„Winters a noir műfajt még feketébbé teszi.A Gyilkosság világvége előttben egy reményvesztett nyomozó próbál megfejteniegy gyanús öngyilkosságot – miközben a Föld felé pusztító aszteroida közeleg.”

Wired

„A történetvezetés erőteljes, és számtalan meglepetést tartogat…Ben H. Winters éles szemű, a legapróbb részletekre is igényes regényírónak bizonyul.”

Slate

„Imádom ezt a könyvet. Reggel hétig fönnmaradtam, mert nem bírtam letenni.Váratlan fordulatok, szerethető szereplők, és valami bánatos szépség.

Igazi drágakő a Gyilkosság világvége előtt. Egy trilógia első darabja, és csak azt mondhatom,alig várom a másodikat.”

Audrey Curtis, San Francisco Book Review

„Kíváncsi vagyok a következő könyvekre is, remélem, ugyanúgy elvarázsolnak, mint az első.”Mark Frauenfelder, Boing Boing

„Régóta nem kell már mentegetnem a sci-fik iránti szeretetemet, de ha mégis rákényszerülök,

ilyen könyvekre szoktam hivatkozni, mint a Gyilkosság világvége előtt.Olyan helyzetek segítségével veszi górcső alá az emberi érzelmeket és kapcsolatokat,

amelyek a nem-sci-fi irodalomban lehetetlenek (vagy ami még rosszabb: metaforikusak) volnának. Ez a könyv nagy kérdéseket feszeget a civilizációról, a közösségről, a reményről

és reményvesztettségről. Közhelyes válaszokkal viszont nem szolgál.”Michael Ann Dobbs, io9

„Szakértő kézzel megtervezett, szabályos krimi, eleven szereplőkkel, csodálatos párbeszédekkel…

A közelgő apokalipszis sem csak dísznek került bele,kulcsfontosságú darabja a rejtvénynek, amelyet Hank megoldani igyekszik. Emlékezetes történet.”

Booklist

„Egy nyomozás gondolatébresztő története mindenkinek, aki rajong a bűnügyi regényekért,aki szereti a szokatlan hátterű műveket vagy akinek éppen apokaliptikus fikcióra fáj a foga.”

Library Journal

„Sokat ígérő kezdet egy trilógiához!Wintersnél a szépség inkább a részletekben keresendő, semmint a történet komor fő vonalában.”

Kirkus Reviews

„Ben H. Winters megragadó történetet sző, páratlan jellemekkel,a százféle társadalmi nyomáshoz való alkalmazkodás különféle példáival…

Jól megírt bűnügyi regényének folytatását bizonyára izgatottan várja minden olvasó.The New York Journal of Books

„Rendkívüli mű – zseniális, meghökkentő,

és ráadásul a körülmények ellenére érthetetlen módon még fölemelő is.Mystery Scene Magazine

„Tiszta gyönyörűség… Ne várjanak a filmváltozatra!”

E! Online

BEN H. WINTERS

GYILKOSSÁGVILÁGVÉGEELŐTT

Ben H. Winters: The Last Policeman

Copyright © 2012 by Ben H. Winters

Hungarian translation © Falvay Dóra, 2015

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ben H. Winters: The Last Policeman

Quirk Books, USA, 2013

Fordította: Falvay Dóra

ISBN: 978 61 5552 239 0

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán

Szerkesztô: Bordás Veronika

Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: krimi, science fiction

Andrew Wintersnek,a Winters család concordi ágából

„A teljességgel racionális öngyilkosság még Voltaire, e minde-nek feletti racionalista szemében is elképesztő és némiképpen groteszk dolognak számított, olyasfélének, mint egy üstökös vagy egy kétfejű borjú.”A. Alvarez, The Savage God: A Study of Suicide

„Lassú vonat jönlassan lassan erre tart

jön a kanyarban” Bob Dylan, „Slow Train”

ELSŐ RÉSZ

ÖNGYILKOSOKVÁROSAMárcius 20., keddRektaszcenzió: 19 02 544Deklináció: –34 11 39Elongáció: 78,0Delta: 3,195 AU

11

1.

Nézem a biztosítási ügynököt, ő meg visszabámul rám. Szürke szempár a régimódi, teknőckeretes szemüveg mögött. Szörnyű, de mégis izgalmas érzés motoszkál bennem: atyavilág, ez itt tényleg igaz, és nekem fogalmam sincs, de őszintén, hogy kész vagyok-e szembenézni vele.

Összehúzom a szemem, összeszedem magam, és újra, alaposabban megnézem az emberemet. Kicsit közelebb is húzódok hozzá, hogy jobban lássam a szemét, szemüvegét, gyenge állát, homloka felett gyérülő haját és a vékony, fekete övet, ami ott szorul mindjárt az álla alatt.

Ez tényleg igaz. Tényleg? Nem is tudom.Nagy levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy koncentráljak, és a

holttesten kívül minden mást kizárjak a tudatomból – eltüntetem a koszos padlót és a plafonon elhelyezett olcsó hangszóróból csilingelő bádoghan-gú műzenét. Irtózatos a bűz, átható és undorító, mintha istállószagból és sütőolajból keverték volna. Van még néhány szakma a világon, ahol szorgalmasan és hatékonyan dolgoznak, de az éjjel-nappali gyorsétter-mek vécéinek takarítása nem tartozik ezek közé. A lényeg a következő: a biztosítási ügynök már jó néhány órája csüngött itt, a vécékagyló és a fakózöld fal között, mire Michelson közrendőrnek vécére kellett mennie,

12

és véletlenül rábukkant. Michelson 10-54S kóddal jelentette a dolgot, és valóban, úgy is néz ki. Ha valamit megtanultam az elmúlt pár hónap során, illetve amit mindnyájan megtanultunk, az az, hogy az akasztásos öngyilkosok nemigen szoktak lámpavasról vagy mestergerendáról lógni, mint a filmeken. Ha komolyan gondolják a dolgot, márpedig mostanában komolyan szokták, akkor inkább kilincshez, fogashoz rögzítik a kötelet, vagy vízszintes korláthoz, ahogy ez a biztosítási ügynök is, aki a rokkant-vécé kapaszkodóját használta. Aztán csak előredőlnek, és a testsúlyukra bízzák a többit. A kötél megfeszül, a légutak elzáródnak.

Közelebb hajolok, még mindig guggolva, próbálok valahogy megosz-tozni a szűk helyen a biztosítási ügynökkel, anélkül, hogy hasra esnék vagy teleraknám az egész helyszínt az ujjlenyomatommal. Három és fél hónapja vagyok nyomozó, s ez alatt az idő alatt már kilenc ilyet láttam, de még mindig nem sikerült megszoknom a fulladásos halottak látványát: a rémülten kiguvadó, vérhálós szemeket, a féloldalt kifittyedő nyelvet, a felpuffadt, lilába játszó ajkakat. Lehunyom a szemem, megdörgölöm az öklömmel, és megint odanézek: próbálom elképzelni, hogyan is nézhetett ki a biztosítási ügynök, míg élt. Jóképű éppen nem volt, ennyit rögtön megállapíthatok. Az arca tésztás és valahogy elrajzolt, az álla túl kicsi, az orra túl nagy, a szeme parányinak látszik a vastag szemüveglencsék mögött.

Úgy néz ki, egy hosszú, fekete övvel ölte meg magát. Az öv egyik végét a kapaszkodóhoz erősítette, a másik végére meg csúszócsomót kötött. Az öv brutális erővel vág az ádámcsutkájába.

– Helló, fiacskám. Hogy hívják a kis barátját?– Peter Anthony Zell – felelem halkan, és felnézek a vállam felett.

Dotseth rám nyitotta a fülke ajtaját, és vigyorogva tornyosul fölém. Nya-kán rikító sárga sál, a kezében gőzölgő McDonald’s-kávé. – Fehér férfi. Harmincnyolc éves. Biztosítási ügynök volt.

– Meg ne mondja, kitalálom! Cápák falták fel. Jaj, nem, mégsem. Ön-gyilkosság. Öngyilkosság volt, ugye?

– Annak néz ki.

13

– Döbbenet! Hallatlan! – Denny Dotseth helyettes főügyész, ezüsthajú vén csataló, széles arcáról derű sugárzik. – Na jó, Hank, azért ne hara-gudjon. Egy kávét?

– Köszönöm, uram, nem kérek.Elmondom Dotsethnek mindazt, amit az áldozat hátsó zsebében talált

fekte műbőr tárca tartalma alapján sikerült leszűrnöm. Zell a Merrimack Élet- és Tűzbiztosítás nevű társaságnál állt alkalmazásban, a cégnek a Water West házban van a székhelye, az Eagle Square-nél. Néhány mo-zijegy, mind az elmúlt három hónapból, kissé gyermeteg érdeklődésről árulkodnak: egy Gyűrűk Ura-remake, két rész a Távoli derengés című sci-fi sorozatból, meg az a „DC a Marvel ellen” izé a hooksetti multiplexben. Családnak semmi nyoma, sehol egy fénykép. Nyolcvanöt dollár, tízesek és ötösök. Meg egy jogosítvány, ami itteni címre szól: Dél-Concord, Matthew Street Extension 14.

– Azt a környéket ismerem. Van arrafelé néhány igazán szép ház. Rolly Lewisnak is ott van kéglije.

– Meg is verték.– Rollyt?– Az áldozatot. Nézze. – Visszafordulok a biztosítási ügynök eltorzult

arcához, s megmutatom a sárguló zúzódásokat a jobb arccsontja felett. – Valaki rendesen behúzott neki.

– Igaz. Tényleg.Dotseth ásít, kortyol a kávéból. A New Hampshire-i törvények régóta

megkívánják, hogy holttesthez mindig hívjanak ki valakit a főügyészségről, hogy a nyomozó hatóság azonnal ráállhasson az ügyre, ha gyilkosságról van szó. Januárban viszont az állami törvényhozás eltörölte ezt a rendelkezést, mivel felesleges terhet jelentett, főként a fennálló különleges körülmények között. Minek száguldozzon Dotseth vagy valamelyik kollégája szerteszét az államban, minek tébláboljanak éhes hollókként a gyilkossági helyszínek körül, amelyekről úgyis kiderül, hogy nem gyilkossági helyszínek? Most a nyomozást vezető tiszt feladata eldönteni, hogy kihívja-e az ügyészséget egy 10-54S besorolású esethez. Én azért többnyire kihívom őket.

14

– Van még valami? – kérdi Dotseth. – Raketballozik még, fiatalember?– Sosem raketballoztam, uram – felelem. Csak fél füllel figyelek oda,

farkasszemet nézek a hullával.– Nem-e? Akkor kivel keverem össze?Az államat kocogtatom az ujjammal. Zell alacsony termetű volt, legfel-

jebb egy hetven, zömök, vastag derekú. Atyavilág, gondolom magamban, valami nincs rendben ezzel a testtel, ezzel a tetemmel, ezzel az állítólagos öngyilkossággal. Próbálok rájönni, ugyan mi lehet az.

– Mobil sincsen – motyogom magam elé.– Micsoda?– Itt a tárcája, itt vannak a kulcsai, de mobil sehol.Dotseth vállat von. – Lefogadom, hogy kihajította. Beth most dobta

ki a magáét. Egyre pocsékabb a szolgáltatás, ő meg azt mondta, jobb lesz a nélkül a vacak nélkül.

Bólogatok, mormolok, hogy persze, persze, és tovább bámulom Zell arcát.

– Levél sincs.– Mi?– Nincs búcsúlevél.– Nincs? – kérdez vissza, és megint vállat von. – Majd előhozakodik

vele egy barátja. Vagy a főnöke. – Elmosolyodik, kortyol. – Ezek mindig hagynak búcsúlevelet. Ámbár, ha belegondol az ember, ilyenkor már minek magyarázkodni.

– Igaz, uram – és végigsimítok a bajuszomon. – Igaz.Múlt héten Katmanduban ezerfős zarándokcsapat gyalogolt bele egy

óriási máglyába. Délkelet-Ázsia legkülönbözőbb vidékeiről verődtek össze. Szerzetesek kántáltak, miközben a zarándokok elégtek, aztán ők is mentek utánuk. Közép-Európában az öregek tanácsadó dvd-ket csereberélnek. Hogyan használjunk köveket nehezéknek a kabátzsebben? Hogyan keverjünk barbiturátkoktélt házilag? Az amerikai Középnyugaton – Kansas Cityben, St. Louisban, Des Moinesban – a lőfegyver a divat. A túlnyomó többség egyszerűen golyót ereszt a fejébe. Nálunk pedig, a New Hampshire-i

15

Concordban, miért, miért nem, az akasztás megy. Akasztott testek min-denütt, gardróbokban, pajtákban, vakolatlan pincékben. Pénteken egy hete egy kelet-concordi bútorkereskedő hollywoodi modorban próbálta elintézni a dolgot: az ereszcsatornára kötötte fel magát a fürdőköpenye övével, csakhogy a csatorna eltörött, és a fickó az udvarra zuhant. Életben maradt, de minden tagját ripityára törte.

– Tragédiának tragédia, akárhogy is – jegyzi meg fakó hangon Dotseth. – Mert mindig tragédia, minden egyes alkalom.

Odasandít az órájára, szíve szerint lelépne már. De én kitartóan gug-golok a biztosítási ügynök mellett, és összehúzott szemmel vizsgálom a testet. Életének utolsó napjára Peter Zell gyűrött drapp öltönyt és hal-ványkék, legombolós gallérú inget választott. A zoknija felemás; majdnem ugyanolyan a kettő, de csak majdnem. Barnának barnák, de az egyik sötét-, a másik meg nem annyira sötétbarna. Mindkettőnek laza a gumija, lecsúsztak a bokáján. Az öv a nyaka körül, amit dr. Fenton szertartásosan köteléknek fog nevezni, gyönyörű darab. Fényes fekete bőr, aranycsattal, a csaton embléma: B&R.

– Nyomozó úr! Hahó! – szól rám Dotseth. Pislogva tekintek fel rá. – Nyomja még valami a szívét?

– Nem, uram. Köszönöm.– Sose hálálkodjék, részemről a gyönyörűség, mint mindig, fiam.– Illetve hát…– Tessék…Felkelek, szembenézek vele. – Mondjuk meg akarok ölni valakit. –

Elhallgatok.Dotseth vár, tüntető, tréfásan eltúlzott türelemmel. – Rendben…– …és egy olyan városban élek, ahol lépten-nyomon gyilkolják magukat

az emberek. De tényleg lépten-nyomon. Öngyilkosok városában.– Rendben…– Akkor nem az volna a legokosabb, ha megölöm az emberemet, és úgy

rendezem el a dolgot, mintha öngyilkosság volna?– Talán.

16

– Talán?– Bizony. Talán. Na de ez itten? – És vidáman a magába roskadt tetem

felé bök a hüvelykujjával. – Ez bizony öngyilkosság.Kacsint, kinyitja a férfivécé ajtaját, és magamra hagy Peter Zell-lel.

* * *

– Na, Zsiráf, mi az ábra? Megvárjuk a henteskocsit, vagy leakasztjuk magunk a szalámit?

Szigorú, helytelenítő tekintetet lövellek Michelson nyomozó felé. Utá-lom ezt a fajta morbid keménykedést, a henteskocsit, a szalámit meg a ha-sonlókat, és Ritchie Michelson pontosan tudja, hogy utálom. Éppen ezért piszkálódik így. Ott vár a vécé előtt, elvileg a helyszínt őrzi, gyakorlatilag meg tojásos mcmuffint eszik sárga, zörgős papírból. A zsír lecsöppen az egyenruha ingére.

– Ejnye, Michelson. Haláleset történt.– Sajnálom, Zsiráf.Ezt a gúnynevet sem állhatom, amit Ritchie szintén pontosan tud.– Egy órán belül itt lesz valaki dr. Fenton irodájából – mondom.

Michelson rábólint, közben lopva a markába böfög.– Rá akarja sózni Fentonra, mi? – Összegyűri a papírt, és a szemétbe

hajítja. – Azt hittem, nem foglalkozik már öngyilkosságokkal.– Ezt az ügyben eljáró nyomozónak kell eldöntenie – felelem –, és

szerintem ezúttal szükség van boncolásra.– Tényleg?– Tényleg.Nem igazán érdekli az ügy. Trish McConnell közben buzgón dolgo-

zik az étterem túlsó végében. Alacsony, zömök asszony, rendőrsapkája alól fekete lófarok buggyan elő. Az üdítőautomata mellett összeverődött tizenévesek vallomását veszi fel, ceruzája csak úgy repül a notesz lapjain. Készségesen várja és teljesíti a nyomozást vezető feljebbvaló utasításait. McConnell közrendőrt például kedvelem.

17

– Hanem, azt tudja-e – szólal meg megint Michelson, csak hogy járjon a szája, csak hogy az idegeimre menjen –, hogy a parancsnokság szerint az ilyen ügyeket a lehető leggyorsabban el kell sikálni?

– Tudom.– A lakosság lelki nyugalma meg a többi, ugye.– Az.– Meg aztán a tulaj is kitér a hitéből, ha nem kapja vissza hamar a vécéjét.Odanézek én is, ahová a tekintetével mutat. A McDonald’s vörös képű

tulaja vadul bámul vissza ránk, kérlelhetetlen arcát nevetségessé teszi az élénksárga ing és paradicsompiros mellény. Amíg a rendőrség itt serte-pertél, minden perc elveszett profitot jelent számára, és világos, hogy rég itt hadonászna az orrom előtt, ha nem félne, hogy lefogatom az XVI. cik-kely alapján. Mellette hórihorgas kamasz fiú ácsorog. Haja sörényszerűre vágva, oldalt felnyírt, hátul és elöl hosszú, homlokára piros mcdonald’sos ellenző biggyesztve, és gúnyos vigyorral nézeget hol a magából kikelt főnökére, hol a rendőrökre, mintha azt fontolgatná, melyik érdemli ki jobban a megvetését.

– Kibírja – mondom Michelsonnak. – Tavaly ugyanilyen helyzetben hat vagy akár tizenkét órára is lezártuk volna az egész helyszínt, nem csak a férfivécét.

– Új idők – von vállat Michelson.Összevonom a szemöldököm, és hátat fordítok a tulajnak. Csak for-

tyogjon keserű levében. Még csak nem is igazi McDonald’s. Mert iga-zi McDonald’s már nincsen. Tavaly augusztusban végképp lehúzták a redőnyt. Háromhavi piaci pánik elég volt hozzá, hogy a cég értékének kilencvennégy százaléka elpárologjon, és most tele az ország elhagya-tott tarka gyorséttermekkel. Sokból kalózüzem lett, mint ebből is itt, a concordi főutcán: vállalkozó szellemű helyi erők vették át őket, mint ez az én vadonatúj kedves barátom, és klassz üzletet bonyolítanak a népszerű kajával, anélkül, hogy tejelniük kellene a franchise-ért.

Igazi 7-Eleven sincsen már, sem Dunkin’ Donuts. Igazi Paneras van még egy-kettő, de a tulajdonosai megvilágosodtak, és az éttermeikben csupa

18

hittestvért alkalmaznak, úgyhogy csak akkor érdemes betérni hozzájuk, ha kíváncsiak vagyunk az Örömhírre.

Magamhoz intem McConnellt, és elmondom neki meg Michelsonnak, hogy a halálesetet gyanúsként fogjuk kezelni, és nyomozunk. Igyekszem figyelmen kívül hagyni Ritchie gúnyosan megemelkedő szemöldökét. McConnell a maga részéről csak komolyan bólint, és lapoz egyet a notesz-ban. Kiadom a feladatokat: McConnell végezzen a vallomások felvételével, aztán menjen értesíteni az áldozat családját. Michelson pedig maradjon itt őrködni, míg meg nem jönnek Fentonéktól a holttestért.

– Meglesz – csattintja rá a noteszére a borítót McConnell.– Mindent inkább, mint melót – szól Michelson.– Elég lesz, Ritchie. Haláleset történt.– Ja, Zsiráf. Mondta már.Tisztelgek a kollégáknak, és egy búcsúbiccentéssel már mennék is.

Kezem már a kilincsen, de megtorpanok, mert egy asszony közeledik gondterhelten a parkolón át. Piros téli sapka van rajta, de kabát nem, ernyővel sem védekezik a kitartó hófúvásban, mintha csak kiszaladt volna valahonnan így, ahogy volt. Vékony házicipőben evickél a parkolót borító hókásában. Aztán meglát engem, látja, hogy látom, nyilvánvaló a pillanat, mikor rádöbben, hogy rendőr vagyok, az arca aggodalmas ráncokba szalad, sarkon fordul, és elsiet.

* * *

Észak felé hajtok a State Streeten szolgálati Chevrolet Impalámmal. Óvatosan vezetek, az aszfaltra majd centi vastagon fagyott rá a hókása. A mellékutcák mentén számtalan autó parkol, elhagyott kocsik, a szélvé-dőkön meggyűlik a hó. Elhaladok a Capitol Művészeti Központ takaros vörös téglás, nagy ablakos épülete mellett, s belesek a nemrég megnyílt, zsúfolt kávézóba az utca túloldalán. Collier vasáruboltja előtt hosszú sor kanyarog, biztosan új árucikket kezdtek árulni. Villanykörtét talán, vagy

19

ásót, esetleg szöget. Gimnazistakorú kölyök javítja a hirdetőtáblájukat létrán állva, áthúzza a régi árakat, és újakat ír ki fekete filctollal.

Negyvennyolc óra – jár a fejemben. A legtöbb gyilkossági ügy, amit egyáltalán megoldanak, negyvennyolc órán belül oldódik meg.

Az én kocsim az egyetlen az úton, utánam is fordulnak a járókelők. A White Peak ingatlanügynökség bedeszkázott ajtajának az ülepével támaszkodik valaki. Egy bankautomata előtt tizenévesek kis csapata, marihuánás cigarettát adnak kézről kézre. Egy borzas szakállú suhanc kéjesen fújja ki a füstöt a hidegbe.

Egy felhagyott irodaház ablakán a State és a Blake sarkán kétméteres betűkkel odafirkált graffiti éktelenkedik: HAZUGSÁG, HAZUGSÁG AZ EGÉSZ.

Bánom már, hogy keménykedtem Ritchie Michelsonnal. A járőröző rendőrök élete épp elég durva volt már akkor is, mikor engem előléptet-tek, és az azóta eltelt tizennégy hét alatt sem lett rózsásabb. Igaz persze, hogy a rendőrök állása legalább biztos, és a fizetésük is a legjobbak közé tartozik az országban. És igaz az is, hogy Concord bűnözési statisztikái nem emelkedtek valami rémítő tempóban a tavalyi évhez képest, bár itt azért akad néhány kivétel. A felkészülésről, biztonságról és stabilitásról szóló törvény, az FBS értelmében tilos lett az egész Egyesült Államok-ban lőfegyvereket gyártani, árulni vagy vásárolni, de ezt szinte lehetetlen betartatni, kivált New Hampshire államban.

Az utcákon, kitéve a lakosság gyanakvó tekintetének, mégis állandóan érzi az ember az erőszak fenyegető lehetőségét. A járőröző közrendőrt ez éppúgy felőrli, mint a háborús övezetekben szolgáló katonákat. Szóval Ritchie Michelson helyében én is kicsit fáradt volnék, kicsit kiégett, és bizonyára hajlanék a cinikus megjegyzésekre.

A Warren Streetnél működik a jelzőlámpa, és bár rendőrtiszt vagyok, s ráadásul sehol a láthatáron egy másik kocsi, azért csak megállok. Várok a zöldre, ujjaimmal dobolok a kormányon, bámulok kifelé a szélvédőn, és arra a nőre gondolok, aki olyan aggodalmasan sietett el, és nem viselt kabátot.

20

* * *

– Hallottátok már? – ordítja a nagydarab, harsány McGully nyomozó a markából formált tölcsérbe. – Megvan a dátum!

– Ezzel meg mit akarsz, hogy megvan a dátum? – bámul rá elképedten Andreas nyomozó, hirtelen felegyenesedve a székén. – Rég megvan a dátum. Mindenki réges-rég tudja azt a rohadt dátumot.

A dátum, amit mindenki tud, nem más, mint október harmadika. Hat hónap és tizenegy nap van még hátra addig, mikor a hat és fél kilométer átmérőjű, szénből és szilikátokból álló golyóbis becsapódik a Földbe.

– Nem az, amikor a gigafasírt tényleg landol – magyarázza McGully, a Concord Monitor legújabb számát lobogtatva. – Hanem amikor a nagy-okosok meg bírják mondani, hová akar pottyanni.

– Ja, azt én is láttam – bólint Culverson nyomozó a saját újságja mögül; ő a New York Timesot olvassa az asztalánál. – Április kilenc, ha jól emlékszem.

Az én asztalom a szoba túlsó végében van, a szemetes és a kishűtő mellett. Előttem a jegyzetfüzetem hever, abba írtam a helyszíni meg-figyeléseimet. Amolyan egyetemi jegyzetfüzet ez, a vizsgákon szoktak ilyet használni. Apám tanár volt, és a halála után vagy huszonöt dobozra valót találtunk a padláson; vékony füzetek, kékek, mint a vörösbegy tojása. Máig ezeket használom.

– Április kilenc? Nagyon hamar – hanyatlik vissza Andreas a karosszé-kébe, és kísértietes hangon mormolja maga elé: – Nagyon hamar.

Culverson a fejét csóválja, sóhajt. McGully elvihogja magát. Ennyi maradt a Concordi Rendőrség Bűnügyi Osztályának Nagykorú Bűnel-követők csoportban: négy pasi egy szobában. Tavaly augusztus óta hár-man mentek innen korengedményes nyugdíjba, egyvalakinek hirtelen és minden magyarázat nélkül nyoma veszett, Gordon nyomozó pedig karját törte egy családon belüli erőszaktevő letartóztatásakor, betegszabadságot vett ki, és azóta se láttuk. A veszteségek kiegyenlítésére egy gyengécske kísérlet történt: decemberben nyomozóvá léptettek elő egy közrendőrt. Engem. Palace-t.

21

Személyi kérdésben határozottan szerencsések vagyunk. A Fiatalko-rú részlegnek összesen két nyomozója maradt, Peterson meg Guerrera. Az Informatika részleget pedig november elsejével egyszerűen szélnek eresztették.

McGully kinyitja a mai New York Timest, és hangosan olvasni kezdi. Az én eszem a Zell-ügyön jár, átnézem a jegyzeteimet. Semmi gyanús jel, dulakodásra nem utal semmi / / mobiltelefon? / / Kötelék: öv, aranyszínű csat.

Szép, fekete olasz bőröv, B&R gravírozással.– A cambridge-i Harvard-Smithson asztrofizikai kutatóintézet nyi-

latkozata szerint április kilencedike lesz a döntő nap – olvassa McGully a Monitorból. – A kutatóintézet szakértői számtalan más csillagásszal, asztrofizikussal és elkötelezett amatőrrel karöltve figyelik a Maia köze-ledését. Ez a jelentős méretű aszteroida, melynek hivatalos elnevezése 2011GV1…

– Jézus isten! – hördül Andreas. Dühödten felpattan, és McGully felé siet. Apró termetű, izgága fickó, negyven múlhatott, de fantasztikusan dús, göndör, fekete haja van, akár egy kerubnak. – Pontosan tudjuk, micsoda a Maia. Van még ember ezen a bolygón, aki ne tudná?

– Nyugi már, kishaver – felel McGully.– Herótom van attól, hogy állandóan ismételgetik ezeket az informá-

ciókat. Újra elmondják minden egyes alkalommal. Az orrunk alá akarják dörgölni?

– Ez az újságírói stílus – mondja Culverson.– Én akkor is rühellem.– Rühelld – mosolyog Culverson. Ő az egyetlen fekete nyomozó a

bűnügyi osztályon. Sőt, ami azt illeti, az egyedüli fekete az egész concordi rendőrségen. Tréfásan úgy emlegetik, hogy „Concord egyetlen feketéje”, bár ez szó szerint azért nem igaz.

– Jól van, jól van, átugrom – veregeti vállon McGully szegény Andreast. – A tudósok megállapították… ugorjunk, ugorjunk… némi nézetkülönb-ség, amely mára megoldódott… ugorjunk, ugorjunk, ugorjunk. Na itt van: áprilisban, mikor már csak öt és fél hónap lesz hátra a becsapódásig, a

22

deklináció és a rektaszcenzió kellő pontossággal meghatározható, hogy megállapíthassuk a Maia földbe csapódásának pontos helyét, úgy huszonöt kilométernyi tűréshatárral.

McGully hangja a végére elszorul kissé, bariton harsogása elhalkul, és füttyent egy hosszút. – Huszonöt kilométer.

Mély csend támad, csak a radiátor kis kottyanásai hallhatók. Andre-as ott áll McGully asztalánál, merően nézi az újságot, két keze ökölbe szorul. Culverson a maga kényelmes zugában tollat ragad, vonalakat húz valami papírra. Én meg becsukom a kék füzetet, hátrahajtom a fejem, és a mennyezetre bámulok, valamivel a bonyolult alakú csillár mellett a plafon közepén.

– Ez volna a lényeg, tölgyeim és nyulaim – harsog újra McGully, mint-ha mi sem történt volna, és színpadias mozdulattal csukja össze a nagy újságot. – Aztán már csak a reakciókat taglalják, meg miegyéb.

– Reakciók? – jajdul Andreas, és szenvedélyesen rázza két tenyerét az újság felé. – Mi ez már, miféle reakciók?

– Jaj, olyasmik, mint hogy a kanadai miniszterelnök reméli, hogy Kínáról lesz szó – röhög McGully. – Mire a kínai elnök, hogy minden tiszteletünk Kanadáé, de ami azt illeti, ezt az ügyet mi más perspektívából nézzük. Mondd már, hogy nem tudod! Blabla, rizsa, sóder.

Andreas irtózattal fintorog. Én meg mintha figyelnék, de valójában egészen máson gondolkodom, továbbra is a mennyezetről függő lámpára bámulok. Besétál a pasas éjnek évadján egy McDonald’sba, és felakasztja magát a rokkantklotyón. Besétál a pasas… éjnek évadján…

Culverson ünnepélyesen felemeli a papírját, és megmutatja. Egyszerű táblázatot vázolt fel.

– A concordi rendőrség hivatalos aszteroidakimutatása – jelenti be fapofával. – Gyerünk, gyerünk, uraim.

Kedvelem Culversont. Szeretem, hogy még most is komoly nyomo-zóhoz illően öltözködik. Ma például háromrészes öltönyben jelent meg, fémes fényű nyakkendővel és hozzáillő díszzsebkendővel. Pedig mos tanra

23

már szinte mindenki megadta magát a kényelmességnek. Andreas hosz-szú ujjú pólótrikót visel buggyos farmerrel, McGully pedig Washington Redskins-melegítőt.

– Ha már meg kell halni – magyarázza Culverson –, akkor legalább gyűjtsünk be egy-két dolcsit járőröző testvéreinktől.

– Oké, hogyne – motyogja Andreas, és kelletlenül körültekinget – de hogyan is tudnánk megjósolni?

– Megjósolni? – húz rá egy nagyot McGully az összecsavart Monitorral. – Az a kérdés, te bamba, hogyan szedjük be a zsét!

– Kezdek! – jelenti be Culverson. – Százzal megteszem az Atlanti-óceán kellős közepét.

– Én meg negyvenet teszek Franciaországra – csatlakozik McGully a zsebében kotorászva. – Meg is érdemlik a köcsögök.

Culverson odasétál hozzám, és leteszi elém a táblázatát. – Te mit szólsz, jófiú? Mit gondolsz?

– Istenkém – mormolom szórakozottan, s azokra a csúnya sérülésekre gondolok a halott szeme alatt. Valaki keményen behúzott Peter Zellnek a közelmúltban. Jó, nem annyira közel. Két hete lehetett? Három? Dr. Fenton majd megmondja.

Culverson kíváncsian felhúzott szemöldökkel vár. – Palace nyo mozó!– Nehéz ügy, mi? Hé, fiúk, áruljátok már el, hol vásároltok övet?– Övet? – Andreas végignéz magán, mintha beugratásra gyanakodna.

– Én nadrágtartót hordok.– Egy Humphrey’s nevű cégnél – felel Culverson. – Manchesteriek.– Nekem Angela veszi – mondja McGully, aki már a sportrovatot

olvassa kényelmesen hátradőlve, feltett lábbal. – Mi a nyavalyáról mo-tyogsz, Palace?

– Erről az ügyről itten – magyarázom. Minden tekintet rám szegező-dik. – A tetemről, amit ma találtunk a McDonald’sban.

– Azt hittem, önakasztás volt – jegyzi meg McGully.– Egyelőre gyanús halálesetnek tekintjük.

24

– Úgy tekintjük? – mosolyog rám elismerően Culverson. Andreas még mindig McGully asztalánál áll, és az újságot bámulja, kezét a homlokához szorítva.

– A kötelék fekete bőröv volt, drága, divatos. A csatján az áll, hogy B&R.– Belknap és Rose – mondja Culverson. – Várjunk csak, gyilkosságként

kezeljük? Mert gyilkossághoz őrülten nyilvános a helyszín.– Belknap és Rose, épp ez az – felelem. – Merthogy, tudjátok, az ál-

dozat öltözéke amúgy abszolút jelentéktelen volt. Szimpla barna öltöny, konfekciós, régi, foltos hónaljú ing, felemás zokni. És öv is volt rajta, egy olcsó, barna öv. Hanem a kötelék, az valódi bőr, kézzel varrott.

– Oké – szól Culverson –, vagyis elment a B&R-hez, és vett egy pöpec övet, direkt öngyilkossági célra.

– Látod, látod – vágja rá McGully, és lapoz.– Ne mondd már! – kelek fel. – Hogy néz ez ki? Fel akarom kötni ma-

gam, rendes, átlagos pasas vagyok, öltönyben járok dolgozni, nyilván van egy rakás övem. Direkt elmegyek Manchesterbe, ami húsz perc kocsival, csak hogy vegyek egy speciális öngyilkos övet?

Most már járkálok, előregörnyedve, fel és alá az asztalom előtt, és a bajszomat piszkálom. – Miért nem egy meglévő övemet használom? Egyet a sok közül.

– Ki tudja – jegyzi meg Culverson.– Pláne kit érdekel – ásít McGully.– Rendben – ülök vissza a helyemre, és nyúlok a kék füzetért. – Világos.– Tiszta marslakó vagy, Palace, ugye tudod? – szól oda McGully. Vil-

lámgyors mozdulattal galacsinná gyűri a sportrovatot, és a fejemhez vágja. – Kiköpött marslakó.

25

2.

A biztonsági őrök pultja mögött a Water West Buildingben egy ősöreg ember ül. Lassan pislog rám, mintha csak most kelt volna álmából. Ha nem a sírból.

– Időpontja van itt valakinél?– Nem, uram. Rendőr vagyok.Az őr rémesen gyűrött inget visel, a sapkája is félresikerült, be van hor-

padva a teteje. Késő délelőttre jár már, de ebben a szürke előcsarnokban alkonyati félhomály uralkodik, lustán kavarognak a porszemek a gyenge fényben.

– Henry Palace nyomozó vagyok – mutatom a jelvényemet, de oda se néz, elrakom megint. – A Concordi Rendőrség Bűnügyi Nyomozó Hatóságánál dolgozom, és egy gyanús halálesetben folytatok vizsgálatot. A Merrimack Élet- és Tűzbiztosításhoz jöttem.

– Na és mekkora maga, fiam? – köhög. – Százkilencven centi?– Olyasmi.A liftre várva a sötét előcsarnokot méregetem. Az egyik sarokban hatal-

mas, zömök, súlyos, cserepes növény gubbaszt, a sárgaréz levélszekrények

26

sora felett sivár tájkép a White Mountainsből. A százesztendős biztonsági ember szemmel tart a kuckójából. Ez a látvány fogadta minden reggel az én biztosítási ügynökömet, nap mint nap, szakmai pályafutásának első percétől fogva. A liftajtó csikorogva kinyílik. Beleszagolok az áporodott levegőbe. Nos, ebben a környezetben tényleg semmi nem szól az öngyil-kosság gondolata ellen.

* * *

Peter Zell főnökét Theodore Gompersnek hívják. Sápadt, megereszkedett arcú pasas, sötétkék gyapjúöltönyben. A legcsekélyebb meghökkenést sem mutatja a mondanivalóm hallatán.

– Zell, ugye? Milyen szomorú. Tölthetek magának?– Nem, köszönöm.– Mit szól ehhez a kutya időhöz?– Ja. Az irodájában vagyunk, Gompers gint iszogat egy vaskos, szögletes

pohárból, szórakozottan meg-megdörgöli az állát, és bámul kifelé a nagy ablakon. Odakint csak úgy szakad a hó az Eagle Square-re. – A legtöbben az aszteroidát okolják ezért a fránya hóért. Maga is hallotta, ugye? – kérdi halkan, elgondolkozva. Tekintete nem szakad el az ablaktól. – Pedig nem igaz. Az az izé még mindig négyszázötvenmillió kilométerre van innen. Nem elég közel ahhoz, hogy hatással legyen az időjárásra. Nem is lesz egyébként.

– Igaz.– Csak már utána. – Felsóhajt, és lassan felém fordítja a fejét, akár egy

tehén. – Az emberek nem igazán értik ám, tudja-e?– Meghiszem azt – felelem türelmesen, készenlétben tartva a kék jegy-

zetfüzetet és a tollat. – Tudna valamit mondani Peter Zellről?Gompers kortyol a ginből. – Nem igazán van mit mondani róla. Az

isten is statisztikusnak teremtette, annyi biztos.– Statisztikusnak?

27

– Statisztikusnak. Én a magam részéről szintén annak indultam, azt tanultam. Csak aztán áttértem az értékesítésre, és végül a vállalatvezetésnél kötöttem ki. – Széttárja a kezét, halvány mosollyal mutatja az irodát. – Peter viszont nem fejlődött sehová. Illetve nem rossz értelemben mondom, de nem változtatott.

Bólintok, körmölök, Gompers meg tovább darál csempehangján. Ki-derül, hogy Zell valóságos bűvésze volt a biztosítási matematikának, ter-mészetfeletti könnyedséggel igazodott el a demográfiai adatok végtelen számsorain, és döbbenetes pontossággal mérte fel a várható kockázatot és hasznot. Továbbá szinte betegesen félénk ember volt, az a fajta, aki állan-dóan a földre szegezi a tekintetét, és csak akkor bök oda egy-egy „hellót” vagy „kösz, jólt”, ha nagyon muszáj, értekezleteken pedig a leghátsó sorban ül, és folyton a kezét nézi.

– Az értekezlet végén meg mindig ő volt a legelső, aki kislisszolt – magyarázza Gompers. – Tisztára úgy nézett ki, mintha sokkal jobban érezné magát az asztalánál a számológépével meg a hatalmas statisztikai dossziéival, mint az emberek között.

Szorgosan jegyzetelek, közben bátorítólag és megértően bólogatok, hogy csak beszéljen Gompers tovább, és arra gondolok, egyre jobban tet-szik nekem ez a fickó, ez a Peter Anthony Zell. Szeretem az olyan embert, aki szereti jól végezni a munkáját.

– De az volt a fura ezzel a Zell-lel, tudja, hogy mintha egyáltalán nem is érintette volna meg ez az őrület. Még a legelején sem, mikor kipattant a dolog.

Gompers a fejével hátrafelé int, az ablak felé, az ég felé. Azzal, hogy „kipattant a dolog”, tavaly nyár elejére céloz, amikor az aszteroida léte elérte a köztudatot. A tudósok már sokkal előbb, áprilisban felfedezték, de jó pár hónapon át csak a „Furcsaságok a nagyvilágból” jellegű beszámolókban szerepelt, meg a Yahoo tréfás címei között, mint „Halál a magasból” meg „Ránk szakad az ég!”. A legtöbb ember számára csak június elejére vált valósággá a fenyegetés – mikor a becsapódás valószínűsége ötszázalékos ra emelkedett, és a Maia kerületét 4,5 és 7 kilométer közöttire becsülték.

28

– Hisz tudja, mi volt, mindenki kikészült, meghibbant, zokogott az egész iroda. Zell viszont csak gürizett tovább lehajtott fejjel, ahogy szo-kott. Mintha azt gondolta volna, hogy vele majd kivételt tesz az az asz-teroida.

– Na és aztán, később? Nem figyelt meg rajta változást? Nem lett levert, depressziós?

– Hát… – mondja Gompers –, hogy is, várjunk csak… – hirtelen el-hallgat, kezét a szájához kapja. A szeme összeszűkül, mintha valami távoli dologra próbálna összpontosítani.

– Mr. Gompers…– Igen, igen, csak… Elnézést, próbálok visszaemlékezni. – Egy pilla-

natra leereszkedik a szemhéja, aztán felpattan, s bennem kissé meginog a tanúmba vetett bizalom. Ki tudja, hány pohárkával ivott meg már ma abból a ginből. – Ami azt illeti, volt itt egy kis eset.

– Egy kis eset?– Az, az. Volt ez a Theresa nevű lány. Könyvelő. Halloweenkor jelmezben

jelent meg. Aszteroidának öltözött.– Valóban?– Tudom, tudom. Morbid ötlet. – Gompers mégis elvigyorodik. – Egy-

szerű volt, egy fekete szemeteszsákot húzott magára, arra cédulát tűzött a számmal, tudja, kettő-nulla-egy-egy-G-V-egy. Mindenki nevetett, ki jobban, ki kevésbé. Zell viszont se szó, se beszéd, kifordult magából. Üvöl-tött, vonított a lányra, és egész testében reszketett. Ijesztő volt, főleg mert olyan csendes, félénk volt egyébként. Aztán bocsánatot kért, másnap viszont nem jött be.

– És meddig hiányzott?– Egy hétig? Kettőig? Azt hittem, nem is látjuk többet, de aztán újra

megjelent, egy szó magyarázat nélkül, és megint a régi volt.– A régi?– Az. Csendes, nyugodt, összeszedett. Szorgalmas, megbízható. Bár a

biztosítási matematika eléggé kifújt akkorra.– A micsoda? Elnézést, hogy értsem?

29

– A biztosítási matematika. Ősz végére, tél elejére végképp felhagytunk az üzlettel. – Értetlen arcom láttán zord mosollyal mondja: – Gondoljon bele, nyomozó úr. Maga talán akarna biztosítást kötni mostanában?

– Nem hinném.– Pontosan – vágja rá, szipog, és kiüríti a poharát. – Nem hinné.A fény hunyorogni kezd. Gompers felnéz, megjegyzi, hogy „Na mi lesz

már”, mire a lámpa összeszedi magát.– Elég az hozzá, hogy miután Peter visszajött, vele is azt csináltattam,

mint a többiekkel. Kárigényléseket ellenőrzött, hamisítások és kétes kö-vetelések után nyomozott. Kicsit bolondosan hangzik, de az anyacégünk, a Variegated mostanában erre van rászállva. A csalás megelőzésére. Hogy legalább a pénzügyi egyensúlyunkat valamennyire fenntartsuk. A főnökök nagy többsége készpénzzé tette, amije még maradt, és rég Bermudán vagy Antiguán lógatja a lábát. Ha ugyan nem bunkert épít. Nem úgy a mienké. A mi emberünk, köztünk maradjon, mintha a mennyországban akarna jópontokat gyűjteni, ha minden kötél szakad. Szerintem.

Nem nevetek, csak dobolok a jegyzetfüzeten a tollammal, s próbálok valami vezérfonalat találni a hallottakban, összerakni fejben az időrendet.

– Mit gondol, beszélhetnék azzal a lánnyal?– Kivel?– A lánnyal, akit az előbb említett – lesek a jegyzeteimbe. – Theresával.– Jaj, nyomozó úr, hol van ő már! New Orleansben, ha jól emlékszem.

– Félrebillenti a fejét, úgy mormolja maga elé halkan: – A fiatalok mind oda tódulnak. A lányom is, ami azt illeti. – Megint kinéz az ablakon. – Kíváncsi még valamire?

A jegyzetekbe bámulok, írásom kusza pókhálójára. Valóban… Kíváncsi vagyok még valamire?

– Barátok? Voltak Mr. Zellnek barátai?– Ööö… – Gompers újra félrehajtja a fejét, ajkát biggyesztve töpreng.

– Egy. Illetve nem tudom, barátja volt-e, csak úgy gondolom. Volt egy pasas, egy ilyen hájas behemót, nagy muszklikkal. Tavaly nyáron láttam egyszer-kétszer együtt ebédelni Zell-lel odaát a Worksben a sarkon.

30

– Nagydarab ember, azt mondja?– Hájas behemótot mondtam, igen. Jól emlékszem rá, mivelhogy Pe-

ter nem járt ki ebédelni, tehát ez már magában feltűnt. Meg aztán Peter annyira kicsi volt, hogy elég furán néztek ki így együtt.

– A nevét nem tudja?– A nagydarabét? Nem. Nem is találkoztam vele.Széthajtogatom a lábamat, aztán megint keresztbe teszem, és töröm a

fejem, milyen kérdést kellene feltenni, mi volna most a helyes gondolat-menet, mit is kellene megtudnom. – És arról volna esetleg elképzelése, uram, hogy honnan származhattak Peter sérülései?

– Micsoda?– Azok a zúzódások az arcán.– Ja, igen. Persze, megmondta, hogy leesett valami lépcsőn. Egy-két

hete talán, nem igaz?– Leesett egy lépcsőn?– Ezt mondta.– Értem.Leírom ezt is, és homályosan kezd már körvonalazódni, hogyan kell

folytatni a nyomozást. Érzem a jobb lábamban az adrenalin apró löketeit, enyhén meg-megrándul a bal lábam felett.

– Még egy utolsó kérdésem volna, Mr. Gompers. Nem tudja, voltak-e Mr. Zellnek ellenségei?

Gompers az állát dörgöli a tenyere élével, a szeme lassan fókuszra szű-kül. – Hogy ellenségek, azt mondja? Csak nem arra céloz, hogy megölték?

– Lehet, talán. Persze nem valószínű. – Határozott mozdulattal be-csukom a kék füzetkét, és felkelek. – Láthatnám, kérem, az íróasztalát?

* * *

Az adrenalinlöket, ami az imént a lábamban bizsergett, most már elárasztja az egész testemet, végigfut az ereimben, éhségre emlékeztető, különös elektromos ingerként.

31

Rendőr vagyok, ami világéletemben lenni akartam. Tizenhat hónapon át járőröztem, szinte kizárólag éjszakai műszakban az 1. szektorban. A Loudon Roadon cirkáltam a Walmarttól a felüljáróig. Jó hét kilométer fel és alá tizenhat hónapon át, este nyolctól reggel négyig mindennap. Dulakodókat szétválasztani, részegeket oszlatni, koldusokat és eszelősöket hajszolni a Market Basket parkolójában.

Imádtam. Még tavaly nyáron is imádtam, amikor már kezdtek furára fordulni a dolgok, mikor megkezdődtek az új idők, sőt, még ősszel is, mikor pedig egyre furább volt minden, és egyre keményebb a munka. Imádtam még akkor is.

Viszont amióta nyomozóként dolgozom, valami ködös, megnevezhe-tetlen frusztráltság telepedett rám. Akár elégedetlenség, akár balszerencse, mindenképpen rossz időzítés: megkaptam végre a munkát, amire egész életemben vágytam és vártam, és tessék, csalódást jelent – vagy talán én bizonyulok csalódásnak?

Most azonban, ezen a mai szent napon végre átjár ez a csiklandozó, felvillanyozó izgalom, és azt mondom magamban, te jószagú, lehet, hogy eljött végre a pillanat. Lehet.

* * *

– Szóval mit is keres tulajdonképpen?Vádnak hangzik inkább, semmint kérdésnek. Hátrafordulok Peter Zell íróasztalától; éppen a fiókokat nézem át módszeresen. Kopasz nő áll mögöttem, fekete, szűk szoknyát visel, és fehér blúzt. Ugyanaz a nő, akit a McDonald’snál is láttam, aki az étterem felé igyekezett, de aztán vissza-fordult, és eltűnt a parkolóban. Felismerem sápadt arcát, mély tekintetű fekete szemét, bár a reggel élénkpiros sapka volt rajta, most pedig fedetlen fejjel áll előttem; fehér fejbőréről visszaverődik a Merrimack Élet- és Tűzbiztosítás irodáinak éles lámpafénye.

– Bizonyítékok után kutatok, hölgyem. Rutinvizsgálat. Henry Palace nyomozó vagyok a concordi rendőrségtől.

32

– Mire keres bizonyítékot? – kérdezi. Kicsi, szolid aranypiercinget visel az orrában. – Gompers azt mondta, Peter öngyilkos lett.

Nem felelek. A nő beljebb lép a szűk, levegőtlen irodahelyiségbe, és figyeli, mit csinálok. Csinos, kis termetű, szép tartású, markáns vonású, talán huszonnégy-huszonöt éves lehet. Azon tűnődöm, ugyan mit gon-dolhatott róla Peter Zell.

– Nos – szólal meg talán fél perc múlva –, Gompers küldött, hogy kérdezzem meg, van-e szüksége valamire. Tehát van?

– Nincs, köszönöm.Átnéz a vállam felett, figyeli, hogyan kotorászok a halott ember fiók-

jaiban. – Elnézést, de mit is mondott, mit keres?– Egyelőre nem tudom. Egy nyomozás folyamatát nem lehet előre

meghatározni, mivel nyomról nyomra alakul.– Á, valóban? – Ha felvonja a szemöldökét, a homloka finom redőkbe

szalad. – Ezt mintha valami tankönyvből mondta volna fel.– Ó – igyekszem közönyös arcot vágni. Merthogy valóban idéztem,

szóról szóra a Farley és Leonard-féle Bűnügyi nyomozás szakkönyv hatodik fejezetének bevezetéséből.

– Jut eszembe, mégis szükségem volna valamire. – És a monitorra mutatok Zell asztalán, amelyet befordítottak a fal felé. – Mi folyik itt a számítógépekkel?

– November óta csakis papíron dolgozunk – von vállat. – A cégekkel meg a regionális irodákkal közös hálózat irtózatos lassú lett, és használ-hatatlan, úgyhogy azóta offline megy minden.

– Értem – mondom. Az internet az egész Merrimack-völgyben egyre megbízhatatlanabb január óta, mikor valami anarchista banda tisztázatlan okból megtámadott egy szerverparkot Vermont déli részén. A javításra azóta sem lett pénz.

A nő meg csak áll, és bámul. – Szóval akkor ön, elnézést kérek… Mr. Gompers asszisztense?

– Jaj – forgatja égnek a szemét. – Titkárnő, ha kérhetem.– Megtudhatnám a nevét?

33

Kis szünetet tart, épp csak akkorát, hogy éreztesse, ha akarná, el is titkolhatná előlem, aztán megmondja: – Eddes. Naomi Eddes.

Naomi Eddes. Most látom csak, hogy igazából nem is teljesen kopasz. Áttetsző, szőke pihe borítja a fejét, puha, sima, gyönyörű, akár a szőnyeg egy elegáns babaházban.

– Feltehetnék néhány kérdést, Ms. Eddes?Nem válaszol, de nem is megy ki az irodából, csak áll, és néz rám

kitartóan. Nekikezdek a kérdezősködésnek. Négy éve dolgozik itt. Igen, Mr. Zell már itt volt, mikor ő belépett. Nem, nem ismerte közelről. Megerősíti a leírást, amelyet Gompers adott Peter Zellről: csendes, szor-galmas, társaságban esetlen… itt a kétbalkezes szót használja. Ez tetszik. Emlékszik a halloweeni esetre is, amikor Peter úgy kifakadt a könyvelő Theresa ellen, bár arra nem emlékszik, hogy utána egy hétig hiányzott volna a munkahelyről.

– De őszintén szólva nem is biztos, hogy észrevettem volna, ha nincs itt – teszi hozzá. – Már mondtam, hogy nem ismertem közelről. – Arca meglágyul, s egy pillanatra biztosra veszem, hogy könnybe lábad a szeme, de valóban csak egy pillanat az egész, és újra szenvtelenül, közönyösen mered rám. – Igazán kedves pasas volt egyébként. Nagyon rendes.

– Ön szerint le volt hangolva?– Lehangolva? – kérdez vissza halvány, gunyoros mosollyal. – Nem

vagyunk lehangolva mindnyájan, nyomozó úr? Nem elviselhetetlen ez a fenyegetettség? Önt talán nem hangolja le?

Nem felelek, pedig tetszik, ahogy fogalmaz. Elviselhetetlen fenyegetettség. Jobb, mint Gompers őrülete vagy McGully gigafasírtja.

– Nem figyelte meg véletlenül, Ms. Eddes, hogy Mr. Zell tegnap mikor hagyta el az irodát? Vagy hogy kinek a társaságában?

– Nem – feleli egy fél oktávval mélyebb hangon, fejét lehajtva. – Nem fi-gyeltem meg, mikor hagyta el az irodát, sem azt, hogy kinek a társaságában.

Meghökkenek, csak pillanatnyi késéssel fogom fel, hogy csúfolódásból beszél ilyen komolykodva. A rendes hangján folytatja. – Én a magam részéről korán távoztam, úgy három felé. Mostanában elég laza időbe-

34

osztásban dolgozunk. Az viszont biztos, hogy Peter akkor még itt volt. Emlékszem, hogy integettem neki.

Váratlanul igen élesen látom lelki szememmel Peter Zellt tegnap dél-után, három felé, ahogy nézi, hogyan távozik a főnöke szép és öntudatos titkárnője a munkahelyről. Kedvesen, de közömbösen odaint neki, az én Zellem pedig idegesen biccent válaszul, az asztala fölé görnyed, és meg-igazítja az orrán a szemüveget.

– Most pedig, ha megbocsát, mennék vissza dolgozni – mondja hirtelen Naomi Eddes.

– Persze – bólintok udvariasan, magamban pedig így felelek: Kértem, hogy idegyere? Kértem, hogy itt maradj? – Ja, Ms. Eddes, egy dolgot még: mit keresett a McDonald’snál ma reggel, mikor megtalálták a holttestet?

Tapasztalatlan szemem úgy ítéli, hogy ez a kérdés összezavarta egy kissé Eddes kisasszonyt. Elkapja a tekintetét, mintha el is pirulna, de aztán összeszedi magát, és mosolyogva válaszol: – Hogy mit kerestem? Mindig oda járok.

– A főúti McDonald’sba?– Szinte mindennap. Bizony. Oda járok kávéért.– Kávét közelebb is találhat, rengeteg helyen.– Jó a kávéjuk.– Akkor meg miért nem jött be?– Azért… mert csak akkor vettem észre, hogy nincs nálam a pénztárcám.Összefonom a karomat, kihúzom magam. – Valóban, Ms. Eddes?Ő is összefonja a karját, kihúzza magát, és a szemem közé néz. – Ez

valóban csak rutinnyomozás?Elsétál, én meg csak nézek utána.

* * *

– Arról a kis fickóról van szó, ugye?– Tessék?

35

Az öreg biztonsági őr pontosan ugyanúgy ül, ahogy otthagytam; szé-kével a lift felé fordul, mintha megdermedt volna abban a pillanatban, amikor elindultam az emeletre.

– Arról a pasasról, aki meghalt. Azt mondta, valami gyilkossági ügyben nyomoz a Merrimack Biztosítónál.

– Azt mondtam, egy gyanús halálesetet vizsgálunk.– Helyes. Na de nem a kis fickóról van szó? Arról a mókusforma em-

berkéről? Olyan szemüveges, mi?– Igen. Peter Zellnek hívták. Maga ismerte?– Nem. Illetve köszönő viszonyban voltam vele, mint mindenkivel, aki

itt dolgozik. Maga zsaru, ugye?– Nyomozó vagyok.A vénember cserzett arca egy pillanatra bánatos mosolyfélébe gyűrő-

dik. – Én a légierőnél voltam. Vietnamban is. Utána, mikor hazajöttem, szerettem volna zsarunak állni.

– De sose késő – bukik ki belőlem az értelmetlen sablonszöveg, amivel az apám szokott mindig előhozakodni, ha pesszimizmussal vagy lemon-dással szembesült.

– Aha – köhög rekedten az öreg, és megigazítja viharvert sapkáját. – Kivéve, amikor igen.

Elvánszorog egy hosszú pillanat a lehangoló előcsarnokban, majd az öreg így szól: – Valaki tegnap munka után a kis fickó elé jött. Nagy piros teherautóval.

– Teherautóval? Benzinessel?Benzinje senkinek nincs, csak a rendőrségnek és a hadseregnek. Az

OPEC november elején állt le az exporttal, pár héttel később pedig a kanadaiak is bemondták az unalmast. Január tizenötödikén az Ener-giaügyi Minisztérium megnyitotta a Stratégiai Benzintartalékot, akkor mindenkinek jutott még kilenc napra üzemanyag. Azóta pedig semmi.

– Nem benzinessel – mondja az őr. – A szagából inkább étolajnak gondoltam.

36

Bólintok, és izgatottan közelebb lépek, a kezem fejével megigazítom a bajuszomat. – Mr. Zell önként szállt be a kocsiba?

– Nem tuszkolta senki, ha erre gondol. Fegyvert sem láttam sehol.Előveszem a jegyzetfüzetet, bekattintom a tollat. – Hogy nézett ki az

a kocsi?– Régi Ford volt. Tizennyolc hüvelykes abroncs, hólánc nélkül. Dőlt

belőle a füst, tudja, az a ronda étolajas füst.– Értem. A rendszámát nem látta?– Azt nem.– Hát a sofőrt?– Azt sem. Nem tudtam, hogy néznem kéne. – Hunyorog, láthatóan

mulattatja a lelkesedésem. – De jó nagydarab ember volt. Tagbaszakadt. Ez biztos.

Bólogatok, sietve körmölök. – Az biztos, hogy piros teherautó volt?– Igen, piros kisteherautó, rendes platóval. A sofőrülés ajtajára egy nagy

zászló volt festve.– Milyen zászló?– Hogyhogy milyen? Amerikai – feleli kelletlenül, mintha nem akarná

elismerni, hogy másféle is létezik.Némán jegyzetelek egy percig, egyre gyorsabban, csak a toll sercegése

hallatszik az előcsarnokban. Az öreg félrebiccentett fejjel, távoli, szóra-kozott tekintettel bámul, mint valami múzeumi példányt. Aztán megkö-szönöm a segítségét, elteszem a kék jegyzetfüzetet, a tollat, és kilépek a járdára, a hóesésbe, a belváros homokkőből rakott és vörös téglás épületei közé. Állok egy pillanatig, és nézem a fejemben pergő mozit: a félénk, esetlen emberke gyűrött barna öltönyében felkapaszkodik az anyósülésre, és a csillogó piros teherautó elindul vele élete utolsó útjára.