KERTÉSZ MAGDA
A szüfrazsettek
KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1979
IS B N 9 6 3 0 9 1 1 9 0 6
© K E RT É S Z M A G DA, 1 9 7 9
Előszó
Nemrég baráti körben szó esett egy közéleti nőről, aki talán kissé túl
harcosan képviseli nemének érdekeit.
- Az... az egy szüfrazsett! - summázták végül a jelenlevők
véleményüket.
Hát igen, az idő leegyszerűsít. A mai köztudatban a szüfrazsett
egyoldalú, groteszkül túlzó, harcias, nőietlen nőt jelent.
Sokakban csupán ennyi maradt meg a szüfrazsett-fogalomból, a
mozgalomból, amely néhány emberöltővel ezelőtt lázba hozta
nemcsak Angliát, de egész Európát, sőt Amerikát is, pártállásra
késztetett szinte mindenkit, aki valamiképpen részese volt a
közéletnek.
Hosszú éveken át a lapoknak sem kellett izgalmas események
után kutatniuk. A szüfrazsettek szinte naponta gondoskodtak az első
oldalak szenzációiról, nemegyszer háttérbe szorítva az angol
parlament viharait, az európai politikai élet eseményeit.
Ilyenek voltak például a Miss Emily Wilding Davison tragikus
haláláról szóló tudósítások. Az epsomi derbi az angol társadalmi
élet nagy eseménye, az előkelő világ parádés seregszemléje. Az
1913. június 4-én tartott verseny sem tért el a szokottól. Jelen volt
mindenki, „aki számít". A kellemes, kora nyári délután az urak
magas kürtőkalapban, a hölgyek földet söprő selyembársony
ruhában, amely kirajzolta fűzővel valószínűtlenül vékonyra
karcsúsított derekukat, hatalmas tollas kalapokban feszítettek a
parádén.
Az egyik izgalmas fordulónál, a legfontosabb versenyszámnál,
amikor a hölgyek és urak izgatottan előrehajolva, látcsövüket
szemükhöz szorítva feszülten figyelték a paripák villámsebes
vágtáját, váratlan - először szinte megfoghatatlan - esemény történt.
Valaki a pályára rohant, és a király paripája elé vetette magát.
Lovas és ló felbukott, szörnyű kavarodás támadt, s az, aki az egész
zűrzavarnak okozója volt, aki berohant a versenypályára, Emily
Wilding Davison halálos sérülten maradt a pályán. A Times a
következő nap vezércikkében így ismertette az eseményt: „Csupán
feltevésekre szorítkozhatunk, vajon öngyilkosságot akart-e
elkövetni, vagy egyszerűen vigyázatlan volt. Talán majd ő maga
elmondja, valójában hogyan történt."
De Miss Davison nem mondhatta el. Néhány nap múlva anélkül,
hogy visszanyerte volna eszméletét, kivonta magát minden földi
számonkérés alól. Így a nyomozás ezzel a hivatalos rendőrségi
jelentéssel zárult: véletlen baleset.
A hölgy baráti köre azt vallotta, hogy Miss Davison már régen
forgatta fejében a gondolatot, régen töprengett azon, olyan tettre
van szükség, amely felrázza a közvéleményt, amely ráébreszti a
nőkérdés jelentőségére, megoldásának sürgősségére, és ha más mód
nincs rá, ő maga nem riad vissza a végső, a legnagyobb áldozattól
sem.
Vasárnap, június 14-én temették Miss Davisont, koporsóját
keresztülvitték London utcáin. Több ezer főnyi tömeg követte a
gyászinduló lassú ütemére menetelve, zászlókat lobogtatva,
táblákat emelve a magasba. A zászlókon, a táblákon feliratok álltak:
„Győzelem! Győzelem!" „Küzdjünk tovább!" „Ő életét áldozta
értünk. Küzdjetek ti is, mindhalálig!" „Szavazatot a nőknek!"
Ezekben a forró, júniusi-júliusi napokban, a szüfrazsettek Miss
Davison szörnyű halálától eltekintve is, bőven fedezték az újságok
szenzációigényeit:
Július 26-án nagyszabású tüntetést rendeztek. A tömeg London
nyolc különböző helyéről indult, és a Hyde parkban találkozott.
Tizenkilenc dobogót állítottak fel. Valamennyin szüfrazsettek
mondottak gyújtó, lelkesítő hangulatú szónoklatot, támogatást
kérve a hallgatóktól: segítsék a nők jogaiért küzdő szüfrazsetteket!
Ezen a nyáron, a nagy menetelésen kívül még 480 gyűlést tartottak,
kijátszva a rendőrség éberségét, és nyolcezer fontot gyűjtöttek
hallgatóiktól.
A szüfrazsett mozgalom vezéralakja, Mrs. Pankhurst ebben az
időben többet ült börtönben, mint amennyit szabadlábon
tartózkodott. A rendőrség állandóan a nyomában volt. A
legváratlanabb helyeken tűnt fel, 1914 februárjában két alkalommal
is tartott nyilvános szónoklatot barátok, hívek erkélyéről.
Márciusban Glasgow-ban szándékozott beszédet mondani. A hír
villámgyorsan terjedt. Ötezren gyűltek össze, hogy meghallgassák.
De alig mondott néhány szót a nők politikai, gazdasági, jogi
egyenlőtlenségéről, a dobogót minden oldalról körülvette a
rendőrség.
Tömegverekedés keletkezett. A nők próbálták megvédeni Mrs.
Pankhurstöt. Hiába. Érthető okokból - helyzeti fölényéből adódóan
- a rendőrség győzött. Az Evening News közölte Andrew Sloan
levelét, amelyben ezt írja: „Jól láttam, hogy a rendőrök megverték
Mrs. Pankhurstöt. A fejét ütötték, majd belökték egy taxiba, és a
vasútállomásra vitték. Megerősített őrséggel - még az egyes
állomásokon is detektívek hada vigyázott - a Holloway-börtönbe
hurcolták."
A Holloway-börtönben Mrs. Pankhurst azonnal éhségsztrájkba
kezdett, és kijelentette, utolsó pillanatig tiltakozni fog a mesterséges
táplálás ellen.
Rövid idő múlva újabb esemény döbbentette meg és
foglalkoztatta a közvéleményt. Miss Mary Richardson, a Nemzeti
Galériában megcsonkította Velázquez híres festményét, a Rokeby
Vénuszt. A rendőrségen tett írásbeli vallomásában a következő
olvasható: „Tönkre akartam tenni a mitológiai történet egyik
leghíresebb nőalakját! Tiltakozásnak szántam. Tiltakozásnak a
gazság ellen, amellyel tönkre kívánják tenni Mrs. Pankhurstöt, a
modern történelem egyik legtisztább nőalakját... Ha bárki
elszörnyed tettem felett és barbárságnak nevezi, én viszont Mrs.
Pankhurst bántalmazását tartom barbárságnak. És képmutatónak,
szemforgatónak a közvéleményt, amelynek egy tiltakozó, egy
elítélő szava sincs Mrs. Pankhurst és a többi önfeláldozó nő
üldözése ellen. Győzelem vagy halál! Nem félek a haláltól sem."
Mary Richardsont hathónapi börtönre ítélték.
Noha elsősorban nők voltak az események tevőleges és szenvedő
részvevői, férfiak is síkraszálltak az ügyért. Gonne kapitány
megtagadta az adófizetést, tiltakozásul a nők alárendelt helyzete
ellen, őt is letartóztatták. Hasonló módon tüntetett egy tiszteletre
méltó lady, Mrs. Harvey: elbarikádozta házát az adószedők elől.
A szüfrazsettek ablakokat törtek be, gyújtogattak, kirakatokat
zúztak be. A börtönben éhségsztrájkba kezdtek, ellenálltak a
mesterséges táplálásnak.
Íme, néhány kiragadott hír a szüfrazsettek által okozott károkról a
Times 1913-as évfolyamából:
Áprilisban robbantás Newcastle-ban.
Májusban szétrombolták Szent Katalin templomát Hatchamben.
Robbantás a Szent Pál-templomban. Fulhamben felgyújtottak egy
sportházat. Bexhill mellett leromboltak egy épületet. Dundee
mellett tönkretették a Faringdon Hallt. Nottinghamben egy
csónakházat pusztítottak el. Cambridge-ben felgyújtottak egy házat.
Folytathatnánk tovább a lajstromot gyújtogatásokról, épületek
rongálásáról, letartóztatásokról, szigorú ítéletekről.
Ha az ember a korabeli újságokat lapozgatja, a fényképeket
nézegeti, tiszteletre méltó külsejű, a kor divatja szerint öltözött, bő,
földet söprő ruhát, lebernyeges köpenyt, fehér, zárt nyakú ingblúzt,
hatalmas tollas kalapot viselő hölgyeket lát kezükben kalapáccsal,
amint rendőrök húzzák, vonszolják őket, rendőrök sorfala között.
Micsoda földcsuszamlás történt Angliában, az idillikus családi
élet hazájában?
Néhány évtizeddel az iménti események előtt még a ha-
gyományos nőideál szerepel az angol irodalomban: csupa szelíd,
eszményi angol nő. Íme, mutatóban néhány könyvcím: „Az
eszményi hajadon", „Asszonysors", „A szelíd női lélek", „Hazánk
nemes lányai és asszonyai", „A tűrés erénye".
Stílusuk talán különböző. De egyben, a lényegben, valamennyi
megegyezik: a művek a gondviselő által eleve elrendelt női sorsba
való belenyugvást hirdetik meghatóan ékes szavakkal. Az alázat, a
szenvedés, a legszebb női erény. Az alázat kettősen az, hiszen
egyúttal a legtisztább keresztény tulajdonság. A nőnek nem lehet
igazabb, őszintébb öröme, mint ellátni szűkebb családi körének,
házának tagjait, egyetlen és legnagyobb dicsősége, akár mártír-
szenvedéssel is, övéiről mindenképpen gondoskodni.
Ma inkább groteszknek érzi az ember az alázat, a saját egyéniség,
érdeklődés, elfojtásának magas hőfokú, lelkes magasztalását.
Viszont annál nyilvánvalóbb a cél: már csírájában elfojtani az
esetleg élénk, nyílt eszű okos, fiatal lány minden egyéni
érdeklődését.
És ezeken az olvasmányokon nőtt fel a kor leánya, ezeket a
könyveket kapta kézbe, alighogy nyiladozni kezdett értelme. Nem
vonhatta ki magát a hatása alól.
Hogyan léptek a szerény, önfeláldozó, férjük árnyékában
„idillikus békében élő" asszonyok nyomába rövid néhány évtized
leforgása alatt ezek a „rabiátus, hisztérikus nőszemélyek", vagy
ahogyan a korabeli konzervatív sajtó előszeretettel nevezte:
„dühöngő dervisnők". Hogyan lobbanthatták lángra a „fehérnép
lázadását"?
Ez az aranykor, ez a derült, tiszta és felhőtlen ég rózsaszín és
fehér bárányfelhőkkel, amelyet a korabeli regények olyan
előszeretettel varázsolnak elénk, legfeljebb szentimentális, a
valóságot tudatosan vagy akaratlanul aranyfüsttel bevonó, érzelgős
írók képzeletében élt, a valóságban viszont soha nem létezett.
ÉVEZREDES HAGYOMÁNYOK ELLEN
Halál a báliruha mellett
Évezredeken át a nők szótlan beletörődéssel vették tudomásul
alárendelt, jogfosztott helyzetüket a családban, a társadalomban.
Nem hangzott soraikból szenvedélyes tiltakozás, csendes
belenyugvással, némán viselték sorsukat.
Miért éppen a múlt századi Angliában próbáltak először
felegyenesedni a nők? Ennek előzményeit az angol ipari
forradalomban kell keresnünk.
Anglia legmerevebb feudális, társadalmi, gazdasági és politikai
bilincsein az 1640-1649-es angol forradalom már lazított.
Megnyitotta az utat a tőkés fejlődés felé.
Ebben a korszakban kezdődött a parasztság földtől való
megfosztásának és a tőkés mezőgazdasági nagyüzem kiala-
kulásának folyamata, amely megteremtette a nincstelen, a
nagyüzemi gazdálkodáshoz, a nagyipari termeléshez szükséges
bérmunkások tömegét.
Az ipari forradalom viharosan gyors ütemben Európa
országainak élére lökte Angliát, amely csakhamar a földkerekség
vezető ipari-kereskedelmi nagyhatalma lett, majd száz esztendővel
előzve meg a többi országot.
A nők öntudatra ébredésének újabb ösztönzést adtak az 1789-es
francia forradalom eszméi: a szabadság, egyenlőség, testvériség
jelszavai.
Az alapvető gazdasági, társadalmi változások a 19. század
közepe táján kezdtek teljes mélységükben, élességükben
kibontakozni.
Bizonyos fajta mezőgazdasági munka, s az étel előállítása,
készítése ősidők óta női feladat volt.
A háztartási, mezőgazdasági munka mellett apjuk, férjük mellett
esetleg a műhelyben segítettek, anélkül, hogy értékelték volna
teljesítményüket. Általános volt az a szemlélet, mely szerint a nő
ingyenes vagy legalábbis nagyon olcsó munkaerő (hiszen csupán a
fenntartási költségeit kellett számítani). Munkájuk jelentőségére
csak akkor terelődött a figyelem, amikor a család megszűnt
termelőegységként működni, és a nők bérmunkások lettek. A
hagyományok azonban afelé mutattak, hogy a nők csupán kisegítő
munkaerők, épp ezért jövedelmük is csak a család jövedelmének
kiegészítése lehet. Bérüket nem teljesítményük, tudásuk szerint
szabták meg, hanem nemükhöz mérték, szinte függetlenül
tevékenységük jellegétől.
A 19. századbeli kapitalista körülmények éles fénnyel
világították meg a gyakorlattal párosult elméletet: a nő jövedelme
arra szolgál, hogy kiegészítse a férfi bérét.
Marian Ramelson „The Petticoat Rebellion" című könyvében
jellemző képet ad az angol nők helyzetéről. Tőle vettük át az alábbi
adatokat.
A 18. század végén, a 19. század elején harmincezerre becsülték
azoknak a nőknek a számát, akik Kensington, Chiswick, Brentford
és Middlesex zöldség- és gyümölcsvásárterein dolgoztak. Nyáron
reggel hattól este hat óráig, télen hajnaltól alkonyig - félannyi
bérért, mint a férfiak.
1843-ban a kormányzat nyilvánosságra hozta a „Felmérés a
gyermek- és női munka alkalmazásáról a mezőgazdaságban" című
vizsgálat eredményét. A tanulság ezúttal is ugyanaz volt, mint
előbb: a nők feleannyi bért kaptak, mint a férfiak. Egy adat a
felmérésből: egyetlen önálló munkás, munkásnő nem engedheti
meg magának, hogy olyan ételt egyen, amilyet a dologházban
adnak, és friss hentesárut szinte sohasem látnak a két-,
háromgyerekes munkáscsaládok.
A pamutipar nőtt először nagyüzemi iparrá, és alkalmazott tömeges
méretben nőket. A haladó közvélemény figyelmét és felháborodását
mégis az keltette fel, hogy asszonyokat és gyermekeket
foglalkoztattak a bányák mélyén.
1842-ben egy bizottság jelentése látott napvilágot a bányákban
uralkodó helyzetről. A feljegyzéseknek szemléletes rajzok adtak
nyomatékot. A bányászokat szinte külön emberfajtának tekintették:
elfajzott, züllött, iszákos népségnek. Az aknák körül kis falvak
alakultak, ezekben éltek teljesen elkülönülve. A lakosság nagy
részének több fogalma volt arról, hogyan élnek a Tűzföldön, mint a
bányákban. Annyira izoláltan laktak, hogy a fiataloknak szinte nem
is volt más választásuk, mint hogy szüleik foglalkozását kövessék.
A lányok vagy a bánya mélyére mentek, vagy elszegődtek
cselédnek.
A jelentés szerint férjek, apák vallottak arról, kénytelenek voltak
olyan terheket, annyi szenet rakni feleségük, gyermekeik hátára,
hogy azok csak tántorogva tudták elvonszolni.
Egy asszony azt mondta: - Kemény munka ez, uram, nagyon
kemény munka. Bárcsak az első asszony, aki szenet vett a hátára,
beleszakadt volna. - Egy idős asszony ezt kérte: - Könyörgöm,
mondják meg Viktória királynőnek, hogy mi hű alattvalói vagyunk,
nem félünk a munkától, de nem bírjuk a vontatólónak való
erőfeszítést. Ha kihoz minket a föld alól, az aknából, és emberi
munkát ad nekünk, minden lány és asszony áldani fogja!
A bizottság jelentése nyomán keletkezett vihar és botrány hatása
alatt a kormány kénytelen volt rendeletet hozni: megtiltották nők
föld alatti munkában való alkalmazását.
Ez azonban nem jelentette, hogy alapvetően javult volna a nők
helyzete. Hiszen a műhelyekben, gyárakban sem volt sokkal jobb a
sorsuk. A nők többségét két iparág foglalkoztatta: a fém- és a
textilipar (beleértve a ruházati ipart is). A fémiparban 25 349 nő, a
textil- és ruházati iparban 14 910 nő dolgozott 1901-ben. A
munkaidő reggel hattól este hatig tartott. A bér általában itt is
félannyi volt, mint a férfiaké.
A legszörnyűbb helyzet az ugyancsak sok nőt foglalkoztató
ólomiparban volt. Nem alkalmaztak semmiféle védőberendezést,
így az ólommérgezés a gyakori munkásbetegségek közé tartozott.
Halál, mérgezés, paralízis sújtotta az ólommunkásnőket, a
gyermekük nemegyszer halva született. Kék csík a fogínyen volt a
mérgezés első és legbiztosabb tünete. És a munkásnők 75 százaléka
viselte ezt a jelet. Ha megkérdeztek egy-egy munkásnőt, miért
dolgozik ebben a majdnem biztos halált jelentő iparban, a válasz a
legtöbbször ez volt: - Szívesebben élek akárhogy is néhány
esztendeig, mint hogy azonnal éhenhaljak!
Newcastle kereskedelmi bizottsága így fogalmazta meg az
asszonyok tömeges foglalkoztatásának okát az ólomiparban:
„Tisztára gazdasági indoka van. Igaz, hogy gyöngébbek mint a
férfiak, hajlamosabbak is az ólommérgezésre, de sokkal
alacsonyabb a bérük."
Mint említettük, igen sok nőt alkalmaztak a textil- és ruhaiparban.
A divatáru manufaktúrákban a durvább árukat gépekkel, a
finomabbakat kézzel varrták. A legélénkebb üzleti hónapok ősszel
voltak. Ebben az időben a munka gyakran és szinte megszakítás
nélkül reggel hattól este tízig és még tovább tartott. Egy korabeli
orvos vallomása szerint 1862 telén tizenkilenc ruhaipari lány közül
hat halt meg a megerőltető munka következtében fellépett
betegségben.
1863 júniusának utolsó hetében a londoni napilapok cikket
közöltek ezzel a szenzációs címmel: „Halál túlmunka
következtében!" A cikk a húszesztendős Mary Anne Wackley
divatáru készítőnő haláláról tudósított. A fiatal lány egy igen
tekintélyes udvari szállító divatáru szalonjában dolgozott. A
tulajdonost Elisa asszonynak hívták.
A hír hatására most újra felfedezték a régi, sokszor elmondott
igazságot, hogy ezek a lányok átlagosan napi tizenhat és fél órát, az
idényben pedig gyakran harminc órát dolgoznak megszakítás
nélkül, miközben lankadó munkaerejüket sherryvel vagy kávéval
serkentik.
Mary Anne halála az idény csúcspontján történt. Az előkelő ladyk
ruhacsodáit néha órák alatt kellett elkészíteni, hogy ragyogó
öltözetükben megjelenhessenek a különböző főrangúak estélyein.
Mary Anne huszonhat és fél órát dolgozott megszakítás nélkül
harmincadmagával egy olyan szűk szobában, amely a szükséges
levegőnek alig egyharmadát biztosította. Éjjel pedig ketten
osztoztak egy ágyon, azoknak a fullasztó levegőjű lyukaknak
egyikében, amelyeket egy hálószobából deszkafalakkal választottak
le. Elisa asszony szalonja az elsőrangú londoni divatcégek közé
tartozott. A fiatal lány pénteken megbetegedett és vasárnap már
meg is halt, Elisa asszony legmélyebb felháborodására anélkül,
hogy az utolsó öltéseket elvégezte volna a báliruhán. A halottas
ágyhoz már elkésve érkezett dr. Keys az esküdtszék előtt kereken
kijelentette: Mary Anne Wackley halálát az egészségtelen
munkakörülmények, a túl hosszú munkaidő okozta. A zsúfolt
munkateremben végzett munka, a szűk, rosszul szellőztethető
hálóhelyiség is hozzájárult halálához.
Az esküdtszék viszont, hogy az orvosnak leckét adjon
jómodorból, kinyilvánította: „Az elhunyt apoplexiában halt meg.
Mindazonáltal okunk van attól tartani, hogy halálát a túlzsúfolt
műhelyben való munka is meggyorsította."
Az egyik legalantasabb, legpiszkosabb és legrosszabbul fizetett
munkához, a rongyválogatáshoz előszeretettel alkalmaztak fiatal
lányokat, felnőtt nőket. Az egész világ rongykereskedelmének
központja, lerakodóhelye Anglia volt, ahol a rongyokat trágyázásra,
pehelygyártásra, rongygyapjú készítésére és papírnyersanyagként
használták. A női rongyválogatók piszkos munkájuk során gyakran
szereztek himlőt és más fertőző betegséget, amelyet az egész
városban elterjesztettek, és amelynek első áldozatai ők maguk
lettek.
Marx „Tőké"-jének első kötetében találhatunk adatot az angol
csipkeverésben foglalkoztatottak számáról. 1861-ben
százötvenezer dolgozóból csaknem száznegyvenezer nő volt. Dr.
Truemannek, a nottinghami szegényklinika orvosának
megállapítása szerint a 17 és 24 év közötti csipkeverőnő
pácienseinek tekintélyes száma volt tüdőbajos (1861-ben 686
munkásnő közül minden 8.).
Sorolhatnám tovább a példákat más korabeli művekből is. A
munkások és még inkább a munkásnők kizsákmányolásának
mértéke meghaladja az emberi képzelet határát. És bár nem tartozik
szorosan a témánkhoz, ide kívánkozik, hogy a kisgyermekeket
hat-hétéves korukban munkába hajszolták, és a legtöbbször nem is
érték el a felnőtt kort, vagy ha igen, nyomorékká, rokkanttá váltak.
Az említett foglalkozási ágaknál is nyomorultabb volt a háztartási
alkalmazott helyzete. Több mint egymillió nő dolgozott idegen
háztartásokban. És már csak szétszórtságánál fogva is ez volt a
legvédtelenebb réteg. Mrs. Isabella Beeton 1861-ben a „The Book
of Household Management" című művében így ír a cseléd
kötelességéről: Reggeli előtt a gondjára bízott valamennyi szobából
- reggelizőszobából, a könyvtárból, az ebédlőből, a nappaliból és a
szalonból - vigye ki a szőnyegeket. Utána söpörje ki a szobákat,
törölgessen, egyetlen porszemnek sem szabad maradnia, gyújtson
be valamennyi kandallóban, majd söpörje le a szőnyegeket. Fontos,
hogy először úrnője szobájában gyújtson tüzet, nehogy hidegben
kelljen öltöznie. Készítse ki úrnője aznapi öltözékét, melegítsen
részére vizet. Utána szolgálja fel a reggelit. - És mindez még csak a
kora reggeli teendő.
Ebben az időben a nők nemigen tiltakoztak, nem lázadtak fel
sorsuk ellen. Legalábbis nagyon kevés esetet tartanak számon.
Wiltshire-ben 1863. november végén Harupp posztógyáros
alkalmazottai, mintegy harminc, szövőszéken dolgozó munkásnő
sztrájkba lépett, mert Harupp levont a bérükből, ha reggel elkéstek.
Két percért hat pennyt, három percért egy shillinget és tíz percért
egy shilling hat pennyt.
Harupp megbízott egy fiút, hogy a kaput munkakezdéskor zárja
be. A kintrekedteket, aszerint, hogy mennyit késtek,
pénzbüntetéssel sújtotta. Az épületben nem volt óra. Így a
szerencsétlen nőket tetszés szerint bírságolhatták.
Ez ellen lázadtak fel. A sztrájkoló nők, családanyák és lányok
kijelentették, hogy csak akkor állnak újra munkába, ha a fiút órával
helyettesítik, és ésszerű büntetési díjszabást vezetnek be. Harupp
tizenkilenc lányt és asszonyt idéztetett a békebírák elé
szerződésszegés miatt. Fejenként kilenc penny büntetésre és két
shilling hat penny perköltség megfizetésére ítélték őket a
hallgatóság hangos felháborodása közepette. Haruppot a bíróságról
távoztában zúgolódó néptömeg kísérte.
A nők jó ideig szinte védtelenül voltak kiszolgáltatva a
munkaadók kénye-kedvének. Bár elég szép számmal tevé-
kenykedtek a korai radikális mozgalomban, egyes városokban
külön női csoportot alakítottak, összejöveteleket, tiltakozó
gyűléseket szerveztek. Többen részt vettek az akkor még illegális
szakszervezeti mozgalomban.
A speciális női érdekek kivívásáért azonban úgyszólván semmit
nem tettek. Nem is tehettek. Elvileg és gyakorlatilag nők csak olyan
jogokat követelhettek, amelyeket a férfiak már elértek. De hosszú
ideig a munkásoknak is alig volt több joguk, mint a munkásnőknek.
A szakszervezetek sokáig működtek illegalitásban. A munkásoknak
nem volt szavazati joguk, gazdaságilag, politikailag, társadalmilag
kisemmizték őket. A munkásság erőteljesen küzdött jogaiért. A nők
mást nem tehettek, minthogy ezekben a küzdelmekben vettek részt.
Ez a magatartás nem csupán a munkásosztály asszonyait
jellemezte. Akkoriban még a polgárság asszonyai sem tudták
megfogalmazni feminista követeléseiket, míg a férfiak ki nem
vívták és meg nem szilárdították helyüket a társadalomban. Csak a
demokratikus jogok biztosítása és kiterjesztése, csak a felemelkedő
osztály jogainak elnyerése után indíthattak a nők harcot speciális
női jogaikért, a külön rájuk nehezedő nyomás megszüntetéséért.
Mindez talán még nem magyarázza meg eléggé, hogy a korai
kapitalizmus munkásmozgalmában a nők mennyire nem
arányuknak megfelelően képviselték nemük érdekeit. Sokan
ellenezték a nők munkába állását. A munkások kellemetlen
versenytársnak tekintették őket, akiknek alacsonyabb fizetése csak
akadályozta, hogy megfelelő bért harcoljanak ki maguknak.
Ebben a korszakban még nem jutottak arra a felismerésre, hogy a
megoldás nem a nők kizárása az iparból, hanem épp fordítva: saját
magukat, családjuk érdekeit is védik azzal, ha támogatják a nők
felemelkedését, munkájuk méltóbb erkölcsi, anyagi megbecsülését.
Még hosszú utat kellett végigjárniuk, míg ezt is megértették.
Lépésről lépésre
Az ipari forradalom nemcsak a kézműves ipar és a mezőgazdaság,
nemcsak a parasztság és a kialakuló munkásosztály helyzetét
változtatta meg, de erősen hatott a középrétegekre és a felső
osztályokra is.
A közép- és nagybirtokos feleségének megvolt a maga funkciója,
helye és kötelezettsége a háztartásban, amely maga is önálló
gazdasági egység volt. Az asszony irányította kiterjedt, teljesen
önálló háztartását, nevelte lányait, hogy később azok is eleget
tudjanak tenni ezeknek a kötelezettségeknek. A nagy
háztartásokban haszonállatokat tartottak, a tehenek tejéből vajat
köpültek, sajtot készítettek, szappant főztek, szőttek, fontak, ruhát
varrtak.
Nagyobb mezőgazdasági munkák, például aratás idején a ház
asszonyainak, leányainak volt a feladata a béresek ellátása, s ezt
megint csak a háziasszony irányította. A mezőgazdaság
nagyüzemesítésével a földesúr mezőgazdasági nagyüzem
tulajdonosa lett, felesége, leányai helyzete is alapvetően
megváltozott. Egy korabeli kis szatirikus vers élénken érzékelteti a
változást.
1743:
Férfi - ekéhez,
Asszony - fejéshez,
Lány - a fonóba,
Fiú - csűrbe, ólba,
S kerekedik a vagyonka.
1843:
Férfi - halali hó!
Miss - piano,
Asszony - selyembe, szaténba,
Fiú - görögre, latinra,
S bekerültök a lapokba.
De az átalakulás még mélyrehatóbb volt: az új tőkés viszonyok a
falut és várost egyaránt forradalmasították. A kapitalista
vállalkozások, akár ipari, akár mezőgazdasági jellegűek voltak,
tőkét igényeltek. A vagyon nem oszolhatott meg egyenlően a
testvérek között. A legidősebb fiú örökölte a vagyon nagyobb
részét, vagy őrá szállt maga az üzem (ipari, mezőgazdasági). Azért
a többi fiút sem kellett félteni, kitűnő elhelyezkedési lehetőségek
között válogathattak a növekvő, gyarapodó, gazdagodó
gyarmatbirodalomban. Előkelő egyetemi végzettséggel
bármelyikük elhelyezkedhetett egy fejlődő tőkés vállalkozásnál.
Megtalálhatta helyét a Parkinson törvényei szerint szinte vízfejűre
növekvő államapparátusban, nemcsak otthon, hanem az angol
gyarmatbirodalom valamelyik kolóniáján.
Az iparosodás, a kapitalizmus átalakító hatása kedvezett a közép-
és felső osztály férfiainak, de másként hatott az osztály női tagjaira,
akiket csak egyetlen hivatásra készítettek elő: a házasságra. A tőkés
átalakulással párhuzamosan megváltozott a felkészítés a
házasságra. A fiatal lánynak nem kellett már megtanulnia az
önellátó mezőgazdasági egység asszonyi irányítását: főzést,
szövést, fonást, szappankészítést, vajköpülést stb.
Miből állt a fiatal hölgy nevelése ebben az időben? Múlt századi
regényekben bőven találunk ilyen példákat. Tanult rajzolni, festeni -
többnyire bájos akvarelleket a kertről, a tájról, a naplementéről és a
napfelkeltéről, cicájáról, egy váza virágról stb. Tanult muzsikálni,
hogy társaságban önmagát csembalón kísérve korának édesbús,
szentimentális dalocskáit énekelje, ha volt egy kis hangja, de ha
nem volt, zenét akkor is tanult, ez hozzátartozott a tökéletes úrilány
neveléséhez, mint ahogy a kézimunka is kötelező volt. A nevelést
kiegészítette a szerény, ildomos, szégyenlős modor elsajátítása:
társaságban nem illik enni, csupán csipegetni, egy lány minél
kevesebbet beszéljen, inkább csak kedvesen mosolyogjon.
Ez a kép bontakozik ki előttünk a korabeli érzelgős regényekből:
a bájos, ártatlan lányka, aki a maga tisztaságában mit sem tud a világ
romlottságáról. Valójában a szándékos tudatlanságban tartott fiatal
lányok romantikus regényeken nevelkedtek, mit sem tudtak a való
életről. Míg a hajdani japán lányoknak csupán lábfejét torzították el
mesterségesen, az angol közép- és felső osztályok sokkal
veszélyesebb és ártalmasabb dolgot műveltek. Épeszű, normális
fiatal emberek értelmi fejlődését gátolták mesterségesen, jelképesen
fásliba szorították.
Nemcsak a korabeli szentimentális regények festenek megható
képet ezekről a bűbájos, ártatlan, védelemre szoruló teremtésekről,
hanem tudálékos értekezések tömegei is napvilágot láttak,
amelyekben óvják a szülőket, nehogy lányaik szellemi érdeklődése
kifejlődjön. Ha pedig valamely szerencsétlen véletlen vagy
„veszélyesen" magas fokú értelmi képesség következtében mégis
kifejlődik holmi szellemi érdeklődés a lányban, az istenért, legalább
arra vigyázzanak, nehogy elárulja azt! Különösképpen nem, háza-
sulandó fiatalemberek előtt.
Marian Ramelson idézett könyvében ismerteti dr. Gre-gory
lányainak írt tanácsait:
„Nincs szörnyűbb, középosztálybeli, rendes fiatalember számára,
mint a kékharisnya feleség. A szerencsétlen szellemi érdeklődés
még a legelőnyösebb fizikai tulajdonságokkal rendelkező teremtést
is megfosztja bájától, és visszataszítóvá teszi a házasulandó
fiatalember szemében."
Dr. Gregory mindenekelőtt azt tanácsolja a férjhez menés előtt
álló lánynak, hogy modorából, mozdulataiból, egész magatartásából
csak úgy áradjon a védtelen és éppen ezért védelemre szoruló
nőiesség. És ezzel a védtelen, szűzies ártatlansággal egyetlen és
legfontosabb kötelessége, hogy megfelelő férjet szerezzen. Teljesen
közömbös az illető kora, szellemi képessége, jelleme, csupán egy
fontos: a vagyona.
Ha valamelyik felső vagy középosztálybeli lány nem tudott eleget
tenni ennek a néha ki nem mondott, de gyakran hirdetett egyetlen és
legfontosabb kötelességének, nemcsak sikertelennek, ügyetlennek
számított, de viselhette „kétbalkezessége" következményeit is:
többnyire rendkívül kedvezőtlen társadalmi, anyagi körülmények
közé került.
Amíg apja élt, meghúzódhatott a családi körben, legfeljebb
szemrehányással illették, éreztették vele, hogy élete kudarc. De apja
halála után szinte teljesen pénz nélkül maradt. Hiszen a vagyon
oroszlánrészét a legidősebb fiú örökölte. A többi fiú szépen
elhelyezkedett az iparban, az államapparátusban, a
kereskedelemben, a gyarmatokon, a lánytestvérek férjhez mentek, s
ő ott állt pénz, tudás, minden szakképzettség nélkül. Mégis
magának kellett megkeresnie a megélhetéséhez szükséges összeget.
A képzettséghez kötött foglalkozási ágak eleve el voltak zárva
előle, az pedig társadalmi helyzete miatt egyszerűen
elképzelhetetlen volt, hogy gyári vagy háztartási munkát vállaljon.
Egyetlen út állt előtte nyitva: a nevelőnősködés jómódú
családoknál. A fiatal „úrilányok" számára szükséges tudnivalókra
oktatta növendékeit: akvarellfestésre, kézimunkára,
csembalójátékra, jómodorra, amelyekre őt is megtanították
lánykorában. A nevelőnőre, „kisasszonyra" általában csak a ház
fiatal lányait bízták, annyira nem becsülték műveltségét (és joggal),
hogy a fiúk nevelését is ráhagyták volna.
Helyzete kínos és bizonytalan volt. A család, amelynek
alkalmazásában állott, a legtöbbször lenézte, megvetette. De nem
tartozott a cselédséghez sem, többnyire ők is lenézték és
bizalmatlanok voltak iránta. Mivel nagy volt a kínálat, mert igen sok
védtelen, tudatlan, képzetlen „úrilány" pottyant ki apja halála után a
családi fészekből, elképesztően kevés fizetést kaptak, és
hihetetlenül magas követelményeket támasztottak velük szemben.
Ugyancsak Marian Ramelson közli az alábbi hirdetést egy
1851-ben megjelent angol lapból:
„Fiatal hölgyet keresünk, aki rendelkezik a nevelőnői
foglalkozáshoz szükséges képességekkel. Egy szobában kell
aludnia négy gyerekkel és egy cseléddel. Reggel megfürdeti a
gyermekeket, felöltözteti őket, hogy háromnegyed nyolckor már a
reggelihez ülhessenek. Reggel kilenctől déli tizenkettőig, majd fél
kettőtől négyig oktatnia kell a gyermekeket. Ezenkívül napi két
órában zenére kell tanítania őket. Esténként úrnője számára hímez.
Mialatt tanítja a nagyobbakat, dajkálja a csecsemőt. Este neki kell
lefektetnie a gyermekeket. Fizetése tíz font egy évre. Holmijai
mosásáról maga tartozik gondoskodni."
Jövedelme alacsonyabb volt a szövőnők ugyancsak igen
nyomorult bérénél. És abból a nyomorúságos fizetéséből még igen
gyakran idős, tehetetlen anyját vagy testvéreit kellett támogatnia.
A korabeli szentimentális regényeknek gyakori hősnője a „jó
házból való", szép, nemes lelki tulajdonságokkal rendelkező,
elszegényedett fiatal úrilány, aki nevelőnőként kénytelen
megkeresni kenyerét. A romantikus angol regényekben a szép
nevelőnőbe rendszerint beleszeret a ház fia vagy a ház fiának barátja
- ha gyarmatokon történik a cselekmény, magas rangú katonatiszt
vagy magas rangú gyarmati tisztviselő -, olykor maga a kenyéradó,
a gyermekek atyja, aki ez esetben gazdag özvegyember.
A való életben azonban nincsenek ilyen romantikus szerelmek, a
legjobb esetben hivatalnokhoz vagy egyszerű üzletemberhez
mehetett férjhez az elszegényedett úrilány. Sokan pártában
maradtak.
Ha nagy szerencséjük volt, alkalmazást kaphattak úgynevezett
magániskolában, ahol kispolgári lánykákat, a lelkész és intéző
gyerekeit oktathatták az úrihölgyekhez illő viselkedésre, hogy egy
fokkal feljebb léphessenek a társadalmi ranglétrán. Ezek az
intézetek - ahogyan a korabeli irodalom bemutatja őket - arról
voltak nevezetesek, hogy szánalmas fizetést adtak a nevelőnőknek,
s még szánalmasabb élelmezést. A vállalkozó nem a jó étvágyú
gyerekeken takarékoskodott - azok ellátását árgus szemekkel fi-
gyelték a szülők -, hanem a „tanítónőkön". A szegényebb
„úrilányok", ha volt megtakarított pénzük, maguk alapítottak
leánynevelő intézetet. A később híres írónőkké lett Bronte testvérek
is megkíséreltek ilyen intézetet nyitni. Bele is buktak.
A középosztálybeli nők mégis az oktatásban igyekeztek először
tért hódítani. Szerettek volna oklevéllel rendelkező, hivatásos
pedagógusok lenni. 1843-ban Frederick Maurice tisztelendő
tanfolyamot indított fiatal nők számára. A tantárgyak elsősorban
metodikai jellegűek voltak: hogyan tanítsunk? Hogyan
viselkedjünk tanítványainkkal?
A tanfolyam iránt szinte elképzelhetetlenül nagy érdeklődés
mutatkozott. Sokkal többen szerettek volna részt venni, mint ahány
hallgatót a tanfolyam kapacitása elbírt. Tekintettel a nagy
érdeklődésre 1848-1849-ben két kollégiumot alapítottak
Londonban a tanulni vágyó fiatal nők számára: a Királynő
Kollégiumát és a Bedford kollégiumot. (Miközben a nők milliói
teljes jogfosztottságban éltek, a közéletből kirekesztették őket, az
ország legfontosabb közjogi méltóságát nő viselte: Viktória
királynő.)
Az elkövetkező években mind több női kollégiumot létesítettek,
amelyek egyre jobban valósították meg a kitűzött célt: a
pedagógusképzést. Az első két pedagógusképző intézetet a
Királynő Kollégiumának hajdani hallgatói, Frances Buss és
Dorothea Beale létesítette (1850-ben és 1858-ban).
Pedagógusképző tanfolyamok nyíltak Észak-Angliában is, Stuart
professzor vezetésével. Az előadások után a professzor hagyott időt,
hogy válaszoljon a feltett kérdésekre.
De a tanítványok eleinte félénkek voltak. Különben sem tartották
illőnek, hogy kérdéseket intézzenek egy fiatalemberhez. Ezért a
professzor azt a módszert vezettette be, hogy a növendékek óra után
írásban nyújtsák be kérdéseiket. Annyi kérdést kapott, hogy a
következő alkalommal alig győzött válaszolni rájuk.
Ezek a tanfolyamok teremtették meg az alapját a nők további
követelésének: nyissák meg az egyetemek kapuit lányok előtt! Első
ízben 1865-ben tehettek lányok külön-vizsgát Cambridge-ben. A
határozatot a felsőház csak kis szótöbbséggel fogadta el, 54:51
ellenében. Sok év telt még el, amíg a többi hallgatóval együtt
lehettek jelen az előadóteremben. Külön padokban ültek, de
elnyerhették a különböző fokozatokat. A lányok tudományos
fokozatát aztán a nyilvános életben, az elhelyezkedésnél, hosszú
ideig nem vették figyelembe.
A nők állhatatos és szívós harcot folytattak azért, hogy az
orvostudományi egyetemet elvégezhessék. Itt még több
ellenállással találkoztak, mint más pályák esetében. A maradi
emberek még a gondolatától is irtóztak, hogy nők orvosok
lehessenek. Azzal érveltek, hogy nem illő, veszélyes, sőt
erkölcstelen. Ügy látszott, egyhamar nem engednek be nőket az
orvosi egyetem falai közé.
Dr. Elisabeth Blackwell volt az első angol nő, aki az orvosi címet
megszerezte. Igaz, hogy nem otthon, hanem az Egyesült
Államokban. Elisabeth Blackwell szüleivel még kislány korában az
Egyesült Államokba költözött. Itt szerezte meg a doktori diplomát
1849-ben. Hazatérése után beiktatták az angol orvosok névsorába.
1860-ban aztán az orvosi kar külön rendelkezést hozott, amelynek
alapján nem vehetők fel az orvosi névjegyzékre azok, akik külföl-
dön nyerték el az orvosi fokozatot, illetve törlendő a korábban
felvettek neve a listáról. A rendelkezést nem a nők ellen hozták,
hiszen női orvos Elisabeth Blackwellen kívül más nem volt
Angliában, mégis akadályozta a nők behatolását erre a pályára.
Hiába végezték volna el tanulmányaikat más országban (pl.
Franciaországban, Belgiumban, Svájcban, Olaszországban vagy
Spanyolországban), ahol már bejuthattak az egyetemre, ha
hazájukban nem engedik tudásukat gyümölcsöztetni.
Elisabeth Garret Andersen mégis elhatározta, hogy orvos lesz.
Ám hiába kérte felvételét az orvoskaron, visszautasították. Ekkor
rájött arra, hogy gyógyszerész oklevéllel automatikusan felkerülhet
neve az orvosi névjegyzékre. Mire azonban a gyógyszerész
oklevelet megszerezte, az éber orvosi kar elrendelte, hogy
gyógyszerész végzettség senkit sem jogosít fel arra, hogy neve az
orvosi jegyzéken szerepeljen.
Sophia Jex-Blake, egy rendkívül energikus, tehetséges fiatal nő
és néhány társa, éveken át tartó makacs küzdelemmel, mégis elérte,
hogy végre befogadják a lányokat az orvostudományi egyetemre és
az előírt vizsgákat letehessék.
Összesen öt fiatal lány lépte át az edinburghi orvosi egyetem
kapuit. Valóságos lázadás tört ki ellenük. Ahogy beléptek a
terembe, a fiúk hangos üvöltéssel fogadták őket: - Macskák!
Macskák - ordították kórusban, és a legválogatottabb, gúnyos
szidalmakkal illették őket.
Mint a medikák később elmesélték, állandóan rettegve vonultak
az órára, vesszőfutás volt számukra az út a kaputól. Attól féltek,
hogy a fiúk egyszer alaposan elverik őket.
Ha tettleg nem is bántalmazták, végtelen találékonysággal
bosszantották a lányokat. Egy alkalommal például becsempésztek
egy juhot az előadásra, majd az óra után, amikor a lányok felálltak,
hogy elhagyják a termet, az állatot a lányok után lökték. Az előadó
professzor felkiáltott, a juhhoz intézve szavait: - Kérem, hagyja el a
termet. Hiszen bizonyára sokkal intelligensebb, mint azok, akik
becsempészték.
Miután a professzorok meggyőződtek a lányok rátermettségéről,
szorgalmáról, szerették volna elérni, hogy diplomájukat hivatalosan
is elismerjék. Erőfeszítésük azonban hiábavalónak bizonyult. Az
alsó- és felsőház nem adta jóváhagyását.
Csupán 1876-ban fogadta el a határozatot a parlament, hogy az
orvosi egyetemek felvehetnek lányokat is hallgatóknak, a
fiúhallgatókkal egyenlő jogokkal, és hogy vizsgáikat, fokozataikat
hivatalosan is el kell ismerni.
Lassan-lassan az előítéletek ellenére (amelyek mögött a
leggyakrabban a monopólium elvesztésének félelme húzódott meg)
mind több területen megnyíltak a kapuk a nők előtt. 1893-ban
nevezték ki az első női gyári felügyelőt, de csak 1921-ben az első
gyári orvosi, egészségügyi felügyelőnőt.
A közvélemény talán az orvosi pályán fogadta el a nőt a
legnehezebben. - Ha olyan nagyon segíteni akarnak a szenvedőkön -
mondogatták -, ám tessék, legyenek ápolónők. Mint az orvosok
segítői hűsítsék nedves ruhával a beteg homlokát. Erre nagyon
alkalmasak.
Az addig megvetett ápolónői foglalkozást Florence Nightingale, a
tiszteletre méltó hivatás magaslatára emelte.
Florence Nightingale 1820-ban gazdag és művelt családban
született. Az apa abban az időben szokatlan módon nagy gondot
fordított két lánya nevelésére. Görögre, latinra, történelemre,
németre, franciára és filozófiára tanította. Képzésüket kiváló nevelő
egészítette ki.
Florence mégis szerencsétlennek érezte magát. Már egész
fiatalon kicsinyesnek, értelmetlennek tartotta családja kon-
vencionális, saját osztályának szokásai által szabályozott életét.
Érthetetlennek, nevetségesnek találta a pletykákkal fűszerezett
összejöveteleket, bálokat.
Mindjobban erősödött benne az ellenállás osztályának
életformájával szemben. Nem ment férjhez. Nem vált kedvelt
társasági hölggyé, az ápolónői hivatást választotta.
Az 1853-tól 1856-ig tartó krími háborúban ő volt a legendás
„lámpás hölgy", aki árnyként járt a legveszélyesebb helyeken a
sebesült katonák között, aki sebeket kötözött és vigaszt nyújtott.
Bár ő maga nem vett részt a nők felszabadítását célzó
küzdelemben, erkölcsileg és anyagilag támogatta. Minden
esztendőben komoly összeget juttatott a nők szavazati jogáért
küzdő társaságoknak. Sürgette a nők jogi és családjogi helyzetének
javítását, hogy a férjétől külön élő nő maga rendelkezhessék saját
keresete felett.
Leküzdve az előítéleteket, szüleivel dacolva saját maga szabta
meg életútját, éppen ezért elítélte a nők passzivitását, a sorsukba
való beletörődést. Különösen rossz tapasztalatokat szerzett az
ápolónők között. Mint egyik levelében írja: „A krími háborúban
mellettem dolgozó ápolónők közül egyik sem tanult tőlem semmit,
és hazatérésük után egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a
háborúban és a kórházakban szerzett tapasztalataikat hasznosítsák
... Boldogan adnék évente ötszáz fontot - folytatja - egy női titkárság
létesítésére, amely a kormánnyal szoros kapcsolatot tartva
képviselné a nők érdekeit... De a nők teljesen apolitikusak. Még az
államférfiak nevét sem ismerik. Azt sem tudják, ki él közülük, ki
halt már meg. Fogalmuk sincs a különböző állami intézmények
létéről, funkciójáról, címéről, nevéről."
Nem voltak hamis ábrándjai neméről. De szembeszállt azzal a
nézettel, mely szerint a nők eredendően alacsonyabb rendűek a
férfiaknál, kisebbek a képességeik. A nők elmaradottságának
alapvető okát abban látta, hogy minden idejüket elveszik az
apró-cseprő mindennapi elfoglaltságok.
Kevéssé ismert tanulmányában, a „Cassandrá"-ban fejti ki erről a
véleményét. Nem csupán a sokágú otthoni tennivalóra, a
háztartásra, a gyereknevelésre gondolt, amikor az időhiányra
hivatkozott, hanem arra a rengeteg felesleges, úgynevezett
társadalmi kötelezettségre, amely a polgári és felső osztálybeli nőt
merev korlátok közé szorította. Szerinte ezek teszik lehetetlenné a
nők szellemi érdeklődésének kifejlődését. S akiben mégis támad
szellemi igény, és megpróbálkozik a szellemi tevékenység bizonyos
ágaival, mondjuk a matematikával, kénytelen abbahagyni, mert
összeegyeztethetetlen a „társasági élet" időlopó, hiú és kicsinyes
követelményeivel. Egyszerűen fel sem tételezik a nőkről - írja -,
hogy olyan elmélyült tevékenységet folytassanak, amelyet ne
szakíthatnának bármely pillanatban félbe valamilyen fontos
társadalmi vagy családi eseményért. Esetleges szellemi
érdeklődésüket röstellve önző szórakozásnak tekintik, és
kötelességüknek érzik, hogy a legjelentéktelenebb
családi-társadalmi eseményért föláldozzák. Miután szilárdan hitte,
hogy a nők alacsonyrendűségét társadalmi körülményeik idézik elő,
felismerte, hogy a társadalmi körülményeket kell alapvetően
megváltoztatni.
Caroline tollal harcol gyermekéért
A 19. század elején Angliában a nők a törvény előtt, társadalmi
hovatartozásuktól függetlenül, egyaránt jogfosztottak voltak. Ez a
felsőbb osztályok asszonyaira is érvényes, bár azokat szükség
esetén gazdag és befolyásos hozzátartozóik, rokonaik
megvédhették.
Marian Ramelson említett könyvében rámutat, hogy a törvény a
nőt egyszerűen nem ismerte el jogi személynek. A nő előbb apja,
később férje gyámsága alatt állt. Nem perelhetett be senkit, őt sem
lehetett perbe fogni. Nem írhatott alá megegyezést. Az eljegyzett
menyasszony vőlegénye beleegyezése nélkül nem adakozhatott. Ha
férjhez ment, minden tulajdona - beleértve személyes javait, ruháit,
ékszereit - férjére szállt, ha csak az esküvő előtt különleges,
törvényesen jóváhagyott szerződés nem biztosította, hogy saját
maga rendelkezhet vagyonával. Az ilyen szerződések rendkívül
ritkák voltak, és nem elsősorban a nő védelmét szolgálták, hanem az
apósét, hogy a hozományt ne herdálja el a pazarló vő.
Ha a nő eljegyzése, azaz házassága után örökölt vagy netán pénzt
keresett, azzal szintén a férj rendelkezett. Sőt a feleség művészi
vagy írói tiszteletdíját a férj kívánságára egyenesen neki fizették.
Csak a férj beleegyezésével végrendelkezhetett, aki azonban
bármikor, még a feleség halála után is visszavonhatta
beleegyezését. Ez azt jelentette, hogy az asszony végakarata a férfi
szeszélyétől függően bármely pillanatban üres papírral vált
egyenlővé.
Az asszony nem hagyhatta el férjét, gyermekeit nem vihette el
férje engedélye nélkül. Ha mégis megtette, bárki, aki befogadta,
beleértve rokonait is, bűncselekményt követett el, és a megbántott
férj teljes joggal beperelhette. Ilyen esetekben a bíróság megítélte a
férjnek a „kártérítést".
Ha a feleség megpróbálta kijátszani a törvényt, és valami
megélhetést teremtett magának és gyermekeinek, a férj a törvényre
támaszkodva nemcsak hogy minden fillér támogatást
megtagadhatott tőle, de követelést támaszthatott minden egyes
pennyre, amelyet felesége keresett.
Az asszony, ha elköltözött férjétől, semmit sem vihetett magával
akár a házasság előtti, akár későbbi használati tárgyaiból: sem ruhát,
sem ékszert, de még egyetlen könyvet sem. Hiszen törvényesen
minden a férjé volt. Millicent Fawcettnek, a későbbi feministák
egyik vezetőjének Londonban ellopták a pénztárcáját. Amikor a
tolvajt elfogták, a férj, dr. Fawcett pénztárcájának eltulajdonításáért
emeltek vádat ellene, hiszen a feleségnek nem lehetett egyéni
tulajdona.
A férj törvényesen kérhette a bíróságtól a különélést a nő
házasságtörése címén. Fordított esetben a nő nem állhatott bíróság
elé ilyen kéréssel. A férj házasságtörése nem volt elegendő ok arra,
hogy az asszony különélést kérhessen. Csupán egyetlen válóokot
ismertek el: ha bizonyítani tudta az állandó kegyetlenséget és
kegyetlenkedést. Ezt pedig nem volt könnyű bizonyítani, mert a
férjnek törvény adta joga volt verni a feleségét. Csupán egyetlen
„humánus" kikötés létezett: hüvelykujjnyinál vastagabb bottal nem
ütlegelhette feleségét.
A férj végrendeletében kizárhatta feleségét az örökségből. Még
azoktól a javaktól is megfoszthatta, amelyeket a feleség hozott a
házasságba. Ha végrendeletében a lakás elhagyására kötelezte,
akkor az asszony a férj halála után csak negyven napig lakhatott régi
otthonában.
A házasságban született gyermekek kizárólag a férjé voltak. Ha a
házasság előtt vagy a házasság során férj és feleség megegyezett,
hogy a gyerekek milyen vallásban nevelkedjenek, és ha a
megegyezés úgy szólt, hogy az anya vallását kövessék, a férfi
bármikor megváltoztathatta a megállapodást. A férj minden
indokolás nélkül elvehette a gyermekeket az anyától, még a
csecsemőt is. Eltitkolhatta, hogy a gyermekek hol vannak, ki neveli
őket, milyen körülmények közé kerültek.
A férfi bármelyik ismerősét meghívhatta házába, anélkül, hogy
ehhez a feleség beleegyezését kérte volna. Az asszony viszont csak
férje beleegyezésével hívhatta meg barátnőjét vagy rokonát.
Bizonyos „előnyöket" mégis élvezett a nő. Bármilyen magánjogi
vétséget követett el, hivatalos megítélés szerint férje tudtával,
beleegyezésével tette, éppen ezért nem is vonhatták őt felelősségre.
Ha adósságot csinált, a férj volt felelős érte, neki kellett
visszafizetnie a pénzt. Továbbá, amíg a házastársi kötelék fennállt, a
férj köteles volt ellátni feleségét élelemmel, ruhával, gondoskodni
hajlékról számára.
Caroline Norton híres esetével kapcsolatban tört ki a botrány ama
jogszabály körül, amely kimondta, hogy az anyának nincs joga
gyermekéhez. Caroline Norton a saját korában divatos színpadi
írónak, Richárd Sheridannak volt az unokája. Örökölte a családi
adottságokat, szép, okos és szellemes volt. Szülei nem voltak
jómódúak, és az anya lázasan igyekezett három lányát kevés
hozománnyal, minél előbb kedvezően férjhez adni.
Caroline-t 1827-ben sikerült főkötő alá juttatnia. A férj az
úgynevezett jó házból származó George Norton volt. A két ember
nem volt egymásnak való. A házasság szerencsétlenül indult. Az
élénk, vidám, jó humorú, haladó gondolkodású és nagyvonalú
Caroline-hez sehogy sem illett a gyanakvó, fösvény, kapzsi és
kicsinyes férj. Norton élénken tiltakozott felesége azon törekvése
ellen, hogy szalonját a haladó politikusok, művészek központjává
tegye. Ráadásul a férj, noha előkelő, gazdag családból származott,
vagyontalan volt, és nem értett a pénzkereséshez.
Caroline hamarosan világosan látta, hogyha abban a stílusban
kíván élni, amelyet családja körében megszokott, és amelyhez
ragaszkodott, neki magának kell hozzá megteremtenie az
eszközöket.
Írni kezdett. Hamarosan divatos írónő lett, befolyásos politikusok
keresték barátságát. Norton nem sokra becsülte feleségét, de
politikai ismeretségeit igyekezett felhasználni saját karrierje
számára.
Caroline megvetette. Sokat veszekedtek, olykor a nyilvánosság
előtt, társaságban. Egyszer Caroline elmenekült otthonról, s amikor
hazatért, férje megverte. Ekkor már annyira megromlott köztük a
viszony, hogy Norton felesége távollétében három fiukat saját
rokonaihoz vitte, és nem volt hajlandó elárulni tartózkodási
helyüket.
Az asszony elkeseredett küzdelembe kezdett. Levelekkel,
röpiratokkal árasztotta el parlamenti képviselő ismerőseit.
Követelte, változtassák meg az eddigi rendelkezéseket: a törvény
ismerje el az anya jogát, hogy meglátogathassa gyermekét, s a
gyermek az ő felügyelete alatt nevelkedhessen.
A közvélemény élénk érdeklődéssel figyelte Caroline Norton
küzdelmét. Esete nem volt egyedülálló. Röpirataiban több olyan
asszonyt említett, akiket hasonlóképpen megfosztottak
gyermeküktől.
1838-ban olyan fordulat történt, amely a közvélemény
rokonszenvét az ő oldalára állította. A fiúk apjukkal együtt egy
rokonuknál nyaraltak. A legfiatalabb fiú, a nyolcéves William pónin
kilovagolt, és az állat levetette. Látszólag nem történt komolyabb
baja, csupán egyik karját sértette fel. A sebet azonban
elhanyagolták, elgennyesedett, a fiú vérmérgezést kapott. Amikor
William már utolsó óráit élte, Norton megengedte, hogy anyjáért
küldjenek. De mire megérkezett, William már meghalt.
Caroline szörnyű fájdalma nagy visszhangot keltett. Ámbár az
úgynevezett jó társaságban még mindig úgy vélekedtek, hogy
Caroline azt kapta a sorstól, amit megérdemelt. Hiszen az
asszonynak mindent tűrnie kell férjétől.
Az általános közvélemény azonban nem a felsőbb hatalmak jogos
büntetését látta Caroline megpróbáltatásában, s a szerencsétlen eset
nyomán javaslat született „A kiskorú felügyelete" címmel, s
hamarosan törvényerőre is emelték. A törvény feljogosította az
anyát, hogy az esetben, ha hibátlan hírű és jellemű, felügyeletet
gyakorolhasson kiskorú gyermekei fölött.
Így több mint egy évszázad távlatában a törvénykorrekció
jelentéktelen apróságnak látszik. De saját korában mégis az első,
hivatalos, törvényes elismerése volt annak, hogy az anyának is
vannak jogai gyermekével kapcsolatban!
Caroline tollával harcot folytatott a házassági és válási törvény
megváltoztatásáért is. A javasolt módosítások az asszonyok keserű
sorsának javítását célozták. Ezek legkonokabb ellenzője a püspöki
kar volt.
A liberális párt erőteljes támogatása mellett 1857-ben új
házassági és válási törvény született, amely jogot biztosít a férje
által elhagyott feleségnek! Ha a feleség örököl, az az ő tulajdona, és
nem a férjéé. Továbbá: végrendelkezhet vagyona fölött. A férjétől
külön élő feleség érvényes szerződést köthet. Perelhet a bíróságon,
és őt is perelhetik.
A szép és tehetséges Caroline a Madame de Staelok fajtájából
való volt. Az önálló, tehetséges, régi típusú dámák közé tartozott,
aki a férfiakat elsősorban szépségével, egyéni bájával, rafinációval
igyekezett befolyásolni, tehát úgynevezett hagyományos
eszközökkel. Nem volt feminista, nem szimpatizált sem az ilyen,
sem a szocialista mozgalmakkal. Nem háborították fel a munkásnők
embertelen létfeltételei, a divatszalonokban dolgozó lányok napi 16
órai munkája, a bányászasszonyok erejét, életét roncsoló robotja az
aknák mélyén. Tette mégis döntő jelentőségű: repedés támadt az
ellenállás szilárd falán.
Az anya jogáról szóló új törvény, majd a házassági és válási
törvény módosítása eredményeként talpalatnyi földön már mások is
megvethették lábukat.
A korabeli női lapokban, a receptek, a szentimentális történetkék
mellett, mind több vérlázító dokumentum, leírás jelent meg arról,
hogyan bántak férfiak nőkkel, illetve férjek feleségükkel, apák
leányaikkal.
Egyfelől talán soha nem dívott annyira a lovagiasság, a
gentlemanek hódoló tisztelete, galantériája, a „társaság" hölgytagjai
iránt, mint az álszemérmes és puritán viktoriánus korban, amikor a
jobb társaság tagjai lakásukban még az asztalok és székek lábára is
harisnyát húztak, nehogy pucér meztelenségükkel esetleg pirulásra
késztessék valamelyik ifjú hölgyet. Micsoda ildomos és tiszta,
ártatlan kedélyre valló életképeket ábrázolnak a legjobb úri társa-
ságok köreiből a Viktória korabeli irodalmi és művészi termékek.
Másfelől mint Marian Ramelson találóan írja, ugyanaz a gentleman,
aki inkább meghal, semhogy a nő jobb oldalán haladjon, semmi
kivetni- és szégyellnivalót nem talált abban, ha feleségét valami
valódi vagy képzelt vétségért bezárta a szobába, éheztette, egy szál
ruhában kiűzte házából vagy verte.
A férjek vagy apák bármily kegyetlenül bántalmazták
feleségüket, leányukat, néha életük fogytáig tartó egészségi
károsodásokat okozva nekik, a bírósági ügyekben a büntetés soha
nem állt arányban vele. A felső határ a legvér-lázítóbb esetekben
sem lehetett több hathónapos szabadságvesztésnél.
A bírák, az esküdtszék tagjai maguk is valamennyien férjek, apák
voltak, és úgy vélekedtek, hogy a férj, aki kíméletlenül verte
feleségét, mindössze kissé túlzásba vitte jogát, hogy megleckéztesse
élete párját.
A mozgalom előhírnöke:
Mary Wollstonecraft
A társadalmi egyenlőség jelszavát meghirdető 1789-es nagy
francia forradalom hatására fogalmazta meg elsőként az angol Mary
Wollstonecraft a nők teljes felszabadításának programját. A maga
korában felhívása nem juthatott el azokhoz, akiknek szánta: könyvét
elkobozták. A nőmozgalom előfutáraként betöltött történelmi
szerepét csak évtizedekkel később ismerték fel, műveit szélesebb
körben csak jóval később olvasták. (Az utóbbi években Amerikában
értek meg újabb kiadásokat.)
Mary Wollstonecraft 1759-ben született. Röviddel 1797-ben
bekövetkezett halála előtt egyik Dániából írt levelében rendkívül
tömören és találóan jellemezte saját küldetését: „Az élet színpad. A
szereplők a sors, a hagyományok által kialakított szerepet játsszák
ezen a színpadon. De akadnak olyanok is, akik nem hajlandók a
kijelölt szerepet eljátszani. És ezeket meggyötri, megkínozza a sors.
Én is ezek közé tartozom. De lehet, hogy azok, akik nem játsszák el
kijelölt szerepüket, olyanok, mint az útjelzők. A későbbi kor
számára mutatják az irányt, mialatt ők porba sújtva állnak az út
kereszteződésében."
Férje, Godwin, neves filozófiai író, az anarchizmus egyik első
képviselője, a következőképp összegezte emlékirataiban Mary
származását, körülményeit:
Apja zsarnok volt, és Mary anyjának ellenállása nagyon korán
megtört, alávetette magát férje akaratának. Wollstonecraft
tekintélyes összeget, tízezer fontot örökölt szüleitől. A hatgyerekes
család azonban csak rövid ideig volt jómódú, mert Mary apja
különböző esztelen vállalkozásokra tékozolta el pénzét, és a család
elszegényedett.
Végül is, ahogyan fokról fokra lejjebb csúsztak, az apa egy
szegényes farmot vásárolt Yorkshire-ben. Néhány év után
visszatértek Londonba, majd onnan Walesbe költöztek. Mary korán
kiábrándult apjából, akinek szentimentalizmusa brutalitással
párosult. Az egyik pillanatban könnyezve simogatta kedvenc
kutyáját, hogy a következőben bottal csapjon feleségére vagy
gyermekeire.
Mary nagyon ragaszkodott tehetetlen, testileg-lelkileg összetört
anyjához, s a legtöbbször a hálószoba küszöbén aludt, hogy anyja
segélykiáltására azonnal berohanhasson a szobába, és kiszabadítsa
őt a dühöngő apa kezei közül. Persze, a küzdelem során neki is
bőven kijutott a pofonokból.
Egyik helyről a másikra való vándorlásuk során Mary időnként
iskolába is járt, és felszedett valami nagyon felületes tudást.
1774-ben London északi részébe költöztek, az eddiginél még egy
fokkal mélyebbre süllyedtek. Mary tizenöt esztendős volt ekkor.
Hamar összebarátkozott a szomszédban lakó Fanny Blooddal.
Fanny szenvedélyesen érdeklődött az irodalom iránt, énekelt,
csembalón játszott, és kis akvarelleket festett a műkedvelőinél kissé
magasabb szinten. A képeket műkereskedőknek adta el, ebből élt a
család.
A Wollstonecraft család ekkor már teljesen elszegényedett,
Marynek is kereset után kellett néznie. Először hímzőlány lett, majd
társalkodónő egy idős hölgy mellett. Később nevelőnő volt egy
rosszul vezetett magániskolában.
Eseménydús életében fontos állomást jelentett, amikor lady
Kingsborough lánya mellé került nevelőnőnek. Itt közelebbről is
megismerkedett az irodalommal, amely iránt az érdeklődést már
Fanny Blood felkeltette benne. Saját írói képessége is kezdett
kibontakozni. Ekkor ismerkedett meg egy tekintélyes londoni
kiadóvállalat tulajdonosával, Johnsonnal, aki biztatta az írásra, és
megjelentette első könyvét „Gondolatok a lányok neveléséről" cím
alatt. Tíz fontot kapott örökös szerzői jogdíjként. 1791-ben jelent
meg „Az emberi jogok követelése" című röpirata, melyben a francia
forradalom jelentőségét méltatta.
Még ugyanebben az esztendőben hat hét alatt készült el „A nők
jogainak követelése" című művével, amelyben elsőként követelte a
nők teljes egyenjogúságát az élet minden területén. Munkája már
tartalmazta azokat a követeléseket, amelyeket utóbb a feminista
mozgalom támasztott.
Kiváló képessége volt hozzá, hogy a családja, ismerősei, baráti
körében szerzett tapasztalatait általánosítsa.
A szülői házban látott és elszenvedett megalázások nem tették
elkeseredett, magába forduló emberré. Noha apjával nem volt
hajlandó egy fedél alatt élni, rendszeresen segítette őt. Első
keresetét, a Johnson kiadótól kapott tíz font tiszteletdíjat pedig,
noha égető szüksége lett volna a pénzre, barátainak, a Blood
házaspárnak adta, hogy meglátogathassák Írországban élő fiukat.
Godwin írja emlékirataiban, hogy az esztendők során Mary
legalább 200 fontot adott családjának, vagyis szinte minden
keresetét.
Kortársai főbűnéül tudták be, hogy több férfihez is fűzte „bűnös
viszony". Marynak nem sok oka volt arra, hogy a házasságot
szentségként tisztelje. Nemcsak szülei életét látta közelről, de tanúja
volt húga, Elisabeth szerencsétlen, rosszul sikerült házasságának is.
A férj nem egyezett bele a különválásba, Elisabethet titokban kellett
a lakásból kicsempészni. Marynál rejtőzött el, akinek ugyancsak
próbára tették idegeit húga hisztérikus kitörései, és rettegett attól,
mikor talál rá a férje, aki mindenütt kereste: „Előbb találkoznék
szemtől szemben egy oroszlánnal, mint Bess férjével" - írja egyik
barátjához intézett levelében.
Mary rövid életének utolsó szerelme, társa, jóbarátja, végül férje,
William Godwin volt. Házasságuk után nem költöztek össze,
mindketten megtartották saját otthonukat. Úgy vélték, tartósabb,
boldogabb lesz kapcsolatuk, ha a hétköznapok egyhangúsága, az
állandó együttlét monotóniája nem szürkíti el. Mary gyermekágyi
lázban halt meg.
Leánya, Mary Godwin, második felesége lett kora egyik
legünnepeltebb költőjének, Percy B. Shelleynek. És szerzője az első
és legismertebb rémregénynek, a „Frankenstein"-nek.
Mary Wollstonecraft első könyve a „Gondolatok a lányok
neveléséről" embrionális formában tartalmazza az író szellemi
fejlődésének irányát. Saját tapasztalatai alapján elsősorban azt
fejtegeti, milyennek kellene lenni a középosztálybeli lány
nevelésének.
Saját korában a női báj egyik fontos tartozéka volt a törékenység,
védtelenség, gyámoltalanság, ő pedig arról írt, hogy az egészséges
fizikumot már csecsemőkorban kell megalapozni. Hangsúlyozza az
önálló gondolkodásmód kialakításának fontosságát. Nem szabad
agyongyámolítani a gyermeket, engedjék szabadon mozogni, a
hozzátartozók ne kísérjék gonddal minden egyes lépését. A fiatal
lányt ne kényszerítsék arra, hogy mindenáron zenét vagy más
művészetet tanuljon, ha nincs hozzá tehetsége. Tudja kifejezni
gondolatait, tanuljon meg logikusan gondolkodni.
De talán a legjellemzőbb könyvére, hogy bátran fellázadt az
áltekintély ellen. Nem hódolt be egy elvnek, gondolatnak, csak
azért, mert X. vagy Y. mondta, nem hajtott térdet a megszentelt
hagyományok előtt. Fő műve: „A nők jogainak követelése",
szenvedélyes vitairat. A francia forradalom eszméit igyekszik a nők
helyzetének megváltoztatására a társadalomban alkalmazni.
A könyv leglényegesebb mondanivalóját M. Talleyrand
Périgold-hoz, Autun püspökéhez intézett ajánló sorai foglalják
össze: „A nők jogaiért folytatott harcomban elsősorban az az
egyszerű elv vezet: hogy ha a nevelés nem készíti fel a nőt arra,
hogy a férfi méltó társa legyen, akkor megáll a tudomány, az
emberiség fejlődése. Mert az igazság, a tudás mindenkihez kell
hogy szóljon, általános érvényű kell hogy legyen."
A könyv sokoldalúan világítja meg a nők alárendelt helyzetét,
amelyen - mint írója szomorúan megjegyzi -, a többség nem is kíván
változtatni. Saját tapasztalataira hivatkozva tények tömegével
bizonyítja, hogy a legtöbb férfi igazi érdeklődését nem osztja meg
bájos, divatosan öltöző, kedvesen csevegő, de üresfejű feleségével,
s csupán úgy viseli el a házaséletet, hogy ideje nagy részét házon
kívül tölti. Munkahelyükön, velük egyívású, közös érdeklődésű
barátokkal társalognak, gyakran szexuális vágyaikat sem
feleségükkel, hanem más nőkkel elégítik ki.
Éles határvonalat húz az unatkozó, tétlen úrihölgy és a keményen
dolgozó asszony között: „A józan értelem, a helyes gondolkodás és
magatartás, amellyel nehezen élő, hősiesen küzdő
munkásasszonyok között találkoztam, arról győzött meg, hogy azok
a jelentéktelen semmiségek, amelyek az úrhölgy napjait kitöltik,
érdeklődésüket lekötik, őket magukat is jelentéktelenné, felületessé,
kicsinyessé teszik."
Nem kivételezettségét kér a nő számára, éppen fordítva, a
látszólagos privilégiumok eltörlését. Az a kedves figyelem,
amellyel a jól öltözött és jól nevelt gentleman adózik a jól öltözött,
jól nevelt nőnek, az a gondoskodás, patronálás, amellyel a
gentleman óvja a hölgyet, a hajladozás és udvariaskodás csak
látszat, nem a megbecsülés és a tisztelet megnyilvánulása. A nők
nem királynők, ahogyan a férfiak gáláns modora után a kívülálló
vélné, hanem rabok.
Hangsúlyozza, hogy igazi egyenlőséget kell teremteni a
társadalomban, különben az igazi erkölcs soha nem talál valódi
talajra, s az egyenjogúság nem szilárdulhat meg, ha az emberiség
fele, a nők, tudatlanok és műveletlenek maradnak.
Egyik fő követelménye az ingyenes állami nevelés, a gyerekek
nemétől, társadalmi helyzetétől függetlenül, öttől kilencéves
korukig. Utána felvázolja, egy ugyancsak kötelező koedukációs
középiskola tervét.
Ma már szinte érthetetlen, hogy ez a reális és még csak
forradalminak sem nevezhető tervezet miért váltott ki olyan vihart
saját korában. Kortársai úgy ítélték meg a művet, mint a nők
kiváltságának szenvedélyes követelését, holott épp ellenkezőleg:
minden látszólagos, valójában rabságot, szolgaságot rejtő
privilégium megszüntetését, a valódi, emberi egyenlőség
megvalósítását kívánta.
Mary Wollstonecraft könyvében lefektette a későbbi
nőmozgalom legfontosabb alapelvét: a nők anyagi függet-
lenségének követelményét. Hangsúlyozza annak szükségességét,
hogy a nők is szavazhassanak, dönthessenek afelől, kik képviseljék
őket a parlamentben, amiből logikusan következik az a követelés,
hogy nők is helyet kapjanak a képviselőházban.
Az Ügy
Lassanként így kezdték nevezni a feministák születő, növekvő,
erősödő mozgalmát.
Az Ügynek Mary Wollstonecrafton kívül még két más jelentős
szellemi ébresztője, előfutára volt: William Thompson (1775
-1833) és John Stuart Mill (1806-1873).
Wollstonecraft baloldali demokrata volt, Thompson szo-
cialistának vallotta magát. Tekintélyes ír protestáns családból
származott, és apjától földbirtokot örökölt Glandore-ban. A kor
földbirtokosainak általános szokásával szöges ellentétben egyik fő
törekvése volt, hogy bérlői sorsán, életfeltételein javítson. Széles
látókörű, sokat olvasó, sokat töprengő férfi volt. És ha valahol,
valami követésre méltó újdonsággal, reformmal találkozott,
igyekezett meghonosítani saját szegényes vidékén is. Bérlői
szerették, földbirtokos társai lehetetlen különcnek tartották.
Ismeretségbe, majd barátságba került számos, hangadó
értelmiségi kortársával, többek között Jeremy Bentham utilitárius
filozófussal is. Bentham azt az elvet vallotta: legfontosabb a lehető
legtöbb ember legnagyobb boldogsága. De míg Bentham a
kapitalizmus meggyőződéses védelmezője volt, Thompson az elvet
módosította. Szerinte a kapitalista kizsákmányolás körülményei
között nem lehet a társadalmat megreformálni, csak szocialista
feltételek között. E korai szocialista munkásságát Karl Marx is ér-
tékelte. Thompson, ha távolról sem olyan tudatosan, mint később
Marx, megkísérelte dialektikusan megfogalmazni a közgazdasági
kategóriákat. Első fontos művében, a „Megjutalmazott munká"-ban
leszögezi: Minden gazdagság forrása a munka.
Thompson egyszersmind meggyőződéses híve a feminizmusnak
is, egyik értekezése: „Felhívás az emberi nem feléhez" -
szenvedélytől fűtött mű. Dühe elsősorban a nők közvetlen
kizsákmányolói, a férjek ellen irányul. Kétségbe vonja a házassági
szerződés érvényességét. Hiszen szerződést csak két egyenlő fél
köthet egymással. Holott a napnál is világosabb, hogy jelen esetben
az egyik szerződő fél, a férfi, a hangadó, az uralkodó, míg a másik, a
nő, alárendelt, kényszerhelyzetben köt házasságot, hiszen ez az
egyetlen mód létének fenntartásához. Azonkívül a hagyományok is
ebbe az irányba terelik. Szerinte a férjes asszony nem más, mint
szülőgép és háztartási rabszolga. Felszólítja férfitársait, dobják félre
hiúságukat, szemforgató képmutatásukat, próbáljanak valódi
emberi kapcsolatot teremteni feleségükkel. A nőket pedig
szívósságra és állhatatosságra buzdítja: készüljenek fel és
számoljanak hosszú küzdelemre, ha egész emberré kívánnak válni.
Thompson felhívását szinte teljesen elfelejtette az utókor. De még
saját kortársai sem igen figyeltek fel rá. Mindössze egyszer jelent
meg folytatásban a Woman's Signal című lapban. Nem adták ki
röpiratként, nem írtak, nem beszéltek róla. És ez nem véletlen.
Thompson szocialisztikus elképzelése, világképe, riasztó, idegen
volt az Ügy kezdeti irányítóinak szemében, akik elsősorban a
közép-és felső osztályokhoz tartoztak, és osztozni akartak osztályuk
férfitagjainak előjogaiban. John Stuart Mill, a híres közgazdász
szinte vallásosán hitt abban, hogy jogszabályok alkalmazásával
orvosolhatók a kapitalizmus alapvető problémái. Lehet, hogy az
utilitarizmus emlőin nevelkedett ifjú sohasem válik a nők jogainak
elszánt előharcosává, ha nem találkozik 24 éves korában Mrs.
Harriet Taylorral.
A fiatal John Stuart Mill csodagyermeknek indult, már
háromesztendős korában olvasott görögül, és tizennégy évesen
nagyjából ismerte kora eszmei, filozófiai áramlatait. Kortársai
visszaemlékezései szerint kellemetlen és fölényeskedő ifjonc volt,
és lehet, hogy később is ilyen maradt volna, ha nem következik be
az a bizonyos találkozás.
Rendkívül szoros és mély barátság fejlődött ki kettőjük között.
„A nők alárendeltsége" című munkájában nagy elismeréssel írt Mrs.
Taylorról. Kettőjük mély barátsága megbotránkoztatta az
úgynevezett jobb társaságot, hiába hangoztatta Stuart Mill, hogy
csak őszinte barátság fűzi Harriet-hez, és hogy épp ilyen mélyen
tiszteli annak férjét is. Tény az, hogy a férj halála után néhány
esztendővel feleségül vette múzsáját.
Magát a könyvet „A nők alárendeltségét" csak felesége halála
után néhány esztendővel adta ki. Előszavában írja: „Tudom, hogy
[Harriet] legmélyebb gondolatait e témáról nem sikerült híven
tolmácsolnom. Ha még élne, és átolvasta, kijavította volna, a mű
sokkal tökéletesebb lenne."
A tudós kritikájának, támadásának fő célpontja az asszonyokat
sújtó előítélet. Azt ostorozza, támadja a logika, a gúny eszközével,
hogy végül maga is kijelentse: a nők alárendelt helyzetét a
hagyomány határozza meg.
Elutasította azokat a nézeteket, melyek szerint a nők alárendelt
helyzetét fenn kell tartani, hiszen többségük nem lázad ellene. Az
érv olyan, mintha azért tartották volna fenn a rabszolgaság
intézményét, mert a rabszolgák többsége beletörődött sorsába. A
leigázásnak mindkét formája szégyenletes és védhetetlen.
A női választójog ellenzőinek egyik fő érve az volt: a nőknek
annyi a közös érdekük, hogy teljesen egységesen szavaznának.
Stuart Mill reálisabban ítélte meg a helyzetet: „A nők
többségének politikai véleménye nem nagyon különbözik, és ha
majd megkapják a választójogot, akkor sem fog különbözni nagyon
osztályuk férfiainak politikai véleményétől." Későbbi korok
tapasztalatai azt bizonyítják, hogy helyesen ítélte meg a helyzetet.
Megindul a szervezkedés
A nők másodosztályú állampolgársága (bár ez a jelző is erős
szépítése a valóságnak), másként érintette a munkásság és másként
a közép- és felső osztály asszonyait.
Noha a munkásnők vállát jóval nagyobb teher nyomta, mint a
férfiakét, helyzetük sokkal nyomorúságosabb volt, mégsem állt
fenn az az óriási szerepkülönbség férfi és nő között, mint a felső és
középosztályban. Az a körülmény, hogy mind a ketten, férj és
feleség nagyon keményen dolgoztak, mindkettőnek házon kívül
kellett megkeresnie a kenyerét, bizonyos partneri kapcsolatot
létesített közöttük. Csak közös egyetértéssel, közös erőfeszítéssel
lehetett elviselhetővé tenni és valamiféle otthon jelleget
kölcsönözni a nyomorult odúnak, az egészségtelen viskónak,
melyben éltek.
Ha otthon szó esett a kizsákmányoló főnökről, a jó és rossz
felügyelőről, a szakszervezetekről, a munkások követeléseiről,
küzdelméről, a téma ismerős volt az asszonyok előtt is. Teljes
megértéssel hallgatták a férfiak vitáit, vettek részt benne, céljaikat
támogatták a maguk eszközeivel. De még nem jutott eszükbe, hogy
speciális, a nők helyzetéből adódó követelésekkel lépjenek fel.
A kizsákmányolt, borzalmas viszonyok között élő ipari
proletariátus szervezkedéssel, szakszervezetek - trade unionok -
alakításával igyekezett javítani helyzetén. A munkások gazdasági,
politikai reformokat sürgettek helyzetük megjavítására.
Ugyanakkor reformszervezetek alakultak a politikai jogok
kivívására. Blackburnben megalakult az első női reformszervezet is.
A reformszervezetek hamarosan csatlakoztak a
szakszervezetekhez azzal a meggondolással, hogy céljaik közösek,
és addig kell közösen harcolniuk, amíg új alkotmány nem biztosítja
minden angol férfi és nő veleszületett jogát, a szabadságot.
A 19. század első évtizedeiben erősödött a szakszervezeti
mozgalom. Igen nagy hatással volt a munkásságra Róbert Owen
Nagy Egyesült Országos Szakszervezete (Grand National
Consolidated Trades Union - GNCTU). Owen, a tudományos
szocializmus egyik előfutára került az utópista szocialisták közül a
legközelebb a munkásmozgalomhoz. New-Lamarkban
mintaintézetet létesített, amelyben a termelőmunkának a tanulással
való egyesítésével kísérletezett. Marx „a jövő korszak nevelésének
csíráját" látta Owen kísérletében.
A munkások körében nagy népszerűségnek örvendett.
Munkásklubjaiban nevelkedtek a későbbi chartizmus vezetői. A
GNCTU tíz- és tízezer tagot számlált. Csoportokra, úgynevezett
páholyokra oszlott. A legnevezetesebb a szabók páholya volt,
melynek női tagozata mellényt küldött Róbert Owennek. Kísérő
levelükben ezt azzal indokolták: „Megmutatjuk, hogy éppen olyan
tökéletes, ha nem még tökéletesebb mellényt tudunk készíteni, mint
a férfiak és mégis mennyivel alacsonyabb a bérünk."
Az 1832-es Reform Bili (Reformtörvény) a választójogot
vagyoni cenzushoz kötötte. Lényegében kizárta a munkásokat és a
szegényebb állampolgárokat a polgári jogok gyakorlásából.
A Reform Bili leszögezte azt is, hogy a szavazati jog csak „férfi
személyt" illethet meg. S amennyiben rendelkezett a szavazati jog
előfeltételeit jelentő tulajdonságokkal, helyesebben javakkal, fel
kellett őt venni a választók listájára. A lajstromozás rendkívül nagy
elővigyázatossággal, gondossággal történt. Ha valaki kifogást emelt
bárkinek a személye ellen, felülvizsgálták ellenvetéseit. A választók
száma az 1832-es Reform Bill után nagyon alacsony maradt.
Korabeli becslések szerint hat férfi közül mindössze egy
rendelkezett szavazati joggal.
Az 1867-es és 1884-es Reform Bill némiképp kiszélesítette a
választók körét: a városokban az adófizető középosztály tagjai, a
vidéken pedig kisebb földtulajdonosok is részesültek már
választójogban.
Az angol munkások első osztályharcos szervezkedését az 1832-es
Reform Bill váltotta ki, amely a politikai jogokat csak a
burzsoáziára terjesztette ki, de továbbra is kirekesztette azokból a
munkásokat. 1836-ban munkások és kézművesek csoportja W.
Lovett vezetésével megalkotta a londoni Dolgozók Szövetségét.
1838 májusában közzétette a Nép Szabadságlevelét (People's
Charter - innen a mozgalom elnevezése), amely a következő
követeléseket tartalmazta: 1. Általános választójog minden felnőtt
férfi számára; 2. egyenlő választókörzeti beosztás; 3. titkos sza-
vazás; 4. évenkénti választás és évenként összeülő parlament; 5. a
vagyoni korlátozások eltörlése - a képviselőknél is; 6. a képviselők
díjazása.
Több chartista vezető a People's Charterbe be akarta iktatni, hogy
az általános választójog követelésébe beleértik a nők választójogát
is. A többség azonban elutasította a javaslatot, olyan indoklással: ez
a külön követelés csak tovább késleltetné a férfiak választójogának
megadását.
A munkásnők a mozgalmon belül ekkor még önállóan nem
szervezkedtek, külön akciókhoz sem anyagi eszközökkel, sem
szabad idővel nem rendelkeztek. Másként állt a helyzet a közép- és
felsőbb osztályok asszonyainál, akik nem vettek részt sem a
szakszervezeti, sem a chartista mozgalomban. Bőven volt idejük,
pénzük is, ezért válhattak éppen ők a feminista mozgalom
kezdeményezőivé.
Első társadalmi tevékenységük a jótékonykodás volt.
Meglátogatták és szerény adománnyal ajándékozták meg az „arra
érdemes", vagyis nem lázadó, a sorsukba beletörődő szegények
viskóit.
Hannah More és még néhány jószívű, jámbor úrihölgy szervezett
először vasárnap foglalkozásokat a teljesen tudatlan, elvadult
gyerekek részére. Példájuk nyomán divatba jöttek a vasárnapi
iskolák, ahol vallásosságra, erkölcsi normákra, a fennálló rend
tiszteletére tanították a szegény emberek gyerekeit. Azt hirdették:
mind a szegénység, mind a gazdagság a gondviselés rendelése, és
ki-ki legyen elégedett sorsával. Voltaképpen az első
jótékonykodással a társadalmi aktivitás egyik útját nyitották meg a
polgárság asszonyai előtt.
Lassanként kiváltak azok a nők, kialakultak azok a csoportok,
amelyek a felületes és divatos jótékonykodáson túl valóban
érdeklődtek a szociális kérdések és már saját helyzetük javítása
iránt is.
Mrs. Montague gazdag bányatulajdonos özvegye egy ideig
vezető szerephez jutott közöttük. Szalonjában fogadóesteket tartott,
ahol a hölgyvilág tagjai vitázhattak, eszmét cserélhettek a kor
problémái iránt érdeklődő irodalmárokkal és más közéleti
emberekkel. Nőietlen, fontoskodó, tudálékos társaságnak
tekintették és „kékharisnyás hölgyek" néven emlegették őket.
Ekkoriban vált ismertté Louisa Twining, aki az 1834. évi
szegénytörvény és az ennek alapján felállított dologházrendszer
reformját kezdeményezte.
Louisa Twining, jómódú egyetemi tanár leánya véletlen folytán
kapcsolódott be a közéletbe. Időnként meglátogatta régi nevelőnőjét
az egyik egyházközségben. Hamarosan megismerkedett az idős
asszony környezetével, a nyomortanya otthonaival, a rosszul táplált,
szegénységben élő családokkal. Meglepte, milyen végtelen
belenyugvással viselték sorsukat. Örömmel hallotta, hogy új barátai
a Strand-Union dologházban kerestek menedéket. De amikor egy
nap meglátogatta őket, döbbenten állapította meg, hogy még
szörnyűbb körülmények közé kerültek. Túlzsúfolt
pincehelyiségekben fiatalok, öregek, értelmes munkások, féleszű,
tehetetlen emberek szorongtak összezsúfolva. A menedéket keresők
között bőven akadtak bűnözők is. A szegényes, sokszor ehetetlenül
rossz ételt piszkos edényben vetették a lakók elé. A betegek
semmiféle gondozást, ápolást nem kaptak. Tisztálkodásra, mosásra
nem volt helyiség, berendezkedés. Az ágyneműt néha három
hónapig sem váltották. Louisa szerint még a testi nyomornál is
jobban szenvedték az élet vigasztalan egyhangúságától.
Újra meg újra felkereste a dologházat, és minden alkalommal
olyan megható örömmel üdvözölték, hogy elhatározta, megkísérli
kissé földeríteni életüket. Megkérte a dologház vezetőjét, engedje
meg, hogy néha elhozza néhány barátnőjét is. De azt a választ kapta,
hogy a szegénytörvény nem engedélyezi az ilyen jellegű önkéntes
és ingyenes jótékonykodást. Louisa nem nyugodott bele a vissza-
utasításba, és a Szegénytörvény Bizottsághoz fordult kérésével.
Először itt is elutasították, és csak hosszas utánjárással, kerek egy
esztendő múlva kapta meg az engedélyt. Példáját sokan követték az
országban, jószívű, unatkozó hölgyek tubákot, pudingot, jámbor
könyveket vittek a dologházak lakóinak. A felvilágosultabbak,
akárcsak Louisa Twining, cikkeket írtak a dologházakban tapasztalt
szörnyű viszonyokról, és szóvá tették azt a helyzetet is, hogy
egyetlen dologháznak sincs női gondnoka.
Jellemző a korra: Louisa Twining és társai húszesztendős
küzdelem árán érték el, hogy a parlament olyan rendelkezést
hozzon, amely szerint dologházi gondnok nő is lehet. A
jótékonykodás, beleértve a fiatalok menhelyének és a börtönöknek a
látogatását is, közvetlenül döbbentette rá a nőket, mennyire nincs
semmi beleszólásuk a világ dolgaiba.
A nők filantróp mozgalmába bekapcsolódott Mary Carpenter is.
Ő Bristol nyomornegyedében létesített vasárnapi iskolát, és
pamfleteket írt arról, hogyan lehetne a bűnözést megelőzni. Majd
erőteljes propagandát fejtett ki az idevágó parlamenti reformok
érdekében. Elsősorban azért tört lándzsát, hozzanak törvényt ipari
tanulóiskolák és vasárnapi iskolák létrehozására.
A jótékonykodás hulláma magával ragadta Angéla Burdett-et is,
aki mostoha nagyanyjától a legendás hírű, több millió fontos
Coutts-vagyont örökölte.
A művelt fiatal lány komolyan hitt abban, hogy adakozással
felszámolhatja az intézményesített szegénységet. Figyelme
rendkívül sokfelé terjedt, a nyomortanyák segélyezésétől kezdve a
gyarmati püspökségek támogatásáig. Írországban halásznaszádot
épített és mintaépület-csoportot London nyomornegyedében.
Harangokat adományozott templomoknak, szegény
gyümölcsárusoknak pedig pénzt adott, hogy öszvért vehessenek
munkájuk megkönnyítésére.
Otthonokat alapított képzőművészeti növendékek számára, és
mezőgazdasági szerszámokat küldött farmereknek. Őskori
kövületeket ajándékozott egyetemeknek és virágpalántákat
parkoknak.
Nemcsak a csekkeket állította ki, a nők alárendelt helyzetének
megváltoztatásáért kezdődő küzdelem szintén felkeltette
érdeklődését, mint olyan „jó ügy", amely támogatásra érdemes.
Jóakaratának anyagi megnyilvánulása majdnem hatvan esztendeig
áradt a nőmozgalmak felé.
Harriett Martineau, „a süket lány Norwichból", ahogyan annak
idején nevezték, népszerűsítő értekezéseket írt politikai
gazdaságtanról, és értelmiségi körökben csakhamar ismertté vált.
Cikkeiben szót emelt a rabszolgaság ellen és a nők jogaiért. Charles
Dickens Daily News című lapjánál dolgozott, ő lett az első vezető
női publicista Angliában.
Miss Anne Knith Chelmsfordból élen járt a nők jogaiért
kezdődött harcban. Kvéker volt, puritánul öltözött, de magáévá tette
kora haladó politikai törekvéseit. Véleménye szerint azonban csak
azok a törekvések voltak igazán haladók, amelyek magukban
foglalták a nők követeléseit.
Ő maga a háttérben maradt. Nem szerepelt soha nyilvánosan, de
állandóan élénk figyelemmel kísérte a sajtót, a közéleti emberek, a
politikusok megnyilvánulásait, akik közül sokan baráti köréhez
tartoztak. Ha értesült valamilyen gyűlésről, azonnal levelet írt
ismerőseinek, felhívta figyelmüket, hogy felszólalásukba foglalják
bele a nők aktuális követeléseit. Kérdéseket állított össze barátai
számára, hogy azokat vessék fel nyilvános összejöveteleken, ő adta
közre az első nyilvános röpiratot, amely a nők szavazati joga mellett
szállt síkra.
A nők szavazati jogának egyik legbuzgóbb propagátora Lydia
Ernestine Becker lett.
Lydia Becker biológiai és csillagászati tanulmányokat folytatott,
tanulmányokat is írt e két tárgykörből. 1865-ben Manchesterben
telepedett le. Szalonjában a baráti köréhez tartozó írók,
szociológusok, filozófusok és más értelmiségiek rendszeresen
megvitattak tudományos és irodalmi kérdéseket. Tevékenységéről
Charles Darwin is elismeréssel nyilatkozott.
A nők választójogi küzdelméről Lydia Becker egy tudományos
kongresszuson hallott először, ahol az egyik részvevő felolvasta a
nők egyenjogúsítására vonatkozó követelést. Nyomban csatlakozott
a mozgalomhoz, s amikor 1867-ben megalakították a manchesteri
nőbizottságot, őt választották meg első titkárnak. Ezt a tisztséget
élete végéig viselte.
A nőmozgalom egyik első nyilvános szónoka volt. Meleg, mély
hangja, talpraesett viselkedése, gyors találó válaszai vérbeli
szónokká avatták. De mindezek a kitűnő képességei nem óvták meg
attól, hogy ne legyen a korabeli vicclapok egyik kedvenc célpontja.
Miss Becker látszólag türelemmel vállalta hálátlan szerepét.
Csupán lassanként, ahogyan sorra-rendre kiderült, hogy a nagy
politikai pártok barátsága, ígérete csupán taktika, olcsó
népszerűséghajhászás, és voltaképpen nem akarnak komolyan
segíteni a nőmozgalomnak, lett Miss Becker egyre kiábrándultabb.
Miután a liberális pártban csalódott, minden bizalmával a
konzervatívok felé fordult. Aztán tapasztalnia kellett, hogy tőlük
sem várhat többet.
Időközben választójogi női társaságok alakultak Manchesterben,
Londonban, Edinburghban, Bristolban és másutt. Valamennyi
bizottságnak közös célja volt: a nők ugyanolyan arányban kapjanak
szavazati jogot, mint a férfiak.
Választójogot a nőknek! Hangzatos, de alapjában véve nagyon
irreális kívánság volt, abban az időben, amikor hat férfi közül
mindössze egy rendelkezett szavazati joggal. Utóbb a századforduló
táján, ahogyan lassan bővítették a választói listát, száz férfi közül
16,5 szavazhatott.
Fokról fokra világosabbá vált a bizottságokba tömörült
asszonyok számára, hogy a közvéleményt kell felrázni az
igazságtalan választási törvény ellen.
Ennek érdekében a manchesteri bizottság folyóiratot indított,
amelynek első száma 1870 márciusában jelent meg A nők szavazati
jogának lapja címmel. Miss Becker lett a lap főszerkesztője és
szinte teljhatalmú ura, mert szerkesztő bizottság nem létezett.
A folyóirat szerint a társadalom minden baja, minden rossz abból
származik, hogy a nők nem szólhatnak bele az ügyekbe.
A bizottságok elhatározták, hogy szervezeti és anyagi
függetlenségük megőrzése mellett szövetséget létesítenek. Így
alakult meg 1871-ben a Nők Szavazati Jogának Országos
Szövetsége (National Society for Women's Suffrage), amely
hatalmas, szerteágazó szervezetté nőtte ki magát. Tagságának nagy
része a liberálisokban reménykedett, egy kisebb hányada a
konzervatív pártban bízott. A munkásmozgalom baloldali szárnya
ebben az időben még nem alakult ki (a Független Munkáspárt
1893-ban jött létre), az 1883-ban alakult tekintélyes erőt képviselő
Szociáldemokrata Föderáció nem lelkesedett a nők szavazati
jogáért. H. M. Hyndman, a Föderáció vezetője úgy vélekedett: nem
érdemes komoly erőfeszítéseket tenni, hiszen a szavazati jogot csak
a jómódú asszonyok nyernék el.
Időközben John Stuart Mill 1799 nő aláírásával petíciót nyújtott
be az alsóházba. De még vitára sem bocsátották indítványát.
Negyven esztendő alatt tizennyolc vita hangzott el a nők
szavazati jogáról az alsóházban. Három törvényjavaslat eljutott a
szavazásig. Mindhárom alkalommal csak elenyésző kisebbség adta
le mellette voksát. Végül is a törvényjavaslatok belefulladtak a
kicsinyes taktikázásba, cselszövényekbe. Eközben tömegével
bocsátották ki a lakosság különböző rétegeihez szóló petíciókat,
tiltakozó röplapokat, röpiratokat. Ezeket legtöbbször száz és száz
asszony írta alá. Eleinte fizetett emberek osztogatták, később
azonban kizárólag önkéntes tagok végezték ezt a munkát.
1901-ben nagy feltűnést keltő röplapot adtak ki: Mr. Balfour
miniszterelnöknek címezték, de elsősorban a munkásokhoz szólt.
Elpanaszolták benne, hány évtizede harcolnak olyan törvényért,
amely biztosítaná a nők szavazati jogát, megszüntetné az
igazságtalan nemi különbségtevést. 1168 nő írta alá. Ezek közül
55 a kezdet kezdete óta harcolt, 157 közülük pedig szintén
tíz-tizenöt esztendő óta. Reménnyel töltötte el a szüfrazsistákat az,
hogy akadnak országok, ahol a nők politikai téren is bizonyos
sikereket könyvelhetnek el.
1896-ban tizenhét országban volt már a nőknek bizonyos
mértékű - bár korlátozott - szavazati joga, és az Egyesült Államok
28 államában. Olaszországban az özvegyasszonyok szavazhattak -
meghatalmazott helyettes által.
De a nők szavazati jogának ellenzéke sem maradt tétlen:
1875-ben bizottságot alakítottak, főrendi és alsóházi tagok „a
választójog integritásának megőrzésére". A tagok között olyan híres
emberek szerepeltek, mint lord Randolph Churchill, Rothschild.
A szüfrazsista mozgalomban szinte kizárólag középosztálybeli
asszonyok vettek részt, akik figyelmen kívül hagyták az iparban
tömegesen dolgozó nők szörnyű körülményeit. Ezért
követeléseikben nem szerepelt, nem is szerepelhetett a munkásnők
legégetőbb gondjainak orvoslása.
A munkások és munkásnők, különösen a szakszervezeti tagok
gyanakvással szemlélték a feminista mozgalmat. Meg kell
jegyeznünk, hogy a szakszervezeti mozgalomban nem szerepeltek a
nők százalékarányuknak megfelelően. Például a pamutszövők
1829-ben alakított szervezetében a tagság még csupán férfiakra
korlátozódott, a nők arra kényszerültek, hogy külön egyesülést
alakítsanak. A fonók szervezete azonban kezdettől fogva mindkét
nem tagjait befogadta. Emma Patterson volt az első, aki tervszerűen
kezdte szakszervezetbe tömöríteni a nőket. Már egész fiatalon
tiszteletbeli területi titkárnője lett egy választójogi bizottságnak. 25
éves korában ment férjhez Thomas Patterson műbútorasztaloshoz.
Néhány hetet az Egyesült Államokban töltöttek. Mrs. Pattersonra
mély hatást gyakorolt, hogy az amerikai munkásnők, különösen
New Yorkban, milyen tömegesen vesznek részt a szakszervezeti
mozgalomban. Hazatérése után Angliában megpróbált hasonló
szervezeteket létrehozni.
1874-ben megalakították a nők védelmi szövetségét. Az új
tömörülés címében szándékosan nem szerepeltették a
„szakszervezet" megjelölést. Attól féltek, hogy elriasztják a
jóindulatú középosztálybeli tagokat, akik szerint munkás és
munkaadó között a megegyezés módja nem a sztrájk, hanem a
kölcsönös megértés. A szövetség szárnyai alatt számos női
egyesülés jött létre, de valamennyi rövid életű volt. Állandó
pénzhiányban szenvedtek. Egyedüli kivétel a bristoli szövetség volt,
amely húsz esztendeig működött.
Mrs. Patterson az 1875-ös szakszervezeti kongresszuson felhívta
a figyelmet arra, mennyire szükség lenne a nők szélesebb körű
szervezésére. Nem ez volt az első alkalom. Ilyen kísérletre a három
évvel korábban megtartott szakszervezeti kongresszuson is sor
került, de akkor a kongresszus gyanakvással elutasította a kérelmet,
mint néhány középosztálybeli feminista hölgy okvetetlenkedését.
Most nagyobb figyelemmel fogadták Mrs. Pattersont, aki nem
volt „középosztálybeli hölgy", hiszen egy ideig maga is nyomdában
dolgozott. Jól ismerte a munkásasszonyok helyzetét, és a
kongresszus késznek mutatkozott valami engedményre. Nem
zárkózott el attól, hogy laza kapcsolatot létesítsen a női
bizottságokkal.
Mint előbb említettük, a szüfrazsisták nem tudtak bázist nyerni a
munkásnők között. Csak a középosztálybeli nők problémáit
ismerték, nem tudták beleélni magukat a munkásnők nyomasztó
gondjaiba.
Pedig az úgynevezett középosztálybeli nők jelentős hányadát a
munkásnőkéhez hasonló hátrányos megkülönböztetés sújtotta.
Minden magasabb tisztségviselésből - kivéve a királyit - kizárták
őket. A közép-, de főleg az alsó állami tisztségekben ötezer nőt
foglalkoztattak. Elsősorban az oktatás területén működtek nők. A
közoktatásügyi minisztérium az iskolai felügyelők fizetését évi
800-1000 fontban állapította meg, a felügyelőnőkét évi 300-500
fontban. Az állami üzemekben a felügyelők évi fizetése 1200
fontig terjedt, a nőké 500 fontig.
A postánál a férfi szortírozó fizetése 20-60 shilling volt
hetenként, a nőé 14-30. A férfi távírászé 18-65 shilling, a nőé
16-40 shilling. Hivatali tisztviselőknél a férfiak felső jövedelme
évi 250 font volt, a nőké 100 font.
A mozgalom sok évtizedes küzdelme során ért el rész-
eredményeket, de a legfontosabb célt, a nők szavazati jogának
kivívását nem.
Társadalmi helyzetük természetesen korlátokat vont a
szüfrazsisták gondolkodása elé: nem ismerték, nem ismerhették
még az osztályharcot. Sejtelmük sem volt arról, hogy nem a
szavazat ténye, nem a választások, hanem az osztályharc, a hatalmi
erőviszonyok határozzák meg egy-egy réteg helyzetét. Ezért
számos közeledési kísérlet ellenére sem tudtak kapcsolatot találni a
munkásasszonyok millióival.
A szüfrazsisták voltaképpen csak a formális egyenjogúsítást
sürgették, nem törekedtek a hatalmi viszonyok megváltoztatására.
Nem látták a társadalomban feszülő éles ellentéteket, az embereket
nem osztályhelyzetük, hanem nemük szerint választották két
táborra. Nemcsak a szüfrazsisták, hanem a fáklyát kezükből
kiragadó, harcias, legszélsőségesebb eszköztől vissza nem riadó
szüfrazsettek szemléletét is ez az alapvető fogyatékosság
jellemezte.
Negyven éven át folytatott békés agitáció, propaganda,
gyűlésezés után sokan rájöttek, hogy nem számíthatnak egyik
politikai pártra sem, valamennyi csak kihasználja őket, választáskor
igénybe veszi segítségüket, s miközben a nők más területeken értek
el bizonyos eredményeket, alapvető követelésüket illetően a pártok,
a közvélemény közömbössége folytán ugyanott tartanak, ahol
negyven esztendővel korábban. A szüfrazsett-mozgalom tényleges
képviselője, végrehajtó ereje a Nők Társadalmi és Politikai Uniója
(Women's Social and Political Union - WSPU) lett.
A szüfrazsett-mozgalom összeszövődött a Pankhurst család, az
Unió alapítója, Emmeline Pankhurst és lányai, Christabel és Sylvia
nevével. A mozgalom történetéről szólva mindenekelőtt Emmeline
Pankhurst küzdelmes életútját kell felidéznünk.
A SZÜFRAZSETTEK
Egy fiatal lány Észak-Angliából
A manchesteri Robert Goulden, virágzó kartonnyomó és fehérítő
üzem tulajdonosa szerencsés kezű, boldog ember volt. Nagy
családjával - feleségével és tíz gyermekével - Viktória-korabeli
bőségben élt szép és derűs otthonában. Ha a családjáról volt szó,
semmit nem talált túl drágának, túl költségesnek.
Legidősebb leánya, egyúttal legidősebb gyermeke 1858-ban
született. A keresztségben az Emmeline nevet kapta. Néhány
évtized múlva a nők választójogáért folytatott heves küzdelem
vitathatatlan és ismert vezetője lett, az ország egyik leghíresebb,
egyesek szemében leghírhedtebb nőalakja. Nagyszerű szervező,
nyilvános szónok, aki az ügy érdekében habozás nélkül törte be
kalapáccsal az üzletek kirakatait, lobbantott lángra házakat, és az őt
feltétel nélkül csodáló híveit felszólította: tegyék ugyanazt.
Robert Goulden mindebből természetesen semmit sem sejthetett
előre. Noha imádta családját, elkényeztette feleségét, gyermekeit,
mindent elnézett nekik, valószínűleg nem örült volna annak, ha
tudja: lánya ahelyett, hogy igazi úrihölgyhöz méltó életet folytatna,
a hírhedt Holloway-börtön celláját fogja súrolni.
Emmeline úgy nevelkedett, mint a többi középosztálybeli úrilány
ebben az időben. Az úgynevezett „hölgyek iskoláját" látogatta. A
történelem, földrajz, nyelvtan mellett ott tanult meg franciául. Főleg
kézimunkázni, hímezni tanították akkoriban a lányokat. Emmeline
műveltségét inkább az otthoni környezet alapozta meg. Apjának
tekintélyes könyvtára volt, és ő maga is segített kiválasztani lánya
olvasmányait. Élénk szellemi élet alakult ki házukban, baráti körben
megvitattak politikai, gazdasági, művészeti problémákat.
Észak-Anglia különben jó iskola volt egy értelmes fiatal lány
számára. Még ha nem is egészen tudatosan, látta a körülötte
gomolygó világot, a munkások nyomorát, a nők kettős elnyomását,
a rongyos gyerekeket. Mindez mélyen bevésődött emlékezetébe, s
bizonyára befolyásolta jelleme későbbi alakulását.
Kora ifjúsága boldogan, elégedetten telt Manchesterben, a nyarat
pedig kellemes tengerparti villájukban töltötték.
Egy alkalommal apja, aki gyakran járt üzleti úton Párizsban,
magával vitte Emmeline-t is.
Megmutatta neki az akkori világ szellemi központjának minden
szépségét, látnivalóját, és megkérdezte: nem lenne-e kedve a francia
fővárosban folytatni tanulmányait. Emmeline boldogan fogadta
apja nagylelkű ajánlatát.
A következő két évet egy párizsi nevelőintézetben töltötte.
Tökéletesítette nyelvtudását, megismerkedett a francia
konyhaművészettel, és beleszeretett a francia divatba. Ettől kezdve
vonzódott a finom, divatos holmikhoz, és mint társai utóbb
elmondták, még a börtönben is különös bájjal, ízléssel igazította el
és viselte a rabruhát.
Mindenesetre Franciaországban legelőször és legjobban azt
tanulta meg, mennyire fontos, hogy egy nő jól öltözködjön és minél
csinosabb legyen. Mint korának lányai általában, semmiféle sportot
nem űzött. Mégis élete végéig szépen, harmonikusan mozgott,
szálfaegyenesen tartotta magát. S mindig, a legmostohább
viszonyok között is rendkívül nagy gondot fordított öltözködésére,
külsejére.
Nagy hatással voltak rá Párizs történelmi nevezetességei, a
francia forradalom hagyományai. Büszke volt arra, hogy
születésnapja éppen egybeesett a Bastille ostromának napjával, a
francia nemzeti ünneppel: július tizennegyedikével. Később,
amikor a szüfrazsettek vitathatatlan vezetője lett, többször
felszólította a nőket, hogy Jeanne D'Arcot tekintsék példaképüknek.
Miután párizsi iskoláját befejezte, visszatért Manchesterbe.
Egyelőre anyjának segített gondozni, nevelni kisebb testvéreit,
ruhákat tervezett húgai számára, Franciaországban ellesett ízléssel
átrendezte a ház lakószobáit. Zenei összejöveteleket szervezett a
család és barátaik körében: Emmeline-nek kitűnő hallása volt,
később sokan dicsérték hangja muzikalitását, beszédének zenei
ritmusát.
Amikor húgát, Maryt ugyancsak Párizsba küldték szülei, hogy
tökéletesítse francia nyelvtudását, Emmeline nagy örömére
elkísérhette. Ő is az intézetben lakott, de sokkal nagyobb
szabadságot élvezett, mint a diákok. Sok időt tölthetett még első
párizsi tartózkodása alatt szerzett barátaival, főleg legjobb
barátnőjével, Noémi Rochefort-ral, aki egy svájci festőhöz ment
férjhez.
Noémi rendkívül szerette volna, ha Emmeline nem tér vissza
Manchesterbe, hanem Párizsban marad, ott megy férjhez. Mindent
elkövetett ennek érdekében. Bevezette híres irodalmi és politikai
körökbe, megismertette nevezetes emberekkel. Valószínűleg nem
szövődött nagy és romantikus szerelem Emmeline és Noémi egyik
francia fiatalember ismerőse között. Az akkori idők francia kispol-
gári, középosztálybeli szokásainak megfelelően az illető
fiatalember ugyanis elsősorban arra volt kíváncsi, mennyi
hozományt kap Emmeline.
Noha Robert Goulden jómódú volt, és semmi pénzt nem sajnált
volna nagyon szeretett legidősebb lányától, de ez a
„hozománycentrikusság" sehogy sem volt ínyére. Annak sem örült
volna, ha Emmeline Párizsban marad. Azonnal a francia fővárosba
utazott, és a legnagyobb sietséggel hazahozta leányát.
Emmeline Manchesterben olyan gyorsan kigyógyult a szerelemből,
hogy az feltehetően nem is lehetett több romantikus ábrándozásnál.
Ezen a nyáron otthon maradt édesapjával, míg a család többi tagja
tengerparti nyaralójukba költözött. Több szabad ideje maradt,
többet járhatott társaságba. Így ismerkedett meg dr. Richard
Marsden Pankhursttel.
A komoly ügyvéd egyáltalán nem hasonlított a párizsi könnyed,
szellemes férfiideálhoz. Emmeline csodálta nagy tudását, s vonzotta
rendkívüli egyénisége. Dr. Pankhurst nagyon érdeklődött a politika
iránt, és gyakran felkarolt népszerűtlen ügyeket is. Sokat ártott ezzel
magának a Liberális Párt vezetői szemében, akik különben szívesen
támogatták és egyengették volna útját a politikai pályán. Ám
tehetsége, tudása ellenére mégsem sikerült bekerülnie a
képviselőházba.
Házassága Emmeline-nel jól sikerült, noha jelentékeny
korkülönbség volt közöttük. Dr. Pankhurst negyvenéves volt,
Emmeline alig múlt húsz.
Christabel Pankhurst, „Unshackled" című könyvében megírja,
szülei mennyire szerették egymást. „Anyám a házasság tekintetében
soha nem volt forradalmár" - jegyzi meg.
A házasságból négy gyerek született. A két legidősebb
-Christabel és Sylvia a század elején majdnem olyan ismertek és
híresek lettek, mint anyjuk.
A családi kötelezettségek nem gátolták Mrs. Pankhurst-öt abban,
hogy osztozzék férje politikai érdeklődésében. Dr. Pankhurst
minden politikai problémáját megbeszélte feleségével, és minden
lépés előtt kikérte tanácsát.
Emmeline tanácsai nem voltak olyan óvatosak és előrelátók,
ahogyan férje barátai elvárták volna tőle. Már ebben az időben
megmutatkozott természetének alapvető tulajdonsága: irtózott
mindennemű megalkuvástól. Ha férje valamilyen népszerűtlen
feladatot vállalt, ha Don Quijote-ként szélmalomharcot folytatott,
ahelyett, hogy lebeszélte volna, inkább lelkesítette.
De nem ez volt a módja annak, hogy dr. Pankhurst sikeres, jól
kereső ügyvéd legyen Manchesterben. Szinte minden politikai
lépésével valakinek képletesen a lábára hágott, kijelentéseivel főleg
a konzervatívok meggyőződését sértette.
Legnagyobb feltűnést és rosszallást keltett egyértelmű, aktív
kiállása a nők szavazati joga mellett. Egy alkalommal a Liberális
Párt híres vezetőjét, W. E. Gladstone-t próbálta szenvedélyesen
megnyerni a nők szavazati jogának. Szerencsétlen módon
Gladstone ősellensége volt a női egyenjogúságnak, és pártja tagjait
szigorúan eltanácsolta attól, hogy támogassák az ügyet. Gladstone
ettől kezdve ellenszenvet érzett a tehetséges ügyvéddel szemben,
aki ezzel végképp elvágta a maga útját a képviselőházba.
Anyagi helyzetük egyre rosszabbodott. Emmeline elhatározta,
megpróbál valamit tenni övéiért. Arra gondolt, hogy iparművészeti
boltot nyit. Ehhez Christabel szerint az adta az ötletet, hogy apja
egyszer félig tréfásan, félig komolyan így sóhajtott fel: - Bárcsak
indiai teakereskedő vagy ehhez hasonló lennék, hogy a pénzkeresést
teljesen el tudjam különíteni munkámtól!
Emmeline szemében minden olyan egyszerűnek látszott . . Az
iparosoktól vázákat, lámpaernyőket vásárol, valamivel magasabb
áron eladja és a haszonból megélnek majd.
Manchesterben erről szó sem lehetett. Egy ügyvéd feleségéhez
méltatlan lett volna, hogy üzletet vezessen. Úgy vélte, erre a célra
London a legalkalmasabb. Remélte, hamarosan annyi pénzt keres,
hogy támogatni tudja férje politikai karrierjét, és megszabadulnak
az állandó anyagi gondoktól.
Sőt, még arról is ábrándozott, hogy jelentős összeggel tudja majd
támogatni az asszonyok szavazati jogáért folytatott küzdelmét.
Emmeline-nek azonban semmi üzleti tapasztalata nem volt. Így
ahelyett, hogy ő támogatta volna férjét, éppen fordítva, nemegyszer
az ügyvéd igen szerény jövedelméből kellett a bolt fenntartási
költségeit fizetni.
Végül is fel kellett adni az üzletet. Elhagyták Londont, és
Lancashire-ben telepedtek le, egy tengerparti városban,
Southportban.
A kudarc ellenére a londoni tartózkodás mégsem volt pusztán
veszteség, legalábbis politikailag igen hasznosnak bizonyult.
Londonban a Pankhurst házaspár nagy társadalmi életet élt. Tágas
lakásukban gyakran tartottak összejöveteleket. Főleg politikai
érdeklődésű társaság jött össze náluk, elsősorban a szavazati jogért
lelkesedő asszonyok. Megalakították a Nők Szavazatjogi
Szövetségét. De vitákon, megbeszéléseken kívül nem sokat tett a
szövetség. Érdekes módon tagja volt egy hindu férfi is, Viktória ki-
rálynő hindu nyelvtanára.
A londoni ismeretség, baráti kör nagy segítségére volt
Emmeline-nek néhány évvel később, amikor megkezdte küzdelmét
a nők szavazati jogáért. A baráti összejövetelek nem voltak
kizárólag politikai jellegűek. Gyakran tartottak zenedélutánokat a
Pankhurst házban. Ilyenkor Emmeline is énekelt, kellemes alt
hangján.
Mrs. Pankhurst életének talán a southporti tartózkodás volt a
legharmonikusabb, legkiegyensúlyozottabb időszaka. Sem
háztartási, sem politikai, sem üzleti gondok nem gyötörték.
Nyugtalan szelleme azonban nem sokáig bírta a tétlenséget,
gondolatban már új elfoglaltságon töprengett, új célok után vágyott.
Itt amúgy sem maradhattak sokáig, az iskolaév kezdetére
visszatértek Manchesterbe.
Christabel mint a felhőtlen boldogság időszakára emlékszik
vissza ezekre az évekre. A család legtöbbet a könyvtárszobában
tartózkodott, ez volt egyúttal a nappali is. A fal mentén körös-körül
könyvekkel megrakott polcok futottak végig. A nagy kandallóban
lobogott a láng. A kandalló mellett állt Emmeline kedvenc
karosszéke. Itt olvasott, levelet írt vagy kézimunkázott. Vele
szemben ült férje, mélyen elmerülve az olvasásban.
A gyerekek egy nagy asztalnál írták iskolai feladatukat, és hol az
egyik, hol a másik fordult apjához kérdéseivel.
Ilyenkor ő azonnal félretette könyvét, és a gyerekekhez sietett...
Sok munkáspárti vezető megfordult a Pankhurst házban. Közülük
nem egy később országos hírű politikus lett. Egy részük polgári,
értelmiségi származású volt. A munkáspárti tagok között akadt
néhány asszony is. Nekik ezerszerte nehezebb volt megbirkózniuk a
rájuk nehezedő terhekkel és képezniük magukat.
A Pankhurst házaspár még Londonba költözésük előtt
kiábrándult a liberálisokból. Különösen Emmeline neheztelt rájuk,
amiért Gladstone befolyása alatt nem pártfogolták a nők szavazati
jogát. Mindketten bíztak abban, hogy a növekvő munkáspárt kivívja
a legégetőbb politikai, gazdasági reformokat. Dr. Pankhurst bár
tudta, hogy ügyvédi, bírói körökben és általában a jómódú polgári
értelmiség soraiban megütközést kelt lépésével, nem sokat ha-
bozott, tagja lett a Független Munkáspártnak.
Mrs. Pankhurst önálló közéleti munkája is ekkoriban kezdődött.
Tagja lett a gyámügyi bizottságnak, a város egyik nagy és népes
munkáskerületében: közelről láthatta az öregek elesettségét, a
munkásnők nehéz életét, a munkanélküliek nyomorát.
Megszervezte, hogy a kerület munkanélküliéi legalább egy tál
meleg levest kapjanak naponta. Ő maga ment a csarnokba, hogy
húst, zöldséget kérjen a „szegények levese" részére. Már ekkor
nagy aktivitással, leleményességgel igyekezett előteremteni a
mindennapi legalább egy tál tápláló ételt.
Miközben nagy odaadással végezte feladatát, egyre tisztábban
látta, hogy egyénileg nem lehet orvosolni a szociális problémákat.
A Független Munkáspárthoz fordult javaslatokkal, hogyan kellene
megakadályozni a munkanélküliséget, megelőzni az
elszegényedést. De a Munkáspárt - amely csupán reformokra
gondolt - képtelen volt bármilyen segítségre.
Mindinkább érlelődött benne a gondolat: egyetlen megoldás, ha a
nők, akik a legközvetlenebbül szenvednek a kizsákmányolástól, a
szegénységtől, maguk is beleszólhatnak a politikába, ha szavazati
jogot kapnak.
Mrs. Pankhurst annál is inkább foglalkozhatott közéleti
problémákkal, mert anyagi helyzetük rendeződött. Férje keresett
annyit, hogy el tudta tartani családját.
Christabel időközben felserdült, s anyja elhatározta, elviszi a
kontinensre, hogy tökéletesítse nyelvtudását, világot lásson. Régi
párizsi barátnője, Noémi, aki időközben férjével Genfbe költözött,
már többször hívta, hogy látogassa meg. Emmeline úgy tervezte,
hogy néhány hetet tölt barátnőjénél, és Christabel ott marad
hosszabb időre.
A látogatás jól kezdődött, Christabel ezt írta naplójába: „Bárcsak
apa is itt volna, akkor minden tökéletes lenne. Szüleim nagyon
régen nem voltak távol egymástól. Noha tizenkilenc éve házasok,
apa még mindig szerelmes leveleket ír anyának, sőt
szerelmesebbeket, mint ismeretségük kezdetén." „Szeretlek!
Szeretlek ..." - írta utolsó levelében is feleségének.
Egy délután, amikor Noémival és Christabellel hármasban a
kertben teáztak, távirat érkezett Mrs. Pankhurstnek: „Apa beteg,
gyere haza!" Az első vonattal útnak indult. De még mielőtt hazaért
volna, az esti újságban olvasta a hírt: dr. Pankhurst meghalt...
A küzdelem új formája
A szeretett apa halála, súlyos csapást jelentett családjának.
Manchesterben dr. Pankhurstöt mindenki tisztelte; feddhetetlen
jelleméért. Egyik ügyvédtársa részvétlevelében ezt írta Emmeline
Pankhurstnek:
„Ezrek osztoznak gyászában, asszonyom."
Férje elvesztése mélyen megrázta Emmeline-t. A tragikus
kifejezés szinte soha többé nem tűnt el arcáról. Mégsem adhatta át
magát gyászának. Anyagi ügyekkel kellett foglalkoznia. Hogyan
tartsa el ezentúl gyermekeit és önmagát? Alig maradt valami férje
után, aki soha nem volt hajlandó igazságtalannak tetsző, homályos,
bár sok pénzt ígérő ügyet vállalni. Emmeline osztályának
asszonyaihoz hasonlóan, semmiféle mesterséget nem tanult.
Büszkesége pedig nem engedte, hogy férje barátai segítségét
igénybe vegye. Christabel évekkel utóbb anyja hagyatékában talált
egy levelet, amelyben dr. Pankhurst egyik barátja azt írta
Emmeline-nek; a bíróság közölte vele, ha szükséges mindenben
támogatják a nagy tehetségű, korán elhunyt jogász
hátramaradottjait.
De Mrs. Pankhurst sokkal önállóbb és rátartibb volt annál,
mintsem elfogadja az anyagi támogatást. Ö maga akart gondoskodni
családjáról, s előteremteni a megélhetésükhöz szükséges összeget.
A négy gyerek már fölserdült. Sylvia a manchesteri kép-
zőművészeti főiskola ösztöndíjasaként Londonban tanult Adela
tanítani akart. Egyetlen fia, Harry még középiskolába járt.
Christabel, a legidősebb, aki legközelebb állt gondolkodásban,
érzésben anyjához, egyelőre otthon maradt, hogy ezekben a nehéz
időkben mellette legyen. Később beiratkozott a manchesteri
egyetemre, és el is nyerte ,,a jogi tudományok doktora" címet.
Egyelőre a f ő kérdés a pénzkeresés volt. Emmeline először arra
gondolt, ruhaszalont nyit. Mindenki dicsérte jó ízlését, talán most
hasznosíthatná. Megint játszott azzal az ötlettel is, hogy
iparművészeti boltot nyit, ahol különféle divatos cikket árusít majd:
párnákat, hangulatlámpákat, vázákat stb. Optimista természet volt,
és néhány évvel korábbi balsikerét a szerencsétlen körülmények
véletlen összejátszásával magyarázta. Úgy vélte, most már több ta-
pasztalattal, nem fog ismét kudarcot vallani, hanem keres majd
annyit, hogy fedezze a család megélhetését, sőt félre is tud tenni a
következő évekre.
Szerencsére, indokolatlan derűlátását nem kellett kipróbálnia.
Mint a gyámügyi bizottság tagja sok befolyásos polgárral is
megismerkedett, akik közül többnek a rokonszenvét megnyerte
vonzó egyéniségével. Fájdalmasan érintette őket a Pankhurst család
súlyos helyzete, és úgy szerettek volna segíteni rajtuk, hogy ne
bántsák meg Emmeline büszkeségét.
Ebben az időben megüresedett Manchester városának
anyakönyvvezetői tisztsége. Barátainak sikerült elérniük, hogy őt
nevezzék ki anyakönyvvezetőnek.
A kinevezés szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a
család gazdasági helyzetét. Biztos jövedelmet jelentett, ami
hasonlíthatatlanul megnyugtatóbb volt Mrs. Pankhurstnek a
művészeti boltról szőtt terveinél. Emellett a városi
tisztségviselésnek volt egy hallatlan előnye: viszonylag fiatal
korban való nyugdíjat biztosított.
A hirtelen rászakadt gond és felelősség, a sokféle tevékenység,
úgy-ahogy átsegítette a férje halála utáni rendkívül nehéz
korszakon. Lassan újraéledt politikai érdeklődése is. Nem felejtette
el a gyámügyi bizottság tagjaként szerzett tapasztalatait: a
gyárakban dolgozó nők és gyerekek teljes kizsákmányoltságát, a
védőintézkedések hiányát, az üzemi betegségeket, a háziasszonyok
talán még nagyobb nyomorát, vagyis mindazt az elesettséget,
szenvedést, amelyet egy ilyen nagy ipari város fonákja mutatott.
Osztotta kora idealistáinak nézeteit: ha minél többen szólhatnak
bele az állam ügyeinek intézésébe, dönthetnek szavazatukkal sorsuk
felett, meg lehet szüntetni a szegénységet, a nyomort, a nők ki-
szolgáltatottságát. Érzelmileg mindig is közel állt a munkáspárthoz,
de elsősorban a nők politikai, szavazati jogának elnyerése érdekelte.
Remélte, hogy munkáspárti ismerősei, férje régi barátai támogatni
fogják törekvését.
Legnagyobb megdöbbenésére és felháborodására nagyon
kevesen érdeklődtek őszintén a probléma iránt, vagy nyújtottak
segítséget. Természetesen valamennyien azt vallották, hogy hívei a
nők szavazati jogának. Mit is mondhattak volna mást? A nők
szavazati jogának ügye haladó, sőt mondhatnám forradalmi eszme
volt, és a munkáspárt kötelességszerűen támogatta vagy legalábbis
hirdette, hogy támogatni akarja. De valahányszor tényleges akcióra,
tettekre került volna a sor, akár az alsóházban, akár a parlamenten
kívül, távol tartották magukat.
Nehéz utólag megállapítani az igazi okot, miért is nem vonták be
jobban Mrs. Pankhurstöt a pártmunkába. Valószínűleg attól
tartottak, hogy ez az aktív, rámenős asszony túlságosan beleszól a
párt ügyeibe. Azonkívül talán a párt politikai népszerűségének is
ártott volna, ha az akkoriban oly népszerűtlen ügyet támogatja,
ráadásul a munkáspárt tagjainak egy része a szíve mélyén ebben a
kérdésben szintén maradi volt.
Valójában a Független Munkáspárt keveset foglalkozott a
szavazati joggal, mióta nem kötötték olyan feltételekhez,
amelyekkel csak a jómódú polgárság és a földbirtokosok
rendelkeztek. Azt gondolták, elegendő szavazati joguk van ahhoz,
hogy elérjék, amit ezzel el lehet érni. Elvben támogatták a nők
szavazati jogát, de amikor tényleges akcióra került volna sor,
mindig valami számukra fontosabb dolgot állítottak előtérbe.
Emmeline lányával, Christabellel arra a meggyőződésre jutott,
hogy a nőknek saját maguknak kell megküzdeniük politikai
jogaikért.
- A legtöbb, amit a Független Munkáspárttól várhatunk, ha példát
veszünk róla, és létrehozzuk a független női mozgalmat - jelentette
ki Emmeline egy baráti összejövetelen. - Hosszú évek óta harcolunk
anélkül, hogy a legkisebb eredményt elértük volna. Új módszert kell
alkalmaznunk, saját kezünkbe kell venni az ügy intézését. Senki
másra nem számíthatunk.
Az egész társaságot meghívta másnapra, hogy részletesen
megbeszéljék a teendőket.
Valószínű, hogy Mrs. Pankhurstnek nem volt még kész,
kidolgozott terve, amikor barátait meghívta. Mint született
szónoknak, legjobb ötletei beszéd közben támadtak. Elgondolásait
később módszeresen kidolgozta, megkereste a megvalósításukhoz
szükséges eszközöket.
Ezúttal is felkészült a találkozóra. Leányával megbeszélte,
milyen javaslattal álljon elő. A további fejleményeket nem tudhatta
előre. Mint ahogy más sem sejthette, hogy ez a baráti összejövetel,
amelyen a szeretetre méltó háziasszony szendviccsel, gyümölccsel,
üdítő italokkal kínálta kedves vendégeit, az egész országot lázba
hozó harchoz, éhségsztrájkokhoz, börtönhöz fog vezetni.
A kis társaság 1903. október 10-én jött össze a Pankhurst család
Nelson utca 62. számú lakásán. Az egyik jelenlevő szerint azonnal
Mrs. Pankhurst hatása alá kerültek. „Szinte magnetikus erő áradt
belőle" - írja, majd így jellemzi:
„Finom jelenség volt, keze, lába feltűnően kicsi, arca sugárzóan
intelligens, álla határozott. Törékeny külseje szenvedélyes, bátor
jellemmel párosult."
Christabel így írja le könyvében a később híressé vált Nelson
utcai találkozót:
„Elhatároztuk, hogy egy osztályoktól, pártoktól független női
szövetséget alapítunk, a Nők Társadalmi és Politikai Unióját
(Women's Social and Political Union). Nem akartuk, hogy a
Pankhurst név szerepeljen, nehogy úgy beszéljenek az Unióról,
mint valami családi szövetségről. Később, amikor az Unió az egész
országban megerősödött, már teljesen mindegy volt, hogy ki minek
nevezte. Olyan értelemben valóban családi szövetségnek
tekinthető, hogy minden rendű és rangú asszony szerte az országban
egyesült a közös cél érdekében."
Az Unió tagjai hetenként összejöttek, és mindenki tetszés szerinti
összeggel hozzájárult a közös kiadásokhoz. Elsősorban nevelő és
felvilágosító propagandára törekedtek. Ekkor még hasonló úton
haladtak, mint a szüfrazsisták, akikkel különben igen jó
kapcsolatban álltak. Ők is előadásokkal, beszédekkel akarták
felrázni a közvéleményt, meggyőzni a nők szavazati jogának
szükségességéről, és mozgósítani az asszonyokat, hassanak oda,
hogy a politikai pártok vegyék programba a nők választójogának
kérdését.
A következő hónapokban a Nők Társadalmi és Politikai Uniója
semmi különös tettel nem hívta fel magára a figyelmet. Tehetséges
szónok több is akadt soraikban, akiket szívesen láttak a különféle
egyesületekben vagy magánházakban rendezett vitadélutánokon.
Próbáljuk felidézni azokat az időket: nem volt sem mozi, sem
rádió, sem televízió. Virágkorukat élték a vitatársaságok, az
önképző-egyesületek, játékparlamentek.
A magánházaknál tartott összejövetelekre gyakran meghívtak
előadókat, esetleg a baráti kör egyik tagja vállalt előadást vagy
felolvasott valamit. Ezután többnyire vita alakult ki, miközben a
vendéglátók teát, kávét, szendvicset szolgáltak fel, kínálták körbe.
Néha egy-egy előadónak szerény tiszteletdíjat is fizettek. De a
legtöbben örömmel tettek eleget a meghívásnak minden honorárium
nélkül, megelégedve azzal, ha utazási költségüket megtérítették.
Ezeken az összejöveteleken szívesen látták Pankhurst asszonyt és
csoportjának tagjait, mint képzett, tehetséges előadókat, akik
tudták, hogyan tartsák ébren a hallgatóság érdeklődését. Csak azt
kifogásolták, hogy kizárólag a nők választójogáról voltak hajlandók
beszélni. Néha egy-egy rendezvény szervezője tapintatosan
érdeklődött, vajon kivételesen nem szólnának-e más tárgyról is? De
ezt a kérést ők minden alkalommal elutasították. Hiszen csak azért
vállalták a szereplést, hogy újabb híveket szerezzenek
mozgalmuknak. Tehát, ha a különböző társaságok Lancashire-ban,
Cheshire-ben, vagy Yorkshire-ben élvezni akarták Pankhurst
asszony és társai izgalmas, érdekes előadásait, akkor meg kellett
hallgatniuk érveiket kedvenc, sőt mondhatnánk egyetlen
témájukról: a nők választójogáról.
Ha ezek a szereplések nem hozták is lázba a közvéleményt, arra
mindenesetre nagyon alkalmasak voltak, hogy az asszonyok
gyakorlatot szerezzenek a szónoklatban, a gyors visszavágásban, s
növeljék táborukat.
Így csatlakozott hozzájuk Annie Kenney, aki Christabelt hallotta
egyszer beszélni.
„A gyűlés végén - írja Christabel - három élénk, ragyogó szemű
fiatal lány lépett hozzám: Annie Kenney és két testvére. Annie
lelkesen kijelentette, hogy pamutgyári társnőinek is hallaniuk kell
ezekről a célkitűzésekről. Elmennék-e hozzájuk, ha gyűlést
szerveznének? Beleegyeztem. Nem annyira Annie társnői kedvéért,
hanem magáért Annie-ért, akihez első pillanatra nagy reményeket
fűztem, és éppen ezért próbára akartam tenni. Ha valóban meg-
szervezi a gyűlést, azzal bebizonyítja, hogy tud küzdeni az ügyért.
Ha nem hallok többé felőle, szalmaláng volt az egész. Megadtam a
címemet és elváltunk. Hamarosan meghívót kaptam tőle a gyári
gyűlésre."
A kis gyári összejövetelen, barátokká, küzdőtársakká váltak.
Hamarosan Emmeline Pankhurst is megismerkedett Annie-vel, aki
attól kezdve körükhöz tartozott.
Annié Kenney oldhami munkáscsaládból származott. A család
nélkülözések közepette tengette életét. Annie már tízesztendős
korában pamutüzembe járt dolgozni. Eleinte fél műszakban, de
amint betöltötte tizenharmadik életévét, napi tizenkét órát
dolgozott. Ő aztán valóban szemtanúja és szenvedő alanya volt az
asszonyok szinte minden képzeletet felülmúló
kizsákmányolásának. Munka után még otthon is segített, majd esti
iskolán képezte magát tovább.
Emmeline nem elégedett meg azzal, hogy országszerte
előadásokat tartson. Gyakran látogatott Londonba, hogy
meggyőzze a kormány, az alsóház tagjait: vegyék komolyan az
asszonyok választójogát, terjesszenek elő idevonatkozó
törvényjavaslatot. Az előcsarnokban megállította a képviselőket,
vitatkozott, érvelt, s nem tágított, amíg valami ígéretet nem csikart
ki tőlük.
Végül sikerült elérnie, hogy az egyik képviselő indítványára
benyújtottak egy nem hivatalos javaslatot. De mint ahogy várható
volt, még szavazásra sem bocsátották.
Amikor Emmeline megtudta, hogy a törvényjavaslat, amelynek
előkészítésén annyit fáradozott, a legteljesebb közöny közepette
kimúlt anélkül, hogy szavazásra bocsátották volna, elfogyott a
türelme.
Az eddigi törvénytisztelő módszerekkel hajótörést szenvedtek.
Mit tegyenek, hogyan rázzák fel a közvéleményt? A kis, helyi
összejövetelekkel nem érik el céljukat, komolyabb akciókra van
szükség.
Ha kell, akár a börtönt is vállalják. Sőt, viselkedésükkel
kifejezetten provokálják a börtönbüntetést, mert azt már nem lehet
agyonhallgatni.
Első, erélyesebb fellépésükre 1904. február 20-án került sor.
Manchesterben, a Szabad Kereskedelem Csarnokában (a Free
Trade Hallban) Winston Churchill tartott beszédet. Emmeline
belépőjegyet szerzett Christabel számára - közel a dobogóhoz.
Churchill ekkor már elhatározta, hogy szakít a konzervatív
párttal, s mint a szabad kereskedelem szószólója akart magának
híveket szerezni a liberálisok táborában.
Christabel a beszéd elhangzása után - vajmi keveset törődve
Churchill pálfordulásának újabb megnyilvánulásával vagy a
szabadkereskedelem problémáival - emelt hangon megkérdezte,
benyújthat-e javaslatot az asszonyok választójogáról.
A Manchester Guardian szerint az elnök azt válaszolta, attól fél,
a tárgyra való tekintettel jelen esetben nincs helye ilyen jellegű
javaslatnak.
A párbeszéd rendkívül korrekt, udvarias formában folyt le. Nem
történt semmi említésre méltó, mégis ez volt az első alkalom,
amikor nyilvános gyűlésen elhangzott a nők választójogi
követelése.
Szerény kezdete volt a küzdelem új, harciasabb formájának.
Christabel, aki még soha nem szólalt fel ilyen nagy nyilvánosság
előtt, úgy emlékezett meg ekkori fellépéséről könyvében, mint élete
legnehezebb vállalkozásáról. Pedig a következő években sokkal
vakmerőbb, sőt a közvélemény szemében felháborítóbb tetteket is
véghezvitt.
Az első börtönélmény
Az elkövetkező időkben, noha a Nők Társadalmi és Politikai Uniója
fokozta agitációját, Mrs. Pankhurstnek be kellett látnia, hogy a
közvélemény valójában nem sokat törődik a nők szavazati jogával.
A nagy tömeg azt tartotta, isten akaratából a férfinak uralkodó, a
nőnek alárendelt szerep jut a társadalomban. Évezredek rendjén
miért kellene változtatni?
Nap mint nap tapasztalta az asszonyok gazdasági, társadalmi, jogi
kiszolgáltatottságát. Ugyanakkor azt látta - saját környezetében is -,
hogy főleg a középosztálybeli nők egy része művelődik, tanul, tehát
igazán megilletné a közéletbe való beleszólás joga. S hogyan válhat
a többi asszony képzetté, széles látókörűvé, ha beszorítják a
háztartás vagy a műhely szűk falai közé?
Személyes problémák is gyötörték. Meddig kellemetlenkedhet a
kormány tagjainak, meddig mehet el anélkül, hogy veszélyeztetné
anyakönyvvezetői állását? Angliában igen szigorú közéleti, erkölcsi
normákat alkalmaztak az állami tisztviselőkkel szemben. A
hatóságok rossz szemmel nézték, ha városi, állami alkalmazott
szóbeszédre adott okot magatartásával. Különösen, ha az illető rá-
adásul nő! Már az is különcségnek számított, hogy házon kívül
dolgozott, de ezt még elnézték, hiszen kénytelen volt a család
megélhetéséről gondoskodni. De ahelyett, hogy szép csendesen
meghúzná magát, még feltűnést kelt, hallat viselt dolgairól.
Emmeline természetesen értesült az ilyenfajta megjegyzésekről,
ezért úgy vélte, okosabb, ha a háttérben marad, szervez és
legfeljebb beszédeket tart. Így került a harc első vonalába
Christabel.
Ekkoriban a Konzervatív Párt uralma már vége felé közeledett, és
várható volt, hogy a Liberális Párt jut hatalomra. Mrs. Pankhurst és
hívei ezért minden figyelmüket a liberálisok felé fordították.
A liberálisok 1905 októberében Manchesterben a Szabad
Kereskedelem Csarnokában tartották nagygyűlésüket, hogy
megkezdjék választási hadjáratukat. Természetesen, az Unió tagjai
is szép számmal képviseltették magukat, köztük Annié Kenney és
Christabel Pankhurst, akik eleve elhatározták, ha nem kapnak
választ kérdésükre, provokáló viselkedésükkel elérik, hogy
börtönbe zárják őket.
Reggel Christabel így búcsúzott anyjától:
- Mama, ma éjszaka valószínűleg a börtönben alszom. Mrs.
Pankhurst ezt látszólag szenvtelenül vette tudomásul.
Sem most, sem később, soha nem habozott, ha a mozgalomért
hozott áldozatról volt szó, akár saját magát, akár a hozzá
legközelebb állót érintette.
A terem zsúfolásig megtelt. Több beszéd elhangzott, azután Sir
Edward Grey - a külügyminiszteri tárca várományosa a liberális
kormányban - emelkedett szólásra. Beszédét először egy férfi
szakította félbe:
- Mit szándékszik tenni a kormányzat a munkanélküliekért? -
kérdezte.
Sir Grey néhány biztató szóval válaszolt.
Ezután Annie Kenney állt fel.
- Megadja-e a liberális kormány a nőknek a szavazati jogot?
Sir Grey úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, s folytatta
beszédét.
Annie Kenney ekkor hangosabban megismételte kérdését. A
körülötte ülő férfiak visszahúzták őt a székre, s az egyik teremőr
arca elé tartotta kalapját, hogy ne beszélhessen.
A közönség körében zúgolódás, zaj támadt, majd amikor -
úgy-ahogy helyreállt a nyugalom, Christabel Pankhurst állt fel.
- Megadja-e a liberális kormány a szavazati jogot a nőknek?
Sir Grey megint csak nem válaszolt. Ekkor a rendőrparancsnok
odalépett a két lányhoz, és udvariasan felszólította őket:
- Írásban ismételjék meg kérdésüket.
A cédulát ő maga nyújtotta át Sir Grey-nek. Az mosolyogva
elolvasta, odaadta a körülötte ülőknek, de zárszavában sem
válaszolt rá.
A két lány türelmesen megvárta, amíg beszéde végére ért, s akkor
Annie Kenney, amilyen hangosan csak tudta, megismételte a
kérdést:
- Megadja-e a liberális kormány a választójogot a nőknek?
A terem felbolydult.
- Szavazati jogot a nőknek! - kiáltotta Christabel is.
A WSPU jelenlevő tagjai csatlakoztak a felkiáltáshoz. Ekkor a
teremőrök odarohantak a két lányhoz, megragadták és kifelé
vonszolták őket.
- Szavazati jogot a nőknek! - harsogták útközben, sőt még az utcán
is.
Talán most történt első alkalommal, hogy a híressé, sőt hírhedté
vált jelmondat elhangzott a nagy nyilvánosság előtt.
A teremőrök olyan brutálisan dobták ki a két lányt, hogy a
hallgatóság körében zúgolódás támadt. Itt is, ott is méltatlankodtak:
Szégyen! Gyalázat!
Az épületen kívül a rendőrök szorosan körülvették a két
„csendháborítót". Mint Christabel írja, hiába próbált az egyik rendőr
lábára lépni, pedig tenni akart valamit, hogy feltétlenül
letartóztassák őket.
Úgy döntött elköveti azt, amit a hatóság bántalmazásának
neveznék, tehát inzultálni fogja valamelyik rendőrt. Az egyik felé
köpött.
Könyvében így ír erről a jelenetről:
„Nem volt az valódi köpés, képtelen lettem volna rá, csak az
ajkammal imitáltam. Talán még akkor sem tudtam volna leköpni a
rendőrt, ha azért abban a pillanatban megadják a szavazati jogot. De
szerencsére nem is volt rá szükség, a csucsorítás elég volt a hatóság
bántalmazásának vádjára."
A rendőrök elvezették a két lányt, akiket a teremből kiáradt
hallgatók egész tömege kísért.
- Mit szólna szerencsétlen atyja, ha ezt látná? - kérdezte az egyik
rendőr szemrehányóan Christabeltől.
Ezen akaratlanul elmosolyodott, tudta, hogyan vélekedne apja a
történtekről.
Az őrszobán Annie-vel együtt visszautasították, hogy óvadék
ellenében szabadlábra helyezzék őket, éjszakára mégis
hazamehettek.
Másnap meg kellett jelenniük a rendőrbíró előtt. Mindenképpen
börtönbe akartak kerülni, hogy a lapok foglalkozzanak az esettel, s a
kiszabott pénzbüntetés megfizetését megtagadták. Christabel
Pankhurstöt hétnapi, Annie Kenneyt háromnapi elzárásra ítélték.
„Átléptük a börtön kapuját - írja Christabel első bör-
tönélményéről -, elmosódott mintájú, sötét, gyanús tisztaságú,
iszonyúan hosszú és bő rabruhát kaptunk. A cellákba csak a
mennyezet alatti kisablakon hatolt be a fény. A berendezés
mindössze székből, egy asztalnak használható polcból és priccsből
állt. Az asztalon gyanús színű, kopott bádogtányér fakanállal,
mellette Biblia feküdt. Később körbe vittek könyvtári könyveket.
Igyekeztünk minél vastagabbat kiválasztani közülük. Reggelire
sűrű, sötét zabkását kaptunk, ebédre zöldséglevest néhány húsfosz-
lánnyal, vacsorára teát. Magánzárkában helyeztek el minket. Más
rabot csak az istentisztelet idején, a templomban és a reggeli sétán
láttunk. De akkor se párosával sétáltunk, hanem libasorban a magas
falú börtönudvarban."
Különben sok jó barát, elhunyt apja ismerősei látogatták meg
Christabelt a börtönben, és felajánlották, kifizetik helyette az
óvadékot. Apja egy régi barátja, aki éppen ebédidő alatt érkezett,
kétségbeesetten felkiáltott: - Dr. Pankhurst lánya ilyen ételt eszik!
Hadd fizessem ki helyetted az óvadékot! Nagy nehezen értette meg
és fogadta el Christabel magyarázatát, hogy nem az óvadékhoz
szükséges pénz hiányzik, hanem így akarják a közvélemény
figyelmét a nők ügye felé fordítani.
Egyik este nyolc és kilenc óra között - vagyis jóval takarodó után
- az ügyeletes őr beszólt Christabel cellájába, és közölte, hogy
valaki áll a börtön kapuja előtt, aki azonnal ki akarja fizetni érte az
óvadékot.
- Nem fogadom el - válaszolta Christabel -, itt akarok maradni a
börtönben!
Utóbb megtudta, hogy a Liberális Párt egyik embere volt a késői
látogató. A liberális politikusok rossz propagandának tartották,
hogy gyűlésükről elvitték és börtönbe vetették a választójogot
követelő nőket.
Végre elérkezett a szabadulás ideje. Reggel nyolc órakor nagy
tömeg várta Christabelt a börtön előtt. De mindnyájukat megelőzve,
elsőként egy ismeretlen nő lépett oda Christabelhez, hogy üdvözölje
kiszabadulása alkalmából. Flora Drummond-nak hívták, s
hamarosan egyike lett a mozgalom legelszántabb híveinek.
Mrs. Pankhurst majdnem annyit szenvedett e keserves hét alatt,
mint lánya bent a börtönben. Noha egy fontos célt, a sajtó
nyilvánosságát elérték, Emmeline-t sokan kritizálták amiatt, hogy
lányát börtönbe engedte kerülni. Célozgattak arra is Manchesterben,
sőt szűkebb környezetében is, hogy neki, aki az állam kenyerén él,
nem szabadna állandóan közbotrányokat okoznia. Meg kell
azonban jegyeznünk, ebben az időben a másik tábor, a
szüfrazsistáké, megértően viselkedett Mrs. Pankhurst iránt. Két
szüfrazsista vezető, Esther Roper és Eva Gore-Booth rokon-
szenvüket fejezték ki Mrs. Pankhurstnek.
Emmeline meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedtek, s
a közvéleményt felrázza az eset. El kell, hogy gondolkozzanak az
ügy igazán, ha elkényeztetett, középosztálybeli nők vállalják érte a
szenvedést, a börtönt.
Habár a közvéleményre eleinte nem tett mély benyomást az Unió
tagjainak viselkedése, a sajtót annál jobban foglalkoztatta. Megvolt
a mindennapi szenzáció.
Azt már megszokták, hogy házi összejöveteleken, gyűléseken az
asszonyok felszólaljanak a nők szavazati joga érdekében, de hogy
börtönbe menjenek meggyőződésükért, ez valóban szenzációként
hatott.
Most már szinte mindennap a lapok első oldalán szerepeltek. S
éppen ezt akarták. Állandó nyilvánosságot.
Gyűlést szerveztek a két lány kiszabadulásának örömére a Szabad
Kereskedelem Csarnokában. A Csarnok zsúfolásig megtelt.
Bizakodó hangulat fogta el Mrs. Pankhurstöt és híveit. Ott
ünnepelték a két lányt lelkesen, ahonnan egy héttel előbb kidobták
őket.
A megelégedés azért nem volt általános Mrs. Pankhurst hívei
körében sem. Sokan bizonygatták: megmutatták, hogy ha kell, akár
a börtönt is vállalják, de a harciasságból ennyi bőven elég. Álljanak
meg. Eddig, és ne tovább!
De sem Mrs. Pankhurst, sem Christabel nem hajlott a
kompromisszumra. Ha egyszer erre az útra léptek, továbbra is ki
kell tartaniuk mellette. Az emberek emlékezete rövid. Egykettőre
elfelejtik a történteket, s azt, amiért ők a börtönt is vállalták. Nem
hallgattak az úgynevezett női illendőséget hangoztató szűkebb
híveknek ama csoportjára sem, amelynek elege volt az ilyenfajta
nyilvánosságból. Közeledett az általános választás, elhatározták,
hogy kihasználnak minden lehetőséget. Sylvia Pankhurst, aki otthon
töltötte félévi szünidejét, bekapcsolódott a küzdelembe.
Manchesterben Winston Churchill jelöltette magát. Szinte
egyetlen választási gyűlése sem zajlott le az állandó közbekiáltások
nélkül: „Szavazati jogot a nőknek!" Miután Churchill még csak
válaszra sem méltatta őket, szándékosan zavarták a gyűléseit, s
agitáltak ellene.
A sajtónak rendkívül jól jött ez az új szín a választásokon -
természetesen ki is használták.
Arthur Balfour, a Konzervatív Párt vezetője Manchesterben
tartott választási gyűlésein is állandóan hangoztatták követelésüket.
Mrs. Pankhurst deputációt vezetett Balfourhoz. Sikerült
hosszasabban beszélgetnie vele. Meg akarta nyerni ügyüknek.
A politikus figyelmesen végighallgatta, majd így szólt rendkívül
udvariasan:
Asszonyom, meg kell hogy mondjam, az önök ügye nem tartozik
a legégetőbb kérdések közé.
Azon a napon, amelyen Emmeline Balfourral beszélt, a liberális
párt vezetője, Henry Campbell-Bannerman tartott nagygyűlést
Liverpoolban. A WSPU több tagja jelen akart lenni a gyűlésen,
hogy a szokásos módon zavarják közbekiáltásaikkal.
Mrs. Pankhurst nem vehetett részt az ilyen akciókban. A
rendőrség, erről mit sem tudva, állandóan a nyomában volt.
Emmeline elhatározta, hogy félrevezeti a civil ruhás detektíveket, s
hangosan így szólt a társaságában levő asszonyokhoz:
Kísérjetek ki a vonathoz, hiszen, ahogyan megbeszéltük,
Liverpoolba utazom.
Az állomáson jegyet váltott, a detektívek szintén. Az utolsó
kocsiban foglaltak helyet, és mihelyt Emmeline kiszállt, azonnal a
nyomába szegődtek.
Emmeline a városban sétálgatott, meg-megállt a kirakatok előtt -
különben is szívesen nézelődött, szerette a divatos holmikat. A
detektívek mindenütt a sarkában. Végül a kacskaringós utcákon
sikerült leráznia őket, visszautazott Manchesterbe. Közben az
asszonyok, akiknek feladatuk volt zavarni a nagygyűlést,
háborítatlanul megérkeztek Liverpoolba, és minduntalan
félbeszakították a szónokot az immár ismert harci kiáltással:
Szavazati jogot a nőknek!
Állandó támadásaikkal arra késztették a politikusokat, hogy
óvatosabb kijelentéseket tegyenek, ha a női szavazati jogról
beszélnek. De alapjában véve mégsem tudták komolyan
befolyásolni sem a konzervatív, sem a liberális politikusokat. A
képviselőház egyetlen tagja vagy egyetlen reménybeli tagja sem
volt hajlandó elkötelezni magát arra, hogy a nők szavazati jogát
programja szerves részévé tegye.
A mozgalom kiterjesztését nagymértékben akadályozta a
pénzhiány. Még a jelenlegi keretek között is szűkösek voltak anyagi
eszközeik, sok útiköltség terhelte őket, fizetniük kellett a
nyomdászok számláját, s a postaköltség is tekintélyes összeget tett
ki minden héten.
Emmeline sokkal többet áldozott a mozgalom céljaira szerény
anyakönyvvezetői fizetéséből, mint ahogyan megengedhette volna
magának. Társnői is önzetlenek voltak e tekintetben. Nemcsak
munkájukat végezték minden ellenszolgáltatás nélkül, vállalva a
börtön veszélyét, de rendszeresen tagdíjat is fizettek. Kívülálló
rokonszenvezők is kisebb-nagyobb összeggel hozzájárultak a
mozgalom anyagi alapjához. De az összejött pénzből semmiképp
sem lehetett nagy országos kampányt vezetni.
Mrs. Pankhurst szerette volna agitációjukat növelni, az egész
mozgalmat nagyvonalúbbá tenni. Ügy érezte, túl vannak azon a
korszakon, hogy a környék szerény házainál, kisebb társaságokban
folytassanak vitákat. Ha igazán eredményes munkát akarnak
végezni, a küzdelem f ő színtere London kell hogy legyen.
Sokszor megvitatta a problémát Christabellel.
- London a politikai élet központja, ott van a parlament, ott laknak a
politikusok. Csak úgy lehetünk állandóan a közelükben, ha mi is
Londonba költözünk - érvelt Christabel.
- De nem engedhetjük meg magunknak. Nincs pénzünk - válaszolta
Emmeline.
- Nem szabad kishitűeknek lennünk. Majd csak előteremtjük a
pénzt.
Állandóan ezen töprengett Emmeline.
De hogyan? Nem volt könnyű elhatároznia magát. Gondolnia
kellett pozíciójára is, mint állami tisztviselőnek, pontosan kellett
ellátnia a munkáját. Ha Londonba költözik, elveszíti az állását
Manchesterben, s nehezen talál újat. Tudta ugyan, hogy végső
esetben férje volt barátai szereznének valamilyen munkát. Férje
halála után kénytelen volt igénybe venni segítségüket, most
azonban büszke természete visszariadt attól, hogy ismét másokra
szoruljon.
Egy ideig megpróbálta félgőzzel irányítani a mozgalmat.
Manchesterben maradt, megtartotta az állását, de amikor csak
tehette, sietett Londonba.
Rendkívül fárasztó életforma volt állandóan úton lenni London és
Manchester között. Hol a hivatalába érkezett késve, hol Londonban
mulasztott el egy fontos megbeszélést. Állandó feszültségben élt,
nem volt se éjjele, se nappala. Családi élete szintén megsínylette a
túlterheltséget. Christabel ugyan sokat segített anyjának hivatali
ügyeiben is, de a helyzet így nem maradhatott tovább.
Christabelnek még egy fél éve hátra volt az egyetemen, addig
Manchesterben kellett maradnia. Annie Kenney, aki mint említettük
pamutüzemben dolgozott, felajánlotta, hogy haladéktalanul
Londonba költözik.
A választási akciók után a szövetségnek mindössze két fontja
maradt. Ezzel indult el Annié. Mint Christabel írja, két pennyvel is
elment volna, hogy ügyükért harcoljon. Sylvia adott neki szállást.
Annie Kenney csak az első fecske volt, sorra szállingóztak
Londonba a többi hívek. Megjött Flóra Drummond, becenevén a
„tábornok", akit kitűnő szervezőképességéért neveztek így. öt
követte Teresa Billington, majd Jessie Kenney. Mrs. Pankhurst
testvére, Mary, aki eddig is a fővárosban élt, szintén csatlakozott a
társasághoz. Kezdett kialakulni a londoni főhadiszállás.
Eleinte viszonylag békés módszerekkel próbálkoztak. Amikor a
parlament először összeült, Emmeline tömeggyűlést tartott a
Trafalgar Square-en, felszólítva az új képviselőket, nyújtsanak be
törvényjavaslatot a nők szavazati jogáról. Mindhiába, a királyi
megnyitó beszéd a parlamentben még csak nem is említette ezt a
témát.
Mrs. Pankhurst legszűkebb körével a parlamenthez vonult, és be
akart menni a képviselőházba. A rendőrök botránytól félve meg
akarták akadályozni belépésüket. Végül is húsz asszonyt
beengedtek. Ezek beszéltek is több képviselővel, de minden
eredmény nélkül.
A képviselők annyiszor nyújtottak be már javaslatot, petíciót a
szüfrazsisták kérésére - akik különben továbbra is folytatták
küzdelmüket a maguk „ladylike" módszereivel -, hogy most
egyetlen képviselő sem akadt, aki vállalta volna a népszerűtlen ügy
szorgalmazását.
A nők első londoni nyilvános szerepléséről írva keresztelte el a
Daily Mail szüfrazsetteknek a WSPU tagjait, akiknek tetszett a név,
elfogadták, s ezentúl ők is így hívták magukat.
A korabeli újságok erről a tárgyról a legtöbbször a kegyes
sajnálkozás, a jámbor megbotránkozás hangján írtak. Jó házból való
úriasszonyok, tisztességes munkáslányok hogyan feledkezhetnek
meg ennyire magukról?
Népszerűség, híresség, hírhedtség keresése - ki így, ki úgy
értelmezte. Sok vita folyt a mozgalom tagjai között is a Mrs.
Pankhurst és Christabel által diktált módszerről.
Megváltozott a helyzet, amikor Emmeline Pethick-Lawrence
csatlakozott a mozgalomhoz. Férje, Frederick Lawrence, a kitűnő
ügyvéd, maga is híve volt a nők egyenjogúságának, és hogy ezt
tettel is bizonyítsa, amikor feleségül vette Emmeline-t, felvette
annak leánykori nevét. Így a házaspár Pethick-Lawrence néven vált
ismertté.
Emmeline Pethick-Lawrence férjével Dél-Afrikában tar-
tózkodott, amikor először hallott a Nők Társadalmi és Politikai
Uniójáról. Hazaérkezése után hamarosan megismerkedett Mrs.
Pankhursttel. Mrs. Pethick-Lawrence már korábban érdeklődött
szociális kérdések iránt, s szívvel-lélekkel melléjük állt.
Természetesen a tehetséges, okos és talpraesett asszony nem
maradhatott a mozgalom peremén. Csakhamar mint tiszteletbeli
pénztáros az Unió egyik vezetője lett.
A Pethick-Lawrence házaspár bekapcsolódása a szervezetbe az
anyagi problémák megoldását jelentette. Széles baráti körük, köztük
befolyásos gazdag emberek támogatását szerezték meg, és újságot
alapítottak „Szavazatot a nőknek!" címmel. A lap erkölcsi
jelentősége mellett rendszeres bevételt is biztosított az Uniónak.
A bevétel jó részét utazási költségekre, nyomtatványokra,
gyűlések szervezésére fordították, és új főhadiszállást állítottak fel
Clement's Innben. Az anyagi alap megteremtésével lehetővé vált,
hogy 1906-ban agitációjukat az egész országra kiterjeszthessék.
A képviselőházi tagokat továbbra is próbálták meggyőzni ügyük
helyességéről. Azokat, akik nem fogadták Emmeline-t vagy az Unió
más megbízottját, nyilvánosan előadásokban kipellengérezték, vagy
az Unió lapja szedte le róluk a keresztvizet.
Keir Hardie, az angol munkásmozgalom kiemelkedő baloldali
vezetője, elvállalta, hogy az alsóházban ismerteti a nők szavazati
jogára vonatkozó követelést.
Ezen a napon Emmeline Pankhurst több hívével megjelent a
Parlamentiben, a nők számára fenntartott karzaton (a Ladies'
Galleryn). Amikor a javaslat feletti vita megkezdődött, már az első
felszólaló, M. Cremer olyan kijelentéseket tett, amelyek teljesen
felháborították a jelenlevő szüfrazsetteket. Többek között kétségbe
vonta, hogy a nőket komolyan érdekli a politika. Ha pedig a nők
megkapják a szavazati jogot, mondotta, félő, hogy megpróbálják
majd befolyásolni a parlament férfitagjait. A szüfrazsettek
közbekiáltásaikkal túlharsogták a szónokot. A többi hozzászóló sem
járt jobban.
Természetesen nagy kavarodás, botrány támadt, végül is
kiutasították a nőket a teremből.
Egy alkalommal Flora Drummond, a „tábornok", néhány társával
ment a miniszterelnökségre. Amikor megnyomta a csengőnek vélt
gombot, az ajtó kinyílt, mire szépen bemasíroztak egészen a
kabinetirodáig. Innen sürgősen eltanácsolták őket.
A kormány egyik tagja sem tarthatott gyűlést, nem beszélhetett
nyilvános összejövetelen anélkül, hogy a szüfrazsettek ne zavarták
volna közbekiáltásokkal.
Emmeline ebben az időben még többnyire a háttérben maradt.
Tekintettel kellett lennie fiára, aki a manchesteri középiskolába járt,
és anyakönyvvezetői tisztsége miatt is óvakodott attól, hogy
botrányba keveredjen. De amitől régen tartott, így is bekövetkezett.
A manchesteri anyakönyvvezetőség vezetője levélben közölte,
panasz érkezett ellene, hogy nem látja el rendesen hivatali
kötelességét. Anélkül, hogy tényleges mulasztást említett volna,
arra hivatkozott: az újságokban ő maga is tudósításokat olvasott
arról, hogy Mrs. Pankhurst az ország különböző részében, a
legtöbbször Manchestertől távol, gyűléseket tart, beszédeket mond.
Csodálkozik, hogy ilyen lázas politikai tevékenység mellett, hogyan
tudja ellátni anyakönyvvezetői tisztét Manchesterben.
A levél azzal a szigorú figyelmeztetéssel zárult: ha nem adja fel
az egész országra kiterjedő politikai tevékenységét, meg kell válnia
hivatalától.
Ez tetemes anyagi veszteséget jelentett. A gyorsan fejlődő
Manchesterben növekedett Emmeline anyakönyvvezetői munkája
is, és ezzel együtt emelkedett fizetése. Igaz, lányai már úgy ahogy
megkeresték kenyerüket, de Henryt még el kellett tartania. Mégis,
ha a között kellett választania, hogy adja-e fel állását, vagy hagyjon
fel mozgalmi tevékenységével, Emmeline nem habozott: 1907
őszén lemondott anyakönyvvezetői tisztéről, és Londonba költö-
zött. Elhatározta, ezentúl minden idejét, erejét ügyüknek fogja
szentelni.
A londoni főhadiszállás
Miután Emmeline véglegesen áttette székhelyét a Clement's Inn-i
főhadiszállásra, és annak vitathatatlan főnöke lett, a nyomás a
kormányra ugrásszerűen megerősödött, és ugyancsak megnőtt az
egész országra kiterjesztett agitációjuk.
Közben a szüfrazsisták sem maradtak tétlenek. Deputációt
vezettek a parlamentbe, amely tiltakozott a nők szavazati joga
megadásának állandó késlekedése miatt. Bár elhatárolták magukat a
szüfrazsettektől, többször is kifejezték rokonszenvüket irántuk. Így
egy alkalommal díszebédet rendeztek a börtönben sínylődő
szüfrazsettek javára. Egyik vezetőjük, Mrs. Fawcett komolyan
fontolgatta, ne alkalmazzanak-e ők is harciasabb módszereket.
Ha így történik, a mozgalom sokkal nagyobb erőt képviselt volna.
De a szüfrazsisták végül is visszariadtak... Megmaradtak a nőkhöz
„illőbb" „ladylike"-módszereknél.
A szüfrazsettek a leghíresebb politikusok, Lloyd George,
Asquith, Churchill, sőt Sir Campbell-Bannerman miniszterelnök
beszédét is állandó közbekiáltásaikkal szakították félbe. A
legélesebb támadások Mr. Asquith pénzügyminisztert, a későbbi
miniszterelnököt érték, aki ellenezte a nők szavazati jogát.
Miután a Liberális Párt hatalomra jutott, a szüfrazsettek egy kis
csoportja Asquith lakására ment. Zárt ajtókra találtak, ezért a nők
erőszakkal akartak behatolni a lakásba. Kiszállt a rendőrség, és
formális harc kezdődött. Végül a rendőrök a tüntetők egy részét,
közöttük Annie Kenneyt letartóztatták, az utóbbit hatheti börtönre
ítélték.
Számos asszony, akinek nem adatott meg a szónoki képesség,
egyéb feladatot vállalt: plakátot ragasztott, röpcédulákat osztogatott
az utcán, a kövezetre krétával felírta, hol és mikor tartanak
gyűléseket.
Minden héten toborzó gyűléseket tartottak a népszerű Hyde
parkban, amelynek forgalma abban az időben még a mainál is jóval
élénkebb volt. Sokan tartottak szónoklatot, és rengetegen hallgatták
őket.
Ebben a kezdeti időszakban minden új hívőnek örültek, minden
egyes embert számon tartottak.
Nagy nyereség volt a mozgalom számára Mrs. Tuke, aki később
hosszú ideig az Unió tiszteletbeli titkárnőjeként működött. A fiatal
özvegy Afrikából való hazatérése közben megismerkedett a
Pethick-Lawrence házaspárral. Londonban meghívták őt ebédre,
amelyen Christabel is részt vett. Mint visszaemlékezésében
feljegyzi:
„Mrs. Tuke szép és finom jelenség volt fekete ruhájában. Nem
hittem volna, hogy csatlakozik a mi harcias mozgalmunkhoz. És
mégis - folytatja Christabel -, amikor ebéd után bocsánatot kérve a
korai távozásért, felkeltem, arra hivatkozva, hogy a város több
pontján fel kell írnom krétával a járdára, hol és mikor lesz a
legközelebbi gyűlésünk, az elegáns hölgy megszólalt: - Én is
magával megyek. Segítek a járdára rajzolni. - Valóban velem jött, és
rögtön láttam, hogy kemény fából faragták. Mert, amikor egy fiatal
suhanc gúnyosan rákiabált, ő csak nevetett."
Mrs. Pankhurstnek, a szüfrazsettek vitathatatlan vezetőjének
megvoltak a maga emberi gyöngéi. Nem bírta elviselni, ha
ellentmondtak neki. Igazi főnök volt a szónak nem éppen legjobb
értelmében.
Nem sokkal Londonba költözése után a mozgalom több
részvevője javasolta, hogy az Uniót helyezzék demokratikusabb
alapokra, tartsanak kongresszust, és minden évben válasszanak
bizottságokat. Emmeline vonakodva és kedvetlenül járult hozzá. De
mindössze egyetlen kongresszust tartottak. A második előtt
kijelentette: képtelen így dolgozni. Ha azt akarják, hogy ő maradjon
a vezető, mondjanak le a második kongresszusról. Nincs szükség
bizottságokra, azzal csak megnehezítik a mozgalom irányítását.
Semmi akadálya, hogy azok, akik nem szeretik az ő módszerét,
elhagyjak az Uniót, és külön mozgalmat szervezzenek. Egy csoport
ki is vált a WSPU-ból, de fenntartotta vele a jó kapcsolatot.
Az Unió tagjai a központban változatlanul fizetés nélkül
dolgoztak. Sokan közülük saját vagyonukból vagy jövedelmükből
havonta tekintélyes összeggel járultak hozzá a kiadásokhoz. A
szabályzat ennek ellenére rendkívül szigorú volt.
Emmeline vaskézzel uralkodott fölöttük. Az Unión belül nem
voltak osztálykülönbségek. Arisztokrata hölgyek dolgozták olyan
volt munkásasszonyok mellett, mint Annie Kenney. Emmeline nem
tűrte a lazaságot, fegyelmet követelt mindenkitől. Barátai
félelemmel emlegették hirtelen és viharos kitöréseit.
A Clement's Inn-i titkárság pontosan kidolgozta Mrs. Pankhurst
napi programját, előkészítette, megszervezte gyűléseit. Sok előadást
tartott, szónoki képessége egyre inkább kibontakozott. Rendkívül
nagy hatást tett hallgatóságára.
Dame Ethel Smith zeneszerző, aki gyakran elkísérte egy-egy
előadásra, azt írta róla: magával ragadó beszédével néhány perc
alatt leghevesebb ellenségeit is lefegyverezte. Kevés gesztussal
beszélt, kifejező arcjátékával hatott közönségére és a hangjával,
amelyen az érzelem minden skáláját meg tudta szólaltatni. Jegyzetet
szinte sohasem használt, csak zavarta volna, de olyan mesterien épí
tette fel beszédeit, mintha heteikig készült volna egy-egy előadásra.
A sok izgalom, közéleti szereplés mellett kikapcsolódásként
egyik legkedvesebb szórakozása a kirakatnézegetés volt. Ha csak
tehette végigsétált a Regent Streeten, az elegáns bevásárló utcán.
Gyakran elkísérte valamelyik barátnője. Egy alkalommal Etiiel
Smith, aki már nagyon unta a nézelődést, barátságosan karon fogta
Emmeline-t, sürgette, menjenek már tovább. Mire ő méltatlankodva
kifakadt:
- Rosszabb vagy, mint egy férj!
Nem mulasztotta el a különböző kiárusításokat sem. Imádott
olcsón vásárolni. Képes volt negyedórákat turkálni a különböző
„mélyen leszállított árú", kedvezményes holmik között. Noha
rendkívül szeretett elegánsan, divatosan öltözködni, szép holmikat
vásárolni, nemigen hódolhatott ennek a kedvtelésének, szinte
állandóan pénzzavarral küzdött.
Pár évvel később, amikor már az egész országban ismerték a
nevét, a lapok gyakran kértek tőle cikket, igen magas tiszteletdíjat
ajánlva fel egy-egy írásáért. Nem szívesen és csak elvétve tett eleget
a felkérésnek, mint vérbeli szónokot az írás egyszerűen nem
vonzotta, nem volt türelme írni.
Egy alkalommal száz fontot ajánlottak fel egy egészen rövid
cikkért. Ethel Smith ismerve anyagi helyzetét, megpróbálta
rábeszélni.
- Nem, nem, képtelen lennék rá - tiltakozott.
Baránője felajánlotta, hogy megírja helyette a cikket, csak vázolja
fel, mire gondol. Ebbe nagy nehezen beleegyezett.
Ethel Smith az egész estét a cikk írásával töltötte. Végül
felolvasta Emmeline-nek, aki nem volt teljesen megelégedve,
kifogásolt, hiányolt egyet-mást. Ethel ottmaradt éjszakára, s
átdolgozta a cikket, amely most már megnyerte barátnője tetszését.
Néhány nap múlva megkérdezte Emmeline-től: megkapta-e a
laptól a honoráriumot.
- Milyen honoráriumot? Egyáltalán miről beszélsz?
Mint kiderült, teljesen megfeledkezett a cikkről, nem adta postára,
sejtelme sem volt róla, hova tehette. Valószínűleg kidobta
selejtpapírokkal együtt.
A beszéd és nem az írás volt az ő igazi területe. Beszédeivel
nemcsak politikai, erkölcsi sikert aratott, anyagi haszonnal is járt:
komoly bevételt biztosított szervezetüknek. Egy-egy szónoklata
végén hívei gyűjtést rendeztek a hallgatóság körében. Hatalmas
summa, néha öt-hatezer font jött így össze, sőt egy alkalommal
tízezer fontot könyvelhettek el az előadás bevételeként.
Nemegyszer előfordult, hogy amikor a gyűjtőtál körbejárt, a
gazdag hölgyek levették nyakukról a drágaköves aranyláncot,
lehúzták ujjúkról a briliánsgyűrűt, és azokat is a tálba tették. Az
Uniónak egyre több híve akadt a gazdag asszonyok között is, akik
ugyan nem vettek részt a tüntetéseken, nem kockáztatták a
börtönbüntetést, de anyagilag támogatták a nők ügyét. Erre szükség
is volt, a harcmező mindjobban szélesedett, és ezzel együtt nőttek a
költségek is.
Ha valahol időközi választást tartottak, Mrs. Pankhurst megjelent
ott, híveitől körülvéve, vagy elfoglaltsága esetén az Unió egy másik
vezetője ment el, hogy a legkülönbözőbb módszerekkel valamilyen
ígéretfélét próbáljon kicsikarni a képviselőjelölttől.
Így például 1908-ban fontos időközi választást tűztek ki.
Truhanovszkij Churchill-életrajzában olvashatjuk:
„Akárcsak az előző választásokon, a szüfrazsettek most is igen
aktív tevékenységet fejtettek ki. Újra azt követelték Churchilltől,
hogy szálljon síkra a nők választójogáért. Churchill efféle homályos
ígéretekkel próbálta lerázni őket: »Bizzanak bennem, asszonyok.«
...Minthogy Churchill kitért az egyértelmű kötelezettségvállalás
elől, a szüfrazsettek nyíltan felléptek ellene, és zavarták választási
harcát.
A manchesteri választásokon Churchill megbukott. Amikor
nyilvánosságra hozták az eredményeket, az egyik szüfrazsett karon
ragadta, és azt kiabálta: »Ez a nők munkájának az eredménye.«
Churchill iszonyúan mérges volt, s valamilyen gorombasággal
válaszolt...
A szüfrazsettek Churchillt Manchesterből Dundeeba is követték,
és zavarták beszédeit. Egyszerű módszert alkalmaztak: mihelyt
Churchill beszélni kezdett, éktelen csilingelésbe kezdtek…"
Mid-Devonban szintén megjelentek a szüfrazsettek vezetői,
köztük Mrs. Pankhurst. Itt azonban kedvezőtlen fogadtatásra
találtak, gúnyolódtak fölöttük, meg is támadták őket. Menekülés
közben Mrs. Pankhurstnek kibicsaklott a bokája. Ez nem tartotta
vissza attól, hogy részt vegyen a leedsi választási kampányban.
„Minden más elhalványult a szüfrazsettek fáklyás menete
mellett" - írja a Daily Mail.
A Daily Chronicle szerint a szüfrazsettek nem kis szerepet
játszottak abban, hogy a liberális jelölt megbukott.
A Manchester Guardian pedig megállapította:
„A szüfrazsetteknek kétségtelenül befolyásuk volt a választásra.
Ezt a legtöbb lap különösképpen elhallgatta, pedig aktivitásuk, a
gyűléseik iránti élénk érdeklődés, rábeszélő képességük, amellyel
megnyerték a lakosság szimpátiáját, a nagyszámú önként
csatlakozó munkásasszony közreműködése jellemző volt az egész
választásra ..."
A parlament megnyitásakor, a király programadó beszédében
mégsem esett szó a nők választójogáról. A csalódott szüfrazsettek a
parlament közelében levő Caxton Hallban gyűltek össze. A „nők
parlamentje" elhatározta, hogy tiltakozó deputációt meneszt a
miniszterelnökhöz.
Akciójuk azonban botrányba fulladt, ötven nőt letartóztatták.
A rendőrbíró figyelmeztette őket, ha továbbra is ezeket a
módszereket követik, II. Károly törvényét alkalmazzák velük
szemben. E szerint tíz tagúnál népesebb deputációnak tilos belépnie
az alsóházba. A tilalom megszegői nem a rendőrbíróság, hanem a
törvényszék elé kerülnek, ahol sokkal súlyosabb büntetéseket
szabnak ki rájuk.
A rendőrbíró felszólította a letartóztatottakat: tegyenek ígéretet,
hogy nem ismétlik meg rendbontó cselekedetüket, nem próbálnak
még egyszer benyomulni az alsóházba, és egyáltalán tartózkodnak a
rendbontástól. Ebben az esetben valamennyiüket szabadon engedi.
Az ötven letartóztatottból negyvenheten inkább a börtönt
választották, hat hétre el is ítélték őket. Mrs. Pankhurst, miután
visszatért a leedsi időközi választásról, újra összehívta a nők
parlamentjét. Kijelentette, soha ilyen közel nem érezte még a végső
diadalt, és ha a nők parlamentje döntést hoz, hogy szólítsák fel a
kormányt, ő maga viszi az asszonyok határozatát az alsóházba.
Javaslatát lelkesen és egyöntetűen elfogadták.
Mrs. Pankhurst kölcsönkért egy pónifogatot az egyik lelkes
járókelőtől (mivel még mindig fájt a bokája), tizenkét híve gyalog
követte. Ahogyan a Victoria Streeten haladtak, az egyik járókelő
megjegyezte: Ezek se jutnak messzire. Igaza volt. Alig mentek
néhány száz métert, a rendőrök megállították őket. Mrs. Pankhurstöt
felszólították, szálljon ki a kocsiból, híveit pedig, hogy oszoljanak
szét. A csoportosulást megtilthatta a rendőrség, de azt nem
akadályozhatta meg, hogy egyenként folytassák útjukat. Utóvégre
sokan sétálnak a Victoria Streeten.
Így hát szétszóródtak, és egyenként indultak el az alsóház felé.
Ott azonban elfogták és fejenként hatheti börtönre ítélték őket,
köztük Mrs. Pankhurstöt is.
Mit jelentett ezekben a napokban a börtön?
Az egyik híres szüfrazsett, Miss Mary Richardson „Laugh a
Defiance" című könyvében megírta börtönélményeit.
A bíróságról a „Fekete Máriá"-nak nevezett rabszállító kocsin
vitték börtönbe az elítélteket. „A zötyögő, rázódó kocsiban két,
koporsóhoz hasonlítható zárt fülke volt. Közöttük kis folyosóféle
húzódott, itt ült egy rendőrtiszt. A fülkék olyan alacsonyak és
keskenyek voltak, hogy sem kiegyenesedni, sem rendesen ülni nem
lehetett bennük.
Ha a merev ülésben az ember egyik lába elzsibbad, akkor a
másikra támaszkodik - írja Mary Richardson. - De lábam bénasága
eltörpült szellemem bénultsága mellett. A fülke rácsain keresztül
festett, vigyorgó női arc nézett rám. Valószínűleg a másik fülke
prostituált utasa, aki látva kétségbeesésemet, nevetve szólt rám:
»Fel a fejjel, csaj, sokkal rosszabb helyek is léteznek, mint a
börtön.«
Ezzel próbáltam magamat vigasztalni, mikor a »Fekete Mária«
bedöcögött velünk a Holloway-börtön kapuján. Furcsa, vegyes
társaság szállt ki a zárt, fekete kocsiból. Széles kőlépcsőn egy nagy
előcsarnokba jutottunk. A hatalmas, üvegtetős helyiség nappali
fényben úszott. Három oldalán börtöncellákra nyíltak az ajtók, a
negyedik oldalon voltak a fürdőszobák és az elosztó.
Teát kaptunk. Egy csinos fiatal lány a közelemben nagy nevetve
mesélte, hogyan lopta el egy öregember pénztárcáját. Többen
közülük hasonló modorban dicsekedtek hőstetteikkel. De az volt az
érzésem, hogy csak saját félelmüket, rettegésüket igyekeztek
hősködéssel leplezni, mert amikor becsukódott mögöttük a cella
ajtaja, megváltozott a magatartásuk. Az egyik fiatal lány, aki az
előbb még dicsekedett, hogyan csalt ki pénzt egy férfitól, kezében a
csésze teával, elkezdett zokogni.
Megmérték súlyomat, magasságomat. A hajamat kifésülték
sűrűfésűvel. Felszólítottak, hogy vetkőzzem le és menjek fürödni.
Noha a víz forró volt, mégis vacogták a fogaim. Talán egy órával
később, megfürödve, rabruhában a cellámba vezettek. Ez egy új
épületrészben, a D. X. szárnyban volt. Ide kerültek a szüfrazsettek.
Iszonyúan fáradt voltam, s az egész éjszakát átaludtam. A napok
annál nehezebben múltak. Nyomasztó csendben vánszorogtak az
órák, csak az orvos szokásos vizitje és a káplán látogatása törte meg
az egyhangúságot. A káplán egyúttal a könyvtáros is volt. Napról
napra gyöngébb lettem, képtelen voltam aludni. Lassanként úgy
éreztem, életfogytiglanira vagyok ítélve. Egy-egy óra
örökkévalóságnak tűnt..."
Hölgyek bilincsben
Miután Asquit miniszterelnök kereken visszautasította, hogy
törvényjavaslatot terjesszen elő az alsóházban a nők szavazati
jogáról, a szüfrazsettek elhatározták, hogy hatalmas tüntetést
rendeznek a Hyde Parkban.
1908. június 21-én a park húsz pontján nyolcvan női szónok
beszélt felváltva a nők politikai jogáról. Az ország minden részéről
érkezett asszonyok hét tüntető menete vonult végig a városon
táblákkal, zászlókkal, zenekarokkal.
A Times tudósítása szerint a „szervezők 250000 részvevőre
számítottak. Az eredmény várakozásaikat messzi túlszárnyalta,
talán kétszer, sőt egyesek szerint háromszor annyian voltak..." A
Hyde Parkban hozott határozatot levélben tudatták a
miniszterelnökkel, felszólítva, hogy „a kormány haladéktalanul
biztosítsa a nők választójogát". Asquit csupán a Timesban közölte
tagadó válaszát.
A szüfrazsettek belátták, hogy szép szóval nem mennek semmire,
mégis úgy döntöttek, hogy újabb delegációt küldenek a
parlamentbe. A tizenhárom önként vállalkozó elszánt nő, élükön
Mrs. Pethick-Lawrence-szel, részben kocsin, részben gyalog
egyenként vagy kettesével próbáltak bejutni a parlament épületébe.
Az őrséget ekkor már úgy megerősítették, mintha ellenséges
támadásra készültek volna. A delegáció tagjait egytől egyig elfogták
és bebörtönözték.
Ezen a napon, június 30-án lezárult a mozgalom békés szakasza:
éjszaka néhány elkeseredett asszony kövekkel bezúzta a
miniszterelnökségi palota ablakait.
A parlament őszi ülésszakára újabb nagy demonstrációt terveztek
a szüfrazsettek.
A nagygyűlés előtt rendkívül élénk tevékenység folyt a Clement's
Inn-i főhadiszálláson. Beszédeket fogalmaztak, röpiratokat írtak, és
hatalmas papírsárkányt készítettek, amelyet a parlament épülete
fölé akartak bocsátani, rajta a már híressé vált jelszóval: „Szavazati
jogot a nőknek!" Zászlókat is varrtak; azt tervezték, hogy a gyűlés
alatt fellobogózott gőzhajó ússzon fel-alá a Themzén.
Mások a város utcáit rótták, s krétával felírták a járdára a gyűlés
helyét, időpontját - buzdító szavak kíséretében. Sok fejtörést
okozott a röpcédulák szövege. Azt akarták, hogy rövid, frappáns,
mozgósító erejű legyen. Hosszas tanakodás után az alábbi szöveget
fogadták el: „Férfiak és nők, segítsetek a szüfrazsetteknek, hogy
gyorsan eljussanak az alsóházba." Az angol „rush" szó rohamot,
megrohanást, támadást is jelent. A hatóságok ezt mindenesetre így
értelmezték. Ahogy kezükbe került a röpcédula, megtették az
óvintézkedéseket.
A tüntetés napján, október 13-án a kormány bevallása szerint
ötezer rendőr volt szolgálatban.
A nagygyűlés három kijelölt szónoka, Mrs. Pankhurst, Christabel
Pankhurst és Mrs. Drummond, az előző nap idézést kaptak,
melyben felszólították őket, hogy október 13-án fél négykor
jelenjenek meg a rendőrkapitányságon. Egyikük sem tett eleget a
felszólításnak, a rendőrség helyett a nagygyűlésre mentek.
„Rendbontással" és olyan röpcédulák kibocsátásával vádolták őket,
amelyekben „jogtalan, törvénytelen cselekedetre szólították fel a
tömeget, mégpedig arra, hogy október 13-án délután fél hétkor
rohanják meg az alsóházat!"
A Trafalgar téri nagygyűlésről annyit írtak a lapok, hogy a Queen's
Hall, ahol a szüfrazsettek hetenként tartották gyűléseiket, ezúttal
zsúfolásig megtelt.
Mrs. Pankhurst többek között a következőket mondotta:
- Ezekben a percekben két társammal együtt a rendőrbíróságon
várnak bennünket. De mi úgy döntöttünk, hogy az önökkel való
találkozásunk sokkal fontosabb, ezért inkább idejöttünk, és itt is
maradunk, amíg értünk nem jönnek és erőszakkal el nem visznek.
Természetesen a letartóztatás nem is maradt el.
Christabel könyvében leírja, milyen tűrhetetlen viszonyok közé
kerültek. Alvásról szó sem lehetett, csak egy keskeny pad állt a
cellában. Az élelem ehetetlen volt. Szerencsére az egyik fiatal
szüfrazsett apósa, Sir Jammes Murray, akinek befolyása volt a
rendőrkapitányságon, segítségükre sietett. Ágyakat hozatott a
közeli előkelő Savoy szállodából, s nagyszerű ebédet rendelt a
bebörtönzött szüfrazsetteknek.
Az őrök látva az előkelő pártfogót, akiről tudták, hogy tagja a
parlamentnek, egyszeriben megváltoztatták a fogoly szüfrazsettek
iránti magatartásukat. Béke és nyugalom szállt a börtön három
lakójára - legalábbis erre az éjszakára.
A kormány ugyanis elhatározta, hogy ezentúl erélyesebben lép fel
a szüfrazsettekkel, különösen a vezetőkkel szemben. Bármilyen
csekély kihágást szabadságvesztéssel fognák megtorolni, a
börtönben a politikai foglyoknak járó megkülönböztetett
bánásmódban sem részesülhetnek. A hatóságok remélték, hogy
ezzel a módszerrel sikerül véget vetniük a „rendzavarásnak és a
botrányok sorozatának".
Ebben a légkörben került sor 1908. október 14-én a bírósági
tárgyalásra. Christabel, aki jogi doktorátust szerzett a manchesteri
egyetemen, látta el mindhármuk védelmét. Nagy meglepetést
keltett, amikor Herbert Gladstone-t és Lloyd George-ot idéztette
meg tanúnak. A tárgyalást emiatt berekesztették, s egy héttel később
folytatták.
A két miniszter tanúként való kihallgatása sok kíváncsi nézőt
vonzott a tárgyalásra. A terem zsúfolásig megtelt.
Először Lloyd George-ot szólították. Arra a kérdésre, hogy
hallott-e a Trafalgar téri nagygyűlésen olyan kijelentéseket,
amelyek erőszakos fellépésre biztatták a tömeget, a híres politikus
nemmel válaszolt. - Csupán azt hangoztatták a szónokok, hogy be
kell jutniuk az alsóházba - mondotta.
Azután megkérdezte tőle a bíró, vajon nem féltette-e a kislányát
(Lloyd George ugyanis magával vitte kislányát, akiből később
szintén politikus lett).
- Szó sincs róla - hangzott a válasz -, a kislány nagyon jól
szórakozott.
Mrs. Pankhurst és Christabel úgy tették fel kérdéseiket, hogy a
válaszok akaratlanul is ügyüket szolgálják. Például nekiszegezték a
kérdést:
- Mi a véleménye, ha törvényesen biztosítanák a nők választójogát,
megszűnne-e nyomban a nők sokaknak nem tetsző agitációs
kampánya?
- Minden bizonnyal - válaszolta sarokba szorítva a liberális
politikus.
Herbert Gladstone vallomásában elmondta, hogy a szüfrazsettek
gyűlései mindent összevéve kevés kárt okoztak, s őt személyében
soha nem sértették meg. Amikor emlékeztették arra a korábbi
kijelentésére, hogy a nők önfeláldozó, szenvedélyes küzdelmét
lehetetlenség közömbösen nézni, s elismeri követelésük jogosságát,
ő is kénytelen volt igennel felelni.
A védelem még számos tanút sorakoztatott fel, de az ítéletet a
tanúvallomások nemigen befolyásolták. A kormány példát akart
statuálni.
Mrs. Pankhurst sem áltatta magát azzal, hogy befolyásolni tudja a
bíróságot, de mint vérbeli szónok, élt az alkalommal, hogy a terem
hallgatósága előtt kifejtse nézeteit. Többek között kijelentette:
- Bízunk benne, ha megkapjuk a szavazati jogot, a mienkénél
szerencsétlenebb sorsú nővéreink élete is jobbra fordul. Tudjuk,
milyen mostoha a munkásnők helyzete. Biztos vagyok benne, hogy
sok olyan nő kerül önök elé, akik ha emberibb viszonyok között
élnének, nem ide vezetne útjuk, akik ha tehetnék, becsületesen és
tisztességesen élnének. Rákényszerülnek az erkölcstelen életmódra,
mert keresetükből nem tudnak megélni. Beszédét e szavakkal zárta:
- Még ha önöknek hatalmában is állna, hogy bennünket nem hat
hónapra, hanem hat vagy tíz évre, sőt egész életünkre börtönbe
zárnának, ne gondolja a kormány, hogy ezzel meg tudja
mozgalmunkat akadályozni. Nem azért állunk a bíróság előtt, mert
törvényszegők vagyunk, hanem azért, mert mi is helyet követelünk
a törvényhozók soraiban.
A bíróság Mrs. Pankhurstöt és Mrs. Drummondot háromhónapi,
Christabelt tízheti szabadságvesztésre ítélte
A kormány hamarosan tapasztalhatta, hogy a vezetők bezárásával
nem tudja megfékezni a mozgalmat. Éppen ellenkezőleg a
szüfrazsettek most valóban harciasak lettek. Például jó néhányan
elegáns ruhában bevonultak az alsóházban a „Hölgyek galériájába",
amit nem tudtak megakadályozni.
Abban az időben a „Hölgyek galériája", akárcsak egy kalitka,
vasráccsal volt körülvéve. Miután a hölgyek csendesen és jól
nevelten helyet foglaltak, egy darabig illedelmesen figyeltek, majd
odaláncolták magukat a rácshoz. Magas, ám különös helyükről
szózatot intéztek az alsóház tagjaihoz, amelynek a magva, mint
rendesen, az volt, hogy adjanak szavazati jogot a nőknek.
A teremőrök és rendőrök felrohantak, hogy kidobják a hölgyeket.
De ez természetesen nem ment egykönnyen. Miközben a rendőrök
nagy nehezen leoldották a láncokat, a nők szüntelenül kiabálták: -
Szavazati jogot a nőknek! Szavazati jogot a nőknek!
Ekkoriban nem zajlott le politikai gyűlés, összejövetel anélkül,
hogy a szüfrazsettek meg ne zavarták volna. Különös figyelmet
szenteltek Mr. Asquithnek, akit mint a nők szavazati jogának f ő
ellenségét tartottak számon.
Egy alkalommal jótékonysági bazárt nyitott meg, illetve próbált
megnyitni Londonban.
- Hölgyeim és uraim - kezdte beszédét -, önök nem tartoznak nekem
köszönettel...
Egy szüfrazsett közbeszólt: - A nők valóban nem tartoznak önnek
köszönettel.
A miniszterelnök folytatni akarta beszédét, de alighogy újra szóra
nyitotta a száját, egy másik szüfrazsett kiáltott közbe:
- Mi van Mrs. Pankhursttal a Holloway-börtönben?
Asquith megkísérelt tovább beszélni, de a nők torkára forrasztották
a szót.
Hamarosan szörnyű zavar támadt. Mindenki ordított, kiabált.
Egyik oldalon a szüfrazsettek, a másikon ellenfeleik. Megjelent a
rendőrség. Nagy nehezen szétoszlatták az indulatos tömeget. A
bazár megnyitása azonban elmaradt...
Úgy látszott, nem válik be a szüfrazsettekkel szemben a kormány
„keménykéz politikája". Különösen Mrs. Pankhurst bebörtönzése
keltett felháborodást egész Angliában.
A letartóztatása utáni időben majdnem negyvenen követték őt a
Holloway-börtönbe. Közülük tizenkettőt a „Hölgyek galériájá"-ban
történtek miatt ítéltek el.
Mrs. Pankhurstöt viszont meglepetésszerűen karácsony előtt
szabadon bocsátották. Büntetéséből három hetet elengedtek. A
börtön előtt hívei tömege várta, és valóságos diadalmenetben
kísérték haza. A börtönben töltött hónapok megviselték, mégis
boldog és elégedett volt. A nők akcióiról szóló hírek eljutottak
hozzá, tudott arról is, hogy az Albert Hallban tartott gyűlésen a
részvevők sok ezer fontot adományoztak a mozgalom céljaira. Ügy
látszott, olyan nagy országszerte az együttérzés, hogy remélte, a
közeljövőben elérik céljukat. A látszat azonban csalóka volt.
A „botrányhősök"
Emmeline Pankhurst kiszabadulása után még hatásosabb akciókat
tervezett, miután belátta, hogy kéréssel, könyörgéssel nem mentek
semmire. A Munkáspárttal, amely korábban támogatta a nők
választójogi küzdelmét, megszakadt a kapcsolatuk. A szüfrazsettek
a választások során hol konzervatív, hol liberális jelöltet
támogattak, aszerint, hogy melyik oldalról kaptak biztatást. De a
választások után a politikusok igyekeztek megfeledkezni
ígéreteikről. A békés tüntetések sem vezettek eredményre.
A sorozatos balsikerek nyomán érlelődött meg a gondolat, hogy
erőszakosabb eszközöket kell alkalmazniuk, amelyek felrázzák a
közvéleményt, s még jobban rájuk irányítja a figyelmet.
A Clement's Inn-i főhadiszálláson Emmeline Pankhurst
hadvezérként dolgozta ki a taktikát. Jó emberismerő volt, s
igyekezett kinek-kinek karakteréhez illő munkát adni. Egyeseket
azzal bízott meg, hogy a járdára krétával írják fel a gyűlések helyét
és időpontját, mások azt a feladatot kapták, hogy röpcédulákat
osztogassanak.
A legügyesebb, legtalálékonyabb nőket választotta ki arra a célra,
hogy a parlamentben, gyűléseken, összejöveteleken botrányokat
okozzanak, olyanokat, akikre biztosan számítani lehetett, akik a
legválságosabb pillanatokban sem törtek meg.
Ilyen volt például a kis termetű Flora Drummond, a „tábornok".
Eredetileg postatisztviselő szeretett volna lenni, el is végezte a
tanfolyamot, de amikor be akart lépni a postára, visszautasították
azzal az indokkal, hogy nem üti meg az előírt testmagasságot.
Valóban, alig haladta meg a másfél métert (angol mértékegység
szerint öt láb és két inch volt).
Flora Drummond igazságtalannak találta az előírást, amely
kizárólag a férfiak átlagmagasságát vette tekintetbe. Nyilván ez a
csalódás volt az egyik oka, amiért a mozgalomhoz csatlakozott.
Mary Richardson „Laugh a defiance" című könyvében leírja
Flora Drummond egyik kalandját.
A birminghami időközi választás gyűlésén Florát felfedezte a
rendőrség. Hiába ügyeltek, hogy a szüfrazsetteket kizárják az
összejövetelről, íme, itt volt az egyik teljes életnagyságban. Ahhoz
már késő volt, hogy kidobják a zsúfolt teremből, ráadásul már el is
kezdődött a gyűlés. Az egyik teremőr feltűnés nélkül odalépett
hozzá. Kérlelés, alkudozás után megegyeztek: Flora öt percig
beszélhet, ha a szónokot nem szakítja félbe, nyugodtan viselkedik,
nem csinál zavart.
Flora mindenbe beleegyezett. Kis termetétől telhető méltósággal
föllépett a dobogóra, és néhány percig valóban higgadtan,
nyugodtan beszélt. Rövid kis szónoklata végére érve azonban
harsány hangon felkiáltott: „Szavazati jogot a nőknek!"
Erre nagy kavarodás támadt a közönség körében. A teremőrök
nem engedték vissza Florát a helyére, hanem egy kis szobába
tessékelték, remélve, hogy ott nem veszélyeztetheti a gyűlés
nyugalmát. Mindenesetre rázárták az ajtót.
Miután a „tábornok" az első izgalomból felocsúdott,
megállapította, hogy a büfében van. Végig a fal mentén hosszú
asztal állt ételekkel, italokkal megrakva. Ahogy seregszemlét tartott
a sokféle jón, szeme megakadt a sörös-és borospalackokon. Kicsit
töprengett, azután az ablakhoz lépett. Lent hatalmas tömeg állt;
azok, akik már nem kaptak ülőhelyet a teremben. Flora lekiáltott
egy fiatalembernek:
- Hé, fiam, tudsz egy létrát szerezni? - Látva a fiú habozását,
hozzátette: - Ha hozol létrát, kapsz egy üveg skót whiskyt.
Néhány perc múlva már vissza is tért a létrával. Flora kiszabadult,
a whiskyből pedig másoknak is jutott. Amíg az üveg kézről kézre
járt, a „tábornok" a vidám hangulatot kihasználva szónoklatot tartott
a nők szavazati jogának fontosságáról.
A tömeg lelkes helyeslése behallatszott a terembe, a közönség
fészkelődni kezdett. Többen eltávoztak, az előadó kénytelen volt
megszakítani beszédét. A teremőrök kirohantak. De már későn.
Flora már éppen befejezte szónoklatát.
A gyűlést követő banketten a rendezők némiképp csodálkoztak,
amikor felfedezték, hogy a legfinomabb skót whiskyből már három
palack eltűnt.
Az ilyen és hasonló botrányokról az egész ország beszélt, a lapok
első oldalon közölték. Sokan elítélték őket, de közben egyre inkább
növekedett a táboruk.
A kormány tagjai még szigorúbb rendszabályokat hoztak a
szüfrazsettek ellen, nehogy közbekiáltásokkal megzavarják
gyűléseiket. Így például nem engedtek be nőket a miniszterelnök
Queen's Hallban tartott gyűlésére. Alighogy megkezdte beszédét,
egy férfihang közbeszólt: - S hol vannak Anglia asszonyai, bezárták
valamennyit?
Mrs. Pankhurst minden lépését detektívek követték. Rendőri
őrizet alatt állt a szüfrazsettek főhadiszállása, és gyakran
megfigyelték a többi vezetőt is.
Az volt az igazi próbája a szüfrazsett ötletességének - írja
Christabel -, ha kijátszotta a rendőrség éberségét, és besurrant a
gyűlésre. Egy darabig elrejtőzött, majd váratlanul nekiszögezte a
szónoknak a kérdést: - És mi lesz a nők szavazati jogával?
Ha felszólalni nem sikerült is mindig a szüfrazsetteknek,
valamiképpen meg tudták zavarni az összejövetelt úgy, hogy a
kormány tagjai továbbra sem szabadultak meg a számukra
olyannyira kellemetlen zaklatástól.
Még a víkendjeiken sem lehettek nyugton. Egyszer, amikor
Asquith hétvégi szabadságát töltötte Clovellyben; észrevette, hogy
a templomban néhány székkel odébb három ismert szüfrazsett
hölgy ül. Kínosan érezte magát, és sietve távozott az egyik
mellékajtón.
Az istentisztelet alatt nem is akartak botrányt okozni a
szüfrazsettek, de másnap reggel megzavarták a miniszterelnök
golfjátékát. Két oldalról belekaroltak Asquithbe, úgy
kényszerítették, hogy meghallgassa a nők választójogának
fontosságáról mondottakat.
Ezzel azonban még nem fejezték be ottani akciójukat, másnap
reggelre újabb meglepetéssel szolgáltak. Asquith nyaralójának
udvarát a mozgalom zászlóival, jelszavaival dekorálták ki. Az egyik
újság meg is írta: „Mr. Asquithot szerencsétlen clovellyi
tapasztalata arra kényszeríti, hogy ezentúl titokban tartsa a
nyilvánosság előtt, hogy hol szándékszik a hétvégét tölteni."
Lloyd George-zsal történt az alábbi eset. Amikor a Queen's
Hallból kijövet kocsijába szállt, egy szüfrazsett megragadta a
kilincset, mellé ült és bezárta az ajtót. A foglyul ejtett politikus
kénytelen volt végighallgatni a szüfrazsett hosszú és erélyes
kioktatását a nők szavazati jogának szükségességéről, míg a
sofőrnek sikerült kinyitni az ajtót. Lloyd George-ot meglehetősen
kényelmetlenül érintette az incidens.
Hiába volt minden óvintézkedés, a szüfrazsettek újra meg újra
túljártak a rendőrség eszén. Boynak, pincérnőnek, szobalánynak
öltözve vagy más álruhában mindenhova bejutották, gyakran a
legváratlanabb helyekről bukkantak elő. Az egyik nő például
odaláncolta magát egy szoborhoz a parlament előcsarnokában,
másik a szónoki emelvény mögött rejtőzött el.
Egy alkalommal az alsóházban a kormány egyik tagja beszéde
során kijelentette, hogy szerencsére a szüfrazsett mozgalmat
sikerült elfojtaniuk (noha mindenki ennek az ellenkezőjéről
győződhetett meg, hiszen Londonban és a vidéki városokban
egymást érték a botrányok). Alighogy a szónok elégedett
kijelentése elhangzott, egy nő jelent meg mellette, elővette
kézitáskáját és annak tartalmát - fehér lisztet - a politikus fejére
borította.
Érdemes megemlíteni Miss Wallace Dunlop esetét is. A fiatal
lány, akinek előkelő családja ellenezte a nők szavazati jogát, azt a
feladatot kapta, hogy írjon jelszavakat az alsóház folyosójának
falára. Miss Dunlop idős hölgynek álcázva magát, anyjának egyik
régi ruhájában jelent meg a parlament folyosóján, és vörös
bélyegzővel több helyen rányomta a falra emlékeztetőül a Bill of
Rights e szavait: „Minden alattvalónak jogában áll kérvényt be-
nyújtania a királyhoz és a kérvényező üldözése törvénytelen."
Nagy riadalom támadt, amikor a feliratot felfedezték, amelyet
nem egykönnyen tudtak eltávolítani a falról. Az „idős hölgy"
Viktória-korabeli ruhájában zavartalanul távozhatott, senki sem
gyanúsította. A kijáratnál azonban egy szemfüles fényképész
lekapta.
Másnap reggel megjelent a fotó a lapokban. Természetesen
édesanyja azonnal felismerte álruhás lányát, már csak a ruhájáról is.
Rendkívül rossz közérzetét csak fokozta, amikor megjelentek nála a
helyi szüfrazsett-ellenes vallásos egyesületek képviselői, és
árulással vádolták. Miss Wallace Dunlopot sürgősen az ország
távolabbi részében élő rokonokhoz küldték hosszabb időre.
A közvélemény egy része rossz néven vette Mrs. Pankhursttől,
hogy „ártatlan fiatalokat" bízott meg ilyenfajta feladatokkal.
Ezek a fiatal lányok többnyire konzervatív környezetből kerültek
ki, és szívesen vállalták a kockázatot, hogy fricskát adjanak a
tekintélyes hatóságoknak.
Éhségsztrájkok
Az 1909-es mozgalmas esztendőben Emmeline Pankhurst is egyre
jobban belekeveredett a napi harcokba, mind többször került
összeütközésbe a rendőrséggel. De nem félt a börtönbüntetéstől,
nagyon jól viselte a magányt, mint mondta: ott legalább nyugodtan
átgondolhat mindent, s jól kipihenheti magát.
Júniusban elhatározta, hogy újabb küldöttséget vezet az
alsóházba. Tervezett akciójukat röpcédulákon hírül adták. Egész
London fehérlett a röpcéduláktól, amelyeken ez állt: „Június 29-én
nők küldöttsége keresi fel a miniszterelnököt az alsóházban, hogy
előterjessze a szavazati jogra vonatkozó követelésüket."
A hatóság figyelmeztette a közönséget, hogy ezen a napon tilos
minden csoportosulás a Trafalgar téren. Ennek ellenére június
29-én nagy tömeg gyűlt össze a parlament előtt, kíváncsiak voltak a
szüfrazsettek újabb fellépésére.
Kevés ember váltott ki Angliában olyan ellentétes érzelmeket,
mint Mrs. Pankhurst. Sokan minden fenntartás nélkül csodálták,
kivételes, nagyszerű egyéniségnek tartották. De a konzervatív
gondolkodásúak, s ezek sem voltak kevesen, legalább ennyire
gyűlölték. - Hogyan fordulhat elő, hogy egy jó házból való hölgy
ilyen botrányosan viselkedjen - mondogatták. Holott az ő
magatartása még a legzűrösebb helyzetben is kifogástalan volt.
H. W. Nevinson, a neves publicista írta legutóbbi szereplése után:
„Nemigen voltam még szemtanúja a személyiség ilyen ragyogó
győzelmének. A kis küldöttség kettesével haladt. A második sorban
két ősz hajú, idős hölgy ment. A többiek színpompás öltözékben
követték. Az élen, teljesen egyedül lépdelt Mrs. Pankhurst.
Sápadtan, de büszkén és teljesen nyugodtan, bátor tekintettel,
eltökélt arccal. Arra gondoltam, nem szeretném, ha ez az asszony
ellenségemmé válna. A tömeg mindent elsöprő lelkesedéssel
fogadta. Nem hinném, hogy Angliában akadna rajta kívül még
valaki, aki ilyen népszerű lenne."
Ekkor még úgy látszott, hogy a küldöttséget valóban fogadja a
miniszterelnök. Egy rendőrfelügyelő kísérte őket. A rendőrök utat
engedtek nekik, a tömeg is félrehúzódott. A parlament felől
azonban újabb csapat rendőr közeledett. Elálltak az utat, és egyikük
üzenetet adott át Mrs. Pankhurstnek, mely szerint a miniszterelnök
nem fogadhatja őket.
Emmeline Pankhurst emlékiratában leírja, mi történt azután:
„A földre dobtam a cédulát és így szóltam: »Mint állampolgár
ragaszkodom jogaimhoz, ahhoz, hogy petíciót nyújtsák be a
miniszterelnökhöz, és eltökélt szándékom, mindaddig itt állni, amíg
nem fogad.«"
A rendőrfelügyelő megkísérelte karjánál fogva félretolni.
„Tekintettel kellett lennem arra - írja Mrs. Pankhurst -, hogy két
törékeny, idős hölgy van köztünk, bármilyen bátrak, nem bírnák
elviselni, ami most előreláthatólag bekövetkezik."
Úgy vélte, az adott szituációban legjobb, ha mielőbb le-
tartóztatják. Így elkerülhetik az erőszakos jeleneteket. Könnyedén
meglegyintette Jarvis felügyelő arcát, hogy „testi sértést" kövessen
el, ami miatt letartóztatják. De Jarvis felügyelő észre se látszott
venni a mozdulatot, és a többi rendőr folytatta a nők durva
lökdösését; a két idős hölgyet is ide-oda taszigálták. Mrs. Pankhurst
minél előbb véget akart vetni a jelenetnek.
- Legyintsem meg még egyszer? - kérdezte a felügyelőt -, akkor
hajlandó testi sértésként tudomásul venni?
- Igen - válaszolta a felügyelő.
Mrs. Pankhurst ismét megérintette Jarvis felügyelő arcát, aki a
többi társával együtt azonnal elrendelte a letartóztatását.
Kiváló ügyvédek vállalták védelmüket, köztük a híres Lord
Robert Cecil, de több szüfrazsett, így Mrs. Pankhurst is egyedül
akart védekezni.
A védőügyvédek beszédükben elsősorban azt emelték ki, hogy
minden angol állampolgárnak szuverén joga petícióval fordulni a
miniszterelnökhöz. Bonyolult jogi vita eredményeképp, valamennyi
vádlottat szabadon bocsátották.
Nem voltak ilyen szerencsések a liverpooli, glasgow-i,
birminghami női tüntetők. A vidéki városokban a szüfrazsettek
tömege került lakat alá, és nagyon sokat közülük igen súlyos
büntetéssel sújtottak, nemritkán hat-, sőt tizenkét hónapi börtönre
ítélték őket.
Miután megtagadták tőlük a politikai foglyoknak járó kivételes
bánásmódot, éhségsztrájkot kezdtek.
Noha a közvélemény egy része helytelenítette a szüfrazsettek
erőszakos akcióit, azt mégsem tűrte volna el, hogy éhen
pusztuljanak a börtönben. Ez idő tájt az ország különböző
börtöneiben több mint nyolcvan asszony sínylődött, akik közül igen
sokan visszautasították, hogy ételt vegyenek magukhoz. Egyetlen
falat kenyérhez sem nyúltak, egyetlen korty teát sem ittak meg. Így
folyt ez több napon át, ezalatt a foglyokat igyekeztek evésre-ivásra
csábítani. Finom falatokat, illatosán gőzölgő teát tettek eléjük.
Hiába. Senkit sem tudtak megingatni, az ínyenc ételek, az aromás
teák érintetlenül kerültek ki a cellákból.
Aztán egy nap megjelent a börtönorvos három erőteljes női
börtönőr kíséretében. A foglyot megragadták és lefogták,
gumicsövet vezettek a szerencsétlen fogoly torkán keresztül a
gyomrába.
A brutális táplálási módszer tönkretette a foglyokat. Legtöbben
elájultak, és utána sokáig betegek voltak. Az orvosok számos
esetben nem merték megismételni a mesterséges táplálást, attól
félve, hogy a beteg belehal. Azoknál a foglyoknál, akiknek gyenge
volt a szíve, meg sem próbálták, hanem hazaengedték, amíg az
éhségsztrájk után kissé helyreállt az egészségük, majd újra
visszavitték őket a börtönbe.
Mrs. Pankhurst közeli barátja és lelkes híve, lady Constance
Lytton részt vett a newcastle-i tüntetésen. Lloyd George
pénzügyminiszter az új költségvetési tervezetet ismertette a
gyűlésen, amelyről kizárták a nőket. Ezek kő-dobálással fejezték ki
tiltakozásukat. Lady Constance Lytton egy papírba tekert követ
egyenesen Lloyd George-nek címzett. A papírra ráírta: „A
zsarnokok elleni lázadással isten parancsának engedelmeskedünk."
Lady Constanoe-t más szüfrazsettekkel együtt börtönbe zárták, öt
azonban kétnapi éhségsztrájk után, gyenge szívére való tekintettel
kiengedték a börtönből, anélkül, hogy próbálták volna
mesterségesen táplálni. A sajtó szerint nem a szívére, hanem magas
címére, rangjára voltak tekintettel.
Lady Constance Lytton maga is érezte, hogy vele kivételt tettek, s
másokat nem vizsgálnak meg ilyen alaposan a börtönorvosok.
Miután szolidáris volt társnőivel, elhatározta, hogy végére jár a
dolognak.
Munkásasszonynak álcázva magát Liverpoolba ment, ahol a
városi börtönben több szüfrazsettet tápláltak mesterségesen. A
bevált módszert követve bezúzott néhány kirakatüveget. Amikor
elfogták és börtönbe zárták, a Jane Warton nevet diktálta be.
Nyomban éhségsztrájkba kezdett. Nappalra kitették az ágyát a
cellából, nehogy pihenni tudjon, és erőt gyűjtsön. Napokon át
érintetlenül vitték vissza az ételt, hiába fenyegették, hogy
mesterségesen fogják táplálni. A negyedik nap, anélkül, hogy
megvizsgálták volna a szívét (noha ezt a szabályok is előírták), négy
női börtönőr lefogta, egy ötödik asszisztált az orvosnak a mes-
terséges táplálásban.
A tortúra után nagyon rosszul lett, de ügyet sem vetettek rá,
egyedül hagyták cellájában, orvosi vizsgálat nélkül.
A következő nap megismételték a mesterséges táplálást, amitől
állapota rosszabbodott. Csak a harmadik esetben vizsgálták meg a
szívét. Az orvos nem ismerte fel szívbaját
(szívbillentyű-elégtelenség), gyengeségére és ájulásaira pedig nem
voltak tekintettel.
Néhány nap múlva súlyos állapota miatt mégis szabadlábra
helyezték, de mint utólag kiderült, most is csak azért, mert
megtudták, hogy a polgári név mögött magas rangú arisztokrata
hölgy rejtőzik. Lady Lytton, noha egész életében viselte a liverpooli
börtönben elszenvedett brutális bánásmód következményeit, saját
példájával igazolta állítását, hogy a felsőbb körökhöz tartozó
foglyokkal másképp bánnak, mint a munkásnőkkel. A
belügyminisztériumhoz intézett levelében elpanaszolta azt is, hogy
a mesterséges táplálást előzetes orvosi vizsgálat nélkül, kegyetlen
módszerekkel alkalmazzák.
Az esetnek országos visszhangja támadt, egyesek szerint ez is
hozzájárult, hogy Herbert Gladstone belügyminiszter rövidesen
benyújtotta lemondását. Helyette Churchill kapta a belügyi tárcát.
Folytonos izgalom, elfoglaltság közepette súlyos csapás érte Mrs.
Pankhurstöt. Egyetlen fia, Harry, gyermekparalízist kapott.
Rendkívül aggódott fia egészségi állapota miatt, de éppúgy
aggasztotta jövője is. Hogyan boldogul majd, ha egész életére
nyomorék marad? Már korábban is állandóan félt attól, hogy
politikai szereplésével árt majd fia érvényesülésének. Most
mindenekelőtt pénzre volt szüksége, hogy megfelelő módon
gyógyíttassa, gondoskodjon róla. Nagy összegek forogtak a kezén,
sokat és sokan adományoztak a mozgalomnak, de ez a pénz az
Ügyet illette, ő maga állandóan anyagi gondokkal küszködött.
Kitűnő tulajdonságai mellett, soha nem tudott bánni a pénzzel,
tárcája mindig üres volt.
Hosszas töprengés után, elhatározta, hogy amerikai
előadókörútra indul. Harryt Mary nővérére bízta, s New Yorkba
utazott, ahol barátai mindenben segítségére voltak.
A rövid, de rendkívül feszített ütemű előadókörút hozott annyi
pénzt, hogy fiát elláthassa. Karácsony előtt már újra otthon volt
Londonban.
Az egész család együtt ünnepelt. Mrs. Pankhurst olyan csodálatos
eseteket hallott az Egyesült Államokban gyermekparalízisből való
felépülésről, hogy bízni kezdett benne, talán az ő fia is
meggyógyul.. .
Nem így történt. Újévkor meghalt Harry. Mrs. Pankhurst utóbb
fia halálára mint élete legnagyobb megpróbáltatására emlékezett
vissza.
Fegyverszünet
1910 elején új parlamenti választások zajlottak le. A kormányon
levő Liberális Párt elvesztette abszolút többségét. Májusban
meghalt VII. Edward király. A politikai pártok, amelyek korábban a
legnagyobb elkeseredéssel és semmiféle eszköztől vissza nem
riadva harcoltak egymással, egy időre mérsékelték küzdelmüket. A
politikai karikatúrák is eltűntek az újságokból.
Christabel az 1910-es esztendőt a fegyverszünet évének nevezi
könyvében. Az eddigieknél komolyabb ígéretet kaptak a
miniszterektől. Úgynevezett békéltető bizottság alakult, amelyben
minden párt képviseltette magát. A bizottság feladata volt
elkészíteni egy törvénytervezetet a nők szavazati jogáról. A
kormány felszólította a Nők Társadalmi és Politikai Unióját,
hagyjon fel minden erőszakos akcióval, & őszre tűzte ki a
törvényjavaslat megtárgyalását.
Ebben a békés időszakban a nők gondosan előkészített,
külsőségeiben is imponáló demonstrációkat szerveztek. Nem
csupán Londonban, hanem nagyobb vidéki városokban is: Bristol,
Liverpool, Nottingham, Manchester, Birmingham, Edinburgh,
Glasgow, Dublin stb. Júniusban minden eddiginél nagyobb szabású
felvonulást rendeztek Londonban. A menet élén női zenekar haladt,
utána különböző egyenruhás csoportok: egyetemisták, ápolónők,
színésznők színpadi kosztümben, vidéki küldöttségek csoportjai.
Előkelő helyet kaptak a börtönviselt szüfrazsettek.
Hatalmas táblán hirdették, hogy 617-en szenvedtek börtönbüntetést
a nők szabadságáért.
Mindenfelé hatalmas tömeg nézte a nők felvonulását, de
semmiféle rendbontás nem történt. A Daily News nagy riportot
közölt a tüntetésről, megjegyezve, hogy a nők választójogi
követelését már nem lehet elfojtani.
A parlamentben azonban más véleményen voltak. A júliusi
előterjesztés során többen szólaltak fel a törvényjavaslat ellen, mint
mellette. Többek között ilyen kijelentések hangzottak el: Egy ilyen
változás végül oda vezetne, hogy a nők helyet kapnának a Házban
és a kormányban. A hatalmi egyensúly fokozatosan az ő kezükbe
kerülne, holott a határozat végrehajtásához szükséges fizikai erővel
nem rendelkeznek. Érzelmi beállítottságúak és bizonytalanok.
Különösen alkalmatlanok arra, hogy az ország békéjére vonatkozó
kérdésekben döntsenek. A szokásos érv is elhangzott: a nő igazi
hivatása, hogy a férfit szellemileg és erkölcsileg erősítse.
Derültséget keltett az egyik képviselő kérdése: - Mi szükség van
ilyen alapvető változásra, mikor anélkül is elnyerhetjük azt, amit a
nőktől elsősorban elvárunk?
A törvényjavaslat támogatói elsősorban a nők megváltozott
helyzetére hivatkoztak. Keir Hardie, a Munkáspárt parlamenti
vezére rámutatott, hogy Londonban a női dolgozók több mint a fele
házon kívül végzi munkáját, s azt tanácsolta, ne halasszák el a
döntést. A miniszterelnök azonban, aki sohasem titkolta véleményét
e kérdésben, arra hivatkozva, hogy sokan távol vannak, őszre tűzte
ki a további tárgyalást. Churchill és Lloyd George is ezen a
véleményen volt.
Alighogy megkezdődött a Parlament őszi ülésszaka, feloszlatták
a házat. A nők választójogi törvényjavaslatának megszavazásáról
nem esett szó.
A szüfrazsettek éppen gyűlést tartottak a Caxton Hallban, amikor
értesültek a kormány döntéséről.
Mary Richardson említett könyvében így írja le a történteket:
„A zsúfolásig megtelt teremben csupa nő foglalt helyet,
valamennyien hatalmas kalapban, amelyet akkoriban viseltünk. A
kalapot óriási tűkkel erősítettük a hajunkhoz, Az emelvényen
szintén kalapban ültek a nők, alakjukhoz simuló, hosszú fodros
ruhában. Festői kép volt...
Mrs. Pankhurst olyan meggyőző erővel beszélt, hogy amikor
befejezte előadását, és elhagyta az épületet, az egész hallgatóság
utána tódult.
Ő haladt az élen, mögéje szorosan felzárkózott híveinek
legszűkebb köre - testőrsége. Ködös, hideg este volt, az alsóházat
körülvevő rendőrök sora sötét árnyként rajzolódott a térre...
Mrs. Pankhurst lassan haladt előre. Arca sápadt, de határozott
volt, tekintete elszánt. Mégis mosolyogva szólította meg az egyik
rendőrfelügyelőt, aki útját állta.
Közben a nők megpróbáltak áthatolni a parlament épületét
körülzáró rendőrkordonon. Erre a rendőrök brutálisan rájuk
támadtak, durván ütlegelték őket. Egyes források szerint a tömegből
polgári ruhába öltözött rendőrök és detektívek is részt vettek a
támadásban. Bottal, ököllel ütlegelték a nőket, sokuknak
kicsavarták a karját, többeket leütöttek, összetépték a ruhájukat, és
amikor a földön feküdtek, összerugdosták őket.
A sebesültek közül sokan meg sem tudtak mozdulni, a földön
fekve kellett megvárniuk, amíg megérkeztek a mentőkocsik. A
sebesülteket elszállították, a mintegy 300 szüfrazsettből 115-öt
letartóztattak, de néhány óra múlva őket is hazaengedték.
A küzdelem színtere olyan volt, mint tájkép csata után.
Kődarabok, női ruhák cafatai, selymekkel, fodrokkal, óriási kalapok
roncsai.
Emmeline Pankhurst megúszta néhány kisebb karcolással,
horzsolással, a nővére, Mary Clarke, aki az oldalán haladt, súlyosan
megsebesült.
Christabel így emlékszik meg nagynénjéről: „A támadást nem
tudta kiheverni, valószínűleg súlyos belső sérüléseket is szenvedett.
Karácsony napján, amikor összegyűlt nála az egész család,
panaszkodott, hogy nagyon fáradt. Szobájába vánszorgott. Anyám
aggódott érte. Néhány perc múlva utána ment. Már halott volt."
Azt a napot, amelyen a véres összeütközés lejátszódott, a
szüfrazsettek „fekete péntek" néven emlegették. Elsősorban
Churchillt, az új belügyminisztert tették érte felelőssé. Mint
Truhanovszkij Churchillről szóló életrajzában írja: „erre a
feltevésre volt is bizonyos alapjuk. A rendőrség azelőtt sohasem
folyamodott ilyen módszerekhez tüntetőkkel szemben... Aligha van
bármi alapja is azoknak az erőfeszítéseknek, amelyekkel némelyek
próbálták utóbb kimosni Churchillt ebből a piszkos ügyből."
Ugyancsak Truhanovszkij írja: míg a szüfrazsettek azelőtt csupán
Churchill „választási gyűléseit zavarták, most már testi épségét is
fenyegették. Széndarabokkal dobálták meg, sőt egyik alkalommal
lovaglópálcával próbálták arcul csapni. A dolog odáig fajult, hogy
Churchill már csak néhány testőr kíséretében mozoghatott. Még
kislányát, Dianát is őriztetnie kellett, mert a szüfrazsettek azzal fe-
nyegetőztek, hogy elrabolják."
Kővel, kalapáccsal
Lankadatlan energiával folytatták küzdelmüket az Unió asszonyai.
Sokesztendős választójogi harcuk során azonban mindinkább
elvesztették politikai ítélőképességüket. Kezdetben a
Munkáspárttól, majd a liberálisoktól vártak támogatást, később a
politikai erőviszonyokat szinte figyelmen kívül hagyva, törekedtek
céljuk elérésére. Kétség és remény között szervezték békés vagy
harcos akcióikat. Ezek során akadtak humoros esetek is.
Egy alkalommal Emmeline Pankhurst egyik hívével az akkori
Holborn-vendéglőbe ment agitálni. A galérián ültek asztalhoz,
szemben a főbejárattal. A löncsre betérő üzletemberek alighogy
megrendelték ebédjüket, Emmeline talpra ugrott és elkiáltotta
magát: - Szavazati jogot a nőknek! - Azután lelkesítő kis
szónoklatot vágott ki, de a meghökkent üzletemberekből ez nem
várt hatást váltott ki.
Az étkezésükben megzavart, dühös férfiak kenyérhéjakkal
kezdték bombázni a két hölgyet. A kemény kenyérhéjak
visszavonulásra késztették őket, a pincérek pedig még siettették
távozásukat.
Érdekes módon, Emmeline sértetlenül került ki a ke-
nyérhéjháborúból, úgy látszik, nem ismerték fel, mert a „tüzet" nem
rá, hanem társnőjére koncentrálták, akinek napokig tele volt az arca
piros-kék foltokkal és karcolásokkal a kenyérhéjaktól.
Ekkoriban történt, hogy Emmeline mindenáron beszélni akart a
felsőház egyik tagjával. Tábori széket hozott magával, és a
képviselőház főbejárata elé ülve, várakozott.
Egy szemtanú feljegyezte: „Mély gondolatokba merülve ült a
tábori széken. Rendkívül nyugodtnak, töprengőnek látszott, szelíd
türelemmel üldögélt, miközben a nap hunyó sugarai rézvörösre
festették haját."
Néhány óra múlva megjelent egyik követője. Teáskannát hozott
forró teával. Gondos eleganciával csipkés asztalterítőt terített a
járdára, kosarából takaros teáskészletet vett elő - csészét, kis tálat,
cukortartót -, azután ezüstkannából teát töltött a tojáshéj
vékonyságú csészébe.
Hogy a különösnek mondható teaparti után Emmeline-nek
sikerült-e találkoznia a főrenddel, arról hallgat a fáma.
A küszöbön álló koronázási ünnepségekre a kormány biztosítani
akarta, hogy ne történjen semmiféle rendzavarás. Ezúttal sem
fukarkodott az ígéretekben. Így a júniusban tartott nagyszabású
ünnepségen a szüfrazsettek is felvonultak. A különböző
nőszervezetek első ízben az Unióval közösen szervezték a
demonstrációt, ezzel is kifejezve a női szolidaritást. Nagy-Britannia
minden részéből, sőt a gyarmatokról is érkeztek különféle
rendű-rangú, foglalkozású nők. Egyes források
negyven-ötvenezerre becsülik a felvonuló nők számát.
Emmeline Pankhurst az Unió vezetőivel most is az élen haladt,
mellettük lépkedtek a különböző nőszervezetek vezetői.
Közvetlenül utánuk fehér ruhában vonultak azok, akik börtönt
szenvedtek meggyőződésükért. A menetet művészi életképek
tarkították. Színes zászlók, szalagok lobogtak, kígyóztak a menet
fölött. Az utcákon tolongó, hullámzó tömeg meg-megújuló tapssal,
éljenzéssel fejezte ki tetszését.
Az ünnepséget követő hónapok a békés agitáció jegyében teltek.
Októberben Mrs. Pankhurst az Egyesült Államokba és Kanadába
utazott előadó körútra. Szeretett utazni, mint mondta, az volt a
legnagyobb pihenés számára.
Különösen élvezte a tengeri utat, szép időben a fedélzeten sétálva
gyönyörködött a fényt ezer színben visszaverő víz tükrében, máskor
kabinjában fekve hallgatta a hajó oldalához csapódó hullámok
egyenletes, megnyugtató moraját.
Távollétében a kormány kiszélesítette a választójogot, de csak a
férfiakat illetően. Az elkeseredett nők, Mrs. Pethick-Lawrence
vezetésével küldöttséget menesztettek az alsóházba. A rendőrség
azonban résen állt, és a küldöttség tagjait, majd az éjszakai
akcióban részt vevők közül összesen 223 személyt letartóztatott,
köztük férfiakat is, akik támogatták a nők választójogi harcát. Az
éjszaka folyamán bezúzták a Kül- és Belügyminisztérium, a
Hadügyminisztérium és más középületek ablakait.
Minden eddiginél elkeseredettebb harc kezdődött, a nők most már
semmiféle eszköztől nem riadtak vissza.
Az 1912 elején hazatérő Emmeline Pankhurst félelmet nem
ismerve vetette magát a küzdelembe.
- A szavak ideje lejárt - jelentette ki -, tettekre van szükség!
Ő maga rendkívüli ügyességre tett szert kirakatüvegek kövekkel,
kalapáccsal való bezúzásában.
A rendőri rajtaütések a főhadiszálláson mindennapi gyakorlattá
váltak. Egy ilyen razzia alkalmával tekintélyes készlet kalapácsot és
annyi tüsszentőport találtak, amellyel a képviselőház valamennyi
tagját heves tüsszentésre lehetett volna késztetni.
A szüfrazsettek az ablakbetöréseknél sokkal nagyobb károkat is
okoztak. Szerte az országban a mozgalom egy-egy ellenségének a
házát felgyújtották. Előfordult, hogy a tüzet nem sikerült mindjárt
elfojtani, s átharapódzott a szomszédos épületekre is.
Ezekért az elfajult akciókért, még ha száz és száz kilométer
távolságra követték is el a tettet, Mrs. Pankhurstöt hibáztatták, mint
a mozgalom vezetőjét. Az ő akadályokat és gátlásokat nem ismerő
fanatikus lelkesedése inspirálta híveit is az erőszakos
cselekedetekre.
Komolyan hitte, hogy miután kérleléssel, meggyőzéssel nem
érhet el eredményt, más fegyverrel, kővel, kalapácscsal kell
érvelniük.
A Daily Telegraph beszámolt egyik nagyszabású akciójukról:
Egy csapat szüfrazsett felkerekedett, hogy London legelegánsabb
negyedében, a West Enden bezúzza az elegáns üzletek kirakatait. A
Downing Streeten, a Bow Streeten, egy darabig semmit sem lehetett
hallani az üvegcsörömpöléstől. A szilánkok megrongálták a
kirakatokban levő drága holmit. „A támadás - írja a lap -
valamennyi utcában egyszerre kezdődött, a legforgalmasabb
időben. Jól öltözött, békésen nézelődő asszonyok, akik látszólag
bevásárló úton voltak, hirtelen botot, kalapácsot vagy követ vettek
elő divatos kézitáskájukból, és megcélozták a kirakatüvegeket."
A legvakmerőbb akciót Emmeline Pankhurst követte el ezen a
napon. Két másik hölgy kíséretében kirándult az előkelő Downing
Streetre, ahol hemzsegtek a járókelők. Emmeline nagy
hozzáértéssel a legdrágább holmikat kínáló kirakatokat választotta
ki. A békésen őgyelgő rendőrjárőrt derült égből lecsapó villámként
érte a támadás, riadójukra azonnal rendőrségi erősítés érkezett.
Közben négy újabb szüfrazsett tűnt fel, és jelentős károkat okoztak,
mielőtt a rendőrség elfoghatta volna őket.
Emmeline Pankhurstöt két hónap börtönre ítélték a Downing
Street-i kalandért.
Egy héttel azután, hogy átlépte a Holloway-börtön kapuját, a
szüfrazsettek újabb nagyszabású ablak- és kirakatüveg betöréseket
rendeztek, tiltakozásul Mrs. Pankhurst elfogatása ellen.
A demonstráció újabb százhúsz nő letartóztatásához vezetett,
köztük népszerű írónőket és művészeket is őrizetbe vették.
A kormány elhatározta, hogy most már térdre kényszeríti a
vezetőket. Összeesküvés és a magántulajdon rongálása címén
vádiratot adtak ki Mrs. Pankhurst, Christabel Pankhurst, Mr. és
Mrs. Pethick-Lawnence, valamint Mrs. Tuke ellen. Mrs.
Pankhurstöt és Mrs. Tuke-ot a kirakatok betörése miatt már
előzőleg a Holloway-börtönbe zárták, a Pethick-Lawrence
házaspárt a Clement's Inn-i főhadiszálláson letartóztatták, sikerült
azonban üzenetet küldeniük Christabelnek a történtekről, s ő
nyomban távozott a lakásából. Éjszakára egy ismerősénél húzódott
meg, de le sem hunyta a szemét, nem tudta, mitévő legyen. Mint
jogot végzett nő, tisztában volt a vád komolyságával: ha a bíróság
elfogadja az összeesküvés vádját, és annak alapján ítélkezik,
többéves börtönbüntetésre számíthatnak. Mindezt mérlegelve
elhatározta, hogy Párizsba menekül, s megkísérli onnan irányítani a
mozgalmat. Lakásán hiába kereste a rendőrség, rejtekhelyét pedig
nem ismerték. A szökés sikerült, baj nélkül megérkezett Párizsba.
Haladéktalanul megkezdték a letartóztatottak kihallgatását. Mrs.
Tuke-ot felmentették, a Pethick-Lawrence házaspárt óvadék
ellenében szabadlábra helyezték, majd néhány nap múlva Mrs.
Pankhurstöt is kiengedték.
A tárgyaláson mindhárman maguk látták el védelmüket.
Emmeline Pankhurst csaknem kétórás védőbeszédében ismertette a
nők egyenjogúságáért folytatott harcának egész történetét.
Másodfokon mindhármukat kilenchónapi börtönre ítélték.
De Emmeline most is, szokása szerint saját maga vette kézbe
ügye intézését. A börtönben azonnal éhségsztrájkba kezdett.
Néhány nap után a börtönorvos és a női börtönőrök megjelentek
cellájában a mesterséges tápláló készülékkel.
Christabel visszaemlékezésében írja: „Anya méltóságteljes
felháborodással fogadta őket."
És valóban, olyan akaraterő, olyan elszántság sugárzott Mrs.
Pankhurstből, hogy az orvos visszariadt a mesterséges táplálásától.
Se most, se később, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy vele
szemben is alkalmazzák ezt a brutális, megalázó módszert.
Ötnapos éhségsztrájk után - tekintettel rossz egészségi állapotára
- szabadon engedték.
A Pethick-Lawrence házaspárt ugyancsak szabadlábra helyezték,
miután jó néhányszor mesterségesen táplálták őket.
Szabadulásuk után Kanadába mentek pihenni, gyógyulni, feledni
az átélt izgalmakat.
Mrs Pankhurst nagyon fáradtan, nagyon gyöngén, súlyos
emésztési zavarokkal küzdve, amelyek élete végéig gyötörték,
lányához utazott Párizsba. Most egy kicsit felengedett a feszültsége.
Nem kellett attól tartania, hogy egyik napról a másikra
letartóztatják. Legalább egy rövid időre fellélegezhetett. Újra
hódolhatott régi szenvedélyének: vásárolgatott, kirakatokat
nézegethetett olyan szándék nélkül, hogy betörje őket.
,, Macska-egér-törvény"
A kormány hiába remélte, hogy az Unió vezetőinek letar-
tóztatásával megfékezi a mozgalmat. Christabel alighogy Párizsba
érkezett, értesítette Annie Kenneyt, aki még azon a héten felkereste
őt Párizsban. Az elkövetkező időben Annie rendszeresen átkelt a
csatornán, s a Christabeltől kapott instrukciók szerint folytatták
akcióikat. Christabel The Suffragette címen új lapot indított. Ebben
a női választójog mellett érvelve élesen kikelt a férfiak erkölcs-
telensége ellen. A lap jellege, hangvétele sokkal harciasabb volt,
mint eddigi újságuké, a Votes for Women!, mint ahogy az egész
mozgalom támadóbbá vált. Ezzel a taktikával nem értett mindenki
egyet. A Pethick-Lawrence házaspár Kanadából való visszatérése
után kivált az Unióból. Változatlanul hívei maradtak a nők szavazati
jogának, de azt mondták, elég volt az erőszakból, túl sokan és túl
sokat szenvedtek a börtönökben.
A két önfeláldozó harcostárs távozása fájdalmasan érintette Mrs.
Pankhurstöt, s a mozgalomnak is nagy veszteséget jelentett,
nemcsak erkölcsileg, anyagilag is.
A küzdelem változatlan hevességgel folyt tovább. Szinte nem
múlt el nap anélkül, hogy ne jelent volna meg valami hír a lapokban
a szüfrazsettek rombolásairól.
Egyre keményebb ítéleteket hoztak ellenük. Dublinben például
egy tüntetés után az egyik asszonyt ötévi börtönre ítélték.
A börtönökben, Churchill újabb rendelkezése szerint, a
legkíméletlenebbül bántak velük, a vezetők kivételével, nem
tekintették őket politikai foglyoknak, semmiféle kedvezményben
nem részesültek. A bebörtönzöttek egyetlen fegyvere az
éhségsztrájk volt.
Valami változás mégis történt. A közvélemény lelkiismeretét
megmozdították a mesterséges táplálás borzalmai. A lapok most
már teljesen nyíltan írtak arról, hogy milyen kegyetlen jelenetek
játszódnak le a börtönökben, a szüfrazsettek celláiban. A
parlamentben több interpellációban kritizálták a brutális eljárást.
Elítélő orvosi vélemények jelentek meg a sajtóban. A rendőrség és a
bíróság is belefáradt az egészbe: elfogni, elítélni, börtönbe küldeni
asszonyokat, akik fizikai erejük végső megfeszítéséig küzdenek
cellájukban éhségsztrájkokkal, és akik épp ezért soha nem töltik ki
teljesen büntetésüket.
A kormány végül is rendeletet hozott, amely lehetővé tette a
hatóságoknak, hogy ideiglenesen szabadon engedjék azokat a
foglyokat, akiknek egészségi állapota erősen megrendült az
éhségsztrájk és a mesterséges táplálás következtében. Ezt a
rendelkezést aztán a köznyelv, majd a sajtó is
„Macska-egér-törvény" néven emlegette. A foglyoknak ugyanis
meghatározott időben vissza kellett térniük a börtönbe. Addig is
rendőri felügyelet alatt álltak, ha pedig a terminus lejárt,
jelentkezniük kellett, hogy hátralevő büntetésüket letöltsék. Ha
valaki nem ment vissza önként, érte mentek és bevitték, ha ugyan
otthon találták. A leleményes asszonyok igyekeztek túljárni az
eszükön. Elbújtak, megszöktek előlük. A hatóságok ekkor
detektívekkel figyeltették azoknak a házát, akiknél az engedélyezett
idő vége felé közeledett.
Ilyen alkalmakkor Mrs. Pankhurst házát különösen őrizték. Az
egyik detektív a kertfalon ült, a másik a kapu előtt őrködött, a
harmadik a ház körül járkált. Mint Emmeline panaszolta, még a
lakásba is behallatszottak az őrködő detektív egyenletes, kimért
léptei. A kötelező újrajelentkezés napján hölgyek jelentek meg
bánatos arccal, karjukon virággal. Nyilvánvalóan búcsúzni jöttek.
A detektívek fokozottabban figyeltek, várták, hogy Mrs.
Pankhurst elhagyja a házat. Valóban, hamarosan autó jelent meg a
kapu előtt. A szüfrazsettek kitódultak, körülvették, és amikor
elindult, könnyes szemmel integettek utána.
A detektívek motorbicikliken követték a kocsit. Egy idő múlva
női fej hajolt ki annak ablakán, hátrafordult és odaszólt a
detektíveknek: - Miért követnek? Nem én vagyok Mrs. Pankhurst.
Emmeline pedig ezalatt lakásától távol, régi szenvedélyének
hódolva kirakatokat nézegetett, bevásárolt.
Természetesen a legtöbb ideiglenesen szabadlábra helyezett
asszony elrejtőzött, és a rendőrök, azaz a „macskák" sokat
fáradoztak azon, hogy megtalálják rejtekhelyüket. Női ügynököket
is alkalmaztak, akik megjelentek a szüfrazsettek találkozóhelyein és
szimpatizánsoknak adták ki magukat. Igyekeztek összebarátkozni a
hívekkel, és így kiszimatolni, hogy egy-egy „egér" hol rejtőzik. A
legkülönbözőbb módon próbáltak nyomukra akadni. Néha az illető
barátnőjét kérték meg, hogy hozza össze a rejtőző szüfrazsettel,
mert biztosabb rejtekhelyet tudnának számára felajánlani. Máskor
meg ugyanezt a mesét felhasználva arra kérték a barátnőt, hogy
adjon át üzenetet a bujkálónak: hol és mikor találkozhatnának vele.
Gyakran előfordult, hogy az ideiglenesen szabadlábra
helyezetteket a határidő lejárta előtt letartóztatták, ha kiléptek az
utcára. Hiszen már annyira javult az állapotuk, mondották, hogy
akár újabb károkat követhetnek el.
A rendőrség mindenféle fogással próbálkozott, hogy kapun
kívülre csalja áldozatait. Például ügynöknőt küldtek valamelyikhez,
azzal az örvendetes hírrel, hogy találtak vidéken egy szimpatizánst,
aki hajlandó biztos helyre rejteni, jöjjön azonnal. Ha az illető
engedett a hívásnak, és kilépett a kapun, a ház előtt kocsi várta. - A
vidéki ismerős kocsija - mondta az ügynöknő. De a kocsi a
rendőrségé volt, és a léprecsalt „egeret" a börtönbe vitte vissza.
A szüfrazsettek új célpontot találtak: kifosztották a le-
vélszekrényeket, s elégették a leveleket. Walesben ismert
arisztokrata hölgyet, Lady Rhonddát ítéltek el ilyen
bűncselekményért. Sok helyen megrongálták a telefon- és
távíróberendezéseket, vezetékeket. Előfordult például, hogy
London és Glasgow között órákra megszakadt a telefon-
összeköttetés.
Ebben a periódusban a mozgalom két részvevőjének akciója
világszerte megdöbbenést keltett. A kötet előszavában röviden
utaltunk már a két eseményre.
Említettük, hogy Miss Davison az 1913-as derbin a király lova elé
vetette magát, és a paripa agyontaposta.
Senkit nem avatott be szándékába, őrült tervét egyedül gondolta
ki, és hajtotta végre.
Miss Davison már korábban is sokat szenvedett az Ügyért. Egy
alkalommal, amikor kirakatüveg betöréséért ítélték el, a börtönben
azonnal éhségsztrájkba kezdett. Naponta kétszer mesterségesen
táplálták. Maradék erejével elbarikádozta az ajtót az orvos és a
börtönőrnők előtt. Nem tudtak bejutni, ezért a cella ablakán
keresztül öntözőcsővel jéghideg vízsugarat zúdítottak rá. Végre
sikerült a torlaszokat eltávolítani, és Miss Davisont újra
mesterségesen táplálták. Ez alkalommal olyan rosszul lett, hogy
átmeneti időre kénytelenek voltak szabadon bocsátani.
Mary Richardson az 1913-as lóversenyen meglepetten fedezte fel
a nézők között Emily Davisont, aki nem szokott részt venni az ilyen
divatos eseményeken.
Miss Davison mindössze családjának tett előző este homályos
célzást arra, hogy az epsomi lóversenyen súlyos baleset történik
majd. Miss Richardson visszaemlékezéseiben leírja: Miss Davison
elég messze állt tőle a derbin, de látta, hogy egy kártyát Vagy
valamilyen papírlapot emelt a szeme elé amikor a verseny
kezdődött, s amikor a száguldó lovak patáinak dobogása már
közelről hallatszott, Emily elmosolyodott. Hirtelen a korlát felé
szaladt, átbújt rajta, és ott termett a versenypálya közepén. Mindez
szinte pillanatok alatt zajlott le. Emily máris az egyik száguldó ló
patái alá került. A ló megingott és levetette hátáról a zsokéját.
Emily mozdulatlanul, csendesen feküdt...
A szerencsétlenség mélyen megrázta Mrs. Pankhurstöt is. Részt
szeretett volna venni a gyászszertartáson. De abban a pillanatban,
amikor kilépett háza kapuján, a rendőrök letartóztatták. Ideiglenes
szabadságon volt otthon, még nem járt le a határidő, mégis bevitték.
Körülötte álló híveinek kijelentette:
- A kormány úgy határozott, hogy nem csatlakozhatok a menethez,
nem mondhatok utolsó istenhozzádot szeretett barátnőmnek.
Visszatérek a börtönbe, ahol újra éhségsztrájkba kezdek, és mindent
elkövetek, hogy fenntartsam a lázadás szellemét a nők politikai és
erkölcsi szolgasága ellen.
Noha Emmeline Pankhurstnek semmi része sem volt Miss
Davison tragédiájában, utólag egyetlen szóval sem ítélte el
Cselekedetét, és a szüfrazsetteket sem óvta hasonló tettek
elkövetésétől. Szerinte a mozgalmat nem befolyásolhatták az
egyéni tragédiák.
A másik ugyancsak nagy világszenzációt keltett ügy Velázquez
híres festményének megcsonkítása volt.
Az eset hőse, az imént említett Miss Richardson, már idézett
könyvében így írta le az előzményeket: „Minthogy az anyagi
értékeket többre becsülik az emberi értékeknél, úgy éreztem,
jelképes cselekedettel tiltakoznom kell az anyagias szemlélet ellen.
Vajon egy anyagilag értékes műtárgy megrongálását is olyan
közömbösen fogadná a közvélemény, mint amilyen közömbösen
tűri Mrs. Pankhurst lassú tönkretételét? Úgy éreztem, szükség van
erre az összehasonlításra. Egy festmény jutott az eszembe,
Velázquez Vénusza... Igen nagyra becsülték, pénzben kifejezhető
értéke is rendkívül magas volt. Ha megrongálom a festményt,
megvonhatom a párhuzamot. Az a tény, hogy nem szerettem a
festményt, könnyebbé tette számomra tervem véghezvitelét."
Miss Richardson nem titkolta, min töri a fejét, tudták róla a
főhadiszálláson és helyeselték.
Mégis habozott egy ideig, de aztán egy nap kinyitva az esti
újságot, olvasta, hogy egy nagygyűlésen újra elfogta a rendőrség a
szónokló Mrs. Pankhurstöt. Ez megerősítette elhatározásában.
Elment egy vaskereskedésbe, hogy utolsó shillingjeiért baltát
vásároljon.
Mary Richardson visszaemlékezéseiben azért hangsúlyozza,
hogy utolsó shillingjeit adta erre a célra, mert sokan elhitték azt a
rágalmat, hogy a bőségesen étkező adományokból a szüfrazsettek is
részesülnek, holott ők saját szűkös keresetükből éltek, és fedezték
gyakran költséges kalandjaikat is.
Másnap reggel a kis baltát kabátujjába csúsztatva indult a
Nemzeti Galériába. A Rokeby Venust két detektív őrizte.
Mary Richardson rajzfüzetet vett elő, úgy tett, mintha vázlatot
akarna készíteni a remekműről. Lassan rajzolgatott, és eközben
azon töprengett, hogyan tud egész közel férkőzni a festményhez.
Alaposan megfigyelte, hogy valami speciális, nagyon vastag üveg
védi, valószínűleg nehéz betörni ilyen könnyű kis baltával, mint
amilyet ő hozott magával. Ennek ellenére villámgyorsan előhúzta a
szerszámát, és ráütött az üvegre. Egyetlen ütés elegendő volt -
betört. Az ütés zaja felkeltette az egyik, kissé távolabb álló detektív
figyelmét. A hang irányába rohant. De a fényesre csiszolt padlón
megcsúszott és arcra bukott.
Ez a kis idő elegendőnek bizonyult Miss Richardson számára,
hogy baltájával még négyszer a festményre sújtson. A restaurátorok
később csak nagy nehezen tudták helyrehozni a károkat.
„Elítéltetésem után minden vágyam az volt - írja Miss Richardson
bárcsak használna valamit Mrs. Pankhurst-nek az én erőszakos
tiltakozásom, s hogy a szívem mielőbb mondja fel a szolgálatot: ne
kelljen sokat szenvednem a mesterséges táplálástól, és mielőbb
feltételesen szabadlábra helyezzenek."
Hogy ez a barbár cselekedet használt-e Mrs. Pankhurst-nek és az
Ügynek, nehéz megítélni. Akkor is, később is sokat vitatkoztak
ezen, nemcsak a szüfrazsettek, de a közvélemény is. Mary
Richardson második kívánsága valóban teljesült. Olyan beteg lett a
mesterséges táplálás következtében, hogy ideiglenesen haza
engedték. Még lábadozott, amikor a főhadiszállás utasította, hogy
gyújtson fel egy szép, régi, lakatlan épületet London közelében.
Habozás nélkül engedelmeskedett.
A súlyos áldozatok ellenére a nők szavazati joga 1913-ban még
mindig csak délibábnak tűnt.
Az éhségsztrájkok súlyosan aláásták Mrs. Pankhurst egészségét.
Legutóbbi börtönbüntetése során még a vizet is visszautasította, s
annyira legyengült, hogy a szabadon bocsátása utáni gyűlésen
hordozható széken vitték a dobogóra. Leromlott állapota ellenére
változatlanul irányította a főhadiszállás munkáját, akaratereje
kimeríthetetlen volt.
1913 nyarán, amikor a parlament berekesztette évi ülésszakát,
elhatározta: hosszabb szabadságot vesz ki magának. Tengeri
utazásra vágyott, az talán helyrehozná egészségét. Jegyet váltott az
Egyesült Államokba, előbb azonban néhány kellemes hetet töltött
Franciaországban Christabellel.
Le Havre-ban szállt hajóra. Útközben hívei táviratilag
értesítették, hogy az Egyesült Államok hatóságai valószínűleg
megakadályozzák partraszállását.
Természetesen a hír az Egyesült Államokban is elterjedt.
Befolyásos asszonyok tömeggyűlést szerveztek, hogy eleve
tiltakozzanak a tervezett intézkedés ellen.
Megérkezése után Ellis Islanden, Amerika küszöbén - az illetékes
tisztviselő megkérdezte tőle, volt-e már börtönben.
- Igen, számtalanszor - válaszolta.
Partraszállását visszautasították azon az alapon, hogy büntetett
előéletű.
A végzés ellen viharos tiltakozás tört ki az Egyesült Államokban.
Maga Wilson elnök lépett közbe, így megengedték Mrs.
Pankhurstnek, hogy elhagyja Ellis Islandot.
New Yorkban hatalmas tömeg gyűlt egybe üdvözlésére. Előadó
körútját rendkívül nagy érdeklődés kísérte. Minden alkalommal
zsúfolásig megtelt a terem. Mintegy 4500 fontnak megfelelő
összeget keresett előadásaival. És noha, mint mindig, most is
szűkében volt a pénznek, a teljes összeget a szervezetnek
adományozta.
Visszatérése drámai volt. Amikor megérkeztek az angol
kikötőbe, egy csónakon asszonyok jöttek a tengeri hajó elé, és teli
torokból kiáltozták: „Mrs. Pankhurst, itt vannak a macskák!"
Néhány perccel ezután egy rémült hajóinas lépett oda hozzá, és
kérte, menjen le a pénztárhoz, várják. Persze, nagyon jól tudta, kik
várják. A detektívek, hogy a feltűnést elkerüljék, ott akarják
letartóztatni. Ő pedig önként nem megy. Amikor a hajó partot ért és
horgonyt vetett, egész csoport jött a fedélzetre: öt detektív a
Scotland Yardtól, kettő a kikötővárosból, Plymouthból és egy női
börtönőr a Holloway-ből.
- Meg kell adni - jegyezte meg utóbb Emmeline - elég szép számmal
érkeztek ahhoz, hogy elvigyenek egyetlenegy asszonyt.
Az Exeter-börtönbe szállították. Nyomban éhségsztrájkba
kezdett, négy nap után feltételesen szabadlábra helyezték.
Néhány nappal később Párizsba utazott, hogy meglátogassa
Christabelt. Olyan beteg és gyönge volt, hogy egy orvos és egy
ápolónő kísérte át őt a Csatornán. Visszaérkezésékor Dovernél
számtalan rendőr várta. Öten megragadták, kocsiba tuszkolták és a
Holloway-börtönbe vitték, ahová teljesen elgyötörten érkezett. Nem
engedte, hogy az orvos megvizsgálja. Hordszékre tették, és a cel-
lába vitték.
Miután nem mozdult a székről, az őrök felemelték, az ágyra
fektették. Egész éjszaka úgy maradt abban a ruhában, amelyben
érkezett.
Szombaton tartóztatták le, és a következő hét szerdájáig nem
evett, nem ivott semmit. Csütörtökön megint nem engedte
megvizsgálni magát; kijelentette, hogy nem ül le, nem fekszik le a
cellájában, hanem mindaddig körbejár, amíg szabadon nem
bocsátják, vagy amíg meg nem hal a kimerültségtől. Egész nap
ehhez az elhatározásához tartotta magát: fel-alá sétált a keskeny
cellában. Olyan fáradt volt, hogy közben nemegyszer
megtántorodott és elesett. Végül késő délután bejött az orvos és
közölte, hogy másnap reggel szabadon engedik. Ekkor vetette csak
le a ruháját, és álomtalan, mély alvásba merült.
Tíz nap alatt kétszer volt börtönben.
A szüfrazsettek azzal torolták meg vezetőjük kétszer egymás
utáni letartóztatását, hogy Devonportban felgyújtottak egy fatelepet
és több kisebb házat.
A gyújtogatókat nem találták meg, csupán egy cédulát a
helyszínen: „Ez a válaszunk Mrs. Pankhurst kínzására és gyáva
elfogatására Plymouthban."
Christabel becslése szerint a szavazati jogért folytatott harcukban
csupán 1913-ban mintegy félmillió font értékű javakat pusztítottak
el.
Szüfrazsett az udvari fogadáson
1911-től az első világháború kitöréséig Emmeline Pankhurst többet
volt börtönben, mint szabadlábon. A sok éhségsztrájk
következtében mindjobban megrendült az egészsége. De semmit
sem vesztett állhatatosságából, szilárdságából. Amikor csak
szabadlábon volt és erejéből tellett, minden demonstrációban,
tiltakozásban részt vett, minden „szörnyűségben", ahogyan a sajtó
és a kormányzat nevezte.
Valójában inkább Christabel irányította Párizsból a mozgalmat.
Legalább olyan fanatikus volt, mint anyja, csak a cél elérését tartotta
szem előtt. Jellemző magatartására, hogy testvérét, Sylviát is kizárta
az Unióból, mert politikai nézeteivel nem értett egyet.
Sylvia Pankhurst, aki később egyik alapító tagja lett
Nagy-Britannia Kommunista Pártjának, az East-Enden, London
keleti munkásnegyedében irányította a mozgalmat, szervezte az
akciókat. 1914 elején Christabel Párizsba hívta. Kijelentette, hogy
az általa vezetett részleg nem tartozhat többé az Unióhoz, más
néven, külön szervezetként működjön tovább. Christabel a
legelőkelőbb körökben keresett támogatást, s attól tartott, hogy a
szocialistákkal szimpatizáló, időnként együttműködő east-endi
csoport keresztezheti terveit. Sylvia részlege nemcsak a nők
szabadságjogaiért küzdött, részt vett a munkásság harcaiban is,
támogatta például a dublini sztrájkolókat, és bekapcsolódott a James
Larkin kiszabadításáért folytatott harcba.
Christabel azt is kifogásolta, hogy az east-endi szervezet
demokratikus felépítésű. Különben sem becsülte sokra a
munkásnők mozgalmát. Úgy vélte, a munkásnők műveletlenek, s
olyan keményen dolgoznak, hogy vajmi keveset tehetnek a
nőmozgalomért. Sylvia beleegyezett a különválásba, s bár a
választójogi harcot továbbra is folytatta, mindjobban közeledett a
munkásmozgalomhoz. Többek között a munkáspárti George
Lansbury támogatta törekvéseit.
A parlament 1914-es megnyitó ülésén a kormány még csak nem
is érintette a nők szavazati jogának kérdését. A cél, amelyért annyit
küzdöttek, annyi áldozatot hoztak, éppolyan távolinak látszott, mint
eddig ...
Mrs. Pankhurst úgy gondolta, ha a parlament elzárkózik,
egyenesen V. György királyhoz kell fordulniuk. Előbb levélben
kérte, fogadja küldöttségüket, de a folyamodvány csak a
belügyminiszterig jutott el. A második levél hasonló sorsra jutott.
Ekkor egy gyűlésen kijelentette, hogy május 21-én delegáció keresi
fel a királyt. Támogatását kérik és elmondják, miért szükséges az
ország jóléte szempontjából, hogy a nők szavazati jogot kapjanak,
A küldöttség nem jutott túl a Buckingham palota kapuján.
Megint letartóztatták Emmeline Pankhurstöt, és immár
törzsbörtönébe, Holloway-be vitték. A deputáció többi tagját
szétszórta a rendőrség.
A börtönökben elszenvedett megpróbáltatások következtében
igen sok szüfrazsett teljesen legyöngült fizikailag. Ezért Emmeline
boldogan fogadta, amikor egyik híve felajánlotta, hogy londoni
házát a mozgalom rendelkezésére bocsátja.
Hamarosan népszerű lett a szüfrazsettek között a ház, amelyet
„Egérvárnak" neveztek el. Itt lábadoztak a börtönből szabadult vagy
ideiglenesen elengedett asszonyok. A ház Emimeline-nek is
kedvenc tartózkodási helye lett.
A rendőrség állandó felügyelet alatt tartotta az „Egérvárat". A
nők sokféle fortéllyal próbálták kijátszani a rendőröket, hogy
amikor feltételesen szabadlábra helyezési engedélyük lejárt, ne
tudják letartóztatni őket. Előfordult, hogy amikor egy-egy
szüfrazsettnek vissza kellett volna térnie a börtönbe, valamennyien
kiszaladtak a kapun, és szétfutottak a szélrózsa minden irányába. A
rendőrök nem tudták, melyik után vessék magukat. Így kereket
oldott az, akinek már lejárt az engedélye, és más rejtekhely után
nézhetett.
Emmeline ritkán távozott a házból testőrsége nélkül, akik vele
együtt éltek az „Egérvárban". Különös gyönyörűséget talált benne,
hogy felkeltse a rendőrök figyelmét, aztán túljárjon az eszükön.
Egyik fogása volt - amelyet gyakran és előszeretettel alkalmazott
-, hogy a sajtóban közölte: ekkor és ekkor beszélni fog az „Egérvár"
ablakából. A jelzett időben nagy tömeg jelent meg a ház előtt.
Beszédében kihívta a rendőrséget, hogy tartóztassa le, táplálja
mesterségesen, ahogyan a többi szüfrazsettel teszi. - Most én
kijövök - végezte nemegyszer beszédét -, fogjanak el, ha tudnak!
És valóban kijött a kapun csomó asszonytól - testőrségtől -
körülvéve. A rendőrség a csoport közepén álló asszonyt elfogta,
letartóztatta. De hamarosan kiderült, hogy az nem Mrs. Pankhurst,
aki ügyesen egérutat nyert, hanem egy másik nő.
Egy alkalommal a gyűlés befejezése után ismét nagy csoport nő
jelent meg a kapuban. A rendőrök azonnal körülvették őket, két
asszonyt le is tartóztattak. De Emmeline nem volt köztük. A
rendőrség nem tágított, éjjel-nappal ellenőrizték az épület minden
kijáratát.
Néhány nappal később három taxi jelent meg a kapu előtt, a
kocsik ajtaja kinyílt, szüfrazsettek szálltak ki belőle. Ugyanabban a
pillanatban a ház kapuját is kitárták, onnan is asszonyok áradtak ki.
A rendőrök sípjukon fütyülve mindenfelől odasiettek, s
kíméletlenül használták gumibotjukat. Elsősorban Mrs. Pankhurstöt
és testőrségét keresték, de azok elvegyültek a tömegben. Közelharc
fejlődött ki a nők és a rendőrség között.
A nagy tumultusban Emmeline nyugodtan beszállt az egyik
taxiba. Egy rendőr észre is vette, de mire keresztülvergődött a
tömegen, ő már eltávozott a taxival.
Edingburghben már nem volt ilyen szerencséje, mert a rendőrség
behatolt a terembe, ahol beszélt, és testőrsége minden ügyessége,
bátorsága ellenére sikerült őt elfogniuk. Visszavitték Holloway-ba,
s kezdődött elölről minden: az éhségsztrájk, a feltételes szabadon
bocsátás.
A folytonos bebörtönzés, az éhségsztrájkok teljesen tönkretették.
Környezete nagyon aggódott érte, nagyon féltették, de a
kívülállókat is megdöbbentette Emmeline sápadtsága, nyilvánvaló
gyöngesége. A gyűlésekre többnyire hordszéken vitték, mert járás
közben meg-megtántorodott. Sok követője, köztük ismert nevű,
előkelő hölgyek, hasonlóképpen siralmas állapotba kerültek. Nem is
titkolták, hiszen ez is bizonyította a hatóság brutalitását. Az
emberek nem nézhették közömbösen, miként tették tönkre, esetleg
egész életükre rokkanttá ezeket a többnyire fiatal, életerős nőket.
A felsőházban Lord Willoughby de Broke kijelentette, hogy a
szüfrazsettekkel való bánásmód az egész országot lealacsonyítja a
művelt világ szemében. London püspöke nyilvánosan kijelentette,
hogy támogatja Mrs. Pankhurstöt.
Egy liberális képviselő az alsóházban megkérdezte a
miniszterelnököt, miért bánik keményebben a szavazatukért küzdő
nőkkel, mint Sir Edward Carson követőivel, akik nyíltan önkéntes
hadsereget szerveztek Ulsterben, mégis minden bántódás, üldözés
nélkül folytathatták tevékenységüket.
Az újságok is meghúzták a vészharangot. A Times kijelentette, tenni
kell valamit, hogy megállítsák, megszüntessék ezt az elkeseredett
küzdelmet, amely oly rossz fényben tünteti fel az országot a világ
szeme előtt. A cikk megbélyegezte a „Macska-egér-törvényt", a
mesterséges táplálást, brutális, aljas módszernek nevezte.
Érthető, hogy Emmeline Pankhurst az ország ébredő
lelkiismerete megnyilvánulásának hatása alatt, hirtelen föltámadt
optimizmusában abban reménykedett: közel a győzelem!
És a király akaratlanul mégis „fogadta" a szüfrazsettek egyik
delegáltját. Azon a fogadáson történt, amelyen arisztokrata fiatal
lányokat első alkalommal vezettek be az udvarba. A lányok mély
bókot vágtak, ahogyan a király előtt sorban elhaladtak. Közülük
csupán az egyik egyenesedett ki, és az egész teremben hallható,
csengő hangon így szólt: - Felség, szüntesse meg a mesterséges
táplálást! - Ez volt az első alkalom, hogy V. György személyesen is
találkozott harcos szüfrazsettel.
Hasonló epizód történt a király egyik sétakocsizása alatt. Egy
fiatal nő áttörte a katonai kordont, és papírlapot dobott a kocsiba,
amely egyenesen a király térdére esett.
A papírlapon ez állt: „Szavazati jogot a nőknek!"
Nagy kavarodás támadt, a nőt elfogták, de a király utasítására
szabadon engedték.
Mialatt Emmeline Pankhurst Franciaországba utazott, a
rendőrség razziát tartott a főhadiszálláson, és az egész küzdelmi
alapot lefoglalta.
A belügyminiszter fenyegetőzött: eljárást indít azok ellen, akik
támogatják a szüfrazsettek küzdelmi alapját. De a mozgalommal
rokonszenvező befolyásos gazdag férfiak és nők adományaiból
néhány nap alatt annyi pénz gyűlt össze a főhadiszálláson, mint
amennyi azelőtt volt.
Franciaországból Emmeline a Timesnak írt levelében
bejelentette: visszatér a rendőröktől körülvett Clement's Inn-i
főhadiszállásra, hogy folytassa küzdelmét.
A jelzett időben hatalmas tömeg várta őt, és Mrs. Pankhurst úgy
haladt hívei sorfala között a főhadiszállásra, mint egy királynő. Újra
letartóztatták, hiszen feltételes szabadlábra helyezésének határideje
már lejárt. Abban reménykedett, hogy a júliusra tervezett
nagygyűlésre feltételesen kiengedik, de háromnapi étlen-szomjan
töltött idő után csupán négynapi haladékot kapott. Ezzel akarták
lehetetlenné tenni megjelenését a gyűlésen.
A három nap éhségsztrájk rendkívül sokba került Emmeline-nek.
Orvosi vélemény szerint: „Idegileg teljesen tönkrement, képtelen
aludni, éber állapotban is félelemérzet és lidérces álom gyötri.
Rendkívül gyönge, egészségi állapota igen aggasztó."
Kórházban ápolták, és egy mentőkocsi onnan vitte hordágyon a
nagygyűlésre, amelyen persze a rendőrség is jelen volt. Az
odaérkezett mentőkocsi volánjánál egy rendőr foglalta el a
gépkocsivezető helyét, és lezavarta azokat a nőket, akik támogatták
Emmeline-t. Ő azonban számított arra, hogy esetleg nem tud
beszélni a gyöngeségtől, és előre leírta üzenetét. Hívei ezt olvasták
fel a gyűlésen: „A kormányzat elnémított, de néha a némaság
beszédesebb, mint a szavak! Azt üzenem nektek, győzni fogunk
harcunkban!" Ez 1914 júliusában történt. Néhány hét múlva kitört a
háború, amely rengeteg szenvedést, megpróbáltatást hozott a
világra, és gyökeresen megváltoztatta Anglia életét is.
A választójog ára
Mrs. Pankhufst és hívei az 1910-es évek elején, mint láttuk, egyre
inkább figyelmen kívül hagyták az angol belpolitikában, a
világpolitikában bekövetkezett nagy változásokat. Monomániákus
következetességgel és makacssággal hajszolták saját külön céljukat,
s eközben talán észre sem vették, hogy a döntés felé közeledik
hazájuk, valamint a trónkövetelőként fellépő Németország
küzdelme a világuralomban való elsőbbségért. 1914 augusztusában
szinte váratlanul érték őket a hadüzenetek.
A háború kitörése után Angliában is, akárcsak a front mindkét
oldalán álló valamennyi hadviselő országban, sikerült egy ideig
magasra szítani a militarista hangulatot. Mindenki bízott a gyors
győzelemben. A szónokok hazafias frázisokat harsogtak, a lapok
csaknem kivétel nélkül a háborús propaganda szolgálatába álltak. A
politikai pártok is felfüggesztették egymás közti vitáikat, a
parlamentben megszűntek az elkeseredett szócsaták.
A háború kitörése a szüfrazsetteket is új helyzet elé állította.
Christabel még mindig politikai menekültként Franciaországban
várta anyját, aki fáradtan, törődötten, de lelkesedéstől lángolva
érkezett meg. Honfitársai többségéhez hasonlóan, neki is az volt a
véleménye, hogy minden erőt a németek elleni háborúra kell
mozgósítani. A győzelemig le kell mondaniuk saját céljukról.
- Mit ér a szavazati jog, ha elvész az ország, ahol szavazhatunk -
válaszolta Mrs. Pankhurst azoknak, akik nem értették, hogy miért
függesszék fel a harcot.
Ezek a nők feláldozták egészségüket, hónapokat, éveket töltöttek
börtönben, tönkretették egzisztenciájukat, szakítottak családjukkal,
érthető, hogy keserűen kifakadtak.
- Mire volt jó mindez, ha most önként elállunk céljainktól?
Erre a jogos szemrehányásra csak Mrs. Pankhurst válaszolhatott
méltóképpen, aki maga is feláldozta egészségét, aki hosszú évek óta
csak az ügyért élt, szavainak tehát megvolt az erkölcsi
aranyfedezete.
A militarista kormány természetesen sietve elfogadta Mrs.
Pankhurst békejobbját. Valamennyi börtönben sínylődő
szüfrazsettet szabadon bocsátották. Noha a szavazati jogért
folytatott küzdelem befejeződött, maga a szervezet fennmaradt, s
minden erejével támogatta a háborús erőfeszítéseket.
A háború a férfiak háborúja volt. Úgy indult. Edward Grey
külügyminiszter még augusztus 3-án, az Anglia hadba lépését
megelőző napon kijelentette: „A háborúban való részvétel nem hoz
sokkal több szenvedést, mint amennyit akkor is ki kellene állnunk,
ha nem vennénk részt a háborúban." Feltétlenül bíztak az angol
flotta fölényében, a szárazföldi harcot nem vették elég komolyan.
Valóban azt hitték, hogy a háború gyorsan véget ér, s az ország
mindennapi életét lényegében nem fogja érinteni. De a könnyű
győzelem illúzióiból hamar kijózanodtak. Világossá vált, hogy az
állig felszerelt ellenséggel szemben nem elegendőek az önkéntesek,
behívásokra, mozgósításra van szükség.
Emmeline Pankhurst azt javasolta, hogy a nőket is vonják be a
háborús erőfeszítésekbe.
Eleinte jóízű tréfának tekintették az asszonyok „segítségét". Mit
tehetnek háborúban az asszonyok? Népszerű, kissé gunyoros ének
keletkezett ebben az időben: „Zsuzsi testvér inget sző a katonának
..." Még a frontszolgálatra jelentkező orvosnőket is azzal utasították
el, hogy a parancsnok nem akar „hisztérikus nőkkel bajlódni".
Azután a háború ügye kedvezőtlen fordulatot vett, s meghiúsult
az a remény, hogy hat hónap alatt győztesen befejezik a háborút. A
hat hónap eltelt, az angol hadsereg hátrált. Párizst veszélyeztették a
németek. Azt suttogták, hogy a hadsereg rosszul áll lőszerrel,
hadianyaggal.
Lloyd George, az akkori hadiipari miniszter, tisztában volt azzal,
hogy nagyobb erőfeszítésre van szükség, ha győzni akarnak. És
égetően szükséges, hogy a hadianyaggyárakban sokkal több lőszert,
hadianyagot termeljenek. Hátha a nők is dolgozhatnának a
hadianyaggyárakban a férfiak mellett és a bevonultak helyett.
Akkor több férfi mehetne a frontra. Eszébe jutott Mrs. Pankhurst, és
magához hívatta.
Valószínűleg diadalmas perc lehetett Mrs. Pankhurst számára,
amikor nagy ellenfele, akivel annyiszor állott szembe a nők
szavazati joga ügyében, most az ő segítségét kérte.
Lloyd George elgondolása a következő volt: Emmeline és hívei -
éppúgy mint a régi napokban - rendezzenek nagy felvonulást és
gyűléseket nemzeti zászlókat lobogtatva, tartsanak lelkesítő
beszédeket. A különbség „csupán" annyi, hogy a szavazati jog
helyett most azt követeljék: nők is dolgozhassanak a
hadianyaggyárakban.
Mrs. Pankhurst kijelentette, hogy nem kell a nőket toborozni,
mert ezrek és ezrek szeretnének segíteni a nemzet harcában, és
szívesen dolgoznának a hadiüzemekben. Lloyd George azonban
emlékeztette: nem is annyira a nőket, a maradi közvéleményt kell
meggyőzni arról, hogy szükség van a nők toborzására.
A sors iróniája, hogy az a kormány, amely annyit küzdött a
mozgalom ellen, most fedezte annak demonstrációs költségeit.
A hatalmas felvonulás a Westminsteren át a hadiipari
minisztériumig menetelt, hogy petíciót nyújtson át Lloyd
George-nak ezzel a követeléssel: nők is dolgozhassanak a
hadianyaggyárakban.
Emmeline Pankhurst és Lloyd George - mindketten nagyszerűen
értettek a tömeghangulat manipulálásához - a jelenetet kitűnően
megrendezték. Meghívták a sajtó képviselőit, akik gondoskodtak
arról, hogy az eseményről kellő megvilágításban értesüljön a
közönség. Ellenvéleménynek nem adtak publicitást. Az akció az
egész országot felrázta. Hamarosan rendelkezés született, amely
szerint a gyárakban a férfiak mellett asszonyok is dolgozhatnak,
mint betanított és segédmunkások.
Mrs. Pankhurst kiváló szónoki képességeit a kormány alaposan
felhasználta. Most már akadálytalanul tarthatott beszédeket szerte
az országban. Nagy katonai toborzó gyűléseket is szerveztek,
amelyeken a társadalom legkülönbözőbb rétegéhez tartozó
férfiakhoz fordult szónoki hévvel: a királynak, a hazának szüksége
van rátok.
Szabadtéri gyűléseken és a hatalmas csarnokokban tartott
összejöveteléken teljes ékesszólását latba vetette a kormány, illetve
ahogy ő hitte, a haza érdekében.
A politikusok elismeréssel adóztak Mrs. Pankhurst szónoki
képességének. Megint csak a sors iróniája, hogy amikor a nők
minden eddiginél tömegesebb munkába állításával komoly haladás
történt egyenjogúsításuk felé, a kormány ki tudta használni politikai
tájékozatlanságukat. A hadiüzemekben a női munkások
segítségével szerelték le a magasabb bért követelő munkások
sztrájkját. A nőkkel elhitették: mindennél fontosabb, hogy ne
legyen fennakadás a hadianyag-ellátásban, hogy a háborúért
áldozatot kell hozni.
Mrs. Pankhurstöt a bányavidéken is felhasználták a nélkülözés, a
növekvő élelmiszerhiány miatt lázongó munkások lecsendesítésére.
Rávette őket, ne sztrájkoljanak, dolgozzanak tovább, létfontosságú
a szén a háború folytatásához.
Másfelől viszont nem tudott szemet hunyni afelett, hogy a
szegény rétegek súlyosan nélkülöznek, a legelemibb
élelmiszerekben is hiányt szenvedték. Sürgette a kormányt,
vezessen be igazságos és ésszerű elosztási rendszert. Bocsásson ki
élelmiszerjegyeket, hogyha kevés is a nyersanyag, az élelmiszer, de
mindenkinek egyaránt jusson belőle.
1916-ra annyira nőtt az élelmiszerhiány, hogy a lakosság nagy
része sem cukorhoz, sem vajhoz, sem húshoz nem jutott.
A kormány mégsem vezette be a jegyrendszert. Történtek ugyan
kísérletek, születtek félmegoldások, de lényegében a háború végéig
nem oldották meg ezt a kérdést.
Kemény hónapokat élt át az angol nemzet. A hadsereg
átmenetileg komoly vereségéket szenvedett, beleragadt
Észak-Franciaország sarába, képtelen volt előrehaladni. 1915
-1916-tól mind többen beszéltek a békéről. Békéről, bármilyen
megalázó áron is. Alig akadt már az országban olyan család,
amelyben ne sebesült, ne tűnt, ne halt volna meg valaki. A
szabadságra hazatért katonák piszkosak, csapzottak, elkeseredettek
voltak. Hol volt már az első hónapok diadalmámora? Irtóztak
visszatérni a frontra ...
Nemcsak a nép, de befolyásos politikusok körében is nőtt
azoknak a száma, akik azt mondták: mindenképpen békét kell kötni
a németekkel! Felszólaltak a gyűléséken, érvelték a szakszervezeti
megbeszéléseken.
Mrs. Pankhutst, nemrég még a demokratikus jogok előharcosa,
ekkor azonban a militarista célok érdekében lépett fel. A kormány
arra kérte, utazzon a kontinensre, s buzdítsa Anglia szövetségeseit
háborús erőfeszítéseik fokozására.
1917-ben a cári rendszer megdöntése utáni forrongó
Oroszországba érkezett, ahol már ellenállhatatlan erővel hódított a
háború azonnali befejezésének gondolata. Az angol kormány
rettegett attól, hogy nagy keleti szövetségese kilép a hadviselők
sorából. Oroszországban Mrs. Pankhurst a háború szószólóit, a
bolsevikok ellen küzdő Kerenszkij-kormányt támogatta. Londonba
visszatérve azonban kénytelen volt jelenteni a miniszterelnöknek,
hogy Kerenszkij már nem sokáig tartja magát, és a bolsevikok
fogják átvenni a hatalmat.
Hasonló céllal indult propagandaútra az Újvilágba is. Amerika
csak 1917 elején lépett be a háborúba. Mrs. Pankhurst úgy
érezhette, ebben a fordulatban neki is lehetett egy kis része, hiszen
ott tartott beszédeiben szintén az Egyesült Államok beavatkozásáért
szállt síkra.
Ezúttal azonban egy nemes szándék humanitárius motívumai is
szerepet játszottak nála.
Impulzív egyéniség volt, hirtelen döntött, s ha valamit helyesnek
tartott, leghűségesebb barátai sem tudták eltéríteni elhatározásától.
Egy alkalommal, teljesen váratlanul kijelentette, hogy örökbefogad
négy kis háborús árvát, vállalja nevelésüket, és azt, hogy elindítja
őket az életben.
Miután sem vagyonnal, sem állandó jövedelemmel nem
rendelkezett, barátai igyekeztek őt lebeszélni, de mindhiába.
Csakhamar maga is belátta, hogy tévedett. Elmúltak a harcos
szüfrazsett mozgalom napjai, amikor bármilyen kéréssel fordult az
angol nőkhöz, azok nemcsak teljesítették, de lelkesen túl is
teljesítették azt. Ekkor már hidegen, érdektelenül fogadták
felhívását, senki sem sietett támogatására. Néhányan ugyan tettek
határozatlan, langyos ígéretet, de nem teljesítették. Semmi anyagi
segítség nem érkezett. Magának kellett gondoskodnia az árvákról,
megfelelő lakást keresni, ahol négy gyereket el tud látni. Ráadásul
mindennek szinte hétről hétre nőtt az ára.
Végül az egyetlen számára lehetséges pénzkereseti forrást
választotta: mint kitűnő, „aranyszájúként" emlegetett szónok, az
Egyesült Államokban és Kanadában megtartott hivatalos beszédein
kívül előadássorozatot hirdetett a szüfrazsett-mozgalomról és a
szociális higiéniáról. Körútján tetemes tiszteletdíjakhoz jutott, s a
jelentős összeget új családja, a négy háborús bébi ellátására
fordította.
Felmerülhet a kérdés: miért nem támogatták Mrs. Pankhurstöt
önfeláldozó vállalkozásában a szüfrazsett-mozgalom tekintélyes
pénzalapjából.
Ezt a pénzt már más célokra használták fel. A háborús infláció
miatt a mozgalom vezetői elhatározták, hogy az összegen
gyermekotthon céljára házat vásárolnak. A döntés még akkor
született, amikor Mrs. Pankhurst Oroszországban tartózkodott.
A háború utolsó esztendejében, Emmeline Pankhurst szemtanúja
lehetett, hogy követelésük, amelyekért évtizedeken át annyi
áldozatot hoztak, teljesült: 1918. február 6-án az angol parlament
elfogadta a nők választójogát biztosító törvényt.
Sokféle összetevője volt annak, hogy az angol nők több mint fél
évszázados küzdelme éppen ebben az időszakban zárult
győzelemmel. Szerepe volt benne azoknak az asszonyoknak, akik
már a múlt század második felében kibontották a nők
egyenjogúsításáért indított küzdelem zászlaját, s valóban
hatékonyan mozdították elő az ügyet az Emmeline Pankhurst
vezetése alatt álló mozgalom 1914 előtti nagyszabású akciói. De az
előbbieknél is fontosabb fejleményt jelentett, hogy az első
világháború időszakában a nők újabb százezreit kellett bekapcsolni
a termelésbe, s ennek nyomán elkerülhetetlenné vált, hogy polgári
jogaikat is kiszélesítsék. A háború alatt bebizonyosodott, hogy a
korábban sokak előtt forradalminak látszó szüfrazsettmozgalom
kritikus időkben a rendszer egyik szilárd támaszává lett, a szavazati
jogok kiterjesztése nem veszélyeztetheti a polgári társadalom
hatalmi viszonyait. Aligha kétséges, hogy az angol uralkodó
osztályok engedékenységének egyik legfőbb oka az 1917-1918
fordulóján egész Európát elárasztó forradalmi hullám volt. 1918
januárjában írta a The Call című angol szocialista lap:
„A népek nyugtalanok és mind nyugtalanabbak lesznek: a
társadalom egész politikai szerkezete remeg és töredezik az alulról
jövő nyomás alatt. Mi történt? A háború túlélte magát és bosszút áll
a társadalmon, amely előidézte..."
E históriai tények teszik érthetővé, miért éppen 1918 elején
szánta rá magát a kormány és a parlament, hogy a nőknek az
emberöltőkön át megtagadott választójogot megadja.
A sors iróniája, hogy végül mégsem Emmeline Pankhurst lett az
első angol női képviselő. A szigorúan hierarchikus társadalom
játékszabályainak megfelelően egy főrangú hölgy, Lady Astor, a
The Obsérver című hetilap milliomos tulajdonosának felesége
került be elsőként az alsóházba. Emmeline és Christabel Pankhurst
később sem jutott mandátumhoz.
Mrs. Pankhurst a békekötés után még számos előadói körutat tett
Kanadában és az Egyesült Államokban. Barátnőihez írott leveleiben
refrénként tért vissza: „Annyira vágyom már haza, úgy szeretnék
visszatérni Angliába, de sok pénzt kell keresnem, hogy
gondoskodjam a gyerekekről és magamról is öreg napjaimra."
Múlt az idő, s mindig azt hitte, hogy legfeljebb fél évre,
esztendőre van szüksége a hazatéréshez.
1926-ban telepedett vissza véglegesen Angliába. Ekkor már
nagyon gyönge és törődött volt. 1928-ban, 70 éves korában halt
meg.
A Viktória parkban állítottak neki szobrot, amelyet Stanley
Baldwin, Anglia akkori miniszterelnöke leplezett le. Beszédében
egyebek között ezt mondta: „Mrs. Pankhurstben az igazi vezető
tehetsége és szuggesztivitása egyesült ..."
Utószó
Több európai országban és kiváltképp az Egyesült Államokban
bontakozott ki a századvég-századelő évtizedeiben széles körű
szüfrazsett-mozgalom, de Angliában volt a legerősebb, itt bizonyult
a legkitartóbbnak. S ez nem véletlenül történt. Angliában vert
először gyökeret a kapitalizmus, itt érezték először a nők saját
sorsukon annak mély ellentmondásait.
Hosszú, heves küzdelmük ellenére mégsem az angol nők vívták
ki elsőkként szavazati jogukat. Finnországban már 1907-ben
megkapták a nők a választójogot, Dániában nyolc évvel később.
Történelmi fordulatot hozott ezen a téren is az 1917-es Nagy
Októberi Forradalom, melynek eredményeként a föld egyhatod
részén, a Szovjetunióban nyerték el egyenjogúságukat a nők.
Az angol parlament említett 1918-as döntése még a harmincéves
korhatárhoz és vagyoni cenzushoz kötötte a női szavazati jogot, de
1928-ban, a férfiakhoz hasonlóan, a huszonegy éven felüli nők is
részt vehettek már a választásokon.
Ennek ellenére a viktoriánus hagyományok még sokáig tovább
éltek és élnek. A nők ugyan számos területre benyomulhattak, és
eredményéket mutatnak fel, még sincs minden rendben. Ezt mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy még 1975-ben is életbe kellett
léptetni egy törvényt, amely tiltja a nemek közötti hátrányos
megkülönböztetést.
A 87 cikkelyből álló törvény szerint a férfi és a nő munkában,
tanulásban, közéletben egyenlő: a megkülönböztetést büntetik.
A törvénynek a nők számára legfontosabb cikkelye, hogy
alkalmazni kell az „egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét.
A nők többsége szaktudást nem kívánó munkakörökben
tevékenykedik. Bérük általában a férfiakénak 50-60 százaléka.
Kevés nő szerezhet magasabb szakképzettséget, noha a törvény ezt
is előírja, de megvalósításáért alig történik valami.
Az egyetemi diploma megszerzését akadályozza, hogy az
egyetemi városokban igen kevés a lánykollégiumok száma, és
Angliában az egyetemi oktatás a kollégiumok rendszerére épül. Az
egyetemi hallgatóknak nem egész 30 százaléka lány.
Hogy mit jelent valójában az új törvény?
A nők bérezése továbbra is alacsonyabb a férfiakénál, még
hosszú ideig, hiszen a törvény nem intézkedett, hogyan valósuljon
meg a gyakorlatban is az elv. Minden bizonnyal a nők még sokáig
másodrendű állampolgárok lesznek saját hazájukban, ha bérről,
előléptetésről, továbbképzésről van szó. Majd ha létrejön az
intézményesített női szakmunkásképzés, ha az egyetemi
városokban elegendő kollégium lesz a hallgatónők befogadására,
akkor lehet beszélni egyenlő lehetőségekről.
Mindenesetre a nők hátrányos társadalmi megkülönböztetésére
jellemző néhány apróságot megszüntetett a törvény: eddig külön
rovat alatt hirdethették a női és külön rovatban a férfiállásokat. Ez
most már tilos. Ugyancsak nem szabad többé a hirdetésekben a
külsőre vonatkozó olyan kifejezéseket használni, mint például
„vonzó külsejű, csinos titkárnőt, gépírónőt keresek".
Néhány, kemény fizikai erőkifejtést kívánó munkától eltekintve,
elvileg minden állásnak nyitva kell állnia mindkét nem számára.
Az új törvény szerint a késő éjszakáig nyitva tartó vendéglők nem
tagadhatják meg az egyedül betérő nő kiszolgálását.
A szüfrazsett-mozgalom - hiányosságai, korlátai ellenére -
alaposan felkavarta a viktoriánus kor konzervatív, képmutatóan
idillikus állóvizét, erőszakos eszközökkel felhívta a figyelmet a nők
ügyére, és állandóan napirenden tartotta. De a
szüfrazsett-mozgalom gyümölcsei még máig sem értek be
teljesen…
Irodalom
A nőkérdésnek és ezen belül a szüfrazsisták és szüfrazsettek
mozgalmának hatalmas külföldi, főként angol és amerikai irodalma
van. Magyarul a feminista mozgalmakról a századforduló óta
úgyszólván egyetlen önálló kiadvány sem látott napvilágot. Az
újabb feldolgozások közül e helyen ki kell emelnem a londoni
baloldali kiadónál, a Lawrence and Wishartnál 1967-ben Marian
Ramelsontól megjelent „The Petticoat Rebellion" c. művet. A
szerző gazdag bibliográfiával egészítette ki feldolgozását, amely
kritikailag ismerteti és értékeli az angol feministák mozgalmát.
Rövid, de sok tényanyagot és érdekes eredeti illusztrációt, valamint
az események 1928-ig terjedő kronológiáját tartalmazza Trevor
Lloyd „Suffragettes International" című 1971-ben New Yorkban
kiadott népszerű tanulmánya, amely az angol mellett az amerikai
mozgalmat is bemutatja. Fontos forrásmunka A. E. Metcalfe
„Womann's Effort" című, még 1917-ben Oxfordban megjelent
majdnem 400 oldalas könyve - ez 1865-től 1914-ig terjedően
évről évre követi az angol nőmozgalom eseményeit. Utalunk még a
kötetünkben is felhasznált következő munkákra: Kaethe
Schirmacher: Die Sufragettes. Weimar 1912.; Christabel
Pankhurst: Unshackled. London 1959.; Harold Champion: The
True Book about Emmeline Pankhurst. London 1963.; Ray
Strachey: The Cause. I. kiad. London 1928. (Ujabb kiadás:
1974); G. R. Stirling Taylor: Mary Wollstonecraft. London 1911.
Top Related