A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai Főiskolai...
Transcript of A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai Főiskolai...
A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai
Főiskolai jegyzet
az Agrártermelés alapjai (specialist szint) tantárgy oktatásához
Biológia szakon
Készítette: Komonyi Éva Ph.D
a II.RF KMF megbízott docense
1
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés 2
1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok………………………………… 3
2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása …………………………………4
3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények………………….. 7
3.1. A termőhely ökológiai tényezői ………………………………………………….7
3.2. A termőhely ökonómiai tényezői ……………………………………………….23
3.3. A termőhely műszaki tényezői …………………………………………………24
4. A környezetkímélő gyümölcstermesztést meghatározó biológiai tényezők ……………..24
4.1. A telepítendő gyümölcsfajok és fajták kiválasztásának szempontjai …………..24
4.2. Az alanyok kiválasztásának szempontjai ……………………………………….26
5. A környezetkímélő gyümölcstermesztésben alkalmazott művelési rendszerek ………….30
6. A gyümölcsültetvény telepítésének kivitelezése …………………………………………31
6. 1. Tereprendezés …………………………………………………………………..32
6.2.Talajjavítás ……………………………………………………………………….34
6.3.Telepítés. A gyümölcsös kitűzése……..………………………………………….38
7. A környezetkímélő gyümölcstermesztés technológiai elemei……………………………. 44
7.1. Termőfelület- és termés-szabályozás ……………………...…………………….41
7.2. Talajerő-gazdálkodás ……………………………………………………………49
7.3. Növényvédelem …………………………………………………………………65
7.3.1. Növényvédő szerek …………………………………………………………………….70
7.3.2. A gyomok mint kártevők ………………………………………………………………71
7.4. Termés-betakarítás ………………………………………………………………72
7.4.1. A gyümölcsfajok fontosabb érési és betakarítási sajátosságai…………………75
7.4.2. Termésbecslés ………………………………………………………………………….79
7.5. Áruvá készítés és tárolás ………………………………………………………...82
7.5.1. A tárolhatóság idejét befolyásoló tényezők………………………………………..81
7.5.2. Tárolási veszteségek és betegségek ………………………………………………...87
Felhasznált irodalom ............................................................................................................................. 93
2
Bevezetés
A mezőgazdasági termelés és tudományos kutatás a második világháború óta
kimagasló eredményeket ért el. Többek között meghatározták a mezőgazdasági növények
trágyázási módszereit és technikáját, valamint a gyomok, a betegségek és a kártevők elleni
küzdelem hatékony eljárásait. A termésátlagok növelése céljából egyre több kemikáliát
használtak fel. Ugyanakkor nem vették figyelembe ezek káros mellékhatásait.
Környezetünk a számos szennyező forrás következtében sok helyen olyan mértékben
vált szennyezetté, hogy már nem bízhatunk a természetes öntisztulásban. Aktív
beavatkozásra, környezetkímélő technológiák kidolgozására és azok sürgős bevezetésére van
szükség.
A környezetet, a termelőt és fogyasztót egyaránt védő környezetkímélő
termesztéstechnológiák széleskörű elterjedése a gyümölcstermesztés terén is a sürgetően
megoldandó feladatok közé tartozik, ugyanis változik a fogyasztók igénye és fokozódik
félelmük a környezetük és élelmiszerük szennyezőivel szemben.
Rendkívül erős verseny alakult ki a piacokért. Megszűntek azok a nemzetközi
szerződések, amelyek a megtermelt gyümölcs értékesítésének alapját képezték.
Az Európai Unió a közelmúltban dolgozta ki új élelmiszer szabványait, amelyből
nyilvánvaló, hogy a védjeggyel igazoltan, ellenőrzött termesztésből származó egészséges
termék az eladhatóság, az export piacokon való megjelenés feltétele lesz.
Ez a követelmény Ukrajnára is vonatkozni fog, hisz a csatlakozási szándék aláírása
minket is kötelez az EU követelményeinek betartására. Nyugat-Európában környezetkímélő
(integrált) termesztés folyik a gyümölcstermesztéssel hasznosított területeken.
Nálunk is elkezdődött az integrált termesztéstechnológiák kutatása és üzemi kísérletei,
számos pozitív tapasztalatot szolgáltatva alkalmazásuk lehetőségeiről. Sajnos azonban,
részben a korábbi nagyüzemi termelés korlátai, részben a hagyományos alany-fajtaszerkezetű,
nagytérfogatú fák kezelhetetlensége miatt az integrált technológiának elsősorban csak a
növényvédelmi oldala fejlődött. Ugyanakkor a környezetkímélő alapelveket megfogalmazó
integrált termesztés az előrejelzésekre, a megengedett károsítási küszöbértékekre és a
szigorúan meghatározott növényvédő szer típusokra alapozott növényvédelmi feladatokon
kívül számos más technológiai elemet is magába foglal: terület kiválasztás, megfelelő, jól
alkalmazkodó és betegségekkel szemben ellenálló (rezisztens fajták alkalmazása, tájfajták
újra terjesztése stb.), magas szakértelem, növényápolás, helyes talajerő-gazdálkodás és a
fitotechnikai műveletek jó időzítése.
3
1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok
A gyümölcstermesztő üzem mérete, a termesztési cél, a termesztő környezettudatossága,
szakértelme, a piac követelményei határozzák meg a gyümölcstermesztés módját.
Milyen termesztési módokat alkalmaznak az ültetvényekben ma?
1. Hagyományos termesztés (a múlt) – főleg az idős gyümölcsösökre jellemző, ahol
többnyire az ökonómiai (gazdasági) szempontok érvényesülnek. Fejlett
termesztéstechnológiát igényel, de nem ellenőrzik rendszeresen. A termék-előállítás
folyamatáról hiteles tanúsítvány nem áll rendelkezésre, az ökológiai és környezetvédelmi
szempontok nem elsődlegesek.
A hagyományos termesztés jellemzői:
kedvezőtlen termőhelyi adottságok;
nagy tenyészterület, kis ültetvénysűrűség, (extenzív termesztés);
erős vagy középerős növekedési erélyű alanyok használata,
tradicionális fajtahasználat;
nagyméretű koronák, a kézimunka nem kivitelezhető;
öntözés nélküli termesztés, alacsony terméshozamok, nagy termésingadozás;
termésszabályozás hiány, gyenge vagy közepes gyümölcsminőség;
hiányos árukezelési infrastruktúra, alacsony jövedelmezőség.
2. Integrált termesztés (a jelen)- itt az ökonómiai és az ökológiai szempontok egyensúlyban
vannak. Az integrált termesztés a genetikai, agrártudományi, kémiai és biotechnikai
eszközök kombinált és gazdaságos alkalmazását jelenti, ugyanakkor megfelelő
gyümölcsminőséget is biztosít, továbbá védi a környezetet és az emberi egészséget.
(1991. - nemzetközileg elfogadott meghatározás).
Az integrált termesztés jellemzői:
környezetkímélő termesztéstechnológia alkalmazása, ellenőrzés;
kedvező termőhely;
ellenállóképes fajták használata, gyenge növekedésű alanyok;
ellenőrzött szaporítóanyag használata;
nagy ültetvénysűrűség (intenzív termesztés);
vizsgálatokra alapozott tápanyagellátás;
sorközök füvesítése;
a növényvédelemben előrejelző módszerek alkalmazása, célzott védekezés: a
károsítók gazdaságos kártételi küszöbszint alatt tartása;
4
a környezetet és fogyasztót kímélő növényvédő szerek használata;
öntözés (vízpótló, kondicionáló), tápoldatos öntözés;
a gyümölcsök szermaradvány - szennyeződésének ellenőrzése;
optimális tárolási feltételek biztosítása.
3. Ökológiai szemléletű (bio- vagy ökológiai) termesztés, ahol többnyire az ökológiai
szempontok érvényesülnek, a környezetet és fogyasztót maximálisan védő
termesztéstechnológia:
semmiféle szintetikusan előállított anyag nem kerül felhasználásra;
az ökológia adottságok (talaj, fény, hőmérséklet, kitettség, csapadék) és a biológiai
lehetőségek (a fajta rezisztenciája, toleranciája a betegségekkel szemben, jó
alkalmazkodóképesség) természetes körfolyamatok maximális kihasználása a cél;
hasznos szervezetek betelepítése, felszaporítása, biológiai növényvédelem.
Az ökológiai gyümölcstermesztés - épp úgy, mint a hagyományos - történhet:
árutermelő gazdaságokban,
házi kertekben, hobbikertekben,
szórvány gyümölcsösben.
Az EU-országokban az ilyen jellegű termesztés részaránya a gyümölcstermesztésben
mindössze 1-2%. Elsősorban házi kertekben, igen kis felületen van létjogosultsága, ahol nincs
nagy termelési kockázat és számos lehetőség adódik a kémiai anyagok helyettesítésére.
2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása
Az emberiség múltjában egymást érték a természetbe való elhibázott beavatkozások.
Az ipari méretű, intenzív gyümölcstermelés a sikerét a kémiai növényvédelemnek és a
műtrágyák használatának köszönheti. A gazdasági eredmények elaltatták a termesztők
(kutatók, oktatók, szaktanácsadók, ipari termelők stb.) ökológiai előrelátását
A kemikáliák használatának az 1970-es évekre túltermelés, és a környezeti elemek leromlása
lett a következménye. A túlzott vegyszerhasználattal tönkretettük a talajok élővilágát, mielőtt
azokat megismertük és megfelelően kamatoztattuk volna a gyümölcstermesztésben.
A nem ökológiabarát kemikáliák a fertőzött környezeten és a szennyezett gyümölcsökön
keresztül az emberek egészségét közvetlenül veszélyeztetik.
A társadalom ösztönös reakciója, a fogyasztóknak a kémiai (különösen a rákkeltő)
anyagoktól való fokozott félelme irányította rá a figyelmet a vegyszerhasználat következtében
fellépő környezetterhelésre. A '70-es évek végén felismerték, hogy az agrárium nem csak
5
élelmiszertermelő üzletág, hanem környezetgazdálkodási funkciója is van. Ez a felismerés
eredményezte a hosszútávon fenntartható mezőgazdasági irányzatok létrejöttét. A cél az
ökológiai szemléletű gazdálkodás lett, vagyis a természeti értékek megőrzése, a természeti
erőforrásokkal való takarékos, ésszerű használat. Ma, a gyakorlatban leginkább elterjedt és
megvalósítható integrált termesztés fejezi ki a legjobban az ökológiai szemléletű gazdálkodás
lényegét. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az integrált termesztést az IP (Integrated
Production), az integrált gyümölcstermesztést pedig az IFP (Integrated Fruit Production)
jelenti. A '90-es évek elejére tehető az integrált termelés, és ezen belül az integrált
gyümölcstermesztés kialakulása. Az IP elvei először Svájcban, a németországi Baden-
Württenbergben és Dél-Tirolban fogalmazódtak meg. A megfelelő termésmennyiség és
gyümölcsminőség elérésénél döntő szemponttá vált a technológia minden egyes elemére
vonatkozóan az optimális megoldások kidolgozása. Fontos követelmény:
a talajélet fenntartása és a hasznos szervezetek kímélése;
a termőtalaj pusztulásának csökkentése;
a gyümölcstermő növények megfelelő kondíciója;
a talajerő-gazdálkodás módszereinek átértékelése, fejlesztése (zöld-; ásványi-, szerves
trágyázás);
a talajművelés során kevesebb bolygatás;
műtrágya, növényvédő szer csak kúraszerű, a megfelelő helyeken való alkalmazása;
a táj ökológiai adottságaihoz való alkalmazkodás;
extrém talajú területek kivonása- erdősávok, fasorok, zöldterületek kialakítása;
tájnak megfelelő szerkezet és méret kialakítása;
tájba illő növény faj- és fajtaszerkezet kialakítása (értékőrző tájtermesztés)
Az IP fő gerincét az integrált növényvédelem IPP (Integrated Plant Protection)
jelenti. Az ilyen jellegű növényvédelemben korszerű kemikáliák környezetbarát módon
kerülnek felhasználásra és célja a károsítók kártételi küszöbérték (gazdasági kár) alá szorítása
agrotechnikai, biológiai eszközök használatával, a károsítók természetes ellenségeinek
védelmével, és a különböző betegségekkel szemben ellenálló fajták termesztésével.
Az IP eredményességét alapvetően befolyásolja a megfelelő szaporítóanyag és a
választott fajták. A szaporítóanyag minőségéért a faiskolák felelnek. A legfontosabb
követelmény a vírusmentesség és olyan alanyok használata, amelyek jól alkalmazkodnak a
helyi feltételekhez (talaj- víz- és hőmérsékletviszonyok), betegségekkel szemben ellenállóak,
jó irányba terelik a nemes növekedési, elágazódási-, virágzási- és termőre fordulási
tulajdonságait.
6
A fajták kiválasztásánál fontos figyelembe venni a fajtahasználat biológiai, ökonómiai
és műszaki tényezőit. A biológiai tényezők közé soroljuk az alanyokkal való kompatibilitást, a
jó termeszthetőséget, a fajta ökológiai igényét, származást, környezetéhez való
alkalmazkodását, fagyérzékenységét, rezisztenciáját és toleranciáját a betegségekkel szemben,
virágzási és termékenyülési viszonyait, növekedési erélyét, a korona habitusát, méretét,
sűrűségét, a gyümölcs érési idejét, morfológiai jellemzőit és beltartalmi értékeit. Az
ökonómiai tényezők közül fontos a termesztési cél, az exportlehetőségek, a fajta gazdaságos
termeszthetősége és áruértéke. A termesztés legfontosabb műszaki tényezője a technológiai
elemek gépesíthetősége (metszés, talajművelés, trágyázás, növényápolás, növényvédelem,
betakarítás, osztályozás, csomagolás, szállíthatóság). Mindezeknek a követelményeknek
szinte mindegyik történelmi vagy tájfajta megfelel, mivel ezek hozzá vannak szokva a helyi
körülményekhez. Valóban számtalan előnye van annak, ha őshonos fajtát választunk, és nem
csak annyi, hogy az adott térségben ők termeszthetők a legkevesebb kockázattal. Az ökológiai
szemléletű gazdálkodás azt jelenti, hogy rezisztens, nemzeti fajtákat termesztünk a
környezetkímélő termelésbe beilleszthető kémiai szerekkel, amik nem sértik a
természetvédelem érdekét. Az ily módon előállított gyümölcsök kevésbé megterhelők
szervezetünk számára is. Ezen felül, ha a távoli jövőbe tekintünk, az őshonos fajták
termesztése hozzájárul a táj-rehabilitációhoz, és a gazdasági hagyományok megőrzéséhez.
Ezek már a gyümölcstermesztés alapvető szempontjai.
A nemesítők fő célja egy-egy újabb fajta előállítása során, hogy azokba
rezisztenciahordozó géneket, genomokat építsenek be. Ha belegondolunk, akkor logikus,
hogy ezeket a géneket a történelmi és tájfajták hordozzák, amelyek már évszázadok, sőt
évezredek óta élnek az adott területen. Ezek az alapfajok a legrezisztensebbek a tájra jellemző
betegségekkel és kártevőkkel szemben, és a legújabb ismereteink alapján elmondható, hogy
genetikailag stabilak. Ha sikerül a nemesítés során magas rezisztenciát kialakítani az új
fajtánál, akkor hasonlóképpen az ősi fajtákhoz be lehet őket illeszteni a környezetkímélő
termesztésbe, mivel a gyümölcs minőségi elvárásai megfelelnek a követelményeknek. Az,
hogy a növény rezisztens, csupán annyit jelent, hogy kevésbé fogékony a betegségekre, nem
azt, hogy egyáltalán nem kaphatja el azokat. A rezisztens fajták ugyan kisebb kockázattal, de
hasonló törődéssel tarthatók sikeresen, mint kényesebb társaik.
7
3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények
Az ökológiai szemléletű termesztés elsődleges előfeltétele a szemléletváltás és elkötelezettség
a termelők oldaláról. A szigorú és viszonylag drága technológiával megtermelt gyümölcsöt
csak úgy tudják jövedelmezően értékesíteni, ha van kereslet. Tehát a következő fontos
előfeltétel a reális piacfelmérés. Ehhez fontos a termelési cél (friss fogyasztás vagy ipari
feldolgozás) pontos megfogalmazása. Ezenkívül nélkülözhetetlen a szakértelem, a
szakemberek folyamatos képzése, továbbképzése, valamint a környék gazdasági, munkaerő-
piaci és infrastrukturális helyzetének felmérése.
Környezetkímélő gyümölcstermesztés kialakítható: új gyümölcstermő ültetvény
telepítésével és hagyományos ültetvény átállításával, vagy háztáji kertben. A gyümölcsösök
kialakításának előfeltétele a termőhelyi adottságok ismerete.
A gyümölcstermő ültetvények telepítése előtt a hely megválasztása a legfontosabb
feladat. A gyümölcsös telepítésének helyét az adott gyümölcstermő növény ökológiai igénye
határozza meg. A hely kiválasztása akár több évtizedre szól és a gyümölcsös egész
élettartamára meghatározó fontosságú mind az ültetvény kondíciója, mind pedig a gyümölcs
minősége és mennyisége szempontjából. A kiválasztott terület ökológiai tényezői összhangba
kell, hogy legyenek a telepített gyümölcsfaj ökológiai igényével. Ez is fontos előfeltétele az
ökológiai szemléletű termesztésnek.
Továbbá a termőhely kiválasztása során fontos, hogy ne legyen külső szennyező
forrás. Ilyen szennyező források lehetnek a hagyományos gyümölcsösök, forgalmas közutak.
A szomszédok sem növényvédő szerrel, sem műtrágyával ne szennyezzék a területet. Ipari
szennyezés és egyéb (pl. nehézfém) terhelés nem lehet.
A fő szempont, hogy ne telepítsünk rossz adottságú területre gyümölcsöst.
3.1. A termőhely ökológiai tényezői
A terület ökológiai tényezőihez tartoznak az éghajlat és domborzat által meghatározott
fény-, hőmérséklet-, csapadék- és talajviszonyok, a terület kitettsége és lejtése.
A gyümölcstermesztés szempontjából a legjelentősebb az időjárás hatása, miután a
helyhez kötöttségből adódóan a gyümölcstermő növények ki vannak téve a termőhely sokszor
nagyon változékony időjárási viszonyai egészének mind a tenyészidőszak, mind pedig a téli,
nyugalmi időszak alatt.
8
A fény: A gyümölcsfajok fejlődése szempontjából nagy jelentősége van az éves
napfénytartamnak, ami a napsütéses órák számát jelenti egy adott éghajlati övezetben.
Ukrajnában — tájkörzettől függően — 1800-2200 napsütéses órát mérnek évente. Ez a
napfénytartam a legtöbb mérsékelt égövi gyümölcsfajnak elegendő zavartalan fejlődéshez és
terméshozáshoz, de a fény- és hőigényes fajok, mint például az őszibarack, kajszi és a szőlő
termeszthetőségének északi határán vagyunk. A fajták kiválasztásánál figyelemmel kell
legyünk a tenyészidőre. Általában a hosszabb tenyészidejű fajtáknak nagyobb a fényigényük.
Tenyészidőben 1300-1500 napsütéses órát hasznosítanak.
Ennek megfelelően a mérsékeltövi gyümölcsfajokat három csoportba sorolhatjuk:
fényigényes fajok: őszibarack, mandula, kajszi, szilva (hosszú tenyészidejű fajták), téli
körte, birs, téli alma, dió, szőlő, cseresznye (hosszabb tenyészidejű fajták), málna,
szeder;
kevésbé fényigényes fajok: alma (nyári fajták), körte (nyári fajták), szilva (rövidebb
tenyészidejű fajták), meggy;
árnyéktűrő (de nem kedvelő) fajok: ribiszke, szamóca, köszméte, áfonya, mogyoró.
A fényellátástól függ többek között a virágrügyek differenciálódására és csak a
fénynek kitett helyeken folyik zavartalanul, ezért kihat a termesztés gazdaságosságára. Azok a
fajok (fajták), amelyek igényüknél kevesebb megvilágításban részesülnek vontatottabban
fejlődnek, rossz a kondíciójuk (így érzékenyebbek a betegségekkel szemben), termőrészeik
vékonyabbak, beérésük lassú, és fagyérzékenységük is fokozott. A gyümölcs fejlődését,
színeződését és beltartalmi anyagainak (vitaminok, cukor, ásványi sók, szerves savak)
kialakulását szintén a jó fényellátás segíti.
A fényellátás javításának lehetőségei közé tartozik a termőhely (déli, dél-keleti, dél-
nyugati lejtők), a sorirány, a térállás és a koronaforma megválasztása valamint a fitotechnikai
műveletek (pl. nyári hajtásválogatás) elvégzése.
A hőmérséklet: A különböző fajok és fajták termeszthetőségének fontos befolyásolója
a sugárzás mellett a hőmérséklet. A hőmérséklet kihat a gyümölcsfajok őszi lombhullására. A
rövidülő nappalok és a hőmérséklet csökkenése a fáknál olyan hormonális folyamatokat indít
el, melynek eredménye a mélynyugalom. Mélynyugalmi állapotban a hazánkban termesztett
fontosabb gyümölcsfajok rügyei és föld feletti fás részei csak -20 °C alatt károsodnak jelentős
mértékben. A mélynyugalmat - megfelelő hideghatás után - kényszernyugalom követ, ami
megint csak hőmérséklet függvénye és addig tart, amíg a levegő hőmérséklete tartósan el nem
éri a biológiai nullapontot, vagyis a + 100C hőmérsékletet. A rügyfakadás, a virágzás, a
termésérés üteme egyaránt függ a környezet hőmérsékletétől. A hőmérséklet hatással van a
9
növény élettani folyamataira: a fotoszintézisre, a légzésre, a transzspirácíóra, a víz- és
tápanyagfelvételre.
A tenyészidő folyamán, a fejlődés különböző szakaszaiban a gyümölcstermő növény
hőigénye különböző:
minimális hőigény, amely mellett megindul a növény élettevékenysége (nedvkeringés,
gyökértevékenység);
optimális hőigény, amelyen a növény fejlődése, élettevékenysége a legjobb.
A mérsékelt földrajzi szélességeken, így hazánk területe esetében is ez a tartomány a 10-30
°C között van. Az ennél alacsonyabb, vagy magasabb hőmérsékletek esetében a
gyümölcstermő növényekben az életfolyamatok sebessége változik, eltér az optimálistól.
- alsó tűrési határ: az optimálisnál alacsonyabb hőmérséklet esetén lassabbá és
korlátozottabbá válnak az életfolyamatok, amelyek az alsó küszöbhőmérséklet elérésekor még
visszafordítható változásokat idézhetnek elő. Az ultraminimum (hideghalál) bekövetkeztekor
a növény vagy növényi rész elhal (elfagy). Ez szokott bekövetkezni a késő tavaszi fagyok
esetén. A fajták helyes megválasztásával bizonyos mértékig kivédhetjük ezeket a károkat.
Például az április végi, május eleji fagyok károsítják a dió csúcsi hajtásait. Jóval kisebb
mértékű a terméskiesés a későn fakadó hibridek (pl. A–117) és az oldalrügyön is termő (pl.
Pedro) fajtáknál. Jó, ha ismerjük a gyümölcsfajok virágzási sorrendjét:
igen korai virágzású: a mogyoró (február);
korai virágzású: mandula, japánszilva, köszméte, kajszi (március vége-április közepe);
középkorai virágzású: cseresznye, piros ribiszke, fekete ribiszke, őszibarack, európai
szilva, meggy (április közepe-vége);
középkésőn virágzó: körte, szamóca, alma (április vége-május eleje;
későn virágzó: dió, birs, naspolya, málna (május eleje - közepe);
igen későn virágzó: szeder, gesztenye (május végétől) (Soltész, 1997).
Az igen korán és korán virágzó fajok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve tavasszal, hisz
ezeket károsíthatják a legnagyobb mértékben a késő tavaszi fagyok. Vannak évjáratok, amikor
a később virágzó fajokat (április, május) is károsítja a fagy.
Tavaszi fagyokra érzékenyek: a mogyoró, mandula, kajszibarack, őszibarack,
cseresznye, körte, dió; később virágzók: köszméte, meggy, alma, szamóca, szilva, ribiszke,
birs, naspolya, málna, szeder.
A fagyra legérzékenyebbek a virágrügyek, virágok és a terméskezdemény, ezt követik
a hajtásrügyek, majd a vesszők, a törzs és vázágak. Míg a föld feletti részek –20– –30°C-ot is
10
elviselhetnek, a gyökér már –7– –15°C-on is elfagyhat, de mivel a talaj lehűlése a
gyökérzónában a legkisebb, ezért a gyökérzet teljes elfagyása ritkábban fordul elő.
Téli fagyokra érzékenyek (-20 oC, vagy tartósan –15
oC): őszibarack, kajszibarack,
mandula, körte, alma.
Fajon belül a fajták között is nagy különbség lehet. A téli fagytűrés a mélynyugalmi állapottal
függ össze. Olyan fajtát válasszunk, melynek a mélynyugalmi szakasza hosszabb.
A korai őszi fagyok is lehetnek negatív hatással gyümölcsfáinkra, ugyanis, ha a lomb
nem érik be és hullik le, hanem ráfagy a fára, akkor a télre való felkészülése a fának nem
megfelelő és a téli fagyok károsíthatják.
- felső tűrési határ, amely fölött a növény élettevékenysége leáll (ez általában 40 °C-on
következik be). A hőmérséklet emelkedése során egyre gyorsabbá válnak az életfolyamatok,
a transzspiráció mértéke megnő, a növény sok vizet veszíthet, elérve a felső
küszöbhőmérsékletet a folyamatok felgyorsulása a növény károsodásához vezethet. Ezek a
küszöbhőmérsékletek tehát olyan ún. kardinális hőmérsékleti pontok, amelyeknél megváltozik
a növény viselkedése. A növény fejlődése során a különböző fejlődési fázisokban eltérőek
lehetnek ezek a kardinális hőmérsékleti pontok, pl. virágzáskor szűkül az optimális tartomány,
és alacsonyabbra helyeződik a felső, valamint magasabbra helyeződik az alsó
küszöbhőmérséklet. Az különböző fejlődési fázisok időbeli hossza is függ a hőmérséklettől,
ennek értelmében tehát a magasabb hőmérsékletű napok esetében ugyanazon fejlődési fázison
hamarabb túljut a növény, mint alacsonyabb hőmérsékletű napok esetében. Például a
virágzáskori magas hőmérséklet hatására túl gyorsan megy végbe a virágzás, gyorsan
kiszóródik a pollen, és a bibeszekrétum felszáradása következtében rosszabbul tapadnak meg
a pollenszemek. A rövid virágzástartam alatt a méhek kevesebb virágot tudnak meglátogatni
és ritkábban. Összességében csökken a megporzás és a termékenyülés esélye.
A gyümölcstermő fajok hőmérséklet- és fényigénye között megfigyelhető a kapcsolat,
ahogyan a fényhiány, úgy az alacsony hőmérséklet is korlátot szab a gyümölcsfajok (fajták)
északi elterjedésének. Egy növény hőigényét a tenyészidő hőösszege és a tenyészidő hossza
viszonylatában jellemezhetjük.
A melegigényes fajoknak a tenyészidőszakban 3200 oC hőösszegre van szüksége, pl.
őszibarack, mandula, kajszibarack, az almák közül a Delicious fajtakör.
A közepesen melegigényes fajok: körte, birs, cseresznye, szeder, dió, szamóca, meggy,
naspolya.
Hűvösebb klímát kedvelők (3100 oC hőösszeg): alma, piros- és feketeribiszke, áfonya, málna,
mogyoró.
11
A gyümölcstermő növények hőigényével összefüggő éghajlati jellemzők:
a tenyészidőszak hőösszege;
az évi középhőmérséklet;
a korai- és késői fagyok ideje, tartama és
a nyári hőségnapok száma.
A gyümölcstermesztés szempontjából fontos a talaj hőmérséklete is, különösen a
tavasszal. Minél hamarabb melegszik fel a talaj, annál hamarabb kezdődik a fák
gyökértevékenysége, indul el a nedvkeringés és kezdődik a vegetáció, ami korábbi virágzást
is eredményez. A korai virágzásnak megvan az a veszélye, hogy a tavaszi fagyokban a
virágok részlegesen vagy teljesen elfagynak. Ezért kell kerülni a korán virágzó fajoknál a déli
kitettségű lejtőket.
A talajok felmelegedésének üteme függ a hőkapacitásuktól. A talaj hőkapacitását az
anyagi minőség, a szerkezet mellett döntően a nedvesség és levegőtartalom befolyásolja.
A talaj hőmérséklete még függ a sugárzás-visszaverő képességétől, amely tág határok között
változik, hiszen a világos színű, sima, kevés nedvességtartalmú talaj több sugárzást ver vissza,
mint a sötét színű, érdes (pl. szántott), nagy nedvességtartalmú felszín.
A csapadék: A gyümölcsfák és bokrok életfeltételeinek egyik alapvető tényezője a víz.
A víz a gyümölcstermő növények fejlődése, produktivitása szempontjából döntő fontosságú.
Víz alkotja a növény testtömegéinek 60-80 %-át, a talajban tárolt különböző tápanyagok
vízben oldva válnak felvehetővé a növény számára, a víz biztosítja a fotoszintézishez
szükséges hidrogént. A víz jelentőségét a növényi élet szempontjából az is jelzi, hogy minden
kilogramm szárazanyag létrehozásához több száz liter víznek kell keresztülhaladnia a
növényen, amelyet azután a növények nagyrészt a levegőbe párologtatnak el (transzspiráció),
ami a növény hőmérsékletének szabályozásához is hozzájárul.
A vizet gyümölcstermő növények folyamatosan igénylik, de különösen a kritikus
időszakokban (pl. virágrügy-differenciálódás, aktív hajtásnövekedés, termésérés). Ilyenkor
már néhánynapos vízhiány is súlyos következményekkel járhat.
A csapadék térben és időben igen változékony elem, döntően (95 %) hulló csapadék,
és kis mértékben (5%) felszínközeli mikrocsapadék formájában jelent bevételt. A csapadék
hullásakor a csapadék egy része közvetlenül a talajra kerül, egy része pedig felfogódik a
leveleken. A talajra jutó csapadék további sorsa a beszivárgás és az elfolyás. A két folyamat
arányát a csapadék intenzitása, mennyisége, illetőleg a talaj szerkezete, dőlésszöge,
borítottsága határozza meg. Ez azért fontos, mert a talaj vízkészletének növelését csak a
beszivárgás eredményezi, tehát ez a vízmennyiség hasznosul csupán. A növények levelén
12
visszatartott víz mennyisége (intercepció) a levél nagyságától és felületének minőségétől
függ, illetőleg a csapadék intenzitásától. Az intercepció idején csökkenhet a csekélyebb
párologtatás következtében a talajból felvett víz mennyisége, de ugyanakkor megnőhet a
gombás betegségek kialakulásának veszélye.
Veszélyes lehet a gyümölcstermesztés szempontjából a magas talajvízszint és a sok
eső hatására a talaj felszínén kialakuló pangó víz. Mindkettő a gyökerek fulladását okozhatja.
A beszivárgás intenzitása a talaj áteresztőképességétől függ, amelyet a talaj típusa
határoz meg: agyagos, kötött, nedvesedésre duzzadó agyagok áteresztő képessége kicsi, a
nagyobb méretű pórusokból álló laza, homoktalajok áteresztő képessége nagyobb.,
vízmegtartó-képessége kicsi. A túl sok csapadék a meredek domboldalakon talajeróziót idéz
elő, elhordja a termékeny talajt. A termőhely kiválasztásánál ezeket a tényezőket figyelembe
kell venni.
A gyümölcsösökben inkább a vízhiány szokott gondot okozni. A víz hiánya csökkenti
a vegetatív és a generatív teljesítményt, kritikus esetben a levelek száradását, idő előtti
lehullását, sőt gyümölcshullást is okoz.
A talaj vízveszteségének jelentős részét a párolgás okozza. A folyamat egyrészt a
párolgó közeg tulajdonságaitól, másrészt pedig a párát befogadó közeg, a levegő állapotától
függ. A talaj esetében a talaj szerkezete és vízgazdálkodási tulajdonságai a meghatározóak,
míg a növények esetében a fizikai és biológiai állapot a döntő. A párát befogadó levegő
állapotától való függés esetében a felszínre érkező sugárzás a legfontosabb, hiszen ez
szolgáltatja a folyamathoz az energiát, továbbá a levegő párabefogadó képességét az aktuális
páratartalom és a szél is befolyásolja. A levegő páratartalmának napi és évi járása van. A nap
folyamán a tartalom dél körül a legnagyobb, és napfelkelte előtt a legalacsonyabb. Az évi és
területi eloszlás szintén a hőmérséklet függvénye, közepes szélességeken a relatív
páratartalom nyáron alacsony, télen pedig magas. A levegő párafelvevő képességével vezérelt
párolgást potenciális párolgásnak nevezik. A potenciális párolgás alapvetően a levegő
párafelvevő képességétől függ, de függ a párolgó felszín (páraleadó rendszer) tulajdonságától
is: a levegő ugyanolyan párafelvevő képessége esetén is eltérően alakul a talajoknál vagy a
növényzetnél.
A potenciális párolgás nagyobb része a nyári félévre, a tenyészidőszakra esik.
A gyümölcsösökkel borított területek párolgása nem csak fizikai folyamat
(evaporáció), hanem a növényzet által részben szabályozott fiziológiai folyamat is
13
(transzspiráció). A gyümölcsültetvény esetében ezért egy összetett folyamatról
evapotranszspirációról beszélünk.
A talaj, ezen belül a gyökérzóna nedvességtartalma időben változik elsősorban az
időjárás alakulásának megfelelően. Azokban a térségekben, ahol az átlagos évi potenciális
párolgás meghaladja az átlagos évi csapadékot, az éghajlati vízhiány jellemző, alacsony az
átlagos évi talajnedvesség, gyakori a talaj nedvességhiánya. Azokban a térségekben, ahol az
átlagos évi csapadék haladja meg az átlagos potenciális párolgást, azaz az éghajlati víztöbblet
a jellemző, magasabb a talaj nedvességtartalma, ritkább a talaj vízhiánya.
A talajnedvesség éven belüli változása szintén szorosan összefügg az időjárás
alakulásával, az éghajlattal. Hazánkban, ahol mérsékelt égövi éghajlat van, az őszi
hónapokban elkezdődik a hőmérséklet csökkenése, a lombvesztett fák párologtatása is
csökken, lényegében megszűnik a transzspiráció. A csapadék általában meghaladja a
párolgást, a többlet egy része a talajban felhalmozódik. Elegendő őszi csapadék esetében a
talajok a tél végére, a tavasz elejére kellő mértékben telítődnek, ami kedvező a gyümölcsfák
tavasszal újrainduló élettevékenysége szempontjából. Tavasszal a hőmérséklet növekedésével
növekszik a párolgás, kilombosodás után a transzspiráció is. A megnövekvő
evapotranszspiráció nem csupán az ilyenkor lehulló csapadékot fogyasztja, hanem a talajban
korábban felhalmozódott nedvességet is. A tenyészidőszakban a talajnedvesség csökken, és
általában a nyár végén, ősz elején a legkisebb. A talajok nedvességének alakulása erősen függ
a talaj típusától is.
A gyümölcstermesztésben az időjárásnak megfelelően a talajban kialakulhatnak olyan
szélsőséges vízháztartási állapotok, amelyek valamilyen szempontból a gyümölcstermő
növények számára kedvezőtlenek. Nagyobb mennyiségű és/vagy heves intenzitású
csapadékok és azokat követő intenzív beszivárgás a talaj nedvességtartalmát oly mértékben
növelheti, hogy az káros a növények fejlődésére. Hosszantartó csapadékhiány, főként magas
hőmérséklettel párosulva, a párolgás erőteljes növekedéséhez, ezzel együtt a talaj
nedvességtartalmának olyan mértékű csökkenéséhez vezethet, ami szintén kedvezőtlen a
növény fejlődése számára. A talaj túlságos vízbősége belvizeket, vízhiánya aszályt okoz.
A belvíz jellemzően síkvidéki jelenség. A kötött talajokra a felszíni összefolyással
kialakuló belvizek a jellemzőek. Laza, homoktalajok esetében a belvizek felszín alatti úton is
kialakulhatnak. Ilyen talajoknál a bő csapadékból jelentős a beszivárgás, a talajba szivárgó víz
hatására a talajvíz megemelkedik, majd a terep mélyebb részein felszínre bukkan és okoz
vízborítást. Síkvidéki területeinken a belvizek leggyakrabban tél végén, tavasz elején jelennek
14
meg. A belvizek megjelenése és nagysága lényegében négy tényezőtől függ: a téli félév
csapadékától, a télvégi hótakaró nagyságától, az őszi talaj vízállástól és a télvégi talajfagy
nagyságától. A belvizek elleni védekezésnek két lehetősége van: az alkalmazkodás és a
szabályozás. A ma kevésbé gyakorolt alkalmazkodás jelentheti akár a gyakorta belvízjárta
területek művelés alóli kivonását is. A belvizek szabályozása lényegében a fölös vizek
mesterséges úton való elvezetését jelenti a tűrési időn belül.
Az aszály kiváltó oka az időjárás, főként a csapadék és hőmérséklet, szél szélsőséges
alakulása. A hőmérséklet emelkedése, különösen, ha erős széllel párosul a párolgás
növeléséhez vezet, a növekvő párolgás a talajoknak elsősorban a növények által könnyen
felvehető nedvességkészletét csökkenti. Ha a kedvezőtlen feltételek tartósan fennmaradnak és
a talajok nem kapnak vízpótlást, akkor kiszáradnak, aminek következtében a növény
károsodást szenved, csökken a termés mennyisége, romlik a termés minősége, szélső esetben
a növény elpusztul. A károsodás mértéke függ a növény aszálytűrő képességétől, amit a
növény faja, fajtája, változatos genotípusa határoz meg. A kiszáradás folyamata a különböző
talajtípusokon eltérő ütemben megy végbe: különösen a laza, homoktalajok érzékenyek a
kiszáradásra. A levegő magas hőmérséklete közvetlen hatással van a növényre: a hőmérséklet
emelkedésével növekszik a vízigény.
A talaj nedvességhiányából fakadó aszály a talajaszály. A talajaszály mellett
kialakulhat az aszály másik formája a légköri aszály is. Ilyen helyzet akkor van, amikor a
levegő páratartalma alacsony (relatív légnedvesség <30%) és magas a levegő hőmérséklete
(>30 °C). A levegő ilyen állapota olyan intenzív párologtatásra kényszeríti a növényt, amit a
gyökérzet nedvesség felvevő képessége vagy a növény vízszállító képessége nem képes
követni, így az aszály tünetei akkor is jelentkeznek, ha a talajban egyébként elegendő
nedvesség áll rendelkezésre a növény számára.
Az aszálykár mérsékelhető, esetleg meg is előzhető a talaj vízkészletét jól hasznosító
és a szárazságot toleráló gyümölcsfajok (fajták) termesztésével, ugyanakkor az aszálytűrő
fajták intenzív termesztési körülmények között nem mindig felelnek meg. Az aszálytűrő
fajták megválasztása passzív védekezés az aszály ellen. Az aktív védekezés, mérséklés vagy
megelőzés általában technológiai jellegű: lehet agrotechnikai (pl. a fasorok takarása mulccsal)
és lehet vízgazdálkodási. Ez utóbbi a víz megfelelő időben és mennyiségben való rendszeres
biztosítása öntözés segítségével.
A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb mérsékeltövi országban a
gyümölcstermesztés fejlesztésének, az intenzitás növelésének és a gazdaságos termesztésnek
egyik alapfeltétele az öntözés. Az öntözés mértékét, gyakoriságát nemcsak az évi
15
csapadékmennyiség, hanem a tenyészidőben lehulló mennyisége valamint eloszlása határozza
meg, valamint a növények vízigénye és szárazságtűrése.
Nagy vízigényű fajokhoz soroljuk azokat a fajokat, amelyek 700-800 mm/év
csapadékot kívánnak: pl.: alma, körte, birs, szilva, szamóca, málna, szeder, fekete ribiszke,
dió. Ezek a magasabb páratartalmú, szélcsendes fekvést kedvelik.
Közepes vízigényű fajok, amelyek 500-600 mm/év csapadékot igényelnek: meggy, mandula,
naspolya, cseresznye.
A szárazságtűrés és a vízigény nem ugyanaz. Lehet egy nagy vízigényű faj (fajta) is toleráns
az időszakos szárazsággal szemben.
Egyes termőhelyeken gyakran számíthatunk jégesőre, ami kárt tehet a virágokban és a
termésben is. A kár mindkét esetben tetemes lehet. A virágzás idején jelentkező jégeső elveri
a virágokat, kötődésre csak kevés áll rendelkezésre. Terméséréskor pedig a károsodott
gyümölcs csökkent értékű, monília- vagy más gombafertőzésre hajlamos. A gyümölcsön
kívül sérül a növény lombozata és ágrendszere is. Leghatékonyabb megoldásként itt is a
megfelelő termőhelyre telepítés javasolható vagy a jégvédő hálós védekezés ajánlott, ami sok
esetben akár a napégéstől is megóvja a gyümölcsöket.
Az ónos eső is tehet kárt a gyümölcsültetvényben, ugyanis jégkéreggel vonja be a fák
ágrendszerét, rügyeit. A rügyek nagyon érzékenyek, elpusztulhatnak. Az ágrendszer óvatos
ütögetésével a jégbevonat könnyen eltávolítható.
A szél és levegő: Az enyhe légmozgás kedvező a gyümölcsösökben, különösen a
szélporozta növények esetében. Huzamosabb ideig tartó esőzések után csökkenti az esélyét
vagy megakadályozza a gombás betegségek megjelenését és elterjedését. Az erős szél viszont
akadályozza a megporzó rovarok munkáját, letörheti a gallyakat, ágakat, károsítja a
lombozatot, gyümölcshullást okozhat és fokozza az evapotranszspirációt. A kedvezőtlen
hatásokat szélvédő erdősávok telepítésével gyengíthetjük. A szélverésre érzékeny fajoknál (pl.
körte) merev szerkezetű korona kialakítása, illetve a fa támrendszer melletti nevelése és a
termőgallyak lekötözése javasolható.
A levegő különböző gázelemei nélkülözhetetlenek a növények életfolyamatai számára.
A levegő szén-dioxid-tartalma (0,03 %) az asszimilációs folyamathoz (fotoszintézis)
nélkülözhetetlen. A növény légzéséhez (disszimiláció) oxigén (21%) jelenléte szükséges. A
légköri nitrogén (78%) a legtöbb növény számára közömbös, de egyes növényfajokkal
(pillangósok) szimbiózisban együtt élő baktériumok (Rhizobium fajok) képesek lekötni, és a
növénytáplálkozás körfolyamatába vinni. A légköri nitrogén a nitrogénműtrágya-gyártás
nyersanyagkészleteként is fontos.
16
Az emberi tevékenység, az erőteljes iparosodás, az egyre intenzívebb
mezőgazdálkodás, a beépített területek arányának rohamos növekedése a légkör
szennyezettségének növekedésével, egyúttal a légkör összetételének megváltozásával jár.
Természetes körülmények között a légkört alkotó gázok mennyisége állandó, mert azon
folyamatok intenzitása, amely a légkörbe való bekerülésüket és a légkörből való kikerülésüket
eredményezi egyező intenzitásúak. Ha a két folyamat közül akár az egyik, akár a másik, vagy
akár mindkettő intenzitása megváltozik, a légkörben aktuálisan lévő mennyiségük, ennek
következtében hatásuk is módosul.
A talaj: A talaj több ökológiai tényező hordozója, a termelés színhelye, a felszín
természetes eredetű, ásványi és szerves anyagokból álló, bonyolult összetételű képződménye.
A talaj ásványi alkotókból, szerves anyagokból, vízből, talajlevegőből és élőlényekből épül
fel. Legfontosabb tulajdonsága a termőképessége (termékenysége), vagyis hogy a rajta élő
növényzetet a megfelelő időben és kellő mennyiségben látja el vízzel és tápanyagokkal. Más
természeti erőforrások integrátora, reaktora és transzformátora; a biomassza-produkció
színtere; a hőmérséklet, tápelemek és a víz természetes tároló közege. A klíma elemeit mindig
a talaj - növény rendszerben kell tárgyalni, ugyanis a rendszer elemei szoros és szakadatlan
kölcsönkapcsolatban vannak egymással. A rendszer elemei közül a talaj mutatja a viszonylag
legnagyobb állandóságot, ugyanakkor a talaj művelése és tápanyag-utánpótlása az ember által
irányítottak és befolyásoltak. Éppen ezért kétféle termékenységről beszélünk: természeti- és
tényleges termékenységről.
A természeti termékenység: a talaj természetes adottsága, amely a növény életének minden
szakaszában biztosítja a növekedéshez, fejlődéshez szükséges tényezőket (víz, levegő,
tápanyagok).
Tényleges termékenység: a talaj természeti adottságainak és az ember által alkalmazott
agrotechnikai ráhatásoknak az együttes eredménye. A racionális talajhasználat a
környezetkímélő technológiák egyik alapkövetelménye és célja a talaj termőképességének a
kihasználása, minél hosszabb ideig való fenntartása, fokozása és megvédése.
A talaj termékenységét meghatározó tényezők: a talaj típusa, szerkezete, víz-, levegő-
és hőgazdálkodása, a termőréteg vastagsága, humusztartalma, tápanyag-szolgáltató képessége,
kémhatása (pH), sóviszonyai, a talaj fekvése és biológiai tulajdonságai. Mindezek a talajok
kialakulását meghatározó talajképző tényezők és talajképző folyamatok eredménye.
Dokucsajev munkássága alapján öt talajképző tényezőt különböztetünk meg: a
földtani, a domborzati, az éghajlati, a biológiai tényezőt, valamint a talajok korát. Az ember
17
lakta területeken ezekhez járul hozzá még az emberi tevékenység, mint a talajképződést
módosító tényező.
a talajképző kőzet szolgáltatja a talajképződés nyersanyagát. Ennek fizikai
tulajdonságai és kémiai, ásványtani összetétele nagymértékben befolyásolja a rajta
kialakult talaj tulajdonságait. A domborzati tényezők határozzák meg a felszíni és
felszín alatti vizek mozgásának irányát, valamint módosítják az éghajlati tényezők
hatását. A domborzat nemcsak a talaj fejlődésére lehet jelentős hatással, hanem a
talajpusztulásra is.
az éghajlati tényezők közül a hőmérséklet-, a csapadék- és a szélviszonyok és ezek
dinamikája jelentősek. E tényezők meghatározzák, hogy mennyi energia és nedvesség
érkezik a felszínre, befolyásolják a talajban lejátszódó fizikai és kémiai folyamatok
kialakulását, sebességét, egyben megszabják azt is, hogy a talajon milyen növények és
állatok élhetnek, a növények által termelt szerves anyag milyen ütemben bomlik el. Az
éghajlat kihatással van a talajszintek közötti anyagvándorlás uralkodó irányaira is.
A biológiai tényezők a talajon és a talajban élő szervezetek tevékenysége
következtében jutnak érvényre. A zöld növények elsősorban a szerves anyag
termelésben, míg az állati- és mikroszervezetek a megtermelt biomassza lebontásában,
átalakításában és keverésében jelentősek a talajképződés során.
Azokat a talajokat, amelyek hasonló környezeti tényezők együttes hatására alakultak
ki, a talajfejlődés folyamán hasonló fejlődési állapotot értek el, és egyazon folyamattársulás
által jellemezhetők típusba soroljuk. Egy típusba tartozó talajok minden lényeges és a talaj
termékenységét meghatározó tulajdonságuk is hasonló.
A talajosztályozási rendszer magasabb egysége a főtípus, ami rokon típusok
egyesítésével jön létre. Ebben már jelentős szerephez jut a földrajzi szemlélet, amely a
hasonló földrajzi környezet hatását juttatja kifejezésre. Fő talajtípusok:
Váztalajok: ebbe a csoportba azok a talajok tartoznak, amelyek képződésében a
biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért
hatásuk korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet kedvezőtlen
tulajdonságainak következménye (ellenáll a mállásnak), vagy származhat a felszín
állandó, gyors változásából. A felszín változásának oka lehet folytonos és erőteljes
vízerózió, valamint a defláció. A váztalajok gyümölcstermesztésre nem alkalmasak.
Barna erdőtalajok: az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma, a fák
által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az ezt elbontó, főként
gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által
18
megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgzását, agyagosodását,
elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki. Gyümölcstermesztésre alkalmas
talajok.
Mezőségi (csernozjom) talajok: e főtípusban azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a
humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a
kalciummal telített talajoldat váltakozó kétirányú mozgása, valamint az erős állati
keverő tevékenység a jellemző. E talajok az ősi füves növénytakaró alatt
bekövetkezett talajképződés eredményei. Gyümölcstermesztésre alkalmas talajok.
Szikes talajok: e szikes talajok kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható
nátriumsók döntő szerepet játszanak. Részben a talaj oldatban oldott állapotban,
részben pedig a szilárd fázisban, kristályos sók alakjában vannak jelen, vagy a
nátrium ionos formában a kolloidok felületén adszorbeálva található. A szikes talajok
tulajdonságait a sók mennyisége, minősége és a talaj szelvényben való eloszlása
szabja meg. Feljavításuk után válnak alkalmassá gyümölcstermesztésre.
Réti talajok: ezek keletkezésében az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet.
Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek a
következménye. A vízhatásra beálló levegőtlenség a sötét színű szerves anyag
felhalmozódását és az ásványi részek redukcióját váltja ki. Réti talajok általában a
tájak mélyen fekvő, vízjárta területein találhatók. Ebben az esetben
gyümölcstermesztésre nem alkalmasak.
Láptalajok: állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt
álltak, és a vízborítás mentes időszakokban is telítettek voltak vízzel. Az állandó
vízhatás következményeként a növényzet elsősorban vízi növényzet, így a nád, a sás,
a káka, tőzegmoha elhalása után a szerves maradványok a víz alatt vagy vízzel telítve,
tehát levegőtlen viszonyok között csak részlegesen bomlanak el, vagyis
tőzegesednek. Ilyen formában gyümölcstermesztésre alkalmatlanok.
Folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajai: a talajképződési
folyamatokat az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó
üledék, illetve az erózió által elmozdult talajrészek másodlagos lerakódása gátolja. A
szelvényekben nincs szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak
az üledék tulajdonságaitól, nem pedig a talajképző folyamatok hatásától függenek.
Tulajdonságaikat elsősorban a folyók által lerakott vagy a lejtőn lehordott anyag
összetétele szabja meg. A gyakori vízborítás nem kedvez a gyümölcsösök
telepítésének.
19
A talajok művelhetősége és bennük a tápelemek mozgása szempontjából fontos
tulajdonság a talajok kötöttsége, amelyet a talajban lévő uralkodó szemcseméretű komponens
szab meg. Ennek alapján homokos, vályogos és agyagos talajokat különböztetünk meg. A
talajok kötöttségét az Arany-féle kötöttségi szám (KA) mutatja:
Durva homok: <25
Homok: 25-30
Homokos vályog: 30-37
Vályog: 37-42
Agyagos vályog: 42-50
Agyag: 50-60
Nehézagyag: < 60
A homokos talajok kevésbé kötöttek, könnyebben munkálhatók, mint a vályogos és
főleg az agyagos talajok. Földművelési szempontból laza (KA = 25-30), középkötött (KA = 30-
42) és kötött (KA = 42-60) talajokat szokás megkülönböztetni.
Mivel a fizikai talajféleség meghatározza a talaj szerkezetét és közvetve hatással van
a talaj víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodására is, ezáltal befolyásolja az eredményesen
termeszthető gyümölcsfajok megválasztását, ezek terméshozamait és egyes esetekben sajátos
agrotechnikai eljárások alkalmazását teszi szükségessé. Az agrotechnikai eljárásokkal a talaj
szerkezetét javítjuk.
A talaj szerkezetén a talajszemcséknek sajátságos térbeli elrendeződését értjük,
amikor a talaj száradása során vagy száraz állapotban magától vagy mechanikai hatásra
(nyomásra, feszítésre,) különböző alakú és méretű szemcsehalmazokra, aggregátumokra,
szerkezeti elemekre esik szét. Az ilyen talajt szerkezetes talajnak nevezzük. A talajszerkezet -
különösen a vályog- és agyagtalajokban - fontos szerepet játszik a hézagrendszer
kialakításában, a víz mozgásában és tárolásában. A szerkezeti elemek felépítésétől,
egymáshoz való illeszkedésétől függ a nagy, a közepes és a kisméretű pórusok, valamint a
nedves talaj levegő és víz aránya. A jó szerkezetű talajban a tápanyag-feltáródás intenzívebb,
folyamatosabb, művelése kisebb vonóerőt igényel. Felszíne száradás folyamán nem repedezik
meg. A gyökér fejlődése az ilyen talajban zavartalan. A mezőségi talajok például jó, morzsás
szerkezetű talajok. Az agyag frakció növekedésével a szerkezet romlik (erdőtalajok, réti
talajok, szolonyec szikesek) a gyúródás és zsugorodás, a repedezés nagyobb. Az ilyen
talajszintek átművelése nehezebb, a lágyszárúak nehezen gyökereznek beléjük, de a fás
szárúak gyökeresedése könnyen végbemegy.
A gyökeresedés szempontjából a porozitásnak is nagy jelentősége van. A
pórustérfogat a szilárd részek által elfoglalt tér és a hézagtér viszonya. A porozitás a talajban
20
70 és 25% között változik. Jó porozitásúnak azt a talajt tekinthetjük, ahol az összporozitás 50-
60 tf. % körül van. Minél több pórus van a talajban, a gyümölcsfák gyökerei annál
könnyebben szövik át. A vízvisszatartás és vízáteresztés a hézagtérben játszódik le, amely a
talajban lévő víz és levegő versengési helye. A talajban lévő pórusok mérete azonban
különböző, és az egyes mérettartományok más és más szerepet töltenek be a talaj életében. A
talaj pórusai között három nagy mérettartomány különböztethető meg. A makro pórusok a
talaj levegőzöttségét biztosítják. A mezopórusok a talaj vízgazdálkodását, tehát a vízvezetést
és a vízvisszatartó képességet befolyásolják. A mikropórusok az erősen kötött vizet
tartalmazzák. A különböző pórusméretek ideális aránya 1:1:1. A pórusok átmérője és helye
jelentősen megszabja a talaj fizikai tulajdonságait. Szoros összefüggés figyelhető meg a
pórusok átmérője és a bennük lévő víz elszívásához szükséges erő között. Minél nagyobb egy
pórus, a vizet annál könnyebben engedi át, a gravitációval szemben nem tudja megtartani. Ez
jellemző a durva pórusokkal jellemezhető homoktalajokra. A kapilláris méretű pórusok
erősebben kötik és tartják a talajnedvességet, így megfelelő csapadékmennyiség mellett a
növények hozzájutnak a vízhez. A mikropórusokban a víz erősen kötött állapotban van, ezért
a fák számára felvehetetlen.
A környezetkímélő, korszerű gyümölcstermesztésben alapvető a korlátozottan
rendelkezésre álló vízkészlettel való ésszerű gazdálkodás, amelynek egyik alapeleme a talaj
vízháztartásának, nedvességforgalmának szabályozása. A vízellátás szempontjából nagy
jelentősége van annak, hogy a talaj mennyi „hasznos” vizet képes raktározni és biztosítani a
fák, ill. bokrok számára. Ez függ a talaj vízgazdálkodásától, amely alatt a talajban lévő víz
mennyiségét, állapotát, formáját, mozgását és változásait értjük. Közvetve vagy közvetlenül
ez a tényező szabja meg a levegő- és hőgazdálkodást, a biológiai aktivitást, a művelhetőséget
és a hasznosítás lehetséges irányait.
A talaj nedvességtartalma mélységben és időben egyaránt változik. Változásai a
meteorológiai, geológiai tényezőktől, a talaj tulajdonságaitól és az emberi beavatkozásoktól
egyaránt függenek. A nedvesség időbeni változása alapján a talajokat három nagy
vízgazdálkodási kategóriába soroljuk: kilúgzásos (vagyis a vízben oldódó anyagok
kimosódása a talajszelvényből), egyensúlyi és párologtató.
Kilúgzásnál a talajba jutó víz mennyisége több az elpárolgó és elpárologtatott víz
mennyiségénél. Ez a típus erdő talajainknál gyakori. Egyensúlyi, amikor a talaj felszínére
hullott csapadék nem jut el a talajvízig, hanem a beázási rétegben mozog, a beázás és a
párolgás-párologtatás egyensúlyban van. Ilyen típus a mezőségi talajokra jellemző.
Párologtató típusról akkor beszélünk, ha a talaj felszínére jutó víz és a talajvíz együttesen
21
párolog, és a talaj szelvényben a felfelé irányuló vízmozgás az uralkodó. Ilyen jelenséget
szikes talajainknál figyelhetünk meg.
A talaj vízgazdálkodására hat a talaj szerkezete, tömődöttsége, ásványi és mechanikai
összetétele, a gyökér- és állatjáratok, valamint az agrotechnika, az öntözés, a melioráció. A
talajvíznek a felszíntől való távolsága és sóösszetétele szintén megszabhatja a talajok
vízgazdálkodását és szikesedését. Talajvíznek nevezzük a talaj hézagait összefüggően kitöltő
vizet. Megkülönböztetünk típusos, pangó talajvizet, valamint a lejtők talajvizét. Jó minőségű
talajvíz esetén a kapilláris-transzport értékes vízkiegészítést jelent a gyümölcsfák számára, de
a nagy sótartalmú talajvíz a szikesedés előidézője lehet.
Hazai éghajlati adottságoknak megfelelő területeken a talajvíz a tél végén, a tavasz
elején emelkednek a legmagasabbra és közelíti meg a talaj felső termőrétegét vagy magát a
terepszintet, ezzel is csökkentve a talaj felső, csapadékot befogadni képes rétegét. A nyári
időszakban a talajvízszintje csökken és legalacsonyabb értékét az ősz elején, szeptemberben
vagy októberben éri el. Az évszakos ingadozás mellett észrevehető az évek közötti ingadozás
is. Száraz és meleg évek csoportosulása a talajvízszintek jelentős süllyedéséhez, a nedves és
hűvös esztendők csoportosulása a talajvízszint jelentős emelkedéséhez vezet. A
megemelkedett talajvízszint a gyümölcsfák gyökereinek fulladását okozhatják.
A talaj pórusterének azt a részét, amelyet nem foglal el víz, levegő tölti ki. A talaj
levegőtartalma a fizikai talajféleségtől és a tömődöttségtől, valamint a szerkezettől függ,
mennyisége homoktalajokban a szántóföldi vízkapacitásig telített állapotban 30-40 térfogat
%, vályogtalajokban 10-25%, agyagtalajokban pedig 5-15% között mozog. A gyümölcsfák
számára szükséges levegő mennyisége elsősorban a fajtól függ és általában 10-20 térfogat %.
Rossz talajlevegőzöttség esetén károsodnak a gyökerek és a fák, ugyanis, a talaj kémiai és
mikrobiológiai folyamatok anaerob irányba fordulnak.
A gyümölcsfák fejlődéséhez a talajban lévő vízen, levegőn kívül hőre is szükség van.
A talaj hőmérséklete a talajba érkező és a talajból távozó hő egyensúlyától függ. A talaj a
napsugárzásból, a Föld belsejéből áramló hőből, a szerves anyagok lebomlásából és a talajba
kerülő vízből jut hőenergiához. A kisugárzás és a talajnedvesség párolgása a hő leadást
növeli, a talaj menti fagyok kialakulásában nagy szerepe van.
A fent említett talajtényezők közül a talajok kémhatása is fontos szerepet játszik a
gyümölcstermő növények fejlődésében. A termesztett gyümölcsfajok igen érzékenyek a
kémhatásra. A talajok kémhatása közvetlenül és közvetve is meghatározza a növények
növekedését és fejlődését. A növények tápanyagfelvételére a gyengén savanyú, illetve a
semleges közeli kémhatás a legoptimálisabb. A talajok kémhatása nem állandó, viszonylag
22
szűk határok között ugyan, de évszakonként is változik, általában nyáron a legnagyobb, ősszel
a legkisebb a pH-érték.
A legnagyobb gondot a talajok elsavanyodása okozza. A savanyú kémhatású talajok
elsősorban természeti tényezők hatására jönnek létre (savanyú alapkőzet, éghajlati hatások,
kilúgozás, vegetáció hatása stb.), de az emberi beavatkozás a savanyodást gyorsíthatja a
mértéktelen mennyiségű műtrágyák bevitelével a talajba. Míg a túl savanyú körülmények
toxikus mennyiségű makro-tápelem – és egyéb nehézfém – oldódásához és felvételéhez
vezethetnek, A lúgos kémhatás is kedvezőtlen a gyümölcsfák számára, mert gátolja a
mikroelemek felvételét. Egyes gyümölcsfajoknál (pl. kajszibarack, szilva) az alanyok helyes
megválasztásával némileg közelíteni tudjuk a fák talajigényét a terület talajadottságaihoz.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy gyümölcstermesztésre a mély termőrétegű
(legalább 1 m, de diónál 1,5m), humuszos (legalább 1,5-2%) talajokat kell választani. A
humusz szerepe a talajban igen sokrétű: „anyagcseréje" jelentősen befolyásolja a talaj
termőerejét, a szerkezet létrejöttében, mint kötőanyag vesz részt, meghatározza a tápanyag-,
hő- és vízgazdálkodást. Jelentős szerepe van egyes mikroelemek, vagy akár a nehézfémek
megkötésében is. Ezenkívül a középkötött, jó szerkezetű, általában a semleges közeli (6,5-7,5
pH) kémhatású talajok a legmegfelelőbbek a gyümölcstermesztés céljaira, de a csonthéjas
gyümölcsűek általában a meszesebb talajokat kedvelik, míg a bogyósok inkább savanyú
talajokon érzik jól magukat. A körte, birs, cseresznye, szilva, mogyoró, szamóca és a fekete
ribiszke a középkötött, vagy jó szerkezetű vályog talajokon tenyésznek jól, amelyek
termőrétege mély. Igényes a talaj levegőzöttségére a kajszi, az őszibarack, a mandula, a
cseresznye és a málna. A talajvíz mélységére legérzékenyebb fajoknál, – mint a magonc
alanyon nevelt körte, cseresznye, meggy és a kajszi – előnytelen, ha a talajvíz szintje 200 cm
fölé emelkedik. Az alma, a birs alanyon nevelt körte, szilva, őszibarack, dió és a gesztenye
esetén 150 cm, míg a málna, ribiszke és a köszméte 100 cm, addig a szamócánál 80 cm lehet a
talajvíz legnagyobb magassága.
Domborzati viszonyok: A mikroklíma kialakításában játszanak szerepet. Tényezői a
következők:
tengerszint feletti magasság: 100 m-ként 0,5 oC-al csökken a hőmérséklet. A
magasság különbség a fagyok esetében jelentős lehet. A környezetből kissé
kiemelkedő területek kedvezőbbek a gyümölcstermesztés szempontjából. A
magaslatokon vízhiány, a mély fekvésű területeken belvíz alakulhat ki és a fagy
kockázata is nagy, tehát ezeket a területeket kerülni kell;
23
kitettség: a terület égtáji fekvése és lejtési szöge a meghatározó. Az 5%-nál erősebb
lejtésű területeket kerülni kell. Legkedvezőbbek a déli, délnyugati, délkeleti lejtők; a
lejtésviszonyok befolyásolják talaj vízháztartását;
széljárás: az uralkodó szélirány a sorvezetés miatt fontos.
A termőhely ökológiai tényezőit nem változtathatjuk meg, de némileg módosíthatjuk.
A terület egyenetlenségeit tereprendezéssel, a talaj szerkezetét, fizikai tulajdonságait
talajjavítással, tápanyag ellátottságát trágyázással, a csapadék hiányát öntözéssel, a
fényviszonyokat a helyes tájolással.
A környezetkímélő termesztés technológiákban fontos szerep jut a környezet biológiai
tényezőinek. Ezért a termőtáj kiválasztásakor a környék flóráját és faunáját tanulmányozzuk,
szemrevételezzük. A növényzet egészségi állapotából és fejlődésének dinamikájából a talaj
tápanyag ellátottságáról tájékozódhatunk. Az erdő közelségéből vonhatunk le következtetést,
a fiatal ültetvényt károsító vadakról (őzek, vadnyulak), illetve a rovarkártevőkről, pl.
zöldcserebogár, gyapjaslepke stb.
3.2. A termőhely ökonómiai tényezői
A gyümölcsös telepítése előtt azokat a gazdasági tényezőket kell figyelembe vennünk, melyek
eldöntik, érdemes-e ültetvényt létesítenünk vagy sem. Ezek a következők lehetnek:
rendelkezésre álló munkaerő: a gyümölcsös tervezés időszakában felmérjük a
munkaerő szükségletet és a rendelkezésre álló munkaerőt. Ez az egyik leglényegesebb
tényező a gyümölcstermesztésben, ahol az élőmunka-ráfordítás – különösen a
betakarítás időszakában – nagyon magas, de az éves ápolási munkák idejére is
gondolnunk kell. Fajtasort állítunk össze az érési időszéthúzására, a munkacsúcsok
lokalizálására.
rendelkezésre álló tőke: a gyümölcsösök telepítése nagy anyagi befektetéssel jár, ezért
előzőleg tisztában kell lenni a telepítéssel járó költségekkel és kockázatokkal;
a felvevő piac kapacitása és közelsége: a megtermelt gyümölcsöt értékesíteni kell, hogy
befektetés megtérüljön és a befektető nyereséghez jusson. Ezért a telepítést
megelőzően piacfelmérést kell végezni, tisztában kell lenni a kereslettel (milyen
gyümölcsfajokat és fajtákat érdemes telepíteni) és a felvevő piac kapacitásával
(mennyit lehet, ill. kell termeszteni, hogy a piac igényét kielégítsük;
szellemi infrastruktúra: szakember ellátottság, szakszolgáltatás, szaktanácsadás. A nagy
anyagi befektetés csak szakszerű üzemeltetés és a termesztéstechnológia elemeinek
24
betartása, pontos időzítése mellett térül meg. Az újszerű, környezetkímélő
technológiák alkalmazása magas szaktudást igényel.
3.3. A termőhely műszaki tényezői
az öntözés lehetősége (vízforrás közelsége): a vízigényes gyümölcsfajok és fajták csak
öntözés mellett termeszthetők gazdaságosan. Ezenkívül a fák jó kondícióban tartása
elengedhetetlen a környezetkímélő termesztésben, hisz az egészséges fák mind
amellett, hogy jobban teremnek, jobban ellen tudnak állni a betegségeknek is ami
csökkenti a vegyszeres kezelések számát;
gépellátottság: figyelembe kell venni, hogy ma már korszerű betakarító gépek állnak
rendelkezésre, amelyek közül választhat a termelő, a gyümölcs fajnak és a
felhasználási célnak megfelelően;
tárolókapacitás: fontos az értékesítési lehetőségeken kívül a feldolgozó üzemek
kapacitásának ismerete, a friss és a tartósított végtermék előállításához osztályozó,
tároló feldolgozó berendezések, esetleg üzemek közelsége. Megfelelő méretű
gyümölcsültetvény esetén a termelő maga is gondoskodhat a gyümölcs
feldolgozásáról, ha feldolgozó üzemet is létesít;
műszaki, technikai infrastruktúra: gépellátottság, az út- és szállítási viszonyok; a
szállítási távolság, hírközlő rendszerek (telefon-, telexhálózat); építmények (irodák,
munkásszállások, gépszínek, műhelyek, műtrágya- és növényvédőszer-raktárak;
speciális munkagéppark), közlekedési-, energia-, beszerzési- és élelmiszeripari helyzet
ismeretéből áll.
4. A környezetkímélő gyümölcstermesztést meghatározó biológiai tényezők
A környezetkímélő gyümölcstermesztésben az ökológiai és ökonómiai tényezőkön
kívül meghatározó szerepe van a biológiai tényezőknek. E tényezőkhöz soroljuk: a
termesztésre kiválasztott gyümölcsfajt és fajtát. Mivel ma már a nemes fajtákat különböző
alanyokra szemzik, ill. oltják rá, ezért elengedhetetlen a megfelelő alany kiválasztása.
4.1. A telepítendő gyümölcsfajok és fajták kiválasztásának szempontjai
A kiválasztott fajnak és azon belül a fajtának jól kell alkalmazkodnia a telepítésre
kiválasztott terület ökológiai adottságaikhoz. A fajták kiválasztásánál előnybe kell részesíteni
a betegségekkel szemben rezisztens és toleráns fajtákat, miközben figyelembe kell venni piaci
25
igényeket. Ne felejtsük el, hogy a rezisztens és toleráns fajták kevesebb beavatkozással, agro-
és fitotechnikai művelettel, illetve kevesebb kémiai növényvédelemmel termeszthetők. A
környezetkímélő termesztéstechnológiák alkalmazásakor nem szükséges kizárni az
ültetvényből a hagyományos fajtákat sem. A rezisztens és toleráns fajtákkal vegyesen ültetve
a betegségekkel és kártevőkkel szemben fogékonyabb fajták alkalmazása esetén a kártevők és
kórokozók nem tudnak nagymértékben felszaporodni. Tehát nem kizárólag csak az
ellenállósága és toleranciája fontos tulajdonsága a fajtáknak, hanem azok általános
életrevalósága, alkalmazkodóképessége is mérvadó. Még nagyobb sikerrel alkalmazhatjuk a
környezetet kímélő technológiát, ha vegyes fajú gyümölcsöst telepítünk. Az ilyen
ültetvényben a fák egymást több féle módon segíthetik.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a kiválasztott fajták intenzív termesztésben hogyan
viselkednek, milyen a növekedési és elágazódási sajátosságaik. Ezenkívül jó legyen a
kiválasztott alannyal a kompatibilitásuk (összeférhetőségük), a fajtákat jól lehessen társítani
az ültetvényben, jól termékenyüljenek, korán forduljanak termőre és rendszeresen teremjenek.
Figyelembe kell még venni a gyümölcsérés időpontját, a betakarítás gépesíthetőségét és nem
utolsó sorban a fajták áruértékét.
Ökológiai szemléletű gyümölcstermesztésben ugyanazok a tulajdonságok határozzák
meg a fajták értékét, mint a hagyományos termesztésben. Egyrészt a külső jellemzők: méret,
forma, szín, héjminőség, elváltozások vagy betegségek jeleinek hiánya. Téves az a hit, hogy
az a gyümölcs származik a környezetkímélő termesztésből, amelyik „kukacos”.
Másrészt a belső tulajdonságok között a vitamintartalom, a tápérték, a hús színe,
konzisztenciája, levessége, rosttartalma, a gyümölcs íze, zamata, illetve a feldolgozásra való
alkalmasság szerepel.
A termelés eredményességére olyan tényezők vannak hatással, mint a
termelékenység, a kiegyensúlyozott terméseredmények, a kártevőkkel és kórokozókkal
szemben kialakult érzékenység, növekedési erély, a koronaforma kialakítása, a
virágzásbiológia és a faj tápanyagigénye.
A termés mennyisége a jó megporzástól és terméskötődés sikerétől is függ. A jó
megporzás feltétele a helyes fajtatársítás. A biztonságos, hatékony pollenellátáshoz az
szükséges, hogy a megporzandó fajta mellett megfelelő távolságban legyen pollenadó. Fontos
szempont, hogy a pollenadó fajták megfelelő aránya és elhelyezése kölcsönösen feltételezi
egymást. A fajtaarány függ:
a pollenadó fajta virágporának mennyiségétől,
a pollenadó fajta termékenyítő képességétől,
26
a megporzandó fajta termékenyülő képességétől és virágsűrűségétől,
a pollenátvitel hatékonyságától.
A rendszeresen jól öntermékenyülő fajtákat általában nem szükséges vegyesen ültetni,
azaz önmagukban is telepíthetjük. Az öntermékenyülési hajlam tekintetében a fajták között
nagy különbségek vannak. A legtöbb esetben a termékenyülés biztonságát növelhetjük, ha az
öntermékenyülő fajtákat vegyesen ültetjük más fajtákkal, de az ültetési rendszer is
befolyásoló tényező lehet. Például a kisebb koronájú sűrűbb ültetvényekben a kisebb egyedi
koronaméret kedvezőbb feltételeket teremt a megporzáshoz, mert a méhek könnyebben
repülnek virágról-virágra. A dió esetében külön kell szólnunk a pollenadó fajta arányáról,
amely nem szerencsés, ha meghaladja az 5%-ot. Ebben az esetben éppen a túlzott mennyiségű
pollen vált ki gátló hatást a termékenyülés folyamatában.
A fajtatársítási terv elkészítésekor a biológiai tényezőket és a technológiai
szempontokat kell összehangolni. A biológiai tényezők közül mindenekelőtt az együtt
virágzás mértékét, a termékenyülő és a termékenyítő képessége, valamint az idegen
termékenyülést akadályozó tényezőket (pl. sterilitás) kell figyelembe venni.
A pollenadó fajtákat ültethetjük a termesztett fajtákhoz viszonyítva szétszórtan,
soronként váltakozva (cseresznye, meggy, mandula, fekete ribiszke), sorban vegyesen
(cseresznye, meggy, mandula, birs), fajtatömbökben váltakozva (alma, körte, őszibarack,
kajszi, szilva), a fajtatömbök között egy-két pollenadó fajta vagy egy fajta tiszta tömbben és a
pollenadó fajta a táblaszélen elhelyezve (dió, mogyoró). Soltész (1997) szerint önmeddő
fajták vegyes ültetésekor a pollenadó fajta távolsága: almánál - 25m, körténél - 20m,
cseresznyénél - 10m, meggynél -9m, szilvánál - 16m, kajszinál - 20m, mandulánál - 6m,
feketeribiszkénél - 3m, diónál és gesztenyénél - 100m.
Környezetvédelmi szempontból előnyösebb és egyben költségkímélő a hasonló
növényvédelmi és agrotechnikai igényű (pl. tápanyag és vízigény) fajták azonos táblába
ültetése.
A telepítendő fajta kiválasztásánál a műszaki tényezőket is figyelembe kell venni:
gépesíthetőség (metszés, betakarítás, talajművelés, trágyázás, növényvédelem osztályozás,
csomagolás, szállíthatóság).
4.2. Az alanyok kiválasztásának szempontjai
A környezetkímélő (integrált) gyümölcstermesztésben egyre inkább felismerik az
alany jelentőségét, amely a termelés eredményességét tekintve szinte semmivel sem kisebb,
27
mint a ráoltott nemesé. A gyümölcstermesztésben leggyakoribb a gyökéralany használata,
ekkor az oltvány gyökérzetét és a törzs egy rövid, 10–30 cm-es részét adja az alany.
A fajták növekedési erélye, illetve elágazódási hajlama genetikailag
meghatározott, de számos faj esetében (pl. kajszi, őszibarack, alma, körte), ezek a
tulajdonságok befolyásolhatók a megfelelően kiválasztott alannyal. Megfelelő alany
alkalmazásával a kedvezőtlenebb talajtulajdonságokat (pl. kémhatás) a fajták jobban
tolerálják. Némelyikük (pl. a Budagovszkij 9 almaalany) jótékony hatással vannak a
télállóságra és előnyösen befolyásolják a kevésbé elágazódó fajtákat (pl. Gloster almafajta)..
Az alanyok pozitív hatással vannak a nemes fajtára: javítják a gyökérzet víz- és
tápanyagfelvevő, -feltáró képességét és alkalmazkodását az ökológiai viszonyokhoz, ami az
ültetvény kondícióján, növényvédelmi szükségletein keresztül szintén hatással van az
eredményességre. Ezen túlmenően az alanynak fontos szerepe van a talajon keresztül fertőző
betegségek elleni hatékony védekezésben is Ellenállóbbá, toleránsabbá teszik a fát a talajban
élő kártevőkkel, kórokozókkal szemben. Ennek viszont csak akkor van realitása, ha a
kiválasztott alany és a nemes fajta vírusmentes. Ezt pedig csak akkor garantálhatjuk, ha az
oltványok ellenőrzött faiskolákból származnak. Az alany hatással lehet a nemes fajta
vegetatív és reproduktív teljesítőképességére (növekedési erély, termőképesség, termőre
fordulás gyümölcs minősége, tárolhatóság stb.). Mindegyik gyümölcsfajnak megvannak a
maga alanyai, amelyeket fajtához, koronaformához, ültetési rendszerhez, termőhelyhez
mérten kell megválasztani. Ez a faiskolák feladata. Az ültetvénylétesítők, - mivel készen
szerzik be az oltványokat a faiskoláktól, - mindenekelőtt a termelési célnak, az ültetési
rendszernek és alkalmazott technológiának megfelelően kell, hogy megválasszák az alany-
nemes fajta kombinációt.
Az alábbiakban a különbözô gyümölcsfajok fontosabb alanyait mutatjuk be a teljesség
igénye nélkül:
Az almánál a gyenge növekedésű alanyokat használjuk. Ezek közül a
legelterjedtebbek az angliai East Mallingban szelektált, M sorozatú klónalanyok:
‘MM 106’: Az erős növekedésű fajtákkal középméretű, spur fajtákkal kisebb méretű
fát ad. Támrendszert nem igényel. A talajhoz jól alkalmazkodik, laza homoktalajon is
jól fejlődik, a hideg, nyirkos talajra és a magas talajvízszintre érzékeny.
‘M 26’: Féltörpe növekedésű. A talajban valamivel jobban kapaszkodik, de lazább
talajon feltétlenül támrendszert igényel. Adaptációs, fagy- és szárazságtűrő képessége
jó. Laza homoktalajon csak öntözéssel telepíthető.
28
‘M 9’: Jelenleg legelterjedtebben használt almaalany. Intenzív ültetvények létesítéséhez
kiválóan alkalmas. Gyökérzete a talajban sekélyen helyezkedik el, törékeny, de jól
regenerálódik. Közepesen fagyálló. Az M 9 alanyú fák korán fordulnak termőre, csak
támrendszer mellett nevelhetők és öntözést igényelnek.
Budagovszkij 9 (Budagovszkij paradicsomalmája): törpenövekedésű, sekélyen
gyökeresedik, kevésbé törékeny, támrendszert igényel. Korán termőre fordul, jó
termőképességű, fagyállósága és téltűrése jobb az M9 -nél, a szárazságot jól tűri, a
túlzott talajnedvességre érzékeny. A gyökérnyak-pusztulással szemben ellenálló, a
vértetvekre, a baktériumos tűzelhalásra érzékeny, a faiskolában a lisztharmat és a
varasodás alig támadja
A körte általánosan használt alanyai a vadkörte vagy a termesztett fajták (pl. Vilmos)
magoncai és a birs különböző klónjai.
A vadkörte alany jó alkalmazkodó képességű, a legtöbb fajtával jó kompatibilitást
mutat, a ráoltott nemes gyorsan és erőteljesen fejődik. Hátránya viszont, hogy későn
fordul termőre.
A birs alanyokon fejlődő nemes gyengébb növekedésű, korábban fordul termőre.
Hátránya, hogy sok fajtával inkompatibilis. Törpealanyként korábbiakban egyedül a birs
volt használatban (pl. a C birsek: EMLA C, C-132; Angersi birsek és EM-C birsek).
Több körtefajta összeférhetetlen a birsalannyal szemben (Vilmos, Clapp, Bosc,
Packham's Triumph stb.), ezért ezeket a Hardy vajkörte közbeoltásával nevelik a
faiskolák. A birs a szárazságot, a meszet és a hideqet kevésbé tűri, és rosszul rögzít a
talajhoz. A birs alanyra oltott körtefa törpe fa marad, de a talajjal szemben igényesebbé
válik. Ígéretes alanyok az USA-ban helyi körtefajták keresztezésével (Old Home és
Farmingdale) előállított és szelektált hibridek (OH x F), amelyek Erwinia rezisztensek.
A meggynél és cseresznyénél leggyakrabban.
a sajmeggy alanyt használják. A talajban nem válogatós, a száraz vidékeken is jól
fejlődik. Mélyen gyökerezik, télállóbb, igénytelenebb, mint a vadcseresznye. Könnyű
száraz, meszes talajokon is jól fejlődik, a nedves kötött levegőtlen talajokat nem kedveli
A ráoltott nemes gyorsan termőre fordul, korábban érik.
az SL64 vegetatív úton szaporított sajmeggy szelekció, valamivel kisebb fákat nevel.
Az őszibarack legelterjedtebb alanyai:
• Keserűmandula: száraz, meleg, meszes területeken használják. Hátránya, hogy a
ráoltott nemes fokozottan fagyérzékeny.
29
Vadőszibarack magoncok: fagytűrőbbek, kiegyenlítettebb állományt adnak, mint a
keserűmandula. Levegőigényesek, laza homokos vagy vályogtalajokra alkalmasak.
Hátránya, hogy szárazság és mészérzékeny.
Mandulabarack fajhibrid magoncok: meszesebb talajokon használják, nem minden
fajtával kompatibilis.
Szilvaalanyok: hideg, nyirkos, kötött talajokon használják, gyengébb növekedést
biztosít. A Saint Julien-hibrid jó kompatibilitást mutat a fajtákkal, kevésbé
klorózisérzékeny.
A kajszi üzemi termesztésében a mirobalan, a vadkajszi, és az egyéb szilvaalanyok
terjedtek el. A hegyvidéki kötöttebb talajokon a mirobalan és a szilvaalanyok terjedtek el,
míg a lazább talajokon a vadkajszi.
A szilva alanyai:
A myrobalán magonc (Prunus cerasifera) a legelterjedtebb: jó összeférhetőséget
mutatnak a fajtákkal (kivétel a ringló). Erős növekedésű oltványt adnak. A fák a
szélsőséges talajtípusok kivételével mindenütt jól fejlődnek. A myrobalán magoncon
szaporított fajták vegetációs időszaka hosszabb, a fás részek és a rügyek beérése
későbbi, ezért a fagyérzékenység is fokozódhat.
Gyengenövekedésű alanyok: Fehér besztercei, Kisnánai lószemű.
A myrobalán fajhibridjei: Myrobalán GF–31 és a Marinna szilva változatai: jól
alkalmazkodik a különböző talajokhoz, középerős vagy erős növekedésű oltványokat
ad. Korábban fordul termőre, fajlagos termőképessége jobb.
Brompton: Európában elterjedt szilvaalanyfajta. Jó az összeférhetősége, középerős
vagy erős növekedésű oltványt ad. A kötött talajokat is elviseli.
A kökényszilva-(Prunus insititia) magoncok közül a St. Julien hibridek, mert jó az
összeférhetőségük a fajtákkal.
A mandulát elsősorban keserû-mandula alanyra szemzik, de minden olyan alanyon jól ered,
amelyre űszibarackot is lehet szemezni.
A dió fő alanya a közönséges dió magonca. Ezen kívül még használják a fekete dió magoncait
is, de ez az alanytípus vírusérzékenysége miatt kezd kiszorulni a termesztésből.
A köszméténél használunk alanyt abban az esetben, ha törzses fácskaként termesztjük azokat.
Ilyenkor a törzset az alanyként használt Ribes aureum adja.
A birset és naspolyát a faiskolák rendszerint birsalanyokra szemzik.
30
5. A környezetkímélő gyümölcstermesztésben alkalmazott művelési rendszerek
A környezetkímélő termesztésnél nagyon körültekintően kell megválasztani a
gyümölcsös művelésének módját. Mivel a művelésnek több összetevője van és ezek szoros
kapcsolatban állnak egymással, ezért művelési rendszerről beszélünk. A művelési rendszer a
gyümölcsös telepítési rendszere, a gyümölcsfák termőfelület- és termésszabályozásának
módja. A művelési rendszer meghatározója: a termesztési cél (friss fogyasztás, tartósipari
alapanyag) és a gyümölcsös üzemeltetési módja (kézi és/vagy gépesített).
A gyümölcsösök telepítési rendszere magába foglalja:
a kiültetésre szánt alany-fajta kombinációt és annak növekedési és elágazódási
sajátosságait;
a kialakított törzsmagasságot, amely lehetővé teszi a rázógép munkáját;
a fa méretét és koronaformáját: a korona mérete az egyes gyümölcsfajoknál az alany
megválasztásával jelentősen, ill. a célnak megfelelően módosítható;
a fák közötti sor- és tőtávolságot: a sortávolság a művelő út és a korona szélesség
összege, a tőtávolság pedig a korona szélességével egyenlő. A fény beesési szögét
figyelembe vevő sortávolság hazai viszonyok között a korona magasságnak minimum
másfélszerese kell, hogy legyen. A sor– és tőtávolságnak feltétlenül igazodnia kell az
adott alany–fajta kombinációjú fa természetes térigényéhez. Így, ha felesleges
térközöket hagyunk a fák között, az területpazarlásnak tekinthető, ha viszont túl közel
ültetjük a fákat egymáshoz, a fák későbbi életszakaszaiban csökken a
termőképességük. Gépi betakarításhoz például a sor– és tőtávolságnak, a
koronaformának olyannak kell lenni, amely lehetővé teszi a rázógép legjobb, a
gyümölcsminőséget leginkább kímélő munkáját. Minden művelésmódhoz tartozik 1-2
jellemző koronaforma: a széles soros művelésmódhoz a váza és a kombinált korona, a
keskeny soros művelésmódhoz a karcsú orsó és a palmetta-sövény illik a legjobban.;
a támrendszert, amelyet gyenge növekedésű alanyok és sudaras intenzív koronaformák
(szuper- és karcsúorsó) esetében alkalmaznak. Ezen kívül a málna, szeder, törzses
köszméte-, és ribiszke termesztésénél alkalmazunk támrendszert. A leggyakrabban
használatos támrendszerek: egyedi karós és faoszlopos, huzalos vagy kordon és
kombinált (huzalos-karós, huzalos-bambuszrudas).
A termőfelület -és termésszabályozás magába foglalja a koronaforma alakító- és
fenntartó metszését, a növekedés- és termésszabályozását.
31
6. A gyümölcsültetvény telepítésének kivitelezése
Gyümölcsösök telepítésének főbb gyakorlati elemei
a telepítési terv,
a telepítési engedély,
a telepítés technológiai terve,
telepítés utáni munkák.
Miután terepbejárással és a szükséges információk (meteorológiai, talajtani és
hidrológiai viszonyok) beszerezésével meggyőződtünk arról, hogy a kiszemelt terület
alkalmas a tervezett gyümölcsfaj (fajta) telepítésére, első lépésben telepítési tervet kell
készítenünk.
A gyümölcsös telepítési tervének főbb részei:
a gyümölcsös helye és területe;
a telepítendő gyümölcsfaj, ill. fajok területe, művelési rendszere (alany, fajta,
koronaforma);
a táblák mérete, sor-és tőtávolság;
az üzemeltetés módja (száraz, öntözött, kézi, gépi betakarítás);
a telepítési, ápolási és üzemeltetési költségek; az alap- és kiegészítő járulékos
beruházások;
valamint a saját erőforrások; az új létesítmények, útviszonyok, öntözési lehetőségek és
műszaki lehetőségek; a gép-, eszköz-, munkaerő-szükséglet;
a rendelkezésre álló géppark, tároló-, feldolgozó-építmények, berendezések;
a munkaerőhelyzet;
várható terméshozamok;
a bevételek évenkénti, illetve az ültetvény élettartamára történő bontásban.
A második lépés az ültetvény telepítésének engedélyeztetése a megfelelő helyi
szerveknél. Ezután történhet meg a gyümölcsös telepítésének előkészítése.
A telepítés technológiai, kiviteli tervének elemei:
tereprendezés (drénezés, öntözőmű megtervezése és kivitelezése) és talajjavítási terv;
telepítés előtti talaj-előkészítés (trágyázás, lazítás, talajfertőtlenítés talajuntság ellen,
simítás, tömörítés);
táblák és utak kijelölése (főutak 10-14m, a táblákat leválasztó mellékutak 8-10m, a
sorok végén 10-12 m-es gépi forgók);
32
a gyümölcsös kitűzése a tervezett ültetési rendszernek megfelelően. A legelterjedtebb
az egysoros (a sorok azonos távolságúak, ez a legelterjedtebb) vagy művelőutas
ültetési rendszer. (a sorok iránya É-D tájolású legyen);
a gyümölcsfák ültetése (+4oC felett, október vége - december közepe);
egyéb munkák (körül kerítés, törzsvédők felhelyezése).
6. 1. Tereprendezés
Ültetvénytelepítés előtt gyakran szükség van a kijelölt táblák, ill. azok környezetének
rendezésére is.
A beültetésre szánt táblákon felmerülő legfontosabb munkák lehetnek:
növényi maradványok, épületek stb. eltávolítása;
terepegyenetlenségek kismértékű korrigálása, ügyelve arra, hogy a terméketlen altalaj
ne kerüljön felülre;
az esetlegesen elhordott feltalaj visszaterítése.
A tábla környezetének rendezési munkái:
felesleges fasorok megszüntetése;
szélvédő fasorok létesítése;
vízelvezető csatornák, víztározók építése.
Talajuntság:
A gyümölcsösök telepítésénél gyakran előforduló egészségügyi probléma a
talajuntság, amely, ha nem fordítunk rá kellő figyelmet, kihat a gyümölcsös egész
élettartamára, gátolja a növények növekedését, fejlődését. A talajuntság a termesztett
növények fejlődését gátló tünetcsoport. A talajuntság oka rendkívül összetett, valójában még
nem pontoson tisztázott. Kétféle talajuntságot különböztetünk meg: specifikus- és általános
talajuntságot.
A specifikus talajuntság akkor következik be, ha azonos, vagy egymáshoz közeli
rokonságban lévő gyümölcsfajokat telepítünk egymás helyére. Leghatározottabban az
almánál és a csonthéjasoknál, azon belül is az őszibaracknál és a cseresznyénél figyelhető
meg, hogy a következő telepítés már nem terem olyan jól, sőt az oltvány meg sem ered
meg a talajban, mert a hajszálgyökerek elhalnak, vagy elégtelenül működnek. Ennek
egyik oka, az úgynevezett önallelopátia, amely feltehetően a gyökérzeten megtelepedő
mikroorganizmusok által termelt méreganyagoknak, vagy a gyökérsavak önmérgező
hatásának tudható be. Az őszibarack gyökerében és kérgében található cianogén
33
glükozidok (amygdalin, prumasin) a talajban ciánhidrogénné bomlanak, ami az új
telepítésű fáknál gyökérpusztulást okoznak. A korábbi okszerűtlen és rosszul alkalmazott
növényvédelmi kezelések során nagy mennyiségű káros anyag és bomlástermék
halmozódhat fel a talajban, amelyek szintén gyökérméregként hatnak.
Egyazon növényfajok egymás utáni termesztése az egyoldalú tápanyag-felhasználás
miatt sem kedvező, bár ezen lehet a legkönnyebben segíteni: talajvizsgálaton alapuló
tápanyag-utánpótlással. A specifikus talajuntság tünetei az egészséges növényhez képest
kisebb, tömörebb gyökérrendszer, elfeketedett hajszálgyökerek. Almatermésűeknél rövid
ízközű hajtások fejlődnek, amelyeken a kanalasodott levelek rozettaszerűen állnak. A
csonthéjas oltványok telepítés után gyakran elpusztulnak. A csonthéjasok önallelopátiája nem
jelent veszélyt az almatermésűekre, és viszont.
A specifikus talajuntság megszüntetésére a legjobb, ám a legnehezebben kivitelezhető
módszer a termőterület-váltás. Ugyanazon növénycsoportba tartozó fajok 10-15 évig
lehetőleg ne kerüljenek egymás, vagy saját maguk helyére. Átmeneti megoldást jelenthet az
ültető gödör talajcseréje, illetve a talajuntság betegségével szemben ellenálló alanyok
használata.
Az általános talajuntságot a talajban jelenlévő fonálférgek (nematódák), fitopatogén
gombák és baktériumok okoznak. Mivel ezek nem fajspecifikusak, így a más
növénycsoportba tartozó fajok, fajták egyedeit is károsíthatják, amennyiben az
újratelepítés előtt nem tartjuk be a 10-15 éves forgót, illetve elégtelen a talajfertőtlenítés.
A gyökérparazita gombák (pl. szegecsfejű gomba, fehérpelyhes gyökérpenész) a növény
föld feletti részén szemmel látható tüneteket nem okoznak, csak a gyökérzet
átvizsgálásával mutathatók ki. A csonthéjasok esetében a gombakártevők közül fekete
gyökérrothadás (Thielaviopsis basicola) és a verticilliumos hervadás (Verticillium
dahliae) okoz egyértelmű pusztulást. A növényparazita fonálférgek rövid idő alatt
jelentős visszaesést okoznak a gyümölcsfák fejlődésében. A felszín felett látható
tünetként csökken a hajtásnövekedés, a virágzás és a terméskötődés nem lesz megfelelő.
A felszín alatt a gyökerek súlyosan károsodnak, a sebzések helyén másodlagos
kórokozók, leginkább vírusok is behatolhatnak a növény szervezetésbe, a mi súlyosbítja a
problémát. A fonálférgek veszélyes vírusvektorok.
Az általános talajuntság problémája megelőzhető, ha újratelepítés előtt alaposan
átvizsgáljuk a talajt. Meg kell vizsgálni a fitopatogén kórokozók és fonálférgek jelenlétét,
mennyiségét. Széles hatásspektrumú készítményekkel végzett talajfertőtlenítés eredményes
lehet. A készítmények jó gyomirtó hatásának köszönhetően nemcsak a vírusvektor
34
fonálférgeket irtja, de azokat a gyomokat is, amelyeken a vírusok túlélnek, áttelelnek.
Környezetkímélő technológiáknál előnybe kell részesíteni a fizikai és biológiai módszereket,
valamint a természetes anyagok használatát. Megfelelő talajműveléssel és szerves
trágyázással fenntartható a jó talajélet, amely a talaj öngyógyító folyamait segíti.
6.2.Talajjavítás
A gyümölcsösök talaj-előkészítési munkái összekapcsolhatók a fizikai (mélyszántás
vagy lazítás), kémiai (trágyaanyagok bedolgozása) és biológiai (zöldtrágyázás) javítással is.
Fizikai (mechanikai) talajjavítás. A talajforgatást célszerű nyár végén, ősz elején
elvégezni, de legkésőbb az ültetvény telepítése előtt egy hónappal ahhoz, hogy az ültetés
idejére a talaj kellőképpen megülepedjen. Ha a szántás során a művelés mélysége a humuszos
talajrétegnél mélyebb, előfordulhat, hogy terméketlen altalaj kerül a felszínre. Ezt
elkerülendő, ha forgatás helyett a lazítás kerül előtérbe, megőrizve a tápanyagban gazdag
felső humuszos talajréteget. A mélylazítás mélysége a 70-90 cm-t is elérheti a fasorokban.
Bogyósgyümölcsűek telepítéséhez a forgatást 40–50 cm, míg gyümölcsfákhoz 60–80
cm mélységig végezzük. A talaj forgatásával a talaj fizikai állagának javításán kívül azt is
elérjük, hogy a gyommagvak mélyebb rétegekbe kerülnek, így az ültetvény első éveiben a
sorok gyommentesítése kevesebb gondot okoz.
Kémia talajjavítás. A környezetkímélő gyümölcstermesztés megkezdése előtt a talaj
szerkezetének és biológiai aktivitásának javítására, a tápanyag-ellátottság biztosítására
trágyaanyagok (szervestrágya, zöldtrágya, műtrágya) bedolgozása szükséges. A tápanyagok
kijuttatásának és talajba forgatásának módját úgy célszerű megválasztani, hogy figyelembe
vesszük a telepítendő gyümölcsfajok igényeit, a talajjellemzőket és a domborzati viszonyokat.
Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen mértékű legyen a javítás és milyen tápelemek pótlására van
szükség, elengedhetetlen a talajvizsgálat elvégzése. A laboratóriumi talajvizsgálat során fény
derül a talaj kötöttségére, kémhatására, mésztartalmára, humusztartalmára, összes
sótartalmára és vízvezető képességére, valamint tápelem tartalmára (N, P, K, Ca, Mg stb.). A
kapott eredményeket összevetjük a 1.,2.,3.,4.,5.táblázat) adataival, és csak a hiányzó tápelem
mennyiségeket pótoljuk. Korrigáljuk a talaj mésztartalmát, kémhatását, ezzel megakadályozva
a környezetet terhelő káros anyagok fölösleges bevitelét a talajba.
35
1. táblázat
A gyümölcsösök talajának kedvező foszfor-ellátottsági határértékei
(Al-oldható) P2O5 mg/kg), 0-40cm, ill. 0-60cm talajrétegre vonatkozóan
AArraannyy--ffééllee kkööttööttttsséégg KKAA CCaaCCOO
33
11%%aallaatttt 11--55%% 55%% ffeelleetttt
KKAA<<3300 6600--8800 8800--9900 110000
KKAA>>3300 8800 110000 112200
Forrás: Papp,2003
2. táblázat
A gyümölcsösök talajának kedvező kálium-ellátottsági határértékei
(Al-oldható) K2O mg/kg), 0-40cm, ill. 0-60cm talajrétegre vonatkozóan
Arany-féle kötöttség
KA
Al-oldható
K2O mg/kg
<25
25-30
30-37
37-42
42-50
50>
80-100
100-120
120-160
160-200
200-230
230-250
Forrás: Papp, 2003
3. táblázat
A gyümölcsösök talajának kedvező magnézium-ellátottsági határértékei
Arany-féle kötöttség, KA Mg-érték (ppm)
<30 40-80
30-42 60-100
42 > 100-200
Forrás: Papp, 2003
36
4. táblázat
Gyümölcsültetvények létesítésének feltételeit biztosító talajtani
paraméterek határértékei
Gyümölcs-
faj
Termőréteg
vastagság
(cm)
Talajvízszint
mélység
(cm)
Mész-
tartalom
(%)
Összes
sótartalom
(%)
pH
(vízben)
alma 100 150 25 0,1 4,5-8,5
körte 100 150 20 0,1 4,5-8,5
meggy 120 180 30 0,15 5,5-8,5
cseresznye 120 180 30 0,1 5,5-8,5
kajszi 100 180 30 0,1 5,5-8,5
őszibarack 100 150 20 0,1 5,5-8,5
szilva 100 100 30 0,15 5,0-8,5
dió 150 150 20 0,1 5,5-8,5
Forrás: Papp,2003
5. táblázat
A gyümölcsösök talajának kedvező nitrogén-ellátottsági határértékei 0-80 cm– es
talajrétegben
Gyümölcsösök
Öntözés nélkül Öntözött viszonyok között
kg N/ha
Alma 100-120 80-90
Szilva, kajszi 150-170 100-120
Málna 100-130 80-100
Szeder 100-120 80-100
Forrás: Papp,2003
Adódhatnak olyan kedvezőtlen talajviszonyok (mészszegény, szerkezet nélküli, kötött
agyagtalaj vagy kimerített talaj), amelyeknek a javítása hosszabb időt igényel. Így, a
talajvizsgálatra alapozott talajjavításra szükség lehet még jóval a környezetkímélő termesztés
megkezdése előtt. A mintákat az adott terület több pontjáról kell venni.
A fás kultúrák telepítése előtti talajvizsgálat során a talaj tápanyagtartalmát 60 cm, a
bogyósgyümölcsűek esetében 40 cm mélyen vizsgálják meg, általában három, egyenként 20
37
cm vastag rétegben. A hiányzó tápelemeket a terület előkészítése során pótolni kell. A
tápanyagok pótlása zöldtrágyával, szerves trágyával és műtrágyával történik. Ezt a műveletet
feltöltő-, alaptrágyázásnak, vagy tartalékoló trágyázásnak nevezzük. Ekkor a gyökérrendszer
által hasznosított talajréteg gazdagítását végezzük szükséges tápelemekkel.
A talaj tápanyagfeltöltése. A szervestrágya javasolt mennyisége 50–100 t/ha
(zöldtrágyanövény esetén nem szükséges). A szerves trágyát hatékonyan és gazdaságosan
használhatjuk fel úgy is, hogy az ültető gödörbe vagy a sorsávba, árokba keverjük be a
trágyát. Szerves trágyából jelenleg kevés áll rendelkezésre az állatállomány erős lecsökkenése
miatt.
Az ültetés előtt a terület zöldtrágyázása elterjedt módszer a talaj javítására. A talaj
előkészítésének módjától függően (forgatás, lazítás) őszi vagy tavaszi zöldtrágya keverékek
használhatók fel. A zöldtrágyanövény lehet több éves pillangós (pl. lucerna), vagy egyéves
fűkeverék, amit talajforgatással forgatunk a talajba.
Nagyon lényeges a feltöltő trágyázás elvégzése a forgatással (lazítással) egy időben
vagy azt megelőzően történjen. Ugyanis a kálium (K) és foszfor (P) tápelemeket alacsony
mobilitásuk miatt közvetlenül a gyökérzónába vagy annak közelébe kell juttatni. Fás
gyümölcsfajok 1 hektárjára a 0-60 cm-es talajréteget figyelembe véve 1 mg P2O5 vagy K2O
pótlásához elméletileg 90 kg P2O5 vagy K2O – ot számítunk; bogyósok esetében a 0-40 cm-es
talajrétegre számítva ez az érték 60kg P2O5 vagy K2O hektáronként. Az elméletileg
kiszámított P2O5 -és K2O – mennyiségeket a megfelelő szorzófaktorral (6.táblázat) korrigálva
kapjuk meg a tényleges hatóanyag-szükségletet. Nagy adagok esetében egy részét a
zöldtrágyanövény vetése előtt szórják ki.
6. táblázat
A tápanyagok megkötődését figyelembe vevő tapasztalati szorzófaktorok a tartalékoló P2O5 -
és K2O – mennyiségeket kiszámításához
Arany-féle
kötöttség
KA
Szorzófaktor
A K2O- mennyiség
kiszámításához
A P2O5 – mennyiség kiszámításához
Gyengén savanyú talaj
<5% Ca CO3
Semleges talaj
> 5% Ca CO3
38
<25
25-30
30-37
37-42
42-50
50>
1,0
1,0-1,1
1,2-1,3
1,3-1,6
1,7-1,9
2,0-2,5
1,0
1,0
1,1-1,2
1,3-1,4
1,5-1,6
1,7
1,0
1,2-1,3
1,4-1,5
1,6-1,7
1,8-1,9
2,0
Forrás: Papp,2003
A nitrogént, a kimosódás veszélye miatt nem szabad túl korán adagolni. Meghatározásánál
fontos a talaj humusztartalma. Kedvező talajtermékenység mellet 50-70 kg/ha hatóanyagnál
többet nem használnak a talajfelszínre szórva vagy sekélyen a talajba dolgozva: A
humusztartalmat homoktalajokon 1%-ig lápfölddel vagy tőzeggel emelik
A talaj telepítés előtti szakszerű tápanyagfeltöltése biztosítja az ültetvény első éveiben
a fák megfelelő növekedéséhez szükséges harmonikus tápanyagellátást.
A feltöltő trágyázást követően a talajfelszínt elegyengetjük, szükség szerint a
műveletet megismételhetjük. Cél az egyenletes talajfelszín kialakítása. A talajt ültetésig, 4-6
hétig hagyjuk ülepedni vagy mesterségesen tömörítjük.
6.3.Telepítés. A gyümölcsös kitűzése
A tervezett ültetési rendszernek megfelelően történjen. Ültetvénytelepítésnél alapvető
célkitűzés a terület gazdaságos hasznosítása, azaz olyan optimális tőszám és sortávolság
alkalmazása, amely a fák tenyészterületének figyelembe vételével lehetővé teszi, hogy a
gyümölcsfák igényüknek megfelelően fejlődjenek és termésmutatóik is jók legyenek. A
legelterjedtebb az egysoros (a fasorok egymástól azonos távolságban vannak) vagy más néven
művelőutas ültetési rendszer. A sorok iránya sík területeken É-D tájolású legyen, az
egyenletes napfényellátás érdekében. A sorhosszúság meghatározásánál az anyagmozgatás
érdekeit tartsuk szem előtt. Általában 100 – 200 m-enként, támberendezéssel ellátott sűrűbb
térállású gyümölcsösben pedig ennél rövidebb szakaszonként táblaválasztó utat célszerű
kitűzni.
Ezután következik a táblák és utak kijelölése: a főutak 10-14m, a táblákat leválasztó
mellékutak 8-10m szélesek legyenek, amelyek biztosítják majd a gépek és a szállítóeszközök
39
zavartalan mozgását a gyümölcsösben. A sorok végén 10-12 m-es gépi forgókat kell
kialakítani. Az ültetvények úthálózatát mindenképp úgy kell kialakítani, hogy az a gépi
művelési és anyagmozgatási munkák gazdaságos elvégzését lehetővé tegyék, és minél kisebb
termőterület-veszteséggel járjanak.
Az utak kijelölésével párhuzamosan végezzük el az épületek helyének, a kerítés és az
esetleges öntözőrendszer nyomvonalának kijelölését is.
Az előkészített terület leghosszabb oldalán kihúzzuk az alapegyenest, amelyen
megjelöljük a fák helyét. Ezt követően az alapegyenes két végén szögprizma segítségével
merőlegest állítunk, melyeken a sorok helyét jelöljük meg. A sorok kitűzéséhez kitűző rudat
használunk. A tövek helyét mérőszalaggal mérjük. A sarkokat jól látható, a fák helyét kisebb
karókkal jelöljük. A karók valamint a később elültetett fák minden oldalról nézve egybeesnek.
Gépi ültetéskor csak a sorokat kell jelölni, és az egyenletes tőtávolságokat a gép
sebessége és az emberi munka összehangolásával érhetjük el.
Az ültetési anyag előkészítése. A közvetlenül a faiskolából szállított vagy vermelőből
kiszedett oltványokat a telepítési ütemnek megfelelően szedjük ki lehetőleg úgy, hogy a
kiszedés és az ültetés között minél rövidebb idő teljen el. A sérült, törött, beteg vagy túl
hosszú gyökerek visszametszése fontos művelet mind az ültetés, mind pedig a megeredés
szempontjából. Arra törekedjünk, hogy minél dúsabb, több hajszálgyökérrel ellátott
gyökérzetünk maradjon. Abban az esetben, ha a talaj ültetéskor nem megfelelő
nedvességtartalmú, a gyökérzet kiszáradásának megelőzésére érdemes a gyökérzetet a
gyökérnyakig fertőtlenítőszerrel ellátott agyagpépbe mártani.
A szaporítóanyag minősége: Az oltványok vásárlása során tudnunk kell, hogy két
típust különböztet meg a gyakorlat: a már elágazódott, tehát koronás oltványt (jórészt
csonthéjas gyümölcsűek), valamint az elágazás nélküli suhángot (jórészt almagyümölcsűek).
Mindkettőnél fontos, hogy egy évesek legyenek, mert fiatal szaporítóanyag kiültetése által
könnyebb megvalósítani a helyes koronázat kialakítását. Az oltvány akkor első osztályú, ha
három egészséges gyökérelágazódással rendelkezik, valamint a koronás oltványok első
elágazódása alatt mérve a törzsátmérő eléri az egy centimétert. Elágazódás nélküli oltványnál
fontos a megfelelő magasság, hogy megfelelő törzsön létesíthessünk majd koronát.
A bogyósgyümölcsűek esetében 10 db 10cm-es gyökérelágazódás kell, hogy legyen, valamint
az oltás helyétől mért 30 cm magasságban 8mm átmérőjű legyen a törzs. Kritérium a három
elágazódás is, melyek közül kettő legalább 15cm, míg egy legalább 30 cm hosszúságú legyen,
másként fogalmazva az elágazódások együttes hossza érje el a 60 cm-t.
40
Az ültetés időpontja. A gyümölcsfák ültetését az oltványok lombtalan állapotában
végezzük +4oC felett az időjárási viszonyoknak, ill. a talaj állapotának megfelelően.
Tapasztalatok szerint az ősszel elültetett gyümölcsfák eredése biztonságosabb, mint a tavaszi
ültetésűeké, bár vannak olyan gyümölcstermő növények is, amelyek ültetése kifejezetten
tavasszal javasolt, mint pl. az őszibarack és a mandula.
Az ültetés gyakorlati kivitelezése: Az ültetőgödör kézi vagy gépi eszközökkel is
elkészíthető. Az oltványok helyének rögzítésére két méter hosszú, kb. 10 cm széles a két
végén és közepén félkör alakú vágattal ellátott ültetőlécet használunk. Az ültetőléc középső
vájatát a jelzőkaróhoz rakjuk, a két végén lévő vájatba jelölőpálcát teszünk. Ezután az
ültetőlécet elvesszük és a jelzőkaró helyén legalább 40 x 40 x 40cm-es ültetési gödröt ásunk
úgy, hogy a megmaradt két szélső cöveket a gödörből kikerülő földdel ne takarjuk be. Az
ültetőgödrök méretét attól függően válasszuk meg, hogy előzőleg mélyszántással forgatott,
vagy forgatás nélküli talajon végezzük az ültetést. Előbbi esetben elegendő csak olyan széles
és mély gödröt ásni, amelybe a gyökér gyűrődésmentesen belefér, és biztosítható a mélységi
és oldali irányú rázogatás, amellyel a gyökerek közötti hézagokat a talaj jól kitölti. Ha
előzőleg nem volt mélyforgatás a területen, úgy nagyobb ültetőgödröt kell ásnunk, amely a
talaj kötöttségétől függően akár 100–150 cm oldalirányú kiterjedésű és 60–70 cm
(bogyósoknál 40–50 cm) mély is lehet. Gödörásás során válasszuk szét a fel– és az altalajt,
majd az ültetéskor fordítva helyezzük vissza. Ha közvetlenül az ültetőgödörbe szórjuk a
szervestrágyát (5-10 kg), azt 8-10 cm talajjal fedjük be. A fa ültetésekor az ültetőlécet újból a
meghagyott két cövek közé illesztjük. Az ültetendő fát most az ültetőléc középső vájatába
helyezzük a gyökérnyak magasságában (1. ábra), a fát elültetjük, a gödröt földdel behúzzuk.
Ilyen ültetéssel minden beirányítás nélkül egyenes sorokban tudunk ültetni.
1. ábra. Fa ültetése ültetőléc segítségével
Forrás: Papp, 2003.
41
Az ültetést két ember végzi. A vastagabb gyökerek végeit kissé ferdén úgy metsszük
meg, hogyha a fát a gödörbe állítjuk a metszlapok alul maradnak, azon nyugszik a gyökér. A
hosszúra nyúlt vékony gyökereket is megkurtítjuk, valamint a törött gyökereket az egészséges
részig visszametsszük. Az egyik ember a fát tartja, amíg a másik porhanyós földdel a
gyökerek közeit gondosan kitölti. Ültetés közben a fát meg kell rázogatni (de nem fel-le
húzogatni), hogy a föld könnyebben illeszkedhessen a gyökerek közé. Az ültetési mélysége
olyan legyen, mint a faiskolában volt, tehát az oltás helye a talajszint felett legyen (a mély és a
magas ültetést is kerüljük). Különösen a gyökérnyakba szemzett oltványoknál kell figyelnünk,
hogy a szemzés helye ne kerüljön a talajszintbe, vagy az alá, mivel a nemes rész
legyökeresedésével elveszítjük az alkalmazott alany–fajta előnyeit. Fontos, hogy az oltás É,
ÉK vagy az uralkodó szélirány felől legyen, hogy a szél ne törje le a nemest. Amikor a gödör
megtelt földdel, tömörítjük a földet, a cipőnk orra mindig a fa felé legyen, így nem sérthetjük
meg. Figyeljünk a függőleges elhelyezésre. Ezután iszapoljuk be nagy adag vízzel. Az ősszel
ültetett fa tövére, hogy a gyökérzetet megvédjük a téli fagyoktól, 30-40 cm magas kupacokat
húzunk. Tavaszi telepítés során az ültetés közben minden fának 15-20 liternyi vizet adunk.
Hegyoldalakon, lejtőkön minél szélesebb félhold alakú tányérokat készítünk abból a célból,
hogy a lefolyó esővizet a fa részére felfogjuk.
Nagyobb területen traktorra szerelhető gödörfúró gépet használunk (2. ábra). A géppel
készített ültetőgödrök hátránya viszont a cseréphatás, ami a gyökerek növekedését nehezíti.
2. ábra. Gödörfúró gép Forrás: http://www.landwirt.com
Az oltványokat a vadkártól védeni kell. A fák törzsét sodronyszövettel vagy egyéb
műanyag törzsvédő hálóval kötözzük be. A törzset védő réteget az ültetés után azonnal fel kell
helyezni. A vadállatok ellen és a lopások elkerülésére az ültetést megelőzően vagy azzal
egyidejűleg célszerű az ültetvény körbekerítése. Az ültetvények elszigetelésére célszerű
különböző fajokat (fákat, bokrokat) tartalmazó sövényeket telepíteni.
42
A virágzó sávok évelő és egyéves növényfajokkal biztosítják az ültetvényben a
hasznos szervezetek életkörülményeit, melyek így a teljes vegetációs időszakban kifejthetik
jótékony hatásukat.
Támrendszer kialakítása. Elsősorban gyenge növekedésű és sekélyen gyökeresedő
alanyon álló, orsó koronaformájú gyümölcsfák alkalmazása esetén van szükség
támrendszerre, amely huzalos, egyedi karózású vagy a kettő kombinációja lehet. A megfelelő
támrendszer kiválasztása egyebek közt a művelésmódtól függ; elkészítését közvetlenül a fák
kiültetése utánra kell időzíteni.
Egyedi karózást csak kisebb területeken célszerű alkalmazni. Jól használható az
akáckaró, mivel tartós, kevésbé korhadó, mint a fenyőkaró. Impregnálni sem kell. Általában a
felnőttkori famagasság függvényében 2,5-3,5 méteres fakarókat használnak, az alsó 0,5-0,7 m
kerül a földbe. A karó átmérője a magasságától függ – minél magasabb, annál vastagabb.
Ideális esetben egész hosszában egyenlő vastagságú, 6-8 cm-es átmérőjű a rövidebb és 10-12
cm-es a hosszabb karó. A karókat fúrógép segítségével mélyesztik a talajba közvetlen az
ültetés után és óvatosan, hogy a fák gyökerei ne sérüljenek. Legjobb az ültetéssel egy időben
behelyezni a talajba. A szélirány felőli oldalon kell elhelyezni, minél közelebb a törzshöz, de
attól legalább 10 cm-re. Az egyedi karózás előnye az alacsonyabb költségráfordítás, könnyen
kicserélhető, a sorok átjárhatóbbak, kedvezőtlen domborzati viszonyok mellett is jól
alkalmazható, szükség esetén a fák is könnyebben pótolhatók.
Az egyedi támasznál tartósabb megoldás a megfelelően kialakított huzalos
támrendszer. Az ültetvény helyi adottságai, a gyümölcsfák sortávolsága, a sorok hosszúsága
és az uralkodó szelek erőssége függvényében a huzaltartó oszlopokat egymástól 6-10 m
távolságra helyezik el a sorban. Minél egyenlőtlenebb a felszín, annál sűrűbben ássák be az
oszlopokat. A beton vagy fa végoszlopokat kb. 80 cm mélyre kell a talajba mélyíteni fúrógép
segítségével. Függőlegesen vagy a sorból ferdén kifelé döntve helyezhetők el és
horgonyokhoz kell rögzíteni azokat. A függőleges oszlopokat nemcsak horgonyhoz feszítik,
hanem belső kitámasztást is alkalmaznak. A végoszlopokat betonhabarcsban kell elhelyezni
és a feszítő huzalokat a horgonyhoz kell kötni. A horgonyt mélyen a talajba kell rögzíteni és
célszerű betonba ágyazni. A tartóoszlopokra egy, két, három vagy négy huzalt feszítenek ki, a
tőtávolságtól és a fák rögzítési módjától függően. Általában 2,54 mm-es horganyzott drótot
használnak. Négy huzal esetében a gyümölcsfákat közvetlenül a huzalokhoz lehet rögzíteni.
Kevesebb huzalnál bambusz vagy fakaró használata ajánlott.
Olyankor a támasztékokat rögzítik a huzalhoz (legjobb az erre alkalmas kialakítású
kapcsokkal) és utána kötik hozzájuk a fákat (3. ábra).
43
3. ábra. Huzalos támrendszerű ültetvény.
Forrás: Kertészet és Szőlészet 2013-5. sz.
Erre a célra a legalkalmasabb az időjárással szemben ellenálló, könnyen használható,
rugalmas, a törzsbe nem bevágó műanyag cső. Szükséges az időnkénti ellenőrzés, nem
vágnak-e be túlságosan a kötések a törzsbe. A huzalos támrendszert az 1500 fa/ha feletti
tőszámú ültetvényekben kifizetődő. Előnyei, hogy a huzalok alkalmasak a csepegtetővezeték
tartására, a vesszők és gallyazat rögzítésére. Hátrányai közé tartozik, hogy a sorok
átjárhatatlanok, a fák pótlása nehézkes, megépítése magas szaktudást igényel.
Öntözőberendezés. Integrált gyümölcstermesztés során az öntözési módok közül
leginkább a csepegtető öntözés, illetve a mikroszórófejes öntözés javasolható. Ebben az
esetben az öntözőberendezés megtervezése és felszerelése a fák ültetésével, illetve a
támrendszer kiépítésével egy időben A huzalos támrendszernél az alsó huzalhoz rögzítik a
csövet, amelyen a csepegtető fejek találhatók A csepegtető fejeken keresztül a talajfelszínre
csepegő víz közvetlenül a gyökérközeli zónát nedvesíti. Az esőztető öntözést főleg
málnatermesztés során alkalmazzák.
A csepegtető öntözés előnyei:
hatékony vízhasználat (csekély párolgási veszteség);
egyenletes vízadagolás;
kisebb vízszállítási igény;
a növényi kultúrához rugalmasan igazítható;
nincs felszíni elfolyás;
az öntözővízzel egyidejűleg a tápanyag adagolás lehetősége.
A csepegtető öntözés hátrányai:
a gyökérzóna sekélyebben helyezkedik el;
só felhalmozódás következhet be a talajban;
csepegtető testek eltömődhetnek; alkalmatlan többcélú öntözésre (fagyvédelmi,
frissítő, színező, párásító öntözés).
44
7. A környezetkímélő gyümölcstermesztés technológiai elemei
Miután eltelepítettük a gyümölcsfákat, gondoskodnunk kell róluk. Az első két-három
évben a minél korábbi termőre fordításuk a cél, a továbbiakban pedig az, hogy a
termőképességüket és erőnlétüket minél tovább fenntartsuk. Ezt a célt szolgálja a
kiválasztott termesztéstechnológia. Tehát a termesztéstechnológia nem más, mint a kívánt
minőségű és mennyiségű gyümölcs előállításának érdekében végzett évi munkafolyamatok
egymásra épülő összessége és sorrendje, miközben maximálisan törekszünk arra, hogy a
gyümölcsfák igényeit kielégítsük.
Azt, hogy milyen termesztéstechnológiát alkalmazunk az környezet és vásárlók iránti
elkötelezettségünktől, valamint a termelési céltól (friss fogyasztásra, ipari feldolgozásra,
vegyes hasznosításra) függ. Feladata: a termesztési célnak megfelelően a lehetséges
mértékig irányítani és befolyásolni a gyümölcstermő növények életfolyamatait a
hatékonyabb és jövedelmezőbb termesztés érdekében.
A gyümölcstermesztés--technológia elemei:
Termőfelület-és termés-szabályozás;
Talajerő-gazdálkodás;
Növényvédelem;
Termés-betakarítás, áruvá készítés és tárolás.
Mindegyik elem megvalósításához több művelet elvégzése szükséges. Fontos a
termesztéstechnológiai műveletek elvégzésének időzítése a gyümölcstermőnövény
életfolyamatainak (fenológiai) szakaszaihoz, ugyanis minden egyes fenológiai szakaszban a
gyümölcstermő növényeknek meghatározott igényük van a természeti környezetükkel
szemben.
7.1. Termőfelület-és termés-szabályozás
A környezetkímélő gyümölcstermesztés-technológia alkalmazásakor előtérbe kerülnek a
fitotechnikai műveletek, amelyek a növényi részekkel közvetlen kapcsolatban lévő
termesztési beavatkozások összessége. Ide soroljuk a metszést, a metszést kiegészítő
műveleteket és a gyümölcsritkítást. E műveletek segítségével alakítjuk ki az eltelepített fák
termőfelületét (koronaformáját), fordítjuk minél hamarabb termőre gyümölcsfáinkat és
termőkorban többek között segítségükkel végezzük a termés-szabályozást, valamint a
növényápolást és a mechanikai növényvédelemben is fontos a szerepük. Tehát, a
45
fitotechnika célja: a gyümölcstermő növények megfelelő koronaformájának, illetve
termőfelületének kialakítása (a telepítés után 1-3 évig tart) és ennek a koronaformának a
fenntartása (a gyümölcsös működésének végéig tart).
A metszés. A gyümölcstermesztés technológiájának azt a munkafolyamatát, melynek
során: a gyümölcsfák egyes részeit visszavágjuk, ill. tőből eltávolítjuk, a termőrész-
berakódást és virágrügyképződést szabályozzuk, optimális rügyterhelést beállítjuk metszésnek
nevezzük. Ennek megfelelően két metszési módot különböztetünk meg: visszametszést és
ritkító metszést.
Visszametszés: A vesszők visszametszését mind a koronaalakítás időszakában, mind
pedig korona karbantartás, fenntartás időszakában végezzük.
A visszametszés mértéke lehet:
gyenge, ill. közepes: ilyenkor a vessző 1/3-át, ill. felét távolítjuk el. Az ily mértékű
visszametszés eredménye, hogy a végálló és oldalrügyekből hosszú vagy középhosszú
hajtásokat kapunk, a vesszők alsó oldalrügyeiből rövid hajtások és termőrészek képződnek;
erős: ebben az esetben a vessző 2/3-át metsszük le és eredményül a végálló és az alatta
lévő oldalrügyekből erős növekedésű, hosszú hajtásokat kapunk; minden rügy kihajt, de a
termőrész-berakódás elmarad;
nagyon erő vagy csonkra vágás: (1-3 cm hosszú részt hagyunk vissza); eredménye: rövid
szártagú (dárdák) termőrészek képződése.
A ritkító metszés mértéke szerint szintén lehet:
mérsékelt: ilyenkor a vízhajtások, a vesszők, esetleg a gallyazat kismértékű ritkítása
történik; az ilyen mértékű ritkítás nem vált ki számottevő reakciót a fánál;
középerős:a vesszők, gallyazat, ágak közepes erősségű ritkítására korlátozódik; ezzel a
hajtásnövekedést, ill. a termőrész-képződést serkentjük, a termőegyensúly kialakítása,
ill. fenntartása a cél;
erős: a vesszők, gallyak, ágak nagy részének eltávolítása; nagyon ritkán, esetleg igen
nagy virágzást megelőzően, vagy egyáltalán nem alkalmazzuk.
Figyelembe kell venni, hogy a ritkító metszésnek kisebb a növekedésre gyakorolt
hatása, mint a visszametszésnek. Minél fiatalabb részekre irányul a ritkítás, annál erősebb a
fán maradó részek növekedése.
A koronaalakító metszésnek nemcsak a művelési rendszernek megfelelő koronaforma
kialakítása, a mielőbbi térkitöltés és a minél korábbi termőre fordulás a célja, hanem ezzel
egyidejűleg olyan méretű és szerkezetű korona kialakítása, amely maximálisan megfelel a
környezetkímélő növényvédelem elvárásainak is, vagyis a könnyebb kézben tarthatóság, a
46
napfény- és permetlé által jó átjárhatóság és a fitotechnikai műveletek (mechanikai védelem)
könnyebb kivitelezhetősége. Az elültetett oltványok metszetlenül hagyása csak ott lehetséges,
ahol a megfelelő elágazásokat már a faiskolában kinevelték, illetve a szükséges térállás és
fényellátás biztosított.
A koronaalakító metszéskor az adott koronaformára jellemző törzsmagasságot, a sudár
helyzetét (ha van), a vázágak és termőgallyazat számát, valamint egymáshoz való viszonyát
kell figyelembe vennünk. A koronák kialakításánál célszerű néhány általános szabály
betartása:
A vezérvesszőt 4-6 rügy ráhagyásával mindig ott kell visszametszeni, ahol a következő
ágemeletet kívánjuk kialakítani. Ez a szabály már a törzsmagasság kialakítására is érvényes.
A vázágak kineveléséhez megfelelő erősségű vesszőkre van szükség, ennek érdekében a
gyenge 20-30 cm-es vesszőket erősebben 3-5 rügyre vágjuk vissza. A kellő erősségű
vesszőket (40-50cm hosszú) gyengébben (kb. a felső 1/3-át távolítjuk el), vagy visszametszés
nélkül csúcsrügyből neveljük.
A koronaszerkezet pontosabb és gyorsabb kialakítása érdekében hajtásválogatást kell
végezni, melynek során távolítsuk el a meredeken felfelé törő, konkurens, felesleges, sűrítő,
beteg, sérült vagy a törzsből előtörő hajtásokat és végezzünk metszést kiegészítő eljárásokat
(hajtáslekötözés, súlyozás stb.).
Ágcsoportos sudár nélküli (váza, katlan) vagy ágcsoportos sudaras (az oldalágak
egymás felett helyezkednek el) koronaformáknál, - az oldalágakat nem szabad egy pontból
indítani, mert az így kialakított vázágak könnyebben lehasadnak. A vázágak között legalább
15-20 cm legyen.
Hazai körülmények között ágcsoportos koronaformáknál egy vázág emelet szinten 3-4
vázágnál többet nem ajánlatos kialakítani, az erős árnyékolás miatt.
A fák magasságának korlátozását a sudárvessző eltávolításával, vagy vázágnak történő
lehajlításával oldhatjuk meg.
Ha a bogyós gyümölcsűeket bokor koronaformára kívánjuk alakítani, a vesszőket
erősen vágjuk vissza (15-20 cm-re), a jobb bokrosodás érdekében.
Azoknál a fajoknál, ahol a vesszők végén vegyes rügy található (almatermésűek, dió) és
a vesszőkből vázágat akarunk nevelni, távolítsuk el a csúcsrügyet. Ellenkező esetben a
képződött gyümölcs lefogja a vessző növekedését, kihajtásának irányát megváltoztatja.
Azoknál a koronaformáknál, ahol vázágat nevelünk (katlan, váza), a gallérágat
ugyanolyan módszerrel alakítsuk, mint a vázágakat (csúcsrügyből vagy visszametszve).
A sudaras koronaformák esetében mindig tartsuk be a „Zahn-féle" (1967) szabályokat:
47
A központi tengely vastagsága nem haladhatja meg a törzsvastagság 2/3-át.
Az oldalelágazás nem lehet vastagabb, mint a hozzá tartozó központi tengely
vastagságának fele, 2/3-a.
Az egymás felett elhelyezkedő vázágak közül a felső nem nyúlhat túl az alsó hosszának
2/3-án (az orsó alak megtartása).
A vázágak hossza nem haladhatja meg a sudár hosszának 2/3-át.
A karbantartó vagy fenntartó metszést termőkorban végezzük. A termőre fordulás után a
fák koronaalakjának fenntartása és térben tartása, valamint a termőegyensúly biztosítása
mellett azok jó erőnlétének, egészségi állapotának megtartása a cél. Az évenként
alkalmazandó metszés mértékét és módját az adott évjárat függvényében kell elvégezni, de
nem szabad figyelmen kívül hagyni az előző év hatásait sem. Azt sem szabad elfelejtenünk,
hogy a metszés hatásai nemcsak a metszés évében, hanem az azt követő év vagy akár évek
termésmennyiségére és minőségére, a fák kondíciójára közvetlenül és közvetve is hatnak.
Tehát a karbantartó metszés mértéke és módja függ: az előző év kondicionális viszonyaitól,
az előző évi terméstől, a termőrügy berakódás mértékétől, a hajtásnövekedéstől és a fák
általános kondíciójától.
A fák jó kondíciójának és egészségi állapotának nagy ellenségei a vízhajtások,
amelyek a fák idősebb részeinek kéreg alatti rejtett rügyeiből képződnek helytelen metszés
vagy agrotechnika eredményeként. Árnyékoló hatású, laza szövetű, fejletlen rügyekkel
berakódott hajtások ezek. Atka, levélbolha (körténél), levéltetvek, vértetű kiváló táptalajai.
Sok vizet, tápanyagot vonnak el az értékesebb koronarészektől, jelenlétükkel növelik a
júniusi hullást, rontják a virágrügy-differenciálódás esélyeit. Májusban-júniusban távolítsuk
el, ha lehet, kézzel tépjük ki, ezzel megelőzzük újabbak keletkezését.
A metszés időpontja. A fák metszését végezhetjük nyugalmi állapotban lombhullástól
rügyfakadásig (-5oC felett) ilyenkor fás metszésről beszélünk. A vegetáció különböző
időszakában végzett metszés – a zöldmetszés :
rügyfakadás után: koronaalakító metszésnél ajánlott. Termő fák esetében pedig, erős téli
fagykár után (almatermésűeknél zöldbimbós fenofázisig, más gyümölcsfajoknál
rügyfakadásig); teljes virágzás állapotban nem, mert kötődéscsökkenést eredményez. Az
őszi- és kajszibarack esetében rügyfakadás után, virágzás előtti állapotig ajánlatos
metszeni. Ilyenkor kevésbé fogékonyak a betegségekre;
sziromhullás után: a sziromhullás után 1-3 héttel magasságkorlátozás és végleges
magasságra való metszés esetén;
48
nyári hajtásválogatás: főleg az alakító metszés részét képezi (almánál június 2. fele,
csonthéjasoknál 20-25 cm-es hajtásméretnél), a fölösleges hajtások eltávolítása a cél. A
kedvezőtlenül elágazódó fajtáknál és almatermésűeknél a késő tavaszi fagyok esetén - a
júniusi hullás mérséklésére – hajtásvisszacsípést végzünk;
nyári metszés a perifériális helyzetű, függőleges hajtások eltávolítása (főleg alacsony
gyümölcsberakódásnál és egészséges lombozat esetén). A hajtásokat csak ritkítsuk,
semmilyen visszametszést ne végezzünk a nyár folyamán. A nyári metszés optimális
időszaka, amikor a hajtások zöme csúcsrügyben záródott: almánál július végétől-
szeptember elejéig; körténél július közepe; meggynél és cseresznyénél közvetlenül a
szüret után; szilvánál július és augusztus; őszibaracknál június végén, július elején,
valamint augusztus folyamán; kajszinál júliusban; a bogyós gyümölcsűeknél a szüret után
minél hamarabb. A nyári metszés eredménye: jobb megvilágítottság, jobb minőség, jobb
tárolhatóság; jobb színeződés; jobb virágrügy-differenciálódás, jobb permetezhetőség,
hatékonyabb növényvédelem.
A metszést kiegészítő eljárásokat akkor végezzük, ha a metszéssel nem tudunk kellő
eredményt elérni. A hajtáslekötözés vagy a vesszők kitámasztása: az alakító metszés és a
gyorsított termőre fordítás korszerű eljárásai; ugyanis a vízszintessel 45, 30o-os szöget bezáró
helyzetű vesszőkön a középső rész felé haladva csökken a hajtásnövekedés erélye és
növekszik a termőrész –berakódás.
Hajtáscsavarást, hajtásmegtörést (a háncs egy része épségben maradjon) végzünk, a
kiugróan erősen növekvő hajtások visszafogására Törzsbemetszést végzünk a háncs
folytonosságának megszakítására az egész fa vagy oldalelágazás növekedésgyengítése
céljából. Oldalkar-megtörést (roppantás): megerősödött oldalkar gyengítése céljából, de a kar
alsó felének folytonosságát megtartjuk.
Növény-egészségügyi szempontból fontos a metszés utáni sebkezelés. A sebek
gyógyulását több tényező befolyásolja: a fák kora (a fiatal, nem termő fák sebei gyorsabban
gyógyulnak); a fajta típusa (az elágazódásra kevésbé hajlamos fajták sebei lassabban
gyógyulnak); a korona mérete (kisebb, megvilágítottabb koronáknál gyorsabban megy
végbe); a metszési sebek helyzete (a magányos sebek lassabban gyógyulnak). A sebek
kezelésére gazdaboltban vásárolhatunk sebkezelő anyagot.
A metszés befejező munkafolyamatai: a nyesedék bezúzása, melynek előnye: a
tápanyagok visszaforgatása, hátránya, hogy a fertőzött anyagok a gyümölcsösben maradnak, a
nyesedék eltávolítása az ültetvényből.
49
Vannak olyan fitotechnikai beavatkozások, amelyek nemcsak a termőegyensúly
fenntartására szolgálnak, hanem az ültetvény egészségi állapotának fenntartásában is fontos
szerepet játszanak. Ilyen például a szamóca szüret utáni lombeltávolítása; a gyümölcstermő
fák és bokrok tő- és gyökérsarjainak eltávolítása; a letermett vesszők szüret utáni eltávolítása
(málna, szeder, korai érésű őszibarack); a sérült, beteg és fertőzött növényi részek eltávolítása
és megsemmisítése; törzstisztítás, kéregápolás; törzsvédelem vadkár és téli lehűlés ellen.
Termésszabályozás, kézi gyümölcsritkítás. A terméskötődési, illetve a
gyümölcshullási hajlam a fajok és a fajták genetikai tulajdonsága. A terméskötődés alapvető
feltétele a megfelelő virágsűrűség. Minél kisebb gyümölcsméretű a faj, annál nagyobb
terméskötődési százalék szükséges a megfelelő produktivitás biztosításához.
A túlkötődés esetén termésritkítást kell végezni, aminél figyelembe kell venni azt,
hogy a gyümölcsfajoknál létezik ún. természetes hullás.
Az almánál három hullási időszakot különböztetünk: tisztuló hullás, júniusi hullás,
szüret előtti hullás. A csonthéjas gyümölcsűeknél: tisztuló hullás, a megporzás után 4-6 héttel,
szüret előtt.
A megfelelő időben és mértékben végezve jobb gyümölcsméretet, minőséget és
rendszeres virágképzést eredményez. Optimális ideje a júniusi hullás után van,(a csonthéjas
gyümölcsűeknél ez egybeesik a csonthéjszilárdulással). Mértéke függ a gyümölcsök számától,
a fák kondíciójától, a fajták szüret előtti terméshullási hajlamától, a termőhelyi adottságoktól,
időjárási körülményektől. A kézi gyümölcsritkításnak a növényvédelem szempontjából is
fontos szerepe van, hisz amikor a ritkítást végezzük, akkor elsősorban a fertőzött, beteg
gyümölcsöket távolítjuk el, ezzel a betegségek, kártevők további szaporodását
akadályozhatjuk meg, amivel csökkenthetjük a vegyszeres kezelések számát.
7.2. Talajerő-gazdálkodás
A talajerő-gazdálkodás az az eljárás, amikor a talaj termőképességét helyes
talajműveléssel, tápanyag-utánpótlással (trágyázással), vízgazdálkodással (öntözéssel),
okszerű talajhasználattal megjavítjuk, fenntartjuk.
Talajművelés. A talajművelés célja: a talaj kedvező fizikai, kémiai és biológia
állapotának megteremtése. Fő követelmény, hogy természetbarát legyen, és nem
feledkezhetünk meg arról sem, hogy gyümölcstermő növényeink gyökérzete számára a
minimális talajművelés a legkedvezőbb talajápolási eljárás.
50
A talajműveléshez tartozik minden olyan tevékenység, amelyet az ültetvények
talajával kapcsolatosan végeznek:
a telepítés előtti talaj-előkészítés (erről már volt szó,
a trágyafélék talajba munkálása,
a talajlazítás,
a gyomirtás,
a fűtakaró gondozása,
a mélylazítás,
a vegyszeres gyomirtás (a környezetkímélő technológiák használatánál vitatott és
szigorú feltételekhez kötött),
a gyümölcsös talajának különböző anyagokkal való takarása.
A talajművelés feladatai:
a talaj termékenységének fenntartása és javítása;
a talajszerkezet megőrzése a talajtömődöttség megszüntetése, a levegőzöttség,
vízgazdálkodás javítása;
a tápanyagok kedvező körforgásának biztosítása.
A gyümölcsösök talajának műveléséhez, különösen a művelési mélység helyes
megválasztásához ismerni kell a gyümölcstermő növények gyökérrendszerének fejlődési és
elhelyezkedési sajátosságait. Figyelembe kell venni a csapadékviszonyokat és a talaj
kötöttségét is
A környezetkímélő gyümölcstermesztésben a következő talajművelési módokat
alkalmazzák:
mechanikai (feketeugaros vagy nyitott) talajművelés (csak kivételes helyzetekben);
vegyszeres (kémiai) talajművelés, ami a gyomirtásra korlátozódik (elsősorban a
környezetkímélő, zöld jelzésű herbicidek alkalmazása megengedett, a lehető legkisebb
területen és legkisebb mennyiségben);
takarásos (biológiai) talajművelés.
A gyakori mechanikai talajművelés rontja a talaj szerkezetét, jelentős nedvesség
vesztességgel jár, gyökérkárosodást okozhat, negatívan hat a talaj szerves-anyag
gazdálkodására és biológiai aktivitására. Ma már csak az öntözetlen gyümölcsösökben és laza
homoktalajú gyümölcsösökben alkalmazzák az ültetvény teljes területén. A fasávok
mechanikai talajművelése oldalazó talajmaró és forgóboronák alkalmazásával azonban
elterjedt. A telepítés előtti mechanikai talajművelésre pedig a jövőben is szükség lesz.
51
A mechanikai talajművelés gyakorisága függ a gyomosodás mértékétől. Évente
átlagosan akár 5-8 alkalommal szükség lehet elvégzésére a gyomok növekedésétől függően
(15-20 cm magasságig). A művelést leggyakrabban kultivátorral végzik 8-15 cm mélységben.
Ezenkívül ősszel évente-kétévente altalajlazítást is végeznek 40-60 cm mélységben.
Leggyakrabban a trágyák bedolgozására is ekkor kerül sor. Az altalajlazítás intenzív
ültetvényekben gyökérkárosodást okozhat, ezért csak a sorközökben, a törzstől 100–150 cm
távolságban végezhető biztonságosan. Csökkenthető a gyökérkárosodás mértéke, ha évente
váltott sorközben kerül sor az altalajlazításra.
A vegyszeres talajművelés (gyomirtás) csak korlátozottan, kiegészítő jelleggel
alkalmazható a környezetkímélő termesztésben és a fasávok (60-150 cm) herbicides
gyommentesítésére korlátozódik. A vegyszerek alkalmazásánál figyelembe kell venni, hogy a
fiatal ültetvények, a csonthéjas- és a bogyósgyümölcsű fajok - a sekély gyökérzetük miatt -
érzékenyek a herbicidekre.
A kijuttatott herbicid mennyisége és kombinációja függ:
a talaj szerves-anyag tartalmától,
a talaj kötöttségétől,
a gyomflóra összetételétől (gyomfelvételezés szükséges és a herbicidek rotációja),
a csapadékviszonyoktól,
a gyümölcsfaj és az alany érzékenységétől.
Nagyon fontos a kijuttatás időzítése. A gyomok tömeges kelése előtt kell a
herbicideket a talajba dolgozni.
Elsősorban a környezetkímélő, zöld jelzésű herbicidek alkalmazása megengedett,
ezektől eltérni csak bizonyos határok között, ellenőrzés mellett lehet.
Gyümölcsösökben az alkalmazás módja szerint szelektív és totális hatásuk alapján kontakt és
felszívódó gyomirtó vegyszereket használnak. Integrált ültetvényekben a levélen keresztül
felszívódó gyomirtó szerek használata gyakori (15-20 cm gyommagasságnál). A fasávok
kezelésére a glifosat és glufosinat-ammónium-tartalmú szerek engedélyezettek.
Takarásos (biológiai) talajművelés – talajkímélő, természetbarát művelési forma,
melynél a gyümölcsös talajának egy részét vagy annak egészét növényekkel vagy különböző
takaróanyagokkal fedjük. Ez felel meg legjobban a környezetkímélő gyümölcstermesztés
alapelveinek. Két módja ismeretes, de a kettő kombinációja is elterjedt: a sorközök
gyepesítése és a fasávok növényi eredetű anyagokkal (mulccsal) vagy fekete fóliával takarása.
Mindkét takarásos talajművelési módnak vannak előnyei és hátrányai.
A gyepesítés előnyei:
52
állandó művelhetőség, időjárástól függetlenül;
javul a talaj szerkezete, levegőzöttsége és a talajélet aktivitása;
csökken a tápanyagok kimosódása és az erózió;
javul a tápelemek természetes körforgalma (nitrogén visszaforgatás a kaszálék által);
élőhelyet biztosít a hasznos élőlények számára, ezzel javulnak a biológiai
növényvédelem esélyei.
A gyepesítés hátrányai:
nagyobb az ültetvény vízigénye (akár 30%-al), ezért öntözés nélkül csak megfelelő
csapadékviszonyok között (700-800mm) kivitelezhető;
kedvez a gombás betegségek elterjedésének;
a fűtakaró az első 3-5 évben 40-60 kg többlet nitrogén-hatóanyagot igényel;
ápolása szükséges, ami tavaszi fogasolásból és őszi altalajlazításból áll;
gyakori kaszálása szükséges, állandóan röviden kell tartani, magassága ne haladja meg a
10-15 cm-t. A kaszálások száma mérsékelhető, ha mérsékelt növekedési erélyű és kis
kaszálási igényű fűfajokból alakítjuk ki a gyepet. Ezenkívül a fűfajoknak jó önfelújító
készséggel, alacsony táp- és vízigénnyel, kell rendelkezniük, bírniuk kell a taposást és a
beárnyékolást. Nálunk a természetes gyomflórából kialakított sorközfüvesítés terjedt el.
A korona alatti terület (fasávok) takarása történhet szalmával, fahánccsal, forgáccsal
vagy a sork kaszálásából származó kaszálékkal. A takaró anyagot (mulcsot) legalább 10-15
cm vastagon kell a fasávra 1-1,5 m szélesen teríteni. A takarásból több előny is származhat:
véd a gyomosodás ellen;
csökkenti a talaj párolgását és hőingadozását, javítja a vízellátást;
kedvezően hat a talaj biológiai aktivitására.
A talajtakarás hátrányai is ismertek:
a mulcs alatt gyakori a rágcsálók felszaporodása;
nő a kisugárzási fagyok veszélye;
2-3 évente cserélni kell, mert a rothadó mulcs betegségek forrása lehet;
a gyökerek közelében feldúsul a kálium, ami kedvezőtlenül hat a gyümölcsök
tárolására.
A bakhátas művelésű szamócaültetvényekben a talaj feketefóliás takarása terjedt el. A fekete
fóliás talajtakarás hátránya, hogy a fólia széle mentén a talajművelés és egyéb gépi munkák
végzése nehézkes, és nagy óvatosságot igényel.
Tápanyag-gazdálkodás és utánpótlás. A tápanyag-gazdálkodás a talajoknak azon
tulajdonsága, hogy a rajta és benne élő szervezeteket tápanyagokkal képes ellátni.
53
A gyümölcstermő növények kiegyensúlyozott növekedéséhez, megfelelő minőségű és
mennyiségű terméshozásához elengedhetetlen, hogy a gyümölcsösök talajában a tápelemek
megfelelő mennyiségben, formában és arányban legyenek jelen. A talajban levő tápelemek
(makro-, mezo- és mikroelemek) mennyisége, megfelelő aránya és felvehetősége elsősorban
tápanyag-utánpótlással szabályozható. A tápanyag-utánpótlás meghatározó tényezői tehát a
talaj tápanyag-ellátottsága és tápanyag-szolgáltató kapacitása. A gyümölcsösök tápanyag
utánpótlásának szükségszerűségét a nagy ültetvénysűrűség, a nagy termőképességű intenzív
gyümölcsösök megjelenése, a minőséggel szemben támasztott magas követelmények,
valamint a tárolási problémák indokolják. Tápanyag- utánpótlásnál fokozott figyelmet kell
fordítani a környezetvédelmi előírások betartására.
A környezetkímélő gazdálkodásban a gyümölcsfák tápanyagellátása a talaj
természetes tápanyagtartalmán és tápanyagszolgáltató képességén múlik. A
tápanyagszolgáltató képességet a talaj típusa, humusztartalma, szerkezete és biológiai
aktivitása egyaránt befolyásolja, csakúgy, mint a gyökérzóna (rizoszféra) tulajdonságai. A
termesztés során, a talaj folyamatos tápanyagszoltáltató funkciójának nagyon jelentős szerep
jut.
A talajok tápanyag-ellátásában jelentős szerep jut a kolloidoknak. A szerves kolloidok
a humuszkolloidok, míg a szervetlenek az agyagásványok, a kovasavak és különféle
ásványtörmelék. Közös jellemzőjük, hogy tömegükhöz képest rendkívül nagy fajlagos
felülettel rendelkeznek. Jelentőségük abban rejlik, hogy a talaj különböző kémiai
tulajdonságait meghatározó folyamatok a felületükön játszódnak le. Nem tápanyagok, csak
növelik a talaj tápanyag-szolgáltató képességét.
A gyümölcstermő növények hosszú évtizedekig azonos helyen tenyésző
monokultúrák. A talaj tápanyag-ellátás szintje nemcsak a folyó évi terméshozamot és
gyümölcsminőséget befolyásolja, hanem kihat a következő évekre is. Mind tápanyag-
utánpótláskor, mind pedig talajvizsgálatkor figyelembe kell venni, hogy az erősebb
növekedésű alanyon álló gyümölcsfák gyökereinek zöme a 0-60 cm-es, a gyenge
növekedésűeké a 0-40 cm-es, a bogyós gyümölcsűeké 70-90%ban a 0-30 cm-es talajrétegben
van. A gyümölcstermő növények gyökérzetének kicsi a hajszálgyökér sűrűsége, ezért
tápanyag- és vízfelvevő képessége kisebb, mint a lágy szárú konkurens gyomoké. Az
almatermésűek gyökérsűrűsége kisebb, mint a csonthéjas és bogyós gyümölcsfajoké. A
tápanyagfelvételben meghatározó szerepe a 0,1-0,4mm hosszú és 0,3—1,0 mm átmérőjű,
világos színű hajszálgyökereknek van a rajtuk elhelyezkedő gyökérszőrökkel (aktív felület);
A tápanyag utánpótlás feladatai:
54
optimális szinten tartani a talajtermékenységét;
elősegíteni az ültetvény termőképességének minél teljesebb kihasználását;
növelni a termésbiztonságot, csökkenteni a szakaszos terméshozás mértékét;
javítani a gyümölcs minőségét és tárolhatóságát.
A tápelemekkel való ellátottság fokozható a talajban a növények számára felvehetetlen
állapotban levő tápanyagok felvehetőségének javításával, ami különböző agrotechnikai
műveletekkel érhető el, így például öntözéssel, talajlazítással, meszezéssel.
A tápanyag-utánpótláson túl, a környezetkímélő termesztésben fokozott figyelmet kell
fordítani a talaj szerves-anyag tartalmának megőrzésére, esetleg javítására. Az
istállótrágyázás, mint az egyik hagyományos trágyázási mód, segít a talaj szerves-anyag
gazdálkodásának fenntartásában, a talaj biológiai aktivitásának erősítésében. E célból a termő
ültetvényekben mechanikai talajművelés esetén 2-3 évenként, ősszel 30-50t/ha szerves trágya
bedolgozása ajánlott. A gyepesítés teljes mértékben képes pótolni a szervestrágyázást.
A csepegtető öntözésre berendezett ültetvényekben a tápanyag-utánpótlásra a
tápoldatos öntözés a legmegfelelőbb módszer. Az öntözővízzel kijuttatott műtrágya az
optimálist közelítő vízellátással igen hatékonyan érvényesül. Mivel a műtrágya közvetlenül a
gyökérzónába kerül, így kevesebb hatóanyaggal is jó eredmény érhető el. Tápoldatos
öntözésre csak maradék nélkül oldható műtrágya alkalmas.
A szakszerű, ésszerű, környezetkímélő tápanyag-utánpótlás a növények igényéhez
igazodik, figyelembe veszi a környezeti adottságokat, a talaj természetes tápanyag-
ellátottságát és gondot fordít arra is, hogy gazdaságos legyen a termelő számára, ugyanakkor
maximálisan figyelni kell a környezeti elemek, elsősorban a felszíni és felszín alatti vizek
védelmére. Ez alapvetően talaj-és növényvizsgálatokra alapozott trágyázási szaktanácsra
építve érhető el. A talaj tápanyagvizsgálatot 3-5 évente ajánlatos (a fák kondíciója és az
esetleges hiánytünetek, a gyümölcsök minősége tárolhatósága, a termés mennyisége lehet
ebben útmutató), míg növényvizsgálatokat elég kétévente elvégeztetni.
Tápanyagmérleg-számításhoz figyelembe kell venni az egyes gyümölcsfajok tápelem
igényét is (7. táblázat).
7. táblázat
Szükséges tápanyagmennyiség 1 t gyümölcs előállításához (Soltész 1997)
Gyümölcsfaj N P2O5 K2O
kg/t
Alma 1,5 0,5 2,0
55
Körte 1,5 0,5 2,0
Őszibarack 2,5 1,0 5,0
Kajszi 3,0 0,8 5,0
Szilva 3,0 1,0 5,0
Meggy 4,0 1,0 4,0
Cseresznye 4,0 1,0 4,0
Mandula 10,0 1,5 12,0
Dió 9,0 1,5 10,0
Gesztenye 10,0 1,5 6,0
A gyümölcsfajok elsősorban nitrogén (N)-, kálium (K)- és kalcium (Ca) igényesek.
A nitrogéntrágyázás központi helyet foglal el a gyümölcsösök tápanyag-utánpótlásában, hisz
a nitrogén egyaránt hat a növények generatív és vegetatív teljesítményre. A gyümölcsfajok
többségénél a hajtásnövekedés mértéke, a terméshozam nagysága és a gyümölcsminőséget
meghatározó legtöbb tulajdonság alakulása egyértelmű összefüggésben van a
nitrogénellátottsággal.
A gyümölcstermő növények a nitrogént elsősorban nitrát és ammónium formájában
veszik fel. A gyümölcsfák nitrogénellátásának három kritikus időszaka ismeretes: a kihajtástól
a terméskötődésig; az intenzív hajtás- és gyümölcsnövekedés időszakában; nyár végétől a
lombhullásig. Meghatározásánál fontos: a talaj humusztartalma, tervezett termésmennyiség, a
talaj kötöttsége és a levelek nitrogéntartalma (tapasztalati szorzók). A nitrogénhiányt
vizuálisan is nagyon könnyen felismerhetjük. Reutilizálható tulajdonsága révén hiánya a
hajtások alsó, vagyis idősebb levelein jelentkezik. A levelek kicsik, kezdetben világoszöldek,
majd elsárgulnak. A túlzott nitrogénellátottság sem kedvez a növények számára, ugyanis
ionantagonista révén gátolja a gyümölcstermő növények foszfor-, kálium- és
kalciumfelvételét, tehát ezekből a tápelemekből ebben az esetben relatív hiány lép fel.
Kedvező talajtermékenység mellet 50-70 kg/ha hatóanyagnál többet nem használnak.
A talajfelszínre szórva juttatják ki: 40-60kg/ha-ig egyszerre: kora tavasszal, nagyobb
mennyiséget megosztva: kora tavasszal, május második fele, nyár vége, kora ősz. Termőre
fordulásig fánként, termő ültetvényeknél teljes területre történik a kiszórás.
A nitrogén és a kalcium mellett a kálium a legnagyobb mennyiségben szükséges
tápelem, különösen a csonthéjasgyümölcsű fajok számára. A kálium kiemelkedő szerepet tölt
be a növények fehérje- és szénhidrát-anyagcseréjében és a sejtek só- és vízháztartásában.
56
Nagyon sok gyakorlati megfigyelés is alátámasztja, hogy a kedvező kálium-ellátottságú
gyümölcstermő növények szárazság- és fagytűrőbbek, s a gombás betegségekkel szemben is
ellenállóbbak, ami nagyon fontos a környezetkímélő termesztés szempontjából.
Mivel a kálium is a reutilizálható tápelemek körébe tartozik, ezért akárcsak a
nitrogénnél, a hiánytünetek először a hajtások legalsó, idős levelein fejlődnek ki és
fokozatosan haladnak a csúcs felé. Nagyfokú káliumhiány esetén a levelek jelentős része elhal
(nekrotizálódik), és idő előtti lombhullás is bekövetkezhet. Az alacsony terméshozam és az
apró gyümölcsméret a hiányos káliumellátottsággal hozható összefüggésbe.
A túlzott káliumtrágyázás a K/N, K/Mg és K/Ca antagonizmus miatt nitrogén-,
magnézium- és kalciumhiányt idézhet elő, az utóbbi az almák hússzilárdságát és
tárolhatóságát nagymértékben ronthatja.
A kalcium a gyümölcsminőséget leginkább meghatározó tápelem. A leépítő jellegű
anyagcsere-folyamatok sebességét csökkenti. A kedvező kalciumellátottságú gyümölcsök
légzésintenzitása kisebb, hosszabb ideig tárolhatók, kevésbé fogékonyak a fiziológiai eredetű
megbetegedésekre. A kalcium tápelem reutilizálhatósága minimális, ezzel magyarázható a
levelek kalciumtartalmának fokozatos növekedése a vegetáció folyamán. A gyümölcstermő
növények esetében hiánytüneteit még nem írták le. A gyümölcsök élettani és tárolási
betegségei összefüggenek a hiányos kalciumellátottsággal, mégsem a kalciumhiány közvetlen
tünetei.
A magnézium a klorofill alkotórészeként fontos szerepet játszik a gyümölcstermő
növények asszimilációjában, szervesanyag-képződésében. A gyümölcstermő növények
magnéziumellátottságát a talaj kémhatása, a talaj felvehető magnézium-, kálium- és
kalciumellátottsága, a talaj nedvességviszonyai, az alanyok és fajták eltérő igényei
befolyásolják döntő mértékben. A magnézium a gyümölcstermő növényekben reutilizálható
tápelemnek számít. Hiánya legtöbbször a K/Mg ionantagonizmus eredménye. A gyakorlati
tapasztalatok szerint a látható magnéziumhiány-tünetek a hajtásnövekedés befejeződése után
jelennek meg, és súlyosabb esetekben a hosszú hajtások – néhány csúcslevél kivételével –
augusztus végére felkopaszodnak, a fák gyümölcsei aprók, gyenge minőségűek, idő előtt
érnek és gyakran erősen hullnak. Magnéziumhiánnyal leggyakrabban alma-, körte-,
cseresznye-, meggy-, málna- és pirosribiszke-ültetvényekben találkozhatunk.
A kalcium- és magnéziumtrágyázás akkor indokolt, ha a talaj hidrolitos savanyúsága
nagyobb 4- nél. Meghatározásánál fontos az Arany-féle kötöttségi szám. Termő években: 5-
10t/ha CaCO3 -nál többet nem ajánlatos (a túlzott meszezés kedvezőtlen Ca/Fe antagonizmus
57
miatt). A szükséges Mg mennyisége a kötöttséggel arányosan nő. Hiány esetén 30-60 kg
hatóanyag (Mg)/ha kijuttatása javasolt.
A foszfor kiemelkedő élettani szerepe ellenére viszonylag kis mennyiségben szükséges
a gyümölcstermő növények számára. Aktívan részt vesz a növények energia- és szénhidrát-
gazdálkodásában, a reproduktív szervek képzésében. A foszforellátottság pozitívan
befolyásolja a gyümölcsök hússzilárdságát és tárolhatóságát.
A foszforhiány tüneteit szabadföldi körülmények között eddig alig tapasztalták. Erre
az lehet a magyarázat, hogy egyre több gyümölcsfaj esetében sikerült bizonyítani a fákkal
együtt élő gombafonalak jelenlétét (mikorriza), amelyek segítségével a növények
hatékonyabban tudják hasznosítani a talaj foszfortartalmát.
A talajba juttatott nagy mennyiségű foszforműtrágya a P/Zn és P/Fe antagonizmus
miatt hiányos cink- és vasellátottságot okozhat.
Az ültetvény tényleges tápanyag-ellátottságát levélvizsgálattal ellenőrizhetjük. A
fontosabb gyümölcstermő növények kedvező tápelem-ellátottságát a 8. táblázat tartalmazza.
8. táblázat
Kedvező tápelem-ellátottsági értékek a levelekben (Soltész 1997)
Gyümölcsfaj N P K Ca Mg
% / szárazanyag
Alma 2,1-2,5 0,15-0,16 1,2-1,5 1,2-1,6 0,25-0,40
Körte 2,0-2,5 0,16-0,20 1,2-1,6 1,2-1,6 0,25-0,40
Őszibarack 2,8-3,6 0,20-0,25 2,1-2,9 1,9-2,6 0,40-0,60
Szilva 2,4-3,1 0,18-0,23 2,1-2,9 2,0-3,0 0,30-0,60
Cseresznye, meggy 2,4-3,1 0,25-0,35 1,4-2,0 1,6-3,0 0,40-0,70
Dió 2,4-3,2 0,18-0,24 1,8-2,4 1,5-2,0 0,30-0,80
Szamóca 2,5-3,0 0,20-0,30 1,0-1,5 0,8-1,4 0,20-0,40
Málna 2,6-3,0 0,20-0,30 1,0-1,5 0,8-1,5 0,30-0,40
Fekete ribiszke 2,6-3,0 0,25-0,30 1,5-1,7 1,5-2,5 0,25-0,30
Piros ribiszke 2,4-2,7 0,20-0,30 2,0-2,6 1,5-2,0 0,30-0,40
Tehát ahhoz, hogy ne adagoljuk túl a tápelemeket, de gyümölcstermő növényeink
mégis optimális mennyiségben megkapják azokat, tudnunk kell:
a megtermelni kívánt gyümölcs mennyiségét t/ha-ra vonatkoztatva;
58
a tápanyag-kivonási értékeket 1 tonna gyümölcs előállításához, figyelembe véve a
talajok kötöttségét, humusztartalmát, kémhatását, mésztartalmát, valamint;
a módosító faktort, amely a levélanalízis eredménye alapján veszi számításba a
növényeink aktuális ellátottságát.
E három adat szorzata adja meg nekünk azt a tápanyagmennyiséget, amelyet megfelelő
időközönként ki kell juttatnunk ahhoz, hogy ültetvényünk a lehető leghosszabb ideig
gazdaságosan teremjen.
A tápelemek többségét a növények gyökereiken keresztül ionos formában veszik fel,
de képesek felvenni leveleik útján is. A legtöbb mikroelem (Fe, Mn, B, Cu, Zn, Mo, Ti)
esetében relatív hiány figyelhető meg, mert felvehetőségük – diszharmónia esetén – az ismert
ionantagonizmusok (P/Zn, Ca/B, Ca/Fe, Ca/Zn, Fe/Mn) miatt korlátozott. Ezért ezeket a
mikroelemeket permetezéssel kelát típusú vegyületek formájában (pl. vaskelátok,
cinkkelátok) juttatják ki intenzív hajtásnövekedés idején, 20-25oC hőmérsékleten, 10-14
naponként.
A mikroelemek közül a vasat (Fe) igénylik a legnagyobb mennyiségben a
gyümölcstermő növények, ezért inkább a mezoelemek csoportjába soroljuk. A
fotoszintézisben és a terminális oxidáció (mitokondriális légzés) folyamatainak
redoxirendszerében tölt be fontos szerepet.
Gyakorlatilag nem reutilizálható tápelem, ezért a vashiánytünet tipikus klorózis (a
levelek kivilágosodnak) formájában először a hosszú vegetatív hajtások fiatal, csúcsi levelein
jelentkezik. Súlyosabb esetben a levelek teljesen kifehéredhetnek, ilyen már a tápelem
pótlásával sem lehet a folyamatot visszafordítani, a gyümölcsfa növekedése visszamarad, a
gyümölcsök kisméretűek és túlzottan színezettek lesznek. A vashiányra legérzékenyebb
gyümölcsfajok az alma, a körte, a birs, a cseresznye, az őszibarack, a szilva, a szamóca és a
málna. A talaj magas pH-értékén és mésztartalmán kívül elősegítheti a vasklorózis fellépését a
talaj levegőtlensége, a túlöntözés, az öntözővíz magas bikarbonát- és nátriumtartalma és az
intenzív hajtásnövekedés idején fellépő szélsőséges időjárás.
A cinkhiány (Zn) a gyümölcstermesztésben a vashiány (mindkettő legtöbbször relatív)
mellett a legrégebben ismert mikroelemhiány-tünet. Köztudott, hogy a cink számos enzim
alkotórésze. Hiánya a növekedésszabályozó anyagok képződését csökkenti, és ennek
következtében növekedési rendellenességek lépnek fel: a gyümölcsfák jellegzetes
törpeszártagúságát (rövid szártagú hajtások képződése) okozza. Fokozott cinkhiány esetén
erősen csökken a gyümölcsfák termőképessége. A fákon a gyümölcsök aprók és deformáltak
lesznek. A tünetek leggyakrabban az alma-, birs-, szilva- és őszibarack-ültetvényekben lépnek
59
fel. A mangán (Mn), annak ellenére, hogy csak mikrogrammnyi mennyiségben szükséges
a gyümölcstermő növényeknek, fontos szerepet tölt be azok anyagcseréjének oxidációs-
redukciós folyamataiban. Alacsony reutilizálhatósága miatt hiánya a vashiányhoz hasonló és
csak a fiatal leveleken jelentkezik. A talaj lúgos kémhatásának csökkenése kedvező a mangán
felvételére. Elsősorban a csonthéjasgyümölcsű fajok (főleg az őszibarack, szilva, cseresznye,
meggy) és a málna érzékenyek a hiányára.
A réz (Cu) fontos alkotórésze több enzimnek, ezért nélkülözhetetlen a növényi
anyagcsere oxidációs-redukciós folyamataiban (pl. fotszintézisben). A rézhiány a
vashiánytünethez hasonlóan klorotikus elváltozásokat okoz. Súlyos rézhiánynál a
hajtáscsúcsok kicsiny klorotikus levelei összesodródnak, elbarnulnak és lehullanak. Laza
homoktalajokon, körte-, alma-, szilva- és cseresznyeültetvényekben lép fel leggyakrabban. A
talaj réztrágyázása a gyors megkötődés miatt általában nem hatékony, ezért szükség esetén a
réztartalmú növényvédő szerek használata vezethet sikerre.
A gyümölcstermő növények esetében szólnunk kell a bór jelentőségéről. Kiemelkedő
szerepe van a növekedést szabályozó anyagok képzésében.. A bór stimulálja a generatív
folyamatokat, a pollentömlő kihajtását és fejlődését. A gyümölcsfák bórszükséglete a
virágszervek fejlődése, a megtermékenyülés és a gyümölcsök sejtosztódása idején jelentős.
A bór kevésbé mobilizálható tápelem. Hiánya a fiatal, osztódó növényi részeken jelentkezik.
Jellemző tünete a hajtáscsúcsok csökkent növekedése, majd elhalása. A bór hiányára a
gyümölcsfajok közül az alma, a körte, a szilva és a málna a legérzékenyebb. Bórhiány
elsősorban a laza, homokos és meszes talajokon várható. A száraz időjárás szintén nehezíti a
bórfelvételt. A gyümölcsfák hiányos bórellátottságának javítására talajtrágyázás és
lombtrágyázás egyaránt szóba jöhet.
A szervestrágyázás. A gyümölcsösök szervesanyag-utánpótlásában egyre nagyobb
szerepet játszanak az ültetvényben képződött (a sorközök kaszálása során) és bedolgozott
szerves anyagok. Az istállótrágyát korlátozott mennyisége és kijuttatásának magas költsége
miatt inkább csak alaptrágyázáskor alkalmazzák, bár a gyakorlat azt mutatja, hogy ültetés
után a gyümölcsfák megeredését és fejlődését szolgálja, ha az első két évben 10–20 kg érett
istállótrágyával takarjuk a fasorokat (árnyékoló trágyázás). Termő ültetvényekben
mechanikai talajművelés esetén 2-3 évenként 30–50 t érett istállótrágya használata kedvező
hatású a tápanyag-gazdálkodásra. A nagy mennyiségű istállótrágya használata után
gyakorlatilag hároméves utóhatással számolhatunk a tápanyagszükséglet tervezésénél.
A komposzttrágyák, a tőzeg és az egyéb szerves anyagok felhasználása is kisebb
jelentőségű. A lehulló lombozattal és egyéb növényi szervekkel jelentős mennyiségű,
60
viszonylag könnyen bomló szerves anyag jut minden évben a gyümölcsös talajába. A
felaprított nyesedék szintén értékes humuszképző anyag.
A nyugat-európai tapasztalatok alapján elmondható, hogy kedvező humuszállapotú
talajokon füvesítés, öntözés és a mérsékelt műtrágyázás együttes hatására a gyümölcsösben
olyan mennyiségű szerves anyag marad vissza, amely biztosítja a kedvező szervesanyag-
gazdálkodást.
Öntözés. Az öntözés – épp úgy, mint a tápanyag-utánpótlás – gyümölcstermesztés
rendkívül fontos, elmaradhatatlan részét képezi. Ez érthető, ugyanis a természetes
vízviszonyok a művelt területek nagy részén nincsenek összhangban a növények
vízigényének megfelelő optimális vízállapottal. A nyári csapadékösszeg az évi összegnek az
55-65%-a, ami elvileg a legtöbb gyümölcstermő növényünk számára elég lenne, de köztudott,
hogy a csapadék térbeli, időbeni eloszlása nem egyenletes; a vegetációs periódus elején és
végén esik a legtöbb csapadék, ezért az öntözés fontos eszköze az eredményes
gyümölcstermesztésnek. A környezetkímélő technológiák alkalmazásánál mindig nagy
figyelmet kell fordítani az öntözés hatékonyságán túl a környezeti elemek (pl. talajok)
megőrzésére és védelmére is.
Nincs feltétlenül szükség az egész tenyészidőben az öntözésre. Az öntözés igényéről
az ariditási tényező ad tájékoztatást, ha értéke 1-nél nagyobb, vagyis a párolgás mértéke
meghaladja a vízutánpótlás mértékét, akkor kell öntözni). Ezt nevezzük vízpótló öntözésnek.
Ilyenkor a gyökérzóna vízkészletének növelése a cél (40-80, ill. 20-30 mm). .Különösen a
növények kritikus fejlődési szakaszában van nagy jelentősége.
Az öntözés a termés mennyiségének növelésén túl lehetőséget ad a minőség javítására
is. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy az öntözés nemcsak nagyobb termés elérését
teszi lehetővé, hanem a talajra gyakorolt kedvező, vagy kedvezőtlen hatások útján növelheti,
vagy csökkentheti a talajok termékenységét. Az öntözés megváltoztatja a talaj hő-, víz-, és
levegőgazdálkodását, hatással van a talaj vízforgalmára, fizikai és kémiai tulajdonságaira,
ezeken keresztül természetesen termékenységére is. A talajadottságok mellett nagyon fontos a
talajvíz mélységének és minőségének, az öntözővíz összetételének ismerete is a megfelelő
öntözési gyakorlat kialakításához.
Az öntözés hatása legközvetlenebbül a talaj nedvességtartalmának megváltozásában
érzékelhető. Helyes öntözés esetén megnő a talaj hasznosvíz-készlete, ezzel együtt nő a
tápanyagok feltáródása, nő a talaj biológiai aktivitása is. Az öntözés elősegítheti a tápanyagok
feltáródását, felvehetőségét, de okozhatja a tápanyagok káros kimosódását (főleg ásványi
nitrogén esetén) is. Túlöntözött talajokban a levegőtlenség miatt bekövetkező kedvezőtlen
61
mikrobiológiai folyamatok hatására csökkenhet a tápanyagok felvehetősége. A talaj kémiai
tulajdonságainak ismeretén túl nagyon fontos az öntözővíz minőségének megismerése ahhoz,
hogy elkerülhető legyen a talaj kémiai tulajdonságainak kedvezőtlen megváltozása. Míg az
öntözés kedvező hatásai általában az öntözés évében, addig a káros hatások több évre,
hosszabb időszakra változtatják meg a talaj sajátságait.
Környezetvédelmi szempontból az öntözés talajra gyakorolt káros hatásait a
következőkben foglalhatjuk össze:
Tartós öntözés előidézheti a talajszerkezet leromlását, a talaj tömődötté válik.
Csökken a levegőzöttsége, így csökken a termékenysége, másfelől megnehezíti a
talajművelést is;
Az öntözéssel megnő a lefelé szivárgó víz mennyisége, ami elősegíti a tápanyagok
mélyebb rétegekbe vagy a talajvízbe való kilúgzását.
A kalcium-kilúgzódás hatására nő a talaj savanyúsága, romlik a szerkezete. A sós
öntözővíz vagy a felemelkedő sós talajvíz hatására másodlagos sófelhalmozódás és
szikesedés jöhet létre, ami szintén jelentősen lerontja a talaj szerkezetét.
Tehát csak a célzott, szigorúan szükségszerű öntözés és a racionális vízfelhasználás mellet
tudjuk a környezetet minimálisan terhelni.
Az öntözésnek a vízpótláson kívül egyéb kedvező hatása is lehet a növényállományra.
Ma, a korszerű ültetvényekben több célból is öntözhetünk. Végezhetünk:
Frissítő, kondicionáló öntözést a mikroklíma szabályozása céljából napi 1-3
alkalommal néhány mm-t juttatunk ki.
Színező öntözést az antocián-képződés elősegítése céljából. Száraz melegben napi 7-
10 alkalommal 0,5-1,0 mm vízadagokkal permetezve végezzük a harmat felszáradása
után kezdjük).
Fagy elleni öntözést. Rügyek fagyvédelme a víz magas fajhőjének kihasználásával. A
víz megfagyásakor leadott hőmennyiség megakadályozza a rügyek fagyását, -2, -3
fokig hatásos, előrejelzés alapján. Például virágzáskor 2-3 mm/óra vízmennyiséggel,
esőztetve (a jégrétegre újabb jégréteget permetezve, amit csak napfelkelte után szabad
befejezni). Fagyveszély előtt a talajra is permetezhetünk, ami 1,5m magasságban 0,5-
1,5oC-kal növeli a levegő hőmérsékletét. Jelentősége a bogyósgyümölcsűek esetében
van.
Virágzáskésleltető öntözést, amit 8-9oC levegőhőmérsékletnél kell elkezdeni. Az
öntözéseket 12-16 percenként meg kell ismételni. Egy-egy öntözés 2-2,5 percen
62
keresztül tartson, 2-3 mm/ha intenzitással. Akkor érhetünk el eredményt, ha, 2-3 héten
keresztül végezzük.
Tápoldatos öntözést. Az eljárás előnye, hogy a növények az oldatokat könnyen
hasznosítják, továbbá, hogy csak annyi tápanyag kiadagolására van szükség, amennyi
a növekedéshez éppen nélkülözhetetlen, a lokalizált öntözés eredményeként
csökkenthető a felhasznált tápanyag mennyisége. A tápanyagokkal szemben
támasztott követelmény, hogy vízben oldható vagy emulgeálható legyen;ne lépjen
olyan reakcióba az öntözővízben lévő sókkal vagy más vegyületekkel, hogy az a
berendezésre vagy a növényekre káros hatást gyakoroljon; ne okozzon korróziót vagy
hasonló jellegű károsodást (pl. a műanyag részek lágyulása, oldódása).
Termesztéstechnikai és ökonómiai szempontból is előnyös, a mikroöntözésben szerepe
egyre jelentősebb. Arra ügyelni kell, hogy a tápoldat töménysége tenyészidőben 0,5%,
a nyugalmi időszakban az 1,0%-ot nem haladja meg;
Az öntözővíz minőségét annak sótartalma, a sók minősége és összetétele befolyásolja
elsősorban. Az, hogy milyen sótartalmú víz használható fel öntözésre függ a sók
összetételétől és az öntözendő talaj fizikai, vízgazdálkodási, kémiai tulajdonságaitól, az
alkalmazott vízmennyiségtől. A só-összetételen belül nagyon fontos a szikesítő hatású sók
(nátrium, magnézium) mennyiségének és a hasznos sókhoz viszonyított arányának ismerete.
Általánosságban elmondható, hogy feltétel nélkül alkalmas öntözésre az 500 mg/l-nél kisebb
sótartalmú öntözővíz, még, ha Na-tartalma kicsit magasabb (40-45 Na%) is. Az 500-1000
mg/l sótartalmú víz, ha Na% 25-40 közötti, a talaj károsítása nélkül csak laza, jó vízvezető-
képességű talajon használható, ahol a talajvíz mélyen található. Ugyanilyen sótartalmú víz
40% feletti nátrium tartalommal már csak szikes talajokon használható. Az 1000 mg/l sónál
többet tartalmazó víz csak akkor használható öntözésre, ha nátrium tartalma 50 % alatti és
ekkor is csak lehetőleg szikes talajokon, vagy vízjavítás után. A 2000 mg/l sótartalmú, vagy
50 % feletti Na-tartalmú víz már nem alkalmas öntözésre. Fentiek természetesen csak nagyon
általános ismérvek az öntözővizek minőségéről.
A víz öntözésre való alkalmassága minden esetben csak a talajtulajdonságok, az
öntözővíz minőségének és az öntözési mód ismeretében dönthető el.
A gyümölcstermő növények vízigényét számtalan tényező befolyásolja, melyek közül
a legfontosabbak:
A terület mikroklímája: a levegő hőmérséklete, a transzspiráció intenzitása (az
ültetvény kora, sorok iránya);
A talaj vízbefogadó és víztartó képessége (homok-, vályog-, agyag-, láptalaj);
63
A gyökérzet kiterjedése;
A fajlagos levélfelület (LAI)
A termés mennyisége (alacsony terhelés esetén nagy a vegetatív növekedés, ami
magas transzspirációval jár);
A növény fenológiai fázisa (virágzás, termékenyülés; hajtásnövekedés;
gyümölcsfejlődés, virágrügy-differenciálódás idején nagyobb a vízigény);
A gyümölcsfajok egyéni vízigénye.
Az alany módosíthatja a gyümölcsfajok vízigényét. Például. a kajszi vízigénye
mandula alanyon a legkisebb, a vadkajszin közepes, a Myrobalan alanyon a legnagyobb.
Általános gyakorlat szerint (kivéve a különleges célú öntözéseket, lásd lentebb) az öntözés
időzítése április vége és augusztus közepe közötti időszakot jelent. Megjegyzendő, hogy a
törpe alanyú, intenzív ültetvényeket gyakrabban kell öntözni, mint a magoncalanyon levőket.
Az öntözés időpontját a többi agrotechnikai munkával össze kell hangolni.
Öntözési módok és módszerek:
Felületi öntözés, amikor az öntözővizet a talaj felületén vezetve juttatjuk a talajba
(árasztásos, barázdás). Hátránya ennek az öntözési módnak a nagy vízszükséglet és
emiatt gazdaságossága megkérdőjelezhető.
Esőszerű öntözés, amelynél gépi berendezéssel permetezve juttatjuk ki a
vízmennyiséget a talaj felületére. Ennél az öntözésnél az öntözővíz-elosztás
egyenletességére kell odafigyelni, de fontos a vízadagolás intenzitása és a porlasztás
minősége.
Mikroöntözés: egyike a leggazdaságosabb öntözési módnak, melynél a vizet kis
adagokban juttatják ki a talajfelszínre. A mikroöntözés a mai legkorszerűbb öntözési
technológiát képviseli, mivel nem a talajt öntözzük, hanem a növény igényeihez
igazodva, fejlődési állapottól függően a szükséges víz és tápanyag mennyiséget
juttatjuk ki a fák számára.
A mikroöntözést kétféleképpen valósítják meg:
csepegtető öntözéssel, amelynél a víz csepegtetőtesteken keresztül a gyökérzet
közelében, egymást követő cseppekkel jut a talajfelszínre. A csepegtető öntözés nagy
előnyei: a víztakarékosság, a biztonságos üzemeltethetőség, hatékony vízhasználat (az
öntözővíz párolgása a felszínről csekély, nincs felszíni lefolyás), nem fokozza a
fakoronában a gombás betegségek megjelenését, lehetővé teszi a tápelemek egyidejű,
ellenőrzött mennyiségű kijuttatását és egyenletes vízadagolást tesz lehetővé. Nagy
területek öntözése valósítható meg alkalmazásával. A talajfelszín felett 50-60 cm
64
magasságban, (ha van, akkor a támberendezés alsó huzalához) rögzítik a szilárd falú
műanyag csövet, amelyen keresztül a csepegtető fejeken keresztül jut a víz a fák közé
(3.,4. ábrák).
3. ábra. Csepegtető öntözőrendszer kajsziültetvényben
4. ábra. Csepegtető öntözőrendszer almaültetvényben
mikroszórófejes: apró cseppképzésű öntözőelemek a csepegtetőtesteknél nagyobb
vízmennyiséget nagyobb területre adagolnak ki (főleg homoktalajokon használt
mikroöntözési módszer).
A mikroöntözésnek az előnyök mellett vannak hátrányai is:
a csepegtetőtestek eltömődhetnek, ezért az eldugulás megakadályozására eredményes
vízszűrést kell alkalmazni;
a csepegtetők üzemelésének ellenőrzése, a vízadagoló elemek vizsgálata nehéz és
időigényes munka.
a gyökerek sokkal jobban koncentrálódnak a nedvesített zónában, ezért a
gyümölcsfákat – laza talajon – a szél megdöntheti. A kis kiterjedésű gyökzóna
hamarabb kiszárad, ha az öntözésben üzemzavar keletkezik, és akkor a növények
65
jobban károsodnak az öntözés hiányától, mint az esőszerű vagy felületi módon
öntözöttek;
az esőszerű öntözéssel szemben a csepegtető berendezés nem alkalmazható fagy elleni
védekezésre, a mikroklíma javítására, a talajfelszín hőmérsékletének csökkentésére;
a gyökérzónában sófelhalmozódás lehet, ami hátrányosan befolyásolják a növekedést.
Öntözés céljára a víz beszerezhető felszíni vizekből (vízfolyásokból, tavakból), felszín
alatti vizekből (kutakból) és tisztított szennyvizekből vagy hígtrágyákból. Ezzel kapcsolatban
figyelembe kell venni, hogy a szennyvizek bármilyen hasznosítását sok országban kizárják a
környezetkímélőt termesztésből.
A felszíni vizekből általában szivattyúzással nyerjük a vizet. Ehhez meg kell
vizsgálnunk a tó vízháztartását, azaz a tavakba ömlő vízmennyiségeket, a tavak párolgási és
szivárgási viszonyait. Felszín alatti vizekből (talajvízből, rétegvízből, forrásvízből) történő
vízszerzésnél szintén vizsgálatokat kell végeznünk arra nézve, hogyan alakul a felszín alatti
vízkészlet a kitermelt víz függvényében, nehogy negatív hatással legyünk környezet
vízháztartására és felborítsuk az egyensúlyt. A felszíni és a felszín alatti vizekből
beszerezhető víznek a pillanatnyi szükségletet meghaladó részét tározókba (5. ábra) tárolják,
és onnan használják fel a későbbiekben.
5. ábra. Víztározó almaültetvényben
7.3. Növényvédelem
A növényvédelem a gyümölcstermő növényeken a kórokozó és kártevő szervezetek
okozta károsodások megakadályozását, illetve a kártétel csökkentését célzó eljárások
összessége. Megkülönböztetünk közvetett (karantén intézkedések, nemesítés, agrotechnikai
növényvédelem) és közvetlen (mechanikai védekezés, biológiai védekezés, kémiai védekezés)
növényvédelmi eljárásokat:
66
A növényvédelem célja:
a károsítok pusztításának kitett haszonnövények megmentése;
a termésingadozás csökkentése;
a termés mennyiségének növelése;
a termés minőségének javítása.
Ezért a növényvédelem a gyümölcstermesztési technológia fontos része lett és
termésnövelő tényezővé vált. Ugyanakkor a környezetre és a fogyasztóra gyakorolt negatív
hatásai miatt a környezetkímélő növényvédelmi technológiák kidolgozása és felhasználása
kerültek előtérbe. Ennek egyik oka az volt, hogy az utóbbi néhány évtizedben a nemesítés
elsősorban a magas hozamú intenzív gyümölcsfajták előállítására törekedett. Az intenzív,
nagy hozamot adó fajták azonban gyakran csökken az eredeti, természetes ellenálló képessége
és különösen megsínylenek mindenféle növényi betegséget vagy kártételt. Környezeti
szempontból tehát az intenzív fajták fokozottabb igényt támasztanak a növényvédelemmel
szemben, ami esetleg több vegyszer használatát teszi szükségessé és ilyen módon hat a
környezetre. A vegyszerek elpusztítják ugyan a kórokozókat és kártevőket, de nagyon
gyakran a hasznos szervezetek is áldozatul esnek, amelyek a biológiai védekezés alapját
képezik. Csökkenthető ez a káros hatás azonban a betegségekkel szemben ellenállóbb,
toleráns fajták használatával. Ma már azonban tudjuk, hogy környezetkímélő növényvédelem
nem korlátozódhat csupán a rezisztens és toleráns gyümölcsfajták használatára, és azt is
tudjuk, hogy és a növényvédelmet nem kezelhetjük elszigetelten a technológia többi elemétől.
Ez azt jelenti, hogy a gyümölcstermesztés valamennyi eljárását egy egységes technológiává
kell egyesíteni.
Ahhoz, hogy a növényvédelem hatékony legyen, de a környezetet is a lehető
legnagyobb mértékben kímélje, mindenekelőtt a termesztéstechnológiai elemeket
(termőfelület- és termésszabályozás, talajjavítás, tápanyag-utánpótlás, öntözés) kell
optimalizálni (erről az előző fejezetekben volt szó).
Mivel napjainkban a környezetkímélő növényvédelem elveinek legjobban az integrált
növényvédelem felel meg, ezért ezzel fogunk megismerkedni. Az integrált növényvédelem
lényege, hogy a különböző védekezési eljárásokat (agrotechnikai, fizika, kémiai, biológiai,
egy szűkebb területen biotechnológiai) egymást kölcsönösen kiegészítve alkalmazzák úgy,
hogy a környezetre nézve káros peszticidek (növényvédő szerek) felhasználására a lehető
legkisebb mértékben kerüljön sor. Az eljárás során a növényvédelem pontosan előírt,
ellenőrzött módon történik és célja:
67
a károsítók nem teljes értékű elpusztítása, hanem csak a kártételi küszöbérték alá
szorítása, amelynél a gazdasági kár jelentéktelen;
a károsítok behurcolásának, elterjedésének megakadályozása (karantén);
a küszöbérték alatti szint megtartásához előnyben részesíti a helyes agrotechnikai,
mechanikai eljárások alkalmazását, a biológiai védekezést, a tűrő és ellenálló fajták
termesztését;
ha elkerülhetetlen a vegyszeres védekezés, elsősorban környezetkímélő, szelektív
készítményekre szorítkozik;
kiemelt szerepet kap a helyi megfigyelés és előrejelzés.
Először azokat a növényvédelmi módszereket emeljük ki, amelyekkel minimalizálhatjuk a
kémiai növényvédelmet.
Agrotechnikai védekezés: Indirekt úton történő növényvédelem, mely a kártevők,
gyomok és betegségek gyérítésére szolgál, vagyis mindazok az eljárások, műveletek, amelyek
a gyümölcsös jó kondícióját, erőnlétét, egészségi állapotát elősegítik, fenntartják (a megfelelő
ökológiai adottságú terület kiválasztása a gyümölcsös telepítéshez, tereprendezés, talajjavítás,
feltöltő trágyázás, talajművelés, tápanyag-utánpótlás, öntözés, növényápolás), a kártevők és
kórokozók kedvező életfeltételeit pedig megszüntetik.
A tápanyag hiánya vagy túladagolása betegségekhez hasonló tünetekben nyilvánulhat
meg. Az alultáplált, illetve a túltáplált növények egyaránt fogékonyabbak a betegségekre.
Hasonló veszélyeket rejt magában a szakszerűtlen, túlzott öntözés is.
Fizikai (mechanikai) védekezés: Beteg növényi részek (beteg gyümölcsök, levélteves
és lisztharmattal fertőzött hajtások, hernyófészkek) eltávolítása, a metszési munkák elvégzése,
jó időzítése. A gyümölcsfáknál fontos, hogy a lombozat szellős legyen, így a harmat,
esőcsepp hamar felszárad, csökkentve a gombás betegségek (lisztharmat, varasodás, monília
stb.) fertőzésének veszélyét. A túl sűrű növényállomány ugyanis a kórokozók, kártevők
melegágya lehet. Emellett az egymást árnyékoló buja növényzet belsejébe lehetetlen bejutatni
a gyógyító permetlevet. Ezért nem hozza meg sok esetben a drága vegyszer és a fáradságos
munka a várt eredményt. Nagyon fontos az előző évről visszamaradt növényi maradványok
eltávolítása, megsemmisítése, mert ezek – a telet átvészelve – különböző betegségek és
kártevők fertőzési forrásai lehetnek. Fontos szerep hárul ezért, a felszínen maradt lomb, a
fákon maradt gyümölcsmúmiák összegyűjtésére, az elhalt, beteg vesszők és ágak levágására
és megsemmisítésére. Az időben elvégzett zöldmetszés, hajtásválogatás, ritkítás szintén a
környezetkímélőbb növényvédelmet szolgálja. A mechanikai védelem főleg a gyenge
növekedésű alany-fajta kombinációknál alkalmazható eredményesen.
68
Biológiai védekezés: Mindenekelőtt a vírusmentes szaporítóanyag, a betegségekkel
szemben ellenálló fajták, a természetes ellenségek felszaporítása: pl. vértetű fürkész
(Aphelinus mali), fürkészdarázsfajok az aknázó molyok ellen; fátyolkák, katicabogarak,
atkászbödék (Stethorus fajok), ragadozó atkák (Zetzeilla mali) levéltetvek és kártevő atkák
ellen. A kizárólag biológiai módszereken alapuló védekezés a gyakorlatban még ritka. A
biológiai védekezésben kizárólag természetes eredetű (baktériumok, növényi kivonatok,
főzetek, illetve természetes ásványi anyagok) anyagok használata engedélyezett. Ma már
széleskörűen alkalmazzák a különböző „élő alapanyagból” készült preparátumokat: lombrágó
hernyók ellen a Bacillus Thuringiensis különböző törzsei felhasználásával készült
biopreparátumokat, illetve a Beauveria gombából vagy rovarpatogén fonálférgekből készült
preparátum. E két utóbbit cserebogár pajorok ellen alkalmazzák.
A növényi és bakteriális eredetű anyagok mellett a biológiai növényvédelem főleg a
réz és kén-készítményekre alapul, amelyek felhasználható mennyiségei azonban korlátozva
vannak. Az említett elemekből egy vegetációs iklusban 4–4 kg tiszta hatóanyag felhasználása
engedélyezett hektáronként. Néhány biológiai védekezési módszerről a 9. táblázatból
tájékozódhatunk.
Bár a felsorolt módszerek rendkívül fontosak, csak gyérítik a kártevőket, kórokozókat.
A károsítók radikális és teljes felszámolása legtöbb esetben csak vegyszeres védekezéssel
érhető el. Amennyiben a vegyszerek használata (kémiai növényvédelem) nem kerülhető el, a
lehetséges hatóanyagok közül lehetőleg csak a nem perzisztens (rövid hatástartamú), a
szelektív, ill. szűk hatásspektrumú, csak a jelenlévő károsító szervezetet pusztító, a
természetes ellenségeket, illetve a hasznos élő szervezeteket kímélő kevésbé toxikus; az élő
vizeket, illetve általában az élettelen és élő környezetet kevésbé terhelő hatóanyagokat kell
választani. A gombabetegségek és rovarkártevők ellen egyaránt kerülni kell a rutin–, illetve
programszerű védekezéseket. A környezet terhelésének csökkentése érdekében kizárólag csak
a hatékony védekezéshez szükséges minimális vegyszermennyiséget kell felhasználni.
Néhány biológiai védekezési módszerről a 9. táblázatból tájékozódhatunk:
69
9. táblázat
Biológiai védekezés a kártevők és kórokozók ellen
Forrás: Gonda,2014
Mivel a fertőzés, betegség és kártétel megakadályozására elengedhetetlen védekezés a
megelőzés (preventív védekezés), ezért mindenekelőtt megnő a helyi meteorológiai
mérésekre, megfigyelésekre, adatokra alapozott növényvédelmi előrejelzés jelentősége. Ez
lehetővé teszi, hogy csak akkor végezzünk növényvédelmi munkákat, ha az feltétlenül
szükséges és csak azok ellen a kártevők és kórokozók ellen, amelyek az adott időben jelen
vannak. Tehát, mindenekelőtt, a célzott védekezésre kell törekedni. Különösen a gombás
betegségek vonatkozásában kell a fertőzési feltételek kialakulását figyelemmel kísérni. Ehhez
segítséget nyújt nekünk például a Luft - jelzőkészülék (levélfelület-nedvességmérő) a
varasodás elleni védekezésnél. A rovarkártevők létszámának alakulását, figyelembe véve a
veszélyességi küszöbértéket vizuálisan (vessző-, rügy-, virág-, levél- és termésvizsgálat),
illetve rovarcsapdák (pl. feromoncsapdák molyok ellen, színcsapdák cseresznyelégy ellen)
70
alkalmazásával követhetjük nyomon az ültetvényben. Az előrejelzés tehát a növényvédelmi
technológia szerves része, amely meghatározó jelentőséggel bír a védekezés
eredményességére és hatékonyságára.
Amennyiben lehetséges, minden szükséges kezelést a vegetáció első felére, illetve a
vegetációs időn kívülre kell összpontosítani.
Legtöbbször a komplex védekezés: a károsítók leküzdésére alkalmas módszerek
kombinációja, együttes alkalmazása vezet sikerre.
7.3.1. Növényvédő szerek
A növényvédő szerek egy, gyakran két vagy több biológiailag aktív anyagot (hatóanyagot)
tartalmaznak. Felhasználási területük alapján a növényvédő szerek (peszticidek) lehetnek:
baktériumölő (baktericid), gombaölő (fungicid), állati kártevők elleni (zoocid, ezen belül a
rovarkártevők elleni (inszekticidek) hatásúak. Ismeretesek: csalogató, riasztó, táplálkozást
gátló stb. vegyületek is.
A hatás kiterjedése alapján a növényvédő szereket a következőképpen csoportosítjuk:
szűk hatásspektrumú - csak meghatározott károsítok ellen hatásosak;
széles hatásspektrumú - többféle károsító pusztítására alkalmasak; valamint
kontakt szerek – felületi kezelésre, megelőzés céljából alkalmazzák (preventív
védekezés);
szisztémikus (felszívódó) szerek – kuratív (gyógyító hatásúak), a már fertőzött
növények esetében alkalmazzák.
Halmazállapot szerint lehetnek szilárdak és folyékonyak.
A növényvédő szereket veszélyességük alapján különböző kategóriába sorolják:
zöld – környezetszennyezése minimális, az integrált növényvédelemben alkalmazhatók;
sárga – az integrált növényvédelemben csak bizonyos megkötésekkel, egy-egy túlzottan
felszaporodott károsítóval szemben alkalmazhatók;
piros – környezetkímélő technológiákban nem alkalmazhatók, használatuk egyáltalán
nem ajánlott.
Az integrált növényvédelemben mind a hatékonyság, mind a környezetvédelem
szempontjából fontos a megfelelő alkalmazástechnika. Ennek fitotechnikai követelményein
túl nagy figyelmet kell fordítani az optimális műszaki feltételek kialakítására is. A gépeket és
berendezéseket, illetve az üzemmódot úgy kell megválasztani, hogy a permetlé a lehető
legnagyobb arányban kerüljön a célfelületre, és ott eloszlása egyenletes legyen. Ehhez a
71
permetanyag megfelelő mennyisége szükséges; a hatóanyagok megfelelő oldódása, eloszlása
a permetlében; megfelelő permetező gépek, eszközök; a védekezés idején megfelelő uralkodó
időjárás. A kezeléseket meteorológiailag optimális feltételek (szélerősség, hőmérséklet stb.)
mellett kell végezni. Rendszeresen karban kell tartani a technikai eszközöket, különös
tekintettel a szűrőkre, nyomásmérőkre és fúvókákra. Sehol sem engedhető meg a permetlevek
csöpögése illetve a gépek feltöltésekor a környezet szennyeződése. A növényvédelmi munkák
végrehajtásakor illetve a gépek javításakor és karbantartásakor biztosítani kell a dolgozók
egészségvédelmét is. A dolgozók egészségvédelmét szolgálja a munka-egészségügyi
várakozási idő, ami a növényvédő szerek használata után az a napokban megadott időtartam,
amelynek eltelte után a kezelt területen a felhasználáshoz előírt védőfelszerelés nélkül munka
végezhető. A fogyasztók egészségvédelmét az élelmezés-egészségügyi várakozási idő, ami az
az időtartam napokban, amelynek az utolsó növényvédelmi kezelés és a szüret, ill. betakarítás
között el kell telnie. A környezetkímélő termesztésből származó termékben a
vegyszermaradékot ellenőrzik. A megengedett hatóanyag-maradék értéke: a hatóanyagnak és
biológiailag aktív bomlástermékeinek az a mg/termék kg-ban megadott maximális
mennyisége, amely rendszeres és tartós felvétel esetén sem okoz az emberi szervezetben
egészségi károsodást. A növényvédőszer-maradékok minimalizálása érdekében a kötelezően
előírt várakozási időket az utolsó kezelés és a szüret között maradéktalanul be kell tartani,
illetve a lehetőségekhez képest növelni is célszerű.
7.3.2. A gyomok mint kártevők
A gyomok esetében közvetlen és közvetett kártételről beszélhetünk.
Közvetlen kártételek: a tápanyagot és vizet vonnak el a gyümölcstermő növényektől,
beárnyékolják a kultúrnövényt, mérgező hatást fejthetnek ki, a növény nedveit elszívják
(élősködő gyomok).
Közvetett kártételek: betegségek, kártevők köztesgazdái, nehezítik a talajművelést,
akadályozzák a gépek üzemeltetését.
Gyomirtás célja: a gyomok szabályozása (nem teljes elpusztítása), a szaporító képleteik
kialakulásának megakadályozása. A gyomirtás eljárásokhoz tartoznak: a megelőző eljárások
(a terület gyomtalanítása telepítés előtt), mechanikai gyomirtás (a kikelt gyomok irtása
különböző művelő eszközökkel) és vegyszeres gyomirtás (a gyomok életfolyamataiba történő
beavatkozás vegyi anyagokkal, a fasávok kezelésére korlátozódik, engedélyezett szerekkel).
A hatékonyság elérése céljából az eljárásokat lehetőleg együtt kell alkalmazni.
72
7.4. Termés-betakarítás
A gyümölcsök betakarítása a termesztéstechnológia egyik záró munkafolyamata, vagyis
nem a termesztéstechnológia végső, hanem egyik kiemelkedő fontosságú közbülső állomása,
amelynek időpontja és minősége döntő mértékben meghatározza a gyümölcs piaci értékét,
tárolhatóságát. A szüret jelentőségét fokozza az a tény is, hogy ebben a technológiai
szakaszban különösen nagy emberi és műszaki, technikai erőforrás kell, hogy
rendelkezésünkre álljon, és ezért a szüret megfelelő előkészítése gondos szervezést, a
munkaerő, a gépek, az eszközök és a göngyölegek (tartályládák, rekeszek stb.) beszerzése
átgondolt tervezőmunkát igényel. Így a betakarítás időpontjának meghatározása legalább
olyan fontos, mint a termesztéstechnológia bármelyik elemének pontos időzítése.
A szüreti időpont meghatározása. Az optimális szedési érettség meghatározására
különböző módszerek állnak rendelkezésre.
Ezek a módszerek három nagyobb csoportra oszthatók:
Környezeti tényezők figyelembe vétele: naptári időpont, a virágzástól a szüretig eltelt
napok száma, hőmérsékletösszeg-számítás.
Kémiai úton mérhető paraméterek: oldható szárazanyag, savtartalom, cukortartalom,
cukor/sav arány, keményítőtartalom, enzimaktivitás, nitrogéntartalom, etilénképződés,
aromaanyagok, oldható pektin, légzésintenzitás.
Fizikai változások alapján: húskeménység, a kocsány leválása, szín (alap és fedő),
gyümölcshús színe, magok színe, gyümölcsnagyság, gyümölcsalak.
Gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az érés előrejelzéséhez egyszerre több tényezőt is
figyelembe kell venni, nem hagyatkozhatunk csupán egyetlen mérési eredményre. Nincs
könnyű dolgunk, mivel a gyümölcsfajták különböző időpontban érnek és érési idejüket az
adott év időjárása is nagyban befolyásolja. Ezért csak behatárolhatjuk a szedési (érési)
időpontot, például: szeptembervége-október eleje.
A szedés idejét egyrészt a felhasználás célja (friss fogyasztás vagy hűtőházi betárolás),
másrészt pedig a gyümölcs érettségi állapota határozza meg, és nem utolsósorban tudnunk
kell, hogy a betakarításra váró gyümölcs melyik érési típusba tartozik. Három alapvető
éréstípust különböztetünk meg:
Fán (bokron) beérő gyümölcsfajok: a cseresznye, meggy, szilva, ribiszke, köszméte,
málna, szeder, málnaszeder, szamóca, áfonya, bodza, héjasok. Ezek a fajok 90-100%-os
érettségi állapotban szedhetők. Kivételt képez ez alól néhány cseresznyefajta (repedésre
73
való hajlamuk miatt hamarabb szedik) vagy a köszméte, amit teljesen zölden szednek
pektintartalma miatt, és különböző célokra szedik a zöld diót, mandulát.
Fán utóérő gyümölcsfajok: az őszibarack, nektarin, kajszi (80-90%-os érettségnél
szedik rossz szállíthatóságuk miatt). Ezeknél a fajoknál jó, ha a gyümölcsök együtt érnek.
Szedés után utóérő gyümölcsfajok: alma, körte, birs, naspolya. Közöttük vannak olyan
fajták, amelyek utóérése gyorsan zajlik, ezeket a szállíthatóság érdekében 80-90%-os
érettségben szedjük. A lassú utóérő fajták (főleg birs és téli körte), a fogyasztási
minőséget csak hosszabb tároláskor érik el.
Szedési módok: A szedés különböző módszerekkel történhet (kézi, gépi, kombinált). A
kézi és gépi betakarításnál egyaránt fontos a szüreti időpont becslése és konkrét
meghatározása. A túl korán leszedett gyümölcsök kisebb méretűek és cukortartalmúak,
rosszabb színeződésűek és ízűek lesznek. A túlérett gyümölcsök hússzilárdsága csökken,
ezáltal sérülékenyebbé, moníliás gyümölcsrothadásra érzékenyebbé válnak.
A szedési módok közül ki kell emelnünk a kézi szedés jelentőségét. A kézi szüret
nagyon gondos munkát kíván. Előnyt jelent, ha a fajta nem érzékeny a szüreti időpontra,
vagyis hosszabb idő áll rendelkezésre a szedésre. Különös fontossága a kíméletessége,
ill. a gépi szedéshez viszonyítva kevesebb sérülést okozó hatása is. Egyes országokban
az olcsó kézi munkaerő megléte is elősegíti. A kézi szedés lehet egy vagy többmenetes,
illetve. válogatva szedés.
Üzemi méretű ültetvényekben (0,5 ha felett) elterjedt széles körben az ún. kihelyezett
tartályládás szedés. A módszer hátránya, hogy nem elég kíméletes, nagy a gyümölcsök
rázkódásának veszélye. Nehéz kiszámítani, hogy pontosan mennyi tartályládát kell
kihelyezni a sorokba, a pótszállítás méretük miatt nehezen oldható meg), ugyanakkor
kevésbé gazdaságos, hiszen így a munka három fázisra oszlik: a tartályláda kihelyezése, a
gyümölcs szedése és az áru behordása.
Az igazán ideális megoldásnak a folyamatos járva szedés tűnik. Ez a szedési módszer
biztosítja azt, hogy a gyümölcs a lehető legrövidebb úton és a legkevesebb érintéssel a
hűtőházba vagy a feldolgozóhelyre kerüljön. Járva szedésnél a göngyöleget traktorral
vontatott vagy önjáró szedőkocsikkal visszük ki a sorokba, ahol folyamatosan haladva egy
szedő csoport menet közben feltölti a tartályládákat (6.,7. ábrák). A szerelvény elvonulása
után beáll a következő és folytatódik a járva szedés.
74
6. ábra. Folyamatos járva szedés 7. ábra. Traktorral vontatott szedőkocsik
A kézzel szedett gyümölcsöket is árnyékos helyen tartsuk az elszállításáig, a rakatot
védjük a szennyeződéstől. A gyümölcsöt a lehető legrövidebb időn belül szállítsuk el illetve
értékesítsük.
Gépi szedés. Bizonyos gyümölcsfajok (meggy, szilva, mandula, dió) betakarításához
nagy teljesítményű, ernyőrendszerrel ellátott rázógépeket használnak. A rázógépes
betakarításra tervezett ültetvényekben legjobb a nyitott, sudár nélküli magas törzsű
(legalább 1 -1,2 m) váza vagy tölcsér koronaformák használata (8. ábra).
8. ábra. Meggy, szilva, mandula, dió gépi betakarítása.
Forrás: http://www.triozon.hu/gyumolcsbetakaritas/onjaro
A gépi betakarítás szempontjából fontos követelmény, hogy a gyümölcs szárazon
váljék el a kocsánytól (szártól), ami alapvetően eldönti a fajta rázásra való alkalmasságát. A
nedvesen maradt leválási helyen hamar megindul a gyümölcs romlása. Gépi betakarításnál
hátrányos a fajta nagyarányú szárral történő leválása, ugyanis szállításnál sérüléseket okoz a
gyümölcsön, ami ugyancsak a gyümölcs időelőtti romlását okozza.
75
7.4.1. A gyümölcsfajok fontosabb érési és betakarítási sajátosságai
Azon túl, hogy a gyümölcsfajok szedési érettségét és betakarítási időpontját különböző
módszerek segítségével határozzuk meg, néhány általános tudnivalót még meg kell
jegyeznünk a betakarításukkal kapcsolatban:
Egymenetes betakarítást végezhetünk az egyidőben beérő gyümölcsfajok esetében
(héjasok, piros ribiszke, köszméte,, szilva, cseresznye, meggy, stb.)
Két-vagy több menetes betakarításra kerül sor a málna, szamóca, szeder, friss
fogyasztású őszibarack és kajszi, ringló, alma, körte esetében.
Válogatva szedjük a közvetlen piacra friss fogyasztásra szánt gyümölcsöket. A
válogatást szín, nagyság és más külső minőségi mutatók alapján végezzük.
Teljes szedés, válogatás nélkül szedjük az ipari feldolgozásra szánt gyümölcsöt.
A betakarításra munkaerőt kell beszervezni. A betakarítás végezhetik az üzem vagy
gazdaság saját dolgozói, esetleg megvalósítható külső munkaerő (idénymunkások)
bevonásával, de sok esetben találkozunk „szedd magad” akcióval, amikor a gyümölcs teljes
mennyiségét, de legtöbbször az értékesítésnek nem megfelelő részét a meghirdetésre
jelentkező emberek szedik le és viszik haza költségtérítés nélkül.
A gyümölcsfajok minél jobb betakarításánál érdemes egyéni tulajdonságaikat is
figyelembe venni:
Körte: Nem szabad megvárni, míg a körte a fán fogyasztásra beérik, hanem előbb kell
szedni, s erre alkalmas helyeken fogyasztásra megérlelni. Ilyenkor az alapszíne
megváltozik, és a kocsány felőli részen puhulni kezd. Túl korán sem szabad leszedni,
mert akkor még nem alakulnak ki benne az íz- és zamatanyagok, és hamarosan fonnyadni
kezd. A több maggal rendelkező, nagyobb méretű gyümölcsök érési ideje későbbre
tolódik, s ekkor általában több szárazanyagot tartalmaznak. Parthenokarpiára hajlamos
fajtáknál nagy figyelmet kell fordítanunk a fán lévő gyümölcsök magtartalmának,
érettségi fokának heterogenitására.
Birs: A birs szedési érettsége fajtától, termőhelytől, évjárattól és a berakódottság
mértékétől függ. Szedésre akkor érett, ha kialakult a fajtára jellemző gyümölcsnagyság, a
jellegzetes illatanyag és a nemezes szőrzet kezd lekopni a gyümölcsökről. A szürettel
nem szabad megvárni az aranysárga szín teljes kialakulását, mert ilyenkor a hús már
gyakran barnul. Akkor kell leszedni, amikor a zöld szín sárgára, illetve a késői érésű
fajtáknál a zöld alapszín sárgászöldbe vált át. A birs gyümölcse 1-2 fokos hidegben
megfagy. A gyümölcs a szedési érettség időszakában könnyen hull, érzékeny a
76
szélverésre. A hullott gyümölcs áruértéke gyorsan romlik, ezért azonnal fel kell dolgozni.
A gyümölcs héja érzékeny a nyomódásra, a dörzsölésre, hamar megbarnul. Ez különösen
a nagyméretű és erősen bordázott fajtákra jellemző. A birs utóérő gyümölcs. A szedés
után körülbelül egy héttel eléri a teljes érettséget, ilyen állapotban 1-1,5 hónapig tárolható
fonnyadás nélkül. Az optimális szüreti időben leszedett gyümölcs egy-két fokos
hőmérsékleten, 90% körüli páratartalom mellett 2-3 hónapig tárolható.
Cseresznye és meggy: Nem utóérő gyümölcsfajok, így csak fogyasztásra érett
állapotban szedhetők, amikor kialakultak a fajtára jellemző külső és belső tulajdonságok.
Friss fogyasztásra általában csak kocsánnyal szedhetők. Kézi szedésük nagyon
időigényes, ezért ez a munkafolyamat köti le az egész évi munkaráfordítás 80-85 %-át. A
napi teljesítmény 50-80 kg között változhat.
Kajszibarack: Fokozatosan érik, leszedve gyorsan túlérhet. Szedésére legjobb a 80 %
körüli érettségi fokozat. Szedési idejét a felhasználási cél határozza meg. A szedési
teljesítmény 100-250 kg/fő/nap. Ipari feldolgozásra rázógéppel is betakarítható a
gyümölcs. Célszerű a korábban érő, nagyobb gyümölcsöket kézzel leszedni és a többit
néhány nappal később lerázni.
Szilva: Friss fogyasztásra kocsánnyal szedjük, s a gyümölcs tetszetős hamvát
(viaszbevonatát) lehetőleg kíméljük, ne dörzsöljük le. Nem utóérő gyümölcs. Exportra és
befőttgyártásra a szüretet akkor kezdjük, amikor a gyümölcs a fajtára jellemző méretet
elérte, beszíneződött, húsa kemény és rugalmas. Lapos rekeszekbe szedjük, ügyelve arra,
hogy 5-6 kg-nál több szilva - ömlesztve - ne legyen egy göngyölegben (9. ábra). Más
feldolgozási célra (lekvár, aszalvány) a teljesen érett, a kocsány körül ráncosodó szilvát
szüreteljük.
9. ábra. Szilvarekeszek
Őszibarack: Aránylag gyorsan érik, de ez az érési folyamat nagymértékű
tömeggyarapodással jár. Akkor járunk el leghelyesebben, ha folyamatosan szedjük, mert
így a fán maradó kisebb gyümölcsöknek lehetőséget adunk növekedésre. Az
77
őszibarackfajták érése 7-14 napig is elhúzódik, és a fán belül sem egyenletes, ezért
minden fajtát legalább két menetben kell leszedni, de megfelelőbb a folyamatos éréshez
igazodó, többmenetes szüret. Hosszabb szállításra lapos (10 cm magas) rekeszekbe, még
kemény állapotban kell leszedni.
Málna és szeder: Gyorsan érik, ezért legalább 2-3 naponta kell szedni. Csak a jól
beszíneződött gyümölcsök édesek és megfelelő zamatúak és illatúak. 30-50 dkg-os
tálcákba szedik, és így is forgalmazzák. A napi szedési teljesítmény függ a gyümölcs
nagyságától, 30-50 kg/fő. A szüret az évi munkaerő-szükséglet 70-75 %-át is kiteheti.
Egy-egy fajtát 25-30 napig szedhetünk. Az ipari feldolgozásra szánt málna és szeder
betakarítására ma már szedőgépek állnak rendelkezésre (10. ábra)
10. ábra. Málna és szeder betakarítógép
Forrás:
http://astraglobal.shp.hu/hpc/web.php?a=astraglobal&o=gyumlcsszedok_gyumolcsrazok_lPzk
Szamóca: Kíméletességgel szabad szedni. Konzerv célra kocsány nélkül, friss
fogyasztásra kis kocsánnyal szüreteljük. Kézzel szedhető és szedés közben
osztályozzuk. Egy fő 10 óra alatt 40-60 kg-ot képes leszedni.
Pirosribiszke: A fürtök nem egyszerre érnek, de nyugodtan várhatunk szedésével, mert
sokáig a bokron maradnak. Kocsányostól szedjük, 5 cm-es rekeszekbe. Szedési
teljesítménye 20-50 kg/nap/fő.
Feketeribiszke: Bogyói megérve gyorsabban leperegnek. Ipari feldolgozásra (pl.
dzsemnek) akkor szedjük, ha a fürt alsó 1-2 bogyója még zöldes. Konzervipari
feldolgozásra ma már a ribiszkét is géppel takarítják be (11. ábra).
78
11. ábra. Ribiszke betakarítógép
Forrás: http://www.fvmmi.hu/kut.php?Nyelv=1&ID=73
A gépek sűrített levegővel vagy villanymotorral üzemeltetett kézi irányításúak vagy
traktor segítségével vontathatók. Vibrátorral, rázzák vagy fésülik le a gyümölcsöt a bokrokról,
ami szállítószalag segítségével kerül a gép tartályába vagy a gépre sorakoztatott
tartályládákba.
A gépi betakarításnak azonban számos feltétele van. Ezek közül a legfontosabbaknak a
kielégítő (legalább 5-7 t/ha) terméshozam és a széles sorközű, zárt termőfalú ültetvény
kialakítása tekinthető. A ribiszkefajtákkal szemben támasztott követelmények: rendszeres és
bő termőképesség, nagy bogyóméret, sokoldalú feldolgozhatóság, alkalmasság egymenetes
szüretre, könnyű leválaszthatóság, felfelé törő bokoralkat, vékony vagy közepes vastagságú,
rugalmas hajtásrendszer és jó felújuló készség, amely tűri a sövényművelést. Gépi
betakarításnál a négyévesnél idősebb, a talajra és a szomszéd bokorba hajló, egymást
keresztező részek eltávolítása szükséges. A négyévesnél idősebb részek, elveszítve
rugalmasságukat, könnyen törnek.
A szüretelőgépek működéséhez a 2,5, 3,0, 3,2 m sortávolságra és 0,6-0,7 m tőtávolságra
telepített sövényművelésű ültetvények alkalmasak. A sorok hosszúsága ne haladja meg a 200-
300 métert, és a sorok végén 6-8 m fordulóút álljon a gépek rendelkezésére. Továbbá az
ültetvényben egyenletes talajfelszínt kell kialakítani a bokrok közelében is a gépek könnyebb
haladása miatt. A gyommentesség a szüret gépesíthetőségének fontos követelménye. A
folyondárszulák a legveszélyesebb gyom, amely a termőgallyakat összefonja, csökkenti vagy
megakadályozza a rázóhatást. A gyomnövények rácsavarodhatnak a betakarítógép
részegységeire, gátolva munkájukat. Magvaik eltávolítása is nehéz a ribiszkebogyók közül.
Köszméte: Friss fogyasztásra csak teljesen éretten megfelelő. Konzerv, befőzési és
konyhai célokra félig, vagy teljesen zöld köszméte kell. 5-ös vagy 10-es rekeszekbe
79
szedjük. A szedési teljesítmény törzses fákról 50-100 kg/fő/nap, bokrokról 40-60
kg/fő/nap.
Mandula: Általában szeptemberben szedhető, amikor a terméshéj felreped és teljesen
felnyílik. Ilyenkor a termés a termővesszőről könnyen leválik.
Mogyoró: Szeptemberben szedhető kézzel, vagy rázva. Túl korai szedés esetén ízanyagai
nem fejlődnek ki megfelelően.
Gesztenye: Szedése szeptember elejétől november elejéig tart. Érett állapotát a kupacs
szétnyílása jelzi.
Dió: A felrepedt burokból a földre hull. Érése hetekig is eltart. A lehullott diót kasokba,
kosarakba vagy zsákokba szedjük. Ma már bizonyított, hogy a „dióveréssel” sok termőrészt
leverünk, miáltal a következő évben kevesebb termésre számíthatunk. A diónál is
alkalmaznak rázógépeket, amely során a termés kiterített ernyőre hull és onnan
szállítószalagon a tartályládákba vagy valamilyen más göngyölegbe jut.
7.4.2.Termésbecslés
A gyümölcsszüret tervezése során az egyik elsődleges kérdés, hogy mekkora
termésmennyiségre számíthatunk. A termésmennyiség előrejelzését termésbecslésnek
nevezzük. Az adott évi termés felbecsülését már a fák nyugalmi állapotában elkezdhetjük.
Megvizsgálhatjuk a termőrész-berakódás mértékét, megtörténhet a termőrügymetszetek
mikroszkópos vizsgálata, amely alapján a virágrügyek relatív arányát tudhatjuk meg.
Virágzáskor a virágberakódás mértékét becsüljük fel. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a
becslések csak hozzávetőlegesek. Az első viszonylag jól számszerűsíthető termésbecslési
eredményeket almatermésűeknél és csonthéjasok esetében tisztuló hulláskor kaphatunk. A
legpontosabb eredmények birtokába viszont csak közvetlenül szüret előtt juthatunk. A szüret
előtt 2-3 héttel esedékes termésbecslésnek számos módszere ismert. Alapozhatjuk a mintafák
teljes leszedésére vagy arra is, amikor csak a korona egy részéről szedünk mintákat. Mindkét
esetben következtetnünk kell a hektáronkénti számra, mert végül is ezeknek a szüretideji
átlagtömeggel történő szorzata adja meg a várható termésmennyiséget.
Végezhetjük úgy is, hogy a mintafákon az ültetvényre jellemző magasságban a négy égtáj
szerint négy, 3-6 cm vastagságú termő ágat jelölnek ki, amelyeken megszámlálják a
gyümölcsöket. Az így kapott számot elosztják néggyel és megszorozzák a hasonló ágak
számával, hogy megkapják a fán levő gyümölcsök összes számát. A gyümölcsök száma
80
alapján tapasztalati képletekkel számítható ki a termés várható mennyisége. A becsléshez a
termő fák mintegy 5%-ából kell a mintát megszedni.
7.5. Áruvá készítés és tárolás
A gyümölcsök betakarítása után feladatunk az, hogy a termés a fáról a lehető
legrövidebb úton és a legkevesebb minőségcsökkenéssel jusson felhasználási helyére, illetve a
tárolóba, ezért betakarítást úgy kell megtervezni, hogy a gyümölcsérés ideje és a felhasználás
iránya összhangba kerüljön.
Válogatás és osztályozás. A válogatási és osztályozási munkaszakaszok a minőség
meghatározói lehetnek. A válogatás során a nem megfelelő (nyomott, szúrt, beteg)
gyümölcsöket szedjük ki a tételekből. Ha a nagyságot is figyelembe vesszük, akkor
osztályozásról beszélhetünk. Ha a kettőt kombináljuk, akkor „válogatva osztályozunk”.
Vannak olyan gyümölcsfajok, mint pl. a cseresznye, amelyeket nem szoktuk
osztályozni. Szedéskor, ill. szedés után csak válogatjuk. Ilyenkor kiszedjük a szennyező
anyagokat (levelek, vessző- és gallydarabok), és a nagyon kis méretű vagy beteg, sérült
(repedt) gyümölcsöket. Megkönnyíti a válogatást, ha a leszedett tételeket lassú, kíméletes
futószalagon engedjük át.
Válogatni a hűtőből való kitárolás után is kell. Különösen nehézzé teszi ezt a munkát a
tartályládás tárolás térhódítása. A mély tartályládából csak nehézkesen, nagyon behajolva
lehet kiszedni a rossz gyümölcsöt. A válogatásra és osztályozásra már sok helyen
(nagyüzemekben) osztályozógépet használnak. Ezekkel a gépekkel jobban lehet tartani az
osztályozottságot, a méretpontosságot (12. ábra). Nagy előrelépést jelent a számítógép-
vezérlésű, szín szerint is osztályozó rész beépítése.
12. ábra. Osztályozógép
Gondos munkát igényel a rázott gyümölcs szállítása és értékesítésre való előkészítése
is. A hagyományos tartályládákat fóliával kell bélelni, és rakatképzéskor is védeni kell a
81
gyümölcsöket a szennyeződéstől. A termesztő érdeke, hogy a rázás és felhasználás között a
lehető legrövidebb idő teljen el, a szállítást megfelelően ütemezzék, és kíméletes járművet
válasszanak. Nagyon fontos a gyümölcsök alacsony hőmérsékleten történő szállítása, hogy ne
csökkenjen a gyümölcsök szilárdsága, a gyümölcs hosszabb ideig megőrizze a színét és az
esetlegesen sérült részek lassabban kezdjenek el romlani.
A velőkészítésre szánt rázott gyümölcs gyűjtésére és szállítására a lészivárgást
megakadályozó műanyag- vagy fémtartályok javasolhatók.
Tárolás. A tárolás egyik alapvető célja a gyümölcsök fogyasztási idejének
megnyújtása. Ez több szempontból is fontos. Jelentős olyan esetben, amikor bő termésünk
van, s azzal rövid időn belül nem tudunk mit kezdeni. Fontos akkor is, ha valamely
gyümölcsből a főérés idején nagyon alacsony árak vannak a piacon. A későbbi értékesítéssel
rendszerint nagyobb jövedelemre tehetünk szert. A tárolást indokolhatja a feldolgozóipar
folyamatos ellátása jó minőségű alapanyaggal is.
A tárolók építése sok pénzt igényel. A tárolási költségeket ezért a vevőkkel fizettetik
meg, hisz a hűtőházakból kitárolt gyümölcs sokkal drágább, mint a friss idénygyümölcs.
Az igényes gyümölcsforgalmazást, exportot korszerű hűtőtárolás nélkül viszont nem lehet
megvalósítani.
Az egyes gyümölcsfajok nem egyforma ideig tárolhatók. Az alma és a körte, attól
függően, hogy nyári, őszi vagy téli, néhány naptól 200-300 napig tartható tárolóban. A
csonthéjasok 2-4 hétig, közülük a szilva 2-3 hónapig is tárolható. A bogyós gyümölcsűek 2-3
naptól (szamóca), 2-3 hétig (ribiszke), vagy 4-6 hétig (egres) tárolhatók. A héjasok tárolása
viszonylag egyszerű körülmények között is több hónapra tehető.
7.5.1.A tárolhatóság idejét befolyásoló tényezők
Tárolási módok, tároló típusok. A gyümölcs tárolhatóságát a tárolás módja nagyban
befolyásolja. Különböző tárolási eljárásokat alkalmazunk. Ezek közül a legismertebbek az ún.
egyszerű vagy száraz tárolás, a változatlan légterű (VL), a szabályozott légterű (SZL) és a
legmodernebbnek számító ún. ULO tárolás:
A száraz vagy normál tárolás: a tárolás legkevésbé hatékony megoldása, ma már csak a
háztáji gazdaságokban alkalmazzák. Ide tartoznak a pincék, a padlások, vermek, illetve az
olyan épületek, amelyekben a hőmérséklet nem szabályozható mesterségesen, csak a hely
adottságaitól függő léghőmérséklet alakul ki. A hőmérséklet, a páratartalom és a légcsere
csak szellőztetés folytán „szabályozható”, pontosabban tartható fenn. Általában 5–10°C-
82
nál alig megy lejjebb a hőmérséklet vagy éppen ellenkezőleg nulla fok alá is süllyedhet,
ami már a betárolt gyümölcs megfagyásával jár. A relatív páratartalom sem
szabályozható: vagy túl nagy (90%–on felüli – ez főleg a nedves pincékre jellemző), vagy
túl kicsi (60–70%–os, főleg a földfelszín feletti helyiségekben).
A változatlan légterű (VL) hűtőtárolókban a hőmérséklet és a relatív páratartalom a
gyümölcsfaj akár fajta igénye szerint szabályozható. A termen belüli légcsere is szükség
szerint állítható. A hűtőtárolás jelentősége a gyümölcstermesztésben azért kiemelkedő,
mert a hűtéssel késleltethetjük a gyümölcsök megromlását, csökkenthetjük a
veszteségeket és meghosszabbíthatjuk az eladási idejüket. Hűtés nélkül rendszerint
azonnal vagy rövid időn belül piacra kell vinni a gyümölcsféléket, s ez nem mindig jár
együtt gazdaságossággal. Elsősorban azokat a gyümölcsöket kell hűteni, amelyek
hajlamosak nagy apadási veszteségre (pl. a csemegeszőlő) vagy a gyors beérésre (pl. az
őszibarack), vagy azokat, amelyeket nagyon sokáig el akarunk tartani (pl. a körtét és az
almát), ill. hosszú ideig akarunk szállítani. Azonban tudnunk kell, hogy a hűtőtárolás a
szabályozott légterű tárolókhoz viszonyítva lényegesen rövidebb idejű tárolást tesz
lehetővé.
A szabályozott légterű (SZL) tárolás lényege a gyümölcs légzésének és ezáltal
öregedésének lassításán alapszik. 1920-ban alkalmazták először ezt a módszert angol
kutatók. A módszer abból áll, hogy a tároló levegőjében az oxigén (O2) és a szén-dioxid
(CO2) térfogat százalékos arányát megváltoztatják, közelítik egymáshoz. Ennek
eredményeként ugyanolyan hűtési és páratartalmi viszonyok mellett is sokkal kisebb
tárolási veszteség keletkezik: csökken a tömegveszteség, kevesebb az élettani és a
gombás betegségek következtében keletkező romlás, a gyümölcs keménysége és a
beltartalmi anyagok aránya kitároláskor kedvezőbb marad.
Az almafajták esetében átlagosan 3% O2 és 3% CO2 az optimális arány és ezzel 6–8
hónapos tárolást biztosítanak (13. ábra).
13. ábra. Alma tartályládás tárolása szabályozható légterű (SzL) tárolóban
83
Az ULO tárolás a szabályozott légterű tárolásnak az a formája, amikor a tároló
oxigéntartalmát nagyon alacsony (akár 0,1%) értékre csökkentik. Így radikálisan
csökkennek a lebomlási folyamatok, és pl. alma esetében 9– 10 hónapig is lehetséges a
tárolási idő meghosszabbítása.
Ennek az eljárásnak bizonyított előnyei vannak. Így például:
a tárolási idő meghosszabbodása,
a beltartalmi értékek jobb megőrzése,
az apadási veszteség csökkenése,
az élettani betegségek (pl. a Jonathan foltosodása) csökkenése,
jobb szállíthatóság,
jobb piacállóság.
Tárolási körülmények. A tárolás eredményességét nagyban meghatározzák a tárolási
körülmények: az előhűtés, a lehűtés gyorsasága, a tárolási hőmérséklet, a relatív páratartalom,
a termen belüli légcsere gyakorisága és hatékonysága, a levegő CO2 és O2 tartalma, az
előosztályozás, valamint a tárolás hossza és a tárolás alatti ellenőrzés.
Tároláskor arra kell törekednünk, hogy a bevitt és a légzés során keletkező nagy
hőmennyiséget minél előbb kivonjuk, hogy az anyagcsere-folyamatokat minél gyorsabban a
minimálisra csökkentsük.
Előhűtés. Az anyagcsere–folyamatok csökkentésének meggyorsítása végett betárolás
előtt a tárolót előhűtik. Az a legelőnyösebb, ha az előhűtött tér hőmérséklete olyan, mint a
tárolási véghőmérséklet.
Lehűtési gyorsaság. Azt jelenti, hogy a betárolt gyümölcsöt milyen gyorsan hűtjük, azaz
hány nap alatt érjük el a tárolási véghőmérsékletet. Nem szabad figyelmen kívül hagyni,
hogy a gyümölcsfajták nem egyformán érzékenyek a lehűtés gyorsaságára. Ha azt
akarjuk, hogy a gyümölcs a lehető leggyorsabban lehűljön, alkalmazhatjuk például az ún.
vizes előhűtést, amely a hideg víz jó hőelvonásán alapszik (legalább 3–4–szer gyorsabb,
mint a hideg levegőé). Az eljárás zuhanyszerűen, árasztásos áramoltatással,
permetezéssel vagy bemerítéssel vihető véghez. Azoknál a gyümölcsfajoknál
alkalmazzák, amelyek a legérzékenyebbek a lehűtés gyorsaságára. Leggyakrabban a
körte, az őszibarack vagy egyéb csonthéjasok előhűtésére használják.
Tárolási hőmérséklet. A tárolási körülmények között ez az egyik legfontosabb tényező,
mert a gyümölcs élettani folyamatainak gyorsasága (öregedése) függ tőle. A tárolási
hőmérséklet kialakításához ismerni kell azt az általános összefüggést, hogy minél
alacsonyabb a hőmérséklet, annál lassúbbak az érési folyamatok, annál kisebb a
84
gyümölcs súlyvesztesége, s végső soron annál kisebb lesz az élettani és a gombás
betegségek keletkezésével járó veszteség, ill. a tárolhatóság ideje. Mégsem hűthetünk
bizonyos hőmérsékleti érték alá, mert a gyümölcs sejtnedve megfagyhat. A megfelelő
tárolási hőmérséklet kialakításához ismernünk kell tehát a gyümölcsfajok fajok és fajták
fagyáspontját (fagyérzékenységét).
A szedés után a gyümölcs addig hűthető, amíg a sejtközötti térből a víz nem fagy ki.
Mivel az intercelluláris tér kevesebb oldott anyagot tartalmaz, mint a sejtek, ez a régió
fagy meg először (0-2 oC között). Ha tovább csökkentjük a hőmérsékletet a sejtközötti
térben kristályok jelennek meg, nő a sejtközötti tér térfogata, de ugyanakkor a sejtfal
rugalmassága csökken, a kristályok a membránt is megsértik. Ennek hatására az
intercelluláris térből a sejtek áramlanak az ionok, nő a sejt ionkoncentrációja, míg a
sejtközötti állomány hígul, így a fagyáspontja egyre magasabb lesz, egyre jobban fagy,
egyre nagyobb mechanikai sérülést okoz. A fenti jelenség elkerülése érdekében az almát
csak 1-2 oC-ig hűtik le, alacsonyabb hőmérséklet esetén sérülések léphetnek fel.
Megállapítható, hogy -2 °C-nál alacsonyabb hőmérsékleten a gyümölcsöt tartósan tárolni
nem lehet. Néhány Delicious almafajtát vagy körtefajtát -1 °C-on is tarthatunk, de
ilyenkor nagyon ügyelnünk kell a megfelelő, termen belüli légcserére, hogy a gyümölcs
meg ne fagyjon. A gyakorlatban 0 °C alá nemigen érdemes hűteni. 0 °C-on már a
kártevőkkel fertőzött tételek közt található lárvák is inaktívvá válnak. Nagyon szerencsés
esetnek minősíthető, hogy a mikroorganizmusok élettani folyamatai is éppen úgy
csökkennek hidegebb behatásra, mint a gyümölcsöké. Néhány gyümölcsfaj
fagyáspontjáról a 10. táblázatból tájékozódhatunk.
10. táblázat
Gyümölcsök átlagos víztartalma és fagyáspontja (Sass, 1986)
Gyümölcsfaj Víztartalom
(%)
Fagyáspont
(°C)
alma 84,1 -1,5
kajszi 85,4 -1,1
fekete ribiszke 84,8 -0,8
kék áfonya 82,3 -1,3
cseresznye 83,0 -1,8
vörös áfonya 87,4 -0,9
85
ribiszke 84,7 -1,0
köszméte 88,9 -1,1
szőlő 81,6 -2,2
őszibarack 86,9 -0,9
körte 82,7 -1,6
szilva 85,7 -0,8
birsalma 85,3 -2,0
málna 84,1 -0,6
szamóca 89,9 -0,8
Relatív páratartalom: Az adott levegő abszolút nedvességtartalma azonos hőmérsékletű
és nyomású telített levegő abszolút nedvességtartalmához viszonyítva. Ezt az értéket %–
ban fejezzük ki. A tárolás során célszerű minél magasabb (90%) relatív páratartalmat
biztosítani. Abban az esetben ugyanis, ha a relatív páratartalom kisebb, mint a gyümölcs
vízaktivitása, akkor víz távozik az almából, hogy a külső tér elérje az egyensúlyi
telítettséget. Ennek következtében: csökken a gyümölcs tömege, apadási veszteség lép
fel; a sejtek összeesnek, a turgornyomás csökkenése miatt a gyümölcshús veszít
keménységéből, ropogósságából, ugyanakkor a határoló felületek (sejtfal, sejtmembrán)
ellenállósága is csökken, átjárhatóbbá válnak; a vízveszteség miatt a gyümölcs héja
ráncosodik; a sejtekben kialakuló vízhiány miatt fiziológiai betegségek lépnek fel. Vagyis
a vízvesztés következményeként a gyümölcs élvezeti értéke, minősége jelentősen romlik.
Figyelembe kell azonban azt venni, hogy a túl nagy páratartalom (95%) kedvez a
penészek szaporodásának.
Termen belüli légcsere. A tárolókban a gyümölcsök légzésekor keletkező különböző
anyagok (pl. etilén, illóolajok stb.) és egyéb légszennyeződést okozó anyagok
halmozódnak fel. Ezért a bizonyos időközönkénti légcsere elengedhetetlenül fontos.
Meghatározó a légkeringés mértéke, az óránkénti légcserék száma.
Tárolás előtti vegyszeres kezelések. A környezetkímélő technológiáknál nem
engedélyezettek
Előosztályozás. Célja a hibás, betegségre hajlamos, méreten aluli gyümölcs kiszűrése
betárolás előtt.
86
A légtér összetétele. A légtér összetételének (az oxigén és a szén–dioxid arányának)
alakulása a szabályozott légterű tárolás elsőrendű kérdése. A beszabályozás során
feltétlenül legyünk figyelemmel arra, hogy a gyümölcsfajok és –fajták érzékenysége e két
gázzal szemben különböző. Kevésbé érzékeny az oxigénre a cseresznye, az őszibarack, a
szamóca, erősen érzékeny viszont az alma, a nagy szén–dioxid–tartalomra pedig talán
legjobban érzékeny a körte és a szilva.
A szüret után a sejtek működése továbbfolyik, az anyagcsere termékek (CO2, vízgőz, illó
savak, aromakomponensek stb.) kijutnak a légtérbe, ezáltal a zárt légtér összetétele
megváltozik, ez a változás pedig visszahat a metabolizmusra.
Mivel a légzés során CO2 képződik, ha a légtérben magas a CO2 a koncentrációja, az
egyensúlyi folyamat eltolódik, vagyis csökken a légzés intenzitása. Az oxigénszint
csökkenése a CO2 koncentráció növeléséhez hasonló módon befolyásolja a légzési
folyamatok egyensúlyát: csökkenti a légzés intenzitását. Azonban az oxigénkoncentráció
csökkentése nem választható el a CO2 koncentráció emelésétől. A normál légtérhez (21%
O2) képest az oxigénszint felére csökkentésével mintegy 10 %-os légzésintenzitás
csökkenés érhető el. A túl alacsony oxigénkoncentráció már káros, lassulnak a
metabolikus folyamatok, a terminális oxidáció megáll, ezáltal anaerób folyamatok
indulnak meg: alkoholos vagy tejsavas erjedés. Ez kellemetlen ízhatás fellépését
eredményezi, valamint a sejtszerkezet is sérül, mivel az alkohol oldja a membránt, a pH-
változás miatt pedig a fehérjék denaturálódnak. Vagyis az oxigénszintet nem lehet
minden határon túl csökkenteni. A kritikus oxigénkoncentráció nagysága
hőmérsékletfüggő: magasabb hőmérsékleten nagyobb a sejtek oxigénigénye, mivel nő a
membránok fluiditása, ezáltal sérülékenyebbek, vagyis a nagyobb energiaveszteség
pótlására a metabolikus folyamatok intenzívebbé válnak. Az almatárolásnál szokásos 2-3
oC-os hőmérsékleten a kritikus O2-koncentráció 1%.
A tárolási idő hossza. A fajok és fajták tárolási ideje genetikailag kódolt tulajdonság. A
fenti tárolási tényezők optimális értékei mellett a tárolás során megfigyelték, hogy a
veszteségek nem lineárisak, hanem az exponenciális görbét követik, azaz a tárolás utolsó
időegységében rendkívül felgyorsulnak.
Ezért is különösen fontos a tárolás alatti ellenőrzés, amelynek során megmérhetjük
gyümölcsök fizikai változását (pl. húskeménység), beltartalmi értékeinek (cukor–, sav–,
szárazanyag–tartalom, a cukor–sav arány stb.) alakulását, az illóanyagok, az etilén, vagy
kóstolással is kialakíthatunk egy összbenyomást a tárolt gyümölcsök állapotáról.
87
A gyümölcsfajok és-fajták tárolási körülményei és problémái régóta foglakoztatják a
kutatókat, termelőket. Különböző gyümölcsfajok Sass (1989) által javasolt tárolástechnikai
paramétereit a 11. táblázat tartalmazza:
11. táblázat
Néhány gyümölcsfaj tárolási paraméterei
A tárolásra ható további tényezők. Idetartozik többek között a fajta, a
termesztéstechnológia (talajművelés, tápanyag- és vízellátás, növényvédelem), a környezeti
tényezők, az alany, a szüret és a szállítás.
Fajta. A fajok vonatkozásában a tárolás szempontjából sok változtatásra nincs lehetőség.
A fajtákat illetően sokkal inkább, mivel az egyik fajta jobban, a másik kevésbé sikeresen
tárolható, ami genetikai tulajdonság.
A talajművelés, a víz- és tápanyagellátás, az alany, a környezeti tényezők általában
közvetve hatnak a tárolhatóságra: egyrészt a beltartalmi összetevők, másrészt a gyümölcs
nagyságának változásán keresztül. Ezek lényege röviden úgy foglalható össze, hogy se túl
kicsi, se túl nagy gyümölcsöket ne termesszünk.
Említettük, hogy a termesztési tényezők közül kiemelkedő jelentőségű a szüretidő.
Kísérletekkel igazolt tény, hogy a korábban szüretelt gyümölcs jobban tárolható, mint a
később szedett.
7.5.2. Tárolási veszteségek és betegségek
88
A tárolókban keletkező veszteségeknek lényegében két nagy csoportja van: apadási és
romlási veszteség.
Az apadási veszteséget csak megfelelő szüretidőpont-kiválasztással (ne legyen túl korai a
szedés), fajtamegválasztással (pl. a Golden Delicious sokkal nagyobb mértékben veszít a
tömegéből, mint a Starking almafajta, azonos ideig tárolva, azonos körülmények között)
és a megfelelő hőmérséklet és relatív páratartalom kialakításával tudjuk csökkenteni.
A nagyobb tömegveszteségnek nem csak az a következménye, hogy egy bizonyos tömeg
elvész, hanem az is, hogy ezáltal a gyümölcs küllemében olyan kedvezőtlen változások
(puhulás, ráncosodás) állnak be, amelyek már lényegesen rontják annak piaci értékét.
A romlási veszteség további két csoportra: élettani betegségek következtében beálló
veszteségekre, és gombás betegségek károsításából adódó veszteségekre bontható.
Élettani betegségek: Mivel a legnagyobb mennyiségben betárolt gyümölcsfaj az alma,
ezért főként az alma élettani betegségeivel foglalkozunk:
- A húsbarnulásnál, a beteg gyümölcs húsa a héj alatt megbarnul és megpuhul.
Megnyomva, ujjunk helyén besüppedt folt marad. Húsbarnulás almán, körtén és a
csonthéjas gyümölcsökön is előfordulhat. A betegség összefüggésben van az évjárattal, a
fajtával, a tárolástechnológiával és nagymértékben a szüret idejével is.
- Az üvegesedés sok esetben már a fán megjelenhet, ilyenkor például a beteg almában a
szállítónyalábok környéke üvegesen áttetsző. Oka termesztési és időjárási tényezőkre
vezethető vissza. Az ilyen gyümölcs gyakran húsbarnulttá válik. A szüret idején
keletkező üvegesedés gyors betárolással és lehűtéssel megakadályozható, sőt ilyen
gyakorlattal az üvegesedés a tárolóban „fel is szívódhat”
- A keserűfoltosodás első látható jele az enyhe, horpadásszerű süppedés. Később a
bemélyedés helyén a szín jól elkülöníthetően mélyzöld. A betegség közvetlenül a héj
alatt, néhány milliméter mélyen a húsban keletkezik, főleg a gyümölcs csésze felőli
végén. Egy-egy ilyen foltot átvágva azt tapasztaljuk, hogy az enyhén barna, száraz,
szivacsos, taplós állományú. Oka tápanyag-ellátási (kálium, magnézium, kalcium), ill.
más anyagcserezavarokra vezethető vissza.
- Héjbarnulás vagy szkaldosodás a korai (pl. a Starking fajtánál), de a kései szüret (pl. a
Jonathan almafajtánál) következménye is lehet. A Starking szkaldosodását valószínűleg
egy terpénszerű anyag oxidációjakor keletkező mérgező származékok váltják ki, míg a
Jonathán foltosodást, ezt az ismert héjbetegséget, inkább az akadályozott gázcsere
következtében beálló toxikus vagy oxidációs folyamatok eredményezhetik.
89
Sass (1993) a Jonathan foltosodása, a körte rothadása és a gyümölcsök mérete között
lineáris összefüggést mutatott ki (14.,15. ábrák).
Gombás betegségek. A gombás betegségek legalább olyan jelentősek, mint az élettaniak.
14. ábra. A foltosodás és a gyümölcsméret összefüggése a Jonathan almafajtánál
15. ábra. A körte rothadása mérettől függően
(Sass, 1993)
- Lenticellarothadás: A fertőzött gyümölcsön általában a lenticellából kiinduló kerek,
világosbarnától sötétbarnáig terjedő folt látható. Nagyon fontos a betegség megelőzése.
A kórokozó a vegetációs időszakban, már közvetlenül a sziromhullás után a héjon vagy a
lenticellákon át behatol a gyümölcsbe, és a tárolás után – a gyümölcsérés előrehaladtával
– aktivizálódik. A tárolóban az egészséges gyümölcsöket nem támadja meg. A tárolás
előtti 52 °C-os meleg vizes kezelés jó hatású a betegség mérséklésére.
- Penicilliumos rothadás: A betegség kezdetén főleg a penészesedési góc külső részein
fehér gombatömeg alakul ki. Később a megtámadott részen zöldeskék spórapárnák
képződnek. Nemcsak az almán, hanem a körtén is nagy arányban pusztít. Sebparazita,
tehát legjobb védekezés ellene a gyümölcssérülések csökkentése, s ez vonatkoztatható a
növényápolási, a szüreti, az osztályozási és a szállítási munkára is. Jó hatású ellene, ha a
tárolótereket a betárolás előtt alaposan kitisztítjuk, mert ezzel a spórák továbbterjedését
jelentősen megakadályozhatjuk. Fontos még a tárolón belüli helyes légcsere és a
megfelelő relatív páratartalom kialakítása is. SzL-tárolóban a CO2 arányának növelése
csökkenti a betegség mértékét.
90
- Szürkepenészes rothadás: Az almán a kerek fertőzési helyeken barna és világosbarna
(olykor sötétbarna), kissé besüppedt folt keletkezik, amely körkörösen terjed tovább a
gyümölcs egész felületére. A fertőzés előrehaladott szakaszában a gyümölcsön
egérszürke, vattaszerű, lágy, de nem vizenyős telepek alakulnak ki. A rothadás ellen
hatásos a gyümölcs óvatos szüretelése és sérülésmentes osztályozása, az egészséges
gyümölcs betárolása gyors lehűtéssel és a tárolási hőfok mielőbbi elérésével, valamint a
szakszerű növényvédelem megvalósítása.
- Moníliás rothadás: penészgyepes és gombatelep nélküli, ún. feketerothadásos
megjelenési formája van. A gyümölcsök a beteg fás részekről (ágakról, hajtásokról) és az
előző évből fán maradt vagy az évi mumifikálódott gyümölcsökről fertőződhetnek. A
gomba a héjon levő sérüléseken vagy nyílásokon jut a gyümölcsbe. A fertőzést
megkönnyíti a varasodott héj vagy az egyéb más módon (pl. jégverés, repedés miatt)
beálló héjsérülés. A gomba spóráit a szél terjeszti. Legjelentősebb fertőzési szakasz a
szüret megkezdése előtti néhány hetes időszak. Kifejlődéséhez a tárolóban a nagyobb
hőmérséklet és páratartalom kedvező. Elsősorban azok a tételek fertőződnek, amelyeket
nem vittünk be azonnal a tárolóba, s így nem is hűtöttük le gyorsan. A gyümölcsösben
szakszerű metszéssel és a beteg farészek gyümölcsösön kívüli elégetésével lehet
védekezni ellene. A termesztés során az esetleg megsérült héjú gyümölcsöket távolítsuk
el. Csak az ép, egészséges gyümölcsöket tároljuk be.
- Magház-penészesedés: több gombafaj okozhatja. Az alma magháza (különösen
érzékeny e betegségre a Starking fajta) először enyhén, majd sötétebben elbarnul, később
a gombaszövedék pókhálószerűen beborítja, végül a betegség belülről kifelé terjedve
teljesen elpusztíthatja a magházat, üreges, feketerothadást okozva. Ha a fertőzés nagyon
erős, a kocsány és a kehely felőli rész is rothadni kezd. Nagyon ügyeljünk a kíméletes
szüretre, mert a gomba a nyitott vagy sérült helyeken fertőz. Kártétele – a megfigyelések
szerint – az időjárás függvénye.
- Fehérpenészes rothadás: Elsősorban a cseresznye, a szilva, az őszibarack és a szamóca
betegsége. A betegségtől rothadásnak induló gyümölcsök hamar megfertőzik a
környezetükben levőket is. A vattaszerűen fehér, később szürkés és fekete penészgyeppel
borított rothadó gyümölcsök vizenyősek és kellemetlen szagúak. 50–55 °C-os vízben a
gomba spórái 2-3 perc alatt elpusztíthatók.
-Tárolási varasodás gombái nem rothasztják a gyümölcsöt, de a rothadást okozó gombák
számára utat nyithatnak. A betegség a szüret idején még alig megfigyelhető, a szimptóma
91
(fénylő fekete 2-3 mm-es foltok) csak a tárolás idején fejlődik ki. A varasodás ellen csak
a komplex védekezés hozhat eredményt.
A csonthéjas gyümölcsűek közül legjobban a szilva tárolható, de a korán érő fajták és
a ringlók csak néhány napos tárolást bírnak ki. Tárolási szempontból előnyösek azok a fajták,
amelyek több cukrot tartalmaznak. A nagyon gondosan, kocsánnyal, megkímélt viaszréteggel
szedett szilvát azonnal hűtsük le 5–7 °C-ra, s minél hamarabb érjük el a csonthéjasoknak
megfelelő 1–2 °C-os hőmérsékletet. Őszibarackból csak a 80–85%-ban éretteket vigyük be a
tárolóba. A korán szedettek megfonnyadnak, a későn szedettekben pedig nagy lesz a túlérés és
a tárolási veszteség. Tárolás előtt jót tesz a hideg vizes előhűtés. A kajszi nagyon gyorsan érik
és puhul. A túl korán leszüretelt gyümölcs kitárolás után már nem érlelhető be, így íze
gyenge, jellegtelen marad. Az apadási veszteség csökkentése céljából nagyon fontos a nagy
(90% körüli) páratartalom. Átmeneti tárolásához ún. ,,keményen fejlett” állapotban kell
szüretelni. Ez a minőség gyakorlatilag megegyezik az exportra szedés követelményeivel. A
cseresznye és a meggy nem utóérő. Rendkívül figyelmesen kell szedni, mert a sérülések a
tárolás alatti fertőzések nyitott kapui. Felrepedt gyümölcsöket nem szabad betárolni. Késői
szüret esetén nagyobb veszteséggel kell számolnunk, mert ilyenkor jobban fertőz a Monília, a
Botrytis, a Penicillium és a Rhizopus gomba. A csonthéjasokat alacsony (5 cm-es vagy 10
cm-es) műanyag rekeszekben érdemes tárolni. A rekeszek polietilén fóliás borítása növeli a
betegségek kialakulását.
A szamóca és a málna alig tárolható, az egres köszméte) és a ribiszke jól eltartható
egyszerű körülmények között is. Mindenképpen 5 cm-es rekeszekben kell tárolni. Az utóbbi
fajoknál nem is annyira a rothadás, inkább az apadási veszteség a veszélyes. Az étkezési
érettség előtt 2 nappal leszedett gyümölcsök jobban eltarthatók. A ribiszkék közül legjobban a
fekete ribiszke tárolható. A rekeszek aljára ne tegyünk papírt vagy műanyag fóliabélést. A
bélelés nélküli rekeszekben a jobb levegőzöttség miatt kisebb a veszteség. A bogyós
gyümölcsűek legmegfelelőbb tárolási hőmérséklete 1-2 °C.
A héjasoknál inkább csak raktározásról beszélhetünk. A gesztenyére, a dióra, a
mogyoróra és a mandulára egyaránt vonatkozik, hogy csak a megfelelően beérett
gyümölcsöket tegyük a tárolókba, mert a nem kellően érettek magbele sokat veszít tömegéből.
Csak a doh- és penészszagtól mentes, viszonylag száraz, jól szellőztethető helyeken
tárolhatók. Lehet ritka szövésű tarisznyákban és zsákokban is tartani, de legtöbbször vékony
rétegben elterítve tároljuk 5–10 °C-on. Ez utóbbi esetben ne feledkezzünk meg a rétegek vagy
a kupacok és prizmák bizonyos időben (általában 3-4 hetes) történő átforgatásáról.
92
93
Felhasznált irodalom:
1. Csathó P. (2004): A talaj-növény rendszer tápelem-forgalmának agronómiai és
környezetvédelmi vonatkozásai. MTA Doktori Disszertáció.
2. Cser J., Nárcisz M.(2004) Meteorológiai előrejelző rendszerek alkalmazása a szőlő
növényvédelmében MezőHír : Mezőgazdasági Szaklap, VIII. évfolyam 2004. március
3. Dióspatonyi Ildikó: A zöldség- és gyümölcsfeldolgozás technológiái.
http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/food/technol/zoldseg/zoldseg.html#33
4. DR. Gonda István-Vaszily Barbara (2014): Gyümölcstermesztés. Debreceni Egyetemi
Kiadó.
5. Dr. Inántsy Ferenc (1995): Az integrált almatermesztés gyakorlati kézikönyve.
Gyümölcs és Dísznövény termesztési Kutató Fejlesztő Intézeti Rt. Állomása,
Újfehértó.
6. DR. Lenti István (2011): Kertészet ((Gyümölcs-, Zöldség- és Szőlőtermesztés).
Nyíregyházi Főiskola. Nyíregyháza.
7. Füleky György (szerk.) (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
8. Gyúró F. (szerk.) (1990): Gyümölcstermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
9. Kerekes Sándor -Fogarassy Csaba (2007): Környezetgazdálkodás, fenntartható
fejlődés Kiadó: Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma
Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar, Debrecen.
10. Kollár G. (1987): A rázógépek üzemeltetése. Könyvrészlet. In: Andor D. (szerk.)
Csonthéjas gyümölcsök gépi betakarítása. Mg. Kiadó, Budapest. 83–88.
11. Komonyi Éva (1997): A fitotechnikai műveletek szerepe a környezetkímélő
almatermesztés fejlesztésében. Doktori értekezés. DATE. Debrecen.
12. Komonyi Éva (2006): Ökológiai alapismertek. Főiskolai jegyzet. Ungvár, PoliPrint.
13. Komonyi Éva (2013): Mezőgazdasági alapismeretek. „Líra” Poligráfcentrum. Ungvár.
14. Környezetbarát növényvédelem.
http://ujszo.com/cimkek/kerteszkedo/2006/01/20/kornyezetbarat-novenyvedelem
15. Méhes ilmos (1995): Betakarítás.(in Intenzív almatermesztés, szerk.: Gonda I.,
PRIMOM Vállalkozásélénkítő Alapítvány, Nyíregyháza.).
16. Mihályffy J. (2000): Tapasztalatok a meggy gépi rázásra alkalmas koronaformáiról.
Lippay János és Vas Károly Tudományos Ülésszak előadásai, Összefoglaló, 274–275
94
17. Nagy P. T. (2009): Gyümölcsösök tápanyag-gazdálkodásának időszerű kérdései
(almatermésűek és csonthéjasok). DE Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma,
Kutatási és Fejlesztési Intézet, Debrecen.
18. Nagy Péter Tamás: Gyümölcsösök tápanyag-gazdálkodásának időszerű kérdései.
Debreceni Egyetem, 2000.
19. Ökológiai zöldség- és gyümölcstermesztés. GREENFOOD PROJEKT - 2010-1-ES1-
LEO05-20948.
20. Papp János (szerk.) (2003): Gyümölcstermesztési alapismeretek I-II. Mezőgazda
Kiadó, Budapest.
21. Radócz L.(2007): A növényvédelmi előrejelzés az integrált termesztés szolgálatában
In: Őstermelő: gazdálkodók lapja, ISSN 1418-088X, 2007. (11. évf.) 2. sz. 84-88. p.
22. Sass P. (1986): Gyümölcstárolás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
23. Sass P. (1986): Gyümölcstárolás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
24. Sass P. (1997): Szüret, tárolás és értékesítés (in Integrált gyümölcstermesztés, szerk.
Soltész M.).
25. Soltész Miklós. (szerk.) ( 1997) Integrált gyümölcstermesztés. Bp. Mezőgazda Kiadó.
26. Stefanovits P.- Filep GY.- Füleky GY. (1999): Talajtan. Bp. Mezőgazda Kiadó.
27. Szűcs E. (1999): A gyümölcsösök talaj- és tápanyagigénye, trágyázása. In.: Tápanyag-
gazdálkodás, Szerk.: Füleky Gy., Mezőgazda Kiadó, Budapest.
28. Takácsné Gy. K.(2003) Növényvédő szer használatának csökkentése és a precíziós
gazdálkodás közötti összefüggések - alternatív gazdálkodási stratégia? Gazdálkodás.
2003. XLVII. évf. 3. sz. ISSN 1419-2713; 1.p.