánk a testünkre tapadt. Akadtak olyanok, akik csak hevertek a kabin alján. Bár az óceánban hemzsegtek a cápák, sokan mégis beugrottak a vízbe, persze nem azért, hogy ússzanak, hanem hogy felfrissítsék magukat. Néhány asszony cukrot kevert a tengervízbe, de még így is csak egy csészécskével ihattunk belőle a só miatt. Mindannyian éhesek és szomjasak voltunk, de a gyerekek szenvedtek a legjobban. Egy kilencéves kisfiú megitta az összes vizet, amikor nem figyeltünk oda, és még aznap éjjel meghalt. Takaróba csavartuk, és a holttestét a tengerbe engedtük. A halála érzékenyen érintett bennünket. Az édesapja amerikai katona volt, így az Egyesült Államokban kiváló ellátásban részesülhettek volna. Bár megadtuk magunkat a sorsunknak, mégis próbáltunk lelket önteni egymásba. A barátom, Don megkérdezte tőlem, hogy ha kérhetnék egy dolgot a halálom előtt, mi lenne az. Nem voltam nagyravágyó. Hogyha nem lehet velem a családom, valami olyasmi is megteszi, ami rájuk emlékeztet.

— Egy pohár limonádé ... az mennyei lenne.Később a fedélzeten ülve egy ragyogó fénycsóvát vettem észre a látóhatáron. Megráztam Don vállát, és a távolba

mutattam.

— Giah KHoan! Giah KHoan!A szavak futótűzként terjedtek végig az emberek között, s mindenki reménykedve nézett a világosság felé.

Olajfúró-toronyra akadtunk. Némelyik férfi fapallókkal evezett, hogy közelebb kerüljünk a célhoz, de rövidesen fel kellett adnunk, mert túl erős volt a sodrás. Reggelre csak egyetlen lehetőségünk maradt: el kellett úsznunk a toronyig. A vállalkozás azonban rendkívül veszélyesnek ígérkezett. A rengeteg cápa a hajó körül ólálkodott, s az út hosszú volt. Végül három önkéntes vállalta a kihívást. Az első soha nem tért vissza; felfalták a cápák, vagy megfulladt. A második egy órával később feladta, mert nem bírt a hullámok erejével. A harmadik, egy halász, átlósan úszott, így az áramlat egyenesen az olajfúró torony felé sodorta. Úszás közben gyakran megállt ugyan, mert begörcsölt a lába, de tizenkét órával később elérte a tornyot. Másnap reggel, a vízen töltött nyolcadik napon jöttek értünk. Az ajkunk cserepesre száradt és vérzett, a bőrünk sebes lett és kiütéses, a hasunk pedig felpuffadt. Képtelenek voltunk szilárd táplálékot elfogyasztani, így rizslevest készítettek nekünk. Soha életemben nem ettem még olyan fenséges lakomát, mint akkor.

Éltünk, és túléltük a megpróbáltatásokat. A hajó a malaysiai menekült táborba vitt minket, ahonnan beléphettünk Amerika területére. A szabadságról alkotott álmunk lassan valóra vált. 1990-ben megkaptam az amerikai állampolgárságot, és a Rutgers Egyetemen szereztem mérnöki diplomát. 1991 óta a saját vállalkozásomban dolgozom, s a családom rendkívül büszke rám. Az a rettenetes nyolc nap még mindig félelemmel tölt el. Maga az élmény azonban megváltoztatta az életszemléletemet, ezért azt kell mondanom, hogy megérte. Az utamat sok akadály keresztezte, s mind a mai napig gyakran találkozom faji előítéletekkel. Mint mindenki másnak, néha nekem is vannak gondjaim. Mindezek a gondok azonban eltörpülnek amellett, hogy közeljártam a halálhoz. Az édesanyámnak igaza volt. Isten soha nem ad nekünk olyan feladatot, amellyel nem tudunk megbirkózni. Ha holnap tönkre menne a vállalkozásom, nem bánnám. Tudom, hogy túlélőnek születtem, s ez már magában is sikerélményt nyújt.

Valahányszor megiszom egy pohár limonádét, erre gondolok.

Ed Robertson, Vincent Luong és Mary Gardner

A Hodgkin’s kórtól az Ironmanig

Apró léptek vezetnek a csillagokig.

Jack Leedstrom

„Meg lehet enni egy elefántot... de nem egyszerre. Falatonként kell haladni.”Ezeket a szavakat egy jó barátom mondta, s ezzel komoly hatással volt életem legnehezebb küzdelmének

végkifejletére.1994 kezdetén nagyon beteg lettem, és kilenc kilogrammot fogytam. Februárban az onkológusom, Dr. Jack

Chritchley közölte velem, hogy rákos vagyok, és már nincs sok időm hátra. A diagnózis hallatán nem fogott el pánik, hanem Istenhez való kötődésemből kifolyólag inkább valami békességféle szállt meg. A családom miatt azonban borzasztóan aggódtam. Ha arra gondoltam, hogy magukra kell hagynom őket, elgyengültem, és a szívem vadul zakatolt. Végül azonban meg kellett osztanom a rossz hírt feleségemmel, Caroline-nal. Aznap este a vacsoránál elmondtuk két tinédzserkorú gyermekünknek is. Jodi tizenöt éves volt, elsős középiskolás, bátyja, Chris, két évvel idősebb nála. Le voltak sújtva. Elmagyaráztam nekik, hogy Dr. Chritchley előrehaladott Hodgkin’s kórra gyanakodik. Aznap este, tévénézés közben Jodi odalopakodott a hintaszékemhez. Sötét szemében fájdalom tükröződött.

— Meg fogsz halni, apa? — kérdezte.Úgy éreztem magam, mintha kést döftek volna a szívembe. Egyetlen választ adhattam neki. Magamhoz

szorítottam, és miközben a könnyeim a hajára hullottak, kimondtam a választ, melyet mindketten hallani akartunk.— Nem drágám, nem fogok meghalni.Az egy hónapig tartó kivizsgálások után kiderült, hogy Dr. Chritchley diagnózisa helyes volt. Az orvos nyolc

hónapon keresztül tartó, havi kétszeri, agresszív kemoterápiás kezelésre ítélt. Három héttel az első dózis után kezdett kihullani a hajam. Döbbenten figyeltem, ahogy a hajcsomók végigsiklanak a testemen, és nagy köröket leírva, eltűnnek a lefolyóban. Elképzeltem, ahogy az életemet lassan beszippantja a végtelen. Nem sokkal később elvesztettem az állásomat, mert az állandó verejtékezés, a gyakori hangulatváltozást okozó szteroidok és a gyógyszerek miatt képtelen voltam dolgozni. Ahogy a tavasz nyárba fordult, egyre gyengébb lettem a kemoterápia miatt. Az izmaim sorvadásnak indultak, s vigyáznom kellett, nehogy megvágjam vagy megkarcoljam magam, mert legyengült immunrendszerem miatt végzetes lehetett volna egy esetleges fertőzés. Még a megfázás is halálos veszélyt jelentett számomra. Augusztusban Caroline és én a nyaranta Pentictonban megrendezésre kerülő Ironman Canada Triathlont néztük a tévében. A világ minden tájáról ezernyolcszáz sportoló nevezett be a négy kilométer úszásból, száznyolcvan kilométer kerékpározásból és a negyvenkét kilométeres maratoni futásból álló versenyre, melyet kevesebb mint tizenhét óra alatt kellett teljesíteni ahhoz, hogy a versenyző megkapja a részvételért járó érmet.

— Egy nap én is megcsinálom majd — fordultam könnyezve, elszorult torokkal Caroline-hoz.Október végén túl voltam a tizenhatodik kezelésen. Elgyötörten próbáltam visszanyerni régi formámat. A

kemoterápia pusztító hatása miatt azonban állandóan sajgott, és rendkívül érzékeny volt a vállam, a csípőm és a

sarkam. 1995. januárjában álltam újra munkába, és fokozatosan növelni kezdtem a testedzéseim intenzitását. Szeptemberben Caroline és én találkoztunk Dave Bullock háromszoros Ironman versenyzővel. Arról kérdezgettük, hogy mennyire kell elkötelezettnek lennie a verseny teljesítéséhez, és hogy én végig tudnám-e csinálni.

— Igen! — hangzott a lelkes válasz.Egyetlen bökkenő volt csupán az, hogy nem tudtam úszni. A tennivalók listáján legfelülre került tehát az úszás

elsajátítása. 1995. októberében kezdtem el futni, és november elején beiratkoztam egy úszótanfolyamra. Télen futópadon edzettem, és megtanultam úszni. A győzelem napján megrendezett Kelowna félmaratont két óra két perc alatt teljesítettem. Azelőtt soha nem futottam még húsz kilométert sem egyhuzamban. Előfordult, hogy le kellett magamban küzdenem a feltoluló sötét gondolatokat, s az elmémmel folytatott harc gyakran ugyanolyan nehéz volt, mint az edzés. Reménykedtem benne, hogy a szervezetemet érő stressz miatt nem üti fel újra fejét a rák. Meghűlt bennem a vér a gondolatra. Ian Mandin, egy közeli barátom éppen abban az időszakban próbálta legyőzni a szörnyű kórt. Egy este felhívtam, és elmeséltem neki, hogy néha miféle komor gondolatok gyötörnek. Ekkor valami különös dolgot mondott.

— Ha úgy látod, hogy nem tudsz megfelelni a kitűzött célnak, gondolj egy elefántra.— Tessék? — kérdeztem döbbenten.— Egyszerre nem tudsz megenni egy elefántot, de falatonként igen.Emlékeztetett rá, hogy a betegségemet is lépésenként, kezelésről kezelésre haladva győztem le. Az Ironman érméig

is karcsapásonként, tekerésenként és futólépésenként kell majd eljutnom. Júliusban beneveztem az olimpiai távú Peach Classic biatlonra, mely másfél kilométer úszásból, negyven kilométer kerékpározásból és tíz kilométer futásból állt. Reméltem, hogy ezúttal végleg legyőzhetem a „vízben rejtőző szörnyet”. A háromszáz triatlonista közül én ugrottam utolsóként a vízbe. Miközben egyre távolabb kerültem az Okanagan tó partjától, próbáltam legyőzni az alattam húzódó kékeszöld mélység láttán rám törő pánikot. Képes vagy rá! — kiáltottam magamra. Ez csak egy újabb falat az elefántból. Harminckét perccel később a parton felállított célvonalnál álltam, és az arcomon széles mosollyal a magasba lendítettem a karomat. Legyőztem a tavat. Három óra múlva a déli forróság okozta verejtékben úszva átkocogtam a célvonalon, és egyenesen Caroline és Dave ölelő karjaiban találtam magam. Az önbizalmam az egekben szárnyalt. Augusztus huszonnegyedikén, hajnali négy órakor megszólalt az ébresztőórám. Az Ironman vasárnapja volt. A családom a nappaliban várt, és összeölelkezve, könnyes szemmel köszöntük meg Istennek, hogy erőt adott nekünk, és imádkoztunk, hogy a mai nap mindannyiunknak örömet hozzon. Sötétben, öt óra előtt érkeztem a nevezési helyszínre, és fél hétkor — ahogy a Nap felkelt — neoprén ruhámba bújtam, hogy bemelegítsek a tóban. Pontosan hét órakor eldördült az újabb futam kezdetét jelző startpisztoly. Részt veszek az Ironmanen! — ujjongtam magamban, miközben alámerültem. Egy óra negyvenkét perccel később megéreztem a homokot a lábam alatt. Felálltam, és átkocogtam a célvonalon, egészen a gyepig. Hirtelen megtorpantam a döbbenettől. Ott állt előttem Dr. Chritchley. Boldogan megragadtam a karját, és magamhoz öleltem. Ő rám nézett, és így szólt:

— Harmincéves onkológusi pályafutásom során még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ilyen súlyos betegségből felgyógyulva efféle elementáris erőt kívánó dolgot vitt véghez.

Nem sokkal később a kerékpáromon ültem, és az előttem álló hétórás útra koncentráltam. Tizenegy órakor a Nap már magasan ragyogott az égen, én pedig magam mögött hagytam Osoyoost, s felfelé haladtam a megerőltető Richter-szorosban. Az idő olyan gyorsan telt, mintha a délutáni hőség elolvasztotta volna. Cawston és Keremeos után Yellow-tónál lévő meredek emelkedőhöz értem. Félúton felfelé hirtelen szúrást éreztem a bal térdem külső részén. Minden egyes tekerésnél erősödött a fájdalom. Az utolsó harmincöt kilométert úgy tettem meg, hogy csak a jobb lábammal pedáloztam. Az orvosi sátorban Dr. Chritchley és két másik orvos megvizsgálta a térdemet. Végül bekötötték rugalmas pólyával, adtak néhány fájdalomcsillapítót, és utamra engedtek. Képtelen voltam futni. Az órám 17.25-öt mutatott. Óránkénti hat és fél kilométeres sebességgel kellett futnom ahhoz, hogy még éjfél előtt célba érjek. Jóval később utolértem egy másik triatlonistát, az ausztrál Peter Digginst. Bemutatkoztam neki, és együtt folytattuk utunkat dél felé a gyümölcsfák szegélyezte Eastside Roadon, néhány lépésnyire a Skaha-tótól. Fél kilenckor — ahogy a Nap lenyugodott a hegyek mögött — elértük az Okanagan Fallstól délre lévő fordítópontot. A különleges alkalomra összeállított csomagomból elővettem bemelegítő-felsőmet, és a derekamra kötöttem. Tudtam, hogy a hűvös hegyi levegő miatt hideg lesz az éjszaka. Peter felé fordultam, és így szóltam hozzá:

— Na, cimbora, már csak huszonegy kilométer van hátra. Meg sem kottyan ez a kis vidéki kirándulás.A hegyekben gyorsan leszáll az éj. Gyaloglásunk leginkább szürrealista utazáshoz hasonlított. A térdem sajgott, és

minden lépés fájt. Tudtam, hogy a talpam rövidesen ki sem látszik majd a hólyagokból. A huszonhetedik kilométernél leültem, hogy kirázzam a cipőmből az apró kavicsokat, majd fel akartam állni, de legnagyobb rémületemre, nem engedelmeskedtek a lábaim. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam. A lábam begörcsölt. Odakiáltottam Peternek, aki legalább negyven méterrel előttem járt:

— Segíts!Peter futva jött vissza hozzám, én pedig elmondtam neki, hogy nem bírok felállni. Erre ő kinyújtotta felém a kezét,

és talpra rántott. Elgémberedett lábaim betonoszlopoknak tűntek, de néhány perccel később kezdett elmúlni a rám telepedő szörnyű érzés. Tudtam, hogy le kell győznöm a fájdalmat, és ki kell tartanom. Tizenegy órára elértük Penticton déli részét. Még több mint három kilométer volt hátra. Az utolsó tizenhat kilométer során tucatnyi mentőautó robogott el mellettünk, hogy segítsen azokon, akik nem tudták befejezni a versenyt. A villódzó vörös fények szomorú felvonulását látva összeszorítottam a fogamat, és magamban megesküdtem, hogy nem adom fel. Az órámra néztem. Éjjel negyedtizenkettő volt. Másfél kilométer! Minden lépéssel közelebb kerültem álmom

megvalósításához. Amikor már csak három háztömbnyire voltunk a céltól sírva öleltem át Pete vállát, és megköszöntem, hogy segített végigcsinálni a negyvenkét kilométert. Már csak egy háztömb, és elérem a célt! A Main Street végén balra kanyarodott az út. Tudtam, hogy száz méter választ el a győzelemtől. Hallottam a bemondó, Steve King hangját, ahogy újabb kimerült triatlonista célba érését ünnepli. A sarkon megláttam a célvonalnál várakozó hatezer embert. A hatalmas, fehér „Ironman-Canada” felirat ott ragyogott előttem, akár egy fénylő csillag. Az érzéseim forró, sós könnyeimen keresztül törtek fel belőlem, és elhomályosították a látásomat. Futásnak eredtem. Hirtelen meghallottam Steve izgatott hangját:

— Hölgyeim és uraim, éppen most ér a célegyenesbe az a helyi versenyző, aki tavaly csinált végig egy kemoterápiás kezeléssorozatot, és sikerült legyőznie a Hodgkin’s kórt. Ezúttal győzedelmeskedett az Ironman fölött is... Tapsoljuk meg Wally Hildet!

A bemondó szavait elnyelte a tömeg hangos éljenzése. Az emberek előrelódultak, és csak egy keskeny kis utat hagytak szabadon, hogy befuthassak a célegyenesbe. Kezek nyúltak felém, én pedig megérintettem, ahányat csak tudtam. Zokogtam, a szívem hevesen zakatolt, és alig kaptam levegőt. A rám törő hihetetlen boldogságtól elszorult a torkom. Ahogy elértem az „Ironman cél” feliratú szalagot, magasba lendítettem a karomat. Felnéztem, és megláttam az időeredményemet: tizenhat óra, harmincnégy perc és tizenhét másodperc. A családom tárt karokkal várt, amikor szinte átzuhantam a célvonalon. Nem sokkal később már a nyakamban függött az érem. Egy pillanatra megfeledkeztünk a körülöttünk dúló hangzavarról és a tomboló emberekről. Megkaptam a célba érkezőknek járó pólót, amit a győzelemtől mámorosan azonnal fel is vettem. A testem sajgott a fájdalomtól, ahogy lassan elindultunk a masszázs-sátor felé. Mindez azonban nem érdekelt. Arcomról egy pillanatra sem tűnt el a boldog mosoly. Mielőtt odaértünk volna a sátorhoz, visszafordultam, hogy vessek egy utolsó pillantást a hatalmas befutó kapura, a kitűzött célra, melyet sikerült elérnem. Bekebeleztem az elefántot.

Wally Hild

Az első lépés

A legelső lépés ijesztő lehet, Szembenézni idegennel Bizonytalanná tehet.Mint a gyermek, ki megunta a négykézláb menetet,Állj fel végre, s tedd meg az első lépésedet.

Kitágul szemed horizontja,Újabb színeket látsz,S a felfedezés élményének Tiszta szárnyával szállsz.Az első lépés nyitja meg a kapukat, Ahogy régen láttál,Úgy látod most önmagadat.

Mint növekvő gyermek, ki összeszedve minden erejét,Néha bizonytalanul,De botladozva tovább lép.Erős kezek emelik Ismét a magasba,Támogatva segítik,S ő elindul újra.

A leghosszabb utazás is Egy lépéssel kezdődik,De ha neki indulsz,Sikerrel végződik.Fogd a kezem, barát, és Én majd segítelek,Ketten erősek vagyunk,Hisz itt vagyok melletted.

Az első lépés a legnagyobb, S egyben a legfontosabb. Mikor elesnél, én ott leszek, Hogy elkaphassalak.Előre tekintünk, s megyünk Fogunkat összeszorítva, Nekiiramodunk újra Az út végét megpillantva.

Szeretlek, segítlek,Rád még annyi minden vár, De az első döntő lépés Csakis rajtad áll.

Rabona Turner Gordon

Megígérem, mama!

Az ígéret olyan, mint a kiegyenlítetlen adósság.

Robert W. Service

— Jean Oliver Dyer — mondta egy hang, miközben Jean felment az emelvényre. Az állát büszkén felszegte, s a talárja lobogott utána a fújdogáló szélben.

Jean hirtelen felült, s miközben álomittasan dörzsölgette a szemét, felsóhajtott. Nincs diploma. Nincs ünnepség. „Csak illúzió volt. Soha nem válik valóra az álmom — gondolta szomorúan. — És az ígéretemet sem tudom betartani. Sajnálom, anya!”

Sírva fakadt. Jean a Virginia állambeli Richmondban nőtt fel, s már négyévesen megtanult olvasni. Valahányszor segítséget kért az édesanyjától a házi feladata elkészítéséhez, ő mindig elutasítóan válaszolt:

— Okos kislány vagy, egyedül is meg tudod csinálni!Jean jó tanulmányi eredménye miatt átugrott egy osztályt, és elég okos volt ahhoz, hogy tudja, az édesanyja,

Amanda, keményen dolgozik értük. Kimaradt az iskolából, hogy eltartsa a családját, s mosogatással kereste meg számukra a betevő falatot.

— Egy nap majd főiskolára fogsz járni — mondogatta gyakran a lányának.Aznap este, amikor megkezdte a középiskola második osztályát, egy kardigánt és egy hozzá illő szoknyát talált az

ágyán. „Gyönyörű! — gondolta. — Anya biztos erre költötte az egész havi keresetét. Elszégyellte magát. Anyának nem kellene ilyen keményen dolgoznia. Szeretek iskolába járni, de neki is szüksége van rám.”

Jean nem sokkal később abbahagyta az iskolát, s Amanda szemében a csalódottság könnyei égtek. A lány azonban biztos volt benne, hogy jól döntött. Gyorséttermekben és mosodákban kezdett dolgozni. Egy nap megismerkedett egy félénk fiatalemberrel, s mielőtt még jobban átgondolhatta volna a dolgot, már házasok voltak. Jean a következő hét évben hat gyermeknek adott életet. A varrás és a piszkos kis kezek csutakolása közben képesítés nélküli tanárként helyezkedett el. A fizetése azonban nem volt túl sok. „Többet kereshetnék, ha egyetemi diplomám lenne” — gondolta. Beiratkozott egy esti iskolába, s indulás előtt gyorsan végigpuszilta a hat mosolygós arcocskát.

— Anya iskolába megy! — mondta nevetve.Amikor Jean huszonnyolc éves korában leérettségizett, Amanda úszott a boldogságban.— Tudtam, hogy meg fogod csinálni! — zokogta.Jean felvételt nyert a Virginiai Nemzetközösségi Egyetemre, ahol az első évet kiváló eredménnyel zárta.— Ügyes kislány vagy! — örvendezett Amanda.Amikor azonban a második osztályba járt, egyre nehezebben tudott odafigyelni az előadásokra. Vajon Ervin

boldogul a tizedes törtekkel? Dana megfürdött már? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal volt elfoglalva.— Ezt nem csinálhatom tovább. A gyerekeimnek szüksége van rám.A házkezelőségnél ellenőri munkát vállalt, s a gyerekeit arra buzdította, hogy tanuljanak keményen.— A gyerekeim látnák kárát, ha visszamennék az iskolába!Amanda azonban mindig csak ugyanazt hajtogatta: „Mikor folytatod végre az iskolát?” „Miért olyan fontos ez? —

dühöngött magában Jean. — Keményen dolgozom, és jó anya vagyok! Miért nem elég ez?” A gyerekek lassan mindannyian főiskolára mentek, s Jean házassága zátonyra futott. Egy nap arra ébredt, hogy

egyedül van, és a hirdetési újságot böngészi. A helyi főiskola induló évfolyamában még volt egy betöltésre váró hely.— Anya, újra iskolába fogok járni!— Annyira örülök neki! — ujjongott Amanda.

Jean helyzete azonban nem volt könnyű. Három állást kellett elvállalnia, hogy fizetni tudja a számláit és a tandíjat. Gyakran előfordult, hogy elaludt a tankönyve mellett. A félév végén szégyenkezve nézte a leckekönyvében sorakozó ketteseket.

— Majd kijavítod — vigasztalta Amanda. — Amiben csak tudok, segítek.Jean nem értette, hogy miért ragaszkodik Amanda olyan görcsösen a tanuláshoz. Remekül boldogultam főiskolai

diploma nélkül is. Akkor meg miért...? Egy nap véletlenül tudta meg a választ kimondatlan kérdésére. Amandának felajánlottak egy állást az egyházi tanácsban, de nem fogadta el.

— Miért nem? — kérdezte döbbenten Jean.Amanda a padlóra szegezte a tekintetét.— Rengeteg a papírmunka... és én... én nem tudok olvasni! — bukott ki belőle a vallomás.Jean úgy érezte, mintha arcon csapták volna. Hogy nem jöttem rá? Eszébe jutott, hogy kiskorában neki kellett

felolvasnia a recepteket, és Amanda soha nem segített neki a házi feladatok megoldásában. Ezért olyan fontos számára, hogy elérjem a célomat.

— Megtanítalak olvasni, anya!Jeannek azonban erre már nem volt lehetősége, mivel nem sokkal később az orvosok agytumort állapítottak meg

Amandánál.„Nem veszíthetem el!” — gondolta szomorúan. Lábujjhegyen belopakodott a beteghez, s az édesanyja kinyújtotta

felé a kezét.— Mit akarsz mondani, anya?— Ígérj meg nekem valamit — suttogta Amanda. — Ígérd meg, hogy lediplomázol!Jean az ajkába harapott. Olyan régóta álmodoztak erről mindketten. Hogy tagadhatná meg az édesanyja utolsó

kívánságát?— Megígérem, anya — mormolta.Jean belevetette magát a tanulmányaiba, s az órák után rohant, hogy Amandával lehessen.— Itt vagyok, anya! — súgta halkan.— Tanulnod kellene! — ráncolta össze a homlokát Amanda.Röviddel ezután Amanda meghalt, és Jean reményvesztetten gyászolta. Tudta, hogy be kell tartania az ígéretét. Egy

nap arra ébredt, hogy iszonyú fájdalom nyilall a mellkasába. A vizsgálatok után kiderült, hogy szívbetegsége miatt műtétre van szüksége. Otthon kellett maradnia pihenni, de lábadozás közben is csak arra tudott gondolni, hogy nem válthatja valóra Amanda álmát. Cserbenhagytalak, anya. „Soha nem lesz diplomám!” — sírta el magát. Hirtelen esküdni mert volna, hogy ismerős hangot hall.

— Dehogynem! Sikerülni fog.— Igazad van, anya — suttogta. — Mindig is igazad volt.Jean rövidesen talpra állt, és ismét visszaült az iskolapadba. Egy rendőrőrsön dolgozott nyomozóként, s az

ebédszüneteiben készült a vizsgákra. Otthon késő éjszakáig dolgozatokat körmölt. 1996-ban, anyák napján, Jean büszkén magára öltötte a talárját. Betartottam az ígéretemet, anya. Bárcsak láthatnál most! Ahogy felment a Saint Paul Főiskola emelvényére, hogy átvegye a diplomáját, az unokái üdvrivalgásban törtek ki.

— Szép volt, nagyi! — kiáltották.Jean az égboltra emelte tekintetét.— Látsz engem, ugye, anya? — gondolta mosolyogva.Jean ma ötvennyolc éves, és csak egyetlen vizsga választja el az egyetemi diplomától. Jelenleg egy olyan program

beindításán dolgozik, mely lehetővé tenné az alacsony keresetű anyáknak, hogy továbbtanuljanak. „Erőt és bíztatást akarok adni nekik, ahogy édesanyám nekem.” Jean minden este, amikor leül tanulni, büszkén néz a falra akasztott, bekeretezett diplomájára. Az igazi ösztönzést azonban az asztalán lévő fényképtől kapja, melyről Amanda mosolyog vissza rá. Sikerrel jártam, anya! Mindkettőnk kedvéért.

Jean Oliver Dyer Részlet a Woman’s World magazinból

Egy csodálatos ember

Hogyan definiálhatnánk a „csodálatos” szót? A Webster értelmező-szótár a következőt írja: „Csodálatosnak nevezzük azon tökéletes dolgok összességét, melyek örömet okoznak a szemlélőnek.”Az én fogalmam szerint a „csodálatos” pontosan ráillik arra a fiatalemberre, akit voltam olyan szerencsés, hogy a

tanítványomként és a barátomként tisztelhettem. A neve Larry Chloupek. Larry hétéves korában csontvelőrákot kapott, s amputálni kellett az egyik lábát. Az orvosok öt százalék túlélési esélyt adtak neki. Mindez harminc éve történt.

„Emlékszem, amikor Larry először jött a testnevelés órámra. Hogyan fog így boldogulni?” — kérdeztem magamtól. Úgy éreztem, hogy zökkenőmentes beilleszkedése érdekében engedményeket kell tennem. S bár Larry soha nem okozott gondot, én magam voltam gondban. Tapasztalatlan tanárként állandóan azért aggódtam, nehogy megsérüljön. Ilyesmi azonban soha nem történt. Mire Larry a palánk alá ért kosárlabdázás közben, a többiek már régen

befejezték a támadást, és az ellenfél kosara felé indultak. Ez majdnem minden alkalommal megismétlődött, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül senki mást nem zavar. „Csak maradj nyugton, és várj!” — akartam kiáltani, mert nagyon szerettem volna, ha végre sikerélmény éri a játékban. Számomra természetes, hogy segítek az embereknek elérni a céljukat. Larry részt vett az állóképesség-felmérésen is. Az első feladat a húzódzkodás volt. Nem tudom pontosan, hányat csinált végig, de teljesítette a kilencvenöt százalékot, s így tovább jutott. Akkor még nem tudtam, hogy milyen óriási jelentőséggel bír számára ez a felmérés. Következőként helyből távolugrást kellett végezni. Larry odajött hozzám, és tudni akarta, hogy megcsinálhatja-e otthon a gyakorlatot. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem az órán végzi el, azt válaszolta, hogy le kell hozzá csatolnia a műlábát.

— Gondolom, maga is zavarba jönne, Mr. Carruthers, ha levenném a műlábamat az iskolában.Egyetértettem vele, és beleegyeztem a kérésébe. Másnap elhozta az eredményét: majdnem két métert ugrott, s így

ismét továbbléphetett a feladatsorban. Most már megértettem, hogy mire megy ki a játék. Larry meg akarta szerezni a legjobban teljesítő diákoknak járó díjat. A kétszázhetven méteres futás és az „ingafutás tárgyak összeszedésével” elnevezésű gyakorlat rendkívül megterhelő lehet egy olyan ember számára, mint Larry. Felhívtam az állóképesség-felmérést összeállító minisztérium igazgatóját, s megtudakoltam tőle, hogy van-e ponthatár a műlábbal rendelkező gyerekek számára. Nemet mondott, de hozzájárult, hogy mi magunk döntsünk a végrehajtás módjáról. Úgy döntöttünk, hogy mivel Larry a többi tevékenységben rendkívül kimagasló eredményt ért el, nem kell lefutnia a távot, és az ingafutást is kihagyhatja.

Az utolsó feladat a kislabda-hajítás volt. Megmutattam Larry-nek, hogy milyen teljesítményhatárt szabtunk ki számára, s ő egyetértően bólintott. Az első dobása rövidre sikeredett. A gyomrom összeugrott az izgalomtól és az elkeseredettségtől. Annyira szerettem volna, hogy elérje a kitűzött célt! A második dobása már pontos volt, s megkönnyebbülten, büszkén újságoltam el neki, hogy megkapja a díjat. Egy másik alkalommal futballoztunk, és valahogy letört Larry művégtagjának a lábfej része. Az egyik diák ölben cipelte be az öltözőbe, míg az edző a kezében vitte utána a lábfejet. Bizarr helyzet volt, az biztos. Ma már nevetünk rajta, de akkor, a beilleszkedni vágyó fiatalember még jobban eltávolodott társaitól. Az iskolaév végén a testnevelés-tagozat vezetősége Larryt választotta meg az év sportolójának. A legtöbb középiskolás diák nem örül a társai jó eredményének, s nem fogadja el a másságot. Még ma is beleborzongok, ha eszembe jut, amikor Larry furcsa járásával felbaktatott a tornaterem emelvényére, hogy átvegye a díjat. A diáktársai felállva éljenezték, és tapssal jutalmazták teljesítményét. Először voltam tanúja annak, hogy mire képesek egymásért a gyerekek.

Larry ma ügyintézőként dolgozik a Nemzeti Rákellenes Alapítvány egészségügyi részlegénél. Tanácsadóként is tevékenykedik, s főként rákos betegekkel, valamint olyan emberekkel foglalkozik, akiknek amputálni kellett valamely végtagját. Kilenc perc alatt fut le ezerhatszáz métert, részt vesz öt és tíz kilométeres versenyeken, s az előbbi során aranyérmet is szerzett. Az 1996-os olimpián ő is azok között volt, akik vihették a fáklyát, és Atlantában a paraolimpiai játékokon az ülő-röplabda csapat tagja volt. Egyaránt élvezi a síelést havon és vízen, s a golfozás is jól megy neki. Semmi sem állhat Larry útjába. Rendkívül hálás voltam, amikor nemrégiben ellátogatott a középiskolába, ahol tanítok, és elbeszélgetett a gyerekekkel, majd kosárlabdázott velük. Mindenki óriási élménnyel lett gazdagabb aznap. Bizonyára megértik, miért vagyok boldog és büszke, amiért taníthattam és ismerhettem Larryt. Számomra ő testesíti meg a „csodálatos ember” fogalmát.

Dave Carruthers

Az ülésrend nem végleges

1974 egyik hűvös reggelén Mrs. Fox a negyedikeseknek készült órát tartani a Beardsley általános iskolában. Becsengettek, és a nyughatatlan gyerekek beözönlöttek a tanterembe, majd a jól ismert „Üljetek le!” parancsnak engedelmeskedve, elfoglalták a helyüket. A jelentés és a névsorolvasás után Mrs. Fox közölte, hogy fontos bejelentenivalója van.

— Figyelmet kérek! — kezdte érdes hangon. — Ma megváltoztatom az ülésrendet. Úgy döntöttem, hogy az első sorba kerülnek a legokosabb diákok, s így haladunk hátrafelé a teljesítmény szerint. Ügyeljetek arra, hogy ez nem a végleges ülésrend, s minél jobbak a jegyeitek, annál előrébb kerülhettek.

Mrs. Fox kiszólította az első diákot, hogy foglalja el az őt megillető, megtisztelő helyet, s a második padba küldte az ott ülő gyereket. Gyorsan összepakoltam a holmimat, és engedelmesen egy paddal hátrébb költöztem. A névsorolvasás folytatódott, s a diákok lassan elfoglalták új helyüket. Egyre hátrébb kerültem, s minden tekintet rám szegeződött azon a balszerencsés napon, miközben Mrs. Fox a lista végére ért. Sóvárogva vártam, hogy kimondja az én nevemet is, mert nem tudtam elhinni, hogy én vagyok az utolsó a rangsorban. Aztán hirtelen befejeződött a megalázó eljárás. Előtte azonban Mrs. Fox még kijelentette, hogy én vagyok a „legbutább gyerek a negyedik osztályban”. A történteket figyelembe véve nem meglepő, hogy amikor kibuktam a középiskolából, még mindig úgy olvastam, mint egy negyedikes kisdiák. Mrs. Fox aznap elhitette velem, hogy semmirekellő, értéktelen ember vagyok, s tizenegy év, valamint egy személyes tragédia kellett ahhoz, hogy kiirtsam magamból ezeket a megalázó érzéseket, s új életcélt tűzzek magam elé. Úgy gondolom, hogy az oktatás legértékesebb eredménye az, ha az ember még akkor is elvégzi a rábízott feladatot, ha nincs hozzá kedve.

Én akkor tanultam meg az első leckét, amikor hét hónapos terhesen mentőhelikopter szállított a Kaliforniai Egyetem Orvosi Központjába. A kilátásaim nem voltak túl rózsásak, s éreztem, hogy az életem rövidesen gyökeresen megváltozik.

Csak azok tudják átérezni igazán a helyzet ijesztő voltát, akik ismerik a csecsemőosztály intenzív részlegének semmihez sem hasonlítható szagát, és az onnan kiszűrődő hangokat. Tizenhét hónapig jártam oda. Drága kisfiam, Derek, születési rendellenességgel jött a világra, s életveszélyes állapotban volt. Az életben maradás esélye szinte egyenlő volt a nullával. A Biblia azt mondja, hogy az Úr megsegíti azokat, akik hisznek benne. Nos, én hiszek benne, s bár különös, mégis van valami, amit megtanultam ebből a könyörtelen leckéből. A szeretet, melyet a gyermekem iránt éreztem, átformált, s olyan erővel ruházott fel, mely hozzásegített ahhoz, hogy bízzak magamban, és elhiggyem, hogy bármit el tudok érni az életben. És ezúttal komolyan gondoltam, hogy bármit! Tizenhét hónapig voltam Derek mellett, s ez idő alatt megismerhettem a világ legjobb gyermekorvosait. Ezek a kiváló sebészek lettek az én mentoraim. Elmondták nekem, hogy rendelkezem olyan természetes adottságokkal, melyek alapvető fontosságúak egy jó orvos számára. Megtanítottak néhány fontos egészségügyi eljárásra, s megkértek, hogy beszéljek a hasonló problémákkal küzdő szülőkkel. Dokumentumfilm készült rólam, s az interjúban híres orvosok kérdezgettek arról, hogy miként birkózom meg a szörnyű helyzettel. Akkor még nem is sejtettem, hogy a kórházi hónapok lesznek rettenetes utazásom legkönnyebb hónapjai.

Hála a teremtőnek, hogy elültette fájó lelkemben a remény magját. Amikor Derek a második születésnapja előtt meghalt, olyan iszonyatos fájdalmat éreztem, hogy azt hittem, a szó szoros értelmében megszakad a szívem. A mondás szerint az idő begyógyítja a sebeket. Én azonban tudom, hogy ez nem igaz, hiszen egy anya megsebzett, halálra gyötört szívére nincs gyógyír. A jóisten egy évig vigasztalta a lelkemet, s orvosolta összetört szívemet. Mialatt ő a lelkemmel foglalkozott, én több időt fordítottam a testemre. Rájöttem, hogy a kemény fizikai igénybevétel nem csak hogy erősíti az izmaimat, de jót tesz a gondolataimnak is. Újjáéledt energiával, határozottan tértem vissza az iskolába. Már nem emlékszem, hogyan hívták a tanulni vágyó felnőttek számára létesített oktatási intézmény tanácsadóját, de ha a neve nem is, a szavai egy életre belevésődtek az agyamba:

— Maga akar nyilvánosság elé állni? Ki hallgatná meg? Mit mondana az embereknek? Látta már a teszteredményeit? Egy általános iskolás szintjén van. Évekbe telik, amíg elvégzi a középiskolát, a főiskoláról pedig csak álmodozhat.

Nem tudom pontosan felidézni válaszomat, de valami ilyesmit felelhettem:— Nem ismer engem, úgyhogy legyen szíves, fogja be a száját!Rengeteg igazság volt abban, amit az a férfi a szememre vetett, hiszen hét évembe került, amíg leérettségiztem, és

diplomát szereztem pszichológiából. Ma reményt és bátorítást nyújtok a rászorulóknak, s arra ösztönzöm az embereket, hogy a fájdalom álarca alatt keressék meg a remény zálogát. Minden rossz élményben van valami jó, csak hinnünk kell ebben, s ha vágyunk rá, hogy megtaláljuk, végül elnyerjük jutalmunkat.

Krista Buckner

A kitartás próbája

Az erőfeszítés akkor ér valamit, ha az ember nem adja fel félúton, hanem a fáradtság ellenére is befejezi, amit elkezdett.

Howard Cate

1968-ban, tíz perccel hét óra előtt, egy sötét, hűvös estén, a tanzániai John Stephen Arkwari — a maraton utolsó versenyzőjeként —, fájdalomtól eltorzult arccal botladozott be Mexico City olimpiai stadionjába.

A győztes már átvette aranyérmét, s az ünnepélyes eredményhirdetés régen véget ért. A stadion majdnem üres volt, amikor a magányos Arkwari vérző, bekötözött lábbal végigvonszolta magát az utolsó körön, és szinte bezuhant a célba. A híres dokumentumfilm készítő, Bud Greenspan a távolból figyelte a sportolót, majd kíváncsiságának engedve odasétált Arkwarihoz, és megkérdezte, hogy miért csinálta végig ezt a pokoli túrát. A fiatal tanzániai férfi halkan a következőt válaszolta:

— A hazám nem azért küldött ide tizenhatezer kilométernyi távolságból, hogy elinduljak a versenyen, hanem azért, hogy be is fejezzem azt.

Walter Anderson

Húsz dolog, amit meg kell tenned az életben

Amikor kisfiú voltam, a nagymamám gyakran feltette nekem azt a kérdést, hogy „mit vársz az élettől?” A válaszok az évek múltával változtak.

Ötévesen cukorkára vágytam, tizenkét évesen biciklire, tizenöt évesen pedig csak annyit mondtam, hogy „nem válaszolok ilyen ostoba kérdésre”. Mindig figyelmesen végighallgatta a feleleteket, majd megkérdezte: „mi az, amit igazán akarsz?”. Gyűlöltem ezt a kérdezz-felelek játékot, mert ilyenkor gondolkoznom kellett, s mint tudjuk, a gondolkodás fájdalmas művelet. Továbbra sem változott viszont a helyzet, hiszen amit kaptam, az soha nem egyezett meg azzal, amit eredetileg kértem. Az utolsó kérdés az volt, hogy „milyen árat fizetnél azért, hogy megkapd, amire vágysz?”

Tizenhat éves koromtól kezdve bonyolultabbá vált a játék. „Sorolj fel húsz olyan dolgot, amit meg akarsz tenni az életben!” — utasított a nagymama. Valamennyi hálaadásnapon új listát kellett készítenem, kiegészítve az előzőeket a felnőtté válás rögös útján szerzett tapasztalatokkal. Huszonnyolc éven keresztül minden hálaadásnapi pulykavacsora előtt átadtam neki a Listámat. A huszonkilencedikre azonban már nem került sor. Nagymama két nappal az ünnep előtt meghalt. Biztosra veszem, hogy büszke lenne, ha tudná, hogyan segített nekem, az ötéves kisfiúból — aki csak cukorkára vágyott — felnőtté válni.

1. A létezésemmel hozzájárulni egy szebb világ létrejöttéhez.2. Feltétel nélkül szeretni.3. Megfizetni az árát annak, hogy valóra váljanak legdédelgetettebb álmaim.4. Ellátogatni hajnalban a Lincoln-emlékműhöz.5. Kiérdemelni a gyerekek szeretetét.6. Megmászni a Grand Canyon hegyeit, és gumicsónakkal végigevezni a vizein.7. Rájönni, hogy miben vagyok a legjobb, és megajándékozni a világot a tehetségemmel.8. Megnézni a naplementét egy trópusi szigeten.9. Kivívni az intelligens emberek elismerését.10. Többet megtudni a családom történetéről, és ellátogatni az őseim földjére.11. Keresztülautózni és kerékpározni az országon.12. Segíteni egy rászoruló idegennek.13. Alkotni valamit, ami akkor is állni fog, amikor én már meghaltam.14. Szerencsejátékot űzni, és olyan összeget kockáztatni, amelyet nem engedhetek meg magamnak.15. Naponta meditálni és imádkozni.16. Végrehajtani valamit, amiről mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen.17. Éjfélkor, telihold idején sétálgatni a tengerparton.18. A végsőkig — mások véleménye ellenére is — kiállni valami mellett.19. Örökre megtartani gyermeki lelkesedésemet.20. Meztelenül úszni vízesések alatt.

És a te listádon mi szerepel?

Mike Buettell

NÉZŐPONT KÉRDÉSE

Figyelj és várj! Az idő előbb-utóbb felfedi előtted titkát.

Marianne Williamson

Álmaim háza és a fiam

Az élet nem csak annyiból áll, hogy megszerezzük, amire vágyunk.

Maurice Sendak

A Washington állambeli Spokane-ben lévő fenyőfákkal, fenyvesekkel és patakokkal körülvett telek tökéletes helynek tűnt a gyermeknevelésre. Amikor a feleségem, Joy és én megláttuk, azonnal tudtuk, hogy itt kell felépítenünk álmaink házát. A telek azonban drága volt, s a Whitworth Főiskola filozófia professzoraként kapott szerény fizetésből nem engedhettem meg magamnak. Különórákat kezdtem adni, s mellékállásban egy ingatlanközvetítőnél is dolgoztam. Végül megvásároltuk a telket. Néhanapján a vállamra kötött „kenguruba” ültettem a kisfiamat, Sorent, és leendő házunk környékén sétálgattam vele.

— Csodás érzés lesz bebarangolni ezeket a mezőket és pancsolni a patakban — meséltem neki menet közben.Eljött a gyönyörű nyár, s az építési vállalkozóval vállvetve megkezdtük a munkát. A sógorom, aki Kaliforniában

építész, alaposan kidolgozott tervet ajándékozott nekünk. Reggeltől estig talpon voltam, aztán hazarohantam vacsorázni, s már siettem is tovább, hogy megtartsam az órákat az esti tagozatnak. Amikor választanom kellett az építési anyagok között, mindig azt válaszoltam, hogy a legjobbat adják, mert az egész életünket ebben a házban fogjuk tölteni. Amikor be kellett szereznem valamit, általában magammal vittem valamelyik lányunkat — az ötéves Sydney-t vagy a hétéves Whitney-t. A vacsoránál mindig csak bólogattam, ha a napjukról meséltek, mert a gondolataim nem a család, hanem a ház egyre növekvő költségei körüljártak. Végül beteljesült a négyéves álom! Büszkén és elégedetten költöztünk be az otthonunkba. A gyerekekkel gyakran indultunk felfedezőútra, hogy megismerjük a környéken lakókat, és új barátokat szerezzünk. Egy héttel később azonban el kellett hagynunk a családi fészket. Nem tudtuk eladni az előző házunkat, így bérbe adtuk, hogy törleszthessük a bankkölcsönt. Az albérlők azonban az utolsó pillanatban visszalépték.

— Megoldjuk valahogy — bizonygattam Joynak, ő azonban szembesített reménytelen anyagi helyzetünkkel.— Forrest, ez a ház tönkretehet bennünket.A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. A tökéletes környék és a különleges építészeti megoldások révén sokkal

hamarabb eladhattuk az új házunkat, mint a régit. Vonakodva bár, de beleegyeztem az elkerülhetetlen megoldásba. A csalódottságom rövidesen depresszióba csapott át. Egy délután csak úgy elmentem a házunkhoz, hogy elgondolkodjak a dolgok jelenlegi állásán. Hirtelen elöntött a kudarc érzése, és legnagyobb meglepetésemre sírva fakadtam. Az ősz és a tél folyamán állandóan azon járt az eszem, hogy miért bántott annyira a veszteség. A vallás és a filozófia terén folytatott tanulmányaim révén ugyanis megtanultam, hogy mi az, ami igazán fontos az életben. Ezt próbáltam megértetni a tanítványaimmal is. Ennek ellenére a hangulatom cseppet sem javult. Áprilisban Kaliforniába mentünk pihenni Joy szüleivel. Egy nap busszal kirándultunk a San Juan Capistranóban lévő missziósházba, ahová minden márciusban visszatérnek az Argentínába költözött fecskék.

— Megetethetem a galambokat? — könyörgött Whitney, és már indult is a virágba borult udvaron álló alacsony kávájú kőszökőkút felé. A négy felnőtt felváltva vitte a gyerekeket galambokat etetni, vásárolni az ajándékboltba, és sétálni az ápolt kertekben. Amikor elérkezett az indulás ideje, megkerestem Joyt, aki a lányokkal és a szüleivel várt a busznál.

— Hol van Soren? — kérdeztem.— Azt hittem, veled van.Elöntött a rettegés, ahogy kiderült, hogy a kisfiút legalább húsz perce nem látta senki. Soren rendkívül aktív, két és

fél éves gyerek volt, aki nem félt senkitől és semmitől, s szívesen barátokozott még az idegenekkel is. Kalandvágyát tekintve mostanra már bárhol lehet. Mindannyian keresztül-kasul rohangáltunk a misszió udvarán.

— Nem láttak véletlenül egy vörös hajú kisfiút? Körülbelül ilyen magas...Mindenkit megkérdeztem, aki szembejött velem, majd visszafutottam a kertbe, benéztem az épületek mögé és a

boltokba. Sorennek azonban nyoma sem volt. Kezdtem pánikba esni. Aztán hirtelen meghallottam Joy sikolyát.— Ne!Hátrafordultam, és megláttam Sorent, aki széttárt karokkal feküdt a szökőkút káváján. A bőre elkékült, az arca fel

volt puffadva, és úgy tűnt, kiszállt belőle az élet. A látvány örökre belevésődött az agyamba. Ez is azon pillanatok egyike volt, amikor az ember a zsigereiben érzi, hogy az élete soha többé nem lesz már olyan, mint azelőtt. Egy nő átkarolta Soren fejét, és mesterséges lélegeztetés alkalmazva megpróbálta újraéleszteni. A mellette álló férfi a gyerek mellkasát masszírozta.

— Rendbe fog jönni? — kiáltottam a legrosszabbtól tartva.— Mindent megteszünk érte — felelte a nő. Joy a földre rogyott, és egyre csak azt ismételgette, hogy „Ez nem

lehet igaz!”.„Istenem, ne hagyd, hogy meghaljon!” — fohászkodtam magamban, de tudtam, hogy Soren nem élheti túl a víz

alatt töltött húsz percet. A mentők egy perccel később már ott is voltak, és miután az életmentő készülékekre kapcsolták Sorent, beszállították a kórházba. A sürgősségi osztály orvoscsoportja egy „fulladáson átesett” betegekkel foglalkozó specialista vezetésével próbálta megmenteni a kisfiút.

— Hogy van? — kérdezgettem egyfolytában.— Él — válaszolta az egyik nővér —, de nagyon gyenge. A következő huszonnégy óra sorsdöntő lehet.

Helikopterrel a Santa Ana-i Western Orvosi Központba fogják szállítani.A nő együttérzően nézett rám, majd folytatta:— Még ha életben marad is, tudnia kell, hogy maradandó agykárosodást szenvedhetett.Semmi sem készítheti fel az embert arra az érzésre, amit akkor él át, amikor meglátja a gyermekét az intenzív

osztályon. Soren élettelen, meztelen testét eltorzították a rácsatolt vezetékek. Az idegsebész a koponya és az agy közé illesztett egy kutaszt, melyet egy szárnyas anyával a fej tetejébe csavarozott keret tartott. Az ujja végén vörös lámpa világított, egyszóval úgy nézett ki, mint E.T. Soren túlélte az első huszonnégy órát, s a következő két napban végig mellette maradtunk. A láza az egekbe szökött, s mi nem tehettünk mást, mint hogy altatódalokkal próbáltuk enyhíteni a fajdalmát. Reméltük, hogy a hangunk eljut hozzá a kóma vastag falán keresztül.

— Mindkettőjüknek pihenésre van szükségük — fordult hozzánk az orvos, így Joy és én elmentünk autózni, hogy megbeszélhessük a történteket.

— Soren állapotán kívül van még valami, ami zavar. Hallottam olyasmiről, hogy az efféle tragédián átesett párok gyakran elválnak. Nem bírnám elviselni, ha tőled is el kellene szakadnom.

— Mindegy, mi történik — válaszolta a feleségem — mi soha nem fogjuk elhagyni egymást, hiszen a Soren iránti szeretetünket az egymás iránt érzett szerelmünk táplálja.

Örültem, hogy Joy így gondolja. Később sírva-nevetve elevenítettük fel régi emlékeinket, s mindketten elmondtuk, mit szeretünk leginkább pajkos kisfiúnkban. Soren imádott labdázni, s mielőtt még betöltötte volna az első évét, egy miniatűr kosárlabda gyűrűt akasztottam ki a szobájában.

— Emlékszel, hogy próbált futkározni már a bébikompjában is, és ha valami érdekeset tapasztalt, sivító igennel reagált rá.

Megbeszéltük az agykárosodással kapcsolatos félelmeinket is.— Az orvos egyre bizakodóbb — emlékeztettem Joyt.A kórházban azt mondták, hogy Soren azért van még mindig életben, mert a baleset után azonnal megkapta a kellő

segítséget. Mivel korábban azért aggódtunk, hogy elveszíthetjük, most hálásan vettük tudomásul, hogy legalább egy hajszálnyi esélye van az életben maradásra. Semmiképpen nem akartunk lemondani róla, bár aggódtunk, hogy esetleges súlyos agykárosodása milyen hatással lehet a családunkra.

— Hihetetlen, hogy az elmúlt hónapokban csak arra tudtam gondolni, hogy el kellett adnunk a házat. Mi értelme lenne az új háznak, ha üres lenne az egyik kis szoba?

Bár Soren még mindig eszméletlen volt, a beszélgetés némileg megnyugtatott mindkettőnket. A barátok, a család és a számunkra ismeretlen emberek támogatása és imája hálával töltött el bennünket. A következő néhány napban négy látogató érkezett Sorenhez. Először Dave Cameron, aki rátalált a vízben fekvő gyermekre. A Vietnamot megjárt veterán a saját szavaival mesélte el nekünk a történteket:

— Korán érkeztem aznap reggel, s ahogy ott álltam a szökőkút közelében, hirtelen rossz előérzetem támadt. Akkor láttam meg az apró kis tornacipőket. Az ösztöneimnek és a katonai kiképzésemnek köszönhetően azonnal tudtam, mit kell tennem.

Nem sokkal ezután benézett Mikiel Hertzler, az asszony, aki a mentők helyszínre érkezéséig mesterséges lélegeztetéssel életben tartotta a fiunkat.

— Annak idején megtanultam, hogyan kell újraéleszteni a sérülteket. Amikor először megvizsgáltam a kisfiút, nem volt pulzusa, de a torkából bugyborékoló hang tört elő, mintha lélegezni akart volna.

Megborzongtam. Mi lett volna, ha olyasvalaki talál rá Sorenre, aki nem tapasztalt életmentő, és feladja a segítségnyújtást. Végül a két rohammentős, Brian Stephens és Thor Swanson jött el Sorenhez. Elmondták, hogy általában tízpercnyire lévő állomáshelyükön tartózkodnak, de aznap reggel riasztották őket, és csak egy saroknyira voltak a missziótól. Eszünkbe jutott, hogy az orvosok szerint Soren azért van még mindig életben, mert a baleset után azonnal megfelelő ellátásban részesült. Ezáltal az életmentők történetei még inkább meghatottak minket. A harmadik éjszaka telefoncsörgés ébresztett a kórház egyik szobájában, melyet Joynak és nekem kijelöltek szálláshelyül.

— Gyere gyorsan! — kiáltotta a feleségem. — Soren ébredezik!Amikor odaértem, a gyerek mocorogva dörzsölgette a szemét. Néhány órával később visszanyerte az eszméletét.

Vajon újra az az izgő-mozgó, virgonc kisgyerek lesz, aki felbolydította az otthonunkat? Pár nap múlva Joy az ölében tartotta Sorent, én pedig játszottam vele. Kinyújtotta felém a kezét, s miközben megpróbálta elkapni a labdát, kimondta a nevét. Alig akartam hinni a fülemnek! Aztán rámutatott az üdítőjére. Odavittem neki, s ő buborékokat kezdett fújni a szívószálon keresztül. Nevetett. Igaz, hogy a hangja gyenge volt és halk, de úgy éreztem, visszakaptuk a mi Sorenünket. Kacagtunk és sírtunk egyszerre, s ugyanígy tettek az orvosok, és a nővérek is. Hetek múltán Soren már az udvaron száguldozott, labdázott és csacsogott, mintha mi sem történt volna. Telve volt energiával, s ahogy

elnéztük, mindannyiunknak az jutott eszébe, hogy milyen csodás ajándék is az élet. Soren tragédiája rádöbbentett arra, hogy alaposabban végig kell gondolnom az addigi életemet. Nem az a lényeg, hogy gyönyörű házzal, drága játékokkal, erdőkkel-mezőkkel lepjem meg a gyermekeimet, hanem az hogy mellettük legyek. Nemrégiben visszamentem álmaim házához. Ötvenkét ablakán csillogva bújt át a napfény, s el kell ismernem, hogy csodaszép látványt nyújtott. Többé azonban már nem tölt el sóvárgással, és nem dúl fel. Ahogy hazaértem, hogy elvigyem a gyerekeket a megígért kirándulásra, mindhárman elém szaladtak. Soren vékony hangja áthatolt a többiekén.

— Apa! Apa! Apa! — sikoltotta vidáman, s én abban a pillanatban tudtam, hogy ezentúl mindig lesz időm velük játszani.

A történetet Forrest Baird elmondása alapján Linda Lawrence jegyezte le

A tetovált gyermek

Mi az élet értelme, ha nem az, hogy megkönnyítsük egymás számára a létet.

George Eliot

Lehetetlenség szavakba önteni milyen látvány fogad egy látogatót a gyermekkórház várótermében. Ennek az az oka, hogy az ember nem néz be csak úgy egy ilyen helyre. Ide leginkább súlyosan beteg gyerekeket hoznak kezelésre. Mindezek ellenére azonban be kell vallanom, hogy a külső szemlélő, én, és a kislányom nem feltétlenül ugyanazokat a dolgokat tapasztaljuk. Hatéves gyermekemet, Ellit, először egészen kiskorában hoztam el ide, hogy egy szakorvos megnézze a testén lévő anyajegyet. Alig észrevehető helyen volt, és nem veszélyeztette az életét, de a gyermekorvos ragaszkodott hozzá, hogy egy specialista is megvizsgálja, így aztán Elli és én évente elzarándokoltunk ide. A hozzám hasonló helyzetben lévő anyák rendkívül hálásak, hogy a gyermeküknek nincs komolyabb bajuk, s így könnyű szívvel távozhatnak a gyermekkórházból. Az orvosunk ezúttal a szokásosnál is jobban elmaradt a teendőivel, ezért Ellivel leültünk, hogy egy könyv társaságában kivárjuk a sorunkat. A kislányom hozott magával filctollat és papírt, hogy rajzolni tudjon, amíg én olvasok neki. A váróterem falai vidám, de nem zavaró színekben pompáztak. Mindenfelé valódi, nem pedig rajzfilmekből vett állatokat ábrázoló képek függtek, s feltűnt, hogy a kis állatok különböző helyzetekben, de mindig a szüleik társaságában — úgymond családi körben — vannak lefotózva. Híres sportemberek fényképei, és grafikák is díszítették a falakat, egyszóval minden vidámságot és életszeretetet sugárzott.

A várótermet több kisebb helyiségre osztották, hogy elkülönítsék a különböző korú gyerekeket, s így mindenki megtalálja az érdeklődési körének megfelelő elfoglaltságot. Volt ott fülhallgatókkal és CD-lemezekkel felszerelt zenesarok, gyurmázásra, rajzolásra és festésre alkalmas alkotószoba, és könyvtár is. A karosszékek nagyok és kényelmesek voltak, úgyhogy két szorosan összebújó felnőtt is elfért bennük. Rájöttem, hogy ezt tudatosan tervezték így, mivel a gyerekek minden korosztálya szereti, ha olvasnak neki. Ez különösen akkor van így, ha fájdalmas beavatkozáson vagy kezelésen kell átesniük. Az olvasás eltereli a figyelmüket, és ezáltal gyorsabban telik az idő. Mindezt sok más dologgal együtt Anthonytól tanultam meg. Amikor a fiú először megjelent, ösztönösen közelebb húzódtam Ellihez. Legalább száznyolcvan centiméter magas, izmos, félelmet keltő jelenség volt. A feje kopaszra volt borotválva, és több fülbevalót is viselt a teste különböző részein; egészen pontosan mindkét fülében, az orrcimpájában és a szemöldökében. Fekete, felirattal ellátott — számomra ismeretlen jelet ábrázoló — bőrdzsekijét a szék támlájára akasztotta. Kifakult, szakadt farmert viselt. A jobb karján, az ujjaitól egészen a válláig húzódó, óriási tetovált kígyó tekergőzött. Méregfoga és nyelve a gyűrűsujjáig ért. Miután tekintetével végigpásztázta a termet, a közelünkben lévő hatalmas olvasófotelban telepedett le. Rendkívül kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében. A lányomnak azonban nem voltak fenntartásai. Beszélgetésbe elegyedett Anthonyval, és rengeteg kérdést zúdított a nyakába: miért hord fülbevalót, fájt-e az orrpiercing, miért van kígyó a karján? Már indultam volna, hogy arrébb üljünk, mert azt hittem, hogy Anthonyt zavarja cserfes hatéves kislányom faggatózása, de aztán meghallottam a fiú halk hangját.

— Mert nekem tetszik, és az összes barátom ilyesmit hord. Igen, fájt amikor csinálták a piercinget. Azt gondolom, hogy a kígyó vagányul néz ki.

Aztán Elli feltette azt a kérdést, amire nem igazán akartam hallani a választ.— Miért vagy itt?Anthonyt nem zavarta a vallatás.— A betegségem kezelésére kapott gyógyszer fájdalommal jár, úgyhogy most kapok majd valamit, amitől jobban

leszek.— Akkor jó. Remélem, gyorsan hat majd — válaszolta Elli.Én is reméltem. Kinyitottam a lányom egyik kedvenc könyvét, a Charlotte hálóját, és olvasni kezdtem belőle. Elli

hatéves fantáziavilágában előkelő helyet foglaltak el a kedves, gondoskodó, beszélő állatok. Anthony lehunyta a szemét. Azt hittem, hogy aludni akar, ezért azt javasoltam a gyereknek, hogy keressünk egy másik helyet. Csakhamar rájöttem azonban, hogy miért ült mellénk a fiú.

— Ne, kérem, olvasson tovább... nekem is.

Telt múlt az idő, s annyira belemerültem a mesélésbe, hogy nem vettem észre, miben mesterkedik kreatív kislányom, Elli különleges helyet talált a rajzoláshoz. Átült új barátja mellé, s miközben Anthony csukott szemmel hallgatta a mesét, a filctollával telerajzolta a bal karját. Legnagyobb rémületemre, a fiú bőrét teljes egészében ellepték a vörös, zöld, kék szívek és virágok!

— Elli! — szóltam rá hangosan. — Nem hiszem, hogy Anthony-nak tetszeni fog a műved. Azonnal mosd le a karjáról!

Ideges lettem, ha eszembe jutott, mit művelhet a lányommal, és mit fog szólni ez a hatalmas, fenyegető külsejű idegen. Anthony azonban ébren volt, s a hangomra kinyitotta a szemét.

— Semmi baj! Nem bánom. Ha megkérem, tovább olvasna? Tudja... jót tesz.Egyszerre a kislányom szemével láttam a fiút. Egy dolgot kivéve semmiben sem különbözött a váróteremben

ücsörgő, kezelésre szoruló, szenvedő gyerekektől. Nem a termete, a ruhája, vagy rémisztő tetoválása miatt volt más, hanem azért, mert ő volt az egyetlen a váróteremben, aki mellett nem volt ott az édesanyja, hogy olvasson neki, pedig látszott rajta, hogy szüksége lett volna rá. Ellit behívta a nővér, én pedig ott maradtam, hogy tovább olvassam a mesét egy másik asszony tetovált, rajzzal díszített karú gyermekének. Amikor induláshoz készülődtünk, Anthony ránk mosolygott, és megköszönte a felolvasást. Úgy tűnt, jobban érzi magát. Egy pillanatig elgondolkoztam a történteken. Eleinte félelemmel tekintettem a fiúra, aki zord külsejével annyira másnak tűnt, mint azok az emberek, akiket Elli és én ismertünk. Többek között azért is tartottam tőle, mert nem akartam, hogy a kislányom tudjon azokról a súlyos betegségekről, melyek rengeteg szenvedéssel járnak, s nincs rájuk gyógymód. Ameddig csak lehet, meg akartam óvni őt ettől. Elli azonban minderről nem szerzett tudomást, ő csak egy másik gyermeket látott, aki hozzá hasonlóan szerette, ha olvasnak neki, és rajzolnak a karjára. Azt hiszem, leginkább azt látjuk meg másokban, amit mi akarunk. Elli mosolyogva intett búcsút a barátjának, s bár pontosan tudtam, merre van a lift, megfogtam kinyújtott kezecskéit, és hagytam, hogy ő maga vezessen oda.

Marsha Arons

Az ezerszínű kabát

Semmi sem hagy olyan maradandó nyomot az ember életében, mint az édesanyja emléke.

Charles Swindoll

Ha az ember Dolly Partonra gondol, bizonyára azonnal az jut eszébe, hogy ő egyike a világ legismertebb, legcsinosabb, leggazdagabb, köztiszteletben álló énekesnőinek. A countryzene koronázatlan királynőjének és legszebb hangú énekesének azonban nem kezdődött zökkenőmentesen a pályája. A Smoky-hegység nemzeti parkjának közelében, egy kis faházban élő család tizenkét gyermeke közül negyedikként látta meg a napvilágot. Az édesapja, Robert Lee szegény dohányültetvényes, s a felesége, Avie Lee pedig beteges teremtés volt, aki állapotából kifolyólag nem tudott dolgozni. Szegénységük miatt az iskolatársak és a szomszédok állandóan gúnyos megjegyzéseikkel zaklatták a Parton-gyerekeket. Amikor Dolly kilencéves volt, az iskolatársai kigúnyolták tarka patch-work kabátja miatt, s az énekesnőt ez az élmény ihlette egyik leghíresebb dalának megírására. Büszke volt arra a szeretetre és sok munkára, melyet édesanyja beleölt a kabát elkészítésébe, s ezt az érzést felhasználta tehetsége kibontakoztatása során is. Dolly az egyik legtermékenyebb énekes és dalszövegíró az amerikai zenei világ történetében, s nagyjából háromszáz saját dalt jelentetett meg eddig.

„Anya kabátot varrt nekem. Amikor szövetdarabkákból csinált valamit, megpróbált olyan anyagokat összeszedni, amik a színük alapján illettek egymáshoz, hogy ne látszódjon annyira a ruhákon, hogy saját készítésűek. Jól ismert engem, és az egyéniségem színes anyagok után kiáltott, így kiválogatta gyűjteményéből a lehető legragyogóbb textileket. Semmi kétség nem fért hozzá, csodás, színpompás kabát volt készülőben. Még akkor is rengeteg munkával jár kézzel kabátot varrni egy gyereknek, ha azt egyetlen nagy anyagból kell kiszabni, hát még ha apró darabkákból kell összeilleszteni. Tudtam, hogy az ajándék nekem készül, így aztán amikor csak tehettem, szemmel tartottam a munkát. Anya elmesélte nekem a bibliai József színes kabátjáról szóló történetet. A férfi azért kapta a kabátot, hogy tudja, szeretik, és különlegesnek tartják, s én ugyanezt éreztem az enyémmel kapcsolatban. Figyeltem, ahogy az ügyes kezek gondosan behajtják a kicsiny szövetdarabok szélét, és apró öltésekkel rögzítik, nehogy elvarratlanul maradjon a szegély. Ha egy családban sok gyerek van, az anyának mindegyikre időt kell szentelnie. Láttam, hogy az anyám órákat tölt a varrással, ezért még különlegesebbé vált számomra a kabát.

Ahogy a ruhadarab lassan formát öltött, könyörögtem neki, hogy felpróbálhassam. Amikor végre rajtam volt, peckesen, mint egy foltos páva, végigvonultam benne a kandalló előtt. A többiek féltékenyek voltak, bár ez inkább a rám irányuló figyelemnek, mintsem a kabátnak volt köszönhető. Kezdtem megérteni, miért tették Józsefet a testvérei a kútba, és miért adták el szolgának. Denvertől eltekintve egyik rokonomról sem feltételeztem, hogy eladna rabszolgának, de azért megcibálták néhányszor a hajamat, és nem úsztam meg gonosz kis csipkelődésüket sem. Mindez azonban nem érdekelt. Végül is joggal lehettek féltékenyek rám... Rám és a gyönyörűséges kabátomra. Mert

valóban gyönyörűséges volt! Emlékszem arra az estére, amikor anya befejezte. Egyfolytában le-fel masíroztam benne a házban, amíg rám nem szólt, hogy vegyem le végre. Egy idő után mindenkinek elege lett abból, hogy az egekig dicsért (és persze szurkapiszkált). Aznap alig bírtam elaludni. Olyan volt, mintha karácsony lenne. Alig vártam, hogy másnap az iskolában is megmutathassam a kabátomat. Még nem volt ugyan elég hideg, de anya megengedte, hogy felvegyem. Látta, hogy hiábavaló lenne lebeszélnie, így aztán pöffeszkedve indultam el a megszokott úton. Életemben ez volt az egyetlen olyan nap, amikor örömmel mentem iskolába. Berontottam a kapun, mint egy tarka-barka forgószél, és azon gondolkoztam, hogy hány ember fogja megcsodálni a kabátomat. Rettenetesen büszke voltam rá, és azt akartam, hogy mihamarább lássanak benne a társaim.

— Hogy tetszik az új kabátom? — kérdeztem meg végül az egyik fiútól.— Új? — vigyorodott el gúnyosan. — Úgy nézel ki, mintha rád zuhant volna egy tonna ócska rongy.Egy kicsit elkeseredtem ugyan, de arra gondoltam, hogy ő csak egy fiú, és a pajtásaim majd biztos értékelik

gyönyörű, különleges kabátomat. Ahogy beértem az épületbe, még többen kezdtek csúfolni. A teremben rövidesen mindenki rajtam nevetett, és ujjal mutogattak rám. Rám és a kabátomra. El akartam mesélni nekik József történetét, hogy megértsék, milyen kivételes és csodás az új kabátom, de senki nem figyelt ram. Összetört a szívem. Fel nem foghattam, hogy miért kacagnak rajtam olyan gonoszul, és miért nem értik meg mit jelent számomra ez a kabát. Bejött a tanárnő, és amikor látta, hogy mindenki engem piszkál, segíteni próbált.

— Nem akarod betenni a kabátodat a szekrénybe? — kérdezte, de én nemet intettem. Nem engedtem, hogy elvegyék tőlem a kabátom iránt érzett elégedettséget, az édesanyám iránt táplált szeretetet és a magamba vetett hitet. Megmakacsoltam magam, s bár nagyon melegem volt, mégis a kabátban ültem végig a tanítást. Megvártam, amíg a társaim elhagyják az iskolaépületet, aztán felemelt fejjel hazafelé indultam. A kabátot olyan büszkén viseltem aznap, mint a győzelmi zászlót. Azon az őszi délutánon a Jóistennek dicsekedtem a kabátommal. Ő tudta, milyen különleges a kabát, és milyen különleges vagyok én is. Tetszett neki, hogy az általa teremtett föld és növények ragyogó színeiben pompázom. Nagyon figyelt a felhők közül, hogy minden lépésemet láthassa. Felszegett állal masíroztam hazafelé, s tudtam, hogy a Jóisten is gyönyörködik az ő Dolly Partonjának új kabátjában. Ez a fájdalmas iskolai emlék áldás volt azonban az életemen. Évekkel később ez inspirált arra, hogy megírjam a dalt, amely az idők során a védjegyemmé vált. Az „Ezerszínű kabát” a mai napig a legkedvesebb sláger, amit valaha írtam vagy énekeltem. Hatalmas sikere segített begyógyítani azt a réges-régi sajgó sebet.

Dolly Parton

Pénztárcámat egy életért

— Sajnálom, Mr. Senter, de nem állíthatunk ki önnek új jogosítványt a társadalombiztosítási számának ellenőrzése nélkül.

Harmadjára, türelmesen próbálom elmagyarázni a hölgynek, hogy nincs többé társadalombiztosítási kártyám, mivel ellopták az vasútállomáson a jogosítványommal, a tárcámmal, a hitelkártyáimmal, a bankkártyáimmal, a készpénzemmel és a gyermekeim fényképeivel együtt. Nem elég, hogy miután átverekedtem magam a forgalmi dugón, a rengeteg ingerült emberrel együtt — akik bárhol máshol szívesebben lennének, mint itt — végig kell állnom a hosszú sort. Letépek egy sorszámot, és amikor végre elérek az ablakhoz, közlik velem, hogy „a számítógépek ma nem működnek ebben a részlegben.” Egy másik, tizenhat kilométernyire lévő minisztériumi irodában azonban kaphatok vezetői engedélyt, csak el kell jutnom odáig a 290-es gyorsforgalmi úton. Sok hűhó egy olyan bűntény miatt, amit nem is én követtem el. Egyfolytában amiatt dühöngök, hogy egy idegennek volt bátorsága a karácsony utáni tolongásban kilopni a táskámból a tárcámat. A rengeteg kellemetlenség nem könnyíti meg azt a tényt, hogy az irodából először el kell mennem a félórányira lévő részlegükbe, hogy elkérjem a társadalombiztosítási igazolást, majd újabb félóra alatt el kell jutnom a másik irodájukba, ahol reményeim szerint megfelelőképpen működnek a számítógépek.

— „Mintha nem lenne jobb dolgom!” — mormolom magam elé, miközben újabb számot tépek ki az automatából, és beállok a társadalombiztosítási igazgatóság előtt kígyózó, ma már harmadik sorba. Rosszkedvűen veszem tudomásul, hogy nem túl vidám helyre csöppentem. A kisgyerekek sírnak, a felnőttek panaszkodnak, s a számmá alacsonyított állampolgárok többsége elgyötörten vár egy megértő, udvarias szóra.

— Még soha életemben nem jártam ilyen kellemetlen helyen — közli a körülötte állókkal egy aszott arcú aggastyán, miközben a botjával nagyot csap a csempézett padlóra. — Már ahhoz is számot kell kérni, hogy az ember feltehessen nekik egy kérdést.

Bár a szóáradatnak nincs címzettje, mégis mindannyian megértően bólintunk. A hűvös hatékonyság és az eljárások személytelensége nekem sincs ínyemre, de csak akkor hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a rosszkedv, amikor kiderül, hogy mi vár még rám. Csak azért kell itt ácsorognom, mert valaki volt olyan arcátlan, hogy ellopja a tárcámat. Ismét nyomorúságosan érzem magam, és összeszorított foggal, gondolatban újra meg újra végigtekintek a történteken. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy hanyag mozdulat, s a körülöttem örvénylő tömegből mindezt már ki is használja valaki. Hányszor figyelmeztettem kamasz lányomat, hogy mindig tartsa maga előtt a táskáját! Nem lesz könnyű megbocsátani magamnak vagy a tolvajnak. Még mindig zavart és ingerült vagyok a bűnöző és az egész napi rohangálás miatt, amikor végre megjelenik a kijelzőn a számom, és az ablakhoz lépek. A szemem sarkából látom,

hogy egy rózsaszín kabátos nő mellém lép. Tudatában vagyok annak is, hogy nem ő következik. „Én is kivártam a soromat. Ő se tolakodjon előre!” — gondolom magamban.

— Sajnálom, kisasszony, de számot kell kérnie és meg kell várnia, amíg önre kerül a sor — hallom a hivatalnok bosszús hangját.

— Csak azt szeretném...A nő kabátját két gyerek rángatja, s a karjában tartott csecsemő fuldokolva sír. A hivatalnok hangosabban, és egyre

mérgesebben ismétli meg az előző mondatát.— Kérem, asszonyom... — kezdi újra a fiatal nő, de a szavai zokogásba fúlnak. — Én csak azt szeretném

megkérdezni, hogy hol kérhetem ki a férjem halotti anyakönyvi kivonatát?A hivatalnok és én döbbenten nézünk egymásra. Egyikünk sem tudja, mit mondhatna. Legszívesebben a karomba

vonnám a síró anyát, és megvigasztalnám. Megnyugtatnám türelmetlen porontyait, és elringatnám a csecsemőjét. Ehelyett inkább hátralépek, és miközben magam elé engedem, elmormolom bocsánatkérésemet. A hivatalnok halkan beszél a gyászoló asszonnyal, majd átnyújtja nekem a szükséges űrlapokat. Visszamegyek a helyemre, hogy kitöltsem őket, de a gondolataim máshol járnak. Szégyellem magam a viselkedésem miatt, hiszen én csak egy pénztárcát veszítettem el, ő pedig az élete párját. A veszteségem ez idáig szinte tragikusnak tűnt. Hálás szívvel hajtok a következő irodába, de egyre csak magam előtt látom a kétségbeesett, rózsaszín kabátos asszonyt. Vezetés közben imát mondok elvesztett férjéért, s lassan elfelejtkezem a saját gondomról.

Ruth Senter

Soha ne add fel!

Jelenkori cselekedeteink nagy hatással lesznek a jövőnk minden egyes napjára.

Alexandra Stoddard

Chad élete valójában huszonhárom éves korában kezdődött el. Jóképű volt és népszerű, s a nők egytől egyig bolondultak érte. Hosszútávfutó és birkózó múltja miatt még inkább vonzóvá vált az ellenkező nem számára. Akik találkoztak Chaddel, azon nyomban megkedvelték őt. Széles mosolya mindenkit lenyűgözött, s messze földön híres volt jó humoráról. Ha egy barátja bajban volt, csapot-papot hátrahagyva rohant a segítségére. Vásárolt egy motorkerékpárt, s azzal járt két munkahelyére. Azért volt szüksége két állásra, mert szebb lakásra, esetleg autóra és saját bútorokra gyűjtött. Egy este éppen dolgozni ment, amikor karambolozott. A vétkes sofőr nem rendelkezett biztosítással, és totálkárosra törte Chad motorját, ráadásul a fiú lábát is összeroncsolta. Úgy tűnt, huszonhárom évesen véget ér az élete. Chad hét gyötrelmes hónapot töltött a kórházban, s az ágyában fekve csak bámulta a lábából kiálló számtalan fémcöveket. A csontja darabjai szétszóródva hevertek az utcán, és Chad rengeteg operáción esett át abban a reményben, hogy sikerül elkerülnie az amputációt. A barátai vért adtak a műtétekhez, a főnökei pedig fenntartották a munkahelyét, ha esetleg visszatérne dolgozni a felépülése után.

Amikor az orvosok közölték vele, hogy amputálni kell a lábát, Chad mély depresszióba süllyedt. Hogy élhetne egyetlen lábbal? Attól félt, hogy a nők visszataszítónak fogják találni, és nem alapíthat majd családot. Hogy fogja kifizetni a kórházi számlákat, melyek máris olyan magasra rúgtak, hogy vehetne belőlük egy három hálószobás házat? Bármit tettünk is, semmi nem vidította fel és miközben arra várt, hogy az amputálás előtt elmúljon a csontvelőgyulladás, továbbra is mélabús maradt. Nem szerettem volna, ha úgy vág neki a műtétnek, hogy nem érdekli, túléli-e. Egyik este bevittem magammal Chadhez a munkatársnőm férjét. Gene azonnal beszélgetésbe elegyedett a fiúval, és olyanokat mondott neki, hogy „egy lábon nem áll túl jól a szénája”, és hogy „ezek után bizonyára nem akar Lábatlanra költözni”. Chad rettentő dühös lett.

— Hogy képzeli, hogy idejön hozzám a kórházba, és ilyeneket mond, amikor rövidesen levágják a lábamat?!Gene vállat vont. Lehajolt, és lecsatolta a műlábát, majd Chad ágyára dobta. Ez volt az a pillanat, amikor magukra

hagytam őket. Amikor egy órával később visszatértem, Gene már nem volt a szobában, de Chad zöld szemébe visszatért a fény.

— Hallanod kell ezt a történetet! Gene egyik éjszaka megállt az autópályán, hogy kicserélje az autója defektes kerekét. Éppen a csomagtartóban matatott, amikor egy ittas sofőr százöt kilométer per órás sebességgel belerohant hátulról. Amikor Gene meglátta a közeledő autó fényszóróját, az utolsó pillanatban megpróbált minél magasabbra ugrani, de az egyik lába tőből leszakadt, a másik pedig olyan csúnyán összeroncsolódott, hogy majdnem azt is elveszítette. Az ittas férfinak nem volt biztosítása, Gene-nek pedig egyedül kellett gondoskodnia három gyermekéről és a feleségéről. Én meg azt hittem, hogy nekem vannak komoly gondjaim! Gene a San Diego-i stadion igazgatója, és megígérte, hogy az első sorba szerez nekem jegyet a kedvenc együttesem koncertjére, amint felgyógyulok a műtét után, és megtanulok járni a művégtaggal!

A tekintete hirtelen ellágyult.

— Gene azt mondja, hogy azok az emberek, akik törődnek a másikkal, többszörösen kapják vissza a gondoskodást. Azt is mondta, hogy ne aggódjak a jövöm miatt, mert minden rendbe jön majd magától, és az a legfontosabb, hogy soha ne adjam fel.

Chad négy hónappal később visszatért a munkahelyére. Feszélyezte ugyan a bicegése, és mindennap kimerülten zuhant ágyba, de megfogadta Gene tanácsát. A művégtag kidörzsölte a bőrét, és állandóan hólyagok borították az érzékeny csonkot, de még így is megtanult „újra” kerékpározni, életében először szőrén ülte meg a lovat, s műlába nélkül úszott éjszaka az óceánban, amikor senki nem látta. Sokáig gyakorolta ugyan, de végül megtanult lassan kocogni, és gyakran rótta a köröket a középiskola pályáján. Egy hónappal azután, hogy visszatért a munkahelyére, Chad összeszedte a bátorságát, és randevúra hívta az egyik új, csinos kolléganőjét. Legnagyobb meglepetésére a lány igent mondott. Chad akkor még nem tudta, hogy jövendőbeli feleségével és három gyermeke édesanyjával fog együtt vacsorázni. Jane-t nem érdekelte, hogy hány lába van Chadnek, jószívűsége miatt szeretett bele a fiúba.

Chad számára ettől kezdve az jelentette a legnagyobb problémát, hogy miként fog anyagilag „talpra állni”. A kórházi számlákat harminc év alatt tudta volna visszafizetni, s szomorúan gondolt arra, hogy így soha nem lesz autója vagy otthona. Eszébe jutottak azonban Gene szavai, és nem adta fel a küzdelmet. Havonta kétszer, részletenként törlesztette adósságát a kórháznak. Nem sokkal azután, hogy megismerkedett Jane-nel, felhívta az egyik orvosa. Chad gyakran bement a kórházba, hogy vigaszt és segítséget nyújtson az amputálás előtt álló betegeknek. Bármilyen fáradt vagy kimerült volt, a nap bármely szakában zokszó nélkül félretette, amivel foglalkozott, és sietett, hogy segítsen egy embertársán. Ezúttal azonban más miatt keresték.

— Chad — kezdte az orvos —, mivel ön részese volt azoknak a kísérleti eljárásoknak, melyek segítségével hónapokon keresztül próbáltuk megmenteni a lábát, sok mindenki foglalkozott az ügyével. Csak azért hívtam, hogy elmondjam, egy névtelen jótevő kifizette a kórházi számláit.

Gene-nek igaza volt. Azok az emberek, akik önzetlenül segítenek másokon, többszörösen kapják vissza a gondoskodást.

Anita Grimm

A kis baseball-játékos, akit soha nem fogok elfelejteni

A kölyök magabiztos volt, tréfáskedvű, s ő volt az oka annak, hogy többé nem látogattam ki a meccsekre. Amerika-szerte gyerekek ezrei nyüzsögnek a baseballpályákon. Van, akinek lelkesedés csillog a tekintetében, akad olyan, aki a győzelem mámorától kipirulva ujjong, s van, akinek elhomályosítja tekintetét a pillanatnyi csalódottság. Egykor én magam is érintett voltam a sportban, s a későbbiekben — bár más okból — rendszeresen jártam a városomban lévő pályára. Nem egy bizonyos csapatért rajongtam, hanem maga a játék látványának öröme vonzott a lelátóra. Aztán néhány évvel ezelőtt beszüntettem a látogatásokat. Mindez ifjabb Channing Allan miatt történt. A fiúnak valami puccos vezetékneve volt, de már nem emlékszem rá. Egyébként is mindenki Chippynek hívta.

Az 1950-es évek közepén a Tigers csapatának edzője voltam, és Chippy akkoriban sztár adogatónak számított. Az ifjúsági csapatnál eltöltött éveim alatt soha nem találkoztam hozzá hasonló gyerekkel. Egy nap felhívott egy reklámcégnél dolgozó barátom, és elmondta, hogy igazi amerikai kissrácot keres színes óriásplakátjához. Baseballmezt viselő, szeplős, hirtelenszőke, huncut mosolyú gyereket akart. Megkérdezte, hogy nincs-e véletlenül ilyen az ifjúsági ligában. Dehogynem, válaszoltam, az én csapatomban pont van egy ilyen kölyök. Kevés homokot dörzsöltek Chippy arcára, majd féloldalra billentették a sapkáját, és elkészítették a képet. A reklám hatalmas siker lett, és a fiú száz dollárt kapott érte. Chippy kivételes tehetségű adogató volt, s ahogy a felnőtt játékosok mondták, „olyan erővel tudott dobni, hogy a labdája átszakította volna egy csűr oldalát.”

A mai napig is magam előtt látom, amint nyugodtan áll az adogató dombon, s a belső védők hibájából kifolyólag éppen vesztésre állunk. Feszülten féltérdre ereszkedek a kispad lépcsőjén, ő pedig a válla fölött rám vigyorog. Ennek a kölyöknek kötélből voltak az idegei. A vigyorával azt üzente nekem, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Aztán visszafordult, és sorozatban három olyan villámgyors labdát dobott az ütőjátékosnak, hogy az mindet elvétette, és kiesett. A játékosoknak nem engedtük, hogy csavart labdát dobjanak, mert a gyerekek csuklója és alkarja még nem elég erős ahhoz, hogy elviselje ezt a fajta megterhelést. Úgy kellett figyelnem Chippyt, akár egy héja, különben állandóan megszegte a szabályt. A dobása nem volt éppen a legtökéletesebb, de a labdája gyönyörű ívben szállt, és a kölyök a levegőbe bokszolt, ahogy észrevette, hogy sikerült átejtenie az ütőjátékost. Rákiabáltam, mire felém fordította ártatlan, szeplős arcát és „Én nem csináltam semmit!” tekintettel a szemében rám mosolygott. Az is előfordult, hogy a játékrészek közben odasomfordált mellém, és ravaszkodva így szólt:

— A fenébe is, azt hittem, nem veszi észre.Az ember képtelen volt haragudni rá, hiszen állandóan tréfálkozott, és rendkívül magabiztos kölyök volt. Chippy

volt a legjobb ütőjátékosunk, és a labdái gyakran szálltak a kerítésen túlra. Ha jól emlékszem legalább kétszer fordult elő, hogy az adogatónak már három hibapontja volt, neki pedig még egy sem, és mivel jól ismerte a taktikai utasításaimat, a negyedik hibapontra kellett volna várnia. Az adogató is tisztában volt azonban a szabályokkal, ezért az ütő hibájára játszott. Még ma is magam előtt látom a vigyort Chippy arcán, ahogy a labda elhagyja az adogató kezét. Kitámasztotta a lábát, és az ütője a levegőbe lendült. Puff! Ismét sikerült hazafutást elérnie.

— Nem ezt beszéltük meg! — mordultam rá, amint a kispadhoz kocogott.— Tudom, Mr. B., de az a labda úgy jött felém, mint egy nagy léggömb, és nem bírtam ellenállni.Én sem tudtam ellenállni ifjabb Channing Allan-nek. Öntörvényű volt, és kiszámíthatatlan. Egyik pillanatban egy

félig felnőtt, félig gyerek állt előttem, a következőben pedig már egy kiskölyök. Amikor Chippy nem adogatott, a hármas védő posztján játszott. Erős karja volt, így gyakran előfordult, hogy bolondot csinált belőlem. Könnyedén megfogta a földön guruló labdát, és mielőtt eldobta volna, a mellkasához emelte és megforgatta a kesztyűjében, mintha a varrásokat vizsgálgatná. Egyszer megemlítettem neki, hogy a Cleveland Indians csapatában játszó Ken Keltner is mindig ugyanezt csinálja, s attól kezdve Chippynek állandó szokásává vált ez a kis trükk.

— Ne aggódjon, miénk lesz a meccs! — mondta mosolyogva.Tudtam, hogy élvezi az idegeskedésemet, de számára ez is a szórakozás része volt. Chippy bekerült a városi

sztárcsapatba, csalódottan vette azonban tudomásul, hogy nem jutottunk tovább a Pennsylvaniában megrendezett ifjúsági liga rájátszásában. A vereséget rendkívül nehezen viselte. A legtöbb kölyök már tíz perccel később túltette magát a dolgon, Chippy viszont képtelen volt ilyen könnyen feldolgozni a történteket. Hihetetlenül erős volt benne a versenyszellem.

— Nem akarok szépen veszíteni, még a végén megszokom — vigyorgott rám később pajkosan.Tudtam, hogy az életét is ez a versenyszellem uralja majd. Miután elhagyta az ifjúsági ligát, megszakadt vele a

kapcsolatom. Aztán később hallottam, hogy főiskolára ment... vagy mégsem? Majd az terjedt el róla, hogy kibukott az iskolából, és egy időre visszavonult, hogy „megtalálja önmagát”. Az 1960-as évek közepén jártunk. A Chippyről érkezett következő hír hallatán elszorulta torkom...

Nemrégiben Washingtonba kellett mennem üzleti ügyben, de volt még valami rendkívül fontos dolog, amit el akartam intézni. Fogtam egy taxit, és a Mallhoz vitettem magam, ahol végigsétáltam a vietnami veteránok fénylő, fekete gránit emlékművéhez vezető úton. A lenyűgöző látvány méltó tisztelgés volt az 57.939 elesett katona előtt. A park gondnoka végiglapozta a hatalmas jegyzéket, majd végigfuttatta az ujját az egyik lapon, és megállt a harmincnyolcas sor, 15E táblájának jelzése alatt. Megkerestem a 15E táblát, és a napfényben csillogó gránittömbök között kiszámoltam a harmincnyolcadik sort. Ifjabb Channing Allen. Döbbentem bámultam a feliratot, és megpróbáltam összeszedni magam. A könnyeimen át azonban nem láttam mást, mint azt a szeplős, tizenkét éves kis baseballozó kölyköt, aki kezében az ütőjével, a dombon állva vigyorgott rám. Évekkel ezelőtt megtudtam, hogy megsebesítette egy orvlövész golyója, s akkor halt meg, amikor sebesülttársait próbálta kimenteni a tűzvonalból. A hír hallatán nem volt többé kedvem ellátogatni az ifjúsági liga meccseire.

Kinyújtottam a kezem, és végighúztam az ujjamat Chippy nevén, majd gyorsan odébbálltam. Miközben megérkezésemkor a nevét kerestem, akaratlanul elolvastam a bajtársaiét is. Chippy vegyes társaságban pihent, John Hornyak... Ismael Soto... Carmine Genovese... Leonard Gurwitz... Tyrone Jackson... Peter Schmidt. Ugyanilyen sokszínű volt a Tiger csapat is: Kelley... Di Massio... Rappoport… Stankowicz. Mindkét névsor tökéletesen tükrözte, milyen sokféle ember él Amerikában. Képtelen voltam tovább ellenállni annak az eszmének, melyet Chippy Allen testesített meg számomra. Az, hogy nem néztem többé a gyerekek meccseit, rossz döntés volt részemről, és méltatlanná váltam a fekete gránitba vésett névhez.

Ebben az évben részt vettem az ifjúsági liga szezonnyitó meccsén, és rendkívüli módon élveztem a gyerekek játékát. Imádkoztam azért, hogy az elkövetkező generáció Hornyakjainak, Genovese-einek, Gurwitz-einek, Sotoinak és természetesen Allenjeinek nevét soha ne kelljen háborús emlékműbe vésni.

Jerome Brondfield

Kapd el a hajam!

Az embernek két lába és egyfajta humora van, de ha választani kell, azt ajánlom, hagyják veszni a lábukat.

Charles Lindner

1997. január 26. volt életem eddigi legviccesebb napja.Jim meghívott aznapra egy rögbimeccs utáni buliba, s bár már az előző találkánkon szinte vibrált körülöttünk a

levegő, nem tudtam, hogy ez a meghívás randevú vagy csak egy baráti gesztus. A bostoni Hard Rock Cafeban ebédeltünk, és terveket szőttünk arra vonatkozóan, hogy mit csináljunk a buli előtt. Végül a néhány saroknyira lévő Hancock-épület felé indultunk, amelynek csillagvizsgálójából gyönyörű kilátás nyílt a városra. A szél fújdogált, vagy inkább úgy mondanám, hogy kifejezetten viharos idő volt. „Vajon nem mozdult el a parókám?” — gondoltam kétségbeesetten. Persze nem ellenőrizhettem, mert akkor Jim azonnal rájött volna, hogy mi a helyzet. Úgy döntöttem, hogy óvatosan lenyomom, hátha ezáltal nem mozdul el. Nos, mondanom sem kell, hogy nem ez volt életem legjobb döntése. A szél ugyanis belekapott a „hajamba”, és lerepítette a fejemről a parókát. Halálra rémülve torpantam meg, ahogy a szél végigsimított tar fejemen. Eszembe jutott, hogy egyszer valaki megdicsérte „kivételesen szép ívű”

koponyámat. Ilyesmit is csak olyan ember mondhat, akinek van haja! Feltűnés nélkül oldalra fordítottam a fejemet, és láttam, ahogy a paróka lassan hömpölyög a járdán, akár az ördögszekér nevű növény a sivatagban. Jim tovább beszélt, és nem vette észre, hogy milyen szörnyűséges dolog történt a háta mögött. Aztán hirtelen megtorpant, rájött, hogy már jó ideje lemaradtam, és visszafordult. A tekintetünk találkozott, s abban a pillanatban megértette a titkomat. A paróka egyre távolabb került tőlem, így aztán utána akartam rohanni, de eszembe jutott, hogy a tavalyi csípőprotézis beültetés miatt nem futhatok.

— Visszahoznád a hajamat? — fordultam Jimhez, aki már indult is.A barna kupac leginkább egy rakás szemét között futkározó mókusra emlékeztetett. Édes istenem, ne engedd, hogy

valami baja legyen! Ez a micsoda száz dolláromba került, és még ma este viselnem kell a buliban. Jim eközben megmentette a „mókus parókát”, s a feje fölé emelte, mint valami díjat.

— Elkaptam! — kiáltotta.„Óriási!” — gondoltam kínosan feszengve, és intettem neki, hogy hozza vissza végre. Ha valaki felvette volna

videokamerával az előbbi jelenetet, egészen biztosan megnyertük volna a kandi kamera fődíját.Jim tekintetéből azt olvastam ki, hogy odavan értem, és ne aggódjak, észre sem vette, hogy kopasz vagyok.

Látszott rajta, hogy azt kívánja, bárcsak ne történt volna meg velem mindez. Elnézést kértem tőle, bár csak halvány fogalmam volt arról, hogy mit érezhet. Kiráztam a piszkot a parókából, és tükör nélkül próbáltam a fejemre tenni. Hirtelen elfogott a nevetés, ugyanakkor azonban könnyek szöktek a szemembe. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyesmi velem is megeshet.

— Tudtad, hogy rákos voltam? — kérdeztem Jimtől.— Igen.Egyik közös barátunk elmesélte neki a betegségem történetét.— Arról is tudtál, hogy parókát viselek?— Nem. Egyébként szerintem nagyon jól áll.Folytattuk sétánkat a Hancock-épülethez, mely tükörüvegből készült. S amikor megláttam magam benne,

elszörnyedtem. A parókám félrecsúszott, és egyáltalán nem úgy „ült” a fejemen, ahogy kellett volna. Összeszedtem magam, és igyekeztem, hogy minél hamarabb bejussak a női mosdóba. Legjobb tudásom szerint próbáltam rendbe szedni magam, majd leültem a hideg padlóra, és csak úgy rázott a nevetés. Alig vártam, hogy otthon legyek, és elmesélhessem a szeretteimnek ezt a bizarr randevút. Azt hiszem, jó ideig a mosdóban maradtam. Jim később elmondta, hogy abban sem volt biztos, hogy kijövök egyáltalán valaha.

Eszembe jutott, hogy néhai Ginny nénikém keze lehet a dologban, aki szintén megvívta a maga harcát a rákkal. Hihetetlenül jó humora volt, s elképzeltem, ahogy lenéz a mennyből, és azt mondja nekem: „Hagyd az ördögbe!” Valaki más bőrébe akartam bújni, és megpróbáltam elrejteni az elmúlt évek fájdalmas emlékeit. Felvettem egy szép ruhát, kisminkeltem magam, és megvettem a parókát, ami ahhoz képest, hogy műhaj volt, egészen jól nézett ki. Egyszóval hétköznapi huszonnyolc éves lánynak akartam látszani, aki nem foglalkozik azzal, hogy mellrákja volt és nemrégiben csontvelő-átültetésen esett át, s nem kell azért aggódnia, hogy mit szól majd mindehhez a partnere. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy elfogadjam Jim meghívását, s mint később kiderült, ez volt életem egyik legjobb döntése. Teljes mértékben elfogadott olyannak, amilyen valójában vagyok, s megértő volt velem, ami ritkaságszámba megy manapság. Jim és én ma már jót nevetünk, ha szóba kerül ez a történet, de azt hiszem, aznap elég nagy traumát okoztam neki. És magamnak is.

Kathleen M. Kelly

Emlékek és kacajok

Két héttel a Des Moines-i Roosevelt középiskola huszadik érettségi találkozója előtt eszeveszett testedzésbe kezdtem. A lábamra és a karomra erősített súlyokkal úgy néztem ki, minta börtönből szökött, összeláncolt rabok egyike. Miközben a nappaliban dobáltam magam őskori Stevie Wonder albumom teljes hangerővel üvöltő „Signed, Sealed, Delivered” című dalára, a gyermekeim döbbenten meredtek rám.

— Miért csinálod ezt, mami?— Mert buta vagyok és hiú — válaszoltam, bár tisztában voltam vele, hogy két hét alatt képtelenség rendbe hozni

az elmúlt két évtized okozta károkat. A tízéves találkozóra nem tudtam elmenni, mert akkoriban keleten éltem, és a karrieremet építgettem, úgyhogy magyarán szólva fütyültem a „Ballag már a vén diák”-ra. Az új étrendem miatt lelkileg felkészültebben néztem farkasszemet azokkal az emberekkel, akiket húsz évvel ezelőtt istenítettem, irigyeltem, gyűlöltem és csodáltam, akikkel együtt sírtam, álmodoztam és kacagtam. Azzal bíztattam magam, hogy ha a találkozó rosszul sül el, legalább lesz egy jó riporttémám.

Középiskola. Ez az egy szó rengeteg élményt rejt. Eleinte mindannyian óvatosan közelítettünk a másikhoz, és kényelmetlenül feszengtünk élére vasalt, vadonatúj kőmosott farmerszerelésünkben. Rövidesen kiderült azonban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ostoba előkészületeket tett a találkozó előtt. Sokan dauert csináltattak és kíméletlen diétába kezdtek, s az egyik nő még azt is bevallotta, hogy mit sem törődve a tiltással, kifeküdt a Napra, és addig süttette magát, amíg grillcsirkévé nem változott. Mindezt azért csinálta, mert olvasta valahol, hogy a barna zsírpárnák

jobban mutatnak, mint a sápatagok. Megígérte, hogy a ráncaival csak a harminc éves találkozó előtt fog foglalkozni. Egyelőre így is tetszett magának.

A lelkünk mélyén mindannyian azt reméltük, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik semmit sem változtunk. Természetesen egytől egyig vaksin hunyorogva próbáltuk kibetűzni a ruhánkra tűzött kártyán díszelgő nevet, és felismerni pocakos beszélgetőpartnerünket a név mellett lévő képen. Ezek után szégyentelenül, ámde határozottan kijelentettük, hogy „semmit sem változtál!” Hallottam, ahogy némelyik ember azt mormolja, „te jó ég, de különös!”, vagy „ki ez a sok aggastyán?” Akkoriban annak köszönhettem a hírnevemet, hogy nekem volt a leghosszabb hajam az iskolában. Ez lehetett az oka, hogy több lányosztálytársam felsikkantott, amikor meglátott, és vádlón nekem szegezte a kérdést: „Levágattad a hajad?” Nos igen, körülbelül tíz éve, amikor rájöttem, hogy a szürke csikók nem mutatnak túl jól a derekamig érő lófarokban. Ahogy körbejártam a teremben, kiderült, hogy az évfolyamunkban van egy újságíró a New York Times-tól, egy ideggyógyász a Harvard orvosi egyetemének tanári karából és egy színész-filmrendező, aki nemrégiben vett át egy külföldi díjat. Hát, nem tudom, miért nem keresnek maguknak ezek az emberek valami rendes állást?!

Büszkén hallgattam az osztálytársaim beszámolóit, bár be kell vallanom, hogy számomra az jelentette az est fénypontját, amikor összetalálkoztam a lánnyal, aki rövid ideig egykori vőlegényem jegyese volt. Ketten együtt előadtuk minden férfi rémálmát, s áldozatunk távollétében kitárgyaltuk a szaftos részleteket. Ha belépett volna a terembe és meglát minket, ahogy borospoharunkkal a kezünkben, hátravetett fejjel, tele szájjal visítva vihogunk, fülét farkát behúzva menekült volna haza. Az érettségi találkozó több kellemes meglepetést is tartogatott számomra. Az egyik vékonyka, vastag keretes szemüveget viselő fiúcskából, kontaktlencsés, társaságkedvelő, eszes vezérigazgató lett. Feleségül vette középiskolai szerelmét, aki akkoriban rettenetesen szégyellős kislány volt, s emlékszem, hogy nem nagyon beszélt senkivel, de a gyönyörű szeméből sok mindent ki lehetett olvasni. Ma is halk szavú, viszont magabiztos, és miközben végigjárta a termet, gondoskodott róla, hogy akivel beszélt különlegesnek és felejthetetlennek érezze magát. Aztán ott volt az a karcsú lány, akiről mindenki azt gondolta, hogy csodás karriert fog befutni a New York-i modellvilágban. Egy rövid ideig így is volt, aztán visszatért Des Moinesba, s most boldogan él férjével és hat gyermekével.

Az iskola egyik legrosszabb diákja (nem átkozott rossz, csak olyan közepesen elvetemült) ma feltételesen szabadlábra helyezett bűnözők felügyeletével megbízott rendőrtiszt. Elmesélte, hogy a karrierje kezdetén problémás fiatalkorúakkal foglalkozott, és azt kérte tőlük, hogy olyan érveket hozzanak fel rossz magaviseletük védelmében, amiket ő soha nem mondott. Az iskola legtöbbet káromkodó legendás alakja ma kedves, barátságos családapa. Egészen meghatódtam, amikor elmondta, hogy emlékszik arra a napra, amikor harminchárom évvel ezelőtt az óvodában bemutattak neki, mint új kislányt. Természetesen vannak olyan dolgok, melyek az idő múlásával sem változnak. Az évfolyam szépségkirálynője még mindig őrületesen jól néz ki, és ugyanolyan butácska, mint volt. Az osztály rosszindulatú cinikusa a falnak dőlve, messziről vizslatta a tömeget, s azt mormolta a bajusza alatt, hogy „ugyanazok a klikkek, mint régen.” A házastársak az unalomtól üveges tekintettel néztek maguk elé, s az álkapcsuk bizonyára sajgott a kényszeredett mosolygástól, miközben mi, osztálytársak felelevenítettük a régi emlékeket. Az én kedves párom inkább a szendvicsek társaságát választotta, s végül az egyik régi barátom — hozzá hasonlóan menekülésre vágyó — terhes feleségével együtt visszavonult a sarokba.

Ez idő alatt mi, a kemény mag, felidéztük, amikor Dianáról lecsúszott a szoknyája az előcsarnokban, és amikor a vakmerő Jeff a biológia laborban, boncolás közben megkóstolta egy tehén szemgolyóját. Köztünk legyen mondva, de ötszáz évfolyamtársam és én jó néhány bizarr kultikus élményen, kábítószer-problémán, gyerekszülésen, jelzálogkölcsön törlesztésen és több száz váláson estünk át. A világ minden tájáról érkeztek régi barátok, hogy szemügyre vegyék egymást, és felidézzék azoknak a csodás, bár néha gyötrelmes napoknak az élményeit és csalódásait. Ittunk azoknak az osztálytársaknak az emlékére, akik örökre fiatalok maradnak számunkra, s akik a rák, az öngyilkosság vagy baleset áldozataivá váltak. Elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, sokat kell még tanulnunk; egy azonban biztos, az élet rövid, s nekünk meg kell próbálnunk kedvesnek lenni egymáshoz.

Nos, a lényeg az, hogy iszonyú boldog vagyok, amiért elmentem a találkozóra, és annak is örülök, hogy most már nem kell tovább tornáztatnom konyhásnéni karjaimat. Egyedül azt sajnálom, hogy a pom-pom lányok vezérszurkolói közül senki nem hízott meg!

Rebecca Christian

Vaníliát kérek!

Az élet legnagyobb örömei a lényegtelen dolgok mélyén rejtőznek.

May Riley Smith

Jól megszokott, vaníliaálom-szerű este várt rám. A férjem üzleti úton volt, s nemrég telefonált, hogy jó éjszakát kívánjon nekünk. Mielőtt letettem a kagylót, eljátszottuk hagyományos kelekótya búcsújelenetünket, amikor is olyan pikáns ígéreteket tettünk egymásnak, melyeket soha nem váltottunk be. Egy ideig még a kezemben tartottam a telefont, hogy a férjemmel folytatott beszélgetés élménye ne illanjon el olyan hamar, majd a hűtőhöz mentem, és az elmaradhatatlan, szivárványt ábrázoló mágnessel az ajtajára rögzítettem a hotel telefonszámát és címét, ahol aznap este megszállt. Jól megszokott, vaníliaálom-szerű élet — gondoltam. Az órára vetett pillantás visszahozott a valóságba és eszembe juttatta, hogy a kislányomnak holnap iskolába kell mennie. Jade hatéves volt, s ilyenkor már régen ágyban lett volna a helye. Elindultam felfelé az előszobán keresztül, s jól tudtam, hogy melyik padlódeszka fog megcsikordulni, ha rálépek. Jade is tisztában volt vele, ugyanis odafentről apró lábak sietős lépéseit hallottam. Megpróbált úgy tenni, mintha már réges-régen az ágyában lenne.

A lépcsősorhoz érve, lassan lépegettem felfelé, hogy a gyereknek legyen ideje hihetőbbé tennie az ágyba bújós jelenetet. Tizennégy... tizenöt... tizenhat. Már több milliószor megszámoltam a lépcsőket. Mindegy, hogy lefelé vagy felfelé megyek, a számuk sohasem változik. A lépcső tetején felnéztem a holdra, amely mindig szebbnek tűnt a színes katedrálüvegen keresztül, mint más nézőpontból. Jól megszokott, vaníliaálom-szerű élet... persze isteni vanília, akár a Haagen-Dazs féle fagylalt. Miközben beléptem Jade-hez, elgyönyörködtem abban, hogy milyen szépen berendeztük a szobáját. A fal halványzöld színéhez remekül illett a rózsaszín szívekkel díszített zöld takaró, s a rózsaszín, szív alakú párna. A mennyezetes ágy végében állt a felbecsülhetetlen érékű kincsesládika, mely azokat a jelmezeket rejtette, amik segítségével Jade napközben királyi fenséggé, este pedig félelmetes kalózzá változhatott. A rengeteg porcelánbaba gyönyörű estélyiben várta, hogy elkezdődjön végre a bál, a Barbie-babák pedig félig felöltözve pihentek emeletes házukban és közben azon gondolkoztak, hogy mit vegyenek fel. Egy tökéletes kislány szobája telve a gyermekkor csodás varázsával. Jade az ágyán ült és magához ölelte a hófehér tigrist, amit az apukája hozott neki egyik üzleti útjáról. Odaléptem mellé.

— Készen állsz az esti imára?Jade gyermeki ártatlansággal kérte az Istent, hogy áldjon meg mindent és mindenkit, amit és akit ő szeret.— Kérlek, jóisten, vigyázz az apukámra, akinek most a nagy repülőn kell aludnia. Ámen.Betakargattam, és megcsókoltam a homlokát.— Most már aludj — suttogtam. — Holnap iskola!Kifelé menet felkapcsoltam az éjszakai lámpát, és félig nyitva hagytam az ajtót. Még hallottam, amikor azt

mormolta a tigrisének:— Nekünk van a legjobb anyukánk az egész világon.— Jó éjszakát, Jady Wady — szóltam vissza, és az utolsó hang, amit hallottam, édes kis kuncogása volt.„Vaníliaálom, csoki reszelékkel megszórva” — gondoltam mosolyogva.

Adrienne C. Reynolds

VEGYES BÖLCSESSÉGEK

Az élet nem csak törtetésből áll.

Mahatma Gandhi

Az élet tollvonásai

Amit az elme befogad és elhisz, azt az ember végre is tudja hajtani.

Napoleon Hill

Tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy vadonatúj, szépen író tollat. Azt azonban nem tudja, mennyi tinta van benne. Előfordulhat, hogy már az első próbálkozás során kifogy, de az is lehet, hogy olyan mesterművet (vagy műveket) alkot vele, mely örökéletű lesz, s megváltoztatja a dolgok menetét. Nem tudhatja, mielőtt ki nem próbálta. A játékszabályok szerint valójában soha nem fogja megtudni. Próbáljon szerencsét! Igazából arra nincs szabály, hogy bármit is csinálnia kell. Megteheti azt is, hogy tudomást sem vesz a tollról, és hagyja, hogy a polcon, vagy a fiókban heverjen, amíg magától ki nem szárad. Ha azonban mégis úgy dönt, hogy használni fogja, mit tenne vele? Miféle szabályok szerint játszana? Hosszú-hosszú ideig csak tervezgetne, mielőtt papírra vetné az első szót? Olyan alapos és átfogó tervet készítene, hogy az írásra már nem is maradna ideje? Vagy egyszerűen csak kézbe kapná a tollat, és azonnal a dolgok közepébe vágna, hogy aztán a szavak viharában küszködve sodródjon ide-oda?

Megfontoltan és óvatoskodva írna, mintha tudná, hogy a toll bármelyik percben kifogyhat, esetleg úgy tenne, vagy azt hinné (vagy úgy tenne, mintha azt hinné), hogy a toll patronja örökre telve tesz, és mindig készen áll arra, hogy írjon vele? Miről regélne? A szerelemről? A gyűlölködésről? A szórakozásról? A gyötrelmekről? Az életről? A halálról? Semmi különösről? Bármiről? Azért körmölne, hogy kizárólag magának szerezzen örömet? Vagy másoknak? Vagy önmagának, azáltal, hogy másoknak ír? A mozdulatai bizonytalanul reszketők, vagy kihívóan bátrak lennének? A betűi kackiásak vagy egyszerűek volnának?

Írna egyáltalán bármit is? Bár a kezében tartja a tollat, a szabályok szerint nem muszáj írnia. Vázlatokat készítene? Ákom-bákom betűkkel, szórakozottan firkálgatna? Vagy rajzolgatna? Szigorúan a vonalas lap keretein belül maradna? Vagy tudomást sem venne a határvonalakról, s inkább úgy tenne, mintha üres lapra írna? Léteznek egyáltalán azok a vonalak? Sok mindent figyelembe kell vennünk, nemde bár?!

Most tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy életet...

David A. Berman

Remek időzítés

Az élet olyan, akár a bumeráng. A gondolataink, a szavaink és a tetteink előbb-utóbb meghökkentő pontossággal térnek vissza hozzánk.

Florence Shinn

Öt fáradságos és megerőltető évet töltöttem a doktori disszertációm elkészítésével, és frenetikus iramban készültem a szóbeli vizsgára. A védéshez Kaliforniába kellett repülnöm, ezért Minneapolisban átszálltam egy másik gépre, amely a John Wayne repülőtérre vitt. A gépem rendkívül sokat késett, ezért rohannom kellett, hogy elérjem a Kaliforniába tartó járatot. Amikor megálltam a mozgójárdán, hogy kifújjam magam, körülnéztem, és láttam, hogy a váróban csak néhány ember lézeng. Észrevettem, hogy egy ötven év körüli hölgy a válltáskájával küszködik. Már magam sem tudom miért, de felajánlottam neki a segítségemet.

— A Kaliforniába tartó 567-es járathoz igyekszik?— Igen — válaszolta.— Én is. Adja ide a táskáját, én előre szaladok, és szólok a személyzetnek, hogy várják meg.Elvettem tőle a táskáját, és ismét eszeveszett száguldásba kezdtem. Amikor felértem a gépre, szóltam az egyik

utaskísérőnek, hogy ne zárja be az ajtót, mert van még egy hölgy, aki azonnal itt lesz. Kezemben a nő táskájával leültem a helyemre, s nem sokkal később már megérkezett ő is. Utolsóként szállt fel a gépre, s rögtön utána elindultunk. Amikor elértük a megfelelő repülési szintet, odavittem hozzá a holmiját, és ő mosolyogva köszönte meg a segítségemet. A szállodában le sem tudtam hunyni a szemem, s már jóval a disszertációm védése előtt, reggel hét órakor ott voltam az egyetemen. A bizottság egy órán keresztül várakoztatott, s amikor beléptem a terembe, a díszes

talárba öltözött professzorok láttán inamba szállt a bátorságom. Lassan végigjárattam a tekintetemet a bizottsági tagok arcán, s a sor közepén egy ismerős hölgyet pillantottam meg. Egyenesen a szemembe nézett, és mint egy iskolás lány, kacér mosolyát rám villantva kacsintott. Ugyanaz a hölgy volt, akinek előző este segítettem a repülőtéren. Mondanom sem kell, hogy valahányszor belesültem egy válaszba, azonnal a megmentésemre sietett.

Thomas De Paoli

Legyen időd...

Legyen időd a virágok illatára,Míg végigsétálsz életutadon.Legyen időd a küzdelmen túl,Hogy enyhüljön a fájdalom.

Legyen időd a madárdalra,Mellyel meghasad a hajnal,S ahogy a nap elkezdődik,Úgy be is fejeződik majdan.

Legyen időd látni a napot,Ahogy felkel és eltűnik.Megtalálsz majd minden gyönyört, Mely életedben nem szűnik.

Legyen időd áldásokra,Bár úgy érzed, nem elég.Többet jelent, mint gondolnád, Becsüld meg az értékét.

Legyen időd száműzni a gyűlöletet, Ahol, s amikor csak lehet.Az emberi gyarlóságot vesd meg,Ne a társad, ki örökké téged szeret.

Legyen időd utódod szeretni,S minden pillanatban boldog leszel.Szereteted mindent felülmúl, s Földi dolgokról tudomást sem veszel.

Legyen időd felebarátodra,S ami mindennél fontosabb,Hamis bálványt ne imádjál,Fogadd el hát önmagad.

Ha torz az a kép, amit Mások rólad látnak,Legyen időd megváltozni,Élj te is a mának.

Mindig segíts a szenvedőn,Nyújtsd feléjük jobbod,Elégedett leszel akkor,S megkapod a jussod.

Legyen időd erkölcsben élni,S az életed így lesz teljes.Tiszteld mások jogait,S tégy úgy, ahogy számodra kedves.

Legyen időd megbecsülni Azt a tényt, hogy itt vagy,Hisz tudod, van egy fensőbb erő,Ki ha hiszel, félni nem hagy.

Ha betartod a nagy dolgokat Végül boldog leszel.Ha nem akarod, s nem próbálod, Lelked később vezekel.

Az anyagi javakat szeretted gyűjteni, Nem gondoltál búra s betegségre. Van még itt egy apró kérdés:Vajon volt-e időd az egészségre?

Nem oly szükséges a vagyon, Márkás autón úgysem jársz. Lelkiekben legyél gazdag,Magad előtt szebb utat találsz.

Leon Hansen

A költöztetők és az öreg úr

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik másik a költöztetők életében. A csapatot reggel fél kilencre rendelték a megbeszélt címre, s ők ott voltak időben. Miután bemutatkoztak az ügyfélnek, gyorsan felmérték a terepet, és megbeszélték, hogy mivel kezdik a pakolást. Az idős úr megkérdezte tőlük, hogy nem kérnek-e kávét, de a férfiak, mivel órabérben fizették őket, visszautasították az italt. Az öregúr elmosolyodott az őszinte válasz hallatán, és intett, hogy folytathatják a munkát. A régi házban mindenhol elszáradt rózsaszirom illata terjengett. A hetvenkilenc éves özvegyember nem figyelt a körülötte lévő felfordulásra, de néha rászólt az erős fiatalemberekre vagy halkan elbeszélgetett velük. Nyilvánvaló volt, hogy magányos, és örül bármilyen társaságnak. Még az a sajnálatos esemény sem rontotta el a kedvét, hogy tudta, rövidesen az idősek otthonába kerül. A fiatalemberek kedvesen bántak az idős úrral, és türelmesen hallgatták monológjait. Néha megkérték, hogy menjen arrébb, amíg kivisznek valamit, de nem is sejtették, hogy egy-egy bútorral a hozzá tartozó emlékeket is „kiseprik” a házból.

Az öregúr valójában boldog volt, amiért kiköltözhet a házból, ami felesége halála óta már nem volt olyan fontos számára. Az asszony, aki két éve meghalt, hatvankét évig volt a társa. Az öregúr napi imájában találta meg a lelki békét, s megváltást jelentett számára, hogy a mindennapi teendők gondját leveszik a válláról. Teltek-múltak az órák, s a ház lassan elmúlt idők üres csigaházává változott. A munka befejezése előtt nem sokkal az egyik költöztető átvizsgálta a szobákat, hogy nem hagytak-e ott valamit. Az emeleti hálószobában, az apró mosdótál alatt, megbújt egy fiók. Alig lehetett észrevenni, mert ugyanolyan barna színűre volt festve, mint a fal burkolata. A férfi elkezdte kipakolni a tartalmát, amikor a fiók hirtelen kiborult. A megsárgult iratok és fotók szanaszét hevertek a földön. A költöztető összeszedte, s miközben sorba rendezte őket, megakadt a tekintete egy újságkivágáson. VÍZBE FULLADTAK AZ IKREK. Gyorsan átfutotta a cikket, amiből kiderült, hogy az öregúr fiairól van szó, akiket ő és a felesége több mint harminc évtizede veszítettek el. Amikor a költöztetők készen lettek, az öregúr külön megköszönte szorgalmukat, és azt, hogy olyan gondosan bántak féltett kincseivel. Elmondta nekik, hogy a kedvességük rendkívül sokat jelentett számára.

Az öreg úr, majdnem pontosan hat hónappal a költözés után, elhunyt. A végrendeletében minden vagyonát — egészen pontosan másfél millió dollárt — arra a két költöztetőre hagyta, „akik olyan kedvesek voltak hozzá, és a fiaira emlékeztették”.

Barbara Chase-Pace

A bölcs nagymama

Minél több szemecske pergett le életünk homokóráján, annál tisztábban látjuk sorsunkat.

Harold Kushner rabbi

Mindig szerettem ellátogatni a nagymamámhoz, New Yorkban lakott, s mi gyakran utaztunk el hozzá a hétvégére Washingtonból. Ilyenkor hatalmas, ódon baldachinos ágyában aludhattam, melyből levendulaillat áradt. Reggelente egy másik kellemes illat ébresztett. Nagymama specialitása, a hajdinapalacsinta, vékony, aranybarnára sült tésztájával, fahéjjal meghintett krémtúrós töltelékével már az asztalon várt. Imádtam ezt az édességet, és a nagyi megpróbálta megtanítani az elkészítési módját, de akármennyire is figyeltem, az én palacsintáim soha nem lettek olyan finomak és szépek, mint az övé. Megvigasztalt, és elárulta, hogy a tökéletes palacsinta titka a serpenyőben rejlik. Megígérte, hogy egy nap, ha majd nekem adja a sajátját, biztos lesz a siker. Gondolom a nagymamám a palacsintasütésen kívül más dolgokra is meg akart tanítani, de sajnos nem emlékszem a többire. Azok a leckék azonban, melyeket felnőttként kaptam tőle, mélyen a lelkembe ivódtak és hozzájárultak ahhoz, hogy boldog legyek az életben.

Az édesanyám — a nagymamám lánya — tíz nappal az esküvőm után meghalt. Huszonkét évesen elveszettnek és árvának éreztem magam, s a betegsége utolsó stádiumában már nem akartam bemenni hozzá a kórházba. Nem akartam megbeszélni a temetési szertartást, és nem érdekelt a végrendelet sem. A nagymamám azonban ragaszkodott hozzá, hogy megtegyem mindezt. Azt szerette volna, ha a lánya békésen távozik az élők sorából, tudva, hogy gondoskodott a családtagjairól. Azt akarta, hogy a búcsú által le tudjam magamban zárni életemnek ezt a tragikus részét. Tudta, hogy szükségem van rá. Nem temetkezett bele gyászába, inkább elhatározta, hogy segít a gyermeke lányának belátni, hogy bár jelenleg zűrzavar uralkodik az életében, a szülő elvesztése természetes dolog. Annak ellenére, hogy a gyász hullámai átcsaptak a fejem fölött, elhittem, hogy egyszer valamikor újra harmónia uralja majd az életemet, és a világ rendjébe vetett hitem szerint rövidesen vidám és nyugodt leszek. Nagymama majdnem nyolcvanéves volt, és sokkal jobban átlátta a mindennapok útvesztőit, mint én.

Mindig az élet napos oldalán járt.Amikor megismerkedtem a szerelemmel, nagymama magyarázta el nekem, hogy a házasságnak testet-lelket

kielégítő boldogsággal kell együtt járnia. Annak ellenére, hogy egy párként építjük tovább az életünket a férjemmel, a saját egyéniségemet is meg kell őriznem. A tökéletes házasság egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre és szerető gondoskodásra épül. Még hozzátette, hogy az ő menyasszonysága óta eltelt hatvan évben mit sem változtak ezek az alapelvek. Az 1970-es évek közepén mentem férjhez, amikor is a feminista mozgalmak a virágkorukat élték. A generációm asszonyai erős késztetést éreztek arra, hogy érvényesüljenek, s habár a házasságot nem ellenezték teljes mértékben, a gyermeknevelést későbbre halasztották. A nagymamám eredendően feminista volt, bár az otthon-teremtés mellett nem önként, inkább kényszerből építgette karrierjét. Mindkét küzdőtéren — otthon, és a munkahelyén is — helyt állt, így jól tudta, mi fán terem a boldogság, és arra bátorított, hogy szüljek gyerekeket.

A nagymamám úgy gondolta, hogy az igazi feminizmus alapja a választási lehetőség, nem pedig a kényszer, s egy szerető család megteremtése legalább olyan fontos, kielégítő és értékes dolog, mint egy remek állás. Amikor a nők legharsányabban hangoztatták a jogaikat, és azt hirdették, hogy kompromisszumok nélkül meg kell szereznünk mindent, ami nekünk jár, nagymama figyelmeztetett, hogy ügyeljek arra, mit súg a szívem. Szerinte az a nő, aki ellenáll a belső késztetésnek, hogy szeressen és felneveljen egy gyermeket, vagy nem normális, vagy becsapja önmagát. Azok a nők, akik fiatal korukban más dolgokkal vannak elfoglalva, később, amikor már az utolsót üti a biológiai órájuk, szomorúak és elégedetlenek lesznek, amiért nem szültek gyermeket. Így aztán kötélnek álltam, és egymás után négy lánynak adtam életet. Igyekeztem, hogy ugyanazt a szeretetet és törődést kapják tőlem, mint amiben kislányként nekem is részem volt. Ha elbizonytalanodtam, vagy kétségeim támadtak anyai képességeimet illetően, nagymama mindig visszaadta az önbizalmamat.

Amikor nem tudtam szoptatni az első babámat, a túlbuzgó ismerősök rengeteg tanácsot zúdítottak a nyakamba. Egyedül a nagymamám várta meg, amíg megkérdezem a véleményét. Azt tanácsolta, hogy hagyjam, hadd „mondja” meg nekem a kisbaba, mikor és mennyit akar szopni. Amennyiben az ő ösztöneire és az én megérzéseimre hagyatkozom, létrejön kettőnk között az összhang, és mindketten elégedettek leszünk. Ezt a filozófiát követtem akkor is, amikor a lányaim nagyobbak lettek. Ha jól figyeltem rájuk, szavak nélkül is tudatták velem, mennyi beleszólást akarnak az életükbe. A lecke eredményeképpen megtanultam bízni az ösztöneimben, a lányok pedig rájöttek, hogy képesek önálló döntéseket hozni egyedül is. Ma már mindannyian magabiztosak vagyunk, és bízunk józan ítélőképességünkben. Az élete vége felé nagymama még egy utolsó leckét adott nekem a barátságról.

Az idősek otthonában lakott, ahol kedves emberek vették körül, és megfelelően gondoskodtak róla. A lelke és a szelleme fiatalos maradt, mert a szobatársával szövődött barátsága majdnem olyan fontos volt számára, mint a családja. Ők ketten nyolc évig, egészen a nagymama haláláig laktak együtt.

Ismerték egymás családját, tudták, mikor milyen gyógyszert kell bevennie a másiknak, mik a kedvenc ételeik, és milyen az, amikor egészségesen szuszogva jól alszik társuk. Nagymamám barátnőjének kétszer is leállt álmában a szívritmus-szabályzója, de ő megnyomta a nővérhívót, és a segítség időben megérkezett. Később azt mesélte, hogy a csend ébresztette fel. Kapcsolatuk jóval több volt barátságnál, és az évek során szorosabbá vált, mint egy házasság. Az életük azon szakaszában találkoztak, amikor hasonló helyzetük miatt törvényszerű volt közöttük az egyetértés és az

összhang kialakulása. A bizalom és az egymásrautaltság érzéséből igaz szeretet bontakozott ki, s ez a szó legszorosabb értelmében életben tartotta őket. A nagymamám unokájaként azonban nem csodálkoztam ezen a barátságon, hiszen a kedvesség lételeme volt. Tudtam, hogy szívét-lelkét beleadja abba, ami fontos számára, s ezzel a legjobbat hozza ki az emberből. Példát mutatott nekem, és megtanított a szeretet, a házasság, a gyermeknevelés és a barátság titkaira és fortélyaira.

Egyszóval mindazokra a dolgokra, melyek az élet sava-borsát jelentik számomra. Arra nevelt, hogy bízzak a saját erőmben, s ezáltal túljuthatok a mindennapok fájdalmán és megpróbáltatásain. A segítségével hittem az ítélőképességemben és abban, hogy az élet rengeteg jó dolgot tartogat a szeretteim és a magam számára. Pontosan fel tudom idézni, hol voltam, amikor megtudtam, hogy a nagymama kilencvenkét éves korában meghalt, s az utolsó pillanatig tiszta maradt az értelme. A konyhában álltam, és világosan emlékszem, hogy elővettem a szekrény mélyéből a réges-régi serpenyőt. Boldogan mosolyogva gondoltam arra, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ismerhettem őt. Nekigyürkőztem, és megsütöttem életem legtökéletesebb túrós hajdinapalacsintáit.

Marsha Arons

A lovas lecke

Egy téli reggelen az iskolakezdés előtti évben, apa bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy segítenék-e neki megetetni a teheneket. Jó mókának tűnt, úgyhogy gyorsan belebújtam legmelegebb ruhámba, és felhúztam a kezemre a kabátujjakon átbújtatott fonállal összekötött kesztyűmet, majd elindultam, hogy kivegyem a részem a munkából. Gyönyörű reggel volt. A Nap már fent ragyogott az égen, és fénye megcsillant a szikrázó, fehér hótakarón. Befogtuk a lovakat — Babe-et és Blue-t —, majd megraktuk szénával a szekeret, és elindultunk. Miután megtaláltuk a teheneket, eléjük tettük a szénát, és hazafelé vettük az irányt. Apának hirtelen remek ötlete támadt.

— Nem akarod átvenni a gyeplőt?Úgy válaszoltam, ahogy minden férfi tette volna a helyemben. A mai napig imádok vezetni, mindegy, hogy autó,

furgon, golfkocsi vagy szamár vontatta szekér van alattam. Azt hiszem, a csábítás az erőben rejlik. Különös érzés, hogy az ember ura valami olyasminek, ami sokkal nagyobb nála, ráadásul a hatalom érzése jót tesz a férfiak önbizalmának. Elvettem a gyeplőt apától, és a csuklómra csavartam, ahogy mutatta. Miközben lassan cammogtunk hazafelé, elöntött az izgalom. Az én kezemben volt az irányítás, tőlem függött, hogy milyen gyorsan megyünk. Zavart, hogy csigalassúsággal haladunk, ezért elhatároztam, hogy amíg én vagyok „nyeregben”, gyorsabb iramra ösztökélem az állatokat. A nyelvemmel csettintettem nekik, mire felgyorsítottak. Eleinte csak ügettek, s úgy gondoltam, ez a sebesség tökéletesen megfelel nekünk. Örültem, hogy mindjárt hazaérünk, Babe-nek és Blue-nak azonban más ötlete támadt. Úgy döntöttek, hogy ha már futhatnak, miért ne adjanak bele mindent, legalább mihamarabb otthon lesznek.

A lovak tehát a saját fejük után mentek, és iszonyatos vágtába fogtak. Lehet, hogy az ijedtségemnek köszönhetően felnagyítom a történteket, de akkor úgy gondoltam, hogy még soha addigi életemben nem láttam ilyen sebes lovakat. A szekeret ide-oda dobálták a bukkanok. Ahogy elsuhantunk a prérikutyák üregei előtt, kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, hogy veszélyben vagyunk, ezért minden erőmet latba vetve próbáltam megállítani az ördögi futamot. Húztam és rángattam a gyeplőt, amíg a kezem bírta, kiabáltam, könyörögtem, de semmi sem használt. A jó öreg Babe és Blue tovább nyargalt. Oldalra lestem. Apám csak ült ott mellettem, és nyugodtan nézte a legelőket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ekkorra már valóban kétségbeestem. A kezemet felhasította a gyeplő, az arcomon végigcsorgó könnyek szinte megfagytak a jeges szélben, az orrom csörgött, apám pedig csak ült, és nem tett semmit. Végső elkeseredésemben felé fordultam, és amilyen nyugodtan csak tudtam, így szóltam hozzá:

— Apa, most már vedd át a gyeplőt. Többé nem akarok hajtani.Most, hogy idősebb vagyok, és az emberek nagyapónak szólítanak, mindennap legalább egyszer végiggondolom az

akkor történteket. Mindegy kik vagyunk, hány évet éltünk, milyen bölcsek vagy hatalmasak vagyunk, mindig eljöhet az életünkben egy olyan pillanat, amikor az egyetlen lehetőségünk az, ha apánkhoz fordulunk, és azt mondjuk:

— Apa, most már vedd át a gyeplőt, nem akarok tovább hajtani.

Cliff Schimmels

Sikeres utazás

Négyfelé fut az út, melyiket válasszam?Nyugatnak fordulok, ez hát az én utam.

Kezdésként a gyermekkor erdeje vár reám,De egyszer még a siker városában költöm el vacsorám.

Zsákomban a tudományom, félelem és kudarc.Vár reám a fényes kapu, tárt karokkal fogad.

Elértem egy nagy folyóhoz, melynek vize sebes,S attól féltem, hogy az álmom menten beléje vesz.

Találtam egy éles követ, s fát vágtam íziben,Hidat barkácsoltam gyorsan, s átkeltem a vízen.

Eleredt az eső, fáztam és remegtem,Kétkedtem az úti célban, s kétségbe is estem.

Összekaptam aztán magam, s leveleket szedtem, Esernyőnek még megteszik, s megvédenék engem.

Utazásom hosszabbra nyúlt, mint ahogy terveztem, Kifogytam az élelemből, s csak éhkoppot nyeltem.

Nem akartam éhen halni célba érés előtt,Ezért aztán horgászbottal fogtam a betevőt.

Kimerülten bandukoltam, s csak arra gondoltam,Hogy a zsákom nagyon nehéz, húzza már a vállam.

Kidobtam hát a terheket, s maradt a félelem,Ez az egy mi még visszatart, s terheli lelkemet.

Sebesen haladtam tovább a siker városába,Mely egy liget mélyén feküdt, fák között megbújva.

Végre megérkeztem hát, s elértem célomat!Az egész világ vágyja majd büszke babéromat.

A város kapuját marcona őr védte,S homlokát ráncolva, kedvetlenül nézett.

„Nem engedhetlek be, neved nincs a listán,Tágulj innen gyorsan, hordd el hát az irhád!”

Sírtam és dühöngtem, rúgtam, kapálóztam,S úgy éreztem, a föld is megnyílik alattam.

Kétségbeesetten visszakanyarodtam,S tekintetem kelet felé irányítottam.

Tisztán láttam magam előtt utam élményeit,A nehézségeit és a sikereit.

A város kapuja zárva maradt ugyan,De mégis győztesen folytathatom utam.

Megtanultam átkelni a zúgó folyókon,S esőben baktatni hosszú útjaimon.

Szívem tárva-nyitva áll, bár gyakran megesett,Hogy a fájdalom miatt lelkem elkeseredett.

Megtanultam lemondani, s arra is rájöttem,Hogy az élet nem csak küzdés, örömteli lehet.

Kalandom végül sikeresen zárult,S tapasztalataim révén a világ kitárult.

Nancy Hammel