Elfriede Jelinek

Kéj

l/U LTU RIXontakt

AUSTRIAN.

A könyv kiadását támogatta

Elfriede Jelinek

Kéj

ABOVo

© Elfriede Jelinek Lust, 1989 Die Originalausgabe erschien unter dem Titel

LUST,

Copyright © Rowohlt Verlag GmbH, Reinbek bei Hamburg

Hungarian translation © Tandori Dezsö, 2005

Felelős kiadó az Ab Ovo igazgatója

Szerkesztő Szoboszlai Margit

Borító Pető Hunor

A szerző fotóját © Hilde Zemann készítette

A szöveget az eredetivel egybevetette Szakács Emese

Tipográfia Arbako Stúdió [Premierlap Bt.]

ISBN 963 9378 37 2

A belső borosházbanVőlegényemnek italából ittam,a nyájam nem találtam,mikor kijöttem onnan,most új mezőket járok szakadatlan.

Keresztes János A lélek éneke (Takács Zsuzsa fordítása)

1.

Függöny fátylak feszülnek a zárvány asszony meg mind a töb­biek közé, akiknek szintén megvan a tulajdon fedele és min­den tulajdonsága. A szegények meg, azok is csak lakoznak, és e lakokban barátságos arcaik összefoglalódnak, csak ami örök egyforma, az választja szét őket. Ebben a helyzetben alusznak el: utalván kapcsolataikra az igazgatóval, aki lélegzetével az ő örök atyjuk. Ennek a férfinak, aki az igazságot nekik úgy töl­tögeti, mint lélegzetét, épp elege van a nőkből, hogy fennszó- val kiabálhassa szerte, neki csak ez az egy kell, a magáé. Mit sem tudó ez az ember, akár körben a fák. Nős, ez élveinek el­lensúlya. A két házasfél nem pirul egymás színe előtt, nevet­nek, egymás mindenei ők, mint mindig is voltak.

A téli nap ezidőn kicsi és deprimált, mint az itt felnövő vagy síelni ide jövő fiatal európaiak egész nemzedéke. A papírfel­dolgozó munkások gyerekei: módján megismerszik általuk a világ hajnali hatkor, ahogy az istállóba mennek, ott állatok ke­gyetlen idegenei lesznek. Az asszony sétálni megy gyerekével. Ő egymaga már több mint fele itt minden testnek, a másik ily fél a papírgyárban dolgozik a férfi alatt, miután felüvölt a szi­réna. És az emberek pontosan ahhoz a legközelebbihez tartják magukat, ami alattuk kiterül. Nagy, tiszta feje van a nőnek. Jó egy órára megy el a gyerekkel, de a gyerek, fénytől ittasulva,

7

inkább érzéketlen lenne a sportban. Alig tévesztik szem elől, már dobja is el apró csontjait a havon, golyókat gyúr, s így ha- jigálózik. A földet mintha frissen díszítették volna: vérrel. A be­havazott úton madártolltörmelék. Menyét vagy macska játszot­ta el éjszakai színjátékát, kúszva-mászva, egy állatot felfaltak. Elhurcolták a tetemet. A városi nőt ide hozták, itt vezeti férje a papírgyárat. A férfit nem számolják a helybeliek összességé­be, itt összességében ő maga számít csak. A vér körbefröcsköl az úton.

A férfi. Eléggé nagy hodály, melyben még lehetséges a beszéd. És a fiúgyermeknek is kell már kezdenie a hegedűt. Az igazgató nem ismeri munkásait egyenként, ismeri azonban összértéküket, grüszigott, mindőtöket. Üzemi kórus alakult, adománypénzek­ből fenntartva, hogy a direktor a maga karnagya lehessen. Bu­szokkal utazgat a kórus, hadd mondják az emberek, páratlan. Függvényeként gyakran kell egy-egy kört tenniök kisvárosok­ban, lépteiket nem ütemezve, óhajaik annál inkább üzekedve nyomják vágyaik orrát a vidéki kirakatkínálatokhoz. A kórus a termek előterében zengi, ami a hátsó frontot végig a kocsma­pultnak szorítja. A madarat is, ha repül, lentről látjuk csak. Fon­tolt, dolgos lelépés a buszlépcsőn, buggyannak a dalnokok a fellépés felé, a bérjárműben bűzük ott marad, hangjuk tisztasá­gát nyomban ki is próbálják ők maguk odakint a napragyogás­ban. A dalfellegek felemelkednek a mennyek göngyölegébe, amikor elővezetik a foglyokat. A családok közben apátlan ho­nolnak, csekély bevétel jegyén. Kolbászka fogyasztva, rá sör és bor. Hangok s érzékek ártalma esik, mert mindenegyike meg­gondolatlan bevetésen. Kár, hogy csak csekélyek ivadékai, egy jó grazi zenekar mindegyiküket helyettesítené, vagy épp támo­

8

gatná, mikor mi kedve. E borzadályos gyengécske hangok, lég és idő lepedéke rajtuk. Az igazgató azt kívánja, hogy hangjukkal az ő gondoskodásáért kolduljanak. Ily úton csekélyek is nagy kezdetre számíthatnak nála, ha feltűnnek szemében muzikáli­san. A kórust a direktor hobbijaként ápolják, ha nem utaznak e férfiak, istállóállásaikban vesztegelnek. Az igazgató a saját pén­zét sem kíméli, öli bele, ha a járási bajnokság véres, büdös selej­tezőiről van szó. Mert ő magának s dalnokainak állagot biztosít így, túl a fűtamodó pillanaton. A férfiak, íme, földszín feletti épít­mények, és hogy akkor épüljenek egyre tovább, elszántak. Hogy asszonyaik művükből ismerjenek rájuk, ha eljön a nyugállomány. De a hétvégeken, akkor elgyengülnek emez égiek. Akkor nem az állványokon mászkálnak, akkor a kocsmai pódiumon állnak, zengenek oly kényszerben, mintha a holtak visszazuboghatná­nak s tapsolnának. A férfiak nagyobbak lennének, s ugyanez műveik s értékeik akarása. Épületességeiké.

A nő olykor elégedetlen ezekkel az életén hordandó szeplőkkel: férfi és fiúgyermek terhével. A fiú színes képmás, egyszeri gyer­mek, de fotogén gén. Futkos az apa után, hadd válna belőle is férfi majd. És az apa úgy odateszi neki a hegedűt, hogy csak úgy tajtékzik a fogak habja. A nő az életével szavatol, hogy minden stimmel, és hogy ők egymás jóleső harmonizálásai. E nő révén kötött ki a férfi az örökkévalóság netovábbjában, a végtelenben. Ez az asszony lön pediglen eszményi eredettel, mit a gyermekre is átörökített. Derekas viseletű a gyermek, kivéve a sportot, ahol vadulhat, neki ott nem parancsolnak társai, kik is egyhangúlag megválasztották a vérprofiság mennyeibe vezető lajtorjafokuk­nak. A gyerek apja nem hagyja magát lefújni e földről, vezérli gyárát s memóriáját, melynek zsebeiben egyre kotorászik, keres­

9

ve munkások neveit, kik a kórusozásból csak szöknének. A gye­rek jó l síel, a falusi kölykök hajlanak így csak jobbra-balra, mint az alpesi fű. Cipői mellett meredeznek. Az asszony, napi bukszájában, mit naprakésszé mosnak, nem áll több jó kész­ség, nem, a gyermeknek adja a boldog partot ő, hogy az anyás kicsike horgonyozhasson, vagy ha nem, rohangálhasson hát, tüzét hordja a szegény kis alsóbb-háziaknak. Kapják el tőle a lendületet. Szép ruhájában akar a föld felett röpülni. És az apa pufa és telt disznóhólyag, énekel ő, játszik, ordítozik, baszik. A kórus az ő kedvére vonul rögön át szirtig, sült kolbásztól pecsenyehúsig, és úgyszintén énekel. Nem kérdi soha, mit is kap ezért, de aki kórustag, a bérlistáról sose törlik. A ház oly világos berendezésű, hogy így megint fényt spórolni! Igen, ez pótolja a fényt, és az étket megfűszerezi az ének.

A kórus éppen most érkezett. Az idősebb helybeliek, kik az asz- szonytól épp szabadulnának, de olykor emez asszonyok is, v i­aszfürtös fejek sorra (ah, vidéki fodrászhatalom, mely a szép nők hajába fűszerül erős csipeszekkel dajjert durungol!), ki­szálltak már a kocsikból, igen, ünnep napja lesz ez. Már a kórus aztán puszta fényből s levegőből meg nem élhet. Nyugságosan lép előre vasárnap az igazgatóné. Az alapítványi templomban, ahol Isten, kinek puszta benyomása már képmáson is vért lázit, beszél véle. Az öreg nők, kik térdelnek, tudják már ott, mire megy ez ki. Tudják, mi ebben az ámen, de azonközben idő hí­ján mit se tanultak. Hombolyognak hát így stációról stációra, keresztúton, hadd érnének mielőbb a mennyei Atya színe elé, ki a Szt. Együgyűség tagja, felvételi kérelmüket kezükben gyűrt aszottbőnyeg igazolná. A végén az idő áll, kitör a hallás az élet­hossza érzékelések görgetegéből. Szép a természet a parkban, fogadó korcsmáján az ének.

10

Mind körül a hegység, hová edzett sportolók jönnek látogatóul, rájön a nő, neki hiányzik, ahol megállna, megállóhely, ahol az életre várna. A család teszi, mi jó t tehet, de azért jól kosztolni is kell, ünnepnapok hozadékát besöpörni. Anyjukon csüggnek a drágák, boldogságosan ülnek együtt. Beszél a nő a fiához, spé- keli (szalonnát, melyben a szeretet kukacai híznak) halk, gyen­géd kis sikkanókkal. Gondja van rá, a fiára, védi puha fegyve­rekkel. A fiú mindennap kicsit jobban meghal, ahogy idősebb. A fiú nem örül az anyai nyavalygásnak, nyomban ajándékot kö­vetel érte. Ilyen kurta egyezkedések révén óhajtják megérteni egymást: játék- és sportbolttal. Szeretőn bukik anya a fiára, de az úgy kiszalad egyre alóla, mint zúgó patak, hangja is elhal a mélyben. A nőnek meg ez az egyetlen gyermeke van csak. Férje épp csak hazajön az irodából, az asszony a testét rögtön szoro­sabban tekeri magára, e leplet a férfi érzékei ne találják ínyre - valónak. Zene szólal lemezjátszóból s a barokkból. Minél jobban egynek lenni múlt nyári színes fotóval, lehetőleg köv. nyaralá­sig nem változni. Egy igaz szó ehhez a gyerekhez nem fér, ez csak mindig síre kapna, én mondom Önnek.

A fiú az etetési időkön kívül keveset szól anyjával, holott emez a táplálási fázisok egész öltvénytakarójával vonná be. Sétára csalintja a gyermeket az anya, és percdíjat fizet neki érte, mert hallgatnia kell a szépen kiöltöztetett fiúcska szavát. S a sarj mint a tévé, úgy szól, onnét is veszi e tápot. Most megint lódul, rez- zenetlen megy, mert ma még nem nézett videoborzadályt. A hegynek fiai olykor már este nyolckor alusznak, ám a direktor ügyes kézzel még egy menetet míveskedik motorjába. S mely hatalmasabb hang az is, mely a jószágot talpra állítja a réten, mindet, de mindet? És a szegény fáradottakat is, kik ott hajnal­

11

bán a túlpartra néznek, hol a gazdagok nyaralói állnak? Azt h i­szem, Osztrák3 Vekker a neve, és kora reggel hattól engedi sza­lagról a slágereket, e szorgos rágcsálókat, kik már így kora órán elfalják előlünk a napot.

Benzinkutak titkos hátsó hitlerszobáin újra összecsapnak e kis nemiségek, pórázvégen, kicsi tarka ernyők ernyén, mit őriznek, fogyna el gyorsan, fél adag fagyi. Oly hamar vége, a munka meg oly hosszú, szirtkitartó. Ezek akkor örök ismétléseikkel csak sokszorosítják, akik. Éhes falka, magukra vágott ajtón szervük kitolják. Ablakuk ezeknek nincsen, mit kelljen a partnert látni, vicaversa. Tartanak minket, mint a barmot, és akkor még a ho­va tovább is a mi gondunk lenne!

Békés utak hevernek a földön. A családban egy valaki mindig csak hiába vár, vagy elhull előnyért vívott harcán. Biztonságot az anyának a sok fáradás ad, mit a gyermek hangszergörnyén semmisít. A helybelieknek nem helye ez, hamar kell pihenőre térni, ha a sportos népben az esti kedv felhorgad, a javából. Eze­ké a nap s az éj is. Az anya vigyáz a gyerekre, maga lakófalán ülve, a gyerek ne lenne túl boldog. Ez a hegedű a gyerekhez nem túl kedves. Katalógusokban a hasonformák dacosan maguk útját járják, hadd töltekezhetnének kölcsönös mérőn. Kapcso­latkereső rovatok olvasódnak, ki-ki örvend, maga kicsi fényét vetette idegen test sötétjébe. Jóravaló életasztalosok hirdetnek, kicsi műbútoruk bár ha idegen beszögellők sötétjén helyezhet­nék. Magányos ne legyen örökké csak! A direktor olvas ilyen hirdetést rendre, rendel nejének szakboltban pici boltívet, abba heveredhessen, piros perioncsipke, likacsos, csendjén csillag­fény fürgén hessen. A férfinak egy nem elég, de a kórfenyege­

12

tés gátolja, így fogja vissza döfölőjét, mely mézet szívna. Egy nap majd feledkezik, hogy neme elragályozhatja, így ragadtatja magát aratórészkövetelésre: mulassunk! Ágazzunk és bogaz- zunk! Bogbonyolultan hevernek a hirdetők a matracukon, így vázolják azt az ösvényt, melyen járnak. Remény: nem hűl ki kályhájuk, nem kell maguknak kimenni, csalódásokat megélni ily világban. Nem elég az igazgatónak az egy nej, de most ő, közjogú ember, e szál kiskocsira kell, hogy szorítkozzék. Pró­bálja legjobb szerén: szeressék, de éljen. Célszolgálók gyerme­kei: ők is csak a papírgyár cselédei (puha kötés kemény kötésre vágyik, az izgatja), nem szépformák. Szirénáknak kell szólani, hogy éledjenek. Ugyaneközben az életből mégis kihullnak, alá­zúdulnak vízzuhatagként, mind fölösleg, spórolásuk magasából. Kezükből rég kiragadva a kormány, helyettük az asszonyok cé­lozzák meg a biztosabb kikötőket, melyeket ők maguk, e férfiak oly nagy gonddal akartak volna kerülni, aláaknázni. Száraz gally, ahogy begyűlnek, aztán hamar gallyra mennek. Matracukon halálkéj tör rájuk, aztán asszonyaik vagy maguk kezétől vég­zik (vagy közkézen, amíg, kezdik). Közfüggőek, nem magán­zók, nincs szép lakásuk, annyi mind csak, amennyinek látszik, ami olykor a kórusból kizeng. Semmi jó. Tudnak több mindent egyszerre tenni, de az köpés se a vízbe, medencevízbe, hol az igazgatóné fürdőruhásan nyújtózik takarószélig, mely magasan leng a természet ölén, elérhetetlen egekben, messze tőlünk, át­lagfogyasztóktól.

Kék a víz, és nem nyugodhat. De a férfi napi munka után me­gint hazaér. ízlés nem mindenkivel jár. A gyerek ma délután az iskolában. Az igazgató mindent számítógépre vitt át, hobbi, hogy programját maga írja. Nem szereti, ami vad, a vadon neki

13

mit se mond. A nő kinyitja az ajtót, s ő rájön, hogy semmi se elég nagy uralmához, de túl kicsiny sem lehet, akkor egyből nyílik. Kéje vágya őszinte, illik hozzá, mint a hegedű gyermek­nek vállhaj latba. Többször találkoznak a házban a kedvesek, mert nekik minden szívből jön, meghirdetődik világosságba. A férfi most mennyei nejével maga lenne. A szegények fizes­senek, mielőtt partra heveredhetnének.

Most a nőnek arra sincs ideje, hogy szemét lehunyja. Az igaz­gató nincs benne abban sem, hogy a konyhába menjen, készít­sen valamit. Határozottan karon ragadja. Mert ő először is, és ha megy, másodszor is. Ezt akarja, ezért mondott le 2 megbe­szélést. A nő szája nyílik, hárítaná. A férfi ereje ju t eszébe ak­kor, szája visszacsukódik. Ez a kanguru sziklahasítmányt meg­hágna szökellve. Szerszáma hegedűként dalol megannyiszor, vonója sose nyűtt, sose bot, és az ömlő hangzatok kényszeredett pillantások keresztvizében is tüzesek. Ez a nő nem venné a szí­vére, hogy ez befúljon, védtelenül támolyodik. A férfi mindig készen áll, mindig örül maga magjának. A nap öröme gazdag­nak és szegénynek egyképp része lenne, de a gazdag a szegény­nek csak annyit engedélyez, hogy jó napot, avval mehet. A nő idegesen nevet, ahogy a férfi, kabátban még, célzottan levet­kőzik neki. Nem azért csinál így majmot magából, hogy farka ennyiben maradjon. A nő fennebb hangon nevet, kezével szá­jához kap, ah. Verést is ígérnek néki. Ő maga visszhangzik még a lemezjátszó korongzenéjétől, íme, érzései s másokéi forognak így ott Joh. Seb. Bach humánérzelmeknek legeslegmegfelelőbb rezdüléseivel. A férfi közben kiszökken égnek álló szőrök s ha­jak közül, hévül. így növekszenek meg férfiak s műveik, mely utóbbiak azonban mögöttük megint hamar betottyadnak. Több

14

bízhatással állnak erdőn a fák. Az igazgató nyugodt hangon be­szél a muffról, és hogy széttépés következik, de szét. Mint aki részeg. Szavai tántorognak. Baljával ragadja csípőn a nőt, az­tán, ha egyáltalán, cibálja át a fején a vonatkozó ruhát. Ekképp pőrülve ráng ő, túlerőtől a madzagbáb. Túlerő szitkozódik, rég megtiltotta ő a harisnyanadrágot, a harisnya nőiesebb, lik is inkább likhoz, úgy, s újdonat, netán. Ő a nőt ezennel mindjárt legalább kétszer kikóstolja, hangzanak tunkoló szavai. A remé­nyekkel bujtványos nők az emlékből élnek, a férfi viszont a pil­lanatból, mind, ami övé, épp, s jó l gazdálkodva egész kis idő­bokor áll össze így, ebben szintén ők hempergésznek. Övék! Ejten aludniok kell, akkor nincs feltank. Tűz, ez mindegyikük, mindenestül, és kis unciákban hevülnek (magukért). Meglepő dolog, ez a nő tabletták által homályosan titkosterméketlen lett, a férfi nem lágyuló szíve nem hagyná, hogy az ő örökteli tank­jából élet ne löttyenhessen soha.

A nő mellett ruhahalom gyűlik, állathullás. A férfi, mindegyre kabátban, áll, erős hímtagja a ruharedők közt, mintha kőre hull­na szürke fény. Harisnyanadrág és bugyi nyirkos bolygógyűrű a nő papucsa körül, melyből kilép. A nőt mintha elernyesztené a boldogság, fel nem foghatja. A direktor súlyos koponyája sze­méremszőrzetrágás hullámain a horgok úszója, és ő itt is úgy akar, hogy mindig kész valamit akarni. Fejét akkor kibillenti onnét, s most a női fej süllyed, erőnek erejétől, hogy nyakló nél­kül nyakaljon, palackodjék. Női lábak trapéz cövekelések. Női fej férfi farkon, női száj halszáj, női ülep nagyobb nyomatékok kedvéért nyomultatva kézzel előre. Női homlokot férfikéz hát­rahajt, mennyezetpárhuzamba, klakk, legyen kiszolgáltatott a nyeldeklő nyak, de aztán szeméremajkak szürcsölése is követ­

15

kezik, megint, megint, mindent összevéve, kötegelt kötelemben, hogy férfi szemből az élet nőre nézhessen. Némán. Érlelődik majd még a gyümölcs. Ez jön abból, ha sok emb. szokás egy­másra halmozódik, hogy meg lehessen szedni a fakoronát, ami aztán még csak nem is ízletes. Mindent pediglen korlátoznak a tilalmak, de a kéjek tilolnak és tarolnak. Egy kis dombon nincs végtelen sok termés csüccse, s kishatáraink se sokkal határtala­nabbak, mint foghatnék, s mi sokat is foghatnánk kemény kis véredényeinkkel.

Vér egymaga megy vele tovább s tovább a férfi. De a nőnek rég nem olyan jó ez a pozíció, mi a saját házában jutott neki. Madzagráng, lábát kicsit széjjelebb, kényszerül, úszókoponya fogai a hasán valamit tépázgatnak. A férfi a maga élete poklán él, de olykor azért kikényszerül, legelőn kirándul. A nő véde­kezik, de csak tessék-lássék, pofont kaphat még, többet is itt, ha a férfilelket tagadná, mikor az éppen felfénylene. Elég sok ivás esett. A direktor csaknem odaürül a drága miliőbe, mely­nek homályán a nő főzte módját diétailag kifogásolja. A nő nem engedi be. Jó, bent ő olyan nagynak érzi magát, hogy ő minden­ki. Csak egy kicsit lepakolni az állólámpák közén, ettől köny- nyülne, igen, olyan sokak terhét kénytelen hordozni ő, kik csak úgy nőnek a partokon, mint a fű, azokét, s kik a hajnallal nem gondolnak, felkelésre. Most, hogy nejét a cipőből kiemelte, a nappali asztalára elteríti. Ki-ki mindenhonnan nézhet, ezt lát­hatja, irigykedve, mennyi szépség a gazdagok kiváltsága, rejtek. Asztalhoz a nő préselődik, mellei nagy meleg tehénlepények, trágya hull szét. Emeli a férfi a lábát maga kertjén, akkor ki­megy, emeli minden további zugokban. Rejtve előtte a legho­mályosabb zug-ok se marad. Ez normális, mint Erósz, így, ki

16

is e párost még soha szín láng nem szíthatta, maradtak, mik voltak, vékony gyújtós szálak, így születtek, nem védettek, így vétettek, ám nem nyughatnak bele, passz. S a direktor még ap­róban válaszolna, hirdetésektől vár jobbat, Ford Impériumát újabb, erőteljesebb típusra cserélné. Ne lenne csak félelme et­től a legújabb nyavalyától, hogy az Úr műhelye nem nyughat már. És a lakásban is ott vannak fekete deszkán a beütések; kéj, fehér követ; rohannak az Időn roppant hullámok, s a férfiak va­lamit egyre igencsak akarnak. Kedves számukra a távol, de a közelséggel is élnek. Szabadulna a nő, menekülne a bűzbék­lyóból, melyben kunyhója előtt a tűz eped. A nő elszármazott a Semmiből, és a férfi bélyege napra nap leértékeli újra. El van veszve. Az igazgató a lábak exkavátorlapátjait átveti magán. Az asztalról hullnak a tárgyak, a gyerek holmija, puhán érik a szőnyeget. A férfi még az az ember, aki klasszikus zenét él­vez. Karja lendül, nyomógomb nyomása jön, ez szól nyomában. A nő sokat enged, és ha béren s munkán élnek a halandók, hát jó, de a zene, ugyebár hozzá tartozik! A direktor, maga súlyával, a nőt lenyomja. Hogy a fáradtságot örömmel pihenésre váltó munkásokat leszorítsa, elegendő egy aláírása, nem kell testtel rájuk nehezülnie. S pecke, golyóin, sosem nyughat. Ám keblén alusznak már a barátok, kikkel peckesen bordélyba jártak. A nő új ruhát kap, ígéret, szép szó, a férfi kabátot-zakót tépne magá­ról. Küzd a szesszel, nyakkendője marhakötél már. Szeretném ezt, de itt nyomban, újra szavakba öltöztetni! Egy alányúlással a sztereoberendezés imént kigyúlt, most száguld a tányérzene, gyorsít direktori mozgást. Hangkarok nyúlkálnak, avatkozná­nak, be, be, egy igazgató a farkát hozza világra, tessék! Élve­zete nem lankadhat, míg csak látható a padló, és a szegények, a szerelemürültek, síneik nem hagyják, tépve onnan munka ügye

17

hivatalba nem kényszerülnek. Minden legyen csak örök, ráadá­sul egyre ismételhető, így beszélnek a férfiak, rángatva a gyep­lőt, melyet egykor szeretettel a mama tartott. Igen, ez megy is. És most a férfi olajozottan behatol a nőbe, megint kijön. Ezen a szántón a természet nem tévedett, mert sosem akartuk volna, hogy itt bármi más teremne. Ahol itt vannak ők, egy húsközös­ség, a másodműszakparasztok, kik könnyen sírnak, ha nem al­kalmazzák őket, igen, ők dühöngenek, ha az asszonyaik szere­tettel simogatják a vágómarhát. A halállal az urak könnyen barátkoznak, de az üzem csak működjön. És a legszegényebb­jének szintén megadatik az élmény, élvezhetnek női karokban, naponta 22 óra után vastagkodhatva. Hanem az igazgatónak az idő mit se számít, ő teremti az időt a gyárban, és az órákat bö- ködik, míg már sikoltoznak.

A nő mellébe harap, az a kezével előre kap. Ettől ő még inkább erőre, tarkón veri nejét, kezét erősebben szorítja, régi ellensé­geit. Saját szolgáit sem szereti. Még jobban kitömi a nőt. Üvölt a zene, a testek gördülnek előre. Az igazgatóné kicsit zárlatos lesz, ezért is bajlódik a körte az izzással. Alvó kutya ez a férj, nem kellett volna felébreszteni, üzlettársak asztalától hazahív­ni. Fegyvere mindig ott az öve alatt. Most olyan a férfi, mint egy elment lövés. A sportos bevetés így sül el, vész. Csókolva az asszony. Fülébe szerelmetes, folyékony szó jut, e virág nem soká virult, Ön csak meg se köszöni? Az imént pedig még őura- sága rajta hentergett, ujjai hamar kicsalnak egy tisztes hangne­met a hegedűhúrból. Mit fordítja fejét ez az asszony? Hiszen a természetben mindannyiunknak helye van! nem? A legkisebb tagnak is, bár nem oly nagyon keresett cikk. Ez a férfi a nőbe ürült, egy nap ezért és még bódítóbb tetteiért arany mérje őt a

18

kerti medencében, ott, fel! Rendes leszökkenőtartás, így gördül a direktor a neje mellé, ott hagyja neki hullományát. Mert a háztartás csapda, hulladéka hamarosan újra rázárul. A nap még rég nem ment le ma. A férfi derűsen elömlött, s ami rajta, szája sarkán nyáliszap, nemi szervén opálnedv, megy, hadd mosná le a mai napi sütést.

A község felnéz a nőre, de mindenben, nincs ott annyi sportos hölgy, nincs. A nő gondjaiban ringatózik, Hermann az éj nyu­galmán ráhenteredik. És fia is, mind a többi gyereknek feltét­lenebb ura, mint a hegedűnek. Az apa azt a legcsekélyebbet gyártja, ami szenvedélye lángján elröppen: papirost. Hamunyo­mok maradnak csak, ahol a szem a férfiak művén időz. Az asz- szony elfordul az asztaltól, melyet megterített, kinyit egy oldal­só nyílást a ruháján, oda dobálja az étel maradékát, ebben hű marad magához. Ma a család, zártkörűen, maga emlékeit issza a vetítőből. Későn kerül asztalra az étel, együtt a gyerekkel, ki abban dúl. Nem is fogható ebben vissza, rendez mindent össze­vissza. Hónapok óta ígéri, hegedűjátékán javít, de az apa szíve­sebben is pofozza, hiszen test is ez az iíjú lélek. Ily fölös kiadá­sokat emez ország is enged magának, mert magát művészeten élteti, ám nem tesz ilyet minden polgárral és hívővel, kik nem érdemlik így a különösen értékes minősítést.

A nő nyelve, oly ruha, amelyik mindent betakar. Halkan harsog a ropival, kötelességszerűen, sós, csak a tévében mindig jóval nagyobbnak látszik, szánkban hamar jelentéktelenül. így is csak odajuttatjuk, estre hangolt testünk lefolyójába, rendjén. Fia fölé az apa hajol, gyengédebb kolbászt sehol! S a gyerek meg is kapja a mantinbájkját, meg. A falusi gyerekek irigylik, és ezt ő

19

úgy élvezi, mint hatalom savát-borsát. Megy is mindjárt, ki a szabadba, tenne tönkre valamit. De az apának zsákmányul kell, hajtsa csak fejét a hegedűre, szóljon, hogy még bárakárhol, ér­zelmeknek zsírozója lehessen tán. Az apa szívesen mutogatja stigmáit a drága hangszeren: császármetszés. És tessék, ahogy ő, a gyerek apja, ezt a hegedűt felhasználja, mintha elhajított héj lenne csupán! A gyereknek tessék a csuklóját puhán tartani, és a legfinomabban megalkotott vonóval vonakodás nélkül ide- oda járni az örök művészek virányain, kiknek is éledniök kell szeretett, örök hangzatokkal. Akkor zendül smirglisen Mozart, borostásan, ha van szerencsénk s jókor béklyózzák bokánkat, bizony, idegen rétre legelészni ne mehessünk, jó uram!

Reklámtáskákkal a bankok versengenek legapróbbak aprójáért. Már ez a pereputty is, szüleié, a puttonyban ott hordta a folyó­számla igényét. S évek folyományaképpen szép kis alakká folyt össze a pénz, járm ű lehet belőle, ölésre, vagy lakás, öldöklő unalomra. Feltéve, ha Ön - mint az igazgató csemetéje - tizen­négy alatti, még nőtlen és eleven, egyelőre gyermek, de már kuncsorog az életkuncsaftságért. E szépreményű fogyasztói céh­legények számára az óra járása még lassú lesz, érlelődésből az érték. Talán, ily vágyók, mi magunk is lehetünk még pénztáro­sok, végső soron mit sorakoznak mind e kedves kis bankok? Nyilván nem öregeinknek, legyenek ők csak levélkihordók. Siet ki a gyerek a kutyahidegbe, sütésre alig hogy készre kisült. Most az kell, egyszerűen, hogy üdvös zuhatagokkal hónából hűljön, és kisüljön, népére fülel, ordítások további okára hadd lenne ő.

Jön másodjára borotváltan a férfi, hajtaná maga előtt a nőt, duzzadmány a hajócskát. Hegyei-völgyei a hölgynek, minden

20

kis elágazásuk: dús tervezet, mi tagadás, de még jönnie kell a végső csiszolásnak, a megalázásnak. A nőt, szél jó fúttán, meg­teremti, ím, a férfi, választékát húzza, két lábát mint fonnyadt csontot, szétveti. Látja Isten tektonikus vetemítéseit combján, sebaj, vetemítéses kert, ismert ösvényt jár be honi hegyein, jól ismeri a hágás minden lábhelyét. Nem zuhanhat le, otthonos. Végre a lábakat az asztal alatt széttárni, ki ne vágyna erre. Tu­lajdonosát a birtok nem kötelezi semmire, míg más ki-ki: irigye. Ez a nő már évek óta csinálja ezt a rükvercet rendre az élet könyvébe vissza, mit várhat még ma. Benyúl a szoknya alá a fér­fikéz, alsónemű anyagát mancsolja. Magukban vannak (egyik majd a másikában), családiasan így akar beszuszakolódni ne­jébe. Hadd érezze saját maga határait. Partot hágna, hiszen, ha­mar, ha nem válna szédülőssé, kormánytalan, a saját maga ös­vényén. S egyáltalán, a férfiak a fejünkre nőnének, ha néha nem zárnánk be őket magunkba, satunkba, míg a végén kicsik lesz­nek és csöndesek, s mi köröttük. A nő most akaratlan kidugja nyelvét, mert az igazgató megmozgatott állkapcsán egy izmot, melynek segítségével egy kígyó azonnal mérget lövellne, csak mutassák meg neki, hogyan. A férfi a fürdőszobába vezeti, nyug- tatólag szól vele, majd a kád peremén kettéhajtja. Turkál bozót­jában, hogy végre beszállhasson, ne legyen az éjszakára utalva. Félre lomb, félre kis gallyak, ruhamaradványok szakadnak. Haj hull, szőr a lefolyóba. Kemény ütések az ülepre, engedjen a hát­só bejárat, tódulhasson be a tömeg, tolongva-bőgve irány a kö­nyöklőbüfé. Fogyasztók és élelmiszerpontkonszernek találka­pultja. Itt vagyunk, szolgálhatunk. A nő felé hasonjellegű, ha­sonszőrű, legalább megközelítőlegesen azonos szerv közelít. Végre, a férfikéz meghasítja a segget! Többre az igazgatónak tulajdonképp nincs is szüksége, havi csúcsfizetésének kivéte­

21

lével. Csontja megremeg, és a teljes tartalmat, sokkal több ez, mint ami pénzben bevétele lehetne, a nőre pazarolja, hát hogyan is ne hatódna meg e sugártól. Igen, és most tartalmazza ő az egész férfit, amennyit csak elbír belőle, és az övé ő, míg bel­világa és tapétái iránt érdeklődése nem lohad. Akkor elülső ré­szét a férfi a kádba löki, és mint ennek a lokálnak és más ha­sonló lokáloknak az üzletvezetője, széttárja a hátsó szoba falát. Senki vendég ennyi szabad levegőt nem engedhet be oda így. Ahol is nőttön nő a házi szivacs, hallani, hogyan szívja be a vizet, produkálja a koszlevet. Senki más, csak az igazgató kény­szerítheti a nőt ekképp esője alá, zuhatagába. S maga csakhamar ordítva könnyebbül, ez az óriási igásló, mely a kordét kiguvadt szemmel és pofája tajtékjával közben a sárba, ganéba vonszolja. És a nő személykocsija sem haladhat amúgy a maga útján, mert hogy megvágta már csapását lövedékeivel, melyek bömbölve hasítottak irtásutakat keresztül az erdőn.

A nő bárdolatlanul kirúg papucsa sarkával a férfibárdolatlan- ság felé, találná. Cséphadaró, hallja csattogni a kád peremén a nagy erőt, s ettől dühbejön a férfi. Nem telik sokba, szardarab­kák tapadnak rajta máris, micsoda élet. Ravasz forrongás a gyen­ge nemben, mely azon lenne, hogy még szépnek is bizonyuljon. A férfi úgy dönt, paranccsal veszi rá az asszonyt a házassági szerződés tiszteletben tartására. így tapasztja szájára kezét, ré­szesül az állkapocs erejének pár százalékával jegyezhető hara­pásában. Kezét el kell húznia. Éjjel borítja be a nőt, de megvi- lágosulására bedugja hátsójába vili. vezetékét, a dugó a maga elégedettségéé is. A dugalj lerázni próbálná, hamar seggesze - gett lesz azonban, maradnia kell annak, ami van, szem huny. A férfi a vadulást nem szereti, vad ő maga is. Köröskörül ásító

22

néma a ház, kivétel a szőrzet a dombon s a férfihason, jeléül: itt mérnek azért. Itt napra nap friss az újbor. Magunk se va­gyunk tegnapiak. Ügyetlen csepegtetés a meleg női fülbe, ami mindent a férfi hatalma tehet, nem kell ahhoz csel vagy fegyver. A nőnek csak kaput kell nyitnia, hiszen itt lakik az úr, és még ürügyek és függönyök mögött üggyel-bajjal úrrá tud lenni mag­ömlésén. Mosollyal hajtja ki a Teremtő a férfiakból termékü­ket, hadd szokná meg az ilyesmi a közöttünk lehetséges körbe- tombolást. A férfi erőteljes tempózással osztja szét a Teremtést, és az idő is a maga tempóját tartja. Széttöri emez úr a csempé­ket és lapokat ebben az árnytérben, mely ügyködése és erős fénye alatt örvend. Csak a nőben, ott van sötét. Bevonul seg­gébe a férfi, elöl arcát a kádperemnek veri. A nő újabb sikoltása. Hosszabb maradásra történik berendezkedés a kis pilótafülké­ben. Maga a férfi már talán lenyugodott, de a tag kedvére vonul még, szirtről szirtre szökken. Az ilyen úgy veti magát a szarba, mint más a sekély tengervízbe, beveti extra szívóját is, semmi­vel se marad az óriási hegy mögött, míg szemig nem üríti por­zsákját.

2.

Később fiáért kiált az anya. Holott már egy ideje telve, lakásig, a gyermek kedves képével, igen, egyetlen védházacskája ez a férfi alfogásai ellen, ki is közben erősebben szorítja őt, mint vendég a választott italt. A férfinak nem kell védkunyhó, hogy nemiségét így óvná, és árama a legrövidebb utat választja min­dig. A gyerek sokat tud minderről, mosolyogva nézi a kulcs­lyukakat, melyeken át a lakásbeli gyönyöröket felderíti. Anyja testét ravaszkásan és pimaszul szemléli, nyomban hogy a kinti világból, melyet a gyerekfolyóirat csodavilágnak nevez, hozzá belép. Arcán anyja a mosolyt csónakként hordozza, vagy be­vésődött már? A gyerek semmiben nem elnéző anyja iránt, mi­kor fehér lehúzósfityulája alá nyomakszik, itt, az apaépítette fészken. Egymáshoz tartoznak a kerítésnél nyomakodó húsle- sők szemében, de még maguk is egymás felé húznak, mint a felhőegyveleg darabjai a bíbormagas égen. Nem tudni, miért, de a gyerek éhes száját mocskos beszéd csillapítja, s abban az anya bizony előjön, meg gyakran véres bugyija is mind. A gye­rek tudja a dolgokat. Fehér ő, és napbarnította az arca. Este mosdás, elégségig, imádkozás, és tanulás megvolt. És jön a ka­paszkodás a nőbe, legelés rajta, mellbimbójának harapása, bün­tetésül, hogy nemrég az apa alagutait és csöveit tágíthatta, hall­ja, hé! Maga a nyelv megy most beszélni!

25

Az utazás csodája, ugye, hogy valami idegen hellyel találko­zunk, melytől borzadva szökünk is nyomban. De ha együtt kell maradni, mint a természet sokszínű, rosszul fabrikált utánzatai­nak, merőben összetartozva, család, akkor Ön csak azt találja ott, hogy pápa, konyha, Osztr. Néppárt, már e mű dicséretére, és tesz róla, lenne minden bűnének bocs. árengedménye. A csa­lád, e dögkeselyű, önmagát háziállatként tartja. A gyerek sose figyel oda. Kuporog titkos játékanyagán, mely részben disznó képekből, részben e képek mintaképéből áll. A fiúgyermek a bö- györőjét nézi, melynek gyakran van töltetzavara. Fukar, így ül a sarj ezen a rejtegetett magángyűjteményen, csaknem emberi a maga fecsegő kapzsiságában, a pápának egész könyvtárai van­nak erre. Esznek, még érzéketlen garat a férfi, dicsérendőnek a felesége főztjét ítéli. Ma az asszony maga szakácskodott! Ami a tányéron történik, eljut lakhelyére, a testmélyi címre, ahol for- gatódik majd, mint levegőn átparittyázó fiatal sas. Erről gon­doskodik a nej, gondoskodnak a nők. A férfi néma pillantással kérdi a nőt, nincs-e idő most, hogy féktelenül kifordíthassa sar­kaiból. De a gyerek, jó l hallható lenne az, ha az apa most a fe­lesége ásító nagy ürességét megkotorná, ezt a nej értésre adja, reméli, megússza ezzel. De akkor már, a férfi játék ösztönének tárgya, megy, viszik. Megkapaszkodik a hálószobaajtóban még, de a határok a fürdőszobában vannak, egy ajtóval tovább onnét, s egyszer ma már át lettek hágva.

Ez teljes csendben zajlik. A férfi ma kivételesen hazajött ebédre. Félút, ahogy ember a kinti mezőkről állati táplálékát fogadja, de a tálban már nem ismer legelész barátaira, egyen-négylábú- ak már. Végül a nőnek le kell teljesen vetkőznie, most erre is több időnk van. A gyerek már ki van tömve, tessék üljön rende­

26

sen az iskolában. De a nőnek, hogy meglegyen jól, be kell száll- nia a habzó árba, a férfi nyáladzó mohó tajtékjába. Szép vadnak látja magát ez, kannak, felesége húsboltjába érkezik ekképp vá­sárolni. A család: kis kapdbefaló az állomáson, álló, áll ott, szó­ló, egy emberke fél lábon, egy emberke egy lábon, s ott a nő, egymást elhagyni ők soha. A férfi igényei, lenne saját terepe, melynek mennyei hegyi útjait csak ő járhatja, be vannak jelent­ve már az osztr. nők katasztrófavédelménél. A szép lejtőkön és hágókon a férfi játszani magát nógatja, de a hegy pontosan este hétkor lelöki, vissza magafonta-összehordta ágacskafészkecs- kéjére. Felesége várja őt, ahogy már ő a természetnek mosolyog­va hazudja ezt. Mintha lasszóval kéne befognia aztán a nőt. Ez­zel a nővel ő egy életfogytig, kiscsoport. Egy tér mégis, pici és kopár, mint az emlékezet, tartalmazza őt egészként. A nő meg nem hal, ellenkezőleg, épp a férfinemiségből keletezik, és a fér­fi a nőaltestet laboratóriumában már tökéllyel modellezte. Ha­nem hát mennyire szereti a férfi, hogy teste prüttyládájából szök­kenjen gyorsan, s csakígy hamar fel is engedjen, ha lehet!

A gyerek, míg a szülők, az apa felcsavart láng, az anya lehelet csak, mely az üveget befutja, egymásnak esnek, unatkozva klim- píroz a levélszekrénynyílásfémmel. Az iskolabusz néha elakad e tél erőteljes havában. Gyerekek éheznek benne, kik oly szíve­sen vennének szíves otthont. Hanem a suta pecérföld természet előtt (mely csoda, hogy e kegyetlenül korbácsolt természet még mindig képes tőlünk követelni!) kapitulálnak, szükségszállásra viszik őket, Mikiegér füzetet olvasnak, vagy más füzetet, melyet apjuk nem forgat. Hálózsákban kapják a virslit, nem törődnek velük tovább. Ilyen időben még autók is fel-felborulnak. De mi jó melegben vagyunk, mi biztonságban a szentséges útra, mert

27

végre készek vagyunk, hogy partnerünk csalódást okozzon. S mely szívesen! Valóságkönyvek tanítják, hogy lakjunk meg lak­hatatlant, csak hogy csöndesen magunkban ne maradjunk.

Az apa ráveti magát az anya takarékperselyére, ahol ez a rejten- dőit őrizgeti, épp előle. Órára óra, ha lompos éj van, ha fontos nappal, ő az egyetlen befizető, magán kívül lesz ettől. Hímtag­sága már-már túl súlyos néki, hogy megemelje. A nő cipelje most kicsit! Már kora reggel, félálomban tapogatózik, keresve a farpofák közt a barázdát, a nő még alszik, a férfi hátulról kez­di markolászni a puha dombokat, fény, hol késel, a szív már éber. A tenisz várhat a klubházban, hol minden antiszeptikus. Elébb, két engedelmes gyermek, két ujj érkezik a nőbe, aztán a pótlás, a teljes égőanyagpakk, helyére. A média-, a melódia- koffer, mely vágyainkat a nonpluszultra emlékezetében silózta, most muzsikával kilép az éterbe. Minden teljes, teljesül, elsül jól, ez já r nekünk, mély lélegzet most! Jól ismerjük a legjobbat, otthon nálunk a kredencen. A férfi keze megragadja nyugodt puttonyosát, vele nyomakszik a felesége hátsóajtajánál. A nő az ágyékkocsit már messziről hallja. Jön, s jön nála az, hogy ér­zés benne ne lakozzék, hanem hát van csomagterünk is! Megy be így akkor a súlyos nemiszerv-halmaz, csak ne aggódjunk a szagok miatt. A meggyőzően felhúzott párnák tiszták nem ma­radnak. Jószerén vakon söpör be hasznot Védettség Asszony a férje adományköpőjéből, melleit feji a férfiszáj. Legyünk oda­haza most, a fák a hegyekről a lombot ledobták. Az örökzöld férfi, íme, e nőnél nem kell, hogy védekezzen, szívélyesen be­burkolják, felhő az égen szál se. De szívesen is lakozik nálunk a tulajdon! Jobb helyre nem is telepedhet, mint nemi szerveink

28

alá, melyek fölötte klaffognak, folyóra sziklák. Megkapja ezért minden asszony havonta a háztartási élet pénzét, lepengetve az asztalra. Holnap újra megnyitja a gyerek előtt az iskola kapu­ját az életbe, ez élet ilyes menetét is megvásárolta ti. a férfi, sú­lyos kolbászát most sülni bedugja a nő szőröst-bőröst kemencé­jébe. De az iskolabusz, az elakadt.

A nő arról beszél, hogy a gyereknek is kell enni. Férje nem fi­gyel rá, zseblexikonában lapozgat szórakozottan. Övé a ház, sza­va oda már megérkezett, bizony, meg fogják szívlelni. Széjjel­húzza felesége likát, beírta-e magát oda is olvashatóan, lássuk. Nyelvével s haraggal behatol oda, e művészetével egy nap úgy érkezett haza, mint derűs égből. Örvend, mint egy isten. És ha- marost megint az irodában lesz, ott évődik a titkárnőjével. Dol­ga, hogy példával járjon elöl! így próbálja ki magát mindig újabb és újabb figurákban, mikor is öles léptekkel s léptékkel löki beljebb s beljebb a kordéját felesége józan vizeibe, kezd ott lapátolni, mint az őrült. Uszonyokra nincs szüksége, ő aztán sosem fog olyan gummicsodát húzni a vörösfejűre, csak hogy egészsége maradna. Egészséges emberemlékezet óta már az ő neje! Aki ott görbéd alatta, sikoltozva belevonaglik, hogy az ő jól termett makkjából az a tömérdek tölgymag bezúdul hölgyleg. Na, mi van. Ily fennhangon csak az csörömpölhet a jéggel, aki­nek semmi gondja az életalapállásokkal, és ne is legyen.

Ez a férfi, aki háziállatát most befeszítette a farsatuba, két comb­jával, így tartja őt épp, lehessen pofikájába harapni, cicijét ci- cerélni, végeredményben ez a férfi egy saját programot fej­lesztett ki, hogy az üzemet maga magváig redukálja. Igen, jól

29

értették, de bizony ám! És még többet látnak, ha ébred a kapu reggel, és a fénylő csordahorda hajlott hátai (eleget ittak!), alig, hogy a napot érzékelnék ők, újra eltűnnek a sötétben, ag­gathatnák fel sorsukat száradni ott, igen, és olykor egyikük-má- sikuk még a csurom csepegő burokkal együtt is érkezik. Ki kö­nyörül rajtunk. Inkább termelődjék fellegjáró felesleg a kon­szernnek, mint hogy a feleslegesek, szerencsétlen nevükhöz legalább hűek, bármit is kigazdálkodhassanak maguknak: kert, háztáj. Profit a külföldi multinak, akié a gyár, hadd riadhasson bömbölve álmából, minket mind papírba csomagolhasson és felfalhasson. A gyereknek megvan a műhelye, melyet kilakik, fokra berendez. Karácsonykor jó l megtartotta a szóló kitartott hangjait is, tartotta magát a Bölcsőhöz, melyben az ist. Gyer­mek ott, miként édesgyermek maga is ő. Az idén korán jö tt a hó, soká is marad viszont, sajnálom.

Jön később akkor egy kéretlen, kérlelhetetlen szomszédasszo­nya a nőnek a házba. Esik. Belőle pedig zuhog a panasz, ennek a nőies ffmépnek hányja szemére tartós gyengeségét, ahogy ez így megéledt, és feljövet a lépcsőn már csak dohogása tör fel, az ilyenből semmi más se. A szomszédasszony kellemetlen, mint egy rovar. A mezei embereket a maga fényébe és bánatába ál­lítja, és az igazgatóné kegyére kényeli magát ekképp, és dicsé­ri az Isten fiát is, igen, hogy Isten e tájra teremtette földjéből az embereket, fáikat papírrá változtatván, így az Isten fiától kö­nyörögne pártfogást a hamarosan keresk. akadémiát elvégző lá­nya számára. Az ura őt többé nem leli, hideg lelné, hanem he­lyette a resti húszéves felszolgálónője, az kell neki. De az igaz­gatóné több szót vendégére nem vesztegethet, ezek a frissítői elfogytak már. Körülveszi könnyedén bútorainak s képeinek

30

gazdagsága, hiába, ha egyszer nem nyughattak, míg birtokába nem kerültek.

A férfi, valójában, nagy és élvezetes, éneklő, játszkáló polgár. Feleségét, hogy ez a test napra nap rendes ingerszolgálatra je- lentkezhessék, katalógus szerint látja el csábfehémeművel. Me­részeket választott, hadd próbáljon felnőni a nő azokhoz a mo­dellekhez a fotókon. A fehérnemű pazarsága pazarlás. Ez a nő többnyire a szekrényében felejti, aztán hallgat. Fehérnemű vö­rös csipkéje nem zavarja meg az ő kiterjedt nyugalmát, de hát ő, gondolja a férfi alaposabban, épp így kedveli ezt: ha alatt­valói magukba feledkeznek, mikor pedig ő nekik a szeretetkö- telet sodorja. Nyugodalmasan telnek-múlnak s vannak, mint az idő, a lakásban, így várnak rá. A gyerek, akit elnyelt a sportéh­ség. A nő, fotókkal és filmekkel meghasonlítgatott szomjtárgy. Családok, ahol nincs futás egymás után, de nincs utánfutó se, közlekedhetnek kombival, csomagok a csomagtérben, a korbá­csok, a vesszők, a béklyók, a tapaszpólyák gumiból, a nagy pó- lyásoknak, akik örökké síró-rívó ivarral panaszkodnak, a vihar­ral, várják, jönne szelídítő, a Nagy Szivar, szivarral. Vagy őket megenyhítő lik. Egyszer majd nejeik is csak tejelnek, nyugal­mat fejelnek. Még injekcionált erekció is jó e férfiaknak, hadd bírják tovább a bozótban, hová az asszony szent időn becsör­tetni hagyja őket. Hadd használják erejüket inkább az üzletfél kecmecelésére, haszonra. Ropi a tálban, folé-hajolva a nők, ne­vetnek, és hamarost az urak a pamlagsarkokba zöttyennek, ott kuporodva tárják testük, farkuk kilógatják a cégérlégbe, majd, csak gyorsan, gyorsan, elbűvöltjeik újra iramodnak, el, el. De vágynak rá a férfiak, hogy ami jól sül el, hordereje is legyen aztán, távvilági, tágvilági, múlhatatlan és mulatságos, úgy ám!

31

A nők, gyermekbenttanyázás bamacsíknyomaival, ily jelben szolgáljanak ám fel, meztelenül, mint szüléskor. Karcsú boros- poharak tálcákon imbolyognak, és a mennyei urak fogdossák őket, elöl, hátul, ahol érik, mindenütt, közepinazigazi, gazi, a gazban ujjuk eltűnik, k i-bejár az alagútszájban, szájak vágáson szánkáznak, szét is rontják jóvágású játékszerük, kikapcsoló­dás dögrogyásig, ami belefér, s szívják a játszótársnők mindenit, és sok ezernyi lóerő tombol bennük. Ah, megy tönkre pár fod­rászremekmű, és a takarítónők is új hulladékot találnak, hagy­ják, söpörnek el autóikkal, mind, kötetlen-bekötetlen, olyan ez újra, mint szeretett asszonyuk két karja. Ugyan, ki zsenírozza magát, hogy tanúja egy kocsiülésbőr? Csak csokit nem esznek itt. Ezek a foltok, mik maguk maradnának csupán a legfensége­sebbnek alhittekből, épp ezek nem mennének ki aztán.

Sose lehetne olyan, hogy ez a férfi hirtelen csak úgy eltűnik, így kuporog ő igencsak szép házában, mely estente az erdő sötéten- látását és lakói nagyralátását oly elemien vonzza. Illik hozzá! De a nőre részvétet csak elpazarolni lehetett volna, gyerekének pó­rusai még olyan picik. A nő imbolyog súlyos boldogsága alatt. Okos irányítással fogsága még lazítható, de férje pihenőit nem gátolhatja. A gyorstüzelő bíróság elkezdte már a férfiemberben a sürgetést: forr. Jószerén már maga az, hogy ő itt van, kezdi hozni a sliccenyirkot. Üzemi kirándulások vége többnyire víg- levű, rejtettek cibálódnak elő, szekrétumok kívánkoznak a sza­badba. Hiszen maga az élet is jórészt az, hogy ami emitt van, amott akarna lenni. Tessék, akard a dolgok útját! így keletkezik nyugtalanság, és az emberek egymást látogatják, de magukat is kénytelen-kelletlen mindig viszik. Jól regulázott szolgák, áll­nak nemiségkolbászost, evőeszközzel verik az asztalt, hogy mi­

32

kor tálalják fel már a likat, melybe bemászhatnak, de csak hogy megint még gerjedtebben bukkanjanak elő, újabb igénytelenek­re erőltessék rá vendégszeretetüket. Még titkárnők sem akarják bevallani, hogy a blúzukbanyúlkálást pellengérezésnek érzik. Nevetnek. Itt illetlenül sokan akadnak, hogyan is akadhatna mindenkinek elegendő illetlen beakadási táp.

A férfi kora reggel megjelenik, mint a meztelen igazság, és a nőt elragadja. Elragadtatáskiváltásul rávág a seggére, messziről jött ember akármit. Csapok és csövek zuborognak már a fiirdő- szobaműszerfalon, reszket a klotyóülőkén a díszhuzat. Tégely­kék imbolyognak, messzi fénylenek. A csend is hallatszik, mint a huzat, egész éjjel ott húzta meg magát a férfífütykösben. Szó­lal akkor, és el nem hárítható, de nincs az a! Sík padlón a nő, fáradt a hosszú éji vonulattól, s most akkor, hogy a teve is át­férjen tűlikán. Ez jön, de ő olyan intimmé vált már, mint egy elhengerelt aszfaltelefántnyelv. Mert már az üzletfeleknek is vele dicsekszenek hosszra-széltére, kurta kis löketek az igaz­gató díszsortüzei, hág ő így s lövell, légszennyeken átal. És a beosztottak ki vannak osztva, hallgatnak. Zavar. A férfi valamit kinyög, még hallunk egymásról. Az igazgató megkotorja zse­beit ennek a testnek, mely az övé, együtt hát mind a szeretettek, híja semminek. Ez az ember a szabados szólás híve, s örökké a nőstényt hívja. Ezért nem képes hosszan kitartani maga ma­gában, ez a csendes szelencepattintgató, akár a növény, mely tanácstalan keresné a fényt, mihelyt villanyoltás. A gyerek már rendben elvan maga játékán, ha rászólnak így. Micsoda vonó­kezelése lesz még e sose vonakodónak, ha majd, papa a min­takép az útlevélképen, maga is férfiú lesz s apai fő! A hosszú, lassú szoptatásoknak a gyerek már az emlékét se szopja be, mit

33

csitulna, csillapulna, ha mindent megkap, csak hogy csitt legyen már. Csss, túl sokat tankolt a nő, tankolt a gyermek, s mit ta­nult mindebből? Hogy csak kitartás, az ég nem nagybőgő, ha­nem dombhajlat, melyet meg kell hágni, és akkor szépséges a díj.

Nem, ez a nő nem téved, ezt a gyereket ő már rég elvesztette, érik, beérik, aztán sicc. És most slicc, az apa erőteljesen rántja a fénybe, tárnia kell az expressznek, mely átmennydörög. Min­den nap ugyanaz, még tájak is változgatnak, ekképpen ha una­lomból, az évszakok váltásával. így áll a nő, csendes vécévé- nuszkagyló, hogy a férfi belecsináljon. Férfikéz női fejet nyom a fürdőkádba, keze haj sűrűjén, fenyegetőzik, ki mint veti ágyát, úgy basszák. Nem, sír a nő, ez nem szerelem. A férfi már gombolkozik. Körömkipkopp. Nejlonharisnyaként tekeredik slafrok, nyakra, fülre, fel. Zsigerig a nyüsz-nyüsz, mint béllabi­rintusba zárt, menekülni vágyó szerencsétlen állatoké. A batiszt hálóing, fakó és világos, mint a hervadt öngyújtóláng, meglo­bog, a női szájba gyürmelődik, és a férfitermészet kis tétová­zással előbukkan. Légynek se előttivíz kereszt-kas lemosódik. Közvetlenül a nő mellett placsplaccsol a szeméremszőrzet sö­tét füstjéből a fürdőkádba, egyenest a lehajtott női fej, az orca mellett. Frissen felfénylik a zománc. A férfifarok e szívélyes környezetben hamar verifikálódik. A nőre köhögés tör, míg számyvást szétfeszítik. A szelencenyitogatót előhúzzák grafit- rémszín flanellnadrágból, és tejlámpás fény folyomány jelenik, miután a férfi, úgy amennyit egy zsírfolt kíván, verifikált, és szerelmetesen megzendült szúrós szőrmókában: ha ég hasad. Elsietve lép ki a tag, fénybe szakadva. A nő, segge, az árnyas út, végtágra szét, feszül is, kénytelen a férfi mögött elmaradni. De az már kormányán ragadja, rá nézne, kényszeríti. Fordítja dü­höngve első frontját maga felé, kényszeríti, lecsengő pimpuláját

34

ismét doni kozákká hergebugyálja föl-le, hiszen ő a te hajlé­kodba menne, te, Időtlen Idő Óta, és Önben, szerelmetes éj, Ön! És ömleményének sugarába a hajzatot rántja, sűrű lakkmarad­vány, de hasson: hadd lássa is együgyű szemével. Súlyos elmé- zés aztán, tettüket követően a hősöké, elmerült. A nő spermával kenetik. Hogy kenetesen már azért egy szép házat is építettünk köré, a partnernő sosem lesz elveszendő, és kint a legszegé­nyebbek szegény sorházdarabjai, az ingük-glóriájuk veszítettek, szextelen szeszeldék, e rosszul szelelők lakóhéjai tucatján áll­nak már eladásra, árverésre üresen-készen, közfénylés, titkos leégés. És ami titkok hóna volt, most a kalapács alatt szégyen­re lapul, az urak végrehajtanak. Ami egykor munka volt, szí­vektől eltépetik. Csak a nőktől kapjuk vissza magunkat mégis, mint aprót, csörgethető. Hova is lennének különben, ők, kiknek csak az erők medencéiben placskolók maradnak, kik víg adók, adnak hulló akadékot, fogak közül maradékok habfehérbe-vil- logását? Generátoraik fölös produktumokat generálnak, nem­zedékeik fölös problémákat produkálnak! Most ez az igazgató a maga kritikus tömegét idejében visszafogta. Nézze csak a nő az ő intimproduktumát, női szempár férfi intimproduktummal. Erős férfisugáron a nő nem üdülne, de muszáj, ily enyhet a sze­relem, tetszik, nem tetszik, üdvkényszerít. S lenne a férfi jól ápolt, ily ápolónő nyalja most tisztára őt, hajával megszáro- gatja. Jézus ezt a versengést megnyerte hajdan, hogy egy nő letörölgette. Végül itt a nő kap egy megint mindent lezáró rá- verést az ülepére, durván lódul az úr keze vájatba s kis dudó- rumokra, bibizke-ribizke, férfi nyelv női nyakat lelefetyel, női haj koronája a fürdőkádba vettetik, csiklója erőteljesen húzkod- tatik, de hogy a térde összeverődik tőle, és a segge csukszék- ként pattan, s követik az Úr parancsát még sokan mások, em­berek.

35

Igen, és addig is mi legyen a gyerekkel? A gyerek eközben egy ajándékon töri a fejét, melyet megvétetne, ne legyen az, hogy az összegubalyodott szülőket az ő szeme látta. Minden boltban, melyet pillant, akar ez a gyermek egy darab életet, de frissén (az elevenjéből, a közepinalegjobb jó élet dolgaiból, belőlük), ki­hasítva. Ez a gyerek minden trükkös játék tükre. Ez a legújabb nemzedék, és a legújabb neki éppenhogy elég jó. Hamarosan ezt is lenemzik, azután mi nemzetség jön? De így megy ez.

Az apa leblattolt egy halom spermát, a feleség takaríthatja rendjén. Ha le nem nyalta, pucolja el, rajta. A direktor lehántja róla a maradék rongyokat, nézi őpucérságát, hogy hajladozik, töröl, vakar, rongyokkal szintén. Egyszer előrebuknak a mellek, dinnyék, másszor oldalt lendülnek, lepények, így sikál, némán sikkantgat teste. Férfiujjak mellbimbóját becsippentik, hüvelyk, középső és mutatóujj, aztán csavarintanak rajta egyet, villany­körtecsere mikro foglalatban elbeszélve. És hirtelen megharag- vó, súlyos gatyabunkójával, mely onnét kiragyázódik, égi ablak a középen, nekiront hátulról a hátsónak. A nő, ahogy lehajol, kénytelen szétkelleti magát ott. A férj a teljes fügefát fél kéz­zel átfoghatja, ujjai haragos vándorokként haladhatnak. Egyéb­ként, ha már így áll ott, terpesztve, a nő, álljon a dolog úgy, hogy föléje áll, szájába pisái. Mit, hogy, nincs pisinger? Nosza, kapjuk magasba térdét, paskoljuk meg (tapsoljuk meg!) a pi- nalapnit, mozog, ugye, nyílik, mint a kankalin, epedve, mi meg férfiasan verjük kriglink talpát az asztalhoz, törhetetlen. Ha még most se vizel, ragadjuk meg telj. női szőrékét lenn, eke szar­vát, üstökét, képzavarban ne legyen, sőt, legyen képes. Míg a térde be nem rogyik, remegő kocsonyaként, és végterpeszben a direktorúri mellkasra le nem spárgázik. Az úr pedig feszíti

36

csak, feszíti szét a kétcélú, s még több célú barlangnyílást, arcá­ra vonja, jó, akkor majd kinyalja durván, ökör a sót, jó érdesen, és tűzben áll már mind a domb. A férfi dolga a tűzcsiholás. Vize utat talál magának, bugyog valami érthetetlent, alant nők hajladoznak, nedvszívó rongyaikkal itatják, na meg Ajaxszal!

Már nem szeméremajakkal, iszik a nő egy alja hideg kávét, borús csésze. Menedéke most is újra egy leheletnyi harisnya- nadrág lett, azt húzta fel. Kinek van itt olyan jó dolga, mint neki. Feje felett ott urának csendes karma, hadd érezze magát e ragadozóketrecben mancsos jól. Este kezdi már a direktor újra a mosolyömlesztést a fáradottra, célját tudja, nem latolja. Később jön dagálya, megrohanja, nincs visszacsavart láng ná­la ez első Osztr. Takarékban. A nő a semmibe markol, ahol az ételek megromolnak, mintha szunnynyoszolyájáról akarná leráz­ni a férjet. így fogják egyre elvéteni egymást, amaz út széles vészpályáján, mit frigyük bányarémvasútja nyit nekik. Ezt a nőt a falunép irigyli, milyen szép a ruhája mindig. És hogy há­zában a koszt egy asszony takarítja el, erre já r be, bejárónő, a helyi lakosság katalógusából vétetett, de hiszen testvérien élni akarnak csak mind e helybéliek. A gyerek, jó , kései már, de még idején jött, ne is legyen belőle még egy örökpanaszos fel­nőtt. Kéjében a férfi felordít, és a nő hangja olvatagon simul, hadd forgathassa botját, uralkodó, gazdagítsa drága dolgokkal, kedveskedésül, a lakást. Egy új garnitúra, legyen bevethető az indóházakban, hol ők boldog nemi ingatlanaikat dörzsölődve in­dáztatják. De senki se varázsló. Hogy ittasultából (itt e sültéből) a férj megébred, már hunyász. Vesszen a visszás, jólelkű ő. Igen, máris fizet, kápé, kábé mindent meg is fizetett már, amit csak Önök itt színesben látnak. Orca törölve!

37

Este a tányérokon: kozmoplitaságok. A kulinaritások futó be­mutatása egymásnak, épp csak, aztán úgyis hamar egyesülnek szeretettel a testben. Hanem aztán hogy ez némely házaknál hogy megy! Ebben a hajlékban az étel nem moslék, de fontos épp csak annyira, hogy a férfinak bőségesnek bizonyul jon, hadd engedjen végül mosolyogva az erős úr. Sajt, kolbász este, bor, sör, pálinka. És tej, hogy a gyermeket óvja. Ez a szendvics, krém és kenyér, a legenda (alfelépítménye), hogy ti. a középosztály lefelé biztosítva van, fölfelé meg természetvédelmi terep (a ter­mészet védelme alatt áll). Védelmezik őt méghozzá azok, akik alapozzák, hogy a feneketlen semmi aztán nehogy elnyelje.

Már kora reggel maga a megkönnyebbülés az ember. Nagy hal­mok púpozódnak alá, és akkor még sokat csak úgy el is viliá­zott, félvállról vett (evett). Húgyával pergőtűz. Hallani fedele alatt mindenütt, súlyos péniszével hogyan robban be felesége enyhhelyeire, ott végre ürüljön. Megkönnyebbíti e produktum, megy megint így ama lényegi legkisebbekhez, lényekhez, kik vezetésével a magukét produkálják. Apapír, amit csináltak, ne­kik aztán idegen, nem is lehet nagyon tartós, míg a direktor or­dítva hempereg szerve lökettyűin, ősrokonság. Ám a konkur- vencia a küszöbön, így legyen, cselszövényét jó előre kiismerni, aztán merni, különben pár boldog-boldogtalant ki kell megint az utcára tenni, létezésük nem gond többé, jó. így lép ez a férfi az anyatermészetbe, cipeli felelősségét a hátán, hadd legyen szabad a két keze. Feleségétől elvárja, az úr, mert ő regnál, a nej impregnál, regenerátora, el, hogy enháza köpenyében pucéran várja, ha ő húsz kilométert csak azért az irodától hazáig meg­tesz, hogy azt tegye. A gyerek ne legyen otthon. Az iskolabusz lépcsőjén keresztülesett a sportpakkján, csaknem felnyársalta nyárspolgári rajongásának tárgya.

38

A nő zökkenve riad a nyugalom melengető szorítókötéséből, melybe menekítette magát. Összeszed mindent, amit a gyerek, elutazása előtt még gyorsan, széthányt. A többi a bejárónő dol­ga, látott már itt sok mindent a szőnyegen, olyan ház ez. Mikor még kicsi volt, anyja a gyereket olykor elvitte a szupermarket­be, ott a főnök kedvességből maga vezette végig a várakozó há­ziasszonyok sora mellett. A gyerek bevásárlókocsiban ült, ez megfelelője mintegy az anyaölnek, és milyen szívesen ült ott a gyermek! Épp a legmenőbb kocsikon vannak néha pont a rossz helyen lukak, mégis sokkal kedveltebbek friss sütetű tizennyolc évesek szemében, mint a saját családjuk, haldokolva is jobban ragaszkodnak hozzájuk, mint szüleikhez és a szülői házhoz, mi­től ember csak kiborul, fut, menekül. És akkor ezek a mágikus, mágneses védőmicsodák az új ruhákon, ó, bár az emberen is lennének! Hogy ki ne essen még magából, mikor a kilátásokat csodálja, melyek nem nyílnak előtte. Nemiséget betegségtől kell védeni, miként a nőt a világtól, ablakon már óvatlan ki ne néz­zen, az életben ne kódorogjon, kódorogni ne akarjon. Igen, hát az áruház csak ruhákat véd. Felvisít, ha valaki illetéktelen megy át ilyennel a kapun, vándor, épp csak tekintene holtak és kávé­kóstolók vak csendhonába, szüntelen útján. Nem! Akkor már jobb meztélláb és hitvány göncben a nemiség, lakozván a ma­gunk piszkán; legalább nem kell eltűrnünk egyéb hitvány ide­gen járműmásságot kis portánkon. így tartjuk mozgásban örök­ké az életet, ahol csak vonul, ahova mi is vonzódunk, ahonnét elvon minket egy-egy barátságos arc, adta ragadozója, hogy annyira a tükörképünk sír le róla.

Ez a nő csak a múlt héten, hogy egy nadrágkosztümöt vett a bu­tikban. Mosolyog, mintha valami rejtegetnivalója lenne, holott az csak a maga teste némaságos birodalma. Három új pulóvert

39

rejt el a szekrényben, hogy ne legyen gyanúok, íme, hogy vér- barázdásan új gyönyörök havára szánta el magát ekképpen. Ám férje fájáról a pénz arany gyümölcsét szedegeti, néz s tép. Ked­ves lomb nem vattázza a fát már. A férj hölgye számláját ellen­őrzi, és zuhogtak a fejszecsapások, sok-sok fa elhullt a fából. Szél nem tombol! A hátépét a nej megkapja, és még többet. A férj tkp. nem gondolja, hogy a kényelmes hintaszékért, mely­ben, pajkos fiú, rúdját pihenteti, nyújtóztatja, neki külön még fizetnie is kell. Szt. Családneve védené, nem? Számlái fedezik, melyekről rendszeresen beszámol neki. Adok-kapok, tudja meg a nő, mi haszna belőle. S fordítva: ő is tudja, a kert mire jó, ka­puja örökké tárva, lehet benne túmi-fumi, dúlni-fúlni, tombolni vaddisznó módra, hemperegni sarán-mocskán. Ha valakinek va­lamije van, használja, mi fenére lenne különben?

Alig marad magára a nő, már ölti magára pénzlebenyét, pénz értéke, értéktelenülése, belesrófolt biztonságában sétál kicsit így. Árnyként siklik át a tömegen, mely a papírt gyártja, mely hajójának tengerárja, azon lebeg. Igen, a tenger, mely oly szí­vesen veszi, ha belé vész az ember! Mert hátul ott várakozik a buta munkanélküliek masszája, esélyre les, hogy valaki végre eredne épp az ő meg az ő vagy az ő nyomába. Hát mi? Tovább­ra is repülnénk? Ehhez az kell, hogy mi mindentudók jó magas­ra röpüljünk, onnan leesődjünk, ni, mert tudni: áldó eső jóleső! Kezét, mindenesrongyát szeme elé emeli a nő. Férj és gyerek hamarosan azt várja, borítsa étel-ital árja. Mi lesz ma este, mikor az úr kompaktul, feltöltve, gyári újdonat állag, rozsdamentes, a szalagról legördül? Fiaskóját, mint anya gyermeket, gonddal életre abajgatta. És este mindent bele, ki vele! Bizsereg. Ma es­te, csaknem elfeledtük, itt a törvényszabta idő is rá, és a nő szi-

40

vomyás szövetével készen várja, fogja fel, fogad magába mindent, amit a férje nappal produkált. És a többi ember csak árny, mind tűnnek, reményeik elevenen temetik.

Ez a tájegység igen nagy, ennyit meg kell mondani, laza béklyó sorsunk körül, mely utóbbira köd terül. Két fickó kergette egy­mást mopeden, hanem a hó hamar véget vet száguldásuknak. Buknak. Elterülnek, a nő jó t nevet. Legalább egyszer hadd le­hessen ő a kezdeményező. A férje ma úgy tromfolt benne, mint­ha másodmaga érkezne. Várjon Ön, kérjük, egy kicsit még, vár­ja meg az estét, mikor Ön az áramkörbe kerül! Most a férfinak acél ellensúlya van, nagysága kb. mint egy telefon, olyan, maga vitte be a hivatalba. Szétspriccelő murvakövecskék közt, igen, így hatolt előre egy íróasztalszékig, melyből ő sorsokat igaz­gat, és egy képernyőig, melyen síversenyt rendeztek épp. Ő is szereti a sportot, a gyerek ezt tőle tanulta. Az emberek máskü­lönben csak türelemmel ringanának az ágyban, ha nem jönne a képernyőn mozgás, olykor még saját lábukból és szívükből is. A férfinak a legparányibb szőrszálát is bőrhöz tapasztja, ahogy az országúton száguld. Oly gyorsan hajt. Mennydörög, mint a veszekedés, ha valakiért kiált egyet. A kórusnak is hamarost fel kell majd lépnie.

Vasárnap mint a társas élet mintaképei, ilyen ám ez a sereg, társas, templomba mennek. Ennek során feltöltekeznek fali tár­lókból, hol derűsen és szabadon sorjáznak könyvek, szolgaság emlékei, ilyesmik. Az orvos, a gyógyszerész készségesen jár lá­togatóba pápához, istenanyához. Egyiknek a szakmáját se irigy- lik, ők, magasabb iskolákat elvégezvén, jobb családok sarjai, kik ápolnak és ápoltak, na tessék, a kocsmába igyekeznek. Ott

41

egy darabig elmaradnak, egymástól üdülve vigadnak. Az orvos irigyli a gyógyszerésztől a patikát, melyet ő is jövedelmezően vezetne, na legkivált. A patikus a népeket az orvostól jövet lát­hatja, ahogy az tette őket épp latra, s találtattak vérnyomásban magasaknak. Bőséggel teríti szét a vidék munkanélkülijein pre­parátumait, hadd viduljanak csak ők is, elégedetten játsszanak a lábujjukkal, házuk előtt így bütyköljenek. Nejeik gondja a koszt, s egyebekkel is bőkezűen kínálkoznak, bőegyebűen. Nem hagyják magukat törölni a menüből. Férjük hiányt ne szenved­jen, s nehogy a Nagy Semmi művezetője hiányolja őket aztán. Vannak költöző madarak, épp most jöttünk össze velük.

Az igazgatóné, s ebben hasonlít a kényszeres bankos kisasz- szonyhoz (naponta másik ruha), naponta többször is frissen mo­sott függönyt, felhőtortát húz maga s az epekedő falusi nők feje közé, mely utóbbiakban mindazonáltal biztosabban lakozik, mint a maga nappalijában. Az igazgató beszél fia fejével, aki akaratlan magasat ugrik, hogy utána még egy barátjához mehes­sen. Ennek a gyereknek nincs rá jogosítványa, hogy böfögésig válogasson barátokat, akiknek az apja ugyanis rendre AZ Ő KE­NYERÉN él. Ez a gyerek, akárhol is já r e Földön, elöl jár, és mindeneket úgy igazgat maga körül, akár a játékautót. Az anya zongorán kísér mindent, ami csak adódik, odakint meg csüggedt fejek borulnak egymás vállára. Ezek megvették, amit szemük- szájuk kívánt, de az étvágyuk nem volt reális, most a falu szóra­kozhat a kényszerárveréseken, hiába, ha túl pimaszul a puszta földre épül egy-egy épület! Finom gyapjúba öltözötten, mint a tiszta, mosott gyapjú, kavarulnak a bankablakokhoz, melyek mögött álomboldog gyermekecskék fehér blúzukkal és idegen pénzzel játszanak, kavarulnak, s megkeveredve ürítenék maguk

42

s házuk sorsát a facsart bérborítékból a zúduló kamatpatakba. A bankigazgató meg lenéz csak magasából, szédül, látván, hogy az emberek szédelegnek jövedelmükkel, nehogy oda kelljen ad­ni a maguk építette kis házat. Amit egykor úgy szerettek, neki tőlük, s épp a cél előtt, el kell vennie. Látja ő lelke szemével mind a szenvedést ott benn, hisz nem szörny ő, ahogy ablakon bepillant. Ezen a fagyos helyen itt a szegények civódnak. Dur­rannak a böllérmordályok és a vadászfegyverek (vízzel a surro­gó csőben). Kanyarítódnak kötelek életjátékokra. Ujjonganak, mint hal a vízben, a Raiffeisenbankok, ahogy a falusiak pénzét elrohasztják, rohadni látják. Örökös vásáros ünnep áll a gazda­szövetkezeteknek, ahogy az egyént aztán ismerni nem akarják, azt, akire romlott tejterméket, mérgező sajtot zúdítanak. Tag­jaik közül a legkisebbnek is kilopnák a szemét, körme alól a piszkot. Míg aztán valaki, szemetek-piszkok, be nem pörög, és jön, hogy gyilkost némán lobogva maga kiáltva hadarbázik a fa­lun végig, otthon feleség-gyerek vérben. Hogyan is remélte ő, ily kis kaliber, hogy ennyit merjen? Csak egy kisalakú újság me­ri aztán hozni e roppant sorsokat, ahogy valakit elért a rettentő élet, pár sillinget kiszed érte a sovány zsebünkből.

Ami az ablakból látszik, szép növésű, ez a Természet Leányzó. A férfi, kéjben is hivatalnok, emberi igénynek enged, így megy, nem tévesztendő össze ez azzal, hogy emberre, kínos, bármi lenne igénye. Az igazgató mint táj terül el, de a nyugtalanság szelleme bútorozza. Ő a kenősajtját egyenletest egyengette, hát a neje arcán meg mit lát? Diktatúrájának emberábrázatát? Kit ábrázol ez a nő, ahogy végre felvette az ingerfehémeműt, az új- donat újat, az ő kérésére, és mintha új térben is mozogna, k i­radírozva. Játszik az emberrel a pénz. Olykor az igazgatót egy

világos pillanatában elfogja a megbánás, akkor nagy fizimiská­já t a neje kötényébe hajtja. Rögtön utána megint veri bele a nő fejét a mocskos fürdőkád szélébe, és azt nézi, a frissen ásott út elér-e a megsötétlő kapucskához, mely mögött maga a nő ücsö­rög, maga ölében ringatózik, elkényeztetett feleség, akiben nyu­godtan előre lehet lapozni, kedvre, a boldog végig. Hogyan élnének a munkanélküliek e világban, ha nem lehetnének ily ol­csóregények a példaképek?

Az igazgató, ki nyugodtan társalog a munkatársakkal, s ennek fejében daloltat magának általuk, darab javát-jóját a legszíve­sebben fényes nappal veti be a nő testébe. Szereti nézni maga duzzadó egészségét így. A nő esd csak, legalább a gyerekre va­lamit gondoljanak, e borzadályos kis állatra, elő ne szökkenjen szorítósarkából a legváratlanabb pillanatban. Csöndesen jelenik meg a sarj az adott pillanatban, anyja fészke fénye, nézi kicsit a kóstoló szülőket (ahogy ott kapaszkodnak gazdag, szép tisz­tán elrendezett állóbüféjük tányérjába), eltűnik újra, megy, kí­nozni a szomszéd lurkókat, akik kénytelenek minden művészi­művi paradicsom nélkül felnőni, edzeni és emészteni őket sport­szereivel, sporthalandzsával. A gyerek beérett a nap alatt, mint a gyümölcs. Apja, mint az Önök szögéből jó l látszik, nem hol­mi esetlen jancsiszöggel hatol a nőbe, hanem szép fejes pruty- kóval. Egészségre! Szó nincs erre. Tetteket akarunk látni, ezért a műintézet bejáratánál fizetnünk kell, elhagyni örökké vízként iramló igényeink surrogását.

Ha már a kis házaknak korábban kell elpihenniök, hát legalább a nagyban áll az élet, árad a nemek közt az áram. És ha már víz­ről beszéltünk, testüknek a víz összefut. Tiszta privát vagyunk

44

egymás közt, mert a nagy nyilvánosság előtt se kell szégyell­ni magunkat. Ha egymásra leltek, szeretők, hintáznak üdvre az italok, mik aranycímkés fiaskóikból csorrannak, s magukban otthon vannak ők. Egymásban nyugalmat találnak, hogy nemi részeik felizgatták, és egyek s egymásnak így egyetlenek. Por­ból bűvölték magukat elő, és míg körül a szegények halnak, a jobbak kitermelik néma joguk egymásra napra nap újból, élve­zik egymást. Hiszen elegendő erőt halmoztak lószerszámban, szívben-gatyában, haraphatják is jó fogakkal a hamvas barac­kot, mely oly szép virulásból kerekedett ki. Miden az övék, és még az álom is kegyes hozzájuk a hunyt pillákkal, nem látsz­hat mohó szemvillogásuk. Jeltelenek a kedvesük előtt nem ma­radhatnak, így vetik rá magukat napra nap új ruhákra, learatan­dó pénzfolyásra, számlájára, imbolyognak minden képzelhető készülékkel, ahogy a mindenek feletti gazdagoktól ezt ellesték, a mindenek fölébe tornyosulóktól, lesznek ekképp idegenek, naponta frissek és újak ama szeretett lény számára, kik ők ma­guk, ki az övék, kit meg s meg akarnak tartani. A gyengék azon­ban egymás nyakán laknak, mert ők azok, amik mi nem akarunk lenni, és még azt is hiszik, sehol szebben-j óbban nem lakhatná­nak, és még az étkezési szokás is fontos, mert az övék. Ez van ínyükre, de ínyüknek semmi se jut, és jókor fel fognak ébredni. Nem is egy lesz a munkája áldozata. Ezek elegek maguknak, mi azonban többet akarunk! Csatafegyver, elbír karunk! Men­ni a fényben, és ha a sötétben zseblámpánk kell, és kévéje csak két személyre elég a finom, távoli csordából: pont mi legyünk azok, bárhol!

3.

Zaftos nyugalommal csusszantja a férj felesége képét a lejátszó hasítékába. Megborzadva kapkodna az erdő a ház után, hol a vi- deoképek, nemzőképesek kigyúrt bordája, kukkolók szeme elé emyődzve. Béklyózott nőket rángatnak, ennél csak hétk. napi szokásaik irgalmatlanabbak. A nő pillantása túlburjánzik a ké­peken, melyeket napra nap végig kell néznie férjével, s aztán lehet lefeküdni. Meg nem töri jottányit se maga iránt nagy fe­lelősséggel járó pozíciója a direktort, áll a zaftban, szopja, szív­ja a csöcsöt, a has alattiakat rendre, követeli az éjszakát, az éj­szakai előadást. így zöldellnek a hegyoldalakon is élőképek, és a hágók erős bakanccsal tiprásznak.

A gyerek váratlan felbukkanása csaknem olyan tragédiához vezet, mint az itteni éghajlat szokása. Mint egy hordozórakéta, vágódik be a fiú, szál egyenesen és sugárzón, be a szobába, ahol a képernyő surrog, vize lecsapódik a térben. Együgyű szeme villanásával még látja a szenvedő testeket, ahogy épp, mint se­besült szakadékmélyek, egymást tátongva jönnek látogatni, és a férfiak súlyos nemzőszerszámaikkal, kéjük kézművesei, a nők bensőjén elhalnak. Csak testek és fejek maradnak kint, találnak ki új anyatesteket üvegből, kukkolásra. Az apa nyomban leper­dül az anyáról, de csak miután durva motorjából kipufogtat egy jót rükvercbe, s fordulásával féknyomot vág a szőnyegbe. A gye-

47

rek úgy tesz, mintha mit sem értett volna, holott már elválasztott, válogató fogyasztó ő. Lapokként lebegnek emlékezetében igé­nyei, ízlését a sportüzletek sportkatalógusainak halhatatlan ké­pei kényeztetik, melyek az állampolgárt: Egészséggel! szólítják fel s fel. Minden az övé, meg a kedves szüleié, akiké ő megint csak. Az anya takarózna, durván, mint szénával. Azt, hogy a Go­nosz neve ez: papa, a gyerek rég tudja, de ez a Papa azért csak veszi, veszi kosárszám a mindenfélét, zsákszám ajándékoz, fiát arany pórázon tartja. S mintha nem venné észre a gyerek a dí­ványon heverő, szintén leláncolt anyatestet, nyugodtan olvas­sa (be) a szülőknek a kívánságlistát, csupa egymással versengő tétel. Homokon, murván, salakon, kövön, vízen, jégen, havon, de egy perzsaszőnyegen is lehet azzal járni! És megveendő, hogy messzi tájból vissza lehessen pillantani a házra. A nő a bilincsben csuklógyakorlatozik. Lábával toporzékol, ahogy né­zi gyereke szemének bizonytalanját, mi lesz még e sarjból? Fia­tal sas, ki szétver egy kisautót? Vagy egy emberi mellkast épp? Műlesiklásban győzetheti magát? pályája a ház mögött kitűz­delve szórakozásból, tudja meg mindenki, hogy kerülőút van, vargabetű! Bármit kívánjon is ez a gyerek és ez a férfi, önma­gában már veszedelmes. Az anya próbál fogaival legalább mell­bimbóira takarót húzni, pucérak, és imént még volt harapás épp. Az ernyőn az emyei képek rég elringatóztak. Belépett a gyerek. A gyerek egy motoros szánt óhajt, hanem az ezen a vidéken ál­lami tilalom alatt áll. A vevő egy szál kívánsága: A nő legyen jó vágású.

Az igazgató mindenkori kívánsága, hogy mindenkor, hivatali órák alatt is hazatelefonálhasson, hadd tudja, gondolnak-e vé­le. Mint a halál: nincs előle menekvés. Hogy mindig készen áll-

48

jón, hölgyszívét maga kitépni, ostyaként tenni nyelvére, muta­tandó, hogy testének minden további része is kész urára, ezt várja feleségétől az igazgató. Ezért vezeti kötőféken ő ezt a nőt, veti alá, szigorú szemüvegének szemüregén. Lát ő mindent, jo ­ga is van bepillantásra, belátható, mert metszőn mered farka a tüskés virányon, és ajkain duzzadoznak előre a csókok. Hanem előtte mindent végig is kell szemlélnie, hogy étvágya jöjjön. Hiszen a szemünk is fal, és lásson is mindent, az égi holtak dol­ga, hogy nem látnak, de hát mindig arra vágytak. A férfi a nő­nek a földi mennyet készítené, a nő meg néha ebédet készít, va­csorát. Nyugodt lélekkel lehet tőle hetente háromszor megkí­vánni a linzertortát; a híres linzi holtát is tisztelheti az ember, ott a fogadó hátsószobáján, hol a népek a történet báján, meg hogy ennyiszer ismétlődhet, mindig üdvözülten örvendenek, pohár fenekére néznek, kormányzárj egyes nedű.

Az igazgató olyan nagy, hogy egy nap még csak körbejárni is képtelenség. Ez az ember minden irányban nyitott, ám elsősor­ban fölfelé, ahonnan eső jön s napfény. Felette senki-semmi, csak az anyakonszern, amellyel szemben meg úgy sincs véde­lem senkinek. De a nő érzékiségével szemben a csapot gond­talan nyitni lehet, és spricc. Mint a hal, ráng e nő, mert kötve a keze, miközben a férfi csikizi, kicsit egy tűvel is szurkálja. A férfi lesi a testét, ahol érzéseit tárolja. Szavak levelei hullnak az ernyei videóból, hullnak emez egy-ember-emberiség előtt a földre. Zavartan védelmet keresve néz a nő egy halódó cserép virágra az ablak párkányán. De a férfi most beszél épp, durva, mint gyümölcs jó magva. Nem kertel. És míg szelei s ömlenyei húznak, beszél csak ő szüntelen az ő teszi toszi, nem teszi toszi, nem hagyja toszi magamagváról, és foggal s körömmel vadul

49

vág utat magamagvának a forgalmi csomóponthoz, hadd mustá- rozza is kolbászát. Asszonyának futtyomputtya erdő néki, hol dühödése visszhangoz.

Újdonat azt is megtiltotta a Gerti nejének, hogy mosakodjon, mert a szaga is csak, csak övé. Dúlfúljár kis erdődarabján, sú­lyos kenyérkérgével zúzza parkolóit, hogy ezek aztán tisztára be is duzzadnak gyakran, átalkodnak s zárulnak. Amióta nem mer többé Párkereső Csereberézni, kéjre vidor idegeneket csa­lizni, ő lett magamagvának e négy széltájon legkedvesebbje, ezzel a néggyel bújja ő is neje szoknyaalját. Ez a nő pedig tes­sék, húzza csak maga után szagcsörgőjét, spárgán fingot, verí­tékbűzt, pisa és szar gyomorforgoncát, karcsú targoncát, s ő ellenőrzi, csermely-csobogó-ér-patakocska is derekül ágyában marad-e, ahogy ő csípi. Tessék, az élő szemétrakodó, hol féreg rágcsál s patkány. Duzzog a férfi, idejét magamagva méri, tem- póz, hamar végre jusson, hol honos ő, megint az jöjjön, mit csíp, és ahol bármit megereszthet, galambot, szökkenő halat. Újságot olvas. Párnamocsarából a nőt kiráncigálja, konzerv, nyitja. És ma megint egyszer az van, hogy e kelledelmes lény nem illedelmes cicijével s citerájával ott a játék, citerázhat, igen, mit visz férfitagba vértolulmány, alatta dívány.

Tetszik az úrnak, hogy a helység legelegánsabban járó asszonya most így maga mocskán legyen cséve. Dühösen ráhúz fejére. Szt. úton járva teste zarándoklatához alakította a hölgytestet. Edény, levételre van, és a férfi is éjszaka újra meg újra feltöltő­dik, tessék, egy önkiszolgáló, tessék, pultosbácsis bolt a gyere­keknek, szabadon mehetnek pisilni. Ház kulcsával zsebben jog van napi menüre, és a klitoriszhúzomnyúzomra, klotyóajtóvag-

50

dosásra, és a róm. kath. hon így-úgy hajlik, de a népeket terhes­tanácsadásra küldi, oltár elébe. És a ház SOS-t villoghat, mikor a nő használata jön. Később pukkan egy üveg szemelt dugója, akkor a képernyőn a szem, nemükkel eltelt párosok ülnek elsza­badulta^ szemelik a képet, rázzák a kilincset, magukra a kin­cset, a lincset, rángva. Igen, nyálmohódzva néznénk, de m á­sok meg minket néznek, sós ropit rágnak, vagy urak vannak kolbásznak, hölgyek frissen sültnek, fehérpecsenyének.

Holnap a gyerekre talán vigyáz a szomszéd, ugyanilyen a háza is, csak kisebb. Vad kordéját a férfi megint a nő sármocskába rángatná, aki meg gyorsan légzéstechnikázna inkább, eldobja magát, de csak így, oldalvást menekedne a robajjal aljnövény - zetbe-bugyiba zúduló kanerőfarkalástól. A direktortest dallal- zenével már a legkülönfélébb illetőket leigázta, kis adagokká formázta, későbbi időkre, ha a munkaerőpiacon vagy a piactör­vények kórusában használódnak, befagyasztotta. Süt a hold, a csillagok is mind csillognak, és a férfi nehéz gépezete messzi­ről megtér, édes otthon, közepinalegjobb, oszt barázdát, fogai tépték-rágták, repül fűnyíró alól zöld szálhab, és a nő csupasz csupra csupa, már csordul.

4.

Szökken a nő, testével zavartan evezve, bele a szélbe. Testté vált s köztünk lakozott. Minden éhnek enyhére, lenne szolgálatára, ez volt ő zugkocsmája: férj és gyermek használja, szelíd zabola legyen az ágya. Most azzal próbálkozik, hogy e kimerítőháló­ból lik révén szabaduljon. Pongyoláját kapja magára, papucs­ban indulna topogva a havas úton.

Előtte még edényt s eszközt, ki tudja, mi lesz, be a szekrénybe. Folyóvízben keféli ezúttal a család nyomait a porcelánról. így konzerválja magát az asszony, hozzávalóiban ti., melyekből ké­szült. Rendez mindent, ruhadarabjait is, nagyság szerint. Talpig szégyen, nevet ezen éppen. De semmi tréfa. Rendet halmoz rin- góságaira, mije csak van. Mi marad, semmi. Ahogy megy, vér- madármezőkből nem sok látszik, mert: az állat is csak gyomor. Kormos, komor filmréteg a máz a havon, hozzá pár óra volt csak a váz.

Irodájában a férfi elégülten nyúl nadrágja lámpaemyőbordűrje alá. Szellőzik, bordírt. Neje alakjáról beszél, de anélkül, hogy előtte bejelentené, övé a szó. Csönd, Ön! üzeme beszédüzemel helyette most, csak azért teremtett magának sokszólamú kórust. Nem, a jövőtől nem fél, maga fütykeszütyője himbál azon is!

53

Érezten érzi a nő, a hó mint nyomul mind jobban terébe néki s idejébe. Még soká nem lesz tavasz. A természetnek még ma sem sikerül, hogy így fessen: frissen mázolva! Fákon fák mocs­ka. Kutya fut el, sántít: bordűlt. Nők jönnek szembe vele, elhor­dottak, mint kik évekig kartondobozban. Mintha szép házban ébrednének, néznek az asszonyok erre az egyre ott köztük, hir­telen, oly különös, annyira elkülönült mindig. Az üzem ad sokuk urának munkát, mi más lenne. Időtudatlan, ezek meg szívest in­kább számos fröccsel időztek, mint a családdal. A nő elvillan mellettük, így sűrűi sötétté, na de tessék, még rendes cipőt se húzott ilyen hóban! A gyerek most valahol tombol, magafélék­kel kavarni. A frissen főzött kosztot úgy utasította el, hogy az anya attól sebes, aztán kolbászos deszkát kotort elő a kasztliból. Az anya fél délelőtt a sárgarépát szúrta-nyomta át a szitán, at­tól lát jobban a gyerek majd. Á, a gyerek kosztját ő maga főzi. Szemétvödörre hajló emberi torzó, lelkét kiadta a hányadékra. A gyerek is belőle lelkedzett - s testedzett. Humorérzéke baba maradt csak, nem baba. Patak menti kerítésen csügg a csap, meg­annyi jégszem, igen közel a főváros, ha a személygépkocsi ha­tároz léptékek felől, az lép. Tárul a völgy, tág, túl sokan nem kapnak itt munkát. A többiek, mert valahol csak lenniök kell nekik is (létezésük teherlerakóin), ingáznak napra nap a papír­gyárba, és még nagyobb távolságra, is, is! Odatúl hegy, égalj­jal, ezerszer állok ott nyájammal. A nő szája picire fagy, mint a jéggolyómárvány. Dérvonta kerítésfába kapaszkodik. A patak mindkétfelől körbeépítkezett, sorházjég veri már az asszony vál­lát. A Teremtés a természeti törvények béklyóiba belemorajlik, döng. Dunyog gyengén. Ahogy az olvadás a jó életben, mely mindőnké, áttöri majd a gátakat, hogy ki-ki a másikához bice- bucogón szaladjon, a halál talán e nő világát is zárjegygondol-

ja majd. De csak ne személyeskedjünk itt. Hasporolva-raporol- va tör kiskocsi kereke a kemény havon át. Bárhonnét jön, ott- honabb ő ott, mint gazdája. Mivé lenne az ingázó nélküle? Nagy rakás szar, mert a vasúti kocsirekeszben, sokadmagával, trágya- dombrész, az ő, parlamenti képviselete szerint. A tömeg veszi pediglen, hogy gyáraink be nem omlanak iziglen, mert támasz­ra lelnek ott benn, massza próbálja szociálpolccá tenni a rozoga vázazatot. S ott a munkanélkülisereg, nullák hada, kiktől nem kell félni, mert mindezek ellenére Kriszti Demo Szocit fogják választáson megsegélni. Az igazgató úr hús-telivér, szereti is a zabát, pláne ha étkeinek tálcája kurta szoknyák felett ring, kis- nővel.

Tanács egyre, ezeket a járműveket, ha időjárás van, hagyni, másrészt nem hagyják, hogy késve érkezz munkahelyedre! Le vagy tegezve! Versmértékben hexefuszoznak az úton a négy- kerekűek, maguk ekéznek s rondítanak. A nő csak magával szol­gálhat. S még valami: defektes kocsit garázsban hagyni! Ön is örül, ha békén hagyják.

Visongva szánkáznak a gyerekek szülinapi műanyag tojáshé­jaikkal a fenekük alatt, vagy akár kirepülve már fej magasukba e tarkaság, lefele a fényesre sikatolt hólejtőn. Kelletlenül fordulgat el mind a felnőttebb nép ott köztük, liftjegyeket himbálgatnak unott vattakabátjuk beljén, gyorsaság nem boszorkányság. Böm­bölő indóházak, pu.-k. A nő meg is riad tőlük. Borzadva húzó­dik meg a vágatokban, tényleges hóekék nyomában. Ropogva vánszorognak el mellette a járművek családteherrel, népvisel­tes megviseltség, verés se kell már. Fent a sípakk nyomja a ko­csitetőt, visszafogja mégis valahogy a bent ülők gyűlöletét. Mind

55

e szerszám csak s csak géppuskaállások idézője, kettőskarom. Itt kitörés történik a masszább emberiségből, jobbaké, kik jobb helyet érdemelnek. Ki-ki ezt csak így gondolja, koszolódó ab­lak üvegén át mutatja is, gémber karral, erre hajlik.

íme, a sport, a kisember vára, honnét, ha, kitör!

Mert hogy tényleg ki-ki megengedheti magának, hogy kezét vagy lábát törje, nekem ezt elhihetik! Ennek ellenére: lehetetlen nem függőknek tekinteni ily népeket, hogy felmennek a hegy­magasba, lecsússzanak rajta, és még jóérzésük is támad. Függő­ség, az ám, de mitől? Igen, a maguk, sosem gyógyuló képeiktől, onnét van ez, hogy mintha csak valóságsegédek volnának, napra nap újra ez nekik a mutogatott látvány, csak szebbet, jobbat, na­gyobbat. Nagyobbad így esnek-buknak, tévé vízválasztójáról dőlve, a kicsikhez, a hülyedomb lótúlfelére. Juj! Vitákban szó­hoz se jutnak, akkor is csak mire jutnának: felpakolódik valami szakértő nagyokosállat teherautójuk többletterhéül, és szép- kuss! És a Fő Fő, ki teljesítményeink táblázatát tanulmányozta, süket a jajunkra, hogy saját ház kéne, onnét hadd mocskoljuk a sportot, magasztos olimpiai eszmét.

A nőnek már minden lépése kicsúszik. Nevető, néma arcok a személyautóablakokból. A vezető életveszélybe kerül, magáé fölé hajolva. Telten hull mindenre a hó. De ki-mi külön és más­képp csúszkál, maga az ember ilyen. Emez jobban tudja, amaz meg mindig jobban akarja tudni. Hol van minden nehézségfok liftmeredekje, hogy gyorsan többek legyünk? Ami előtte lottya- dott csak háza zugán, most a levegőn máris keményül, de ennek megfelelő mód kisebbedik, ó, töppedetlenre készült Alpok!

A nő elhagyta viszonyainak fedezékét. Kedvetlen szorítja ma­gához a slafrokot. Két keze hadonász. Messziről, kit gyereket bömbölni hall, nem egy az ő hetente tartott jótesttánc- s ritmus­tanfolyamából lett kiszakítva. E nő hobbijául tenyésztik e gyer­mekeket. Végső soron van elég terünk és szeretetünk a gyermek­nek, hadd tanuljon ütemre tapsikolni. Segít ez neki majd az iskolában, ütemre biccentsen, pattanjon, ha imához. Az ő maga fia is ott a csoportban, mint koszossá szopott mutatóujj, minden rikkantással azt mutatja, ő Attila kardja. Minden kolbis kenyér­be neki kell elsőül beleharaphatnia, mert minden gyereknek van apja, minden apának pénzt is kell keresnie. Haraphaterápiájával terrorizálja a maga kisjetsíjén a ródlizó kicsinyeket. Ő aztán egy új égitest első nemzedéke, és úgy nemzett test, hogy van po­fája napra nap más göncben lenni pofásnak. Mukk nincs vele szemközt, háta csak mocskok céltáblája, beintések teherplatója. Magát már maga apjának verziójaként szemléli. Nem áltatja ma­gát a nő, vert kezét nyújtja a zimankóban, fia hangja, ráismer, nem mankója. Fia saját mértékére bömböli a többi gyereket. Szabóság, mely a téli tájat szavakkal szabdalja szarfércművé.

Kezével a nő a légbe jeleket kanyarít egyre. Megélhetését nem magának kell biztosítania, férje kitartja. Munka után, ha meg­jön, ott a keresmény, érdemelt, jó lélekkel kanyarítja oda ne­vét. S testtel! így ez a gyermek nem véletlen! A fiú az apáé! Ki is halált már nem kénytelen látni.

Feltorlott szeretettel keresi ki a nő a fiút a gyereksokadalomból. Bömböl az, de lankadatlan. Már így, üvöltve bújt elő az ő ölé­nek alag sorából is, nem? Vagy, hogy a mennyei Atya szavával éljünk, ne ragozzuk! Képfaragvány szűkösséggel lett ilyenné,

57

mássá, mint ami szt. Agyagból gyúródna eredendőn? Ez a gye­rek a másérzületűek masszájától jogokat követel magának, de nagyokat ám, mint az államszerződések, és a képlet már apjáé, lankadatlan: Több légy! ne maradj benn magadban! Szép! S ez egy erekció! így hurcolja magamagvát maga előtt a manus, tér­be metszett manuskriptum. És a gyerek, csinálódott egy oly lény­ből, mely mint salak, mögötte már rég más alak (ah, az anya ha­rangformája), igen, a gyerek pár év múlva mennyekig lő már, fel oda, hol a gyügyümőkéket finom ozsonna várja, na, gyertek.

A gyermek, kamerádokon s kamerákon átal járni féktelen nem átall, drága ajtók.

A hideg már az asszony lábában ott szaggat. Cipőtalpa szóra sem érdemes, de ő maga is csak oly ritkán szól. Ezek a házisurtyo- gók nem választhatják el őt a világ jegétől. Tápod azon, abban. Vigyáznia kell, már eleve, csúszva haladni, de nem másoktól űzve. Tréfát mégis űzve! Nem más az se, ha egy-egy nemiség­szerv, aranygombos, jóra-rosszra, emerre inkább, kibontakozik a bútorokból, tehetése egyetlen bizalmasköre. És ha egyszer az ily szervet csak lehajítják, hulladék lesz, óhajai csúcsáról, már szervetlen? A nő korlátba kapaszkodva, de egész jól halad. Kör- nyes-körül élelmiszert cipelnek haza, mert a famíliáknak az étel a középpont. A nők fogsoráról száll a zabpiheszikra, e színte­lenben szinte azt mondja szimatom, félnek, a serpenyőben a drága hozzávalók egymással mind mit művelnek majd? És a fér­fiak: megvalósulnak tányérjaikból. A munkanélküliek, elhajlá­sok minden Isten-adta viszonytól, mit a házasság szent kötelé­ke üt itt nyélbe, élni csak élnek, ennyire futja, de élményre már nem, esti drágajátékterekre, moziban jó filmekre, vagy kávé­házban szép nővel büszkélkedve. Csak saját családjuk haszná­

58

lata ingyenes. így határolódik ki-ki a más nemétől, mit is a ter­mészet ily formán nyilván nem akarhatott. És így osztozik a természet vélünk, fogyasszuk termékeit, vica, s faljanak fel min­ket meg a gyárak és bankházak, verza. Kamatok szedik szálan­ként a hajunk szálát. Csak hogy a víz, az mit csinál, nem tudja senki. De hogy a vízzel mi mit csináltunk, egyből látszik, mi­helyt a cellulózüzem a kis patakba, mely csak pályáját futja, fut­ja, beleömlik. Vigye csak a patakocska mérgét máshova, ahol szeretik a haltetemeket. A nők fejüket struccszatyorba dugják, abban viszik a munkanélküli segélyt, piacra. Placcra szólítják őket az árleszállító piacok, igen, mindig van különleg ajánlat. Igen, különleg kínálat voltak ők is egykor, s jövedelmük alap­ján választottak férjet. Többre futja nekik, mint a munkaügyi hivatal hinné! Ülni a konyhaasztal mellett, sörözni és kártyázni: még egy eb se volna ily türelmes, kikötve úrüzlet elé árukkal, mik csúfonkodnak.

Semmi el nem vész, az állam azzal dolgozik, amit mi nem is lá­tunk. Hová lesz a pénzünk, ha végre nyakára hághatunk? M e­legség jár át kezet bankjegytől, érmék maroktól olvadnak, még­is ott a fájó válás. Idő, állj meg hó elsején, hadd nézegessük kis pénzmagunkat, magunkat, ahogy bűzölög és gőzölög, még egy cseppet, mielőtt számlánkra visszük, hadd növelje igényeinket, gyarapodgatván. A legszívesebben e forró, arany trágyában fin- ganánk szét magunkat. De semmi kifmgás, a nyugtalan szeretet már néz körülünk, hol lelhet valami különbet, mint mi vagyunk, nekünk. A sízést az itteniek, eredetileg úgy nőttek, mint érdes fu, eredendően (a stájerorsz.-i Mürrzzuschlag a világ leghíresebb símúzeumát micsodálja), csak látásból ismerték. Oly mélyre ha­jolna le a dermedt földre, hogy a nyomot se találják. Szüntelen mások húznak el mellettük, erdőn szarnak-hugyoznak.

59

Ló, zabolát, mit rángat e nő. Zavart ingeralsóneműben feszen- genek a Betétlap Hirdetés által odacsalizott idegenek, többnyi­re párban, hajdani pamlagok, ó. Nyomott kedélyű vihogás, nők, poharakon át, kályhaelőkéken, és kanjaik tagjai is előkéztek: de aztán nincs ily játék! Az urak oly szabadok, szeretik váltogatni a zsákzabot. Ügyesen állnak a nappaliasztalnál, dobják a napi lábakat vállukra, jobbról-balról, mert félrebaszva a megszokás aszna, majd hazatérve jöhet megint az édes otthon meghitt cse­réje. Ott ágyak állnak, szilárdak a lábak, így virulnak, fodrász­hoz a nők hetente vonulnak, így hasznosulnak. Csak úgy átabo- tába, kis gyürke hájba, bele a pámás garnitúrába, mint a lottó heti kettes-hármas, ájulat. A legintimebb fehérnemű a szféra, hadd legyen mindig más és más - ha már a nő csak szeretné, de nem adhatja - a hatás, ha ránk nyit, őrizzünk álom állomásnyit, várni, jön ugyanaz a másik.

A direktort szüntelen gerjeszti maga húsa, meg ahogy a sajtó pimaszul fújja. Szabadoskodik már, például, mint a kutyák, ne­je felé pisái, miután belőle s a ruhadarabokból kis dombot pol­col, lejtmenet esik jól. A kéjskála fölfele tárva, ennek nincs pontozóbírája. Itt ki-ki Richter sakálja! a férfi a nőt használja, smirglizi, sikálja, mint a papírt, mit előállít. A direktor dirigálja a ház gyötrelmét s gyönyörét, akármirét, egy-két-hár-négy-öt- hat-hét, farka guvad, görnyed elő a zacskóból, még mielőtt az ajtót blöki belöki. Még hentesmelegen hadd tömje szájába a nő, de hogy foga csikorog. Hiába, hogy vacsoravendégek gyújtanak agyában tökkolop gyertyát, ő csak a tökéről suttog felesége fü­lébe opálos semmiségeket, odasemmiségeccent. Durván benyúl az asztalterítő alatt, barázdáját szántja, fogja ekéjét láncra, von­ja padlón, szőnyegen, lássa üzletféli szem. A nő semmit sehogy

60

nem kerülhet, elő se, a kurta láncon. Nem kerülheti ki, hogy er­re gondoljon: a férje erős szava neki besavanyíthat, bősz szagá­hoz nem kell szimat. A direktor keze dekoltázson matat, közben nevet, töltöget. Ugyan kinek nem kell papír, és az elégedett ügy­fél király. Ki ne értené a tréfát?

Megy a nő, halad tovább. Egy ideig megy vele ez az idegen ku­tya, habozik, megharapja-e a lábát, hogy nincs rajta jó cipő. Fi­gyelmeztet az Alpesi Egylet, a hegyek közt a halál leshet. A nő kirúg a kutya felé. Várni őt ne, tőle se semmit. Házakban hama- rost gyúl a fény, történnek akkor igazak s jók, melegség a muf- fokban, kis kalapácsok suttyomban.

A völgy, teleszellemintve másodháztájozók óhajaival, kik az égnek gyermekei ugyan, de nem a személyzeti főnökeinek, egy­re szűkül, lapátoló exkavátor, szedné a nő lépteit. Lába lábal a halhatatlan lelkek, a jövedelemtelenekéi mellett, kik-mik, pá­pai rendeletre, évről évre szaporodnak, sokasodnak. Fiatalko­rúak apjuk futtyát, átkát s minden pereputtyát, fejszecsapások­ként űzi a végszó őket végtelen színeken és csűrökön csavargók. A gyár csókolja a földet, honnét igen mohón embereket szed. Ésszel kell bánnunk a szövetségi erdőkkel, szövetségi támoga­táslehetőkkel, tanuljuk ezt! Papír mindig is kell. Nézzék Önök: térkép nélkül nincs lépték, csak a szakadékba lépünk. Zavartan markolász a nő keze üres pongyolazsebet. Férje igenis mindegy­re foglalkozik a foglalkozás nélküliekkel, ez foglalkoztatja, higgyék el nekem, kéjjel-napalm.

A hegyi patak, mely itt, felső folyásán, még nem tanít vegyi anyagokat úszni, olykor csak emberürüléket, ott zöcsörél el

61

ágyán a nő mellett. A lejtők meredekebbek. Ott elöl, a kanyar túlján, összenő megint a megtört táj. Hidegül a szél. Mélyen maga fölé hajol az asszony. Férje ma kétszer is berugdosta, motort. Akkor végre ürült telepe, hát bőszen nekilódult, bokra- árka, vissza a gyárba. Ropog a talaj, de a föld óriásfogait csak összeszorítja. Ebben a magasságban alig enged már bármit is, nem a mást, csak morénagörgeteget. A nő rég nem érzi a lábát. Ez az út legföljebb valami kis fűrésztelephez vezethet, az meg rég nem üzemel. Ahol nincs mit enni, nincs mit fűrészelni. Ma­gunk vagyunk. Az út mentén az a kevés kan kálin és nő szirom, szebb időn, azonos, bár hasonló. Minden tetőn füst lendül. Tu­lajdonosok mind várják, nemsokára szárad könnyeik árja, kály­hán. Hulladék a budi mellett, eltaszított vödrök zománca, év­tizedeket kiszolgálva, megvillog tétlen-télen. Farakások, régi ládák, nyúlketrecek, belőlük sűrű vér csepeg. Öl az ember, de hát ölt róka és farkas, minden példaképe neki. Lopóznak ordas ravaszdik tyúkól környékén, ez nem önkény. De csak éj rendje. Sok háziállatnak menetrendje így, hogy megvész, s a gazdál­kodóra támad, emberére életének. Nézik egymást, egymásnak étkek, semmi vétek.

Nézőszögünkből vételezve, egész aprónak látjuk a nőt, útja vé­gén tünedezik. Mint az igen alant járó nap, ügyetlenül süllye- dezve a sziklafalakra. A gyerek szíve máshol dobog, és a spor­tért. Ez az emberfia, a nő fia tkp. gyáva, kitér járó művével a síkra pusztán, rég nem hallani őt aztán. Legkésőbb is most van az, hogy e nőnek vissza kéne fordulnia, ott előtte már csak a kereszten függ valaki - szenvedés, mi semmi szenvedést azóta nem ütött felül, cinkeletien grandezzával. A szép kilátás láttán nem is tudni, állj meg pillanat van, itt vesszek meg, vesszen

62

ennek fejében akár minden még eljöhető időm. Hm? Fényké­pek ezt gyakran sugallják, de aztán sugaras boldogság, hogy íme, élünk, látványokon legelészünk. Mert nincs az, hogy ezt a nekünk még kiálló időt mi beküldhetjük, érte reklámjutalom jár. Ennek ellenére minden csak indul, s nincs vége. De semmi­nek! Mennek az emberek a rétre, s legalább egy benyomás le­pényét vinnék haza lábon, fáradt lábon, nyomahagyotton. De még a gyerekek otthon, ők se akarnak mást, csak létezgetni, és ez ennyi: gyorsan fel a liftlejtőn, alighogy kiugranak a kocsi­ból. Ártatlan egyet lélegzünk, még egyet.

Ennek a nőnek a gyereke nem lát még át emerről amarra a fok­ra. Szülei gondolkodnak helyette, gombot fognak kéményseprő láttán, állná meg helyét minden másoknál jobban a vártán. Cup- posan még, de fél arccal, száját még mamihoz nyomja, hegedű- tehertől szabadult rég. Apja is könnyült ekképp. Apja, ki a szálló bárján úgy beszél neje testéről, mintha egylet gondolatát vetné föl, gyára szponzorálná, szoponzor, mondja (nejkép), igaz, ha­mar a körzeti ligába esnének ki. Emez apa szájából mindig szú­rós harcgáz szavak jönnek, könyvben ilyenek nem állnak. Hogy is lehetne élő embert például ronggyá olvasni, vagy még azt se, csak hogy ronggyá! Évszázak nem törpítik ezt az embert, telje felkél újra s újra. Jesszus: ez nem halasztható meg!

Ma reggel a nő még ott járt éber álmon mind a házon, férjére várjon, kapna szagot, lenyalja ott, de lég s legott. Tanácstalan járt. S most narancslé legyen grépfrútlé? Rút mozdulat, mancs mutat lekvárra. Várható, estig kell, hogy várja, akkor térhet csak meg e házba, hogy fejét a nejbe ágyazza. Naponta így aknázhat­ja technikáját, már sok éve ezt teszi, és az eredmény szívbéli,

63

hát nem? Találhatsz bármi telibe, férfiak már céltáblamellkas­sal születnek, bent, és atyáik küldik őket, gerjedjenek hegy túl- jára, menjenek mások rontására, ott a céltábla.

Súlyosan jeges a föld. Fáradt murva pröccsen a táblákról, hát itt ki mit kereshetett? Ily égaljon! A helység küldette fel a mur­vát, autókerekek ne törjenek, ha a talajt túrják. Embernek szánt utakon nincs zúzalékkő. A munkanélküliek naplopása az állam­kasszát lopja, a havat alig ronthatja. És eléri az a sorsát, ki bü­féhez botorkált, túl sokat markolt, bort ugyanígy kortyolt. A nő az útpadkának támasztja lábát. íme, itt a katalizálás törvénye uralkodik: ha pénzzel nem izéled, a környezet baszik ránk, becs­vágyó vándorokra. S még a vadonnak is pusztulnia kéne. Ab­lakot tárj, érzést várj! Akkor mutatja a nő meg, férfivilág mitől beteg.

Tehetetlenül kapál karjával Gerti jéglapon állva, magát kínálja. Repül körötte pongyolája. A légbe kap. Varjak rikoltanak. Tag­jait előre csapja e nő, mint aki vihart vetett, és nem érti a szelet, melyet anyák napján vagy szerve nedvén köré csapnak, mikor a férfiszáj az abrosz alatt megjelenik, lefölözendő. A nő mindig a föld srófjára jár, melyhez gyakran hasonlítják is, mert megnyí­lik, aztán elnyeli a férfitagot. Kicsit a havon elheverni? El nem hiszik, hány pár cipője otthon e nőnek! Ki unszolja mindig, ven­ne magának új meg új ruhákat?

Ember ennek az igazgatónak a szemében csak annyiban szá­mít, hogy felhasználható vagy felhasználóvá tehető ember. Ily jegyben szólnak állástalanjaival is e régiónak, gyártölteléknek tekintik őket, míg más tekintetben ők töltekeznének. A direktor

64

számára duplát érnek, ha hangszeren is tudnak, kórusra fogha­tók. Rettegés és harmonikareszkettetés! Az idő mindig kevés, de hát szóljon azért velünk a kor. Nyugvás nincs, mikor! Dalol örökkön a sztereoláda, hallgassa csak Ön, ha van türelme rája, de hegedűtlen a nótája! A szoba emelkedik, fénypászma kere­kedik, sport és szabadidő ára egekig, fel, fel, megy, és kit-kit a műtőben a lehetőségek határáig összefoltoznak.

5.

Dőlnek a szupermarketből az áruk, fogva tartják az embereket. Szombaton a férfi is legyen partner, vessen hálót; dalolásznak a halászok. Ezt az egyszerű köz-önösséget a férfi rég megtanul­ta. Némán toporog az aprójuk számoló, éhük leküzdő nők közt. Hogyan hozza létre két ember ez egységet, ha még a béke ér­dekében sem működnek az emberláncok? Kísérete van az asz- szonynak, cipelője a pakkoknak, szatyroknak, nincs tombolás, leszatyrozás, dohogás. így feszít a népek színe előtt az igazga­tó, helyet foglal el, ellenőriz, lássuk, mit is vásárolnak, bár itt bejárónője volna jó l a szerepben. Ő, itt, egy Isten, siet teremt­ményei között ottan, kik kevesebbek, mint gyermekek, és a kí­sértések alatt, melyek, mint tengerek, beomolnak. Belenéz más kosarába, idegen nyakkivágásba, hol makacs megfázások bron- hisztiznek, s még makacsabb kívánságok kendő alatt azt se bán­nák, ha ráfáznának. A házak gyakorta hidegek, nyirkosak, oly közel a patakhoz. Valahányszor a feleségét elnézi, ahogy a női kéz ügyetlenül jár halottságon, áttetszőén pakoltságon, ott a pult­ban, csekélyke tárt húsát, szép ruháját látja, borzalmas türel­metlenség fogja el, bízná belé maga élőhússúlyát végre; bim- bamját, melynek itt minden hamis mismás csak, semmi más, semmis, mint a papírcafat, a fűrészpor, kár cipelni, megkondít- tatná, dallama zengőn kongjon, nem ám üresen, az értő női ujjak seggreestési szortyán. Enyhén lakkozott körmei alatt nejének

67

látni akarja, hogy lesz farka kisemlőtlenből bősz ordas, hogy a nőben lelje odvát, horrah! Újra nyugtát dicsérve napját. Mű­ködjön ez nő megint a selyem ingben! Ne kelljen neki mindig fáradoznia, hogy dinnye melleit kiemelje, ínyes tenyerére te­relje. Egyszer ez a hostess már maga magát tálalja, ismétli, ne neki kelljen ismételten kihámoznia a pakolásból a nem is im­port gyümölcsöt. De hiába. A pénztárnál kicsit lemarad a férfi, tulajdona ásító ürességét méri, ahogy az áruk pacsiznak neki, ékesen pitiznek. A szupermárkus több alkalmazottja is táncol körötte, gyermekeiktől szabadította őket, hogy alkalmazta egyi­ket, a többieket meg elkényszerítette innen, vagy a szeszbe fú- lásra ítélte őket. Ennek az úrnak sose lesz túl nagy méret az idő!

A bev. szatyrok rendeltetésszerű használatban, nyiszesurrognak az előtéren át, mert az igazgató rugdossa mű anyaguk, maga előtt. Néha dühroham tör rá, akkor beletramplizik a kosztba, mennyezet fele csap szottya. Akkor a nőt is levágja az áruhalom aljába, kiteljesíti vele az összképet, szívhatja bűzét, nyalhatja péniszét, seggét. Gyakorlott mozdulatokkal kanyarítja elő csö- cseit a ruha alól, de röptében, s hiába, hogy már lottyadnak, fel­nyomja őket feszes bimbam ballonoknak. Tarkójánál fogva kapja el a nőt, fölébe hajol, mintha emelni akarná, majd be a szatyormélybe. Elhúznak a bútorok, mint zambéz díszlátogatók. Villámlás - hátul mennydörgés. Ruhák soka röppen, s vannak egymásban benn, na ja, jobban, mint egyéb csüggésük egymá­son. A lejtő, a kaptató már évek óta lelegelve. Rángva vonja ki a direktor dákóját, nem papírsúly. Mint nehéz időkhöz illik, ne­hezék. Ki-ki szívesen mutogatja, mit rejteget, hadd lássák a part­nerek, amit hallanak, színigaz, nem titkolnak semmit ők a szün­telen áradó újak s újabbak előtt. Felderítő tagjuk sakkfigura, fu­

68

tó, csak ez tér mindig vissza hozzájuk. A pénzről ugyanez nem mondható el. Holott szerelmetesebb, mint akit kettyintünk, s aki csettint, vágy patazaja, párzás szarvasa rég a kutyáké, kit érdekel. De a pénz az kell! Rángva, rikáccsal zajlik a termelés itt, őrölnek az isteni testmalmok, kricsasztolnak, őspici krics- mik, és a szerény magántulajdon, csak üdvétől súlyosulva, ma­gában beszélő tévé képözönéből kitámolyogva, elömlik, erecs- ke, kis erekcecske, bele az álom magánytavába, hol még nagyobb árubőség s termelés várja, vágya. És virul az ember ily álmok partján.

Teremtéstágan, világtártan hever a nő a padlón, ragacsos enni­való terül rá, rétegre réteg, valló: effektusról, effektusok fokozó­dó tusájáról. Farktusáját férje maga vívja, rajta. Infarkalanti, bukik ki magából már a direktor, direkt a szoba bútorozvány- űrjébe. Csak saját teste méltó hozzá, úgy, ahogy, hallható kí­vánság szerint, kis túlzással, mennydögönyéje, sporttúrással, visszhangosan. Békacombreklám, oldalvást lábával a nő szö­gellhet, férne a férje egyre beljebb, be, be a fő-fő tabulát bírná, rázza, érje a rögtönítélő széket, az igazság telepillanatát. S ez megvan, telemocskolták-szarták a nőt nagy erők, víziló víziók, így mehet a nő fürdőszobába, szivacsért, hogy tisztogasson, mert a férje, nemi szervének ádáz ősellensége, megint minden likán mindent megeresztett. S jobb keze mutatóujját most a nő segge likába vájja, az asszony bőnyegrengésű mellekkel négy- kézlábazik felette, takarít így, sikál, haja a szemébe, veríték a homlokára, nyaka tövén idegen nyál, előtte, alatta a gyilkos bál­na, hosszú, sápadt, de ott a teste, s eljön az este, és emez állat akkor nekiállhat megint, okkal, azzal a korbács farokkal.

69

Hazaautózva a szupiból, ott szokták jól kinémáskodni magukat. Némelyek, lóerőpróba, előzik őket, engesztelhetetlen jegyződ­nek. Az út mentén a tej tartályok, bennük az atomi mű, várják, legyenek egészséggé kis adagokban. A mezőgazda szövetkezések egymást konkurvenciaharc okán űzik sebesen táj hegyén-völ- gyén-fokán, de meg hogy a kisparasztok, a legkisebb termelők, kik nem túl sokat produkálnak, de vérük-tejük kiszívni se lehet végképp, ne sokat lássák s molesztálják őket. A nő beburkoló­zik nagy némaságba. Aztán, hogy férjét alázza, nem tud eleget nevetni, micsoda pedáns pátriárka ez az ő nagy embere, agyá­nak rémszelleme, hogy a pénztárosnő körmére néz, be ne csap­ja őket. Holott, mint annyi munkanélküli felesége, nem is hi­bázhatna. A direktor titkon mellé lopakszik, s a pénztárosnő kénytelen mindent még egyszer beütni, nehogy egy tétellel töb­bet számoljon. Csaknem olyan ez, mint gyárában, csak az em­berek kisebbek, női ruhában jámak-kelnek, ilyenekből néznek ki, igen, mert a családi kötelékek zubbonya kényszer nekik, nem is vitás. Aztán, ahogy szárnyra kapnak, gyerekeket köp ki tes­tük, ezeknek szemébe vagdos már az apai villám akkor. A vá­sárlómániában tébolyult vad hordaegységek elkavarognak a még bűvölt polctúrók mellett, hogy hamar aztán visszatűnjenek sír­jaikba. Sziklatüremlések e fejek az extraajánlatoknál. Ajándék itt nincs, inkább a papírgyárban kapott bérüktől könnyűinek. Elborzadva torpannak a Fő Fő láttán, őt nem várták volna e vár­tán. Sőt, álmukba se gondoltak volna rá. Gyakran lepnek meg minket emberek, ajtóknál, nem számítottunk rájuk se aztán! Mégis mi leszünk felelősek, táplálóik. Kis sós pálcikák, tészta- halacskák, burgonyaszirmok: ennyi, amivel szegénységünkben szolgálhatunk.

70

Polcsorok szakadéka zárul messzebb, emberfürtök oszlanak meg, csusszannak a végső vevőóhajok, mint reggeltől agyon­izzadott ingek vállpántjai. Nővérek, anyák, leányok. És a szent direktori pár ismét, örökismétlődve, csörtet a nemi fegyintézde mélye felé, hol megváltásért a világ minden vinnyogására nagy mód van. De a csappantyús hasítékon, lukakon csak borzadá- lyos, langy börtönkoszt csorran be a cellába, kinyújtott kezekre. A nemiség, szakasztott, mint a természet, nincs meg függövé- nye nélkül, termékek kis függövénycsapata s produkciójuk: élv­velejáró. Élvelő művirágaik a textilipar s a kozmetikabrancs megannyi csúcsterméke így. Igen, és a nemiség talán az ember­nek természete, úgy értem, embernek természete abban áll, hogy nemiség dolgán koslasson, míg végül úgy egészében s határai közt tekintve, e faltörő koslató ugyanoly fontos lesz maga, mint mi dolgán koslata. Önt egy hasonlat meggyőzheti: az, mit esz, az ember ez. Mígnem a munka szennyes halomba, olvadt hó­emberbe nem szottyasztja. Mígnem aztán, eredete folytán s fogytán, az utolsó lik, hol ő még lehetne dugvány, az sincs töb­bé. Igen, az ember, mígnem végre kihallgatják, igazságát tudtá­ra adják... Hallgasson Ön rám ekképpen: mind e méltatlanság népe addig fontos csak és vendégszerető, míg egyetlen nap, egy­bekelésüké el nem telik. Aztán már, mondjuk, egy év múlva, ott jön már a végrehajtás, lakberendezésért, gépkocsiért. Van­nak csoportos szavatolások, ha a részletek nem fizetése forog fenn, jönnek a behajtások a családon. Még hempergő fekhelyü­ket is kirángatják alóluk. Ezek aztán mosolyognak az idegen­re, ha vályúhoz, abrakolni viszi őket s engedi. Pár szál széna, szalma, hálni és zabálni. Míg tovább nem kénytelenek. Mi vi­szont napra nap csak ugyanott ébredünk, felkelünk, hajnalok hajnalán, idegenek nagy messziségben, és csak kicsiny utcánk a horizont, hol már sokak vágya a nejünkre ront, s nem is csak

71

vágya. És az asszony: tüze fakadjon! De ezek csak holt tűzfész­kek, melyekre az alkony árnya hajnalban hull már, ahogy nyo­mom manzárdi ágyból, hol a bömbölde gyerekre kell vigyáz­nia, azonnal a gyárnak gyomrába kúszik. De hát menjen haza, ha ezt itt unja! Nem irigylik Önt, szépsége se nyűgöz le senkit két percig se rég, pasija puha léptekkel lép olajra, kocsijáéra akár, mely ott áll, látja Ön, napragyogásban, rajta harmat, de Ön nem harmatos, nem ragyog, pl. a haja!

A gyár. Ó, képzetleneket hogy dobál, kik is áramlanak persze kimeríthetetlen rezervoárokból. Ahogy ott a fogyhatatlan lárma minden sztereoerősítőt túlharsog! Ez az embernek háza, vagyis háza a direktornak, parcelláján, tévedhetetlenül megmarad ne­künk, frissülünk tőle, ha kólaautomatáját használtuk! Sátor fény­ből s mindmegannyi élőlényből, melyben papírt gyártanak. Keményen harcol a konkurvencia emez őrállás ellen is, hát az alkalmazottakat még keményebben kell fogni, stílszerűen vé­kony deszka, kerítéssé kell gyalulni. A konszern, mely egy szom­szédos szövetségi államból birtokolja a gyárat, hatalmasabb, meg jövedelmezőbb ütőér mellett is élvez előnyöket, vérfor­galom, utolsó vérig, de mindent nekem. A fák anyagát a felis- merhetetlenségig aprítják, így kerül ez a cellulózüzembe, onnét a cellulóz a papírgyárba, ahol a felismerhetetlenül aprót aztán feldolgozzák, így hallottam legalább, vagy legalább csak hallot­tam, s elégedettségemre vagyok oly szabad, hogy máskülönben csak magam rikkantását akarjam a napfényes erdőn megvissz­hangozva hallani. A felelőtlenek hada, melybe én is tartozom, kik a klozeton újságot olvasnak, bizony, hurcolja a fákat, el az erdőből, hogy magának papírt szerezzen: papírból ehessen, így maga telepedjen vissza a hiányzó fák helyébe. Isznak így ezek az emberek éj idején, is, gondjaik is vannak. Ha bármi viszály

72

támad, a tömeg maga, a fuvalkodott-elvakult zúduljon éjmé­lyekre, rontón.

Erdőbe ért a gyár, de rég másik ország után kiált, hogy jobb haszonnal produkálna. Mennyei plakátok az ágazásoknál, em­berekben keltik ág-bog kedvüket, már mennek is játékvonat- síneken. Állítva a váltók, de a direktor úr kezében készpénz, közpénz, s hiába fogja Fentebb Kéz, pénznyelő ő. Kifürkész­hetetlen a tulajdonosok politikája, kik csinálják, senki se tudja. Hogy kik ezek. Hajnali ötkor a kormánynál elszunnyad az em­ber, ha száz kilométerről jön a gyárba, ott van még egy utolsó szent piros lámpa, hogyan játszik vele, elnézi, ott végzi, mert nem vette le lábát a gázról, s álma máshol járt, szombat esti láz­ból nem lehetett elege. A kép emyének élvét, ahogy szuszogva, hortyogva, táplálkozva általa éveken át nézték, nem látják töb­bé soha, nem, az ilyenek.

Ezért van, hogy nejüket még egyszer megnyomkodják, jó du­dát, ne hallják jövő hó elsejéig az ítéleti trombitát. Ez olyan hely itt, hogy semmi mendemonda nem csitul, ítélet marad fog­lalatul, s kiket a bankok elhagytak, barázdában billeghetnek, minden morzsát fölszedhetnek. És mögöttük ott az asszony, hogy hátépét fakasszon, belőlük aztán soha többé, holott a pénz a gyereknek könyvvé lenne, iskolai füzetekké. Mind függnek az igazgatótól, ki nagy gyerek, kedve vígan kóbor, de ha aztán odacsap, szárazon semmi nem marad, vitorlából szél kiszalad, mint a pinty, s ott vagyunk, egy hajóban megint, egy híjában, egy héjban, mely kiperget minket, szélbe szór, nincs ránk te­kintet, mi hallgattunk szirénszóra, nincs többé szirénás óra, mi­re telik, kenyérre se, sóra se. Haragban is feledve, mi, csak gyo­morfekélyünk örvend, energikusan lőjük a bakot.

6.

Ott lobog, kapkodva, emlékeiből a kijárást nem találva, ott e nő az önk. tűzoltóegylet régi spricniházának kerítése mentén. Sza­bad, szaladhat, nincs pórázon. A mocskos kötőfék rég nincs raj­ta. Azt se hallja már, a meghitt szerszám mindenféle csörgő- zörgő, kalimpáló zabolazaját. Szótlan nyaldossa magát - mint szikrák. így, hogy szabadalmas férjét s konfídélis társaságát, urát, kivel lótolvaj ölni is lehetne, s aki egyre s egyre nő még, nemtörődöm tiporva lábköze vetette lángtengerben, őt, meg sza­badalmas gyermekének hegedűtanárát s társaságát messze hagy­va, megy, csak bömbölésszenek s nyenyerésszenek. Előtte csak a hegy hideg viharszele; a tér erezete pár keskeny, erdőbe ve­zető ösvény. Alkonyul. Celláikban mind véreznek a háziasszo­nyok, agyukból és nemükből, melynek ők leányai. Amit kertjük­be növesztettek, ápolhatják, éltethetik, két karjukkal, melyeket már így is földig lehúznak ólomremények.

Völgyvágat jégcsatornája felé botorkál a nő, ügyetlenül buk- dosva halad a fagyott lapokon, tömbökön. Itt- ott, nyitott istál­lóajtók állatokat csupálnak elő, más semmi. Az állatok valaga, lüktető iszapkráter mind, feléje fordul. S a paraszt nem is siet éppen, hogy hátsójukat leganézza. Gazdagabb vidékeken a tö­megistállókban az ilyen ürítésért a tehéntréner, a szerkentyűs iga villanyáramütésekkel felel nekik. Kunyhók mellett nyomo-

75

rúságos farakások, falat támasztva. A legkevesebb, amit itt em­berről s állatról elmondhatunk: a hó mindnek puha takaró. S még mindig akadnak növények, makacsul törnek a fényre, gyatrán zöldellnek, szárba szöknek. Jegesült ágak játszanak a vízzel. Hogy ki-mi épp itt kössön ki, hol még a visszhang is megtörik, ezen a jéggé préselt parton! A természettel együtt já r nagysága, semmi nála kisebbet nem tudnánk így tetszőn fogadni, bizony fel nem piszkálhatnánk a magunk tetszenivágyását sem, hogy dim dlit vagy vadászgúnyát vásároljunk. Mint járművek távoli földhöz, úgy közelítünk mi, csillagzatokként, mind e táj neto­vábbjához. Egyszerűen hogy is bírnánk veszteg otthon, kínálko­zik nekünk egy vendégfogadó, hadd legyen léptünknek támasz, a természetnek némi korlát, így emitt egy szelíd őzeknek szánt karám, ott egy erdőtanösvény. És újra kiismerjük magunkat. Sziklakő vadul le nem vet, minket inkább vonz látványával a part, hol tejkartonok, konzervdóznik vetése sokasodik, határo­kat ismerünk meg, miket a természet szab fogyasztásunknak. Mindent napfényre hoz a tavasz. Az égen a fakó éltetőtest, a föl­dön alig pár faj. A levegő igen száraz. A nő lélegzetét fagy zör- renti szinte, száját rózsaszín nejlonslafrokja védené. Elvben az élet tárva-nyitva ki-ki előtt.

Hangokat présel ki belőle a szél. Valami önkéntelen, nem túl vad kiáltás szakad ki torkán, süket hang a tüdőből. Oly tehetet­len ő, akár a gyermeki szántó, melynek rögei közül hangokat püfölnek, hanem már meg is szokta, ily talaj. Ő a kedves gyer­mekét nem védheti az apa ellenében, mert végső soron az apa töltötte ki a rendelőszelvényt minden oly extrákra, mint zene s turizmus. Most ez már e nő mögött van mind. Vijjogva veti magát most a fiacskája talán, hanyatt fordított műanyag katica­

76

bogár, abban a műanyag ródlihéjban, melyben tessék, gőzölgőn tálalva van, veti magát völgynek, éjnek. Hamar mind otthon esz­nek már, szívük mélyén a nap minden ijedelme, szánkázás sok veszedelme, amit aztán nagy kiáltozva lebabáznak a padlón. A végén még nyirkosán tapadnak a héjdarabok a gyerek fülé­hez. A kis szaros! Hogy a gyerekek helytálljanak, csak mint az idő, teljenek, azért az anyák felelősek, tömniök kell őket, kis képmásukat, vagy apjukét épp, eligazítani őket, mit s hogyan. És az apa akarata vasbotjával lökdösi ki a fiút mind a pályára, hadd legyen így ki-ki a kormánytalanok ura.

Öklével a nő a korlátot üti céltalan. Rég mögötte már az utolsó viskó is. Gőgicsélés szólt róla tisztán, mily szép is lakozni, ha a körülmények alakítanak valakit. Tágra tárult szemmel kell a nőnek mindegyre más utakon járni. Mindig is hajtotta erő a la­kástubusból ki a szabadba, ki. Már többször nekirugaszkodott így, s párszor összezavarodva a csendőrőrsön kötött ki. Ott hi­vatalnokok karöltve támogatták, csak pihenne; aki a kocsmában túlság elidőzik, szegény ember, azzal bizony másképp bánnak. Most viszont Gerti még egyre az elemek közegén van, s ezek hamarost a csillagok alatt lesznek. A gyerek, kit hátrahagy így majd, momentán fennbömbölve veti magát a többiek szánnyo­mába, maga utazószelébe. A sejtő hagyja csak, száguldjon őkel- me, útját dehogy keresztezik. De az anya sarji akarattól űzve, jár völgyről völgyre, hogy a gyereknek valamit csak vásárolna. Most olyan ő, akár ha álomban. Messze jár. A falusiak simo­gatják képét az üveg túlján, keresik vele a találkozást, vetne egy jó szót csak a perselynyílásba. Kisgyerekek számára rendsze­resített Orff-tanfolyama, mely elől a kicsik oly készen zihálva futnának, biztosítja az apák helyét a gyárban. A gyerek a zálog.

77

És ráznak és püfölnek és fújnak csörgős dobot, cintányért, pán­sípot, és mi végre? Mivel hogy a jó fedélatya és üzeme (e haj- lékocska) csaliként hajította s hajlította őket a dolgok edényébe. Olykor az igazgató is odalátogat, ölébe vesz kislányokat, játszik szoknyaszegélykékkel, tündi-bündi tea-babaruhákkal, melyek­nek vízmélyein gázolni még nem merészelne. De minden az ő keze nyomát viseli, a gyerekek így játszanak hangszerek lég­gyökereivel, és köztük, alattuk, ahol a testek nyílnak, halkan, alvajárón szinte, kilép a tisztásra egy borzasztó ujj, egy farkas. Egy óra még, hogy a gyerekeket ismét az anyai lélegzet biztos fogsága védje. Engedjétek hozzám a kisdedeket, hadd fogyaszt­hassa vacsoráját a család békés hangulatban egy ilyen napvi­lágos utat járva, mit még rendesen bugyuta klasszikus lemezek is bakelitéjtündököltetnek. És a tanító néni haladékot kap, mi­helyt a gyerekek megtöltik a szobát, ő maga nagy csöndben ül fülkéjében, miközben az állomásfőnök az üveg mögött néma ajkakat mozgat, míg csak e nő vonata neki nem lódul.

Az igazgató helyesel mindent, amit neje tesz, és a nő tűri a kész­séges húspalánta terpeszkedését egészségében. A férfi csaknem csodálkozni látszik, színhumon-trágyázója a nő likában, mely­ben bízhatás van, újra meg újra így eltűnik, s csakígy placs- csantja egyre rakományát a hölgy fedélzetére. Riadtan hajt ki zongorajáték olykor a blúza ujjából, fonnyad el aztán. A gyere­kek mit sem értenek, az van csak, hogy a hasukat, meg a comb­juk tövét, ahogy izegnek-mozognak ottan, cirógatják. Ezek a zenei antitalentumok idegen nyelveket sem ismernek. Szemük unott sarkából nézegetnek ki a szabadba, ahol zavartalanul for­dulhatnának oldalt. Az igazgató a mennyei kórustól jön, hol az apák epekedve zengedeznek, s ő, mennydörgő isten, ujja hegyén

78

tartja az eperszemeket, ami nekik hideg és kemény kőbölcső­jükben termett.

Fehérizzásig vadítja a férfit, s hogy majd szétszáll, igen, ez a pici kiugró, mely már a gyerekeken is ott van, s amelyet ő, hogy cicerélné, két ujjal, huh, a nő húsából kipecérel. Az, hogy a nő egyszerűen ott van, neki még nem elég. Neki a nőben egész egy­szerűen széjjel kell terpeszkedni, fel a lábakkal magasra, neki ott, hol középinalegjóbb, kell bizony puncérolnia. Nincs-e az is, hogy kicsit azért maga elbújna, rejtekezve pihenne? Olykor, remegve még súlyos bőrszámyának billentyűhangjaitól, elné­zést kér, csaknem zavartan tekint e szelíd állatra, melyre nem és nem bírja rányomni magamagva bélyegét, holott bőrének minden négyzetmilliméterét rég megannyiszor elnyelte, megint kiköpte. Idáig jutunk, hogy tisztünk szerinti tisztességes házas­társi kötelességteljesítésünkért produktív szégyen tör ránk!

Előfordul, hogy némelyek, mert már csaknem leszállt az éj, kis járgányukkal még faluról falura járnak, és a sztereó hasbeszélő tojáskái a fülükbe folyatják, simulékonyan, a zenét. Egy ilyen, kocsijában vendég vezető megáll a nő mellett. Spriccel a kere­kek alól. Az erdészút durva murvája. A legtöbb férfiember a kocsija életrajzát jobban ismeri, mint nejéét. Micsoda, Önnél ez fordítva van? Magamagát Ön u. oly jól ismeri, mint az egyszerű személyt, ki Önt naponta teljeskörűleg megújítja? Eletnyúzó- ként régi gumijait elteszi láb alól? Hát érezze boldognak is magát!

Mind, akik úgy tervezik, hogy végigisszák az éjszakát, kérem, álljanak fel, menjenek amarra az oldalra! Marad a hely itt nekik, akik magát az éjszakát kívánják kiinni mindegészen egy másik

79

ember iránt érzett vonzalommal egyetemben. Az éjszakát, mely csak azért mélyült, hogy mind e szeszkazánokat felfogja: az if­júságot, mely képes folyóiratainak pólyájából rúgkapál kifele és bömböl. Most végre ezt az üvegedényt, melyből a pálinka csepeg, s amelyben körteként nőtt fel, szétvetheti, és kézfejét a diszkókban és az acél hídkorlátarcokat kirajzoltathatja. így megy a világ. Jön egyenest belénk. Fiatal munkanélküliek ódz­kodnak a szabadbamenéstől. Félénken kínoznak kisállatokat, melyek hatalmukba kerültek, csendes istállókban. Nem kelle­nek a javítóműhelyekben, se a járási székhely csillogó-villogó fodrászszalonjaiban. A papírgyár is úgy tesz, aluszik, kímélni akarja magát a szociális ollótól (sajtot a hollótól), ha a falusi legények aztán alkalmi kis számyacskákkal, fejük behúzva, ne- kirobajlanak, mert hogy ők is, mint sokan mások már, a papír­masszában katyvaszolnának. Ehelyett aztán marad a pohár fe­neke, mély nézések. Már munkanapon is ünneplőben járnak. Akinek csak egy kis gazdasága is van odahaza, irány haza, re­pül a gyárból, otthon a feleségénél legyen cirkuszigazgató. De komolyan, az ilyen akkor önállóan el tudja látni magát produk­tumából. Isteni bőségszaru! Aki maga vág jószágot, annak a szíve nem doboghat kizárólag a gyárért, így a személyzeti főnök. Vagy vagy. A gyerekek betegszenek. Apák felakasztják magu­kat. Pénz nem enyhíti hiányukat.

Akkor hát ez az utazóvendég, kit kocsija így személyesen hív meg, a fagyos úton közvetlenül a nő mellett haladna el. Bármily ifjú emez úr, már tanulmányok vannak mögötte - jogból - , és a kézügyesség iskoláját is kilábalta. De még a szülei is, kiket nem kell segítenie, szép szerén vannak, másmilyen nem is le­hetne az út, mit a magasabb beosztású hivatalnok megtett addig, hogy ott legyen testhezálló, testálódó, áldott helyén az Osztr.

80

Néppárt választási plakátján. Ez az út oly hosszú, mint a mienk az ajtótól a radiátorig és a napilapig, mi is nekünk e közepes be­vételű osztálybiztonság jegyében oly plusz kényelem. A szülők­nek van itt egy kis hétvégi háza, minden nagyobb nehézség nél­kül vették építési takarékszerződéseik jóvoltából. Szolgálja a ház a nyugalmat, a sportot, meg sport előtti s utáni pihenést. Ez a fiatalember, épp ellenkezőleg, egy exkluzív bajtársi egylet tag­ja, hol a nemesség felnyitja, majd újra visszatapasztja a polgár­szemet. Amit ez a bajtárs megtenni nem bír, említésre a bécsi ifjúság Bajtársi Éltomász Lapjában nem is érdemes. Kötődése nem átütő bizonyítéka, milyen is ő, de ami nem üt, nem is évül: évődik. Szívtelenül esnek egymásnak a kicsik, de a nagyok fé­nye ragyog, ennek árnyában, huss, erőtelj megjelennek, mások kezére, fejére lépnek. Tárják akkor beleiket, és a szél, mely elő­tör, kész erőtér, duzzadnak szárnyvitorláik. Érkezésük sosem látszik, de ott vannak aztán máris a kormányban, a parlament­ben. A mezőgazdasági termékek is derekül állnak a polcon, mígnem, de már csak a gyomorban, méreggé válnak.

Az asszony kénytelen megállni. Havazik éjt-nap. Fáj a hegyi leve­gő is. A fák közein beeső sugarak, íme, eltűntek. A fiatalember oly erősen fékez, hogy pár könyv, mely rég lázad úgyis ellene, előrebukik, rá. Az első ülés előtti térbe rendeződnek. A nő oldal­vást pillant, kocsiablakon át egy arcba, fejet lát, elkapja épp csak tekintetével, ám ez a fej tegnap, mint reménytelenségek díja, ha a talaj a láb alatt ég pl., igen kapatos lett. Futólag ismerik egy­mást, látásból csak, egymással sosem időztek. A diák említ pár becses nevet, ezeket a nőnek ismernie kell, na nyilván. A ma­gasok köröskörül hósipkában fehérlenek, mélyekig ér a sipka, hol a völgy ölén a vágyak egy-egy új sífelszerelés iránt az em­berszívben kovácsolódnak.

81

Adj, hogy kapj: az igazgató vár irodáján, és most hiába kopog­tatnánk nála. A parasztlegények mennek hozzá, apjuk klopfolá- sa, barmok csócsálása után, s az ipar előbércsoportjába várnák felvételüket. És csakhamar jön a lendület, hangoskodva ujjong­nak a nők láttán, kik pirosnál körmük lakkozzák a kocsiban unottan. Kis vendégeink ma ők terített asztalnál, hadd lássák, mily kényszerekkel já r a szociális kötelem, csak a felvétele is már. Helyükről nem látják a terüljasztalfától a szociálterhek er­dejét, bőmadrágülepükre lezöttyennének, de felkiáltanak nyom­ban, mert valaki ott kuporog már, képviselőjük, a választott, és életnedvkoncentrátumukat frissen inná a dózniból. Föld fiai, így mutatkoznak, azok ők, teremtve szeretni és szenvedni, ennyi. De egy év múltán dicséret ajkukról már csak a sebességnek szól, mikor a hajuk letapad, mopeden száguldj anak bár, vagy használt Volkswagennel. És párhuzamost a folyó, vakmerész, fut, szó nélkül fogadja őket.

Olyan fáradt ez a nő, hogy úgy még elfogadható alakjával egye­temben, mit férje többnyire elfed, bukna előre. A világ szeme mindig rajta, ha csak lépést is tesz. Ő, ugye, mind az alá, ami az övé, s amik a legfinomabban lágyító mosószerekbe vannak, bele, de örökké, habozás nélkül el van temetve. Határtalanul ala­csony a láthatár. Akkor özönlenek a buzgó falusiak, hozzák bá­tor kutyáikat, ezer mindenféle beszéddel, hogy és mint tesz, mije van és mi ő maga, ismét kihantolják. Milyen is, külszínre-csín- re, alig is bárki a mondhatója, de hogy mit hord, hát ennek dics­himnuszát a vasárnapi misén ha hallaná a világ! Ezer kis hang és kis láng, mely égig verdes az árnyékok műhelyéből, hol a napilapok mind az embereket előkészítették így, és agyagból meg is formázták hozzá. Az igazgató gondja az árukosár, ka­

82

kas ő e tyúkok fészkén. A falu női: csak köret az ilyesmi a fér­fihúshoz, nem, dehogy irigységem szól. És a férfiak buknak, porló széna, a számítógépes kimutatásokra, ahol sorsuk, mind együtt a túlórákkal, mik kellenek, hogy az élet szebb húrjain is játszogatni lehessen, meg van írva. Nincs idő munka után a gye­rekekkel bolondozni. Az újságok mint szélkakasok, forognak, énekekkel ju t levegő a papírgyári alkalamajkás alkalmazottdal­nokoknak. Mit tudom én, az iskolában még mind jók voltak. Ezt most felejteniök kell, ha később üresedések lesznek ők a kisiparban, kereskedelemben, nagyiparban, vagy fekete lyukak a sportvetélkedők vetélőjén. Világiíjúsági Játékok, ez volt osz­tályrészük, de mire értik, mi van, hogy van, késő, már csak a házuk előtti enyhe lejtőn csúsznak lefelé egyre, onnét vezet je ­ges út a trafikig, megtudni, ott ki nyert, ki nem. Ezt mind meg­nézik a tévén, s vágyuk is, hogy ily pompás befőtt legyen a do­log, együtt. A sport nekik a fő-fő szentség, amelyet még megkö­tött kezükkel elérnek. Hasonló a vonat étkezőkocsijához, nem feltétlenül szükséges, de a haszontalant a kellemetlennel jól ad­ja együtt. És jutunk is valahova.

A sötétségből a direktor nejének ebbe a kocsiba kell most be- szállnia, hogy össze ne fázzon. Semmi nem kötelezi, de az se jó, ha távolságot tart, ahogy nők, nyálkás költelék, szívesen visel­kednek, ha pl., családjuknak tálalják az ételt, aztán panaszkodá­sukkal meg is keserítik. A férfit egész nap a kedves képe élteti, s akkor ez asszony este csak nyavalygás és lamenta. Az ilyen nők páholyhelyről, ablakuk virág-levél tüskevédvárából szem­lélik a kinti húrt, mit mások túlfeszítenek, maguk ernyedten la­zítanak sajátjukon. Ünnephez öltöznek, három napra megfőznek előre, utána, ki a házból, lehemperedni, ki mint veti, álomnak a folyómederágy jön, vagy a víztárló.

83

A diáknak feltűnik az asszony házicipője. Segíteni, ez mester­sége. Ez a nő ama papucshősnők papírtalpán áll, kik is órák hosszat tűrik, keringjen bennük a táp, mit családjuk megvetően ellök. Kortyint most egyet az üveg zsebkiadásából, mit orra alá tartanak. Ő, a falusi asszonyok és mi is mind: állunk, arccal, mely csepeg s harmatozik, tűzhely felé fordulva, a kanalakat számoljuk, mik elvesztegetőink, na tessék. Valamit a nő a fiatal­embernek odasuttog, jónak mondja, hiszen az ifjú úr már m a­ga is gyakran esett a kapcsolattörzsasztal, a jogkötelmi asztal alá részegen. S máris a nő jelenébe kötődik. Rövidül az út, ahogy az álmos hölgyfej a vezetői vállra dől. A kocsi kerekei csikor- dulnak, haladnának. Állat áll fel, hallotta, mi tét adódott, és a fiatalember is kész, hogy e nő elhagyott burkában valami apró­pénzt kutasson. Végre van valami, ami más, ami új, ami illetlen, ami váratlan, amire később rá lehet teríteni beszélgetések sápa­tagnak rémlő kabátját, s mégis. A Kapcsolati Bajtársak rég be­szerezték első ellenségeiket, zsákmányul méghozzá, s irhájuk, mit hajdan szerető anyuka ápolt, maguk panyókájára vették. Most az ember végre a láncuk türelmetlen rázó saját kívánkozá- soknak is vethet valami ehetőt, falják a másból hasított koncot. Hadd legyenek nagyok s erősek, hadd táncolják körül őket egy­szer majd a főnöki szintek óceánjának nagy halai. Igen, a ter­mészet komolyan veszi a dolgot, és mi örömmel béklyózzuk, lelnénk módot, hogy akaratával szembeszegülve is valamire ju t­nánk. Hiába tombol az elem, mi már beszálltunk!

7.

Járásszerte járja ez, a deprimált emberek, víz árja, hullámlanak uralkodójuk lépesein s ékes épületességtoldalékain a ki-tudja- mélybe. Túl a célon nem lőnek, szelídbundások. A rádió, a haj­nali nagyhang, hogy ébresztő. S alóluk már cibálják is ki a sze­relem meleg altalaját, az átizzadt vásznat. Tapizzák hát asszo­nyaikat, bemocskolva még akkor a boldogságos mindenit. Idő fú szelíden. Az emberek vonulódíjba nyugszanak, mielőtt nyug­díjba vonulnának. Míg végre ki nem lesznek fizetve, kielégül, vég, amit egész életükben, hunyt szemmel, magukénak tudtak, velük is a munka, melyben, kiderül, szívességből voltak csak vendégek, közben asszonyaik szüntelen használattal csiklandoz­ták ki a dolgok valami életét cselesen, legalább. Hát csak a nők vannak tényleg otthon. A férfiak botladoznak az éji bozótban, felszökkennek táncpódiumokra. A papírgyár. Kiköpi az embe­reket újra, miután éveken át kiköpötten hasznosak voltak, egyéb se. Hanem először felmennek a felső emeletre, elhozzák papír­jaikat.

Az igazgatóné ott van közöttük, csendes fehér ember e tömeg­ben. Őt még egy jó sült se vidítja, mint azért magunkfélét az szokta, továbbélésre. A kicsiket hozzá dédelgetik, tanuljanak tapsolni, pergament paskolni. Mígnem a tápos zene hápogása el nem hallgat, megszólal helyette a gyársziréna üvöltve hegyen

85

át, völgyön át. Az apák kora hajnalt álmosan beleirányítják csor- gókútesöveiket a kagylómedencébe, már csak azt, már csak ilyenbe; már keservesebben ébrednek a tanoncok, kikbe zene lapátolódik, alig hogy a vekker. Félpucér testek jelennek meg a vadonat csempézett fürdőszoba tükrében, villannak a béklyók, kis kakasok bukkannak, kukorék, a sliccekből, és levezetődnek híven, egy hugyot ér. Ez a toalett tán az Ön igaz tükre. Hát így is kezelje, ahogy elvárná, Önt.

Az igazgatóné előtt leparkolt egy kocsi. Állat néz ki magából, aztán szökken, be az erdőbe, lenne nyugalma. Nyáron persze ott is az élet súlyos terhű folyományai érik egymást, ahogy az em­ber szeri, száma a természetbe megy ki, könnyebbedni. A kocsi­ban meleg van, az ég mintha megint alacsonyabbra ereszked­ne. Az idő vonszolódik és vás, támad vonzódás. Az erdőben megvalósítják magukat az őzek, kiknek még rosszabb a sora, mint nekünk, télen. A műszerfalnak sír neki a nő, a kesztyűtar­tóban keresgélne papír zsebkendőt, könnyeit letapogatni. A ko­csi kirúg, kérdések berúgódnak, vad adományok, vadorzófélben. Mindjárt erre a nő feltépi az ajtót, zúdul ki, neki az erdőnek. Ér­zelmei egy ízig kitöltik, és így túl is kell csapnia magán, ahogy az ösztön csordul túl, h a jó i be nem kasztlizták az örökmozgó távnézőprogramládába. így áll ez a könyvekben, melyekből ké­szen csócsált fénycsóvát vethetünk valónkra, mert oly egyediek vagyunk, hogy ez meg is éri. Mintha szúnyogok rajzanának itt, meg valami más döbbent fajta raj, kapkod a nő a levegőbe, de a taraj lent van, az egy gyökér, melyben megbotlik, e botlás len­díti tovább, fel, arcod a fírmamentumot kutassa, ne a hófimiszt tapassza, így tűnik el az erdő sötétebbjén. Nem, ott rohan ni, elöl! Hupázik ágak fekete földi fürtjein. Hamar aztán önként­

86

jéből visszatér megint, beszáll, ki akart szállni, csatolódik, gurt- ni a Gertin. Elengedi magát, de így magában felnövekszik, ma­ga szolgálatára áll. Érzéseit hallja dübörgőn, közeledő expressz­vonat, teste megállóhelyein és álom ásatagain átrohan. Őt már a léghuzat, mit az állomásfőnök úr tiszti párkatárcsája von len­dülve, az is csaknem elsodorja. Tiszte, hogy magába füleljen. Csak magára hallgat így. Mint az ég nagy ereje, olyan ezeknek az érzelmi lényeknek mind, mind az erősáramok surr-surrja, be­tölt újra meg újra. Mily csodálni valók is ezek a népek, kiknek van rá ideje, hogy jogsit szerezzenek maguk kormánytalan el­bolyongó érzületeinek, hadd érezzék, körberepülvén magukat, ily pilótajáték.

Életének legközepén ez a nő gyakorta s szívesen hiszi, ki kel­lene mozdulnia, más nők menekülési útjáról letérni, hol pety- hüd sarj- és mellkosár nyomakszik, hozzá is, ki pedig egy dú- sabb táj elhivatottja lenne, hol még a könnyek is gondosabban törlődnek. Egy vágypausálturistanő istenítve csügg magán, így vág bele kész képzettel szenvedélykörültekintések kínálataiba. Találkozik ott magával, ahol csak akarja, tényleg, de már keresi is a menedéket, röppen onnan máshová, hol még pompásabban összejöhetne azzal, aki ő ott benne, őbb magább, fenségesen, s ott a felhőről lógáz a láb, s boldogságos poharakból még töb­bet nyakalhat nyakló nélküli érzékkenceségére. Futó ő, mint egy kaland, mely bármely pillanatban már tűnhet.

Hasonlóan van mindez a művészettel, vagy amit vele kapcso­latosan érzünk, ki-ki mást, a többség semmit, és mégis egyek vagyunk, vájnánk ki magunkból a végsőt, hadd tálalnánk, félig főve, a Másiknak, eméssze. Szobatűzként csapunk ki is kályhá­

87

inkból. Vasutak, túl sebesen követjük igényeinket, süt a nap, és termeink, hol életgerjedelemben sürrünk-forrunk, ráadásul jól fűtöttek. Minden forró és csupa szellem, ez utóbbit léghőlán- gocskák hevítik, s persze, felszáll, mások azt hadd lássák ben­nünk. Egyszer akkor elbukunk, mert elveszítjük a talajt, de lá­bunk felett megszerelmesedünk, egyre tarthatatlan követelések kényszerével jövünk partnerünknek. Mely boldogság is az, meg­annyi más-más alakban ott tombolni a hegyek közt, míg a kis bojtos sapkánk is elvész.

Magas és drága lovon ül a diák, így hallgatja, mint hárítja át ma­gát rá ez a nő. Páratlan a pillanat, mely a hölgyet érzéseinek csar­nokába elvezette, hol a csend mint lázas társalgások hajtatóházán gőzölög. Nyelvvé nyalábolva, íme, megborzongva szökkennek kislánykorának napjai, felnőtthazugságai, ki, ki. Vezetik le a diá­kot e gondolatok lejtőjén. Beszél csak tovább a nő, fontosabb így hadd lehetne, amit mond, már el is válik az igazságtól épp amaz adott pillanatban, hogy az épp hogy felderengett, s egy kicsit szebbnek is látszott. Ugyan, ki figyel oda másképp, ha egy nő kicsit nekifut a hegynek, csak mert bömböl a gyerek, vagy hogy a hús odakozmált. A nő minél tovább mondja, mond­ja, annál jobban kívánja magának s ennek a férfinak itt, hogy ők ketten, igen, ők ketten rejtélyek maradhassanak egymásnak, tehát elég érdekesek ahhoz, hogy egymásban maguk kicsit ki­pihenjék, ne az legyen rögtön, hogy pattannak, elpattanni óhajt­ván csak.

De ki ne érezné a fájdalmat, ahogy az érzékek érzik? Kalapász fa­zekakat produkálunk, hol a gőz produkciója dal. Hanem a fel­mondásfenyegetéssel megszuttyogtatottak? Ok fejjel mennek

88

a papírgyári falnak, melyet a konszern talán feladni lesz kény­telen, mert kigazdálkodhatatlanná válik. Meg a patakot is fer­tőzi, és már sokan jönnek, ügyetlenül a tompa karmuk fenve, hogy a természetre hallgassanak, mely végre megtanult gyer­mekeinek nyelvén szólni. így értik meg e magasan iskolázott felnövekvők, mit is mond a természet, mi zajlik levegőben s víz­ben. És széles mosoly fut máris a harcosok arcán, mert igazuk van. A természet: mint érzelmeik, velük egy vélemény. Elnevelt, rúgkapa vizekből vesznek próbát, mintaszerűen gondozzák kör­nyezetvédelmi erővé, hanem közben másutt már a természet új sebe fakad, oda rohannak mind e hadak. Elöl-hátul jönnek, ugye, annyi idő után épp csak, amit a kiégetőkemence kíván, embe­riséghulladékaink. Zutty! Már szemétként indultak útnak. Na, a gyár lakói s mozgatói révén termelte a papírt, mű trágyánkat, lehessen, ahogy, véres gyűrődések, pamlagunkon heverünk, gondolatainkat örökítsük, ne maradjanak parlagon. De bármi is közlendőnk egymással, lenne estéről reggelre szerelmünk s tár­gya semmi s minden, meg hogy e trágyán tárgyunkat hallhatat­lan magasokba fölemelnénk, ó, hát az az ellenfelet mit sem ér­dekli, mi az, mert ő a maga igényével foglalatos, e foglalatában mossa, töltögeti fel újra s újra.

Minél mélységesebb a boldogság, annál kevésbé beszélnek róla e vidéken, már nehogy elszerencsétlenkedjünk benne így vagy úgy, vagy irigy ne legyen rá a szomszéd. Azok, akiket kilök ma­gából a gyár, szorgosan körül kémlelni kénytelenek, írathassák be magukat amaz üzletbe, melynek birtokosához törekszenek, szíve közepébe. A sötétben ott lakoznak uraik, a sasok, kik a zsákmányállatukat egyetlen golyóstollas fejbiccentéssel elküld­hetik a. De nem, az alpesi sarjak csak sorjázva mennek, szaka­

89

dékokon át könnyű szerkezetű hidakon, nem könnyű. Szeret­teik aztán valami közel nem lesznek hozzájuk, látogatni kell őket, hadd zúduljon az rájuk néha, és fizethessenek érte.föles kávéval, falás kaláccsal. Hanem ezek mind nem veszik észre, mit éreznek, és érzéketlenek, ha az eszüknek magyaráznák.

A fiatalember hajlik rá, vonzalom, jó, íme, itt ez a nő, aki ked­ves rokonaival, a vágyakkal, úgy egy kicsit félrelép épp, csak hogy elmondhassa. Nagy szemek párjából tolul a könny, dől az ölbe, hol a gerjedelmek lakoznak, várakoznak, körmöt nyírat- gatnak. Hiszen nem vagyunk állatok, hogy mindennek rögtön kelljen, fontolgatjuk, a partner egyáltalán illik-e hozzánk, mire futhatja neki, mielőtt elhárítjuk, netán elfutunk. Ki van mind a négy kerekünk, meg az évek során annyi minden össze is gyü- lemlett. Mindig fontos ügyelni, hogy a víz felszínén maradjunk, figyelhessük a távolabb hajókat, kit-mit rakodnak. És akkor me­gint lelkinyugalommal nézhetjük, mint süllyednek. S mindezt oly fürdőruhában, melyből előröpülnek a test oly részei, mik rejtve inkább maradhatnának. Testét, mely háza, senki a tulaj­donosnál jobban nem ismerheti, ami viszont nem jelenti azt se, hogy mindenkit mindig meg kell invitálni. Jó, miért ne szeretne minket egy másik? És akkor miért nem csinálja?

A fiatalember letűri Gerti válláról a pongyolát. S a nő úgy tűri, hogy szűkösségén nem tehet mást, csak firgeforoghat, de ezzel mintha épp helyet akarna csinálni. Több helyet magának. Ben- sőbbsége mind bármi gyengéden kiált a nyakkivágásból, azért az ilyen ott csak a neki járót ott nyugtázná, ahol most fák, mi egyebek, valósítják magukat. Épp hogy lepattant a Gerti miben­létéről a becsatológurtni, tessék, már egy ifjú jogügyér jogosí­

90

taná magát, hogy kesztyűtartóján vájkáljon. S ha meggondoljuk, hány ürege van az egészséges testnek, a betegnek meg aztán végképp! Maga szavának késével mellét az asszony feltépte, a diák most vélekedései fűrészporával és más szerelmi adomá­nyokkal tömné rögvest. Michael végre ott parkol egy vadetető előtt. Igen, a hatalmasok s erdőszeik készséggel létesítenek mes­terséges paradicsomokat, mely művekbe a természet aztán, ha ügyetlenül, ha botorkán, beköltözhet, úgy bizony. És a nőknek paradicsomot ígérnek, ha e salátát férjnek s gyereknek jól készí­tik, fűszerezéséhez értve. Pihenés nem nyűheti őket. Mert kö- zepina lángloboga csipkebokor!

Láncos-lobogós patak omol a nőből, íme, reméli a fiatalember, és hason elégedetten fekve, piszkálgatja piszkájával azokat a piszkos kis hangyákat bolyukból, hadd iszkolnának bizseregve. S teszik is ezt ők, mint négy égtáj. Iramlásuk alig is fogható vissza, de néha, álmon mintha, mozgalmasságuk öntörvényű. Ember akkor újratölthet, duvardudvagyökeret tövig, be. Égje­nek mindig a testek. Ezt biztosítanánk mindennel, csak hogy nemünk biberkélődjék, picit, nem hagyhatjuk nyugtát, öngyúj­tóval legalább dicsérhessük a napot. Addig biztosnak hitt törzse­ket is irtásba kell venni, hogy karunk tárhassuk, s az életet, mit eleve ajándékba kaptunk, mindegyre fölmelegíthessük, vala­hogy lekínlódhassuk magunkba. És a nők szűköcske életmed- recskéi, melyek oly hamar zárulnak is, keresnek mindig s egyál­talán valami másik vízesélyt, és jó, ha zúgó, azzal összefolykál- hatnak, pompás szerelmi jelsor, mint a kis letett zászlók; meg hát vályúk, állatok nyelvelnek, lefetyelnek, vagy felvillanyo- zódva lesznek nedveik balekjai.

91

Gerti az anyagot, mely álmaival van ugyanabból, válláról le­tépni hagyja, kocsifenéken gyürme. Élete romja is előtárva s tűrve, és ez az ifjú emberfia, egyebet se akar, tűrje, gyorsan öl- tené, kitöltené. Makacsul marad a nő e fényfészekben, mely a kocsi belvilágosítása felette. Próbálna tápászkodni is, vissza­támaszkodni hup-hup az életbe, melyből vétvén vétetett. A ko­csitetőn, mely mindkettejük teteje aztán, ott egy pár sí, rezzenet- len szíjazatban. Együtt hát a legkedvesebbkék, és egyre mégis arra készen, hogy érzelemlétrájukról bukjanak, mert a partne­rük szemében villan valami, mit ők az étlapról hát nem, ők nem. Mindjárt közelebbről megismerik egymást, ügyességük tányér­jai ügyillőn megimbolyoghatnak.

Oly finom meleg a kocsiban van, hogy a vér átdereng a testen. Míg a természetben közben ásító lett az üresség. A távolban kis­gyerekek bömbölik ki magukat. Peckelt szájjal bömbölésznek parasztszobák zord kamráin, apjuk a szobát telejégveri, pity- malló hígvilágosban már, is, hogy az asszony a férfinagyságot kezében készpénznek veheti, ott van. Kinn a lélegzet állra fagy. Ezt az anyát azonban már igencsak keresi hozzá nem tartozója. Mindenhatója, a gyárdirektor, ez a hatalmas testű csődör, karol- ná-lábkulcsolná már, türelmetlen várja, gyümölcshámozásra, lészopásra, de bele aztán, mielőtt honi mezők várnák. Ez a nő harapni való, húsa mind leharapdálni, bármi. Altáját a bőréből is kiforgatná, s úgy gőzölgőn még, szósszal fűszerezné, megsze­rezné. Ügybuzgón vár két lába közt az ügyes tag. A szőr nyo- makszik a súlyos zsákon, tartalma hamar oda ürül a szegett fej­be. Egyetlen nő elegendő, ha az éhén meglüktető férfiember egyenes úton jár. Nem veszett fejsze nyele, kopogtat e nyéllel, hason, van-e valaki honn. S az ajkak, kelletlen bár, nyíljanak,

92

teljesülve, teljen belőle összehasonlításra, tárgya egy rózsaszín nejlonfelkötő, abba kényszerítve lássuk, régebben ismertekhez, mint vethető. Ráadásul ez a férfi az orális és anális kapcsolatot minden más lepornellónál többre tartja, óvodáján. Mi mást le­het tenni, hűtőzni egyet, bőrsipkát le, fürtöt rázni, fejeseim örö­mest? Senki ebben el nem vész, hangtalan is az egész.

Az igazgatónét a legtöbb helybeli asszony irigyli, ők a maguk terebélyes medencéjét egyre csak hordozhatják, aztán az uruk, lábuk a forró vizes lavórban, eret és zsilipet nyitnak. Ezeknek az öles igáskancáknak egyetlen lehetősége nyílik csak: akkor választják őket, ha hulladékból és romokból összefőznek a csa­ládnak egy otthont. Udvarig ki, fügéik nőnek, de a férfiak, fü­gét! Idegen barázdákat öntöznek. És a nők maradnak egyre ott­hon, várják, hogy a képes újságok megmutogassák nekik, mitől olyan jó a dolguk. Hiszen szárazon tartja őket undok házimun­kájuk eldobható pelenkabugyija. És micsoda szerencse - szí­vélyes lovasaik oly szívesen pattannak rájuk!

8.

A legkomolyabban felszólítok: kéjt mindenkinek és esélyt!

A nő most mindjárt Önökhöz érkezik, várjanak, kérem. Előtte még össze kell szednie magát: csókolózáskor (az adományozó­burkolatból, hol Ön is mindig ömlengene) csak jó az, ha érzé­keink együtt vannak. A diák oly szép(en) termet(t ott), hogy ő hagyja, tapétázza. Úrvezető úr karja combok közt, nőnél. Úrve­zető tekintete haladásirányt, így van gondja, nincsen gondja azzal már, hogy neműje fehérje alá jusson, emez úrvezetést se­gíti, hogy főként csak pongyola van a hölgyön, emez egyszerű­ség is le fog bonyolódni róla azonban. Ahogy sokan kénytelenek szörnyű buszokkal utazni (és a legszömyebb az, hogy elülik az alulikat. A tulaj, helyesebben: háromságos óhajainak tulaja túl- ság szokik hozzánk, nem akarna már elengedni minket három- szintes, vendégszerető hajlékából. Háromság magyarázandó: a nő harmadolt. Nyúljon Ön fent, nyúljon lent, nyúljon neki kö- zepinalegjobb, essék!), mígnem elérik a mindenféle sportpályák barátságos oválját, ahol egymásiasak, bár közben másiasak is. Ahol üvölthetnek, kit-mit magvasan és hájasan hajigálhatnak- püfölhetnek. Hát így nem várhatja már ez a nő, hogy őt magát benne magában kicsit sofírozzák.

95

Nem lehet maga a gangklotyó, mely minket, ridegülés, még éji órán is kiűz, ajtónk elé, ott ravaszul sandítunk, ki lát, ki nem, kezünk nemünkön, mintha félnénk, valami elvész az első for­dulón, mielőtt a kló, préselt falemez kézzel egyedire festvény, zárt terét elérnénk, hova is rondítunk.

Sok lakóalkalmatosság közül a fiatalember ezt s csak ezt, hogy választja, de a kabinet nyughatatlan, sőt, a sötétben és hidegben még előre is siet! Ez a Gerti még előtte ér a vadetetőházhoz. E helyt már sokan beszéltek a csókról, terebélyeztek zseblám­pakévét, vetettek óriásámyat a falakra, lehetnének egy ember előtt ők többek, mint puszta egyetlen személy, ki ferdén a sí­liftben függ. Mintha merő kéjmohóság növelhetné őket ekképp, és a labdát újra rádobhatnák, és másodikra kosár! Egy ilyen já ­tékos lehet magas termetű. Ők aztán mindent kihoztak maguk­ból, hogy így lépjenek a partner elébe. E lébe szenny s higiéné gyülevészül - sürgősségi! - , annyira meg akarják, mint azt a szó oly tévesen jelöli, kapni egymást. E poros trafikban végzünk, hol is két házi eszköz, s oly egyszerű geometriák ők, egymás felé izmozog, igazítószabászkodni (egymástól így merőn újul­ni). Most! S ott áll hirtelen egy nő, kombiöltözetben, ahhoz, ott a folyosón, kancsó víz a kezében: balidők hajszolták fel, ő akart volna teát főzni éppen? Ennyi? Egy nő pedig a legride- gebb-hidegebb helyet is derék aljjá bűvöli. Vagyis a nő az em­bernek szállása, ez a dolgok állása, s már mielőtt az állásból rá bármi szállna. Vissza, persze. Ezzel a fiatalemberrel a nő éle­tébe valaki belépe, ki lehet akár a legnagyobb entellektüel is. Most aztán minden más lesz, mint ahogy eddig elterveztük, azt a lépe mindenit, rá! Új tervet ide, kicsit fuvalkodnánk. Mit, hogy a fiacskája hegedül? De nyilván nem e pillanatban, mert nincs, amire bekattan.

96

Gyere már, kiáltja Michaelnek, még hogy lép és csal, csak mint­ha még pénz járna neki vevőgyűlölő kalmártól. Ki rólunk nem is mondhat le, mindazonáltal. Be kell szereznie, kedvünkre, mindent, úgy fizetünk. Most magát e nő végtére végtelenné ten­né. Vetjük magunkat elsőbbleg (Ön is kipróbálhatja, ahogy itt ül szem. gk.jában, sebességkorlátozása elmemozgásának felel meg), oda, szánkra, szánkázunk onnan tovább, minden további szabad helyre, hadd tanulnánk valamit. És a partner már min­denünk. Mindjárt, alig pár perc, és Michael behatol Gertibe, akit alig ismer, mit, alig nézett meg magának, csak mint ahogy egy hálókocsikalauz elébb mindig kopog az ajtón valami ke­mény tárggyal. Most a nő slafrokja fejre jár fel, és Michael a szája magának ajánlja gerjedelmével, az addig sivatag nőt rá­veszi, álljon be így, rémségesen agyusztálva bár, a sorba, hol a kasszánál mi is várunk, pénzecskénk sliccent szorítva. Önma­gunk fő-fő ellenségei vagyunk, ha ízlés a kérdés, mert kinek-ki- nek valami más tetszik, nemde? Mi van azonban, megfordítva, ha mi akarnák tetszeni valakinek? Mit teszünk most, véghetetlen lomhaságunk jegyén vonva be az ügybe a nemiséget, ügyköd­ne, dolgos, helyettünk?

Michael a nő két lábát mint két felsővezetékáramszedőszárat a nyakába kapja. Fürkészszenvedélye számára nem marad rejtve a már-már ülőhelyfoglaltságnyi hasítékmosdatlanság, porchab ott, ahol a hölgyeknek inkább a levendula vagy az orgona illata zeng. Húzódik vissza a jog ász, nézi, hol van az ő mindegyre tűnte, mindegyre makkibukkanta helye, mi lesz ez a gurman- dátum? Hol az élv hajhászva lesz, általa, ki mindazonáltal sem hibátlan, itt az egyik fő baj a sport pl. A nő kiált érte. Hé, mi van az ő csábítójával, csáb etetőjével, itatójával? Hogy a Gertinek

97

nem volt érkezhetősége mosakodásra, pláne borús a lika, mint egy plasztikkarika. Ki állhatna ellen itt, hogy ne ujjával köze­lítsen (hátha lencse, borsó, kis koporsó, biztosítótű, márványos golyó is kerül még!), ám erre is több, mint kétharmados tetszés a válasz, tessék kaszálni, így a mindig valamitől szenvedő alany. A nő hajthatatlan szerve kicsit szervezetlen, tervezetlen, szer­vetlen, mire használja? Jó, ez elemi: hogy a férfi ne csak a termé­szet ölén csapongjon. No meg, gyermek s unoka, uccu, ugorjon, ozsonnázni jöhessen. Michael nézi Gerti bonyolult architektú­ráját, s üvölt, mint akit nyúznak. Meg mintha egy tetemet akar­na itt levenni, jó, hát hajánál fogva húzott ötlet bár, húzza bo- zontján a kielégületlenségtől is, szekrétumoktól csakígy bűzös szervet arcához. Nézd meg a ló fogát, úgy ajándékozd korát. Ez a nő nem ajándékújdonat zsenge, igaz, de azért még ragadozó madara is a bejáratnak, griff!

Michael nevet, mert ő aztán több, mint nem akármi. Lehetünk-e ily tevésből okosak, hol a kitevő a megugrás, a megbeszélés, a megértés? No. Az infámisan gerinctőhegyekbe épített hölgyfu- cerájok, nem sorházak, eltérő jegyekkel sorjáznak, mondja az értő, de hát az emberek maguk is különbözőek, nemcsak a fej­fedőjük más és más. Főleg hölgyeinknél vannak a nagy különb­ségek. Egyik se, mint a másik, de a szerelmesnek egyre megy. Látja, mit a másikaknál megszokott már, a tükörben önmagának isteneként ismeri fel önmagát, ki a vízmélyeket járja, ott hor­gászva, pecapeckes, akaszthatja horgára máris a másik érdek­lődőt, behatolásra ott az úszó még, pofozásra a csepegő kéz. A technika nem emberpárja, vagyis nem ez teszi páratlanná.

98

Nézzenek csak akárhová, és kik néznek vissza: ott pillognak ezek az eksztázisra vágyó, integrált, félvezetős árura áhítozó illetők. Merészkedjen valamit már, ami tényleg érték! Vagy az érzés az, a helyismerő idegenvezető, kisarjad az Ön széttett, fej fölébe rántott futó művén, de messze túl? Növekedését nem kell okvetlen végignéznünk, kereshetünk magunknak más növendé­ket, kit csíráztathatunk, élvezetünkre rázhatunk. Sajnos, a hoz­závalók ugyanúgy habarulnak, mint mi. Tésztánk kel, hajtja a puszta lég belülről, atomgomba már a hegyek magas egén. Ajtó csattanva csukódik, és megint magunk vagyunk. Gerti derűs ura, ki mindig oly nagy gondatlan gondtalansággal hadonászott pé- niszpemzlijével, mintha a Nagy Törzsök csepegne ott, nincs je ­len e törzstök, hogy nejéért nyúljon kezével, vagy a gyereket kacafacázza azzal a rohadt hegedűvel. A nő a puszta gondolatra hangosan felnevet. Heves dugattyúzással próbálja az ifjú ember, ki egy faburkolatos fal előtt is kellemes benyomást keltene, nem deszkamerev, tágítgatni e hölgybelsőt. Maga e pillanatban szí­vélyes érdeklődő, és ismeri a hörgést, de itt nem annyira a hör- dületekről van szó, hanem a fordulatokról, mik a legjelentékte­lenebbnek látszó nőben is következhetnek, ha a férfi lánctalan lobogó, taréjmázas, lüktetően szagló markosrudija révén az át­élésjön. Nemünk s szerve vitathatatlan centrumunk, de nem ott lakunk. Kell nekünk inkább a tágasabb tér, hozzávalókkal, s e masinákat kedvünk szerint működtetjük, ki-be, föl-le; kapcsolt részek szükségesek. Már ez a nő is vonul vissza képzeletben kiskertjébe, ott szed izzólámpát, körtét kagylódísz foglalatába, saját kezűleg já r el, zsinóros nyerés. Szesz szeszélye. De a fia­talember, örömében, szinte üvölt, ezt a változást akarja, magá­ét, így, dönt, és gyorsan átkutatja kellemetes taxiját. Benéz az üdvös ülés alá is. Felnyitja Gertit, hátul azonnal visszazárja. Semmit nem lelt!

99

Húzhatunk higiénsityakot, kór ok ellen. Más mindenünk meg­van. S ha az urak lábuk emelintik, levük velükjárónőikbe hintik, maradás így sincs, kell sietni tovább, nyugtalanul, mert várnak további fák, ott hagyják nemük nyomát, hátha felkapja a szagot az a bizonyos szuka. A fájdalom villámként hasít a nőkbe, de nem olyan tartós a műve, hogy szenesült bútorokért, kiégett ház­tartási gépekért kellene aztán jajongva tördelődni. Ki is lép be­lőlük, ami betörtetett. Bármiről igen, csak érzéseiről nem akar lemondani az Ön partnemője, hisz oly szívéllyel produkálja ezt, szegények eledelét. Mi több, gyanítom, konyhatünemény szak­értő ő, így csinálna magának férfiszívbefőttet, végtére. A sze­gények inkább oldalt fordulnak, idegenvezető nem baszkálja őket. Még a farkuk is alább adja, a cseppet ereszti cseppre a szív csapja. Pici foltokat hagynak csak a lepedőn, azt mi meg visz- szük is rögtön.

Tény, hogy egynémely pohárban csak a bor a jó telj. A gyárigaz­gató, bor teljén, bőséggel néz a pohárba, míg a fenekét nem lát­ja, padló, s így akar leömleni ő is Gertijébe egyenest, a hatalmas görbe szerszámból, melyre a nőt ültén húzta. Első látásra, ahogy belép, már vetkőzteti, és a vágyvihar elszabadul a fellegekből, mielőtt a hölgy még biztonságba vonulhatna. A hímtag oly dús, hogy kisebb serpenyőből kilógna, ha pláne a két tojást is mellé ütnék. Korábban az úr sok nőnek biztosította e pompás kínála­tot, s azok is biztosították maguknak mohón az élvet. De most így már fű nem nőhet. Dús szabadidejének deformáltja, ez az ember áldása-átka szerv kerti székekben pihen, kavicsutakon vonszolódik, melyekre a kis táskából elégedetten tekint le, für­geségre ráérősen, mint hálón gyerek labdája. A munka formál­ja az embert eszközeivel egyetemben, így lesz belőle megint az

100

a nyers állat, minek szánva lehetett. Szeszélye a természetnek, hogy a férfiaknak többnyire kis szerv termett, mármint törpül ilyenné, mire igaz dolgát tenné. Lapozgatják ők már így az eg- zotikum-katalógusokat, hátha lelnek nagyobb teljesítményű motorokat, melyekhez nem kell annyi üzemanyag. Merülőfor- ralójuk abba merítik, ahol legkézenfekvőbben hevítik, és ahol a legmeghittebb, s meghiszem, ez a nej. Hanem itt sincs bíz- hatás. Szívesen maradnak otthon, lássák, mi folyik a dombon. Akkor azért tekintetük már svenkel, a gyár körül jár, rajta köd száll. Jó, de ha több türelmük lenne, jöhetne a nyaralás, az Ad­ria, ennek hullámaiba is meríthetnék a fürdőgatyagumiba feszí­tett feszítőhúskoloncot. A nejeken parányi bikini. Két mellük egymással jóban, gyakran ismerkednek közösen, idegen kézzel, mely csak úgy otrombán-szépen előhúzza őket a majdnem sem­miből, ernyedten himbálódzva a nyugszéken, ráérősen morzso- lássza bimbajuk, egy mozdulat, s ez mind a legközelebbi papír­kosárba jut.

Utak mentén bölcsek állnak, városuk a bölcsejük. Csak ennek a nőnek kell gyerekéletekbe ritmikusan avatkozni, életük ösvé­nyén ekképp járogatni tanulnának. Nyugtassuk meg kicsit magunkat, hadd folytathatnánk utunkat! Ebben a térben egyre a hideg honos. Szénaszag van, a bennünk lakozó állat jussáé. Gyakran sétáltattak már kutyát itt. Sokan spricceltek itt már, ön­maguk pezsgője, oly önfeledten, mintha - és ezért minden nőt készen odaadnának, persze, hol ezek elsüllyednek, szökkenne a földből nékik még több szép asszonyi állat - autóversenyt nyer­tek volna. Vagy ajándékozó kedvükben. Valaki óvszert hajított el itt, mielőtt hazafelé irányította volna lépteit. A legtöbben nem is sejtik, mit lehet kezdeni, mi mindent, a sikolyos idegfűrész

101

klitorisszal. Persze, mind olvastak szakrovatot, tudják így, hogy többek a nők azért, mint azt mi eredetileg hinnők. Jó, jó, hát pár milliméter, annyival, nem is vitás!

A diák a nőt magához szorítja erősen. Szisszen, ezt a szellethan­got a túlcsorduló fazék kis igazításával korrigáljuk. Michael még nem élvezne el, de majd mihelyt, azért hát, fölösen túl so­kat se tartogassa. Ügyes kézzel csippent a vendégtest legormót­lanabb állagú húsába, hadd lenne, hogy az ő ágypárnagurigáján mocorgó az adta két lábát még szélesebbre tárja, úgy kapja. Túr­fúr az alvó szervben ő, csavarintja zacsiformára, hagyja, ki is pörögne aztán. Kéne elnézést kérnie, hogy hitványabbul bánik vele, mint agyagbútoraival? Pacsi, suhint a fenekére, hogy az­tán megint - picsi! - hátára fordítsa. Ezután ő maga jó l alszik, nyilván, nem másként, mint mind ama lények, kik tisztességgel dolgoztak, élvre egymást becélozták, becézték, célt is értek.

Két keze a dús hajzatban, a diák gyorsan megbassza a nőt, nem néz közben a világra, ahol csak a legszebbeket ápolják és ajná- rozzák, és ilyesmihez minden kétezer kilométerre esik egy szer­vizállomás. Megnézi a nőt, hátha kiolvashat valamit ebből a fér­je által elkapatott arcból. Képesek rá a férfiak, hogy tetszésük szerinti időre eloldozódjanak a világtól, de csak hogy utána an­nál elemibb odaadással csatlakozzanak megint eredendő úti tár­sulatukhoz, sőt, szabad a választásuk, és aki ismeri őket, tudja, kikről beszélünk: a férfiak úgynevezett világáról, mintegy két­ezer illetőről, illeti ez a sport, a politika, a gazdaság, a kultúra terepeit, mind, ahol aztán a többiek fürdőzhetnek, de ki fogja át mind e kis felfuvalkodott és befoghatatlan szájakat? És mit lát a diák, túl mind a maga testméltóságán és szeretetreméltóságta-

102

lanságán? A nő száját, ahogy folyat, és a földet, ahol képmása csakígy pocsolyul. Elvannak egymással üreg- és markotányvé- delem nélkül rendben, és most a férfi kicsit oldalt dől, hadd lás­sa épp a markotányt, hogyan megybejönki, de keményen üre­gelve. Klaff-klaff, a női persely, a takarékmalac visong, szívesen veszi, ha kap, szokatlan, ha nyomban ki is veszik azt. Emez aktusnál mindkét véglet fontos, na, mondja Ön ezt egy modern vállalkozónak, az majd felvonja szeme öldökét a rémülettől, emelinti gyerekeit is fel, fel magasba, már nehogy köröttük áradjon az alávetettek haragja.

Csitul lassan a nő rángása, mit a férfi ily formában jó célzattal előidézett. Megkapta az adagját, talán kap még egyet. Nyuga­lom! Most csak az érzékek beszélnek, de őket nem értjük, mert ülősíkunk alatt valami felfoghatatlanná változtak át.

Magvát szórja a diák az állatetető kisházban. Most már látják, indul tényleg az éj, vadfeketében, megy betörni. Mások még egyszer fordulnak egyet, mielőtt - szeretők - összebújnának, gondolván szebb felépítésű emberlényekre, kiket képeslapban láttak. Michael, mikor síléceit lecsatolta, nem hitte volna, hogy a sport, világunknak e végtelen állandója, állandó lakhelye TV, folytatódik, csak mert ha az ember már cipőt is pucol, nem? Sport az egész élet, ruházata is élénkítő. Hiszen minden 80 alat­ti rokonunk kocogónadrágot hord és tréningfelsőt. A holnapi újságot már ma este árulják, hadd lehessen sötétben is örülni az új nap fényének. De megvannak a nálunk szebbek és okosabbak! és róluk írva vagyon. De mi lesz ama vagyontalan szegények­ből, kik nem kerülnek említésre, meg az ő megható, de nem hatványozódó peniszükből, őket egye kis csorgójukkal a penész?

103

Hol az ágy, melybe szomjuk zuhan, s melynek medréből meg­térhetnek mámorosán? Itt e föld színén elvannak egymás mel­lett, de minden időkön? Mert nyomorú kis szerveikért ekképp aggódnak, csak aztán hova spriccelik a fagyvédőszert, mely téli védelem volna, járjon a motor, mint a motolla? Hol egyezkednek magukkal, hol egyezkedik velük a szakszervezet? Mely illatozó testek tornyozódnak, mint hegycsúcsláncok, útjaikon, maguk nevelte barmok csapásain, hol késük villan, meg az önnevelt családok csapásai, mint ők? hogyan faltörő kosaik? Mind, mind e meghatóak, kik általában csak munkahatékonyak, bizony, ők nem puszta dekorációi életünknek, fogják farkuk is, és akkor valahova be is tennék. S vica: a puncér. Mármost ne feledjük, akik valamit el akarnak érni, összefonódnak, az ne legyen, hogy az atom: rombol.

Még mielőtt a boldogság percmutatója kettejüket súrolná, kilép Michaelből egy kis folyó, háza jóságosa. És ennyi. De a nőben, aki a nonpluszultrát akarta, Semmi Fehér Óriást, elintéződött, íme, magvatlan erők működése kezdődött meg ezennel. Forrás­vidék tárult fel, melyről évtizedeken át álmodott ő titkon. Hát ilyen erők áradhatnak a mindig egyforma igáslóból, mely a fér­fitestet vonja s melyet húzó női illetők ostoroznak, előre, elő­re, ily erők érik el, de ragadozva, mind a női lény legtörpébb ágacskáit is! Nagytértűzvész. A nő ezt az embert itt máris úgy szorítja magához, hogy mint akik összenőttek. Sikolt. Csakha­mar, érzelmeinek már teljes beképzeltségében, megy, lepakolja ezt a sárkány faj zatságot otthona elfajzottságába, hadd legyen az, hogy ahol csak ily magvak a kisállam földjét érik, érjen sok kis mandragóra, minden törpe növénynek mandátuma legyen. És a nő a szerelemé már. Csak mostantól, hogy egyre meg újra

104

ide kell zarándokolnia, ebbe a szép szabados vadasparkba. Csak így, hogy ez az ifjú ember a fütykösét, mely közben csaknem le­rongyolódott, kihúzta belőle, és integet vele, hogy viszlát, így jön az, hogy Gerti a férfi homlokát, jobbra fenn a kis szemölcs­csel, jelentőség teljesnek, jelentőség teljes megújulásokra kész­nek látja. Ezentúl ő feltétlenül számít erre a kimeríthetetlenül változatos arzenálra, amit a gyakorlott utász a slicce mögött hordoz. Örömét lelje benne, hogy itt dúl benne. Gertiben. De az időjárások mindig gyors változások, most is közel az, hogy a szünidő a nő s a lány altestét e hegyek túlján oly hevesen meg­tépázza: mind csak azt akarnák, keféljék őket ottan, hát Michael kénytelen áttenni székhelyét a járási székhely táncos kávéházá­ba, ahová a turista hölgyecskék ólomsüket tömegben áramla­nak, esteledéskor készen elesni. Hogy tüzérséggel történjék e várbevétel, Michael kénytelen minden időre alkalmas gumit húzni tengelyhatalmára, aztán válogatni a síutáni öltözetű nők közt, döfin így ömlengeni. Natúrszépségek, natúrpezsgő, natúr­szex - ez utóbbi neki a legkedvesebb, fenébe a lealapozott sze­mölcskékkel, egy ilyen van neki magának is, hát nem, egy ilyen női arc láttán őt onnan máris elfújta a szél!

Rég nincs még üzletnyitásnak ideje, mikor a szegény Gerti másnap bizonnyal a telefonnál tanyázik, nyeklet-nyaklat. Ez a Michael, ha a jelek, melyeket nekünk ad, meg amelyeket külön­féle képes magazinokból szedhetett, nem csalnak, szőke mozi­vászonképmás, és olyan mintha sokat napozott volna zselézett hajjal, hogy e mézfürtök aztán ujjainkat gyengéden a maguk szerve felé irányítsák, ha jobb nincs. Maga Michael távoli tő­lünk, az is marad, közelsége se változtat ezen. Öröme, hogy az éjszakában él, azt élteti. Ez az ember nem igen tűri a zabolát.

105

A villám is igen nehezen magyarázható: mi, középkorú nők be­szorulunk a hétvégi programokba, karámok, de ott egyikünket csak eltalálja az Égi Féktelen, mielőtt távoznánk onnét!

Hajtson óvatosan. Talán akad még magán valami, amit ilyen férfiak esznek!

Az állatok kezdenek elszenderedni, s a kéjt Gerti kiragadta ma­gából, ezt a kis öngyújtószikrát nagy lánggá lobbantotta, de honnét jött hozzá a léghuzat? Ebből a szívforma kukucska- lyukból? Egy másik szerető szívből? Télen síelni járnak, nyá­ron sokkal messzibbre érnek a kedves fényben, lehet teniszezni, úszni, más okból vetkőzni, netán más tűzfészkeken taposni. Ha egyszer egy nő érzékei elkezdenek félrehordani, biztosak lehe­tünk benne, hogy más kérdésekben is a tévely jön, képesek ak­kor ők bármi szent szarra. Ez a nő itt gyűlöli nemét, melyből egykor vétetett.

Kiskertjeik mögött az egyszerűbbek némulnak hamar már. De már most sikolt ez a nő az ő istenképmásáért, Michaelért, akit neki a rá hasonlító fotók ígérnek. Nemrégiben még gyorsan körbekocsikázott az Alpokban. Jó, most ő, Gerti bömböl, tépi teste járművének kormányát minden égtáj felé. Hegynek le, meredeken, hanem az okos háziasszony eleve, fektében, böm- böltében, szédültében is e hősért kiáltoz, a legközelebbi randi­ért, mely a forró napokat árnyakkal borítaná be, a hidegeket megmelengetné. Mikor találkozhatnak egymással, úgy, hogy Gerti férjének lomha árnya ne boruljon rájuk? A hölgyekkel mi ez? Élvezeteik múlhatatlan képe mása többet számít nekik, mint a múlandó eredeti maga, amit előbb-utóbb ki kell tenniök

106

az élet konkurvenciájának, már mihelyt, lázasan testükhöz lán- coltatván, a cukrászdában új ruhában, a nyilvánosság előtt egy új valakivel akarnának mutatkozni. A kedves képmását, e szép­séges arcot, ugye, a házastársi kerítőhálószoba nyugalmában szemlélnék, összebújva valakivel, aki hébe-hóba ímmel-ámmal beléjük bújik el, el az elől, hogy örökké magát kellene bámul- gatnia. Bármi kép jobban lel nyugiétet az emlékezetben, mint maga az élet, s ha magunkra hagynak minket, ráérünk, lapo­zunk hangadó húrjaink közt, kapargatjuk elő az emlékeket a lábunk ujjai közül: De szép is volt ez, egyszer úgy belevalóan megvolt a ki vele! Gerti még a zongorán is képes sütni valót lelni most így, aztán férjének prezentálni a friss zsemlét. Nem prézli! S a gyerektrallala hozzá!

Mind megérdemeljük a legtöbbjét annak, amit hurcolhatunk.

A rét, a mező csak fagy, merő. A tudattalanok lassan aludni tér­nének már azért, hadd veszíthessék el magukat teljesen. Gerti Michaelbe kapaszkodik tíz körömmel, nézhet ő akár Három- földsarkáig, senki a sarkába nem érhet. Ez a fiatalember már nyilvánvalóan gyakorta gyújtott világot az élet iskolájában, és mások így ezennel az ő külleméhez, ízlésidegeihez igazodnak, ő minden gálád árulás közepette kiérzi, mi ott az áru. A házak itt többnyire ferdén függnek támoszlopaiktól. Utolsó erejükből tapadnak a kisállatketrecek a falakhoz. Akik hallottak ugyan ezt-azt a szerelemről, de az ahhoz szükséges javak megszerzé­sét elmulasztották, most a maguk képernyője előtt szégyenkez­hetnek, ahol épp valami illető veszíti el a játszmát, tárgya az emlékezet, melyet szerelmetes TV-karszékeikben ülő megsegí- tőire s puszta megtekintőire szeretne hagyni. Tény azért: Ön­

107

nek módjában áll a képet emlékezetében őrizni, csakigy eltaszí­tani, le a sziklákról. Nem tudom, magam a szem fegyverének hamis ravaszát, vagy az érzékek ravasz birodalmában a téves elágazást fogtam-e ki?

Michael és Gerti, mint akik nem is tudják, ott van-e még a má­sik: markolásszák egymást, Kezek - karmok! - kölcsönösen a jól rendezett nemi tájakon, ünnepélyes ősbemutatóhoz öltöz­tek. Gerti az érzéseiről beszél, és hogy meddig követné azokat. Michael csak ámul, lassan ocsúdik, miféle kéz pottyant neki itt az ölébe. Nyomban lövöldözne megint, mutatja lebilincselő ostorszíjait. Hajánál fogva húzza az asszonyt, míg - kis madár­ka - ott nem verdes. Hanem a nemi narkózisból ébredve a nő máris újra zabolátlanul beszédre használná száját. Azt nem! Tátsa, Michael farkát a garatos kabinetbe bocsássa! A fiatal­ember bevágja, hogy szelíden mutatkozzék sugára. Hajánál fog­va verik oda a nőt a mángorlódeszka férfihashoz, a pimaszhoz, akkor fejét ellökik, de csak hogy újra, arccal arra, Michael pásztorfurkójára bukjon. Ez így megy egy darabig, fel nem fog­hatjuk, hogy közben sok-sok ezer érzéstelen mint hánykódik gondjai közepette, az illuminált gyár istene által egész hosszú héten át állandóan távollétre kényszerítve azoktól, kiket szeret. Remélem, az Ön sorsa állítható sávos, több belefér!

Ezek ketten magukat elpazarolnák, annyi a készlet. Árhullámig jutnak el, e csudáló csudálatosak, otthon megvan a legújabb erotikakatalógusuk. De vegyük azokat, kik ezt mind már nem igénylik, mert már maguknak is épp elég drágák! Ők csak ma­gukat ajánlják. Túlcsordulnak, gátat-töltést átszakítva, mert azt állítják magukról, senki fel nem tartja őket, tartás nélkül így ki­

108

szolgáltatottjai minden élménynek, mely előveszi őket, mert an­nak bármi megfelelő. Gertinek hirtelen ellenállhatatlan pisilhet- nékje támad, elébb csak visszafogottan, aztán -hatatlanul. Sza­gához túl szűk a tér! Combjain szorosra húzza a pongyolát, de a göngyöleg öve picit nedvesül. Michael játékból alája tartja két üregnek két kezét, a jó l hallható sugár már azokba csordogál. S a fiatal féri nevetve mossa vele arcát, farkát, ököllel dönti fel a nőt, harapja nyirkos szeméremajkait, jó keményen ki is szív­ja. Akkor saját tócsájába vonja Gertit, fetrengeti benne. A nő szemforgatva néz a magasba. Ott nincs izzólámpa körte, ott sö­tét van, az ő vigyorgó koponyájának belvilága ez. Ünnep van, magunk vagyunk nemiségünkkel, legkedvesebb vendégünkkel, hanem ő így azt szeretné, ha a ház válogatott finomságokkal etetné. Delikát lekerül, tépve, a nőről megint a köntös, ő maga rúgkapál, hogy a széna röpdös. Padlódeszkán tompa nyirok­folt, mint magasabb hatalomtól, ki látta, hogy beállított ez a lény? Világításra csak holdfény van, legalább az maradna hí­ven, nyugszik kedves jelenében. S hogy egy kedves jelent meg­tartson, jelenetezve.

A mellek sápadt zacskói, ott rétegzik mellkasát, csak egy gyer­mek és egy férfi használta egykor ezeket, használja most. Igen, az otthoni férfi egyre süti-süti napi ormótlan kenyerét. Operál­tatni is lehet ezeket a melleket, ha étkezésnél netán az asztalra lógnak. A gyereknek, a férfinak és a férfiban a gyereknek készül­tek. Tulajdonosnőjük még mindig ott hentereg elapadó exkre- mentumában. Csontja-zsanérja mind a hidegtől kelepek Michael mélyen forrongva mélyed el a fanbozontba, cibálja s tekergeti közben a mellbimbókat. Jön mindjárt, hogy istenadta ajándéka feltolul benne, ki kell köpni. Szent kötéshez gyorsan a farkat,

109

vagy még várunk a bevetéssel? Gerti szeme kemencefehér iz­zás; közben csupa velősikoly.

Az ifjú férfi hirtelen megijed, milyen kapkodva tékozolja ma­gát, zabolátlan, s mégis megvan. Újra meg újra bukkan a nőből, elő s elő, de csak hogy lássa, madárkája milyen is e skatulyá­ban. Most ő a Gertit egyszer telibe lenyalta, jöhetne most, hogy nyelve, melynek még jó pisiszaga van, az arcot is meglefetyel­né. Kap utána a nő, harap. Ez fáj, de azért csak beszéd, amit az állat ismer. Megfogja a férfi a nő koponyáját, hajánál egyre, tarkóval beleveri abba, ahonnét emelkedett épp. A női száj gond­dal kerekül, Michael farka már belül, kutat. Gerti szeme köz­ben zárva. Ferdén fel, az erőteljes térdlökések arra veszik rá a nőt, hogy combjait tárja megint. Sajnos, ez most már nem egé­szen új, mert elébb már ugyanígy megtörtént. Bőrötökben vagy­tok végre, ez vár a kéjre: ugyanazotok lesz vele mindig! Ismét­lődések végtelen lánca, s kicsit mindig sekélyebb, a kéj, mert az elektronikus média és minden melódia arra szoktat, hogy na­ponta újat kapjak, házhoz hozzák. Michael Gertit jobb felé, bal felé messze széttárja, mintha keresztre akarná feszíteni, nem pedig, mint ahogy épp tervezte, szekrénybe visszaakasztani más ilyen, ritkán hordott ruhák mellé, ott legyen meg. Mered a luk­ra, ismeri már, tartalmát, mindent. Ha a nő elfordul, mert a vizs­lató, a kicsipkedő, kotorászó kezek által megtámogatott pil­lantást már nem állja, kap pár pofont. Ez a férfi mindent láthat és tehet, és akar is. Sok részlet nem látható, és ha talán lesz leg­közelebb is, zseblámpával több világosság kell ehhez, mielőtt megdicsőülten lépne ki, aki kilép az éj javítóműhelyéből. A nő­nek meg kell tanulnia, hogy az úri szervvizslatást elviselje, mi­előtt túlság csüggeni kezdene a farkán, mert ott sok más lóbá- lózik már.

110

Széna hull rá, kicsit melengeti. Kész a mester, a nő sebe duzza- tag, és szerszámán hirtelen rántva, Michael jelzi, hogy a maga részéről ismét visszavonulna kitakarított testébe. Már pódium lett ő e nőnek, ahonnét az majd beszél vágyáról, és férfimellkas sok pompázatos izmáról. így lesz valaki, bár alsónadrágban nem fotózták, be nem keretezhetik hát, középpontja egy jól be­rendezett szobának. Ez a fiatal ember itt termett, s valamit te­remtett: fehér, érzékeny hústömege a lába közül kimeredve, s mint a derék napszállta, vörösülve is, lángba borított arccal - vagy sipkával - mindenfélét felborított. Bérlője lett egy női testnek, lehet bármikor lövője, amikor csak óhajtja, a hölgy ru­hája alá nyúlhat, ott időzhet, redőzhet.

Gerti moheres-puha csókokkal borítja Michael testét. Maga hamarost visszatér házába, gazdijához, akinek szintén vannak erényei. Ha ég lábunk alatt a talaj, mindig ez van: vissza, visz- sza, ajándékpapírt felszakítva, ott alatta az oly nagyon ismere­tes, de valami újdonat varázsa így is, ugye, lesz. És hanyatló csillagképünk mit sem tanít nékünk.

9.

A nő, aki elfutott, most visszajön, hozza a házi derűbe egy ide­gen személykocsi. Kerülhessen végre vissza az otthon mozijá­ba. Házitündér, ki másoknak is szemet szúr. S a férjnek elsőül az, hogy a nej állán nyál csorog. A fiatalember aggódik a höl­gyért, hiszen épp az imént pillantott legmesszibb távolába, és nyirkos kezet tapasztott közeli szemhéjára. Bár ez most nem az az idő, amikor a napon heverünk, testünket fennbeszédével csodálni kitesszük. Elered hirtelen újra a hó. Felhívta-e már a biztosítót a direktor, hogy felesége őt azért nem helyettesíthetné csak úgy egy ifjabb polgárral? Régebben ő gyakran ment haza egyenest a bordélyból, ahol nagy ráfordítással lustálkodott is jó ­kat, mossák, fodrászolják, masszírozzák. Igen, ő akkor a járási székhely kupijában ringatta hímtagja súlyos csónakját révbe. De ennek vége. Ma saját nejével jelentenek kizárólagos műsort egymásnak, mulattató ő e színpadon a mancsával, terefere he­lyett két herével, a segge likával, ami e házi játékokra rávall, már ha mindezenközben a gyerek nincs öntudatánál. Ez az em­ber igen nehézkes, még akkor is, ha új nyakkendőjével szól tü­körképéhez. Alkalmazottai közé rikoltva hasít, ők játsszák a bambát, úgy, hogy mindig utolsónak tudják.

A ház beburkolózott már szűkebben vett éji nyugalmába, így ér­kezünk. Csak egyetlen szobában ég aggódó fény, a drága gyer-

113

mek változatosságul, émelytől ágyába hány: okítják. A gyerek szobájában az igazgató mindent fennszóval kimondani meré­szel. Nincs otthon itt, nem szereti a lefolyó zaját. Csaknem szét­robban nedve bővén, ahogy megint üres borosüvegeket kellett felfedeznie, a legolcsóbb szórtét ebből a veltelinizéből. Nem ihatna ásványvizet? Nem méltóztathatna a gyerek mellett lenni szeretettel? Ő neki az ivászat zuhanórepüléseit megtiltotta, és tessék, dönti magába a bort tovább. Másutt tékozolja magát az ő háziállata, Bikavér Ura háta mögött? Odapusszant a gyerek­orca közellégterébe, de hogy az nem jár visszaszólással. A gye­rek, íme, alszik végre. Ha nem tesz is semmit, a gyerek meg­mondja, az igazgató minek él. Tátott szájjal ott fekszik most szo- baszuszékján, szuszog. Már aztán ki gyerekének van e honban olyan szobája, hogy testére-lelkére méreteződik? Ahol macikat nézhet és sportképeket közben, meg rocksztárokat? A gyereket a szülők szeszbömböldéjük céllövöldéjétől távoli, nyugodt hely­re rekeszelték. Hanem a gyereknek van annyi fürge esze, hogy kulcslukaknál ott legyen, maga bömbölésszen, ha őt már csak azért is, hogy a slicce kis ajtajáról a szöszmöszt hessenti, fenyí- tik. Símivaló, bőg, na.

Tisztánlátó már így, a fiú, gyakorta bukkan elő a legsötétebb sarkokból, mert szülei a testük önmegvalósításában semmi gátat nem ismernek, jó, hát ha ők hisznek még a fizikai munkában! így lön nékik ez az élv a keresztény kath. társadalom által, kö­tésükkor, anno, házas társaknak szavatolva. Az apa az anyát vég nélkül ízlelheti, nemcsak szava tolhatja, de tunkolhatja, tunikát- lan is tunikán billentheti satöbbi. És megismerték ők egymást. Rég ne is legyen félsz e házban.

114

Kik tőlünk távol, ugye, szó ne érje, már pihenőre térve, kialu- dottan majd ébredhessenek. Túl nagy ahhoz a fáradtság, hogy a félelmetes Isten által az idők csúcsára, túl korán haló drágá­juk muffjára híva legyenek. Reggel gyorsan legyűrik reggelijü­ket, szállnak buszba kis műveikbe igyekvőn. Legkisebb műveik, a gyerekek, mellettük kuporognak, mert vár az iskola. A papír­gyár igazgatója fellépdel a szentélyszékhez, annyi szent, tere­bélyes az. És kik az ő műveiben a cégnyugdíjra várnak, derekül mögötte állnak. Csak erőhatalom tette, hogy nem lett mind állat, de így-úgy élnek, ahogy feljebbvalójuk a nejét aljabbvalózza. Sápatag, apatag asszonyaik nem szítják őket, így nem is ég az ott, az érzékek tüze, ahogy mi urak mondjuk. Ki is tételezné fel, hogy a direktor a szt. mise után a neje bugyiját rögtön lehúz­za, aztán elébb egy, majd két ujját is dugja, bent kitapasztalná áll-e annak már torkáig akár a vize. Kérdem csak, magamban, ugyan már másoknál mi forr a mélyben, mi ácsingózna a felső vezetéshez nagyfeszülni?

Most még egy kicsit kérlelik Istent, itt, e római kath. honban, hadd lássa mindenki, mi az ártatlanság vérét mossuk kezeinkről, azt, amit Isten egy megfeszülés aktusában magává hasonított, testleg: test férfi, test nő, íme ez Tőle egy-mű. Lapok olvasóle­veleiben ott e légyhűmagadhoz, mert ki-ki a ker.kath. architek­túra, e mindig magasba törés eleme, megszabva szabadon. Mit se szó a pápa ellen, ki is a Szűz Máriáé! Honnét tudná máskü­lönben, mily szerény és lelkekre mily mohón serény e Szerző Asszony? A nő pl. csövet formálhat szájából, odajöhet a térde­lő direktor bubububu nádbugája. Ne tegyék már, hogy mintha házimozijukban nem látták volna! Mint önök, állítólag így járt és kelt Jézus, ez az örökösen Ausztriában s képe viseletein táv­

115

utazó,járt mindent kömyűlve, s körül is nézett, az adott környé­ken mi lenne javítandó, büntetendő, illetendő. És így lelt Ön­re, s szereti ő Önt, mint tenmagát. Ön meg? Ön csak a pénzt szereti, a másokét? Igen, Ön nagyon efféle, írjon hát egy levelet a „Pressé”-be, szidja csak azokat, kiknek nincs Istene, ill. ha lenne, nem tudnának hozzá hogyan viszonyulni!

Ez mind miénk!

A nő mit sem ügyel hang hordozására, hogy a kocsi murvaspricc megáll. Hangja öblöb hordózik, több mint spricc és spicc benne a veltelini, hatékonyan olajozza, öbl. Rikkantgat és civódságol. De hogy kivirul attól az éj, hej, ablakokban fények gyúlnak. Nyomban fénybe borul a ház is, s a céget kormányzó súlyos ember, íme, magába élvez, izgalmában talán, mert már elveszett­nek hittjén borult. Áll meleg medvebarlangja előtt, hol benn minden maga a működés tökélye, gyermekujjak alatt akár. Ger­ti, te vagy az, ezt kérdi, túlhágván ezzel maga-horizontján. Ki az, ugyan, létező, aki vesztesülni vágyna? Hanem ő a Gertinek most mindjárt megint a közepibe túrhat, lássa, elég magasan-e még a kenyeres kosárka, más ne érje. Épp csak hogy több ott már a prézli. Majd ő érzi, meghitt szerszáma, meghiszem, hol még rajta kívül senki nem járt, tisztes nagymesteri kézen egy­re készen, ezúttal is behatol, házasult, honn honolt. De majd ő; hogy ez így hihető. Lassú a férfi, ha több isten közül kell válasz­tania (sport, politika), de igen fürge, ha, két mellső patája elöl, a színpadra lép, hol minden róla szól s művéről. Nem habozik az ifjú ember, vált pillantást, üdvözöl. Slafrokostul a nőt ajtó­ból oldalt billentik, nem látszik vágya új párzásra. Megforgott ő e kis világban, s kanyarított hamarjában egy kis piszkot, egy

116

újonc dögfiú testet maga alá, ki is ebből feltámadván, most sok­kal inkább úgy lazán éhes. Hogy a férje így üdvözli, a nő tudja, csakhamar, legkevesebb ez, fülét szívja majd. S hamarost elége­dett lesz, mert ahogy neje az övé, csakígy a művészeti érzék, sztereóban ráadásul, já r tornyain ekképp a kemény vadász nő. De maga neje fülébe, igen, a direktor rendes malacat malacol, mi fog történni nemsokára, közepinalegjobb, engedelmével. Jó is ez, háznál újra az asszony, gyermek is várja anyját. Mutat az neki fontos dolgokat, miket persze a sarj a tévéből sokkal job ­ban megismerhet.

Hangokkal hirdeti meg magát természetként Isten. Ott laknak az alkalmazottak, munka társ két karjuk tölcsér, de abba ugyan mi sem hull. Az, amit esznek, feltárja a sebet, mely az állaton még éltében esett. Eszik ők azt is, amit kupaccá sütöttek, halmo- zat, testükhöz, kellemetlen nevetésükhöz hasonlatos. Formátlan is, mint hajtásuk, a haragos hagyományozódás, mely mögöttük úgy fut, mint a felső ajkon a takony. Gyermek sarjuk! Kik is hosszú karavánban (élet, kálváriadombodon!) az ember idegei­re mennek azzal, amit a TV sportnak nevez. Néha az emberiség kis része részekre törik, nem vette Ön észre ezt még, mikor Ön, színtiszta természet, közlekedési eszközben ül, mert gép­kocsira nem telik? Ha igen, ezt Önön kívül senki észre nem vette. Lesznek majd utódai, kiket éj ölén csinált, kik még a gyárba se alkalmasak. Leheletnyiek ők, s ez a lehelet az alko­hol. Még súlyos betegségeik sem érintik őket, a jelek szerint. A szívbéli együttlétet, ahogy Ön ezt az igazgató úrnál megfi­gyelheti, mikor asszonnyal és gyerekkel visszaáll a közös fedél, a testek árnyai egymásra tolulnak, a dél is sötétbe csusszan et­től, míg mások rakkerolhatnak: ezt és sok mást, mind látja Ön

117

képernyőn, szegény kíváncsisága tápja (és miért ne akarná Ön magát egy másik szerepben is látni - ha lehet, nem kartonból!). És a falusiak a direktort kívánása sajtharangja alatt látják, s meg­figyelik, hogy alatta még maradt hely: min. 1 személynek, kit is az igazgató maga választott magának. Mind az ő gyárába megy dolgozni. Ezek az ingavonati vagonmarhák, rosszul szabott fülkéikben kolbászozva, várva, az állami ártalomra (árnyvetü- letre). Az éj lassan leereszkedve, helyet foglalt bennünk. Most alszunk.

Megy az igazgató, nejét kocsiból félig emelni, félig a nő a diák nyirkos kezéből maga kagylóvénuszodik, bukkan e hon felszí­nére. A fiatalember, maga az előmenetel, semmi szüksége pa­pírgyárra, látjuk, igen előzékeny, így segítget. Jusson a rakáru nő épséggel a raktárba. Ez most megvan. Hallja maga szavát az ifjú, mondván mondja, ezt a nőt én az útfélen szedtem fel, ittas állapotában. Ittas Állapot még mindig kuszulgatós, nixo- rientaccs, hideg egyre lelve. Küszöb közvetlenjén utasítják, láb emel. Okos kutya jó háza, itt bukkan ő, szerettei kettős körébe, itt minden szegletet az ő munkája is teremtett, azzá, ami. Pihe­nő hely. Kerülnek, alig hogy Isten segedelméből ő itt, kezek combjai közébe. Igen, nemét nem hagyhatják, nincs nyugpisz- toly, lő az, úgy van. Önöké az, amit ők (örökös elbeszéléseik­kel) hangtalan besurranó ragadozó tagként ábrázolnak. Fújd fel! A gyerek is bömbölőzik, hogy kettős végre a jelenlét (kétszer teszi! mint illető s képviselője, kicsiben, de kezdi!). Az igazga­tó így is jó l kipofozta e pulyát. A gyerek a művészeten és spor­ton kívül még a rádiós popzenére is hallgat, így kerek a világ, 24 órában. Tul.képp a gyereket mit sajnáljam, anyja megtért honi partra-martra. Súllyal lappad férj vállára, félig odaomlott

118

kátrány. Bentről a szerszám már a sliccet keresi, sikkes, sikam­lós célállomását slafr. alatt. A nő révetegen mered a mosogatat- lanra, ma, különben ez a bejáró dolga. Olcsó az ily munkaerőnő, gyárban nincs hely, hol pedig, s anélkül, hogy a fajt folytatni kéne, szabad folyásra kelhetnének, nincs ily világfelszínfoly- mány már. A nőket a nappali műszak fokozatlag leépíti, vagy át az éjszakaiba, sipirc. Gyermekcséket szülnek ők. Feltűnt-e nekünk egyszer is, hogy csak a dúsak dúskálhatnak az élvek tel­jében éjten, na, hisz akkor dolgoznak ők, végre! Valamikor ne­kik is csak kell, ha már egyszer meglettek, Mercedesükben ül­nek: csak az övék a hódítás joga.

A pongyola (dúsak dúskájából! Bécsi vétel!) göngyölegéből a holtfáradt nő egyre kigöngyölődne. Kihűlt benne a ridegszesz. Mire jó a lárma, zsivaj, direktor? Miért, hogy az illetlen öltözet- lenségű asszony az anyatermészet játékbarlangjába kibukdo- sott? Ház kutyája sem koslat így! Köhögni kezd, ahogy tarkón s lelkiismereten veri kézéllel a férje. Győzzön azonban az ag­gály szeretet, a férfi így szorítja mellkasára nőjét. Csimpaszt- ja, e köntösnek már mi haszna. Menne már el ez a testhasonlat fiatalember, más terv lett benyújtva az építési hivatalhoz, le­gyen is, ahogy van az architektúra. Adott időn, türelem, mind eljuthatunk még odáig, hogy szebb formára váltásunkkal foglal­kozzunk.

Blikkfangosabb volt ez a papírdiri is eredendő állagában, más, mint amit ennyi embertelen zordállagban nyújt már, bikkfa. Ez a nő szeret, de nem szeretik, ezzel semmiktől nem különbözik. Ahogy én most Önre bökök, csakígy akadályozhatatlan a sors is. Ez a nő most kevesebb már, mint a nyista. Nevet a fiatalember

119

a hálás direktoron, kinek kutyuskáját visszahozta. Pimaszul ol­vas egy ember vonásaiban, ki őt riválisának tartja. Hanem egy papírgyárat ő is elfogadna, nem jobb az, mint jogon s törvényen okítódni? Nem érezheti magát egynek s összetartozónak azok­kal, kik a gyárba tántorognak, üdvözült tekintettel fokról fokra veszik a járhatatlan lépcsőt, mert ha látnák azt, aki őket, tagjai­kat s kedveseiket foglalkoztatja. De gondolni mire gondol a diák? Holnap kicsoda is épp a teniszpartner.

Az igazgató úr melengecske tüzecskét beszél be magának, ma­gát mellé. Mert ott ülnek-sürmek, akiken inger a csipke semmi, és a partnert ezzel vérig izgatják fel, forrjon-süljön, indítsa be a motort náluk, járjon az örökké aztán, munkába, velük. A világ haragja hiszen inkább a szegények birtoka, kik viszont nem szí­vesen hallják, járnak gyerekeikkel a meredek partra, hol a vegy a patakot falja. Fő, hogy mindőnknek van munka, szép betegsé­get is vihetünk honn.

Mint kiakasztott, súlyos ajtó: Gerti a férje zsanérjain. Kérdés, kitart-e az ily vasalás, ha vihar s hó tépázza az időket? Az iijú emberre még egy korty vár, lehetőleg holnap már. De most egy másik, itt törzsökös, az törzsököl, elsötétüléséig ökleli. A ven­dégnek a direktor a maga szavaival megmondta, ez a nő csak ott nyugodhat, ahol Ő vett néki kriptát. Hogy jobb (és bal) olda­láról vegyék, ez a lény neki nemes szokása is így, mint amibe csapol, nem a váza, csak a kancsó. Itt van ő így mindig, a Gerti, nem szakadt így soha a gurtni, az eset egyszeri, anomál. S így minden, mit fantázia ija-fía lelhet, jön, eleven duzzatag tag, lankadta új erő lesz, az ilyen elvégez mindent, attól függ, a mi­lyen. No, a szerelemtől a nő szeme tisztul, mintha kopogtatná­

120

nak a tájon: férfi jogara az altájon, szíve joga, hátha vizet fa­kaszthat már a kőből. Szolga kezén hadd égjen a munka. S me­lyikük is boldog lenne? Nem.

És a gyerek ehhez, hogy: hu hu, mert nem alhat, ha a mama nem iniciálja, a két iniciálé lába az incifinci életet szép álomizmosan hogy hagyná el. Mami mami, ablak mögül némán ezt hallani, ott a gonosz kis fej, szerelem gyümölcse, benne a férge, mutat­kozik. Jobb lenne, ha a gyerek átaludná, amit így láthat. Épp eleget gyúrmálódott tésztája mára, kelni kovásza nyugvón job­ban is tudna, vándor úton. Hajnalban meg ott vándorol már mind a fáradt, szépség nyakába nem csimpász, őgyelgő szarvasok. Most a gyerek, toppan. Kora reggelre marmeládéval lesz össze­kenve, ahogy anyját a dir. úr iszapja és a Szt. Lélek kenete von- ja(be). De most, zúdulvást ő, a küszöbön (nem is köszön), kiszö- kőn, hogy a mama akkor! Az apa magyarázattal tartozik, hát a diák orrára csukja az ajtót, hadd mutatkozhassanak ők ketten istenülőknek s legyen Egy a lényeg. Mehessen nyitni nejcombot szét, lássa, nem járt-e ott egyéb vadásza. Már hogy háztáji te­hénre? Az anya, gyermekéhez, átkel a szobán, e Senki Földje sokán. (Taposóaknák mutatják: otthon vagyunk; tányéraknák: nem is mosogatunk?) Szívélyes fogadtatás máris. Az igazgató beborítaná nejét, mint évet a nyár, s vica. Már csak az kell, hogy a nap kel. Igen, és a gyereknek joga van rendes törődésre. Sze­relem besurranója, ily tolvajtól nem volt-e félsz, percről percre? Plüssbáránya Önnek is lehet, hát az valljon is akkor színt! Ki kinek hiányzott itt? E hegy létének egy szál oka van: a völgynek már legyen vége, és vezessen magasba az út. Sápatag a hó. A fér­fi nagyon a műre koncentrált rá, hol a papír készül, csak hogy jól menjen sorunk. S hogy tudjuk, miért. Nyíltan kimondom,

121

ezt írom: Vagyok a papír kezében a viaszk. Egy ilyen embert úgy ismernék én is, akinek hatalmában áll, hogy abban, amit mon­dok, újulón állítson elő.

De mi többet akarnánk: Bérünk fogadni zacskónkba, kudarcun­kéba, vagyis h. bizton akarunk mi lenni valakik, és bizton töb­bek is kicsit, legalább papíron, hadd lehetne. És nem hiányozhat az érzés, nem, ha magunk ülünk szobánkban, magunk lássuk, arra vessünk, hogy csak a telefon a vendég.

Nincsen szíve, ennek az embernek, házát tűzként emészti, nejét tüstént cibálja. A gyerek bömbölni kezd. Kint magányos kipu- fogás hangja küzd az alvók figyelméért, kik azonban, állatként végképp, szagot kapnak ugyan, de mind csak néma. Ezeket még csak napján se fedi szép emberi test, hogy izmaik játszhatnának, s akkor hagyján. Terhekkel rakják meg örömeiket, ti. a szegé­nyek (ölszám). A fiatalember húz el az úton. És a nő, fúlton fúl­va, veri újra meg újra kis ajtaját, ahogy ott marad megint az ostoba fészkecskén, holott fészkén oly eleven volt nemrég a zsivaj gás, veri az éveken át a kívánkozás fejszéjével tört lyu­kat. Szeme néz, de vakon, hol találkozhatnak ők még hol? De a férfiak eleve oly irdatlanok, hogy saját házuk irdalják, kony­háját, hallját, meg a családi hálószobákat is, hol az aluvók nem értik a kontót, kínaiak nekik a számok. Magunk mit tehetünk, inkább nekilódulunk, hogy valakit találjunk, akit megnyerhet magunknak genitáli tájunk. Igen, a férfiak minden ösvényt ma­gukkal fednek el, fedeznek ott is. Hanem hát Önnek nyilván édes mindegy, mily keserű itt egy ember sorsa, ha már a hitványhoz sodorta.

122

A vágy egy kutyahajítófa, a nő fut, hozza. Igen ám, de otthona maga a leszállított, lerendezett készáru, célját ő künn keresheti hát csak, hogy legalább a vágya maradjon a vágynak, forró víz a leveskockának, fortyogva kavaruljon, egy idegen szívet átjár­jon, vica versa ki-ki talán habaruljon. A katolicizmus napjához, ugye, a távoli pápa is kell, mobil, jöjjön el hozzánk. De ha a szt. atya itt van a mi köz társaságunkban, ott ő is csak egy valaki, hát ezt én ismerem! Közülünk egy! Ennek mindenki utoljára jön, és ha célját akár el se éri. Nem ilyen aztán már a szeretet. Egy férfi, persze, az tarthatja magát magához. A nő azonban ér­zelmi dolgokban nem tarthatja magát semmihez. Ezért csak összevissza lobognak e fortyogó embememiség vágyai: mit is vásárolna magának, annyi.

Hol voltál, zuhog ez akkor Gertire. Az apa a gyerekre is sújt így, aki hozzá, tartozója, tartozik, igen, de az anyja testébe kapasz­kodik. Most hagyjuk mégis e laokoóni csoport részletezését, hol egyik a másikba fonódik, hatalmasan állna ott, csodásán.

A férfi haragja most már a falat harapja, a fehér izzás habsugár­ral oltható, önjáró csapból. A nőnek azonnal le kell vetkőznie, tisztességgel, hogy a férfimérethez méltó legyen valahogy. Vil­lámát e Zebedeusz belé vezetné, de igazi lobogását ez a nősze­mély soha fel nem foghatja! Hiszen neki épp elég gyufája van, gyufaszála arra a szálfára, neki épp elég a gyufája, gyufaszála akármi faszáira, tessék, nem fás karalábé, fogyassza a nő sütve, főve, dunsztolva, bő lével, magozva, akármi mód! A gyerek ágy­ban már, kap valami rostos zaftot. De a zaftosát neki, maradna békén! Hagyná anyját apjára. És ne ugráljon, csaholó kis kutya, ne rángassa nyüszítve. Itt az anyja megint, legyen ennyi elég.

123

És az apa kakukkja már a barázdán billegne, kukkolna. A férfi berángatja a fürdőbe a prédát, ha tudná, a cédát. De így: örvend hogy ismét övé a bejárási székhely, nem kell a hullaházban be­azonosítania.

Imbolygó izzószár, áll az igazgató az ágynál, mindegy, széna, szalma, nem lesz szála, hogy ne gyulladna. Végigvágja magát a derék aljon, lángnyelvek vezetik a szent helyhez, szentségit ennek a jó osztrák áll. túl. éjnek, benne a magánberázdának, hol a lompost adja a szociállat, juttatások méltányosságbőgő barma, fejesjászol. Nincs még messze a karácsony, tapsikoló gyermek­öröm, bölcsek a szálkás bölcsőnél, melyből épp nem lett kopor­só. Ez már újévi jókívánságok ideje. Elhivatottságát lehívja, az úr innen oda legel át, de a nő tudja már legalább, mi az ifjúság, mit veszített csak ma éjszakára is, ez a lé vízjelnek is hamis. Apadna végre! Szabadulna! Ha az emberek az életükkel csak egy kicsit is játszhatnának, mindig ez volna. Idegen, ordas nyelv nyúl a nő odvába, még szinte jobb, hogy leve a bűzt lemossa. Teste sáncáról a férfi szutykot önt a nő árkába. Arcát árnya bo­rítja, magvát veti, parittya, szolgálóktól nem kérjük, csak vesz- szük. Úgy vegyék! És egyék. Nincs erő, mely a direktoréval vetekedhetne, neki épp csak hinni kell benne. Síszövetségi vá­logatottunk is a hitből él. De a nő nem bizományos többé, ezt az alakot ő már magába nem öltené többé, olyan az igazgató, mint pár mai kiválóságunk, kikre a kor máris ráunt, aztán pár év, tíz se kell, kutya se emlékezik rájuk, legföljebb a fakutya. Ez a nő már csak a fiatalságot akarja, szép testéről gyorsfény­képeket készít majd, gyorstüzelés viszonzásáról, s még mi más­ról. Akár ha az égből hullna, manna, mind e csoda képek sora, de közben karját már arcáról szakajtják, szól az apa tutajos da­

124

la, faszállítók járják a női orcát, vörös lángfoltokat hagynak, bor és sírás így sem tétlen. Mi mással is töltekeznek még az embe­rek s szívek (reménnyel még, jó, na jó), tudhatnám? Mintha min­dent fényképezőgépekbe és hifibe invesztálnának. Házukban az életnek már helye sincs. Ha a vásárlási aktus véget ér, min­dennek vége azért nincs, mert ami lett, az nem semmi! Betörők, tálalva van!

Várja a férfi, forrjon a vize. Akkor a pucér szafalátét nőt bele­dobja. Áll a zászló, megvolt a váltó, szabad a pálya. Cseng-bong a bikaállomás. Egy rúgás a nő ölébe. Hergelnie nem kell a kant, herge ő. Farka mintha nem nyughatna, mert hátha mégis más makkolta e vadas kertet, ott túrt-fúrt, mustáros kolbásza gőzölt. Dühe gőze, amitől ez a férfi most túl hamar elszáll, túl sok erőt pazarol üvöltözésre, íve mind döng, dörög, nem jó bolt. Kint mindent jég s hó vesz birtokába. A természet természete, hogy többnyire helyén já r el, csak néha szorul segítségre, fogyaszt­hatná járandóját, hallgatólagos nyugalmát asztalunknál. Ez a férfi záporesőzik most a nőre elöl-hátul, hozzá fogja. A kis mell­matracokat kiklopfolják. Kőfürt a pár kiló cakpakk, szilárd lá­bon csüng alá, s mintha bagger ontaná, zúdul a durva murva, el­já r az úthengerlő, géppuskafészek, amit meglő.

Az álmos újrakászálódó gyerek ne rázná a fürdőszobaajtót any- nyira, különben a keresztvizet szedik le róla, de mint a csecse­mővel a vargát. A férfi a nő szavát szegi, fejét hátra, ordításig palántázza. Madárka száj kalitkában, verdes, fütyköl, füvalkodik, sátorozása cölöpjét a nő fojtogatni kezdi, torka szorul, aztán tárul, az okádék végigfolyik, heretövekig. Bimbam, ez lélekha­rang. Mit, lélek, a testet kettéhajtja a férfi, nyomja a kádba, kop-

125

pan a fej, mint a gyűszű. Áll a prutykó, prütyöknádi, szél haj­lítja, nem bír vele. Mell lepénye, száj szeszcsapja, az alkohol folyik vissza, de a pucétán a pocséta nem a veltelini, oda sze­melt kerül, magvaváló szilvórium. Ovárium, akvárium. Partra vetett hal ez a nő nem lehet, az úr nem hagyja. Ne érzékeit hallgassa, hallgasson rá, hallgasson a vele egy jó t akaróra. S többet.

Öt perc volt csak a nő fellépése az arénában, ahol fogyasztói úszásoktatás zajlik. Most a fürdővízben ül és beszappanlik. Gön- gyöléke se rongycsomó már, mossák, facsarják, kell az is, hogy kivasalják majd. A férfi a tisztálkodás sorományán nem ormá­nyán kívánja meg a fanszőrt: keze tépi, bokrosán. Meg ne bok- rosodna, a szappannal is elbánik: benyúl simakencés kézzel a futyolamélybe, mely imént cókmókozatát bugyolálta. Rúgka- pál a nő, ez csíp, ez fáj, na! Mellbimbók is tavaszt érezhetnek, visszacsavarulnak, már ami maradt belőlük, mind visszaszökne a szárba, de háromujjas szigony cicerél ott, még hogy vissza, befogja és beforgatja, ami kiáll még, a bimbóudvarok rideg- barnán-lilán meredeznek, de már csak a semmibe, alvadtliba bőrérmék. És sosincs az úr kedvére, lehetnénk mi bár királynők. Már a hidegzörgő kukák klaffognak a férfifagynedvpotyogás- hoz. És zúzmartan lendülnek meg munkanélkülicsonthalmok váró teremajtói. E tenger rengés özöneit is fékezni kell még ta­nulnunk.

10.

Biztonságán és békéjén nyugodhat. Felébb mégis légliggató su­gárnak, mely csisszanóan jár testelágazást, kell vetődnie: Hogy ön valamit tud, igen, igen, Ön, ami egy testet megér! Lekalapol- hat, s párosán, hogy aztán kölcsöndöfizze át e fejfedőket. Laká­sa, mint a mennyben, s mielőtt, mint a gepárd, pár szökkenéssel a hatalmasok italáig csak eljut, már addig, pörge por napszelle- netben, többször is párzott. Ezért párosak! Mi másért keresztez víz tusemóciót, ha nem szenttéavatás modulálja végül? Ön tes­tének minden kis porcanatja a partner szerelmes megbecsülését nyerte. Nézzen másodműszakparasztokat, a mű vezetőinek ide­gére mennek, elaluván mindig épp munka művön, bezzeg buz­gón ostorozzák a marhát, vas rúddal szoktatják a gigakéshez, a fejen át lehúzott bőrhöz-szőrhöz, mint e nyuzalmat ők szintén elszenvedték jó párszor. Gumicsizmásán mindezt! Szép olasz pár cipő a szép párjánál marad, ki hónaljt lavórra hajlik, s ura jön, szotty, sáron át a stallumból. Zekeujjáról csepeg vére a gye­rekek szeretett kis nyuszijának. De az életnek ez oly embere, bizony, ő is csak békültebb alakzat, ha tánctalajról egy leányt kiperdít, bokor tövén e töves azt se tudja valami nagyon, mi ellen kapál.

De oly fényben lakni, mely zsalun át hull, az azért egész más: ott egymás idomai, s idomulnak az idomok, csak az idő telésén,

127

ahogy egyengetődik: nem túl vastagon, mint a Teremtés napkré- me, krém a créme-hez, szín sugámyelő csupán, idő a kényelmes és nyugalmas őrizetre. Nők felett, mint a fotón ez az óra mu- tatótlan telt, nem hagyott nyomot, s postafiókban őrzi élvünk magának így a sas férj.

A nagyok, akik már a profit iskoláit járják, csak s csak gondter­helten nézik az elállamosítottat, mely akkora súllyal lóg pénzes zsákjainkon, mint ez a direktor itt a neje tejszütyőin. Tulaja tu­datta vele, hogy a konszernek, kapzsiságuk ugyanoly csodás, mint haragjuk, a honiakkal szívesen játszanának egy partit az életükért. A hátuljárók gyerekei hamar megtanulják, melyik ol­dala kenve a kenyérnek: a vékony szeleteket jó l összeszorítani csak! Hogy az építőtakaréknak kifizetődő legyen, ha szuperpré­miumokat fizet ki. És az igazgatónak talán be kell szállnia e játékba, sőt, dalolni hozzá.

Hát más gondja is van neki, az életet senki nem maga cipeli. Maga fenn választékos, ez a haja, lenn meg nem, ezek a heréi, a prutykolója, majd lesz az tökély a nejének, de nappalvíz ide­jén is megcsillog majd tőle a szeme, tisztán! Az ő magas havi jövedelme olthatatlan örömet hoz pénzáldástól úgyis jó l nyűtt fejére. De mi, szolgaalakok, mi megismerszünk! Elismernek minket, mert eleven a mély, ott tódulnak a népek a kocsmába. Jószágunk csakhamar jó szárazon, hol a jegybanknak mérges harmata hull ürültére. Szenvednek a mi túl meredek növekedé­sünk folytán a semmisek, mert lábuk önmaguk elébe messzibb nem bírják lerakni, mint amíg ellát, s távolsági órák zötykéjén jutnak oda, hogy a feltett szándékaiknak s feletteseiknek illő csupaszabb fővel álljanak. Óhajaik nem teljesíthetők, és semmi­

128

be hullnak a megtakarítás takarító kaszája alatt (ó, ember ta­karmánya, takarékum!). Igen, ez a direktor elemében van. Túl­kapó lépteket elkap idején, s mert mérhetetlen gazdag mindazok mellett, kik mellette kimérten halk fonnyadásként hullnak, leve­lek. Aztán már ne zavarják, hegedül ő. El. Nem látja okát, miért kellene magát visszafognia, nyújtózkodhat, amíg öve alatt ér, díszcsatos: talán valaki más lakta nejét meg, hol pedig csak ő lakomázhatna. Köszönöm, hogy sértéseimet hallgatta.

Örökérzékenyen, mint a párnázott mennydörgés, amilyen ő az­tán tényleg tud lenni, ha neje kedvébe jókat tett, hajlik az igaz­gató az állatian gőzölgő asszonybőrre. A nő aludna. Mert kísé­rete most nem az a Kedves, mint mikor ily vágyat vágyón vi- szonzott. Tele még a fiatal élménnyel; ilyen maga az idő; és mi magunk ne tudnánk, is, az ifjúságé a jövő, már ha tanult, és marha szülei az olcsóhús ily híg levével egymást rontották, ál­tala. A szomszéd gyermekei úgy hullnak majd, mint férges gyü­mölcs. És ez a nő itt nyitva áll már egy nagy, reménytelen sze­relemre, mint a nyúlketrec a vágás után, behurcolt oda minden bútort, mi kell, virágos tapétát is tapasztott! Téli mufljának ta­vaszi kis út, hogy elérjen oda, ahol a diák, minden olvasómmal jogegyetemben, áll és vár, juthasson ő szelíd enyhével, míves- ségével megint be. Ha összetartunk rendületlen, de mindent, amink csak, sejtelmeink valósulhatnak üdvvel. Szükségesek ám nem vagyunk. Ha van egyáltalán szép életünk s jó, hát legföl­jebb egy kedves állat emlékezetében, kinek is enni adtunk, vagy egy kedves emberében, kin magunk vettük a tápot.

Az igazgató a nejét bármikor fejjel előre hajíthatná a kertbe ki, vigyázzon csak a nő, ha megint nagy szempillafestésbe fog.

129

Hanem akkor az úr azt hagyja, attól vágya úgy bugyog fel, mint forrás erdő ölén, s a nő arcát mihaszna könnyek mázolják felismerhetetlenségig, és bíbor flekkek (Gerti!) nyílnak teste hangás rétjein. A szegénységen kívül más is puhára püfölhet minket, más és más módon, ha a nap korán lobban, és a kávét félrenyeljük. Nem túl jó úgy a dolgunk, ha mi, nők a szobánk takarítgatásán kívül semmi másért nem rajongunk, és ha nem nyit ki minket napra nap más és más, kontroll hadd lenne, de- rekas orgánumaink dúsabban orgonálnak-e netán. De semmi gond, maradunk ugyanazok. Hamarost a szakadék mélyét fedik velünk, ahogy a magunk családi házát friss eternittel magunk fednénk, és a hitelek árnya kamatként hull reája. A főnök akkor hamar kinéz a stallumba hozzánk, barmokhoz, kik vágyaink láncára kötve vagyunk, rúgást így kapunk. Egy kis gazdasága, háza akinek van, az érzi meg először, mi a munkanélküliség: így beszélnek azok, akik valami mennyei butikban jól bevásá­roltak, aztán íróasztaluk mögé szorultak, hol ebben őket senki meg nem enyhítheti. Még a víz is hiába hullhat, csöndeskén pemzlijükre, mellyel lábközből tüzelve vágyaikat ecsetelik egy­másnak, az sem szelídít rajtuk, nem annyira, hogy jók lennének netán eleven javaikhoz, kik halálcelláikban e szorongó alkalma­zottak. Ezek gyakorta órákat utazhatnak, hogy emberpartnerük­höz hazaérkezhessenek, és a székbe majd rángó villanyt szépen felkattinthassák.

Nem eszünk vendéglőben, ha csodás házunk épült, önerőből, ahol bütykölünk már a tarkónlövőzugon. Árnyék hull az utcára. Munkából hazatérők a kocsmai betérők, e szegény házban egy pofa sört kérők. Az igazgató homlokát gond jele nem jelöli. Hegedűművészként ő ugyan csak kicsiny ülepedés, de nejét öt

130

perc alatt átjárja. Jó rugany, ahogy meleghigany Henkell-ma- nusát pezsgővel tölti hölgybugyorba, látták, hogy volt ez épp most száj szárnyra kelve? Tömény lengéseinek még némi gond­ja van beparkolásnál. De az urak a kis boltokba mindig kész víz­esésként zúdulnak, sietősek. S Önöknél is ég nyilván kis tűz haragja, ha mindennap a likukba brunzolnak! S kint a rendőr sürgölődve megy, felír, akár jó előre. Egy ilyen aztán igen eped tán egy kigyúrt láttán a tilalomfa előtt, de a nejet jó meleg he­lyen már könnyen űzik. (Ez a vad ott van erre, beforgó. Függöny csíkoz hideg kezet, mely alatt sok mosáson túl semmi se volt úgy.) Égi jelként jelenik meg ez úr, kiben izgalom szükséglete szökkent, neje felett. Nyelve ütérdobolást indít a nedvkasztli- ban, bekasztlizás két comb között! Öklöt is kell mutatnunk, asz­tal dongj ön alattunk. Másutt a ratatata népek inkább a kipufo­góra néznek, bütykölik motorjukat, ne érjenek be késve. Hanem otthon aztán, este, túllobogják korlátaikat, ha az asszony nem jó l főzött. Akkor hűha, és a nő csak nyújtogatja a nyakát, mint aki az Alpokban jár fent, minden zúzott horzsolással, máris zúz- marással. Sok ideje az ilyen embernek nem adódik, hogy vala­mi szép cél eméssze, melynek jó melle is még (még ahol van értelme, hogy ég). Még az autók is a mi végső energiáinkat emésztik el.

Az igazgató kapaszkodik ágyszomszédnőjébe. Most szerválná le, mikor ennyi időn át nyüstölte? Szomszédnő ő, legközelébbi, ugyan, nézzék, mesterségesen táplálják, hát csak nem fog idegen épületekben keresni valakit, hogy játssza neki a kanit, nyelvét a kagylóján megjárassa. Nem használ a direktor óvszert, mert a legszívesebben épp hogy sok példányban látná magát viszont, csak kicsinek mindig, mert az nincs, hogy bárki is fölébe nőjön.

131

Kilép a fényes irtásba, jó széles, furdancsával az asszony bagó- lesőjét kifeszíti. Köhög a nő a kapástól, jó l megadták neki, lát­szik. (Egész alakján.) Ezt az embert mintha faszcinálná, hogy tukánja teljes hosszát, s egy ívben, maga szüli, úgy változik hát, hogy nejével vitába is keverül tűzolthatatlanja okán. Micsoda hatóanyag, Isten őt, egy Batu kán, nem is csoda, hogy ezt a cso­da nagyítást nem szegezik szentnek majd akármire, de poszter lehet belőle méltán! S az se pótszer. Ily pasi! S akkor szeretté- re a zápor pisi. Nem? másutt megint azok a lépcsők, házakhoz hozzáépítve, ahol önként senki se lakna pedig, de a szegények! Azok a kis lépések politikáját gyakorolják, végre magukat el­érjék.

Üvöltve fúrja magát a direktor Gerti szájába. Előtte magán kí­vülre kellett kerülnie, vagyis külszínre fejtve lenni, jó, persze már zsenge iíjan patronálták (parton ne álldogálna) jóbányászi patronok. Patronjai maga összeharmóniáján, s szolganője is har- monikázik. Nem nehéz ez, már fiacskája is játszik egy hangsze­ren, és a lejtőn még a suttyadt fának is épp csak elindulni nehéz aztán. Rúg a nő, de kap ám, rúgást is, mígnem ordít. Nem, most nem jön az, hogy a házban körbe-körbe, cigaretta, italozás, sze­mélyzet fenyegetése haraggal. A nőről le a hálóing, hadd mutat­kozzék mindenoldalúan. Gyakran használjuk az ágyat nemek harcából felépülni megint. Ott simán lenyűhetjük bármi ran­gunk, hogy mindközönségesek legyünk, ez megy. Semmi más területen nem megy a fel így: le, már ha valaki (egy nő) jó vá­gású. Hát a szikla sem megy le a legelőre, az állat megy hozzá, dörzsöli fejét a jószág így. A nő csapkod, mint aki elektromos készülékei körén óhajt halhatatlanságot, körbe-körbe. Sikoly, elhal, mint a miénk, ha napvilágnál a villám nem bír uralkodni

132

magán, s a tévébe vág. Kell akkor a készüléket, estéink emész- tőjét, reparáltatni. Túra: a direktor még pár töltvényt ma kilőne, bizonyosodni nejéről új fent, mert ha véresen hever ott majd, mert időtlen időn keverült útjába. Zihál, fullad s öklend. Az álom kiment a szeméből. Csaknem a testét kihányná, hogy megint ez tör be az ő susmogásos, épp pezsdülő házába.

Tiszta sor, mancsaival ez a férfi az asszony seggét rögtön köny- nyű szert szétfeszíti! Az ő tulajdona, mint miénk Isten. Nyiko­rog az izma ott, mint cipő bőre, nyűtten immár, alig öt perc, és az automata garázsajtó újra betömve. Behajtás tilos, a kijárót tartsuk szabadon, ez az igazgató bejár, neki ez kijár, mások éle­te is függ tőle, attól, hogy viselik el őt. Testével a nő a férfit a legtöbb időn szolgálja, de hamar kisüt a nap reája. Ezek meg tűnjenek el, ahol a paraszt a barázda rését hagyta! Jóllakottan hagytam ott, jóllakottan lelem újra, semmi fény nem világít ala­pokig az ilyennek. így, hogy az asszonyt ábdálják, de ugyanily átabotába nekik a hatalmasok tanácsa, üzemi tanácsoké, nem olyan ez már ma, hogy tisztük hatalma sok. Van olykor úgy, hogy egy új szakmunkás, nézd csak, rávert, ott helyt az üzemben besózhatják. Terepe korlátozott, vége anyagból hozott. Kevés nő ül úgy reggelizőasztalnál, hogy házvezetőnő terít, hoz min­dent, szemközt a napszemüveges férj, rajzolt szempár. Pontosan egy helyet foglalnak. Éjszaka fürgék, mint a mennyei paripák, rajtuk tanulnak a gyerekek lovagolni. S ők még biztosabbak a nyeregben! Pont mint a mi elnökünk, annyit mutat ez a férfi, és csaknem oly erővel súlyosul is vállunkra, vándorokéra, kik ma­gasra merészkednének, és így csaknem feljebb nyújtózunk egy ujjal, mint a kabátunk a fogason fenn. Azt mondja, tessék: Mo­zart csodálatos zenét szerzett. És ő is örömest játszik, kisebb

133

mód, ha kereteihez mérjük. Kevéske tér marad még így a hob­biknak. A Salzburgi Ünnepieken tartóstesztre elmehet. Az apa egyetért magával. Derűsen integetve döfi át a neje záróizmát, aki meg, végső soron immár nem kötetlen, a pórázrántó sikolyt elfojtja. Senki meg nem tanul olvasni, ha nem szenved, igaz-e?

A direktor a nő hűs vizébe lógáz, aztán uzsgyi ki a homálybol­tosból a napra! Vagyis ő maga minden tekintetben jól elvan kinn s benn, ami csak. Hadd legyen néma! Lehet élni egy házban, mint hó a mezőn, de persze, hanem azt is lehet, hogy a tagokat az ember a láncocskáikon elfoglalkoztatja, hogy csak úgy zör- böl. Sok a nő, de a férfi egyedül van. A nő hátsó lábai felett függeszkedik a ház ura, és sutyorog neki, hogy erotika, az, amit a bordély neki bármikor biztosítana, hanem ő BELÉ invesztál, ebbe, itt. Erotika - e szó alakja egy bizonyos Erika, nem egy Gerti. Ez adja emez ünnepi óra értelmét is. A férfinak számolnia kell magában az állattal, és mit adhat a kurvasor? Pár beszédet a világgal, friss olajú gépügynökökkel, az előtérben, ott várnak, míg a félretiport lukú repedtsarok, ragyajég azt, hogy verte! meg nem seggíti őket. Égnapművét sok ilyennek feledi a föld. De bízható a férfinak, hogy alatta az ejakulátja, hentergő a b i­zonyosság: az ő gyereke őt tovább viszi, városában kik-kik szekáját még teszi. Csak szecskát rá, szemhunyást! Ki iparit le mindent, tőre, ipart mégis iparkodva belőle? Ez az. Vesz ő a gyereknek új göncöt, és az anya, korlátok közt, mint a termé­szet is, azt moshatja. Mutatnak ilyet a tévén is. Ez a nő itt zon­gorázik, amíg viszik a pedálok.

Az igazgató a nejét most eleget nádbugázta, most hát maga elé tekint, végig magán, néz, mint nyájas idegen, ki a motor fölé ha­

134

jól, mely már nem jár, házi állata körül sertepertél. Kutyát így, simogató kéz. Nyálat ver rá, már bocsánat, otthon az olyan, ahol már más is lehetett? A nő a férfinak egy alul múlhatatlan (de felülmúlható) állandó, mert hogy két lábbal a földön jár, míg az úr egyenest a szívbe céloz, hobbiból komputerprogra­mot főz be, ehhez szóljon aztán bárki egy szót! Fény söpri a föl­deket, és a Gerti holnap is még nyilván itt van. Rá senki férfi más ki ne terjessze, a Gertit ne gerjessze, csak mert unatkozik éppen. Most cimbalomszögből lő a direktor. Direktbe nyomul, ahogy völgybe a patak. így kéne neki ez a Formula 1. Állni, mégis nyugtalanul vihorálni a startnál! És köröskörül ez az éj épp, bizony, sose tisztítja meg maguktól a szegényeket, ellen­kezőleg, nekik hideg, hát az asszony durrant be nekik a kályhá­ban. Holnap nem késhetnek el, onnét, ahová nem hívnák őket, de vár a gyár, a javak telje. Röptükből szedik le őket. Sokan fűrészelhetnek fagytörte ágat gyümölcsfáról. Neje fülét megva­dászva, a direktor a rettentő sárbutykókat köpi bele. Ezt a nőt akármikor feledni lehetne, mint egy hátizsákot, abban az avas zsírosdeszkát, vigye magát koporsónak! De bármikor. Él, jó, sőt, addig jó, míg nem kér konzervnyitót a bugyillárisához. És amíg legalább egy felhajtót ki lehet ásni, felszómi, odajuthas­son a kanság, oda meg vissza, ha nem kell már neki a nagysád. Be kell lőni. Hát a nő meg? Húzza a haját az ura, mintha még a kocsi ura lenne. Kapja a kormányt, a botos töri-zúzza a bozó­tost. Az utolsó pillanatban csak lefordul, mert a nő zár. Tarkón veri erre, hangját hatalmasan rá irányítja. Hát csak ne már, hogy ez a nő egy kedvesebb murokra lelt, szellő leheletre be­rágott? Elképzelhető volna ilyen? így esik, hogy a direktor telt tutymákja csak lecsordul, bőropálon deponálódik, halom mocs- pocs. Ez a nő azt se érdemli, hogy a férfi akár 45 fokos szögben

135

is hozzá húzzon. Igyuk le magunkat, de fel, félig, nem is, három­negyedig teljünk! Régebben a derűs hódítókat nem ilyen sokat zavarták. De ma erősebb lehelet jár.

Emez országok lakói hamar felébredhetnek, innen oda hajtják őket, még mielőtt egyáltalán tudnák, hol akadtak el. De állj, megvan azért egy előnyük: a tavasz őket is eléri, ahogy minket, sóhajjal, sok friss levegővel. Hanem mi azonközben sokkal töb­bet érünk el már, mert MI tovább megyünk, mi magunkban hi­hetünk: itt egy színház, ott egy koncert, amott egy kiállítás, meg- ismerszünk egymásnak, nem is vitás, hordoz minket semmi más, csak mind a látszat, melynek fénye az Ő szegény szemük szeme fénye. Igen, mi rajt vagyunk a listán, a rajtlistán! Kérem letekinteni, ott a munkanélküli hívők vad dombja, s ők a ban­kok jóságára vannak utalva. Fény e szemekben, ah, a szövet­ségi műút végén más művet nem aranyozott meg, mint gyárat osztalék. De a pillogást felejtik, maguk vétik, megriadva a vég­re kivívott munka tündökletétől, a folyóba csúsznak végül. Hogy is lehetne hajnalt a kormány mögött elaludni! És mi lesz a sok, befizetett adónkkal? Bizony, szétpazarlódnak azok, mint a né­pek, elvágólag méghozzá drága sportkocsival egy karcsú, te­hetséges széphazában, ott elöl, hol az ipar éles kanyart vesz. Má­sutt is élnek emberek, vannak köz úti balesetek. Most folytassuk ingatag utunk, csak gyengécske nyomot hagyunk az országút asz­faltján, gyerekeinké fejenként egy színes tévé és egy videó.

11.

Reggelizve nem szűnik, hogy ízlik. Rohan le dobogva a gyerek, kis süvölvény apjasülte, bohóckodik is neki. Ilyen napsugár, zsebpénz is kijár! Akarja az apja, bátor lenne a fia, ne akadozó bugyuta. De ez a gyerek csak el-elakad majd, csámborogva a járási székhely mókaboltjai előtt. Ez a kölyök egyre csak ma­gának szerez valamit. A távoli pajtásokat észre se veszi, hogy jön a diri fia pénzszűkéje (ahol időszűke az övék, jó, de már a gazdagságnak csak félig nyitott kapuin kopogtatnak). A fiú sze­gényházi gyerekekkel ül egy iskolaasztalnál, pedagógiai logika a népiskola, de harc dúl a kunyhón! Emez-amaz fiú-leány istál- lószagú, s hogy is ne, hosszú a jószág mellett a hajnal, pisató­csában áll az a patával. Zárt házak előtt kapaszkodtak le, hogy ötkor keltek. Ott kuporognak együtt a testek, míg a korgó gyo­mor el nem hajtja őket a gyárba. Ön nem látott még ott ily virá­got kinyílni és elfonnyadni? Ez a gyerek pimaszul já r a határ­ban, hol a természeti jog s a természet viszonya zavarandó (a gyereknek igaza van, ha bottal üti a vakondokot, vagy ha a sível a lejtőn leszisszen. Persze, igaza van Önnek csakígy, ha egész­ség okán természethű gyapotfelhők öltöztén-vetkeztén sétál!). Olykor zsigerig meglő egy puska egy erdőt. Az emésztőgödrök emésztően szükségesek, végzett emberszükség ellen védelem­nek, de az embert ki védi, ha hitelezői, a banki alkalmazottak korán kelve az Alpok felé tekintgetnek, céljuk mi más? Volt a

137

harmat, hála az égnek, éjszakás, a síelőt a liftvidámdíj komo- rítja. A jég a fák tövén: szétszórtság, ahogy a styroporférgek hullnak ki egy szép készülék kartonjából, úgy elébünk, mintha végre hályog hullna a szemünkről, darabolva. Akad, aki ezt me­rőben másképp látja. Jön a háztartónő, a bevásárlómér(le)get tartja. Az itt-ott még folyamatlag fagyott föld kerekek alatt úgy szól, mintha üreges lenne. Hát nyilván, alattunk is van valami, nem csak felettünk. Van talán jó viszonyulása, avval hogy mo­ziba mehessen? Nincs? De akkor várjon Ön, kérem, míg becsön­get ajtaján, talán a foglalkozásnélküliség űzi, mit űz ő e karcsú, széptestű világon, itt akar eladni Önnek egy előfizetést. Hogy Ön jobban megértse képviselőit művészetben, politikában, gaz­daságban.

A direktor férfi mód vonzulhat nejéhez, ki ugyanis ott jó l meg­szokott helyén ül, hol fény rá nem eshet. Még sötét van. Gertin napszemüveg. Jön a gyerek, vidám, sok ürességtől és tele vízió­tól. Nézett bele, mohó a bele, minden kellene most neki. Nem is minden, ezúttal tudja pontosan, mi legyen a vásárfia: hogy e szép világból kicikázhasson, gyors járgány, ha lehet, nem is egy, ezekhez illő ruházat. Mert a gyerek megint úszna az árral, bármi áron. Apja, csillagsötét fejéből, üstökös, a hatalmi szót veti. Ez a reggel kell neki, hogy e gyerek anyját még egyszer, s nem véletlenül, felkeresse. Éji produkcióján javítva, kurtán, s nem furcsán, felajánlkozott. Olyan ez, mint ha lezöttyenünk, csak egy pillanat, esti híradó színlelt szín őszintesége szalad, tes­sék, így dubunyázódott ő be a nőbe, életkútja tankolónál, hon- nét e szent szakrament, bár maga szarba ment. Hanem egyszer hadd legyen teljes a töltés! Szuper! Szavakkal hatolt fülébe, lehetne javítani egy újabbal az éji elszúrt kísérlet után. Ily el­

138

számolásnak ő a fő revizora, beletomyul kis hullámok vicsora. Reméljük, egyszer bukkanik a valódi fű, ha már rosszul ültettük, fölé autómentőnk és autóspihenőnk tettük, ahol a guminak is külön befűtenek, mielőtt lehúzzák. Igen, ott, hol oly otthol va­gyunk, pazarolhatunk, süppeszthetjük ivarunk, és hogy hogy vagyunk, az emberpartner mit is tudná, így élvezünk csak m a­gunk. A nő combja csak a rémes járkelőnek, az igazgatónak iga­zodjék, direktori kéjencolaj süsse ki, s ő ebbe akkor, portékáját berakja, mit nem is rejt, kirakja, előrángjon az egészből még egy szelíd melltű, vagy egy acélfényű karkötő. Na, végre, lő: és mi is szabadulunk végre, otthonunkban, az honunk, de legalább gazdagodtunk is, jó t röhögtünk a szomszédon. Önök meg van­nak híva, ezt nézni! Nem lesz bántódásuk, ha emez úr a szektá­ból ajtajukhoz táblából, vele pezsgő! Ellenkezőleg, örül majd a nej! Az maradt el már csak tényleg, hogy ő maga magát is díszdobozoItassa, úgy hozza! Az ég kékje nem tréfára az, üzlet­tavasz!

Nem vitás, ez a nő az első adandó alkalommal lefarcol oldalt, fodrászhoz, kicsinyíttetni magát Michaelének. Bökőt rá! ez fele­lőssége, legyen étvágy, gerjesztő, csak magunk közt mondom, égi nap. Szerelmetesen csapódik össze a két szülőfél a fiú felett, ki a játékba belekimerül, mint az apa az anyai ölbe, hol maga játszik. A gyerekért mindjárt jönnek. Füvek nőttek itt régeb­ben, most a szív is kötegeltebb, ösvényén nyugton maga nem telhet, nézni ezt mind. Ki-ki a maga bajával, és egy alkotó su­gárral brunzolhat maga elébe, látnák s kívánnák. Kérdeződik a fiú mindenfelől, értéktöbblete dolgán, házalógyerekekkel szem­ben. Csaknem búbocisan csorran az anyatelj, emlőből, emlézve, hogy ez a gyerek nem halhatatlan lélek, szegény anyját se lel­

139

kesíti. Rögtön sízne, ott, hol a liftek viszik-hozzák a többit, min­det. Csak lesiklásnál a völgyet el ne vétsék! Az anya most mo­hón csókolná a gyereket, veszti. Jó szívvel kotorássza össze az apa a szőnyegmocskot. Lehetne csak kettesben újra ezzel a nő­vel, beakaszthatna neki egy kallantyúsat (kanlottyost). Olykor, ha a gyerek mással van elfoglalva, ő a feszizomfoglalatba két izgis szárnyú ujjat nyomba’, úgy izgatja bőrét az a bőr ott, hogy repkednek neki a drága dolgok, abban járatná, mind. Titkon a ke­zét szagolgatja, mely megnyerő, mint ő maga. Éles, mint a fény. Az anya közben a gyereket imádja, és egyre tovább és tovább megy ebben, patak és ágya, játékszerrel s minden más szerrel csügg rajta, mint szeretőn. Az apa jó kedvben vág az asztalra. Az anyát ő már használta, miért ne lehetne a gyerek e nő hasz­nára? Csak semmi túlzás, persze! A fiú tanuljon csak, s mód­ján, míg a szükség szerűen kevésbé módosaknak a szép új síjét bérbe adja, a pénzen a cukrászdában még többet falhasson, meglepetés! E fiú, mint kis keskeny nyomtávú vasutacska, már csinálja a maga boltját, jusson az értetlenebbjének is boldogság (kik azt hiszik, pengegörön hamarabb ott lesznek oly körön, hol a rendszer beengedi őket, nézhessék a csúcsokról a felhőket). Ezek a gyerekek azonban azt értik csak: kerül az valamibe, hogy valakinek versenysí jusson. Ez a férfi s e mennyei nő egysze­rűen összeérzékezi egymáson az ütőbbet (tűrőbb képességet). Szemük nagy öltésekkel, még hogy egyet se baszik! van párza­bolázva.

A gyereket a húrokon játszó atya e jó üzleti szellemért szembe dicsérné. Vegyen Ön példát e sarjról, Ön, ki a községi havat pén­zért árulja, e kis pihetüllfátylat, mely sajtállag, ha terül. Kerül! Mind a honi szántókra, hol Ön, egy a sportrabszolgák seregé-

140

bői, még egy órája színes lesíklóruhában feszített, így aztán el- gyötrelmeskedhet bárhova, lejtő repesztve vezet a diszkóba! Minden tök mindegy, s Ön ebben az első. Csak vitesse fel ma­gát az Isten közel magasába, hol az idők kurzusa magasabban áll, mint az Ön lesiklóideje, mint felesége, ki gyalog jött, stop- perral mér. Egyszerre ismerősebb Önnek az élet, ahogy ott áll e hószakadéknál, és egy szer számot szorít magához, mely szint­úgy lemosható. A szegények, akik a lábuk alatt összefagyó hi­deg vizet itt nem érdemlik, mit akarhatnak mást, óvatosan ka­paszkodni a nagyobb hegyek tövén, ahol fentről semmi segítség nem jön, na, kéremszépen! A hivatalaikból tarkán kiperdülő hivatalnokok hivalkodva örvendeznek kicsi fogadóikban, és fo­gadjunk, hogy lecsusszannak, de lécük fölé olyasképp hajolva, mintha kedves lény lenne alattuk, na, egyszerűen lejönnek. És ott egyből többé lesznek lenn, kettővé minimum, ami a rossz időkben lecsúszottakat illeti, a vert sereget, nem, ők élet élvet, egy adást, egy pucor elevenséget stb. élveznek, hol ott a hu­mor, pl. a Muzsizsuzsinál. A legszegényebbek is nézik, csak ismerni nem ismerik. Mert nem tudják, a képernyő csillagzatai hogy szökkennek orruk előtt így, magasokba. Primőr időjárásba!

Az anya a házvezetőnő gondozásában: kávé. Közben maga rég elrejtett egy még bontatlan palackot a ruhásszekrényben. Jobb lenne, ha a gyerekek ma nem jönnének, csoportosan a dobot verni. Nem is, majd csak holnap jönnek, hadd próbálják épp jó ­kor a zenebonát, a ritmikát a kidobolt tűzoltóünnepre. Nyug- napokon oly szép rokon ez meg az a Máté Passióval, meg más szép dallal, mit tudom, ami fülünknek helytálló. Borzadva né­zi a nő a kezét, de idegen ez neki. A szó ágaskodó, neki, mint ott elöl a férfifallosz, hogy láncát rázza e fárosz, mielőtt zúgva

141

indulna a mélybe. Pihenőnapján eléri egy érzet, egy fehér ter­mészetérzület, de jól érzi, csak a természet, az lett volna? Mind- megannyian szépítkezünk, hogy ott egy embert leljünk, megis­merjünk, benne zavartalan látszódjunk, és csak néki. Vajon az az ifjú ember, aki fél órán át járta, gondol-e még rá? Rátapo- dott a halmocskára, melyet ő magának óvott, mert megéri, ha valami más vagyunk. A nő indul, ellen őrizni, milyen az, ha va­laki valaki istennője, úgy él. Talán mi is elmegyünk a fodrász­hoz, utána a szegényházhoz, az a sok jó nyomorult csak el nem átkoz!

Az igazgató, elhaladtában, jól benyúl. A vágásba, hol nem lapul tovább akkor, de ugrik a nyúl. így illik szép vadászjelenethez. A nő ugyan ki nem siklik, menetrendszerűen fogadja a szállít­mányt, a tartálykocsi lenyalja, beveszi. Nincs az, hogy csak úgy szélnek kapja egy szélről szalasztott akárki. Borúsan fénylik a táj, de akik láthatnák, mit se látnak, mert szegény árnyak, kikkel a derűs sportolók összeütköznek, ők, akik úgy magukhoz pré­selődnek, hogy a szél is sebesebben hagyja őket. Másutt, attól félek, nem ily vendégbarátságos, igen, hol az idegen forgalom feltarthatatlanságával nem élnek, és, pedig nevetve. Mocskony- hában hideg tűz hamusziporkázik férfiszembe, ezek az emberek ötkor indulhatnak munkába. Gyomrukban a fűrészporkolbász már meg sem érzékelődik. Feleségük követelőzne, mi a való­ság, nekik is munkát, ne csak gyereket (mások megint csak a Gyermek Városát látogatják, Bécs-Hadersdorf, ott a házak épí­tőkockák, akkorák. így tanulja a gyerek kicsiben venni az életet hamar). Mindenki hozzákeresne, még ahhoz, hogy csúszkálhas­son, mint a veszettség a veszedelmes lejtőkön, hol szabad idő van, nincs megállás. De megállj! a tarka képzet csak az üde,

142

egészséges levegőtől. Ennek a papírgyárnak ólom a kamrái, on­nét nincs magadnak több mit kikaparászni, sőt, a papírt még kü­lön is számozni kell. A direktor a hatalmasegyletben megegye­zett, előbb a nőket meneszti, legyen a férfiak dolga menetelesebb, menetesebb. És hogy legyen a férfiaknak hol enyhülni, ha a mű­vezető hirtelen mégis ott terem, pompás a kép.

Zavartalan bámulhatják egymást a kantinban a férfiak. Fényben mint madarak, dalolnak, hadd legyen életük teljes, az igazgató is örüljön. Érzik-e, hol az egész értelme? Érzéki asszonyaik­ban, kikben az élet egész lett, kifejeződve?

A direktornak kell a neje, mert: kinek-kinek, ami ki jár. Nap világ mutatkozik már, az üzletek nyiladoznak, mások átlátha­tatlanná válnak. Nézi a férfi az asszonyt, idegesen harcol a fod­rászával, osztaná be, férfi beosztja a nőt, oldalról látszik már, a melle nem a régi, régi. Hímlékezetében így élnek: ezt a nőt ő teremtette, még gyerekként ő formázta. De a mindenit, ha min­denem, ha nem, bököm nem rozsdás azért, csak dugni kellene, legyen meg. Neki ez a nő meg megvan, az övé, mennyi gyü­mölcsöt ád nekünk a föld mindenkor. Iskola után a gyerek lesí- kál egy mennyei lejtőt, gyorsabban, mint Ön egyet nyikkan, így zúdul le ma a fiú, apja öröké, elsodorja Önt, de minimum be­vágja a sorba. így kényeztetődik ez a kis pulya, örökké az any­ját bújja, azt hiszi, ez örökké já r majd neki. Hanem a nőnek a zsenge kor más ifjúságforrásból kéne, ezért is fuseráltat új fri­zurát magának. Hadd lássák, s legyen láthatása: mehessen az ember házához, aki tegnap a vadonban makkoltatta. Nem néz­te-e máskor is már a fiatal férfiakat, bárpultocskáknál? Jön­nek-e, mennek-e, olyan szépek, s jaj, minden odább áll, múlik.

143

De magukkal foglalkoznak, van is dolguk, egy ilyen síhétvége kész vállalkozás, barátnőjükkel feszítenek aztán, és az ember­lánya üres kézen áll, hol a feje, ennyi színes mélynyomás, mind az élet színes oldalán, plasztikus benyomások. Jaj, a képeslapok a tájhoz irgalmasabbak, mint a nőhöz az időablak, meg a kár­tyák a trafikban önkény uralmunk tárgyai, a kor ellenben min­ket tör meg kényén-kedvén. Túl messze megy! Pályákat vág a nő rég elpályázott vonásainak helyére, sínyommal sikál. O, nem, sikolt némán a nő, s eltakarná fényes tükör képét: szélesebb körben kellene itt munka rajta, nem csupán a frizurán, mely lehet hol ilyen, hol olyan. Fáradsággal némi nemi változásokat előidézni rajta, s miért? Egy kis éji zene az, több nem lehet. Alakja kitörik a tükör keretéből, messze elér, akár a gondolatai. Ismeri a házat, ott várhat egy díjdíszes síállat. Mind várunk, hogy egyszer csak jobban megtelik zsákunk, érzékeink bér­zacskója, hol a felhők ropják. Igen, az ég ott többnyire felhős, befellegzik. Gondolkodjunk, hogyan szépítkeznénk, ha azt sze­retnénk, hogy többek legyünk, választékosabbak a választé­kunknál fenn.

Várja a nő, menjen a férje, ahogy a rendje, az irodába. A férfi vár, azt akarja, nyíljon neki még egyszer a nő ég alja, mielőtt jégre teheti, a mai napra, mindaddig is. A szegény munkások, kik már rég lementek a lavinák mellett, bátyus vállak. Most egy kis pihenőt! A busz elment az előbb. A gyereket elvitte, isko­latársai előtt feszíthet. Életvonalai szortírozva, rendre sorra (s mert jó sorsa alkalmasint, hogy a lejtőkön ügyesen csúszkál, és alkalma volt több külföldi várost is megnéznie már). így dol­ga jól megy, jó helyre pottyant, adományos atya lakozik ottan. Az iskolatársak megkockáztatnak egy fagyit, azért végtelen sort

is állnak. Ragyog a fény e nagy házra, mintha ott nőtt volna, par­kettája így viaszolva. Ma ismét süt a nap, így határozok ezen­nel. A nő, mihelyt módja nyílik, a járási székhelyre menne, van ott egy butik, ő így pofozná ki magát kicsit. Mit nem jó ennek az ifjú embernek ő naphosszat itt, miért kell a hegyek sínéin siklani, hol minden olyan érintetlen, tiszta, miközben maga mélyhóspecialista! Ott lenni, ahol előtte senki! Jó, tavaly egy másik fiatalember barátnőkkel és barátokkal ott tombolt már. A nő egyébre se gondol, csak hogy mit vegyen fel, hadd lenne gyorsabban, messzebb, magasabban. Amíg az érzés szárnya leb- ben-lobban; sebbel-lobbal csomagoljuk is el, kérem! Nyugalmát férje nem csitíthatja, megy most a gyárba. 80 százalékig, hogy igazságosak legyünk (és tulajdonosnak minősüljünk), ez az em­ber felelős a nő boldogságáért. Hogy sül el a dolog, s azzal is itatja át. Nézzen el Ön mihozzánk is, ha töprengőn, sok út után, vihart vetne egy másik ember szemébe. Igen, akkor jöjjön, kér­je, lenne valakinek élve!

Hogy az időre jó l rugózó, élvezetes kilátása legyen, páholyból (végképp csak a szegény helyeken nem terül láb alá piros sző­nyeg ), a nő a házból kilép, vastagon lakkozta már körmét. De csodás nagy is a természet, melyből a szegények csak a sebes­ségkorlátozó táblát látják, figyelmen kívül hagyják, rendetlen autóik tápunkba kavaruljanak. Ennek a nőnek a vaginája meg­szívta magát a férje erjedelmes termékeivel. Combjára tapadnak a harisnyanadrág alatt az igazgatói napiszokatások cukormáz- nyomai. Szívesen igazítja az így, jele lenne, többesedne, még ha fogyatékán is a tinta. Gyújtó lángjához egy ifjabb nőstény­lepényt még nyugodalommal s izgalmakkal vonhatna, ki sem pirulna. A hegyekben gyorsan jön a hűvös. Nevezhetik ezt nyu­

145

godtan viszonyoknak, itteniek, ahogy a víztárolóban ott az erdő tört képe, és a füvek az ablak előtt magasba törnek, házi csaták emlékvilágát enyhítendő. De haragusznak is a szegények, azért, ha trükköznek vélük, vagy csak csűrik csavarják alját-fukarját, adótörvények akár. A papírgyár igazgatója egyre csak csodálko­zik, hogy a nála bevetett emberi hordák azonos szupermarketben punktum ugyanazt akarják, legyenek bár reáliáik mások-mások, súlyra-hosszra benne is maradhatnak a maccsban, de ők azért. A helységek kis boltjaikat mind feladták, sörön, kolbászos zsöm­lén a masszák már ne dürgedelmezzenek aztán! Műhelyhar­móniák (hazánk ipara jó hangzásáról híres, kül honokban!) és kórusbömbölde, így igyekszik felrázni minket ez az ember, teg­napjelennel jelenünk meg kebelén, védi magát így ellenünk. Egy rúgással be a motort, hadd akarja a kéj, az ember fehér képvi­selője, tőről metszeni éles hangját. Akkor ez a nő is csendes. A szobákból, hová csak maga neme végett, páratlan delikatesz, űzetik, üzekedés maga az, ahogy visít, az égig fel, nem törődik a hang a kerítéssel sem, szomszédok memóriája is erre van, ilyen csatákra. Rég termel már a férfi s a nő párban, most kicsit tá- pászkodni is kell, egymást egymásról lemosni.

Némelyek akkor megint csak nem jelentek meg a templomban, hol szobrok csepegnek, másokat viszont kiszelektáltak. A fa­munkás a maga előrejelzése és esőreburka alatt, ily hurka, a nej­ben éli kurta életét, ki meg az áruházban dolgozik. Fejlődése a lánynak az iskolából a szénapajtába vezetett, akkor már hár­man voltak aztán, örvendezhettek a konyhán, a nő életműhelyén, s ott gyalulónak, érzik eresztékeiket, húzdmegjeiket, másutt ma­gukat meg sem húzhatnák. A természet összekalapálja az em­bert maga természetesére, onnét a kocsmába vezet vezérlése,

146

hadd csapjon ki medreiből. Otthon dermedten nézi mozgalmas érzékeinek termékeit, a gyerekeket, és az mozog benne, hogy bírná őket, agyaggalambokat, lőne rájuk, puff, vagy a falhoz vemé mindet. Olykor erre tájt a gyermek hamarabb végzi, mint ahogy a nyálkahártyák furományából meglenne. Közben nekik kéne a tartósságot szavatolni a tartományokban, faszállítókat garantálni, satöbbi, miközben az országurak ülepüknél fát mér­geznek, a papír meg, a munkások műve, ötven év, és úgy száll szét, mint fing. Mi haszna, ha haragjuk, ha égi jel. Hiába sza­bad a választás, a nők szoknyát hordjanak-e vagy nadrágot, csak a nadrágot otthon ne hordják. Mint a sérülések, miket a munka során szereznek, míg végül alkalmatlanná válnak, e sebek hamar hegednek, úgy száll el az élvezetnek csak az emléke is. A kútnál fél kezüket a sugárba tartják. És a nők érző kebele for­mátlan alsótérbe megy lefele, ahol felütik fejük mindenfélék ő maguk haragjára, orvos fejcsóválására. Semmiségekért nem fek­szünk kórházba! Mígnem aztán e haragvók egy nap eléheznek igen, ragadnak egy vadászfegyvert, mely úgy terem a háznál, mint a gaztól felvert kertben a dudva, és puff a koponyájukba. Legalább ez egyszer adódik igazi mester, látja Ön, míg a gyer­meknek, míg magára ő is fegyvert nem emelhet, autómechani­kát tanít.

A direktomé, ezzel arca hirdetőzik, kiszépítkezett most szépen. Vitorlakötelek feszülnek. És a természet a fedőszerve. A nő, e kikészítés alatt, hol ő ember, nagyobb tereket szel át, mint amek­korákat hegyek valaha is álmodhatnának maguknak. Ezért nem is hagyatkozik a természetre már ebben, arca dolgában; ez a ha­talmas erő lélegzetét fojtaná, s kocsijába is kell ülnie. Látja már új csatlósát feje hónában, hol magát is egészen más szemmel

147

nézi. Leljék ám céljukat sejdülései! Körben ott figyelik őt az elveszettek kerítéskarókra húzott madárfejei. Ezek a falusi nők, kik úgy bámulnak, mint akik még más országot sose láttak, csak kis maguk királyságát, ahol uralkodóik este lélegzetük le­helik bélük. Anyjuktól már megtanulták, hogy a pénzre mindig nézzenek, és csodálják az ott nyilatkozó arcképeket. Micsoda különbség van százasok és ezresek közt! Egy egész világ, úgy ám, hogy szakadékokat takarjon. Kocsijával az országút szer­pentinjeire ér. Azt akarná, hogy az ifjú ember, ki előző nap kész kis előadást tartott benne, most újra neki legyen naprakész. S mielőbb! És fennszóval! Itt jelenik meg majd e nő, alattunk, a megközelíthetetlen lépcsők tövében. Árkok árkolják a hegyet, de inkább itt maradunk lent, mindenünk túl ügyetlen a bennünk is lakozó vadsághoz. A fiatalember nagyot néz, mikor a frizu­rát meglátja. Valahogy így vannak el azok itt, kik pontos közép­utat járnak gondozott állataik - pisztrángtetemek százai a pa­takban, korai kizsilipelésre - és szerzett munkáik között. Futó ajándék a munka egy gyárúrtól. így írjuk le egy-szellemnek gyermekét.

A lejtőkön tolonganak. A liftek ráncigálják vízhatlan rakomá- nyozottjuk, de a természet bimbam hívója ez is, műanyag tok­ban, a keményen deszkázott táj felett, s még föl. Igen, a vidék a deszkák alatt termékenynek rémlik, ott, hol egykor minden csak gyüremlett és gyülemlett, megannyi változat. A hóágyúk üdvöt lőnek a tombolni vágyó bécsi turisták színe előtt. Mind­egyikük maga úgy tartja, nagyágyú a síelésben. Itt talán tovább maradunk, hiszen már eonok óta itt e világon vagyunk, hogy átalakítsuk, s most minket hamar kicsuk. A sízők hetyegnek a tájjal, ne aggódjunk, azért nem olyan nyámnyilák ők. Mint az

148

istennyila, úgy járnak-kelnek e földön, hatalmas erejük min­den tüzet kitapos közben. A városiakat a sebesség mámorához cibálják fel, s ez a mámor veti le őket, zúgva, magáról. O, csak egyszer szabadulhatnának ők maguk maguktól így! A nap alatt repdelnének, igaz mesterek, mutatván, mi lett, íme, magukból, mint tették ugyanezt másokkal. Másokkal megismerték egy­mást, biblikus új sportolókat nemzettek. Gyermekeik síkurzust abszolválnak majd, még szüleik zaböltései arcukon, hegek. A sport, e fájdalmas semmiség, mit mondana le Ön épp erről, mikor úgyis oly kevés a veszíteni valója! Bútorozva ez itt ugyan nincs, de van tarkázva öltözetekkel, hívságok műlesikálása, de ne kerülgessük a kapukását, a leghülyébb fejfedők is járják, s jól járnak! Nincs határa semminek, s ha mégis, ugord át a he­gyet. Túlján úgyis jön egy új, abba bújj, nyilván befogad min­ket úgy mindenestül. Az Alpok felmennye s alpokla úgyis rég divat lett, szokások és gyilkolások fészke is. Este meg gurulunk a kacagástól, egy bohóc jön, harmonikástul, körbekering min­ket. Körben alusznak a falubeliek. Előttük a hegy nem nyílik meg, ha reggel munkába mennek, biciklin, kis kocsiban kell meghuppogniok minden dimbet-dombot, úthepét, míg végül az alkalmazottak vadasparkkapuja nyílik előttük, szól a duda, hupa-hupa. Igen, van, akinek sikerül felkapaszkodnia jó magas­ra, csak legyen vasalva a bakancsa célszerűen, taposson adta lel­ke lába! Nyugalmat kérünk. Végső soron emberek dolgoznak itt, állataik szeme láttára, épp csak magánketrec vigyázza.

És semmi kéz nem nyúl ki, emelintene csak egy ilyen sí teremt­ményt, ha már nem hagyja önként, hogy a földet kráteresre ka- téterezze. Senki a föld eme törvényköréből ki nem csusszan, nincs kivétel, a súly lefelé nehezedik, hatalma könnyen elér a

149

testekig. Van próbája! Van, aki napszemüveget ölt, egymást né­zik, öltöztet, megebédelhetnek. Este az új konyharecept szerint hálás az elhálás, csak durva koszt. Vörösen gőzölög az időjárás a tálban, villánk zömöböl, arany gombok süllyedeznek, csak a hegyek csöndesek. Esetlenek ezrei jószerén szabadesnek róluk, szabad. Pár száz alkalmatlan alkalmazott gyárt ezenközben is papírt, mely hamarább értéktelenedik, mint ahogy az embert a sport nyűvi. Van még kedve könyvnyűi léthez, férge mindenit, s férc művet élni? Nem? Na, tessék, akkor.

A nő a járási székhelyre merészkedik be, hol egykor a férje ko­csija parkolt, oda, ahol a szaunában szívta a forró gőzt. Mit sem tesz. Heréin s hereségén csügg, odavetve ferdén, hogy egy szó se, a neje, ki éjjele álma, ha ilyet keresne éppen. Ez a nő lett túlfolyása, belé ömlik így fölösleg befolyása, csordultáig. Ott a férfi, hogy testi valócskáján valami csekélységet renoválhas­son, ehhez a megújuláshoz öltöztek hölgyek lengén. A műinté­zet ablakaiban piros laternák, de már nem úgy látogatják, jócs­kán, mint rég. Jócskán nem! Ha légszomjasak, a férfiak egyre gyakrabban kúrtiválják a feleségük fügéjét, azt facsarják ki. Elébb e házi állatok oktalan lábát béklyózzák, s okkal, ha más göncben hagyják ott őket bárhol, ismeresszenek könnyen! A há­zi nőkkel most nagy a puszi, drágám, persze, ettől nincs egyen- jog. A nap az úton ragyog. A fák ott állnak. Már ők is maguk bajának.

A betegség egyengeti az Önök útját a meghittebb ivarba, uraim, ne jöjjenek zavarba, igen, honnét régebben csak menekültek volna. Most ez életforma, létszükség, hogy partnemőjükben bízhassanak, különben csak a szakorvos marad, holott eddigelé,

150

kedves utazó, ön minden út során betért tanyákra örömest, hol boldogsága nem pangó harmonikája a tehetés minden regiszte­rén ott volt, játszva. Mily lehangoltak voltak Önök néha, mikor a zeneszerszám süket volt! Most valamennyien, egymást bámul­va forgunk e fordulat forgatagában, és bujaságtól gőzölögve ma­gunk levében szolgálódunk. A nemiség szörnyű törzsökvendé- ge, igen, odahaza kosztol, saját fedő alól. A direktor egykor a feleségét minden adandó alkalommal sövényként nyírta, most maga burjánzik körötte élő vadonná. Csekélység! Egyszer min­denkinek át kell hágnia önmaga árnyékát, hogy megfeszegesse pajszerral a felesége segge likát is, vagyis ha nincs más part­ner, a nej ott azért. így tág a világ! A férfiak most terebélyesed­nek, mert nem kell messzire menniök a terülj asztalkám érde­kében. Egykor a férfi minden nőt megrendelhetett étlap szerint, most útilapu ennek neve. Sajátjába ürül most, így örül, neje mo­sogat utána. Ez a szörnyűséges vendég mostohán nem bánik forró sütödéjével. Sőt, minden erekcióval ő termel ott hőt, ellát­ja rosszal-jóval az ágymeleg medencét, a hitvesit, forrás tisz­taságot maga mocskolhat, rogyásokig. És ráadásul: fél, egyszer kisül, hogy régi formája nem az igazi már, s az elkényelmesedett hájtömeget a nő fiatalabbra váltja. Igen, a kéj, bármi épületes, leépül a férfi tőle. Magam, hajlékul, nem is kérnék belőle.

Ragadozókként lopóznak virágzó utcákon, görgetegeket indíta­nak sziklákon, ilyenek ezek a vándoremberek. Roppant ivarcso­magjuk keresi, oh, hol egy ígéretes lyuk, egy kedves öl, melyet meglaknának, elölről-hátulról megraknának, íme ezek a hímek. Még csak hímeznek-hámoznak, húspaksamétáik fóliában verí- tékeznek, áttetszenek, mér mégis, egy lapáttal, de hamarjával, ha a nap is süt, feljönnek ők a hajnali égen, nedvecske jelenik

151

meg a pici résben, mely hamar tágul. S a napban bömbölő láng gyúl, szétpukkan a nedvesburok, és az ivarszagok élesen met­szik a parkolók légterét, és élesek lesznek a szemek, hasonlít- gatják a kettőt meg a kettőt, míg végül a kordé árokba fordul, a vágyak gazdátlan nekiszabadulnak, új állat után néznek, mely tovább húzhatná őket. Nem lesz az, hogy e férfiak hiába éltek. Kérésre a pofájukba pisáinak akár, és csöndesen hevernek a nők az ivarfa alatt, melynek felmagzását még maguk nézhették vé­gig. Most akkor a fácska öntözi meg, viszonzásul, őket. Egy melltűért a hűvös Gerti is hajlandó, tűri, hogy ököl vágjon trá­gyázott virágágyába, hogy a föld rétegeket hasadjon, maga har- matozzon, de még a házzáró izmot is rendes lazulásnak engedi. Ilyen élveket bármelyőnk megengedhet magának, bizony, nem kell utána szégyenünkben a kamránkba bújni, karámban búsul­ni, hol csak bútorzat. Vagyunk emberekként így, kik állandóan túlnan néznek magukon, életminőségük nehogy kényszersüly- lyedjen.

Elemészti az idő a kéjt, mely kölcsönös átjárónk, rikácshatásuk vica és verza, mert eljön a reggel, mikor egy böhöm test sze­métre kerül magunk mellől. De a fáradtak szőröstül-bőröstül emésztik maguk el. Azoknak viszont könnyebb is, nem kell karcsúnak lenniök, hajuk fakíttatniok, sápatag fakírok eleve, a gépektől, melyekhez visszatérnek, hajlongva ott súrolókefél- nek. De ha maguk mellé csak néznek, látják a vízvezetéképítés patakszennyező csorgását. És művük, egész művük, mit alkot­tak, rajtuk száradhat: mellükön, ahogy szoptatnak. És ennek az állam által kipárnázott iparnak és a külföld által levett gyárte­lepnek az igazgatója egyebet se akar, csak magát, csak a járvány, a nej előtt jól kipocskolni az ivart. Estétől reggelig veszedel­

152

me e nő. Hol az ács elvesztette jogát, hogy szuszakolhatja ő az ülepbe jogarát? Mikor szabad Hubertusnak, a vadászmesteré­nek egyenest a maró bűzű rókalyukba, hol már volt lebukta, direkt behatolni? Ki, ha nem ő, térdepelne asszonya elé, lenne lelke, ivarát döfködni engedje, és ráncait, de egytől egyig, visz- szapüfolje? Fentről kölcsönzi orcáját e nő, míg kereskedelmi kamarájából alant nemének kétszínűségével tesz kameraígére­teket. Levegő veszi körül a terepet, és a nők köröttünk minde­nütt ott vannak. Jelenlétükből és jelenlétükben táplálkozunk. És a szomszéd, a zöldebb csőr mindig, nem bán, megy oda ő, ahol maga csiperíthet utat magának.

Az igazgató a kocsijának támaszkodva pisái. A nemesfényszó­rók beragyogják alakját. Húskivonatát bármikor beletáplálhatja nejébe, ha az lehajol tűsarkú jégsarkáról. Ez a pár a hatalmas úr házában mindig úr, szabadon és törvényteljjel kúr. A nő fod­rászhoz megy. A hegy túlján világosul, a rétek nappalba merül­nek, így minden jobban kirajzolódik. Csak ez a nő hazudozódik be, maga műve, dülfalréseibe: mind az ilyen az idő míve. Hív- ság a nevünk, hölgyeim, de mind! Mind Önöknek. Hagyják a fogakat a szájban, a ruhákat a szélben, vessék magukat partta­lan a partnerükre, mintha az már órák óta semmi bajuk nem okozta volna! Fékezzék a nyelvük!

A párok álma: hogy ne érne véget. Mennek munkába, tekinte­tük szögét kihúzzák az útból, melyet ismernek, hogy megnéz­zenek egy másik embert, akit szintén ismernek. És ott állnak, íme, egyik mellett a másik, és az egyiknek meg kell vennie eze­ket a leértékelt kocogómelegítőket, hogy teljesen leértékelje az árut. Az út elvirul lábuk alatt. Nejeik szétnyílnak, pleff, ahol

153

hozzájuk az érés, de ma már érlelt megfontolással senki se megy könnyen betegállományba. A cég különben, hol az élet­hez helyet és a szerelemhez nejet leltünk, rögtön felvonja a szemöldökét. Liftel. Hogyan keletkezik a kép, ha megnyomtuk a gombot? Sejtelmem sincs, de zivatarban kapcsoljon ki, saját képmását húzza ki a rémséges sliccből, melybe, hogy azt néz­né, senki egy árva schillinget se dobna. És mégis, gyakrabban, mint megérdemelné, egy nő vonzalmából él s lakozik Ön, ki is Önt ragasztgatni, gittelgetni kénytelen. Csak mert reméli, mel­lesleg kedveset véd meg.

Összegyűlnek a felhők alatt, bemennek a kapun, és el is tűntek. Ennyire még jók, és a gyárban kivégzik őket. Most menjen haza Ön a feleségéhez, és pihenje ki magát, míg az au tó teme­tőkben a gumik égnek, az autóforrasztótelepeken meg lefolyik a forró veríték. A bádog nyög, és az autó acél zsigereinek sebei, ó, e bélrendszert bensőségesebben szerették, mint a nőket, mert második műszak művei, előbuggyannak azok. De még egyet: Ne hagyja Ön, hogy ízlése vezérelje, mert térül-fordul már a piacon egy új típus, mely csak Önre, senki másra, de Önre úgy, de úgy várt! És akkor már volna egy, melyet Ön egykor, oly rég, szavakkal és takarékszámlával rávett. Rajta, huss, haza, jó?!

12.

A nő, lovagja számára készült merő egy új frizurája alatt, ki­száll a kisváros partjára. Csak táskáját szorítja magához. Sors­sarját az iskolában hagyta. A láttán elvörösödő rendőrök: csak­nem átkísérik az út testén. Imbolyog. De nem süllyed el, köny- nyed úszóhölgy, ki alatt minden bajnak forrása zúgva fakad. Karmosan, ez a nercbundája, lapátol a nő az egyéb papírtigrisek munkamedrében, kik felett magas csúcsok többször jó kétezer métere fenyeget. Emberek ezek, kik e fogas, e fogatlan tájból cellulózét és papírt tépdestek ki. Ennek a nőnek az öltözéke: egyszerűbb változatban bármikor leszedhetné egy szabónő. O, jé, hogy mi minden rajta! Apróra szabva a fa megannyi halma a gyárak és a fűrésztelepek körül. Miért vett a direktomé tűsar­kút, mikor mindenütt víz fagyása teszi keservessé a járási talajt s a járást? Nem merünk elindulni, mert a közlekedési lámpa nem akarja. A nő képes volt egy ilyen képtelenséget felvenni! A kormány mögé ül, iszik egy kortyot. Foga ellenében permetet fúj. Az ő kölcsönszeretője nem fog elbukni a hóban, ő maga művészmutatványa. Az ifjúság elég jutalom, kéz- és lábtörést akár! Nevet maga erején, melynek birtokában pimaszul küzd birtokáért, divatos kabátban, melynek divatján nem fogtak az évek. Kívánjunk derűs napot a sport hullámain a szegényeknek, akár a gazdagoknak, amazok is, ezek is hosszú utat tettek meg érte. Megérte? A szűz hó, a kis hűhó. A gazdagok persze köze-

155

lebb akarnak kerülni az elemek eredetéhez (még ha eredetileg nem akarnának is leseggelni az elembe). Tüneményesen porzik felettük az, születettjei ők szinte a földnek. A többiek viszont pórázon a gyárban, kedveseiken otthon, és a hóban is lelnek örömet plusz.

Az igazgatóné a kormány mögé ül, miután rangját jól lejárat­ta. A város nagy szájai a cukrászda ablaküvegéhez nyomódnak bentről a láttán. Mosolyosan. Ő ugyanis, magától ittasultan, a fiaskót bundájából húzza elő! Szája is mosolyog a hidegben. Az ablakok mögött a sorosak és rangosak mintha nyomban kebe­lére zuhannának, csak tehetnék. Fiatal nők, kiken gyerekek és ruhák lógnak, de csak úgy, épp most mennek vásárolni, muszáj? Látnának valamit. Akarnának lenni valakik, valamik. Ahogy ez a nő, mit nem adnának érte, kezdenének azzal! Fényes nap­pal ekkora blama a fodrásznál, mint amilyen a lesiklóinké az olimpián, tessék, hogy magunk szedjük ki a kacabajkákat a ha­junkból, miktől becsavarodunk mi, nők. Ön sose merészelne ilyet! Félelem nélkül nézni saját kép másunkat, mert a haj leg­alább könnyen változtatható valójában, ha már nem tetszenénk magunknak, hölgyeim.

És új ember vagyunk, szelíden, saját szépségünktől meghatottan. Akkor más tálalásban találtatunk, épp ez az! Minden öregedő nő megfizeti az árat: hogy mosás, szabás, bevágás, kiélés. Hogy hajunk, ha arról van szó, többet mutasson, mint ami a mi elfolyó számlánk becse. Minden tettünk, mind a torták, mikkel annyi bajunk, jaj igen, mikor a munka megvolt, mentünk haszontalan­ná vált villáinkkal céltalan, bele az estbe, ettünk, lemosakod­tunk, egy kedves mell kasára borultunk, mely négy kis keréken

156

vitt minket a tárolóba, serpenyők életmaradék lekaparászása ott volna. És ha még meg nem történt, hát hamar lecserél majd minket, miután valaki sajnálkozva rázta fejét, és a harag a vita­felek torzult arcán át meg át, fordult. Akkor nekünk a kiürített szobában szép csöndben kell lennünk, mintha magunk volnánk üresek már. Mit se bocsátunk, meg, és ki, és így van ez, ha egy ember klaffogó érzékeibe omolnánk, egyszerűen értelmetlen. Egy fiatalabb ember helyettesít majd minket csakhamar teljes- értékűleg, jó, őt már teljesértékű tápon tenyésztették! Most miért akkor én? Miért vagyok én 40 felett már nehezebben kibírható és nehezebben ringatható, mint egy gyermek, béklyóin a mér­legnyelveknek, melyek elhajolnak felőlem? Hogy minden vá­ratlan örömet magam váltására próbáltam, és egy új váltás gön­cöt vettem magamnak.

Belerúg kocsijába a direktomé, berúgja, körülményesen indul Michaelt utolérni, kitől akkorra már csak úgy zeng a sípálya. Nevetés, rikoltozás, hol lenne apálya, mint egy rendőr, csap le barátaira, mit, árad el rajtuk, buli, csupa balhé. Emlékezete éj­szaka is tárolja mind a helyeket, ahova mehet. Erről van szó, és semmi másról, ha az a hívószó, hogy azonos hullámhosszú em­berekkel találkoznánk, a rémséges Divat Fodrász kiket ugyan­úgy alakított, mint minket. De egy kis figyelmet: ezzel azért a közelgő divatról se lemaradni! melyre először lehet persze a fe­je t ingatni, de akkor, gyakorta meg-megfordulva, darab úton őt követni tovább. Nézzen csak föl az én koponyámra, és a költ­ségeket ne sajnálja! Nem kerül semmibe. Igen, egy tarkabarka sportbolti műanyagszatyorba pakoltuk magunkat, velünk szend­vicsek lazán. Segít ez? Nem. Mit ügyeljünk az útra, az az út ügye volna, ha már jövünk, hogy szép vegetációját a következő

157

500 évre tönkretegyük. Ez a Michael, ez egy bukásnál nem fogja meghasítani a földet, ahogy mi ügyetlenebbek. Nem vagyunk mi virágok! mégis fejjel mennénk a természet falának. Michael azonban, hát ő csak rajongóit osztja meg! Már hosszabb ideje osztja nekik, ostya, e történetet, igen, ezzel a nővel, akit maga partjára kihúzott, aztán a vízbe megint visszalökött. Sok más­más vállon ott a fruszt súlya, ráció: melegednénk. Csak rájuk kell gyújtanunk, már ott a szerelem, lélegzet a szájban, valami friss kis gyorskoszt. E nő szép tiszta tudata oda. Hajába túr, dúl emberi munkát, mely a megreszkettető forró bura alatt végezte­tett. Háza előtt közben ott várakozik már talán néhány gyerek, a ritmus-kusmus csoporthoz tartozók, kiket a hozzátartozók erős kézzel kényszerítettek oda. Mindegy. Ez csak egy buta hobbi. Ezek azoknak a fíacskái-kislánykái, akik a szegénységet akar­ják, nyögve bár, állni. Akik még tenyerüket megköpni kényte­lenek, de minek, ha az elbocsátás sorsára jutnak és maradnak. A nő már önfeledten feledte őket. Megy oda, ahol a sípálya vé­gén, a lejtő alján nyüzsögnek, kik jogát meggyakorolták már a szélsebesebbeknek. Meg ahol a sebzettek, a tűrt turisták már lecsatolták, vagy újra egy pár oktalan, jámbor állattá összetet­ték, majd súlyos, az élettől s nem szanálható, de még épp áll­ható balfékségeitől, merész kanyarokban, megviselt ülepük is­mét a kengyellift felmenet ülésére telepítik.

Előre, egyre csak előre, vissza ne nézzünk, mert hátul szemünk sincs. A nő belevág, kapaszkodón, magas sarkán a talajba. Ámulva imbolyognak a téliszünidőzők, mint csónakok e plakát­tájon, hol minden rendben, valaki mégse akar illeszkedhetni örvendetükbe. Az emberözön egyre zúdul a lejtőn lefelé. Annál

158

kaphatóbbak és élvezetesebbek akarunk lenni mi, kapatosan, kaptatón! A turisták, hogy ezek! Eternit alatt, jelmezük zenit, nyáron tovahajtva a hegyről a strandra, télen újra fent, felfúj­va, hol édes darabkáik remélik: ott lenni, az minden! És maga­sabbra, láthatóbbra, kellemesebbre, ez a völgy kedve, belé, kik ömölve! De feljebbvalójuk alatt inkább lennének senkik, látha­tatlan, ha ő bármi alakban robban, bömböl izzva, bőszszakács! Szívély, ily világoskék overall, prémbélés kapucnival, és egy pofonpiros pulcsi előrivall! Kísértésbe eshetnénk, hogy feled­hetnénk, mi jön össze, na, felsőrészeink nem az alsókkal, fejünk nem a lábfejünkkel, mintha így, ki-ki magának, kereszt-kas len­nénk más emberállat, (és így vagyunk mi érettebb évjáratú nők épülve). (Épületes? Útja közén a formánk így sem végleges.) A legborzasztóbbak a legborzasztóbb különbözések, mik elbor- zasztóak végleg, a meggyötört alrész, ismeretes. Hát csüggünk a kín cölöpjein, de legjava kiszerelésben. Micsoda látvány!

Csoportokban állnak, melyek zajonganak, rágyújtanak, poha­rak, miket maguk kihajtanak, íme, a sport alattvalói. Mert egy­más előtt nincs sok megjátszanivalójuk, ahogy ott a völgyvég­állomáson horgonyt vetnek. A legtöbb, amit megélnek: eszel, úgy leszel! Ez jól tárgyalhatóan szelei. Öngyújtószikráik ten- magukat és tentájukat fényesebb látvánnyá lobbantják, mint azok, kik megművelni kénytelenek. Igen, az idegen forgalom hasznos nagyon! Most összeszedik a cuccuk, darabra, míg az ágak a hó alatt a hajlongás dermedettjei, és merész fény terül szét, a nejlonruha alig értékeli, töri útját a szép hóban, mely ott van nyugodalomban mindenen, ami egykor rét volt és vizet kortyolt. Most a víz csakhamar már nem ju t talajába, szép la­posra taposva az, lakkozva, futófelületművünk. Mind azt sejti

159

magáról, ő a legmenőbb a mezőnyben, létezésük szerint így hát jó a végük. Télen, mikor szunnyadnia kéne, akkor szuttyog- tatják csak Isten igazából a vidéket. Arclárma. M ásodpercek­ben s töredékeikben törtetnek itt, zúdulva pályákon, melyeken esélyes pályázók, fejük felett az ég sincs, sí talpuk alatt a boly­gót nem érzik. Ártatlan gyerekek buknak. Hát ne hagyjuk, hogy visszadobozoljanak itten a készkartonba, lábunk mit rakjuk szét, ha az otromba helyett egy kifogástalan párlendület csusz- szant be az életünkbe! Világbajnokot zsákolhatunk, és ez áll maga osztályán járó művünkre is, melynek karos szériája a miénkkel alig vetekedhet. Ez micsoda nap lett. A fiatalság haja- donfőtt. Hótarkázása lepereg róla, semmi aggodalom. Lelkünk előtt nem remeg az osztr. Sí Szövetség, átkapja büszkeségük­ben sérüléses tagjainkat, fejjel lefele vonszol minket máris. Le, le! Combunkon még több szorítókötés, általa, és jövőre újra jövünk, és tovább! Remélhetőleg hóhiány miatt akkor nem za­varnak szét minket akkor, mint a hangyákat!

Homokhangyák a világ órájában, pergünk völgynek. Eleink, melyeket oly gyakran tompítottak volna rajtunk, hasítják a ha­vat, e fimiszt, ahol a jelek egyesülnek: mindenki mindenki ellen, az ünnepi fehér leplen, melyre mocsokként magunk hullunk. A terep zöme az osztr. Erdőgazdaságoké, a maradék, nektáros hektárok sokasága, a nemeseké és más háztulajdonítóké, kik fűrészmalomtulajokként a papírgyárral állandó, tartós, vérka- nyarintós szerződésekben alvadoznak. Bűvös szék, hol a mon­dottak elnyerik méltó értelmük! Csodás. Kell nekünk, ide vele, minden változás, az csak jó t hoz, elsősorban a sídivat változik évről évre, jobb, s ez a jó. Sietve lesz a földé a sportolónő s a sportoló, apa nem fogja fel őket így karjával, ha megfáradnak,

160

de itt van még jó neje a direktornak a papírgyárból: Jöjjön csak, közelebb kicsit, ha a mankói bírják, akkor kicsit jobban látjuk, mit mond, a száját!

Michael kacag, és belé kapaszkodik közben a nap. A táj pár év­tized alatt úgy átváltozott, hogy már csak olyanokat fogadna, akik neki belevalók. A parasztok már nem azok, ülnek csak ott­hon a tévé előtt. Egykor rég ők voltak a vidék barátságtalan baj­nokai, agrárszövetkezetekkel pimaszkodó védelmezői, most ennek vége, sőt, az örök újulás a mindig pillanatnyi új ruhánk, hadd legyen nemulass szomszédnak, mulatókban semmit ne mulasszunk. Tarka öltözetünkben élvezetesek vagyunk, ha ott heverünk az erdőn, lécünkön, tört lábbal, a léc a vadaktól léceit le, hogy most egy világot jelentő deszkaszál legyen, szögezett fájdalom aztán. Hanem meg: vadulni mi magunk akarunk! Hu- jángatni, hogy messze hallják, rettenjenek: lavinákban henger­gőzünk, lenne lenn szabad ember belőlünk! Lépjünk túl magun­kon, üljünk sziklaszirt ölébe! És a hegy omló kőgörgetegekkel fenyíti az óvatlanokat. Ilyenekből az ország betevője, s örül elő­re, és a lokálok szorgoskodnak az általunk alkalmazott ízlést ápolva.

A nő úgy gondolja - és tévúton jár, ahogy mi olykor az erdőn hogy előző nap ő valami rettentő bűvkörbe vonta az iijú em­bert. Maga félelmetes képét reá húzta, és most melle kasában, e kaptárban kapás van, nézve a kép szünetlen. Hát e fiatal úr is hadd bukkanna elő! Fog. A nő ennek foglya, nem elég neki, hogy csöndben reá gondolna, gerjed. De a lejtők a jódlizónak úgy fe­leselnek, hogy jó diliző, nem kellesz. Van saját térhangapparát- ja, mellyel túlkiáltja a népeket, akiket mintha nyársra húznának

161

épp, mert üvöltenek, s akár ha a viharba úgy vágnának éles, hosszú oldalukkal. Ne rejtse őt többé az egyoldalú éj, a nő Michael szemében, mint nappaliban, tündökölne, fel. Itt a ma­ga igazi, s ha! eredeti alakjában ki-ki csak a végfok bátorságot összegyűjtve maradhat meg a zabolában, s ahogy bekötötték, itt a lesiklók lesújtó tekintete és tekintet nélküli lejtmenete az úr! Ide nem illő tűsarkai felesleges botok, a nő már a céllejtő havát szurkálja. Igen, hát nem veszi észre, hogy érzelmeitől hajtva már-már felfelé halad? Hová s meddig vezeti sorsa, ké­nyeskedése, kényelmetlen topogójában? Már mindene csupa nyirok, a tűsarok likakat vág, nem célszerűek. Mi hölgyek jó, ha kemény kézzel vetünk a rekettyén, meg a lokálok parkettjén, magvasan, mert köröttünk dögkeselyűk! és szédülten szágul­dozó úrvezetők, kik ízlésünk irányát honnan sejtenék, nos, itt megálljunk. Hanem a sport pályáin is többre vágyunk, mint ki­kacajra. Minden helyi cél érdekében legyünk elébb érvényesek (jegyet érvényesíttetni, szentség!), eszközünk legyen az alka­lomhoz, szívdobogásért legyünk ütősek. Ami kerül, hamar ki­merül, a teremtésit, nem kell hét nap, hogy megtudjuk, vagyis illünk-e a barázdába, melybe az úr beleráza.

Kéz nem akad, hogy ez elfogult s magától bódult nőt, újfürtit- tasságát a hóból kirángassa, maga vágta, maga lássa. Nagysád, gyászunk minden barátunk, ki már hazakényszerült, de magunk kedve még el nem ült, befizettünk, hegymenet, lejtmenet, bár­mi menet megmelengeti keblünk! Nem akarnánk megsérteni, de védő kalimpájával a legvédtelenebb helyen kalyibál, mint ha nem lenne otthon, a ’! így kiabálnak e naptól feljött kedvű iljú emberek, mert hogy a nap épp hogy túl hamar is lemegy. De a sötétben megint lesz párosítás. Jogunk a hegy-éle élet. Ittasulá-

162

sunk, semmi szabályunk! Csak a nehézkedés itt a törvény, mi a nehézség! Amulva térünk ki egymásnak, igaz, néha a rosszab- bik irányba, szél ellen pedig ne a hugyot-szart, mert az maga sarát-vizét eszi-issza vissza.

És a többiek, vegye Ön csak tetszés szerint az alkalmazottat, ki a slicckaszniból. Sílejtőn csatoló csatlós, engedelmességi te­remtmény, értelem nélküli lényeg, mégis mindenképp választó polgár, ez a vízválasztó, így hiszi, ezen a nőn nevetve átnézni lehet neki. Mása se, csak az iijontisága, mely e felbukkanó bur­kon burukkolva csúfolódhat. Az irodán ez ifjú urak tapintattal kell, hogy bánjanak főnökükkel s önmagukkal, de itt belevesz­nek a természetbe, és megvesznek szinte, csontjaikkal-inaikkal, mintha az így töltekezne inasokkal. Aranyéremhalhatatlanság, azt elérni! És aki műlesiklókapuk közt eltaknyol, ahogy az élet viharos székei-asztalai közegén se másképp, ráébredhet, hogy nem hullanak érte könnyek!

A patak jege alatt egész pisztrángbokrok függnek, csak télen alig látszanak. Michael barátai együtt ülnek, magukat ünnepük így, homlokra tolt napszemüveggel hunyorognak a lejtő felé, hol Michael tündökletesen porhavazva már a cél iránt zúdul. Minden rendben lesz, mert igen jóképű lányok is érkeztek már, betérnek, bár még kitérnek. Érdektelen arccal nézegetnek min­ket, hogy nem virulunk ki, vidulunk, mint fentebb a falon a meg- mászhatatlan hó. Túl közel ők még az eredethez, ahonnét jöttek. Új cuccoknak mind örvendünk, de csak ők azokban a szépek. Olyanok, amilyenek. Messze a rétektől, hol kövér teheneink le­gelnek, kiket még ülepünk is szégyellhet. Elveszett nekünk a kezdet, titokzat rejtik ködök emlékezet túlján, nem ismétlődik soha. Igen, nem csak a szociális állapot, köt minket az is ott.

163

De inkább legelne szemünk emberek felvágásán és levágásán (kivételes?): A nő a maga keresztény szociális aurájából a diák felé csápok Annak a botok még ott lógnak, mint magzatburok- rongyok, a csuklóján. Ami az éjszaka még sűrű ejakulációval kapta jutalmát, azt hiszi, most emberszabászatból léphet ki a fényre. Hogy a levegő így zúg köröttünk, zengő! Hiszen mégis csak egy két és fél szobás térben lakozunk különben! Nemkü­lönben: e keserves kaptatókon sem jutunk egyről a másfélre, a csúcsokra, ahonnét a patak indul, meg a síző, s ahol minden iga­zán csúcs és szuper! Ön meg én, mi csak az ozsonnázóhelyeken szuperálgatunk, mint sokan mások. Nem hazai est, mi leszáll. Idő, szakán sokan kerülendők, kevesen keresendők, hogy az időjárást, e jártányit egymás vállára terheljük, ellen felünknek.

Nehézkesen testálja magát az igazgatóné nerc- és szeszbundá- san újdonat gazdija kebelére. Vele hagyná el a világot, köpköd­ne magot, teregetne ki maga mellett egy terjedelmes vasárnapi mellékletet is legott. Kezdené újra a mindent, körötte könnyű szél lengjen, üde Michaelje. Miközben akkor vegyük a dolgo­kat úgy, ahogy vannak: ez a Michael nem szülheti ezt a nőt, el­lenkezőleg, épp az a baj, mind amaz idők, mik a hölgy születé­se óta teltek! Főleg itt, hol világos van, és a sportolók szerszá­ma ropogós havon csikorog. De a szerelem fénye - kezdettől mellettünk húz s tűz, de még öngyújtónk tüze is tündöklőbb ná­la - e nőre hullt, benne van ő most, mint egy már hulltában ki­repedő zacskó szemét, éri a földet. És a bennszülöttek röhögnek. Messzi ott dübörögnek a bűn nehéz kanmionok. Félrehúzódna kicsit, kérem?!

164

Ezeknek itt törvény alig kell, érzéseik már regulárék. A nőt a tartós használat nem javítja, de ha azt akarná, hogy kaparjkur- tája lehessen egy helybeli fiatalember jó voltából, hát: nem! Ak­kor a sors ügyes fiainak kezei lendülnek nyomban, s tesznek ellene suttyomban. Elfedik! A nő pirul, hajtövig, izzik az orca, de ő maga mindezenközben mintha nem volna. A kép, ő: nem jelenik meg ennek az ifjú úrnak a látó szögében. Ennek a férfi­szemnek ez a nő nem szép. Mint a fényes nappal, gyarapul az iíjúság önmagával, beltenyész, s pottyan, sín lécelve, le, a falu kiskertjébe sok kertelés nélkül. Jöhet, ami jön, minden kedves neki, ami csak jelen. Idején bomlik. Az övé minden, mienk még csak az az ülepnyi hely se, ahol a pincér is pihenőnek nézi a teraszt, nem óhajt kiszolgálni minket, halaszt, s nem maraszt. Gerti kapaszkodna Michaelbe, sokat próbált műanyag áramvo­nalasáról azonban lecsusszan. Saját korosztálya is odébb tem­perálja, ki a nő köréből. Könnyű, mozgásra is, már ott van, ott jól elvan. Az olyanokat, amilyen ő, bizony, hűségjutalmul adják prospektusokban a turizmus irodák. És ahol megfordul, meg­fordulnak utána, és a feje felett szellőző berendezések glóriája, kond. levegő. Mi azonban, figurák és figurinák, oly keserve­sen vagyunk moccanthatóak, ólomként csüggünk és csüngünk katéterünkön, melyen át langylevünk elfut. Miden út eleve ba­rátságtalan. Mint hegyjárólagosak, flaskákon nevelkedünk, gya­logszerükön, semmi külön ellátmány, kik sajtján, kik sonkáján. A természetben minden természetben jár. Igen, az anyja ter­mészet, már nehogy mérgelődjék, csak csöndben mérgeződ- jék. A természet csöndje. Hogy zajos útjaiba és hideg készter­mékeibe magunk bele ne pusztuljunk.

165

Michael már megannyira onnét. A holtaké a dicsfény, ám neki is ju t szintén. Mennyei olimpiai reménységeink már két érmet szereztek, hazaszer etet minket a hír, de azért az érem másik oldalát is látjuk, diccsel és giccsel a csillár a tévéfényben, nem ér el minket soha ily fénye. Bármi felszínes is Michael, s hogy semmi meg nem hatja, ötről a hatra nála nem jut, azért itt csak elemében, fiainkkal-lányainkkal tombol, hujánkázik. A nő ko­torva já r a mélyhóban, kotródással ér fel csaknem, ahogy leül. Ez az erős kötél, melynek hosszúfeszéhez szalmabálák tapad­nak, arra szolgál, hogy a nőt, vele a többieket, kik nem, nem s nem akarják, hogy reptessék őket, elválasszák a sportos néptől, mely deszkákon él, szegezetlen koporsók azok neki (s kórusban zengi, zengeti: Schranz, a Karli, Schranz, a Karli, ki mer külön­bet akarni! hősök tere ez, új Heldenplatz). A nő teste a vágy architek túrája, kurtítaná a távot, mely az eltűnt ifjúság s ten- maga közt fesz. Legalább talán szánkázhatunk barátainkkal! De nem, Michael csapata már feszesen zárt. Egymást mindig erő­sen szemmel tartják, s otthon is tartja őket valami olykor, hogy az őket illető lapokban éljenek, egymást képekkel mennyekig magasztalják. Ezek az ifjú emberek, kikben a nő álmán is bol­dogan lenne honos: játszadozások helyett ezek azt remélik, hogy hamarosan fellendíti őket a jótét ár a főnöki etázsokra. Az erdő mélyén ma még vígan kódorognak, szőröstül-bőröstül jól elvan­nak, élvezkedve halásznak, a vadászok.

Horgukon a nő nincs, a nő emelkedne, de visszatottyan. Kiszol- gálhatatlan: vele a maga kis vendégelője, a flaska. Iszik. Michael nevetve kiált oda neki, s akkor már egy másik kis félisten kél is maga kelyhén (dobozos sör), ki ellenségeit gyakorta már csak azzal is, hogy ő ott volna, tönkre tette, nyújtja kezét, nevetve

166

karolná ki Gertit a hógödörből. Kabátja ujját cibálja. Hamar elunja ezt, túl lassú művelet. Hát megragadja, derékon kapja, emelint, hol inkább apraja, mint nagyja, gyereknép játszado­zik, kavarni, napon pirul. A fellegek ölén némul mind az állati lény, ez jó t nem jelent. Vágáshoz mindig átöltözés jön, annyira spriccel a vér. Csaknem gondolkodás nélkül, alig eszmél, néz a frissarany fejű nő, pislog a fénybe. Most még itt is elbillen újra, viszik innen, húzzák-vonják. Kabátja alatt az elsők mar­kolják már. Némely ily gyermek ivarost iparkodik, valamin örvendezik is hamarost. A nő friss frizurája a havat formázza. Megtuttyad rajta a nerc. A járás egyszerű házaiból gyerekek, súlyos küblikkel bukdácsolnak. Közel a vízhez építkeztek, ol­csón kaptak talajvizes telket. (Hasonló anyagból vannak másik- ivar-álmaik.) A csúcskereszt súlyát hátizsákban napra nap fel­viszik, hadd tudja Isten, miért vette ő maga mindezt magára.

Kicsivel arrébb, mint ahol a nő s csoportja áll, kezdők kalim­pálnak, kérdezhető, miért ily zajosan, miért nem szállnak alá a mélyekre, néma hajókként? De nem, ordítoznak ők e bukdosás- ban. És miért? Mert szállításra várnak, amit másképp képzeltek, el. Bárkik legyenek is ők, és mert a tömegközlöködés műveihez ők azért, jár, ami jár, előkelők. Szállíttatják magukat a bizony­talanba, ehhez van még jégcsákányuk, mászóvasuk, termoszuk, ezt cipelik. Ám ezt ők mind előbbre tartják a világnál, melynek szeszélye cibálja őket összevissza, különben. Mosolyogva hívo­gatják meg egymást, ehhez van szusz egy s mást. Ezek a fiata­lok a világgal vissza élnek, emésztik termékeit, melyekben él­nek, azok, viszont, elemésztik őket.

167

Kezdődik a tüdővel. Ügybuzgón tesznek-vesznek, tanulnak és terpeszkednek. Gond, baj még nem látogat ily újoncokat, jól is alusznak, s ébredéskor lenéznek magukra: tessék, ott megint egy, két párt bokra! Halló! Nem kellett soká keresniök jó part­nert s pártot, ellenkezőleg, őket hajkurászták reptéri megafo- nokon és kereskedelmi tévén át. Ezek az ég- és csatornatöltők! Vegyünk tetszés szerint egy látványosságot, rájövünk: ezek az illetők sokkal jobban illenek oda, az addigiak helyett. Olyanok ők, mint a méreg, mely a mákban aluszik, vagyis egy millimé­terre a törvénytől, ott virulnak ki Isten gazából. Egy ilyen min­dig mosolyogva vár, aztán hirtelen elmegy, ha a közelébe fé­rünk, ha hozzáérünk, valahol mindig csattan egy kocsi ajtaja, mindig jönnek benzinkutak, ahol költészetük nyelve otthonos. Életük mindig ott duzzadozik két egycélú repülőút közt (egy­szer úgy tényleg jól kiszállni magunkból, magunknak is mindig úgy kívántuk volna!). Micsoda ötlet, de hatalmasan igaz. Az ifjúság. Oly igen magába halmozódott! Magam sajnos nem tartozom ebbe. Már nem. És még valamit: minden dolgukban csak mosolyognak, még az erdő ernyén is, hogy épp kevéssé árnyalt dolguk végzik. Éneküresen nyugosznak a légi semmin, még ág-bog se fékezi őket, gallyra nem mennek. így eshetnek egyenest a földre, megvilágítva a szomorú helyet, hol mások, keservesebb sarjak, az erdészet útját kirobbantgatták, csak hogy maguk kicsit túrázhassanak és tornázhassanak. Nevetnek, gyak­ran mintha legjobb lenne nekik ez, gondtalanul irányítanak walkmanjükből magukba hangokat, ettől szinte megtántorod- nak, rendre, mert a zenétől, mely így fut beléjük, nem is szaba­dulhatnak. Felőlem, ha ez tetszik nekik! És ennek épp egy ilyen seggfejen kell csüggenie, amilyen ez a Michael, aki magát, bár persze nem a céljait, rég elveszítette szem elől. Soha még, s

168

talán lustaság az oka, egy nő sem volt ütős pont az ő kedve sze­rint, nem, ő ember szabásúbb fedelet kíván magának, egy pad­lásteret talán, hol végre e padlón verheti fel magát, csillapítani vágyát jóvágású bútorok és dizájnlányok iránt. Nem is vitás, itt a fenyőgyökérbuganc s gubanc világ ölén némi kavarulat támad Gerti körül, szinte elsodródik (sodó), itt e kis patak mellett, mely futó munkások, alkalmazottak és szabad foglalkozású kirándu­lók kalandozó tere, meg arrébb, kik lesiklottak, törik-szakad, és tört, véget szakasztanak a sportnak, szögre akasztják, és ütött- vert combcsontjukba szög veretik. Mi másért mondja oly sok, hogy újjászületik a sport nyomán, vagy hogy kipiheni magát, alig várja, dolgozhasson megint?

Igen, nagy léptekkel mindig előre haladunk, vagy ez utazás, ha van, ami vigyen. De hogy ez a nő épp Michael felé tett nagy lépéseket, vélvén, alatta virulhat, párszor legalább randizhat! Meg otthonosságot is élvezne vele szívesen. A férje munkákba veti magát. Ez az ember a Michaelt, a barátait, meg az egész já ­rás bruttó társ. termékét, társasan, nyársasan zsákjába gyömö­szölhetné, ha úgy tetszene neki, hogy a zsák még nincs tele. De tele van. A sízők áhítozása is hamar csillapul, csak türelem, a sízők akkor azt akarják már, ami a fogadóban terem.

De most még itt a hujángató fiatal husángfürt sportolók az ittas Gertire vetik magukat, juhhé. Magukéból közben feltankoltak derekasan. Falaz nekik a sziklafal, elrejti őket más emberek lá­tásmódja elől. Ez a hatalmas fenyőfa szál is közben áll. Sem­mivel nem takarékoskodnak ők. Bizonyságul előveszik fejes spárgabunkóik, mind takaros, mint az addig óv szer síruha, má­sok ehhez képest szükség szerén fakók, ahogy guggolva lökik

169

az avar alá valót, nem örömére a talajnak. Torkuk szakadtából nevetnek, megvannak. Síbotjaikkal lengetnek vadul. De annyi­an! tótumfaktum a sportszerkereskedelem, egy gazdasági fak­tum! S a végfok élményt adja: mind mulatna, maga módja sze­rint, míg az idő eljár, bár kering. Kimérve a hegyi stadion s a cél közt, ott egyenes-féle csak. Egymásra súlyosuljanak, arc az arcba, hajlongjanak, szorítsák egy-óriás farkukat. Lélegzetük rúdja, ha kell olyan. De kell, mert fogjunk össze rendületlenül, akkor pincér vagy diszkó ajtónállója szerte dűl, nem fog raj­tunk, mi örök időkre összetartunk! Tudja meg az ilyen világ, olyan világ, hogy rejtse előlünk üdvét, féljen. Idáig már elju­tottunk, gazdagság érdemében, a természetben tündöklünk, jön az felénk odakintről. Mi azonban, semmi szellemnek gyermekei, mi semminkkel nem valánk díszére senkinek, kint a helyünk. És a föld emészti zsibbadatlan lábaink, ahogy kénytelen kelünk, tovább, állunk, megyünk.

13.

A sietős életet testesítik, a lányok is, nem hiába a barátságuk, egymás rágalmazói lesznek, ha fokozatszerzés után konkurven- ciák így kölcsönösen a hivatali helyeiken. Míg körül a nyomorú élet, a sápkóros gyerekek, a rossz fogúak, görbe gerincűek, kik kis gerinces emlősöket leölésre tenyésztenek, csak hunyorog­nak ezekre a lesiklókra itt, s olimpiai aranyról egyikük se álmod- hatik. Ausztria, exporttényező, magad kéne exportálnod, úgy, ahogy vagy, a sportba! Olvassuk a Kronenzeitungot, már ha mi, szegény alakok egyszer-egyszer valósággal történhetünk. Ne bánkódjék, nagyot álmodjék! Ez a falu a rétjén ki nem terül, mert hátha önnek sikerül halomba lépnie.

Michael nevet a leghangosabban, ő a legnagyobb tervező. Ez a nő, aki napjai lejtőjén itt áll, talán még egyszer rá kerül, de ta­lán mégse. Előkerül, s mint kíváncsi gyerek, ordít az ifjú ember, varázsvesszője. Ez csak úgy kicsúszik itt? Szájon? A lányok, kik oly felszínesen jönnek elő a periodikákban, melyek képessé főleg velük teszik magukat, homlokukból homlokzatot alkotnak a pár előtt, mely a kék mindenségbe mint derült égből, került. Nevetnek, isznak és gubanc. Ott egy kétliteres üveg a hóban, egy konyakos nyaka. Mindegy, mit tesznek, lógnak a hegyek nyakán, s egymás közt maradnak nagy Egyáltalán, míg a lavi­na el nem viszi őket. Nekik még nem úszik el saját irhájuk. Ivar-

171

szervük még nem erjed, tehénmelegen fogyaszthatok nyomban. Mindegy. Gerti és Michael, belső hangjuk visítására, csúsznak az aljnövényzeten át az irtásra. Ott a fenyők közt nagyobb a csend. Sziget ők a ligetben, na tessék. Michael mutatja, tagja még mely kevéssé gerjedt. Gerti jó vágása a selyem alatt jó már némi nemi felvágásra. Mintha azt remélné, hogy e luk hátán luk csónak még valamire jut. A mindenit, odaát a lejtőn úgy lármáz­nak, mintha egyetlen harsány kiáltássá tömörülnének. Mi itt mit sem hallhatunk a buta fontoskodásból, a kicsi klitoriszéból, me­lyet Gerti oly szívesen dörzsöltetne. Ez a falka, valószínű, az anyatermészet műanyag tokból metszette az egészet, sok adta farka! Az általános érvényű szervet nézheti Gerti, kezét arcá­ról s iparkodó ivaráról elvonják. Mindkettő pukkanásig feszül haragos daloktól, ahogy látom. Eleven kezét a fiúk a feje búb­ján összekulcsolják. Senki ily helyzetben nem integethetne kép­ernyőről a családjának. A nő Michaelért nyújtózik. Arca lassan ráncokat vet, mint a körülállókkal közük. De szerelemről szól. Némely dalok közül a legmagasztosabb, amelyikkel önmagun­kat ünnepeltetni s drágábbra venni vágyunk. A selyemruha de­rékig felgyűretik, a bugyi, mellyel a hölgy oly elégedett volt, lefele. És most csiklandozzuk a sötétséget, míg recsegve-ro- pogva össze nem omlik felettünk. Ezért küldtek hozzánk jó barátokat a házba, hogy mindig elsőül a szeméremajkakat tár­ják, a nő kicsi esze tokját: hatoljanak a mélybe, hogy a hangya­boly zsibongjon. Nagy ott a nyüzsgés, akár az éji pályaudvari klotyón, ha kavarni a bor, kiszaladna, lehet szaladni, be ne. Be­telünk újra meg újra. Most akkor ezek a lábtörlők, e kapca ron­gyok, négykézlábasaink, széthúzatnak, hogy Gerti üvölt már. Megkap annyit, hogy ahogy nyit, össze is csukják, oly műgond­dal, mint egy reklámlepedőt, mielőtt a vándor eltűnne végképp

172

a lefolyóban, egy ujj bekerül még a dologba, utána megszagol­gatva. Nem tudatosult bennük, az árnyak mily messze járnak már emez élő lényben, méghozzá e tömlő által, mely itt még fölfedezendő lenne, igen itt, a szem éremajtaja mögöttt, szőr cibálva, cicerélve, cetera. Popzene teljesíti a hallgató kívánsá­gát, Gerti lábát, amennyire megy, szétrántják, a rántott hús fü­léhez a walkmant nyomják. így kell ott hevernie, monyorultul, ahogy pucalját csupálják, zaftos, és Gerti férje gyors léptekkel jön belőle, megy beléje. Messziről jön, bárki bármit mondhat, halljuk ez embert. Hihetetlen, a nyújtható szemérmek ajkaival mi mindent lehet csinálni, mintha sorsuk lenne, hogy torzulja­nak. Összesodorhatok pl., mint hegyes zacskó, olyanok, és a fel vidék hegyei Gerti ruhájából kibukkannak. Ez fáj! erre senki se gondol? S most még egy kicsit nevessünk, csipi-csupi, klop- foló, ez így a jó. Ezek a gyermekek járják a világot, de szíve­sen, tetteik mesélgetik. Tartósan hullámlovagolhatna-e itt még fodrász, ki a mondhatója! ím, e hegyek túlján Gerti, itt rogyott össze, gúnyra vetve, mint egész neme, mely kapcsolhatja, dug- doshatja a háztartási gépeket, de testét nem igazgathatja. Mint súlyos léptek alatt fű s dugvány, aláztatik. Ez a hús itt szét­osztódik, mint játék tét, nyugovóra tér, de álmon még többet arat: érinti ez főleg az ifjú lányokat, úgy nevetnek, fogaik szinte arcuk tépik. Hajuk még nem szorul munkára, úgy, ahogy van (nyers áruk, ahogy még vannak), élvezhető. Szeretik ezt vagy azt ők. Ahogy a sas a fiókáit kikelti, fenn, már csaknem a sem­miben, de a tojásokat ily magasba fel kellett hordoznia. És a hajlott kor a gyermekekre mind csak gyűlölködve hajlik, egy nadrágot így lehúznak egy kicsit.

173

Na, ily messzire ne menjünk, magunk is szolgálók volnánk, erő­szakkal ne vegyük Gertitől a miénket. Ahol a szél meg ez az egész szerelembanda, egyáltalán, a szükségesnél duzzadóbb kabátot fújtak fel belőle. Botor támolygás, mértéke s célja nél­kül, sokat nem hoz a konyhára. Nem tudom, de ennek kell akkor lennie: Michael megmutatja, anyja, s elsősorban apja, bizony, nem takarékoskodtak véle, főleg tagját értve. Erre nézve lép­ked, peckel, de még nem emelkedik, ahogy kell, frissen facsart répafrutti, benne jégkockák úszkálnak. Tutiba lengeti a nő előtt. Hallotta Ön az imént dürgődörgést? Na akkor, miért nem lép el Ön innen, miért nem hagyja nekem is, hogy egyszer videón nézhessem felpucakolt emberek miként ivakodnak? A tartalé­kok padján a helye Önnek, ott a szottyadtszattyán farpofáját senki se látja, a bágyadt szukacsöcseit, míg üggyel-bajjal pa­razsat szít. Szégyellje és krémezze magát, eltörölni a különbsé­get Ön és az üdvös emberi oszt. közt (A-jelölésű áruosztály). Vigye a szerencsétlenségét az Ön felett egy emelettel lakó úrhoz, emellett ne ébressze fel a holtakat is! Egy készséges sugáron kívül más nem jön Michael döfölőjéből, a népeket a földeken át odacsődítette közben. A hegy a tó felett ott csüng, a kezek maguk eveznek. Ezek a lányok csak állnak s néznek, a hang nem bugyog réseikből, kapkodnak a tincsek után, a ravasz ne- mecskéhez, mely maga is ott incselkedik, készek bárki köré fo­nódni, aki csak jön, az ilyet a frizurája, a ruhája és a járgánya révén különbözetik.

Michael, hát ő egész kisoldalával a zűrhedt szakkereskedelmet hirdeti. A tévében az érzékek kis kupacokban égnek. Lennének ifjúságunknak étek, ahogy ott a hóban, a tóban, lélegzetet ven­ni sem kell mennie sehova valóban. Igen, ez a fiatalember már

174

egy pucoltacska gyümölcs. A szegény Gerti. Hogy ily haraggal iskolázza őt az élet. Némán nézik ott egymást, másikát az egyik, rendre, s gondolnak így étekre. A hegyek oly csöndesen állnak, mit hogy okvetlenül az autó tolja szét őket? Boldogságérzet, mi patronállást igényel ez, poétáink a parton állvást játsszák, amúgy meg a sportszakkereskedelem arany hálóiban űzzük a bevásárlást, Önnek ez nem is elegendő?

És ezek a lányok, csak egy szót még, épp most érkeztek maguk­ba, nő a szeméremszőr dús bokra, gyopárbódulat magaslejtő­kön, kellemes szelük száll, kik oly eredendőn magukban lakoz­nak, és ablakain a magazinoknak pillantható a pillantásuk. Most a nő fölé hajolnak, jócskán részegek már ők is! Egyszerre csak elmennek majd. Honnan küldték hát őket, miféle párbeszédet folytatnak mennyei kis naplócskáikkal? Hol is maradjunk, netán ingerkedő öltincseik közt? így néznek minket a hegyek, ahol a fák fodrozódnak. Ma ezek a népek még egy születésnapra hi­vatalosak, ott nézik a többi ünnepi kis vendéget. Gyermekek­ként csüngenek cenzúrázatlan frizurázva irigy pillantásunk fo­nalán, kedves Más Hölgyeim, kiknek már ritkul fenn, s a ritka élmény tévésorozat-formája rázza meg őket. A vizet magunk­ban nem tarthatjuk fel, ha, forrna, házikónkból lövellne. Le­gyünk őszinték, nekik meg nem kívánnánk a sokféle arcot, míg minket a kor magunkkal egyre hasonlóbbá tesz, holott minden becses vízben meg vagyunk már fürödve. Álljon Ön is itt akkor a saját keskennyé vált partmedrében! Mindenkinek a magáét, kedves kicsikéim! Hanem ezek még nem cégünk határai, ezek csak ajánlások, melyekhez árszintűnknek szíveskednie kellene magát tartania.

175

Michael ugyanis felhozta, napnál világosabb felszíni kifejtése ez annak, hogy őt nem tartóztatja fel senki és semmi. Előbb is­mét öntöltődnie kell. Nevetve ül a nő mellére, két karját a fején kulcsolja. Nudliját a szájába lógatja, szolgálhatná ám e tápját. Gerti mindent igen tisztán lát, és még félig fenn, bár alig lenn bugyijában valami buggyan, történik. Szisszenő sugarat bocsát ki maga alá, hát megint egyszer túl sokat ivott. Nevetve cibál- ják le róla a lányok a csurom kis rongyot, húzzák-sodorják vé­gig a lábán. Most Gerti lábai kötetlenek valóban. Mindenki kortyol valamit a laposból, de Michael farka még mindig nem alkalmas alaposabb munkára, talán majd. Gertinek a fejét, e kis kalyibát, mely érzeteinek villájához eléggé ferdén tapad, a már nem hattyújózan vizekbe tunkolgatják. A kedves punciján és a kedves segge likán nevetve, tapiznak, matatnak, ó, merülne fel újra az álom mélyeiről ő! Hol is, hogy lennénk, hol is akar­nánk? Békáé, a nő lábai jobbra-balra nyílnak, csukódnak. De túl nagyon rúgkapál! Igazán fájni nem fog neki, persze, külön­ben mire alakult volna ez a végképp korlátos és felelősséget ugyanígy nem ismerő társaság? Michael egy ággal piszkálgat­ja kicsit kopaszos dombját, folyton azzal játszanak a kis fiúk, hogy enyhüljenek általa. Állj, még valamit, a fiaskó maradékát a mufira önti, ad a monyorultnak egy pofont is, de ez kemény­re szintén nem sikeredik. Juj, elégünk.

Most oly kedvesen hull a hó, ahogy a téltől várjuk is. Elhajító- dott az utolsó lapos. Gertiből senkinek egy slukk se kell, holott kimérné ő, hukk, magát szívest, míg a zöld előkopik. Annyi van csak, hogy prospektusa széthajtogatódik, nevetés, ismerjük ezt, de nincs tusa, összecsukogatják újra rendre. Gyakorlott kezek­ben placcsannak e lapnik. Azért ez az egész közben nem annyi­

176

ra fontos. Messze túlnan, ahonnan a Gertit idecibáltuk, a sízők még mindig hujángatnak sör s kis vadásztea mellett. Sugárzó, bömbölő arcok. Élvük terhe már az erdő talaját is átitatta. Ger­tinek a szoknyáját, mint egy zsákot, abban várna márkajeles melegedésre, fejére húzták. A harisnyatartó tartósan nem hat ká­ros melléken, ha a férfiember az ivarral jelenik. Michael a szerv fekvését a nő arca előtt demonstrálja. A nő nem látja, szoknya alatt veti fejét esetlenül jobbra, balra, emlékezhet csak Michael ősistenkép formátumára, egyszeri az és örök, tél nyársa. Gerti arcát, melyre egyre fák néznek le, előkanyarítják újra, száját kényszertátják. Orcáit megpaskolják, eközben érzik, hagy tartja össze a két fogvonulat a jelen formáján leledző arcot. Üggyel- bajjal. De hát ezt tanuljátok meg ebből, fiúk-lányok, az össze­tartozást, egymást így nézzétek, egy ütős filmet (a film beüt). Most a Gerti felsőrészét is fejtik, selymek a két mellet tovább nem rejtik, szökkentik. Most aztán benn vagyunk a képbe, hol- lári hó! A természet a két húscipócskát, rossz adagolás, a tarta­lékból csapta oda. Van nevetések sora, kedves Osztrák Hölgy­nézők és kedves Osztrák Umézők, s a tévé után lesznek kik-kik újra vegyülészők! Gyakran lapul mérsékeltebb rúgások alatt szebb sors is, csak: hova tapasztottam a tapétacserét? Jaj, itt lóg rajtam! így enyvezzük tenmagunkat. Gerti táthatja a száját, be­szívhatja e jelenést. Jó egyébként ródlizni is, de soha, nagyon kérem, a sízők közt: azok ezt nem állhatják, ha őket, világ utol­só egyeneseit, valaki, aki egy szál vándorbrettlin furikázik, így zavarja, sérti. Középosztálybeli szánok külön állnak a parko­lóban, nyiladoznak tulajoknak, kik kicsit később kerültek le a tűzről, pattogó barnák így lettek. Pontosan itt találhatók ők, ve­gye figyelembe a mellékelt térképet! Csak hinnie kell valami­ben, ami oda vág, és jó l odasóznia valakinek, foga közepibe a

177

legjobb. És Gertiben még mindig ropizik valami takaros kis tü- zecske, maga a méterkolbász illusztrálja ezt a szájában. Na, hő­seim és uraim, hadd kukkantsak csak egyet, ó, Önöknek mind igen rendes szerszáma van!

Nem, pótalkatrész egyelőre nincs. Ama vihar, melyet istenünk, az ivar szervesen kavar, a legrövidebb úton sodor minket vesz­tünkbe. Hagyjuk az embernek, törpenjen, végre el is töprengjen. Mi nők már csak magunk vagyunk kénytelenek berendezkedni alkalmasabban, s akkor hallgatni így bele az Ön élettelen készü­lékeiknek messze visszhangzó csendjébe, holott még a garan­ciahatáridő keretei közt remegnek, le ne járjon a szavatosság. Ránk gondolnak a férfiak a legkevésbé! Michael idegenül, így szaftolva hatolt be, idegenül távozott. Megvetően cseppent oda még, jószerén csak szava tolva, valamicskét Gerti arcába, nem helyezhette jókor biztonságba. Barátnői s barátai, homlokuk mosolytól izzik, élet kedvtől, szintén melegebb tájakra vonul­nak, el, picit még megcsapolják munka erőiket, mielőtt jól áram­vonalaznák másnap faragandóra. Mit lehet tenni. Ezért hát csak lépj ki a bárból az életbe, ne emésszen gond! Terülj asztalkám Gertit újra elpakolják. Michael, kit előjáték sem melegített be, nevet szívből. Frissítő áram, csusszannának le most mind az al­pesi oldalakon, versenyt. így támad háborúságuk a tiszta fény­ben, csak hogy ők, Völgyek Fiai, farkukkal még egyszer izmo­sán körbekergélhessenek. Türelmetlen besorakoznak közéjük, akik hamar aludni fognak. Csend, öröklét. Ki-ki a könyökét, öklét, már a szegényen születettek aztán itt ne! Ismerjük, mi atya követei! Félre ne értsük egymást: a liftállomásnál, ahol a földet papírpoharak öntözték agyon. Ezek a böszmék, akik idegen pá­lyára merészkedtek, na, elpályáznak aztán előlünk, térjenek be

178

saját magukhoz. Ott várjanak türelemmel, sok szép hosszanját­szó kazettájukkal, mit egy életen át gyűjtögettek. Kórust zenge­nek a fejedelmeik, sokkal hangosabb van nekik! Meg az ifjúság tisztára önjáró, és nem is já r rosszul se, bejár.

Én megértem, Önök önmelengetők.

S ők se búsan ömlengők, ott. Talpra seggítik a nőt, lekefélik, nevetve ropog alatta a hó. Olyan túl sokat neki e fiák miatt el­szenvednie azért nem kellett. Valaki a kezébe nyomja a pisis bugyit, mint emléket, képeslapot. Kabátját még be is gombol- gatják. Teste élelmiszerprodukciója kezdi haját is újraszervezni. Vitái zsírral. Aláírva csekke is közben, az új ruhákat a butik­ban épp csak alakítani kell majd. Testét át akarja húzatni, még­is érzi napról napra, súlyosodnak mind a zsákok, melyeket hor­dani muszáj bőrének. Nem úgy értették azt ezek a fiúk-lányok, az ált. képz. isk. fészkeiből arany tojások. Meg a mi gyenge törzsökünk is bármely pillanaton szottyadhat! Mint lomb, hal­lunk, birtokos szép kertjébe, ivar avar, kit zavar, hogy meg­verte a rostot a mozaik, és az igazgatóné számol és számítkozik, rendes kupacot össze nem hord, égetéshez. Csak a gyerekek, a karének, mennyei iriga diriga, ha e házba betérnek, zengjen az ének, szüleik csodás szőnyegen nevetgélnek. Később nem hall­juk ezt. Michael most már kész kimondani, egyenest, hogy ké­sőre jár. Durr bele, nyúl a nő kabátja alá, ruhájába, mellbimbóit csavarássza. Másik csavargó keze a segget nyúlja le, vágatát. Akkor józan nyelvvel még a szájat körbe járja. Farkát önként elrakta már, kap még pár noszítást, uszulna! Ő mindig boldog, ha van rajta munka. Bárhol járja is bolondját e balga! Idő kér­dése volt csupán. Az autók ajtaja rendre csattan, öröm és baráti

179

körön mi van, szó ilyenre van, fizetett toldalékokról, kik mint a vett fitneszeszközök, vagy magad vagy magadnak ilyen. De mi végre! Nem lesznek az égiek soha emberiek. Csak ők örvend­hetnek, hogy mindig magukhoz térhetnek. Tehetetlen fejbe száll az ember lénynek, amit ivott, s a másik lényeg, hogy alul ki. Miért nem pihenhet bennünk, rendesebben! Gépkocsijukat tá­masztva, hánynak a hóba. Nők lármáznak, gyermekek veszé- kelnek. Jó, a kocsi besorol az országúti borzalomba, csúcs, de az ily emberek tartalma itt marad a természetben, hol semmi sem árulás, de amit árulnak, már a márkajegye becsapás. Dü- hödten hirdetik, karban tart egy életig, így vonzó az emberpél­dány. De az uralkodók - más példán ugyanez - havonta egyszer részesítenek minket csak ellátmányban, amivel nem látunk el túl messzire aztán.

Gertit kocsijába ültetik. Nyugalom! Segítsenek a kifejezésben: kezek és nyelvek hatalmában volt ő. Már majdnem tova is hú­zott, haragosan ellenerőket behúzott. A biztonsági öv az öv alatti ütések ellen, a legkevesebb. Más lekötözöttek tanácsolták neki. Ahogy a művész művészetéig jut, járják a falu gyerekei útjuk, hogy ennél a néninél ritmikus kínplasztikájuk lenne. A gyerek a hegedű fölé, hajlik az ember a gyerek fölé, büntet­né. Zeng az üzemi kórus vasárnap, fejezné ki az úr személyisé­gét. Sokaknak énekelnek ők, mégis egységesek. Létezik bizony ez a kórus: hogy tagjai egy emberként cibálják hangszálaik, míg felettük a gyár épülete lapul, les. Olykor szomjas is lesz a nő, olyankor fogadja a hordát, tartományi magasfeszültségi oszlo­pok rezegve hordják szerte drótokon, hogy a sok nyomorrokon sort mint áll így, nyomra nyom. Gyermeki mód. Sokan mennek, kevés kell csak, szóló ének. A direktor munkájának hobbisa,

180

nem piskóta, nem pisa. A fiatalság kocsikba rázódik, hétvégi házak, irány, ott a fogyasztás fokán mind még többet tömhet magába, többet tömhet. A szobák mind rég elkeltek. Nemes út, mely síkságot metszve fut, van, kitől messze, van közele is, hol a helyiek számára semmi nyugság, orron-szájon a lárma, míg e húgy-szar maga nem megy szabadságra.

A nő száguldva vág a tájba. Elméje tombol fejében, falnak ko­ponyán verődik, kád peremek őrzik, nem ugorhatja át árnyékát. Űzik-hajtják síelők, kik személygépkalickákban előzik (néha szekrény méretűek, bennük egy szekrény!), csivitelve fészekre! Tekintsük, íme, a békét, mit a természet szívünkbe olt, papír­ból ehetjük, gyorskoszt. Magányosan sugároznak ránk az izzók. Az utolsó szemetek eltakarítódnak. Családapák zúdulnak, sze­szély ötletet mit bánva, a családra, ha valami nincs még, a nap­ból emlék, amit csontig rágna. Akkor a tompult erdőszél kilök elénk egy őzet, visszük is nyomban, tartalmas lesz vajaskenyér- szendvicsünkben. Rágják, rendre, le és lejjebb, majd egy szép könyvvel nyugosznak, fals programmal. Mars, az utolsó nem szűnők még egyszer felmennek a keskeny ösvényen, honnét zúdulnak még egyet, míg a partokon már a vad kerenghet, 17 órától a tájat visszakapja. Lustaságból tartanak ki házukban a helybeliek, a férfiak hánynak magukra sok tévéműsort, állat s táj tart sort, tanulhatnak valamit, ami segít újítani a megszo­kottat, rögzüljön. A nők munkanélküliek. A szél a csúcsokra kél, fájdalmat csitít, amennyi szükségeltetik, hogy sörfőzők és olaj­fúrók sorozata tereljen el. Figyelem, a tévé csaknem túl gyors is az alkalomhoz, illetve az alkarokhoz, melyekkel a karszék­ben magukat ki, e ki- és felkészültek, a ládát bekapcsolják.

181

A nap pala kékkel nem fog már komolyan tovább rétegződni. Gerti útközi fogadóban kimerítőt pihen. Csoda, úgy bukkan elő hirtelen e vendéglő. Iszik, kedvből, mások így isznak kénysze­resen, valaki szeressen, szerettei szeretnének kortyintani egy jót, ha már minden megvolt, amire vágytak, hogy a szél játsszon gondjukkal-bajukkal, ha a lejtőnek nekivágnak. Egész sereg a pultnál, napnak koronája, igyunk rája, csordultig. A természet csitul, újra egyszerű lesz. Színtelen. De holnap újul, emberi hangok ébresztik, közönség megkalapálja, arra a sok pálya. Na, a közönség elpályázott most innen, a természet takarója kisi­mul újra, de a tarka Ma, az ott ragad még rajta, az ügyeletes lo­kált megtöltik e turisták rogyásig. A kocsmárosné elsimít egy emberi ivóforrás körüli ügyet. Ököl és öklendezés. De szép is, messzi magas távolokból érkezünk, és máris sörrel töltekezhe- tünk. Pár favágólegény, leghívebb szolga erdőnek ölén, már ve­rekedne, városiaktól ez a kedve, de ez még csak a söntés, jön a nőnek a beöntés, fél lábán meg nem áll, úgy hasogatják. Gerti ül a vendégseregben, homloka sebben, benn, körötte sokan a hozott ozsonnát, hozzá a salátát fogyasztják, maguk belülről kitapasztják. Hanem ez a nő már holnap, vagy még ma este ott áll lesbe Michael nyaralójánál, kémlel be az ablakon, rendre, barátai mint élnek a lelhetőségekkel. És ő, az eltaszított, majd, senki se tudja, hová, mint fürge gondolat, messze tűnik. Míg férje a tájat tarolja, a zenét csúfolja. Fázom. Egy a mását be­gyömöszölte, egymásba, a szemétben a kedves képért turkálva, mely tegnap még a fotósüzlet kirakatában. És mára: már új part­nert keres, varázsolna arcán, mosolyra! aztán a kamera. Igen, mi! Kínnal-bajjal mutatkozunk meg, másoknak is csinosak len­nénk, mert mit nem adtunk (ki) ezért a mi ruhánkért, így jól ránk fért volna, hogy levetkőzve is ékünk lenne, ha szerelme­

182

sünk ékének, ekézne, állunk. De most ez a nő még szesszel táp­lálkozik; és mások szintezője szerint, hiába e népség nagy tarka­sága, szomja, maga semmire se jutna. Csekély civódás a nerce miatt, melyre egy síző rálép, támad, de csitul, marad magának. Ez az embertörzsök itt a rusztikus lámpák tövén, íme: hogy él formáik érvénye, mind e színes műanyaghíveknek, ily buroknál soha hívebbet, természetesebbet, nem múlnak testerényeik, sem példalényeik, ők végképp nem aztán. S ahogy ezerszám laká­sukat ékesítik, így maguk itt penderítik.

S zajlik az élet, kedvére az égi nagybőgőknek! A nő, nem nézi, hova lép. Pohár lökődik elébe, a nap, mintha sietne így, már hegy mögé alkonyul. Gertinek a szűkös köz vélemény a sze­mébe szökik, mint szökőkutazó gyerekkéz műve. Nehézkesen hagyják el azt, ki-mi övék, körül a szegények, koszos kézzel ürítgetnének kocsmaforrást, megbugyogvást azon, mit magukba tömtek üggyel-bajjal. De ez a nő menjen haza, itt ennyi neki, és tőle a fizetség, már aztán, kuss neki, itt a csorda jó pásztor­ral jár, nem botolva, a programot a tévérovatban találják! A di- rektomé derűs felleg, lecsúszik a székről a pult mellett, mint veti ágyát, a padlón helyben már aludna. A kocsmárosné a hó­na alá nyúl, rutinjó ő. Gerti álláról kis patak csordul, szétterül. Napra nap nem megy ez így tovább. Megpompázik még a ter­mészet, egy végsőt villan kint, ahonnét használóinak hordája, türelmes hátak tömege, betódul, elég volt az olimpiai jóból, os­torból, még hogy erőlködjenek, lejtőn le tűzzenek. Ne zaklassák ily műsorokkal e jónépséget, meglátja Ön, mily szélsebesen veszítenek akkor, vész, amiben bájuk főképp áll: az, hogy film- sztárhasonlók lennének, és fotóalbumukba az igények így ke­rüljenek aranymetszésnek, maguk lássák. De itt a hullámok ost­

183

roma jön, tarajló helybeliek egyformasága, ezt álld! S teszik ezt hanggal, színnel, szaggal, pénzzel. Használójára szabnak egy nótát, a hajló nap adja a kvótát, időjárásváltozás jön. Rikolt a szél kristályjégen át, fák csüngőin. A nő üregeiben sokasodás, nézzünk oda, két férfi emeli most őt. Aprójuk a hölgyre hull. Fizetnek neki egy bort, egy snapszot. Ürügyeik nem rejthetik ivarügyeik, iparos tapizás jön megfelelő részeken. Gertin nevet­nek nőik, kik azért győzik, gyorsan, mielőtt a fény lelép oldalt, szőrös hasítékuk táját tárják, állásban az állást várják. Termé­szettől mind csepegősek, még, úgy teleszívták magukat élettel. Kerül az is valamibe, senki ne mondja, hogy szigetekként itt eb­ben a vendéglőhelyiségben, helység, kuporogjanak, émelyig. Valaki egy nőt cakpakk kap, növekvés és rőtülés, ahogy ez a célülés ott a férfiorcákat szorítja. Mindenki örül, hogy még ott van ő, körül. Szökdelnek, egyszer a legszűkösebb estelőprog- ramnak is vége. Rövid úton, módon, erő erején másodperc min­den, nemlegességek igeneinek, nyílnak, már egymásba szállnak, nyomják a dudákat, megváltásért jajorásznak, belük mennydö­rög a sok pohár nyomán, ütegek, ott sorakoznak ezek, jó idők­re, rossz időkre, nyakalj, kurta. Gertit mellen csípik, derűsen s ártatlanul magvunk virul az Úrnak mezején, hölgyeim, ki dudva ott! Jön ez magasabb szintekről, hol leledzünk, és ahogy sínad­rágunkból az ösztönök ösztökéje, öntözőn, meglep minket, mely öröm!

Hórukk, most a nő ott ül rendesen fenn a pádon. Löknek elébe új poharat, hamar megfárad a szesz, keze egy lendületétől repül ez. A bő kezek dühödötten rángatják a nőt, a karját. A pult úr­nője küld egy lányt, tócsát törölne. Gerti emelkedik, veti bukszá­ját a földre. Férfiak nyomban körbeveszik, verítékarcok bő­

184

szülnek a pénzen. Hátsó helyiségben tolonganak a szegények, a munkára emlékeznek, mely előttük egykor mit sem kénysze- ritett lábakat széttett, tétetett. Bejárás nekik oda már nem lehet! Ó, lenne csak nekik az még! Munka. De hogy otthon, napszám, még napszám se, semmi, csak mosogatni, törölgetni. És a többi vendég? Csak a szép időtől, a se sok, se kevés hó esés esetétől remélnek bármit, esdve érte már este. Életük újra vakmerész lesz a hegyek közt, de talán esni fog, elázik az egész, sajnos azt jósolja a meteória, fagypont felett, tendencia. A kocsmárosné: szelíd jó t akar, vezeti Gertit, mint aki vízen jár. El a rángó ki­rándulók szennyhabjai közt, tova. Látja Ön, emez utazók hogy támadtak a semmiből, tele sportszervásárfíával, hegyeken ma­guknak a halált behúzni. Nemzeti nóta zendül, szán zsen. Hanem szirénekének nem rokona e skanzen ének, jó, a dallam még ta­lán, de nem a küllem. De mi csak harsogjuk, most igazán har­sányan, harsadásig! Riadtan ülnek az itt lakók, kik még csak a papír munkásai sem lehetnek, képernyőik előtt, nézik önmaguk cseles leleményét, meredve, hát senki más nem néz e szenvedé­sekre? É miért választották el őket, mi e bocsátás, mielőtt síjü­ket s magukat beállíthatták volna a tárlóba?

Egy emberként, de többesben aztán végképp, nem kellene haj­tani, különben még életében ki-ki holtra válhat, szépen! Hanem Gerti addig nyújtózik, míg kis kocsi takarója állítólag ér, óvja. Bekötve hiszen. így kötetlen csapong érzelmeiben. Michael: most megyünk érte, házából hozzuk, mielőtt az kihűlne. Hama- rost ott bőg ez az asszony, hová érzékei űzték, egy idegen ház előtt. Mert sötétség fogadja őt. Senki! El innen, tovább! Gyúl- nak máris a fények. A lényeg: sokféleség az élet, s ott a sok au­tós, kint az úton, a nő ráhajt. Szinte rájuk. Hogy nincs baleset, több mint nagy eset: kész csoda. Ingujjasan bosszúsak a házak

185

urai, megint a vacsorára várnak, a kutyáknak jobb a dolga, vet­hetik magukat az érkező látogatókra, konc az is, a javából! Ezért nem ápolunk mi kertet többnyire, és a magunk háziállatait, ben­nünk magunkban, féken tartjuk. Csak olykor kortyintunk embe­rileg is bárki másból, állítólag túlcsordulásból. Édes vágy, kínál­kozó. De ha egyszer tényleg nekünk kéne valami, hát coki, hohó!

14.

Murva spriccel a ház előtt, a kutyák nyakunkba szöknek, nyílik az ajtó. A nő még teszi is következő lépését, szelídítő fény felé, mely kirajzolja szelíden melengetve váró férje képét. A gyere­keket rég zene és ritmus vigasza nélkül küldték haza, hol most félig látszanak ki búv helyükről a bűv helyett, hol apjuk ütlege borítja őket. Könnyebbülten, persze, értük a művészet most nem epedne, családi fotók szabadságával vetették már az erdei úton a gyerekek egymásra magukat, módosítva formáikat, szag­gatva ruházatukat. Nem kell a szomszédokat gyakran össze­hozni, összehoznak ők maguk annyit, hogy bosszankodjanak! Amit az igazgató úr akart, azt megkapta, szava nekünk parancs. Szájáról roppannak csókok. Tartja a kanalat, benne érzékeinek tinktúrája, fény alá, de nem hévül. Lecsókolja a nőt, tehenet a borja, kellene nyelvének hón alja. Ő maga gépiesen felforr a nő látványától, de az még nyirkos, nem nyílik, nem is nyivákol. Testi felépítésre hegy ez a férfi, homlokán patakágyak szelde- lése, szóba nem jön mellettük a víz, mely munkásait elárasztja, ha gyógyüdülésük után (s hogy létezésükhöz a kellő sebekben s vezekelhetéseikben részesültek) megkapják a felmondó leve­let. Hanem egyikük se venné a nejét úgy, ahogy ez a pöfeger- jedt direktor az övét, vonszolná partjára vissza. Mije van ennek, csak egy csurom bugyija, az előtér padlójára szép ívben dobja. Hányszor meg nem történt már ez! de a cselédek dolga, ha a víz

187

nem fékezhető a csapján. Holnap majd a takarítónő eltünteti az élet e nyomát. Gerti bejöhet nem csekély terjedelmű kifutójába. A gyerek, ki egész nap oly sokakat nyüstölt, megtér ebből, be­széde zagyva, anyját tapogatja, beleizzadva a haragba, mellyel barátait gyötörte. Mennyei és magasztaló, mannaként hull az anyai ajakról mind ez, maga az ég küldheti. ím, a kis csomag, mit egész népek hordanak, mit retteghetnek. Ki nyomta meg új­ra e család gombját? Hogy végre értsék s tudják: háromság ők, s bármit, még az időt is, ha hideg, ha meleg hullám, fékezzék. A család: a többé nem józan állapotú nő, mindegy, nem az ő számlájára írja a családi fő, lendül a csekk-könyv, elkönyvelő- dik. Az igazgatónak a tulajdon a legkedvesebb igaz. Mosolyog­va simogatja a nőt a ház jó atyja, hanem rá egy pillanatra már, terrier, na jer, markol, harap az ujja karmosan, tapasztalja, ott bent mi van, és a magából kivetkezett nőt maga vetkőzteti nyom­ban. Szeretet simogatja orcáit, mintha a Teremtő ceruzái idő előtt váltak volna hegyvesztetté, s most pótolni kell a félbema- radottakat. Az automata alkotókormányra a nő nem indul be azonnal. Marad a járóka, súlyos támaszul.

Melyikünk ne örülne, ha lenne feledve, el, az életnek mezőin, de hogy aztán ismét onnét pattanhasson, ruháinak kész rongyhal­mazában (kicsi, szabványozott minden, akár a sorházak, jó, de nem fogadnánk el érte palotáját a királynak)? Ráhagyatkozni egy másikra, aki úgy lép síkra, hogy sietve újjáismerőnk lehet­ne! Kiemelve a seregből, le a pénz felé mutató sínekről! Itt vég­re megint sínen lenni, vetni magunkat a gyerekre, le, ni, hát a nőnek ez nem egyszerű vágygondolata, de most egyszerűen mintha az égiek is ünnepelni lennének készek, ki-be ugrálnak az eget nagybőgőnek nézve! Fel, Bécsbe, koncertre! Hempe­

188

reg a nő a gyerekkel a szőnyegen, előszobái ürügy, mert keze (s nem izzadt) már a kis nadrágkorc alatt korcsoportozik. E kot­rás láttán a férfi előkornyít egy mosolyt, mert azt akarja, lenne csak vele kettesben a nő, még ha kérdés is, hogyan bír el ő egy­szerre ennyi élettel! Elszánt húsdorongja csípő alól csüng sú- lyosulva, lába közt a feje, hát, azzal eszmél, azzal lát. Most új összefüggés támadt, de ő függeni nem akar csak. A hús gyakor­ta kényszerít minket, legyünk kitartóak, mint távolsági busz­ban, hol behúzott függönyök mögött robogunk át az éjszakán, ablakra ablak, és mert minden mozog, az emberek össze se ta­lálnak.

Az igazgató keze már nadrágja zsebében, zsákján át simogat­ja azt, mely óriási, ében. Sötéten lövell hamar széles sugarat a nőre, ahogy kijár. És sugárzik a gyermek is. Nem is az, hogy csak úgy velük volna, de az anyja mélyútján jár, szinte, s az vi­szont, húsába nyomul, kéz s minden, valóban. Az anya vihog, haja a padló koszát törli, mit a takarítónő ugyan soha föl nem. A gyerek meg mind mesélné most, kinek mije tört (minimum: meg) e jeles napon, játszótársakkal mi volt. De az apa nem ér rá gyermeket szeretni, mint Önök. Tehetetlen guggol családja felett, emez egyetlen kicsinység van alatta, a többi mind, hatal­mas, ahogy megalkotta uralma. Mind szívből kacagnak. Az apa váltogatva csikizi hol egyiküket, hol a másikat, mintha az éle­tet akarná kibizerélni belőlük. A nevetés el nem áll, a férfiban valami igen. Elrabolhatnák tőle most ezt a gyereket! A gyerek inkább az anya ölét célozgatja, célja, hogy beleüljön. Boldog­ságszempontjai mások, mindegy, ha boldogtalan lesz is attól, valamit tenni kell. Vissza kell térnie a rend világába, sőt, visz- sza vele, rendet rakni ott, a szobájába! A betegségeket mindig

189

az anya gyógyítgatja. De a férjet is neki kell pátyolnia, rak tá­rába venni, őrizni ott, ne is tudjon kimenni az éjszakába, mene­külve a tűzviharból, mely teste, de mint a kutyáé, ahogy ürülni já r ekképpen, aludna utána békességben. Persze, dúska kará­csonyi ajándék aggatódik vacak, gyengécske ágakra. Mindegy, éltünk, és tisztaságosan ott örökül meg, tiszta sor, mi volt az éti rend, az szakrament, asztalnak lapján bár, fel és le! Nem, itt az ízlés honolhat csak, e tapétázaton! A fiú, közönségünk, ismeri már a körömlakkozósdit s a beakasztósdit, előző alkalmak so­kából. Kifacsar apjából, ez istenbálványból valamit, amiben fő szereplőként a sport lakozik. Meg fogja szólítani az izgalmas hószőnyegek ígérete, a legtávolabbi hegyek is ilyenek. Úgy ér­tem, izgalmas lesz neki, hogy száguld az a sok versengő a föld köldöke felé a lejtőn. A gyerek megkapja emez élmény ígéretét, mert az apa az anya testére s elágazásokra vágyik, ott, melyek az éjbe ki vezetnek: Ez a tájegység ötezer jelenlévőnél többet be nem fogadhat!

Feszítenek célöltözetükben az urak, és már a gyerek is így, köz­tük. Hozzájuk járul. Ez a gyerek, akire nem lehetne ráfogni, hogy anyjától túl erős testalkatot örökölgetne. Hiszen maga az anya is sovány kosztként adódott neki. A gyerek, aki már az új fürgék nemzedékéhez tartozik, anyja fia, így nevelődött, hát csak futna, rohanna folyton, s majd folyvást! De most az urakhoz, kik közül is az igazgatónak áll a legfeljebb. Farka bármikor szemvillanásra megszülethet egy fürdőkádnyi meleg vízből, kézzel foghatóan, munkálkodhat, aztán újra elégedetten éri el sorsa, melyben ott az erő teniszhez, motorozáshoz, más furmá- nyokhoz. Leng az Önökön, verődgetve, uraim, gyenge ágazatok­ban a férfiak sokat próbálnak, ám én egymagam vagyok. A gye­

190

rek elgondolkodik a földtörténet egy korszakán, melyet utóbb már (késő, késő!) át nem élhet. Az apa nemrég adott neki egy lexikont, hajolt így okítólag jól megfontolt számú ivadékára. A gyerekből több: ez az anya érdeklődését netán túlerővel tá- voztatná az apától. Emez meg e nőt az ágyhoz akarja láncolni, kórként: Istené a kemény szó, de itt nem róla volt szó.

Harangként kondul meg az apa az ő ülőcsoportja felett, melybe, ím, idegen, vezetődött le. Kint sötéten állnak és várnak a fák. Osszebékült a család, annyi szent, így leng fennen, súlyosulva, ordenárén a herezacskók minden becses öltözetben, papírral bevont szekrénypolcokon, dudorodó alsónadrágokban, koco- gómelegítőkben. De elég egy kicsiny beavatkozás, és előkerül minden, ami kell. A nem, melybe tartozunk, ki-ki a magáéba, ruganyos ugyanis, mint egy gumispangni, összefogja a szegé­nyebb emberbokrot (mely csak egy tag, külön nem is számító foglya), ki a zsákból, ha a magányos maga tulajdonához for­dul, mint az árnyhoz, mely egyedülijeként szabatott neki pon­tosan a lények egységében. A köteg élet, igen, az süpped elő a testecskékből, teste sül, és szépen vagyunk. Aki sokat akar, ne szarka legyen, vásároljon. Már a gyerek is: tündököl, mint egész férfi, aki másokat hajlít, mások előtt megint maga hajlong. Megy egyiktől a másikig, hol megtapad, hol kisiklik, alakját mutatja, melynek repetája van csak, reparatúrája nincsen, irigy pályán eliramlik így mellettünk. Már a puszta látása is ennek igen mély­re ható benyomás. Igen, ez a gyerek kicsi még, de spec. férfi­nak készül, nagyon is.

Most ez még csak egy vakarcs kölyköcske, pici, de fülszagga­tó, hogy már-már a szomszédokhoz menekülnénk, akik panasz­kodnának is szegények, ha mernének. Szeretettel tapasztja szá­

191

já t az anya a hajára. Az apa már kimeríthetetlen, aki várja, alig bírja. Amit alkalmazottai elől rejteget különben, ösztön lényként taposna a gázba, mit tegyen. Hátulról nyomakszik asszonyához. Erre a nő megvetően hajol előre, lenne mélyében elevenség. Nevetve, mert csiklandozza, az anya arcát telefingja. Nem tesz semmit, bolondozunk csak tovább, mintha nyirok döfölődne. A nő menekülne tőle, de szinte hiába, csupasz már félig a lika tája, hátmenetből, míg elöl a gyermekre nyalin-falin dől, jó szó­val is kérleli, rakná el a játékait. Többet e férfi nem merészel, mégis nyerő. Mélyrepülésben ér keze feje a nő valagához, mint madár, ha fényt ostromol szárnya. Tomboláshoz érez magában erőt ma este az apa, ő húzza a számokat. S nyomja duzzadt rob­banó fejét zakója szárnyának védelme alatt titkon a nej segge vágatához, ott műgonddal ellenőrzi, mije lesz. Még egy barázdát kell szántania, a földnek is így segít a paraszt. Senki az életet egyedül hordozni ne legyen kénytelen közülünk. De miért nem segít neki senki a kocsivásárlásnál, hadd vigye karos széria mind, mi övé? Nézzünk nyíltan egymás szervébe, enyhüljünk, karcsúsodjunk, ahogy tennénk étrenddel és étrend-kiegészítő szerekkel. Ügybuzgó konkurvenciában ki-ki a másikával, s a többiekkel, mik maguk nyomát húznák-vonnák. Még a nyitott ajtónál is fontolgat az igazgató, hogy is igazítsa ezt itt, mily be­járáson át hatoljon a lényegig, mely megtiszteltetés, egy szalve. S micsoda isteni szép, súlyos töltetként a kordén, mely jótét el­akadt az iszapban, hentereg ott. Emberi kezek ragadták ki on­nét öntörvényűleg a közlekedés kényjeleit!

A családi közpusszantások és purcantások folytatódnak. Az üd- vözült várakozás azonban már fingot se ér itt, boldog szavak­hoz a hely érik. A hang előtör a ház fejedelméből, csatakürt a

192

győzelemhez. Ragadja őt magát magával, mintha az ég feled­né, csaknem, munkásait s munkatársait, kiket legf. főnökük és szt. egy Háza kenetezne, ezért tessék instállva maradni az istál­lóban, ott rázni harangot dühösen, zablát rágni. Zabolátlan? Hát egyetlen terük a rugdosástól nem kímélhetik?

Tudja a nő, hol szorítja férjét a cipő, mellyel kerítését mindjárt berúgja. Néha estig is alig bírja, berendeli direktori szobájába, a gyárba, hol e ragadozó madár elszabadul, költözne vadul ottho­nosába. Tépi az ivarbokrokat, s ott már tűzvész látogat. Kölcsö­nös duzzadozás. A kis nyerő lesz nagy ütő, előkerül a nadrágszá­rak feletti kamrácskából, hol addig lesett, s nyer álomutazást, e szelvény ellenében aranyeső lehet szoknyarejteken. A tulajdo­nosnak öröm, kutyái már ezt szagkörön kívül szinte megérzik, egymást tépik. Minden nap egy örömünnep. Ugyan ma legalább az álom ránk talál-e? Megérdemelnénk, melengető rétegeink alatt a csúcson, ne kelljen hódeszkát futtatnunk. Ön csak gon­doljon a férfiing sok ráncára, hogy futhat ott az urak szent pa­takágya, ágyékláva!

És Gerti elegáns öltözetén is másodszor zajlik aznap irdalás, ir­tás. Az urak és hű fújtatóik, melyeknek segélyével fentebb hang adódik; kedvesen leng viszont a nyárban, nem mint télen, hol magunk vesszük a lélegzetet. A gyerek szinte mit se vesz észre, így lábal köztünk, lábalódik. Nincs-e vacsora ideje is hamar? Az igazgató kénytelen lesz még egyszer kiengedni nejét a kar­mai közül? Akarhatja-e, hogy a nő színjózanodjék? Némán me­red egymásra barom s kötele. Az igazgató nem sokat töketlen- kedik: felesége testét teljes gerjedelmében a konyhaasztalra te­ríti, túr e kovász terjedelmében, látványpékség. így jut a család­

193

nak étek, így teremnek a földnek lények, így búcsúznak a kü­szöbön a vendégek, bár jó l laktak. Uraim! Önök nekem idege­nek bár, de nagyon hányják-vetik magukat, magjukat, hálót vet a hab! Hidegtálak csapódnak az asztallapra, a család letelep­szik, súlyosulnak a kenyérbumszlik az aranyszegélyű tányéron, külön-külön plasztikus minden biomag, egészséges s méreg­drága, ezt cselekszik, összegyűlve, az Atya tiszteletére, kinek lenne akarata. Ratatata. Elébb pediglen ő vastagon megkeni a nőt, majd, még mosolyával a napnak, hiszen a kenyerét kiérde­melte, s a kenyeret most a családnak is megadta, megadja a nő medencéjének a faltörő tompa kos latolásait, döngeti velük. így hiszem én, de hogy hinnék magamban! Tartsuk magunkat az ünnepek napjaihoz mindenképp, és akkor hadd élesítse szer­számainkat a gyári kórus! A gyárigazgatói gyermek hadd élne, lehet kedvének kénye. Minden előzetes bejelentés nélkül, mint ahogy derült ég napfénye is villan egyet néha. Magasan a csú­csokon gyúl ő, de mi, illetményesei, kiket illetménylistáján meg­tartott a papírtigris, ma egyszer már pergőtüzet fogtunk, testünk­kel fel, míg csaknem fénnyé és semmivé lett a merő hús. Hát egyet tanácsolok csak Önnek: gondoskodjék italokról, akkor fe­ledkezhet a gondról!

Kicsi apadó zaj még jön kinti forrásból, végső soron ez a nap vége, és ami magán, elvan magán, privát élvezni jogát. Akik arra szorulnak, hogy maguk eltartását és szórakozását külön gondnak tartsák, a patak túlpartján kis házaikban, hallgatván a habok örök szóragozását tányércsörömpölés közepette, e félig- meglettek, félig-nemzettek, örökkön: igen, igen, mi nők! Hol va­gyunk mi (eszünknél)! Hogy férfiembereinket többre vigyük, nekik kell általunk kitömődniök. A család kizárja most az álla­

194

tokát, ki van zárva, hogy sötétjéből csak egy is belátogat. A fa­luban is minden szem takarodik, méltóztasson a saját papírjai közé takarodni! Holnap ezek akár mind jöhetnek, hogy az összes környékbeli fából papírt csináljanak, mi ez, ünnepnap? Az igaz­gató azt mondja nekik, takarodó a szövetségből, melyet velük és a szakszervezetekkel kötött. Csak ha a hangod a kórusban erőteljes, lesz a borítékodban minden teljes. A járási székhely kitaposott csapszékei tapstól visszhangosak, nem csappan a lel­kesedés, étlapon vannak ők rég, és oly étvágygerjesztőek a házi sütetű hangzataik, mintha egymást akarnák felfalni, stílusosan itt. Mindig megmássza egy kellő adag férfi a kellően adakozó nőt, merülne ki jócskán. Csüggenek alá, 2 csüggedetlen sziklák sarjuk s az anyjuk kebeléről. Ők így szokták. Egy simogató kéz, olykor a sötétből érkezve, futólag, mint gyümölcsfegyveres ág, súrolja őket. Ha csak egy pillanattal is tovább maradhatnának üresen fektükben, így (akkor éreznék néha a léghuzatot)! Sen­ki az üres palackokat nyomban föl ne emelje megint! Hízeleg­nek most a nők, fegyvereikkel, hogy valami ajándékuk legyen, új ruha járna jelentéktelenségükkel. Tetszenek tűrőképességük­kel, de úgy tetszik, nem sokaknak. Egy odaégetett gulyás akkor rögtön: a világ!

Még látunk s hallunk egymásról.

Hogy becsukódik az ajtó, függönykastélyocskája védelmén Ger­ti is a szelídülést kezdi. De ha ő kezes, ez az igazgató elsöprő kezdeményezését jelenti? A gyerek egyiküktől másikukig, ro­hangál, fuvalkodik. Az apa szeretné feledésbe meríteni a gyere­ket, fölemeli nadrágja kantárjánál fogva, a szőnyegre pottyant- ja. Végre az anya torkán feltör egy szociális hördület: meg ne

195

fulladjon, ujjat le, oda! Csak a gyerek, kit egy fiúcska alakít, kel­lemetlenkedik itt, egyre, igazságokat csakígy elszűkült torokkal recsegve és frecsegve: Valami ajándékot akar. Mely kreténiu- mok szerint választódott ez a sarj? A szülők megzsarolva, némán ülnek egymás mellett szép fedelük alatt. A gyermeki nyelv kész­lete nem ismeri, hogy kész, hanem igen monoton, csak a pénzen lovagol s a javakon. A gyereknek a műszaki cuccok egész ármá- dája kéne! Szava mindenüregből jön, ahová csak mami állatké­peket tűzött. Szereti az anyját e gyerek, mert mindketten közös törvénynek engedelmesek: hogy egyikük sem a föld teremtmé­nye, hanem az apáé. Egész árukatalógusok fakadnak fel a sarj- ból. Egy lovat is be lehetne szerezni. Sőt, a gyerek egy dolog­gal alaphangtól minden oktávon át össze akarna hangolódni, és ez a sport. Az áruk szavakká lesznek, és árakká. Az apának el kell engednie még egyszer zsebét, melyben micsodáját fog­ja, micsoda, e nő mellett nem lehet tétlenkedni. De a gyereket majd megtanítja ő, talán a haján érezheti, úgy cibálja asztalhoz, ilyesmi? A tévé kép- és hangforrás, most egy medúza ússza át a szobát, képesen, bár csak jelképesen, képtelenül sok híressé­get hirdet meg, gyerek és nő rájuk ismernek. Túl hangosan szól. Ennek az egyletnek a feje haragosan kiáltja ki elhatározását: hogy ezek mindhárman ugyanazon egy atya művei lehetnek, jó, de kitalálni én találtam ki őket!

Az anya ott imbolyog szeszpuhult testtel, nekibotlik a háztartá­si kistömbök sarkainak. Gond nélkül vásárolja környezetét ez a család. Nézze csak Ön, micsoda béke! Az asztalok csak úgy hajolnak asztali lámpafény alatt, amely a titokszent ennivalósá- gokra ömöl. Mely honi öl, földé, rögé. Az apa mindig rögvest kőkemény fasza félsült készenlétben, derekül, mint ugrásra kész

196

vadászeb: teneombok közt, székperemen, minden megvan, makk bukkan már, súlya a pakknak görbesztő. Az egész így ott ront ki a férfiakból, ahol zsigerileg kezdődnek, fentebb, ott kezd lassan járni, tovább érni, farkalatosan fürkészni az aljbozótot. Nem ez az ivar az avarban addig nem nyugodhat, míg izgalmak el nem csitítják, derekasan nem esőzik a(l)tájra. Van-e, ki másképp kí­vánja? Az apa ültön verődik: vergődik, mily változatos, mily kedves pedig a völgy az ő combozatközén! Erjed ő, terjed ő, gerjedő. A nő néz maga elé, olykor az asztalra csap. Hagynák csak, ahogy ő akarná, nyomban legújabb vágya adná a megol­dást, vetné magát folyvást ama jelentősbe, mit Michael jelent most néki. Ez az útja most elzárva, attól félek. Félig nyitott száj­ja l motyog sötét szavakat. A diák hétvégi háza, Gerti testének vágyva-vágyott zarándoktanyája: igen, oda még kimehetünk majd. A házakban a gyerekek nem énekelnek, kis kezük sem tapsol, a nap sem sokat gondol. Csend lesz. Mikor, kérdem én magamtól, mikor fogja ez a nő megérteni, helyi biztonsági szer­ve sürgősségi?

A gyerek sem érti, á, felmókázta magát kis döggé. Mindig, mi­előtt lefektetnék, és a vacsora olyan hitvány, kezdi a gyerek, benne a vásott elevenség csak úgy dél-dúl, hempereg. Az anya feje is kellő súllyal nehezül az asztalra. Sebe tátong: Michael. Mutatja, enni nem, de valamit ő inni még fog. Az apa, ki már vadra menne, nekiereszti lesiklócuccát legalább. Teher neki a gyerek, tessék, itt van maga házán, ahol emberek halnak meg, ha nem viszik be őket a mentők időben. Az utolsó munkások me­nekülnek már a vihar elől, be a boldog szobákba. Hamar teljes csendszállta. Az apa farka, e herkulesi izomzat, anyacsalizik. Ki is pompás csalétek maga! alhatik még valamicskét, a szag

197

hamar orrot facsar. Fentebb szintén a gyerekkel az iskoláról beszéd. Akkor a végképp előredőlt nőnek könyökhajlatába: csí­pés, vállán gyengéd rázás, felegyenesítés. A gyerek mind inkább az asztal éti fője lesz. Az apa, vágyában dúltan, visszasüpped, magába hulltan tudja-e, amit mi látunk: az anya megtért, hogy nekilóduljon ismét, úgy jöjjön ismét. Ezek az emberek nem nyughatnak, és ez általános érvényű az eszméletlen gazdagok­ra. Egy se e föld eszmélő bokra, gyökértelen szabad gyökök, patak sodorja őket a fellegek között, hol rájuk zúg koronájuk, világminden a bukszájuk. Nem itthon az otthon, keblük így tá­rul a napon. És a válasz mindig egy: Ki megint ez a telefon? A gyerek mind terhesebb, születésnapi ajándéklajstrom fénye­sül, terebélyesül. Elvben az apa sem adja alább. Forrásából gyöngyözőn frissíti majd az anyát. Csontjai körül surr-burr élet, valóban, mit nem foghatna össze gumiban, érzékeiben forróság dúl, teste abban, csinosan nyaldosnak fel a tűzvészek, ember­alakban. A gyerek követelőzik, jutna neki mind ebből a legtöbb. A szülők, kik érzeteikbe torlaszozódtak a hálókocsikalauzzal szemközt (künn a táj, fut, muszáj, s ösztöneik horizontig homo­rúinak), különb-különb okból akarnák, hogy a gyerek már fogja be végre a száját. Megegyezések feleződnek. Egy óra hegedű nem a világ még! A nő végre csipeget pár falatot a fogpiszkálós szendvicskékből. A gyerek még soká nem lesz érett. Hasítsuk ki hát ebből az egészből a miénket!

Nem meztelenülhetnének itt egymásba, azt a gyerek azért ne lássa! A gyerek: elíziumi delírium. Nincs a szülők előtt semmi titka, ahogy tej fogai mögött a tejet centrizi. Kapcsolatát nem centizi, méterszám adódik az erősen, a ház architektúrája az ő nyakas túrája. Törődik is a hegedűvel. Mégis, zord derűvel a

198

szülőkét hegedüli el. Mindig teher. Az ily vadhajtás (a gyerek) csak tovább ágazik, rajta a házba ki-mi kéretlen érkezik, elér minden zugába az idegenség, bárgyúság, az harsog, ernyőtlen lámpafény. Mit nem maradnak maguk körén, odahaza rumliz­zanak! Az apa végre elvonná az anyát a ruhaanyagból, dombor­zatán így szánkázna, de a gyerek szabadidőként járja át a szo­bát, fújja a trombitát, itt, hol minden vízszintes hely szerelmet ásít, de rogyásig, főleg az apaterheléshez a szalon heverője kí­nál fészket, fényes. De szépen is virulnak útfélen a nem tétlen keresk. utazók, ahogy eme vonulásuk nem is földé, nem is égé, rosszkéz őket le ne tépné, épp eleget tépelődnek! Rosszpénz, rejtekezz az erdőn, de a lábukra ne lépj, mérgezettek még lehet­nek, bánhatja ikra!

Az apa a konyhában pár pasztillát passzol el a kölyök gyümölcs- levébe, lenne csönd legalább így végre. Sokat a fiú még nem kezdhet a zaftjával, de majd, s ohó, az apa akkor kezdheti, kö- zepinajó, taposhatja rég járt s rég várt útját, ki és be. Küldi hegy­hölgy Ura a vándorlegényeket, a tisztáson, tiszta sor, kicsoma- golódik ozsonna, felkerülnek az óvszerek, aztán az egésznek ottmarad az ócska mocska. Gyerekek csoportos áron! A lepusz- títók lepusztulnak! íme, életünk pihenőhelyeinek írott szabálya. A völgyben íratlan pihen a táj. A hegyi ösvény, mi kedvünkre ott, az apa lába alatt rozog, leér ő azon az anyai tejgazdaságba, csorranásra. Egyenest a vályúból ihat! Mértékre ezt a direk­tornak se szabják, persze. Mellbimbókat jól fed a kor, de köz­napra is csodás, bármikor e két csúcs. Dőlne el végre a gyerek, eljátszhat előtte még egy könnyű darabot, na. De ennek a kis alaknak már végre nyugta volna! Ezzel dicsérné a direktor a na­pot. Ágyban a helyünk! Még egy búcsú dal, az anya fiacskáját

199

úgy látja már csak, mint egy sóhajt. Képét hányszor csináltuk! Nevet a gyerek, rikolt és bömböl, rúgkapál kicsit, míg bejár vérébe a nyug a tatótól, viselkedik. De addig: menne át a rival- dán, elrivalltán, micsoda dús javakban turkálhat ő, szegyig. Dúsabbak és erősebbek itt a nagyok, dacosan s nagyon nem akarják, hogy láthassa, hogy s mint a dolog. Házaikban ketre­cek állanak, ugye, közvetlenül ama hely mellett, ahol esznek. Az anya szeretné, ha a közös ülést az apával kerülhetné, az egy­oldalú sülést, a szégyenülést másfelől, hogy a szt. szövetség okán minden megint beledől, munka ott végeztetik. Jó, hát élne dologtalan, de hogy akkor ily dolga van? Fene az úr jódolgát!

Mit meg nem tennénk, hogy a gyerek sok hablatyolása végre medrén folyna békén, némaságra! hogy térhetnénk mi cseppet sem nyugovásra, de ő meg, mint folyó számlán a pénz, hajna­lig nagyon is sokasodna. Akár ha ezt az üveget egyszer s min­denkorra kinyitottuk volna. A vándorok dolgánál az emlékeké ügyesebb, nézd a folyókivonatok mellett a kamathegyeket, a ka­matlábakat. Kamatylábat még hozzá! A gyerek meg nyugodjon, akár mosdatlan aludjon, máskor úgyse akarna soha. Legyen ez neki ma! Na, mit megmondtam, végre abbahagyta, kifejezéste­len dől hátra karszékében. Elébb még minden szavával kifejez­te, tudja, amit tud, mégis most lég és idő úgy takarja, mintha az imént se lett volna. Minden, semmi se hiába, beletorkollik ajkán egy szálnyi nyálba, már gyermekáll nyámnyilája, moso­lyok helyén. A gyereket, hogy végre nyugton, anyja babusgat­ja, van csók, gügyögés. Lényeg van: gyerek nincs útban. Ez a kölyök szabályosan fojtogatott már minket, jelen helyzetünket lehetetlenné tette, forrnánk össze szerelemben, mi csak nyílik, ott mindenütt. Nyersek, súlyosan rakottak s telerakottak a gye­

200

rekszoba falai, terrakotta! viszi az apa a fiát, krémkirály, majd az folyik, leteszi ágyra, puha kis párna. Ott a lap, úgy marad. A gyerek már alszik, ily fáradtság nem vet szikrát, sok kis go­nosz döfkölődés elmarad. De nem a felnőtteké. Most eshet az, rokonkötelékek révén egymásnak most eshetnek, szárba s min­den másba szökhet csíra, amíg bírja, bizonyíthatják, rajtuk nem fog ki a kor. Aratnak és újra vetnek, mit sem veszíthetnek. Mint az égből sáskaraj, zúdul az atyai taraj, fogadja dús füvű két ka­raj. Öt perc se, és a nő már nyárson, egy megomlott testen: álom. Uraim, eleget működtették a tömlőt, ömlött, ami ömlött. S most hozzák a Fehér Óriást, lábuk közibe, tisztít ízibe, s mi mindent tesz még az alkonyi házon, nem konyul! A férfiak: sze­mük kiszúrják, most minden szemet szúr nekik.

Mily zsenge e sarj, de arany a köpése (kis köpőcsésze). Az anya gyengéd ráadásnak bonusza a gyereki ágynak, szerelmes éje ez lenne? Már ugyan, az erős férfikar bizonyítja, mást akar. Ölez- ni, fölözni. A gyerek már mélyen álmon. Az anya csókokba me­rül, ki, mikkel a kis takarót hinti. Gyúrja fia faggyát, de holt. Ma ez mi volt? Nem szokott így kifújni kedve. Természetelle­nes dolog. Ismeri a fiát. Milyen csapot zárt el itt az apa? De az már rég hobbija műhelyén buzgólkodik, dugattyú olajoztatik. A fia nedveit álommal mérgezte, nyugsága lenne álmon, köröt­te a sport sorhősei, benne vegy értékek. Majd e védettségből éb­red, csúszkálhat akármi lejtőn, de most más lesz az, ami eljön, el az anya oldaláról. S az anyának e gyermekkel kell maradnia, mert különben mi jöhet, nem tudja azt emberfia. S ne tudja meg emberlánya!

201

Gerti bújna, bújik be a takaró alá, csókjait leheli a gyerek mellé a párnára. így pusszantgatva fenn, rejtőzik középen, de rájön, alvégről béklyózza őt mindjárt a párkapcsolat. Menthetetlenül a férje markában lesz, kötésben? Holott az kéne csak, hogy hú­zott nyomon elhúzni, tűzni! Semmi tűz, hideg a kötés, de bont­hatatlan. Az apa azonban most már műhelymunkára kész, töl- tekezni, húzni töltő csövére a palackot, ki hagyna ki csak egy kanyart is, kanyarítsunk! Természetadta jogunk maradjon meg, csak természetes. Kicsivel később kiugrik, a klotyóra, pisái. Szalad a sugár, de a nő is, kapja magára kabátját, ki a házból, egér, egér! Igen, ahogy a paraszt a rágcsáló kártevőket kergeti, úgy vágtat ő, előkerten át, irány a kocsija, elvéti, kulcsa meg­van, végre a zsebéből kirántja. Leng a kabátja, feltépi az ajtót, ez már a kocsi belvilága. De van külvilág is, ebben fog a kocsi farolgatni mindjárt, ha ő így vezet. Kikavarog végre a főútra, ez a fő, nagyon itt volt az idő! A sötétben a sötét járgány: járó­kelőknek mint a járvány, pusztító fenyegetés, spriccelés, nem elég, hogy hazamennek, brutalitásul gyengédeknek. Nem gyúl fényszórók fénye, Gerti álomittasan vezet, célozza az álom he­lyet, hol örök nap ragyog, de messze még ama dombhajlatok. Jobb lenne, ha jóra jutna, lássuk, így se lát, se hall. A gyerek közben keserédesen virul ágyában, álmában. A direktor a klo- tyón nyomja. A kocsi zaját hallja, rohan a teraszra, előírásosan három ujjal szorított farka még bevetésre készen, ott is. Akkor is, hova, merre ez a nő itten, csak ahogy az eszébe jut, úgy élne? És uraim, kik Önök a fúrófejükbe kapaszkodnak, kérem, ho­gyan lennének vágyaiknak mindközönséges szavak a megfele­lői? A direktor a Mercedesébe vágja magát. Két súlyos járgány veti magát ekképp a tájba, késélen néha egy-egy oldalvást pár kerék. Kerékre a párzó vággyal, a szegényebb közúti szereplők

202

rovására, kik a mintegy 3 km-es őrültekpályáján koccannak, döndülnek, görbülnek. Anyázás, beintenek. S az anya? Mely cél integethet néki? Űzi egymást, így üzekedve csak, a két kocsi. És még jó, hogy ilyen erővel tehetik ezt, rézsűnek fel és le, és alig veszik észre, az iijabb diszkóhagy ók pánikszerűen mene­külnek pónilóerőikkel. Holott a vérfi direktor még a nő dudáit se használhatta a ralizás előtt. Száguld elöl a Rali Baba, utána a vérfi. Ma nincs natúr állítás, állítható, holnapra várható csak az új zaft. Hó mindeneken, hanem e fán lesz még gyümölcs, mit tudni, miféle.

Az igazgató minden természeti adottsága együtt, száguld kap­csolatteremtés reményében. Be KELL érnie! Teljes gáz, szá­guldanak. Hamarost előbukkan Michael hétvégi háza, nem út- széli, ó, kedveskék, kik ma velünk nem találkoztok, belénk se futhattatok, nem máznyi mázli! A világos ablakokban az elegan­cia hivatalnoka, mutatkozik a sötétből, hivatlanságoknak. Az emberi testiség sok nyűtt helye, kérem, Önök lássák, az ipar s a külföldi befektetők segítségével igen megfelelő nyaralótele- pecskévé változtatható, hol telepesen tespedhetnek érdekeink, pórázon szükségük végzik. És elöl a mi súlyos fém szájkosara­ink ködszurkálnak. Igen, ahol a kívánkozás elárad maga lege­lőjén, ott az urak jó húsz centivel maguk fölé is nőnek. Majd keskeny ösvénykéiken vezetnek minket, és az a hírük, abba se hagyják, míg van villany, gáz s órakakukk. Egyszer ki, egyszer be, nem pihen a kettő egyszerre.

15.

Mosolyogva fenyegetőz Michael, megvilágított mezős, pano­rámaablak mögött úszkálva. Világa jó l fugázva, s e fúgaművé­szetben biztos kézben kormánya, fütyül bármi másra, iíjú ő és legalább három évre mindentől mentes, illő-villő életszanité- riumával. Szanatórium! Nem nyit ő semmi áron. Zajosan roskad le két emberféle a küszöbön, hol különben barátok napsütése ragyog máskor. Michael elérhetetlen. A nő rugdossa az ajtót, öklével veri. Ami volt, nem volt, tehát! Mind a sok reá fordí­tás, az ő ilyen-oly fordítása, kifordult hát medre öléről, hiába, volt csak, mindhiába volt! De a beszéd ősi juss, ott nincs kuss. Ráadásul csendesen havazni is kezd. Hát hogy még ezt! Ezt is el kell. Csinos homlokzat, az ablak túlján áll a diák, néz, át. Eze­ken. Az éjszakát részben már tovabűvölte. Több síliftje van en­nek az ifjú férfinak, különben is magasok s távolok képei von­ják be, vonzzák. Halkan zörrent márkajelzést, bárhol átkelvést, erre tesz, tesz mindegy egyébre. Ország derék tesztelése. Sose magánya, csöndesedése, és hamar rásüt megint a nap. Halk ki­áltás, még egy, ez jön. S rögtön felleg az erdőből, tisztásra jó vadak lelnek, és az ifjú csorda bikája, fényén értetlen állva, kö­rülötte éji pillék. Michael áram alatt, ahol hozza a pillanat, de­rűsen. Ő van otthon, ehhez híven. Ajtaja előtt a nő sír, szíve va­dul zakatol. Meghiszem azt, s nem meghitt túlórák alól érzékei nem mentesülnek, ráadásul nem jól sülnek el a dolgok, ily hő-

205

fokon, s kint a szabad ég alatt. Fals förtelem, s az alkoholnak kénytelen engedni a túlterhelt anyagcsere, hölgykupac omlik a küszöbre le. Fagyott ágyásra dűtött kübli. Nap fényén a liftek járnak, sodronyaikon sodródik sok nép a tájlagos bejárat felé, s ha ott megtalálkozunk, akár össze is bukunk, mit kell ahhoz szeretni külön. Ez a nő otthont e földi körön sehol nem csíphet fülön. Valami emberi áram s hangulat kell akár a bokor alatt is. Gyalázat.

Sportolónők és sportolók egész nap ott tapodtak, kiket-miket ta­pogattak a hegyes síkon, de most, mikor kellenének, sehol egy se, hogy ezt a nőt felseggezze, karón fogja, magához ölön lelje, támasz. Rendesen az igazgató cége gazd. folyamát igazgatja, kiáradni nem hagyja, kiv. saját tagja, trendez rendes patakágyat, meg magának. Gondja van, hogy értelem áradjon érzékeken, legalább, ennyi. Most a házas pár e háznál: házak, fák és éj ár­nyán. Gerti részvétlen ajtót ver, már le is csúszik rajta. Rúgja. A diák, mielőtt bármit tenne, már érdemes minderre. Erő feszül. Mosolyog Michael belül, a birtokon, itt a birtokos, a gyáriparos, Gerti ivarosa, majd bolond lesz ő bármire, ezzel fel nem veszi. És Hermann, a férj már néz fölfelé, ily irányban neki máskor sose kell. Fele úton találkoznak a férfitekintetek, gépesítettek, bár gépiesek. Csaknem egyidejűleg érzik, testük valami halál­előleg ellen lázad. Michael a meghajlásnak pár kicsi fokát ab­szolválja. Már mindketten a gertipunci kagylózúgását hallották, na, legalább! Nincs többé, hogy a kar csápol, kéjhajó csavarjá­ból ennyi kristálytisztaság se zörömböl, fejmagas szél. Néhány centit csak zökkentve egyensúlyából. Egyikük itt már úgyse méltóztatik olyat akarni, hogy a méltatlan selymet kelljen neki e nőről vakarni. Cigarettára gyújt a fiatalember, ha már keze kö­

206

zött a láng, sílejtőjéhez kötve, ahogy ott áll, maga körül a he­gyek ragadozó madarait hallja. Azok még az utolsó lángocskát tőle, el, tépnék, gázöngyújtóból vihessék alantabb embereknek, kik mégis közelebb fiadzásai Istennek, mint amilyen ő. Neki a tűz a faluban mindegy, mit kéne oda vinnie. Gertije a csordájá­ból, ahol oly rendes az ingás-ringás, kivonta magát, jó. De sok, ami sok, már hagyja, hogy összeszedjék, igazgatói fedél alá való e drágakő! Mélyreható az igazító direktori mozdulat, nőt derékon kap, húzza végül a deres éji talajon, deresen mintegy. Rúgkapál a hölgy, égnek-földnek, mindennél többi! S igen, még a reggeli selyemruha rajta, formás, amennyire ő, de az alja k i­csit olyan, mintha már szánkázott volna, havon. A diák ezúttal mit sem ad, nem is kap, nincs kapás. Kinézés van, nem kell ki­néznie a szemét, a fény a sötétben ahhoz elég, hogy a jeles pá­rost lássa, na bocsánat, mármost! Ő nem mindig ilyen elutasító, jó, jó. Megpróbálta, senki ne mondja, hergelte a vadat, így-úgy le is terítette, de hát emberek vagyunk, nem állatok, köszöni a használatot, visszaszolgáltatja. Tény, ami tény: sokkal tovább a tájba ki nem ér ő, fény, ami fény, keretet azonban készíttethet e szent családnak, és kártyákká metszett metszeteket róla ugyan­így. Michael szemét ernyőzi kezével, így elvan a képpel. S a dolog természetével. Mert a természet nem halad, így ád halat- vadat, de ahol adódna egy kész falat, ott már, kiderül, valaki másé a lakoma joga. Hogy a széles-e-világ így csusszantja egyi­künkbe a másikát, így szalasztja. Sebaj, majd egy korttyal le­mossa ezt az egészet Michael meg a direktor, aki a maga buta pemzlijével végezne akkor már nejével, nyögvenyelő. Sok fe­nyő közt némul nyelved, hagyjuk hát a beszédet, fenébe vele!

207

A csend sepri az utakat, Isten pedig megdicsőíti e vidék lakóit, sőt, ezek közül némelyek ráadásul még dolgoznak is, na, rajta, a bútoraikon vagy a hajlékukon, emezt fúrják, azt faragják, to­vábbiak a pillanatnyi partnerüket hagyják, nem hagyják, tartóz­kodási hely sem stabil. Mindig kell új hurcolás és gürcölés (vagy van, amit elvisz nyomban a víz), hadd legyen meg a természet körjáró ígérete, hogy munka és lakhatás járna. Végre lesz a lát­szatnak is láthatása! így őrzik az ígérőket is, természet adta! szelíd kis lépések, félre, ahogy ember lesz az ember; és emberi hibákból, ami erdőt lerámol, de ebből élnek. És még valami, amit a természet ígért: a munka joga ez, mely szerint minden lakos, aki vállalkozójával szerződésre lépett, Isten által is csak a halál révén nyerheti el a megváltást (Isten égig bűzlő jelsza­va). Most elszóltam magam. És e dilemma megoldását az or­szágló nagyurak sem látják. A munka fogyatkozik, az embemép szaporodik, és sokszorosan meg is tesz mindent e sokasodásért, jussa maradjon. így, ahogyan most, hogy életjeleik fáradtan, de büszkén a falon függnek, még gyalulatlan. Körben kezdenek testek bontakozni, alakulnak a legfurább felépítésű alakzatok. Ha eme sztrádahasználók megalkotója e reményektől megvörös- lő torzszülötteket dúlt házastársi ágyukból kikelni látná (s még ahogy sok más ügyön magukból kikelnek, ráadásul, társ szer­zők!), simán alkotná őket újjá, minimum, hiszen ő maga aztán sokkal izgalmasabban lett, hogy meglett, mégpediglen mindnyá­junk előképévé, múzeumokban s templomokban mintázottan. Ezek a rossz bizonyítványok, miket a Teremtőnek kiállítunk, azzal, hogy itt vagyunk, nem tehetünk mást: most ejegyek mind összeadódnak, testet öltve járja mindösszesüket az Osztrák3 popzenéjének ritmusára, vagy valami még szimpla lemezére. Mily lezseren reagált ránk Marx! Mind az elpazarolt adósságok,

208

miket most ők, fonódva szorosan, behajtani szorgosan mennek, már ugyan: ki adna nekik bárki is bármit ez órán! Még a hídnál a fogadós se, akit sötét késztetés hajt, többet hajtson be, mint amit kiad a felhajtott italokra, maga főztjét dézsmálja így, és ve­gyük a 86 éves Josefát, ki a tányért kinyalja, mi maradt rajta. Mindig van a munkának maradéka és alja, ez olyan fontos ne­künk, ahogy drágáinkon se csüggünk. A nők friss sütetűek, vagy befőttek (befúltak). Igen, valamire ők is vágynak, de nem soká már, ahogy az időjárás korbácsa alatt morajlanak, s az diktálja ráadásul ruhájukat. így dünnyögnek maguk elé körterebélyeik, folytatódik az élet itt, a férfi szüntelen tűnik a halálban, az órák sorsa padló, de a nők fürgén mozognak a házban, bizony, sors­csapások járhatnak mindnek a nyomában. Hogy hasonlítanak a szokásaik! Mindennap ugyanaz járja. Holnap is így lesz nap. Haladék! Haladék! De a köv. nap még nem jött el, a háziasszony még nem szegheti meg (mint kenyeret), hogy még több munka intézze el őt. Érzelmek nélkül nyugosznak most egymásban, dugattyúalmenet, testek úttalan utai felé a pászta, rendre sok el is hibázva, sőt, bukunk is, de sose mélyre, amilyen sekélyek va­gyunk, oly sekélyes körülöttünk. Ha aszerint menne, hogy mit érdemiünk, épp hogy cipőre futná csak, öltöztetnénk vele fáradt lábunk vándornak, egyébre se, és bokánkat partnerünk máris kikezdi, persze, ő is játszana, az eszét játssza, és azt képzeli magáról, hogy adu, jó ég, üt minket! És a távolság az égtől csak ugyanaz mindig. Hamar fel a lábat, fejét, a kocsi lépőjére, le­léptük azt munkáknak maratonján, testünké veszett e formán. Istengyermek alakjában léptünk be, üzemeltünk, sok év múlva ez a kocsiosztály a lelkünk, alsó, és nincs középútja, egy kap­csolóbűvész a sebváltóval dolgunk nélkülünk letudja. Behajtani tilos! Igen, kicsiny helyünket, vele minket, egy egész gyárat

209

csaknem teljes automatikára átfényeztek s töröltek, tanultak gya­korlatunkból! De mielőtt a szegénység beköltözik s az autó ki, párszor még hadd térjünk haza idegenből. Párszor még hadd pa­zaroljuk magunk, hogy a mást taroljuk, másunk karoljuk, ettől az asztaltól ugyan el nem kerget minket tulajdonosunkból lel- kedzett eszme, testedzett kishirdetés, nagyganéság, hogy életün­ket az ócskák vastelepére magunk vessük, lóerőből lóvá váltunk, még pár nagyot zabálunk a legelőkön. Meg hát a direktor, ő se maga dirigál, a konszern áll felette. Ez utóbbi dögkeselyű sem arathat a légben, mert ki tudja, kit kaszál, nagyobb űrkutyát!

Hát megvan mindünknek a maga; hogy kit szeressünk és mit ehessünk.

Ki tartaná őket érzelmükben hamiskodóknak, ellenkezőleg, igaz jóknak, ékszereknek, kikkel mások ékeskednek: a csorba testek, ahogy sorba, és javukra, erre válnak, útján (új cipőpárok!) kis szeretgetéseiknek, ott járnak, nyugtalanul csúszkálnak szobái­kon, a padlón. Emberkórus, mely sokszólamú visszhangját az ülőlifttel küldi, az Atya fülei hallják. Ő teremtette az erogén helyeket, melyekkel a nők este ékesek, és munkájukat alatta, mielőtt ilyet bárki is méltatna, hamar illőn tüntetik, el. Elké­pedve nézik a férfiak asszonyaik likát, azon az élet világlik át, megborzongnak, mintha már tudnák: rég üres a doboz, mely elébük évek óta magot vet, mint toboz. De a szerelem az embe­ren tapad, ide s tova, akár a moha. És kora reggel az első buszt is el kell érni, és még ha mégoly kétségbeesetten kell is kap­kodni az asszony után, ki Önökön és rövid csövükön csüng: Rajta! Mozgás! Lódulás! Nem hever utcán a munka.

210

Ez utakon mennek mások is a halálba. Egy darabig kísérgetik egymást kölcsönösen, zihálnak keservesen a kapu előtt, nyíljék nekik. És ott jön még több ember, kölcsönösen gallyra mentek, fonhatnák egymásba tagjaikat. Legyenek egy közösségben, ha, a művezető ellenében. Valamit csak tehetünk, nem? Nagyobb­nak lenni, többen lenni, jó kezdet lenne, ha odahullunk a for­gácsba, mely a gyár napi porzása. És a zsákmányból a tulaj a javára tart igényt, Önökből is: amit megéltek Riminiben és Ca- rolában, strandon kivirulva dúsan, aztán haza búsan, és eltűnni kurta életű örömök után a búsban.

Aki pedig ennek a műnek direktora, most a kocsihoz vonszolja nejét, hogy a kurta munkaszünetet azért csak kurtítsa némi ne­mi lázasabb üzekeléssel. Adója üzemel, szerelmes szavakat sut­tog, de a nő fülének egyéb se kell, már rúgkapál, vagdalkozik, ahogy a sztereótlan szerelmespárok éjfél után a tánczenére. Az ablak, melynek kivágásában tarka kocogóöltözék virul, mint kisebb s jelentéktelenebb megfelelői, melyekkel annyi kirándu­lóbetérő a tereit tölti, makacsul világos. Világos, ott a fiatalem­ber, kinyújtja kötött toldalékban végződő karját, nyújtózik, néz ki a bájtalan párra, kik azért maguk módján tökéletesek, már ha az emberműködésekből szerzett bevételeiket tekintjük, meg po­litikai befolyásukat az országgyűlésben. De csodás is ez, egy nó­tát fújni a gazdagokkal, s mégsem tartozni üzemi kórusukba! Szokásaikat eltanulni, de mégse a földet túrni, és ne már aratás­kor tarra! Mint a súlyos bikák, legelnek a gépkocsik egymás mellett a házzal szemközt, és most az egyik állat oldalát kicsit megnyitják. Ajtó, utána a kicsi lámpafény. Becéző szavak indul­nak Gerti hónába. Nem büntetni érkezett e családapa, hanem vigasztalni, újbóli birtokba venni és menni, még ki is gyúl, mint

211

városnyi fény, kapuja mögén. Más óhaja sincs, csak hogy a fe­lesége, akkor; neki elég. Ellentétben másokkal, akik nem szűn­nek elégülni, énekelni s hangoztatni. Hogy az illető füzetből melyik fotó az esetük. Ahogy azok az ő ivariparkamaráikban munkavégzés után is funkcionálnak! És nézze csak meg magá­nak, igen, Ön, hogy a pontyok tavában a csuka mit művel: bi­zony, szerintem a természet nem irgalom elve szerint jár. Az igazgató csügg a nején, megszokta széles utcáit. És míg a csen­des itt honos az ablak mögött egyre a kedves motorkerékpárka­talógusa mellett lóg a levegőben, a direktor a Gerti megugrásá­ra készül fel az első ülésen (elébb egy gombot kellett a dologhoz működtetnie, én meg nem mondom, melyiket), fejére tűri a ru­hát, fel, fel, hogy lenn, lenn a durva halmú töltésen a hátsóba betölthessen. Gyengéden hajlítgat a kézi ügyesség, üggyel-baj- ja l sugdos kedvességeket fülbe a nyelv. Ez megesett már így többször, mert szívesen épül házunk házhoz, nem hogy a szom­szédét támogassa, de hogy őt magát gyötörje. Igaz, kicsit ez ké­nyelmetlen, hol már a nyár, az út kieső, az állatok ízletesek, és minden a neki szánt térelemekbe jut, vagy legalább nem nagy lőtévtávolságra, ha a bozótba. Akár ha álmon, zúdulhat le e hul­lámverés, verhet tanyát a természet magasán. Alant, a távcső­derengésben, összefonódó tagok, munka, pénz s az akkor hát ma­gányt rosszul tűrő gazdagok közt űzőcskéznek. Folyvást egymás takarói, s addig nyújtóznak. Tevékenysége az embernek új cé­lokkal eredhet meg, az idő hideg, és az igazgató, valahányszor törzsökös farkát kicsit kijjebb húzza, erőteljes pillantást vet ab­lakbéli néma csodálójára. Ehhez alig kell testficam. Talán ez az ifjú ember is tutizik most! Szerintem nagyon is. Deréktól le­felé azért mi férfiak összetartozunk. Vagyis a nőinkhez, és az utcán, mit tiltakoznánk, hagyjuk, sorsjegyek nyomódjanak ke­

212

zünkbe. Foglaljunk helyet egymásban! Michael keze elöl, a ko- cogónadrágban, azt hiszem, teletömi e ruharészt maga magá­val. Gerti ruhája már kigombolva, bukik két buksza buggya, bocsánat! Mindegy, ha az igazgató künn szelet vet is, bent a mélyben ügyel az ünnepélyességre, a minőségre, megbocsátunk néki. Arccal nyomódik a nő az üléspámába, mintha álom bűvö­letét e bőr sötétlők rejtenék. Két lába jobbra-balra kilóg a tárt ajtón. És férje, e bömbölő bennszülött, kire hazánkat bíztuk, csinálna belőle papírt (a fák úgyis erőteljes borotválásokra vár­tak), ő itt még sokkal inkább honos, mint mi magunk valaha lehetnénk! Hallom, ahogy e madár dalolva rikolt. A Gertit oldal­ról kapja most, és megannyi szerelmetes ujja túrja. Barátságosan szól hozzá, vázolja neki a további nyerőket: mind telitalálat. Akkor robajlón tör be a lukba újra. Rövidkére visszahúzódik, jogarát letapogatja: látjuk, minden lépésének van jogalapja, pi­ros kalapja. A nőt most a szakértő vizsgálja, ki erejét a motor­fedél alatt feszíti, kis eladóját megint kiküldi, mi több, szemé­lyesen elkíséri, ringassuk csak a gyermeket, kupakoljuk.

Gerti titkai rég megszellőztek, megnyíltak rejtek ajtajai, de a tit­kosak is, és most jönnek az ütések, ülepre és derék tájra, így üd­vözli jóbarátot a jóbarátja, így nem hibázzuk el mi sem egymást. Elvéteni? Mit vétettünk? A direktor nyelve tehertolatójával is nyomul, ki értelmezi ezt nekünk? A falubeli fiatalemberkék pozőr meztelen hölgyemények posztereivel pótszereznek, s ha posztjukon ott ily lyukon, remélik mégis, és az a fontosabb, hogy az állásgépezetben nekik adódnak hézagtöltendő lyukak. Fo­gyasztanának, de ingyenbe. Asszonyaik őket segítik, halhatat­lanságukkal s ennek során munkájuk nagy halálozási rátájával. Az igazgató azonban mindenre maga tájol rá. Ki ne ismerné,

213

mely ifjú sugár még. Fakad. A nő, ki rendetlen sorrendben vele egyre összeakad, most valagában kénytelen tűrni a vándort, lesz még ösvény járhatóbb is, nem is egy. Míg más férfiak nya­valyákat kockáztatnak, ez az úr egy nyavalyát fog kockáztatni, marad az őshonos pultnál, honnét, kinek őse ő, a gyerek is, szomszéd bokszból. Semmi aggály, tagja itt sem függély. A fel­izgult állat most még körbetoporászik a nőben, ott, ahol növe­kedésnek is indult elébb. Könnyű belegabalyodnia a kötélbe, épp mit maga szakított el, kis borjú. És így torpan is, áll, míg aztán kész, tűz. A nőt már igencsak megpróbálják az ismert lép­tek. Sebaj, van mindenre egy jó krém, egy jó kis pénzajándék. Kenő az is, akkor megy minden olajozottan. És hamarosan újra sarjad a friss zöld, tépázhatja a férfi.

Micsoda mennyei csoportozat, ám hamarosan pihenni is kény­szerül megint. Test a testen a fenyegetés, kölcsönös. Egy s más kisiklások nyomán nyüszítve az igazgató rálöttyed asszonyára, kinek úgy be kellett, mint a kikelet! Legtermékenyebb régióin folyt az aratás, ott fű más talpasnak egy darabig nem terem. Dühhel dől sűreje, és a szolgáktól, kik arany tálcákon tálalód­nak nékik, olykor erőnek erejével veszik el Önök is, ami; Iste­neké, személyzeti főnököké. Válasszon Ön is, sokból a javát ve­gye, s látja: otthonában már ott is az, nevezze jobbik felének, állítsa épp csak a mosogatóhoz, puceráj verítékre!

Ez alkalomra hát az igazgató érvénye sült s neje üdvözült. De holnapra kelve ismét a lovak közé csaphat ő, csípőből lőhet, minden jegyet megválthat, ki tudja, hova éppen. Tény, ami tény, a nő még mindig védett vágy trágya, ösvények csillagterezik körbe, hisz annyi az egyenes út, színházba, koncertre, operabér-

214

letesdibe, hát akkor a csomagterhet, mit a direktor nyüszítve nyújt oda, igenis lehet fényesre nyalni, újrapakolni. S emez úr már a hátára fordul, és a nő arca körül lenget. Vékonyka buz­gársugár vége cseperész, hát a húspogácsa így mártással a nő ajkához vihető, bágyadt, puha csecsemő. Mmm, ez a finom. Óhaj még, lenne tiszta is megint minden, ami a konyhából ke­rült itten, edénye. Száraz elébb a netovábbja, aztán a szára, rend kell még mára, kocsiba kell ülnie ma még az emberfiának, aktív­habja az ülésnek csak árthat. S hogy a szőrös zsákot is csókolja le a Gerti, de csak hogy szemet ne szúrjon. Kígyóról a bőrt, tépi a direktor a nőről a ruhát, hangzik közben mindazonáltal a sut­togott ígéret, holnap két újat is kérhet. Egy rántásra meztelenül elöl a Gerti teste, kedvező magasból lecsókoltatik, aztán vissza­csatolás következik. A direktor az alsóneműt sem hagyhatja, csak ő tapadhasson itt a homlokzatra, romos bár; hamarost, ha csupán külsődleg is, külszínén a koptatott aktatáskáknak, barát­ságos zöld ütközik, egy-két hónap iga, persze, ily közig! Az úti szél s az úti céllal el-elhúzó ritkás mások nyugodtan szemlél­hetik, mely épületesség meleg árnyékában igazult az igazgató. Ez a nő nem hasonlít egy filmszínésznőre sem, már legalább ne­kem nem ismeretesen. Csend van. Michael kitekint az ablakon, s nekilát megint, növekszik, ráta, hogy magából a legjavát meg­csinálja. Nem mindenkinek adott a sors ily szép tagot, hogy magba szakassza. Társalog. Az igazgató született java a hűség, semmi kétség. Vagyunk háznak jószága, tőlünk melegedhet az úr, ha kívánja.

A fiatalember, s közben megannyi barátjára gondol, hol őrizte­ti e kalandját majd jól, megy, áll a túlság is éles zuhanysugarak­ba. Érzékei mind jó l véle, heverednek padlócsempére, mint el­

215

nyúló kutyák a nekik szánt matracon, takarókon. Később talán még a barátnője is beállít, míg kint a szolgák az őket illetőt ta­rolják. Hát eddig kegyeskedett ő egy ilyen öregedő nő dolgán, s meddig s mi mindenen még, végig az életén. Azt hiszem, alud­ni is fog ráadásul, mikor kora reggel a házalók egymást tiporják holtra, fel, fel a buszokra, velük, ami övék, övön se nagyon alul, se úgy felül.

Kocsit cserél, az életet cserél, mintha, igazgató s neje együtt tér haza, védence egyike a másikának, egyik élethelyzetből a má­sik fekvésbe, nem pállott fordulás. Ezek az illetők, ami azt il­leti, bárhol nyugodt szívvel baszhatnak, szerelem s takarítónő, kedves mindkettő, hű keret. Alkalmazottak csak pihenjenek, míg fel nem verik őket, s hamar, a vekkerek. A kocsi a síkot egyenet sikálja. S tovább. A hegyek csendben állnak, míg hol­nap a napot újra ki nem osztja az idegenforgalom felső szemé­lye, sportolók örömére. A nagyobb férfitutajon sodródik hát ha­za az igazgatói pár, az országúton, ahogy dukál, s korlátozott sebességgel is, persze. Épp csak egy percre, hogy testük keze­lésbe vették, üzemanyaggal feltöltötték, s ahogy ezt vételezték, csak úgy fröcskölt alattuk, szerte, a forrás, igen, a gazdagok annyit frissülnek, amennyit akarnak. A kis házakban csöndben vannak, ott előbb a benzinpénz kiszámolandó. Erő ott legföl­jebb addig igazgat, míg másnap a gyárban megint nem maguk igazodnak, kisházalósarjak, asszonyaik meg addig várnak, szí­nén az erősebbik nem lakkjának. A szerelem gyümölcsillatú, csuprán, de mivé lesz bennünk, aztán?

Az ivariparűzés, már ahogy ezt ma igazgató és igazgatóné gya­korolta - hála a dupla Axelnek és a rittelt Bergemek! - , de épp

216

mindezektől kivirulva, hogy utána a sársármos száj, mint siet­ve bekapkodott étkek után, törlődjék, talán bevégződött mára, de talán nem. Mígnem holnap derűben lelünk újra egy s más magunkra, a fényben, mely a postajárgányok fényszorzófénye, ily korán már, sötétben, hát még sok eljövő évben! Csak ezek a fénypásztorok pásztázzák a szegény birka testeket, ahogy haj­nalban hónaljban és fingban, több szál, szégyentelen nekünk- bűzlenek, és csak a lottó egyre a gondnak a mottó! Be kell azt előbb rakni, aztán lehet osztani.

Az igazgató eligazító, vágyat szító szavakat szól, meghirdeti programját, vele tenmagát, a magánember. Már ismét ott ő ele­mében, a pénzben. Mi is lenne ő az ő élete párja nélkül, ahogy ezt mondja, s kitartóan így. Szabad kezével, mellyel nem vezet épp, boldogságosan szorítja a nő testét, épületes legalább ott. Mint melengő, szelíd állat, mereng felette a hegy, jó, ő már tar­ra csupálta. A fölös számú kocsit elkábítva s lezárva hagyták hátra ott, ahogy a gyerek maradt amott. És hát ők csak a maguk vidító ivarvirulásával gondoltak. Mehet a nő, ahol csak akar ilyen nőknek kellő áruféleségeket vásárolni, csak menjen. Kö­vetkezik a következő napnak s bontakoztatáslehetőségeinek la­tolása. Az igazgató arról beszél, mily változatos lesz most majd, s a köv. napokban egyáltalán, neje megbaszása. Kell neki fenn, irodáján, a hajcihő, hogy farka lenn elégülhessen, női belőri- zetben. Tetszésére nejének, netán, holnap, máris, valami külön, valami különös akármi, aminek érdemes utána járni? Vakon? Ez a férfi: asszonya biztos csillaga a holnap útján, gyengéden legel nyaka táján, az útra nézzen, Ön, kérem, ne félre, kérem! Csepeg még a férfi, veríték s sperma, ettől ő nem kevesebb, nem csekélyebb, nem kisebb. Mosolyogva terül szét imádó imádsá­

217

ga a nőn, kit imént tömören vágott meg sugara. Húsos heréi e kannak a szár tövén jó l vannak. Micsoda könnyebbség, hogy így vehetjük az éjnek bűvét! Nem kell konyhai lámpafénytől vakítva, egy a sok közül, neki a hajnalsötétnek, de mint a pa- rittya. Ha bensőnk a tüzet újra meg újra meg újra szítja, motor, ólé! Tisztulva, megújulva száll ágyba megint a direktor a Ger­tijével, bokrán örökülne az ösztökével, s őt magát nem kell ösztö­kélni, lába lendületes, s majd égő habzuhataggal ront elő magva. Ezek itt ketten tán még összekettyennek ma, testük éhe elé­gülést kíván, elárad rajtuk? Ki tudja! A nő összehúzná mellén a ruhát, hideg tépázza. De a férfi azt kívánja, lenne még műsor a környék kispokoltomácos lakóinak, már ezt ne vond meg tő­lük, hé te, Brigitte, jaj, bocs, Gerti. A ruha réteg, mely fedné, ha nem is az egészet, a férfikéz nyomán ismét szétmegy, még egyben maga ő is, a Gerti, úgy értem, izzik hamu alatt parázska. A fűtés még gyatra, de a férfi! Ez gyorsan megy nála, álla kis sebére folyik a nyála, a Gerti körme nyomára. Magányos éji ván­dor nem bukkan a tájból, a ház előtt sem üdülne velük senki, csak pár szóra. Kései óra, hogy a gyárigazgató homlokán a ha­talom pecsétnyomán bárki ámuldozhatna. Marad hát, hogy a nőt kell megpecsételnie még, csakígy, jeléül, hogy befizetett, de aztán az ivarfészekmeleget merészen kintlevőségekre cserélte. A szegények konyháján már csak a tűzhely folyamatos műsor.

A férfi nejét az ő drágájának nevezi, igen, és a gyerek is bele­tartozik ebbe. Arany középen, a falu szíve szögében, ott laknak. És okosan osztja a kormányzat megannyi különleges ajánlat akciókanalának löttyét az emberek közt szét. Hogy a cégtulaj­donosok meghozhassák elhatározásaikat, kieszelhessék ment­ségeiket, miért is kezelték úgy az áll. szubvenciókat és az alá-

218

rend. embertesteket. Egyre boldogabbak lehetnek birtokukon belül, és a többiek mondják csak, mondják, ki-ki a maga gond­já t a maga zsebkendőnyijén, s e földet még kerítésekkel is ke­rítik, a magot kettőnek alig elegendő helyre terítik. S épp így kell máris egy harmadikat is számba venni.

Megérkeztünk, alszik csendje öles mélyén a gyermek.

Türelmesen szunnyad a fiú a Chemie Linz Rt. pórázán. Hanem most mi is aludni térünk, kicsit, hogy előre ízlelhessük, mi is jön a halál előtt. Ehhez előbb le kell tennünk magunkat, a karok rég tudják, hamarább is halnak meg, és még mindig túl hosszú­nak mutatkozik számukra az idő addig. A férfi még mindig neje kozmetikumokkal túlrétegződött bőrfelületein legelészik, de mindjárt, dördülve, mint puskalövés, követi az ágyba. Már a fürdőben: víz s megrázkódtatások zaja. Kíméletlenül vettetik egy súlyos test a forró vízbe, lenne élvezhetővé. Mellén emez úrnak a szappanok és kefék. A tükrökön hályog. Az igazgatóné asszonynak erőteljesen sikálnia kell ura hátát, kezét elégülten mártogatni a szappanba, majd roppant nemiszervet is masszí­roznia, teljesen a kezébe van adva az. Az ablak túlján elcsusz- szan a hold. Már a nőért kiált, ez a férfi itt, a maga fél kilónyi húsadagja (alább adni nem szívesen adja), mestere. Már duz- zadoz a meleg vízben, hajlik ura felé a test dús hidegbüféje fe­lett. Akkor ő mosdatja meg a nőt a nap fáradalmai után, semmi, ugyan már, szívesen. Körkört élnek a bérek s munkák halan­dói, nem élnek örökké és nem élnek jól. Most azonban már gondmenetből leállandóságra kapcsoltak át, kebelükben szuny- nyad a tüske, hogy nincs fürdőszobájuk. A direktor teste a víz­ben egyrészt emulgeál, más teljén mégis gejlül áll. Még egyszer

219

hívja kiáltva nejét, parancs ez. Semmi. Nem jön. Békésen csusz- szan át a másik kádfélbe az igazgató, ne, magának kell itt ellá­gyulnia akkor. Mégis, üvöltsön talán? Mit nem jön? De kelle­mes is, hogy az embernek a víz minden következmény nélkül kijár, és még járni sem kell tanulni rajta. Micsoda élvezet, nem is drága. Elérheti, akinek álma. Maradjon az ő neje a, hol van, emelgeti őt magát jótét hőhullám. Kicsavarja a melegcsapot, maszírozza, gyönyör, béke paszírozva. A súlyos test körül lőcs, pocs, az életet őrlik, cégeit győzik az erős rágóizmok. A sze­gény szegényeket is szikla veti alá, vizük azonban megmarad, valóban legalább, kis ágyakban, nem koldulnak örökké e nyo­morultak, kiknek örökké pótlék járna. Közben vakon, hogy még körül se néztél, asszonykáik szoknyájától, nedvezetten, de edzet­ten, jönnek, s a gép hirtelen bekapja őket! Még ez is. És az a sok vér akkor! Minden hiába, ráadásul, végső soron szívük rop­pant korbácsolása, az is, mert ez az, nincs vér, ami hajthatna. És a gyerekek, az ember fogadna, olykor még hajnali négyig is nekivágnak az éjszakának. Legalább egy, ha nem kettő, része­gen tér haza: diszkó!

De a fiúgyermek, kit itt már éveken át annyira nem szíveltek, ott fekszik most ágyában, s a békés hold elhúzódik. Nehéz a lé­legzet, az alvót hideg veríték lepi, ily tablettákkal nedvei, a nyugvás is egész más. Kényelmetlen testi helyzetben a gyer­mek, ahogy az anyja szeme reá szegeződik, ahogy az ágyhoz lép e nő itt, sarját eligazgatja. Fonnyadott a fiú arca, mégis egész világa anyjának ő: s néma, mint ez. Bizonnyal örvend, hogy nö­vekszik, mint apja tagja. Gyengéden csókolja meg az anya az ő kis hajóját, mely körbeutazza a világot. Akkor műanyag zacs­kó kerül, fel máris a gyermek fejére, nyaknál szorul a kör vége,

220

e hurokban, e burokban az alvó lélegzete széttörhet ízeire. Dú­san bontakoznak még, lüktetnek a butikreklám szatyorban a fiú életerői, melyek nem is rég még gyarapodást és sporteszközö­ket hajhásztak, s megígérvést. így megy ez aztán, ha a termé­szetet művi úton akarnánk sarkantyúzgatni! De nem, hogy élne még, már szót se arról. Akkor a fiú már nyílt vizeken jár, hol me­rőben elemében (mama!) van, tengeralattjáróhalszemmel, ahogy kis társai a világot kezdettől mint enyves üvegen át látták: any- nyira feljebb valójuk, az volt ő, kis hadd el haddi isten, munkán, sporton, játékon magasztosulva. Önök mindent látnak, mégse sokat. Az anya kimegy a házból. Karjában viszi a gyereket, mint elültetendő, bimbózó, csokornyi bokrot. Csúcsokról, melyeken a gyerek tegnap lecsúszkált, s amelyeken holnap is akart (tulaj­donképpen már emez új nap van meg most!), búcsút köszön a talaj. Felháborító lenyomatok a takaró hóban. Na, mozgás, tűz körül bolygás, volt élményetek, igaz?

Viszi az anya a gyereket, aztán, hogy belefárad, húzza csak ma­ga mögött. A hold finomságos öltözetében. Most a pataknál jár az asszony, a követező pillanatban elégedetten engedi bele fiát. Szép nyugalom int, és a sportolók is integetnek egymásnak min­den adandó alkalommal, ha van közönség. Most, minden vár­hatóságot cáfolva, épp a család legifjabbja látja meg elsőül az Örökkévalóság buta képét, elsőnek ő tekint mind a pénz mögé, mely bevásárlás céljaiból szaladoz a földön, s ha pórázra nem fogják - bevásároltak vele. Mennydörgőn futnak versenyt az emberek, szép időért esdők. És a síelők mennek a hegyekbe, mindegy, ki lakik még ott, más, és hogy maga is szívesen lenne nyerő.

A víz a gyereket körbefogta, így sodorja, tova s tovább, és még soká meglesz belőle sok minden ebben a hidegben. Az anya él, ideje koszorúzva, ahogy béklyóiban tekereg. Nők korán öreg­szenek, s hibájuk: nem tudják, hol bújhatnak meg mind ez idők során, mely rajtuk túl, maguk mögé, senki se lássa. Nyeljék ma­gukba netán, az időt, mint gyermekeik köldökzsinórját? Gyilok és halál!

De most aztán egy kis pihenőt!

Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben, a nyomda alapításának 123. esztendejében, 2005-ben

Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató Tel.: 66/386-211

http://www.lang.hu/gykner.nyomda E-mail: knernyomda@gyomaikner.hu