Matthaeidesz – Kondor

Elődeinkfegyverei

Kolibri könyvek

Móra Könyvkiadó

Írta Matthaeidesz Konrád

Rajzolta Kondor Lajos

A borítót Szabó Árpád tervezte

© Matthaeidesz Konrád, 1985

© Kondor Lajos, 1985

Régi híres fegyverek: Attila kardja, Botond buzogánya, a magyarok nyilai, amelyektől az Isten mentse meg a rettegő, jámbor Európát. Azután Toldi Miklós rettentő kopjája, Csínom Palkó csontos karabélya, Bornemissza Gergely tüzes koszorúi, dicsőséges fegyverek Nándor-fehérvárnál és 1848-ban …

Talán minden népnek vannak hasonló hősei, legendás fegyverei. De hogy melyik fegyver mely népnek a találmánya - ezt már nem lehetne kinyomozni. Hiszen a magyarok nyilait oly nagy erővel kiröpítő visszacsapó íj minden sztyeppi népnél kedvelt volt, mint ahogy Toldi Miklós is csak olyan fegyverrel hadakozhatott, melyet az európai lovagkorban általában használtak. Nem olyan fegyvereket fogunk tehát ebből a kis könyvből megismerni, melyekről biztosan állíthatjuk: a magyar fegyverkovácsok remekei. Attól a mi fegyvereink ezek, hogy magyarok forgatták történelmünk vérzivataros évszázadaiban, ők igazgattak, alakítgattak rajtuk, hogy jobban megfeleljenek céljaiknak.

A legtöbb fegyver munkaeszköz volt, mielőtt egymás ellen kipróbálták volna az emberek. És még a fejlett, speciális gyilkoló szerszámok korában is más fegyverrel harcol a lovag, a városi polgár, a szabad pásztor vagy a hadra kelt jobbágy. Régi fegyvereink gyűjteménye tehát az adott kor technikai színvonalát, társadalmunk szerkezetét tükrözi. De nemcsak fegyvereket, hanem egyenruhát, zászlót, kitüntetést is bemutat kötetünk, s megemlíti az egyes korok kedvelt harcmodorát is. Így állítja elénk a nemzet függetlenségéért, szabadságáért életét áldozó magyar katonát.

3

A honfoglalás kora

Nomád lovas katona. Krónikák, mondák, néphagyományok egyaránt szilaj lovas katonaként rajzolják meg őseinket, akiknek fő megélhetési forrása a pásztorkodás, ezt egészítette ki a halászat, vadászat, valamint a földművelés, a jellegzetes kézműipar és a környező, fejlettebb gazdasági szinten álló népekkel folytatott árucsere. A törzs minden férfi tagja harcos; gyermekkora óta lovagol, gyakorolja a nyilazás, a fegyverforgatás fortélyait, megtanulja, hogyan történik a lesvetés, a színlelt megfutamo-dás, hogyan kell az elvakultan üldözésükre indult ellenséget bekeríteni, megsemmisíteni, hogyan kell idegen földön gyorsan mozogni, pontosan tájékozódni.

Ennek a katonának legfőbb jellemzője, hogy lóháton harcol. A gyalo-gos harchoz, egyáltalán, a gyalogláshoz nincs hozzászokva. Ez, mint Bölcs Leó bizánci császár is megjegyezte, fogyatékosságai közé tartozik. Lova – belső-ázsiai vad ló, a tarpán leszármazottja – aránylag kis termetű, gyors, rendkívül szívós, igénytelen állat, ideális katonaló portyázó hadviseléshez. A támadó nomádok több vezetéklovat visznek magukkal, lovaikat váltogatva óriási területeket tudnak átnyargalni úgy, hogy mindenhová előbb érkeznek, mint a hírük. Ám – épp a sok állat miatt – nem marad-hatnak sokáig egy helyben, könnyen kiéheztethetők.

A nomád lovas fegyverzete hosszú évszázadokig változatlan: az íj, amellyel minden helyzetben kitűnően tud lőni, a könnyű, egyélű görbe szablya, a hosszú kopja. Ezt egészíti ki valamilyen ütőfegyver, mint őseinknél a fokosbalta. A harcos testét bőrrel bevont sisak és pajzs védi, az előkelőbbek lánc- vagy sodrony inget és fémsisakot is viselhettek.

1. tábla

4

Íj, nyíl. A puskapor feltalálása előtt a harcászat lényegében két, nagyjából egyenrangú távolra ható fegyvertípust ismert: a rugalmas visszacsapódás gyorsaságát felhasználó íjat és a centrifugális erőn alapuló parittyát. A lovas népek inkább az íjat kedvelték. Ennek a fegyvernek legtökéletesebb változatát, az ún. visszacsapó íjat (1) a belső-ázsiai nomádok készítették több mint egy évezreden át.

A rugalmas faívet először puhafából, többnyire nyírfából faragták ki, marhabelet vagy szarvasínt préseltek rá, s erre még vékony szaruleme-zeket is ragasztottak, végeik merevítésére pedig csontot vagy keményfát használtak. Ugyancsak csonttal vagy nemesfémmel díszítették a vastagabb farészeket. Nyugalmi állapotban az egész íj ellentétes irányban görbült, csak felajzás után nyerte el jellegzetes alakját, ezért is hívják visszacsapó íjnak. Az íj húrját is állati inakból vagy bélből sodorták. Az elkészítés és szárítás művelete két-három esztendőbe is beletelt, így egy kész íj ára több ló vagy szarvasmarha értékének felelt meg.

Az ősmagyarok íjából nem maradt ránk ép példány. Egykori források és más népek hasonló fegyverének alapján nagyságát 120-130 cm-re becsülhetjük, a kilőtt, többnyire fémhegyű nyilak (2) 70-80 cm hosszúak, lőtávolságuk pedig néhány száz méter, két-háromszorta hosszabb, mint a Nyugat-Európában használatos íjaké. A gyakorlott íjászok a vágtató ló hátáról három-öt másodpercenként adtak le egy-egy lövést, és nagyon pontosan céloztak. Támadáskor hatalmas nyílfelhőt küldtek maguk előtt. Az íj felhúzásához nagy erő kellett, mintha 25-30 kg súlyt emelne fel valaki.

Az íjat a harcos tegezben tartotta, óvta a sérülésektől, a nedvességtől, mert a drága fegyver esős időben felmondta a szolgálatot. Hozzátartozott az íjászok fegyveréhez a nyilak tárolására szolgáló puzdra vagy nyíltegez is, ez többnyire fakéregből készült, és bőrrel, fémmel díszítették.

2. tábla

6

Szúró-, ütő-, vágófegyverek. A hadtörténet talán legelterjedtebb fegyvere a kard (1). Egyenes, ívelt, hosszú, rövid, keskeny, széles pengéjű egy- és kétélű változatai megtalálhatók mindenütt, ahol elő tudták állítani a pengéhez szükséges különleges minőségű anyagot. Az erre a célra leg-jobban bevált acélötvözetek hosszú évszázadokon át apáról fiúra hagyo-mányozott titkait még ma sem sikerült teljesen megfejteni.

Őseink a türk lovas-nomád törzsek révén ismerték meg a hajlított pengéjű könnyű kardot, más néven szablyát (2). Ezzel a vágtató lovas gyorsan és mélyen tudott vágni, mert az ívelt él vágás közben végigsiklott a célba vett felületen. Vívásra kevésbé volt alkalmas, mert rövid volt, és szúrni sem lehetett vele. Könnyű súlya miatt pedig nehezen tudott áthatolni az ellenséges vértezeten.

A fegyver markolata többnyire vas, öntött bronz vagy réz. A pengén vércsatorna fut végig, és gyakran különböző ábrák, feliratok díszítik. Többnyire derékra csatolt fatokban tartották, amelyet bőrrel, vászonnal vontak be, és díszes vasalással cifráztak.

Elterjedt volt a hosszú fanyelű, vasheggyel ellátott szúrófegyver, a kopja is (3). Gyakran erősítettek rá kis lobogót, lófarkat, sörényt, amivel a harcosok hovatartozását is jelezték. Ezek a zászlók elődjei. A kopja köny-nyebb változatát, a gerelyt elsősorban hajítófegyverként használták, mint vadászfegyver is sokáig fennmaradt. Őseink elsősorban szálfegyverként harcoltak vele, csapatos támadás esetén.

Az ütőfegyverek közül eleink leginkább a fokosbaltát kedvelték. Védőfegyvereik aránylag egyszerűek voltak. Elsősorban bőrből és nemezből készült ruháikra kerültek a nomád népekre annyira jellemző csatok, pitykék, lemezek, amelyek könnyebb fegyverek ellen elég jól védték viselőiket. Bár Árpádot megválasztásakor pajzsra emelték, pajzsot az íjász katonák nem viselhettek, legfeljebb a vezérek.

3. tábla

8

Középkor

Páncélos vitéz. A XI. századtól egy emberöltő alatt megváltozik a magyar katona fegyverzete. A földeket föltörték, a pásztortörzsek szövetsége helyett kialakult a hűbéri földművelő állam, megfogyatkoztak a sereg zömét alkotó lovas pásztorok. Ugyanakkor a földbirtokok jövedelméből és a fejlődő kézműipar jóvoltából lehetővé vált, hogy – nyugati szomszédainkhoz hasonlóan – nálunk is lovagi páncélos sereget állítsanak ki.

Az új fegyverzet legjellegzetesebb darabja a sodronying. Egyre több apró pitykét, fém karikát varrtak a ruhára, és így kialakult egy aránylag hajlékony védőpáncél, amelyet már régebben is viseltek asszír katonák vagy római légionisták. Az ősibb változata rostélyos sodronying volt, a bőr- vagy szövetzubbonyra fémcsíkokat szögecseltek, a csíkok közé fémtüskéket erősítettek. A gyűrűs sodronyingnél egy vasgyűrű háló adja a vértezetet. A láncos sodronyingnél ezek a gyűrűk egymást félig eltakarva kerülnek a bőrre vagy szövetre.

A sodronying mellett megjelenik a csuklya, a sodronykesztyű, a sodronynadrág, sőt sodronyvért kerül a lovakra is. S ahogy fejlődnek a támadófegyverek, a nehéz karddal, csatabárddal átvágható sodrony-szövetet a kritikusabb részeken: vállon, karon, később a mellen is vas-lemezvértezéssel erősítik meg.

A sisak először kúp alakú. A kard vágás lecsúszik róla, ám egy jól irányzott ütés után rászorulhat a fejre, ezért a XII. században már félgömb alakúra készítik, és a fejtetőn nyugszik, megfelelő párnaalátéttel. Az orrvédő vas egyre szélesedik, lassan az egész arcot befedi, csak a szemnek hagy némi nyílást. Ez az úgynevezett fazéksisak alakját többször válto-gatja, így lesz henger, illetve hordó alakú. A XIII. századra alul kiszéle-sedik, hogy az ütést ne csak a fej, hanem a váll is felfogja.

A nehézlovasok eleinte tekintélyes nagyságú szögletes pajzsot viselnek, a vértezet fejlődésével azonban a pajzs mérete csökken.

4. tábla

10

Nehézlovas-fegyverzet. A nehézlovasokat elsősorban a hozzájuk hasonló ellenség ellen fegyverezték fel. A hosszú, egyenes, kétélű karddal jól lehetett szúrni és vívni, a sodronypáncélt is átütötte. Az egyenes kard – a kalandozások és az egyre nagyobb számban hozzánk érkező idegen lovagok jóvoltából – nálunk is gyorsan elterjedt. Géza fejedelem már ezzel látja el testőrségét, és hamarosan a korabeli miniatúrákon a magyarokat éppen egyenes kardjuk különbözteti meg a keleti szablyával harcoló kunoktól.

Az első egyenes kardok az úgynevezett normann kardtípushoz tartoznak. Jellemzőjük a rövid, tömzsi keresztvas és a jókora díszes markolatgomb. Később, az úgynevezett románkori kardokon megnöve-kedik a keresztvas, a markolatgomb kisebb, félkör alakú lesz, a penge és a markolat egyaránt hosszabbá válik, együttesen elérik az 1 métert.

A vértezett ellenség ellen a harcosok felfedezik a korábban szerszám-ként használt hosszabb nyelű bárdot és a rövidebb szekercét. Továbbra is használják a hagyományos magyar fokos- és csákánybaltákat.

A páncélos ellenfelek egymás közötti csatáiban terjedt el újra az egyik legősibb fegyver, a bunkósbot korszerűsített utódja, a buzogány. Valószínű, hogy hozzánk ez a fegyver keletről került. I. László Arany Legendáriumában olvashatjuk, hogy egy kun vitéz buzogánnyal támad a királyra. Az első buzogányok készítői már gazdag formaválaszték szerint tudják a többnyire gúla alakú tüskéket elrendezni. A ma ismert buzogányformák azonban jóval később alakultak ki, amikor ez a fegyver vezéri jelképpé vált.

A régi könnyűlovas harcmodor eltűnésével megnőtt a kopja szerepe. Egykori források szerint a magyar sereg mindegyik harcosának volt kopjája, a lobogós kopja mind gyakrabban szerepelt pecséteken és címereken. Megjelentek a pajzsok tetején a kopják számára készített félkör alakú bevágások. így a mind hosszabbá váló szúrófegyvereket a harcosok pajzstartó kezükkel is megtámaszthatták.

5. tábla

12

Lovagi fegyverek. Európa és a Szentföld különböző csataterein mindinkább bebizonyosodik, hogy milyen hatékony védelmet nyújt a harcosnak a páncélzat. Ezért aztán szaporodnak a fegyverkovács-műhelyek, fejlődik az acél előállításának és a páncél készítésének technológiája. A hajlékony, de ütések és szúrások ellen nem teljesen biztonságos sodronyvértezetet hamarosan felváltják a lemezvértek. A fegyverkovácsok remekelnek, az ügyesen egymáshoz illesztett lemezvértekből kialakul az egész testet beborító teljes vértezet. A has táján két-három egymás mögé csúszó lemeztagból összeálló mellvas a nyeregben való előrehajlást is lehetővé tette. Az összeszűkülő derékhoz lemezsávokból összeállított ún. csatakötény tartozott, ehhez csatlakoztak a combvértek, a felső és az alsó lábszárvért, köztük a kúposan kiugró lábvérttel. A lábfejet vassaru védte, amelynek hosszú, csőrszerű hegyét nem a célszerűség, hanem a divat nyújtotta meg. Külön vértezet volt a hátvas, a vállra szíjazott felső vértek, az alsókarvértek – köztük a pillangós könyökvértek. A kézfejet vastag kesztyű borította, a fejen sisak, fel-le mozgatható rostéllyal. A teljes páncélzat a haditechnika addigi legbonyolultabb és talán mindmáig egyik legszebb terméke volt, mely alá azonban több rétegű, puha ruhát kellett felvenni.

A páncélzat megváltoztatta a lovasság fegyverzetét is. Megnőtt a szálfegyverek, kopják jelentősége, hiszen ha a nehéz páncélos lovast kiütötték a nyergéből, saját erejéből már nem tudott visszavergődni lovára, és a földön harcképtelenné vált. Az ütőfegyverek közül kiemelhetjük a „megtollasodott” buzogányt (Toldi Miklós „héttollú botját” akarta a király fejéhez verni). Továbbra is divatosak a bárdok, a magyar harcosok pedig fokos- és csákánybaltákkal próbálnak rést ütni az ellenség páncélzatán. A könnyű nyíl s a követ hajító parittya gyönge eszköz a páncél ellen, ezért előtérbe kerül a hajítóbárd és a hajítótüske. A kardok megnyúlnak, pengéjük hegyesebbé válik. Megjelenik a tőrkard vagy fúrókard is. Ugyanakkor továbbra is használják a széles pengéjű, vágásra alkalmas kardot.

6. tábla

14

A lovag. A nemesi családból származó fiú (nem nemest csak felnőtt korában, harci érdemeiért üthettek lovaggá) hétéves korában kezdi el apródi szolgálatait valamelyik tekintélyes főúr vagy éppen a király udvarában.

Eleinte az udvarban élő hölgyek mellett a lovagi magatartás illemtanával, a sakkozás vagy a gáláns dalköltészet szabályaival ismerkedik. A harci mesterségből a különböző erő- és ügyességfejlesztő gyakorlatok mellett ez időben inkább még csak a fegyverzet karbantartásával foglalkozik. Tizennégy éves korától már fegyvernök; nyilazni, vívni tanul, fokozatosan elsajátítja a lovagi torna és a harci fegyverek használatát s a harci lovaglás technikáját. A lovat úgy kell megülnie, irányítania, hogy közben mindkét kezében fegyver van. Ebben az időben erősödik meg annyira, hogy elbírja a lovagi fegyverzetek hatalmas súlyát. A háborúban elkíséri urát. Nem harcol, csak figyel, de kötelessége, hogy védje és segítse sebesült urát. Csak huszonegy éves korában ütik lovaggá fényes szertartások közepette.

A lovagi torna egyszerre sport, látványosság és óriási jelentőségű társadalmi esemény. A párviadalokat és az egymás ellen csapatokat felvonultató tornajátékokat egyaránt kedvelték. A győzteseket nagy dicsőség, megbecsülés övezi, és jutalomban is részesülnek. A tornákon vigyáznak a résztvevők épségére, többnyire csak a nyeregből való kivetés a cél. Ehhez könnyebb, a hegyesebb harci lándzsáktól eltérő, többnyire három- vagy négyágú fejjel ellátott tornalándzsát használnak. Könnyítésül a lándzsarudat sokszor befűrészelik. De gyakran került sor a súlyos ellentétek, vitás kérdések eldöntésére szolgáló perdöntő bajvívásra, amely a későbbi párbajokhoz hasonlóan, életre-halálra szólt. (Képünk lovagi tornapáncélt ábrázol a Nemzeti Múzeum anyagából.)

A magyar lovagkor az Anjou-uralkodóház trónra kerülésével érte el tetőpontját, nevezetes lovagjai közé tartozott Nagy Lajos, később pedig Hunyadi Mátyás is. Lovagként emelkedett történelmi személyiséggé Toldi Miklós, Magyar Balázs és Kinizsi Pál.

7. tábla

16

A fekete sereg. A haditechnika és a harcászat fejlődése csakhamar túlhaladt a sokáig verhetetlennek tetsző lovagi hadseregeken. Megjelent a puskapor, nyomában a különböző tűzfegyverek és az új lehetőségekkel jobban élni tudó gyalogság. A drága fegyverzetű lovagokból alkalmanként összeverődő bandériumok helyére fegyelmezett, jól összeszokott, a különböző fegyvernemeket szerencsésen egyesítő zsoldos seregek léptek. Ezeket – a megerősödő központi hatalom jele és támaszaként – az uralkodó tartotta fenn, gyarapodó polgárainak pénzéből. Valamennyi magyar király hasonló seregek fenntartására törekedett a XIV-XV. században. Közülük a legerősebb Mátyás híres fekete serege volt, melynek létszámát különböző források 20 000 főre becsülték. A fekete sereg állományában nem volt számottevő könnyűlovasság. Hadjáratok idején magyar, kun, székely vagy rác könnyűlovascsapatokkal egészítették ki.

A fekete sereg volt az első magyar hadsereg, melyben lényeges szerep jutott a gyalogságnak. Az igazi gyalogság azonban a városi polgárság fegyverneme. A husziták kétlovas, oldalpalánkkal védett, vágó- és tűzfegyverekkel felszerelt harciszekerekkel törték meg a rájuk támadó lovagi seregek rohamát. Így a gyalogos katonák előnyös helyzetből vehették fel a harcot a lóhátról küzdő ellenséggel. Ezt a harcmodort a husziták ellen valaha harcoló Hunyadi János is átvette, Mátyás pedig továbbfejlesztette, seregében már mintegy 10 000 szekér volt. Gyalogságát azonban többnyire a szekerektől függetlenül, sorgyalogságként veti harcba. Gyalogságában négyféle fegyverzetű katona küzdött: elsőként a puskások vették fel a harcot a közeledő ellenséggel, a rohamot a pajzsos és páncélos gyalogosok (ábra) fogták fel, ellentámadásban könnyű szál-fegyverrel harcoló, ún. drabantok támadtak az ellenségre. Ezek között voltak a király számszeríjász és híres parittyás katonái is. A fekete sereget számottevő tüzérség és dunai flottilla egészítette ki.

8. tábla

18

A nyárs (1) a gyalogság által használt legegyszerűbb döfőfegyver. Erős, hosszú nyele, négyélű pengéjű hegye volt. Nyelén kör alakú hárító-lemez védte a harcos kezét az ellenség csapásától. Általában a városok védelmére felkelő polgárok (nyárspolgárok) használták, de Mátyás gyalogságának is fontos fegyvere volt.

Az alabárd (2). A hosszú nyelű bárdhoz később erősítették a nyársként használható hegyes csúcsot, a bárdéllel ellentétes oldalon található hátsó tüskével pedig az ellenséges lovasokat próbálták lerántani a nyeregből. Ezt a gyalogsági fegyvert nálunk főleg idegen zsoldosok használták, később csak a díszőrségek szimbolikus fegyvereként maradt fenn.

A láncos buzogány (3) a huszita háborúk idején vált népszerűvé. A súlyos buzogányfejet lánccal erősítették a rövid nyélre, így nagyobbat ütött, és nehezebb volt elhárítani a csapást.

A számszeríj (4) vagy későbbi nevén nyílpuska első ábrázolásai már a IV. századtól ismeretesek. Anyaga kezdetben megegyezett a közönséges nyíléval. Később egymásra hegesztett acélszalagokból készítették ívüket. Kezelésük nehéz volt, csak külön felajzókészülékkel használhatták. Ezért a közönséges nyíllal ugyanannyi idő alatt 4-5-ször több lövést lehetett leadni, mint a számszeríjjal. Nagyobb lőtávolsága, átütő ereje, pontosabb célzóképessége miatt azonban mégis elterjedt, hiába tiltotta pápai átok ennek a veszedelmes fegyvernek a használatát. Nagy Lajos híres „fejér zsoldos kompániája” például angol és magyar számszeríjászokból állt.

A parittya (5) ősi pásztorfegyver. Egy bőrlapba fogott követ szíjak segítségével nagy erővel körbeforgattak, majd az egyik szárat elengedték, így a kő kirepült. Mátyás katonái egyaránt használták a kézi és a fanyélre erősített botparittyát, és a kövek mellett ólomlövedékekkel is lőtték az ellenséget.

9. tábla

20

Az ágyú. A puskapor forradalmasította a haditechnikát, évezredeken át kifejlesztett, tökéletesített fegyvereket tett elavulttá. Feltalálásának pontos helyét még ma sem ismerjük, de az bizonyos, hogy a kínaiak és az arabok egyaránt rendelkeztek hatásos tűzfegyverekkel, sőt 1071-ben már a magyar Salamon király is rakétacsövekkel ostromolta Nándorfehérvárt.

Az igazi változást azonban az jelentette, amikor a XIV. sz. során a mágikus keveréknek nem csupán gyújtó-robbanó hatását, hanem tolóerejét is fel tudták használni az arra a célra készített vastag csövekben. Ezeket harangöntők készítették, anyaguk is több száz éven át leginkább harangbronz volt. A készítési mód és a fegyverek formája sokáig nem változott. A csövet öntötték, majd egyenesre fúrták. Az ágyút elölről töltötték, először a lőport helyezték bele, majd a tömör vasból vagy kőből készült ágyúgolyót. Elsütéskor a port gyújtólyukon át robbantották fel. Az első 60-80 cm űrméretű ágyúkat elsősorban várostromoknál használták, és több mázsás golyókat is tudtak velük a falakra lőni. Egyébként a lövegeket a csőhosszúság és az űrméret aránya szerint osztályozzák. Vannak rövid csövű, meredek röppályájú mozsarak, hosszú csövű, lapos röppályájú ágyúk és a két fajta között átmenetet képező tarackok.

A magyar tüzérség igazi katonai jelentőségre Zsigmond idején tesz szert. 1428-ban Galambóc ostrománál Rozgonyi Istvánnak sikerült a törökök által védett vár egyik tornyát ágyúkkal lerombolnia. Görög források szerint a törökök 1453-ban a magyar Orbán mester ágyújával törték át Bizánc falát. Leírásukból megtudjuk, hogyan készül mintegy 800 mázsa rézből és ónból a gigászi lövegcső, melyet 140 ökörrel, majd 2000 emberrel vontattak tüzelőállásba, ahol naponta kétszer tudtak vele lőni.

Hunyadi János céltudatosan fejlesztette a tüzérséget, Mátyás azonban a várostromoknál a könnyebb fa ostromgépeket: a falat és főleg a kaput nekilendített, hatalmas gerendával döngető faltörő kosokat és a különböző hajítógépeket részesítette előnyben.

10. tábla

22

Dunai hajó. Az új hazában berendezkedő magyarok hamar felismer-ték a Duna stratégiai szerepét. A XI. századi német támadások során ugyanis az ellenség mindig hajóhaddal jött, és a Duna volt a legbiztosabb utánpótlási vonala. Magyar hajóhadról ez idő tájt nem olvashatunk, legfeljebb Búvár Kund személyes bátorságáról. Az Al-Dunán is alul-maradtunk a bizánci birodalom görögtüzet okádó hajóival szemben. De végül is kialakult a magyar hajóhad, amely első ízben 1392-ben Szendrő váránál támogatta seregeinket.

Flotta kísérte Zsigmondot 1396-ban Nikápolyig, de ez francia, velencei és a johannita rend tulajdonát képező gályákból állt. Galambóc ostromá-nál már a magyar királyi hajóhadat vezényelte az Arany-balladából ismert Rozgonyiné Szentgyörgyi Cecília.

Tovább növekszik a dunai hajóhad jelentősége Hunyadi János hadjáratai idején: hatalmas seregtesteket szállítanak vele mélyen az ellenség hátába. 1456-ban II. Mohamed szultán 200 egymáshoz láncolt, lehorgonyzott hajóval Nándorfehérvár fölött lezárta a folyót. Hunyadi csak a hajók megsemmisítése után juthatott a várba, és verhette meg világraszóló diadallal a török sereget.

A magyar hajóhadban voltak az evezősöket vitorlával segítő gályák is, de a had zömét az elöl-hátul szegletes végződésű, lapos dereglyék alkot-ták. A nándorfehérvári diadal után jelent meg a könnyű, karcsú, hegyes orrú, vitorlával is felszerelt naszád.

Mátyás állandóan fejlesztette flottáját. 1476-ban a teljes magyar dunai flottának 364 hajója volt, közöttük 16 nagyméretű, 44 evezős gálya és 34 naszád. Egy-egy gályáról 4 db 100 fontos (kb. 56 kg) golyót kiröpítő bom-barda és 300 kézi lőfegyver okádta a tüzet. A naszádot (ábra) 18 evezős mozgatta. Orrában egy 40 fontos (22 kg) vasgolyót kiröpítő ágyút helyez-tek el. A tűzerőt 18 kézifegyver növelte. Az egész hajóhad személyi állo-mánya 7300 főből állt, s közülük 2600 hajós volt. Bonfini krónikájában elragadtatással ír Mátyás fejedelmi díszhajójáról, a Bucentaurusról, s amikor a király Bécsben meghalt, holttestét 50, fekete lepellel burkolt hadihajó kísérte Budára.

11. tábla

24

A keresztes katona. „Balta, csép és hadarólap magyarázza igazunkat” – mondja Illyés Gyula versében Dózsa György a ceglédi piacon. Az utókor hajlamos arra, hogy a legnagyobb parasztháború tömegeit afféle mezei munkából hozott eszközökkel lássa hadba vonulni. Ez az elképzelés azonban nem felel meg a valóságnak. A sereg magva keresztes háborúra gyülekezett össze, sok volt közöttük a bocskoros nemes, a hivatásos kato-na, a határvidéki katonaparaszt. Az akkori közbiztonság miatt egyébként is mindenkinél, aki elhagyta lakóhelyét, volt valamilyen önvédelmi esz-köz. Ha ehhez hozzátesszük a keresztes háború céljaira összegyűjtött és a zsákmányolt fegyvereket, elmondhatjuk, Dózsa György serege fel-szereltségét tekintve semmiképpen sem mutatott tarkább képet, mint az a sereg, amely fél évszázaddal korábban Hunyadi és Kapisztrán vezetésével útnak indult, hogy felszabadítsa Nándorfehérvárt.

Mindezzel nem akarjuk tagadni a népi fegyverek szerepét, jelentőségét ebben a háborúban. A legtöbb kézifegyver eddig is munkaeszközből származott. Legfeljebb azt kell megjegyeznünk, hogy a Dózsa-féle háború parasztfegyverei még nem specializálódtak, formálódtak eléggé új feladatukhoz.

Közismert parasztfegyver az egyenes kasza (1), amely még a XX. századi aratósztrájkok idején is előkerült. A kaszanyelet egyenesen folytató méteres penge valóban veszélyes fegyver lehetett. Nagyjából úgy tudtak szúrni és vágni vele, mint az alabárddal.

A cséphadaró (2) hosszabb botra lánccal vagy kötéllel erősített másik rövidebb bot volt. A szérűkön ezzel verték (csépelték) ki a kalászosokból a magot. A nagyobb súly és szilárdság kedvéért az ütőbot végét gyakran megvasalták, a csatában alkalmazott változatot pedig szögekkel sűrűn kiverték. Úgy zúzta a páncélt, mint egy láncos buzogány.

12. tábla

26

A török hódoltság kora

A végvári huszár. 1526-ban a mohácsi csatamezőn a török ágyúk gyilkos tüze a nehézpáncélos lovagi harcmodort is elsöpörte. Az előbb két, majd három részre szakadó ország másfél évszázadra állandó hadszíntérré vált. Ekkor építik ki a kisebb várak, erődítések rendszerére támaszkodó, mélységben tagolt védelmi vonalakat.

Az alkalmilag összetoborzott lovagi hadseregek ideje lejárt. A XVI. század második felétől a lovagi szolgálatra kötelezett főurak készpénzben válthatták meg kötelességüket. Részben ebből az összegből tartotta fenn a király a már teljesen az ő parancsnoksága alatt álló zsoldos hadseregét. A XVI. században a magyarországi végvárakat még jórészt hazai katonák védték, később az udvari haditanács előnyben részesítette a drágább, de politikailag megbízhatóbb idegen, leginkább német és olasz zsoldosokat.

A végvárak katonaságának többféle feladata volt. A vár közvetlen védelme a gyalogosokra és a pattantyúsokra hárult, míg a vár körzetének ellenőrzése, az átmenő utak biztosítása és a lakosság védelme a lovasság kötelessége volt. Ugyancsak lovasok csaptak át rendszeresen a török meg-szállta területekre, elsősorban foglyokért vagy hadizsákmányért. Szinte bevett szokás volt az ellenséges falvakat, városokat megsarcolni, vagy „megütni” egy-egy vásárt. Az udvari kincstártól ugyanis nagyon rendszertelenül jött a hópénz, így a zsákmányszerzés szükséges jövede-lemforrássá vált. Ezekhez a sok mozgást, gyorsaságot igénylő harci feladatokhoz alkalmazkodott a kialakuló magyar végvári könnyűlovasság. Fegyverzetét (szablya, kopja, íj, tárcsapajzs) sőt még öltözékét is részben épp török ellenfelétől, a szpáhiktól vette át. Hasonlóak voltak harci szokásaik, pl. a csaléteknek, „martaléknak” előreküldött kis csapat felhasználása vagy a lesvetéssel történt támadás. Az „igazlátók” jelen-létében életre-halálra megvívott lovas párbajoknak (huszártornáknak) is azonos törvényei, szokásai voltak.

13. tábla

28

A kuruc katona fegyverei. A szablya (1) a XV. század második felétől kezdve újra terjed. A XVII. században már nemcsak a könnyűlovasság, hanem a gyalogos hajdúk is fő fegyverüknek tekintik. Sokféle szablyát használtak; a magyaroké kezdetben nehéz volt, s csak később érte el a keleti pengére jellemző könnyedséget. A pengék eleinte a középső részü-kön voltak a legszélesebbek, majd éppen a közepük keskenyedett el, és szélesebb fokélben végződtek.

A hegyestőr (3) a német fúrókardból (páncélfúró) vált a magyar huszárság félelmetes fegyverévé. Általában másfél méter hosszú, három, ritkán négyszög vagy lencse keresztmetszetű pengéje tűhegyes csúcsban végződött, melyet különleges edzési eljárásokkal erősítettek. Így biztosan átdöfte a páncélt. A mintegy méter hosszúságú, széles pengéjű, „lóravaló” pallossal (2) is lehetett szúrni, de elsősorban az ellenség vértezetének átvágására szolgált.

A kopja (5) még a végvári huszároknak is fő fegyvere volt. Csúcsa keleti hatásra hosszú, vékony, romboidszerű pengében végződött. Később a pengék elkeskenyedtek, hosszú hegyben végződtek, a nyél is meg-hosszabbodott, olykor a négy métert is meghaladta. A XVII. században fokozatosan eltűnt, a hegyestőr, a pisztoly és a karabély lépett a helyébe.

A csákány (4) a magyar lovasság egykor legnépszerűbb ütőfegyvere. Eleinte hosszú tüskével a nehéz vértezet, később rövid tüskével a könnyebb vértezet ellen használták.

A könnyűlovas fején keleti típusú, arcvért nélküli, hegyes sisakot (6) viselt. Az arcot az oldalvágásoktól a leereszthető orrvas vagy acél védő-pánt védte. Felsőtestük védelmére sodronyinget is használtak a lovasok. Jellegzetes felszerelésük volt a kisméretű huszártárcsa vagy tárcsapajzs.

14. tábla

30

A hajdú. A végvárak gyalogos katonáit általában darabontoknak vagy hajdúknak nevezték. A darabont Európa-szerte szálfegyveres, később puskás gyalogost jelentett. Nálunk először a polgárőrséget, később a jobbágyból lett gyalogost hívták így. A hajdú katonaság tipikusan magyar gyalogsági fegyvernem volt. Az első hajdúk marhahajcsárokból csaptak fel katonának.

Harcmodoruk a könnyűlovasok gyalogos változata volt, kedvenc taktikájuk a lesvetés. A lovasokat baltával vágták le, várfalakra, vízen úszó járművekre egy szál karddal és rettenetes üvöltéssel támadtak.

Fegyverzetük a szablya, a fokosbalta – melyet hajítottak is –, egy részük lándzsával, illetve lőfegyverrel volt felszerelve.

Talán egyetlen fegyver sem terjedt el olyan lassan, mint a kézi tűzfegyver, a puska. Két évszázad alatt sem tűnt el az íj vagy a számszeríj a harcosok kezéből. A puska mellett ugyanis mindössze az szólt, hogy közelről át tudott ütni bármilyen páncélt, amelyet a testen viseltek.

A puskák működése megegyezett az ágyúkéval. Az egyik végén zárt cső aljára puskapor, erre golyó kerül, majd a fojtás. A lőporhoz mindig keskeny gyújtólyukat fúrtak, eleinte égő kanócot vezettek oda, majd a kanócot külön elsütőszerkezet vitte a gyújtólyukhoz. A tűz őrzésére taplót használtak. Később az állandóan izzó kanócot különleges, némileg a mai öngyújtóra emlékeztető szerkezet, az ún. keréklakat helyettesítette – ez rossz idő esetén is lehetővé tette a tüzelést. A puskák erősen hátrarúgtak, ennek megakadályozására szolgált a csövekre kovácsolt „szakáll” (szakál-laspuska), vagy a célzást is segítő állványzat. Az első puskák még úgy 20 kilogrammosak voltak, de később súlyuk 5-6 kg-ra csökkent. Hazánkban nagyjából a szomszédos országokkal azonos időben terjedt el ez a fegyver. Mátyás király seregében 40 lövész volt. A XVI. században népszerű mus-kéta I. Ferdinánd zsoldosai nyomán terjedt el az országban.

15. tábla

32

A tüzérség. A török világ egy tüzérségi csapással kezdődik Magyar-országon. A mohácsi csatában a janicsárok előtt felállított ágyúk bontják meg a magyar nehézlovasság megállíthatatlannak látszó rohamát. Az elkövetkezendő százötven év alatt fontos szerephez jut a tüzérség, hiszen a különböző hadjáratok egyik legfontosabb célja az ellenség várainak, erődítményeinek elfoglalása.

Az ágyúkat általában űrméretük szerint különböztették meg egymás-tól. A legnehezebbek a faltörő ágyúk, valamivel kisebbek a quartaund szóból származtatott kartányok, amelyekből háromnegyedes és feles kartányokat is ismerünk. Ezeket öregágyúknak is nevezték. A negyed-kartányokat középágyúnak vagy csatakígyónak hívták. Nálunk azonban népszerűbbek voltak a falkon típusú, hosszú csövű, kisebb kaliberű ágyúk, amelyeket sugárágyúknak is neveztek. Könnyebb változatuk falkonett néven vált ismertté.

Tarackon ebben az időben még nem minden esetben értik az ágyúnál rövidebb csövű lövegeket. A tarackoknak nagyon sok fajtájával találkozunk, különösen a síkmezei hadviselésnél. A rövid csövű, elsősorban óriási kőgolyókat vető mozsarakat haubitzoknak nevezték (ábra: mozsárágyú a XVII. sz. első feléből).

Jellegzetes korabeli fegyverek voltak az ágyú és a puska közötti átme-netet képező szakállasok (kéziágyúk vagy gátpuskák), melyek nevüket a csövükön található – a fegyver hátrarúgását nehezítő – szakáll alakú horogról kapták. A korabeli úttalan utakon nagy gondot jelentett a súlyos lövegcsövek mozgatása, melyeket ez idő tájt már kétkerekes ágyútalpra szereltek.

Sok tüzér jött külföldről, így elsősorban olasz és német tűzmesterek nevét jegyezték fel a krónikák, de akadtak szép számmal magyarok is.

16. tábla

34

A várostrom. A török kori várak jó része már korábban is állt, ám az új harcászati követelményeknek megfelelően át kellett őket építeni. A regényes küllemű, csipkés tornyokkal ékesített lovagvárak magas, vékony falai nem álltak ellent a nehéz faltörő ágyúk golyóinak. Ezért az új várak zömökebbek, falaik vastagabbak. A faltörő kosok, hajítógépek ideje is lejárt. Az ostromtornyokat kártyavárként döntötte el, lőtte szét a várvédő tüzérség. Ám a haditechnika mindig új meglepetéssel szolgált az ellenségnek.

A petárda (1) a faltörő kos utóda. A nehézkesen mozgatható hadi-eszköz helyett a XVI. század végétől mindinkább elterjedt ez a magyar – egyesek szerint francia – találmány. Robbanóanyaggal töltött, viszonylag nem nagy súlyú vasszerkezet volt, amelyet az ostromlók akár éjjel, lopva, az ellenséges vár kapujára erősítettek, hogy a robbanás után azonnal be-törjenek a falak mögé.

A falak alá keskeny alagutat ástak, a megfelelő ponton lőporral töltötték meg, ezt elfalazták, majd a levegőbe röpítették a falat. A vár védői vízzel telt edények felületén, dobra szórt borsószemek rezgésén észlelték az aknaásást, és az idejében megásott ellenalagúton át leküldött harcosokkal vagy az ott elhelyezett robbanóanyaggal igyekeztek a támadást elhárítani.

Gyújtónyilakat (3) már a honfoglaló magyarok is használtak. A puskapor ezt tette még hatásosabbá. Elsősorban az ostromlott várak gyú-lékony háztetőit vették velük célba. A nyílvesszőre szurkos vászonból kis puskaporos zacskó került, melynek kanócát kilövés előtt meggyújtották. Hasonló szerepük volt az ugyancsak szurkos vászonból készült, arzén- és antimontartalmú puskaporral töltött, kézzel vagy parittyával hajított gyújtóbombáknak (2) is.

A várvédők tüzes koszorút dobtak, vagy egyszerűen csak forró, gyúlé-kony anyagot öntöttek a létrákon felkúszó ellenségre.

17. tábla

36

A Rákóczi-szabadságharc

A kuruc tüzérség. A hadművészetben iskolázott és francia tanácsadókat is alkalmazó II. Rákóczi Ferenc tökéletesen tisztában volt a harmadik fegyvernem, a tüzérség jelentőségével. Ennek ellenére a kuruc tüzérséget csak súlyos áldozatok árán lehetett megszervezni, ebben a fegyvernemben nem sikerült leküzdeni a császáriak fölényét.

A fejedelem parancsára Stréter János tüzérségi felügyelő vezetésével Kassán, Munkácson, Érsekújvárott, Besztercebányán és még több, főképp szepességi városban folyt a kuruc tüzérség fölszerelése. Ágyúkat öntöttek, puskaport, golyókat gyártottak (2. hatfontos ágyú). A fejedelem francia szakembereket hozatott XIV. Lajos seregéből, közülük De la Mothe brigadéros lett a kuruc tüzérség parancsnoka. Az ágyúk kezelőszemély-zetét francia, osztrák, lengyel, olasz zsoldosokból, magyar bányászokból, városi polgárokból toborozták. De la Mothe vezetése alatt hat tüzér-századot állítottak fel, ezenkívül megszervezték a hat ágyúból, két mozsár-ból álló „repülő” ostromüteget, amellyel Bercsényi Miklós rendelkezett. A Bottyán seregéhez tartozó dunai flottillában rézlemezekkel páncélozott ágyúnaszádokkal is találkozhatunk, ezek forgótalpas tarackokkal voltak felszerelve. A várak védelmét szolgáló tüzérség sem volt elég erős. (A háború vége felé az idegen pattantyúsok harci kedve megfogyatkozott, s hogy elősegítsék a békés megadást, inkább a levegőbe lövöldöztek a drága puskaporral.)

A XVI. század végén jelennek meg az európai harctereken az egymás mellé fektetett, kis kaliberű ágyúcsövekből összeállított seregbontók (1), más néven orgonalövegek vagy halálorgonák. Magyarországon a síkvidéki harcokban különösen kedvelték ezeket a könnyű súlyú, gyorsan mozgat-ható és elég nagy tűzerejű hadieszközöket. Elsősorban azért, mert meg-felelő fogatolással együtt mozoghattak a lovas csapatokkal, ami jól megfelelt a főként lovasságra épített kuruc hadviselésnek.

18. tábla

38

A kuruc lovas. A kuruc hadsereg legütőképesebb fegyverneme két-ségtelenül a könnyűlovasság volt. A fejedelem hadai megfelelő gyalogság és tüzérség híján a nagyobb csatákat többnyire nem tudták megnyerni, de a gyors kuruc lovasseregek mindvégig ellenőrzésük alatt tartották az el-lenség utánpótlási vonalait, merész portyáik során pedig – egyszer magát a császárt is megfutamítva – majdnem Bécsig jutottak.

A kuruc könnyűlovasság fegyverzete (szablya, csákány stb.) a végvári hagyományokhoz igazodott. Lassan eltűnt a kopja és a tárcsapajzs, az előbbi helyét a Csínom Palkóban is megénekelt „csontos karabél” és a „pár pistol” foglalta el.

Már az első puskák megszületése idején gondot okozott: hogyan lássák el a lovasságot hatásos kézi fegyverrel. Így jött létre a kézicső, amelynek golyója átvitte a legerősebb páncélt is, bár legfeljebb 50-80 lépésre lehetett eredményesen lőni vele. A keréklakatos gyújtószerkezet megjelenése fellendítette a pisztolykészítést (1). Kialakult a kb. másfél-két kilós, 14-16 mm űrméretű csővel ellátott fegyvertípus. De hamarosan feltűntek az ön-védelmi célt szolgáló zsebpisztolyok is. Készítettek három-, sőt hat-nyolc csövű, úgynevezett orgonapisztolyt. Ezek azonban drágák és megbízhatat-lanok voltak.

Lovas katonák számára készült a karabély (2), melyet kis súlya alkal-massá tett arra, hogy nyeregből is tüzeljenek vele.

Mind a pisztolyokat, mind a karabélyokat gazdagon díszítették. A nagy mennyiségű elefántcsont behozatala divatossá tette a csontberakást. (Innen a csontos karabély elnevezés.)

A kuruc katonák öltözékéhez hozzátartozott a tölténytartó lóding (3) (a német Ladung), ugyancsak jellegzetes tartozékuk volt a cifra tarsoly (4). Ez – pajzs híján – később megkülönböztető jelzésül is szolgált.

19. tábla

40

Kuruc „talpas”. Rákóczi mindent elkövetett, hogy megerősítse a gyalogos fegyvernem tekintélyét. „Udvari hadaiban” túlsúlyban voltak a „talpasok”. (Ezzel a névvel gúnyolták „magas lóról” a gyalogságot, hiva-talosan mindenféle gyalogost hajdúnak neveztek.)

A toborzásnál gyalogosnak általában a szegényebb néprétegek tagjai jelentkeztek, s a kor szokásai szerint többnyire hozott, saját fegyverekkel harcoltak. Így a talpasok fegyverei meglehetősen tarka képet mutattak. Török kardot, lóra való pallost vagy éppen hegyestőrt éppúgy használtak, mint csákányt vagy fokosbaltát. Rákóczi elsősorban korszerű lőfegyverrel kívánta ellátni őket, ezért fejlesztette ki országszerte a fegyvergyártó műhelyeket. Igyekezett minden lehetőséget megragadni külföldi fegyver-vásárlásokra is. Így Hollandiából például nyolcezer puskát sikerült behozatnia.

1706 nyarán már harmincegy gyalogezrede volt a fejedelemnek, ruhá-zatuk ezredenként különböző, jóllehet főleg a vörös és a kék színt kom-binálták. Különösen a tisztek ruhája volt díszes. A katonák magas nemez-süveget viseltek, rajta Rákóczi címerét a „Pro Libertate” felirattal.

Harcmodoruk a végvári hajdúk harcmodorának továbbfejlesztése, de már alkalmazták a korabeli nyugati gyalogság taktikáját is. Ilyenkor zárt sorokban, vonalba fejlődve vonultak az ellenség felé, szakaszonként lőttek rá sortüzet, ezután kezdődött kézifegyverekkel a csata sorsát eldöntő kézitusa. Lovasroham ellen négyszögbe tömörülve védekeztek, s mint korábbi századokban a kopját, ők szuronyaikat fordították a támadók felé.

A puskával felszerelt gyalogosok nem viseltek szálfegyvert, így álta-lában vegyesen kellett felállítani puskás és kopjás gyalogosokat. Ezt a gondot oldotta meg a puskaszurony alkalmazása. A szuronyt először a csőbe dugták, de így nem lehetett egyszerre lőni és szúrni. Később meg-találták helyét a cső mellett.

20. tábla

42

A kuruc zászló. A zászlók mindig jelentős szerepet játszottak a hadviselésben. Segítségükkel pontosan át lehetett tekinteni az egyes katonai egységek helyzetét, mozgásuk irányát, a csata erőviszonyainak alakulását, s alkalmasak voltak akár üzenet közvetítésre, jeladásra is.

A magyarok az Árpádok korában piros-fehér lobogóval mentek hadba. Később a híres liliomos Anjou-zászló alatt gyülekeztek a király lovagjai, a nemesek pedig nemesi, illetve vármegyei zászlók alatt. A fekete sereget a Hunyadiak vörös alapra festett fekete hollója vezette. De harcoltak magyar seregek kétfejű sasos Habsburg zászlóval éppúgy, mint Bocskai, Bethlen színei alatt.

Rákóczi seregében minden század egyszerű, kétszárnyú, tafotából varrt zászlót kapott, az ezredzászlók selyemből készültek, aranyrojtokkal, selyembojtokkal, aranyhímzésű feliratokkal. Színük rendszerint fehér, de a testőrség a Rákóczi család színeit: a kéket és a vöröset viselte. A zászlók felirata többnyire latin nyelvű, gyakori a „Pro Libertate” (A szabadságért) felirat. 1. képünk Rákóczi zászlaját ábrázolja 1703-ból.

Tiszti jelvények. A vezéri buzogány (2), a csákány (3), sőt az ártatlan külsejű marsallbot is mind páncéltörő ütőfegyverekből fejlődött ki. A kuruc vezérek közül Thökölyt vezéri csákánnyal örökítették meg a festők, s ránk maradt Vay Ádámnak, II. Rákóczi Ferenc udvari főmarsalljának kilencgerezdes, áttört díszítésű, aranyozott buzogánya. A vezéri jelképek nemcsak szimbolikusan segítették a tiszteket. A megfutamodóknak például a hadparancs szerint hátukhoz verték a „rézbuzogányt”.

Hangszerek. „Rárivalkodék rézdobosára” – írja Thaly Kálmán a mun-kácsi sáncon „pántos pallosára” támaszkodó Rákócziról. Még jellegzete-sebb kuruc hangszer a tárogató (4). Valószínűleg még a honfoglalás előtti időből hoztuk magunkkal ennek az oboaszerű fúvós hangszernek egyik változatát.

21. tábla

44

Állandó hadsereg

A magyar huszár. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a fejedelem 52 lovas- és 32 gyalogezredéből ugyan mindössze 5 lovas- és egyetlen gyalogezred szolgálta tovább a császárt, később azonban számuk gyara-podott. Mária Terézia idején már 11 magyar gyalogos- és 12 huszárezred védi a dinasztia érdekeit. A huszárság ekkor válik Európa-szerte divatos fegyvernemmé. A nyílt csatákat ekkor már rég a gyalogság és a tüzérség dönti el, de a hatalmas területeken óriási embertömegekkel és hadifelsze-reléssel szinte vakon mozgó seregek számára a gyors, mozgékony könnyű-lovasság biztosítja a tájékozódást, az összeköttetést. Közben gyakran kihasználja az ellenségnél felfejlődés közben kínálkozó védtelen pontokat, s akkor egy-egy „huszáros” csellel már az előkészületek során komoly csapást mér rájuk. Ezeket a feladatokat az állandó végvári csatározások iskoláján kifejlődött magyar huszárság tudta a legjobban végrehajtani. Kapóra jött az is, hogy Rákóczi seregének nagyon sok katonája emigráció-ba kényszerült, s hogy megélhetéshez jusson, idegen földön katonának állt. Így aztán az Európa csataterein harcoló osztrák, porosz, francia, orosz stb. huszároknak nemcsak az egykori végvári katona öltözékéből kialakult egyenruhája volt a megtévesztésig hasonló, de a legtöbb ilyen seregben magyar tisztek, katonák is szolgáltak. Közülük leghíresebb Bercsényi Miklós fia, László, a francia király marsallja, a francia huszárság, ezen belül a máig fennálló Bercsényi ezred megalapítója volt.

Az újoncokat toborozták, de csak negyven évnél fiatalabb, 160 cm-nél magasabb férfiak jelentkezhettek huszárnak. Fegyverzetük hosszú időn át változatlan maradt, csupán a XVIII. sz. végétől már tömeggyártásban készülő szablyák pengéjének súlya és markolatának formája különbözött az egyes hadseregekben. A tiszti szablyák között továbbra is találunk egy-két különleges, díszes remeket. Szálfegyvert a huszárok ekkor már nem viseltek, ezt helyettesíti a pisztoly és a karabély.

22. tábla

46

A nemesi felkelő. A Habsburgok – elsősorban politikai okokból – meghagyják a nemesi felkelés, az inszurrekció rendszerét, amelynek értelmében a nemes nem adózik, hanem szükség esetén fegyverrel siet országa védelmére. Mária Terézia hívására 1741-ben alakultak meg az első felkelő huszárezredek, majd gyalogezredek. Az utóbbiak egy részét a háború után a reguláris hadseregbe sorolták be. Ezeket az egységeket kiválóan lehetett használni portyára, az ellenség nyugtalanítására, az utánpótlási vonalak elvágására, hátországban a rend fenntartására. Nyílt csatában nem képviseltek jelentős harci erőt, nagyobb tömegben legutol-jára Napóleon ellen vetették be 1809-ben Győrnél az inszurgenseket, de katasztrofális vereséget szenvedtek.

Katonai felszerelésük tarka képet mutatott, többnyire az előző hábo-rúkból megmaradt, az ellenségtől zsákmányolt vagy otthonról hozott vadászfegyvereket használtak. Így kerülhetett kezükbe a reguláris had-seregek arzenáljában ritkán található hadieszköz, a szélpuska.

A tűzfegyverek lövedékét a felrobbanó lőporból felszabaduló gázok feszítőenergiája löki ki a csőből. Ügyes mechanikusok már a XV. század-ban rájöttek arra, hogy ezt az energiát mindenfajta robbanás nélkül, egyszerűen sűrített levegővel elő lehet állítani. Az új találmány lényege a légsűrítő henger, amelybe kézzel, lábbal vagy különleges töltőszerkezettel pumpálták a levegőt. Egyes fegyverváltozatoknál a tartályt cserélni is lehetett.

Elsősorban vadászfegyverként terjedt el a XVIII. század végére. Per-cenként 20 hangtalan és aránylag pontos lövést lehetett leadni vele, amelyből az első tíznek 120, a második tíznek 100 méter volt a lőtávolsága. Mint zajtalan, „alattomos” fegyvert, sok helyen betiltották. Napóleon kivégeztette az elfogott szélpuskásokat. Az osztrák hadseregben 1780-tól 1815-ig főleg különleges vadászalakulatok használták ezt a fegyvert.

23. tábla

48

A honvédsereg

A gyalogos. 1848 elején a cs. és kir. hadsereg 58 sorgyalogezredéből 15, a 21 speciálisan felszerelt gránátoszászlóaljból pedig 5 volt magyar, de csak kevés zászlóalj tartózkodott belőlük Magyarországon. A magyar kormány sürgetésére a bécsi hadügyminisztérium hazarendelt néhány ezredet. Ugyanakkor megalakult a Polgári Őrsereg is. Ősszel a reguláris csapatokból és a nemzetőrökből megszületett az egységes Honvédség, amely hamarosan egész Európa közvéleménye előtt becsületet szerzett a kávébarna atillának. Persze a mindenféle fegyveres szolgálat alól felmen-tett szabólegények nem tudtak valamennyi honvédet azonnal egységes uniformisba öltöztetni, így ebben a háborúban a szemben álló csapatok sokszor megtévesztően azonos egyenruhában, azonos fegyverekkel harcol-tak egymás ellen. Sajnos a császáriaknak gyakrabban jutott korszerű puska, mint a honvédseregnek.

A XIX. század elején, a kémia fejlődésével a kovás puskát – mely a lőport ütéssel nyert szikrával gyújtotta meg – felváltotta egy korszerűbb lőfegyver, az elöltöltő puska. A régi fegyvereket azonban még sajnálták kiselejtezni, így átmeneti megoldásként kifejlesztették az ún. gyutacsos puskát is.

Még nagyobb jelentőségű volt a huzagolt cső feltalálása. A gömb alakú puskagolyó helyébe hosszúkás töltény került, amely a cső belsejébe vágott spirál alakú menetek hatására pörögve távozott a fegyverből, így messzebbre és pontosabban lehetett vele lőni. (Az akkori fegyvereknél: 250 méter helyett 700 méterre.) A huzagolt cső elölről töltése persze nehe-zebb volt, ezért különféle, egyszerűbben kezelhető típusokat fejlesztettek ki: az „oválpuskát”, a „szárnyas” lövedéket, a „kamrás” puskát, a „tüskés” puskát. A végső megoldást azonban majd csak a hátultöltő fegyverek jelentik.

Tökéletesedik a puskaszurony is. Felerősítése egyszerűbb, biztosabb. Megjelenik a kardként és szuronyként egyaránt használható jatagán- vagy szablyaszurony.

24. tábla

50

A honvéd huszár. 1848 elején a birodalom 12 huszárezrede közül csak 4 tartózkodott Magyarországon, illetve Erdélyben, ám a többiek is fokozatosan hazatértek, végül csak a két Olaszországban állomásozó ezred maradt a helyén.

A magyar hadsereg szervezői kihasználták a fegyvernem hagyomá-nyait, az ország gazdag lóállománya adta lehetőségeket, így a honvédsereg 48 decemberében már 18 huszárezreddel rendelkezett. A régi huszárezre-dek változatlanul megtartották császári egyenruhájukat, a német vezény-szavakat, csupán az új ezredeket szervezték magyar vezényszóra, s öltöz-tették honvédatillába. A legérdekesebb öltözéke az alföldi csikósokból, pásztorokból és szegénylegényekből toborzott Hunyadi huszárezrednek volt; katonái kétsoros, pitykegombos, búzavirágkék atillát, pantallószerű szürke posztónadrágot vagy lobogó ujjú, kék vászoninget és bő gatyát viseltek, fejükre pedig fekete tollas, betyáros kalpagot tettek. Míg a 48-as magyar huszárok fegyverzete hagyományos volt – huszárszablyából, pisztolyokból, esetleg karabélyokból állt –, a Hunyadi-huszárok a leg-szívesebben fokossal verekedtek, de félelmetes fegyver volt kezükben az ólomgombbal vagy fémcsapóval megerősített karikás ostor is. Ezekkel harcoltak a különböző szabadcsapatok lovas katonái is. Közöttük Rózsa Sándor, akinek nevezetes karikását Arany János is megörökítette egyik versében.

A honfoglalás kori baltának kései utóda, a fokos a török korban lett a magyar hajdúk, huszárok kedvelt fegyvere. Zúzni, vágni, hajítani egy-aránt kitűnően lehetett vele. Mint a kard viselésére nem jogosult köznép önvédelmi fegyvere lett jellemző a magyarságra. A Kunságban és a Hajdúságban még a XX. század elején is elterjedt volt.

A karikás ostort a juhok kivételével minden lábasjószág terelésére felhasználhatták. Nyele rövid, szíja a nyélnél vastag, fonott, majd elvékonyodik, s különböző anyagokból (kenderkóctól az ólomig) készült csapóban végződik.

25. tábla

52

A szabadságharc tüzérsége. 1848 márciusában a megalakult hadügy-minisztérium rendelkezése alá kerültek a különböző helyőrségekben, erő-dítményekben állomásozó tüzéralakulatok. Tábori tüzérségünk alapját a már 1816 óta Magyarországon állomásozó 5. tüzérezred és annak 60 harc-képes ágyúja szolgáltatta. Ennek elsősorban cseh-morva és osztrák nemze-tiségű tisztjei, katonái közül később sokan haza szerettek volna menni, de a magyar kormány csak úgy egyezett volna bele távozásukba, ha cserébe hazaengedik az idegenben állomásozó magyar katonákat. Megegyezés azonban nem született, így a császáriak ellen harcolni nem akaró tüzéreket hadifogolyként kezelték, s többnyire az ágyú- és lőszergyártás-ban használták szakértelmüket. A honvédseregbe különböző kedvezmé-nyekkel (magasabb zsold, rövidebb szolgálati idő) kerestek tüzértiszteket, katonákat a szakképzett külföldiek mellett elsősorban a nemzetőrnek álló diákok, mesterlegények közül.

A lövegek űrméretét még mindig a csőbe illő golyó fontokban meg-adott súlyával határozták meg. Eszerint a honvédsereg 21 fajta löveget használt. Legkönnyebbek az ún. hegyilövegek voltak (1 és 3 fontosak), a lovassági ütegek 6 fontos ágyúkat és 7 fontos tarackokat használtak. A legnehezebb gyalogsági lövegek 12 és 18 fontosak voltak. A vártüzérség 24 fontos ágyúkkal, 30 és 40 fontos bombamozsarakkal is rendelkezett.

Kijavították az ország területén különböző okokból használaton kívül található lövegeket. A kiégett gyújtólyukak helyére újat fúrtak, a csöveket kerekes ágyútalpakra szerelték. Az ágyúkat pedig lovakkal vontatott „mozdony”-okhoz kapcsolták, így könnyen mozgatható szállítóegységet állítottak össze, amelyre még az ágyúkezelő legénységet is fel lehetett ültetni. A megfelelően fogatolt tüzérség – a könnyebb hármas, a 6 fonto-soknál négyes, a 12, 18 fontosoknál hatos vagy nyolcas fogattal – nyomon követhette a lovasságot. Ezt az előnyét ki is használták, főleg az olyan tüzérek és kiváló parancsnokok, mint Bem tábornok.

26. tábla

54

Ágyú- és lőszergyártás. Később az Országos Honvédelmi Bizottmány utasítására ismét üzembe helyezték a pesti Külső Váci utcában levő ágyú-öntő telepet. De felhasználták a magánöntödéket, a Ganz-gyár gyakorlott szakembereit, a Vaspálya Társaság modern fúrógépeit is. A Pesten öntött ágyúk javát azonban a város eleste miatt már Nagyváradon fúrták ki, ahol hatalmas tüzérműhely, raktár és öntöde épült. 18-20 lóerővel működő fúrógépeit a Pece patak vizével hajtották. Gyorsan, sikeresen indultak be a felvidéki és az erdélyi hadiüzemek is. Az áldozatkész, névtelen mesterek közül halhatatlan hőssé emelkedett a harcok során elesett Gábor Áron, aki a róla szóló legendáktól eltérően, a bécsi katonai mérnökakadémián tanul-ta meg az ágyúkészítés fortélyait. Különböző, ismeretlen minőségű haran-gokból fúrógép híján lyukasra öntve gyártotta kezdetleges, legfeljebb 6 fontos ágyúcsöveit (1), amelyeknek óriási jelentőségük volt többek között a Székelyföld megvédésében. A sebtében megteremtett hadiipar jóvoltából 1849 elején a honvédseregnek már 450-460 különféle tábori lövege volt.

Távolabbi célokra, építményekre a 48-as ágyúkból is tömör vasgolyót lőttek. Közelebbi mozgó célok, ellenséges katonák ellen azonban belül lőporral töltött űrgolyókat, pattantyúkat, söréttel, szögekkel is megtömött srapneleket, kartácsokat, valamint gyújtó és világító golyókat használtak. Ezek célba juttatására puskaporral hajtott rakétákat, röppentyűket is alkalmaztak.

A röppentyű (2) első nyomait Kínában találjuk. Európában eleinte csak tűzijátékokat rendeztek velük, később jelzésre, a csatatér bevilágítására is használták. A XVII. századtól kezdve terjedt el tüzérségi harceszközként, könnyű súlya, meredek röppályája miatt elsősorban hegyvidéken, utcai harcokban alkalmazták. Mivel a magyar hadmérnökök nem rendelkeztek az osztrák röppentyűk gyártási leírásával, maguknak kellett kikísérletez-niük a technológiát. 1848 decemberében Pesten, majd Váradon megindult a röppentyűállványok és lövedékek gyártása, melyeket főleg az erdélyi hadszíntéren alkalmaztak sikerrel.

27. tábla

56

A légiósok. Európa legjobbjai – Heinétől Marxig – nagy együtt-érzéssel kísérték nyomon a magyar eseményeket, s hamarosan meg is érkeztek Magyarországra a szomszéd népek forradalmárainak önkéntes csapatai, amelyek növelték a magyar szabadságharcosok erkölcsi erejét.

Önálló egységként valamennyi nemzet fiai közül a lengyelek (2) vettek részt a legnagyobb arányban szabadságharcunkban. 1849 elején 3 gyalo-goszászlóaljat és utászszázadot sikerült szervezni az egyenként átszökdöső hazafiakból. Két kis létszámú ulánusezredet is felállítottak, de ezek feltöl-tésére már nem került sor. Az ulánusok felszereléséhez a huszárok egykori kopjáihoz hasonló dzsida is hozzátartozott.

A bécsi akadémiai légió tagjai (4) az elbukott bécsi forradalom után jöttek át Magyarországra, hogy itt tovább harcolhassanak. Szuronyos vadászkarabélyt és egyenes, keresztmarkolatú kardot viseltek.

A német légió (1) főleg a Rajna vidékéről érkező önkéntesekből szerve-ződött. Vadászkalapjukon halálfejet viseltek, ezért halálfejes légiónak is nevezték őket. Fegyverzetük szintén a vadászkarabély volt, a hosszú vágó-szuronyt derékszíjra csatolva viselték. Velük harcolt a tiroli vadászcsapat is, amely csupán egyenruhájában mutatott némi eltérést.

Az olasz légió (3) 1849-ben alakult, létszáma júliusra csaknem 1000 főre emelkedett. Öltözékükben igyekeztek kihangsúlyozni nemzeti jellegüket, főleg az olasz nemzeti színeket (zöld-fehér-piros) használták előszeretettel, amely ugyancsak hasonlít a magyar trikolórhoz. Egyébként honvédcsákót, honvédköpenyt, honvédfegyvert viseltek. Hozzájuk tartozott egy századnyi könnyűlovas (svalizsér), ők a közismert osztrák „vasasnémet” sisakot hordták, oldalukra pedig egyenes pallost csatoltak. Az olasz légióhoz tartozott még egy vadászfegyverekkel felszerelt különleges vadászszázad, sőt egy zenekar is.

28. tábla

58

Zászlók. A forradalom vívmányait rögzítő áprilisi törvénycikkelyek közül a 21. visszaállította „ősi jogaiba” a nemzetiszínt és az ország címerét. A kor hírességeinek hitvesei, lányai egymással versengve hímezték a zászlókat és a selyem zárószalagokat. A hadsereg zászlóiról október 15-én határozott a képviselőház; „a magyar háromszín felvétele az ezredeknél rögtön eszközöltessék, minden magyar ezrednek zászlaja, minden tiszti öv, minden jel, a csákórózsa ennélfogva magyar háromszín leend”. A nemzet-őrzászlók fehér selyemből készültek, jobb oldalukon az ország, baloldalt pedig az illető megye címerével; három szélét piros-fehér-zöld három-szögek szegélyezték. A honvédzászlókra a megyecímer helyett többnyire Szűz Mária képe került.

A honvédzászlók (1) legendássá váltak. Nemcsak a csatában: a haza-fiak ugyanis életük, szabadságuk kockáztatásával még évekig rejtegettek közülük jó néhányat. A cári hadsereg által zsákmányolt lobogókat végül a szovjet kormány adta vissza Magyarországnak.

Kitüntetések. A honvédseregnek kezdetben saját kitüntetései sem voltak. Mészáros Lázár hadügyminiszter 1848. augusztus elején ígéri meg először a bátor katonáknak, hogy a haza „egy magyar jellel fogja díszíteni őket”. A kormány 1849 márciusában engedélyezte, hogy amíg a díszes érmék elkészülnek, ideiglenesen egyszerű érdemjeleket osszanak ki. Elsőként Kiss Ernőt, Wettert, Görgeyt, Bemet, Damjanichot, Perczelt és Guyont tüntették ki II. osztályú rendjellel (3). Az I. osztályú rendjel (2) első tulajdonosa Bem volt. Görgeynek is odaítélték Buda visszafoglalásáért, de ő nem fogadta el. III. osztályú rendjelet (4) kapott – Bem kezéből – Petőfi Sándor százados is.

Az eredeti kitüntetéseket később, főleg a kiegyezés után, nagy szám-ban követték a különböző emlékérmek. E kor fényképein többnyire ezek díszítették a honvéd veteránokat, akik dicsőséget szereztek a magyar-ságnak.

29. tábla

60

TARTALOM

( Az első szám a tábla sorszámát, a második szám a hozzá tartozó szövegoldalt jelzi.)

A HONFOGLALÁS KORA 1., 4Nomád lovas katona 1., 4Íj, nyíl 2., 6Szúró-, ütő-, vágófegyverek 3., 8

KÖZÉPKOR 4., 10Páncélos vitéz 4., 10Nehézlovas-fegyverzet 5., 12Lovagi fegyverek 6., 14A lovag 7., 16A fekete sereg 8., 18A nyárs, alabárd, láncos buzogány, számszeríj, parittya 9., 20Az ágyú 10., 22Dunai hajó 11., 24A keresztes katona 12., 26

A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA 13., 28A végvári huszár 13., 28A kuruc katona fegyverei 14., 30A hajdú 15., 32A tüzérség 16., 34A várostrom 17., 36

A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC 18., 38A kuruc tüzérség 18., 38A kuruc lovas 19., 40Kuruc „talpas” 20., 42A kuruc zászló. Tiszti jelvények. Hangszerek 21., 44

ÁLLANDÓ HADSEREG 22., 46A magyar huszár 22., 46A nemesi felkelő 23., 48

A HONVÉDSEREG 24., 50A gyalogos 24., 50A honvéd huszár 25., 52A szabadságharc tüzérsége 26., 54Ágyú- és lőszergyártás 27., 56A légiósok 28., 58Zászlók. Kitüntetések 29., 60

HU ISSN 0133-9591

ISBN 963 11 3989 1

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó: Sziládi János igazgatóKossuth Nyomda (84.0764), Budapest, 1985Felelős vezető: Bede István vezérigazgatóFelelős szerkesztő: Simonffy GézaSzakmailag ellenőrizte: dr. Hetés TiborMűszaki vezető: Szakálos MihályKépszerkesztő: Árva IlonaMűszaki szerkesztő: Supp Emilné105 000 példány. Terjedelem: 2,76 (A/5) ív. IF 5284