Cecelia Ahern

A szerelem kézikönyve

ATHENAEUMBudapest

Copyright © Cecelia Ahern 2013Hungarian translation © Babits Péter, 2014

ISBN 978-963-293-338-2

2

Tartalom

1. Hogyan beszéljünk le valakit2. Hogyan hagyjuk el kíméletesen a férjünket3. Hogyan ismerjünk fel egy csodát és mihez kezdjünk vele4. Hogyan tartsunk ki a végsőkig5. Hogyan jussunk valakivel a következő szintre6. Hogyan csitítsuk háborgó lelkiismeretünket és szundítsunk egykicsit6. Hogyan építsünk barátságokat és ébresszünk bizalmat8. Hogyan kérjünk őszintén bocsánatot, miután felismerjük, hogyfájdalmat okoztunk9. Hogyan élvezzük az életet – 30 egyszerű lépés10. Hogyan készítsünk rántottát feltöretlen tojásból11. Hogyan tűnjünk el teljesen, hogy senki ne találjon ránk12. Hogyan kezeljünk egy olyan problémát, mint Maria13. Hogyan ismerjük fel és értékeljük életünk legfontosabbszereplőit14. Hogyan együk meg, amit főztünkt15. Hogyan arassuk le, amit elvetettünk16. Hogyan szervezzük át és egyszerűsítsük le az életünket17. Hogyan tűnjünk ki a tömegből18. Hogyan legyen minden újra tökéletes19. Hogyan ál junk fel és poroljuk le magunkat20. Hogyan ál junk fel és váljunk újra tényezővé21. Hogyan ássunk lyukat a világ túlsó felére22. Hogyan oldjunk meg bonyolult hagyatéki ügyeket nyolcegyszerű lépésben23. Hogyan készüljünk fel a búcsúra24. Hogyan dagonyázzunk a kétségbeesésben25. Hogyan kérjünk segítséget és őrizzük meg a büszkeségünket26. Hogyan szabaduljunk ki a 22-es csapdájából27. Hogyan ünnepeljük meg az eredményeinketKöszönetnyilvánítás

3

Davidnek, aki megtanított rá, hogyan legyek szerelmes

4

1. Hogyan beszéljünk le valakit

Azt mondják, kétszer nem üt be a ménkű. Ez nem igaz. Mármintigaz, hogy mondják, csak nem így van.

A NASA tudósai kiderítették, hogy a felhőkből lecsapó villámoksokszor kettő vagy több helyen is érintik a talajt, és annak az esélye,hogy eltaláljanak valakit, negyvenöt százalékkal magasabb, minthinnénk. Az emberek ilyenkor persze arra gondolnak, hogy a ménkűsosem csap kétszer ugyanoda, csakhogy ez szintén tévedés. Nohaannak az esélye, hogy valakit villámcsapás ér, csupán egy aháromezerhez, 1942 és 1977 között a virginiai parkőrt, RoyCleveland Sullivant például hét különböző alkalommal is eltalálta avillám. Roy valamennyi alkalmat túlélte, hogy végül hetvenegy éveskorában, állítólag szerelmi bánatában agyonlője magát. Ha egypillanatra elfelejtjük a villámos metaforát és egyszerűen kimondjuk,amire gondolunk, akkor azt kapjuk, hogy ugyanaz a valószínűtlenesemény sosem történik meg kétszer ugyanazzal az emberrel. Nemigaz. A szerelmi bánat semmihez sem hasonlítható szenvedés, s haRoy valóban viszonzatlan érzelmei miatt dobta el az életét, neki aztántudnia kellett, hogy vannak, akik szinte vonzzák a villámcsapásokat.Ezzel el is jutottam történetem lényegéhez és a velem megesett kétvalószínűtlen esemény közül az elsőhöz.

Azon a fagyos decemberi éjszakán, 11 órakor, egy olyan helyentaláltam magam, ahol még sosem jártam. Nem a lelkiállapotomracélzok, szó szerint nem ismertem ezt a dublini környéket. A dermesztőszél átfújt egy félbehagyott southside-i építkezésen, kísértetiesdallamokat játszott a kitört üvegeken és az állványzat csapkodófóliáin. Az ablakok helyén sötét lyukak ásítottak; mindenfelébefejezetlen felületek álnok kátyúkkal és felforgatott kockakövekkel,odahányt csövekkel eltorlaszolt erkélyek és vészkijáratok,ötletszerűen kezdődő és a semmiben végződő vezetékek – mint egymodern tragédia díszlete. Már a látványtól megborzongtam, nem

5

kellettek hozzá a mínuszok. Egy ilyen lakótelepet összehúzottfüggönyök mögött pihenő családoknak kellett volna megtöltenie,ehelyett minden kihaltnak tűnt; az otthonokat sorsukra hagyták egykoritulajdonosaik, akiket a tűzvédelmi rendszabályok durva áthágásánálsokkal jobban zavart az a számtalan beváltatlan ígéret, amellyel azingatlanboomon felbátorodott beruházók rávették őket az időzítettbombáknak is beillő luxuslakások megvásárlására.

Nem lett volna szabad ott lennem. Tilosban jártam, elsősorbanmégsem emiatt kellett aggódnom. Komoly veszélynek tettem kimagam, s mint nem szívesen látott betolakodó, jobban tettem volna,ha sarkon fordulok és elsietek arra, amerről jöttem, mielőtt mégnagyobb veszélybe kerülök. Pontosan tudtam ezt, mégis továbbgázoltam a törmelékben és dacoltam a szorító gyomorgörcsömmel.Bementem.

Negyvenöt perccel később ismét odakint álltam, borzongva ésdideregve vártam a rendőröket, ahogyan a diszpécser kérte. Atávolban mentő fényeit láttam, közvetlenül mögöttük egy jeltelenrendőrautóval. Utóbbiból pattant ki a borostás, kócos és mogorva, ámvalamiért mégsem elrettentő küllemű Maguire nyomozó, akin látszott,hogy mint érzelmileg zaklatott, rugóra járó felhúzott figura, bármelyikpillanatban képes kiugrani a dobozából. Noha laza megjelenésealapján akár egy rockbanda tagjának is beillett volna, a tény, hogytörténetesen negyvenhét éves nyomozó, sokat rontott stílusoskülsején, ugyanakkor aláhúzta helyzetem komolyságát. Miutánmindenkit elirányítottam Simon lakásába, visszatértem a szabadba, ésott vártam ki, hogy elmondhassam a történetem.

Beszéltem Maguire nyomozónak Simon Conwayről, az odabentmegismert 36 éves férfiról, akit ötven másik lakástulajdonossalegyütt biztonsági okokból költöztettek ki a telepről. Simon jobbára apénzről beszélt, meg a hatalmas nyomásról, hogy jelzáloghitelt kellfizetnie egy olyan lakás után, amiben nem lakhat, miközben a várositanács feltehetően nem fizeti tovább a felajánlott szükséglakásbérletét, ráadásul épp most veszítette el a munkáját. Felidéztem abeszélgetésünket Maguire nyomozónak, bár a saját szavaimra alig

6

emlékeztem, így leginkább ide-oda csapongtam a mondatok között,amiket vélhetően mondtam – vagy amiket, így utólagos bölcsességgel,mondanom kellett volna.

A helyzet az, hogy amikor belebotlottam, Simon Conway éppen egypisztolyt tartott a kezében. Engem talán még jobban meglepett atalálkozás, mint őt, hogy felbukkantam elhagyatott otthonában.Nyilván azt feltételezte, hogy a rendőrök küldtek be tárgyalni, énpedig nem árultam el, hogy erről szó sincs – sőt, el akartam hitetnivele, hogy egész sereg ember áll a hátam mögött; bár miközben azt afekete pisztolyt szorongatta a kezében és beszéd közben lázasanlengette, keményen küzdöttem a kísértéssel, hogy lebukjak, fedezéketkeressek vagy csak kirohanjak a szobából. Bármennyire is buzgottbennem a félelem, próbáltam elterelni a figyelmét és addig csitítgatni,amíg le nem teszi a fegyvert. A gyerekeiről beszélgettünk. Tőlemtelhetően igyekeztem felcsillantani a fényt az alagút végén, és sikerültis elérnem, hogy letegye a fegyvert a konyhai pultra. Ekkor hívtam fela rendőröket, de miután kinyomtam a telefont, történt valami.Ártatlannak vélt szavaim, amelyekről már tudtam, hogy jobb lettvolna magamba fojtanom őket, elindítottak egy láncreakciót.

Simon rám nézett, de tudtam, hogy nem engem lát. Egészenmegváltozott az arca. A fejemben azonnal megszólalt a vészcsengő,de mielőtt esélyem lett volna bármit szólni vagy tenni, felkapta és ahalántékához szorította a pisztolyt. A fegyver elsült.

7

2. Hogyan hagyjuk el kíméletesen a férjünket

Olykor, ha valami szívbe markolóan valóságos dolgot látunk vagytapasztalunk, hirtelen elegünk lesz a színlelésből. Idiótának,sarlatánnak érezzük magunkat tőle. El akarunk határolódni mindentől,ami hamis – akár ártatlan és ártalmatlan, akár komolyabb dolog, mint,mondjuk, a házasságunk. Velem is ez történt.

Aki azon kapja magát, hogy irigyli mások kútba esett házasságát,tudhatja, hogy az övé még nagyobb bajban van. Erre jöttem rá azelmúlt néhány hónapban, méghozzá azon a szokatlan módon, amikortudunk valamit, meg nem is. Miután vége lett, belém villant afelismerés: mindig is tudtam, hogy a házasságom rossz. Amíg nyakigbenne voltam, kerestem a boldog pillanatokat és reménykedtem, apozitív gondolkodás pedig önmagában hegyeket képes megmozgatni,de egy házasságot mégsem lehet ábrándokra építeni. Végül ez azesemény – a Simon Conway- incidens, ahogy neveztem – segítettfelnyitni a szemem.

Tanúja lettem életem egyik legvalóságosabb történésének, s emiattabba akartam hagyni a színlelést – én is valóságos akartam lenni,hogy minden tiszta és őszinte legyen az életemben.

A nővérem, Brenda a poszttraumás stressznek tudta be házasságomválságát, és könyörgött, hogy beszéljek erről valakivel. Elárultamneki, hogy már eleget beszéltem róla: ez a belső párbeszéd már jóideje zajlik bennem. Igazat is mondtam, Simon csupán siettette aboldogtalan végkifejletet. Brenda természetesen nem erre a válaszravárt, szerinte egy szakemberrel kellett volna a konzultálnom erről,nem tök részegen hülyeségeket beszélni a konyhájában, hétköznapéjfélkor.

A férjem, Barry eleinte megértően viselkedett és támogatott aszükség órájában. Ő is azt hitte, hogy váratlan döntésem csakmegkésett utórengés, amit az a pisztolylövés kavart, ám amikorfelismerte a helyzet komolyságát – minthogy összepakoltam a

8

holmimat és kiköltöztem az otthonunkból –, nem habozott mindennekelmondani. Nem hibáztattam ezért, bár soha életemben nem voltamdagadt, és valamiért azt hittem, jobb szívvel gondol anyámra. Azt ismegértettem, hogy mindenki összezavarodott és képtelen hinninekem. Ahhoz lehetett köze, hogy mindaddig tökéletesen lepleztemboldogtalanságom, és soha nem értettem az időzítéshez.

A Simon Conway-incidens éjszakáján, miután kiderült számomra,hogy az a vérfagyasztó sikoly az én torkomból tört fel, és másodszoris beszéltem a rendőrökkel, hogy jegyzőkönyvbe vegyékvallomásomat, majd ittam egy csésze teát a helyi EuroSparban,hazaautóztam és négy dolgot tettem. Először, a megtisztulásreményében lezuhanyoztam; másodszor, fellapoztam Hogyan hagyjukel kíméletesen a férjünket című szamárfüles könyvemet; harmadszor,egy erős kávéval és egy szelet pirítóssal felébresztettem Barryt, hogyközöljem vele: a házasságunknak vége; és negyedszer, amikor azokokat firtatta, bevallottam, hogy láttam egy ember halálát. Ígyvisszatekintve, Barry alaposabb tájékoztatást kapott arról azöngyilkosságról, mint házasságunk válságáról.

Ezután tanúsított viselkedése őszintén meglepett – saját sokkosállapotom nemkülönben –, mert mindig azt hittem, hogy alaposanutánaolvastam a kérdésnek. Nem felkészületlenül vágtam bele azéletváltoztatásba, előre tudtam, hogyan érzünk-érezhetünk majd, haegyszer úgy döntök, véget vetek a házasságunknak. Készen akartamállni, ha valaha úgy találom, hogy ez a helyes döntés. Nem egybarátom elvált, hosszú éjszakákon át hallgattam őket, mégsem ötlöttfel bennem soha, hogy a férjem így kifordul magából – mintha teljesszemélyiség-átültetésen ment volna át, hogy ezzé a rideg,rosszindulatú, megkeseredett és ellenséges emberré váljék. A lakás –azelőtt a miénk, most már az övé; be sem tehetem oda a lábam. Akocsi – azelőtt a miénk, most már az övé; nem hajlandó osztozni rajta.Ha rajta múlik, minden mást is megtart, ami azelőtt a miénk volt –még azokat a dolgokat is, amik nem kellenek neki. Szó szerint. Halennének kölykeink, azokat is megtartaná, hogy soha többé neláthassam őket. Egyértelműen nyilatkozott a kávéfőzőről,ragaszkodott az összes csészéhez, kiborította a kenyérpirító

9

elvesztésének gondolata, és óriási hisztit csapott a forraló miatt.Ráhagytam mindent a konyhában, a nappaliban, a hálóban, de mégekkor is követett a vécére, hogy pisilés közben tovább kiabáljonvelem. Igyekeztem olyan türelmesen és megértően viselkedni,amennyire lehet. Mindig is jó hallgatóság voltam, odafigyeltem rá,nem értettem viszont a magyarázkodáshoz, és meglepett, hogy ennyireigényelné. Biztosan tudtam, hogy a lelke mélyén ő is ugyanígygondolkodik a házasságunkról, csak mélyen megsebezte a lelkét, hogymindez vele történik, ezért elfeledte a pillanatokat, amikor mindkettenúgy éreztük, hogy csapdába ejtett bennünket valami, ami kezdettőlfogva elhibázott. A harag, mint tudjuk, rossz tanácsadó, ő mégishallgatott rá – ezért vártam a dühroham elmúlását, remélve, hogyegyszer majd őszintén beszélhetünk.

Tudtam, hogy tiszták az indítékaim, mégis nehezemre esettelviselni, hogy ezt tettem vele. Erre rakódott rá a kudarc, hogy nemtudtam lebeszélni egy idegent az öngyilkosságról. A teher végül olyansúllyal nehezedett a vállamra, hogy hónapokig nem aludtam rendesen.

Így visszatekintve úgy tűnt, hetekig egyáltalán nem aludtam.– Oscar – néztem az íróasztal túloldalán ülő ügyfélre. – A

buszsofőr nem akarja megölni.– De igen. Gyűlöl. Csak azért mondja, mert még nem látta, hogyan

néz rám.– És ön szerint a buszsofőr miért érez így önnel kapcsolatban?Megvonta a vállát.– Amint megáll a busz, kinyitja az ajtót és fenyegető tekintettel

végigmér.– Ilyenkor szokott mondani valamit?– Ha felszállok, semmit. Ha nem, csak úgy morog rám.– Van, amikor nem száll fel?Elgyötörten felsóhajtott, mielőtt lenézett összefűzött ujjaira.– Nem mindig szabad az ülésem…– Az ülése? Ez újdonság. Miféle ülése?

10

Felsóhajtott, amiért lelepleződött, azután töredelmes vallomást tett.– Nézze, a buszon mindenki megbámul, oké? Én vagyok az

egyetlen, aki annál a megállónál száll fel, ezért mindnyájan engemnéznek. Emiatt a sofőr mögötti helyre ülök. Tudja, amelyik oldalvástvan a többihez képest és az ablakra néz. Van olyan jó, mint egy ablakmelletti, mégis elkülönül a többitől.

– Ott biztonságban érzi magát.– Maga a tökély. Ellennék egészen a városig, de néha ott szokott

ülni a lány, az az értelmi fogyatékos, aki az iPodját hallgatja és úgyénekli a Steps t, hogy az egész busz hallja. Ha ő ott van, nemszállhatok fel, s nemcsak mert az értelmi fogyatékosoktól idegesleszek, de azért is, mert a helyemen ül, érti? Azt pedig nem látom,hogy ott van-e, amíg meg nem áll a busz.

Vagyis felszállok megnézni, hogy szabad-e a helyem, azutánleszállok, ha a lány ott van. A buszsofőr ezért gyűlöl.

– Mióta tart ez?– Nem is tudom, néhány hete?– Tudja, mit jelent ez, Oscar. Elölről kell kezdenünk az egészet.– Ne már! – Tenyerébe temette az arcát és egészen magába roskadt.

– Félúton voltam a város felé…– Vigyázzon, nehogy kivetítse a mostani nyugtalanságát egy

későbbi szorongásra. Ragadjuk meg a probléma gyökerét. Holnapfelszáll a buszra. Leül az első szabad helyre, bárhol a buszon, ésutazik egyetlen megállót. Azután leszállhat és hazasétálhat. Másnap,szerdán, felszáll a buszra, helyet foglal valahol, és fent marad kétmegállót, azután hazasétál. Csütörtökön fenn marad három megállót,pénteken pedig négyet, érti? Apró lépésenként, fokról fokra haladvavégül sikerülni fog.

Nem tudtam biztosan, kit győzködök, őt vagy magamat.Oscar lassan felemelte az arcát. Halálosan sápadtnak tűnt.– Meg tudja csinálni – tettem hozzá gyengéd hangon.– Így olyan könnyűnek tűnik, de…

11

– Tudom, hogy a maga számára egyáltalán nem az. Dolgozzon alégzéstechnikán.

Nemsokára már nem lesz ennyire nehéz. Egészen a városig fenn tudmajd maradni a buszon, és akkor a mostani félelem helyébe azeufória lép. A legszörnyűbb napokra hamarosan úgy fog emlékezni,mint a legboldogabb időszakra, mert felülkerekedett mindennehézségen.

Nem tűnt túl magabiztosnak.– Bízzon bennem.– Bízom, csak nem vagyok túl bátor.– Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki felülkerekedik a

félelmén.– Ez is azokból van? – biccentett az önsegélyező könyvektől

roskadozó polcok felé.– Nelson Mandela – mosolyodtam el.– Kár, hogy csak munkaközvetítő, remek pszichológus lenne

magából. – Feltornázta magát a székből.– Tudja, ezt mindkettőnkért csinálom. Ha négy megállónál tovább

fent tud maradni a buszon, jócskán kibővíti a munkalehetőségek körét.Próbáltam kizárni a hangomból a feszültséget. Oscar számítógépes

guruként könnyedén szerezhetett volna munkát (háromszor meg istette), utazási gondjai azonban korlátozták a lehetőségeit. Én csaksegítettem neki legyőzni a félelmeit, hogy kiközvetíthessem egyhelyre, ahol mindennap megjelenik. Mindig rettegett a vezetéstől, ésautós oktatónak már tényleg nem szegődhettem el, de abbabeleegyezett, hogy legalább a tömegközlekedéstől való iszonyátmegpróbálja legyőzni. Vetettem egy pillantást az órára a válla felett.

– Oké, kérjen egy időpontot Gemmától a jövő hétre. Alig várom,hogy megtudjam, hogy ment.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, lehervadt a mosolyom, ésátfésültem a polcot Hogyan… kollekcióm egyik darabja után. Azügyfelek mindig rácsodálkoztak erre a rengeteg könyvre, míg én

12

őszintén hittem, hogy egyedül én tartom életben a barátnőm, Ameliakis könyvesboltját. Ezek a könyvek voltak az én bibliáim, agyorssegélyek, ha elveszettnek éreztem magam vagy egy bajosügyfélnek kellett tanács. Tíz éve arról álmodtam, hogy én is kiadokegyet, de sosem jutottam tovább, mint hogy leültem az íróasztalomhozés bekapcsoltam a számítógépet, készen arra, hogy kiírjak magambólmindent – aztán csak bámultam a fehér képernyőre és a villogókurzorra, hogy az üresség tökéletesen visszatükrözze kreativitásomhiányát.

A nővérem, Brenda szerint jobban izgatott az írás gondolata, mintmaga az írás. Azt mondta, ha igazán írni akarnék, megtenném, mindenáldott nap, ha csak a magam kedvéért is, akár lesz belőle könyv, akárnem. Az író késztetést érez az írásra, akár van ötlete, akár nincs, akárvan számítógépe, akár nincs, akár van tolla és papírja, akár nincs. Ezta vágyát nem befolyásolja az adott toll márkája vagy színe, sem hogya kávéjában van-e elég cukor vagy nincs – mindazok a dolgok,amelyek akadályt képeztek ötleteim szabad áramlása előtt,valahányszor leültem írni. Brenda sokszor bizonyította, mennyirecsapnivaló az értékítélete, de attól tartottam, ebben a megfigyelésbenvan némi igazság. Írni akartam, de nem tudtam, hogy képes vagyok-erá, és ha egyszer tényleg elkezdem, akár az is kiderülhetett volna,hogy nem vagyok. Hónapokig a párnám alatt tartottam Hogyan írjunksikeres regényt című könyvemet, de egyszer sem nyitottam ki, attólvaló félelmemben, hogy ha nem tudom követni a tippjeit, azzalautomatikusan bizonyítom alkalmatlanságomat. Végül inkábbbezártam a szekrénybe, hogy pihentessem a nagy álmot, amíg megnem érik rá az idő.

Végül megtaláltam a polcon, amit kerestem: Hat tipp arra, hogyanrúgjunk ki egy alkalmazottat (képekkel).

Nem biztos, hogy a képek segítettek, mindenesetre hosszasanálltam a fürdőszobai tükör előtt és próbáltam leutánozni afelelősségteljes munkaadó arckifejezését. Újra átolvastam ajegyzeteimet is, amelyeket sárga cetlin a borító belső feléreragasztottam, de még most sem tudtam, képes leszek-e erre. Cégem, a

13

Rose Munkaközvetítő négy éve működött, és ugyanennyimunkatársból állt, beleértve közös titkárnőnket, Gemmát, akit nemszívesen engedtem el, de fokozódó anyagi nehézségeim miatt ezt alehetőséget is mérlegelnem kellett. Még akkor is a jegyzeteimetböngésztem, amikor kopogtatás hallatszott, amit tüstént követettGemma belépése.

– Gemma – nyögtem fel, miközben bűntudatosan próbáltamelrejteni előle a könyvet. Ahogy esetlenül betuszkoltam a túlzsúfoltpolcra, kicsúszott a kezemből és szétnyílva a padlóra hullott,egyenesen Gemma lába elé.

Gemma kuncogva hajolt le, hogy felvegye. Azután meglátta a címétés elsápadt. Ahogy felnézett rám, döbbenet, rettegés, zavar ésfájdalom suhant át az arcán. Szóra nyitottam, majd egyetlen hangnélkül becsuktam a szám, miközben hiába próbáltamvisszaemlékezni, milyen sorrendben kellene közölnöm a híreket, milenne a helyes megfogalmazás és az illő arckifejezés –egyértelműség, együttérzés, az érzelgősség elkerülése? Nyíltankommunikáljak, vagy csak érzékeltessem a lényeget? Túl sokáighaboztam, addigra már mindent megértett.

– Hát, legalább az egyik hülye könyvednek volt értelme! –Könnyes szemmel nyújtotta felém, azzal sarkon fordult, felkapta atáskáját és kiviharzott az irodából.

Megkövültségemben is sajgó szívvel tudatosult bennem, ahogyanmegnyomta a legalább szót. Én az ilyen könyvek szerint éltem. Ésbeváltak.

– Maguire – mordult a kelletlen hang a telefonba.– Maguire nyomozó? Itt Christine Rose. – Befogtam a másik fülem,

hogy kizárjam a kitartó telefoncsörgést, ami a falon át is behallatszottaz előtérből. Gemma a nagyjelenet óta nem tért vissza, s miutánképtelen voltam mindenkit összeterelni és kitalálni, hogyan osszuk felGemma feladatait, két kollégám, Peter és Paul tüntetően megtagadtaolyasvalaki munkájának elvégzését, akit ennyire szívtelenül tetteklapátra. Mindenki ellenem fordult, akárhányszor is mondtam nekik,

14

hogy tévedés történt. Mentségnek kevés volt annyi, hogy „nemakartam kirúgni… legalábbis még nem. ”

Katasztrofálisan alakult a délelőtt, de bármennyire egyértelműnektűnt, hogy szükségem van Gemmára (amit nyilván Gemma is afejembe akart vésni), a bankszámlám mást mutatott. Felerészben mégmindig nekem kellett fizetnem a jelzálogkölcsönt Barryvel közösotthonunk után, miközben további hatszáz eurómba került azegyszobás albérlet, ahol kivártam a lakás eladását. Tekintve, hogyolyasmit árultunk, amit senki sem akart megvenni, annyi pénzért,amiből egyikünk sem boldogult, abból kellett kiindulnom, hogy mégsokáig rá leszek utalva a megtakarításaimra. Nehéz idők nehézdöntéseket szülnek – Barry máris hadba szállt az ékszerekért,amelyeket valaha tőle kaptam, most mégis megtartotta volna magának.Ma reggeli üzenetéből legalábbis ez derült ki.

– Igen? – mordult fel Maguire, korántsem lelkesen, bár meglepett,hogy a nevemre azért emlékszik.

– Két hete próbálom elérni. Hagytam üzenetet.– Megkaptam őket, azzal van tele a hangpostám. Nem kell így

pánikolnia. Nincs bajban.Ez szíven ütött. Eddig eszembe sem jutott, hogy bajban lehetnék.– Nem ezért hívom.– Nem? – színlelt meglepetést. – Csak mert még mindig nem

mondta el, mit keresett abban az elhagyatott házban, egy körülzártmagánterületen, éjjel tizenegy órakor.

Néma csendben tűnődtem el. Szinte minden ismerősöm feltette ezta kérdést – akik nem, azok is láthatóan ezen agyaltak –, de énsenkinek nem árultam el. Gyorsan témát váltottam, mielőtt még újranekem szegezte volna a kérdést.

– Azért hívom, mert érdekelne, mi lett Simon Conwayjel. Itt atemetésére gondolok. Nem találtam róla semmit a lapokban, demiután az eset már két hete történt, nyilván elkerülte a figyelmemet. –Próbáltam kiszűrni hangomból a bosszúságot. További értesülésekrevadásztam, mert Simon távozása nyomán hatalmas űr keletkezett az

15

életemben és számtalan kérdés a fejemben. Nem nyughattam, amígmeg nem tudtam mindent, ami azóta történt és elhangzott. Ki akartamderíteni a család elérhetőségét, hogy elmondhassam mindazt arengeteg csodálatos dolgot, amit róluk mondott – hogy mennyireszereti őket, s hogy annak, amit tett, semmi köze hozzájuk. A szeretteiszemébe akartam nézni, és úgy elmondani, hogy megtettem mindent,amit tudtam. Az ő fájdalmukat próbáltam enyhíteni vagy a sajátbűntudatomat? Miért baj az, ha mindkettőt? Nem akartam olyanszánalmasnak tűnni, hogy egyenesen feltegyem Maguire-nek akérdéseimet, és tudtam, hogy amúgy se válaszolna, de a történtek utánakkor sem húzhattam csak úgy egy vonalat. Többet akartam – több kelett.

– Két dolog. Először is, egyetlen áldozattal sem szabad érzelmilegazonosulnia. Régóta benne vagyok a mókában és…

– Mókában? Végignéztem, amint egy férfi a szemem láttárakiloccsantja az agyát. Ez magának móka? – Elcsuklott a hangom,amiből arra következtettem, hogy ideje leállnom.

Hosszú csend lett. Megborzongtam és a tenyerembe temettem azarcomat. Ezt elszúrtam. Összeszedtem magam és megköszörültem atorkom.

– Halló?Vártam az agyas választ, valami cinikus és szenvtelen beszólást, de

csak nem jött. Akárhonnan is beszélt Maguire, a háttérben hirtelencsend lett, amitől az a kényelmetlen érzésem támadt, mintha mindenkiminket figyelne.

– Tudja, vannak szakembereink, akikkel beszélgethet egy ilyentrauma után – lágyult el a hangja. – Akkor éjjel is mondtam.Odaadtam a névjegyem. Megvan még?

– Nem akarok beszélni senkivel – csattantam fel indulatosan.– Na persze. – Abba is hagyta a jópofizást. – Nézze, ahogy már

mondtam, mielőtt durván félbeszakított, nincs temetés. Nem is volt.Nem tudom, honnan szedte ezt, de megvezették.

– Hogy érti?

16

– Valaki elhintett egy süket szöveget, átverte, rászedte…– Nem azt. Hogy érti, hogy nincs temetés?A fickónak szinte fizikai fájdalmat okozott elmagyarázni valamit,

ami ilyen ordítóan nyilvánvaló.– Úgy, hogy nem halt meg. Legalábbis még nem. Kórházban van,

majd kiderítem, melyikben. Szólok, hogy értesítsék magát, ha majdolyan állapotban lesz, hogy meglátogathatja. Addig is kómábanfekszik, úgyhogy nem beszél sokat.

Egy szót se tudtam kinyögni.Kínosan hosszúra nyúlt a csend.– Van még valami? – Újra mozgásba lendült, hallottam egy ajtó

csapódását, ahogyan visszatért a hangos szobába.Küszködve próbáltam előállni valami tudatos gondolattal,

miközben lassan belerogytam a karosszékbe.Amikor tanúi vagyunk a csodának, egy pillanatra elhisszük, hogy

minden lehetséges.

17

3. Hogyan ismerjünk fel egy csodát és mihez kezdjünk

vele

A szoba mozdulatlanságában és csendjében csak Simonszívmonitorjának kitartó csipogása és légzőkészülékének fújtatásahallatszott. Simon maga tökéletes ellentéte volt annak, amilyennekutoljára láttam. Most egészen békésnek tűnt, s bár arcának jobboldalát és az egész fejét bepólyálták, a bal fele olyan derűsbenyomást tett, mintha mi sem történt volna. Ezt a felét választottam,amikor leültem.

– Ott voltam, amikor halántékon lőtte magát – magyaráztam azügyeletes nővérnek, Angelának. – Egyenest ide tartotta a fegyvert. –Megmutattam. – Azután meghúzta a ravaszt. Láttam, ahogy…minden… szerteszét… Hogyan maradhatott mégis életben?

Angela elmosolyodott, szomorúan, mintha igazából nem ismosolyogna, csak működtetné a száj körüli izmokat.

– Talán csoda történt?– Miféle csoda az ilyen? – fogtam suttogóra, nehogy Simon

meghallja. – Egyre csak ezt forgatom a fejemben. – Elolvastam akönyveket az öngyilkosságról és arról, mit kellett volna mondanom.Az állt bennük, hogy ha rá tudunk venni valakit, aki öngyilkossággalfenyegetőzik, hogy gondolkodjon racionálisan, s eközben tudatosanfelmérje tettének visszavonhatatlan következményeit, akkor talánmeggondolja magát. Az öngyilkosok igazából gyors megoldástkeresnek, hogy véget vessenek a lelki fájdalomnak, nem az életüketakarják eldobni, ezért azzal segíthetünk a legtöbbet, ha megmutatjuk afájdalom csillapításának egyéb módszereit. – Azt hiszem, jólreagáltam, különösen annak fényében, hogy nincs tapasztalatom.Tényleg elértem hozzá, egy pillanatra mindenképp, hiszen végülletette a fegyvert. Hagyta, hogy hívjam a rendőröket. Egyszerűen nemértem, mitől tért vissza a korábbi állapotába.

18

Angela a homlokát ráncolta, mint aki olyat lát vagy hall, ami nemtetszik neki.

– Ugye, tudja, hogy ez nem a maga hibája?– Igen, tudom – vontam meg a vállam.Elgondolkodva méregetett, míg én a kórházi ágy jobb első kerekére

fókuszáltam. Fekete nyomot hagyott, valahányszor arrébb tolták,rengeteg fekete nyomot, előre-hátra; próbáltam megszámolni,hányszor mozdíthatták már meg. Legalább tucatszor.

– Tudja, vannak, akikkel beszélhet erről az egészről. Nem lennerossz ötlet megszabadulni ettől a bűntudattól…

– Miért mondja ezt mindenki? – nevettem, tőlem telhetőenfelhőtlenül, de már éreztem, ahogyan a mélyről jövő harag kezdiátégetni a mellkasom. Belefáradtam, hogy folyton analizálnak, és úgykezelnek, mintha kezelésre lenne szükségem. – Jól vagyok.

– Akkor egy kicsit kettesben hagyom vele. – Angela ellépett azágytól, fehér cipőjében olyan nesztelenül suhant, mintha a padló felettjárna.

Most, hogy idáig jutottam, nem igazán tudtam, mihez kezdjek.Simon keze után nyúltam, de visszafogtam magam. Ha tudatánál volt,talán azt sem akarta, hogy hozzáérjek; talán engem hibáztatott atörténtekért. Végtére is, az én feladatom lett volna megállítani,mégsem tettem. Talán tőlem várta, hogy fordítsak a helyzeten éskimondjam a megfelelő szavakat, de én cserbenhagytam.Megköszörültem a torkom. Gyorsan körülnéztem és meggyőződtemarról, hogy senki sem hallgat ki minket, mielőtt közelebb hajoltamhozzá, de annyira azért nem közel, hogy megriasszam.

– Hé, Simon – suttogtam.Figyeltem a reakcióját. Semmi.– Christine Rose vagyok, akivel… akkor este beszélt. Remélem,

nem bánja, ha egy kicsit elücsörgök itt.Vártam valamit, bármit, amíg az árulkodó jeleket lestem az arcán

és a kezein, hogy felzaklatja a jelenlétem. Nem akartam neki még

19

több gyötrelmet okozni. Amikor a felszínen minden változatlan,nyugodt és rezdületlen maradt, hátradőltem és kényelembe helyeztemmagam. Nem arra vártam, hogy magához térjen, nem tartogattam nekisemmilyen mondanivalót, csak jólesett ott lennem, ebben anyugalomban, mellette. Mert amíg mellette voltam, addig semlehettem máshol, hogy rajta merengjek.

Kilenckor, a látogatási idő végén senki sem kért meg, hogytávozzam. Ebből arra következtettem, hogy a szokványos látogatásiidő nem vonatkozik az olyanokra, mint Simon, aki kómában fekszik,egy gép tartja életben, és az állapota mit sem javul. Arra szántam azajándékba kapott időt, hogy elgondolkodjam a saját életemről,Simonéról, és hogy a találkozásunk milyen visszavonhatatlanulmegváltoztatta mindkettőnk életét. Még csak hetek teltek el Simonöngyilkossági kísérlete óta, de az életem máris bukórepülésbenzuhant alá. Eltűnődtem, hogy mindez véletlen egybeesés-e, vagy asors keze, hogy akkor ott kellett lennem.

„Mit kerestél ott?”, kérdezte Barry zavartan és álmosan, amikorgyűrött arccal felkönyökölt az ágyban. Apró gombszemei óriásiranőttek, ahogyan az éjjeliszekrényen tartott fekete keretes szemüvegután nyúlt és feltette. Nem tudtam, mit válaszolhatnék; most semtudtam volna mit válaszolni. Túlságosan szégyenteljes lett volnakimondani, beismerni, milyen nevetségesen eltévedtem – s nem csakföldrajzi értelemben.

Eltekintve attól, mit kerestem, önmagában az a tény is megért egymisét, hogy egy elhagyatott épületben kontaktusba keveredtem egyfegyveres férfival. Szeretek segíteni az embereknek, de nem hinném,hogy ezúttal csak erről lett volna szó. Született problémamegoldónaktartom magam. Életem legtöbb területén azt a megközelítéstalkalmazom, hogy ha valamit nem is lehet megjavítani, legalábbváltoztatni kell rajta, különösen, ha emberi viselkedésről van szó. Ezta felfogást örököltem apámtól, a másik problémamegoldótól, akinekmuszáj volt elsajátítani a gyakorlatias gondolkodást, ha már az anyjuknélkül kényszerült felnevelni három lányt. Miután belőleértelemszerűen hiányzott az anyai ösztön, hogy tudja, mi a jó nekünk,

20

és nem akadt senki más, akivel erről beszélhetett volna, jobb híjánminket kérdezett, majd a válasz alapján kidolgozta a megoldást. Ő ígyintézte a dolgokat, úgy érezte, ezt kell tennie. Ha egy apa magáramarad három tíz év alatti lánnyal – akik közül a legkisebb alignégyéves –, tőle telhetően igyekszik megoltalmazni őket.

A munkaközvetítés talán egyszerű hivatásnak tűnik, de én mindigúgy tekintettem magamra, mint a kerítőre, aki összepárosítja azalkalmas embert az alkalmas állással. A rendelkezésre álló energiát amegfelelő céghez kell irányítani, és fordítva: felismerni, mit tehet azadott cég az emberért. Ez néha pusztán matematika – üresedés egymegfelelő képesítéssel rendelkező munkakeresőnek –, máskorazonban, ha olyanokba botlok, mint Oscar, messze túl kell lépnem ahatáskörömet. Az általam megismert emberek eltérő érzésekettáplálnak a céljaikkal kapcsolatban: egyesek csupán elvesztették azállásukat és hatalmas stressz alá kerültek; mások egyszerűen mássalszeretnének foglalkozni, és eltelnek a feszült, ám örömtelivárakozással; meg persze ott vannak, akik először kerülnek ki amunkaerőpiacra és izgatottan lépnek életük új szakaszába. Akárhogyis, mindenki úton van, én pedig az egésznek a sűrűjében. Mindigéreztem emiatt egyfajta felelősségtudatot – segíteni az embereknek,hogy megtalálják a helyüket a világban –, Simon Conway most mégisemiatt feküdt ebben a szobában.

Nem akartam őt egyedül hagyni, hogy visszatérjek a bérelt lakásbaés tévé híján a négy falat bámuljam. Sok barátomnál meghúzhattamvolna magam, de miután ezek közös barátok voltak Barryvel,vonakodtak felajánlani a lehetőséget, nem akartak belekeveredni éslátványosan valamelyik oldalhoz húzni, különösen, miután engemláttak a vétkes félnek, a végzet gonosz asszonyának, aki összetörteBarry szívét. Inkább nem tettem ki őket ennek a stressznek. Brenda ishívott, hogy költözzek hozzá, de nem tudtam volna elviselni, hogyállandóan a vélt poszttraumás stresszemmel nyaggasson. Azt akartam,hogy szabadon járhassak-kelhessek és ne kelljen mindenféle kérdésreválaszolnom, kivált a józan eszemmel kapcsolatban. Szabadnakakartam érezni magam, hiszen a házasságomból is ezért léptem ki. Aza tény, hogy otthonosabban éreztem magam az intenzíven, mint bárhol

21

máshol, sokat elárult rólam.Most elmondom, amit nem mondhattam el Maguire nyomozónak,

sem Barrynek, sem apámnak és a két nővéremnek, sem senki másnak.Egy helyet kerestem, hogy valamivel jobban érezzem magam abőrömben. Persze ezt is az egyik könyvemből szedtem: Hogyanéljünk boldogságunk szigetén. A módszer lényege, hogy keresünkegy helyet, amitől jobban érezzük magunkat. Előfordulhat, hogy szépemlékeket őrzünk vele kapcsolatban, vagy egyszerűen csak tetszeneka fények, esetleg olyan okból érezzük magunkat jobban, amit tudatiszinten nem is tudunk azonosítani. Miután megtaláljuk ezt a helyet, akönyv különféle gyakorlatokat ajánl, hogy utóbb bárhol és bármikorfelidézzük a vele kapcsolatos boldog érzéseket – ám ennekelőfeltétele, hogy meglegyen az alkalmas hely. Régóta kitartóankerestem, végül így jutottam el arra a lakótelepre, ahol akkor éjjeltalálkoztam Simon Conwayjel. Nem magát a lakótelepet kerestem,hanem azt a helyet, amiből építési terület lett. És amiről boldogemlékeket őriztem.

Egy krikettmeccs zajlott itt, Clontarf és Saggart között. Ötévesvoltam, Anya alig néhány hónappal korábban halt meg. Emlékszem,kisütött a nap, először a hosszú, sötét, hideg tél után, mi pedigelmentünk a nővéreimmel megnézni, hogyan játszik Apa. Az egészkrikettklub kivonult. Emlékszem a sör szagára, és még mindig érzemaz ajkamon a zacskószámra falt sós mogyoró ízét. Már a meccs végefelé jártunk, Apa dobott; láttam arcán a feszült koncentrációt, azt atekintetet, amit az elmúlt hetekben szüntelenül, amikor a szemecsaknem elveszett összevont szemöldöke alatt. Harmadszor dobott, azütőjátékos pedig rosszul számította ki az ívet és elhibázta. A labda akapuba került, a fickó kiesett. Apa akkorát kurjantott és olyanlendülettel bokszolt a levegőbe, hogy mindenki üdvrivalgásban törtki. Először megijedtem, rémülten néztem a tömeges hisztériát, minthamindenki elkapta volna azt a fura vírust, amit abban a zombifilmbenláttam, csak én nem, de amikor láttam Apa arcát, már tudtam, hogyminden rendben. Széles mosoly terült szét rajta. Emlékszem anővéreim arcára is. Őket se nagyon érdekelte a krikett – egész útonazért nyafogtak, mert szívesebben játszottak volna a barátaikkal –, de

22

ahogy látták az ünneplést, ahogy a csapattársai a vállukra vették Apát,már ők is mosolyogtak, én pedig abban a pillanatban azt gondoltam,hogy mégis minden rendben lesz.

Azért mentem a félbehagyott építkezésre, hogy újra átéljemmindezt, ám amikor odaértem, csak egy kísértetházat találtam, amélyén Simonnal.

Miután akkor éjjel otthagytam Simont a kórházban, továbbfolytattam a keresést az olyan helyek után, amelyek boldoggá tesznek.Akkor már hat hete ezt csináltam: jártam a régi általános iskolámnál;a kosárpályán, ahol először csókolt meg egy fiú, akiről azt hittem,hogy sokkal menőbb nálam; a főiskolán; a nagyszüleim házánál és agazdaboltban, ahová a nagyszüleim jártak; a parkban és ateniszklubban, ahol a nyaraimat töltöttem; az összes helyen, amirőlcsak kellemes emlékeket őrzök. Hirtelen sugallattól vezéreltetvefelkerestem egy gyerekkori barátnőmet, és lefolytattam vele a létezőlegkínosabb beszélgetést, miközben mást se kívántam, csak elmennimáshová. Azért tértem be éppen őhozzá, mert ahogy arra sétáltam,hirtelen emlék éledt bennem: a friss sütemények forró, édes illata.Valahányszor együtt játszottunk, az anyja mintha mindig sütött volna.Huszonnégy év múltán az illat eltűnt, ahogyan az anyja is, a helyüköncsak elcsigázott barátnőmet találtam, két izgága gyerekkel, akikmászókának használták, egy perc nyugtot sem hagyva neki; ami készszerencse, hiszen nem maradt egymásnak semmi mondanivalónk,leszámítva a benne bujkáló kimondatlan kérdést: Mi a nyavalyátkeresel itt? Annyira azért nem ál tunk közel. Abból kiindulva, hogytényleg válságos időket élhetek meg, maradt benne annyi tapintat,hogy ezt nem mondta ki hangosan.

Az első néhány hétben nem zavart a sikertelenség, a keresés mégsegített is múlatni az időt, de három hét után már határozottan kezdettaggasztani, hogy nem találom a helyem. Ahelyett, hogyfelvillanyozódtam volna, még azt a kevés szép emlékemet is feléltem.

Simon meglátogatása után újult lendülettel vetettem magam akeresésbe. Vágytam a megnyugvásra, és tudtam, hogy a bérelt lakásmagnóliaszínű falai között úgysem találnám meg.

23

Akkor is éppen ezt csináltam, amikor egy rendkívül valószínűtlenesemény ugyanabban a hónapban ugyanazzal a személlyel másodszoris megtörtént.

24

4. Hogyan tartsunk ki a végsőkig

Dublin utcái csendesek voltak azon a decemberi vasárnapéjszakán, egyben keservesen fagyosak is, amikor a Wellington Quayfelől a Ha’penny Bridge felé tartottam. A hóesés csak fenyegetett, demég nem szakadt le. A Ha’penny – hivatalos nevén Liffey-híd – aváros északi és déli felét kapcsolja össze elbűvölő kovácsoltvaskorlátokkal keretezett ívével. A hídvám miatt lett Fél Penny, amit1816-os építése után kivetettek. Ez a gyaloghíd Dublin egyiklegismertebb látnivalója, ami különösen éjjel, kivilágítva mutat jól.Azért választottam ezt a helyet, mert főiskolai tanulmányaimrészeként, amikor közgazdaságtan mellett spanyolt is hallgattam, egyévet Spanyolországban kellett töltenem. Nem emlékszem, mennyirevoltunk összetartó család anya halála előtt, arra viszont annál inkább,mennyire szorosra fűztük a kötelékeinket azt követően. Ahogy teltekaz évek, egyre inkább elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyikünkkirepüljön a fészekből, a főiskolán azonban kiderült, hogy azErasmus kézzelfogható, megkerülhetetlen valóság, és e felismerésnyomán túláradó vágyat éreztem arra, hogy a korábbi kötelékektőlmegszabadulva próbára tegyem a szárnyaimat.

Amint Spanyolországba értem, már tudtam, hogy hibát követtem el– folyton csak sírtam, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, alig menta tanulás. Mintha kitépték volna a szívemet, hogy otthon, acsaládomnál maradjon. Apám minden áldott nap írt, saját ésnővéreim életének minden apró-cseprő eseményét megosztotta, hogyjobb kedvre derítsen, de ezzel csak még fájdalmasabbá tettehonvágyamat. Aztán érkezett tőle egy képeslap, ami segítetttovábblépni – vagy ha a honvágy meg is maradt, már tudtam kezelni.A képeslap az éjszakai Ha’pennyt ábrázolta, háttérben a kivilágítottdublini városképpel, alatta a Liffey vizén visszatükröződő színesfényekkel. Teljesen elbűvölt ez a kép: közelről megvizsgáltam aképpontokra széteső embereket, próbáltam neveket és történetekettársítani hozzájuk, helyeket, ahová tartanak és ahonnan érkeznek –

25

ismerős, általam is ismert helyeket. Éjszaka a szobám falára tűztem,nappal mindenhová magammal vittem, ettől úgy éreztem, minthaotthonom egy része örökké velem lenne.

Nem voltam annyira hülye, hogy pontosan ezt az érzést várjam ahíd látványától, hiszen majd’ minden héten jártam erre. Mostanragyakorlottan kerestem a helyem, ezért tudtam, hogy az érzés nem leszazonnali és mindent elsöprő, mégis reménykedtem, hogy ha majd ottállok, legalább fel tudom idézni magamban az emléket, az élményt, ahatást. Éjszaka volt, a háttérben ott világítottak Dublin épületei, s bára parton emelt új házak egészen más panorámát mutattak, mint aképeslap, a fények ugyanúgy tükröződtek vissza a sötét vízfelszínen.Minden olyannak tűnt, mint egykor.

Egyvalamit leszámítva.Magányos, feketébe öltözött férfi kapaszkodott a híd külső felén,

ahonnan letekintett az alatta örvénylő fagyos folyóra.A Wellington Quay felőli lépcsőkön kisebb tömeg verődött össze.

Mindenki a hídon álló férfira meredt. Miközben döbbentencsatlakoztam hozzájuk, azon tűnődtem, hogy Ray Cleveland Sullivanérezhette ezt, amikor másodszor is belevágott a villám: Ne mármegint!

Valaki hívta a rendőröket. Most éppen arról folyt a társalgás,mennyi időbe telik kiérniük, meg hogy addigra talán késő lesz.Mindenki előállt valami hasznos ötlettel, mit kellene tenni, míg énönkéntelenül Simon arcát láttam magam előtt, mielőtt meghúzta aravaszt, majd utána, az intenzíven. Felidéztem, hogyan változott meg akifejezése, mielőtt újra magához vette azt a pisztolyt. Valami elpattantbenne. Attól, amit mondtam? Nem emlékeztem, pontosan mitmondtam, de talán én tehettem az egészről. A két kislányra gondoltam,amint várják, hogy apu felébredjen, amint azon tanakodnak, miért nemkel fel, ahogy máskor. Azután újra magam előtt láttam a hídon állóférfit és a számtalan életet, amit örökre megváltoztat azzal, hogy végetakar vetni a fájdalmának, és képtelen más kiutat találni.

Az adrenalin hirtelen felpezsdült az ereimben, ettől nem is

26

dönthettem volna másként. Nem maradt választásom: meg kellettmentenem.

Ezúttal minden más lesz. Simon Conway óta jó néhány könyvetelolvastam, próbáltam rájönni, hol szúrtam el, hogyan kellett volnalebeszélnem. Első lépésként a férfira kellett összpontosítanom, kikellett zárnom magamból a csődületet. Mellettem hárman továbbvitáztak azon, mit kellene tenni, ami nem vált senki hasznára.Feltettem a lábam a lépcsőre. Képes vagyok rá, mondogattammagamban, ettől magabiztosnak és összeszedettnek éreztem magam.

A fagyos szél úgy csapott arcon, mintha figyelmeztetni akarna:„Ébresztő! Légy résen!” A füleim máris sajogtak a hidegtől, orromelzsibbadt és folyni kezdett. Tetőzött a dagály, a Liffey feketén észavarosan, ellenségesen és rémisztően örvénylett. Elszakadtam amögöttem várakozó emberektől, és próbáltam elfeledkezni arról,hogy a dermesztő széllel minden szavam, minden szuszogásom eljut afülükhöz. Egyre tisztábban láttam a férfit: talpig feketében állt akorlát rossz oldalán, a víz felett átívelő keskeny peremen, ésgörcsösen kapaszkodott a vasba. Már nem fordulhattam vissza.

– Helló – köszöntem halkan, nehogy megriasszam, és márisbelezuhanjon a folyóba.

Túl kellett kiabálnom a szél zúgását, de nyugodt és tiszta hangon,egyenletesen beszéltem, miközben visszaemlékeztem arra, amit azilyen helyzetekről olvastam. Kerüljük az éles tónusváltásokat ésvégig tartsuk fent a szemkontaktust.

– Kérem, ne ijedjen meg. Nem fogom megérinteni.Felém fordult, azután tekintete vissza is rebbent a folyó felé, hogy

a sötét vízre meredjen. Csak egy futó pillanatra törtem át a bennekavargó gondolatok ködét, majd el is feledkezett a jelenlétemről.

– Christine-nek hívnak – tettem felé néhány lassú, kimért lépést. Akorlát mellett maradtam, beszéd közben is látni akartam az arcát.

– Ne jöjjön közelebb! – kiáltott fel páni rémülettel.Megtorpantam. Elégedett lehettem a távolsággal, máris

karnyújtásnyira kerültem tőle. Ha tényleg nem lesz más választásom,

27

innen megragadhatom.– Oké, oké, itt maradok.Felém fordult, hogy lássa, milyen közel vagyok.– Figyeljen oda, nem akarom, hogy leessen!– Hogy leessek? – Vetett rám egy gyors pillantást, majd újra lefelé,

azután vissza rám, hogy összeakadjon a tekintetünk. A harmincaséveiben járt: élesen metszett állkapocs, a feje tetején fekete kötöttsapka. Kék szeme óriásira nőtt, pupillája kitöltötte az egészszembogarát, amiről eszembe jutott, hogy talán be van lőve vagyrészeg.

– Ez most komoly? – kérdezte. – Azt hiszi, érdekel, hogyleeshetek? Azt hiszi, véletlenül vagyok itt? – Próbált újrakirekeszteni és a folyóra koncentrálni.

– Hogy hívják?– Hagyjon békén! – csattant fel, majd esengve hozzátette: – Kérem.Még szorultságában is előzékeny maradt.– Aggódom magáért. Látom, hogy kétségbe van esve. Azért jöttem,

hogy segítsek.– Nincs szükségem a segítségére. – Kizárt magából és újra a vízre

meredt. Elnéztem ujjperceit, ahogyan görcsösen markolta a korlátot:fehérre, majd újra vörösre váltottak. A szívem nagyot dobbantminden alkalommal, amikor ujjai ellazultak, és rettegtem apillanattól, amikor végleg felhagynak a kapaszkodással. Nem sokidőm maradt.

– Beszélni szeretnék magával. – Egy lépésnyit közelebb húzódtam.– Kérem, menjen el. Egyedül akarok maradni. Én… nem akartam

ezt az egészet, nem akartam jelenetet, csak túl akarok lenni rajta.Egyedül. Én… csak… nem hittem, hogy ilyen sokáig fog tartani. –Nagyot nyelt.

– Nézze, senki sem fog idejönni, amíg én nem mondom. Nincs okapánikolni, nincs oka kapkodni. Semmit sem kell tennie anélkül, hogyalaposan átgondolná. Rengeteg időnk van. Csak azt kérem, hogy

28

álljon szóba velem.Hallgatott. A további puhatolózás sem hozott választ. Készen

álltam meghallgatni, készen álltam elmondani, amit ilyenkor kell, deminden kérdésemre hallgatással felelt.

Viszont még nem ugrott le, ez is valami.– Szeretném tudni a nevét – próbálkoztam tovább.Nem szólt egy szót sem.Elképzeltem Simon arcát, ahogyan a szemembe nézett, miközben

meghúzta a ravaszt. Hullámokban törtek rám az érzelmek.Legszívesebben sírva fakadtam volna, és másra se vágytam, csakhogy átadhassam magam ennek a késztetésnek. Nem álltam készenerre, a rémülettől még a torkom is elszorult. Már épp feladtam volna,hogy visszatérjek a bámészkodók tömegéhez és közöljem: képtelenvagyok rá, nem akarok felelős lenni még egy ember haláláért, amikormegszólalt:

– Adam.– Oké. – Eltöltött a megkönnyebbülés, amiért mégis kialakult a

párbeszéd. Emlékeztem egy kézikönyv tanácsára: az öngyilkosságotmegkísérlő személyt emlékeztetni kell rá, hogy mások gondolnak ráés szeretik, még ha ő nem is érzi ezt; de féltem, hogy ezzel éppenellenkező hatást váltanék ki. S ha éppen miattuk van itt, vagy mert úgyérzi, hogy csak teher a számukra? Vadul kavarogtak a gondolataim,miközben próbáltam kitalálni, mitévő legyek. Olyan sok a szabály, ésén csak segíteni akarok…

– Segíteni akarok, Adam – mondtam ki hangosan.– Nincs értelme.– Szeretném meghallgatni. – Próbáltam pozitív maradni. Hal gass

figyelmesen! Sose mondd azt, hogy nem, vagy nem lehet.Végigfuttattam magamban mindent, amit valaha olvastam. Ezt mostnem szúrhattam el. Egyetlen szóval sem.

– Úgysem tud lebeszélni róla.– Adjon egy esélyt, hadd bizonyítsam be, hogy nem ez az egyetlen

29

kiút, még ha úgy is gondolja. Tudom, hogy fáradt… hadd segítsem le,azután beszélhetünk a többi lehetőségéről. Tudom, hogy nem könnyűelhinni, de léteznek ilyenek, csak előtte jöjjön le a mellvédről ésengedje, hogy biztonságos helyre vigyem.

Nem válaszolt, csak felnézett rám. Ismertem ezt a tekintetet, ezt afájdalmas tekintetet. Utoljára Simon szemében láttam.

– Sajnálom. – Ujjai ellazultak a korláton, egész testével előredőlt,távolodni kezdett a mellvédtől.

– Adam! – Előrerontottam, átkaroltam a széles korláton át és amellkasára fonódtam, hogy olyan erővel rántsam vissza, amitőlnekicsapódott a vasnak. Úgy préselődtem a korlátnak, hogy a hátaszorosan hozzám simult. Gyapjúsapkájába temettem az arcom,behunytam a szemem és szorosan tartottam. Vártam, mikor húzódik el,s azon tűnődtem, meddig bírom így tartani, ha egyszer eltökéli magát.Vártam, hogy a bámészok észbe kapnak és innen átveszik; reméltem,hogy a rendőrök közben kiérnek és szakértő segítséget nyújtanak.Ösztönösen cselekedtem – de mégis, mit gondoltam? Még jobbanösszepréseltem a szemem, ahogy a tarkóján nyugtattam a fejem.Arcszesztől illatozott, tisztán, mint aki nemrég zuhanyozott. Mint akieleven, aki éppen megy valahová, nem egy hídról készül levetnimagát. Erősnek és élettől duzzadónak éreztem, karommal alig tudtamátfogni széles mellkasát, mégis olyan eltökélten szorítottam, mint akisoha nem akarja elengedni.

– Mit művel? – zihálta, ahogy mellkasa vadul emelkedett éssüllyedt.

Végre felnéztem és vetettem egy gyors pillantást magam mögé.Nyomát se láttam a rendőrautók fényeinek, sem annak, hogy bárkipróbálna a segítségemre sietni. A lábaim úgy reszkettek, mintha énnéznék lefelé, a Liffey élettelen sötétjébe.

– Ne csinálja – suttogtam, miközben előtörtek a könnyeim. –Kérem, ne tegye…

Próbált elfordulni és rám nézni, de közvetlenül mögötte álltam, ígynem láthatta az arcomat.

30

– Maga… maga sír?– Igen – szipogtam. – Kérem, ne tegye.– Jesszusom. – Próbált újra elfordulni és rám nézni.Egyre hevesebben sírtam, képtelen voltam abbahagyni a bőgést,

vállam le-fel ugrált, miközben karom továbbra is a mellkasárafonódott, mintha az én életem múlna rajta.

– Mi a nyavalya? – Arrébb húzódott a keskeny peremen, hogyvégre elfordíthassa a fejét és láthassa az arcom.

Összeakadt a tekintetünk.– Maga… mondja, jól van? – Ellágyult a hangja, mint akinek

sikerült kitörnie a transzállapotból, amibe került.– Nem. – Próbáltam abbahagyni a zokogást. Meg akartam törölni

az orrom, ami úgy csöpögött, mint egy rossz csap, de nem mertem őtelengedni.

– Ismerjük egymást? – Zavartan fürkészte az arcom, próbáltamegérteni, miért érdekel ennyire.

– Nem – szipogtam tovább. Még szorosabban fogtam, úgy öleltemmagamhoz, mint évek óta senkit, mint gyerekkorom óta senkit, mintazóta senkit, hogy anyám a karjaiban tartott.

Úgy meredt rám, mintha háborodott lennék; mintha ő lenne azépelméjű, és én lennék, akinek elmentek otthonról. Szinte összeért azorrunk, ahogy az arcomat fürkészte, mintha mögé akarna látnimindannak, amit eddig megismert.

A varázs abban a pillanatban megtört, amint egy idióta a tömegbőlelkurjantotta magát:

– Ugorj már! – A fekete ruhás férfi újult erővel próbáltkiszabadulni az ölelésemből.

– Vegye le rólam a kezét! – küzdött ellenem.– Nem – ráztam a fejem. – Kérem, figyeljen… – Igyekeztem

összeszedni magam.– Egyáltalán nem olyan lesz, mint gondolja. – Lenéztem és

31

elképzeltem, mit érezhet a sötétség peremén egyensúlyozva, amintvéget akar vetni az egésznek; milyen pocsékul érezheti magát, ha eztakarja. Újra minden figyelmével felém fordult. – Nem az életénekakar véget vetni, hanem a fájdalomnak, annak a fájdalomnak, amitmost is érez, annak a fájdalomnak, amivel kel és fekszik. Talán nincsitt senki más, aki értené, de higgye el, én értem. – Láttam a tekintetén,hogy kezdek elérni a tudatához. – Igaz, hogy nem érez így mindig?Csak néha átfut az agyán, mostanában talán többször, mint korábban.Olyan ez, mint egy rossz szokás, próbálja elképzelni, ahogyan végetvet mindennek, de aztán elmúlik, nem igaz?

Figyelmesen hallgatott, befogadott minden egyes szót.– Ez csak a pil anat, semmi más. És a pillanatok elmúlnak. Ha

kitart, ez is elmúlik, azután már nem akar véget vetni az életének.Talán azt hiszi, hogy senkit sem érdekel, vagy majd túlteszik magukatrajta. Talán azt hiszi, ők is azt akarják, hogy megtegye, de ez nemigaz. Ezt senki nem kívánja a másiknak. Talán úgy tűnhet, nincs máskiút, de van. Ezt is át fogja vészelni. Jöjjön le, és beszéljük meg.Bármi is legyen, túl tud jutni rajta. Ez is csak egyetlen pillanat,semmi több – hadartam könnyektől fénylő arccal.

Oldalról vetettem rá egy gyors pillantást. Nagyot nyelt, azzallesütötte a tekintetét. Végiggondolta, mérlegelte a lehetőségeket. Életvagy halál. Lopva vetettem egy pillantást a Bachelor’s Walk és aWellington Quay felé – még mindig sehol egy rendőr, sehol egyönkéntes segítő. Ezúttal örültem neki. Sikerült megragadnom afigyelmét; nem akartam, hogy bárki megrémítse és újra visszataszítsaa kétségbeesésbe. Azon töprengtem, mit mondjak ezután – valamit,amivel múlathatom az időt, amíg a hivatásos segítők kiérkeznek,valami pozitívat, amitől nem robban ki belőle újra az indulat. Végülnem kellett mondanom semmit, mert ő szólalt meg elsőként.

– Olvastam egy fickóról, aki tavaly ugrott a folyóba. Részeg voltés úgy döntött, úszik egyet, de beszorult egy bevásárlókocsi alá és azár magával ragadta. Nem tudott kiszabadulni – tette hozzá érzelmektőlelcsukló hangon.

– És ez megtetszett magának?

32

– Nem, de így legalább vége lenne. Vége lenne az egésznek.– Vagy csak kezdődne az újabb gyötrelem. Bármennyire is vágyik

erre, a vízben azonnal pánikba esne. Küzdene. Küzdene a levegőért,miközben a tüdeje megtelne vízzel, mert bármennyire is meg akarhalni, a teste ösztönösen élni akar. Magában van, hogy élniakar. Amint a víz betör a garatjába, egy másik természetes ösztön arrakészteti, hogy nyelje le. A víz feltölti a tüdejét, ami lehúzza a testét,így ha meggondolja magát és úgy dönt, hogy mégis élni akar, akkorsem tud a felszínre emelkedni. A helyzet az, hogy amilyen sokan ittvagyunk, valaki biztosan maga után ugrik, és tudja mit? Talán azthiszi, túl késő lesz, de nem. Még ha el is veszíti az öntudatát, a szíveakkor is ver tovább. Szájon át lélegeztetik majd, kipumpáljákmagából a vizet, és újra levegő lesz a tüdejében. Megmentik azéletét.

Egész testében reszketett, nem csak a hidegtől. Éreztem, ahogyanfokozatosan elernyed a karjaim között.

– Véget akarok vetni ennek. – Megremegett a hangja is. – Annyirafáj…

– Mi fáj?– Közelebbről? Az élet. – Erőtlenül elnevette magát. – A felkelés a

nap legszörnyűbb része. Már nagyon régóta.– Miért nem beszélünk erről valahol máshol? – kérdeztem

nyugtalanul, miután a teste kezdett újra merevvé válni. Talán mégsemolyan jó ötlet a gondjairól társalogni, amíg a híd oldalán lóg. –Mindent meg akarok tudni magáról, úgyhogy ideje lejönnie onnan.

– Túl sok minden… – Lehunyta a szemét, mintha csak magábanbeszélne. – Most már úgysem változtathatok semmin. Túl késő. –Hátrahajtotta a fejét, hogy az arcomon nyugtassa. Idegenekhez képestbensőséges közelségbe kerültünk.

– Sosem túl késő. Higgye el nekem, mindig lehet változtatni. Magais képes változtatni. Majd én segítek. – A suttogásnál alig erősebbenbeszéltem. Nem is kellett erőlködnöm; a füle centikre esett azajkamtól.

33

Belenézett a szemembe. Nem tudtam félrefordítani a tekintetem,mintha egymásba akadtunk volna. Annyira elveszettnek tűnt.

– És ha nem jön be? Ha nem változik meg minden varázsütésre,ahogy gondolja?

– Megváltozik.– De ha nem?– Én mondom, hogy megváltozik. – Szedd már le erről a hídról,

Christine!Hosszasan nézett, még az állkapcsa is megmerevedett, ahogy

végiggondolta.– Ha mégse, esküszöm, újra megteszem – fenyegetőzött. – Nem itt,

de megtalálom a módját, mert ezt így nem csinálom tovább.Nem akartam, hogy sokáig időzzön a negatív dolgokon vagy

bármin, ami ide űzte.– Rendben – jelentettem ki magabiztosan. – Ha az élete nem

változik meg, majd eldöntheti, mit tesz, de én akkor is azt mondom,hogy képes megváltozni. Megmutatom, hogyan. Maga és én, együttfogjuk felfedezni, milyen csodálatos az élet. Megígérem.

– Megállapodtunk – suttogta.A rettegés tüstént szétáradt bennem. Megállapodtunk? A

legkevésbé sem akartam alkut kötni vele, de nem most kellett eztmegvitatnunk. Elfáradtam. Mást se akartam, csak hogy jöjjön le. Mástse akartam, csak hogy ágyba bújhassak, betakarózzak és magammögött tudjam ezt az egészet.

– El kell engednie, hogy vissza tudjak mászni…– Nem fogom elengedni – jelentettem ki szigorúan. – Azt aztán

nem.Elmosolyodott, halványan, mégis tagadhatatlanul.– Nézze, én próbálok visszamászni a korláton, de magától nem

tudok.Felmértem a korlát magasságát, majd az odalent nyíló mélységet.

34

Ez így veszélyes lesz.– Hadd hívjak segítséget.Lassan elvettem egyik karomat a mellkasáról, de még most sem

bíztam teljesen abban, hogy tartani fogja a szavát.– Ha teljesen egyedül kimásztam ide, vissza is tudok mászni –

érvelt.– Ez nekem egyáltalán nem tetszik, hadd hívjak segítséget. – Ügyet

sem vetett rám, csak láttam, ahogyan próbált megfordulni, nagylábával a keskeny peremen. Jobb kezével a távolabbi rúd felé nyúlt,majd arrébb csoszogott, hogy szembefordulhasson a híddal. A szívemzakatolt, ahogy néztem, és teljesen tehetetlennek éreztem magam.Legszívesebben rárivalltam volna a bámészokra, hogy segítsenekmár, de a kiabálással csak annyit érhettem volna el, hogy megriad ésa vízbe zuhan. A szél hirtelen erősebbnek, a levegő fagyosabbnaktűnt, miközben bennem egyre inkább tudatosult a halálos veszély,amibe rövid szóváltásunk nyomán került. Jobbra fordította a testét,derékból kitekeredett és készült átlendíteni bal lábát a víz felett, hogyszembeforduljon a korláttal, ám ahogy jobb lábára helyezte asúlypontját, talpa megcsúszott a keskeny peremen. A bal kezévelvalahogy még idejében sikerült megmarkolnia a rudat, hogy fél karjánlógva a víz felé lendüljön. A nézősereg egy emberként hördült fel,amint jobb keze után kaptam és szorosan megmarkoltam, hogy mindenmaradék erőmmel magam felé húzzam. Abban a pillanatban aszemében tükröződő félelem rémített meg leginkább, de ígyvisszatekintve éppen az a tudat adott erőt, hogy aki néhány perce mégvéget akart vetni az életének, most az életben maradásért küzdött.

Segítettem felhúzni testét; lehunyt szemmel markolta a rudakat ésszaggatottan kapkodta a levegőt. Még akkor is próbáltam összeszednimagam, amikor Maguire nyomozó, arcán fenyegető kifejezéssel,felénk indult.

– Vissza akar mászni a hídra – szólítottam meg erőtlen hangon.– Azt látom. – Félretolt, nekem pedig el kellett fordítanom a

tekintetem, amíg visszamanőverezte Adamet a biztonságba. Amint a

35

hídon landolt, mindketten a földre rogytunk, miután erőnk utolsómaradékát is feléltük.

Adam a korlátnak döntötte a hátát, én vele szemközt ültem a túlsóoldalon, és próbáltam leküzdeni a szédelgést. A térdeim közészorítottam a fejem és mélyen magamba szívtam a levegőt.

– Jól van? – kérdezte aggódó hangon.– Igen. – Lehunytam a szemem. – Köszönöm – tettem hozzá.– Mit?– Hogy nem ugrott le.Elfintorodott, miközben a kimerültség szétsugárzott az arcán és

egész testén.– Mindig öröm, ha segíthetek. Úgy tűnt, ez sokkal fontosabb

magának, mint nekem.– Hát… igazán rendes magától. – Erőtlenül elmosolyodtam.Felhúzta a szemöldökét.– Sajnálom, de nem értettem a nevét.– Christine.– Adam.Felém nyújtotta a kezét. Eltoltam magam a korláttól, hogy

elfogadjam, ő pedig megszorította az ujjaimat, ahogyan mélyen aszemembe nézett.

– Alig várom, hogy bebizonyítsa, nem hiába tettem, Christine. Azthiszem, a születésnapom meg is teszi határidőnek.

Határidőnek? Megdermedtem, ujjaimmal még mindig aszorításában. Hirtelen erőtlennek, s ami még fontosabb, végtelenülostobának éreztem magam, amiért belementem ebbe az alkuba. Mitműveltem már megint?

Bármennyire is visszaszívtam volna az egészet, idegesenbólintottam. Még egyszer megrázta a kezem, határozottan és erősen, ahíd közepén, azután elengedett.

36

5. Hogyan jussunk valakivel a következő szintre

– Mi az ördögöt keresett ott? – mordult rám Maguire nyomozóegészen közelről.

– Próbáltam segíteni.– Honnan ismeri? Úgy értem, őt is?– Nem ismerem.– Akkor mi történt?– Én csak erre sétáltam, és láttam, hogy bajban van. Aggódtunk,

hogy nem érnek ki időben, ezért azt gondoltam, beszélek vele.– Ha már az első alkalommal olyan jól ment – jegyezte meg

gúnyosan, azután láthatóan meg is bánta. – De most komolyan,Christine, tényleg azt várja tőlem, hogy elhiggyem? Hogy csak „erresétált”? Kétszer egy hónapon belül? El akarja hitetni velem, hogy azegész csak véletlen egybeesés? Ha valami álarcos igazságosztónakképzeli magát…

– Szó sincs róla. Rossz időben voltam rossz helyen. És azt hittem,segíthetek. – Kezdett bosszantani ez a bánásmód. – Amit meg istettem, nem igaz? Visszahoztam az életbe.

– Éppen csak – füstölgött, miközben előttem járkált.Adam aggódó pillantásokkal figyelt a távolból. Küldtem felé egy

biztató mosolyt.– Nem hinném, hogy ez mulatságos.– Nem is nevetek.Rám meredt, próbálta kitalálni, mihez kezdjen velem.– Az őrsön majd elejétől a végéig elmesélheti az egészet.– De hát nem tettem semmi rosszat!– Nem is mondtam, hogy le van tartóztatva, Christine. De erről

jelentés készül. – Elindult, abban a reményben, hogy követem az

37

autója felé.– Nem viheti be – tiltakozott Adam. Kimerültnek tűnt és a hangja is

annak hangzott.– Most tényleg nem miatta kellene aggódnia. – Adam kedvéért

Maguire egy másik, kedvesebb arcát vette fel, amelynek létezésétnem is gyanítottam.

– De én tényleg jól vagyok – ellenkezett Adam, amint Maguireelkezdte besegíteni a rendőrautóba. – Csak pillanatnyi őrület volt azegész. Most már rendben vagyok és haza akarok menni.

Maguire gyámolító szavakat mormolt, de ettől függetlenül továbbterelte Adamet a kocsi felé. Miután elvitte őket az első autó, engem amásikkal beszállítottak a Pearse utcai őrsre, ahol újra el kellettmondanom mindent. Maguire láthatóan ezután sem hitt nekem, és jólérezte, hogy ezt-azt elhallgatok előle. Továbbra sem tudtam rávennimagam, hogy eláruljam neki, igazából mit kerestem a hídon vagy akára lakótelepen. Annak a kedves hölgynek sem mondtam semmit, akiutána lépett a szobába, hogy elbeszélgessen velem az élményeimről.

Egy óra múlva Maguire nyomozó közölte, hogy szabadonelmehetek.

– Mi van Adammel?– Ő már nem a maga gondja.– Értem. De hol van?– Egy pszichológus foglalkozik vele.– És mikor láthatom?– Christine… – próbált megszabadulni tőlem.– Mi az?– Mit mondtam arról, hogy ne keveredjen bele? Odakint várja egy

taxi. Menjen haza. Aludja ki magát. Kerülje a bajt.Így távoztam az őrsről. Vasárnap éjféltájt, amikor a hideg a

csontjaimba is beette magát, az utcák teljesen néptelennek tűntek,leszámítva az egy szem taxit. A mindent látó Trinity College sötéten

38

és üresen magasodott előttem. Nem tudom, milyen soká álltam itt éspróbáltam dűlőre jutni a dolgokkal, miközben a sokk csak mostkerített a hatalmába, amikor kinyílt mögöttem az ajtó és megéreztemMaguire jelenlétét.

– Még itt van.Nem tudtam, mit mondhatnék, így csak belenéztem a szemébe.– Magát kereste.A szívem kihagyott egy ütemet.– Itt tölti az éjszakát. Megadhatom neki a számát?Bólintottam.– Üljön be abba a taxiba, Christine. – Maguire olyan fenyegető

pillantást vetett rám, hogy eszembe sem jutott ellenkezni.Hazamentem.Korántsem meglepő módon nem tudtam elaludni. Felültem és a

kávéfőzővel társalogtam, amíg a telefonra bámultam és azontűnődtem, Maguire nyomozó jó számot adott-e meg. Mire eljött areggel hét óra, és autókat hallottam odakint az utcán, lassan kezdtemelbóbiskolni. Tizenöt perccel később az ébresztőórám keltett. Adamegész nap nem hívott, ám délután hatkor, amikor már lekapcsoltam aszámítógépemet, megcsörrent a telefon.

A Ha’penny Bridge-re beszéltünk meg találkozót, ami akkor jóötletnek tűnt, mint egyetlen kapcsolódási pont, de mire mindkettenodaértünk, huszonnégy órával az incidens után, már helytelennekéreztem. Nem a hídon várt, hanem a Bachelor’s Walkról nézett le avízre. Mit meg nem adtam volna, ha tudom, mire gondol.

– Adam!A hangomra megfordult. Most is az előző este megismert fekete

kabátot és fekete gyapjúsapkát viselte. Mélyen a zsebébe dugta akezét.

– Jól van? – kérdeztem.– Ja, persze. – Mint aki légnyomást kapott. – Jól vagyok.

39

– Hol töltötte az éjszakát?– Az állomáson faggattak, azután a St. Johnba vittek pszichológiai

kivizsgálásra. Annyira nem lehetek dilis, ha kiengedtek – tréfálkozott.– Különben csak azért hívtam, hogy személyesen mondjak köszönetet.– Áttette a súlyát egyik lábáról a másikra. – Szóval, kösz.

– Oké. Hát, nincs mit – feleltem esetlenül, miközben még most semtudtam, hogy kezet rázzak-e vele vagy inkább magamhoz öleljem.Minden jel arra utalt, hogy legjobb lenne magára hagyni.

Ekkor biccentett és átkelt az úton a Lower Liffey Street felé. Nemis nézett körül, egy autó pedig dühödten tülkölt, miután kis híjánáthajtott rajta. Alig érzékelte a hangot, csak ment tovább.

– Adam!Visszafordult.– Csak véletlen. Becsszó.Akkor értettem meg, hogy követnem kell. A kórházban talán

hisznek neki, de én nem hagyhatom magára azok után, amikenkeresztülment. Megnyomtam a gombot, hogy jelezze átkelésiszándékomat, de a lámpa túl lassan váltott, és én attól tartottam, hogyelveszítem, ezért kivártam egy rést két autó között, azzal átszaladtam.Egy autó harsányan dudált.

Szaladtam, amíg közelebb nem kerültem Adamhez, azutánlassítottam. Ekkora távolságból már vigyázhattam rá. Jobbra fordultaz Abbey Streetre. Miután megkerülte a sarkot és eltűnt a szememelől, sprintelve próbáltam utolérni, de mire odaértem, már eltűnt,mintha a föld nyelte volna el. Mostanra minden üzlet bezárt, ahovácsak bemehetett volna. Végigpásztáztam az elhagyatott utcát ésátkoztam magam, amiért elveszítettem. Legalább a telefonszámátelkértem volna…

– Hu! – ugrott elő hirtelen az árnyak közül.Összerezzentem.– Jesszusom, Adam. Rám akarja hozni a frászt?Bágyadtan elmosolyodott.

40

– Nem unja még a magándetektívesdit?Éreztem, ahogy az arcom elvörösödik a sötétben.– Csak meg akarok győződni arról, hogy jól van. Nem akarok

magára akaszkodni.– Mondtam már, hogy jól vagyok.– Nekem nem úgy tűnik.Elfordította a tekintetét és hunyorogni kezdett, ahogy a szeme újra

megtelt könnyekkel. Láttam őket megcsillanni a lámpák fényében.– Én csak biztos akarok lenni abban, hogy meglesz. Nem

hagyhatom csak így magára. Van valaki, aki segítsen?– És mire lenne jó az a rengeteg csodálatos beszélgetés az

emberekkel? Úgysem változtatnak a lényegen.– Mi a lényeg?Hátrálni kezdett.– Oké, oké, nem kell elmondania, de legalább megkönnyebbült?

Amiért nem ugrott le?– Ja. Nagy hibát követtem el. Sosem kellett volna arra a hídra

mennem.Elmosolyodtam.– Látja? Ez már valami. Az első kis lépés.– Oda kellett volna felmennem – emelte tekintetét a Liberty Hallra,

ami a maga tizenhat emeletével Dublin belvárosának legmagasabbépülete.

– Mikor van a születésnapja? – jutott eszembe hirtelen az alkunk.Ezúttal kétségkívül felnevetett.– Most meg hová megyünk? – kérdeztem, ahogy futva próbáltam

utolérni, mialatt öles léptekkel haladt az O’Connell Streeten.Zsibbadt a kezem és a lábam, úgyhogy reméltem, nem túl messzire.Mintha teljesen céltalanul őgyelgett volna, amiről az jutott eszembe,hogy talán a fagyhalált választotta az öngyilkosság következőmódjának.

41

– A Gresham Hotelben lakom. – Felnézett a Spire-ra. – Az se lettvolna rossz, ha ejtőernyővel kiugrom és oda szállok le. Szépenkeresztüldöfte volna a gyomromat. Vagy ami még jobb, a szívemet.

– Oké, lassan kezdem érteni a humorát. Szerintem kicsit beteges.– Szerencsére a kórházban nem így gondolták.– Hogy tudott elszabadulni?– Elbűvöltem őket a kisfiús bájammal – felelte rezzenéstelen

arccal.– Szóval hazudott nekik – vádaskodtam. Adam megvonta a vállát.

– Hol él?Habozott.– Amúgy? Tipperaryben.– Csak azért jött Dublinba, hogy…?– Hogy leugorjak a Ha’penny hídról? – Szórakozott mosollyal

fordult felém. – Maguk dubliniak iszonyú önteltek. Ha tudni akarja, azország más részein is vannak tökéletesen alkalmas hidak. Nem, látniakartam valakit. – Elértük a Gresham Hotelt, ahol Adam felémfordult. – Hát, kösz. Még egyszer. Hogy megmentette az életem. Nemkellene… nem is tudom… megpuszilnom? Magamhoz ölelnem? Vagyinkább… megvan. – Feltartotta a tenyerét, én pedig fáradtanfelnyögtem, mielőtt belecsaptam.

Már tényleg nem tudtam, mit is mondhatnék. Sok szerencsét?Élvezze az életet?

Ő sem tudhatta, mert tovább eregette a szarkasztikusmegjegyzéseket.

– Adni kellene magának egy seriffcsillagot. Vagy egycserkészjelvényt.

– Tényleg nem szívesen hagyom így magára.– A születésnapom két hét múlva lesz. Két hét alatt nem sok

minden változhat, de értékelem, hogy ennyit hazudik a kedvemért.– Szerintem igenis meg lehet csinálni – jelentettem ki

42

magabiztosabban, mint ahogy éreztem. Két hét? Egy teljes évbenreménykedtem, de ha ennyivel kell beérnem, ám legyen.

– Majd kiveszem az egész éves szabim, hogy mindennap tudjunktalálkozni. Nagyon is kivitelezhető.

Ugyanaz a szórakozott mosoly játszott az ajkain.– Inkább egyedül lennék.– Hogy megölhesse magát.– Nem lehetne kicsit halkabban? – sziszegte, amint egy arra sétáló

pár gyanakvó pillantásokat vetett felénk. – Még egyszer, kösz – tettehozzá, érezhetően kisebb lelkesedéssel, azzal otthagyott a járdán éseltűnt a forgóajtó mögött. Néztem, ahogy átkelt az előtéren, azutánkövettem. Korábban kellett kelnie, ha engem akart lerázni. Belépett aliftbe, én pedig kivártam a legutolsó pillanatot, mielőtt az ajtóbecsukódott volna, akkor befurakodtam és csatlakoztam hozzá. Ürestekintettel meredt rám. Aztán megnyomta a gombot.

Elértük a legfelső szintet, ahol követtem a tetőtéri Grace Kellylakosztályba. Ahogy beléptünk a nappaliba, virágillatot éreztem. Aháló ajtaja nyitva állt, láttam a rózsaszirmokkal meghintett ágyat és avégében az ezüst jegesvödörben hűtött pezsgőt.

Adam egyetlen pillantást vetett az ágyra, majd úgy kapta félre afejét, mint aki látni se bírja. Egyenesen az íróasztalhoz lépett ésfelkapott egy lapot.

Ide is követtem.– Az a búcsúlevél? Amit az öngyilkossága előtt írt?Összerezzent.– Muszáj ezt a szót használnia?– Maga szerint mit kellene mondanom?– „Viszlát, Adam, örülök, hogy találkoztunk?” – Lerázta magáról a

kabátot és a padlóra dobta, azután lehámozta a sapkát és elhajította alevegőbe. Csak hajszál híján kerülte el a márvány kandallóbanpattogó igazi tüzet. Elcsigázottan rogyott le a kanapéra.

43

Hátrahőköltem. Nem számítottam rá, hogy tömött szőke fürtöketrejteget a sapkája alatt.

– Mi az? – kérdezte, amikor ráébredt, hogy a szépségét csodálom.Leültem vele szemben, hogy levegyem a kabátom és a kesztyűm.

Reméltem, a tűz hamar kiolvaszt.– Elolvashatom?– Nem. – Közelebb húzta magához és összehajtotta.– Miért nem tépi össze?– Csak. – Eltette a zsebébe. – Szuvenír. A dublini kirándulásról.– Egyáltalán nem vicces.– Legalább van még valami, amiben nem vagyok jó.Körülnéztem a lakosztályban és próbáltam a látottak alapján

megítélni.– Várt valakit?– Hát hogyne. Mindig rendelek pezsgőt és rózsát a szép

hölgyeknek, akik lebeszélnek arról, hogy vízbe ugorjak.Helytelen volt, tudtam is, hogy helytelen, de belül ujjongtam,

amiért szép hölgynek nevezett.– Nem, ez még tegnap estéről maradt. – Tüzetesen figyeltem.

Minden tréfa és színlelt magabiztosság ellenére nem találta a helyét.Csak a színjáték tartotta vissza attól, hogy ott helyben magábaomoljon.

Felállt és a tévéhez lépett, hogy kinyissa alatta a minibár ajtaját.– Szerintem az alkohol most nem a legjobb ötlet.– Mintha egy üdítőt nem is akarhatnék. – Sebzett pillantást vetett

rám, amitől furdalni kezdett a bűntudat. Kivett egy Jack Daniel’st éskaján pillantással fordult felém, mielőtt visszatért a kanapéra.

Megálltam megjegyzés nélkül, de láttam, mennyire reszket a keze,miközben kitölti magának az italt. Egy ideig csak ültem és figyeltem,majd amikor már nem bírtam tovább, magamnak is hoztam egyet, csakezt kólába kevertem. Alkut kötöttem egy fickóval, aki meg akarta ölni

44

magát, azután követtem a hotelszobájába is – akkor már miért nerúghatnék be vele? Ha létezik olyan, hogy az erkölcsös ésfelelősségteljes viselkedés normakönyve, már úgyis megszegtemminden szabályát – miért ne végezném be a munkát és hajítanám ki azablakon? Amellett csontig átfagytam, és kellett valami, ami végrefelolvaszt. Ittam egy kortyot. Az ital utat égetett magának agyomromig és iszonyú jólesett.

– A barátnőm – szólalt meg váratlanul, hogy félbeszakítsagondolataimat.

– Mi van vele?– Őt vártam. Azért jöttem Dublinba, hogy meglepjem. Azt mondta,

mostanában nem vagyok vele túl figyelmes. Nem vagyunk együtteleget, meg ilyenek. – Megdörgölte az arcát. – Azt mondta, bajbanvagyunk. „Veszélyben”, ezt a kifejezést használta.

– Szóval azért jött Dublinba, hogy megmentse a kapcsolatát. –Örültem, hogy végre megtudtam róla valamit. – Mi történt?

– Egy másik fickóval volt. – Az álla újra megfeszült. – AMilano’s-ban. Azt mondta, a lányokkal megy oda. Ott élünk a parton,csak egy időre el kellett mennem Tipperarybe… A lényeg, hogy nema lányokkal volt – tette hozzá keserűen, míg poharának tartalmárameredt.

– Honnan tudja, hogy nem csak barátok?– Jaj, hát persze, hogy barátok, hisz én mutattam be őket

egymásnak! A legjobb barátom az, Sean. Egymás kezét fogták, mégazt se vették észre, amikor beléptem az étterembe. A barátnőm nemszámított rám, azt hitte, még Tipperaryben vagyok. Amikorszembesítettem őket a tényekkel, nem tudták letagadni. – Megvonta avállát.

– És mit csinált?– Mit csinálhattam volna? Otthagytam őket, mint egy komplett

balfék.– Nem akarta megütni Seant?

45

– Nem. – Legyőzötten roskadt magába. – Tudtam, mit kell tennem.– Öngyilkosnak lenni?– Hanyagolná végre ezt a szót?Hallgattam.– Mire mentem volna azzal, ha megütöm? Ha jelenetet rendezek?

Még nagyobb balféknek tűntem volna?– Javított volna a közérzetén.– Szóval most már támogatja az erőszakot? – Megrázta a fejét. –

Ha megütöm, most azt kérdezné, miért nem sétáltam egyet, hogylehiggadjak.

– Lenyomni a nevezett barátját, aki nyilvánvalóan rászolgált erre,még mindig jobb, mint az öngyilkosság. Kérdezzen meg bárkit.

– Tényleg elfelejthetné már azt a szót – nyögött fel halkan. –Jesszusom.

– Pedig ezzel próbálkozott, Adam.– És fogok is próbálkozni, ha nem tartja be az alku magára eső

részét! – csattant fel hirtelen.Az indulata meglepetésként ért. Felállt, és az üvegajtóhoz lépett,

ami kivezetett az O’Connell Streetre és a Northside tetőire nézőerkélyre.

Biztosan tudtam, hogy más is van Adam történetében, amiért végetakart vetni az életének, nem csak egy csapodár barátnő. Talán ez voltaz utolsó csepp a pohárban. Mindenesetre nem tűnt alkalmasnak azidőpont, hogy ezt feszegessem. Újra feszültté vált, és mindkettenkimerültünk, ránk fért az alvás.

Szemlátomást egyetértett, bár nem fordult felém, amikor aztmondta:

– Alhat a hálószobában, én majd elleszek itt a kanapén. – Amikornem feleltem, végre megfordult. – Felteszem, maradni akar.

– Nincs ellenére?Végiggondolta.

46

– Szerintem jó ötlet. – Azzal visszafordult a város és a panorámafelé.

Annyi mindent mondhattam volna, hogy összegezzem a napot ésegy kis lelket öntsek belé. Éppen elég önsegélyező könyvetelolvastam, tucatjával idézhettem volna a hatásos frázisokat, de mostvalahogy egyik sem tűnt ideillőnek. Ha tényleg segíteni akartam,nemcsak azt kellett felismernem, hogy mit mondjak, de azt is, hogymikor.

– Jó éjt – köszöntem el. Résnyire nyitva hagytam a hálószobaajtaját. Cseppet sem tetszett, hogy magára marad az erkélyesszobában. A résen át figyeltem, amikor levetette a pulóverét, hogyfelfedje az alatta feszülő pólót. Nem tehettem róla, a szükségesnéljóval tovább bámultam, miközben igyekeztem meg-győzni magam,hogy csak a biztonsága érdekében teszem, arra az esetre, ha megakarná fojtani magát a pulóverével. Leült a kanapéra és feltette alábát. Hosszában nem fért el, a karfán kellett nyugtatnia a lábait,amitől furdalt a lelkiismeret, míg az ágyán terpeszkedtem. Már éppkészültem szabadkozni, amikor megszólalt.

– Élvezi a műsort? – kérdezte lehunyt szemmel és a tarkója mögöttösszefont karral.

Lángoló arccal forgattam a szemem és húzódtam el az ajtótól.Leültem a baldachinos ágyra: a poharak felcsilingeltek mellettem, azolvadt jég pedig kicsordult a vödörből, rá az ágyra. Áttettem apezsgősvödröt az asztalra, és egy csokoládéba mártott eperértnyúltam, amikor észrevettem a kis üdvözlőkártyát. „Gyönyörűmenyasszonyomnak, szeretettel, Adam”, ez állt rajta. Hát a lánykérésmiatt jött Dublinba. Abban a biztos tudatban, hogy még most is csak afelszínt kapargatom, eltökéltem magam a búcsúlevél megszerzésére.

Korábban azt gondoltam, az az éjszaka volt a leghosszabb azéletemben, amikor láttam Simon Conway öngyilkosságát éselhagytam a férjemet, majd azt követően minden további éjszaka.

Tévedtem.

47

6. Hogyan csitítsuk háborgó lelkiismeretünket és

szundítsunk egy kicsit

Nem tudtam elaludni. Nem mintha ez szokatlan lett volna,gyakorlatilag alva jártam az elmúlt négy hónapban, amióta csakgyökeret vert bennem a gondolat, hogy véget akarok vetni aházasságomnak. Nem tehettem róla. Én mindig kerestem a módját,hogy rátaláljak a boldogságra és elégedettségre, hogy gyökeret verjenbennem a pozitív gondolkodás és megmentsem a házasságom – nepedig kifaroljak belőle –, de amint belém villant a menekülés szó,egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, kivált éjszaka, amikor másproblémái nem terelték el a figyelmemet a sajátomról. Ilyenkoráltalában az éjjeliszekrényen tartott 42 tipp az álmatlanságlegyőzésére című könyvnél kötöttem ki, aminek eredményeként próbáttettem a meleg fürdővel, a hűtő kitakarításával, a körmeimkifestésével, a jógával (olykor kettővel-hárommal is egyszerre),mindezt a legsötétebb éjszakában és a megnyugvás reményében.Máskor csak addig olvastam a könyvet, amíg a szemem bele nemfáradt, és össze kellett csuknom, de ilyenkor sem tudtam átadnimagam a könnyű álomnak, ahogyan a könyv szerint kellett volna; sohanem tapasztaltam meg, hogy az érzés puhán körülölel és mint egytollpihét, magával ragad. Vagy csalódottan és kimerültenvirrasztottam, vagy csalódottan és kimerülten elaludtam, de soseméltem meg ezt a kellemes átsiklást egyik világból a másikba.

Bár tudatosult bennem, hogy véget akarok vetni a házasságomnak,soha nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszem. Hosszúéjszakákon át aggódtam, hogyan tudok majd együtt élni ezzel aboldogtalansággal, amíg végül belém villant, hogy nem kellmegtennem; a barátaimnak adott tanácsaim végső soron rám isvonatkoznak. Ezután hosszú-hosszú éjjeleken át fantáziáltam arról,milyen lenne mással élni, valakivel, akit igazán szeretek, és akiigazán szeret; mi is olyan pár lehetnénk, akik körül csak úgy izzik a

48

levegő, valahányszor egymásra néznek. Ettől kezdve szinte mindenférfiról fantáziáltam, akihez csak vonzódtam, vagyis a legtöbbférfihoz, aki bármilyen módon kedves volt velem. Beleértve LeoArnoldot is, az ügyfelet, akivel kimondottan élveztem a találkozókat.Leo vált legtöbb fantáziám tárgyává, amitől aztán teljesen kipirultam,valahányszor az irodába tette a lábát.

Mostanra kiderült számomra: mindezek mélyén ott lappangott apánik, hogy idővel nem fogok tudni megbirkózni ezzel, s miután eztfelismertem, már nem volt megállás. Magamban minden kisproblémát addig nagyítottam, míg újabb fenyegető jel nemfigyelmeztetett rá, hogy kárhozatra vagyunk ítélve. Mint amikorelőttem végzett az ágyban, már megint; mint amikor zokniban aludt,mert folyton fázott a lába; mint amikor otthagyta a fürdőben a levágottkörmét és eszébe se jutott, hogy kidobja a szemetesbe. Már aligcsókolóztunk, az egykor meghitt csókok sietve odavetett puszikkásilányultak. Mennyire untattak a történetei, mennyire torkig voltam,amikor századjára idézte fel a régi rögbimeccseket! Ha színekkelkellett volna jellemeznem az életem, ahogyan azt egy könyvbőltanultam, a kapcsolatunk a lüktető színpompából – amit annak idején,legalábbis egy darabig, ismeretségünk legelején megéltem –egyhangú szürkeséggé fakult. Annyira nem voltam ostoba, hogy aztfeltételezzem, ugyanaz a láng örökké lobogni fog bennünk, de azértelvártam volna, hogy kevesebb mint egy év után maradjon belőle egyparányi szikra. Így visszatekintve, csak abba az érzésbe szerettembele, hogy szerelmesnek érezhettem magam. Mostanra leszámoltamezzel az ábránddal.

Aznap éjjel, ahogy ébren feküdtem a Gresham Hotellakosztályában, minden aggodalmam sorban egymásra rakódott. Aszorongás, amiért elhagytam Barryt; a nyomában járó anyagi gondokés hogy mit gondolnak rólam az emberek; a félelem, hogy soha többénem találkozom senkivel, ezért életem végéig magányos leszek;azután Simon Conway… és most már Adam is, akinek a vezetéknevétse tudom. Huszonnégy órával ezelőtt megpróbálta eldobni magától azéletet, erre most ott feküdt a szomszéd szobában, a kanapén, a kellőmagasságot kínáló erkély és a feltöltött minibár közelében, és joggal

49

elvárta, hogy az ígéretemet betartva még a két hét múlva esedékesharmincötödik születésnapja előtt rendbe tegyem az életét.Máskülönben újra megpróbál végezni magával.

A sötét kilátások miatt szédelegve keltem fel és ellenőriztem újra.A lenémított tévé színei villódzva táncoltak körbe a falakon. Láttam,ahogyan mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. A 42 tipp szerintszámos lehetőség állt nyitva előttem, hogy elcsendesítsem az elmémetés aludjak egy keveset, de amíg Adam viselkedését figyeltem, csakannyira telt tőlem, hogy döntöttem magamba a kamillateát. Éppnegyedszer kapcsoltam be a vízforralót.

– Jesszusom, maga sosem alszik? – nyögött fel.– Bocs, én ébresztettem fel?– Nem, az a gőzgép, amit folyton beindít.Szélesre tártam az ajtót.– Kér egy csészével? Ó! Látom, már eleget ivott. – Három kis Jack

Daniel’ses üveg sorakozott a kávázóasztalon.– Azt azért nem mondanám, hogy eleget. Nem figyelhet a nap

huszonnégy órájában. Előbb-utóbb magának is kell aludnia. – Végrekinyitotta a szemét és felnézett rám. A legkevésbé sem tűntkimerültnek. Vagy részegnek. Csakis gyönyörűnek. Tökéletesnek.

Nem akartam elárulni álmatlanságom valódi okát vagy inkábbokait.

– Jobban örülnék, ha itt alhatnék magával.– Ez kedves, de még csak nemrég szakítottam az előző

barátnőmmel, úgyhogy ha nem bánja, inkább passzolok.Azért leültem a kanapéra.– Nem fogom levetni magam az erkélyről – nyugtatott meg.– De azért megfordult a fejében?– Persze. Ezer és ezer módszer eszembe jutott, amivel

kinyírhatnám magam ebben a szobában. Másra se gondolok. Akár felis gyújthatnám magam.

50

– Van tűzoltó készülék, simán eloltanám.– Használhatnám a borotvát a fürdőben.– Eldugtam.– Belefojthatnám magam a kádba, vagy fürödhetnék a

hajszárítóval.– A fürdőben is magán tartanám a szemem, a hotelekben meg

sosincs hajszárító.– Akkor használnám a vízforralót.– A vizet alig melegíti fel, ezzel egy egeret se piríthatna meg.

Nagyobb a füstje, mint a lángja.Elnevette magát.– Az evőeszközök pedig egy almát is alig vágnak fel, nemhogy az

ereket – tettem hozzá.Elnézett a gyümölcsöstál mellett fekvő kés felé.– Pedig azt meg akartam tartani.– Sokat gondol arra, hogy megöli magát? – Magam alá húztam a

lábam és bevackolódtam a kanapé sarkába.Felhagyott a színleléssel.– Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Igaza volt abban, amit ott a

hídon mondott: olyan ez, mint valami beteges hobbi.– Nem egészen ezt mondtam. Csak hogy tudja, nincs abban semmi

rossz, ha ilyesmin gondolkodik, amíg nem teszi meg.– Köszönöm. Legalább a gondolataimat nem próbálja elvenni

tőlem.– Ez a gondolkodás nyugtatja meg, ez a mankója. Nem akarom

kirúgni maga alól a mankóját, de másként is megbirkózhat ezzel.Beszélt már erről bárkinek?

– Persze, ez a tuti receptem a villámrandikon. Mégis mit gondol?– A terápia még sosem fordult meg a fejében?– Épp onnan jövök.

51

– Azt hiszem, ennél azért hosszabb idő kellene.– A terápia nem nekem való.– Pedig jelenleg az a legjobb irány.– Azt hittem, maga a legjobb irány. – A szemembe nézett. – Nem

ezt mondta? Maradjon mellettem, majd én megmutatom, milyencsodálatos lehet az élet?

Újra rám tört a pánik, amiért ekkora bizalmat vetett belém.– És így is lesz. Csak azon tűnődtem… – Nyeltem egyet. – Tudta a

barátnője, hogyan érez?– Maria? Nem tudom. Azt hajtogatta, hogy megváltoztam. Hogy

olyan távoli lettem. Visszahúzódó. Nem az, aki voltam. De hogyválaszoljak: nem, sosem beszéltem neki erről.

– Pedig depressziós.– Ha maga mondja. Tudja, nem igazán segít, miközben

kétségbeesetten próbálja hozni a legjobb formáját, ha valaki azthajtogatja, hogy már nem ugyanaz, hogy nagyon maga alatt van, nemelég izgalmas, nem elég spontán. Jesszusom, mit csinálhattam volnamég? Amikor alig győztem fennmaradni a víz tetején! – Felsóhajtott.– Azt gondolta, hogy az apám miatt van. Meg a munkám miatt.

– És ezek tehettek róla?– Nem tudom.– De nem segítettek, igaz?– Nem, nem segítettek.– Beszéljen a munkáról, ami nyugtalanítja.– Máris egy terápián érzem magam, ahogy itt fekszem, maga meg

ott ül. – A mennyezetre emelte tekintetét. – A munkahelyemenszabadságot kaptam, hogy segítsek vinni apám cégét, amíg ilyennagybeteg. Nem szívesen tettem, de belementem, mert csak rövididőről volt szó. Azután apám még betegebb lett, úgyhogy továbbkellett maradnom.

Nem ment könnyen, de meggyőztem a munkaadómat, hogy

52

hosszabbítsa meg a szabadságomat, erre az orvosok azt mondták,hogy apa már nem is lesz jobban. Halálos beteg. A múlt héten azutánkiderült, hogy elküldenek a munkahelyemről. Fel kell venniük valakita helyemre.

– Vagyis egyszerre veszítette el az apját és a munkáját. És abarátnőjét. Meg a legjobb barátját – összegeztem helyette. – Mindeztegy héten belül.

– Hálás vagyok, hogy hangosan is kimondta a kedvemért.– Tizennégy napom van rendbe hozni, nincs időm a

tapintatoskodásra.– Ami azt illeti, már csak tizenhárom.– Ha az apja meghal, már nem kell neki dolgoznia, nem igaz?– Épp ez a bökkenő: családi vállalkozásról beszélünk. A nagyapám

hagyta az apámra, azután én jövök, és így tovább, és így tovább.A feszültség már attól érezhetően nőtt, hogy beszélt róla.

Rádöbbentem, hogy óvatosabban kell haladnom.– Beszélt az apjának arról, hogy nem akarja ezt a munkát?Keserűen felnevetett.– Ebből látszik, hogy nem ismeri a családomat. Nem számít, mit

mondok; a munka az enyém, akár tetszik, akár nem. A nagyapámkinyilatkoztatta, hogy a cég élete végéig apámé, azután az apámgyerekeire száll, de ha én nem szállok be az üzletbe, akkor abácsikám fiáé lesz és az ő családja viszi tovább.

– Vagyis maga megússza.A tenyerébe temette arcát és indulatosan dörgölte a szemeit.– Csak még vacakabb helyzetbe kerülök. Nézze, én értékelem a

szándékot, de nem érti, milyen helyzetben vagyok. Túl komplikáltlenne elmagyarázni, elég legyen annyi, hogy hosszú-hosszú évekcsaládi szarjáról beszélünk, és én nyakig benne vagyok.

Reszkettek az ujjai. A farmerjába dörgölte őket, le-fel, le-fel. Talánfel sem tűnt neki, hogy ezt csinálja. Eljött az ideje, hogy javítsak a

53

hangulatán.– Meséljen a hivatásáról. Arról, amit igazán szeret.Ahogy rám nézett, játékosan megcsillant a szeme.– Maga szerint mivel foglalkozom?Elnéztem.– Divatmodell?Keresztbe tette a lábát és felült, de olyan gyors mozdulattal, mintha

rám akarná vetni magát. Ehelyett csak döbbenten nézett.– Most viccel?– Szóval nem modell?– Mi a fenéért gondolja?– Mert…– Mert miért?Teljesen elképedt. Most először láttam ennyire elevennek.– Ne mondja, hogy még senkitől se hallotta…Megrázta a fejét.– Pedig nem. Soha.– Ó! Még a barátnőjétől sem?– Dehogy! – Felnevetett, olyan gyönyörű hangon, amit szívesen

hallottam volna újra. – Most csak ugrat. – Azzal visszafeküdt ésfeltette a lábát, hogy a mosoly és a nevetés nyom nélkül eltűnjön.

– Nem. Történetesen maga a legszebb férfi, akit ismerek, ezérthittem, hogy modell – adtam racionális magyarázatot. – Nem csak úgykitaláltam!

Felnézett rám, ellágyult arccal és némiképp zavartan, minthapróbálná eldönteni, hogy csak viccelek-e. Ha lehet, én még inkábbledöbbentem. Nem akartam így rárontani, csak azt akartam veletudatni, hogy jóképűnek tartom, de rosszul jött ki, mert megint nemhasználtam a fejem.

– Szóval, mivel foglalkozik? – váltottam témát, miközben

54

lesöpörtem a farmeromról egy képzeletbeli bolyhot, hogy addig sekelljen ránéznem.

– Ez tetszeni fog.– Bökje már ki.– Sztrippelek. Tudja, a chippendale-fiúknál. Ha már ilyen szép

vagyok, meg minden.A szememet forgattam és hátradőltem.– Nem, csak szórakozom. Helikopterpilóta vagyok az Ír Parti

Őrségnél.A számat is eltátottam.– Mondtam, hogy tetszeni fog. – Az arcomat fürkészte.– Embereket ment – hebegtem.– Látja, sok közös van bennünk.Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy Adam ebben az állapotban

visszamenjen oda dolgozni. Nem engedném, nem engedhetném, ahogyők sem.

– Azt mondja, a családi biznisz a halála után az apja gyerekeireszáll. Ezek szerint vannak testvérei?

– Egy nővérem. Ő lenne a következő, de Bostonba költözött. Nemmaradt más választása, miután kiderült, hogy a férje milliókat lopott abarátaitól egy piramisjátékban. Be kellett volna fektetnie a pénzt,ehelyett ő elköltötte. Valamennyit tőlem is lenyúlt. Az apámtól mégtöbbet.

– Szegény nővére.– Lavinia? Szerintem ő találta ki az egészet. De nem csak ez, más

komplikáció is van. A cégnek eredetileg a bácsikámra kellett volnaszállnia, ha már ő az idősebb testvér, de amilyen önző seggfej, anagyapám tudta, hogy csak tönkretenné a céget, ezért hagyta inkább azapámra. Emiatt a család két részre szakadt: egyesek Alan bácsipártján álltak, mások az apámén. Vagyis ha nem veszem át a boltot ésminden az unokatestvéremé lesz… Nem könnyű ezt elmagyarázni

55

valakinek, aki nem tartozik a családhoz. Nem tudhatja, milyen nehézhátat fordítani valaminek, még ha szívből utálja is, csak mert hűségetvárnak magától.

– Múlt héten hagytam el a férjemet – bukott ki belőlem. Csak ígyegyszerűen. A szívem kis híján kiugrott a mellkasomból. Talán mostelőször mondtam ezt ki valaki előtt. Olyan régóta el akartam őthagyni, mégsem tettem, hogy hűséges feleség legyek, aki a végsőkigkitart az esküje mellett. Pontosan tudtam, miről beszél Adam.

Meglepetten nézett rám. Egy pillanatig szótlanul tanulmányozott,mintha próbálná megítélni az őszinteségemet.

– Mit csinált?– Villanyszerelő volt, miért?– Nem, úgy értem, miért hagyta ott? Mit követett el?Nagyot nyeltem, miközben a körmeimet vizsgálgattam.– Igazából nem követett el semmit. Én csak… nem voltam boldog.Fújtatva engedte ki a levegőt.– Szóval az ő kárán talált rá a saját boldogságára.Tudtam, hogy a barátnőjére gondol.– Nem vagyok híve ennek a filozófiának.– Csak a gyakorlója.– Fogalma sincs, milyen nehéz elhagyni valakit – visszhangoztam a

korábbi szavait.– Ez talált.– Mérlegelnem kellett a kockázatokat. Együtt mindketten életünk

végéig szerencsétlenek lettünk volna. Idővel majd túlteszi magátrajta. Gyorsabban, mint gondolná.

– S ha mégsem?Nem tudtam, mit is feleljek. Ez a gondolat még sosem ötlött fel

bennem. Biztosan tudtam, hogy Barry túlteszi magát rajtam. Mi másttehetne?

56

Adam ezután eltűnt. A szobában maradt, de elveszett a gondolataiközött; kétségkívül azon töprengett, milyen jövője lesz neki és abarátnőjének. A továbblépés szóba sem kerülhetett – vissza akarta őtkapni. Ha pedig a barátnője is úgy érez iránta, ahogy én Barry iránt,fikarcnyi reménye sem maradt.

– És maga mivel foglalkozik? – kérdezte, mintha hirtelenrádöbbent volna, hogy semmit sem tud a nőről, aki meg akarjamenteni az életét.

– Maga szerint? – mentem bele a játékába.Nem sokáig gondolkodott.– Eladó egy jótékonysági boltban?Nevetnem kellett.– Ezt csak úgy magamra kaptam. – Lenéztem a ruháimra, azon

tűnődve, hogy a farmerom, a farmerblúzom és a tornacipőm keltette-ebenne ezt a meggyőződést. Talán szokványos daraboknak tűnnek, demind vadiúj, és az alul-felül farmer újra divat.

Elmosolyodott.– Nem a ruhái miatt gondoltam. Inkább… olyan gondoskodó

típusnak tűnik. Talán állatorvos, vagy valamilyen állatvédő? –Megvonta a vállát. – Legalább közel járok?

Megköszörültem a torkom.– Munkaközvetítő vagyok.Elhalványult a mosolya. Tapinthatóvá vált a csalódottsága, az

aggodalma még annál is inkább. És meg sem próbálta leplezni.Néhány óra múlva már csak tizenkét napom marad. És eddig nem

értem el semmit.

57

6. Hogyan építsünk barátságokat és ébresszünk bizalmat

Megesküdtem volna, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit semaludtam, s mégis, a felismerés helyett, hogy végre eljött a reggel, avíz zubogása riasztott fel a szendergésből. Miután zavartanmegállapítottam, hogy mégiscsak elaludtam, beletelt néhánypillanatba, amíg visszaemlékeztem, hol vagyok. Ettől tüsténtfelébredtem és vészhelyzeti üzemmódba kapcsoltam; nemlustálkodtam. Amint kiderült, hogy Adamnek hűlt helye a kanapén,azonnal felpattantam és berontottam a hálóba, hogy bevágjam atérdemet a kávézóasztalba, a könyökömet pedig az ajtókeretbe.Mielőtt végiggondoltam volna a dolgot, már be is nyitottam afürdőbe, ahol szemközt találtam magam egy pucér, mozgékony ésizmos hátsóval, ami jó ideje nem látta a napot. Adam felém fordítottaa törzsét, szőke fürtjei csatakosan, sötéten és csöpögve lapultakarcához. Nem győztem bámulni.

– Ne aggódjon, még élek – jegyezte meg kényszeredettvidámsággal.

Sietve kihátráltam és az ajtó csapódásával lepleztem esetlenvihogásom, mielőtt besiettem a vendégfürdőbe, hogy az alul-felülfarmerban töltött éjszaka után elfogadhatóvá varázsoljam a külsőmet.Amikor kiléptem a nappaliba, a víz még mindig csobogott afürdőben. Tíz perc múltán sem változott a helyzet. A hálóbanjárkáltam fel-alá, és azon tűnődtem, mi legyen. Egyszer is nagy hibavolt rányitni, másodszorra már zaklatásnak számítana. S bár nemfeltétlenül a megítélésem miatt kellett aggódnom, amikor kétéjszakával korábban meg akarta ölni magát, akkor se hittem, hogyodabent komolyabb kárt tehetne magában, hacsak halálra nemráncosodik a víztől. A poharakat még idejében eltávolítottam, és nemhallottam, hogy összetörte volna a tükröt. Már épp készültem újrabenyitni, amikor meghallottam a hangot. Először csak halkan, azutánfojtott hangon zokogott, de olyan fájdalmasan, mélyről jövően és

58

kétségbeesetten, hogy elengedtem a kilincset, csak az arcomatpréseltem az ajtóhoz, mintha azon át akarnám vigasztalni. Miközbentehetetlenül hallgattam a zokogását.

Azután eszembe jutott a búcsúlevél. Ha nem teszem rá a kezem,mielőtt kijön a zuhany alól, sosem fogom látni. Körülnéztem aszobában, és megláttam az egyik sarokba hányt ruháit, az utazótáskatetejére dobott farmerral. Kitapogattam az összes zsebet, mire végülmegtaláltam az összehajtott lapot. Szétnyitottam abban a reményben,hogy mélyebben megismerhetem egy öngyilkossági kísérlet indítékait,ám ehelyett irkafirkák egymást követő sorait láttam, néhányat áthúzva,másokat aláhúzva. Azonnal tudtam, hogy búcsúlevél helyett egyMariának szóló lánykérés piszkozatát tartom a kezemben, amit újra ésújra átírtak, amíg tökéletes nem lett.

Adam telefonjának vibrálása rabolta el a figyelmem. A mobil azaznapra kikészített tiszta ruhákon várakozott. Miután abbahagyta alüktetést, a kijelzőn a 17 nem fogadott hívás üzenet jelent meg. Majdújra csörgött. Maria. Gyors döntést hoztam, amit nem előzött megtudatos előkészítés. Felvettem.

A beszélgetés közepén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogymár nem folyik a zuhany, sőt, jó ideje nem hallom a hangját.Megfordultam, a telefonnal még most is a fülemen. Adam afürdőajtóban állt, mint aki jó ideje nem moccant, a dereka körültörülközővel, csontszáraz bőrrel, dühtől kipirult arccal. Sietvekimentettem magam és kinyomtam a telefont. Megszólaltam, mielőttnekem ugorhatott volna.

– Tizenhét nem fogadott hívása volt, azt gondoltam, fontos lehet,ezért felvettem. Amellett, ha azt akarjuk, hogy ez működjön, teljeshozzáférést kell kapnom az életéhez. Nem lehetnek korlátok. Nemlehetnek titkok.

Elhallgattam, hogy lássam, megértett-e. Nem tiltakozott.– Maria volt az. Aggódott maga miatt. Félt, hogy talán kárt tett

magában vagy még rosszabb. Már egy éve aggódik maga miatt, ebbőlkilenc hónapja betegesen. Úgy érezte, kizárja őt az életéből, ezért

59

fordult Seanhoz segítségért, hogy együtt kitalálják, mit tehetnek.Harcolt az érzés ellen, de végül beleszeretett Seanba. Nem akartakfájdalmat okozni magának. Már hat hete együtt vannak, csak nemtudta, hogyan mondja el. Annak tulajdonította a viselkedését, hogy anővére elhagyta Írországot, azután elveszítette az állását, és az apja issúlyos beteg. Azt mondja, valahányszor próbált erről beszélni,mindig történt valami. El akarta mondani, hogy összejött Seannal, deakkor jött a hír, hogy az apja halálos beteg. Azt mondja, a múlt hétenvégre megint rászánta magát, erre maga közölte, hogy elveszítette azállását. Azt kívánja, bárcsak ne így kellett volna kiderülnie.

Figyeltem, ahogyan befogadta a szavaimat. A düh ott fortyogott afelszín alatt, de ugyanúgy láttam a fájdalmat, a sérülékenységet és atörékenységet is, mintha csak egy hajszál választaná el a teljesösszeomlástól.

– Érezhetően kiakadt azon, hogy én vettem fel a telefont – tettemhozzá –, szinte még haragudott is, amiért nem tudta, ki vagyok. Aztmondta, hat éve vannak együtt, úgy gondolta, ennyi idő alattmegismerte az összes barátját. Féltékeny rám.

Csillapodni látszott; a féltékenység gondolata hideg vízként zúdultizzó haragjára.

Vonakodtam elmondani a többit, de vállaltam a kockázatot abban areményben, hogy kifizetődik.

– Azt mondta, már nem is tudja, ki maga. Hogy azelőtt annyiraönfeledt volt, vicces és spontán, de azóta kihunyt magában a tűz.

Könnybe lábadt a szeme, majd a torkát köszörülte és a fejét rázta,ahogy visszatért az öntudatos férfi.

– Visszatalálunk ahhoz az énjéhez, Adam, megígérem. Ki tudja,talán újra meglátja magában azt, akibe annak idején beleszeretett, ésújra bele tud majd szeretni. Felélesztjük azt a tüzet.

Hagytam neki időt, hogy megeméssze, addig a szalonbanvárakoztam és idegesen rágtam a körmömet. Húsz perccel későbbmegjelent az ajtóban, talpig felöltözve és tiszta tekintettel, akétségbeesés legapróbb jele nélkül.

60

– Reggeli?Az étteremben bőven volt miből választani; a vendégek

ingamenetben közlekedtek, hogy éljenek a büféasztal kínáltalehetőséggel. Csak mi ültünk háttal a látványosságnak, magunk előtt akávénkkal és az üres tányérunkkal.

– Szóval, nem eszünk, nem alszunk, és mindketten szeretünkembereket menteni – törte meg a csendet Adam. – Mi közös van mégbennünk?

Három hónappal korábban veszítettem el az étvágyamat,ugyanakkor, amikor ráeszméltem, hogy boldogtalan a házasságom.Ennek eredményeként jó pár kilót ledobtam, pedig végigszorgalmasan olvastam a Hogyan nyerjük vissza az étvágyunkatfalatonként című könyvemet.

– A tönkrement kapcsolat – vetettem fel.– Maga elhagyta a párját, engem elhagytak. Ez nem ér.– Ne vegye magára, hogy elhagytam a férjem.– Pedig megtehetném, ha akarnám.Felsóhajtottam.– Inkább beszéljen egy kicsit magáról. Maria szerint egy évvel

ezelőtt hunyt ki magában a tűz. Ez valahogy szöget ütött a fejembe…– Az enyémbe is – szakított félbe nyersen. – Nem tudom, vajon

azelőtt vagy azután jött rá erre, hogy kefélt a legjobb barátommal,esetleg éppen közben? Hát nem izgi?

Nem válaszoltam azonnal, inkább hagytam, hogy kitombolja magát.– Milyen volt, amikor az édesanyja meghalt? – kérdeztem végül. –

Hogyan viselte?– Miért?– Ez segíthetne nekem.– De vajon nekem is?– Az anyja meghalt, a nővére elköltözött, az apja nagybeteg, a

barátnője találkozott egy másik fickóval. Úgy gondolom, ez az utóbbi

61

talán azért borította ki ennyire, mert nem tudja kezelni, ha az emberekelhagyják. Talán mellőzöttnek érzi magát. Tudja, ha felismerjük, mi azérzékeny pontunk, képesek lehetünk azonosítani ezeket a negatívgondolatokat, mielőtt lerántanak minket egy érzelmi spirálba. Talánaz, ahogyan megéli a veszteségeket, kapcsolatban áll azzal, ahogyanötéves korában érzett.

Teljesen lenyűgözött a következtetésem, bár úgy tűnt, ezzel egyedülvagyok.

– Úgy gondolom, most már eleget játszotta a pszichiátert.– Én meg úgy gondolom, hogy elmehetne egy igazihoz is, de miután

erre valamiért nem hajlandó, csak én maradok.Ezzel belé fojtottam a szót. Akármitől is tartott, úgy tűnt, tényleg

nem tudom elvonszolni egy szakemberhez, még ha nem is adtam fel areményt.

Adam felsóhajtott és hátradőlt, hogy úgy meredjen a csillárra,mintha az tette volna fel a kérdést.

– Ötéves voltam, Lavinia tíz. Anya rákos volt. Ez mindenkitnagyon elszomorított, én meg nem értettem, miért. Én nem voltamszomorú. Nem tudtam, hogy rákos, vagy ha tudtam is, nem értettem,mit jelent ez. Csak azt tudtam, hogy beteg. Volt a házban egy földszintiszoba, ott feküdt, de mi nem mehettünk be hozzá. Hetekig vagyhónapokig, már nem emlékszem. Egy örökkévalóságnak tűnt. Azajtónál mindig csendben kellett lennünk. Orvosok jöttek-mentek atáskáikkal, menet közben mindig összeborzolták a hajam. Apám csakritkán ment be. Azután egy napon kinyílt a szoba ajtaja. Bementem.Volt ott egy ágy, ami korábban nem. Üresen, ettől eltekintve a szobaépp olyannak tűnt, mint előtte. Az orvos, aki összeborzolta a hajam,azt mondta, anyám elment. Amikor megkérdeztem, hová, azt mondta, amennybe. Ebből tudtam, hogy nem fog visszajönni. Korábban anagyapám is oda ment, és sosem jött vissza. Csodálatos hely lehetett,ha senki sem akart visszajönni. Elmentünk a temetésre. Mindenkinagyon szomorú volt. Néhány napig a nénikémnél laktam, azutánbentlakásos iskolába küldtek. – Érzelmek nélkül és szenvtelenül

62

beszélt, az önvédelmi mechanizmus blokkolt minden lelki fájdalmat.Éreztem, hogy másként talán meg se tudna birkózni ezzel. Távolinakés elszigeteltnek tűnt, én pedig elhittem minden szavát.

– Az apja nem beszélt arról, mi történik az anyjával?– Apám nem hisz az érzelgősségben. Amikor közölték vele, hogy

csak hetei vannak hátra, azt kérte, állítsanak be egy faxot a kórháziszobájába.

– A nővérével sem tudott erről beszélni? Nem vesézték ki a dolgot,nem próbálták együtt megérteni?

– Őt egy kildare-i kollégiumba küldték, csak a szünetekben láttukegymást néhány napra. Az első nyáron, amikor hazajöhettünk aziskolából, kibérelt egy standot a piacon, hogy eladja anyám cipőit,táskáit, szőrméit, ékszereit és minden mást, aminek csak értéke van,ebből egész kis vagyont szerzett. Mindent eladott, s mire néhányhéttel később fény derült erre, már semmit sem lehetettvisszaszerezni. Addigra a pénzt is elverte. Gyakorlatilag idegen voltszámomra, és később még inkább az lett. Ugyanabból a fábólfaragták, mint apámat. Messze okosabb nálam, igazán kár, hogy nemvalami értelmesebb dologra használta az agyát. Neki kellett volnaátvennie apám helyét, nem nekem.

– Voltak barátai a bentlakásos iskolában? – Reméltem, hogy Adamlegalább a vele egykorúak körében megismerte a szeretetet ésösszetartozást. Pozitív kicsengést akartam a történet végére.

– Ott találkoztam Seannal.Nem igazán ebben reménykedtem, hiszen éppen ez a bizalmas barát

árulta el. Mielőtt észbe kaptam volna, átnyúltam az asztal felett ésmegfogtam a kezét. A mozdulat nyomán megdermedt, mire gyorsanvisszakoztam.

Összefonta maga előtt a karját.– Mi lenne, ha felhagynánk ezzel a hókuszpókusszal, hogy rátérjünk

a lényegre?– Ez nem hókuszpókusz. Szerintem igenis fontos, hogy ötévesen

63

elveszítette az anyját, mert kihat a múltbéli és a mostaniviselkedésére, az érzelmeire és a problémamegoldó képességére. –Ez is benne volt a könyvben, és történetesen a saját példámbóltudtam, hogy igaz.

– Hacsak nem veszítette el az anyját ötéves korában, akkorszerintem nem tud semmit. Ez nem olyasmi, amit egy könyvből meglehet tanulni. Pazarul vagyok, lépjünk tovább.

– Megtörtént.– Micsoda?– Négyévesen elveszítettem a mamámat.Meglepetten nézett rám.– Annyira sajnálom…– Semmi baj.– És ez mennyiben befolyásolja a döntéseit? – kérdezte óvatosan.– Nem én vagyok, aki meg akarja ölni magát a 35. születésnapján,

úgyhogy szerintem lépjünk tovább. – Vissza akartam kanyarodni oda,amiről ő beszélt, de meglepett arckifejezéséből láttam, hogybosszúsabban szóltam rá, mint terveztem. Összeszedtem magam. –Elnézést. Csak azt akartam mondani, hogy ha nem hajlandó beszélni,mégis mit vár tőlem? Maga szerint hogyan segíthetnék?

Előrehajolt, lehalkította a hangját, és mutatóujjával az asztaltbökdöste, hogy így adjon nyomatékot a szavainak.

– Én nem szándékoztam megünnepelni a 35. születésnapomat, devalamilyen okból a család ezt fontosnak találta – és család alatt nemLavinia nővéremet értem, aki legfeljebb a skype-on jöhetne el, hanem akarja, hogy rákattintsák a karperecet. A céges családragondolok. A buli a dublini városházán lesz, nagy durranás, ésbármennyire nem szeretnék ott lenni, muszáj, mert az igazgatótanácsezt a napot választotta a bejelentésre, hogy átveszem a céget, amígmég apám életben van és az áldását tudja adni erre. Ez lesz tizenkétnap múlva. Miután apám annyira beteg, egy múlt heti megbeszélésenszóba került, hogy előrehoznák a fogadást. Mondtam nekik, hogy ne

64

fáradjanak. Először is, nem akarom az állást. Még nem tudom, hogyanintézem el, de aznap este valaki mást fognak bejelenteni újvezérigazgatóként. S ha már ott kell parádéznom, azt akarom, hogyMaria mellettem legyen és fogja a kezem, ahogy illik. – Elcsuklott ahangja, és beletelt egy pillanatba, amíg összeszedte magát. –Végiggondoltam a dolgot, és most már értem. Megváltoztam. Nemvoltam ott, amikor kellett volna, Maria Seanhoz fordult, Sean pedigkihasználta a lehetőséget. Voltam vele Benidormban, miutánvégeztünk a gimiben, és tizenhárom éves korunk óta minden hétvégénegyütt buliztunk – higgye el, tudom, mennyire ért a nők nyelvén. NemMaria hibája.

Tiltakozásra nyitottam a szám, de Adam figyelmeztetéskéntfelemelte a mutatóujját, mielőtt folytatta:

– Vissza akarom kapni a munkámat a parti őrségnél. Le akarokvakarni a hátamról mindenkit, aki az elmúlt száz évben a cégnéldolgozott és most neheztel, amiért helyette én veszem át apámposztját. Ha rajtam múlik, bármelyikük megkaphatja. Ez egyelőrenem tűnik valószínűnek, de maga majd ebben is segít.Érvénytelenítenünk kell nagyapám végakaratát. Laviniával nemvehetjük át a céget, de az unokatestvéremé, Nigelé sem lehet. Azegyet jelentene a cég halálával. Ki kell találnunk valamit. Ha semmisem jön össze és ha nem akad jobb, egy csermelybe is belefojtommagam, de akkor sem élek tovább ezzel. – A vajazókéssel megbökteaz asztalt, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Tágra nyílt szemmel,fenyegetően és kihívóan nézett rám, hogy csak menjek és mondjak leróla.

Nagy kísértést éreztem, és ezzel még nem mondtam semmit.Felálltam.

Kaján elégedettséget láttam az arcán. Végre sikerült ellökniemagától az utolsó embert is, most már szabadon végrehajthattaönpusztító tervét.

– Oké! – csaptam össze a tenyerem, mint egy tavaszi nagytakarításelőtt. – Sok a tennivalónk, ha ezt mind rendbe akarjuk hozni. A lakásanincs elérhető közelségben, ezért javaslom, hogy addig lakjon nálam.

65

Haza kell mennem átöltözni, azután bemegyek az irodába,összeszedni néhány dolgot, utána pedig vásárolgatunk egy kicsit –majd elmondom, mit. De legelőször is, összeszedem a kocsimat.Szóval, velem tart?

Meglepetten nézett fel rám, amiért nem hagytam faképnél, mintvárta. Végül felkapta a kabátját és követett.

Amint beültünk a taxiba, életre kelt a telefonom.– Ez már sorban a harmadik, de sosem nézi meg az üzeneteit. Nem

túl megnyugtató, ha majd megint ott állok egy híd szélén és beszélniakarok valakivel.

– Ezek nem üzenetek, csak a hangposta.– Honnan tudja?Tudtam, mert akkor múlt el reggel nyolc. S csak egyetlen dolog

történhet, miután az óra nyolcat üt.– Egyszerűen csak tudom.Az arcomat fürkészte.– Azt mondta, nem lehetnek titkaink, emlékszik?Végiggondoltam, majd merő bűntudatból, amiért elolvastam a

lánykérését, ami akkor is ott lapult a zsebemben, átadtam neki atelefonom.

Lehallgatta az üzeneteimet. Tíz perccel később visszaadta atelefont.

– A férje volt az, de szerintem nélkülem is tudja. Azt mondta,megtartja az aranyhalat, és elintézi az ügyvédeivel, hogy törvényesensoha többé ne tarthasson háziállatot. Szerinte azt is el tudja intézni,hogy a lábát se tehesse be egy kisállat-kereskedésbe. Az alkalmivásárokba nem biztos, de azokon személyesen lesz ott, ésgondoskodik róla, hogy ne játszhassa ki.

– Ez minden?– A második üzenetben huszonötször ribancozta le. Nem

számoltam, ő maga mondta. Közölte, hogy huszonötszörös ribanc.

66

Azután huszonötször el is ismételte.Elvettem a telefont és felsóhajtottam. Úgy tűnt, Barry egyáltalán

nem hajlandó lehiggadni. Ami azt illeti, egyre rosszabb lett, igazimániákus. Most meg az aranyhal? Ki nem állhatta az aranyhalat. Azunokahúga vette neki a születésnapjára, ő is csak azért, mert Barrytestvére utálta a halakat, ezért gyakorlatilag önmagát lepte meg vele,csak nálunk tárolta, hogy néhanapján ránézhessen és megetesse.Felőlem megtarthatja azt a dögöt.

– Várjunk csak – vette vissza a telefont, a szemében pajkoscsillogással. – Meg akarom számolni. Nem lenne mókás, haelszámolta volna magát?

Kihangosítva visszahallgatta az üzenetet, s valahányszor Barry akagylóba köpte a szót, beleadva sebzett önérzetének minden mérgét,keserűségét és bánatát, Adam széles mosollyal az arcán továbbszámolt. Végül csalódott arccal nyomta ki a telefont.

– Nem. Ez pont huszonöt ribanc. – Visszaadta, azután kibámult azablakon.

Néhány percig csendben autóztunk, mielőtt újra jelzett a telefonom.– És még azt hittem, nekem vannak gondjaim… – sóhajtott fel.

67

8. Hogyan kérjünk őszintén bocsánatot, miután

felismerjük, hogy fájdalmat okoztunk

– Szóval ez ő?– Igen – suttogtam, ahogy leültem Simon Conway ágya mellé.– Úgyse hallja magát – emelte fel a hangját még jobban Adam. –

Nem kell suttognia.– Sss. – Bosszantott tiszteletlensége és nyilvánvaló vágya, hogy

bebizonyítsa, mennyire nem indítják meg a látottak. Nos, engemmegindítottak, s ezt nem is féltem bevallani; teljes szívembőlátéreztem a veszteséget. Minden alkalommal, ha csak Simonranéztem, újra átéltem a pillanatot, amikor főbe lőtte magát. Hallottama dörejt, amitől még a fülem is csengett. Végigfutottam a szavakon,amelyek elvezettek odáig, hogy letette a pisztolyt a konyhapultra.Olyan jól alakult mindent: megingott az eltökéltsége, tökéletesen szótértettünk. Azután az eufória eszemet vette, és nem figyeltem oda, mitmondok – ha mondtam egyáltalán valamit. Összeszorított foggalpróbáltam visszaemlékezni.

– Szóval, mit kellene most éreznem? – szakította félbe Adam agondolatmenetet. – Ez valami fifikás üzenet, hogy tudassa velem,milyen szerencsés vagyok, amiért ő fekszik itt, és nem én?

Felé villant a tekintetem.– Maguk meg kicsodák?Az asszony olyan váratlanul toppant a szobába, hogy ijedten

pattantam fel a székről. A harmincas évei közepén járt, és két szőkekislány kezét szorongatta, akik nagy kíváncsi, kék szemekkelmeredtek ránk. Jessica és Kate. Emlékeztem rá, hogy Simon beszéltróluk. Jessica szomorú volt, mert meghalt a nyuszija, Kate pedig úgytett, mintha látná, amikor Jessica nem néz oda, csak hogy jobb kedvrederítse. Simon azon tűnődött, vajon akkor is így tesz-e majd, ha ő márnem lesz, mire azt feleltem, hogy nem kell ilyeneken töprengenie, nem

68

kell kitennie őket ennek, ha életben marad. Az asszony romokbanhevert. Simon felesége, Susan. A szívem kalapálni kezdett,bűntudatom görcsbe rántotta egész testemet. Próbáltam emlékezni, mitmondott Angela, mit mondott mindenki: ez nem az én hibám, én csakpróbáltam segíteni. Nem tehetek róla.

– Helló! – Nem tudtam, hogyan mutatkozzam be. Csak néhánypillanatra lett csend, mégis úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságighúzódna. Susan arca nem volt túl biztató, se szívélyes vagymegbocsátó; a legkevésbé sem oldotta szorongásomat, sőt mégrosszabbá tette az engem gyötrő bűntudatot. Éreztem magamon Adamtekintetét, amint hitről és lelkierőről papoló megmentője nem találja aszavakat.

Előreléptem és az asszony felé nyújtottam a kezem, hogy miutánnyeltem egyet, meghalljam reszkető hangomat.

– Christine Rose vagyok. Én voltam a férjével akkor éjjel,amikor… – Gyors pillantást vetettem a két lányra, akik elkerekedettszemmel néztek fel rám. – Amikor történt. Csak azt szeretnémmondani…

– Kifelé – szólalt meg Susan csendesen.– Hogyan? – Hirtelen az egész torkom kiszáradt. A legrosszabb

rémálmom vált valóra. A késő éjjeli és hajnali virrasztások során alegkülönbözőbb formákban, a legkülönfélébb emberek szemszögébőlpergettem le magam előtt ezt a jelenetet, de sosem gondoltam, hogyegyszer tényleg megtörténik. Irracionálisnak hittem félelmeimet,amelyeket egyedül az a tudat tett elviselhetővé, hogy nemvalóságosak.

– Hallotta. – Közelebb vonta magához két lányát, hogyakadálytalanul távozhassak.

A földbe gyökerezett a lábam. Ez nem történhet meg. Végül aztérített magamhoz, hogy Adam a vállamra tette a kezét és gyengédenterelgetni kezdett. Egyikünk sem szólt, csak mikor már az autóbanültünk és elindultunk. Adam szóra nyitotta a száját, de én megelőztem.

– Nem akarok beszélni róla. – Küszködtem, hogy sírva ne

69

fakadjak.– Oké. – Úgy tűnt, szeretne mondani még valamit, de végül csak

némán meredt ki az ablakon.Bár tudtam volna, mit akart mondani!Clontarfban, Észak-Dublin part menti elővárosában nőttem fel, de

amikor találkoztam Barryvel, engedelmesen átköltöztem veleSandymountba, a város felé eső részére. Az ő legénylakásábanéltünk, csak mert közel akart lenni az anyjához, aki ki nem állt, amiértaz ír egyházhoz tartoztam, pedig soha nem gyakoroltam a hitemet –nem tudom, melyik miatt utált jobban. Hat hónap randizgatás utánBarry megkérte a kezem, alighanem azért, mert ekkoriban mindenismerősünk ezt csinálta, én meg igent mondtam, mert mindenismerősünk ezt csinálta – s mert a mi korunkban ez olyan érett ésfelnőttes dolognak tűnt. Hat hónappal később összeházasodtunk ésbeköltöztünk egy új sandymounti lakásba, amit együtt vásároltunk;ezzel a bulis évek le is zárultak, hogy feltáruljon előttem a ridegvalóság. Az irodám Clontarfban maradt, vagyis minden reggelingáznom kellett. Barry eladni nem tudta a legénylakását, ezért kiadta;az albérletből fizettük a jelzálogot. Sok jelenkori problémámmegoldódott volna, ha Barry visszaköltözik a legénylakásba, amirőlegyébként ódákat zengett, ezáltal én maradhattam volna közösotthonunkban, de nem, ő jogot formált közös lakásunkra. Jogot formáltaz autónkra is, így jelenleg egy barátnőmét használtam – JulieTorontóba költözött, és még nem sikerült megszabadulnia akocsijától, pedig már egy éve árulta. Cserébe, amiért használhattam,vállaltam az értékesítést: ELADÓ táblát helyeztem a szélvédő és ahátsó ablak mögé a saját telefonszámommal, majd ennekeredményeként fogadtam a hívásokat, válaszoltam a kérdésekre éslehetővé tettem a jármű kipróbálását. Kiderült, hogy az emberek alegkülönfélébb időpontokban képesek telefonálni olyan részletekkelkapcsolatban, amelyek egyébként a hirdetésben is szerepelnek,mintha csak azt várnák, hogy rájuk cáfoljak.

Irodám a Clontarf Roadon működött, annak a háromemeletesépületnek az első szintjén, ahol egykor apám három vénlány nénikéje,

70

Brenda, Adrienne és Christine élt, akik után nővéreimmel a nevünketkaptuk. Az épület jelenleg apám és nővéreim cégének, a Rose ésLányai Ügyvédi Irodának adott otthont, amelynek nevéből jól látszott,apám mekkora feminista. Harminc éve praktizált itt, amióta egyetlenmegmaradt nénikéje úgy döntött, inkább beköltözik a kis alagsorilakásba, semhogy egymaga viselje gondját az egész épületnek. Amintmegszerezték a szakvizsgát, a nővéreim is csatlakoztak hozzá. Előrerettegtem a naptól, amikor majd közölnöm kell, hogy nem akarok acsaládi vállalkozásban dolgozni, pedig apám nem is lehetett volnamegértőbb. Igazság szerint nem is akarta, hogy vele dolgozzak.

„Te gondolkodsz, mi cselekszünk – jelentette ki. – A lányokolyanok, mint én, de te inkább anyádra ütöttél. Te gondolkodó vagy,menj hát, és gondolkodj.”

Brenda vitte az ingatlanjogot, Adrienne a családjogot, apa meg akártérítési ügyeket, mert szerinte abban van a nagy pénz. Ők foglaltákel a teljes felső szintet; az én irodám az elsőn nyílt, egy könyvelőévelegyütt, aki már húsz éve itt dolgozott, és egy üveg vodkát rejtegetett afiókjában, amiről azt hitte, hogy senki sem tudja. A szoba levegője ésa fickó lehelete egyértelművé tette a helyzetet, apámék mégis jórészta takarítónőnkre, Jacintára támaszkodtak, aki megbízhatóan szállítottaa pletykákat az összes bérlőről. Bár sosem foglalták szerződésbe,íratlanul is az a szabály volt érvényben, hogy minél több információtszállít, apám annál többet fizet neki. Gyakran eltűnődtem, rólamvajon miket mesél.

A földszinti üzletek bérlői az elmúlt években olyan gyakranváltogatták egymást, hogy szinte senkit sem ismertem, akivel azelőtérben találkoztam. A recessziónak köszönhetően jöttek-mentek avállalkozások. Az alagsor, amely utolsó éveiben Christine nagynénémmenedékeként szolgált, egy biztosítónak, egy brókercégnek és egydekorstúdiónak is helyet adott, mielőtt én beköltöztem. Miután apámvonakodva beleegyezett, hogy kiadja és bebútorozza nekem,érkezésem napján egyetlen ágyat találtam a hálóban, egyetlen széket akonyhában és egyetlen fotelt a nappaliban. Minden mást úgy kellettelőteremtenem, hogy kifosztottam a nővéreim házát. Brenda mókásnak

71

találta, hogy én öröklöm a fia pókemberes takaróját, azt hitte, ez majdfelvidít, de valójában csak még szomorúbbá tett, ha belegondoltaméletem jelenlegi állásába. Egy takarót még megengedhettemmagamnak, így az első napokban komolyan le akartam cserélni, mígvégül elfeledkeztem az egészről, és eljutottam arra a pontra, amikormár észre sem vettem.

A szomszédban nyílt egy könyvesbolt, a Könyvkuckó, amit UtolsóErődként ismertünk, mert azután is makacsul kitartott, hogy sokmérföldes körzetben minden kis könyvüzlet bezárásra kényszerült.Barátnőm, Amelia gyaníthatóan csak az én könyvrendeléseimbőltartotta fenn magát, mert máskülönben szinte rá se nyitották az ajtót. Aszerény készlet mellett a legtöbb művet rendelni kellett, ami nemigazán vonzotta a nézelődőket. Amelia az üzlet felett lakott azédesanyjával, aki egy súlyos agyvérzés óta állandó gondozásraszorult. Ha a könyvesboltban megszólalt a csengő, az csak nagy ritkánjelezte új vásárló érkezését, sokkal inkább az anyja hívta fel magára afigyelmét. Amelia még gyerekként élte meg anyja agyvérzését, smiután azóta is egymaga gondozta, olyan benyomást tett rám, mint akireményvesztetten vágyik egy kis szünetre. Mint a legtöbbgondviselőre, rá is ráfért volna valaki, aki a változatosság kedvéértaz ő gondját viseli. Még a könyvesbolt is másodlagosnak tűntamellett, amivel Amelia a napjait töltötte – nevezetesen, hogy anyjáraszánta ideje és tudatos gondolatai túlnyomó részét.

– Szia, szívem. – Amelia felpattant. Egy sámlin ült a kihaltüzletben és olvasással ütötte el az időt. A vállam felett nézettAdamre, aki mégiscsak bejött velem; egészen elkerekedett a szeme.

– Azt beszéltük, hogy a kocsiban vár – jegyeztem meg.– Elfelejtette lehúzni nekem az ablakot – hazudta pókerarccal,

mielőtt kíváncsian körülnézett az üzletben.– Amelia, ő itt Adam. Adam, ő itt Amelia. Adam az… ügyfelem.– Ó – hallottam Amelia csalódott sóhaját.Tudtam, mit akarok, ezért egyenest az önsegélyező könyvek felé

vettem az irányt. Adam őgyelegni kezdett a boltban, de csak kábultan

72

és magába zárkózva, mint aki néz, de nem lát.– Gyönyörű – suttogta Amelia.– Ügyfél – suttogtam vissza.– Gyönyörű.Felkacagtam.– Fred nem örülne, ha hallaná.Összevont szemöldökkel tanulmányozta a körmeit.– Arra kért, hogy ebédeljünk együtt a Pearlben.– A Pearlben? Az nagyon puccos hely. – Ez összezavart, miután

nem spontán romantikus alkatnak ismertem meg Fredet. Azutánleesett. – Meg fogja kérni a kezed!

Amelia sem tudta tovább színlelni a közönyt, láthatóan ugyanez járta fejében.

– Tudod, az is lehet, hogy nem… á, biztosan nem… de mi van, hamégis?

Levegő után kaptam.– Ó, édes istenem, annyira örülök! – Izgatottan öleltem magamhoz.– Még nem történt meg – hűtött le Amelia. – És e nélkül is eléggé

fel vagyok spannolva.– Felírnád ezt a többihez?Amelia maga felé fordította az általam választott könyvet.– Végre! Christine, ez nagyszerű. – Láthatóan megkönnyebbült.Összeráncoltam a homlokom.– Nem nekem lesz. Hogy érted?– Ó, sehogy. Sajnálom. Én… nem, semmi. – Kipirult az arca,

ahogyan sietve témát váltott.– Barry hívott az éjjel.– Igen? – A félelem szétáradt a testemben.– Egész későn. Szerintem előtte felhajtott néhány pohárral.

73

Rágni kezdtem a körmöm.Adam csatlakozott hozzánk – mint egy cápa, ha megérzi a vért.

Pontosan tudta, mikor kell a közelben lenni, valahányszor újabbtörténés kezdi ki a magabiztosságomat.

– Biztosan nem igaz, vagy legalábbis remélem, de mégis… akkorsem kellett volna elmondania. Amiről ti ketten egymás közt beszéltek,az csak rátok tartozik, még ha rólam is van szó, úgyhogy egyáltalánnem hibáztatlak azért, amit rólam mondtál. – Sebzettnek tűnt,arckifejezése élesen ellentmondott a szavainak.

– Mit mesélt neked, Amelia?Vett egy nagy levegőt, mielőtt kibökte.– Azt mondta, szerinted született vesztes vagyok, amiért anyámmal

élek, hogy ideje lenne a magam lábára állnom és elköltöznöm. Hogybe kellene őt dugnom egy otthonba és össze kellene költöznömFreddel, különben ne legyek meglepve, ha szépen elhagy.

– Ó, istenem! – Kezembe temettem arcom. – Annyira sajnálom,hogy ezt mondta…

– Semmi baj. Közöltem vele, hogy tudom, mennyire rosszul érzimagát, de akkor is undorító, amit csinál. Remélem, nem baj.

– Nem, tényleg jogod van azt mondani neki, amit akarsz. –Elvörösödtem, ami ékesen árulkodott bűntudatomról. Nemtagadhattam, hogy valóban beszéltünk Barryvel ilyen dolgokról, deakkor is, hogy merészelte elmondani Ameliának? Belegondoltam,hány helyre telefonálhatott még, hány igazságot kotyoghatott kiazoknak, akiket szeretek, csak hogy rajtuk keresztül engem bántson.

Amelia türelmesen várta a cáfolatot.– Nézd, az biztos, hogy nem így mondtam.Sértődöttnek tűnt.– Én csak aggódom, amiért folyton másokkal törődsz, nem saját

magaddal. Olyan jó lenne, ha te és Fred együtt élhetnétek, ha lenneközös életetek.

– Csakhogy ez már tizenkét éves korom óta így van, Christine,

74

ahogy te is pontosan tudod. – Amelia kezdett dühbe gurulni. – Nemfogom bedugni valami otthonba csak azért, hogy élhessem az életem.

– Tudom, tudom, de még a várost se hagytad el soha. Életedbennem mentél el nyaralni. Én csak ennyit mondtam, esküszöm. Aggódommiattad.

– Miattam nem kell aggódnod – húzta fel az orrát. – Frednek jóvagyok így, ahogy vagyok. Ő megért engem.

A csengő túlzottan ismerős hangja szakított félbe. Amelia sietvekimentette magát, hogy ránézzen az anyjára. Ahogy elhagytam aboltot, a táskámba dugtam a könyvet, elrejtettem Adam figyelőtekintete elől, miközben vacakabbul éreztem magam, mint valaha.

– Szóval most már a barátait hívogatja. Okos – jegyezte megAdam. – Ez a nap egyre fényesebben alakul.

Felvetettem az állam.– Igaz, de csak hogy tudja, éppen ez a lényeg, Adam, hogy miként

reagálunk az ilyenekre. Hogy pozitívan állunk mindenhez.Forgatni kezdte a szemét.– Ezzel van egy kis gondom. Például szerintem nem kellene

belelovalnia a barátnőjét ebbe a lánykérésbe.– Maga hallgatózott!– Maga meg sikongatott.– De hát a Pearlbe viszi!– És?– Az emberek ott szokták megkérni egymás kezét.– Meg odajárnak ebédelni is. Nem kellene előre beleélnie magát

olyasmibe, ami talán meg se történik.Felsóhajtottam, ahogy éreztem elpárologni minden erőmet.– Tudja, éppen ezen kell változtatnunk. Maga negatívan áll

mindenhez. Mindig arra gondol, mi rossz sülhet ki ebből, míg végülbe is vonzza a rossz dolgokat. Ugye, hallott már a bevonzástörvényéről? – Eszembe jutott az összetűzésem Simon feleségével,

75

amit addig játszottam le magamban, újra meg újra, amíg végülcsakugyan megtörtént. – Ha szarnak látja az életét, szar is lesz.

– Nem hinném, hogy ez a hivatalos szakmai álláspont.– Ezért is kéne hivatalos szakemberhez fordulnia.– Nem.Beléptünk és felmentünk a lépcsőn az első emeletre.Megálltam az irodám ajtajában és küszködve próbáltam bedugni a

kulcsom. Próbát tettem egy másikkal, majd egy újabbal, azután mégeggyel, a karikámon hordott mind a tíz kulccsal.

– Mi volt előző életében, foglár?Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett és próbát tettem a

következő kulccsal.– A francba. Megint megcsinálták. Jöjjön. – Felcaplattunk a

lépcsőkön.Amikor beléptünk, apám és a nővéreim az irodájuk

tárgyalóasztalánál ültek. Apám tökéletesen festett halszálkásöltönyében és rózsaszín ingében, nyakkendősen-zsebkendősen. Feketecipője fényesen ragyogott, egyetlen hajtincse sem állt félre, gondosanmanikűrözött körmei csak úgy csillogtak. Ezzel együtt köpcös férfivolt, aki inkább emlékeztetett úri szabóra, mint ügyvédre.

– Tudtam, hogy azért csinálta, mert találkozott valakivel –csettintett Brenda, amint meglátta Adamet. – Jesszusom, Barryszívrohamot kap, ha meglátja. A kopasz fejével hogyan isversenyezhetne ezzel? – utalt Adam göndör szőke fürtjeire.

– Helló, család. Ő itt Adam, az ügyfelem. Adam, ő itt Apa, a kétboszorka pedig Brenda és Adrienne.

– Akiket két másik boszorkáról neveztek el, akik valaha itt éltek. –Adrienne felém fordult, mielőtt hozzátette: – A harmadik Christinelenne, tehát te is közénk tartozol, bárhogy is próbálsz menekülni.

– Lila hajuk volt és folyton eregették a füstöt – jegyezte megBrenda, miközben még most is Adamet vizslatta.

76

– Sosem házasodtak meg – szúrta közbe Apa.– Leszbik – bólintott Adrienne.– Ugyan már – vitázott Brenda. – Adrienne igazi kis lotyó volt.

Ötször kérték meg a kezét.– Ugyanaz a fickó? – ráncoltam a homlokom.– Nem, mindig más – felelt Apa. – A harmadikat mintha

gyilkosságért körözték volna, de lehet – vonta össze a szemöldökét –,hogy összekeverem valakivel.

– Lotyó – bizonygatta Brenda.– Nem feküdt le velük – tiltakozott Apa. – Akkoriban a lánykérés

egészen mást jelentett.– Mondom, hogy leszbik – erősködött Adrienne.Vártam, mikor fejezik be. Folyton „leszbit és lotyót” játszottak,

csak mindig más emberekkel.– Mindenkit leszbikusnak látsz, csak mert te az vagy – fordult Apa

Adrienne-hez.– Én biszexuális vagyok, Apa.– Eddig volt két barátnőd és egy fiúd, utóbbi csak kísérletképpen.

Leszbikus vagy. Minél hamarabb fogadod ezt el, annál hamarabbállapodsz meg és kezdesz normális életet.

– Szóval, honnan ismeri Christine-t? – tudakolta Brenda Adamtől.– Foglaljon helyet – húzott ki neki egy széket.

Adam rám nézett. Elcsigázottan vállat vontam, mire leült.Miután egy gyors pillantással végigmérte a családomat, így felelt:– Meggátolt abban, hogy leugorjak a Ha’penny Bridge-ről.– Mindig is partigyilkos volt – vádaskodott Adrienne.– Nem jókedvében akart leugrani – vetettem közbe.Mindnyájan felé fordultak.Babrálni kezdett, nem igazán tudott mit kezdeni a kíváncsi

tekintetükkel. Nyilván úgy érezte, hogy rossz az időzítés, vagy talán

77

meg sem kellett volna említenie az egészet. Ehhez igazán értett acsaládom: kiszedni az emberből valamit, majd éreztetni, hogyigazából nem is olyan fontos. Majd ők eldöntik, mi az.

Adrienne elfintorodott.– De hát a Ha’pennyről? Az nem is olyan magas…– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Brenda.– Az nem magasság. Mennyire lehet a víztől, két és fél méter?– Nem a zuhanás ölte volna meg, Adrienne – magyarázta Brenda. –

Felteszem, vízbe akart fulladni, nem igaz?Mindnyájan újra felé fordultak.Azt se tudta, mit válaszoljon, annyira ledöbbent. Megszoktam már,

hogy mindenki, akit csak hazahozok, másként reagál rájuk. Barátaimegy része nem találta velük a hangot; mások annál inkább, sőt,csatlakoztak is hozzájuk; megint mások, mint Adam, beérték azzal, hamegfigyelték társalgásuk szokatlan fordulatait és nem sértődtek meg ahumorosnak szánt beszólásokon, hiszen nyilvánvalóan nem issértésnek szánták őket.

– Mondom, felteszem, vízbe akart fulladni – ismételte Brendakicsit hangosabban.

– Nem ment víz a fülébe, Brenda – csitítgatta Adrienne. –Christine megmentette, emlékszel?

Ezen kuncogtak egy sort. Adam meglepetten fordult felém.Némán elrebegtem, mennyire sajnálom, de ő csak zavart

arckifejezéssel csóválta a fejét, mintha nem lenne miértszabadkoznom.

– És milyen jól tetted, Christine! – emelte fel apám a hüvelykujját.– Nagyon jól.

– Kösz.– Ettől egy kicsit jobban érzed magad, mármint a múltkori után,

igaz?Adam oltalmazó és aggódó pillantást vetett rám.

78

– De hát a Liffey nem is olyan mély – rugózott a kérdésenAdrienne.

– Egy pocsolyában is meg lehet fulladni, Adrienne, ha nem tudszfelkelni, mert eltört a gerinced, vagy ilyesmi – magyarázta Brenda.

Adrienne Adamhez fordult.– Eltört a gerince?– Nem.Résnyire szűkültek a szemei.– Tud úszni?– Igen.– Akkor nem értem. Mintha Brenda egész nap jégkrémet falna,

hogy lefogyjon. – Brendához fordult, mint akinek csak most jut eszébevalami. – Ami azt illeti, éppen ezt csinálja!

– Szeretné látni a reklámomat, Andrew? – kérdezte Apa.– A neve Adam, és nem, nem szeretné – feleltem helyette.– Szerintem ő is tud beszélni – fordult felé Apa.– Persze, ja, miért is ne?Apa felállt az asztaltól és bement az irodájába.– Személyi sérüléses ügyekkel foglalkozik – világosítottam fel

Adamet. – Több pénzt kaszál rajtuk, mint a két érintett együtt.– És mindet pedikűrre költi – bólintott Brenda.– Meg prosztata-masszázsra – tette hozzá Adrienne, mire

mindketten elnevették magukat.– Hallom ám, de csak egyszer csináltam – tért vissza Apa, a

kezében egy videokazettával.– Még Indiában történt, a legnagyobb hőségben, és egyszeriben új

színben láttam a világot – mesélte higgadtan. Mindnyájanösszerezzentünk, ahogy elképzeltük. – Megsérült azon a hídon,Andrew?

– Adam vagyok, és nem sérültem meg – felelt udvariasan.

79

– Rozsdás szögek, nyakfájás, semmi ilyesmi?– Semmi.Apa csalódottnak tűnt.– Nem baj. Most akkor megnézhetjük ezt a filmet?– A tévénk nem játszik le kazettákat. Ez még a történelem előtti

időkből való.Még csalódottabbnak tűnt.– Tudja, ez a reklám megelőzte a korát. Húsz éve vettük fel,

amikor Írország még nem állt készen rá, most meg folyton ilyeneketlátni a tévében, különösen Amerikában. Ott ha az ember körömvágásközben megsérti a nagylábujját, abból is lehet pénzt csinálni. –Elismerően csóválta a fejét. – Van videomagnója? Otthon megnézheti,azután majd visszahozza.

– Tipperaryben lakik – feleltem helyette.– Akkor mit keres itt?– Figyelsz te egyáltalán, Apa?– Le akart ugrani a Ha’penny Bridge-ről – tisztázta Adrienne.– De hát nagyszerű hidak vannak Tipperaryben is. Ott a régi híd

Carrick-on-Suirben, a Madam’s Bridge Fethardban, az különösenszép, meg az a háromlyukú vasúti viadukt a Suir felett…

– Oké, ennyi elég lesz – állítottam le.– Szóval, Adam… – Brenda a kezével alátámasztotta az állát és

meredten nézte, mindig készen egy kis pletykálkodásra. – ElmesélteChristine, hogy nemrég elhagyta a férjét?

– Igen.– És mit gondol erről?– Szerintem szívtelen húzás volt. Nem úgy tűnik, mintha a fickó

bármi rosszat tett volna – felelte, mintha ott se lennék.– Nem is tett. Egyetértünk – bólintott Brenda.– Viszont nem túl érdekes ember – jegyezte meg Apa.

80

– Az még nem válóok, ha unalmas valaki – vélte Adrienne. – Ha azlenne, Brenda egy percet se élt volna Bryannel.

– Igaz – értett egyet Brenda.– Bryan nem unalmas – vette védelmébe Apa a vejét. – Csak

motiválatlan. Lusta. Azért ez különbség.– Igaz – bólintott Brenda.– Mennünk kell – jelentettem ki. – Nem akarom tudni, ki cserélte le

a régi záramat, csak kérek egy kulcsot az újhoz.Brenda és Adrienne Apa felé fordult, aki elnevette magát.– Sajnálom, nem tehetek róla. Mindig ilyen rosszul fogadja, pedig

vicces. Hozom a kulcsot. – Felállt és kezében a kazettával visszamentaz irodájába.

– Ebből arra következtetek, hogy Gemma nem kereste a kulcsot. –Reggelenként általában Peter, Paul és előttem érkezett. Nem álltam rákészen, hogy nélküle nézzek szembe az újabb nappal, főként a múltheti káosz után.

– Hallottuk, hogyan küldted el. Csak úgy a lábára dobtad a Hogyanrúgjunk ki valakit. Nem volt valami szép, Christine.

Adam látható rosszallással fordult felém.– Baleset történt. Nektek is mesélte?– Pénteken feljött, munkát keresett.– Mondd, hogy nem adtatok neki…– Pedig még előfordulhat.– Nem lehet, ő az enyém.– Kirúgja, de azt sem akarja, hogy másnak dolgozzon. Tipikus

basáskodó főnök. Most már biztosan felveszem. – Adrienne ajkánszórakozott kis mosoly játszott.

Imádtak engem húzni. Mindnyájan annyira egyformák. A humorukis, egyedi és csak rájuk jellemző. Értettem, de valahogy sosemszórakoztatott – ami az ő szempontjukból persze csak még mókásabbátett mindent, és adta alájuk a lovat. Mintha titkos kis klubba

81

tömörültek volna, azután mindent megtettek, hogy ezt a legkevésbé setartsák titokban, hátha engem is üdvözölhetnek a soraikban. Ez nemfordulhatott elő, ahhoz túlságosan különböztem tőlük. A „feketebáránnyal” még nem mondtam semmit – ők egy egészen másállatfajhoz tartoztak.

– Gemma eltúlozza az egészet, én csak gondolkodtam azelbocsátásán. Lehet, hogy meg kell húznom a nadrágszíjat. Túl sokbakerül a lakás. – Vetettem egy haragos pillantást Apára, aki előttemlóbálta a kulcsot, amíg ki nem kaptam a kezéből.

– Soha nem bírtam a potyalesőket. Neked is ki kell venned arészed a költségekből.

– Olyasmi is létezik, hogy segítő kéz. – Kezdtem kijönni abéketűrésből.

– Akkor miért nem mész vissza a férjedhez? – kérdezte. –Rosszabb dolgok is léteznek, mint egy unalmas házasság. Nézd csakmeg Brendát. Azokkal a kölykökkel dagasztógépet lehetnereklámozni.

– Maradj itt – ajánlotta fel Brenda. – Mindig elkél a vérfrissítés.– Nem akarok.– Miért nem?– Az idegeimre mentek. Bryan meg… tudod, mindig legyeskedik.Adrienne és Apa nevetni kezdett. Adam is jókedvűnek tűnt, még ha

nem is ismerte Bryant.– Igaz, tényleg legyeskedik – kuncogott Adrienne. – Eddig fel se

tűnt.– Mindig ilyen… – Apa áthajolt Adrienne válla felett és

mindenféle arcokat vágott, amin mindketten nevettek. Adam is velüktartott.

– Igaz – értett egyet ezzel is Brenda.– Én csak azt mondom, hogy a háziúr igazán lehetne egy kicsit

nagyvonalúbb – zártam le a témát.

82

– Fizetnem kell a jelzálogot. – Apa felhagyott az utánzással ésvisszaült a helyére.

– Ez az épület százszor ki lett már fizetve, előttem meg évekigsenki nem lakott az alagsorban. Nyirkos minden, a vécé nem öblítrendesen, és nincs rendes bútorzat sem, úgyhogy nem miattam kellelküldened a pénzes bérlőket.

– Már megbocsáss, de bebútoroztam neked.– Az még nem bebútorozás, ha teszel egy kiskanalat a fiókba –

éleztem ki a kérdést.– Egy koldus ne válogasson.– Nem koldus vagyok. Hanem a lányod.– Az sem választás kérdése.– Ennek semmi értelme, Apa.Sokatmondó pillantással jelezte, hogy igenis van értelme, csak

gondolkodjak el rajta.– Na, és mi lesz ezután? – fordult Brenda újra Adamhez. –

Christine keres magának egy új munkát, aztán elküldi isten hírével?Adam láthatóan remekül szórakozott, még az a huncut csillogás is

visszatért a szemébe.– A harmincötödik születésnapom előtt meg fog győzni arról, hogy

van értelme az életemnek.Mindnyájan elhallgattak. Nem kellett rákérdezniük, mi történik, ha

valamiért mégsem tudom beváltani az ígéretem. Az eddigiekből islevették.

– Mikor lesz az? – kért pontosítást Adrienne.– Két hét múlva – feleltem.– Tizenkét nap múlva – igazított ki Adam.– Lesz szülinapi buli is? – tudakolta Brenda.– Igen. – Adamet meglepte a hirtelen irányváltás.– Jöhetünk? – kérdezett rá Adrienne.

83

– Vihetnétek olyan tortát, ami csak tortának tűnik, de igazából sajt– szúrta közbe Apa.

– Olyan nagy körsajt, ami rétegekből áll. Az nagyon rafinált.– Neked mániád a sajttorta, apa.– Szerintem nagyon rafinált.– Szomorúnak tűnik – nézte el Brenda Adamet.– Mert szomorú is – bólintott Adrienne.– Nem tudom, hogy Christine-e a megfelelő személy magának –

csóválta a fejét Brenda. –A JJ munkaközvetítő is jó hely.– Vagy ismerek egy remek pszichiátert – ajánlkozott Adrienne. –

Amit Christine-ről nem lehet elmondani – tette hozzá a nyomatékkedvéért.

– Ha arra gondolsz, akihez te jársz, én nem ajánlanám – hűtötte leApa.

– Várjunk csak, ti megkérdőjelezitek a képességeimet? –kérdeztem. – A munkaközvetítés nem csak arról szól, hogy találunkvalakinek egy munkát. Én segítek az embereknek. Kitalálom, hovávágynak, és elrepítem őket oda. – Próbáltam anélkül eladni magamAdamnek, hogy ránéztem volna.

– Mint egy taxisofőr – bólintott Brenda.– Nem… annál sokkal több. – Próbáltam nem kimutatni a

keserűségemet, mert tudtam, hogy csak vérszemet kapnának.– Senki sem kérdőjelezi meg a képességeidet – nyugtatott meg

Brenda.– Csak azért mondja, mert te is szomorú vagy – tisztázta Adrienne.– Nos, akkor talán majd boldoggá teszik egymást – állt fel Apa. –

Az ülést berekesztem, mindenki vissza dolgozni. Sok szerencsét,Martin, és nézze csak meg azokat a sajttortákat. Nagyon rafináltak. –Megvillantotta Adam felé gyöngyfehér fogsorát, azzal visszavonult azirodájába. Meghallottuk a rendőrségi rádió sercegését.

84

– Ez eddig a legjobb, akit idehoztál – dicsért Brenda halkan,miután Adam már elhagyta az irodát és hitetlenkedve ingatta a fejét,mint aki még most sem érti, min ment keresztül.

– Vasárnap éjjel meg akarta ölni magát, Brenda – sziszegtem.– Akkor is. Benne legalább van annyi élet, hogy megölje magát.

Barrynek még a legjobb napokon is alig van pulzusa.Követtem Adamet a lépcsőházba.– Ja, mellesleg – kiáltott utánam Brenda –, Barry a múlt éjjel

felhívott, és mondta, hogy A ZUHANY ALATT SZOKTÁL PISILNI!Adammel megdermedtünk a legfelső lépcsőfokon. Lassan felém

fordult. Lehunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt. Aztánelmasíroztam mellette a lépcsőn.

– Erről sem akarok beszélni – közöltem érthetően.Hallottam, ahogyan halkan nevetgél. Azon az édes kis hangon, amit

oly keveset hallottam.Amikor beléptem az irodába, megtaláltam az asztalomon Gemma

üzenetét. Levette a polcról az egyik könyvemet: Hogyan kérjünkőszintén bocsánatot, miután rájövünk, hogy megbántottunk valakit.Ezt úgy vettem, hogy Gemma olvasnivalót ajánl nekem, nem pedig ígypróbál bocsánatot kérni.

Ahogy telt a délelőtt, egyre csak jöttek a telefonok, SMS-ek ésüzenetek azoktól a barátoktól és ismerősöktől, akik előző estebeszéltek Barryvel. Rájöttem, hogy talán tényleg nem ártanaelolvasnom azt a könyvet. Nagyon úgy tűnt, hogy tartozom néhánybocsánatkéréssel.

85

9. Hogyan élvezzük az életet – 30 egyszerű lépés

Annak érdekében, hogy leülhessek Adammel, először le kellettmondanom az elkövetkező két hét összes találkozóját. Miután Gemmanem segített a szervezésben, a munkámat és az időpontjaimat lekellett osztanom két kollégámnak, Peternek és Paulnak, akik Gemmadicstelen távozása óta szóba sem álltak velem. Leültem Gemmaíróasztalához és nekiláttam. Oscart tartott a legtovább lemondanom –őt éppen akkor hívtam, amikor már a harmadik megállót is elhagyta,mielőtt leszállt. Át kellett beszélnem vele az egészet – hogyan szálltfel, ült le és alkalmazta a bevált légzéstechnikát –, majd egész mesétkellett körítenem a távozásomhoz és megadnom a mobilszámomvészhelyzet esetére, annyira megrémítette a tudat, hogy azelkövetkezendő két hétben nem leszek a helyemen. Igaz, mirevégeztem, egy olyan embernek mondhattam búcsút, aki háromleküzdött buszmegálló után készen állt meghódítani az egész világot.Már csak haza kellett sétálnia, miközben nyilván minden másodiklépés után szökkent egyet. Amint letettem, Adam kikiáltott nekem azirodából.

– Negyvenkét tipp, hogyan gondolkodjunk pozitívan, amikorminden rosszul sül el… – Egy újabb könyv a gyűjteményemből. –Harmincöt tipp, hogyan gondolkodjunk pozitívan… – Megvetőenfelhorkant. – Ezek a számok tényleg kiakasztanak. Miért éppennegyven kettő és nem negyven? Miért nem kerekítenek a legközelebbitízes számra?

Továbbindult a polcom mentén.– Öt módszer a szerelmünk kimutatására, Öt módszer az erőnk

megőrzésére. Tíz módszer az erőnk megőrzésére. – Felnevetett. –Oké, azt hiszem, már értem. Növekvő számsorrendbe rendezi őket,igaz? Azt mondja magának, „ma ahhoz van kedvem, hogy a hosszabbutat válasszam az erőm megőrzésére” vagy „ma elég fáradt vagyok,úgyhogy próbálom minél gyorsabban megőrizni az egészségemet”?

86

Nyilván mindenki az öt módszert választja az ereje megőrzéséhez,hiszen miért akarna tíz lépést, amikor öttel is elérheti a célt? Magaszerint annak, aki az öt lépést írta, több vagy kevesebb ereje van,mint a tíz lépésesnek? Hiába van több módszere, mégis rövidebbkönyvet írt, mert az kevésbé kimerítő. Össze kellene ereszteni őket, stalán a nyertes írhatna egy könyvet arról, Hogyan adjunk tanácsokatarra, hogyan írjunk Hogyan-stílusú könyveket? Hat módszer,tizenkét módszer, harminckilenc módszer, hatvanhat módszer – ésigen, megvan a győztes! – Feltartott egy könyvet a levegőbe. –Hatvanhat módszer anyagi problémák megoldására. Hatvanhat? Éncsak egyet ismerek: melózz – veszekedett a könyvvel, mielőtt továbbnézelődött.

– Nem mindenki dolgozhat…– Persze. A stressz az új hátfájás.– Maga se dolgozik. Kíváncsi is lennék, mit hisznek, hol van.Elengedte a kérdést a füle mellett.– Ez olyan, mint a vény nélkül kapható gyógyszerek? Azt mondja,

„kéne hat módszer a fogyásra” vagy „ezen a héten inkább beveszekhuszonegyet”. Ezen a héten jólesne Kilenc módszer a lépcsőkleküzdésére.

– Nincs is ilyen.– De lehetne. Megírhatná. Szívesen olvasnék kilenc módszert arra,

hogyan kell felmenni a lépcsőkön. A legnyilvánvalóbb persze sosemaz, amire az ember először gondolna.

Természetesen szívesen írtam volna egy könyvet – amit persze nemkívántam megosztani vele, ha már ilyen lesújtó véleménnyel volt azönsegélyezésről –, sőt, úgy éreztem, mintha egyre közelebb kerülnékehhez. Épp a múlt héten gondoltam rá, hogy kicsomagolom a Hogyanírjunk sikerkönyvet címűt az egyik dobozból, amiben az életemetraktároztam. Barry nem támogatta túlságosan ezt az álmomat – nemmintha ennek gátolnia kellett volna, ha tényleg valóra akarom váltani.Készséggel elismerem, a múltban ürügyként használtamtámogatásának hiányát, csak mert féltem belevágni, de azóta

87

megváltoztak a dolgok és megfogadtam magamban, hogy teszek egykísérletet.

Számtalan téma kavargott a fejemben, és egyelőre a Hogyantaláljuk meg álmaink ál ását munkacímnél maradtam. Eddig a tématizenhárom variánsával találkoztam, négyet közülük el is olvastam, demég mindig úgy éreztem, lenne mit mondani erről. Az általammegismert könyvek mind a gyors meggazdagodás receptjét kínálták,miközben én úgy gondoltam, a személyes boldogság elérése lenne afő cél. Brenda úgy vélte, a személyes boldogság nem kelendő, csakha valahogy beleszövöm az irodai szexet, esetleg szentelek neki egyegész fejezetet. Egy újabb példa arra, miért érzem mindig, hogy acsaládtól hiába várnék értékelhető támogatást.

Adam eközben még mindig önsegélyező gyűjteményem darabjaitszapulta.

– Van valahol egy széf a nekem való könyvekkel? Száz módszerarra, hogyan ne öld meg magad?

Miután jót nevetett a saját megjegyzésén, önelégülten huppant leegy székre, történetesen az enyémre. Látván, milyen soká tartott neki,hogy idáig jusson, nem tiltakoztam, csak leültem az ügyfeleimnekfenntartott helyre. Nem szoktam ebből a szögből szemlélni ahelyiséget, azonnal össze is zavarodtam.

– Csak hogy tudja, nem jár messze az igazságtól – nyitottam meg azülést. – Nem fogok száz tippet adni, hogyan ne ölje meg magát, deössze fogunk állítani egy válságtervet.

– Egy mit?Kihúztam egy könyvet magam mögül a polcról: Hogyan győzzük le

az önpusztítási hajlamot. Felütöttem a megfelelő résznél. Még aSimon Conway-incidens utáni álmatlan éjszakákon olvastam.

– A válságterv alapjában véve egyszerű utasítások sorozata,amelyeket követnie kell, ha öngyilkos gondolatai támadnak, márpedigez saját bevallása szerint gyakran előfordul. S miután egyszer mármegpróbálta eldobni az életét, előfordulhat, hogy újra meg akarjamajd próbálni.

88

– Megmondtam, ha semmi nem változik, újra meg fogom próbálni.– A születésnapjáig viszont azt teszi, amit mondok – bólintottam

szigorúan. – Alkut kötöttünk. Az elkövetkező tizenkét napban mindentel fogok követni azért, hogy betartsam az alku rám eső részét, demagának is be kell tartania a sajátját. Maradjon életben, most csak eza dolga. Kövesse a lépéseimet és életben fog maradni, sőt talán ahhozis közelebb kerül, hogy újra rátaláljon önmagára. Ezzel Mariát isvisszaszerezheti.

– Remek.– Oké. Egy perc, és rátérünk a tervre, de azért annyira nem megy

egyszerűen. Először is, beszélnünk kell. Meg kell értenem, hol tart azéletben, hogyan érez…

Hagytam kicsengeni a mondatot. Elnézett jobbra, majd balra,kereste a kandi kamerát.

– Úgy érzem… menten öngyilkos leszek.Tudtam, hogy szarkasztikus próbál lenni, mégsem nevettem.– Csak hogy tudja, ez nem érzés, hanem létállapot. A szomorúság

érzés, a magányosság érzés, a harag érzés. A csalódottság érzés. Aféltékenység érzés. Az öngyilkosság nem az. Lehetnek öngyilkosgondolatai, de ezek csupán azok, amit a nevük is sugall: gondolatok.A gondolataink pedig folyton változnak, mert mi hívjuk őket életre.Miután látni fogja a különbséget az öngyilkos gondolatok és azérzései között, elkezdi jobban megérteni őket. Külön tudja majdválasztani az öngyilkos gondolatokat az érzésektől. Nem azt fogjagondolni, megölöm magam, hanem hogy haragszom a nővéremre,amiért lelépett és rám hagyta a családi üzletet. Akkor majd tudjakezelni az indulatát. Ha azt érzi, túl sok felelősség hárul magára acégben, akkor majd tudja kezelni az alkalmatlanságot is. Énsegíthetek megtanulni, hogyan ásson az öngyilkos gondolatokmélyére, hogyan kezelje ezeket a gondolatokat és nyerje vissza azirányítást. Szóval, Adam: hogy érzi magát?

Kényelmetlenül érezte magát. Fészkelődött a székemben éskörbetekingetett az irodában. A tekintete végül valahol az ablakon túl

89

állapodott meg, azután kicsit ellazult, hogy néhány percnyigondolkodás után kijelentse:

– Úgy érzem… rohadtul ki vagyok bukva.– Helyes. Miért?– Mert a barátnőm a legjobb barátommal kefél.Nem igazán erre számítottam, de bólintottam, hogy folytassa.– Úgy érzem… úgy érzem magam, mint egy idióta, amiért nem

láttam, mi történik. – Előrehajolt, a térdére könyökölt, és elfogadta,hogy tényleg ezt kell tennie. Megdörgölte az arcát, mielőtt újrahátradőlt. – Azt hiszem, most már értem, miért tette. Amit ma reggelmondott arról, mennyire elérhetetlenné váltam… mind igaz. Nem alényeggel foglalkoztam, minden más elvonta a figyelmem és maga alátemetett. Nem voltam ott, amikor kellett volna, de most márelmondhatom neki, hogy megváltoztam, és ettől talán ő ismeggondolja magát.

– Mikor akarja elmondani neki, hogy megváltozott?– Nem is tudom, ma?– Szóval egy éjszaka alatt megváltozott. Mindazok az érzések, hogy

alkalmatlan a munkájára, hogy a nővére elárulta és magára hagyta,mindaz a keserűség és düh, amit amiatt érzett, hogy ott kellett hagyniaa családi üzletért a hivatását, amit igazán szeretett, az élete felettérzett minden csalódottsága, a szembenállása a halálos beteg apjával,és ráadásnak az az érzés, hogy nem akar tovább élni – mindezegyszerűen eltűnt?

A padlóra meredt, miközben megfeszülő állal gondolkodott.– Nem, de el fog tűnni. Maga majd segít. Megígérte.– A segítségem itt kezdődik, ebben a szobában. A dolgok nem

fognak megváltozni, hacsak maga meg nem változtatja őket. Kezdjenhát beszélni.

Két órán át beszélgettünk. Amikor Adam már kellően kimerültnektűnt és az én fejem is zsongani kezdett a rengeteg felelősségtől, amit avállára raktak, szünetet rendeltem el. Megismertem a problémákat;

90

most eljött az ideje, hogy felülemelkedjem rajtuk és megmutassamneki az élet naposabb oldalát. Ettől szorongtam egy kicsit. Nemigazán értettem hozzá; nem tudtam biztosan, mit tegyek, vagy hogyhová vigyem. Különösen annak fényében, hogy én sem álltam igazán ahelyzet magaslatán.

– És most? – tette fel a kérdést. Fáradtnak tűnt.– Ööö, várjon egy kicsit. – Kiléptem az irodámból. Peter és Paul

mostanra megérkezett, de továbbra sem vett tudomást a jelenlétemről.Nem érdekelt, más dolgok jártak a fejemben. Fogtam az új könyvet,amit Ameliától vettem: Hogyan élvezzük az életet – 30 egyszerűlépés. Azt a könyvet, amiről azt hittem, nekem kell, és amit ezzelnyugtázott: Végre! Tényleg ennyire unott lennék? Próbáltam magambazárni a gondjaimat, senkivel sem tudatni a bánatomat. Eddig azthittem, ez sikerül is.

Az első oldalra lapoztam.

1. Élvezzük az ételt, ne csak együk. Értékeljük az ízekgazdagságát.

Az ételt – most komolyan? De hát mi máshoz kezdhettem volna?Beletuszkoltam a könyvet a táskámba.

– Jöjjön, menjünk!– Hová?– Enni – feleltem határozottan.Nem tudtam, Gemma visszatér-e, mindenesetre magyarázatképpen

az asztalára tettem a Hogyan osszuk meg anyagi gondjainkatazokkal, akik tőlünk függnek egy példányát. Reméltem, meg fogjaérteni.

Az első lépéshez helyszínként a clontarfi Bay étterem szolgált,kilátással a Dublini-öbölre.

– Szóval már az evés is élvezet? – Adam a kezén nyugtatta állát,mintha a feje túl nehéz lenne a nyakának. – Mindig azt hittem, csak alétfenntartáshoz kell.

91

Amíg ő unottan nézegette az étlapot, én felmértem a zsúfoltéttermet. Hemzsegtek itt az emberek, és mindenki önfeledtencsevegett. A tányérokra színpompás ételeket tornyoztak, és ahelyiségben terjengő illatoktól bárkinek összefutott volna a nyál aszájában, bár nekem inkább csak görcsbe rándult a gyomrom.

– Hát persze – hazudtam. Másra se vágytam, csak hogy bedobjakegy salátát és túl legyek az egészen, de jó példát kellett mutatnomAdamnek. – Én párolt lábszárhúst kérnék zöldségágyon, humusszal észöldséges quinoával. – Kipréseltem magamból egy mosolyt apincérnő felé, miközben belül máris azon rettegtem, hogyan fogommindezt elpusztítani.

– Nekem csak egy kávé lesz, kösz – csapta össze Adam az étlapot.– Nem, nem – fenyegettem meg az ujjammal. Kinyitottam az étlapot

és újra a kezébe nyomtam. – Étel. Élvezet. Rendelés.Adam teljesen elveszettnek tűnt, ahogyan fáradt tekintetével

végigfutott a fogásokon.– Maga mit ajánlana? – kérdezte végül a pincérnőtől.– Nos, én roston sült marinált lazacfilét mediterrán ratatouille-jal

és tejszínes mártással.Adam úgy festett, mint aki menten kidobja a taccsot.– Az jó lesz neki, köszönjük.– Előételt? – kérdezte a pincérnő.– Nem – feleltük egyszerre.– Szóval, mikor ment el az étvágya? – kérdeztem.– Nem is tudom, néhány hónapja. Hát a magáé?– Nekem még megvan.Felhúzta a szemöldökét.– Az alkohol és a koffein nem jó ötlet egy depressziósnak –

közöltem, csak hogy nálam maradjon a kezdeményezés és rajta arivaldafény.

– Mit is evett ma reggelire?

92

Visszagondoltam a hotelben elfogyasztott kávéra.– Az más, én nem vagyok depressziós.Megvetően felhorkant.– Maga a depressziós. Meg akarta ölni magát. Én csak… magam

alatt vagyok.– Maga alatt van? Ezzel nem mondott semmit. – Behatóan

tanulmányozott. – Magáról mintázták a Micimackó szamarát.Önkéntelenül is elnevettem magam.– A lényeg, hogy oda kell figyelnie az étrendjére, mert az is

segíthet. Nagyon is sok köze van a depressziójához. Maga szemmelláthatóan fitt… úgy értem, nyilván sokat edz. – Az arcom kezdettelvörösödni. – Még egyszer sem láttam enni. Nem is tudom, honnanvan ennyi energiája.

– Öt vagy tíz lépésben mondjam el?– Egy is elég lesz.– A sztrippeléstől van, tudja? Amikor fent vagyok a színpadon és

táncolok a fiúkkal…Felnevettem.– Úgy látom, teljesen összekeveri a vetkőzést a modellkedéssel.– Hát, én nem tudhatom, milyen jelenetek játszódnak le a fejében –

mosolyodott el.A pincérnő elénk helyezte az étellel megrakott két hatalmas tálcát.

Mindketten rettegve néztünk le rá.– Minden rendben? – figyelt fel reakciónkra. – Ugye, ezt

rendelték?– Igen, persze… fenségesen néz ki. Köszönjük. – Felvettem a villát

és a kést, de még most sem tudtam, hol kezdjem el.– Szóval, utoljára mikor ebédelt ilyen helyen, Christine, ha már

ekkora élvezetnek találja?– Adam a tányérját forgatta és hozzám hasonlóan ő sem mert

belevágni.

93

– Rég volt, de csak mert a lagzira spóroltunk. Mmm, ez mennyei. Amagáé is finom? – Ne csak edd ez ételt, értékeld az ízeket. – Nemtudom, mi ez – talán gyömbér? Igazán finom, különösen ezzel acitromos zöngével. Különben az esküvőnk után nászútra is mentünk,így aztán semmi pénzünk nem maradt, ezért az év nagy részébenotthon ettünk, legfeljebb néha rendeltünk valamit. Nincs ezzel semmigond, az összes barátunk ebben a cipőben jár.

– Jól hangzik – jegyezte meg epésen. – Mióta házasok?– Egyen. Ugye, milyen finom? Elég krémes a tejszín?– Igen, elég krémes a tejszín – ment bele a játékba –, és elég sárga

a répa.– Kilenc hónapja.– Kilenc hónap után hagyta el? Volt barátnőm, akit hosszabb ideig

utáltam, amíg jártunk. Nem igyekezett túlságosan.– Igenis igyekeztem. – Lesütöttem a szemem és játszani kezdtem az

étellel.– Egyen. Elég omlós a báránya? – tudakolta. – Szóval, mikor

tudatosult magában, hogy nem fog működni? – Felvett egy villáratűzött falatot, lassan megrágta, azután úgy nyelte le, mint egy óriásipirulát.

Belegondoltam. Az igazat mondjam, vagy amit mindenkinekszoktam?

– Nem titkolózunk – emlékeztetett.– Egy ideje már voltak kételyeim, de biztosan csak akkor tudtam,

amikor menyasszonyi ruhában sétáltam a templomban az oltár felé. –Ez az igazság.

Az evést is abbahagyta, ahogy meglepetten felnézett.– Egyen – biztattam. – A két szemem kisírtam, ahogy lépkedtem

hozzá. Azóta is mindenki erről beszél, milyen megható pillanat volt,csak a nővéreim tudják az igazat. Nem a boldogságtól sírtam.

– Akkor miért ment hozzá?

94

– Bepánikoltam. Le akartam állítani az egészet, de nem volt hozzábátorságom. És nem akartam fájdalmat okozni. Nem láttam kiutat.Csapdába estem, ráadásul olyan csapdába, amit én magam állítottam.Úgyhogy szépen együtt úsztam az árral.

– Hozzáment, csak hogy ne okozzon neki fájdalmat?– Látja már, miért nem maradhattam mellette csak azért, hogy ne

okozzak neki fájdalmat?Ezen eltűnődött, azután bólintott.– Ott a pont.– Ha akkor megállok és végiggondolom, úgy értem, igazán

végiggondolom, biztosan találtam volna másik utat. Jobb utat.– Mint én a hídon.– Pontosan. – Tovább kergettem az ételt a tányéron. – Szerettem őt,

tudja, de van erről egy elméletem. Azt hiszem, bármennyire is szép, aszerelem nem mindig tart örökké.

Elcsendesedett. Mindketten leküzdöttünk egy falatot. Végül ledobtaaz evőeszközt a tányérra.

– Feladom – emelte levegőbe a kezét. – Egyetlen falat sem megybelém. Könyörgöm, ugye abbahagyhatom?

– Persze. – Megkönnyebbülten tettem le a kést és a villát. –Jesszusom, de tele vagyok! – Ahogy felpuffadt hasamra szorítottam akezem, teljesen kiestem a szerepemből. – El tudja képzelni, hogy eztsokan naponta háromszor végigcsinálják?

Összenéztünk és elnevettük magunkat.– És most? – hajolt előre csillogó szemmel.– Ööö… – A táskámhoz fordultam és úgy tettem, mintha

zsebkendőt keresnék. Közben lopva felnyitottam a könyvet.

2. Sétálj egyet a parkban. Ne csak gyalogolj, vizsgáld meg akörnyezeted, és vedd észre az élet szépségeit.

– Menjünk, járjunk egyet – javasoltam, mintha csak hirtelen ötlet

95

lenne.Mindketten készen álltunk legyalogolni az ételt, amit erővel

magunkba tuszkoltunk, így a dermesztő hideg dacára kisétáltunkDublin második legnagyobb közparkjába, a Szent Annába.Összehúztuk magunkat a fagyos szélben, úgy őgyelegtünk a fallalövezett kertben. Elhagytuk a piros téglaépületeket, ahol hétvégenkéntgazdapiacot tartottak, majd a Herkules-szentélyt a kacsaúsztatóval,ahonnan gyorsan elrángattam, mielőtt még késztetést érzett volna rá,hogy beleugorjon. A rózsakert az évnek ebben a szakábankiábrándítóan festett, ráadásul arra a célra is alkalmatlannakbizonyult, hogy leüljünk pihenni egy padra.

Ahogy elnéztük a színtelen, rövidre visszavágott ágakat, a jegesszél az arcunkba csapott, a hideg pad pedig még a kabáton ésnadrágon át is lassan, de biztosan megdermesztette a hátsónkat.Eközben minden alkalmat és ürügyet megragadtam, hogy agondolataiban olvassak.

– Gyakran vett Mariának virágot?– Igen, de sosem Valentin-napon. Olyankor sosem adhattam neki

virágot. Az olyan közhelyes.– Akkor mit kapott?– Tavaly egy grapefruitot. Előző évben egy békát.– Arra a grapefruitra még visszatérünk, de egy békát?– Tudja, hogy megcsókolja és királyfi legyen belőle.– Pfuj, ez szánalmas.– Most építi az önbizalmam vagy rombolja?– Bocs. Biztos örült annak a békának.– Igen. Mindketten imádtuk Hulkot. Amíg ki nem szökött az

erkélyablakon. – Azután elmosolyodott, mintha valami mókás jutna azeszébe.

– Mi az?– Semmi, csak egy kis hülyeség… személyes dolog.

96

Az a titokzatos kis mosoly egészen felpörgetett. Egy olyan oldaláttárta fel előttem, amit még nem láttam: a romantikus Adamet.

– Ugyan már, nekem elmondhatja! Nem titkolózunk, emlékszik?– Semmiség. Tényleg nem nagy ügy. Csak egyszer meg akartam

szerezni neki a kedvenc virágját, ez minden.– Milyen virágot?– Egy vízililiomot. Szerette azt a festményt, a Monet-képet. –

Ennyiben hagyta a dolgot.– Ugyan már, kell lennie még valaminek.– Szóval, úgy döntöttem, szerzek neki egyet. Valentin-napra nem

vihettem virágot, de úgy gondoltam, ez lesz a kivétel. A parkbanjártam, megláttam őket és erről eszembe jutott. Így aztán begázoltam atóba, hogy szerezzek egyet.

– Ruhástul?– Igen – nevetett. – Mélyebb volt, mint gondoltam. Már a

derekamig ért, de akkor is tovább kellett mennem. A parkőrök úgykergettek ki.

– Nyilván tilos liliomot lopni.– Hát éppen ez az. Kiderült, hogy egy vízitököt loptam neki. –

Nevetni kezdett. – Még gondolkodtam is, mit talál benne annyirakülönlegesnek.

Én is elnevettem magam.– Maga nem ép. Ki keverné össze a liliomot egy vízitökkel?– Ha engem kérdez, könnyű összetéveszteni. A lényeg, hogy tetszett

neki. A lakást díszítette vele, kitette rá a kettőnk fényképét,gyertyákkal.

– Ez olyan édes – mosolyogtam. – Mindig ennyire romantikusak?– Ha ezt annak lehet nevezni. – Megvonta a vállát. – Csak

mókáztunk. Mókázunk – javította ki magát.Furcsamód elszomorodtam ettől. Barryvel nem tudtunk volna

ilyeneket mesélni. Törtem a fejem, próbáltam felidézni magamban

97

akár csak egy esetet – nem megosztani, csak hogy emlékeztessen aszebb időkre –, de nem találtam ilyet. Ilyen gesztusok sosem jutottakvolna Barry eszébe, ahogy nekem se, de legalább érzékeltem, milyenlehetett Adam és Maria kapcsolata. Spontán, vicces, egyedülálló. Azövék.

Eltévedtünk az ösvényeken, míg legjobb képességeim szerintigyekeztem rámutatni környezetünk szépségeire, hogy Adam átérezzeés lássa az élet sokszínűségét. Nem mindennek tudtam a nevét, ezértmegálltam elolvasni a táblákat. Adamet kértem meg a latin nevekkibetűzésére, hogy jót nevessünk, valahányszor félreolvas valamit.

– Mintha dinoszauruszok lennének – jegyeztem meg.– Szerintem inkább betegségek. – Zsebre vágta a kezét. –

Bocsásson meg, doktor úr, nincs valami a prunus aviumom ra?– Az mi? – tudakoltam.Megnézte a táblát.– Úgy látom, közönséges vadcseresznye. Képzelje csak el, ezzel a

névvel élni.– Apropó, még mindig nem tudom a családi nevét.A tekintetéből egy pillanatra kihunyt a fény, ebből tudtam, hogy

érzékeny pontra tapintottam.– Basil – felelte.– Aha. Mint a csoki. – Próbáltam megőrizni jókedvét.– Vagy mint a bazsalikom.– Nem, inkább a csoki. „Basillel szebb az élet” – idéztem a cég

jelmondatát. Ez a patinás édességmárka közel kétszáz éve jelen van amindennapjainkban, a puszta említése mosolyt csalt minden írgyermek és felnőtt arcára; nem úgy Adamére. Ahogy elnéztem fanyararckifejezését, hozzá kellett tennem: – Sajnálom, nyilván mindenkitőlezt hallja.

– Ahogy mondja. Merre lehet a kijárat? – Látszott, hogyegyszeriben torkig lett a társaságommal.

98

Megcsörrent a telefonom.– Amelia – olvastam a hívó nevét.– Á, igen, a sosemvolt lánykérés – jegyezte meg Adam cinikusan,

mielőtt félrevonult, hogy nyugodtan beszélhessek.– Amelia – szóltam a telefonba, tele várakozással, csak hogy

meghalljam a fojtott zokogást.– Amelia, mi a baj?– Igazad volt – sírta.– Mi? Miben volt igazam? – A kérdés hosszan kicsengett az

éterben.Adam felhagyott a kijárat keresésével és rám bámult. Leolvasta az

arcomról, mi történt, én pedig az övéről, mi jár a fejében: ennyit apozitív gondolkodásról.

Végigrohantam a clontarfi sétányon, arcomban a metsző széllel.Vigyáznom kellett, hová lépek: úgy ugrándoztam, csúszkáltam éskerülgettem a jeges pocsolyákat, mintha egy komplett akadálypályaválasztana el a könyvesbolttól. Valahol mögöttem Adam komótostempóban gyalogolt, kezében a lakáskulcsommal. Próbáltam nemazon aggódni, hogy útközben a tengerbe öli magát. Szigorúutasításokat adtam neki, és még egyszer végigvettük a válságtervet,mielőtt rohanni kezdtem. Látnom kellett a barátnőmet.

Amelia kivörösödött szemmel ücsörgött a könyvesbolt egyiksarkában. Az üzlet másik felében egy Drakulának öltözött nő fehérremázolt arccal és vértől csöpögő ajkakkal ült a meseszékben, hogyfelolvasson egy csapat halálra vált három-öt évesnek.

– „Leereszkedtek a sötét lépcsőkön a pincébe. A falakon hunyorgófáklyák világították meg útjukat. S odalent előttük feltűntek… a régikoporsók” – mesélt kísérteties hangon.

Az egyik gyerek ijedten felsírt és odaszaladt az anyjához. Az anyaösszekapkodta a holmiját, rosszalló pillantást vetett Drakula felé, éskiviharzott a könyvesboltból.

– Szerinted hasznos, ha ilyen meséket olvas fel, Amelia?

99

Amelia, aki kómaszerű állapotában és könnyben úszó szemével azorránál se láthatott tovább, zavartan fogadta a kérdésemet.

– Elaine? Persze, nagyon rendes nő, csak most vettem fel. Gyere,beszélgessünk.

Otthagytuk a könyvesboltot és felmentünk a lakásba, amelyenAmelia az anyjával, Magdával osztozott.

– Nem akarom, hogy Anyu is tudja – húzta be csendesen akonyhaajtót. – Ő is azt hitte, hogy meg fogja kérni a kezemet. Nem istudom, hogy mondjam el neki. – Újra sírva fakadt.

– Mi történt?– Azt mondta, állást kapott Berlinben, meg hogy mindenáron oda

akar költözni, mert ez óriási lehetőség számára. Kérte, hogy menjekvele, de tudja, hogy úgysem mehetek. Nem hagyhatom itt Anyut, hiábaélhetnénk együtt. Még az országot se hagyhatom el. Mi lenne abolttal?

Nem éreztem alkalmasnak az időpontot, hogy emlékeztessem: abolt az elmúlt tíz évben csak vitte a pénzt, már nem képes versenyeznia nagy láncokkal, ahol kávét adnak a vevőknek, az online üzletekrőlés e-book-olvasókról nem is beszélve. Már azt is nagy eredménynekkönyveltem el, ha vissza tudtam tartani Ameliát, valahányszor nekiakart menni valakinek, aki a tabletjén olvasott. Tényleg minden tőletelhetőt megtett: mesesarkot nyitott, szerzői esteket és könyvklubotrendezett, de már rég elveszítette a csatát – s mindezt csak azért, hogyéletben tartsa apja emlékét. A könyvesbolt az apja szeme fénye volt,nem az övé. Amelia őt szerette ennyire, nem az üzletet. Többször ispróbáltam már rámutatni erre, de Amelia nem hallgatott rám.

– Nem költözhetnél a mamáddal Berlinbe?Amelia megrázta a fejét.– Anyu utál utazni. Tudod, milyen, el nem hagyná Írországot. Ott

biztosan nem tudna élni. – Elborzadva nézett rám, amiért egyáltalánszóba hoztam. Át tudtam érezni Fred csalódottságát. Amelia egypillanatig sem foglalkozott komolyan a gondolattal.

100

– Ugyan már, ez még nem jelenti, hogy mindennek vége.Távkapcsolat is van a világon. Egyszer már csináltátok, amikor hathónapig Berlinben volt, emlékszel? Nem könnyű, de kivitelezhető.

– Hát, ha már szóba hoztad… – Megtörölte a szemét. – Találkozottvalakivel, amíg ott volt. Nem meséltem róla, mert megoldottuk.Elhittem neki, amikor azt mondta, hogy vége, de most… Christine, őis tudja, hogy nem utazhatom vele. Tudja, hogy sosem lennék ráképes. Az étterem, a pezsgő, az egész nevetséges színjáték csak arravolt jó, hogy én legyek az, aki véget vet a kapcsolatunknak. Tudta,hogy nemet fogok mondani, de így legalább nem ő lesz a rosszfiú. Haeddig nem is lépett kapcsolatba azzal a nővel, ezt tervezgeti. Tudom,hogy így van.

– Nem tudhatod.– Veled még nem fordult elő, hogy tudtál is valamit, meg nem is?Szíven ütöttek a szavai. Pontosan tudtam, miről beszél; én

használtam ugyanezt a kifejezést, amikor a házasságommalkapcsolatos érzéseimet írtam le.

– Ó, istenem – nyögött fel elcsigázottan Amelia. Feje lebukott akarjára, hogy elfeküdjön az asztalon. – Micsoda egy nap!

– Nekem mondod? – suttogtam.– Mennyi az idő? – nézett fel hirtelen a faliórára. – Ez fura. Anyu

ilyenkor már kérni szokta a vacsoráját. Jobb lesz, ha ránézek. –Megdörgölte a szemét. – Nagyon látszik, hogy sírtam?

Szeme vadabbul vöröslött még a hajánál is.– Jól nézel ki – hazudtam. Az anyja úgyis tudni fogja.Ahogy magamra hagyott, megnéztem a telefonom, hátha kaptam

üzenetet Adamtől. Odaadtam neki a lakáskulcsomat és reméltem,hogy rendben lesz, ugyanakkor a lakásban nem volt semmi, amivelleköthette volna magát, se tévé, se könyv. Ami nem túl szerencsés.

Sietve beütöttem a számát.– Christine! Hívd a mentőket! – sikoltott fel a szomszédban

Amelia. A hang hallatán nem kérdeztem semmit, csak kitöröltem

101

Adam számát és hívtam a mentőket.Amelia az ágya mellett, a padlón talált rá Magdára, akit a

mentősök később hivatalosan is halottnak nyilvánítottak. Újabbsúlyos agyvérzést kapott. S miután Amelia egyedül maradt, testvérekés rokonok híján nem fordulhatott senkihez, mellette maradtam amegpróbáltatások közepette, hogy az én vállamon sírja ki magát, majdsegítsek neki elintézni a hivatalos ügyeket.

Már este tízre járt, mire alkalmam nyílt ránézni a telefonomra. Hathívást nem fogadtam, és üzenetet hagytak a hangpostámon. A clontarfirendőrőrs kérte, hogy hívjam fel őket Adam Basillel kapcsolatban.

102

10. Hogyan készítsünk rántottát feltöretlen tojásból

– Adam Basilért jöttem – rontottam be a clontarfi őrsre. Amúgy istúltelített elmémben egész úton rajzottak a rémisztőbbnél rémisztőbbgondolatok, ahogy próbáltam elképzelni, mit művelhetett magával.Arra sem emlékeztem, hogyan jutottam el ide.

A rendőr a kémlelőnyíláson keresztül végigmért.– Láthatnék valami igazolványfélét?Beadtam neki.– Nincs semmi baja? Nem sérült meg?– Ha baja lenne, kórházban feküdne.– Hát persze. – Erre nem gondoltam, és egész megkönnyebbültem.

Azután újra megrettentem. – Elkövetett valamit?– Épp most higgad le. – Azzal elhagyta az irodát és eltűnt a

szemem elől.Jó tíz percet vártam, mire végül kinyílt a váróterem ajtaja és Adam

lépett be rajta. Alig ismertem rá. Az arckifejezéséből rögtön tudtam,hogy nagyon óvatosnak kell lennem. Fenyegetően sötétlett a tekintete.Gyűröttnek tűnt az inge, mintha aludt volna benne, pedig kimerült ésdühödt tekintetéből kiolvastam, hogy biztosan nem aludt. Ha ígyfestett Adam, amikor már lehiggadt, belegondolni is féltem, milyenlehetett néhány órája.

– Maga is tudja, hogy törvénytelen valakit ilyen sokáig bent tartani– vicsorgott a rendőrre. – Ismerem a jogaimat!

– Nem akarom itt még egyszer meglátni, hallja? – mutatott ráfenyegetően az ügyeletes.

– Jól van? – kérdeztem csendesen.Dühödt pillantást vetett rám, azzal elviharzott mellettem, ki a

kapun.

103

– A parkban, egy padon találtunk rá, a kölyköket leste ajátszótéren. A szülők idegesek lettek, gyanúsnak találták és beszóltaknekünk. Odamentem, hogy feltegyek neki néhány kérdést, mireelveszítette a fejét.

– Ezért tartották bent?– Így beszélni egy hivatalos személlyel… még örüljön, hogy nem

emelünk vádat. Jobb lesz, ha szakemberhez fordul. Még egyszer nemleszek ilyen elnéző.

Követtem Adamet, félig arra számítva, hogy rég eltűnt, de nem, ottállt az autó mellett.

– Sajnálom, hogy egész délutánra eltűntem. Ameliát nagyonfelzaklatta, hogy szakított a barátjával.

Nem érintette meg túlzottan a barátnőm nyomorúsága, s azok után,amiken keresztülment, nem is hibáztattam érte.

– Már épp hívni akartam, hogy úton vagyok, amikor Amelia elmentmegnézni az anyját és a padlón találta. Agyvérzés. Hívtuk a mentőket,de már elkéstek. Meghalt. Ezek után nem hagyhattam csak úgy ott. –Hirtelen iszonyú fáradtnak éreztem magam. Annyira, de annyirafáradtnak.

Adam vonásai ellágyultak.– Igazán sajnálom.Néma csendben tettük meg a lakásomig vezető utat. Miután

beléptünk, végignézett az üres szobákon, csupasz falakon, apókemberes takarómon.

– Sajnálom, de ez minden – szabadkoztam zavartan. – Csakbérlem. Minden cuccomat túszként tartják fogva.

Ledobta a táskáját a földre.– Pazar.– A válságterv azért van, hogy segítsen, Adam. Tudom, hogy

haszontalannak érzi, de ha követi a lépéseket, biztosan maga is rá fogjönni, mennyit segíthet.

104

– Segíthet? – üvöltött fel, hogy a frászt hozta rám. Előrángattazsebéből a gyűrött papirost és a szemem láttára kezdte széttépdesni.Elhátráltam, amint hirtelen tudatosult bennem, hogy egy mentálisgondokkal küzdő vadidegen férfit engedtem az otthonomba. Hogylehettem ilyen hülye? Neki fel sem tűnt az ijedelmem.

– Éppen ez az átkozott baromság sodort bajba! Hívj fel valakit avészlistádról, ha öngyilkos gondolataid támadnak!, ez áll rajta. Hátfelhívtam valakit. A vészlistámon a legelső maga. Felhívtam, de nemvette fel. A második lehetne a barátnőm, a harmadik meg a legjobbbarátom, de őket nem vettem fel a listára. Az anyám meghalt, az apámhaldoklik. Nincsenek rajta a listán. Jobb híján ott a következő pont:Csinálj valamit, ami boldoggá tesz, valahányszor öngyilkosgondolatod támad. – Összegyűrte a lap maradékát. – Ha egyszer mármegettem az ebédemet és megtettem a napi sétámat, mit csinálhatnékmég, ami boldoggá tenne? Azután eszembe jutott a játszótér, hallottama kölykök nevetését, és azt gondoltam, ha már ilyen rohadtulboldogok, talán engem is boldoggá tudnak tenni. Ott ücsörögtem vagyegy órát, rohadtul nem éreztem magam boldogabbnak, aztán kiszállt ayard és megkérdezte, nem vagyok-e véletlenül perverz állat! Mégszép, hogy a torkának ugrok, ha pedofil köcsögnek néz, aki agyerekekre csorgatja a nyálát. Szóval foghatja az egész válságtervétés feldughatja a seggébe! – üvöltötte, miközben szétszórta apapírfecniket. – A barátnője fiúja lelépett, az anyja meghalt, és magasincs a legfényesebb formájában. Kösz, hogy megmutatta nekem azélet szépségét!

– Oké… – Elcsuklott a hangom, ahogy próbáltam nem félni ettől azembertől, akit nem ismertem, miközben arról próbáltam győzködnimagam, hogy igenis ismerem, és azokra a pillanatokra igyekeztememlékezni, amikor gyengédnek, romantikusnak és viccesnek láttam. Asötét harag és tombolás láttán nehezemre esett elhinni, hogy az amásik Adam létezik. Lopva vetettem egy pillantást az ajtó felé.Elszaladhatnék, hívhatnám a rendőröket. Elmondhatnám nekik, mitörtént a hídon, elmondhatnám nekik, hogy meg akarta ölni magát,egyszer és mindenkorra véget vethetnék ennek az egésznek, ha márúgyis kudarcot vallottam. Csak még jobban összekavartam mindent.

105

Vettem egy nagy levegőt, hátha ez lelassítja zakatoló szívemet. Azüvöltözéstől annyira pánikba estem, hogy gondolkodni sem tudtam.Most végre csend lett. Csak állt és nézett. Mondanom kellett valamit.Valami ideillőt. Valamit, amitől nem tör ki újabb dührohamban. Nemtudtam volna elviselni, ha kárt tesz magában. Nem itt, nem velem.Sem máshol.

Nagyot nyeltem, majd meglepetten hallottam, mennyire tiszta ahangom.

– Megértem, ha dühösnek érzi magát.– Még szép, hogy rohadtul dühösnek érzem magam. – Mégsem tűnt

olyan dühösnek, mint előtte. Mintha egy kicsit lenyugodott volnaattól, hogy elismertem az igazát. Ettől én is nyugodtabbnak éreztemmagam; talán mégis képes leszek kezelni a helyzetet. Legalábbis mégnem kell feladnom minden próbálkozást. Nem kell lemondanom róla.

– Erre is van gyógyszerem. – Gyorsan megkerültem és beléptem akonyhába. Hat tojást vettem ki a hűtőből, és fogtam egy fekete filcet,miközben éreztem, mennyire reszket a kezem. A „Basil”, „Sean”,„Maria”, „Apa”, „Lavinia” és „Christine”, ezeket a neveket írtam atojásokra, majd résnyire nyitottam a hátsó kertre nyíló konyhaajtót.

– Jöjjön – fordultam vissza felé.Csak sötét szemmel meredt rám.– Jöjjön – ismételtem határozottabban, mint aki nem hagyja

megfélemlíteni magát, mint aki ura a helyzetnek. Azt akartam, hogyodafigyeljen rám. Vonakodva követett.

– Itt van hat tojás, rajta azokkal a szavakkal, amelyek a magátfeldühítő dolgokat jelképezik. Dobja el őket. Amerre csak akarja.Amilyen erősen csak akarja. Törje össze őket.

Szabaduljon meg a haragjától. – Kezébe nyomtam a kartont és anyitott ajtóra mutattam.

– Belefáradtam már a feladataiba – sziszegte a szavakat a fogaiközött.

– Jó. – Letettem a kartont a pultra és elhagytam a konyhát, hogy

106

bevonuljak a hálómba. Bármennyire szívesen bezártam volna az ajtót,nem tetszett az üzenet, amit ezzel küldtem volna. Inkább csak leültema pókemberes takarómra és a magnóliaszínű falra meredtem, amelyrerácsos árnymintát festett az ablaktáblákon átszűrődő holdfény.Próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Hatalmas feladat állt előttem, ésnem is sejtettem, hogyan fogjak hozzá. Valahogy rá kellett vennem,hogy elmenjen egy pszichiáterhez. Belegondoltam, hogyan érhetnémezt el. Ha úgy tennék, mintha máshová mennénk? Ezzel bolondotcsinálnék belőle, megpróbálnám átverni, és örökre elveszíteném abizalmát. S ha már én sem segíthetek rajta, tényleg nem maradt senki.

Most először, amióta elfogadtam a kihívást, komolyan kezdtemkételkedni abban, hogy meg tudok neki felelni. A gondolattól, hogymegöli magát, fizikai rosszullét gyötört, mígnem berontottam avécébe és magamra zártam az ajtót. Ahogy ott kuporogtam ésgörnyedeztem, meghallottam a nyögését, mintha fájdalmai lennének,mintha gyomorszájon ütötték volna. Riadtan szedtem össze magam,hideg vizet locsoltam az arcomra és siettem vissza. A konyhaajtóbanmegtorpantam. A mögülem érkező fény kiömlött a sötét kertbe, amitsajnálatosan elhanyagoltak, amióta a szenvedélyesen kertészkedőChristine nagynéném meghalt. Mostanra nem maradt más, csak atéglalap alakú pázsit, amit legalább egy évtizede nem nyírtakrendesen, téli időszakban pedig egyáltalán nem. Emlékszem,nagynéném mindig tömte belénk a frissen szedett epret, az ehetővirágokat, fokhagymát és mentát, inkább csak a szokás kedvéért, mintaz ízéért. Láttam magam előtt, ahogyan egrest szedett a lekvárjához,széles karimájú szalmakalappal védte arcát a napsütéstől, ráncosbőre megereszkedett a nyakán és a mellkasán, csak úgy rengett éslibegett munka közben, míg érdes tüdőtágulásos hangján egypillanatra se szűnt meg magyarázni, hogy mit csinál éppen. A kerttávolabb nem is kerülhetett volna akkori állapotától, az emlék mégisott kísértett elmém egyik zugában: tündöklő ifjúságom egy nyárinapon, amikor melegség és biztonságérzet járt át – szemben ezzel afagyos téli éjszakával, amikor félelem és pánik.

Odakint a kertben Adam a kezében tartott kartont méregette,megfontoltan választott. Kivett egyet és erőből elhajította a kert vége

107

felé. Kiáltás szakadt fel belőle, ahogyan a tojás szétloccsant a falon.Motiváltabbnak tűnt, ahogyan visszatért a kartonhoz és választott egymásik tojást. Elhajította, majd felüvöltött, amint az a levegőt átszelveszétrobbant a szemközti kerítésen. Még háromszor ismételte ezt meg.Miután végzett, beviharzott a házba és magára csapta a fürdőajtót.Bevettem magam a hálóba, hogy ne zavarjam. Beindult a zuhany, és adühödt zokogás lassan belefúlt a víz csobogásába.

Kimentem a kartonért. Csak egy tojás maradt benne. Lehajoltam, sahogy kiemeltem a tojást, könny szökött a szemembe. Az én nevemállt rajta.

Az ágyban feküdtem, felpolcolt párnákon, feszülten és éberen.Képtelen voltam ellazulni, amíg ilyennek láttam Adamet, amikorhirtelen felbukkant az ajtóban. Ösztönösen magam elé rántottam atakarót, féltettem a biztonságom. A reakcióm láttán összerezzent; fájtneki, hogy így rettegek tőle.

– Sajnálom – szólt gyengéd hangon. – Megígérem, hogy többé nemviselkedem így. Tudom, hogy csak segíteni próbál.

Láttam, hogy ez az Adam egészen más, mint aki korábbanleteremtett, s ettől végre ellazultam.

– Jobban fogok igyekezni – ígértem.– Ne törődjön azzal, amit mondtam. Remekül csinálja. Köszönöm.Elmosolyodtam.Viszonozta a mosolyt.– Jó éjt, Christine.– Jó éjt, Adam.

108

11. Hogyan tűnjünk el teljesen, hogy senki ne találjon

ránk

Hajnali négykor megvilágosodtam. Adamnek igaza volt: többetkell tennem. Talán nem mondta, de utalt rá. Láttam, mennyiresebezhető, hát jobban kell igyekeznem. Éberen és túlságosan isizgatottan ahhoz, hogy aludni tudjak, felkeltem és magamra vettem egymelegítőt, azután amilyen halkan csak tudtam, átosontam a nappalin.A szobában sötét volt, de Adam felült, hogy aggódó arcátmegvilágítsa a laptop képernyője.

– Azt hittem, alszik.– A Meglógtam a Ferrarival t néztem.Ezt is felvettük a listára mint figyelemelterelést sötét gondolatok

esetére.– Jól van? – Próbáltam megvizsgálni az arcát, de a képernyő nem

adott annyi fényt, hogy a fejébe is belelássak.– Hová megy? – engedte el a füle mellett a kérdésem.– Az irodámba. Pár perc, és jövök… ha nem gond.Bólintott.Mire visszatértem, a számítógép felfordítva hevert a padlón, a

töltő kábelét a nyaka köré tekerte, becsukta a szemét és a nyelvekilógott a szájából.

– Rohadt vicces. – Továbbmentem, karomon a papírokkal,tollakkal, kiemelő filcekkel, és a mágneses táblával, amit a hálómbanállítottam fel.

Adam bizonygatta, hogy nem szorul lelki segélyre, miután aszükségletei pusztán fizikai, kézzel tapintható igények: vissza akarjakapni a barátnőjét és a munkáját az Ír Parti Őrségnél, le akarjavakarni hátáról a családját. Úgy terveztem, hogy ez mind sikerülhet,ha lelkileg támogatom, de erre nagyon kevés időnk maradt, ezért

109

mégis inkább a fizikai szükségleteit kellett kielégítenünk. Érzelmilegmár kezébe adtam minden eszközt; ott volt neki a válságterv is. Márcsak a fizikai szükségletek beteljesítése maradt, és én éppen errekészültem.

Adam nem sokáig tudott uralkodni kíváncsiságán, felbukkant azajtóban.

– Mit csinál?Terveket kovácsoltam, lázasan rajzoltam a folyamatábrákat. Hálók,

kiemelések, szövegbuborékok és mindenféle egyéb ábrák kezdtékmegtölteni a táblát.

– Hány kávé van magában?– Túl sok, de nincs értelme vesztegetni az időt. Amúgy se

aludnánk, miért ne vágnánk bele mindjárt? Már csak tizenkét napunkvan – magyaráztam kapkodva –, ami kétszáznyolcvannyolc óra. Azember napi nyolc órát alszik; mi talán nem, de mások igen. Vagyisnapi tizenhat óránk marad megtenni, amit kell, összesen tehátszázkilencvenkét óra.

Nem sok idő. És már hajnali négy óra van, vagyis hivatalosan csaktizenegy nap maradt.

Áthúztam a számokat, majd lázas buzgalommal újraszámoltamőket. Miközben hamarosan nemcsak Dublinban, de Tipperaryben isténykednünk kellett, ha meg akartuk oldani Adam problémáit.

– Azt hiszem, ezt hívják idegösszeomlásnak – jegyezte megkajánul, ahogyan karba tett kézzel figyelt.

– Nem, ezt hívják megvilágosodásnak. Személyre szabott teljeskörű szolgáltatást akar? Hát tőlem megkapja. – Kinyitottam aruhásszekrényt és elővettem a zseblámpát, hogy ellenőrizzem, jók-emég az elemek. Egy táskába törülközőket és egy váltás ruháttuszkoltam.

– Javaslom, hogy rétegesen öltözzön és hozzon egy váltás ruhát,mert most elmegyünk.

– El? Hajnali négy óra van, fagy odakint. Mégis hová megyünk?

110

– Mi, barátom, elmegyünk visszahódítani Mariát.Kis híján elmosolyodott.– És hogyan fogjuk csinálni?Elfurakodtam mellette, neki pedig nem maradt más választása, mint

felkapni egy kabátot és követni.A Szent Anna park sosem zár be, bár hajnali fél ötkor nem

feltétlenül a legbiztonságosabb hely. A múltban jó néhány támadásrakerült itt sor, az évek során még egy-két hulla is előkerült. Sötétedésután nincs túlzottan kivilágítva, amiről féktelen bulizással töltöttkamaszkorom óta láthatóan megfeledkeztem.

– Teljesen megőrült. – Követett, ahogy az elemlámpávalmegvilágítottam az utat. – Nem gondolja, hogy cseppet veszélyesilyenkor itt lenni?

– De. Maga elég nagydarab, majd megvéd. – A fogaimösszekoccantak a hidegben. Minél mélyebben jártunk parkban, annálinkább elmúlt a koffein jótékony hatása. A reggelenként látottsörösdobozok és graffitik alapján nem számíthattam rá, hogy egyedülleszünk a parkban, de amíg a számláló visszafelé pörgött a szememelőtt, egyetlen percet sem veszíthettünk. Nem akartam, hogy Adamhalála az én lelkemen száradjon, különben soha többé nem tudnékaludni.

Még lámpafénynél is csak legfeljebb egy métert láttunk előre, arrapedig még órákat kellett várnunk, hogy a nap megkönyörüljön rajtunk;viszont mellettem szólt, hogy térképet rajzolhattam volna a parkról. Ittnőttem fel, mind az ötszáz holdat úgy ismertem, mint a tenyeremet.Igaz, csak világosban – legalább tizenöt év eltelt, amióta az éjszakaközepén utoljára betámolyogtam ide, miután ittunk egyet ahaverokkal.

Hirtelen megtorpantam, balra-jobbra pásztáztam a lámpafénnyel.Azután megpördültem, ahogy tájékozódni próbáltam.

– Christine – szólalt meg vészjósló hangon Adam.Ügyet se vetettem rá, csak próbáltam elképzelni a helyet

111

napvilágnál. Tettem néhány lépést jobbra. Azután megtorpantam, hogyaz ellenkező irányba induljak.

– Jesszusom, csak azt ne mondja, hogy eltévedtünk.Nem mondtam semmit.Adam megborzongott mellettem. Balról a fák közül hangok

hallatszottak. Üvegek csörömpöltek.– Erre – nyögtem fel, csak hogy távolabb kerüljünk a galeritől.Adam elmormolt valamit a bajsza alatt.– Nem tudom, mit érdekli, amikor úgyis meg akar halni –

csattantam fel.– Igaz, de az ilyesmit szeretem magam intézni – tiltakozott. – Nem

azt terveztem, hogy néhány beszívott kölyök fog agyonverni.– Egy koldus ne válogasson – kaptam magam azon, hogy Apát

idézem.Szerencsére elértük a kis tavat, és égtek a lámpák is, így errefelé

nem ólálkodtak olyan arcok, mint a fák között.– Látja? – kérdeztem önelégülten.– Micsoda szerencse. Micsoda rohadt nagy szerencse.– Akkor ne csak ácsorogjon, hozza azt a vízitököt. – Topogni

kezdtem és összedörgöltem kesztyűs kezeimet. Magamon éreztem atekintetét.

– Jól hallottam?– Mit gondolt, miért mondtam, hogy hozzon egy váltás ruhát?– Mínusz négy fok van! Kész csoda, hogy nem fagyott be az egész.

Ezt senki sem élné túl.– Mindenkinek könnyebb lenne, ha nem volna ilyen válogatós, már

ami a halála időpontját illeti. Hát, ha másként nem megy… –Levetettem a kabátomat, hogy a hideg azonnal a csontjaimig hatoljon.

– Nem engedem be oda.– Egyikünknek be kell mennie, maga pedig szemlátomást nem akar.

112

– Megacéloztam magam, miközben körülnéztem, hogy megkeressemaz alkalmas vízitököt.

– Ugyan már, Christine, gondoljon arra a sok emberre, akikszeretik – kérlelt gúnyosan-komolyan. – Ők sem akarnák, hogy ezttegye.

Már kizártam a hangját; vízitök nélkül nem megyek sehová. Atavacska partjáról kiszúrtam magamnak a legszebb példányt. Sokfelrepedezett, koszosnak tűnt, én pedig a legzöldebb, legkerekebblevelet akartam, amit Maria újra felhasználhatott az értékei – köztükremélhetőleg Adam bekeretezett fényképe – tárolására. Amikorhazajön a munkából, Adam talán erre szórja majd ki az apróját,mielőtt befeküdne mellé az ágyba, vagy elnézegeti, amíg vesz egygyors zuhanyt, s talán eszébe jut az őrült nő, aki segített nekikihalászni azon a fagyos éjszakán, amikor nagyon maga alatt volt.

Végre kiszúrtam, amit kerestem – persze nem a legközelebbirózsát, de úszva így is gyorsan megjárhattam. Pillanatok alattmeglesz. Max tíz másodperc. S ez valóban élet-halál kérdése, amielfojtott bennem minden esetleges kételyt. Nem tudtam biztosan,milyen mély a víz, ezért kerestem egy lehullt ágat, hogy próbárategyem a mélységét.

– Tényleg meg fogja csinálni?A bot félúton elakadt. Egyáltalán nem volt mély, legfeljebb fél

méter. Képes vagyok rá, még úsznom se kell, csak gyalogolnomnéhány lépést. A víz zavarosnak, zöldnek és habosnak tűnt, de akkoris meg tudom csinálni. Feltűrtem a melegítőm szárát a térdem fölé.

– Te jó isten! – nevetett fel Adam, amint tudatosult benne, hogytényleg végig fogom csinálni. – Nézze, van itt egy a víz szélén, aztelérem.

Megnéztem. Gond nélkül behajolhatott érte.– Maga szerint ha ránéz erre, azt fogja gondolni, hogy „Hű,

mennyire szeret”? Ocsmány darab, benőtte valami szőrös gyom. Á,nézze csak, egy cigarettacsikk. Nem hinném, hogy ilyen üzenetetakarna küldeni Mariának. Nem, nekem az kell – mutattam a

113

legtávolabbi példányra. – Amit még nem érintett emberi kéz.– Halálra fog fagyni.– Majd megszáradok. Essünk túl rajta. Amint kijöttem,

futólépésben irány a kocsi.Begázoltam a vízbe. Magasabbra csapott, mint vártam, jóval a

térdem fölé, eláztatta a melegítőalsóm. Éreztem, hogy meg sem áll aderekamig. Hazudott az a bot, vagy csak követ ért. Levegő utánkaptam. Hallottam Adam nevetését, de túlságosan koncentráltamahhoz, hogy leteremtsem. Most, hogy már megtettem az első lépést,csak folytatnom kellett. Puhának és iszaposnak éreztem lábam alatt amedret; belegondolni is rettegtem, mi minden lehet benne. Nádak,sások és halott levelek tapadtak rám, ahogyan átgázoltam a zavarosvízen. Felrémlett előttem, milyen betegségeket kaphatok tőlük, denem álltam meg. Amint karnyújtásnyira kerültem a növénytől,kinyújtottam felé a kezem és megragadtam. Még öt óriási lépés aziszapban, azzal vissza is értem a szélére. Adam a karját nyújtotta éskihúzott. Melegítőm a testemhez tapadt, ruháimat átáztatta a büdösvíz. Tocsogva a táskámhoz léptem, kivettem egy törülközőt,lehámoztam a nadrágomat és a zoknimat, azzal gyorsanmegszárítkoztam. Adam elfordította a tekintetét és magában továbbnevetgélt, míg levedlettem magamról a bugyimat is. Felvettem aszáraz melegítőmet, mialatt a fogaim jól hallhatóan kocogtak adermesztő hidegben. Reszkető kézzel húztam fel a zoknim, majdlecseréltem a melegítőfelsőt egy meleg gyapjúpulóverre. MiutánAdam feladta rám a kabátot, bebugyoláltam és átkaroltam magam.Fejembe húzta a gyapjúsapkáját, még át is ölelt, hátha ettől eltölt amelegség. Utoljára akkor kerültünk ilyen közel egymáshoz, amikor ahídon álltunk és magamhoz szorítottam. Most az ő karjai fonódtakrám, és álla a fejem tetején nyugodott, miközben a vállamatmasszírozta, hogy átmelegítsen. Szívem kalapálni kezdett aközelségétől. Nem tudtam biztosan, hogy a hídon megtapasztalt érzéstér-e vissza, vagy maga a gesztus teszi, ahogy a teste hozzámpréselődik és illata betölti az érzékeimet.

– Jól van? – suttogta a fülembe egészen közelről.

114

Szinte féltem megfordulni és ránézni. Szólni sem mertem, nehogyeláruljam a hirtelen rám tört gyengeséget. Csak bólintottam, miközbenmég jobban hozzá simultam. Talán csak képzelődtem, de mintha akarjai szorosabban fonódtak volna rám.

Hangokat hallottunk közeledni, mély férfihangokat, nem túlbarátságosakat. A pillanat éppoly hirtelen elszökött, ahogyan jött.Sietve eleresztett, hogy felkapja a táskámat és a földön heverővízitököt.

– Menjünk! – javasolta, azzal eliramodtunk arra, amerről jöttünk.Az autóban Adam teljesen felcsavarta a fűtést, hátha attól

átmelegszem. Láthatóan aggasztotta, hogy az ajkaim kékre váltottak ésnem tudtam abbahagyni a reszketést.

– Ez nagyon rossz ötlet volt, Christine – közölte sötét, összeráncoltés szorongó arccal.

– Jól vagyok – erősködtem, miközben a ventilátor előttmelengettem a kezeimet. – Csak egy percet adjon.

– Menjünk vissza a lakásba. Vegyen egy forró zuhanyt és igyon egyjó kávét.

– Tudok egy nonstop büfét, ahol vacak kávét adnak – sikerültkinyögnöm vacogó fogaim között. – Még nem végeztünk.

– Most nem adhatjuk oda neki – vetett egy pillantást a hátsó ülésencsepegő vízitök felé.

– Még ágyban van.– Nem is erre gondoltam.Miután magamba pumpáltam a forró kávét és egy másik a

pohártartóban várakozott, végre kezdtem felolvadni.– Miért megyünk Howth-ba?– Majd meglátja.Egy újabb javaslat a Hogyan élvezzük az életet – 30 egyszerű

lépés ből: étkezés és séta után tekintsük meg a napkeltét vagy anapnyugtát. Reméltem, hogy a napfény felderíti Adamet, ha pedig

115

velem is jót tesz, nem fogok panaszkodni. Elhajtottam a parti úton aHowth Summitig, ahol egyedül a mi kocsink állt a parkolóban. Félhétre járt. Az égbolt tisztán feszült a Dublini-öböl felett, tökéletesnapkelte ígérkezett.

Hátratoltuk az ülésünket, a kávénkért nyúltunk és bekapcsoltuk arádiót, aztán csak néztük az eget. A távolban rózsaszín fényekszakadtak fel a tengerről.

– És… felvétel! – Adam kinyitott egy barna papírzacskót és felémtartotta. Amint megéreztem a cukor illatát, a gyomrom tótágast állt ésmegráztam a fejem.

Ő azért kivett magának egy fahéjas csigát.– Érzi, milyen fahéjas a fahéj és citromos a citromhéj? – kérdezte.

– Nemcsak eszem, de értékelem is az ízeket. – Robothangon folytatta:– Észreveszem magam körül az élet apró örömeit.

– Látom, kezdi érteni a lényeget.Beleharapott és rágni kezdett, majd visszaköpte a papírzacskóba,

hogy a maradékkal együtt összegyűrje.– Hogy képesek megenni az emberek az ilyen vackokat?Megvontam a vállam.– Meséljen még valami mókásat, amit maga tett Mariáért vagy amit

ő magáért.– Miért?– Mert tudnom kell. – Magától adódott a válasz, de igazság szerint

másra se tudtam gondolni, csak azokra a dolgokra, amiket Mariaérttehetett; a szokatlan ajándékokra, amelyekkel őt kényeztette. Aligvártam, hogy halljak róluk.

– Hm – gondolt bele. – Óriási Hol van Wal y? -rajongó. Ismeriazokat a könyveket? Na szóval, amikor először el akartam hívnirandira, beöltöztem Wallynak és mindenfelé felbukkantam, amerrecsak járt. Közben rá se néztem. Csak vásárolgatott, én megbenyitottam a boltba anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Egész napkövettem, mindenhol megjelentem.

116

Ahogy ránéztem, a szemöldököm egyre feljebb kúszott ahomlokomon. Azután nevetésben törtem ki.

Szélesen elmosolyodott.– Szerencsére ő is ezt gondolta, és hajlandó volt találkozni velem.

– Azután gyorsan lehervadt a mosolya.– Vissza fogja őt kapni, Adam.– Igen. Remélem.Csendben néztük az eget.– Ha ez a vízitök nem lágyítja meg a szívét, akkor nem tudom, mi

kell hozzá – jegyezte meg komolyan.Nevetésben törtem ki. Mire abbahagytam, már az egész ég

felderült.– Rendben. – A slusszkulcs után nyúltam. – Jobban van?– A legteljesebb mértékben – felelt csöpögő gúnnyal. – Már nem is

érzek késztetést arra, hogy végezzek magammal.– Gondoltam. – Beindítottam a motort és hazamentünk.Az egyetlen széken ültem, amivel apám bebútorozta a konyhát, és a

vízitököt tisztogattam – előbb popsitörlő kendővel, azután felvittemrá egy réteg bútorviaszt. Szebb nem is lehetett volna: csorbítatlanlevelek vették körül, és próbára tettem, még egy kannát is elbírt acsészékkel együtt. Tökéletesre políroztam, miközben meggyőztemmagam arról, hogy az enyhe fejfájás és megfázás igazán nem ár érte.Akkor is a művemet csodáltam, amikor nyolckor a telefonom életrekelt. Kisebb csatát vívtam magammal, hogy visszahallgassam-e ahangpostámat. Tudtam, hogy Barry az, további sértésekkel ésutálattal, ahogyan azt is, hogy nem kellene meghallgatnom, valamiértmégsem tudtam ellenállni. Úgy éreztem, legalább annyival tartozomneki, hogy meghallgatom; azzal is csak újabb fájdalmat okoznék neki,ha nem tenném.

Adam csatlakozott hozzám a konyhában.– Ő volt az?

117

Bólintottam.– Miért mindig ugyanakkor hívja?– Ilyenkor kel fel és öltözködik. Reggel nyolckor mindig a

konyhaasztalnál ül, maga előtt a teával és pirítóssal, a telefonjátnézegeti, és közben azon tűnődik, hogyan ránthatna le magával.

Éreztem, hogy Adam figyel, de nem néztem rá, csak továbbpolíroztam a vízitököt, miközben nem kerülte el figyelmem a helyzetkomikuma. Barry az üres pirítóst nézegette, én a vízitököt políroztam,amit egy közparkból loptam el. Egyikünk sem jött ki túl jól aszakításból.

– Le fogja hallgatni az üzeneteit?Felsóhajtottam és végre felnéztem rá.– Feltehetőleg.– Hogy emlékeztesse magát, miért hagyta el?– Nem. – Úgy döntöttem, őszinte leszek. – Azért, mert ez a

büntetésem.Összeráncolta a homlokát.– Minden szörnyűség, amit csak mond, az elevenembe talál, és ha

ez a büntetésem, amiért elhagytam, akkor úgy érzem, hogymegszolgálom vele a szabadságom. Ezzel vissza is kanyarodtunk oda,hogy förtelmesen önző emberi lény vagyok, aki mások fájdalmáthasználja ki, hogy jobban érezze magát.

Elkerekedett szemmel meredt rám.– Jesszusom, nem unja még az analizálást? Hadd hallgassam meg!Letettem a vízitököt és bólintottam. Figyeltem, ahogy leül a pultra

és visszahallgatja Barry üzenetét, miközben szüntelenül változott azarca – szemöldöke felszökött és visszaereszkedett, a homlokaösszeráncolódott, a szája színlelt meglepetésre kerekedett –, csakhogy kimutassa, mennyire szórakoztatónak találja Barry inzultusait.Ezután letette, és láthatóan alig várta, hogy jelentést tegyen ahallottakról.

118

– Ezt imádni fogja – kacagott csillogó szemmel. A telefon pittyentegyet a kezében. – Várjon, jött még egy! Ez a fickó nem igaz. –Szívből élvezte, hogy belekotnyeleskedhet a magánéletembe. – Ez az,Barry, mindent bele! – Újra tárcsázta a hangpostát. Azután lehervadta mosolya és a fény is eltűnt a szeméből.

A szívem kihagyott egy ütemet.Harminc másodperccel később lepattant a konyhapultról – ilyen

hosszú lábakkal nem kellett nagyot ugrania –, hogy visszaadja atelefonom. Kerülte a tekintetem, majd zavartan próbált elsunnyogni.

– Mit mondott?– Á, semmi érdekeset.– Adam! Alig várta, hogy megoszthassa velem az első üzenetet.– Ja, azt. Oké, csak mondott valamit az egyik barátnőjéről. Valami

Julie nevű lányról, aki szerinte óriási kurva – nem is, várjon csak:lotyó. Mindig más pasival találkozik. Egyik este a Leeson Streetenlátta, akkor is egy házasemberrel volt. – Adam megvonta a vállát. –Néhány szóval méltatta az öltözködését is.

– Ez volt olyan mulatságos?– Inkább az, ahogy mesélte. – Felvillantott egy mosolyt. Egy

bánatos mosolyt.Megcsóváltam a fejem. Julie az egyik legjobb barátnőm volt még a

főiskoláról; ugyanaz a Julie, aki Torontóba költözött és rám bízta,hogy adjam el az autóját. Barry továbbra is felhasznált mindenkit,hogy a lelkembe gázoljon.

– És az a másik üzenet?Mintha meg se hallott volna.– Adam!– Tényleg semmi. Nincs értelme. Csak egy újabb kirohanás…

zagyvaság. – Némán meredt rám, azután elhagyta a konyhát.Ahogy nézett – tele együttérzéssel, szánalommal, kíváncsisággal –,

nem tudtam hová tenni, ezért nem is hagyott nyugodni. Feltárcsáztam a

119

hangpostát.– „Önnek nincs új üzenete.”– Adam! Maga törölte az üzeneteimet! – Követtem a nappaliba.– Valóban? Bocsi. – A számítógépére meredt.– Szándékosan csinálta!– Úgy gondolja?– Mit mondott? Hallani akarom.– Mondtam már: a barátnője, Julie egy lotyó. Amúgy igazán

bemutathatna neki, érdekes személyiségnek tűnik – próbálta oldani afeszültséget.

– Mi volt a második üzenet? – követeltem a választ.– Már nem emlékszem.– Adam, ezek az én rohadt üzeneteim, úgyhogy mondja már el! –

üvöltöttem, miközben fenyegetően megálltam előtte.A kirohanásom cseppet sem indította meg. Azt hittem, provokálni

fogja, de épp ellenkezőleg, ellágyult, megértőbb lett, amitől én csakmég dühösebb.

– Ne akarja tudni, oké?Az alapján, ahogy nézett, belegondolni is féltem, milyen személyes

adalékot osztott meg vele Barry. Nyilvánvalóan nem tudtam kiszednibelőle, legalábbis nem azonnal, ezért otthagytam a nappaliban. Elakartam menekülni, minél távolabb kerülni tőle, de még a lakástól is,hogy egyedül legyek, és kiüvöltsek, kisírjak, kihisztizzek magambólminden frusztrációt, amiért az életem ilyen reménytelenül zátonyrafutott – mégsem tehettem. Egymáshoz voltunk láncolva, ahogyan egyanya és a gyermeke; nem hagyhattam el, még ha abban a pillanatbanmást sem akartam. Én feleltem érte, megállás nélkül, éjjel-nappal.Akkor is vigyáznom kellett rá, ha e pillanatban, Barrynek hála, őérezte úgy, hogy meg kell óvnia engem.

Nem telt bele sok idő, amíg számomra is kiderült, mennyirekiszámíthatatlanok Adam hangulatváltozásai. Az egyik pillanatban

120

önfeledten beszélgetett, sőt kezdeményezett, máskor épp csak elviselt,azután egyszerűen otthagyott. Ilyenkor magába zárkózott, teljesenvisszavonult az elméjébe, és olyan elveszettnek, sőt indulatosnak tűnt,hogy belegondolni is féltem, mi járhat a fejében. Ez megtörténhetett abeszélgetésünk alatt, egy mondat közepén, akár a saját mondataközepén is, hogy utána órákig tartson. Ez történt azután is, hogyleordítottam a fejét a letörölt üzenet miatt. Elnéztem, ahogyan egyújabb órán át kómázott a kanapén, gyűlölte az életét és önmagát,gyűlölt mindent és mindenkit – azután megjelentem az orvossággal.

– Oké, menjünk. – Rádobtam a kabátját.– Nem megyek sehová.– De igen. El akar tűnni?Zavartan nézett fel rám.– El akar tűnni – feleltem helyette. – El akar veszni. Rendben.

Akkor vesszünk el együtt.A hároméves Alicia a tornác lépcsőjén ücsörgött, maga mellett a

gyereküléssel. Alicia Brenda legkisebb gyermeke volt, s mint ilyen,része nagynénii kötelességeimnek, amit rettentően élveztem – mármintAliciával, mert nem igazán tudtam mit kezdeni a fiúkkal, akik mindenalkalommal meg akartak kötözni és törzsi táncot jártak körülöttem, hacsak betettem hozzájuk a lábam. Aliciát minden héten elvittemmagammal néhány órára. Kiruccanásaink ebben a formában négyhónapja kezdődtek, nagyjából akkoriban, amikor elkezdett komolyanfoglalkoztatni, hogy véget vetek a házasságomnak. Azelőttjátszóházba jártunk, ahol szabadjára engedhettem egy teljesegészében szivacsból épült szobában és nézhettem, ahogyan ide-odapattog a falak között, műanyag labdákkal teli medencékbe csúszkál,és próbáltam leplezni rémült arckifejezésem, valahányszor rámsandított, hogy figyelem-e. Egyszer, útban a játszóház felé, annál alámpánál, ahol jobbra szoktunk kanyarodni, Alicia kijelentette, hogyezúttal balra megyünk. Volt alkalmam látni, ahogyan az önfeledt játékhevében bepréseli magát a forgó párnázott hengerek közé, és miutánmég hatása alatt voltam éjszakai álmomnak, amiben két férfi is

121

szerepelt, balra kanyarodtam, és megkérdeztem Aliciát, hová akarmenni. Egy órán át bolyongtunk, követve Alicia utasításait. Azótaminden héten ezt csináltuk és mindig máshol lyukadtunk ki. Ezlehetővé tette számomra, hogy gondolkodjak, jól telt az idő, és Aliciais élvezte az újdonságot, hogy ő parancsolgathat egy felnőttnek.

A Hogyan élvezzük az életet egyik tanácsa így szólt: Legyünkgyerektársaságban. A kézikönyv felmérési adatokkal bizonyította,hogy a gyerekek mérhetetlen boldogságot okoznak, bár olvastamtanulmányokat, amelyek ezt egy szintre helyezték a bevásárlásörömeivel. Azt hiszem, minden azon múlik, hogy valaki szereti-e akölyköket vagy sem. Reméltem, hogy ez alkalmas módszer leszAdamnek, felnyitja a szemét az élet szépségeire. S ezúttal le setartóztatják érte.

– Szia, Alicia. – Megöleltem.– Szia, pupu.– Miért vagy idekint egyedül?– Lee a kakit mossa.Lee, a gyerekcsősz az ablakból integetett, karján a hat hónapos

Jaydennel. Ezt jelzésnek vettem, hogy elvihetem Aliciát.Kinyitottam az ajtót, felzavarva ezzel Adamet, aki mostanra kóma

közeli állapotba került.– Beülhet hátra Alicia mellé. Ő itt Adam, ma velünk fog

csámborogni.Szerettem volna, ha beszédbe elegyedik Aliciával, és az első

ülésen könnyen úgy tehetett volna, mintha ott se lenne.– Ő a szívszerelmed, pupu?– Nem, pupu, nem az.Alicia kuncogott.Felkaptam a gyerekülést és behelyeztem az autóba, azután betettem

Aliciát is. Adam beszállt mellé, de még most sem aktivizálta magát,csak kifelé meredt az ablakon. Végül tartott annyi szünetet anézelődésben, hogy vessen egy pillantást a mellé bekötött hároméves

122

kis tündérre. Mindketten egymásra bámultak, egyikük sem szólt.– Milyen volt ma az ovi? – kérdeztem.– Jó, pupu.– Minden mondatba tesznek egy puput?– Igen, kuki.Adam zavartnak tűnt.– Maguknál nincsenek kölykök a családban? – kérdeztem.– De, Laviniának. Öntelt kis pöcsök. A legjobb, ami történhetett

velük, hogy elvesztették az otthonukat.– Ez szép – jegyeztem meg maró gúnnyal.– Bocs – kacsintott Adam.Vetettem rájuk egy pillantást a tükörben.– Szóval, hány éves vagy? – kérdezte Adam Aliciától.Alicia feltartotta négy ujját.– Tehát négy.– Csak három – szúrtam közbe.– Akkor viszont hazug malac – vádaskodott Adam.– Nézd az orrom! – Alicia úgy tett, mint akinek nőni kezd az orra.– Merre megyünk? – érdeklődött Adam.– Balra – jelentette ki Alicia.– Még csak három és tud tájékozódni?Elmosolyodtam és kitettem az indexet. Amikor elértem az út

végére, Aliciára néztem a tükörben.– Jobbra – adta ki az utasítást.Jobbra kanyarodtam.– De most komolyan, tudsz tájékozódni? – fordult Adam Aliciához.– Aha – bólogatott Alicia.– Hogyan? Még csak három vagy.

123

– Mindent tudok, merre van. Mindenhol. Az egész világon.Menjünk a pupu utcába? – Hátravetette a fejét, úgy kacagott.

Hol jobbra, hol balra fordultunk, hol csak mentünk továbbegyenesen, mindig Alicia kívánságának megfelelően. Tíz perc telt el.

– Oké, most már megtudhatom, merre megyünk? – fakadt ki Adam.– Balra – közölte Alicia.– Tudom, hogy balra, de balra hová? – fordult hozzám Adam.– Ha nem tudná, így kell céltalanul kóborolni és elveszni –

feleltem.– Hogy csak körbe-körbe megyünk, egy hároméves útbaigazításai

alapján?– Pontosan. Azután megpróbálunk hazatalálni.– Ez meddig tart?– Néhány órát.– És milyen gyakran csinálják?– Általában minden vasárnap. Ez a mi különleges kalandunk. Jobb

olyankor, amikor az utak nem annyira forgalmasak. Igazán érdekes.Az egyetlen szabály, hogy autópálya felé nem mehetünk. Egyszer ahegyek közt lyukadtunk ki, máskor a Malahide-parton. Ha olyanhelyre jutunk, ami tetszik, kiszállunk és körülnézünk. Minden héten újdolgokat fedezünk fel. Néha el se hagyjuk Clontarfot, csak körözünk,bár ő nem igazán veszi észre.

– Jobbra! – kiáltott fel Adam.– Az a tenger, pupu – kacagott Alicia.– Pontosan – bólintott kimérten Adam, aki ki akart szállni.Ezután teljes tizenöt percre elhallgatott, ahogy újra átadta magát a

hangulatváltozásnak.– Én is ki akarom próbálni – szólalt meg hirtelen. – Mondhatom

én, merre menjünk?– Nem! – csattant fel Alicia.

124

– Hadd mondjam én, merre menjünk, kérlek, pupu – fogtakönyörgőre Adam.

Alicia elnevette magát.– Oké.– Rendben. – Adam hosszan elgondolkodott. – A lámpánál balra.Elnéztem arcát a tükörben.– Nem vihet el minket Mariához.– Nem is akarom.Balra fordultunk és autóztunk néhány percet. Végül elértünk egy

falat, egy hamisítatlan zsákutca végét.– Esküszöm, ilyen még sosem fordult elő – tettem hátramenetbe az

autót.– Ez vagyok én. – Adam zsörtölődve karba tette a kezét.– Próbáld újra, pupu – sajnálta meg Alicia.– Arra van egy kis utca – nézett ki az ablakon Adam.– Az egy földút, és sejtelmem sincs, hová vezet.– Valahová csak vezet.Balra fordultam. Megcsördült a telefonom, én pedig

kihangosítottam.– Én vagyok az, Christine.– Hello, Oscar.– A buszmegállóban vagyok.– Jó magának. Hogy érzi magát?– Nem túl fényesen. Nem tudom elhinni, hogy két teljes hétre

elment.– Sajnálom, de telefonon mindig elérhető vagyok.– Jobban szeretem, ha személyesen beszélünk. – Reszketett a

hangja. – És ha találkoznánk, ha felszállna velem a buszra?– Azt nem lehet, Oscar. Sajnálom, de tudja, mi a szabály.

125

– Tudom, tudom, az nem lenne etikus – sóhajtott fel bánatosan.Némelyik ügyfelemért próbáltam mindent megtenni, de meg kellett

húznom a határt ott, hogy nem szálltam fel a buszra Oscarral. Atükörben ránéztem Adamre, hogy lássam, kihallgat-e minket ésönelégülten vigyorog-e azon, mennyire nem áll összhangban atanításom a jelenlegi helyzettel.

– Képes rá, Oscar – győzködtem. – Vegyen egy nagy levegőt,próbáljon egy kicsit ellazulni. – Oscar annyira elvonta a figyelmem,hogy vakon hajtottam tovább a vidéki úton, amelyet mindkét oldalrólzöldellő mezők öveztek. Még életemben nem jártam erre. Amikorközeledtünk egy-egy kereszteződéshez, Adam és Alicia egymásttúlharsogva mondta be az új irányt. Oscar végül négy megállónyirajutott és ünnepi hangulatban szállt le; miután letette a telefont, egészenhazáig táncolt. Adam telefonja, amit előre tettünk, az enyém mellé,hirtelen életre kelt. Maria nevét láttam a kijelzőn. Anélkül vettem fel,hogy Adam észrevette volna, de ezúttal nem bajlódtam akihangosítóval.

– Ó, helló! – ismert rá a hangomra Maria. – Megint maga az.– Helló. – Nem akartam kimondani a nevét, nehogy Adam kikapja

a kezemből a telefont.– Maga az új titkárnője? – Maria próbálta tréfára venni a dolgot,

de nem tudta leplezni féltékenységét.Könnyed hangon felnevettem, mint aki nem vette észre.– Néha tényleg úgy érzem. Miben segíthetek?– Hogy miben segíthet? Nos, Adammel szerettem volna beszélni.

– Kurtán, élesen, pattogóan ejtette a szavakat.– Sajnálom, most nem tudom adni – feleltem barátságos hangon,

hogy ne tudjon mibe belekötni. – Üzen neki valamit?– Megkapta a tegnap reggeli üzenetemet?– Természetesen átadtam. Azonnal tudomást szerzett róla.– Akkor miért nem hívott?Kereszteződéshez közeledtünk.

126

– Balra! – emelte fel a hangját hirtelen Adam, hogy félbeszakítsa acsevegését Aliciával.

– Jobbra! – vágta rá Alicia.– Balra menjen! – kiáltott fel Adam.Alicia kuncogott, ahogy ölre mentek egymással. Adam befogta

Alicia száját, úgy kiáltozott, azután feljajdult, amikor Aliciamegnyalta a kezét. A felfordulásban alig hallottam Mariát.

– Azok után, amiken keresztülment, nem igazán hibáztatom, hogynem hívta vissza – jegyeztem meg minden vádaskodás nélkül, csakhogy helyre tegyem Mariát.

– Igen. Értem. Őt hallom a háttérben?– Igen.– Balra! – kiáltott fel Adam, miközben újra befogta Alicia száját,

hogy ne ellenkezhessen.Aliciának a gyomra is megfájdult a nevetéstől.– Meg ne nyalj még egyszer! – figyelmeztette Adam játékosan,

azután olyan fürgén kapta el a kezét, mintha megégette volna. – Aú!Megharapott!

Alicia ugatott egy sort, azután lihegni kezdett.– Majd megmondom neki, hogy kereste. Épp el van foglalva, mint

hallja.– Ööö, rendben…– Amúgy hol tudja elérni magát? – kérdeztem. – Otthon lesz vagy

dolgozik?– Ma sokáig dolgozom, de azért el tud érni a mobilomon. Még

mindig… tudja, haragszik rám? Micsoda hülye kérdés, hát persze,hogy haragszik. Én is haragudnék. Nem mintha egyszer is… tudja…

Alig hallottam Maria szavait a két holdkórostól, akik újabbnevetésben törtek ki mögöttem.

– Ki volt az? – kérdezte Adam, miután letettem.– Maria.

127

– Maria? Miért a maga telefonját hívta? – Előrehajolt.– A magáét hívta. Nem titkolózunk, emlékszik?– Mi a nyavalyáért nem szólt?– Mert akkor abbahagyta volna a nevetést, így viszont ő is

hallhatta, milyen remekül szórakozik.Adam végiggondolta a dolgot.– De el akartam mondani neki, mennyire hiányzik…– Higgye el, Adam, szívesebben hallja nevetni, mint sírni. A

nyomorult énje láttán még azt hiheti, hogy okkal van Sean mellett.– Oké. – Egy időre elcsendesedett. Azt hittem, megint

elveszítettem. Hátranéztem, hogy ellenőrizzem Aliciát, aki ujjaivalsétálgatott az ablakkereten.

– Hé, ez tényleg érdekes volt – jegyezte meg Adam. Most előszörhallottam ilyen pozitívan nyilatkozni valamiről.

– Helyes – bólintottam boldogan, azzal beletapostam a fékbe,ahogy közeledni kezdtünk az autók felé.

Az úton csak egy autó fért el, előttünk mégis kettő préselődöttszorosan egymáshoz. Az egyik felénk nézett, a másik az ellenkezőirányba. Az ajtók kis híján összeértek. Az ablakok lesötétítve. Mireleesett, hogy nem kellene így megbámulnom, kinyílt az ajtó, és egyijesztő külsejű bőrdzsekis alak szállt ki. Magas volt, nagydarab, ésegyáltalán nem örült nekünk. A másik három sem, akik a hátsó ülésenpréselődtek össze, és most hátrafordultak, hogy végigmérjenekminket. Az egyikük elnézett a másik kocsiban ülők felé. Az ottaniakmegrázták a fejüket és idegesen vonogatták a vállukat.

– Ööö, Adam… – szólaltam meg nyugtalanul.Adam nem hallott, lekötötte a társalgás Aliciával.– Adam! – ismételtem sürgető hangon, mire felnézett.Épp időben emelte fel a tekintetét, hogy lássa, amint a magas,

tagbaszakadt fickó felénk indul, kezében egy krikettütővel.– Hátra! – rivallt rám azonnal. – Rükverc, Christine… de azonnal!

128

– Ne! Balra! – kiáltott fel nevetve Alicia, aki azt hitte, hogy mégmindig játszunk.

– Christine!– Én próbálom! – A kuplung csikorgó hangokat adott ki, de

rémületemben nem találtam a sebességet.– Christine! – kiáltott kétségbeesetten Adam.A nagydarab férfi közelebb lépett a kocsihoz, végigmérte a

szélvédőt és leolvasta a mobilszámomat a mögé kitett ELADÓtábláról. Azután belenézett a szemembe és meglendítette az ütőt.Beletapostam a gázba, mire olyan lendülettel indultunk hátra, hogyAdam teljes erőből hátravágódott az ülésen, ám ez sem gátolta meg aférfit abban, hogy az ütőjét lengetve a kocsi után fusson. Az utatnéztem mögöttünk, hogy viszonylag egyenes vonalban tolassunk,mígnem elértünk a kanyarhoz, amit korábban, telefonálás közbenészre sem vettem.

– A francba, többen is jönnek! – jegyezte meg Adam. Ahogyelőrenéztem, én is láttam, hogy másik három férfi száll ki a kocsiból.– Az utat nézze! – förmedt rám.

– Ó, a ku… – kezdtem volna szitkozódni, azután eszembe jutottAlicia. – Pu – mondtam jobb híján. – Pu, pu, pu, pu – hajtogattamtovább.

Alicia gurult a nevetéstől, ahogy csatlakozott.– Pu! Pu! Pu!– Nyomja, ahogy csak tudja! – mordult fel Adam.– Nem megy, kanyarog az út. – Nekiütköztünk egy újabb útszéli

bokornak.– Tudom, csak koncentráljon. És nyomja neki.– Követnek minket?Nem válaszolt.– Követnek minket?Nem tehettem róla, meg kellett néznem. Előrefordultam és láttam a

129

felénk közeledő sötétített ablakokat.– Édes istenem…– Miért megyünk hátrafelé? – tudakolta Alicia, aki lassan

felhagyott a kacagással és megérezte a kocsiban uralkodópánikhangulatot. Végre alkalmam nyílt rátolatni egy felhajtóra, amitgyorsan és gyakorlottan meg is tettem, azután vad száguldásbakezdtem, és jobbra-balra kanyarogtam, mialatt Alicia lelkesenkiáltozta az irányokat, így nem vettem észre, hogy már rég nemkövetnek. Csak azután lassítottam, hogy elértünk egy lakótelepet, aholmások is jártak az utakon, de még itt is ötletszerűen forgolódtamtovább.

– Oké, szerintem most már leállhatunk – hallottam Adamet, miutánharmadszor fordultunk meg ugyanabban a körforgalomban. – Nincsmögöttünk senki.

– Menjünk még egy kört – kérte Alicia.– És kidobom a taccsot – tette hozzá Adam.Jeleztem és kikanyarodtunk a körforgalomból. Kitettem Aliciát a

háznál, ahol a legjobb képességem szerint próbáltam elmagyarázniBrendának, miért sikongatja Alicia izgatottan, hogy „rükverc!”,miközben hátrafelé szaladgál a házban és felborít mindent.

– Szóval, Adam, segít a húgom módszere abban, hogy jobbanélvezze az életet? – Brenda az asztalnál ült, és saját kéretlenstílusában kihúzott neki egy széket, amivel esélyt sem adott azellenkezésre.

– Hát, eddig ettünk, sétáltunk a parkban és elmentünk autózni egykiskölyökkel.

– Értem. Milyen volt az étel?– Ami azt illeti, felfordult tőle a gyomrom.– Érdekes. És a park?– Letartóztattak.– Nem tartóztatták le, csak bedugták egy cellába. – Egyáltalán nem

tetszett, hogy megkérdőjelezik a terápiás módszereimet.

130

– Az autóút végén pedig félbeszakítottak egy drogügyletet – fejeztebe helyette Brenda.

Hallgattunk. Brenda hátravetette a fejét és nevetett egy jót, mielőtttémát váltott.

– Mondja csak, Adam, az a parti nagyon puccos esemény lesz?– Belépés csak szmokingban.– Pompás. Láttam egy tökéletes estélyit a Pace-ben, majd keresek

egy hozzáillő cipőt. Oké – állt fel. – Vacsorát kell főznöm Jaydennek.Christine? Jobb lesz, ha eltűntök, mielőtt belőletek is pürét csinálok.

Adam kaján arckifejezéssel fordult felém, amitől némi fényköltözött a tekintetébe. Ezúttal az sem érdekelt, hogy a háborodottcsaládomat vagy a katasztrofális igyekezetemet találja-e ennyiremulatságosnak; örültem, hogy visszatért az élők közé.

Csak amikor elmentünk a lakásra a vízitökért, és alig néhány percmúltán visszatértünk a kocsihoz, akkor szembesültünk azzal, hogybetörték a kocsim szélvédőjét.

131

12. Hogyan kezeljünk egy olyan problémát, mint Maria

Maria a Grand Canal Dock egyik modern toronyházában dolgozott,ami kívülről túlméretezett sakktáblára emlékeztetett. Nekem kellettgondoskodnom a liliompótlék leszállításáról; Adam nem kételkedettabban, hogy Maria személyesen veszi át a recepción, mihelytmegtudja, hogy tőle érkezett. Neki szigorúan odakint kellett maradnia,egy távoli helyen, ahonnan megfigyelhette a reakcióját. Miután azépület teljes egészében acélból és üvegből készült, több pozíciót isfelvehetett, csak arra kellett vigyáznia, hogy Maria meg ne lássa. Aztakartam, hogy csakis akkor jöjjön el az újraegyesülés pillanata,amikor Adam készen áll rá. Ennek egyelőre a közelében sem jártunk.

Furán éreztem magam a közelgő találkozás miatt. Végre találkozomMariával. Az ő Mariájával, akiről egy sor intim részletet tudtam,akivel kétszer is beszéltem telefonon, s aki miatt Adam, ez acsodálatos fickó véget akart vetni az életének. Miközben atűsarkúmban végigkopogtam a márványpadlón, hogy a recepciósoksorra felkapják a fejüket, rájöttem: neheztelek Mariára. Önkéntelenülis hibáztatom, amiért még mindig ekkora hatalmat gyakorol egy férfifelett, akit egykor állítólag szeretett, mégis elmulasztotta felmérni,milyen katasztrofális hatással jár rá nézve az ő elutasítása. Forrt avérem, ha csak belegondoltam, e pillanatban is miken kellkeresztülmennie, hogy őt visszaszerezze, Maria pedig nem is sejti ezt.Tényleg nem túl jó időzítés – nem most kellene a védelmembevennem Adamet, amikor pártatlanságot kéne mutatnom, valamiértmégis úgy éreztem, képtelen vagyok erre.

Ésszel persze tudtam, hogy nem Maria tehet erről. Ha Maria az énbarátom, aki beavat Adam viselkedésének részleteibe, alighanem őttámogattam volna, hiszen mindent megpróbált a kapcsolatukmegmentése érdekében. Mégis, ez a nő nem hagyott nyugodni. Tudom,azt kellett volna tanácsolnom Adamnek, hogy lépjen tovább, ne ispróbálja őt visszaszerezni. Maria már mással van – történetesen

132

Seannal, a legjobb barátjával –, ő már továbblépett, de az újabbelutasítás nem törné össze még jobban? Dehogynem. Szó szerinthalálos lenne, ennyit már tudtam. Adam érdekében ennek akapcsolatnak működnie kel . Ami újra eszembe juttatta, miért isneheztelek Mariára.

– Küldeményt hoztam Maria Hartynak, a Red Lips Productionsnél– szólítottam meg a recepcióst.

– Mit mondjak, ki küldte?– Adam Basil.Láttam odakint Adamet, fejébe húzott sapkájával, állig

összegombolt nagykabátjában. Alig látszott az arca, s azt is vörösrecsípte a hideg, amit látni lehetett. Úgy kellett állnom, hogy Adamfelmérhesse Maria reakcióját, így csak abban reménykedtem, Marianem dobja a földre és tapossa meg a vízitököt. Nem hinném, hogyvissza tudtam volna tartani Adamet, mielőtt beleveti magát acsatornába.

A liftajtó kinyílt, hogy egy kirakati baba lépjen ki rajta feszülősfekete farmerban, motorosbakancsban és igézően pucér nőt ábrázolópólóban; koromfekete, selymesen fénylő, tökéletes arcot keretezőhajjal; nagy kéklő szemmel, hibátlan orral és jajvörös ajkakkal. Nemilyennek képzeltem, kosztümös vállalati jogász-típust vártam, mégisfelismertem, amint megláttam. A vöröslő ajkak árulták el, amelyeknyomán hirtelen a cég neve is értelmet nyert. Tudtam, hogy ő az,mégsem kiálthattam oda neki, amikor láttam átvágni azelőtéren. Elképzeltem, milyen szép párt alkottak Adammel, nyilvánmindenki elismerően fordult utánuk. Abban a pillanatban csak mégjobban nehezteltem Mariára. Klasszikus női féltékenység vett erőtrajtam, ami mindennél jobban felbőszített. Azelőtt sosem estem ennekáldozatul, sosem hatott meg – igaz, akkor még boldog voltam,elégedett az életemmel, most pedig bárki és bármi megingathattatörékeny önbizalmamat.

A recepciós felém mutatott, mire Maria végigmért. Amikor mégszóba állt velem, Peter és Paul reggelenként „hippilánynak” szólított,

133

annyira hozzám tartozott a farmer. S nem is csak akármilyen farmer. Aszivárvány minden színében beszereztem, akárcsak a többiruhadarabomat. Ruhatáram tarka kaleidoszkópja derített fel azokon anapokon, amikor minden más csődöt mondott, így a visszafogottfeketétől és bézstől a húszas éveim közepére eljutottam a kirobbanószínpompáig. Legalább egy színes holmit mindig felvettem, miutánelolvastam egy Hogyan gazdagítsuk lelkünket az általunk viseltruhadarabokkal című könyvet, ami megtanított arra, hogy a bőrünk ésa lelkünk energiát nyer az általunk viselt színekből, miközben a sötétszínek elszívják az erőnket. A testünk ugyanúgy áhítozik a színekre,mint a napfényre – erre most itt volt Maria, talpig feketében ésmenőn, mintha egy All Saints butikból toppant volna elő, és ottvoltam én, mint egy csomag M&M’s drazsé, a hosszú, hullámos,homokszínű hajammal, rajta a csíkos gyapjúsapkával, mintha aSzezám utcá hoz öltöztem volna. Tengerparti fövenyt idéző hajamatminden héten gondosan karbantartottam és ápoltam, addig tupíroztamés turbóztam, amíg művészien gondozatlannak tűnt, mintha semmigondom nem lenne a világon. Iszonyú energiákat öltem abba, hogyúgy tűnjön, mintha hozzá se nyúlnék. Kósza fürtjeim kuncogtak ésflörtöltek minden apró légmozgásra, míg Mariáé… Az a trendi kontyazzal a szigorú frufruval belenevetett a veszély képébe, sőt,egyenesen kikönyörögte magának.

Amint Maria kiszúrta kezemben a vízitököt – amit nehéz lett volnanem észrevenni –, arcán sugárzó mosoly jelent meg. Szétáradtbennem a megkönnyebbülés, bár féltem megfordulni és látni Adamreakcióját, nehogy ezzel eláruljam tartózkodási helyét. Ajkaihozemelte kezét és halkan nevetni kezdett, mint aki nem akarja magáravonni a figyelmet, bár gyanítottam, hogy az irodában semmi perc alatthíre megy: valaki egy tündérliliomot küldött Maria Hartynak.

– Ó, istenem! – törölgette könnyeit. Örömkönnyeknek látszottak,mint amikor valakinek hirtelen eszébe jut egy rég elfeledett személy.A vízitök után nyúlt. – Ennél furább dolgot még sosem küldtek nekem.– Mosolyogva nézett rám. – Istenem, nem tudom elhinni, hogymegtette. Azt hittem, már elfelejtette. Olyan régen, nagyon régenvolt… – Karjaiba vette a növényt, majd hirtelen elpirult zavarában. –

134

Sajnálom, biztos halálra unja már az ilyen meséket. Képzelem, miketszállíthat ki. Hol írjam alá?

– Christine vagyok, Maria, akivel telefonon beszélt.– Christine… – Összeráncolta a homlokát, ahogy tudatosult benne.

– Ó, Christine. Ez a neve? Maga vette fel Adam telefonját?– Én.– Ó! – Maria tekintete fel-le járt, a másodperc törtrésze alatt

felmért. – Nem gondoltam, hogy ilyen fiatal. Úgy értem, a telefonbanidősebbnek tűnt a hangja.

– Ó! – Melegség öntött el, imádtam a reakcióját, még ha tudtam is,hogy nem kellene.

Félszeg csend lett.– Tényleg nekem szedte?– Bizony, bement érte a fagyos vízbe. Bőrig ázott. Kékre fagyott,

meg minden. – Még most is éreztem csontomban azt a dermesztőhideget.

Maria a fejét csóválta.– Teljesen megőrült.– Maga miatt.– Azt akarja a tudtomra adni, hogy még mindig szeret?Bólintottam.– Őszintén. – Valami oknál fogva elszorult a torkom. Talán nem a

legjobb időzítéssel, de megköszörültem. – Azt hittem, virágot akarküldeni, de ragaszkodott ehhez. Nem tudom, mit jelent maguknak.

Maria lenézett a vízitökre, s csak most vette észre a piros fóliábacsomagolt parányi ajkakat. Adam a legutolsó pillanatban tette őketoda, mielőtt az épületbe léptem, de most hirtelen értelmet nyertek.Most ismertem csak fel az apró csokikat, amelyekkel telehintette aGresham Hotel franciaágyát.

– Ó, istenem – suttogta Maria, amint meglátta a csokikat. Próbáltakivenni őket, de fél kézzel nem tudta megtartani az óriási liliomot.

135

Elvettem tőle, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az apróajkakat.

– Alig hiszem el, hogy még mindig van belőle. Tudja, mik ezek?Megráztam a fejem.– A találkozásunk évében készítette őket nekem. A piros ajkak,

hogy úgy mondjam, a védjegyem. – Elkezdte felnyitni a fóliát, majdfelkacagott, amikor meglátta a csokoládét.

– Valódi!– Adam tud csokit önteni? – ingattam a fejem kétkedve. Ha Maria

hinni akart ebben, én nem ültettem kételyt a fejébe, de valahogymégsem tudtam megállni kérdés nélkül.

– Hát, személy szerint nyilván nem, de a cége igen. – Továbbtanulmányozta a szíveket. – Ez csak prototípus, végül sosem kerültforgalomba. Azt hittem, már rég felfaltuk mindet.

– A cége… – Próbáltam összerakni a hallottakat.– Megtervezte nekem, és az emberei a Basilnél megcsinálták.

Pralinéból, mogyoróval és mandulával. Ez hihetetlen! – Felkacagott,azután a nevetés a torkán akadt és a könnyek kibuggyantak aszeméből. – A francba, sajnálom. – Hátat fordított a recepciónak éslegyezgetni kezdte magát.

Mostanra kicsit megrendültem, de próbáltam laza maradni.Kifaggathattam volna Adamről, hogy többet tudjak meg, de valamiértvonakodtam elárulni, hogy semmit sem tudok. Amióta csak megláttamMariát, önbizalomvesztésem gátat vetett annak, hogy rendesenvégezzem a munkámat.

– Nincs miért sajnálkoznia. Talán nem könnyű visszaemlékezni arégi időkre, de ő akkor is szeretné, ha megpróbálná.

Bólintott.– Mondja meg neki, hogy emlékszem.– Tudja, ő még mindig itt van. Ugyanolyan mókás és spontán,

amilyen az emlékeiben. Talán nem ugyanaz az ember, akivel annakidején találkozott, de szerintem senki sem az. Engem folyton

136

megnevettet.Maria az arcomat kémlelte.– Tényleg?Éreztem, ahogy elpirulok. A gyapjúsapka, csakis az tehetett róla,

ahogyan bementem a hidegről a fülledt irodaházba, meg a hidegemléke, ahogyan belegázoltam abba a fagyos tóba, de akkor se vettemle, éppen előtte és a szögegyenes haja előtt. Ki tudja, mi rejtőzik asapkám alatt?

– Maga tényleg odafigyel rá, igaz?– Hát… igen. – Nem bírtam tovább elviselni a tekintetét, inkább

visszaadtam a vízitököt. – Az lesz a legjobb, ha most márvisszaengedem dolgozni.

– Remélem, ő is tudja, mennyire szerencsés, hogy maga mellettevan – lépett tovább Maria.

A szemembe óhatatlanul könnyek szöktek.– Csak a munkámat végzem. – Megvillantottam egy sugárzó és

könnyed mosolyt, miközben minden erőmmel próbáltam nem úgybeszélni, mint valami nyálas szuperhős.

– Mi is ez a munka?– A barátja vagyok. – Elhátráltam néhány lépést. – A barátja, ez

minden.Elfordultam és otthagytam, miközben már az egész arcom lángolt.

Örültem a fagyos szélnek, ahogy az arcomba csapott, amint kiléptem,és öntudatosan tovább gyalogoltam, a hátamban Maria tekintetével.Hálásan fordultam be a legelső sarkon, hogy magam mögött tudjam azátlátszó falakat és végre vaskos téglákat tudhassak kettőnk között. Ittmegtorpantam és a falnak vetettem a hátam, amíg lehunyt szemmelhagytam felszívódni magamban a pánikot. Mi a fene ütött belém?Miért reagáltam így? Maria mintha olyasmit tudott volna azérzelmeimről, amit még én sem, és bűntudatot plántált belém, amiértegy pillanatra olyasmit éreztem, amit korábban sosem – amit nem isérezhettem volna. Azért kezdtem ezt az egészet, hogy újra

137

összeboronáljam őket, nem hogy érzéseket tápláljak Adam iránt. Ezképtelenség. Ez nevetséges.

– Hahó! – hallottam egy izgatott hangot a fülem mellett, amitőlriadtan rezzentem össze.

– Jesszusom, Adam!– Mi a baj? Maga sír?– Dehogy, nem sírok – tiltakoztam. – Szerintem csak alaposan

megfáztam. – Megdörgöltem a szemem.– Hát, aki éjnek évadján tavakban úszkál, az ne csodálkozzon.

Szóval, mit mondott? – Gyakorlatilag összeért az orrunk, olyanközelről leste minden szavamat.

– Látta a reakcióját.– Igen. – Kezeivel izgatottan markolászta a levegőt. – Tökéletes

volt, egyszerűen tökéletes. Tényleg sírt? Úgy láttam, mintha sírtvolna. Tudja, Maria sosem sír, úgyhogy nála ez nagyon nagy dolog.Órák hosszat beszéltek… szóval, mit mondott? – Köröttemugrándozott, miközben az arcomat leste, hátha leolvashatja róla,hogyan ment a találkozó.

Profi módjára félretettem az érzelmeimet és elmondtam nekimindent, leszámítva saját belső vívódásomat.

– Megkérdezte, azt akarja-e üzenni ezzel, hogy még mindig szereti.Azt feleltem, hogy aki képes begázolni a fagyos vízbe egy liliomért,az igazán szereti a másikat.

– De hát nem én csináltam. – Adam szinte átdöfött azokkal a kékszemekkel, amelyek láttán máskor izgatottan vert a szívem, de mostcsak megsajdult. – Maga csinálta.

Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, azután félrekaptam azenyémet.

– Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ő érti a lényeget. – Elindultam.Nem tehettem mást, távolabb kellett kerülnöm.

– Most meg hová megy, Christine?

138

– Ööö… bárhová. Fázom, muszáj mozognom.– Oké, ez jó ötlet. Tetszett neki a csoki?– Imádta a csokit, az ríkatta meg. Hé, maga csokit készített neki?

Csak nem magáról mondják, hogy „Basillel szebb az élet”?A szemét forgatta, de így sem hagyta elrontani az örömét.– Mit mondott?– Kis híján szeretkezett a csokijával, annyira örült a

viszontlátásnak. Hé, maga csokit tervezett annak a nőnek? Jesszusom,Adam, tényleg értette a dolgát.

– Csak értettem?– Tudja, hogy gondolom. Ugyanolyan jó lesz megint.– Pralinét kapott, mogyoróval és mandulával – dicsekedett.– Tudom, mondta.– És még mit mondott?Annyira megindított az érdeklődése, hogy felidéztem az egész

beszélgetést, talán csak azt a részt hagytam ki, amelyikben Mariaarról faggatott, milyen szerepet játszom Adam életében. Azt a résztmég én sem értettem egészen.

– Szóval maga Adam Basil a Basil édességgyártól. –Hitetlenkedve ráztam a fejem. – Meg kellett volna mondania. Tegnapmég tagadta.

– Nem tagadtam. Ha jól emlékszem, azt mondtam, „vagy mint abazsalikom”.

– Ó. Nos, ha ennek vége lesz, nekem is el kell készítenie a sajátcsokimat. Tudja, az elismerése jeleként.

– Az könnyű. Energiabombának hívják majd, és kávéízű lesz.Felnéztem az égre.– Nem valami eredeti.– Majd csésze formájúra öntjük. – Tényleg igyekezett lenyűgözni.– Remélem, van egy jó kreatív csapatuk a Basilnél.

139

Egy ideig csendben sétáltunk. Ki kellett kapcsolnom az agyam.Megfájdult a fejem és sajgott a gondolkodástól, ezért engedtem, hogyvezessen. Ahogy közeledtünk a Samuel Beckett hídhoz, ösztönösmozdulattal megragadtam a kezét, nehogy hirtelen leugorjon, bártudtam, hogy Maria reakciójától eltelt életkedvvel. Nem tiltakozott.Kéz a kézben mentünk át a hídon, és azután sem engedett el, hogyátértünk.

– A cégnél hogy tudják, hol van éppen? – kérdeztem.– Meglátogatom apámat. Azt mondták, maradjak csak, ameddig

kell. Tényleg, és ha azt mondanám, hogy életem végéig szabin leszek?– Szerintem még mindig jobban fogadnák ezt, mint a másik

változatot.Éles pillantást vetett rám.– Nem tudhatják meg.– Hogy öngyilkos akart lenni?Elengedte a kezem.– Mondtam már, hogy ne használja ezt a szót.– Adam… ha ők is tudnák, hogy ennyire nyomorultul érzi magát a

munkája miatt, biztosan megértőbbek lennének.– Ez szóba se jöhet, maga is tudja – felelte. – Nem is ezért

csináltam.Hosszú időre csend lett.– Meglátogathatná az apját…– Ma nem. Ma jó napom van. – Jóleső elégedettséggel töltötte el a

Maria-ügy kimenetele.– Hová menjünk?– Kicsit elfáradtam, Adam. Azt hiszem, hazamegyek és lepihenek.Előbb csalódottnak, azután nyugtalannak tűnt.– Minden rendben?– Igen – bólintottam, miközben próbáltam összeszedni magam. –

140

Csak egy kis szunyókálás kell, hogy újra a régi legyek.– Már intézkedtem, hogy Pat értünk jöjjön.– Ki az a Pat?– Apám sofőrje.– Az apja sofőrje? – ismételtem.– Miután apám kórházban fekszik, nem lesz rá szüksége, a maga

kocsija meg használaton kívül van, ezért felhívtam Patet. Amúgy ishalálra unta magát.

Néhány perccel később Pat begördült egy kétszázötvenezresvadonatúj Rolls-Royce-szal. Nem sokat tudtam az autókról, de Barry,aki életében semmi iránt nem tanúsított különösebb érdeklődést,szívből szerette a drága kocsikat, és meg is mutogatta őket,volánjuknál mindig egy-egy „stricivel”. Barry véleménye szerintRolls-Royce-t csak az igazán nagy stricik engedhetnek megmaguknak. Köszöntöttem Patet, a sofőrt, mielőtt beültem a kocsiba. Akinti hideg után fenséges meleg fogadott. Adam még nem csukta be azajtót, csak elgondolkodva meredt rám.

– Mi az? – kérdeztem.– Rózsaszirom – felelte egyszerűen.– Szeretem a rózsaszirmot.– Ezért lenne a csokinak olyan alakja.– Maga tényleg jó – ismertem el. – Egy okkal több, hogy életben

tartsam.– Úgy érti, nem csak egy oka van rá? – tréfálkozott, ahogy becsukta

az ajtót.Igen, gondoltam, miközben elnéztem, hogyan kerüli meg az autót.

141

13. Hogyan ismerjük fel és értékeljük életünk

legfontosabb szereplőit

Amelia mögött ültem az anyja temetésén. Leszámítva egy aggnagybácsit, az apja testvérét, akit erre az alkalomra engedtek ki azotthonból, egyedül ült a családnak fenntartott padsorban. Fred, akinéhány nappal korábban még Berlinbe akarta vinni, nem bajlódottazzal, hogy másodszor is megkérje – ha már itt tartunk, némi pánikotis éreztem a hangjában, amikor erről beszéltünk. Eredeti ajánlatátabban a biztos tudatban tette, hogy Amelia az anyja miatt úgyis nemetfog mondani, de most, hogy Magda eltávozott, és már semmi semkötötte Ameliát a könyvesbolthoz és Dublinhoz, szinte tapintanilehetett a rémületét. Amelia tökéletesen jól ítélte meg, hogy egymásik nő már várja Berlinben. Néhány sorral hátrébb elkaptam atekintetét és az áldozatkész barátság nevében rávetettem aleggorombább pillantást, amit csak ki tudtam préselni magamból.Lesütötte a szemét. Amint úgy éreztem, kellőképpen megaláztam,visszafordultam előre, csak hogy nyomban képmutatónak érezzemmagam és megbánjam az egészet. Rám nyilvánvalóan nem vártsemmilyen eltitkolt szerető, de akkor is faképnél hagytam Barryt,amikor minden ok – legalábbis minden egyértelmű ok – nélkül végetvetettem a kapcsolatunknak. Nem mintha a boldogtalanság önmagábankevés lenne indoknak, de amíg a másik nem csal, ver vagy aláz meg,senki sem látszik elfogadni, hogy egy szeretet és boldogság nélkülikapcsolatot nem érdemes folytatni. Nem vagyok tökéletes, de mint alegtöbb ember, én is keményen igyekszem, hogy ne kövessek elhibákat. Márpedig az elfuserált házasság a legnagyobb valamennyihiba közül, hacsak nem vesszük azokat a kínos dolgokat, amik mégmegtörténhettek velem az életben. Akárhogy is, a gondolat, hogyBarry is itt lehet a templomban, véget vetett a további nézelődésnek.

Noha Fred bánatot okozott Ameliának, miért hibáztatnám, amikorcsak az történt, amit a Barryvel folytatott beszélgetések során előre

142

megjósoltam? Amelia előre megszabott pályán járt: gondoskodott azanyjáról és továbbvitte szeretett apjának üzletét, ami talán nemeskötöttség, de mégiscsak szabad akaratából vállalta. Ezzel nemcsakFred, de más sem tudott mit kezdeni.

Amelia lehajtotta a fejét, göndör vörös fürtjei elrejtették az arcát.Amikor felém fordult, fáradt zöld szeme körül vörös karikákat láttam.Orra hegye kivörösödött a sok fújástól, arcára kiült a mély fájdalom.Bátorítóan elmosolyodtam, azután rádöbbentem, hogy az egésztemplom elcsendesült és a pap egyenesen rám néz.

– Ó! – ismertem fel, hogy rám várnak. Felálltam és az oltárhozléptem.

Akár tetszett Adamnek, akár nem, ragaszkodtam hozzá, hogyeljöjjön a temetésre és ott üljön a családommal. Bármennyirefellelkesítette Maria reakciója, nem kockáztattam meg, hogy egyedülhagyjam. Nagy előrelépést tettünk, jórészt Mariának köszönhetően, deminden ilyen kiugrást visszatántorodások követtek, ezért még azt ismegtiltottam neki, hogy újságot olvasson vagy híradót nézzen. Apozitív dolgokra kellett összpontosítania, a hírek pedig nem azok.Úgy is kapcsolatban maradhatunk a valósággal, ha nem hagyjuk, hogyolyan információkkal bombázzanak minket, amiket mások fontosnaktalálnak. Előző nap például kirakójátékkal foglalkoztunk, miközbenpróbáltam a legkevésbé feltűnő módon a fejébe látni, majdMonopolyt játszottunk, miközben fel kellett hagynom akérdezősködéssel, nehogy feltörölje velem a padlót. Miután azösszpontosítás sem vált be, rosszkedvűen feküdtem le. Tudtam, hogyezek a tevékenységek nem fogják megmenteni Adamet, de nekemigenis segítettek megismerni, így könnyebben rávettem, hogy nyíljonmeg előttem. Ezalatt ő is átgondolhatta a problémáit, miközbenvalami másra figyelt, így nem feltétlenül azok kapták a főszerepet.Akárhogy is, aznap reggel ugyanúgy hallottam a zuhany alatt a fojtottzokogását, és új terveket kovácsoltam arra, hogyan oldjam meg atöbbi problémáját. Őszintén hittem, hogy a legtöbb dolog lehetséges,ha az ember igazán elszánja magát, de nem rugaszkodtam el avalóságtól – tudtam, hogy a „legtöbb” nem egyenlő a mindennel. Csak

143

nem engedhettem meg magamnak, hogy a legrosszabb eshetőségekkelszámoljak.

Megálltam az oltárnál és a tartóra helyeztem a papírt. Ameliamegkért, hogy olvassak fel valamit, és rám bízta, hogy válasszam ki amegfelelő szöveget. Nagy próbatétel volt nekem kimondani eszavakat. Különleges jelentéssel bírtak a számomra, és még soha nemolvastam fel őket mások előtt, csak magamban, akkor sem szárazszemmel, de nem tudtam semmit, ami jobban illett volna ide.Ameliára mosolyogtam, majd elnéztem a válla felett, előbb acsaládomra, azután Adamre. Szaggatottan vettem egy nagy levegőt,azután egyenesen neki mondtam fel a szöveget.

– „Mivé lennénk a holnap nélkül? Csak a ma lenne nekünk. Ha ígytörténne, én veled maradnék és abban reménykednék, ez a ma lesz aleghosszabb nap. Kitölteném veled, mindazokkal a dolgokkal, amiketvalaha szerettél. Nevetnék és beszélnék, hallgatnék és tanulnék, csakszeretnék, szeretnék és szeretnék. Minden napomat a mába sűrítenémés neked adnám, sosem aggódnék a holnap miatt, amikor már nemlehetek veled. S ha majd eljön ez a rettegett holnap, tudnod kell, hogynem akartalak elhagyni, sem magadra hagyni – hogy minden veledtöltött pillanat a legszebb volt az életemben.”

– Maga írta? – kérdezte Adam, már a temetés utáni búcsúztatón,előttünk egy csésze teával és egy tányérnyi sonkás szendviccsel.Egyikünk sem evett.

– Nem.Hosszú időre elhallgattunk. Vártam, hogy rákérdezzen, ki írta, és

készen álltam rá, hogy megmondjam, de ő meglepetésemre nemfirtatta a dolgot.

– Azt hiszem, ideje meglátogatom az apámat – szólalt meg hirtelen.Többet nem is kellett mondania.Adam apja a St. Vincent magánkórházban feküdt. Egy hónappal

korábban idült májproblémákkal került be, s azóta sem engedték ki.Mr. Basil történetesen a leggorombább ember volt, akivel csak egyátlagos halandó találkozhat, ám dacára a ténynek, hogy a távozásával

144

megkönnyítette volna minden érintett életét, a legmodernebb orvositechnikákat használták az életben tartására. A szobájába jószántábólnem lépett be senki, aki nem akarta, hogy zaklassák, akár szóban, akártettleg, utóbbit főként a fiatal – vagy ahogy ő nevezte, az „érett” –nővérek esetében. Ami az éretleneket illette, őket más módonbántalmazta; még a vizeletét is hozzávágta az egyikhez, akimegzavarta telefonálás közben. Csak egy maroknyi nővért engedett aközelébe, akik elhitették vele, hogy ebben a kérdésben valóban ődönt. Nemcsak azért akarta nőkkel körülvenni magát, mert elméleteszerint a párhuzamos jelfeldolgozás képessége, a születettszenvtelenség és a gyakorlatias gondolkodás alkalmasabbá tette őketa feladatra, de még inkább azért, mert nemi alárendeltségük okánszükséget és vágyat éreztek arra, hogy különbnek bizonyuljanak aférfiaknál. A férfiak tekintete el-elkalandozott, neki azonban olyanemberek kellettek, akik csak egyetlen dologra összpontosítottak: rá.Bármi áron fel akart épülni. Egy több millió dolláros nemzetközivállalat élén állt, s amíg össze nem tákolták, ezt abból a kórterembőlkellett irányítania, amit ideiglenesen a Basil édességgyáridegközpontjává alakítottak.

Ahogy követtük a vacsoráját tálaló nővért, aki szélesre tárta azajtót, futó pillantást vethettem az öregemberre. Láttam a fejétmegkoronázó sóhajnyi ősz fürtöket és a hosszú ősz szakállt, ami azorcáin nem, csak az állán nőtt, hogy egyetlen hegyes pontbanmutasson lefelé, a pokol legmélyebb bugyrának irányába. Semmimegnyugtatót nem találtam ebben a szobában, ami másként afelépülést célozta volna – akadt viszont három laptop, egy fax, egyiPad, valamint elég BlackBerry és iPhone, hogy az ágyban aszalódóalak és a mellette szorongó két kosztümös nő összes kezére jussonegy. A kórteremben semmi sem utalt az elmúlásra; minden pezsgett azélettől, a munkától, a feladatoktól; gazdája bőszen hadakozott ésküzdött a halál gondolata ellen is. Láthatóan még nem végzett ezzel avilággal, s ha a helyzet úgy kívánta, készen állt bárkivel birokrakelni.

– Azt hallottam, hogy a gépeken Bartholomew jégkrémetosztogatnak – förmedt rá az idősebb nőre. – Egy kis csomag

145

jégkrémet, még a turistaosztályon is.– Igen, megállapodtak az Aer Lingusszal. Úgy egy éve, azt hiszem.– Miért nincs Basil azokon a gépeken? Nevetséges, hogy a

Bartholomew ott van, mi meg nem vagyunk. Ki ezért a felelős? Maga,Mary? Hányszor mondjam még, hogy mindig tartsa a szemét alabdán? Annyira lekötik azok a rohadt lovak, hogy kezdek kételkednia képességeiben, meg abban, hogy egyáltalán alkalmas a feladatra.

– Természetesen tárgyaltam az Aer Lingusszal, Mr. Basil, nem isegy alkalommal, az évek során számtalanszor, de úgy vélik, aBartholomew felső kategóriás termék, mi pedig igazi családi márkavagyunk. A miénk szintén elérhető a…

– Nem a miénk, az enyém – szakította félbe a vénember.A nő olyan higgadtan folytatta, mintha meg se hallaná.– …a repülőút során, azt is megmondhatom, mennyi ebből a nettó

bevételünk… – Lapozgatni kezdett az iratai között.– Kifelé! – üvöltött fel a férfi váratlanul és torkaszakadtából, hogy

mindenki felugrott, leszámítva a rutinos Maryt, aki ezúttal is úgy tett,mintha nem hallaná.

– Éppen megbeszélésünk van, be kellett volna jelentkezniük. –Rejtély, hogyan vett észre minket, amikor megfeneklettünk a kézikocsimögött, így nem is láthatott.

– Menjünk – fordult sarkon Adam.– Várjon – ragadtam meg a karját. Elálltam az ajtót és foglyul

ejtettem a szobában. – Nincs más, csak a ma – suttogtam.A nővér letette a tálcát Mr. Basil elé.– Mi ez a szar? Ocsmányul néz ki.A hajhálót viselő nővér unottan fordult felé. Láthatóan hozzászokott

már a sértéseihez.– Húsos pite, Mr. Basil. – Vaskos dublini akcentussal beszélt,

mielőtt szarkasztikusabb, dagályosabb hangnemre váltott. – Köretnekkínálhatunk friss salátát és koktélparadicsomot, továbbá kenyeret és

146

vajat. Desszertnek van zselé és jégkrém, utána jöhet a beöntés. Csakcsöngessen Sue nővérnek. – Egy ritka pillanatra édesenelmosolyodott, mielőtt visszatért arcára a mogorva kifejezés.

– Mintha egyszer már megették volna. És minek ez a sok zöldség?Azt akarja, hogy legeljek, mint egy ló? Úgy nézek én ki, mint egy ló,Mags?

A nővér nem viselt névtáblát, és az inzultusok ellenére talán érzettnémi elégtételt, amiért a beteg tudta a nevét. Hacsak nem Jennifernekhívták.

– Nem, Mr. Basil, távolról sem emlékeztet lóra. Aszott,kiállhatatlan vénemberre emlékeztet, akire ráfér a vacsora. Most máregyen.

– A tegnapi vacsora úgy nézett ki, mint valami étel, mégis szar ízevolt. Ennek talán ételíze lesz, ha már ilyen szarul néz ki.

– És remélhetőleg a beöntés segíteni fog, hogy újra szar legyenbelőle – vágta rá a nővér, mielőtt felkapta az előző tálcát és emeltfővel távozott.

Mintha láttam volna Mr. Basil mosolyát, de ez az igéző lehetőségéppoly gyorsan eltűnt, ahogy jött. A hangja érdesen és gyengén istekintélyt parancsoló maradt. Ha a halálos ágyán így viselkedett, eltudtam képzelni, milyen lehet a saját irodájában. Vagy mintapa. Adamhez fordultam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.A látogatás fontos volt – itt kellett hatnom Mr. Basil atyai ösztöneire,hogy belássa, mennyire megviseli fia egészségét az a követelése,hogy vegye át a céget. Erre a mezőre tettem fel a legtöbb zsetont, demár az ajtóban megbántam.

– Jöjjenek csak vissza – emelte fel a hangját a vénember.Mags megtorpant.– Maga ne, csak az a kettő.Mags együttérzően megpaskolta a kézfejemet és odasúgta:– Rohadt egy vén gazember.Adammel közelebb léptünk az ágyhoz. Apa és fia nem váltott

147

gyengédségről tanúskodó szavakat, még csak nem is üdvözöltékegymást.

– Mi az, ami nem várhat? – vakkant fel Mr. Basil.Adam zavartnak tűnt.– Hallottam, ahogy azt pusmogtátok, nincs más, csak a ma –

utánozta gúnyosan a hangomat. – Ne légy úgy meglepve, ahallásommal nincs semmi baj. A májam miatt fekszem itt, de mégcsak nem is az fog elvinni, hanem a rák, ha ez a rohadt kórházi kosztelőbb nem végez velem! – Félrelökte a tányérját. – Nem értem, miértnem engednek ki egyszerűen és hagynak meghalni. Amikor annyi adolgom! – Újból felemelte a hangját, amint egy orvos tanulmányoznikezdte a kórlapját. Két rezidens is vele tartott.

– Úgy látom, így is épp elég elfoglalt – jegyezte meg a doktor. – Azengedélyezett látogatók száma kórtermenként kettő. – Vádló pillantástvetett ránk, mintha mi tehetnénk arról, hogy a rák ilyen ütembenpusztítja a sejteket. – Mintha megmondtam volna, hogy pihennie kell,Mr. Basil.

– Mintha én is megmondtam volna, hogy húzzon a faszba – felelteaz öreg.

Kínosan hosszú csend lett, míg én hirtelen késztetést éreztem rá,hogy felnevessek.

– Az ember egész nap egy rohadt orvosra vár, azután három is jönegyszerre – zsémbelt Mr. Basil. – Minek köszönhetem amegtiszteltetést? Csak nem annak a szép summának, amit napontakifizetek azért, hogy le se szarjanak?

– Emlékeztetném rá, Mr. Basil, hogy velem nem beszélhet így. Ha aszokottnál is ingerültebbnek érzi magát, talán majd állítunk agyógyszerein.

A vénember lemondóan, szinte megadóan legyintett vézna kezével.– Csak néhány percet maradhatnak, azután ragaszkodnom kell

hozzá, hogy hagyják pihenni Mr. Basilt – közölte az orvos. – Majdutána beszélünk. – Sarkon fordult, és követőivel kivonult a szobából.

148

– Ezen a héten már nem látom, azután majd újra megáll az ágyamvégében és hablatyol valamit a rosszabbodó állapotomról. Maga megki? – vetett rám egy bosszús pillantást.

Minden tekintet felém fordult.– Christine Rose vagyok. – Felé nyújtottam a kezem.Mr. Basil megnézte magának, majd felemelte a magáét, amiből egy

cső lógott ki. Újra Adamhez fordult, miközben ernyedten kezetráztunk.

– Maria tud erről? Sosem gondoltam volna, hogy két malombanőrölsz egyszerre, ahhoz mindig is túl puhánynak tűntél.Nebáncsvirágnak. Rose… ez meg miféle név? – Újra felém fordult.

– Azt hiszem, eredetileg Rosenburg volt.Felmért, mielőtt a tekintete visszatért Adamhez.– Kedvelem Mariát. Nem sok embert kedvelek, de őt igen. És

Magset, a nővért. Maria eszes lány, ha egyszer rászánja magát, sokrafogja vinni. Mondjuk, nem sokra tartom azt a szaros kis üzletét. RedLips… mint valami pornófilmes.

Nem tehettem róla, hangosan felnevettem.Mr. Basil meglepettnek tűnt, azután folytatta, de beszéd közben

továbbra is engem nézett.– Ha majd észhez tér és felhagy a rajzfilmekkel…– Animációs filmek… – szakítottam félbe. Ennyivel tartoztam

Mariának, ha már így élveztem a megsemmisítő ítéletet.– Leszarom, hogy hívják… akkor majd lesz belőle valaki. Sokat

segíthet neked, ha majd átveszed a kormányt, mert ahogy én látom, temég egy kocsmai hugyozóversenyt se tudnál megszervezni.

– Akkor miért akarja annyira, hogy ő vegye át a céget? –kérdeztem, mire az összes tekintet újra rám szegeződött.

Mindenki ledöbbent, kivált Mr. Basil. Nem mintha távolról iskimutatta volna; egy pillanatra sem engedhette ki kezéből a gyeplőt,nem hagyhatta, hogy bárki átvegye az irányítást.

149

– Ez valami titkos kis kaland akar lenni? – kérdezte vészjóslóhangon.

Adam megrázta a fejét, miközben figyelmeztető pillantást vetettrám.

– Akkor mi? – Körülnéztem, de nem igazán tudtam, mit tettem. AMarynek nevezett nő hátrébb lépett az ágytól, szürke kosztümösfiatalabb társa követte a példáját.

– Mi most megyünk, Mr. Basil. Kint leszünk, ha szüksége lenneránk…

A férfi ügyet sem vetett rá. Mary láthatóan ingadozott a maradás ésa távozás között.

– Mondja csak, honnan ismeri a fiamat?– Barátok vagyunk – avatkozott közbe Adam.– És beszél! – kiáltott fel az apja. – Tudod, Adam, az irodában

vasárnap óta a színedet se látták. Úgy volt, hogy Dublinba jösszmeglátogatni, de azt csak észrevettem volna. Ha már kurvázni akarsz,akkor csináld…

– Nem kurvázott, hanem…– …a szabadidődben. Utálom, ha félbeszakítanak, köszönettel,

Miss Rose.– Van valami, amit négyszemközt kellene megbeszélnünk –

közöltem. – Adam, maga is elmehet, ha akar.Mr. Basil az ágya mellett toporgó két nőre nézett. Láthatóan

szívesebben lettek volna bárhol máshol; a vénember már csak ezért isragaszkodott a jelenlétükhöz.

– Jobban bízom Maryben, mint saját magamban. Azóta velem van,hogy negyven éve átvettem a boltot, pelenkás korától ismeri a fiamat,pedig ez a korszaka messze tovább tartott, mint bárki is gondolta.Akármi legyen a mondanivalója, Mary előtt nem titok. A másiklányban már nem vagyok olyan biztos, de Mary olyan sokra tartja,hogy adok neki egy esélyt. Úgyhogy most már elég a szarakodásból,és köpje ki, mit keres itt.

150

A Mary mellett álló fiatalabb nő zavartan lehajtotta a fejét.Odahúztam egy széket és leültem. Hogyan közöljünk kel emetlen hírtegy haldoklóval. Nem mintha ez a haldokló fikarcnyi tapintatot isérdemelne, ha egyszer ő sem tanúsít hasonlót, de miután Adam nemáll ki magáért, nekem kell. Egyszer és mindenkorra elrendezem akérdést. Az őszinteség és egyenesség világából jövök, nem a drámaihatásra törekszem, és csak életbe vágóan fontos kérdésekbennyilatkozom, amelyek segíthetnek javítani az emberi kapcsolatokon –Adam helyzete pedig történetesen ilyen. Ha egy másik emberviselkedése negatív hatással van a miénkre, kommunikálnunk kellvele, tudatnunk kell ezt a tényt, tárgyalnunk és közös döntésre jutnunk.Az ilyen helyzetek kulcsa a kommunikáció, ami apa és fia közöttláthatóan fel sem merült. Éreztem, hogy Adam túlságosan rettegbasáskodó apjától, ezért nekem kellett szólnom helyette.

Határozott hangon beszéltem és egyenesen a vénember szemébenéztem.

– Tisztában vagyok vele, hogy maga hamarosan meghal, és Adamreakarja bízni a céget, nehogy az unokaöccsére szálljon. Azért vagyunkitt, hogy erről beszéljünk.

Adam felsóhajtott és behunyta a szemét.– Te csak hallgass – förmedt rá Mr. Basil, mielőtt egyetlen szót

kinyöghetett volna. – Mary, Patricia… kérem, fáradjanak ki. – Nemkövette nyomon a távozásukat, rajtam tartotta a tekintetét.

Bátorító mosollyal néztem Adamre, de ő merev és kifejezéstelenarccal meredt ránk.

Mr. Basil úgy nézett rám, mintha én lennék a világon az utolsóember, akivel beszélni akar.

– Ezt rosszul tudja, Rose kisasszony. Én nem akarom, hogy Adamvegye át a vállalatot. Lavinia lenne az örökös, mindig is neki szántama céget. Messze alkalmasabb erre a feladatra, nekem elhiheti, csaképp Bostonban van.

– Igen, hallottam, hogy milliókat síbolt el a barátoktól és acsaládtól – tettem őt a helyére.

151

– Mondom még egyszer a lényeget: Adam nem akarja a céget.Hagytam elnyúlni a csendet. Vártam a kitörést, de csak nem jött.

Hát ennyi, végeztem. Ez a fickó nem érdemelt további magyarázatot.– Gondolja, hogy én ezt nem tudom? – Adamhez fordult. – Mi akar

ez lenni, valami nagy bejelentés?Összeráncoltam a homlokom. Ez nem a tervek szerint alakult.Mr. Basil nevetni kezdett, noha minden öröm nélkül.– Ha valamit, hát azt egyértelművé tette, mennyire nem érdekli az

egész. Pilóta akart lenni, amióta csak megtanult beszélni, és az elmúlttíz évben más se csinált, csak repkedett, de engem nem érdekel, hanem akarja a céget, az sem érdekel, ha ettől rohadtul boldogtalannakérzi magát. Ez sem változtat a lényegen. Egy Basilnek kell a cég élénállnia.

Mindig is egy Basil irányította, mindig is az fogja. S ez nem NigelBasil lesz, ő nem veheti át a céget, csak a holttestemen át. – A helyzetiróniája elkerülte a figyelmét. – A nagyapám, az apám és énkeményen dolgoztunk azért, hogy a cég a család kezébenmaradhasson, jó időkben és rossz időkben egyformán, s ezen nem fogváltoztatni semmilyen nagypofájú rüfke, aki szart sem ért semmihez!

Tátva maradt a szám. Láttam magam előtt a krupiét, ahogy elviszi azsetonjaimat.

– Elég, Apa – szólt határozott hangon Adam. – Nem beszélhetszvele így. Nem akar változtatni semmin, csak közöl valamit, amitszerinte nem tudsz. Segíteni akar.

– Ezért üzenget a fiam rajta keresztül? – Adamhez fordult. – Idejelenne már, fiam, hogy végre legyen egy kis vér a pucádban. Nemással végeztesd el a piszkos munkát. – Azután tényleg vitriolosraváltott. Nem pojácáskodott, mint eddig; szabadjára engedte mindenmagába fojtott keserűségét, szeméből és gúnyosan legörbített szájábólcsak úgy áradt az epés méreg. – Azt is elmondta magának, hogy egypennyt se kap, semmilyen örökséget, amíg nem húzott le tíz évet acégnél? Akár élek, akár halok, ő nem kap semmit. Ez talán majdmeggyőzi.

152

Adam komor arccal nézte a falat.– Nem, nem mondta – feleltem, most már tényleg ingerülten. –

Viszont azt se hiszem, hogy a pénz olyan sokat számítana Adamnek.Ha a cége többet számít magának, Mr. Basil, mint a fia boldogsága,akkor nem kellene legalább azt mérlegelnie, mi lenne a legjobb azüzletnek? Tisztában vagyok vele, hogy ez egy családi vállalkozás,immár nemzedékek óta, hogy ebbe ölte az egész életét, beletett vért,verítéket és könnyeket, de most olyasvalakire van szüksége, aki atávozása után ugyanígy folytatja tovább. A cég nem fog működniAdam keze alatt, ha őt egészen más késztetések hajtják. Ha valóbantörődik az örökségével, olyan embert keres, aki ugyanúgy szereti éstörődik vele, mint maga.

Megvető arckifejezéssel, rideg tekintettel meredt rám, mielőtt újraAdamhez fordult. Újabb kitörésre számítottam, ezért meglepetthiggadt hangneme.

– Maria majd segít, Adam. Ha döntéseket kell hoznod, amiket nemtudsz meghozni, tárgyald meg vele. Amikor én elkezdtem, gondolod,hogy akár egy nap is eltelt anélkül, hogy ne kértem volna anyádtanácsát? És ott lesz neked Mary is, a jobbkezem. Azt hiszed, mindentegyedül kell majd csinálnod? Hát nem. – Egyszeriben kimerültnektűnt. – Nem engedheted át Nigelnek, egyszerűen nem teheted meg.

– Mariát talán túlságosan is leköti, hogy Seannal henteregjen, ezértnem tud segíteni. Jól gondolom?

Mindnyájan egyszerre kaptuk fejünket az ajtó felé. Jóvágású fiatalférfi nézett vissza ránk, akinek családi kötődését egyértelművé tettemarkáns álla és kéklő szeme. A haja ugyanakkor éjsötét volt, salighanem a lelke is. Szinte sugárzott belőle a rosszindulat.

Szórakozottan felvont szemöldökkel és zsebre vágott kézzel lépettközelebb.

– Nigel – üdvözölte Adam kurtán.– Helló, Adam. Helló, Dick bácsi.Bárcsak együtt érezhettem volna Mr. Basillel! Mi lehet rosszabb

annál, mint amikor a halálos ellenségünk halálos betegen lát minket,

153

csíkos pizsamában, védtelenül és kiszolgáltatva? Valahogy mégsemtudtam rávenni magam, hogy sajnáljam.

– Mi a francot keresel itt? – Adam nem bajlódott azudvariassággal, úgy tűnt, menten a másik torkának ugrik.

– Meglátogatom a bácsikámat, és úgy látszik, tökéletes az időzítés.Még nem fejeztük be a múlt heti tárgyalásunkat. Emlékeim szerintigencsak sietve távoztál.

– Ti ketten beszéltek egymással? – Mr. Basil arca eltorzult, minthaszíven döfték volna.

– Adam megkeresett, hogy beszéljünk a Basil átvételéről. Tetszettneki az ötlet, hogy a Bartholomew és a Basil nevek egyesüljenek. Vanbármi, aminek nagyapánk jobban örülne? – vigyorgott önelégülten.

– Te hazug! – Adam szabadjára engedte a dühét, még a lábamra isrátaposott, hogy unokatestvéréhez férjen, akit megragadott a nyakánálfogva és áttaszigált az egész szobán, hogy nekiszorítsa a szemköztifalnak. Ujjai ráfonódtak Nigel torkára és falhoz préselték vergődőtestét.

– Adam – figyelmeztettem, miközben próbáltam visszafojtani atorkomat fojtogató pánikot.

– Te hazug szemétláda – sziszegte Adam összeszorított fogakkal.Az erek kidülledtek Nigel homlokán, ahogyan próbálta lefeszíteni atorkáról Adam ujjait, Adam azonban erősebbnek bizonyult, ezértNigel az orrlyukába próbálta fúrni az ujjait, hogy hátrafeszítse a fejét.

– Adam! – pattantam fel. Próbáltam leállítani őket, de féltemtúlságosan közel kerülni, amikor bármelyik pillanatban szétválhattak.Tehetetlenül fordultam Mr. Basilhez, aki fenyegetően ráncolta ahomlokát, de ezzel együtt megmaradt törékeny vénembernek, aki ahalálos ágyán fekszik – és annak is látszik, ahogy zihálva kapkodja alevegőt.

– Jól van, Mr. Basil? – kérdeztem. Az ágyához rontottam ésmegnyomtam a nővérhívót.

Könnyben úszott a szeme.

154

– Nem tesz ilyet – jelentettem ki határozottan. – Adam sosem tenneilyet.

Az arcomat fürkészte az álnokság jelei után kutatva.– Tudja, hogy nem olyan – ismételtem, miközben kezdtem pánikba

esni és megállás nélkül nyomtam a csengő gombját. Mire abiztonságiak berontottak, Adam és Nigel már a földön hempergett.Azonnal lerángatták Adamet Nigelről. Amíg megragadták és lefogták,Nigel meglendítette öklét és teljes erejéből megütötte Adamet, előbbaz állán, majd a gyomorszáján.

Adam összecsuklott.– Azt hiszem, a modellkarrierjének annyi – tréfálkoztam erőtlenül,

miközben, már a lakásban, fertőtlenítettem Adam felrepedt ajkát.Elmosolyodott, mire újra eleredt a vére.– Most ne mosolyogjon. – Tovább törölgettem az ajkait.– Menni fog – sóhajtott fel. Hirtelen felállt, eltolt magától, és egész

testében újra megfeszült. – Most lezuhanyozok.Szóra nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek. Rettenetesen

igyekeztem, de minden a lehető legrosszabbul sült el. Az éttermiebédtől hascsikarást kapott, a parkbéli séta végén a fogdában kötöttki, a véletlenszerű kocsikázásból autós üldözés lett, amikor pedigszembesíteni próbáltam apját a tényekkel, beverték az arcát.

Sajnálom.Mégsem szóltam semmit. Úgyse számított. Hazafelé is

sajnálkozhattam az autóban annyit, hogy belekékültem, próbálhattampozitív tapasztalatnak beállítani a kínos incidenst, amelybenszembesült az igazsággal és annak következményeivel, tudtam, hogynem veszi be. Félreértettem az egész helyzetet. Azt hittem, félelmondani apjának az igazat, miközben igazából attól a tudattól félt,hogy az apja tisztában van az igazsággal, éppen csak nem érdekli.Óriási naivitás volt feltételeznem, hogy majd én megmutatom a kiutategy olyan szövevényes helyzetből, amelyből Adam éve óta hiábapróbál szabadulni. Csak azután mászott fel a Ha’Penny Bridge

155

mellvédjére, hogy minden egyéb lehetőséget kimerített. Tudnomkellett volna, s a tudattól, hogy eddig ez fel sem ötlött bennem, csakmég nagyobb zavarban éreztem magam. Nem akart többet hallani. Aszavaim eddig sem oldottak meg semmit. A sajnálkozásom nemváltoztat a lényegen.

Hajnali négykor ingerülten lerúgtam magamról a takarót éshivatalosan is feladtam az alvásra tett kísérletet.

– Ébren van? – kiáltottam bele a sötétbe.– Nem – felelte.Elmosolyodtam.– Hagytam magának valamit a kávézóasztalon. Nézze meg.Hallottam, hogy elcsoszog a papírlapért, amit előző este tettem ki

neki.– Ez meg mi a fene?– Olvassa csak el.– „A legjobb és legszebb dolgokat nem lehet látni vagy érinteni,

csak a szívünkkel érezni.” Helen Keller. – Elhallgatott. Azutánfelhorkant.

– „A legsötétebb pillanatokban kell leginkább arra törekednünk,hogy meglássuk a fényt.” Arisztotelész Onasszisz – idéztememlékezetből, hanyatt fekve.

Nem válaszolt. Azon tűnődtem, mikor tépi szét a lapot vagy űzgúnyt az erőfeszítésemből, hogy jobb kedvre derítsem.

– „Hidd, hogy képes vagy rá, és máris félúton vagy a cél felé.”Theodore Roosevelt – törtem meg a csendet, hogy újabb idézetolvasására bátorítsam.

– Ne pisálj széllel szemben – hallottam meg a hangját.Összeráncoltam a szemöldököm.– Ez nincs is a lapon…– Ne vegyél távcsövet, inkább menj közelebb ahhoz, amit látni

akarsz.

156

Elmosolyodtam.– Ne egyél sárga havat. Ne dohányozz. Hordj melltartót. Sose állj

a kamionos és a hamburger közé.Kuncogva fetrengtem az ágyon. Végül abbahagyta.– Oké, megértettem: maga szerint ez csak süket szöveg. De nem

érzi jobban magát?– Maga igen?Felnevettem.– Ami azt illeti, én igen.– Én is – ismerte el végül.Elképzeltem, ahogy mosolyog, de legalábbis reméltem, hogy ezt

teszi. Mindenesetre én kihallottam hangjából a mosolyt.– Jó éjt, Adam.– Jó éjt, Christine.Aznap éjjel aludtam egy keveset, de még inkább azon agyaltam,

hogy már csak nyolc napom maradt.

157

14. Hogyan együk meg, amit főztünkt

Maguire nyomozó velem szemben ült az asztalnál, a Pearse Street-irendőrőrs kihallgatóhelyiségében. Véreres és táskás szemeiből ítélvejót bulizhatott előző éjjel, de persze tudtam, hogy másfelé járt. Csakvonakodva fogadott és jó előre közölte: először meghallgatja amesémet, majd csak azután dönti el, továbbirányít-e a kollégáihoz.Láttam, hogy magára vállalta a szűrő szerepét; ha a bejelentésem nemér annyit, nem akarja vesztegetni a rendőrség idejét. Éreztem,ahogyan homlokomra kiül a veríték. Ablakok és szellőztetés híjánáporodott levegő ülte meg a helyiséget. Ha gyanúsított vagyok, önkéntés dalolva bevallok bármit, csak hogy kikerüljek innen. Szerencséreragaszkodtam ahhoz, hogy félig hagyjuk nyitva az ajtót, így rajtatarthattam a szemem Adamen.

– Az a szórakozása, hogy öngyilkosokat szed fel? – kérdezteMaguire nyomozó, amint megérkeztem Adammel.

– Valójában segítek neki, hogy alkalmas munkahelyet találjon. –Nem is hazudtam akkorát.

Újabb pillantást vetettem az ajtó felé és meggyőződtem arról, hogyAdam még ott van. Unottnak és kimerültnek tűnt, de legalább jelenvolt.

– Mindig hazaviszi a munkáját? – érdeklődött Maguire.– És maga haza szokott járni egyáltalán? – csattantam fel.Túl későn ismertem fel, hogy épp készült megnyílni előttem.

Kirohanásom nyomán rögvest visszahúzódott a csigaházába: újra ottfeszült köztünk az erőtér, ő pedig kelletlenül fészkelődött a székén ésláthatóan átkozta magát, amiért egy pillanatra hagyta félrecsúszni azálarcát.

Reakcióm nyomán rám tört a bűntudat, de felismertem, hogyszívesebben tárgyalok a keménykedő Maguire-rel. Nem akartamfeloldódni és szakmai fogásokról társalogni ezzel a fickóval.

158

– Tehát azt mondta, hogy egy fekete bőrdzsekit és kapucnismelegítőt viselő, feltehetően kelet-európai származású férfi bezúzta aszélvédőjét egy krikettütővel, miután önök vélhetően tanúi voltak,amint az említett férfi és egy lesötétített ablakú autó utasai – akikrőlmellesleg nem tud többet mondani – drogügyletet folytattak egyelhagyatott vidéki úton, amelyről szintén nem tud több részletet,miután egy ön által ismeretlen útvonalon jutottak el ide. Jól értettem?– kérdezte unott hangon.

– A barátnőm, Julie szélvédőjét, nem az enyémet, de a többistimmel. – Három napba telt, amíg bejelentést tettem a bezúzottszélvédőről, részben mert Ameliának segítettem a temetéselőkészületeiben, részben mert Adammel töltöttem az időmet, deleginkább mert messziről próbáltam kerülni Maguire nyomozót, pedigtudtam, hogy a végén úgyis csak ő tud segíteni.

– Miért feltehetően kelet-európai?– Úgy nézett ki – válaszoltam halkan, miközben azt kívántam, bár

ne említettem volna ezt a részletet. – Nagydarab fickó volt, szögletesállal és széles vállakkal. Igaz, krikettütő volt a kezében, úgyhogylehetett angol is… – Elhalt a hangom, majd az arckifejezése láttánelpirultam.

– Vagyis ha csinál egy tökéletes hátraszaltót, akkor orosz lettvolna, ha pedig baseballütőt tart a kezében, akkor amerikai? És haevőpálcikával támad? Maga szerint azt mit jelent, kínait vagy japánt?– Elvigyorodott, tetszett neki a saját tréfája.

Ügyet sem vetettem rá.– Van, aki megerősítheti az elmondottakat?– Igen, Adam.– Az öngyilkos.– Aki öngyilkosságot kísérelt meg, igen.– Más szemtanú, aki öt perccel korábban nem próbált végezni

magával?– Öt nappal korábban próbált végezni magával, és igen, az

159

unokahúgom látott mindent.– Szükségem lesz az adataira.Végiggondoltam a dolgot.– Persze. Van tolla?Zsémbelve kézbe vett egy golyóstollat, majd felnyitotta a

jegyzetfüzetét, amibe eddig egyetlen szót sem írt, pedig az elmúlt tízpercben csak a megpróbáltatásainkról beszéltem.

– Na mondja!– A neve Alicia Rose Talbot, és a Hóvirág óvodában találja, a

clontarfi Vernon sugárúton.– Ott dolgozik?– Nem, oda jár. Hároméves.– Most szórakozik velem? – csapta le a tollát.Adam aggódó tekintettel nézett be az ajtón.– Nem, de szerintem maga igen. Úgy látom, nem veszi komolyan

ezt az egészet.– Nézze, én mindig abból a feltevésből indulok ki, hogy általában a

legnyilvánvalóbb dolog az igazság. A maga története az oroszdrogdílerről, aki egy elhagyatott földúton magukra támadt akrikettütőjével, nem áll meg a lábán.

– Pedig megtörtént.– Talán igen.– Megtörtént.Hallgatott.– Szóval, akkor mi a legnyilvánvalóbb?– Hallom, elhagyta a férjét.Nagyot nyeltem. Meglepett a beszélgetés váratlan fordulata.– A lövöldözés éjszakáján – biztatott.– Mit számít az, hogy mikor történt?

160

Megdörgölte a túl sok borotválkozástól és túl kevés hidratálástólvörös állát. Azután sokáig csak ült és méregetett, míg el nem kezdtemúgy érezni, hogy kihallgatnak.

– Volt ennek bármi köze a történtekhez?– Nem… igen… talán – dadogtam, miközben rájöttem, hogy

egyáltalán nem akarok erről beszélni. – Miért kíváncsi rá?– Nos… – Hátrébb tolta a székét és firkálgatni kezdett a füzetébe.

– Elég régóta csinálom ezt. Higgye ezt el olyan valakinek, akinek vantapasztalata ezen a téren: sosem szabad engednie, hogy a munkahelyidolgai kihassanak a magánéletére.

Meglepett. Már készültem visszavágni, de inkább beharaptam azajkam. Nem lehetett neki egyszerű ilyenekről beszélni.

– Nem azért volt, ami Simonnal történt, de azért kösz. A tanácsot.Hosszú ideig néma csendben méregetett, azután pihentette a témát.– Gondolja, hogy a volt férjének esetleg köze lehet a kocsi

megrongálásához?– Ki van zárva.– Honnan tudja?– Egyszerűen nem olyan ember. Nem olyan… szenvedélyes. Még

saját focicsapata sincs, annyira nem képes hinni semmiben. Az egyikszületésnapjára a barátaitól ajándékutalványt kapott, annyira nemkötelezi el magát semmi mellett. Higgye el, ha ismerné, eszébe semjutna ezt feltételezni. Lépjünk tovább.

– Hogyan fogadta a szakítást?– Jesszusom, Maguire, magának ehhez semmi köze! – Felpattantam.– A szélvédőjének viszont nagyon is lehet hozzá köze – felelte

higgadtan, ülő helyzetből.– Egy férj, akit a felesége nemrég hagyott el, véleményem szerint

megalázott, összetört és dühös. Lehet, hogy a házasságuk alattkenyérre lehetett kenni, de sosem lehet tudni, mi lakik az emberekben.Mint amikor átállítanak egy kapcsolót. Az elmúlt néhány hétben nem

161

lépett fel fenyegetően önnel szemben?A hallgatásom tökéletesen megtette válasznak.– De hát nem is az én autóm! – fakadtam ki. – Ezt ő is tudja.

Másnak okoz vele kárt, ha összetöri, nem nekem.– A barátnőjéé, Julie-é, már mondta, de mégiscsak maga vezeti. A

férje pedig nem feltétlenül racionális. Mi a véleménye a barátnőjéről,Julie-ról? Mondott róla mostanában valamit?

Felsóhajtottam, amikor eszembe jutott a néhány nappal ezelőttiüzenet, majd Adamhez fordultam, aki nyilvánvalóan hallgatózott.Bólintott, hogy mondjam el Maguire-nek.

– Francba. – Fáradtan megdörgöltem az arcomat. – Akkor sejelentem fel. Inkább kifizetem a kárt. – Járkálni kezdtem a szobában.

– Nem számít, akkor is elmegyek hozzá.– Ne! – torpantam meg. – Komolyan, a plafonon lesz, ha megtudja,

hogy beszéltem magával.– Nekem úgy tűnik, e nélkül is a plafonon van. Meg szeretnék

győződni róla, hogy többet nem csinál ilyet.– Kérem, ne lépjen vele kapcsolatba!Felsóhajtott, ahogy felállt.– Mi volt előbb? A dühös telefonhívások? Vagy eleinte csak

szomorú volt, azután kezdte el zaklatni? Míg végül összetörte akocsiját?

– Julie kocsiját.– Leszarom, kinek a kocsija. Ezek után biztos nem arról álmodozik,

hogy leülnek kávézni és békésen megbeszélik a dolgokat.– De az orosz…– Hagyja már azt az oroszt. Van valaki otthon magával?Nem tetszett a személyeskedő kérdés, s azt sem tudtam biztosan,

mit feleljek. Elpirultam. Nem szívesen vallottam volna be, hogyAdam velem lakik. Végül nem is kellett; láttam, ahogy Adam ésMaguire nyomozó gyors pillantást váltanak.

162

– Rendben. – Maguire-t láthatóan megnyugtatta, hogy biztonságbanvagyok. – Gondolkodjon el a dolgon, és szóljon, ha azt szeretné, hogymégis meglátogassam.

– Bocs, hogy vesztegettem az idejét. – Döbbenten hátráltam ki aszobából.

– Kezdem megszokni, Rose – kiáltott még utánam.– A fenébe – nyomtam ki a mobilomat. – Valaki meg akarja nézni a

kocsit. Milyen gyorsan lehet rendbe hozatni a szélvédőt? –Felemeltem a fejem, és kutatni kezdtem az üres szekrényben egytelefonkönyv után.

– Gyorsan, emiatt ne aggódjon. – Adam a pulton ülve lóbálta alábát és engem figyelt. – Van egy ismerősöm, aki megcsinálja, majdszólok neki.

– Az mesés lenne. Kösz. Mennyibe fog kerülni? – A körmeimetrágcsálva vártam a válaszát.

– Nem olyan sokba. A barátnőjének nyilván van biztosítása, énnem aggódnék emiatt.

– Olyan nincs, hogy megmondjam Julie-nak. A tudta nélkül kellelintéznem. Szóval, mennyi lesz?

– Nyugi, Christine. Ez csak egy szélvédő, az ilyenek folytonkitörnek. Csak felpattan az útról egy kavics, és kész.

– A volt férjem ripityára törte – nyögtem fel. – Azért az nemugyanaz.

– Megcsinálni pont ugyanaz. Tényleg azt hiszi, hogy ő volt?– Nem tudom. Maguire nyomozó biztos a dolgában, de akkor se

tudom elhinni, hogy Barry ilyet csinálna.Ezen elmerengett egy ideig, s közben kikémlelt az ablakon, mintha

kételkedne a biztonságunkban. Tetszett, hogy oltalmazni akar.– Kifizetem a szélvédőt – szólalt meg váratlanul.– Na nem, azt már nem. Nagyon ostoba ötlet, Adam. Én ezt nem

akarom, eszem ágában sem volt ilyet sugallni. Nincs szükségem

163

alamizsnára – jelentettem ki.Égnek emelte a tekintetét.– Ez nem alamizsna. Tartozom ennyivel a szolgálataiért.– A szolgálataim nem kerülnek semmibe, Adam. Én ezt nem a

pénzért csinálom. Próbálom megmenteni az életét. Ha életben marad,az éppen elég fizetség nekem. – Könnyes lett a szemem, ezért elkellett fordulnom. Tovább kerestem a telefonkönyvet a szekrényben,amit már átnéztem; el is feledkeztem az ismerőséről, akit fel akarthívni. Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj.

– De hát két hétig nem dolgozik miattam. Sokba kerülök magának.– Én nem így gondolkodom erről.– Tudom, mert maga rendes. Engedje, hogy legalább egyvalaki

rendes legyen magával is, mert ahogy én látom, különösen nehézidőszakon megy keresztül, mégsem tolonganak itt az emberek, hogysegítsenek magán. Nem látom, hogy bárki megoldaná a nagyproblémamegoldó problémáit. – Az arcomat kémlelte.

Ez akkora meglepetésként ért, hogy egy pillanatra a pénzről iselfeledkeztem. A családom lehetett bármennyire különc, tudtam, hogymindig számíthatok rájuk; Amelia érthető módon a maga bajávaltörődött; Julie Torontóban élt, a többiek pedig… Nos, eddig azthitten, diszkréten háttérbe húzódnak, de most, hogy jobbanbelegondoltam, rájöttem, hogy talán inkább Barry pártját fogják.Kisöpörtem fejemből a gondolatot és inkább visszatértem az anyagigondokhoz. Előbb-utóbb le kell ülnöm Barryvel, hogy adja vissza apénzt, ami a közös számlánkon pihent. Az esküvő és a nászútköltségeire nyitottuk, de utána is megtartottuk, erről fizettük ajelzáloghitelt, miközben én is ide utaltam a pénzemet, hogy el neköltsem. Barry akkor reggel közölte velem, hogy lenyúlta a pénzt, ajelzáloghitelre befizetett részem és minden mást is, amit befizettem.Ellenőriztem a számlát, hogy igazat mond-e, és a pénz valóban eltűnt.Nem volt túl jó ötlet bankkártyát kérni. Letakarított a számlárólmindent.

– Különben pedig, ha ettől jobban érzi magát, a segítségét

164

szeretném kérni egy másik ügyben is – váltott témát Adam. –Szeretném, ha segítene ajándékot választani Mariának.

– Persze. – Máris feszengtem és összezavarodtam attól, hogyMaria említésére is pocsékabbul érzem magam. – Mit szólna egyrózsaszín rúzshoz?

Résnyire szűkült a szeme és próbálta kitalálni, hogy olyanrosszindulatú-e a megjegyzés, amilyennek hangzik.

– Nem… – felelt lassan. – Valami egészen másra gondoltam.Tudja, ez a születésnapja…

– Micsoda? – csattantam fel. – Mikor van a születésnapja?– Ma. Miért ilyen paprikás?– És ezt csak most mondja? Adam, ez fantasztikus lehetőség arra,

hogy visszaszerezze. Napok óta ezt kellene tervezgetnünk.– Próbáltam egyedül kitalálni valami ajándékot, de valahogy

semmi sem tűnik jónak. Ott vannak persze a szokott dolgok – ékszer,gyémánt, utazás –, de ezeken már túl vagyunk. Ezúttal egyik sem tűnikelégnek. Maga különben sem engedné, hogy találkozzak vele.

Igazat mondott, de ettől még ugyanúgy haragudtam rá, amiért nemszólt korábban.

– Tavaly hová mentek?– Párizsba. – Ahogy rám nézett, csak még jobban nehezteltem

Mariára. – Én lélekben már egészen máshol jártam. Nem voltamvalami jól.

– Miért, mi történt?– Igazából semmi. A nővérem ekkoriban költözött el, sok minden

járt a fejemben. Maria azt hitte, azért vagyok ideges, mert megakarom kérni a kezét, amikor pedig ez nem történt meg… A lényeg,hogy katasztrofálisan sikerült.

A nővére elment. Tekintve, hogy lassan mindenki elhagyta,vigyáznom kell, amikor majd arra kerül a sor, hogy különváljunk. Agondolattól csak még szomorúbb lettem.

165

– Minden rendben? – kérdezte.– Persze, csak gondolkodom. – Bementem a hálóba és fogtam a

könyvet, hogy ihletet nyerjek. A következő fejezet teljes egészében afőzés örömeiről szólt, de miután ez a megoldás nem nyerte el atetszésem, a szoba másik sarkába hajítottam a könyvet. Ami azt illeti,eddig egyik ötlete se nyerte el a tetszésem. Főzés mint terápiáseszköz? Főzés Maria visszaszerzésére? Legfeljebb ha Mariát főznémeg… de hogyan?

– Megvan még a kulcsa a lakásukhoz, Adam? – kiáltottam ki neki.– Igen, miért? – Feltűnt a hálószoba ajtajában. Mindig megállt a

küszöbnél, sosem tolakodott a magánszférámba. Értékeltem benne,hogy mindig tiszteletben tartja ezt a láthatatlan határvonalat.

Arra gondoltam, becsempészhetnénk egy ünnepi vacsorát Marialakásába, de ha Sean felbukkan, az felérne egy katasztrófával, ésnapokra visszavetné Adamet a fejlődésben.

– Jó lenne tudni, hol ünnepli a születésnapját. Nem tudja valahogykideríteni? Beszélni valamelyik barátjával? Családtaggal? Perszeanélkül, hogy lelepleződnénk.

– Egy héten van a szülinapunk, ezért általában együtt ünnepeljük –felelt bosszúsan. Vett egy nagy levegőt, mielőtt a dühe eluralkodottvolna rajta. – Amúgy a barátai a Grand Canal Dockba, az Elyétterembe viszik.

– Ezt meg honnan tudja?Ártatlan képet vágott.– Egyszerűen tudom.– Adam – mordultam fel vészjóslóan –, külön kértem, hogy ne

beszéljen vele!– Nem is beszéltem. Történetesen hallottam egy üzenetet Sean

hangpostáján.– Történetesen hogyan hallotta?– Sean tökkelütött hülye, eszébe se jutott megváltoztatni a kódját.

Hétfő óta lehallgatom az üzeneteit.

166

Levegő után kapkodtam.– Nem tudtam, hogy ilyesmit lehet.– Akkor nyilván maga sem változtatta meg a kódját.Feljegyeztem, hogy az első adandó alkalommal megtegyem.– Olyan mindegy, maga úgyis lehallgatja az üzeneteimet. –

Eszembe jutott, amit meghallgatás után kéretlenül letörölt. Fúrta azoldalamat a kíváncsiság, mit mondott Barry, de Adamet hiábakérleltem volna, s talán nem is akartam annyira hallani.Továbbléptem.

– Szóval, mi volt abban az üzenetben?– Sean aggódik. Maria egyre távolabb kerül tőle, amióta vasárnap

lebuktak előttem, de az elmúlt néhány napban még inkább. Szünetettartanak, legalábbis Maria időt kért, hogy gondolkodjon.

– Kettőjükön – suttogtam.Adam megvonta a vállát, de huncutul csillogott a szeme.– Igen, Adam! – Felemeltem mindkét kezem.Adtunk egymásnak egy ötöst, azután szorosan magához ölelt.– Köszönöm – hallottam a fülemben, miközben mindkét karja a

derekamra fonódott.Forró lélegzetétől az egész testem libabőrös lett.– Nincs mit. – Legszívesebben így maradtam volna.

Kényszerítenem kellett magam, hogy elhúzódjak. – Most pedigfogjunk hozzá.

– Mit fogunk csinálni?– Ha Párizst már kipipálták, idén nem marad más, süt neki egy

szülinapi tortát.A Konyha a várban, mint egyedülálló sütőtanfolyam, a Howth

erőd 1177 óta létező konyhájában zajlott. Mindig is a randik éscsajos esték népszerű helyszínének számított; ez a péntek este semvolt kivétel. A csoportot főként párok alkották, a legkülönfélébbkorosztályokból, zömükben az első randijukon. Rajtuk kívül akadt

167

még három, a húszas évei elején járó lány, akik nem tudtákabbahagyni a vihogást, miután Adam megjelent.

– Christine! Juhúúú! – hallottam egy lelkes hangot. Termetes,gömbölyded nő toppant elém, kislányos arcán sugárzó mosollyal.Sejtelmem sem volt róla, ki lehet.

– Én vagyok az! Elaine!Addig bámultam rá, míg végül le nem esett. Utoljára Drakula-

jelmezben láttam, amint egy csapat halálra vált kiskölyköt ijesztgetett.Az elmúlt napokban, amióta Amelia anyja eltávozott, kisegített akönyvesboltban.

– Randin vagyunk – suttogott, hogy közelben álló párja nehallhassa, de csúfos kudarcot vallott.

Közelebb léptem, hogy kezet rázzak a fickóval, akiről azonnaltudtam, hogy meleg.

– A „Hogyan találjuk meg a szerelmet” kurzuson ismerkedtünkössze.

– Hol?– Még nem hallott róla? Szent isten, pedig minden csaj oda jár,

meg sok pasi is. Én is ezért szoktam – tette hozzá halkabban –, ígytalálkoztam Marvinnal. – Kuncogva és büszkén mutatottválasztottjára, majd kacagott még egy sort, ám ezúttal horkantott isegyet, mire a szeme rémülten elkerekedett és a szája elé kapta akezét, nehogy még egyszer megtörténjen. A huszonévesekösszenevettek egy sikamlós tréfán vagy sokatmondó megjegyzésen,legalábbis én ezt képzeltem az alapján, ahogy Adamen csüngtek. Azegyikük óvatosan közelebb húzódott. Adam küldött felé egy biztatómosolyt.

– Ő pedig itt Adam – jelentettem be hangosan, miközbenmegragadtam a karját és közelebb vontam magamhoz. – Adam, ő ittElaine. Éppen a „Hogyan találjuk meg a szerelmet” kurzusról beszél,ahová jár.

– Ó, hát az tényleg fantasztikus! Irma Livingstone tartja… tudja, az

168

a nő, aki olyan… – Itt lehalkította a hangját. – Aki olyanszexkönyveket ír. A helyi parókián tartják…

– Tökéletes helyszín – szúrta közbe Adam.– Igen – folytatta Elaine anélkül, hogy tudatosult volna benne a

megjegyzés. – Minden héten arról tanulunk, hogyan találjuk meg ahozzánk illő embert és szeressünk bele, azután eljátsszuk a találkozásta csoport többi tagjával.

– Akkor ez most házi feladat? – érdeklődött Adam.– Nem, ez randi – vágta rá Elaine határozottan.Marvin arcán fájdalmas kifejezés jelent meg.– Egyszer el kellene jönnie. – Elaine oldalba bökött, de láthatóan

nem tudta felmérni az erejét, mert úgy meglökött, hogynekitántorodtam Adamnek, aki alig győzött megtartani.

– Igen, szerintem is – kacsintott rám Adam játékos mosollyal.– Ha én megyek, maga is jön – közöltem, mire lehervadt arcáról a

mosoly.– Hallottam, mi történt – halkította le újra a hangját Elaine.

Szánakozó pillantást vetett rám. – Néhány napja munkába menettalálkoztam a férjével, vagyis a volt férjével. Elmondta, mi történt…és hogy vissza fogja adni a golfütőjét. Örülök, hogy ilyen jól kezeli adolgot. Nem úgy, mint Eamon, az én exem. – Mintha sötét árny hulltvolna önfeledt arcára.

– A golfütőmet? – ráncoltam a homlokom. – De hát én nem isgolfozom…

– Jaj, dehogynem – szúrta közbe Adam. – Ott hagyta az autójaszélvédőjén, nem emlékszik?

– De… óóó. Már igen. – Hát mégiscsak ő volt.A mesterszakács köszöntött minket az órán, mielőtt mindnyájan a

nagy munkaasztal köré gyűltünk, mellünkön a nevünket viselőöntapadós cetlikkel, hogy lássuk a bemutatót. A komolyabb párokjegyzeteltek, de mi Adammel alig figyeltünk, pedig eljött az ideje,amikor nekünk kellett elkészítenünk a magunk tortáját. Ekkor Adam

169

karba tette a kezét és felém fordult; ezzel is azt üzente nekem, hogymuszájból van itt, nem mert ő akarja. Sóhajtva fogtam az ecsetet éselkezdtem kivajazni a sütőformát.

– Szóval, mit tanultak ma? – érdeklődött Adam Elaine-nél.– Arról volt szó, hogy a megfelelő okból szeressünk egymásba –

felelt Elaine őszintén. – És hogy hogyan azonosítsuk ezt az okot.– Hű. Mennyibe kerül egy ilyen tanfolyam? – kérdezte Adam maró

gúnnyal.Elaine nem volt ostoba. Gyanakvó pillantást vetett rá, miközben

kissé sértve érezte magát.– Százötven euró a tíz hét, de Irma két kurzust javasol.– Naná. – Adam komolyan bólintott. – Tényleg így kell csinálni,

Christine?– Nekem mindenem ráment a szerelemre, úgyhogy nem én vagyok

az embere – feleltem, miközben próbáltam egyenletesen széthinteni alisztet.

– Nem, a tortára gondoltam. – Elmosolyodott.– Ó! Azt mondták, a vaj azért kell, hogy a torta ne ragadjon le, a

liszt meg azért, hogy ne legyen zsíros. – Kezdett bosszantani, hogy aliszt egyenetlen foltokban tapad meg az edényen. A legkevésbé seméreztem jól magam. Nem szeretek főzni, sütni még annyira se, ésahelyett, hogy Adam megtapasztalta volna az élet „örömeit”, megintén dolgoztam helyette.

Nem sok örömem telt benne.– Oké, ideje, hogy kivegye a részét. Keverje meg a tésztát. –

Keresni kezdtem valami rongyot, amiben megtörölhetem a kezem.Adam szórakozott arckifejezéssel meredt rám.– Mi van? – csattantam fel.– Semmi, csak nézem, ahogy élvezi az életet, ez minden. –

Visszafordult Elaine felé. – De mégis, miféle dolgokat tanulnak,amikor Irma arról beszél, hogy a megfelelő okból szeressünk

170

egymásba?Elaine hátat fordított partnerének, hogy beavasson a részletekbe.– Irma szerint azt hisszük, hogy amikor szerelembe esünk, valami

csodálatos és varázslatos dolog történik velünk, ami felett nincssemmi hatalmunk, ezért is mondjuk, hogy szerelembe esünk. Pedig aszerelem csak akkor történik meg, ha bizonyos feltételek megérnek rá.

Adam feszült figyelemmel hallgatta.– Mint minden az életben, ez is csak akkor történik meg, ha teszünk

róla. Nem ülhetünk otthon a konyhában és várhatjuk, mikor esünkszerelembe. Tevékeny részeseivé kell válnunk a folyamatnak. Irmamegtanítja nekünk, hogyan váljunk tevékennyé a szerelem keresésesorán.

– Például…– Például hogyan szűkítsük le a keresést, legyünk önmagunk,

bővítsük az ismeretségi körünket, nézzünk szembe ahiányosságainkkal, nevessünk minél többet és legyünk szellemesek,áruljunk el néhány titkot, legyünk szórakoztatóak. Az osztálybanmegtanuljuk az elméletet, azután óra után próbára tesszük agyakorlatban is.

– Mégis hogyan?– Múlt héten úgy kellett randiznunk, hogy gyakoroltuk az

odafigyelést. Ez azt jelenti, hogy csak az idő húsz százalékábanbeszélünk, a maradék nyolcvan százalékban a másikra figyelünk.

– Már az odafigyelés is különleges technika? – csóválta a fejétAdam.

– Meglepődne, hányan nem gyakorolják – vágta rá epésen Elaine.– Én az osztályból randiztam valakivel, de nem ment valami jól.Mindketten figyelni próbáltunk, így viszont senki se beszélt.

Adam elnevette magát.– Hé, kiskukták! Hogy megy a munka? – kiáltott nekünk a kedélyes

oktató. Amint néhányan felénk fordultak, Adam próbált elfoglaltnaktűnni.

171

– A következő órán a titkokról lesz szó – árulta el Elaineizgatottan. – „Soha, de sohát” fogunk játszani, azután olyankérdéseket teszünk fel, mint hogy mi a legkellemetlenebb dolog, amitörtént velünk, mi a kedvenc gyerekkori emlékünk, a legnagyobbfélelmünk, a rejtett képességünk, mi az, amit csak egyedül tennénkmeg, milyen lenne a tökéletes napunk, ilyenek. Tudja.

– Vagyis ez lesz a következő feladat? – Adam vetett egy pillantástElaine partnerére, aki eddig ugyanúgy elvégezte az összes munkát,mint kettőnk közül én.

Elaine lelkesen bólogatott.Adam mintha egy különösen csípős megjegyzésre készült volna, de

végül erőt vett magán.– Hát, sok szerencsét, Elaine.– Köszönöm. Magának is.Adam felém fordult, meglátta tésztadagasztástól kivörösödött

arcomat, és elmosolyodott.– Marvintól meg fog tudni egy-két titkot, az biztos – suttogtam,

mire kuncogni kezdett.– Nem hittem, hogy hallgatózik – csóválta a fejét.– Csak húsz százalékban. Nyolcvan százalékban tésztát dagasztok.– Segítek. – Tojás után nyúlt.– Csak nem akarja a falhoz vágni?Elmosolyodott és feltörte a tojást.– Maga tényleg szellemes. – Elgondolkodva nézett rám.– Mi az, lisztes az arcom?– Nem.– Válassza el a sárgáját. – Felé toltam egy tálat.– Nem tudom, hogyan kell. Maga az elvált, csinálja maga.– Haha – csóváltam a fejem. – Egyre viccesebb és viccesebb.– A magából áradó életöröm teszi.

172

Elaine szórakozottan nézett minket.– Én csinálok hármat, maga hármat – állapodtunk meg.Adam feltörte a tojást, majd felnyögött, amikor megérezte ujjain a

fehérjét. Az egyik tálba került a szétment sárgája, a másikba a fehérjeés a tojáshéj. Másodjára rosszabbul ment, harmadszorra jobban.Próbáltam kihalászni a tojáshéjat a fehérjéből. Ahelyett, hogy asárgájához adtam volna a cukrot, a fehérjébe öntöttem, majd mikorészrevettem, mit művelek, sebtében elkezdtem kikanalazni és átraknia másik tálba, mielőtt még az oktató észrevette. Adam önelégültenvigyorgott. Hozzáadtam a vaníliát és a citromlét, azután elkezdtemfelverni a fehérjét, míg Adam tétlenül ábrándozott, nyilván adrágalátos Mariájáról. Nem tudtam megállni: a tojáshabbólkecskeszakállat ragasztottam az államra és Adamhez fordultam.Próbáltam olyan mély és rekedtes hangon beszélni, mint az apja.

– Muszáj átvenned a vállalatot, fiam. Basillel neked is szebb leszaz életed.

Meglepetten nézett rám, azután hátravetette a fejét, úgy nevetett,nagyobb örömmel és önfeledtebben, mint eddig bármikor. Amesterszakács is elhallgatott, és az egész osztály felénk fordult. Adamelnézést kért mindenkitől, de akkor sem tudott uralkodni magán.

– Bocsánat, mindjárt jövök… – Kuncogva átvágott az elnémultkonyhán, és útközben a hasát szorongatta, mintha fájna a soknevetéstől.

Mindenki rám meredt. A tojáshab lassan lecsorgott az államról,ahogy mosolyogva néztem vissza rájuk.

– A tortája a sütőben van, még kell neki húsz perc – csatlakoztamhozzá odakint. – Tessék. – Odaadtam neki a kabátját, majdelővarázsoltam egy pohár pezsgőt. – Van tíz perc szünetünk, azutánjöhet a máz. – Belekortyoltam a pezsgőbe.

Csillogó szemmel nézett, azután elnevette magát, ahogyan újrarátört a hisztéria. A nevetése ragadósnak bizonyult, hamarosan én iscsatlakoztam, bár nem rajta nevettem, hanem… nem is tudom. Idővelabbahagytuk, majd újrakezdtük, mielőtt abbahagytuk.

173

– Nem is tudom, mikor nevettem ennyit utoljára. – A lélegzete ottgomolygott a hideg levegőben.

– Ennyire azért nem volt vicces.Újra rátört a nevetőgörcs.– Dehogyisnem… – sikerült kinyögnie.– Ha tudtam volna, hogy a habszakáll ekkora poén, már napokkal

ezelőtt bevetem – mosolyogtam.– Maga… – nézett rám vidám arccal, eleven tekintettel. – Maga az

orvosság. Magát kellene felírni depresszióra.Tényleg jólesett az elismerés. Ennél kedvesebb dolgot még nem

mondott nekem, és sosem éreztem ennyire hasznosnak magam.Ahelyett, hogy viszonoztam volna a kedvességet, igyekeztemprofiként viselkedni.

– Próbálta az antidepresszánsokat is?Egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt visszaváltott

páciensüzemmódra.– Egyszer. Elmentem az orvoshoz, megmondtam, hogy érzem

magam, ő pedig felírta a tablettákat, de azok nem egészen úgysegítettek, ahogy vártam. Egy-két hónap után abbahagytam aszedésüket.

– Mert nem adtak választ a valódi problémára – bólintottam.Amint rám nézett, láttam rajta, hogy ingerültté tette a

megjegyzésem. Tudta, hogy újra fel akarom emlegetni a terápiát, ezértvisszafogtam magam.

– A valódi problémára csak a tortamáz ad választ. –Elmosolyodtam.

– Hát persze, mert maga pontosan tudja, mit csinál.– Hát persze.Egy ideig hallgattunk. Azon tűnődtem, alkalmas-e a pillanat

bevallani, mennyire bizonytalannak érzem magam, vagy amegjegyzésből azt szűrjem le, hogy ezt pontosan tudja. Mintha csak

174

megérezte volna, mi következik, összeszedte magát és megtörte acsendet.

– Akkor irány a tortamáz.Mielőtt kidekoráltuk a tortánkat, ki kellett venni a sütőből. Az

egész osztályból csak a miénk rogyott meg. Szinte mintegyvarázsütésre és a szemünk láttára – amint levegőt ért, a torta közepehallható nyögéssel magába roskadt.

Ennek láttán olyan hisztérikus nevetés vett rajtunk erőt, hogy kishíján bepisiltem; ekkor udvariasan, de határozottan felszólítottak atávozásra.

175

15. Hogyan arassuk le, amit elvetettünk

Úton Dublin belvárosa és Maria születésnapi bulija felémegálltunk egy Sparnál, kidekorálni a tortát. Még most is kótyagosakvoltunk, mint akik beittak, s miután oly sokáig hiába áhítoztunk ilyenönfeledtségre, minden apróságon elnevettük magunkat. Adam vitte aszív alakú piskótatortát, beomlott és sületlen közepével,megpörkölődött szélével.

– Életemben nem láttam még ilyen rút tortát – nevetett még most is.– Csak egy kis ráncfelvarrás kell neki – kutakodtam a sorok között.

– Aha! – Lekaptam egy tejszínhabsprayt a polcról és alaposanfelráztam.

– Hé! – kiáltott fel a boltos mérgesen. Adam azonnal előrántott egyköteg bankjegyet, hogy belefojtsa a tiltakozást.

Tartotta a tortát, amíg én befújtam. Az első réteg katasztrofálisansikerült – mégsem ráztam fel eléggé a flakont, így a hab kiábrándítóböffenés kíséretében tört elő, hogy a torta mellett Adam arcát és hajátis beterítse.

– Ha jól számolom, húsz százalék ment a tortára, nyolcvan azarcomra.

Ettől rázni kezdett a nevetés, így beletelt néhány percbe, amíg elégbiztosnak éreztem a kezem a következő körhöz. Másodszorra jobbanment, sikerült az egész tortát beterítenem a habbal. Adamelgondolkodva nézte, azután odalépett a tortával acukorkaadagolóhoz, hogy némi pillecukrot adagoljon a felszínére.

– Na, mit gondol? – mutatta meg a boltosnak.A hosszú hajú hippi nem tanúsított túlzott érdeklődést.– Valami még hiányzik – felelte.Felnevetettem. Egy csomó minden hiányzott.– Én még raknék rá cukorkarikát – döntötte el végül.

176

– Cukorkarikát! – Adam feltartotta ujját a levegőbe. – Ez remekötlet.

Felnyittatott velem egy zacskó Hula Hoopsot, amit elhintettem atorta tetején, azután hátraléptem, hogy megcsodáljam művemet.

– Tökéletes – hozta meg Adam az ítéletet, miután minden szögbőltanulmányozta.

– Életemben nem láttam rútabb tortát – ismételtem meg.– Pontosan. Tökéletes. Ebből tudni fogja, hogy én csináltam.Mielőtt távoztunk, Adam „ki nem állja a focit” felkiáltással egy

focilabda formájú gyertyát dugott a torta közepébe, azzalvisszatértünk a sofőrünkhöz.

Az Ely előtt, az utca túlsó felén álltunk, ahonnan az ablakon átdiszkréten figyeltük Mariát és a barátait, hogy ők se vegyenek észre,és a kidobók se szólítsanak fel távozásra. A fagyos hidegben lassanszállingózni kezdtek a hópihék. Alig éreztem a lábam, szinteledermedt az ajkam, az orrom pedig rég leesett az arcomról,legalábbis úgy éreztem.

– Most úgy érzem… kurva hideg van – jegyeztem meg, amivelkicsaltam egy mosolyt Adamből. Korábbi hisztériánk is kezdettmegdermedni a hidegben. – Ismeri ezeket a lányokat? – Aligmozogtak az ajkaim, ahogy próbáltam megformálni a szavakat.

Adam bólintott.– A legjobb barátnői.Csupa szép, divatos nő, akiket mindenki megbámult, de ők mintha

észre sem vették volna, ahogy összebújtak egy sarokban, kitárgyalniaz élet, a szerelem és a világegyetem dolgait. Le sem tudtam venni atekintetem Mariáról. Viszontláttam a szabadalmaztatott vörös ajkakatés a szigorú sötét frufrut, amelyekhez ezúttal stílusos fekete bőrruhatársult. Tökéletesen festett. Elcsevegett minden barátnőjével,ugyanazt az érdeklődést és figyelmet tanúsította mindnyájuk iránt.Csak egy pillanatra vettem le róla a szemem, hogy lássam, amintAdam is őt figyeli, és láthatóan rá is ugyanilyen hatást gyakorol.

177

Bűvkörébe vont mindenkit, szinte az összes vendég lopottpillantásokkal bombázta. S ha ez nem lett volna elég, áradt belőle akedvesség. Ez tette fel a koronát. Jobban nehezteltem rá, mint valaha,de egy olyan fickó számára, mint Adam, valóban tökéletesválasztásnak tűnt. Ők ketten, különleges és egyedi szépségükkel,bámulatos párt alkottak. Adam hipnózisban meredt rá, ésvigasztalannak tűnt, mintha Mariával együtt a lelkét is elragadtákvolna.

Elhátráltam néhány lépést és tehetetlenül körülnéztem, majdtopogni kezdtem, hogy felmelegítsem a lábam, de még inkább hogy neérezzem magam képmutatónak vagy ötödik keréknek. Hogyan mehetettennyire félre az életem, hogy egy söröző előtt ácsorogjak és egygyönyörű lány után leselkedjek, akivel szemrebbenés nélkülcserélnék – s nem csak a meleg miatt? Nevetségesnek éreztemmagam, klasszikus lúzernek. Egyszeriben minden kedvem elment azegésztől.

– Na végre! – hallottam Adamet, ahogyan előkészítették az asztalt adesszerthez.

Én magam szállítottam le a tortát. Nem volt különösebben nehézelrejteni a kíváncsi tekintetek elől és elmagyarázni a személyzetnek,hogy ez a szülinapos lány meglepetése. A pincérnő csak egy pillantástvetett rá, mielőtt elnevette magát, most pedig láthattuk, ahogy hárommásik társával Maria asztala felé veszi az irányt. Adam átment azúton és közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban lásson. Mariameglepetten nézett fel, majd sugárzóan elmosolyodott, ahogyan atöbbi vendég is bekapcsolódott a születésnapi köszöntőbe.

Megfigyeltem, hogy a barátnők eközben kérdő pillantásokat vetnekegymásra, próbálják kideríteni, ki intézte a meglepetést. Azután atorta az asztalra került, Maria pedig zavartan nézett a nagy halompiskótára, ami úszott a tejszínhabban, pillecukorban és színes HulaHoops-karikákban. Egy pillanatra üressé vált a tekintete, mintha csakazért nem hervadna le a mosolya, nehogy megbántsa ismeretlenjóakaróját, majd kívánt egyet és elfújta a gyertyát. Azután végignézetta lányokon, hogy kinek köszönje meg a kínos meglepetést. Amikor

178

mindenki csak a vállát vonogatta és nevetgélt, megkérdezték apincért, nem tévesztette-e el az asztalt. Adam nyugtalanul figyelteőket. Reméltem, hogy Maria lassan kezdi felfogni az üzenetet, mielőtterőszakkal kell visszatartanom Adamet attól, hogy berontson azétterembe és elmagyarázza.

– Nézd, Maria, pillecukor és Hula Hoops – biztatta Adam olyanhalkan, hogy csak én hallhattam.

– Ennek jelentősége van? – kérdeztem meglepetten. Azt hittem,találomra szórja meg a tortát mindenfélével, egy pillanatig semgondoltam, hogy tudatosan válogat.

Tekintetével az ablakra tapadt, de így is meghallotta a kérdésemet.Olyan távoli hangon felelt, mintha csak útban lennék, minthalegszívesebben nem is bajlódna a válasszal.

– Az ismerkedésünk elején egyszer eljött megnézni egy meccsemet.Az oldalvonalon állt, és úgy fejbe találta a labda, hogy letört aszemfoga. Pillecukrot vettem neki, hogy azt tegye be tömésnek, ésaddig szopogattam a Hula Hoopsot, amíg a fájós fogával is el tudtarágni.

Az Adam által felidézett történet láthatóan Mariának is eszébejutott. Felnézett a tortából, lassan tudatosult benne a jelentése ésnevetni kezdett. Azután erőt vett magán, hogy magyarázatot adjon alányoknak. Noha nem hallotta, Adam vele nevetett. Én ekkorra márelveszítettem minden humorérzékem. Haza akartam menni.

Amikor abbahagyta a nevetést, Maria különös dolgot tett. Sírvafakadt. A hat lány azonnal karéjba fogta, hogy belevesszen az ölelőkarok és megnyugtató szavak tengerébe.

Adamhez fordultam. Az ő szeme is könnyben úszott.Elfordultam, hogy távozzam. Abban a pillanatban még az sem

érdekelt, ha ő ott marad. Aligha vette észre a hiányomat.– Hé, Mindentudó kisasszony – szólt utánam halkan, hogy

megállítson.Feltartotta két kesztyűs kezét. Lepacsiztam vele és az ujjaink

179

egymásba fonódtak. Ahogy lenézett rám, nagyot nyeltem, a szívempedig úgy verdesett, mint egy madár a kalitkában.

– Maga igazi varázsló, ugye tudja? – kérdezte halkan.– Nos – fordítottam el a tekintetem –, azért még nem szereztük

vissza…Adam újra az ablak felé fordult. Maria egy szalvétával törölgette a

szemét, mielőtt még egyszer végigmérte a tortát, lágyan megrázta afejét és felkacagott.

Még nem szereztük vissza, de majdnem.Furcsamód megkönnyebbülést éreztem, még ha szomorúság is

vegyült bele. Nem maradt időm kielemezni az érzést, mert Mariafelkapta a kabátját és indulni készült.

– A francba, meglátta magát? – feszegettem le a kezemről az ujjait.– Az nem lehet – felelte, a hangjában érezhető pánikkal.Elsiettünk, a lehető legmesszebb akartunk kerülni az ablaktól.

Biztos távolságban visszafordultam, és láttam, ahogy Maria azétterem előtt ácsorog.

– Csak rágyújt egy cigire – könnyebbültem meg.– Nem dohányzik.Távolról figyeltük, ahogy a telefon felragyog a kezében. Adam

mobilja csörögni kezdett. Tüstént elnémította, de mohón meredt akijelzőre.

– Fel ne vegye!– Miért?– A távollét csak felerősíti az érzelmeket. Azt akarjuk, hogy igazán

hiányolja, hogy vágyjon magára. Amellett, még mindig haragszik rá,érzem. Mond valami rosszat és elűzi magától.

– Mint Barry?Elfordultam tőle.– Nem is vágyik rá, hogy megpróbálja magát visszahódítani? –

kérdezte egy idő után.

180

Szomorúan elmosolyodtam. Még sosem beszéltünk Barryről ilyenkomolyan.

– Egyszer sem tette. Nem mennék vissza hozzá, de ezért jólesettvolna, ha legalább próbálkozik. Soha semmit nem akart igazán. Mégengem sem. Tudom, milyen nevetségesen hangzik, ha egyszer énhagytam el…

– Talán próbálkozik. Azok az üzenetek. A hívások…– Ma reggel azt mondta az egyik közös barátunknak, akivel együtt

szoktunk szilveszterezni, hogy utálok odajárni, mert pocsék a főztje,és rühellem hallgatni a gyerekei kornyikálását, amikor nyilvánvalóannincs semmi tehetségük, meg hogy alig várom az éjfélt, amikor végremegszabadulhatok tőle. A közös barátunk SMS-ben közölte, hogyvérig sértettem, és soha többé nem hív meg a partijára.

– Oké, tényleg nem próbálkozik eléggé.– Nem. Megkeseredett. Teljesen becsavarodott. Nem hinném, hogy

a megbékélés lenne a célja.– Mondja meg a közös barátjuknak, hogy semmi sem igaz az

egészből.Belenéztem a szemébe.– Á, szóval igaz. Akkor a zuhanyzóban is szokott pisilni? –

incselkedett.Hálát rebegtem a sötétségnek, amiért elrejtette lángvörös arcomat.– Nos, azért minden nem igaz.– De ez igen! – kuncogott magában.– Megcsípett egy szúnyog, de nagyon durván. Épp akkor nyitott

rám, amikor próbáltam… tudja.– Lepisilni egy szúnyogcsípést? – Nevetni kezdett.– Sss – tettem a kezem a karjára. – Különben se használt. –

Mindketten elnevettük magunkat.A telefonja jelezte a hangüzenet végét.– Jó hosszú lehet – vettem erőt magamon. – Hallgassuk meg.

181

– „Én vagyok az, Adam. – Lágy, gyengéd hangja mindent elárultérzéseiről, nem is kellett többet tudnom, de azért végighallgattuk. –Megkaptam a tortát – kacagott. – Ez a legrondább, legundorítóbb éslegfigyelmesebb ajándék, amit valaha kaptam. Sosem felejtem el azt anapot. Aznap csókolóztunk először, azzal a csorba foggal a számban.Köszönöm. Tényleg bolond vagy. – Újabb nevetés. – Annyirahiányzott ez, de most… most úgy érzem, visszatértél. Annyirasajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Én csak… nagyon aggódtamés elveszettnek éreztem magam. Nem tudtam, mit tegyek. Sean… ő…ott volt és törődött velem… veled is őszintén törődik, csak hogy tudd.Ne gyűlöld őt. A lényeg, hogy köszönöm. Azért hívtalak, hogy eztmegköszönjem. Látni akarlak, kérlek, hívj fel. Oké?”

Adamnek fülig ért a szája.Felkapott és megpörgetett a levegőben, én pedig olyan hangosan

nevettem a hideg, üres utcán, hogy a hangom elért Mariához, mégsemkellett aggódnunk. Nem láthatott mást, csak egy árnyak közt bujkálópárt, akik hallhatóan élvezik egymás társaságát és nyilván füligszerelmesek.

182

16. Hogyan szervezzük át és egyszerűsítsük le az életünket

Amikor visszatértünk a lakásba, kezünkben a gyorsbüféből hozottkajával, láttuk, hogy a fények még égnek Amelia könyvesboltjában.Este tízre járt.

– Ez különös – jegyeztem meg. – Menjen csak előre. – Odaadtamneki a lakás kulcsait. – Csak tartsa magát távol az ablaktól és agáztól. Nem akarom, hogy gond legyen.

A szemét forgatta.– Inkább magával megyek.Amelia kitárta az ajtót, amint elindultunk felé, mintha csak erre

várt volna. Tágra nyílt, sürgető szemmel fogadott. Körülnéztem.Hosszú asztalt láttam, rajta borral, sajttal és sós keksszel, vagyinkább ezek maradékával. Az üzlet közepéről félrehúzták a polcokat,a helyükbe négy sorban székeket rendeztek el, ahonnan most maroknyivendég nézte a pódiumot és az ott helyet foglaló nőt, aki felolvasottegy könyvből. Gyönyörű hosszúra növesztette ezüstösen ősz haját, éselegáns fekete estélyit viselt, mély dekoltázzsal, ami láthatóvá tettejól karbantartott idomait.

Elaine felénk fordult és izgatottan integetett, mielőtt sietvevisszafordult az előadóhoz.

– Ki ez? – suttogtam.– Irma Livingtsone – sóhajtott fel Amelia. – Átkozom a napot,

amikor igent mondtam Elaine-nek. Irma tanít a „Hogyan találjuk mega szerelmet” kurzuson, és Elaine csodálatos ötletnek tartotta, hogyidehívja és felolvastasson vele a könyvéből. Már egy órája mást secsinál.

Amelia felém nyújtotta a könyvet. Hogyan vegyük birtokba erogénzónánkat.

– Mi? Én azt hittem, mindig is az enyém volt. – Gyanakvó

183

pillantással végigmértem a borítót, mielőtt Adam kikapta kezemből akönyvet.

Egy öregember az első sorban elaludt és hangosan horkolt, egyfeszes kontyot viselő bölcsészlány szorgalmasan jegyzetelt, míg egyférfi láthatóan igyekezett elrejteni tiszteletre méltó erekcióját –Elaine tudta nélkül, aki egy randi reményében kihívó pillantásokatvetett rá.

Irmának feltűnt Adam jelenléte.– Lassan végzek a felolvasással, de úgy látom, új vendég érkezett.

Épp a negyedik fejezetből olvasok fel: az öröm, hogy örömet okozunkpartnerünknek. Figyelmeztetnem kell, ez igencsak érzéki rész.

– Nagyszerű – mosolygott rám Adam. – Imádom az érzéki részeket.Maguk csak menjenek, csacsogjanak egyet valahol. Agyő.

Önkéntelenül is elnevettem magam, amint Irma vontatott, érzékienbúgó hangon belekezdett az erotikus részbe.

Miután felvonultunk Amelia otthonának magányába, végrebeszélgethettünk.

– Hogy vagy?– Megvagyok. – Amelia fáradtan ült le. – Olyan csendes így

nélküle. Magányos.– Sajnálom, hogy nem vagyok melletted.– Mellettem vagy. Van neked épp elég bajod Simonnal, Adammel

és Barryvel. Meg Adammel – tette hozzá halvány mosollyal.– Hagyd abba. – Megráztam a fejem. Nem akartam most ezzel

foglalkozni.– Barry szépet írt Anya temetésére.– Jó hallani, a változatosság kedvéért.– Hogy alakulnak a dolgok Adammel?– Jól. Remekül. Lassan végzünk. Nemsokára egyedül is megáll a

lábán. Már nem lesz rám szüksége, úgyhogy… nagyszerű. –Hallottam, mennyire reszket a hangom és milyen nevetségesen hamis

184

minden szavam.– Persze – mosolygott Amelia. – Sokat segítettél neki.– Hát, nagyon nehéz időszakon megy keresztül.– Ühüm. – Amelia beharapta az ajkát, hogy el ne mosolyodjon.– Hagyd abba – böktem oldalba. – Én itt próbálok komoly lenni.– Tudom. Látom. – Amelia elnevette magát. Azután hirtelen

összeráncolta a homlokát.– Mi az?– Átkutattam Anya dolgait. – Felállt és iratokat húzott elő a

konyhai fiókból. – Ezeket találtam.Felém nyújtott egy köteg papirost. Úgysem olvashattam el mindent,

ezért felnéztem rá.– Elmondod, mi ez?– Egy raktárhelyiség. Anya nevén. Soha nem szólt róla, ami azért

furcsa, mert én intéztem minden ügyét. Átutalással fizette egy olyanszámláról, amiről nem is tudtam.

Megmutatta nekem a számlaszámot. Nem gondoltam volna, hogyráismerek, mégis ez történt – minden hónapban erre a számlárafizettem be a bérleti díjat. Apa cégének. Amelia figyelmét elkerülte areakcióm, én pedig nagyot nyeltem és vártam, hová lyukadunk ki.

– Nem is tudnék az egészről, ha nem találom meg ezt a borítékot,benne egy kulccsal és a raktár elérhetőségével. Tíz évvel korábbrólvaló. Nézd csak meg a címet a borítékon.

A Rose és Lányai Ügyvédi Iroda postacíme.– Tudsz erről bármit is?– Nem – feleltem. – Semmit az égvilágon. – Amelia tekintetén

láttam, hogy nem hisz nekem. – Oké, semmit sem tudtam egészen kétmásodperccel azelőttig, amikor megláttam a számlaszámot.Esküszöm, Amelia, nekem soha egy szóval sem említették. Ők kezelika mamád végrendeletét, nem igaz?

Bólintott.

185

– Abban történik említés a raktárban őrzött ingóságokról?– Nem tudom, még nem kerestem fel az apádat, hogy beszéljünk

erről, de… én tudom, mi van Anyu végrendeletében. Beszéltünkerről.

– Hadd kérdezzem meg Apát. – Elővettem a telefonom. – Legjobblesz, ha azonnal megoldjuk ezt a rejtélyt.

– Nem. – Amelia kivette a telefont a kezemből. – Nem. Ezúttalnem. – Amikor látta sértődött arckifejezésem, sietve hozzátette: – Sha az apád azt mondja, hogy nem mehetek oda?

– Nem fog ilyet mondani. Miért mondana? Ami a mamádé volt, azmost már a tiéd.

– S ha nem is szabadna tudnom erről? Ha egyszer rákérdezek, márnem csinálhatom vissza. Oda akarok menni és kideríteni, mi van ott. –Láttam, ahogyan a tekintete elfelhősödik, ahogy elvész a fejében rajzóezernyi gondolat között. – Miért bajlódott azzal, hogy ennyi éven áteltitkolja előlem?

Másnap Ameliával és Adammel Dublin egyik ipari parkjában a„Kap-Tár” raktárépület folyosóit róttuk. Az ajtókat világítórózsaszínre festették, akárcsak a cég emblémáját, hogy a közeliautópályáról is jól lehessen látni. Már ettől megfájdult a fejem, főkénta sok álmatlan éjszaka után, amíg próbáltam elrendezni Adamjövőjét, de emlékeztettem magam, hogy most a barátnőm mellett ahelyem. Igazság szerint még örültem is annak, hogy Amelia életénekváratlan fordulata eltereli a figyelmem. Adam lelkesedése jócskánalábbhagyott, amióta újra eszébe jutott a családi üzlet és értefeláldozott jövője, ezért kútba esett aznapi ötletem, hogy adok nekiegy naplót, amiben mindennap feljegyezhet öt dolgot, amiért hálás,így a hét végére már harmincöt dolognak örülhet. Jobb híján újra aválságtervhez fordultunk, ő pedig inkább kitakarította a hűtőmet,semhogy felmérje, mi mindenért hálás az életében. Azért ez sokatelárult róla. Nagyon úgy tűnt, ha nem oldom meg a Basil édességgyárkérdését, hiába szerzem vissza Mariát.

Míg ezen töprengtem, próbáltam oldottá tenni a légkört Amelia

186

számára.– Talán a mamád titkos ügynök volt. Ebben a raktárban őrizte a

hamis iratait, a parókáit, az útleveleit, az aktatáskáit a titkosrekeszekkel… – Csak folytattam a játékot, amit már a kocsibanelkezdtünk.

Adamre néztem, hogy továbbpasszoljam neki a labdát.– Az apjának tekintélyes pornógyűjteménye volt, amit elrejtett

mindenki elől.Amelia megrezzent.– A szüleid szerették a szadomazót és ez volt a bűnbarlangjuk –

folytattam.– Ez jó volt – dicsért Adam.– Kösz.– A szülei milliókat síboltak el és ide rejtették – tűnődött el Adam.– Bár így lenne – sóhajtotta Amelia.– Vagy kitömette a régi udvarlóit – jutott eszembe, mire Adam

elnevette magát.Amelia hirtelen megtorpant egy rózsaszín ajtó előtt. Felsorakoztunk

mögé. Összeszedte magát és vetett rám egy pillantást, azután helyérecsúsztatta a kulcsot, lassan elfordította, és kinyitotta az ajtót,miközben a lehető legtávolabb hajolt tőle arra az esetre, ha valamiráugrana a sötétből. Dohos szag fogadott minket.

Adam addig keresgélt a falon, míg rá nem akadt a kapcsolóra.– Hű!Beléptünk és körülnéztünk.– A mamád volt Imelda Marcos – mormoltam.A háromszor három méteres helyiség minden falát polcok

borították, teletömve cipődobozokkal. Minden doboz évszámot viseltmagán, kezdve a bal alsó sarokban 1954-gyel, egészen a szemköztifalig és tíz évvel ezelőttig.

– Akkor házasodtak össze. – Amelia az első dobozhoz lépett és

187

felnyitotta. Odabent, a menyasszonyi csokor elszáradt virágai között,fényképeket talált a szülei esküvőjéről, majd előkerült egy meghívóés az egyházi szertartás imarendje, a nászúton készült számtalan fotó,egy vonat- és egy hajójegy, a mozijegy csonkja az első randiról, aszámla az étteremből, egy cipőfűző, az Irish Times egy teljesenmegfejtett keresztrejtvénye – mindez takaros rendben. Az egészhelyiséget az emlékeknek szentelték.

– Istenem, megőriztek mindent! – Amelia óvatosan végigsimított acipődobozok sorain, hogy végül megálljon az utolsó évnél. – Ekkorhalt meg Apu. Biztos ő gyűjtött ide mindent.

– Nagyot nyelt, majd elmosolyodott, ahogyan elképzelte őt akollekció rendezgetése közben, mielőtt újra kiült arcára a fájdalom,amiért az egészet eltitkolták előle.

Véletlenszerűen kiválasztott egy másik dobozt és kutatni kezdettbenne, majd kihúzott egy másikat, azután egy harmadikat. Egyesévelfeltúrt minden cipősdobozt, és önfeledten sikongatott, valahányszorrábukkant valamire, ami felidézett egy számára is ismerős emléket aző életükből vagy a sajátjából. A régi bizonyítványai, a hajszalag, amitelső iskolai napján viselt, egy lokni a nevezetes alkalomról, amikorelőször vitték fodrászhoz, egy bocsánatkérő levél, amit nyolcévesenírt, miután csúnyán összeveszett az apjával. Kezdtem eltűnődni, hogytalán magára kellene hagynunk, hiszen várhatóan végtelen órákbatelik, amíg átnyálaz minden dobozt és újraéli szülei házaséleténekminden pillanatát; mégis kellett valaki, akivel megoszthatta ezeket azemlékeket, és Adam elég türelmesen ácsorgott mellettem ahhoz, hogyúgy gondoljam: mi leszünk azok. Mintha őt is megérintette volnamindaz, amit látott, és reméltem, hogy terápiás célból sem mellékes,ha tanúja lehet egy ilyen megható jelenetnek.

Amelia felmutatott egy osztrák hegyek közt készült fotót.– Ez volt a bácsikám nyaralója. – Mosolyogva nézte a képet, míg

ujjaival lágyan végigsimított az arcokon. – A születésem előtt mindenévben elmentek oda. Láttam a képeket és könyörögtem, hogy engem isvigyenek el, de Anyu már nem tudott utazni.

188

– A születése óta beteg volt? – ráncolta a homlokát Adam.– Eleinte nem. Tizenkét éves koromban kapta az első agyvérzését,

de azelőtt is túlságosan félt. Rettegett az utazástól, miutánmegszülettem. Ez olyan anyai féltés lehetett, vagy mi…

Tőlünk várta a megerősítést, amit egyikünk sem adhatott meg,miután anya nélkül nőttünk fel.

– Nem is sejtettem, hogy ezt mind megőrizték.– De vajon miért tartották titokban? – tette fel a kérdést Adam,

inkább magának, mint Ameliának, akit túlságosan lekötött a kutakodásahhoz, hogy azonnal tudatosuljon benne, amit hall.

Adam a maga kéretlen stílusában újra ráirányította a figyelmet alényegre, majd miután ezt felismerte, próbált láthatatlanná válni.

– Azért elképesztő, hogy minden apróságot megtartottak…Már elkésett. Amelia arcán fura kifejezés jelent meg. Adam az

eszébe juttatta, hogy ez a szoba olyan sötét titok, amit valamiért nemakartak megosztani vele. De miért?

– Amelia? – kérdeztem aggódva. – Minden rendben? Mi történt?Mintha csak transzból ébredne, Amelia akcióba lendült és elkezdte

átfésülni a polcokat, mint aki pontosan tudja, mit keres, és nincsvesztegetni való ideje. Ujjai sebesen szaladtak végig a dátumokon.

– Mit keresel? – kérdeztem. – Segíthetünk?– A születésem évét. – Lábujjhegyre állt, hogy leolvashassa a

dátumokat a felső polcokról.– Hetvennyolc – árultam el Adamnek, aki száznyolcvan centis

magasságával könnyebben boldogult.– Megvan! – emelt le egy poros dobozt.Épp levette, amikor Amelia felkapta a kezét és véletlenül

megütötte, amitől a doboz széles ívben felröppent. A fedele felnyílt, atartalma pedig szétszóródott a levegőben, hogy végül a padlón kössönki. Négykézlábra ereszkedtünk, úgy próbáltunk összeszednimindent. Adammel összekoccant a fejünk.

189

– Aú! – nevettem, mire Adam felém nyúlt, hogy megsimogassa ahomlokom.

– Bocs – rezzent össze, átérezve a fájdalmam. Rám nézett azzal anagy acélkék szemével, én pedig elolvadtam. Örökre vele maradtamvolna itt, egy régvolt szerelem mementói között. A gondolat felajzott– olyan jólesett újra belebolondulni valakibe. Annyi idő eltelt már.Barry után már kezdtem amiatt aggódni, hogy soha többé nem érzekígy senki iránt, most mégis rám tört, új életre kelt – ez az izgatottságés nyugtalanság, valahányszor csak rám nézett. Amint megtörtént,tudatosult bennem a helyzet iróniája, mire az érzés kapkodvavisszavonult a csigaházába.

– Jól van? – kérdezte gyengéden.Bólintottam.– Oké – mosolyodott el szégyenlősen. Egész testemben

összerezzentem, a fejem búbjától a lábam hegyéig.Azután eluralkodott rajtam a rémület, és rájöttem, hogy Amelia, aki

mellettem áll, jó ideje nem szólalt meg. Abban a hitben, hogy tanújalett meghitt pillanatunknak, felnéztem rá – csak hogy lássam az arcánlegördülő könnyeket, miközben a kezében szorongatott papirostolvassa. Felpattantam.

– Mi a baj, Amelia?– A mamám… – nyújtotta felém a kézzel írott levelet – nem volt a

mamám.

Drága kicsi Ameliám!Sajnálom, hogy nem tudok úgy gondoskodni rólad, ahogy kel

ene. Később talán majd megérted, hogy csak szeretetből tettem ezt,nem másért. Hiszem, hogy biztonságban leszel Magda és Lenszerető családjában. Sosem felejtelek el.

Örök szeretettel: Édesanyád

Odahaza Amelia konyhájában hangosan is felolvastam a levelet

190

Ameliának és Elaine-nek. Amelia megállás nélkül járkált, miután adöbbenettől eljutott a gyászig, majd az engesztelhetetlen haragig,ezért Elaine-nel nagyon kellett vigyáznunk, mit mondunk. Elainekézbe vette a doboz tartalmát: egyebek mellett egy kis kardigánt,babacipőt és sapkát, egy ruhácskát és egy csörgőt.

– Ez itt mind kézimunka – szakította félbe Amelia kirohanását.– És? – csattant fel Amelia. – Mit számít az?– Nos, ez itt kenmare-i csipke.– Kit érdekel, milyen csipke? – sötétedett el még jobban Amelia

arca.– Csak az, hogy manapság már nem csinálnak ilyet, és a hetvenes

években is csak egy helyen lehetett kapni.Amelia megtorpant és Elaine-hez fordult, ahogy tudatosult benne a

felismerés.– Oké, oké. – Gátat kellett vetnem ennek az ostobaságnak. –

Nehogy már odamenjünk. Ezeket a világon bárki készíthette, Elaine.Miért ébresztenénk fel Ameliában a hiú reményt, hogy megtalálhatja aszüleit?

– A szüleimet? – suttogta megkövülten Amelia, mintha ez eddigeszébe sem jutott volna. Talán teljesen lekötötte a tudat, hogy anevelőszülei hosszú éveken át titkolóztak előtte és hazudtak neki; felsem ötlött benne a lehetőség, hogy az igazi szülei még élhetnekvalahol.

– Én csak azt mondom, hogy ez kenmare-i csipke, ami a szeretet ésgondoskodás jele. Tudom, mert még csipkeverő tanfolyamra isjártam, hogy férfiakkal találkozzak. Ebben a dobozban minden egyesholmi Kenmare-re mutat. A csipke kenmare-i csipke, a kardigánpedig quillsi, ami szintén Kenmare.

– Nehogy már látni lehessen rajta, hogy Quillsben kötötték –próbáltam rámutatni, mennyire nevetséges ez a gondolatmenet.

– Itt áll a címkén – mutatta meg Elaine. Felnézett Ameliára. – Azthiszem, Amelia, hogy a vér szerinti mamád kenmare-i.

191

– Jesszusom – dörgöltem meg fáradtan az arcom. Hosszúéjszakának néztünk elébe.

Adam visszatért a lakásba a kötelező feladattal, hogy rakja összeaz 1500 darabos puzzle-t, amit vettem neki. A viharos tengertábrázoló kirakó, amivel mindennap egy teljes órát töltöttünk,láthatóan hidegen hagyta, ezért rendeltem neki egy félpucér csajt atengerparton, ami csak ma reggel érkezett meg. Gyanítottam, hogynem a szélén fogja elkezdeni.

Kora hajnalban érkeztem, kimerülten a köröktől, amiket Ameliávalróttam. Ha Elaine nincs ott, talán sikerült volna értelmesen beszélnemvele, így azonban minden erőfeszítésem dacára eldöntötte, hogyKenmare-be utazik.

– Na, hogy halad? – kérdeztem Adamet, miközben egy darabbal akezében a kávézóasztal fölé görnyedt. Összeráncolta a homlokát éscsücsürített koncentrálás közben, amit olyan édesnek találtam, hogyelmosolyodtam.

– Mi? – Felnézett és rajtakapott, hogy bámulom.– Semmi, csak választ kaptam az égető kérdésre, hogy a didkóra

vagy a popsira bukik-e.– A didkóra, mindhalálig. – Sikeresen ki is rakta az egyiket. Ahogy

vártam, a kerethez hozzá sem kezdett. – Ez a puzzle sokkalérdekesebb, mint a múltkori, kösz szépen.

– Azért élünk, hogy szolgáljunk. – Letérdeltem és csatlakoztamhozzá a keresésben.

Éreztem, hogy figyel. Hosszú ideig nézett, majd amikor találkozotta tekintetünk, közölte:

– Éppen a jobb mellbimbót keresem.Összedugtuk a fejünket, úgy pásztáztuk végig az asztal üveglapját.– Itt is van. – Odaadtam neki.– Ez nem mellbimbó.– De igen. Egy kicsi mellbimbó, egy kicsi hónalj, egy kicsi tenger.

Nézze meg a dobozt, olyan peckesen áll, hogy mindjárt lelöki a

192

deszkájáról azt a szörföst. Tessék, ott a deszka is. – Megmutattamneki.

– Tényleg – nevetett. – Tudja, amikor így beszél, jobbanbeindulok, mint Irmától.

– Irmától – horkantam fel. – Nem tudom elhinni, hogy az a nőtényleg elkérte a számát.

– Én sem, hogy a magáét adtam meg.– Micsoda? – böktem oldalba. Visszabökött. Egyszerre volt

játékos flört és mennyei időtöltés.– Szóval, mi lesz most Ameliával?– Ki van bukva. Nyilván hatalmas sokk ez neki. Nem mintha engem

meglepne, ha kiderülne, hogy örökbe fogadtak. Kicsit még meg iskönnyebbülnék.

– Nem csodálom – értett egyet.– Tessék, a tangához. – Átadtam neki egy darabot.Meghitt csendben ücsörögtünk.– Bár Amelia mintha nem tűnt volna annyira meglepettnek – szólalt

meg váratlanul. – Észrevette, hogy egyből keresni kezdte a születéseévét? Mint egy eszelős.

– Azt mondta, nem is gyanította – tiltakoztam, bár a szívem mélyénigazat adtam neki.

– Én meg azt mondom, hogy tudta. Van, amikor az ember tud isvalamit, meg nem is. – A szemembe nézett.

Újra helyben voltunk. Ugyanaz a mondat. Meglepetten néztem rá.– Mi az?– Semmi. – Nyeltem egyet. – Csak… – Gyorsan témát váltottam. –

Elaine meg akarja győzni Ameliát, hogy menjen Kenmare-be éskeresse meg a vér szerinti szüleit.

– Elaine-nek orvosra van szüksége.Hallgattam.

193

Felém fordult.– Ugye, tudja, hogy ez nevetséges ötlet?– Én tudom, de Amelia akkor is akarja.– Persze, hogy akarja. Egy hét alatt az egész élete a feje tetejére

állt. Nem képes tisztán gondolkodni. A Holdra is elutazna, ha valakiazt javasolná.

Belém villant a felismerés. Nem Ameliával, hanem velekapcsolatban. Az élete vasárnap éjjel kis híján véget ért, ezért ő semtudott tisztán gondolkodni, belekapaszkodott bármilyen szalmaszálba.S ez a szalmaszál történetesen én lettem. Nagyot nyeltem, ahogytudatosult bennem, hogy az egész érte van, nem értem. Ki kellgabalyodnom ebből a helyzetből, nem szabad éreznem iránta semmit.Ki kell söpörnöm Dublinból és az életemből; helyes vágányra kelltennem az életét, amin már magától is továbbgurul, miutánkülönválnak az útjaink.

– Amióta barátok vagyunk Ameliával, még sosem láttam, hogybárhová is menni akart. Még hétvégére sem utazott el, vagy ha igen,csakis kényszer hatására. Sosem járt sehol, egyszer sem lépte át azországhatárt. Nagy dolog tőle, ha meg akarja tenni ezt az utat,függetlenül attól, hogy megtalálja-e a vér szerinti szüleit vagy sem.Megígértem, hogy holnapra kerítek neki egy magándetektívet, háthatud segíteni. – Felsóhajtottam. Félre kellett tennem Ameliát. –Nekünk pedig Tipperarybe kell mennünk, Adam, helyre tenni azottani dolgokat. Itt már megtettük, amit tudtunk, itt az ideje, hogynéhány napra elhagyjuk Dublint. A születésnapjára visszahozom, éppidőben ahhoz, hogy bejelentse, nem veszi át a Basilt. VisszakapjaMariát, az állását a parti őrségnél, a Basil megmenekül, én pedigörökre eltűnök az életéből. – Keserűen elmosolyodtam.

Nem tűnt túl boldognak.– Ne bánkódjon nagyon. Holnap még bulizunk egy jót, mielőtt

néhány napra itt hagyjuk Mariát.Felvettem a dobozt az ajtó mellől. Ezt is ma reggel szállították ki.

Az álmatlanság is jó valamire: internetes vásárlásra.

194

– Mi van benne? – Gyanakodva méregette.– Maria azt mondta, látni akarja. Nos, akkor holnap látni fogja.

Nem is kicsit. – Kinyitottam a dobozt és felfedtem a tartalmát. –Voilá!

Gyönyörű arca egészen felderült, ahogy ámuldozva felém fordult.– Christine! Bár ilyen emberekkel lenne tele a világ, mint maga! –

nevetett.Hát töltsd meg a világodat velem!, harsogta a fejemben egy hang.

195

17. Hogyan tűnjünk ki a tömegből

Másnap reggel sorsára hagytuk a kirakót. Adam lelkesen vágottbele az új projektbe, és ott állt Dublin közepén, piros bojtos piros-fehér sapkában és az alóla kikandikáló fekete parókában, kerek feketeszemüvegben, piros-fehér pulóverben, a saját farmerjában éssétapálcával. Csak egy pillantást vetettem rá ebben a Hol van Wal y?-jelmezben, és úgy elkezdtem nevetni, hogy abba se tudtam hagyni.Még Wallynak öltözve is jól nézett ki.

Maria mozgólépcsőn ment fel a Marks&Spencer emeletére, amikorközvetlenül maga mellett, de a másik irányban meglátott egy férfit,aki kísértetiesen emlékeztette a Wallynak öltözött Adamre. A férfinem fordult felé, csak felemelt fejjel nézett maga elé. Azarckifejezése sem változott, ami felvetette Mariában a kérdést, hogybeugratás áldozata-e, vagy az egész csak merő véletlen; ám amikor abrokkolit pakolta a kosarába és Wally elsétált mellette egy üresbevásárlókocsival, majd eltűnt a sarok mögött, gyanakodni kezdett,hogy mégiscsak ő a célpont. Amikor a Brown Thomas negyedikemeletén manikűröztetett, és ugyanaz a fickó suhant el előtte, hogy asorok közt cikázva végül eltűnjön a szeme elől, már biztosan tudta,hogy Adam az. Ebben a hitében megerősítette az is, amikor a GraftonStreeten virágot vett és a szeme sarkából látta a férfit. Amikor aButler’s-ben kávézott és Wally elsétált a kirakat előtt, már hangosankacagott; ahogy áthaladt a Stephen’s Green hídján, már mindenütt őtkereste a tekintetével. Miközben a parkot fürkészte, vörös villant aszemébe és meglátta őt a híd alatt átvezető ösvényen. Amikor eltűntalatta, átszaladt a másik korláthoz, hogy lássa előjönni. Amióta csakelőször kiszúrta a pirosat sapkát, egyre erősebb vágyat érzett arra,hogy viszontlássa.

– Adam! – kiáltott le a hídról, de a férfi nem nézett fel rá.Elengedte a hívást a füle mellett, nem esett ki a szerepéből, csaktovább sétálgatott Wally mókás modorában, a sétabotjára

196

támaszkodva, hátán a túlméretezett zsákkal.Maria gurult a nevetéstől. A járókelők fura pillantásokkal

méregették, de ez sem érdekelte. Ha belesett volna a fák közé,amelyek mögött Wally eltűnt, talán nem nevet annyira. Viszontláthattavolna a párt az étterem sötét utcájából, amint újra önfeledtnevetésben törnek ki. Valahányszor futó pillantást vetett az emberére,elkerülte figyelmét a mögötte álló nő, aki biztatta, ösztökélte,támogatta. Pedig az ő láttán talán eltűnődhetett volna azon, kinek isszól ez az egész színház.

– Elég, maga bolond! – Lerángattam a piros sapkáját és az arcábadobtam. – Tűnjünk el innen! Éhes vagyok.

– Éhes? – kérdezte színlelt meglepetéssel. – Ezt nem hiszem el,meg vagyunk mentve!

Leültünk enni, én salátát – némileg gazdagabb kivitelben, mintszoktam –, ő egy egész csirketálat. Pillanatok alatt letakarítottuk atányérunkat.

Amikor diszkréten böfögtem egyet, Adam elnevette magát.– Lám, lám, hová jutottunk.Vetett rám egy pillantást, amitől összerándult a gyomrom, és a

tudattól, hogy mi lesz ennek a vége, újra elment az étvágyam.Szerencsére elvonta a figyelmünket Oscar, akinek beszélgetnie kellettvalakivel, amíg a buszon ült. Mivel éppen időben emlékeztetett arra,mi is a szerepem, visszatértünk az üzlethez.

– Úgy érzem… – kezdtem, várva a folytatást.– Úgy érzem… degeszre zabáltam magam?– Tudja, ez nem valami teszt, itt nincsenek rossz válaszok.Elgondolkodott.– Úgy érzem… boldog vagyok. Mint aki újra magára talált. Nem is

csak magára talált, de megújult. Mintha önmagam jobb kiadásalennék. – Átható pillantást vetett rám. – Van ennek bármi értelme?

Nem tehettem mást, félre kellett fordítanom a tekintetem, mielőttmég elárulom, mit érzek. Ahelyett, hogy a szemébe néztem volna, a

197

sót és a borsot fixíroztam, miközben ide-oda tologattam az asztalon.– Persze. Ez vajon attól van, hogy sikerült visszaszereznie Mariát?Zavartan fogadta a kérdést.– Csak azt akarom tudni, hogy készen áll-e továbblépni és rendbe

tenni a többi dolgát.Felsóhajtott.– Nem mintha a kórházban olyan fényesen sikerült volna…Erre nem tudtam mit válaszolni. Újra elkezdtem játszani a

salátámmal.– Miért találkozott az unokatestvérével, Nigellel? Ő azt állította, a

fúzióról beszéltek.– Látni akartam. Tizenkét éves korunktól nem találkoztunk,

gondolta volna? Azt hittem, hogy az ellenségeskedés a Batholomewés a Basil között a szüleinkre tartozik. A nagyapám végrendeletébenegyértelműen az áll, hogy amennyiben nem veszem át a céget, azNigelre száll. Tudni akartam, mik a szándékai, mihez kezdene avállalattal.

– Békét akart kötni.– Még csak fel sem ötlött bennem, hogy békét kellene kötnünk.

Mint mondtam, úgy gondoltam, hogy a viszálykodás az apáink ügye,nem a miénk. Kerestem a kiutat, Christine. Azt akartam hallani, hogypontosan úgy irányítaná a céget, ahogyan kell. Erre elkezdett beszélnia fúzióról, mintha ott helyben meg kellene állapodnunk egymással.

– Vagyis nemet mondott?– Meghallgattam. Mert ugye, mi rossz lenne abban, ha a

Bartholomew és a Basil egyesülne? Ez volt a nagyapám teljes neve, akettő jól passzol egymáshoz, s miután magunk mögött hagyjuk aviszályt, elölről kezdhetnénk mindent. Ha nem lenne ez a szakadékközöttünk, az apám kapásból bele is menne, de Nigel éppolyan rosszszemmel nézi a családi üzletet, mint Liam bácsikám. Egyesíteniakarja a két céget, hogy utána eladhassa. Azt mondta, így mindkettenkiszabadulhatnánk a mókuskerékből, és életünk végéig egy

198

tengerparton süttethetnénk a hasunkat.Adamen látszott, hogy legszívesebben belebokszolna a falba, úgy

nőtt benne a feszültség. Egy pillanatra a karjára fektettem a kezem.– Nekem úgy tűnik, hogy az eladás a maga gondját is megoldaná.– Talán nem akarom vezetni a céget, de a bezárásáért se akarok

felelni. Túlságosan sok ember megélhetése függ ettől. Azt szeretnémlátni, hogy a Basil megfelelő kezekbe kerül és tovább működik.Tartozom ennyivel az apámnak és a nagyapámnak. – Beletúrt ahajába. Láthatóan kimerítette a téma.

– Gondolja, hogy a nővére eladná a céget?– Lavinia lehúzná a tíz évet, hogy jogosult legyen az örökségre,

azután eladná annak, aki a legtöbbet ígéri, bárki is legyen. Ehhezviszont haza kellene jönnie, amiért rögtön lecsukatnák – ha más nem,akkor én. Azok után, amit művelt…

– Adam… ha leugrott volna, ha tényleg leugrik, mi lenne akkor azüzlettel?

– Ha leugrok, Christine, akkor soha többet nem kell törődnömezzel az egész szarsággal. Épp ez benne a lényeg. – Az asztalra dobtaa pénzt, azzal felálltunk és távoztunk.

Apám íróasztala előtt ültem. Üres tekintettel meredt rám.– Elmondanád még egyszer? – kérte.– Melyik részt?– Az egészet.– Már tíz perce beszélek, Apa – nyögtem fel.– Pontosan ez a bajom. Túl sokat beszélsz és túl unalmasan,

elkalandoztak a gondolataim. Elárulnád, miért szárad kedd óta tojás akerítésünkön?

Vettem egy nagy levegőt, behunytam a szemem és összecsíptem azorrnyergem, amíg lenyugodtam.

– Ez is része a terápiának.– De te nem vagy terapeuta.

199

– Tudom – védekeztem máris.– Akkor miért nem megy el egy terapeutához?– Én is kértem, de nem hajlandó.Apa hallgatott, ezúttal nem ütötte el a dolgot egy tréfával.– Túl sokat vállalsz magadra, Christine.– Tudom, de minden tiszteletem mellett, nem azért jöttem ide, hogy

kioktass arról, kinek segítsek és hogyan. Ha esetleg visszatérhetnénka tárgyhoz…

– Igen, épp azon tűnődtem, hogy mi az.– Ne húzd már, Apa – szólt rá Brenda az iroda végéből.Megpördültem és láttam, hogy időközben mindkét nővérem

észrevétlenül belopózott.– Hát már semmi sem szent ebben a családban?– Persze, hogy nem. – Adrienne átvágott az irodán, hogy leüljön

közénk. Brenda sietve követte a példáját.– Christine… drága pici báránykám… – Apám a kezem után nyúlt,

hogy megszorítsa. – Te is tudod, hogy amikor majd elhagyom a céget,s vele az ismert világot, nem várom el tőled, hogy te állj akormányrúdhoz. Mármint a cégéhez, nem az ismert világéhoz. – Atekintetemet fürkészte. – Aggódom miattad. Mindig te voltál acsaládban az, aki gondolkodik, míg mi a nővéreiddel cselekszünk, deaz elmúlt hetekben mintha te lennél az, aki csak cselekszik, de nemgondolkodik.

Felsóhajtottam.– Teljesen félreértettél. Nem magamról beszéltem. Tudom, hogy

nem nekem kell majd átvennem a céget.– Az öngyilkos pasiról beszél – szúrta közbe Brenda, miközben

beleásta magát egy chipses zacskóba.– Adamnek hívják – csattantam fel. – Több tiszteletet!– Hohohóó! – kiáltottak fel egyszerre.– Csókolóztatok már? – kérdezte Apa.

200

– Nem. – Összeráncoltam a homlokom. – Segítettem nekivisszaszerezni a barátnőjét, a következő lépésben rendbe teszem amunkahelyi dolgait is. A segítségetekre lenne szükségem; szóval, mitmondtok? Segítetek? Én nem értem a jogi szakzsargont.

Mindhárman megvonták a vállukat.– Mit is vártam? – pattantam fel. – Vannak emberek, akik a

családjukhoz fordulnak segítségért, és meg is kapják.– Legfeljebb a hollywoodi filmekben – legyintett Apa. – Egy

ügyvéddel kéne beszélned.– Te az vagy.– Nem, egy másik ügyvéddel.– Aki odafigyel rá? – vonta fel a szemöldökét Adrienne.– Én odafigyelek – nevetett apám –, de neked olyan kell, aki nem

ilyen elfoglalt. – Felállt az íróasztalától és elvitt egy aktát makulátlanrendben tartott iratszekrényébe. Néhány papírral tért vissza. – Az őesetére az 1998-as rendkívüli szabadságolási törvény, illetve annak2006-os kiegészítése vonatkozik, amelynek értelmében egyalkalmazottnak családi válsághelyzet esetén jogában áll korlátozottmértékben távol maradnia a munkahelyétől. A szabályozás hatálya aláesik minden olyan váratlan esemény, nevezetesen egy közelicsaládtag sebesülése vagy betegsége, mely megköveteli azalkalmazott személyes jelenlétét. A kényszerszabadság bármelytizenkét hónapos időtartamban legfeljebb három napig, illetveharminchat hónapos intervallumban legfeljebb öt napig vehetőigénybe, és fizetett szabadságnak számít.

Nagyot dobbant a szívem. Adam máris két hónapot hiányzott amunkából. Törvényes úton nem követelhette vissza a munkáját.

– Ha a barátod és a munkaadója között vita támad a rendkívüliszabadsággal kapcsolatban, a kérdést a munkaügyi döntőbíróságnakbenyújtott panasz formájában, az alant csatolt nyomtatvány útján kellrendezni. – Letette elém a mappát az asztalra. – Ne mondd, hogy sohanem kapsz tőlem semmit. Ami a nagyapa végakaratát illeti, nem tudokjogi tanácsadással szolgálni, minthogy nem láttam. Szerezz róla egy

201

másolatot, és megteszek mindent, hogy megtaláljam a kiskaput. Márha ez a helyes.

– Hogy érted azt, hogy „ha ez a helyes”? Persze, hogy ez a helyes.– Összezavarodtam.

– Keresnie kellene egy terapeutát – fordult Apa a többiekhez.– Velünk bármikor beszélhet – tiltakozott Brenda. – Ugye, tudod,

Christine?– Nem nekem… arról beszél, hogy Adamnek kéne egy terapeuta.– Nem mehetne ahhoz a helyes terapeuta pasihoz, aki az ügyfeled

volt? Az a szexfüggő… valami Leo. – Adrienne törni kezdte a fejét.– Leo Arnold, és nem szexfüggő. – Mosolyra húzódott a szám,

ahogy Adrienne próbált felvidítani.– Kár.– Csak próbált leszokni a dohányzásról, én meg adtam neki néhány

tanácsot, ez minden.Amellett az ügyfelem, akinek én szereztem munkát, úgyhogy nem

lenne túl elegáns, ha hozzá fordulnék.– Az bezzeg elegáns, ha valaki egy hete együtt él a páciensével –

jegyezte meg Apa.– Az más. – Ha bevallom, hogy Adam még csak nem is az

ügyfelem, tényleg belenyúlok a darázsfészekbe.– Az igazán elegáns az lenne, ha elküldenéd egy profihoz – vélte

Apa.– Adam nem hajlandó terapeutához menni – ismételtem ingerülten.– Nem tud segíteni magán, ezért veled intéztet mindent. Nos, annyit

mondhatok, hogy segíthetsz neki, amíg csak belekékülsz, de ha nemképes a saját lábára állni, hiába az egész.

Mindnyájan elhallgattunk. Meglepő módon igazat kellett adnomneki.

– Egyébként pedig, Barry azt hiszi, lefeküdtél Leóval, és ezérthagytad el őt. Múlt éjjel képes volt ezért felhívni – tudtam meg

202

Adrienne-től.Nem láttam a méregtől.– Azt is mondta, hogy szerinted Brenda azért nem tudott

visszafogyni a szülés után, mert nem is a szüléstől hízott meg, hanema zabálástól – folytatta Adrienne, miközben sokatmondó pillantástvetett Brendára, aki a chips csípős fűszerét nyalogatta az ujjáról.

– Sosem mondtam ilyet – tiltakoztam.– Nem mintha bárki hibáztatna érte, ha mégis.– Mond valamit – fordult Apa Brendához.Brenda felemelt ujjal figyelmeztette őket, és tovább falatozott.– Megvetted már a ruhát a szülinapjára? Mi lesz rajtad? – firtatta

Adrienne.– Egyelőre jobban érdekel, hogy életben tartsam a szülinapjáig. –

Elvonta a figyelmemet az újság, hogy Barry ilyen rögeszmésenviszonyul Leo Arnoldhoz. Próbáltam rájönni, hogyan juthatott arra a –helyes – következtetésre, hogy folyton róla fantáziálok. Sosembeszéltem neki az ügyfeleimről.

– Hiába marad életben, ha te szarul nézel ki – vágta rá Brenda,mire mindhárman felnevettek.

– Brenda vett egy szép pár cipőt – árulta el Apa. – Fekete, elölnyitott, és tele van pici gyöngyökkel.

Apa mindig is vonzódott a női cipőkhöz. Imádott vásárolgatnivelünk, és a különlegesebb alkalmakra mindig cipővel lepett megminket. Meg is volt hozzá az ízlése. Mintha egy meleg fickó szellemeesett volna csapdába egy heteró testében: azonosult a nőkkel és agondolkodásukkal, a társaságukban töltötte minden idejét, és egészéletében olyan családban élt, ahol a nők messze túlerőben voltak,ezért szívből tisztelte őket. Ismerte viselkedésüket és hajlamaikat, azapró nüanszokat; betéve tudta, hogy a hónap mely időszakában kitkell csokival kényeztetni (ami pótolhatatlan képesség, ha valakiegyedül nevel három kamaszlányt); tőle telhetően igyekezettmegérteni a hormonális változásokat; mindig készen állt megbeszélni

203

és kielemezni az érzéseket, történéseket.– Miből gondoljátok, hogy ott lesztek a partiján? – Meglepett, hogy

mindhárman erre készülnek.– Meghívott minket, amikor itt volt, nem emlékszel? – kérdezte

Apa. – Csak nem gondolod, hogy kihagynánk egy ilyen jeles ünnepet?– Azért nem akkora szám. Csak 35 lesz.– Lehet, de aznap este jelenti be, hogy átveszi a Basil irányítását az

apjától, ami igenis nagy szám, ha már Dick Basil több mint negyvenévig állt a kormányrúdnál. Amikor az apja kinevezte a cég élére, mégcsak huszonegy volt. Gondolj bele, mekkora felelősség ilyen fiatalon!Tudtad, hogy a Basil a világ negyven országába szállít, összesenmintegy 110 millió euró értékben, és hogy csak Írországbankétszázötvenmillió euró értékű csokoládét állítanak elő exportra?Nekem elhiheted, nem babra megy a játék, ráadásul helyialapanyagokból dolgoznak, ami manapság fontosabb, mint valaha.Biztos a miniszterelnök is ott lesz. Ő és Dick Basil jó barátok. Hanincs is itthon, a külügyminiszter biztosan eljön, sőt, feltehetőleg amunkaügyi és gazdaságfejlesztési miniszter is. – Apa összecsapta akezét. – Igazán pompás estének nézünk elébe, már alig várom!

Nagyot nyeltem.– Honnan szeded ezt?– A Times üzleti rovatából. – Felemelte és megmutatta, majd

visszadobta az asztalra. – Az embered egy dinasztia első emberelesz.

– Nem akar az lenni. – Egyre jobban aggódtam Adamért. – Ezértkell gondoskodnom róla. Ha át kell vennie azt a céget, megöli magát.Akkor éjjel is ezért akart leugrani.

Mindnyájan némán meredtek rám.– De alig hat napod van rá, hogy kitalálj valami. – Apa bátorítóan

elmosolyodott. – Drága kicsi lányom, hadd adjak neked egy olyanértékes tanácsot, amilyet rövidke életed során még soha senkitől nemkaptál.

204

Feszülten vártam.– Menj és keresd meg azt a szexfüggőt!Miután az irodában hátrahagytam Adamet a laptopjával, és óva

intettem Apát minden helytelen megjegyzéstől, semmi perc alatt otttaláltam magam Leo Arnold rendelőjében – annál az ügyfélnél, akirőla Barryvel történt szakítás előtt hosszú éjszakákon átfantáziáltam. Soha egy pillanatig sem akartam, hogy e fantáziákbármelyike valóra váljon, hiszen a fantázia éppen arra való, hogylefoglalja valamivel az elmét, amikor a valóság túlzottan komornaktűnik – sem több, sem kevesebb. Leo a legkevésbé sem az esetem,sosem alakulhatott volna ki közöttünk valódi vonzalom, csupánkreáltam a fejemben egy egészen más Leo Arnoldot, aki történetesenéjszaka rendel, és amint kettesben marad velem, képtelen visszafognimagát, néha még akkor is rám ugrik, ha odakint várja a többipáciens. Elpirultam a gondolattól, hogy mennyire nevetséges ez azegész – főként most, hogy a valóságban is itt ülök a várójában.

– Christine – tűnt fel hirtelen az ajtóban. Az asszisztense előreszólt, hogy én várom, mégsem tudta titkolni meglepettségét.

– Sajnálom, hogy nem kértem időpontot, Leo – szabadkoztam,nehogy magamra haragítsam a többi pácienst.

– Semmi gond – vezetett be a rendelőjébe. – Mindig van néhánypercem két időpont között. Sajnálom, hogy nem érek rá tovább, de aztmondta, egyébként is sürgős az ügy.

Leültem az íróasztala elé. Próbáltam nem túl alaposan körülnézni,de miután magamban oly sokszor elképzeltem a rendelőjét s mindazt,amit itt művelünk, nem tudtam megállni, hogy ne szembesüljek avalósággal. Vetettem egy pillantást az iratszekrényre és a bilincsregondoltam. Az arcom égni kezdett, ebből tudtam, hogy lassanpadlizsánszínű leszek.

– Felteszem, a férjéről van szó. – Megköszörülte a torkát. –Barryről.

Meglepetten kaptam fel a fejem.– Nem, ami azt illeti.

205

– Terápiára jött? – lepődött meg.– Miért, mit gondolt?– Nos, azt hittem, köze lehet a… telefonhíváshoz, amit kaptam.– Kitől?– Barrytől. Nem ő a férje? Azt mondta, ő a férje. Talán

félreértettem valamit?– Ó! – villant belém a felismerés, amitől nyomban fülig pirultam. –

Felhívta magát? – suttogtam, mintha félnék hangosan kimondani. Agondolatot is alig tudtam elviselni. Hogy szerezte meg Barry aszámát? Visszagondoltam a lakásban hagyottszámítógépemre. Nyilván a kapcsolataimat is lenyúlta. Ennek mársosem lesz vége.

Ezúttal Leo vörösödött el.– Én… szóval, azt hittem, tudja. Egy szóval se említettem volna, ha

tudom, hogy nem tudja… Annyira sajnálom.– Mit mondott? – kérdeztem egy fokkal hangosabban.– Azt hiszi, hogy… nos… maga és én… talán az a legtapintatosabb

megfogalmazás, hogy mi ketten viszonyt folytatunk egymással.Levegő után kapkodtam.– Atyaég… Leo, én annyira sajnálom… El nem tudom képzelni,

honnan a francból vette, hogy… – Küszködve kerestem a szavakat.– Hát, máris tapintatosabb, mint ahogy ő fogalmazott…– Nagyon sajnálom – találtam rá a hangomra és húztam ki magam

öntudatosan. – Sejtelmem sincs, mi alapján jutott erre akövetkeztetésre. Tudja, ő most nagyon… hogy is fogalmazzak… olyanez számunkra… – Mint egy rémálom, fejeztem be magamban.

– Mondott valami olyat, hogy egy szívet talált a nevem mellett… –tette hozzá Leo az enyémnél is vörösebb arccal.

– Ezt mondta? – pattant fel a szemem. – Mi a nyavalya… de hátén… – A számítógép mellett fekvő jegyzettömbre gondoltam, ahovámunka közben firkálgattam, és eszembe jutottak a kis szívecskék, néha

206

csillagocskák, máskor spirálocskák. Azután eszembe jutott egyalkalom, az a röhejesen gyerekes pillanat, amikor szívbe zártam Leonevét, és még mulatságosnak is találtam, mintha újra éretlen csitrilennék, mintha még szabadon választhatnék magamnak szívszerelmet,s ez csak kislányos ábránd lenne, nem súlyos megcsalás. Vergődtem,egyre csak vergődtem. Vergődtem a csapdában, s az a szív egypillanatra megszabadított, csak hogy most visszatérjen kísérteni.Összerezzentem és szédelegni kezdtem. Ki akartam szabadulni ebbőla rendelőből.

– A feleségemnek beszélt erről – tette hozzá határozottabb hangon,immár a fojtott indulattól kipirult arccal. – Én is tőle hallottam.Tudja, a feleségem várandós. A hatodik hónapban van. Alegalkalmatlanabb időszak, hogy ilyesmit halljon.

– Felhívta? Ó, édes istenem, szent ég, Leo, csak azt tudomismételgetni, hogy rettenetesen sajnálom, Leo, én… – Ahogymegállás nélkül ráztam a fejem, végre alkalmam nyílt alaposankörülnézni, bár inkább azt kívántam, nyelne el a föld. – Remélem, afelesége tudja, hogy egy szó sem igaz az egészből! Ha gondolja,felhívhatom és megmondhatom neki, ha mégis azt hinné, hogy…

– Ne! – szakított félbe kurtán. – Nem hinném, hogy ezzel segítene.– Oké – bólintottam. – Én megértem, higgye el, tökéletesen

megértem. – Tehetetlenül körülnéztem. Távozni akartam, de minthaidegyökereztem volna.

– Miért jött el hozzám, ha nem ezért?– Ó, az nem számít. – Felálltam és a tenyerembe temettem az

arcomat. Teljesen megsemmisültem.– Kérem, Christine, a telefonban nagyon is fontosnak tűnt. Azt

mondta, haladéktalanul beszélnünk kell.Tényleg el akartam jönni. Semmi mást nem akartam, csak

elmenekülni abból a rendelőből, soha többé nem látni Leót, még azemlékét is kitörölni magamból, hogy vele együtt feledésbe merüljönez a beszélgetés is, de nem lehet. Tartozom Adamnek annyival, hogymegteszem, ami tőlem telik, még ha le is kell küzdenem ezért a

207

büszkeségemet. És minden mást.Ahogy feladtam a hasztalan küzdelmet, hirtelen újra szabadon

lélegeztem.– Igazából nem rólam van szó, hanem egy barátomról.– Értem – felelte olyan hangon, mint aki nem hisz nekem.– Nem, tényleg egy barátomról van szó, ő azonban nem hajlandó

orvoshoz menni, ezért én jöttem el helyette.– Értem – vágta rá azon a színtelen hangon, amivel halálra

bosszantott. Ha azt mondom, hogy az egyiptomi ugróegeremről vanszó, ugyanígy felel.

Elmondtam neki Adam történetét. Beszéltem az együtt töltöttrövidke időről, az öngyilkossági kísérletéről és a segítőszándékomról, az eddigi eredményekről és a lépésekről, amiket azérttettünk, hogy újra élvezze az életet.

– Christine! – Leo aggódó arccal húzta ki magát nagy bőrszékében.– Ez súlyos probléma.

– Tudom. Most már érti, miért vagyok itt.– Természetesen a barátja helyzete is ad okot az aggodalomra, de

még inkább az, amit maga művel. Terápiás szempontból rendkívülkáros lehet.

Megdermedtem.– Hogyan?– Hol is kezdjem? – Megrázta a fejét, mintha összerendezné a

gondolatait. – Honnan vette ezeket a kis… „tippeket”?– Egy könyvből. – A szívem kihagyott egy ütemet.A tekintete haragosan lobbant fel, ahogy meghozta a gyors ítéletet.– Ezek az önsegélyező könyvek halálos mérgek, Christine. Nem

tesz mást, csak kiveszi a kezéből az irányítást.Értetlen tekintetem láttán magyarázni kezdett:– Maga sem tud többet nála, és azzal nem segít neki, ha

megkérdőjelezi az integritását. Azzal, hogy próbálja „megjavítani” az

208

életét, megfosztja az önállóságától, mert a lényeget tekintve semmisem változik, csak ő függ magától egyre jobban. Azzal, hogy rajtapróbál ki egy könyvből vett önsegélyező módszert…

– Én csak segíteni akarok neki – csattantam fel.– Tisztában vagyok vele – lágyult el a hangja –, s mint a barátja,

ezt nagyra is értékelem, de terapeutaként – ami, szeretnémhangsúlyozni, magáról nem mondható el – azt kell mondjam, hogyhelytelenül közelíti meg az egészet.

– Inkább löktem volna le a hídról? – álltam fel dühösen.– Dehogy. Én csak azt mondom, hogy hatalmat kell adnia neki.

Engednie kell, hogy a saját kezébe vegye az életét.– Akkor is, ha el akarta dobni?– Ön zaklatott, Christine. Tisztában vagyok azzal, hogy helyesen

próbál cselekedni, és hogy ez nehéz időszak az ön számára is…– Most nem rólam van szó, Leo, hanem Adamről. Én csak azt

akarom tudni, hogyan hozhatom helyre. Csak mondja meg, mitcsináljak.

Hosszú ideig néma csendben meredt rám, mielőtt fáradtanelmosolyodott.

– Hallja egyáltalán, amit mondok, Christine?Hallottam, és reszkettem tőle.– Nem hozhatja őt helyre. Neki kell segítenie önmagán. Azt

javaslom, mostantól érje be azzal, hogy meghallgatja és támogatja, desemmi szín alatt ne próbálja megjavítani, mielőtt még túl messziremenne.

Gyászos pillantást vetettem rá.– Remélem, ez segíteni fog. Sajnálom, most nincs több időm, de ha

a barátja esetleg el akarna jönni hozzám, szíves örömest fogadom. Hapedig úgy érezné, hogy magán is segítene, ha beszélne valakivel aproblémáiról, készséggel ajánlok egy hozzáértő szakembert. – Láttarajtam a zavart, ezért hozzátette: – A feleségem aligha venné jónéven, ha én kezelném.

209

– Értem – suttogtam magam elé. – Köszönöm, hogy rám szánta azidejét, Leo. És még egyszer, nagyon sajnálom.

– Még egy személyes megjegyzést… – A tekintetével engedélytkért, hogy őszintén szólhasson.

Bólintottam.– Maga csodálatosan végzi a dolgát. Minden páciensemnek az ön

irodáját ajánlom, ha nehéz időket él meg; hiszem, hogy ahozzáállásával önmagában képes derűsebbé tenni a jövőjüket.Gondot fordít arra, hogy az emberek a megfelelő helyre kerüljenek. Afeladatkörét messze túllépve nekem is segített abban, hogy leszokjaka dohányzásról, bár ezen a téren még van hová fejlődnöm. –Elmosolyodott. Éreztem a kabátján a füstszagot, de azért értékeltemaz elismerést. – Ön született jótét lélek, Christine, de ha ténylegsegíteni akar, ha tényleg a legjobb barátja akar lenni valakinek, néhaelég csak figyelni és hagyni, hogy a másik magától talpra álljon. Csaklegyen mellette, ez minden.

210

18. Hogyan legyen minden újra tökéletes

Okulnom kellett a Leóval folytatott beszélgetésből: nem szabadbeavatkoznom. Tisztán és érthetően átjött az üzenet, de ezt a találkátAmelia gondjának orvoslására még azelőtt nyélbe ütöttem, hogybeszéltem Leóval, így hát felvezettem barátnőmet a Camden Streetafrikai-karibi fűszerboltjának emeletére, unokatestvérem, BobbyO’Brien magánnyomozó irodájába. Bobbyt, aki nemrég töltötte be aharminckettőt, Donegal megyéből szalajtották. Miután beálltrendőrnek és egy előkelő dublini zöldövezetben kellett járőröznie,ahol soha nem történt semmi, úgy döntött, inkább leszerel; azótarendszeresen visszajárt a Rose munkaközvetítőhöz, mert vagykirúgták, vagy otthagyta az általam ajánlott helyeket. Most éppenazzal próbálkozott, hogy beállt magányos igazságosztónak és egymagajárt utána a sikamlósabb ügyeknek.

Nem tarthattam Ameliával a lehetetlen küldetésre, hogy felkutassaa szüleit, de reméltem, Bobby majd eligazítja. Azt terveztem, hogybemutatom őket egymásnak, majd távozom, s ezzel meghagyomAmeliának a döntés felelősségét. Uralja mindenki a saját életét,uralja mindenki a saját életét – mostantól ez lesz a mottóm.

Miután a lépcsősor tetején szembesült Bobby irodájának ajtajával,Amelia megdermedt.

– Képtelen vagyok rá.– Nincs semmi gond. – Elfordultam és visszaindultam a lépcsőn. –

Senki nem fog kevesebbnek tartani emiatt…– Hé! – állított meg Amelia. – Meg se próbálsz rábeszélni?– Nem. Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz, Amelia –

jelentettem ki, remélve, hogy Adam is veszi az üzenetet. – Ez mostnagyon nehéz időszak a számodra, amit tiszteletben tartok. Ez a teéleted, ezért mindenben neked kell döntened. Önálló döntéseket kellhoznod, amiben semmilyen módon nem akarlak befolyásolni, sem

211

kivetíteni rád a problémáimat, mert ezzel nem segítek egyikünkneksem.

Adam és Amelia résnyire szűkült, gyanakvó szemmel méregetett.– Mi ütött belé? – fordult Amelia Adamhez.– Talán beverte a fejét – felelte Adam rezzenéstelen arccal. –

Gyerünk – terelte Ameliát az iroda felé. – Ha már idáig eljöttünk,csináljuk végig.

– De csak ha ő is ezt akarja – erősködtem.Adam égnek emelte a tekintetét. Amelia elkerekedett szemmel

bámult rám.– Meg akarja találni a vér szerinti szüleit, nem? – kérdezte Adam.Bólintott.– Akkor gyerünk. – Miután én megfigyelő szerepkörbe húzódtam,

Adam vette át az irányítást. – Ha ez nem megy, majd megpróbáljukmáshogyan. Csak legyen nyitott a lehetőségekre. Álljon készen…tudja… – Körülnézett a koszos előtérben, a falakat elborítógraffitiken, miközben próbálta nem belélegezni az öreg épületbenterjengő hal- és csatornabűzt.

– Bármire. – Bekopogott Bobby ajtaján.– Ki az? – kérdezte Bobby, a hangjában érezhető sürgetéssel.– Christine – feleltem.– Christine? – Nem rejtette véka alá meglepettségét. –

Megbeszéltünk valamit?– Ööö, nem, csak reméltem, hogy tudsz segíteni. Elhoztam néhány

barátomat. – Az elért eredmények ellenére, ingatag és törékenyállapota miatt még most sem mertem magára hagyni Adamet. Épp mareggel történt, hogy egy autó bevágott elénk, miután rossz sávban jöttki a körforgalomból. Amint a lámpához értünk, Adam kipattant akocsiból és leüvöltötte a halálra vált nő fejét, miközben annakmindhárom kölyke ott ült a hátsó ülésen. Ügyet sem vetett akönyörgésemre, hogy üljön vissza az autóba; zöldre kellett váltania alámpának, hogy a nő könnyek közt beletaposson a gázba, ő pedig

212

végre beszálljon, és ezután sem szólalt meg, csak némán tördelte azöklét. Egy óra is eltelt, mielőtt újra meghallottam a hangját. Úgy tett,mintha büntetésből rángatnám ide magammal, pedig csak féltemegyedül hagyni, nehogy újra kiborítsa valami.

– Miféle barátodat? – firtatta Bobby. Újra éreztem hangján azt afélelmet, azt a bizalmatlanságot, mintha valami rosszat csinált volna.Talán csakugyan, és most nem akar lebukni. – Nézd, ha a férjedrőlvan szó, sajnálom, hogy összekaptunk, oké? Sosem jöttünk ki – ezzelnem mondok újat –, de akkor sem beszélhet velem így.

Lehunytam a szemem és elszámoltam háromig.– Kinyitnád végre azt az ajtót? – csattantam fel türelmetlenül.Zárak és reteszek zaja hallatszott, mielőtt az ajtó résnyire nyílt, épp

csak annyira, hogy látni lehessen a biztonsági láncot. Egy kékszempár végigmért minket, azután balra-jobbra pásztázott, gondosantanulmányozta Adamet és Ameliát, majd mögöttünk a folyosót. Bobbyvégül megadóan leakasztotta a láncot és kinyitotta az ajtót, hogybeeresszen.

– Bocs – szabadkozott. – Ez is a munkám része. Sosem lehetsz elégóvatos. – Betette mögöttünk az ajtót, hogy helyére csúsztassa areteszeket és ráfordítsa a kulcsot.

– Bobby O’Brien. – Megnyerően mosolygott, ahogyan kezetnyújtott, előbb Adamnek, majd Ameliának.

– Ameliával már találkoztál. Gyerekkori barátok vagyunk. Ott vanminden családi eseményen.

– Igazán? – Végigmérte Ameliát. – Pedig egy ilyen szépségreigazán illene emlékeznem.

Amelia fülig pirult.A szememet forgattam, ahogy tette neki a szépet.– A nyolcadik születésnapomon elvetted a fagyiját és hozzávágtad

a szomszéd falához.Elgondolkodott.– Az te voltál?

213

Amelia elnevette magát.– Kicsit másképp nézek ki, amikor nem azon hisztizem, mennyire

utálom a fiúkat.– Annyit azért nem változott – mormolta Adam olyan halkan, hogy

csak én hallhattam. Vetettem rá egy gyilkos pillantást.– Hogy vagy, Christine? – Bobby kedvesen magához ölelt.Miután kiengedett a karjai közül, visszatért az ablaknál álló

íróasztalhoz. Lehúzva tartotta a redőnyt. Résnyire szétválasztotta alamellákat és kikémlelt az utcára, csak azután fordult újra hozzánk.

– Miben segíthetek?Szakadt kék farmert és zöld pólót viselt, utóbbin „Sörre sört”

felirattal. Hullámos fekete haja az arcába hullt, csak még jobbankiemelte sápadt bőrét és borostás állát. Mindig úgy nézett ki, mint akiforral valamit, s talán forralt is, ezúttal még inkább, mint korábbanbármikor. Észleltem, hogy Amelia érdeklődést mutat iránta. Eztetszett, de leküzdöttem a késztetést, hogy közbeavatkozzam. Hadduralják az életüket, mondtam magamnak.

– Amelia miatt vagyunk itt, Bobby. Nemrégiben kiderült, hogy aszülei valójában nem a vér szerinti szülei. Innen átvennéd, Amelia?Elmondanád, mit találtál?

Amíg a cipődoboz tartalmáról mesélt, kinéztem az ablakon, hogylássam, mi teszi ilyen nyugtalanná Bobbyt. Senki sem járt odakint.Visszaengedtem a redőnyt és gyorsan hátraléptem. Bobby így isészrevett; erőtlen, ideges mosolyt küldött felém. Nem akartam tudni,mit csinált már megint.

– Szóval, alapjában véve arról van szó, hogy abban a dobozbanminden, amit akkor hagytak rád, amikor átadtak a nevelőszüleidnek,Kenmare-re mutat? – összegezte Bobby.

– Ezt azért nem mondanám – avatkozott közbe Adam. – A személy,aki ezt kitalálta, mentálisan teljesen instabil.

– Nicsak, ki beszél – tette helyre Amelia Adamet.– Akkor Kenmare-re fel! – csapta össze a kezét Bobby.

214

Gyanakodva ráncoltam a homlokom.– Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte meglepetten Amelia. – Szerinted

a barátomnak igaza van?– Szerintem a barátod igazi géniusz – bólintott Bobby. – Szívesen

elmegyek Kenmare-be, körbekérdezek egy kicsit. Seperc alattmegtalálom a szüleidet.

Felhúztam a szemöldököm.– Rengeteg örökbefogadási ügyem van. – Bobby megérezte az

Adamből és belőlem sugárzó bizalmatlanságot. – Ilyenkor általábanelmegyünk a hatóságokhoz, és segítek végigcsinálni a hivatalosprocedúrát, ami nagyon stresszes lehet. Nem könnyű tisztán látni ésmindent feldolgozni. Ez a hivatalos út, de azért érdemes egy kicsitkülön is utánajárni a dolgoknak.

– A hatóságokkal már kapcsolatba léptem – jelezte Amelia. –Letöltöttem a kérvényeket a weboldalukról, csak… – Lehalkította ahangját, noha senki sem hallgathatott ki minket.

– Szóval, nem vagyok teljesen biztos abban, hogy azörökbefogadás szabályosan zajlott. Nem találtam semmilyen iratot.

– Igen… – Bobby ujjai közt forgatta a búcsúlevelet, miközbenmélyen a gondolataiba temetkezett. – Egyetértek. Szóval, akkorbelevágunk? – Amelia felé nyújtotta a kezét, csak zárják le végre azalkut és szabadulhasson innen.

– Mennyibe fog kerülni? – szakította félbe az egyezkedést a cinikusAdam.

– Százötven euróba, ha megtalálom őket, plusz a szállás. Az egyébköltségeket én állom. Megegyeztünk? – Lenézett még most iselőrenyújtott kezére.

Amelia bizonytalannak tűnt.Bobby leengedte a kezét.– Nem vagyok csodatévő, de találtam már meg elveszett szülőket

és egyesítettem családokat. Nincs ebben semmi ördöngösség. Addignem kapok semmit, amíg meg nem oldom az ügyet. Értem a dolgom,

215

legalábbis eddig még mindig kifizettem az irodabérletet. Úgy-ahogy.– Csibészes mosolyra húzta a száját.

– Nem miattad, Bobby – szabadkozott Amelia. – Csak… ez azegész. Ha belevágok, nincs visszaút. – Hozzám fordult segítségért.

Mi számít beavatkozásnak?– Azt kell tenned, amit helyesnek érzel – jelentettem ki végül–, de

mit veszíthetsz? Még soha nem voltál sehol. Legrosszabb esetbenmegismered az országot.

Amelia szégyenlősen elmosolyodott.– Oké. – Megrázta Bobby kezét.Adam megcsóválta a fejét.– Tudom, hogy őrültség – halkította le újra a hangját Amelia már

az autónál –, de el kell szabadulnom Dublinból, el kell szabadulnomaz üzletből. Muszáj itt hagynom ezt az egészet. Összeszednem magam.Az egész világ a feje tetejére állt, már gondolkodni is alig tudok.

– És szerinted az utazás segíteni fog ezen?– Nem – nevette el magát –, de legalább szórakozom egy kicsit.

Bobby – tette hozzá mosolyogva – érdekes fickónak tűnik.Csak félig figyeltem rá, miközben próbáltam kihallgatni a

mögöttünk toporgó két férfit.– Szóval, hogy találkoztál Christine-nel? – érdeklődött Bobby.– Egy hídon.– Melyiken?– A Ha’pennyn.– Az romantikus. – Úgy veregette Adam hátát, mintha a legjobb

cimborák lennének. Adam mélyen zsebre vágta a kezét, csak aztvárta, mikor végzünk a társalgással és megyünk végre tovább.

A figyelmemmel visszafordultam Amelia felé.– Kösz, hogy felvidítottál – hálálkodott.– Erre valók a barátok. Azért kérdezhetek valamit? Amikor abban

216

a raktárban voltunk, te egyből rávetetted magad arra a dobozra.Sejtetted, igaz?

– Mindig is motoszkált bennem. Ha a terhességről kérdeztem Anyutés Aput, meg hogy milyen volt, amikor megszülettem, mindig olyanhomályos válaszokat adtak. Látszott, mennyire nem szívesenbeszélnek erről. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni vagybántani őket, ezért egy idő után felhagytam a kérdezősködéssel, éslemondtam arról, hogy valaha is választ kapok. Nem tudtam, mittitkolnak előlem, csak azt, hogy Anyu korábban négyszer is teherbeesett, de elvesztette mindegyik magzatát. Mindig azt mondta, hogyIsten áldása vagyok a számára. Azt hittem, nem akar ugyanúgyelveszíteni, mint a többieket, ezért félt annyira.

– A szüleid mindig nagyon szerettek.– Éreztették is velem. – Elmosolyodott. – Nem arról van szó, hogy

annyira vágynék a vér szerinti szüleim után. Egyszerűen csak… tudniakarom. Akkor, azt hiszem, tovább tudok majd lépni. Nem számít, hahallani se akarnak rólam. Még azt sem tudom, egyáltalán mit vároktőlük. Én csak meg akarom ismerni a teljes történetet. Úgy érzem,jogom van hozzá.

– Persze, hogy jogod van. – Elgondolkodtam. – És igazad is.Tudod, ha én lennék a helyedben, ha tudnám, hogy valahol talán mégél a mamám és esélyem van megtalálni, én is mindent elkövetnék.Mindent megtennék, hogy visszakapjam.

– Tudom. – Amelia vetett egy nyugtalan pillantást Adam felé,mielőtt egy túlságosan széles és gyors mosollyal leplezte aggodalmát.

Nagyon nyeltem.– Ez nevetséges – jegyezte meg Adam az ajtóból, míg én

csomagoltam.Számára mindig minden nevetségesnek tűnt. Értelmetlennek,

feleslegesnek, időpocsékolásnak.– Mi nevetséges? – Próbáltam nem olyan elcsigázottnak tűnni,

ahogyan éreztem magam.

217

– Tipperarybe menni.– Hogyan fogja nem átvenni a céget, ha oda se megyünk, hogy

elrendezzük a dolgot?– Nem tudjuk elrendezni, benne van a nagyapám végrendeletében.

Az életben nem változtatjuk meg. Csak az időnket fecséreljük ezzel azutazással.

Még nem tudtam biztosan, mit fogunk kitalálni, de ahol elhatározásvan, ott kiút is, Adamnek pedig előbb-utóbb kezébe kell vennie azirányítást. A kilátás érezhetően bizonytalanná és feszültté tette. Egyreszeszélyesebbé vált.

Hátat fordított a szobának.– Szóval, ez volt itt az utolsó napom? – kérdezte már a nappaliból.Hirtelen leesett. Problémát okozott neki, ha elhagyták, miként az is,

ha ő hagyott el másokat. Gyorsan a hang felé indultam.– Továbblép, Adam, ami jó dolog.Bólogatott, de egyetlen szavamat se hitte.– Most úgy érzem… – biztattam.Felsóhajtott.– Most úgy érzem… túlságosan szentimentális vagyok.Üdv a klubban. Ekkor megcsörrent a telefonja.– Maria. – Odaadta nekem.Meredten néztem és a legszívesebben szó nélkül kinyomtam volna,

de időben eszembe jutott Leo tanácsa.– Vegye fel. – Nyeltem egyet. – Hívja meg a partira, ha van kedve.– Tényleg? – A legkevésbé sem tűnt biztosnak.– Persze. – Összezavart a reakciójával. – Nem akarja, hogy ott

legyen?A telefon kitartóan csörgött.– De, csak, tudja…Egymásra bámultunk.

218

Nem tudtam biztosan, mi jár a fejében, de azt igen, mi jár azenyémben. Ne vedd fel, ne szeress bele, szeress inkább belém.Szeress!

A telefon elhallgatott, néma csend hullt a nappalira. Még csak nemis nézett a kijelzőre. Nyelt egyet. Közelebb lépett.

A telefon újra csörögni kezdett, mire lefagyott.Azután felvette és kisietett a szobából.Amíg Adam odakint maradt a kocsiban Pattel, én óvatosan

közeledtem Simon Conway szobája felé, miközben tekintetemmel afeleségét, a gyerekeit és az esetleges további rokonait lestem, akiktalán úgy érezték, enyhíthetnek a fájdalmukon vagy visszakaphatjákSimont, ha a torkomnak ugranak. Csak egy ismerős arcot láttam, de azis megrémített: Angeláét, a nővérét, aki előző héten, mielőtt mégtalálkoztam Adammel, bekísért Simon szobájába.

Ledermedtem, pedig csak kedvesen mosolygott.– Ne féljen, nem harapom le a fejét – nyugtatott meg. – Csak

családtagok látogathatják, de azért jöjjön. – Elkísért a szobához. –Hallottam, mi történt a múltkor. Sajnálom, hogy nem én voltamszolgálatban. Nem akarom, hogy cseppet is aggódjon emiatt. Afelesége zaklatott volt, le kellett vezetnie valakin az indulatát. Nemmaga tehet róla.

– Ott voltam. Én voltam az, aki…– Nem maga tehet róla – ismételte meg határozottan. – A lányok

szerint utána szörnyen érezte magát. Annyira gyötörte a bűntudat, hogyki kellett vezetni a kicsiket, amíg végre lenyugodott.

Nem festett túl kellemes képet, de a szorongásomat sikerültoldania.

– Még nem beszélt erről senkivel? – érdeklődött Angela. Tudtam,hogy egy szakemberre gondol.

Nem felejtettem el, mit tanácsolt Leo Adammel kapcsolatban, deez egészen más lapra tartozott. Akárhogy is, elgondolkodtam adolgon, és végül sikerült rájönnöm, kivel kellene beszélnem.

219

Magamra maradtam Simonnal. A csendet csak a szívmonitorcsipogása és a lélegeztető fújtatása törte meg. Leültem mellé.

– Helló – suttogtam. – Én vagyok az, Christine. Christine Rose, anő, aki nem mentette meg önmagától. Talán jobban járt volna, havalaki tőlem próbálja megmenteni. – Egyszeriben erőt vett rajtamminden érzelem, amit eddig próbáltam magamba fojtani. – Újra ésújra lejátszom magam előtt, ami akkor éjjel történt, próbálomkitalálni, mi történt. Biztosan mondtam valami rosszat. Nememlékszem. Annyira megkönnyebbültem, amikor letette azt apisztolyt. Sajnálom, ha bármi olyat mondtam, amitől úgy érezte, hogymégsem elég fontos, hogy nem érdemes tovább élnie. Igenis fontos, ésigenis érdemes. Ha ezt most hallja, Simon, akkor küzdjön, küzdjön azéletéért! Ha önmagáért nem is, a lányokért tegye meg, mert szükségükvan az apjukra. Magára. Annyi nehéz pillanat lesz az életükben,amikor majd mellettük kell állnia. Én anya nélkül nőttem fel, úgyhogypontosan tudom, milyen az, amikor egy elveszített szülő emlékeárnyként vetül rá az életünkre. Amikor másra se gondolunk, csak hogymit mondana és gondolna, ha itt lenne; vajon büszke lenne rám…?

Engedtem hosszúra nyúlni a csendet és potyogni a könnyeimet,mielőtt összeszedtem magam.

– Akárhogy is, olyan bűntudat gyötör amiatt, amit magával tettem,hogy hatalmas bajba kevertem magam. Találkoztam egy férfival, éssegítenem kell neki, hogy meglássa az élet szépségét, meg kellgyőznöm arról, hogy érdemes élnie, különben elveszítem. –Megtöröltem könnyes szemeimet. – Abban is segítenem kell neki,hogy visszaszerezze a barátnőjét, mert ha ez nem sikerül, megölimagát. Ebben állapodtunk meg. Még csak egy hete történt, de néha…tudja… Annyi mindent megtanultam ezen a héten. – Ahogy lenéztemösszefont ujjaimra, már teljes, száz százalékos bizonyossággaltudtam.

Megkönnyebbülésben reménykedtem, helyette lüktető fejfájást éssajgó szívet kaptam. Nem válaszolt más, csak a szívmonitorcsipogása és a lélegeztetőgép fújtatása. Biztató biccentést vártam,megértést és felmentést, hogy az egész nem az én hibám, hogy mindent

220

helyre tudok hozni. Eszközre vágytam – hol vannak az eszközeim?Egy jó könyv kellett: Hogyan legyen újra minden tökéletes, lépésrőllépésre. Hogyan foltozzunk szíveket, tisztítsunk lelkiismeretet,feledtessünk minden botlást.

Talán a felismerés nem elég, talán a beismerés sem elég –hangosan is ki kell mondanom. Felnéztem és olyan átható tekintettelmeredtem Simonra, mintha a szívből jövő őszinteségnek ahhoz islenne ereje, hogy végre felnyissa a szemét.

– Szerelmes vagyok Adambe.

221

19. Hogyan ál junk fel és poroljuk le magunkat

– Minden oké? – kérdezte a világ legjóképűbb pasija, miutánbeültem Dick Basil sofőr vezette luxusautójába.

Bólintottam.Összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta könnyes arcomat. Félre

kellett kapnom a tekintetem.– Maga sírt.Szipogva néztem ki az ablakon.– Hogy van Simon? – érdeklődött gyengéden.Csak a fejemet ráztam, nem bíztam a hangomban.– A felesége megint mondott valamit? Maga is tudja, Christine,

hogy nincs igaza. Nem tehet semmiről.– Jövő héten Maria is bánhat velem ugyanígy. – Még én sem

tudtam, hogy ez fog előtörni belőlem, hogy egyáltalán ilyenek járnak afejemben.

Pat bekapcsolta a rádiót.– Hogyan?– Hallotta. Maria, az egész családja… engem fog majd okolni. Azt

mondják majd, két héten át csak okoskodtam ahelyett, hogy rendessegítséget szereztem volna. Eszébe jutott már, hogy mi lesz velem, hatényleg végigcsinálja?

– Nem magát fogják hibáztatni. Azt nem engedem. – Egészenfelzaklatta ez a kilátás.

– Nem lesz ott, hogy megvédjen, Adam, nem lesz képesmegvédeni. Nem lesz más, csak az én szavam az övék ellen. Nem istudja, mekkora felfordulást hagy maga után. – Olyan dühösenhadartam, hogy alig találtam a szavakat. Nemcsak a patthelyzetregondoltam, de a saját állapotomra is.

222

Adam telefonja csörögni kezdett. Amint felvette és megláttam azarckifejezését, azonnal tudtam. Meghalt az apja.

Nem akart elmenni a kórházba, hogy megnézze. Nem akart eltérniaz eredeti tervtől, de persze nem is nagyon térhetett, hiszenmindenképp Tipperarybe kellett utaznia, hogy intézkedjen atemetésről. Tovább ültünk hát az autóban, mintha mi sem történtvolna, pedig minden megváltozott: Adam elveszítette az apját éshivatalosan is a Basil cég élére került.

– Hallott valamit a nővéréről? – A telefonja a zsebében maradt,ahová azután dugta, hogy meghallotta a hírt. Nem hívott fel senkit.Felötlött bennem, hogy talán sokkot kapott.

– Nem.– Nem is nézte meg a telefonját. Nem kellene értesítenie?– Biztosan szóltak neki.– Eljön a temetésre?– Remélem.Megkönnyebbültem a pozitív választól.– És remélem, hogy már a reptéren letartóztatják. Talán nem ártana,

ha én magam értesíteném őket.Ennek már nem örültem annyira.– Talán így a születésnapját se rendezik meg. – Nem szívesen

mutattam rá, milyen előnyökkel járhat egy imádott szülő elvesztése,de Adamre láthatóan ráfért egy jó hír.

– Most viccel? Ezek után végképp nem mondják le. Ez a mi nagyesélyünk, hogy megmutassuk, milyen erősek és egységesek vagyunk.

– Ó! Nincs valami, amiben segíthetek?– Nincs, kösz.Némán kinézett az ablakon, mintha próbálna megragadni minden

elsuhanó kis jelenetet, hogy belekapaszkodjon, hátha így lelassíthatjaaz autót és elkerülheti a rettegett megérkezést. Belém villant, hogytalán nem is áhítja a társaságomat. Nem mintha bármin változtatott

223

volna – mindenképp mellette maradnék, különösen most –, dekönnyebb lenne, ha tudnám, hogy ő is ezt akarja. Nos, nyilván nem.Szívesebben maradna kettesben a gondolataival. Éppen ezek agondolatok rémítettek meg.

– Vagy talán mégis – szólalt meg hirtelen. – Felolvasná, amitAmelia anyjának temetésén?

Meglepődtem. A temetésen nem sok megjegyzést fűzött hozzá; csakannyit kérdezett, én írtam-e. Teljesen meghatódtam. Az a kis írás azegész világot jelentette számomra. Kinéztem az ablakon, amígpislogva visszanyeltem könnyeimet.

Vidéki utakon autóztunk, a fagyos reggelen is buján és elevenenzöldellő tájakon. A lovak világában jártunk, karámok és istállókközött, ahol gazdagon termő föld táplálta a legkiválóbb fajtákat,legyen szó akár versenylovakról, akár házi kedvencekről. Errefelé alótartás számított húzóágazatnak – aki éppen nem csokoládét árult, azlovat tartott. Pat nem csinált nagy gondot a vezetésből: az élesebbkanyarok előtt sem fékezett soha, csak ide-oda cikázott az utakon,amelyek megszólalásig emlékeztettek a tíz perccel korábbiakra.Éreztem, ahogy a körmöm mélyen beleváj a bőrülésbe.

Adamhez fordultam, hogy lássam, ugyanolyan nyugtalan-e, mint én.Engem nézett. Rajtakaptam.

Megköszörülte a torkát, mielőtt elfordult.– Én csak… tudja, hogy elhagyta az egyik fülbevalóját?– Mi? – Megérintettem a fülcimpám. – Basszus. – Elkezdtem

végigtapogatni a testem, majd a ruhámat ráztam abban a reményben,hogy valamelyik redőben bújik meg. Meg kell találnom. Amikor nemkerült elő, négykézlábra ereszkedtem a kocsiban.

– Óvatosan, Christine – figyelmeztetett Adam. Megéreztem kezét afejemen, ahogy nekiütköztem az ajtónak, amikor Pat bevett egy újabbéles kanyart.

– Az anyámé volt. – Visszafordultam felé és félretoltam a lábát,hogy alatta is megnézzem.

224

Adam felsóhajtott, mintha átérezné a veszteség felett érzettfájdalmamat.

Miután nem találtam semmit, kipirultan és szuszogva ültem vissza.Most tényleg nem akartam erről beszélni.

– Emlékszik rá?Ritkán beszéltem a mamámról; nem annyira szándékosan, inkább

csak mert rövid ideig volt jelen az életemben, így alig tudtam rólavalamit. Néha próbáltam magam elé idézni, de nem sok mindenreemlékszem.

– Ez a fülbevaló egyike azon kevés emléknek, ami utána maradt.Mindig ott ültem a kád szélén és figyeltem, hogy öltözik, mielőttelmegy valahová. Imádtam nézni, ahogy sminkeli magát. – Behunytama szemem. – Most is látom magam előtt, ahogy ott áll a tükör előtt ésegy csattal összefogja a haját. Ezt a fülbevalót hordta, de csakkülönleges alkalmakkor. – Kitapintottam a csupasz fülcimpám. –Fura, mikre nem emlékszünk. A fényképekből tudom, hogy annyimindent csináltunk még együtt. Nem tudom, az egyik emlék miértmarad meg jobban bennünk, mint a másik.

Egy ideig néma csendben ültünk, mielőtt folytattam:– Hogy válaszoljak a kérdésére: nem. Nem szívesen mondom ezt,

de nem igazán emlékszem rá. Talán ezért is hordom mindig afülbevalóját, bár ez mostanáig eszembe se jutott. Amikor az emberekmegjegyzést tesznek a fülbevalómra, mindig azt felelem, hogy „kösz,az anyámé volt”, így mindig beszivárog a beszélgetésekbe, valahogytovábbra is része marad az életemnek. Úgy él bennem, mint egy kép,ami folyton változik, amikor mások beszélnek róla, vagy látom acsaládi albumban: mindig másmilyen, más fényben, más szögben.Azelőtt mindig kérdezgettem a nővéreimtől, amikor az albumotnéztük: Ti erre emlékeztek? Vagy arra? A fejüket rázták és egészenmásmilyennek írták le, mint ahogy a fényképek megörökítették. Vagymint ahogy én emlékeztem rá, amikor ott állt a tükör előtt, én pedignéztem a haját, a tarkóját, a fülét, az állát. Néha azt kívánom, bárfelém fordulna, hogy egészen lássam; néha a képzeletemben meg is

225

történik. Gondolom, milyen furán hangzik…– Egyáltalán nem fura – felelt Adam gyengéd hangon.– Maga emlékszik az édesanyjára?– Csak a részletekre. Az apró dolgokra. Az a baj, hogy én nem

tudtam kivel beszélni róla. Talán az segít életben tartani egy személyemlékét, ha mások mesélnek róla, de az én apám erre sosem volthajlandó.

– És nem volt helyette senki más?– Minden nyáron másik dada vigyázott ránk. A házban talán a

kertész volt a személyzet egyetlen tagja, akit rendszeresen láttunk, devele sem érintkezhettünk.

– Miért nem?– Mert Apa azt mondta.Hosszú időre csend lett.– Majd csak előkerül a fülbevalója – szólalt meg végül.– Nagyon remélem.– Maria azt mondta, eljön a születésnapomra.El is felejtettem megkérdezni. Hogy felejthettem el?– Remek. Nagyszerű. Ez… tényleg pompás hír, Adam.Felém fordult. Nagy kék szeme lyukat égetett a lelkembe.– Örülök, hogy annak tartja.– Annak. Ez… – Nem jutott eszembe más jelző, mint a remek és a

nagyszerű, ezért inkább hagytam kicsengeni a mondatot.Az autó végül lelassított, én pedig újult várakozással ültem fel,

hogy lássam a helyet, ahol Adam felnőtt. Az öles oszlopokracsavarozott réztáblák szerint a birtokot „Avalon Manor”-nek hívták.Pat itt betartotta a sebességkorlátozást és szinte lépésben gurult aházhoz vezető úton, ami kilométereken át folytatódott. A fasor végülelmaradt, hogy elém táruljon a zöldellő pázsit, közepén a hatalmasviktoriánus palotával.

226

– Azta.Adamet nem nyűgözte le a látvány.– Maga itt nőtt fel?– Inkább a kollégiumokban. Ide csak nyaralni jártam.– Milyen izgalmas lehetett ez egy kalandvágyó fiúnak, felfedezni

ezt a sok helyet. Az ott egy várrom?– Ott sosem játszhattam. És mindig egyedül voltam. A legközelebbi

szomszédok is mérföldekre laknak. – Talán sértette a fülét a szegénygazdag fiú nyavalygása, mert ejtette a témát. – Az a régi hűtőház.Mindig azt gondoltam, hogy felújíttatom és ott fogok élni.

– Szóval mégis itt akart élni.– Valaha régen. – Elfordította a tekintetét.Az autó megállt a hatalmas bejárati ajtóhoz vezető széles

lépcsősor lábánál. Az ajtó kinyílt, és egy asszony kedves mosollyalfogadott minket. Emlékeztem rá Adam elbeszéléseiből: Maureen, asofőr Pat felesége, házvezetőnő (Adam szóhasználatával: házelnök),aki harmincöt éve szolgál itt, amióta csak Adam megszületett. NohaAdam sosem tekintett rá pótanyaként – külön dadusok gondoskodtakróla, és lehetett bármilyen melegszívű, Maureennak megvoltak a sajátgyermekei, neki csak a háztartásról kellett gondoskodnia –, azasszony aligha tekintett közönnyel a két anyátlan árvára, akivel egyfedél alatt élt.

– Adam – ölelte át szorosan Maureen, amitől Adam láthatóanledermedt. – Őszinte részvétem.

– Köszönöm. Ő itt Christine, néhány napig itt marad.Maureen nem tudta leplezni meglepetését, hogy egy olyan nőt lát

Adam társaságában, aki nem Maria, s bár gyorsan erőt vett magán, ezsem oldhatta a helyzet kínosságát, amikor szóba került a hálórend. Aházban talán tíz hálószoba is akadt, Maureen mégsem tudta, hogymegmutassa-e valamelyiket, vagy inkább Adam szobájába vezessen.Bizonytalan léptekkel haladt előttünk, miközben lopva vetett egy-egypillantást Adamre, hogy a tekintetéből olvassa ki a választ, de túl

227

azon, hogy a csomagjainkat cipelte, Adam egészen máshol járt, és úgyráncolta a homlokát, mintha fejben akarna összeszorozni ötjegyűszámokat. Múlt héten nyilván úgy távozott innen, hogy legközelebbgyűrűs vőlegényként tér vissza, majd miután ez kútba esett, ő is utánaakart ugrani. Most mégis itt volt, azon a helyen, ami mélyviszolygással töltötte el.

Egész héten aggódtam az „alkunk” miatt, de ez a szorongássemmiségnek tűnt ahhoz képest, amit most éreztem Adamtársaságában. Még akkor is távolinak és ridegnek tűnt, ha elkaptam atekintetét és bátorítóan rámosolyogtam. Belegondoltam, hogyanpróbálta Maria visszahozni ezekből a mélységekből, hogyan próbáltafelé nyújtani a kezét és magához vonni, csak hogy szembesüljön avisszautasítással. Eleinte azt gondoltam, ez a páncélja, de rájöttem,hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna – egész lényét megszállvatartotta ez a másik Adam, aki dühöt, fájdalmat és félelmet érzett,amiért elveszítette az uralmat az élete felett. S teljesen átadta magát aboldogtalanságnak. Talán még fiatalon elveszítette az édesanyját, demásként védett életet élt: sosem kellett aggódnia a következő étkezés,a tankönyvei, a karácsonyi játékai miatt, vagy hogy elveszti azotthonát. Magától értetődőnek tekintett mindent, nyilván azt is, hogyidővel megszabadul zsarnok apjától és a maga útját járhatja, a nővérepedig átveszi a családi üzletet. Azután minden megváltozott. Akötelesség, amit mindeddig elkerült, sőt elfeledett, váratlanul mögélopódzott, megkopogtatta a vállát és udvariasan arra kérte, hogykövesse. A bulinak vége, a csalóka tudat pedig, hogy ő irányítja asorsát és egészen másféle életet építhet magának, a szeme láttárafoszlott szét.

Valami véget ért, ő pedig nem szerette, ha valami véget ér; nemszeretett elválni és búcsúzkodni, nem szeretett távozni. Készen akartállni a változásra, hogy az a saját feltételei szerint következzen be.Amióta csak betette ide a lábát, megváltozott a tekintete, a hangja, svele minden, ami Adamet Adammé tette – sőt, ha jobbanbelegondolok, attól a pillanattól érzékeltem ezt a változást, hogyletette a telefont. A tudattól görcsbe rándult a gyomrom. Már értettem,mennyire végtelenül komolyan gondolta Adam, hogy itt hagyja ezt a

228

világot, ahogy azt is, hogy ha még egyszer megkísérli, végezni fogmagával. Addig nem áll le, amíg nem sikerül.

Más dolog segíteni olyasvalakinek, aki akarja, hogy segítsenekrajta, ahogyan korábban Adamben is éreztem ezt a nyitottságot. IttTipperaryben úgy tűnt, sorban bezárja a hozzá vezető ajtókat ésérzelmileg máris elszigetelődik tőlem. A nap további részébenösszehúzott függönyök mögött aludt a hatalmas szobában. Az öblöskandalló előtt állt a kanapé, ahol az éjszakát szándékozta tölteni,addig viszont az ágyban feküdt, míg én feltett lábakkal ücsörögtem aLough Dergre néző ablakfülkében. Hallgattam a szuszogását ésnéztem az órát, miközben mindvégig tudtam, hogy csak az időt húzzuk– az idő pedig ez esetben nem gyógyír. Beszélnem és cselekednemkellett volna, segítenem és támogatnom őt, mégsem tehettem semmit,amíg visszahúzódott, félrevonult és magába zárkózott. Kezdtemmegrémülni.

Újra Adamet figyeltem. Kétségkívül aludt. A kezét tenyérrel felfelépihentette a párnán, a feje mellett, mintha máris megadná magát.Szőke haja belehullt egyik szemébe, míg félre nem simítottam. Nemébredt fel, ezért ujjam egy kicsit elidőzött puha bőrén. Aznap reggelnem borotválkozott, sóhajnyi szőke borostája megcsillant a fényben.Ajkai összezáródtak és csücsörítettek, mint amikor koncentrált.Mosolyognom kellett.

Maureen tűnt fel a nyitott ajtóban, majd kopogtatott be halkan, hogyészrevegyem. Összerezzentem és úgy kaptam el a kezem, minthavalami rosszat tettem volna. Belegondoltam, mióta figyelhetMaureen. Úgy mosolygott, mint aki nagyon is látta gyengédközeledésemet, mire zavartan siettem az ajtóhoz.

– Elnézést a zavarásért, de meghoztam a takarókat, amiket Adamkért.

Ráterítettem őket a kanapéra, ahová Adam szánta.Láttam, hogy Maureenból kikívánkozik egy kérdés, de végül csak

annyit mondott:– Én… nos… – Vetett egy pillantást alvó gazdájára. – Volt egy

229

telefonhívás Adamnek.– Most ne zavarjuk ezzel. Később is ráér megtudni. Vagy valami

sürgős?– Maria volt az.– Ó!– Próbálta hívni a mobilján, de nem vette fel. Tudni akarja,

eljöjjön-e a temetésre. Azt mondta, mostanában voltak gondjaik, ezértnem biztos benne, hogy Adam is akarja. Nem akarja őt felzaklatni.

– Ó… – Adam felé fordultam, miközben próbáltam kitalálni, milegyen. A dublini Adam akarná, hogy eljöjjön. Talán ez az Adam isakarná, csakhogy ez az Adam nem az az Adam, akit egykormegszeretett és aki újra vissza akarta hódítani. Eltökéltem magam,hogy csak akkor szabad találkozniuk, ha Adam visszanyeri a régiformáját. Ha ilyennek látja, ha újra úgy viselkedik vele, mintkorábban, Maria futva menekül vissza Sean karjaiba. Bár nembeszéltünk erről, biztosan tudtam, hogy Adam is egyetértene velem. –Azt hiszem, szívesebben venné, ha most nem jönne ide, de nem azért,mert haragszik rá vagy ilyesmi. Ezt feltétlenül mondja meg neki.

– Rendben, megmondom. – Maureen egy újabb gyors pillantástvetett Adamre, miközben láthatóan azon tűnődött: Mennyire bízhatokebben a nőben? Nem lenne jobb, ha őt is megkérdezném?

Már a folyosón járt, amikor a nyomába eredtem. Idekintkönnyebben beszélhettünk, hogy Adam hallótávolságon kívül került.

– Maureen… – fogtam meg a kezét. – Mi nem… nem vagyunkegyütt. Adam és én. Mostanában nem volt valami jól, akadt néhánymagánéleti problémája.

Maureen úgy bólintott, mint aki nagyon is jól tudja.– Nem örülne, ha tudná, hogy ezt elmondtam. Maga nyilván sokkal

jobban ismeri nálam, de azért megpróbálok… segíteni. Egész hétensegíteni próbáltam neki. Azt hittem, sikerül is. Nem tudom, általábanmilyen szokott lenni, de az első találkozásunkat követő napokbanolyan… felszabadultnak tűnt. Ez most nagyon visszavetette. Bár egyik

230

pillanat sem alkalmas arra, hogy elveszítsünk valakit…– Találkozott Mr. Basillel?– Igen.– Akkor talán elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy bár harmincöt

esztendeje neki dolgozom, nem álltunk igazán közel egymáshoz.– Ugyanez elmondható a fiáról is.Maureen beharapta az ajkát és bólintott.– Önnek ez nyilván magától értetődik, de Adam… – Lehalkította a

hangját. – Ő mindig is érzékeny volt. Mindig is túl szigorúönmagához. Semmit sem engedett el könnyen, még a legapróbbdolgokat sem. Próbáltam odafigyelni rá, de ő szívesebben birkózottmeg mindennel egyedül, Mr. Basil meg… nos, ő mindig megmaradtMr. Basilnek.

– Értem. Köszönöm, hogy ezt elmondta nekem, és biztosíthatomróla, hogy nem adom tovább senkinek. Egy hete szó szerint le semveszem róla a szemem – tettem hozzá magyarázatként.

– A legtöbb nő így van ezzel. – Elmosolyodott és sokat sejtetőenelpirult.

– Olyan okból, amit nem árulhatok el, nem téveszthetem szem elől.Ezért van a kavarodás a hálószobával is. De most tényleg el kellenemennem valahová, úgyhogy addig rajta tartaná a szemét helyettem?Képzelem, mennyi dolga lesz holnap, de csak egy óráról lenneszó. Ugye, nem bánja?

Odahúztam egy széket az ajtóhoz, hogy Adam ne kapjon frászt, haaz ágya végében, a kanapén ücsörögve találja Maureent.

– Kérem, csörögjön rám, ha felébred, ha kimegy vécére, ha bármi.– Aggódó pillantást vetettem Adamre. Még nem döntöttem el, ittmerjem-e hagyni.

– Nem lesz semmi baj. – Maureen a karomra fektette melegtenyerét.

– Oké – bólintottam nyugtalanul.

231

– Jól mondta – jegyezte meg.– Mit? Kicsoda?– Maria. Megkérdezte, hogy Adam egy nővel van-e itt. Egy kedves

nővel, aki vigyáz rá.– Ezt kérdezte?– Igen – bólintott Maureen.– És mit felelt neki?– Mondtam, hogy az ő dolgaival kapcsolatban őt magát kell

megkérdeznie.Kipréseltem magamból egy halvány mosolyt.– Köszönöm.A konyhában találtam Patet, aki épp egy tojásos szendvicset tömött

magába. Előre rettegtem az úttól, amit vele kellett töltenem egy zártkaszniban – nem elég a száguldás, most itt a tojás is. Próbáltamudvariasan kivárni, amíg befejezi, de a tudattól, hogy magára hagytamAdamet, nyugtalanul járkáltam fel-alá.

– Oké, oké – lökte hátra a székét Pat, hogy magába tömje amaradék fél szendvicset és felhajtsa a fél csésze teát, mielőtt feláll.Felkapta a kocsi kulcsait, mielőtt kifelé indult.

Mary Keegan, Dick Basil jobbkeze húszpercnyire, egy impozánsbirtokon élt. Amikor a házban senki sem nyitott ajtót, Pat elirányítottaz istállók felé, majd visszavonult a Rolls-Royce üvöltő sporthírektőlhangos, túlfűtött és tojásszagú belső terébe. Maryt illetően viszontigaza volt. Megálltam a kerítésnél és elnéztem a lóháton ülő elegánshölgyet, amint átugratott egy akadályt.

– Az ott Lady Meadows – hallottam magam mögül egy hangot, sahogy felé fordultam, megláttam Maryt. Az alkalomhoz öltözött:gumicsizmába és meleg gyapjúkabátba, ez utóbbi felett párnásmellénnyel.

– Azt hittem, magát látom.– Engem? Na hiszen! – Elnevette magát. – Nekem nincs rá időm,

232

hogy ilyen jó legyek. Megmaradok a reggeli vágtáknál és avadászatoknál. Vadászni tényleg szeretek.

– Lady Meadows a ló vagy a lovas?– A ló – kacagott. – A lovas Misty. Profi ugrató, versenyszerűen

lovagol. Majdnem kijutott a legutolsó olimpiára, de a lova, Varázslóedzés közben kitörte a lábát. Talán majd legközelebb.

– Látom, itt megvan minden. Hány lovat tartanak?– Tizenkettőt. Nem mind a miénk, de legalább bejön belőlük egy

kis pénz. Van miből terjeszkedni. Még az is szóba került, hogytenyésszünk.

– Az az álma, hogy ebből éljen?– Nekem? Nem. Miért, Basil küldte, hogy kirúgjon? – Próbálta úgy

eladni, mint jól sikerült tréfát, de a tekintetéből hamisítatlanszorongást olvastam ki.

– Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.Felkeltettem Mary kíváncsiságát.Az elvileg meleg bungalóban fejeztük be a társalgást, de miután a

lovászok szünet nélkül jöttek-mentek, a házból elszökött a hő, ezértMary magán tartotta a kabátját, ahogy én is. Döntöttem magamba aforró teát és a csészén melengettem a tenyerem, amíg a kutyaszőröskanapén ücsörögtem, körülöttem három kopóval: az egyik aludt, amásikra rátört a klausztrofóbia és lázasan szaglászva kereste a kiutat,a harmadik Mary ölében ült és láthatóan eltökélte magát, hogy azegész beszélgetés alatt egyetlen pislantás nélkül engem fog bámulni.Mary semmit sem érzékelt mindebből – sem a hideget, sem akutyaszőrt, amit a csészémből halásztam ki. Nem tudtam, hogy csakhozzászokott-e ehhez, vagy az ajánlatom döbbentette meg ennyire.

Bármennyire is kételkedett, nem tudta leplezni izgatottságát.– És ezt Adammel találták ki?– Igen. – Csak félig hazudtam. – Azért nem lehet most itt, mert

rengeteg a tennivalója a temetés miatt. – Belegondoltam, hogy ottalszik az elsötétített házban, a fejére húzott takarók alatt.

233

– És csak úgy belement ebbe? – kérdezte zavartan. – Hogy nemvesz részt az operatív munkában? Hogy én hozom a döntéseket?

– Teljes mértékben. Ő lesz az igazgatótanács elnöke, tehát mindendöntésre az áldását kell kérnie, de azt hiszem, ez a legjobb megoldás.Akivel csak beszéltem, mindenki azt mondta, hogy ön képes úgyelvezetni a céget, ahogyan Mr. Basil is elvárná. Ez a vállalat amindene.

– Iskola után azonnal itt helyezkedtem el. – Elmosolyodott. –Akkor még Dublinban volt a központ, majd miután kiköltözött ide,fellendült az egész vidék. Rengeteget jelentett. Első évben csak atelefonokra válaszoltam. Lassan kerültem egyre feljebb. Mégis… –Zavartan rázta meg a fejét.

– Mi a baj?– Az öreg Mr. Basil nem ezt akarná. Mr. Basil családja sem

akarhatja. Lavinia inkább választaná a halált, semhogy engem lássonezen a poszton. A Basilek inkább a családban tartanak mindent. –Senkit sem illetett keserű kritikával, ehhez túlságosan profi volt, deígy is kiolvastam a szavai mögül, amit korábban Adamtől ishallottam: a család számára mindennél fontosabb, hogy a cég akezében maradjon.

– Amíg nem a nagybátyja családjáról van szó – jegyeztem meg.– Persze, természetesen – értett egyet. – Nem kerül Nigelhez,

ugye? – kérdezte nyugtalanul.– Adam sosem engedné. Azt se hiszem, hogy Lavinia miatt aggódni

kellene.– Biztos, hogy Adam is ezt akarja? – kérdezett rá újra.– Megkérdezhetem, hogy miért olyan nehéz ezt elhinni? Azt hittem,

mindenki számára nyilvánvaló, hogy Adam nem pályázik a posztra.– Persze, én is éreztem, de azt hittem, Mr. Basil halálával

megváltozik minden. Azt hittem, akkor majd másként látja a dolgokat.Nem könnyű úgy dolgozni, ha egy Mr. Basil ott liheg az embernyakában; alig hagy időt gondolkodni, azután meg lehord, amiért nem

234

használja az eszét. Azt hittem, Adam magához akarja majd ragadni avezetést. – Megvonta a vállát. – Azt hittem, az apjával van baja, nema céggel. Még ebben a rövid időben is bebizonyította, hogy van üzletiérzéke. Vannak jó ötletei, és higgye el, tényleg ránk férne avérfrissítés. Nagyon nagy kár lenne, ha Adam nem fogadná el aposztot. De ha azt akarja, amit maga mond… – Úgy nézett rám, mintaki még most is kételkedik ebben.

Ezzel sikerült teljesen összezavarnia.Megcsörrent a telefonom.Maureen jelentkezett.– Ébren van.Nem kellett biztatnom Patet, hogy hajtson gyorsan, így is

százhatvannal száguldott ott, ahol csak nyolcvannal lehetett. Amikorelértünk a házhoz, arra számítottam, hogy Adam odakint vagy aföldszinten vár, ám ehelyett most is a hálószobában találtam; próbáltarábeszélni a kipirult arcú Maureent, hogy eressze ki.

– Csak csúsztassa be a kulcsot az ajtó alatt, Maureen – hallottamtürelmetlen hangját.

– Én… nem biztos, hogy átfér… – Maureen páni rémületben fogtaa fejét. Amint meghallotta a lépteimet, megkönnyebbülten fordultfelém. – Lezuhanyozott és éhes volt, ezért hoztam neki ebédet, azutánrázártam az ajtót – suttogta kapkodva. – Folyton azt mondogatta, hogysétálni akar.

– Miért nem engedte ki?– Maga mondta, hogy tartsam rajta a szemem!– Követhette volna.Szájához kapta a kezét, amiért nem gondolt erre. Éreztem, ahogy

ajkaim megrezzennek.– Nagyon dühös – suttogta Maureen.– Semmi baj. Úgyis rajtam fogja levezetni. – Felemeltem a

hangom. – Minden rendben, Adam, már itt vagyok. Segítek.

235

A zárba csúsztattam a kulcsot és sokáig csörögtem vele, minthanem akarna működni. Adam ezalatt türelmetlenül rángatta a kilincset.

– Hagyja abba, Adam! Próbálok bejutni… – A zár végül kattant ésaz ajtó szélesre tárult. Annyira meglepett a váratlanul kirobbanó erő,hogy félrelépni sem maradt időm. Adam nekem rontott és felöklelt,mint egy elszabadult tenyészbika, de haragjában mégbocsánatkérésnyi időre sem állt meg. Maureennak úgy kellettelkapnia, miután félrelökött az útjából.

– Jaj, kedvesem, ugye nincs baja?Csak később adtam át magam az égető fájdalomnak; most jobban

izgatott, hogy üldözőbe vegyem Adamet, aki orrából gőz fújtatott,ahogy lerohant a lépcsőn.

– Egyedül akarok lenni! – közölte velem, mihelyt kiértünk a házbólés erőltetett menetben nekiindultunk a tóhoz vezető kis kerticsapásnak.

Annyival hosszabbra nyúlt a lába az enyémnél, hogy szaladnomkellett, ha tartani akartam vele a lépést. Néhány gyors lépés, egy kiskocogás, néhány gyors lépés, újabb kocogás. A pániktól, hogyteljesen elveszti a fonalat, és a felismeréstől, hogy tényleg kocogok,máris kezdtem kifogyni a szuszból.

– Tudja, hogy nem engedhetem. – Szaladtam egy kicsit, azutángyalogoltam néhány lépést, mielőtt újra gyorsítanom kellett.

– Ne most, oké?Tartottam vele a lépést, de nem szóltam, nehogy magamra

haragítsam. Mellette maradtam, némán és konokul. Nem mintha nempróbálkozhatott volna bármivel csak azért, mert én ott voltam.Erejéről tanúskodott sajgó vállam is. Mégis kitartottam, egyszerűennem adhattam fel, nem hagyhattam őt egyedül, nem…

– CHRISTINE! – üvöltött az arcomba. – HAGYJON MÁRBÉKÉN!

Hirtelen torpant meg, ami meglepetésként ért, és olyan hangosanförmedt rám, hogy a szavak bevisszhangozták a tavat, ott zengtek a

236

fejemben, bántották a fülemet és kiugrasztották szívemet amellkasomból. A levegő is a torkomon akadt dühödten villanótekintetétől, a homlokán lüktető egyetlen vénától és a nyakándagadozó erektől, ökölbe szorított és akaratlanul is fenyegető kezétől.Úgy éreztem magam, mint egy taknyos, akit leteremtett egy felnőtt, ésmost szégyenkezve toporog. Hirtelen egyedül, iszonyú egyedüléreztem magam. Elfordult és elviharzott, én pedig összecsuklottam ésmeggörnyedtem, térdre rogyva próbáltam levegőhöz jutni, azutánzokogni kezdtem s ezúttal nem is hagytam abba.

Elengedtem őt.

237

20. Hogyan ál junk fel és váljunk újra tényezővé

Különös nyugalom töltött el, ahogy a csónakházban ültem éselnéztem a Lough Derget. A parti vizek teljesen befagytak. Néhánykacsa ugyan leszállt és megkocogtatta a jeget a csőrével, de tüsténtfel is rebbent, mintha úgy döntene, ennyit a legnagyobb éhség semér. Újra szipogni kezdtem, elcseppent az orrom. Rég feladtam akísérletet, hogy kifújjam, szinte már nem is éreztem, miközbenkivörösödött és sajgó szemeimből olyan gyorsan peregtek a könnyek,hogy megfagyni se maradt idejük. Nem töröltem le őket; ha néhalegördültek az ajkamig, éreztem sós ízüket. Dermedt nyugalombanvártam az esemény bekövetkeztét, amit minden tudatos pillanatombanigyekeztem megakadályozni, hogy végül mégse tehessek ellenesemmit. Nem maradt más eszközöm, csak a szavaim és agondolataim, Adam pedig nem volt kíváncsi egyikre sem.

Amint meghallottam a lépéseket, ijesztően felgyorsult a szívem. Őkazok, jöttek elmondani, hogy megtalálták. Talán le is tartóztatnak –vajon megtehetik? Újabb kudarcom felveti a szándékosság gyanújátis? Meredten néztem magam elé, a sötét és mozdulatlan vízre,miközben szaggatottan vettem a levegőt. A felhők közt hasadék nyílt, sahogy felnéztem a fényre, hirtelen megformálódott bennem egy derűsgondolat. A léptek csak lassan közeledtek, nyomát sem éreztemsietségnek vagy akár fenyegetésnek. Megtorpantak mögöttem, azutánmegkerülték a csónakházat, míg Adam fel nem bukkant.

Letelepedett mellém. Feltartott kézzel állítottam meg, mielőttközelebb húzódott volna. Összeszorított szájjal próbáltam magambafojtani az újabb sírógörcsöt, majd amikor éreztem, hogy ez nem fogmenni, félrefordítottam az arcomat.

Megköszörülte a torkát, de egy ideig nem szólt. Jól tette. Ahogynémán ültünk egymás mellett, a fagyos levegő lassan kezdettátmelegedni közöttünk.

– Sajnálom – törte meg a csendet hosszú idő után, mégis úgy tűnt,

238

váratlanul.Nem válaszoltam. Tudtam, hogy meg kellene bocsátanom, mégsem

tudtam.– Hol volt?– Csak kieresztettem a gőzt. Riogattam az állatokat. Egy szarvas

össze is csinálta magát miattam.Nem tehettem róla, halk kuncogás tört fel belőlem.– Így már jobb. Nem szeretem látni, amikor sír. – Felém nyúlt és

letörölt az arcomról egy könnycseppet. Lehunytam a szemem, mirekibuggyant egy újabb.

– Hé. – Odacsusszant hozzám a padon és átkarolta a vállam.Úgy döntöttem, nem beszélek, amíg nem tudok parancsolni annak a

gombócnak a torkomban. A vállára hajtottam a fejem. Megpuszilta ahomlokom.

– Sosem vagyok egyedül, amikor ide jövök. Mindig ilyen leszek,ilyen dühös, ilyen… tudja.

Hagyta kicsengeni a mondatot, én pedig nem töltöttem ki anyomában támadó csendet. Meghallgattam, de nem avatkoztam közbe.

– Megígérte, hogy nem beszél róla senkinek. Ez dühített fel igazán.– Hogy nem beszélek róla? Miről? – Felnéztem rá.– Arról, amit tud. A múlt vasárnapról.– Nem is mondtam el senkinek.A szemembe nézett.– Ne hazudjon, Christine, kérem, ne hazudjon. A világon mindenki

hazudhat nekem, csak maga ne tegye.– Nem is teszem. – Elhúzódtam. – Sosem hazudnék magának. –

Mintha bizonyítani akarnám, sietve hozzátettem: – Azt kértemMaureentól, mondja azt Mariának, hogy nem kell eljönnie atemetésre. Úgy gondoltam, nem lenne jó ötlet, ha ilyen állapotbantalálkozna vele.

Próbált olvasni az arcomban.

239

– Én nem erről beszélek…– Tudom, de ez az egyetlen, amit nem mondtam el. Meg az, amit

most készülök elmondani. Ezeket leszámítva mindenben megtartottama szavam. Sosem árulnám el, hogy milyen körülmények közötttalálkoztunk.

– Mit készül elmondani? – ráncolta a homlokát.– Majd utána elmondom.– Most mondja el.– Mit gondol, Adam, kinek beszéltem róla?– Maureennak – feszült meg.– Nem mondtam neki semmit.– Bezárt a szobába.Összerezzentem.– Pánikba esett. Mondtam neki, hogy tartsa magán a szemét.

Mondtam, hogy gondjai vannak és…– Jesszusom, Christine! – Ezúttal nem üvöltött úgy, mint korábban

– nem gondoltam, hogy azt a hangerőt valaha is viszonthallombárkitől –, de éreztette velem az indulatát.

– Nem mondtam el neki, Adam.– De azt igen, hogy valami nem stimmel velem.Rajtam volt a sor, hogy robbanjak.– Mit gondol, aki fikarcnyit is ismeri, nem jött rá magától, hogy

valami nem stimmel? Gondoljon már bele, Adam! Tényleg azt hitte,hogy senki sem veszi észre? Hogy senkit sem érdekel? El kellettmennem és féltem egyedül hagyni. Maureen azt mondta, magán tartjaa szemét. Nem gondoltam, hogy be fogja zárni!

Így kimondva mókásan hangzott. Lehettem bármennyire dühös,elmosolyodtam.

– Ez nem vicces – nézett rám meglepetten.– Tudom – értettem egyet, miközben a szám széle tovább

240

rángatózott. – Azért egy kicsit mégis. – Egyre szélesebb lett amosolyom, és már le sem hervadt az arcomról.

– Örülök, hogy jól mulat – morogta maga elé, ahogy elfordította afejét.

Kivártam, hogy az ideges kuncogás abbamaradjon.– Mi az, amit el akart mondani?– Ma elmentem Maryhez.– Mary Keeganhez?Bólintottam.– Ajánlatot tettem neki. A maga nevében. Azzal mindenki egyetért,

hogy ő volt az apja jobbkeze, igaz?Ő is egyetértett.– Arra gondoltam, hogy maga lehetne az igazgatótanács elnöke, aki

teljes jogkörrel vezeti a vállalatot – ezzel teljesíti a nagyapjakívánságát –, Mary viszont lehetne ügyvezető igazgató. Ígygyakorlatilag ő vezetné a céget, de maga fenntartaná az irányítástazzal, hogy áldását adja az összes döntésére. Azután beszélhetne avolt főnökeivel, hogy visszakapja az állását a parti őrségnél. Attól,hogy valaki az igazgatótanács tagja, még dolgozhat, nem? Biztosmindenki megértené.

– Vagyis benne lennék a Basil igazgatótanácsában és közbenvégezhetném a munkámat.

– Mint Batman.Végiggondolta a dolgot.– Hé, azért ne ugorjon a vízbe örömében! – Elnéztem az arcát. Egy

csapásra megoldottam minden problémáját, mégis tovább vívódottmagában. Valamiért még most sem tudott megbékélni az életével. –Egyetért azzal, hogy ez válasz a problémára?

– Igen, teljes mértékben, köszönöm – felelt szórakozottan.Általában, ha nagyon erőltetünk valamit, de az csak nem áll össze,

rossz irányban erőlködünk. Kezdtem azt hinni, hogy én is rossz

241

irányban erőlködöm. Egy héten át agyaltam azon, hogyan tudnámAdamet kimenekíteni az általa gyűlölt cégből, de a megoldásvalamiért nem segített.

– Játsszunk valamit! – furakodtam be gondolatai közé.– Maga meg a játékai – mordult fel.– Mit csinál olyankor, amikor egyedül van és senki sem látja? Nem

lehet gusztustalan dolog! – tettem hozzá sietve, amikor a tekinteténláttam, merre indulna el.

– Akkor semmit – vont vállat.Nevettem és örültem, hogy visszatért.– Szokott magában beszélni? Énekelget a zuhany alatt? Na, mondja

már!– Mit akar ebből kihozni?– Csak feleljen.– Ez menti meg az életemet?– Igen, a válaszától függ az egész élete.– Rendben. Oké, szoktam énekelgetni a zuhany alatt. Ez minden.Tudtam, hogy hazudik. Megköszörültem a torkomat.– Én például, ha unatkozom, ha valahol várni kell, vagy ilyesmi,

kiválasztok egy színt és összeszámolom, hány ilyen színű tárgy van aszobában, majd választok egy másik színt és összeszámolom azt is.Amelyik színből a legtöbb van, az nyer.

Felém fordult.– Ennek meg mi értelme?– Ki tudja? – nevettem. – Az emberek egy csomó furcsaságot

csinálnak, amit sosem vallanának be. Én még azt is szoktam, hogyvégigfuttatom a nyelvemet a fogaimon, és közben megszámolom, hányvan. Utazás közben ki szoktam hallgatni mások beszélgetéseit is.

Fura pillantást vetett rám.– És folyton ötleteket keresek a könyvemhez.

242

Felkeltettem az érdeklődését.– Milyen könyvéhez?– A könyvhöz, amit mindig meg akartam írni. A könyvhöz, amit egy

napon megírok. – Hirtelen zavaromban felhúztam a térdem ésráhajtottam az államat. – Vagy nem. Talán csak egy ostoba ábránd.

– Egyáltalán nem ostoba. Írja csak meg. És mi lenne? Erotikusregény?

Felnevettem.– Mint a barátnőjéé, Irmáé? Nem… önsegélyező kézikönyv. Még

nem tudom, pontosan miről szólna.– Csinálja csak meg – biztatott. – Ehhez tényleg ért.Kipirult arccal mosolyogtam és értékeltem a bátorítást. Barrytől

sosem kaptam meg, és azonnal tudtam, hogy meg fogom próbálni.– Szeretem kicsavarni a szavakat – mondta hirtelen.– Aha! Halljuk. – Egész testemmel felé fordultam.– Nem is a szavakat, inkább a mondatokat – folytatta szégyenlősen.

– El sem hiszem, hogy erről beszélek. Ezt még Maria se tudja.Egy null ide, gondoltam gyerekesen.– A komplikáltabb szövegeket szeretem, mint… – Sietve

körülnézett. – A „hódolok a trónodnál” helyett „trónolok a hódodnál”,meg ilyenek.

– Azért ez tényleg fura – ráncoltam a homlokom.– Hé!Elnevettem magam.– Csak ugratom. Szerintem is tök vicces.– Annyira azért nem.– Hát, nem véletlenül titkoljuk az ilyesmit.– Ez lenne az üzenet?Visszafordultam a tó felé.– Mit szólna egy „Soha, de sohá”-hoz? Amikor nyaralni mentünk, a

243

nővéreimmel mindig ezt játszottuk a kocsiban.– Képzelem, mennyire az apjuk idegeire mentek.– Szerintem ezzel adtunk értelmet az életének. Oké, maga kezd.

Soha, de soha…– Tudja, ez megszólalásig emlékeztet Elaine „Hogyan találjuk meg

a szerelmet”- technikájához.– Nos, talán azt akarom, hogy megtalálja a szerelmet.A perzselő tekintet belém fúródott.– Hogyan szeressen bele az életbe – pontosítottam. – Azt akarom,

hogy újra szeressen élni. Na, rajta – böktem oldalba.– Oké. Soha, de soha… – gondolkodott el – …nem ettem nyalókát.– Mi? – robbantam ki. – Ezt magyarázza meg.Felnevetett.– Gyerekként sosem engedték meg nekünk, mert veszélyes.

Mindennap tudatosították bennünk a veszélyeket: félrenyelhetünk,kitörhetjük a fogunkat, kiszúrhatjuk a szemünket vagy kárt tehetünkvalaki másban. Azután meg azt mondták, hogy kaphatunk nyalókát, decsak ha szépen leülünk és úgy esszük meg, máskülönben félrenyelünkés megfulladunk. Ugyan melyik kölyök akarná ezt? Így aztán sosemettünk. Egy életre elrettentettek tőle. Még azt se tudom nézni, ha máskölykök eszik.

Nevettem.– Maga jön.– Soha, de soha… – Tudtam, mire gondolok, csak azt nem, hogy ki

is fogom-e mondani. Nagyot nyeltem. – Sosem voltam szerelmes.Meglepetten nézett rám.– A férjébe sem?– Korábban azt hittem, de már kezdek kételkedni benne.– Miért?Ahogy egymásra néztünk, a fejemben némán peregtek le a szavak:

244

Azért, mert a közelébe sem ért ennek. Végül csak ennyit mondtam:– Nem tudom. Maga szerint a viszonzatlan szerelem is lehet igazi?– A válasz benne van a kérdésben, nem igaz?– Persze, de ha nem viszonozzák, át lehet élni a maga

teljességében?Elgondolkodott rajta, igazán elgondolkodott rajta, én pedig vártam

a választ, ami hangot adott ennek az összetett gondolatnak, de ő végülcsak ennyit felelt:

– Igen. – Nyilvánvalóan Mariára gondolt, noha biztosan tudta, hogyMaria a Seannal való botlás ellenére is őt szereti.

– Miért beszélünk erről, Christine?Tényleg nem tudtam; már arra sem emlékeztem, hogyan jutottunk

ide. Csak próbáltam elterelni a figyelmét, s ehelyett teljesenelvesztem a saját gondolataimban.

– Nem tudom – borzongtam meg. – Menjünk be, mielőtt halálrafagyunk.

Ha már Adam felségterületén jártunk, kértem, hogy vezessenkörbe. Át akartam érezni, milyen lehetett gyerekként itt élni; érteniakartam, mi változtatta meg Dublinban és mitől lett ennyire más ittTipperaryben. A számtalan autó egyikével kiállt a garázsból, hogyelvigyen a húszpercnyire fekvő Basil édességgyárba, miközbenmegmutatta a helyi nevezetességeket és megemlítette gyerekkoránakhozzájuk fűződő emlékeit.

– Kitaláltam, hogy szervezzünk gyárlátogatásokat. Abból iscsinálhattunk volna egy kis pénzt. – Elgondolkodott. – ElmondtamApának, de egyáltalán nem lelkesedett érte.

– Miket talált még ki? – Mary említette, hogy egészen jó ötleteivannak, amivel felpiszkálta a kíváncsiságomat. Eddig azt abenyomást keltette, hogy fikarcnyit sem érdekli a vállalat, de lassankezdett tudatosulni bennem az igazság, hogy nagyon is érdekelte, csakaz apja újra meg újra kizárta belőle.

– Egy vidámparkot.

245

– Komolyan? Mint a Disneyland?– Nem olyan nagyban. Talán csak egy állatsimogatóval,

játszóterekkel és étteremmel, ilyesmi. Tudom, hogy másholmegcsinálták, és azt gondoltam, jót tenne az egész környéknek.

– Mit mondott rá az apja?Elsötétült az arca, és nem felelt. Jelzett, hogy leforduljon a gyár

elé, Mr. Basil – immár Adam Basil – külön parkolóhelyére, de ottmár állt egy autó.

– Mi a franc ez?– Kié ez a kocsi?– Fogalmam sincs.Leparkolt máshol, azután bementünk – Adam olyan aggódó

arckifejezéssel, mintha újból az ő vállát nyomná a világ összes terhe.Kezdtem azt érezni, hogy lőttek a gyárlátogatásnak, amikormegláttam, mi történik az irodában. Éppen egy értekezlet zajlott. Azasztal körül öltönyösök ültek. Marynek a nyomát se láttam, azasztalfőt egy ismeretlen kosztümös nő foglalta el, aki kinézett atárgyaló ablakán, és amint meglátta Adamet, kimentettemagát. Minden tekintet őt követte, azután a jelenlévők összenéztek éslázasan suttogni kezdtek.

– Á, Adam, milyen kedves, hogy csatlakozol hozzánk.– Lavinia – döbbent le teljesen Adam. – Te meg mit keresel itt?Nem ölelték meg egymást, nyomát se láttam köztük szeretetnek.– Egy kismadár megsúgta, hogy szeretett apánk meghalt. Te is

hallottad?Adam fenyegető pillantást vetett rá.– Vezetem a céget, Adam, mégis mit gondoltál, mit csinálok?– Bostonban élsz. Onnan nem vezetheted a céget.– Hazaköltözünk. Maurice beleegyezett, hogy vállalja a

felelősséget. Együttműködik a rendőrséggel, vagy legalábbis együttfog. Előbb helyre kell tennünk itt a dolgokat. – Feszülten

246

elmosolyodott, de a tekintete rideg maradt.– Úgy érted, rábeszélted arra, hogy elvigye a balhét.A nő felém fordult.– Ez egy új lány, vagy Maria végre lecserélte a rúzsát?Adam ügyet sem vetett a csipkelődésre.– Mégis hogy képzeled ezt, Lavinia?– Mindenki tudja, hogy Apa rám akarta hagyni a céget, hát most itt

vagyok. Én csak tiszteletben tartom a végakaratát. Isten a tanúja, hogyte nem tennéd.

– Én vagyok az örököse.– Hagyjuk a királydrámát, Adam. Most már itt vagyok és kézben

tartok mindent, úgyhogy visszamehetsz Dublinba és élheted tovább azéleted. Mindenki tudja, hogy a hátad közepére se kívánod ezt a céget.

Adam hűvös pillantással mérte végig.– Ebben súlyosan tévedsz.Abban a pillanatban, hogy megéreztem a hirtelen irányváltást,

minden a helyére került. Tudtam, hogy mégis jó úton haladok.Aznap éjjel a közös hálóban aludtunk: én a nagy ágyon, Adam a

lábamnál, a kanapén.Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy hallgattam ütemes szuszogását.

Hallgattam és reménykedtem – reméltem, hogy még hosszú ideiglélegezni fog és a szíve pumpálja a vért.

Mintha megnyugvást leltem volna ebben, olyannyira, hogy végül énis ellazultam és könnyebben vettem a levegőt. Nem tudom, melyikünkaludt el elsőként, de ahogy őt hallgattam, hosszú ideje először igazánmély, pihentető álomba zuhantam.

247

21. Hogyan ássunk lyukat a világ túlsó felére

– Testvérünk Krisztus békéjében hajtotta fejét végső álomra. Az Úrlegyen vele és köszöntse őt igaz gyermekeként a mennyben! Afeltámadás és az örök élet reményében támogassuk őtimádságainkkal.

A gyülekezet a Basil-parcellában tömörült Terryglassben – TírDhá Ghlasban, a két patak földjén –, az északkeleti parton, ahol aShannon folyó a Lough Dergbe torkollik. A fél világ eljött Dick Basiltemetésére. Nem mintha túlzottan népszerű lett volna – a legkevésbésem –, a környék lakói mégis úgy érezték, sokkal tartoznak neki.Miután a gyár több mint nyolcszáz embernek adott munkát, most, hogyMr. Basil eltávozott, sokan aggódhattak az állásuk és a gyerekeikmegélhetése miatt – családok százai éltek a Basil fizetésicsekkjeiből. Lehetett Mr. Basil bármennyire goromba fickó, aki nemsokra tartotta a barátságot és gyengédséget, mindvégig megmaradtÉszak-Tipperary szülöttének és igaz földinek. Habár magánrepülőjénaz egész világot bejárta, mindig hazatért erre a helyre, amit szeretett,s amelynek lakóiért oly sokat tett. A válság közepette, az egyrenövekvő termelési, munkabér- és energiaköltségek ellenére is itttartotta a termelést, noha a tengerentúlon nem egy költséghatékonymegoldás kínálkozott. Halálával a gyár egész jövője veszélybekerült. Dick Basil személyes okokból tartotta itt a termelést, a helyiekezért okkal féltek attól, hogy utódja nem táplál majd ilyen gyengédérzelmeket a környék iránt – különösen ha az valamelyik gyermek,Lavinia vagy Adam lesz, akik most mindketten rideg arccal álltak asír mellett, bár csak egyikük a hideg miatt. A két farkaskölyök az elsőadandó alkalommal elköltözött Észak-Tipperaryből: az egyikükrendszeresen szerepelt a társasági lapok oldalain márkás ruháiban, azáltala adott fényűző jótékonysági esteken; a másik teljesen elvonult arivaldafényből és inkább idegeneket mentett a parti őrségnél. Egyiküka testet öltött kedvesség, a másik a hamisítatlan önzés. A helyiekAdamben reménykedtek, de tudták, hogy Lavinia agya jár az üzletre,

248

amint azt a piramisjátékkal kapcsolatos pletykák is igazolták. Most,hogy állítólag a gyerekeit is beíratta egy közeli iskolába, csak újabbtápot kaptak a vele kapcsolatos szóbeszédek. S akkor még szó esettNigelről is, aki a fekete öltönyösök közt lapult, miután aBartholomew átvételekor tüstént bezárta az írországi gyárat és azegész termelést áttelepítette Kínába. Mindenki remélte, hogy ha a kétgyár egyesül, amint azt beszélték, a tipperaryi gyár nem jut ugyanerrea sorsra. Addig is rajta tartották a szemüket az örökösökön. Rajtatartották a szemüket mindenkin és lesték az árulkodó jeleket, amígcsak el nem jött az idő, hogy a gyülekezet imára hajtsa a fejét.Mindnyájan tudták, hogy változások következnek, s ha már nem tudtákelkerülni, jobb volt felkészülni rá.

Esetlenül álltam a sírnál Lavinia és Adam között. Lavinia óriási,sötét napszemüveget és zord fekete nagykabátot viselt, ami mintha aviktoriánus korból maradt volna fent. Szőke haját makulátlanrafestette és tökéletes fürtökbe rendezte; homloka természetellenesenránctalannak tűnt, míg ajkai kellemesen teltnek és frissen feltöltöttnek.A férjét már láthatóan jobban megviselte a kor. Egyidősek lehettek,mégis egy súlyos gondoktól és a börtön fenyegetésétől megroggyantvállú, ősz hajú öregember állt mellette. Tíz- és nyolcévesgyermekeiket nemigen érintette meg a gyász, miután életükben nemtalálkoztak szeretett nagyapjukkal.

A távolban kitartóan kattogtak a kamerák. Klikk, klikk, klikk.Paparazzók és fotóriporterek vetélkedtek, hogy elkészítsék a legjobbfelvételt a levitézlett üzletemberről, aki csak azért tért hazaÍrországba, hogy eltemesse az apósát. Engem mindig is megrémítetteka Lavinia-félék – hidegek, számítók és érzelmi analfabéták, acsótányok túlélési ösztönével; önös érdekeik hajszolása közbenszemrebbenés nélkül eltaposnak bárkit, még ha történetesen alegközelebbi rokonuk is. Természetellenes az egész gondolkodásuk,a „szeretetük”. A történtek megerősítették Adam gyanúját, hogynővére tervelte ki az egész piramisjátékot, de valahogy sikerültmeggyőznie a férjét, hogy vállalja magára az egészet és tisztázza anevét. Ennek a számító lépésnek vajmi kevés köze lehetett abűnbánathoz, sokkal inkább ahhoz a törekvéshez, hogy Lavinia

249

eltölthesse a cégnél azt a tíz évet, ami az örökség átvételéhez kell.Felolvastam a szöveget, ahogy Adam kért, majd amikor a mise

véget ért, Lavinia felemelte az állát és az orra mentén lenézett rám.– Gyönyörű írás. Nagyon megindító. – Megengedett magának egy

önelégült mosolyt, mint aki nevetségesnek találja a felvetést is, hogyegy bírósági idézésen kívül bármi megindíthatja.

A temetésen és egész nap végig feszengtem. Egyesek tüntetőentudomást sem vettek rólam, míg mások egy olyan veszteség miattvigasztaltak, amit nem én szenvedtem el. Ráncos arcú, együtt érzőöregasszonyok szorongatták a kezem, csak hogy tudjam, osztoznakvelem mély fájdalmamban, miközben nekem egyedül az fájt, ahogyanátfagyott ujjaimat sanyargatták.

Amikor leeresztették a koporsót, láttam megremegni Adam vállát, sláttam, ahogyan tenyerébe temeti az arcát. Tudtam, hogy mindennéljobban vágyik az egyedüllétre, de akkor s e m tehettem mást: felényújtottam a kezem és megszorítottam az övét. Amikor meglepettenfelnézett, rádöbbentem, hogy a szeme teljesen száraz. Fülig ért avigyora, tenyerével csak a mosolyát próbálta leplezni.Megbotránkozva meredtem rá és figyelmeztettem, hogy fejezze be.Bárki megláthatta, kamerák tucatjai szegeződtek rá, de a tudattólvalamiért nekem is nevetnem kellett. Nevetni, amikor a szülőatyánkkoporsóját leeresztik a földbe és göröngyökkel szórják meg, talán alétező legnagyobb illetlenség, a felismerés mégis csak továbbnehezítette, hogy magamba fojtsam a nevetést.

– Mi volt ez az egész? – kérdeztem, amint a tömeg oszlani kezdett,s mi végre utat törhettünk magunknak a gyászoló sokaságban. Acsaládra nem várt limuzin; Lavinia és Adam még az autón semszándékozott osztozni. Mint első számú gyászoló, Lavinia haladt azélen Maurice-szal és a gyerekekkel, míg Pat szokása szerint szótlanulvitt minket az öreg Basil kocsiján, ami névleg Adamet illette, habárLavinia máris kilátásba helyezte, hogy változtat ezen.

– Sajnálom, csak eszembe jutott valami. – Elmosolyodott, azutánújabb nevetés tört ki belőle. – Nem fogom eljátszani, hogy le vagyok

250

sújtva, Christine. Szomorú ez a nap, szomorú ez az esemény, de nemteszek úgy, mintha egy világ omlott volna össze bennem. S ezért nemis kérek bocsánatot. Bármilyen hihetetlen, ugyanolyan élő és működőemberi lények maradunk azután is, hogy elveszítjük egy szerettünket.

Meglepett ezzel a merész kiállással.– Akkor elmondja, mit talált olyan mulatságosnak, miközben az

apját átadták az örökkévalóságnak?Beharapta az ajkát és megrázta a fejét, miközben szája újabb

mosolyra rándult.– Csak próbáltam visszaemlékezni. Próbáltam felidézni valami

megindító emléket, egy közös pillanatot. Nem kis dolog, amikor azember apját elhantolják, próbáltam átérezni a veszteséget, leróni akegyeletemet… Azt gondoltam, egy kedves emlék tökéletesen illene apillanathoz. – Elnevette magát. – Nem jutott eszembe más, csak azutolsó alkalom, amikor beszéltünk. Amikor utoljára láttam, tudja, akórházban.

– Persze, hogy tudom. Ott voltam.– Ami azt illeti, nem volt. Miután a biztonságiak elengedtek és

mindenkit kivezettek a szobából, mi még beszéltünk egymással. Aztakartam, hogy tudja, nem tettem semmi olyat, amivel Nigelmegvádolt. Fontos volt számomra, hogy ezt megértse.

Bólintottam.Elmosolyodott.– Nem hitt nekem. Azután azt mondta… – Újra nevetni kezdett, én

pedig jobb meggyőződésem ellenére vele nevettem. – Azt mondta:„Ki nem állhatom azt a picsát. Egyáltalán nem tetszik. Kicsit sem.” –Alig tudta kimondani a szavakat, úgy rázta a nevetés. – Akkor jöttemel – préselte még ki magából.

Abbahagytam a nevetést. Ezt már cseppet sem találtammulatságosnak.

– Kiről beszélt?A pillanat törtrészére sikerült erőt vennie magán, amíg kinyögte a

251

választ, azután újra erőt vett rajta a hisztérikus röhögés.– Hát magáról.Beletelt egy időbe, amíg megláttam a dolog vicces oldalát. Minél

inkább nem nevettem, ő annál harsányabban tette, miközben anevetése mind hisztérikusabbá és ragadósabbá vált. Patnek tíz percenát köröznie kellett a birtokon, míg Adam összeszedte magát annyira,hogy csatlakozzon a gyászolókhoz, addigra viszont teljesenkivörösödött a szeme, s ettől úgy festett, mint aki vigasztalanul sírt.

– Tényleg nem értem, mi olyan vicces ebben – törölgettem aszemem, ahogy elindultunk felfelé a lépcsőn.

Odabentről kihallatszottak az udvariasan visszafogott társalgáshangjai. Mintha egész Észak-Tipperary megjelent volna, az élen aminiszterelnök jobbkezével. Apám jól ítélte meg a Basilek társaságiszerepét.

Adam megtorpant a lépcsőn és vetett rám egy olyan pillantást,amitől az egész gyomromat furán könnyűnek éreztem. Mintha mondaniakart volna valamit, ám ekkor szélesre tárult az ajtó, és mi szembetaláltuk magunkat az újabb pánikba esett Maureennal.

– Adam, a rendőrök a szalonban várják.Adam elmondta, hogy gyerekkorában rossz híres szobának hívta ezt

a helyet, s a név azóta rajta ragadt: a faburkolatos szalon lehetett azeredeti ház szíve, mielőtt minden irányban a háromezerszeresérebővítették. Adam ebben a szobában tudta meg, hogy rákos az anyja,aki azután itt is halt meg, s bár a gyászolók a hall túloldalángyülekeztek, hogy megemlékezzenek Dick Basil haláláról, ebben aszobában tartóztatták le Maurice Murphyt, Lavinia férjét is, hogymegbilincselt kézzel bevigyék kihallgatásra, majd a család ugyanitttudta meg, hogy tizenegy rendbeli sikkasztással és tizennyolc rendbelicsalással vádolják, összesen tizenötmillió euró perértékben. Afennmaradó ötmilliót csak azért nem vették számításba, mert Mr.Basil korábban nem tett feljelentést, s miután eltemették, ez már így ismarad.

252

22. Hogyan oldjunk meg bonyolult hagyatéki ügyeket

nyolc egyszerű lépésben

– Nem értem, neki miért kell itt lennie – értetlenkedett Laviniamerev nyakkal és felhúzott állal, mintha egy láthatatlan fűzőakadályozná abban, hogy normális emberi testtartásban üljön.

Megrezzentem a bőrkanapén. Tökéletesen egyetértettemLaviniával; én sem értettem, mit keresek itt. Akkora illetlenségnektűnt jelen lenni egy ilyen bizalmas helyzetben, Dick Basilvégrendeletének felolvasásán, Adam mégis ragaszkodott hozzám, énpedig meghajtottam a fejem az akarata előtt, még ha nem is értettem,mire jó ez. Amennyire tudtam, amiatt is aggódhatott, hogy egykétségbeesett pillanatában kiugrik az ablakon vagy felvágja az ereit alevélbontó késsel, esetleg kárt lesz magában a kandalló 18. századipiszkavasával, ha nem tetszik neki, amit a végrendelet felolvasásakorhall – bár még most sem tudtam pontosan, mit szeretne hallani, ahogyszerintem ő sem. Mindvégig azt hittem, nincs számára szörnyűbbfeladat, mint a Basil elnök-vezérigazgatójáé, ezért próbáltam módottalálni arra, hogy megszabadítsam ettől a tehertől, ám amint Laviniamegjelent, hirtelen kinyilatkoztatta, hogy nagyon is akarja az állást.Most pedig azt a küldetést tűzte a zászlajára, hogy teljesen kizárjanővérét a cégből – mintha a felbukkanása pillanatában ráeszméltvolna, hogy mégis törődik a sorsával. Nem csak kötelességérzetből,nem csak mert fel akart nőni a feladathoz, vagy mert tette, amit kellett.Többről volt szó. Szívén viselte a Basil cég sorsát; ugyanúgy hozzátartozott, mint a tulajdon teste. Csak el kellett veszítenie ahhoz, hogyezt felismerje.

– Jobb lenne, ha kimennék – súgtam oda Adamnek.– Itt marad. – Még azzal sem bajlódott, hogy lehalkítsa a hangját.

Minden szempár felénk fordult.Idegesen babráltunk a kezünkkel; Adam és én az egyik bőrkanapén,

Lavinia és Maurice a másikon, miután az ügyvédei óvadék ellenében

253

szabadlábra helyeztették a szélhámost. Ezzel együtt úgy tűnt, nem sokválasztja el az agyér-katasztrófától: szeme teljesen kivörösödött,egész arca kimerülten megereszkedett, bőre száraznak ésmájfoltosnak tűnt.

Jócskán volt okunk az idegességre. Habár Adam hitte és hirdette,hogy ő veszi át apja helyét, a legidősebb gyermek, Lavinia hazatérésealapjaiban változtathatott meg mindent. Még most sem lehetett tudni,mivel biztosította be a jövőjét, amíg apja a halálos ágyán feküdt, aztviszont igen, hogy Lavinia még Adamnél is jobban akarja a munkát.

Arthur May, az ügyvéd megköszörülte a torkát. Hetvenévesveteránként zselével állította be és a füle mögé fésülte hosszú,hullámos, ősz haját, amihez olyan kecskeszakállat viselt, mint egymuskétás. Miután már iskolába is együtt járt Dick Basillel, azonkevesek közé tartozott, akikben az elhunyt őszintén megbízott. Egyhosszú pillanat múltán, amíg meggyőződött arról, hogy birtokolja azösszes jelenlévő figyelmét, May olvasni kezdett tiszta és tekintélytparancsoló hangján, ami egyértelművé tette, hogy nem tűrellenkezést. Amikor elért ahhoz a részhez, amelyben Richard Basilvégrendeletének megfelelően és a néhai Bartholomew Basilvégakaratához híven Adam Richard Bartholomew Basil veszi át avállalat irányítását, Lavinia felpattant a kanapéról és sikítani kezdett.Szavakat nem lehetett kivenni, csak a jajveszékelést, minthaboszorkánysággal vádolták és máglyahalálra ítélték volna.

– Lehetetlen! – köpködte, amikor végre rátalált a szavakra. – Hogylehet ez, Arthur? – Megpördült és Adamre emelte vádló ujját. –Becsaptad! Átvertél egy haldokló öregembert!

– Nem, Lavinia, ezzel te próbálkoztál. – Adam megőriztenyugalmát, amit alig tudtam elhinni. Teljesen megbékélt a döntésselés jövőbeli szerepével, ami miatt egy héttel korábban még kész lettvolna leugrani a Ha’pennyről.

– Az a picsa tehet róla! – Nővére most felém mutatott manikűrözöttkörmeivel. Hevesen dobogni kezdett a szívem, amiért hirtelen egyújabb családi vihar epicentrumában találtam magam.

254

– Őt hagyd ki ebből, Lavinia. Semmi köze ehhez.– Mindig is ilyen voltál, Adam… Folyton ezek a nők irányítottak!

Barbara, Maria, most meg ez. Láttam, hogy aludtatok, képzelem, mifolyik köztetek! – Résnyire szűkült a szeme, amitől összerezzentem. –Mi az, nem fekszik le veled, amíg össze nem házasodtok? Csak apénzedet akarja, Adam, a mi pénzünket, de nem kapja meg. Ne hidd,hogy belőlem is bolondot csinálsz, te kis ringyó!

– Lavinia! – robbant ki Adam rémisztően dühös hangon. Úgypattant fel a kanapéról, mint le akarná tépni a nővére fejét, hogy itthelyben felfalja. Lavinia tüstént elhallgatott. – Apám azért hagyta acéget rám, mert te el optál tőle ötmilliót. Vagy már elfelejtetted?

– Nem légy már gyerekes! – Árulkodó módon félrefordította atekintetét. – Azért adta nekünk a pénzt, hogy befektessük.

– Ó, most már nektek adta? Szerencsétlen Maurice-nak mégisegyedül kell elvinnie a balhét, nem igaz, Maurice?

Ha Maurice korábban megtört embernek tűnt, most mintha aszemünk láttára hullt volna darabjaira.

– Így igaz, Lavinia – folytatta Adam. – Apa azért adta a pénzt, hogybefektessétek. A nizzai villádba, a házad kibővítésébe, azokba aproccos estélyekbe, amiket csak azért adtál, hogy benne legyél azújságokban, miközben sosem volt alapítványoknak gyűjtöttétek apénzt.

– Egyáltalán nem így történt – jegyezte meg csendesen Maurice,miközben a fejét rázta és a szőnyegre meredt, mintha arról olvasná aszavakat. – Egyáltalán nem így történt.

Talán azóta ezt ismételgette, hogy a rendőrök bevittékkihallgatásra. Végül felemelte tekintetét az ügyvédre, hogy aggódó ésfojtott hangon megkérdezze:

– És a gyerekek, Arthur? Ők szerepelnek benne?Arthur megköszörülte a torkát és újra felvette a szemüvegét,

hálásan, amiért visszatérhet a lényeghez.– Portia és Finn fejenként kétszázötvenezret kap a tizennyolcadik

255

születésnapján.Lavinia felkapta a fejét.– És mi lesz velem? A lányával? – Talán lemondhatott a

főnyereményről, a cég vezetéséről, de mi van a kettes ajtó mögött?– Rád hagyta a kerryi nyaralót – felelte Arthur.Még Adam is megkövült. Arckifejezéséből ítélve ingadozott a

nevetés és a szánakozás között, amiért nővére annyit akart markolni,hogy végül minden kicsúszott az ujjai közül.

– Az a ház egy koszfészek! – üvöltötte Lavinia. – Egy patkány semmenne oda nyaralni, nemhogy azon a szemétdombon éljen!

Arthur úgy nézett rá, mint aki nem először látja ilyennek, éskezdene beleunni a hisztizésébe.

– És mi lesz ezzel a házzal?– Adam örökli.– Ez rohadtul igazságtalan! Nagyapa végrendelete egyértelmű: Apa

halála esetén a cég engem illet.– Hadd magyarázzam el… – Arthur May lassan leengedte a

szemüvegét. – A nagyapád kikötötte, hogy apád halála esetén avállalatot a legidősebb testvér örökölje, aki valóban te vagy, Lavinia,csakhogy van itt egy záradék, amiről talán nem tudsz. E szerint ha alegidősebb gyermeket elítélik bármilyen bűncselekmény miatt,továbbá ha banki csődöt jelent, a vállalat a sorban következőörökösre száll.

Laviniának a szája is tátva maradt.– Véleményem szerint – folytatta Arthur, akinek csillogó

tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy nagyon is élvezi a helyzetet –,figyelembe véve a jelenleg folyó jogi eljárást és a még függőben lévőtovábbiakat, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy csődbe mentél.

– Jesszusom, Lavinia! – pattant fel hirtelen Maurice. – Aztmondtad, minden rendben lesz. Azt mondtad, van egy terved. Nemlátom, hogy olyan rohadtul működne, vagy te igen?

256

Felesége reakciója alapján Maurice csak nagy ritkán vetemedettilyen kifakadásra.

– Jól van, drágám – felelt Lavinia higgadt, kimért hangon. –Megértelek. Ez engem is meglepett. Apa a szavát adta, de nagyon úgytűnik, hogy felültetett. Ő mondta, hogy jöjjek haza. Valahol másholbeszéljük ezt meg. Még meghal anak.

– Azzal töltöttem az egész napot, az egész nyavalyás napot, hogyzaklattak és mindenféle kérdésekre kellett válaszolnom…

– Jól van, édesem – nyugtatgatta Lavinia idegesen.– Tudod, mit mondtak, mennyit varrhatnak ezért a nyakamba?– Csak rád akarnak ijeszteni…– Tíz évet. – A férfi hangja megremegett. – Átlagos esetben ennyi a

büntetés. Tíz év. TÍZ ÉV! – üvöltötte felesége arcába, mintha az mégmost sem fogta volna fel, miről beszél.

– Tudom, drágám.– Egy olyan bűnért, amit nem egyedül követtem el…– Rendben, drágám, jól van. – Lavinia feszülten elmosolyodott,

miközben férje karja után nyúlt, hogy kivezesse a szobából. – Apanyilván azért csinálta, hogy ő nevessen utoljára. – Megremegett ahangja. – Oké, van humorérzékem, de én is fogok mégnevetni. Megtámadom a végrendeletet – közölte, miután újraösszeszedte magát.

– Nincs rá semmilyen jogalapod – közölte vele Adam. – Add fel,Lavinia.

Alig ismertem rá a férfira, aki reszketve állt a hídon; a férfira, akiszólni sem mert az apja jelenlétében, és visszavonult a páncéljamögé, amint áthajtottunk ennek a birtoknak a kapuján. LáthatóanLavinia sem hitt a szemének, legalábbis úgy nézett rá, minthamegszállott lenne. Nem mintha ez meggátolta volna egy utolsósértésben:

– Mit tudsz te az üzletről? Helikopterekkel röpködsz, az égszerelmére! Tökéletesen alkalmatlan és érzelmileg fejletlen vagy,

257

hogy megbirkózz ekkora felelősséggel. Csődbe fogod vinni a céget,Adam. – Próbálta kibillenteni őt az egyensúlyából, de nem sikerült. Avégén kiviharzott a szobából, a nyomában Maurice-szal, aki, miutánfelélte maradék energiáját, árnyékként kullogott utána.

– Nagyon sajnálom, Arthur – fordult Adam az ügyvédhez.– Semmi gond, öreg cimbora. – Arthur felállt és eltette az iratokat

az aktatáskájába. – Kicsit még élveztem is – vallotta be pajkosancsillogó szemmel.

Megcsörrent Adam telefonja. Aggódó arckifejezés suhant át azarcán, amint vetett egy pillantást a kijelzőre, azután félrevonult azegyik sarokba, hogy fogadja a hívást.

Arthur közelebb hajolt hozzám és csendesen megjegyezte:– Nem tudom, mit csinál ezzel a fickóval, de csak folytassa.

Hosszú ideje nem láttam, hogy valaki így a földbe döngölte volnaLaviniát, de arra sem emlékszem, hogy láttam-e már Adamet ilyenhatározottnak. Jól áll neki.

Elmosolyodtam. Büszke voltam Adamre és arra, amit együttelértünk, nem egészen két hét alatt. Persze még hosszú út áll előtte – snem csak a Basil vagy a munkahelyi kötelességek miatt. Az ilyenproblémák nem múlnak el egyik pillanatról a másikra, de még két hétalatt sem. Csak azt reméltem, hogy most már megvannak az eszközei,segíteni önmagán. Ha nincsenek, mindezzel együtt is kudarcotvallottam.

– Egy ideig még biztosan lesz munkád, Arthur – tért vissza Adam atelefonálásból. – Nigel volt az. Úgy tűnik, Lavinia máris nyélbe ütöttevele az alkut, hogy egyesítik a Bartholomew-t és a Basilt, azután azegészet eladják a Mr. Moonak.

– A jégkrémes cégnek? – döbbent meg Arthur.Adam bólintott.– Kidolgoztak minden részletet. Be akarták jelenteni, mihelyt

Lavinia átvette az irányítást.Arthur végiggondolta a dolgot, azután elnevette magát.

258

– Akkor az apád tényleg bevitte a bozótosba, és szerintem mégélvezte is. – Elkomolyodott. – Lavinia természetesen felhatalmazásnélkül cselekedett, s miután nincs részesedése a Basilben, az egészegyezség semmit sem ér… kivéve persze, ha te is akarod.

Adam megrázta a fejét.Arthur elmosolyodott.– Akkor Nigel most nem lát a pipától.– Kezdem megszokni a pipás Basileket.– Talán nem szívesen hallod ezt, Adam, de apád büszke lenne rád.

Persze nem mondaná ki, inkább a halál, de büszke lenne. Nekemelhiheted, kölyök, hogy nagyon büszke lenne. Mindig azt mondta,hogy nem akarod a céget, de én… – Feltartotta a kezét, hogy gátatvessen Adam tiltakozásának. – Én akkor is úgy érzem, tudnod kell,milyen keményen dolgoztunk az elmúlt hónapokban, amíggondoskodtunk a sorsáról. Hidd el, hogy ő neked szánta a céget.

Adam hálásan bólintott.– Hiányozni fog neked, Arthur. Meddig is voltatok barátok?– Hatvanöt csodálatos évig. – Arthur szomorúan elmosolyodott,

mielőtt kuncogni kezdett. – Kit akarok hülyíteni? Én leszek azegyetlen, aki hiányolni fogja a vén gazembert.

Adamre néztem, ahogy zsebre vágott kézzel állt menő öltönyében, aház ősi kandallójánál, felette a nagyapja portréjával. Szembeötlött ahasonlóság. Csodálatosan festett. Összeakadt a tekintetünk, amitől aszívem zakatolni kezdett, a gyomrom tótágast állt, mégsem tudtamlevenni róla a szemem, csak azt reméltem, hogy nem olvas agondolataimban.

– Szóba került, mit csináltam itt azelőtt, még gyerekkoromban.Lelkesen bólogattam, amiért először szólalt meg. A saját

hangomban már nem bíztam.– Dél van – nézett az órájára. – Van még négy óránk a

világosságból, azután visszamehetünk Dublinba. Szóval, kezdhetjük?Bólintottam. Minél tovább sajátíthattam ki magamnak, annál jobb.

259

Abban a négy órában ízelítőt kaptam abból, milyen lehetett az életaz Avalon Manorben. Csónakáztunk a befagyás határán álló tavon, ésazt ettük, amit Maureen csomagolt nekünk: uborkás szendvicset ésfrissen facsart narancslevet, mert gyerekkorában is ezt kapott. Ezutánfelültünk egy golfkocsira, hogy körbevezessen a kétezer holdasbirtokon. Agyaggalambot lőttünk és íjászkodtunk, megmutatta, hovájárt pecázni, a legtöbb időt mégis a csónakházban töltöttük, aholtakarókba burkolóztunk és flaskából ittuk a whiskyt, amíg elnéztük ató felett lebukó napot.

Felsóhajtott, hosszan és elgyötört hangon.Felé fordultam.– Képes leszek rá?Fejemben ott rajzottak az önsegélyező könyvek szavai és frázisai,

de végül félresöpörtem őket és megállapodtam a legegyszerűbbválasznál.

– Igen.– Semmi sem lehetetlen, igaz?– Legalábbis a legtöbb dolog. – Azután, inkább csak magamnak: –

De azért nem minden.– Mint?Mint te és én.

260

23. Hogyan készüljünk fel a búcsúra

A késő délutáni sötétség kezdett leereszkedni, és néhányvarázslatos óra után, amíg úgy érezhettem, mintha csak ketten lennénka világon, tompa puffanással visszazuhantam a földre. Eljött az ideje,hogy elinduljunk Dublinba. Pat vezetett; meghitt csendbenautóztunk. Tettünk néhány kísérletet az ártatlan csevegésre, devalahányszor újra ránk borult a csend, görcsbe rándult a gyomrom.Egyre közelebb került Dublin, egyre közelebb a születésnap és azelválás. Mozgalmas két hét telt el, mielőtt észrevettük volna. Életemkét legizgalmasabb hete, ami most csak úgy véget ért. Persze ez nemjelentette, hogy többé nem látjuk egymást, de többé már semmi semlehet ugyanilyen, ilyen bensőséges. Örülnöm kellett volna,ünnepelnem – amikor találkoztunk, véget akart vetni az életének, mostpedig a legjobb úton járt afelé, hogy magára találjon. Ha kicsit istörődöm vele, nem akarhatom, hogy újra szüksége legyen atámogatásomra.

Pat lehajtott az autópályáról és a városközpont felé tartott.– Hová megyünk? – ültem fel.– Foglaltam egy szobát a Morrison Hotelben – felelt Adam. –

Közelebb van a városházához. Azt gondoltam, így egyszerűbb.Éreztem, ahogy megfeszül a mellkasom, ahogy máris beüt a pánik.

Különválunk, tábort bontunk. Nagy levegő. Nagy levegő. Belégzés,kilégzés. Úgy tűnt, a különválás őt nem aggasztja annyira, mintengem.

– Még nem járt le az időm. Maradt egy teljes napom, és nagyontéved, Adam, ha azt hiszi, hogy korábban megszabadul tőlem. Ottfogok aludni a kanapéján.

Elmosolyodott.– Jól vagyok.Úgy is festett.

261

– Most talán így érzi, de mindketten tudjuk, milyen gyorsanváltoznak a dolgok. Emellett még nagyon hosszú út áll maga előtt.Tudja, ez még csak a kezdet. Egyszer tényleg el kell mennie egyszakemberhez.

– Úgy lesz – felelte egyszerűen. Jókedvűnek tűnt.– Ez nem vicces, Adam. Csak mert Maria eljön a partijára, még

nincs minden rendben. Ragaszkodom hozzá, hogy maradjak az eredetimegállapodás szerint.

– Két egymásból nyíló szobát foglaltam magunknak. –Elmosolyodott. – És kösz az emlékeztetőt.

Zavartan köszörültem meg a torkom.– Én… nem akarom megrémíteni, csak… tudja, fel kell készülnünk

minden eshetőségre. – Újra belém villant, hogy inkább én vagyok az,akinek fel kellene készülnie.

Miután megérkezünk a Morrison Hotelbe, egyenesen felkísértek alegfelső szintre, ahol Adam kivette a tetőtéri lakosztályt.

– A kilátás, ahogy parancsolta – mutatott körbe büszkén a londiner.A teljes falat elborító üvegablakokhoz léptem. Szobánk a Liffey-re

tekintett, és közvetlenül az ablakunk alatt húzódott a díszesenkivilágított Ha’penny Bridge, amelynek fényei visszaverődtek a folyótükrén. Ahogy visszafordultam Adamhez, fejemben ott harsogott avészcsengő, de próbáltam nem elárulni magam.

– Elégedett? – kérdezte Adam.– A szobáink nem is nyílnak egymásba – jegyeztem meg.– Nem – nevetett. – Van köztük egy étkező, egy konyha és egy

nappali. – A szemembe nézett. – Azt hittem, tetszeni fog.Életemben nem jártam még ilyen fényűző lakosztályban – bár

életemben összesen csak két lakosztályban járt, mindkétszer Adamjóvoltából.

– Elképesztő – bólintottam. Leszámítva a kilátást.Későn érkeztünk a hotelbe; egyikünk sem kívánt már mást, csak

262

rendelni valamit a szobapincértől, azután a hatalmas kanapénterpeszkedve nézni a gigantikus plazmatévét. Könnyednek ésfesztelennek éreztem magam Adam társaságában, pedig semmi olyannem csináltam, amit ne tettem volna meg Barryvel is. Teljesenfeloldódtam, és ami a hab a tortán: vele nagyon, de nagyon szívesenlefeküdtem volna. Barry kapcsán sosem buzogtam ennyire. Eleinteédesnek találtam a bizonytalankodását, idővel azonban kezdettbosszantani.

Határozott, férfias és biztos kezeket akartam magamon, ésfelbőszített, mekkora hiányérzet marad bennem – ő már kifúltan éskielégülten zihált mellettem, míg én be se melegedtem. Eleinte mégelment a dolog, de túlságosan is hamar rutinszerűek lettek azegyüttléteink. S ekkor még egy éve se voltunk házasok. Belegondolnise mertem, milyen lesz harminc év után.

Adam ugyanakkor… éreztette velem, hogy élek. Elbódított ésmegszédített. Lehetett bármekkora a kanapé, mi a közepén ültünk,egymás szoros közelségében. Úgy éreztem magam, mint egyszerelmes bakfis – egyszerre fagytam le és öntött el a melegség. Aközelében voltam! Ha összeért a könyökünk, lángra lobbantmindenem. A filmre se tudtam figyelni. Túl boldog voltam, túleleven, túl felajzott ahhoz, hogy koncentráljak. Túlságosan isátéreztem közelségét, csupasz lábát közös zsámolyunkon, izmos testéta melegítőalsóban és a pólóban, ahogyan felém dőlt, megdermesztetts ugyanígy meg is perzselt.

Féltem levenni a szemem a tévéről. Féltem ránézni, nehogyfelismerje a nyilvánvalót, nehogy meglássa és rádöbbenjen:bizalmasa, aki kirántotta a kétségbeesés sötét mélységeiből, titokbanarról ábrándozik, hogy lerángatja róla a nadrágot és itt a kanapén amagáévá teszi. Csak a szemem sarkából vetettem rá egy lopottpillantást: a tévére tapadt, teljesen belefeledkezett a műsorba,kezével gépiesen adagolta magának a pattogatott kukoricát. Még egygyors pillantás: a kukorica eltűnt telt ajkai mögött. Nagyot nyeltem.

Kapkodva ittam egy kortyot.– Megyek, lezuhanyozom. – Hirtelen a zsámolyra tette a tálat és

263

elhagyta a szobát. A hatalmas kanapé még inkább annak tűnt, hogyegyedül maradtam, s ettől még ostobábbnak éreztem magam. Akezembe temettem arcomat és a homlokommal többször egymás utánmegfejeltem felhúzott térdemet, hogy emlékeztessem rá magam: aférfi, akire rögeszmésen áhítozom, megesküdött arra, hogy öngyilkoslesz, ha a harmincötödik születésnapjára nem szerzi vissza abarátnőjét. A barátnőjét. Ez a születésnap lesz holnap. A legutolsódolog, amire vágyik, hogy velem szexeljen.

Vissza kellett rázódnom a szerepembe. Teljesen elfelejtettem, kit isjátszom. Letettem a pezsgőspoharat és hirtelen zavarban éreztemmagam, mintha én lennék az utolsó vendég, miközben a parti régvéget ért, csak nekem ennyi időbe telt megérteni.Felegyenesedtem. Lángolt az arcom a szégyenkezéstől, hogy mikregondoltam és milyen önző módon viselkedtem – arról nem isbeszélve, milyen veszélynek tettem ki Adamet ebben az ingatagállapotában.

Lábujjhegyen a hálószobájához osontam és az ajtóra tapasztottam afülem. Arra számítottam, hogy viszonthallom a szokásos fojtottzokogást, de csak a zuhany csobogott szaggatottan, ahogyan testévelútját állta és szerteszét szórta a vízcseppeket. Könnyeksehol. Elmosolyodtam. Készen állt; most már csak Maria tönkre netegye az egészet. Áttipegtem a tömött szőnyegen, levetkőztem alefekvéshez, és hívtam Amelia számát. Az elmúlt napokban annyiralefoglalt a saját életem, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, hogyvan. A telefon csak csörgött és csörgött, míg végül Amelia kifúltanfelvette.

– Honnan jössz, egy ultramaratonról? – viccelődtem fáradtan.Próbáltam egy kicsit felvidítani magam.

– Nem, bocs, én csak… ö… – Kuncogni kezdett. – Bocs. Jól vagy?Mármint… mi van veled?

Összeráncoltam a homlokomat és fülelni kezdtem a háttérzajokra.– Halló? – kérdezte. Mintha sustorgást hallottam volna.– Ki van ott veled?

264

– Velem?– Igen, veled. – Elmosolyodtam.– Csak… Bobby. Tudod. Segít a… tudod. A keresésben.A háttérből horkanás hallatszott.– Kenmare-ben vagytok?– Nem. Egyelőre lemondtunk róla, inkább… tudod, más irányba

indultunk el. – Újra kuncogni kezdett. – Christine… tudod, hogy mostnem beszélhetek.

Elnevettem magam.– Igen, kezdtem gyanítani. Csak tudni akartam, hogy minden

rendben van-e.Amelia hangja hirtelen kitisztult.– Tudod, az a legfurább az egészben, hogy igen. Tényleg minden

rendben.– Az jó.– Hát veled? Tudom, hogy holnap lesz a… a szülinap. Adam hogy

bírja?– Igazán remekül. – Kihallottam hangomból a reszketést. – Majd

holnap beszélünk. Most leteszem, csak folytassátok a… keresést.Letettem és kezeim közé fogtam a fejem. Amikor felnéztem,

Adamet láttam az ajtóban, amit éjszakára mindig nyitva hagytam,hogy hallhassam. Csöpögött róla a víz, bár a dereka köré törülközőtkerített. Még az orra és az álla is csöpögött, mint aki szó szerint úgyrontott ki a zuhany alól. Most szórakozottan törölgette arcát, ujjaivalhátrafésülte és lesimította a haját. Miközben egyre többet mutatottmeg izmos testéből, szégyentelenül megbámultam. Felhatalmazvaéreztem magam rá, ha egyszer ő bukkant fel az én ajtómban.

Próbáltam kitalálni, mit mondjak. Jól van? Miben segíthetek?Nem, ez így túl hivatalos.

Inkább nem mondtam semmit, csak álltam az alsóneműmben –bámultam és bámultak. Azután hirtelen, nagyon hirtelen, a két hét alatt

265

most először átlépte a küszöböt, átlépett az ő világából az enyémbe.A szobámban termett és felém jött, kezébe fogta az arcomat, éslenézett rám, miközben a vízcseppek lehulltak a bőrömre. Ajkai azenyémre tapadtak és így maradtunk egy hosszú, gyönyörűségespillanatig, mintha a szánk egy örökkévalóságra összeforrt volna.Féltem, hogy elhúzódik és úgy dönt, az egész csak tévedés, de ő anyelvével szétválasztotta ajkaimat és a számba furakodott. Végül,amikor már azt hittem, hogy húzódik el, átfontam a karommal ésközelebb húztam magamhoz. Szédelegtem, és az érzések úgy rajzottakbennem, mint az izgatott küldöncök, akik alig várják, hogy mindenporcikámmal megosszák a hírt. Szó szerint elaléltam, miközbenminden érzékem kiélesedett, ami eléggé bizarr állapot. Az ágyhozvezettem. Ahogy lefeküdtünk, összezárta ajkait és felnyitotta aszemét. Rám mosolyogott, visszamosolyogtam. Azután folytattuk.

Még kétszer.Ahogy Adam alattam szuszogott, karjával a testem körül, a fejem

együtt emelkedett és süllyedt mellkasával. Végtelenül elégedettnek ésálmosnak éreztem magam. Valami a szívverésében, a légzésében, alétezésében segített ellazulni minden éjjel, amikor közös szobánosztoztunk. A Hogyan csendesítsük el elménket és aludjuk kimagunkat erről elfelejtett említést tenni: szeressünk bele egygyönyörű pasiba és hallgassuk a szívverését. Adam segített ellazulni,amíg el nem nyomott az álom.

Amint lehunytam a szemem, a lakótelepen voltam Maguirenyomozóval, csak az emeletes ház helyét ezúttal a düledező AvalonManor foglalta el. Sárga szalag vette körül az épületet, és Simon atetőn állt. Maguire nyomozó kerített nekem egy létrát, hogyfelmászhassak, én azonban tiltakoztam, mert csak egy rövid ruhátviseltem és nagyon fújt a szél. Végül mégis felmásztam, s ahogy aszél felfújta a ruhát a csípőmre, odalent mindenki nevetett.Elfelejtettem bugyit venni, hiszen csak az imént szexeltem Adammel,amit meg is mondtam nekik. Odalent láttam Mariát is, aki egyetértett atöbbiekkel, hogy le kellene tartóztatni közszeméremsértésért.Mindenki így gondolta, még Leo Arnold is, aki Maria mellől nézett.

266

Maguire nyomozó megnyugtatta őket, hogy le fog tartóztatni, de előbbmeg kell mentenem Simont. Felkiáltott nekem a létrára, hogy alkutkínáljon: ha megmentem Simont, talán nem tartóztat le, de közben ő isnevetett. Gúnyt űzött belőlem, mégis bólogattam, így nyélbe ütöttük azegyezséget. Azután csak másztam és másztam felfelé, de nem jutottamsehová, miközben odalent tovább nevettek rajtam, ahogy a ruhámfolyvást feldagadt és mindent megmutatott. A létra hirtelen elkezdetthátrafelé dőlni. Ahogy felnéztem, Simont láttam a tető szélén:potyogtak a könnyei és ugyanazzal az arccal nézett rám, mint akkoréjjel. Láttam rajta, hogy engem fog okolni, ha nem jutok el hozzá ésezért meghal. Maguire, Maria és Leo már gurult a nevetéstől. A létrateljesen megvadult, ide-oda lengett – hol közelebb került Simonhoz,hol meggondolta magát és visszakozott, én pedig semmit sem tehettemazért, hogy megálljon. Azután ott termett Adam is, rajtam és akudarcomon szörnyülködött, miközben azt kívánta, bár soha netalálkoztunk volna. Meg is mondta mindenkinek – utoljára méghallottam, mielőtt a létra teljesen hátradőlt, hogy sikoltva zuhannikezdjek.

Hirtelen felriadtam. Az órára néztem és láttam, hogy alig húszpercet aludtam.

– Mi az? – morogta Adam.– Semmi.Karja szorosan átölelt, mellkasa emelkedett és süllyedt, így újra

elszenderedtem.Visszatértem a lakótelepre, ezúttal az igazira, ahol pezsgett az élet:

a lakásokból kiszűrődött a mindennapi élet zaja, ahogy mindig islennie kellett volna. Simon mellettem állt, egy banánt tartott akezében, amit a konyhai pulton álló gyümölcskosárból vett el. Épp aztakarta bemesélni nekem, hogy egy pisztoly.

Olyan gyorsan beszélt, hogy a szavai egymásba folytak és teljesenértelmetlenné váltak, én valahogy mégis megértettem. Miutánbefejezte a hablatyolást, letette a pisztolyt apultra. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és a tekintetemmel keresni

267

kezdtem Maguire nyomozót, de sehol sem láttam. Vártam, hogy arendőrök átvegyék az irányítást – hiszen én elvégeztem a munkámat,megtettem, amit tudtam, lebeszéltem a tervéről! –, mégsem jött senki.Hová tűnt mindenki? Megkönnyebbültem, ugyanakkor egyre jobbanszorongtam, szívem vadul vert a mellkasomban. Simon elveszettnekés elcsigázottnak tűnt az incidens nyomán. Tudtam, hogy mondanomkellene valamit, kitöltenem ezt a feszült csendet.

– Most már hazamehet, Simon, haza a lányokhoz.Amint kimondtam, tudtam, hogy hibáztam. Mindvégig azt

hajtogatta, hogy ez a lakás az otthona, amit megpróbáltak elvenni tőle.Mást sem akart, mint visszatérni a családjával az otthonba, amire olysokáig gyűjtött, amit a feleségével együtt vásárolt és amit agyermekeire akart hagyni – az első közös lakásukba. A szoba hirtelenüressé, szürkévé és lakatlanná vált, amint rádöbbentem, hogymindvégig az otthonában voltunk. Rosszul tettem, hogy eztkimondtam. Amint rám nézett, tudtam, hogy szörnyű hibát követtem el.

Felkapta a banánt, ami fegyverré változott.– Ez az otthonom. – Meghúzta a ravaszt.Amikor felébredtem, a szavak még ott visszhangoztak a fülemben.

Szívem a mellkasomban zakatolt. Adam már nem alattam feküdt,hanem mellettem az ágyban, és az óra hajnali négyet mutatott.Felültem, izzadtan és ragacsosan az álomtól, a páni rémülettől ésrettegéstől, melynek az emléke is görcsbe rántotta egész testemet. Azéjjeliszekrényen fekvő jegyzettömb után nyúltam és körmölnikezdtem. El kel ett mennem. Majd elmondom. Viszlát később.

Aláírásnak oda akartam kanyarítani egy „puszi”-t, demeggondoltam magam. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy ráakarok akaszkodni, és ahhoz is túl sok időt vesztegettem el, hogy mostezen agyaljak. Talán visszaérek, mielőtt még felébred. Felkeltem,magamra dobtam némi ruhát, és hamarosan már a recepción vártam ataximat. Húsz perccel később értem a kórházba.

Berontottam az előtérbe, ahol a biztonsági őr az arckifejezésemláttán jobbnak vélte, ha átenged. Szerencsére Angela volt

268

szolgálatban.– Mi a baj, Christine?– Az én hibám volt. – Könnyek szöktek a szemembe.– Nem maga tehet róla, ezt már megbeszéltük.– Meg kell mondanom neki. Most már emlékszem. Meg kell

mondanom, mennyire sajnálom. – Próbáltam félretolni az utamból, deAngela visszatartott.

– Nem megy sehová, amíg le nem nyugszik, oké? – Határozotthangon beszélt. Egy nővér kinézett a szobájából, hogy lássa, kihangoskodik. Nem akartam jelenetet rendezni, ezért egy szemvillanásalatt lehiggadtam.

Simon ágyánál ültem. Amíg Tipperaryben jártam, lekapcsolták alélegeztetőgépről, de továbbra is az intenzíven ápolták. Segítségnélkül lélegzett, de a szemét még most sem nyitotta ki, ahogyan azöntudatát sem nyerte vissza teljesen. Reszketett a kezem, ahogyan azakkor éjjel kimondott szavak – amelyeket valahogy elfelejtettem,valahogy kizártam a tudatos gondolataimból – újra ott visszhangoztaka fejemben, gúnyt űztek belőlem, engem okoltak és vádló ujjalmutogattak rám.

– Azért vagyok itt, Simon, hogy bocsánatot kérjek. Most máremlékszem, mit mondtam akkor. Maga talán mindvégig emlékezett ráés legszívesebben az arcomba üvöltötte volna, de most már én isemlékszem. – Szipogni kezdtem. – Letette azt a pisztolyt. Hagyta,hogy hívjam a rendőröket. Megkönnyebbült, egészen másmilyennektűnt. Ettől én is megkönnyebbültem, annyira boldog voltam, hogy nemöli meg magát, csak hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Nem sok időtelt el, talán csak öt másodperc, mégis annyira hosszúnak tűnt. Attólféltem, megint magához veszi a fegyvert. – Összepréseltem a szemem,és a könnyek végigperegtek az arcomon, ahogy újra láttam magamabban a lakótelepi konyhában. „Minden rendben, Simon –ismételtem. – A rendőrök már úton vannak. Ők majd hazaviszik afeleségéhez és a lányaihoz.” Hirtelen minden megváltozott. Attól,amit mondtam, igaz? Haza. Azt mondtam, hazaviszik, pedig egész idő

269

alatt másról sem beszélt, csak hogy ez az otthona, amit elvettekmagától. Odafigyeltem, Simon, tökéletesen megértettem, mégis… avégén elbotlottam. Hibát követtem el, és annyira sajnálom…

Meg akartam fogni a kezét, de úgy éreztem, tolakodás lenne alegkisebb érintés is. Nem vagyok a barátja, nem vagyok a rokona,csak egy idegen, aki kudarcot vallott a megmentésében.

– Helytelen lenne, végtelen nagy önzés, azt sugallni, hogy oka vanannak, amit tett, hogy bármi jó is származhat belőle, de miutánelveszítettem, annyira kétségbeesetten igyekeztem, nehogy mégegyszer ugyanebbe a hibába essek, hogy minden létező dolgotelkövettem egy másik ember megmentése érdekében. Ha akkor nemvallok kudarcot, vele talán sosem sikerült volna. Szeretném, ha tudnáezt. – Adamre és a vele töltött éjszakára gondoltam, miközbenhalványan elmosolyodtam.

Hosszú ideig ültünk néma csendben, amikor hirtelen sípolva életrekelt az ágy mellé állított monitor. Először ledermedtem, azutánfelpattantam. Ugyanekkor Angela megjelent és akcióba lendült.

– Én csak beszéltem hozzá – védekeztem rémülten. – Mit csináltammegint?

– Nem csinált semmit. – Amint berontott az ajtón, utasításokathadart egy másik nővérnek, mielőtt visszafordult hozzám. – Nemcsinált semmit, ne hibáztassa folyton magát. Örülök, hogy itt voltvele. Most menjen.

A nővérek lázas sietséggel ténykedtek, míg én eljöttem.Simon Conwayt aznap éjjel halottnak nyilvánították.

270

24. Hogyan dagonyázzunk a kétségbeesésben

Fél hatra tértem vissza a Morrison Hotelbe, kimerülten és teljesenmagam alatt. Mást se akartam, csak visszamászni az ágyba Adammeleg és erős teste mellé, biztonságban érezni magam, újrafeltöltődni az örömmel és szerelemmel, hittel és jósággal. Egyedülerre vágytam, de mire beléptem a lakosztályba, ő már fent volt.

Elmosolyodtam és szárnyalt a szívem, a jelenléte önmagában felértegy hatásos orvossággal, ám ahogy megláttam az arckifejezését,azonnal lehervadt a mosolyom és megszólalt a vészcsengőm. Jólismertem a megbánást, épp eleget láttam a tükörben, kezdve azzal anappal, hogy hozzámentem Barryhez. Felkészültem és megacéloztama szívem; leengedtem a rostélyt és vártam a támadást. A jégkirálynőbezárkózott az erődjébe.

– Sírtál – hallottam.Belenéztem az előszobai tükörbe és láttam, hogy kész romhalmaz

vagyok. Csak magamra rángattam a ruhákat és nem fésülködtem meg,nem viseltem sminket, az orrom kipirosodott, bőrömet is kicsípte ahideg. Nem épp az a megjelenés, amelynek láttán minden férfielolvad. Már épp beszéltem volna Simonról, amikor megtörtént.

Egy pillantással kezdődött, s én tudtam, mielőtt egyetlen szót szóltvolna. Nyomban mocskos emberi lénynek éreztem magam, akikihasznált egy magatehetetlent – máris azt vártam, mikor ér véget akínos pillanat, hogy összeszedhessem a holmim és hazakulloghassakClontarfba. Hát semmit sem tanultam a Simon Conway-incidensből? Mégis mit műveltem itt Adammel? Láthatóan teljesenmagába zuhant. Sikerült lerombolnom mindent, amit nagy nehezenfelépített magában; sikerült összezavarnom és önutálatot ébresztenembenne. Vajon eléggé hazavágtam ahhoz, hogy egyenest az ablakunkalatt fénylő hídra rohanjon? De akkor hogyan hagyhatnám most itt?Ebben az állapotban? Még ha arra is kér, hogy távozzak?

– Én… nem lett volna szabad… nekem nem lett volna szabad… –

271

próbálkozott. – Vállalom a teljes felelősséget mindenért. – Kihúztamagát. – Bocsáss meg, Christine. Nem lett volna szabad… idejönnömmúlt éjjel.

– Nem, nekem kellett volna odafigyelnem. – Nagyot nyeltem, éserőtlennek éreztem a hangom, mintha nagy távolságból érkezne. –Neked ott van Maria, a nagy parti, a nagy nap és a nagy hír, amit megakarsz osztani a világgal. Nem törődhetsz mindennel – mentettem fela felelősség alól. – Felejtsük el ezt az egészet, kérlek, bocsáss meg. –Mellkasára fektettem a tenyerem, ahogy elcsuklott a hangom. – Teljesszívemből bocsánatot kérek, amiért… – Önző módon a sajátérzéseimre gondoltam ahelyett, hogy az övéivel törődtem volna?

Szomorúnak tűnt.– Hibát követtem el. – Próbáltam felemelni az állam, de hogy is

tehettem volna, amikor annyira esetlennek éreztem magam? –Sajnálom – ismételtem jobb híján, mialatt kapkodva visszavonultam ahálószobába. – Nem akarlak itt hagyni, nehogy…

– Jól vagyok. – Kimerültnek és elcsigázottnak tűnt, mégis hittemneki, és a jelenlétemmel már különben sem használtam. Meg kellettkockáztatnom, hogy magára hagyjam.

– Később látlak? – kérdezte. – A partin?Megdermedtem.– Még mindig azt akarod, hogy elmenjek?– Persze.– Erre semmi szükség, Adam…– Azt akarom, hogy ott legyél – jelentette ki, én pedig

rábólintottam. Ha Maria teljessé teszi a képet, úgysem lesz szükségerám, bármit gondoljon most.

Erőt vettem magamon és visszafojtottam a könnyeimet, amíg hazanem értem.

Bebújtam az ágyba és nem vettem tudomást a telefonról, az ajtóról,a külvilágról. Fejemre húztam a takarót és azt kívántam, bárvisszacsinálhatnám az egészet, de még erre sem tudtam teljes

272

szívemből vágyni, annyira jó, annyira hihetetlenül jó volt az elmúltéjszaka. Olyasmi, amit még sosem éltem át; sokkal több pusztán jószexnél. Adam gyengéden és szeretettel ölelt magához, mégis olyanhatározottan és magabiztosan, mint aki tudja, hogy így természetes;mintha nem lenne helye a habozásnak, az óvatos csókoknak ésérintéseknek. S ha bennem meg is fogalmazódott a kétely, elég voltegy pillantás, egy csók, hogy én is tudjam: ez a leghelyesebb éslegtermészetesebb dolog a világon. Távolról sem olyan, mint azegyéjszakás kalandok – olyan meghitten bújtunk egymáshoz, minthaközös múltunk tényleg jelentene valamit, mintha már néma ígéretekettennénk a jövőre nézve. Vagy csak Adam ennyire érti a dolgát, én megtiszta hülye vagyok.

Talán ügyet sem vetettem a telefonra és az ajtóra, de ez még nemjelenti, hogy bárki is bajlódott volna a keresésemmel. Tudom, mertmegnéztem. A párnám alatt tartottam a telefont, s miközben tüntetőennem vettem tudomást senkiről, időről időre ellenőriznem kellett, kirőlnem veszek tudomást. Hát senkiről. Igaz, vasárnap reggel a legtöbbenágyban maradnak és élvezik a családi örömöket, eszükbe sem jutSMS-eket írni. Még Adamnek sem, akivel két hete most előszörváltunk külön. Rettenetesen hiányzott, mintha egy lyuk tátongana azéletemben.

Megszólalt a csengő.Repestem a gondolatra, hogy Adam áll az ajtóban, és a tenyerén –

vagy ami még jobb, egy vízililiomon – felkínálja nekem a szívét,miközben a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy Adam többé nemjön el hozzám.

A csengő újra megszólalt, amit, ahogy így jobban belegondoltam,különösnek találtam. A családomat és a közeli barátaimat leszámítvasenki sem tudta, hogy itt lakom, a legtöbb barátomat pedig lefoglaltaújdonsült családja vagy másnapossága – hacsak nem Ameliajelentkezett. Előző este nyilván kihallotta a telefonbólszomorúságomat; nem lettem volna meglepve, ha ő áll az ajtóban, akezében két kávéval és egy zacskó muffinnal, hogy jobb kedvrederítsen. Máskor is megtette már. A csengő újra megszólalt, én pedig,

273

ahogy kezdtem beleélni magam a kávé és a lelki támasz lehetőségébe,ledobtam magamról a takarót, még azzal sem törődtem, hogy nézek ki,csak elvonszoltam magam az ajtóhoz. Abban a reményben tártam ki,hogy meglátom a vállat, amelyen kisírhatom magam – erre szembetaláltam magam Barryvel.

Amikor meglátott, nálam is meglepettebbnek tűnt, pedig előttenégyszer is megnyomta a csengőgombot.

– Nem hittem, hogy itt leszel. – Tetőtől talpig végigmért.Szorosabbra vontam magamon a kardigánt.– Akkor miért nem szálltál le a csengőről?– Nem tudom. Ha már egyszer eljöttem idáig… – Megvonta a

vállát. Újra végigmért, noha láthatóan nem tettem rá nagy benyomást.– Szörnyen nézel ki.

– Mert szörnyen is érzem magam.– Ki mint veti ágyát… – jegyezte meg gyerekesen.Forgatni kezdtem a szemem.– Mi van a dobozban?– Csak néhány holmid.Sokkal inkább tűnt szánalmas ürügynek, hogy átjöjjön és zaklasson.

Néhány rég elhasznált telefon töltője, fülhallgatók, üres CD-tokok.– Tudtam, hogy ezt szeretnéd. – Félresöpörte a szemetet, hogy

felfedje anyám ékszerdobozát.Könnyekben törtem ki, az arcomhoz kaptam mindkét kezem, mire

hátrahőkölt és nem tudta, mit csináljon. Korábban az ő feladata volt,hogy megvigasztaljon, az enyém pedig, hogy engedjem, hogyakarjam, erre most csak álltunk, mint két idegen. Talán még kétidegen is kedvesebb lett volna egymáshoz, mint hogy én bőgjek, őmeg nézze.

– Köszönöm – szipogtam, miközben próbáltam összeszednimagam. Elvettem tőle a dobozt, míg ő tovább állt, feszengett, és nemtudta, mit csináljon. Most, hogy már semmi sem foglalta le a kezeit,

274

esetlenül játszott velük. Azután hirtelen zsebre vágta őket.– Még csak azt akartam mondani…– Ne, Barry, kérlek szépen, ne – állítottam meg erőtlenül. – Nem

hiszem, hogy képes vagyok elviselni egyetlen szót is. Sajnálom,tudod… őszintén sajnálom, sokkal jobban sajnálom, mintsemképzelnéd, hogy fájdalmat okoztam neked. Rettenetes dolgot tettem,de akkor sem kényszeríthetem magam, hogy úgy szeresselek, ahogyanmegérdemelnéd. Mi nem vagyunk egymáshoz valók, Barry. Nemtudom, hogyan mondhatnám még el, mennyire sajnálom, de azt setudom, mi mást tehettem volna. Maradtam volna? Hogy nyomorulttátegyem mindkettőnket? Jesszusom… – Megtöröltem kivörösödöttszemem. – Tudom, hogy én tehetek mindenről. Sajnálom, Barry, oké?

Nagyot nyelt és hosszú ideig hallgatott, mialatt felkészültem rá,hogy hozzám vágja a legbántóbb dolgot, amit csak ki tud találni.

– Én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – mormolta.Ez meglepetésként ért.– Pontosan mit is? – Kezdett eluralkodni rajtam a harag, még ha

próbáltam is elfojtani.– Hogy összetörted Julie kocsiját? Hogy lepucoltad a közös

számlánkat? Hogy sértegetted a barátaimat? Tudom, hogymegbántottalak, Barry, de én akkor sem rángattam bele másokat.

Félrekapta a tekintetét. Mintha minden megbánás elpárolgott volnabelőle.

– Nem, nem ezt bánom – csattant fel dühösen. – Ezeket egy percigse bánom.

Nem hittem el, hogy van képe hozzá. Gyorsan összeszedte magát.– Azt az üzenetet sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom, amit.

Rosszul tettem.A szívem nagyot dobbant. Csak arra az üzenetre gondolhatott, amit

nem hallottam, amit Adam hallgatott és törölt le.– Melyiket, Barry? Mert küldtél néhányat…

275

Nagyot nyelt.– Amelyik az anyádról szólt, oké? Nem kellett volna azt

mondanom. Bántani akartalak, amennyire csak emberileg lehetséges.Tudom, hogy ez a legnagyobb félelmed, ezért…

Elhallgatott, míg én próbáltam befejezni a mondatot. Egy hosszúpillanat után leesett, majd rádöbbentem, hogy egész idő alatt tudtam.Van, amikor tudunk is valamit, meg nem is.

– Azt mondtad, legjobban tenném, ha megölném magam, ahogyAnya tette. – Megreszketett a hangom.

Volt benne annyi tisztesség, hogy szégyenkezzen.– Bántani akartalak…– Nos, sikerült volna. – Szomorúan gondoltam bele, hogy Adam

hallgatta le ezt az üzenetet. Tehát mindvégig tudta, hogy anyám végzettmagával; hogy a legsötétebb pillanatokban, amikor mindenki aztmondta, mennyire hasonlítok Anyára, én azért aggódtam, hogy talántúlságosan is. Egy apró titok, amit megosztottam a férjemmel – s amiazután is kísértett, hogy már tudtam, e tekintetben egyáltalán nemhasonlítok az anyámra. Ő egész életében küzdött a súlyosdepresszióval, kamaszkorától klinikákra és terápiákra járt, hogyvégül, amikor már sehová sem tudott menekülni az őt kínzódémonoktól, elvegye a tulajdon életét, amikor én még a 4. évemetsem töltöttem be. Mindig ő volt a családban a gondolkodó, aszorongó, a költő. Megannyi gondolata és költeménye közül,amelyeket élete során papírra vetett, miközben próbált rendet tenniösszezavarodott fejében, egy mindennél közelebb állt hozzám – az,amit Amelia anyjának és Adam apjának temetésén felolvastam.

Mindig, gyermekként is tudtam, hogyan távozott anyám erről avilágról. Kamaszkoromra már mindenki azt mondogatta, mennyirehasonlítok rá, ami félelemmel töltött el. Megtanultam rettegni abóktól, hogy „kiköpött édesanyád vagy”, azután felnőttem,megismertem magam, és rájöttem, hogy nem vagyok az anyám; nemkell ugyanazokat a döntéseket meghoznom, amiket neki.

– Akkor… – Barry hátrálni kezdett.

276

Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Elindult a lépcsőn a földszintfelé, míg én elkezdtem becsukni az ajtót.

– Igazad volt velünk kapcsolatban – hallottam meg hirtelen. – Nemvoltunk izgalmasak vagy romantikusak, nem nagyon jártunk el sehová,talán soha nem is jártunk volna. Nem nevettünk annyit, mint Julie ésJack, és nem utaztuk be a világot, mint Sarah és Luke. Nyilván négygyerekünk se lett volna, mint Lucynak és Johnnak. – Széttárta a karját.– Nem tudom, Christine, nekem így volt jó. Sajnálom, hogy nekednem. – A hangja elcsuklott, ezért egy pillanatra elhallgatott.Szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy lássam.

– Az elmúlt egy hónapban azt kívántam, hogy nyomorúságosanérezd magad, hogy járd meg a poklok minden bugyrát, de most, hogyígy látlak… már nem érzem ezt. Vacakabbul nézel ki, mint én. –Megrázta a fejét. – Ha azért hagytál el, mert azt hitted, hogy így jobblesz, akkor tényleg pocsék lehetett a házasságunk. Tényleg sajnállak.

Azzal újra nekiindult a lépcsőnek. Kilépett az utcára. Betettem azajtót és visszatértem az ágyba, hogy elrejtőzzem a világ elől.

Órák teltek el, és még mindig nem mozdultam. Megéheztem, detudtam, hogy semmi emészthető nincs a lakásban, és ilyen állapotbannem akaródzott boltba menni.

Amikor a telefonom csörögni kezdett, megnéztem a kijelzőt, hogylássam, kiről nem veszek tudomást. Maguire nyomozóról. Ezt ténylegelengedtem a fülem mellett, de amint abbamaradt a csörgés, máriskezdődött elölről. A mennyezetet bámultam, miközben a szívem vadulvert. Csak azután állt vissza a szokványos ütemre, hogy a csörgésabbamaradt. Megvártam ezt, mielőtt elnémítottam a telefont.

Ami újra jelezni kezdett.– Hagyj üzenetet – mordultam rá.Kikászálódtam az ágyból és megszédültem, ahogy felálltam.

Azután eszembe jutott Adam, és menten pánikba estem. Talán csináltvalamit. A telefonra vetettem magam és lenyomtam a gombot, hogyfogadjam az utolsó hívást.

– Maguire – vakkantott bele a telefonba.

277

– Christine. Adam jól van?– Adam?– A fickó a hídról.– Miért, elveszítette?Mondhatjuk. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, hogy nem ő

az.– Hallgasson ide, a Crumlin kórházban nagy szükségem lenne

magára. Át tudna most jönni?– A Crumlinba? – ráncoltam a homlokom. Az egy gyerekkórház.– Igen, a Crumlinba – csattant fel türelmetlenül. – Át tudna jönni?

Most?– Miért?– Mert arra kérem.Teljesen összezavarodtam.– Nem… nem, most nem megy. – Kétségbeesetten kutattam valami

hihető hazugság után, de nem tudtam magam rávenni, hogy hazudjak. –Én… nem vagyok túl jól.

– Akkor gyorsan kapja össze magát, mert van itt valaki, aki sokkalpocsékabbul érzi magát.

– Mi ez az egész? Nekem nincs semmilyen…– Jesszusom, Christine – nyögött fel tehetetlenül, mint aki menten

elbőgi magát. – Csak azt akarom, hogy vonszolja ide a seggét.– Jól van?– Csak jöjjön. Kérem.

278

25. Hogyan kérjünk segítséget és őrizzük meg a

büszkeségünket

Maguire nyomozó a kórház főbejáratánál várt. Amint meglátott, azttette, amit minden alkalommal, amikor találkozunk: sarkon fordult ésotthagyott. Ezt úgy vettem, mint felkérést, hogy kövessem. Kocogvaindultam utána, miközben a partnerét kerestem. Sehol sem láttam,ahogy más rendőrt se. Mire megkerültem a sarkot, Maguire nyomozóis eltűnt. A füttyszó nyomán odaszaladtam a nyitott liftajtóhoz, mint akutya, akinek láthatóan gondolt, ám amikor csatlakoztam hozzá ésszembesültem azzal, mennyire nyúzott, a gyomrom tótágast állt és alegrosszabbra készültem. Nyeltem egyet, próbáltam összeszednimagam. Nem álltam készen erre, miután elveszítettem Simont,mindent összekutyultam Adammel és szembesültem Barryvel.Egyedül akartam lenni, de még ezt a kis kegyelmet sem sikerültkiharcolnom magamnak. Nyakig el kellett merülnöm a mocsokban.Talán erről kellene írnom. Hogyan dagonyázzunk akétségbeesésben, Christine Rose önéletrajza.

– Szörnyen néz ki – jegyeztem meg.– Maga sem az az üde rózsaszál – felelt szokott gunyorossága

nélkül. Valami tényleg rossz történhetett. Rosszabb még a szokottnális.

– Kit látogatunk meg? – érdeklődtem.– A lányomat – felelte üresen kongó hangon. – Meg akarta ölni

magát.Eltátottam a szám, ahogy kilépett a liftből és megkerülte a sarkot.

Alig tudtam felülemelkedni a sokkon, mielőtt az ajtó bezárult és a liftlefelé indult.

– Higgye el, nyomozó, ezt tényleg sajnálattal hallom… – Nagyotnyeltem. – De miért engem hívott ide?

– Azt akarom, hogy beszéljen vele.

279

– Mi? Várjon már! – Végre utolértem és megragadtam a karját,hogy megállítsam. – Mit mondott, mit akar tőlem?

– Hogy beszéljen vele. – Felém fordult véreres szemeivel. – Sokanvannak itt, de senkinek sem nyílik meg. Két szót nem lehet kihúznibelőle. Eszembe jutott maga. Ne kérdezze miért, hiszen alig ismerem,de úgy tűnt, van érzéke az ilyenekhez, én pedig túl közel állok hozzá,hogy… – Megrázta fejét, és a szeme megtelt könnyel.

– Nyomozó…– Aidan – szakított félbe.– Aidan. – Értékeltem a gesztust. – Én erre nem vagyok alkalmas.

Simon Conwayen se segítettem, ami pedig Adamet illeti… – Nemakartam belemenni abba, ami Adammel történt.

– Rávette Simont, hogy hívjon fel minket, ami nem kis dolog.Lebeszélte Adam Basilt az ugrásról, és utána ő is magát kérte. Láttamkettőjüket az őrsön, tudom, hogy bízik magában. Azt is tudom, mitörtént az édesanyjával – tette hozzá.

Lesütöttem a szemem.– Ó!– Maga ismeri ezt. Csak beszéljen vele, kérem.Követtem a kórházon át, végig az útvesztőszerű folyosókon, amíg

el nem jutottunk egy kórteremhez. A tizenkét ágy közül csak egyetfüggönyöztek el.

Ahogy lassan félrehúztam a függönyt, szembetaláltam magamMaguire feleségével, Judyval, aki kivörösödött szemmel szorongattaágyban fekvő gyermeke kezét. Lenéztem a kamaszlányra: sűrűgesztenyebarna haja volt, mint az apjának; tiszta kristálykék szeme,mint az anyjának.

– Caroline – szólítottam meg halkan. A lány bal csuklóját vastagonbekötözték és az ágyra fektették; a jobbját anyja szorongatta akezében.

– Ki maga? – Judy lassan felegyenesedett, de még most semengedte el lánya kezét.

280

– Aidan hívott ide – feleltem.Bólintott és lenézett a lányára. Láttam összeráncolódni Maguire

nyomozó arcát, azután elfordult és sietve távozott a kórteremből, mintaki szégyelli kimutatni az érzéseit.

– Miért nem isznak meg egy kávét? – javasoltam Judynak. –Caroline, ugye nem baj, ha egy kicsit ideülök melléd?

Caroline bizonytalanul nézett fel rám. Judy még most is a kezébekapaszkodott.

– Azt hiszem, a mamádra ráférne egy kis pihenés. Lefogadom, hogyrégóta itt van.

Miután Caroline biccentett felé, segítettem Judynak elereszteni akezét. Amint hátrébb lépett, összehúztam előtte a függönyt és leültemCaroline mellé.

– Christine-nek hívnak. Apád ismerőse vagyok.Caroline gyanakvó pillantást vetett rám.– Itt dolgozol?– Nem.– Akkor nem kell beszélnem veled.– Nem, nem kell.Dacosan hallgatott, amíg végiggondolta magában a dolgot.– Mindenki azért jön, hogy faggasson. Miért, miért, miért… folyton

ezt kérdezgetik. Egy rakás brosúrát hagytak már itt. Undorítóak.Undorító dolgokról beszélnek.

– Miféle dolgokról?– Hogy az apám hozzám nyúlt, meg ilyenek. Persze nem mondják ki

nyíltan, de tudom, mi jár a fejükben. Azután meg itt hagyják nekem abrosúráikat. Tudom, hogy megy ez.

– Én semmi ilyet nem fogok mondani, hidd el. Nem vagyok orvos,se pszichológus. Csak beszélgetni akarok veled, ez minden. Úgylátom, nehéz időszakon mész keresztül, és szívesen meghallgatnálakanélkül, hogy bármiben ítélkeznék.

281

– Rendőr vagy?– Nem.A lány vetett rám egy lapos pillantást, azután az ép kezével

babrálni kezdett a takaró szélén. A másik ernyedt és mozdulatlanmaradt.

– Akkor miért kért meg erre az apám?– Mert tudja, hogy a mamám gyerekkoromban megölte magát.Erre már felnézett és odafigyelt rám.– Négyéves voltam, amikor végzett magával. Jól tudom, milyen

olyasvalakivel élni, aki úgy érez, mint te.– Ó! – Lenézett bekötözött karjára. – Az rossz lehet.– Tudom, miért nem akarsz beszélni a szüleiddel. Olyan kínos,

igaz? Az apám még mindig zavarba hoz, pedig már harmincháromvagyok.

Caroline bágyadtan elmosolyodott.– Ezért is lenne jó, ha velem szóba állnál. Én nem fogok ítélkezni,

nem mondom meg, hogy mit kellene vagy nem kellene tenned, csakmeghallgatlak. Néha jót tesz, ha beszélünk a dolgokról, ha hangosanis kimondjuk őket. Ha nem tudod, kihez fordulj vagy kivel beszélj,nekem bármikor szólhatsz, megteszem, amit tudok. Mindig van valaki,akihez lehet fordulni, Caroline. És minden közöttünk marad, nem kellamiatt aggódnod, hogy bárkinek elmondok olyasmit, amit nem akarsz.

Caroline arca eltorzult, ahogy sírni kezdett. Próbálta elrejteni épcsuklójával, míg a másik csak mozdulatlanul feküdt az ágyon, minthaelfeledkezett volna róla. Az egész válla rázkódott, ahogy görcsösenzokogott.

– Nem hittem, hogy van bárki… – vallotta be.– Akkor most már tudod. – Felé nyújtottam egy zsebkendőt. –

Mindig van valaki, aki meghallgat és segít. Mindig.Megtörölte a szemét, összeszedte magát, végiggondolta a dolgokat.– Felvágtam az ereimet a csuklómon. – Felemelte a kezét és

282

megmutatta a kötést, mintha eddig nem vettem volna észre. – Mostbiztos azt hiszed, teljesen becsavarodtam. – Az arcomat fürkészte.

Megráztam a fejem.– Felmentem a netre és megnéztem, hogy megy ez. A borotvámmal

akartam csinálni, de túl nehéz volt. Alig tudtam felszakítani a bőrt, ésfájt is. Semmi sem történt velem, pedig rohadtul véreztem. Csakfeküdtem az ágyon, vártam a halált, erre nem történt semmi. Csak fájt.Vissza kellett mennem a netre, hogy lássam, mit szúrtam el. Végüllementem a mamámhoz és megmutattam neki, mert nagyon beijedtem.– Tovább zokogott. – Anya meg csak kiabált velem: Mit tettél? Mittettél? Esküszöm, legszívesebben visszamentem volna a szobámba,hogy újra megpróbáljam, hogy meghaljak és ne kelljen látnom, ahogyrám néz. Mint egy dilisre. Apa meg folyton faggatott, hogy miért. Mégsoha nem láttam ilyen dühösnek. Mintha meg akarna ölni.

– Nem akar megölni, Caroline. Megrémült és megdöbbent, desemmit sem akar annyira, mint megvédeni téged. A szüleid aztszeretnék, ha minden jóra fordulna. Meg akarnak érteni, hogysegíthessenek.

– Meg fognak ölni. – Újra sírva fakadt. – Te is ezt érezted?Gyűlölted a mamádat?

– Dehogy – csitítgattam könnyes szemmel, ahogy eszembe jutottapám, amikor hazaértek a kórházból, tekintetében a színleltvidámsággal, mintha csak nyaraláson lettek volna, és anyám, ahogyfelöltözve ült a kerti napozószékben, odakint a szakadó esőben, csakhogy „érezzen valamit”. Még amikor együtt voltunk, akkor seméreztem a jelenlétét, pedig szerettem és másra se vágytam, csak hogymellém üljön és velem legyen. A kezét szorongattam, míg azontűnődtem, tudja-e egyáltalán, hogy ott vagyok. – Soha nem gyűlöltemőt, soha egyetlen pillanatra sem. – Lehajtottam a fejem. – Mi voltennyire elviselhetetlen a számodra? Mi történt?

– Nem mondhatom el nekik. Különben is rá fognak jönni, készcsoda, hogy még nem tudják. Mindennap, ahogy hazajöttem a suliból,azt vártam, mikor esik le nekik. Halálra rémültem. Az iskolában

283

mindenki tudja, engem bámul, rajtam nevet és elmondmindennek. Még a saját barátaim is. Nincs senkim… nincs, akisegítene, akivel beszélhetnék. Még Aisling se… – Elhalt a hangja,arcára kiült a zavar és az árulás felett érzett fájdalom.

– Aisling a barátnőd?– A volt barátnőm. A legjobb volt barátnőm, már vagy ötéves

korunk óta. Most már rám se néz. Így megy egy hónapja. Amikormindenki engem szekált, először a barátom maradt, de aztán mégrosszabb lett: mindenfélét hagytak a szekrényemben, durva dolgokat,csúfoltak a Facebookon és szarságokat terjesztettek rólam. Aztánelkezdték belerángatni Aislinget, róla is ilyeneket terjesztettek. Őmeg engem okolt az egészért, aztán egyszer csak nem volt többé abarátom. Hogy is lehetett volna?

– Történt valami, amit mindenki megtudott? – találgattam.Ahogy bólintott, a könnyek végigperegtek az arcán.– A neten?Újra bólintott. Meglepettnek tűnt.– Te tudod?– Nem te vagy az első, akivel ez történik, Caroline. Valamilyen…

kínos helyzetbe kerültél?– Azt mondta, hogy csak nekünk veszi fel. – Elvörösödött az arca.

– Én meg hittem neki. Azután egy barátom rám írt, hogy fent van aFacebookon, és mindenki elkezdett csörgetni. Sokan csak nevettekrajta, de mások irtó dühösek lettek, kurvának meg ilyeneknekhívtak. Azok, akikről azt hittem, hogy a barátaim. Felmentemmegnézni, és esküszöm, hánynom kellett magamtól. Én nem bírtamnézni, ahogy ilyeneket csinálok, nemhogy mások. Pedig csak poénbólcsináltuk, magunknak. Nem hittem róla, hogy bárkinek is megmutatja.Azt hittem, talán egy barátja elvette a telefonját és feltette, vagyvalahogy feltörték a fiókját, de…

– Mit mondott?– Nem állt szóba velem, még csak rám se nézett. Azután egy nap

284

elkaptam, megmondtam neki, milyen szarul érzem magam, hogy ez ígynem mehet tovább, mire csak bámult rám és nevetett. Kinevetett. Nemis értette, mi bajom. Azt mondta, örülhetnék. Egy rakat celeb letthíres attól, hogy ezt csinálta, mostanra mind milliomos. De hát ez itt akibaszott Crumlin! Ezzel akarjak híres lenni? Meg milliomos? – Újrasírni kezdett.

– Szexeltetek, Caroline?Megdöbbentette a kérdés, és beletelt egy kis időbe, mire kibökte:

az egyik házibulin kényeztette kicsit a fiúját, miután mindketten túlsokat ittak. A fiú találta ki, hogy felvegyék. Már azelőtt venni kezdte,hogy esélye lett volna tiltakozni, és amikor Caroline látta ezt, akkorsem hagyhatta abba, nehogy „szűzkurvának” tartsák.

– Mikor történt mindez? – Fortyogni kezdett bennem a harag, s haén így éreztem, el tudtam képzelni Maguire nyomozó reakcióját.Nyilván pokollá fogja tenni a fiú életét, de ezek után még örülhet, haMaguire egyáltalán életben hagyja. Caroline-t seirigyeltem. Manapság tizenévesnek lenni, amikor teljesenátértékelődtek az olyan fogalmak, mint a bizalom, meghittség és szex?A fiúk és lányok mintha aknamezőn járnának.

– Úgy két hónapja, de a video csak három hete van fent. Próbáltamnem törődni vele. Próbáltam tovább járni a suliba, lehajtottam afejem, nem törődtem velük, de még most is üzengetnek nekem. Nézdcsak meg. – Odaadta a telefonját, és végigpörgettem az üzeneteket azúgynevezett barátaitól. Olyan gyomorforgató gonoszsággaltalálkoztam, hogy alig hittem a szememnek.

Megértettem Caroline-t, miért érezte úgy, hogy nincs más kiút. Abarátai megtagadták; a fiú, aki tetszett neki, a képébe nevetett és gúnytűzött belőle, miközben napi szinten kipellengérezték a közösségimédiában – abban a nagyon is szűk világban, ahonnan senki semmenekülhet, és ahol a hazugságok baktériumokként tenyésznek,mielőtt bárkinek esélye lenne kiirtani őket. Szegény lány, túlságosanszégyenkezett és félt, hogy a szüleihez forduljon; attól tartott, „megfogják ölni” ezért. Úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgot és örökrevéget vet a szégyennek, fájdalomnak, kitaszítottságnak – végleges

285

megoldást keres egy átmeneti problémára. Pedig ez a fájdalom semtarthat örökké. Talán egész hátralévő életében viseli a sebeket, sosemfelejti el, mi történt, és ez mostantól minden döntésére kihat majd, deahol fájdalom van, ott gyógyulás is – a magányból új kapcsolatokszövődnek, az elutasítás új lehetőségeket nyit meg. Ez is csak egypillanat, a pillanatok pedig elmúlnak. Csak túl kell élnünk őket, hogytovábbjussunk a következőkre.

– Elmondod nekik? – kérdezte vékonyka hangon. Véznának ésgyerekesnek tűnt, ahogy ott feküdt az ágyon. – Légyszi?

Elbúcsúztunk. Caroline megígérte, hogy kapcsolatban marad velemvagy felhívja a brosúrák gazdáit, ha valaha úgy érzi, hogy beszélniakar erről valakivel. Kiléptem a folyosóra, ahol Judy egy műanyagszéken ült és félig kómában meredt maga elé, míg Maguire nyomozóúgy járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

– Mondja már! – parancsolt rám, amint a közelébe értem.– Nem – jelentettem ki. – Nem mondok semmit, amíg meg nem ígér

valamit.Úgy meredt rám, mint aki készül leharapni a fejemet.– Kordában kell tartania az indulatát. Caroline retteg a

reakciójától, és jelenleg az elutasítás a legnagyobb félelme. Hasegíteni akar neki, ne törjön pálcát felette, hanem adja meg atámogatást, amire szüksége van.

– Aidan. – Judy a karjára tette kezét. – Hallgass rá.– Pontosan tudja, mekkorát hibázott, nem szükséges kioktatnia. Ne

akarja éreztetni vele, milyen ostoba. Ne most, amikor ilyen védtelenés sebezhető.

Judy helyeslően bólogatott. A tekintete úgy járt kettőnk között,mintha ezzel akarná megerősíteni minden szavam.

– Most a feltétlen szeretetére és támogatására van szüksége. Megkell mondania neki, hogy nem haragszik. Hogy nem utálkozik. Hogynem szégyelli magát miatta. Hogy szereti. És hogy magához mindigfordulhat.

286

Morgott valamit, ami leginkább fenyegetésnek hallatszott.– Komolyan beszélek, Aidan. Most nem egy bűnözővel van dolga.

Caroline a lánya. Ideje felhagynia a megfélemlítéssel, akeresztkérdésekkel, ezzel a konoksággal, és végre odafigyelnie rá.

Azután elmondtam nekik, amit Caroline-tól hallottam.Maguire ezúttal meghallgatott. Judynak az ujjai is belefehéredtek,

úgy szorongatta a karját, míg beszéltem. Akkor is mélyen belevájta akörmét, amikor úgy tűnt, a férje menten elrohan – vagy a lányaágyához, vagy a fiúhoz, aki ezt művelte vele –, de végül nem tette, énpedig velük maradtam, amíg a fortyogó düh helyét át nem vette azatyai aggodalom és a gyengéd szeretet. Azután láttam, ahogyan kéz akézben elindulnak a lányuk szobája felé, és egymásnál keresnektámaszt.

Kimerülten hagytam el a kórházat és mentem haza, hogyfelkészüljek a születésnapi partira. Noha állította, hogy már jó helyenvan, Adam épp csak elindult a gyógyuláshoz vezető úton. Reméltem,hogy Maria eljön és szeretni fogja. Ha nem, talán örökreelveszítettem a férfit, akit én szerettem.

287

26. Hogyan szabaduljunk ki a 22-es csapdájából

Amikor késve megérkeztem a városházára, Adam a főbejáratnálköszöntötte a vendégeket. Csak úgy sugárzott a szmokingjában; alélegzetem is elállt, amint kiszálltam a taxiból. Csak amikor ataxisofőr rám förmedt, hogy csukjam már be az ajtót, mert kiengedema meleget, akkor döbbentem rá, hogy földbe gyökerezett lábbalmeredek a látványra.

Nővéreimmel ellentétben, akik már megérkeztek és vadonatújestélyit vettek az előkelő alkalomra, én tarka ruhatárambólválasztottam ki a hangulatomhoz leginkább illő darabot: megbízhatóhosszú fekete ruhámat, magas nyakvonallal, felsliccelt combrésszelés hát nélkül. A sliccelés valamivel feljebb hasadt, amikor kiléptem ataxiból. Miközben takargatni próbáltam csupasz combomat, feltűnt,hogy Adam már nem köszönti a vendégeit, hanem felém fordul, hogykevéssé kecses, ám annál jellemzőbb belépőmet figyelje. Amintkiszabadítottam a kocsiból a másik lábamat és megigazítottamműszőrme galléromat, nekiindultam a lépcsőnek. Adam ezalatt semvette le rólam a tekintetét, ettől minden ízemben olyan csupasznak éskiszolgáltatottnak éreztem magam, mint álmomban a létrán, pedig ezalkalommal volt rajtam bugyi. Örültem, ha megalázottságomat ésszívfájdalmamat leplezni tudtam előle, nemhogy a szemébe nézzek.

– Gyönyörű vagy – suttogta.A legkevésbé sem tűnt elveszettnek, annál inkább higgadtnak,

erősnek, határozottnak és ébernek. Újra láttam az elmúlt napokbanmegismert Adamet, akihez még nem volt időm hozzászokni.

– Ööö, kösz. Nem volt túl sok időm a készülődésre. TalálkoztamBarryvel, azután segítenem kellett valakinek… és nem tudom,hallottad-e, de Simon Conway, a fickó, aki… tudod… szóval azéjszaka meghalt. S mindez azóta történt, hogy ma reggel eljöttemtőled, úgyhogy minden visszatért a régi kerékvágásba. – Még mindigannyira sajnáltam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, ezért félre

288

kellett fordulnom.– Várjunk csak… micsoda? – kérdezte aggódó hangon.– Melyik részt nem értetted?– Simon meghalt az éjjel? – Minden szín kiszaladt az arcából. –

Ezért mentél el?Bólintottam.– Igazából azért, mert eszembe jutott valami, amit el kellett

mondanom neki. Nem sokkal ezután megállt a szíve. –Megborzongtam. Nem volt jó nap: halállal kezdődött, és reméltem,hogy nem azzal ér véget.

Adamet láthatóan megrázta a hír. Úgy tűnt, a vártnál mélyebbenegyütt érzett Simonnal.

– Szóval eljött?Beletelt egy pillanatba, amíg feldolgozta a hirtelen váltást, de

utána már jól vette – úgy, ahogyan szerinte elvártam tőle.– Nem, még nem.– Ó! – lepődtem meg. – Azt hittem, hétre itt lesz.– Én is. – Újabb nyugtalan pillantást vetett az ajtó felé.Néhány perc maradt nyolcig.A mérhetetlen megkönnyebbülés nyomában ezúttal is ott járt az

elmaradhatatlan rettegés, amint a 22-es csapdája újra rám zárult. Haa dolog nem jött össze Mariával, Adam nem az én karomban keresvigaszt, hanem a hullámsírban. Mariának el kellett jönnie, hogyelmondja, mennyire szereti őt, máskülönben Adam meg sem álltvolna az első hídig vagy toronyig, akkor pedig hiába szerettem.Hirtelen mindennél fontosabbnak tűnt, hogy ne engem válasszon,ahogyan én se őt.

– Figyelj rám, Adam. – Közelebb húzódtam és a szemébe néztem.– Ha ma este mégse jönne el, szeretném, ha a válságtervre gondolnál.Tudom, hogy megegyeztünk, de szeretném, ha tudnád, hogy nem…helyeselném. Nem akarom, hogy… – nyeltem egyet – … megöld

289

magad. Gondold végig, amikről beszéltünk. Emlékszel a tervre?Túlélted az elmúlt két hetet, igaz? Használd az eszközöket, amiket akezedbe adtam. Ha bármi rosszul sülne el ma este… Persze nem fog– tettem hozzá sietve –, de ha mégis, emlékezz arra, amit tanítottam.

– Boldog szülinapot! – hallottam a hátam mögül egy csilingelőhangot. Épp amikor a legnagyobb diadalt kellett volna éreznem,eluralkodott rajtam a teljes megsemmisülés érzése.

Adam nem fordította el a tekintetét.Maria csatlakozott hozzánk.– Bocs, megzavartam valamit?– Dehogy – pislogtam szét a könnyeimet. – Örülök, hogy sikerült

eljönnie – tettem hozzá rekedt hangon. – Tessék, itt van. A magáé.– Mindent elintéztél? – kérdezte Apa, miután csatlakoztam

hozzájuk.Csak egy biccentést tudtam kipréselni magamból; nem bíztam a

hangomban, és a tekintetem is kezdett elfátyolosodni.– Ó, mennyire tudtam – karolt át Brenda kedvesen. – Belezúgtál,

igaz? Nesze. – Lekapott egy pezsgőspoharat az arra suhanó pincértálcájáról. – Rúgjunk be, attól majd jobb kedved lesz.

Ahogy belekortyoltam a buborékokba, azt kívántam, bár így lenne.– Ha már a szívfájdalomnál tartunk – jegyezte meg Adrienne –,

szétmentünk Grahammel.A család nem ugyanúgy reagált, mint az én szerelmi bánatomra.– Nincs is sajttorta – állapította meg Apa csalódottan. – Manapság

miért nincs sajttorta?Megvontam a vállam.– Pedig az olyan rafinált – tette hozzá értetlenül.– Nem mintha bárkit is érdekelne, de valami nem működött

közöttünk – pufogott Adrienne.– Talán a pénisz – vágta rá Apa, mire önkéntelenül is kuncognom

kellett.

290

– Ez az, kislányom! – kacsintott rám. – Mondd csak, melyik az arossz életű barátnője, aki miatt olyan sokat dolgoztál? Legalább egyzord atyai pillantást hadd vessek rá.

– Nem kell, Apa. – Felsóhajtottam. – Tökéletesen összeillenek, azég is egymásnak teremtette őket. A fickó képes lenne levetni magátegy hídról, ha nem szerzi vissza. Mi lehet ennél romantikusabb?

– Szerintem ez cseppet se romantikus. – Adrienne még mindigcsalódottnak tűnt, amiért a bejelentését tapintható közöny fogadta.

– Sokkal romantikusabb megmenteni valakit attól, hogy leugorjon –vélte Brenda.

– Szerencsés vagy, hogy neked sikerült megmentened – jegyeztemeg Apa, mire mindnyájan elhallgattunk.

Csaknem harminc év telt el, amióta Anya eldobta az életét, és Apaarra ment be a fürdőszobába, hogy a padlón fekszik, mellette az üresgyógyszeres üveggel. Azt is bevallotta nekünk, hogy nem próbálta őtmegmenteni, amit mind a magunk módján dolgoztunk fel. Brendamegértette; Adrienne elfogadta a szempontjait, de akkor is aztkívánta, bár hamarabb hívta volna a mentőket; én hónapokig nembeszéltem vele. Tizenkilenc évesen már a főiskolára jártam, amikorelmondta nekem, én meg abban a hitben, hogy bárkit képes vagyokmegmenteni – de legalábbis megpróbálnám –, közöltem vele, hogy eztsosem bocsátom meg. Pedig nem lehetett könnyű akkoriban Apának,aki korábban hat alkalommal is megmentette a feleségét – kétszerújraélesztette, kihúzta őt a kádból, és a jóisten tudja, még mit nemtett. Annyiszor rohant vele a kórházba, hogy egyszerűen nem akarttovább próbálkozni; nem próbálta többet meggyőzni arról, hogymaradjon.

– Tudod mit, Apa? – szólaltam meg hirtelen. – Szerintemmegmentetted. Megváltottad a szenvedéstől. Már nem akart itt lennivelünk.

Ez annyira meghatotta, hogy el kellett fordulnia, amíg össze nemszedte magát.

– Ott van – mutattam Mariára, amint Adam előtt a terembe lépett.

291

– Nem is tudom, hogy kezet rázzak-e Adammel vagy inkábbmegnyaljam az arcát – tűnődött el Brenda.

– Légyszi, inkább rázz vele kezet.– Az az? A vörös szájú? – tudakolta Adrienne.– Te meg őt nyalnád meg, igaz? – kérdezte tőle Apa.Adrienne felkacagott.– Tudtam – sóhajtottam fel. – Mondtam nektek, hogy gyönyörű.– A maga Morticia Addams módján – ismerte el Brenda.Miután bevonultak, Maria kedvesen üdvözölte a vendégeket,

akiknek a zömét láthatóan ismerte a régi időkből. Felhajtottam apezsgőt és kikaptam a poharat Brenda kezéből.

– Hé! – tiltakozott, azután feladta.A többi pohár is csilingelni kezdett, ahogy mindenki a színpadon

álló alak felé fordult, aki próbálta lecsendesíteni a tömeget.A férfi köszönetet mondott néhány illusztris vendégnek – a

kereskedelmi miniszternek, de nem a miniszterelnöknek, akit Apa várt–, s valahányszor megnevezett egy fontos személyt, Apa elismerőarcot vágott. Beszélt Mr. Richard Basil tragikus haláláról, a szeretőapáról, aki fájó űrt hagyott maga után (láthatóan nem ismerte őtszemélyesen), azután bejelentette Adamet mint a Basil édességgyár újelnök-vezérigazgatóját. A tömeg üdvrivalgásban tört ki, ahogy Adama színpad felé indult.

Felhágott a lépcsőkön és elfoglalta a helyét, sziporkázva, akár egyfilmcsillag.

– Egy közeli barátom segített megfogalmazni ezt a ma estibeszédet. – Tekintete végigpásztázott a tömegen. Maria büszkénmosolygott felé; az én torkom elszorult.

– Nem igazán tudom, hogy beszéljek az érzéseimről, és az ilyenesték nem könnyítik meg számomra a dolgot, de most úgy érzem…óriási megtiszteltetés, hogy ennyien eljöttek. Hallottam, ahogyan az újkezdetről beszélnek, bár én sokkal inkább reménykedem egysikertörténet folytatásában, a vállalat újabb fellendülésének

292

kezdetében. Úgy érzem… rengeteg elismerő szó hangzott el apámmalkapcsolatban, de bármennyire is tisztelem a jószándékot, a többségükarcpirító hazugság.

Ezzel nevetést csalt ki a tömegből.– Apám talán nem lopta be magát sokak szívébe, de a feladatát

remekül végezte.Többen helyeslően bólogattak. A tömegben kiszúrtam Arthur Mayt,

az ügyvédet.– Szívét-lelkét beleadta az üzletbe. Ami azt illeti, annyi energiát

ölt ebbe, hogy másra nem is nagyon maradt neki.Újabb nevetés.– Úgy érzem… büszke lehetek, hogy én leszek az utódja, hogy

méltónak tartanak a feladatra. Tudom, hogy az igazgatótanáccsal és azúj ügyvezető igazgatónkkal, Mary Keegannel vállvetve küzdünk majdcéljaink eléréséért. Úgy érzem… készen állok. Talán nincs soktapasztalatom és ismeretlen számomra a feladat, de apám ésnagyapám példája mindig ott lebeg majd a szemem előtt, miközben aBasil legnemesebb hagyományait követve terveket kovácsolunk ajövőre nézve. Végezetül hálás szívvel szeretnék köszönetet mondaniazoknak, akik megszervezték ezt az estét, s akik jóvoltából idáigjutottam. – A tekintete megállapodott rajtam. Hatalmas csend lett.Megköszörülte a torkát. – Teljes szívemből köszönöm.

Miközben mindenki tapsban tört ki, én sietve utat törtem atömegben; alig győztem kimenekülni a teremből, ahol levegőt sekaptam. Lerohantam a lépcsőn, és hálásan, amiért a beszédek alattkiürült a mosdó, bevetettem magam az első fülkébe, ahol könnyekbentörtem ki.

– Christine?Megdermedtem Brenda hangjára. A mosdó hamar megtelt, miután

véget értek a beszédek, mostanra már sorok álltak a fülkék előtt. Kiakartam várni, amíg püffedt szemem leapad egy kicsit, mielőttmegkockáztatom, hogy könnytől maszatos arccal kikémleljek arésnyire nyitott ajtón. Gondot csak az okozott, hogy hosszúra nyúlt

293

bentlétem miatt állandó beszédtéma lettem az odakint várakozókkörében.

– Christine? – kiáltott Adrienne. – Itt vagy, Christine?– Szerintem ez nem működik és bezárták – közölte valaki odakint.Rémülten kaptam elő a telefonom, és bőszen gépelni kezdtem egy

SMS-t a nővéreimnek, hogy hagyjanak békén, de ők már ökölleldöngették az ajtót, amivel egy csapásra véget vetettek apróbálkozásnak.

– Adam is ott van veled, Christine? – kérdezte Adrienne az ajtótúlsó felén.

– Adam? Miért lenne itt? – bukott ki belőlem. Ezzel elárultammagam, és rögtön meghallottam egy nő hangját.

– Biztos a felfújt miatt…– Eltűnt – tudtam meg Brendától. – Te nem hallottad? Behozták a

tortát, de nem találják sehol.– És nincs Mariával, mielőtt megkérdeznéd – tette hozzá Adrienne.Éppen ez járt a fejemben.– Mielőtt elment, őt is megkérdeztük. Azt felelte, sejtelme sincs

róla, hol van. – Adrienne lehalkította a hangját és közelebb húzódottaz ajtóhoz, mintha azon át próbálna suttogni.

– Nem jöttek össze, Christine. – Sürgetést éreztem a hangjában.A pulzusom hirtelen ott lüktetett a fülemben, semmi mást nem

hallottam, és csak arra vágytam, hogy kiszabaduljak. Kitártam azajtót. Már az sem érdekelt, hogy húsz nő egyszerre meredt rám, éshogy egyikük sem mert bemenni a fülkébe, miután egy örökkévalóságóta erre várt. Csak Brenda és Adrienne aggódó arcát láttam – azarcokat, amelyek sosem árulkodtak aggodalomról, legalábbis nem akishúguk előtt, akit mindig minden túlságosan aggasztott. Az arcokat,amelyek mindig megőrizték a részvétlenség látszatát, arra az esetre,ha ne adj’ isten mégiscsak olyan lennék, mint az anyám. Mostkomolyan, aggódva, szinte páni rémülettel néztek rám.

– Nem tudod, hol lehet? – kérdezte Brenda, míg én bőszen

294

turkáltam a fejemben és átfésültem minden beszélgetésfoszlányt,amiből kiderülhetett, hová ment.

– Nem, nem tudom. – Hiába is próbáltam értelmesen gondolkodni.– Nem hiszem el, hogy Maria megint ezt tette vele! – csattantam feldühösen. – Kétszer is összetörte a szívét! Hát tényleg nem látja,milyen rendkívüli fickó? Mellette kellett volna maradnom… mégismit gondoltam?

– Oké, most ne ezen agyaljunk, inkább koncentráljunk arra, hollehet. Gondolkodj.

A tetőtéri lakosztályra és az együtt töltött éjszakára gondoltam, azutolsó éjszakánkra. És a kilátásra, a Ha’penny Bridge-re.Megdermedtem. Előre eltervezte az egészet.

– Tudja – mormolta Adrienne.– Hajrá, Christine! – biztatott Brenda.Felkaptam a ruhám szélét és rohantam. Tűsarkúban szaladni nem

könnyű feladat, de egy üvegcserép a csupasz talpamban semmivelsem tűnt vonzóbb alternatívának. Vagy az, hogy bepattanok Pat mellé,aki odakint parkol. A híd felé jobbra kellett fordulni a ParliamentStreeten, ami egyirányú utca, így Pat legfeljebb távolabb vihetettvolna a hídtól, nem közelebb. Nem maradt időm erre. Belerohantam afagyos hidegbe, egyik kezemben műszőrme gallérommal, a másikbanhosszú ruhám szegélyével. Végigfutottam a Parliament Streeten ésráfordultam a Wellington Quay-re, ahol magamra vontam a szombatesti mulatozók pillantásait és megjegyzéseit. A távolból máridelátszott a híd, de mintha kihalt lett volna. Tovább szaladtam. Ahideg az orrlyukamat égette, kapkodtam a levegőt, és lángolt az egészmellkasom. Ahogy közeledtem a híd felé, végre megláttam. Ugyanottállt, ahol két héttel korábban, sötéten a három lámpa narancssárgaizzásában, maga alatt a zöld fényfüzérrel, ami kísérteties fénybe vontaőt és az egész hidat. Kimerültségem dacára tovább gyorsítottam ésfelszáguldottam a hídra. Elértem a lépcsőket.

– Adam! – sikoltottam, mire riadtan felém fordította az arcát. –Könyörgöm, ne csináld!

295

Aggódó, fájdalmas, meglepett tekintettel nézett rám.– Nem érek hozzád, nem is megyek közelebb, oké?A járókelők tovább közlekedtek a hídon. Nem tudták, mit

tehetnének, így csak széles ívben kikerülték Adamet, mint egytaposóaknát.

Zokogtam. Már valamikor a sprint alatt elkezdődött, és most ottálltam előtte, átfagyva, remegve és kifúltan, reszkető roncsként.

Nem szólt egy szót sem.– Tudom, hogy nem jött össze Mariával… – Próbáltam levegőhöz

jutni. – És sajnálom, hogy így alakult, őszintén sajnálom. Tudom,hogy szereted, és tudom, hogy úgy érzed, mintha semmid sem maradtvolna, de ez nem igaz. Ott van neked a Basil és egy bálteremnyiember, akik mind téged ünnepelnek. Neked… – kutattam az agyamban– annyi mindened van. Az egészséged, a barátaid… – Nyeltem egyet.– Én. – Megadóan felemeltem a karom. – Tudom, hogy nem engemakarsz, de én mindig ott leszek a vonal másik végén. Esküszöm,bármit megteszek, hogy segítsek és boldoggá tegyelek. Az azigazság… – vettem egy nagy levegőt –, hogy nekem van szükségemrád! Amikor először találkoztunk és azt ígértem, hogy megmutatom avilág szépségét, fogalmam sem volt róla, mi a fenét csináljak. Ezértvettem egy könyvet. – Esetlenül felnevettem. – Csak hát aboldogságot hiába hajszoljuk, legfeljebb reménykedhetünk abban,hogy belebotlunk. Ez nem valami matematikai egyenlet, amit le lehetvezetni. Akkor még nem tudtam ezt, és nem tudtam, mit tegyek. Azthiszem, jó ideje én sem láttam már a világ szépségét, s még csak nemis tudtam erről. Amíg együtt voltunk… te segítettél észrevenni,milyen gyönyörű az élet, milyen mókás. Te vagy az én pótolhatatlankalauzom a boldogsághoz. Te mutattad meg, hogy a boldogsághozelég a legegyszerűbb dolog, amíg olyasvalakivel tesszük, akivelegyütt akarunk lenni. Nekem kellett volna tanítanom téged, de avégén te mutattad meg nekem a kiutat. És tudom, hogy nem ezt akarodhallani, de abban is te segítettél, hogy megismerjem a szerelmet. Azigazi szerelmet. Én nem csak az életbe szerettem bele. – Nagyotnyeltem. – Beléd szerettem. Azt hiszem, mindig is próbáltam a

296

biztonságra menni. Mindig próbáltam segíteni a körülöttem lévőkön,olyan emberekkel körülvenni magam, akik… biztonságosak.

Barryre és a kapcsolatunkra gondoltam. Olyan férfit választottam,akit eleve ismertem, hogy ne legyenek drámák vagy meglepetések;semmi olyan ne törhessen el, amit nem tudok összeragasztani. Nemengedtem magamnak, hogy bárkibe is beleszeressek. Egészen addig,amíg nem találkoztam Adammel, aki együtt töltött napjainkba mást sehozott, csak drámát és meglepetést.

– Nem érdekel, ha a szerelmem viszonzatlan is, mert már azboldoggá tesz, ha veled vagyok vagy csak rád gondolok. Én… csakarra akarok kilyukadni, hogy nem kell szeretet nélkül élned, mert énszeretlek. Kérlek, ne tedd ezt, Adam! Kérlek, ne ugorj le, mert nekemszükségem van rád!

Adam szeme megtelt könnyel. Egy páros, aki a közelbenhallgatózott, turbékoló hangokat hallatott. Nyilván lemaradtak arról arészről, hogy Adam a folyóba akarja vetni magát.

Szánalmasnak éreztem az erőlködést, és teljesen kimerített ez abeismerés. Minden erő elszállt belőlem, ráadásul halálra fagytam.Nem tehettem mást a megmentése érdekében, mint hogy kiöntöttemneki a szívemet. Vártam és reméltem, kívántam és imádkoztam, hogyne csak hallja, de érezze is a szavaimat, hogy azok valamiképp utattörjenek agyának abba a részébe, ami elhiteti vele, hogy többé mársemminek sincs értelme. Simonnal kudarcot vallottam. Adamet nemveszíthetem el.

– Nézz rám – szólalt meg csendesen.Képtelen voltam rá. Nem akartam látni, ahogy búcsút int. Még

hevesebben rázott a zokogás.– Nézz már rá! – biztatott a bámészkodó nő, mire felemeltem a

fejem.Adam arcán mosoly ült, ami összezavart. Ez cseppet sem

mulatságos, miért találja annak? A páros is mosolygott, mintha azegész csak tréfa lenne, amibe engem elfelejtettek beavatni.Legszívesebben rájuk förmedtem volna: Hát nem értitek? Itt egy élet

297

forog kockán!– A korlát melyik oldalán állok? – kérdezte Adam mosolyogva.– Mi? – ráncoltam a homlokom. – Miről beszélsz? Ez valami

metafora? Mit jelent?Még most is vigyorgott, fülig ért a szája, mintha nagyon is

racionálisan gondolkodna, pedig én tudtam, hogy nem.Visszagondoltam arra, amikor először láttam itt a hídon – a másikoldalon állt, lábával a peremen, készen arra, hogy levesse magát.Ahogy most elnéztem, szilárdan állt a kövezeten, nem a külsőperemen, nem a korlát rossz oldalába kapaszkodva. A hídon állvanézte a kilátást, ami csak egyet jelenthetett: nem is akart leugrani.

– Basszus… – suttogtam magam elé.– Gyere ide – tárta felém nevetve a karját.Végtelen zavaromban a fejemet fogtam és átkoztam a nővéreimet,

átkoztam önmagamat. Teljesen védtelenné váltam. A tudattól rémültenhúzódtam hátrébb.

– Ó, bassza meg… Ne haragudj… A nővéreim azt mondták… Aztgondoltam…

Odasétált hozzám, kinyújtotta felém a kezét és megállított, mielőtttovább menekülhettem volna. Mosolyogva nézett le rám.

– Megmondtam Mariának, hogy úgysem működne a kapcsolatunk.Eltátottam a szám.– Micsoda? Ezt meg minek csináltad?Láthatóan szórakoztatónak találta a kérdést.– Mert így érzem. Fájdalmat okozott nekem, nem akarom újra ezt

érezni. Megértem, hogy az elmúlt egy évben nem úgy bántam vele,ahogyan kellett volna, de bocsánatot kértem ezért. Ő is bevallotta,hogy megindította az igyekezet, amivel vissza akartam szerezni, de őigazából a régi önmagunk után vágyott, amilyenek a kezdet kezdeténvoltunk. Azt hiszem, én is abban a múltban éltem, de már tudom, hogysoha többé nem leszünk ugyanazok. Túl sok minden változott, az életnem áll meg. Ha egyszer vége, nincs visszaút. És én nem is akarok

298

visszalépni.Még mindig sokkos állapotban megborzongtam, mire magához

vont.– Maria azt kérdezte: „A lány miatt?” Akkor jöttem rá, hogy

valójában igen.– Milyen lány miatt? – Kezdtem teljesen elveszteni a fonalat.Adam felnevetett.– Ez nem vicces, Adam. Már azt sem tudom, mi történik itt. Egy

perce még azt hittem, le akarsz ugrani Maria miatt, most meg aztmondod, hogy nem is akartál ugrani, és egy olyan lány miatt dobtadMariát, akiről eddig nem is beszéltél. Én meg mindenfélét mondtamneked – nyögtem fel, ahogyan a mellkasára fektettem a fejem és újfenttudatosult bennem a tévedésem.

– Komolyan gondoltad, amiket mondtál? – kérdezte halkan.– Persze, hogy komolyan. – Összerezzentem. – Nem mondtam

volna, ha nem gondolnám komolyan, de azt is meg kell értened,Adam, hogy miért mondtam. A körülmények…

– Te vagy az a lány – szakította félbe a fecsegésemet, hogy belémfojtsa a szót. – A lány, akiről Maria beszélt. Rádöbbentett, hogy nemis szerettem igazán. Nem az határozta meg az életem, hogy velevagyok-e vagy sem. Én miattam voltam boldogtalan, te pedig újramegkedveltettél önmagammal. Segítettél, hogy újra megszeressem azéletemet, de ha te nem lennél, akkor sem kellene a vízbe ugranom,mert elsősorban önmagammal kell jóban lennem. Azokat a dolgokat,amiket Mariáért csináltunk, azért élveztem, mert veled csináltam. Jóléreztem magam veled. Talán Maria miatt csináltuk, de miattad esettolyan jól. Addig próbáltad elérni, hogy Maria újra belém szeressenés én újra beleszeressek az életbe, amíg fülig beléd nem habarodtam.

Kezemmel még most is az arcomon, megkövülten meredtem rá.Idegesen elnevette magát.

– Most már tényleg ne nézz így rám…– Bocs – suttogtam.

299

– Amikor visszajöttél a hotelbe és láttam, hogy sírtál, aztgondoltam, el akarod mondani, mennyire megbántad az egészet.

– Nem, én…– Csak azután értettem meg, hogy beszéltél Simonról. Teljesen

elszúrtam. Ki akartam mondani a nyilvánvalót, mielőtt te mondod ki.Azt gondoltam, megkönnyítem a dolgod…

– Te idióta – mordultam rá, azután hagytam tovább beszélni.Elmosolyodott.– Csókot! – biztatott minket a nő.– Feltételeim vannak – állítottam le.Adam visszahúzódott.– Tudom, hogy még hosszú út áll előtted. Segítettem neked

mindenben, amiben csak tudtam, és továbbra is ezt fogom tenni, denyilvánvalóan nem vagyok szakember. Adam, én egyszerűen nemtudom, mit csináljak, amikor… olyan más vagy.

– Tudom – komolyodott el. – Azért is jöttem ide, hogyvégiggondoljam, milyen messzire jutottam. Nem ugyanaz az embervagyok, aki két hete állt itt, de tudom, hogy újra az lehetek, ha nemkapok segítséget és nem segítek magamon. Most úgy érzem, újlehetőséget kaptam az életre. Te segítettél hozzá, én pedigmegragadom és a legtöbbet fogom kihozni belőle. Holtbiztos, hogynéha el fogom szúrni, de hosszú idő óta most először érzem azt, hogytényleg élvezni akarom az életet. Szóval igen, elmegyek ezzelvalakihez. Nem akarok még egyszer idáig süllyedni.

Egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Közelebb hajolt,hogy megcsókoljon. A férfi és a nő ujjongásban tört ki, majdmeghallottam a lépteiket; magunkra hagytak minket és továbbmentek ahídon.

Adam levette és reszkető vállamra terítette a zakóját. Vacogtak afogaim, lefagytak a lábujjaim.

– Ezt elfelejtettem odaadni. – A zsebébe nyúlt, hogy elővegyeanyám elveszett fülbevalóját.

300

– Pat ma reggel találta meg a kocsiban.– Köszönöm. – Szétáradt bennem a megkönnyebbülés. Ujjaim közé

szorítottam a kis smaragdot, hálásan, amiért anyám is részese lehetettéletem egyik legnagyszerűbb pillanatának. Éreztem, hogy ott vanvelünk.

– Nem hagyhatjuk ott a partit – tiltakoztam, amikor Adam a hídtúlsó vége felé terelt.

– Már megtettük. – Szorosan átkarolta a vállam. – Az énszülinapom, azt csinálok, amit akarok. Én pedig elviszem ahotelszobámba a nőt, akit szeretek.

Elmosolyodtam.– Tudod, van egy jó ötletem a könyvemhez…Akkor támadt bennem, amikor egész nap a paplanom alatt

bujkáltam és az életemet sirattam. Az ihlet olykor a legváratlanabbhelyekről jön.

– Igazán? Mi az?– Még csak a címe van meg, A szerelem kézikönyve, de arról fog

szólni, hogy találkoztam veled.Elmosolyodott.– Akkor majd meg kell változtatnod a nevünket.– Annál többre is szükség lesz. Szerintem nem véletlen, hogy tíz

évembe került elkezdeni. Sosem a lényegről akartam írni. Ez mostregény lesz, így senki sem tudja majd, hogy tényleg megtörtént.

– Csak mi. – Megpuszilta az orrom hegyét és megfogta a kezem.– Csak mi – értettem egyet.Kéz a kézben sétáltunk át a Ha’penny Bridge-en és biztonságban

elértük a túloldalt.

301

27. Hogyan ünnepeljük meg az eredményeinket

A Talbot Streeten helyezkedtem el, „Gratulálok” feliratú táblával akezemben, papírcsákóval a fejemen és papírtrombitával a számban. Ajárókelők bosszús pillantásokkal bombáztak, de én próbáltam ügyetse vetni rájuk, csak azokra koncentráltam, akik a szemem láttáraszálltak le a buszról. Utolsóként Oscar érkezett, aki fejét lehajtvakoncentrált a lépcsőkre.

Ahogy megfújtam a trombitát, meglepetten nézett fel, és az arcaszéles mosolyra húzódott. Amikor a táblát is meglengettem előtte,elnevette magát. A többi utas remekül szórakozott.

– Hát megcsinálta! – kiáltottam fel. – Eljutott egészen a városig!Zavartan, mégis büszkén vigyorgott.– Milyen érzés?– Mintha… élnék! – Hirtelen felugrott és öklével belebokszolt a

levegőbe.– Jó! – nevettem vele. – Emlékezzen erre az érzésre, Oscar,

valahányszor rossz napja van vagy elbizonytalanodik, emlékezzen rá,milyen jó érzés élni. Oké?

Lelkesen bólogatott.– Hogyne, hogyne. Sosem felejtem el.– Hívja fel Gemmát és kérjen keddre egy időpontot. Szerzünk

magának munkát, most, hogy már szabadon mehet bárhová.– Gemma újra van? Kedvelem Gemmát, de ha lehet, jobb lenne a

hétfő. Segít elkezdeni a hetet – tette hozzá aggódó arccal.Gemma azután tért vissza hozzánk, hogy elpostáztam neki a

Hogyan ne csináljunk bolondot magunkból, amikor megmondjukvalakinek, hogy meggondoltuk magunkat egy példányát. Másnap azíróasztalomon találtam a Hogyan bírjuk ki egy nehéz főnök mel ett-et, azután másnap újra bejött dolgozni. Az incidensről egy szót se

302

ejtettünk.– Hétfőn Tipperaryben leszek – árultam el boldogan. Előre vártam

a következő utat. Rég feladtam a keresést a tökéletes helyem után,mivel rájöttem, hogy az a könyvem hajítófát se ér, és csak mégrosszabbul érzem magam attól, hogy nem tudom teljesíteni azelvárásait. Egy nap, amíg Adam az irodájában dolgozott, acsónakházba is magammal vittem, de végül annyira felbosszantott,hogy bedobtam a tóba. Furcsamód, valahányszor erre a pillanatragondolok, az emlék mosolyt csal az arcomra, és elönt valamihihetetlen elégedettség, hogy mégiscsak teljesítettem az elvárást.

Indultunk, hogy harapjunk valami Oscarral, mielőtt felszállt ahazafelé tartó buszra, amikor megcsörrent a telefonom. Maguirenyomozó volt az. Megtorpantam. Oscar továbbment, amíg rá nemeszmélt, hogy lemaradtam.

– Hé, mi a baj? – kiáltott hátra.Miközben a telefonra meredtem, most először döbbentem rá arra,

hogy a belátható jövőben – bármit is tartogasson a számomra –mindig ezt fogom érezni Adammel kapcsolatban; mindig aggódnifogok, hogy nincs-e valami baja, ha éppen nem velem van. Felvettem,mert bármennyire féltem Maguire mondandójától, a bizonytalanságtólmég jobban.

– Caroline nevében hívom – jelentkezett be. – Jövő héten lesz atizenhatodik születésnapja, pénteken tartjuk a buliját. Amekkora cécóvan nálunk, azt hihetné, hogy Oscar-gála lesz. Akárhogy is, szeretné,ha eljönne. – Megköszörülte a torkát. – Én is szeretném, ha eljönne.

– Köszönöm, Aidan. Ott leszek.Mielőtt elbúcsúzott, még hozzátette:– Ha akarja, elhozhatja az öngyilkosát is. Már akkor, ha… tudja…

készen áll.Igen, készen áll. Az életünk folyton változó pillanatok sorozata,

amelyek olyanok, mint a gondolataink: hol pozitívak, hol negatívak. Sbár az emberi természet része, hogy szeretünk elidőzni ezeknél, mintoly sok ösztönös késztetés, ez is értelmetlen. Nem érdemes hagyni,

303

hogy egyetlen gondolat is megszállva tartsa az elménket, mert agondolatok jönnek-mennek, akár a vendégek vagy az érdekbarátok.Alig érkeznek meg, máris elhagyhatnak, és akármilyen hosszú időbetelik megjönniük, végül úgyis elillannak. A pillanataink értékesek,akár hosszúra nyúlnak, akár elmúlnak egy szemvillanás alatt, hisz olysok mindent tehetnek: megváltoztathatják a gondolkodásunkat,megmenthetik az életünket – és még az igaz szerelemmel ismegajándékozhatnak.

VÉGE

304

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni a szerkesztőmnek, Lynne Drew-nak. Aszerelem kézikönyve a 10. közös kötetünk. El sem hiszem, mennyitköszönhetek neked; a te segítségeddel lehettek a történeteimből azolvasók kedvencei. Köszönöm, hogy mindig megértő voltál, türelmesés támogató, és mindig lelkesen vártad a közös munkát, és azt is, mithoz számunkra a jövő.

Nagyra értékelem a művészi szabadságot, amit nekem biztosítasz,és a nagy közös fejtöréseket, amikor arra van szükségem. Akövetkező 10 kötetre fel!

Köszönet jár Thalia Suzumának nyugodt és elmés útmutatásaiért,mellyekkel mindig segített nekem megformálni a történeteket. Tudom,tudom, rohanok a végére, mindig is rohantam, mindig is fogok…

Köszönöm: Louise Swannell, Martha Ashby, Elizabeth Dawson,Lucy Upton és Moira Kelly. Veletek szinte mindennap beszélünk,tudjátok, hogy csodálatosak vagytok, és mennyire megkönnyítitek ésfeldobjátok számomra a munka nem írói részét is.

Külön köszönet jár Victoria Barnsley-nak, egy igazi kreatívelmének, akinek hiánya igencsak fájó lesz a HarperCollinsnál. Hálásvagyok bölcs meglátásaidért, azért, hogy így szereted a könyveket,hogy ennyi energiád van arra, hogy a dolgokat új, frissmegvilágításba helyezd, és köszönöm, hogy támogattál és hittélbennem. Sok sikert kívánok neked a jövőre.

Köszönöm a családnak és a barátoknak a támogatást, és hogyizgatottságot színleltek, amikor bejelentem, hogy kitaláltam egy újötletet. És köszönöm, hogy végighallgatjátok, és hogy nem kérdezitekmeg soha, hova tűnt egy-egy felvázolt ötlet a végleges kéziratból, asorozatból vagy a filmből, melyek csupán a gondolataimban élnektovább, és én ezt ugyanannyira élvezem. Köszönöm, hogyelfogadjátok, mindez mennyire fontos nekem, túlteszitek magatokatrajta és már rá is térhetünk az élet fontosabb dolgaira. Köszönömmindannyiótoknak, hogy megértetek. Vagy legalábbis úgy tesztek.

305

Hatalmas köszönet illeti Marianne Gunn O’Connort, hogy elviselia rázúduló állandó gondolatfolyamatot, e-maileket, telefonhívásokatés történeteket, és a „Mi lenne, ha…” és „Képzeld, mi lenne, ha…”mondatok sokaságát, és aki segít, hogy a gondolataim valósággáváljanak. Vannak, akik vágyakoznak, vannak, akik álmodoznak, ésvannak, akik megvalósítanak. Te az utóbbiakhoz tartozol. A következő10 kötetre fel!

Köszönöm Vicki Satlow-nak a kreatív ötleteket, és hogy mindigfeszegette a határaimat és ösztönzött, hogy minél több olvasó felényissak szerte a világon. Köszönet Pat Lynchnek, Mary Lavannek ésAnita Kissane-nek. Liam Murphy, köszönöm, hogy egyben tartottadagyam azon darabkáit, amik általában nem illenek össze. A téma miattmég nagyobb volt rajtam a nyomás, hogy igazán jót írjak. Nagyonköszönöm Allison Keatingnek a bWell Klinikánál a rám fordított időtés a véleményét Christine és Adam történetéről, mely miatt végülátírtam a könyvet egy sokkal jobb sztorivá.

Köszönöm Maureen Blacknek és munkatársainak a jogi útmutatást,nekem ehhez egyedül nem lett volna sütnivalóm. Köszönet járMichael McCullagh atyának is a segítségért. Minden kedvestanácsért, amit kaptam, hálás vagyok, ezeket a regényben a saját számíze szerint használtam fel; bármiféle tárgyi vagy egyéb tévedéskizárólag az én felelősségem. Ihletet merítettem Susan Rose BlaunerHow I Stayed Alive When My Brain was Trying to Kil Me: OnePerson’s Guide to Suicide Prevention című kötetéből, hogy jobbanmegértsem szereplőim megpróbáltatásait.

Köszönöm David, Robin és Sonny, őrült kis családom, hála nektekmegszökhetek (egyébként imádott) fantáziavilágomból…

306