B019 inside.qxd 8/29/2007 6:54 PM Page 1 -...

B019_inside.qxd 8/29/2007 6:54 PM Page 1

Hedwig

Courths-Mahler

Menekülés

a boldogságba


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Flucht in den Frieden

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGBergisch Gladbach

Fordította: FALVAY DÓRA


I.

Hanna Westmann az ablaknál állt, s meredten bámult ahófúvásba. Anyjára gondolt, aki már a fagyos föld alattpihent. Szegény, mennyit szenvedett a hidegtõl, amiótabetegeskedni kezdett! Mikor megérkezett a hír, hogyférje, Hanna szeretett édesapja baleset áldozata lett,összeomlott, és föl sem kelt többé a betegágyból. Anyaés leánya roppant szûkösen éldegélt a tragédia óta, segyre-másra érték õket a súlyos csapások. Hanna végretalált állást egy irodában, ám az anya betegsége föl-emésztette csekélyke keresetét, és végül még ebbõl aszerény állásból is elbocsátották. Ez röviddel anyja ha-lála elõtt történt. Sikerült mindvégig eltitkolnia elõle adolgot, de most a teljes összeomlás elõtt állt. Ki kellettfizetnie a temetést, s rendezésre várt még jó néhány ko-rábbi tartozás. Nem látott más megoldást, mint hogysorban eladogassa maradék értékeit, s kiadja a lakást.Így, nagy üggyel-bajjal fönntarthatja magát még egydarabig. És aztán? Aztán mihez fog kezdeni?

5


Megírta már a lakást fölmondó levelet, s a ház kapu-jába cédulát ragasztott, melyen közhírré tette, hogy el-adja a berendezést, vasárnap lehet megtekinteni. Mélysóhajjal fordult el az ablaktól, s készülõdött az irodába.Néhány napot még le kellett ott dolgoznia.

A portásné szánakozva nézett utána. Milyen széplány, és milyen szerencsétlen! Nehéz idõk várnak mostrá, gondolta, majd megint munkájába merült.

Hanna ezekben az utolsó napokban is a rá jellemzõlelkiismeretességgel látta el irodai munkáját. A fõnökemondott is végül pár elismerõ és vigasztaló szót, és saj-nálkozását fejezte ki, amiért kénytelen elbocsátani.Hannának minden erejét össze kellett szednie, hogymegõrizhesse a nyugalom látszatát. Megint csak anyjajárt az eszében, aki – urához hasonlóan – már megsza-badult minden szenvedéstõl, és itt hagyta õt, egyedül,kiszolgáltatottan. Néma zokogás rázta meg a testét.„Drága édesanyám, milyen jó, hogy ezt nem kellettmegérned! Bárcsak én is melletted feküdhetnék!” Ámkeserû gondolatai ellenére hamar összeszedte magát.„Nem szabad elgyöngülni! Szorítsd össze a fogad,õrizd meg a nyugalmad!” – hajtogatta magában, és va-lóban képes volt rá. Nyugodtan lépett ki az irodából,tartotta magát egész hazáig, de otthon aztán ereje fogy-tán roskadt egy karosszékbe, és összekulcsolta a kezét.

Hosszan üldögélt így, csak nagy sokára emelkedettföl a székbõl, hogy készítsen magának egy csésze teátmeg valami kis harapnivalót. Ekkor vette észre az ajtóközelében, a padlón heverõ levelet. Ez is valami rész-vétnyilvánítás lesz, gondolta. Hannának nem voltak ro-

6


konai édesanyja nõvérén kívül, aki sok-sok évvel ezelõttChilébe ment férjhez. Ezt a Helena nénit táviratban ér-tesítette anyja haláláról. Tudta, hogy a két nõvér nagyonragaszkodott egymáshoz, állandó levelezésben álltak.A boríték az anyjának volt címezve. Helena néni tehátmég nem kapta meg a táviratot, mikor föladta ezt a le-velet. Azóta már biztosan eljutott hozzá a gyászhír.Hanna fölnyitotta a borítékot. Édesanyja mindig meg-mutatta neki Helena néni leveleit, ezúttal sem lehetettbenne semmi olyan, amit õ ne tudhatna meg. A követ-kezõket olvasta:

„Drága Marthám!Megkaptam kedves leveledet, és postafordultával vála-szolok is rá. Nagyon sajnálom, hogy annyira szenvedszszegény férjed elvesztése miatt, és hogy olyan súlyosbeteg vagy. Azt írtad, még mindig nem bírod elfogadniaz urad halálát. Ó, nagyon is megértelek! Én sem he-vertem ki mindmáig imádott uram elvesztését. Apósomékés a férjem testvérei mindent megtesznek, hogy megvi-gasztaljanak, és hála Istennek, munkám is van, ami el-tereli a figyelmemet a gyászról. De ma, mikor a leveledetolvastam, megint erõt vett rajtam a zokogás. És a sajáthalálodról is beszélsz, drága húgom! Ez rettenetesenfáj. Hát mindent el kell veszítenem, ami kedves és dráganekem? Isten oltalmazzon Téged, kedves Mártuskám, hamár én nem lehetek melletted. Most érzem csak igazán,mekkora távolság választ el bennünket egymástól!

Hanem térjünk a lényegre. Azt írod, hogy a lányo-dért aggódsz, attól félsz, nélküled teljesen magára ma-

7


rad. Átérzem a félelmedet, de ebben a kérdésben meg-nyugtathatlak. Ha Hanna valamikor is egyedül marad-na, nálam mindig otthonra talál. Rengeteg hely van ná-lunk, és ahol ennyi ember jóllakik, ott eggyel több iga-zán nem számít. Abból ítélve, amit Hannáról írsz, mi isigen jó hasznát vehetnénk a mûveltségének, képessége-inek. Meg is beszéltem azonnal az apósommal a dolgot.Õ csak megfogta a vállamat, megrázott kicsit, és így fe-lelt: »Minek ezt egyáltalán kérdezni, Helena, hisz tu-dod, hogy örülünk a tehetséges fiataloknak! Arról nemis beszélve, hogy neked milyen jót tenne, ha itt élhetneegy rokonod. Bármikor szívesen fogadjuk az unokahú-godat. Jöjjön csak a kis szõke Hanna, képrõl már is-merjük, szakasztott mintha a te lányod volna! Neked,Helenám, nincs gyereked, szegény kis Robert fiad olyanfiatalon meghalt! Persze hogy jöjjön Hanna, befogad-juk a házunkba és a szívünkbe.« Ezt mondta az apósom,úgy mondom el neked, ahogy tõle hallottam, csak hogytudd, itt mindig otthona lesz a lányodnak, békés, melegotthona, már ha rászánja magát, hogy ide költözzön, azIsten háta mögé.

De ezt mind csak azért mondom, hogy megnyugtas-salak, mert erõsen remélem, hogy még hosszú-hosszúideig gondoskodhatsz magad a lányodról. Add át nekiHelena nénikéje szeretõ üdvözletét, és mondd meg,hogy mindig szívesen látjuk. A leveleimbõl úgyis tudjamár, hogyan kell az itteni életünket elképzelni. Azt per-sze nem tudhatom, hogy sikerülne-e itt megszoknia, deazt hiszem, hogy mást nem kellene nélkülöznie, mint aszínházat, mozit és efféle szórakozásokat. Ilyesmihez mi

8


legföljebb évente egyszer jutunk hozzá, mikor átme-gyünk Argentínába, a mesés Buenos Airesbe.

A környéken van még jó néhány nagyobb rancho, hanem is akkorák, mint a mienk. A szomszédlátogatásazért jókora autóutakkal jár. Szándékosan mondokmost el mindent, ami esetleg nem tetszene Hannának,másfelõl viszont garantálom, hogy az itteni élet gondta-lan, békés, természetközeli. Mondd meg neki, hogy tártkarokkal várjuk, és szabadulj meg végre a gondjaidtól,aggodalmaidtól, Marthám! Inkább azon legyél, hogyminél hamarabb meggyógyulj, és még sokáig megma-radjál jó egészségben, már csak Hanna kedvéért is,mert az édesanyát, azt senki és semmi nem pótolhatjaaz életben!

Befejezem most már, mert szeretném a levelet posta-fordultával föladni. Amúgy is épp elég sokáig tart, saj-nos, míg odaér hozzád. Gyógyulj meg hamar, Mártus-kám! Nagyon-nagyon aggódom érted. Nem hagyhatszel bennünket. Csókollak százszor, testvérkém, és csó-koltatom drága kis húgocskámat is! Írj hamar!

Szeretettel, Helena”

Hanna a levél végére ért. Mélyet sóhajtott, az arcánkönnyek csorogtak végig. Most tudta csak meg, hogyaz anyja érezte a halál közelgését, és nõvéréhez fordultsegítségért. Hátradõlt a fotelben, és még egyszer végig-olvasta az írást. Úgy érezte, égi útmutatást kapott. Ta-lán tényleg kiutazhatna Chilébe. Akár most rögtön in-dulhat, ez a levél elég biztosíték. Eltöprengett, mikorérhetett célba a sürgönye. Lehet, hogy a válasz is sür-

9


gönyben érkezik majd? Annyi mindenesetre biztosnaklátszott a levél hangvételébõl, hogy nem kell magátegészen magányosnak és védtelennek éreznie. Számít-gatni kezdte, mennyibe kerülhet a chilei út.

Holnap már vasárnap. Lehetséges, hogy rögtön akadis valaki, akinek megtetszik az eladásra szánt berende-zés? Ez a kérdés hirtelen nagy fontosságra tett szert. Je-lentõs összeget persze nem remélhet, hiszen használtholmit mindenki csak olcsón hajlandó venni. Örülhet,ha sikerül valamennyire elfogadható áron túladnia aportékáján. Igaz, kitûnõ állapotban van minden. Anyjaminden gyöngélkedése ellenére is szigorú rendet éstisztaságot tartott, míg végképp ágynak nem esett. Han-na bíráló pillantással nézett körül, átkutatta a szekré-nyeket, és itt is, ott is talált még egészen meglehetõs da-rabokat.

Másnap korán kelt, hogy rendbe tegye a lakást arraaz esetre, ha máris akadna érdeklõdõ. Tizenegy felémegszólalt a csengõ. Fiatal pár állt az ajtóban, s kisséfeszélyezett pillantásokkal méregették Hannát. Az ifjúhölgy szólalt meg végül.

– Bocsásson meg, odalent láttunk egy hirdetést,hogy itt háztartási és berendezési tárgyakat kínálnak el-adásra. Meg lehetne tekinteni? Házasodni készülünk,és hát nem vet föl bennünket a pénz. Talán nem is tu-dunk eleget ajánlani. Megnézhetnénk azért a holmikat?

Hannának rokonszenves volt a pár. – Fáradjanak beljebb, nézelõdjenek csak nyugodtan

– felelte kedvesen. A fiatal hölgy arca szinte mohó kifejezést öltött, mi-

10


kor a jó állapotú, minõségi darabokat meglátta. A fia-talembernek is szemlátomást tetszett az áru, de lerítt ró-la, hogy attól tart, túl nagy árat kívánnak majd érte.

– Ó, Fritz, éppen ez az, amire szükségünk lenne!Neked is tetszik?

– Hm, igen, csakhogy nem valami új...– De nézd meg, Fritz, milyen pompás fa... és milyen

jó állapotban vannak ezek az ágyak! És nézd a szekré-nyeket... megvan itt minden, alig valamit kellene méghozzá vásárolnunk. Mibe kerülne az egész együtt?

Hanna már végiggondolta magában ezt a kérdést, ésezer márkában szabta meg az árat. A fiatalok egy pilla-natra egymás szemébe néztek, aztán a fiú bólintott.

– Ezt még össze tudnánk szedni... mit szólsz, Erika? A lány belepirult a lelkesedésbe. – Jaj, igen! Kérlek szépen! Vegyük meg! A függö-

nyök és az edények is beletartoznak? – fordult Hanná-hoz, aki rábólintott.

– A személyes holmimat és néhány emléktárgyat ki-véve beletartozik minden, ami csak a lakásban van.

– Pompás! – kiáltotta ujjongva az ifjú hölgy. – Most persze nincs nálunk ennyi pénz – tette hozzá

a fiatalember. – Adhatnék kétszáz márka elõleget, és atöbbit akkor, amikor eljövünk a holmikért. Jó lesz így?

Hannának nem volt ellenvetése. Megbeszélték, mi-kor szállítják el a holmit, aztán az ifjú pár búcsút vettHannától, aki nem gyõzött örülni, amiért ilyen szépenelrendezõdött a dolog. Persze megint úrrá lett rajta aszomorúság, amint egyedül maradt, de erõt vett magán,és igyekezett józanul gondolkodni. Azért ezer márka

11


nem csekélység! Ha tényleg kiutazhatna Chilébe... ak-kor ebbõl már futná az útiköltségre.

Másnap fölkeresett egy utazási irodát, és megtuda-kolta, milyen összegre is kellene számítania. Fölsorol-ták neki az elsõ, másod- és harmadosztály árait, és na-gyon megörült, mikor kiszámította, hogy pénzébõl mégakár elsõ osztályú utazásra is futná. Persze azért nemezt akarta választani, hisz jó, ha marad még egy kis fö-lös pénze. Hazatérve aztán az elõszoba padlóján sür-gönyt talált. Helena néni küldte, a következõ szöveggel:

„Utazz mihamarabb Valparaisóba, ott várlak, pénzátutalva számodra a Deutsche Banknál. Gyászodbanosztozom. Értesíts, mikor jössz. Helena.”

Hanna reszketve roskadt egy karosszékbe. „Drága,jó Helena néni, mennyire sietsz segíteni és hogy meg-könnyíted a dolgomat!” – gondolta megrendülten, ésvégre jól kisírta magát.

Másnap elment a Deutsche Bankba. Valóban na-gyobb összeg volt átutalva a számlájára. Elintézte az út-levéllel kapcsolatos teendõket, és helyet foglalt magá-nak az óceánjárón. Megsürgönyözte Helena néninek,mikor érkezik Valparaisóba. Így tehát minden a lehetõlegjobban elrendezõdött. A lakás berendezését átadtaaz ifjú párnak, s meg is kapta érte a maradék pénzt. El-látogatott még utoljára az anyja sírjához, és intézkedett,hogy a jövõben is rendben tartsák. Most már nem tar-totta vissza semmi. Hamburgba utazott, és azonnal ha-jóra szállt.

Másnap reggel azonban, mikor fölszedték a horgonyt,és a hatalmas óceánjáró lomhán megmozdult, mégis úgy

12


érezte, mintha a szíve szakadna ketté. Szorongva gon-dolt arra, hogy talán örökre elhagyja most szeretett ha-záját. Vajon milyen sors vár rá messze idegenben? Deaztán hamar leküzdötte a csüggedését. Helena néninekis egyszer ki kellett hajóznia az Újvilág felé. Csakhogyõ annak tudatában indult útnak, hogy odaát egy szeretõszív várja. Jövendõbelije ugyanis rövid németországi lá-togatása során ismerkedett meg vele, aztán hazatért,hogy családját értesítse és felkészítse az új rokon foga-dására. Helena néni tehát biztosan tudhatta, hogy tártkarokkal várják.

Ahogy távolodott a német partoktól a hajó, úgyerõsbödött Hanna Westmann szívében a bizakodás.Friss, eleven, vidám hangulat töltötte el. Persze egy té-li átkelés korántsem annyira kellemes, mint a nyári, deazért az Egyenlítõ felé közeledve egyre melegedett azidõ, úgyhogy a hölgyek kénytelenek voltak nyári ruhátölteni. Szerencsére Hanna is föl volt készülve efféleváltozásokra. Növekvõ izgalommal tekintett a mind kö-zelebbi úti cél felé. Végre föltûnt a távolban a part,Hanna új hazája. Elérték Valparaisót. Hanna fogta akofferjét, és türelmetlenül kiállt a mellvédhez.

Alig kötött ki a nagy gõzös, odalent egy hölgy már-is utat tört magának a hajóhíd felé. Fiatal férfi kísérte,aki legalább egy fejjel magasabb volt nála. Egyenesena kapitány felé tartottak. Külseje után ítélve a hölgykönnyen lehetett maga Helena néni... de ki az a fiatal-ember, aki kíséri? Hanna hamar választ kapott erre akérdésre. A hölgy a következõ kérést intézte a kapitány-hoz:

13


– Vezettessen, kérem, Hanna Westmann kisasszony-hoz. Az unokahúgom, én fogadom itt.

A kapitány odaintett egy utaskísérõt, és megbízta,hogy vezesse a hölgyet és az urat Westmann kisasz-szonyhoz. A steward körbepillantott, fölfedezte Hannát,és Curtius asszonnyal együtt elindult felé. Hanna ki-húzta magát, és égõ szemekkel bámulta a magas, nap-barnított, ismerõs arcú asszonyt. A jóvágású fiatalem-berrõl egészen megfeledkezett közben. A nagynéni ésunokahúga fölismerte egymást, még mielõtt a stewardbármit mondott volna, és egymás nyakába borultak.

– Hanna, kicsi Hanna, jaj, de megnõttél! – kiáltottamegindultan Helena asszony.

– Drága Helena néni, annyira hálás vagyok, hogyide is kijöttél elém! Nagyon aggódtam, hogy nehezenfoglak majd a városban megtalálni.

– De hát ez természetes, Hannám. Nekem is itt volta legkönnyebb rád találni. Hála Istennek, túl vagy anagy utazáson! Remélem, jól vagy?

– Nagyon is jól, Helena néni. Igazán üdítõ volt azutazás.

– Roby, gyere csak közelebb! – fordult most Helenaasszony a fiatalemberhez. – Ez itt az unokahúgom,Hanna. Az ifjú úriember pedig az unokaöcsém, RobyCurtius. Nem hagyta, hogy egyedül utazzam Valparaisó-ba. Az apja és a nagyapja egyetértésével, az egész csa-lád képviseletében jött, hogy elkísérjen téged. És megkell mondanom, igen kellemes az õ védõszárnyai alattutazni.

Hanna fölnézett Roby Curtiusra. A napbarnított,

14


energikus arcból okos, világosszürke szempár nézettvissza rá. Egy idõre egybekapcsolódott a két szempár,a barna, melyben mintha szüntelenül egy kis napsugártáncolt volna, és az átható szürke. Hosszan, kutatóannéztek egymásra. Aztán Roby gálánsan meghajolt, ésmegfogta Hanna tétovázó kezét.

– Örülök, hogy megismerhetem, Westmann kisasz-szony! – mondta németül.

Helena néni nevetve legyintett. – Ebbõl a szép üdvözlésbõl láthatod, mennyire pal-

lérozott világfi a mi Robynk. Hanem arról azért ne fe-ledkezzetek meg, hogy ha nem is vérrokonok, de még-iscsak unokatestvérek vagytok. Ezért azt javasolnám,hogy térjetek át a kevésbé körülményes tegezõdésre.

Hanna kissé elpirult, s mosolyogva nézett fölRobyra. A fiú úgy érezte, még sosem látott nõt ennyirebájosan mosolyogni. Egyedül Helena néni mosolya ha-sonlított hozzá egy kicsit, azt is mindig szívesen elnéz-te, ámde Hanna mosolyát még sokkalta bájosabbnaktalálta. A lány megint kezet nyújtott neki.

– Ha ön is úgy gondolja, Curtius úr, én csak örülök,ha ebben az idegen országban nemcsak egy nagynénittalálok, hanem még egy unokafivért is.

– Elég nagy rokonságod lesz itt, Hanna – vágta ráRoby sugárzó mosollyal.

Elcsevegtek még egy darabig, közben Hanna és Robyminduntalan egymás szemébe nézett. Fürkészõ pillan-tásukkal mintha egymás szívét akarták volna kikutatni.

Hannnának eleinte igencsak nehezére esett a „Roby”és a „te” megszólítás. Dadogott is miatta eleget, míg a

15


fiatalember annál könnyedebben tegezte õt, és szólítot-ta Hannának. Roppantul tetszett neki az újdonsült ro-kon, és örült, hogy ezentúl õ is Cuytában fog lakni.Roby a szülei birtokán élt, mióta befejezte külföldi me-zõgazdasági tanulmányait. A tanultakat otthon akartahasznosítani.

A kikötõbõl egyenesen a szállodába vitették magu-kat. Útközben így szólt Helena asszony:

– Ma és holnap megmutatjuk neked Valparaisót,utoljára még jól kiélvezheted a kultúra áldásait, mertaztán hosszú idõre nélkülözni leszel kénytelen!

– Cuyta sem lehet olyan messze a civilizált világtól– mosolygott Hanna. – Hisz ott laksz te is, Roby is, ésahogy látom, még a ruháitok is a legújabb divat szerintkészültek.

A nagynéni és a fiatalember hangosan fölnevetett.– Hamarjában kistafíroztuk magunkat a fogadásod-

ra! Nem akartuk, hogy már az elsõ pillanatban halálrarémülj – mondta a fiú.

Hanna kedvesen mosolygott. – Elég csak rátok nézni, és tudja az ember, hogy di-

vatos holmik nélkül is kulturált emberek vagytok. – Isten tartson meg ebben a jámbor hitedben, Han-

na! – vágta rá Roby. Hanna megjegyezte magában, hogy a fiúnak egyéb,

szemmel látható értékes tulajdonságai mellett még hu-mora is van. Tudta már, hogy jól fogja magát érezniCuytán, ha a birtok többi lakosa csak feleennyire is ked-ves lesz hozzá.

A hotel igen jó benyomást tett rá. Közvetlenül Helena

16


néni mellett kapott egy kellemes, szép szobát. Roby isegy emeleten lakott velük, de kissé távolabb. Ebéd utánHelena néni le akart pihenni, a fiataloknak azonbannem fûlött a foga az alváshoz.

– Inkább sétálhatnánk egy kicsit a városban, nemgondolod, Hanna? Megnézegetnénk a kirakatokat, ottaztán a világ minden luxuscikke megtalálható!

– Nem hiszem, hogy Hannnának ez nagyon impo-nálna, Berlinben igazán hozzászokhatott a gazdag kíná-lathoz. Egy kis városnézés persze nem volna rossz.Csak aztán ne csodálkozz, ha nem tetszenek neki azoka stílustalanul agyondíszített homlokzatok. Építészet-bõl is különbhöz lehet szokva – felelte Helena néni.

Roby nagyot kacagott, mind a harminckét hófehérfogát kimutatva.

– Meghiszem azt, Helena néni, azokat én is épp elégcsúfnak találom, pedig még sosem jártam Berlinben!

Hanna elgondolkozva nézte a két önfeledten kacagóembert.

– Én pedig nagyon kíváncsi vagyok rá.Ezzel a fiatalok elbúcsúztak a nénitõl, aki visszavo-

nult a szobájába. Lassan sétáltak végig a fõutcához vezetõ hosszú úton.

A fõutca két oldalán paloták váltakoztak gazdag, elõke-lõ üzletekkel. Hanna megcsodált egy pazar gyümölcsöskirakatot. Roby már benn is termett a boltban, és nagymarék gyümölccsel tért vissza. Udvarias meghajlássalnyújtotta Hannának a zsákmányt.

– Jaj, Roby, ez biztos rettentõ sokba került – nézettrá ijedten a lány.

17


– El sem hinnéd, mennyire olcsó. Legalábbis ahhozképest, amit meséltél, hogy Berlinben milyen drága agyümölcs. Fogadd csak el ezt a kis csekélységet, soseaggódj! Helena néninek is vihetsz belõle. Cuytábanegyébként éppilyen szép gyümölcsöket láthatsz majd,méghozzá minden mennyiségben. Gyümölcsünk, azaztán van bõven.

– A ti ranchotokon is terem?– Ó, hogyne. Nemesítéssel is foglalkozunk. A ter-

mést a városban adjuk el, a többi árunkkal együtt. – Ez nagyon érdekes! Mesélnél még Cuytáról? A fiú a szeme sarkából nézte, és elgyönyörködött a

szépségében. Vannak itt is szép nõk, gondolta, de ilyenegy sincs, mint a szõke kis Hanna! Sokáig nem felelt akérdésre. Hanna végül értetlenül pillantott rá, akkor ki-húzta magát és elmosolyodott.

– Mit is meséljek róla? Talán a történetét? Nagy-apám szegény parasztemberként vágott neki a nagyvi-lágnak. Azért épp ide emigrált, mert sokat hallott az or-szág termékenységérõl. Különösen Közép-Chile földjevolt híres errõl. Nagyapám bejárta az egész vidéket.Ami most Cuytához tartozik, akkor még szûzföld volt,rendkívül olcsó áron eladó. Végül minden megtakarítottpénzét földvásárlásba fektette. Egy hektár mindösszehat pesóba került, ami akkoriban úgy három márkát ér-hetett. Mikor nagyapa megalapította Cuytát, már igennagy darab földet mondhatott magáénak. A jószágot isnevetségesen olcsón szerezte. Egyedül a munkaerõhözvolt nehéz hozzájutni. Nagy választék nem volt. Nagy-apa végül indiánokat alkalmazott, fõként vaquerónak,

18


vagyis tehénpásztornak. De végeztek azért más munkátis, például õk építették nagyapa rönkházát. Mikor a házkészen lett, nagyapa elhozta Santiagóból a feleségét.Egészen fiatalon nõsült. Most már jócskán túl van ahetvenen, nagyanyám pedig csak öt évvel fiatalabb ná-la. De mindketten erõsek, egészségesek, pedig egészéletükben keményen kellett dolgozniuk. És akkor kezd-te el nagyapa megmûvelni a szûzföldet. Ez volt a legne-hezebb munka: ekével feltörni a talajt. Most már, ötvenévi küszködés után egész másként néz ki a birtok, ne-héz is elképzelni az akkori állapotokat. Nagyapám nemhagyott föl a földvásárlással, fokozatosan növelte a bir-tokát. A jószág is hihetetlenül megszaporodott azóta,most már több ezer lovunk és marhánk van. Közép-Chile egész területére, de Argentínába is szállítunk ál-latokat és mezõgazdasági termékeket. De... mondd,nem untatlak?

– Ellenkezõleg! Nagyon érdekes, amit mondasz,kérlek, mesélj tovább!

Roby el volt ragadtatva, hogy a lány ennyire érdek-lõdik a birtok iránt, hisz neki valóban szívügye voltCuyta.

– Nos tehát, Cuyta ma már jóformán állam az állam-ban. Három nagy kõházunk van, s ezenkívül számtalanrönkházunk, amikben az embereink laknak. Egyre-másra kell újakat építeni, mert egyre több az alkalma-zottunk. Olcsó errefelé a munkaerõ, az emberek mégisnagyon elégedettek, boldogok.

– Aztán vadállatok vannak-e Cuytán? Esetleg mér-ges kígyók?

19


– Nincsenek mérges kígyók, de még csak malária-szúnyogoktól sem kell tartani! Ne félj, nem él ott olyanállat, ami megkeseríthetné az ember életét. Egyetlen ve-szélyt a mérgezõ tövises bozótok jelentik. Igyekszünkis irtani, ahogy csak az erõnkbõl telik. A nagybátyámhalálát is ez okozta, tudod, Helena néni férjéét. Felbu-kott a lovával, és szerencsétlenségére épp egy ilyen tö-visbokorba zuhant. Meghalt, és a ló is kimúlt. De Helenanéni elõtt ezt nem szabad emlegetni, még mindig szen-ved a férje elvesztésétõl. Az egyetlen kisfiát is el kellettveszítenie... a folyónál játszott, és beleesett. Csak aholttestét fogták ki.

– Jaj, szegény nénikém! – Bizony, igazán sajnálatra méltó. És milyen bátran

viseli a sorsát! De mi azért tudjuk, mennyit szenved.Helena néni csodálatos asszony, mindnyájan nagyonszeretjük. És azt hiszem, téged is szeretni fogunk, mertnagyon hasonlítasz rá.

Hanna elpirult és mosolyogni próbált. Gyámoltalanigyekezete elbûvölte Robyt. Soha chilei nõ arcán mégnem látott ilyen angyali mosolyt.

– Ó bárcsak úgy volna, Roby! Mióta anyám meg-halt, nincs senkim, aki szeretne.

A fiú részvéttel nézett rá. Aztán tovább csevegett,Cuytáról mesélt ezt-azt, s oly eleven képet festett az ot-tani életrõl, hogy Hanna lenyûgözve csüggött mindenszaván.

Ideje volt lassan visszatérni a szállóba, ahol Helenanéni várta már õket teára. Roby vizet hozatott a pincér-rel, hogy megmossák a városban vett gyümölcsöket,

20


aztán nekiláttak a lakomának. Hanna el volt bûvölve aszámára ismeretlen, különleges zamatú gyümölcsöktõl,de a többiek is eszegettek belõle, hisz egyedül nem istudott volna annyit elfogyasztani. Tea után nagy város-nézõ körútra indultak, és csak vacsorára tértek vissza aszállodába. Tíz óra felé aztán visszavonultak a szobáik-ba, és lepihentek a fárasztó nap után. Hanna azonbanmég sokáig ébren forgolódott ágyában. A sok új benyo-mástól csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejében, nomeg a városi zaj is szokatlanul hangos volt és zavaró.Nagy sokára sikerült csak álomba merülnie.

Reggel Helena néni ébresztgette. Nyitva hagytákugyanis a szobáikat összekötõ ajtót, s a néni csöndesenátsétált. Már jó ideje figyelte békésen szendergõ, szépunokahúgát. Végül puhán végigsimított hosszú haján.Hanna fölriadt, s kissé ijedten meredt rá.

– Álmodom még? De... nem! Tényleg te vagy az,Helena néni!

A néni leült mellé, és megfogta a kezét. – Azt hitted talán, csak álmodtad, hogy Chilében

vagy? – Hisz valóban csoda, hogy itt vagyok! És igen... na-

gyon mélyen aludtam, pedig tegnap éjszaka azt hittem,le sem fogom hunyni a szemem. Szörnyû lárma voltodakint.

– Nekünk ez nem újdonság – mosolygott Helena né-ni. – Ha ide jövünk, már elõre fölkészülünk rá, hogynemigen fogunk aludni. Buenos Airesben még rosz-szabb a helyzet. Hanem azt mondhatom, hogy Cuytábanfenséges nyugalom honol éjjelente. Ott aztán egybõl el-

21


felejted a városi zajt! Nos, itt már csak egy éjszakát töl-tünk, aztán irány haza. Sok-sok órán át kell majd vona-toznunk, és készülj föl rá, hogy rémes lesz a por. Mimár hozzászoktunk ezekhez a nehézségekhez, de azértne félj, ki lehet bírni!

– Nem is félek én, Helena néni! Annál szebb lesz az-tán Cuytában. Képzeld, Roby azt mondta, betanít ne-kem egy lovat! Gondolod, hogy elfogadhatom?

– Nemigen lesz más választásod. Mi ott mindnyájanlovagolunk, még nagyanya is, pedig õ aztán nem fiatal.Cuytában el sem lehet képzelni az életet hátasló nélkül.Robyra pedig számíthatsz. Õ a legmegbízhatóbb embera világon.

Hanna kissé elpirulva felelte: – Látni is rajta. Rögtön bizalmat kelt az emberben. – Örülök, hogy te is így érzed. Tudod, Roby az én

kedvencem, és gyakran elábrándozom azon, hogy a fi-acskámból is ilyen derék ember lehetett volna...

Hanna együtt érzõen simogatta meg nénje kezét. – Szegény Helena néni, szörnyû, mi mindent kellett

elveszítened! Helena Curtius könnyes szemmel nézett maga elé. – Azt te nem is sejtheted, kislányom, hogy mekkora

az én veszteségem. Kívánom, hogy ne kelljen megérte-ned soha. De ne is beszéljünk róla, ne tépjük föl a régisebeket! Hanem most már ki az ágyból, fürgén! Robymár egy ideje föl-alá járkál a teraszon, és biztosan aligvárja, hogy reggelihez ülhessen.

– Ó, akkor sietek!– Nono, annyira kapkodni azért nem kell. És míg

22


felöltözöl, meséld el, hogyan birkóztatok meg azzal arengeteg nehézséggel odaát. Reggeli után pedig bevásá-rolunk. Láttam, hogy a ruhatárad elég szerény. Veszünkhozzá egyet-mást, mert egy egész évig ki kell tartania.Mondd, nagyon fontos neked, hogy fekete ruhával fe-jezd ki a gyászodat? Mert a mi éghajlatunkon ez elég-gé kellemetlen viselet. Meg aztán azt hiszem, hogyúgyis a szívedben gyászolod szegény édesanyádat. Lá-tod, én sem viselek gyászt érte. Persze nem kell holmitarka ruhákra gondolni, de azt hiszem, a fehér nagyonkellemes volna, és jól is állna neked.

Hanna megcsókolta a kezét. – Legyen úgy, ahogy te mondod, Helena néni.

Anyám biztosan nem vetné a szememre, hogy nem hor-dok feketét.

– Abban én is biztos vagyok, pedig én aztán jól is-mertem anyádat. Nagyon szerettem õt, és végtelenülelkeserített a halála. Úgy szerettem volna elhívni ma-gamhoz, Chilébe, de féltettem a nagy úttól. És aztán...kérdezgettem mindig, mit tehetnék érte, és egyszer csakmegkért, hogy ne is kérdezzem többé, mert szerényenugyan, de megvan a megélhetésetek. Kénytelen voltamengedni neki.

– Úgy is volt, tulajdonképpen ha szûkösen is, demindig kijöttünk a jövedelmünkbõl. Hanem azért nagykõ esett le a szívemrõl, mikor elhívtál magadhoz, He-lena néni. A vége felé egyre jobban szorult a hurok, vé-gül még az állásomat is elvesztettem, és szörnyû nehézlett volna újat találni.

– Most már nem is kell, nincs rá szükséged.

23


– De azért remélem, hogy Cuytán majd hasznossátehetem magam! Szívesen dolgozom, bármilyen fel-adatnak örülnék.

– Egyet se félj, Hanna, Cuytán mindnyájunknak juttennivaló. Találunk neked is, ne aggódj!

– Ennek nagyon örülök. Helena néni visszavonult a szobájába, hogy befejez-

ze a reggeli készülõdést. Hanna pedig a szomszédosfürdõszobába sietett, hideg zuhanyt vett, és magára kap-kodta a ruháit, nehogy nagyon megvárassa a nénjét.Együtt mentek le a teraszra, ahol a reggelihez terítettasztalok várták a szálloda lakóit. Roby ragyogó arccallépett elébük.

– Olyanok vagytok, mint anya és lánya! Nem is le-het megmondani, melyiktek a szebb!

– Hannára nézve ez ugyan nem túl jól sikerült bók –jegyezte meg mosolyogva Helena néni.

Hanna viszont helyeslõen mosolygott a fiúra. – Én bizony bóknak veszem. – Igazad is van. Nem látom be, miért ne lehetne egy

kinyílott rózsa éppolyan szép, mint a hamvas rózsabim-bó.

– Hol tanulsz te ilyen poétikus bókokat, Roby? – Ez belülrõl jön, Helena néni. Csak te nem nézed ki

belõlem az ilyesmit! – nevetett a fiú, majd a költészet-rõl gyakorlatiasabb témára áttérve, kijelentette, hogyfarkaséhes, és asztalhoz vezette a hölgyeket.

Reggeli után a hölgyek elindultak bevásárló körút-jukra, Robynak viszont üzleti ügyeket kellett intéznie,így hát egy idõre elváltak egymástól.

24


Helena néni végigjárta Hannával a belvárosi üzlete-ket, és úgy kistafírozta a lányt a maga ízlése szerint,mintha a saját gyermeke volna. Hanna szabadkozott,egyre-másra hajtogatta, hogy túl sok lesz ennyi holmi,és hogy túl szép és drága az, amivel a nagynénje megakarja ajándékozni, de Helena néni mindig csak moso-lyogva ingatta a fejét.

– Hadd öltöztesselek föl szépen, úgy élvezem! Hisznincs senkim, akirõl gondoskodhatnék! És a jövedel-membõl nyugodtan megengedhetem magamnak, ne ag-gódj.

Ebédnél aztán Hanna izgatottan mesélte Robynak,hogy Helena néni úgy kistafírozta, mint valami herceg-nõt.

– Úgy is kell – bólintott roppant elégedetten Roby. –Annál jobban tetszel majd nekünk. Remélem, lovagló-ruhát is rendeltetek.

– Még szép! Csak nem gondoltad, hogy errõl meg-feledkezem! Hisz a nap jó részét lóháton töltjük.

– Ilyen sokat szoktatok lovagolni? – esett le Hannaálla a csodálkozástól.

– Persze. Cuyta akkora, hogy a legritkább esetbenlehet bármit is gyalogosan elintézni. Majd meglátod teis. Amint hazaérünk, elkezded a lovaglóleckéket Roby-val. Ért hozzá, elhiheted.

Roby és Hanna egymásra néztek. A lány elpirult,amit Roby nagy elégtétellel vett tudomásul.

A nap hátralevõ részét a szórakozásnak szentelték.Moziba mentek, megnézték a kikötõt, végül pedigmegvacsoráztak a hotelben. Korán tértek nyugovóra, és

25


Roby azt tanácsolta Hannának, sose aggódjon az utcaihangoskodás miatt, nem ütnek odakint senkit agyon, ésegyéb izgalmas dolog sem történik. Csak éppen az aszokásuk a város lakóinak, hogy szívesen mulatoznakéjjelente, és ez már csak zajjal jár. Hanna meg is ígér-te, hogy igyekszik majd nem törõdni a lármával.

– Okvetlenül ki kell pihenned magad – nézett rá ko-molyan a fiú. – Nehéz utunk lesz holnap. A vonatozásután még nyolcórás autóút áll elõttünk, méghozzá neméppen aszfaltozott utakon. Pihend ki magad elõre,amennyire csak lehet! Majd ha Cuytába érünk, ott any-nyit alhatsz, amennyi csak tetszik, ott majd megint ösz-szeszeded magad.

– Hiába is akarsz rám ijeszteni – mosolygott a lány.– Elõre örülök, hogy holnap továbbutazunk.

26


II.

Hanna valóban sokkal jobban aludt most, mint elõzõ éj-szaka, minden lármázás ellenére. Mire a nagynénjemozgolódni kezdett a szomszéd szobában, õ már ébrenvolt. Sietve tisztálkodott, magára kapta a ruháit, és be-fejezte a csomagolást. Bõröndjei készen várták, hogy avonathoz szállítsák õket. Tudta már, hogy a Cuytáhozlegközelebb esõ vasútállomáson teherautó vár majd,amely elszállítja a csomagjainkat, és magában egyrejobban elálmélkodott, mekkora gazdaság is lehet az aCuyta.

Megreggeliztek hármasban, és azonnal indultak azállomásra. A vonat már indulásra készen állt. Roby va-lóban kiváló útimarsallnak bizonyult. A hölgyekneksemmire nem volt gondjuk, mindent készen találtak,amire csak szükségük lehetett a minél kényelmesebb ésszórakoztatóbb utazáshoz. Hanna sokkal jobban bírta amegerõltetõ utazást, mint az várható volt. Roby nemgyõzte dicsérni, amiért zokszó nélkül visel minden ké-nyelmetlenséget, mire Hanna bevallotta, hogy az el-mondottak alapján sokkal rosszabbra számított. A porugyan valóban kellemetlen, de ettõl eltekintve egyálta-lán nem jogos nehézségekrõl beszélni, hiszen mindenelképzelhetõ kényelmi berendezés a rendelkezésükre áll.

Roby fölnevetett. – Még a végén kijelented, hogy már elõre örülsz a

következõ valparaisói útnak! Hanna is kénytelen volt elnevetni magát, és incsel-

kedve felelte:

27


– Egyelõre inkább Cuytának örülök, no meg a be-ígért zavartalan éjszakai nyugalomnak!

Az állomáson várta õket az érkezésük örömére ra-gyogóan kifényesített autó. A sofõr német ember volt,Roby szerzõdtette a birtokra. Elõzõ napon érkezett megkét szolga kíséretében, akiknek az volt a tisztük, hogygondoskodjanak az uraságok kényelmérõl, s aztán a te-herautóval Cuytára fuvarozzák a poggyászt. Kifogásta-lan volt a szervezés.

Roby barátságos vállveregetéssel üdvözölte a sofõrt,látszott, hogy egyenrangúként bánik vele. Cuytán min-denkit az érdemei szerint kezeltek, és ez a Fritz Bern-burg igen rátermett, ügyes ember volt. Az a fajta, akinem áll neki értelmetlenül siránkozni a múlton, hanemmegtalálja a neki való feladatot és pozíciót egy új világ-ban. Udvarias meghajlással köszöntötte a hölgyeket,mire Hanna, Helena nénihez hasonlóan, barátságosanviszonozta az üdvözlést.

Alig pirkadt még. A széles folyóvölgybõl lassanszakadt föl az éjjeli sötétség. Ahogy világosodott, Han-na szeme elõtt fokozatosan bontakoztak ki a hóborítot-ta hegycsúcsok körvonalai.

– Mi ez? – kiáltotta a lány. – A Cordillerák hegyvonulatai – felelte Roby. – Teremtõm! Milyen gyönyörû... hihetetlen... csodá-

latos! Álmélkodása meghatotta a fiút. Mosolyogva nézett

Helena nénire, aztán vissza Hanna elbûvölt szemébe.Nagyon is jólesett elmerülni e szempár tükrében, amelymintha a szikrázó napsugarak fényében csillogott vol-

28


na. Szép lány ez a Hanna Westmann, el kell ismerni –és a fiú egyáltalán nem is vonakodott ezt elismerni.Örömmel töltötte el a szívét, hogy Hanna ezután mindiga közelében lesz Cuytán. Még egyetlen lány sem tet-szett neki ennyire. Udvarolt már persze, voltak futó ka-landjai, mint minden egészséges fiatalembernek az õkorában, de olyan lánnyal még nem találkozott, akit aszívébe zárt volna. Lelke mélyén mindig is egy németlányról ábrándozott, aki olyan volna, mint Helena néni.Kamaszos rajongásának elsõ tárgya a szép német nagy-néni volt annak idején. És most bevonul Cuytába a régiideál egy gyönyörû fiatal lány alakját öltve – mi ez, hanem a gondviselés keze? Az asszonyról alkotott esz-ményképét egyre inkább Hannában látta megtestesülni.

És ekkor megálljt parancsolt a képzeletének. A leg-kevésbé sem volt az a tolakodó, erõszakos típus, aki ro-hammal veszi be az áhított célt. Apjától megfontolt,nyugodt gondolkodásmódot örökölt, amely tartózko-dásra intette, bármennyire fûtötte is a szenvedély. Deazt már most tudta, hogy Hanna Westmann, ha csakgyökeresen meg nem változik, és amennyiben viszo-nozza majd az érzelmeit, egykor a felesége, házának úr-nõje és gyermekeinek anyja lesz. Ez a gondolat meg-melengette a szívét, és boldog várakozással töltötte el.

A hosszú út során egyszer megálltak, hogy harapja-nak valamit. A sofõr gondoskodott hideg élelemrõl azegész társaság részére, és Roby segítségével egy pilla-nat alatt tûzhelyet hevenyészett, melyen már melegedettis a teavíz. Hanna is segíteni akart, és éppen száraz galy-lyért indult volna, ám Roby megragadta a karját.

29


– Egyelõre ne érj itt semmihez! Látod, az ott egymérgezõ tövisbokor. Elég, ha megszúr egy tüske, ésvérmérgezés lehet belõle!

Oda is vezette Hannát a bokorhoz, de csak biztos tá-volba, nehogy véletlenül is hozzáérjen.

– Nézd meg jól, Hanna! Ezt mindig messzirõl kerüldel! Cuytán már majdnem sikerült teljesen kiirtanunk, deitt, a környéken sajnos még mindig bõven van belõle.

– Istenem, és ha valaki csak úgy a közelébe megy,mit sem sejtve... akár meg is halhat?

A fiú megnyugtatóan mosolygott. – Aki csak itt él, mind ismeri ezt az ellenséget. Ne

aggódj! Ezentúl te is felismered, és elkerülöd majd. Ezzel visszatértek az autóhoz. Helena néni négy po-

harat vett elõ egy tokból, s teát töltött mindenkinek. Ahideg harapnivalót is föltálalták már a magukkal hozottkis papírtányérokon. Nekiláttak az ebédnek. A sofõr isközöttük ült, és Robyval vállvetve gondoskodott a víghangulatról. Hanna a paradicsomban érezte magát. Fa-latozás után mindent gondosan elcsomagoltak, és ahulladékot elégették.

Továbbindultak, mert még hosszú út állt elõttük. Azországút itt kiszélesedett, és gondos szakértelemmelmegmûvelt földek tünedeztek föl kétfelõl. Itt gabona-mezõk, amott zöldségágyások, aztán kukoricaföldekkövetkeztek, vagy éppen dúsan termõ gyümölcsösök.Félig érett gyümölcstõl roskadoztak a fák, legtöbbjénekmég a fajtáját sem ismerte Hanna.

Roby elcsodálkozott a lány nyitottságán, minden irántmegmutatkozó kíváncsiságán, vidám elevenségén. Meg

30


sem kottyant neki a megerõltetõ utazás! Helena néniegyre-másra elbóbiskolt, Hanna viszont le nem hunytavolna a szemét, nehogy valami látnivalót, újdonságotelmulasszon. Útjuk egy darabon egy folyó partján vitt,mely a hegyekbõl lezúduló gleccserpatakok vizét egye-sítette magában. Ebbe a folyóba fulladt bele Helena né-ni kisfia. A folyó széles kanyart írt le elõttük, ebben akanyarulatban álltak Cuyta lakóházai. De még jó órányiút volt hátra odáig. Végre föltûntek a messzeségben aházak. Középen kis domb emelkedett, ezen állott a leg-nagyobb ház, a nagyszülõké. A két kisebb ház valami-vel lejjebb állt kétfelõl. Impozáns épület volt mindegyik,frissen festve, hogy csak úgy ragyogtak a napfényben. Asofõr vadul nyomta a dudát, úgyhogy valóságos fanfárjelezte a vendégek érkezését. A legnagyobb ház és a tõ-le jobbra álló egy csapásra megelevenedett. Csak a baloldali ablaktáblái voltak még bezárva: ez volt Helenanéni háza. De aztán itt is sorra nyíltak az ablakok. A so-fõr megkérdezte, melyik ház elé hajtson.

– Elõször a nagyszülõkhöz – felelt Roby, és az autómár föl is hajtott a dombra vezetõ úton. A ház elõttbüszke, egyenes tartású emberpár állt.

A férfi egy jó fejjel magasabb volt az asszonynál.Ezerráncú, nemes vonású arcát fehér körszakáll kere-tezte. Õ volt Curtius nagyapa. Mellette a nagyanya állt.Nehéz fekete selyemruhát viselt, szûk felsõrésszel, de aszoknya deréktól dús redõkben omlott le a földig. A kétöreg szellemi frissességet sugárzó arcán barátságos mo-soly ült, ám ennek ellenére roppant méltóságteljes be-nyomást keltettek.

31


Hannára igen erõs hatást tett az idõs pár látványa.Tisztelettudóan térdet hajtott elõttük, s csak akkoremelte föl a fejét, mikor a nagyapa odalépett hozzá, ésrégimódi lovagiassággal fölsegítette. Helena Curtius alány mellé lépett, és így szólt szép csengésû hangján:

– Édesapa, édesanya, ez itt Hanna Westmann, azunokahúgom. A ti oltalmatokba ajánlom!

Hanna most már föl mert nézni. Egyenesen Curtiusnagyanya fürkészõ, mégis jóságos, meleg fényû szemé-be tekintett. Az idõs hölgy kinyújtotta felé a kezét.

– Isten hozott, édes gyermekem! Mostantól fogva teis hozzánk tartozol, a mi családunkba. Itt a helyed, hi-szen a mi kedves Helenánk rokona vagy. Hadd öleljelekmeg, csak hogy lásd, mennyire fogunk szeretni téged!

Ezzel magához vonta Hannát, és homlokon csókol-ta. A szokás ellenére sem csókolt soha szájon fiatalo-kat, csakis arcon vagy homlokon, mivel az volt a véle-ménye, hogy öreg száj nem illik a fiatalra. Hanna gyor-san lehajolt, hogy kézcsókkal fejezze ki háláját. Szemé-bõl forró könnycsepp hullott a kézre, amely az iméntanyai gyöngédséggel ölelte, s ezzel máris megnyertemagának a nagyanya szívét.

– Ez az elsõ könnyed itt Cuytán, és azt akarom, hogyaz utolsó is legyen, gyermekem. – Ezzel a nagyapa feléfordította a megindult Hannát. – Zárd õt a szívedbe,nagyapó! Nem bánod meg soha, hisz a szemébõl is lát-ni, hogy jószívû, igaz lelkû teremtés.

Az öregúr Hanna vállára tette a kezét, és mélyen aszemébe nézett.

– Igazad van, nagyanyó – bólintott. – Én is úgy látom,

32


hogy jó leány ez. Isten hozott Cuytán, Hanna West-mann!

Most Roby borult a nagyapa nyakába. – Õ majd életet és fiatalságot hoz a birtokra – mondta. Az öregúr megveregette a fiú hátát. – Remélem is, Roby fiam! De nézd csak, már jönnek

is a te jó szüleid, hogy üdvözöljék az új rokont! Újabb büszke tartású emberpár lépett oda hozzájuk:

Roby szülei. Elõször a fiukat és Helenát üdvözölték,aztán a szerényen álldogáló Hannához fordultak. Hele-na bemutatta a lányt a sógoráéknak, akik szintén igenszívélyesen fogadták új rokonukat. Elsõ pillantásra nyil-vánvaló volt, hogy egész Cuytán a családi béke ésegyetértés szelleme honol. Messze volt a háborúsággal,nyomorúsággal teli nagyvilág, erre az eldugott helyrenem hatolt el semmi, ami megzavarhatta volna a para-dicsomi állapotokat.

Nagyanya azt javasolta, hogy Helena elõször is men-jen unokahúgával a saját házába, hogy kipihenhessékmagukat a megerõltetõ út után.

– Biztos nagyon kifáradtatok. Nem akarunk zavarnibenneteket. Ha a teáig kellõképpen sikerül kipihennimagatokat, akkor gyertek át, várunk. Akkor végre cse-veghetünk egy kicsit, és közelebbrõl is megismerked-hetünk Hannával. Jó pihenést, kedveseim!

Ezzel el is bocsátotta a társaságot, de olyan magátólértetõdõen, mintha másképpen nem is történhetnének adolgok. Helena a sógora és sógornõje mellett ballagottle a dombról. Roby Hanna oldalán követte õket.

– Nos, milyenek az elsõ benyomásaid Cuytáról? –

33


nézett kérdõen a lányra, aki könnybe lábadt szemmeltekintett vissza rá.

– Bár a szívembe láthatnál, Roby! Úgy érzem, mint-ha valami szentséghez járultam volna. Nagyon boldoglehetsz, hogy ilyen szüleid és nagyszüleid vannak!Most értem csak meg a lényedbõl sugárzó kiegyensú-lyozottságot. Ilyen környezetben nem is lehet máskép-pen felnõni, csakis nagy-nagy lelki békességben. Irigy-lésre méltó! Csodálatos...

A fiú megragadta a kezét. – Örülök, hogy ilyen kedvezõk az elsõ benyomásaid...

és hogy ezentúl te is hozzánk tartozol. Hanna arca lángba borult, a tekintete bizonytalan, ri-

adt kérdést fejezett ki. – Szinte félek, hogy túl jók vagytok hozzám... nem

szolgáltam még rá. És talán... talán túlbecsültök engem... – Van ám szemünk az emberi értékekre – szorította

meg a kezét Roby. Helena házához érve a szülõk elköszöntek. Roby

anyja átölelte Hanna vállát, s így szólt sógornõjéhez: – Régi, kimondatlan vágyunk teljesült ma. Mindig is

szerettünk volna egy kislányt. Remélem, kölcsönadodmajd néha.

Helena mosolyogva bólintott. – Cuytán nemigen tarthat meg az ember semmit

egymagának. Nagyanya szemébõl is ki lehetett olvasni,mennyire örül, hogy végre van egy lány is Cuytán.Mindig csak fiúk vették körül.

– Ó, és mi?! Mi talán nem voltunk jó kislányai? Nemvagyunk azok még mindig?

34


– Igazad van, Maria, magunkról se feledkezzünkmeg! De abban biztos vagyok, hogy nagyanya is igényttart majd a maga részére az új rokonból!

– Rólunk bezzeg egészen elfeledkeztek, ti nõk! –tréfálkozott az apa. Hannához lépett, és olyan gyöngé-den, ahogy az ember nem is várta volna ettõl az erõsférfitól, két kezébe fogta az arcát, a szemébe nézett, az-tán bólintott, mint aki helyesel mindent, amit ebbõl atekintetbõl kiolvas. Roby szótlanul nézte végig a jele-netet, s magában örült, hogy a szülei így fogadják Han-nát. Végül õ is elbúcsúzott a két hölgytõl, és szüleivelegyütt elindult a házuk felé.

Helena néni kézen fogta az unokahúgát, és kedvesenígy szólt:

– „Térj be hozzánk, hozz ránk áldást!” – Ezzel át-ölelte a lány derekát, és betessékelte a házba.

Nagyméretû, négyzet alakú szobába léptek be. A fa-burkolatú falak elõtt beépített padok futottak végig, me-lyeket tarka párnák tettek kényelmessé. Két fiatal, karcsúindián lány sietett elõ, némán, de barátságos mosollyal,hogy lesegítsék a hölgyek kabátját.

Aztán a néni fölkísérte Hannát a lépcsõn. Széles ga-lériára jutottak, mely körülbelül félmagasságban osztot-ta meg a teret, és egyszerû, fából ácsolt korlát határolta.A galériáról be lehetett látni az egész tágas helyiséget,és innen nyíltak az ajtók a környezõ szobákba. HelenaCurtius odalépett az egyikhez, és kinyitotta.

– Ez lesz a hálószobád, kislányom – mutatott a ba-rátságos, világos helyiségre. – Itt van mellette a fürdõ-és az öltözõszoba is. Az én hálószobám és budoárom

35


közvetlenül mellette van, nehogy egyedül érezd magad.Ha akarod, nyitva hagyhatjuk az átjáró ajtót. Odafönt, amásodik emeleten a vendégszobák vannak, aztán agardróbszobák meg a kamrák. A személyzet nem velünklakik, hanem az egyik rönkházban. Lent a földszintentalálható a nappali meg az étkezõ. Van egy kis könyvtá-runk is, egy írószoba, meg még néhány kellemes helyi-ség. Az egyikben zongora is áll. Na, és most magadrahagylak végre. Próbálj aludni egy keveset, hogy föl-frissülj a teáig.

– Ó, drága Helena néni, ti mind annyira jók vagytokhozzám! Olyan ez, mint a mesében!

Helena néni elmosolyodott. – Tudod, kislányom, remélem, hogy valóban jó em-

berek vagyunk, de azért nem hibátlanok. Majd megis-mered te is a bogarainkat meg az apró rigolyáinkat! Aza fõ, hogy jó benyomást tettél mindenkire, elégedett le-hetsz.

– Tényleg így gondolod, Helena néni?A néni komolyan, nyugodtan nézett a szemébe. – Mi itt mindnyájan azon vagyunk, hogy lehetõleg

mindig az igazat mondjuk. Legföljebb csak akkor hall-gatunk el valamit, ha fájdalomtól akarjuk egymást meg-kímélni.

Hanna átölelte a nénje nyakát. – Milyen csodálatos ez, Helena néni! Annyira szép

mindig õszintének lenni! – Hisz itt nem is volna értelme a tettetésnek, ugye?

Azt hiszem, azonnal megérezné mindenki. Nagyon jólismerjük egymást, és pontosan tudjuk, hogy hazugság-

36


gal nem sokra mennénk. De most aztán ideje aludni! –És ezzel Helena néni már be is húzta maga mögött azajtót.

Hanna magára maradt. Körülnézett a világos színe-ivel elbûvölõen kedves és vidám hálószobában. A falaktele voltak beépített szekrényekkel. Itt aztán sok min-dent el lehet helyezni. Az õ csomagjai még nem érkez-tek meg, a teherautó lassabban tette meg a hosszú utat.Egy kis bõröndöt azonban magával hozhatott a sze-mélyautón, úgyhogy a legszükségesebb holmik nálavoltak. Csodálkozva látta, hogy a kis koffert már ki iscsomagolták. Az egyetlen könnyebb ruha, amit magá-val hozott, vállfán lógott már. A friss fehérnemû és afürdõköpeny a fürdõszobában volt kikészítve. Hannanagy élvezettel dobta le magáról poros úti ruháját, be-állt a zuhany alá, és alaposan lecsutakolta magát. Végülbeburkolódzott a fürdõköpenybe, és visszament a háló-szobába. Boldogan nyújtózott el a kényelmes ágyon, ésa következõ pillanatban már aludt is.

Halk szólongatásra ébredt. Az ágy lábánál az egyik in-dián szolgáló állott, és mosolygott rá. Hanna egy dara-big álomittasan bámulta, aztán hirtelen kipattant azágyból. Most már ráébredt, hol is van. Csak azt nemtudta még, hogyan értik majd meg egymást az indiánlánnyal. Elõször angollal próbálkozott, de a lány csakrázta a fejét mosolyogva. Hanna eltöprengett. Azt ész-revette, hogy a családban a német nyelv járja. De aztaligha értik az indiánok! Marad tehát a francia. De alány ezt sem értette.

37


– Nos, hát meg kell kérdeznem Helena nénit, hogyértethetem meg magam velük – mondta félhangosan,németül.

– Jonia ért – felelte nyugodtan a lány. Hanna fölnevetett. – Tehát ért németül, Jonia?– Egy kicsi. – És milyen más nyelven beszél még?– Csak indián. – Azt sajnos én nem értem. Akkor hát németül fo-

gunk társalogni. Rendbe rakná a fürdõszobát, kérem? – Már volt, úrnõ. Hanna benézett a kicsiny helyiségbe: valóban töké-

letes rend volt odabent. Ruhái kimosva, kitisztítva lóg-tak a fogason.

Barátságosan bólintott Joniának. – Akkor egyelõre nincs más dolga, köszönöm. Mind-

járt készen vagyok, kérem, mondja meg Helena néni-nek.

Jonia engedelmesen bólintott, és kiment. Hanna si-etve készülõdött. Valóban sikerült jól kipihennie magát,egészen fölfrissült a rövid alvástól. Mosolyogva mesél-te aztán Helena néninek:

– Nem raktam rendet a fürdõszobában lefekvés elõtt,mert tényleg nagyon fáradt voltam. És mire fölkeltem,már ragyogott minden. Jonia egészen csöndben dolgoz-hatott, mert a legkisebb zajt sem hallottam! És örömmelállapítottam meg, némi kísérletezés után, hogy Joniaegész tûrhetõen beszél németül.

– Igen, a szülei is Cuytában élnek, és már õk meg-

38


tanultak valamennyire. Az itteni indián családok gyer-mekei mind pötyögnek németül. Jonia meg a többi cse-léd minden szót megért. Beszélni már kevesebbet be-szélnek, de hát az indiánok általában is csak a legszük-ségesebbet mondják. Egyáltalán nem beszédes népek, aférfiak sem. Azt egyébként nagyon jól tetted, hogy nemraktál rendet a fürdõben. Ilyesféle munkát nem szabadvégezned, mert csak lenézne érte az indián személyzet.

– Na de hát csak nem szolgáltathatom ki magam ál-landóan!

A néni fölkacagott Hanna döbbent arca láttán. – Hiszen találunk neked is munkát, ne aggódj! Hagyd

rá nyugodtan nagyapára, õ aztán mindenkibõl ki tudjahozni a lehetõ legjobb teljesítményt.

– És mi lesz a feladatom? – Majd nagyapa próbára tesz, csak várd ki! Belõlem

például egész jó kertész lett az õ keze alatt. Tudok márrózsát és gyümölcsfát is metszeni. Meg a lányiskolát isén vezetem, amit az alkalmazottak gyermekeinek tar-tunk fönn. Te csak ne törd a fejed, nagyapa majd találneked való munkát. Rábízhatod magad, õ tapasztalat-ból tudja, hogy csak attól az embertõl lehet jó teljesít-ményt és lelkesedést várni, aki a képességeinek megfe-lelõ feladatot kap.

– Ez jól hangzik! Úgy látom, sokat tanulok majd itt. – Ha el vagy rá szánva, akkor valóban lesz is hasz-

nod belõle. A tudatlanság egyáltalán nem szégyen, csakaz, ha az ember nem is akar tanulni. De most gyere,várnak a nagyszülõk. A pontosság is a fontos erényekközé tartozik itt.

39


Egymásba karolva ballagtak föl a dombra. Túloldal-ról Roby érkezett épp a szüleivel. A fiatalember hatal-mas léptekkel sietett feléjük, aztán hármasban bevártáka szülõket. A kis társaság együtt folytatta útját a nagy-szülõk házához. A szülõk megint elöl haladtak Helenanénivel, mögöttük ment Roby Hannával.

– Sikerült aludnod egy kicsit? – Úgy aludtam, mint a bunda! Mikor fölébredtem,

egészen értetlenül bámultam az indián cselédlányt, azthittem, még mindig álmodom.

– De hál’ istennek, nem álom volt. – Nem, de most a valóság is olyan, mint az álom! – Annyira tetszik neked itt?– Hát van ember a földön, akinek ne tetszene? – Hát, ha egy igazi nagyvilági dámát hoznál ide, az

biztos nem viselné el a világtól való elzártságot, az it-teni csöndes magányt.

– Én viszont nem vagyok nagyvilági nõ, csak egyszegény kis irodakukac, aki el volt zárva Isten teremtettvilágától egy szûk irodában. Most pedig itt járhatok-kel-hetek ezen a gyönyörû tájon. Fehér hegycsúcsok, zölderdõk, mezõk! És mi az, hogy magány? Hát magány az,ha ilyen kedves emberekkel lehetek együtt?

Roby megragadta a kezét, és megszorította. – Milyen kár, hogy nagyapa és nagyanya nem hall-

hatták, amit mondtál. Nagyon örültek volna neki. Hamarosan fölértek a domb tetejére, és Hanna Roby

oldalán beléphetett a tágas hallba. A falakat itt is fabur-kolat fedte, a padlót pedig színes szõttesek, valamint azindiánok által készített szalmafonatú szõnyegfélék. A

40


terem közepén óriási, kerek asztal állott, körülötte hétmagas támlájú szék. Ilyen székbõl még jó néhány sora-kozott körös-körül a falak mellett.

A család általában itt étkezett. A jókora tálalószek-rényekben vélhetõleg éppen elég edény, pohár és ezüstevõeszköz volt elhelyezve.

Nagyapa és nagyanya kissé még álmos arccal jöttekrokonaik elébe. Étkezések után a szobájukban szoktaksziesztázni kényelmes füles foteljeikben, ahol rendsze-rint el is szundítottak. A tekintetük azonban már újraélénk volt és vidám. A család tagjait – közöttük immárHannát is – a megszokott, õszinte, barátságos modor-ban üdvözölték. Mindenki helyet foglalt a nagy asztalkörül. Nagyanya ült le elõször, mellé nagyapa, aztánMaria Curtius, Roby anyja. Roby apja a felesége utánkövetkezett, õutána pedig Helena Curtius. Roby a nagy-nénje mellé ült, a kört pedig Hanna zárta be, aki Robyés nagyanya között kapott helyet. Vendégek inkábbcsak vasárnaponként jelentek meg az asztalnál, ezek isleginkább Cuyta lakosai közül kerültek ki, mint példá-ul Fritz Bernburg, a sofõr vagy Alexander Droit, a hely-ség orvosa, aki Bernburgnak jó barátja volt, s veleegyütt lakott az egyik közeli rönkházban. Ezt a két fia-talembert gyakorta és szívesen vendégelték meg Cur-tiusék, de most nem voltak jelen, mivel a család ezúttalmagában óhajtott maradni, hogy minél jobban megis-merkedhessenek Hannával. A fiatal lány jól kipihentemagát, és frissen, vidáman, fekete-fehér mintás selyem-ruhácskájában most még megnyerõbb benyomást tett,mint elsõ pillantásra, a poros úti ruhában.

41


Udvariasan megkérdezte, segíthetne-e kitölteni éskörbekínálni a teát. Nagyanya elégedetten mosolygott rá.

– Nagyon helyes, kislányom. Ezt a feladatot rád ru-házhatjuk, mint a társaság legfiatalabb hölgytagjára.Akkor nem is lesz szükségünk a személyzetre, és ma-gunk között lehetünk.

Hanna igen ügyesen látta el új tisztét, megjegyezte,ki issza cukorral a teáját, ki citrommal, ki rummal, ésmásodszor nem is kellett már kérdeznie. Ezt mindenkifölöttébb elégedetten konstatálta. Nagyapa még ugrattais ezzel, megpróbálta megvesztegetni, hogy öntsönmég két kanállal a jóféle rumból a teájába. Nagyanyaazonban rászólt:

– Meg ne zavard a gyermek fejét, nagyapó! Ha többrumot akarsz, akkor kénytelen leszel magadnak tölteni.

Mindenki nevetett a kis jeleneten. Nagyapa szeretettcsintalankodni, nagyanya azonban éberen ügyelt rá, ne-hogy valaha is két kanálnál több kerüljön az erõs rum-ból a férje teájába. Doktor Droit szigorú elõírása voltez. Nagyapán kívül még Roby apja kért egy kis rumot ateájába, a hölgyek citrommal vagy egy csöpp tejszínnelitták. Hanna is a citromot választotta, mivel így láttaHelena nénitõl, és magában elhatározta, hogy minden-ben a nagynénjét tekinti ezentúl példaképnek. Roby iscitrommal itta a teát, és élvezettel figyelte Hanna szor-gos ténykedését. Kecses, finom kis keze sokkal jobbantetszett neki, mint az indián lányé, aki általában fölszol-gálta a teát.

A teához apró sós, illetve cukros kukoricasüteményteszegettek. Az édes változatra házi lekvárt lehetett ken-

42


ni, ami Hannának annyira ízlett, hogy ugyancsak belak-mározott belõle. Nagyanyó boldogan nézte. Végül meg-paskolta a lány kezét, és kedvesen rákacsintott.

– Kitûnõ ez a lekvár! – mondta Hanna, amivel megintcsak belopta magát a nagyanya szívébe. Roby buzgónkanalazta a tányérjára a lekvárt, úgyhogy végül kényte-len volt tiltakozni.

– Igazán csodálatos, de azért az élvezetekben ismértékletesnek kell lenni!

Nagyapa mosolyogva bólintott. – Nézd csak, mibõl lesz a cserebogár... A kicsi Han-

na már valóságos életbölcsességre tett szert! Hanna kissé zavarba jött, és nem válaszolt. Késõbb

aztán feltûnés nélkül odahajolt a nagyanyához. – Kérem szépen, mondja meg, hogyan kell önt és a

tisztelt férjurát szólítanom! Nem szeretnék hibát elkö-vetni.

Nagyanya mosolyogva nézett a férje ragyogó szemé-be, aztán a maga szívélyes modorában így felelt:

– Mi itt mindenkinek nagyapa és nagyanya vagyunk.Tehát neked is, gyermekem. És ehhez hozzátartozik abarátságos tegezõdés is. Érted, kislányom?

Hanna megragadta a kezét, és rászorította gyöngéd,fiatal ajkát.

– Köszönöm, köszönöm, drága nagyanya! Hogy eztmilyen jó kimondani!

– Na és velem mi lesz? – érdeklõdött az öregúr. – Ha megengeded, téged nagyapának szólítalak... és

akkor valóban családtag leszek én is! Köszönöm, tisztaszívembõl!

43


– Én pedig Maria néni vagyok – tette hozzá Robyanyja.

– Engem Heinz bácsinak tisztelj – mosolygott a férje.Hanna most már mindenkit meg tudott szólítani, s

ettõl rögtön fesztelenebbül is társalgott. Roby tréfáinakhatására aztán minden feszélyezettsége felengedett, ésnagyokat nevetett a fiúval együtt. Olykor a többiek iscsatlakoztak vidám nevetésükhöz, mivel a Curtius ház-ban hírbõl sem ismerték a feszengést. Itt nyíltan, szíveszerint beszélhetett mindenki, aminek a jó ízlés és ta-pintat szabott csak határt, s azt itt senki sem lépte vol-na át.

Annyi mindenesetre máris bebizonyosodott, hogyHanna jelenlétét senki sem érzi zavarónak, sõt, inkábbörülnek kedves, eleven lényének. Nagyapa és Heinz bá-csi között nemes versengés tört ki, hogy ki tudja többómódi figyelmességgel elhalmozni a lányt.

44


III.

Cuytában másnap folytatódott a megszokott, mindenna-pi sürgés-forgás. Mikor Hanna fölkelt, az ablakból látta,hogy nagyapa és Heinz bácsi lovagolnak lefelé a domb-ról, élénk társalgásba merülve. Robyt kezdte keresni aszemével, s végül sikerült is megpillantania, amint éppkilépett Helena néni házából. Szólt még pár szót azindián lányokhoz, aztán sietõs léptekkel eltûnt a házmögött. Nyilván ott várt rá a lova, mert a következõ pil-lanatban már sebesen nyargalt a két idõsebb úr után.Alighogy elérte õket, még két lovas csatlakozott a kiscsapathoz: Droit doktor és Fritz Bernburg. Friss ügetés-be csaptak, és hamarosan eltûntek a hegység irányában.

Hanna csöngetett Joniának, aki azonnal megjelent, segy óriási, virágzó mirtuszokból és vad fuksziából kö-tött csokrot hozott magával. Roby szedte még hajnal-ban. Szíve szerint tiszta mirtuszcsokrot küldött volna alánynak, de így, fuksziával keverve mégiscsak kevésbévolt célzatos az ajándék. Hanna meglepetten nézegettea pompás csokrot, és kérdõ pillantást vetett Joniára. Azindián lány üvegvázába helyezte a virágokat, és egy bo-rítékot nyújtott át barátságosan mosolyogva. Aztán ki-ment, hogy egy kancsóban vizet hozzon. Hanna kinyi-totta a borítékot. Roby vizitkártyája volt benne, s a hát-oldalán pár sor:

„Cuyta küldi itt neked illatos reggeli üdvözletét. Mi,férfiak kilovagolunk a tövisbozótokhoz, égetni. Találko-zunk nagyanya ebédjénél. Szeretõ üdvözlettel kuzinod,Roby.”

45


Hanna arca csak úgy lángolt. Gondosan elrendez-gette a virágokat a vázában, hogy minél tovább frissenmaradjanak. Jonia már rendet rakott a fürdõben, és Han-nának most föltûnt, hogy a néni szobájába vezetõ ajtóbe van csukva. Úgy látszik, zajtalanul betette valaki, mígõ aludt.

– Helena néni fölkelt már? – kérdezte. – Õ vár. Hanna lesietett az étkezõbe. Helena néni az ablaknál

állt, és mosolyogva fordult feléje. Hanna a nyakába bo-rult.

– Kérlek, ne haragudj, hogy megvárattalak! Többetnem fordul elõ. Nagyon mélyen aludtam.

– Ez igazán nem csoda, kislányom. Senki nem vet-heti a szemedre. Örülj inkább, hogy ilyen jó alvó vagy.Roppantul kifáraszthatott a nagy utazás. Remélem, si-került kipihenned magad.

– Csodálatosan, Helena néni! Fenséges itt a levegõ!Mintha még a vér is frissebben és szabadabban csörge-dezne az ereimben!

– Nem is vártam mást. Az urak egyébként már útbanvannak a tövisbozótok felé.

Hanna szégyellõs mosollyal felelte: – Tudom már... Robytól... képzeld csak, egy csodá-

latos mirtusz- és fuksziacsokrot küldött nekem Joniá-val. Egy névjegy is volt mellette, nézd csak! Olvasd elnyugodtan!

Odaadta a kártyát a nénjének, aki mosolyogva futot-ta át a hátoldalára írt szöveget.

– Nahát... most mondd, hogy Cuytában nincsenek

46


figyelmes gavallérok! Fogadni mernék, hogy nagyapa,Heinz bácsi és Roby együtt fundálták ki ezt a virág-csokros köszöntõt. Hová tetted a csokrot?

– A hálószobámban van. Jonia hozott neki vázát. – Jól van, csak délután ne feledd el kitenni a szobád-

ból. A virágok errefelé sokkal erõsebben illatoznak,mint nálatok otthon, és ha a hálószobádban tartod õket,megfájdulhat a fejed.

– Köszönöm a tanácsot. Éjszakára a fürdõszobábateszem a csokrot.

– Helyes. Most pedig lássuk a reggelit! Utána men-nem kell az iskolába.

– És én? Nekem mi lesz a feladatom? – Azt hamarosan megtudjuk nagyapától. Ne hidd,

hogy megfeledkezik rólad! Tudja jól, milyen áldás amunka, és nem fosztana meg tõle senkit, legkevésbéazokat, akiket szeret.

– És mit kezdjek akkor a szabad idõmmel?– Csomagold ki a holmidat Joniával! Aztán pedig

tehetnél egy kis sétát. Nézz körül itt nálunk! Az erdõignyugodtan elmehetsz, megnézheted a rönkházakat adomb túloldalán. Egészen érdekes, és lehet, hogy hol-nap már nem lesz idõd rá.

Hanna csatlakozott nagynénjéhez az iskolához veze-tõ úton. Az oktatás is az egyik rönkházban folyt. Útköz-ben láttak egy-két megkésett diáklányt, akik ugyancsakszedték a lábukat, hogy még a tanárnõ elõtt beérjenek.A tanulók zöme indián volt, de együtt tanultak velük anémet, illetve angol alkalmazottak gyermekei is. Helenacsak a kislányokkal foglalkozott, a fiúknak tanáruk volt.

47


Ez a német fiatalember éppen elsietett mellettük. Helenaodaszólt neki:

– Várjon egy percet, Hannes! Szeretném bemutatniaz unokahúgomnak.

Hannes Kiefer megtorpant. – Kedves Westmann kisasszony, nagyon örülök,

hogy újoncunk érkezett Németországból. – Hát ön is német, Kiefer úr? – Igen, kisasszony. Tizenkilenc éves koromban ér-

keztem Chilébe a szüleimmel együtt, és mivel tanító-képzõt végeztem, megkaphattam ezt az állást. Gyönyö-rû itt, nem igaz, kisasszony?

– Ezt már nekem is volt szerencsém megállapítani. Hannes Kiefer elbúcsúzott, hogy a dolga után néz-

zen. Vele együtt Helena néni is belépett az iskolaépület-be. Hanna tétován álldogált egy darabig, aztán sarkonfordult, és lassan elindult a településen át.

Nem gyõzte csodálni, milyen ápoltak, milyen tisztákmindenütt a házak. Itt-ott ajtók nyíltak, idõsebb, fiata-labb indián asszonyok surrantak elõ, mindennapi teendõ-iket végezve. Mindnyájan néma biccentéssel üdvözöltékHannát. Öntudatlan bájtól sugárzó, valódi szépségek isvoltak közöttük. Mindegyikük megjelenése fölöttébbtiszta, rendes volt.

Mintha Cuyta minden lakosát az a meggyõzõdés ha-totta volna át, hogy a munka nemesít. Mogorva, elége-detlen ábrázatoknak nyoma sem volt itt, sem vonakodóvagy hanyag munkásnak. Mindenki frissen, energiku-san tevékenykedett, tudva, hogy minden egyes embermunkája Cuyta javát szolgálja, s ezzel egyszersmind a

48


sajátját is. Kitüntetésnek tekintették, hogy nagyapánakdolgozhatnak, és teljes szívvel-lélekkel vetették magu-kat a munkába, annál is inkább, mert az uraságok eb-ben is példát mutattak.

Ezen a napon minden épkézláb ember a tövisbozót-égetéshez volt kirendelve. Jól haladt a munka, de azértnem lehetett a tüzet magára hagyni, egy-két munkásnakés irányítónak mindig jelen kellett lennie. Míg nagyapa,Heinz bácsi és Roby ebédelni ment, az orvos és FritzBernburg ügyelt helyettük a tûznél. Nagyanya tudta,hogy ma különösen pontosnak kell lennie a fõzéssel,mert Roby és Heinz bácsi ebéd után kénytelenek azon-nal visszatérni a munkához.

Már érkeztek is a férfiak, kormos arcukkal igencsakijesztõ látványt nyújtottak. Roby tréfás szavakkal üdvö-zölte Hannát, mert látta rajta a megrökönyödést. Hama-rosan már megtisztálkodva ülték körül az asztalt, sHelena Curtius villámló szemekkel kérdezte:

– Ugye, elbántok végleg azzal a bozóttal? – Ne félj, Helena, könyörtelenül kiirtjuk az utolsó

szálig – felelte nagyapa, csaknem ugyanolyan elszántarckifejezéssel.

Ebéd után Roby és az apja azonnal lóra pattant, s el-vágtatott. Nagyapa és nagyanya visszavonultak szoká-sos délutáni sziesztájukra. A család tagjai szétszéled-tek, s legközelebb teánál találkoztak. Hanna tudta, hogyaznap Helena néninél fognak teázni. Az indián szolgá-lók már neki is láttak az elõkészületeknek. Nagyanya,Helena néni és Maria néni állandó vetélkedésben álltak,hogy ki tud ezeken a közös teázásokon ízletesebb meg-

49


lepetésekkel elõrukkolni. Mindhármuknak garmadávalvoltak féltve õrzött receptjeik teasüteményekhez, lekvá-rokhoz, különféle ínyencfalatokhoz. A nemes versen-gésbõl a férfiak húztak hasznot, akik persze élvezték,hogy kényeztetik õket. Aznap Fritz Bernburg és dr.Droit is hivatalos volt a teára, ezért aztán Helena nénikülönösképpen kitett magáért, s a legétvágygerjesztõbbfalatokkal készült a vendéglátásra.

A felszolgálás feladata ma is Hannára várt. Magá-ban még egyszer sorra vette, ki hogyan issza a teát:nagyapa és Heinz bácsi két-két kanál rummal, Roby ésa többiek viszont csak citrommal.

– Doktor Droit és Bernburg úr hogyan szereti a teát?– kérdezte a nagynénjét.

– Azt elárulhatom – bólintott kedvesen Helena. –Droit doktor teljesen üresen issza. Süteményt sem esziksoha, csakis szendvicset. Bernburg viszont egy kis rum-mal szokta és két cukorral. Az édességet sem veti meg.Északi-tengeri fiú, nyugodtan mérheted neki bõvebbenis a rumot. Talán még szívesebben inná tea nélkül – tet-te hozzá nevetve. – A többiekre emlékszel még?

– Hogyne, Helena néni. Épp végigvettem magam-ban, kinek mi jár. Azt hiszem, menni fog.

– Ebben nem is kételkedem. De nézd csak, jönnek ismár! Zárt hadrendben az egész család, mögöttük meg akét vendég.

Helena néni átkarolta a húga vállát, s együtt léptekki az ajtó elé, a család fogadására. A néni elõször nagy-anyát vezette be a házba. Hanna nagyapához lépett, s akarját nyújtotta neki.

50


– Egész nap keményen dolgoztál, nagyapa. Én megcsak pihengettem. Kérlek, támaszkodj rám!

– Na nézd a kis csibét! – kiáltotta mosolyogva nagy-apa. – Támogatni akarja szegény öregapját! Csakhogyjó erõben vagyok én még, nincs szükségem támaszra!

– Tõlem mégis el kéne fogadnod, csak azért, hogyegy egészen picikét hasznosnak érezhessem magam!

Nagyapa erre gáláns meghajlással elfogadta a karját. – Igazad van, kislányom, nekünk öregeknek nem

kellene annyit hencegnünk a nagy erõnkkel. No rajtahát, nagyanya már a helyén ül, meg ne várassuk!

Hannának eddig még nem is volt érkezése Robyt üd-vözölni. Most végre neki is kezet nyújthatott.

– Sikerült kissé kipihenned magad az izzasztó mun-ka után? – kérdezte mosolyogva.

– Hogyne, már régen. De azért nagyon vágyom egycsésze jó teára a te kezedbõl.

Hanna elõbb az idõsebb családtagoknak töltött. Köz-ben a két vendég is befutott, õk is kaptak egy-egy csé-szével. Mindenki csodálkozott, milyen jól tudja Hanna,ki hogyan szereti a teáját. A bemutatkozásnál Droit dok-tor kedélyesen így szólt hozzá:

– Nem nagy öröm az orvosnak az olyan ember, akitegy csöpp reménye sincs kuruzsolni. Ám egyszerû ha-landói minõségemben nagyon is örülök, hogy megis-merhettem kegyedet!

Meg is kapta a teáját, persze üresen, s Hanna márnyújtotta is neki a szendvicses tálat.

– Hogy találta így el a gusztusomat? – kérdezte so-molyogva a férfi.

51


Hanna nevetve nézett a doktor intelligens, bár nemtúl szép arcába.

– Nem az én érdemem. Helena néni adott egy-két ta-nácsot.

– Hálás köszönetem, Curtiusné asszony – hajolt mega doktor Helena felé. Õ szinte még a többieknél is job-ban tisztelte az özvegyet.

Ekkor Bernburg is megkapta az ízlésének megfelelõuzsonnát, és kacagva vetette oda doktor Droitnak:

– Csak el ne bízza magát, doktorom! Westmann kis-asszonyt az én ízlésemrõl is tájékoztatták. Fogadja há-lámat, Curtiusné asszony!

Végül, mikor már mindenki el volt látva enni- és in-nivalóval, s legutoljára Roby is megkapta a részét, Han-na leült mellé, és így szólt:

– Még nem is volt alkalmam megköszönni a csodá-latos csokrot.

– Tetszik? – kérdezte nyugtalan pillantással a fiú.– Káprázatosan szép!Az asztal körül kellemes társalgás alakult ki, és

Hanna elégedetten állapította meg, hogy a beszélgetésúgyszólván a kultúra minden területét érinti. Cuytábantehát nemcsak az elsõrangú fizikai munka magától ér-tetõdõ, hanem az eleven szellemi élet is. Ez újabb öröm-teli felfedezés volt számára, és boldogan vett részt a tár-salgásban.

A délutáni tea mindig pontosan egy óra hosszat tar-tott. A szokásos idõ leteltével itt, Helena házában isnagyapa és nagyanya bontott asztalt. Az öregúr Hannavállára tette a kezét.

52


– Te most velem jössz – mondta mosolyogva –, itt azideje, hogy komolyan elbeszélgessünk. Helena néni el-árulta, hogy ég benned a tettvágy, ezért aztán szeretnéka lehetõ leghamarabb munkát találni számodra. Tudomjól, hogy a tétlenség éppoly keserves lehet, mint az éh-ség!

Így aztán Hanna a nagyszülõkkel tartott. Helena né-ni elõbb még átadott neki egy meleg kendõt.

– Este gyorsan lehûl a levegõ, és lehet, hogy késõigmaradsz majd – mondta gondoskodó szeretettel.

Roby hazaindult a szüleivel, miután megbeszélte azorvossal és Bernburggal, hogy együtt töltik az estét. Ahárom fiatalember gyakran összejött esténként, és ke-délyesen pipázgatva elbeszélgettek. Roby most ragyogószemekkel csodálta a kecses, karcsú kis alakot, aki olyelegáns, lendületes léptekkel haladt elõtte.

Nagyapa a dolgozószobájába vezette Hannát, nagy-anya pedig a konyhába sietett, hogy gondoskodjék a va-csoráról. Az öregúr odahúzott az asztalához egy jókorakarosszéket, megragadta Hanna vállát, és mosolyogvaleültette a lányt. Õ maga az íróasztal mögött foglalt he-lyet, és komoly, kíváncsi pillantással méregette új roko-nát. A lány nyugodtan állta a tekintetét. Az öregúr he-lyeslõen bólintott.

– Becsületes és okos szemed van, Hanna Westmann.Mostantól tehát Cuyta az otthonod, és az is lesz, mígcsak akarod. Családi közösségünk tagja lettél hát, ésezentúl rád is érvényesek a törvényei. A birtok ura énvagyok, de ezt a jogkört csak arra használom, hogymindenkinek biztosítsam a jogait... és a kötelességeit.

53


Mikor Helena nénéd ideérkezett – jó néhány éve márannak –, õ is majdnem ugyanígy nézett ki, mint te most.Derék, jó felesége volt a fiamnak. Helena is arra vá-gyott, hogy feladata legyen, és miután elvesztette a fér-jét és a gyermekét, megint csak a feladatok adtak erõtneki a folytatáshoz. Most tehát te kérsz feladatot, mun-kát. Nagyon fontos volna, hogy a megfelelõ helyre állít-sunk téged, ezért aztán el kéne mondanod, mi mindenttanultál, és mi is az a munka, amit a legszívesebben vé-geznél. Mert igen-igen fontos, hogy az ember szívesentegye a dolgát. Csakis az ilyen tevékenység teszi boldog-gá és szabaddá az embert, csakis az örömmel végzettmunka nemesít. Mondd hát el nekem, mihez értesz, ésmihez érzel kedvet magadban!

Hanna összekulcsolta kezét az ölében, és bátran,nyugodtan nézett Curtius nagyapa szemébe.

– Jó iskolát végeztem, nagyapa. Ezenkívül külön ta-nultam még angolt és franciát. Most már kifogástalanulbeszélem mindkét nyelvet. Enélkül nem is kaphattamvolna meg az otthoni állásomat. Megbízhatóan gépe-lek, a gyorsíráshoz is értek. Aztán édesanyám ránevelta háztartási munkára, tudok fõzni, mosni, varrni, vasal-ni. Ha rákényszerülök, még egy ruhát is képes vagyokkiszabni. Tûrhetõen zondorázom, és nagyon szeretekénekelni. De ez minden tudományom.

Hanna zavartan lesütötte a szemét, mert csak mostébredt rá, hogy tulajdonképpen milyen keveset is tud.Nagyapa azonban elégedetten bólogatott.

– Nos, kicsi Hannám, ez igazán nem kevés! Míg ittbeszéltél, nekem már eszembe is jutott, hogyan lehetne

54


a képességeidnek legjobban hasznát venni. Hisz azimént is a karodat nyújtottad nekem odaát, hogy arratámaszkodjam. Én ugyan, hála Istennek, még elég jóerõben érzem magam, de azért az is igaz, hogy az énkoromban már van, ami nehezére esik az embernek,úgyhogy elkél itt-ott a segítség. Sosem szerettem a szo-bában kuksolni, pedig az itteni gazdaság sok irodamun-kát ad. És ha az asztalnál vagy az írógép mellett kellgörnyednem, szörnyen megmacskásodnak az ízületeim.Éppen ezért nagyon jól jönne egy titkárnõ. Volna ked-ved hozzá?

– Ha megvan hozzá a tehetségem, akkor örömmel! –csillant föl Hanna szeme.

– Helyes! Legfontosabb itt az angol nyelvtudás. Afrancia nekem mellékes, francia cégekkel nemigen vankapcsolatunk. De ha angolul kell levelet írnom vagy ol-vasnom, akkor bizony nehezemre esik összekapirgálnia kevés tudásomat. Többnyire kénytelen vagyok Robytzaklatni az effélével. De neki anélkül is rengeteg a dol-ga, szívesen tehermentesíteném. Na mit szólsz hozzá...el tudnánk intézni további segítség nélkül ezt a kis üz-leti levelezést? Nagy hasznára lennél ezzel Cuytának!Elég volna naponta két óra reggel és kettõ délután. Va-sárnap természetesen szünnap. Mit szólsz hozzá?

Hanna boldogan nézett rá. – Csak annyit, hogy ez még mindig kevés nekem. – No, csak várd ki a végét! Azt mondtad, zongorá-

zol, és énekelni is tudsz. Ezt aztán könyörtelenül ki fog-juk használni. Roby is egész takarosan énekel, de nemtudja kísérni magát. Helena néninek van egy zongorá-

55


ja, és ha egy kis házi muzsikára szottyan kedvünk, hoz-zá szoktunk menni. Õ az egyetlen, aki tud nekünk ját-szani, a kísérethez viszont már nem igazán ért. Ezentúla te feladatod lesz, hogy a zenei tehetségeddel megör-vendeztess bennünket. Betanulhatnál Robyval egy-kétszép német duettet. De még más módon is hasznosít-hatnád a tehetségedet. Mindig is mondogattam, hogyaz iskolásainkat zenére is kéne tanítani, de HannesKiefer, a tanáruk egyáltalán nem muzikális. Helena né-ninek pedig épp elég dolga van anélkül is, úgyhogyõket ezzel nem terhelhetem. Te viszont adhatnál heten-te négy zeneórát az iskolában, egyet a nagylányoknak,egyet a kicsiknek, egyet a nagyfiúknak és egyet a ki-csiknek. Van egy régi zongora az iskolában, szinte so-sem használjuk. Azon elõjátszhatnád a gyerekeknek,amit énekelniük kell. Volna merszed hozzá?

Hanna lelkesen bólintott. – Ez biztosan nem lesz nehéz. Örülnék, ha minél

hasznosabbá tehetném magam itt. És pontosan mikortartasz igényt a titkári munkámra?

Nagyapa eltöprengett, aztán mosolyogva mondta: – Mondjuk, kilenctõl tizenegyig és hattól nyolcig.

Akkor mindjárt itt is maradhatsz vacsorára. Énekórátmeg tarthatnál tizenegytõl tizenkettõig. Megoldható.Lovagolni pedig tanulhatnál vagy korán reggel, vagyebéd után, valamikor kettõ és öt óra között. Hiszen ti,fiatalok nem szoktatok szunyókálni ebéd után. Ezt mégmeg kéne beszélned Robyval és Fritz Berngburggal.Mert ugye az autóvezetésrõl sem szabad megfeledkez-ni, és Bernburg nagyon megbízható tanár. Rövid idõ

56


alatt megtanít téged is. És attól fogva nyugodtan jár-hatsz autóval a vidéken, vagy akár lóháton is, ahogy jól-esik. Roby már mondta, hogy elkezdett betanítani egylovat a számodra. Nos tehát, kislányom, besoroztalak acuytai dolgozók közé. Most aztán megmutathatod, mittudsz. – Nagyapa ezzel fölkelt a székébõl. Azonnal föl-pattant a lány is.

– Nem kezdhetném most rögtön a titkárnõi munkát,nagyapa? Látom, hogy egész halom levél hever itt, ezek-re még biztos nem tudtál válaszolni!

– Várhatnak holnapig, a mai napod legyen még sza-bad. Nálunk naponta egyszer jön a posta, általában délfelé. Akkor szoktuk elküldeni a mi leveleinket is. Meg-látod majd a levelezésbõl, milyen kiterjedt és szerte-ágazó üzleti kapcsolataink vannak. Egészen érdekeslesz, meglátod. Jut eszembe... betanulhatnátok Robyvalnéhány egyházi éneket is, az istentiszteletekre. Vasár-naponként mindig tartunk istentiszteletet az iskolaelõtt. Egészen egyszerû kis szertartás, Heinz bácsiszokta a prédikációt fölolvasni, vagy olykor Maria né-ni. Aztán elimádkozzuk együtt a Miatyánkot. Ezentúlénekelhetnétek is a végén. Nem akarjuk valami nagy áj-tatoskodásra nevelni az embereket, de az egyszerû,õszinte vallásosság nagyon fontos. És tudod, néha olya-nok, mint a gyerekek... biztosan élveznék, ha szép zeneis volna. Mellesleg egy vándorprédikátor is meglátogatbennünket úgy havonta, hogy bibliamagyarázatot tart-son. Elég is ennyi, a többit ki-ki maga intézi el az Úris-tennel.

– Hát az indián embereitek is keresztények, nagyapa?

57


– Hogyne, mind meg vannak keresztelve. Nos, kis-lányom, most már visszamehetsz Helena nénédhez,biztosan türelmetlenül vár.

Hanna még egyszer megcsókolta nagyapa kezét, õpedig végigsimított a lány selymes haján, és barátságo-san biccentett.

Az elõcsarnokban Hanna összetalálkozott nagy-anyával, aki épp az alagsori konyhából jött föl. Odalé-pett hozzá.

– No, kislányom, talált nagyapa valami neked valót?– Ó, igen! Nagyapa olyan csodálatos ember! Az asszony megölelte, megcsókolta Hannát, aki

gyorsan elmesélte neki, mi minden feladata lesz ezután.Nagyanya mosolyogva bólogatott.

– Örülj hát, most már teljesen közénk tartozol! Hanna hazasietett Helena nénihez, és boldog izga-

lommal újságolta neki, mirõl is beszélgettek nagyapá-val.

– Hát nem megmondtam elõre? – mosolygott Helenanéni. – Õ mindenkit a legmegfelelõbb helyre tesz. Ha-nem én csak most hallom elõször, hogy zenével is fog-lalkozol! Ragaszkodom hozzá, hogy most azonnal játssznekem valamit, és énekelj is. Roppant kíváncsi vagyok,milyen meglepetéseket tartogatsz még.

– Csak túl sokat ne várj, Helena néni! Sosem tanul-tam énekelni, legfeljebb a zongoratanárom oktatgatottegy kicsit, mert úgy vélte, szép a hangom.

– Hadd ítéljem meg magam!Ezzel indultak is a zeneszobába. – Nagyon jó, hogy gyakorolhatok egy kicsit, mielõtt

58


még nagyapa is hallaná az éneklésemet – jegyezte megHanna.

Leült a zongorához, és egy egyszerû kis dallal kezd-te. Oly lágyan, édesen énekelt, hogy Helena néni szemekönnybe lábadt. De nem õ volt ám az egyetlen, aki hal-lotta az egyszerû dalocskát. Odakint a félhomály leplealatt magas termetû férfi közeledett a ház felé. RobyCurtius jött meglátogatni a két hölgyet, s megtudakolni,mire jutott Hanna nagyapával. Épp belépett volna a ház-ba, mikor a nyitott ablakon át megütötte a fülét az édeshang. Földbe gyökeredzett a lába. Tudta, hogy egyedülHanna lehet az énekes, mivel Helena néni, bár meste-rien zongorázott, énekelni sohasem szokott. Különös ér-zés telepedett Roby szívére. Órákig el tudott volna ácso-rogni így, hallgatva a gyönyörû hangocskát.

Az ének odabent kis idõre elhallgatott, és Roby ösz-szeszedte magát annyira, hogy belépjen a házba. Han-na ebben a pillanatban új elõjátékba kezdett, majdmegint fölcsendült édes hangja: Mozart „Ibolyáját” éne-kelte. Elbûvölõ volt a bájos dalocska, nem kevésbé amesteri kíséret, mely oly eltéveszthetetlenül idézi föl a pásztorlány szapora lépteinek hangjait. Könnyû kolo-ratúra zárta a dalt.

– Csakis ilyen hangulatú dalokat kellene énekelned– szólalt meg odabent Helena néni. – Nem hiszem, hogya hangod a súlyosabb, komorabb mûvekhez is illenék.Annál csodálatosabban harmonizál az ilyen könnye-debb zenékkel. Minden szívet meg fogsz itt hódítani a mûvészeteddel... hacsak meg nem hódítottad már apuszta lényeddel. Kérlek, énekelj még egyet!

59


Hanna nem nagyon kérette magát, így az orv hallga-tózó hamarosan egy harmadik dalt is hallhatott, éppolyédeset, mint az elõzõ kettõ. Beethoven mûve volt, a„Szeretlek, ahogy te engem...” kezdetû.

Robynak hirtelen elszorult a szíve, és nehéz sóhajemelte meg a mellkasát. A bensõséges dal kimondha-tatlanul a lelkébe markolt, s azon töprengett, vajon nemegy bizonyos férfira gondol-e Hanna, miközben éne-kel... talán volt valakije a messzi Németországban. Denem, az nem lehet. A sok-sok áruló jelre gondolt, a pi-rulására, ha csak ránéz, a lányos zavarára. Nem lehet,hogy Németországban hagyta a szívét! Hevesen tiltako-zott a gondolat ellen, mert érezte, mennyire boldogta-lanná tenné, ha beigazolódna a félelme. Most vált csakigazán világossá számára, milyen mélyen, õszinténszereti Hannát.

Úgy tûnt, a lány nem akar tovább énekelni, úgyhogyRoby összeszedte magát, és belépett a házba. Az egyikindián lány betessékelte a zeneszobába, ahol a két hölgyüldögélt. Roby üdvözölte õket, aztán megfogta Hannakezét, és gyöngéden a szemébe nézett.

– Kihallgattam ám az éneklésedet az ablaknál. Ki-mondhatatlanul tetszett!

– Jó, hogy nem vettelek észre, Roby – felelte zavar-tan a lány. – Nem mertem volna énekelni, ha tudom,hogy hallgatózol.

– Pedig bátran fölléphetnél nálam sokkal hozzáér-tõbb közönség elõtt is.

– Ugye, milyen elbûvölõen énekel? – kapcsolódottbe Helena néni a beszélgetésbe.

60


A fiú lelkesen bólogatott, miközben forró gyöngéd-séggel nézte Hanna lángoló arcát.

– Lesz majd nagy csodálkozás, ha a többiek is meg-tudják, hogy egy kis csalogány vetõdött közénk!

– Jaj, kérlek, ne ess túlzásba, csak mert ismerek né-hány dalt! – tiltakozott bátortalanul Hanna, s nem mertRoby szemébe nézni.

A fiú szerette volna kisegíteni zavarából, ezért Hele-nához fordult.

– Mondd, néném, hát láttál már valaha ily balga ifjúhölgyet? Még majd bocsánatot kér azért a fennkölt él-ményért, amelyben részesített minket! No, csak halljákmeg a szüleim és nagyapáék, õk is éppúgy el lesznekragadtatva, mint mi!

– Hálás vagyok nagyapának, amiért fölfedezte Han-na zenei tehetségét – mosolygott Helena. – Megint csakõ az, aki napvilágra hozott egy elrejtett kincset.

– Végül is mire jutottatok nagyapával, Hanna? – kér-dezte Roby, miközben helyet foglalt a karosszékben,melyet Helena kínált neki.

Hanna arcán megint átfutott az a bizonyos csibészesmosoly, amit Roby már ismert és olyannyira szeretett.

– Most aztán eltáthatod a szádat, Roby! Nem kisebbszemély áll elõtted, mint nagyapa titkárnõje, az iskolásgyerekek énektanárnõje és hivatalos házizenész!

Roby kellõképpen tisztelettudó arcot vágott, miköz-ben a szeme neki is nevetett, és részletesen akarta hal-lani a nagyapával történt megbeszélést. Hanna el ismondott rendre mindent, s a fiú elégedetten hallgatta.Aztán elbeszélgettek arról is, hogyan kellene beosztani

61


Hanna énekóráit és megszervezni közös énekléseiket.Roby ugyanis azonnal beleegyezett a javaslatba, igaz,szerényen megjegyezte:

– Ha egyáltalán merhetem kinyitni a számat mellet-ted!

– Legjobb, ha most azonnal megpróbáljuk – szóltközbe Helena néni, és leült a zongorához. – Egyháziéneket még csak-csak tudok kísérni, ha nagyon muszáj.

És a két fiatal elénekelte a csodálatos „Térj magad-hoz, drága Sion...” elsõ strófáját. Oly szépen csengettössze a hangjuk, hogy Helena néni szeme könnybe lá-badt a meghatottságtól.

– De rég nem hallottam már ezt a gyönyörû éneket!Csodaszép! Milyen kár, hogy sosem hallhattuk Cuytá-ban. De ezentúl minden másként lesz, és azt hiszem, azének áhítatosabbra hangol majd minket, mint akár a leg-szebb szentbeszéd.

– Hát nem megmondtam, hogy Hanna új életet hozCuytába?

– Igazad volt, Roby. Magamon is észreveszem,mennyire felüdít a jelenléte. A drága uram halála ótasosem éreztem magam ennyire szabadnak és eleven-nek. Hanem, gyerekek, ideje lassan átmenni nagyapáék-hoz, mert még elkésünk a vacsoráról. Okvetlenül végykabátot, Hanna, az esték nálunk meglehetõsen hûvösek!

Jonia már jött is a kabáttal. Roby átvette tõle, és föl-adta Hannára. Helena néni a szobájába ment rendbehozni magát.

– Sosem felejtem el, hogy hallhattam az elsõ dalai-dat Cuytában – mondta a fiú fojtott hangon.

62


Hanna nem mert ránézni. – Ha tudtam volna, hogy hallgatózol, biztosan nem

énekeltem volna. – Sajnáltad volna tõlem az élvezetet?– Nem arról van szó. Csak éppen nagy zavarban let-

tem volna. Most viszont boldog vagyok, hogy átestemezen a vizsgán, miközben nem is tudtam, hogy jelenvan egy kritikus.

– Még hogy kritikus! Legföljebb egy elbûvölt hall-gatóról lehet szó. Gyakran kell majd énekelned ne-künk! Gondold csak meg, itt el vagyunk zárva mindenzenei élménytõl. Minden tiszteletem a rádióé, de azcsak konzervzenét közvetít.

Helena néni kilépett a szobájából, és a kis társaságelindult a nagyszülõk háza felé.

63


IV.

Hanna másnap elfoglalta titkárnõi hivatalát Cuyta uramellett. Az elsõ nap mindkettejük megelégedésére szol-gált. Nagyapa épp csak megemlítette, hogy hallotta,Hanna aznap elõször vett lovaglóórát, s délután Bern-burg úr is átjön majd, hogy vezetni tanítsa. Így igaz, biz-tosította Hanna, aztán rögtön belevetették magukat amunkába. Hannának angol leveleket kellett lefordítania,s arra is kitanította nagyapa, hogyan válaszoljon rájuk.Aztán tollba mondott néhány levelet, különféle rendelé-seket, reklamációkat, figyelmeztetéseket, igazolásokat.Mindketten keményen megdolgoztak ezen az elsõ na-pon. Az öregúr csöppet sem kímélte Hannát, aki viszontfáradhatatlannak bizonyult. Pontban tizenegykor nagy-apa véget vetett a munkának. Volt még néhány olyanüzleti teendõje, amihez nem kellett titkár, meg aztánideje is volt, hogy a lány átmenjen az iskolába. Ma mu-tatják be a gyerekeknek leendõ énektanárnõjüket, ésHannes Kiefer meg Helena néni már várt rá.

Nagyapa nagyon kedvesen búcsúzott tõle, megsimo-gatta selymes haját, és elégedetten bólintott:

– Igen derék munkát végeztél! Akkor hát délutánhattól dolgozunk tovább.

Hanna elégedetten sietett az iskolába. Helena nénimég nem engedte el tanítványait, a nagyobb lányokat,meg akarta várni, hogy bemutathassa nekik az új ének-tanárnõt. Hannes Kiefer is benn tartotta a nagyfiúkat,mert hallotta Helena nénitõl, mit határozott nagyapa.Nagyon örült, hogy a gyerekeket ezentúl énekelni is ta-

64


nítják majd. Hanna elõször a lányokhoz ment nagynén-jével. Helena elmondta a tanítványoknak, hogy ezentúlWestmann kisasszony lesz az énektanárnõjük. A lányoktantermében zongora is állt, melyet még sohasem hasz-náltak. Hanna végignézett a gyerekhadon. Nagy több-ségük indián volt, alig egy-kettõ származott a birtokondolgozó német vagy angol családokból. A tanítás nyel-ve mindenesetre a német volt.

Hanna mosolyogva szólt hozzájuk: – Hetente egyszer fogunk együtt énekelni és muzsi-

kálni. A kislányoknak is heti egy órájuk lesz, a fiúknakszintén. Szépen figyeljetek rám, akkor gyönyörû dalo-kat tanulhattok meg. Jó mulatság lesz, ugye?

A gyerekek félénkségüket leküzdve helyeseltek.Hanna a zongorához lépett, és leütött egy-két akkordot.Aztán megint a gyerekek felé fordult.

– Biztosan tudtok már most is valamilyen éneket!Néhány bátrabb leányka jelentkezett, s Hanna meg-

énekeltette õket. Az eredmény persze nem volt valamiragyogó: a kislányok csak egyhangú indián dalocskákattudtak. Énekelt aztán az egyik angol alkalmazott lányais; szép kis angol népdalt adott elõ, az „Otthon, édesotthon”-t, de a legcsekélyebb zenei tehetség nélkül.

Hanna azonban nem csüggedt. – Jól van, gyerekek. Holnap tizenegykor találkozunk,

és megtartjuk az elsõ énekórát. Most pedig átmegyek,megnézem magamnak a fiúkat is.

A fiúk kíváncsian meresztették a szemüket, mikorKiefer úr bemutatta nekik az új tanerõt. Hanna õket ismegénekeltette, s persze õk sem mutattak több zenei mû-

65


veltséget, mint a lányok. Arra azonban fölfigyelt Han-na, milyen pompás hangú gyerekek vannak közöttük.Holnapután tizenegyre rendelte be a fiúkat az iskolába.

Helena néni már várt rá. Együtt tértek haza. Helenajó tanácsokkal látta el unokahúgát, hogyan boldogulhata gyerekekkel. A lánykák ugyan eléggé fegyelmezettek,jól neveltek, a nagyfiúk viszont olykor igazi vad suhan-cok módjára viselkednek. Ilyenkor csak legyen Hannanagyon határozott, szigorú, méghozzá a legelsõ pilla-nattól fogva. Ne tûrje a fegyelmezetlenséget. Hanna fi-gyelmesen hallgatta, és alaposan az agyába véste a jótanácsokat, de azért a maga részérõl bizakodva várta aközös munkát.

Nyugodtan elcseveghettek kettesben, mivel ez a pi-henés ideje volt Helena néni házánál. Volt bõven me-sélnivalója Hannának, sok újat hozott neki ez a mainap. Egy óra telhetett el, aztán már jöttek is lóháton aférfiak, és nekiültek megebédelni.

Az asztalnál fõként arról esett szó, milyen jól halad-nak a tövisbozót irtásával. Nagyapa mosolyogva kije-lentette, hogy roppantul meg van elégedve új titkárnõ-jével. Hanna pedig az iskolai benyomásairól mesélt.

Ebéd után befutott Fritz Bernburg az autóval. A tanít-ványáért jött. Porköpenyt is hozott neki, azt okvetlenülföl kell vennie a ruhája fölé, mondta. Roby kikísérteHannát a ház elé, és szemlátomást nem szívesen engedteát Bernburgnak az oktatói szerepet. Vágyakozva nézett atávolodó autó után, mely hatalmas porfelhõt kavart, az-tán kelletlenül visszatért a munkájához. Apja is vele tar-tott. Helena ezalatt ebéd utáni sétára indult sógornõjével.

66


– Maria – kezdte komolyan a beszélgetést. – Ugyeemlékszel, milyen jelentõségteljesen néztünk össze maegy bizonyos pillanatban?

– Hogyne emlékeznék. És azt hiszem, ugyanarra gon-doltunk.

Helena bólintott. – Tegnap még úgy véltem, jobb, ha nem beszélünk

errõl. Ma viszont észrevettem valamit, ami elkerülhe-tetlenné teszi, hogy beszéljek veled a dologról. Te is úgygondolod?

– Beszélj csak, Helena! Sosem voltak egymás elõtttitkaink.

– Észrevettem, hogy Roby olyan különösen néz Han-nára. A kislány még teljesen elfogulatlan, bár az is igaz,hogy néha elpirul, ha Roby váratlanul elõbukkan. Ép-pen ezért kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztes-selek... Roby veszélyben forog... és Hanna is.

Maria Curtius belekarolt a sógornõjébe, megszorí-totta a karját, és huncut mosollyal felelte:

– Talán olyan borzasztó volna ez a bizonyos ve-szély?

– Mariám, én most anyaszerepet töltök be Hannamellett. Nagyon megszerettem, és nem akarom, hogybelebetegedjen valami reménytelen vonzalomba. A kis-lány az én fajtám. Õ is csak egyszer szeret életében, deakkor úgy, hogy számára nem lesz többé más férfi a vi-lágon. Roby is igen mély érzésû fiatalember. Ha tehát asejtelmeim beigazolódnak, akkor mindkettejük számá-ra sorsdöntõ kérdésrõl van szó. És akkor okvetlenültudnom kell, hogy ti hogyan viszonyultok a dologhoz.

67


Most még talán el lehetne küldeni Hannát, meg lehetnevédeni attól, hogy összetörjön a szíve.

Maria megragadta Helena karját. – De Helenám, miért kellene elküldeni? Micsoda

õrültség ez? Hát lehet annál szebbet elképzelni, minthogy ez a két fiatal szív egymásra találjon?

Helena föllélegzett. – Hát ez a véleményed? – kiáltotta, mint akinek má-

zsás kõ gördült le a szívérõl. – Mi más lehetne? Képzelhetnék-e magamnak szebb

és kedvesebb menyet, mint a te húgod? És te kívánhat-nál neki jobb férjet az én Robymnál?

– Nem, az már biztos. Pompásan összeillenek. Éncsak azt nem tudhattam, hogy nektek megfelel-e egyilyen szegény lány.

– Efelõl aztán nyugodt lehetsz. Nagyon is megfelel. – Heinz is így gondolja? Maria halkan fölkacagott. – Tudod, mit mondott nekem tegnap este elalvás

elõtt? „Te, Maria, ezt az édes kis Hannát talán maga agondviselés küldte nekünk ide Cuytára. Éppen ilyen fe-leséget kívánnék a mi Robynknak! Mit szól ehhez a teanyai szíved?” Hát az én anyai szívem erre csak ámentmondhatott. Hanna szakasztott olyan, mint te, Helena,és éppen olyan áldott jó feleség lesz belõle, amilyen tevoltál. Na, leesett végre az a buta kõ a szívedrõl?

Helena is elnevette magát, bár a szeme könnyes voltmég.

– Vajon mit szólna hozzá nagyapa és nagyanya? – Fogadok, hogy õk sem szólnak mást, mint te meg

68


én meg Heinz. Nagyanya kijelenti majd, hogy Hannátegyenesen az Úristen küldte ide a mi Robynknak, nagy-apa pedig kinyilatkoztatja, hogy Hanna pompás úrnõjelesz Cuytának, amikor mi már nem leszünk.

– Jól van, akkor megnyugodtam, megvigasztalód-tam. Képzeld csak el, milyen szörnyû lett volna, ha ép-pen én hozok a nyakatokra egy nem kívánt asszonyt.

– Igazán megértelek, de hát most már megnyugod-hatsz, azt hiszem. Bízd csak a gondviselésre a dolgot!Nem szólhatunk bele, az semmi jóra nem vezetne, ma-guktól kell egymásra találniuk.

– Teljességgel egyetértek. Meg aztán... végül is Han-na nem is annyira szegény... hiszen õ lesz az örökösöm.

– Nagyon helyes, legalább együtt marad a vagyon.De még ha koldusszegény volna, akkor is gazdaggá te-hetne bárkit a szerelmével.

– Adná meg az ég! Hát akkor lássunk a munkánk-hoz! Köszönöm, drága sógornõm, hogy így megvigasz-taltál.

– Nem is értem, hogy lehettek kétségeid egyáltalán.Túlságosan aggályos természetû vagy! Viszontlátásra ateánál. Ma mi vagyunk soron. És még egyszer... nemszabad firtatni a dolgot, míg magától be nem érik!

Nagy egyetértéssel egymásra mosolygott a két asz-szony, bólintottak, és ki-ki ment a maga dolgára.

Hanna ezenközben jókora utat tett meg Fritz Bernburg-gal. Ma megint új oldaláról ismerte meg a roppantbirtokot. Bernburg olyan jó humorral alakította a so-fõroktatót, hogy gyakorlatilag végignevették a leckét.

69


A fiatalember elsõ pillantásra beleszeretett a lányba,éppen úgy, mint Roby és Droit doktor. Mindhárom fér-fi úgy érezte, hogy ez a bájos tündéralak teszi az életetCuytán igazán széppé, és mindhárom a maga módjánrajongott érte.

Fritz Bernburg persze nem csodálkozott volna azon,ha megtudja, hogy Hanna szíve másfelé húz, nagyon isjól tudta, milyen keveset kínálhat õ ennek a lánynak. Va-lószínûleg egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogyelnyerhetné a szerelmét, csak éppen jólesett neki, hogyvégre szívvel-lélekkel rajonghat egy német lányért.

– Természeti törvény, hogy német férfi csak németnõt imádhat igazán – bölcselkedett legutóbb AlexanderDroit. Ám hozzáfûzte azt is: – Hanem ha azt hiszed,Fritz barátom, hogy akár csak egy morzsányi reményedlehet... pontosabban reményünk... hát akkor azt kellmondanom, hogy született fajankó vagy! Westmannkisasszony tekintete sohasem téved ilyen jelentéktelenalakokra, mint te meg én. Te ugyan rettentõen jóképûvagy, de hát az ilyesmi csak a kevésbé válogatós kisasz-szonyokra hat, nem az ilyen tündérkirálynõre, akinek atársaságában az ember bolhánál is kisebbnek érzi ma-gát. Rólam pedig ne is beszéljünk, én leghátul álltam,mikor a szépséget osztották. Magam is undorodom a po-fámtól. Legyünk hát realisták, és engedjük át szépen aterepet a harmadiknak.

Fritz Bernburg persze tisztában volt vele, ki az aharmadik, és számot vetett azzal, hogy a tündérkirály-nõt ezentúl csak messzirõl imádja. Arról azonban nemtudott lemondani, hogy a tanórák alatt igyekezzék mi-

70


nél szeretetreméltóbbnak mutatkozni Hanna szemében.Az elsõ óra elõtt így szólt hozzá Droit:

– Egyet jól jegyezz meg, Fritz! Nagy kegyet kaptál,igyekezz hát kiérdemelni! Épp eléggé irigyellek eze-kért az órákért, és ha bármiféle veszélybe sodrod ezt azangyalt, hát saját kezûleg töröm apróra a csontodat!

Fritz mindent megígért, de hát azért csak ember voltõ is, megvolt benne a kellõ adag hiúság. Legalábbmondja magában Hanna Westmann, hogy ez aztán de-rék ember, ez a Bernburg, és milyen kitûnõen oktat!Ennyit csak kívánhat az ember az élettõl, gondolta a fi-atalember, és ehhez határozottan ragaszkodott. Igyeke-zett hát komoly, lelkiismeretes oktatónak és egyszer-smind vidám, szeretetre méltó fiúnak mutatkozni. ÉsHannának eszében sem volt megtagadni tõle az elisme-rést. Tüzes buzgalommal tanult, és csak egy kicsit saj-nálta magában, miért nem inkább Roby tanítja vezetni.De azt már maga sem tudta, hogy ez miért is volnajobb. Már majdnem két órája kocsikáztak, mire Bern-burg észbe kapott, hogy ideje lesz visszafordulni.

Helena néni házához visszaérkezve, Hanna lelkesenújságolta nénjének, mi mindent tanult, és hozzáfûzte,hogy ennél több ma már bizony nem megy a fejébe.Helena nevetve sürgette, hogy siessen átöltözni Marianéni teájára. Hannának nem kellett kétszer mondani.Futott a szobájába, megmosdott, átöltözött. Pasztellkékruhát vett föl, virágot is akart tûzni rá. Roby csokrát ke-reste, de azt kellett látnia, hogy a mirtusz- és fukszia-csokor eltûnt, és másik áll helyette az ablak elõtti kisasztalkán. Különös, óriási anemónákból és ismeretlen,

71


pici rózsaszínû virágokból kötötték ezt az új csokrot.Hanna Joniához fordult, aki épp a fésût és hajkefét nyúj-totta át neki.

– Hová lett a tegnapi virágom, Jonia? – El. – Mi az, hogy el? Hová? – Hervadt. Jonia eldob. Hanna kis híján felzokogott. – A szép virágaim! – Nem jó szobában hervadt virág. Jonia szed új. Hanna ezután nem szidhatta össze a lányt. Jonia

csokra persze semmiképp sem pótolja a Robyét, de hátnyilvánvalóan jót akart. De jó, hogy tegnap lepréselt egyszálat a fuksziából! Szívesen megõrzött volna egy mir-tuszgallyat is, de hát ezzel, úgy látszik, elkésett. Más vi-rágot nem akaródzott kitûznie, inkább egy kis medaillontakasztott a nyakába. A virágmintával keretezett, feketezománcos apró ékszer vékony aranyláncon lógott. Hannaemlékbe kapta boldogult édesanyjától.

Helena néni már készen várta odalent. Meglátta hú-ga nyakán a medaillont, és nem állhatta meg, hogy akezébe ne vegye.

– Jaj, gyermekem, hisz ezt ismerem, anyánk adtaMarthának! Ó, a drága otthonra emlékeztet... Viseldcsak minél gyakrabban... anyád és nagyanyád áldásavan rajta. Én ugyanakkor kaptam ezt a gyûrût anyánk-tól... látod, ugyanolyan anyagból van, ugyanaz a kidol-gozás. Állandóan hordtam, ám egy napon megmagya-rázhatatlan módon nyoma veszett. Sokáig kerestem, dehiába. És akkor veszítettem el elõbb a fiamat... és aztán

72


a férjemet is. Nem tudtam szabadulni a gondolattól,hogy ha nem vesztem el a gyûrût, akkor a szeretteim isélnének még. Milyen ostoba is tud lenni az ember...! Ésképzeld, a férjem halála utáni napon fekete anyagot ke-resgéltem a kamrában, a rongyos ládámban. És egy-szerre csak a gyûrûre bukkantam a láda mélyén. Nyil-ván lecsúszott az ujjamról, amikor utoljára kotorásztama rongyok között. Azóta újra állandóan hordom. Nézdcsak, a teteje fölnyitható, anyám egy hajszálát õrzömbenne – mondta, és megmutatta Hannának.

Kart karba öltve léptek ki a házból. Hanna már nemsiratta eltûnt virágait. Azzal vigasztalta magát, hogy a fukszia úgyis piros, nem is illenék a kék ruhához, amirtusz pedig... no nem, mirtuszt nem hord egy lány,amíg menyasszony nem lesz.

Menyasszony?Lángoló pír futotta el az arcát e gondolatra, annál is

inkább, mert ugyanebben a pillanatban Roby került aszeme elé. De mintha sötétebb lett volna a szeme aszokottnál, s most nem csillogott olyan vidáman. En-nek jó oka volt: az, hogy Hanna két teljes órát töltöttFritz Bernburg mellett a volánnál, míg az õ lovaglólec-kéjére csak egy óra jutott reggel. Ezt nem hagyhattaannyiban.

– Hanna, holnap el kéne halasztanunk a lovaglóórátebéd utánra – mondta –, délelõtt nem lesz idõm.

A lány nem is sejtette, mi a halasztás valódi oka. El-fogulatlanul bólintott.

– Jól van, Roby, akkor megmondom Bernburgnak,hogy õ meg tegye át az óráját reggelre.

73


– Föltételeztem, hogy nem lesz kifogásod, és meg-üzentem neki elõre.

– Akkor ez rendben is van – felelte nyugodtan a lány. Roby röstellte féltékenységét, de örült, hogy így to-

vább lehet majd kettesben Hannával. Bernburgnak pe-dig bõven elég lesz az a reggeli egy óra, Hanna úgyishamar megtanul vezetni. A fiúnak egybõl jobb kedvekerekedett, és a szeme is vidámabban csillogott. Teaután megmutatta Hannának a szülei házát, amely igenhasonló volt a Helena néniéhez, csak a berendezésevolt más. Ám a teázóasztal itt is a nagyszobában állott,mivel ez bizonyult a legpraktikusabb elrendezésnek.

Tea után Hanna nagyapával tartott, mert jócskán voltmég dolguk. Nagyapa választ diktált neki egy BuenosAires-i lókereskedés rendelésére, miszerint a lovakatmásnap útnak indítják. Eldolgozgattak együtt, míg megnem szólalt a vacsorára hívó gong. Hanna akkor össze-szedte munkaeszközeit, és a hall mellett elhelyezett kisfürdõszobába sietett, hogy kezet mosson, és rendbeszedje a haját. Visszatérve aztán Robyval találta szem-ben magát, aki a hallban várt rá.

– Vendégeink lesznek ma este – újságolta kissé kel-letlenül.

– Talán nemkívánatos vendégek? – kérdezte Hanna,mert nem lehetett nem észrevenni a fiú rosszkedvét.

– Á, csak Bernburg és Droit. – Ó, hát õk talán csak nem zavarnak! Gyakran meg-

hívjátok õket, nem igaz? – felelte Hanna, Roby nagymegkönnyebbülésére teljesen nyugodt és közömböshangon. Azért árgus szemmel figyelte az asztalnál Han-

74


nát, de megállapíthatta, hogy teljesen elfogulatlanul vi-selkedik Bernburggal, éppúgy, ahogy a doktorral is. Azsem kerülte el persze a figyelmét, hogy mindkét férfiimádattal csügg a szép leányon. Ez végül is érthetõ ésrendjén is van, amíg Hanna nem érdeklõdik irántuk akelleténél jobban. A lány pedig éppenséggel õirántaérdeklõdött a leginkább, és egyre-másra hajtogatta,mennyire örül már elõre a következõ lovaglóleckének.

– És az autóvezetés? Annak is örülsz? – tette fel ra-vaszul a kérdést, mint egy utolsó próbatételt, mielõtthajlandó félretenni féltékenységét.

Hanna ártatlan szemekkel pillantott rá, és így felelt: – Vezetni csak azért tanulok, mert autóval gyorsab-

ban közlekedhetek, mint lóháton. De tudod-e, mennyi-re megszerettem máris a lovacskámat? Holnap viszekneki cukrot, Helena néni mondta, hogy azt nagyon sze-retik a lovak. Mintha bizony az emberek nem szeret-nék... persze képletesen értve.

– Nyilván az elismerésre célzol.– Pontosan így értettem. A fiú lángoló szemekkel nézett rá. – Akkor nekem is az a legfõbb vágyam, hogy cukrot

kaphassak tõled. Hanna hangosan fölkacagott, egészen elfogulatlanul

és ártatlanul, de aztán egy picit elbizonytalanodott.Enyhe zavarát látva öröm töltötte el Roby szívét.

– Kaphatsz – felelte a lány hetykén –, csak aztán elne bízd magad, az senkinek nem áll jól!

– Szentül megígérem. – Ma éppen arra gondoltam, hogy szívesebben ta-

75


nulnék tõled vezetni, mint Bernburgtól. Igaz, rettentõ-en igyekszik, hogy a lehetõ legjobbat hozza ki belõlem,csakhogy egy kicsit sokat fecseg. Jobb szeretem a tenyugodt stílusodat. De kérlek, vissza ne mondd neki,biztosan csak a legjobbat akarta, nyilván azt hitte, elkell szórakoztatnia vezetés közben. Csakhogy túlságo-san eltereli a figyelmemet, nem tudok úgy összpontosí-tani, ahogy szeretnék.

Hát ennek a „cukornak” aztán szívbõl örült Roby!Mekkora kõ esett le a szívérõl! Egészen megtáltosodottörömében, szilaj jókedve kerekedett, amilyennek mégsosem látta Hanna. Egymás mellett ültek a vacsoránál,ahogy már megszokták, és kitûnõen mulattak kettecs-kén. Hanna szinte tudomást sem vett a többiekrõl. Dok-tor Droit, aki Bernburg mellett ült, csöndesen dudo-rászta a Szép Helénából: „Hanem a harmadik, jaj, aharmadik, jaj, a harmadik legény!”

Bernburg fölsóhajtott. – Kiforgatod a Szép Helénát! – mordult rá a barát-

jára. – Nem így szól az, hanem úgy: a harmadik leány! – Ezúttal harmadik legény a textus, fogd föl, Fritz! – Hiszen értem én, ne bosszants már vele! Hanem az étvágya azért nem romlott el Bernburg-

nak. Nagyanya konyhája minden dicséretet megérde-melt, és a fiú elégikus sóhajjal vett repetát a besameleskrumpliból... ennek nem bírt ellenállni.

Roby és Hanna ezalatt túlcsorduló szívvel ültek egy-más mellett, és maguk sem tudták, mitõl olyan boldo-gok, csak azt, hogy az élet csodálatos, és sehol a világonnem létezhet annyi boldogság, mint Cuytán.

76


V.

Másnap aztán tömérdek tennivaló szakadt Hannára.Kezdõdött a reggeli autóvezetéssel, miközben Bernburgpanaszkodott, hogy egy kurta órácskával kell beérnie.A titkári szolgálattal folytatódott nagyapa mellett, aztánkövetkezett az elsõ énekóra a lányiskolában.

Várakozáson felül jól sikerült ez az óra. A lánykák-nak tagadhatatlanul volt zenei hallásuk, s miután Han-na elõénekelte nekik a dalt, és zongorakísérettel gyako-rolták egy kicsit, igazán gyönyörûen ment a közöséneklés. Hanna boldogan tért haza Helena nénihez, éselújságolta neki elsõ sikereit. Ebédhez egyszerû ruhátvett föl, hogy könnyen lovaglóruhára cserélhesse, ésazonnal mehessen majd órát venni Robytól.

Az asztalnál elõ kellett adnia az elsõ énekóra törté-netét. Olyan mulatságosan ecsetelte az óra mindenrészletét, hogy egészen lenyûgözte a hallgatóságát.

– Nagy dolgot cselekedtél, nagyapa! – mondta vidá-man Roby. – Cuytát ezentúl valósággal el fogja áraszta-ni a zene.

Ebéd után Hanna hazasietett átöltözni. Mire elké-szült, Roby már az ajtó elõtt várta a két lóval. Nyeregbesegítette a lányt, aki napról napra bátrabban és ügyeseb-ben mozgott.

– Nem fájt semmid tegnap a lovaglás után? – kér-dezte aggódva a fiú.

– Hát nem mondom, kicsit össze voltam törve – ne-vetett Hanna. – De hamar elmúlt. Ma már biztos nemvisel meg annyira, ugye?

77


– Hát persze. Roby is lóra pattant, és – egyelõre lépésben – elin-

dultak. Miután elhagyták a karámokat, Roby gyorsabbtempót diktált. Hanna elszántan összeszorította a fogát,mert nem akarta elárulni, hogy fél egy kicsit. Váltogat-va haladtak lépésben, illetve könnyû galoppban. Vagynegyven perce lehettek úton, mikor Roby pihenõt ren-delt.

– Szálljunk le, pihend ki magad itt, a töltésoldalon!– Nem vagyok fáradt – felelte Hanna, de a fiúnak

fontos volt, hogy legalább egy kis idõt zavartalanul ket-tesben tölthessenek.

– Hazafelé viszont alaposan kimerülsz majd, ha mostnem pihensz.

Már le is ugrott a lóról, és egyszerûen kiemelte anyeregbõl a lányt. Kényelmes helyet készített neki ameredek rézsû tövében, ahonnan csodás kilátás nyílt a hegyekre. Hanna leült, és megigézve hordozta körbetekintetét a tájon. Mélyet sóhajtott, és a havas bércekremutatott.

– De szeretnék egyszer följutni oda! Te már voltálodafönt, Roby? Egészen fönt, a csúcson?

– Ha a legmagasabb csúcsra gondolsz, hát ott nemvoltam soha. Nézd csak, milyen meredeken szakad leaz oldala: nem is lehetséges oda fölkapaszkodni. Deegy kicsivel lejjebb, ahol ez a roppant meredek szakaszvéget ér, oda már fölmentem egyszer apával, pár évvelezelõtt.

– Lenyûgözõ lehet onnan a kilátás! – A legszebb, amit el lehet képzelni. Nyugat felé el-

78


látni Valparaisóig, és még tovább, ki a nyílt tengerre.Tiszta idõben még Santiagót is lehet látni. Kelet felépedig a roppant síkságot, egész Argentínáig, igaz, ahhozmár jó látcsõ kell. De a legeslegszebb a többi hegyóriáslátványa. A Cordillerák vad bércei, sziklái, szakadékai.Hatalmas élmény!

– Bárcsak láthatnám egyszer én is!– Sokat kellene edzened ahhoz. Meg aztán nem is

engednélek soha olyan magasra mászni, ahol mi vol-tunk. Nõnek az nem való, még a legerõsebbnek sem.De nem is kell odáig fölmászni, már félútról is lenyû-gözõ a kilátás. Ha van hozzá kedved, legközelebb neki-vágunk a hegynek, de csak addig mászunk, amíg nekednem túl megerõltetõ. Idõvel aztán egyre magasabbrajuthatunk, persze mindig csak óvatosan, módjával. Ad-dig-addig, míg... – itt egy pillanatra elakadt, aztán egé-szen más irányt vett a mondat: – ...míg majd nem kirán-dulhatunk tovább kettesben, mert... nos, mert nagyanyanem engedné.

Hanna megütközve pillantott rá, aztán fölfogta sza-vai értelmét, és mélyen elpirult. De hamar összeszedtemagát, és látszólag ártatlanul azt kérdezte:

– Hja, persze, mert akkor már többnapos túrákkalkellene számolni, ugye?

Pirulása azonban nem kerülte el Roby figyelmét, ésnagy megelégedésére szolgált. De azért belement a já-tékba.

– Igen, az már okvetlenül több napot venne igénybe– felelte. – Rendes fölszerelés is kell hozzá. Helena né-ni egyébként gyakorlott hegymászó. Talán elkísérhetne

79


egyszer odáig, ahonnan már igazán szép kilátás nyílik.Egy ilyen túra két napot venne igénybe, oda-vissza szá-mítva. Beszélhetnénk Helena nénivel, mit szólsz hozzá?

– Jaj, de nagyszerû volna! Beszéljünk vele minél ha-marabb! Följebb még nem is merészkednék, az ráér ké-sõbb is.

Roby különös pillantást vetett rá, s magában eztmondta: „Igen, késõbb... amikor már a feleségem le-szel...” De hangosan nem mondta ki.

Elbeszélgettek még errõl-arról, tréfálkoztak, nevet-géltek, egyszóval remekül mulattak. Idõnként elhang-zott egy-egy szó, amitõl Hanna elpirult, mert a legrejtet-tebb érzéseit érintette, melyekrõl még maga sem tudta,hogy már ott dolgoznak a szíve mélyén. Bizalmasanelmondtak egymásnak ezt-azt az életükrõl, gondolata-ikról, egyre jobban megismerték egymást. Hanna el-árulta a fiúnak, hogy a cuytai életet valami bájos, ódonmeséhez érzi hasonlónak. Beszélt neki a berlini életnyugtalan forgatagáról, az állandó kenyérharcról, azösszeroppant egzisztenciákról és a saját rémületérõl,mikor asztalán találta az elbocsátó levél fehér boríték-ját. Akkor a szívébe markolt a rettegés, hogy már õ isazok közé tartozik, akik végképp nem tudják, mihezkezdjenek.

– Nem is sejtettem, hogy ilyen csodálatos élet várrám! Csak kétségbeesetten kapaszkodtam a reménybe,hogy új életet kezdhetek, és minden fáradságot, küzdel-met vállaltam volna ennek érdekében. Hogy is sejthet-tem volna, hogy így meg fogják könnyíteni a dolgomat!

Roby megfogta a kezét, és megsimogatta. Mélyen

80


megrendült annak hallatán, milyen nehéz, küzdelmesélete volt a lánynak.

– Mindnyájan azt akarjuk, hogy boldog légy itt ná-lunk – mondta gyöngéden.

Érezte, hogy remeg a kezében Hanna kis keze, ésnagy erõfeszítésébe került, hogy ne szorítsa magához alányt.

– Olyan jók vagytok hozzám mind, Roby... sosemlehetek elég hálás érte – mondta Hanna megbicsaklóhangon.

Roby nem beszélt a vágyairól, nem akarta nyugtala-nítani Hannát. Tudta, hogy várnia kell, amíg önmagá-val, saját érzéseivel tisztába jön a lány. Elmosolyodotthát, és így felelt:

– Megállj csak, a végén benyújtjuk majd a számlát!Én legalábbis biztosan megteszem!

– Úgy legyen! Nem kívánhatsz olyat, amit meg netennék, hogy a hálámat bizonyítsam.

– Csak óvatosan az ígéretekkel! Mert lehet ám, hogynagyon is követelõdzõ leszek.

Hanna a fejét rázta, és bizalommal nézett Robyra. – Épp eléggé ismerlek már, tudom, hogy nem kíván-

nál tõlem olyat, amit teljesíthetetlennek éreznék. Roby fölpattant. Nem bírta tovább nézni Hanna édes

arcát. – Sajnos, ideje visszafordulnunk. Kipihented magad?– De hisz mondtam, nem is voltam fáradt. – Akkor gyerünk! Roby tenyérrel fölfelé nyújtotta a kezét, hogy Hanna

beleléphessen. Segítségével a lány ügyesen lendült föl

81


a nyeregbe, és megsimogatta lovacskája bronzbarna sö-rényét.

– Boldoggá tesz, hogy itt vagy nálunk! – mondtaRoby, és azzal a gyöngéd pillantással nézett Hannára,ami mindig megdobogtatta a lány szívét.

Most is önkéntelenül elpirult, de igyekezett nyugod-tan felelni:

– Ugye mindig is szeretted volna, ha van egy húgod? Roby fürgén nyeregbe pattant, és onnan fordult újra

a lány felé. – Nem is tudom, de az biztos, hogy most nagyon örü-

lök neked!Szótlanul lovagoltak sokáig. Roby gyorsabb ügetés-

re ösztönözte lovát, csak hogy sikerüljön kissé megnyu-godnia. Hanna elszánt igyekezettel lépést tartott vele.Végre sikerült Robynak erõt vennie magán, és mosoly-gós oldalpillantást vetett rá:

– Bravó, Hanna! Hanna összerezzent. – Mivel érdemeltem ki az elismerést? – Azzal, hogy olyan bátran tartod a tempót. Egész

szép teljesítmény egy kezdõtõl. Most megint lépésbenteszünk meg egy szakaszt, és a végén jön majd a frissgalopp. Vagy nem akarod már?

– Dehogynem! – Nagyon helyes. Igazán bátor vagy. Állj csak meg

egy pillanatra, félrecsúszott a sapkád. Hanna megállította a lovát. Roby odaléptetett hozzá,

és megigazította fején a lovaglósapkát. Az ugyan egy-általán nem csúszott félre, de Roby égett a vágytól, hogy

82


megérinthesse Hanna aranyhaját. Ez volt a legegysze-rûbb megoldás, hogy célját elérje. Mintha áram szaladtvolna a kezébe a puszta érintéstõl. „Õrületes boldogságlesz, ha feleségül jön hozzám” – gondolta, és alig tud-ta leplezni izgatottságát.

Sikerült erõt vennie magán, és folytatták útjukat.Végül szerét ejtették a galoppnak is. Roby azért nagyonvigyázott Hannára, nehogy valami baja essék. Akkorsem lassítottak, amikor a lakóházak közelébe értek.Hanna meg akarta mutatni Helena néninek, milyen biz-tosan ül már a nyeregben.

Nénje megpillantotta az ablakból, és kitárta az ab-laktáblát. Odakiáltott nekik:

– Máris ilyen merészen vágtatsz, gyermekem? Ezigazán csodálatos!

Roby már le is ugrott a lóról. – Bizony, Helena néni, Hanna nem elégszik meg,

míg elsõrangú lovas nem válik belõle! Leemelte a nyeregbõl a lányt. Helena néninek föl-

tûnt, milyen körülményes lassúsággal végzi ezt a mûve-letet, de persze semmi jelét nem adta, hogy szemetszúrt neki a dolog. Hanna elköszönt a fiútól, aki búcsú-zóul megjegyezte, hogy legjobb volna, ha ezentúl min-dig ebéd után tartanák a lovaglóleckét. Hannának nemvolt ellenvetése, és elsietett, hogy átöltözzön.

Roby elálldogált még egy darabig Helena néni abla-ka alatt, aki egyszer csak megkérdezte tõle:

– Mondd csak, nem veszi el nagyon sok idõdet azoktatás?

– Ugyan, dehogy, nénikém! Gondold csak el: min-

83


dennap úgy választhatom meg az utat, hogy másik kará-mot ellenõrizhessek közben. Így kötöm össze a kelleme-set a hasznossal, és nagyon örülök, hogy társaságom isakad közben. Hanna nagyon okos és elbûvölõ lány, jóllehet vele beszélgetni. Egyébként ma említette, hogy ahegymászás is érdekli, szeretné azt is megtanulni. Mitszólsz hozzá, Helena néni? Természetesen szívesen tel-jesíteném a kívánságát, de úgy volna az igazi, ha egy éj-szakát odakint tölthetnénk, a menedékházban. Ezért az-tán kísérõre is szükségünk volna. Velünk jönnél?

– Hát, ha tényleg be akartok venni a csapatba, énszívesen veletek tartok! Tudod, hogy hegyet mászni na-gyon szeretek. Csak szólj majd idejében, mikorra terve-zitek, hogy az iskolát úgy intézhessem, és Hanna is ki-menõt kérhessen nagyapától.

– Azt majd én elintézem. Talán a jövõ héten, szom-bat-vasárnap mehetnénk. Akkor csak egy munkanapotkellene mulasztanunk. Az idõjárás éppen kedvezõ.

– Akkor nincs semmi akadálya. – Közölnéd te Hannával, hogy melyik napot néztük

ki? A lányaid meg szabadnapot kaphatnának szombat-ra, vagy esetleg Hannes Kiefer vehetné át õket.

– Rendben van, Roby, mindent megbeszélek Hanná-val. Elõre örülök a hegymászásnak! De vigyáznunkkell ám Hannára, mert még teljesen gyakorlatlan.

– Természetesen nagyon vigyázunk majd rá. Akkorhát viszontlátásra nagyanya teáján. Gyorsan körülnézekmég a birtokon. – Ezzel nyeregbe szállt és elvágtatott.

Helena néni eltöprengve nézett utána. Roby naprólnapra jobban hasonlított az õ elhunyt urára. Pont így

84


nézett ki õ is annak idején, amikor megismerkedtek Né-metországban! Lehet, hogy Hannát is olyan boldogságvárja, mint ami neki megadatott a férje oldalán? Remél-hetõleg az õ boldogsága tovább fog tartani. „Imádkoz-ni fogok érte” – gondolta Helena.

Hanna hamarosan hazaért, és Helena elmondta neki,mit beszéltek meg Robyval. Észrevette, hogy az unoka-húga már a fiú nevének hallatán is elpirul.

– Ó, hát ilyen hamar véghezvisszük a tervet, néném?– kiáltotta Hanna örömteli meglepetéssel.

– Most a legkedvezõbb az idõjárás a túrázáshoz, kis-lányom. Nem volna értelme sokáig várni, és én nagyörömmel veletek tartok. Idén még nem is voltam a he-gyekben.

– De nem leszek vajon a terhetekre? Hisz csak hát-ráltatlak majd benneteket a gyakorlatlanságommal.

– Elõször csak kisebb kirándulást teszünk a mene-dékházig, amelyet pár évvel ezelõtt építtettünk. Késõbbaztán nagyobb túrát is megkockáztathatunk.

– És el tudjuk intézni, hogy egyszerre mind a hár-man elmehessünk a birtokról?

– Roby elintézi. A gyerekeknek persze szabadnapotkell adnunk. De nem hiszem, hogy bánnák.

Hanna elnevette magát. – Ebben a dologban aligha különböznek az indián

gyerekek az európaiaktól.

Roby már aznap délután, a teánál megkérte nagyapát,hogy engedje el õt és Hannát két napra a hegyekbe. El-lenvetéseinek elébe vágva azonnal közölte azt is, hogy

85


Helena néni hajlandó elkísérni õket. Maria megint csakjelentõségteljesen összenézett sógornõjével, és a sze-mében egyetértõ mosoly bujkált. A terv ellen nagy-anyának sem volt kifogása. Nagyapa azonban szigorú-an így szólt:

– Megígértétek, hogy vasárnap elénekeltek egy szépkorált az istentiszteleten. Szórakozások kedvéért nemszegjük meg az ígéreteinket!

Roby nyugodt lelkiismerettel nézett az öregúr sze-mébe.

– Nem is erre a vasárnapra gondoltunk, hanem a kö-vetkezõre. Eszünk ágában sincs az ígéretünket meg-szegni.

Nagyapa arca azonnal földerült. Egyetértése mostmár teljes volt. Az adott szó szentségét ugyanis rendkí-vül komolyan vette, és ezt a családtagjaitól is megkí-vánta. Engedélyt adott tehát a túrára, amiért Hanna ésRoby hálásan köszönetet mondtak. A fiú pontosan el-magyarázta a tervezett útvonalat. Apja és nagyapja el-látták tanácsokkal, hogy lehet a túrát úgy megszervez-ni, hogy a lehetõ legkényelmesebb legyen a hölgyekszámára.

Tea után ki-ki ment a dolgára. Hannának elég nehéznapja volt. Santiagóban elhatározták, hogy lovas rend-õrséget szerveznek, és Cuytából akarták a lovakat be-szerezni. A birtokon azonban nem állt rendelkezésrekellõ számú állat, mivel épp most teljesítettek egy na-gyobb szállítást. Ezért nem maradt más megoldás, vadlovakat kellett befogni a pusztán. Roby feladata volt,hogy erre a munkára embereket szerzõdtessen. Hanna

86


szíve nem tudott nyugodni, miközben a hivatalos leve-leket körmölte. Végül nagyapához fordult a félénk kér-déssel:

– Nagyon veszélyes munka a vad ló befogása? Nagyapa egy darabig csak nézett rá figyelmesen,

mintha a szívébe akarna látni szürke szemével. – Tapasztalt és óvatos embert kíván – felelte végül

lassan, megfontoltan. – De hát a mi embereink hozzá-szoktak az ilyesmihez, tudnak bánni az állatokkal.

– Roby is? Nem történhet esetleg baja? Nagyapa megint csak komoly, vizsga pillantást ve-

tett rá. – Isten kezében vagyunk mindnyájan, kislányom.

Roby ügyes és megfontolt fiú. Érti a dolgát, abban biz-tos lehetsz.

Hanna ezután azt akarta tudni, hogyan is zajlik a be-fogás mûvelete. Nagyapa elmagyarázta, hogy ehheztöbbnyire lasszót szoktak használni.

– És Roby ért a lasszóhoz? – Ó, már kis kölyök korától fogva – nevetett nagy-

apa. – Majd kérd meg egyszer, mutassa meg, hogy tudvele bánni!

Ezzel a válasszal be kellett érnie Hannának. Nem ishozta többet szóba a dolgot, de egyre ott motoszkált afejében a gondolat, hogy Roby talán nagy veszélynekteszi ki magát. Kénytelen volt azonban a munkájáraösszpontosítani, mivel aznap fölöttébb nehéz ügyekvoltak soron. Magában eltökélte, hogy kifaggatja Robytés Helena nénit, mert tudni akarta, mennyire veszélyesis tulajdonképpen a vad lovak befogása.

87


A vacsoránál aztán szokás szerint Roby mellé került.Aggodalmas, tágra nyílt szemmel tudakolta, muszáj-e afiúnak személyesen is részt venni ebben a munkában.Roby boldog volt, amiért így aggódik érte a lány, deazért hangosan fölnevetett.

– Hát el tudod képzelni, hogy az egészet az embere-inkre hagyjam? Természetesen ott leszek, már csakazért is, hogy helyben eldönthessem, melyik állatot tart-juk meg, melyiket nem. A használhatatlan jószágokatazonnal szabadon engedjük. Meg aztán vigyázni kell,nehogy nagyon megfélemlítsük a lovakat, mert akkorlegközelebb nem engednek közel magukhoz. És ne hidd,hogy hajlandó volnék egy ilyen pompás mulatságról le-mondani. A vad ló nemes állat és nagyon bizalmatlan,megküzdeni vele igazi férfihoz méltó feladat.

– És édesanyád nem aggódik érted, amikor ilyen ve-szélyes dolgokat csinálsz?

– Anyám jól tudja, hogy veszélyrõl csak akkor vol-na szó, ha ügyetlen volnék, és én nem vagyok az. Erremérget vehetsz! S éppen most annyira drága nekem azéletem, hogy semmiképpen nem fogom veszélyeztetni.

Roby észrevette, hogy szavai hatására Hanna megre-meg, s a társaságra való tekintettel segíteni akart neki,hogy leplezni tudja érzéseit. Ezért jól hallhatóan ígyszólt:

– Ígérd meg nekem, Hanna, hogy este nem lépsz kiegyedül a házból!

Hanna meglepetten nézett rá. – Miért nem? Hisz itt senkitõl nem kell félni! – Az emberektõl nem is. Hanem azt hallottam, hogy

88


tegnap éjjel két puma próbált meg betörni az egyik ka-rámba. Az õrök elriasztották õket, de nem ölték meg.Bizonyos, hogy vissza fognak jönni, azért kérlek, hogysötétedés után ne menj a szabadba férfi kísérõ nélkül.Nem is annyira a pumák miatt, azok csak végszükség-ben támadnak rá az emberre, hanem a kutyáink miatt.Nappal az egyik karámban tartjuk õket összezárva, éj-jel viszont szabadon kóborolnak a birtokon. Láthattad,milyen nagy, erõs jószágok, a pumák nem szívesen me-részkednek a közelükbe. Csakhogy téged nem ismer-nek még, és ezért nagyobb veszélyt jelenthetnek rád,mint a vadállatok. Ettõl szeretnélek megóvni. Ígérd hátmeg, hogy nem mégy egyedül a szabadba éjjel.

Hanna föllélegzett, és rámosolygott a fiúra. – Úgy látszik, most megismerhetem Cuyta vadregé-

nyes oldalát is. Eddig olyan ártalmatlan helynek tûnt,mint bármelyik német birtok.

– Ne tévesszen meg a látszat! Nos, megígéred? – Természetesen. Elbeszélgettek egy darabig még errõl-arról, a vacso-

ra után pedig Roby hazakísérte Hannát és Helenát. Mi-után elbúcsúztak tõle, és bementek a házba, Hanna anénjéhez fordult:

– Helena néni, te tudod, hogyan történik a vad lovakbefogása a pusztán?

Helena csak ránézett a lányra, és már sejtette, hogymiért érdeklõdik.

– Persze hogy tudom, hisz elég gyakran kerül rá sor.Látni ugyan nem láttam, mert ez a férfiak dolga, de aférjem sokat beszélt róla. Mindig elõre örült neki.

89


– Örült? – Meghiszem azt! A férfiak meg vannak gyõzõdve

róla, hogy a harc az élet sava-borsa. Állandóan szüksé-gük van küzdelemre, fõleg itt, a szabad természetben,ahol valóban nem megy semmi harc nélkül.

– És te nem aggódtál, nem remegtél érte, amikorilyen küzdelmekre indult?

– Kezdetben talán igen, amikor még nem szoktamhozzá, de késõbb aztán láttam, hogyan tér haza az ilyenportyák után: felfrissülve, megerõsödve, szinte újjászü-letve! Persze többnyire halálosan ki is merült. De min-dig hamar összeszedte magát, elég volt egy átaludt éj-szaka, és visszatért az ereje. Ó, gyermekem... felfogha-tatlan, hogy ezt a hõst, aki minden veszéllyel szembe-szállt, néhány mérges tövis ölte meg!

Hanna átölelte a nénjét. – Drága, édes Helena néni! Mennyire fájhat ez ne-

ked! – sóhajtotta. Helena mélyen a szemébe nézett. Vajon sejti-e már

a gyermek, hogy hamarosan neki is ugyanilyen drágalesz egy ember? A kérdései arra utalnak, hogy a szívemélyén aggódik Robyért.

Másnap reggel, a szokásos idõben Fritz Bernburg a házelõtt várta Hannát. Ezúttal sikerült a lánynak elérnie,hogy kevesebbet fecsegjen, és a szakismeretekre szorít-kozzon, úgyhogy a tanóra valóban Hanna okulásáraszolgált. Utána nagyapa irodájába sietett. Tizenegykorvége volt az ottani munkának, mehetett az iskolába.Most a nagyobb fiúk voltak soron.

90


A fiúk eleinte félénken viselkedtek, és Hanna semtalálta meg velük rögtön a hangot. Leült a zongorához,és néhányszor eljátszotta nekik a dalt, amit meg akarttanítani. Mikor aztán énekelni kezdett, a fiúk tágra nyíltszemmel figyelték. Sosem hallottak még ilyen szépéneklést. Föltámadt bennük az érdeklõdés, és miutánHanna lediktálta nekik a szöveget, már készségesen en-gedelmeskedtek. Hanna megadta a hangot a zongorán,és elkezdte: „A menny Urának tisztelet...” kezdetû éne-ket. Már az elsõ strófa kitûnõen hangzott. A másodikmég szebben sikerült. Aztán Hanna kitalálta, hogy a fi-úk sorban egymás után énekeljenek el egy-egy verssza-kot. Az is jól ment, és Hanna szívbõl örült. Utána már asegítsége nélkül is elénekelték együtt a dalt néhányszor,és láthatólag élvezték. Hanna közben lassan sétálgatotta teremben. Az ablakhoz érve arra lett figyelmes, hogya nagylányok odakint állnak, és kíváncsian hallgatóz-nak. Õk is észrevették a tanárnõjüket, és úgy tûnt, mint-ha szívesen csatlakoznának az énekléshez. Hannánakekkor jó ötlete támadt. Tudta, hogy a gyerekek nemigenszeretnek sokáig egy helyben ülni, ezért fölállítottaõket, és körbe-körbe masíroztatta a dal ütemére. A fiúk-nak ez a katonásdi roppantul tetszett, és egymást túlli-citálva harsogtak.

Hanna megint leültette õket, új dalt játszott el nekik,és lediktálta a szövegét. Ez is azonnal megnyerte a tet-szésüket, különösen a vidám refrén: trallala-trallala-trallala. Ezt különös lelkesedéssel fújták, odakintrõlpedig a lányok is csatlakoztak a kórushoz. Az énekóravégén a fiúk libasorban, dalolva vonultak ki az iskolá-

91


ból, a lányok melléjük szegõdtek, és velük fújták, mirea blokkházakból kiszaladtak az anyák is a jókedvû lár-ma hallatán.

Hanna mosolyogva indult haza. Nem vette észre,hogy Roby is elõkerült a karámok közül, és látta azéneklõ gyerekeket. A fiatalember most Hanna után ira-modott, és õ is rázendített: „A menny Urának tiszte-let...” Hanna sarkon fordult, és ránevetett.

– Látom, remekül sikerült a mulatság! – mosolygotta fiú. – A gyerekek nem bírnak magukkal. Hanem gye-re csak, mutatni akarok valamit.

És magával húzta Hannát egy bokorhoz, széthajtot-ta az ágakat, és a földre mutatott.

– Látod, ide hoztam a tegnap éjjeli zsákmányomat.Hanna kíváncsian kukkantott a bokorba, de a követ-

kezõ pillanatban halálsápadtan, rémülten hõkölt vissza. – Csak nem a pumák, Roby? És valóban, a bokorban a két gyönyörû vadállat tete-

me hevert. Roby örült Hanna rémületének, mert nyil-vánvaló volt, hogy õmiatta ijedt meg utólag is.

– Bizony, Hanna, tegnap is meglátogatták a birtokot.Apával lesben álltunk, és sikerült leteríteni õket. Apanem tudja, hogy dühöngjön-e, amiért õ nem is jutott lö-véshez, vagy örüljön, hogy végük a fenevadaknak.

– Jézusom, de hát megtámadhattak volna! – Igaz persze, hogy vérengzõ vadállatok, de éppany-

nyira óvatosak is. Kár, hogy a szõrméjük nem valamiértékes, de azért csináltatok belõlük két lábmelegítõt.És akkor az egyiket majd odaadhatod Helena néninek.

Hanna összeszedte magát.

92


– Ha tudtam volna, mire készülsz, egy szemhunyás-nyit sem aludtam volna!

– Ezért is nem árultam el elõre. Jobban megijedtélvolna a kelleténél. Most egy ideig békességünk lesz.

– Hisz azt mondtad, nem jönnek ide, ha szabadonvannak a kutyák.

– Így is van, éppen ezért csak akkor engedtük ki akutyákat, amikor már leterítettük ezeket.

Hanna megborzongott. – De jó, hogy minden ilyen simán ment! – Nem is történhetett másképp. Hisz tudtuk, hogy

jönnek, azt is, hogy honnan... igazán könnyû volt lepuf-fantani õket.

– Én meg olyan mélyen aludtam, hogy még csakmeg sem hallottam a lövéseket.

– Jól is van ez így. De beszéljünk inkább vidámabbdolgokról! Ki kell még lovagolnom, sietek is, hogyvisszaérjek ebédre. Nagyanya a kedvenc ételemet ígér-te mára!

Melegen megszorította a lány kezét, és elfutott.Hanna még egyszer szemügyre vette a leterített pumá-kat, és forró hálaimát rebegett magában, amiért Roby-nak nem esett baja. Este aztán, amikor vacsora utánRoby hazakísérte a két hölgyet, búcsúzóul megjegyezte:

– Holnap és holnapután elmarad a lovaglólecke,Hanna. Ma éjjel útra kelünk, hogy befogjuk a vad lova-kat.

Hanna ijedten nézett rá. – Hallottam, milyen nehéz, emberpróbáló munka az.

És én semmit nem tehetek, csak imádkozhatom azért,

93


hogy ne kerülj bajba. Mondd, neked semmit sem jelent,hogy halálos veszedelembe kerülhetsz?

– Örülök neki! – nevetett a fiú. – Nem is tudod, mi-lyen pompás mulatság egy ilyen küzdelem! Csak aztsajnálom, hogy a lovaglóleckéinket el kell halaszta-nunk, de hát majd pótoljuk úgyis.

– Csak gondod van velem – suttogta Hanna.– Nem hinném, hogy összeroppanna Roby ez alatt

az óriási teher alatt – nevetett Helena néni. – Erõs az õválla, ne félj!

A két fiatal is elnevette magát. Aztán Roby búcsú-zott, mert megérkeztek a ház elé. Hanna álmodozva né-zett utána. A fiú váratlanul megfordult, és még egyszerbúcsút intett neki. Repesett a szíve, mert látta, milyenaggodalmasan néz utána Hanna.

94


VI.

Fritz Bernburg örülhetett ezekben a napokban, hiszRoby távol volt. Hanna kihasználta az idõt, kora reggelés az ebéd utáni órákban is vett tõle leckét. Be akartafejezni a tanulást, mire Roby visszatér. Gyors fölfogá-sának köszönhetõen jól haladt, és Bernburg kénytelenvolt belátni, hogy nemigen húzhatja tovább a tanórá-kat. Hanna teljes idejét betöltötték iskolai és irodai fel-adatai. Megismerkedett már a kisebb gyerekekkel is,õvelük is jól ment az énektanítás. Cuyta minden gye-reke rajongott az új német tanító kisasszonyért, akiolyan szép dalokat tud, és játszva tanít. Elhatározta,hogy körtáncokra is meg fogja tanítani a gyerekeket.Amint megérkezik a gitárja, és betanulták az alaplépé-seket, el is kezdhetik, és akkor az énekórát a szabadbantarthatják. Csak még nagyapával kell megbeszélni adolgot.

Az öregúr boldogan helyeselt, mikor kifejtette nekia terveit.

– Nagyon jó ötlet, gyermekem. Örülök, hogy kezde-ményezel. Nem viszi sokra az olyan ember, akit folytonnoszogatni kell, és soha nincsenek önálló gondolatai.

Mikor azonban Hanna egyedül maradt nénjével aházban, nyugtalanul futkosott egyik szobából a másik-ba, vágyakozva bámult ki az ablakon, és minduntalanolyan kérdéseket tett föl, melyek arról árulkodtak, holjár az esze mostanában.

– Merrefelé járhat vajon Roby a pusztában? – kér-dezte például.

95


Helena odalépett mellé az ablakhoz, és megmutattaaz irányt.

– Arra, a meredek sziklák alatt lehetnek most. A lo-vak a szurdokokban húzódnak meg, vagy a fennsíkonlegelnek, de még magasabbra is fölkapaszkodnak oly-kor ízletes füveket és vadzabot keresni.

– És csak úgy hagyják magukat befogni? – Dehogy! Ha észreveszik az embert, elmenekülnek.

Nagyon óvatosan kell õket megközelíteni, nehogy idõelõtt megneszeljék. Oda kell lopódzni csöndesen, egészközel a lovakhoz, és akkor röpülhetnek a lasszók!

– Nagyon nehezen szokják meg a fogságot? – Ez a bánásmódtól is függ. Némelyik vaquero iga-

zán ért hozzá, hogy hamar kezessé tegye õket. Roby isnagy mestere a lószelídítésnek. Mintha csak beszélné anyelvüket. Ha addig sikerül eljutnia, hogy az állat fülé-be suttoghat, akkor az csak megáll, szelíden, mintha el-varázsolták volna, és engedi, hogy megnyergeljék. Ké-sõbb persze megpróbálnak olykor-olykor makrancos-kodni, de Robynak erre is megvannak a módszerei. Márkisfiú korában is értette a módját.

– És mit gondolsz, mikor jön vissza? Helena néni elgondolkozott. – Tegnapelõtt éjjel mentek el, tehát tegnap egész

nap dolgozhattak. Ma is ezzel töltik majd a napot. Ak-kor tehát számíthatunk rá, hogy ma éjjel, de legkésõbbhajnalban visszatérnek.

– Bárcsak itt volna már! – sóhajtott fel Hanna ön-kéntelenül. Nénje úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Roby valóban csak másnap hajnalban ért haza. Ha

96


Hanna látta volna szakadt ruhában, piszkosan, porosan,kimerült lován hazaporoszkálni, föl is sikoltott volnarémületében. A fiú elõvigyázatosan, a domb mögül kö-zelítette meg a szülõi házat, mivel édesanyja elõtt semmutatkozott volna szívesen ilyen állapotban. Teste televolt apróbb-nagyobb horzsolásokkal, s egy csúnya sebéktelenkedett a karján. Meg sem mosdott, le sem vetkõ-zött, csak a csizmáját rúgta le, azonmód az ágyra vetet-te magát, és mély álomba zuhant. Senki nem zavartameg. Az istállófiú, akire rábízta a lovát, jelentette azapának, hogy öt órakor megérkezett a fiatalúr, és aztkéri, ne keltsék föl, hadd aludja ki magát. Apja csak el-mosolyodott magában. Ismerte õ is jól ezt az állapotot.

Hanna nagyon megkönnyebbült, amikor meghallottaa nénjétõl, hogy Roby megérkezett, és olyan mélyen al-szik, hogy akár ágyút sütögethetnének a füle mellett. Jósokáig aludt a fiú, csak félórával ebédidõ elõtt riadt föl.Az órára nézett, és azonnal kiugrott az ágyból. Hidegfürdõt vett, lecsutakolta magát, és megborotválkozott –hisz úgy nézett ki, mint valami vadember! Nehéz küz-delem állt mögötte, de gyõzött. Hangtalanul nevetettmagában, ha erre gondolt, és a szeme diadalittasan vil-logott. Mikor öt perccel ebédidõ elõtt kilépett a szobájá-ból, senki sem hitte volna el róla, hogy ugyanaz a fiú,aki hajnalban piszkosan, összetörten hazatámolygott.

A többiek már vártak rá, és kedves üdvözlõ szavak-kal fogadták. Az õ tekintete azonban egyedül Hannátkereste. Nem is kerülte el a figyelmét, milyen boldoganragyogott föl a lány szeme! Gyorsan odatelepedett hoz-zá. Ebéd közben be kellett számolnia a családnak az át-

97


élt kalandokról. Nagyapa roppant elégedett volt: nagysikerrõl hozott hírt az unokája. Apja csak annyit kérde-zett:

– Rendben van minden, Roby? – Persze, apám, minden a legnagyobb rendben. – Az istállófiú azt mondta, véreztél!Roby gyors oldalpillantást vetett Hannára, mert min-

dig jólesett neki a lány aggódó pillantása. Most is ré-mülten nézett föl rá. Roby elnevette magát.

– Csak egy-két karcolás, apám, szóra sem érdemes. Valóban így is gondolta. A karján lévõ csúnya sebet

spiritusszal kimosta és bekötötte. Meggyógyul az ma-gától, nem kell foglalkozni vele. A többiek ennyivel be-érték, nem firtatták tovább a dolgot.

Ebéd után Roby azzal a kérdéssel fordult Hannához,hogy van-e kedve kilovagolni.

– Nem vagy nagyon fáradt? – kérdezte a lány.– Teljesen kipihentem magam. – Ahogy akarod, de nem szeretném, ha megerõltet-

néd magad. – Akkor félóra múlva ott vagyok nálatok a lovakkal

– jelentette ki határozottan a fiú, és Hanna örömmel be-leegyezett.

Hazatérve a szülõi házba, Maria asszony ragaszko-dott ahhoz, hogy lássa a fia sérüléseit.

– Igazán semmi szükség rá, anya! – próbálta a fiú el-hárítani az anyai gondoskodást.

– Mutasd meg neki, különben csak aggódik ok nél-kül – javasolta neki az apja, és Roby engedelmeskedett.Anyja igazán nem volt sopánkodó természet, a horzso-

98


lásokkal nem is foglalkozott. A nyílt sebet viszont gon-dosan megvizsgálta, és ügyesebben újrakötözte. Végülcsak ennyit mondott:

– Hanem azt a lovaglóleckét elhalaszthattad volna,fiam.

Roby a nyakába borult, és megcsókolta. – A legszívesebben vattába csomagolnál, ugye?

Nem vagyok én olyan törékeny! Az a kis poroszkálásHannával biztos nem árthat meg.

És már ment is az istállóba a két lóért. A hölgyekHelena háza elõtt vártak rá, és az arcukról lerítt az ag-godalom.

– Biztos nincs semmi komolyabb sérülésed, Roby?– tudakolta Helena néni, és ugyanazt kérdezte Hannaszeme.

Roby fölkacagott. – Elég, ha annyit mondok, hogy jó anyám tetõtõl tal-

pig megvizsgált, és még õ sem tartotta szükségesnek,hogy ágyba dugjon?

Erre már a hölgyek is elnevették magukat. Robynyeregbe segítette Hannát. Ezúttal azért fájt kissé a kar-ja, de szinte azonnal el is múlt, amikor Hanna mosoly-gó szemébe nézett. Elköszöntek Helena nénitõl, és el-poroszkáltak.

– Elmegyünk a karámig, ahol az új lovakat helyez-tük el?

– Ha telik az idõnkbõl, miért is ne? Csak nagyapá-tól nem akarok semmiképpen elkésni.

– Dehogy késel el. Ha meghajtjuk egy kicsit a lova-kat, bõven visszaérünk!

99


– Akkor rajta, Roby! Megsarkantyúzták a lovakat, és elvágtattak a legkö-

zelebbi karámig. Ide csak néhány újonnan befogott lókerült, de így is nagyon érdekes volt Hanna számáramegfigyelni a vad lovak viselkedését. Némelyik márteljesen kimerült a tombolásban, látta, hogy innen nincsmenekvés, és ideiglenesen föladta a küzdelmet. Más ál-latok azonban még vadul száguldoztak körbe, egyre-másra nekirohantak az erõs kerítéseknek, kapáltak, ágas-kodtak, igyekeztek kiszabadulni.

Hanna és Roby hátasát fölzaklatta a vad lovak tom-bolása. Roby jobbnak látta, ha mindkét lovat kantárszá-ron fogja, nehogy a lánynak valami baja essék. A kétszelíd jószág azonban egyre nyugtalanabb lett, úgyhogykénytelenek voltak hamarosan visszafordulni. Robymegállapította, hogy Hannát a lovagló tudománya márnagyobb túrákra is alkalmassá teszi. Csakhogy nekinemigen lesz ideje a közeljövõben, hogy kísérgesse.

– Talán lovagolhatnál Helena nénivel – javasolta –,igen ügyes lovas.

– Megkérem majd, hogy kísérjen el. A te idõd drá-gább annál, hogy állandóan engem pátyolgass! Bern-burgnak sem fogom már sokáig az idejét rabolni. A ber-lini közlekedésben még nem állnám meg a helyem, deitt azért már elboldogulok a kocsival.

– Azért itt is ajánlatos óvatosnak lenni. Jobb, ha egyideig még elkísér Bernburg! Vezetni tudsz már, dejobb, ha ott van veled, sosem lehet tudni...

– Már nem sokáig lesz szükségem kísérõre. – Ennek örülök! Mindig jó, ha az ember független-

100


né tudja tenni magát másoktól. Helena néni biztos szí-vesen kölcsönadja a kocsiját, hogy szabadon bejárhasda vidéket.

– Remélem, hogy el is kísér majd. Akkor legalábbegyütt lehetünk. Olyan gyakran kell egyedül hagynom!

– Olykor engem is meglátogathattok, akármilyenmessze dolgozom is. Egyszer megnézhetnéd például,hogyan törjük be a vad lovakat. Mostanában úgyis ez-zel leszünk elfoglalva.

– Akkor azt is fogom látni, hogyan vetsz lasszót?Nagyapa mondta, milyen ügyesen bánsz vele.

– Persze hogy láthatod. Mindjárt meg is beszéljükHelena nénivel.

De mielõtt erre sor került volna, elérkezett a hegyitúrára kiszemelt hétvége. Roby és a két hölgy már korareggel fölkerekedett. Autóval mentek a hegy lábához,ahol a gyalogösvény kezdõdött. Hanna a nénje tanácsá-ra a lovaglóruháját vette föl. Könnyû vászonblúzt és kö-tött gyapjúpulóvert viselt. Kora reggel ugyanis rendkí-vül hûvös volt, és még hidegebbre lehetett számítani,mikor lemegy a nap. A hölgyek vastag gyapjútakaróitRoby vetette a vállára, mikor kiszálltak a kocsiból. Õmaga szintén barna lovaglóruhát viselt, ezenkívül egybõ esõköpenyt hozott magával, amilyet a vaquerókszoktak viselni az esõ és hideg ellen. A köpenyt össze-hajtogatva az övébe tûrte, hogy ne zavarja a mozgás-ban. Oldalt revolvertáska volt erõsítve az övére: Robysosem hagyta el a házat a pisztolya nélkül. Kést is ho-zott magával, mivel a hegyekben számítani lehetett ar-ra, hogy pumával vagy egyéb ragadozóval találkoznak.

101


Hanna és Helena néni is hozott magával egy-egy kis re-volvert. A lány ugyan még egyáltalán nem tudott bánnia fegyverrel, de mihamarabb meg akarta ezt is tanulni.

Nyugodt tempóban megindultak fölfelé a gyalogös-vényen. Helena ment elöl, Hanna középen, hátul pedigRoby, boldogan gyönyörködve a lány erõteljes, kecsesmozgásában. Néhány órán át kitaposott, kényelmes útonhaladhattak, ám aztán egy hosszabb görgeteges szaka-szon kellett fölkapaszkodniuk. Hannának ugyancsakössze kellett szednie magát, hogy el ne essen. Roby mel-lette maradt, állandó készenlétben, hogy segíthessen,ha megcsúsznék. Helena nénit nyugodtan hagyhattaegyedül mászni, neki meg sem kottyant az ilyesmi. DeHanna is bátran kitartott, és mikor túl voltak ezen amegerõltetõ szakaszon, örömében hangosan fölujjon-gott. Most ugyanis végre megfordulhatott, és csodálatoskép tárult ámuló szeme elé. A hegy lábánál terült el aza hosszúkás tó, melyet messzirõl már Cuytába érkezé-sekor megfigyelt. A víz csodás színárnyalatokban ját-szott a halványzöldtõl a mélykékig. Hanna egészen el-merült a táj csodálatában, alig bírt elszakadni tõle.Roby és Helena néni hagytak neki idõt, hadd gyönyör-ködjék kedvére. Szótlanul álltak mellette, õket is mind-ahányszor lenyûgözte a látvány.

Hirtelen összerezzentek. – Mi ez? – kiáltottak föl szinte egy emberként. Nagyon különös látványban volt részük: a mozdulat-

lan víztükörbõl egy szempillantás alatt roppant szökõ-kút lövellt az ég felé. Pár másodpercig tartott csak a lát-ványosság, aztán a vízkupola magába roskadt, a víz

102


tükre még borzongott egy darabig, mintha valami isme-retlen erõ mozgatná, de végül minden elcsöndesedett, sa tó megint sima volt, mint az üveg. Sápadtan nézettegymásra a három vándor.

– Mi volt ez, Roby? – kiáltott föl újra Helena néni. –Tudsz erre valami magyarázatot?

– Ha viharos szél fújna, akkor azt mondanám, víz-tölcsér – mondta a fiú, és megvonta a vállát. – De hátszellõ se rezdül. Csak arra gondolhatok, hogy valamivulkanikus tevékenység mozgatja a talajt a mélyben, ésemiatt lövellt föl a víz.

– De hát akkor nem éreztük volna mi is a talajmoz-gást?

– Nem okvetlenül. Egészen enyhe rengés is okozhatilyen jelenséget.

– Lenyûgözõ volt! – mondta Hanna áhítatosan. Roby ránevetett. – Mindenesetre elkönyvelheted, hogy parádés be-

mutatót rendeztünk a tiszteletedre!Mindhárman elnevették magukat. Bámulták még egy

darabig a tavat, ahonnan az imént a természetes szökõ-kút fellövellt, de olyan nyugodt volt a víztükör, hogyha nem látták volna mindhárman a csodás jelenséget,azt hihették volna, hogy merõ káprázat volt.

Kényelmes helyet kerestek, hogy letelepedjenek egyidõre. Roby ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Hannánakkell egy óra pihenés, no meg alaposan meg is éheztek.Roby az övére erõsített táskában hozott mindnyájuk-nak hideg reggelit. Rendes meleg ételre csak délutánszámíthattak, ha elérik a menedékházat. Jó étvággyal

103


elpusztították az elemózsiát az utolsó morzsáig, csakegy tábla csokoládét hagytak meg és egy kis gyümöl-csöt frissítõnek a további útra. Jólesett mindannyiuknaka kis pihenõ, szívesen elnézelõdtek még egy ideig. Márebbõl a magasságból is sok mindent lehetett látni, fõ-ként messzelátóval. Roby magyarázgatta Hannának avidék látnivalóit. Helena néni a férjével tett régi túrák-ra gondolt, és a megboldogult képe oly elevenen me-rült föl lelki szemei elõtt, mintha csak a kezét kellenekinyújtania, és megérinthetné... Elfojtott egy sóhajt,nem akarta megzavarni a vidáman beszélgetõ fiatalo-kat.

Frissen, kipihenten indultak tovább. Egy darabonkényelmes gyalogút vitt, de aztán sokkal nehezebb sza-kasz következett. Roby minduntalan kénytelen voltHanna segítségére sietni. A lány igazán hõsiesen visel-te a nehézségeket, boldogan ujjongott, ha egyszer-egy-szer alkalma nyílt zavartalanul élvezni a kilátást, és ra-gyogott az örömtõl, hogy a szabad természetben vándo-rolhat. Délután, körülbelül teaidõben végre megpillan-tották a menedékházat. Roby látta, hogy Hanna kisséelpilledt már, s biztatta, hogy nincsenek már messze acéltól.

– Boldog vagyok, hogy bírtam a túrát, Roby, csak at-tól tartok, hogy túlságosan a terhedre voltam.

A fiú úgy nézett rá, olyan szerelmes szemekkel, hogyHanna gyorsan elfordította a fejét.

– Hogy is képzelheted, hogy a terhemre vagy? – fe-lelte Roby olyan gyöngéd hangon, hogy Hanna szívebeleremegett.

104


– Miért, nem így van? – kérdezte, de nem mert köz-ben felnézni.

– Soha, de soha nem lehetsz a terhemre. Boldog va-gyok, ha csak tehetek érted valamit.

– Annyira jó vagy hozzám – felelte halkan a lány, ésa kezét nyújtotta.

Helena néni már elõrement, ezért nem hallotta apárbeszédet, és nem is nézett vissza. Így aztán a két fi-atal egy darabig kéz a kézben mehetett tovább. Hanná-ban ez csak egy kis idõ múltán tudatosult, és szelídenvisszahúzta a kezét. Roby elengedte. Ha egyedül lenné-nek, gondolta, most megmondhatná neki, mennyireszereti. De ahhoz valóban teljesen egyedül kellene len-niük. A boldog ábrándozásból fölriadva, hamar megtet-ték az út hátralevõ részét. Helena néni már ott vártaõket a menedékház nyitott ajtajában, és mosolygott.

– No, nézz körül még egyszer, kislányom, mielõttbelépnél! Ugye, milyen csodálatos a kilátás? – Azzalbement a házba, magukra hagyva a fiatalokat.

Hanna körültekintett, és hangosan felsóhajtott. A kar-jait kitárta, mintha át akarná ölelni az egész világot, mi-közben a meghatottság könnyei tolultak a szemébe.Roby megbabonázva nézte a karcsú leányalakot, és oda-lépett hozzá. Hanna boldogan megremegett a közelsé-gétõl, és ebben a pillanatban, amikor mintegy leoldó-dott róla minden földi teher, a tudatára ébredt, hogyszereti ezt a férfit, aki itt áll mellette, és ugyanakkorpontosan érezte, hogy Roby is szereti õt, teljes szívébõl,lelkébõl. A felismeréstõl szédülten leengedte a karját,és lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét.

105


Roby sejtette, mi játszódik le Hanna szívében, ésszerette volna átölelni, némán a szívéhez szorítani... deHelena néni bármelyik pillanatban kiléphetett a házból,ezért csak a nevét suttogta halkan, vágytól remegve:

– Hanna!Hanna ránézett, és a két szempár hosszan egymásba

kapcsolódott, elmondva mindent, amit még nem foglal-hattak szavakba. Hosszú, varázslatos pillanat volt... az-tán odabent a házban csörömpölve a padlóra esett egyfazék. Mindketten összerezzentek. Hanna beszaladt, ésakadozó hangon kérdezte Helena nénit, segíthet-e vala-mit. Kapott is munkát azonnal. Kiadós vacsorát készí-tettek a házikóban fölhalmozott konzervkészletbõl. Avacsorát jó erõs kávéval zárták, kellett a fölfrissülés,mert meg akarták még nézni a naplementét. Roby gon-dosan bebugyolálta a hölgyeket a takarókba, s maga isvállára vetette a köpönyegét, mivel napszállat idejénigencsak lehûlt a hegyen a levegõ. Kisétáltak a mere-dély szélére. A nap tüzes korongja lassan alámerült aködlõ messzeségben. Már csak egy vékony kis szeletelátszott... aztán már az sem. A vándorok megborzong-tak, és visszasiettek a házba. Helena néni forralt bortkészített mindenkinek.

Hamar aludni tértek; másnap korán akartak kelni,napkeltét nézni. Hanna kijelentette, hogy ez életéneklegcsodálatosabb napja, és nagy kár volna ilyen koránbefejezni. Helena néni azonban szigorúan kijelentette,hogy ennek pedig így kell lennie, és Robyt azonnali ha-tállyal aludni küldte a szomszédos kamrába. Hanna ésõ osztoztak a nagyobbik helyiségben heverõ szalmaku-

106


pacon. Igazán kényelmes fekvés esett a gyapjútakarók-kal leborított szalmán. A magukkal hozott plédekkel ta-karóztak. Helena néni azonnal elaludt, kifárasztotta a hegymászás. Hanna és Roby azonban éberen feküdt a deszkafal két oldalán, és úgy érezték, mintha hallanáka másik szívverését. Lassan aztán elszenderedtek, erõtvett rajtuk is a kimerültség.

107


VII.

Roby hangosan kopogtatott a válaszfalon. Álomittashang felelt rá:

– Mi az? – Ébresztõ, hölgyeim! Pillanatokon belül fölkel a nap!Hanna és a nénje egy emberként pattant föl. Maguk-

ra kapkodták ruháikat, és kiszaladtak a hóba. Roby márodakint várt. A hajnali derengésben egyszer csak kes-keny, ragyogó ív jelent meg a keleti hegyormok fölött.Az ívbõl lassan sugaras félkorong lett, aztán egészenelõbújt a nap, és lobogó fénybe borított körös-körülmindent. Lenyûgözõ látvány volt! Roby és Hanna kezeönkéntelenül összefonódott. Úgy fogadták a csodálatosnapkeltét, mint a boldog jövõ ígéretét. Helena nénigyöngéd, bánatos pillantást vetett rájuk. Tudta, hogy akét boldog fiatal a beteljesült élet misztériuma elõtt áll.Õneki is része volt valaha ebben a misztériumban, ésmilyen kegyetlenül hamar kellett elveszítenie! Az életkelyhét kitépték a kezébõl, pedig még félig sem üríthet-te ki. Soha, soha többé nem lesz része ilyen sugárzóboldogságban! Visszafordult a házikóba, és nekilátott areggelikészítésnek. Hannának bûntudata támadt, hogynénjére hagyja a munkát, ezért utánasietett, és mente-getõzni kezdett.

– Hisz én annyiszor láttam már itt a napkeltét – mo-solygott Helena néni. – Úgy van rendjén, hogy én jöj-jek be, ne te.

– Csodaszép volt, Helena néni! Sohasem felejtem elezt a fölmérhetetlen szépséget, amit ma láthattam!

108


– Õrizd is meg jól a szép emlékeket, és egy életen átgazdag leszel – felelte a nénje.

Ekkor lépett be a kunyhóba Roby. Csak nehezen tu-dott uralkodni magán. Hanna olyan elbûvölõ volt,ahogy fölszabadultan gyönyörködött a természet szép-ségében... a fiú alig volt képes megállni, hogy magáhozne szorítsa, és el ne suttogja neki, milyen vihart keltetta szívében ez az édes, varázslatos nõi báj. Most csatla-kozott Hannához, aki éppen a kunyhóban elraktározottkekszes dobozt kereste elõ. Olyan ínycsiklandónak ta-lálta a kekszet, hogy el is csent belõle pár darabot.

– Ejnye, Roby, hát szabad ezt? – kiáltotta szemrehá-nyóan Hanna. Csakhogy dorgáló szavait oly gyöngédpillantással kísérte, hogy azzal inkább csak továbbicsínytettekre bátorította a fiút. Hanna végül is kényte-len volt biztonságos távolba helyezni a kekszes dobozt,és így szólt a nénjéhez:

– Robynak kettõvel kevesebb keksz jár, mert torkos-kodott belõle!

– A férfiak mind roppant torkosak, kislányom. So-sem bírják kivárni, míg elébük teszi az ember a rendesételt.

Roby bûnbánó arcot vágott, nevetésre ingerelve ahölgyeket.

– De az is igaz, hogy tegnap õ cipelte a takaróinkat,így aztán biztosan jobban elfáradt, mint mi. Talán még-sem kellene olyan szigorúan venni ezt a torkoskodást,nénikém!

Így beszélgettek, fölöttébb vidám hangulatban, mi-közben jóízûen falatoztak. Hanna kijelentette, hogy éle-

109


tében még nem ivott ilyen kitûnõ kávét. Roby is csatla-kozott a véleményéhez, csak Helena néni találta úgy,hogy a kávé ízének nem tett jót a hosszas állás. Közöserõvel rendbe hozták a kunyhót, elmosogattak, elraktákaz edényt, kioltották a tüzet, és gondosan bezártak min-den ajtót és ablakot. Készen álltak a visszaútra. Hannaazt hitte, gyerekjáték lesz, ám kénytelen volt tudomásulvenni a régi igazságot, mely szerint fölfelé mindig köny-nyebb, mint aztán lefelé. Bátran összeszorította a fogát,nem akarta elárulni, mennyire fáj a lába, s hogy a térdeegyre-másra össze akar csuklani. Mikor aztán véget érta fáradságos ereszkedés, kimerülten, de fölöttébb elé-gedetten pihent meg a kis csapat az autó mellett.

Sikerült is még vacsorára hazaérniük. A család nagyörömmel fogadta a három vándort. Persze mindentrészletesen el kellett mesélniük. Roby nem felejtette elleírni azt a különös jelenséget sem, melyet a tónál fi-gyeltek meg. Nagyapa erõsen elgondolkodott a hallot-takon.

– No várj csak, fiam, olvastam én már az efféle je-lenségekrõl, azt hiszem, valami Cordillerákról szóló tu-dományos mûben. Meg kell lennie a könyvtáramban,no, majd elõkeressük. Úgy gondolom, ma mindnyájanszeretnétek minél elõbb ágyba kerülni. Elég megvisel-tek vagytok, nem is csoda ekkora túra után.

Roby ellenkezni akart, mert egyáltalán nem voltínyére, hogy máris elváljon Hannától. De még mielõttmegszólalhatott volna, Hanna már felelt is nagyapának:

– Igen, nagyapa, tényleg nagyon elfáradtam. Így aztán elköszöntek egymástól. Roby szokás sze-

110


rint elkísérte Helena nénit és Hannát a házukig. Aztán,mint akinek meg sem kottyant a kétnapos hegyi túra,rohant haza, hogy ébren találja még a szüleit, mertmegbeszélnivalója volt velük. A nappaliban rájuk is lelt,és ragyogó szemmel lépett elébük.

– Kedves szüleim, volna még egy félórátok számom-ra? Muszáj megosztanom veletek valamit, ami a szíve-met nyomja.

A szülõk egyetértõn összenéztek, s ugyanaz a cinkosmosoly jelent meg egy pillanatra a szájuk sarkában is.De aztán az apa nyugodtan így felelt:

– Hát ha egyszer muszáj, akkor ki vele bátran, Roby!Azon a félórán ne múljon, nem igaz, anya?

– Hát persze. Ülj le, fiam, ne futkoss már itt föl-alánekünk!

Roby leült, lángoló szemeit a szüleire szegezve, az-tán ünnepélyes komolysággal kijelentette:

– Apám, édesanyám... szeretnék megházasodni. Néma csönd támadt. – Nyilván meglepõ nektek a hír – folytatta Roby iz-

gatottan. – De azt hiszem, elértem már abba a korba,amikor ideje fontolóra venni ezt a kérdést.

A szülõkön nem látszott, hogy feldúlta volna õketa hír.

– Nos tehát... – kezdte az apa, a tõle megszokottnyugodt, megfontolt modorban. – Ez ellen tulajdonkép-pen nem is lehet ellenvetésem. Csakhogy... nem leszám könnyû asszonyt találni neked. Vagy esetleg vanmár választottad Santiagóban, csak nekünk nem árul-tad el?

111


– Nem, apám. Azt nem mondhatnám, hogy Santia-góban hagytam a szívemet.

– Úgy... Akkor hát hol? – Valparaisóban – felelte a fia, árnyalatnyi incselke-

déssel a hangjában. – A teremtésit! Csak nem akkor, mikor legutóbb ott

jártál? – De bizony úgy esett! – Hát akkor bizony gyorsan ment a dolog, hiszen

mindössze két napig voltál ott! – Hja, apám, Ámor keze gyors, mint a villám. – És két rövidke nap alatt el is döntötted, hogy ép-

pen azt a lányt akarod párodnak egy életen át? – Nem, ilyen döntésre azért kevés lett volna két nap.

De mostanra eljutottam idáig. Lopva egymásra pillantott a két szülõ, majd az apa

sóhajtva megjegyezte: – Hm... akkor kénytelenek leszünk búcsút mondani

egy szép álmunknak. Mert tudod, közben mi is kivá-lasztottunk neked egy lányt titokban.

Roby döbbenten meredt rájuk. – Miféle lányt? A szülõk cinkosan összenéztek megint, aztán az apa

kivágta a tromfot: – Bevalljuk õszintén, úgy gondoltuk, hogy ez a Han-

na Westmann éppen neked való kis feleség volna, dehát ha te már mást választottál...

Roby fölpattant, és boldogan kacagva nézett apja ha-miskásan csillogó szemébe.

– Hát ha a Hannára gondoltatok, apám, nos éppen õ

112


az, aki elrabolta a szívemet, a legelsõ pillanatban, amintmegláttam a hajókorlátnál. Hisz tudjátok, mennyire ra-jongtam kamaszkoromban Helena néniért, és mindigazt hajtogattam, hogy nekem is ilyen feleség kell majd.Hanna pedig szinte hasonmása Helena néninek. Na-gyon boldog vagyok, hogy éppen õt választottátok kinekem. Másra sem vágyom, mint hogy mielõbb teljesít-hessem a kívánságotokat!

Ezzel hevesen az anyja nyakába borult, aztán pedigúgy megszorongatta az apja kezét, hogy az fájdalmasgrimaszt vágott. Szívbõl nevettek mindhárman, és azanya csipkelõdve kérdezte:

– No de mi van, ha nem kellesz neki, szép võlegény? Roby kisimította a haját forró homlokából. – Kell, hogy õ is akarja... akarni fogja! – Beszéltél már vele? – Errõl még egy szót sem váltottunk. De ha Helena

néni nincs velünk ma, akkor nem tudtam volna továbbtürtõztetni magam. Látnotok kellett volna Hannát, ahogyaz ég felé tárta ujjongva a karját, mintha át akarná ölel-ni az egész világot! El sem mondhatom, mennyire ked-ves a szívemnek! Õnélküle elképzelhetetlen az életem.

– Akkor hát rendezd el kettõtök dolgát nyugodtan, ami áldásunkat ezennel megkaptátok. Igaz, csak rövidideje ismerjük Hannát, de itt Cuytán megtanulja az em-ber, hogyan kell másokat hamar fölmérni. Nagyapa pe-dig sosem fogad arra méltatlant a bizalmába. És Hannavalóban Helena néni fajtája, jóravaló, nemes vér.

– Ugye rögtön tudtátok, kire gondolok? – Nem is sejted, kisfiam, hogy sugárzik rólad a sze-

113


relem, ha rápillantasz! No és õ? De ezt majd elmondjaõ maga! – felelte az anyja szeretõ gyöngédséggel.

Hosszasan elüldögéltek még együtt, Hannáról folyta szó és mindenrõl, ami vele kapcsolatos. Megbeszél-ték, hogy mindjárt holnap értesíteni kell a dologról anagyszülõket is.

– Õk is helyeslik majd a választásomat szerintetek? – Én biztosra veszem. Hanna Westmannhoz hasonló

lányt nemigen találni, meg aztán, ha õ nem volna, hon-nan kerítenénk neked feleséget? Minden a legjobbanalakult! – szögezte le az apja.

Szó került arról is, mikorra tervezi Roby az esküvõt. – Csak ne reménykedjetek hosszú jegyességben! Rö-

vid ideje ismerem Hannát, de máris majdhogynem bele-betegedtem a vágyakozásba. Megérthetitek, hogy nemakarom sokáig halogatni a dolgot. Meg mire is várnánk,ha Hanna egyszer beleegyezik? Nem volna kár mindenegyes pillanatért, amit nem együtt töltünk el?

– Elõször csak kérd meg szépen a kezét, a többirõlráérünk azután is beszélgetni. Holnap korán reggelmenj el nagyapához, legjobb, ha a reggelinél éred õket.És aztán tegyél róla, hogy kettesben lehess Hannávalegy órácskára, akkor vele is megbeszélhetsz mindent.

Roby szívbõl hálálkodott szülei kedves megértésé-ért, aztán elbúcsúztak egymástól, és aludni tértek.

Másnap reggel korán kikelt az ágyból, és felöltözkö-dött. Gyakorta reggelizett együtt a nagyszülõkkel, fõ-ként ha a gazdaság ügyes-bajos dolgait kellett az öreg-úrral megbeszélnie. Nem is várta meg, hogy a szüleiveltalálkozzon, hanem fogta magát, és átbaktatott a dom-

114


bon álló nagy házba. Az öregeket még nem találta azétkezõben, így utasította a szolgálattevõ indián lányt,hogy hozzon neki is egy terítéket. Hamarosan megje-lentek a nagyszülõk, és örömmel üdvözölték a váratlanvendéget.

– Milyen kedves meglepetés! Jó reggelt, Roby! –mondta nagyanya és megölelte.

Az ura azonban komoly pillantást vetett rá. – Valami történt, fiam? – Semmi gond, nagyapa! Csak ezután fog történni,

de csak akkor, ha nagyanya és te is beleegyeztek.Az indián lány megtöltötte a csészéket, és nagyanya

egyetlen intésére távozott a szobából. – Beszélj hát, fiam! Üzleti ügy? – Nem, nagyapa, tisztán privát, családi dolog. Elõadta tervét az öregeknek, és megkérdezte, egyet-

értenek-e a választásával. Nagyanya arca csak úgy ra-gyogott a boldogságtól e hír hallatán, ám lévén enge-delmes, jó asszony, férjének hagyta a válaszadás jogát.

Ez a válasz pedig tömör volt és egyértelmû: – Nem is választhattál volna jobbat, fiam! Ennek a

házasságnak tiszta szívbõl örülhetünk. Hanna Westmannegyenes természetû ember, megbízható, lelkiismeretes.Áldásunk rátok! Mást nem is mondhatok errõl.

– Köszönöm, hálásan köszönöm, drága jó nagyszü-leim! – kiáltotta a fiú, a kezüket szorongatva.

– És mikor akarod megkérni a kezét? – Amint sikerült vele kettesben maradnom. Föltehe-

tõleg ma, hisz úgyis ki szoktunk lovagolni ilyenkor. Eza lehetõ legjobb alkalom.

115


– Azonnal értesíts az eredményrõl, fiam, mert akkorestére eljegyzési lakoma lesz! – kiáltotta nagyanya.

Hanna ezen a napon jókora utat megtett anélkül, hogyBernburgnak egyszer is közbe kellett volna szólnia,vagy segítenie kellett volna a vezetésben. Minden ola-jozottan ment, és a fiatalember kénytelen-kelletlen ki-jelentette, hogy õrá itt többé nicsen szükség, semmiújat nem tud már tanítani.

Hazaérve Hanna szokása szerint nagyapa irodájábasietett dolgozni. Az öregúr lopva alaposan szemügyrevette, de látta rajta, hogy teljesen nyugodt. Akkor tehátmég sejtelme sincs arról, mi vár rá. Ma is több megren-delés érkezett a birtokra, köztük a chilei kormányzat ér-deklõdõ levele, hogy milyen feltételek mellett vállalnákezerötszáz betanított hátasló szállítását egy újonnan föl-állítandó hadosztály számára. Nagyapa csak mosolygott,mikor Hanna tágra nyílt szemmel kérdezte:

– Hát lehetséges ilyen rengeteg lovat egyszerre le-szállítani?

– Megoldható. Az állomány föl van töltve, a belo-vaglás pedig olyan jól megy Roby felügyeletével, hogycsak becsületünkre válhat ez a szállítás.

Hanna egy darabig gondolatokba merülten nézettmaga elé, aztán összeszedte magát, és újra munkáhozlátott. Csak annyit jegyzett meg halkan:

– Azt hiszem, ma lesz az utolsó lovaglóleckém.Robynak ezentúl nem kell velem bajlódnia.

– Ki kéne menned a nagy karámokhoz. Látványnaksem utolsó, amikor Roby lovat idomít.

116


Hanna mélyet sóhajtott. – Már meg is beszéltük Helena nénivel, hogy holnap

kiviszem õt kocsin. Büszke vagyok, hogy rábízza ma-gát a vezetési tudományomra.

Magánügyekre ezután nem szánhatott több idõtnagyapa. Rengeteg üzleti teendõ várta õket. Hanna el-intézte a postát, majd nekilátott a szombat óta felgyü-lemlett munkának. Tizenegykor elindult az iskolábaénekórát tartani. Meglehetõsen szórakozott volt ezúttal.Állandóan az elmúlt két nap járt az eszében, mindaz,amit átélt és látott, legfõképpen pedig Roby szavai éstüzes pillantásai. Mindeddig ismeretlen, hatalmas érzéskavargott a szívében: ráébredt, hogy szereti Robyt, ésminden vágya, hogy a fiú is viszontszeresse õt. Aztánamilyen nagy boldogság töltötte el a szívét, olyan vadrémület szorította össze a következõ pillanatban. Lehe-tetlen, hogy Roby viszonozza az érzelmeit. És ha mégúgy is volna... mit szólna hozzá a család? Egy szegény,jelentéktelen lány és Cuyta örököse? Roby egykor uralesz ennek az egész hatalmas birtoknak! Rangjához illõlányt kell majd elvennie. A szülei és a nagyszülei biz-tosan ezt várják el tõle.

Hanna keserveset sóhajtott. Ma még nem is láttaRobyt. Nagyapa csak annyit mondott, hogy a karámok-nál van, segít a vaqueróknak a belovaglásnál. Holnapkimennek hozzá Helena nénivel, megnézik.

117


VIII.

A lovaglóóra ma valahogy nem olyan fesztelen hangu-latban folyt, mint ahogy megszokták. Hanna a fiú olda-lán lovagolt, és igyekezett leplezni zavarát. Robynaksem volt könnyebb dolga, így aztán jó darabig kínoscsöndben poroszkáltak.

– Hogy ízlett a hegymászás, Hanna? – kérdezte vé-gül Roby, hogy elindítsa a társalgást.

– Pompásan! Ki is pihentem magam, friss vagyok ésüde – felelte készségesen Hanna.

– Örülök. És milyenek az elsõ benyomásaid? – Ó, hihetetlenül csodálatos élmény volt! Ezentúl

hajtani fog a vágy, hogy visszatérhessek oda, vagy mégmagasabbra...!

Szenvedélyesen lobogó tekintettel nézett rá a fiú, ésszinte kényszerítette, hogy õ is ránézzen.

– De azt meg kell ígérned, hogy nélkülem soha nemindulsz el, hallod, Hanna?

– Boldogan megígérném, de nem akarok a terhedrelenni.

– Egyszer már megmondtam, hogy te sosem vagy aterhemre. Tudhatod magadtól is. Vagy talán nem?

Hanna még jobban összezavarodott, és elkapta a te-kintetét.

– De igen, te mindig nagyon jó vagy hozzám – felel-te lesütött szemmel, mert nem mert a fiúra nézni.

– És ez meglep téged? – Meglepne, ha nem tudnám, hogy mindenkihez jó

vagy.

118


Roby nem válaszolt azonnal, mélyen beszívta a leve-gõt, mintha erõt gyûjtene.

– Csakhogy ez... ez egészen más, mint... az, ha má-sokhoz vagyok jó.

– Ezt hogy értsem? – Hát úgy, hogy ez sokkal nagyobb öröm! – vágta rá

nevetve. Hanna hallgatott, és a fiú látta, hogy elpirult. Épp

egy erdõn át haladtak. Roby hirtelen megállította a lo-vát, megragadta Hanna lovának a gyeplõjét, és az elfoj-tott izgalomtól remegõ hangon így szólt:

– Megpihenhetnénk egy kicsit itt, az árnyékban. Mavan az utolsó alkalom, szeretnék egy kicsit elbeszélget-ni veled, Hanna.

Hanna nem mert ellenkezni. A fiú már le is ugrott alováról, egy fához kötötte a kantárt, és odalépett Hanná-hoz.

– Gyere – mondta halkan, és a karját nyújtotta felé. –Lesegítlek.

Hanna lecsusszant a lóról, egyenesen a fiú karjaiba.Az átölelte, erõsen magához szorította, és megszólalt,hangjában azzal a gyöngéd remegéssel, melyet Hannamár ismert, és amelytõl mindig is félt egy kicsit:

– Így szeretnélek ölelni egész életemen át, Hanna...Hannám... szerelmem, akarod te is, hogy így legyen?

Hanna sápadtan nézett rá, egy hang sem jött ki a tor-kán, de a szeme éppoly világosan árulkodott az érzel-meirõl, mint a fiúé. Roby akkor lehajolt hozzá, és meg-csókolta piros ajkát. Még erõsebben szorította magához,és a lány érezte szívének heves dobogását. Roby nem

119


hallott mást, csak egy elhaló sóhajtást. Hanna hozzási-mult, miközben képtelen volt gondolkodni vagy vála-szolni, csak azt érezte, amint forró hullámmal borítja ela féktelen boldogság.

– Drága életem, szerelmem, egyetlenem... most máraz enyém vagy örökre, édes kis menyasszonyom... nem-sokára a feleségem leszel! Hanna, érzed ugye, mennyi-re szeretlek? – suttogta gyöngéden Roby.

Hanna fölnézett rá, s a szemében leírhatatlan bol-dogság ragyogott.

– Jaj, Roby, ha ez az egész csak álom? Hiszen errõlálmodtam én már tegnap éjjel is... és most valóra válik?Lehetséges ekkora boldogság? Szeretlek, Roby, mindigis szerettelek, csak nem tudtam... egészen addig, mígtegnap meg nem fogtad a kezem, és akkor a szemed-be néztem... és akkor már tudtam, mi az az érzés, amiolyan erõsen vonz hozzád, azóta, hogy elõször meglát-talak.

– Mondd újra, Hannám, mondd még egyszer, hogyszeretsz! Kimondhatatlanul vágytam arra, hogy ígyölelhesselek, mint most! Soha többé nem engedlek el.Mondd még egyszer... szeretsz?

– Igen – súgta a lány. – Szeretlek! Szeretlek... Olyan elragadó volt szemérmes boldogságában, hogy

Roby fölkapta, magasra emelte, mint egy gyermeket,aztán megint a szívére szorította, és újra meg újra meg-csókolta az ajkát. Édes bódulat ringatta el mindkettõjü-ket, és volt ebben valami mélységesen szent érzés,amely áthatotta egész lényüket.

Ám hiába volt annyira csodálatos Roby karjaiba si-

120


mulni, Hanna hirtelen összerezzent. Eszébe jutott, mitfog szólni kapcsolatukhoz a család.

– Ó, jaj, Roby... – suttogta kétségbeesetten. – Mi baj van, életem? – Jaj, Roby, de mi lesz ebbõl? A fiú szilaj nevetésre fakadt. – Házasság, mi más! Méghozzá boldog házasság, és

minél hamarabb! – felelte. – De hát nem érted, mitõl félek? Mit szólnak majd a

szüleid, a nagyszüleid? Édes Istenem... hozzád nemilyen lány illik!

– Lássuk csak – méregette a fiú huncut mosollyalHannát. – Dehogynem! Te éppen a szívemig érsz.

– Roby, de hát hogy állhatsz ezzel a szüleid és nagy-apáék elé?

Roby nem állhatta meg, hogy egy darabig némángyönyörködjön a lányban, hisz annyira szerette, amikorilyen édesen aggódva tekintett rá.

– Egyáltalán nem is kell elébük állnom – mondtanevetve.

Hanna szeme még jobban elkerekedett az ijedségtõl. – Miket beszélsz! Nem szabad tréfálkozni ilyen szent

pillanatban! Roby felkapta, megint a magasba emelte Hannát, az-

tán magához ölelte, és addig csókolta, míg mindkettenki nem fogytak a lélegzetbõl.

– Édes, bolondos, kicsi Hannám! Mit gondoltál, hiszminden rég el van rendezve! Azért nem kell elébük áll-nom, mert jól tudják, hogy meghalok érted, ha nem le-szel az enyém! Tudják mindnyájan. Édes szerelmem,

121


hát azt hitted, hogy vakok? Nagyanya már készíti az el-jegyzési vacsorát, a többiek pedig csak arra várnak,hogy üdvözölhessék a jegyespárt. De csak várjanak,van fontosabb dolgom is... az, hogy téged megcsókol-gassalak! – És csókokba fojtotta Hanna minden meg-szólalási kísérletét.

Végül aztán kegyesen kijelentette: – Nos jó... most beszélhetsz, de csak egy kicsit. Csó-

kolódzni sokkal okosabb. Hannát még mindig kételyek gyötörték. – Mondd, Roby, ez... ez valóban igaz? Nem fogják

azt követelni tõled, hogy hagyj el engem, fordulj el tõ-lem?

Roby megsimogatta sápadt arcát. – Ki venné magának a bátorságot, hogy ilyen köve-

teléssel álljon elém? Nyugodj meg, édesem! Hogy isgondolhatod, hogy képes volnék elfordulni tõled, mi-után megismerhettem a csókod édességét? És te? Te ta-lán hajlandó volnál elhagyni engem, ha valaki ezt köve-telné?

Hanna a két kezébe fogta Roby arcát.– Egyetlen ember van, aki ilyet követelhetne tõlem:

te... egyedül csak te! – Márpedig én sosem akarnék ilyen õrültséget! Nem,

nem, drágám, most már semmi sem választhat el tõ-lem... add meg magad, ez a sorsod! Enyém vagy egy-szer s mindenkorra.

Önfeledten nézték egymást, mintha megszûnt volnakörülöttük az egész világ. Végtelen sok mondanivaló-juk volt, vagyis az az egy, hogy mennyire szeretik egy-

122


mást. Közben teljesen megfeledkeztek az idõrõl. Hannaegyszer csak ijedten kapott észbe.

– Istenem, Roby, muszáj hazamenni! Nagyon nemszeretném, ha épp ma kellene a késés miatt mentege-tõznünk! Siessünk hát!

Roby könnyedén az ölébe kapta, odavitte a lovához,és miután még egyszer megcsókolta, felültette rá, és el-oldozta a kantárt. Aztán maga is nyeregbe pattant, ésvágtatva tették meg az utat hazafelé. Még épp idejébensikerült Helena néni házához érniük.

– A fehér ruhát vedd föl, azt szeretem rajtad a leg-jobban! – súgta oda Roby, miközben lesegítette Hannáta lóról.

A lány kedvesen biccentett. Nem sejtették, hogyHelena néni az ablakból titkon megleste õket. Hannabesietett a házba, Roby pedig elporoszkált a hátasán, amásik lovat kantárszáron vezetve.

Hanna egyenesen a nénjéhez ment, a nyakába bo-rult, és végre kedvére kisírta magát.

– Helena néni, nincs sok idõm, át kell öltöznöm, denem akarom, hogy egy pillanatig is titkom legyen elõttedebben a házban! Édes, jó Helena néni, én... Roby... elje-gyeztük egymást... kimondhatatlanul boldog vagyok... ésõ is... és mindent neked köszönhetünk! Te hívtál ide en-gem... ahol meleg otthon és boldogság várt rám! Köszö-nöm, drága néném! Teljes szívembõl köszönöm neked!

A nénje mosolyogva nézte lángoló arcát. – Minden szépet és jót kívánok, kislányom! Megér-

demled a boldogságot, és engem is megörvendeztetszvele. De egy menyasszony ne pityeregjen! Eredj, mosd

123


meg az arcod hideg vízben, és csinosítsd ki magad,ahogy menyasszonyhoz illik! A többit majd késõbb. Na-gyon örülök, hogy hozzám jöttél elõször az örömöddel.

Megcsókolták egymást, aztán Helena néni gyöngé-den kitessékelte a lányt a szobából. Hanna lázas sietség-gel, mindazonáltal igen gondosan öltözött. A fehér ru-hát választotta, Roby kívánsága szerint. Amikor a tükörelõtt még egyszer alaposan szemügyre vette magát, bol-dogságtól ragyogó szempár nézett vissza rá.

Helena néni oldalán lépett a szalonba, ahol már ösz-szegyülekeztek a többiek. Roby az ajtó közelében állt,s a levegõben érezni lehetett a visszafojtott feszültséget.Nagyapa és Heinz bácsi szemének meleg csillogása ar-ról tanúskodott, hogy mindketten örülnek a küszöbön-álló eljegyzésnek. Roby azonnal odalépett Hannához,és büszke örömmel tekintett végig bájos kedvesén. Ké-zen fogta, és a családja elé vezette.

– Drága nagyszüleim, apám, édesanyám és Helenanéni! – szólt megindultan. – Itt az a lány, aki minden-nél drágább a szívemnek. Beleegyezett, hogy hozzámjön feleségül, és arra kérlek benneteket, hogy adjátokránk az áldásotokat. Szeressétek õt úgy, mint az én el-választhatatlan részemet, mert ezentúl semmi sem vá-laszthat el minket egymástól.

E szavakkal nagyanya kitárt karjaiba tolta Hannát.Az idõs hölgy könnyekig meghatva csókolta meg alányt, és átadta Maria néninek. Aztán Helena néni kö-vetkezett, végül pedig a két férfi, akik szintén kikövetel-ték a menyasszonytól járó csókot. Hanna sápadt volt afölindultságtól, és halkan rebegte:

124


– Köszönöm, szívem mélyébõl köszönöm, hogyRoby felesége lehetek, köszönöm, hogy boldog lehe-tek! Mindnyájatokat szeretlek, de Robyt a legjobban, ésnincs forróbb kívánságom, mint hogy ezt szüntelenülbizonyítsam neki. Imádkozom a jó Istenhez, hogy min-dig boldoggá tudjam tenni õt. És akkor tudom, hogy tiis szívesen láttok a családban. Szép új hazát adtatok ne-kem, szegény árvának, és ezért végtelenül hálás va-gyok. És nektek köszönhetem azt a férfit is, akit szere-tek... sohasem lehetek eléggé hálás érte.

Ezután megint mindenki meg akarta ölelni, csókol-ni a menyasszonyt. Robynak jó sokáig kellett várnia,míg sorra került, de Hanna különösen gyöngéd csókkalkárpótolta a várakozásért. Nagyapa és Heinz bácsi jó-kedve hamar eloszlatta a megilletõdött hangulatot. Õkketten úgy vélték, mégiscsak örömteli alkalom ez, éséppen elég meghatott könny hullott már.

A család letelepedett a rendkívül ünnepien megterí-tett teázóasztal köré. Bõven volt még mit megbeszél-niük. Ki-ki boldog, elégedett pillantásokkal méregettea vadonatúj jegyespárt. Tea után, mint mindig, nagyapabontott asztalt. Hanna is azonnal fölpattant, hogy köves-se az irodába. Az öregúr megfogta az állát, felemelte afejét, és szeretettel nézett a szemébe.

– Nagyon helyes, kislányom. A kötelesség szava alegboldogabb perceinkben sem némul el, és nekünkhallgatnunk is kell a hívó szóra. Sajnos nem menthetlekföl a munka alól, mert ma különösen sok elintézniva-lónk van, de csupa olyan dolog, ami neked is hasznodraválik majd, ha egykor Cuyta úrnõje leszel. Este aztán

125


ünnepelhetünk. Bernburgnak és Droitnak is megüzen-jük, hogy vegyenek részt a családi ünnepségen. Édes fi-am, gondolom, hogy most nem szívesen válsz meg a kismenyasszonyodtól, de hát neked is van dolgod. Este az-tán kárpótolhatod magad! És már most a beleegyezése-met adom, hogy minél hamarabb egybekelhettek.

Roby még egyszer gyorsan átölelte és megcsókoltaHannát.

– Menj csak, édesem, igyekezzünk kiérdemelni aboldogságunkat. Nemsokára találkozunk.

Hanna mosolyogva bólintott, és indult az irodába.Ugyanolyan keményen dolgoztak, mint más napokon.A munka végére érve aztán nagyapa megfogta a kezét,és végigsimított a haján.

– Tudom, hogy méltó úrnõje leszel a birtoknak, kislá-nyom. Azt pedig nem akarjuk, hogy Roby sokáig emész-sze magát utánad, úgyhogy a domb aljában építünk nek-tek egy csinos kis házikót. Nem valami fényûzõ palotáragondolok, csak egy kis fészekre, ahol boldogok lehettekkettecskén. Késõbb pedig, mikor nagyanya és én márnem leszünk, akkor ebbe a házba fogtok költözni.

Hanna összeszedte a bátorságát, és az öregúr nyaká-ba borult.

– Még nagyon sokáig velünk kell maradnotok, nagy-apa! Cuytát elképzelni sem lehet nélkületek! Roby megén a legkisebb kunyhóban is megtaláljuk a boldogsá-gunkat.

– Nem fogtok nélkülözni, annyi biztos. Már holnapmegkezdjük az építkezést. Gondom lesz rá, hogy nekelljen Robynak túl sokáig várnia a boldogságra.

126


– És kérlek, nagyapa, hadd legyek ezután is a titkár-nõd! Hisz Roby is elvégzi a maga dolgát Cuyta érdeké-ben, én sem akarok lemaradni mögötte! Olyan büszkevagyok rá, hogy segíthetek neked!

Az öregúr rábólintott, és megint megsimogatta aszõke fejecskét.

– Derék lány vagy, Hanna – mondta egyszerûen. Átmentek az ebédlõbe, ahol már összegyûlt az egész

család, és emelkedett hangulatban várt rájuk. Droit ésBernburg is ott volt, sejtették persze, miféle ünnepségkészül. Mikor megkapták a meghívást, Droit dudorász-va így szólt a barátjához:

– Most légy erõs, Fritz komám, mert jön a harma-dik... jaj, a harmadik... ó jaj, a harmadik legény.

Roby néhány csodaszép virágot nyújtott Hannának,amit a lány azonnal a ruhájára tûzött. Bernburg bánato-san nézett össze Droit doktorral.

– A szerencse kegyeltjének jut a legszebb asszony –szögezte le megadóan. De azért nem irigyelték el Robyboldogságát.

Nagyanya önmagát is fölülmúlta csodálatos eljegy-zési vacsorájával, nagyapa pedig a legjobb borait hozat-ta föl a pincébõl. Egyre-másra újabb pohárköszöntõkhangzottak el, rengeteget tréfálkozott, nevetett a társa-ság, de bõven hullottak a meghatottság könnyei is. He-lena néni arra a napra gondolt, mikor õ lett menyasz-szony, és éppen ilyen ragyogó jövõ elõtt állt, mint mostaz unokahúga. Szívbõl örült Hanna boldogságának, akinagyon a szívéhez nõtt. Vacsora után hosszan elüldögéltMaria nénivel, s a jövõt tervezgették közösen, amikor

127


majd megszületik Cuyta ifjú örököse. Máris nagyanyaiörömöket és kívánságokat dédelgettek a szívükben. Ek-kor ült oda melléjük nagyanya, és csöndesen megje-gyezte:

– Én meg, ha megérem, dédmama leszek! A három nõ egymásra nevetett, és megszorították

egymás kezét.

128


IX.

Másnap, a lovaglóórák szokásos idejében Hanna autó-ba ült, és nagynénjével együtt kihajtott a karámokhoz.Ûzte a vágy Roby után. Ma is csodaszép csokrot kül-dött neki a fiú, gyöngéd szerelmes üzenet kíséretében.Csak a többiek jelenlétében találkoztak, az étkezésnél,de azt látták, hogy a domb aljában elkezdték kiásni a le-endõ házuk alapját. Nagyapa állta a szavát, egyetlen na-pot sem késlekedett, s épült már az ifjú pár otthona.

Hanna maga vezette a kocsit, nagynénje mutatta azirányt. Egy órába sem tellett, míg kiértek a nagy kará-mokhoz. Roby az egyik deszkapalánkkal bekerített te-rület közepén állt, és éppen a lasszót készült kidobni azegyik befogandó vad lóra. Barna lovaglónadrág, nyitottnyakú ing volt rajta. Hanna fölemelkedett az ülésrõl,hogy jobban láthassa.

Helena néni elmosolyodott. „Micsoda délceg fiú eza Roby, most látni csak igazán, ahogy itt áll. Nincslányszív, amely ellenállna neki!”

A lasszó suhogva kiröppent Roby könnyed, maga-biztos mozdulatára, és a következõ pillanatban már ottfeszült az állat nyakán. Egy vaquero azonnal ott ter-mett, és fölpattant a ló hátára. Roby leoldotta a lasszótaz állat nyakáról, az vadul fölágaskodott, és Hanna szí-ve kis híján megállt, mert úgy tûnt, hogy Roby halálosveszélyben van. Ám a fiú rutinosan félreugrott, avaquero pedig a karám egy elkerített részébe irányítot-ta a lovat. Hanna nem õt követte a pillantásával, egye-dül Robyt látta, aki már megint a lasszót pörgette a feje

129


fölött, és a következõ lóra készült lecsapni. Lenyûgözõlátvány volt, ahogy izmos teste ide-oda hajladozott, azerõs, vad állattal küzdve. Már ott is termett mellette avaquero, fölpattant a lóra, Roby pedig megint egy ele-gáns szökkenéssel adott utat, hogy elszáguldhassanak.

Most nézett csak körül, és ekkor észrevette az autótés utasait. Odaintett nekik, a lasszót összecsavarta, és avállára vetette. Átvágott a lovak között, ügyesen föllen-dült a karám kerítésére, s a következõ pillanatban márott állt a hölgyek mellett nevetve, mint az erõ és férfias-ság tökéletes, bár pillanatnyilag kissé elvadult mintaké-pe. Üdvözölte õket, de nem nyújtott kezet, csak fölmutat-ta a két tenyerét, hogy nyomot hagyott rajtuk a kemény,piszkos munka.

– Roby, úgy aggódom érted – mondta riadtan Han-na. – Olyan vadak ezek a lovak, nem félsz, hogy elti-pornak?

Roby fölnevetett, kimutatva erõs, egészséges fog-sorát.

– Sose aggódj, Hanna, nem olyan könnyû engem el-tiporni! Tudok én vigyázni magamra. Hanem most meg-mutatom nektek, hogy lehet engedelmességre kénysze-ríteni egy ilyen vad lovat.

És még mielõtt ijedten tiltakozhattak volna, Robymár át is vetette magát a deszkapalánkon, és lekaptaválláról a lasszót. Egyetlen mozdulattal elhajította, ésmár ott feszült a vastag kötél az egyik ló nyakán. Az ál-lat fújtatott, s vadul remegett. Roby lassan, óvatosanmegközelítette. Odaállt elé, és úgy tûnt, mintha halkanbeszélne hozzá. Aztán megfogta a ló fejét, és a fülébe

130


kezdett suttogni. Az állat hegyezte a fülét, néha mégidegesen horkant egyet, de aztán egyre inkább megnyu-godott. Roby szüntelenül beszélt hozzá halk, megnyug-tató hangon. Szorosan a ló mellett állt, simogatta a sö-rényét, aztán egy szempillantás alatt a hátán termett. Alasszót elhajította, helyette rövid kötelet vett elõ, ésodatartotta a ló orra elé. Az ráharapott, és Roby ezentúlgyeplõnek használhatta a kötelet. Elõrehajolt, és csön-des, unszoló hangon duruzsolt a ló fülébe. Az megintfölhorkant, fel akart ágaskodni, de Roby a kötél segítsé-gével visszatartotta. Szelíden simogatta az ideges álla-tot, aztán, nagyon óvatosan és gyöngéden megszorítot-ta combjával az oldalát, hogy indulásra nógassa. A lóengedelmeskedett, vonakodva elõreszökdécselt pár lé-pést, bár a fülét még mindig hegyezte, és csak a pilla-natot leste, hogy kitörhessen. Roby azonban résen volt,és a ló egyre jobban megnyugodott.

Roby akkor leugrott a hátáról, de a kötelet erõs kézzelfogta. Azt akarta, hogy a ló mozdulatlanul megálljon.Egy vaqureo nyerget, zablát hozott, és gyorsan fölszer-számozta a lovat. Aztán hátralépett, Roby pedig villám-gyorsan nyeregbe pattant, és vad vágtába fogott, körbe-körbe a karámban. Mintha különleges kapcsolat fûztevolna össze a lovat és lovasát. Az állat hirtelen megállt,remegett, és a fejét Roby felé fordította. A fiú szoro-sabbra fogta a gyeplõt, odahajolt hozzá, és megint a fü-lébe duruzsolt. Az állat megnyugodott, bár még táncoltegy kissé, de aztán engedelmesen fölvette a lovasa általdiktált tempót. A vaquero közben a karám kapujáhozment, és kinyitotta, hogy Roby kilovagolhasson. Oda-

131


kint a fiú kiengedte a gyeplõt, hadd fusson a ló, ahogycsak akar. Az állat eleinte oly vadul vágtatott, hogy Han-na szíve kis híján megállt a rémülettõl, de hamarosanvilágossá vált, hogy Roby teljesen a hatalmában tartja.Jobbra-balra irányította a gyeplõ segítségével, és a lómintha már maga is örömét lelte volna a közös játék-ban. Lovasa idõnként megveregette a nyakát, és duru-zsolt neki. Végül ahhoz a karámhoz irányította, ahol avaquerók közben a másik két ló betörésével foglalkoz-tak. Itt aztán leugrott a nyeregbõl.

Elégedetten lépett ki a karámból, és elindult a höl-gyek felé. Nevetve ölelte magához a megkönnyebbültHannát, aki elébe szaladt, és remegve suttogta a fülébe:

– Ó, Roby, csodálatos voltál, de nagyon féltettelek! – Meg fogod szokni, édesem, hidd el, hogy koránt-

sem olyan veszélyes mulatság, mint ahogy kinéz. Is-merjük jól a lovakat, ki tudjuk számítani minden moz-dulatukat.

– De akkor is leeshetsz, és... jaj, Roby, errõl fogokálmodni... olyan lenyûgözõ volt és olyan rettenetes!

Roby gyöngéden megcsókolta a menyasszonyát. – Boldoggá tesz, hogy ennyire aggódsz értem! De

nincs rá szükség, hidd el! Legyél csak egészen nyu-godt, és gondolj arra, hogy hamarosan egymáséi lehe-tünk. Tudnod kell, hogy vigyázok magamra, már csak ate kedvedért is, szerelmem. Ne aggódj értem!

Ezzel odavezette Hannát a nagynénjéhez. Helenamosolyogva szorította meg a kezét.

– Jó munkát végeztél, Roby! Hanna rá fog jönni,hogy a veszélyben is uralod a helyzetet, és nem eshet

132


bajod. Eleinte én is kétségbe voltam esve, ha a férjemetilyen munka közben láttam, de aztán... aztán már csakbüszke voltam rá. Ugye, Hanna te is büszke vagy Robyügyességére?

– Rettentõ büszke vagyok rá, Helena néni – felelte alány ragyogó mosollyal –, csak éppen... közben ugyan-annyira féltem is!

– Túlteszed magad rajta, ne félj, és aztán már csakörömöd lesz benne.

Hanna azonban mintha ezt már nem is hallotta vol-na, rémülten meredt a még friss sebhelyre Roby izmoskarján, amelyet most nem takart a feltûrt ingujj.

– Jaj, Roby, mi ez? – Csak egy kis horzsolás, még a befogáson szerez-

tem – nevetett a fiú. Hanna gyöngéden végigsimított a forradáson. – És én nem is tudtam róla! – Nem is kell az asszonynak mindent tudnia – csip-

kelõdött Roby, és megölelte aggódó kedvesét. Ekkorazonban visszahívták a munkához.

A hölgyek elköszöntek, és beszálltak a kocsiba.Roby megígérte, hogy hamarosan utánuk megy, talál-koznak Helena néni teáján.

Útközben hazafelé a két nõ hallgatagon ült egymásmellett. Hanna, miközben az utat nézte, fölidézte ma-gában Roby alakját, látta, ahogy a lasszót kezeli, ahogya befogott vad ló hátára pattan, és elvágtat. „Milyen le-nyûgözõ jelenség! Szeretem... ó, Istenem, milyen na-gyon szeretem õt! Olyan erõs, bátor, férfias... mégis olygyöngéd hozzám!” Hanna szíve vadul kalapált. Helena

133


néni mosolyogva figyelte oldalról, nem akarta megza-varni. Átérezte, milyen erõvel hathatott a fiatal lányraRoby ereje, rátermettsége.

Kis idõ múltán Hanna összerezzent, és így szólt: – Bocsáss meg, amiért így elgondolkodtam, csak

azon csodálkozom éppen, hogy lehet az, hogy Robynakén kellek.

– Ó, én nagyon is meg tudom érteni. – De õ olyan csodálatos ember! Mi vagyok én hoz-

zá képest? – Hát, azt hiszem, õ éppilyen csodálatosnak lát té-

ged. Hanem azt is megértem, milyen erõs hatást teszrád az õ személyisége. Hisz annyira hasonlít arra a fér-fira, akit én szerettem!

Hanna megfogta a nénje kezét, és az arcához szorí-totta.

– Szegény, drága Helena néni, milyen szörnyû, hogyel kellett õt veszítened!

– Igen, gyermekem, még ma is ugyanúgy fáj – felel-te megtörten Helena.

Néma csöndben hajtottak tovább. Hanna figyelmétlekötötte a veszélyesen kanyargó út. Mikor azonbanmegint sima terepre értek, kutató pillantást vetett a nén-jére. Milyen szép még mindig, milyen fiatalos! Csak aszája mellett húzódó fájdalmas ránc öregíti. Igen, nehézkeresztet hordoz, sok szenvedést kell elviselnie! Hannakülönösen átérezte most a nénje elszenvedett gyötrel-meit, és forró fohászt küldött az ég felé, hogy az õ sze-relmét õrizze meg épségben, egészségben.

Hazaérve Helena asszony kiszállt a ház elõtt, Hanna

134


pedig a garázsba vitte az autót. Amikor késõbb belépetta szobába, észrevette, hogy a nénje sírt, és ez szívenütötte. Ám Helena már összeszedte magát, és elismerõ-en megjegyezte:

– Igazán pompásan vezetsz, gyermekem. – Örülök, hogy elégedett voltál velem. Hanem... az,

amit Roby véghezvitt, az valóban csodálatra méltó volt. Nénje szelíden megsimogatta a haját, és így felelt: – A csodálat és a szerelem kézen fogva jár a nõi

szívben. Így mondta ezt egy nagy költõ, aki jól ismertea nõket. Boldogító érzés csodálni a a férfit, akit szere-tünk. Vigyázz erre az érzésre, Hanna, õrizd meg akkoris, ha a mindennapos együttélés során észre kell ven-ned, hogy õ is csak ember. Hibái, gyöngéi mindenkinekvannak. Igyekezz szeretni benne ezeket is, és akkormegõrizheted a boldogságodat.

És Hanna jól elraktározta szívében a nagynénje bölcsintelmeit.

A teavendégek pontosan érkeztek. Cuytán mindenkiszerette ezeket a közös étkezéseket és teákat, így aztána legsürgõsebb munka sem akadályozhatott meg senkitabban, hogy részt vegyen a családi együttléteken. Ezekvoltak a cuytai munkás élet ritka nyugvópontjai.

Roby érkezett utoljára, sokáig eltartott a lóidomítás.Apját és nagyapát is ott találta már. Apja szintén a lo-vak betörésével foglalkozott egy másik távoli karám-ban. Nagyapának egy ideje tilos volt már részt vennieefféle megerõltetõ munkákban. Ehhez a döntéshez azegész család szigorúan ragaszkodott. Az öregúr azértnap mint nap kilovagolt, méghozzá korántsem a legsze-

135


lídebb lovakon. A frissen betört lovak mindig az õ kezealá kerültek, õ fejezte be az idomításukat, és pontosantudta minden egyes állatról, mit ér.

Tea után Hanna és Roby duetteket énekelt. Nem kel-lett sokat unszolni õket, örültek, hogy a zeneszobábankissé elkülönülhetnek a többiektõl, és olykor alkalmuknyílik egy-egy lopott csókra, kézszorításra, gyöngédpillantásra. A közönség sem járt rosszul, mert a két fi-atal szív minden szenvedélyét beleadta a dalokba. Mégaz indián szolgálók is titkon az éneket fülelték. EgészCuyta zenerajongásba esett.

136


X.

Rég tudta már mindenki a birtokon, hogy küszöbön állaz ifjú örökös esküvõje a körülcsodált német lánnyal. Ajegyespár házikója olyan tempóban épült, mintha va-rázslat növesztené ki a földbõl. Sokféle mesterembervolt Cuytán, és kéznél volt minden fontos alapanyag is.Mázsaszám hordták a fát, követ az építkezésre, amit pe-dig Santiagóból kellett hozatni – üveget, kárpitanyagot,ilyesmit –, azt nagyapa már rég megrendelte. Lázasütemben haladt a munka.

Roby minden áldott reggel megtekintette az építke-zést. Õ persze csigalassúságúnak érezte. Napról napranövekedett Hanna iránti vágya, és gyakran sóhajtozottepekedve az ég felé. Persze Hannát is megfertõzte a fiútürelmetlensége, bár mindig igyekezett megnyugtatniõt, és türelemre inteni. Roby ilyenkor égõ szemmel né-zett rá, és fojtott hangon kérdezte:

– Hát jobban örülnél, ha hûvös nyugalommal tölte-ném le a várakozási idõt?

Hanna mélyen elpirult, és kissé félénk mosollyal fe-lelte:

– A türelmetlenséged boldoggá tesz, Roby, de hát al-kalmazkodnunk kell. Nem tart már sokáig!

– Legalább annyit mondj, hogy te is éppígy vágya-kozol, mint én!

Hanna a fiú vállához szorította az arcát. – Muszáj kimondanom? Nem bírom...A fiú szenvedélyesen megcsókolta. – Nem, nem muszáj mondanod. Tudom így is, hogy

137


ugyanazt érzed, amit én. Édes Hannám, hogy fogunkmi ennyi boldogságot elviselni?

Hanna nem is tudott felelni erre. Végre tetõ alá került a kis ház, és hamarosan a bel-

seje is ékszerdobozhoz kezdett hasonlítani. Helena ésMaria néni intézett mindent, Hannának tudnia semvolt szabad róla. Mindent meglepetésnek szántak.Roby sem léphetett a házba, mindketten csak kívülrõlláthatták. Nagyapa már jó ideje megüzente a vándor-lelkésznek, hogy Cuytán egy jegyespár várja, hogyösszeadja és megáldja õket. Az anyakönyvi részt Cuytánnagyapának kellett intéznie. Helena néni már régenmegrendelte Valparaisóban a fátylat s a menyasszonyitoalett többi darabját, s már egy ideje rejtegette a há-zában.

Roby és Hanna jegyességük ideje alatt is mindvégigszorgalmasan dolgoztak. Roby egy idõre el is utazottCuytáról, a Santiagóba induló nagy szállítmányt kellettfelügyelnie és kísérnie. Droit doktor és Bernburg ön-ként jelentkezett, hogy elkísérje és a segítségére legyen.A két fiatalember örömest kapott ugyanis az alkalmon,hogy Santiagóban idõzhetnek. Meg is kapták az enge-délyt. Benrburgnak nagyon jó hasznát vette Roby. Adoktor ugyan nem volt annyira ügyes, de jó szándék ésigyekezet pótolta a hiányosságait.

Így aztán lassan – Roby szerint túlságosan is lassan– elérkezett az esküvõ napja. Hanna az utolsó napigegyütt dolgozott nagyapával, aki egyre jobban beavattaaz üzlet fortélyaiba. Nõttön-nõtt Hanna csodálata nagy-apa iránt, aki mindent olyan pompásan megszervez, és

138


aki mindenbõl a legtöbbet tudja kihozni, és igazán nagydolgokat is tud alkotni.

Egyik délután együtt mentek a földszinten berende-zett könyvtárszobába. Az öregúr a régi könyvelést akar-ta átnézni, és Hanna segített neki elõkeresni a fontosiratokat. Közben véletlenül egy tudományos mû akadt akezébe, egy vaskos, régi, megsárgult kötet. Kíváncsiannyitotta föl: „A Cordillerák vulkánjai” – ötlött szemébea díszes betûkkel vastagon szedett cím. A mû 1873-banjelent meg. Hannában azonnal föltámadt az érdeklõdés,és elkérte a könyvet nagyapától.

– Nézd csak, egészen megfeledkeztem róla! Viddcsak, kislányom – bólintott az öreg.

Az ifjú pár háza immár teljesen készen állt. A család föl-készült a menyegzõre. Különlegesen széppé, ünnepé-lyessé akarták tenni a fiatalok egybekelését. Egész Cuytahivatalos volt az ünnepségre, még a gyerekek is lázbanégtek. Régóta rajongtak már a szép énektanárnõért, aki-tõl annyi gyönyörû dalt tanultak. Hannes Kiefer, a fiúktanára és Helena néni még fölvonulást is terveztek, me-lyen a gyerekek a Hannától tanult dalokat énekelnék. Atervezgetés persze a legnagyobb titokban folyt.

A vándorlelkész már megérkezett, Bernburg ésDroit fogadta be õt a rönkházukba. Az egyházi esküvõelõtti napon nagyapa összeadta az ifjú párt, mint Cuytamegbízott anyakönyvvezetõje. Ezen az aktuson csak acsalád volt jelen, valamint Bernburg és Droit mint ta-núk. Csak úgy dagadt a keblük a büszkeségtõl, hogyilyen megtiszteltetésre méltatták õket.

139


A szertartás igen ünnepélyes volt. Nagyapa rövid,megindító beszédet tartott, s aztán Hanna elsõ ízben ír-ta le új nevét az anyakönyvbe, melyet nagyapa elébetartott: Hanna Curtius. Mélyen elpirult közben, de a ke-ze nem remegett.

Roby hallhatóan föllélegzett, mintha súlyos kõ gör-dült volna le a szívérõl. Minden simán ment ugyan,szerelmük elõtt sosem álltak akadályok, mégis ki-mondhatatlanul megkönnyebbült most, hogy törvényesfeleségének tudhatta Hannát. Igaz, ma még elrabolja õtHelena néni, az õ házában tölti Hanna ezt az utolsó éj-szakát. Holnap azonban, az egyházi esküvõ után Santi-agóba utazik az ifjú pár. Robyra ott egy-két elintézniva-ló várt, amit összekötöttek a nászúttal. Robynak perszenem volt ínyére, hogy ilyen megerõltetõ utazásra kellvinnie Hannát, de a lány megnyugtatta:

– Ami igazán fontos, az sosem lehet nekem meg-erõltetõ. Így lesz a legjobb minden, ahogy nagyapa el-rendezte.

Nem akart sokáig távol maradni az ifjú pár, mertmindketten már elõre örültek a szép kis házikónak.

Másnap csodaszép, napos idõ volt, úgyhogy a sza-badban tartották meg az egyházi szertartást. Két németkislány virágot szórt a pár elé, hogy minden olyan iga-zán német módra történjék. A vándorlelkész szívhezszóló beszédet tartott, aztán megáldotta a párt. Robygyöngéden szorította Hanna karját, míg a latin nyelvenelmondott áldást fogadták. A lelkész végül németül ismegismételte: „Míg a halál el nem választ”.

Ekkor Helena néni jelt adott a jegyespár mögött álló

140


gyerekeknek, és fölcsendült a dal: „Istennek zengje-tek...”. Megindító volt, ahogy a kis bennszülött indiá-nok ezt a szép korált énekelték, ha olykor-olykor a nagyigyekezetben némelyikük kicsit el is vétette a hangot.

A szertartás után nagyapáék házába ment az ifjú pár.Kinn a réten gazdag lakoma várta Cuyta minden lako-sát, amit táncos mulatság követett. A házban ünnepelt a család, ide csak a lelkészt meg a két tanút, Bernburgotés Droit doktort hívták meg.

Soha nem ültek még Cuytán ilyen vidám esküvõt.Az asztalnál jó néhány ünnepi beszéd elhangzott, de a legszebb és legrövidebb áldomást végül nagyanyamondta. Megemelte Hanna felé a poharát, és ünnepé-lyesen így szólt:

– Isten hozott, Cuyta új úrnõje. Áldás legyen min-den utadon, áldás a házasságodon, és Isten tartsa megmindnyájunknak ezt a békés, szép menedéket mind-örökre. Úgy legyen, ámen!

VÉGE

141


142

ISBN 978 963 9681 61 3ISSN 1216-2140ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft. 1399 Budapest, Pf. 701/358Telefon: (06-1) 428-2250

Felelõs kiadó a kft. ügyvezetõjeSorozatszerkesztõ: Simonits Erzsébet Mûszaki szerkesztõ: Spolarich Miklós


143

Nélküled nincs boldogság (790 Ft)

Dorothyért mindent! (790 Ft)

A ballépés (850 Ft)

A szerelem erejével (850 Ft)

Szívem királynõje (850 Ft)

Az amazon (850 Ft)

Merj boldog lenni! (790 Ft)

Végzetes mámor (790 Ft)

A duhaj kapitány (790 Ft)

Fény és árnyék (790 Ft)

Légy a feleségem! (820 Ft)

Hedwig Courths-Mahlerfelejthetetlen szerelmes regényei

A zsebkönyvsorozatmegrendelhetõ a kiadónál levélben vagy telefonon:

EX-BB Kiadói Kft.1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: (06-1) 428-2250

A kiadó honlapján bõvebbentájékozódhat az egyes könyvekrõl,és közvetlenül, elektronikus úton

is elküldheti megrendelését:www.ex-bb.hu


144

Következõ regényünk:

Hedwig Courths-Mahler

Színlelt szerelem

A dúsgazdag Heinrich Malten a nevelt lá-nyára és egykor igazságtalanul kitagadottunokaöccsére hagyja hatalmas vagyonát,egy feltétellel: ha három hónapon belülösszeházasodnak. A meglepett fiatalok ne-héz döntés elõtt állnak. Eleget tehetnek-ea különös végakaratnak, miközben szintenem is ismerik egymást? Vajon lehet-e bol-dog ez a házasság?

Keresse a könyvárusoknál,

vagy rendelje meg közvetlenül

a kiadótól:

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: (06-1) 428-2250

www.ex-bb.hu


B019 inside.qxd 8/29/2007 6:54 PM Page 1 -...

Documents

Transcript of B019 inside.qxd 8/29/2007 6:54 PM Page 1 -...