Post on 16-Apr-2015
Hatalom és ármány, szenvedély és hűség, igazság és becsület árad a New York Times
izgalmas, a dicső középkorban játszódó bestsellerének lapjairól. A kedvelt írónő, Julie
Garwood könyvében visszatér az ezüstlepelbe burkolózott Felföldre, a nagysikerű Titok
helyszínére, és az olvasó újra találkozhat a két felejthetetlen harcossal: Ramsey Sinclairrel és
Brodick Buchanannel
___________________________________________________________________________
Oroszlánszívű Richárd halála után sötét korszak köszönt Angliára a hataloméhes király és
mohó talpnyalói zsarnoki uralma alatt. Az embert próbáló idők egyik áldozata Gillian, aki
még egészen kisgyermek, amikor a kegyetlen és törtető Alford báró lemészárolja apját és
kettészakítja családját. Alford mindenáron vissza akarja szerezni a despota János király
drágakövekkel kirakott ládikáját, és éktelen haragra gerjed, amikor a kincs kisiklik ujjai közül
– és több mint egy évtizedre eltűnik.
Tizennégy évvel később, a gyönyörű ifjú hölggyé serdült Gillian a két skót nemzetségfő,
Ramsey Sinclair és Brodick Buchanan személyében látja a kulcsot, melynek segítségével
megfejtheti gyermekkora titkait. A vakmerő és ravasz skótok támogatásával, valamint új
barátnőjére és egyben szövetségesére, Bridgid KirkConnellre támaszkodva Gillian végül
szembeszáll a sötét lelkű és gátlástalan Alford báróval, aki elvette tőle otthonát, szétzúzta
családját, bemocskolta apja jó hírét. Ám a hős harcosok mellett Gillian és Bridgid azt is
megtanulja, hogy a vágy is könnyen hódító fegyverré válhat… az árulás egyetlen pillanat alatt
megöli a bizalmat… és mindent kockára tesz azzal, ha megadja magát egy nem várt szerelem
csábításának.
LENYŰGÖZŐ MESE. …Izgalmas történet, szenvedély, hűség, barátság és rejtély összeolvad
az élethű, húsvér szereplőkkel.
—Romantic Times
NAGYSZERŰ SZÓRAKOZÁS. …EGYSZERŰEN FELEJTHETETLEN. Soha még románc
nem volt ilyen jó.
—Rendesvous
LETEHETETLEN. …Bárki, akinek volt szerencséje elolvasni Julie Garwood klasszikus
meséjét, A titkot, emlékezni fog a két kedves csirkefogóra, Brodick Buchananre és Ramsey
Sinclair-re. A váltságdíj az ő saját történetük… A cselekmény gördülékeny és szórakoztató, és
élet közelbe hozza a középkori Angliát.
—Under tn Covers Book Reviews
LEBILINCSELŐ. —Amazon.com
REMEK JÁTÉK, tele humorral, szerelemmel, csatával és csípős párbeszédekkel… Annyi
szórakozást kínál, hogy az ember le sem tudja tenni… A szereplők mintha régi barátaink
lennének, és az olvasó szinte sajnálja, hogy véget ért a történet.
—The Cedar Rapids Gazette (IA)
CSODÁLATOS. …A VÁLTSÁGDÍJ biztosítja számunkra a feszültséget, a szenvedélyt és a
humort.
—All About Romance
Julie Garwood történetei egy más világban játszódnak, ám ő megfoghatóvá teszi ezt a világot.
Az olvasók… értékelik az élet törékenységét egy olyan időben, amikor a halál mindenütt jelen
volt.
—The Kansas City Star
2
Brian Michael Garwoodnak,
a kiváló újdonsült jogász-közgazdásznak—
A te éles eszeddel, szenvedélyes lelkeddel és könyörületes szíveddel
nincs semmi, ami megállíthatna.
Amikor nekiindulsz ennek a nemes pályának, ne felejts el:
”A jog olyan gépezet, amelynek ha megadják a kezdőlökést,
már magától is működik.”
Galsworthy: A jog II
Add meg a kezdőlökést, Bryan!
3
E L Ő S Z Ó
Anglia, Oroszlánszívű Richárd király uralkodása idején
A rossz dolgok mindig éjszaka történnek.
Az éj legsötétebb órájában meghalt Gillian édesanyja, miközben új életet hozott a világra, és
egy fiatal, meggondolatlan szolgáló, aki égett a vágytól, hogy elsőként tudassa a szomorú hírt,
felkeltette a két kislányt és elmondta nekik, hogy édesanyjuk halott. Két nappal később
megint csak éjszaka rázták fel őket, hogy megtudják, meghalt újszülött öccsük is, akit apjuk
tiszteletére Ranulfnak neveztek el. Törékeny teste nem bírt megbirkózni azzal, hogy teljes két
hónappal korábban jött a világra.
Gillian félt a sötétségtől. Megvárta, amíg a szolgáló elhagyja a szobát, majd hasára feküdt és
lecsusszant a nagy ágyról a hideg kőpadlóra. Mezítláb szaladt végig a tiltott útvonalon, a
titkos folyosón, amely nővére szobájába vezetett, és ahhoz a meredek lépcsőhöz is, amely a
konyha alatti alagútban ért véget. Alig tudta átpréselni magát a szekrényke mögött, amelyet
apja tett a keskeny ajtó elé, hogy visszatartsa lányait attól, hogy a titkos átjárón
szaladgáljanak. Újra és újra figyelmeztette őket, hogy ez titok, és az átjárót csak végszükség
esetén lehet használni. Egyáltalán nem játékra való. Hiszen még a leghűségesebb szolgálóinak
sem árulta el a három hálószobát összekötő folyosó titkát, és később sem állt szándékában
elmondani nekik. Attól is tartott, hogy lányai esetleg leesnek a meredek lépcsőn és kitörik a
nyakukat, ezért nem egyszer megfenyegette őket, hogy alaposan kiporolja a feneküket, ha
rajtakapja őket, hogy az átjárót használják. A titkos folyosó veszélyes és tilos hely volt
számukra.
De azon a szörnyűséges éjszakán, a gyász és veszteség éjszakáján Gillian nem törődött azzal,
hogy esetleg bajba kerül. Félt, és valahányszor rátört a félelem, egyenesen nővére, Christen
szobájába szaladt vigaszért. Amikor sikerült résnyire nyitnia az ajtót, Christenért kiáltott, és
aztán várta, hogy érte jöjjön. Nővére odasietett, megragadta a kezét, és behúzta a szobába,
majd segített neki felmászni az ágyba. A kislányok összekapaszkodtak a vastag takaró alatt és
együtt zokogtak, miközben apjuk elkeseredett fájdalomkiáltásai visszhangzottak végig a
szobákon. Hallották, hogy újra és újra édesanyjuk nevét üvölti. A halál behatolt békés
otthonukba és gyásszal töltötte el a házat.
4
A családnak nem adatott meg, hogy az idő begyógyítsa sebeiket, mert az éjszaka szörnyei
nem hagytak fel a vadászattal. Akkor is éjszaka volt, amikor pogányok törtek rájuk és
kiirtották Gillian családját.
Apja ébresztette fel. Berohant a szobába, karján Christennel. Hűséges katonái ott jöttek
mögötte. William – Gillian kedvence, mert a férfi mindig édességekkel traktálta, amikor apja
nem látta –, Lawrence, Tom és Spencer. Arcukon komor arckifejezés ült. Gillian felült, és
álmosan dörzsölte szemét kézfejével, miközben apja átadta Christent Lawrence-nek, majd
hozzásietett. A gyertyát az ágy melletti szekrényre tette, leült mellé és gyengéden kisimította a
kislány haját a szeméből.
Apja szörnyen szomorúnak nézett ki, és Gillian úgy vélte, tudja az okát, miért.
– A mama megint meghalt, papa? – kérdezte aggodalmasan.
– Az isten szent… nem, Gillian – felelte apja fáradt hangon.
– Akkor hazajött?
– Ó, édes kis báránykám, ezt már annyiszor megbeszéltük. A mama soha többé nem jön haza.
A holtak nem szoktak visszajönni. A mamád most már a mennyben van. Próbáld megérteni!
– Igen, papa – suttogta Gillian engedelmesen.
Hallotta a halk kiáltásokat az alattuk levő szintről, és észrevette, hogy apján páncéling van.
– Most harcolni mész, papa, az isten szent nevében?
– De előbb biztonságban akarlak tudni téged és a nővéredet.
Felkapta a ruhát, amelyet Gillian szobalánya, Liese tett ki másnapra, és gyorsan felöltöztette
lányát. William előrelépett, és letérdelt elé, hogy ráadja a cipőjét.
Apja még soha nem öltöztette, és Gillian nem értette a dolgot.
– Papa, előbb le kell venni a hálóinget, csak utána adhatod rám a ruhát. És szólni kell Liese-
nek, hogy fésülje meg a hajamat.
– Ma éjjel nem számít, hogy meg van-e fésülve a hajad.
– Papa, sötét van odakint?
– Igen, Gillian, sötét van.
– Ki kell mennem a sötétbe?
Apja hallotta a félelmet a hangjában, és próbálta megnyugtatni.
– Fáklyák fogják megvilágítani az utat, és nem leszel egyedül.
– Te is velünk jössz?
Nővére válaszolt apja helyett.
5
– Nem – kiáltotta a szoba másik végéből. – Mert a papának itt kell maradnia, hogy harcoljon,
isten szent nevében – ismételte meg az apjától oly sokszor hallott kifejezést. – Nem igaz,
papa?
Lawrence rászólt Christenre, hogy maradjon csendben.
– Nem akarjuk, hogy bárki is megtudja, hogy elmegyünk. – magyarázta suttogva. – Ugye,
tudsz nagyon-nagyon csendben lenni?
Christen buzgón bólogatott.
– Tudok – súgta vissza. – Szörnyen csendben tudok lenni, ha kell, és amikor…
– Csitt, aranyom! – tette Lawrence a kislány szája elé a kezét.
William a karjába vette Gilliant, kilépett vele a szobából és a sötét folyosón át apja szobájába
vitte. Spencer és Tom előttük jártak a gyertyákkal, hogy megvilágítsák az utat. A kőfalon
óriási árnyékok táncoltak, lépést tartva velük, és nem hallatszott más hang, mint csizmáik
kopogása a kőpadlón. Gilliant félelem fogta el, ezért szorosan átölelte a katona nyakát, és fejét
az álla alá fúrta.
– Nem szeretem az árnyakat – nyöszörögte.
– Nem bántanak – nyugtatgatta a férfi.
– A mamát akarom, William.
– Tudom, kismackóm.
Butácska beceneve mindig mosolyra fakasztotta a kislányt, és félelme hirtelen tovaszállt.
Látta, hogy apja elsiet mellettük, és szeretett volna utána kiáltani, de William figyelmeztetően
az ajkára tette az ujját, emlékeztetve, hogy most csendben kell maradniuk.
Alighogy beértek a szobába, Tom és Spencer máris nekilátott, hogy elmozdítsa a fal mellől az
alacsony szekrényt, amely mögött a titkos ajtó rejtőzött. A rozsdás sarokvasak panaszosan
nyikorogtak, olyan hangot adva ki, mint a dühös medve, aminek akarata ellenére
szétfeszítették a száját.
Lawrence és William letették a kislányokat, hogy meg tudják gyújtani a fáklyákat. Abban a
pillanatban, amikor hátat fordítottak, Christen és Gillian apjukhoz rohantak, aki térden állva
kutatott az ágy melletti szekrény fiókjában. A két kislány megállt a két oldalán, lábujjhegyre
emelkedve a szekrény szélébe kapaszkodtak, és próbáltak belekukucskálni a fiókba.
– Mit keresel, papa? – kíváncsiskodott Christen.
– Ezt – emelt magasba egy ékszerekkel gazdagon díszített dobozt.
– Ez szörnyen szép, papa – mondta áhítatosan Christen. – Az enyém lehet?
– Meg az enyém is – kotnyeleskedett közbe Gillian.
6
– Nem – mondta szigorúan apjuk. – Ez a doboz János hercegé, és azt akarom, hogy meg is
kapja.
Még mindig térden állva, az apjuk Christen felé fordult, megfogta a karját és a kislány
vonakodása ellenére magához húzta.
– Ez fáj, papa!
– Sajnálom, kicsim – engedett azonnal a szorításon az apa. – Nem akartam fájdalmat okozni,
de azt akarom, hogy most nagyon figyelj arra, amit mondok neked. Meg tudod ezt tenni,
Christen?
– Igen, papa, figyelek rád.
– Nagyon jó – dicsérte meg apja. – Szeretném, ha magaddal vinnéd ezt a dobozt, amikor
elmész. Lawrence meg fog védeni minden bajtól, és biztonságos helyre visz téged. Segít majd
elrejteni ezt az átkozott kincset, amíg el nem jön az idő, és utánatok tudok menni, hogy
elvigyem a dobozt János herceghez. Senkinek nem szabad beszélned a kincsről, Christen!
Gillian gyorsan megkerülte apját, és Christen mellé állt.
– Nekem elmondhatja, papa?
Apja oda sem figyelt a kérdésre, Christen válaszára várt.
– Senkinek sem fogom elmondani – ígérte a kislány.
– Én se fogom elmondani senkinek – csatlakozott sietve nővéréhez Gillian, és nagyot bólintott
hozzá, hogy apja lássa, komolyan gondolja, amit mondott.
Apjuk továbbra sem vett tudomást kisebbik lányáról, mert minden igyekezete arra irányult,
hogy megértesse Christennel, milyen fontos dologról van szó.
– Soha senki nem tudhatja meg, hogy nálad van a doboz, gyermekem. Most pedig, figyeld,
hogy mit csinálok! – parancsolt rá. – Betekerem a dobozt ebbe az ingbe.
– Hogy senki ne lássa meg? – kérdezte Christen.
– Így igaz – suttogta apja. – Hogy senki ne lássa meg.
– De én már láttam, papa – kotyogott közbe Gillian.
– Tudom, hogy láttad – biccentett apja, majd felnézett Lawrence-re. – Még túl fiatal hozzá…
túlságosan sokat kérek tőle. Édes istenem, hogyan engedhetném el a kicsikéimet?
– Az életem árán is megvédelmezem Christent – lépett előre a férfi. – Gondoskodom róla,
hogy senki ne láthassa meg a dobozt.
William is előre lépett, hogy letegye esküjét.
– Semmilyen bántódás nem érheti Lady Gilliant – fogadkozott. – A szavamat adom, Ranulf
báró. Az életemmel felelek a biztonságáért.
7
A hangjából áradó szenvedély megnyugtatta a bárót. Bólintott a két katonának, hogy jelezze,
teljesen megbízik bennük.
Gillian megbökte apja könyökét, hogy felhívja magára a figyelmét. Ő sem akart kimaradni.
Amikor apja becsomagolta az egyik ingébe a dobozt és Christennek adta, Gillian várakozóan
összekulcsolta a kezét, mivel feltételezte, ha nővére kap ajándékot, akkor neki is jár. Igaz,
hogy Christen volt az elsőszülött, ráadásul három évvel idősebb is, mint ő, de apjuk soha
kivételezett egyikükkel sem.
Nehéz volt türelmesen várni, de Gillian megpróbálta. Figyelte, ahogy apja magához öleli
nővérét, és homlokon csókolja.
– Ne felejtsd el a papát! – suttogta. – Ne felejts el engem!
Ezután Gillianért nyúlt. A kislány a karjába vetette magát, és cuppanós csókot nyomott
borostás arcára.
– Papa, nekem nem adsz egy szép dobozt?
– Nem, édesem. Te most Williammel mész. Fogd meg a kezét és…
– De papa, nekem is kell egy doboz! Hogy legyen mit magammal vinnem.
– A doboz nem ajándék, Gillian.
– De papa…
– Szeretlek! – mondta, visszapislogva könnyeit, és szorosan magához lányát. – Vigyázzon rád
a jóisten!
Ector, apja intézője rontott be. Kiáltása úgy megijesztette Christent, hogy elejtette a kincset. A
kigurult az ingből és nagyot koppant a kőpadlón. A fáklyák fényében életre keltek a fába
beékelt rubintok, zafírok és smaragdok, és úgy csillogtak-villogtak, mintha égből pottyant
csillagok lennének.
Ector megtorpant, és az elégurult vakító gyönyörűségre meredt.
– Mi történt, Ector?
Azon igyekezetében, hogy mielőbb átadja urának a katonák parancsnokának, Bryantnek az
üzenetét, Ector látszólag oda sem figyelve felvette a dobozt a földről, átnyújtotta Lawrence-
nek, majd a báróhoz fordult.
– Uram, Bryant megparancsolta, hogy mondjam el önnek, az ifjú Vörös Alford katonáival
bejutott a belső várudvarra.
– Látták Alford bárót? – bukott ki a kérdés Williamből. – Vagy továbbra is elbújik előlünk?
Ector a katonára nézett.
– Nem tudom – ismerte be, mielőtt visszafordult volna a báróhoz. – Bryant az is a lelkemre
kötötte, hogy szóljak, a katonái önt keresik, uram.
8
– Máris megyek – jelentette ki a báró, és talpra állt. Intett Ectornak, hogy hagyja el a szobát,
majd maga is követte. Az ajtóban megállt, hogy még egy utolsó pillantást vessen imádott
lányaira. Az angyalarcú, szőke hajú Christen és Gillian, aki anyja fehér bőrét és ragyogó zöld
szemét örökölte, úgy néztek ki, mint akik menten zokogásban törnek ki.
– Induljatok, és az isten legyen veletek! – parancsolta a báró rekedt hangon.
És elment. A katonák az átjáróhoz sietettek. Tom előrement, hogy kinyissa az alagút végén
lévő ajtót, és ellenőrizze, hogy az ellenség nem foglalta el még azt a területet. Lawrence
megfogta Christen kezét, és a fáklyát magasra tartva vezette a kislányt a sötét folyosón.
Gillian rögtön mögötte szaporázta William kezébe kapaszkodva. Spencer zárta a sort. Ő még
visszaráncigálta a szekrényt a nyílás elé, mielőtt bezárta volna maguk mögött az ajtót.
– A papa nem is mondta, hogy neki is van titkos ajtaja – súgta Gillian Christennek.
– Nekem sem árulta el – súgta vissza nővére. – Talán elfelejtette.
Gillian megrángatta William kezét.
– Nekem és Christennek is van titkos ajtón, de a hálószobánkban. Senkinek nem mondhatjuk
el, mert ez titok. A papa azt mondta, hogy el fog fenekelni, ha eláruljuk valakinek. Te tudtad,
hogy ez titok, William? – A katona nem válaszolt, de a kislányt nem riasztotta el a hallgatása.
– Tudod, hová vezet a mi járatunk? A papa azt mondja, ha a végére érünk, akkor a halastónál
lyukadunk ki. Most odamegyünk?
– Nem. Ez a folyosó a borospince alá vezet. Mindjárt a lépcsőhöz érünk, és azt szeretném, ha
nagyon csendben maradnál.
Gillian egyik szemét az árnyékon tartotta, amelyik a falon követte őket. Közelebb húzódott
Wiliamhez, majd nővérére terelődött a figyelme. Christen magához szorította az ékszeres
dobozt, de az ing csücske a könyöke alá lógott, és Gillian nem tudott ellenállni neki. Kinyúlt
és megfogta a végét.
– Most én következem, hogy a dobozt vigyem. A papa mondta.
Christen dühös lett.
– Nem is mondta – kiáltott fel. Gyorsan Lawrence felé fordult, hogy húga ne érje el a dobozt,
és árulkodni kezdett. – Lawrence, Gillian hazudozik. A papa azt mondta, hogy nálam legyen a
doboz, ne nála.
Gillian azonban nem engedett.
– De akkor is én jövök soron – jelentette ki, és megpróbálta újra elkapni az inget. Gyorsan
visszakapta a kezét, mert mintha hangot hallott volna a háta mögül. Megfordult, hogy
megnézze, mi okozta a zajt. A lépcsősor komor sötétségbe burkolózott. Gillian semmit sem
látott, de biztos volt benne, hogy az árnyékban szörnyetegek rejtőznek, hogy elkapják őt, sőt,
9
talán egy vad sárkány is elbújt a sötétben. Rémülten kapaszkodott a katona kezébe, és
szorosan hozzábújt.
– Nem szeretek itt lenni – sírta el magát. – William, vegyél fel!
Alighogy a férfi lehajolt, hogy szabad kezével felemelje a kislányt, a falon remegő árnyak
egyike szintén megmozdult, és egyenesen ráugrott. Gillian felsikoltott rémületében,
megbotlott és nekiesett Christennek.
– Nem adom, az enyém! – kiáltotta nővére, és Gillian felé ütött, mire az árny Williamnek
rontott. Az ütés a térdén érte a férfit, aki nekiesett Lawrence-nek. A lépcsőfokok síkosak
voltak a falakról csöpögő nedvességtől, és a két férfi túl közel volt a lépcső széléhez, semhogy
meg tudják tartani magukat. Fejjel előre zuhantak a sötétségbe a kislányokkal együtt. Szikrák
pattogtak körülöttük, ahogy a fáklyák tüzes labdaként bucskáztak le előttük a mélybe.
William kétségbeesetten igyekezett megóvni a kislányt, ahogy legurultak a csorba
lépcsőfokokon, de nem tudta teljesen betakarni testével, így Gillian álla nekiütődött az éles
kőnek.
Az eséstől kábultan, Gillian lassan felült és végignézett magán. Vér áztatta a ruháját, és
amikor meglátta a vért a kezén, sírva fakadt. Nővére mellette feküdt, arccal a padlón, és meg
sem moccant.
– Christen, segíts! – hüppögte Gillian. – Kelj fel! Nem szeretek itt lenni. Kelj már fel!
William talpra küzdötte magát, és a hisztérikus kislányt szorosan magához ölelve, futva indult
neki a folyosónak.
– Csitt, kicsim, csitt! – csitítgatta újra és újra.
Lawrence követte, a karjában Christennel. A lányka homloksebéből is vér szivárgott.
– Lawrence, te és Tom vigyétek Christent a patakhoz. Spencer és én utánatok megyünk –
kiáltotta William.
– Gyertek velünk most! – sürgette őket Lawrence, túlkiabálva Gillian zokogását.
– A gyerek nagyon rossz állapotban van. Össze kell varrni a sebét – magyarázta William. –
Menjetek! Majd utolérünk benneteket. Siessetek! – tette hozzá, és maga is futásnak eredt.
– Christen! – sikította Gillian. – Christen, ne hagyj itt!
Amikor az ajtó közelébe értek, William befogta Gillian száját, és igyekezett rávenni, hogy
csendben maradjon. A cserzővarga házához vitték a kislányt a külső várudvarba, hogy Maude,
a cserzővarga felesége összevarrja a sebet. Gillian állának alsó része teljesen szétnyílt.
Mindkét katona lefogta a kislányt, amíg Maude dolgozott. A csata már a közelben dühöngött,
és a zajok olyan fülsiketítően hangossá váltak, hogy kiabálniuk kellett, ha hallani akarták
egymást.
10
– Fejezd be! – parancsolt az asszonyra William. – Biztonságos helyre kell vinnünk, mielőtt
késő lenne. Siess! – sürgette meg Maude-ot, majd kirohant őrködni.
Maude csomót kötött a cérnára, majd elcsípte, aztán amilyen gyorsan csak tudta, bekötözte
Gillian állát és nyakát.
Spencer felemelte a kislányt, és Willliam után sietett. Az ellenség gyújtónyilakkal felgyújtotta
néhány kunyhó tetejét, és a két férfi a kislánnyal a lángok fényében rohant fel a dombra, ahol
a lovaik vártak.
Félúton jártak, amikor katonák özönlötték el a domboldalt. Alulról is elvágták az útjukat.
Lehetetlen volt menekülni, de a két bátor ember most a kötelességét tartotta szem előtt.
Gillian a földre tették maguk közé, és pusztán lábuk szolgált védőrácsként a támadás ellen,
ahogy megálltak fölötte, hátukat egymásnak vetették, és kardjukat magasba emelve végső
csatakiáltás hagyta el torkukat. A két nemes férfiú úgy halt meg, ahogy élt. Bátran és
becsülettel védelmezve az ártatlant.
Alford egyik parancsnoka felismerte a kislányt, és visszavitte a nagyterembe. Liese, Gillian
komornája észrevette a kislányt, amikor beléptek, és merészen kitört a sarokba terelt
szolgálók csoportjából. Megpróbálta rávenni a katonát, hogy bízza rá a kislányt. Szerencsére a
parancsnoknak terhére volt a gyerek, így boldogan megszabadult tőle. Ráparancsolt Liese-re,
hogy vigye fel a kicsit, majd kirohant, hogy újra belevesse magát a csatába.
Gillian úgy viselkedett, mint aki nincs magánál. Liese megragadta a kezét, és gyorsan
felsietett vele a lépcsőn a kislány szobája felé, hogy minél messzebb kerüljön a mészárlástól.
Teljes pánikban nyúlt a kilincs felé. Arcán könnyel folytak, ahogy belekapaszkodott, de
kinyitni már nem tudta. A dobhártyarepesztő reccsenéstől nagyot ugrott. Éppen idejében
fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint a nagyterem súlyos tölgyfaajtaja kivágódik, és véres
kardokkal és harci szekercékkel felfegyverzett emberek özönlenek be rajta. A vér szagától
megrészegülten emelték fegyverüket, hogy lesújtsanak a gyengékre és védtelenekre. A
fegyvertelen nők és férfiak maguk elé emelték a kezüket szánalmas védekezésül a pengeéles
kardokkal szemben. Szükségtelen vérontás volt ez már. Liese elborzadva roskadt térdre,
szemét lehunyta és fülét is befogta, hogy ne lássa, ahogy barátait lemészárolják, hogy ne
hallja kétségbeesett hangjukat, amint kegyelemért könyörögnek.
Gillian mozdulatlanul állt mellette, de amikor meglátta, hogy apját rángatják be a terembe, a
lépcsőkorláthoz szaladt és letérdelt.
– Papa – suttogta, aztán meglátta az aranyköpenyes embert, amint apja fölé emeli a kardját. –
Papa! – sikoltotta.
Ezek voltak az utolsó szavai. Attól a pillanattól fogva Gillian a némaság világába süllyedt.
11
Két héttel később a fiatalember, aki elfoglalta apja birtokát, Vörös Alford, Lockmiere bárója
maga elé hívatta, hogy döntsön a sorsa felől, és Gillian anélkül, hogy egy szót is szólt volna,
világosan értésére adta, mit gondol és mit érez.
Liese Gillian kezét fogva lépett be a nagyterembe, hogy találkozzon a szörnyeteggel, aki
megölte a gyermek apját. Alford, aki alig érte még el azt a kort, hogy férfinak nevezhessék,
gonosz, hataloméhes démon volt, és Liese tudta, hogy pusztán intéssel a halálba küldheti
mindkettőjüket.
Gillian kiszakította magát Liese szorításából, és egyedül indult előre. Megállt, amikor elérte a
hosszú asztalt, ahol Alford és társai ebédeltek. Kifejezéstelen arccal, kezeit maga mellett
lógatva, mozdulatlanul állt, és üres tekintettel bámult a báróra.
A férfi egyik kezében egy fácáncombot tartott, a másikban nagy szelet barna kenyeret. Zsír
pettyezte sovány, borostás állát, szájából húscafatok lógtak ki. Néhány percig tudomást sem
vett a gyerekről, majd miután a csontot a háta mögé dobta, felé fordult.
– Hány éves vagy, Gillian? – Egy egész percig várt, mielőtt újra próbálkozott. – Kérdeztem
valamit – morogta, és igyekezett legyűrni növekvő indulatát.
– Nem lehet több négyévesnél – jegyezte meg egyik barátja.
– Szerintem öt is elmúlt – szólt közbe másik társa is. – Kicsi ugyan, de akár hatéves is lehet.
Alford felemelt kézzel intette csendre embereit, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a
kislányról.
– Ez egyszerű kérdés. Válaszolj, és egyben azt is elmondhatnád, hogy szerinted mit kellene
tennem veled. Az apám gyóntatója úgy véli, azért nem tudsz beszélni, mert az ördög
megszállta a lelkedet. Arra kért, engedjem meg neki, hogy kiűzze belőled, és hidd el, nem
kellemesek a módszerei. Szeretnéd, ha elmondanám, mit is fog pontosan csinálni? – kérdezte.
– Nem, nem hiszem, hogy szeretnéd – tette hozzá félelmetes vigyorral. – A kínzás
természetesen szükségszerű, mivel ez az egyetlen módszer, amellyel ki lehet űzni az emberből
az ördögöt. Legalábbis nekem azt mondták. Szeretnéd, ha egy asztalhoz kötöznének hosszú
órákra, miközben a gyóntató vallat? Megvan a hatalmam, hogy megtegyék a parancsomra.
Most pedig felelj a kérdésemre, mégpedig gyorsan! Mondd meg, hány éves vagy! – követelte
hörögve.
A kislány hallgatással válaszolt. Jeges hallgatással. Alford látta, hogy fenyegetése nem ért
célt. Arra gondolt, hogy a lányka talán túl együgyű ahhoz, hogy felfogja, amit mond. Elvégre
az apja lánya, és a báró is milyen ostoba bolond volt, amikor elhitte, hogy Alford a barátja.
– Talán azért nem válaszol, mert nem tudja, hány éves – vélte az egyik férfi. – Kérdezd a
dobozról!
12
Alford biccentett beleegyezése jeléül.
– Figyelj csak, Gillian – kezdte savanyú hangon. – Az apád ellopott egy igen értékes holmit
János hercegtől, én pedig vissza akarom szerezni tőle. Gyönyörű ékkövek voltak a doboz
tetején és oldalán. Ha láttad, egészen biztosan emlékszel rá – tette hozzá. – Láttad a kincset?
És a nővéred? Felelj! – csattant fel éles, parancsoló hangon. – Láttad, hogy apád elrejti a
dobozt? Vagy talán te dugtad el?
A kislány úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna abból, amit a férfi mondott, csak bámult
rá rezzenéstelenül.
Az ifjú báró bosszankodva felsóhajtott, majd úgy döntött, hogy megpróbálja megfélemlíteni a
tekintetével.
A gyermek arckifejezése egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt változott meg. Már nem
közönyösen meredt a férfira. A tekintetében lobogó végtelen gyűlölet gyorsan
elbátortalanította a bárót, akinek karján és tarkóján égnek álltak az apró szőrszálak. Nem
istentől való dolog, ha egy ilyen zsenge korú teremtés ekkora erővel képes kifejezni érzelmeit.
Megijedt a kicsitől. Mivel maga is feldühödött saját reakcióján, hiszen a gyermek alig nőtt ki
a kisbabakorból, Alford ismét durvasághoz folyamodott.
– Ványadt, beteges kis jószág vagy, tudod-e, ezzel a sápadt bőrrel és seszínű hajjal. A nővéred
bezzeg szép, ugye? Mondd csak, Gillian, féltékeny voltál rá? Ezért lökted le a lépcsőn? Az
asszony, aki összevarrt, elmondta, hogy Christen és te lefelé mentetek a lépcsőn, és a veled
lévő katona elárulta neki, hogy te lökted le a nővéred. Jó, ha tudod, Christen már halott, és ez
a te hibád. – Előrehajolt, és hosszú, csontos ujját a kislányra szegezte. – Egész életedben ezzel
a bűnnel kell együtt élned, bármilyen rövid legyen is ez az élet. Úgy döntöttem, hogy a világ
végére száműzlek – tette hozzá mintegy mellékesen. – Messze, északra, ahol szörnyen hideg
van. A pogányok közt fogsz élni, míg el nem jön a nap, amikor újra szükségem lesz rád. Most
pedig tűnj el a szemem elől! Kiráz tőled a hideg.
Liese a félelemtől reszketve lépett előre.
– Uram, elkísérhetem a kislányt északra, hogy vigyázzak rá?
Alford a bejárat mellett gyáván reszkető szolgálólányra emelte a tekintetét, és önkéntelenül is
megrezzent a rémülettől eltorzult arc láttán.
– Az egyik boszorkány gondoskodik a másikról? – vakkantotta gúnyosan. – Nem érdekel,
hogy mész vagy maradsz. Azt teszel, amit akarsz, csak vidd el a szemem elől ezt a
pokolfajzatot, hogy nekem és a cimboráimnak ne kelljen tovább elviselnünk a sátáni
tekintetét.
13
Alford kihallotta a remegést a saját hangjából, és még jobban felbőszítette. Felkapott egy
súlyos fatálat az asztalról, teljes erőből a gyerek felé hajította. Épp hogy elhibázta. Az edény a
kislány feje mellett alig centiméterekkel zúgott el. Gilliannek a szeme se rebbent, csak
továbbra is a férfira meredt gyűlölettől égő tekintettel.
Csak nem a lelkére pályázik? Alford beleborzongott a gondolatba.
– Kifelé! – üvöltötte. – Tüntessétek el a szemem elől!
Liese odasietett Gillianhez, felkapta és kirohant a teremből. Alighogy biztonságosan kiértek,
szorosan magához ölelte és a fülébe suttogta.
– Már vége, és hamarosan elhagyjuk ezt az elátkozott helyet, és soha nem jövünk vissza. Soha
többé nem kell látnod a helyet, ahol apádat meggyilkolták, és nekem sem kell többé látnom az
uramat, Ectort. Újra kezdjük az életünket csak mi ketten, és isten segedelmével egyszer talán
békét és nyugodalmat lelünk.
Liese elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban elindul, mielőtt Alford meggondolná magát. A
báró engedélye felszabadította, hiszen azt is jelentette, hogy nemcsak a birtokot, de Ectort is
elhagyhatja. Ura az őrület határára került, amikor megtámadták a kastélyt, és túlságosan
összezavarodott ahhoz, hogy elmeneküljön. Tanúja volt a katonák és a személyzet
lemészárlásának, melyet maga is alig élt túl, elméje végképp elborult. Naphosszat
Dunhanshire dombjait rótta, a hátán egy ócska, rögökkel és kövekkel teli zsákkal, és egyre
csak azt kántálta, hogy abban tartja a kincseit. Éjszakánként az istálló délkeleti sarkában
ágyazott magának, ahol magára maradt gyötrő rémálmaival. Távolba meredő, üveges
tekintettel járt köztük, és azt motyogta az orra alatt, hogy ő is olyan gazdag ember lesz, mint
Richárd király, vagy trágár szavakkal káromolta az istent, amiért oly sokáig kell várnia a
jussára. Még a betolakodók és a vezetőjük, Alford – aki a távollevő uralkodó nevében
magának követelte Dunhanshire-t – is kitért az útjából. Amíg az őrült békén hagyta őket, ők
sem törődtek vele. Néhány fiatalabb katona azonban térdre rogyott és keresztet vetett,
valahányszor Ector keresztezte az útjukat. Úgy vélték, a szent rituálé megvédi őket attól, hogy
az elmeháborodott valami módon ártson nekik, vagy rájuk ragassza az őrültségét. Nem mertek
kezet emelni rá, mert attól féltek, ha megölik, a démonok, akik megszállták Ector elméjét,
átköltöznek az ő fejükbe, és uralni fogják gondolataikat és cselekedeteiket.
Liese úgy érezte, hogy maga az isten adott neki felmentést a házassági esküje alól. A hét év
alatt, amelyet férjként és feleségként együtt éltek, Ector soha nem mutatott iránta kedvességet
vagy vonzalmat, sem szóval, sem tettel. A férfi úgy vélte férjként az a kötelessége, hogy
engedelmességet és alázatot verjen asszonyába, hogy az is elnyerhesse helyét a
mennyországban, és ezt a kötelességét nagy odaadással teljesítette is. A kemény és indulatos
14
embert gyerekkorában szégyenletes módon elkényeztették szerető szülei, és mire férfivá érett,
meggyőződésévé vált, hogy mindent megkaphat, amit csak akar. Csak az élvezeteknek élt, és
a mohóság határozta meg minden gondolát. Alig három hónappal Gillian apjának halála előtt
kapta meg a sóvárgott intézői állást, mivel jól kiismerte magát a számok világában. Ekkor
betekintést nyerhetett az elszámolásokba, és látta, milyen hatalmas összeg folyik be a
bérlőktől, és nem volt titok többé előtte, mekkora vagyonnal rendelkezik a báró. Erőt vett rajta
a kapzsiság, ugyanakkor elöntötte a keserűség is, mivel úgy találta, hogy nem kapja azt a
javadalmazást, amit megérdemelne.
Ector azonban gyáva volt. A támadás idején Liese a saját szemével látta, hogy ura a
szakácsnőt, Liese legkedvesebb barátnőjét, Gertát használja pajzsul az udvarban röpködő
nyilak ellen. Amikor Gerta meghalt, Ector magára húzta a tetemét, és úgy tett, mintha ő is
halott lenne.
A szégyen elviselhetetlen volt, és Liese soha többé nem tudott utálat nélkül az urára nézni.
Tudta, hogy ezzel a lelki üdvét kockáztatja, hiszen súlyos bűnnek számít úgy gyűlölni isten
egy teremtményét, ahogy ő gyűlölte Ectort. Megköszönte az Úrnak, amiért adott neki egy
második lehetőset, hogy jóvátegye bűneit.
Mivel attól tartott, hogy Ector megpróbálja követni, ha szó nélkül megy el, ezért az indulás
napján kézen fogta Gilliant, és az istállókhoz indult, hogy elbúcsúzzon urától. A kislánnyal
együtt ahhoz az álláshoz sétált, ahol Ector mostanában lakott. Észrevette a kampóra akasztott
trágya- és vérfoltos zsákot a sarokban, és elfintorodott undorában. A zsák ugyanúgy bűzlött,
mint az előtte dúlt vad módjára járkáló férfi.
Amikor a nevén szólította, Ector összerezzent, majd a zsákhoz rohant, lekapta a kampóról és a
háta mögé rejtette. Szeme vadul cikázott ide-oda, miközben kis híján térdre roskadt a súly
alatt.
– Ostoba vén bolond – morogta az asszony. – Senki nem akarja ellopni a zsákját. Azért
jöttem, hogy szóljak, elhagyom Dunhanshire-t Lady Gilliannel együtt, és soha többé nem
látom magát, áldassék az Úr neve. Hallja, kend, mit mondok? Hagyja abba a motyogást és
figyeljen rám! Nem akarom, hogy utánam jöjjön! Megértette?
Ector halkan, idétlenül vihogott. Gillian közelebb húzódott az asszonyhoz és a szoknyájába
kapaszkodott. Liese azonnal hozzá fordult, hogy megnyugtassa.
– Ne félj tőle, kicsim! – súgta neki. – Nem engedem, hogy bántson téged – tette hozzá, mielőtt
visszafordult volna urához.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Ector. Ne merészeljen követni! Soha többé nem
akarom magát látni! Az én szememben maga már halott, és el is temették.
15
Úgy tűnt, a férfi egyáltalán nem figyel rá.
– Hamarosan megkapom a jutalmam… és csak az enyém lesz… a király váltságdíja –
kérkedett rekedt hangon. – Pontosan az érdemeim szerint… az országát a váltságdíjért. És az
enyém lesz… az enyém… csak az enyém…
Liese oldalra biccentette Gillian fejét, hogy a kislány is láthassa a férfit.
– Emlékezz erre a képre, gyermekem! Sose felejtsd el, mivé teszi az embert a gyávaság!
Liese nem nézett vissza többé. Alford báró nem volt hajlandó kíséretet adni melléjük. Mulatta
a gondolat, hogy a két boszorkány gyalog kutyagoljon északra. A fiatal Hathoway fivérek
azonban a segítségükre siettek. Waldo és Henry a kastélytól északnyugatra béreltek földet, és
felajánlották igáslovaikat és szekerüket az úthoz. Mindkét férfi állig felfegyverkezett, mivel
tartottak az országutak mentén portyázó martalócoktól, akik előszeretettel rabolták ki a
gyanútlan utazókat.
Szerencsére, az utazás eseménytelen volt, és Gilliant Liese-zel együtt szeretettel fogadták a
világtól elvonultan élő Morgan Chapman báró kastélyában. A báró házasság révén volt
Gillian nagybátyja, és bár jó viszonyban volt a királlyal, mégis kívülállónak tartották, és csak
ritkán hívták meg az udvarba. Némi skót vér folyt az ereiben, és ez elég volt ahhoz, hogy
megbízhatatlannak tartsák.
Külsőre is félelmetes látványt nyújtott majdnem kétméteres termetével, göndör, fekete hajával
és állandó mogorva arckifejezésével. Alford büntetésül küldte Gilliant távoli rokona
otthonába, de mint kiderült, száműzetése valóságos áldás volt a számára. Bácsikája látszólag
mogorva, távolságtartó ember volt, a zord külső azonban érző szívet takart. Morgan bácsi
gyengéd, szerető embernek bizonyult, akinek elég volt egy pillantást vetnie szerencsétlen
unokahúgára, hogy tudja, rokonlélekre talált. Liese-zel közölte, nem fogja hagyni, hogy a
gyerek feldúlja eddigi békés életét, de szinte rögtön ellentmondásba keveredett önmagával,
hiszen ettől kezdve minden idejét a kislány gyógyításának szentelte. Úgy szerette Gilliant,
mint a tulajdon apja, és személyes küldetésének tekintette, hogy a kislány újra megszólaljon.
Igazából azt szerette volna, ha a gyereket nevetni hallja, de attól félt, reményei túlzóak.
Liese is kötelességének tekintette, hogy segítsen Gilliannek feldolgozni a tragédiát, amely a
kislány családját érte. Hosszú hónapok teltek el kedveskedéssel és vigasztalással, de
mindhiába, és az asszony már a kétségbeesés szélén állt. Egy szobában aludt a kislánnyal,
hogy bármikor meg tudja nyugtatni, amikor Gillian sikoltozva ébred fel rémálmaiból.
Annak a szörnyű éjszakának az apró részletei mélyen bevésődtek a kislány elméjébe, ám
zsenge kora miatt még nemigen tudta szétválasztani a valóságot a képzelettől. Arra azonban
tisztán emlékezett, hogyan harcoltak nővérével a csillogó dobozért, és arra is, hogyan próbálta
16
elragadni testvérétől a kincset, hogy ő is vihesse egy kicsit. A zuhanást sem felejtette el a
kastély alatti alagútba vezető lépcsőről. Az állán lévő cakkos szélű sebhely bizonyította, hogy
az nem csak képzelete műve volt. Emlékezett Christen sikolyára. És a vérre is. Zavaros
álmaiban mindig úgy rémlett fel neki, hogy mindkettőjüket vér borította. Az éjszaka közepén
jelentkező rémálmok mindig ugyanarról szóltak. Lángolóan vörös szemű, hosszú, ostorszerű
farokkal rendelkező arcnélküli szörnyetegek üldözték őt és Christent a sötét folyosón, de
álmaiban soha nem ő volt nővére gyilkosa. Mindig a szörnyek ölték meg testvérét.
Egy viharos, újabb rémálmokkal teli éjszakán Gillian végre megszólalt. Liese rázta fel a
szörnyű álomból, és ahogy az ilyenkor már szokásává vált, betekerte bácsikája egyik puha,
skótkockás takarójába, és a tűz mellé sietett vele. Ott leült és ringatni kezdte, miközben halk,
megnyugtató hangon beszélt hozzá.
– Nem helyes dolog ám, amit csinálsz, Gillian. Napközben egy szót sem lehet kihúzni
belőled, aztán meg egész éjjel vonítasz, mint egy magányos farkas. Azért van ugye, mert
szeretnéd kiadni magadból azt a sok fájdalmat, amit átéltél és elzártál? Azt hiszed, ez a módja,
angyalkám? Beszélj hozzám, gyermek! Mondd el, mi bánt!
Liese nem várt választ, ezért majdnem elejtette a kislányt, amikor meghallotta a suttogását.
– Mit mondtál? – kérdezte egy kicsit élesebb hangon, mint szándékozta.
– Nem akartam megölni Christent. Nem akartam.
Liese könnyekben tört ki.
– Ó, Gillian! Nem ölted meg Christent. Hiszen már annyiszor mondtam neked. Hallottam,
amikor Alford báró mondta, de emlékszel, alighogy kimentünk a nagyteremből, én rögtön
mondtam neked, hogy a báró hazudott. Miért nem hiszel nekem? A báró csak fájdalmat akar
okozni neked, mert kegyetlen ember.
– Christen halott.
– Nem halt meg.
Gillian felnézett az asszonyra, hogy lássa, igazat mond-e. Iszonyúan szeretett volna neki
hinni, és szüksége is volt rá, hogy hinni tudjon.
– Christen életben van – biccentett erélyesen Liese. – Figyelj rám, kicsim. Bármilyen szörnyű
legyen is az igazság, én soha, de soha nem fogok neked hazudni.
– Emlékszem, hogy csupa vér volt.
– A rémálmaidban?
Gillian bólintott.
– Lelöktem Christent a lépcsőn. A papa fogta a kezemet, aztán elengedte. Ector is ott volt.
– Minden összekavarodott a fejedben. Nem volt ott a papád és Ector sem.
17
Gillian az asszony vállára hajtotta a fejét.
– Ector megőrült.
– Így igaz – helyeselt Liese.
– Te is velem voltál az alagútban?
– Nem, de tudom, mi történt. Mialatt Maude összevarrta a sebedet, az egyik katona, aki
veletek volt odalent, elmesélt neki mindent. Felkeltettek benneteket, és apátok szobájába
vittek.
– Engem William vitt.
– Igen.
– Odakint sötét volt.
Liese érezte, mennyire remeg a kislány, ezért még jobban magához ölelte.
– Igen, az éjszaka közepén történt. Alford és katonái akkor már betörtek a belső várba.
– Emlékszem, hogy kinyitottak egy ajtót a falban a papa szobájában.
– A titkos járat az alagútba vezető lépcsőhöz vitt. Négy katona volt apáddal, négy olyan
ember, akire rá merte bízni az életeteket. Te is ismered őket, Gillian. Ott volt Tom és Spencer,
Lawrence és William. Spencer mesélte el Maude-nak, hogy mi történt. Végigmentek a titkos
folyosón, a kezükben fáklya volt, hogy megvilágítsák az utat.
– Nem szabad beszélnem a titkos ajtóról.
– Tudom, hogy van egy a szobádban is – mosolyodott el Liese.
– Honnan tudod? Christen elmondta neked?
– Nem mondta el, de minden este én fektettelek le a saját ágyadba, reggelente azonban
legtöbbször Christen ágyában találtam rád. Kitaláltam, hogy lennie kell egy titkos átjárónak,
mert tudtam, hogy félsz a sötétben, és a két szoba közti folyosón is sötét volt, tehát valami
más utat kellett keresned.
– Akkor most elfenekelsz, mert elmondtam?
– Ó, az isten szerelmére, dehogy, Gillian! Soha nem ütnélek meg.
– A papa sem ütne meg soha, mégis mindig azt mondta, hogy el fog fenekelni. Csak
bolondozott velem, ugye?
– Igen.
– A papa fogta a kezemet?
– Nem. Ő nem ment veletek az alagútba. Nem lett volna tisztességes dolog, ha gyáván
elmenekül a csatából, és az apád tiszteletreméltó ember volt. A katonáival maradt.
– Lelöktem Christent a lépcsőn, és csupa vér volt, mégsem sírt. Megöltem őt.
Liese felsóhajtott.
18
– Tudom, hogy túl kicsi vagy, hogy megértsd, de akkor is szeretném, ha megpróbálnád.
Christen leesett a lépcsőn, és te is. Spencer azt mesélte Maude-nak, hogy szerinte William
megcsúszott a síkos lépcsőn, és nekiesett Lawrence-nek. Igaz, hogy a lépcső nagyon síkos
volt, de William esküdözött, hogy valaki hátulról meglökte.
– Talán én löktem meg – aggodalmaskodott a kislány.
– Te még nagyon kicsi vagy, nincs annyi erőd, hogy egy felnőtt embert kibillents az
egyensúlyából.
– De talán…
– Nem te vagy a felelős – erősködött az asszony. – Kész csoda, hogy egyikőtök sem halt meg.
Neked azonban össze kellett varrni a sebet az álladon, ezért Spencer és William elvittek
Maude-hoz. William őrködött a kunyhó előtt, míg a csata egyre közelebb dúlt. William
mindenáron biztonságba akart juttatni, de sajnos, mire Maude végzett, addigra Alford emberei
elözönlötték az udvart, és nem lehetett többé elmenekülni. Téged elfogtak, és visszavittek a
kastélyba.
– Christent is elkapták?
– Nem, vele sikerült elmenekülni, mielőtt felfedezték volna az alagutat.
– Hol van most Christen?
– Nem tudom – ismerte be Liese. – De talán Morgan bácsikád meg tudja mondani neked.
Talán ő tudja. Holnap feltétlen kérdezd meg tőle! Úgy szeret téged, mintha a tulajdon lánya
lennél, Gillian, és tudom, hogy segíteni fog, hogy megtaláljuk a nővéredet. Biztosra veszem,
hogy te is nagyon hiányzol neki.
– Talán elveszett valahol.
– Nem veszett el.
– De ha mégis, akkor biztosan nagyon megrémült.
– Gyermekem, a testvéred nem veszett el. Biztonságban van valahol, jó messzire Alford báró
karmaitól. Hiszel végre nekem? A szíved mélyén neked is érezned kell, hogy a nővéred él.
Elhiszed, hogy Christen nem halt meg?
Gillian bólintott, és játszani kezdett az asszony hajával.
– Hiszek neked – suttogta, és nagyot ásított. – Mikor jön értem a papa, hogy hazavigyen?
Liese szeme újból könnybe lábadt.
– Ó, kicsikém, a papád nem jöhet érted. Meghalt. Alford megölte.
– Beleszúrta a kardját a hasába.
– Jóságos isten, te láttad?
– A papa nem sírt.
19
– Ó, te szegény kicsi angyal…
– Talán Maude a papát is összevarrhatná, és akkor értem jöhetne és hazavihetne.
– Nem, nem tud érted jönni. Meghalt, és a halottak nem kelnek újra életre.
Gillian elengedte Liese haját, és lehunyta a szemét.
– A papa a mamával van a mennyországban?
– Igen, biztosan ott van.
– Én is a mennyországba akarok menni.
– Még nincs itt az ideje, kicsim. Előbb sok-sok évet kell élned, és csak azután mehetsz a
mennyországba.
Gillian szorosan összezárta a szemét, nehogy sírva fakadjon.
– A papa éjjel halt meg.
– Igen.
Hosszú idő telt el néma csendben, mielőtt a kislány újra megszólalt volna.
– A rossz dolgok mindig éjszaka történnek – suttogta vékony hangon.
E L S Ő F E J E Z E T
Skócia, tizennégy évvel később
Az egész MacPherson klán sorsa a Ramsey Sinclear nemzetségfő kezében volt. Walter
Flanders békés halála után a mostanában született Alan Doyle-lal együtt pontosan
kilencszázhuszonketten voltak a MacPhersonok, és a büszke férfiak és nők többsége abban
reménykedett, hogy Ramsey-től megkapják azt a védelmet, amire nagyon is szükségük volt.
A MacPhersonokra rájárt a rúd. Vezetőjük, egy Lochlan nevű, szomorú szemű, ám gonosz
lelkű öregember az előző évben saját kezével vetett véget az életének, az Úr legyen hozzá
irgalmas. A nemzetség tagjai annyira megdöbbentek vezetőjük gyáva cselekedetén, hogy még
most sem voltak képesek nyíltan beszélni róla. A fiatalok között egy olyan sem akadt, aki
sikerrel pályázott volna a nemzetségfő címére, de az is igaz, hogy a legtöbbjük nem is akarta
igazán Lochlan helyét betölteni. Mindannyian úgy vélték, hogy öngyilkosságával Lochlan
bemocskolta ezt a tisztet. Bizonyára megőrült, döntötték el végül, hiszen normális ember nem
követ el ekkora bűnt, tudván, hogy egy örökkévalóságon át kell a pokolban égnie elvetemült
tettéért.
20
A két öreg, Brisbane Andrews és Otis MacPherson, akik ideiglenes átvették a MacPherson
klán vezetését, idős volt már és fáradt már a húsz évnél is régebben tartó küzdelemtől, melyet
a környező, a MacPherson-földekre pályázó nemzetségekkel vívtak. A támadások ereje
megtízszereződött a nemzetségfő halála után, mivel ellenségeik tudták, hogy vezetőjük
elvesztése nagyon sebezhetővé tette a klánt. A szörnyű idők azonban ravasz lépéseket
kívántak, ezért Brisbane és Otis elhatározták, hogy a tavaszi fesztivál idején megkörnyékezik
Ramsey Sinclairt. A nemzetség is jóváhagyását adta döntésükhöz. Az ünnepség megfelelő
alkalomnak látszott arra, hogy átadják kérelmüket, mivel íratlan szabály biztosította, hogy a
résztvevő nemzetségek félreteszik ellenségeskedésüket, és a versenyek két hete alatt egy
családként élnek együtt. Régi barátságok születtek újjá, ártalmatlan torzsalkodások borzolták
a kedélyeket, és ami a legfontosabb, ekkor pecsételték meg a házassági szerződéseket. A
lányos apák napjaik többségét azzal töltötték, hogy megvédjék gyermekeiket a nemkívánatos
udvarlóktól, ugyanakkor megtalálják a lehető legjobb partit számukra. A legtöbb férfi
meglehetősen kimerítőnek találta ezt az időszakot.
Mivel a Sinclairek földje délen határos volt a MacPherson birtokkal, Ramsey feltételezte,
hogy a MacPherson klán vezetői szövetségre akarnak vele lépni, de mint kiderült, sokkal
többről volt szó. Egyfajta egyesülést szerettek volna – mintha csak házasságra lépnének – a
két nemzetség között. Hajlandóak voltak feladni a nevüket és Sinclairré válni, ha vezetőjük
megesküszik a becsületére, hogy minden egyes MacPhersonnal úgy fognak bánni, mintha
született Sinclair lenne. Teljes egyenjogúságot szerettek volna mind a kilencszázhuszonkét
emberüknek.
Ramsey Sinclair sátra felért egy nagyobb méretű kunyhóval, és elég tágas volt ahhoz, hogy
tanácskozzanak benne. A sátor közepén kis, kerek asztal állt, körülötte négy szék. A földön
néhány gyékény hevert, hogy legyen hol aludni. Ramsey harcosainak parancsnoka, Gideon és
két másik tapasztalt Sinclair harcos, Anthony és Faudron is jelen voltak, mindketten Ramsey
hű emberei. Michael Sinclair, Ramsey öccse a sátor árnyékában várta izgatottan bátyja
engedélyét, hogy csatlakozhasson végre az ünnepléshez. A gyermeket már megrótták egyszer,
amiért félbeszakította a tanácskozást, ezért a szégyentől és zavartól lehajtott fejjel ácsorgott.
Brisbane Andrews, egy átható tekintetű és reszelős hangú zsémbes öregember előrelépett,
hogy megmagyarázza, miért is akarják a MacPhersonok az egyesülést.
– Vannak ugyan fiatal harcosaink, de igen gyengén képzettek és nem képesek megvédeni
asszonyainkat és gyermekeinket az ellenségeinkkel szemben. Szükségünk van az erőtökre,
hogy sakkban tartsuk az ellenfeleinket, és békében élhessünk.
21
Otis MacPherson neve legendává vált a Felföldön fiatalkori jelentős, bár meglehetősen
kiszínezett hőstetteinek köszönhetően. Az öreg leült a Ramsey által felkínált székre, két kezét
összefonta csontos térdén, és Michael felé intett a fejével.
– Talán az lenne a legjobb, uram, ha meghallgatnád az öcsédet, és aztán útjára engednéd,
mielőtt folytatnánk a megbeszélést. A gyermekek gyakran fecsegnek ki titkokat akaratlanul is,
és nem szeretnénk, ha kitudódna ez az… egyesülés… mielőtt elfogadnád vagy elutasítanád a
kérésünket.
Mivel Ramsey maga is egyetértett az öreggel, bólintott és öccse felé fordult.
– Mit akarsz, Michael?
A kisfiú még mindig szörnyen félénken viselkedett bátyjával szemben, akivel alig párszor
találkozott csak rövid élete során. Ramsey a kiképzés kemény évei után a Maitland birtokon
élt nemzetsége küldöttjeként, és csak halálosan beteg apja hívó szavára tért vissza otthonába.
A fivérek szinte idegen voltak egymás számára, de Ramsey, bár nem igazán tudta, hogyan
kell bánni a kisgyerekkel, mielőbb változtatni akart ezen a helyzeten.
– Szeretnék elmenni horgászni az új barátommal – dadogta Michael, fejét még mindig
lehajtva. – Ha nincs ellene kifogásod, uram.
– Nézz rám, ha tőlem kérsz valamit – utasította Ramsey.
Michael gyorsan engedelmeskedett, megismételte a kérdést, és ezúttal nem felejtette el
hozzátenni a „kérlek” szócskát sem.
Ramsey látta öccse szemében a félelmet, és azon töprengett, mennyi időbe fog kerülni a
kisfiúnak, hogy megszokja a jelenlétét. A gyerek még mindig az apját gyászolta, és Ramsey
tudta, hogy Michael mennyire elhagyatottnak érezheti magát. Michael alig volt egyéves,
amikor elveszítette az anyját, így nem is emlékezhetett rá, de apjukkal nagyon közel álltak
egymáshoz, és azóta sem tudta kiheverni az elvesztését. Ramsey nagyon remélte, hogy idővel,
és persze rengeteg türelemmel Michael megtanulja, hogy megbízzon benne, és talán
mosolyogni is megtanul újra.
– Ne menj a vízesés közelébe, és napnyugta előtt térj vissza ide, a sátorba! – parancsolta halk
hangon.
– Visszajövök napnyugta előtt – ígérte a fiú. – Mehetek most?
– Igen – adta meg az engedélyt Ramsey, majd némileg elkeseredve figyelte, hogy öccse
elbotlik a saját lábában, majd fellök egy széket nagy igyekezetében, hogy mielőbb
csatlakozhasson barátjához.
– Michael – szólt utána, amikor a fiú már a kijáratnál járt. – Nem felejtettél el valamit?
22
A gyerek zavartan nézett vissza rá, míg Ramsey a vendégek felé nem intett a fejével. Akkor
gyorsan odasietett a két öreghez, mélyen meghajolt és kibökte:
– Megengedik, hogy elbúcsúzzam?
Otis és Brisbane bólintottak, és mosolyogva nézték, ahogy a fiú kisiet.
– A fiú hasonlít rád, uram – jegyezte meg Brisbane. – Jól emlékszem még, hogyan nézték ki
legényke korodban, és a fiú kiköpött másod. Isten segedelmével Michaelből is nagyszerű
harcos lesz. Igazi vezető.
– Így van – helyeselt Otis. – Megfelelő irányítás mellett jó vezetővé válik a fiú, ám lehetetlen
volt nem észrevennem, hogy a gyerek fél a fivérétől. Hogyan lehetséges ez, uram?
Ramsey nem sértődött meg a kérdésen, mivel az öreg igazat mondott és hangja sem tükrözött
egyebet, mint egyszerű megfigyelést.
– Még idegen vagyok a fiúnak, de idővel majd megtanul bízni bennem.
– Bízni abban, hogy nem hagyod el? – kérdezte Otis.
– Igen – biccentett Ramsey, magában elámulva a férfi jó megfigyelőkészségén.
– Emlékszem még arra az időre, amikor apád elhatározta, hogy újra megnősül – szólalt meg
újra Brisbane. – Akkoriban úgy véltem, hogy Alisdair túl öreg és szokásaiban
megcsontosodott ahhoz, hogy új asszonyt vegyen maga mellé. Az anyád már tíz éve halott
volt, de apád csak nevetett az aggodalmaimon, és nagyon elégedettnek tűnt. Találkoztál
Glynnesszel, a második feleségével?
– Ott voltam az esküvőjükön. Mivel sokkal fiatalabb volt apámnál, apám azt hitte, ő megy
majd el előbb, és azt akarta, hogy asszonyának jól menjen a sora, ha ő már nem lesz –
magyarázta Ramsey.
– És téged kért meg rá, hogy gondoskodj róla? – érdeklődött mosolyogva Otis.
– A fia vagyok – felelte Ramsey. – Bármit megtettem volna, amit kért.
Otis a barátjához fordult.
– A Sinclair uraság soha nem fog hátat fordítani a bajban levőknek.
Ramsey úgy vélte, éppen elég időt vesztegettek a magányügyek kitárgyalására, ideje áttérni a
fontosabb ügyekre.
– Azt mondtátok, hogy a védelmemre van szükségetek, de nem lenne elegendő ehhez
egyszerűen szövetségre lépni?
– A harcosaitoknak éjjel-nappal védeniük kell a határainkat – magyarázta Otis. – Egy idő után
elegük lenne a feladatból, de ha a saját földeteket véditek…
– Igen – csatlakozott hozzá gyorsan Brisbane is. – Ha a Sinclaireké a föld, akkor bármi áron
megvédik. Nekünk… – Döbbenten elhallgatott, amikor Ramsey hozzájuk lépett, hogy bort
23
töltsön a kiürült kupákba. El is felejtette, mit akart mondani. – Te vagy nemzetségfő… mégis
kiszolgálsz minket, mintha a fegyvernökünk lennél. Nem vagy tisztában a hatalmaddal?
Ramsey mosolygott az öreg megrökönyödésén.
– Csak azt tudom, hogy a vendégeim vagytok a sátramban – felelte. – És idősebbek is vagytok
nálam. Kötelességem, hogy a kényelmetekről gondoskodjam.
A két öreg megtiszteltetésnek vette a szavait.
– Az apád szívét örökölted – dicsérte Otis. – Jó érzés látni, hogy Alisdair tovább él a fiában.
Ramsey főbiccentéssel nyugtázta a bókot, majd finoman újra az őt érdeklő téma felé terelte a
beszélgetést.
– Azt állítod, hogy bármi áron megvédeném a földjeiteket, ha én birtokolnám?
– Igen – helyeselt Otis. – És nem keveset kínálunk cserébe az egyesülésért. A földünk igazán
bővelkedik minden jóval. Tavainkban hemzsegnek a halak, a föld zsíros, dús termést adó, a
hegyekben kövér juhnyájak legelnek.
– Éppen ezért vagyunk kitéve az állandó támadásoknak. A Campbelleknek, Hamiltonoknak és
Boswelleknek folyamatosan zaklatnak bennünket. A földjeinkre, vizeinkre és asszonyainkra
fáj a foguk, a többieket pedig a pokolra kívánják.
Ramsey arcán nem tükröződött semmilyen érzelem, miközben a szenvedélyes szónoklatot
hallgatta. Fejét lehajtva és két kezét a háta mögött összekulcsolva sétálni kezdett a sátorban.
– Engedelmeddel uram, feltennék néhány kérdést – szólalt meg Gideon.
– Kérdezz csak – adta meg az engedélyt Ramsey.
Gideon Otishoz fordult.
– Hány harcost számlálnak a MacPhersonok?
– Majdnem kétszázat, de ahogy Brisbane is említette már, nagyon hiányos a kiképzésük. – És
még száz vár arra, hogy megkezdődjön a kiképzése. Legyőzhetetlenné nevelheted őket, uram,
olyanokká, mint Brodick Buchanan spártai harcosai. Ó igen, biztosan sikerülni fog, mert már
egy harcos szíve dobog bennük és elméjük is úgy jár, mint egy harcosé.
– Brodick katonáit spártaiaknak hívod? – kérdezte mosolyogva Gideon.
– Igen, mivel valóban azok – felelte Otis. – Nem hallottad apáidtól és nagyapáidtól a régi
spártaiakról szóló történeteket?
– De igen – bólintott Gideon. – A legtöbbjük erősen felnagyított mese.
– Nem – tiltakozott Otis. – Többségük igaz történet. Szent emberek írták le és mesélték
nemzedékről nemzedékre. Az biztos, hogy barbár törzs volt – tette hozzá homlokát ráncolva.
– Bűnösen büszke, de határtalanul bátor. Az a hír járta róluk, hogy inkább kard által vesznek
el, mintsem alulmaradjanak a vitában. Szerintem ugyancsak makacs nép lehetett.
24
– Nem szeretnénk, ha az ifjaink olyan könyörtelenek lennének, mint a Buchanan harcosok –
szólt közbe gyorsan Brisbane.
Ramsey elnevette magát.
– Az már igaz, hogy Brodick emberei könyörtelenek. – Mosolya lassan elhalványult, amint
folytatta. – Jobb, ha tudjátok, urak, bár gyakran hadilábon állunk egymással, Brodickot a
legközelebbi barátaim közt tartom számon. Olyan ő nekem, mintha a fivérem lenne. Mégsem
veszem sértésnek, amit róla mondtatok, mert tudom, hogy Brodick örülne neki, ha hallaná,
hogy könyörtelennek tartjátok.
– Szenvedéllyel irányítja embereit.
– Ez igaz – bólintott Ramsey. – Ám ugyanakkor tisztességes, szinte már túlzottan is.
– Mindkettőtöket Iain Maitland képzett ki, ugye? – kérdezte Brisbane.
– Igen.
– Maitland bölcsességgel vezeti a nemzetséget.
Ramsey egyetértett vele.
– Iaint is a barátomnak és egyben a fivéremnek tartom.
Otis mosolygott.
– Brodick szenvedéllyel, Iain ésszel, te pedig, Ramsey uram az igazság vaskezével uralod a
népet. Valamennyien tudjuk, hogy könyörületes ember vagy. Szánj meg hát minket! –
esdekelt az öreg.
– Honnan tudod, hogy milyen vezető vagyok? – nézett rá Ramsey. – Könyörületesnek
nevezel, de még csak hat hónapja állok a nemzetség élén. Úgy is mondhatnám, hogy
próbaidőn vagyok.
– Nézd csak meg a parancsnokaidat! – biccentett az öreg a harcosok felé. – Gideon, Anthony
és Faudron vezette a Sinclair klánt, amikor apád beteg volt. A halála után te lettél a vezető, és
mégsem úgy cselekedtél, ahogy mások a te helyedben tettek volna.
– Mit tettek volna mások?
– Leváltották volna a régi harcosokat, és olyan emberekre cserélik, akikről tudják, hogy
hűségesek hozzájuk.
– Mi hűek vagyunk az urunkhoz – tört ki hevesen Gideon. – Kétségbe mered vonni a
hűségünket?
– Nem. Én pusztán azt mondom, hogy más nemzetségfők kevésbé lennének… bizalmasak…
és megszabadulnának az olyan emberektől, akik kihívást jelentenek számukra. Ennyi az
egész. Uram, te kimutattad a könyörületességedet, amikor megtartottad őket ebben a fontos
pozícióban.
25
Ramsey nem mondott sem igent, sem nemet erre az értékelésre.
– Ahogy már mondtam is, csak rövid ideje vagy vezető, és vannak megoldásra váró
problémák a Sinclair klánon belül is. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a legalkalmasabb
idő…
– Nem várhatunk tovább, uram. A Boswellek hadat üzentek, és a híresztelések szerint
szövetségre akarnak lépni a Hamiltonokkal. Ha ez megtörténik, akkor elpusztítják a teljes
MacPherson klánt.
– A harcosaitok önként hűséget fogadnának Ramsey-nek? – kérdezte Gideon.
– Igen – erősítette meg Otis.
– Mindannyian? Nincs köztük olyan, aki inkább elszakadna?
Otis és Brisbane egymásra néztek, mielőtt Otis válaszolt volna.
– Akadnak néhányan, akik az egyesülés ellen vannak. Mielőtt megkerestünk volna a
kérésünkkel, szavazásra tettük fel a kérdést. Négy hónappal ezelőtt. Mindenkit
megkérdeztünk, férfiakat és nőket egyaránt.
– Megengedtétek a nőknek, hogy szavazzanak? – hitetlenkedett Gideon.
– Ó, igen – mosolygott Otis. – Tisztességesek akartunk lenni hozzájuk, hiszen őket is érinti ez
az egyesülés. Magunktól nem jutott volna eszünkbe őket is bevonni, de Meggan MacPherson,
a volt vezetőnk unokája addig erősködött, míg az asszonyokat is megkérdeztük.
– Ő a legszókimondóbb asszony – tette hozzá Brisbane, és a szemében táncoló fény elárulta,
hogy nem tartja hibának Meggan szókimondását.
– Ha négy hónappal ezelőtt szavaztatok, akkor miért csak most kerestétek meg Ramsey-t a
kérésetekkel? – akarta tudni Gideon.
– Valójában kétszer szavaztunk – magyarázta Otis. – Négy hónappal ezelőtt feltettük a
nemzetségnek a kérdést, aztán hagytuk, hogy újra átgondolják a dolgot. Az első szavazás is az
egyesülés mellett döntött, de kisebb arányban.
– Nem akartuk, hogy azt mondják, siettettünk egy ilyen fontos lépést – vette át a szót
Brisbane. – Ezért időt adtunk nekik, hogy fontolóra vegyék az összes lehetséges
következményt. Aztán ismét szavaztunk.
– Igen – bólogatott Otis. – Sokan azok közül, akik ellene voltak az egyesülésnek,
meggondolták magukat és mellette szavaztak.
– Nem kellett volna ilyen sokáig várnunk, uram, hogy hozzád jöjjünk, de most a helyzetünk
kritikusra fordult.
– Mi volt a második szavazás eredménye? – kérdezte Ramsey. – Hányan vannak még az
egyesülés ellen?
26
– Hatvanketten, és mindannyian nagyon fiatalok.
– A büszkeség elvakította az ítélőképességüket – mentegette őket Brisbane.
– Egy Proster nevű makacs lázadó vezeti őket, de rajtuk kívül mindenki más az egyesülés
mellett szavazott, és a többség szava dönt.
– A lázadók elfogadják a döntést?
– Igen, de csak kelletlenül – ismerte el Otis. – Ha Prostert sikerülne meggyőzni, a többiek vele
tartanának. Van egy egyszerű módja, hogy biztosítsd a hűségüket… egy nagyon egyszerű
módja.
– És mi lenne az?
– Vedd el feleségül Meggan MacPhersont! – bökte ki Brisbane. – És akkor a házasság
összeköti a két nemzetséget.
– És ha úgy döntök, hogy nem veszem el?
– Akkor is rimánkodnék neked, ha ez kell az engedélyedhez, hogy a két nemzetség
egyesüljön. Ha elvennél egy MacPhersont, az csak erősítené a szövetséget. A klánom… a
gyermekeimnek szüksége van a védelmedre. Alig két héttel ezelőtt meggyilkolták David és
Lucy Douglast. Csak annyi volt a bűnük, hogy túl közel merészkedtek a határhoz. Még ifjú
házasok voltak.
– Nem veszíthetjük több jó emberünket, és ha nem fogadsz be minket, akkor egyesével fogják
leölni a nemzetség maradékát. Mi lesz a gyerekeinkkel? – aggodalmaskodott Brisbane. –
Annyi idős fiaink vannak, mint az öcséd – tette hozzá abban a reményben, hogy ezzel is
megpuhítja Ramsey-t.
Ramsey nem tudott hátat fordítani a segélykiáltásnak. Tisztában volt vele, mire képesek a
Boswellek, hogy még több földet szerezzenek maguknak. Egy percig sem gondolkodnának,
ha gyerekeket kell gyilkolniuk hozzá.
– A Boswellek igazi sakálok – morogta maga elé.
Gideon elég jól ismerte urát ahhoz, hogy sejtse, mi lesz a válasz.
– Ramsey, a nemzetség elé viszed ezt a kérdést, mielőtt választ adnál ezeknek az
embereknek?
– Nem. Ez nem olyan téma, amely nyílt vitát kívánna.
Gideon igyekezett nem kimutatni bosszúságát.
– De meggondolod még, mielőtt döntenél?
Ramsey tudta, hogy parancsnoka azt szeretné, hogy várjon még a döntéssel, mielőtt végleges
választ adna, és kettesben is meg akarja vele beszélni a dolgot.
27
– Három órán belül megkapjátok a válaszomat – fordult a két öreghez. – Megfelel ez így
nektek?
Otis bólintott, majd felállt.
– Akkor, ha megengeded, visszatérünk a válaszért.
Brisbane megragadta barátja karját.
– Elfelejtetted megemlíteni neki a versenyt – suttogta fennhangon.
– Milyen versenyt? – kapta fel a fejét Gideon.
Otis zavarában elvörösödött.
– Arra gondoltunk… hogy megóvjuk a harcosaink büszkeségét, beleegyeznél, hogy néhány
versenyszámban összemérjük erőnket. Nincs ugyan esélyünk a győzelemre, de mégis
könnyebb lesz feladni a nevünket és felvenni a Sinclair nevet, ha alulmaradunk az
erőfitogtatásban.
– És ha nyernétek? – lépett előre Gideon.
– De nem fogunk – erősködött Otis.
– De ha mégis?
– Akkor a Sinclairek adják fel a nevüket. Akkor is te leszel a vezetőnk, Ramsey, de azontúl
MacPherson lesz a neved, és a győztes lesz az első embered.
Gideon felháborodottan hallgatta az öreget, Ramsey-re azonban pontosan az ellenkező hatást
tették Otis szavai. Annyira abszurdnak találta a dolgot, hogy legszívesebben felnevetett volna.
Kényszerítenie kellett magát, hogy megőrizze komoly arckifejezését.
– Már van parancsnokom, és nagyon elégedett vagyok vele.
– De, uram, csak arra gondoltunk…
– A parancsnokom itt áll előttetek – szakította félbe Ramsey. – Komoly sértés részetekről
ilyen javaslattal előállni.
– Mi lenne, ha feltennéd a kérdést a nemzetségednek? – puhatolózott Brisbane. – A játékok
csak most kezdődtek, és még teljes két hétig tartanak. Versenyezhetnétek a végén.
– Ebben az esetben nekem is meg kellene kérdeznem a nemzetség minden tagját, a férfiakat
és nőket egyaránt, ahogy ti is tettétek. És mivel nincs itt mindenki, biztosíthatlak, hogy
hónapokig tartana, mire minden emberem szavazna. Meg kellene várni a jövő évi fesztivált,
hogy versenyezhessünk.
– De mi nem várhatunk olyan sokáig a döntésedre – tiltakozott Otis.
– Teljesen őszinte leszek hozzád, és elárulom, hogy amúgy sem áll szándékomban a
nemzetségre bízni a döntést. A puszta javaslat is visszataszító. A Sinclair név szent. Mégis, ha
az egyesülés mellett döntenék, akkor – hogy megóvjam a harcosaid büszkeségét, ahogy kérted
28
– akkor azt is javasolni fogom, hogy versenyezzenek a különböző rangokért. Azokat a
MacPhersonokat, akik a versenyek során különleges erőt és bátorságot mutatnak az embereim
ellen, maga Gideon fogja kiképezni.
– Akkor három órán belül visszatérünk a válaszodért – bólintott belenyugvással Otis.
– Az isten vezéreljen eme fontos döntésben – tette hozzá Brisbane, majd követte barátját a
szabadba.
Ramsey halkan felnevetett.
– Próbált bevinni a sűrűbe – jegyezte meg. – Otis azt hiszi, hogy a MacPherson harcosok
legyőzhetnek minket, és akkor minden az övé. Védelmet kap tőlünk, és a nevüket is
megtarthatja.
Gideon nem szórakozott ilyen jól.
– Alázatos képpel, könyörögni jöttek, a végén pedig nem átallottak feltételeket szabni. Ez
felháborító! Anthony, te mit mondasz? – fordult helyetteséhez.
– Én az egyesülés ellen vagyok – dörmögte a szőke harcos. – Visszataszító, ha egy férfi
hajlandó önként feladni a nevét.
– Nekem is ez a véleményem – szólt közbe Faudron. Karvalyszerű arca vörös volt az
indulattól. – Otis és Brisbane hitvány alakok.
– Nem, egyszerűen csak ravasz öregemberek, akik a legjobbat akarják a nemzetségüknek. Egy
ideje tudom már, hogy megkeresnek a kérésükkel, így volt időm bőven megfontolni a dolgot.
Mondd csak, Gideon, támogatnád a két klán egyesülését?
– Tudom, hogy te mellette vagy. Túlságosan lágyszívű vagy, uram. Meglehetősen aggasztó ez
a jellemvonásod. Egy ilyen egyesülés komoly problémákkal járhat.
– Ezzel én is tisztában vagyok, de Otisnak igaza van, nagyon sokat kínálnak cserébe. Ami
még ennél is fontosabb, hogy segítségre van szükségük, Gideon. Képes lennél hátat fordítani
nekik?
A férfi a fejét rázta.
– Nem. A Boswellek lemészárolnák őket. Engem mégis inkább Proster és a követői
aggasztanak.
– Elég idejük volt rá, hogy hozzászokjanak az egyesülés gondolatához. Hallottad, mit mondott
Otis. Négy hónappal ezelőtt szavaztak. Különben is, rajtuk fogjuk tartani a szemünket.
– Már döntöttél, igaz?
– Igen. Szívesen látom őket a nemzetségünk tagjai között.
– Gondok lesznek a mi embereinkkel is…
29
– Akkor majd megoldjuk őket – csapott parancsnoka vállára Ramsey. – Ne nézz rám ilyen
mogorván! Tegyük félre egyelőre a dolgot, és csatlakozzunk az ünnepséghez. Iain és Judith
Maitland már tegnap óta itt vannak, és még nem tudtam velük szót váltani. Keressük meg
őket.
– Van itt még valami, amit el kellene intézned előtte.
Ramsey elbocsátotta Anthonyt és Faudront, és csak ezután fordult újra Gideon felé.
– Látom az arcodon, hogy nem túl komoly ügyről van szó.
– Hű katonádnak, Dunstan Forbesnak nagyon is komoly. Talán jobb lesz, ha leülsz, uram,
mivel Dunstan megkérte Bridgid KirkConnell kezét.
Ramsey hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát.
– Hány volt eddig?
Gideon nevetett.
– Velem együtt hét, de Douglas esküszik rá, hogy összesen nyolcszor kérték meg a lány kezét.
Ramsey leült, lábát kinyújtotta.
– Tud Bridgid a legújabb kérőjéről?
– Még nem, de vettem a bátorságot, hogy érte küldessek. Odakint vár, és legalább te is
megismerkedsz végre ezzel a szúrós rózsaszállal. – Miután befejezte szavait, harsány
kacagásban tört ki.
– Tudod, Gideon – csóválta a fejét Ramsey –, eddig azt hittem, hogy amikor kihívtalak a
nemzetségfő címért, tisztességes küzdelemben győztelek le.
Gideon nyomban elkomolyodott.
– De hiszen így volt.
– Egészen bizonyos vagy benne, hogy nem szándékosan hagytál győzni, hogy aztán ne neked
kelljen Bridgid ügyével megbirkóznod?
Gideon újra elnevette magát.
– Minden lehetséges. Be kell ismernem, szeretek a közelében lenni, hiszen szemrevaló
fehérnép, és igazi gyönyörűség még csak ránézni is. Ráadásul annyi tűz és szellem van benne,
ami több asszonynak is elég lenne. Meglehetősen… szenvedélyes… ám legalább olyan
nyakas, mint egy Buchanan. Már nem is bánom, hogy kikosarazott, mert egyáltalán nem
szeretnék magamnak ilyen nehezen kezelhető nőszemélyt.
– Hogyan lehetséges, hogy nemzetségfőként már három kérőt is vissza kellett utasítanom a
nevében, de még soha nem találkoztam vele?
30
– A nagybátyjánál volt, Carnwathban. Biztosan tudom, hogy elmondtam neked, amikor
engedélyt adtam neki, hogy meglátogassa a nagynénjét, akinek most született kisbabája. Most
ők is itt vannak az ünnepségeken.
– Ha mondtad is, elfelejtettem. De arra emlékszem, hogy elutasította mindegyik kérőjét, és
mindig ugyanazokkal a szavakkal.
– Úgy érzem, ma is ugyanazt fogja mondani, és Dunstan egykettőre a megtört szívű hódolók
táborában találja magát.
– Az apám a hibás azért, hogy nekem kell vesződnöm ezzel a kellemetlen kötelességgel. Ő
adott engedélyt Bridgid apjának, hogy a lány maga választhasson magának férjet. Hihetetlen
számomra, hogy ez a nő egyedül dönthet a jövőjéről.
– Nincs választási lehetőséged ebben a kérdésben. Tisztelned kell apád adott szavát. Bridgid
apja nagyszerű harcos volt, és a halálos ágyán csikarta ki apádból az ígéretet. Kíváncsi lennék,
hogy sejtette-e, milyen makacs lesz ebben a kérdésben a lánya.
Ramsey felállt, és szólt Gideon, hogy hívja be a lányt.
– És hagyd abba a vigyorgást! – parancsolt rá. – Dunstan számára ez komoly dolog, ezért úgy
is fogjuk kezelni. Ki tudja, talán Bridgid mégis igent mond az ajánlatára.
– Igen, délután meg piros hó fog hullani az égből – morogta Gideon, miközben a
sátornyíláshoz lépett. Habozva megállt és visszafordult. – Csavarta már el már nő a fejedet? –
kérdezte halkan.
A kérdés felbosszantotta Ramsey-t.
– Még nem.
– Akkor most légy erős, mert biztosra veszem, hogy megszédülsz a látványtól.
A következő pillanatban Gideon jóslata majdnem valóra vált, amikor a sátorba belépett
Bridgid KirkConnell, és Ramsey-nek szó szerint elakadt a lélegzete. Bridgid csodálatosan
szép lány volt – bőre halvány, szeme ragyogó, hosszú, göndör mézszínű haja a hátát verdeste,
alakja tökéletes. Ramsey azon csodálkozott, hogy csak nyolcan kérték meg.
A lány kecsesen pukedlizett, és bájosan rámosolygott.
– Jó napot kívánok néked, Ramsey uram! – köszöntötte.
A férfi meghajolt.
– Végre találkoztunk, Bridgid KirkConnell. Jó néhány kérő szívét kellett összetörnöm a
nevedben anélkül, hogy tudtam volna, miért akarnak derék harcosaim mindenáron ilyen
csökönyös teremtést maguknak asszonyul. Most már értem az elszántságukat.
A lány mosolya elhalványult.
– De hiszen találkoztunk már.
31
Ramsey a fejét rázta.
– Biztosíthatlak, nem felejtettem volna el, ha találkoztunk volna.
– De valóban találkoztunk – erősködött a lány. – Az unokatestvéred esküvőjére jöttél haza.
Míg a szüleim az ünnepségen voltak, én úgy döntöttem, hogy úszom egyet a völgyön túli
tóban. Te halásztál ki a vízből.
– És miért halásztalak ki?
– Fuldokoltam.
– Talán nem tudtál úszni? – csodálkozott Gideon.
– Legnagyobb meglepetésemre, nem.
Ismét elmosolyodott, mire Ramsey szíve hevesebben kezdett verni. Maga is megdöbbent
rajta. Még soha nem reagált így nő közelségére. Nyilvánvaló, hogy nem tudja kivonni magát a
lány lenyűgöző szépsége alól. Nem volt rá jellemző ez a viselkedés, hiszen nem volt már
kamasz, és nem egy szép nő társaságát élvezte már. A mosolya teszi, döntötte el végül.
Képtelenség ellenállni neki.
Kíváncsi lett volna, hogy Gideon is hasonlóan reagál-e a lány látványára, és mihelyt össze
tudja szedni magát annyira, hogy levegye tekintetét Bridgidről, meg is győződik róla.
– Ha nem tudtál úszni, minek ugrottál be a tóba? – értetlenkedett Gideon.
A lány vállat vont.
– Az úszás nem tűnt nehéz dolognak, és bizonyos voltam benne, hogy sikerül rájönnöm, hogy
kell, de gyorsan kiderült, hogy tévedtem.
– Nagyon merész voltál.
– Nem, csak ostoba.
– Fiatal voltál még – szólalt meg Ramsey is.
– A szüleid biztos beleőszültek, annyit kellett aggódniuk érted – vélte Gideon.
– Nem először hallom ezt a vádat – felelte Bridgid, majd ismét Ramsey felé fordult. –
Megértem, hogy nem emlékszel rám. Nagyon régen történt a dolog, és sokat is változtam
azóta. Felnőttem, de nem vagyok csökönyös, uram. Hidd el, hogy nem vagyok az!
– Mostanra már férjhez kellett volna menned – mondta Ramsey. – Nekem úgy tűnik, hogy
ugyancsak nehéz természeted van. Az összes kérőd nagyon derék ember és kiváló harcos volt.
– Igen, nem kétlem, hogy valamennyien nagyszerű férfiak – bólintott a lány.
Ramsey előrelépett. Bridgid hátrált egy lépést, mivel tudta, mi következik, és szeretett volna
minél közelebb lenni a kijárathoz.
32
Ramsey észrevette, amint a lány a hátranézett, mintha a szabadsághoz vezető távolságot
akarná felmérni, és majdnem elnevette magát. Ennyire visszataszító lenne számára a házasság
gondolata?
– Most egy újabb harcosom nyilvánította ki kívánságát, hogy asszonyául szeretne. A neve
Dunstan. Ismered?
– Nem – rázta a fejét a lány.
– Dunstan jó ember, Bridgid, és jól fog veled bánni.
– Miért?
– Mit miért? – húzta fel értetlenül a szemöldökét Ramsey.
– Miért akar elvenni? Megindokolta?
Mivel Ramsey nem személyesen beszélt Dunstannel, Gideonhoz fordult a válaszért.
– Megindokolta Dunstan a kérést?
A parancsnok bólintott.
– Azt monda, akar téged.
Ramsey Gideon habozó hangja hallatán kitalálta, hogy a férfi nem a teljes igazságot mondja.
– Mondd el, mit mondott pontosan! – parancsolta.
Gideon elvörösödött.
– Biztos vagyok benne, hogy a lány nem akar minden szót hallani, uram.
– Én viszont azt hiszem, hogy szeretné hallani. Dunstan is azt várja tőlünk, hogy jól
képviseljük az érdekeit.
A parancsnok dühösen ráncolta a homlokát. Bosszantotta, hogy zavarban van.
– Rendben. Bridgid KirkConnell, Dunstan esküdözik, hogy szeret. Nagyra becsüli a
szépségedet, és a földet is imádja, melyet… könnyű lépted érintett… Isten a tanúm, hogy
szóról szóra ezt mondta.
Ramsey elmosolyodott, de Bridgid egyáltalán nem volt lenyűgözve, inkább sértve érezte
magát. Mégis igyekezett elrejteni érzéseit, mert tudta, hogy ura úgysem értené. Végtére ő is
csak egy férfi, és nem tudhatja, mi van a leány szívében.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte. – Még sohasem találkoztam ezzel az emberrel, mégis azt
állítja, hogy szeret.
– Dunstan jó ember – erősítette meg ura szavait Gideon. – Biztos vagyok benne, hogy
komolyan is gondolja, amit mondott.
– Nyilvánvalóan beléd bolondult – tette hozzá Ramsey. – Kérsz egy kis időt, hogy megfontold
az ajánlatát? Talán le kellene vele ülnöd, hogy megbeszéljétek…
33
– Nem – vágott közbe a lány. – Nem akarok leülni vele, és nincs szükségem időre. Most
rögtön szeretném megadni a választ. Kérlek, mondd meg Dunstannek, hogy nagyon
megtisztelő az ajánlata, de…
– De mi? – kérdezte Gideon.
– Nem kérek belőle.
Ugyanezekkel a szavakkal utasította a többi nyolcat is.
– Miért nem? – kérdezte látható ingerültséggel Ramsey.
– Nem szeretem.
– Mi köze a szerelemnek a házassági ajánlathoz? Majd megtanulod szeretni, miután
egybekeltetek.
– Csak olyan embernek leszek az asszonya, akit szeretek, vagy egyáltalán nem megyek
férjhez – jelentette ki a lány hevesen, és újabb lépést tett hátrafelé.
– Hogy vitatkozzam ilyen lehetetlen ötlettel? – fordult Ramsey parancsnokához.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, honnan veszi ezeket a gondolatokat.
Bridgid durva sértésnek találta, hogy a két férfi úgy beszél róla, mintha ott sem lenne, de
igyekezett uralkodni magán, hiszen Ramsey mégiscsak a nemzetségfő volt, és neki
tiszteletben kell tartani a férfi rangját.
– Nem gondolod meg magad Dunstannel kapcsolatban? – nézett rá kérdőn Ramsey.
Bridgid megrázta a fejét.
– Nem kérek belőle – ismételte meg.
– Ó, Bridgid, te aztán tényleg makacs teremtés vagy!
Az a tény, hogy már harmadszor bírálják meg, nem is kedvezően, felpiszkálta a lány
büszkeségét, és nem bírt tovább lakatot tenni a szájára.
– Alig tíz perce vagyok itt, és ezen rövid idő alatt már neveztél csökönyösnek, nehéz
természetűnek és makacsnak. Ha befejezted a sértegetésemet, szeretnék csatlakozni a
nénikémhez és bácsikámhoz.
Ramsey-t meglepte a lány dühkitörése. Ő volt az első nő, aki ilyen hangon merészelt vele
beszélni. Viselkedése súrolta a szemtelenség határát, mégsem tudott rá haragudni, hiszen csak
azokat a szavakat ismételte meg, amelyeket ő maga mondott neki, és azok valóban sértőek
voltak.
– Nem beszélhetsz ilyen tiszteletlen hangod az uraddal – dörrent rá Gideon. – Az apád
elsüllyedne szégyenében, ha hallaná, hogyan beszélsz.
Bridgid lehajtotta a fejét, de Ramsey látta a könnyeket a szemében.
– Hagyjuk az apját békében nyugodni.
34
– De, uram, legalább kérjen bocsánatot.
– Miért kérne? Én voltam az, aki megsértette őt, bár nem szándékosan, ezért elnézést kérek.
– Te kérsz tőlem elnézést? – kapta fel a lány a fejét.
– Igen.
A lány ragyogó mosollyal ajándékozta meg.
– Akkor el kell mondjam, hogy nagyon sajnálom, amiért ennyire ellenségesen viselkedtem. –
Meghajolt, majd gyorsan megfordult és kiviharzott az ajtón.
Gideon szúrós szemmel nézett utána.
– Igencsak nehezen kezelhető teremtés ez a lány – jegyezte meg. – Sajnálom azt a férfit, aki
végül feleségül veszi, mert alaposan meggyűlik majd vele a baja. Az élete állandó harc lesz.
– Igen ám, de gondold csak el, milyen frissítő tud lenni egy jó csata az asszonyoddal! –
nevetett Ramsey.
Gideon meglepve nézett urára.
– És téged érdekelne egy…
Kiáltás szakította félbe a szavait, mire a bejárat felé fordult. Egy fiatal harcos bukott be
lélekszakadva a sátor nyílásán. Emmet MacPherson fia, Alan volt az, és úgy nézett ki, mint
aki éppen az imént találkozott az apja szellemével.
– Uram, gyere gyorsan! Szörnyű baleset történt… borzasztó… a vízesésnél… – dadogta
levegő után kapkodva. – Az öcséd… ó, istenem, a kisöcséd…
Ramsey már kirohant a sátorból, amikor utolérték a férfi utolsó szavai.
– Michael halott.
M Á S O D I K F E J E Z E T
Anglia, János király uralkodása idején
Egy hajszálon függött az élete. Nagy igyekezetében, hogy elrejtőzzön az ellenség elől, a kisfiú
az istálló sarkában talált, rég kidobott kötelet gyorsan egy cakkos szélű kőtömb köré tekerte,
majd jó erős csomót kötött rá, ahogy Ennis bácsikájától tanulta, és fürgén – mielőtt
meggondolhatta volna magát – hasra feküdt és átcsúszott a szikla peremén, a bal karjában
tartva a kötelet. Túl későn döbbent rá, hogy a dereka köré kellett volna tekernie, hogy aztán a
lábával támaszkodva segítse magát lefelé, ahogy a tapasztalt harcosoktól látta, amikor azok le
szoktak ereszkedni a Huntley Cliffs meredek oldalán kedvenc horgászhelyükre.
35
A fiú sietett, így nem maradt már ideje visszamászni és elölről kezdeni az egészet. A kiálló
kövek éles tűként karcolták végig érzékeny bőrét, hasa és mellkasa hamarosan egy merő
vérző fájdalom volt. Tudta, hogy ezek a sebek majd az igazi harcosok sorába emelik őt, de
míg arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy ilyen fiatalon már ő is a harcosok közé tartozhat, az
is ott lüktetett a fejében, hogy bárcsak ne fájnának annyira a sebek.
Akkor sem fog sírni, legyen bármilyen erős is a fájdalom. Látta a vérpettyeket a sziklán, saját
vérét, és ezt majdnem annyira félelmetesnek találta, mint veszélyes helyzetét. Ha most látná a
papája, biztos megkérdezné, hogy elment-e az esze, talán még a fejét is csóválná, majd
felkapná, és gondoskodna róla, hogy minden rendbe jöjjön és ő biztonságban legyen, és… ó,
papa, bárcsak itt lennél! Könnyek szöktek a szemébe, és tudta, hogy minden fogadkozása
ellenére sírni fog, mint egy kisbaba.
Otthon akart lenni, a mamája ölében akart ülni és hagyni, hogy az beleborzoljon a hajába, és
nagy hűhót csapjon körülötte. Segítene megtalálni a józan eszét – bármi legyen is az – és
akkor papa sem bosszankodna.
Miközben szülei jártak a fejében, olyan honvágy fogta el, hogy halkan nyöszörögni kezdett.
Olyan görcsösen szorította a kötelet, hogy az végül véresre horzsolta ujjait, amitől szorítása
bizonytalanabb lett. Karját éles pengeként hasogatta a fájdalom, ujjai lüktettek, gyomra égett,
de igyekezett tudomást sem venni a kínokról, mivel a fájdalom lassan átadta helyét a
pániknak, és semmi másra nem tudott gondolni, minél messzebb kerüljön innen, mielőtt a
sátán észreveszi eltűnését.
Sokkal nehezebb volt leereszkednie a hegyszorosba, mint gondolta, de nem adta fel. Tovább
mászott lefelé, bár nem mert lenézni a tátongó szakadékba, amely legalább olyan mély, mint
maga a pokol. Próbálta az képzelni, hogy otthon van és a kastély mögött álló nagy fák
egyikéről mászik le, mert abban jó volt. Igazi született famászó, még a bátyjánál is jobb. Az
apja mondta.
Kimerülten megállt, hogy pihenjen egy kicsit. Felnézett, és meglepve látta, hogy mennyit
haladt már, és egy pillanatra büszkeség fogta el. Ám ekkor észrevette, hogy az életmentő kötél
foszlani kezdett. Büszkesége rémületté változott, és könnyekben tört ki. Biztosra vette, hogy
soha többé nem látja a szüleit.
Mire Gillian utolérte a fiút, úgy érezte, lángol a tüdeje és alig jutott levegőhöz. Követte a fiú
nyomát a sűrű erdőn keresztül, olyan gyorsan futva, ahogy csak lába bírta, és amikor végre
elérte a sziklát és meghallotta a gyermek sírását, térdre roskadt megkönnyebbülésében. A
kisfiú még életben van, hála a jóistennek!
36
Öröme azonban rövidéletű volt, mert amikor a kötélért nyúlt és látta, hogy az mennyire
elvékonyodott, tudta, hogy csak percek kérdése, mikor szakad el. Meg sem merte érinteni. Ha
megpróbálná felhúzni, a sziklának ütődő kötél csak még gyorsabban foszlana tovább.
Lekiáltott a fiúnak, hogy maradjon nyugton, majd minden bátorságát összeszedve hasra
feküdt, a szakadék szélére kúszott és lenézett. Félt a magasságtól, és egyből hányinger fogta
el, ahogy a végtelennek tetsző mélységet meglátta. Az isten szerelmére, hogyan fogja kihozni
innen a fiút? Túl sokáig tartana elmenni egy jó erős kötélért, ráadásul nagy volt a kockázata
annak is, hogy Alford katonái észreveszik. A sziklafalból kisebb-nagyobb kövek álltak ki, és
tudta, hogy egy tapasztaltabb férfi vagy nő le tudna mászni rajtuk.
Ő azonban nem tapasztalt… nem is fürge fürge. Elég volt lenéznie, hogy szédülni kezdjen, de
isten a tanúja, akkor sem hagyhatja itt a gyereket, és az idő sürgetett. A kötél hamarosan
elszakadt, és akkor a fiú halálra zúzza magát odalent.
Nem volt választása. Elmormolt egy gyors imát bátorságért fohászkodva, majd óvatosan
átcsusszant a sziklaperemen. Ne nézz le! – mondogatta magának. Ne nézz le!
Gillian felkiáltott örömében, valahányszor sikerült megvetnie a lábát egy-egy kiugró kövön.
Mintha csak lépcsőn járna, bíztatta magát. Amikor végre elérte a fiút, homlokát
hozzászorította a hűvös sziklához, lehunyta a szemét, és köszönetet mondott az Úrnak, hogy
nyaktörés nélkül jutott el idáig.
Lassan a gyerek felé fordult. Nem lehet több öt vagy hatévesnél, és elszántan igyekezett
bátornak és egyben határozottnak is látszani. Már ott lóghat néhány perce a kötélen, egyik
kezével görcsösen kapaszkodva, a másik kezében egy tőrt – Gillian tőrét – szorongatva.
Szeme tágra nyílt a rémülettől, de Gillian látta benne a könnyeket is, és úgy érezte,
megszakad érte a szíve.
Bár a lány volt egyetlen reménye a túlélésre, a kisfiú mégsem tudott megbízni benne. Nem
volt hajlandó beszélni vele, és dacosan elkerülte a tekintetét, és valahányszor Gillian érte
nyúlt, felé kaszált a tőrrel, kisebb-nagyobb sebeket ejtve a lány karján. Gillian nem adta fel.
Még ha az életébe kerül, megpróbálja megmenteni a fiút.
– Hagyd abba ezt az ostobaságot, és engedd, hogy segítsek neked! – parancsolt rá. –
Esküszöm az égre, elment a maradék józan eszed is. Nem látod, hogy a kötél mindjárt
elszakad?
Éles hangja felrázta a fiúk, aki végre képes volt lerázni magáról a rémület béklyóit. Rábámult
a lány vérző kezére, és rádöbbent, hogy ő okozta a sebeket. Gyorsan eldobta a tőrt.
– Sajnálom, lady! – kiáltott fel kelta nyelven. – Nagyon sajnálom. Nem szabadna hölgyeket
bántalmaznom, soha.
37
Hadarva beszélt, elharapva a szavak végét, Gillian alig értette.
– Megengeded, hogy segítsek? – Remélte, hogy a fiú megérti, amit mond, mivel abban sem
volt biztos, hogy a helyes szavakat használja-e. Kelta nyelvtudása meglehetősen gyenge volt.
Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, rákiáltott:
– Ne ficánkolj így, mert elszakad a kötél! Engedd, hogy megfogjalak!
– Siessen! – suttogta a fiú, ezúttal azonban angolul.
Gillian közelebb húzódott hozzá, egyik kezével a feje felett levő kiszögellésbe kapaszkodott,
hogy megőrizze egyensúlyát, a másikkal a fiú felé nyúlt. Abban a pillanatban, amikor sikerült
véres karjával átölelnie és magához húznia a fiút, a kötél elszakadt.
Ha a fiú nem állt volna már egyik lábával biztonságosan a kiugró peremen, akkor mindketten
menthetetlenül hátra zuhantak volna. Gillian magához szorította a gyereket és hangosan
felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Éppen idejében érkezett – mondta a fiú, miközben leoldotta derekáról a kötél maradékát, és
a mélybe dobta. Szerette volna megnézni, hogyan éri el a szakadék alját, de amikor meg akart
fordulni, a lány erősebben szorította magához, és rászólt, hogy maradjon nyugton.
– Eddig megvolnánk – mondta Gillian olyan gyenge, halk hangon, hogy biztosra vette, a
gyerek nem is hallotta. – Most jön a neheze.
A fiú észrevette, hogy a nő hangja remeg.
– Fél, lady? – kérdezte.
– Ó, igen. Félek. Most elengedlek. Dőlj neki a sziklának, és ne moccanj! Elindulok fölfelé
és…
– De lefelé kellene mennünk, nem fel!
– Kérlek, ne kiabálj! – szólt rá a gyerekre. – Valószínűleg nem tudunk lemászni a szakadék
aljába. Nincs elég kiálló rész. Nem látod, hogy milyen simára csiszolódott a szikla?
– Talán, ha elmenne és hozna egy jó kötelet…
– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Gillian.
Gillian mind a két kezével belekapaszkodott az apró kiszögellésbe a feje felett, és próbálta
felhúzni magát. Az ereje azonban cserbenhagyta, és hiába próbálkozott hősiesen, nem sikerült
visszamásznia.
– Tudja mit, lady?
– Csitt! – suttogta, majd magában erőért imádkozva újra nekiveselkedett.
– De tudja mit?
– Nem, mit? – kérdezte, miközben a sziklának dőlve pihent, és várta, hogy szív újra normális
ütemben verjen.
38
– Alattunk van egy igazán nagy párkány. Láttam. Leugorhatnánk. Nézzen le, lady, és akkor
maga is láthatja! Nincs messze.
– Nem akarok lenézni.
– De le kell néznie, hogy lássa, hol van pontosan. Aztán talán lekúszhatnánk…
– Nem! – kiáltott fel Gillian, és újabb próbálkozást tett, hogy felhúzza magát a következő
kiálló kőre. Ha sikerülne megcsinálni, akkor biztos megtalálná a módját, hogy lenyúljon és a
gyereket is felhúzza maga mellé.
A fiú figyelte, hogyan küzd a sziklával.
– Túl gyenge ahhoz, hogy felmásszon, ugye?
– Úgy tűnik, igen.
– Segíthetek?
– Nem, te csak állj nyugodtan, és ne moccanj!
Ismét próbálkozott, de a siker legkisebb reménye nélkül. Annyira rettegett, hogy levegőt is
alig kapott. Teremtőm, egész életében soha nem félt még ennyire!
– Tudja mit, lady?
A fiú nem nyugodott, és Gillian feladta a reményt, hogy elhallgattassa.
– Nem, mit?
– Lefelé kell mennünk, nem fel!
– Felfelé megyünk.
– Hogyan, amikor el sem mozdulunk innen?
– Légy türelmes! – parancsolt rá Gillian. – Nem találom a helyes fogást. Adj egy percet, és
újra megpróbálom.
– Azért nem tud felmászni, mert megvágtam a karját. Csupa vér még a ruhája is. Nagyon
megvágtam. Annyira sajnálom, lady, de nagyon féltem.
Gillian hallotta a fiú hangján, hogy mindjárt sírva fakad.
– Ne aggódj most emiatt! – nyugtatgatta, és újra nekifeszült a sziklának. Végül egy
elkeseredett nyögéssel feladta. – Azt hiszem, igazad van. Kénytelenek leszünk lefelé menni.
Csigalassúsággal fordult meg a vékony peremen, majd hátával szorosan a sziklához simulva
leült. A gyerek figyelte, majd megpördült, és lehuppant mellé. A fürge mozdulattól Gilliannek
kis híján a szíve is megállt. Gyorsan a fiú karja után kapott.
– Ugorhatunk már? – sürgette izgatottan.
Ennek a fiúnak tényleg nincs semmi sütnivalója.
– Nem. Nem ugrani fogunk, hanem szépen, lassan leeresztjük magunkat. Fogd meg a
kezemet, és szorítsd erősen!
39
– De véres a keze.
Gillian gyorsan a szoknyájába törölte a kezét, aztán megfogta a gyerek kezét. Együtt
kukucskáltak le. Gillian látni akarta, hogy valóban elég széles a sziklaperem kettejüknek.
Újabb imát mormolt maga elé, majd mély lélegzetet vett, és lecsúszott a vékony peremről.
A távolság tényleg nem volt nagy, de a földet érés így is fájdalmas volt. A kisfiú elvesztette az
egyensúlyát, amikor leértek, és Gillian az utolsó pillanatban rántotta vissza. A gyerek a
karjába vetette magát, nekiszegezte a sziklafalnak, majd arcát a vállába fúrta, és úgy
reszketett, minta a nyárfalevél.
– Majdnem lezuhantam.
– Igen, de már biztonságban vagyunk.
– Nem megyünk tovább lefelé?
– Nem. Egyelőre itt maradunk.
Néhány percig összeölelkezve ültek a sziklapárkányon, majd a fiú elengedte Gilliant, és
felfedezőútra indult. Elég gyorsan magához tért, ahhoz képest, hogy az imént megérintette a
halál szele, gondolta Gillian. A gyerek otthagyta a peremet, és a szélesebb rész felé kúszott,
amely felett mint egy tetőként egy másik kiszögellés nyúlt ki a sziklából.
Látható elégedettséggel ült le, lábait maga alá húzta és intett a lánynak, hogy jöjjön oda hozzá
Gillian a fejét rázta.
– Jó nekem itt is.
– Esni fog, és akkor megázik. Nem nehéz. Csak ne nézzen le!
Mintha csak igazolni akarná a kisfiú jóslatát, az ég hatalmasat dörrent a távolban.
Gillian lassan araszolva elindult. Szíve úgy dübörgött, mintha ki akarna ugrani a mellkasából,
és annyira rettegett, hogy azt hitte, mindjárt elhányja magát. Úgy tűnik, a gyerek sokkal
bátrabb, mint ő.
– Hogyan lehetséges, hogy nem szeret lenézni? – kíváncsiskodott a fiú, majd előremászott,
hogy lekémleljen a szakadékba.
Veszedelmesen közel került a párkány széléhez. Gillian rémülten kapta el a bokáját, és
visszahúzta.
– Ezt ne csináld!
– De le akartam köpni, és megnézni, hová esik.
– Maradj itt mellettem, és hallgass egy kicsit! Ki kell gondolnom, hogyan tovább.
– De hogyan lehetséges, hogy nem szeret lenézni?
– Egyszerűen nem szeretek, és kész.
– Biztos rosszul lesz tőle. Az arca egész zöld. Hányni fog?
40
– Nem – felelte a lány fáradtan.
– Fél, ha le kell néznie.
A fiú csak nem adta fel.
– Miért kérdezel ennyit?
– Nem tudom, csak úgy – vont vállat hanyagul a gyerek.
– Én sem tudom, miért félemlít meg, ha le kell néznem, csak félek tőle, és kész. Még a
hálószoba ablakomon sem szeretek kinézni, mert attól is elszédülök, olyan magasan van.
– Minden angol lady olyan, mint maga?
- Nem hiszem.
– A legtöbbjük gyenge – jelentette ki a gyerek megfellebbezhetetlenül. – Ennis bácsikám
mondta.
– A bácsikád téved. A legtöbb nő nem gyenge. Bármit meg tudnak tenni, amit a férfiak.
A gyerek úgy látszik ezt roppant mulatságosnak találta, mert úgy nevetett, hogy csak úgy
rázkódott belé. A lány azon csodálkozott, hogyan lehet valaki az ő korában ennyire
fennhéjázó.
A fiú nem fogyott ki a kérdésekből.
– Hogy hívnak? – fordult újra a lány felé.
– Gillian.
A gyerek várta, hogy a nő is megkérdezze az ő nevét, és amikor nem tette, oldalba bökte.
– Te nem akarod tudni az én nevemet?
– Már tudom a nevedet. Hallottam, amikor a katonák beszéltek rólad. Michael vagy, és
Sinclair nemzetséghez tartozol, amelyet Ramsey Sinclair vezet. Ő a bátyád.
– Nem –rázta hevesen a fiú a fejét. – Michael nem az igazi nevem. – Összegömbölyödött a
lány mellett, és megfogta a kezét. – Éppen azt játszottuk, hogy becsapunk mindenkit, amikor
a katonák elkaptak és beledugtak egy zsákba.
– Ez biztosan nagyon ijesztő volt – jegyezte meg Gillian. – Hogyan akartatok becsapni
mindenkit? – Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, már tette is fel az újabb kérdést. – Miért nem
vártál meg az istállónál? Olyan könnyű lett volna elmenekülni, ha úgy teszel, ahogy
mondtam. És miért vagdostad össze a karomat? Tudtad, hogy a barátod vagyok. Én nyitottam
ki neked az ajtót, nem igaz? Bárcsak bíztál volna bennem!
– Az angolokban nem szabad megbízni. Ezt mindenki tudja.
– Ezt is Ennis bácsikád mondta neked?
– Nem, ezt Brodick bácsi mondta, de már amúgy is tudtam.
– Már bízol bennem?
41
– Talán. Nem akartalak megvágni. Nagyon fáj?
Pokolian fájt, de a fiú nyugtalanságát látva, esze ágában sem volt bevallani neki. Éppen elég
izgalom érte már a gyereket eddig, és Gillian úgy vélte, nincs szükség rá, hogy tovább tetézze
azokat.
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta meg a fiút. – De azt hiszem tennem kell valamit, hogy
elállítsam a vérzést.
Letépett egy csíkot az alsószoknyájából, és a gyerek figyelő tekintetétől kísérve betekerte
vérző karját. A fiú csomót kötött a hevenyészett kötésre a csuklójánál. Gillian ezután
visszarángatta tépett, véres ruhaujját a kötés fölé.
– Tessék, máris jobban vagyok.
– Tudod mit?
– Nem, mit? – sóhajtott fel Gillian.
– Felsértettem az ujjaimat. – Teljesen úgy hangzott, mintha dicsekedne, és mosolyogva emelte
fel a kezét, hogy a lány is láthassa a sérüléseket. – Most semmit sem tudok csinálni, mert
annyira fájnak.
– Azt el tudom képzelni.
A kisfiú arca felderült. Gyönyörű gyerek volt. Sötét fürtök keretezték bájos arcát, és szürke
szemében huncut fény ragyogott. Arcát és orrát szeplők pettyezték.
Távolabb húzódott, felemelte ingecskéjét, hogy Gillian láthassa a mellkasát és a hasát.
– Lesznek sebhelyeim.
– Nem hiszem – kezdte Gillian, de amikor látta a kisfiú elszontyolodd arckifejezését, gyorsan
folytatta. – Bár talán mégis lesz egy-kettő. Szeretnéd, ha lennének?
– Igen – bólintott a fiú.
– Miért?
– Minden harcosnak vannak sebhelye. Az a vitézség jele.
Olyan komolyan beszélt, hogy Gillian nem mert nevetni.
– Tudod, mi az a vitézség?
A fiú a fejét rázta.
– Azt tudom, hogy valami jó dolog.
– Így igaz – helyeselt a lány. – A vitézség bátorságot jelent, és valóban nagyon jó dolog. Azok
a sebek biztosan fájnak – tette hozzá, és előrehajolt, hogy visszahúzza az ingecskét a fiú
hasára. – Amikor visszavisznek minket a birtokra, megkérem az egyik szolgálót, hogy tegyen
egy kis gyógykenőcsöt az ujjaidra, a mellkasodra és a hasadra, és akkor sokkal jobban fogod
42
érezni magad. Az idősebb asszonyok közül néhányan még emlékeznek rám – tette hozzá. –
Ők segíteni fognak.
– De mi nem akarunk visszamenni – kiáltott fel a fiú.
A gyors változás meglepte a lányt.
– Próbáld megérteni! – magyarázta neki. – Itt rekedtünk. Ez a párkány nem vezet sehová.
– El tudok mászni a végéig és megnézem…
– Nem –szakította félbe Gillian. – Lehet, hogy a sziklaperem nem elég erős ahhoz, hogy
megtartson. Látod, hogy mennyire elvékonyodik a szélén?
– De meg tudnám…
– Nem engedem, hogy kockáztass!
– Nem akarok visszamenni! – telt meg a fiú szeme könnyel. – Haza akarok menni!
Gillian együtt érzően bólintott.
– Tudom, és én szeretnék segíteni neked, hogy hazajuss. Meg fogom találni a módját, hogy
hazavigyelek – ígérte. – A szavamat adom neked! – Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie a fiút.
Nekidőlt, és nagyot ásított.
– Tudod, mit szokott mondani Ennis bácsikám? Ha egy angol a szavát adja neked, akkor üres
marad a markod.
– Azt hiszem, nagyon szeretnék ezzel az Ennis bácsival találkozni, és egy-két dologban
helyretenni.
– Nem állna szóba veled – horkantott a fiú. – Legalábbis azt hiszem, hogy nem. – Hallgatott
egy kicsit, mielőtt folytatta. – Gillian, tudom, hogy az istállónál meg kellett volna várnom
téged, de bejött egy ember, megijedtem tőle és elfutottam.
– Azt akarod mondani, hogy a báró bement az istállóba?
– Az a ronda ember, akinek vörös szakálla van.
– Igen, az a báró. Meglátott téged?
– Nem hiszem. Amikor a fák között rejtőzködtem, láttam, hogy két másik emberrel ellovagol.
Talán soha nem is jönnek vissza.
– Ó, egészen biztosan visszajönnek – mondta Gillian, mert nem akarta, hogy a kisfiúban
hamis reményeket kelteni. – Ha nem holnap, akkor holnapután.
A kisfiú gondterhelten ráncolta a homlokát, és ez a látvány hirtelen elszomorította Gilliant. A
gyerekeknek fogócskáznia kellene, nevetnie és a barátaival mókáznia. Ezt a legénykét
elszakították a családjától, hogy Alford báró felhasználhassa a piszkos játszmájában. A gyerek
bizonyára úgy érzi magát, mintha valami rémálomba csöppent volna.
– Még mindig félsz, Gillian?
43
– Már nem.
– Én soha nem félek semmitől – kérkedett a fiú.
– Igazán?
– Majdnem soha – igazította ki magát a gyerek.
– Hány éves vagy?
– Majdnem hét.
– Majdnem?
– Nemsokára hét leszek.
– Nagyon bátor fiú vagy.
– Tudom – bólintott a kisfiú komolyan. – Miért raboltak el azok az emberek az fesztiválról?
Ez volt az első, amire elmehettem, és olyan jól éreztem magam. Azért vittek el, mert a
barátommal be akartuk csapni a családunkat?
– Nem azért – nyugtatta meg a gyereket Gillian.
– Valami… rosszat csináltam?
– Ó nem, semmi rosszat nem tettél. Ami történt, az egyáltalán nem a te hibád. Csak rossz
helyen voltál, rosszkor. A báró tőlem akar valamit, de még nem árulta el, hogy mit, és
valahogy te is belekeveredtél.
– Én tudom, mit akar – hencegett a legényke. – És tudod mit? A báró a pokolra fog jutni, mert
a papám odaküldi. Annyira hiányzik a papám és a mamám! – tört el hirtelen a mécses.
– Igen, még szép, hogy hiányoznak. Te is biztosan nagyon hiányzol nekik, és mindent tűvé
tesznek, hogy megtaláljanak.
– Nem keresnek, és tudod miért nem? Mert azt hiszik, meghaltam.
– Miért hinnék azt?
– Hallottam, amit a báró a barátaival beszélt.
– Akkor ismered a báró tervét? – kérdezte Gillian éles hangon.
– Talán igen. A férfi, aki elrabolt, olyan látszatot keltett, hogy bevertem a fejem egy kőbe,
beleestem a vízesésbe és megfulladtam. Hallottam, amikor elmondta a többieknek. A mamám
azóta biztosan állandóan sír.
– Szegény asszony…
– Nagyon hiányzom neki.
– Az biztos. De gondolj arra, mennyire fog örülni, amikor újra otthon leszel. Most pedig,
kérlek, mondd el nekem, mi mindent hallottál még! – kérte, és igyekezett úgy tenni, mintha
nem lenne égető fontosságú a kérdés, nehogy megijessze a kisfiút.
44
– Hallottam mindent, amit mondtak, és tudod miért? Mert becsaptam őket. A báró nem tudta,
hogy értem őket, mert nem beszéltem a többiek előtt, még keltául sem.
– Ez nagyon okos dolog volt tőled. – Látta, hogy a fiúcska nagyon örül a dicséretnek.
Boldogan mosolyogva nézett fel, közben összefonta ujjaikat. – Mondj el mindent, amit
hallottál, és nem kell sietned! Fontos, hogy ne hagyj ki semmit!
– A báró elveszített egy dobozt még nagyon régen, de azt hiszi, hogy tudja, hol van. Egy férfi
elárulta neki.
– Milyen férfi? A báró megmondta a nevét?
– Nem, de az ember haldoklott, amikor elmondta neki. A doboznak is fura neve volt, de arra
sem emlékszem.
Gillian hirtelen érezte, hogy gyomra görcsbe rándul. Értette már, miért kényszerítette vissza őt
Alford báró Dunhanshire-be, és a lehetséges következményekre gondolva könny szökött a
szemébe.
– Arianna – suttogta maga elé. – Arianna dobozának nevezte, nem?
– De igen – vágta rá a fiú izgatottan. – Honnan tudod a nevét?
Gillian nem válaszolt neki. Elméjében egymást követték a kérdések és gondolatok. Istenem,
csak nem talált rá Alford Christenre?
– Honnan tudsz keltául?
– Micsoda? – kérdezte Gillian élesen, a hirtelen váltástól zavartan.
A fiú megismételte a kérdést.
– Most haragszol rám, amiért megkérdeztem?
Gillian látta a gyerek szemében az aggodalmat.
– Nem, nem haragszom – nyugtatta meg. – Tanultam keltául, mert a nővérem, Christen a
Felföldön él és én…
– A Felföldön hol? – szakította félbe a fiú.
– Nem vagyok benne biztos…
– De…
Gillian azonban nem engedte, hogy a fiúcska ismét félbeszakítsa.
– Amikor megtudom, hogy pontosan hol lakik, akkor megkeresem, és azt szeretném, ha
tudnék vele kelta nyelven beszélni.
– Hogyan lehetséges, hogy ő egy felföldi klánhoz tartozik, te meg nem?
– Mert engem elfogtak – magyarázta a lány. – Nagyon régen, amikor még kislány voltam, a
báró és a katonái elfoglalták Dunhanshire-t. Az apám megpróbált bennünket biztos helyre
juttatni a nővéremmel, de a nagy felfordulásban Christen és én elveszítettük egymást.
45
– És a nővéred eltűnt?
– Nem tűnt el. Az apám egyik hű embere északra vitte, az Alföldre. Morgan bácsikám
mindent elkövetett, hogy rátaláljon, de a Felföldön elvesztette a nyomát. Nem tudom
pontosan, hol lehet, de nagyon remélem, hogy egy napon megtalálom.
– Hiányzik neked?
– Igen, nagyon. De már nagyon régen nem láttam. Biztosan fel sem ismerném, ha
találkoznánk. Morgan bácsi azt is mondta, hogy a család, amely befogadta, valószínűleg a
nevét is megváltoztatta, hogy nagyobb biztonságban legyen.
– A bárótól?
– Igen. De rám emlékezni fog.
– De mi lesz, ha mégsem?
– Emlékezni fog rám – erősködött Gillian.
Eltelt egy hosszú perc néma csendben, mielőtt a fiú újra megszólalt volna.
– Tudod mit?
– Mit?
– Azért beszélem jól a nyelvedet, mert a mamám megtanított rá, bár a papám egyáltalán nem
örült neki, és ő csak keltául beszél velem. Már nem is emlékszem, hogyan tanultam meg.
Csak úgy ment magától.
– Nagyon okos fiú vagy.
– A mamám is ezt szokta mondani. A kelta nem is könnyű – folytatta –, mert mindegyik
klánnak megvannak a maga kifejezései, és nagyon sokáig tart, amíg az összes szót megtanulja
az ember. Amikor Brodick bácsikám velem beszél, akkor az én nyelvemen kell beszélnie,
különben nem értem, amit mond, de az nem számít, hogy te érted, amit mondanak, és tudod
miért? Mert veled egyáltalán nem állnának szóba, hacsak a bácsikám nem parancsolná meg
nekik.
– Miért nem állnának velem szóba?
A fiú lekicsinylő pillantást vetett rá. Olyan édes gyerek volt, hogy Gilliannek komoly
erőfeszítésébe került, hogy ne ölelgesse meg.
– Mert angol vagy – magyarázta kioktató hangon. – Nemsokára sötét lesz –
aggodalmaskodott. – A sötéttől is úgy félsz, mint amikor lenézel?
– Nem, a sötéttől egyáltalán nem félek.
A fiú szerette volna, ha Gillian átöleli a vállát, de a lány nem akarta észrevenni szándékát, így
végül elkeseredetten ő maga fogta meg a kezét és rakta a vállára.
– Olyan illatod van, mint a mamámnak.
46
– És az milyen?
– Finom.
Hangja elcsuklott, és Gillian kitalálta, hogy újra elfogta a honvágy.
– Talán a báró meg sem talál.
– A katonái észre fogják venni a sziklatömb köré tekert kötelet – emlékeztette a gyereket.
– Nem akarok visszamenni.
A legényke könnyekben tört ki. Gillian odahajolt hozzá, elhúzta fürtjeit a szeméből, és
homlokon csókolta.
– Csitt, kicsim! Minden rendben lesz. Megígérem neked, megtalálom a módját, hogy
hazavigyelek.
– De te csak egy lány vagy – sírta a kisfiú.
Gillian igyekezett kigondolni valamit, amivel reményt adhat a gyereknek. A fiúcska sírását
hallva úgy érezte, megszakad a szíve.
– Ugye, tudod, ki az a védelmező? – bökte végül kétségbeesésében.
– Ugyanaz, aki a bajnok – csuklott a kisfiú. Felült és öklével letörölte könnyeit. – Volt egy
védelmezőm, és aztán lett még egy. Az elsőt akkor kaptam, amikor megszülettem, mert
minden gyerek kap egyet a születése napján. Neki kell vigyázni a kisfiúra vagy kislányra
egész élete során, hogy ne történjen vele semmi rossz. Az én bajnokom Angus volt, de aztán
meghalt.
– Ezt igazán sajnálattal hallom. Biztos vagyok benne, hogy Angus nagyszerű védelmező volt.
Gillian kezdett elfáradni. Nem volt könnyű a gyerek fecsegését követni. Karja fájdalmasan
lüktetett, mintha égő fáklya fölé tartaná. Ám bármennyire is kimerítette a hosszú utazás
Dunhashire-be, eltökélte, hogy addig tartja szóval a gyereket, amíg az el nem álmosodik, és
nem lesz ereje aggodalmaskodni.
– Akkor kaptam magamnak egy új bajnokot – folytatta a fiúcska. – A papa sokáig töprengett
rajta, hogy ki legyen, mert azt akarta, hogy a legmegfelelőbbet kapjam. Azt mondta, azt
akarja, hogy az én bajnokom is olyan erős legyen, mint Grahamé.
– Ki az a Graham?
– A bátyám.
– És kit választott a papád?
– A barátját. Félelmetes harcos, és ő is fontos úr, és tudod mit?
– Mit? – mosolygott a lány.
– Szörnyen kegyetlen. Ez a legjobb a dologban. Papa azt mondja, hogy nagyszerű bajnok lesz
belőle.
47
– Mert kegyetlen?
– És mert erős – magyarázta. – A puszta tekintetével ketté tud hasítani egy fát. Ennis bácsi
mondta. Csak olyankor kegyetlen, amikor muszáj.
– Ezek szerint nem Ennis bácsikád a bajnokod?
– Nem. Ennis bácsi nem lenne jó bajnoknak, ő túl kedves.
– És nem lenne jó, ha kedves védelmeződ lenne? – nevetett Gillian, de látta a fiú arcán, hogy
ostobaságot kérdezett.
– Nem, a csata közben kegyetlennek kell lenned az ellenségeiddel, nem kedvesnek. Ezért
kérte meg a papa Brodick bácsit. Ő az új bajnokom, és ő soha nem kedves. És tudod mit?
Ez a három szó lassan az őrületbe kergette Gilliant.
– Nem, mit? – kérdezte.
– Brodick bácsi most biztos lángot okád, mert ő megmondta a papának, hogy ne engedjen el a
fesztiválra, de a mama nagyon akarta, és a papa végül beadta a derekát.
– Brodick bácsikád is ott van a fesztiválon?
– Nem, ő soha nem meg el egyre sem, mert azt mondja, hogy túl sok angol van ott.
Lefogadom, hogy ő nem hiszi, hogy halott vagyok. Ő a Buchananek új vezetője, és azt
mindenki tudja, hogy milyen makacs egy Buchanan. Most, hogy ő lett a védelmezőm,
hívhatom őt bácsinak. Talán eljön értem, és előbb megtalál, mint a papám.
–Talán így lesz – mondta Gillian, csak hogy megnyugtassa a kisfiút. Mi lenne, ha az ölembe
hajtanád a fejed és lehunynád a szemed? Pihenj egy kicsit!
– De nem mész el, mialatt alszom, ugye?
– Hová mehetnék?
A legényke elmosolyodott, amikor rájött, hogy micsoda butaságot kérdezett.
– Félni fogok, amikor el kell majd menned. Hallottam, amikor a báró azt mondta a barátainak,
hogy el kell menned a nővéredhez. Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy elvesztetted őt.
– Ezt miért nem mondtad az előbb?
– Elfelejtettem.
– Mit mondott még? – nógatta a gyereket. – Mindent tudnom kell.
– Emlékszem, amikor azt mondta, hogy a király is keresi a dobozt, de ő akarja előbb
megtalálni. Nem tudom, miért. Nem emlékszem másra – jelentette ki elvékonyodó hangon. –
A papámat akarom! Azt akarom, hogy jöjjön értem és vigyen haza!
– Kérlek, ne sírj! – könyörgött neki Gillian, és közelebb húzta magához. – Egy olyan
kisfiúnak, akinek három védelmezője is van, nem szabad sírnia, csak mosolyognia.
– De nekem nincs három védelmezőm. Csak egy van.
48
– De igenis három van. A papád az első, Brodick a második, és én vagyok a harmadik. Addig
leszek a bajnokod, amíg biztonságos helyre nem juttatlak.
– De a lányok nem lehetnek bajnokok.
– Dehogynem lehetnek.
A fiú egy hosszú percig töprengett a lehetőségen, végül rábólintott.
– Rendben – egyezett bele. – De akkor adnod kell nekem valamit!
– Igazán?
– Igen – bólintott erélyesen a fiú. – A védelmező mindig ad valami fontos tárgyat a
gyereknek, akire vigyáz – magyarázta. – Valami olyat kell adnod, ami a tied.
– Brodick bácsikád is adott neked valami fontosat?
– Igen. Odaadta a papának a legjobb tőrét, hogy adja nekem. Bele volt vésve a címere a
markolatába. A papa csinált neki egy bőrtokot, és megengedte, hogy elvigyem a fesztiválra.
És most elveszett.
– Mi történt vele?
– A báró egyik katonája elvette tőlem. Láttam, amikor az egyik szekrényre dobta a
nagyteremben.
– Megpróbáljuk majd visszaszerezni – ígérte a lány.
– De te mit adsz nekem?
Gillian felemelte a kezét.
– Látod ezt a gyűrűt? Ez a legdrágább kincsem.
A halvány alkonyi fényben nem volt könnyű kivenni a gyűrűt. A legényke megfogta Gillian
kezét és magához húzta.
– Szép – jelentette ki.
– A nagymamámé volt. Morgan bácsikámtól kaptam az utolsó születésnapomon. Felfűzöm
erre a szalagra és a nyakadba akasztom. Az inged alatt viseld, nehogy a báró meglássa.
– Örökre megtarthatom?
– Nem. Amikor teljesítem az ígéretemet, és biztonságban hazaviszlek, vissza kell adnod. Most
pedig hunyd le a szemed, és próbálj meg aludni! Gondolj arra, mennyire fognak örülni a
szüleid, amikor újra találkoztok!
– A mama sírni fog örömében, és a papa is nagyon boldog lesz, de ő nem fog sírni, mert a
harcosok sohasem sírnak. De nem lesz sokáig boldog, mert el kell mondanom neki, hogy
szófogadatlan voltam.
– Miben nem fogadtál szót?
49
– Megmondta, hogy nem mehetek a vízesés közelébe. Azt mondta, hogy túl veszélyes ott
játszani, mert a kövek síkosak, de mégis odamentem a barátommal, és amikor ezt
megmondom a papának, ő nagyon dühös lesz.
– Félsz az apádtól?
A gyerek kuncogott.
– Soha nem félnék a papától.
– Akkor miért aggódsz ennyire?
– Azért, mert el kell mennem vele sétálni, és gondolkoznom kell azon, miért rossz az, amit
csináltam, és meg is kell mondanom neki, aztán büntetést kapok.
– Milyen büntetést?
– Lehet, hogy egy ideig nem fogja megengedni, hogy vele lovagoljak… az szörnyű nagy
büntetés lenne, mert nagyon szeretek az ölében lovagolni. Meg szokta engedni, hogy én
tartsam a kantárt.
Gillian megsimogatta a kisfiú hátát, és azt javasolta, hogy emiatt most ne aggódjon. De a
gyerek még nem fejezte be a gyónást.
– Van másvalami is, amit meg kell neki mondanom – folytatta. – Azt is el kell mondanom,
hogy mit tettünk Michaellel.
– A barátodat is Michaelnek hívják?
– Csak a barátomat hívják Michaelnek. Hiszen mondtam neked, hogy be akartuk csapni a
többieket, ezért kitaláltunk egy trükkös játékot.
– Ne aggódj most emiatt! A papádat biztosan nem fogja érdekelni, hogy mit játszottatok a
barátoddal.
– De…
– Aludj! – parancsolt rá.
A kisfiú néhány percre elhallgatott. Gillian arra gondolt, hogy a gyerek végre elaludt, és
komolyabb dolgokkal kezdett foglalkozni gondolatban.
– És tudod mit?
Gillian felsóhajtott.
– Nem, mit?
– Téged szeretlek, de a legtöbb angolt nem szeretem. Ennis bácsi mindegyiket gyűlöli. Azt
szokta mondani, ha kezet fogsz egy angollal, az még az ujjaidat is ellopja. De ez, ugye, nem
igaz?
– Nem, ez tényleg nem igaz.
– Sajnálod, hogy angol vagy?
50
– Nem, csak azt sajnálom, hogy Alford is az.
– A báró ostoba. És tudod miért?
Gillian érezte, hogy a fiú úgysem adja fel, amíg el nem mondta, ami a begyében van.
– Nem, miért? – kérdezte kötelességtudóan.
– Mert azt hiszi, hogy én vagyok Michael.
Gillian keze abbahagyta a simogatást, és egész teste megmerevedett.
– Te nem Michael vagy?
A fiú a hátára fordult, majd felült, hogy az arcába nézhessen.
– Nem, a barátom Michael. Ezt próbáltam neked elmondani. Az az ostoba báró azt hiszi, hogy
én vagyok Ramsey úr öccse, de nem vagyok az. Michael az. Ezt a játékot találtuk ki.
Kicseréltük a plédünket, és kíváncsiak voltunk, hogy észreveszi-e valaki. Este aztán én
Michael sátrába mentem volna haza, ő meg a miénkbe.
– Ó, édes jó istenem! – suttogta Gillian, és a döbbenettől szinte levegőt sem kapott. Ennek az
ártatlan kisfiúnak fogalma sincs, hogy milyen fontos dolgot árult most el neki, és csak amiatt
aggódott, hogy mit fogsz szólni az apja, ha rájön a turpisságra. Csak idő kérdése azonban,
hogy Alford is felfedezze az igazságot, és akkor a gyerek sorsa meg lesz pecsételve.
Megragadta a kisfiú vállát és közelebb húzta magához.
– Figyelj rám! – súgta neki parancsoló hangon. – Soha senkinek nem mondhatod el, amit az
előbb nekem mondtál. Ígérd meg!
– Ígérem.
Csak a távoli villámok fénye világította meg a szikla szürke köveit, így nem tudta jól kivenni
a gyerek arcát. Még közelebb húzta magához, és a tekintetét kutatva suttogta:
– Ki vagy te?
– Alec.
Gillian keze az ölébe hullt, hátát a sziklafalnak támasztotta.
– Alec – ismételte. Képtelen volt elrejteni megdöbbenését, de a fiú nem vett észre semmit.
– Érted? – vigyorgott rá. – A báró annyira ostoba, hogy rossz fiút rabolt el.
– Igen, értem. Alec, a barátod látta, amikor a báró emberei elraboltak a fesztiválról?
A fiú alsó ajkát harapdálva gondolkozott.
– Nem – mondta végül. – Michael visszament a sátrába, hogy elhozza az íját és a nyilait, mert
át akartuk lőni a nyilakat a vízesés fölött. Akkor jöttek azok az emberek, akik elvittek. És
tudod mit? Azt hiszem, nem a báró katonái voltak, mert mindegyik plédet viselt.
– Hányan voltak?
– Nem tudom… talán hárman.
51
– Ha felföldiek voltak, akkor árulók, akik szövetkeztek a báróval – morogta a lány maga elé,
és a hajába túrt idegességében. – Micsoda kavarodás!
– De mi lesz, ha a báró rájön, hogy én nem Michael vagyok? Biztos nagyon dühös lesz, ugye?
Talán szól az árulóknak, hogy hozzák el Michaelt is neki. Remélem, Michaelt nem teszik bele
zsákba. Igazán ijesztő tud lenni.
– Ki fogjuk találni, hogyan figyelmeztethetnénk Michael családját a veszélyre.
Gillian fejében egymást követték a gondolatok, miközben próbált rájönni, milyen játékot űz
Alford.
– Alec, ha ruhát cseréltetek Michaellel, akkor rajta a te pléded volt, és azt biztosan észrevették
a nemzetség tagjai. Ő pedig minden bizonnyal elmesélte, hogy milyen játékot találtatok ki.
– Az is lehet, hogy túlságosan félt ahhoz, hogy elmondja.
– Hány éves Michael?
– Nem tudom. Talán annyi, mint én. És tudod mit? Az is lehet, hogy levette a plédemet. Igen,
biztosan ezt tette. Én ezt tettem volna a helyében, ha nagyon megijedek. És nem akarja
felbosszantani a bátyját, mert még nem ismeri túl jól, mert a bátyja csak nemrég tért vissza a
nemzetséghez, hogy átvegye a vezetését. Michael nem is akart plédet cserélni velem, mert
félt, hogy bajba kerülhet. Az egész az én hibám – sírta el magát Alec. – Én kényszerítettem rá,
hogy ruhát cseréljünk.
– Azt akarom, hogy ezt most azonnal hagyd abba! Nem tettél semmi rosszat. Senki sem fog
téged hibáztatni. Csak játszottatok a barátoddal, ennyi. Mi lenne, ha az ölembe hajtanád a
fejed, és csendben lennél egy kicsit, hogy én is tudjak gondolkodni?
Ezzel Gillian lehunyta a szemét, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek. A fiú
azonban nem akart ráhallgatni.
– És tudod mit? – Majd amikor a lány nem válaszolt, megrángatta a ruháját. – És tudod mit?
Gillian feladta.
– Mit?
– Mozog a fogam. – Hogy bebizonyítsa, megfogta a lány kezét, és odahúzta az egyik ujját a
laza foghoz. – Érzed, hogyan mozog, amikor hozzáérsz. Lehet, hogy holnap ki is esik.
A hangjában csengő izgalom eszébe jutatta Gilliannek, milyen kisfiú is még Alec. Egy mozgó
fog számára fontos esemény.
– A papa ki akarta húzni, de aztán azt mondta, hogy várni kell vele, amíg jó meg nem lazul.
Hangos ásítással hajtotta a fejét a lány ölébe, és türelmesen várta, hogy az ismét simogatni
kezdje a hátát.
52
– Meg akartam kérni a papát, hogy a fesztiválon húzza ki, mert Michael is látni akarta.
Michael Ramsey-hez tartozik – tette hozzá arra az esetre, ha a lány elfelejtette volna.
– És te kihez tartozol, Alec?
A fiú büszke hangon válaszolt.
– Iain Maitland fia vagyok.
H A R M A D I K F E J E Z E T
Alford szeretett játszani. Különösen kedvelte a kegyetlen játékokat.
Most remekül érezte magát, bár a napja kezdődött valami jól. Vasárnap déltájban ért vissza
Dunhanshire-be, teljesen átázva és csonttá fagyva, mivel egy váratlan vihar kapta el útközben.
Meglehetősen nyomorultul érezte magát, és az sem javított a hangulatán, hogy azt kellett
hallania, Lady Gillian segített a fiúnak elmenekülni. Mielőtt igazi dühbe lovallta volna magát
– a kellemetlen hírt hozó katonát már megölte –, jelentették neki, hogy Gilliant és a fiút
megtalálták és visszahozták a kastélyba. Most mindketten ott álltak előtte, és arra vártak, hogy
meghallják, milyen büntetés vár rájuk.
A várakozás csak fokozta Alford élvezetét. Azt akarta, hogy rettegve találgassák, milyen
kínzásokat eszelt ki számukra, és az, hogy hagyta őket a saját levükben főni, szintén Alford
játékának a része volt. A fiú, Ramsey uraság együgyű öccse túl ostoba volt ahhoz, hogy
megértse, miről van szó, de Alford így is látta rajta, hogy fél abból, ahogy igyekezett minél
közelebb húzódni a lányhoz. Gillian azonban meglehetősen elkeserítette, és ha nem ismerte
volna, még azt hiszi, hogy szándékosan igyekszik tönkretenni a szórakozását. Úgy tűnt,
egyáltalán nem izgatja a sorsa. Alford nem látott rajta félelmet.
A szuka még mindig képes volt a frászt hozni rá, és a férfi halkan átkozta magát gyávaságért,
mivel nem állta a lány tekintetét. Egy egész légiónyi katona sem lehet olyan félelmetes, mint
ez a fiatal lány, és bár Alford állandóan emlékeztette magát, hogy az ő kezében van a hatalom,
és egyetlen szavával halálba küldhetné, elméjében mégis Gillian volt az, aki a gyeplőt tartotta.
A báró soha nem felejtette el, hogyan nézett rá, amikor a mészárlás után maga elé hozatta.
Akkor Gillian még kislány volt, de Alford még ma is beleborzongott az emlékbe. Tudta, hogy
a lány látta, amikor megölte az apját, de abban reménykedett, hogy az idő majd elmossa az
emléket. Ebben most egyáltalán nem volt olyan biztos. Vajon mire emlékszik még Gillian?
Hallotta-e, ahogy beismerte a bűneit Ranulfnak, mielőtt belémártotta volna a kardját? A
gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Gillian gyűlölete megijesztette, elgyengítette.
53
Keze reszketett, amint a kupájáért nyúlt. Igyekezett lerázni magáról a félelmet, és a kéznél
levő feladatra összpontosítani. Tisztában volt vele, hogy elméje most inkább lassú és
nehézkes. Szokatlan volt számára, hogy a barátai előtt ennyire részegen mutatkozzék. Már
évek óta keményen ivott, mivel az emlékei nem hagyták nyugodni. Arra azonban mindig
vigyázott, hogy csak részegedjen le, amikor egyedül van. Ma eltért a maga által felállított
szabályoktól, mivel a bor segített csillapítani dühét. Nem akart olyat tenni, amit később
megbánhat, és bár fontolgatta, hogy csak másnap foglalkozik Gillian ügyével, végül úgy
döntött, elég tiszta még a feje, hogy elintézze ezt az ügyet, hogy aztán tovább folytathassa
barátaival a mulatást.
Alford Gillianre meredt véreres szemével. A hosszú asztal közepén ült, két oldalán állandó
cimboráival, Hugh Barlowe báróval és Kopasz Edwinnel. Ritkán ment bárhova is barátai
nélkül, mivel a két férfi volt leghálásabb közönsége. Annyira élvezték kisded játékait, hogy
gyakran azért könyörögtek, hadd csatlakozzanak ők is, és Alford soha nem aggódott amiatt,
hogy bármelyikük is elárulhatná, hiszen mindkettőjüknek legalább olyan sáros volt a múltja,
mint az övé.
Gillian és a fiú előző nap reggele óta nem evett egy falatot sem, és Alford úgy vélte,
mindketten farkaséhesek lehetnek mostanra, ezért kényszerítette őket, hogy végignézzék a
lakomát, miközben barátaival a különböző büntetési lehetőségeket vitatták meg. Az asztal
roskadozott az ételek súlya alatt: fácán és nyúl, páva és galamb, aranysárga sajtszeletek, kövér
szelet barnakenyerek, lekvár és méz, valamint édes szederlepény kínálták magukat a
lakmározóknak. Szolgák sürögtek a széles szájú boroskancsókkal, újabb minden jóval
megrakott tálcákkal.
Az asztalon lévő élelemmel akár egy hadsereget is jól lehetett volna lakatni. Ahogy a három
férfit nézte, Gilliant olyan hányinger fogta el, hogy nyomban tovatűnt az étvágya is. Maga
sem tudta eldönteni, hogy hármójuk közül melyik a visszataszítóbb. A nagy, előreálló fülű és
hegyes állú Hugh folyamatosan disznó hangokat adott ki evés közben. A tripla tokájú, táskás
szemű Edwin egészen beleizzad, úgy tömte magába a zsíros húst. Úgy viselkedett, mintha
bármelyik pillanatban eltűnhetne előle az étel, még mielőtt sikerülne teletömnie feneketlen
bendőjét. Mire megállt, hogy levegőt vegyen zsíros, vörös arcán kövér izzadságcseppek
gördültek alá.
Mind a három férfi iszákos volt. Mialatt Gillian állt és nézte lakmározásukat, hatkorsónyi bort
nyeltek le, és most is arra vártak, hogy a szolgálók újratöltsék a kupájukat.
Úgy zabáltak, mint a disznók, ám Alford a legrosszabb hármuk közül, döntötte el végül a
lány. Ajkára galambhús cafatok ragadtak, és amikor barlangnyi szájába egy egész lepényt
54
tömött, szája két oldalán lassú patakként csordogált a szederlé, feketére festve vörös szakállát.
Részegségében azonban nem is törődött vele, és máris újabb darabért nyúlt.
Alec a lány jobb oldalán állt, a kandalló közelében, és némán nézte a lakomázó férfiakat.
Időről időre megérintette, és bármennyire is szerette volna Gillian megnyugtatni a kisfiút,
még csak egy pillantást sem mert felé vetni, mert Alford merőn figyelte őket. Ha a férfi
észrevenné, hogy bármilyen vonzalmat mutat a gyerek iránt, biztosan felhasználná ellene.
Gillian megpróbálta felkészíteni a fiút, hogy semmi jóra nem számíthatnak, és azt is
megígértette vele, hogy történjék bármi, nem fog megszólalni. Amíg Alford azt hiszi, hogy a
fiú nem ért semmit, addig remélhetőleg szabadon beszél előtte, és talán elejt néhány óvatlan
szót, amelyből kiderül, hogy mi volt a célja a kisfiú elrablásával.
Amikor nem bírta már tovább nézni az állati zabálást, a bejárat felé fordult. Tudta, hogy
gyermekként ebben a teremben játszott, de nem maradt semmi emléke abból az időből. A
lépcső mellett egy öreg szekrény állt, és Gillian azon töprengett, hogy a szüleihez tartozott-e,
vagy Alford hozta magával a kastélyba. A szekrény tetején térképek és pergamentekercsek
hevertek, de a szélén ott árválkodott egy tőr is. Gillian emlékezett rá, hogy Alec azt mondta,
az egyik katona a szekrényre dobta a tőrt. Ezek szerint még mindig ott van. Onnan, ahol állt ki
tudta venni a szokatlan és bonyolult jelet a markolaton, és ez különös módon megnyugtatta. A
tőr Alec védelmezőjének, Brodicknak az ajándéka.
A hangosan böfögő Alford magára vonta a figyelmét. Nézte, ahogy a férfi megtörli az arcát
bársonyingének ujjával, majd hátradől a székén. Úgy tűnt, nagy erőfeszítésébe kerül nyitva
tartani a szemét, és beszéde is motyogó, elmosódott volt, amikor megszólalt.
– Mit csináljak veled, Gillian? Minduntalan szembeszállsz velem. Hát nem érted, hogy én
csak a te érdekedet nézem?
Edwin rekedten felröhögött, Hugh vihogva nyúlt a kupája után.
– Csak a baj van veled – folytatta Alford. – Pedig én igazán engedékeny voltam veled. Hát
nem békén hagytalak egész idő alatt, és hagytam, hogy felnőj? Be kell vallanom, meglepett,
hogy milyen szépség lett belőled. Olyan jelentéktelen kis béka voltál, hogy igazán csodás ez
az átváltozás. Most már értékes zsákmány vagy, édesem. Eladhatnálak a legtöbbet ígérőnek,
és meggazdagodnék. Nem félsz?
– Inkább unottnak néz ki, mint ijedtnek – jegyezte meg Edwin.
Alford oda sem figyelt a közbeszólásra.
– Tudsz róla, hogy egész csapat katona kellett ahhoz, hogy kiragadjanak szent életű rokonod
várából? Azt hallottam, hogy Morgan bácsi keményen ellenállt, ami igazán csodálatos
tekintetbe véve, hogy milyen rozoga és puhány öregember. Tudod, azt hiszem, igazán kegyes
55
dolog lesz részemről, ha véget vetek e földi szenvedéseinek. Biztosra veszem, hálás lesz, ha
gyorsan végzek vele ahelyett, hogy hagynám egyre csak kínlódni.
– A bácsikám nem rozoga és nem is puhány!
Edwin harsányan felkacagott. Gilliannek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne húzzon
be neki egyet. Teremtőm, de szerette volna, ha erősebb. Gyűlölte a félelmet és a tehetetlenség
érzését.
– Hagyd békén a bácsikámat, Alford! – követelte. – Ő nem árthat neked.
A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna Gillian szavait.
– Igazi szerető szülő lett belőle, ugye? Morgan nem harcolt volna annyira érted, ha nem
apjaként szeret. Igen, biztosan nem lett volna olyan makacs, ha nem jelentesz neki semmit, a
fene a fajtáját! – tette hozzá horkantva. – Szomorúan hallottam, hogy te is makacskodtál. Ez
igazán zavarba ejtő. Arra számítottam, hogy nyomban engedelmeskedsz a parancsomnak.
Végtére is én vagyok a gyámod, és neked sietve kellett volna hozzám jönnöd a hívásomra.
Egyszerűen nem értem az ellenállásodat. Nem értem – ismételte meg, majd elhallgatott,
megcsóválta a fejét, mielőtt folytatta volna. – Ez az otthonod, nem igaz? Az ember azt hinné,
alig vártad, hogy visszatérhess. János király kijelentette, hogy Dunhanshire a tiéd marad, amíg
férjhez nem mész. Utána persze a férjed fogja irányítani helyetted.
– Ahogy lennie kell – szólt közbe Hugh.
– Még nem ravaszkodtad ki a királytól Dunhanshire-t? – Gillian nem tudta elrejteni
csodálkozását.
– Nem is kértem tőle – morogta a férfi. – Minek tettem volna? Úgy is hozzám tartozik, mivel
én vagyok a gyámod, ezért én ellenőrzök itt mindent.
– János jelölt ki a gyámomnak? – kérdezte Gillian csak azért, hogy bosszantsa a férfit, mivel
tudta, hogy a király nem adta meg Alfordnak az engedélyt.
Alford elvörösödött dühében, és szúrósan meredt a lányra, mialatt ruháját igazgatta, majd
újabb kupa bor után nyúlt.
– Te annyira nem számítasz a királynak, hogy meg is feledkezett rólad. Én azt mondtam, hogy
a gyámod vagyok, és ennyi elég is.
– Nem, ennyi egyáltalán nem elég.
– Alford a királyunk legbizalmasabb embere – kiabált Edwin. – Hogyan merészelsz vele ilyen
arcátlan módon beszélni?
– Arcátlan, mi? – jegyezte meg Alford. – Tetszik vagy sem, Gillian, én vagyok a gyámod, és a
sorsod az én kezemben van. Ez azt jelenti, hogy személyesen választok neked férjed. Ami azt
illeti, lehet, hogy én magam veszlek el – tette hozzá mintegy mellékesen.
56
Gillian nem engedte meg magának, hogy akárcsak számításba vegyen ilyen borzalmas
lehetőséget, ezért továbbra is rezzenéstelen arccal bámult Alfordra, mintha nem is hallotta
volna a fenyegetését.
– Az unokafivérednek ígérted – emlékeztette Hugh. – Azt hallottam, hogy Clifford már
terveket kovácsol.
– Igen, tudom, hogy mit ígértem, de hallottál már te olyat, hogy valaha is megtartottam volna
az ígéretemet? – vigyorgott Alford.
Hugh és Edwin könnyesre nevették magukat. Alford kezének egyetlen intésével elhallgattatta
őket.
– Teljesen elvesztettem miattatok a fonalat. Hol is tartottam?
– Éppen arról beszéltél Gilliannek, mennyire elkeserít az engedetlensége – emlékeztette
Edwin.
– Ó, igen, persze. Ez nem mehet így tovább, Gillian! Elnéző ember vagyok – tudom, ez
komoly hiányosság –, és mindig megesik a szívem a szerencsétleneken. Éppen ezért szemet
hunytam nagybátyád felháborító viselkedése felett, és azt is megbocsátottam, hogy nem siettél
teljesíteni a parancsomat.
Nagyot kortyolt a borából, mielőtt folytatta volna.
– Erre te mivel fizettél a jóságomért? Megpróbáltál segíteni ennek a kis vadembernek a
szökésben. A gyámodként egyszerűen nem engedhetem meg, hogy ez az újabb engedetlenség
büntetlenül maradjon. Itt az ideje, hogy te és a fiú egy kis alázatot tanuljatok.
– Ha megvered a lányt, Alford, időbe kerül, míg felépül, és akkor késedelmet szenved az a
fontos kutatás, amit rá akarsz bízni – figyelmeztette Edwin barátját.
Alford egy hajtásra kiitta a maradék bort, majd intett a szolgálónak, hogy töltse újra a kupáját.
– Ezzel magam is tisztában vagyok – nyugtatta meg emberét. – Észrevetted, hogy a fiú
mennyire ragaszkodik Gillianhez? Amilyen ostoba, biztosan azt képzeli, hogy a lány meg
tudja védeni. Bebizonyítsuk neki, hogy mekkorát tévedett? Hugh, mivel te élvezni szoktad az
ilyen feladatokat, megverheted a fiút.
– Egy ujjal sem nyúlsz hozzá – szólalt meg halkan a lány, és Alford zavart arckifejezéséből
láthatta, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolt rá, mintha kiabált volna.
– Nem?
– Nem bizony!
– A fájdalom majd megtanítja a kölyköt, hogy mekkora ostobaság elszökni tőle – dobolt
ujjaival az asztalon a férfi. – Különben is, mindketten kellemetlenséget okoztatok nekem, és
Hugh sem akarom elkeseríteni. Ő pedig ég a vágytól, hogy fájdalmat okozzon nektek.
57
Legalább az egyikőtöknek. Próbáld nem megölni a fiút! – fordult Alford a barátjához. – Ha
Gillian cserbenhagyna, akkor szükségem lesz rá.
– Egy ujjal sem nyúlsz a gyerekhez! – ismételte meg Gillian, ezúttal keményebb hangon.
– Magadra vállalod a büntetését? – kérdezte Alford.
– Igen.
A férfi döbbenten vette tudomásul Gillian gyors beleegyezését, ugyanakkor dühös is volt,
hiszen a lányon egyáltalán nem látszott, hogy félne. A bátorság idegen fogalom volt számára,
és soha nem volt képes megérteni, hogyan képesek egyes emberek tanúságot tenni
bátorságukról, míg mások nem. Belőle hiányzott eme tulajdonság, és bár soha nem érezte
szükségét, hogy megpróbáljon bátran viselkedni, mindig felbőszítette, ha mások így tettek
előtte. Egyszerűen gyűlölte másokban a saját jelleméből hiányzó nemes vonásokat.
– Azt teszem, Gillian, amihez kedvem van, és te nem állíthatsz meg. Akár meg is ölhetlek.
– Igazad van – vont vállat a lány. – Akár meg is ölhetsz, és én nem állíthatlak meg.
A férfi felvont szemöldökkel tanulmányozta Gilliant. Nem volt könnyű összpontosítani,
amikor a bor már ólomsúllyal húzta le szemhéját, és semmi másra nem vágyott, mint hogy
lehunyhassa néhány percre. Mivel ezt nem tehette, inkább ismét a borba kortyolt.
– Valamit kitaláltál – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Mi az, Gillian? Milyen játékot
merészelsz űzni a gazdáddal?
– Nincs szó semmiféle játékról – felelte a lány. – Nyugodtan ölj meg, ha ez a szándékod.
Bizonyos vagyok benne, hogy megfelelő magyarázattal tudsz majd szolgálni a királyodnak.
De ha már itt tartunk, ahogy magad is mondtad, annyi éven át hagytad, hogy magam legyek,
és most hirtelen visszarendeltél ide. Nyilvánvaló, hogy valamit akarsz tőlem, és ha most
megölsz…
– Igen – szakította félbe Alford. – Valóban akarok valamit tőled. – Kihúzta magát a széken, és
diadalmasan bámult a lányra. – Örvendetes híreim vannak. Annyi éves kutatás után végre
megtaláltam a nővéredet. Tudom, hol rejtőzködik Christen. – Figyelmesen nézte a lányt, és
elkeseredetten vette tudomásul, hogy Gillian nem reagál a bejelentésére. Önelégülten
vigyorgott, miközben a kupát forgatta ujjai között. – Még azt is tudom, hogy melyik klán
rejtegeti őt előlem. A MacPhersonok. Azt viszont nem sikerült megtudnom, hogy milyen
néven él köztük. Egy testvér biztosan megismeri a saját vérét, ezért azt akarom, hogy hozd el
őt nekem.
– Miért nem küldöd oda a katonáidat?
– Nem küldhetem az embereimet a Felföld útvesztőibe, márpedig Christen a Felföldön
rejtőzik valahol. Azok a vademberek lemészárolnák a katonáimat. Természetesen
58
megkérhetném János királyt, hogy áldását adja a vállalkozásomra, és minden bizonnyal
kapnék tőle erősítést, de nem akarom a családi ügyeimmel terhelni. Különben is, itt vagy te
nekem, hogy elvégezd ezt az apróságot.
– A katonák amúgy sem tudnák, melyik asszonyról van szó, a pogányok pedig biztos nem
árulnák el. Azok a vadak megvédik az övéiket minden áron – vetette közbe Hugh.
– És mi van, ha megtagadom, hogy elmenjek?
– Valaki más is elhozhatja nekem Christent – blöffölt Alford. – Csak azért küldelek téged,
mert így egyszerűbb.
– És az a valaki más hogyan fogja felismerni a nővéremet?
– Az a felföldi, akitől a hírt kaptuk, ismeri Christen mostani nevét – emlékeztette Edwin
Alfordot. – Rávehetted volna, hogy elárulja.
– Amennyire tudjuk, úgy volt, hogy magával hozza Christent holnap – jegyezte meg Hugh. –
Az üzenet, amelyet küldött azonban arra utalt, hogy valami gondja akadt…
– Méghozzá nagyon sürgős – szólt közbe Edwin. – Még az sem biztos, hogy holnap
megérkezik. Lehet, hogy csak holnapután ér ide.
– Nem is kétellettem, hogy sürgős – hajolt előre a széken Hugh, hogy lássa barátját. – Az
áruló nem tette volna meg ezt a hosszú utat, ha nem valami sürgős és fontos dologról lenne
szó. Nem kockáztatná, hogy valaki meglátja.
– Ha megvered a fiút, Hugh, lehet, hogy a felföldi megharagszik és visszaköveteli az aranyat
– dörzsölgette Edwin terjedelmes tokáját.
– Ő inkább holtan szeretné látni a kölyköt, te ostoba – nevetet Edwin. – Túl részeg voltál,
hogy követni tudd a beszélgetést. Legyen elég annyi, hogy Alford és a felföldi üzletet
kötöttek. Te is tudod, időről-időre szárnyra kap a pletyka, hogy látták a kincses dobozt, és
valahányszor János király hall róla, mindig csapatokat küld ki, hogy átkutassák a királyságot.
Továbbra is elszántan meg akarja találni az ő Ariannája gyilkosát, és vissza akarja kapni a
dobozt.
– Van, aki azt mondja, hogy buzgósága nemhogy csökkent, hanem inkább növekedett az
elmúlt évek során – jegyezte meg Edwin. – Még a skót Alföldre is küldött katonákat, hogy
megtudjon valamit.
– És amíg János a kincset keresi – bólintott Hugh –, Alford Christen után kutat, mivel
meggyőződése, hogy a lány tudja, hol van a doboz elrejtve. Be akarja bizonyítani, hogy
Christen apja lopta el. Alford is elküldte az embereit, hogy kérdezősködjenek a klánoknál…
– De sehonnan nem kapott választ.
59
– Így igaz – helyeselt Hugh. – Senki nem ismerte el, hogy ismeri Christen, míg meg nem
jelent az a felföldi.
– De milyen üzlet jöhetett létre egy áruló és a mi Alfordunk között?
Hugh a báróra nézett, de az már lehunyt szemmel, mellkasára csüggedt fejjel bóbiskolni
látszott.
– Még soha nem láttam a bárót ilyen részegnek – súgta oda hangosan Hugh a barátjának. –
Nézd, a bor úgy legyűrte, hogy elaludt.
Edwin vállat vont.
– Szóval, milyen üzletet kötöttek? – nógatta Hugh-t.
– A báró beleegyezett, hogy fogva tartja a fiút, így csalja elő az odújából a bátyját, Ramsey
Sinclairt, hogy aztán a felföldi megölhesse őt. A gyerek csak csali, és amikor az egész véget
ér és Ramsey halott…
– A fiúra már nem lesz szükség.
– Pontosan – biccentett Hugh. – Szóval, a felföldit egyáltalán nem érdekli, hogy megvered-e
vagy sem.
– És mi a báró haszna ebben az üzletben?
– Aranyat kapott a felfölditől és még valamit. Majd Alford elmagyarázza. Ha azt akarja, hogy
tudd, biztosan elmondja.
Edwint bosszantotta, hogy őt kihagyták a dologból. Keményen oldalba bökte Alfordot. A báró
felriadt, és szitkozódni kezdett. Edwin követelte, hogy árulja el neki az egyezség részleteit.
Alford nagyot húzott a kupájából, mielőtt válaszolt volna.
– Az áruló olyan hírrel szolgált, amely értékesebb az aranynál.
– Mi lehet annál értékesebb?
– Hiszen mondtam – vigyorgott Alford. – Elárulta a nemzetség nevét, ahol Christent
rejtegetik, és ha megkapja, amit akart, akkor elmondja azt is, hogy milyen nevet használ. Erre
megesküdött. Szóval, amint látod, ha Gillian cserbenhagyna, akkor még mindig ott van a
felföldi.
– Miért nem mondja el most? Mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha…
– Nem bízik a mi bárónkban – vigyorodott el Hugh is. – Előbb ennek a Ramsey-nek kell
meghalnia. Ha ez megtörténik akkor esküszik, hogy ő is elárulja a nevet.
Gillian el sem akarta hinni, hogy a három férfi ilyen nyugodtan beszél előtte. Túlságosan
sokat ittak, és egyszerűen megfeledkeztek az óvatosságról. Gillian úgy vélte, hogy másnapra
már egyikük sem fog emlékezni rá, miről is beszélgettek vacsora közben.
60
Edwin és Hugh úgy vélték, Alford jutalmat fog kapni a királytól, és most arról beszélgettek,
mit fog vele csinálni. Gillian végtelenül hálás volt figyelmetlenségükért, mert amikor azt
hallotta, hogy egy felföldi érkezik hamarosan Dunhanshire-be, úgy érezte, beomlik alatta a
padló. Gyomra görcsbe rándult a félelemtől és lába is ki akart csúszni alóla. Szerencsére
Alford nem vette észre megingását.
Gillian természetesen tudta, miért jön az áruló. Azt akarta elmondani Alfordnak, hogy rossz
fiút rabolt el, és ha ez kiderül, az isten legyen irgalmas Alechez. Nincs más választás, szökni
kell!
Alford hatalmasat ásított, majd tekintete a lányra esett.
– Ah, Gillian, el is felejtettem, hogy ott állsz. Lássuk csak, miről is beszélgettünk? Ó igen,
emlékszem már – csillant fel a szeme, és Hugh-hoz fordult. – Mivel Gillian nagylelkűen
magára vállalta a fiú büntetését, talán a kedvére tehetnél. Az arcát ne bántsd! – figyelmeztette
emberét. – Tapasztalatból tudom, hogy az arc sérülései milyen lassan gyógyulnak, márpedig
minél előbb útnak akarom indítani, hogy felkutassa nekem a nővérét.
– És a fiúval mi legyen?
Alford gúnyosan Gillianre vigyorgott, amikor válaszolt.
– Azt akarom, hogy őt is verd meg!
Gillian a háta mögé lökte Alecet.
– Előbb engem kell megölnöd, Alford! Nem engedem, hogy a gyereket bántsátok.
– De én nem akarlak megölni, Gillian. Azt akarom, hogy idehozd nekem a nővéredet!
Szándékosan gúnyos hangon beszélt, mert szerette volna elérni, hogy a lány megértse, csak
nevet rajta és a szánalmas próbálkozásán, amellyel a fiút akarja megvédeni. Tényleg azt hiszi
ez a nőszemély, hogy neki számít az ő akarata? Hogyan merészel parancsokat osztogatni
neki? Hogyan képzeli, hogy megszabhatja, mit tegyen és mit ne? Érvényt fog szerezni az
akaratának, gondolta Alford eltökélten, és ugyanakkor móresre tanítja ezt az arcátlan
fehérszemélyt. Egyszer s mindenkorra megtanulja majd, hogy mennyire jelentéktelen a
személye.
– Esküszöm, ha csak egy ujjal is hozzáérsz a fiúhoz, nem hozom el neked Christent!
– Igen, igen, én is tudom – mondta Alford unott hangon. – Egyszer már előálltál ezzel az üres
fenyegetéssel.
Hugh hátralökte a székét, és próbált talpra állni. Gillian lázasan töprengett, mivel állíthatná
meg a készülő erőszakot.
– Nem igazán akarod Christent visszakapni, igaz?
– Dehogynem akarom – billentette oldalra a fejét Alford. – Nagy terveim vannak vele.
61
Gillian igyekezett magára vonni a férfi haragját abban a reményben, hogy elfeledkezik a
fiúról.
– Ó, tudom én, milyen tervek azok – nevetett fel hangosan, kihívóan. – János király kincses
ládikóját akarod, és azt hiszed, Christennél van, ugye? Ezt akarod igazából, és azt hiszed, ha
visszakényszeríted, magával hozza majd a dobozt is. Be akarod bizonyítani, hogy az apám
ölte meg a király szeretőjét és lopta el a kincset. És akkor majd megkapod Dunhanshire-t
jutalmul. Ez a te nagy terved, ugyebár?
Alford úgy reagált, mintha egy tálka forró olajat öntött volna a képébe. Dühtől remegve ugrott
fel, széke hátrarepült, neki a falnak.
– Szóval emlékszel a dobozra – üvöltötte, és elősietett az asztal mögül, durván félrelökve az
útjába kerülő Hugh-t. – És azt is tudod, hová rejtették.
– Természetesen tudom – hazudta a lány.
Újabb pokoli üvöltés harsant a teremben, miközben Alford odarohant Gillianhez.
– Mondd meg, hol van! – követelte. – Christennél van, ugye? Tudtam… tudtam, hogy ő vitte
el… az az őrült Ector elárulta, hogy az apád odaadta neki. A nővéred ellopta tőlem, és te
tudtad… egész idő alatt, amíg én tűvé tettem érte mindent… és te tisztában voltál vele…
egész idő alatt… tudtad.
A férfit elragadta a féktelen indulat, és ököllel állon vágta Gilliant, aki a padlóra zuhant.
Alford képtelen volt józanul gondolkodni. Csizmás lábával rúgott a puha testbe, újra és újra,
egyre vadabbul, elszántan arra, hogy addig abba sem hagyja, míg meg nem hallja a lány
fájdalomsikolyait. Azt akarta, hogy egy életre megbánja, amiért packázni mert vele, és
elhallgatta előle, hogy ismeri az igazságot. Egész idő alatt tudta, hogy az a doboz sárba
tiporhatja Ranulf báró nevét, és megnyerheti neki a király jutalmát és Dunbashire-t is. Az az
átkozott szuka tudta, és mégis évekig hagyta gyötrődni!
– Én… fogom odaadni a királynak… a dobozt… én egyedül… – zihálta, az erőfeszítéstől
kimerülten. – Az enyém lesz a jutalom… az enyém… csak az enyém.
Gillian még mindig szédült az állára mért ütéstől, ezért képtelen harcolni a rá záporozó
rúgásokkal. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy az oldalára fordult, és karjaival védeni
próbálta a fejét. Háta és lába fogta fel a legtöbb rúgást, de a sors különös szeszélye folytán, a
fájdalom közel sem volt olyan erős, mint Alford szerette volna, mivel félig önkívületi
állapotában alig érezte a csizmás láb nyomát testén.
Amikor azonban Alec rávetette magát, teljesen magához tért. A kisfiú hisztérikusan, torka
szakadtából visított, miközben Gillian ellökte őt Alfordtól. Mindkét karjával átkarolta a
fiúcskát, szorosan magához ölelte, így védve saját testével a rúgásoktól, majd megszorította
62
Alec kezét remélve, hogy a kisfiú megérti, most csendben kell maradnia. Alford teljes dühe a
lányra irányult, és Gillian attól félt, hogy a kisfiú közbeavatkozása csak ront helyzeten, és
gyereknek is kijut a jóból.
Alford nyálat köpködve trágárságokat üvöltözött, miközben megállás nélkül rugdalta a lányt.
Hamar kimerült azonban, levesztette az egyensúlyát és hátratántorodott. Hugh-nak annyira
tetszett a látvány, hogy kétrét görnyedt a nevetéstől. Edwin sem akarta, hogy véget érjen a
mulatság, és bátorító szavakat kiáltott Alfordnak, hogy folytassa. Gilliannek csengett a füle a
dobhártya repesztő hangtól, és forgott vele a terem, de még az ájulás határán is igyekezett
odafigyelni a rémült kisfiúra.
– Csitt! – súgta neki. – Hallgass már!
Mintha csak valaki befogta volna a száját, Alec a sikítás kellős közepén elhallgatott. Arca alig
néhány centire volt csak a lány arcától, szeme tágra nyílt félelmében, de gyorsan bólintott,
hogy a lány tudtára adja, csendben marad. Gillian örült annak, hogy a fiú megértette, és még
egy halvány mosolyra is futotta az erejéből.
– Fogd vissza magad, Alford! – kiáltotta Hugh még mindig nevetve. Letörölte a könnyeket
arcáról, mielőtt hozzátette volna. – Sehova nem lesz képes menni, ha megölöd.
Alford visszatántorgott az asztalhoz.
– Igen, igaz – zihálta. – Uralkodnom kell magamon!
Letörölte homlokáról az izzadságot, félrelökte a fiút, és talpra rántotta Gilliant. A lány ajkán
vér csorgott, és Alford elégedetten bólintott, mert a lány elhomályosuló szeméből látta, hogy
sikerült neki fájdalmat okozni.
– Addig dühítettél, míg elvesztettem az önuralmam – morogta. – Csak magadnak tehetsz
szemrehányást a fájdalmaid miatt. Két napot kapsz, hogy összeszedd magad, utána elhagyod
Dunhanshire-t, és elindulsz arra az isten háta mögötti helyre, amelyet Felföldnek hívnak. A
nővéred a MacPherson nevű klánnál rejtőzik. Találd meg őt! – parancsolta. – Találd meg, és
hozd vissza őt is, meg a dobozt is!
Alford megigazította az ingét, majd visszatántorgott az asztalhoz, közben dühösen odaintett a
szolgálónak, hogy állítsa fel a székét. Miután sikerült leülnie, ingujjával megtörölgette a
homlokát, majd egy hajtásra kiitta a teli kupa bort.
– Ha nem teszed meg, Gillian, valaki nagyon kárát látja. Valaki olyan, aki kedves a
szívednek. A nagybátyádnak fájdalmas és lassú halála lesz. Esküszöm neked, olyan
szenvedésekben lesz része, hogy térden állva fog könyörögni a megváltásért. A fiút is meg
fogom öletni – tette hozzá mintegy mellékesen. – De ha elhozod nekem Christent és a ládikót,
a szavamat adom, hogy elengedem a fiút az áruló felföldinek tett ígéretem ellenére.
63
– De mi van akkor, ha csak az egyiket tudja elhozni? – kérdezte Hugh.
Erről Edwinnek is eszébe jutott egy kérdés.
– Melyik a fontosabb neked, báró, Christen vagy a király ládikája?
– A ládika, természetesen – csattan fel Alford. – De én mind a kettőt akarom, és ha Gillian
csak az egyiket hozza el, akkor meghal a bácsikája.
Hugh előbotladozott az asztal mögül, és megállt Gilliannel szemben. A szemében csillogó
mohó vágytól összeszorult a lány gyomra. Hugh nem vette le róla a tekintetét, miközben a
báróhoz beszélt.
– Hosszú ideje barátok vagyunk már – emlékeztette Alfordot. – Eddig soha nem kértem tőled
semmit… egészen mostanáig. Add nekem Gilliant!
Alfordot meglepte, ugyanakkor szórakoztatta is barátja kérése.
– Az ágyadba vinnél egy boszorkányt?
– Igazi nőstény oroszlán a kicsike, és én tudom, hogyan szelídítsem meg – kérkedett a férfi, és
közben kéjesen nyalogatta ajkait.
– Elvágná a torkod, miközben alszol – kiáltott oda barátjának Edwin.
Hugh felhorkant.
– Ha Gilliant az ágyamba kapom, biztosíthatlak, hogy nem fogok aludni.
A lány felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az félrelökte a kezét. Hugh a lány szoknyájába
kapaszkodó kisfiúra nézett. Gillian gyorsan megszólalt, hogy visszaterelje magára a férfi
figyelmét.
– Te vagy a legvisszataszítóbb alak, akivel valaha is találkoztam, Hugh, és ráadásul olyan
gyáva féreg, hogy szinte sajnállak.
A férfi megdöbbent ekkora arcátlanság hallatán, és visszakézből pofon ütötte a lányt.
– Hagyd békén! – dörrent rá türelmetlenül Alford, amikor látta, hogy Hugh újabb ütésre emeli
a kezét.
Hugh néhány másodpercig meredten bámulta Gilliant, majd előrehajolt.
– Úgyis az enyém leszel, te szuka! – súgta neki, ezzel megfordult és visszament az asztalhoz.
– Add őt nekem! – erősködött. – Majd én engedelmességre tanítom.
– Megfontolom a kérésedet – ígérte a báró vigyorogva.
Edwin sem akart kimaradni.
– Ha Gilliant neki adod, akkor Christen az enyém kell, hogy legyen – csapott le azonnal.
– Őt már elígértem.
– Magadnak akarod – vádaskodott Edwin.
– Nem akarom őt magamnak. Valaki másnak ígértem oda.
64
– Kinek?
– Ugyan, mit számít az Edwin? – nevetett Hugh. – Alford még soha nem tartotta meg a
szavát.
– Soha – vihogott Alford. – De mindig kell lennie egy első alkalomnak.
Edwin megnyugodva elvigyorodott. Ostoba módon azt hitte, még mindig van esélye, hogy
elnyeri Christen kezét.
– Ha csak fele olyan szép, mint Gillian, igazán szerencsés vagyok – jelentette ki.
– Mennyi időt adsz Gilliannek, hogy megtalálja a nővérét? – kérdezte Hugh.
– Vissza kell térnie, mielőtt az aratási ünnepség megkezdődne.
– De hiszen ez nagyon rövid idő – tiltakozott Edwin. – Gondolj csak bele, legalább egy hét,
míg a Felföldre ér. Talán kettő is. És akkor még nem számoltunk azzal, hogy mennyi
probléma adódhat az út során, vagy Christen felkutatásával…
Alford felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Az aggodalmaskodó fecsegésedtől megfájdul a fejem. Fogd be a szád, amíg elmagyarázom
a részleteket a gyámleányomnak. Gillian, mielőtt arra gondolnál, hogy találsz valami
együttérző felföldit, aki segít megvédeni a bácsikádat a haragomtól, jó, ha tisztában vagy a
következőkkel. Egy egész csapat katona vette körül az otthonát, és ha csak egy felföldi harcos
is a birtokra teszi a lábát, Morgant megölik. Túszként fogom őt tartani, amíg vissza nem térsz.
Elég érthető voltam?
– Mi lesz, ha a lány elárulja Ramsey-nek, hogy az öccse nem fulladt a vízesésbe és nálad van?
– szólt közbe Hugh.
– Nem fogja elmondani. Tudja, hogy a fiú élete múlik a hallgatásán. Elég a kérdésekből!
Sokkal érdekesebb dolgokat akarok veletek megvitatni. Például azt, hogy mit fogok csinálni a
király jutalmával, miután visszaadtam neki a dobozt. Már többször is sugalmaztam neki, hogy
Gillian és Christen apja volt, aki ellopta a dobozt és megölte Ariannát, és amikor a király
megtudja, hogy egész idő alatt Christennél volt a kincs, teljesen meg lesz győzve Ranulf
bűnösségéről.
Intett a bejáratnál álló két őrszemnek.
– A hölgy alig áll a lábán. Látjátok, mennyire bizonytalan? Vigyétek fel őt a fiúval együtt a
régi szobájába! Látod, Gillian, milyen figyelmes vagyok hozzád? Megengedem, hogy a saját
ágyadban aludj.
– És a fiúval mi legyen, uram? – kérdezte az egyik katona.
– Tegyétek be a szomszédos szobába! Így legalább egész éjszaka hallgathatja védelmezője
sírását.
65
A katonák előresiettek, hogy teljesítsék uruk parancsát. Egyikük elkapta Alec karját, míg a
másik Gillianért nyúlt. A lány ellökte magától, összeszedte magát, és bár minden porcikája
fájt, lassan kiegyenesedett. Felemelt fejjel tartotta magát az asztal sarkába kapaszkodva, míg
sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy elbírja a lába. Akkor elengedte az asztalt, és kimért
léptekkel az ajtó felé indult. Már közel járt, amikor elvesztette az egyensúlyát, és
nekitántorodott az ajtó közelében álló szekrénynek. A katona azonnal odaugrott, felemelte, és
kivonszolta a teremből. Gillian fájó bordáira szorította a kezét és meggörnyedt, Alec a
szoknyájába kapaszkodott, így indultak neki a lépcsőnek. Gillian kétszer is megbotlott,
mielőtt lába teljesen cserbenhagyta. A katona nyögdécselve emelte a karjába, és felvitte a
szobájába.
A hátába szúró fájdalom olyan erős lett, hogy Gillian elájult, mire elérték a szobát. A katona
leejtette a lányt az ágyra, megfordult és megragadta a fiút, de Alec makacsul ellenállt. Rúgott,
harapott, karmolt, míg a másik katona meg nem unta a huzavonát.
– Hagyjuk itt a kölyköt – javasolta társának. – Ha egy szobában van a kettő, akkor csak az
egyik ajtó előtt kell őrt állnunk az éjjel. A fiú elalhat a padlón.
A két férfi elhagyta a szobát, gondosan bezárva maguk mögött az ajtót. Alec felmászott
Gillian mellé az ágyra és hozzábújt. Attól való félelmében, hogy a lány meghal, és magára
hagyja, halk zokogásban tört ki.
Gillian csak hosszú idő múlva tért magához. Az egész testét átjáró fájdalom olyan erős volt,
hogy könnyek gyűltek a szemében. Megvárta, amíg feje kitisztul annyira, hogy nem forog
már körülötte a szoba, majd megpróbált felülni, de az elviselhetetlen fájdalomtól tehetetlenül,
legyőzötten visszaroskadt a takaróra.
Alec a nevét suttogta.
– Most már minden rendben lesz. A legrosszabbon már túl vagyunk, Alec. Kérlek, ne sírj!
– De te is sírsz!
– Mindjárt abbahagyom – ígérte Gillian.
– Meg fogsz halni? – aggodalmaskodott a kisfiú.
– Nem – súgta a lány.
– Nagyon fáj?
– Már nem annyira – hazudta Gillian. – És legalább most biztonságban vagyunk.
– Nem vagyunk biztonságban – vitatkozott a fiú. – Holnap…
– Minden jobb lesz – vágott közbe Gillian. – Sötét van itt, nem gondolod? Hajtsd fel az
ablakról a sötétítőt, hadd jöjjön be egy kis világosság!
66
– Már majdnem lement a nap – közölte a fiúcska, amint felugrott az ágyról, és az ablakhoz
rohant, hogy teljesítse Gillian kérését.
A nap aranyfényű sugarai beáramlottak a szobába, és mint valami puha selyemzászlók úsztak
a gyengéd nyári szellő szárnyán, táncoltak a kőpadlón. Gillian látta az apró porszemek
kavargását a levegőben, érezte az ágytakaró penészes illatát, és azon töprengett, vajon milyen
régen van már zárva ez a szoba. Ő lett volna az utolsó, aki ebben az ágyban aludt? Lehetetlen.
Alford szerette a szórakozást, és biztosan nagy mulatságokat rendezett nagy vendégsereggel,
mióta az ő kezében van Dunhanshire.
Alec visszamászott mellé az ágyra, és megfogta a kezét.
– Lassan lemegy a nap. Szörnyen sokáig aludtál, és sehogy nem tudtalak felébreszteni.
Nagyon megijedtem – ismerte be. – És tudod mit?
– Nem, mit?
– Nemsokára sokkal rosszabb lesz nekünk, mert hallottam, amikor a báró azt mondta, hogy
idejön egy felföldi.
– Igen, én is hallottam, amit mondott. – Kezét a homlokára szorította, és lehunyta a szemét.
Halk imát mormolt, hogy az isten adjon neki erőt, méghozzá gyorsan, mert nagyon kevés
idejük maradt.
– A felföldi holnap vagy holnapután itt lesz. – Alec egyre izgatottabb lett. – Ha meglát,
azonnal tudni fogja, hogy én nem Michael vagyok. És akkor biztosan el is árul.
Gillian újra próbálkozott a felüléssel.
– Én pedig biztosra veszem, hogy máris tudja, te nem Michael vagy. Ez lesz az a sürgős
dolog, ami miatt idejön.
A kisfiú olyan erősen ráncolta a homlokát, hogy végül orrán a szeplők egyetlen nagy folttá
olvadtak.
– Talán valami mást akar mondani.
– Nem hiszem.
– Nem akarom, hogy elmenj és itt hagyj!
– Nem foglak itt hagyni – ígérte a lány.
– De a báró el akar küldeni.
– Igen, de téged magammal viszlek. – A fiú egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hisz neki.
Gillian megpaskolta a gyerek kezét, és mosoly erőltetett az arcára. – Nem számít, hogy jön-e
a felföldi vagy sem, bár szívesen vetnék egy pillantást az arcára.
– Mert áruló?
– Igen.
67
– És akkor elmondhatnád a papának meg Brodicknak, de még Ramsey-nek is, hogyan néz ki?
Alec olyan boldognak látszott, hogy Gillian gyorsan rábólintott.
– Igen, pontosan. Elmondanám a papádnak, hogyan néz ki az áruló.
– És Brodicknak és Ramsey-nek is?
– Igen, nekik is.
– És akkor tudod, mi fog történni? Majd ők tesznek róla, hogy jól megbánja, amiért áruló lett.
– Igen, ebben én is biztos vagyok.
– Miért nem számít, hogy jön-e a felföldi vagy sem?
– Azért, mert mi ma éjjel megszökünk.
– A sötétben? – nyílt tágra a kisfiú szeme meglepetésében.
– A sötétben. Remélhetőleg a hold fénye fog vezetni minket.
A legényke lelkesedése határtalan volt. Boldogan ugrált az ágyon.
– De hogyan fogunk megszökni? Hallottam, ahogy a katona ránk zárta az ajtót, amikor
kiment, és a folyosón őrök vannak. Azért is suttogok, hogy ne hallják meg, amit beszélünk.
– Akkor is elszökünk.
– De hogyan?
Gillian a szoba másik végébe mutatott.
– Te és én egyenesen átsétálunk azon a falon.
A mosoly leolvadt a gyerek arcáról.
– Nem hiszem, hogy azt meg tudjuk csinálni.
Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy Gilliannek nevetni támadt kedve. Rádöbbent, hogy
minden fájdalma ellenére határtalan örömet érez, hiszen nem kell a kisfiút Alford karmai közt
hagynia. Micsoda szerencse, hogy a férfi nem szakította el tőle a gyereket! Gillian ki is akarta
használni Alford baklövését.
Nem tudott ellenállni, a karjába vonta Alecet és alaposan megölelte.
– Ó, kicsim, a jóisten vigyáz ránk odafentről.
A fiú hagyta, hogy megcsókolja a homlokát, beleborzoljon a hajába, majd kibújt az ölelésből.
– Honnan tudod, hogy a jóisten vigyáz ránk? – Annyira türelmetlen volt, hogy meg sem várta
a választ. – Az isten fog segíteni nekünk, hogy átsétáljunk a falon?
– Igen.
– Azt hiszem, a báró annyira megvert, hogy megbolondultál – csóválta a fejét a fiú.
– Nem bolondultam meg, csak nagyon-nagyon dühös lettem.
– De, Gillian, az emberek nem tudnak átmenni a falon!
68
– Majd kinyitjuk a titkos ajtót. Ez volt a szobám, amikor kicsi voltam – magyarázta. – A
nővéremé volt a szomszéd szoba., és valahányszor féltem, vagy egyedül éreztem magam,
kinyitottam a titkos ajtót, és átfutottam hozzá. A papám mindig nagyon haragudott érte.
– Miért?
– Mert az átjárót csak veszély esetén volt szabad használni, és nem akarta, hogy bárki is
tudjon róla. Még a hű szolgálói sem. A szobalányom, Liese azonban mégis tudott róla, mert
reggelente általában üresen találta az ágyamat, az is tudta, hogy félek a sötétben, és nem
csavarognék a folyosón, ezért rájött, hogy lennie kell egy titkos átjárónak a két szoba között.
Látod azt a szekrényt a falnál? Az apám tette oda, hogy távol tartson az ajtótól. Tudta, hogy a
szekrény túl nehéz nekem, és nem tudom elmozdítani, de Liese elmesélte, hogy be tudtam
mögé bújni, és így mégis hozzáfértem az ajtóhoz.
– Nem fogadtál szót a papádnak? – nyílt tágra a gyerek szeme.
– Nagyon úgy néz ki, hogy nem.
A lány beismerését Alec roppant mulatságosnak találta, és addig nevetett, míg ki nem
csordultak a könnyei. Gillian a szája elé tette az ujját, hogy csendre intse. Nem akarta, hogy
az őrök meghallják a vidámságot odabentről, és gyanút fogjanak.
– De ha az átjáró a nővéred szobájába vezet, hogyan tudunk elszökni? – kérdezte súgva a
kisfiú. – Hogyan jutunk ki onnan?
– Az átjáró egyben egy lépcsőhöz is vezet, amely egyenesen a kastély alatti pincébe visz. Ha
nem falazták be, akkor kijutunk a falakon kívülre.
– Akkor indulhatunk máris? Kérlek! – könyörgött a fiú.
Gillian megrázta a fejét.
– Meg kell várnunk, amíg a báró és az emberei lefekszenek. Annyi bort ivott, hogy bizonyára
hamarosan ágyba ájul. Különben is, lehetséges, hogy mielőtt ez megtörténne, felküld még egy
őrt, hogy ellenőrizzen minket, és ha nem vagyunk itt, akkor riadóztatja a környéket.
Alec megfogta a lány kezét, szorosan tartotta, míg a szemközti falat bámulta, és megpróbálta
elképzelni, hol lehet a rejtekajtó. Végül gondterhelt arccal fordult vissza Gillianhez.
– És mi lesz, ha a báró befalaztatta?
– Akkor találunk más módot a szökésre.
– De hogyan?
Gillian halvány fogalma sem volt, hogyan, de azt tudta, hogy ki kell vinnie Alecet
Dunhanshire falai közül, mielőtt a felföldi megérkezik.
– Becsalhatjuk az őrt és…
Alec izgatottan félbeszakította.
69
– És akkor én úgy leütöm, hogy nyomban elájul – lelkesedett, és az ágyat püfölve mindjárt el
is játszotta, hogyan képzelte. – Vérezni fog – biztosította a lányt. – És akkor ráállok a
mellkasára, talán még a kardját is megszerzem, és akkor tudod mit? Össze-vissza szabdalom,
hogy a végén sírva fog kegyelemért könyörögni. Nagyon erős vagyok ám! – kérkedett.
Gillian alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megint szorosan magához ölelje, és csak azért
nem mosolyodott el, nehogy a kisfiú azt higgye, hogy rajta nevet.
– Igen, látom, hogy milyen erős vagy.
A gyerek boldogan vigyorgott. Nagyot bólintott, miközben mindkét vállát felhúzta.
Vajon minden kisfiú ilyen vérszomjas? – csodálkozott Gillian. Az egyik percben még zokog,
a másikban már vidáman tervezgeti, hogy milyen szörnyű bosszút fog állni. Gilliannek még
soha nem volt dolga kisgyerekkel – Alec volt az első az életében –, és nem igazán tudta,
hogyan viselkedjen vele. Ugyanakkor végtelen törődést érzett a gyerek iránt. Ő volt az
egyetlen, aki megmenthette a kisfiút, és ez számára azt jelentette, hogy Alec még mindig
veszélyben van.
– Nagyon fáj?
– Micsoda? – pislogott meglepetten Gillian.
– Az arcod – mondta a gyerek, és felnyúlt, hogy végigsimítson a lány arcán. – Megdagadt.
– Egy kicsit szúr, ennyi.
– Honnan van az a seb az állad alatt?
– Leestem a lépcsőn. Nagyon régen történt. – Gillian megpaskolta maga mellett az ágyat. –
Gyere, feküdj le és próbálj meg egy kicsit aludni!
– De hiszen még nincs éjszaka.
– Igen, tudom, de mi egész éjjel fent leszünk, és gyalogolni fogunk – magyarázta. – Tehát
most kell pihenned!
A kisfiú mellégömbölyödött, a fejét a vállára hajtotta.
– Tudod mit?
– Mit?
– Éhes vagyok.
– Majd később keresünk valamit enni.
– Lopnunk kell?
Izgatott hangjából Gillian arra következtetett, hogy nagyon is tetszik neki a lehetőség.
– A lopás bűn.
– A mama is ezt szokta mondani.
– És igaza is van. Mi nem fogunk lopni. Csak kölcsön vesszük, amire szükségünk van.
70
– Lovakat is vehetünk kölcsön?
– Ha elég szerencsések leszünk, és találunk egy olyat, amit senki nem őriz, akkor igen, lovat
is veszünk kölcsön.
– Fel is akaszthatnak, ha lovat lopsz.
– Emiatt aggódom a legkevésbé – mondta halkan a lány, és igyekezett kényelmesebb
helyzetet találni magának. Minden porcikája fájdalmasan lüktetett, és egyszerűen képtelen
volt olyan helyzetet találni, hogy ne érezze a kínokat. Bekötözött kezét az oldalához vitte, és
csak amikor megérezte az apró szúrást, jutott eszébe a meglepetés.
– Van a számodra valamim – mondta a gyereknek. – Hunyd le a szemed!
A fiú gyorsan feltérdelt, és szorosan lehunyta a szemét.
– Mi az?
Gillian feltartotta a tőrt. Nem kellett szólnia, hogy szabad a gazda, mert a fiú már leskelődött.
A szemében megcsillanó öröm láttán Gilliannek sírni támadt kedve.
– Brodick tőre – suttogta Alec félelemmel vegyes bámulattal. – Hogyan találtad meg?
– Te árultad el, hol van – emlékeztette a lány. – Én csak elvettem a szekrényről, amikor kifelé
jöttünk a nagyteremből. Tedd bele a bőrtokba, nehogy véletlenül megvágd magad!
A fiú olyan boldog volt, hogy visszakapta a kincsét, hogy hevesen átölelte Gillian nyakát, és a
fülébe súgta:
– Szeretlek, Gillian!
– Én is szeretlek, Alec.
– Most már meg tudlak védeni, mert visszakaptam a tőrömet.
– Akkor most te leszel az én bajnokom? – mosolygott a lány.
– Nem – vihogott Alex.
– Miért nem?
A fiú hátrahúzódott, és elárulta neki a szerinte nyilvánvaló tényt.
– Mert én csak egy kisfiú vagyok. De tudod mit?
– Nem, mit?
– Találunk neked egyet.
– Egy bajnokot?
A legényke komolyan bólintott. Gillian megcsóválta a fejét.
– De nekem nincs szükségem védelmezőre – biztosította a fiút.
– De kell, hogy legyen egy védelmeződ. Talán Brodickot megkérhetjük.
– A kegyetlen Brodickot? – ugratta a lány.
A fiú újra bólintott, erre Gillian halkan felnevetett.
71
– Nem hiszem… – kezdte, de Alec közbevágott.
– Megkérjük Brodickot – jelentette ki, és hirtelen nagyon felnőttnek hangzott. – És tudod
miért?
– Nem, miért?
– Mert szükséged van rá.
N E G Y E D I K F E J E Z E T
Nem tetszett nekik az üzenet. Buchanan nemzetségfő személyes testőrei közül négy
közrefogta a fiatal MacDonald harcost, fenyegetően fölé tornyosult, miközben ő
kényelmetlenül feszengve eldadogta a rábízott fontos üzenetet. Három harcos egyszerűen
megnémult az üzenet hallatán. Aaron, Robert és Liam azonnal cselvetésre gyanakodtak, és
kellőképpen fel is dühítette őket. Mindenki tudta a Buchanan klánban, hogy üzenethozó
vezére egy csúszó-mászó, hazug féreg, ezért aztán nem is hitték a hírnök szavait. A negyedik
Buchanan harcos, Dylan éppen ellenkezőleg reagált. Bár ő is meg volt győződve arról, hogy a
MacDonaldok ura nem több hazug kutyánál, az üzenet azonban elképesztette és felkeltette az
érdeklődését annyira, hogy meghallgassa a részleteket.
Aaron, a legkimondóbb a csoportban, tiltakozón csóválta a fejét. Előbbre lépett és rádörrent a
küldöncre, hogy ismételje meg, amit mondott.
– De már az előbb is elmondtam – nyekegte a fiatal MacDonald harcos.
– Akkor most mondd el újra! – parancsolt rá Aaron, és szándékosan olyan közel állt a
férfihoz, annak egészen hátra kellett hajtania a fejét, ha a szemébe akart nézni. – Szóról szóra
hallani akarom azt az ostoba üzenet!
A MacDonald harcos úgy érezte, csapdába esett. Robert közvetlenül mögötte állt, Dylan
szemben vele, Aaron és Liam pedig két oldalról fogták közre. Mindegyik Buchanan harcos
legalább két fejjel magasabb volt nála, és könnyedén agyonnyomhatták volna a puszta
súlyukkal.
A harcos felé fordult, aki követelte, hogy ismételje el az üzenetet, és próbált hátrébb húzódni,
hogy egy kis távolságot teremtsen kettejük között.
– Egy ifjú hölgy azt követeli, hogy az uratok azonnal menjen el hozzá. A bedeszkázott
templomban várja, a Len birtok közelében a keresztútnál. Azt állítja… hogy ő…
72
A harcos sötét tekintete úgy megfélemlítette az ifjút, hogy elakadt a szava. Dylanhez fordult,
majd hátralépett, mintha így menekülhetne az átható pillantástól, és beleütközött a Fekete
Robert nevű harcosba.
– Az üzenet Brodicknak szól, és csak neki – tiltakozott erőtlenül.
– Neked Buchanan úr, kölyök – mordult rá Liam.
– Igen… igen, Buchanan úr – javította ki magát gyorsan az ifjú. – Megfeledkeztem magamról.
– De meg ám – morogta mögötte Robert.
Dylan előrelépett, hogy tovább kérdezgesse a küldöncöt. Már üzentek Brodicknak, hogy
jöjjön a nagyterembe, de még nem érkezett meg, így a Buchanan harcosok elit alakulatának
vezetője úgy döntött, hogy ő kérdezi ki a hírnököt. Tudta, hogy a MacDonald fiú fél, ezért
háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy megnyugtassa, nem akarja bántani, majd
türelmetlenül várta, hogy az ifjú összeszedje magát.
– Folytasd! – szólt rá.
– A hölgy azt állítja, hogy ő Buchanan úr menyasszonya – nyögte ki a megfélemlített
fiatalember. – És azt követeli, hogy az uratok kísérje őt otthonába, hogy elfoglalhassa az őt
megillető helyet.
Robert hátulról megbökte, hogy magára vonja a figyelmét, de ezzel véletlenül sikerült
ellöknie az ifjút, aki nekiesett Dylannek. Dylan meg sem rezdült. A fiatalember gyorsan
összeszedte magát, és megfordult, hogy Robert szemébe nézhessen.
– Nem hazudok – erősködött. – Csak azt mondom, amit rám parancsoltak.
– Hogy hívnak? – kérdezte Robert. Azt hitte, ez igazán barátságos kérdés, ezért ugyancsak
meglepődött, amikor azt látta, hogy a fiatalember úgy elsápad, mint egy ijedős kislány.
– Henley – nyögte ki az ifjú, és magában hálát adott az Úrnak, hogy eszébe jutott. – Henley-
nek hívnak.
Dylan visszakövetelte magának a fiatal MacDonald figyelmét. Az engedelmesen megfordult,
bár enyhén szédült már az óriások között való forgolódástól. Minden erejével igyekezett a
vezetőre figyelni, de ez nem volt könnyű, mert a másik három harcos szándékosan még
közelebb nyomult hozzá.
– Miért egy fiút küldtek a MacDonaldok az üzenettel? – kérdezte Dylan lenézően.
Henley akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája valóssággal táncot járt, de nem mert vitatkozni a
parancsnokkal, hogy ő már férfi és nem fiú, ezért így válaszolt:
– Az uram úgy vélte, hogy egy fiatalabb embernek több esélye van túlélni az uratok haragját.
Mindannyian láttuk már csatában Buchanan urat, és tudjuk, milyen hatalmas ereje van.
Többen esküsznek rá, hogy tanúi voltak, amint egyetlen csuklómozdulattal sújtotta halálra az
73
ellenfelét. Azt is hallottuk, hogy… nem okos dolog… felkelteni a haragját. MacDonald uraság
nem szégyelli beismerni, hogy tiszteletteljes félelmet érez uratok iránt.
– Tiszteletteljes félelmet – vigyorgott Dylan.
Henley biccentett.
– Az uram azt is mondta, hogy Brodick…
Liam keményen meglökte a küldöncöt, mire az nekizuhant Robertnek. Robert meg sem
rezzent, Henley azonban úgy érezte, mintha kőfalnak ütközött volna. Liam felé fordult, és
magában azt kívánta, bárcsak lenne annyi bátorság benne, hogy megmondja a harcosnak, ha
akar tőle valamit, elég a nevén szólítania, nem kell lökdösnie.
– Brodick neked Buchanan úr – emlékeztette Liam.
– Igen, persze. Buchanan úr – bólintott gyorsan Henley.
– Azt akartad mondani, hogy? – nógatta Aaron.
Henley balra fordult, hogy válaszoljon.
– Az uram azt is mondta, hogy Buchanan uraság tiszteletreméltó ember, és nem támadna rá
egy fegyvertelen emberre. Nálam pedig nincs fegyver.
Henley kénytelen volt jobbra fordulni, amikor Dylan kezdte kérdezgetni.
– És azt is mondta az urad, hogy Brodick belátó ember?
Henley tisztában volt vele, ha hazudik, azt úgyis tudni fogják.
– Nem, épp az ellenkezőjét mondta – ismerte be.
Dylan nagyot nevetett.
– Az őszinteségeddel megmentetted az irhád.
Újra Aaron szólalt meg, arra kényszerítve a küldöncöt, hogy teljes fordulatot tegyen.
– Nem szoktuk megölni a hírnököket – mondta.
– Kivéve természetesen, ha rossz hírt hoznak – vigyorgott Dylan.
Henley visszafordult a vezető felé, hogy folytassa az üzenetet.
– Van még valami, és attól tartok, hogy ami hátravan, az egyáltalán nem lesz uratok kedvére
való.
Minél előbb átadja az üzenetet, annál előbb kiszabadulhat a Buchanan harcosok csapdájából,
és ha az Úr kegyes hozzá, talán úton lehet hazafelé, mielőtt Brodick megérkezik.
Brodick éppen gyakorlatozott a katonáival, és egyáltalán nem örült, hogy félbeszakítják, de
amikor meghallotta, hogy sürgős üzenet vár rá, szíve megdobbant a reménytől. Talán Iain
Maitland üzent, hogy megtalálták a fiát, Alecet.
Gawain, egyike hű katonáinak azonban lerombolta reményeit, amikor elárulta neki, hogy a
hírhozó a MacDonald klán színeit viseli.
74
A csalódás csak tovább fokozta elkeseredését és haragját.
– Holnap visszamegyünk a vízeséshez, és újra átkutatunk mindent – fordult barátjához. –
Megint vitába szállsz velem, Gawain?
– Nem, uram – rázta a fejét a férfi. – Hiábavaló lenne veled vitatkozni. Amíg el nem hiszed,
hogy a fiú halott, addig ugyanolyan szorgosan kutatok utána, akárcsak te.
– De te elhiszed, hogy Alec megfulladt, ugye?
– Így igaz, én elhiszem – sóhajtott fáradtan Gawain.
Brodick nem hibáztatta barátját őszinteségéért. Egy ideig némán ballagtak fel a dombon
egymás mellett.
– Alecet megtanította úszni az apja – jegyezte meg Brodick.
– De ha Alec beütötte a fejét az egyik sziklába – és a vér is erre utalt –, akkor talán már
eszméletlen volt, amikor a vízbe esett. Különben is, egy felnőtt embernek is gondot okozna,
hogy túlélje azt a zuhanást.
– Sem Iain, sem én nem hisszük, hogy Alec halott.
– Maitland gyászolja a fiát – mondta Gawain. – Idővel majd elfogadja a halálát is.
– Soha – vitatkozott Brodick. – Amíg el nem temetjük, egyikünk sem fogja elfogadni, hogy
meghalt.
– És csak nemrég lettél te a bajnoka. Valószínűleg ez is az egyik ok, hogy képtelen vagy
elfogadni a halálát. Mint az új védelmezője…
– Egy védelmező, aki elbukott – szakította félbe Brodick keserűen. – Vele kellett volna
mennem az ünnepségekre, vigyáznom kellett volna rá. Még azt sem tudom, hogy Iain
odaadta-e Alecnek a tőrömet, és ha a fiú tudta… – Megrázta a fejét, és kényszerítette magát,
hogy a jelenre koncentráljon. – Menj, vedd át a gyakorlatozást! Csatlakozom hozzád, mihelyt
meghallgattam MacDonald mondandóját.
Szél süvített át a nagytermen, amikor kinyílt az ajtó. Henley hallott Brodick kemény lépteinek
kopogását a kőpadlón, és lehunyta a szemét. Annyira megrémült, hogy kis híján elájult, és
minden bátorságát össze kellett szednie, nehogy futásnak eredjen.
– Azt ajánlom, hogy valóban sürgős legyen az az üzenet. Hol van a MacDonald harcos? –
követelte Brodick, miközben hosszú lépteivel keresztülvágott a termen.
Dylan a katonák felé intett, akik körbevették a hírnököt.
– Lépjetek hátra, hogy az urunk meghallgathassa ezt a fontos üzenetet! – parancsolt rájuk.
Igyekezett komoly hangon beszélni, de nem igazán sikerült neki.
Brodick megállt Dylan mellett, és Henley reszketni kezdett, mert a két harcos ugyancsak
félelmetes látvány volt. A Buchanan uraság még parancsnokánál is magasabb volt. Valóságos
75
óriás állt előtte, a karján és combján duzzadó hatalmas izmok nyers, mindent elsöprő erőt
sejtettek. Bőrét bronzszínűre festette a nap, hosszú, szőke haja a vállát verdeste. Tekintete
olyan áthatóan és felmérően meredt Henley-re, hogy a fiatalembernek olyan érzése támad,
hogy valami vadállattal néz farkasszemet, amely őt szándékozik elfogyasztani vacsorára.
Igen, ez itt igazi farkasverem, és az Úr legyen hozzá irgalmas, amikor elmondja a hírt,
amelyet hozott.
Bár korábban Dylan megfélemlítette, most, hogy ura mellett állt, korán sem tűnt olyan
ijesztőnek Henley szemében. A színei pont ellenkezője voltak Brodicknak, mivel Dylan sötét
volt, mint az éjszaka. Alkatra ugyan körülbelül hasonlóak voltak, de Dylan viselkedése közel
sem volt olyan félelmet keltő, mint uráé.
– Hallani akarom azt a sürgős üzenetet!
Henley összerezzent. Képtelen volt Brodick tekintetét állni, ezért gyáván a csizmájára bámult,
amíg elismételte a korábban betanult szavakat.
– A hölgy… azt parancsolja, hogy siess hozzá, uram, a Szent Tamás templomhoz, amely a
Len birtok közelében van a keresztútnál, és a hölgy… azt követeli… igen, követeli, hogy
kísérd őt az otthonodba.
Henley megkockáztatott egy gyors pillantást Brodickra, hogy lássa, hogyan reagál a hírre,
majd azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan kíváncsi. A nemzetségfő arcán haragos felhők
gyülekeztek Szúrós tekintetétől Henley-nek minden vér a fejébe tolult, és attól rettegett, hogy
el fog ájulni, szégyent hozva ezzel a MacDonald névre.
– Ki ő? – kérdezte halkan Brodick.
– Mondd meg neki! – parancsolta Dylan.
– A menyasszonyod – bökte ki Henley. – A hölgy… a menyasszonyod.
– Az a nő azt állítja, hogy a menyasszonyom?
– Ez az igazság – bólintott Henley.
– Egy fenét az! – csattant fel Dylan.
– Nem, azt akartam mondani, hogy csak azt állítja… Ő utasított, hogy pontosan így mondjam
el neked. Uram, nincs kedvedre ez az üzenet? – A lélegzetét is visszafojtotta, míg a válaszra
várt. Elhitte a Brodickról szóló híreszteléseket, és biztos volt benne, hogy élete azon múlik,
hogyan fogadja a hírt az uraság.
– Az attól függ, milyen a nő – szólt közbe Aaron. – Egyáltalán, csinos?
Henley nemcsak szembeszállt a harcossal, de még a harag apró villanása is átsuhant az arcán,
sőt hangja is ingerülten csengett, amikor válaszolt.
– Ő nemcsak egy nő, hanem igazi hölgy! Egy gyengéd úrihölgy.
76
– És hogy hívják ezt a gyengéd úrihölgyet? – érdeklődött Robert.
– Buchanan. Lady Buchanannek nevezi magát. – Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.
Biztosan az uratok asszonya, mert nagyon is illik hozzá. Én hiszek neki.
– Úgy látom, sikerült elcsavarnia a fejed – vetette közbe Aaron. – De nem csoda, hiszen
nagyon fiatal vagy még, és az ifjakat könnyű befolyásolni.
Henley tudomást sem vett a gúnyos hangról, és szavait egyenesen a nemzetségfőhöz intézte.
– Beszélhetek veled nyíltan, uram? Elmondhatom, hogy pontosan mi történt?
Brodick bólintott, de Dylan pontosította ura engedélyét.
– De csak amíg igazat beszélsz.
– Úgy lesz, uram, csakis az igazat fogom mondani – ígérte Henley. – Az Alföldről jöttem
hazafelé, amikor keresztezte az utamat egy férfi. A külseje földművelőre vallott, a beszéde
angolra. Nagyon meglepődtem, mert hallatlan merészség egy angoltól, hogy engedély nélkül
a Felföldön barangoljon. Arra gondoltam, micsoda pimasz alak, de amikor meghallottam,
milyen nemes feladatra vállalkozott, gyorsan megbocsátottam neki.
– És mi volt az a nemes feladat?- kérdezte Aaron.
– A bátyjával együtt a hölgyet védelmezték.
– Mindössze két férfi oltalmaz egy ekkora kincset? – gúnyolódott Robert.
Henley úgy tett, mint aki nem hallotta a közbeszólást, és lélekben igyekezett felkészülni a
nemzetségfő várható haragjára, amikor elárulja neki az üzenet legrosszabb részét.
– Uram, a menyasszonyod angol.
Liam, a csoport legcsendesebb embere akkorát ordított, hogy Henley ijedtében ugrott egyet.
Robert átkozódott, Aaron undorodva rázta a fejét. Egyedül Brodick nem mutatott semmilyen
reakciót a hír hallatán. Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa embereit, majd nyugodtan
ráparancsolt a hírhozóra, hogy folytassa.
– Először nem is tudtam a hölgyről – magyarázta Henley. – Az angol azt mondta, őt
Waldónak hívják, és meghívott, hogy osszam meg vele a vacsoráját. Elmondta, hogy maga az
idős uraság engedélyezte, hogy átmenjenek a Len birtokon, mert a felesége révén távoli
rokonságban áll a klánnal. Úgy véltem, igazat mond, mert semmi okát nem láttam, hogy miért
hazudott volna, és mivel éhes voltam és fáradt, elfogadtam a meghívását. Angol létére
meglehetősen rokonszenves ember volt. Miután megvacsoráztunk, faggatni kezdett az
északon élő nemzetségekről. Már sokat ismert közülük névről, és megkért, hogy rajzoljam le
neki a földre egy pálcával, hol élnek bizonyos klánok.
– Mely nemzetségek érdekelték pontosan? – keményedett meg Brodick hangja.
77
– A Sinclairek és a MacPhersonok, de legjobban az érdekelte, hogy találhatók a Maitland
klán, és utánad is érdeklődött, uram. Igen, a Buchananek különösen érdekelték. Most, hogy
jobban belegondolok, igazán különös a dolog. A férfi nagyon elkeseredett, amikor megtudta,
hogy milyen messze északon élnek a Maitlandek. Mosolygott azonban, amikor megmutattam,
hogy a te birtokod szomszédos a Sinclair klán földjeivel, és a Sinclair birtok érintkezik a
Maitlandekével. Meg kellett volna kérdeznem tőle, miért örül annyira ennek a hírnek, de
akkor nem is gondoltam rá.
– És az eszedbe jutott, hogy megkérdezd, miért érdeklik annyira ezek a nemzetségek? –
kérdezte Dylan.
Henley összerándult a harcos haragos hangja hallatán.
– Igen, azt megkérdeztem tőle –felelte. – Waldo azt mondta, tudni szeretné, ki ad neki
engedélyt, hogy átkeljen a földjén, és ki nem. Én azt tanácsoltam neki, hogy forduljon vissza
és menjen egyenesen haza, mert egyik klán sem fog engedélyt adni neki arra, hogy a földjére
lépjen.
– Mikor beszélt az asszonyról? – kérdezte Aaron.
– Ő egy igazi hölgy – javította ki nagy bátran Henley a harcost.
– Mondod te – forgatta a szemét Aaron. – Inkább majd magam ítélem meg.
– Folytasd a mesédet! – parancsolt rá a hírnökre Dylan.
– Miután megrajzoltam a térképet Waldónak, megkérdezte, hogy ismerek-e egy Brodick nevű
harcost.
– Neked Buchanan úr! – csattan fel Liam.
Henley gyorsan bólintott.
– Én csak Waldo szavait ismétlem – hadarta. – Ő pedig Brodicknak nevezte az uratokat.
Elmondtam neki, hogy ismerem, akiről beszél, és azt is, hogy most ő a Buchanan nemzetség
feje. Kérdezősködött rólad, uram, de leginkább arra volt kíváncsi, hogy… tiszteletreméltó
vagy-e. Mondtam neki, hogy te vagy a legtiszteletreméltóbb férfiú, erre ő bevallotta, hogy
valójában mit keres a Felföldön. Elárulta, hogy a menyasszonyodat kíséri.
– Ekkor kerültek elő a lány apjának a katonái?
– Nem, katonák nem voltak velük. Csak a két fivér és a hölgy, senki több, csak ők ketten, és
ők is elég öregek már erre a feladatra. Kerestem a többieket, de senkit sem találtam.
– Milyen apa az olyan, aki mindössze két öreggel indítja útnak a lányát? – csodálkozott
Aaron.
– Nem volt velük más – erősködött Henley. – Valóban öregek, a negyvenes éveik közepén
járhatnak, de azért elég szívósak ahhoz, hogy eljussanak a Len birtokig, ami ugyancsak szép
78
távolság a Felföldön. A fivérek nagyon óvják a hölgyet. Még azt sem engedték meg, hogy
megnézzem magamnak, de azt elárulták, hogy odabent van a templomban. Megbíztak, hogy
adjam át az üzenetet az uratoknak, és aztán azzal az ígérettel kecsegtettek, hogy gazdag
ajándékot kapok, ha elhozom a hírt. De nekem nem kell semmi – sietett hozzátenni –, mivel
már így is megkaptam a jutalmam.
– És mi légyen az? – érdeklődött Robert.
– Láttam a hölgyet, és beszéltem is vele. Nincs olyan ajándék, amely felérne ezzel az
élménnyel.
Liam nyíltan felhorkant, de Henley tudomást sem vett róla.
– Nevethettek, ha akartok, de ti még nem láttátok, ezért meg sem érthetitek.
– Mesélj nekünk róla! – parancsolta Aaron.
– Az ablakon át szólított meg, amikor távozni készültem. Beleegyeztem, hogy engedélyt
kérek az uramtól, hogy idejöhessek, bár őszintén szólva, nagyon reméltem, hogy valaki más
kapja majd a megbízást, mert meglehetősen aggódtam, milyen fogadtatásban részesülök.
– Térj a tárgyra! – szólt rá Dylan.
Dylan szerette volna tudni, mit gondol Brodick a dologról, mivel ura egy szót sem szólt,
mióta megkezdődött a vallatás. Inkább untatni látszott a hír, hogy egy angol nő a
menyasszonyának adja ki magát.
Henley megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna.
– A hölgy megszólított, és odahívott magához. Én leugrottam a lovamról és odasiettem hozzá,
mielőtt Waldo és a fivére megállíthattak volna, mivel nagyon kíváncsi voltam a hölgyre, és
szerettem volna hallani, mit akar mondani.
A hírnök elhallgatott, amint felidézte a csodás pillanat minden részletét. Magatartása egyetlen
szempillantás alatt megváltozott, és a harcosok előtt már nem egy megfélemlített ifjú állt,
hanem egy megrészegült férfi. Hangja ellágyult, ahogy felidézte a találkozást.
– Tisztán láttam őt, mivel olyan közel álltam, hogy akár a kezét is megérinthettem volna.
– És megtetted? – kérdezte Brodick veszedelmesen halk, de jeges hangon.
Henley hevesen megrázta a fejét.
– Dehogyis vetemedtem volna ilyesmire – tiltakozott. – A menyasszonyodat komolyan
bántalmazta valaki, uram – tette hozzá. – Az arcának egyik fele csupa horzsolás, a bőre
halvány, mint a sáfrány, az álla tele van sötét foltokkal. Nyilvánvaló, hogy a duzzanatok
hagytak nyomot rajta, és a kezén is láttam horzsolásnyomokat, meg a jobb karján. A bal karja
be volt kötözve csuklótól könyékig, és fehér vászon vérfoltos volt. Meg akartam kérdezni a
hölgyet, ki bántotta, de cserbenhagytak a szavak, és egy szót sem tudtam kinyögni. Láttam a
79
fájdalmat és kimerültséget a szemében, a gyönyörű zöld szemében, mely pontosan olyan
színű, mint a hegyeink tavasszal, és képtelen voltam levenni róla a tekintetem – ismerte be
elvörösödve. – Biztos voltam benne, hogy egy angyal áll előttem.
Henley most egyenesen Aaronhoz intézte a szavait.
– Azt kérdezted tőlem, hogy csinos-e, de ez a szó egyáltalán nem felel meg arra, hogy leírjam
Buchanan uraság menyasszonyát. – Az ifjú arca már valósággal lángolt, amint hozzátette. – A
hölgy… nagyon gyönyörű… igen, egészen biztosan angyal, mivel esküszöm neked, hogy
maga a tökély.
Brodick igyekezett elrejteni bosszúságát annak hallatán, hogy egy angol nő így el tudta
bűvölni a fiatal harcost. Egy angyal, valóban, gondolta keserűen. Egy angyal, aki arcátlan
módon hazudott.
– Meséltél uradnak is a hölgy szépségéről? Vagy másoknak a nemzetségedben? – kérdezte az
ifjút.
– Igen – ismerte be Henley. – De nem nagyon részletesen.
– Miért nem? – akarta tudni Robert.
Henley-nek több esze volt, semhogy hátat fordítson a nemzetségfőnek. Az hatalmas sértésnek
számítana, ezért nem nézett Robertre, amikor válaszolt neki.
– Tudtam, ha részletezem a szépségét, akkor magukénak akarnák a hölgyet. Elmondtam az
uramnak az igazságot, miszerint két angol férfi megkért, hogy adjak át az uratoknak egy
üzenetet. Azt is elmondtam neki, hogy a fivérek azt akarják tudatni Buchanan urasággal, eljött
az ideje, hogy otthonába kísérje menyasszonyát. Az uram meg is elégedett ennyivel és rám
parancsolt, hogy jöjjek el hozzátok… de a parancsnoka többet akart tudni.
– Balcher kifaggatott? – kérdezte Dylan.
– Igen.
– És mit mondtál neki? – Ezúttal Robert volt a kérdező.
– Egyenesen megkérdezte, hogy a hölgy a Felföldön tartózkodik-e, én pedig nem akartam
hazudni neki, de nem is állt szándékomban. Elmondtam neki, hogy igen, de nem adtam meg a
pontos helyet – ismerte be. – Megígértem a hölgynek, hogy csak neked árulom el, uram, hogy
hol is van pontosan.
– Akkor hazudtál Balchernek – csapott le rá Dylan.
– Nem – rázta a fejét Henley. – Azt mondtam a parancsnoknak, hogy a hölgy a Len birtok
közelében van, de nem szóltam a templomról.
– Tehát lehetséges, hogy Balcher ebben a pillanatban már a Len birtok felé tart, hogy ellopja
Brodick asszonyát – dörmögte Aaron.
80
– Nem eskettek meg, hogy titokként kezeljem, ezért csak azt mondhatom, kétség sem fér
ahhoz, hogy Balcher átfésüli a Len birtokot a hölgy után. A Felföldön mindenki tudja,
mennyire szeretne diadalmaskodni rajtad, uram, és ha el tudná lopni a menyasszonyodat…
– Képes rátenni a kezét a mi tulajdonunkra – vetette közbe Liam dühtől remegő hangon.
– Ha csak egy MacDonald is hozzányúl, mind meghalnak – mondta ki Robert, amit
valamennyien gondoltak. – Nem igaz?
– De igen – helyeselt Liam.
– Nem hiszem, hogy megértettétek – mondta Henley. – Ha a nemzetségem férfijai meglátják
őt, többé nem fogja érdekelni őket az uratok haragja. Túlságosan elvarázsolja őket a hölgy
szépsége ahhoz, hogy tisztán tudjanak gondolkozni.
– Ahogy téged is elvarázsolt? – bökte meg az ifjút Aaron.
– Ahogy mondod.
– De nem értél hozzá? – nézett rá szúrósan Dylan.
– Az imént mondtam az uradnak, hogy nem, és van annyira kedves az életem, hogy ne
hazudjak nektek. De ha nem lenne az uratok menyasszonya, akkor se gyaláztam volna meg az
érintésemmel. Ő a legkedvesebb hölgy, akit valaha is láttam.
– Balchert nem fog tisztességesen viselkedni – jósolta Robert mogorván.
Dylan bosszankodva bámult embereire. Robert, Aaron és Liam hirtelen úgy viselkedtek,
mintha ők lennének a nő bajnokai.
– Alig öt perce még dühöngtetek az üzenet miatt – emlékeztette őket. – Mitől változott meg
hirtelen a véleményetek?
– A MacDonaldok miatt.
– Különös Balcher miatt – vetette közbe Aaron.
– A hölgy Brodickhoz tartozik, és senki másé nem lehet – jelentette ki Robert.
Erre már Brodick sem tudta visszafojtani mosolyát, olyan nevetséges irányt vett a beszélgetés.
– Én nem követeltem őt magamnak – emlékeztette a harcosokat.
– De ő magának követelt téged, uram – vitatkozott Aaron.
– És akkor mi van? – kérdezte Dylan.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, Brodick felemelte a kezét, hogy csendre intse őket.
– Van még egy utolsó kérdésem a hírnökhöz, és szeretném hallani a válaszát.
– Igen, uram? – Henley-t újra elfogta a remegés.
– Azt mondtad, hogy a hölgy odahívott az ablakhoz, mert beszélni akart veled, de azt már
nem mondtad, hogy mit akart tőled.
– Kiegészítő üzenetet küldött neked.
81
– Kérése van? – kérdezte Aaron.
Henley arcán most először tűnt fel egy halvány mosoly.
– Nem, én nem nevezném kérésnek. Parancsot küldött.
– Nekem küldött parancsot? – Brodick teljesen elképedt a nő vakmerőségén.
Henley mély lélegzetet vett, és nagyon remélte, hogy nem ez lesz az utolsó az életében, végül
kibökte:
– Azt parancsolja neked, uram, hogy siess!
Ö T Ö D I K F E J E Z E T
Gillian komolyan aggódott, hogy elhamarkodta a dolgot. Már egy teljes napja várakozott
Aleckel együtt az elhagyatott templomban, és majdnem biztos volt benne, hogy Brodick
odaérhetett volna, ha szándékában állt eljönni.
Rosszul érezte magát, és azzal is tisztában volt, ha egyszer leül, talán nem lesz elég ereje,
hogy újra felálljon, ezért fel-alá sétált a főhajóban, miközben a helyzeten töprengett.
– Hamarosan el kell innen mennünk – mondta a kisfiúnak. – Egyszerűen nem várhatunk
tovább.
Alec egy széken ült, lábát maga alá húzva, és őt figyelte.
– Nem nézel ki valami jól, Gillian. Beteg vagy?
– Nem – hazudta a lány. – Csak fáradt.
– Éhes vagyok.
– Hiszen most ettél.
– Igen, de utána ki is hánytam.
– Mert túl gyorsan behabzsoltad az ételt.
Gillian hátrament a templom végébe, ahol letette a holmiját és az elemózsiás kosarat, amelyet
barátai, a Hathoway fivérek loptak neki. Kinézett az ablakon, és látta, hogy Henry odakint
őrködik a tisztáson.
– Mit nézel? – kíváncsiskodott Alec.
– A Hathowayeket. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélkülük. Sok évvel ezelőtt
segítettek nekem eljutni a bácsikámhoz. Nagyon bátran viselkedtek. Egyikük sem habozott,
amikor volt szó, hogy újra a segítségemre siessenek. Meg kell találnom a módját, hogyan
fizethetném ezt vissza nekik.
Átnyújtott Alecnek egy darabka sajtot és egy vastag szelet kenyeret.
82
– Kérlek, ezt most próbáld meg lassabban enni!
A kisfiú hatalmasat harapott a sajtba, majd felnézett.
– Ugye, Brodick bácsi hamarosan itt lesz?
– Alec, viselkedj rendesen! Nem illik tele szájjal beszélni.
– Tudod mit? – kérdezte a kisfiú, oda sem figyelve az intelemre.
– Nem, mit?
– Nem mehetünk el, mert Brodick bácsi nagyon dühös lesz, ha idejön, és mi nem leszünk itt.
Meg kell várnunk őt.
– Adunk neki még egy órát, de nem többet, rendben? – ült le Gillian a kisfiú mellé a székre.
– Rendben – bólintott Alec. – Utálok várni – tette hozzá.
– Én is – ismerte be a lány.
– Gillian, mit fogsz csinálni, ha nem találod meg a nővéredet?
– Megtalálom – jelentette ki a lány határozottan. – Meg kell találnom.
– A dobozt is meg kell találnod. Hallottam, amikor a báró mondta.
– Nem is tudom. A doboz évekkel ezelőtt elveszett.
– De hiszen azt mondtad a bárónak, hogy tudod, hol van.
– Hazudtam neki. Egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy ne bántson téged. Az apám
a nővéremnek adta a ládikát, hogy vigye magával. Aztán baleset történt…
– De miért kell a bárónak egy öreg doboz?
– Mert nagyon értékes, és az is lehet, hogy segítene megoldani egy régen történt rejtélyes
ügyet. Szeretnéd hallani a történetet?
– Félelmetes?
– Egy kicsit.
– Az jó – bólintott mohón a kisfiú. – Szeretem a félelmetes történeteket.
– Rendben, akkor elmesélem – mosolyodott el Gillian. – Úgy néz ki, hogy mielőtt János
király lett…
– Herceg volt.
– Igen, ő volt a herceg, és őrülten beleszeretett egy Arianna nevű ifjú hölgybe. Azt mondják,
nagyon szép hölgy volt…
– Szebb, mint te?
A kérdés meglepte a lányt.
– Szerinted szép vagyok?
A fiú bólintott.
83
– Köszönöm, de Arianna minden angol hölgynél szebb volt. Gyönyörű szőke haja aranylón
ragyogott a napfényben…
– Beteg lett és meghalt?
– Nem lett beteg, de meghalt.
– Egyszer csak felpattant, aztán összeesett, mint Angus?
– Nem, hanem…
– Akkor mi történt vele?
– Sokkal gyorsabban el tudnám mesélni, ha nem szakítanál folyton félbe – nevetett Gillian. –
Hol is tartottam? Ó, igen. Ahogy mondtam is, János herceg teljesen belehabarodott ebbe a
hölgybe…
– Mit jelent az, hogy belehabarodott?
– Tetszett neki. Szerette – magyarázta a lány, majd gyorsan folytatta, amikor látta, hogy Alec
szóra nyitja a száját. – A hölgy volt az első igaz szerelme, és szerette volna feleségül venni.
Hallottál már Szent Kolumba1 ládikójáról?
– Nem, mi az? – rázta a fejét a fiú.
– Egy olyan ékszerekkel kirakott doboz, amely a skótoké. Sok-sok évvel ezelőtt Szent
Kolumba megszentelt maradványait beletették ebbe a ládikóba…
– Mi az a maradvány?
– Csontdarabok. Ma most, ahogy mondtam is, a maradványokat a ládikóba tették, és a skótok
magukkal vitték a csatába.
– Miért vittek magukkal csontokat a csatába?
– Mert azt hitték, ha velük van a doboz, akkor győzedelmeskednek az ellenségeiken.
– És tényleg győztek?
– Gondolom, igen, mivel még ma is járja ez a szokás. De nem minden csatába viszik
magukkal, csak néha.
– És te honnan tudsz a dobozról?
– Morgan bácsi mesélte.
– Fogadjunk, hogy az alföldiek hordják magukkal a dobozt, és nem a felföldiek.
– Miből gondolod?
– Mert a felföldieknek nincs szüksége dobozra, amikor harcolnak. Ők mindig győznek, mert
sokkal erősebbek és kegyetlenebbek, mint az ellenség. Tudod, mit szokott mondani Ennis
bácsi?
– Nem, de gondolom, hogy valami sértő dolgot.
1 Szent Kolumba, bencés szerzetes, a skót-kelta kereszténység megalapítója.
84
– Ennis bácsi azt szokta mondani, ha az angol katonák háromnál több harcost látnak feléjük
lovagolni, akkor eldobják a kardjukat és gyáva nyúl módjára elfutnak.
– Nem minden angol olyan, mint a báró. A legtöbbje azért bátor férfi – győzködte a fiút
Gillian, de a gyereket nem érdekelte, hogy mennyire bátrak az angolok.
– Elmeséled nekem, hogy mi történt a szép hölggyel és János királlyal? – kérdezte, majd
elfordult és nagyot köpött. Gillian igyekezett tudomást sem venni a durva viselkedésről, és
folytatta a történetet.
– Jánosnak nagyon megtetszett a skótok ékszeres dobozáról szóló legenda, ezért elhatározta,
hogy ő is teremt egy hasonlót.
– Megbízott egy kézművest…
– Mi az a megbízott?
– Megparancsolta a kézművesnek, hogy készítsen neki egy gyönyörű ékszeres ládikót. János
nagyon szeretett okosan és ravaszul viselkedni, ezért azt is kijelentette, hogy ő lehet az
egyetlen, aki ki tudja nyitni a dobozkát. A kézművesnek több mint egy évébe került, mire
megtervezte és elkészítette a dobozt, és amikor végre elkészült, mindenki azt mondta róla,
hogy mestermunka. Lehetetlen volt megállapítani, melyik a teteje és melyik az alja, mert nem
volt rajta sem zár, sem kulcslyuk. A külsejét egymást keresztező aranycsíkok borították, és a
csíkok közé drágaköveket raktak. A zafírok olyan kéken tündököltek, mint az ég egy szép,
verőfényes nyári napon. A smaragdok zöldje olyan volt…
– Mint a szemed? – találgatott Alec.
– És rubinkövek is voltak, élénkvörös rubinok…
– Vérvörösek?
– Valószínűleg – hagyta rá a lány. – És az összes ékkő az aranycsíkok közé volt bedolgozva.
Egyedül János tudta, hogyan kell kinyitni a ládikót.
– Ez nem igaz. A férfi is tudta, aki készítette a dobozt.
– Erre János is rájött, és akkor szörnyű dolgot tett. Megparancsolta, hogy öljék meg a
kézművest.
– És János király… – Alec szünetet tartott, míg elfordult, hogy köpjön egy nagyot, mielőtt
folytatná – megölte a hölgyet és beletette a csontjait a dobozba?
– Nem, ahhoz kicsi volt a ládikó – magyarázta Gillian. – János egyébként is Arianna egyik
arany hajfürtjét akarta beletenni, mert úgy gondolta, hogy szerencsét fog hozni neki, amikor
csatába megy. Kinyitotta a dobozt, beletette az ékszerekkel kirakott tőrét, majd
megparancsolta a fegyvernökének, hogy vigye a ládikát Lady Arianna szobájába, és kérje
meg a hölgyet, hogy vágjon le egy fürtöt a gyönyörű hajából és tegye bele a dobozkába.
85
– És aztán mi történt?
– Lady Arianna megkapta a nyitott ládikát és benne a tőrt. A fegyvernök bevitte a tőrt a hölgy
szobájába, letette az asztalra, majd távozott. Később azt állította, hogy Ariannán kívül senki
nem volt a szobában, még a szobalány sem.
– Tudom, mi történt azután. A hölgy ellopta a dobozt meg a tőrt is, igaz?
Gillian mosolygott a gyerek lelkesedésén.
– Nem lopta el. A történet szerint, a fegyvernök hallotta, hogy a hölgy bezárja az ajtót, miután
ő távozott. Amikor később visszatért, hogy elvigye a ládikát a hercegnek, Arianna nem
válaszolt a hívására. Akkor János odament a hölgy szobájához.
– A hölgy beengedte?
– Nem.
– Elküldte?
– Nem. Egy hang sem hallatszott a szobából. János mindig is híres volt a türelmetlenségéről.
Nagyon gyorsan dühbe gurult, és megparancsolta a katonáinak, hogy törjék be az ajtót, amit
meg is tettek a csatabárdjukat használva. János besietett a szobába, és így ő volt, aki
megtalálta a hölgyet. Szegény Arianna hatalmas vértócsában feküdt a padlón. Valaki leszúrta.
– Utána tette János a csontjait a dobozba?
– Nem, dehogyis. Emlékszel, mondtam, hogy a doboz túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy
beleférjenek a csontjai. Különben is, eltűnt a ládika és a tőr is.
– Hová lettek?
– Ó, az rejtély.
– És ki ölte meg a szép hölgyet?
– Azt senki sem tudja. János megparancsolta a katonáinak, hogy az egész királyságot kutassák
át a ládikáért, de az nyomtalanul eltűnt. János bizonyos abban, hogy aki ellopta a dobozkát, az
ölte meg az ő igaz szerelmét is. Morgan bácsi mesélte, hogy időről-időre felröppen a hír,
látták Arianna dobozát, ilyenkor János megújult erővel folytatja a kutatást, de mind a mai
napig nem találta meg.
– Tudod mit?
– Mit?
– Jobb a hölgynek, hogy meghalt, mintha János király felesége lett volna – jelentette ki, majd
megint elfordult és nagyot köpött.
– Miért csinálod ezt?
– Muszáj – felelte a kisfiú. – Valahányszor kimondjuk a nevét, mindig köpni szoktunk. Ezzel
mutatjuk ki, mit gondolunk róla.
86
Gillian megdöbbent, ugyanakkor jót szórakozott is Alecen.
– Azt akarod mondani, hogy minden felföldi, aki kimondja János király nevét, köp utána
egyet?
– Van, aki káromkodik, de nekem nem engedi meg a mama.
– Remélem is, hogy nem engedi meg.
– Brodick káromkodni szokott, ha ki kell mondania a királyotok nevét. Rá fogsz majd szólni,
hogy hagyja abba? – kérdezte Alec, és vihogni kezdett.
A vihogás ragadósnak bizonyult. Gillian könnyedén a kisfiú orrára koppintott.
– Te vagy a legaranyosabb kisfiú, akit ismerek – súgta neki –, de ugyancsak furcsa kérdéseket
teszel fel.
– De rászólsz majd Brodickra, hogy hagyja abba? – erősködött a gyerek.
Gillian égnek emelte a szemét.
– Ha előfordul, hogy kimondja János király nevét, és káromkodni vagy köpni fog utána, akkor
természetesen rászólok.
Alec erre nevetésbe tört ki.
– Nagyon meg fogod bánni, ha meg akarod szabni, hogy mit tegyen. Egyáltalán nem fog neki
tetszetni – jósolta. – Bárcsak ideérne már!
– Én is nagyon örülnék, ha már itt lenne.
– Talán el kellett volna neki küldened a tőrt, ahogy akartad is. Miért gondoltad meg magad?
– Ha elküldtem volna a tőrt Brodicknak, akkor ő egyből rájött volna, hogy azért akarom látni,
mert tudok rólad valamit. Amikor azonban jobban átgondoltam a dolgot, eszembe jutott, hogy
más is megláthatja a tőrt, és az már kockázatos lenne. Nem tudom, kiben bízhatok.
– De te láttad az árulót az ösvényen – emlékeztette a fiú Gilliant. – Te mondtad, hogy láttad őt
a dombtetőről, mialatt én aludtam.
– Igen, valóban láttam, de emlékszel, mire kértelek? Ezt senkinek nem szabad elmondani.
– Még Brodicknak sem?
– Még neki sem.
– Mennyi ideig kell még itt várnunk?
– Azt hiszem, eleget vártunk már – paskolta meg a gyerek kezét Gillian. – Brodick mégsem
jön el értünk, de azért ne aggódj! Meg fogom találni a módját, hogy hazavigyelek.
– Mert megígérted, igaz?
– Igen, mert megígértem. Istenem, hogy is lehettem ilyen ostoba! Nem kellett volna azt
mondanom annak a MacDonald harcosnak, hogy Brodick menyasszonya vagyok.
– De lehet, hogy Brodicknak szüksége van egy menyasszonyra. Talán mégis eljön értünk.
87
– Aranyat kellett volna kínálnom.
– Brodickot nem érdekli az arany – horkantott a gyerek.
– Az jó – mosolygott Gillian –, mivel nekem nincs is aranyam.
– Hazudtál volna Brodick bácsinak? – nyílt tágra Alec szeme.
– Hazudtam azzal is, amikor azt állítottam, hogy a menyasszonya vagyok.
– Nagyon dühös lesz, amikor ideér, de nem engedem majd, hogy kiabáljon veled.
– Köszönöm. Ugye, már te sem haragszol rám?
– Tényleg dühös voltam rád – ismerte be a fiú. – De már nem haragszom.
– Meg kellett, hogy fürdesselek. Büdös voltál.
– Brodick biztos szépnek talál majd, de tudod mit?
– Nem, mit?
– Nem fogja megmondani neked. Szeretnéd, ha azt gondolná rólad, hogy szép vagy?
– Nem igazán – felelte a lány, mivel sokkal fontosabb dolgokon járt az esze. – Nem várhatunk
tovább, Alec. Egyedül kell továbbmennünk. Ha befejezted az evést, indulunk.
– De ha nem akarod, hogy Brodick szépnek tartson, akkor miért ezt a szép zöld ruhát vetted
fel?
Gillian felsóhajtott. Alec igazán bosszantó kérdéseket tudott feltenni. A legjelentéktelenebb
dolgok voltak számára izgalmasak, és ha kérdezni kezdett, nem adta fel addig, amíg kielégítő
választ nem kapott.
– Azért ezt a ruhát vettem fel, mert a másik már koszos.
A fiú nagyot harapott a kenyérbe, közben átgondolta a választ, végül újra megszólalt.
– Tudod mit?
Gillian türelemért fohászkodott.
– Nem, mit?
– Biztosan félni fogsz Brodicktól.
– Miből gondolod?
– Mert a nők félni szoktak tőle.
– Nos, én nem fogok – jelentette ki a lány. – Most pedig hallgass és egyél!
Kopogtak az ajtón. Gillian felállt. Waldo, az idősebbik Hathoway fivér rontott be.
– Bajban vagyunk, kisasszony – tört ki. – A MacDonaldok… az, akivel az üzenetet küldtem…
– Henley?
– Igen – bólogatott hevesen a férfi. – Biztosan elmondta a többi MacDonaldnak, hogy maga
itt van, mert harmincnál is többen tartanak erre a mezőn át. Ugyanazokat a színeket viselik,
mint Henley, de katonát nem láttam köztük.
88
– Nem értem. Nem beszéltem Alecről Henley-nek. Akkor miért jönnek ide?
– Azt hiszem, magát akarják, kisasszony.
Gillian döbbenten csóválta a fejét.
– Az nem lehet.
Waldo üres, kimerült tekintettel nézett rá.
– Errefelé másként mennek a dolgok. Ha akarnak valamit, azt el is veszik.
– Azonnal elmegyünk – ragadta meg a lány Alec kezét, és talpra rántotta. – Waldo, szólj a
fivérednek, és a lovaknál találkozunk. Siess!
– De, kisasszony – tiltakozott Waldo. – Mást is szerettem volna mondani. Egy másik klán
emberei is feltűntek, egyenesen MacDonaldok felé lovagolnak. Nem vagyok benne biztos, de
azt hiszem, a Buchananek azok. Kilencen vannak.
– Ha Brodick és a harcosai, akkor szánalmasan kevesen vannak a MacDonaldokhoz képest.
– Nem, kisasszony, inkább a MacDonaldokat kell sajnálni. Még soha nem láttam olyan
harcosokat, mint ezek. Ugyancsak vad kinézetűek, és azt is láttam, hogy a MacDonaldok
meghátrálnak. Félnek tőlük. Ha harcra kerül a sor ma, nem hiszem, hogy a Buchanan
harcosok fognak elvérezni. Biztos benne, hogy ezeknek a vadaknak a kezébe akarja letenni az
életét és a fiúét is?
Gillian nem tudta, mit mondjon, és olyan rémület fogta el, hogy szinte a szívverése is elállt.
– Remélem, Brodick az az embereivel – suttogta.
Alec ki akarta szabadítani magát a kezei közül, hogy kimehessen megnézni a harcot, de
Gillian szorosan megmarkolta a karját és nem engedte el.
– Waldo, el kell mennetek Henryvel, mielőtt ideérnek. Köszönök mindent, amit értem és
Alecért tettetek. Siess, mielőtt meglátnak!
A férfi a fejét rázta.
– Nem megyünk el addig, míg biztonságban nem tudjuk magát, kisasszony. Az ajtónál fogunk
őrködni. A harcosoknak előbb minket kell megölniük, ha magát akarják.
Gillian nem tudta lebeszélni a férfit az általa nemesnek vélt cselekedetről. Amint újra kiment,
a lány Alechez fordult.
– Mondd el nekem, hogy néz ki Brodick! – parancsolt rá.
– Úgy néz ki, mint Brodick.
– De pontosan milyen a külseje?
– Nagy – vont vállat a fiú, majd eszébe jutott valami, és elmosolyodott. – És öreg.
– Öreg?
– Nagyon öreg – bólintott.
89
Gillian nem hitt neki.
– Milyen színű a haja?
– Fehér.
– Biztos vagy benne?
A fiú újra bólintott.
– És tudod mit?
Gillian szíve elszorult.
– Nem, mit?
– Nem hall valami jól.
Erre már le kellett ülnie.
– Miért nem mondtad előbb, hogy Brodick öreg. Azelőtt, hogy üzentem volna neki, hogy én
vagyok a menyasszonya. Meg is ölhette volna a hír. – Felpattant, és húzni kezdte a fiút maga
után. – Azonnal elmegyünk.
– De mi lesz a Buchananekkel?
– Nyilvánvaló, hogy a másik klán nem Brodické. Waldo biztosan elmondta volna, ha a
harcosok közt öregember van.
Waldo rájuk nyitotta az ajtót.
– A MacDonaldok megfutamodtak, és a másik klán erre tart – kiáltott be.
Gillian megfogta Alec vállát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Azt akarom, hogy rejtőzz a mögött a kő mögött, és ne gyere elő, amíg ki nem derítem, kik
ezek az emberek. Meg se mukkanj! Érted? Ígérd meg… kérlek!
– De…
– Ígérd meg! – követelte a lány.
– Előjöhetek, ha Brodick az?
– Nem, amíg nem beszéltem vele, és meg nem ígéri, hogy segíteni fog nekünk.
– Rendben, megígérem, hogy csendben leszek.
Gillian annyira megörült, a kisfiú engedelmességének, hogy megpuszilta az arcát. A gyerek
azonnal megtörölte arcát a kézfejével, és el akart húzódni, amikor a lány megölelte.
– Állandóan puszilgatsz – panaszkodott széles vigyorral, ami mutatta, hogy nem is neheztel
igazán. – Akárcsak a mamám.
– Menj, rejtőzz el! – utasította, és a templom hátuljába vezette. A fiú a bal kezét fogta meg,
mire Gillian elfintorodott. A kés okozta seb még nem gyógyult be, sőt az egyre erősödő
fájdalomból azt is sejtette, hogy a seb begyulladt.
Alec látta a lány fintorát.
90
– A mamám gyógyszereire van szükséged – suttogta. – Azoktól majd jobban leszel.
– Az biztos – hagyta rá Gillian. – Most pedig, Alec, egy hangot se! – figyelmeztette. – Bármi
történjék is, maradj itt és meg ne mukkanj! Ideadnád a tőrt, amelyet Brodicktól kaptál.
– De az az enyém!
– Tudom, hogy a tied. Csak kölcsönbe szeretném – nyugtatta meg a fiút.
Alec odaadta neki a tőrt, de amikor Gillian megfordult, hogy elmenjen, utolérte a kisfiú
suttogása.
– Szörnyen sötét van itt.
– Itt vagyok veled, nem kell félned!
– Hallom, hogy jönnek.
– Én is hallom őket.
– Gillian, te is félsz?
– Igen, de most maradj csendben!
Gillian a főhajóba sietett, és megállt az oltár előtt. Egy másodperc múlva hallotta is, hogy
Waldo megállt kiált valakinek. Nyilvánvaló, hogy a parancsot semmibe vették, mert a
következő pillanatban nagy lendülettel kivágódott az ajtó, és a boltív alatt ott állt a
legfélelmetesebb harcos, akit Gillian valaha is látott. Hatalmas alak volt, lenszőke haja a
vállát verdeste, bőre naptól cserzett. A pléden kívül, amely a térdéig sem ért, semmit sem
viselt. A bal vállán átvetett anyag alig takart valamit izmos, sebhelyekkel tarkított
mellkasából. Őzbőr csizmájából tőr kandikált ki, de kard nem volt nála.
A férfi még be sem lépett, Gilliannek már inába szállt a bátorsága. A puszta termetével elzárta
a napfény útját, bár néhány napsugár így is átszökött a réseken, aranykeretbe fogva és szinte
földöntúlivá nagyítva amúgy is termetes alakját. Gillian szorosan megmarkolta a tőrt a háta
mögött, egyetlen mozdulattal becsúsztatta ruhájának ujjába, majd lassú mozdulattal
összefonta a két kezét maga előtt, abban a hiú reményben, hogy sikerül a férfival elhitetni, ő
teljesen ura magának.
A harcos néhány pillanatig mozdulatlanul állt, tekintetével felmérte a templomot lehetséges
veszély után kutatva a sötét sarkokban, majd amikor meggyőződött róla, hogy egyedül
vannak, fejét lehajtva belépett a templomba, és becsapta maga mögött az ajtót.
H A T O D I K F E J E Z E T
91
Brodick dübörgő léptekkel haladt végig a főhajón, léptei nyomán megremegtek a gerendák és
finom por szitált a mennyezetről. Gillian nem hátrált, bár ehhez össze kellett szednie minden
bátorságát.
Szerencsére a férfi néhány lépésnyire megállt tőle, két kezét összefonta a háta mögött, és
pimaszul végigmérte. Nem kapkodott, tekintete többször is végigsiklott a lány alakján, majd
amikor befejezte a durva szemlélődést, megállt az arcán, és némán várta, hogy a lány
megszólaljon.
Gillian pontos tervei voltak erre a pillanatra, magában el is próbálta, mi fog történni. Először
természetesen bemutatkozik, mert így udvarias, aztán megkérdezi majd a férfi nevét. Az meg
fogja mondani, hogy Brodicknak hívják, de nem hisz neki, amíg be nem bizonyítja, hogy
valóban ő Brodick. Hogy bizonyosságot szerezzen, kérdéseket fog feltenni neki, egyfajta
vizsgának veti alá, hogy megbizonyosodjon, számíthat a férfira.
Igen, okos ötlet volt tőle, hogy ki fogja kérdezni a férfit, és el is kezdi a vallatást, mihelyt a
szíve újra normális ritmusban ver majd. A férfi tekintete nyugtalanította, és képtelen volt akár
egetlen értelmes gondolatra is.
A harcos gyorsan elvesztette a türelmét.
– Te vagy az a nő, aki a menyasszonyomnak adta ki magát?
A hangjából kicsendülő harag a lány arcába kergette a vért. Rémülten érezte, hogy elpirul.
– Igen, én vagyok az.
A férfit szemmel láthatóan meglepte az őszintesége.
– Miért tetted?
– Hazudtam.
– Ez nyilvánvaló.
– Általában nem szoktam…
– Mit nem szoktál? – nógatta a férfi, miközben magában azon csodálkozott, mitől ilyen ideges
a lány. Hiszen ő teljesen laza tartásban áll előtte, kezét hátratéve, még a kardját is odaadta
Dylannek, mielőtt a templomba lépett volna. A vak is láthatja rajta, hogy nem áll szándékában
ártani neki.
– Általában nem szoktam hazudni – magyarázta Gillian, örvendezve, hogy nem felejtette el,
mit is akart mondani. Sokat segített, hogy a férfi állát bámulta, mivel a tekintetét nem állta. –
Ön nem is öreg – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott, majd elmosolyodott. – Nekem
azt mondták, hogy ön nagyon öreg – suttogta –, … és a haja is fehér.
Végül felnevetett, meggyőzve ezzel Brodickot arról, hogy teljesen elment az esze.
92
– Azt hiszem, elölről kell kezdenem az egészet. Lady Gillian vagyok, és igazán sajnálom,
hogy hazudtam, de nem tudtam más módot kitalálni, hogy akkora távolságról idecsaljam, mint
hogy a menyasszonyának adtam ki magam.
– A távolság igazán nem volt nagy – vont vállat a férfi.
– Nem? – csodálkozott a lány. – Akkor, könyörgöm, ugyan árulja már el, miért tartott ilyen
sokáig, hogy ideérjen? Már nagyon régen várakozunk ebben a templomban.
– Várakoznak? – kérdezett vissza a férfi halkan.
– Igen. A Hathoway fivérek… a két őr az ajtó előtt… és én itt vártunk egész idő alatt.
– Mitől voltál olyan fene biztos abba, hogy eljövök?
– Kíváncsiság – felelte a lány egyszerűen. – És igazam, vagy talán nem? Azért jött el, nem?
Halvány mosoly derítette fel a férfi komor vonásait.
– De igen – bólintott. – Találkozni akartam azzal a nővel, aki ekkora orcátlanságra
vetemedett.
– Ön Brodick… úgy értem, hogy ön a Buchanan uraság, ugye?
– Igen.
A lány arca megkönnyebbülten felragyogott. Az ördögbe is, de csinos! A hírnök nem
hazudott, amikor a szépségéről beszélt.
– Ki akartam kérdezni, hogy megbizonyosodjam, nem hazudik-e, de elég egy pillantást
vetnem önre, hogy tudjam, valóban ön az. Nekem azt mondták, hogy egyetlen pillantásával
ketté tud hasítani egy fát, és abból, ahogy rám bámul, el is hiszem, hogy meg tudja tenni.
Meglehetősen ijesztően néz ki, de ezzel ön is tisztában van, igaz?
A férfi nem reagált a kérdésre.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt akarom… nem – pontosított –, szükségem van a segítségére. Egy igen értékes kincs van
a birtokomban, és arra kérem, segítsen hazajuttatni.
– Nincs elég angol férfi, aki a segítségedre sietne?
– Ez túlságosan bonyolult, uram.
– Kezd az elején! – javasolta Brodick, maga is meglepődve azon, hogy szívesen időz a nő
társaságában. Lágy, kellemes hangja tele volt érzékiséggel, mint ahogy a lány maga is, és ezt
a férfi különösen vonzónak találta.
Brodick egész életében gyakorolta, hogyan rejtse el az érzéseit, éppen ezért biztos lehetett
benne, hogy a lány nem is sejti, milyen hatással van rá. A csodálatos illat egészen más irányba
terelte a gondolatait. Rendkívül nőies, valamiféle virágillata volt, amit Brodick egyszerre
talált vonzónak és izgatónak is. Erőt kellett vennie magán, hogy ne húzódjon közelebb hozzá.
93
– Ez majd mindent megmagyaráz, amit tudnia kell – mondta a lány. Lassan előhúzta a tokba
bújtatott tőrt a ruhaujjából, és magasra tartotta, hogy a férfi láthassa.
Brodick villámnál is sebesebben mozdult. Mielőtt Gillian akár kitalálhatta volna, hogy mi a
szándéka, a férfi már el is ragadta tőle a tőrt, közben megragadta sérült karját és maga felé
rántotta.
– Hogyan került ez hozzád? – követelte a lány fölé tornyosulva.
– Megmagyarázom – sikoltott fel Gillian. – Csak, könyörgöm, engedjen el. Fájdalmat okoz
nekem.
Könnybe lábadt szeme alátámasztotta szavait. Brodick azonnal elengedte és hátralépett.
– Akkor magyarázd meg! – követelte újra.
– Kölcsönkértem a tőrt – mondta a lány, majd a templom hátulja felé fordult. – Alec, most
már előjöhetsz.
Brodick még sohasem járt ilyen közel ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Amikor látta,
hogy a Maitland gyerek felé fut, megbicsaklott a térde, és szíve a torkába ugrott. Annyira
megdöbbent, hogy egy szót sem tudott kinyögni, amikor Alec a karjába vetette magát.
Reszkető kézzel emelte fel a kisfiút, és magához szorította.
A gyerek átölelte a nyakát és hozzásimult.
– Tudtam, hogy jönni fogsz. Mondtam Gilliannek is, hogy segíteni fogsz nekünk.
– Jól vagy, Alec? – kérdezte érzelmektől remegő hangon a férfi. Gillianhez fordult, hogy őt
faggassa a tekintetével, de a lány a kisfiút nézte lágy, anyás mosollyal az arcán.
– Válaszolj neki, Alec! – utasította a kisfiút Gillian.
A gyerek hátrahajolt Brodick karjában, hogy védelmezője szemébe tudjon nézni, és bólintott.
– Nagyon jól vagyok, bácsikám. A hölgy vigyázott rám. Még az ételét is nekem adta, amikor
éhes voltam, és nem volt elég az étel mindkettőnknek. És tudod mit? Nem engedte, hogy
bántsanak, még akkor sem, amikor az az ember meg akart ütni.
Brodick egyre Gillian nézte, miközben a kisfiú fecsegett, de amikor Alec befejezte,
rábólintott.
– Pontosan el fogod mondani, mi történt – jelentette ki. Nem kérte, inkább utasítást adott.
– Igen, mindent elmondok – egyezett bele a lány.
– És tudod mit, bácsikám?
– Nem, mit? – fordult hozzá Brodick.
– Nem fulladtam vízbe.
Brodick még mindig annyira meg volt rendülve, hogy nem tudott nevetni ezen a kijelentésen.
– Látom, hogy nem fulladtál bele – jegyezte meg szárazon.
94
– De elhitted, hogy igen? Én mondtam Gilliannek, hogy nem fogod elhinni, mert makacs
vagy, mint egy öszvér. De elhitted?
– Nem, egy pillanatig sem hittem, hogy vízbe fulladtál.
Alec addig tekergőzött Brodick karjaiban, míg sikerült Gillian felé fordulnia.
– Ugye, megmondtam – nézett rá diadalmasan, majd újra bácsikájához fordult. – Beleraktak
egy zsákba, és az igazán félelmetes volt.
– Ki rakott bele egy zsákba? – hördült fel Brodick, de igyekezett uralkodni dühén, nehogy
megijessze a gyereket.
– A férfiak, akik elvittek. Talán sírtam is – ismerte be a fiú olyan hangon, mintha valami
szörnyű bűnt gyónna meg. – Nem voltam bátor, bácsikám, de tudod mit? Gillian azt mondta,
hogy az voltam.
– Kik voltak azok az emberek, akik a zsákba dugtak?
Bácsikája nyersessége megijesztette a fiút, és szemét lesütve válaszolt.
– Nem tudom. Nem láttam az arcukat.
– Alec, a bácsikád nem rád haragszik. Menj, szedd össze a holmidat, amíg szót váltok vele.
Brodick gyengéden letette a gyereket, és figyelte, ahogy a kisfiú elfut.
– Segít nekem hazavinni őt a szüleihez?
A férfi felé fordult.
– Mindent megteszek, hogy hazajusson.
– Ahogy én is – erősködött a lány. – Megígértem Alecnek, hogy hazaviszem, és
szándékomban áll megtartani az ígéretemet, és beszélnem kell az apjával is. Az ügy rendkívül
sürgős. Azonkívül, uram – tette hozzá –, önben megbízom, de önön kívül senki másban. Azt
mondták nekem, hogy nyolc ember jött önnel. Ez igaz?
– Igaz.
– Mindegyiküket látni akarom, mielőtt Alec kilépne innen.
– Meg akarod nézni őket? – döbbent meg a furcsa kérésen Brodick. – Valamennyien
Buchanan harcosok – tette hozzá. – Ennél többet nem is kell tudnod.
Alec futott feléjük, amikor Gillian megismételte a követelését.
– Előbb látni akarom őket!
– És tudod miért, bácsikám?
– Miért? – nézett a kisfiúra Brodick.
– Mert Gillian látta az árulót – bökte ki gyorsan, mert ő akarta elsőként tudatni bácsikájával a
nagy újságot. – Én aludtam, de Gillian alaposan megnézte magának. Ő mesélte nekem. Csak
azért rejtőzködtünk nagyon sokáig, hogy láthassa, ki az áruló. Egy felföldi – tette még hozzá.
95
– Ó, Alec, ezt nem lett volna szabad elmondanod…
– Elfelejtettem – vágott közbe a kisfiú. – De Brodick nem fogja elmondani senkinek, ha
megkéred rá.
– A férfi, akit láttam, valószínűleg úton van visszafelé a Felföldre – magyarázta a lány. – Nem
tudom, mennyi ideig akart Angliában maradni, de nem kockáztathatok. Alec biztonsága
fontosabb.
– Ezért akarod megnézni az embereimet. Biztos akarsz lenni abban, hogy nem közülük való,
akit láttál? – kérdezte Brodick dühösen.
Gillian hirtelen annyira kimerültnek érezte magát, hogy legszívesebben lerogyott volna az
egyik padra, ráadásul semmi kedve nem volt valami diplomatikus válaszon törni a fejét.
– Igen, pontosan ezt szándékozom tenni, uram.
– Azt mondtad, megbízol bennem.
– Így van – biccentett a lány, majd gyorsan folytatta. – De csak azért, mert szükségem van
valakire, akiben megbízhatom, és ön Alec védelmezője. De senki másban nem bízom. Alec
úgy hiszi, hogy három felföldi rabolta el az ünnepségekről, de lehettek többen is azon az
emberen kívül, aki az egészet kitervelte, szóval, ahogy ön is láthatja, Alec még mindig
veszélyben forog, és én addig fogok vigyázni rá, amíg biztonságosan haza nem juttatom.
Mielőtt Brodick válaszolhatott volna, odakintről füttyszó hallatszott, elvonva a férfi figyelmét.
– El kell most mennünk innen – jelentette ki. – Az embereim türelmetlenkednek, és csak idő
kérdése, hogy a MacDonaldok visszajöjjenek és még több katonát hozzanak magukkal.
– Harcban álltok a MacDonaldokkal? – kíváncsiskodott Alec.
– Eddig nem volt köztünk viszály, de úgy tűnik, többé nem kerülhető el az ellenségeskedés.
– Miért? – kérdezte Gillian meglepetten. – Az a MacDonald, akivel én találkoztam, nagyon
kedvesen viselkedett, és nyilvánvalóan szavatartó ember, hiszen elvitte az üzenetemet önnek.
– Na, igen – bólintott Brodick. – Henley-nek hívták, és valóban elhozta nekem az üzenetedet,
de csak azután, hogy elmesélte az urának és felkeltette a nemzetségének kíváncsiságát is.
– És azért jönnek most ide, hogy önnel harcoljanak? – faggatózott tovább Gillian, mert
mindenáron szerette volna megérteni a dolgot.
– Nem, kislány – mosolyodott el Brodick. – Azért jönnek, hogy téged ellopjanak, és ez olyan
sértés, amelyet nem nyelhetek le szó nélkül.
Gillian mélységesen megdöbbent.
– Hogy engem ellopjanak? – suttogta. – De az ég szerelmére, miért tennének ilyesmit?
A férfi fejét csóválva adta tudtára, hogy nem áll szándékában tovább magyarázkodni.
96
– Bármennyire is szeretnék a másvilágra küldeni néhány MacDonaldot, kénytelen vagyok
várni, amíg téged és Alecet el nem juttatlak a Maitland birtokra. Azonnal elmegyünk innen.
Alec már rohant is volna az ajtó felé, de Gillian elkapta a karját, és maga mellé húzta.
– Várnod kell addig, míg meg nem győződtem róla, hogy nem fenyeget veszély, ha kimész!
– De én nem akarok várni!
– Én pedig nem akarok veled vitatkozni, fiatalember. Azt teszed, amit mondtam!
Megértetted?
Alec azonnal Brodickra pillantott, hogy a segítségét kérje.
– Én folyton mondogatom Gilliannek, hogy a papám a nemzetség feje, és ezért nem
parancsolgathat nekem állandóan, de ő nem is hallgat rám. Egyáltalán nem fél a papától.
Igazán megmondhatnád neki.
– Mit mondjak neki? – kérdezte Brodick, ámulatát palástolva.
– Hogy hagyja rám, hogy mit csinálok.
– A hölgy csak a legjobbat akarja neked, Alec.
– De mesélj neki a papáról! – könyörgött a kisfiú.
Brodick megadta magát.
– Iain Maitland hatalmas uraságnak számít a Felföldön. Sokan rettegnek a haragjától.
– Valóban? – mosolygott bájosan a lány.
– Sokan alaposan meggondolják azt is, hogy mit mondjanak a fiának.
Alec hatalmasat bólintott egyetértése jeléül, amikor Gillian ránézett.
– Engem pedig jobban érdekel, hogy épségben hazavigyelek a szüleidhez, minthogy azért
kényeztesselek, hogy elnyerjem apád jóindulatát, de ezzel esetleg a halálodat okozzam.
– Hadd lássam a karod! – szólt rá Brodick.
– Miért akarja látni? – pislogott meglepetten a lány.
A férfi nem válaszolt és nem is várta meg, hogy engedelmeskedjen, csak megfogta a kezét, és
felhúzta a ruhája ujját egészen a könyökéig. Vastag kötés fedte a sebet, de a csukló környéki
vörös duzzanatból a férfi tudta, hogy a seb elfertőződött.
– Hogyan történt?
Alec közelebb húzódott a lányhoz.
– Elárulsz? – suttogta aggodalmasan.
Brodick úgy tett, mintha nem hallotta volna a gyerek kérdését, de már tudta a választ.
Valamilyen módon Alec volt felelős a lány sérüléséért, és később, amikor egyedül lesz a
kisfiúval, kifaggatja a részletekről. Egyelőre azonban annyiban hagyja a dolgot.
97
Gillian és a fiú szemmel láthatóan az erejük végére jártak, szemük alatt hatalmas karikák
sötétlettek. A lány bőre kipirult, és Brodick gyanította, hogy a láztól. Azt is tudta, ha nem
veszik hamarosan kezelésbe a sérülést, a lány komoly bajba kerül.
– Egyáltalán nem fontos, hogyan sérültem meg, uram.
– Hívj nyugodtan Brodicknak!
– Ahogy kívánja – felelte Gillian, de közben magában azon csodálkozott, mitől lett a férfi
hangja gyengéd, és arcáról is eltűnt a komor kifejezés.
Mielőtt felfedezhette volna, hogy mi a szándéka, a férfi megfogta az állát, és oldalra fordította
a fejét, hogy jobban láthassa az arcán a halván foltokat.
– És ezek a horzsolások honnan vannak?
– Az a férfi ütötte meg, ököllel – bökte ki azonnal Alec, aki megkönnyebbülve vette
tudomásul, hogy a figyelem elterelődött Gillian karjáról. Nagyon szégyellte magát, amiért
megvágta a lányt, és remélte, hogy bácsikája soha nem szerez róla tudomást. – És tudod mit,
Brodick bácsi? – tette hozzá gyorsan.
Brodick nem vette le tekintetét Gillianről, ahogy válaszolt.
– Mit?
– A háta is csupa kék-zöld folt. Illetve csupa folt volt, de lehet, hogy most is olyan.
– Alec, hallgass!
– De ez az igazság. Láttam a sérüléseket, amikor kijöttél a tóból.
– Neked akkor aludnod kellett volna. – A lány ellökte Brodick kezét az arcától. – Láthatnám
végre az embereit?
– Igen.
Gillian úgy tervezte, hogy Alecet bent hagyja a templomban, amíg ő kimegy, és szemügyre
veszi a harcosokat, de Brodicknak nyilvánvalóan más szándéka volt. Éleset füttyentett, mire
Alec vihogva fogta be a fülét. A füttyszóra kivágódott az ajtó, és nyolc férfi masírozott be a
templomba. Gillian észrevette, hogy mindegyiknek le kellett hajtania a fejét, amikor belépett.
Mindegyik Buchanan óriás? – csodálkozott magában.
Abban a pillanatban, ahogy kivágódott az ajtó, a lány maga mögé lökte Alecet azzal a
szándékkal, hogy megvédje, ami elég nevetséges volt, tekintve a felé tartó harcosok
nyilvánvaló erőfölényét. Brodick látta, hogyan védelmezi a fiút, és igyekezett nem sértésként
felfogni a dolgot. Bármilyen könyörtelen ellenfél hírében álltak is a Buchanan harcosok, soha
nem emelnének kezet egy nőre vagy gyerekre. A Felföldön mindenki tudta ezt róluk, de
Gillian Angliából jött, és ez mentségül szolgál a viselkedésére.
98
Dylan odadobta urának a kardját, amint belépett a templomba. Brodick a tokjába süllyesztette
a fegyver, közben magában jót mulatott embereinek döbbent arckifejezésén. Nyilvánvalóan
lenyűgözte őket a nő szépsége, mivel képtelenek voltak levenni róla a tekintetüket.
Jó kedve azonban hamarosan bosszúságba csapott át, és rá kellett döbbenni, egyáltalán nem
tetszik neki, hogy harcosai ilyen nyíltan bámulják Gilliant. Az egy dolog, hogy megnézik
maguknak, de megint más, hogy majd kiesik a szemük. Talán soha nem láttak még csinos nőt
korábban?
Alec kikukucskált Gillian szoknyája mögül, meglátta Dylant és integetett neki. A parancsnok
megbotlott, és nekiesett Robertnek, aki azonnal visszalökte.
Gillian gondosan megnézte magának mindegyik férfit, miközben azok őt bámulták.
– Nos, meggyőződtél róla, hogy minden rendben van? – kérdezte Brodick nyugodtan, miután
a lány befejezte a vizsgálódást.
– Igen.
– Csak nem egy Maitland bujkál annak a nőnek a szoknyája mögött? – kérdezte Dylan, aki
még mindig nem nyerte vissza lélekjelenlétét. – Bármire megesküdnék, hogy a kölyök
teljesen úgy néz ki, mint Alec Maitland.
Alec azonnal Dylanhez rohant, és boldogan nevetett, amikor a férfi a magasba lendítette.
– Az akarta, hogy rejtőzzek el. Én nem akartam, de rákényszerített.
– Azt hittük, megfulladtál, fiú – suttogta Liam rekedt hangon.
Dylan leengedte a gyereket, és a vállára fektette. Alec azonnal átölelte a nyakát, és kihajolt
kissé, hogy lássa a többieket.
– Nem fulladtam meg – jelentette ki.
A nyolc férfi körülvette Alecet, de néhányan továbbra is Gilliant bámulták. Brodick
birtoklóan előbbre lépett, és helytelenítő pillantást vetett Liamre és Robertre, a két
legtolakodóbb emberére, hogy figyelmeztesse őket, mennyire dühíti a viselkedésük.
– Nagyon messze van ide a Maitland birtok?
– Nem – felelte. – Robert, fogd a hölgy zsákját és kösd a nyergedhez! – parancsolt rá a
harcosra, miközben kézen fogta Gilliant, és az ajtó felé indult vele. – Alec veled fog
lovagolni, Dylan – tette hozzá, és amint elhaladt Robert mellett, odamorogta neki a bajsza
alatt. – Nem láttál még soha szép nőt?
– Ilyen szépet még soha – felelte Robert.
Dylan az oldalára ültette Alecet, majd előrelépett, hogy útját állja urának.
– Be sem mutatod nekünk a menyasszonyodat, uram?
99
– Ő Lady Gillian – mondta Brodick, majd egyesével elsorolta emberei nevét, de olyan
gyorsan, hogy a lány csak egy-két nevet tudott megjegyezni.
Szívesen pukedlizett volna, de Brodick még mindig szorosan fogta a kezét, ezért inkább csak
a fejét biccentette meg feléjük.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta lassan. Most szólalt meg először kelta nyelven
azóta, hogy Brodickkal találkozott, és egészen addig, míg mind el nem mosolyodtak, azt hitte,
hogy jól sikerült a bemutatkozása. Vajon azért mosolyognak, mert tetszett nekik, hogy az
anyanyelvükön szólt hozzájuk, vagy kinevetik, mert mulatságosnak tartják a próbálkozását?
Ahogy önbizalma csökkent, úgy vált beszéde is mind akadozóbbá. – És szeretném
megköszönni, hogy segítenek nekem Alecet hazavinni a szüleihez.
Öröm járta át, amikor mindnyájan bólintottak.
Robert előbbre lépett.
– Maga Brodick menyasszonya? – szegezte neki a kérdést nyíltan, mint mindig.
– Nem – pirult el a lány.
– De azt állította, hogy a menyasszonya – emlékeztette Aaron.
– Igen – mosolygott Gillian. – De tudja, csak lódítottam, hogy kíváncsivá tegyem az urukat,
mert azt szerettem volna, hogy idejöjjön.
– Márpedig ha egyszer azt állította, akkor az úgy is van – jelentette ki Liam, és a többiek
haladéktalanul rábólintottak.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte nyugtalanul Gillian a harcostól.
– Ez azt jelenti, kisasszony – mosolygott Dylan –, hogy maga Brodick menyasszonya.
– De hiszen hazudtam – vitatkozott a lány, akit teljesen megzavart a beszélgetés. Hiszen az ő
indokai teljesen egyértelműek és elfogadhatóak voltak, ezek a harcosok mégis úgy tesznek,
mint akik semmit nem értenek.
– Maga mondta – ismételte meg az egyik harcos. Gillian emlékezett rá, hogy Stephennek
hívják.
– Most nincs idő erre – szólt közbe Brodick.
Ő vezette a csapatot, Gillian maga után húzva. A lépcső mellett várakozó két angolról
jóformán tudomást sem vett. A lovak a közeli fáknál voltak kipányvázva.
– Te velem lovagolsz – fordult a lányhoz.
Gillian elhúzódott tőle.
– El kell búcsúznom a barátaimtól – jelentette ki, és mielőtt Brodick megakadályozhatta
volna, Waldohoz és Henryhez sietett. Mindkét férfi fejet hajtott előtte, és mosolyogva
hallgatta, amit mondott nekik. Brodick nem hallotta ugyan a lány szavait, de a férfiak
100
arckifejezéséből meg tudta ítélni, hogy örömet szerzett nekik. Amikor azonban látta, hogy a
kezüket is megfogja, azonnal odament hozzájuk.
– Már éppen elég időt elvesztegettünk.
A lány tudomást sem vett róla.
– Uram, szeretném, ha megismerné Waldo és Henry Hathowayt. Ha ők nem sietnek bátran a
segítségemre, soha nem jutottunk volna el idáig Aleckel.
Brodick nem szólt egy szót sem, de azért megbiccentette feléjük a fejét.
– Waldo, kérlek, vidd vissza a lovat, amelyet kölcsönvettem.
– De hiszen ellopta a lovat, kisasszony! – tört ki Henryből.
– Nem loptam el, csak engedély nélkül kölcsönvettem – szögezte le a lány. – Kérlek, ígérjétek
meg, hogy mindketten elrejtőztök, amíg ez az egész véget nem ér. Ha rájönnek, hogy ti
segítettetek nekem, akkor megölnek benneteket.
– Úgy lesz, kisasszony. Mi is tudjuk, hogy az a rókalelkű gazember bármire képes, és mind a
ketten elrejtőzünk, amíg maga vissza nem tér. Az isten segítse az útján.
Gillian szeme könnybe lábadt.
– Már másodszor sietettek a segítségemre, és mentettétek meg az életemet.
– Hosszú utat tettünk meg együtt – mondta Waldo. – Egészen kicsi lány volt, amikor először
találkoztunk. Akkor egyáltalán nem is beszélt.
– Emlékszem, Liese miket mesélt, drága barátaim. Eljöttetek azon a sötét napon, hogy
felajánljátok, elkísértek minket és megvédelmeztek az úton. És most újra kisegítettetek a
bajból. Örökké az adósotok leszek, és fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt nektek valaha is
visszafizetni.
– Megtiszteltetés volt számunkra, hogy a szolgálatodra lehettünk – dadogta Henry.
Brodick megfogta a lány karját, és hátrább húzta, hogy engedje el végre az idősebb fivér
kezét.
– Indulnunk kell – figyelmeztette, de ezúttal erőteljesebb hangon.
– Igen, persze – hagyta helyben Gillian.
Megfordult, és észrevette Alecet Dylan karjában. Intett a Hathoway fivéreknek, hogy
várjanak, majd ellökte Brodick kezét, és keresztülsietett a tisztáson.
– Alec, bizonyára szeretnél köszönetet mondani Waldonak és Henrynek, amiért segítettek
nekünk.
– Nem szeretnék – rázta a fejét a fiú. – Ők angolok, szóval nem kell nekik semmit
megköszönnöm. A felföldiek nem szeretik az angolokat – tette hozzá dölyfösen.
Gillian visszafogta az indulatait.
101
– Dylan, kérem, hagyjon minket magunkra egy percre Aleckel!
– Ahogy óhajtja, hölgyem.
Alighogy a férfi letette a gyereket, Gillian megfogta Alec karját, és maga után húzta a tisztás
szélére, a fák mellé. Ott aztán lehajolt hozzá, és fülébe suttogott, miközben a fiú folyton
izgett-mozgott, így próbálván szabadulni.
Dylan Brodickhoz fordult.
– Mit csinál? – csodálkozott.
– Emlékezteti a fiút a jó modorra – mosolygott Brodick. A fivérek felé nézett, és maga is
nagyot sóhajtott. – És úgy tűnik, engem is.
Mielőtt Dylan magyarázatot kérhetett volna erre a furcsa kijelentésre, ura már a fivérek felé
indult. Waldo és Henry szemmel láthatóan féltek Brodicktól, és elhátráltak előle, amíg a férfi
rájuk nem szólt, hogy álljanak meg. Dylan nem hallotta, mit mond ura a két férfinak, de látta,
ahogy kihúzza díszes tőrét a csizmaszárból, és feléjük nyújtja. Az angolok legalább olyan
döbbenten bámultak, mint Dylan. Figyelte, hogyan próbálja Waldo visszautasítani az
ajándékot, de természetesen Brodick győzött a vitában.
Gillian is látta a történteket, és mosolyogva folytatta Alec nevelését. Egy perccel később a
kisfiú szándékolt lassúsággal indult a Hathoway fivérek felé. Gillian megbökte hátulról, hogy
gyorsabb haladásra bírja. Alec megállt Brodick mellett és mellére hajtott állal szólította meg
Waldot és Henryt.
– Köszönöm, amiért vigyáztak rám.
– És még? – nógatta Gillian.
– És mert nem kellett volna, mégis megtették.
Gillian elkeseredetten sóhajtott fel.
– Alec azt szeretné mondani, hogy sajnálja, amiért annyi gondot okozott. Azt is tudja, hogy ti
ketten az életeteket kockáztattátok miatta. Így van, Alec?
A gyerek biccentett, majd Gillian kezét megfogva figyelte a fivérek távozását.
– Jól mondtam?
– Igen, ügyes voltál.
Dylan a nyergébe emelte Alecet, majd Brodickhoz fordult.
– Elmondta a nő, hogy került hozzá Alec, vagy hogy mi történt?
Brodick a nyeregbe pattant, és csak aztán válaszolt.
– Nem, eddig még semmit nem mondott, de el fogja. Légy türelemmel, Dylan! Most sokkal
fontosabb, hogy minél messzebb kerüljenek a MacDonaldoktól. Ha majd biztonságban tudom
őket, és nem kell folyton a hátam mögé figyelni, akkor ki fogom faggatni. Szólj Liamnek,
102
hogy ő vezeti a csapatot! – utasította parancsnokát. – Mielőtt északnak fordulnánk, Kevin
Drummondhoz megyünk előbb. Robert lovagol hátul.
– Drummond háza kiesik az utunkból, jó pár órát elvesztünk, ha arrafelé megyünk – jegyezte
meg Dylan. – Este lesz, mire odaérünk.
– Én is tudom, hol lakik, de Kevin feleségéről mindenki tudja, milyen jól ért a sebek
gyógyításához, és Gillian karjának sürgős kezelésre van szüksége.
Gillian a tisztás közepén állt, és türelmesen várta, hogy a férfiak befejezzék a megbeszélést.
Tudta, hogy róla beszélnek, mert mindketten őt bámulták komor képpel beszélgetés közben.
A napfény jótékonyan melengette arcát, és ő mégis percről-percre jobban fázott, ráadásul
minden porcikája sajgott. Azzal is tisztában volt, hogy ez nem egyszerűen a kimerültségtől
van, de az ég szerelmére, most igazán nem alkalmas az idő a betegeskedésre. Minden percre
szüksége van, hogy még az őszi ünnepségek előtt megtalálja nővérét. Teremtőm, annyira
reménytelennek látszott most minden! Nem kellett volna azt hazudnia Alfordnak, hogy
Christennél van János király kincses ládikója. Hogyan találhatná meg éppen ő, amikor a
királyság minden katonája kereste már a kincset. Az elmúlt tizenöt évben újra és újra
átfésültek minden négyzetcentimétert, és mégsem bukkant rá senki. Lehet, hogy még mindig
Christennél van? Alford mindenesetre úgy hiszi, és Gillian csak megerősítette ebben a
hitében, mivel ki akarta menteni Alecet a szörnyű veszélyből, amely a báró udvarában
leselkedett rá. A szíve mélyén azonban tudta, hogy a doboz elveszett mindörökre, és ő egyre
gyorsabban és mélyebbre süllyed a mocsárba.
Volt ugyan valamiféle terve. Mihelyt hazaviszi Alecet a szüleihez, könyörögni fog az apjának,
hogy segítsen neki eljutni a MacPherson birtokra, ahol állítólag Christen él. Igen ám, de
hogyan tovább? Elméje tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, és csak abban reménykedett,
hogy képes lesz rendet teremteni kusza gondolatai közt, ha egyszer jobban érzi magát.
Megdörzsölte a karját, abban a hiú reményben, hogy így felmelegedhet, közben kényszerítette
magát, hogy a jelenre koncentráljon. Brodick felé irányította a lovát, akkor sem lassított,
amikor a közelébe ért. A férfi lehajolt a nyeregből, átkarolta a derekát, és különösebb
erőlködés nélkül az ölébe emelte.
Gillian eligazgatta a szoknyáját a térdén, és próbált egyenesen ülni, hogy háta ne érjen a
férfihoz, de Brodick nem hagyta. Szorosabbra fogta ölelését, és végül teljesen magához
szorította. Igazából Gillian még hálás is volt az izmos férfitestből áradó melegért, az erős,
férfias illatot pedig rendkívül vonzónak találta. Szerette volna néhány percre lehunyni a
szemét, és megpihenni. Talán még úgy is tehetne, mintha véget ért volna ez a rémálom. Nem
103
engedte meg azonban, hogy a képzelete túl messzire ragadja, mivel még mindig vigyáznia
kellett Alecre.
Megfordult, és Brodickra nézett. A férfi igazán jóképű, gondolta, egy pillanatra elfeledve, mit
is akart mondani. Sok történetet hallott már a viking harcosokról, akik évszázadokkal azelőtt
bebarangolták Angliát, és Gillian arra gondolt, hogy Brodick bizonyára a vikingek
leszármazottja, hatalmas termete is ezt bizonyítja. Csontjai jól kirajzolódtak egészen a magas
pofacsontoktól az enyhén szögletes áll vonaláig. Igen, kétségtelenül jóképű, és fogadni mert
volna, hogy sok nő szíve megdobbant már a karakteres arc láttán. Erről újabb gondolat ötlött a
fejébe. Alec ugyan azt mondta, hogy Brodicknak nincs asszonya, de vajon van-e kedvese, aki
epedve vár a visszatértére.
– Valami gond van?
– Nem lovagolhatna velünk Alec is? Biztosan elférne.
– Nem.
Gillian egy egész percet várt, hogy a férfi megindokolja az elutasítást, majd rádöbbent, hogy
annak esze ágában sincs magyarázatot adni. Gillian igyekezett nem sértésként felfogni a férfi
hűvös modorát. Morgan bácsi mondta elégszer, hogy a felföldiek egy egész más nép, és a
saját, különös módjukon élnek, ezért úgy döntött, hogy Brodick bizonyára nem akart durva
lenni. A nyers modor egyszerűen a természete része.
Nekidőlt a férfinak, és megpróbált lazítani, de újra meg újra hátrapillantott, mert meg akart
győződni arról, hogy Aleckel minden rendben van.
– Már majdnem ott vagyunk – szólalt meg halkan Brodick. – El fog merevedni a nyakad, ha
állandóan hátrabámulsz. Alec jól van, Dylan nem engedi, hogy bármi baja történjen. – Ezzel a
lány fejét a vállához vonta. – Pihenj! – parancsolt rá a lányra.
És Gillian így is tett.
H E T E D I K F E J E Z E T
Brodick felrázta Gilliant, amikor elérték úti céljukat.
A lány nagy nehezen kiszakította magát az álom karjaiból, és dörzsölgetni kezdte
elgémberedett nyakát. Némi erőfeszítéssel sikerült kijózanodnia, majd amikor körülnézett,
egy pillanatra azt hitte, hogy még mindig álmodik. Hol van? Mi ez a hely? Buja zöld dombok
vették körül. Keskeny patak csörgedezett a közeli lankán, és a völgy közepén szalmatetős,
szürke kőből rakott kunyhó terpeszkedett hívogatón. Az udvart a szivárvány minden színébe
104
pompázó vadvirágok tarkították, és illatuk egészen elbódította. Nyírfák szegélyezték a kunyhó
nyugati oldalán futó tisztavizű csermely partját, keletre pedig, amerre a szem ellátott, dús zöld
füvű mező húzódott. A mező végében kövér juhnyáj legelészet, vastag gyapjuk mutatta, hogy
hamarosan nyírásra készek. Fecsegő vénasszonyok módjára bégettek, míg egy királyi tartású
kutya, éber szemmel és magasba emelt fejjel őrizte őket. A kunyhó kéményéből vékony
füstcsík szállt az égnek. A szellő gyengéden simogatta Gillian arcát. Ez maga volt a
paradicsom.
Harsány kiáltás rázta fel álmélkodó bámészkodásából. Magas, sovány férfi áll a házikó
küszöbén, és mosolyogva üdvözölte a közeledő harcosokat. Ahogy Gillian a kunyhóban
eltűnő férfiakat nézte, az utóbbi napok eseményei hirtelen élességgel idéződtek fel
emlékezetében.
Dylan Alecet a karjában tartva, fejét lehajtva lépett a kunyhóba. Brodick már leszállt a lóról,
de nem mozdult. Gillianre várt, hogy lesegíthesse. Amikor a lány végre felé fordult, a karját
nyújtotta, és Gillian lecsusszant a nyeregből. Egy röpke pillanatra találkozott a tekintetük, és
Gillian elgondolkozva nézte a férfit, akit alig ismert, és akiben mégis tökéletesen megbízott.
Átható tekintetétől olyan érzése támadt, hogy a férfi az összes titkát ismeri. Próbálta
elhessenteni az ostoba gondolatot, hiszen Brodick is csak egy férfi, semmi több – és nem
ártana, ha megborotválkozna, tette hozzá magában. Arcát és állát aranyszőke borosta
borította, és a lány hirtelen ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy megsimítsa az arcát,
kipróbálja, milyen az érintésük.
– Miért bámul így rám? – kérdezte.
– Ugyanazért, amiért te is, kislány.
A férfi szemében csillogó szikra mutatta, hogy van benne valami ördögi, és Gillian
egyszerűen nem érzett erőt magában, hogy most flörtölni kezdjen vele. Ami azt illeti, abban
sem volt biztos, hogy tudná, hogyan kell.
Ellökte a férfi kezét a derekáról, és hátralépett.
– Miért álltunk meg itt? És ki volt az az ember az ajtóban? Alecnek nem lett volna szabad
bemennie, amíg én…
A férfi félbeszakította.
– Utoljára mondom el, hogy Alec biztonságban van Dylannel. Dylan nagyon megsértődne, ha
tudná, hogy nem bízol benne.
– De hiszen nem bízom benne – suttogta, hogy a többi harcos meg ne hallja. – Nem ismerem
őt.
105
– Engem sem ismersz – mutatott rá Brodick. – De úgy döntöttél, hogy bennem megbízol,
akkor pedig azt is el kell hinned, hogy csakis az igazat mondom neked. Az embereim akár az
életük árán is megvédik Alecet. – A hangjában csengő határozottság figyelmeztette Gilliant,
hogy többet nem hajlandó erről a témáról beszélni.
– Túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy vitatkozzam.
– Akkor ne tedd. Nincs értelme egy Buchanannel vitatkozni – tette hozzá. – Esélyed sincs a
győzelemre, kislány. A Buchananek soha nem vesztenek.
Gillian arra gondolt, hogy Brodick csak tréfálkozik vele, de mivel nem volt benne egészen
biztos, inkább nem nevetett. A férfinak vagy egészen furcsa humorérzéke van, vagy
borzasztóan öntelt.
– Gyere! Csak az időt vesztegetjük – fogta meg a lány kezét Brodick, és a kunyhó felé indult.
– Itt töltjük az éjszakát?
A férfi meg sem fordult, úgy válaszolt.
– Nem, amint Annie ellátja a karod, továbbmegyünk.
– Nem akarok kellemetlenséget okozni neki.
– Megtiszteltetésnek veszi majd, hogy a szolgálatodra lehet.
– Miért?
– Mert azt hiszi, hogy a menyasszonyom vagy – magyarázta a férfi.
– Ugyan miért hinné? Hiszen csak egyetlen MacDonald harcosnak mondtam el ezt a
hazugságot.
– A hírek gyorsan terjednek errefelé – nevetett Brodick. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a
MacDonaldok nem tudnak titkot tartani.
– Ó istenem! Jókora kellemetlenségbe sodortam önt, igaz?
– Nem – felelte kurtán a férfi.
Amikor az ajtóhoz értek, Brodick hátralépett, hogy előre engedje a lányt. Gillian közelebb
lépett hozzá és súgva kérdezte:
– Megbízik ezekben az emberekben?
– Annyira mindenképpen, mint bárki másban, aki nem Buchanan – vont vállat a férfi. – Kevin
Drummond húga az egyik emberemhez ment feleségül, szóval valamiféle rokonságban van
velünk. Minden szót, amit kiejtesz, bizalmasan fognak kezelni.
Dylan bemutatta neki a házaspárt. Annie Drummond a tűzhely mellett állt, és fejet hajtott
Gillian előtt. Az asszony olyan korú lehetett, mint ő és gyereket várt. Kevin Drummond is
fejet hajtott, és szívélyesen üdvözölte őt az otthonában. Gilliannek úgy tűnt, mindketten
nagyon feszültek.
106
A kunyhó nem volt nagy, és frissen sült kenyér illata lengte be. A hosszúkás asztal a hely
nagy részét elfoglalta, és a székek számából – hat állt az asztal körül – Gillian arra
következtetett, hogy Drummondék szoktak vendégeket fogadni. Igazi otthon volt, meleg,
kényelmes és hívogató, az a fajta, amelyről Gillian álmodozni szokott, amikor megengedte
magának, hogy fantáziája elragadja és elképzelte, hogy beleszeret valakibe és családja lesz.
Micsoda ostoba képzelgések! – feddte magát. Az élete tele van aggodalommal, és igazán
nincs most ideje ilyen hiábavalóságokra.
– Megtiszteltetés, hogy az otthonomban üdvözölhetem – jelentette ki Kevin, és bár szavait
Gillianhez intézte, a lány észrevette, hogy tekintetét le nem veszi Brodickról.
Miután szertartásosan üdvözölte a nemzetségfőt, Annie az asztalhoz invitálta Gilliant, hogy
megnézhesse a sebét. Ő maga az asztal másik oldalán ült le, és várta, hogy a lány kényelembe
helyezze magát. Mialatt Gillian feltűrte ruhájának ujját és lebontotta a kötést, Annie tiszta
ruhát terített az asztalra.
– Nagyra értékelem, ha akad rá valamilyen gyógyszere – mondta Gillian. – Nem túl komoly a
sérülés, de azt hiszem, gyulladásba jött.
Gillian úgy vélte, hogy karja egyáltalán nincs rossz állapotban, Annie azonban egészen
elfehéredett, amikor a sebet meglátta.
– Istenem, kisasszony, szörnyű fájdalmai lehetnek!
Brodick és harcosai közelebb léptek, hogy ők is szemügyre vehessék a sérülést. Alec a
lányhoz rohant és hozzásimult. Látszott rajta, hogy mennyire meg van riadva.
– Az ég szerelmére, hol szerezte ezt a sebet? – kérdezte Dylan.
– Megvágtam magam.
– Fel kell nyitni és ki kell tisztítani – suttogta Annie. – Uram, néhány napig itt kell
maradnotok, legalább addig, amíg ellátom a sebet. Mivel hölgyről van szó, a lassabb módszert
kell választanom.
– De mi nem maradhatunk olyan sokáig – tiltakozott Gillian.
– És ha férfi lenne? Akkor mit tennél? – kérdezte Brodick.
Mivel Annie úgy vélte, a nemzetségfőt csak a kíváncsiság vezérli, nyugodtan válaszolt.
– Felnyitnám a sebet, eltávolítanám a gyulladt részeket, utána azonban asszonyi tüzet öntenék
a nyílt sebbe, és bár ez a különleges főzet eddig minden sebet meggyógyított, szörnyű
fájdalommal jár a használata.
– A legkeményebb harcosokat is hallottam már ordítani a fájdalomtól, amikor Annie ezzel a
keverékkel gyógyította őket – jegyezte meg Kevin.
107
Brodick türelmesen várta, hogy Gillian eldöntse, melyik kezelést kéri. A lány biztosra vette,
Drummondék eltúlozzák a dolgot, de nem volt választása. Nem engedhette meg magának,
hogy több időt veszítsen holmi apró fájdalom miatt. Brodick mintha ha az elméjében olvasott
volna.
– És azok a harcosok, akiket az asszonyi tűzzel kezeltél, napokig itt maradtak, vagy nyomban
távoztak?
– Ó, rögtön azután távoztak, hogy gyógykenőcsöt kentem a sebükre.
– Azok, akik állva maradtak, el is mentek – vetette közbe Kevin.
Brodick elkapta Gillian alig észrevehető biccentését.
– Használd a harcosok gyógymódját Gillianen, és ő egy hangot sem fog kiadni, míg kezeled.
Ő is Buchanan – tette hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
– Egy hangot sem fogok hallatni? – csodálkozott Gillian a férfi önteltségén.
Brodick komoly hangon válaszolt.
– Nem fogsz.
Gillian legszívesebben sivalkodni kezdett volna, mielőtt Annie egyáltalán a sebéhez ér,
csakhogy felbosszantsa ezt a felfújt hólyagot, de végül ellenállt a kísértésnek, mert arra
gondolt, hogy hangoskodásával megijesztené ezt a kedves asszonyt és Alecet is. Amikor
azonban kettesben lesz Brodickkal, nem felejti el emlékeztetni rá, hogy ő egyáltalán nem
tartozik a Buchananek közé – hála istennek, mivel az összes Buchanan túlságosan el van telve
magával. Gillian észrevette, amikor Brodick kijelentette, hogy ő nem fog egy hangot sem
kiadni, az összes harcos rábólintott.
Ó, igen, a legszívesebben tényleg sikoltozni kezdett volna.
Annie falfehér lett Brodick szavaira. Odahajolt a férjéhez, és súgott valamit a fülébe. Mivel
hadarva beszélt, Gillian csak egy-két szót tudott elkapni, de az elég volt ahhoz, hogy kitalálja,
Annie arra kért engedélyt férjétől, hogy álomitalt adhasson neki.
Kevin Brodickhoz fordult a kéréssel, miközben asszony elsietett, hogy összegyűjtse a
kezeléshez szükséges eszközöket. Mielőtt Brodick válaszolhatott volna Kevinnek, Gillian
megszólalt.
– Nem akarom, hogy elaltassanak! Nagyra értékelem, hogy ennyire aggódnak értem, de
mindenképpen szeretnék józan maradni, hogy mielőbb folytathassam az utat.
Brodick biccentett, de Gillian nem tudta eldönteni, hogy beleegyezését vagy elutasítását
akarta kifejezni.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam – erősködött. – Nem akarom, hogy elaltassanak.
108
Alec megrángatta a ruháját. Amikor Gillian lehajolt hozzá, a szeme sarkából látta, hogy Annie
valami port rak az egyik kupába, majd bort tölt rá.
– Mit akarsz? – kérdezte Alectől.
– Elárulod? – suttogta a kisfiú.
– Hogy te vágtad meg a karomat? – A gyerek beütötte a fejét a lány állába, ahogy bólintott. –
Nem, nem árulom el senkinek, és azt szeretném, ha nem aggódnál többet emiatt.
– Rendben – nyugodott meg a fiú. – Éhes vagyok.
– Hamarosan kapsz valami ennivalót.
– Az engedélyeddel, uram, szeretnék köszöntőt mondani rád és a menyasszonyodra –
jelentette be Kevin, és a kupákkal teli tálcát az asztalhoz vitte.
– Ó, de én nem is… – kezdte Gillian.
– Bírod az engedélyem – szakította félbe Brodick a lányt.
Gillian komor pillantást vetett rá, miközben magában azon csodálkozott, miért nem
világosította fel a férfi Kevint a tévedéséről, de úgy döntött, ráér később is magyarázatot
kérni.
Kevin Gillian elé tette az egyik kupát, majd szép sorban elrendezte a többit is, jókora
távolságban a lány italától, hogy az véletlenül se keveredhessen össze a többi kupával. A
köszöntő tulajdonképpen nem volt más, mint egy okos cselszövés, és bár Gillian tisztában volt
vele, hogy Kevint a jó szíve vezérli, mégis felháborította, hogy ennyire semmibe veszik a
kívánságát. Így csak egyetlen választása maradt.
– Behívhatom a többi harcosodat, uram, hogy ők is igyanak az egészségetekre? – fordult
Kevin Brodickhoz.
Válaszul a nemzetségfő az ajtóhoz ment, és nagyot füttyentett. Az éles hang visszhangot
vetett a kunyhóban. Egy perccel később a többi harcos is beáramlott a házikóba, hogy átvegye
a kupáját. Gillian segített nekik, és mindegyik férfinak személyes nyújtotta át a bort.
Amikor mindenkinek kezében volt az ital, Kevin előrelépett és a magasba emelte kupáját.
– Kívánok néktek hosszú és boldog életet, egészséges fiakat és lányokat!
– Úgy legyen! – csatlakozott a jó kívánsághoz Aaron.
Mindenki megvárta, amíg Gillian kiüríti a poharát, és csak akkor kortyoltak ők is az italukba.
Brodick Annie felé biccentett, kihúzott egy széket, és leült Gillian szemben. Intett neki, hogy
tegye az asztalra a kezét, majd amikor az engedelmeskedett, kezét ő is a lányéra tette.
Gilliannek nem kellett megkérdeznie, miért. Anélkül is tudta, hogy a férfi azért fogja meg a
kezét, hogy ne ránthassa el Annie kezelése alatt.
Dylan is odalépett az asztalhoz, és a lány vállára tette a kezét.
109
– Robert, vidd ki a fiút! – utasította a harcost.
Alec görcsösen belekapaszkodott Gillian karjába.
– Itt akarok maradni veled! – súgta a lánynak.
– Akkor Dylant kell megkérned – mondta Gillian. – És ő minden bizonnyal megfontolja a
kérésed, feltéve, hogy udvariasan kéred, Alec.
A fiú habozva nézett a harcosra, fejét egészen hátrahajtva.
– Itt maradhatok… kérlek?
– Hölgyem? – nézett kérdőn a lányra Dylan.
– Örülnék, ha Alec itt maradna velem.
– Akkor egy ideig még maradhatsz, Alec, de nem szabad beleavatkoznod. Megígéred?
– Ígérem – bólintott a fiú, és nekidőlt a lánynak
Annie Gillian mellett állt, de nem kezdett bele a kezelésbe, noha minden készen állt.
– Nem érzi magát álmosnak? – kérdezte mintegy mellékesen.
– Nem igazán.
Az asszony Brodickra nézett.
– Talán várnunk kellene még egy-két percet.
Gillian végignézett az őt körülvevő harcosokon, és látta, hogy Annie férje egyre gyakrabban
ásítozik, de mivel a Robert nevű katona is sűrűn ásított, nem tudta eldönteni, melyik is fog
valóban elaludni. Aztán Kevin megingott.
– Annie, kérlek, szólnál az uradnak, hogy üljön le?
Kevin meghallotta a kérést, és dühösen pislogva próbálta felfogni.
– Ugyan miért kellene leülnöm? – csodálkozott.
– Hogy ne essen akkorát.
Senki nem értette Gillian szavait, amíg Kevin hirtelen előre nem bukott. Szerencsére Brodick
egyik harcosa elég gyorsan mozdult ahhoz, hogy elkapja a férfit, mielőtt az beütötte volna a
fejét az asztal sarkába.
– Ajaj, kislány, kicserélte a kupákat, nem igaz?
– Elkábította Kevint? – csodálkozott a másik harcos, de szája széles vigyorra húzódott.
Gillian érezte, hogy lángol az arca. Tekintetét az asztalra szegezte, és igyekezett valami
elfogadható bocsánatkérést kigondolni Kevin feleségének.
Annie döbbenten nézett a nemzetségfőre, mit szól a csalárdsághoz. Brodick megcsóválta a
fejét, mintha helytelenítené a dolgot, de a szemében huncut szikra csillogott, amikor
megszólalt.
110
– Úgy tűnik, Kevin elkábította magát. Tegyétek az ágyra, Aaron, aztán lássunk végre neki a
kezelésnek. Annie, mielőtt útnak kell indulnunk.
Az asszony bólintott, majd reszkető kézzel Gillian karjára tette a kést. Brodick megszorította a
lány csuklóját még azelőtt, hogy a kés a bőrébe vágott volna. Gillian először arra gondolt,
megmondja neki, hogy túlságosan aggódik miatta, de amikor Annie komolyan foglalkozni
kezdett a sebbel, már hálás volt a férfi támogatásáért. Ösztönösen összerándult volna, de
Brodick szorítása nem engedett semmilyen mozdulatot.
A kezelés közel sem volt olyan borzalmas, mint várta. Egész karja fájón lüktetett a
gyulladástól, és amikor Annie végül felnyitotta a sebet, Gillian azonnal könnyebbséget érzett.
Alec a jobb karja alá bújt, és valósággal hozzátapadt. Ijedten suttogott.
– Nagyon fáj?
– Nem – vágta rá azonnal a lány.
Amikor a gyerek látta, hogy Gillian milyen nyugodtan viselkedik, maga is megnyugodott, és
kíváncsian kérdezősködni kezdett.
– Fáj annyira, mint amikor az a férfi az arcodba vágott?
– Csitt, Alec!
– De fáj annyira? – makacskodott a kisfiú.
Gillian felsóhajtott.
– Nem.
Annie egy tiszta ruhával tisztogatta a sebet, de megállt a keze, amikor Alec feltette kérdését.
– Valaki megütötte önt, kisasszony? – A kedves asszony határozottan döbbentnek látszott,
ezért Gillian igyekezett megnyugtatni.
– Igazán nem nagy ügy – erősködött. – Kérem, ne aggódjon miattam!
– Az a férfi… ki volt?
A szobában olyan csend támadt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani, amint a lány
válaszára vártak, de ő megrázta a fejét.
– Igazán nem fontos.
– Ó, de nagyon is fontos – mondott ellent Dylan, a többiek egyetértően morogtak.
– Angol volt – bökte ki Alec.
Annie bólintott, jelezve, hogy elhiszi a gyerek szavait, majd újabb ruhacsíkot vett elő, és
folytatta a seb tisztogatását. Gillian megrezzent a fájdalomtól, és észre sem vette, hogy
Brodick kezét szorongatja.
– Tudtam, hogy angol volt – jelentette ki Annie. – Nem ismerek egyetlen felföldit sem, aki
kezet emelne egy asszonyra. Nem én.
111
A harcosok többsége rábólintott az asszony szavaira. Gillian kétségbeesetten szeretett volna
témát váltani, ezért kibökte az első gondolatot, ami eszébe jutott.
– Igazán szép napunk van, nem igaz? A nap fényesen süt és a szél is egészen enyhe…
– A férfi részeg volt, nagyon részeg – szakította félbe a gyerek.
– Alec, senkit nem érdekelnek a részletek.
– Ó, dehogynem érdekel – mondta vontatottan Brodick, halk, megtévesztően lágy hangja jól
palástolta valódi érzelmeit. Igyekezett türelmesen viselkedni, de annyira szerette volna hallani
a teljes történetet, hogy szinte eszét vesztette. Micsoda férfi az, aki megüt egy asszonyt vagy
egy gyereket? Alec már így is sejtette, milyen borzalmakon kellett keresztülmennie, és azt is,
mennyire bátran viselkedett Gillian. Brodick azonban tudni akarta a részleteket is, és úgy
döntött, hogy meg is tudja még az est beköszönte előtt.
– Részeg volt, ugye Gillian? – erősködött a fiú.
A lány nem válaszolt, de Alecet ez sem bátortalanította el. Mivel Gillian nem tiltotta meg
neki, hogy meséljen a verésről, ezért elhatározta, hogy mindent elmond, amit tud.
– Brodick bácsi, és tudod mit?
– Nem, mit?
– Az a férfi az öklével ütötte meg, és amikor Gillian a földre zuhant, akkor rugdosni kezdte,
és csak rúgta, rúgta, rúgta. Nagyon megijedtem, és próbáltam megállítani, de nem hagyta
abba.
– Hogyan próbáltad megállítani? – kérdezte Dylan.
Alec felvonta a vállát.
– Nem tudom – ismerte be. – Talán kiabáltam.
– Annie, ugye már majdnem befejezte? – fészkelődött Gillian.
– Igen, majdnem.
– És akkor tudod mit? Rávetettem magam Gillianre, de ő félrelökött és akkor tudod mit tett?
Rám feküdt, és a kezét is a fejemre tette, hogy megóvjon a rúgásoktól.
– És utána mi történt, Alec? – faggatta a kisfiút Liam.
– Megsimogatott, és rám szólt, hogy maradjak csendben, és azt is mondta, hogy minden
rendben lesz, nem engedi, hogy bántsanak. És nem is engedte – tette hozzá. – Egyetlen rúgást
sem kaptam.
Gillian legszívesebben befogta volna Alec száját. A férfiak látható borzalommal hallgatták a
fiú elbeszélését, de tekintetüket le nem vették róla. Gillian szégyellte a történteket,
ugyanakkor zavarban is volt.
– Csak egy angol bántotta Lady Gilliant? – kérdezte Robert. – Vagy voltak mások is?
112
– Volt egy másik, aki megütötte.
– Alec, szeretném, ha… – kezdte Gillian, de a fiú közbevágott.
– De ő is megütött, nem emlékszel? Az a férfi rugdosott, aztán az a másik megütött. Hogy-
hogy nem emlékszel?
– Emlékszem, Alec – hajtotta le a fejét Gillian. – Csak nem akarok beszélni róla.
A kisfiú Brodickhoz fordult.
– És tudod mit csinált Gillian, miután a férfi megütötte őt? Mosolygott, hogy jól
felbosszantsa.
Annie összeszedte a ruhákat, és félretette egy székre, majd egy vastag törülközőt tett Gillian
karja alá.
– Uram, kitisztítottam a sebet.
Brodick bólintott.
– A fiú éhes. Biztosan nagyon örülne egy szelet kenyérnek, ha nem túl nagy gond.
– Ha lehet, egy kis mézzel – szólt közbe Alec.
– Természetesen mézzel – mosolygott rá Annie.
– Odakint kell megenned – utasította Brodick. – Robert kimegy veled, és vigyáz rá, nehogy
valami csintalanságon törd a fejed.
– De Brodick bácsi, Gilliannel szeretnék maradni. Szüksége van rám, és nagyon egyedül lesz,
ha nem leszek itt vele.
– Majd én mellette maradok – ígérte Brodick. – Robert!
A harcos közelebb lépett. Alec látta, hogy jön, és még jobban a lányhoz simult. Gillian
lehajolt és a fülébe suttogta.
– Szólni fogok, ha szükségem lesz rád.
Meg kellett esküdnie az édesanyjára, hogy nem fog eltűnni, ha a kisfiú magára hagyja néhány
percre. Miután sikerült Alecet meggyőznie, a gyerek kikapta Annie kezéből a mézes kenyeret
és az ajtóhoz viharzott. A nagy sietségben elfelejtette rendesen megköszönni az ételt.
– Később majd minden bizonnyal eszébe jut a jó modor, és megköszöni a kenyeret –
mentegette a fiút Gillian. – Igazán köszönöm, hogy ilyen türelmes vele. Annyira kisfiú még,
és nagyon nehéz időszakon ment keresztül.
– De maga segített neki, hogy sértetlenül átvészelhesse – jegyezte meg mögötte Dylan, és
kezét újra a lány vállára tette. Gillian nem igazán tudta, hogy a férfi dicséretét akarja
kifejezni, nyugtatni szeretné, vagy csak biztos akar lenni abban, hogy nem próbál elszökni.
113
A következő pillanatban Annie jelent meg kezében egy hosszúkás serpenyővel, amelyben
valami folyadék volt. Vastag ruhával tekerte körbe a vasnyelet, és az ujja hegyével
ellenőrizte, milyen meleg a főzet.
– Nem túl forró, asszonyom, de kegyetlenül fog fájni. Ha sikítani szeretne…
– Egy hangot sem fog hallatni – ismételte meg Brodick határozott, ellentmondást nem tűrő
hangon.
A férfi basáskodása felbosszantotta Gilliant. Hogyan merészel így beszélni, füstölgött
magában a lány. Mégiscsak neki kellene eldöntenie, hogy bátran fog viselkedni vagy sem.
Miből gondolja a férfi, hogy az ő dolga a döntés?
Annie tovább habozott, láthatóan rémült és bizonytalan volt. Gillian rápillantott.
– Miért hívják ezt a kezelést asszonyi tűznek?
Pontosan azelőtt tette fel a kérdést, hogy Brodick odabiccentett Annie-nak, és az asszony a
sebbe öntötte a főzetet. A fájdalom villámcsapásként érte, borzalmas és elemésztő volt. Úgy
érezte, mintha karjáról elevenen lenyúzták volna a bőrt, majd lúgba mártották volna. Bőre
lángban égett, és az égető tűz egészen a csontjaiig hatolt. Teste azonnal reagált a durva
beavatkozásra. Gyomra görcsbe rándult, a világ forogni kezdett körülötte, látása
elhomályosult. Felugrott volna a székről, ha Brodick és Dylan nem tartja olyan erősen. Édes
istenem, a gyötrő kín nem akart enyhülni! Az első heves fájdalomhullám után bőre lüktetni
kezdett, és karja úgy égett, mintha izzó parazsat tettek volna a sebbe. Teste nekifeszült Dylan
testének. Mély lélegzetet vett, szemét szorosan összezárta, nehogy kicsorduljanak könnyei.
Száját görcsösen összeszorította, hogy visszafojtsa kínsikolyát, és teljes erejéből
belekapaszkodott Brodick kezébe.
Ha a férfi az együtt érzés legkisebb jelét mutatta volna, Gillian összeomlik és hangos
zokogásban tör ki, de amikor segélykérően Brodickra nézett és meglátta nyugodt,
kifejezéstelen arcát, Gillian képes volt összeszedni magát és úrrá lenni a fájdalmon.
Amikor rájött, hogy szorosan hozzásimul Dylanhez, kényszerített magát, hogy
kiegyenesedjen a széken. De tovább szorongatta Brodick kezét. Egyszerűen képtelen volt
elengedni, pedig isten a tanúja, ő igazán megpróbálta. És amikor biztosra vette, hogy nem
bírja tovább a kínzást, a fájdalom hirtelen enyhülni kezdett.
– A legrosszabbon már túl van – suttogta Annie, és hangjából ítélve, ő is legszívesebben sírva
fakadt volna. – Most hűsítő kenőcsöt teszek rá, utána szépen bekötözöm. Múlik már a
fájdalom?
Gillian válaszolni akart, de hangja cserbenhagyta, ezért csak mereven biccentett. Tekintetét a
szemközti fal egy pontjára szegezte, és magában azon imádkozott, csak el ne ájuljon.
114
Annie gyorsan dolgozott, és néhány perc múlva Gillian karját valami fehér kenőcs fedte
vastagon, majd puha, de szoros kötés került rá könyökétől a csuklójáig. Nem volt könnyű
dolga az asszonynak, mert Gillian még mindig nem engedte el Brodick kezét. Amint a
fájdalom elviselhetővé vált, a lány észrevette, hogy Brodick gyengéden simogatja a tenyerét
hüvelykujjával. A férfi arckifejezése nem változott ugyan, de az apró figyelmes gondoskodás
hatalmas hatással volt a lányra. Úgy érezte, mintha a férfi a karjaiba vette volna és szorosan
magához ölelné.
Miután Annie befejezte a kötözést, Gillian vett egy utolsó, megnyugtató lélegzetet, és elhúzta
végre kezét Brodicktól.
– Tessék, készen is vagyunk – suttogta Annie. – Holnapra már kutya baja sem lesz. Csak arra
vigyázzon, hogy néhány napig ne érje víz a sebet!
Gillian újra biccentett, hangja rekedt volt, amint köszönetet mondott az asszonynak a
gondoskodásért.
– Ha megbocsátanak egy percre – kezdte, és lassan felállt. Dylan a könyökénél fogva
segítette. Gillian térde megroggyant és a férfinak esett. Méltóságteljes lassúsággal
egyenesedett ki, odabólintott Annie-nak, majd elhagyta a kunyhót. A harcosok mind fejet
hajtottak előtte, amint elment mellettük.
Gillian biztos volt benne, hogy figyelik, ezért ellenállt a kísértésnek, hogy berohanjon a fák
közé. Alec mezítláb ugrándozott a patakban, a parton Robert állt őrt. Szerencsére a gyerek
nem vette észre, amint elsietett az ellenkező irányba, mint ahogy feltörő zokogását sem
hallotta meg.
Liam mindentudón ráncolta a homlokát, ahogy a lány távozását figyelte, majd Annie-hoz
fordult.
– Van még abból az asszonyi tűzből?
– Maradt még pár csepp.
Liam az asztalhoz lépett, előhúzta a tőrét és apró vágást ejtett a karján a csuklója fölött. A
barátai mind tudták, mire készül és egy cseppet sem csodálkoztak, mivel tudták, hogy ő a
csoport hitetlen Tamása, ráadásul a legkíváncsibb is közöttük.
Mivel kíváncsi volt, milyen érzés, ha a főzetet nyers sebre öntik, karját az asztalon hagyott
ruhára helyezte, és ráparancsolt Annie-ra.
– Önts erre a vágásra belőle. Tudni akarom, milyen érzés.
Ha Annie úgy vélte is, hogy a kérés őrültség, volt annyi esze, hogy egy szóval se mondja. Úgy
érezte magát, mintha egy medvékkel bezárt barlangban lenne. Ezek a férfiak a Felföld
legvadabb harcosainak számítottak. Könnyű volt őket felbosszantani, és villámgyorsan
115
visszavágtak. Félelmetes ellenség hírében álltak. Ugyanakkor a legmegbízhatóbb
szövetségesek voltak. Annie szerencsésnek tartotta magát, hogy rokonságba keveredhetett a
Buchananekkel, mert ez azt jelentette, hogy ő és férje soha nem lesz más nemzetségek
prédája.
Előrelépett, hogy tegye, amit parancsoltak.
– A te sebed jelentéktelen a hölgyével összehasonlítva – jegyezte meg. – Ezért a fájdalom
közel sem lesz olyan nagy, mint az övé.
Ezek után megdöntötte a serpenyőt, és sebbe öntötte a folyadékot. Liam meg sem rezdült.
Miután kíváncsiságát kielégítette, elégedetten bólintott Annie-nak, majd megfordult és
elhagyta a kunyhót. Brodick és a többiek követték. Odakint azonnal körülvették, és
türelmesen várták, hogy beszámoljon a kísérlet eredményéről. Aaron elmosolyodott, amikor
Liam végül megszólalt, mert hangja leginkább egy megfulladni készülő béka brekegésére
hasonlított.
– Veszettül fáj – súgta Liam. – Fogalmam sincs, hogy bírta ki a lány.
Robert is csatlakozott hozzájuk, a vállán cipelve Alecet, mint valami liszteszsákot. A gyerek
vidáman visítozott, amíg észre nem vette, hogy Gillian nincs köztük. Akkor halálra rémült
arccal a földre vergődött, és torka szakadtából a lány nevét sikoltotta. Robert gyorsan a fiú
szájára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
– Csak a fák közé ment, Alec. Mindjárt visszajön. Nyugodj meg!
De a gyerek arcát könnyek áztatták, ahogy bácsikájához rohant. Brodick felkapta és esetlenül
megpaskolta a hátát.
– El is felejtettem, milyen fiatal vagy, kölyök – mondta rekedtes hangon. – Gillian nem
hagyott itt.
Alec gyengesége miatt szégyenkezve fúrta arcát Brodick nyakához.
– Azt hittem, hogy talán mégis – ismerte be.
– Amióta ismered őt, elhagyott akár egyszer is?
– Nem… de néha… annyira megijedek – suttogta a kisfiú. – Régebben nem szoktam
megijedni, de mostanában néha igen.
– Semmi baj – nyugtatta meg Brodick, majd sóhajtva hozzátette. – Most már biztonságban
vagy. Nem engedem, hogy valami bajod történjen.
– Gillian is ezt mondta – jutott eszébe a fiúnak. – Nem engedi, hogy valaki is bántson. Soha
többé. – Felemelte a fejét, és Brodick szemébe nézett. – Rá is vigyáznod kell, mert ő csak egy
gyenge nő.
– Egyáltalán nem vettem észre, hogy gyenge lenne – nevetett Brodick.
116
– Pedig az. Néha sírni szokott, amikor azt hiszi, hogy alszom. Azt mondtam neki, hogy
szüksége van rád. Nem akarom, hogy bárki is bántsa.
– Nem fogom hagyni, hogy bántsák – ígérte Brodick. – Most pedig ne aggodalmaskodj
tovább! Menj, segíts Robertnek elhozni a lovát! Indulunk, amint Gillian visszatér a sétából.
De a lányra még jó tíz percet várni kellett, és amikor megjelent, kivörösödött szemén tisztán
látszott, hogy sírt. Brodick a lova mellett várt rá, amíg köszönetet mondott Annie-nak, és
amikor a lány végre odasietett hozzá, egyetlen mozdulattal a nyeregbe emelte, majd maga is
felugrott mögé. Gilliant annyira kimerítette a kezelés, hogy nyomban nekidőlt.
Brodickot hirtelen elfogta a vágy, hogy megóvja, megnyugtassa. Igyekezett úgy az ölébe
ültetni, hogy minél kényelmesebb legyen a lánynak, majd átkarolta és szorosan magához
ölelte. Gillian perceken belül elaludt. Brodick indulásra ösztökélte ménjét, miközben
gyengéden tartotta a lányt karjaiban. Gillian hosszú fürtjei a combját csiklandozták. Neki volt
a legangyalibb arca, amit valaha is látott, és Brodick kézfejével óvatosan végigsimított rajta.
Végül engedett a vágynak, amely azóta emésztette, mióta meglátta a lányt. Lehajolt és csókot
lehelt a puha ajkakra, majd elmosolyodott, mikor a lány mókásan elfintorította az orrát és
nagyot sóhajtott.
Az agya azt súgta, hogy gondolkozzon értelmesen. A lány angol, és isten a tanúja, hogy nem
bír elviselni senkit és semmit, ami angol. Alaposan megtanulta a leckét, amikor ostoba és
tapasztalatlan ifjoncként látogatást tett abban a gyűlöletes országban. Olyan feleséget szeretett
volna találni magának, mint Iain Maitland Judithja, de kutatása a legteljesebb kudarccal
végződött, mivel Iainnek sikerült rábukkannia az egyetlen kincsre, amelyet Anglia nyújtani
tud.
Vagy Brodick legalábbis így hitte, míg nem találkozott Gilliannel. Most azonban már nem
volt annyira biztos a dolgában.
– Igazán bátor lány vagy – suttogta, majd nagyot bólintva hozzátette. – Azt meg kell adni.
De ennél többre nem volt hajlandó.
N Y O L C A D I K F E J E Z E T
Alec volt az első. Bármennyire türelmetlenül is szeretett volna választ kapni Brodick a
kérdéseire, úgy döntött, hogy megvárja, amíg a gyereket megetetik, és csak utána kérdezi ki
Gilliant. A nő és a fiú is kimerült volt. A Carnith Ridge tövében ütöttek tábort, egy keskeny,
védett tisztáson, melyet három oldalról óriásfenyők vettek körül. Negyedik oldalon egészen a
117
Beech Lake partjáig húzódott. A köves talajú, kristálytiszta vizű tóban hemzsegtek a szürke
árnyékhalak.
Aaron plédet terített a földre a kis tábortűz mellé, melyet Liam rakott, miután észrevette, hogy
Gillian reszket. A lány egy mosollyal köszönte meg figyelmességét, mire a férfi úgy elpirult,
mint egy kisfiú.
Gillian maga alá húzott lábakkal leült a takaró egyik sarkára, míg Alec kényelmesen
elnyújtózott rajta, mint valami római kényúr. Brodick arra gondolt, az ő angyalarcú szépsége
úgy néz ki, mintha kemény csatát járt volna meg. Bőre szürke volt, arca beesett, szeme láztól
égett, mégsem ejtett egyetlen panaszszót sem. Nem kívánt enni sem, hiába kínálta Robert, de
arra odafigyelt, hogy Alec alaposan megtömje korgó pocakját. A fiú, ha teheti, egy falásra
behabzsolja az egész elemózsiát, de Gillian csak kis falatokat adott neki, közben folyamatosan
emlékeztette, hogy csak lassan egyen, mert különben megbetegszik, mindeközben
fáradhatatlanul és türelmesen hallgatta a kisfiú fecsegését.
Alec remek hangulatban volt egészed addig, míg Gillian rá nem szólt, hogy fürödjön meg.
Akkor azonnal fölpattant és bácsikájához rohant.
– Nem akarok megfürödni!
Egyedül Gillian nem lepődött meg a fiú kitörésén.
– Utána jobban fogod magad érezni – ígérte.
– Nem igaz – kiáltotta fejét rázva. – Nem kényszeríthetsz rá.
– Alec, nem beszélhetsz így egy hölggyel! – szólt rá Brodick. – És ne bujkálj mögöttem! Egy
Maitland sohasem lapul meg.
A fiú zavart kifejezéséből azonnal látta, hogy az nem tudja, mit jelent a meglapul szó, de azért
kitalálta, hogy nem jót, mert azonnal kihúzta magát és előlépett a háta mögül, szorosan mellé
állt, válla Brodick combjához ért.
– Nem akarok megfürödni! – morogta.
– Miért nem?
– Mert az ő szappanát kell használnom – mutatott Gillianre –, és akkor én…
– Akkor mi lesz? – nógatta Brodick.
– Olyan szagom lesz, mint egy lánynak.
– Nem hiszem, Alec.
– Elég sok gondot okozott nekem, mire sikerült kölcsönvennem azt a szappant – szólt oda
nekik Gillian.
– Elloptad.
118
– Nem, Alec, csak kölcsönvettem – helyesbített a lány, majd Brodickra nézett. – A
szappanban rózsalevelek vannak, és Alec azt hiszi, hogy azért mert én használom…
A gyerek fejezte be helyette a magyarázatot.
– Olyan szagom lesz tőle, mint egy lánynak – erősködött Alec, miközben elővigyázatosan
hátrább lépett, és aggodalmaskodva pislogott a szeme sarkából.
Robert Alec mögé lépett, átkarolta és levitte a tóhoz. Liam elkérte a szappant Gilliantől, majd
követte társát. Gillian hallotta, amint Robert megígéri a kisfiúnak, hogy bár a fürdő úgy
fognak illatozni, mint a hölgyek, ettől még ők igazi férfiak maradnak. Alec egy perccel
később már nevetett, a válsághelyzet úgy tűnik elmúlt. Gillian úgy döntött, hogy ő is feláll és
kinyújtóztatja tagjait. Sikerült feltérdelnie, de akkor Aaron és Stephen a segítségére siettek.
Anélkül, hogy kérte volna, mindketten megragadták a könyökénél fogva, és talpra segítették.
– Köszönöm, uraim.
– Szólítson csak Stephennek – mondta a sötétbőrű harcos.
– Kétlem, hogy sikerült mindannyiunk nevét megjegyeznie – szólt közbe Aaron.
– A legtöbbjüket ismerem. Robert volt az, aki Alecet a tóhoz vitte, Liam ment vele, azt is
tudom, hogy önt Aaronnak hívják, de a többiek nevét nem ismerem.
– Engem Fingalnek hívnak – nyomakodott közelebb a vörös hajú katona.
– Én Ossian vagyok – jött közelebb egy másik is. Magas volt és olyan vaskos, hogy a nyaka el
is tűnt a két válla között.
Gillian úgy érezte magát, mint aki körül hirtelen egy majd kétméteres fal nőtt ki a földből. A
férfiak úgy bámulta le rá, mintha valami csodabogár lenne, aki most pottyant le közéjük az
égből. Sose láttam még angol nőt? És miért pont most viselkednek ilyen különösen? Hiszen
már egy egész napja velük van, és igazán volt idejük arra, hogy túltegyék magukat a
kíváncsiságukon.
Oldalt lépett, hogy kilásson a két harcos között, és megpillantotta Brodickot, aki egy fának
támaszkodva állt és két karját összefonta a mellkasa előtt. Ő is Gilliant nézte, de harcosaitól
eltérően ő nem mosolygott. Gillian fejével a körülötte nyüzsgő harcosok felé biccentett,
remélve, hogy Brodick felfogja a célzást, és rászól embereire, hogy hagyják lélegzethez jutni,
úgy látszott azonban, hogy a férfi nem óhajt a segítségére sietni.
– Nagyon keveset evett, kisasszony – vonta magára a figyelmét Ossian. – Talán nem érzi jól
magát?
– Elég jól vagyok, köszönöm.
– Előttünk nem kell a bátrat játszania – mondta Stephen.
– De tudja, uram…
119
– Kérem, hívjon Stephennek. – Mielőtt a lány beleegyezhetett volna, már folytatta is. –
Komolyan gondoltam. Előttünk nem kell a bátrat játszania.
Újabb harcos csatlakozott hozzájuk. Őt volt a legkönnyebb megjegyezni, mert a bal arcán
széles sebhely húzódott egészen szép, barna szeméig.
– A nevem Keith – emlékeztette a lányt. – És nyugodtan beszélhet nyíltan előttünk. Mi
vagyunk az ura őrzői.
– De ő nem az én uram.
Dylan éppen időben lépett a beszélgetőkhöz, hogy hallja az utolsó kijelentést. Észrevette,
hogy egyik embere sem mond ellent a lánynak, de mind úgy vigyorog, mint az idióta.
– Kisasszony, Annie Drummond adott Liamnek egy zacskónyi gyógyító port. Az egyik felét
ma este kell bevennie vízben elkeverve, a maradékot pedig holnap este.
Liam visszatért a tóról, kezében egy pohár vizet tartott.
– Megkóstoltam, és meglehetősen keserű – mondta. – Talán jobb lenne, ha gyorsan lenyelné.
A szaga is elég undorító.
Gillian mélyen a férfi kék szemébe nézett, majd megkérdezte.
– Talán szeretne elkábítani, Liam?
– Nem, kisasszony – nevetett a férfi. – Mindannyian megtanultunk a leckét Kevin Drummond
esetéből. A gyógyital segít megszabadulni a láztól.
Gillian úgy döntött, hogy hisz neki, és gyorsan lenyelte a pohár tartalmát. Gyomra felfordult a
szörnyű íztől, kénytelen volt néhány mély, megnyugtató lélegzetet venni.
– A gyógymód kellemetlenebb, mint maga a betegség volt – jelentette ki elfehéredő arccal.
– Fáj még a keze? – érdeklődött Stephen.
– Már nem. És ha most megbocsátanak, uraim, szeretnék leülni arra a gömbölyű sziklára az
uruk mellett, hogy beszélhessek vele.
Fingal és Ossian félreállt az útjából, Keith pedig felkapta a plédet a földről, és a sziklához
sietett, hogy letakarja vele. Gillian megköszönte a figyelmességét, majd leült.
– Van még valami, amiben a szolgálatára lehetek, kisasszony? – kérdezte Fingal.
– Nem, köszönöm. Igazán nagyon kedves és figyelmes volt velem.
– Nem kell köszönetet mondania, csak a kötelességünket teljesítjük, kisasszony– mondta
Ossian.
– Kérem, hívjon Gilliannek!
– Az nem tehetem – nézett rá a férfi megbotránkozva.
– Nem, azt valóban nem teheti – jelentette ki Brodick, amint közelebb lépett. – Hagyjatok
magunkra! – utasította emberét.
120
A harcosok egymás után fejet hajtottak Gillian előtt, majd hátat fordítottak és a tóhoz
indultak. A lány figyelte őket, amint eltűntek a szeme elől, közben igyekezett összeszedni a
gondolatait, mivel tudta, hogy eljött a magyarázkodás ideje. Teremtőm, még a gondolat is
kimerítette, hogy fel kell idézni mindazt, ami történt,
Kihúzta magát, kezét összefonva az ölébe ejtve várta, hogy Brodick kérdezősködni kezdjen.
Dylan mellette maradt, karba tett kézzel áll Gillian oldalán.
– Hogyan találkoztál Aleckel? – kezdte Brodick.
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Az elején.
A lány bólintott.
– A lidércnyomás sok-sok évvel ezelőtt kezdődött.
– Lidércnyomás? – kérdezett közbe Dylan.
– Hadd mondja el egyben a történetet! – javasolta Brodick. – Utána is feltehetjük a
kérdéseinket.
– Van egy nővérem – kezdett bele Gillian. – Christennek hívják, és mindketten kislányok
voltunk még, amikor megtámadták az otthonunkat és megölték az apánkat.
A feltámadó, fenyőfák közt süvítő szél kísérteties melódiát fütyült. Gillian a kezét tördelve
idézte annak a sötét éjszakának minden borzasztó részletét, bár abban nem volt biztos, hogy
valóban emlékszik-e, vagy csak Liese elbeszéléseiből meríti emlékeit. Arianna kincséről és a
király megszállottságáról szóló történet felkeltette Brodick érdeklődését, de egyelőre nem
zavarta kérdésekkel. Alig észrevehetően bólintott, hogy folytassa, amikor látta a lány
habozását.
– Ha a báró találja meg először a kincset, övé a nagy jutalom. Csak a pénzsóvárság hajtja –
magyarázta. – Mégis azt hiszem, nem igazán bizonyos abban, hogy Christen magával vitte a
ládikót, amikor elhagyta Angliát, különben biztosan komolyabban kutatott volna utána.
Brodick zavarta meg a gondolatait, amikor felemelte a plédet és a vállára terítette.
– Reszketsz – mondta rekedtes hangon.
Gilliant meglepte a férfi figyelmessége, és dadogva mondott köszönetet.
– Folytasd! – utasította, lerázva magáról a hálálkodást, mint valami lényegtelen dolgot.
– A báró megtudta, hogy Christen valóban a Felföldön rejtőzött el.
– És honnan szedte ezt az információt?
– A felfölditől, aki egy ajánlattal érkezett hozzá. Ne felejtse el – tette hozzá sietősen. –, hogy
az évek során a báró rengeteg hírnököt küldött a klánokhoz, hogy a nővérem tartózkodási
helye után kutasson, de választ soha nem kapott. Egészen mostanáig, amikor megérkezett ez a
121
felföldi. Ő azt állította, hogy tudja, merre rejtőzködik Christen, és hajlandó elárulni a bárónak,
ha viszonzásul ő is megtesz neki valamit.
– És mit akart a felföldi? – kérdezte Brodick.
– Azt, hogy rabolják el Ramsey uraság öccsét a fesztiválról. Ezzel kicsalogathatnák őt az
emberei közül, és akkor a felföldi megölhetné. Mind a kettőt holtan akarja látni.
Dylan nem tudott tovább csendben maradni.
– De a Maitland fiút rabolták el.
– Igen, rossz fiút loptak el.
A két férfi kérdezősködni kezdett. Egyik kérdés követte a másikat, míg Gillian feje
megfájdult. A tó felöl Alec nevetése hallatszott. A férfiak lefoglalták a gyereket, hogy ne
zavarja Brodickot, amíg kifaggatja a lányt.
– Hogy kerültél te a képbe, Gillian?
– Azt az utasítást kaptam, hogy az őszi ünnepségekig találjam meg a nővéremet és vigyem
vissza Angliába.
– És ha kudarcot vallasz?
– Megölik Morgan bácsikámat – csuklott el a lány hangja, és maga is megdöbbent, amikor
zokogásban tört ki. A kimerültség túlságosan érzékennyé tette, döntötte el végül, és igyekezett
lehiggadni. – A bácsikám csodálatos ember. Ő vett magához a tragédia után, és saját
lányaként nevelt fel. Szeretem őt, és bármi áron megvédelmezem.
– A báró nem a rokonod?
– Nem. Befejezné lassan a kérdezősködést? Szeretném lefektetni Alecet. Késő van már.
– Mindjárt végzek. Mondd meg annak a felföldinek a nevét, aki lepaktált a báróval!
– Nem tudom megmondani, mivel nem hallottam.
– Igazat mondasz? Biztos, hogy a báró vagy valamelyik barátja kimondta a nevét. – Brodick
csalódottsága szinte tapintható volt a hirtelen beállt csendben.
– Miért hazudnék? Hogy megvédjek egy árulót?
– De láttad őt, ugye? – erősködött Brodick. – Alec azt mondta nekem, hogy láttad a felföldit a
dombtetőről.
– Így igaz.
– És megismerné, ha látná? – kérdezte Dylan.
– Igen. Alec és én egy bucka mögött rejtőztünk, és az ösvény pontosan alattunk haladt el.
Tisztán láttam, ahogy felém lovagolt. De nem csak ő az áruló – tette hozzá. – Alec azt mondta
ketten… talán hárman is voltak az elrablói. – Gillian olyan kimerült volt, hogy alig bírta
122
megtartani a fejét. – Ugye, nem is sejtik, miért tért vissza a felföldi Dunhanshire-be? –
suttogta erőtlenül.
– El akarta mondani a bárónak, hogy rossz fiút raboltak el – válaszolt neki Dylan. – És akkor
Alecet megölték volna, igaz?
– Igen.
– Kisasszony, miért verték meg? Elárulta az a gazember az okát? – kérdezte Dylan.
– Az a férfi, aki kezet emel egy asszonyra, gyáva, Dylan, és a gyáváknak nincs szükségük
indokra, hogy igazolják a tetteiket. – Brodick hangjából sütött a harag.
Gillian összébb húzta magán a plédet.
– Az első szökési kísérletünk kudarcot vallott, és a báró meg akart büntetni Alecet és engem.
– A fiú azt mondta, hogy a testével óvta az ütésektől. Ez nagyon bátor cselekedet volt
magától, kisasszony.
– Egyáltalán nem voltam bátor – tiltakozott Gillian. – Attól féltem, hogy meg fogják ölni.
Soha életemben nem rémültem még meg ennyire. Hallottam, hogy a felföldi már úton van, és
pontosan tudtam, miért jön, és valósággal rettegtem attól, hogy nem tudom elvinni onnan
Alecet mielőtt… – Elhallgatott, mély lélegzetet vett. – Annyi minden félresikerülhetett volna.
Szétválaszthattak volna minket, vagy elrejthették volna előlem a fiút, és valahányszor arra
gondolok, mi történhetett volna, újra elfog a rémület. Bátor lennék? Nem hiszem.
Brodick és Dylan összenéztek, mielőtt folytatták volna a kérdezősködést.
– Ki hajtotta végre a büntetést? Maga a báró, vagy valamelyik embere?
– Miért akarja tudni?
– Válaszolj!
– A báró.
– Alec azt mondta, hogy egy másik ember is megütött. Ez igaz? – Brodick hangja halk és
félelmetes volt.
– Nem emlékszem.
– Dehogynem emlékszel! – csattant fel a férfi. – Felelj!
Gillian megdöbbent az udvariatlan hangtól. Kihúzta magát és mereven válaszolt.
– A báró egyik barátja valóban megütött, de nem értem, miért szükséges ezt tudnia. Már vége,
túl vagyunk rajta.
– Nem, kislány – mondta a férfi halkan. – Még csak most kezdődik az egész.
K I L E N C E D I K F E J E Z E T
123
A harcos vaskemény külseje mögött egy igazi úriember szíve rejtőzött. A felfedezést
egyszerre volt meglepő és szórakoztató, mert bár nyilvánvaló volt, hogy Brodick gondoskodni
akar róla, az is hamar kiderült, hogy fogalma sincs arról, hogyan tegye. Amikor végre
befejezte a kérdezősködést, Gillian sietősen felállt, mielőtt a férfi meggondolná magát.
Megfordult, hogy elmenjen, de lába beakadt a plédbe, megbotlott és egyenesen Brodick
karjába esett. A férfi megragadta a vállát, hogy megtartsa, ami természetesen nagyon
figyelmes dolog volt tőle, csakhogy ő nem elégedett meg ennyivel. Ha már egyszer megfogta,
meg is akarta tartani. Mintha joga lenne hozzá, átkarolta a vállát, iszonyú ereje szinte
ledöntötte a lányt a lábáról, majd egyszerűen magához ölelte. Gillian próbált finoman
kiszabadulni az ölelésből, majd amikor ez nem sikerült, lenézett rá, hogy szóljon, engedje el.
Ám ahogy belenézett a férfi sötét, átható tekintetű szemébe, melyből szenvedély és
gyengédség sugárzott, szíve gyorsabban kezdett dobogni és lába elgyengült.
Teremtőm, van ennek az embernek fogalma arról, hogy milyen hatást tesz rá? Bőrének
melegsége azt a vágyat keltette benne, hogy bárcsak még közelebb bújhatna hozzá. A férfiból
áradó hév jobban felmelegítette, mint bármilyen takaró. Mély, rekedtes hangja pedig
borzasztó érzéki volt. Istenem, hiszen a járása is… az a féktelen önteltség, mintha az övé
lenne az egész világ. A csípője könnyed mozgása, az izmos combok és…
Gillian elhessentette az illetlen gondolatokat. Nem is lenne szabad ilyen dolgokat észrevenni.
Tény azonban, hogy még soha nem találkozott ilyen férfival, mint ahogy soha nem érzett
hasonlót sem más férfiak jelenlétében. Semmi másra nem vágyott, mint hogy fejét a férfi
vállára hajtsa, és néhány percre lehunyja a szemét. Amikor vele volt, nem érezte magát
sebezhetőnek, sem bizonytalannak. Brodick olyan embernek látszott, aki nem fél a világon
senkitől és semmitől. Vajon legyőzhetetlennek tartja magát? És ha valaki úgy gondolja, akkor
már azzá is válik? Honnan jöhet ez az önteltség és magabiztosság, töprengett a lány.
Teremtőm, mennyire szeretett volna belőlük ő is egy morzsányit!
A kimerültség nyilvánvalóan megszedte a maga vámját. Felnézett a férfira és rámosolygott.
Milyen különös, még egy napja sem ismeri, és mégis úgy érzi, mintha évek óta vele lenne.
Együtt sétáltak le a tóhoz, egymáshoz simulva, mint két barát, élvezve egymás közelségét és a
csendet, de ugyanakkor úgy is, mint két szerelmes, akik még most sem kapnak levegőt a rájuk
váró izgalmas percekre gondolva.
Na igen, a férfi valóban különös hatást gyakorol rá. El tudta hitetni vele, hogy nincsen
egyedül. Vajon segítene neki elpusztítani a szörnyetegeit is? Nem, döntötte el rögtön. Nem
124
teheti meg, és nem is fogja bevonni a férfit saját kis küzdelmeibe. Tisztában volt a
felelősségével. Egyedül kell megküzdenie a sárkánnyal, és ha elbukna…
– Fázol, Gillian?
– Nem.
– Reszketsz.
– A nagybátyámra gondoltam. Aggódom érte.
– Megérdemli az aggódást?
– Ó, igen, nagyon is.
– Tudsz ma éjjel bármit is tenni a nagybátyád ügyében? – hajolt egész közel hozzá a férfi.
– Nem – felelte a lány, és közben próbált tudomást sem venni a bőrét cirógató forró lehelet
finomságáról.
– Akkor hagyd most az aggodalmaskodást! Ezzel nem fogsz segíteni a bácsikádon.
– Könnyebb ezt mondani, mint megtenni.
– Talán – hagyta rá a férfi.
Alec rohant el mellettük, egy vastag botot húzva maga után. A gyerek mezítláb volt, ing
nélkül, és szemmel láthatóan nagyszerűen érezte magát. Nevetése ott visszhangzott a fák
között.
– Túl izgatott ahhoz, hogy aludjon.
– Aludni fog, mint a tej – jósolta Brodick.
A férfi nem engedte el, amíg le nem értek a tó partjára.
– Boldogulsz egyedül is, vagy szükséged van segítségre?
– Köszönöm, egyedül is boldogulok.
– Vigyázz rá, nehogy víz érje a karod – emlékeztette a lányt, mielőtt visszaindult a táborba.
– Várjon!
– Igen? – fordult vissza Brodick.
– Ön…
Elhallgatott. Brodick csodálkozva lépett közelebb. Vajon miért habozik a lány? Gillian
összekulcsolta a két kezét, mintha imádkozni akarna. Szörnyen sebezhetőnek látszott… és
édesnek… gondolta a férfi.
– Igen? – ismételte.
– Biztonságban érzem magam ön mellett. Köszönöm!
Brodicknak fogalma sem volt, mit válaszoljon erre. Végül sikerült biccentenie, majd elsétált.
125
Bár Gillian látta, mennyire megdöbbentette vallomásával a férfit, akkor is örült, hogy sikerült
megmondania neki, hogyan is érez. Tudta, hogy lehetett volna ékesszólóbb is, de már késő
volt újrakezdeni.
Karja még mindig sajgott, bár már közel sem annyira, mint a nap folyamán, és nagyon
remélte, hogy láza is hamarosan alábbhagy. Reggel vagy makkegészségesen ébred, vagy
meghal. Egyelőre maga sem tudta eldönteni, melyik lenne jobb. A fáradtság lassan leteperte.
Talán egy fürdő segítene, gondolta. A víz nem tűnt túl mélynek a part közelében, a kőmeder
simának látszott, és ő természetesen nagyon fog vigyázni, nehogy a kötés vizes legyen.
Amikor azonban át akarta húzni a ruhát a fején, az beleakadt a sérült kezébe, és végül teljesen
belegabalyodott. Ez már túl sok volt neki. Leroskadt és zokogásban tört ki.
De mielőtt a földre zuhanhatott volna, egy erős kar felemelte. Nem látta ugyan az arcát, hisz a
ruha eltakarta az egész arcát, de így is tudta, hogy Brodick érkezett a megmentésére.
– Levenni vagy felvenni akarod ezt a dolgot? – kérdezte rekedt hangján.
A lány bólintott. Ez nem volt valami segítség Brodicknak, így aztán úgy döntött, hogy lehúzza
a lányról a ruhát. Amikor végzett, a földre dobta, majd Gillian álla alá nyúlt és felemelte a
fejét. Látta a könnyeket, erre átkarolta.
– Nyugodtan sírj csak! Nincs itt senki.
Gillian a pléd sarkával törölte le a könnyeit.
– De ön itt van – suttogta. Olyan szánalmasan hangzott!
Brodick ráejtette állát a lány fejére, és addig szorította magához, míg Gillian meg nem
nyugodott. Akkor hagyta, hogy a lány elhúzódjon tőle.
– Jobban vagy már? – kérdezte.
– Igen, köszönöm.
Gillian maga sem akarta elhinni, amit ezután tett. Mielőtt meggondolhatta volna magát,
lábujjhegyre emelkedett, átkarolta a férfi nyakát és szájon csókolta. Ajka csak egy pillanatig
súrolta a férfi száját, de akkor is csók volt, és amikor Gillian magához tért, és elhúzódott,
hogy a férfi szemébe nézzen, egészen különös kifejezést látott benne.
Brodick tudta, hogy a lány máris megbánta önkéntelen tettét, de ahogy a ragyogó zöld
szempárba bámult, azt is halálos bizonyossággal tudta, hogy élete éppen most változott meg
visszavonhatatlanul ennek a lánynak köszönhetően.
Gillian saját merészségétől döbbenten lépett hátra.
– Nem tudom, mi ütött belém – suttogta.
– Amikor ennek vége…
– Igen, Brodick?
126
A férfi csak megcsóválta a fejét, egy percig még habozott, majd hirtelen megfordult és öles
léptekkel távozott.
Vajon mit akart mondani? Legszívesebben utána ment volna, hogy magyarázatot követeljen,
de gyorsan meggondolta magát. Amikor Brodick azt akarja majd, hogy tudja, mire gondolt,
akkor el fogja mondani. Különben is, meglehetősen biztos volt benne, hogy mit akart a
tudomására hozni. Gillian hamarosan visszatér Angliába, így semmi értelme komolyabb
kapcsolatba bonyolódni.
Az isten szerelmére, miért kellett megcsókolnia? Teljesen megbolondult volna, vagy
egyszerűen csak ostoba volt? Nincs most semmi szüksége erre a bonyodalomra, mikor éppen
elég gond szakadt a nyakába. Arra gondolt, hogy a férfi után kellene mennie és
megmagyarázni neki, hogy nem akarta megcsókolni. Csak úgy megtörtént. Önkéntelen tett
volt, melyet a férfi kedvessége és saját kíváncsisága provokált ki. Talán úgy kellene tennie,
mintha az egész meg sem történt volna, töprengett, miközben ujja hegyével megérintette
száját, majd nagyot sóhajtott.
Szó sem lehet fürdésről, amikor ilyen kába, döntötte el. Még a végén belefulladna. Gondosan
megmosakodott, amennyire csak sérült karja engedte, aztán szép lassan felöltözött, miközben
bátorságot gyűjtött, hogy visszatérjen a táborba és szembenézzen Brodickkal.
Az összes Buchanan együtt ült a tisztás túloldalán, mély beszélgetésbe merülve. Amint
meglátták ők, nyomban elhallgattak. Ez elbátortalanította Gilliant. Nem mert Brodickra nézni,
mivel attól tartott, elvörösödik, és ezzel találgatásokra ad okot a többi harcosnak. Lehajtott
fejjel készítette el az ágyát a tisztás túloldalán, de érezte, hogy a férfiak le nem veszik a
tekintetüket róla. Alec köröket rajzolt a porba a botjával.
– Készen állsz a lefekvésre, Alec? – kiáltott oda a kisfiúnak.
– A férfiakkal alszom, rendben?
– Igen. Akkor jó éjszakát!
Gillian lefeküdt, arccal az erdőnek, hátát a férfiak felé fordítva. Szentül meg volt győződve
róla, hogy úgysem tud egy szemhunyást sem aludni, amikor a harcosok minden mozdulatát
figyelik. A kimerültség azonban gyorsan győzedelmeskedett, és néhány perc múlva már
mélyen aludt.
A férfiak suttogva folytatták a beszélgetést, hogy ne zavarják Gillian pihenését. Brodick nem
tudta levenni róla a tekintetét, és közben olyan ostobaságok miatt aggódott, hogy vajon elég
takaró van-e a lányon. Feltámadt a szél, és az égen esőfelhők gyülekeztek, eltakarva a hold
fényét. A távolból vihar hangjai hallatszottak, és a levegő nyomasztóan fülledt lett.
127
Minél sötétebb lett, annál izgatottabban viselkedett Alec. Robert lelocsolta a tüzet, és táborra
sötétség borult. A fiú megragadta a takaróját és felállt.
– Gilliannel kell aludnom – jelentette ki.
– Miért? – kérdezte Brodick, és kíváncsian várta, hogy a kisfiú beismeri-e, fél a sötétségtől.
– Mert éjszakánként félni szokott.
Engedélyre nem is várva elindult a tisztás másik szélére, takaróját Gillian mellé terítette. A
botot gondosan maga mellé tette olyan távolságra, hogy könnyen elérje, nagyot ásított, majd
hozzásimult a lány hátához.
Brodick figyelte, hogyan küzd az álmossággal, majd meghallotta a suttogását.
– Bácsikám.
– Mi van, Alec?
– Nem hagysz itt… ugye?
– Nem, nem hagylak itt. Most aludj!
Az éjszaka közepén Gillian szörnyű sikolyra ébredt, amely leginkább egy megkínzott állat
halálsikolyára emlékeztetett. Ismerte már ezt a borzalmas hangot. Alec egy újabb rémálom
csapdájába esett. Gyorsan az oldalára fordult, a karjába vette a kisfiút, hogy megnyugtassa.
– Csitt, kicsikém! – simogatta a fejét. – Minden rendben van. Biztonságban vagy.
A sikításból nyöszörgés lett, a rettegés lassan alábbhagyott. Gillian nem hagyta abba a
simogatást, amíg a gyerek teljesen meg nem nyugodott, és újra egyenletesen lélegzett.
A szívet tépő sikoltozás egy órával később újrakezdődött, és Gillian másodszor is
megismételte a szertartást. A hajnal előtti órákban megint felébredt, de most egészen más
okból. A hátán feküdt, a bal karját kinyújtva. A karja fájdalmasan lüktetett, és a földhöz volt
szegezve. Oldalt fordította a fejét, és látta, hogy Alec párnának használja a kötését. Lassan,
óvatosan, hogy fel ne zavarja a fiút, kihúzta a feje alól a karját. Éppen az oldalához akarta
húzni a kezét, amikor észrevette, hogy valami van a hasán. Egy kéz volt. Egy súlyos kéz,
amely nem tartozott hozzá. Kába döbbenettel meredt rá pár pillanatig, közben próbált
magához térni. Végül tekintetével követte a kézből folytatódó izmos kart, és eljutott a széles,
erős vállig, majd meglepetten pislogott. Teremtő isten, Brodickkal alszik! Óvatosan felült és
körülnézett. Észrevette, hogy Brodick emberei veszik körül védelmezően. El nem tudta
képzelni, hogyan kerültek oda, mint ahogy azt sem, miként került ő Brodick karjába. Próbálta
kitalálni, de annyira álmos volt, hogy alig tudta a szemét nyitva tartani, így aztán feladta a
töprengést. Visszafeküdt, fejét Brodick vállára hajtotta, kezét a mellére tette, és hamarosan
újra mélyen aludt.
128
Hosszú-hosszú idő óta most először érezte magát biztonságban. Ezen az éjszakán rémálmai is
távolmaradtak.
T I Z E D I K F E J E Z E T
Brodick kora hajnalban felrázta a lányt. Nem szívesen tette, hiszen szegényre annyira ráfért
volna még az alvás, amelyben oly kevés része volt az éjjel, de az idő valósággal rohant, és
aznap nehéz út várt még rájuk, mely ráadásul ellenséges területeken vezetett keresztül.
– Mennünk kell, Gillian!
– Csak egy perc – ígérte a lány, és zsákjával a hóna alatt a tóhoz sietett. Gyorsan
megmosakodott, megfésülte a haját, majd a zsákba túrt, hogy szalagot keressen. Bekötözött
karja miatt meg sem próbálta befonni dús fürtjeit. Miután sikertelenül próbálkozott azzal,
hogy haját hátul összefogja a szalaggal, feladta a küzdelmet.
A férfiak már vártak rá, amikor visszatért a táborba. Liam elvette tőle a zsákot, és Robertnek
adta.
– Ennie kell, kisasszony! – nyomott a kezébe Liam egy háromszögletű, leginkább sült kására
emlékeztető dolgot.
– Nem vagyok éhes, Liam, de azért köszönöm…
A férfi nem vette el tőle az ételt.
– Ennie kell! – erősködött.
Gillian nem akart akadékoskodni, ezért kényszerítette magát, hogy megegye az íztelen ételt.
– Liam, megkötné a hajamat ezzel a szalaggal? Úgy tűnik, én nem… – Gillian elhallgatott,
amikor meglátta a férfi döbbent arckifejezését. – Ez nem lenne illő? – kérdezte.
– Nem, asszonyom, egy cseppet sem. Az urán kívül senki sem érhet a hajához.
Az ő ura, valóban! Hogyan is vitatkozhatna ilyen lehetetlen ötlettel? Azt már megtanulta,
hogy a Buchananek makacsok, mint az öszvérek. Ha egyszer valamit a fejükbe vesznek,
semmivel nem lehet azt onnan kiverni.
Ugyanakkor rendes, tiszteletreméltó emberek voltak, akik most őt és Alecet védelmezik, és
bármit tegyenek is, ő nem fogja elveszíteni a türelmét velük szemben.
– Akkor rendben – hagyta rá a harcosra.
Brodick éppen felé indult lovával, amikor Gillian hozzásietett és a segítségét kérte. Ő is
meglepettnek látszott, de azért elvette a szalagot a lány kezéből. Gillian megfordult, haját
129
hátrarázta, és egyik kezével megemelte. Brodick félrelökte a kezét, megragadta a haját,
mintha csak a lova sörénye lenne, és kemény csomóra kötötte a szalagot.
Körülbelül olyan finoman bánt vele, mint egy bölény. Gillian arra gondolt, talán azért rántott
akkorát a haján, mert így akarta érzékeltetni, hogy mennyire ellenére van, amiért nőknek való
feladatra kérte, de elfojtotta mosolyát, és illedelmesen megköszönte a férfi segítségét.
– Elérjük Ramsey úr birtokát még az est beállta előtt?
– Nem – felelte Brodick kurtán. A derekánál fogva megragadta a lányt és a nyeregbe emelte,
majd maga is felugrott mögé. – A Maitlandekhez megyünk.
Gillian beütötte a fejét a férfi állába, ahogy megfordult.
– Előbb Ramsey-hez kell mennünk, hogy figyelmeztessük az őt és testvérét fenyegető
veszélyre, mielőtt hazavisszük Alecet!
– Nem.
– De igen!
Brodick döbbenten vette tudomásul, hogy a lány dacolni mer vele. Soha egy asszony sem
mert még vitába szállni vele, és maga sem tudta, hogyan viselkedjen ebben a helyzetben. Hát
nem látja ez a nő, hogy itt övé a hatalom?
– Angol vagy, ezért hajlandó vagyok bizonyos dolgokat elnézni neked. Megértem, hogy nem
tudod, nem szabad velem vitatkoznod, ezért most felvilágosítalak. Ne vitatkozz velem!
– Ennyi? – hitetlenkedett Gillian. – A „Ne vitatkozz velem!” az összes magyarázata arra,
hogy miért is ne vitatkoznék önnel?
– Fel akarsz bosszantani?
– Természetesen nem.
Mivel Brodick úgy vélte, a lány végre megértette, hogy nem fogja holmi vitára vesztegetni az
értékes időt, megfordult, hogy odakiáltson Dylannek, de Gillian a mellkasára tette a kezét, és
ezzel sikerült magára vonni a figyelmét.
– Figyelmeztetnem kell a Sinclair uraságot.
Brodick félrehajtott fejjel nézett rá.
– Ismered őt? – kérdezte halkan. – Láttad már valaha Ramsey-t?
Gillian nem értette, mitől lett a férfi hirtelen ilyen feszült és ingerlékeny. Viselkedése rejtélyes
volt, de úgy döntött, egyelőre nem teszi szóvá, mert most sokkal fontosabb, hogy jobb
belátásra bírja.
– Nem, soha nem találkoztam még vele, de már így is sok mindent tudok róla.
– Mondd el, amit tudsz! – húzta fel a szemöldökét Brodick.
A lány tudomást sem vett a nyers modorról.
130
– Tudom, hogy ő vezeti a Sinclair klánt, és hogy csak nemrégen lett az uruk. Így van?
– Igen.
Gillian ujja lassan vándorolt lefelé a mellkasán, ami átkozottul zavaró volt. Brodick kíváncsi
lett volna, hogy a lány tudatában van-e annak, hogy mit tesz, vagy hogy szándékosan
igyekszik-e megpuhítani ezzel a kedveskedéssel. Vajon ez a nő tényleg azt hiszi, hogy elég
néhány kedves szót mondania vagy megcirógatnia, és ő máris elveszti az eszét? Ez igazán
nevetséges! Bárki, aki elég jól ismeri őt, elárulhatta volna a lánynak, ha ő egyszer eldönt
valamit, annak úgy is kell lennie. Semmi sem változtathatja meg a véleményét.
– Vannak bizonyos feltételezéseim róla – folytatta Gillian. – Egy férfi csak akkor lehet a
nemzetsége vezetője, ha kiváló harcos. El tudom képzelni, hogy nagyon erős… majdnem
olyan erős, mint ön.
A feszültség mintha enyhült volna a férfiban.
– Majdnem – hagyta rá.
Gillian nem mosolygott, bár nem volt könnyű megállnia.
– Azt is tudom, hogy Ramsey-nek van egy öccse, aki Aleckel egykorú. Még gyerek, és az a
kötelessége – ahogy az enyém is –, hogy megvédelmezzük. Minden gyereket óvni kell a
bajtól, és ez alól Michael sem kivétel.
A lány nagyon is józanul érvelt. Brodick eredeti terve az volt, hogy elviszi a lányt és Alecet
Iain Maitlandhez, ahogy biztonságban lesznek, aztán ellovagol Ramsey-hez, hogy
figyelmeztesse. Most azonban újraértékelte ezt a tervet.
– Elsősorban a fiú érdekeit nézed, ugye?
– Igen.
– Elküldöm Dylant két emberemmel, hogy figyelmeztesse Ramsey-t, de a többiek velünk
jönnek a Maitlandekhez. Így megfelel neked?
– Igen, köszönöm szépen.
A férfi megragadta a kezét, hogy megállítsa a cirógatást.
– A jövőben nem fogsz velem vitatkozni!
Ez nem kérés volt, hanem kijelentés. Gillian úgy vélte, egyelőre meghagyja a férfit abban a
hitében, hogy engedelmeskedni fog.
– Ahogy kívánja.
Miután megkapta a megfelelő utasításokat, Dylan ellovagolt Ossiannel és Fingellel a
nyomában a Sinclair birtok felé. Alec aznap Roberttel utazott, a csapatot Liam vezette.
Amikor megálltak, hogy a lovak kipihenhessék magukat, Keith és Stephen elváltak a
131
csapattól. A két harcos csak egy óra múlva érte be őket. Roppant önelégültnek néztek ki, és
egy pompás szürke kancát hoztak magukkal.
Gillian azonnal odament az állathoz. Boldog volt, hogy szereztek neki egy lovat, de öröme
csak addig tartott, míg meg nem tudta, hogy a két harcosnak esze ágába sincs
visszaszolgáltatni a kancát. Felháborodva utasította vissza, hogy az állaton lovagoljon
mindaddig, míg a férfiak meg nem ígérték, hogy miután a Maitland birtokra érnek, a kancát
visszaküldik jogos tulajdonosának. A harcosok azonban legalább annyira makacsok voltak,
mint vezetőjük, és nem voltak hajlandók beleegyezni ekkora ostobaságba. Keith okosan témát
próbált váltani, míg Stephen igyekezett meggyőzni, hogy a tulajdonos még megtisztelve is
érzi magát, amiért egy Buchanan lopta el a lovát.
– Meg akarja sérteni azt az embert? – kérdezte tőle Stephen.
– Nem, persze, hogy nem, de…
– Pedig nagy szégyen lenne a számára – győzködte Keith.
– Ha azt hiszik, hogy el tudják hitetni velem…
– Ideje indulnunk – adta ki Brodick a parancsot, és a kanca nyergébe emelte Gilliant. Kezét a
lány combján nyugtatta. – Ugye, tudsz lovagolni?
Gillian szerette volna lesöpörni a férfi kezét a combjáról, de az csak jobban megszorította,
miközben türelmesen várt a válaszra. A lány úgy döntött visszaad valamennyit a kölcsönből.
– Jobban, mint ön, uram – vetette oda öntelt hangon.
A férfi megcsóválta a fejét, és igyekezett tudomást sem venni a csábos mosolyról, mely a
vérlázító kérkedést követte.
– Nem szeretem az öntelt nőszemélyeket.
– Akkor egyáltalán nem fog engem kedvelni – jelentette ki vidáman Gillian. – Én ugyanis
szörnyen öntelt vagyok. Csak kérdezze meg Morgan bácsikámat! Ő elmondhatja, hogy ez a
legnagyobb hibám.
– Nem az önteltség a legnagyobb hibád.
Mielőtt Gillian rájöhetett volna, mit szándékozik tenni a férfi, Brodick keze már a tarkóára
csúszott, és keményen maga felé húzta a fejét. Olyan sebesen mozdult, hogy a lánynak még
pislogni sem maradt ideje, és még mindig mosolygott, amikor a férfi szája lecsapott rá.
A csóktól elakadt a lélegzete. A férfi szájából áradó forróság és saját izgatott vágya
villámként futott végig az egész testén. A férfi nyelve az övét simogatta, ízlelgette, és a
gyönyör olyan elemi erővel tört rá, hogy biztosra vette, ez már a bűn határát súrolja, de nem
törődött vele. Semmi másra nem vágyott, mint hogy ő is visszacsókolja a férfit legalább olyan
szenvedéllyel, mint az őt.
132
Közelebb akart kerülni hozzá, át akarta ölelni a nyakát, szorosan tartani és soha el nem
engedni. Próbálta is megvalósítani, és mire a csók véget ért, majdnem a földön kötött ki.
Szerencsére a férfi sokkal józanabb volt, mint ő – tény, egyáltalán nem látszott rajta, hogy
élvezné a csókot –, és képes volt elkapni, mielőtt szégyenbe hozta volna magát.
Hallotta, hogy Alec öklendező hangokat ad ki magából két vihorászás között, így akarván
kimutatni, mennyire visszataszítónak tartja a csókolózást, de arra már nem vette a bátorságot,
hogy a harcosokra nézzen. Így is érezte, hogy arca lángol zavarában.
– Soha többé nem szabad megcsókolnia, Brodick – suttogta rekedten.
A férfi nevetve ugrott fel ménjére, és a csapat élére ugratott. Gillian ügetésre fogta a lovát,
hogy beérje.
– Komolyan gondoltam – súgta oda neki.
Brodick úgy tett, mintha nem hallaná, amit mond, így Gillian úgy döntött, hogy egyelőre
annyiban hagyja a dolgot.
Egész nap keményen lovagoltak. Mindössze egyszer álltak meg, hogy a lovak pihenhessenek
és Alec kinyújtóztathassa a lábát. Gillian végig Brodick mögött maradt az egyeletlen és vad,
ám ugyanakkor lélegzetelállítóan szép vidéken.
Amikor megálltak éjszakára, Gillian a közeli patakhoz ment és megmosakodott, közben másra
sem tudott gondolni, csak Brodick kijelentésére, melyet azonban nem magyarázott meg.
Minél többet gondolkozott rajta, annál kíváncsibbá vált. A férfi azt állította, nem az önteltsége
a legnagyobb hibája, így utalva arra, hogy van még valami, egészen komoly hiányossága.
Majd meghalt, annyira szerette volna megkérni Brodickot, hogy magyarázza meg, de úgy
határozott, csak azért sem teszi meg. Bármilyen lehangoló volt is a tudatlanság, egyelőre
képes volt uralkodni kíváncsiságán. Ő is és Alec is annyira kimerültek az aznapi lovaglástól,
hogy rögtön vacsora után lefeküdtek. Mindketten úgy aludtak, mint akiket agyonvertek, és ha
voltak is Alecnek rémálmai, Gillian nem emlékezett rá, hogy meg kellett volna nyugtatnia a
kisfiút. Valamivel hajnal előtt felébredt, és újra ott találta magát Brodick erős karjában.
Elégedetten hunyta le a szemét, és megint álomba merült.
Mivel Alec nagyon nehezen aludta ki magát, másnap csak későn indultak tovább, és nem is
álltak meg késő délutánig. Alec sokkal nyugodtabb volt már, de még mindig nem tévesztette
szem elől Gilliant egy pillanatra sem. A lány kénytelen volt ráparancsolni, hogy maradjon
Keith mellett, ha néhány perc egyedüllétre volt szüksége, és alighogy visszatért, a kisfiú
hozzárohant és a kezébe kapaszkodott.
Szegény kis ártatlan teremtés annyira megkönnyebbültnek nézett ki, amikor újra látta.
– Nem fogok eltűnni, Alec.
133
– Brodick bácsi azt mondja, hogy már közel vagyunk az otthonomhoz.
– Ismerősnek találod ezt a völgyet?
– Nem – ismerte be a fiú, majd megrántotta a lány kezét. – Gillian! – súgta.
– Igen? – hajolt le hozzá kíváncsian, vajon miért aggódik megint.
– Lovagolhatok veled?
– Nem szeretsz Roberttel lovagolni?
– Nem engedi meg, hogy beszéljek, még most sem, hogy biztonságban vagyunk.
– Lovagolhatsz velem.
– De meg kell kérdezned Brodick bácsit.
– Meg fogom kérdezni. Fejezd be az evést, és addig megyek és megkérdezem.
Brodick éppen visszatért az erdőből, és nagyon gondterheltnek látszott.
– Brodick, milyen messze vagyunk még Alec otthonától?
– Pár órányira.
– Lovagolhat velem Alec erre a kis időre?
– Roberttel fog lovagolni.
– De Robert nem engedi neki, hogy beszéljen.
– A harcosaimnak fontosabb dolga is akad – sóhajtott fel a férfi.
– De egy gyerek ezt nem érti.
– Rendben – egyezett bele Brodick újabb sóhajjal. – Lovagolhat veled. Ma biztonságos
területen vagyunk.
A lova felé indult, de megtorpant.
– Az összes kisfiú annyit beszél, mint ő?
– Nem tudom. Alec az első kisfiú, akivel dolgom van.
– Nagyon jól bánsz vele – mondta Brodick váratlanul. – Nagyon jó szíved van, Gillian.
A lány figyelte, ahogy Brodick lassan elsétál. Úgy tűnt, mintha a nap is őt követné. A
napsugár bearanyozta a fejét, majd lesiklott a vállára, hogy végigfusson az egész testén, és a
völgyet lassú, méltóságteljes léptekkel átszelő harcos aranyba foglalt alakja úgy nézett ki,
mintha maga az isten faragta volna szoborba Mihály arkangyalt, aki képes arra, hogy akár a
pokol összes démonával is megküzdjön. Gillian ebben a pillanatban ébredt tudatára, hogy mit
is jelent neki a férfi. Igazi asszony módjára reagált a látványra, és annyira elfogta a sóvárgó
vágy, hogy könnyek szöktek a szemébe. Annie és Kevin Drummond bájos otthona jelent meg
a szeme előtt. A szép kis kunyhó ajtajában azonban nem Kevin állt, hanem Brodick állt és őt
hívta.
134
Veszélyes dolog fényes nappal álmodozni, mert olyan dolgok megkívánásához vezethet,
amelyek soha nem lehetnek az övéi.
– Kisasszony, talán valami gond van? – kérdezte Liam.
Gillian kis híján kiugrott a bőréből ijedtében a hang hallatán.
– Nem, nincs semmi baj.
Mielőtt a harcos tovább kérdezősködhetett volna, Gillian felkapta a szoknyája szegélyét és a
lovához sietett. Sérült bal kezével nem tudta megragadni a kápát, és kétszeri sikertelen
próbálkozás után Brodickért kiáltott és a segítségét kérte.
A férfi felé ösztökélte a lovát, könnyed mozdulattal felkapta, és valósággal fellökte a
nyeregbe. Robert az ölébe emelte Alecet, majd a saját lovához indult.
– Brodick – szólította meg a férfit suttogva, hogy a többiek ne hallhassák.
– Igen?
– Azt mondta, hogy az önteltség nem a legnagyobb hibám. Talán valami más hiányosságom
járt a fejében?
A férfi kíváncsi volt, hogy mennyi időbe telik, míg a lány kíváncsisága felülkerekedik, és
most erőt kellett vennie magán, hogy nevessen fel hangosan.
– Sok hiányosságod van – jelentette ki. Megesküdött volna, hogy lány smaragdzöld szemében
veszedelmes szikra lobban, miközben büszkén kihúzza magát. Nagyon tetszett neki Gillian
temperamentuma. – Volt azonban egy olyan hibád, amely mellett az összes többi elhalványul.
– Volt? – csodálkozott Gillian. – Már nincs meg ez a hibám?
– Már nincs.
– Könyörgöm, árulja el, mi volt ez a szörnyű hiányosság!
A férfi rávigyorgott.
– Angol voltál.
T I Z E N E G Y E D I K F E J E Z E T
Mintha egy másik világba került volna. Még a naplemente is más volt a Felföldön. Az ég
mintha ragyogó aranyfényben úszó festménnyé változott volna, melyet széles narancssárga
csíkok tarkítanak. A nap középpontja merész vörösben égett, és semmihez sem volt fogható,
amelyet Gillian eddigi életében látott. Azt is tudta, hogy másnap ugyanilyen csodás kép vár
rá. Teremtőm, mennyire kedveli ezt a vidéket!
– Gillian, tudod mit? Majdnem otthon vagyok.
135
– Igen, egész közel lehetünk hozzá. Már majdnem a hegy tetején járunk.
Alec nagyot ásított.
– Meséld el nekem újra, amikor annyira megijesztetted Morgan bácsikádat, hogy sikítani
kezdett!
– De már legalább ötször elmeséltem.
– De szeretném újra hallani. Kérlek!
– Akkor hunyd le a szemed és pihenj, én pedig elmesélem neked újra.
Alec összegömbölyödve hozzábújt, majd újra ásított.
– Készen vagyok.
– Amikor kislány voltam…
– Egy egész hosszú évig nem beszéltél.
A kisfiú nyilvánvalóan megjegyezte a történetet.
– Igen, így igaz. Majdnem egy egész évig meg sem szólaltam.
Brodick lassabb ügetésre fogta a lovát, hogy bevárja Gilliant. Hallotta, mit mondott Alecnek,
és maga is kíváncsi volt a mese többi részét is.
– És akkor elmentél Morgan bácsihoz lakni, emlékszel?
– Igen, emlékszem – mosolygott a lány.
– De neked kell elmesélned!
– Egy éjszaka szörnyű rémálmom volt…
– Olyan, amilyen nekem is szokott néha lenni?
– Igen – bólintott rá Gillian. – A komornám, akit Liese-nek hívtak, felébresztett, hogy
hagyjam abba a kiabálást, és ahogy már az szokása volt, az ölébe ültetett és ringatni kezdett.
– És majdnem fejre ejtett, mert egyszer csak beszélni kezdtél.
– Pontosan így történt, Alec.
– És a gonosz ember, aki azt mondta, hogy te ölted meg a nővéred, hazudott, mert Liese
megmondta neked, hogy nem te voltál. Nagyon gonosz volt hozzád az a férfi, de tudod mit?
– Nem, mit?
– Brodick bácsi majd tesz róla, hogy megbánja a gonoszságát.
Gillian zavarba jött, mivel tudta, hogy Brodick is hallja a gyerek szavait, ezért gyorsan
folytatta a történetet.
– Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy Christen él, ugyanakkor meg is ijedtem,
hogy talán elveszett. Liese megnyugtatott, hogy fölösleges emiatt aggódnom, mert Morgan
bácsi egészen biztosan segít nekem megtalálni. Azt is mondta, hogy nem kell mást tennem,
136
csak meg kell kérnem rá. Ő ugyan úgy gondolta, hogy majd reggel kérem meg, de sikerült
meglepnem, amikor leugrottam az öléből és a bácsikám szobájába rohantam.
– Mert még sötét éjszaka volt, ugye?
– Igen.
Alec kuncogni kezdett, mivel tudta, hogy mi következik, és alig tudta visszafogni magát. Kis
válla rázkódott, miközben egyik kezével eltakarta a száját, és várta, hogy a lány folytassa a
mesét. Szeme csillogott izgalmában.
– Liese próbált megállítani, de nem volt elég gyors, és nem mert a bácsikám szobájában
tovább üldözni. Én az ágyhoz rohantam, felmásztam rá, és beleböktem az ujjam a bordái
közé, hogy felébresszem. Nagyon mélyen aludt, még horkolt is, és akármilyen keményen
böködtem is, nem ébredt fel.
A történet teljesen felkeltette Brodick figyelmét, bár nem volt biztos benne, hogy a lány
előadásmódja bilincselte-e le, vagy Alec viselkedése. A kisfiú alig tudott nyugton maradni
Gillian ölében.
– És akkor mit csináltál? – akarta tudni a gyerek.
– Nagyon jól tudod, hogy mit csináltam, hiszen annyiszor elmeséltem már neked, hogy talán
jobban is tudod, mint én.
– De neked kell elmondanod!
– Rákiáltottam szegényre, és a frászt hoztam rá.
Alec harsányan felkacagott.
– És akkor sikítani kezdett, igaz?
– Igaz – nevetett a lány is. – Szegény bácsikám annyira megrémült, hogy a kardja után kapott,
de lába belegabalyodott a takaróba, leesett az ágyról és legurult a padlóra. És itt a mese vége.
– De azt is el kell mesélned, hogyan jártál a nyomában, bárhova is ment és csak beszéltél és
beszéltél egész álló nap.
– De hiszen éppen most mondtad el te magad. A bácsikám elmesélte, hogy amíg nem
beszéltem, minden éjjel azért imádkozott, hogy egy nap mondjam ki a nevét…
– De amikor megszólaltál és abba sem akartad hagyni a beszédet, akkor csendért és
nyugalomért kezdett el imádkozni.
– Így igaz. Tudod, Alec, amikor hazaérünk, ugyancsak nagy lesz az izgalom, és kétlem, hogy
korán ágyba kerülnél. A legjobb lenne, ha most lehunynád a szemed, és megpróbálnál aludni
egy kicsit.
A fiú nagyot ásítva átölelte a derekát.
– Gillian –suttogta.
137
– Igen?
– Szeretlek!
– Én is szeretlek, kismackóm!
A kisfiú annyira fáradt volt, hogy perceken belül álomba merült. Áldásos csend ölelte őket
körül, amint felfelé kaptattak a meredélyen. Brodick időről-időre hátrafordult, arcán zavart
kifejezés ült, mintha valamin nagyon gondolkodna.
Feltámadt a szél, hideg, metsző, szinte csontig hatoló szél. Gillian érezte, hogy Alec reszket
az ölében, ezért köré tekerte a plédet.
A gyerek súlya hamarosan elviselhetetlennek tűnt sérült bal karjának, ezért Brodickhoz
fordult segítségért. Alec annyira kimerült volt, hogy észre sem vette, amikor bácsikája átvette.
Az a gyöngédség, amellyel a férfi elhelyezte a fiút az ölében Morgan bácsit juttatta Gillian
eszébe, és azt hogyan tartotta őt az ölében, amikor esti mesét mesélt neki. Ettől olyan honvágy
fogta el, hogy legszívesebben sírva fakadt volna.
Brodick rajtakapta, amint őt nézi.
– Alecnek meg fog fájdulni a füle, ha nem takarja be a fejét – bökte ki zavartan Gillian.
A férfi a kisfiú fejére húzta a takarót, de tekintetét nem vette le a lányról.
– Mi aggaszt, kislány?
– Semmi – hazudta a lány. – Csak gondolkodtam…
– És miről? – nógatta Brodick.
Olyan közel léptetett a lányoz, hogy lábuk összeért. Gillian úgy tett, mintha észre sem venné.
– Válaszolj! – követelte.
Gillian nagyot sóhajtott.
– Arra gondoltam, ha majd megnősül, és gyerekei lesznek, milyen nagyszerű apa lesz önből.
– Miből gondolod, hogy nincs gyerekem?
– De hiszen nincs asszonya – nyílt tágra a lány szeme.
– Egy férfinak nem kell asszonyt vinni a házhoz, hogy apa legyen – nevetett Brodick.
– Ezt én is tudom – jegyezte meg a lány, és igyekezett úgy tenni, mint aki jártas a világ
dolgaiban. – Nem vagyok teljesen tudatlan.
– De teljesen ártatlan vagy, nem igaz?
– Ehhez, uram, a világon semmi köze nincs.
Arca egész elpirult zavarában. Igazán kellemes ránézni, gondolta Brodick, és ráadásul nagyon
csábító.
– És van? – suttogta a lány.
– Van mi?
138
– Gyereke.
– Nincs.
– Szóval csak tréfálkozott velem.
Mivel a lány szemmel láthatóan választ várt, Brodick gyorsan rábólintott, majd újra az élre
vágtatott.
Néhány perc múlva dörgő hang hallatszott, és a föld megremegett alattuk. Stephen, Aaron,
Liam és Robert azonnal körbevette Gilliant.
– Alecet védjék, és az urukat! – parancsolt rájuk a lány.
– Kisasszony, Maitland földön vagyunk. Nem fenyeget minket veszély – magyarázta Stephen.
– Akkor miért vettek körbe mind a négyen?
– Csak azt akarjuk, hogy a Maitlandek is tudják – vigyorgott Robert.
– Mit kellene tudniuk, Robert?
A férfinak azonban esze ágában sem volt magyarázkodni. Előbukkantak a Maitland harcosok
és körülvették őket. A zaj megriasztotta Gillian kancáját. Mielőtt a lány megnyugtathatta
volna, Liam megragadta a kantárt, és erős kézzel megfékezte az állatot.
Harcosok gyűrűjében álltak, és közelségük nyomasztóan hatott Gillianre. Legalább negyvenen
voltak, és valamennyien komoran bámultak rájuk.
Az egyik férfi előre ugratott, hogy beszéljen Brodickkal. Volt valami ismerős benne, de a lány
nem tudta volna megmondani, hogy mi.
– Az a harcos haragszik Brodickra? – fordult Liamhez.
– Nem, kisasszony. A neve Winslow, és mindig ilyen komor.
– Winslow Iain Maitland csapatainak parancsnoka – szólt közbe Stephen is. – Ráadásul
Brodick fivére is.
Nem csoda, hogy ismerősnek találta. Gillian most felfedezte a közös vonásokat, a hasonló
színeket, és az átható tekintetet. Winslow még a homlokát is pontosan úgy ráncolta, mint
Brodick, gondolta, amikor a Maitland parancsnok felé fordult, szeme résnyire szűkült, és
mondott valamit a testvérének.
Stephen közelebb nyomult a lovával Gillianhez, a másik oldalon Liam húzódott közelebb.
– Winslow tudni akarja, kicsoda maga, kisasszony – súgta Robert a háta mögül.
Gillian látta, hogy Brodick hanyagul vállat von, mintha ő annyira jelentéktelen lenne, hogy
már nem is emlékszik rá, ki ő.
És ennek így is kell lennie, gondolta a lány. Ő tényleg nem számít a férfinak, csak egy eszköz
volt. Rövid ideig ő és Brodick egy csapatot alkottak a közös cél érdekében, hogy
visszajuttassanak egy gyereket a családjához. De most Maitland földön voltak, és feladata
139
lassan véget ér. Alec újra a szüleinél lesz, Brodick kétségtelenül hazatér, ő pedig megkezdi a
kutatást a nővére után. Elméje felfogta, hogy véget ért a közös út, a szíve azonban
visszautasította. Logikus volt, hogy Brodick visszatér nemzetségfői kötelezettségeihez… és ez
így helyes. De akkor miért érzi ilyen egyedül magát? Nincs szüksége rá, vagy akár más
férfira… a nagybátyján kívül, természetesen. Morgan bácsi volt az ő családja, és amikor
befejezi a kutatást és sikerrel jár, akkor vissza fog térni hozzá.
Brodickot azonban soha nem fogja elfelejteni… sem azt a csókot, amelyet tőle kapott, és
amely a férfinak oly keveset jelentett, neki azonban mindent.
Winslow vonta magára a figyelmét, aki újra felé pillantott, és komor tekintetén látta, hogy
nem tetszik neki valami. Hallotta az angol szót, és kitalálta, hogy azért dühös, mert Brodick
egy idegent vitt a Maitland földre.
Brodick komolyan válaszolt, de olyan hadarva beszélt, hogy Gillian egyetlen szót sem tudott
elkapni. Bármit is mondott azonban, úgy tűnt, sikerült megbékítenie vele fivérét, mert az
hátrált pár lépést és vonakodva bólintott. Akkor Brodick felemelte a takarót Alec arcáról.
Winslow hangosan felkiáltott döbbenetében. Alec nyomban felébredt, ledobta magáról a
plédet, felült és rámosolygott a közelebb nyomuló Maitland harcosokra.
Az összes férfi harsányan éljenzésbe tört ki, és akkora ricsajt csaptak, hogy Gillian csengett a
füle.
Alecnek nagyon tetszett a ráirányuló figyelem. Vidáman integetett apja katonáinak, majd
megfordult Brodick ölében, és tekintete Gilliant kereste. Alec öröme olyan szívmelengető
látvány volt, hogy a lány tudta, soha nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot. Köszönöm Istenem,
hogy segítettél hazajuttatni ezt a gyermeket, adott hálát magában az Úrnak.
Gillian ragyogó arcától Brodicknak kihagyott egy pillanatra a lélegzete, és amikor a lány
rámosolygott, legyőzhetetlennek érezte magát. Hogyan tehetett rá ekkora hatást ez a nő ilyen
rövid idő alatt? Mintha az egész világ megváltozott volna örökre, és isten a tanúja, maga sem
tudta, hogy tetszik-e neki ez a változás. Gillian maga volt a…
– Iain hazafelé tart a gyakorlótérről – szakította félbe Brodick gondolait Winslow.
– Fel kell készíteni – jegyezte meg Brodick. – Nagy megrázkódtatás lesz, hogy a halottnak
hitt fiú visszatér.
Winslow nevetett.
– De örömteli megrázkódtatás – jelentette ki, mielőtt ellovagolt volna.
A Maitland harcosok megpróbáltak közelebb nyomulni Gillianhez, amit a Buchananek zokon
vettek, és ha Brodick nem vetett volna gátat a kibontakozó ellenségeskedésnek, Gillian
140
biztosra vette, hogy igazi csata bontakozott volna ki pillanatokon belül. Így csak néhány
dühös szó hangzott el, pár kemény oldalba taszítás, de komoly kár nem keletkezett senkiben.
Brodick vezette a menetet az utolsó hegygerincig. A hegyoldalban különböző méretű és
formájú kunyhók sorjáztak, néhány szürkébb, mások élénk színűre festett ajtókkal. Ahogy a
csapat elhaladt, a férfiak és nők kiszaladtak a kunyhókból és követték őket. Mindannyian úgy
bámultak, mintha csodát látnának, néhányuk még keresztet is vetett, és fejét halk imára
hajtotta. Mások örömkönnyeiket törölgették.
A Maitland kastély egy meredek hely lábánál magasodott. A szürke kőépület meglehetősen
komor látványt nyújtott, mivel a hatalmas ajtókat és ablakokat fekete anyaggal vonták be.
Brodick Aleckel a karjában leszállt a lóról, intett Robertnek, hogy segítsen Gilliannek, majd
letette a kisfiút. Alec Gillianhez futott, belekapaszkodott a kezébe és húzni kezdte a lépcső
felé.
A tömeg csendben közelebb nyomult. Brodick megfogta Gillian másik kezét, majd bátorítóan
meg is szorította, amikor látta, hogy a lány milyen kényelmetlenül érzi magát a kíváncsi
tekintetek kereszttüzében. Megállt a bejáratnál, felnyúlt és letépte a fekete leplet. A felhangzó
örömujjongás a földet is megrengette. Brodick kinyitotta az ajtót, és hátralépett, hogy Gillian
beléphessen, de a lány a fejét rázta, és közelebb lépett, hogy Brodick is hallja, amit mond a
nagy kiabálásban.
– Alec bizonyára tanúk nélkül szeretne találkozni először a szüleivel. Én boldogan várok itt.
– Én viszont jobban örülnék, ha bent lennél – lökte gyengéden előre a férfi. Gillian úgy
döntött, hogy az ajtónál fog várni, és pár percre magára hagyja a kisfiút a szüleivel, és
semmilyen noszogatás vagy lökdösés nem változtathatja meg a véleményét.
Az előtérben csak egyetlen gyertya fénye pislákolt az emeletre vezető lépcsőnél álló
szekrénykén. Gilliantől balra három lépcsőfok vezetett a nagyterembe. A kandallóban
lobogott a tűz, és a négyszögletű termen egy hosszú faasztal húzódott végig. Az egyik végénél
egy nő hajolt a varrása fölé. Mellette két gyertya égett. Gillian nem látta ugyan a nő arcát, de
biztos volt benne, hogy Alec édesanyja az. Az asszony nem nézett fel, bár biztosan hallotta az
ajtó nyitódását. Úgy tűnt a kívülről behallatszó zaj is teljesen hidegen hagyja.
Gillian előbb hallotta meg a Maitland uraság hangját, mintsem meglátta volna.
– Az ég szerelmére, mi ez a nagy ricsaj? – akarta tudni Iain.
A hang a hátsó folyosóról jött. Alec apja a kamra felől lépett a nagyterembe, észrevette
Brodickot, és magyarázatot követelt a kiabálás okára.
141
Alec már elindult szülei szobája felé, de amikor meghallotta apja hangját, megfordult és
visszaszaladt. Végigrohant a kőpadlón, leugrott a nagyterembe vezető három lépcsőn és karját
kitárva felkiáltott:
– Mama… papa… itthon vagyok!
T I Z E N K E T T E D I K F E J E Z E T
A döbbenet kis híján végzett a szüleivel. Életében először Iain Maitland csak tehetetlenül állt,
és meg sem tudott szólalni. Mintha csak fejjel nekiment volna a kőfalnak, hátratántorodott.
Hitetlenkedve rázta a fejét. Szeme elhomályosult.
– Alec? – suttogta rekedten, majd felüvöltött. – Alec!
Judith Maitland felugrott és boldogan felsikoltott. Az elfeledett varrókosárka a földre gurult.
Judith a szívéhez kapott, tett egy bizonytalan lépést fia felé, majd ájultan rogyott a padlóra.
Szerencsétlenségére Brodick túlságosan messze volt tőle, hogy elkaphassa, férje pedig még
mindig annyira a megrázkódtatás alatt állt, hogy csak tehetetlenül nézte asszonya ájulását.
Alec majdnem leverte lábáról az apját, amikor teljes sebességgel nekirohant. Iain igyekezett
lerázni magáról a bénultságot. A hatalmas harcos reszketve térdre hullt, fejét lehajtva és
szemét lehunyva ölelte magához fiát.
A kisfiú a vállára hajtotta a fejét, és aggodalmasan pislogott az anyjára.
– Nem kellene felemelned a mamát, papa?
Iain felállt, de képtelen volt elengedni a fiát, ezért ráparancsolt Brodickra, hogy csináljon
valamit Judithtal.
Brodick kezét az asszony válla alá csúsztatva, gyengéden a karjába emelte. Judith arca
hófehér volt, és semmilyen rázogatás nem tudta magához téríteni.
– Ugyancsak meglepted az édesanyádat, Alec – jelentette ki Brodick. – Ő lélekben már holtan
látott és el is temetett téged.
– Nem – rázta meg a fejét Iain. – A szívében még élt a remény.
Judith kinyitotta a szemét, és látta, hogy Brodick karjában van.
– Miért…
– Mama, felébredtél! – örvendezett Alec.
Brodick gyorsan letette Judithot, de nem engedte el, hátha az újra elájul. Hirtelen elárasztották
az érzelmek, és megállíthatatlanul zokogni kezdett. Iain magához ölelte, míg Alec csak
bámult, majd nyugtalankodni kezdett.
142
– Nem szabad sírnod, mama. Nem haltam meg. Itthon vagyok. Papa, mondd meg neki, hogy
ne sírjon!
– Azért sír, mert boldog, hogy hazajöttél – nevetett Iain. – Adj neki néhány percet, és ő maga
is ezt mondja majd.
Judith reszkető kézzel érintette meg Alec arcát.
– Imádkoztam, hogy még…
Brodick lassan hátrahúzódott. Nem akarta zavarni a bensőséges pillanatot, és Gilliant is
szerette volna megtalálni. Azt hitte, hogy a lány vele tartott, amikor belépett a nagyterembe,
de most látta, hogy tévedett. A lépcső melletti padon ülve talált rá. Kezét összekulcsolta az
ölében, tekintetét a padlóra szegezte.
– Mit csinálsz itt?
– Várom, hogy a Maitlandek kiörüljék magukat a fiuk szerencsés hazatérésén. Úgy éreztem,
nagyon tolakodó lenne tőlem, ha most zavarnám őket. Szükségük van néhány perc magányra.
Brodick melléült, elfoglalva a kis pad minden szabad centiméterét. Gillian egyszerre csak azt
vette észre, hogy teljesen a férfihoz szorul. Korábban medvéhez hasonlította Brodickot, és a
kép most sokkal valósabbnak tűnt.
A férfi megfogta a kezét, és óvatosan felhúzta ruhájának az ujját.
– Le kell venned ezt a kötést, mielőtt lefekszel ma este.
– Le fogom.
Brodick nem engedte el a kezét, és Gillian nem húzta el.
– Brodick!
– Igen?
Egy hosszú percig csak nézte a férfit, mielőtt megszólalt volna.
– Szeretnék köszönetet mondani a segítségéért. Ön nélkül Alec soha nem térhetett volna haza
a szüleihez.
Brodick nem értett vele egyet.
– Nem én hoztam ő haza, Gillian, hanem te. Én alig segítettem – tette hozzá. – De ha én nem
lettem volna, te akkor is megtaláltad volna a módját, hogy hazahozd a fiút.
Iain Brodickért kiáltott, de Gillian megfogta a kezét és a férfi figyelme újra felé fordult.
– Igen?
– Miután beszélt Alec szüleivel… visszatér az otthonába?
Brodick felállt és a lányt is felhúzta. Alig néhány centire álltak egymástól. A férfi lehajtotta a
fejét, a lány felé fordította az arcát, ahogy szerelmesek közt szokás. Az ördögbe is, szeretné
megcsókolni! Egy hosszú, szenvedélyes csók, melyet követne a második, majd a harmadik…
143
A férfi tekintetétől Gillian karja csupa libabőr lett.
– Válaszolna? – suttogta.
– Mit is kérdeztél? – kérdezte türelmetlenül.
A férfi éles hangjától megdöbbenve Gillian hátralépett, nekiütközött a padnak.
– Miután beszélt a Maitlandekkel, visszatér az otthonában? – ismételte meg a kérdést, majd a
kezét bámulva hozzátette. – Végül is, ön a nemzetségfő. Biztosan vannak kötelezettségei.
– Valóban sok tennivaló vár rám – bólintott.
– Igen, értem. – A lány igyekezett elrejteni előle csalódottságát. – Köszönetet kell mondanom
önnek azért, amit Alecért és értem tett, de a kötelességét teljesítette, mivel Alec biztonságban
van itthon. Nem is tudom, hogy mit… tettem volna… ön nélkül… – Tudta, hogy
összefüggéstelenül beszél, de képtelen volt uralkodni magán. – Természetesen haza kell
térnie, csak arra gondoltam…
– Igen?
A lány finoman felvonta a vállát.
– Arra gondoltam, hogy talán szívesen találkozna újra a barátjával Ramsey Sinclairrel.
Brodick felemelte a lány állát a hüvelykujjával.
– Találkozni fogok vele, mielőtt elhagynám a Maitlandeket. Ramsey hamarosan itt lesz.
– Miből gondolja, hogy…
A férfi nem engedte, hogy befejezze a kérdést.
– Elküldtem Dylant, hogy figyelmeztesse, emlékszel?
– Igen, de…
– Ramsey beszélni szeretne veled, mihelyt lehetséges. Ide fog jönni – jósolta.
– De ön hazatér?
– Már mondtam, hogy rengeteg kötelezettségem van.
– Nem tudna egyenesen válaszolni? – kiáltott rá a lány elkeseredetten.
Iain újra Brodick nevét kiáltotta.
– Gyerünk, Gillian! Iain biztosan meg ismerni. Elég ideje volt, hogy túltegye magát a
meglepetésen.
– És a felesége?
– Neki legalább egy hét kell majd hozzá. Nem hiszem, hogy egy pillanatra is szem elől fogja
téveszteni Alecet ez idő alatt.
Gillian leporolta a ruháját.
– Szörnyen nézek ki.
– Így igaz.
144
Gillian megemelte a szoknyája szegélyét, hogy lemenjen a lépcsőn, de Brodick elkapta a
karját.
– Azt kérted, hogy egyenes választ adjak – mondta neki halkan. – Én csak arra lennék
kíváncsi, hogy te miért nem egyenesen kérdezel.
– Az ég szerelmére, mit akar ez jelenteni? Ön szerint mit kellene kérdeznem?
– Amit kérdezni akarsz.
– Ön igazán bosszantó ember!
– Már sokan mondták. És türelmetlen is – tette hozzá. – Egyelőre azonban hajlandó vagyok
várni.
– Ott van, mama. Ő Gillian! – kiáltotta Alec.
A lány elhúzódott Brodicktól és mosolyogva nézte, ahogy a kisfiú felé rohan. Alec megfogta
a kezét, és húzni kezdte.
– Ne félj a papától! A legtöbb nő fél tőle, de te talán nem fogsz, mert nem vagy olyan, mint
ők.
Gillian egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint Alec feltételezte, mert Iain Maitland
igazán tiszteletet keltő férfiú volt. Magas és izmos. Ha szürke szemével ránézett, Gillian úgy
érezte, hogy olvasni tud a gondolataiban. Egyedül sötét hajának lágy hullámai enyhítettek
valamit arcának komorságán. Ha nem lett volna annyira tekintélyt parancsoló, Gillian úgy
vélte, majdnem olyan jóképű lenne, mint Brodick.
Judith Maitland kedves mosolya enyhítette a félelmetes légkört, amelyet ura megjelenése
keltett. Gyönyörű nő volt, de a szeme színe – tiszta ragyogású ibolyakék – volt az, amely
megragadta az embert. Apró termetű, kecses asszony volt, mégis volt benne valami olyan
előkelőség, amitől Gillian úgy érezte, hogy egy királynő előtt áll. Mivel neki magának égető
szüksége lett volna egy fürdőre és tiszta ruhára, el tudta képzelni, hogy a másik nő szemében
úgy nézhet ki, mint egy lompos parasztasszony.
Alighogy Brodick bemutatta őket egymásnak, Judith előrelépett és megragadta Gillian kezét.
– Megtalálta és hazahozta nekünk a fiunkat – mondta remegő hangon. – Ezt soha nem tudjuk
visszafizetni önnek.
Gillian gyors pillantást vetett Brodickra. A Maitlandek szemmel láthatóan abban a
meggyőződésben voltak, hogy Alec elveszett. Teremtőm, hogy fogja nekik elmagyarázni,
hogy mekkorát tévednek?
– Jöjjön, üljön az asztalhoz – invitálta Judith. – Bizonyára megéhezett a hosszú úttól. Alec
elmondta, hogy egyenesen Angliából jött idáig – tette hozzá, miközben az egyik székhez
vezette a lányt.
145
– Igen, Angliából jöttem.
– Én is angol vagyok.
– Nem, Judith – szólt közbe az ura. – Te csak voltál angol.
Az asszony elmosolyodott.
– Az itteni férfiak egyszerűen megváltoztatják a történelmet, ha az úgy tetszik nekik.
– Maitland vagy – jelentette ki Iain. – Ez minden, amit bárkinek is tudnia kell rólad. Brodick,
tölts bort magadnak és ülj le! Hallani akarok minden részletet, mielőtt beengedném a családot
és a barátainkat. Alec, gyere ide apádhoz! – tette hozzá, hangjából szeretet csendült.
A kisfiú az asztalhoz futott, és apja széke mellé húzott egy széket. Gillian észrevette, hogy a
nemzetségfő keze reszket, amint fia vállára teszi kezét. Alec rámosolygott és leült, de
nyomban fel is állt, mivel apja figyelmeztette, hogy nem illik a hölgyek előtt helyet foglalnia.
A Maitland parancsnok, Winslow lépett be a nagyterembe, és meghajolt ura és asszonya felé.
– Ramsey Sinclair átlépte földünk határát és egy órán belül itt lesz.
– Máris eljutott hozzá a hír Alec szerencsés megmeneküléséről? – csodálkozott Iain.
– Én küldtem érte Dylant – magyarázkodott Brodick, majd fivéréhez fordult.
– Gillian, szeretném, ha megismernéd a bátyámat, Winslow-t. Winslow, ő Lady Gillian.
Winslow meghajolt.
– Lady Gillian, maga Angliából jött? – kérdezte komor arckifejezéssel.
– Igen, angol vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Kellemetlen önnek ez a tény?
Winslow-nak sikerült meglepnie Gilliant egy gyors mosollyal.
– Az attól függ.
– Mitől?
– A fivéremtől. – Minden további magyarázat nélkül ejtette a témát, és Brodickhoz fordult. –
Meglátogatod az asszonyomat és a fiaimat, mielőtt elmennél. Nagyon elkeserednének, ha nem
jönnél el.
– Természetesen meglátogatom őket.
– Hozd ide őket, Winslow – utasította Iain. – Ma este ünnepelünk. A gyerekeknek nem kell
korán lefeküdniük.
– Winslow, nem tudja véletlenül, hogy Ramsey öccse, Michael fivérével tart-e? – kérdezte
Gillian.
Ha a harcos különösnek is gondolta a kérdést, nem mutatta.
– Nem tudom, hölgyem, de hamarosan kiderül – hajolt meg újra, és elhagyta a termet.
Judith személyesen gondoskodott róla, hogy egy nagy korsó tiszta víz kerüljön az asztalra a
vendégeinek.
146
– Papa, hol van Graham?
– A bátyád Patrick bácsikádnál van, de hamarosan itt lesz. Nagyon fog örülni, ha meglát.
– Mert hiányoztam neki? – faggatta mohón a kisfiú.
– Mindannyiunknak hiányoztál – mosolygott rá apja.
– A mamának hiányoztam a legjobban. Még mindig mennyire reszket, mert annyira
megleptem. Nézd, papa! Még a vizet sem tudja kitölteni. Most megint sírni fog?
– Valószínűleg – nevetett Iain. – Jó időbe telik majd anyádnak… meg nekem is – tette hozzá
–, amíg megemésztjük ezt az örömteli meglepetést.
Alec nem túlzott, amikor Judith állapotáról beszélt. Az asszony már a víz felét az asztalra
locsolta, ám a poharakba mégsem jutott egy csepp sem. Keze vadul reszketett, valahányszor
fiára nézett, és szemét könnyek homályosították el. Iain megfogta asszonya kezét.
– Ülj le, kedvesem! – mondta neki halkan.
Az asszony közelebb húzta székét, leroskadt rá és urához simult. Iain vizet töltött Gilliannek,
de amikor a lány a kupáért nyúlt, meglátta, hogy milyen koszos a keze, erre gyorsan az asztal
alá rejtette.
Iain átkarolta asszonyát és Gillianre nézett.
–Hogyan talált rá a fiamra? Mindent apró részletet hallani akarok! Kezdje az elején! –
parancsolta, majd elhallgatott egy pillanatra, és megsimogatta Alecet, mielőtt folytatta. – Kész
csoda, hogy egy ötéves kisfiú túlélte a zuhatagot.
– Alec csak ötéves? – csodálkozott Gillian.
– De hét leszek.
– A bátyád hétéves – emlékeztette őt az apja.
– De én is leszek hétéves – erősködött a kisfiú.
Alec leugrott a székről, odaszaladt Gillianhez, felmászott az ölébe és megölelte.
– Úgy látom, jó barátok lettek Aleckel – jegyezte meg Judith, mosolyogva.
– Iain, talán várhatnál addig a részletekkel, míg Alec lefekszik – javasolta Brodick.
– De ma sokáig fennmaradok, mert a papa mondta, hogy ünneplünk – szólt közbe Alec. –
Ugye, ezt mondtad, papa?
– Igen – bólintott rá az apja.
– Tudod mit, Gillian? – súgta Alec.
– Nem, mit? – hajolt előre a lány.
– Amikor lefekszem, a mama egészen addig mellettem marad, amíg el nem alszom, és a
bátyám is abban a szobában alszik, ahol én, és így talán nem lesznek rémálmaim és nem
fogok félni.
147
– Talán ma éjjel egyáltalán nem fogsz álmodni.
– De neked is kell valaki, aki veled alszik, hogy te se félj, ha nem leszek melletted.
– Velem minden rendben lesz – nyugtatta meg Gillian, a kisfiút azonban nem tudta
meggyőzni.
– De mi lesz, ha megrémülsz? Kell valaki, aki felébreszt. Talán megkérhetnéd Brodickot,
hogy most is aludjon veled, mint a múltkor.
Gillian gyorsan fiú szája elé tette a kezét, hogy elhallgattassa. Arca lángolt zavarában. Érezte,
hogy Brodick figyeli, nem mert a férfira nézni.
– Alec, édesem, zavarba hozod Gilliant – nevetett Judith.
– Mama, tudod, hogy szokott engem hívni Gillian?
– Nem, hogyan?
– Kismackómnak – mondta kuncogva a kisfiú.
Iain tekintete ide-odajárt Brodick és Gillian között.
– Laggan atya visszatért hozzánk – jegyezte meg. – És jött vele egy fiatalabb pap is, akit
Stevensnek hívnak.
– Miért mondod ezt nekem? – kérdezte Brodick.
– Csak azt akartam, hogy tudd, két elérhető pap is van a közelben – magyarázta Iain, és
jelentőségteljes tekintetet vetett Gillianre.
– Nem aludtam Brodickkal – tört ki a lányból. – Semmi szükségem a papra.
– De igenis vele aludtál.
– Alec, nem illik vitatkozni az idősebbekkel – feddte meg az anyja.
– De mama…
– Csitt, édesem!
Gillian Brodickra bámult. A férfi könnyedén tisztázhatná ezt a szörnyű félreértést, csak egy
szavába kerülne, hogy megmagyarázza. Azonban úgy látszott, Brodicknak esze ágában sincs
magyarázkodni. Helyette Gillianre kacsintott.
– Nem is gondoltam volna, hogy egy arc ennyire el tud vörösödni – jegyezte meg.
– Magyarázza meg! – követelte a lány.
– Mit kellene megmagyaráznom? – kérdezett vissza ártatlan arccal Brodick.
Gillian erre Judithhoz fordult.
– Letáboroztunk éjjelre… és egyáltalán nem arról van szó, mint aminek hangzik… aludtam…
és amikor felébredtem… akkor mind ott voltak.
– Mind? – húzta fel a szemöldökét Iain.
– Brodick emberei.
148
– Brodick embereivel is együtt aludt?
Gillian nem vette észre, hogy a férfi csak tréfálkozik vele.
– Nem… azaz… csak aludtunk. Semmi más nem történt, uram.
– Ne gyötörd tovább! – szólt rá urára Judith. – Nem látod, hogy mennyire kínos ez Gilliannek.
Ő még nem érti a felföldi humort. Mi történt a karjával? – fordult a lányhoz arra gondolva,
hogy a kevésbé kényes téma majd eltereli a figyelmét. – Láttam a kötést, és kíváncsi voltam,
hogy…
Alec félbeszakította anyját. Leugrott Gillian öléből.
– Papa, el kell mennünk sétálni.
– Most?
– Igen, papa, most.
– Alec, szeretnék beszélni Brodickkal és Gilliannel. Alig várom, hogy elmondják, hogyan
találtak rád.
– De, papa, el kell mondanom, hogy mit tettem, és te dühös leszel rám. El kell mennünk
sétálni, hogy gondolkozhassak a hibámon.
– Gyere ide, fiam! – parancsolta Iain, aki tisztán látta az aggodalmat a gyerek szemében.
A kisfiú vonakodva odament hozzá, fejét végig lehajtva tartotta. Iain a vállára tette a kezét és
előrehajolt. Alec szemében könnyek gyűltek.
– Nagyon megijedtem, papa, és megvágtam Gillian kezét, és akkor az feldagadt, és Annie-nak
kellett meggyógyítania, és az egész az én hibám, mert én sebeztem meg, és tudom, hogy nem
szabad a hölgyeket bántani, de annyira megijedtem. Nem szerettem Angliában lenni, és haza
akartam jönni. – Ezzel átkarolta apja nyakát, és keserves zokogásra fakadt.
– Alec nagyon aggódott, hogy csalódást okoz önnek, uram – magyarázta Gillian. – Nem
értette meg, hogy segíteni próbálok neki. Egy kötélen lemászott egy szakadékba, de a kötél
már öreg és foszlott volt, és… – segélykérően nézett Brodickra. Hirtelen úgy érezte, képtelen
megmagyarázni a történteket, annyira fáradt és kimerült.
– A fiam össze-vissza beszél. Azt mondja, Angliában volt?
Gillian lélekben felkészült az előtte álló megpróbáltatásra.
– Igen, igazat beszél. Alec Angliában volt.
– Ugye, mondtam, papa.
Iain biccentett, de tekintetét nem vette le a lányról.
– Hogyan került a fiam Angliába?
– Alec nem zuhant bele a vízesésbe. Elrabolták az ünnepségekről, és fogságban tartották egy
angliai kastélyban. Ott találkoztam vele.
149
Iain arckifejezése megváltozott. Alecet az anyja ölébe tette, és felállt. A fia kedvéért
igyekezett uralkodni haragján, és nem kiabált, bár arra lett volna kedve.
– Ki rabolta el?
Gilliant rémület fogta el, ahogy a férfi fenyegetően fölé tornyosult, mintha magában máris
eldöntötte volna, hogy ő a felelős azért, mert a fia veszélybe került.
– Tévedésből történt – kezdte.
– Még szép, hogy tévedés volt – üvöltötte Iain.
Alec szeme tágra nyílt.
– Dühös vagy, papa?
A férfi mély lélegzetet vett.
– Igen.
– Nem rád haragszik, Alec – súgta Gillian.
– Ezt ő is tudja – csattant fel Iain.
– Ne merj Gillianre támadni! – szólt bele Brodick is, aki eddig csendben figyelte a
beszélgetést. Hangja ugyanolyan dühösen csengett, mint Iainé. – Ő legalább olyan ártatlan,
mint a fiad. Ülj le! Elmondom, mit tudtam meg. Tudom, hogy alig várod, hogy halld az egész
történetet, de akkor se emeld fel a hangod Gillian szemben! Nem tűröm, hogy megtedd!
Gillian látta, hogy Iain menten felrobban a dühtől, ezért sietve közbeszólt, mielőtt a két férfi
egymásnak esett volna.
– Amikor azt mondtam, hogy tévedés volt…
– Igen? – nézett rá Iain.
– A férfiak, akik elrabolták Alecet, azt hitték, hogy Ramsey öccsét, Michaelt viszik magukkal.
Rossz fiút raboltak el.
– Az ég szerelmére… – Iain annyira dühös volt, hogy nem tudta folytatni.
– Ülj le, Iain, és hallgasd meg Gilliant! – szólt rá halkan Judith.
A férfi kis híján felborította a széket, amikor kirántotta az asztal mellől, mielőtt leült volna rá.
Hátradőlt, és kemény pillantást vetett a lányra.
– Kezdjen bele!
– Ez egy nagyon hosszú történet, uram, és Ramsey bármelyik pillanatban itt lehet, nem igaz?
Ha várhatnánk addig…
Iain álla megfeszült, és megrázta a fejét.
– Papa, tudod mit? – A kisfiú apjára mosolygott beszéd közben, és az odanyúlt, hogy
megsimogassa.
– Nem, mit? – kérdezte rekedt hangon.
150
– Kétszer is elszöktünk, de először visszavittek minket, és az egész az én hibám volt, mert
nem vártam, ahogy Gillian mondta.
Iain meglepetten pislogott, miközben próbálta megfejteni fia különös magyarázatát.
– Mi történt, amikor először elszöktél?
– Kötélen lemásztam a szakadékba, bizony ám – büszkélkedett a kisfiú. – De nem jó kötelet
vittem magammal.
– A kötél már foszlott volt – szólt közbe Gillian.
– A fiam lemászott egy szakadékba egy foszladozó kötélen? – dühöngött Iain. – És maga hol
volt, amikor ez történt?
– Papa, Gillian azt mondta nekem, hogy várjak rá, de én nem vártam, és nem a kanyon felé
kellett volna menni, de azt hittem, hogy arra gyorsabb lesz. De utána jó és engedelmes
voltam, ugye, Gillian?
– Igen, Alec.
– Az istállóban kellett volna várnom.
– De nem vártál – mondta az anyja.
– Nem, és azt hittem, hogy Gillian hányni fog, mert egész zöld lett az arca, amikor áthajolt a
sziklaperemen és meglátott engem. Azt mondta, hogy szörnyen rosszul szokta érezni magát,
amikor le kell néznie valahonnan és néha el is szédül.
– Ön fél a… – kezdte Judith, de Iain félbeszakította a saját kérdésével.
– De mégis lemászott Alecért?
– Nem volt más választásom.
– Értem kellett jönnie, papa – magyarázta Alec. – És éppen jókor ért oda, mert a kötél el is
szakad pont akkor, amikor sikerült elkapnia. Azt mondta, hogy szörnyen félt, de nem hányta
el magát.
Úgy tűnt, a kisfiút ez a tény némileg elszomorította. Egyik szülője sem mosolyodott el, mivel
mindketten arra gondoltak, hogy kis híján elvesztették a fiukat.
Arra is rá kellett döbbenniük, hogy Gillian valójában megmentette Alecet.
– Igyekszem türelemmel lenni, amíg Ramsey meg nem érkezik – jelentette ki Iain. – De
legalább annyit tegyen meg, hogy megmondja azoknak a gazembereknek a nevét, akik
elrabolták a fiamat – követelte. – Istenemre, tudni akarom a nevüket, most rögtön!
– Figyelmeztettelek, hogy ne beszélj ilyen hangon Gilliannel. Most pedig parancsolom neked,
Iain, hogy fogd vissza magad! Nem tűröm, hogy felizgasd!
Judith Maitland nem tudta volna megmondani, hogy Brodick dühös kitörése Iaint vagy
Gilliant lepte-e meg jobban. Iain elképedve, Gillian hitetlenkedve bámult a harcosra.
151
Iain gyorsan magához tért. Előrehajolt.
– Parancsolni merészelsz nekem? – sziszegte dühösen.
Brodick is előrehajolt.
– Pontosan ezt szán…
– A kiabálás nem izgat fel – szólt közbe gyorsan Gillian, remélve, hogy sikerül elcsitítania az
ellenséges hangulatot.
– De engem igen, Gillian!
A lány ara gondolt, vajon Brodick észrevette-e, hogy szinte kiabál vele. Judithra nézett
segítségért, de Alec volt az, aki megmentette a helyzetet.
– Papa, ne kiabálj Gilliannel! – kiáltott fel. Odarohant a lányhoz, és felmászott az ölébe. – Ő
soha nem kiabált velem, még akkor sem, amikor az a férfi megverte. De ő jól becsapta, papa.
– Valaki megverte Gilliant? – döbbent meg Iain.
– Igen – bólintott Alec. – Gillian magára vonta a figyelmét, hogy megvédjen engem.
A kisfiúnak hirtelen eszébe jutott a gyűrű, amelyet Gilliantől kapott, és levette a szalagot a
nyakáról.
– Gillian azt mondta, hogy ő lesz a bajnokom, ugyanúgy, mint Brodick bácsi, és hogy
megtarthatom a gyűrűt, amíg haza nem érünk. Megígérte nekem, hogy nem engedi, hogy
bárki is bántson, és nem is engedte. Már nincs szükségem a gyűrűre, hogy emlékeztessen,
biztonságban vagyok, de akkor is szeretném megtartani.
– Nem lehet a tiéd, Alec – mondta neki halkan Gillian.
A fiú vonakodva adta oda neki a gyűrűt.
– Brodick bácsi azt mondta, hogy örökre megtarthatom a tőrét.
– Akkor sem adhatom neked a nagymamám gyűrűjét – nevetett Gillian.
Judith férje karjára tette kezét.
– Ugye, te is tudod, ha nem lett volna Gillian, akkor a fiunk már nem élne.
– Persze, hogy tudom…
– Akkor azt javaslom, hogy ne bánj úgy vele, mintha ő lenne felelős a történtekért, és kiabálás
helyett inkább köszönd meg, amit tett. Én mindjárt térdre ereszkedem előtte, és úgy adok hálát
istennek, hogy Alechez vezette őt. Igazi őrangyala volt a fiunknak.
Az érzelmektől fűtött beszéd zavarba hozta Gilliant, és a fejét rázta tiltakozásul. Judith
megtörölte szemét, és felállt.
– Gillian – kezdte Iain habozva. – Köszönöm, hogy megmentette a fiamat, és igazán nem
szándékoztam úgy viselkedni, minta magát tartanám felelősnek. Elnézést kérek, ha ilyen
152
benyomást keltettem volna. Bármilyen nehéz lesz is, megvárom, amíg Ramsey csatlakozik
hozzánk, és csak akkor kérek magyarázatot.
Judith arca ragyogott az elégedettségtől.
– Biztos vagyok benne, hogy most hallottalak először bocsánatot kérni. Ez igazán nagy
jelentőségű esemény. És ha már úgyis ilyen engedékeny hangulatban vagy, akkor azt
javasolnám, hogy Ramsey-vel együtt várjatok Gillian történetére, amíg véget ér az ünneplés.
A mai este Alecé, és a rokonaink és barátaink hamarosan itt lesznek, hogy megünnepeljék
szerencsés hazatérését. – Judith meg sem várta ura beleegyezését. – Gillian biztosan szeretné
felfrissíteni magát.
– Gillian szeret fürödni – szólt közbe Alec. – Engem is megfürdetett. Én nem akartam, de ő
ragaszkodott hozzá.
– Igazán jó gondodat viselte – nevetett Judith, és megfogta Gillian karját. – Mit szólna egy
forró fürdőhöz?
– Az most nagyon jól esne.
– Keresek tiszta ruhát, ezeket pedig kimosatom – ígérte az asszony. – A Maitland pléd jó
melegen fogja tartani – tette hozzá. – Nappal ugyan még meleg van, de éjszakák hűvösek.
Brodicknak egyáltalán nem tetszett, hogy Gillian Maitland plédet viseljen. Végig sem
gondolva, mit tesz, megszólalt.
– Gillian Buchanan színeket fog viselni az ünnepségen.
Iain összefonta a két karját a mellkasán, és hátradőlt a széken.
– Miért akarod, hogy a te színeidet viselje? Arra készülsz, hogy…
Brodick a szavába vágott.
– Az embereim… nagyon felháborodnának. Biztos, hogy fellázadnának, ha meglátnák rajta a
te plédedet, Iain. Nagyon megkedvelték a lányt, közénk tartozónak tekintik és védelmezi.
Amíg Gillian a Felföldön tartózkodik, a mi színeinket fogna hordani. Nem tűröm, hogy
megsértsék a Buchanan harcosokat.
– Azon aggódsz, hogy az embereid megsértődnek? – vigyorgott Iain. – Valóban ezt hallottam
volna a te szádból? Az isten szerelmére, hiszen ők harcosok, nem…
Azt akarta mondani, hogy asszonyok, de gyorsan meggondolta magát, amikor felesége szúrós
pillantást vetett rá. Gyerekek, fejezte be végül mosolyogva a mondatot.
Judith felnevetett, mivel nagyon jól tudta, hogy az ura az ő kedvéért igyekezett diplomatikus
lenni. A lépcső felé indult, Gillian azonban visszafordult Brodickhoz.
– Brodick, megígérte a fivérének, Winslow-nak, hogy meglátogatja a családját.
– Tudom, hogy mit ígértem.
153
– Akkor itt lesz, amikor visszatérek?
A férfi elkeseredetten sóhajtott fel, amiért a lány még mindig nem meri egyenesen feltenni a
kérdését.
– Igen, itt leszek.
Gillian biccentett, majd Judith után sietett. Igyekezett elrejteni, hogy micsoda
megkönnyebbülést érzett, amikor azt hallotta, hogy Brodick marad még egy ideig,
ugyanakkor ingerült is lett magára, amiért így érez. Tisztára bolond módjára viselkedett,
amikor hagyta, hogy ennyire függővé váljon a férfitól. Nincs joga a férfira támaszkodni. Nem,
egyszerűen nem kérhet tőle többet.
Mindent elkövetett, hogy kiverje Brodickot a fejéből, mialatt fürdött. Judith egy halványsárga
ruhát készített ki neki. Mellben ugyan kicsit merész volt, elég sokat láttatni engedett a
kebléből, de Judith úgy vélte, a ruha így is illendő viselet. Brodick felküldött egy Buchanan
plédet, és Judith megmutatta a lánynak, hogyan kell eligazítani a ráncokat a dereka körül.
Aztán az egyik végét átvetette a lány bal vállán, majd bedugta a végét az övébe.
– Hosszú ideig tartott, míg megtanultam, hogyan kell ezt csinálni – magyarázta közben. – Egy
örökkévalóságig, mert a ráncok soha nem akartak helyesen állni. Csak egyetlen módon lehet
elsajátítani ezt a művészetet, ha állandóan gyakorolja az ember.
– A pléd nagyon fontos a felföldieknek, igaz?
– Ó, igen. Ők… akarom mondani, mi… nagyon különös emberek vagyunk. A plédnek mindig
takarnia kell a szívet – magyarázta. – Büszkén viseljük a színeinket. – Hátralépett és
szemügyre vette Gilliant. – Nagyon csinos vagy – jelentette ki, áttérve a bizalmas hangra. –
Gyere, üljünk a tűz mellé, és megfésülöm a hajad. Úgy tűnik, majdnem teljesen megszáradt.
Nem bánnád, ha közben kérdeznék egy-két dolgot? Szörnyű vagyok, nem? – nevette el magát.
– Az uramat arra kárhoztattam, hogy várjon, én meg nem bírok a kíváncsiságommal.
– Szívesen válaszolok a kérdéseidre. Mit szeretnél tudni?
– Hogyan találkoztál Aleckel? Te is fogoly voltál?
– Igen.
– De miért? Te angol vagy, és biztosan kérhettél volna segítséget a királytól.
– A király jó barátja azoknak az embereknek, akik felelősek az Alecet és engem ért bajokért,
és bizonyos értelemben János király is osztozik a felelősségben.
Mialatt Judith Gillian haját fésülte, a lány mindent elmesélt neki Arianna kincséről. Judithot
nagyon megragadta a történet, és amikor Gillian az apja haláláról beszélt, az őszintén
elszomorodott.
154
– János herceg szerelmes lett Ariannába, és bár ez nagyon romantikusan hangzik, az az
igazság, hogy házas ember volt a kaland idején. Tragikus dolog, hogy Ariannát
meggyilkolták, de akkor sem érzek szánalmat a királyom iránt. Megszegte a feleségének tett
hűségesküjét.
– Kétszer is megnősült, ugye? És ha jól tudom, az első felesége még él.
– Így van – helyeselt Gillian. – Sok évi házasság után elvált Hadwisától2. Nem volt gyerekük
– tette hozzá magyarázólag. – És másod-unokatestvérek is voltak. A canterbury-i érsek
megtiltotta a házasságot, de János külön egyházi engedélyt kapott Rómából.
– Ha János első házasságát az egyház szentesítette, hogyan kaphatott engedélyt a másodikra?
– A bordeaux-i érsek, meg Poitiers és Saintes püspökei semmisnek nyilvánították az első
házasságot.
– Milyen indokkal.
– Vérrokonok voltak.
– Mert másod-unokatestvérként túl közeli rokonságban álltak egymással?
– Igen. János nyomban elvette Izabellát3, és ezzel komoly bajba keveredett, mert a lányt már
mással jegyezték el. Izabella még csak tizenkét éves volt, amikor feleségül vette.
– János elveszi, amit akar – jegyezte meg Judith. – Nem igaz?
– De igen – értett vele egyet Gillian.
Judith a fejét csóválta.
– Anglia ugyancsak megváltozott, mióta eljöttem onnan.
– János a felelős az összes kellemetlen változásért. Rengeteg nagyhatalmú bárót elidegenített
magától, és arról suttognak, hogy lázadás készül. Ami még ennél is rosszabb, az egyházat is
maga ellen fordította, és a pápa ezt úgy bosszulta meg, hogy egész Angliát egyházi tilalom alá
helyezte.
– Jánost kiátkozták?
– Még nem, de biztos vagyok benne, hogy Ince pápa ezt is megteszi, ha János nem enged,
méghozzá hamarosan, az akaratának. Az egész bonyodalom a canterburyi érseki cím miatt
robbant ki. John Norwich püspökét, John de Greyt akarta kinevezni, a canterburyi apátok
azonban már megválasztották Reginaldot, és el is küldték Rómába, hogy a pápa jóváhagyja a
választást.
– Ezek szerint a pápa Reginaldot nevezte ki?
2 Gloucester Izabella (1170-1217) – a történelem több néven is ismeri (Hadwisa, Hawise, Joan, Eleanor, Avise and Avisa.3 Angouleme Izabella (1187-1246)
155
– Nem – rázta a fejét Gillian. – A saját emberét, Stephen Langtont választotta. John
iszonyatosan feldühödött, és nem engedélyezte, hogy Langton angol földre lépjen és átvegye
Canterbury vezetését, és akkor a pápa interdiktum alá helyezte az országot. Semmilyen
egyházi szertartást nem végezhetnek. A templomokat bezárták, és a papok nem áldhatják meg
a házasságkötéseket. Nem szolgáltathatják ki az egyházi szentségeket, kivéve, ha élethalál
kérdéséről van szó. Sötét idők járnak Angliára, és attól félek, ez csak rosszabb lesz.
– Azt hallottam, hogy János tetteit az indulatai vezérlik.
– Igen, a vad természetéről ismert mindenfelé.
– Nem csoda, hogy nem hozzá fordultál segítségért.
– Nem, azt nem tehettem.
– Van családod, aki aggódik érted?
– Morgan bácsikámat is túszként tartják – suttogta Gillian. – Kaptam egy… feladatot…,
amelyet még a szüret előtt el kell végeznem. Ha kudarcot vallok, a bácsikámat megölik.
– Ó, igazán nehéz időket éltél át, ugye?
– Szükségem van az urad segítségére.
– Segíteni fog mindenben, amiben csak tud – ígérte Judith Iain nevében.
– A férfi, aki a bácsikámat fogva tartja, közeli tanácsadója a királynak, és János inkább rá fog
hallgatni, mint rám. Először arra gondoltam, hogy valamelyik báró segítségét kérem, de ők
most el vannak foglalva az egymás elleni harccal, és különben sem tudom, melyikben
bízhatom. Angliában most káosz uralkodik, és én nagyon aggódom a jövő miatt – fejezte be.
– Nem zaklatlak tovább kérdésekkel, Iain és Ramsey úgyis alaposan kifaggat majd később.
– Köszönöm a türelmed.
Mielőtt Judith válaszolhatott volna, kopogtak, majd az ajtó kivágódott és Alec rohant be a
szobába. Döbbenten torpant meg, amikor meglátta Gilliant. A lány felállt és rámosolygott.
– Valami baj van, Alec?
– Olyan… szép vagy – bökte ki végül a fiú.
Judith egyetértett fiával. Gillian hosszú fürtjei bájos csigákba göndörödtek, ahogy
megszáradtak, és keretbe foglalták finom arcát. Nagyon csinos nő, aki ugyancsak fel fogja
kavarni a kedélyeket aznap este, gondolta Judith.
– Mama, a papa azt üzente, hogy azonnal gyere le. Azt kérdezte, hogy nem hallod a zenét?
Mindenki itt van már, és alig várja, hogy ehessünk. Gillian, te is gyere le. Brodick bácsi
mondta.
– Judith, te menj előre! – mondta Gillian. – Tisztára összevizeztem a kötésemet. Szerencsére,
már úgyis le kell vennem.
156
Judith segíteni akart, de Gillian ragaszkodott hozzá, hogy menjen le az urához. Amikor végre
magára maradt, leült, és lassan letekerte a kötést, rettegve a várható látványtól. A seb
ijesztőbb volt, mint várta, de szerencsére nem gennyedzett, és a gyulladás is visszahúzódott.
Bőre ráncos volt, felhólyagosodott és borzasztóan nézett ki. Gillian emlékeztette magát, hogy
a hiúság bűn, és nem kellene a sebhelyekkel foglalkoznia. Különben is, a karját eltakarja a
ruha ujja, és rajta kívül soha senki nem fogja látni a hegeket. A seb környéke még mindig
nagyon érzékeny volt, és Gillian elfintorodott fájdalmában, amint hideg szappanos vízzel
gondosan megtisztogatta a karját. Mire Annie Drummond utasításai szerint befejezte a seb
ápolását, egész karja fájdalmasan lüktetett.
Finoman megtörülgette karját, majd visszahúzta a ruhaujjat a csuklójára, és egyelőre félretette
a jelentéktelen sérülés kérdését. Sokkal fontosabb dolgok miatt főtt most a feje. Morgan bácsi
jutott az eszébe. Vajon rendesen bánnak vele? Ha vele maradhatott a személyzete, akkor nem
lesz gond, ebben biztos volt, de ha Alford elküldte őket…
Az kezébe temette az arcát. Kérlek, Istenem, vigyázz rá! Ne engedd, hogy megbetegedjen! És
kérlek, ne hagyd, hogy miattam aggódjon
Nevetés hangja lopódzott be imái közé. Gillian halk sóhajjal felállt és vonakodva csatlakozott
a Maitlandekhez.
T I Z E N H A R M A D I K F E J E Z E T
Gillian valóban óriási felbolydulást keltett, ahogy azt Judith megjósolta.
Igazi kis tömeg gyűlt össze a nagyteremben, hogy megünnepelje Alec hazatérését. A hangulat
vidám volt, a társaság hangos. A termet száznyi gyertya fénye világította meg. A sarokban
egy fiatalember lanton játszott, a szolgálók ezüsttálcákon hordták körbe az italt. A nyárson
sülő húst egy idősebb asszony vigyázta egyik kezében a nyárssal, a másikban egy fakanállal.
A fakanalat arra használta, hogy elkergesse a férfiakat, akik a húsból akartak torkoskodni,
mielőtt elkészült volna.
Az élénk zene és a vidám évődés körülölelte Gilliant, ahogy a terem nyüzsgését figyelte.
Elindult lefelé a lépcsőn, és a zene hirtelen elhallgatott. A lantos felnézett, majd a hangok
egymás után némultak el, ahogy a férfiak és nők felé fordították a tekintetüket.
Brodick éppen Iain egy újabb kérdését válaszolta meg, mikor véletlenül felnézett,
megpillantotta a lépcsőn lefelé vonuló lányt, és nyomban elfelejtette, mit is akart mondani. A
157
jó modorról is megfeledkezett, mert bár a mondat közepén tartott, nyomban hátat fordított
fivérének és barátjának, és a lépcsőhöz indult.
Brodick korábban is észrevette már, hogy Gilliannek csinos alakja van, a lány vonzó
domborulatai most sokkal szembetűnőbbé váltak számára. Nem igazán tetszett neki a ruha
mély kivágása, és komolyan fontolóra vette, hogy egy másik Buchanan pléddel takarja el a
férfitekinteteket odacsábító kebleket.
A mindenit, de csinos fehérszemély!
Gilliannek elég volt egy pillantást vetnie Brodick komor arcára, és sürgő késztetést érzett,
hogy megforduljon és felrohanjon a lépcsőn. De mivel már félúton járt, úgy vélte, gyávaság
lenne, ha most megfutamodna. A rá irányuló figyelem nyomasztó volt, a csend félelmetes.
Néhány férfi döbbentnek látszott, míg mások inkább zavartnak. Csak Brodick hűséges
emberei – Robert, Liam, Stephen, Keith és Aaron – mosolyogtak rá. Erre úgy döntött, hogy
csak rájuk figyelve folytatja útját, és tudomást sem vesz a tömegről, sem Brodickról.
Brodickról azonban nem lehetett nem tudomást venni. A lépcső alján várt rá, és amikor végre
leért, a férfi kinyújtotta felé a kezét. Gillian habozva tette kezét a kezébe és felnézett rá.
Zavartan látta, hogy még mindig komoran méregeti, ezért kedvesen rámosolygott és közelebb
hajolt hozzá.
– Ha nem hagyja abba ezt a nézést, esküszöm, úgy megrúgom, hogy arról koldul – súgta oda
neki.
A férfit annyira meglepte a fenyegetés, hogy önkéntelenül is felnevetett.
– Csak nem hiszed, hogy fájdalmat tudsz okozni nekem?
– De még mennyire, hogy tudok.
Brodick újra felnevetett, és szemében huncut fény csillant. Gillian hirtelen sokkal
magabiztosabbnak érezte magát. Már nem is zavarta, hogy mindenki őt nézi. Igaz, most nem
is nagyon tudták bámulni, mert Brodick emberei szokásuk szerint azonnal körülvették.
– Uram, nem engedheted, hogy a Maitlandek így meresszék a szemüket a hölgyre – morogta
Robert. – Ez nem illendő.
– És hogyan akadályozhatnám meg?
– Mi boldogan elvégezzük helyetted ezt a kis feladatot – ajánlotta fel Liam buzgón.
– Igen – csatlakozott hozzá Stephen. – Majd teszünk róla, hogy kiverjék a buja gondolatokat a
fejükből.
– Ne használd a buja szót a hölgy előtt – bökte oldalba keményen Aaron Liamet.
Szerencsére a zene újra megszólalt, és a tömeg visszatért az ünnepléshez.
158
Brodick nem engedte el a kezét, miközben Liamnek válaszolt, és mivel nem nézett rá, Gillian
úgy tett, mintha hallgatná a beszélgetést, így nyugodtan figyelhette a férfit. Zordságában is
annyira jóképű volt, hogy Gillian eltöprengett, van-e egyáltalán fogalma arról, milyen hatást
gyakorol a nőkre.
Ma este azonban veszélyesnek is tűnt vállát verdeső aranyszínű hajával és az egynapos
borostával az állán. Nyilvánvalóan megmosdott, mivel haja csak félig száradt meg, és tiszta,
fehér ing volt rajta, amelyet vagy magával hozott, vagy Iaintől kapott kölcsön. A fehér anyag
még jobban kiemelte bőre barnaságát.
Brodick észrevette, hogy őt nézi. Szeme felvillant, amitől a lánynak elakadt a lélegzete, és
legszívesebben azonnal a karjai közé vetette volna magát, és szerette volna lecsókolni arcáról
a komorságot. Helyette inkább felsóhajtott, és magában hálát adott az istennek, hogy a férfi
nem tud a gondolataiban olvasni.
– Én azt mondom, hogy vigyük ki a Maitland harcosokat és váltsunk velük pár szót –
javasolta Robert.
– Az ököl szava sokkal hathatósabb minden beszédnél – jelentette ki Liam. – Mi lenne, ha
kihívnánk őket egy csatára?
Gillian nem szentelt túl nagy figyelmet a Buchanan harcosok morgásának egészen addig, míg
meg nem hallotta az ököl szót.
– Márpedig nem fognak ma este verekedni! – parancsolt rájuk. – Ez itt egy ünnepség, nem
pedig csetepaté.
– De, kisasszony, egy jó verekedés mindig ok az ünneplésre – magyarázta Stephen.
– Azt akarja mondani, hogy élvezik a verekedést?
A harcosok egymásra néztek. A lány kérdése nyilvánvalóan megzavarta őket. A többnyire
morcos képű Robert elvigyorodott.
– Ez a dolgunk – világosította fel Liam.
Gillian várta, hogy Brodick véget vessen ennek a felháborító beszédnek, de a férfi egy szót
sem szólt. Amikor megszorította a kezét, válaszul ő is megszorította Gillian kezét.
– Nem érdekel, hogy élvezik-e a verekedést vagy sem – kezdte Gillian. – Maitland úr biztosan
nem örülne, ha ma este bonyodalmat okoznának.
– De, kisasszony, a Maitland harcosok még mindig magát bámulják. Ezt nem engedhetjük
meg.
– De megengedhetik.
– De hiszen ez pimaszság – magyarázta Stephen.
– Ha valaki engem bámul, az egyedül az én hibám.
159
– Így igaz, tényleg a te hibád – szólalt meg végre Brodick is. – Átkozottul gyönyörű vagy ma
este.
Gillian maga sem tudta, hogy örüljön vagy inkább bosszankodjon ennek hallatán.
– Ön az egyetlen, aki úgy tud bókolni, hogy az bírálatnak hangozzék.
– Bírálatnak is szántam, nem bóknak. Egyszerűen lehetetlen, hogy így nézz ki és közben
elvárd, hogy észre se vegyenek. Csakis a te hibád, hogy a Maitlandek így meresztik a
szemüket.
Gillian elrántotta a kezét.
– És mégis mit kellene tennem, hogy változtassak a kinézetemen?
– A haja, kisasszony – mondta Aaron. – Talán hátraköthetné ma este, és eltakarhatná egy
kendővel.
– Szó sem lehet róla!
– És a ruhája – csatlakozott társához Liam. – Nem talált volna valami kevésbé…
testhezállót… ma estére?
Gillian végignézett magán, majd a harcosra pillantott.
– Egy zsákhoz mit szólna, Liam? – kérdezte, majd elkeseredetten forgatta a szemét, amikor
látta, hogy az az ostoba alak komolyan fontolóra veszi a lehetőséget. – Azok az emberek, akik
engem bámulnak, valószínűleg csak meg vannak lepve, amiért Buchanan pléd van rajtam.
Nem kellett volna felvennem.
– Miért nem? – csodálkozott Robert. – Nekünk nagyon tetszik, hogy a mi plédünk van magán.
– Csak egy Buchanan viselheti ezeket a színeket – magyarázta a lány. – Nem lett volna szabad
olyasmivel hivalkodnom, ami nem igaz. Ha megbocsátanak, felmegyek és visszaveszem a
saját ruhámat.
– Nem! – fogta meg Brodick a kezét, és maga után húzta. Az volt a szándéka, hogy Iainhez és
Judithhoz viszi a lányt, hogy ők bemutathassák azoknak, akiknek szeretnék, ám a Maitland
harcosok, akik szintén szerettek volna Gilliannel megismerkedni, minduntalan megállították
őket. Az egyik, bikakinézetű férfi annyira buzgó volt, hogy Brodick kénytelen volt térden
rúgni, hogy félreállítsa az útból és folytathassák az útjukat. Gilliant megdöbbentette a férfi
viselkedése.
– Ön a Buchanan nemzetség feje – súgta oda neki figyelmeztetően.
– Magam is tudom, hogy ki vagyok – csattant fel Brodick.
Ha a férfit nem érdekli, hogy mások is hallják, amit mond, akkor ő sem fog törődni vele,
gondolta Gillian.
– Akkor viselkedjen is úgy! – ripakodott rá emeltebb hangon.
160
– Hiszen azt teszem – nevetett Brodick. – Ami azt illeti, éppen azon fáradozom, hogy
megőrizzem a jó hírnevünket és a hagyományainkat.
– Az emberei nagyon erőszakosan viselkednek.
– Örülök, hogy te is észrevetted.
Gillian feladta. Ezzel az emberrel nem lehet értelmesen beszélni. Egyik oldalba lökés a
másikat követte, mire eljutottak Iainhez és Judithhoz. A Maitland uraság meghajolt előtte,
mielőtt Brodickra zúdította volna neheztelését.
– Fogd vissza az embereidet, vagy én teszem meg! – figyelmeztette.
Brodick elvigyorodott. Gillian megfordult, és elkeseredetten látta, hogy a Buchanan harcosok
azon törik a fejüket, hogyan csábíthatnák harcra a Maitlandeket, sőt mindent el is követnek
ennek érdekében.
Nem volt ugyan joga Brodick embereinek parancsolni, mégis úgy érezte, hogy valamilyen
módon felelős a tetteikért. Nagyon megkedvelte őket az alatt a rövid idő alatt, amit együtt
töltöttek, és nem akarta, hogy kivívják Iain haragját. Még akkor sem, ha nyilvánvaló volt,
hogy az öt zsivány már az anyatejjel szívta magába a virtuskodást. A verekedés számukra
olyan volt, mint gyermeknek az édesség.
– Kérem, bocsásson meg egy percre, uram – fordult Gillian Iainhez. – Szeretnék pár szót
váltani Brodick embereivel.
Gyorsan pukedlizett vendéglátói előtt, majd elsietett, Brodickról tudomást sem véve, elvégre a
férfi dolga lenne helyretenni az embereit. A Buchanan harcosok már javában kakaskodtak egy
nagyobb Maitland csoport közepén.
– Igazán örömet szereznének nekem azzal, ha úriember módjára viselkednének – szólt
hozzájuk olyan hangosan, hogy a Maitland harcosok is hallhassák.
A férfiak döbbenten néztek rá, de azért beleegyezően rábólintottak. Gillian rájuk mosolygott,
majd a Maitlandekhez fordult.
– Az uruk úgy rendelkezett, hogy ma egyetlen harcosa sem keveredhet harcba. Megértem,
hogy nagy csalódással tölti el önöket, de mint tudják, a Buchananek tiszteletre méltó férfiak,
akik állják a szavukat, és nem fogják tovább provokálni önöket.
– Ha nem verekedhetnek, akkor minek fárasztanánk magunkat – vont vállat Liam. – Az
uratok pont a játék legélvezetesebb részét tiltotta meg.
– Akkor talán verjünk csapra egy hordócska sört – csapott Liam vállára nagyot az egyik
Maitland harcos. – Megnézhetitek, ahogy Eric egy korsót megiszik egy húzásra. Fogadok,
hogy senki sem tudja utánacsinálni közületek.
161
Aaron nem értett vele egyet, és miután fejet hajtottak Gillian előtt, a Buchananek követték a
Maitlandeket az éléskamrába, hogy előhozzák a söröshordót.
Úgy tűnt, a virtuskodásnak már nem lehet gátat vetni.
– Gyerekek, mind egytől egyig – morogta maga elé Gillian, és szoknyája alját felkapva,
visszasietett Iainékhez.
Judith elvonta őt a férfiaktól, hogy bemutassa legkedvesebb barátnőjének, egy csinos, szeplős
arcú, vörös hajú asszonynak, aki két névvel is dicsekedhetett. Frances Catherine-nek hívták.
– Az ura, Patrick Iain fivére – magyarázta Judith. – Frances Catherine és én már sok éve
barátok vagyunk.
A fiatalasszony ragyogó mosolya oldotta Gillian feszültségét.
– Judith és én alaposan kitárgyaltunk magunk között – vallotta be az asszonyka. – Felkeltetted
Brodick figyelmét, és ez nem kis teljesítmény, Gillian. Brodick nem nagyon kedveli az
angolokat – igyekezett finomítani a valóságon Frances Catherine.
– Elmesélte neked, hogy ő és Ramsey sok évvel ezelőtt Angliába mentek, hogy asszonyt
találjanak maguknak? – kérdezte Judith.
Gillian szeme tágra nyílt meglepetésében, és gyors pillantást vetett Brodickra.
– Nem, egy szót sem szólt róla. Mikor volt Angliában a barátjával?
– Legalább hat vagy hét évvel ezelőtt.
– Lesz az nyolc is – javította ki barátnőjét Frances Catherine.
– Mi történt? – kíváncsiskodott Gillian.
– Mind a ketten szerelmesek voltak Judithba.
– Nem igaz – vitatkozott Judith.
– De igen, szerelmesek voltak beléd – erősködött barátnője. – De akkor Judith már Iain
asszonya volt, ezért elhatározták, hogy Angliában mennek, és Judithhoz hasonló fehérnépet
keresnek maguknak.
Gillian elmosolyodott.
– Még nagyon fiatalok lehettek, nem igaz?
– Tele ostoba álmokkal – bólintott Frances Catherine. – De a hölgyek egyike sem ért fel a mi
Judithunkkal…
– Ó, az ég szerelmére, Frances Catherine! Nem kell úgy beszélned rólam, mintha szent
lennék. Egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy olyan lányt találjanak, mint én. Egyszerűen
nyugtalanok voltak, és itt nem akadt nekik megfelelő pár. Hamarosan megjött azonban a józan
eszük, és visszatértek a Felföldre. Mindketten megesküdtek Iainnek, hogy felföldi lányt
vesznek el.
162
– Így volt – bólintott rá Frances Catherine.
– Egészen addig, míg nem jöttél te – tette hozzá mosolyogva Judith.
– Brodick nagyon kedves velem – mondta Gillian. – De ez minden. Igazán kedves ember –
tette hozzá dadogva.
– Ó nem, egyáltalán nem kedves – jelentette ki Frances Catherine.
– Érzel valamit ez iránt a kedves ember iránt? – kérdezte nevetve Judith.
– Nem lenne szabad ilyesmit kérdezned tőle! – feddte meg barátnőjét Frances Catherine. – De
tényleg, Gillian, érzel valamit iránta?
– Természetesen, fontos a számomra. A segítségemre sietett. Nélküle nem tudtam volna
Alecet hazahozni. Örökre az adósa lettem. De az a helyzet – folytatta gyorsan, mikor látta,
hogy a másik kettő mondani akar valamit –, hogy vissza kell térnem Angliába, mihelyt
befejeztem a küldetésemet. Nem kergethetek ostoba… álmokat.
– Van itt egy kis bonyodalom, amellyel nem számoltál, Frances Catherine – fordult
barátnőjéhez Judith.
– A szerelem bonyolult dolog – felelte a fiatalasszony. – Csak még egy kérdésemre válaszolj,
Gillian, és ígérem, nem zaklatlak többet. Brodicknak adtad a szívedet?
Gillian megmenekült a válasz alól, mivel Frances Catherine ura lépett oda hozzájuk. Patrick
Maitland hasonlított a bátyjára. Szeme és haja színe szinte ugyanolyan volt, alkata azonban
nem volt olyan robosztust, mint a nemzetségfőé. Feleségét azonban ugyanolyan féltő gonddal
szerette, és Gillian azt is észrevette, hogy a két fivér egyáltalán nem titkolja egymás előtt,
milyen gyengéd érzelmekkel viseltetnek asszonyuk iránt. Szerelmül nyilvánvaló, szívet
melengető és irigylésre méltó volt.
Frances Catherine bemutatta őt Patricknek, majd elbüszkélkedett hat gyermekükkel is – az
ikerlányokkal, akik anyjuk kiköpött másai voltak, és négy jóképű legénykével. A legkisebb
talán egyéves lehetett, és mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon apja karjaiból.
Alec megrángatta Gillian kezét, hogy magára vonja a figyelmét, majd bemutatta neki
Grahamet. Az elsőszülött Maitland fiú egy kicsit szégyellős volt. Nem nézett Gillianre, de
azért szertartásosan meghajolt a lány előtt, majd elfutott a barátaihoz.
– Az első fiunkat egy bátor harcosról neveztük el, aki az uram mestere volt – magyarázta
Judith. – Graham már nyolc éve meghalt, de a szívünkben még mindig gyászoljuk. Csodálatos
ember volt, és nekem olyan, mintha a nagyapám lett volna. Ó, Helen integet. Ez azt jelenti,
hogy kész a vacsora. Gyere, Gillian, te és Brodick mellettünk kell, hogy üljetek. Frances
Catherine, szólj az uradnak, és csatlakozzatok hozzánk!
163
Odakint leszállt az este, és újabb gyertyákat gyújtottak, hogy megvilágítsák az óriási terembe.
Az összes asszony segített, hogy behordják a tálcára rakott ételeket. Bár Gillian felajánlotta
segítségét, nem engedték neki, hogy akár a kisujját is mozdítsa. Csodálkozva látta, hogy ilyen
rövid idő alatt igazi lakomát sikerült az asztalokra varázsolni. Volt ott mindenféle finom falat:
fácán és galambsült, lazac és pisztráng, friss, ropogós kenyér, cukrozott zablepény és édes
almatorta. Bor, sör és friss forrásvíz segített leöblíteni a sok finomságot. Kecsketej is volt az
asztalon, és Gillian egy egész kupával megivott a krémszerű italból.
A vacsora alatt a katonák kézről kézre adták Alecet. A kisfiú olyan izgatott volt, hogy egy
falat sem ment le a torkán, és égett a vágytól, hogy mindent elmeséljen. Annyit beszélt, hogy
a végén már csak dadogni tudott.
– A fiam szeme karikás a fáradtságtól – jegyezte meg Iain. – Akárcsak magának, Gillian.
Mindkettőjüknek jó sok alvást kell pótolniuk.
– Mindkettőjüknek rémálmai lesznek – mondta Brodick halk hangon, hogy csak Iain
hallhatta. – Hol fog ma éjjel Gillian aludni?
– Graham régi szobájában. Nem kell aggódnod miatta. Judith és én vigyázni fogunk, hogy
senki se zavarja.
Újra megszólalt a zene, mire Patrick nyomban felállt. A babát Judith ölébe tette, és talpra
húzta asszonyát. Frances Catherine arca ragyogott az izgalomtól, amint követte urát a terem
közepére. Más párok is csatlakoztak hozzájuk. Vidáman ropták a táncot, miközben az
asztalnál ülő férfiak lábukkal verték az ütemet, és az asztalt csapkodták.
Néhány merészebb fiatal harcos Gillian felé oldalgott, hogy táncra kérje, de Brodick egyetlen
sötét pillantása elég volt, hogy gyorsan elálljanak szándékuktól.
Brodick percről percre ingerültebb lett. A mindenségit, hát nem látják, hogy Buchanan plédet
visel? Nem tudnák békén hagyni csak egyetlen éjszakára? Hiszen a vak is láthatja, hogy a
lány mennyire kimerült. Még Iain is észrevette a szeme alatt húzódó sötét karikákat. Brodick
elégedetlenül csóválta a fejét. Mi az ördögöt kellene tennie, hogy Gilliannek egy kis
nyugalmat és csendet biztosítson végre?
És milyen jogon viselkedik ilyen birtoklóan? Hiszen a lány nem hozzá tartozik. Kizárólag
Alec kedvéért volt eddig vele.
– Az ördögbe is! – morogta maga elé.
– Hogyan? – Gillian karja hozzáért az övéhez, ahogy közelebb hajolt hozzá. – Mondott
valamit?
A férfi nem válaszolt.
– Azt mondta: „Az ördögbe is!” – világosította fel Iain vidáman. – Nem így van, Judith?
164
– De igen, pontosan ezt mondta – helyeselt asszonya, és szeme huncutul csillogott.
– De miért? – csodálkozott Gillian. – Mi baja van?
– Maga – nevetett Iain. – Maga a baja.
– Iain, hagyd békén! – húzta össze komoran a szemöldökét Brodick.
– Hölgyem, szabad egy táncra?
Alec állt Gillian mögött, és ujjával megbökte a hátát. Amikor a lány megfordult és
rámosolygott, a kisfiú meghajolt. Teremtőm, micsoda elragadó gyermek! Gilliannek vissza
kellett fognia magát, nehogy felkapja és összecsókolja a fiút.
Mialatt Brodick türelmesen magyarázta a gyereknek, hogy Gillian túl fáradt a tánchoz, a lány
felállt, olyan pukedlit vágott le, mintha maga Skócia királya kérte volna fel táncra, majd kezét
nyújtotta Alecnek.
Alec úgy vélte, a tánc egyet jelent azzal, hogy addig köröz a teremben, amíg el nem szédül.
Brodick félrevonult, és egy oszlophoz dőlve figyelte a párost. Észrevette, hogy Gillian sötét
fürtjei vöröses csillogást kapnak a kandalló tüzének fényében, és azt is észrevette, hogy
mosolyog. Mosolyából életöröm áradt.
Aztán feltűnt neki, hogy nem ő az egyetlen, aki mindezt észrevette. Alighogy véget ért a tánc,
a harcosok karvaly módjára csaptak le rá. Legalább nyolcan vették körbe, és esengtek a
figyelméért.
Mindannyian táncolni akartak vele, de ő udvariasan visszautasította az ajánlatokat.
Tekintetével Brodickot kereste, és amikor megtalálta, anélkül, hogy tudatában lett volna, mit
csinál, odament hozzá. Egyikük sem nézett a másikra, egyikük sem szólalt meg, mégis,
amikor a lány megmozdult, hogy közelebb húzódjon, a férfi is megmozdult, míg végül testük
egymáshoz simult.
Brodick mereven maga elé bámult, mikor megkérdezte.
– Nagyon hiányzik Anglia?
– Morgan bácsikám hiányzik.
– De Angliát hiányolod-e?
– Ott van az otthonom.
Néhány percig némán álltak egymás mellett, a táncosokat figyelték.
– Meséljen az otthonáról! – kérte a lány.
– Nem tetszene neked.
– Miért nem?
– A Buchananek nem olyanok, mint a Maitlandek – vont vállat a férfi.
– Ez mit jelent?
165
– Mi… keményebbek vagyunk. Spártaiaknak hívnak minket, és bizonyos szempontból talán
azok is vagyunk. Te túl finom vagy a mi életformánkhoz.
– Élnek asszonyok a Buchanan földön, vagy nem?
– De igen, természetesen vannak asszonyaink.
– Nem igazán tudom, mit értett azon, hogy túl finom vagyok, de azt hiszem, nem bóknak
szánta. Mégsem sértődöm meg. Amellett fogadni mernék, hogy a Buchanan asszonyok nem is
különböznek annyira tőlem. Ha én finom vagyok, akkor ők is azok.
A férfi erre már elmosolyodott, és a lányra nézett.
– Megennének téged vacsorára.
– Ami azt jelenti, hogy?
– Már az első pillanatban mélyen megsértenének.
Gillian felnevetett, és a fejek felé fordultak, ahogy meghallották az örömteli hangot.
– Meséljen nekem ezekről az asszonyokról! – kérte. – Igazán kíváncsivá tett.
– Nincs sok mesélnivaló – rántotta meg a vállát Brodick. – Erősek. Tudnak vigyázni magukra.
Megvédik magukat, ha kell, és ugyanolyan könnyedén ölnek, mint a férfiak. – Újabb
pillantást vetett a lányra. – Igazi harcosok, és egyáltalán nem finomak.
– Most bírálja, vagy dicséri őket? – akarta tudni Gillian.
– Természetesen dicsérem.
Gillian megmozdult. A férfi elé lépett.
– Miért mesélte el ezt nekem mindezt az asszonyokról?
– Te kérdezted.
A lány megrázta a fejét.
– Ön kezdte ezt a beszélgetést. Most fejezze is be!
A férfi felsóhajtott.
– Csak azt akartam, hogy te is felismerd, ez egész lehetetlen.
– Mi lehetetlen?
– Kettőnk kapcsolata.
Gillian nem tett úgy, mintha fel lenne háborodva a feltételezés miatt, vagy sértené a férfi
önteltsége.
– Ön nagyon nyers és őszinte ember, ugye?
– Nem akarom, hogy hamis reményeket dédelgess magadban!
Brodick tudta, hogy az utolsó kijelentésével sikerült felbosszantania a lányt – szeme a viharos
tenger színére emlékeztetett –, de akkor sem szívta vissza a szavakat, és nem volt hajlandó
szépíteni az igazságon.
166
Ő két lábbal áll a földön, nem álomvilágban él, mégis, a gondolat, hogy el kell engednie maga
mellől Gilliant egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Mi az ördög történik vele? És hová lett az
önfegyelme? Úgy látszik, teljesen elhagyta, mivel bármennyire akarta is, képtelen volt szemét
levenni a lányról. Tekintetét az ajkára szegezte, és nagyon is jól emlékezett rá, milyen
csodálatos érzés volt, amikor az a puha száj az övére tapadt. Az ördögbe, újra meg akarta
csókolni!
Szeme összeszűkült, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban morogni kezd.
– Bizonyára nagyon nemes cselekednek érzi, hogy megmondta, soha nem tudna engem
szeretni…
Brodickot meglepte a lány értelmezése.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudnálak szeretni.
– De pontosan azt mondta – vitatkozott a lány. – Épp az imént adta a tudtomra, hogy semmi
esélye kettőnk kapcsolatának.
– Mert valóban esély sincs rá. Szörnyen éreznéd magad.
Gillian lehunyta a szemét, és türelemért imádkozott. A férfi teljesen kihozta a sodrából, ám
igyekezett nem kimutatni haragját.
– Akkor tisztázzuk! Tudna szeretni, de sohasem élne velem. Jól mondom?
– Nagyjából – húzta a szót Brodick.
– Miután ön világosan kifejtette véleményét az ügyben, nincs más hátra, mint hogy én is ezt
tegyem. Ha valaha is olyan szerencsétlen lennék, hogy beleszeretnék egy olyan öntelt,
nagyképű és konok spártaiba, mint ön, aminek körülbelül akkora az esélye, mint hogy
megtanulok repülni, mint egy madár, akkor sem mehetnék magához feleségül. Szóval, amint
látja, egy cseppet sem számít, hogy ön szerint semmi esély arra, hogy kettőnk között valami
kapcsolat alakuljon ki.
– Miért?
– Miért mi?
– Miért nem jöhetsz hozzám feleségül?
Gillian meglepetten pislogott. Istenem, megőrjíti ez a férfi!
– Vissza kell térnem Angliába…
– Hogy alkalmat adj annak a gazembernek, aki félholtra vert, hogy újra megpróbáljon
megölni?
– Bármi áron megvédem Morgan bácsit.
Brodicknak ez egyáltalán nem tetszett. Összeszorította állát, az izom megfeszült, és látszott
rajta, milyen dühös.
167
– És amikor megtalálod a nővéred, őt is megkéred, hogy adja fel az addigi életét?
– Nem – suttogta a lány. – Ha megtalálom Arianna kincsét… az kielégíti majd a bácsikám
fogvatartójának a mohóságát.
– Érdekes, hogy amióta együtt vagyunk, még egyszer sem mondtad ki a nevét.
– Nem vagyunk még olyan régóta együtt.
– Miért nem árulod el a nevét? Nem akarod, hogy én is tudjam, igaz, Gillian?
A lány nem akart válaszolni.
– Szeretnék leülni. Ugye, megbocsát?
– Más szóval, lezártad ezt a témát.
Gillian már majdnem rábólintott, de hirtelen meggondolta magát.
– Ami azt illeti, van még valami, amit szeretnék önnek mondani.
– Akkor mondd! – parancsolt rá a férfi, amikor látta, hogy habozik.
– Soha nem tudnék szeretni olyan férfit, aki ennyire alkalmatlannak tart.
El akart sétálni, de a férfi a vállánál fogva tartotta vissza.
– Ó, Gillian, te egyáltalán nem vagy alkalmatlan – hajolt közelebb hozzá Brodick. – Te…
olyan… átkozottul… édes… vagy.
Átkarolta a lányt, és durván magához húzta. Szája a lány ajkát súrolta. A finom érintés úgy
hatott rá, mint a villámcsapás, és a következő pillanatban megtörtént, ami előrelátható és
elkerülhetetlen volt.
Brodick nem menekült többé.
Szája követelőzőn tapadt Gillian szájára. Ugyanakkor sürgető kényszert érzett arra is, hogy
elérje, a lány is úgy érezzen, mint ő. Tudta, hogy Gillian érez valamit iránta, de ő többet akart.
Sokkal többet. Gillian számára megszűnt a zene, a tömeg és minden zaj abban a feszült
pillanatban, amikor Brodick hosszan és alaposan megcsókolta. Brodick érezte, ahogy a lány
megremeg, mikor nyelve a tulajdonos nyersességével behatolt az édes szájba, és szorosabbra
vonta ölelését a derekán. Arra gondolt, hogy sohasem akarja elengedni. Aztán megérezte,
hogy a lány is a nyaka köré fonja két kezét, csípője az övéhez simul, és olyan hevesen
viszonozza a csókját, hogy Brodick valósággal beleremegett a vágyba.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy egyszerűen a vállára dobja a lányt, és meg sem áll vele a
legközelebbi ágyig, de akkor kiáltást hallott, és azonnal kijózanodott. Nyomban véget vetett a
csóknak, és hátralépett, bár a lány karja még mindig átfogta a nyakát.
Gilliannek beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, mi történt, és mire valóban kitisztult a
feje, elfogta a rémület saját szégyenletes viselkedése miatt. Édes istenem, legalább hatvan
168
vadidegen ember látta, amint szenvedélyesen megcsókolta Brodickot! És mit szólna Morgan
bácsi, ha tudna bűnös vágyának eme megnyilvánulásáról?
Olyan zavarba jött, hogy fogalma sem volt, mit csináljon. Szerette volna megmondani
Brodicknak, hogy soha többé nem csókolhatja így meg, ugyanakkor égett a vágytól, hogy a
férfi ott nyomban megismételje a csókot. Mi a csuda történik vele? Már a saját gondolatain
sem igazodik ki! Elkeseredett dühvel támadt a férfira.
– Soha többet nem csókolhat meg!
– De meg foglak.
A férfi nagyon is vidámnak hangzott, és Gillian esze ágában sem volt leállni vele vitatkozni.
Megfordult, hogy elsétáljon, de Brodick elkapta a karját, és visszahúzta.
– Gillian!
– Igen? – kérdezte, de nem nézett a férfira.
– Ramsey megérkezett.
– Valóban? – kapta fel a fejét a lány.
– Igen – bólintott Brodick. – És az én csókomra fogsz gondolni, amikor találkozol vele. Ami
azt illeti, az est hátralevő részében csak ez fog foglalkoztatni.
Nem egyszerű kijelentés volt, inkább utasítás, és Gillian maga sem tudta, hogy a férfi
önteltsége bosszantja jobban, vagy a parancsoló hang.
– Valóban? – ismételte kihívóan.
– Igen – mosolygott rá a férfi.
Elszántan lépett közelebb a férfihoz. Akkor övé lesz az utolsó szó!
– Nem leszek szerelmes beléd – jelentette ki halkan, hogy a többiek ne hallhassák, mit mond.
Brodick is közelebb lépett. Meg akarja félemlíteni, kétség sem fér hozzá, gondolta Gillian. A
férfi lehajolt és a fülébe suttogta.
– Már az vagy.
T I Z E N N E G Y E D I K F E J E Z E T
A Maitland klán minden független fehérszemélye felkapta a fejét, amikor Ramsey Sinclair és
kísérete bevonult a nagyterembe. A fiatal lányok ajkát hatalmas sóhajt hagyta el, és csivitelő
madárrajként követték a Sinclair nemzetség urát, amint az átvágott a termen.
169
Brodick Gilliant figyelte. Kíváncsian várta, hogyan reagál a lány Adonisz megjelenésére.
Mielőtt Ramsey belépett volna, Brodick ráparancsolt Gillianre, hogy üljön le a sarokba, és ott
várja meg, míg az üdvözlések véget érnek.
Gillian reakciója nagy megelégedettséggel töltötte el a férfit. A többi nőtől eltérően ő nem
ugrott fel, és nem indult a nemzetségfő után. Inkább a kíséretét szemlélte kíváncsian, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Ramsey mögött meglátta Michaelt. Nyilvánvaló volt,
Gilliant sokkal jobban érdeklik Ramsey emberei, mint maga Ramsey. Aggodalmas arccal vett
szemügyre minden terembe lépő férfit, és amikor végül megnyugodva hátradőlt a széken,
Brodick rájött, hogy tekintete az árulót kutatta a csoportban.
Dylan lépett be utoljára. Azonnal urához sietett, hogy jelentést tegyen.
– Hol van Lady Gillian? – kérdezte, miután befejezte mondandóját. – Nem látom a táncosok
között.
Brodick a sarok felé intett a fejével. Dylan megfordult, meglátta a lányt és elmosolyodott.
– A mi plédünket viseli – jegyezte meg büszkén. – Hát nem ő itt a legcsodálatosabb hölgy?
– De igen – hagyta helyben Brodick.
– Uram, mindenki ünnepel, Gillian mégis egyedül ül. Miért? Talán a Maitlandek semmibe
veszik? Idegenként kezelik? Nem mondta el Iain az embereinek, hogy Gillian nélkül nem
lenne okuk ünnepelni? A mindenségit, hát nem látják, hogy Alec már halott lenne Gillian
ereje és bátorsága nélkül?
Dylan minden kérdéssel egyre dühösebb lett, s mire végzett, arca vörös volt a haragtól. Maga
a gondolat, hogy Lady Gilliant mellőzhetik, mérhetetlenül felháborította.
– Gondolod, bárkinek is megengedném, hogy semmibe vegye Gilliant? Keresd meg az
embereidet, és meglátod, miért ül egyedül. A mieink senkit nem engednek a közelébe.
Dylan körülnézett a teremben, és megnyugodott. Haragját elégedettség váltotta fel. Robert és
Liam a kandalló közelében helyezkedtek el úgy, hogy bármikor közbeléphessenek, ha
valamelyik mohó katona botor módon Gillian közelébe akarna merészkedni. Keith, Stephen
és Aaron láthatóan ugyanezzel az elhatározással cövekeltek le a másik oldalon, így sikeresen
zártak el minden közeledési kísérletet a bejárat és a terem déli oldala felől is.
– Hogy fogadta Ramsey a hírt, hogy Michaelt akarták elrabolni?
– Nem mondtam el neki.
– Miért nem?
– Túl sokan voltak körülötte, beleértve azokat a nyomorult MacPhersonokat is – magyarázta.
– Nem tudtam, kiben bízhatok…
– Egyikükben sem bízhatsz meg – vetette közbe Brodick.
170
– Így igaz – helyeselt Dylan. – Ezért csak annyit mondtam neki, hogy Iain és te sürgősen
tanácskozni akartok vele, és ragaszkodtam ahhoz is, hogy Michael velünk jöjjön. Amikor
végre sikerült egyedül találnom, akkor megmondtam neki, hogy Alec előkerült.
– Gondolom, Iain épp most mondja el neki – jegyezte meg Brodick, mikor látta, hogy barátai
komoly beszélgetésbe merülnek. Iain arca elsötétült haragjában, amint dühös taglejtésekkel
előadta, mi történt a fiával, Ramsey-n azonban nem látszott indulat. Olyan közönyös arccal
hallgatta Iaint, mintha barátja az időjárásra panaszkodott volna.
– Úgy látom, Ramsey elég jól fogadja a hírt – jegyezte meg Dylan.
– Nem, nem – mondott ellent neki Brodick. – Iszonyú dühös. Nem látod, hogy ökölbe szorítja
a kezét? Csak ő sokkal jobban tudja palástolni az érzelmeit, mint Iain vagy akár én.
– A Maitland uraság hív – figyelmeztette Dylan.
Brodick azonnal barátaihoz sietett. Barátsága jeléül Ramsey vállára csapott üdvözlésül, majd
jól oldalba bökte a könyökével. Ramsey viszonozta az oldalba bökést.
– Jó újra látni téged, barátom – kezdte.
– Ostoba pletykák terjengnek rólad a Felföldön, Ramsey, amelyeket elhinni sem vagyok
hajlandó. Azt beszélik, a szárnyad alá vetted a puhány MacPhersonokat, de én tudom, hogy ez
a szégyelletes pletyka csakis hazugság lehet.
– Nagyon jól tudod, hogy a MacPhersonok csatlakoztak a nemzetségünkhöz. Sinclairek
akarnak lenni – tette hozzá. – De ők nem puhányok, Brodick, csak rosszul képzettek. Nem
voltak olyan szerencsések, mint te vagy én, akik Iain alatt tanulhattunk.
– Ez igaz – ismerte el Brodick. – Iain, mit mondtál neki?
– Elmondtam, hogy Alecet tévedésből vitték el, és hogy Michael volt a valódi célpont.
– Hol van az a nő, aki hazahozta Alecet? – követelte Ramsey. – Beszélni akarok vele.
– Ahogy én is – csatlakozott hozzá Iain. – Az ünnepségnek vége.
Iain intett a véneknek, a vendégek perceken belül elhagyták a nagytermet. Ramsey jó éjszakát
kívánt az öccsének, és megkérdezte tőle, hogy szeretne-e a Maitlandekkel maradni egy ideig.
A kisfiú valósággal ragyogott örömében.
– Alec azt mondta, hogy a papája elvisz minket horgászni, és nem hagyja, hogy a vízbe
fulladjunk.
– Remélem is, hogy nem – felelte Ramsey szárazon. – Viselkedj jól, amíg itt vagy, és fogadj
szót Lady Maitlandnek.
Michael futva indult neki a lépcsőnek Aleckel és bátyjával, Grahammel, közben Winslow
visszajött a terembe. A Maitlandek parancsnoka egyenesen Gillianhez tartott, aki épp az imént
búcsúzott el Frances Catherine-től.
171
– A feleségemet nagyon felzaklatta, hogy nem mutattam be magának. Ha holnap tudna időt
szakítani…
– Nagyon szívesen megismerkedem a feleségével, mielőtt útnak indulok.
– El akar menni? – nézett rá zavart csodálkozással a férfi. – Hová?
– A Sinclair birtokra Ramsey-vel.
– És Brodick megengedte? – hitetlenkedett Winslow.
– Nem kértem tőle engedélyt.
– A fivérem sehova nem engedi magát Ramsey-vel – jelentette ki a férfi.
– Miért ne engedne?
– A feleségemet Isabelle-nek hívják.
A hirtelen témaváltás természetesen nem volt véletlen. Winslow véget akart vetni a vitának.
Viselkedése sokban fivére viselkedésére emlékeztette a lányt, mivel Brodick pont ilyen nyers
és udvariatlan volt bizonyos esetekben.
És parancsolgató, tette hozzá gondolatban, amikor a férfi közölte vele, hogy Gillian kedvelni
fogja Isabelle-t. Nem a reményét fejezte ki, nem. Inkább megparancsolta, hogy a lány szeresse
Isabelle-t.
– Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogom a feleségét, és alig várom, hogy
megismerhessem.
Winslow helyeslően bólintott.
– Az uraságok várnak magára – figyelmeztette a lányt.
Gillian mély lélegzetet vett, kihúzta magát és bólintott.
A terem még mindig ragyogott a rengeteg gyertya és a kandallóban lobogó tűz fényétől. A
lenyűgöző hármas a masszív tölgyfaasztal túlsó végén várt rá. Az asztalfőn Iain ült, balján
Ramsey-vel és a jobbján Brodickkal. Amint meglátták, hogy Gillian közeledik, valamennyien
felálltak. A lány kihúzott egy széket velük szemben, és leült. Dylan és Winslow uruk mögé
álltak.
– Most már szeretném hallani, mi történt a fiammal – szólalt meg Iain.
Brodick Gillian mellé vitte a székét, leült, és kezét karba téve olyan pillantást vetett barátaira,
mely figyelmeztette őket, hogy vége az életüknek, ha csak egy szóval is említeni merik, hol
ül.
Ramsey arcáról semmit nem lehetett leolvasni, Iain azonban igencsak elégedett képet vágott.
Dylan nagyot bólintott, mintha csak jóváhagyná ura választását, és maga is helyet változtatott.
Iain derűs arccal figyelte Brodickot, és Gilliannek hirtelen úgy tűnt, hogy a Maitland uraság
valójában nagyon kedves ember. Amikor először látta, nyersnek és félelmetesnek találta, de
172
most egész más színben tűnt fel előtte. Talán azért, mert látta, mennyire szereti a feleségét és
a gyerekeit.
Ramsey-t azonban sokkal nehezebb volt kiismernie. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint
Brodick, ami önmagában is bámulatos volt, hiszen a férfi épp az imént tudta meg, hogy valaki
ártani akar az öccsének. Mit fog szólni, ha meghallja a teljes történetet?
– Gondolhattam volna rá, hogy Dylannel azt is megüzenjem, hozd el a parancsnokodat is –
mondta Brodick.
– Majd elmondom Gideonnak, amit tudnia kell, amikor hazaértem – vont vállat Ramsey.
– A parancsnokom, Winslow és Brodick parancsnoka, Dylan különleges okból van itt, Gillian
– magyarázta Iain.
– Milyen különleges okból?
Brodick karja hozzáért az övéhez, amint előrehajolt.
– Megtorlás – mondta kemény hangon, amitől a lány gerincén végigfutott a hideg. Fejében
kérdések kergették egymást, miközben további magyarázatra várt, de Brodick egy szót sem
szólt.
– Miféle megtorlás? Úgy érti, hogy háború?
Válasz helyett Brodick Iainhez fordult.
– Kezdjünk neki. Nagyon fáradt.
– Gillian, arra kérem, hogy kezdje az elején, és meséljen el mindent. Ígérem, nem fogjuk
félbeszakítani. Igyekszünk gyorsan végezni, hogy aztán kipihenhesse magát.
Gillian félig-meddig azt várta, hogy Ramsey dühöngeni fog vele, és árulással fogja vádolni,
csak mert angol. Hálásan vette tudomásul, hogy tévedett, és megkönnyebbülve dőlt
Brodickhoz.
– Nem vagyok még annyira fáradt – nyugtatta meg a férfiakat. – De nagyra becsülöm a
törődésüket. Attól az éjszakától kell kezdenem, amikor apám felébresztett engem és a
nővéremet, és megpróbált biztonságos helyre juttatni minket.
A következő órában Gillian végigvezette hallgatóit a történeten. Hangja egyszer sem
bizonytalanodott el, míg elsorolta a puszta tényeket. Igyekezett semmi fontosat nem kihagyni,
és mire befejezte, torka teljesen kiszáradt.
A férfiak egyszer sem szakították félbe, és amikor végzett, sokáig csak a kandallóban égő
fahasábok ropogása hallatszott. Brodick vizet töltött neki, amit egy hajtásra kiivott, majd
megköszönte.
173
Javukra legyen mondva, Iain és Ramsey meglepően nyugodtan fogadták a hallottakat.
Egymás után tették fel neki a kérdéseiket, és a következő órában kitartó vallatásnak volt
kitéve.
– Az ellenséged azt hitte, hogy az öcsédet felhasználva előcsalogathat és megölhet, Ramsey –
mondta Brodick. – Ki gyűlöl annyira, hogy ilyen messzire is képes elmenni?
– Átkozott legyek, ha tudom – morogta a férfi.
– Ramsey, ismeri Christent? – kérdezte Gillian. – Hallott esetleg olyan családról, aki
befogadhatta és sajátjának ismerte el?
– Csak most kezdem megismerni a nemzetségem tagjait – rázta a fejét Ramsey. – Hosszú
évekig távol voltam az otthonomtól, Gillian, és amikor visszatértem a Sinclairekhez és a
vezetőjük lettem, csak azt a maroknyi embert ismertem, akik apám hűséges katonái voltak.
– De Christen nem Sinclair – emlékeztette Gillian.
– Igen, említette, hogy a MacPhersonokhoz tartozik, de sajnos őket sem ismerem jobban –
ismerte be Ramsey. – Be kell vallanom, fogalmam sincs, hogyan fogjuk megtalálni őt.
– Ezek szerint segít nekem?
A férfit meglepte a kérdés.
– Természetesen segítek.
– Az idősebbek emlékezni fognak Christenre – vonta magára a figyelmet megjegyzésével
Brodick.
– Igazad van – bólintott Iain. – Az idősek emlékezni fognak. Ők ismernek mindenkit és
tudnak minden pletykáról. Hány éves volt Christen, amikor ideérkezett?
– Hat- vagy hétéves lehetett.
– Ha egy családban hirtelen megjelenik egy… – kezdte Ramsey, de Iain félbeszakította.
– De Gillian épp az imént mondta, hogy a család évekig a határ mellett élt, mielőtt északra
költözött volna, a rokonaikhoz.
– Akkor is híre ment volna, hogy a kislány nem a saját gyerekük – erősködött Brodick.
– Kérdezősködni fogok – ígérte Ramsey.
– Talán nem is lesz olyan nehéz megtalálni, mint ahogy hisszük – mondta Iain. – Brodicknak
igaza van, ami az időseket illeti. Amíg Graham és Gelfrid éltek, mindenről tudtak, ami a
nemzetségen belül történt.
– Az igaz – bólintott rá Ramsey, majd Gillianhez fordult. – Mit fog tenni, ha megtalálja a
nővérét? Megkéri, hogy menjen vissza magával Angliába?
– Nem – hajtotta le fejét a lány. – Abban reménykedem, hogy emlékezni fog Arianna
kincsére, és talán arra is, hogy hová rejtették.
174
– Nagyon fiatal volt még, amikor a dobozt kapta – jegyezte meg Iain. – Abban bízik, hogy
ennyire kiváló az emlékezete? Én kétlem, hogy bármire is emlékezni fog.
– Talán még rád sem emlékszik majd – figyelmeztette Brodick.
Gillian nem volt hajlandó elfogadni ezt a lehetőséget.
– Christen a nővérem. Meg fog ismerni – erősködött.
– Azt mondta, Christen egy évvel idősebb magánál – mondta Ramsey.
– Majdnem hárommal – javította ki a lány.
– Akkor hogyan lehetséges, hogy ilyen jól emlékszik a részletekre? Hiszen egészen kicsi volt
még, amikor mindez történt.
– Liese, a legkedvesebb barátom, isten nyugosztalja, segített, hogy ne feledkezzem el a
történtekről. Újra és újra elmesélte nekem azt az éjszakát, és minden mást is, amit a túlélőktől
megtudott. Liese nem akarta, hogy elfelejtsem a történteket, mert tudta, hogy egy napon
majd…
– Igen, mit tudott? – nógatta Brodick, amikor a lány hirtelen elhallgatott.
– Hogy igazságot akarok szolgáltatni.
– És mégis hogyan képzelte az igazságszolgáltatást? – kérdezte Ramsey.
– Még magam sem vagyok biztos benne, de egy dolgot tudok. Tisztára akarom mosni apám
nevét. Az az ember, aki fogva tartja a bácsikámat, azt hiszi, hogy be tudja bizonyítani, az
apám ölte meg Ariannát és ellopta a kincset. Én be akarom bizonyítani, hogy nem így volt.
Azt akarom, hogy nyugodtan pihenjen a sírjában – tette hozzá érzelmektől fűtött, remegő
hangon. – Van egy bizonytalan tervem – folytatta. – A kapzsiság mozgatja azt a szörnyeteget
– utalt Alford báróra, bár a nevét szándékosan nem mondta ki. – És szeret játszani. Azt hiszi
magáról, hogy nagyon okos, de talán megtalálom a módját, hogy ellene fordítsam saját
önteltségét.
A múlt felidézésétől teljesen kimerülten nyúlt a pohár után, hogy még egy korty vizet igyon,
és úgy gondolta, ideje véget vetni a beszélgetésnek.
– Azt hiszem, nem hagytam ki semmit – mondta. – Igyekeztem mindent elmondani.
Készült hozzátenni, hogy engedelmükkel most el is búcsúzna éjszakára, de Iain meghiúsította
a szándékát.
– Nem egészen mindent – jegyezte meg halkan.
Gillian hátradőlt a széken, két kezét az ölébe ejtette.
– És mit hagytam ki? – kérdezte ártatlanságot színlelve.
– Tudják, hogy láttad azt a felföldit, aki lepaktált az angol ördöggel – tette kezét a kezére
Brodick.
175
– Elmondta nekik?
– Alec mondta el az apjának, ő pedig Ramsey-nek – magyarázta a férfi. – De csak, hogy
megértsd, Gillian, ha a gyerek nem árulta volna el, akkor én biztosan elmondom.
– Miért kérte meg Alecet, hogy ne árulja el nekünk, látta az árulót? – kérdezte Ramsey.
Gillian mély lélegzetet vett.
– Attól féltem, hogy itt tartanak majd, amíg meg nem mutatom önöknek az árulót.
Iain és Ramsey gyors pillantást váltottak, amiből Gillian ösztönösen megsejtette, hogy
pontosan ez volt a szándékuk. A Felföldön akarták tartani őt. Szerette volna, ha a két férfi be
is ismeri.
– Erre gondoltak, nem igaz?
A két uraság úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdését.
– Hogy nézett ki az a férfi? – kérdezte Ramsey.
– Nagydarab ember volt, hosszú sötét hajjal és erős, határozott állal. Nem volt kellemes
látvány – vallotta be.
– Épp most írta le a felföldi férfiak többségét, Gillian. Nem volt rajta valami különleges
ismertetőjel?
– Úgy érti sebhely, vagy ilyesmi?
– Bármi, ami segít ráismerni.
– Nem, sajnálom. Semmi különleges nem volt rajta.
– Csak reméltem… könnyebbé tette volna a dolgunkat – mondta Ramsey, majd előrehajolt és
újra kérdezgetni kezdte. Gillian meglepődött a Sinclair uraság kitartásán és visszafogottságán.
Nagyon nyugodtnak nézett ki, pedig dühöngenie kellett volna a hallottakon. Ramsey azonban
nem engedte, hogy indulatai eluralkodjanak rajta, és Gillian arra gondolt, hogy ez az
önuralom ugyancsak csodálatra méltó.
Alec szaladt le a lépcsőn.
– Papa, zavarhatlak egy kicsit? – kiáltotta futtában.
Apja széles mosolya biztosította az engedélyt. Mezítláb szaladt át a termen.
– Alec, még mindig ébren vagy?
– Elfelejtettem jó éjt puszit adni, papa.
Iain megölelte fiát, és megígérte neki, hogy lefekvés előtt még benéz hozzá, majd
visszaküldte a szobájába.
Gillian figyelte, ahogy a gyerek vonakodva a lépcső felé sétál. Láthatóan semmi kedve nem
volt ágyba bújni. A fiatal még küzd az álom ellen, gondolta, de az idős megbecsüli azt, és
ebben a pillanatban Gillian végtelenül öregnek érezte magát.
176
– Van még valami kérdésük? – nézett fáradtan a férfiakra.
– Csak egy – nyugtatta meg Ramsey.
– Igen, csak egy – csatlakozott hozzá Iain is. – Neveket akarunk, Gillian, mind a háromnak
tudni akarjuk a nevét.
Gillian az egyik uraságról a másikra nézett.
– És ha már tudják, hogy kik ők, mit szándékoznak tenni? – kérdezte végül.
– Hadd legyen ez a mi gondunk – mondta Iain. – Nem kell miatta aggódnia.
Gillian nem értett vele egyet.
– Ó, de igenis tudnom kell. Kérem, mondja el! – erősködött.
– Mégis, mit gondolsz, mi az ördögöt fogunk csinálni? – kérdezte halkan Brodick.
Gilliant felbosszantotta a férfi hangjában bujkáló harag.
– Ne merészeljen ilyen hangon beszélni velem! – parancsolt rá.
Brodickot megdöbbentette a lány kitörése, és nem igazán tudta, hogyan reagáljon. Ha egyedül
lettek volna, bizonyára az ölébe húzza és megcsókolja, csak a szórakozás kedvéért, de mivel
nem kettesben voltak, és barátai árgus szemmel figyelték, nem akarta zavarba hozni a lányt.
Ennek ellenére legszívesebben megcsókolta volna a lányt, és az a felismerés igencsak
bosszantotta. Hova az ördögbe tűnt az önfegyelme? Amikor a közelében volt, még a saját
gondolatainak sem tudott parancsolni.
– Az ördögbe! – morogta maga elé.
– És ne is káromkodjon előttem! – súgta parancsolóan Gillian.
Brodick megragadta a karját, magához húzta és lehajolt hozzá.
– Tetszik nekem, hogy van bátorságod szembeszállni velem – súgta a fülébe.
Vajon megérti-e valaha ezt a férfit, csodálkozott magában Gillian.
– Akkor most bizonyára úszik a boldogságban, uram – jelentette ki fennhangon.
– Nem igazán. Még válaszolnod kell a kérdésre! Tudni akarjuk az angolok nevét!
Egyikük sem vette észre, hogy Alec még mindig a teremben van. Amikor meghallotta apja
éles hangját, megfordult, mert látni és hallani akarta, mi történik, majd lassan közelebb
óvakodott. Attól félt, hogy apja dühös lesz Gillianre, és úgy döntött, ha ez megtörténik, akkor
majd ő megvédi a lányt. Ő lesz a bajnoka. Ha pedig nem sikerül, akkor elfut a mamájáért.
Brodick hátradőlt a széken, és türelmesen várta, hogy Gillian engedelmeskedjen a
felszólításnak.
– Igen – mondta hirtelen a lány. – Elárulom a nevüket, ha megígérik, hogy semmit nem
tesznek addig, míg véget nem érnek az őszi ünnepségek.
177
– Tudnunk kell a neveket, most azonnal! – kötötte az ebet a karóhoz Ramsey. tudomást sem
véve a lány kéréséről.
– Előbb az ígéretére van szükségem, Ramsey. Nem hagyhatom, hogy Morgan bácsi veszélybe
kerüljön.
– Ő máris veszélyben van – mutatott rá Iain.
– Igen, de még él, és feltett szándékom, hogy ez így is maradjon.
– Miért olyan biztos abban, hogy még él? – akarta tudni Ramsey.
– Ha megölik, semmi okom visszatérni Angliába. Ezt az a szörnyeteg is tudja. Semmit nem
fog tőlem kapni, amíg nem látom a nagybátyámat – magyarázta. – Nem fogja bántani.
Iain felsóhajtott.
– Nagyon nehéz helyzetbe hoz bennünket – kezdte, és igyekezett diplomatikusan fogalmazni.
– Hazahozta a fiamat, és ezért egész életemben hálás leszek. Tudom, hogy mit jelent magának
a bácsikája, és mindent meg fogok tenni, ami erőmből telik, hogy kiszabadítsam őt, Gillian,
de tudni akarom azoknak a nevét, akik zsákba dugták a fiamat, mint egy állatot, és azét is, aki
majdnem halálra verte magát…
– Papa, ne légy dühös Gillianre! – kiáltott fel Alec és az apjához rohant. Szeme megtelt
könnyel. – Semmi rosszat nem csinált. Én tudom annak a férfinak a nevét.
Iain az ölébe vette a kisfiút, és igyekezett megnyugtatni.
– Nem vagyok dühös, és tudom, hogy Gillian nem csinált semmi rosszat.
– Alec, mind a három nevet hallottad? – kérdezte Brodick.
A gyerek apja mellkasára hajtotta a fejét, és lassan bólintott.
– Igen, mindegyik nevet hallottam, de a másik kettőjére nem emlékszem… csak azéra, aki
megverte Gilliant.
– Arra vagyok a legkíváncsibb – mondta Brodick halkan. – Ki volt az, Alec?
– Alec, kérlek! – könyörgött Gillian.
– Áruld el nekem, Alec! Ki az?
– Báró – suttogta a kisfiú. – Bárónak hívják.
T I Z E N Ö T Ö D I K F E J E Z E T
A sikoly az éjszaka közepén hangzott fel. Judith Maitland azonnal felriadt, rádöbbent, hogy a
vérfagyasztó hang Alectől származik. Gyorsan ledobta magáról a takarót, de mielőtt
kiszállhatott volna az ágyból, Iain már a gyerekek szobájában termett.
178
Graham és Michael félelemtől tágra nyílt szemmel ültek az ágyukon. Alec kézzel-lábbal
hadakozott apja ellen, rúgott, karmolt. A fiút rémálom tartotta fogva, és semmilyen simogatás
vagy rázás nem volt képes visszahozni. Fia elkínzott sikolyai elviselhetetlenek voltak Iain
számára, és a férfi csak tehetetlenül állt, nem tudván, mit tegyen.
Judith leült fia mellé, a karjába vette, ringatni kezdte. Pár perc múlva a gyerek elcsendesedett.
Teste ellazult, nekidőlt anyjának, és úgy tűnt, újra elaludt.
– Édes istenem, micsoda poklot kellett megjárnia szegénynek! – suttogta Iain.
Judith arcán könnyek peregtek. Szóra képtelenül rázta a fejét. Iain felemelte öléből Alecet, és
visszafektette az ágyába. Judith gondosan betakargatta.
A következő órában még kétszer riadtak fel fiuk sikolyaira, és rohantak mindketten az
ágyához. Judith az ágyukba akarta vinni Alecet, és Iain beleegyezett, hogy a kisfiú velük
aludhat, ha még egyszer sikoltozni kezd.
Judith és Iain sokáig nem tudott elaludni, de amikor végre sikerült nekik, semmilyen hang
nem zavarta álmukat az éj hátralelő részében. Mindketten sokáig aludtak. Már hajnal is
elmúlt, amikor idősebbik fiuk, Graham szaladt be szobájukba. Apjához sietett, és megérintette
a vállát.
– Papa, Alec elment.
Iain nem esett pánikba. Feltételezte, hogy fia felkelt már és kiment valahová. Intett
Grahamnek, hogy maradjon csendben, ne zavarja fel anyját, majd felkelt, megmosakodott,
felöltözött és kiment az előtérbe, ahol Graham és Michael várt rá.
– Valószínűleg odalent van – súgta nekik, miközben behúzta maga mögött az ajtót.
– Biztosan nem ment le, papa – bökte ki Graham.
– Hagyd abba az aggódást! – parancsolt rá Iain. – Alec nem tűnt el.
– De már korábban is megtette – suttogta Graham egyre növekvő félelemmel.
– Mindketten menjetek le, keressétek meg Helent és reggelizzetek meg! Alecet hagyjátok
rám!
Egyik fiú sem mozdult. Michael mélyen lehajtott fejjel állt, Graham azonban bátran apja
szemébe nézett.
– Sötét van odalent.
– És te nem kedveled a sötétet. – Iain igyekezett, hogy hangjából ne lehessen kihallani az
aggodalmat.
– És sem szeretem a sötétet – vallotta be Michael, tekintetét mereven a padlóra szegezve.
Odalent kinyílt a bejárati ajtó, Brodick és Ramsey lépett be. Mindketten a szabad ég alatt
aludtak, mivel nem szerették a falak bezártságát. Hozzászoktak már, hogy a fenyők illata és a
179
halkan susogó szél ringatja őket álomba. Igazság szerint, csak akkor szerettek ágyban aludni,
amikor nővel oszthatták meg azt, de olyankor sem fordult elő, hogy a fehérnép társaságában
aludták volna végig az éjszakát.
Michael észrevette bátyját, és nyomban hozzászaladt.
– Ramsey, Alec elment.
– Hogy érted azt, hogy elment?
– Nincs az ágyában.
Iain sietett le a lépcsőn. A bejárathoz sietett, és elhúzta a sötétítőfüggönyt az ablakokon. Fény
áradt a terembe.
– Itt kell lennie valahol – jelentette ki, elfojtva aggodalmát.
– Az őrök látták volna, ha elhagyja a kastélyt – nyugtatta Ramsey. – Hol a pokolban lehet?
Nyilvánvaló volt, hogy Ramsey is aggódik, Brodick azonban cseppet sem látszott
nyugtalannak.
– Gilliannel van – jelentette ki.
Ramsey és Iain megdöbbenve meredtek rá.
– Miért lenne Gilliannel? – kérdezte Iain, de már indult a lépcsőhöz.
– Biztonságban érzi magát vele.
Iain megpördült.
– És az anyjával meg az apjával nem érzi magát biztonságban?
– Természetesen velük is – indult fel Brodick a lépcsőn. – De azt is tudja, Gillian megengedi
neki, hogy az ágyában aludjon. Vele van, és egyikőtök sem mehet be a szobájába, csak ha én
is ott vagyok.
– Ó, az isten sze… – Iain nem fejezte be a fohászt. Végigsietett a folyosón, és kopogtatás
nélkül nyitott be Gillian szobájába. Odabent sötét volt. Brodick ment el mellette, egyenesen
az ablakhoz lépett. Felemelte a sötétítőt, és egy zsinórral a falban lévő kampóhoz kötözte,
majd megfordult.
Alec Gillian mellett feküdt az ágyban pontosan úgy, ahogy Brodick gondolta. Szorosan
hozzábújt, fejét a lány vállán nyugtatta. Gillian a hátán aludt, jobb karjával átölelve a kisfiút,
mintha még álmában is védelmezni akarná. Másik karja ott feküdt mellette, tenyérrel felfelé,
és a halvány fényben jól láthatók voltak a szörnyű vágások és horzsolások kezén és karján.
Ramsey az ajtóban állt, és bár általában diplomatikusan viselkedett, időnként kiütközött belőle
a Brodick mellett felszedett nyersebb modor.
– Mi az ördög történt a karjával? Borzasztóan néz ki.
Szerencsére suttogva beszélt, így nem zavarta fel Alecet és Gilliant.
180
Brodick visszaengedte a sötétítőt az ablakra, hogy a fény ne zavarja az alvókat, majd intett
Iainnek, hogy távozzanak. Iain meg sem moccant.
– Az egyik angyal őrzi a másikat – suttogta, majd megfordult és kiment a szobából. –
Megtesszük, amit kér – mondta Ramsey-nek.
– Várunk a bosszúval? – vonta össze a szemöldökét a férfi. Már maga a gondolat is bosszantó
volt, hogy várnia kell a megtorlással.
– Igen, várunk.
Brodick még mindig a szobában volt. A széken észrevette a plédet, felemelte és betakarta
Gilliant és Alecet a Buchanan színekkel. Még egyszer a lányra pillantott, majd, amikor az
ajtót behúzta maga mögött, érezte, hogy valami különös elégedettség tölti el. Hirtelen
rádöbbent, hogy soha többé nem engedi el maga mellől a lányt.
Tetszik neki vagy sem, Gillian az övé lesz.
* * *
Gillian egy órával később ébredt fel, és tökéletesen kipihentnek érezte magát.
Megmosakodott, majd nagy gonddal felöltözött. A saját ruháit vette fel. A szolgálók
valószínűleg kimosták az éjjel a ruháit, és a tűz elé akasztották, mert mindegyik makulátlanul
tiszta és száraz volt.
Tunikája, melyet a halványsárga ruha fölött viselt, smaragdzöld volt. Nagybátyja gyakran
mondta neki, hogy milyen jól illik szeme színéhez. Gondosan megigazította az övet, hogy az
lazán övezze derekát, megfésülte haját, megcsipkedte arcát, hogy egy kis színt adjon neki,
majd elindult lefelé.
Judith és a fiúkkal reggelizett. Graham könyörgött anyjának, hogy engedje el Michaellel és
Aleckel megnézni, hogyan gyakorlatoznak a harcosok, és miután megkapta anyjuk
engedélyét, a fiúk felkapták a fakardokat, amelyekkel küzdeni fognak, és kirohantak az ajtón.
– Most végre beszélgethetünk – mondta Judith. – Jól aludtál? Korán felkeltél. Biztos voltam
benne, hogy legalább délig ágyban maradsz. Nagyon kimerültnek néztél ki.
– Jól aludtam – biztosította Gillian az asszonyt. – És korán akartam felkelni. Ma el kell
mennem.
– Máris?
– Igen.
– Hová mész?
– Haza, Ramsey-vel.
181
Judith szeme elkerekedett.
– Brodick tud róla?
– Még nem. Nem tudod véletlenül, merre lehet?
– Az istállóknál Iainnel és Ramsey-vel. Nem bánnád, ha veled tartanék? Annyira szeretném
hallani, mit szól Brodick, amikor meghallja, hogy Ramsey-vel akarsz menni.
– Miért szólna bármit is? Ő is tudja, hogy a nővéremet keresem, és azt is, hogy most a
MacPhersonok közt él. Bizonyára megérti, hogy a Sinclair birtokra kell mennem, ha meg
akarom találni.
– Ramsey-vel.
– Miért nézel ilyen hitetlenkedve? Tudod, hogy Winslow ugyanígy reagált tegnap este,
amikor megemlítettem, hogy Ramsey-vel megyek ma? Ő is megkérdezte, hogy Brodick tud-e
a tervemről. Igazán különös!
– Látom már, hogy el kell magyaráznom bizonyos dolgokat.
– Az jó lesz, köszönöm.
– Ramsey, Iain és Brodick olyanok egymásnak, mintha testvérek lennének – kezdte Judith. –
Megbíznak egymásban, hűségesek egymáshoz. De te is bizonyára észrevetted már, hogy
Brodick borzasztóan birtokló hajlamú. Valamennyi Buchanan ilyen – tette hozzá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Judith felsóhajtott.
– Amikor Iain és én még újházasok voltunk, Iain nem nagyon szerette, ha Ramsey a
közelemben van.
– Miért? Nem bízott benne?
– De, megbízott Ramsey-ben, ahogy Brodickban is, de a nők, ahogy te is láthattad,
hajlamosan elveszteni a fejüket Ramsey láttán. Neked is be kell ismerned, ördögien helyes
férfi.
– Igen, de ugyanezt Iainről és Brodickról is elmondhatjuk.
– Iain egy kicsit… bizonytalan volt eleinte, de aztán látta, hogy a szívem az övé, és
megnyugodott. Brodick azonban még nem ismer téged annyira, ezért lehet, hogy
akadékoskodni fog, ha azt hallja, hogy Ramsey-vel akarsz elmenni.
– Nem fog akadékoskodni – biztosította Gillian.
– Azt hiszed, jól ismered, igaz? – nevetett Judith.
– Így igaz.
– Van egy kis vetélkedés is Ramsey és Brodick között. Ez akár tönkretehette volna a
barátságukat is, de nem így történt. Ahogy a múlt éjjel is említettem, nyolc évvel ezelőtt
182
történt. Mindketten Angliába mentek, hogy asszonyt találjanak maguknak. Azt azonban nem
mondtam el, hogy Brodick talált egy nőt, akiről úgy vélte, hogy ő lesz az igazi.
– Mi történt? – nógatta Gillian, mikor látta, hogy Judith habozva elhallgat, és arca egy
vörösebb lesz.
– A nő odaadta magát Brodicknak.
– Eljegyezték egymást?
– Nem – rázta a fejét Judith. – A nő mégis odaadta magát neki. Érted?
– Azt akarod mondani, hogy lefeküdt vele?
A két nő már csak suttogott, és mindketten vérvörösre pirultak.
– Brodickot ismerve azt mondanám, hogy az ágyába vitte, de a nőnek is bele kellett egyeznie,
különben Brodick egy ujjal sem nyúlt volna hozzá.
– És elmondta neked?
Gillian határozottan döbbentnek tűnt. Judith nagyot nevetett.
– Jóságos isten, dehogy mondta el! Iain mondta el, de legalább fél évembe került, mire ki
tudtam imádkozni belőle. Soha nem árulhatod el nekik, hogy te is tudsz a történtekről! Ígérd
meg!
– Megígérem – egyezett bele Gillian gyorsan abban a reményben, hogy a történet többi részét
is meghallja. – Mi történt a nővel? Brodick tiszteletre méltó férfiú, és nem hiszem, hogy
elvette volna a nő ártatlanságát és…
– De nem is volt ártatlan – súgta Judith. – Már más férfiakkal is lefeküdt.
– Te jó ég! – suttogta Gillian, és közben arra gondolt, micsoda szégyen, hogy az a nő angol
volt.
– Az egyik férfi történetesen Ramsey volt.
– Nem!
– Csitt! – szólt rá Judith. – Nem akarom, hogy a szolgálók meghallják.
– Mind a ketten az ágyukba vitték?
– Igen, de egyik sem tudta a másikról, hogy a nő mindkettőjükkel cicázik.
Gillian szája tátva maradt a megdöbbenéstől.
– Nem csoda, hogy Brodick gyűlöli az angolokat. Mi történt, mikor rájöttek a dologra?
– Természetesen egyiküknek sem kellett a nő. Visszatértek a Felföldre, és megesküdtek, hogy
saját fajtájukból vesznek el valakit, vagy egyáltalán nem nősülnek.
– Szerette Brodick azt a nőt?
– Nem hiszem. Ha szerette volna, akkor dühös lett volna Ramsey-re, de valójában alig
zavarta.
183
– És Ramsey?
– Ő is könnyedén vette. A nők csapatostul járnak utána – tette hozzá. – Ezért fog Brodick
akadékoskodni, ha vele akarsz elmenni innen.
– Azt mondtad, megbízik Ramsey-ben.
– Nem is Ramsey miatt, hanem miattad – mondta ki nyíltan az igazságot Judith. – Mint az
imént is említettem, a nők hajlamosak elveszteni a fejüket Ramsey láttán.
– És Brodick attól tart, hogy én… ó, az isten szerelmére! – kiáltott fel Gillian és harsányan
felkacagott. – Tévedsz, Judith. Brodickot egyáltalán nem fogja érdekelni.
– Menjünk, próbáljuk ki! – állt fel Judith.
A két nő egymás mellett sétált le a domboldalon. Nem volt nehéz észrevenni a három
nemzetségfőt, mivel egy csoportban álltak az istállókon túl a mezőn, sudár nyárfa módjára
kiemelkedve a harcosok csoportjából, akik kardjukkal gyakorlatoztak.
Mind a három férfi feje a feléjük közeledő hölgyek felé fordult. Gillian észrevette, hogy Iain
nem tudta levenni tekintetét asszonyáról. A köztük lévő szerelem nyilván nem csökkent az
elmúlt évek alatt.
– Gillian mondani szeretne neked valamit – jelentette be Judith.
– Uram – kezdte a lány.
– Csak Iain – javította ki a férfi.
Gillian gyors biccentéssel újrakezdte mondandóját.
– Iain, először is szeretnék köszönetet mondani a kedvességéért és vendégszeretetéért.
– Inkább én vagyok az, aki köszönetet szeretne mondani, amiért hazahozta a fiamat.
– Gillian szeretne Ramsey-vel menni a Sinclairhez, és azt hiszem, valóban ezt is kell tennie –
jelentette ki Judith határozottan, hogy ura tudtára adja, ő is támogatja Gillian tervét. – Még ma
indulni akar.
– Valóban? – húzta fel a szemöldökét Iain, és gyors pillantást vetett Brodickra.
– Ramsey, úgy tervezte, hogy még ma hazaindul? – kérdezte Gillian.
– Igen – válaszolta a férfi, és a lány észrevette, hogy ő is Brodickra néz.
– Tudom, mennyire fontos önöknek, hogy megtalálják azt a férfit, aki elárulta Ramsey-t.
– Valamennyiünket elárult – szakította félbe Iain.
– Igen, persze – egyezett bele sietve a lány, hogy mielőbb folytathassa a magyarázkodást,
mielőtt még cserbenhagyná a bátorsága. Mert ugyancsak nagy bátorságra volt szükség, hogy
megmondja ezeknek az óriásoknak, hogy mit tegyenek. Különösen így, hogy szorosan
egymás mellett álltak. Szerette volna minél előbb elmondani a kis beszédet, amelyet útközben
Judithtal gyakorolt.
184
– Csak az őszi ünnepségekig van időm, hogy elvégezzem a feladatot, amelyért idejöttem. Ez
azt jelenti, hogy nincs sok időm. Isten segedelmével meg fogom találni a nővéremet, és mivel
ő már a MacPhersonokhoz tartozik, a MacPhersonok pedig a Sinclair nemzetség része, ezért
ma Ramsey-vel megyek, hogy elkezdjem a kutatást. Remélem, hogy valamennyien segíteni
fognak.
A beszéd befejezése után Gillian karba fonta a kezét, és igyekezett magabiztos képet vágni.
– Látom, hogy már eldöntötte, mit fog tenni – mondta Iain szárazon. – Számítottunk rá, hogy
Ramsey-vel akar tartani a Sinclair birtokra.
– Látod, a semmi miatt aggódtunk – súgta Gillian Judithnak.
– Mindjárt kiderül – súgta vissza barátnője.
– Ramsey, te mit mondasz? Magaddal viszed Gilliant? – fordult barátjához Iain.
– Akár azonnal indulhatunk, ha Lady Gillian úgy kívánja.
– És te Brodick? – kérdezte Judith. – Mit a véleményed Gillian tervéről, hogy Ramsey-vel kel
útra?
Gillian nem hagyott időt a férfinak a válaszra.
– Brodick is velem jön – bökte ki.
– Valóban? – kérdezte halkan a férfi?
Gillian szíve hevesebben kezdett dobogni, szinte alig kapott levegőt. Rádöbbent, mennyire
megrémítette a gondolat, hogy Brodick elhagyhatja. Édes istenem, hogyan engedhette meg
magának, hogy ennyire a férfi hatása alá kerüljön? Tudta, hogy nem lenne szabad a férfit
bevonnia a saját problémáiba, mégis a gondolat, hogy Brodick elhagyja és ő soha többé nem
látja őt, egyszerűen elviselhetetlen volt számára.
– A Buchananek viszályban állnak a MacPhersonokkal – mondta halkan Judith. – Azt hiszem,
túl sokat kívánsz Brodicktól.
– Judith, a Buchananek nem viszálykodnak a MacPhersonokkal – javította felesége tévedését
Iain. – Csak nem kedvelik őket. Ők senkit nem kedvelnek, akit puhánynak tartanak.
– Nem lehet mindenki olyan erős, mint ön, Brodick – jegyezte meg Gillian. – Inkább
védelmeznie kellene a gyengéket, nem átgázolni rajtuk.
A három férfi vigyorogva nézett össze, amiből Gillian megértette, hogy valójában
mulatságosnak találják a hozzáállását. Nyilvánvalóan naivnak hiszik.
– Talán nem így van? – provokálta őket.
– Nem, egyáltalán nincs így – felelte Brodick. – Egy puhány nem marad életben a Felföldön.
Ramsey és Iain azonnal rábólintott, egyetértésük jeléül.
185
– A MacPhersonok piócák. – Brodick már egyenesen Ramsey-hez intézte szavait. – Nem
csinálnak mást, mint kiszívják az erőt a Sinclairekből, és belőled is. Tetszik nekik, hogy van,
aki gondoskodik róluk – folytatta. – És holtbiztos, hogy nem akarnak erősek lenni. Ha már
minden erőt kiszívtak belőletek, és teljesen tönkretettek titeket, akkor egyszerűen el fognak
dobni, és keresnek maguknak egy másik együttérző nemzetségfőt, és bekönyörgik magukat az
ő kegyeibe.
– Úgy beszél az együttérzésről, mintha az valami bűn lenne – jegyezte meg Gillian.
– Mert ebben az esetben az is.
– Ramsey csak rövid ideje a nemzetség feje, de máris tekintélyt és hírnevet vívott ki magának
– szólt közbe Iain. – Ezért mentek hozzá a MacPhersonok.
– Magam sem becsülöm semmire az olyan embert, aki képes lenne ugyan megvédeni magát
és a családját, mégis lustálkodással tölti az idejét, és hagyja, hogy mások viseljenek gondot rá
és a családjára. Mégis, azt hiszem, hogy mindketten tévedtek a MacPhersonokkal
kapcsolatban. Csak annyi a hiba velük, hogy nem kaptak rendes kiképzést. Nem gyengék,
csak képzetlenek.
A vita folytatódott, de Gillian figyelmét valami mozgás vonta magára. Négy ifjú hölgy állt a
fák alatt és a nemzetségfőket bámulták. Az egyik vörös hajú lány állandóan az arcát
csipkedte, míg a többiek a hajukat vagy a ruhájukat igazgatták. Valamennyien vihorásztak.
Gondtalan viselkedésük mosolyra késztette Gilliant. Arra gondolt, hogy a lányok a legjobb
formájukat akarják mutatni, amikor végre a Maitland uraság elé járulhatnak, egyelőre azonban
udvariasan kivárják, hogy az uraság ne legyen elfoglalva.
– Pontosan ettől tartunk mi is, Ramsey – mondta éppen Iain. – Kiképzed a MacPhersonokat,
ők meg majd ellened fordulnak.
– Szerencsére, Iain és én nem engedjük, hogy valami bajod essék – csatlakozott barátjához
Brodick. – Ha te nem is véded a hátadat, majd mi megtesszük.
– Tudom, mit teszek – jelentette ki Ramsey magabiztosan. – Ti pedig tartsátok távol
magatokat az ügyeimtől.
– Gondolod, hogy MacPherson lehetett, akit Gillian látott? Lehetett ő az áruló? – kérdezte
Judith.
– Megfordult a fejemben ez a lehetőség – bólintott Iain.
– Ha az a férfi meghallja, hogy Gillian látta őt – nézett Judith Brodickra. – Ha tudja, hogy
Gillian bármikor rámutathat, nem próbálja meg majd elhallgattatni? Alec azt mondta, hogy
hárman voltak, akik elrabolták, szóval tudjuk, hogy az áruló nem egyedül dolgozik.
– De ő nem tudja, hogy láttam – érvelt Gillian. – Ezért azt hiszem, biztonságban vagyok.
186
– Ki tudja rajtatok kívül, hogy Gillian látta az árulót? – kérdezte Judith férjét.
– Az öcsém, Patrick. Mialatt távol leszek, ő fog vigyázni a fiainkra és Ramsey öccsére. Dylan
és Winslow is tud róla, és Ramsey azt tervezi, hogy ő is elmondja a parancsnokának,
Gideonnak. Patrick nem fogja szem elől téveszteni Michaelt, amíg itt van – tette hozzá
Ramsey-hez fordulva.
– Az öcsém nem is lehetne nagyobb biztonságban, mint nála.
– Winslow-nak miért kellett elmondani? – kérdezte Judith halkan.
– De hát Brodick fivérében biztosan megbízol – dadogta meglepetten Gillian. – Nem
aggódhatsz azon, hogy elárulja az urát.
– Az életemet is rábíznám Winslow-ra – nyugtatta meg Judith. – Nem ezért kérdeztem Iaint,
de amint azt te is tudod, Winslow Iain csapatainak parancsnoka – magyarázta. – És tudom,
hogy Iainnek jó oka volt arra, hogy Winslow-t beavassa ebbe a titokba. Csak azt szeretném
tudni, mi ez az ok.
Iain szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Gillianre nézett, majd visszafordult
asszonyához.
– Winslow-nak tudnia kellett, hogy előkészülhessen.
Judith nem hagyta annyiban.
– Mire?
– Fel kell készítenie a csapatainkat.
Gillian megmerevedett.
– Harcra?
– Igen.
– Angliába készülnek?
– Igen.
– Mikor? – akarta tudni a lány.
– Amikor elárulod nekünk annak a három angolnak a nevét – felelte neki Brodick.
– Nekünk? – lépett közelebb Gillian. – Akkor Dylan is felkészíti a Buchanan harcosokat?
– Az én harcosaim mindig készen állnak – mosolygott a férfi. – Dylan csak néhány részletet
tisztáz.
– De miért?
– Hogyan kérdezhetsz tőlem ilyesmit? Iain a szövetségesem és a barátom is, Alec a
keresztfiam. Kötelességem, hogy bosszút álljak a fiút ért sérelemért.
– De van más okod is, nem igaz? – kérdezte Ramsey.
Brodick úrrá lett indulatán.
187
– Igen, van rá más okom is – bólintott lassan.
– És mi lenne az az ok? – érdeklődött Judith.
Brodick csak megrázta a fejét, így jelezve, hogy nem óhajt tovább magyarázkodni. Gillian
Ramsey-hez fordult.
– És mi van az ön parancsnokával? Ő is felkészíti a csapatait?
– Igen.
Gillian hitetlenkedve csóválta a fejét, és az egyetlen személyhez fordult, akiről úgy vélte,
hogy képes józanul gondolkodni.
– Judith, ugye nem hiszik, hogy lerohanhatják Angliát?
– De, pontosan ezt képzelik.
– Csak három ember ellen megyünk, nem egy egész ország ellen – mondta Iain szárazon.
– De mind a hárman hatalmas bárók. Ha a felfegyverzett harcosok harcra készen
belovagolnak Angliába, János király biztosan hallani fog róla, és akkor azt kockáztatják, hogy
háborúba keverednek Angliával, akár akarják, akár nem.
– Ó, kislány, hát nem érted? – nézett rá Brodick. – A királyotok tudni sem fog róla, hogy ott
jártunk. Senki sem fog észrevenni minket.
– Úgy gondolja, hogy láthatatlanok lesznek?
– Nincs szükség gúnyolódásra, Gillian – villantott olyan mosolyt a lányra, amelytől más
körülmények közt elállt volna a szívdobogása.
– Még szép, hogy János király tudni fogja, hogy ott vannak – kiáltott fel elkeseredetten. –
Mondja csak, Brodick, pontosan mikorra is tervezik azt az inváziót, amelyről senki nem fog
tudni?
– Iain már megválaszolta a kérdésedet. Azonnal elindulunk, amint elárulod annak a három
angol disznónak a nevét.
– Értem – bólintott Gillian. – Most, hogy sikerült megértenem a tervüket, tudom, hogy soha
nem fogom elárulni a neveket. Magam is megtalálom a módját, hogyan boldoguljak velük. Az
igazság így vagy úgy, de győzni fog.
– Gillian, mégis hogy képzeli, hogy igazságot szolgáltat? – vonta össze a szemöldökét Iain. –
Maga mégiscsak egy nő…
Brodick a védelmére kelt.
– Gillian erős és határozott nő, és nagyon okos. Őszintén hiszem, hogy végül valóban le tudja
győzni a gazembereket.
– Köszönöm.
188
– Nem dicséretnek szántam – szögezte le a férfi. – Csak az igazságot mondtam. Mégsem
engedhetem, hogy megfossz bennünket a jogos bosszútól, Gillian. Mi legalább annyit
kockáztatunk, mint te.
– Nem a bosszú az elsődleges célom – vitatkozott a lány. – De az önöké az, ugye?
A férfi vállat vont. Gillian Ramsey-hez fordult, remélve, hogy véget vet a vitának.
– Pár perc és készen állok az indulásra.
Ramsey bólintott.
– Velünk jössz, Brodick?
– Itt az ideje annak az egyenes kérdésnek, Gillian.
– Brodick, úgy emlékszem, amikor Annie Drummond azt a szörnyű folyadékot a karomra
akarta önteni, ön azt mondta neki, hogy egy hangot sem fogok ejteni.
– És nem is ejtettél, igaz?
– Valóban nem. De ön sem kért. Kijelentette, hogy mit vár tőlem. Én csak az ön példáját
követem.
– Az isten szerelmére – morogta, türelme végére járt. – Ha azt akarod, hogy veled menjek,
kérj meg rá. Most, Gillian, vagy elmegyek.
– Képes lenne elhagyni? – kérdezte döbbenten, hogy a férfi ilyesmivel fenyegeti.
A férfi úgy nézett rá, mintha meg akarná fojtani.
– Kérj meg rá! – követelte.
– Nem akarom, hogy azt higgye, szükségem van önre…
– Szükséged van rám.
Gillian hátralépett. Brodick követte. A lány halkan felsóhajtott és újra próbálkozott.
– Csak arról van szó, hogy elég jól megismertem már, és bízom önben.
– Azt eddig is tudtam, hogy bízol bennem.
– Miért nehezíti meg ennyire a dolgomat?
– Én nehéz ember vagyok.
– Az biztos – helyeselt Ramsey.
A többiek nyilván minden szót hallottak. Gillian tisztára bolondnak érezte magát.
– Velem jön? – kérdezte zavartan.
– Igen.
– Köszönöm.
Brodick a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét.
– Veled maradok, amíg vissza nem térsz az otthonodba. A szavamat adom – ígérte. – Most
pedig hagyd abba az aggódást!
189
Nézőközönségükről tudomást sem véve Brodick előrehajolt és megcsókolta. Csak egy
gyengéd érintés volt, és véget is ért, mielőtt a lány pislantani tudott volna, de még így vadul
dobogni kezdet a szíve.
Hangos nevetés térítette észre. Megfordult és elkerekedett szemmel látta, hogy már vagy egy
tucat fehérszemély várakozik a fák alatt.
– Maitland úr, nem kevés hölgy vár arra, hogy szót válthasson önnel – mondta Gillian.
– Ők nem az urammal akarnak beszélni – nevetett Judith. – Ő már elkelt.
– Elkelt? – csodálkozott Gillian.
– Házas ember – magyarázta Judith.
– Amíg Gillian a Felföldön tartózkodik, én vagyok felelős érte – szólalt meg Iain. – Csakis
neki köszönhetem, hogy a fiam életben van, ezért én leszek a védelmezője.
– Én is óriási felelősséget érzek Gillian iránt – jelentette ki Ramsey. – Neki köszönhetően az
öcsém biztonságban van, és azt is tudom, hogy zendülés van kitörőben.
Iain Brodickra nézett.
– Nem tűröm, hogy folt essen a becsületén.
– Mit akar ez jelenteni? – akarta tudni Brodick.
– Az emberek beszélni fognak – mondta Judith. – Nem akarom, hogy valaki megbántsa
Gilliant.
– Miről fognak beszélni? – kíváncsiskodott Gillian.
Judith szándékosan kikerülte az egyenes választ, nehogy zavarba hozza új barátnőjét.
– Egyik-másik kegyetlen lesz. A Maitlandek természetesen nem fognak rosszakat mondani,
de a többiek igen.
– Judith azt próbálja elmondani, hogy az emberek találgatni fognak, és azt hiszik, hogy maga
Brodick szeretője.
– Iain, muszáj ilyen brutálisnak lenned? – kiáltott fel Judith.
– Csak azt akartam, hogy megértse.
– Máris lábra kapott a pletyka? – kérdezte Gillian.
Iain megrántotta a vállát.
– Ez nem igazán kielégítő válasz – jegyezte meg Brodick. – Folt esett a nevén?
Hangja ingerült volt, látszott rajta, hogy maga a lehetőség is feldühítette. Gillian kihúzta
magát.
– Nem érdekel, hogy mit beszélnek – jelentette ki. – Be kell vallanom, eddig még nem is
gondoltam arra… annyi minden más foglalkoztatott… egyfolytában azon aggódtam… –
Hirtelen elhallgatott. Remegett, arca lángolt, de hangja határozott volt, amikor újra
190
megszólalt. – Azok az emberek, akik pletykálkodással töltik az időt, meglehetősen ostobák.
Ha akarnak, nyugodtan hívhatnak szajhának, nem törődöm vele. Én tudom, hogy tiszta a
szívem, és az istenen kívül senki másnak nem kell elszámolnom a tetteimmel.
– Engem viszont nagyon is érdekel – közölte dühösen Brodick. – Nem tűröm, hogy bárki
rosszat mondjon rád.
– Hogyan akarod megakadályozni? – kérdezte Ramsey.
– Igen – csatlakozott barátjához Iain. – Mondd el nekünk is, mi a terved!
Brodick szerint csak egyetlen lehetséges megoldás volt. Nagyot sóhajtva bökte ki.
– Gondolom, elveszem feleségül.
Gilliannek még a lélegzete is elakadt.
– Rosszul gondolja! – csattant fel.
Senki sem vett tudomást a tiltakozásáról, még Judith sem.
– Szerintem, ez értelmes megoldás – jelentette ki Iain.
– Így igaz – helyeselt Ramsey. – Brodick amúgy is úgy viselkedik, mintha az ő tulajdona
volna. A múlt éjjel sem engedett a közelébe, csak ha ő is ott volt mellette.
– Mert tisztában van vele, hogy a nők hajlamosak megfeledkezni maguk, ha te is ott van –
jegyezte meg Iain. – És akkor ott volt az a szerencsétlen esemény is Angliában, amikor
Brodickkal asszony után néztetek. Még biztos most is dühös rád.
– Egyáltalán nem vagyok dühös! – csattant fel Brodick.
Barátai úgy tettek, mintha nem is hallották volna a tiltakozást. Ramsey vállat vont.
– Több mint nyolc éve történt már – emlékeztette Iaint. – Brodick különben sem lenne boldog
olyan nővel, akinek bárki könnyen elcsavarhatja a fejét.
– Ezért nem hozta haza egyikőtök sem.
– Egyikünk sem akarta. Túl laza erkölcsű volt.
– Ez nagyon is enyhe kifejezés rá – kajánkodott Iain.
Brodick vasvilla szemmel meredt rájuk. Legszívesebben megölte volna barátait, de azok
láthatóan nem aggódtak miatta.
– Több is történt akkor, mint amit elmeséltek, nem igaz? – kíváncsiskodott Judith.
Senki sem válaszolt a kérdésére. Iain rákacsintott, és az asszony elhatározta, hogy az első
adandó alkalommal alaposan kifaggatja.
– A múlt éjjel a te pléded volt rajta, Brodick – mondta Ramsey.
– Brodick akarta, hogy az ő színeit viselje – árulta el Iain. – Ez mindenféle találgatásokra ad
okot a helyzetével kapcsolatban.
– Azt is hallottam, hogy megcsókoltad az egész Maitland klán szeme láttára.
191
– Nem volt ott mindenki, csak néhányan – morogta Brodick.
– Azt akartad, hogy mindenki tudja… – kezdte Iain, de Brodick félbeszakította.
– Átkozottul igazad van. Tényleg azt akartam.
– Mit akart? – kérdezte Judith és aggodalmas pillantást vetett Gillianre. – Mit kellene
mindenkinek tudnia?
– Hogy Gillian hozzá tartozik – magyarázta Iain.
– Ezért csókolta meg annyi tanú előtt – tette hozzá Ramsey.
Szegény Gillian úgy állt ott, mint akibe villám csapott. Judith megkönyörült rajta, mivel tudta,
hogy ő nem értheti meg a felföldiek nyers nyíltságát.
– Biztos vagyok benne, hogy csak egy ártatlan kis csókocskáról volt szó. Olyanról,
amilyennel az unokatestvérét szokta üdvözölni az ember.
Gillian hevesen bólogatott, de Brodick megcáfolta.
– Egy fenét volt olyan – morogta.
Judith halk sóhajjal feladta. Ha volt valami, amit az évek során megtanult Iain mellett a
felföldiekről, az volt, hogy egyikük sincs tisztában, mit jelent finoman viselkedni. Ha valamit
akartak, egyszerűen megtették, és ha megkívántak egy fehérszemélyt, egyszerűen elvették.
Ilyen egyszerű a dolog. A férfiak természetesen tisztelték a nőket, ezért feleségül vették őket,
mielőtt az ágyukba vitték volna, ám ha egyszer kötelezettséget vállaltak, azt meg is tartották
holtuk napjáig. Jelen esetben Brodick nyilvánvalóan akarta Gilliant, és nincs olyan érv, amely
megváltoztathatná az elhatározását. El fogja venni Gilliant, és hűséges barátja csak azt akarta
tudtára adni bosszantó évődésével, hogy helyeslik a választását, és bármit megtesznek, hogy
segítsenek.
Egyikük sem vette azonban figyelembe Gillian érzéseit. Judith megveregette barátnője karját,
így adva tudomására, mennyire együtt érez vele. A lány határozottan kábultnak látszott.
– Brodick!
– Igen, Judith?
– Szereted Gilliant?
Néma csönd követte a kérdést. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor Iain már özvegy lenne,
gondolta Judith. Elég nyilvánvaló volt, Brodicknak egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen
személyes kérdést tett fel neki. Judith azonban nem visszakozott, elvégre most Gillian
érdekeit kellett szem előtt tartania.
– Nos, szereted?
– Édesem, ezt nem kellett volna megkérdezned.
192
– Én pedig azt hiszem, hogy meg kellett kérdeznem – vitatkozott vele Judith. – Valakinek
Gilliannel is törődnie kell.
– Mi törődünk vele – próbálta megnyugtatni Ramsey.
– És nyilvánvaló, hogy Brodick akarja őt – vetette közbe Iain.
– Az nem elég, hogy akarja – jelentette ki Judith. – Elfelejtetted, hogy Gillian angol?
– Csak volt angol – szólalt meg egyszerre Iain és Ramsey.
Judith nem is titkolta bosszúságát.
– Talán nem esküdtetek meg Brodickkal együtt, hogy vagy felföldit nőt vesztek asszonyul,
vagy egyáltalán meg sem nősültök? – fordult Ramsey-hez.
– Valóban megesküdtek – válaszolt Ramsey helyett Iain. – Az után a szerencsétlen angliai
eset után…
– Megtennéd, hogy nem nevezed többé szerencsétlen esetnek? – követelte bosszankodva
Brodick.
– Tettünk ilyen ígéretet – ismerte el Ramsey. – De Brodick nyilvánvalóan meggondolta
magát.
– Én csak a hírnevét féltem – morogta Brodick.
– Akkor egyszerűen tarts távol magad tőle! – javasolta neki Judith.
– Ez egyáltalán nem elfogadható megoldás – horkant föl a férfi.
– Miért nem? – erősködött Judith.
– Mert Brodick egyáltalán nem akarja távol tartani magát tőle – világosította fel Ramsey. –
Erre magadtól is rájöhettél volna, Judith.
Az asszony úgy határozott, hogy más irányban próbálkozik.
– Brodick, elmesélted már Gilliannek, hogy milyen élet vár rá a Buchananek között?
A férfi vállat vont.
– Hisz csak most döntöttem el, hogy feleségül veszem – ismerte be.
– Azt mondta nekem, hogy szörnyen fogom ott érezni magam. – Gillian hangja nem volt több
rekedt suttogásnál. Még mindig szédelgett Brodick felháborító pimaszságától, amellyel
irányítani akarta az életét, de a dühöt lassan felváltotta a hitetlenkedés, és perceken belül
reszketni kezdett. Egyre csak azt mondogatta magának, hogy a három férfi mindjárt elneveti
magát, és beismeri, hogy csak tréfálkoztak vele.
És amikor ez megtörténik, tudta előre, hogy egy csepp szomorúságot fog érezni.
– Igen, nyomorultul fogja érezni magát – morogta Brodick, mire Ramsey nevetésben tört ki.
– Ezek szerint megmondtad neki az igazságot. Senkit sem irigylek, legyen férfi vagy nő, aki
be akar illeszkedni azok közé a vadak közé, akiket Buchanannek hívsz.
193
– Nem fogom nyomorultul érezni magam – kiáltott fel Gillian. – És tudják, miért nem?
A férfiak úgy tettek, mintha nem is hallották volna a kérdést.
– Látod, milyen derűlátóan áll hozzá? Ez már fél siker.
– Uraim, abbahagynák a tréfálkozást? – követelte Gillian. Végre magához tért annyira, hogy a
sarkára álljon, és szilárdan eltökélte, hogy véget vet ennek a vitának.
– Nem hiszem, hogy tréfálkoznának – jegyezte meg Judith. Közelebb lépett Gillianhez, úgy
suttogta. – Ha még nem vetted volna észre, azt hiszem, el kell mondanom, hogy…
Gillian zaklatottan a hajába túrt.
– Mit kell elmondanod? – kérdezte tombolva.
– Ők soha nem tréfálnak. Biztos vagyok benne, hogy Brodick komolyan feleségül akar venni.
T I Z E N H A T O D I K F E J E Z E T
– Brodick, válthatnánk néhány szót négyszemközt?
Gillian éles szavai nem hagytak helyt vitának, és a lány meg sem próbálta elrejteni dühét. Azt
akarta, hogy a férfi tudja, mennyire haragszik rá.
– Most nem, Gillian – felelte türelmetlenül Brodick, akit láthatóan nem izgatott a lány
indulata. – Ramsey, tíz percen belül indulunk. Elkészülsz annyi idő alatt?
– Természetesen – hangzott a férfi válasza, majd meghajolt Judith és Gillian felé és nekiindult
a dombnak.
Iain átkarolta asszonya vállát, és nyugat felé fordult.
– Mielőtt visszatérték a kötelezettségeimhez, vessünk egy pillantást a fiainkra! Épp az imént
indultak Patrickhez és Frances Catherine-hez.
Judithnak nem volt sok választása, mivel ura egyszerűen magával húzta.
– Megígérted nekik, hogy elviszed őket horgászni – emlékeztette férjét.
– Nem, Alec ígérte meg a nevemben.
– De azért elviszed őket.
– Hát persze – nevetett Iain. – És nem hagyom, hogy a vízbe fulladjanak – tette hozzá,
megismételve Michael bátyjának tett ígéretét.
Brodick nem mozdult Gillian mellől, de nem rá figyelt. Dylant igyekezett felfedezni a sok
száz gyakorlatozó Maitland katona között. Gillian a nőket nézte, akik felkapták szoknyájuk
szélét, és futva indultak fel a dombra. A legtöbbjük idétlenül vihogott, mint valami csitri lány.
– Mi a csudát csinálnak? – csodálkozott.
194
Brodick csak egy pillantást vetett rájuk.
– Ramsey-t üldözik.
– Miért? – döbbent meg Gillian.
– Mit miért? – kérdezte, miközben tekintete a gyakorlóterepet fürkészte.
Gillian felsóhajtott.
– Miért üldözik azok a nők Ramsey-t?
A kérdés meglepte Brodickot, mivel úgy vélte, hogy ez egészen nyilvánvaló, ám a lány
szemmel láthatóan nem tartotta annak.
– Mindannyian ezt csinálják – felelte vállat vonva.
– Az összes nő őt üldözi? – faggatózott tovább Gillian, mert még mindig nem értette.
A férfi végre hajlandó volt ráfigyelni.
– Igen – mondta halkan.
– De hát miért?
– Tényleg nem tudod?
– Nem kérdezném, ha tudnám – válaszolta meglehetősen zavarban Gillian.
– Mert úgy találják, hogy… jóképű – mondta végül Brodick jobb jelzőt nem találván. – De ezt
már mondtam neked.
– Ramsey nagyon kedves férfi és elég udvarias is, de el sem tudom képzelni, hogy csak azért
szaladjak utána, mert vonzó.
– A nők nem törődnek a jellemével vagy a viselkedésével, csak szeretik bámulni őt.
– Tudom, mit akar elérni – csóválta a fejét a lány. – Azt akarja, hogy jót nevessek, és
elfelejtsem az arrogáns viselkedését és kijelentéseit.
– Esküszöm, az igazat mondtam. A nők szeretik Ramsey-t bámulni, ezért futnak utána. Te
talán nem találod őt csinosnak?
– Eddig nem is gondoltam rá, de most, hogy mondja, azt hiszem, valóban az – vont vállat
Gillian. – Igen, tényleg jóképű – tette hozzá meggyőzőbb hangon, nehogy Brodick azt higgye,
hogy hibát keres a barátjában. – Iain is nagyon jóképű férfi, és azon is csodálkozom, hogy ön
után nem futnak a nők. Végül is, ön sokkal…
Elharapta a szót, még éppen idejében. Az ég szerelmére, hiszen majdnem elmondta a férfinek,
hogy mennyire tetszik neki. Nyers férfiassága már-már a bűnnel volt határos. Elég volt
mellette lennie, és Gilliannek máris erkölcstelen és hölgyhöz egyáltalán nem illő gondolatai
támadtak. Sokkal inkább illetek ezek a gondolatok egy szajhához. Elvégre a szajhák
kéjvágyóak, ő nem. Legalábbis addig nem volt az, amíg Brodick be nem lépett az életébe, és
fenekestül fel nem forgatta azt.
195
Esze ágában sem volt azonban a férfi orrára kötni, hogy milyen hatással van rá. Még csak az
hiányozna, hogy tovább hizlalja a férfi önteltségét. Így is jutott neki éppen elég. Akár élete
végéig kitarthat.
– Én sokkal milyenebb vagyok? – nézett rá merőn Brodick. Gillian igyekezett elkerülni az
átható tekintetet.
– Tudom már, hogy miért nem üldözik önt a nők – villantotta rá ragyogó mosolyát. – Mert
félnek öntől.
– Ezt jó tudni – nevetett a férfi.
– És állandóan komor.
– Á, ott van Dylan.
Ezzel Brodick elsietett. Gillian el sem akarta hinni, hogy lehet valaki ennyire udvariatlan. A
férfi egy szó nélkül otthagyta, még csak egy pillantást sem vetett.
– Ó, azt már nem! – suttogta maga elé. – Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem.
Még mindig morogva, felkapta a szoknyája szélét, és utána sietett.
– Brodick, ragaszkodom hozzá, hogy válthassak önnel néhány szót, és az sem érdekel, hogy
meg akar hallgatni vagy sem – kiáltott utána, de mivel a férfi már messze járt, Gillian
kétellette, hogy hallotta-e egyáltalán.
Nem akart felgyorsulni, de a domb sokkal meredekebb volt, mint gondolta, és mielőtt
észrevehette volna, mi történik, már futott is, és úgy tűnt, képtelen lelassítani.
Sikerült belefutnia egyenesen a karddal gyakorlatozó katonák csoportjába.
– Ó, elnézést kérek! – dadogta a harcosnak, akinek nekiütközött.
A férfi nem hallotta, viszont megérezte, hogy valaki a hátának ütődik. Azt hitte, egy másik
harcos hátulról akar rátámadni, ezért villámgyorsan megpördült, kardját magasra emelte és
kész volt lesújtani, amikor észrevette, hogy ki áll vele szemben.
Döbbent kiáltásába még a fák is beleremegtek. Gillian riadtan hátraugrott, és beleütközött egy
másik katonába. Gyorsan megfordult és bocsánatot kért. Erre az is felüvöltött. Gillian
elszörnyedve az általa okozott felforduláson, rémülten forgolódott körbe-körbe, és rá kellett
döbbennie, hogy egy imitált csata sűrűjében áll, ám a körülötte harcoló ziháló óriások úgy
küzdöttek, mintha az életük függne tőle. Úgy tűnt, egyikük sem egyszerű gyakorlatozásnak
tekinti a harcot.
A nagy kavarodásban szem elől tévesztette Brodickot.
– Elnézést kérek, amiért félbeszakítottam önöket – szabadkozott, miközben igyekezett utat
törni közöttük.
196
Brodick harsány kiáltásától úgy érezte, a szívverése is eláll. Erre mindenki üvöltözni kezdett.
Elkeseredett sóhajjal nyugtázta, hogy ő a felfordulás oka.
A küzdelem abbamaradt, és ő ott találta magát a hitetlenkedő harcosok gyűrűjében, akik úgy
bámultak rá, mintha az égből pottyant volna közéjük.
– Nagyon sajnálom, uraim. Nem akartam megzavarni a gyakorlatukat. Én valójában csak… ó,
ott van Brodick. Kérem, engedjenek át!
A férfiak annyira megdöbbentek, hogy moccanni sem tudtak. Brodick elharsogott parancsaira
azonban hamarosan széles ösvény keletkezett a harcosok sorai között. A végén Brodick állt
szétvetett lábakkal, kezét csípőre téve, arcán komor kifejezéssel.
Gillian arra gondolt, hogy talán jobb lenne a másik utat választania, de amikor hátrasandított,
azt kellett látnia, hogy Dylan és Winslow állja el arra az utat. Winslow úgy nézett rá, mintha
meg akarná gyilkolni. Dylan egyszerűen ámulni látszott.
Mivel a csapdából szabadulni nem tudott, úgy döntött, ékesszólásával igyekszik kivágni
magát a kínos helyzetből. Kihúzta magát, és lassan a férfi felé indult, aki szerinte az egész
kalamajkáért felelős volt.
– Az isten szerelmére, Gillian, mégis mit képzeltél? Akár meg is ölhettek volna!
A tömeg hangos morgással helyeselt. Gillian arca lángolt, de kényszerítette magát, hogy
bosszankodó hallgatóságához forduljon. Összefonta két kezét, mintha imádkozna, és
megismételte a bocsánatkérést.
– Sajnálom. Elindultam lefelé a dombról, és mielőtt észrevehettem volna, hogy mi történik,
már futottam is. Még egyszer a bocsánatukat kérem, uraim, amiért félbeszakítottam önöket és
aggodalomra adtam okot.
Hangjának őszintesége és a szívből jövő bocsánatkérés megbékéltette és kedvére is volt a
katonáknak. Néhányan még meg is hajoltak előtte, mások csak biccentettek, hogy lássa, nem
haragszanak rá.
Gillian már kezdte volna jobban érezni magát, de amikor visszafordult Brodick felé, jókedve
azonnal tovaszállt. Haragos pillantásától még a nap is elbújt volna szégyenében.
– Beszélni akartam önnel – szólt a férfihoz merészen.
Brodick fejét lehajtva, bivaly módra indult feléje. Amikor odaért hozzá, akkor sem lassított.
Egyszerűen megragadta a lány kezét és magával rángatta. Gilliannek nem volt semmi
választása. Vagy a férfival tartott – ami azt jelentette, hogy futnia kellett, ha lépést akart
tartani a hosszú, gyors lépésekkel –, vagy Brodick úgy rángatja maga után, mint valami
rongybabát.
– Engedjen el, és lassítson egy kicsit! – követelte, miközben futva igyekezett a férfi után.
197
Brodick lelassított.
– Esküszöm, az élő istenre, te még a szenteket is kihoznád a béketűrésből.
– Ön nem szent, Brodick, bármit is mondott az anyja annak idején.
A bivaly elmosolygott.
– De mégis kedvemre való vagy, Gillian. Nagyon is.
A lánynak semmi kedve nem volt a bókokhoz, különösen nem az ilyen zavarbaejtőekhez.
– Akkor most bizonyára…
– Úszom a boldogságban? – kérdezte Brodick, visszaemlékezve a lány előző esti szavaira.
– Így van, és tudja miért?
– Nem – felelte szárazon Brodick. – De gondolom, úgyis elmondod, nem? – tette hozzá
lemondó hangon. Gillian úgy döntött, nem veszi fel a sértést.
– Felmentem az ígérete alól.
– Úgy, és melyik ígéretemre is gondolsz?
– Nem kell tovább aggódnia a jó hírnevem miatt. Mivel engem egy cseppet sem aggaszt,
miért is törődne vele ön?
– Értem.
– Nem kell feleségül vennie.
– Ez igaz lenne?
A férfi hirtelen irányt változtatott, és a fák felé vette az útját, ahol korábban Ramsey csodálói
gyülekeztek.
– Most meg hova rángat?
– Kettesben akarok lenni veled.
Gillian nem emlékeztette Brodickot, hogy alig pár perce, mielőtt a férfi Dylan keresésére
indult volna, ő kérte, hogy kettesben beszélhessenek. Minél előbb el tudja magyarázni az
álláspontját, annál jobb, hiszen bármelyik pillanatban félbeszakíthatják őket, vagy a férfi
megint eltűnik a szeme elől.
– Tudom, miért javasolta.
– Mit javasoltam? – nézett rá Brodick.
– Megtenné, hogy figyel rám egy kicsit? Csak lovagiasan akart viselkedni, azért javasolta,
hogy feleségül vesz.
– Javasoltam? Gillian, én nem szoktam javasolni. Én parancsolok. Érted a különbséget?
Gillian úgy döntött, nem vesztegeti az időt arra, hogy megbékítse a férfit.
– Most nincs időnk diplomatikusnak lenni – jelentette ki. – Szeretném, ha megértené, semmi
szükség arra, hogy lovagias legyen. Az egész az én hibám, már magam is látom. Nem kellett
198
volna megkérnem önt, hogy jöjjön velem Ramsey birtokára. Sarokba szorítottam, és ez nem
volt helyes tőlem.
– Engem soha senki nem szorított sarokban – csattant fel ingerülten Brodick, akit mélyen
sértett a lány megjegyzése. – Azt tettem, amit tenni akartam, és amit szükségesnek éreztem.
– Ön nem felelős értem.
Brodick a fák közé vezette, miközben Gillian egyre az indokait sorolta, hogy mit miért tett.
Nyilvánvalóan mindent végiggondolt már, és alaposan megfontolt magában. Persze,
hatalmasat tévedett, gondolta Brodick, de lehatározta, hogy megvárja a magyarázkodás végét,
mielőtt tisztázza a dolgokat.
Amikor egy kerek tisztásra értek, Brodick elengedte a lány kezét, nekidőlt egy vastag fa
törzsének, két karját összefonta a mellkasa előtt, és várta, hogy Gillian befejezze végre a
leckéztetést.
Próbált odafigyelni arra, amit mond, de hamar elvesztette a fonalat. A kipirult arc és az vadul
hullámzó aranybarna haj látványa elvonta a figyelmét. Tudta, a lánynak fogalma sincs róla,
milyen gyönyörű. A külső szemmel láthatóan nem volt fontos számára, és Brodick arra
gondolt, ez is milyen üdítő különbség közte és az általa eddig ismert nők között. Smaragdzöld
szeme valósággal lángolt. Ó, igen, micsoda indulatok rejtőznek itt a felszín alatt, gondolta
Brodick, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a karjába vonja és soha többé el se
engedje.
– Érti már?
Mi az ördögről beszél ez a lány?
– Mit kellene értenem? – kérdezett vissza, miután rájött, hogy egy szót sem hallott abból, amit
Gillian beszélt.
– Hát nem is figyelt rám? – kiáltotta elkeseredve Gillian.
– Nem.
A lány magába roskadt.
– Brodick, nem megyek magához feleségül. – Megcsóválta a fejét. – Nem engedem, hogy
pusztán lovagiasságból elvegyen.
– Gillian!
– Igen?
– Szeretsz velem lenni?
Gillian úgy tett, mintha nem értené a kérdést. Még mindig biztonságosabb volt, mint hagyni,
hogy a férfi is megismerje azokat az érzéseket, amelyeket annyira igyekezett elrejteni előle.
– Úgy érti, hogy… most?
199
– Nagyon jól érted, hogy mit kérdeztem.
– Brodick…
– Válaszolj!
Gillian lehajtotta a fejét.
– Igen, szeretek veled lenni… nagyon – ismerte be. – De ez nem számít – tette hozzá sietve. –
Csak rövid ideje ismerjük egymást, és önnek haza kell térnie. Biztos vagyok benne, hogy
rengeteg sürgős elintéznivaló vár önre otthon. Végtére is, ön a Buchanan nemzetség vezetője.
– Tudom, hogy ki vagyok, az ördög vigye el! – csattant fel Brodick.
Gillian azonnal visszavágott, saját fegyverét fordítva a férfi ellen.
– Ne merészeljen ilyen hangon beszélni velem! – csattant fel ő is. – Nem fogom eltűrni.
Amikor a férfi hirtelen elmosolyodott, Gillian még indulatosabb lett.
– Talán mulatságosnak találja a kritikámat.
– Inkább rendkívül üdítőnek.
A lánynak elakadt a lélegzete meglepetésében.
– Valóban? – nyögte.
– Igen. Nem sok fehérszemély merészel velem szemben ilyen hangot megütni. Ami azt illeti,
te vagy az első – tette hozzá kissé zavartan. – Nem lenne szabad ilyen arcátlanságot
megengednem.
– Nem hiszem, hogy arcátlan voltam, és általában nem szokásom másokat bírálni, de az ön
társaságában teljesen elvesztem a józan eszem.
– Ezt jó tudni.
Gillian elkeseredetten megcsóválta a fejét, és közelebb lépett a férfihoz.
– Szeretném, ha nem próbálna megzavarni az állandó témaváltással. Nagyon megnehezíti a
dolgomat. Nem szeretnék egyebet, mint…
– Felmenteni az ígéretem alól?
– Igen – sóhajtott Gillian.
A férfi felé nyúlt, de Gillian gyorsan hátralépett, és ujját parancsolóan szegezte rá, hogy
maradjon a helyén.
– Ne merészelje!
– Mit?
– Megcsókolni. Ezt akarta tenni, nem?
Brodick újra nekidőlt a fának.
– Szeretnél te megcsókolni engem?
A lány izgatottan túrt a hajába.
200
– Igen… úgy értem, nem. Ó, ne tegyen fel nekem kérdéseket! – kiáltott fel. – Tisztára
megőrjít. Nem mehet magához feleségül. Meg kell találnom a nővéremet és azt az elátkozott
dobozt, aztán vissza kell térnem Angliába. Ha önhöz megyek feleségül, a végén egyedül
marad.
– Ennyire kevésbé bízol bennem? Nem hiszed, hogy meg tudlak védeni?
– Hogyne bíznék önben – vágta Gillian habozás nélkül. – Azt is tudom, hogy meg tud védeni,
de ez nem az ön csatája. Az enyém, és nem fogom hagyni, hogy ön is belekeveredjen. Ha
valami történne önnel, azt nem tudnám elviselni.
Brodicknak hirtelen eszébe jutott valami, ami megingatta.
– Talán férfi vár rád Angliában?
Mióta csak belekezdtek a heves párbeszédben, most először volt valami bizonytalanság a férfi
hangjában. Volt valami kedves a sebezhetőségében. Gillian tudta, hogy akár hazudhatna is, és
ezzel egyszer s mindenkorra véget vetne a vitának, de úgy érezte, nem lenne tisztességes a
férfival szemben.
– Nem vár rám férfi. Morgan bácsikámhoz megyek haza, de más férfi nincs az életemben.
– A bácsikád nem választott neked férjet?
– Nem.
Brodick félrehajtott fejjel tanulmányozta a lányt, majd halkan megszólalt.
– A bácsikád alkalmasnak fog találni engem.
Gillian nem vitatkozott vele.
– Igen, az biztos.
– Kedvére lesz, hogy egy nemzetségfőnek lettél az asszonya?
Brodick önbizalma visszatért, az imént tapasztalt bizonytalanságát mintha elfújták volna. Újra
az öntelt és saját fontosságának teljesen tudatában lévő uraság állt előtte.
– Természetesen örülni fog, hogy ilyen fontos pozíciót tölt be, de nem ezért fogja
alkalmasnak találni.
– Akkor miért? – kérdezte kíváncsian a férfi.
– Mert könnyedén át fog látni a durva külsőn. Ön indulatos és szenvedélyes ember, és
végtelenül hűséges azokhoz, akiket szeret. Ugyanakkor tiszteletre méltó férfiú is, Brodick. A
bácsikámat nem tudja majd becsapni, ő azonnal látni fogja, mi lakozik valójában a szívében.
– Na és te, Gillian? Te tudod, mi lakozik a szívemben?
Hangja alig volt suttogásnál hangosabb, és Gillian érezte, amint egész teste beleremeg a
vágyba. A fák lombjain átszűrődő napsugarak különös fénybe vonták a férfi alakját.
Bronzszínű bőre ragyogott, hosszú, világos haján aranyosan csillant a nap. Ahogy Gillian
201
ránézett, kiszáradt a szája, és görcsbe rándult a gyomra. A fantáziaképek arcába kergették a
vért, és amikor rájött, hogy a férfi száját bámulja, gyorsan a földre szegezte a tekintetét, és
addig fel sem merte emelni, míg meg nem zabolázta rakoncátlan gondolatait. Azelőtt soha
nem gondolt állandóan, milyen lenne együtt lenni egy férfival, de mióta Brodickkal
találkozott, azóta egyre gyakrabban álmodozik róla, és tudta, nem lesz könnyű dolga a
gyónásnál, mire elmondja a papnak, hogy milyen romlott nőszemély lett belőle.
– Sok nővel volt már dolga?
El sem akarta hinni, hogy volt mersze feltenni ennyire bizalmas kérdést, és bármit megtett
volna, hogy visszaszívja szavait.
– Ne válaszoljon! – bökte ki gyorsan. – Nem lett volna szabad megkérdeznem.
– Bármit megkérdezhetsz tőlem, amit csak akarsz. És igen, voltam már nőkkel. Akarod, hogy
összeszámoljam, hánnyal?
– Nem, dehogyis – dadogta. – És vár önre otthon asszony? – kérdezte, még mindig a földet
bámulva.
– Gondolom, jó néhány asszony vár rám.
Erre már ránézett a lány.
– Nem vehet el több asszonyt, Brodick, csak egyet.
Gillian arca lángvörös volt. Brodicknak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát.
– Mindig akadnak olyan asszonyok, akik szívesen megosztják velem az ágyamat –
magyarázta. – Egyikük sem várja el, hogy feleségül vegyem.
Gillian úgy döntött, hogy látatlanban is gyűlöli ezeket a nőket. Semmi oka nem volt ugyan a
féltékenységre, mégis nyomorultul érezte magát. Nem lesz ugyan a férfi felesége, mégis
gyűlölte a gondolatot, hogy Brodick más nőkkel fekszik le.
– És ezek a nők akkor is ágyba bújnak önnel, ha már házas lesz? – kérdezte, és képtelen volt
elrejteni ingerültségét.
– Ezen még nem gondolkodtam – ismerte be a férfi.
– Akkor gondolkodjon rajta most! – csattan fel a lány.
Amikor Brodick elmosolyodott, Gillian rádöbbent, hogy a férfi pontosan tudja, mi játszódik le
benne. Ó igen, tudja, hogy nem szívesen hall ezekről az asszonyokról, és élvezi a reakcióját.
Hirtelen úgy érezte, hogy legszívesebben megrúgná, ugyanakkor meg is csókolná. Helyette
úgy döntött, hogy visszafogja magát.
– A felesége bizonyára nem akarja majd, hogy más nőt is vigyen az ágyába.
– Gillian, amikor az asszonyom leszel, csak veled fogok ágyba bújni és senki mással.
Mindketten hűségesek leszünk egymáshoz jóban és rosszban egyaránt. Nem kell ilyen
202
lényegtelen dolgok miatt aggódnod! Csak téged akarlak. Tudni fogja ez a te Morgan bácsikád,
hogy jól gondodat viselem?
– Tudni fogja, hogy magam is gondot tudok viselni magamra. Nem vagyok gyenge. A
bácsikám megtanított rá, hogyan védjem meg magam. Azért gondolja, hogy gyenge vagyok,
mert Alec elárulta, hogy megvertek?
– Nem. Erőről és bátorságról tettél tanúságot, nem gyengeségről. Megvédted a fiút a
bántalmazástól azzal, hogy magadra vontad a gazfickó haragját. Különben is – tette hozzá –,
soha nem vennék el egy gyenge nőt.
A hangjából kicsengő melegség és dicséret teljesen elgyengítette a lányt. Istenem, mennyire
szerette volna magát a karjába vetni, és ott maradni örökre! Nem tudta, hogyan védhetné meg
magát a férfitól, és máris sajnálni kezdte magát a veszteségért, mivel tudta, miután visszatér
Angliába, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen.
– Mondd ki, hogy szeretsz! – követelte a férfi.
– Szeretem – vallotta be Gillian. – De egyáltalán nem örülök neki, hogy így van. Nem is
tudom, hogyan történhetett… minden olyan gyors volt… nem volt időm megvédeni magam
öntől, és biztos lehet benne, hogy nem szándékoztam beleszeretni önbe. – Megrázta a fejét,
mintha csak a gondolatait akarná helyrerázni. – De ez nem számít. Akkor sem lehetek a
felesége.
Brodickon eláradt a megkönnyebbülés. Noha már tudta, hogy a lány szereti, az, hogy tőle
magától hallotta, megerősítette. Feszültsége felengedett, és hirtelen mintha újjá született
volna. Tisztának, megújultnak és elpusztíthatatlannak érezte magát.
– Az enyém leszel, Gillian.
A lány megdöbbent a hangjából áradó szenvedélytől.
– Nem – rázta meg a fejét.
– De igen – szögezte kemény, határozott hangon. – Jobb, ha tudod. Soha más férfi nem érhet
hozzád. Hozzám tartozol.
– És mikor jutott erre a következtetésre?
– Amikor azt mondtad, szeretsz. Előtte is tudtam, de úgy látszik, tőled kellett hallanom.
Gillian sírva fakadt.
– Miért nem érti meg? Soha nem lehet enyém Annie Drummond háza. Sem most, sem
máskor. Mindenféle ostoba gondolatot akar a fejembe ültetni, és arra kérem, hogy ne tegye.
Igazán kegyetlen dolog öntől, hogy olyasmi iránt kelt bennem vágyat, ami soha nem lehet az
enyém. Nem – folytatta szinte sikoltva –, nem fogok álmodozni, mert az veszélyes!
203
– Annie Drummond házát szeretnéd? – kérdezte Brodick, alaposan meglepődve a furcsa
kívánságon. – Miért?
– Ó, ne is törődjön vele! Úgysem értené.
– Magyarázd meg, hogy megértsem!
– Arról van szó, hogy mit képvisel Annie kunyhója – kezdte Gillian habozó hangon. –
Otthona van, és férje, aki szereti és az élete… idilli.
– Nem tudhatod, milyen az élete, hacsak nem bújsz a bőrébe – jelentette ki Brodick.
– Ne akarjon itt logikus érveket keresni! – követelte a lány. – Csak azt próbálom megértetni,
hogy soha nem lehet olyan életem, mint Annie-é. Vissza kell térnem Angliába.
Brodick hirtelen megmerevedett. Az igazság szíven ütötte. Végre úgy érezte, megfejtette az
igazi okot. Rájött, hogy miért utasítja makacsul vissza a lány. Döbbenten ismerte fel, hogy
Gillian még most is őt próbálja védeni.
– Azt hiszed, hogy meg kell halnod, miután visszatértél Angliába, ugye, Gillian? Ezt nem
akarod beismerni nekem.
A lány nem nézett rá, amikor válaszolt.
– Ennek is megvan a lehetősége – mondta halkan, majd újra sírva fakadt.
– Nem szeretem látni, hogy sírsz. Azonnal hagyd abba!
Gillian döbbenten pislogott. Csak Brodick képes ilyen ostoba parancsot kiadni. Csak nem
hiszi, hogy szándékosan sír, mert őt akarja bosszantani?
– Ön a legnehezebb természetű ember, akit ismerek, és nem fogok feleségül menni önhöz.
Brodick olyan gyorsan mozdult, hogy Gilliannek ideje sem volt elhúzódni. Két gyors lépéssel
a lány mellett termett és a karjába vonta.
– Már elkötelezted magad, amikor beismerted, hogy szeretsz. Semmi más nem számít. Nem
érdekel, hogy milyen bonyolult lesz. Most már az enyém vagy. Komolyan azt hiszed, hogy
elengedlek magam mellől?
Gillian azt mondogatta magának, hogy erősnek kell maradnia, és mindent elkövetett, hogy
kiszabadítsa magát. Teljes erejével a férfi mellkasának feszítette két kezét, hogy távolabb tolja
magát a férfitól. Amikor Brodick közelében volt, semmi másra nem vágyott, mint elmerülni
az ölelésében és nem törődni a világgal. Szerette volna, ha megáll az idő… és ez lehetetlen.
Hiába küzdött, nem bírt a férfival. Brodick legalább tízszer olyan erős volt, mint ő, és egy
perc múlva Gillian feladta a küzdelmet.
– Most mit fogunk csinálni? – suttogta fejét lehajtva, a sírás határán.
Fogalma sem volt, hogy kérdése mennyire árulkodó. Nem azt kérdezte, hogy ő mit fog tenni,
hanem azt, hogy ők. Brodick elégedetten szorította őt magához, lehajolt és megcsókolta a
204
homlokát, majd lehunyta a szemét és belélegezte a lány finom, nőies illatát. A hajának rózsa
illata volt. Annyira különbözött a Buchanan asszonyoktól, és Brodick rádöbbent, hogy egy
kicsit tart is tőle. A bőre olyan sima és puha volt, mint amilyennek a felhőket képzelte, a
mosolya elbűvölte. Olyan gyönyörű, tiszta és ártatlan volt, mint a kisbabák első mosolya.
Semmi ravaszság nem volt benne. Nem, egészen más volt, mint a többi nő. Eszébe jutott,
amikor először találkozott vele, túlságosan kimértnek és illedelmesnek találta. És
törékenynek. Túl törékenynek az ő életviteléhez. Mégis, szinte azonnal meglátta benne az
acélos erőt. Bátor volt és tiszteletre méltó, és ez csak két indok volt a sok száz közül, amiért
magának akarta a lányt.
– Megígérek neked valamit – szólalt meg rekedt hangon. – És akkor végre felhagysz ezzel az
aggodalmaskodással.
– És mi lenne az ígéret?
– Ha visszamész Angliába, veled tartok.
– Ha visszamegyek?
– Még nincs eldöntve.
– Miről beszél? Nem értem. A döntés joga csakis az enyém.
Brodick nem vitatkozott vele, és némasága aggasztotta Gilliant. Még egyszer megpróbált
valami magyarázatot kicsikarni belőle, de a férfi makacsul megtagadta.
– Amikor visszatérek Angliába, egyedül megyek. Önnek itt kell maradnia. Nem tudnám
elviselni, ha bármi történne önnel.
Gillian hangja reszketett az érzelmektől, és hangjából kicsendülő félelem meglepte,
ugyanakkor elégedettséggel töltötte el Brodickot. Soha senki nem törődött még úgy vele, mint
Gillian. Egyedüli családja a bátyja, Winslow volt, de ez is távoli, rideg rokonság volt.
Szerették egymást, ahogy fivérekhez illik, de soha nem mutatták ki érzelmeiket.
– Hinned kell bennem, hogy meg tudlak védeni – parancsolt rá.
– Nem tudja, mivel áll szemben. Ezek nem hétköznapi emberek. Ők a király barátai, és bírják
a támogatását, és abban is biztos vagyok, hogy az ördög is az ő oldalukon áll.
– De egyikükben sem felföldi vér folyik, és ez sebezhetővé teszi őket.
– Próbáljon meg komoly maradni! – csattant fel a lány. – Egy felföldi ugyanolyan vérzik,
mint egy angol.
– Hinned kell bennem! Megparancsolom!
Gillian feladta. Nem vitatkozott tovább. Úgy érezte, egy kőfallal is előbb érteti meg magát,
mint Brodickkal.
205
– Hiszek önben, és mindent megteszek, hogy ne aggodalmaskodjam, de ez minden, amit
ígérhetek. Annyit parancsot adhat, amennyit csak akar, az még nem változtathatja meg az
érzéseimet.
– Mindenkinek megvan a gyenge pontja – magyarázta Brodick türelmesen. – Meg fogom
találni az övékét, ígérem neked.
– Mindenkinek?
– Igen – jelentette ki határozottan a férfi.
Keze Gillian tarkójára csúszott. A puha fürtöket a keze köré tekerve finoman hátrahúzta a
lány fejét, lehajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.
– És mi a te gyenge pontod, Brodick?
– Te vagy az.
T I Z E N H E T E D I K F E J E Z E T
Brodick lehajtotta a fejét, és megcsókolta, hatásosan lepecsételve a száját, így elejét vette
minden lehetséges tiltakozásnak. Nem gyengéd becézés volt, hanem kemény, követelőző
csók, mely kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire kívánja őt. Nyelve behatolt az édes
melegségbe, simogatón, becézőn, és pillanatokon belül a lány éppoly szenvedélyesen csókolt
vissza. Félénken kezdte ugyan, csak tapogatózva a nyelve hegyével, de amikor meghallotta a
férfi torkából feltörő mély morgást, amikor megérezte ölelő karjának szorítását, Gillian is
felbátorodott. Elragadta a szenvedély, mégsem félt, mert tudta, hogy a férfi tudni fogja, hol
kell megállni. Úgy tűnt azonban, hogy egyelőre esze ágában sincs abbahagyni, és szája
varázslatos dolgokat művelt a testével. Valahol a gyomra mélyén epekedő vágy lángolva
követelt még többet, és ahogy a férfi szája az övét becézte, simogatta, uralta, másra sem tudott
gondolni, csak hogy kerülhetne hozzá még közelebb.
Keze a hátát simogatta, majd megragadta és felemelte, míg végül testük, akárcsak szájuk
szorosan összeforrt. Melle a férfi mellkasához nyomódott, combja mintha forró acélhoz ért
volna. Teste még többet követelt, és lélegzete elakadt, olyan hevesen viszonozta a férfi
csókjait.
– Brodick, azt akarom…
A férfi újra megcsókolta, szinte vadul, majd hirtelen elhúzódott, és lassan leengedte a földre.
Arcát a lány nyakának hajlatába temette, és vett néhány mély levegőt, hogy visszanyerje
önuralmát.
206
Gillian nem akarta, hogy a férfi elengedje, és amikor az gyengéden harapdálni kezdte a
fülcimpáját, és nyelve megcsiklandozta az érzékeny bőrt, az élménytől egész teste
megvonaglott.
– Ne… – hangja elcsuklott, és csak remegni tudott a férfi karjai között.
Brodick végigcsókolta a nyakát.
– Mit ne? – kérdezte.
Gillian oldalt hajtotta a fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen.
– Ne hagyd abba! – sóhajtotta.
Brodick gyengéden eltolta magától és el is engedte volna, ha a lány nem imbolyog. Arcán
igazi öntelt, férfimosoly játszott, és kimondhatatlanul elégedett volt magával, amiért ilyen
rövid idő alatt ennyire sikerült felkavarnia Gilliant. A lány szenvedélye szinte tükre volt az
övének, és tudta, ha sikerül végre levetkőzni szégyellőségét, épp olyan vad és gátlástalan lesz
a nászéjszakájukon, ahogy ő szeretné. De az isten szerelmére, jó lesz, ha mielőbb meglesz az
az esküvő, mert nem bírja már sokáig, és megszégyeníteni sem akarja a lányt azzal, hogy az
esküvői fogadalom előtt ágyba viszi. Gillian azonban roppant megnehezíti a dolgát. Elég
ránéznie, és máris forró vágy támad fel benne. Az a hihetetlen zöld szem most a vágytól
elhomályosultan mered rá, haja vad, zabolátlan fürtökben göndörödik a vállán, szája piros és
duzzadt a csókjaitól.
Persze ostobaság lenne arra várnia, hogy a lány végre észre tér. Mire egyáltalán nekilát, hogy
döntsön a kérdésben, addigra akár két gyermekük is lehetne.
Végül a környező világ durván betolakodott kettejük idilljébe, és visszahozta őket a jelenbe.
Ramsey Brodick nevét kiáltotta, és a férfi sóhajtva lépett hátra.
– Menj, szedd össze a holmidat! Ideje indulnunk.
Megfordult és a gyakorlótér felé indult. Gillian utána futott.
– Köszönöm, hogy megérted.
– Mit értek meg?
– Hogy nem mehetek hozzád feleségül.
Brodick meg sem állt, de nevetése még sokáig ott csengett a lány fülében.
Mire Gillian visszatért a kastélyhoz, Helen már becsomagolta a holmiját. Gillian megköszönte
a segítséget, és közben eszébe jutott, milyen ígéretet tett előző este. Szerencsére Helen tudott
segíteni, és megmutatta a céljához vezető rövidebb utat a hátsó ajtón át.
Eltelt tíz perc, majd újabb tíz, és Brodick, aki természeténél fogva amúgy is türelmetlen
ember volt, egyre ingerültebben várta Gilliant a kastély udvarában.
207
Ramsey és Winslow mellette álltak, és szinte percenként nézett hol az egyik, hol a másik a
bejárati ajtóra.
– Mi az ördög tart neki ennyi ideig? – morogta Brodick.
– Talán Iainre és Judithra vár. Itt is jönnek. Gillian biztosan el akar tőlük búcsúzni.
Ramsey vette észre először Gilliant a domb másik oldalán.
– Ott jön.
– Nem felejtette el – mosolyodott el Winslow.
Felesége, Isabelle Gillian mellett sétált, két fiuk pedig mögöttük szaporázta. Kisebbik fia,
Andrew, aki hamarosan betölti az ötödik évét, most előre futott és megfogta Gillian kezét.
Winslow figyelte, ahogy a lány rámosolyog fiára és mond neki valamit. Bármi volt is az,
annyira tetszett Andrew-nak, hogy hangos kacagásban tört ki. Isabelle-en látszott, erősen
küzd, hogy el ne nevesse magát.
– Mit nem felejtett el? – kérdezte Brodick fivérét.
– Mondtam neki, hogy Isabelle veszekedett velem, amiért nem mutattam be neki. Nem
felejtette el.
Winslow hirtelen rájött, miért szórakozik olyan jól családja Gillian mellett.
– Nem hinném, hogy Isabelle akár szót is ért abból, amit Gillian mond. Az asszonyod kelta
kiejtésén még sokat kell javítani.
Brodick bólintott.
– Jó feje van. Meg fogja tanulni.
– Megtartod?
– Igen.
– Ő már tudja?
– Még nem.
Ramsey hallotta a beszélgetést, és tiszta szívből felnevetett.
– Gondolom, alaposan végiggondoltad a lehetséges problémákat.
– Így van.
– Nem lesz könnyű dolga együtt élni… – kezdte Ramsey, de Brodick nem hagyta befejezni a
mondatot.
– A Buchananekkel. Tudom, és aggódom is, hogyan fog beilleszkedni.
Ramsey elvigyorodott.
– Nem ezt akartam mondani. Nem lesz könnyű dolga együtt élni veled. Azt hallottam innen-
onnan, hogy meglehetősen nehéz természetű ember vagy.
Brodick nem vette sértésnek barátja megjegyzését.
208
– Gillian tisztában van a hibáimmal.
– És mégis hozzád megy? – kérdezte Winslow.
– Ami azt illeti, kosarat adott.
Mivel mindketten jól ismerték Brodickot, Ramsey és Winslow újra felnevettek.
– Szóval, mikor lesz az esküvő? – kérdezte Ramsey.
T I Z E N N Y O L C A D I K F E J E Z E T
A szerelemnek nem szabadna ilyen gyorsan történnie.
Gillian a Sinclair birtokra vezető út jó részét azzal töltötte, hogy Brodickról gondolkodjon, és
azon töprengjen, hogy a csudába tudta a férfi elrabolni a szívét ilyen rövid idő alatt. Brodick
gyakorlatilag kiforgatta önmagából. Tisztában volt a hibáival, a többségével legalábbis, mégis
szerette. Maga sem tudta, ez hogyan lehetséges. A szerelmet táplálni kell. A szerelem hosszú
hónapokig tartó udvarlás után alakul csak ki, sőt néha akár évekbe is telhet, mire felismeri az
ember. A szerelem holtbiztos, hogy nem villámként sújt le.
Talán csak vágy, amit érez. Ám ha az, hogyan lesz képes valaha is bevallani a gyóntatójának
bűnös gondolait anélkül, hogy elsüllyedne vagy meghalna szégyenében. Vágy lett volna?
Brodick ördögien jóképű férfi, és halottnak kellene lennie, hogy ne vegye észre. Igen ám, de
Ramsey és Iain és jóképű, mégsem gyorsul fel a szívverése, ha a közelükben van. Brodick
ugyanakkor valósággal megbabonázza. Elég, ha egy pillantást vet rá, és máris kihagy a
lélegzete.
A férfi most azonban egyáltalán nem törődött vele. Ramsey-vel együtt a katonák előtt
lovagoltak, és Brodick egyszer sem nézett hátra, hogy meggyőződjön arról, rendben van-e
minden Gilliannel. A lány ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a széles vállakat bámulja,
miközben azon gondolkodik, hogy nyerhetné vissza a józan eszét.
Nem akart arra gondolni, amiért most Ramsey otthona felé tartott, de képtelen volt száműzni
fejéből a komor gondolatokat. Mi van, ha a nővére mégsem lesz ott? Mi van, ha férjhez ment,
és elköltözött a MacPhersonoktól? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha Christen nem
emlékszik rá? Neki nem volt ott Liese, hogy segítsen életben tartani az emlékeket. Mi van, ha
Christen mindent elfelejtett?
Gillian annyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette, amikor Brodick és Ramsey
megálltak. Dylan odanyúlt, és megragadta a lány lovának kantárját, így kényszerítve
megállásra. Gillian a katonákkal együtt jókora távolságra várakozott a két vezértől, és a lány
209
már éppen készült megkérdezni Dylantől, miért nem mennek tovább, amikor meglátta a
nyugat felől közeledő lovast. A férfi megkerülte őket, és egyenesen Brodickhoz és Ramsey-
hez lovagolt.
Gillian türelmesen várta, hogy kiderüljön, mi folyik. Úgy látta valami vita alakult ki az idegen
és Brodick között. Nem lehet több egyszerű félreértésnél, gondolta a lány. Brodick ugyan
nagyon ráncolta a homlokát, és az idegen többször is megcsóválta a fejét, Gillian azonban azt
is észrevette, hogy Ramsey mosolyog.
– Dylan, miért rázza az az ember a fejét az uradra?
– Ő Laggan atya, és ő a lelkipásztora a Maitlandeknek, a Sinclaireknek és sok más
nemzetségnek is.
– És a Buchananek lelki üdvével is ő törődik?
– Ha nincs más választása, akkor igen.
– Ezt nem értem. Nem szereti a Buchananeket?
– Minket senki sem szeret, asszonyom – kuncogott a férfi. – Erre büszkék is vagyunk. A
legtöbb klán békén hagy minket, akárcsak az egyház, beleértve Laggan atyát is.
– Miért nem szeretnek titeket?
– Félnek tőlünk – magyarázta a Buchanan parancsnok vidáman. – Laggan atya azt hiszi
rólunk, hogy barbárok vagyunk.
– Honnan veszed, hogy barbárnak tart benneteket?
– Magától az atyától. Így szokott hívni minket.
– Biztos vagyok benne, hogy ő sem gondolja komolyan. Nem vagytok barbárok. Talán egy
kicsit… szenvedélyesebbek… ennyi az egész. Úgy látom, a tisztelendő kitart az álláspontja
mellett. Látod, hogy csóválja a fejét Brodickra?
– Brodick akkor is győzni fog – jósolta Dylan. – Mindig győz.
Mintha csak tudta volna, hogy róla beszélnek, Brodick hátrafordult a nyeregben és egyenesen
Gillianre nézett, miközben a pap tovább vitatkozott vele. Laggan atyát nyilván nagyon
felizgatta a vita tárgya, mert már hadonászott is érvelés közben.
Akkor Brodick rákacsintott a lányra. Gillian nem értette a viselkedését. Nem vallott
Brodickra, hogy mások előtt tegye neki a szépet, az apró gesztus mégis megmelengette
Gillian szívét.
– Tudod, hogy miről vitatkoznak? – fordult Dylanhez újra.
– Igen.
210
Laggan atya is megfordult, hogy ránézzen. Haja egészen fehér volt már, arca naptól cserzett.
Pengevékonyságúra összeszorított ajka mutatta elégedetlenségét, ezért Gillian inkább nem
mosolygott, nem is intett neki, csak egyszerű biccentéssel üdvözölte az egyházfit.
Mihelyt a pap visszafordult, Gillian azonnal magyarázatot követelt Dylantől.
– Mondd meg, miről vitatkoznak!
– Magáról.
– Hogyan?
– Biztos vagyok benne, hogy maga a vita tárgya, asszonyom.
– Az lehetetlen – ellenkezett Gillian. – Hiszen a pap nem is ismer engem.
– Iain küldte Brodickhoz, és gondolom, Laggan atya most az ön védelmezőjeként lép fel.
Biztos akar lenni abban, hogy nem kényszerítik semmi olyasmire, amit nem akar megtenni.
– De hát én Ramsey birtokára akarok menni. Iain biztosan elmagyarázta az atyának a
helyzetemet.
Dylan őszintén remélte, Gillian nem őt kéri meg, hogy elmagyarázza a pap indokait.
Véleménye szerint, minél kevesebbet tud Gillian, annál jobb.
Brodick intett Gilliannek, hogy csatlakozzon hozzájuk, miközben Laggan atya, még mindig
komoran odébb léptetett a lovával, hogy helyet adjon a lánynak. Ramsey és Brodick
közrefogták Gilliant. A lány rámosolygott a papra, miközben Ramsey bemutatta őket
egymásnak, de mosolya elhalványult, és a szívverése is elállt, amikor felfedezte, hol állnak.
Azt hitte, hogy Brodick egy lankás domboldalon állította meg a menetet, de most felfedezte,
hogy alig egy lépésnyire áll a szikla szélétől, és jól látta maga alatt a meredek hegyoldalt.
Olyan erővel rántotta meg a kantárt, hogy a ló rémülten hátrált, szerencsére Brodick gyors és
határozott közbelépése megmentette attól, hogy kibukjon a nyeregből. A férfinak úgy kellett
kifejteni a kantárt a kezéből.
– Gillian, mi ütött beléd?
A lány mereven rászegezte a tekintetét és a világért sem nézett volna máshová.
– Nem szeretek lenézni ennyire mély szakadékba – suttogta. – Megszédülök tőle.
Látva a félelmet a lány szemében, Brodick gyorsan hátrébb léptette mind a két lovat. Ramsey
követte a példáját.
– Jobb így?
Gillian nagyot sóhajtott, teste ellazult.
– Igen, sokkal jobb, köszönöm szépen – suttogta, mielőtt Laggan atyához fordult volna.
– Ramsey, szükségem lesz a segítségedre ebben az ügyben – szólt halkan barátjához Brodick.
– Megteszem, amit tudok – ígérte Ramsey éppolyan halkan.
211
Gillian kíváncsian nézett Brodickra.
– Az én segítségemre is szükséged lesz?
A férfi elvigyorodott.
– A te segítséged elengedhetetlen követelmény.
– Akkor áruld el, kérlek, miben lehetek a szolgálatodra, és én boldogan megteszek mindent,
amit módomban áll.
Brodick Ramsey-re pillantott, mire az gyorsan megszólalt.
– A tisztelendő atya arra vár, hogy beszélhessen veled. Ugye nem szeretnéd, ha
modortalannak tartana?
A gondolat, hogy esetleg akaratlanul is megbántotta az egyház emberét, pirulásra késztette a
lányt.
– Nem, dehogyis – tiltakozott. – Jó napot, atyám! Igazán örülök, hogy megismerhetem.
– Jó napot neked is, leányom! – felelte a pap, de az udvariasság nyomban eltűnt a hangjából,
amint folytatta. – Most pedig szeretnék néhány fontos kérdésre választ kapni, hogy
kielégítsük az anyaszentegyházat.
– Az anyaszentegyházat akarja kielégíteni? – csodálkozott Gillian, akit kicsit megzavart a
hirtelen hangváltás és a furcsa kijelentés. Biztosan rosszul értett valamit.
– Igen – mondta nyomatékosan a pap. Egy pillanatra elhallgatott, hogy ellenséges pillantást
vessen Brodickra, majd folytatta. – Addig nem mozdulunk el innen, amíg bizonyosságot nem
szerzek, hogy nem kényszerítettek semmire.
– Atyám, rendkívül fontos, hogy eljussak…
Mielőtt befejezhette volna a magyarázatott, Ramsey erőszakosan félbeszakította.
– Talán nem mászott le Gillian a szakadékba, hogy kimentse Alec Maitlandet? Iain azt
mondta, hogy a fia egy sziklapárkányon rekedt.
– Gillian itt van előtted. Kérdezd meg egyenesen tőle! – javasolta Brodick.
A lány nem figyelt oda a két férfira.
– Atyám, miért kell kérdéseket…
– Megtetted, Gillian?
Megint Ramsey szakította félbe, és ha nem ismerte volna jobban a férfit, Gillian azt hitte
volna, hogy szándékosan vág minduntalan a szavába. De ez nevetséges ötlet volt,
természetesen. Brodicktól eltérően, Ramsey sohasem lenne szándékosan udvariatlan. Ha volt
valami hibája, az éppen a túlzott diplomatikusság volt.
– Mit tettem meg? – kérdezte szórakozottan, miközben az atyát tanulmányozta. Az ég
szerelmére, miért kellene kielégíteni az egyházat, mielőtt folytatná útját Ramsey birtokára?
212
Ramsey megismételte a kérdést, és követelte, hogy nézzen rá, miközben válaszol. Mivel
annyira erősködött, Gillian elnézést kért az atyától, majd a férfihoz fordult.
– Igen, Ramsey, lemásztam a szakadékba, hogy kimentsem Alecet.
Mielőtt a férfi újabb kérdést tehetett volna fel neki, Gillian újra minden figyelmét a papnak
szentelte.
– Atyám, azt akarja mondani, hogy addig nem mehetek tovább, amíg ki nem elégítem az
egyházat? Jól értettem?
– Igen, lányom, pontosan ezt mondtam. Senki sem mozdulhat erről a szent pontról, amíg
kielégítő válaszokat nem kapok. Komolyan gondoltam, amit mondtam, uram – vetett még egy
éles pillantást Brodick felé.
– Megkapja a válaszait – biztosított a férfi.
– Nem értem… – kezdte Gillian.
– Majd én megmagyarázom – nyugtatta meg a pap. – A Buchananek híresen nagy csalók.
Bármit megtesznek, hogy megkapják, amit akarnak, és mivel a szüleid és a gyóntatód
nincsenek itt, hogy megvédjenek, kötelességemnek érzem, hogy a védelmeződként és lelki
atyádként lépjek fel. Érted már?
Gillian semmit nem értett. Megcsóválta a fejét, és eszébe ötlött, megkérdezi Laggan atyát,
miből gondolta, hogy neki szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Hát nem veszi észre, hogy ott
van neki Brodick?
– Atyám, megkértem Brodickot…
A pap annyira megdöbbent, hogy nem hagyta neki befejezni a mondatot.
– Te kérted meg őt? Akkor nem kényszerítettek rá, hogy velük gyere?
Gillian kezdte azt hinni, hogy Laggan atyának valami baj lehet a fejével. Türelmesen próbálta
újra elmagyarázni.
– Ha valaki itt kényszerített bárkit is, az én voltam. Brodick már rég hazatért volna az
övéihez, ha én nem kérem meg arra, hogy…
Brodick a szavába vágott.
– Gilliannek megvan a maga akarata, atyám. Soha nem kényszerítettem semmire. Így van,
Gillian?
– Igen, pontosan így van – helyeselt a lány. – De atyám, még mindig nem értem, miért érezte
szükségesnek, hogy a védelmezőm legyen. Nem látja, hogy jó kezekben vagyok?
Laggan atya úgy nézett rá, mintha sírva akarna fakadni.
213
– Kedvesem, valószínűleg sejtelmed sincs, mibe keveredtél – kiáltott fel teljesen elképedve a
lány nyugodt viselkedésén. – Válaszolj nekem valamire! Voltál már valaha a Buchanan
birtokon?
– Nem, még…
Az atya égnek emelte a karját elkeseredésében.
– Na, látod! – kiáltotta diadalmasan.
– Amit eddig láttam a Felföldből, az gyönyörű volt – mondta Gillian. – Gondolom, Brodick
földje is legalább olyan szép.
– De még sohasem találkoztál azokkal a barbárokkal, akik Buchanannek nevezik magukat,
ugye? – kérdezte a pap síri hangon.
Nyilvánvaló volt, hogy Laggan atya valamiért nagyon feldúlt, ezért Gillian gyorsan válaszolt
neki, remélve, hogy sikerül megnyugtatnia.
– Nem, atyám, még nem sok Buchanannel találkoztam, de biztos vagyok benne, hogy
valamennyien kedves emberek, és egyáltalán nem barbárok.
– Jóságos úristen a mennyben, ez a nő azt hiszi, hogy a Buchananek kedves emberek!
Hallottad ezt, Ramsey? Hallottad?
Ramsey mindent elkövetett, hogy el ne nevesse magát, amikor válaszolt.
– Hallottam, atyám, de hadd emlékeztessem arra, amit Brodick mondott. Gilliannek megvan a
maga akarata. Mellesleg komolyan azt hiszem, hogy valóban kedves embereknek fogja találni
Brodick embereit.
– Hogyan találhatná… – kezdte az atya.
– Mivel a vezetőjüket annak találja. Nem lenne mellette, ha nem így lenne. Brodick
meglehetősen… elbűvölő tud lenni, ha rászánja magát.
Ramsey az utolsó szavakat már kuncogva ejtette ki, majd miután befejezte mondandóját,
harsány kacagásban tört ki. A pap visszafordult Brodickhoz.
– A lány valószínűleg nem tudja, mi vár rá.
– Azt akarja mondani, hogy nem fogok róla megfelelően gondoskodni, vagy hogy a
nemzetség tagjai rosszul fognak bánni vele?
Laggan atya rájött, hogy túlfeszítette a húrt, ezért gyorsan igyekezett helyrehozni a baklövést.
– Nem, nem – emelte fel a kezét. – Csak azt akartam mondani, hogy… Gillian annyira
gyengéd hölgynek néz ki… és el sem tudom képzelni, hogyan lesz képes élni olyan zord
körülmények között.
Gillian nem értette, mit akar ez a furcsa párbeszéd jelenteni, mint ahogy azt sem, miért
aggódik annyira az atya. Brodickra nézett, remélve, hogy tőle választ kaphat a kérdésre, de a
214
férfi tudomást sem vett róla, pergő kelta nyelven a paphoz beszélt. Dühös, ellenséges hangja
hallatán Gillian elszörnyedt. Hogyan beszélhet valaki ilyen indulatosan egy szent emberrel?
Brodick azt magyarázta Laggan atyának, hogy milyen sokat jelent számára Gillian, és akár az
életét is feláldozná érte, de nem hagyná, hogy bármi bántódás érje. Tudta, hogy a lány egy
szót sem ért abból, amit mond, de a pap értette, és most csak ez számított.
Brodick ugyancsak meglepődött, amikor Gillian váratlanul kitört.
– Nem beszélhetsz ilyen durván egy pappal! Istennek ez nem fog tetszeni – jelentette ki, majd
az atyához fordult. – Nem akart tiszteletlen lenni.
– Nincs szükség arra, hogy helyettem bocsánatot kérj! – mordult rá Brodick.
– Csak a lelked üdvét óvom! – csattant fel Gillian.
– Ezek szerint törődsz Brodick lelki üdvével, leányom? – kérdezte a pap.
– Valakinek csak kell törődnie vele – felelte Gillian. – Segítség nélkül biztosan nem jut a
mennyországba. Ezt bizonyára ön is észrevette, atyám, hiszen régebben ismeri, mint én.
– Gillian, elég legyen ebből az ostoba beszédből! – parancsolt rá Brodick, de a lány tudomást
sem vett róla.
– A szíve azonban aranyból van, atyám. Csak nem akarja, hogy bárki is tudjon róla.
Laggan atya elmosolyodott.
– Te látod benne a jóságot?
– Ó igen, atyám, látom.
Az atya összehúzott szemmel tanulmányozta a lányt.
– Békés otthonban nőttél fel?
– Igen. A bácsikám otthona nagyon békés volt.
– És mégis hajlandó vagy… – A tisztelendő megcsóválta a fejét. – Ahogy az imént is
említettem, elképzelni sem tudom, hogyan fogsz megbirkózni a zord viszonyokkal.
– Atyám, Brodick és én a Sinclair birtokra igyekszünk – mondta Gillian, remélve, hogy
sikerül eloszlatni a pap téveszméit.
– De nem maradsz ott örökre – kiáltott fel az atya elkeseredetten. – Előbb-utóbb haza kell
térned.
– Így igaz. Vissza is fogok térni…
– Gillian, hogyan tudtad véghezvinni? – kiáltott fel Ramsey.
A lány döbbenten fordult felé.
– Mit, Ramsey?
– Ha félsz a mélységtől, hogyan tudtál lemászni Alecért a szakadékba?
– Biztos, hogy ezt most akarod megbeszélni?
215
– Igen.
– De éppen azt magyaráztam Laggan atyának, hogy vissza kell…
– Válaszolj Ramsey kérdésére, Gillian! – parancsolta Brodick.
Gillian feladta, hogy kezében tartsa a beszélgetés fonalát.
– Hogyan másztam le a szakadékba Alecért? Egyszerű. Lehunytam a szemem.
– Nagyon nehéz lehetett neked. Láttam, mennyire elsápadtál az imént, amikor a meredély
szélén álltunk.
– Nem volt más választásom, és időm se sok. Alec kötele elszakadni készült.
– Most, leányom, ha rám tudnál figyelni egy kicsit, feltennék még néhány fontos kérdést –
erősködött az atya. Vele egy időben Ramsey is megszólalt.
– Már hogyne lett volna választásod. Véghezvinni valamit, amitől ennyire félsz, nagy
bátorságot igényel.
– Gillian, az tette, amit tennie kellett. Természetesen nagyon bátran viselkedett – jelentette ki
Brodick.
– Egyáltalán nem viselkedtem bátram – tiltakozott Gillian. – Annyira féltem, hogy remegtem.
És sírtam is – tette hozzá.
– Gillian, ne vitatkozz velem erről! Azt mondtam, hogy bátor voltál. Fogadd el, hogy tudom,
mit beszélek.
Gillian nem szerette, ha ellentmondanak neki.
– Brodick, egyedül a pápa csalhatatlan. Te nem vagy az. Ezért aztán nem tudhatod, hogy…
– Szeretném folytatni a kérdezősködést – erősködött az atya. – Tudnom kell, leányom, hogy
jó-e a viszonyod az egyházzal?
– Elnézést, hogy mondta?
– Azt szeretné tudni, hogy jó-e a viszonyod az egyházzal – ismételte meg a kérdést Brodick.
Gillian az egyik férfiről a másikra nézett.
– Igen, jó.
– És mikor gyóntál utoljára?
A lány habozott.
– Válaszolj! – utasította Brodick.
– Megkértelek már, hogy ne használd velem szemben ezt a hangot – suttogta Gillian
ingerülten. – Egyáltalán nem szeretem, amikor így beszélsz velem.
Laggan atya is hallotta Gillian kifakadását, és leesett az álla.
– Te bírálni mered Buchanan uraságot? – dadogta kimeredt szemmel.
Erre Gillian zavarba jött.
216
– Ő emelte fel először a hangját, atyám – mentegetőzött. – Ön is hallhatta. Talán nem szabad
kiállnom magamért?
– Dehogynem, leányom. A legtöbb nő azonban nem tenné meg. Félnének a bosszújától.
Gillian ezt nevetségesnek találta.
– Brodick soha nem ártana egy nőnek – jelentette ki.
Laggan atya erre felkacagott, alaposan meglepve a lányt.
– Azt hallottam, hogy minden embernek megvan a párja, legyen bármilyen nehéz természetű
vagy barbár is. Kénytelen vagyok beismerni, kezdem elhinni, hogy valóban így van.
– Továbbléphetnénk? – türelmetlenkedett Brodick.
– Persze, persze – bólogatott az atya. – Gillian, újra meg kell kérdezzelek. Mikor gyóntál
utoljára?
– Van annak már jó ideje – pirult el a lány.
Ez egyáltalán nem tetszett a tisztelendőnek.
– És miért nem vettél részt ebben a fontos szentségben?
– Valóban válaszolnom kell ezekre a kérdésekre, mielőtt folytatnánk az utat, Ramsey?
– Igen – bólintott a férfi.
– Az atya várja a válaszodat – emlékeztette Brodick.
Gillian feje megfájdult. Úgy tűnt, ő egyedül ő találja furcsának a tisztelendő faggatózását, de
elhatározta, mihelyt kettesben marad Brodickkal, magyarázatot követel tőle. Egyelőre úgy
döntött, hogy a kedvükre tesz.
– Azért nem mentem gyónni, mert Anglia pápai interdiktum alatt van, és a papoknak nem
szabad kiszolgáltatni az egyházi szentségeket, kivéve a keresztelőt és az utolsó kenetet.
Bizonyára ön is hallott róla, hogy a pápának… akadt egy kis gondja János királlyal. A
canterburyi érseki széken vitáznak.
– Az interdiktum – bólintott az atya. – Hát persze. Mit is képzeltem? Elfelejtettem, hogy
Angliából jöttél hozzánk. Nos, szeretnéd, ha meghallgatnám a gyónásod?
– Most?
Gillian nem akart kiabálni, de végtelenül megdöbbentette a javaslat. Még hogy Ramsey és
Brodick előtt sorolja fel a bűneit? Ráadásul úgy, hogy nem választja el az atyától a
gyóntatófülke rácsa?
– Gillian semmi olyat nem tett, amiért megbocsátásért kellene folyamodnia – biztosította az
atyát Brodick.
– Honnan tudod, hogy nem tettem? – lepődött meg Gillian.
– Tudom – nevetett a férfi.
217
– Vétkeztem – nézett a férfira Gillian, közben magában felsóhajtott, mert ez nagyon úgy
hangzott, mintha dicsekedni akarna.
– Nem vétkeztél.
Gillian nem volt hajlandó belenyugodni, hogy a férfi ellentmond neki.
– Igenis vétkeztem – erősködött. – Neked köszönhetően tisztátalan gondolatok forogtak a
fejemben, és mind veled volt kapcsolatos. Látod? Mégiscsak vétkeztem.
Csak miután kimondta a szavakat, jött rá, mit is mondott.
– Az összes bűnöm a te hibád, Brodick, és ha pokolra jutok, istenemre, jössz velem te is.
Ramsey, ha nem hagyod abba a nevetést, esküszöm, lelöklek a szikláról.
– Szereted őt, leányom? – kérdezte Laggan atya.
– Nem – mondta határozottan Gillian.
– Végül is, nem követelmény.
– Remélem is, hogy nem – kiáltott fel a lány.
– De nagyban megkönnyítené az életed – figyelmeztette az atya.
– Gillian, az igazat mondd! – követelte Brodick.
Megragadta a lány kezét. Gillian megpróbálta kirántani, de a férfi nem engedte.
– Az igazat mondtam. Nem szeretem Ramsey-t, és ha nem hagyja azonnal abba a nevetést, a
Sinclairek kereshetnek maguknak új nemzetségfőt.
– Nem Ramsey-t – igyekezett túlkiabálni Ramsey nevetését Laggan atya. – Azt kérdeztem,
szereted-e Brodickot.
– Elmondtad az atyának, hogy szeretlek? Kinek mondtad még el?
Brodick szerint, a kérdés nem igényelt választ. Halkan megkérte Gilliant, hogy újra mondja el
neki, mennyire szereti.
– Brodick, ez most nem a legjobb idő arra…
– Ez a legtökéletesebb idő rá.
A lány nem értett vele egyet.
– Amit neked mondtam, az kettőnk dolga.
– Szeretsz?
Gillian nem akart szerelmet vallani ekkora hallgatóság előtt, akik ráadásul minden szavát
éberen lesik, ezért lehajtotta a fejét, úgy mondta:
– Nem kívánom a szívügyeimet most megbeszélni.
Brodick nem hagyta magát visszautasítani. Hüvelykujjával a lány alá nyúlt, és felemelte a
fejét.
– Szeretsz? – kérdezte újra, és megszorította a kezét, hogy válaszra bírja.
218
– Hiszen tudod, hogy igen – suttogta Gillian.
Brodick komoly képpel húzta le válláról a plédet, és kettejük összekapcsolt kezére tekerte.
Gillian ekkor megértette, mi történik. Rémülten ki akarta szabadítani a kezét, de Brodick nem
engedte, és néhány másodpercnyi hadakozás után feladta a küzdelmet.
A szíve a férfié volt.
A férfi a szemébe nézett, úgy parancsolta.
– Hallani akarom a szót!
A lány konokul hallgatott. A férfi makacsul ragaszkodott a kéréséhez.
– Hallani akarom, Gillian! Ne tagadd meg!
Gillian érezte, hogy minden szem rátapad, és azzal is tisztában volt, milyen állhatatos tud
lenni Brodick. Addig úgysem hagyja békén, amíg meg nem kapja, amit akar. Különben is,
lehetetlen volt megtagadni a szerelmét, és ha a férfi hallani akarja az ominózus szót, akkor ő
kedvére tesz.
Gillian halkan felsóhajtott, amikor rájött, hogy elvesztette a csatát, de a végső győzelem akkor
is az övé maradt.
– Szeretlek – suttogta alig hallhatóan.
– Most és mindörökké?
Gillian habozott egy pillanatig, de aztán félresöpörte minden aggodalmát, és döntött.
– Igen.
– Én pedig tisztelni és védelmezni foglak, Gillian – mondta Brodick. Keze a lány nyakára
csúszott, és magához húzta. A szeme sarkából látta, hogy Laggan atya felemeli a kezét, és a
kereszt jelét rajzolja rájuk.
Gilliannek nem volt ereje, hogy ellenálljon Brodick csókjának. Annyi nyílt birtoklásvágy volt
a férfi érintésében. Keze arcát simogatta, és Gillian egy pillanatra megfeledkezett a
nézőközönségről és a felhangzó harsány örömujjongásról. Amikor a férfi végül elengedte,
Gillian kénytelen volt megragadni a kápát, nehogy leessen a lováról. Igyekezett rendbe hozni
a külsejét, mialatt Brodick újra átvetette a vállán a plédet, és gondosan betűrte az övébe.
Gillian várta, hogy a férfi majd mond valamit, de úgy tűnt, nincs kedve megszólalni, ezért a
lány Laggan atyához fordult.
– Az isten legyen veled – mondta az atya.
Ramsey szélesen vigyorgott, és alaposan hátba vágta Brodickot.
– Ezt meg kell ünnepelni!
– Mit kell megünnepelni, Ramsey? – kérdezte ártatlanul Gillian.
– Kielégítetted az anyaszentegyházat.
219
– Ezek szerint folytathatjuk az utat?
– Igen.
Mielőtt Gillian tovább kérdezősködhetett volna, Ramsey habozva a paphoz fordult.
– Atyám, velünk tartana ma este?
– Megígértem MacHugh uraságnak, hogy benézek hozzá, de ha még sötétedés előtt
visszaérek, akkor szívesen élek a vendégszereteteddel. Az az igazság, öreg csontjaim
hozzászoktak már, hogy meleg ágyban töltöm az éjszakát. Üres ágyban – tette hozzá, gyors
tekintetet vetve Brodickra.
– Egy üres ágy fogja várni, atyám – ígérte Ramsey vigyorogva.
Laggan atya szánakozó pillantást vetett Gillianre.
– Még van időd, leányom – tört ki belőle. – Volt már arra példa, hogy egy lány meggondolta
magát, mielőtt túl késő lett volna. Gillian, ha elbizonytalanodnál ma este előtt, vagy ha
megjönne az eszed és rádöbbennél, hogy micsoda ostobaságot…
– Ami történt, megtörtént, atyám. Nyugodjon bele! – mondta Ramsey.
Laggan válla meggörnyedt.
– Figyelmeztetlek, Buchanan uram. Továbbra is figyelni fogok rá.
Ramsey megint felnevetett.
– Ez azt jelenti, hogy megszegi az esküjét, miszerint soha többé nem lép Buchanan földre?
Úgy rémlik, azt mondta Iain Maitlandnek, hogy a Buchananek mind pogányok, és soha többé
nem teszi be a lábát a birtokra.
– Emlékszem, mit mondtam – csattant fel a pap. – És azt a szerencsétlen esetet sem
felejtettem el. Mégis, világos számomra, hogy mi a kötelességem. Rajta tartom a szemem
Lady Gillianen, és ha azt látom, hogy boldogtalan, vagy hogy méltánytalanul bánnak vele,
akkor felelni fogsz, uram. Jobb lesz, ha jó gondot viselsz rá. Kincset kaptál, fiam, ha nem
jöttél volna rá!
Miután befejezte a szenvedélyes beszédet, Laggan atya megrántotta a kantárt, és lovát
keresztülvezette a harcosok sokaságán.
– Isten legyen veled! – kiáltott még vissza.
Gillian figyelte, ahogy a pap ellovagol, de Brodick meghúzta a haját, hogy magára vonja a
figyelmét.
– Jól fogok veled bánni – ígérte.
– Teszek róla, hogy valóban jól bánj velem – felelte a lány. – Folytathatnánk az utunkat?
Brodick intett Dylannek, hogy vegye át a vezetést, majd Ramsey-hez fordult, hogy
megbeszéljen vele valamit. Gillian észrevette, hogy a parancsnok egyenesen a sziklák felé
220
lovagol. Rémülten dobbant meg a szíve, és lovát ösztönösen az ellenkező irányba terelte. Az
egyik pillanatban még Brodick mellett állt, a következőben már a déli lankán léptetett lefelé.
– Hová a pokolba megy? – kérdezte Brodick Ramsey-t, és vágtára fogta a lovát. Pillantok alatt
beérte Gilliant, megragadta a kantárt, és próbálta megfordítani a lovat. Gillian ellenállt.
Ellökte a férfi kezét, és tovább nógatta a kancát.
– Rossz irányba mész.
– A jó irány az a sziklafalon át vezet?
– Figyelj, Gillian, az…
– Nem megyek arra.
– Engedd, hogy megmagyarázzam… – kezdte Brodick türelmesen, majd halkan szitkozódni
kezdett, mert soha senkit nem látott olyan gyorsan mozogni, mint Gilliant. Mivel a lány nem
tudta rávenni Brodickot, hogy engedje el a kantárt, lecsúszott a lóról és sebes léptekkel
elindult lefelé, mielőtt a férfi bármilyen jó indokot fel tudott volna hozni, amivel
meggyőzhette volna, hogy a rövidebb úton menjenek. Brodick nem hagyta elillanni a lányt.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
– Szerinted minek látszik? Gyalogolok. Úgy érzem, ki kell nyújtóztatnom a lábamat.
– Add ide a kezed!
– Nem.
– Az nem sziklafal – kezdte újra a férfi.
– Én a hosszabb úton megyek.
– Rendben – egyezett bele Brodick.
Gillian megtorpant.
– Komolyan mondod? Nem kényszerítesz?
– Természetesen nem kényszerítelek semmire. A hosszabb úton megyünk.
Éleset füttyentett, és felemelte a kezét. Dylan azonnal visszafordult.
Gillian tudta, hogy zavarba hozta Brodickot, amiért képtelen lemenni azon az ostoba
hegyoldalon. Az összes harcos őt bámulta, de szerencsére egyik sem mozdult a helyéről, így
nem hallotta, mit mondanak.
– Nem akarlak szégyenbe hozni a barátod és az embereid előtt, de esküszöm, ha
rákényszerítesz, hogy lemenjek azon a meredélyen, akkor mégis szégyent hozok rád.
– Halálra vagy rémülve, és mégis azon aggódsz, hogy megszégyenítesz a katonáim előtt? Ó,
Gillian, soha nem tudnál rám szégyent hozni. A hosszabbik úton megyünk.
Az izgalmat megkönnyebbülés váltotta fel.
– Mennyivel tart tovább így az út?
221
– Az attól függ, milyen gyorsan lovaglunk.
– De mégis, mennyivel? – makacskodott a lány.
– Egy egész nap – ismerte be Brodick, és újra a kezét nyújtotta.
– Olyan sok? Akkor is ha sietünk?
– Igen. Add a kezed!
– Tudok a saját lovamon menni.
– Jobb szeretném, ha velem lovagolnál.
A lány hátralépett.
– Brodick!
– Igen?
– Mégiscsak le kell mennem azon a meredélyen, ugye?
– Semmit nem kell tenned, amit nem akarsz.
Gillian mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és megfogta a férfi kezét. Brodick először maga
mögé akarta lendíteni a nyeregbe, de aztán meggondolta magát, és az ölébe ültette. Érezte,
mennyire reszket a lány, és csak az járt az eszébe, hogy megnyugtassa. Átkarolta és szorosan
magához ölelte.
– Ez a félelmed…
– Teljesen ésszerűtlen, ugye?
– Tudod, mi okozza? Történt veled valami, amitől ilyen óvatosan viselkedsz?
– Nem azt akartad mondani, hogy gyáván?
Brodick megszorította a lány állát, úgy kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Nem akarom még egyszer hallani, hogy így beszélsz magadról. Te nem vagy gyáva!
Megértetted?
– Igen.
– Mondd ki!
– Nem vagyok gyáva. Most már nem kell annyira szorítanod – tette hozzá.
Gillian megvárta, amíg a férfi szorítása enyhül, csak akkor folytatta.
– Meggondoltam magam. Mégiscsak a szikla felé menjünk. De mi legyünk az utolsók – tette
hozzá gyorsan, arra gondolva, hogy sikerül egy kis bátorságot önteni magába, míg a sorára
vár.
– Biztos vagy benne?
– Igen – erősködöt, bár olyan gyenge hangon, hogy azon se csodálkozott volna, ha a férfi nem
hallotta volna meg. – És a saját lovamon megyek – tette hozzá valamivel határozottabban. –
Nem akarom, hogy az embereid azt higgyék, gyenge vagyok.
222
– Soha nem hinnék, hogy gyenge vagy – nyugtatta meg Brodick, miközben visszavágtatott
lovával. Nem állt meg a hegygerincen, hanem le sem lassítva nekivágott a keskeny, kanyargós
ösvénynek, amely Ramsey birtokára vezetett. Gillian a férfi plédjébe rejtette arcát, átkarolta a
derekát, és úgy követelte, hogy engedjék előre a többieket.
Brodick nemet mondott rá.
Még mindig volt idő, hogy megálljanak, mielőtt elérik az ösvény legmeredekebb részét, és
Gillian elhatározta, hogy mindenképp ráveszi Brodickot, hogy álljanak meg. Időre volt
szüksége, hogy összeszedje a bátorságát. Miért is nem érti meg ez a makacs öszvér?
– Az utolsó akarok lenni.
– Én viszont szeretek az első lenni.
– Várni fogunk – jelentette ki a lány éles hangon. A félelemtől elszorult a torka, és csak arra
tudott gondolni, hogy zuhan egy feneketlen mély fekete lyukba, és soha nem áll meg. Sikítani
szeretett volna, és úgy érezte, vagy menten elhányja magát, vagy elájul.
– Brodick… én nem tudom…
– Mesélj nekem azokról a tisztátalan gondolatokról, amelyek velem voltak kapcsolatosak!
– Micsoda?!
A férfi türelmesen megismételte a kérdést. A lova botladozott, körülöttük kövek szabadulta el,
és zuhantak a mélybe, de Brodick alig változtatott a testhelyzetén, hogy segítse ménjét a
leereszkedésben. Gillian a zajt hallva, meg akart fordulni, hogy lenézzen, de Brodick újra
elvonta a figyelmét.
– Rajtunk volt a ruhánk ezekben a tisztátalan gondolatokban?
Gillian elvörösödött.
– A ruhánk? – suttogta.
– Amikor rólam álmodoztál…
– Nem álmodoztam rólad.
– Dehogynem – mondta vidáman a férfi. – Te magad mondtad Laggan atyának, tisztátalan
álomképeid voltak.
– Tisztátalan gondolatok – kiáltott fel a lány.
– És azt is mondtad, hogy ezek a… gondolatok… rólam szóltak.
– Ó, hallgass már el!
A férfi felnevetett.
– Szóval, volt?
– Mi volt?
– Rajtunk ruha?
223
– Persze, hogy volt – kiáltott fel a lány most már idegesen.
– Akkor nem lehettek túl érdekesek azok a tisztátalan gondolatok.
– Befejeznéd végre ezt a témát?
– Miért?
– Mert nem illendő, azért.
– Én pedig azt hiszem, hogy jogom van tudni. Elvégre azt mondtad, hogy rólam szóltak ezek
a képzelgések, vagy nem?
– De igen.
– Akkor? Tudni akarom, mit csináltam.
Gillian lehunyta a szemét.
– Megcsókoltál.
– Csak ennyi? Semmi több?
– Mégis mit vártál?
– Ennél sokkal többet. Hol csókoltalak meg?
– Az ajkamon. Most pedig abbahagynád…
– Sehol máshol? – A férfi határozottan csalódottnak tűnt. – Elmondjam, hogy nekem milyen
ábrándképeim voltak rólad.
Gillian szeme tágra nyílt?
– Te… is… álmodoztál rólam?
– Természetesen, de az én gondolataim sokkal érdekesebbek voltak.
– Valóban?
– Szeretnéd hallani őket?
– Nem.
Brodick újra nevetett, és nem is törődött a visszautasítással.
– Az én álmaimban te nem viseltél semmit. Nem, ez így nem pontos. Mégiscsak volt rajtad
valami.
Gillian tudta, hogy nem szabadna megkérdeznie, de nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak.
– Mi volt rajtam?
A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Én – súgta a fülébe.
A lány hátrahőkölt.
– Jóságos isten! – kiáltott fel. – Mindketten pokolra jutunk, ha tovább folytatjuk ezt a bűnös
beszélgetést. Honnan tudhatnád, hogyan nézek ki ruha nélkül?
– Csak találgattam, de így is tökéletes voltál.
224
– Nem.
– A bőröd selymes és sima, és az álmaimban ott feküdtem a selymes…
Gillian gyorsan a férfi szájára tapasztotta a kezét, hogy elhallgattassa. Brodick szeme
ördögien csillogott. Botrányos volt a viselkedése, de talán pont ez volt az, ami Gilliant hozzá
vonzotta. Brodick valahogy függetlenítette magát az összes megkötéstől. Úgy tűnt, egyáltalán
nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla, és nem az volt a fő célja, hogy másokat
elkápráztasson.
Gillian szeretett volna ugyanilyen szabad lenni.
– Ha veled vagyok, az meglehetősen… felszabadító… élmény – suttogta.
– Nem is volt olyan szörnyű, igaz, asszonyom?
Gillian megrándult Dylan hangjára.
– Tessék? – kérdezte zavartan, és lekapta kezét Brodick szájáról. A férfi megfogta a kezét, és
gyors puszit nyomott a tenyerére. Gillian elpirulva húzta vissza a kezét, mielőtt Dylan beérte
volna őket.
– A lefelé út nem is volt olyan szörnyű, ugye? – ismételte meg Dylan.
Gillian felnézett a hegyoldalra, megrázta a fejét, és felkacagott.
– Nem, egyáltalán nem volt szörnyű.
Néhány perccel később megint a saját lován ült. Úgy döntött, hogy átveszi a vezetést, ezért
vágtára ösztönözte hátasát.
– Becsaptál – kiáltott vissza, amint elhaladt Brodick és Ramsey mellett.
– Így igaz – ismerte el Brodick. – Haragszol rám?
Gillian újra felnevetett.
– Én nem haragszom, hanem visszavágok.
Anélkül, hogy tudta volna, épp most idézte a Buchananek hitvallását.
T I Z E N K I L E N C E D I K F E J E Z E T
Ramsey Sinclair otthona fenséges volt. Egy gyönyörű völgy közepén kiemelkedő fennsíkon
feküdt, melyet egyik oldalról meredek hegycsúcsok vettek körül, míg a másikról lankás
domboldalak. Amerre a szem ellátott, dús fűszőnyeg borította a vidéket, melynek
szemkápráztató zöldjét csak a hangák hússzínű foltjai törték meg. A hanga és a fenyő illata
összevegyült a kunyhók kéményeiből felszálló füsttel. A nemzetségfő kastélya védelmezőn
225
magasodott a szalmatetejű házikók felett, és a birtokot kőből készült fal fogta körül,
biztonságot nyújtva a falakon belül élőknek.
A súlyos vaskapu kinyílt, Ramsey és vendégei belovagoltak. Harsány üdvrivalgás fogadta
őket. Az emberek elősereglettek, hogy üdvözöljék urukat. Szép számú hölgykoszorú érkezett
rohanva.
Gilliant nyomban körülvették a Buchanan harcosok, hogy megvédjék úrnőjüket a tolakodó
tekintetektől. Aaron Gillian elé ugratta a lovát, Dylan és Robert két oldalról fogta közre, míg
Liam mögötte helyezkedett el.
Bármilyen lehetetlen is volt kilátni az őrzők válla fölött, Gillian azért megpróbált
kikukucskálni közöttük. Bár kész csoda lett volna, ha rögtön rábukkan Christenre, és ezt ő is
tudta, mint ahogy azt is, hogy valószínűleg nem lesz könnyű dolga. Mégis, akárhányszor
észrevett egy szőke hajú nőt, szíve hevesen megdobbant a reménytől.
Brodick és Ramsey már leszálltak a lovukról, és a katonák gyűrűjében álltak. Gillian
türelmesen várta, hogy Brodicknak eszébe jusson, ő is ott van.
– Látja a férfit, asszonyom? – kérdezte halkan Dylan.
– Milyen férfit?
– Az árulót – suttogta a parancsnok.
– Nem, sajnálom. Nem is őt… - Gillian újra megpróbálta szemügyre venni a tömeget. – Még
nem – súgta vissza. – Túl sokan vannak…
– Pedig Ramsey legtöbb embere nincs is itt – világosította fel Dylan. – Valószínűleg még
mindig gyakorlatoznak a kastély mögötti mezőn. Igen, egész biztos ott vannak, különben
Gideon már itt lenne, hogy üdvözölje urát.
Míg Gillian a tömeget pásztázta tekintetével, néhány merészebb MacPherson harcos közelebb
óvakodott, hogy alaposabban megnézze magának. Az egyik ostoba legény túl közel
merészkedett.
Fekete Robert előbbre ugratott a lovával, így az ifjúnak oldalra kellett lépnie, ha nem akarta,
hogy legázolják.
– Ne bámuld a hölgyet! – parancsolta Robert, hangjába gyűlölet vegyült.
A tagbaszakadt férfi társaira nézett, majd visszafordult Roberthez.
– Vagy különben? – kérdezte pimaszul.
Robertet nem hatotta meg az ifjú hősködése. Mielőtt észrevehette volna, mi a szándéka,
Robert lehajolt, torkon ragadta a szemtelen alakot és maga elé emelte, hogy a szemébe tudjon
nézni.
– Vagy különben összetöröm a csontjaidat.
226
A MacPherson harcos jól megtermett ember volt, Robert mégis olyan könnyedén emelte fel,
mint a pelyhet. Roppant ereje elképesztette Gilliant. Akárcsak rossz modora.
– Robert, tedd le azt a fiút, kérlek!
– Ahogy kívánja, asszonyom – morogta a harcos.
Brodick történetesen pont akkor nézett oda, amikor Robert elhajította az ifjút. A férfi a barátai
körében ért földet. Brodick megcsóválta a fejét, átcsörtetett a tömegen és megállt a hátán
fekvő, kábult harcos előtt.
– Robert!
– Nem tetszett nekem, ahogy az asszonyunkra nézett, uram.
Az ifjú megpróbált felkelni, de Brodick a mellkasára tette csizmás lábát és visszatartotta.
– Hogyan nézett rá?
– Szemtelenül.
– Gyönyörű a nő – szólalt meg dacosan, de hangjában kihívás is csengett. – Ha meg akarom
nézni magamnak, akkor meg is nézem.
Brodick lenézett a férfira, és lábával ránehezedett a mellkasára.
– Igen, valóban gyönyörű – hagyta helyben kedves hangon. – De én nem szeretem, ha más
férfiak bámulják. – Fokozta a nyomást, amíg az ifjú arca vöröses színt nem öltött, és levegő
után kezdett kapkodni. Ekkor fenyegető hangon hozzátette: - Egyáltalán nem szeretem!
Ramsey jelent meg mellette.
– Engedd felállni! – parancsolta.
Brodick hátralépett, és figyelte, ahogy az ifjú feltápászkodik. Alighogy lábra állt, Ramsey
előrelépett és olyan erősen meglökte, hogy az újra a hátsó felén landolt.
– Azonnal bocsánatot kérsz Buchanan úrtól! – üvöltött rá.
– Buchanan? – akadt el a legény lélegzete. – Ő a Buchanan uraság? Nem tudtam…
Ramsey fenyegetően közelebb lépett. A katona gyorsan feltápászkodott.
– Bocsánatot kérek, Buchanan úr. Soha többé nem fogok az asszonyára nézni. Esküszöm az
apám életére!
Ramsey így sem volt elégedett, ugyanis észrevette, hogy az ifjú még mindig a MacPherson
plédet viseli.
– Vagy az én színeimet hordod, vagy eltakarodsz a földemről!
Gillian elképedve bámulta Ramsey-t. Egészen eddig azt hitte, hogy a férfi egy jó modorú
úriember. Judith Maitland azt mesélte neki, hogy valahányszor Iain szövetségre akart lépni
valakivel, mindig Ramsey-t küldte tárgyalni, mert a férfi annyira diplomatikus volt. Most
azonban egyáltalán nem látszott diplomatikusnak. Ami azt illeti, indulata Brodickéval
227
vetekedett. Gilliant zavarban érezte magát, tudva, hogy ő a férfi haragjának oka, és megrovó
pillantást vetett Robertre, hogy kifejezze neheztelését a férfi akciója miatt, de Robert állta a
pillantását.
– Szemtelenül bámulta magát, asszonyom – védte meg magát halk hangon.
– Nem hiszem, hogy szemtelen volt – suttogta vissza Gillian.
– De én igen.
Megfeszülő álla mutatta, hogy komolyan hisz az igazában, és Gillian úgy döntött, hogy nem
áll neki vitatkozni vele.
– Ott van Gideon – szólalt meg Aaron. – Beszélned kell vele, Dylan. Az a hír járja, hogy
veled egyenrangúnak hiszi magát.
Harcosok csoportja özönlött le a hegyről a kastély két oldalán, de Gillian a szemébe sütő nap
miatt nem tudta kivenni az arcukat.
Robert vonta el a figyelmét megjegyzésével.
– Gideon Ramsey csapatainak parancsnoka. Ez nem azt jelenti, hogy Dylannel egyenlő?
– Velem senki nem lehet egyenlő – ugrott le lováról Dylan. – De kielégítem Gideon hiúságát,
és addig alacsonyodom, hogy beszélek vele. Ugye, megbocsát, asszonyom? – kérdezte Dylan,
miközben megfogta a lova kantárját, hogy elvezesse.
– Természetesen – felelte Gillian. – Én is szeretnék leszállni a lóról, Robert. Menj odébb,
kérlek, hogy több helyem legyen!
– Meg kell várnia Brodickot.
– Így igaz, meg kell várnia – helyeselt Liam, és előbbre táncolt lovával, hogy átvegye Dylan
helyét. – Megkönnyítené a dolgunkat, ha asszonyom a mi plédünket viselné.
– Miben könnyítené meg?
– Azzal a tudtukra adná, hogy maga…
– Hogy én? – noszogatta a férfit, amikor az elhallgatott.
– Velünk van – mondta Robert.
Megmenekült a további magyarázkodástól, amikor Ramsey intett neki, menjen odébb a
lovával, hogy odaférjen Gillianhez.
Ramsey leemelte Gilliant a nyeregből.
– Ne ítéld meg a klánomat egy csapat éretlen kölyök alapján! – kérte.
– Már a földön van – szólalt meg Brodick barátja háta mögül. – Elengedheted.
Ramsey úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és továbbra is Gillian derekán tartotta a
kezét.
– Gyere be! Már majdnem dél van, biztosan éhes vagy.
228
Brodick félrelökte Ramsey kezét, és intett a lánynak, hogy menjen oda hozzá. Gilliant
bosszantotta a férfi viselkedése. Megkötötte magát, azt akarta, hogy Brodick menjen oda
hozzá.
– Nem vagyok éhes – közölte Ramsey-vel.
– Akkor ma este nagy lakomát csapunk – ígérte Ramsey. – De előtte találkozni fogsz a
birtokon élő embereimmel. Ha nem lesz köztük az a férfi, akit láttál, akkor holnap
kilovagolunk, hogy találkozhass a többiekkel is. Hosszú időbe fog telni, Gillian –
figyelmeztette. – Most, hogy a Sinclairek egyesültek a MacPhersonokkal, hatalmas területet
mondhatunk magunkénak.
– És mi lesz a nővérével? – kérdezte Brodick.
– Szeretnék az asszonyokkal is találkozni – mondta Gillian, kezét Brodick kezébe csúsztatva.
– Tudom, hogy számodra az a legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a férfit, aki elárult, és én
mindent megteszek, hogy segítsek, de elvárom, hogy te is megtégy mindent. Meg kell
találnom Christent.
Ramsey bólintott.
– Azt mondtad, a MacPhersonok fogadták be, és Iain azt javasolta, hogy az öregeknél kezdjük
a kérdezősködést, mert ők biztosan hallottak róla.
– Akkor miért nem járt eredménnyel a kutatás, amikor János király elküldte az embereit a
nemzetségekhez. Egyik sem válaszolt az érdeklődésére.
– Miért kellett volna válaszolniuk? – mosolygott Ramsey.
– Nem értem.
– Nem szeretjük János királyt – mondta ki nyíltan Brodick.
– Így van – bólogatott Ramsey.
Folytatták útjukat a finoman vésett kőlapokból kirakott lépcső felé, amely a kastély súlyos
tölgyfaajtajához vezetett. Az emberek szétváltak előttük. Gillian két idősebb embert vett észre
a lépcső alján. Az egyikük magas és sovány volt, mint egy piszkafa, a másik csak fele akkora,
de kerek, mint a telihold. Mindketten meghajoltak Ramsey előtt. A nemzetségfő bemutatta
őket Gilliannek.
– Azt remélem, hogy Brisbane és Otis tud segíteni neked Christen felkutatásában – fordult
Gillianhez. – Mindketten MacPhersonok.
Ramsey gyorsan elmondta a két öregnek a legfontosabb tudnivalókat Gillian nővéréről.
– Biztos vagyok benne, hogy a ti emlékezőképességetekkel eszetekbe fog jutni, melyik család
fogadta be a kislányt, aki olyan hatéves lehetett akkoriban.
229
– De ha a család a gyerekkel együtt érkezett az Alföldről, honnan tudhatnánk, hogy a kislány
nem a sajátjuk volt? – kérdezte Brisbane.
– Ti biztos tudni fogjátok, hiszen mindenről tudtok, ami itt folyik. Bizonyára hallottátok a
pletykákat annak idején.
– Talán a hölgy segítségére lehetünk – jelentette ki Otis. – De kíváncsi vagyok, te miért
segítesz neki, uram. Talán a hölgy többet jelent neked, mint kellene?
– A hölgy valóban rengeteget jelent nekem – felelte Ramsey kurtán.
– De hát ő angol – mutatott rá Brisbane a nyilvánvalóra. – Ezért aggódik Otis, uram.
– Tudom, ki ő – csattant fel Ramsey. – Lady Gillian Brodickhoz tartozik, és Brodick a
barátom.
A bejelentés felvidította a két öreget. Otis határozottan megkönnyebbültnek látszott.
– Akkor te nem…
– Nem – vágott közbe Ramsey. – Gillian szíve Brodické.
Brisbane Brodickhoz fordult.
– Így is magadénak akarod, hogy angol?
– Igen.
Gillian, akit felbosszantott a beszélgetés ilyetén fordulata, közbeszólt.
– Boldog vagyok, hogy angol lehetek.
Otis együtt érzően nézett rá.
– Ó, kislány, nem hiszem, hogy valakit boldoggá tehet, hogy angol, de bátorságra vall, hogy
legalább úgy teszel. Gyere csak velem! – bíztatta, és intett Ramsey-nek, álljon el az útból,
hogy megfoghassa a lány karját. – Elbeszélgetünk a nővéredről.
Brisbane sem akart kimaradni.
– Az én emlékezetem sokkal jobb, mint a tied – jelentette ki, és megfogta Gillian másik karját,
durván félrelökve Brodickot az útból. – Sétáljunk egyet a tó körül, és közben összedugjuk a
fejünket. Eszembe jutott az egyik család. Az Alföldről jöttek, és van egy hozzád hasonló korú
lányuk.
Mivel a két öreg két oldalról belekarolt, Gillian nem tudott pukedlizni Ramsey előtt, hogy
elbocsátását kérje. Brodick pillantott, és látta, hogy a férfi beleegyezően bólint, erre teljes
figyelmével kísérői felé fordult, akik a tó felé sétáltak vele.
Ramsey és Brodick figyelték a távozásukat.
– Biztonságban van? – kérdezte Brodick, de már intett is Robertnek és Liamnek, hogy
kövessék a hármast.
230
– Természetesen biztonságban van – nyugtatta meg Ramsey. – Hagyd egy kicsit pihenni az
embereidet!
– Rendben – egyezett bele Brodick, és gyorsan visszavonta iménti parancsát. Követte
Ramsey-t a kastélyba, ahol egész tömeg gyűlt össze, hogy a nemzetségfővel beszélhessen.
– Gondolod, hogy Otis és Brisbane képes lesz Gilliannek segíteni?
– Nem az a kérdés, hogy tudnak-e segíteni, hanem hogy hajlandók-e – töltött Ramsey egy
kupa bort, és odanyújtotta barátjának, majd magának is töltött egyet. – Valószínűleg sejtik,
hol lehet Christen – magyarázta –, de mielőtt bármit is mondanának Gilliannek, beszélni
fognak a családdal. Ha Christen találkozni akar a húgával, megszervezik neki. Ha nem…
– Akkor megparancsolod nekik, hogy szervezzék meg.
– Persze, de nem lesz könnyű. Az idős emberek borzasztó makacsok tudnak lenni.
– Azért akarják óvni, meg MacPherson?
– Igen.
– De miért hiszik, hogy meg kellene óvniuk Gilliantől? Hiszen ő Christen húga.
– De angol. Ne aggódj, Brodick! Ha Christen itt van, meg fogjuk találni. Ni, ott van Gideon és
Dylan. Hadd intézzek el egy-két sürgős dolgot, aztán mi is összedugjuk a fejünket.
A következő óra gyorsan eltelt. Ramsey először a nemzetség tagjainak aggodalmait intézte el,
utána meghallgatta Gideon jelentését a távolléte alatt felmerült problémákról. Nem is volt
túlságosan meglepve, amikor hallotta, hogy a gondok többsége a MacPherson katonákkal van
összefüggésben. Ramsey uralkodott magán, míg Gideon egymás után sorolta, milyen
rendbontások történtek a gyakorlatozások során. Mire a parancsnok befejezte sérelmei
felsorolását, arca vörös volt, mint a főtt rák.
– Arra utasítottál, hogy legyek türelmes – emlékeztette urát. – De én mondom neked,
veszélyes dolog az ilyen fegyelemsértéseknek teret engedni. Az engedetlenek vezetőjének
hatalma napról napra nő. Amikor valami parancsot adok, a MacPhersonok előbb erre az
emberre néznek, és csak akkor teljesítik a parancsaimat, ha ő rábólint. Ez elfogadhatatlan! –
Gideon hangja remegett a haragtól.
Ramsey nyugodtan állt a kandalló mellett, és figyelte, ahogy parancsnoka zaklatottan rója a
köröket a nagyteremben. Brodick az asztalnak támaszkodva hallgatta Gideon panaszáradatát a
MacPhersonokra. Dylan mellette állt.
Amikor Ramsey úgy érezte, hogy eleget hallott, kezét felemelve csendet kért.
– És mit szeretnél, Gideon, mit tegyek? – kérdezte halkan.
– Űzd el a gazembert! – fordult ura felé a férfi.
– Van ennek a gazembernek neve? – szólt közbe Dylan.
231
– Proster.
– És azt akarod, hogy kergessem el? – követelte Ramsey.
– Jobban szeretném, ha megölnéd, uram, de akkor is elégedett leszek, ha száműzöd.
– Mi legyen a követőivel? Velük mit tegyek szerinted?
– Az igazat akarod hallani?
– Természetesen.
Gideon felsóhajtott.
– Azt szeretném, ha mindent elkergetnéd. Tudod, hogy ellene voltam a két klán
egyesítésének, uram, és arra emlékszem, figyelmeztettelek, hogy ez nem fog működni.
– És most azt hiszed, hogy a jóslatod valóra vált?
– Úgy van, uram.
– Tudtad, hogy lesznek problémák, Gideon. A te dolgod, hogy megtaláld a módot a gondok
megoldására, és ez nem az elégedetlenkedők kiűzése a nemzetségből. Keresd meg Prostert és
küldd ide hozzám! – utasította a parancsnokot. – Majd én elintézem őt is meg a követőit is.
Gideon szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadult ettől a gondtól, és gyorsan
bólintott.
– Nagyra értékelem a beavatkozásodat, uram, mert esküszöm, ezek a bajkeverők teljesen
sarokba szorítottak. Nem mindenkinek van akkora türelme, mint neked.
Senkinek nincs akkora türelme, mint Ramsey-nek, gondolta Brodick. Gideon nyilvánvalóan
nem ismeri elég jól az urát, különben tudná, hogy a civilizált és diplomatikus külső alatt egy
barbár harcos vadsága lakozik, amely még Brodick heves természetén is túltesz. Brodicktól
eltérően Ramsey-t nehéz volt indulatba hozni, de ha egyszer türelme végére ér, reakciója
kirobbanó és rendkívül hatásos volt. Sokkal kegyetlenebb tudott lenni Brodicknál, és talán ez
volt az egyik oka, amiért olyan jó barátok lettek. Ó igen, Brodick legalább annyira megbízott
benne és csodálta Ramsey-t, mint azt az embert, aki mindkettőjüket kiképezte vezetőnek, Iain
Maitlandet.
Ő aztán igazán kegyetlen vezető, gondolta Brodick. Iain ritkán mutatott könyörületet, és
messze földön híres volt türelmetlenségéről. Ezért is bízta Ramsey-re, hogy a tárgyalásokon
az ő nevében beszéljen. Míg Iain megölte volna azt, aki nem értett vele egyet, Ramsey a
meggyőzés erejével érte el, amit akart, és csak akkor tört ki belőle az Iainéhez és Brodickéhoz
hasonló nyers brutalitás, amikor szép szóval nem ért célt.
Miután Gideon befejezte a panaszkodást, hangulata érezhetően megjavult.
– Van még egy ügy, amiben intézkedned kell, uram, mielőtt megpihennél – jelentette be
széles vigyorral.
232
– És ezt az ügyet te szórakoztatónak találod? – húzta fel a szemöldökét Ramsey.
– Ó, nagyon – felelte Gideon.
– Hadd találgassak! – sóhajtott Ramsey. – Ez az ügy kapcsolatban van Bridgid KirkConnell-
lel?
– Igazán gyors a felfogóképességed, uram – nevetett Gideon. – Valóban a mi Bridgidünkről
van szó. Újabb kérő jelentkezett érte.
– És ezúttal kicsoda? – kérdezte Ramsey lemondó arckifejezéssel.
– Matthiasnak hívják, és a MacPhersonokhoz tartozik. Hadd figyelmeztesselek, uram, ha
Bridgid elfogadja az ajánlatát azok után, hogy annyi derék Sinclair harcos visszautasított,
nagy botrány lesz.
Erre mát Ramsey is elnevette magát.
– Ha van valami, amit a mi Bridgidünkről elmondhatunk, akkor az az, hogy nagyon is
megjósolhatóak a cselekedetei. Mindketten tudjuk, hogy vissza fogja utasítani ezt a Matthiast,
úgy hogy nem kell kellemetlenségektől tartanod. Küldd be, hogy feltegyem neki a kérdést.
Szeretném, ha Brodick is megismerné.
– Miért? – csodálkozott Brodick.
– Mert igazán… érdekes a leány – magyarázta Ramsey.
– A bocsánatodat kérem, uram, de előbb az anyja kifejezte azon kívánságát, hogy beszélni
szeretne veled, mielőtt fogadod a lányt.
– Odakint vár?
– Nem, de azonnal elküldetek érte.
– Amikor ezt befejezte, azt akarom, hogy hívd össze a férfiakat a kastélyudvarba – mondta
Ramsey. – Minden férfi legyen itt – tette hozzá.
– Semmilyen kifogást ne fogadj el! – szólt közbe Brodick.
– Ahogy kívánod – bólintott nyomban Gideon, és fürkészően nézett urára. – Ezek szerint
bejelentést akarsz tenni, uram? Gratulálhatok?
– Nem.
Brodick kíváncsiságát felkeltette Gideon megjegyzése.
– Mihez akart gratulálni? – fordult barátjához.
– A vének felkértek, hogy mérlegeljem egy házasság lehetőségét Meggan MacPhersonnal.
Még nem döntöttem el, mit tegyek. Igazság szerint, még nem volt időm gondolkodni rajta. Az
azonban tény, hogy nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha a két nemzetséget házasság által
összekapcsolnám.
233
– Számtalan női szívet össze fogsz törni – kottyantotta közbe Dylan, aki képtelen volt
visszafogni magát. – Sok csinos lányt láttam a nyomodban szaladni, amikor megérkeztünk, de
azt is észrevettem, hogy egyik sem merészkedett hozzád közel.
– Általában egy pillanatra sem szokták békén hagyni – jegyezte meg Gideon. – Ma azonban
félénkebbek voltak. Azt hiszem, tudom is az okát, miért maradtak távol.
– És mi volna az az ok? – érdeklődött Brodick.
– Te, uram – mondta ki nyíltan az igazságot a Sinclair parancsnok. – Ott álltál Ramsey
mellett, és ezért nem mertek közelebb jönni a lányok. Bár urunktól teljesen elvesztik az
eszüket, úgy látszik, tőled sokkal jobban félnek.
– Jó tudni, hogy még mindig el tudod bátortalanítani a hölgyeket, Brodick – vigyorgott Dylan.
– Most nincs időnk ostoba tréfálkozásra – morogta Ramsey, aki láthatóan kényelmetlenül
érezte magát az ifjú hölgyek viselkedése miatt. Brodick tudta, mennyire zavarja Ramsey-t,
hogy a nők falkákban járnak utána a külseje miatt, és mivel a barátja volt, ki is használta ezt a
tudást. Amikor csak tehette, zavarba hozta Ramsey-t.
– Igazi átok lehet, hogy ilyen szép kisfiús arccal vert meg az ég – húzta el a szót. – Biztosan
nagyon kimerítő lehet, hogy minden éjjel más asszonyt találsz az ágyadban. Nem is tudom,
honnan veszed a lelki erőt, hogy megbirkózz ekkora teherrel
Ramsey állán megrándult egy izom, ami nagy megelégedéssel töltötte el Brodickot.
– Mindketten tudjuk, hogy a te ágyadban legalább annyi nő megfordult, mint az enyémben –
csattant fel. – De komolyan gondoltam, amit mondtam. Most sokkal fontosabb dolgokat
kellene megvitatnunk.
Fáradtan sétált az asztalhoz, szándékosan félrelökve Brodickot, aki megpróbálta útját állni és
kicsalni belőle egy jóízű nevetést. Ramsey intett Gideonnak és Dylannek, hogy üljenek le,
majd maga is helyet foglalt. Megragadott egy kancsó vizet, töltött magának, majd utasította az
ajtónál várakozó fegyvernököt, hogy hozzon nekik kenyeret és sajtot, hogy elűzhessék
éhségüket addig is, míg az esti lakomára várnak.
Alighogy a fiú elhagyta a termet, Ramsey javasolta, hogy Brodick mondja el Gideonnak a
történteket.
– A parancsnokaink minden erejüket a támadás előkészítésére kell, hogy fordítsák – mondta.
– Iain azt akarja, hogy Winslow, Dylan és te kiválasszátok azokat a katonákat, akik velünk
lovagolnak Angliába.
– Megtámadjuk Angliát? – ámult el Gideon.
– Nem – felelte Brodick. – Bár már maga a gondolat is megmelengeti a szívem.
234
Hátradőlt a széken, és szép sorjában elmesélte Gideonnak, mi történt, és hogyan mentette meg
Gillian Alec Maitlandet. Gideon alig akart hinni a fülének. Amikor Brodick befejezte, a
parancsnok a fejét csóválta.
– Édes istenem! – suttogta. – Kész csoda, hogy Alec túlélte.
– A csodának Gillian a neve – mondta halkan Brodick. – Ha ő nem lett volna, akkor Alec már
halott lenne.
– És senki sem tudná, hogy áruló van köztünk – tette hozzá Ramsey.
– Ugyan ki tenne ilyesmit? – kérdezte Gideon, majd meg is válaszolta saját kérdését. – Csakis
egy MacPherson lehetett – csapott öklével az asztalra. – Csak nekik van hasznuk belőle.
Sokan vannak köztük, akik örülnének a halálodnak, uram, és mindannyian Prosterhez
tartoznak. Bár még nagyon fiatal, sikerült elnyerni a bizalmukat. Lázadók ők mind, semmi
mások.
– Én nem vagyok meggyőződve róla, és amíg bizonyosságot nem szerzek, nem teszek semmit
– jelentette ki Ramsey.
Csendre intette társait, ahogy az ifjú fegyvernök besietett sajttal és kenyérrel teli tállal. Miután
a fiú az asztalra tette a tálat, Ramsey megparancsolta neki, hogy a konyhában várakozzon,
majd újra felvette a beszélgetés fonalát.
– Segítenünk kell Gilliannek, hogy megtalálja a nővérét. A szavamat adtam neki.
– Biztos, hogy a MacPhersonok között kell keresni? – kérdezte Gideon állát dörzsölgetve.
– Igen. Christennek hívják, és néhány évvel idősebb Gilliannél.
– A család biztos megváltoztatta a nevét, hogy védje őt – vetette közbe Brodick.
– Valószínű, de én azért reménykedem, hogy Otis és Brisbane emlékezni fognak rá. Semmi
sem kerülheti el a figyelmüket.
– Talán én is tudok segíteni – mondta Gideon. – Az apámnak is jó az emlékezete, és majdnem
az összes MacPhersont ismeri. Gyűlöli őket, de azért tisztességesen viselkedik velük – tette
hozzá. – A húga egy MacPhersonhoz ment hozzá. Már meghalt, de amíg élt, az ura szörnyen
bánt vele, és ezt az apám soha nem felejti el. Ennek ellenére segíteni fog neked, uram, ha tud.
Ha egy család befogadott egy gyermeket, az apám valószínűleg tudni fog róla. Most, hogy
jobban érzi magát, nem tűri a bezártságot, és a rejtvény bizonyára segíteni fog, hogy elvonja a
figyelmét. Az engedélyeddel, uram, meglátogatnám őt, amint lehet.
– Gideon apja eltörte a lábát egy szörnyű esésben – magyarázta Ramsey Brodicknak és Dylan.
– Jó hír, hogy meg fog gyógyulni. Egy időben azt hittük, nem fog neki sikerülni, és Gideon
hazasietett, hogy mellette legyen.
235
– Ha nem tud újra járni, akkor inkább meghal – mondta Gideon. – De most felcsillant egy kis
reménysugár. Ha nincs szükséged rám az elkövetkező néhány napban, akkor rögtön
indulhatnék. Még sötétedés előtt megtehetném az út felét.
– Jól van – egyezett bele Ramsey. – Minél előbb beszélsz az apáddal, annál jobb. Brisbane és
Otis még napokig aggódhatnak a MacPhersonok iránti kötelezettségeik miatt, és talán vissza
is érsz az információval, mielőtt a két öreg rászánná magát, hogy elárulja az igazságot.
– Christen talán magától is jelentkezik – vélte Dylan.
Gideon fel akart állni, de aztán meggondolta magát.
– Uram, azt mondtad, Angliába lovaglunk, de azt nem, hogy pontosan hová megyünk.
– Még nem tudjuk – ismerte be Ramsey. – Gillian nem árulta el nekünk azoknak az
angoloknak a nevét, akik fogva tartották Alecet, és üzletet kötöttek az árulóval.
– Miért nem árulta el neked, uram? – döbbent meg Gideon.
Brodick válaszolt a kérdésre.
– Attól fél, ha elárulja nekünk a neveket, akkor rögtön támadunk, és cserbenhagyjuk a
nagybátyját. Attól is fél, hogy arra kényszerítem, itt maradjon.
– De hiszen pontosan erre készülsz, nem? – kérdezte Ramsey. – Biztos vagyok benne, hogy
nem akarod visszaengedni Angliába.
– Elég bonyolult a dolog – sóhajtott Brodick. – Gillian meglehetősen önfejű.
– Éppen ezért vonzódsz hozzá – mutatott rá Ramsey.
Brodick a fejét csóválta.
– Hogyan kérhetném tőle, hogy bízzon bennem, amikor tudom, hogy el fogom árulni ezt a
bizalmat? A pokolba, fogalmam sincs, mit tegyek. Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy meg
kell szegnem a szavamat, de elfogadhatatlan a gondolat, hogy veszélybe kerül az élete.
– Ezt meg kell beszélned vele, mégpedig minél előbb. Szükségünk van azokra a nevekre.
Gideon felállt és meghajolt ura előtt.
– Most távoznék, ha megengeded.
– Add át apádnak, hogy mielőbbi gyógyulást kívánok neki.
– Átadom – ígérte a férfi. A bejárat felé indult, majd megfordult. – Uram, a döbbenetes hírek
miatt el is felejtettem megkérdezni…
– Mit?
– Még mindig azt akarod, hogy összegyűljenek ma este a férfiak az udvarban? Szólok
Anthonynek, hogy adja ki a parancsot – tette hozzá sietve. – De ha nem a házasodási
szándékodat akarod bejelenteni Meggannel, akkor megkérdezhetem, mit kívánsz mondani az
embereknek? Talán maradnom kellene.
236
Ramsey ekkor rádöbbent, hogy egy fontos részlet kimaradt az elbeszélésből.
– Minden esélyünk megvan, hogy megtaláljuk az árulót – világosította fel parancsnokát. –
Gillian látta azt az embert, amikor a birtok felé lovagolt.
– Látta az árulót? – kérdezte meglepetten Gideon.
– Igen, látta a gazembert – erősítette meg Dylan. – Az elbeszéléséből tudjuk, hogy olyan
közel volt hozzá a búvóhelye, hogy akár le is köphette volna, az ostoba pedig még csak nem is
tudja, hogy Gillian ott volt.
– Ezért akarom, hogy ma este minden férfi az udvarba jöjjön. Gillian mindegyiket megnézi, és
ha az áruló köztük lesz, ki fogja szúrni – mondta Ramsey.
Gideon megcsóválta a fejét.
– És a hölgy biztosan fel fogja ismerni azt a férfit?
– Igen.
– Akkor bármi áron meg kell őt védenünk. Ha ez a férfi megtudja, hogy Gillian bármikor
rámutathat, akkor megpróbálja elhallgattatni, mielőtt még…
– Gillian tökéletes biztonságban van – jelentette ki Dylan. – A Buchananek nem engedik,
hogy bármi baja essék. Ő már hozzánk tartozik.
Gideon meglepetten pislogott.
– Lady Gillian a Buchananekhez tartozik? – kérdezte, Dylan hencegésétől összezavarodva.
– Igen – bólintott Ramsey. – Csak még nem tud róla.
H U S Z A D I K F E J E Z E T
Ramsey találkozása Bridgid KirkConnell anyjával, Leah-vel keserű szájízt hagyott maga után.
Amikor az asszony belépett a nagyterembe, Ramsey első benyomása kedvező volt. A
középkorú nőhöz határozottan kegyes volt az idő. Kora ellenére még mindig feltűnő jelenség
volt. Miután meghallgatta a mondandóját, Ramsey véleménye gyökeresen megváltozott, és
mire az asszony elhagyta a termet, már a látványától is felfordult a gyomra.
Brodickkal együtt lementek a tóhoz, megfürödtek és tiszta ruhát vettek fel, de mihelyt
meghallgatta Leah kérelmét lányával kapcsolatban, Ramsey sürgető kényszert érzett, hogy
újra megfürödjön. Az asszony gyalázatos viselkedése anyához méltatlan volt.
Brodick néhány perccel a találkozás után tért vissza a nagyteremben, komor arckifejezéssel –
ahogy ez már szokása volt –, mert Gillian még mindig Brisbane-nel és Otisszal beszélgetett.
Alig várta már, hogy megtudja, mit mondott a két öreg a lánynak. Ráadásul arra is rádöbbent,
237
hogy egyszerűen maga mellett akarja tudni Gilliant, és a felismeréstől csak még inkább
elkomorult, hiszen olyan nevetségesen viselkedett, mint egy szerelmes kamasz.
Ramsey-t magába roskadva találta, fejét lehajtva ült, mintha imádkozna. Amikor barátja
felnézett, keserű arckifejezését látva Brodick megkérdezte:
– Mi bajod? Úgy nézel ki, mint aki lúgot ivott.
– Úgy is érzem magam – ismerte be Ramsey. – Épp most fejeztem be Bridgid KirkConnell
anyjának, Leah-nek a meghallgatását.
– Jól sejtem, hogy a találkozó nem a legsikeresebben zajlott?
– Az a nő egy aljas perszóna – morogta Ramsey. – Hogy az ördögbe mondjam meg
Bridgidnek, hogy a tulajdon anyja…
– Mi van vele?
– Leah féltékeny a lányára – magyarázta sóhajtva Ramsey, és a fejét csóválta, hogy ilyesmi
egyáltalán létezik.
– Ezt ő maga mondta?
– Nem, de nagyon is nyilvánvaló, hogy mi a problémájának a gyökere. Leah nemrégiben ment
újra férjhez, és nem tetszik neki, ahogy az ura a lányra néz. Azt hiszi, hogy a férfi megkívánta
Bridgidet, és szeretné kint tudni a lányt a házból.
– Talán csak így akarja védelmezni Bridgidet – vélte Brodick.
Ramsey megint megcsóválta a fejét.
– Nem, a lánya jóléte az utolsó dolog, ami foglalkoztatja. Egyre csak azt hajtogatta, hogy
milyen öregnek néz ki, ha a lánya mellett áll.
– Az isten szerelmére! – morogta Brodick. – Miért kell ilyen semmiségekkel foglalkoznod?
– Akárcsak neked, nekem is az egész nemzetségre oda kell figyelnem, és Bridgid a klán tagja.
Maradj itt, és ismerd meg! – ösztönözte barátját Ramsey. – Akkor majd megérted, miért
találtam olyan visszataszítónak az anyja viselkedését.
– Bridgid vajon tud róla, hogy az anyja azt szeretné, hagyja el a házát?
– Fogalmam sincs. Leah egy időre elküldte a húgához azzal az indokkal, hogy Bridgid
nénikéjének segítségre van szüksége, mert most született kisbabája.
– Akkor talán visszatérhetne a lány a nénikéjéhez.
– Az csak ideiglenes megoldás volt – magyarázta Ramsey. – A nénikéjének öt gyereke van és
egy kis kunyhóban lakik. Ott egyszerűen nincs hely Bridgid számára.
– Ezek szerint a házasság az egyetlen megoldás.
– Éppen ez a gond – sóhajtott fel Ramsey, és gyorsan elmondta Brodicknak, hogy miféle
ígéretet tett apja a lány apjának.
238
– Azt akarod mondani, hogy Bridgid maga választhatja meg, kihez megy feleségül?
– Hacsak meg nem szegem azt az ígéretet.
– Jól ismerlek. Soha nem tennél ilyet.
– Akkor mi lenne a megoldás erre a problémára? Van valami ötleted?
Brodick gondolkodott egy percet, mielőtt válaszolt volna.
– Iain befogadná.
– Bridgid ide tartozik, ez az otthona – vetette ellen Ramsey. – Még azt hinné, hogy száműzöm
innen.
– Megszokna ott.
– Nem akarom megsérteni az érzéseit. Semmi rosszat nem tett.
Brodick néhány pillanatig barátját tanulmányozta.
– Komolyan törődsz ezzel a lánnyal, igaz?
– Persze, hogy törődöm vele, hiszen a klánom tagja.
Brodick elmosolyodott.
– Akkor miért nem veszed feleségül?
Ramsey felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a kandalló előtt.
– Mert ő Sinclair – magyarázta. – Tudom, mi a kötelességem. Ha azt akarom, hogy működjön
ez az egyesülés a Sinclairek és MacPhersonok között, akkor Meggan MacPhersont kell
elvennem. Ez csak logikus, nem? Megkapom, amit akarok ettől az üzlettől. A MacPherson
birtok olyan hozomány, amelyet nem tudok visszautasítani.
– Mindig is gyakorlatias ember voltál – jegyezte meg Brodick.
– Te is – szögezte le Ramsey. – Amíg Gillian be nem lépett az életedbe.
Brodick bólintással jelezte, hogy egyetért barátjával.
– Észre sem vettem, hogy jön.
Hangjából annyi önutálat csendült ki, hogy Ramsey elnevette magát.
– És pontosan mikor jöttél rá…
Brodick vállat vont, hogy palástolja zavarát.
– Amikor Annie Drummond a sebébe öntötte az a folyékony lángot. Én tartottam a karját,
nehogy megmoccanjon a kegyetlen gyógykezelés alatt. Meg se nyikkant közben.
– Aha, szóval a bátorsága nyűgözött le.
– Nem, hanem az, ahogy rám nézett – ismerte be Brodick nevetve. – Esküszöm az élő istenre,
úgy nézett rám, mint aki ott nyomban meg akar ölni, amiért el kell szenvednie azt a
szörnyűséget. Hogyan is ne bolondulnék bele egy ilyen erős, makacs nőszemélybe?
239
Anthony vetett véget a beszélgetésnek, amikor bejelentette, hogy Bridgid KirkConnell várja,
hogy beszélhessen a nemzetségfővel.
A következő pillanatban belépett Bridgid. Mosolya felderítette Ramsey-t, bár magában arra
gondolt, hogy lánynak igazán nincs oka mosolyogni.
– Jó napot, uram! – köszöntötte Brodick, amint közelebb sétált hozzá, majd pukedlizett. – És
jó napot neked is, Buchanan uram!
Csak futó pillantást vetett Brodickra, amikor üdvözölte, mert ő is hallotta a pletykákat a
tekintetének erejéről, és úgy gondolta, jobb az óvatosság.
Brodick látta, hogy a lány fél tőle, és mégis közelebb lép és újra pukedlizik. Ezzel kivívta
Brodick elismerését.
– Csodálatos napunk van, ugye? – kérdezte, remélve, hogy ezzel elodázhatja a témát, amiért
Ramsey hívatta.
– És mi benne olyan csodálatos? – kérdezett vissza Ramsey.
– Ó, hát minden, uram. A nap gyönyörűen süt, enyhe szellő fújdogál. Igazán szép nap.
– Bridgid, éppen most beszéltem az anyáddal.
A lány lesütötte a szemét, két kezét összekulcsolta a háta mögött.
– Valóban?
– Igen.
– És sikerült meggyőznie téged, uram, hogy megszegd az apámnak tett szent ígéretet?
Ramsey tudta, a lány szándékosan használta a szent szót, hogy bűntudatot keltsen benne, ha
ez lenne a szándéka.
– Nem, nem sikerül meggyőznie, hogy megszegjem az apádnak tett ígéretet.
Bridgid erre újra elmosolyodott.
– Köszönöm, uram, de máris sok idődet raboltam el. Engedelmeddel, most távoznék.
Már félúton járt kifelé, amikor Ramsey megállította.
– Nem adtam engedélyt, hogy távozhass, Bridgid. Gyere ide vissza! Meg kell beszélnünk egy
fontos dolgot.
Brodick hallotta, hogy a lány halkan felsóhajt, mielőtt megfordul. Nyilvánvalóan tisztában
volt vele, mi is az a fontos dolog, és abban reménykedett, hogy sikerül megúsznia.
Lassan fordult vissza, és még lassabb léptekkel ment vissza ura elé. Amikor odaért, megállt,
Ramsey szemébe nézett és némán várta a mondandóját.
– Újabb férfi kérte meg a kezedet.
– Köszönettel visszautasítom.
240
– Még a nevét sem tudod annak a férfinak, aki szeretne feleségül venni. Nem utasíthatod így
vissza.
– Sajnálom – mondta, bár semmi bűnbánat nem volt a hangjában. – Ki az a férfi?
– Matthiasnak hívják. A MacPhersonokhoz tartozik, és be kell vallanom, hogy nem sokat
tudok róla. Mégis bizonyos vagyok benne, ha elfogadod az ajánlatát, jól fog veled bánni.
Egy egész percet várt a lány válaszára, de Bridgid makacsul hallgatott.
– Nos? – kérdezte Ramsey türelmetlenül. – Mit mondasz?
– Most már visszautasíthatom?
– Az ég szerelmére… Ismered azt az embert?
– Igen, már találkoztam vele, uram.
– És semmilyen vonzó vonást nem találsz benne?
– Ó, biztos vagyok benne, hogy sok jó tulajdonsága van.
– Akkor?
– Nem kérek belőle.
– Miért nem?
– Uram, tudsz róla, hogy üvöltesz velem?
Brodick köhögéssel leplezte nevethetnékjét. Ramsey sötét pillantást vetett rá, mielőtt
visszafordult volna Bridgidhez. Figyelte, amint igazi nőies mozdulattal hátrasimítja egyik
rakoncátlan fürtjét, és egy pillanatra elvesztette a beszélgetés fonalát.
– Próbára teszed a türelmemet!
– Az elnézésed kérem, uram. Nem áll szándékomba próbára tenni a türelmedet. Távozhatnék
most? Azt hallottam, hogy van itt egy hölgy, aki Angliából érkezett, és feltétlenül meg kell
ismerkednem vele.
– Miért kell? – kérdezte Brodick.
A lány összerándult a sötét vakkantásra, de gyorsan összeszedte magát.
– Mert még soha nem voltam Angliában – magyarázta. – Ezernyi kérdést szeretnék feltenni
neki. Kíváncsi vagyok, milyen Angliában élni, és csak ő tud nekem erre választ adni. El sem
tudom képzelni, hogy máshol éljek, és nagyon érdekel, hogy ő is érez-e angliai otthonával
kapcsolatban. Már el is döntöttem, hogy kedvelni fogom.
– Az biztos – jósolta a férfi.
– Sok közös vonásotok van Lady Gilliannel – jegyezte meg Ramsey. – Mindketten nagyon
makacs nőszemélyek vagytok.
– Ezek szerint őt is kényszerítik, hogy férjhez menjen? – Bridgid képtelen volt elrejteni
felháborodását.
241
– Téged senki sem kényszerít, hogy férjhez menj, Bridgid – lépett közelebb hozzá Ramsey.
– Akkor távozhatok?
– Nem! – csattant fel a férfi. – Ami ezt a Matthiast illeti…
– Szóval megint nála kötöttünk ki? – tette csípőre türelmetlenül a kezét a lány.
– Bridgid, figyelmeztetlek, nem tűröm az arcátlanságot.
A lány azonnal visszakozott.
– Bocsánatot kérek. Tudom, hogy pimaszul beszéltem, de egyszer már visszautasítottam az
ajánlatát.
Ramsey nem akarta feladni.
– Tudod, hogy hány derék embernek adtál már kosarat?
– Igen.
– Sok szívet összetörtél.
– Ebben kételkedem, uram. Egyik férfi sem ismert annyira, hogy összetörhettem volna a
szívét. Ha megtehetném, hogy ne kérjék meg többet a kezem, biztosíthatlak, boldogan
megtenném. Egyáltalán nem kellemes számomra, hogy újra és újra végig kell szenvednem ezt
a kihallgatást. Az igazság az, hogy lassan már attól is félni kezdek…
– Mitől? – nógatta Ramsey, amikor a lány hirtelen elhallgatott.
Bridgid elpirult zavarában.
– Nem fontos, uram.
– Nyugodtan beszélhetsz előttem. Most pedig áruld el, kérlek, mi az, ami megfélemlít!
– A találkozás veled, uram – bökte ki a lány. – Csak olyankor beszélsz velem, amikor valaki
megkérte a kezem. Tudom, hogy milyen kellemetlen neked, hogy a drága idődet ilyen
jelentéktelen ügyekre kell vesztegetned.
– Te nem vagy jelentéktelen ügy.
– De nehéz velem boldogulni, nem igaz?
– De igen.
– Befejeztük mára?
– Még nem. Bridgid, nem akarsz férjhez menni?
– Dehogynem. És gyerekeket is akarok – tette hozzá ezúttal lelkesen. – Sok gyereket, és úgy
fogom őket szeretni, ahogy egy anyának kell.
– Akkor miért utasítod vissza egymás után az ajánlatokat? Ha gyerekeket szeretnél…
Bridgid nem engedte, hogy Ramsey befejezze a mondatot.
– Mást szeretek.
A bejelentés jócskán meglepte Ramsey-t.
242
– Igazán?
– Igen.
– Ki az a férfi?
– Nem mondhatom meg a nevét – rázta a fejét a lány.
– Akkor menj hozzá! – javasolta Ramsey türelmetlenül.
A lány felsóhajtott.
– Nem kért meg.
– Tudja, hogyan érzel iránta?
– Nem tudja. Nagyon ostoba ember.
Brodick erre már nem tudta visszatartani a nevetést.
– Mégis szereted? – kérdezte.
– Igen – mosolygott a lány. – Nem akarom szeretni, de mégis tiszta szívből szeretem őt.
Biztosan én is olyan ostoba vagyok, mint ő. Nem is tudom más mentséget erre. A szív ügyei
kifürkészhetetlenek, és én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy kiigazodjak rajtuk – jelentette
ki, majd Ramsey-hez fordult. – Nem kérek Matthiasból. Nem fogok hozzá menni egy olyan
emberhez, akit nem szeretek.
Ramsey-t magát is meglepte, ahogyan a lány bejelentésére reagált. Amikor Bridgid beismerte,
hogy más férfit szeret, és ezért nem kell neki Matthias, először meglepődött, de ezt az érzést
hamarosan felváltotta valami más, amit leginkább bosszúságként jellemzett volna. Bár nem
tudta megmagyarázni miért, a gondolat, hogy a lány szerelmes valakibe kellemetlenül
érintette. Ennek így semmi értelme. Hiszen épp most próbálta meggyőzni, hogy fogadja el
Matthias ajánlatát. Ha beleegyezett volna, akkor is csalódottnak érezné magát? Nem,
gondolta, mert tudta, hogy a lány soha nem menne Matthiashoz.
Ramsey erővel kiszakította magát zavarba ejtő gondolatai közül, és Bridgidhez fordult.
– Áruld el nekem, ki az a férfi, és én szót emelek az érdekedben.
– Köszönöm a segítőkész ajánlatodat, de a férfinak, akit szeretek magától kell döntenie.
– Ez nem ajánlat volt, hanem parancs. Mondd meg a férfi a nevét.
Újabb lépést tett előre, de Bridgid nem hátrált meg, bár nem volt könnyű szembeszállni a
férfival. Ramsey hatalmas termetű férfi volt, és a közelsége szinte megsemmisítette. Azonban
Ramsey a földesura is, és mint ilyennek az a kötelessége, hogy megvédje, nehogy ártson neki
valaki. Hűséges alattvalója volt, és akár tetszik a férfinak, akár nem, kötelessége, hogy az
érdekeit képviselje. Mellesleg tudta róla, hogy kedves és nagylelkű ember. Igaz, hogy halálra
rémíti, de soha nem emelne rá kezet.
243
Elhatározta, hogy megpróbálja elterelni a férfi figyelmét abban a reményben, hogy
megfeledkezik a követeléséről.
– Uram, hol van Michael? Ma még nem is láttam, és nemrégiben megígértem neki, hogy
elviszem fára mászni.
– Fára mászni?
– Igen. Minden fiúnak meg kell tanulnia, hogyan kell fára mászni.
– És úgy véled, hogy te meg tudod neki mutatni?
A lány bólintott.
– A Maitlandekkel maradt. Aleckel jól összebarátkoztak, de ha hazatér, sem mutathatod meg
neki, hogyan kell fára mászni. A fára mászás nem illik egy hölgyhöz, Bridgid.
– Attól tartok, igazad van, uram – ismerte el vonakodva a lány.
Ramsey hallani akarta a férfi nevét, akiről Bridgid kijelentette, hogy szereti. Bridgid
elkedvetlenedett, mivel cselfogása nem vált be.
– Nem kívánom megmondani a nevét, uram – mondta morcosan.
– Ez egészen nyilvánvaló – morogta Ramsey. – Ennek ellenére el fogod árulni a nevét.
– Nem fogom.
Ramsey nem akarta elhinni, hogy a lánynak van mersze dacolni vele.
– Nem fogom feladni – figyelmeztette. – Mondd meg a nevét!
A férfi könyörtelen volt, mint a zsákmányát üldöző ragadozó, és Bridgid csak magát
hibáztathatta, mert ostoba módon elárulta szíve titkát.
– Igazságtalanul előnyben vagy velem szemben, uram – jegyezte meg.
– Miért?
– Mert te vagy az uraság – magyarázta a lány. – Te nyíltan beszélhetsz, míg én…
Ramsey nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
– Te is nyíltan beszélhettél, mióta csak betetted ide a lábad. Most pedig felelj a kérdésemre!
Haragos hangja hallatán a lány összerezzent. Saját magát szorította sarokba, és fogalma sem
volt, hogyan fog kikeveredni onnan.
– Hacsak nem parancsolod meg…
– Már megparancsoltam neked, hogy mondd meg a férfi nevét – emlékeztette Ramsey a lányt.
A férfi udvariatlansága zavarba hozta Bridgidet. Lehajtott fejjel válaszolt, hogy nem kelljen
ura szemébe néznie.
– Sajnálom, de nem árulhatom el a nevét.
244
Ramsey feladta, és úgy döntött, hogy egyelőre hagyja elsikkadni a dolgot. Taszította a saját
viselkedése. Nem vallott rá, hogy hagyja elszabadulni az indulatait egy nővel szemben, bár ez
a bizonyos fehérszemély ugyancsak próbára tette a türelmét.
– Bűnnek számít, ha dacolok veled, uram? – kérdezte Bridgid.
Ramsey habozott egy pillanatig.
– Nem, természetesen nem – mondta végül.
– Az jó – mosolygott rá a lány.
– Te is nagyon jól tudod, hogy nem – nézett rá bosszúsan Ramsey.
Bridgid tudomást sem vett az indulatos kifakadásról.
– Engedelmeddel, uram, most távoznék. Így is túl sokat fecséreltem el a drága idődből –
pukedlizett, és megpróbált elmenni, de Ramsey megjegyzése újfent megállította.
– Ha nem kívánsz hozzámenni Matthiashoz, akkor van egy másik dolog, amelyet meg kell
beszélnünk.
– Valóban?
– Igen.
Bridgid türelmesen várt, de Ramsey nem találta a megfelelő szavakat. Hogy az ördögbe
mondja meg neki, hogy a tulajdon anyja nem akarja megtűrni a házában? Nem, ezt képtelen
megtenni.
– Úgy látszik, elfelejtettem…
Brodick sietett a segítségére.
– Michael.
– Michael? – nézett kérdőn Ramsey a barátjára.
Brodick bólintott.
– Azt mondtad, hogy szeretnéd megkérni Bridgidet, segítsen neked az öcséd nevelésében,
mivel annyira fiatal még a fiú, emlékszel?
– Igen, persze – kapott az ötleten Ramsey. – Már emlékszem. Michael most a Maitlandeknél
van.
– Igen, uram, már említetted, hogy a barátját látogatja meg.
– Igen, persze. – Ramsey tisztára idiótának érezte magát. – De amikor hazajön…
Ramsey segélykérően nézett Brodickra.
– Ramsey-nek nincs sok ideje arra, hogy foglalkozzon az öccsével, és úgy véli, hogy a fiúnak
nagy szüksége van egy gyengéd női kézre.
– Így igaz – helyeselt Ramsey. Mindketten menet közben találták ki, hogyan szőjék tovább a
történetet, de úgy tűnt, a lány nem veszi észre cselszövésüket.
245
– Boldogan segítek neked, uram.
– Akkor ez el van rendezve.
– Mi van elrendezve? Pontosan mit kívánsz tőlem, uram?
– Azt, hogy költözz be a kastélyba – magyarázta Ramsey. – Három üres szoba is van odafent.
Válaszd ki az egyiket, és hozd át a holmidat minél előbb! Ez azt jelenti, hogy el kell hagynod
az otthonodat. Tudom, milyen nehéz lesz ez neked és az anyádnak – tette hozzá, és magában
büszkén konstatálta, hogy képes volt ekkora hazugságra anélkül, hogy megfulladt volna belé.
– Azt akarod, hogy itt lakjam? Uram, ez nem lenne illendő. Az emberek pletykálni fognak.
– Akkor aludj a szolgálókkal a kastély mögötti szálláson!
Bridgid pár pillanatig fontolgatta a dolgot, majd lassan rábólintott. A szemében tükröződő
szomorúságtól Ramsey-nek elfacsarodott a szíve, és rá kellett döbbenni, a lány mindent ért.
Bridgid végül kihúzta magát és mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.
– Boldogan segítek az öcséd nevelésében, uram, de nem lenne jobb várni a beköltözéssel, míg
Michael hazatér?
– Nem, azt akarom, hogy mielőbb áthozd a holmidat a kastélyba!
– Akkor, ha megbocsátasz? Máris indulok érte.
Ramsey engedélyt adott a távozásra, és figyelte, ahogy a lány az ajtó felé sétál. Bátor kiállása
lenyűgözte, különösen, hogy látta a szemében remegő könnyeket, mielőtt elfordult volna.
– Uram! – állt meg Bridgid az ajtónál.
– Igen?
– Ne ítéld meg az anyámat túl szigorúan! Nem tehet az érzéseiről. Nemrégiben ment férjhez,
és joga van, hogy kettesben legyen az urával, én pedig útban vagyok. Azonkívül, éppen itt az
ideje, hogy elhagyjam az otthonomat.
– Gondolod, ezért kértelek meg arra, hogy költözz a kastélyba? Mert az anyád kettesben akar
maradni az urával?
– Talán nem? – kérdezett vissza a lány. – Mi más oka lenne?
Vágy és féltékenység, gondolta Ramsey, de nem szándékozta ezt a szégyenteljes igazságot a
lány orrára kötni. Nem akarta elárulni neki, hogy a mostohaapja bűnös szándékkal néz rá, és
az anyja féltékeny lánya szépségére.
– Már elmagyaráztam az indokaimat. Segítesz nekem Michael nevelésében, és ennyi.
– Te nagyon kedves ember vagy, uram, de…
– De mi?
Futó mosoly suhant át a lány arcán.
– Egyáltalán nem tudsz jól hazudni.
246
H U S Z O N E G Y E D I K F E J E Z E T
Soha semmi nem megy könnyen. A Brisbane-nel és Otisszal folytatott hosszú és kimerítő
beszélgetés után Gillian feje lüktetett a sok kitérő választól. A két öreg kedves és gyengéd
volt, de végtelenül makacs. Bár egyikük sem ismerte be, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy
mindketten tudják, hol van Christen, ám egyikük sem fogja elárulni, míg meg nem szerezte
Christen hozzájárulását. Gillian igyekezett türelmes maradni, és igyekezetének meg is lett a
jutalma, amikor Otis végül utalt rá, hogy Christen valóban a MacPherson birtokon lakik.
Gillian szíve megdobbant örömében, és könyörtelenül tovább faggatta az öregeket, ám
hasztalanul próbálkozott többet kihúzni belőlük.
Gillian annyira biztos volt abban, hogy Christen futva siet hozzá, ha meghallja, hogy húga itt
van, hogy készséggel beleegyezett, vár addig, míg a két öreg nem beszél nővérével.
Könyörgött nekik, hogy mielőbb keressék fel, igyekezett megértetni velük, hogy mennyire
szorít az idő, és hogy hamarosan vissza kell térnie Angliába. Azt azonban nem árulta el nekik,
hogy miért.
Mivel csalódottnak és idegesnek érezte magát a vének távozása után, és szeretett volna
egyedül maradni néhány percre, sétára indult a kunyhók között húzódó ösvényen. Amikor
felért a dombtetőre, az egyik fa árnyába húzódott és leült. Szoknyáját gondosan elrendezte
maga körül a füvön, majd lehunyta a szemét. Igyekezett minden gondolatot kiűzni a fejéből,
miközben élvezettel hagyta, hogy a langy szellő simogassa az arcát. Amikor újra kinyitotta a
szemét, körülnézett. Ramsey birtoka gyönyörű volt… és békés. Alatta zajlott a falu
mindennapi élete. A harcosok a fegyverüket gondozták, míg mások a földet művelték,
előkészítve a következő termés számára. Az asszonyok a ház előtt ültek, gabonát őröltek,
hogy legyen miből kenyeret sütniük. Gyermekeit a közelükben játszottak valami vad játékot
bottal és kövekkel.
Egy rövid percig Gillian is átadta magát ennek a békének és nyugalomnak. De gondolatai nem
hagyták nyugodni. Kérdések zsongtak a fejében, amelyeket meg kell kérdeznie Christentől,
amikor újra találkoznak. Imádkozott, hogy nővére emlékezzen rá, és hogy ezek az emlékek
kellemesek legyenek. Liese rengeteg mókás történetet mesélt neki kettejükről. Újra és újra
elmondta őket, hogy Gillian ne felejtse el a nővérét. Christennek azonban nem volt senkije,
aki segített volna ébren tartani az emlékeit, de Gillian reménykedett, hogy így sem felejtette el
őt, hiszen Christen volt az idősebb. Nem felejthette el.
247
Egy nő kiáltozása rángatta ki gondolataiból, és éppen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa az
ösvényen felfelé siető világos hajú ifjú hölgyet. Homlokát gondterhelt ráncok barázdálták, és
Gillian rögtön meg is értette az okát, amint meglátta a mögötte csörtető nagydarab, elszánt
tekintetű férfit. Amikor azonban jobban megnézte magának, észrevette, hogy a durva alak
inkább fiú volt, mint felnőtt férfi.
– Mondtam már, hogy hagyj békén, Stewart, és komolyan is gondoltam! Ha tovább zaklatsz,
én…
Hirtelen elhallgatott, mert észrevette Gilliant. Szinte rögtön elmosolyodott, és a lány felé
sietett, kéretlen széptevőjéről meg is feledkezve. Stewart megtorpant, majd hátralépett.
– Jó napot, milady!
– Jó napot! – viszonozta az üdvözlést Gillian.
– Bridgidnek hívnak – mutatkozott be a lány, és gyors pukedlit vágott le. – Ne kelj fel! – tette
hozzá gyorsan. – Te vagy az a hölgy, aki Angliából érkezett?
– Igen. Gilliannek hívnak.
– Már mindenhol kerestelek. Azt reméltem, hogy nem vagy túl elfoglalt, és rá tudsz szánni
néhány percet, hogy válaszolj a kérdéseimre. Nagyon érdekel, hogyan élnek az emberek
Angliában.
Gilliant meglepte a lány érdeklődése, ugyanakkor örült is neki.
– Boldogan válaszolok a kérdéseidre, bár meg kell, hogy valljam, te vagy az első ember, aki
érdeklődést mutat a hazám iránt. Ezek szerint szereted Angliát?
– Nem tudom, hogy szeretem-e – nevetett a lány. – Szörnyű dolgokat hallottam Angliáról, és
feltett szándékom, hogy kiderítem, igazak-e. Az itteni férfiak hajlamosak a túlzásra.
– Máris biztosíthatlak, anélkül, hogy hallottam volna azokat a történeteket, hogy mind
hamisak. Az angolok jó emberek, és büszke vagyok rá, hogy közéjük tartozom.
– Nemes dolog tőled, hogy megvéded a honfitársaidat.
– Csak őszinte vagyok, nem nemes. Mondj el néhányat ezekből a mesékből, és én
meggyőzlek, hogy hazugságok.
– Ha ezek a történetek túloznak, akkor talán meggondolom magam, és egy napon mégis
ellátogatok Angliába, bár nem hiszem, hogy az uraság elengedne. A te hazád van olyan szép,
mint az enyém?
– Ó, igen – felelte Gillian. – Más ugyan, de gyönyörű.
Újabb katona csatlakozott Stewarthoz. Megállt mellette és csak bámulta a két lányt. Ő is alig
nőtt ki még a kamaszkorból. Magas volt és esetlen, arcát ragyák csúfították el. Gillian úgy
248
vélte, rendkívül durva dolog mások beszélgetését kihallgatni, és szerette volna elhessenteni
őket, de Bridgid tudomást sem vett a két ifjúról.
– Az anyám azt mondta, hogy az angol férjek minden szombat este megverik az asszonyukat,
hogy a nő még a vasárnapi mise előtt letudja a penitenciát.
Ekkora hazugság hallatán Gillian felkacagott.
– Ez nem igaz. Az angol férjek nagyon kedvesek és gondoskodók, és nem bántanák a
feleségüket. Legalábbis a többségen nem – javította ki magát. – Nem különböznek az itt élő
emberektől. Ugyanazok az értékeket követik, és ugyanúgy jót akarnak a családjuknak.
– Gyanítottam, hogy az egészet csak kitalálták – vallotta be Bridgid. – Akkor gondolom, a
pápáról terjesztett történet is hazugság.
– Mit meséltek róla?
– Hogy a szentatya egyházi tilalom alá helyezte Angliát.
– Ez sajnos igaz – ismerte el szomorúan Gillian. – A pápának van valami vitája János
királlyal, de hamarosan ez is megoldódik.
– Én nem ezt hallottam.
– Hanem mit?
– Hogy Jánost ki fogja átkozni.
Gillian keresztet vetett a szörnyű jóslat hallatán.
– Őszintén remélem, hogy ez nem fog megtörténni – suttogta. – A királyunknak így is épp
elég gondja van a lázadó bárókkal.
– A királyotok magának keresi a bajt.
– De akkor is a királyunk – emlékeztette halkan Bridgidet Gillian. – Kötelességem, hogy
hűséges legyek hozzá.
Bridgid ezen elgondolkodott, majd végül rábólintott.
– Igen, ahogy nekem is hűségesnek kell lennem a vezetőmhöz egészen addig, amíg olyat nem
tesz, amellyel méltatlanná válik erre a hűségre. Leülhetek melléd? Éppen most fejeztem be a
hurcolkodást, és meglehetősen fáradt vagyok. Azonkívül rengeteg kérdésem van, de ígérem,
egy sem fogja érinteni a királyotokat, mert látom, hogy ez a téma kényelmetlen neked.
– Igen, kérlek ülj ide mellém! – invitálta Gillian, aztán észrevette, hogy Stewart Bridgid felé
iramodik. A másik fiatalember is követette a példáját.
– Ó istenem, jönnek azok a csirkefogók.
Miközben Gillian felállt, Stewart előrelendült és elkapta Bridgidet a derekánál fogva. A lány
felsikkantott, és igyekezett lefejteni a legény kezét magáról.
– Azonnal engedj el, Stewart!
249
– Hallottad, mit mondott. Hagyd békén! – parancsolt rá az ifjúra Gillian is eltökélve, hogy
segít újdonsült barátnőjének. Stewart rávigyorgott.
– Ez csak Bridgidre és rám tartozik. Csak meg akarom csókolni, és ennyi, aztán majd
elengedem. Talán tőled is lopok egy csókot. Te is vagy olyan csinos, mint Bridgid.
– Távolabb mennél tőlem? Úgy bűzlesz, mint egy ázott kutya – morogta Bridgid.
A fiatalember, aki Stewarttal jött, szintén előrelépett.
– Te már szereztél magadnak asszonyt. A másik az enyém lesz – kérkedett. – Én majd tőle
lopok egy csókot.
Stewart felkiáltott fájdalmában, elengedte Bridgidet, hátraugrott és a karjára meredt.
– Megharaptál, te kis…
Bridgid csípőre tett kézzel fordult felé, hogy szembeszálljon támadójával.
– Te kis micsoda?
– Szuka – motyogta Stewart.
Gillian a sértéstől döbbenten kapta torkához a kezét, Bridgid azonban egy cseppet sem tűnt
sértődöttnek, csak a fejét csóválta.
– Ha nem csak egy ostoba kisfiú lennél, Stewart, máris jelenteném az esetet az uradnak. Most
pedig menj, és hagyj engem békén. Bosszantasz.
– Hiszen szabad préda vagy.
– Ez nem igaz! – csattant fel a lány.
– De igenis az vagy. Láttam, hogy felvitted a holmidat a kastélyba. Az anyád kidobott a
házból, nem igaz? És nem vagy férjnél, ezért szabad préda vagy. Különben sem vagyok kisfiú
– tette hozzá komoran. – És ezt be is fogom bizonyítani neked. Az engedélyeddel, vagy
anélkül, de megkapom azt a csókot.
– Akkor én is – hősködött a másik legény, bár Gillian látta, hogy nagyokat nyel, és folyton a
háta mögé nézeget. Szemmel láthatóan nem szerette volna, ha valaki meghallja hencegését.
– A fiú neve Donal – mondta halkan Bridgid. – Ugyanolyan fiatal és ostoba, mint Stewart. –
Közelebb hajolt Gillianhez, úgy suttogta. – Félsz? Mert ha félsz, akkor hívok segítséget.
– Nem félek, de bosszant a dolog. Nem ártana ezeknek a fiúknak jó modort tanulni.
– Mit szólnál hozzá, ha lelöknénk őket a domboldalon? – vigyorgott Bridgid.
A terv botrányosnak hangzott, ugyanakkor jó mulatságnak tűnt, és Gillian volt annyira jó
pajtás, hogy benne legyen a mókában. Bridgid példáját követve lassan hátrált, míg végül
mindketten ott álltak a lejtő szélén.
Donal és Stewart arcukon idióta vigyorral feléjük léptek. Bridgid begörbített ujjal hívogatta
őket még közelebb.
250
– Tedd, amit én! – súgta oda Gilliannek, majd ráparancsolt Stewartra, hogy forduljon meg és
hunyja le a szemét, ha azt akarja, hogy megkapja a jutalmát.
A két fiú izgatott kiskutya módjára engedelmeskedett.
– Ne leskelődj! – szólt rá Bridgid. – Erősen hunyd le a szemed!
– Készen állsz? – kérdezte Gillian Donaltól.
A fiú hevesen bólogatott, mire Gillian erősen meglökte hátulról. Bridgid ugyanabban a
pillanatban taszította meg Stewartot. Donal lebucskázott, Stewart azonban fürgébbnek
bizonyult. Győzedelmes kiáltással tette hátra az egyik lábát, hogy kitámassza magát, majd
megfordult, hogy lássa barátját legurulni. Bridgid és Gillian kihasználta pillanatnyi
figyelmetlenségét. Szoknyájukat felemelve alaposan fenéken rúgták a fiút, hogy útnak
indítsák társa után.
Sajnos, közben Bridgid is elvesztette az egyensúlyát. Félig legurult a domboldalon, mire meg
tudott állni. Harsány nevetését visszhangozták a fák. Gillian segíteni akart neki, ezért gyorsan
utána sietett, de elbotlott a saját lábában, és nekigurult Bridgidnek.
Mindkettőjüket fű, föld és levelek borították, de egyikőjük sem törődött vele. Nem bírták
abbahagyni a nevetést, és olyan zenebonát csaptak, hogy a mezőn gyakorlatozó katonák
abbahagyták a harcot, és felbámultak rájuk. A lányok igyekeztek úrrá lenni magukon, de
amikor felültek és meglátták a riadt nyusziként tovafutó Szewartot és Donalt, újra
ellenállhatatlan nevetőgörcs vett rajtuk erőt.
Bridgid tért előbb magához.
– Mondtam, hogy ostobák – fordult Gillianhez, könnyeit törülgetve.
– Tényleg mondtad – hagyta helyben Gillian, és nagy nehezen talpra kecmergett. Reccsenést
hallott, és amikor lenézett, látta, hogy blúzának bal ujja a csuklójára esik. Ettől újra
nevethetnékje támadt.
– Én is olyan szörnyen nézek ki, mint te? – kérdezte Bridgid.
– Több levél van a fejeden, mint haj.
– Hagyd abba! – könyörgött Bridgid kétrét görnyedve. – Nem bírom tovább. Már fáj a hasam
a nevetéstől.
Gillian kinyújtotta a kezét, hogy Bridgid belekapaszkodhasson, majd felhúzta barátnőjét. A
lány pár centivel magasabb volt, mint ő, így fel kellett rá néznie, amint egymás mellett
visszaindultak a dombra.
– Sántítasz – jegyezte meg Bridgid. – Csak nem sérültél meg?
Mire Gillian újra nevetni kezdett.
– Elvesztettem a cipőmet.
251
Bridgid megtalálta a lábbelit, és odaadta Gilliannek. Gillian éppen lehajolt, hogy felvegye,
amikor Bridgid megragadta a karját.
– Jóságos isten, ne nézz oda!
– Hová ne nézzek? – hunyorgott Gillian a naptól elvakítva.
– Az egyik Buchanan harcos minket figyel. Ó te szent ég, azt hiszem a parancsnokuk az. A
dombtetőn áll. Ne nézz oda! – ismételte meg suttogva, amikor Gillian meg akart fordulni. –
Gondolod, hogy látta, mit tettünk?
Gillian elhúzódott Bridgidtől, és megfordult.
– Igen, Dylan az – mondta. – Gyere, bemutatlak neki. Igazán kedves ember.
– Nem akarok találkozni vele – lépett hátra Bridgid. – Ő egy Buchanan.
– Úgy van.
– Nos, akkor nem valószínű, hogy kedves lenne. Egyik Buchanan sem az – tette hozzá nagyot
bólintva. – De te Angliából jöttél, ezért nem tudhatod…
– Mit nem tudhatok?
– Hogy ők… könyörtelenek.
Gillian elmosolyodott.
– Valóban?
– Az igazat mondom neked – erősködött Bridgid. – Mindenki tudja, milyen kegyetlenek. De
miért is ne lennének azok? A vezetőjük példáját követik, és Brodick Buchanan uraság a
legfélelmetesebb ember, aki csak létezik. Tudom, mit beszélek – bizonygatta. – Olyan
történeteket mesélhetnék neked, hogy beleőszülnél. Ha hiszed, ha nem, ismerek olyan nőket,
akik csak attól elsírták magukat, hogy Buchanan uraság feléjük nézett.
– Ez képtelenség – nevetett Gillian.
– Ez igaz. Ma a nagyteremben jártam, hogy urammal beszéljek, és ő is ott volt.
– És megríkatott?
– Nem, dehogyis. Nem vagyok én olyan puhány, mint egyik-másik itteni asszony. De azt
mondom én neked, hogy nem tudtam a szemébe nézni.
– Esküszöm, hogy nem is olyan vad.
Bridgid megveregette Gillian karját, és olyan pillantást vetett rá, amelyből világosan kiderült,
hogy naivnak tartja. Majd újra a dombtetőre pillantott.
– Ó istenem, nem akar elmenni. Attól tartok, ránk vár.
Gillian Bridgid karjába fűzte karját, és magával húzta el is felejtkezve arról, hogy a cipőjét
még mindig a kezében tartja.
– Hidd el nekem, meg fogod kedvelni Dylant.
252
– Kétlem – horkant fel Bridgid. – Gillian, hallgass rám! Mivel a barátom vagy, azt javaslom
neked, tartsd magad távol a Buchananektől, különösen a vezetőjüktől. Nem fog ugyan
bántani, de az biztos, hogy halálra rémít.
– Nem könnyen ijedek meg.
– Én sem. Te ezt nem érted. Fogadd meg a tanácsomat és tartsd magad távol tőle.
– Az nem lesz könnyű.
– Miért?
– Mert el vagyok vele jegyezve.
Erre Bridgid megbotlott, és el is esett volna, ha Gillian nem tartja olyan szorosan. Bridgid
levegő után kapkodott, majd hirtelen felkacagott.
– Egy pillanatig azt hittem, komolyan beszélsz. Minden angolnak ilyen kegyetlen humora
van?
– Pedig ez az igazság – erősködött Gillian. – Be is tudom bizonyítani.
– Hogyan?
– Megkérdezem Dylant, Brodick parancsnokát. Majd ő megmondja.
– Te megbolondultál!
– Akarsz hallani valami még megdöbbentőbb dolgot?
– Még szép!
– Szeretem Brodickot.
– Szereted a Buchanan uraságot? – nyílt tágra Bridgid szeme. – Biztos vagy benne, hogy nem
kevered össze valakivel? Minden nő Ramsey-t szereti, nem Brodickot – magyarázta
magabiztosan.
– Nem szeretem Ramsey-t. Kedvelem őt – tette hozzá –, de Brodick…
Bridgid félbeszakította.
– Valószínűleg nem is tudod, hogy mibe…
– Keveredtem? – fejezte be Gillian, amikor látta, hogy Bridgid elhallgat, és nem folytatja. –
Különös, de Laggan atya is pontosan ezt mondta. Én azonban tudom, hogy mit teszek. Ha
sikerül bevégezni… a feladatomat… Angliában, és visszajövök ide, akkor hozzámegyek
Brodickhoz.
Bridgid nem bírta abbahagyni a nevetést. Egyáltalán nem hitt el, hogy Gillian komolyan
beszél, annyira képtelen volt a gondolat is, hogy épeszű asszony egy ilyen férfinak kötelezné
el magát.
Végigvitatkozták a dombtetőre vezető utat. Bridgid messzire el akarta kerülni Dylant, de
Gillian nem engedte. Rákényszerítette, hogy találkozzon vele.
253
Dylan valóban félelmetesen néz ki, vélte Gillian, amint ott áll szétvetett lábakkal és karba font
kézzel. Valósággal föléjük tornyosult, és úgy tűnt, nagyon dühös, de Gillian tudta, hogy ez
csak a látszat.
– Jó napot, Dylan! – szólította meg. – Szeretném, ha megismernéd a barátnőmet. Bridgid, ez a
deli katona itt Dylan, a Buchanan harcosok parancsnoka.
Bridgid elsápadt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram – hajtott fejet a férfi előtt.
Dylan egy szót sem szólt, de alig észrevehetően ő is megbiccentette a fejét. Gillian
elbűvölőnek találta az önteltségét.
– Lady Gillian, mi történt magával?
– Nem láttad a férfiakat…
Bridgid jól oldalba bökte a könyökével. Dylan még komorabban ráncolta a homlokát.
– Milyen férfiakat? – akarta tudni.
Gillian barátnőjéhez fordult. Bridgid azonnal a segítségére sietett.
– A férfiakat a mezőn. Mi láttuk őket.
– Te nem láttad? – kérdezte Gillian.
– Mit kellett volna látnom, asszonyom?
– A férfiakat… a férfiakat a mezőn – dadogta Gillian, igyekezve, hogy egy arcizma sem
ránduljon.
– Természetesen láttam őket – felelte a parancsnok látható ingerültséggel. – Most is látom
őket. Azt kérdezem, hogy…
– De hát pontosan ezt csináljuk – szólt közbe gyorsan Bridgid.
– Igen – bólogatott hevesen Gillian. Egy száraz falevél lassan alálibegett az arca előtt, mire
kuncogni kezdett. – Nézzük a katonákat.
– Nem fogja elárulni, hogy mi történt, ugye?
Az elbűvölő gödröcske megjelent Gillian arcán, és Dylan igyekezett nem észrevenni, hogy
milyen vonzó a lány. Gillian Brodick asszonya, és neki semmi másra nem szabad gondolnia
vele kapcsolatban, mint arra, hogyan védelmezze meg. Mégis büszkeséget érzett, hogy
Brodick ilyen csinos asszonyra tett szert.
– Így igaz. Nem fogom elárulni.
– De Brodicknak elmondja, nem?
– Nem hiszem, hogy el fogom mondani.
– Fogadok, hogy elmondja.
254
– A hölgyek nem szoktak fogadni – jelentette ki Gillian, majd gyorsan témát változtatott. –
Dylan, szeretnék tőled kérni valamit.
– Bármit megteszek, amit kíván tőlem – válaszolta a férfi, hangja újra hivatalosan csengett.
– Elmondtam Bridgidnek, hogy el vagyok jegyezve Brodickkal, de ő nem akar hinni nekem.
Megerősítenéd te is, hogy valóban el vagyunk jegyezve? Most miért nézel ilyen meglepetten?
– Azt hiszi, milady, hogy el van jegyezve…
– Brodicknak – fejezte be Gillian a mondatot némileg aggódva, látva, hogy a férfi alig tudja
elrejteni, milyen jól szórakozik.
– Tudtam, hogy csak kitaláltad – bökte meg újra Bridgid Gilliant. – Igazán különös humora
van – mondta Dylannek.
– Nem csak úgy kitaláltam. Dylan, mondd meg neki!
– Legjobb tudásom szerint, milady, maga nincs eljegyezve Buchanan úrral.
– Nem? – lehelte a lány.
– Nem – erősítette meg Dylan.
Gillian arca bíborvörösre gyúlt.
– De én azt hittem… ott volt a pap is… láttam, ahogy megáld minket…
Rájött, hogy tisztára bolondot csinált magából.
– Ezek szerint tévedtem – nyögte. – Nagyra értékelném, ha nem említenéd Brodicknak – tette
hozzá sietve. – Nem akarom, hogy azt higgye… bolond vagyok. Félreértés volt, és köszönöm,
hogy tisztáztad nekem.
– De, asszonyom…
Gillian felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Nem akarok tovább erről beszélni!
– Ahogy kívánja.
Gillian nem könnyen tette túl magán zavarán, de keményen igyekezett úgy tenni, mintha nem
szégyenítette volna meg magát a parancsnok előtt. Észrevette, hogy a ruhaujja egész könyékig
le van csúszva, gyorsan próbálta visszaigazgatni a vállához, majd reménytelenül felsóhajtott.
– Brodick szeretne beszélni magával – mondta Dylan, akinek eszébe jutott, hogy miért is jött
Gillian után.
Gillian felfedezte, hogy még mindig a kezében tartja a cipőjét. Megkapaszkodott Dylanbe,
lehajolt és visszahúzta a lábbelit.
– Hol van?
– A kastélyudvarban Ramsey-vel.
255
– Lemegyünk Bridgiddel a tóhoz. És tiszta ruhát is szeretnék felvenni, mielőtt találkoznék
vele.
– Brodick nem szeret várni, és én azt akarom, hogy lássa magát ebben az állapotban – ismerte
be vigyorogva.
– Rendben – egyezett bele Gillian.
Bridgid egy szót sem szólt, míg Dylan egy meghajlás után ott nem hagyta őket.
– Tartsd magad szerencsésnek!
– Tisztára bolondnak érzem magam. Komolyan azt hittem, hogy Brodick eljegyzett. Megkért,
hogy legyek a felesége. Becsületszavamra. Nem, ez így nem teljesen igaz. Azt mondta, el fog
venni feleségül.
– Ne szabad felizgatnod magad!
– Magam sem tudom, hogy mit gondoljak vagy érezzek – vont vállat Gillian. – Gyere! Ne
várakoztassuk meg Brodickot. Híján van minden türelemnek.
Bridgid mellette sétált a kanyargós ösvényen.
– Nem tudom, hogy csodálatot vagy sajnálatot érezzek irántad.
– Miért?
– Mert olyan csalódottnak néztél ki.
– Zavarban voltam.
– Ó, ezt én is ismerem. Ma ugyancsak megalázó helyzetbe kerültem. Hallottad ugye, mit
mondott Stewart? Az anyám kidobott az otthonából… azt hittem, az az én otthonom is, de ő
gyorsan ráébresztett a tévedésemre. Ha Stewart tudja, akkor valószínűleg mindenki más is. És
tudod, mi a legszörnyűbb?
– Mi?
– Hogy urunk is tudja. Rám parancsolt, hogy vigyem át a holmimat a kastélyba. Ürügyként
azt hozta fel, hogy segítségre van szüksége az öccse nevelésében, de én tudom, hogy nem ez
az igazi ok. Az anyám volt az. Megkérte, hogy tegyen valamit az ügyemben.
– Tegyen valamit?
– Pontosan ezt vágta a képembe, mialatt pakoltam. Haragszik rám, mert nem akarok férjhez
menni.
Bridgid mindent részletesen elmesélt, és mire befejezte, Gillian el is feledkezett tulajdon
bajáról.
– Az anyád nem tette jól, hogy kiebrudalt a házból.
– Azt akarta, hogy Ramsey-nek fájjon miattam a feje. Anyám nemrég ment férjhez újra, én
pedig nem vagyok könnyű természetű.
256
Lassan sétáltak végig az ösvényen, szoknyájukkal felkavarva az út menti virágok porát, édes
illatot csalogatva elő belőlük, és halkan beszélgettek, mint a meghitt barátnők, akik
legrejtettebb titkaikat osztják meg egymással. Egyikük sem akart sietni. Bridgid szerette volna
kiönteni a szívét valaki olyannak, aki nem ítéli el őt, Gillian pedig szeretett volna
megfeledkezni a gondjairól egy időre.
– Szóval, te is látod, nem hibáztathatom az anyámat. Nem tehet az érzéseiről. De elég legyen
az én problémáimból. Szeretnék többet tudni rólad. Tényleg szereted Brodickot?
– Igen.
– Régen ismered?
– Ami azt illeti, nem. Csak nemrégen találkoztunk.
– Tessék, látod! – kiáltott fel Bridgid. – Amikor jobban megismered majd, te is rájössz, hogy
csak futó lelkesedés volt, amit éreztél.
Gillian megrázta a fejét.
– Nem szándékosan szerettem belé. Csak úgy megtörtént, de tiszta szívemből szeretem.
Bridgid felsóhajtott.
– Én is szerelmes vagyok – ismerte be.
– Ez nem úgy hangzott, mintha nagyon boldoggá tenne a dolog – pillantott rá Gillian.
– Nem is vagyok boldog. Sőt, meglehetősen nyomorultul érzem magam. Nem akarom
szeretni.
– Miért nem?
– Mert ő nem szeret engem.
– Biztos vagy benne?
– Nagyon ostoba férfi.
– Mégis szereted? – nevetett Gillian.
– De még mennyire!
– Ki ő?
– Egy Sinclair.
– Tudja, hogyan érzel iránta?
– Nem.
– Elmondod neki, hogy szerelmes vagy belé?
– Rengeteget gondolkoztam a dolgon, és megpróbáltam… észrevetetni magam vele. Abban
reménykedtem, elég éles eszű, de amint látod, eddig még nem ismerte fel az érzéseimet.
– Szerintem, meg kell mondanod neki. Végül is, mit veszthetsz?
– Az önbecsülésemet, a méltóságomat, a büszkeségemet…
257
– Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit!
– Tudom, hogy igazad van. Valóban meg kellene mondanom neki. Ha tovább várok, vén öreg
anyóka leszek, mire rájönne, hogy én vagyok a legjobb dolog az életében. Soha senki nem
fogja úgy szeretni, mint én. Ismerem az összes hibáját, és annak ellenére, hogy akadnak szép
számmal, mégis szeretem őt.
– Mikor?
– Mikor mi?
– Mikor mondod meg neki?
– Ó, nem fogok szólni.
– De hisz, épp az imént mondtad…
– Hogy meg kellene mondanom neki. Ennek ellenére azt hiszem, hogy nem fogom megtenni.
Mi van, ha nem kellek neki? Még az is lehet, hogy egyáltalán nem kedvel. Ha jobban
meggondolom, egészen biztos vagyok benne. Mindig azt mondogatja, hogy milyen nehéz
természetű és makacs teremtés vagyok.
– Ezek szerint felfigyelt rád, nem?
– Igen, de csak bosszúságot okozok neki. Errefelé a férfiak udvarolni szoktak a lányoknak.
Angliában ez másként van?
– Nem, nálunk is a férfiak szoktak udvarolni.
– Akkor neki kellene utánam jönni, nem igaz? Nem, nem fogom elárulni neki, hogyan érzek
iránta. Mikor mondta meg neked Brodick, hogy szeret?
Harcosok jöttek fel a domboldalon, keresztezve az ösvényt, ahol a két lány sétált. Gillian
megvárta, míg eltávolodnak, mert nem akarta, hogy hallják, amit mond.
– Nem mondta, hogy szeret engem, és hogy teljesen őszinte legyek, még abban sem vagyok
biztos, hogy tényleg mélyebb érzelmekkel viseltetik irányomban. Azt azért tudom, hogy
legalább kedvel.
– És mégis megmondtad neki, hogy szereted?
– Így van.
Bridgidre ez szemmel láthatóan nagy hatást tett.
– Te sokkal bátrabb vagy, mint én. Annyira félek a visszautasítástól, hogy még a gondolat is
fáj, te pedig nyíltan kimondod Brodicknak, hogyan érzel iránta, pedig ő nem beszélt az
érzéseiről.
– Valójában ő volt az, aki kijelentette, hogy szeretem őt.
– Tipikus férfi – nevetett Bridgid. – Mind el van telve magától, ha még nem vetted volna
észre.
258
– A legtöbb igen – értett vele egyet Gillian. – De Brodicknak történetesen igaza volt, és
amikor rákényszerített, hogy valljam be, szeretem, meg is tettem. Képtelen voltam hazudni
neki.
– Erre azt mondta neked, hogy elvesz feleségül. Nagyon romantikus, ugyanakkor egy kicsit…
döbbenetes is.
– Miért?
– Mert ő Buchanan. Kérdezhetek tőled valamit… egy igazán személyes dolgot? Nem kell rá
válaszolnod, ha nem akarsz? – tette hozzá sietve.
Gillian hallotta barátnője hangján, hogy habozik.
– Mit szeretnél tudni?
– Megcsókolt már valaha?
– Igen.
– És milyen volt?
Most Gillian érezte, hogy elvörösödik.
– Nagyon kellemes – suttogta. Bridgidre nézett, és szélesen elmosolyodott. – Már attól is
remegni kezdek, ha csak rám néz.
Bridgid vágyakozva felsóhajtott.
– Engem csak egyszer csókoltak meg, és egyáltalán remegtem tőle. Igazán szeretném tudni,
milyen lehet, ha az embert a szeretett férfi csókolja meg.
– A térded megroggyan, a szíved őrülten kalimpál és a lélegzeted is elakad. És tudod, hogy
mit érzel még?
– Mit?
– Azt szeretnéd, ha soha nem érne véget a csók.
Mindketten felsóhajtottak, majd nagyot nevetettek saját viselkedésükön. Bridgid úgy döntött,
hogy ideje témát váltani.
– Soha nem értettem, hogyan alakulhatott ennyire közeli barátság Ramsey és Brodick között.
Annyira különböznek egymástól.
– Én meg úgy hiszem, hogy rengeteg közös vonásuk van.
– Nem, semmi közös nincs bennük. Ramsey olyan nagylelkű, hogy az már szinte bűn, és
kedves, meg figyelmes…
– Akárcsak Brodick – győzködte barátnőjét Gillian. – Csak éppen dörmög és zsémbel,
miközben nagylelkű, kedves és figyelmes. Ó, ott is van álmaim férfija – tette hozzá nevetve.
Brodick és Ramsey éppen az udvaron jöttek át, amikor meglátták a feléjük tartó Gilliant és
Bridgidet. Mindkét férfi megtorpant, mintha villám vágott beléjük.
259
– Ennyire azért nem nézhetünk ki rosszul – vélte Gillian, és hátrasimította haját.
– Ó, dehogynem – felelte Bridgid. Barátnőjéhez fordult, hogy segítsen neki felcibálni a
ruhaujjat a válláig, de hiábavaló erőfeszítés volt, mert az anyag azonnal visszacsúszott a
könyökére.
– Mi az ördög történt veled? – üvöltötte Brodick egy oroszlánt is megszégyenítve
hangerejével.
Bridgid arca megrándult a hang hallatán.
– Bridgid, magyarázatot követelek! – csatlakozott barátjához Ramsey.
Gillian odahajolt Bridgidhez.
– Mit szólnál hozzá, ha lelöknénk őket a domboldalon? – súgta a fülébe.
Bridgidnek az ajkába kellett harapnia, hogy visszafojtsa valahogy nevetését, amint barátnője
után indult.
– Kérdeztem valami. Mi történt veled, Gillian? – ismételte meg kérdését Brodick.
A lány néhány lépésre megállt tőle, feladta a kilátástalan küzdelmet, hogy elfogadható külsőt
öltsön, és két karját keresztbe fonta maga előtt. Bridgid barátnője mellé lépett.
– Miből gondolod, hogy történt velem valami.
Ramsey nevetségnek találta a kérdést, hisz elég volt csak ránézni. Brodickot azonban
szemmel láthatóan nem lepte meg a kérdés.
– A ruhád elszakadt, az arcod csupa kosz, a hajad pedig tele van fűvel és falevelekkel. – Egy
folt vonta magára a figyelmét a lány orrán. Odanyúlt, egyik kezével megfogta Gillian állát, és
hüvelykujjával törölte le a koszfoltot. A lány szemének csillogása elterelte gondolatait, és
nem tudta rávenni magát, hogy elengedje. Ezúttal sokkal gyengédebb hangon kérdezte meg
újra, mi történt vele. – Dylan azt mondta, hogy említettél neki holmi férfiakat, akik veletek
voltak a dombtetőn. Kik voltak, és mit csináltak?
– Semmilyen férfi nem volt velünk.
– Gillian…
– Nem volt velünk férfi, ha mondom.
Mielőtt Brodick tovább erősködhetett volna, Gillian a mellkasára tette a kezét, lábujjhegyre
emelkedett és a fülébe súgta.
– Remekül szórakoztam, ennyi az egész. Igaz, nagyon hiányoltalak. Én is hiányoztam neked?
– Én elfoglalt ember vagyok – mordult fel Brodick, és igyekezett tudomást sem venni a lány
édes illatáról. Keze szinte égette a bőrét, és Brodick arra gondolt, mennyire kedvére van a
vonzalom ilyen spontán megnyilvánulása. Ami őt illeti, már kora ifjúságában megtanulta,
hogyan palástolja az érzelmeit, és mára már második természetévé vált a visszahúzódás.
260
Gillian azonban pontosan az ellentéte volt. Nem kellett mást tennie, csak ránézni az arcára, és
máris pontosan tudta, hogy mit érez vagy mit gondol a lány. Semmi ravaszság vagy
megtévesztés nem volt benne. Üdítően nyílt volt, makacs és önfejű, de láthatóan nem félt tőle.
Ráadásul ellenállhatatlan volt. Brodicknak ideje sem maradt, hogy felvértezze magát ellene,
Gilliannek máris sikerült egyenesen a szívéig hatolnia.
Gillian hátra akart lépni, de a férfi átkarolta és magához ölelte.
– Gondolod, hogy tudnál rám egy percet szánni kettesben? – kérdezte Gillian.
– Milyen okból?
A lány újra suttogóra fogta a hangját, édes lehelete csiklandozta Brodick fülét.
– Szégyentelen módon a karodba szeretném vetni magam, és csókolni téged, míg csak el nem
szédülsz.
Gillian gyors puszit nyomott Brodick arcára, majd roppant elégedetten hátralépett.
– És gondolod, hogy mindezt el tudod végezni egyetlen perc alatt?
– Ó, igen.
– Mit kell elvégezni? – érdeklődött Ramsey.
Brodick elvigyorodott.
– Gillian azt hiszi, hogy képes…
– Brodick! – kiáltott rá a lány döbbenten.
– Igen?
– Amit mondtam, az csak kettőnkre tartozik.
Ramsey úgy döntött, hogy hagyja a témát.
– Gillian, az összes Sinclair itt lesz napnyugtakor.
A lánynak némi nehézséget okozott, hogy összeszedje a gondolatait. Brodick nézésétől
megremegett a gyomra. Ez a férfi mindig bűnös gondolatok kelt benne!
– Elnézést, mit mondtál?
– Mindenki itt lesz napnyugtakor – ismételte meg türelmesen Ramsey.
– A férfiak és a nők is?
– Igen.
– Remek.
– Talán a nővéred is köztük lesz! – kiáltott fel Bridgid.
– Talán – mosolygott Ramsey a lány lelkesedésén, majd újra Gillianhez fordult. – Brisbane és
Otis elmondta neked, hol van Christen?
261
– Nem egészen. Egyikük sejtetni engedte, hogy tudja, ki ő, és amikor tovább erősködtem, azt
mondta, ha az a nő valóban Christen, akkor a MacPherson birtokon él. Nem tudom, milyen
messze van innen.
– Nincs túl messze.
– Ha megbocsátotok, most szeretnék lemenni a tóhoz Bridgiddel együtt, és megfürdeni.
Rendbe kell szednem magam még napnyugta előtt.
– Még nem – ragadta meg a kezét Brodick, és gyakorlatilag magával sodorta, olyan
sebességgel indult a kastély felé. Gilliannek futnia kellett, ha lépést akart tartani vele.
– Mit csinálsz? – kérdezte suttogva.
A férfi nem válaszolt. Kivágta az ajtót, és határozottan maga után húzta. Az előtér sötét volt
és dohos. Az ajtó becsapódott mögöttük. Alig látta a férfit, amint az háttal az ajtóhoz
penderítette, két kezét kitámasztotta feje mellett, és egészen közel hajolt hozzá. Érezte a
belőle áradó forróságot és erőt, bár amikor hozzáért, végtelenül gyengéden tette.
– Itt a perced, Gillian. Elvesztegeted, vagy beváltod a hencegésed.
A lányt egy pillanatra elfogta a bizonytalanság. Aztán tulajdon félénkségét legyőzve lassan
átkarolta a férfi nyakát, beletúrt a hajába. Száját a férfi szájához érintette. Finoman fogai közé
vette az alsó ajkát. Hallotta, ahogy a férfi élesen beszívja a levegőt, és tudta, hogy merészsége
nagyon is a kedvére való. Szorosabbra fonta ölelését, kissé hátrahajtotta a fejét, majd a férfi
szájára vetette magát, és gátlástalan lelkesedéssel csókolni kezdte.
Brodick térde megbicsaklott.
Mivel támadásra képezték ki, Brodick nem hagyhatta, hogy a lányé legyen a vezető szerep.
Torka mélyéről morgás tört fel, erős karja felemelte, miközben szája hevesen ostromolta
Gillian száját, nyelve édes párbajt vívott a lány nyelvével, és amikor meghallotta a kéjes
nyögést, önuralma kis híján cserbenhagyta. Nem bírt betelni vele. Keze a lány hátát simogatta,
majd lejjebb csúszott, hogy ágyékához emelje.
Mindketten levegő után kapkodtak, mire a lány véget vetett a csóknak. Valósággal csüngött a
férfin, arcát a nyakához szorította, miközben csókokkal borította el torkát.
– El ne engedj! – suttogta, tudván, ha a férfi elengedné, ő menthetetlenül összecsuklana. A
csók minden erejét kiszívta, és mégis, másra sem tudott gondolni, csak hogy újra
megcsókolhassa. Úgy viselkedett, mint valami céda teremtés, de egy cseppet sem izgatta.
– Soha – nyögte Brodick. – Soha nem engedlek el.
Lassan leengedte a földre, de továbbra is a karjában tartotta, miközben orrával a nyakát
csiklandozta. A lány sóhaja tele volt vágyakozással.
262
Mivel nem akarta elengedni, Gillian a férfi vállára hajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Kezét
a mellkasán pihentette, és érezte szívének szapora dobogását.
– Megdobogtattam a szívedet, nem igaz?
– De igen – ismerte el Brodick. – Nagy csábító vagy, Gillian. Nem csókolhatsz így, hacsak
nem folytatod is.
– Mit szeretnél, mit csináljak?
Teremtőm, milyen ártatlan!
– Este majd elmagyarázom – ígérte.
Lassan levette a lány kezét a válláról, majd emlékeztette rá, hogy a tóhoz akart menni
Bridgiddel. Gillian az ajtó felé fordult, amikor a férfi hangja megállította.
– Dylan szerint néhány Sinclair háborgatott benneteket.
– Nem volt ott egy férfi sem – ismételte meg Gillian. – De ha lett volna, akkor magam is
elbántam volna velük.
– Azt már nem – csattant fel a férfi. – Nekem kell elmondanod, kik voltak, és majd én
elrendezem a dolgot.
– És hogyan?
Brodicknak nem kellett sokáig gondolkoznia a válaszon.
– Megölöm azt a férfit, aki hozzád merészel érni.
A szemében felvillanó komor fény és megfeszülő álkapocs mutatta Gilliannek, hogy a férfi
nagyon is komolyan beszél. Brodick hirtelen meglehetősen veszélyesnek látszott. Gillian
azonban nem ijedt meg tőle, és nem állt szándékában meghátrálni.
– Nem ölhetsz meg…
Brodick nem hagyta, hogy befejezze.
– A Buchananeknél ez a módi – jelentette ki határozottan. – Hozzám tartozol, és nem
engedhetem, hogy más férfiak hozzád érjenek. Most pedig elég legyen ebből! Van valami,
amit el kell mondanom neked, és ez éppolyan alkalmatos időpont rá, mint bármely másik.
Gillian egy hosszú percig várta, hogy a férfi folytassa.
– És mi légyen az? – nógatta.
– Nálunk egy kicsit másként mennek a dolgok.
– Nálunk?
– A Buchananeknél – pontosított. – Amikor akarunk valamit, egyszerűen elvesszük.
– Nekem ez nem tűnik helyesnek.
– Az nem számít, hogy helyesnek tűnik vagy sem. Mi így intézzük a dolgainkat.
263
– De igenis számít. Összeütközésbe kerülhettek az egyházzal, ha olyasmit vesztek el, ami nem
a tiétek.
– Nem nagyon izgat az egyház.
– Pedig kellene, hogy izgasson.
Brodick foga megcsikordult.
– Ne vitatkozz velem!
– Nem vitatkozom. Csak a puszta tényre mutattam rá. Nem kell mindjárt gorombáskodnod!
Brodick megragadta a lány vállát, és közel húzta magához.
– Kezdjük újra! El fogom magyarázni, és azt akarom, hogy nagyon figyelj és próbáld
megérteni.
– Most sértegetsz?
– Nem, édesem. Csak figyelj!
Gilliant annyira meglepte a kedveskedés, hogy a szeme megtelt könnyel.
– Rendben – suttogta. – Figyelek. Mit akarsz elmagyarázni?
– Azt mondtad, szeretsz. Ne is tagadd! Beismerted. Már nem szívhatod vissza a szavaidat!
Tisztán látszódott, milyen bizonytalan, és Gillian szíve azonnal megesett rajta.
– Nem akarom visszaszívni. Igenis szeretlek.
A férfi szorítása megenyhült a karján.
– Ma este…
– Igen?
– Én… azaz mi… ó, a pokolba is!
– Brodick, az ég szerelmére, mi bajod van?
– Te – morogta a férfi. – Te vagy az én bajom.
Gillian félrelökte a kezét.
– A hangulatod úgy ingadozik, mint a nádszál a szélben. Most pedig, ha megbocsátasz, sokkal
fontosabb dolgom is van, mint itt állni és a morgásodat hallgatni.
Gillian megfordult, nagy lendülettel kitárta az ajtót, és kimasírozott.
Brodick feladta. Tudta, hogy elszúrta a dolgot, de úgy vélte, hogy estére úgyis minden
kiderül. Gillian okos lány. Biztos, hogy mire minden ruhát lehámoz róla, és ágyba viszi,
magától is rájön, hogy mi a helyzet. És ha mégsem, majd akkor megmondja neki.
Ramsey sétált be. Meglátta Brodickot, és azonnal kitalálta, mi történt.
– Még mindig nem mondtad el neki, ugye?
– Nem, de isten a tanúm, megpróbáltam.
– Pedig igazán egyszerű feladat, Brodick.
264
– Tévedsz, egyáltalán nem az.
– Mit szólsz ahhoz, „Gillian, a feleségem vagy”? Mi ebben a nehéz?
– Mondtam már, hogy megpróbáltam, az isten verje meg! Ha azt hiszed, olyan könnyű, akkor
mondd meg neki te!
Ramsey hatalmasat kacagott.
– Istenemre, te félsz tőle, igaz?
– Nem, hogy mondhatsz ilyet!
– Dehogynem. Mitől félsz, mit fog csinálni?
Brodick feladta a színlelést.
– Igen, félek – ismerte be. – Attól félek, hogy elszökik. Megrémül, és megpróbál elfutni. A
fenébe is, hiszen becsaptam. Ezt nem kellett volna.
– A papot is becsaptad.
– Nos… igen… de Gillian miatt jobban aggódom. Én mondom neked, nem kellett volna
becsapnom. Nem tettem helyesen.
– De újra megtennéd, nem igaz?
Brodick vállvonogatva ismerte be, hogy igen.
– Persze. Elképzelni sem tudom az életem nélküle, és ha ki mersz nevetni, amiért gyengeséget
árultam el, esküszöm, leütlek.
– Fel a fejjel! – csapott nagyot a vállára Ramsey.
– Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni?
– Lehetséges, hogy Gillian először megrémül, ha meghallja, hogy a te asszonyod. A pokolba,
akármelyik nő halálra rémülne.
– Ramsey. ezzel nem igazán segítesz.
– De nem fog elfutni, Brodick.
– A vacsoránál megmondom neki. Igen – bólintott határozottan. – Akkor megmondom neki.
Szinte kitépte az ajtót sarkaiból, ahogy kivágta, hogy távozzon.
H U S Z O N K E T T E D I K F E J E Z E T
A remény, hogy végre újra találkozhat a nővérével, majdnem több volt, mint amit Gillian el
tudod viselni. Mialatt öltözködött, hogy Ramsey embereivel találkozzon, keze reszketett, és
gyomra reszketett az idegességtől.
265
Aranyszínű ruhát viselt, a szoknya szegélyét és a csuklórészt finom öltésekkel kivarrt hímzés
díszítette. Egy szolgáló segített neki felvenni a Buchanan plédet, elrendezte a redőket a dereka
körül, majd átvetette az anyagot a vállán, és egy fonott bőrövvel rögzítette.
Gillian még ekkor sem érezte magát késznek ahhoz, hogy lemenjen, ezért a szobácskában
maradt, melyet Ramsey jelölt ki neki az emeleti folyosó végén és fel-alá járkált a kandalló
előtt, közben magában próbálgatta, hogy mit fog mondani, amikor végre találkozik
Christennel.
Bridgidet küldték fel érte. A lány kinyitotta az ajtót, belépett, majd Gillian észrevéve a
kandalló tüzének fényében, rögtön meg is torpant.
– Ó, Gillian, gyönyörű vagy! Nagyon jól áll neked ez a szín.
– Köszönöm, de a te szépségednek én csak halvány árnyképe vagyok.
Bridgid elnevette magát.
– Szép kis páros vagyunk. Úgy dicsérgetjük itt egymást, mint két ostoba kamaszlány.
– Komolyan beszélek. Elragadóan nézel ki, és a férfi, akibe szerelmes vagy, egészen biztosan
észrevesz ma este.
Bridgid felhorkant.
– Én pedig azt mondom, hogy továbbra is csak keresztül fog nézni rajtam. Mindig ezt teszi.
Már kezdek hozzászokni – tette hozzá erélyes bólintással. – Készen állsz?
– Igen – felelte, és megfordult, hogy fésűjét a helyére tegye. Megzabolázta keze reszketését,
majd mély levegőt vett, hogy megerősítse magát. – Szinte reszketek, annyira izgatott vagyok,
hogy újra láthatom a nővéremet.
– Gondolod, hogy ma este találkozol vele?
– Igen, és már be is gyakoroltam, hogy mit mondok majd neki. Azt akarom, hogy ez a
találkozás tökéletes legyen, és annyira szeretném, hogy megszeressen engem. Micsoda ostoba
aggodalom, nem igaz? Hiszen biztosan szeretni fog, elvégre a húga vagyok.
– Induljuk! – hívta Bridgid. – Nem szabad Ramsey-t megvárakoztatnunk. Mellesleg Brodick
is vele van, meg Brisbane és Otis. Hadd figyelmeztesselek, egyikük sem néz ki túl boldognak.
Valami baj van, de nekem nem árulják el, hogy mi. Lefogadom, hogy a MacPhersonok a
ludasak. Az a Proster nevű alak mindig bajt kever. Anthony és Faudron mást sem tesznek,
csak rá panaszkodnak.
– Kicsodák Anthony és Faudron? – kérdezte Gillian, miközben megcsipkedte arcát, hogy egy
kis színt kapjon.
– Gideon jó barátai, Gideon pedig…
– Ramsey csapatainak parancsnoka.
266
– Úgy van – helyeselt Bridgid. – Ők hárman szinte összenőttek, és amikor Gideon nincs a
birtokon, Anthony veszi át a helyét.
Amikor elérték az alsó lépcsőfokot, az ajtó kitárult és egy férfi sietett be. Magas volt, sovány,
és homlokát mély redők barázdálták.
– Ő Anthony – súgta Bridgid. – Majd bemutatlak neki, ha már beszéltél Ramsey-vel. Őt nem
okos dolog várakoztatni.
A férfiak a terem túlsó végében álltak. Ramsey és Brodick halk beszélgetésbe merült, míg
Brisbane és Otis az asztalnál ült és a két uraságot figyelte. Mindketten úgy néztek ki, mint
akik elvesztették a legjobb barátjukat. Otis vette észre a közeledő Gilliant. Meglökte barátját,
majd felállt.
Gillian üdvözlő mosolya elhalványult, amikor meglátta Brodick arckifejezését. Határozottan
dühösnek látszott. A lány meghajolt Ramsey előtt, majd karba tett kézzel várta, hogy
megtudja, mi a gond.
Brodickra hárult a súlyos feladat, hogy összetörje a szívét, és ő úgy döntött, legjobb lesz, ha
minél gyorsabban túlesnek rajta.
– A nővéred nem akar találkozni veled.
Gillian nem akart hinni a fülének, és kérte a férfit, ismételje meg, amit mondott.
– Miért nem akar találkozni velem?
Brodick Brisbane-re nézett a válaszért. Az öreg nehézkesen felállt, végigkarcolva a padlót a
széklábával, amint hátratolta a széket. Megkerülte az asztalt, majd szomorú képpel
magyarázkodni kezdett.
– Amióta csak az eszét tudja, a MacPhersonok közé tartozik, és semmilyen érzés vagy emlék
nem fűzi Angliához.
– És a családja? – kiáltott fel Gillian. – Nem érez semmit irántam vagy Morgan bácsi iránt?
– A családja itt van a MacPherson között. Az apja, az anyja és…
Gillian félbeszakította az öreget.
– Az apja és anyja Angliában vannak eltemetve.
Brisbane válla még mélyebbre görnyedt.
– Férje van és… boldog és elégedett vele.
– Boldog? Elégedett? – ismételte szinte sikoltva. Morgan bácsi jutott eszébe, és reszketni
kezdett a haragtól. Egy kedves és gyengéd férfi élete forgott kockán, és Gilliant egy cseppet
sem érdekelte, milyen boldog vagy elégedett Christen.
Brisbane felé lépett, de Brodick a dereka köré fonta a karját és magához húzta.
– Próbáld megérteni, Lady Gillian – könyörgött Brisbane.
267
– Nincs időm arra, hogy bármit is megértsek – jelentette ki Gillian. – Beszélnem kell a
nővéremmel, amint lehetséges.
– Christen maga mondta neked, hogy nem akar találkozni Gilliannel, vagy az ura beszélt
helyette? – kérdezte Brodick.
A kérdés meglepte Brisbane-t, és pár pillanatig töprengett fölötte, mire végül beismerte.
– Az ura volt. Christen meg sem szólalt, de végig ott volt, és minden szót hallott. Ha nem
értett volna egyet az urával, tiltakozhatott volna.
– Tudja, hogy csak beszélni akarok vele? Hogy semmit nem akarok tőle kérni?
– Igen, elmondtam neki, hogy csak újra látni akarod, de nem hiszem, hogy akár ő, akár az ura
hittek volna nekem. Ne felejtsd el, kislány, hogy a múltban is kutattak már utána. Attól fél,
hogy visszakényszerítik Angliába, vagy elmondják valakinek, hogy hol él.
Gillian a homlokára szorította a kezét.
– Soha nem tennék ilyesmit.
Brodickhoz simult, és megpróbált gondolkozni. Hogyan tudná Christen félelmeit eloszlatni?
És hogyan tudná elhitetni vele, hogy a húga nem fogja elárulni?
– Ramsey? Mi az ördögöt akarsz tenni az ügyben? – fordult Brodick barátjához.
– Adok egy napot neki, hogy meggondolja magát.
– És ha nem teszi? – kérdezte Brisbane.
– Akkor magam beszélek vele Gillian érdekében. Ha még akkor sem enged, akkor
megparancsolom neki, hogy jöjjön ide. Ha kell, idevonszolom. Mégis, jobban szeretném, ha
maga hozná meg a döntést.
– Az urának nem fog tetszeni – bökte ki Brisbane.
– Nem érdekel, hogy tetszik-e neki.
– De ő egy büszke MacPherson – lépett közelebb Otis, hogy ő is csatlakozzon a heves
párbeszédhez.
– Most már ő is Sinclair – csattant fel Ramsey. – Hűséget fogadott nekem, vagy nem?
– Minden MacPherson hűséged fogadott neked, uram – biztosította Brisbane.
– Úgy van, a MacPherson harcosok hűségesek hozzád, uram – csatlakozott barátjához Otis. –
De ha már szóba került, azt is el kell mondanom, hogy mindegyikük idegennek érzi itt magát,
különösen a katonák. Anthony és Faudron állandóan kigúnyolják az erőfeszítéseiket, és
nevetségessé teszik őket. A MacPherson harcosok még mindig nincsenek jól kiképezve, és
figyelmeztetlek, ha nem történik valami sürgősen ez ügyben, itt lázadás lesz.
Ramsey nem válaszolt rögtön a heves szónoklatra, de Brodick tudta, hogy barátja nagyon
dühös.
268
– Talán azt szeretnétek, ha Ramsey kényeztetné, vagy különleges bánásmódban részesítené a
MacPherson katonákat? – kérdezte az öregtől.
– Nem – rázta meg a fejét Otis. – Csak annyit szeretnénk, hogy egyenlő esélyt kapjanak, hogy
megmutathassák erejüket.
– Holnap én veszem át a gyakorlatozás vezetését, és amint Gideon visszatér, megbeszélem
vele ezt a problémát – jelentette ki Ramsey. – Megfelel így neked?
Otis határozottan megkönnyebbültnek tetszett.
– Igen, uram, köszönöm.
Brisbane szeretett volna Ramsey szolgálatára lenni.
– Az engedélyeddel, uram, holnap, a nap első sugarával visszatérnék Lady Gillian nővéréhez.
Külön is felhívom rá a figyelmét, hogy Lady Gillian megígérte, semmit nem akar a nővérétől,
csak beszélni szeretne vele. – Amikor ezt mondta, jelentőségteljesen a lányra nézett.
– Úgy van, semmi mást nem akarok tőle – biztosította az öreget Gillian.
Ramsey beleegyezett.
– Brisbane, amikor beszélsz vele, gondoskodj róla, hogy az ura ne legyen a szobában –
javasolta Brodick. – Lehet, hogy ő hoz döntéseket Christen helyett.
– Miből gondolod? – csodálkozott Gillian.
– Mert én is így tennék.
– De miért? – erősködött a lány.
– A nővéred ura meg akarja védeni asszonyát.
Brisbane az állát dörzsölgette.
– Most, ahogy felidézem a találkozást, magam is azt hiszem, hogy így történt. Nem hiszen,
hogy Christennek szava lett volna a döntésben.
Hihetően hangzott, amit mondtak, és Gillian lassan megnyugodott. Belekapaszkodott abba a
gondolatba, hogy nővére férje az, aki nem akarja, hogy asszonya Gilliannel találkozzon, nem
pedig Christen. Nem hibáztatta a férfit, hisz ahogy Brodick is mondta, csak a feleségét akarta
védelmezni. Gillian azonban biztos volt abban, ha pár percre kettesben maradhatna nővérével,
sikerülne minden félelmét eloszlatni.
– Egy kis ideig még türelmesnek kell lenned – mondta neki Brodick.
– Nincs időm türelmesnek lenni.
Brodick megcsókolta a homlokát.
– Nem akarom, hogy ma éjjel emiatt aggódj! – súgta a fülébe. – Tedd félre a gondjaidat. A ma
éjszakának örvendetes alkalomnak kell lennie.
– Miért? Mi történik ma éjjel?
269
A lány arca felé fordult, és Brodick képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Megcsókolta a puha,
édes ajkat. Mivel nem voltak egyedül, nem mélyítette el a csókot, de kis híján belepusztult,
míg száját elszakította a lányétól. Elégedetlensége szinte tapintható volt. Nem szokott hozzá,
hogy bármit is megtagadjon magától, és bár csak néhány órát kellett várnia már a
beteljesedésre, a várakozás mégis roppant feszültté tette.
És aggódóvá. Igazság szerint fogalma sem volt, mit fog Gillian szólni, ha megtudja, hogy
immáron az ő asszonya, és ez a bizonytalanság olyan érzéssel töltötte el, mint a ketrecbe zárt
vad lenne.
Nagyot nyelt és mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.
– Gillian, valamit mondanom kell. – Újra megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha tudnád…
– Igen?
– Tudod… a pokolba is, gyönyörű a szemed.
Az ég szerelmére, mi ütött belé? Ha nem ismerné a férfit, még azt hinné, hogy ideges. Ez
persze nevetséges, hiszen Brodick az egyik legmagabiztosabb ember, akit ismer. Gillian várt
pár másodpercig, hogy a férfi kibökje, mit is akar, majd megpróbált segíteni neki.
– Amit mondani akartál, a ma éjszakával kapcsolatos?
Brodick homlokán verejték gyöngyözött.
– Igen, a ma éjszakáról van szó. – Megszorította a lány karját. – Nem akarom, hogy felizgasd
magad. Ami történt megtörtént, és egyszerűen el kell fogadnod.
– Mit kell elfogadnom? – csodálkozott zavartan Gillian.
A férfi hatalmasat sóhajtott.
– A pokolba! – morogta. – Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz a megfelelő szavakat megtalálni.
– Brodick, mi fog történni ma éjjel?
Brisbane és Otis lesték minden szavukat, de Ramsey meghiúsította reményeiket, amikor
kivezette őket a nagyteremből. Az, hogy édes kettesben maradtak, egyáltalán nem könnyítette
meg Brodick számára a dolgot, és úgy döntött, vár még egy kicsit az igazság feltárásával.
Majd a vacsora alatt, mondta magának. Igen, akkor majd félrevonja, és elmondja neki.
– Kérdeztem valamit – emlékeztette a lány. – Mi fog történni ma éjjel?
– Boldoggá teszel engem.
Gillian megremegett. Nem attól, amit Brodick mondott, hanem ahogyan mondta. A rekedt,
érzéki suttogástól izgalom futott át rajta. A férfinak elég volt csak ránéznie azzal a gyönyörű
szemével, és Gillian érezte, hogy menten elolvad. Már arra sem emlékezett, hogy a férfi mit is
mondott, de úgy tűnt, választ vár.
– Az remek lesz – sóhajtotta.
270
H U S Z O N H A R M A D I K F E J E Z E T
A következő két órában Gillian a lépcsőn állt Ramsey-vel az oldalán, és az emberek egyesével
sorjáztak el előtte. Brodick mögötte állt, és amikor a lányon erőt vett a fáradtság, és testsúlyát
egyik lábáról a másikra helyezte, a férfi átölelte és gyengéden magához ölelte, hogy neki
támaszkodjon.
A férfiak nagy része a feleségét is magával hozta, és Gillian észrevette, hogy az asszonyok
csillogó szemmel bámulják Ramsey-t, míg Brodickra csak óvatos pillantásokat mernek vetni.
Az ég szerelmére, hogyan fogja megtalálni az árulót ennyi ember között? Lehetetlen,
gondolta. Legalább annyira lehetetlen, mint olyan felföldit találni, aki kedveli János királyt.
Úgy érezte, ezernél is több arcot látott, mire a nap leszállt. A gyorsan leszálló esti
szürkületben Ramsey parancsára fáklyákat gyújtottak az udvaron és az ösvény mentén.
– Mivel indokoltad ezt a gyűlést az embereidnek? – kérdezte Ramsey-től Gillian suttogva.
– Semmivel sem indokoltam – felelte a férfi. – Azért vannak itt, mert megparancsoltam nekik.
Önteltsége mosolyt csalt a lány arcára. Akkor Brodick mogorva hangján figyelmeztette, hogy
a feladatra figyeljen.
Újabb óra telt el azzal, hogy minden egyes férfit és nőt üdvözöljön, aki eléjárult. Gyomra
korogni kezdett, és reszketett az esti csípős levegőtől, ezért még szorosabban Brodickhoz
simult.
Egyetlen esemény törte meg a fárasztó és unalmas szemlét. A két fiú, aki csókot akart lopni
tőle és Bridgidtől, együtt lépett elé. Mindkettő hófehér arccal és rémülten bámulta Brodickot.
– Jó estét, Denal! – üdvözölte az egyik fiút Gillian.
A legény térde megroggyant, és a földre zuhant. Barátja megragadta a karját, és felrántotta, de
még csak pillantást sem vetett rá. Nem, tekintete Brodickra tapadt.
– Ismered ezt az embert? – kérdezte Ramsey.
Donal a lélegzetét is visszatartotta, míg a válaszra várt, közben hallotta Bridgid jóízű
kacagását.
– Igen, ismerem. Ma mutattak be neki.
– És a másikat? – Ezúttal Brodick volt a kérdező.
Stewart úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad.
– Vele is találkoztam ma.
271
– Hol találkoztál velük? – Brodick hangjába most jeges él vegyült. – Véletlenül nem jártak a
dombtetőn?
Gillian kitérő választ adott.
– Donal és Stewart Bridgid barátai. Ő mutatta be nekem őket.
– Gillian…
A lány Brodick karjára tette a kezét.
– Hagyd őket! – súgta neki.
A férfi úgy döntött, kedvére tesz. Az utolsó csoport következett. Egy ifjú vezette őket, aki
ugyanolyan erőszakos arckifejezéssel nézett a világa, mint Brodick szokott. Barna haja az
arcába hullott, ahogy peckesen előrelépett és kurtán odabólintott a nemzetségfőnek, majd
megfordult, hogy elmenjen.
Ramsey megállította.
– Proster, gyere vissza! – parancsolta.
A harcos megmerevedett, majd engedelmeskedett. A mögötte jövő fiatalok gyorsan
félreléptek az útjából.
– Igen, uram?
– Te és a barátaid velem gyakorlatoztok holnap.
Az ifjú viselkedése azonnal megváltozott. Úgy állt ott, mint akinek égi manna hullott az
ölébe.
– Minden barátom velem lehet? Összesen nyolcan vagyunk.
– Mindannyian jöhettek – bólintott Ramsey.
– És lesz alkalmunk megküzdeni veled, uram?
– Lesz.
– De nyolcan egy ellen. Ez nem tűnik tisztességesnek.
– A te szemszögedből nézve, vagy az enyémből?
– A számbeli fölény a mi oldalunkon van, nem a tieden – mutatott rá a harcos.
Ramsey Brodickra pillantott.
– Érdekel a dolog?
– De még mennyire.
Ramsey visszafordult Prosterhez.
– Buchanan úr csatlakozik hozzám. Ne aggódj, Proster. Nem engedem meg neki, hogy
megöljön téged vagy a barátaidat.
A harcos felhorkant erre a kijelentésre.
272
– Alig várom, hogy összemérhessem veletek az erőmet a csatatéren. Fegyverrel vagy anélkül
kívánsz megküzdeni?
– Ti használhattok fegyver, ha van kedvetek. Buchanan úr és én a puszta kezünkkel küzdünk.
– De, uram, amikor… azt akarom mondani, hogy tisztességes harcban akarlak legyőzni.
– Biztosítalak, tisztességes küzdelem lesz – mosolygott rá Ramsey. – Hajnalban légy a
mezőn!
Proster meghajolt, majd gyorsan távozott híveivel együtt. Nem volt kétséges, hogy a másnapi
stratégiát akarták kidolgozni.
Bridgid egyetlen szót sem szalasztott el a párbeszédből, és nem tudta megállni, hogy közbe ne
avatkozzon.
– Uram!
– Igen, Bridgid?
– Proster és a társai használni fogják a kardjukat. Hogyan akarod megvédelmezni magad?
Gillian sem hagyhatta szó nélkül a dolgot. Megpördült, és egyenesen Brodickra támadt.
– Ne merészeld bántani azokat a fiúkat!
– Téged nem aggaszt, hogy fegyvertelenek leszünk?
– Mindketten tudjuk, hogy te és Ramsey megszabadítjátok őket a kardjuktól, mielőtt még
kihúzhatnák a hüvelyéből. Komolyan beszélek, Brodick. Nem akarom, hogy ártsatok nekik!
Ígérd meg! – követelte.
A férfi a szemét forgatta.
– Amikor Ramsey és én végzünk velük, semmi sem marad az önteltségükből és a
pimaszságukból. Ezt megígérhetem.
Ramsey egyetértett vele.
– Megtanulják az alázatot, mire elhagyják a harcmezőt.
A vitának a későn jövők csoportja vetett véget. Ramsey a felismerés jeleit kutatta Gillian
arcán, de a lány csak a fejét rázta. Úgy érezte magát, mintha elbukott volna.
– Nagyon sajnálom – suttogta bocsánatkérően. – Nem látom őt.
– Biztosra vettem, hogy Proster barátai között találod az árulót – ismerte be Ramsey.
– Nem hiszed, hogy hűségesek hozzád?
– Visszautasították a két nemzetség egyesülésének gondolatát – magyarázta Ramsey. – Mégis
örülök, hogy nem köztük van az áruló. Annyira fiatalok még, és utáltam volna…
Nem folytatta a magyarázatot, és Gillian nem erőltette. Brodick mondta ki a lány gondolatát.
– Annyira biztos vagy benne, hogy MacPherson?
273
– Az voltam, de már nem vagyok az. A pokolba, biztosan a Hamiltonok vagy a Boswellek
rejtegetik a gazembert. Mind a két klánnak jó oka volt arra, hogy meghiúsuljon ez az
egyesülés a MacPhersonokkal.
A férfiak tovább folytatták a beszélgetést, miközben bementek a nagyterembe, ahol a
szolgálók már előkészítették a lakomát. Gillian szerette volna, ha Bridgid csatlakozik
hozzájuk, de a lány eltűnt, és nem is került elő a vacsora végéig. Akkor Bridgid intett neki,
hogy menjen ki vele a hátsó folyosóra.
– Gillian, beszélhetnék veled négyszemközt? Hallottam, amikor Brisbane elmondta neked,
hogy a nővéred nem akar találkozni veled, és szeretném, ha tudnád, mennyire sajnálom.
Tudom, hogy most rettenetesen csalódott lehetsz.
– Valóban csalódott voltam – ismerte be Gillian. – De még mindig reménykedem benne, hogy
meggondolja magát.
– Ramsey meg fogja parancsolni neki, hogy jöjjön ide. Hallottam, amikor mondta.
– Igen, de ez holnaputánnál előbb nem következik be. Gondolom, Ramsey időt akar hagyni
neki, hogy helyesen cselekedjen. Mégis, nagyon ellenemre van a várakozás.
– Ha tudnád, hol lakik, mit tennél?
Gilliannek nem kellett gondolkodnia a válaszon.
– Azonnal elmennék hozzá. Nincs időm arra várni, hogy meggondolja magát.
– Talán tudok neked segíteni – suttogta Bridgid. – Anthony is hallotta, mit mondott Brisbane,
és felajánlotta, hogy holnap reggel követni fogja, amikor az öreg elmegy a nővéredhez.
– Nem kerül bajba, amiért szívességet tesz nekem?
– Ő azt hiszi, hogy nekem tesz szívességet – magyarázta Bridgid. – Különben is, ő Gideon
helyettese, és azt csinálhat, amit akar. Ha valaki itt bajba kerülhet, az csakis én lehetek, de
egyáltalán nem aggódom, mert senki nem fog rájönni. Anthony elmondja nekem, hogy hol
lakik a nővéred, én meg elmondom neked. Ha urunk engedne Brisbane nyomásának, és úgy
döntene, hogy elhalasztja a találkozótokat Christennel, akkor saját kezedbe veheted az ügyet.
– Miért engedne Ramsey Brisbane nyomásának?
– Brisbane a vének tanácsának tagja, és Ramsey nagyon tiszteli őt. Christenre sem akar
ráparancsolni, csak ha rákényszerül. A nővéred családja mindent elkövetett azért, nehogy
kiderüljön, ki is ő valójában.
– Én vagyok Christen családja.
– Tudom – suttogta Bridgid, és megpaskolta Gillian kezét. – Lehet, hogy Brisbane
Christennel együtt tér vissza holnap.
– De nem hiszel benne, ugye?
274
– Hosszú évekig sikerült elrejtőznie a világ elől. Nem, valóban nem hiszem, hogy önként
előjönne.
– Elviszel hozzá?
– Természetesen.
– Holnap délután.
– De azt parancsolták, hogy várj.
– Nem parancsolták – vitázott Gillian. – Brodick azt tanácsolta, hogy legyek türelmes.
– Akkor rendben. Holnap délután elmegyünk hozzá.
Gillian Brodick felé pillantott, majd halkan megjegyezte.
– Ki kell találnom, hogyan szabadulhatnék meg Brodick embereitől. Mindenhova követnek,
mint az árnyék.
– A tóhoz nem jöttek utánunk.
– Persze, mert tudták, hogy fürödni megyek.
– Akkor? – vigyorodott el Bridgid. – Egyszerűen mondd azt nekik, hogy fürödni mész a
tóhoz.
– Nem szeretnék hazudni nekik. Nagyon megkedveltem Brodick embereit.
– De előbb tényleg lemegyünk a tóhoz, akkor nem kell hazudnod nekik, nem igaz?
Gillian felnevetett.
– Úgy gondolkozod, mint egy gonosztevő.
– Miről suttogtok ti ott ketten? – szólt oda nekik Ramsey az asztaltól.
– Csak ostobaságokról – felelte Bridgid. – Uram, Fiona felajánlotta, hogy varr néhány új ruhát
Gilliannek, hogy ne kelljen mindig másoktól kérnie, de ahhoz szüksége van a méreteire.
Elintézhetjük most? Nem fog sokáig tartani.
Alighogy hallótávolságon kívülre kerültek, Ramsey Brodickhoz fordult.
– Mikor szeded ki Gillianből az angolok neveit? Iain egyre türelmetlenebb. Indulni akar, és
ami azt illeti, én is.
– Ma éjjel.
– Az asszonyok előkészítették az egyik új kunyhót neked és Gilliannek, hacsak nem szeretnél
egy szobát itt az emeleten.
– A kunyhó meghittebb lesz – mondta Brodick. – De jobban szeretném kint tölteni az
éjszakát.
– Az asszonyod megérdemli, hogy ágyban háljon a nászéjszakáján – jegyezte meg Ramsey, és
Brodick egyetértően biccentett.
275
A mulatozás Laggan atya megérkeztével kezdődött. A köszöntések után az atya vacsorát
követelt, és mialatt a szolgák kielégítették a pap kívánalmait, Brodick türelmetlenül járkált
fel-alá Gillianre várva.
A nagyterem gyorsan megtelt Sinclairekkel. Brodick katonái nem keveredtek a többiekkel,
míg a söröshordókat be nem hozták, és az egyik hetvenkedő Sinclair azzal dicsekedett, hogy
bármelyik Buchanant le tudná gyűrni karpárbajban, és még csak meg sem izzadna. Fekete
Robert úgy döntött, bebizonyítja, mekkorát tévedett, így elkezdődött a versengés.
Amikor Gillian lejött az emeletről, egy pillanatra azt hitte, visszacsöppent a Iain kastélyába.
Legalább olyan fülsiketítő lárma uralkodott a teremben, mint a Maitlandéknél. Végignézett az
arcok tengerén, és észrevette Laggan atyát, amint a sarokban lakomázik. Az atya hátratolta a
padot, ahogy felállt és intett neki, hogy jöjjön közelebb. Gillian megfogta Bridgid kezét, és a
tömegen keresztül odaverekedte magát az atyához.
Ramsey figyelte, ahogy Gillian meghajtja fejét Laggan atya előtt, majd oldalba bökte barátját,
mire az felé fordult.
– Laggan Gilliannel van.
– Ó, a pokolba! – morogta Brodick.
– Igazán szólnod kellene neki, mielőtt a pap elárulja. Nagyon úgy néz ki, mint aki mondani
akar valamit.
Brodick is keresztülverekedte magát a tömegen, hogy Gillianhez jusson. Az egyik
MacPherson heves vitába bonyolódott egy Sinclairrel, és mikor Brodick odaért hozzájuk, már
lendültek az öklök. Ramsey villámgyorsan cselekedett.
– Ez itt ünnepség, nem pedig verekedés – morogta undorodva, és egyik kezével a Sinclair
grabancát ragadta meg, másikkal a MacPhersonét, majd egyetlen csuklómozdulattal
összeütötte a két fejet, aztán elengedte őket és figyelte, ahogy a két férfi a padlóra rogy. Az
ütéstől mindketten elvesztették az eszméletüket.
Brodick egyetértő morgást hallatott, majd folytatta útját. Ramsey megparancsolta, hogy
vigyék ki a két ájult embert, majd barátja után sietett. A világ minden kincséért sem hagyta
volna ki, hogy lássa Gillian arcát, amikor Brodick végre összeszedi a bátorságát, és bevallja
neki az igazságot.
A pap éppen Bridgidet dorgálta, amiért még mindig nem ment férjhez.
– Kötelességed férjhez menni és gyermekeket szülni – mondta neki. – Ez isten parancsolatja
is.
– Tervezem, hogy férjhez megyek, atyám – jelentette ki a lány pirulva. – Amint a megfelelő
ember kéri meg a kezemet.
276
– Bridgid szerelmes valakibe, atyám – szólt közbe Gillian. – Abban reménykedik, hogy az a
férfi fogja megkérni, akinek a szívét adta.
– És ez a férfi tudja, hogy hozzá szeretnél menni feleségül? – kérdezte az atya, és meghúzta a
kupáját, míg a válaszra várt.
– Nem, atyám, nem tud róla.
Bridgid feszengéséből nyilvánvaló volt, hogy nem kíván többet beszélni a házasság
kérdéséről, ezért Gillian ragadta magához a szót.
– Atyám, ma nagy ostobaságot követtem el.
Az atya összevonta a szemöldökét.
– Egy kicsit késő már meggondolni, leányom.
– Hogy mondta?
– Hallottad, amit mondtam. Én megkérdeztem, tisztában vagy-e vele, mibe keveredtél, és te
azt mondtad… Nem, azt hiszem, Brodick volt az, aki azt mondta, hogy igen. Te magad
elismerted, hogy szereted őt.
A pap egyre izgatottabbnak tűnt.
– Csak egy félreértésről volt szó, atyám – próbálta nyugtatni Gillian. – De aztán
megkérdeztem Dylant, és ő tisztázta nekem a dolgot.
– Milyen félreértésről beszélsz? – hajtotta oldalra fejét a pap.
– Igazán ostoba és zavarba ejtő tévedésről. Tudja, amikor megáldott engem és Brodickot, arra
a következtetésre jutottam, hogy el vagyunk jegyezve. Elmondtam Bridgidnek is, de ő nem
hitt nekem, ezért megkértem Dylant, hogy erősítse meg a szavaimat. Ez volt az a félreértés –
tette hozzá elhalkuló hangon, mert csak akkor vette észre, hogy Laggan atya kővé dermedve
mered rá.
Szegény ember majd megfulladt a bortól. Pont akkor kortyolt bele, amikor Gillian kiejtette,
hogy „el vagyunk jegyezve”. Szeme kidülledt, arca elvörösödött, úgy dadogta.
– Azt mondod, hogy… azt akarod mondani, hogy te azt hitted, el vagy jegyezve a Buchanan
urasággal?
Gillian szerette volna, ha az atya nem üvöltve teszi fel a kérdést, mert így mindenki rájuk
figyelt. Brodick emberei máris feléjük igyekeztek. Gillian gyorsan rámosolygott Dylanre, így
jelezve, hogy minden rendben van, majd visszafordult a tisztelendőhöz.
– Igen, azt hittem, de Dylan tisztázta a dolgot – magyarázta halk hangon
Laggan atya odavetette a kupáját Bridgidnek, és kezét imára kulcsolta. Tekintete azonban
valósággal keresztüldöfte, miközben feltette a következő kérdést.
– És mi módon tisztázta a parancsnok ezt az ügyet?
277
Gilliant alaposan összezavarta a pap viselkedése. Úgy tett, mintha épp most gyónt volna meg
neki valami egetverő bűnt.
– Elmondta, hogy nem vagyunk eljegyezve.
– Mert ugye, nincs eljegyezve? – kérdezte Bridgid.
– Nincs – csattant fel a pap, majd suttogva hozzátette. – Magasságos atyaúristen!
– Elnézést, hogy mondta?
– Valóban nem vagy eljegyezve, leányom… – Laggan atya két kezébe fogta a lány kezét, és
együttérző pillantást vetett rá. – Te asszony vagy.
– Bocsánat, mit mondott?
– Azt mondtam, hogy férjes asszony vagy – kiáltotta a pap, aki alig tudta visszafojtani
indulatait. – Ezért áldottalak meg. Elmondtátok az eskü szavait.
– Valóban?
– Igen, leányom. Megkérdeztelek, hogy kényszerített-e valaki, és te biztosítottál arról, hogy
nem… és ott voltak a tanúk is.
– Tanúk? – ismételte Gillian ostobán.
– Igen, nem emlékszel? Te és a többiek akkor lovagoltatok fel a birtok feletti hegygerincre…
ott csatlakoztam hozzátok, és Buchanan úr megfogta a kezed…
– Nem – suttogta a lány.
– Minden szabály szerint zajlott.
– Nem lehetek férjes asszony! – rázta Gillian hevesen a fejét. – Tudnék róla, ha az lennék…
nem igaz?
– Tiszta csalás volt az egész! – kiáltotta a pap. – Magasságos atyaúristen! Az a Buchanan
becsapott engem, az isten szolgáját.
A pap magyarázata végre eljutott Gillian tudatáig, és a felismeréssel együtt járt a harag első
hulláma is.
– Nem! – kiáltott fel.
Az egyik szolgáló éppen akkor ment el mellettük, kezében boroskupákkal teli tálcát
egyensúlyozott. Bridgid lekapott egy kupát a tálcáról, és barátnőjének nyújtotta. Mielőtt
azonban Gillian belekortyolhatott volna, a pap elkapta tőle, és fenékig kiitta. A lány másik
pohárért nyúlt. Ebben a szent pillanatban ért oda Brodick, Ramsey-vel szorosan a nyomában.
– Gillian…
A lány megpördült.
– Összeházasodtunk ma?
– Igen – felelte nyugodta a férfi. Elvette tőle a kupát, és Ramsey kezébe nyomta.
278
– Lovon? Lovon kötöttem házasságot?!
Ramsey továbbadta a kupát Bridgidnek, mielőtt Gillianhez fordult volna.
– Meg kell ünnepelnünk ezt az örvendetes eseményt! – javasolta komoly arccal. Gillian úgy
festett, mint aki menten meggyilkolja újdonsült urát; Brodick sztoikus nyugalommal bámult
asszonyára, a pap pedig a hisztéria határán állt.
– Még vissza lehet csinálni – fenyegetőzött az atya.
– Egy fenét lehet! – csattant fel Brodick.
– Ami történt, megtörtént – vetette közbe Ramsey.
Laggan atya mogorva pillantást vetett rá.
– Elhálták már ezt a házasságot?
– Tőlem kérdezi, atyám? – vonta fel a szemöldökét Ramsey.
Gillian arca bíborvörösre váltott. Bridgid megkönyörült rajta, és odanyújtott neki még egy
kupa bort. Brodick azonban megfogta Gillian kezét, mielőtt az a szájához emelhette volna a
kupát. Elvette tőle, és ezt is Ramsey kezébe nyomta.
– Nem fogod leinni magad. Azt akarom, hogy ma éjjel tiszta legyen a fejed!
Gillian látását dühös könnyek homályosították el.
– Hogyan tehetted? – kérdezte suttogva. – Hogyan tehetted?! – ismételte meg kiáltva.
– Most izgatott vagy… – kezdte, majd elhallgatott, hogy jól oldalba taszajtsa Ramsey-t. – Ez
egyáltalán nem mókás, az ördög vigye el! – morogta.
– Most izgatott vagy? Ez a legtöbb, amivel elő tudsz állni, hogy megnyugtasd az
asszonyodat? – kérdezte Ramsey.
– Nem vagyok az asszonya! – sikoltott fel Gillian.
– Figyelj csak, kedvesem! – kezdte újra Brodick, de leghalványabb ötlete sem volt, hogy
mivel nyugtathatná meg a lányt. – Bele kell törődnöd a dologba!
– Soha! – jelentette ki Gillian határozottan.
Nyilvánvaló volt, hogy asszonya nem hallgat semmilyen józan indokra. Amikor megpróbálta
a karjába vonni, Gillian hátralépett, egyenesen az atya lábára.
– Kérdeztem valamit, és választ akarok – csattant fel Laggan atya. – Elhálták már ezt a
házasságot?
Mivel Bridgidre nézett, a lány úgy gondolta, hogy tőle várja a választ.
– Esküszöm, nem tudom, atyám. Nem hiszem, hogy tudnom kellene… vagy igen?
Laggan atya kikapta a kupát Ramsey kezéből, és egyetlen hajtásra kiürítette. Ramsey gyorsan
felkapott egy másik kupát a tálcáról, és a pap kezébe nyomta. Az annyira magán kívül volt
Brodick csalárdsága miatt, hogy nem is figyelte, mit csinál.
279
– Amióta én itt vagyok… még soha… a Buchananek felelősek… – dadogta, és csuhája ujjával
törölgetni kezdte verejtékező homlokát. – Magasságos atyaúristen! Most mit tegyünk?
– Lovon, Brodick?!
– Úgy tűnik, némi nehézséget okoz neki túltenni magát ezen a tényen – jegyezte meg Ramsey
szárazon.
– Leszállhattál volna a lóról – magyarázta Brodick, aki igyekezett ésszerűen viselkedni. – Ha
a földön állva szerettél volna házasságot kötni, szólnod kellett volna.
Gillian legszívesebben megfojtotta volna.
– De hiszen nem is tudtam, hogy férjhez megyek, ugyebár?
– Gillian, semmi szükség arra, hogy kiabálj! Itt álok közvetlenül előtted.
A lány dühösen a hajába túrt, és igyekezett visszanyerni az önuralmát.
– Mi tudtuk – jelentkezett Ramsey.
Gillianben csak ekkor tudatosult, hogy hallgatóságuk is van, akik élénk érdeklődéssel követik
minden szavukat. Brodick emberei vették körül, és amint végigtekintett az arcokon,
megesküdött, ha csak egyiket is mosolyogni látja, sikítani kezd.
– Mindannyian tudtátok?
Mindegyik bólintott. Brodick magának követelte Gillian figyelmét. A lány szemében harag
lángolt, amikor felé fordult.
– Én azonban nem tudtam! – kiáltotta. – Becsaptál!
– Nem csaptalak be – jelentette ki a férfi. – Megmondtam, hogy elveszlek feleségül.
– Igen, de…
A férfi nem engedte, hogy befejezze.
– Te pedig azt mondtad, hogy szeretsz. Így van?
– Meggondoltam magam.
Brodick közelebb lépett, és kemény pillantása elárulta, egyáltalán nem örül a lány válaszának.
Gillian nem állhatta az átható pillantást.
– Ó, rendben, szeretlek. Most boldog vagy? Szeretlek, de csak a jóisten tudja, miért, mert az
biztos, hogy nekem fogalmam sincs. Te vagy a legmakacsabb, legönteltebb, legcsökönyösebb
ember, akit valaha is ismertem.
Úgy tűnt, Brodickra semmilyen hatással nincs a lány kifakadása.
– Már férj és feleség vagyunk, Gillian – mondta olyan nyugodt hangon, hogy a lány
legszívesebben a haját tépte volna.
– Már nem sokáig – fenyegetőzött.
280
Brodicknak ez sem tetszett. Nagyon úgy nézett ki, mintha meg akarná ragadni, ezért Gillian
gyorsan hátrább lépett, és felemelt kézzel próbálta megállítani.
– Maradj ott, ahol vagy! – szólt rá. – Amikor hozzám érsz, elvesztem a józan eszem,
márpedig arra most tiszta fejre lesz szükségem, ha ki akarom találni, hogy mit tegyek.
Ramsey újabb kupa italt nyomott a pap kezébe.
Laggan atya feje kóválygott a Buchanan uraság cselvetésétől és a nehéz bortól. Mivel meg
volt róla győződve, hogy az ő kötelessége szegény becsapott lánykát megvédelmezni,
letörölgette a verejtéket homlokáról, majd előrelépett, hogy eleget tegyen feladatának.
– Elhálták már ezt a házasságot? – követelte, és nem is volt tudatában, hogy kiáltva tette fel a
kérdést.
Gillian megdermedt.
– Tényleg ekkora tömeg előtt kell feltennie ezt az intim kérdést?
– Tudnom kell – suttogta a pap nagy hangon. – Teremtőm, de meleg van itt – tette hozzá
bizonytalan hangon. Csuklyájával a nyakszirtjét törölgette, miközben újra megkérdezte. –
Elháltátok?
– Nem – felelte Gillian, suttogását alig lehetett meghallani.
– Akkor még lehetséges, hogy ki tudom bogozni ezt az összevisszaságot.
– Semmi ilyesmit nem fog tenni – jelentette ki Brodick.
A pap összehúzott szemmel próbálta látószögébe vonni az óriást.
– Magasságos atyaúristen! Kettő van belőlük. – Megrázta a fejét abban a reményben, hogy
sikerül kitisztítania. – Megtévesztettél, hogy megszerezd ezt az édes leánykát.
Brodick nem tagadta a vádat, de csak egy apró vállrántással nyugtázta a pap szavait. Laggan
atya Gillianhez fordult, hogy megvigasztalja eme sötét órán.
– Tartsd távol magad tőle, leányom, amíg ki nem találom, hogy lehet rendbe hozni a dolgot.
Érted, amit mondok? Nem engedheted, hogy hozzád érjen, ha valóban meg akarsz szabadulni
ettől a kötéstől. Nincs más dolgod, mint hogy maradj tőle távol, leányom. Nem győzöm
eléggé hangsúlyozni – tette hozzá, és megpaskolta a lány karját. – Ha egyszer ő… és te már
voltatok… nos, érted, ugye? Akkor már nem segíthetek. Érted, amit mondok?
– Igen, atyám, értem.
– Akkor rendben. Most pedig aludj egyet a problémára, és holnap majd összetesszük a
fejünket, hogy mit lehet tenni ebben az ügyben. Még soha nem volt dolgom ilyesmivel, és ez
mélyen megráz engem, bár nem kellene, hiszen a Buchananek mind ilyen csalárdok, és a
vezetőjük a legrosszabb mind között. Mindannyian pogányok – tette hozzá erélyes
biccentéssel. – Becsapni az isten szolgáját! Várj csak, amíg a feljebbjáróm értesül erről!
281
Biztosra veszem, hogy kitalálnak valamit, hogyan lehetne megvonni az áldást ettől a frigytől.
Talán kérelmet intézhetnék a pápához, hogy átkozza ki őket mind egy szálig.
– Ó, atyám, kérem ne tegye! Nem akarom, hogy a Buchananek meggyűljön a baja az
egyházzal.
Brodick minden egyes szót hallott, és nagyon jól szórakozott a pap izzó szónoklatán.
– Hol van? – hajolt oda Ramsey-hez.
Barátja megértette, mit akar tudni, és suttogva válaszolt neki.
Gillian haragja most Dylan ellen irányult.
– Miért nem mondtad meg nekem? – döfte ujját a férfi mellkasába.
– Nem kérdezte, Lady Buchanan.
– Nem vagyok Lady Buchanan! – kiáltott fel olyan dühösen, hogy nyelve szinte
belegabalyodott a szavakba.
– Nem akar közénk tartozni, asszonyom? – csodálkozott Robert.
– Én senkihez nem akarok tartozni.
– Akkor miért ment hozzá az urunkhoz? – kérdezte Liam.
– Nem tudtam, hogy összeházasodunk.
– Mi tudtuk – közölte vidáman Aaron.
– Szeretnénk megtartani magát, asszonyom – szólt közbe Stephen. – Szereti az urunkat.
Mindannyian hallottuk, amikor kijelentette.
– Igen, mind hallottuk – bólogatott Robert. – És most már hozzánk tartozik, asszonyom.
Talán azért, mert olyan lelkesen győzködték, annyi őszinte aggodalom látszott rajtuk, hogy
Gillian dühe elpárolgott. Szereti Brodickot és a felesége akar lenni. Most és mindörökké. Édes
istenem, teljesen megbolondították!
Laggan atya leroskadt a padra, és kezét megtámasztotta a térdén.
– Zárd be ma éjjel az ajtódat, leányom! – javasolta Gilliannek. – Érted, amit mondok? Távol
kell tartanod magad Brodicktól!
– Gillian!
– Igen, Brodick?
– Válthatnék veled néhány szót kettesben? Most.
A lánynak nem volt ideje meggondolni. Brodick megragadta a kezét, és kimasírozott vele a
nagyteremből, valósággal maga után húzva.
Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, harsány üdvrivalgás remegtette meg a falakat.
Bridgid hökkenten nézett körül. Az ég szerelmére, mi van itt ujjonganivaló?
Laggan atya is látta a kifelé tartó párt. Fejcsóválva kiáltott fel.
282
– Hát nem hallotta ez a lány, hogy mit mondtam neki? Magasságos atyaúristen!
Ramsey ekkor azt javasolta, hogy mondjanak pohárköszöntőt. Bridgid arra gondolt, hogy ura
bizonyára megzavarodott. Hát nem hallotta a beszélgetést?
– Uram, szerintem várnod kellene a köszöntővel, amíg Buchanan uraság és Gillian
visszatérnek. Ha már itt tartunk, mire akarsz köszöntőt mondani? Nem hallottad, mit mondott
Laggan atya? Holnap el fogja… Miért mosolyogsz?
– Ó, Bridgid, elfelejtettem, hogy milyen ártatlan és naiv is vagy.
– Nem vagyok annyira naiv.
– Azt hiszed, hogy Gillian visszajön? – Amikor a lány rábólintott, Ramsey nagyot nevetett. –
De azért nem vagy naiv, ugye?
– Nem – erősködött Bridgid.
– Akkor megértetted.
– Mit értettem meg?
Ramsey újra felnevetett.
– Nem jönnek vissza.
A pap egyre csak a fejét csóválta.
– Magasságos atyaúristen! Most már egészen az övé.
H U S Z O N N E G Y E D I K F E J E Z E T
Brodick felkapta Gilliant és kicipelte az éjszakába. Gillian átkarolta a nyakát, és türelmesen
várta, hogy a férfi elárulja, hová viszi. A szíve mélyén már elfogadta a megváltoztathatatlant.
Tiszta szívéből szereti ezt a férfit, és ebben a pillanatban semmi más nem számít.
Ujját végigsimította a férfi arcán.
– Brodick!
– Nem fogsz vitatkozni velem – jelentette ki a férfi. – Velem alszol ma éjjel, és ezentúl
minden éjjel, amíg csak élünk! Megértetted?
A lány nem tiltakozott, nem is sikoltott, amivel sikerült meglepnie Brodickot.
Egy perc telt el néma csöndben, aztán Gillian megszólalt.
– Csak egy kérdésem van.
Brodick óvatos pillantást vetett rá.
– Mi lenne az?
– Mit fogok mondani a gyerekeinknek?
283
A férfi megtorpant.
– Micsoda?
– Hallottad. Mit fogok mondani a gyerekeinknek? Nem vagyok hajlandó elárulni nekik, hogy
úgy mentem férjhez az apjukhoz, hogy egy lovon ültem. Feltételezem, ezek után azt is
elvárod, hogy lovon szüljem azokat a gyerekeket, nem igaz?
A férfi szeme tele volt gyengédséggel, amikor válaszolt a képtelen kérdésre.
– Azt hiszem, előbb arra kellene összpontosítanunk az erőinket, hogy megcsináljuk a fiamat,
aztán ráérünk azon aggódni, hogy mit mondunk neki.
Gillian megcsókolta a nyakát.
– Akkor nagy bajban vagyok.
– Miért?
– Mert semmire nem tudok odafigyelni, ha te is a közelben vagy, de azért nagyon fogok
igyekezni.
Brodick boldogan nevetett.
– Egy férfi nem is kívánhat többet.
– Nem mindig a te akaratod fog ám érvényesülni.
– Dehogynem.
– A házasságban mindkét félnek engednie kell.
– Szó sem lehet róla.
Gillian megharapta ura fülcimpáját.
– Ugye tudod, hogy semmi sem változott? Mindenképpen visszamegyek Angliába, hogy
befejezzem, amit elkezdtem.
– Minden megváltozott, édesem…
Ramsey utasításait követve Brodick letért a fő ösvényről és a domboldalon folytatta az útját.
Egy szürke kőkunyhó állt a völgyben, elkülönülve a többitől. Óriásfenyők magasodtak
körülötte. Brodick kinyitotta az ajtót és bevitte asszonyát, majd lábával berúgta maga mögött
az ajtót, nekitámaszkodott és elégedetten felsóhajtott.
A kunyhó meleg és barátságos volt, frissen aprított fa illata lengte be. A kandallóban égett a
tűz, lángjai aranyfénybe vonták a szobát. A kandallópárkányon gyertyák sorakoztak, és
miután Brodick letette édes terhét, odament, hogy meggyújtsa őket. Gillian az ajtónál állt és
figyelte a férfit. Hirtelen félénknek és idegesnek érezte magát. Tekintete a kandalló mellett
terpeszkedő ágyra esett. A kunyhó meglehetősen tágasnak tűnt, amíg Brodick járkálni kezdett
benne. Ettől kezdve úgy nézett ki, hogy ő és az ágy kitölt minden teret.
284
Gillian észrevette a táskáját a földön, a sarokban álló asztalka mellett. Arra gondolt, hogy ki
kellene venni a hálóingét, de aztán hogyan öltözzön át, amikor Brodick ott lábatlankodik alig
pár lépésre tőle, és a szobában nincs semmiféle paraván, amely mögé elrejtőzhetne.
Nem tudta megtenni. Úgy tűnt, a szoba falai egyenesen rázárulnak. Addig hátrált, míg
nekiment az ajtónak. Szorosan nekisimult, keze a kilincset kutatta. Csak nyugalom,
mondogatta magának, ám lélegzete szaggatottá vált. Mintha nem lenne elegendő levegő a
kunyhóban. Nem értette, minél gyorsabban szedi a levegőt, annál kevesebb jut a tüdejébe.
Brodicknak elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa a lány páni rémületét. Szidta
magát, amiért időt hagyott neki a gondolkodásra. Ez hiba volt. Odament hozzá, fejét
lehajtotta, hogy Gillian a szemébe tudjon nézni, majd gyengéden lefejtette a kezeit az ajtóról.
A lány lihegése erősödött, míg végül úgy hangzott, mintha valami kürtös állna vele szemben.
– Akadt egy kis gondod, édesem, ugye?
A férfi hangjából kicsengő élvezet felbosszantotta a lányt.
– Nem kapok levegőt – pihegte. – Igazán mutathatnál egy kis együttérzést.
Erre a férfi egyenesen a képébe nevetett. A kőszívű viselkedéstől meghökkenve, Gillian meg
is feledkezett rémületéről.
– A félelmem téged mulattat, Brodick?
– Igen, de ennek ellenére szeretsz engem, nem igaz?
Kezét a lány csípőjére csúsztatta, magához húzta, miközben szája birtoklón lecsapott a
szájára. A lány teste megfeszült, dermedten simult az övéhez, de Brodick nem sietett, nem
követelőzött. Hosszú percekig ízlelgette az édes ajkakat, míg érezte, hogy Gillian ellazul a
karjaiban.
Szeretett volna szerelmet vallani neki édes, szerelmes szavakkal, hogy Gillian is tudja,
mennyire szereti, de nem tudta, mit mondjon. Soha nem tanulta a gyengéd csábítás
mesterségét. Harcos volt, vad és pogány, ahogy Laggan atya is mondta, és életében először
kívánta, hogy bárcsak ő is ismerné azokat a költői szavakat, amelyeket Ramsey oly
könnyedén használ.
Áldozatot hozott a lányért. A lassú tempó új volt neki, ugyankor fontos és szükséges, hiszen
Gillian még ártatlan, és tudta, mennyire fél a rá váró ismeretlen élménytől.
A férfi őrületbe kergette simogatásával és édes csókjaival. Elszakította tőle a száját, hogy
megmondja neki, ne gyötörje tovább. Majd beletúrt a hajába, közelebb húzta magához a fejét,
és szája szomjasan kereste a férfi száját. Türelmetlenségének meglett a jutalma. A férfi éhesen
csókolta, nyelve simogatott és csatázott, és Gilliannek hirtelen bizseregni kezdett a bőre.
285
Szíve hevesen dobogott, gyomra megremegett, és bele kellett kapaszkodnia a férfiba, nehogy
összeroskadjon.
Teremtőm, ez az ember aztán tudja, hogyan kell csókolni! Türelmetlenül közelebb
fészkelődött hozzá, megadva ezzel a bátorítást, amelyre szüksége volt. Brodick tovább
kóstolgatta szájával, miközben gyorsan megszabadította ruháitól. Gilliant annyira elborította a
szenvedély, hogy észre sem vette, mi történik vele, míg Brodick az alsóruháját nem kezdte
lehúzni róla. Megpróbálta ellökni a kezét, és rászólni, hogy várjon, amíg bebújik a takaró alá,
a férfi azonban egy pillanatra sem hagyta abba a csókot, miközben szorgosan rángatta a
ruháit. Mire Gillian levegőt vehetett volna, hogy kikövetelhesse, várjon még, már túl késő
volt, és ő ott állt mezítelenül. Fel nem foghatta, hogyan sikerült a férfinak a cipőjét és a
harisnyáját is levennie úgy, hogy ő észre sem vette.
Közben Brodick maga is levetkőzött. Erre Gillian csak akkor döbbent rá, amikor a férfi
nyersen átkarolta és magához szorította. Brodick felnyögött, amint a puha női kebel
hozzányomódott. Gillian felsóhajtott, amint megérezte a felhevült férfitest forróságát.
A keze hirtelen mintha mindenhol ott lenne a testén. Mintha egyszerre simogatná a vállát,
gerincének finom vonalát, selymes combját.
Csókjaik egyre vadabbá váltak, és amikor szétváltak, mindketten még többre vágytak. A férfi
erősen megragadta a vállát.
– Felgyújtod a tüzemet – suttogta rekedten.
Gillian nem tudta, hogy ez jót vagy rosszat jelent, de nem is törődött vele. Átkarolta a férfi
derekát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta, beleadva mind azt a szenvedélyt, melynek
lángja ott lobogott benne.
Brodickot mélyen megrázta a lány szenvedélye. Soha senki nem reagált még így a
közeledésére, mint az ő édes asszonykája. Arcát Gillian nyakába temette, mélyen beszívta
finom, nőies illatát, és ha kell, megesküdött volna, hogy ennél közelebb már nem kerülhet a
mennyországhoz.
– A fenébe! – suttogta. – Lassabban kell haladnunk.
– Miért?
Nem volt könnyű összeszedni a gondolatait, hogy válaszoljon neki.
– Mert azt akarom, hogy tökéletes legyen neked.
Gillian megsimogatta a hátát. A férfiból áradó erő kis híján megsemmisítette. Érezte a
megfeszülő izmok játékát a bőr alatt, és Teremtőm, a testéből áradó forróság, amint ott álltak
szorosan összefonódva, annyira felgyújtotta, hogy semmi mást nem akart, mint még közelebb
kerülni hozzá, és hagyni, hogy felkavart érzései átvegyék teste felett az uralmat.
286
– Már így is tökéletes – súgta vissza. – Vigyél most az ágyba!
A gyönyörű zöld szem elpárásodott a vágytól. Brodick magával roppant elégedetten – hogy
neki is sikerült úgy felgyújtania asszonyát, ahogy ő maga lángolt a közelében – karjába emelte
Gilliant, és az ágyhoz vitte.
A lány keze reszketett, míg megfogta a férfi arcát, hogy újra a száját keresse. Brodick akkor
sem hagyta abba a csókot, amikor letépte az ágyról a takarót, és asszonyával a karjában
lerogyott rá. Majd gyengéd óvatossággal a hátára gördítette, és testével takarta be testét. A
bársonyos bőr érintésétől majdnem elvesztette önuralmát, és a mohó vágy egész testét
megrázta. Az ágyhoz szegezte szerelmét, de két kezére támaszkodva felemelkedett
valamelyest, nehogy súlya agyonnyomja a lányt. Gillian káprázatos haja szétterült a párnán,
és amikor Brodick felemelte a fejét, hogy az arcába nézzen, látta, hogy mosolyog.
– Pontosan ott vagy, ahol tudni akartalak, Brodick-
– Nem, édesem. Te vagy ott, ahol tudni akartalak. – Ezzel csókolgatni kezdte a nyakát,
miközben még egyszer megpróbált valamit felidézni azokból a szerelmes szavakból, amelyek
kedvére tehetne hitvesének. – Meg vagyok elégedve veled, Gillian.
A lány félrehajtotta a fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen a nyakához, és megremegett,
amikor az megtalálta azt az érzékeny pontocskát pontosan a füle alatt.
– Mondd meg nekem, mit szeretsz! – parancsolt rá nyersen a férfi.
– Téged. Téged szeretlek – sóhajtott Gillian a vágytól elfúló hangon.
Brodick folytatta a gyengéd kínzást, míg Gillian kis híján belepusztult a csókok és
simogatások keltette vágyba. Lába a férfi lábára fonódott, keze pedig vándorútra indult a
hátán, élvezve a kemény férfitest érintését. Hogyan lehet valaki ennyire erős és gyengéd is
ugyanakkor?
A férfi érintése egyre követelőzőbb lett, és sokkal intimebb tájakat járt be, kiragadva ezzel
Gilliant az édes kimerültségből. Ura keze a combját simogatta, majd beóvakodott a két comb
közötti forróságba is. A lány kis híján leugrott az ágyról. Megpróbálta ellökni a tolakodó
kezet, de a férfi egy újabb csókkal szerelte le tiltakozását. És addig folytatta ezt a gyötrően
édes szerelmi játékot, míg a lány is reszketni nem kezdett a vágytól.
Gillian belekapaszkodott ura vállába, és vad szenvedéllyel csókolni kezdte. Minden vágya az
volt, hogy ő is kielégítse a férfit, de nem tudta, mit is kellene tennie, és képtelen volt annyi
időre összeszedni a gondolatait, hogy megkérdezze.
A férfi ténykedése megfosztotta a józan eszétől, és érezte, hogy önuralma lassan tovaúszik a
szürke ködbe. Attól tartva, hogy a belsejében dúló vad indulatok kirobbannak belőle, riadtan
felkiáltott.
287
– Brodick, szabad ezt csinálnunk?
A férfi lassan, ráérősen kóstolgatta a testét, szája forrón tapadt a bőrére, amint végigcsókolta a
kulcscsontját.
– Csitt, szerelmem, minden rendben van. Bármit megtehetünk, amit csak akarunk.
Hangja rekedt volt a vágytól. Próbált lassítani az iramon, de ez volt a legnehezebb dolog,
amire életében kényszerült. Szíve úgy vert, mintha minden pillanatban ki akarna ugrani a
mellkasából. Kemény volt és forró, fájdalmasan lüktetett a vágytól, hogy végre odabent
lehessen.
A lánnyal való szerelmeskedés lesz a halála, de az ördögbe is, boldogan fog meghalni.
– Azt akarom, hogy neked is jó legyen – zihálta. Kezével végigsimította a két domb közti
selymes völgyet. – Mondd meg, hogy tetszik-e ez neked! – követelte közben.
Alighogy feltette a kérdést, szája rátapadt a lány mellére. Gillian úgy reagált rá, mintha forró,
fehér villám csapott volna belé. Lélegzete elakadt, torkából mély nyögés tört fel, körmét a
férfi vállába vájta. Szemét szorosan lehunyta, és elhaló hangon válaszolt.
– Ó igen, nagyon is tetszik.
A férfi gyengéden belecsípett a köldök fölött a bőrébe, amitől megfeszültek az izmok. A
szaggatottá vált levegővételről meg tudta mondani, hogy ez is tetszik asszonyának.
– Akkor most egyenesen úszni fogsz a boldogságban – jósolta, szándékosan a lány szavait
használva, amit annyiszor hallott tőle. Lassan lejjebb vándorolt, és addig simogatta,
csókolgatta legrejtettebb pontjait, míg a lány vonaglani kezdett a karjában.
Gillian még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a szerelmeskedés ilyen. Mint
ahogy azt sem hitte volna, hogy képes teljesen elveszteni az önuralmát, pedig pontosan ez
történt vele. A férfi nem engedte, hogy elhúzódjon tőle, és ahogy szájával szerelmeskedett
vele, Gillian egész teste nekifeszült, és a férfi nevét sikoltott, miközben körmével valósággal
felszántotta a bőrét.
Reakciója csak olaj volt a férfi tüzére. Nem tudott tovább várni. Magáévá akarta tenni ott és
akkor. Keze reszketett, amikor cseppet sem gyengéd mozdulattal szétfeszítette a lány lábait,
és elhelyezkedett a két combja között. Szája visszatért a finom ajkakhoz, kezével megragadta
a lány csípőjét, és próbált lassan behatolni, azt gondolván, hogy így kevésbé lesz fájdalmas
kedvesének. De akkor a lány megmozdult, és ezzel elsöpörte akaraterejének utolsó morzsáit
is. Erőteljes döféssel hatolt mélyre, átszakítva szüzességének vékony hártyáját, és egy újabb
éhes csókkal fojtva el a halk jajkiáltást. Nyelve a lány nyelvét kutatta, simogatta válaszra
várva, és elfeledtetve vele az okozott fájdalmat.
288
A férfi nem moccant, bár önuralma határán járt, és arcát a lány nyakának hajlatába temetve
mély, szaggatott lélegzetet vett, így kényszerítve magát, hogy lassítson. Gilliannek időre van
szüksége, hogy hozzászokjon, de az ördögbe is, kis híján megöli ez a mozdulatlanság.
Annyira forró és nedves, szoros és tökéletes volt a lány. Brodick tudta, hogy fájdalmat okozott
neki, de remélte, hogy a fájdalom gyorsan feledésbe merül. A mindenit, de jó volt benne
lenni!
Az éles fájdalomtól Gilliannek egy pillanatra elakadt a lélegzete, de amilyen gyorsan jött a
kín, olyan gyorsan vissza is vonult. A belsejében szétáradó érzés megijesztette, ugyanakkor le
is nyűgözte. Égett a vágytól, hogy a férfi folytassa, de az nem mozdult, és nagyon úgy tűnt,
hogy légzési nehézségei is támadtak. Gillian aggódva gondolt arra, hogy nem sikerült ura
kedvére tenni.
– Brodick? – suttogta, és nem is igyekezett elrejteni a hangjából kicsendülő félelmet.
– Minden rendben van, szerelmem… csak ne mozdulj… hagyd, hogy én…á, az ördögbe…
megmozdultál…
Gillian finoman megemelte a csípőjét, ám elakadt a lélegzete a döbbenetes élménytől, amelyet
a mozdulat okozott. A nyers öröm olyan erővel rázta meg a testét, hogy felkiáltott. Próbált
tökéletes mozdulatlanságban feküdni, de nem tudott többé úrrá lenni a belsejében égő
szenvedélyen. Újra megmozdult, és az élmény ezúttal még erősebb volt.
Brodick felhördült válaszul. Szilárdan beágyazódott a lány testébe, de még mindig
megpróbálta uralni a testének vad követelőzését. Akkor Gillian újra megmozdult, és ő
elvesztette a csatát. Önuralma elolvadt, mint a hó a szép tavaszi napon. Lassan visszavonult,
majd újabb ostromra indult.
Gillian arra gondolt, hogy ennél csodálatosabb dolog még nem történt vele. Teljesen
megvadult, teste felett a szenvedély vette át az uralmat. Ösztönösen feljebb húzta a lábát,
hogy még mélyebben magába fogadja a férfit. Minél erőszakosabban tört előre a férfi, annál
gátlástalanabbá vált a lány, míg végül agy teljesen kiürült, és nem hajtotta más, mint a
kielégülés utáni vágy. Zokogva ismételgette a férfi nevét, szorosan belekapaszkodott, míg a
gyönyör első hulláma meg nem rázta testét.
A mindent elsöprő érzés nagyságától megriadva próbálta megállítani, de a férfi nem engedte,
hogy megfutamodjon. Minden egyes erőteljes döfésével új tüzeket gyújtott benne. Gillian a
férfi nevét sikoltozva jutott fel a csúcsra, és Brodick, csak miután meggyőződött róla, hogy
asszonyát sikerült kielégíteni, adta meg magát tulajdon vágyának. Egy utolsó, vad döféssel
hatolt még mélyebbre, hogy aztán elszórja magját szerelme testében.
289
Egy hosszú percig meg sem tudott mozdulni. Nem hallatszott más hang, mint kettejük
zihálása, amint próbálnak újra lélegzethez jutni. Gilliant teljesen hatalmába kerítették a
történtek. Egy pillanatra sem engedte el a férfit, miközben próbálta lecsillapítani hevesen
dübörgő szívét.
Brodick szerette volna elmondani neki, hogy mennyire csodálatos volt vele, de moccanni sem
volt ereje. Hallotta a lány suttogását, „Magasságos atyaúristen!”, és felnevetett, de továbbra
sem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon, ezért megcsókolta asszonya fülcimpáját és
maradt ott, ahol volt.
– Azt tudtam, hogy nagyon jó lesz veled, Gillian, de a mindenit, azt nem gondoltam volna,
hogy megölsz.
– Ezek szerint boldoggá tettelek?
A férfi újra nevetett, és végre felemelte a fejét és ránézett. Gillian szeme még mindig ködös
volt az álélt élménytől, meglehetősen vad látványt nyújtott, és Brodicknak eszébe ötlött,
milyen nagyszerű lenne újra szerelmeskedni vele.
– Igen, nagyon boldoggá tettél.
– Nem tudtam… amikor te… és aztán én… nem tudtam, hogy mi… amit mi csináltunk…
nem tudtam.
Brodick két keze közé fogta az arcát, és lustán, alaposan megcsókolta. Valahányszor
megmozdult, mellkasának szőrzete csiklandozta Gillian mellét, mire válaszul felsóhajtott. A
férfi újra megcsókolta, majd az oldalára gördült, és a karjába húzta asszonyát.
A férfi eltöltötte a birtoklás öröme. Nem tudta, mivel sikerült megszereznie magának a lányt,
vagy miért szereti őt Gillian, de most már az övé volt. Az asszonya, és egész életében óvni és
dédelgetni fogja.
Gillian megsimogatta a férfi mellkasát, ahogy közelebb fészkelődött hozzá, majd lehunyta a
szemét. Már az álom határán járt, amikor egy hirtelen gondolat kiragadta onnan.
– Brodick, mit mondjak holnap Laggan atyának?
Brodick a lehető legrészletesebben, minden érzéki szót felhasználva, ami csak eszébe jutott,
leírta, amit az imént csináltak, majd azt javasolta, hogy Gillian egyszerűen ismételje meg a
szavait az atyának.
Gillian kijelentette, hogy soha nem tenne ilyesmit, majd néhány percnyi töprengés után úgy
döntött, hogy semmit nem fog mondani.
– Nem akarom, hogy Laggan atya visszavonja az áldást – mondta ki hangosan aggodalmát.
Brodick nagyot ásított.
– Nem fogja megtenni.
290
– Mondd meg neki!
– Rendben – egyezett bele a férfi. – De akkor neked is ki kell mondanod.
– Mit? – suttogta Gillian.
– Hogy szeretsz engem. Újra hallani akarom.
– Szeretlek.
Míg Gillian álomba merült, azt várta, hogy a férfi is kimondja, szereti őt.
H U S Z O N Ö T Ö D I K F E J E Z E T
Brodickot szeretni roppant kimerítő volt. Gillian nem aludt túl sokat aznap éjjel. Nem volt
hozzászokva, hogy férfival osztja meg az ágyát, különösen nem olyan nagydarab férfival, aki
elfoglalja az ágy nagyobbik felét. Valahányszor mozdulni akart, mindig beleütközött. Végül a
férfi egyik kemény combja alá szorulva aludt el.
Brodick nem volt hozzászokva, hogy ágyban aludjon, így neki is legalább akkora gondot
okozott aznap éjjel az alvás, mint Gilliannek. Az ágy túl puha volt, és ő jobban kedvelte a
talaj keménységét a szabad levegőn, ahol a csípős szél hűtötte testét, és a csillagokat
bámulhatta, míg csak el nem aludt. Nem akarta azonban magára hagyni Gilliant az első
éjszakán, így csak feküdt az ágyon, ki-be járkálva az álom kapuján. Két szunnyadás között
szeretkezett asszonyával. Igyekezett gyengéd lenni, mivel tudta, hogy az első alkalommal
fájdalmat okozott neki. Gillian először túl álmos volt, hogy visszautasítsa, később pedig
annyira elragadta a férfi érintésének varázsa, hogy nem törődött azzal, fáj-e vagy sem.
Úgy aludt, mint akit agyonvertek, amikor Brodick végül felkelt mellőle. Jócskán elkésett a
Ramsey-vel való találkozóról – a hajnal jött és régen tova is tűnt –, és miután homlokon
csókolta Gilliant, gondosan betakargatta, majd halkan elhagyta a kunyhót.
A gyakorlatozás rendben folyt annak ellenére, hogy Brodick remek hangulatban volt, és nem
igazán akart bárkinek is sérülést okozni. A legtöbb kárt Ramsey tette a MacPherson fiúkban,
ugyanakkor sikerült is lenyűgöznie őket szinte az első perctől fogva. Brodick véletlenül
könyökével eltörte az egyik MacPherson orrát, de rögtön helyre is igazította, mielőtt a harcos
lábra állhatott volna, és megnyugtatta, hogy ha vérzés eláll, jobb lesz az orra, mint újkorában.
Nem kért ugyan bocsánatot, de nagyon közel állt hozzá, és Brodick komolyan aggódni
kezdett, hogy a házasság máris puhánnyá tette.
291
Ramsey természetesen észrevette emelkedett hangulatát, és nem győzte ugratni barátját,
amiért elkésett, és szinte percenként ásítozott, míg végül Brodick komolyan fontolóra vette,
hogy eltöri Ramsey valamelyik csontját.
Amikor a gyakorlatozás megkezdődött, Proster, a kis csapat vezetője visszautasította, hogy
fegyvert viseljen urával szemben. Igazán tiszteletreméltó viselkedés volt, ugyanakkor
meglehetősen ostoba is, mert igaz, hogy a többi MacPhersonhoz képest Proster sokkal jobban
képzett volt, de Ramsey-nek a közelébe sem ért tudás dolgában. Miután Ramsey többször is a
földre küldte, a fiatal harcos önteltségének köpenye szakadozni kezdett. A többi ifjú mind a
kardjáért nyúlt, abban a reményben, hogy így előnybe kerülnek urukkal szemben, Proster
azonban még ekkor is makacsul visszautasította, hogy fegyvert rántson.
Bár igazából nem számított, hogy van-e nála kard vagy nincs. Brodick és Ramsey
villámgyorsan lefegyverezték mindegyik harcost, majd nekiláttak, hogy megtanítsák őket,
hogyan maradhatnak életben a csatatéren. Lecke volt ez a javából, méghozzá lecke az
alázatról, és mire a két uraság elhagyta a harcmezőt, a földön nyöszörgő katonák hevertek
szerteszét.
A két barát a tóhoz ballagott, hogy megmosakodjanak. Útközben elsétáltak Bridgid mellett. A
lány kurta biccentéssel üdvözölte urát, kedvesen rámosolygott Brodickra, jó napot kívánt
neki, majd felemelt fejjel továbbment.
– Hát ez meg mi volt? – csodálkozott Brodick. – Úgy látszott, mintha neheztelne rád.
– Ez enyhe kifejezés – nevetett Ramsey. – Rettenetesen dühös rám, de mivel én vagyok a
földesura, kénytelen visszafogni magát. Azt hiszem, pokoli lehet neki. Láttad, hogyan lángolt
a tekintete? Más ez a lány, mint a többi, nem igaz? A mosolyától a férfiembernek…
– Igen? – nógatta Brodick.
– Nem fontos.
– Akarod őt, igaz?
Ramsey-nek nem kellett megválogatnia szavait barátjával szemben, ezért nyíltan kimondta,
ami a szívén volt.
– Még szép, hogy akarom. A pokolba is, gyönyörű nő, és a legtöbb férfi szeretné az ágyába
vinni. Az isten óvja azt a férfit, aki végül megkapja őt, mert esküszöm, lesz vele gondja elég.
– Elmondod, mi történt?
– Zavarba hoztam Bridgidet – ismerte be sóhajtva Ramsey. – Az özvegy Marion szerette
volna megmelegíteni az ágyamat – magyarázta. – Bridgid bizonyára meglátta, hogy bemegy a
szobámba, és utána ment. Én mondom neked, Brodick, még soha nem láttam ilyen indulatokat
nőben. Bridgid felveszi veled a versenyt – tette hozzá. – Szegény Marion szeretett volna
292
tapintatos lenni, és komoly erőfeszítéseket tett, hogy senki ne tudja meg, hogy az ágyamba
bújik. Erre bemasírozott Bridgid és olyan zenebonát rendezett, hogy pokoli zűrzavar tört ki.
Marion már levetkőzött, és az ágyban várt rám. Bridgidet mélységesen megdöbbentette,
ugyanakkor fel is háborította. Azt hitte, hogy Marionnak sikerült engem valahogy… lóvá
tennie. Abbahagynád a nevetést, hogy befejezhessem?
– Sajnálom – mondta Brodick, bár egyáltalán nem úgy hangzott, mintha valóban sajnálná. –
Mi történt aztán?
– Bridgid kiráncigálta Mariont az ágyból, az történt. Mire felértem az emeletre, Marion már
lefelé rohant a lépcsőn, és majdnem pucér volt. Szerencsére, a nagyterem majdnem üres volt.
Laggan atya is kidőlt addigra.
– És?
– Egyedül aludtam.
Brodick újra elnevette magát.
– Nem csoda, hogy ilyen paprikás hangulatban vagy ma.
– Ezzel nem vitatkozom – vont vállat Ramsey. – Bridgid azt hitte, hogy meg kellene
köszönnöm neki, amiért megmentett Mariontól.
– De te nem köszönted meg neki.
– Még szép, hogy nem.
– Elmagyaráztad neki, hogy te hívtad Mariont az ágyadba?
– Igen, de hiba volt. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni a nőket – tette hozzá zord
hangon. – Esküszöm neked, Bridgid úgy nézett rám, mintha… megbántottam volna.
Fájdalmat okoztam neki, és én…
– És te?
Ramsey a fejét csóválta.
– Bridgid annyira ártatlan és naiv.
– De mégis szeretnéd az ágyadban látni, nem igaz?
– Nem viszek szüzet az ágyamba. Soha nem becsteleníteném meg Bridgidet ilyen módon.
– Akkor vedd el feleségül.
– Ez nem ilyen egyszerű, Brodick.
– Még mindig arra akarnak kényszeríteni, hogy vedd el az egyik MacPhersont?
– Meggan MacPhersont – pontosított Ramsey. – És még mindig gondolkodom rajta. Sok
problémát megoldanék vele, és nemzetségfőként meg kell tennem a kötelességem. Kell
nekem a földjük, és minden amit, a föld adhat, ráadásul békét akarok. Az egyetlen lehetséges
megoldásnak az tűnik, ha házasság által kapcsolom össze a két nemzetséget.
293
– Milyen a nő?
– Csodálatra méltó. A legjobbat akarja a klánjának. Erős és makacs – tette hozzá. – De nincs
meg benne Bridgid…
– Mije?
– Tüze.
– Mikor döntesz?
– Hamarosan, de most már elég legyen rólam – jelentette ki, és figyelme olyan téma felé
fordult, amely szerinte sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. – Megmondta neked Gillian az
angolok neveit?
– Nem.
– Mi a fenéért nem?
– Elfelejtettem tőle megkérdezni –ismerte be Brodick zavartan.
Ramsey hitetlenkedve bámult rá pár másodpercig, majd felcsattant.
– Hogy az ördögbe tudtad elfelejteni?
– El voltam foglalva.
– Ugyan mivel? – kérdezte Ramsey, mielőtt rádöbbenhetett volna, hogy micsoda ostobaságot
kérdezett. Most ő hangzott olyan naivnak, mint Bridgid.
– Mégis, mit gondolsz, mi a fenét csináltam? – nézett rá Brodick.
– Amit én nem – felelte Ramsey vidáman.
Egy ideig némán sétáltak egymás mellett, mindketten saját gondolataikba merülve. Brodick
mindig nyíltan beszélhetett barátja előtt, de most mégis habozott, hogyan kérje a tanácsát.
– A házasság megváltoztatja az embert, igaz?
– Ezt Iaintől kellene megkérdezned, nem tőlem. Én még sohasem voltam házas.
– De te jobban kiigazodsz ezekben az ügyekben, mint én, és Iain különben sincs itt.
– A szív ügyeiben?
– Igen.
– Még csak egy napja vagy házas – mutatott rá Ramsey. – Mi aggaszt?
– Semmi sem aggaszt.
– Dehogynem. Mondd el nekem!
– Csak azt vettem észre, hogy…
– Mit? – türelmetlenkedett Ramsey.
– Hogy olyan… vidám vagyok, a fene vigye el!
Ramsey felnevetett, de Brodick egyáltalán nem értékelte barátja reakcióját.
– Figyelj, felejtsd el, amit mondtam. Soha nem beszéltem még ilyen…
294
– Nem szoktál a gondolataidról vagy az érzéseidről beszélni. Nem kellett volna nevetnem.
Mondd el!
– Éppen most tettem meg – morogta Brodick. – Komolyan mondtam, olyan jókedvem van, az
isten legyen hozzám irgalmas.
– Ez valóban szokatlan – ismerte el Ramsey.
– Erről beszéltem. Még csak egy napja vagyok házas, de máris megváltoztam. Gillian teljesen
összezavar. Azt eddig is tudtam, hogy akarom őt, de arról fogalmam sem volt, hogy így elfog
a birtoklás vágya.
– Már a házasság előtt is birtokolni akartad.
– Igen, de most sokkal rosszabb a helyzet.
– Gillian a feleséged. Ez valószínűleg természetes dolog.
– Nem, ez több annál. Szeretném hazavinni őt és…
– Még nem viheted haza – vágott közbe Ramsey. – Segítenie kell nekem, hogy megtaláljam
azokat a gazembereket, akik meg akarták ölni az öcsém.
– Tudom, hogy itt van szükség rá, de akkor is haza akarom vinni, és ha tehetném, esküszöm,
lakat alatt tartanám – ismerte be fejét csóválva, hogy ilyen ostoba gondolatok foglalkoztatják.
– Mert biztonságban akarod tudni.
– Igen, és azért is, mert nem szeretem, ahogy a többi férfi…
– Bámulja? Gillian gyönyörű nő.
– Nem vagyok féltékeny fajta.
– Dehogynem!
– Teljesen kiforgatott magamból.
– Úgy beszélsz, mint az a férfi, aki szerelmes a feleségébe.
– A szerelmes férfiak gyengék.
– Csak akkor, ha előtte is gyengék voltak. Mielőtt szerelmesek lettek volna. Iain szereti a
feleségét. Őt gyengének mondanád?
– Nem, dehogyis.
– Akkor ő a legjobb példa, hogy a szerelem által nem lesz kevesebbé a férfi, mint előtte volt.
– De sebezhetővé teszi.
– Talán – egyezett bele Ramsey.
– És ha állandóan a szeretett nő körül forognak a gondolatai, akkor mégis elgyengül. Nem így
van?
– Megmondom én neked, hogy mi van – mosolygott Ramsey. – Szereted Gilliant, Brodick, és
ez az érzés halálra rémít.
295
– A te orrodat kellett volna eltörnöm.
– Előbb szerezd meg a neveket, utána megpróbálkozhatsz vele. Biztos vagy benne, hogy
Gillian elárulja neked, kik ők?
– Természetesen. Gillian a feleségem, és azt teszi, amit mondok neki.
– Én nem egészen ezeket a szavakat használnám, amikor beszélek vele. Az asszonyok
általában nem szeretik, ha az uruk akarja megmondani, hogy mit csináljanak.
– Ismerem Gilliant- jelentette ki Brodick. – Nem fog visszautasítani. Napnyugtáig megtudom
tőle az angolok neveit.
H U S Z O N H A T O D I K F E J E Z E T
Senki nem volt jobban Brodicknál meglepve, amikor az ő édes, azt-teszi-amit-mondok
felesége nem volt hajlandó elárulni neki az angolok neveit.
Döbbenten vette tudomásul, hogy asszonya ellent mer mondani neki, és tehetetlenül állt a tény
előtt, nem tudva, hogy most mit tegyen. Gillian az asztalnál ült, két kezét az ölében nyugtatva,
és nyugodtan állta a férfi haragos tekintetét.
– Hogy érted azt, hogy nem? – akarta tudni Brodick.
– Elfelejtettél megcsókolni, amikor bejöttél. Azt hiszem, meg kell csókolnod, amikor
megjössz.
– Micsoda?
– Elfelejtettél megcsókolni.
– Ó, az ég szerelmére…
Talpra rántotta az asszonyt, kemény csókot nyomott az ajkára, majd visszaültette a székre.
– Meg fogod mondani nekem azoknak az angol gazembereknek a nevét!
– Igen – bólintott Gillian, majd pontosította válaszát. – A végén majd elárulom.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Gillian nem válaszolt. Felkapta fésűjét, és végighúzta haján. A fenébe, nagyon csinos volt ma
este! Könnyű anyagból készült kék hálóing volt rajta, mely sejtetni engedte lágy vonalait.
Arca kipirult, szeme csillogott, és rózsaillata volt. Szinte ellenállhatatlan kísértést jelentett a
férfinak. Brodick az ágyra pillantott, majd vissza asszonyára, mielőtt rájött volna, merre is
tartanak gondolatai.
Jócskán benne jártak már az estében, és még mindig nem sikerült megtudnia tőle a neveket.
Igaz, nem is látta azóta Gilliant, hogy reggel magára hagyta, és egészen eddig túlságosan
296
elfoglalt volt ahhoz, hogy egyáltalán gondoljon rá. Most azonban elszánta magát, hogy
megkapja, amit akar, mielőtt ágyba bújna asszonyával.
– Egy feleségnek meg kell tennie mindent, amit az ura parancsol neki – mondta ezért
határozott hangon.
Gilliannek ez egyáltalán nem tetszett.
– De nem ennek a feleségnek.
– A fene vigye el, Gillian, ne makacskodj itt nekem!
– Egy férj nem káromkodik a felesége jelenlétében.
– Ez a férj igen – csattant fel Brodick.
Az asszonynak ez sem volt kedvére való. Az asztalra dobta a fésűt, és a férfit nagy ívben
kikerülve az ágyhoz sétált. Lerúgta papucsát, és leült.
Ramsey-nek mégis igaza volt. Vannak feleségek, akik nem szeretik, ha az uruk parancsolgat
nekik, és Gillian szemmel láthatóan ebbe a kategóriába tartozott. Észrevette, hogy könnyek
remegnek az asszony szemében, és tudta, hogy megbántotta az érzéseit. A házasság sokkal
bonyolultabbnak bizonyult, mint várta.
– Ne tedd ezt!
– Mit ne tegyek?
– Ne sírj!
– Még csak nem is gondoltam rá – jelentette ki Gillian gőgösen. Felállt, elhúzta a takarót, és
lefeküdt.
Brodick elfújta a gyertyát, és el akarta oltani a tüzet a kandallóban, amikor Gillian megkérte,
hogy tegyen rá még egy hasábot.
– Meleg van itt.
– Fázom.
– Majd én megmelegítelek.
Amikor leült az ágy szélére, hogy levegye a csizmáját, Gillian az oldalára fordult, arccal a fal
felé.
– Megbántad, hogy elvettél? – kérdezte suttogva.
A kérdés váratlanul érte a férfit. Gillian nyilván bizonytalannak érezte a helyzetét, és Brodick
tudta, hogy ezért csakis ő a felelős, hiszen amióta csak találkoztak, úgy viselkedett vele, mint
valami morgó medve.
– Ezt még túl korai lenne megítélni – mondta rezzenetlen arccal.
Gillian nem értékelte a humorát.
– Megbántad?
297
Brodick az asszony csípőjére tette a kezét, és kényszerítette, hogy felé forduljon.
– Nem tetszik, hogy ilyen makacs vagy, de boldog vagyok, hogy feleségül vettelek.
– Nem nézel ki túl boldognak.
– Visszautasítottál.
– És te nem szoktál hozzá, hogy bárki is dacoljon veled, igaz?
– Így igaz – vont vállat a férfi. – Nem szoktam hozzá.
– Brodick, mások előtt soha nem fogok vitatkozni veled, de amikor magunk közt vagyunk,
kimondom, amit gondolok.
A férfi gondolkodott egy percet, majd rábólintott.
– Történt ma valami, ami felizgatott? Amikor reggel itt hagytalak, még boldog voltál.
– Amikor itt hagytál, aludtam.
– Na igen, de az ajkadon boldog mosoly játszott – ugratta a férfi. – Kétség sem fér hozzá,
hogy rólam álmodtál.
– Ami azt illeti, meglehetősen bosszantó napom volt.
– Meséld el! – javasolta Brodick.
– Tényleg hallani akarod a panaszkodásomat? – csodálkozott Gillian.
A férfi bólintott, és Gilliannek nem is kellett több bátorítás. Felült és elsorolta, mi minden
történt aznap.
– Először is, Ramsey arra kényszerített, hogy egész délelőtt a nagyteremben üljek, és arcokat
bámuljak, majd amikor nem találtam meg köztük az árulót, végighurcolt a birtokon, hogy még
több embert nézzek meg. Annyira elfoglalt volt, hogy eszébe sem jutott Christennel beszélni –
tette hozzá. – Közben Brisbane azzal a hírrel tért vissza, hogy a nővérem nem gondolta meg
magát. Nem tudok tovább türelmes lenni, Brodick. Holnap délig adok időt Ramsey-nek, hogy
ideparancsolja Christent, és ha addig nem intézkedik, akkor magam veszem kezembe a
dolgokat.
Mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna.
– Végül találkoztam Bridgiddel a tónál, de akkor már majdnem este volt, és neki is elkeserítő
híre volt számomra.
– Mi volt az?
– Megkérte egy barátját, hogy kövesse Brisbane-t oda, ahol Christen lakik, de a barátja nem
tért vissza a birtokra. Bridgid úgy véli, hogy egyszerűen megfeledkezett róla.
Brodick felállt, nagyot nyújtózott. Gillian figyelte, hogyan feszülnek meg az izmok a vállán,
és elállt a lélegzete a puszta test látványától. Aztán Brodick levette övét, majd a ruháit is, és
298
az asszonynak minden gondolat kiröppent a fejéből. Csak az járt az eszében, hogy micsoda
gyönyörű ember az ura.
– Szóval arra gondoltál, ha tudnád, hol él Christen, egyszerűen elmennél hozzá?
Várt egy hosszú percet az asszony válaszára, majd megismételte a kérdést.
– Igen – nyögte ki Gillian kábultan. – Pontosan erre gondoltam.
– Christen már egy MacPherson és a Sinclairekhez tartozik.
– Erre én is rájöttem.
– Ramsey a földesura, és semmi szükség arra, hogy te is beleavatkozzál. Hagyd Ramsey-re a
dolgot. Megígérte, hogy maga elé hívatja.
Levette magát az ágyra, amely megroskadt súlya alatt. Bár gyűlölte beismerni, de teljesen
kimerült.
– Ramsey megígérte, hogy beszél vele ma, és nem tette meg.
Brodick nagyot ásított.
– Ramsey elfoglalt ember, Gillian.
– Tudom, hogy az. Az emberek állandóan a problémáikkal zaklatják, a nők egy pillanatra sem
hagyják magára. Mindenféle csip-csup dolgot találnak ki, hogy beszélhessenek vele. Ez
biztosan megőrjíti. De akkor is, megígérte, Brodick, és holnap délig beszélnie kell
Christennel.
Brodick nem akarta, hogy Gillian elhallgasson, mert szerette hallani a hangját.
– Mi történt még ma?
– Elbújtam Laggan atya elől – vallotta be az asszony. Brodick jót nevetett rajta, és Gillian
kénytelen volt várni, míg abbahagyja a nevetést, hogy megkérdezhesse. – Neked volt
alkalmad beszélni vele?
– Igen. A poklok kínjait szenvedte, olyan másnapos volt.
– Ramsey szándékosan itatta le, igaz?
– Laggan már amúgy is a legjobb úton járt, hogy lerészegedjen, Ramsey csak segített neki.
– Ez bűnös cselekedet – vélte Gillian. – Miért tette?
– Mert jó barátom, és tudta, hogy így vagy úgy, de az ágyamba viszlek.
Gillian a férfi vállára tette a kezét, és amikor észrevette, hogy milyen feszült, masszírozni
kezdte. Brodick felnyögött a váratlan élvezettől, ezért az asszony felhúzta hálóingét, ráült a
férfi csípőjére, és mindkét kezével gyúrni kezdte a kőkemény izmokat.
– A fenébe, ez jólesik!
Gillian érezte, hogy ellazul, és rájött, hogy azért, mert megosztotta a napját Brodickkal.
– Te mit csináltál ma?
299
– Hazamentem.
– De hisz azt mondtad, hogy a birtokod messze van innen.
– Keményen lovagoltam, de így is csak napnyugta után értem vissza.
– És mit csináltál otthon?
– Elsimítottam egy-két problémás ügyet.
Erről Gilliannek eszébe jutott még egy hír, amelyet meg akart osztani urával.
– Tudod, mit mesélt ma Bridgid?
– Mit?
– Egy nő megpróbált besurranni Ramsey szobájába… vagy legalábbis Bridgid azt hitte. Ezért
utánament. Az a bűnös asszony már levette a ruháit, és éppen arra készült, hogy… hiszen
tudod.
Brodick elvigyorodott.
– Nem, mondd el!
– Természetesen el akarta csábítani Ramsey-t. Bridgid persze kidobta a nőt, és hatalmas
patáliát csapott. Most pedig haragszik Ramsey-re, mert az nyíltan megmondta neki, hogy ő
hívta a nőt az ágyába. Bridgid már elhatározta, hogy kiköltözik a kastélyból, ha Ramsey
szobájában minden éjjel nők fognak parádézni.
– És hova fog menni?
– Ezt is megbeszéltük úton a kápolnába. Gyertyát akartunk gyújtani Gideon apjáért és
Ramsey lelki üdvéért is. Bridgid meg van győződve róla, hogy a legjobb úton halad a pokol
felé.
A lány combjaiból áradó forróság, amint az övéhez simult, egyre nehezebbé tette Brodicknak
a koncentrálást.
– Miért akartatok gyertyát gyújtani Gideon apjáért? Hiszen nem is ismeritek.
– Mert szegénynek rosszabbra fordult az állapota. Bridgid hallotta, amikor Faudron elmondta
Ramsey-nek, miért késlekedik Gideon visszatérni. Faudron és Anthony együtt látják el a
parancsnoki feladatokat, amíg Gideon vissza nem jön.
– Jó szíved van, kedvesem.
– Te nem gyújtanál gyertyát értem, ha meghalnék?
– Ne is mondj ilyesmit! Nem engedem, hogy meghalj – tört ki hevesen Brodickból.
Gillian lehajolt és megcsókolta a férfi vállát.
– Mondtam Bridgidnek, hogy jöjjön velem, és élhet a Buchananek között. Igyekezett elrejteni
a ijedtségét, de nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült az ötlettől. Hát nem különös?
300
– Nem lenne könnyű beilleszkedni neki. Ramsey úgy elkényezteti az embereit, mint a
csecsemőket. Én nem.
– Nekem nem lesz nehéz beilleszkednem.
– De igen, az lesz.
– Nem, mert ott leszel velem. Nem érdekel, hol élek, vagy hogy milyen körülmények között,
amíg mellettem vagy.
Brodick mély alázatot érzett a bizalom ilyen megnyilvánulása hallatán.
– Most, hogy megnősültem, változtatnom kell néhány dolgon – jelentette ki.
– Mint például?
– Valószínűleg szeretnél otthont magadnak.
– Miért, most nincs otthonod?
– Nincs.
– Akkor hol alszol? – kérdezte Gillian, és igyekezett titkolni elképedését.
– A földön. Jobban kedvelem, mint a puha ágyat.
– De mit csinálsz, amikor esik az eső?
Az asszony hangja feszült volt, és Brodick tudta, hogy nehezére esik izgatottságát palástolni.
Keze már nem masszírozta a vállát, hanem ütögette.
– Vizes leszek.
Gillian magában imádkozni kezdett. Bárcsak tréfálna a férfi!
– És mi van az embereiddel? Ők is a szabadban alszanak?
– Néhányan igen, de a házasok férfiak ehhez hasonló kunyhókban laknak asszonyaikkal.
– És a földesuruk miért nem?
– Nem volt rá szükségem.
– De most már van. Nem akarok a szabadban aludni.
– Velem fogsz aludni.
– Igen, de otthont akarok magamnak.
– Olyat, mint Ramsey-é?
– Nem – tiltakozott. – Nem kell olyan hatalmas. Egy kis kunyhó is megteszi. Olyan, mint ez.
Abbahagyta a férfi vállának masszírozását, és ujját végighúzta egy félhold alakú sebhelyen a
jobb váll alatt.
– Ezt hogyan szerezted?
– Már nem emlékszem. Nagyon régen történt.
301
– Biztos nagyon fájt – mondta az asszony, és megcsókolta a cakkos szélű heget. Észrevette,
hogy ura izmai megfeszülnek, erre újra megcsókolta a sebhelyet, majd kinyújtózott rajta, és
fejét a férfi vállára fektette.
– Gillian, megölsz – nyögött fel Brodick.
– Annyira nehéz vagyok?
– Nem arra céloztam. Ha nem hagyod abba a fészkelődést, újra szerelmeskedni fogok veled,
pedig tudom, hogy most nagyon érzékeny vagy.
A férfi testéből áradó hő felmelegítette Gilliant.
– Nem vagyok annyira érzékeny – suttogta. – És tegnap éjjel egyáltalán nem izgattad magad
miatta.
– Ezek szerint emlékszel? Azt hittem, átaludtad az egészet.
Gillian tudta, hogy a férfi csak tréfálkozik vele.
– Igen, valóban átaludtam. Biztosan csak egy álom volt, amitől sikoltoznom kellett.
– Ó igen, tényleg sikoltoztál – mosolygott Brodick az emléken. – Lángra lobbantottam a
véred, igaz?
– Honnan tudhatnám? Hisz aludtam.
Gillian megsimogatta a férfi karját, élvezve az érintést.
– Annyira kemény vagy – súgta.
Sokkal inkább, mint Gillian gondolta volna. Brodick kemény volt a vágytól, de nagyon
tetszett neki az asszony merészsége és kíváncsisága.
– Brodick!
– Igen?
– Lehetne… ha nem vagy túl fáradt, és nem akarsz megmozdulni… lehetne…
– Mit szeretnél?
Gillian nagy nehezen összeszedte bátorságát, és kibökte.
– Szerelmeskedhetnék veled?
– De nekem nem kell megmozdulnom?
– Nem – biztosította az asszony.
– Édesem – nevetett Brodick. – A mozgás ebben az esetben elengedhetetlen követelmény.
Gillian simogatni kezdte az izmos hátat, majd keze és szája egyre lejjebb kalandozott. Szerette
volna minden porcikáját megcsókolni.
– Gillian – kezdte Brodick nyersen.
– Csitt! – súgta az asszony. – Ezúttal én szerelmeskedem veled. Azt mondtad, lehet.
– Lehet egy javaslatom?
302
– Mi lenne az?
– Sokkal jobban fog menni, ha megengeded, hogy megforduljak.
Brodick a hátára fordult, magához húzta asszonyát, és mohón megcsókolta, közben
megoldotta hálóingének szalagjait, és figyelte, hogy pirul el az asszony, miközben lehúzza
róla az inget.
– Gyönyörű vagy – suttogta, és újra megcsókolta.
Vége volt a tréfálkozásnak, helyét a szenvedély vette át. Gillian egyre követelőzőbbé vált,
amint ott reszketett a férfi karjában. Brodick finoman hatolt belé, tökéletesen kitöltötte, és az
élmény olyan erős, olyan gyönyörteli volt, hogy hangosan felnyögött.
– Uramisten, nagyon finom vagy.
És akkor mozogni kezdett benne, szándékolt lassúsággal, míg az asszony magánkívül nem
vonaglott rajta. Az élmény magával sodorta, és amikor érezte, hogy az asszony teste
megfeszül, és hallotta, hogy a nevét sikoltja, maga is belezuhant a gyönyör mélységes kútjába.
Hosszú percekig feküdt mozdulatlanul zihálva, és arra várva, hogy dübörgő szíve
visszataláljon az eredeti ritmusába.
– Teljesen kimerítesz – szólalt meg Brodick rekedtes hangon, és az oldalára fordult, magával
húzva asszonyát is. Gillian háta most a mellkasának simult, és izgalmas feneke az ágyékához
nyomódott. Szeretkezésül illata még ott lebegett a levegőben. A kunyhóban egy hang sem
hallatszott a kandallóban égő fahasábok ropogásán és Gillian sóhajain kívül.
– Fogalmam sem volt, hogy ennyire fogom ezt szeretni.
– Én tudtam. Már az első alkalommal, amikor megcsókoltalak. Éreztem benned a szenvedélyt.
Tudtam, hogy vad leszel az ágyban, és igazam volt.
– Azért, mert szeretlek. Nem hiszem, hogy ilyen… szabadon tudnék viselkedni más férfival
is.
– Ezt soha nem is fogod megtudni – mondta sötéten Brodick. – Soha nem érhet hozzád másik
férfi.
– Nem akarok másik férfit magamnak – sietett megnyugtatni az urát Gillian, mielőtt az jobban
dühbe lovalhatta volna magát. – Csak téged akarlak. Szeretlek, és mindig szeretni foglak.
Az asszony lelkes szavai nagy elégedettséggel töltötték el Brodickot. Felemelte az asszony
kezét, és megcsókolta a csuklóját.
– Még mindig fáj? – nézett a csúf sebhelyre.
– Nem – felelte Gillian, és megpróbálta elhúzni a kezét. – De nem szép látvány.
Brodick most a fülét csókolgatta.
– Nincs rajtad olyan pont, ami ne lenne szép látvány.
303
Azzal nekilátott, hogy minden karcolást megcsókoljon az asszony karján, és mire a könyökéig
ért, Gillian már egész testében reszketett.
Gillian már az álom határán járt, amikor Brodick megbökte.
– Bízol bennem?
– Tudod, hogy igen.
– Akkor áruld el az angolok neveit!
Az asszony egyből éber lett. Megfordult a férfi karjában, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Előbb szeretném, ha megígérnél valamit.
– Mit?
Gillian felült, a takarót maga köré tekerte, és a falnak dőlt.
– Tudod, hogy vissza kell térnem Angliába. Ezt már azelőtt is tudtad, hogy feleségül vettél,
igaz?
A férfi tudta, merre tart, és arca elkomorult.
– Igen – bólintott. – Tudtam, hogy vissza akarsz menni Angliába.
– Elárulom neked a neveket, ha megígéred, hogy te, Iain és Ramsey nem indítotok addig
bosszúhadjáratot, amíg el nem végzem a vállalt feladatom, és biztonságban nem tudom
Morgan bácsikámat. Te mindig megtartod a szavad, Brodick. Ígérd meg nekem!
– Gillian, nem engedhetem meg, hogy visszamenj. Csapdába sétálsz, és ez a csapda halálos.
Nem engedhetem meg…
– Nem állíthatsz meg.
– De igen. – A férfi hangja most már dühösen csengett. Ő is felült, és durván magához
szorította.
– Mennem kell.
– Nem.
– Brodick, Morgan bácsi most már a te bácsikád is, és kötelességed a biztonságáról
gondoskodni.
– Megtalálom neked, Gillian, és vigyázni fogok rá, hogy ne érje bántódás.
Az asszony megrázta a fejét.
– Te nem tudod, hogy hol keresd. Vissza kell mennem, és befejeznem, amit elkezdtem.
Brodick megpróbált józan érvekkel előhozakodni.
– Azt mondtad, hogy a gazember azt akarja, a király dobozával és a nővéreddel együtt térj
vissza hozzá. Márpedig te üres kézzel mész. Mégis, hogyan akarod így megmenteni a
bácsikádat?
304
– A bárót mindennél jobban izgatja, hogy a kezébe kaparintsa a kincses ládikót. Megpróbálom
meggyőzni, hogy a nővérem halott.
– De nincs nálad a doboz, ugye? És azt sem tudod, hogy a pokolban keresd, emlékszel?
– Abban reménykedem, hogy a nővérem tudni fogja.
– És ha ő sem emlékszik?
– Nem tudom – kiáltott fel Gillian. – Vissza kell mennem. A bácsikám élete forog kockán.
Miért nem vagy képes megérteni?
– Nem engedem, hogy ilyen veszélynek tedd ki magad. Ha bármi történik veled… – A férfi
hangja megremegett, és nem tudta folytatni. Még gondolni sem tudott arra remegés nélkül,
hogy Gillian megsebesülhet. – Nem örülnék neki – morogta.
– Ígérd meg, Brodick!
– Nem!
– Gondolkodj ésszerűen! – kérte.
– Én ésszerűen gondolkodom. Te vagy az, aki nem.
– De hiszen tudtad… mielőtt elvettél feleségül… tudtad, hogy mit kell tennem.
– Gillian, azóta minden megváltozott.
Az asszony más taktikával próbálkozott.
– Te majd megvédesz engem. Meg tudsz védeni, nem igaz? – A férfi nem válaszolt. – Ha te,
és Ramsey meg Iain velem jöttök, biztonságban leszek. Ha megtaláltad a bácsikámat, utána
bosszút állhattok… de előbb semmiképp.
– Szóval, az a terved, hogy egyedül sétálsz be a sátán barlangjába? Nem vagy eszednél, ha azt
hiszed, hogy…
– Te biztonságossá teheted számomra.
Az asszony nem fogja megadni magát, gondolta Brodick, és neki kellenek azok a nevek.
– Rendben – egyezett bele végül, de mielőtt Gillian örülhetett volna az ígéretnek, a férfi
folytatta. – Ha a nővérednél van a doboz, vagy tudja, hogy hol van, és lesz a kezedben valami,
amivel üzletelhetsz, és pontosan azt teszed, amit mondok, akkor megengedem, hogy velünk
gyere.
– És vártok addig a bosszúval, amíg a bácsikám biztonságban nem lesz?
– Igen, a szavamat adom.
Gillian annyira örült, hogy megcsókolta urát.
– Köszönöm.
– Esküszöm az élő istenre, Gillian, ha valami bajod történik, azt én nem élem túl.
– Te majd megvédesz.
305
Az ég legyen hozzá irgalmas, hiszen máris megbánta, hogy a szavát adta. Hogy az ördögbe
engedhetné Gilliant azoknak a gazembereknek még a közelébe is?
Az asszony a vállára hajtotta a fejét.
– Hárman vannak – suttogta, és érezte, hogy a férfi teste megfeszül válaszul. – Mind a hárman
bárók, és János király jó barátai. Amikor még gyerekek voltak, a bolondozásuk szórakoztatta.
Lockmiere-i Alford báró a leghatalmasabb közülük. Ő a király tanácsadója. Morgan bácsi
elmondta, hogy ő volt az, aki Ariannát bemutatta Jánosnak, és ezért János mindig megvédi.
Nagyon ravasznak és óvatosnak kell lenned, Brodick. A király nem fog törődni vele, mik az
indokaid, ha ártani próbálsz Alfordnak.
– Alford az, aki megölte az apádat és igényt támasztott a birtokaidra?
– Igen. Vörös Alfordnak is hívják a haja színe és az indulatossága miatt. Ő egyezett meg a
felföldivel, de a másik kettő is segített neki. Hugh Barlowe és Kopasz Edwin mindig ott
vannak és lesik Alford parancsait. Mindkettőjük birtoka határos Alfordéval.
– Alford most hol van?
– Rám vár Dunhanshire-ben.
– Gondolod, hogy a bácsikád is ott van?
– Nem tudom.
– Számolnod kell azzal a lehetőséggel is, hogy Alford már megölte a bácsikádat.
– Nem. Nagyon jól ismerem Alfordot. Tudom, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül megtette
volna, és azt is hallottam, amikor büszkén kijelentette, hogy ő soha nem tartja meg a szavát,
de kénytelen életben tartani a bácsikámat, ha azt akarja, hogy együttműködjek vele. Alford
tisztában van vele, hogy nem kapja meg addig a dobozt, amíg nem látom a bácsikámat…
méghozzá jó egészségben.
– És akkor mindkettőtöket megpróbál majd megölni.
– De te ezt nem fogod megengedni.
– Úgy van – bólintott Brodick. – Veszélyes játékba kezdtél, Gillian, és én megígértem, hogy
velünk jöhetsz, ha van mivel kereskedned.
– Magaddal viszel – jelentette ki Gillian. – Dobozzal vagy doboz nélkül.
Brodick nem mondott se igent, se nemet. A következő órában részletesen kifaggatta Gilliant
Morgan bácsi birtokáról és Dunhanshire-ről, majd amikor végre kielégítette kíváncsiságát, az
Alford alá katonákról kezdte kérdezgetni.
Éjfél is elmúlt, mire végre aludni engedte asszonyát. Gillian a férfin elnyújtózva aludt el, két
karjának teljes biztonságában.
306
Brodick még ébren maradt, terveket szőve, és amikor végül elaludt, arról álmodott, hogy
megöli azt az embert, aki bántalmazni merészelte Gilliant.
Igen, a bosszúról álmodott.
H U S Z O N H E T E D I K F E J E Z E T
Gillian belefáradt a várakozásba. Nővére nem akart észre térni. Ramsey-re is haragudott, mert
még mindig nem tartotta be ígéretét, hogy beszél Christennel. Hiába fenyegette meg, hogy
aznap délig kap időt, mielőtt Gillian kezébe venné a dolgokat, eljött a dél, majd el is múlt, és
még mindig nem történt semmi az ügyben. Az egyik szolgáló elmondta Gilliannek, hogy
Ramsey és Brodick korán reggel ellovagoltak egy kisebb csapat katonával, de azt már nem
tudta megmondani, hogy hová mentek, vagy mikor szándékoznak visszatérni.
Végül úgy döntött, hogy megkeresi Brisbane-t, és rákényszeríti, hogy segítsen neki. Ezzel a
szándékkal állt fel az asztaltól, amikor Bridgid robbant be a nagyterembe. Kezében két íjat
hozott a hozzá való nyílvesszőkkel. Egy pillanatra megtorpant, hogy rámosolyogjon az őrt
álló harcosokra, majd Gillianhez sietett.
– Lemegyünk a tóra úszni? – kérdezte nagy hangon.
– Nem akarok…
– Dehogynem akarsz – súgta oda neki, majd alig észrevehetően a őrök felé intett. – Tégy úgy,
ahogy mondtam.
– Szívesen úsznék egyet – jelentette ki Gillian szinte kiáltva.
Bridgid szeme jókedvűen csillogott.
– Hoztam íjat és nyilakat mindkettőnknek. Ha elég gyorsak és ügyesek leszünk, akkor ma este
nyulat vacsorázunk.
Gillian a vállára akasztotta az íjat, és a tegezt cipelve Bridgid után sietett. Az éléskamrán
keresztül távoztak, és a következő percben már kint is voltak az udvaron.
Amikor a fák fedezékébe értek, Bridgid izgatottan fogta meg Gillian kezét.
– Tudom, hol lakik Christen. Anthony mégsem felejtette el. Követte Brisbane-t tegnap
délelőtt, ahogy megígérte, de aztán parancsot kapott, hogy váltsa fel az egyik határmenti őrt,
és így csak sötétedés után ért vissza a birtokra. Persze akkor már túl késő volt. Még
bocsánatot is kért – tette hozzá. – Olyan kedves ember!
– Igen, az – helyeselt Gillian. – Elviszel most Christenhez?
307
– Még szép, hogy elviszlek, de lassabban, Gillian. Az embereknek fel fog tűnni, ha futsz.
Anthony elrejtett két lovat a tó mellett, és ha a szerencse a mi oldalunkon áll, akkor
hamarosan útnak indulhatunk. De senkinek nem mondhatod el, hová megyünk! Anthony
megígértette velem, senkinek nem árulom el, hogy segített nekem.
– Nem mondom el senkinek – ígérte Gillian. – Nem szeretném, ha a jóságáért bajba kerülne.
– Nem hiszem, hogy bárki is odafigyelne ránk. Ez a tökéletes alkalom. Brodick és Ramsey a
nyugati határra lovagoltak, hogy elrendezzenek valami galibát.
– Gondolod, Ramsey haragudni fog, amiért nem vártam meg, hogy ő beszéljen előbb
Christennel?
– Valószínűleg, de ha így is lesz, akkor is Brodickkal fogja megbeszélni, nem veled. Soha
nem engedné meg magának, hogy dühösnek lásd.
– Aggódom miattad. Nem szeretném, ha bajba kerülnél.
– Akkor siessünk, hogy még azelőtt visszaérjünk, mielőtt bárki is felfedezné, hogy elmentünk.
Egyébként én jobban aggódnék az urad haragja miatt, ha a helyedben lennék. Brodick messze
földön híres a vad természetéről.
– Nem fog rám haragudni. Mondtam neki, hogy a kezembe veszem az ügyet, ha Ramsey nem
tartja be a nekem tett ígéretét. És nem tartotta meg – mondta hevesen.
– Meg fogja – védte urát Bridgid. – Ramsey mindig a szavának áll.
– Nem tudom, mit tennék nélküled. Már arra is gondoltam, hogy bezörgetek minden ajtón,
amíg valaki el nem árulja, hol lakik Christen.
Bridgid felemelte az egyik fa ágát, hogy Gillian átbújhasson alatta.
– Soha nem találtad volna meg. Meglehetősen különös. A nővéred nagyon messze lakik
innen, fent északon. Soha nem jártam arra, de Anthony biztosított, hogy az is a MacPherson
birtokhoz tartozik.
– Azt is elmondta, hogy mennyi idő alatt érünk oda?
– Igen, délutánra ott vagyunk.
Végre megtalálták a lovakat, amelyeket Anthony rejtett el nekik.
– A szürke a tied – döntötte el Bridgid, miközben odafutott a gesztenyebarna hátashoz és
felmászott a nyergébe.
Gillian csak egy pillantást vetett a gyönyörű paripákra és a díszes nyergekre, majd
hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Ramsey lovait vette kölcsön?
– Ramsey-nek nem fognak hiányozni.
– De olyan csodaszép lovak, és ha bármi történik velük…
308
– Abbahagynád az aggodalmaskodást?
Gillian túl közel került ahhoz, hogy megtalálja a nővérét, így esze ágában sem volt
meggondolnia magát.
– Gondolj arra, hogy már csak egy kis idő, és végre újra találkozhatsz a nővéreddel.
Gilliant hirtelen izgalom fogta el. A tegezt átvetve vállán, a nyeregbe szökkent, és igyekezett
kényelmesen elhelyezkedni, ami nem is bizonyult könnyű dolognak. A nyereg vékony
falemezből készült, melyet széles bőrcsíkokkal vontak be. Kemény és merev volt, de puhán
simult bőréhez. Mivel eredetileg férfiaknak tervezték, ezért Gillian Bridgidhez hasonlóan férfi
módra ült a nyeregben, és miután eligazgatta a ruháját a térdén, megfogta a kantárt és követte
barátnőjét a völgybe.
Mindketten észrevették Prostert, amint átvágtak a mezőn, és Gillian úgy vélte, a férfi őket
figyeli, de Bridgid szerint észre sem vette őket.
Gyönyörű nap volt, igazán lovaglásra való. Az ég tiszta volt, a nap perzselt, és a levegőben a
nyár lehelete érzett. Keresztülvágtak egy réti boglárkáktól aranyló mezőn, majd néhány
perccel később felkapaszkodtak egy dombra. Amikor felértek a dombtetőre, Gillian
megfordult a nyeregben. Az elétáruló látvány olyan szemgyönyörködtető volt, hogy az jutott
eszébe, a mennyország sem lehet ennél szebb.
Egy keskeny völgyszorosban folytatták útjukat, amely kanyargó vízmosáshoz vezetett, hogy
végül egy sűrű erdőben kössenek ki. Minél beljebb jutottak a vad rengetegbe, Bridgid annál
idegesebben viselkedett. Folyton hátranézegetett, hogy nem követik-e őket.
Gillian is aggódni kezdett. Kíváncsi lett volna, hogy Christen és a férje miért szigetelték el
magukat szándékosan a többi MacPhersontól. Ennek semmi értelme, döntötte el magában,
hiszen mindenki tudja, hogy az ellenséges klánokkal és a rablókkal szemben biztonságot
jelent a közösség védelme. Nem, ennek valóban nincs így értelme.
Bridgid fejében ugyanez járt.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja. A kantárt
megrántva megállította a lovat, és megvárta, hogy Gillian beérje. – Nem tetszik ez nekem –
ismételte meg.
–Talán rossz irányba kanyarodtunk.
– Nem hiszem. Az eszembe véstem Anthony utasításait, és bizonyos vagyok benne, hogy jó
felé jöttünk. Nagyon részletesen leírta, merre kell menni, de lehet, hogy nem…
– Valami nincs rendben – vitatkozott Gillian. – Ez nem lehet a helyes út. Bridgid, észrevetted,
hogy milyen csend van itt? Mintha az összes madár itt hagyta volna az erdőt.
309
– Tényleg nagy itt a csend. Valami kellemetlen érzés fogott el. Azt hiszem, jobb lenne, ha
visszafordulnánk és hazamennénk.
– Szerintem is azt kellene tennünk – helyeselt gyorsan Gillian. – Majdnem egész délután
lovagoltunk. Eddigre már meg kellett volna találnunk Christen kunyhóját.
– Ha sietünk, napnyugtára hazaérhetünk. Nagyon csalódott vagy? Tudom, mennyire szerettél
volna találkozni a nővéreddel.
– Semmi baj. Csak szeretnék kijutni innen. Úgy érzem magam, mintha bezárulna körülöttem
az erdő.
Az ösztönünk azt súgta, hogy siessenek, és mindketten beismerték, hogy meggondolatlanság
volt majdnem fegyvertelenül és kíséret nélkül bemerészkedni a vadonba.
Mivel az ösvény túl keskeny volt ahhoz, hogy megforduljanak, szélesebbet kellett keresniük.
Gillian vette át a vezetést. Keresztül verekedte magát a sűrű bozótoson, és átugratott egy
keskeny patakon, amikor meghallotta a kiáltást. A hang felé fordulva látta, hogy egy harcos
száguld feléjük az emelkedőn. A nap fényétől elvakítva hunyorgott. Ki tudta venni a
MacPherson plédet, de nem látta a férfi arcát.
Bridgid mellé lovagolt, kezét a szeme elé emelte.
– Ez Proster! – kiáltott fel. – Biztosan követett minket.
– Az ég szerelmére, mit csinál? – döbbent meg Gillian, amikor látta, hogy a férfi lekapja
válláról az íját, és nyílvessző után nyúl, miközben tekintetét egyetlen pillanatra sem veszi le a
mögöttük levő fákról.
Az orvtámadás teljesen váratlanul érte őket. Gillian sivító hangot hallott maga mögül, és
amikor megfordult, egy nyílvessző szelte a levegőt pontosan az arca előtt.
Aztán még több nyíl röppent. Gillian lova vágtázni kezdett, követve Bridgid erős kancáját a
patak partján. Gillian arra gondolt, hogy ketten együtt könnyebb célpontot nyújtanak, ezért
elszakadt barátnőjétől, de rákiáltott, hogy Proster felé igyekezzen.
Egy röpke pillanatig azt hitte, sikerül bejutnia a fák fedezékébe. Ráfeküdt a szürkére, térdét
felhúzta és fejét mélyen a ló sörényéhez hajtotta, hogy minél kisebb célpontot nyújtson. És
ekkor találta el a nyíl.
Akkora sebességgel és erővel vágódott be a vessző, hogy a hegye átfúrta a bőrét, az izmokat
és beleállt a nyeregbe. Halkan felkiáltott, ösztönösen próbálta félresöpörni a rátörő fehéren
izzó fájdalmat, de amikor a nyílhoz ért, és lábát kínzó nyilallás hasította ketté, rádöbbent,
hogy oda van szögezve a nyereghez.
Hirtelen rettenetes düh fogta el, és meg akart fordulni, hogy a támadóik szemébe nézzen,
amikor meghallotta Bridgid fülsiketítő sikolyát. Gillian megpördült, látta, hogy Bridgid lova
310
megbotlik és lerogy, ledobva lovasát. A sikoly elhallgatott, és a lány mozdulatlanul hevert a
földön.
– Nem! – sikoltotta Gillian, és gyorsan arrafelé ösztökélte saját hátasát.
Bridgid nyílvesszői szétszóródtak a földön, és csak ekkor jutott eszébe Gilliannek, hogy nem
teljesen védtelen. Megragadta az egyik nyílvesszőt és az idegre helyezte. A fák közül egy férfi
tört elő és felé hajszolta a lovát, de a másik irányból Proster vágtázott felé. Rákiáltott a lányra,
hogy menjen az útjából, miközben előkapott egy nyilat, célzott és lőtt. A következő
másodpercben vérfagyasztó sikoly hallatszott, és a férfi a földre bukott, hasából nyílvessző
állt ki. Tovább sikoltozott, miközben kínlódva vonaglott a földön, majd a kiáltásokból
halálhörgés lett.
Ekkor a másik támadó rontott Gillianre. Proster másik nyílvesszőt kapott elő. Egy pillanatig
habozott, mert felismerte a támadót, de végül útjára bocsátotta a nyilat. Ellenfele hirtelen
lekushadt a nyeregben, így a fiatalember nyílvesszője elvétette a célt. Kétségbeesetten kutatott
másik után, miközben a ló vadul vágtatott felé. Erre ledobta az íját, és próbálta kihúzni kardját
a hüvelyéből.
Ahogy a távolság csökkent köztük, a támadó figyelme kizárólag Prosterre irányult, így Gillian
megragadta a lehetőséget. Felemelte az íját, gyors imát mormolt maga elé, majd lőtt. Pontosan
célzott. A nyílvessző egyenesen a férfi homlokába fúródott, és kivetette a nyeregből. Azonnal
meghalt.
Gillian rémülten zihált, majd öklendezni kezdett. Íját ledobta a földre, és zokogásban tört ki.
Az isten legyen irgalmas hozzá! Hiszen éppen most ölt meg egy embert, és még fohászkodott
is, hogy sikerüljön. Tudta, hogy nem volt választása. Az életük forgott kockán, de az igazság
nem enyhítette kínjait.
Mély levegőt vett, és igyekezett összeszedni magát. Most nincs idő arra, hogy összeomoljon,
mondogatta magának, miközben letörölte könnyeit. Bridgid megsérült és szüksége van a
segítségére.
Proster érte el először barátnőjét. A karjába vette Bridgidet, de a lány feje hátracsuklott, és
meg sem moccant. Homlokáról vér csöpögött.
Bár hallotta, hogy Bridgid felnyög, mégis felkiáltott.
– Lélegzik?
– Igen – felelte Proster. – Beverte a fejét egy kőbe, attól ájult el.
Bridgid újra felnyögött, majd lassan kinyitotta a szemét. Gillian sírva fakadt
megkönnyebbülésében.
– Köszönöm, istenem! – suttogta. – Jól vagy, Bridgid? Nem tört el semmid?
311
A kábult lánynak beletelt egy percébe, mire felfogta a kérdést.
– Azt hiszem, igen – mondta halkan, és kezét a homlokára tette. A fájdalomtól elfintorodott,
keze megremegett, mire hagyta lehullani az ölébe. Ekkor vette észre a vért az ujjain. Proster
felé fordult, és felnézett a férfira.
– Proster, ezek szerint megmentettél minket?
– Úgy néz ki – mosolygott rá a fiatalember.
– Követtél minket?
– Igen – ismerte be Proster. – Láttam, amikor átlovagoltatok a réten, és kíváncsi voltam, hová
mentek. Aztán északra fordultatok, ami még jobban megzavart. Vártam, hogy visszagyertek,
és amikor nem jöttetek, elhatároztam, hogy utánatok jövök.
– Hála istennek, hogy így tettél – mondta Gillian. – Kik voltak ezek? Felismerted őket
– Igen – válaszolt Proster, és hangja nagyon komoly volt. – Az egyik Durston volt, és Faudron
a másik. Mindketten Sinclairek.
– Faudron? – kiáltott fel Bridgid. – De hiszen ő urunk egyik parancsnoka.
– Már nem – mondta nyersen Proster. – Lady Gillian megölte.
– Többen is voltak? – kérdezte Bridgid, majd mielőtt a férfi válaszolhatott volna, folytatta is.
– Visszajöhetnek…
– Csak ketten voltak.
– Biztos vagy benne? – kételkedett Bridgid. – Ha többen voltak…
– Nem voltak – nyugtatta meg Proster. – Orvtámadás volt, és a célpontja Lady Buchanan volt.
– Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Bridgid.
– Mert az összes nyíl őt vette célba – magyarázta türelmesen a férfi. – Meg akarták ölni önt,
asszonyom – tette hozzá. – És ha Bridgid látta volna az arcukat, akkor őt is megölik. Biztosra
veszem, hogy úgy vélték, nem kell kettőnél több ember egy nő megöléséhez. A meglepetés
ereje is őket segítette.
– De miért akarták volna megölni?
– Ön tudja miért, asszonyom? – fordult Gillianhez Proster.
Gillian nem habozott a válasszal.
– Igen, tudom, de nem beszélhetek Ramsey vagy Brodick engedélye nélkül.
– Ez az egész az én hibám – sopánkodott Bridgid. – Ezt Ramsey-nek is el fogom mondani.
Nem kellett volna…
– Nem – szakította félbe Gillian. – Sokkal inkább az én hibám. Én akartam a kezembe venni a
dolgokat. Bridgid, megölhettek volna téged meg Prostert is.
312
Gillian hangja megremegett, mire mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát.
Legszívesebben sírva fakadt volna. Combjában a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált, és a
gyomra is egyre jobban háborgott.
Proster segített Bridgidnek felállni, majd felpattant a lova hátára. Bridgid hátasát akarta
megkeresni, de Gillian suttogása megállította.
– Segítségre van szükségem.
– A veszély már elmúlt. Ne aggódj! – nyugtatta meg Bridgid.
Gillian megrázta a fejét. Proster akkor látta meg a nyeregből kiálló nyílvesszőt, amikor
közelebb lovagolt, és gondolkodás nélkül érte nyúlt, hogy kirántsa.
– Ne nyúlj hozzá! – sikoltott fel Gillian.
Csak ekkor vette észre a férfi Bridgiddel együtt, hogy a fiatalasszony lábán csorgó vért.
Brodick rémülten bámult rá.
– Istenem, Gillian, szörnyű fájdalmaid lehetnek!
– Nem olyan szörnyű, ha nem mozgatom, de segítségre van szükségem, hogy kiszedjem.
Proster leugrott a lóról, és odasietett hozzá. Óvatosan félrehúzta Gillian szoknyáját.
– Nem látom a hegyét. Mélyen lehet. Átment a bőrön, és a fában állt meg. Ez fájni fog,
asszonyom – tette hozzá és próbál fogást keresni a nyílvesszőn kezét a nyereg és a
fiatalasszony combja közé csúsztatva.
A vértől iszamós lett a keze, és kétszer is lecsúszott a nyílról. Amikor harmadszor is
megpróbálta, Gillian felkiáltott a fájdalomtól, és ekkor a férfi feladta. Úgy érezte, nem
kínozhatja tovább.
– Segítség nélkül nem tudom kihúzni.
– Én segíthetnék – ajánlkozott Bridgid. Felnyúlt és megfogta barátnője kezét, hogy
megnyugtassa.
– Ehhez több erő kell, mint ami neked van – rázta meg a fejét Proster. – Magam sem tudom,
hogy mit tegyek.
– Akkor sem olyan szörnyű a helyzet – igyekezett bátorságot önteni barátnőjébe Bridgid. – A
nyílvessző nem ért csontot. Úgy néz ki, éppen csak belekapott a bőrödbe.
– De nagyon szorosan beágyazódott a nyeregbe – mutatott rá Proster.
– Talán, ha levennénk a nyerget… – próbálkozott Bridgid.
– Édes istenem, azt ne! – kiáltott fel Gillian.
– Ha levennénk a nyerget, csak még mélyebbre húznánk vele a nyilat.
– Én itt maradok – mondta Gillian. – Te és Bridgid menjetek segítségért! Találjátok meg
Brodickot! Ő tudni fogja, mi a teendő.
313
– Nem fogom itt hagyni.
– Kérlek, Proster!
– Én sem hagylak itt – közölte Bridgid.
– Akkor te maradj velem, Proster pedig menjen segítségért!
– Nem hagyom itt – jelentette ki a fiatalember határozottan, és Gillian tudta, hogy nincs
értelme tovább vitatkoznia. Proster nyilván becsületbeli kötelességének érezte, hogy vele
maradjon.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Bridgid tanácstalanul.
– Ha lassan és óvatosan haladunk, és lent tartom a lábam, akkor megpróbálhatnánk
visszamenni.
– Meglátjuk, hogy bírja – döntötte el Proster. – Hozom a lovadat, Bridgid. Gondolod, hogy fel
tudsz rá ülni? Elég nagyot estél.
– Jól vagyok – biztosította Bridgid a legényt.
A két nő figyelte, amint Proster levágtat a domboldalon, és amikor hallótávolságon kívülre
került, Bridgid odasúgta Gilliannek.
– Hazudtam neki. Úgy lüktet a fejem, mintha ököllel csapkodnák, de fog még jobban is fájni,
ha az uraság megtudja, mit tettem.
– Semmi rosszat nem tettél – sietett Gillian megnyugtatni. – Anthony küldött ide minket.
Csakis ő a hibás.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy Anthonynek valami köze van ehhez. Ő Ramsey egyik
legmegbízhatóbb… ő Gideon után a második…
– És Faudron volt a harmadik, nem igaz?
– Igen, de…
– Elárulta Ramsey-t – érvelt Gillian. – És most halott.
– Igen, de Anthony…
– Hogyan gondolhatod, hogy nem felelős? Bridgid, ez orvtámadás volt. Vártak ránk, és
Anthony volt az, aki felállította a csapdát.
– De miért? – kiáltott fel Bridgid. Döbbent elméje tiltakozott az igazság miatt. – Istenem, én
ezt felfogni sem tudom! Szédülök.
Gillian azonnal megbánta, hogy így elragadták az indulatai.
– Menj le a patakhoz, és mosd meg az arcot hideg vízben! Jobban fogod érezni magad.
Bridgid bólintott és lefelé indult a dombról. Hirtelen megtorpant, és visszafordult.
– Megbízol Prosterben, ugye? – kérdezte Gilliant.
– Igen, de azt hiszem, csak Ramsey-nek kellene elmondanod, mi történt, senki másnak.
314
– Még soha nem ártottam senkinek, de esküszöm, ha találkozom Anthonyvel, megölöm.
Mialatt Bridgid a patakhoz sétált, Gillian lábát szorosan a nyereghez nyomva, lassan a
domboldalon fekvő test felé irányította lovát. Faudronnal már találkozott korábban is, de nem
emlékezett rá, hogy látta-e valaha a Durston nevű embert. Megborzongott a véres látványtól,
de elég volt egy pillantást vetnie a férfira, hogy tudja, nem őt látta Dunhanshire-be lovagolni.
Amikor Bridgid odakiáltott neki, megfordította a lovát, és visszaporoszkált a dombtetőre.
Kitapasztalta, ha elég erősen megszorítja combját, és lenyomja, akkor a sebet nem bántja
annyira a ló mozgása, és a fájdalom is elviselhetőbb.
Proster összeszedte Bridgid nyilait és íját, majd felsegítette a lányt a nyeregbe.
– Biztos, hogy tudsz lovagolni, Bridgid?
– Igen.
Proster maga is nyeregbe ugrott, felnézett az égre, hogy megbecsülje a nap állását.
– Remélhetőleg hamarosan ránk találnak – jegyezte meg.
– Gondolod, hogy már keresnek? – kérdezte Bridgid.
– Remélem, hogy igen.
Csigatempóban indultak el. Gilliannek folyton meg kellett állnia, annyira kellemetlenül érezte
magát. Végül összeszedte annyira a bátorságát, hogy közelebbről is megnézze magának a
sebet, és megkönnyebbülten látta, hogy korántsem olyan szörnyű, mint hitte. A nyílvessző a
combja külső részét kapta el, és a húson ment keresztül, ahogy Bridgid is mondta. Most, hogy
tudta, a seb nem olyan komoly, a fájdalmat is enyhébbnek érezte. Egészen addig, míg meg
nem próbálkozott a nyíl kihúzásával. Kis híján elájult a belé nyilalló kíntól.
– Gondolod, hogy keresnek minket? – kérdezte tőle Bridgid.
– Már jó ideje eljöttünk a birtokról. Mostanra már biztosan keres minket valaki.
– Ker és Alan is tudja, hogy eljöttem – szólt közbe Proster. – Mondtam nekik, hogy utánatok
jövök.
Bridgid megrántotta a kantárt és Gillianhez fordult.
– El fogják mondani a parancsnokuknak – suttogta. – Elmondják Anthonynek, és ő még több
embert fog küldeni, hogy…
Gillian igyekezett legyőzni a rátörő pánikot.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem tudja, hogy az emberei elbuktak.
Proster megfordult, amikor rájött, hogy a két nő nem követi. Azt hitte, Gilliannek néhány perc
pihenőre van szüksége.
Köd gomolygott az erdőben. A sűrű, tejfehér pára nem volt ugyan ártalmas, mégis
veszélyessé válhatott, hiszen ha belelovagolnak, az orrukig sem fognak látni.
315
– Magasabbra kell jutnunk még sötétedés előtt –jelentette ki Proster.
– Soha nem fognak megtalálni minket ebben a ködben – keseredett el Gillian.
– De Anthony sem fog ránk bukkanni – jegyezte meg Bridgid.
Mivel Proster nem tudta, hogy Anthony felelős az orvtámadásért, félreértette Bridgid
kijelentését.
– Kernek és Alannek el kellett volna mondania Anthonynek, hogy utánatok jöttem, de kétlem,
hogy megtették.
– Miért nem? – csodálkozott Bridgid. – Gideon távollétében ő a parancsnokotok.
– Nem számít. Nem tisztelik, és nem is bíznak benne. Elég világosan a tudtunkra adta, hogy
semmi hasznát nem látja a MacPherson harcosoknak, és számtalanszor megalázta Kert, Alant
és a többieket is. Nem, biztosra veszem, hogy nem szóltak neki.
– De amikor észreveszi, hogy eltűntünk, akkor biztos küld utánunk embereket, hogy
megkeressenek, nem?
– Igen, de nem hiszem, hogy ennyire északra küldene bárkit is. Inkább a lakottabb helyekre
küldi a katonákat. Miért pont erre jöttetek? Eltévedtetek?
– Nem – mondta Gillian.
– Igen – mondta vele egy időben Bridgid.
– Lovagolni indultunk, és megfeledkeztünk az időről – hazudta Gillian. – És azt… nem, ez
nem igaz, Proster. Azt hittük, hogy a nővérem esetleg errefelé él, de tévedtünk.
Proster látta a könnyeket Gillian szemében, ezért sietett megnyugtatni.
– Azért nincs minden veszve. Ker és Alan szólnak Ramsey-nek, és biztosra veszem, hogy
Brodick már keresi magát, Lady Buchanan.
– De ha…
– Asszonyom – vágott közbe mosolyogva Proster. – Maga Brodick felesége. Szerintem
Brodick és az emberei darabokra fogják szedni a környéket, hogy megtalálják magát. Ne
keseredjen el! Az ura eljön magáért.
H U S Z O N N Y O L C A D I K F E J E Z E T
Gideon fogadta őket a rossz hírrel. Ramsey és Brodick épphogy visszatértek a birtokra,
amikor a Sinclair parancsnok futva jött eléjük.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a komor arcra, hogy mindketten tudják, valami nagy baj
van.
316
– Mi történt? – csattant fel Ramsey.
– Lady Buchanan és Bridgid KirkConnell eltűnt – zihálta a férfi. – Már mindenütt kerestük
őket, de nem találjuk.
– Mi az ördögöt értesz azon, hogy eltűntek? – üvöltötte Brodick.
– Milyen régen nincsenek meg? – akarta tudni Ramsey.
– Nem tudom biztosan – rázta a fejét Gideon. – Amikor visszatértem az apámtól, Anthony
már elhagyta a birtokot az embereivel, hogy megkeresse őket. Éppen most akartam
csatlakozni hozzájuk.
– Nem mehettek messzire – mondta Ramsey Brodicknak. – Mindjárt lemegy a nap. Sietnünk
kell, ha sötétedés előtt meg akarjuk találni őket. Merre ment Anthony?
– Délnek – felelte Gideon. – Uram, teljes egészében engem terhel a felelősség ezért. Ha itt
lettem volna…
– Otthon volt rád szükség – szakította félbe Ramsey ingerülten. – Senki nem látta őket
elmenni? – kérdezte, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hogy tudtak észrevétlenül elillanni a
birtokról?
Gideon nem válaszolt. Brodick felpattant a lovára.
– Csak az időt vesztegetjük – morogta. – Én nyugatra indulok. Gideon, vegyél magad mellé
embereket, és indulj keletnek, Ramsey, te pedig menj észak felé!
– Nincs értelme észak felé menni – vitatkozott Ramsey. – Ha magukban mentek el, akkor nem
fognak bemerészkedni abba a vadonba. Bridgidnek több esze van annál.
Két riadt MacPherson ifjú várakozott a völgy bejáratánál. Figyelték, ahogy Gideon emberei
élén ellovagol keletnek.
– Te szólj Buchanan uraságnak! – súgta Alan.
A legény a fejét rázta.
– Te mondd meg neki! Nem akarom, hogy megint eltörje az orromat. Én szólok Ramsey-nek.
Brodick és Fekete Robert lovagoltak elől, Dylan, Liam és Aaron követték őket. A mezőn
jártak, amikor kiáltást hallottak maguk mögül. Dylan hátrafordult, és látta, hogy a
MacPherson harcos hajszolja utánuk a lovát. Megállt, de a többiek továbbmentek.
Alan szeplős arca vérvörös volt, inkább a félelemtől, mint az erőfeszítéstől, amikor kibökte a
fontos újságot.
– Proster… követte a hölgyeket. Északnak mentek.
Dylan nagyot füttyentett, és a következő pillanatban Brodick és emberei már körbe is vették a
rémült fiút.
– Proster követte a feleségemet?
317
Az uraság kemény tekintete annyira elbátortalanította Alant, hogy alig tudta kinyögni a
választ.
– Látta az asszonyodat és Bridgid KirkConnellt északnak lovagolni.
– Volt velük valaki?
– Nem, egyedül mentek el, és Proster ezért követte őket. Azt mondta, visszahozza őket…
mert nem biztonságos arrafelé…
– Akkor mi a fenéért nem hozta vissza? – dörrent rá Liam.
– Nem tudom – dadogta Alan. – Biztos történt velük valami. Ker és én azt terveztük, hogy
utánuk megyünk, de akkor megérkezett Gideon, és nyomban utána ti is.
– Ha hazudsz, esküszöm, elevenen megnyúzlak – fenyegette meg a legényt Fekete Robert.
– Isten a tanúm, hogy igazat beszélek. Esküszöm az anyám sírjára! A barátom… Ker…
Ramsey-nek szól, hogy északra menjen.
– Hozd magunkkal! – parancsolta Brodick. Lovát vágtára nógatva az erdő felé száguldott.
Egyre csak azt mondogatta magának, hogy semmi oka a pánikra, de nem használt. Teremtőm,
mit képzelt ez az asszony, hogy védelem nélkül nekiindult a vadonnak? Egyetlen kölyök
védelmez két nőt? Tényleg történhetett velük valami, különben Proster már visszahozta volna
őket.
Életében először Brodick imádkozott. Édes istenem, add, hogy minden rendben legyen!
Szükségem van rá.
H U S Z O N K I L E N C E D I K F E J E Z E T
Gilliannek elege volt. Egyszerűen képtelen volt továbbmenni, de különben is veszélyes lett
volna, mivel a sötétség egyre gyorsabban közeledett és a szürke köd is egyre sűrűbb lett.
Megálltak a patak mellett, és éppen készült megmondani Prosternek, hogy segítséggel vagy
anélkül, de mindenképpen megszabadul a nyílvesszőtől, amikor a távolból erősödő moraj
hallatszott, majd a következő pillanatban a talaj is dübörögni kezdett alattunk.
Proster megragadta a kardját, miközben Bridgid az íja és nyilai után kapott. Gillian kihúzta
tőrét az övéből, és közelebb húzódott barátnőjéhez.
– Készüljetek! – szólt rájuk Proster, majd elfintorodott, hallva saját hangja remegését.
– Talán Ker és Alan lesznek – sóhajtotta világgá reményét Bridgid.
– Túl sok a ló – mondta Proster, és előre ugratott lovával, hogy a két nő elé kerüljön.
318
Egy másodperccel később Brodick bukkant elő a ködből. Amikor meglátta a hármast,
megrántotta lova kantárját. Felesége sóhaja olyan megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy kis
híján megcsuklott a térde, amikor leugrott a földre. Emberi követték példáját. Ők is leugrottak
lovukról, és Proster felé indultak. A fiú olyan erősen remegett, hogy a kard táncot járt
kezében, és úgy tűnt, mintha integetne vele. De egy tapodtat sem hátrált. Bármennyire meg is
volt rettenve, szilárdan állt a helyén, készen arra, hogy feláldozza magát a nőkért.
– Tedd el a kardodat, fiú! – szólt rá Dylan.
Brodick a feleségéhez sietett.
– Gillian, jól vagy?
Gyors, igenlő választ várt, és utána jól le akarta teremteni asszonyát. Hát nem érti meg ez a
nő, hogy mit jelent neki? Hogyan merészeli kockáztatni az életét? Isten a tanúja,
rákényszeríti, hogy a bocsánatáért könyörögjön, amiért így megkínozta. És legalább egy
örökkévalóságig fog tartani, míg megbocsát neki.
Gillian akkora örömet és megkönnyebbülést érzett, amiért Brodick rátalált, hogy nem is
törődött a haragjával.
– Nem, egyáltalán nem vagyok jól, Brodick, de nagyon örülök, hogy látlak.
Proster még mindig reszkető kézzel próbálta visszadugni kardját a helyére, de csak a
harmadik kísérletre sikerült neki. Egyik lába már a levegőben volt, hogy leugorjon a lováról,
amikor Brodick Gillianért nyúlt. A fiatalember az uraság felé lódult.
– Ne nyúlj hozzá! – kiáltott rá.
Brodick villámgyorsan reagált. Proster még le se tehette a lábát a földre, amikor Brodick
olyan erősen megtaszította, hogy a hátsó fertályán kötött ki a fűben.
– Mi a fene baja van? – követelt magyarázatot Brodick asszonyától éles hangon.
Dylan a tarkójánál ragadta meg a legényt, és talpra rántotta, majd jó alaposan megrázta.
– Te mersz parancsot adni az uramnak? – ordított rá.
– Lady Buchanan oda van szegezve a nyereghez – kiáltotta Proster. – Egy nyílvessző…
Dylan nyomban elengedte, ahogy felfogta szavait. Brodick már észrevette a nyílvesszőt, és
közelebb ment a lóhoz, hogy alaposabban szemügyre vette.
Gillian Brodick arcára simította kezét.
– Annyira örülök, hogy látlak – suttogta.
– Én is nagyon örülök – súgta vissza a férfi. – Most pedig hadd lássam, mit csináltál
magaddal! – parancsolt rá.
A fiatalasszony azonnal megmerevedett.
319
– Semmit sem csináltam magammal – kiáltott fel. – Csak próbáltam elmenekülni. Ha Proster
nem lett volna, akkor Bridgiddel mindketten halottak lennénk.
Hirtelen mind a hárman egyszerre kezdtek beszélni, hogy elmagyarázzák, mi történt.
– Sinclairek voltak – jelentette ki Proster.
– Nem engem akartak megölni, hanem Gilliant – mondta Bridgid.
– Téged is megöltek volna – erősködött Gillian.
– Proster megölte az egyiküket – fordult Brodickhoz Bridgid.
– Durston és Faudron voltak azok – mondta Proster.
Brodick megdöbbent, amikor meghallotta Ramsey egyik nagy becsben tartott parancsnokának
nevét.
– Faudron próbált megölni?
– Igen – felelte Bridgid Gillian helyett. – Ő és Durston már vártak ránk.
– Orvtámadás volt – mondta Gillian.
– Megöltem Durstont – kérkedett Proster.
– És mi van Faudronnal? Elmenekült? – kérdezte Brodick.
– Nem – rázta meg a fejét Proster. – Az asszonyod megölte.
Brodick gyors pillantást vetett Gillianre.
– Meg kellett tennem – suttogta az asszony.
– Egyetlen nyíllal, uram. Átlőtte a homlokát. Halálbiztosan célzott.
Brodick megpróbálta kezét becsúsztatni Gillian combja mögé, hogy hozzáférjen a
nyílvesszőhöz, de amikor látta, hogy asszonya összerándul, azonnal visszahúzta a kezét.
– Proster már megpróbálta kihúzni a nyilat, de nem sikerült neki – árulta el Gillian.
A fiatalember igyekezett odébb somfordálni, de Dylan újra tarkón ragadta.
Gillian bosszankodva kiáltott fel.
– Dylan, azonnal engedd el, kérlek!
Brodick elvette Gilliantől a tőrt, felemelte a plédet, majd felhasította az alsószoknyáját
egészen a combjáig. A harcosok köré gyűltek, hogy lássák, mit csinál uruk. Gillian igyekezett
az illemnek legalább a látszatát fenntartani, ezért gyorsan eltakarta a lábát a pléddel.
– Most nincs idő a szégyenlősködésre – szólt rá Brodick.
Az asszony tudta, hogy ura fel van dúlva.
– Nem olyan szörnyű, mint amilyennek kinéz.
– Nem tudsz becsapni – morogta a férfi.
– Talán asszonyunk jobb szeretné átaludni ezt az egészet, uram – javasolta Robert.
320
– Meg akarod várni, amíg elalszik? – csodálkozott Bridgid, aki átverekedte magát a katonák
közt, hogy megfoghassa barátnője kezét. Gillian azonban értette, mire akar kilyukadni Robert,
és rettenetesen felháborodott.
– Senki nem fog leütni engem! Érthető voltam?
– De asszonyom… – kezdte Robert, de Gillian jéghideg hangon közbevágott.
– El sem akarom hinni, hogy képes voltál ilyesmit javasolni.
– Egy enyhe ütés is megtenné – érvelt Aaron. – Nem érezne semmit.
– Nem szívesen látjuk, hogy szenved, asszonyom – mondta érdes hangon Liam.
– Akkor csukd be a szemed! – csattant fel Gillian.
Brodick végül észrevette, hogy Bridgid szorosan hozzásimul. Szemében könnyek ültek, ahogy
Gilliant bámulta. A férfi rászólt, hogy húzódjon arrébb, hogy dologhoz láthasson végre, de a
lány meg sem moccant, és végül Aaronnak kellett félrehúznia az útból.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Robert a háta mögül.
Válaszul Brodick kihúzta a kardját.
– Dylan, tartsd erősen a nyilat! Liam, fogd meg a kantárt!
A parancsnok előrelépett, mindkét kezével megragadta a nyílvesszőt, és leszorította, hogy
véletlenül se mozduljon el.
Aaron elhúzta Bridgidet az útból, míg Robert a ló másik oldalára sietett és szólt Gilliannek,
hogy hajoljon felé.
– Még mindig azon gondolkodsz, hogy leütsz, Robert? – gyanakodott Gillian.
– Nem, asszonyom, soha nem ütném meg az engedélye nélkül.
Gillian úgy döntött, hogy hisz neki. A férfi vállára tette a kezét és lassan felé hajolt.
– Brodick!
– Igen?
– El ne hibázd!
Aztán lehunyta a szemét és várt. Hallotta a kard suhogását, majd enyhe rándulást érzett, ahogy
a penge átszelte a nyilat, és aztán vége is volt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a
nyílvessző ketté van vágva alig egy hüvelykujjnyira Dylan kezétől.
Tudta, mi következik, és csak az Úr a megmondhatója, mennyire rettegett tőle. Brodick a
térde alá nyúlt.
– Tedd a kezed a vállamra! – parancsolt rá.
– Várj!
– Mi van?
321
– Nem akarok visszamenni Annie Drummondhoz! Hallod? Nem akarok oda visszamenni soha
többé!
A férfi szorosabbra fogta ölelését.
– Azt hittem, tetszett neked Annie házikója.
Bridgid a kezét tördelte izgalmában. Nem bírta látni, hogy barátnője ennyire szenved.
– Könnyebb lenne, ha sikítanál – tanácsolta. – Én biztosan sikítoznék.
Brodick a felesége szemébe nézett, és látta, hogy könnyben úszik.
– Egy hangot sem fog kiadni – jelentette ki.
Asszonya pontosan úgy reagált, ahogy remélte.
– Azt majd én fogom megmondani, nem te – kiáltott dühösen. – Ha megparancsolod, hogy
bátor legyek, és én tényleg bátran viselkedem, az nem számít, mert…
Valóban nem adott ki egy hangot sem. Csak hirtelen elakadt a lélegzete, amikor Brodick
kiemelte a nyeregből és ezzel a nyílvesszőt áthúzta a combján. Szorosan átölelte a férfi
nyakát, és amikor eleredtek a könnyei, arcát a vállához rejtette.
Brodick nem tudta volna megmondani, melyikük rendült meg jobban. Szó nélkül megfordult,
és a patakhoz indult vele. Bridgid követni akarta, arra gondolva, hogy talán segíteni tud a
sebkötözésnél, de Dylan elkapta és el sem engedte, amíg Brodickék vissza nem tértek.
– Már vége – súgta Brodick a megkönnyebbüléstől rekedt hangon. Szorosan magához ölelte
asszonyát, és úgy tűnt, hogy ebben az életben már el sem engedi. Időbe telt, míg túl tudta
magát tenni azon a tényen, hogy majdnem elvesztette. Megcsókolta a homlokát, és könyörgött
neki, hogy hagyja abba a sírást.
Gillian letörölte az arcát a pléddel.
– Majd meghalsz a vágytól, hogy kiabált velem, igaz?
– De még mennyire – ismerte el a férfi. – De mivel figyelmes ember vagyok, várok vele, míg
jobban nem leszel.
Gillian egy szavát sem hitte.
– Ez valóban nagyon figyelmes tőled – jegyezte meg.
– Az ég szerelmére, hogyan képzelted, hogy csak úgy elmész megfelelő… Istenem, Gillian,
meg is ölhettek volna!
Éppen csak kezdett belemelegedni, és mialatt hideg vizet locsolt a lábára, hogy lemossa a vért
és a piszkot, egy pillanatra sem hagyta abba a zsörtölődést. Azt ugyan morogva elismerte,
hogy a seb tényleg nem olyan vészes, mint először gondolta, de nyomban utána folytatta a
veszekedést, és győzte szusszal, miközben csíkokat tépett le az asszony alsószoknyájából, és a
322
seb köré tekerte, hogy elállítsa a vérzést. Mire befejezte ténykedését, Gillian combja
egyáltalán nem fájt, ám a büszkesége komoly sérülést szenvedett.
A férfi nem engedte, hogy a saját lábán sétáljon, az asszony pedig nem akarta, hogy bárhová
is vigye, mielőtt nem adott ki mindent magából. Nem élte volna túl, ha Brodick az emberei
előtt veszekszik vele.
A férfi a karjába kapta, közben folytatta a szónoklatot.
– Amikor hazaérünk, esküszöm, két embert állítok eléd, kettőt meg mögéd. Nem engedem,
hogy még egyszer így rám ijessz.
Gillian végigsimította a férfi arcát, és ez a gyengédség varázslatos módon megnyugtatta
Brodickot. Ám amikor a fiatalasszony magyarázkodni kezdett, dühének lángja újra fellobbant.
– Nem azzal a szándékkal hagytam el a birtokot, hogy aztán lelövessem magam.
– De elhagytad a birtokot, nem igaz? Méghozzá megfelelő védelem nélkül. Hogyan
hagyhattad el a Sinclair földet anélkül, hogy…
– Nem tudtam, hogy már nem Ramsey területén vagyok.
Brodick lehunyta a szemét, és ezredszer is elmondta magának, hogy Gillian jól van. A
gondolat, hogy elveszíti, halálra rémítette, ugyanakkor fel is dühítette. Hogyan engedhette
meg, hogy ilyen sebezhetővé váljon?
– Kiabálással semmit nem oldasz meg.
– Dehogynem – csattant fel Brodick. – Sokkal jobban érzem magam tőle.
Gillian nem mert elmosolyodni, mert biztosra vette, hogy a férfi halálosan megsértődne, ha
megtenné. Nem akarta tovább szítani a haragját, inkább megnyugtatni szerette volna.
– Kérlek, gondolkodj ésszerűen.
– Én ésszerűen gondolkodom. Még nem vetted észre? Jó időbe telt, míg rájöttem, de
istenemre, sikerült.
– Mire jöttél rá?
– A bajok árnyékként járnak a nyomodban, Gillian. Vonzod a sérüléseket. Esküszöm az élő
istenre, ha most egy fa úgy döntene, hogy ki akar dőlni, az is a te fejedre esne.
– Ó, az ég szerelmére! – morogta az asszony. – Elismerem, nem voltam a legszerencsésebb az
utóbbi időben, de…
A férfi nem engedte, hogy befejezze.
– Nem voltál a legszerencsésebb? Amióta megismertelek, már megvertek, megkéseltek, most
pedig nyíllal lőttek meg. Ha ez így megy tovább, egy hónapon belül halott leszel, és ha ez
bekövetkezik, esküszöm, átkozottul dühös leszek.
323
– Valóban megvertek, de az még azelőtt történt, hogy találkoztunk – próbált logikusan érvelni
Gillian. – Alec nem késelt meg, csak megvágta a kezemet, mert annyira rettegett.
Balszerencsés dolog volt, hogy a seb nem gyógyult be. És ami a nyilat illeti, éppen csak
átszúrta a bőröm – folytatta. – Te is láttad a sebet. Egyáltalán nem olyan szörnyű.
– A szívedet is átszúrhatta volna.
– De nem szúrta.
Gillian követelte, hogy a férfi tegye le, és amikor végre megtette, odasétált a fához, hogy
Brodick is láthassa, semmi baja. Amikor odaért, nekitámaszkodott a fatörzsnek, hogy levegye
a terhet fájdalmasan lüktető lábáról.
– Látod? – erőltetett magára egy mosolyt. – Teljesen jól vagyok.
Brodick elfordult tőle, és komoran meredt az éjszakába. Néhány percig egy szót sem szólt.
– Hosszú évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy többé egy nő sem zavarhatja meg a
nyugalmamat. Nem engedem, hogy megtörténjen.
– Miről beszélsz itt nekem?
– Te és én kötöttünk egy megállapodást, amikor összeházasodtunk – robbant ki a férfi. – És te
az utolsó betűig betartod ezt a megállapodást.
– Milyen megállapodást?
– Azért jöttél hozzám, hogy megvédjelek.
– Azért mentem hozzád, mert szeretlek. Most pedig mondd meg nekem, Brodick, te miért
vettél el engem?
A férfi nem válaszolt, de Gillian nem akarta feladni.
– Azért vettél feleségül, mert szeretsz? – nógatta, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.
– A szerelem elgyengíti a férfi, és én nem vagyok gyenge.
A kemény szavakra elszorult az asszony szíve. Lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne láthassa,
mennyire megsebezte.
– Azt mondtad, meg akarod óvni a hírnevemet. Emlékszem rá, de már akkor is tudtam, hogy
nem ez volt az igazi okod. Azt hittem… azt reméltem, hogy… talán mégis törődsz velem.
Tudtam, hogy hálás vagy, amiért segítettem Alecnek, és hogy te vagy a védelmezője, de az
biztos, hogy hálából nem kellett volna feleségül venned. Egy egyszerű köszönöm is megtette
volna.
– Felelősséggel tartozom érted, Gillian, és ennyi legyen elég az indokaimról.
– Tudom, hogy törődsz velem, Brodick.
A férfi elfordult tőle. Úgy viselkedett, mint a sarokba szorított vadállat. Brodick még soha
nem kertelt vagy kerülte ki a választ, legyen bármiről is szó. Nem, nyers volt, nyílt és őszinte,
324
most pedig szándékosan nem adott egyenes választ a kérdésére. Ez nagyon aggasztotta
Gilliant. A ki nem mondott szavak megijesztették.
Miért olyan nehéz beismernie, hogy mit érez?
– Újra megkérdezem. Miért vettél el?
A férfi nem válaszolt.
– Megérkezett Ramsey – mondta. – Visszaviszlek, és akkor elmondhatod nekünk az elejétől a
végéig, hogy mi történt.
– Tudok járni – biztosította urát Gillian. – Menj csak előre! Én is mindjárt ott leszek.
– Velem jössz, most – jelentette ki a férfi, és mielőtt az asszony vitatkozhatott volna, felkapta
és visszavitte a tisztásra.
Az egyik katona tüzet gyújtott a tisztás közepén, és az összes Buchanan katona ott ült a
lángok körül. Proster, Ker és Alan együtt álltak Ramsey mellett, és várták, hogy jelentést
tehessenek uruknak. A nemzetségfő előtt Bridgid állt, és arcáról Gillian rögtön leolvashatta,
hogy a férfi éppen elégedetlenségét fejezi ki.
Brodick leültette Gilliant a takaróra, amelyet Dylan terített le számára, de az asszony nem
maradt ott. Alighogy Brodick elfordult és elballagott, Gillian felállt és Bridgidhez ment.
– Ramsey, nem hibáztathatod Bridgidet azért, ami történt. Ő semmiért sem felelős.
– Ezek szerint Bridgidet erővel kényszerítették, hogy elhagyja a birtokot?
A férfi hangja ugyan megtévesztően lágy volt, de Gillian tudta, hogy belül csak úgy forr a
mérge.
– Nem, természetesen nem kényszerítette senki.
– Vállalom a felelősséget a tetteimért – jelentette ki a lány.
– Ha valaki itt felelős, az te vagy, Ramsey. – Igen, te – erősítette meg Gillian, amikor látta a
férfi hitetlenkedő arckifejezését. – Ha megtartottad volna a nekem tett ígéretedet, akkor
elkerülhető lett volna ez a kellemetlen eset.
– Milyen ígéretemet? – csattant fel Ramsey.
– Olyan keveset jelentett neked, hogy már el is felejtetted?
Ramsey segélykérően pillantott Brodickra.
– Az asszonyod azt hiszi, hogy én vagyok a felelős.
– Nincs igaza.
Gillian dühösen karba fonta a kezét, és Brodickhoz fordult.
– Figyelmeztettelek, ma délig adok időt Ramsey-nek, hogy beváltsa az ígéretét, és
megparancsolja a nővéremnek, hogy jöjjön el hozzám, aztán a saját kezembe veszem a dolgot.
Bridgid volt olyan kedves, hogy segített nekem.
325
Ramsey-ben forrt a méreg.
– Nem volt időm, hogy a nővéreddel beszéljek, és a türelmetlenséged halálos veszélybe
sodort.
Bridgid próbálta elterelni ura haragját.
– Végül is, jóra fordult, ami történt – bökte ki, mire Ramsey és Brodick úgy bámult rá, mintha
elment volna a józan esze. Bridgid gyors magyarázkodásba fogott. – Másként soha nem
tudtátok volna meg, hogy Durston és Faudron Gillian életére tört, most pedig nyugodtan
kideríthetitek, hogy miért.
– Sajnálom, hogy dühös vagy ránk – mondta Gillian. – Azt is elismerem, hogy fölösleges
kockázatot vállaltunk, de mentségünkre szolgáljon, hogy egyikünk sem tudta, hogy elhagyjuk
a birtokaidat.
– Uram, beszélhetek nyíltan? – kérdezte Bridgid.
– Miért, eddig mi az ördögöt csináltál?
A lány megcsóválta a fejét.
– Te a nemzetség feje és én tisztellek, éppen ezért nem fogom elveszteni a türelmem veled
szemben. Nagyra értékelném, ha te is megadnád nekem ugyanezt a tisztességet, mivel egyike
vagyok a leghűségesebb embereidnek.
– Kérlek, ne haragudj Bridgidre! – könyörgött Gillian. – Ez az egész az én hibám. Ahogy
mondtad is Ramsey, valóban türelmetlen voltam.
– De az én ötletem volt, hogy Brisbane-t kell követni – erősködött Bridgid.
– Nem így volt. Anthony állt elő az ötlettel – emlékeztette barátnőjét Gillian.
Ramsey ordítása szakította meg a beszélgetést.
– Mi köze van ehhez Anthonynek?
Gillian rádöbbent, hogy Bridgid nem mondott el mindent Ramsey-nek.
– Anthony ajánlotta fel Bridgidnek, hogy követni fogja Brisbane-t.
– És? – sürgette a férfi, amikor Gillian habozva elhallgatott.
– Azt mondta nekem, hogy követte az öreget – vette át a szót barátnőjétől Bridgid. –
Részletesen elmagyarázta az útvonalat, és én megjegyeztem, nehogy eltévedjünk.
– Csapdába küldött minket.
Ramsey reszketett haragjában.
– Puszta kézzel ölöm meg a gazembert.
– Nem! – szólt közbe Brodick. – Meg akarta ölni Gilliant. Jogom van hozzá, hogy én
pusztítsam el a nyomorultat.
– A fenébe! – morogta Ramsey. – Istenemre, meg fog szenvedni, mielőtt kileheli a lelkét.
326
H A R M I N C A D I K F E J E Z E T
Késő volt. Éjfél is elmúlt már. Bridgid és Gillian annyira fáradtak voltak a hosszú és kimerítő
nap után, hogy alig tudták nyitva tartani a szemüket. Vállukat egymásnak vetve ültek egy
fatörzsnek dőlve, lábukat kinyújtották maguk előtt, és erősen füleltek, hátha sikerül kivenni
miről beszélnek az uraságok.
Mindenki más aludt már, a földön színes plédek foltjai hevertek összevisszaságban Ramsey és
Brodick a tűznél ültek, és fejüket lehajtva halkan beszélgettek. Ramsey időről időre felkavarta
a parazsat egy hosszú, göcsörtös fával, mintha valami elveszett téma után kutatna a zsarátnok
között, míg Brodick tekintetét valami távoli pontra szegezve hallgatta, mit mond barátja és
időnként bólintott hozzá.
Gillian óvatosan oldalra fordított a fejét, és Brodick profilját nézte. Látta rajta a feszültséget,
és bár a férfi mozdulatlanul ült, úgy érezte, bármelyik pillanatban felpattanhat.
Bridgid oldalba bökte barátnőjét és a fülébe suttogott.
– Ramsey úgy véli, hogy szörnyű igazságtalanságot követett el a MacPhersonokkal szemben,
mert azt hitte, hogy egyikük felelős, amiért Alec Maitlandet elvitték. Van ennek értelme?
– Igen, majd később megmagyarázom. Most figyelj tovább!
– Figyelek – lehelte a lány, és egy perc múlva újra Gillianhez fordult. – Azt mondta, hogy
amikor hazatért, hogy apja helyébe lépjen, nagy hibát követett el, amiért a régi vezetőket a
helyükön hagyta. Nagylelkű akart lenni, és hibázott.
Bridgid tovább hallgatózott, és egy kis idő múlva Gillian újra megbökte.
– Ramsey azt mondja, hogy nem húzza tovább az időt és… ó, édes istenem!
– Mi van?
A lány arcán látszott, mennyire feldúlta valami.
– Elveszi Meggan MacPhersont. – Bridgid hangja megremegett.
– Ó, Bridgid, tehát ő az, ugye? Ő az a férfi, akit szeretsz.
A lány szeméből elszabadult egy könnycsepp.
– Igen, ő az. Szeretem őt, már nagyon régen.
– Annyira sajnálom – fogta meg Gillian a kezét együttérzően.
Bridgid letörölte könnyeit.
– A férfiak ostobák.
– Így igaz – helyeselt Gillian. – Mit mond Brodick?
327
– Megpróbálja lebeszélni Ramsey-t a dologról. Azt javasolta neki, hogy hosszan és alaposan
gondolja át, mielőtt ekkora kötelezettséget vállal.
– Ő bezzeg nem tette meg, amiről papol – suttogta maga elé Gillian. – És most nagyon dühös
rám.
– Biztos így van – értett vele egyet Bridgid. – Épp most mondta Ramsey-nek, hogy a házasság
igazi áldozat – közölte, majd egy perc múlva újra suttogni kezdett. – Na, ennek tényleg nincs
semmi értelme.
– Minek?
– Ramsey azt mondta Brodicknak, hogy az ő esetében volt értelme az áldozatnak, mert
megtudta az angolok neveit. Te tudod, hogy miről beszélnek?
Gillian elfogta a harag.
– Igen, tudom. Ramsey azt mondja, hogy szerinte Brodick csak azért vett el engem, hogy
megtudja az angolok neveit?
– Milyen angolokét?
– Majd később elmondom – ígérte Gillian. – Áruld el! Ezt mondta?
Barátnője izgatottságát látva, Bridgid sietett válaszolni.
– Igen, Ramsey ezt mondta, és az urad helyeselt neki.
Gillian lehunyta a szemét.
– Nem akarok többet hallani.
– Mi a baj? – faggatta suttogva Bridgid. – Nekem elmondhatod. Én vagyok a legjobb
barátnőd, nem igaz?
– Te vagy az egyetlen barátnőm – felelte Gillian. – Nem hiszem el.
– Mit nem hiszel el?
– Hogy Brodick csak azért vett el engem, hogy megszerezze az angolok neveit. Nem, ezt
képtelen vagyok elhinni. Senki nem nősül ilyen okból. Ez bűnös dolog.
Bridgid végiggondolta a Gilliantől hallottakat.
– Ezek az angolok megsértették az egyik uraságot?
– Megsértették? Ó, Bridgid, ennél sokkal szörnyűbbet tettek.
– Akkor azt mondom én neked, ha felpiszkálod az alvó oroszlánt, utána ne várd, hogy épp
bőrrel elsétálhatsz. Ramsey-ék elégtételt fognak venni. Az itteni emberek soha nem felejtik el,
ha valaki ártott nekik, és bármeddig képesek elmenni, hogy megkapják, amit akarnak.
– Akkor sem hiszem, hogy Brodick pusztán a nevekért vett feleségül. Nem, ezt soha nem
fogom elhinni. A házasság szentség, és ő nem… nem, egészen biztos, hogy nem tenne ilyet.
Csak dühében mondta Ramsey-nek, hogy igaza van. Nem lehet más oka rá.
328
– Kérdezte tőled azoknak az angoloknak a nevét, mielőtt összeházasodtatok?
– Igen.
– De te nem mondtad el neki.
– Nem mondtam el. – Elkeseredve tette hozzá. – És miután összeházasodtunk, akkor is
megígértettem vele, hogy nem áll bosszút, amíg el nem végeztem a feladatomat. A szavát
adta, és bízom benne. Tudom, hogy fontos vagyok a számára, csak túlságosan makacs, hogy
beismerje. Azt mondta, hogy felelősséget érez irántam.
– Még szép, hogy fontos vagy neki.
– Talán Brodick lebeszéli Ramsey-t arról, hogy elvegye Meggan MacPhersont.
– Nem hiszem. Nagyon úgy hangzott, hogy Ramsey már eldöntötte magában. A nemzetség
érdekeit a saját kívánalmai elé helyezi, és ennek így is kell lennie, hiszen ő a nemzetségfő.
Azt fogja tenni, amit helyesnek tart. De nem hiszem, hogy képes leszek végignézni, hogy más
nővel köti össze az életét. Már korábban elhatároztam, hogy elmegyek, és úgy látom, hogy
minél előbb meg kell tennem.
– Hová mész?
Bridgid lehunyta a szemét.
– Nem tudom. Nem maradhatok a szolgálók szállásán. Az új asszony nem nézné jó szemmel.
– Talán az anyád megengedi, hogy visszamenj hozzá.
– Nem. Elég világosan az értésemre adta, hogy látni sem akar a ház körül. Senki nem akar –
tette hozzá. Tudta, hogy milyen szánalmasan hangzik, amit mond, de annyira el volt
keseredve, hogy már nem is törődött vele. Újabb könnyeket törölt ki a szeméből. – Úgy
látszik az eséstől sírós lettem.
Gillian úgy tett, mint aki elhiszi ezt a képtelenséget. Ramsey volt az oka az egésznek.
Összetörte Bridgid szívét. Kicsit megemelte testsúlyát, hogy könnyítsen lüktető combján,
majd lehunyta a szemét. Úgy aludt el, hogy elfogadta Bridgid igazságát. A férfiak mind
ostobák.
H A R M I N C E G Y E D I K F E J E Z E T
Alighogy a nap első sugarai feltűntek a látóhatáron, Brodick felrázta Gilliant. Az asszony a
karjában aludt, bár nem emlékezett rá, hogy az éjszaka folyamán elmozdították volna
helyéről. Annyira álmos volt, hogy semmi kedve nem volt felkelni. Fejére húzta a takarót és
felsóhajtott.
329
– Még nem – nyögte, és újra elaludt.
Bridgidet is közelebb fektették a tűzhöz egy takaróra, és egy másikkal letakarták. Amikor
Ramsey leguggolt hozzá és látta, hogy milyen békésen alszik, szinte bánta, hogy fel kell
ébresztenie. Milyen csinos, gondolta, és most először vette észre a lány hosszú szempilláit,
makulátlan bőrét, telt, rózsás ajkát. Anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, ujját
végighúzta a lány alsó ajkán. Bridgid félrelökte a kezét, mintha csak egy legyet hessentene el,
és mormogott valamit, amiből Ramsey csak az „ostobák” szót értette.
– Nyisd ki a szemed, Bridgid. Ideje indulnunk.
A lány nem tűnt túl boldognak.
– Hagyj békén! – motyogta.
Brodick értetlenül állt Gillian fölött. Mi fene ütött ebbe az asszonyba, hogy nem
engedelmeskedik neki? Újra ráparancsolt, hogy keljen fel.
– Talán bele kellene dobnunk őket a patakba – javasolta Ramsey. – Azt biztosan felébresztené
őket.
Bridgid értett a szóból, és azonnal felült. Döbbenten hőkölt vissza, amikor közvetlenül maga
előtt megpillantotta Ramsey-t. A könyökére dőlve igyekezett nagyobb távolságra húzódni
tőle. Sejtette, micsoda látványt nyújthat. Haja kócosan lógott a szemébe, és hunyorogva
bámult fel a férfira. Hogyan képes ennyire… tökéletesen kinézni ezen az embertelenül korai
órán?
Brodick segített Gilliannek felállni, de nem engedte el addig, míg meg nem győződött arról,
hogy az asszony képes megállni a lábán. Gillian combjába minden mozdulatnál élesen
belehasított a fájdalom, de némán tűrte tudván, ha csak egy zokszót is ejt, újabb
végeláthatatlan litániát kell végighallgatnia felelőtlen viselkedéséről.
– Még mindig haragszol rám, Brodick?
– Igen.
– Az remek – súgta. – Mert én is nagyon dühös vagyok rád.
Fejét dölyfösen magasra emelve a folyó felé indult, de már az első lépésnél megcsuklott a
lába, és hasra is esett volna, ha Brodick idejében el nem kapja.
– Nem tudsz járni, igaz?
– Természetesen tudok járni – jelentette ki ugyanolyan zsémbesen, ahogy a férfi kérdése
elhangzott. – Most pedig, ha megengeded, megmosakodnék.
Brodick ugrásra készen figyelte, ahogy asszonya elsántikál, hogy újra elkaphassa, ha kell.
Ramsey gyengéden meglökte Bridgidet, hogy útnak indítsa a patak felé, és Brodick lazított a
tartásán, amikor látta, hogy a lány Gillian segítségére siet.
330
A két nő kényelmesen készülődött. Gillian kicserélte a kötést a combján, elfintorodott a
horzsolások láttán. A seb maga azonban nem is nézett ki rosszul, és máris kezdett összeforrni.
Sétált egyet, hogy kiűzze lábából a merevséget, és mire Bridgiddel együtt visszatértek a
táborba, mindketten sokkal jobb hangulatban voltak. Gillian alig-alig sántított.
Azonnal elindultak. Gillian ragaszkodott hozzá, hogy saját lován lovagoljon, és Brodick
vonakodva beleegyezett. Hamarosan elérték a mezőt, és az északi lankán vágtattak. A
távolban látszódott a szikla, amelyről Brodickkal együtt lelovagolt az esküvője napján, és
eszébe jutott az ostoba, gondtalan fecsegés és az öröm, amelyet akkor érzett. Istenem, mintha
egy örökkévalóság telt volna el azóta!
Gondolatai tovább kalandoztak, miközben átszelték a mezőt, és a kapu közelébe értek. A fal
mentén lovagoltak, amikor Gillian felnézett. A falon egy harcos jelent meg. Gillian lélegzete
elakadt, és szíve hevesebben kezdett dobogni. Megrántotta a kantárt, hogy megállítsa a lovat.
– Brodick! – kiáltott fel.
A harcos meglátta, és eltűnt a szeme elől.
Brodick és Ramsey azonnal visszafordultak.
– Mi bajod? – akarta tudni Brodick.
– Miért álltál meg? – kérdezte Ramsey.
– Láttad azt az embert odafönt? Láttad, Ramsey?
Brodick válaszolt.
– Én láttam. Gideon volt. Bizonyára a kapuhoz tart, hogy fogadja Ramsey-t. Találkoztál vele
azon a napon, amikor megérkeztünk. Nem emlékszel?
– Nem, Brodick – rázta hevesen Gillian a fejét. – Nem találkoztam vele.
– De igen – győzködte Ramsey.
– Nem! – kiáltott fel Gillian. – De láttam már korábban. Ő az az ember, aki elárult téged!
H A R M I N C K E T T E D I K F E J E Z E T
Ramsey csatakiáltása megremegtette a levegőt, riasztva a kapuőröket, hogy hívják harcba az
embereket. Pár perc alatt minden lehetséges kijáratot úgy lezártak, mint egy sírkamrát. A
katonák felajzott íjakkal a falakra rohantak, míg mások lovukra pattantak és a völgybe
vágtattak, hogy bekerítsék a birtokot. Senki sem juthatott be a gyűrűn, és senki sem
menekülhetett el.
331
Minden épkézláb ember rohant, hogy megvédje vezetőjét, és most először, mióta a két
nemzetség egyesült, nem volt versengés vagy előítélet a Sinclairek és a MacPhersonok között.
Egységesen álltak fel ötszörös körben az udvaron, vártak és figyeltek egyetlen közös céllal –
hogy megvédjék Ramsey-t.
Gideon az udvar közepén várt tizenegy cimborájával, csupa hozzá hű emberrel, akik úgy
vélték, hogy Gideonnak kellett volna átvenni a nemzetségfő helyét. Gideon türelmetlen volt
és magabiztos. Végre elérkezett az ő ideje. Hamarosan a Sinclairek vezetője lesz, és alig
várta, hogy megölhesse Ramsey-t. Biztosra vette, ha egyszer Ramsey halott, a klán tajgai neki
esküsznek hűséget.
Brodick megparancsolta Liamnek és Aaronnak, hogy vigye a nőket a kunyhóba, de Gillian
ellentmondott neki a saját parancsával.
– Itt maradtok és megvéditek az uratokat!
Brodick hallotta, mit mondott, és bólintott beleegyezése jeléül. Gillian intett Bridgidnek, és a
kunyhó felé indultak. Szeretett volna odakiáltani Brodicknak, hogy legyen óvatos és
vigyázzon magára, de a férfi már az előtte álló csatára koncentrált, és Gillian nem akarta
elvonni a figyelmét. Inkább fohászkodni kezdett az Úrhoz, hogy óvja meg Brodick és Ramsey
életét. Amikor Bridgidhez fordult, látta, hogy a lány éppen keresztet vet, és ebből kitalálta,
hogy barátnője is imádkozott.
Ramsey és Brodick leugrott lováról, mielőtt az megállhatott volna. Előhúzták kardjukat, és
lopták a távolságot.
Proster követni akarta urát, de Dylan hátrarántotta.
– Még nem érdemelted ki azt a tisztességet, hogy urad hátát védd.
– Akkor ki fogja megvédeni?
– Természetesen a Buchananek. Figyelj és tanulj, fiú!
Liam Proster vállára tette a kezét.
– Jól védelmezted a hölgyeket – mondta neki. – Hálásak vagyunk érte, de amíg nem vagy
rendesen kiképezve, addig csak akadályozod uradat, arra kényszerítve, hogy ő védjen meg
téged. Csak türelem, fiú! Tedd, amit a parancsnokom mond! Figyelj és tanulj!
Gideon merészen előrelépett, hogy szembeszálljon Ramsey-vel.
– Kihívlak téged, Ramsey, a Sinclairek feletti uralom jogáért – kiáltotta.
Ramsey harsány kacagása törte meg a beálló csendet.
– Egyszer már kihívtál, te gazember. Akkor kellett volna, hogy megöljelek.
– Vissza merészeltél jönni, és elloptad tőlem, ami engem illetett. Engem! – rikoltotta Gideon.
– Nekem kellett volna a nemzetségfőnek lennem, nem neked. Én vagyok rá a méltó.
332
– Méltó? – üvöltötte Ramsey. – Azt hiszed, méltó vagy rá? Gyermekeket és asszonyokat
támadsz meg, hogy megkapd, amit akarsz, és azt hiszed, ez méltóvá tesz? Csak egy gyáva
kutya kötne egyezséget az angol ördögökkel, hogy elrabolja és megölje a testvéremet. Amikor
tévedésből Alec Maitlandet vitték el, azt hitted, helyrehozhatod a tévedésed, ha Angliába
lovagolsz, és megöletsz egy ötéves gyermeket. Nem, te egyáltalán nem vagy méltó erre a
tisztségre. Gyáva vagy és áruló, te nyomorult gazember!
– Csak azt tettem, amit tennem kellett, hogy magaménak tudhassam a Sinclairek hűségét. Te
és Michael meg fogtok halni. Én erős vagyok, Ramsey, nem olyan gyenge, mint te.
Megengedted Bridgid KirkConnellnek, hogy visszautasítson engem. Meghallgattad két öreg
nyüszítését, és hagytad, hogy a MacPherson söpredék beszennyezze a földünket. Hogyan
hiheted, hogy velünk egyenrangúak? Amint én leszek a klán vezetője, kisöpröm ezt a
szemetet a földünkről.
Ramsey behajlított ujjával invitálta közelebb Gideont.
– Gyere és ölj meg! – provokálta. – Mutasd meg az erődet!
Gideon üvöltve emelte magasba a kardját, és támadott. A barátai is meglódultak azzal a
szándékkal, hogy puszta számbeli fölényükkel lehengerlik ellenfelüket, de Brodick és Dylan
is előrelépett, és egyetlen gyors kardcsapással levágtak kettőt, mielőtt azok egyáltalán
meglendíthették volna fegyverüket. Egy tapasztalt Sinclair harcos – oldalán két
MacPhersonnal – is csatlakozott a küzdelemhez, hogy kiegyenlítse az esélyeket.
Brodick egy pillanatra sem vette le tekintetét Anthonyről, és halálos elszántsággal közeledett
kiszemelt zsákmánya felé. A gyilkos tekintet láttán Anthony megpróbált elfutni, de Dylan
megakadályozta szándékát. Brodick nem vesztegetett sok időd a harcra, és végül egyetlen
gyors csapással keresztüldöfte a torkát. Anthony állva hallt meg, majd a földre roskadt.
Brodick leköpte, még egyszer utoljára megalázva a férfit, mielőtt Ramsey felé fordult volna,
hogy figyelje harcát.
Fülsiketítő sikoly hagyta el Gideon torkát, amint Ramsey kardja keresztülszelte vállát egészen
a derekáig, kis híján kettévágva a felsőtestét. A parancsnok hitetlenkedő arckifejezéssel
hullott térdre. Ahogy beszívta a levegőt, Ramsey nagyot rúgott belé, hogy a hátára zuhanjon,
majd megállt fölötte. Kardját két kézzel a magasba emelte.
– Vesztettél – morogta, és a fegyvert Gideon sötét szívébe döfte.
Ramsey halott ellenfele fölött állt és igyekezett úrrá lenni haragján. Súlyos csend ülte meg az
udvart, csak az ő zihálása hallatszott. A levegőt megtöltötte a vér tömény illata, és úgy érezte,
hogy eltömíti az orrlyukait. Megrázkódott, mint a kutya, amelyik le akarja rázni magáról a
vizet, majd kiegyenesedett, és kirántotta a kardját Gideon testéből.
333
– Akad még itt olyan, aki ki akar hívni? – tette fel a kérdést ordítva.
– Senki – kiáltotta valaki a tömegből. – A hűségünk a tied, uram.
Az emberek ujjongásban törtek ki, de Ramsey oda sem figyelt. A földön körülötte hullák
hevertek, a föld és a fű fekete volt kiömlött vérüktől. Ramsey a három katonához fordult, akik
vele együtt harcoltak.
– Vonszoljátok ki a testüket a falakon kívülre, és hagyjátok ott megrohadni őket!
Akkor észrevette, hogy Brodickhoz hasonlóan, karját-lábát vér borítja.
– Le akarom mosni a bűzüket magamról.
Anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna, Brodick követte barátját a tóhoz.
Amikor elég távol voltak a többiektől, Ramsey Brodickhoz fordult.
– Holnap indulunk Angliába.
Brodick bólintott.
– Virradatkor.
H A R M I N C H A R M A D I K F E J E Z E T
Proster mondta el Gilliannek és Bridgidnek, mi történt. Lelkesedésében részletesen ecsetelte a
csata legvadabb, legvéresebb jeleneteit. Ütésről-ütésre, vágásról-szúrásra mindent elmesélt,
jóval többet, mint a két nő hallani szeretett volna. Mire befejezte, Bridgid arca szürkés
színben játszott, és Gillian is hányingerről panaszkodott.
– Biztos vagy benne, hogy Brodick és Ramsey nem sérültek meg? – faggatta Gillian a fiút.
– Egy karcolás sem esett rajtuk – biztosította Proster. – Mindkettőt elborította a vér, de nem a
sajátjuk, aztán együtt mentek a tóhoz lemosakodni. Ramsey hagyja, hogy a holttestek
elrohadjanak.
– Egyetlen szót sem akarok hallani többet – jelentette ki Bridgid. Elbocsátotta a fiatalembert,
még az ajtót is kinyitotta előtte. – Gillian, hozok neked egy kis kenőcsöt a lábadra, amitől
gyorsabban fog gyógyulni a sebed.
– Szerintem várj még vele – javasolta Proster. – Vagy a hátsó utat válaszd. Az udvaron még
mindig fekete a fű a vértől, és abban sem vagyok biztos, hogy az összes testet kivonszolták
már a kapun kívülre.
– Akkor az anyámhoz megyek, és tőle kérek gyógyírt. Proster, ma emberek haltak meg, nem
lenne szabad mosolyognod.
– De hiszen nem voltak jó emberek – tiltakozott a fiú. – Megérdemelték a halált.
334
Még akkor is vitatkoztak, amikor becsukódott mögöttük az ajtó.
Gillian leült, hogy megvárja Brodickot. Arra számított, hogy bármelyik pillanatban beléphet
az ajtón. Egy órával később még mindig várt. Késő délután a keresésére indult, de az egyik
MacPherson katona felvilágosította, hogy Brodick Ramsey-vel együtt elhagyta a birtokot.
Úgy vélte, a két uraság Iain Maitlandhez ment, hogy megossza vele a híreket.
Gillian igyekezett ébren megvárni férjét, de mivel az előző éjjel is nagyon keveset aludt, nem
tudta nyitva tartani a szemét. Végül nyugtalan álomba merült.
Brodick ébresztette fel az éjszaka közepén, amikor mellébújt és szerelmeskedett vele. Keze
durva volt és követelőző, és Gillian valami kétségbeesett elszántságot érzett benne, alig
visszafogott vadságot, de nem küzdött ellene és nem is utasította vissza. Nem, inkább
simogatta, becézgette, igyekezett csitítani a benne ágaskodó fenevadat. Szerelmeskedésük vad
és szenvedélyes volt, és amikor a férfi elélvezett mélyen benne, az asszony is darabokra hullt
az ölelésében.
Gillian elsuttogta neki, hogy mennyire szereti, és a férfi kincsként dédelgette magában a
szavakat, hisz tudta, hogy az elkövetkező napokban ugyancsak próbára lesz téve ez a
szerelem. Könnyen lehet, hogy az asszony másnap már gyűlölni fogja.
* * *
Másnap korán reggel Brisbane és Otis kopogtatott Gillian ajtaján. Az asszony már fel volt
öltözve, és éppen akkor fejezte be a reggelijét.
– Parancsot kaptunk, hogy vigyünk el a nővéredhez – jelentette be Brisbane.
– Akkor végre beleegyezett, hogy találkozzunk?
– Nem – rázta a fejét Otis. – Ramsey megparancsolta neki, hogy találkozzon veled.
Gillian igyekezett elrejteni, hogy mennyire elkeseríti, amiért nővére megint elutasította.
Együtt mentek az istállókhoz, ahol a lovak már felnyergelve vártak rájuk. Brisbane vezette a
kis csapatot, és sem Otis, sem Gillian nem szólt egy szót sem, amíg el nem érték a apró,
határszéli MacPherson falut.
Gillian egyszerre volt ideges és riadt. Christen elutasította őt, és bármilyen fájdalmas és
megalázó volt is, ezt már elfogadta, de mi lesz, ha nővére nem tudja, hol van a király kincse,
vagy ha elfelejtett mindent, ami történt. Akkor minden elveszett, és Morgan bácsi élete
veszélyben forog.
– Istenem, kérlek add, hogy emlékezzen! – fohászkodott Gillian, miközben leszállt a lóról, és
a Brisbane által mutatott kunyhó felé sétált.
335
– Itt fogunk várni – mondta Brisbane.
– Nem kell várniuk. Tudom az utat visszafelé.
Akkor kinyílt az ajtó, és kilépett egy nő, akiről Gillian soha nem gondolta volna, hogy az ő
testvére. Az ura, egy sovány, magas ember, ott jött mögötte. Barátságtalan arckifejezése
világosan elárulta érzelmeit, ahogy védőn felesége fölé magasodott.
Christen egy jó fejjel magasabb volt Gilliannél. Haja is sokkal sötétebb volt, és bár Liese azt
mesélte, hogy Christennek aranyfürtjei vannak, de Gillian egyáltalán nem emlékezett rá. Nem
cikázott át rajta a felismerés szikrája, és noha Gillian tudta, hogy ez az asszony a nővére,
mégis idegen volt számára.
Christen gyereket várt, erről azonban eddig senki nem szólt Gilliannek.
Ha nem lett volna Christen olyan felpuffadt, Gillian biztos megöleli és elmondja neki, hogy
mennyire örül, hogy újra láthatja. Egy hosszú percig csak némán meredtek egymásra, végül
Gillian törte meg az egyre kínosabbá váló csendet.
– Te vagy Christen?
– Én vagyok – felelte az asszony. – Az voltam. A szüleim megváltoztatták a nevem. Most
Kate-nek hívnak.
Gilliant magát is meglepte a hirtelen rátörő harag.
– A szüleid meghaltak és Angliában vannak eltemetve – tört ki belőle, mielőtt
meggondolhatta volna, mit mond.
– Nem emlékszem rájuk.
Gillian félrehajtott fejjel nézte nővérét.
– Én azt hiszem, nagyon is jól emlékszel apánkra.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Christen, hangjából dac csendült.
Gillian hirtelen sírni szeretett volna.
– A nővérem vagy. Látni szerettelek volna.
– De mást is akar, nem igaz?
Christen ura volt a kérdező. Az asszonynak eszébe jutott, mit kíván a jó modor, és gyorsan
bemutatta a férfit. Manusnek hívták.
Gillian hazudott, amikor azt mondta, örül, hogy megismerheti, majd válaszolt a kérdésére is.
– Igen, mást is akarok tőle.
Christen megmerevedett.
– Nem tudok és nem is akarok visszamenni Angliába, Gillian. Itt van az otthonom.
– Ezek szerint ettől félsz? Hogy arra kényszerítelek, hogy gyere vissza velem? Ó, Christen,
soha nem kérnék tőled ilyesmit.
336
Hangjának őszintesége utat talált Christen szívéhez. Odabiccentett férjének, és valamit a
fülébe súgott. Manus vonakodva beleegyezett, majd bement a kunyhóba és kihozott két
széket. Christen leült, és intett Gilliannek, hogy ő is üljön le. Manus visszament a kunyhóba,
és hirtelen ott maradt egyedül a két nővér, akik teljesen idegenek voltak egymásnak.
– Boldog vagy? – kérdezte Gillian, remélve, hogy oldja testvére feszültségét, ha előbb a
családjáról, a MacPhersonok közti életéről beszélteti.
– Igen, nagyon boldog vagyok. Manus és én öt éve vagyunk már házasok, és hamarosan
megszületik az első kisbabánk.
Gillian úgy döntött, hogy gyorsan a tárgyra tér, még mielőtt Christen úgy határoz, hogy véget
vet a találkozónak. Kétszer is az ajtó felé nézett.
– Csak beszélni akartam veled.
– Hogy találtál rám?
– Az egyik Sinclair rájött, hogy ki vagy valójában, és elmondta Alford bárónak. Emlékszel
még rá?
Christen bólintott.
– Másokat is küldött már utánam, hogy visszavitessen Angliába. Akárcsak a király. Hogyan
találta ki az a katona, hogy ki vagyok?
– Nem tudom.
– Olyan furcsa erről beszélni. A szüleim nagyon szorgalmazták, hogy felejtsek el mindent.
– Fontos lenne, hogy emlékezz.
– Miért?
– Morgan bácsi élete veszélyben forog. Rá emlékszel?
– Nem.
– Christen, esküszöm neked, amikor visszatérek Angliába, azt fogom mondani a királynak és
a bárónak, hogy meghaltál. A szavamat adom. Soha többet nem fognak kerestetni téged.
Christen szeme tágra nyílt.
– Hogyan fogod elérni, hogy higgyenek neked?
– Megtalálom a módját – biztosította Gillian. – De most nagyon fontos lenne, hogy próbálj
meg visszaemlékezni arra az éjszakára, amikor apánk meghalt.
– Miből gondolod, hogy emlékezni fogok arra, ami akkor történt? Még nagyon kicsi voltam.
– Három évvel idősebb vagy, mint én – mutatott rá Gillian. – És még én is emlékszem a
rémületre.
– Nem akarok beszélni arról az éjszakáról. Éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáljam
elfelejteni.
337
Gillian mindent megpróbált, hogy rávegye Christent az emlékezésre. Kért és könyörgött, de
nem segített semmi. Christen nem volt hajlandó együttműködni vele. Amikor Manus kijött a
kunyhóból és kijelentette, hogy asszonyának pihenésre van szüksége, és éppen itt az ideje,
hogy Gillian távozzon, Christen olyan megkönnyebbültnek látszott, mintha elhalasztották
volna a kivégzését. Ezt látva Gilliannek majd megszakadt a szíve.
Elkeseredetten állt fel, és lassan elindult az ösvényen. Könnyek peregtek az arcán, amint
nagybátyjára gondolt. Hogyan is képzelhette, hogy képes lesz megmenteni!
Hirtelen düh ragadta el nővére magatartása miatt. Megpördült és rátámadt.
– Christen, mikor lett belőled ilyen gyáva ember? Szégyent hoztál az apánkra, és istennek
legyen hála, hogy már nem érhette meg, mivé lettél.
Gillian megvetése késként hatolt Christenbe. Zokogásban tört ki, és húga után kiáltott.
– Várj! Ne menj el! – Elszakította magát férjétől, és Gillianhez sietett. – Kérlek, bocsáss meg!
– hüppögte.
És a nővérek ettől kezdve nem voltak idegenek egymásnak. Átölelték egymást, és együtt
siratták mindazt, amit elvesztettek.
– Soha nem felejtettelek el – suttogta Christen. – Soha nem felejtettem el az én kishúgomat.
Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte, miközben kezével a szemét törölgette. – Annyi éven
át együtt kellett élnem a bűntudattal. Tudtam ugyan, hogy nem az én hibám, de mégsem…
– Nincs miért bűnösnek érezned magad – vágott közbe Gillian. – Te nem tettél semmi rosszat.
– De én megmenekültem, te pedig nem.
– Ó, Christen, ezért nem hibáztathatod magad! Csak egy kislány voltál. Nem változtathattad
meg a történteket.
– Úgy emlékszem arra az éjszakára, mintha tegnap lett volna. Isten a tanúm, mindent
megtettem, hogy elfelejtsem. Emlékszem, hogy apánk megcsókolt búcsúzóul. Bőr és szappan
illata volt. A keze kérges volt, de én akkor is szerettem az érintését, amikor megsimogatta az
arcomat.
– Nekem nincs túl sok emlékem az apánkról.
– Furcsa. Nem tudnám megmondani, milyen színű volt a szeme vagy a haja, de pontosan
emlékszem az illatára és az érintésére.
– Liese-re emlékszel?
– Igen – mosolyodott el az asszony.
– Ő segített nekem ébren tartani az emlékeimet. Azt is elmondta, hogy a katonák aranyhajú
lánynak hívtak.
Christen felnevetett.
338
– Tényleg. Akkor még szőke volt a hajam, de mára már egészen bebarnult.
– Christen, mesélt el nekem, mi történt azon az éjszakán!
– A katonák el akartak vinni minket, mert nem volt biztonságos. Apánk egyik ellensége
megtámadta a kastélyt.
– Alford báró és a csapatai.
– Nem emlékszem rá, hogy féltem volna. Apa ajándékot adott, és te ki voltál kelve magadból,
mert te nem kaptál semmit.
– A kincses ládikó – suttogta Gillian. – Odaadta neked a király kincsét. A katonák azt
mesélték Liese-nek, hogy az őröknek kellett vigyázni rá, amíg a csata véget nem ért, és apánk
érted nem megy. Te rejtetted el, Christen?
– Nem, és azt sem tudom, hogy mi történhetett vele.
Gillian elkeseredése nem ismert határokat.
– Én… azt… reméltem…
Egy váratlan fuvallat felkavarta lábuknál a leveleket, és noha napos, meleg idő volt, Christen
megdörzsölte a karját, mintha azzal eltüntethetné az emlékezéstől lúdbőrös karjáról a
borzongás nyomait.
– Sajnálom – súgta. – Nem tudom, hol lehet a kincs.
Gillian hosszú percekig meg sem szólalt, mert el volt foglalva azzal, hogy legyűrje
elkeseredését és az egyre növekvő pánikot. Hogyan fogja megmenteni a bácsikáját? A
dobozka vagy a nővére nélkül veszve van minden.
– Az apánk meghalt aznap éjjel, ugye?
– Igen.
– Ott voltál?
Gilliannek kényszerítenie kellett magát, hogy oda tudjon figyelni testvére kérdésére.
– Igen, ott voltam, de csak homályos emlékeim vannak arról az éjszakáról.
– Apa beletekerte egy ruhába a dobozt.
– Ki volt még velünk a szobában?
– Négy katona és az apánk. Úgy volt, hogy Tom és Lawrence velem jön, de arra már nem
emlékszem, hogy hívták azt a kettőt, akit melléd rendeltek.
– Liese megmondta a nevüket. Willliam és Spencer, és mind a ketten meghaltak, miközben
engem védelmeztek. Minden éjjel imádkozom a lelki üdvükért.
– Én nem tudom, mi történt Tommal és Lawrence-szel. Tom rokonaihoz kerültem, és azt
mondták, apa majd értem jön. Ő is és Lawrence is ott hagytak engem, és csak gyanítom, hogy
visszatértek apánkhoz. Soha többé nem láttam őket.
339
– Akkor nincs nálad a ládikó?
– Nincs.
– Mi történhetett vele? – kérdezte Gillian, és aggodalmában a kezét tördelte. Mély levegőt
vett, hogy valamelyest megnyugodjon, mielőtt újra megszólalt volna. – Mondd el nekem
pontosan, mi történt azután, hogy apánk odaadta neked a kincset!
– Elejtettem. Nagyon megijedtem, hogy eltört és meg fognak büntetni, de Liese férje felvette.
Apa beletekerte egy ruhába, és odaadta nekem. Aztán kiment a szobából.
– Ector is ott volt?
– Igen, tényleg így hívták. Ott volt, de csak egy vagy két percig. Biztosan ő is meghalt aznap
éjjel.
– Nem halt meg – rázta Gillian a fejét –, de megőrült. Féltem tőle – tette hozzá. – Néha
hallottam róla hírt később is. Úgy él, mint egy állat, és egy földdel teli zsákot cipel magával
mindenhová. Liese azt állította, hogy a gyávaság vette el az eszét, és még csak meg sem
siratta, amikor halálhírét vette.
– És Liese? Vele mi történt?
– Velem és Morgan bácsival élt, és azt hiszem, nagyon boldog volt. Álmában halt meg, és
nem sokat betegeskedett. Nem szenvedett. Tudott a szobánk közt levő titkos folyosóról, de
soha nem árulta el, hogy tudja.
– De azon az éjszakán nem azt a folyosót használtuk. Az apánk szobájából indultunk, nem?
– Igen, és a katonák fáklyákat gyújtottak, hogy kivigyenek minket.
– Leestünk a lépcsőn – mondta Gillian. – Nagyon meredek volt. Évekig rémálmaim voltak, és
ma sem tudok félelem nélkül lenézni nagy magasságokból.
– De nem estünk le. Úgy löktek. Tisztán emlékszem rá – mondta Christen remegő hangon. –
Mögöttem voltál, és el akartad venni tőlem a dobozt. Megfordultam, hogy rád szóljak, hagyd
abba, és akkor megláttam azt a férfit. Előugrott az árnyak közül és ránk vetette magát. Azt
hiszem, akkor vette el a dobozt is. A katonák elvesztették lábuk alól a talajt, és legurultak a
lépcsőn. Szörnyű sikolyt hallottam, aztán bevertem a fejem a kőbe, és amikor magamhoz
tértem, Lawrence karjában voltam, és már messze jártunk a birtoktól.
Gillian rémálmai hirtelen új értelmet és tartalmat nyertek.
– Az álmaimban mindig szörnyek voltak, akik a falról ugrottak le és támadtak ránk. Biztos én
is láttam őt.
– Az arcát nem láttam, de akárki is volt, nála kell, hogy legyen a kincs.
– Akkor még mindig ott kell lennie… valahol… hacsak nem vitte el valaki, mielőtt a báró
lezárta a birtokot. Ó, istenem, nem tudom, mit tegyek.
340
– Maradj itt! – kérte Christen. – Ne menj vissza Angliába! Hozzámentél a Buchanan
urasághoz, most már neked is a Felföld az otthonod.
– Christen, te hátat tudnál fordítani a családodnak? Azoknak, akiket szeretsz?
– Nem, természetesen nem.
– Morgan bácsi élete tőlem függ.
– Ő azt szeretné, hogy boldog légy.
– Ő nevelt fel – kiáltotta Gillian. – Szeretett engem, kedves volt hozzám, jóságos és
nagylelkű. Az életemet is odaadnám érte. Vissza kell mennem.
– Bárcsak segíthetnék, de fogalmam sincs, hogyan. Talán, ha tovább gondolkozom, eszembe
jut még valami arról az éjszakáról. Megpróbálom – ígérte Christen.
Tovább ültek, és a múltról beszélgettek, amíg Gillian észre nem vette, milyen fáradt a nővére.
Arcon csókolta és megígérte, hogy újra eljön meglátogatni.
– Ha vissza tudok jönni Angliából, szeretnélek jobban megismerni. Soha többé nem fogok
kérni tőled semmit, Christen. Megígérem. De most, hogy rád találtam, nem akarlak újra
elveszíteni.
Christen lassan felállt. Képtelen volt Gillian szemébe nézni, amikor megmondta neki, mit
gondol arról, hogy újra találkozzanak.
– Emlékszem rád kislányként, de most sokkal inkább úgy érzem, hogy idegenek vagyunk
egymásnak, akikben csak kevés közös vonás akad. Nem akarlak megbántani, de őszinte
leszek. Ha a múltban kotorászunk, csak a fájdalmas emlékeket hozzunk ismét a felszínre, és
ha rád nézek, azok az idők jutnak eszembe, amelyeket oly kétségbeesetten igyekeztem
eltemetni magamban. Talán egy napon meggondolom magam, most azonban úgy érzem,
mindkettőnknek jobb, ha különválnak útjaink. Azt azért megígérhetem, ha bármi eszembe jut,
ami segítségedre lehet a kutatásban, üzenek neked.
Gillian össze volt törve. Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy Christen ne lássa, mennyire
megbántotta.
– Ahogy akarod – suttogta.
Szó nélkül elfordult és lassan elsétált az ösvényen. Nem nézett vissza.
H A R M I N C N E G Y E D I K F E J E Z E T
Gillian kétségbeesetten vágyott rá, hogy Brodick átkarolja és magához szorítsa. A házasság
máris megváltoztatta, gondolta Gillian. Mielőtt Brodickot megismerte és megszerette volna,
341
mindig azt érezte, hogy egyedül kell szembenéznie a problémákkal. Most, hogy férje volt,
meg akarta osztani gondjait és aggodalmait vele. Ebben a pillanatban az sem érdekelte, hogy a
férfi miért nem mondta neki egyszer sem, hogy szereti. A szíve mélyén érezte, tudta, hogy így
van, és azt végképp nem hitte, hogy Brodick képes lett volna életre szóló kötelezettséget
vállalni valami jelentéktelen ok ürügyén. Nincs olyan férfi, aki ilyesmit tenne, bármennyire is
szeretne bosszút állni az ellenségén, és Brodick soha nem vette volna el pusztán azért, hogy
megtudja tőle az angolok neveit. Ramsey egyszerűen rossz következtetésre jutott, és Brodick
– akinek kényelmetlen volt feltárni az érzéseit – inkább ráhagyta barátjára.
Brodick makacs volt, mint egy öszvér, és egyéb hibáit is akár egy órán keresztül tudta volna
Gillian sorolni. Mégis szerette, és most nagy szüksége volt rá, hogy kisírja magát a széles
vállon, kiöntse a szívét, és megnyugvást találjon az ölelésében. Hogyan lehetett a nővére
ennyire rideg és érzéktelen? Egyértelműen kijelentette, hogy Gilliannek nincs helye az
életében. Hány évig álmodozott róla, hogy újra együtt lesznek, és soha, egyszer sem vette
számításba, hogy Christen esetleg visszautasítja őt.
Gillian szégyellte magát, maga sem értette miért. Tudta, hogy semmi rosszat nem tett,
mégsem tudott megszabadulni a szégyen és a megalázottság érzésétől.
A találkozás mélyen megrázta, és semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy mielőtt
találkozzon férjével, és elmondja neki, mi történt. Visszavitte a lovat az istállóba, és fájós
lábáról tudomást sem véve, szinte futott a kastélyba abban a reményben, hogy ott találja
Brodickot.
Proster volt az, aki elmondta neki az újságot.
– Brodick elment asszonyom. Mind elmentek.
– Mind? Ki az a mind?
– Az uraságok. Iain Maitland, az én uram, Ramsey és Buchanan uraság.
– Iain itt volt?
– Igen, pirkadat után nem sokkal érkezett.
– Hová ment az uram?
– Ramsey-vel és Iainnel ment el.
– Igen, de pontosan hová mentek?
A fiún látszott, hogy meglepi, amiért Gillian nem tud semmiről.
– A hegygerincre, hogy csatlakozzanak a harcosokhoz. Arról biztos hallott, hogy pár nappal
ezelőtt harcba hívták a katonákat.
– Nem tudtam róla – ismerte be az asszony.
– Az uraságok összehívták az embereiket. Mostanra már biztosan mind egybegyűltek.
342
– A hegygerincnél.
– Igen – biccentett Proster.
– És hol van ez a hegygerinc?
– Jókora lovaglásra innen délnek.
– Ezek szerint késő estig vissza sem térnek, ugye?
– Késő estig? Asszonyom, most jó ideig nem fognak visszatérni.
Gillian még mindig nem értette. Proster zavarodottságát látva, sietett megmagyarázni.
– Angliába indultak, és maga biztosan tudja az okát.
– Arról tudtam, hogy Angliába készülnek, de biztos tévedsz. Még nem indulhattak el. Most,
ha megbocsátasz, visszamegyek a kunyhónkba és megvárom Brodickot.
– Akkor nagyon sokat kell várnia, asszonyom, mert Brodick nem jön vissza, maga pedig
holnap elmegy innen.
– Hová megyek?
– Haza. Hallottam, amikor az uraság kiadta a parancsot. Buchanan harcosok érkeznek magáért
holnap, hogy elkísérjék új otthonába. Addig Graeme és Lochlan felelősek a biztonságáért.
Gillian szédült, gyomra görcsbe rándult.
– És kicsoda Graeme és Lochlan?
– Graeme MacPherson – jelentette ki Proster büszkén. – Lochlan pedig Sinclair. Teljesen
egyenrangúak rangban és kötelességben egyaránt. Most mindannyian egyenlők vagyunk. Ezt
Ramsey jelentette be, és azt is mondta, hogy nyugodtan megtarthatjuk a klánunk nevét, és
ugyanakkor élhetünk békében.
– Értem – suttogta Gillian.
– Rosszul érzi magát, asszonyom? Nagyon elsápadt.
Gillian a kérdésről tudomást sem véve felkiáltott.
– Proster, biztosan félreértettél valamit. Amikor Angliába mennek, akkor engem is magukkal
visznek. Megígérte… soha nem szegné meg a szavát. Tudja, hogy… Mindannyian tudják, ha
az angol meglátja őket, a bácsikám meghal. Nem, egészen biztosan tévedtél. Brodick vissza
fog jönni értem.
Elkeseredése aggodalommal töltötte el a fiatalembert, aki nem tudta, hogy mit tegyen.
Legszívesebben hazudott volna neki. Azt mondta volna, hogy igen, ő tévedett, de tudta, hogy
az asszonynak előbb-utóbb el kell fogadnia az igazságot. Ezért összeszedte magát, közben
magában imádkozott, hogy Gillian el ne ájuljon, majd kibökte:
– Isten a tanúm rá, hogy jól hallottam. Mindenki tudja… csak maga nem – dadogta. –
Angliába mennek, és magát a Buchanan birtokra viszik. Brodick aggódott a sérülése miatt, és
343
azt akarta, hogy pihenjen egy napot, mielőtt útnak indul. Ez nagyon figyelmes dolog volt tőle,
nem igaz, asszonyom?
Gillian nem válaszolt. Megfordult és elindult, majd hirtelen megtorpant.
– Köszönöm, Proster, hogy elmagyaráztad.
– Asszonyom, ha még mindig nem hisz nekem, beszéljem Greame-mel és Lochlannel. Ők
majd megerősítik, amit mondtam.
– Nem kell velük beszélnem. Hiszek neked. Most pedig, ha megbocsátasz, szeretnék
visszatérni a kunyhónkba.
– Ha megengedi, akkor elkísérném – ajánlkozott az ifjú. – Nem néz ki túl jól – tette hozzá. –
Talán a lába fájdalmat okoz?
– Nem – felelte Gillian kifejezéstelen hangon.
Egyetlen szót sem szót, amíg vissza nem értek a kunyhóhoz. Proster meghajolt és távozni
akart, amikor Gillian kérdése megállította.
– Tudod, hol lakik Kevin és Annie Drummond?
– Minden harcos tudja, hol laknak Drummondék. Ha valaki megsebesül, hozzájuk mennek
segítségért. Ha nem hal útközben, akkor Annie meggyógyítja. Az esetek többségében – tette
hozzá. – Miért kérdezi?
– Csak kíváncsi voltam – hazudta az asszony. – Hamarosan szeretnék visszatérni a
nővéremhez. Elkísérnél?
Proster kihúzta magát. Nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy Gillian őt választotta kísérőül.
– Boldogan állok a rendelkezésére, de nem éppen most jött a nővérétől?
– Igen, de elfelejtettem elvinni neki az ajándékokat, amelyeket Angliából hoztam, és ő ég a
vágytól, hogy mielőbb láthassa őket. Mihelyt útra készen állok, érted küldetek.
– Ahogy kívánja.
Gillian halkan becsukta az ajtót, az ágyhoz sétált, leült rá, az arcát a kezébe temette és
keserves zokogásra fakadt.
H A R M I N C Ö T Ö D I K F E J E Z E T
A kétségbeesés gyors mozgásra ösztökélte Letépte magáról a Buchanan plédet, az ágyra dobta
és az angol ruháért nyúlt. Már összepakolt egy kis táskát. Csak a legszükségesebbeket tette
bele, amelyekről úgy vélte, hogy az út során nélkülözhetetlenek lesznek.
344
Bridgid szakította félbe. Gillian hallotta, ahogy a nevén szólítja, résnyire nyitotta az ajtót és
közölte barátnőjével, hogy nem érzi jól magát. Megpróbálta becsukni az ajtót, de Bridgid nem
engedte, belökte és berontott.
– Ha beteg vagy, majd én ápollak. Miért ez a ruha van rajtad? Brodicknak nem fog tetszeni. A
Buchanan színeket kellene viselned.
Barátnőjének háttal állva, Gillian bedobta fésűjét a táskába és megpróbálta becsukni. Amikor
megfordult, és Bridgid meglátta az arcát, azonnal tudta, hogy valami borzasztó történt.
– Mi a baj? – követelte. – Mondd el, és én mindent megteszek, hogy segítsek.
– Elmegyek.
– Igen, épp most hallottam. De csak holnap. Brodick emberei csak holnap jönnek. Ettől vagy
ennyire feldúlt? Nem akarsz az új otthonodba menni? – faggatózott a lány, mert mindenáron
meg akarta érteni, mi baja Gilliannek.
– Angliába megyek.
– Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan…
– És soha többet nem fogom felvenni a Buchanan plédet. Soha! – kiáltott fel. – Brodick
elárult engem, és ezt soha, de soha nem fogom neki megbocsátani. – Az igazság annyira
megviselte, hogy gyorsan leült, mielőtt lába felmondta volna a szolgálatot. – A szavát adta
nekem, hogy várni fognak Iainnel és Ramsey-vel…
Bridgid leült mellé.
– Mind Angliába mentek.
– Tudom – mondta Gillian. – Proster elárulta, hogy elmentek. Brodick megígérte, hogy
magával visz. A szavát vettem, mielőtt elárultam volna az angol bárók neveit, akik segítettek
Gideonnak elrabolni Alec Maitlandet.
– Miért rabolták el az uraság fiát?
– Nem őt akarták magukkal vinni. Azt hitték, hogy Ramsey öccse a zsákmányuk.
Bridgid fejében egymást követték a kérdések.
– Kezdd az elején, és mondj el mindent! Akkor talán ki tudok találni valamit, hogyan
segíthetnék.
– Rajtam nem már nem tudsz segíteni – suttogta Gillian. – Édes istenem, fogalmam sincs,
hogyan fogom megvédeni a bácsikámat. Annyira félek és… – Zokogásba fulladt a hangja.
Bridgid megpaskolta a karját, és kérte, hogy magyarázzon el neki mindent.
Így Gillian mindent elmesélt neki, kezdve attól az éjszakától, amikor megölték az apját. Mire
befejezte, rájött, hogy mennyire reménytelen a helyzete.
345
– Ha a nővéred vagy a doboz nélkül térsz vissza Angliába, hogyan akartad megvédeni a
bácsikádat?
– Az most már nem számít. Amint Brodickék megtámadják, Alford ki fogja adni a parancsot a
bácsikám meggyilkolására.
– Miből gondolod, hogy a bácsikád még él? Te magad mondtad, hogy Alford báró soha nem
tartja meg a szavát.
– Alford tisztában van vele, hogy nem kapja meg tőlem a kincset, ha bácsikámnak valami baja
esik.
Bridgid izgatottan járkálni kezdett.
– De nincs nálad a doboz.
– Tudom, hogy nincs nálam – siránkozott Gillian. – Abban reménykedtem, hogy a nővérem
tudja, hol van…
– De ő sem tudja – fejezte be a mondatot Bridgid. – Mondd el újra, ki volt veletek a szobában
azon az éjszakán, amikor apád odaadta Christennek a kincset!
– Már mondtam, hogy négy katona volt velünk. És az intéző, Ector, de ő csak egy percre jött
be. Valami üzenetet hozott apámnak, aztán ki is ment.
Bridgid töprengett egy percig, majd megcsóválta a fejét.
– Mind a két katona meghalt, aki rád vigyázott? – kérdezte végül.
– Igen.
– Egészen biztos vagy benne? Láttad, amikor meghaltak?
– Ha láttam is, nem emlékszem. Nagyon fiatal voltam még – emlékeztette Gillian barátnőjét.
– De Liese azt mondta, mindketten meghaltak. Ő biztos volt benne.
– De a nővéred nem tudja biztosan, mi történt azokkal a katonákkal, akik őt északra vitték.
Csak gyanítja, hogy visszatértek apád birtokára. Nem igaz?
– De igen, csakhogy…
Bridgid nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
– Akkor nem rabolhatta el egyikük a kincset?
– Nem – jelentette ki Gillian. – Hűséges és megbízható emberek voltak. Apám feltétlenül
megbízott bennük.
– Talán tévedett – vélte Bridgid. – Csakis egyikük lehetett, vagy az intéző, de azt mondtad,
hogy –Ector csak nagyon rövid ideig volt a szobában.
– Ó, Ector nem lehetett, hiszen ő bolond volt.
– Ector őrült volt?
– Igen – felelte Gillian türelmetlenül. Felállt és az ajtóhoz ment.
346
– Hová mész?
– Megkértem Prostert, hogy kísérjen el a nővéremhez. Megyek és szólok neki.
– De hiszen azt mondtad, hogy Christen nem akar többé találkozni veled.
– Igen, ez igaz, de…
– Akkor miért mész vissza hozzá?
Gillian felsóhajtott.
– Valójában nem is hozzá megyek. Proster tudja, hol laknak Drummondék, és ha már úton
leszünk, követelni fogom, hogy inkább Annie-hoz vigyen el.
Bridgid nem tágított.
– De miért?
– Mert Kevin és Annie ismeri az utat a Len birtokhoz, én pedig tudom, hogy onnan hogy
jutok haza.
Bridgid döbbenten bámult rá.
– Édes istenem, te tényleg visszamész Angliába. Mondtad, hogy igen, de nem akartam
elhinni.
– Visszamegyek. – Amikor Bridgid odafutott hozzá, Gillian megölelte búcsúzóul. –
Szeretném, ha tudnád, hogy milyen sokat jelentett nekem a barátságod. Nagyon fogsz
hiányozni.
– De hamarosan újra találkozunk, nem?
– Nem, soha többé nem jövök vissza.
– És mi lesz Brodickkal? Hiszen szereted.
– De ő nem szeret engem. Csak kihasznált, hogy megszerezze, amire szüksége volt. Annyira
nem jelentettem neki semmit, hogy még arra sem volt képes…
Túlságosan fájdalmas volt erről beszélni.
– Indulnom kell – húzódott el barátnőjétől.
– Várj! – fogta meg a karját Bridgid, amikor Gillian a kilincs után nyúlt. – Én megkeresem
Proster, te addig át tudsz öltözni.
– Soha többé nem veszem fel a Buchanan plédet.
– Légy okos! Mindenki tudni fogja, hogy készül valamire, ha ebben a ruhában mész ki. Át
kell öltöznöd!
Gillian rájött, hogy barátnőjének igaza van.
– Nem is gondoltam rá… annyira dühös voltam, és… igen, tényleg át kell öltöznöm. Menj,
addig keresd meg Prostert!
347
– Beletelhet egy kis időbe, míg sikerül. Addig el ne mozdulj innen! Ígérd meg, hogy idebent
vársz!
– Itt fogok várni. El ne felejtsd! – figyelmeztette Bridgidet. – Proster úgy tudja, hogy
Christenhez megyek.
– Tudom – nyugtatta meg a lány, és kinyitotta az ajtót. Kilépett a pitvarba, majd megfordult,
hogy behúzza maga mögött az ajtót. Gondolatai még mindig a kincs eltűnése körül forogtak.
– Kérdezhetek még valamit,
– Mit?
– Azt mondtad, Ector bolond volt. Csak túloztál, mert te furcsának találtad, vagy komolyan
gondoltad? Tényleg igazi őrült volt?
– Ó, tényleg az volt. De most siess, kérlek. Minél előbb el kellene indulnom.
– Csak azon töprengek…
– Mi van még?
– Miért bízott meg az apád egy őrültet, hogy beszedje az adót? Ennek semmi értelme.
– Akkor még nem volt őrült, amikor megbízta. Liese szerint a gyávaság vette el az eszét. A
támadás után már nem volt többé a régi. Tudom, hogy Ector előtte fukar, gonosz és szörnyen
kapzsi volt. Most pedig, kérlek, menj már és hozd ide Prostert!
Bridgid végül becsukta az ajtót. Gillian levette a ruháját és a pléd után nyúlt, amikor hirtelen
megtorpant, és hangosan felszisszent.
– Istenem, hát persze!
* * *
Bridgid hosszú ideig odavolt, és mire visszatért, Gillian tűkön ült az idegességtől.
– Mi tartott ilyen sokáig? – csattan fel, amint barátnője belépett az ajtón.
– El kellett intéznek néhány dolgot. Itt van Proster, de nem egyedül. Megengedte Kernek és
Alannek, hogy vele menjenek. Úgy viselkednek, mintha legalábbis egy hercegnőt kísérnének.
Hallanod kellene, hogyan kérkednek vele. Nagy megtiszteltetésnek érzik, hogy egy
MacPhersont kértél meg.
– Fiatalok még, ennyi az egész.
– Gondolkodtam a terveden. Nem hiszem, hogy el kellene menned Drummondékhoz, mert
lehet, hogy nagyon kiesnek az utadból. Szerintem egyenesen a Len birtokra kell lovagolnod.
Proster biztosan tudja az utat.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
348
– Errefelé minden harcos jól ismeri a területet és tudja, hol húzódnak a határok, meddig
mehetnek el. Az életük múlhat ezen a tudáson.
– De fogalmam sincs, hogyan győzzem meg őket, hogy vigyenek el oda. Azt akartam
mondani nekik, hogy azért megyek Annie-hoz, mert a lábamnak kezelésre van szüksége.
– Akkor mondd nyugodtan ezt – tanácsolta Bridgid. – De amikor már úton vagyunk, akkor
megmondjuk Prosternek, hogy a Len birtokra megyünk.
– Úton vagyunk? Bridgid, nem teheted, hogy…
– Elmegyek veled Angliába. Már össze is pakoltam a holmimat, és beletekertem egy plédbe,
nehogy Prosterék gyanút fogjanak. A lovam nyergéhez kötöttem. Ez tartott olyan sok ideig.
Bridgid hangja nyugodt volt, de kezét ökölbe szorította maga mellett, és szemében elszánt
fény csillogott. Amikor Gillian megcsóválta a fejét, Bridgid mindent elkövetett, hogy
meggyőzze. Kijelentette, hogy már eldöntötte a dolgot, és semmiképp nem hagyja lebeszélni
magát.
– Nincs már itt semmi számomra, és nem fogok itt maradni, hogy végignézhessem, hogyan
veszi el Ramsey Meggan MacPhersont. Megszakadna a szívem. Nem, semmiképpen nem
maradhatok itt. Az ég szerelmére, hiszen a saját anyám sem akar látni! Nem tudom, hova
máshova mehetnék. Kérlek, Gillian, engedd meg, hogy veled tartsak! Mindig is kíváncsi
voltam Angliára, és azt mesélted, hogy Morgan bácsikádnak felföldi vér folyik az ereiben.
Biztos vagyok benne, megengedi majd, hogy nála maradjak egy kis időre… amíg el nem
döntöm, hogy mit tegyek.
– Nem vihetlek magammal. Megsérülhetsz, és én nem tudlak megvédeni.
– A bárótól féltesz?
– Igen. Neked fogalmad sincs, hogy milyen ember. Alford igazi szörnyeteg.
– Hogyan akarod magadat megvédeni? Azt a parancsot kaptad, hogy vidd magaddal a kincset
vagy a nővéredet, de te úgy térsz vissza, hogy egyik sincs nálad. Ha valakinek itt félnivalója
van, az te vagy.
– Nekem nincs választásom – vitatkozott Gillian. – Haza kell térnem, és ott kell maradnom.
– Könyörgöm, Gillian! Elfogadom, hogy veszélyben leszek, és teljes egészében engem fog
terhelni a felelősség, ha bármi történik velem. Kérlek, gondold meg újra. Van egy tervem.
– Nem tudnék többé nyugodt lelkiismerettel élni, ha valami bajod történne.
– Akkor legalább a Len birtokig hadd menjek veled! Segíthetek meggyőzni Prostert. Tudom,
hogy segíthetek.
– És aztán visszajössz ide velük?
349
– Igen – bólintott Bridgid, de azonnal el is szégyellte magát, amiért hazudott a legjobb
barátnőjének. A terve készen állt, és elszánta magát, hogy Gillian engedélyével vagy anélkül,
de segíteni fog barátnőjének.
– Könnyen összefuthatunk… úgy értem, hogy összefuthatsz Brodickkal és a többiekkel.
– Nem hiszem. Ők biztosan Morgan bácsi kastélyához mennek előbb, az pedig Észak-Anglia
egy távoli részén van, én pedig keletnek megyek, Dunhanshire-be.
– Hol van ennek az Alford bárónak a birtoka?
– A bácsikám otthonától jócskán délre. Isten segedelmével, mire Brodickék elérik
Dunhanshire-t, ki lesz fizetve a váltságdíj, és véget ér az egész.
– Mi ér véget?
Gillian megrázta a fejét. Nem állt szándékában elmagyarázni. Bridgid hirtelen rossz előérzete
támadt és megborzongott.
– Akkor indulunk?
Gillian kihúzta magát és bólintott.
– Az isten legyen velünk! – suttogta maga elé, amint átlépte a küszöböt.
H A R M I N C H A T O D I K F E J E Z E T
Kétségbeesett versenyfutás volt ez az idővel. Tudta, hogy még az őszi fesztivál előtt
Dunhanshire-be kell érkeznie, de attól sokkal jobban félt, hogy Brodick, Iain és Ramsey előtte
fognak odaérni. Akkor az isten legyen hozzájuk irgalmas. Bármennyire haragudott is urára,
amiért becsapta, és bármilyen elszánt is volt, hogy soha többé nem tér vissza a Felföldre, a
lelke mélyén mégiscsak aggódott Brodick biztonságáért. A férfi összetörte a szívét, de a
szerelmét nem zúzhatta össze. Ha ő és a többiek megpróbálnak bejutni Alford erődjébe, akkor
itt harc lesz, és mindannyian meg fognak halni.
Gillian biztosra vette, hogy Alford megosztotta csapatait, és emberei egy részét Morgan bácsi
birtokán helyezte el, míg a többiek Dunhanshire-t védik. Alford azzal kérkedett, hogy több
mint nyolcszáz embert tud harcba szólítani, és bár Gillian kétellette, hogy valamennyien
önként és hűségesen szolgálnák a bárót, de az biztos, hogy mindannyian féltek tőle. Alford
igazi zsarnokként uralkodott csapatai felett. Egyik kedvenc eszköze a kínzás volt, hogy ezzel
is elriassza a többieket a lázadástól.
Vére meghűlt, amikor eszébe jutottak Alford szadista leckéi, és csak arra tudott gondolni,
hogyan védhetné meg a férfit, akit szeret.
350
Egy egész napi lovaglásra járt Dunhanshire-től, amikor megállásra kényszerült. A kimerültség
megszedte a maga vámját, és szinte szédült az éhségtől és az alvás hiányától.
Proster, Ker, Alan és Bridgid még mindig vele voltak. Többször megpróbálta rábírni őket,
hogy menjenek haza, de egyikük sem hallgatott rá. Bridgid egyre csak azt hajtogatta, hogy
van egy terve, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mi az, és bármennyire győzködte is Gillian,
vitatkozott vele, sőt könyörgött neki, a lány makacsul ellenállt. A három fiatal harcos legalább
olyan őrjítően viselkedett. Proster újra és újra elmagyarázta neki, hogy mivel Gillian nem tér
vissza velük a Sinclair birtokra, ezért ő és a barátai vele maradnak, és megvédik, bármi
történjen is.
Sötétedett, és Bridgid azt javasolta, hogy álljanak meg éjszakára. Gillian észrevett a távolban
egy zsúpfedeles házikót, és erősködött, hogy engedélyt kell kérniük a tulajdonostól, mielőtt
megpihennek éjszakára. Proster heves tiltakozásáról tudomást sem véve, az ajtó előtt ugrott le
a nyeregből.
Az apró kunyhót egy öttagú család lakta. Az apa – egy idősebb férfi, akinek arcát ráncosra
barázdálta az idő, és ettől úgy nézett ki, mint egy kiszáradt folyómeder – először gyanakodva
bámult rájuk, különösen mikor látta, hogy a felfödi harcosok keze a kardjuk markolatán
nyugszik, de amikor Gillian bemutatkozott és udvariasan engedélyt kért, hogy a földjükön
tölthessék az éjszakát, viselkedése nyomban kedvesebb lett.
– A nevem Randall – hajolt meg mélyen. – Ő a feleségem, Sarah – mutatott a háta mögött
megbúvó nőre. – A föld nem az enyém, de ezt már úgyis tudta, nem igaz? És mégis az
engedélyemet kéri. A hűbéruramnak, Hardington bárónak művelem a földet, és biztosra
veszem, hogy neki sem lenne kifogása ellene, hogy megpihenjenek a birtokán. Ismertem az
apját, hölgyem. Nagyszerű ember volt. Boldogan állok a szolgálatára, rendelkezzen velem!
Szívesen látom vacsorára a barátaival együtt. Jöjjenek be, és melegedjenek meg a kandalló
tüzénél. A fiam majd gondoskodik a lovaikról.
Bár maguknak sem volt sok, Randall ragaszkodott hozzá, hogy Gillian, Bridgid és harcosok is
csatlakozzanak hozzájuk. Bridgid szokatlanul csendes volt a vacsora alatt. Gillian mellett ült,
és mindkettőjüknek a házigazda két tagbaszakadt fia közt szorítottak helyet.
Amikor távozni készültek, Sara takarókat adott nekik, amit az ágyukról húzott le.
– Hidegek az éjszakák – magyarázta. – Csak hagyják a földön holnap reggel, amikor tovább
mennek. Randall majd elhozza őket.
– Van még valami, amit tehetünk magukért? – kérdezte Randall.
Gillian félrevonta a férfit.
351
– Van még valami, amiben a segítségemre lehetne – mondta neki halkan –, de biztosnak kell
lennem abban, ha a szavát adja, akkor mindenképpen meg is teszi, amit kérek, történjék
bármi. Életek forognak kockán, Randall, és ha nem tudja vállalni, akkor kérem, mondja meg
rögtön. Nem akarom megsérteni, de annyira fontos…
– Ha meg tudom tenni, akkor meg is teszem – ígérte a férfi. – Mondja el, mit szeretne, és
majd eldöntöm.
– Egy üzenetet kellene átadnia – suttogta. – Méghozzá pontosan ezekkel a szavakkal: „Lady
Gillian megtalálta Arianna kincsét.”
Randall kétszer is elismételte az üzenetet, majd bólintott.
– Most pedig mondja meg, kinek kell átadnom ezt az üzenetet, hölgyem!
Gillian közel hajolt hozzá és a fülébe súgta a nevet. A férfi térde megroggyant.
– Egészen… biztos benne?
– Igen, biztos vagyok.
Az öreg keresztet vetet.
– De ők… pogányok… mindannyian.
– Amit kértem, nagy bátorságot igényel. Átadja az üzenetemet?
Randall lassan bólintott.
– Hajnalban indulok.
H A R M I N C H E T E D I K F E J E Z E T
Dunhanshire-ben nyüzsögtek a katonák. Sötét, holdfénymentes éjszaka volt, de a kastély és
környéke mégis olyan fényesen világított, mint a király palotája. A mellvédet és az utakat
fáklyák vöröses narancs fénye világította meg, és a távolból úgy nézett ki, mintha ezernyi
démonszem bámulna az emberre.
Szorosan egymás mellett álltak mind az öten, jól elbújva az erdő sűrűjében a mezőn túl, és
hallgatták a felvonóhíd nyikorgását, amit éppen akkor engedtek le, majd figyelték az újabb
csapatnyi katonát, akik belovagoltak az erődbe.
– Egyenesen a pokol torkába mennek – suttogta Ker. – Még itt is érzem az ördög leheletét.
– Miért van itt ennyi katona? – kérdezte Proster. – A báró biztos csatára készülődik.
Esküszöm, legalább száz embert számoltam össze, mióta itt vagyunk.
– Talán hallották, hogy jönnek a mieink – találgatott Alan.
Gillian megrázta a fejét.
352
– Alfordot mindig egy légiónyi katona veszi körül, hogy megvédjék. Biztos akar lenni benne,
hogy senki sem surranhat be a kastélyba észrevétlenül, és nem lepheti meg.
– Fél a haláltól, nem igaz? – kérdezte Bridgid. – Tudja, hogy pokolra kerül a bűneiért. Öreg
ember?
– Nem – felelte Gillian. – Gyerekként azt hittem, hogy az, de csak nagyon fiatal volt akkor.
Mivel János barátja, nagy hatalmat kapott a kezébe, és egész életét arra tette fel, hogy még
több hatalomhoz jusson. Dunhanshire valaha boldog hely volt – tette hozzá. – De Alford és
kapzsisága mindent megváltoztatott. Megölte az apámat, és elpusztította a családomat.
– Isten segedelmével a harcosaink holnap lezúdulnak a hegyekből és megtámadják Alfordot –
jegyezte meg Proster.
– Imádkozom az istenhez, hogy ez ne történjen meg, amíg nem végeztem – mondta Gillian.
– Gondolod, hogy Morgan bácsikád itt van Dunhanshire-ben? – kérdezte Bridgid.
– Nem tudom, de holnap minden kiderül. Ma éjjel pihenni fogunk.
Eloldotta a lova nyergéhez kötött takaró tartószíját, és a gyapjúplédet leterítette az egyik
hatalmas tölgyfa alá. Bridgid követte a példáját és leült mellé.
– Eddig tartott a közös utunk – szólalt meg Gillian. – Innen már egyedül kell továbbmennem.
– Te is tudod, hogy Proster nem fogja engedni, hogy egyedül menj Dunhanshire-be.
– Segítened kell, hogy megértessem vele – suttogta Gillian. – Addig biztonságban vagyok,
amíg Alford azt hiszi, hogy nálam van, ami neki kell. De ha Proster velem jön, megígérhetem,
hogy fel fogja használni a fiút ellenem. Prosternek itt kell maradnia veled, Kerrel és Alannel.
Proster térdre ereszkedett mellettük.
– Megbeszéltük a dolgot – intett fejével a barátai felé. – Úgy döntöttünk, hogy meg kell
várnia, amíg Buchanan úr megérkezik. Csak akkor mehet be.
– Már döntöttünk, asszonyom, nem érdemes vitatkoznia – vetette közbe Ker.
– Holnap délig hajlandó vagyok várni – jelentette ki Gillian. – A báró addig úgysem ébred fel,
de tovább egy percet sem.
– Vagy megvárja Brodickot, vagy magával megyek – vitatkozott Proster.
– Hagyjuk ezt a beszélgetést holnapra – javasolta az asszony. – Most pihennünk kell. – Azzal
lehunyta szemét, hogy elejét vegye a további vitának.
Bridgid majdnem rögtön álomba merült, Gillian azonban csak elszenderedett, és minduntalan
felriadt felületes álmából. A harcosok – kezükben a kardjukkal – a lábánál aludtak.
Egyikük sem vette észre, amikor távozott.
* * *
353
Mire átvágott a mezőn, körülvették Alford katonái, és egészen az erődig kísérték. Egyenesen
a nagyterembe vezették, és felszólították, hogy várja meg, amíg Alford parancsnoka
megérkezik.
Egy fiatal szolgálólány, aki nyilván nem tudta, hogy Alford nem akarja őt vendégül látni,
étellel teli tálcát hozott és az asztalra tette. Két katona állt őrt a bejáratnál, és Gillian minden
mozdulatát figyelte. Sokáig járkált a kandalló előtt, és amikor elfáradt, leült az asztalhoz, és
kényszerítette magát, hogy egyen pár falatot a hideg húsból és kenyérből. Nem volt étvágya,
de tudta, hogy ennie kell, hogy legyen ereje szembenézni Alforddal.
A parancsnok végül megérkezett. Hatalmad, durva ember volt, széles, domború homlokkal,
rideg, kifejezéstelen tekintettel.
– Alford báró nem szereti, ha megzavarják az álmát. Ő és társai, Edwin báró és Hugh báró
sokáig fent voltak az éjjel.
– Nincs mondanivalóm Alfordnak, amíg nem találkoztam Morgan bácsikámmal. Itt van?
– Nincs, de szerencséje van. A báró éppen a múlt héten parancsolta meg, hogy Morgant
hozzák ide a birtokra.
– Ezek szerint a bácsikámnak megengedték, hogy a saját otthonában maradjon?
– Mióta maga elment, a bácsikáját kétszer is átköltöztették egy másik kastélyba.
– Miért tart ilyen sokáig a katonáknak idehozni? Ha a múlt héten indultak…
– Az embereknek el kellett menniük Alford báró kastélyába is, hogy elhozzák a kedvenc
köpönyegét. Most már bármelyik percben megérkezhetnek.
Gillian felvezették az emeletre, és ugyanabba a szobába zárták, ahonnan korábban Aleckel
együtt megszöktek. A katona vihogva jegyezte meg, hogy azóta befalazták a titkos kijáratot.
Késő délutánig kellett várakoznia. Az idő nagy részét azzal töltötte, hogy Brodickért és a
többiekért aggódott és imádkozott. Kérte az istent, hogy vigyázzon rájuk, és tartsa őket távol
innen, amíg nem végez a feladatával.
A parancsnok jött érte, és közölte, hogy a báró várja Gilliant a nagyteremben.
– A másik családtag is megérkezett – tette még hozzá.
Gillian szerette volna megkérdezni, hogy jól van-e a bácsikája, de jól tudta, a férfi úgysem
válaszolna a kérdésére, ezért némán elsietett mellette, hogy maga győződjön meg bácsikája
állapotáról.
Edwin várt rá. Gillian rá sem pillantott, amint besietett mellette a nagyterembe. Alford és
Hugh egymás mellett ültek az asztalnál. Látszott rajtuk, hogy előző este többet ittak a
kelleténél. Hugh arca zöldes színben játszott, és keze remegett, amikor a kupájáért nyúlt. A
354
bor az asztalra löttyent, ahogy a férfi mohón belekortyolt az italba, mint aki menten szomjan
hal.
Alford a homlokát dörzsölgette, mintha így megszabadulhatna kínzó fejfájásától.
– Hol van a bácsikám?
– Hamarosan itt lesz. Mondd csak, Gillian, sikerrel jártál? Megtaláltad, amiért küldtelek?
– Nem mondok semmit, amíg nem látom Morgan bácsit.
– Talán a nővéred beszédesebb lesz. Hozd be őt, Edwin! – utasította barátját, és elfintorodott,
amint fejébe újra élesen belehasított a fájdalom.
Mivel Alford merőn figyelte, Gillian igyekezett elrejteni meglepetését és zavarát. Hozzák be a
nővérét? Mi a csudáról beszél a báró?
Gillian gyorsan megfordult, és kis híján hanyatt esett, amikor Bridgid belépett a terembe. Az
ég szerelmére, mit keres ez itt? A katonák bizonyára megtalálták a rejtekhelyüket, döntötte el
végül. De ha így van, akkor mi történt Prosterrel, Kerrel és Alannel?
Mély levegőt vett, és igyekezett legyűrni a rátörő pánikot. Bridgid rámosolygott, és jó
hangosan megkérdezte.
– Melyik disznót hívják Alfordnak?
A báró felpattant, mindkét kezével az asztal szélébe kapaszkodott.
– Vigyázz a nyelvedre- üvöltött rá –, vagy kivágatom!
Bridgid egyáltalán nem ijedt meg a fenyegetéstől.
– Csak próbáld meg, és véged! – kiáltott vissza.
Gillian megragadta a kezét, hogy elhallgattassa. Veszélyes és ostoba dolog is volt a fenevadat
a saját barlangjában ingerelni.
– Hol van a bácsikám, Alford?
A báró félresöpörte a kérdést, de akkor Hugh megjegyzése vonta magára Gillian figyelmét.
– Nem csalódtam Christen megjelenésében. Még mindig aranyszőke a haja.
Edwin csatlakozott barátaihoz az asztalnál, és ujjával csettintve jelezte a szolgálóknak, hogy
hozzanak még ételt és bort.
– Nem is hasonlítanak egymásra.
Alford alaposan szemügyre vette a két nőt.
– Már kislányként sem hasonlítottak egymásra. Christen volt a szépség, és Gillian a szürke
kisegér.
– Most bezzeg semmi egérkés nincs benne – kacagott fel Hugh. Az asztal alá nyúlt, és
dörzsölgetni kezdte magát. – Akarom őt, Alford.
Alford tudomást sem vett barátja követeléséről.
355
– Melyik klán fogadott be? – kérdezte.
– A MacPherson – felelte Bridgid.
– És milyen nevet adtak neked azok a pogányok? Vagy végig Christennek hívtak?
Gillian szíve hevesen megdobbant, mert nem emlékezett rá, elmondta-e Bridgidnek, hogyan
hívták a felföldiek a nővérét.
– Kate-nek hívnak, és ezt sokkal jobban kedvelem a Christennél.
– Ugyanolyan rossz a természete, mint Gilliannek – jegyezte meg Hugh. – Tényleg testvérek.
– I-igen – húzta el a szót Alford, de alattomos tekintetéből látszott, hogy még mindig nincs
meggyőzve. Türelmetlenül felállt, és előjött az asztal mögül. – Nálad van a kincsem,
Christen? – Tekintete ide-oda cikázott a két nő között, míg a válaszra várt.
Olyan undorító volt, hogy Bridgid hátán felállt a szőr. Merészen szembefordult a férfival, és
határozott kifejezést erőletett magára.
– Azt hittem, az a kincs a királyodé.
– Az én királyomé?
Bridgid gyorsan összeszedte magát az elszólás után.
– Én most már a MacPhersonokhoz tartozom – vont vállat közönyösséget tettetve. – Sok évig
éltem a Felföldön, és már a skót királynak tartozom hűséggel. Anglia többé nem az otthonom.
– És mi van Morgan bácsikáddal? Neki nem tartozol hűséggel?
– Nem is emlékszem rá. Csak a húgomnak jöttem segíteni.
Alford szúrós tekintetet vetett rá.
– Gondom lesz rá, hogy a király visszakapja a ládikát – csattant fel. – Itt van nálad?
Edwin is előjött az asztal mögül, és barátja mellé plántálta magát.
– Bizonyára átkutatták, amikor idehozták – jegyezte meg hármas tokáját rázogatva.
– Kutasd át újra! – szólt oda vihogva Hugh. – Vidd fel az egyik szobába, és alaposan vizsgáld
át, Edwin! Kezd a nyakánál, és szép lassan haladj lefelé!
Gillian gyorsan közbeavatkozott, mielőtt teljesen kicsúszik az irányítás a keze alól.
– Nincs a nővéremnél a doboz, és nem is tudja, hol van.
Alford félreütötte Edwin kezét, amikor Bridgid felé nyúlt.
– A tiéd lehet – ígérte. Egész közel lépett Gillianhez, úgy kérdezte. – Nálad van a kincs?
– Nincs.
– Felviheted az emeletre Christent, Edwin. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Hugh, nincs kedved
csatlakozni hozzájuk?
Hugh gúnyos nevetéssel ürítette ki kupáját, majd hátralökte székét.
– Azt hiszem, én felmegyek velük – jelentette ki.
356
Alford erősen figyelte Gilliant, amikor megtette javaslatát. Az asszony nem reagált a szavaira,
de amikor Bridgidhez akart érni, villámgyorsan hátralökte a férfit.
Edwint felbőszítette Gillian közbeavatkozása, és nagy lendülettel pofon vágta. Olyan erő volt
az ütésben, hogy Gillian megtántorodott és nekiesett Bridgidnek, aki elkapta, nehogy elessen.
– Ha még egyszer kezet emelsz rá, megöllek! – kiáltott rá a férfira.
Alford felemelt kézzel intette türelemre barátját.
– Kérlek, ülj le – parancsolt rá Bridgidre Gillian. Azt szerette volna, ha barátnője kikerül a
veszélyzónából. Bridgidnek sem kellett kétszer mondani. Óvatosan hátrább lépett, majd a fal
melletti székekhez sietett. Szíve hevesen dobogott félelmében, és szégyen mardosta, mert
rájött végre, hogy sokkal inkább hátráltatja Gilliant, mintsem segíti. Túl későn értette meg,
mit jelentett, amikor barátnője azt mondta, ha Proster vele tart, a báró felhasználja ellene,
hogy megkapja, amit akar.
– Ez kettőnk ügye, Alford – mondta Gillian. – Ebben a teremben kezdődött a dolog, és itt is
fog véget érni. Tudom, hol van elrejtve a kincs, és meg is fogom mutatni, mihelyt a nővérem
és a bácsikám szabadon elhagyták a birtokot. Azt javaslom, hogy hozasd ide a bácsikámat
amilyen gyorsan csak tudod, mert addig egy szót sem mondok, amíg a saját szememmel nem
látom, hogy jól van. Értjük egymást?
– Észrevetted Edwin, hogy Gillian saját magának nem kért szabad elvonulást?
Barátja bólintott, majd miután rájött, hogy most nem viheti Bridgidet az emeletre,
visszaballagott Hugh-hoz az asztal mellé. Újabb kupa bor után nyúlt.
– Miért nem menti magát? – kérdezte.
– Mert nagyon jól tudja, hogy úgy sem engedném el. – Közelebb lépett Gillianhez, és
egyenesen az arcába sziszegte. – Az évek során mindketten eljátszottunk a magunk játékát, és
most egyikünknek vesztenie kell. Esküszöm, eljön a nap, amikor megtörlek végre, és
megtanulod, hogy a jelenlétemben alázatosan viselkedj.
Kiáltás szakította félbe a mondanivalóját, és a nagydarab parancsnok jött be egy másik
katonát cibálva maga után.
– Tudhatnád, hogy nem szakíthatsz félbe, Horace – mordult rá a férfira.
– Jó okom van, uram. Ezt biztos hallani akarja. – A katonához fordult és ráparancsolt. –
Mondd el neki, Arthur!
A ragyás arcú katona bólintott, nagyot nyelt, majd kibökte.
– Épp most jöttünk vissza… Elmentünk Morgan báró chapmani birtokára, hogy elhozzuk ide,
uram, ahogy parancsoltad, de amikor…
– Azt mondtam, hogy előbb a kastélyomba menjetek – szakította félbe Alford.
357
– Igen, uram, de gyorsabbnak tűnt, ha…
– Elhoztátok a kedvenc köpönyegemet?
Úgy nézett ki, a katona nem nagyon érti a kérdést. Horace oldalba bökte.
– Válaszolj a báró úrnak!
Arthur hevesen megrázta a fejét.
– Nem… nem, uram, nem is gondoltunk rá.
– Hol van Morgan? – csattant fel Alford. – Hozd azonnal ide!
– Nem tudom, uram, nem tudom. Nem érti, mi történt. Elmentünk a birtokra és az… üres volt.
Elmentek. Mind elment.
– Mit hablatyolsz itt összevissza? Ki ment el?
– A katonák – nyüszítette Arthur és félve hátrébb húzódott, mert tudta, hogy a báró gyakran
ostorral támadt a rossz hír hozójára. – Morgan kastélya üres volt, és a katonáid eltűntek.
– Mit értesz azon, hogy eltűntek? – üvöltötte Alford.
Arthur összehúzta magát, amikor meglátta a báró szemében megvillanó gyilkos indulatot.
– Az igazat mondom, uram. Az emberek eltűntek. A kastély teljesen üres volt, és nyoma sem
volt támadásnak vagy küzdelemnek. A székek és az asztalok nem voltak felforgatva, sehol
egy nyílvessző vagy vérfolt. Az egész úgy nézett ki, mintha egyszerűen felálltak és távoztak
volna.
– Hol van Morgan bácsi? – követelte Gillian.
– Csend legyen! – kiáltotta Alford. – A szolgálók mit mondtak, mi történt?
– Egy szolgáló sem volt a kastélyban. Ahogy mondtam, a hely teljesen üres volt. Végül úgy
döntöttünk, hogy a katonáid a te kastélyodba mentek, és magukkal vitték a szolgálókat is a te
parancsodra.
– Nem adtam ilyen parancsot – morogta Alford, és alig tudta visszafogni dühét. – Az
életükkel fognak fizetni, amiért elhagyták a posztjukat. Mindegyikük.
Horace megköszörülte a torkát.
– Van még más is, báró úr.
Alford Arthurra meredt.
– Mi van még? – dörrent a minden ízében remegő katonára.
– Villámsebesen átlovagoltunk a kastélyához, uram, de amikor odaértünk, a felvonóhíd le volt
engedve és… és ugyanaz a kép fogadott. Egyetlen katona sem volt.
– Mit mondasz? – rikácsolta Alford.
– A kastélyod üres volt.
– A szolgák?
358
– Ők is eltűntek.
– Az embereim el merészeltek hagyni? Hová mehettek? Hová? – üvöltötte Alford dühöngve.
– Meg fogom tudni, ki a felelős ezért és… – Hirtelen elhallgatott. Fejét felkapta, és Gillian
felé fordult. – Mit tudsz erről?
– Csak azt, amit az előbb hallottam.
A férfi nem hitt neki. Az övéhez nyúlt, hogy elővegye a tőrét, de rájött, hogy az asztalon
hagyta, ezért érte ment. Aztán szándékolt lassúsággal sétált vissza, és a pengét Gillian arca elé
tartotta.
– Elvágom a torkodat, te szuka, ha nem mondod meg az igazat. Hol vannak a katonáim?
– Nem tudom. Akarod, hogy találgassak?
A férfi Gillian nyakához szorította a tőr hegyét, és perverz öröm töltötte el, ahogy lassan
megkarcolta a bőrét. Még közelebb lépett, majd dermedten megtorpant. Lassan lenézett a
késre, amelyet Gillian szorított a hasához.
– Kipróbáljuk, hogy melyikünk pengéje a gyorsabb? – súgta Gillian.
Alford hátraugrott.
– Kapd el! – kiáltott oda Horace-nek.
Bridgid felugrott, hogy Gillianhez rohanjon, de Horace észrevette, és félrelökte, majd
megragadta Gillian karját, és megpróbálta elvenni tőle a fegyvert. Gillian kétszer is megvágta
a férfi kezét, mire annak sikerült megszereznie a kést.
– Én tudom, mi történt a katonáiddal – kiáltott Bridgid.
– Hátrább, Horace! – utasította Alford emberét, majd az asztalhoz támolygott, hogy bort
töltsön magának. Miután kiitta a kupát, így megerősítvén magát, megfordult és az asztal
széléhez támaszkodott. – Akkor mondd el, mi lett velük!
– Meghaltak – felelte Bridgid. – Valamennyien, mind egy szálig. Csak nem képzelted, hogy
büntetlenül elrabolhatod egy hatalmas uraság gyerekét? – Bridgid összekulcsolta két kezét, és
felnevetett. – Te vagy a következő. Te és a barátaid.
– Nem jönnek ide – horkant fel gúnyosan Edwin. – Nem mernek Anglia szívéig eljönni.
– Így van – helyeselt Hugh. – Ha a felföldiek voltak, akkor ők már régen hazamentek. Már
biztosan végeztek és…
– Ó, még csak most kezdték el – jelentette ki Gillian. – Őket nem érdekli az arany vagy a
kincs. Titeket akarnak, és addig nem végeznek, amíg holtan nem látnak benneteket.
– Hazudik! – kiáltott fel Horace. – A felföldiek barbárok, a mi katonáink magasan fölöttük
állnak.
– Akkor könyörgöm, mondd, hol vannak? – nevetett Gillian.
359
– Hány embert állítottál a falakra? – kérdezte Hugh.
– Mindegy mennyit, nem ártana megduplázni a számukat – vetette közbe Edwin. – Az ember
nem lehet elég óvatos.
Alford csak vállat vont az aggodalmaik hallatán.
– Ha ez titeket megnyugtat, akkor megkettőzhetem az őrséget. Horace, intézkedj! – utasította
parancsnokát. – Senki nem juthat be a birtokra. Bevehetetlenné tettem. Kétszáznál is több
emberem van itt, mindegyik hozzám hű, kipróbált katona. Ha hozzáadjuk azokat is, akik
veletek jöttek, legyőzhetetlen erőt képviselünk.
– Negyvenkét ember jött velem – mondta Hugh.
– Velem huszonkettő – közölte Edwin.
– Látjátok? Nincs félnivalónk.
A parancsnok alig hagyta el a termet, már jött is vissza rohanva.
– Uram, vendégeink jönnek.
– Kik?
– Istenem, csak nem a pogányok? – kiáltotta Edwin.
– Nem, báró úr, nem a pogányok. Maga a király és csapat katona van vele. Az őr felismerte a
zászlót, uram, és leeresztette a hidat.
– János itt van? – döbbent meg Alford. – Anglia királya itt van az ajtóm előtt?
– Igen, uram.
– Hány katona jött vele?
– Az őr jelentése szerint, hatvanan vagy hetvenen lehetnek.
– Szóval az én embereim vannak többen – horkant fel Alford.
Hugh felnevetett.
– Mindig túl akarod szárnyalni, igaz?
– Amikor csak tudom – ismerte el Alford. – Mivel azonban ő a király, ez meglehetősen
hátrányos helyzetbe hoz vele szemben. Amit tudok, azért megteszem.
– Azt hiszem, most már tényleg lazíthatunk az őrségünkön – vélte Edwin.
Alford tapsolt, és megparancsolta a szolgálóknak, hogy készítsenek nagy lakomát a nagyra
becsült vendégnek. Hugh és Edwin felsiettek a szobájukba, hogy átöltözzenek. Alford
megvárta, míg elhagyják a termet, és csak azután ragadta meg Gilliant.
– Figyelj rám! – sziszegte oda neki. – Nem fogsz fecsegni a kincsről, megértetted? Nem
mondod el a királynak, hol van elrejtve Arianna doboza. Esküszöm, megölöm a bácsikádat és
a nővéredet is, ha elárulsz.
– Megértettem.
360
Alford ellökte magától.
– Menj, ülj le a sarokba! Remélem, a király észre sem fog venni.
Bridgid Gillian után ment, és leült mellé.
– Csak összezavartam a dolgokat, ugye? – kérdezte suttogva.
– Nem – nyugtatta meg Gillian. – Ne aggódj! Hamarosan véget ér ez az egész.
– Félsz?
– Igen.
Mindketten elhallgattak, amikor Hugh és Edwin visszajött a terembe. Hugh a tunikáját
húzkodta nagy hasára, miközben csatlakozott Alfordhoz, míg Edwin egy éppen akkor
felfedezett foltot akart kidörzsölni az inge ujjából.
A szolgálók fejvesztetten rohangáltak, hogy méltó lakomával tudják fogadni nemes
vendégüket. Újabb fahasábokat vetettek a tűzre, az asztalt letakarították, leterítették egy szép
fehér abrosszal, és az asztal közepére díszes, ezüst gyertyatartók kerültek.
Hugh és Edwin Alforddal együtt azt találgatta, vajon mi indította a királyt erre a váratlan
látogatásra.
– Talán hallotta, hogy a katonáid elhagyták az őrhelyüket a kastélyodban és Morgan báró
birtokán is – vélte Edwin.
– Nem hagyták el az őrhelyüket – vitatkozott Hugh. – Egyszerűen megszöktek a csata elől, és
gyávaságukért mindegyiküknek halállal kellene lakolnia.
– A király még nem hallhatott róla – mutatott rá Alford.
– Ha még nem hallotta, akkor miért van itt? – kérdezte Edwin.
– Azt hiszem, tudom, mit akar – jegyezte meg Alford. – Azt hallottam, hogy a király újabb
franciaországi utat tervez, és biztos rá akar venni, hogy kísérjem el.
Bridgid oldalba bökte Gilliant.
– Láttad, milyen képet vágott Alford, amikor meghallotta, hogy eltűntek a katonái? Azt
hittem, felrobban a feje, olyan dühös lett.
– Bridgid, amikor a király itt lesz, ne hazudj neki! Ha megkérdezi a nevedet, az igazat mondd!
– De akkor Alford megtudja, hogy nem vagyok a nővéred.
– Nem hazudhatsz Anglia királyának!
Bridgid nem vitatkozott tovább.
– Elég rosszul időzített a király, hogy pont most látogatja meg a barátját. Mit gondolsz, miért
jön ide?
– Tudom, miért jön – mondta Gillian. – Én küldtem érte.
361
H A R M I N C N Y O L C A D I K F E J E Z E T
Végre elérkezett a leszámolás napja. János, a birodalom királya nem egyszerűen besétált a
terembe, hanem ünnepélyesen bevonult. Legalább húsz katona – valamennyien fényes, új
páncélban – masírozott mögötte kettesével, majd legyezőszerűen szétnyíltak és félkör alakban
felálltak a király mögött. A falak mentén nehézfegyverzetbe bújt katonák sorakoztak fel,
céljuk nyilvánvaló volt – uralkodójuk biztonságát akarták megóvni.
Gillian és Bridgid féltérdre ereszkedtek, lehajtották a fejüket, és várták, hogy a király
engedélyt adjon a felállásra.
Bridgid óvatosan felkukucskált. Égett a vágytól, hogy egy pillantást vessen arra az emberre,
akiről azt tanították neki, hogy maga az ördög. Kicsit meglepődött, amikor látta, hogy
nincsenek a fejét szarvak. Ami azt illeti, János teljesen hétköznapi férfinak nézett ki. Sötét,
hullámos hajára ráfért volna némi igazítás, és sűrű, drótszerű, barna szakállába itt-ott ősz
szálak is vegyültek. A magassága is átlagos volt, és a lány úgy vélte, hogy a feje búbja még
Ramsey, Brodick vagy Iain válláig sem érne fel.
A három báró térdet hajtott János előtt, majd miután a király engedélyt adott, hogy
felemelkedjenek, Alford szólalt meg.
– Milyen kellemes meglepetés, uram!
– Igen, valóban – felelte János. – Ugyan milyen csínyt követtél el már megint, Alford? –
kérdezte, hangján érződött, hogy mulat a bárón.
– Nem követtem el semmit – biztosította a királyt Alford. – Minek köszönhetem a
megtiszteltetést, hogy itt üdvözölhetlek?
– Nem hozzád jöttem – legyintett türelmetlenül János, azzal megfordult és nagyon is
határozottan keresztülvágott a termen.
Gillian és Bridgid hirtelen egy pár fényes csizmát látott maga előtt.
– Álljatok fel! – parancsolta az uralkodó.
A hölgyek engedelmeskedtek. Bridgid egyenesen a király szemébe nézett, de aztán észrevette,
hogy Gillian lehajtott fejjel áll, ezért ő is gyorsan követte példáját.
– Melyik közületek Gillian, szépséges hölgyek?
– Én vagyok Lady Gillian, uram.
Alford hozzájuk sietett.
– Megkérdezhetem, uram, hogy mi dolgod a gyámleányommal?
– A gyámleányoddal, Alford? Ezek szerint rád bíztam volna?
362
Gillian lassan felemelte a tekintetét, és a királyt valósággal megbabonázták szép vonásai és
élénk tüzű zöld szeme. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd hangosan kimondta az első
gondolatát.
– Fenséges jelenség. Miért nem hoztad udvaromba, Alford?
– Nem gondoltam, hogy egy gyilkos lányát szeretnéd látni az udvarodban, uram. Amint te is
tudod, meg vagyok győződve arról, hogy Gillian apja részese volt annak az összeesküvésnek,
melynek Arianna áldozatul esett és a kincses ládikót ellopták. Úgy véltem, Gillian látványa
csak eszedbe juttatná a tragédiát, valahányszor ránézel. Ezért nem vittem fel az udvarba,
uram. Nem hiszem, hogy ilyen fájdalomnak kellene kitenned magad.
János szeme résnyire szűkült.
– Igen, persze. Ez nagyon figyelmes dolog volt tőled, Alford.
A báró fejet hajtott.
– Gillian Morgan bácsikájával… Chapman báróval élt északon, és mindössze tegnap tért
vissza Dunhanshire-be. Felküldöm a szobájába, hogy ne kelljen tovább elviselned a látványát.
– Semmi ilyet nem fogsz tenni. Menj vissza Hugh és Edwin barátodhoz, amíg én pár szót
váltok ezzel a két hölggyel!
Alford nem mert vitatkozni. Fenyegető pillantást vetett Gillianre, majd visszasietett
barátaihoz. Ám túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön, ezért csak megállt mellettük, és erősen
fülelt, hátha sikerül meghallani valamit a király és Gillian beszélgetéséből.
János tudomást sem vett a bárókról, minden figyelmével Gillian felé fordult.
– Hol van? – követelte, majd mielőtt az asszony válaszolhatott volna, máris nekiszegezte a
következő kérdést. – Nálad van Arianna kincse?
– Nincs, uram, de azt hiszem, tudom, hogy hol van elrejtve.
– Azt hiszed? – kérdezte a király szinte kiáltva. – Nem vagy benne biztos? Ha hiába tettem ezt
a hosszú utat, biztosíthatlak, hogy roppant haragos leszek.
Mivel a férfi arca bíborszínt öltött, Gillian gyors magyarázkodásba kezdett, mielőtt Jánost
előveszi hírhedt dührohamainak egyike.
– Nem volt rá időm, hogy magam járjak utána, de azt hiszem, a kincs itt van… Dunhanshire-
ben. Csak egy rövid séta – biztosította a királyt Gillian.
A magyarázat megnyugtatta Jánost.
– Ugye tudod, hogy ha megtaláljuk itt a kincset, az egyértelműen bizonyítani fogja, hogy apád
bűnös Arianna meggyilkolásában?
Gillian tudta, hogy nem lenne szabad vitatkozni a királlyal, de nem tudta visszafogni magát.
Kötelességének érezte, hogy megvédje apját.
363
– Nekem az mondták… és el is hiszem… hogy az apám tiszteletreméltó ember volt. Márpedig
a tiszteletreméltó emberek nem szoktak ártatlan asszonyokat meggyilkolni.
– Én is hittem apád hűségében… amíg el nem árult engem.
– Nem tudom elhinni, hogy elárult volna, uram – suttogta Gillian. – Az anyám akkor halt
meg, és apám itthon gyászolta… itt, uram, Dunhanshire-ben.
– Tudom, hogy nem volt az udvarban, amikor Arianna meghalt, de Alford meg van győződve
róla, hogy szövetségben állt a gyilkossal. Igen, a férfi, aki megölte Ariannát, tovább adta a
kincset apádnak. Ha a kincs itt van, az is azt bizonyítja, hogy Alford elmélete helyes.
– Nem tudom, mit mondjak, amivel meggyőzhetnélek, hogy apám ártatlan volt.
– Hamarosan kezünkben lesz a bizonyíték a hűtlenségére. Ha elhallgattad volna a kincs
lelőhelyét, soha nem tudtam volna bizonyosságot szerezni az árulására. Miért küldtél mégis
értem?
– Alford foglyul ejtette Morgan bácsit, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli, ha nem megyek
el a Felföldre megkeresni a nővéremet. Alford azt hitte, hogy nála van a kincs, és azt
parancsolta, hozzam el neki a kincset és a nővéremet.
János gyors pillantást vetett Bridgidre, de nem vett róla tovább tudomást, míg a báró tetteit
igyekezett megindokolni.
– Alford buzgalma, hogy segítsen nekem megtalálni a kincset, nem lanyhult az évek során, és
én nem tudom hibáztatni, amiért ilyen szélsőségre ragadtatta magát. Különben is, nekem úgy
tűnik, a vég igazolja az eszközeit. De neki is megvannak a hibái – folytatta mosolyogva, mint
egy apa, aki kedvenc fiának viselkedését igyekszik megmagyarázni –, és ezek közül a
kapzsiság az egyik legnagyobb. Biztos vagyok benne, hogy azért akarta ő megszerezni a
kincset, hogy megkaphassa az érte járó jutalmat. Magam is így cselekedtem volna a helyében,
és nyilván te is.
– Uram, nekem nem kell a jutalom. Tényleg nem.
– Akkor mit kívánsz?
– Morgan bácsikám az egyik leghűségesebb báród. Csak annyit kérek, hogy védelmezd őt.
– Mindössze ennyi a kívánságod?
– Igen, uram.
A király hangulata olyan gyorsan változott, mint a nyári égbolt vihar után, és hirtelen egy
elbűvölő és figyelmes úriember állt előttük. Bár Gillian hallott már a király hirtelen
hangulatváltásairól, mégis váratlanul érte.
– Éppen most beszéltem hosszasabban a bácsikáddal.
– És jól van? – kérdezte Gillian remegő hangon.
364
– Öreg már és fáradt, és felháborító módon vádaskodik, de amúgy jól van. Hamarosan
találkozhatsz vele.
Könnyek homályosították el Gillian szemét.
– Köszönöm, uram – suttogta. – Tudom, hogy alig várod már, hogy a kincshez vezesselek, de
ha kérhetnék még valamit…
– Igen, kedvesem?
– Ha tévednék, és a kincs még sincs itt, kérlek haragodat ne Morgan bácsin töltsd ki. Neki
ehhez semmi köze. Egyedül én vagyok a felelős.
– Ez azt jelenti, hogy ellened forduljon a haragom?
– Igen, uram.
János felsóhajtott.
Tizenöt hosszú évet vártam, hogy visszakerüljön hozzám a kincs, és úgy találom, hogy a
várakozás növeli az örömemet, de a bánatomat is. Nem akarok sietni – magyarázta –, mivel az
esetleges kudarc nagyon fájdalmasan érintene. Ami Morgant illeti – folytatta –, biztosíthatlak,
még ha nincs is itt a kincs, a bácsikád akkor is a védelmemet fogja élvezni, ahogy te is. Csak
nem képzeled, hogy szörnyeteg vagyok? Nem foglak téged hibáztatni apád bűneiért.
Bár Gillian tudta, hogy a király komolyan beszél, azzal is tisztában volt, hogy milyen
könnyedén megváltoztatja a véleményét. Nem merte volna az életét feltenni János ígéretére.
– Ön nagyon kedves, uram – bókolt neki.
– Alkalomadtán kedves is lehetek – jelentette ki a király öntelten. – Most pedig válaszolj egy
kérdésemre!
– Igen, uram?
– Feleségül mentél egy szőke hajú, óriás barbárhoz, akit Buchanannek hívnak?
Gillian megingott.
– Az asszonya vagyok, uram – nyögte. – Itt van… találkoztál vele?
– Ó igen, találkoztam vele – mondta a király lassan. – És valóban itt van két másik urasággal
együtt, és egy egész seregnyi katonával. A felföldiek körülvették Dunhanshire-t.
Bridgid élesen beszívta a levegőt, és ezzel magára vonta János figyelmét.
– Túl sokáig mellőztelek, kedvesem. Kérlek, bocsásd meg a modortalanságom, és áruld el, ki
vagy!
– Ő a legjobb barátom, és Bridgid KirkConnellnek hívják – mondta gyorsan Gillian.
Bridgid rámosolygott a királyra, és a következő pillanatban mosolyt kapott válaszul.
– Á, szóval te vagy az a hölgy, akiért Sinclair uraság jött.
365
– Az ő nemzetségéhez tartozom, uram – lehelte Bridgid kissé idegesen attól, hogy a király
figyelme csak rá irányul. – Én pedig az egyik leghűségesebb embere vagyok, ám nem hiszem,
hogy pusztán miattam egészen idáig jött volna.
János nagyot nevetett.
– Abból kiindulva, ahogy velem üvöltözött, azt hiszem, kedvesem, tévedsz. Be kell ismernem,
hogy a felföldi harcosok igazán lenyűgözők és félelmetesek. Amikor megláttam őket,
komolyan fontolóra vettem, hogy visszatérek Londonban újabb csapatokért. A testőrségem is
nagyon szorgalmazta, hogy így tegyek – tette hozzá. – De aztán a három uraság ott hagyta az
embereit, és keményen lovagoltak, hogy beérjenek és elvágják az utam. Úgy tűnt, csak akkor
tudták meg, hogy ti ketten itt vagytok a birtokon, és… meglehetősen izgatottak lettek miatta.
Megparancsoltam nekik, hogy maradjanak a falakon kívül, és meg kell mondanom, nem
szolgált örömömre, amikor a Maitland uraság vitába mert szállni velem. Amikor elárultam
neki, hogy te küldtél értem, és megígértem, hogy nem esik bántódásotok, akkor vonakodva
bár, de beleegyeztek, hogy várjanak. Miért jöttél el az otthonodból ilyen messzire, Bridgid?
A lány Gillianre nézett, abban reménykedve, hogy majd ő válaszol a királynak.
– Alford báró azt hiszi, hogy Bridgid a nővérem.
– De nem az.
– Nem, uram.
– Hazudtunk Alford bárónak – bökte ki Bridgid. – De Gillian azt mondta, neked nem
hazudhatok, uram.
A királyt mulatta a lány őszintesége.
– Igaza is volt – mondta, majd újra Gillianhez fordult. – És mi van a nővéreddel?
– Őt örökre elvesztettük, uram – hajtotta le mélyen a fejét Gillian.
János bólintott, jelezve, hogy elfogadta Gillian válaszát. Ekkor Alford avatkozott bele a
beszélgetésbe asztalhoz invitálva a királyt.
– Veled vacsorázom, ha visszatértem.
– Visszatértél, uram? – csodálkozott a báró.
– Igen – biccentett a király. – Lady Gillian megmutatja nekem a helyet, ahol szerinte Arianna
kincse rejtőzik. Addig nem tudhatjuk biztosan, ott van-e, amíg a saját szemünkkel meg nem
győződünk róla.
Alford egy lépést tett előre, és intett parancsnokának, hogy menjen oda hozzá.
János Gillianre mosolygott.
– Akkor megyünk? – kérdezte, és gálánsan a karját nyújtotta a fiatalasszonynak.
366
Gillian keze reszketett, amint a király karjára tette. János látva szorongását, a kezére tette
kezét, gyengéden megpaskolta és felszólította, hogy hagyja abba az aggodalmaskodást.
– Hűséges alattvalóm vagy?
– Igen, uram.
– Akkor, ahogy már az imént is mondtam, semmi okod félni tőlem. Tudod, Gillian, hogy rá
emlékeztetsz?
– A te Ariannádra, uram?
A király elszomorodott.
– Igen, ő az én Ariannám volt, és bár a szemed színe más, ám ugyanolyan gyönyörű, mint az
övé volt. Szerettem őt, ahogy soha senki mást. Ő olyan… tökéletes volt. Gyakran eltöprengek,
milyen irányt vett volna a sorsom, ha ő élne. Ki tudta hozni belőlem a jót, és amikor vele
voltam, szerettem volna… más lenni. – János úgy beszélt, mint az első szerelem lázában égő
kamasz.
János hirtelen elhúzódott Gilliantől, és Alfordhoz fordult, mivel csak most vette észre, hogy
barátja komoly megbeszélésbe merült az egyik katonájával. A király alaposan leszidta a bárót
durva udvariatlanságáért, és emlékeztette őt, hogy az angol törvények szerint, ha a király jelen
van valahol, akkor csakis az ő személye lehet a középpontban.
Az ily módon megbüntetett Alford fejet hajtott uralkodója előtt, és bocsánatot kért.
– Mit tárgyaltál azzal a katonával? – akarta tudni János. – Nagyon fontos lehetett, ha így
megfeledkeztél a jó modorról.
– Horace az egyik leghűségesebb katonád, uram, és azt mondtam neki, hogy meg foglak
kérni, engedélyezd neki és három legméltóbb emberének azt a nagy tisztességet, hogy
elkísérhessenek téged és Lady Gilliant.
A király nemtörődöm vállrántással adta meg az engedélyt.
– Nem sokáig leszünk oda – jelentette ki. – Ti maradjatok itt! – parancsolt rá katonáira. –
Senki nem hagyhatja el a termet, amíg vissza nem térek. Bridgid, kedvesem, kérlek, te is itt
várj rám!
– Igen, uram.
Ekkor újra Alford vonta magára a király figyelmét.
– Elkísérhetlek benneteket, uram?
– Ülj le! – utasította.
Alford nem figyelt a király hangjában megbúvó figyelmeztetésre, és másodszor is feltette a
kérdést.
Jánost bosszantotta a báró viselkedése, ezért úgy döntött, megizzasztatja egy kicsit.
367
– Nem jöhetsz velünk! – mondta újra. – És amíg mi Gilliannel a kincs keresésére indulunk,
javaslom, hogy Hugh-val és Edwinnel együtt tartsátok távol magatokat a nyitott ablakoktól.
Alford látható zavarral fogadta a király javaslatát. János kuncogva magyarázta.
– Elfelejtettem volna említeni, hogy Dunhanshire-t teljesen bekerítették a felföldiek? Á, látom
rajtad, hogy valóban elfelejtettem. Micsoda hanyagság volt részemről.
– Itt vannak a pogányok? – kérdezte Alford kidülledt szemmel, és hatalmasat nyelt, miközben
próbált úrrá lenni döbbenetén.
– Épp az imént mondtam, hogy itt vannak – felelte János. – De ugye nem tudod, miért jöttek?
Alford igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog.
– Nem, uram, honnan is tudhatnám?
János széles vigyorral nyugtázta barátja nyugtalanságát. Haragudott rá, amiért arcátlanul
viselkedett a jelenlétében, és azért a kalamajkáért is, amit Morgan bárónak okozott. A
királynak kevés hűséges embere maradt, és bár Morgan nem tartozott a kiváltságos bárók
közé, a többi báró tisztelte őt, és az ő támogatása sokat nyomhat a latba a jövőben. Alford
buzgalma, hogy megtalálja Arianna kincsét, kellemetlen helyzetbe hozta Jánost, ezért úgy
döntött, hagyja még a bárót egy kicsit szenvedni, mielőtt megbocsátana neki.
Igazság szerint, mindig megbocsátott neki azon egyszerű oknál fogva, hogy Alford volt az,
aki Ariannát bemutatta neki, és tekintet nélkül arra, hogy milyen súlyos hibát követett el
Alford, János soha nem fogja elfelejteni a csodálatos ajándékot.
– Szeretnéd, ha elmondanám, miért jöttek ide a felföldiek? – kérdezte, csak hogy tovább
fokozza a báró gyötrelmeit.
– Ha úgy gondolod, uram.
– Téged akarnak megölni. Nézzük csak, mit is mondtak pontosan? Ah, emlékszem már. A
legmagasabb… a neve Iain Maitland. Ő azt mondta, hogy puszta kézzel tépi ki a szívedet, és
lenyomja a torkodon. Hát nem mulatságos? Elég nagydarab ember ahhoz, hogy meg is tegye
– tette hozzá vidám kuncogással a király. Nem várt választ, máris folytatta. – Mind a három
uraság ott vitatkozott előttem – tudomást sem véve rólam –, hogy melyiküknek van joga
megölni téged.
Alford mosolyt erőltetett magára.
– Igen, ez tényleg mulatságos.
– Veled is bajuk van, Edwin, és Hugh-val is. A Buchanan uraság azt vette a fejébe, hogy
egyikőtök kezet emelt Lady Gillianre. Úgy véli, ez feljogosítja őt arra, hogy levágja a bűnös
kezét. Ó, és az a szándéka, hogy levágja a lábad, Alford, vagy ezt már mondtam?
Alford megrázta a fejét.
368
– Meg kellett volna őket ölnöd, amiért a barátaidat fenyegetik – kiáltotta a báró. – Talán nem
vagyunk hűségesek egymáshoz? Kitartottam melletted a legnehezebb időkben is. Még a pápa
ellenében is. Öld meg őket! – követelte üvöltve.
– Nem! – sikoltotta Gillian.
János megpaskolta a karját.
– Látod, mennyire felizgattad a hölgyet? Gyere, Gillian. Ez a beszélgetés ráér addig, míg
vissza nem térünk, de biztosíthatlak, nem áll szándékomban megölni az uraságokat. Ráadásul
azt is tudom, ha megtenném, másnap már az összes felföldit ott találnám a kapum előtt.
Márpedig éppen elég gond van már az országban nélkülük is, nincs szükségem újabb
bonyodalmakra.
Az ajtót szélesre tárták, és ők kiléptek. Gillian lenézett a lépcsőre, amint megemelte a
szoknyája szegélyét, majd amikor ismét felnézett, a vér is meghűlt az ereiben.
Az udvar közepén ott állt egymás mellett Iain, Ramsey és Brodick állig felfegyverkezve.
Brodick szemében harag lángolt, és mereven bámulta Gilliant. Az asszony nem tudta levenni
róla a tekintetét. Brodick úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy a karmai közé kaparintsa.
János parancsba adta, hogy a három nemzetségfő maradjon a falakon kívül, így aztán
elképzelni sem tudta, mit keresnek az udvaron. És egyáltalán, hogy jöttek be? Inkább
kíváncsian, mint dühösen nézett Gillianre, amikor megkérdezte.
– Önként lettél a Buchanan uraság felesége?
– Igen, uram, és nagyon szeretem őt.
– Akkor valóban igaz, amit mondanak. A szerelem vak.
Mivel nem tudta, hogy a király tréfálkozik-e, vagy komolyan beszél és a jóváhagyására vár,
Gillian inkább csendben maradt.
Ahogy Brodickhoz közeledtek, a férfi fokozatosan változtatott testhelyzetén, míg végül lábait
szétvetve állt, így pontosan két annyi helyet foglalt el, mint előtte. Ramsey és Iain azonnal
utánozták tartását.
Az üzenet nyilvánvaló volt. Nem engedik, hogy Gillian elmenjen mellettük, és a fiatalasszony
tudta, ha a király megpróbálná megkerülni őket, a három férfi megakadályozná.
A király katonái a háttérben álltak, és kezüket a kardjuk markolatán tartva várták János
parancsát.
A három férfi tudomást sem vett a katonákról, és Gillian egyre jobban aggódott a
biztonságukért.
– Álljatok félre! – parancsolta János.
369
– Megengednéd, uram, hogy a férjem elkísérjen bennünket? – kérdezte halkan Gillian. –
Hosszú ideje nem láttuk egymást, és nagyon örülnék a társaságának.
– Valóban? – kérdezte János, és újfent elvigyorodott. – Úgy látom, ő nem annyira örül, hogy
láthat téged, Gillian. Egyikük sem tűnik túl boldognak – tette hozzá. – Ami azt illeti, az urad
pontosan úgy néz ki, mint az a férj, aki szeretné alaposan ellátni az asszonya baját.
– Ó, ő soha nem tenne ilyet – biztosította a királyt Gillian. – Bármennyire dühös is, soha nem
emelne kezet rám. Mind a hárman tiszteletreméltó emberek.
János közvetlenül Brodick előtt állt meg. Félrehajtotta a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.
– A feleséged azt szeretné, ha elkísérnél minket a sétánkon – mondta neki.
Brodick egy szót sem szólt, de hátralépett, hogy a király és Gillian el tudjanak lépni mellette.
Gillian nem bírta megállni, amikor elhaladt Brodick mellett, keze hozzáért a férfiéhoz.
Gillian tudta, hogy férje közvetlen mögöttük van, és ellentétes érzelmek kínozták. Szerette
volna a karjába vetni magát, és elmondani, hogy mennyire sajnálja, amiért ilyen
veszedelemnek tette ki a férfit. Ugyanakkor szeretett volna kiabálni vele, amiért hazudott neki
és a bosszút a saját biztonsága elé helyezte.
Annyira szerette volna megvédeni, hogy kétségbeesésében az istenhez fohászkodott. A király
időközben elengedte a karját, és most egymás mellett sétáltak a kopár udvaron. Gillian látta,
amint Horace kiválasztja a három embert, és rossz előérzete fokozódott. Szerette volna, ha
János nem enged Alford kérésének.
Alford katonái felzárkóztak a király mögé. Brodick Gillian mögött maradt, háta teljesen
védtelen volt, és Gillian félelme szinte pánikba fordult. Szeme sarkából látta, hogy újabb
csapat katona siet fel a lépcsőkön, be a kastélyba. János kérdése zökkentette ki
aggodalmaiból.
– Hová megyünk, kedvesem?
– A régi istállóhoz, uram. Ott van közvetlenül az új épület mögött, amelyet Alford emeltetett,
amikor átvette Dunhanshire irányítását.
– Miért nem rombolták le a régit, amikor az újat építették?
– Babonából.
– Magyarázd el, mit értesz ezen, és egyben mondd el azt is, miért vagy olyan biztos abban,
hogy itt van a kincs!
Gillian azzal az éjszakával kezdte, amikor apját megölték, és mire elérték céljukat, be is
fejezte a történetet.
A király parancsára az egyik katona elrohant fáklyáért. Mialatt vártak, János tovább faggatta
Gilliant.
370
– Még mindig nem magyaráztad el, mit értettél azon, hogy babonaságból – emlékeztette.
– Miután Ector megőrült, a katonák félni kezdtek tőle, és a komornám mesélte, hogy
valahányszor elment mellettük, a katonák térdre rogytak, és keresztet vetettek, hogy távol
tartsák az ördögöt maguktól. Liese számtalanszor látta, hogy így tesznek. A katonák attól
féltek, hogy Ectornak hatalmában áll elvenni a józan eszüket, és akkor ők is olyan őrültek
lesznek, mint Ector. Liese azt is elmondta, hogy az emberek úgy hitték, maga a sátán szállta
meg Ectort, és ezért nem mertek semmit megérinteni, ami az övé volt. Ector a földeken
bolyongott napközben, és éjjel az istálló sarkában aludt.
– Úgy beszélsz a katonáimról, mintha babonás bolondok lennének, de ha a találgatásod
helytálló, akkor pont ez a babonás félelem segített megőrizni Arianna kincsét annyi éven át.
A katona visszatért az égő fáklyával, és a király intett neki, hogy ő menjen be először az
istállóba. Gilliant hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy képtelen volt akár egy lépést is tenni.
Édes istenem, kérlek, kérlek, add, hogy ott legyen a doboz!
Megérezte Brodick kezét a vállán, és egy pillanatra a férfinak dőlt. Ennyi azonban elég is volt,
hogy megnyugodjon. Kihúzta magát, és a király után indult.
Gillian látta a kavargó porszemeket a gerendák közti réseken átszűrődő lemenő nap fényében.
A fény már kevés lett volna, ha nincs ott a fáklya. A levegő áporodott volt, nedves föld és
penész szaga érződött, amely minden egyes lépéssel csak erősebb lesz.
A király megtorpant, amikor elérték az istálló közepét, és intett Gilliannek, hogy vegye át a
vezetést.
– A sarokban – mondta a fiatalasszony, és előresietett. Tekintetét már nem vette le a padlóról,
melyet szögek és korhadt fadarabok borítottak. Amikor elhaladt az utolsó állás mellett, lassan
megfordult és benézett a sarokba, majd felkiáltott. Ott volt. Ector zsákja még mindig ott lógott
egy kampón.
– Nézzük meg, benne van-e a kincs – suttogta János.
Gilliannel együtt előrelépett, és leemelte a koszos zsákot a kampóról. Lábával odébb kotorta a
törmeléket a padlón, majd letérdelt.
– Ott van a kincs, uram? – kérdezte Horace.
A király nem válaszolt.
– Látod, hogy remeg a kezem? – súgta oda Gilliannek, ahogy óvatosan kifordította a zsákot,
és tartalmát a földre öntötte. Egy öreg, rozsdás sarokvas hullott ki először, majd különböző
alakú kövek gurultak elő. Ezeket egy sárrög, majd csorba, fából készült csésze követte. A
király felkiáltott. Egy mocskos, labda alakúra tekert rongy hullott elé. Amikor kitekerte, a
371
tunika lassan formát kapott, és amikor az utolsó réteget is leszedte, az ékkövekkel kirakott
ládikó szikrázott a szemük előtt.
Könnyek öntötték el János szemét, és elméje tele volt Arianna emlékével. A múltba
belefeledkezve hajtotta le a fejét, és újra meggyászolta igaz szerelmét.
– Uram, ott van a kincs? – ismételte meg a kérdést Horace.
A királyt annyira lekötötték az érzelmei, hogy észre sem vette a pimaszságot a férfi
hangjában.
Brodicknak azonban nyomban feltűnt, és megfordult, így háttal állt a királynak és
asszonyának, amikor Horace intett a társainak. Három embere azonnal oldalra lépett, és most
félkörben álltak Brodick előtt. Köztük és Anglia királya között nem volt más akadály, csak a
felföldi, és botor módon azt hitték, hogy ők vannak erőfölényben.
Brodick pontosan tisztában volt a tervükkel. Hangja gyűlölettel és megvetéssel volt teli,
amikor megszólalt.
– A királyotok fegyvertelen.
János, még mindig térden állva, felnézett és látta, hogy a katonák kihúzzák a kardjukat.
Szeme hitetlenkedve tágra nyílt, és egy pillanatra azt hitte, hogy a felföldi akar rátámadni.
Aztán észrevette, hogy Brodick keze még mindig az oldala mellett van, kardja pedig a
hüvelyében. Honnan fenyeget akkor a veszély, amiért a katonák kardot rántottak? A kincsről
megfeledkezve felállt és körülnézett.
– Hol a veszély? – követelte.
A katonák nem válaszoltak.
– Gillian, mondd meg a királyodnak, hogy az emberei meg akarják őt ölni! – mondta Brodick.
A vezető elmosolyodott.
– És nagy dicsőségben lesz részünk, amiért megtesszük. Így van, János, meg fogunk ölni,
akárcsak a felföldit és a feleségét. – Majd Brodick felé bólintott. – Természetesen te leszel a
hibás.
János a kardjáért nyúlt, és csak akkor döbbent rá, hogy teljesen fegyvertelen.
– Csak egyet kell kiáltanom, és az embereim nyomban itt teremnek.
– Halott leszel, mielőtt ideérnek – vihogott Horace.
Brodick megcsóválta a fejét.
– Nem engedhetem, hogy megöljétek a királyotokat, mert az felizgatná a feleségemet. Abban
pedig biztosak lehettek, hogy Gilliannek még csak a közelébe sem mehettek. Elég érthető
voltam?
372
Egyszerre rohanták meg, és ez a hibájuk további előnyhöz juttatta Brodickot. A nagy
sietségben, hogy mielőbb elkapják, az angolok egymásba botlottak.
Brodick egy ragadozó vadállat sebességével mozdult, és csak egy elmosódó folt volt támadói
szemében. Nem láttak mást, mint kardjának ezüstös csillanását, hallották a sivító hangot,
amint lesújtott. Pengéje két katonát is átdöfött, miközben lábának egyetlen rúgásával eltörte a
harmadik katona karját és egyben a földre is küldte a férfit. Aztán villámgyorsan hátrahajolt,
hogy elkerülje az utolsó támadó pengéjét, majd megpördülve, könyökével a férfi arcába
vágott, eltörve annak állát.
Gillian megragadta a király karját, és megpróbálta kiráncigálni a veszélyzónából, ám az
bátran kihúzta magát, és nem volt hajlandó meghátrálni. Maga mögé lökte Gilliant, és
védőpajzsként állt előtte.
Mielőtt Gillian egyáltalán felsikolthatott volna, két katona már holtan hevert a földön, a másik
kettő görnyedten vonaglott a fájdalomtól. Brodick még csak ki sem melegedett a
küzdelemben. Kardját az egyik holtestbe törölte, hogy megtisztítsa az angol vértől, majd
visszadugta a fegyvert a tokjába és megfordult. Nem tudta elrejteni meglepetését, amikor
látta, hogy a király Gilliant védelmezi.
János ámultan állt. Döbbenten bámulta az árulókat, majd tekintetét Brodickra emelte.
– Négyen egy ellen – suttogta rekedten. – Lenyűgöző, uram.
Brodick vállat vont.
– Akkor még nem láttál lenyűgözőt.
A mögöttük lévő törmelék lángra kapott az elejtett fáklya tüzétől. A király újra térdre
ereszkedett, és gyengéden felemelte a kincset a földről. Óvatosan nyomta meg a rejtett
gombokat, és a doboz fedele hirtelen kinyílt. Egy hosszú percig csak némán meredt a ládikó
tartalmára.
Majd egy mélyről feltörő hang szabadult ki torkából, egy hang, mely elkínzott, állati üvöltéssé
fajult, amelyben benne csengett az elmúlt évek minden szenvedése.
És az elveszett szerelem fölött érzett fájdalom kiáltása üvöltésébe csapott át, melyet az
őrjöngő düh táplált.
A hang valósággal megbénította Gilliant. Ez már több volt, mint amit el tudott viselni. A
szívfájdalom, az árulás és csalás, a félelem mind összecsaptak a feje fölött. Nem tudta tovább
elfojtani sikolyait. Emlékei elemi erővel törtek felszínre. Gondolatban újra ott állt a meredek,
csúszós lépcsősor tetején a sötét átjáró végén. A sárkány elrugaszkodott a falról, és hosszú
farkát kibontva feléjük csapott, mire Christen és ő lebucskáztak a sötét és feneketlen
szakadékba. Újra az a rémült kislány volt, akit elhagytak és egy szál maga állt a világban.
373
Hallotta a köröskörül felharsanó fájdalomkiáltásokat, és újra látta apját, amint ráemeli
tekintetét, szemében bánat és sajnálat ül. Nem tudta megmenteni lányát. Előrenyújtja a
kezét…
És hirtelen Brodick állt előtte, és a nevén szólította.
– Gillian, nézz rám!
Hangjának gyengédsége és kezének érintése az arcán áthatolt a szörnyűségek falán, és Gillian
zokogva hullott a férfi karjába.
– Haza akarok menni – sírta.
– Hamarosan – ígérte Brodick. – Most pedig állj mögém, és maradj is ott.
Az éles parancsszó magához térítette Gilliant, és gyorsan engedelmeskedett, mert hallotta az
istálló felé rohanó katonák kiabálását. A lappangó tűz füstje riaszthatta őket. A lángok már
fel-felcsaptak mögötte, és Gillian tudta, ha a katonák berontanak és meglátják társaik
holttestét, meg fogják támadni Brodickot.
A király felé fordult. Látta, amint letörli könnyeit és lezárja a ládika fedelét. Újra betekerte a
dobozt a tunikába, és a csomagot visszarakta a zsákba, majd lassan talpra állt.
Valószínűleg ő is hallotta a katonákat, mert Brodick mellé állt. Felemelte a kezét, amikor a
katonák a közelébe értek.
– Ezek a te embereid, vagy az övéi? – kérdezte Brodick.
– Az enyémek – felelte a király. Hangja halálosan nyugodt volt. – Gyere velem! – utasította
Brodickot, azzal elhagyta az istállót.
Brodick maga után húzta Gilliant, de amikor kiértek az udvarra, megállt és éleset füttyentett.
Robert és Dylan hozzálovagolt.
– Vidd el innen! – parancsolt rá Dylanre. – Robert, várd meg Bridgidet, és vidd magaddal!
Gilliannek vitatkozni sem maradt ideje. Dylan lenyúlt, felkapta, és máris vágtára fogta a lovát.
– Engedjétek be a felföldieket! – kiáltott oda embereinek János, majd intett Iainnek, Ramsey-
nek és Brodicknak, hogy kövessék a kastélyba.
Alford nem tétlenkedett, mialatt a királyra várakozott. Arra használta fel az időt, hogy még
több embert gyűjtsön maga köré. Legalább egy tucat katona álldogált az éléskamra közelében.
Brodick és Iain megálltak a király mögött, Ramsey azonban észrevette a sarokban ülő
Bridgidet, és azonnal odament hozzá. Megragadta a karját és talpra rántotta, majd elindult
vele kifelé.
Bridgid meg sem mert szólalni. Még soha nem látta Ramsey-t ilyen dühösnek. Majdnem
annyira félt tőle most, mint az angol báróktól. A férfi sem szólt semmit, csak intett Robertnek,
hogy vigye el a lányt, majd megfordult és visszament a kastélyba.
374
A király Iain Maitlandhez beszélt halk hangon, amikor Ramsey csatlakozott hozzájuk. Nem
hallotta mit mondott, amíg meg nem kérdezte, hogy Iain fia volt az a gyerek, akit elraboltak.
Iain kurtán bólintott, mire a király kinyújtotta a kezét és a férfi kardjára mutatott.
– Kölcsönvehetem azt?
Iain csak vonakodva engedte át a fegyvert. János megfordult, és egyik kezében a karddal, a
másikban a koszos zsákkal az asztalhoz indult, ahol Alford várt rá.
A báró fel akart állni, de a király rászólt, hogy maradjon ülve.
– Ez a nap tele van csalódásokkal – jegyezte meg jéghideg hangon.
– Ezek szerint nem találtad meg a kincset, uram? – kérdezte, és szemében mosoly bujkált.
Amikor János nem válaszolt, Alford biztosra vette, hogy igaza van. – Muszáj ezeknek a
felföldieknek itt lenniük?
János látta, hogy milyen izgatott Hugh és Edwin. Időről időre lapos pillantásokat vetettek a
három felföldi felé, félelmük nyilvánvaló volt. A király Iain Maitland felé pillantott, de a férfi
nem nézett rá. Nem, gyűlölettel teli tekintete rátapadt a prédára, akárcsak Brodické.
– Félelemmel töltenek el, Alford? – húzta a szót a király, és fejével a felföldiek felé intett.
A három férfi idegesítette ugyan a bárót, de mégis elég nagy biztonságban érezte magát, mert
tudta, hogy úgysem tehetnek ellenük semmit. Ha bármelyikük is csak a karjához ér, az
emberei és a király testőrei azonnal lekaszabolnák őket.
– Nem, egyáltalán nem félek tőlük, csak olyan… barbárok.
– Ne légy barátságtalan! – rótta meg János.
Egyik kezében szorosan markolva a zsákot, a másikban Iain kardját, a király lassan
megkerülte az asztalt.
– Ma minden fájdalmam újra előjött – kezdte, majd Iainékhez fordult, hogy megmagyarázza.
– Csak egy nőt szerettem, és őt Ariannának hívták. A legjobb barátom, Alford mutatta őt be
nekem, és azonnal beleszerettem, amint megláttam. Tudom, hogy ő is szeretett, és
mindenképp megtaláltam volna a módját, hogy feleségül vehessem.
Megállt, és a zsákot Alford elé ejtette.
– Nyisd ki! – parancsolta.
Alford kifordította a zsákot, és figyelte, ahogy a tartalma kiborul az asztalra. A doboz kiborult
a tunikából. János elárulta neki, hogy mi van a dobozban.
– A tőröm van az alján. A fegyvernökömmel küldtem el Ariannának, hogy levágjon egy
aranyszínű fürtöt a hajából. Emlékszel, Alford?
Mielőtt a báró felelhetett volna, János folytatta.
375
– A tőröm fölött ott van Arianna hajfürtje. Mondd meg nekem, Alford, mi van a hajfürt
tetején!
– Én… nem tudom – dadogta Alford.
– De igen, tudod. A te tőröd.
– Nem az enyém – kiáltotta Alford
János újra sétálni kezdett az asztal körül.
– Nem? A te kereszted van a markolatán.
– Valaki… ellopta a tőrömet… bizonyára Gillian apja volt…
János hangja korbácsként csattant.
– Gillian apja nem volt akkor az udvarban, de te ott voltál, Alford. Te ölted meg.
– Nem, én…
János öklével az asztalra csapott.
– Ha élni akarsz, az igazat mondd!
– Ha élni akarok?
– Nem öllek meg, ha elmondod az igazat – ígérte János. – Pontosan tudni akarom, mi történt.
Előbb azonban valld be, hogy te voltál!
– El akart árulni téged – dadogta Alford. – Nem hallgatott a… tanácsomra… és elszánta
magát, hogy közéd és a tanácsadóid közé áll. Csak a te védelmedre gondoltam, királyom.
Teljesen elvakította a hatalomvágy, mert tudta… igen, tudta, hogy befolyással van rád.
– Pontosan tudni akarom, hogy mi történt! – követelte a király, hangja remegett a dühtől.
– Bementem a szobájába, hogy megpróbáljak az értelmére hatni, és ő kigúnyolt. Igen, uram,
gúnyolódott rajtam. A fegyvernököd behozta a dobozt és letette az asztalra. Nyitva volt, és
benne volt a tőröd. A fegyvernök nem látott engem, és miután elment, Arianna kivette a
késedet és levágta az egyik hajfürtöt. A tőrt és a hajfürtöt a dobozba tette…
– Miközben te továbbra is próbáltál értelmesen beszélni vele? – kérdezte János.
– Igen, uram, de ő nem hallgatott rám. Megesküdött, hogy senkinek nem hagyja, hogy az
útjába álljon. Megtámadott, és meg kellett védenem magam.
– Ezért elvágtad a torkát.
– Baleset volt. Elismerem, pánikba estem. A fegyvernököd visszatért és az ajtón dörömbölt.
Nem is gondolkodtam, csak bedobtam a tőrt a dobozba és lecsaptam a fedelét. El akartam
mondani neked. Igen, el akartam mondani – kiáltotta Alford.
– És mivel volt kulcsod a szobához, egyszerű volt elmenekülnöd, nem igaz? Bezártad az ajtót,
és a dobozt a szobádba vitted. Így volt, Alford?
– Igen.
376
– És te vigasztaltál, amikor megtaláltunk a testet… igazi jó barátként.
– Be akartam vallani, de annyira el voltál keseredve, hogy úgy döntöttem, várok.
– Nem, úgy döntöttél, Dunhanshire báróját hibáztatott.
– Igen – ismerte be Alford, és igyekezett bűnbánónak hallatszani. – Gillian apja eljött hozzám,
hogy a közös földterületről beszéljünk. Meglátta a dobozt, amikor bejelentés nélkül lépett a
terembe, de úgy tett, mintha észre sem vette volna, aztán amikor elfordultam, azonnal ellopta.
Magának akarta megtartani – fejezte be mondókáját Alford.
– Ezt magad sem hiszed – morogta János. – Te is tudtad, hogy el fogja hozni hozzám, igaz,
Alford? Ezért megtámadtad Dunhanshire-t, és megölted a bárót, hogy elhallgattasd.
– Meg kellett ölnöm Ariannát – ismételte meg Alford. – Tönkretett volna téged.
– Engem? – kiáltott fel a király. Képtelen volt folytatni a játékot. Megállt Alford mögött és
magasba emelte Iain kardját.
– A pokolba veled! – üvöltötte és a kardot Alford hátába döfte.
A báró teste hátrafeszült, majd lassan előredőlt. János hátralépett, mellkasa zihált
felindulásában. A teremben halálos csend uralkodott, amint János felkapta a dobozt, és az ajtó
felé indult.
– A fiad megbosszultatott – mondta Iainnek, miközben intett az embereinek, hogy kövessék.
Hugh, aki gyáván a katonák mögé bújt, utána kiáltott.
– Királyom, Edwin és én nem vettünk részt Alford árulásában.
János tudomást sem vett a báróról.
– Mindegyik a tiétek – mondta Iainéknek, amint elhaladt mellettük.
Az ajtó becsukódott mögötte. Iain, Ramsey és Brodick lassan megindult előre.
H A R M I N C K I L E N C E D I K F E J E Z E T
Ramsey-t és Brodickot nem lehetett könnyen zavarba hozni vagy megfélemlíteni, de mire
Morgan Chapman báró kifejtette nekik véleményét, valamint alaposan összeszidta őket,
mindketten megalázva és meggyötörve álltak előtte.
És voltak annyira gerincesek, hogy ezt be is ismerjék. Szívesen vitatkoztak volna a zsémbes
öregemberrel, de arra tanították őket, hogy tiszteljék az időseket, Morgan azonban
meglehetősen megnehezítette számukra ezt a feladatot vad vádaskodásaival.
377
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, míg eljut a dolgok gyökeréhez. Ott állt előttük, két karját
összefonva maga előtt, mint egy apa, aki engedetlen fiait leckézteti. Szörnyen megalázó volt,
de Ramsey és Brodick némán végigszenvedték a tortúrát.
– Eleddig békés életet éltem, de az utóbbi két napban mást sem hallgathattam, mint két
rendkívül haragos ifjú hölgy siránkozását és panaszait. Volt képetek az én nyakamba varrni a
két nőszemélyt, hogy hozzam haza őket. Esküszöm, csengett a fülem, mire megérkeztünk. De
azt hiszitek, ezzel vége volt?
Ramsey elkövette azt a hibát, hogy tudni vélte, nem és megrázta a fejét, amivel kiérdemelt
egy megrovó pillantást és néhány szitokszót is a kötekedő kedvében lévő bárótól.
– Nem! – dörögte színpadiasan. – Az édes lánykák akkor kezdtek csak rá igazán. Arra
gondoltam, ágyba bújok előlük, de tudtam, hogy oda is utánam jönnének. – Brodick felé
bólintott. – Összetörted Gillian szívét, és ő soha többé nem akar látni.
– Akkor kénytelen lesz behunyni a szemét, mert biztosíthatlak, hogy hazajön velem.
– Sietve házasodtatok össze.
– Tudtam, mit akarok, és elvettem.
– Mit? Mégiscsak az unokahúgomról beszélgetünk, vagy nem?
– De igen, uram.
– Azt mondja, a szavadat adtad neki, és aztán megszegted.
– Így volt.
– Azt hiszi, hogy csak kihasználtad.
– Azt tettem.
– A pokolba, ember! Legalább magyarázd meg, miért tetted!
– Te is tudod, hogy miért – jelentette ki Brodick. – Nem engedhettem meg, hogy ekkora
veszélynek tegye ki magát. Ha valaki itt haragos lehet, az csakis én vagyok, mivel Gillian
meggondolatlanul követett engem.
Morgan beletúrt ősz hajába.
– Gillian nem hiszi, hogy szereted őt, és erősködik, hogy ezentúl nálam akar élni.
Mielőtt Brodick válaszolhatott volna, a báró már Ramsey ellen fordította indulatát.
– Bridgid is úgy döntött, hogy nálam kíván lakni. Azt állítja, hogy szereti az angolokat, az
isten legyen hozzám irgalmas.
– Bridgid hazajön velem.
– Miért?
Ramsey-t meglepte a kérdés.
– Mert ő is egy Sinclair.
378
– Ez nem elegendő ok. Azt mondja, hogy mindenáron férjhez akartad adni, csakhogy
megszabadulj tőle. Azt is elmesélte, hogy az anyja kirakta a házból. Igaz ez?
– Igen, igaz – sóhajtott fel Ramsey.
– És neked is ez a szándékod?
– Nem – tiltakozott Ramsey. – Bridgid azt mondta, szerelmes valakibe, de nem hajlandó
elárulni a férfi nevét.
Morgan bosszankodva csóválta a fejét.
– Azt nem mondta véletlenül, hogy az a férfi ostoba?
– Ami azt illeti, mondta.
A báró a mellére ejtette a fejét, és egy hosszú percig némán kémlelte Ramsey-t busa
szemöldöke alól, aztán felsóhajtott.
– Nem lehetsz ennyire naiv, fiam. Az ég szerelmére, mégis mit gondolsz, kit szeret az a lány?
Gondolkozz erősen, és biztos vagyok benne, hogy magadtól is rájössz.
Nem is az, amit mondott az öreg, hanem ahogy mondta, világosította meg Ramsey elméjét.
Egy pillanatig csak bámult maga elé, majd szélesen elvigyorodott.
Morgan megkönnyebbülten bólintott.
– Szóval mégiscsak sikerült kitalálnod. Már éppen ideje volt, ha engem kérdezel – morogta. –
Ha még egy bájaidról szóló áradozást el kell viselnem, és esküszöm, elhányom magam.
Akkor elfelejted végre azt a képtelenséget, hogy elvedd azt a Meggan nevű lányt csak azért,
hogy békét teremts a klánon belül?
– Beszélt neked Meggan MacPhersonról? – Ramsey képtelen volt abbahagyni a vigyorgást.
– Fiam, nem hiszem, hogy létezik olyasmi, amit nem mondott volna el rólad. Nos, még
mindig ostoba vagy, vagy megjött végre az eszed?
Ramsey fel sem vette a sértést.
– Úgy tűnik, megjött.
– Nehéz természetű nőszemély – figyelmeztette az öreg.
– Így van, uram.
A báró kihúzta magát.
– Rendben. Akkor most azt akarom, hogy mindketten jól figyeljetek ide, mert elmondom a
feltételeimet.
– A feltételeidet, uram? – húzta fel a szemöldökét Brodick, majd oldalba bökte Ramsey-t, aki
még mindig úgy vigyorgott, mint egy eszement. – Elkelne itt némi segítség – morogta oda
neki.
379
– A feltételeimet – ismételte meg a báró. – Csak nem képzeled, hogy azt akarom, hogy a
nyakamon maradjon ez a két szerelemtől kótyagos fehérszemély?
– Akkor hagyd, hogy hazavigyük őket!
Brodick javaslatával egy újabb megrovó pillantást érdemelt ki.
– Látom a tekintetedből, hogy szereted Gilliant. Talán neki is elmondhatnád, méghozzá
hamarost, fiam, mert Gillian a fejébe vette, hogy nem is vagy fontos neki.
– Ő az asszonyom. Még szép, hogy fontos nekem.
A báró felhorkant.
– Tüzes természetű fehérnép.
– Igen.
– És makacs. Nem tudom, kitől örökölhette ezt a kis hibát, de csökönyös, mint egy öszvér.
– Úgy van, uram.
– Nem fogod tudni betörni.
– Nem is akarom, uram.
– Remek, mert ha itt valaki be fog törni, az te leszel, fiam. Nem kell mondanom, hogy jól bánj
vele, mert Gillian gondoskodni fog róla, hogy így legyen. Erős nő, de gyengéd érzelmei
vannak.
– Uram, feltételeket említettél – emlékeztette Ramsey.
– Úgy van – bólintott a báró. – Szeretem az unokahúgomat – szögezte le. – És Bridgidet is
megkedveltem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy kint akarom tudni a házamból.
Természetesen ez a helyzet – tette hozzá sietve –, de ügyelek rá, hogy ő ezt ne érezze. Ahogy
én látom a dolgokat…
– Igen? – kérdezte Ramsey, amikor a báró habozva elhallgatott.
– Nektek kell őket… bátorítani… a távozásra. De azt nem akarom, hogy megfenyegessétek
őket – tette hozzá. – Ti törtétek össze a szívüket, most hozzátok is rendbe a dolgot!
Miután kiadta a parancsát, maga indult, hogy szóljon a hölgyeknek. Ramsey és Brodick
nyugtalanul járkáltak várakozás közben.
– Nagyon emlékeztet engem ez a báró valakire, csak még nem tudom, hogy kire – jegyezte
meg Ramsey.
– Esküszöm, a tulajdon apám nem beszélt velem így, mint Gillian bácsikája.
– Az apád meghalt, mielőtt annyi idős lettél volna, hogy megismerhesd.
– A fenébe, de megalázó volt! Az holtbiztos, hogy nem ilyenre számítottam. Gillian
elbeszélései alapján egy halk szavú, kedves úriembert képzeltem el. Gillian azt hiszi, hogy a
380
bácsikája… nyájas és szelíd. Hát vak az a nő? Az ég szerelmére, hogyan képes szeretni egy
ilyen szeszélyes vén…
Ramsey felkapta a fejét, és nevetésben tört ki, megzavarva Brodick gondolatmenetét.
– Te vagy az!
– Mi?
– Morgan… rád emlékeztet. Istenem, Gillian hozzáment valakihez, aki pontosan olyan, mint a
bácsikája. Nézd meg a bárót, és találkozhatsz húsz évvel idősebb önmagaddal.
– Azt akarod mondani, hogy egy zsémbes, rossz természetű öregember lesz belőlem?
– A pokolba, már most is zsémbes és rossz természetű vagy. Nem csoda, hogy Gillian beléd
szeretett.
– Most nincs kedvem verekedni.
Ramsey nevetve roskadt le az egyik székre, majd hirtelen elkomolyodott.
– Nem tudom elhinni, hogy Bridgid itt akar maradni.
– Arra számítottam, hogy az asszonykám tárt karokkal röpül majd elém, erre még csak le sem
jött üdvözölni. Ha a hajánál fogva kell hazavonszolnom, én, istenemre, megteszem.
– Látni kívántál, uram?
Bridgid hangjára mindketten megfordultak.
– Hol a feleségem? – akarta tudni Brodick.
– Odafent. Hamarosan ő is lejön.
– Kettesben hagynál minket egy percre? – kérte Ramsey. – Brodickhoz beszéltem, nem
hozzád, Bridgid. Gyere ide!
A lány sóhajtva fordult meg, és Ramsey-hez sétált, miközben Brodick elhagyta a termet. A
férfi az asztalnak dőlt, két karját összefonta a mellén és rámosolygott. Bridgid nem
mosolygott vissza. Lehajtotta a fejét, nehogy Ramsey gödröcskéi elvonják a figyelmét.
Úgy viselkedett, mint valami félénk és szégyellős lányka, és Ramsey azon töprengett, vajon
milyen játékot űz ezúttal, hiszen nagyon jól tudta, hogy Bridgidnek nincs egyetlen félénk
vagy szégyellős porcikája sem abban a gyönyörű testében.
– Morgan báró azt mondta, hogy beszélni szeretnél velem.
– Igen. Valami nagyon fontosat akarok mondani, de előbb szeretném, ha elárulnád, hogyan
sikerült.
– Mi, uram?
– Bridgid, nézz rám!
– Igen, uram – szedte össze magát a lány, és végre felnézett. Szíve olyan hevesen dobogott,
mintha ki akarna ugrani a mellkasából, és gyomra is ismerősen összeszorult. Ha a férfi
381
egyszer megcsókolja, valószínűleg el fog ájulni. Ez a nevetséges gondolat végre segített, hogy
megnyugodjon egy kicsit.
– Valami mulatságosat mondtam?
– Igen… úgy értem, hogy nem. Természetesen nem mondtál semmi mulatságosat, uram.
– Akkor miért mosolyogsz?
A lány vállat vont.
– Szeretnéd, ha abbahagynám?
– Az ég szerelmére, Bridgid, figyelj egy kicsit rám!
– Figyelek, uram.
– Tudni akarom, hogyan sikerült eljutnod Angliába anélkül, hogy megállítottak vagy
megöltek volna.
Bridgid alaposan megfontolta a választ.
– Csalással és félrevezetéssel, uram.
– Ennél jobb magyarázatot akarok.
– Rendben van – egyezett bele a lány. – Becsaptam Prostert, amikor azt mondtam neki, hogy
Gilliannek Annie Drummondhoz kell mennie a sebe miatt. Csak akkor árultam el neki az
igazat, amikor már úton voltunk. Remélem, nem akarod őt vagy a társait hibáztatni. Gillian és
én nem voltunk hajlandók visszamenni velük.
– És mivel még nagyon fiatalok, nem tudták, hogy akár erővel is vissza kellene cipelniük
benneteket.
– Nem büntetheted meg őket
– Nem áll szándékomban megbüntetni őket. Mellettetek maradtak, és mindent megtettek,
hogy megvédelmezzenek benneteket, ezért jutalom illeti őket. Nem könnyítettétek meg a
dolgukat.
– Remélem, Gilliant sem hibáztatod – könyörgött Bridgid. – Egész úton próbált engem
visszaküldeni, de nem hallgattam rá.
– Miért szöktél el Prosteréktől és mentél Gillian után a kastélyba?
– Azt hittem, a segítségére lehetek, ha a nővérének adom ki magam, de kiderült, hogy inkább
csak útjában voltam. Kérdezhetek valamit, uram?
– Mit?
– Mi történt a katonákkal és a szolgálókkal Alford birtokán? Morgan bácsi szolgálói már
visszatértek, de mi van a többiekkel?
– Gondolom, mostanra ők is visszamentek a birtokra, és várják új urukat. Mi nem ölünk meg
ártatlanokat.
382
– És a katonák?
– Ők nem voltak ártatlanok.
Nem részletezte, de Bridgid úgy vélte, hogy nem is akarja tudni a kegyetlen valóságot.
– Hamarosan hazaindulsz?
– Igen.
Bridgid bólintott.
– Akkor jó utat kívánok! – mondta, és távozni akart.
– Még nem fejeztük be.
– Mit akarsz még tőlem?
– Még? Hiszen eddig nem is kértem semmit tőled… vagy igen?
A lány a fejét rázta.
– Gyere közelebb, Bridgid!
– Nagyon jó helyen vagyok itt is.
– Gyere közelebb! – parancsolta Ramsey éles hangon.
A parancsolgatása igazán nem fog hiányozni, gondolta Bridgid, miközben közelebb ment a
férfihoz, és megállt közvetlenül előtte.
– Így megfelel?
– Közelebb!
A lány beállt a két kinyújtott láb közé.
– Ez elég közel van?
– Egyelőre megteszi.
Ramsey szemmel láthatóan élvezte, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát. Bridgid
ugyancsak zavarban volt. A férfi nyilván csak játszik vele, de nem értette, miért. Bizonyára
fogalma sincs, milyen kínszenvedés az neki, hogy ilyen közel áll hozzá és nem érintheti meg.
Istenem, bárcsak ne szeretné annyira! Csak a gondolat, hogy a férfi hamarosan ellovagol és
soha többé nem látja, a poklok kínjait okozta neki. Legszívesebben hangosan zokogott volna,
de megfogadta, hogy előbb hal meg, mintsem egy könnycseppet is ejtene.
– Morgan bácsi azt állította, hogy szeretnél mondani nekem valamit. Mi lenne az, uram?
– Morgan bácsi? Mióta vagytok rokonok?
– Nagyon közeli barátok lettünk – emelte meg az állát egy leheletnyit a lány.
A férfi csak a szemét forgatta.
– Nem maradsz itt. Ezt akartam neked mondani.
– Már eldöntöttem, hogy itt maradok.
– Akkor változtasd meg a döntésedet! Hazajössz velem.
383
Bridgidet hirtelen olyan harag fogta el a férfi ostobasága és makacssága miatt, hogy kitört.
– Nem megyek haza! Itt maradok, ahol vagyok. Morgan bácsi azt mondta, hogy maradhatok.
Szeretem Angliát. Igen, uram, szeretem. Te és az embereid eddig durva hazugságokkal
traktáltatok. Úgy beszéltetek nekem Angliáról, mintha az maga lenne a pokol, de most
megtudtam az igazságot. A vidék ugyanolyan szép, mint a miénk, és az emberek is olyanok,
mint mi. Elismerem, nem könnyű megérteni őket a beszédjük miatt, de majd csak
hozzászokom. Tudod, hány angol segített nekünk az úton idefelé? Talán száz is – dicsekedett
erős túlzással. – Családok, akiknek maguknak is kevés van, mégis erősködtek, hogy osszuk
meg velük az ételüket, és odaadták a takarójukat. Gondoskodtak rólunk, pedig mi idegenek
voltunk nekik. Minden mesétek hazugság volt. Szeretem ezt az országot, és szeretem Gillian
bácsikáját. Olyan kedves és szeretetreméltó ember.
Erre a kijelentésre Ramsey-nek nevetnie kellett.
– Azt hiszed, Morgan kedves és szeretetreméltó?
– Igen – bizonygatta a lány. – És ő is szeret engem.
– De te Sinclair vagy.
– A Sinclairek közt nincs már számomra semmi.
– És mi van a férfival, akiről azt állítottad, hogy szereted?
Bridgid hátralépett, de Ramsey megfogta és közelebb húzta magához. A lány igyekezett
elnézni mellette, hogy képes legyen a beszélgetésre összpontosítani.
– Már nem szeretem többé – jelentette ki.
– Hogy az ördögbe érted azt, hogy már nem szereted többé? – hördült fel Ramsey. – Ennyire
sekélyesek lennének az érzéseid, Bridgid?
– Nem – csattant fel a lány. – Nagyon régen szeretem már, egészen kislány korom óta, de
most rájöttem, hogy nem ő megfelelő.
Ramsey-nek ez egyáltalán nem tetszett.
– Egészen pontosan mi nem felel meg benne?
– Semmi – kiáltott fel Bridgid. – Makacs, öntelt és ostoba. Igen, az. Ráadásul nőbolond is, és
én csak olyan férfihoz vagyok hajlandó hozzámenni, aki hűséges hozzám. Nem vesztegetem
rá többé az időmet. Különben is, megkaphat minden nőt, akit csak akar. Egyenesen a lábaihoz
vetik magukat. És tudomást sem vesz rólam – tette hozzá.
– Ó, Bridgid, nagyon is odafigyel rád.
– Az sem érdekli, hogy a világon vagyok-e.
– Dehogynem érdekli – mosolygott a férfi.
Bridgid ellökte a kezét, de Ramsey elkapta a derekát, és lassan maga felé húzta.
384
– Mit csinálsz?
– Amit már régen szeretnék megtenni.
Bridgid moccanni sem tudott, a gondolatai cserbenhagyták. Teljesen elveszett a sötét szemek
tüzében, és amikor a férfi lassan lehajtotta a fejét az övéhez, súgva kérdezte.
– Ezek szerint meg fogsz fojtani?
Ramsey akkor is nevetett, amikor megcsókolta. Teremtőm, neki van a legédesebb, legpuhább
ajka a világon. Hihetetlen boldogságot és békét érzett, ahogy karjaiban tartotta. Szája
birtoklóan tapadt a lányéra, nyelve lustán nyomult beljebb, hogy birokra keljen a másik
nyelvével. Nem kapkodta el. Alaposan kiélvezte az édes ízt. Azt hitte, tökéletesen ura
magának, ám amikor a lány is visszacsókolt gondolatai tótágast álltak. Mélyen megrendítette
a dolog, mert soha nem tapasztalt még ehhez még csak hasonlót sem. Önteltsége önuralmával
együtt elolvadt, mint a hó a napon, és a következő pillanatban már remegett a vágytól. Olyan
gyorsan történt, hogy szinte lélegzetet sem tudott venni. Szája csapongva kóstolgatta a lányt,
miközben szenvedélye az egekbe szökött. Nem tudott elég közel kerülni hozzá, hogy lángoló
vágyát kielégítse.
Amikor rájött, hogy magában már az igazolást keresi, amiért ott és azonnal az asztalra döntve
magáévá teszi a lányt, kényszerítette magát, hogy megálljon. Mindketten levegő után
kapkodtak, amikor Ramsey végre felemelte a fejét.
Bridgid nehezebben szedte össze magát, sőt meg is ingott egy pillanatra, amikor járni próbált.
– Miért csókoltál meg?
– Mert meg akartalak – felelte Ramsey bársonyos hangon.
– Ez most… búcsúcsók volt? Így köszöntél el tőlem?
– Nem – nevetett a férfi. – Hazajössz velem.
– Itt maradok. Hozzámegyek egy angolhoz.
– Egy fenét mész hozzá! – üvöltötte Ramsey. Kitörése őt magát jobban meglepte, mint a
lányt. Soha még egy nő sem váltott ki belőle ilyen reakciót, de a gondolat, hogy Bridgidet más
férfi öleli, teljesen kihozta a sodrából. – Sinclair vagy és hozzánk tartozol.
– Miért akarod, hogy visszamenjek?
Ramsey életében először nagyon sebezhetőnek érezte magát. Nyomorult érzés volt.
– Az igazat akarod hallani, Bridgid? – húzta az időt.
– Igen.
Tekintetük összekapcsolódott, míg Ramsey összeszedte a bátorságát, hogy kimondja, ami a
szívén van.
385
– A jelenléted napsugarassá varázsolja a Sinclair birtokot. Nem tudom elképzelni az életet
nélküled.
Bridgid a fejét rázta.
– Ez nem igaz, hiszen éppen arra készülsz, hogy elvegyél egy…
Ramsey felállt és közelebb lépett hozzá.
– Újabb házassági ajánlatot kaptál.
– Ezért csókoltál meg? Hogy hazacsábíts és hozzáadj valakihez, akit nem szeretek? Ki az? –
követelte feldúltan, és már azzal sem törődött, hogy könnyei végigcsorognak arcán.
Ramsey újabb lépést tett felé.
– Ne merészelj újra megcsókolni! – kiáltott rá a lány. – Nem tudok gondolkodni, amikor…
szóval, ne csókolj meg! – nyögte Bridgid. – És ami az ajánlatot illeti, elutasítom.
– Nem utasíthatod el, amíg nem tudod, kiről van szó – érvelt a férfi.
– Rendben van. Akkor mondd meg a nevét, és majd utána adok kosarat neki. Előbb persze
dicsérni fogod, ahogy szoktad, ugye? Mindig így teszel, amikor rá akarsz venni, hogy
fogadjam el az ajánlatot – fejezte be, és még maga is hallotta, milyen fájdalmasan cseng a
hangja.
– Nem akarom dicsérni, hiszen tele van hibákkal.
– Valóban? – torpant meg a lány.
Ramsey lassan bólintott.
– Szavahihető forrásból tudom, hogy ostoba, öntelt és makacs férfi, vagy legalábbis az volt,
amíg rá nem jött, hogy milyen bolond volt.
– De hiszen ezeket én mondtam… rólad.
– Szeretlek, Bridgid. Hozzám jössz feleségül?
* * *
Brodick nem tudta, hogy mi a fenét tegyen. Úgy érezte, mintha meg lenne kötve a keze, mivel
Morgan idősebb volt nála, ezért mégsem verhette laposra, hogy rábírja, parancsolja meg
Gilliannek, hogy menjen haza a férjével. Ráadásul azt sem tehette meg, hogy darabokra szedi
a férfi otthonát, amíg meg nem találja Gilliant. Végső elkeseredésében már az is megfordult a
fejében, hogy Gillian soha nem fogja megbocsátani neki, amiért megszegte a szavát, de úgy
érezte, nélküle elviselhetetlen lenne az élete.
Ramsey talán segíthetett volna megingatni a bárót – elvégre mégiscsak diplomata volt – de őt
túlságosan lefoglalta, hogy Bridgidnek udvaroljon. Majdnem egy órájába telt, mire meg tudta
386
győzni a lányt, hogy komolyan beszél és feleségül akarja venni, és miután Bridgid végre
beleegyezett, mindketten hazaindultak. Iain sem maradt ott segíteni neki, mivel égett a
vágytól, hogy minél előbb a karjába szoríthassa feleségét.
Így Brodicknak egyedül kellett boldogulnia a zsörtölődő báróval.
Morgan ugyancsak elcsodálkozott, amikor látta, hogy Brodick egy falatot sem eszik. Már
éppen elhatározta, hogy segít a szegény, szerelmes férfin, amikor meglátta Gilliant lefelé
jönni a lépcsőn.
Brodick háttal ült a bejáratnak, és Morgan tudta, hogy nem láthatta asszonyát.
– Fiam, tudnod kellett, hogy milyen makacs fehérszemély Gillian, mielőtt elvetted volna.
Bárki rájön erre, aki öt percnél többet tölt el a társaságában.
– Tudtam, hogy makacs – ismerte el Brodick. – De én ezt nem tartom hibának.
– Azt hiszem, haza kellene menned, és itt hagynod őt. Jobb lenne, ha máris indulnál.
Brodickot megdöbbentette a képtelen ajánlat.
– Nem megyek el nélküle – morogta. – Hogyan képzelheted, hogy el tudnám hagyni?
– Márpedig el tudom képzelni – jelentette ki vidáman Morgan. – Mondd csak, miért szegted
meg az ígéreted?
– Már elmondtam, miért – csattan fel Brodick türelmetlenül.
– Magyarázd el újra! – vágott vissza neki az öreg.
– Mert elfogadhatatlan volt számomra a gondolat, hogy veszélybe kerül. Nem veszíthetem el!
– Akkor soha többé ne hazudj nekem!
Az asszony hangjára Brodick szíve hevesen megdobbant, és úgy érezte, menten kiugrik a
helyéből örömében. Megnyugodva sóhajtott fel, hiszen hirtelen minden helyreállt a világában.
Gillian felé fordult. – Soha többé ne tegyél ki ekkora megpróbáltatásnak! – parancsolta.
– Ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz hazudni nekem!
– Nem addig, míg meg nem ígéred, hogy nem vállalsz többé ilyen ostoba kockázatot. Amikor
Proster elmondta, hogy odabent vagy azzal a gazemberrel, azt hittem meg… a fenébe, Gillian,
halálra rémültem, és soha többé nem akarok újra keresztülmenni azon a poklon!
– Megbántottál.
– Tudom.
– Csak ennyit tudsz mondani? Tudod, hogy megbántottál? Akkor én itt maradok, te menj
nyugodtan haza, Brodick.
– Jó – felelte a férfi. Meghajolt Morgan báró felé, majd kisétált a teremből. Gillian megvárta,
amíg becsukódik mögötte az ajtó, majd sírva fakadt.
– Elhagy engem – zokogta, és odafutott bácsikájához.
387
– Hiszen te mondtad neki, hogy menjen el – mutatott rá Morgan bácsi.
– Nélkülem megy haza.
– De éppen te mondtad neki, hogy menjen haza nélküled – érvelt bácsikája. – Tisztán és
világosan hallottam.
– De soha nem azt teszi, amit mondok neki. Bácsikám, hogyan fogok nélküle élni?
A férfi sután megpaskolta a hátát, nyugtatni akarván.
– Remekül elleszel.
– Annyira szeretem őt!
– De hazudott neked, emlékszel?
– Csak nemesen próbált viselkedni. Engem akart megvédelmezni.
– Akkor miért nem bocsátottál meg neki?
– Meg akartam – hüppögte Gillian. – Nem akarok nélküle élni. Hogyan hagyhatott el?
– Megfájdul tőled a fejem, lánykám. Ülj le és nyugodj meg – javasolta a férfi. Kihúzott egy
széket és gyengéden lenyomta unokahúgát rá. – Kinézek az ablakon, hogy elment-e már.
– Nem tudom elhinni, hogy képes volt elhagyni.
Morgan az égre emelte a tekintetét, és türelemért fohászkodott. Hát vak ez a lány? Nem látja,
hogy mennyire szereti az ura? Túl öreg és megrögzött volt már ő ahhoz, hogy kezelni tudjon
egy hisztérikus nőszemélyt. A szívügyeket jobb, ha a fiatalokra hagyja, döntötte el. Bennük
több a kitartás meg az életerő.
Figyelte, ahogy Brodick leveszi lováról a nyerget és odalöki egyik emberének. Mindegyik
embere leszállt már a lováról, és láthatóan otthon érezték magukat az udvarában. Amikor
Brodick visszaindult a kastélyba, Morgan úgy döntött, hogy felmegy. Mára már elege volt az
izgalmakból. A fiataloknak kell egy kis magány.
– Rögtön visszajövök – hazudta. – Maradj itt, és várj meg! – tette hozzá sietősen, nehogy
Gilliannek eszébe jusson utána menni, mint ahogy régen is szokta, és nyaggatni
siránkozásával, míg bármit kész volt megtenni neki. Elmosolyodott, amikor rájött, hogy
unokahúga még nála is makacsabb és erősebb akaratú.
A bejáratnál megállt és visszaszólt.
– Ugye, tudod, hogy szeretlek, kislányom?
– Igen, tudom. Én is szeretlek, Morgan bácsi.
A báró elindult felfelé, de megállt, amikor meghallotta maga mögött az ajtó nyitását. Nem
kellett megfordulnia, tudta, ki áll az ajtóban.
– Jól fogsz bánni vele. – Nem kérdés volt, hanem állítás.
– Igen, uram.
388
– Nem érdemled meg őt.
– Tudom, de akkor is megtartom.
– Tudod, fiam, nagyon emlékeztetsz valakire, de nem tudok rájönni, hogy kire. – Zavartan
megrázta a fejét. – Jobb lesz, ha bemész – javasolta aztán –, mielőtt még eláztatja a
nagytermet a könnyeivel. Ha valaki, ő képes rá.
Bácsikája nevetésére Gillian felnézett, és meglátta Brodickot, amint a bejáratnál áll és őt nézi.
Gillian felállt és egy lépést tett felé.
– Visszajöttél.
– El sem mentem.
Mintha mágneses erő vonzaná őket, úgy közeledtek egymáshoz.
– Dühös voltál rám. Láttam a szemeden.
– Igen, dühös voltam. Nem tudtam, képes leszek-e megvédeni téged, és ettől halálra
rémültem.
Brodick már elég közel járt, hogy a karjába szorítsa, de nem mert hozzáérni, mert tudta, ha
egyszer csókolni kezdi, nem bírja majd abbahagyni, márpedig be kell gyógyítania a sérülést,
amelyet ő okozott neki. Olyan könnyűnek tűnt most, hogy elmondja az asszonynak, mi van a
szívén, és nem értette, miért volt eddig ilyen bolond. A szerelem nem teszi gyengévé a
férfiember, inkább megerősíti, legyőzhetetlenné teszi, amikor olyan nő van az oldalán, mint
Gillian.
– Azt hittem, hazamentél.
– Hogyan mehetnék haza nélküled? Egész életemben téged kerestelek, és soha többé nem
foglak elhagyni. Ott van az otthonom, ahol te vagy. – Keze remegett, ahogy gyengéden
megsimogatta az asszony arcát. – Megértetted? Szeretlek, és ezentúl minden reggel melletted
akarok felébredni egész hátralévő életemben. Ha ez azt jelenti, hogy Angliában kell élnem,
akkor ott fogok élni.
Gillian szeme megtelt könnyel, annyira elárasztották az érzelmek és meghatotta a gyengéd,
romantikus mód, ahogy Brodick a tudtára adta, hogyan érez iránta.
Tudta, hogy milyen nehéz döntés lehetett ez a férfinak. A mogorva külső mögé rejtette az
érzéseit. Akkor Gillian felismerte, hogy ő jobban ismerte a férfit, mint az saját magát. Nem
számított, hogy Brodickot kiverte a hideg verejték, és meglehetősen sápadtnak látszott, mégis
megadta neki, amire szüksége volt. Kimondta, hogy szereti, és ezt most már nem vonhatja
vissza.
– Mondd újra! – kérte súgva.
A férfi foga megcsikordult, de teljesítette asszonya kérését.
389
– Angliában fogok élni.
– Mi? – pislogott Gillian meglepetten.
– Jaj, szerelmem, ne kényszeríts, hogy újra kimondjam! Ha téged ez tesz boldoggá, akkor itt
fogunk élni.
Gillian tudta, hogy komolyan is gondolja, és mélyen megrendítette az áldozat, amit ez a
kedves, gyengéd ember képes volt meghozni érte. Teremtőm, muszáj megcsókolnia, de úgy
döntött, hogy előbb megszabadítja a szenvedéstől.
– Boldoggá fog tenni, hogy Angliában élhetsz?
Szegény aggódó férjura valósággal elszürkült.
– Ha veled lehetek, akkor boldog leszek.
Erre Gillian elnevette magát.
– Akkor úszni fogsz a boldogságban. Nem akarok Angliában élni. A Buchananekkel akarok
élni. Vigyél haza!
390