Tartalomjegyzék
1. p. Bevezető
Az eseménytörténet:
6. p. Korzika szigetének régebbi története 14. p. Korzika 18. századi szabadságharca 19. p. Paoli korszaka 27. p. Korzika az Ancien Regime idején 29. p. Korzika társadalma a 18. század végén 32. p. Korzika és a francia forradalom 40. p. Anglia a Mediterráneumban 50. p. Anglia és Korzika 1794 előtt 56. p. Az angolok korzikai királyságának létrejötte 61. p. A korzikai angol állam rövid története és főbb problémái 70. p. Az evakuáció
Az alkotmány:
74. p. Korzika alkotmánya 75. p. Korzika régi alkotmánya 76. p. A genovai állam 79. p. Genovai kormányzat Korzikán 84. p. A független korzikai állam 86. p. Az 1755-ös alkotmány 88. p. Rousseau alkotmánytervezete 89. p. Korzika a francia állam része 90. p. A Governo provisorio 91. p. Az 1794-es alkotmány 92. p. A brit alkotmány az 1790-es években 97. p. Korzika jogi helyzete a brit birodalmon belül 100. p. A brit gyarmati politika a 18. század végén
A korzikai angol állam egyes hatalmi ágainak kialakulása, felépítése, működése:
101. p. A helyi kormányzat 109. p. A törvényhozás 119. p. Végrehajtó hatalom, uralkodói jogkör 128. p. A jog 129. p. Bírói hatalom 132. p. Emberi jogok 134. p. A vallási kérdés 137. p. A fegyverviselés 138. p. Állami bevételek, pénzügyek 143. p. Korzika védelmének ügye 147. p. Külkapcsolatok
152. p. Kitekintés: az „alkotmányos hittérítő mozgalom" 154. p. Összegzés
Függelék:
158. p. Korzika 1736-os alkotmánya 160. p. Pasquale Paoli 1755-ös alkotmánya 166. p. A korzikai királyság alkotmánya (1794) 170. p. Szicília 1812-es alkotmánya 212. p. A korzikai consulták és országgyűlések 1730-tól 1796-ig
214. p. Bibliográfia
1
Bevezető
Hát, ez meg mi? – A dolgozat címét olvasva ezt gondolhatja joggal a történelemben még
meglehetősen jártas olvasó is. Valószínűleg még sohasem hallott ilyen nevű államképződményről,
annak alkotmányáról pedig még annyira sem. Tekintettel arra, hogy Korzika történelméről nincs
magyar szakirodalom, lényegében külföldön is ismeretlen, és még Korzika történelmén belül is
csupán három esztendőt érint a történet, remélem, hogy a Tisztelt Olvasó nem fog túlságosan
sokat pironkodni.
A Tisztelt Olvasó talán elnézi nekem, hogy dolgozatomat egy rövid személyes bevezetéssel
kezdem. Amikor rábukkantam az első írásra, mely a fenti témával foglalkozott, én is a fenti
kérdéssel reagáltam. Előzőleg a 18. század végi angol belpolitikával foglalkoztam. Mikor 2000
tavaszán jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem történeti doktori iskolájába, egyetemes
történelemből csak Mediterrán tanulmányok témára lehetett jelentkezni. Az angol történelem iránti
érdeklődésemet tehát össze kellett kapcsolni valami mediterrán dologgal. Ez nem okozhat gondot,
hiszen az angolok az égvilágon mindenfelé előfordultak. Csak éppen keresni kellett egy érdekes
témát. Több lehetőség is felmerült: a spanyol hadjárat, Málta… keresgélés közben, véletlenül a
kezembe akadt a Journal of Modern History 1962-es évfolyama, ahol rábukkantam Elisa Carrillo
cikkére: The Corsican Kingdom of George III.1 A cikk röviden említette a királyság alkotmányát
is. A cikket olvasva rádöbbentem tökéletes tudatlanságomra, és megvolt a téma, ami igazán
érdekelni kezdett.
E cikk hivatkozásai alapján kezdtem a vonatkozó irodalom összegyűjtésébe, melyből kiderült,
hogy Carrillo tulajdonképpen Maurice Jollivet és Sir John Holland Rose művei2 alapján a korzikai
angol királyság rövid történetét adta elő. Előzőleg, William Pitt kormányzatával és a korabeli brit
alkotmányossággal foglalkozva az 1780-1790-es évekkel foglalkozó történeti munkák közül
eléggé sokat átolvastam, köztük az olyan tekintélyes méretű monográfiákat, mint az Oxford és
Cambridge History-sorozatok megfelelő kötetei. Emlékeztem rá, hogy ezekben nem történik
említés korzikai angol királyságról – az már régebben feltűnt volna. Csupán két fél mondatban
emlékeznek meg az eseményről: 1794-ben közlik, hogy az angolok elfoglalták Korzikát, aztán
1796-ban közlik, hogy a franciák visszafoglalták azt.3 Ennyi. Ugyancsak kimarad ez a történet a
híres egykötetesekből, mint pl. Kenneth O’Morgan Illustrated History-ja, Plumb Pelican History-
kötete, vagy pl. Churchill műve. Ezek még csak Korzika nevét sem említik.4 Ugyancsak nem
említi a témát a francia forradalom korát tárgyaló francia történeti irodalom jelentős része sem,
például Albert Mathiez, Albert Soboul, vagy Francois Furet könyve.5 De a legújabban megjelent
Papp Imre-könyvben, mely a 18. századi francia nemességről szól, itt sincs, még csak említés sem
1 Carrillo, Elisa A.: The Corsican Kingdom of George III. = Journal of Modern History, 1962. (a továbbiakban
Carrillo), 254-274. p. 2 Maurice Jollivet: Les anglais dans la Méditerranée : 1794-1797: un royaume anglo-corse. Paris, Chailley, 1896. (a
továbbiakban: Jollivet) – John Holland Rose: William Pitt and the great war. London : G. Bell and Sons, 1911. (a
továbbiakban: Rose: Pitt and the Great War) - Az említett művek pontos címét, és a lábjegyzetekben használt
rövidítését ld. a bibliográfiában. A lábjegyzetekben a köteteket csak az első említésnél közöljük teljes bibliográfiai
leírásban, a további hivatkozásoknál csak rövidítések formájában. A lábjegyzetben és a bibliográfiában említett, de
rövidítéssel nem jelölt műnél egyetlen hivatkozás található rá. A lábjegyzetekben említett, de a bibliográfiából
kihagyott kötetekben nem volt felhasznált adat. 3 The New Cambridge Modern History. Vol. 9. War and Peace in an Age of Upheaval : 1793-1830. / ed. C. W.
Crawley : Cambridge, Univ. P., 1980. 307-308, 415. p. - The Oxford History of England. Vol. 12. J. Steven Watson:
The Reign of George III : 1760-1815. Oxford, Clarendon, 1960. 371-372. p. 4 Kenneth O’Morgan: The Oxford illustrated history of Britain. Oxford, Univ. P., 1984. – J.H. Plumb: England in
the Eighteenth century. London, Penguin, 1987. – Winston S. Churchill: Az angol ajkú népek története. Bp. :
Európa, 2004. 5 Albert Mathiez: A francia forradalom. Bp. Bibliotheca, 1957. – Albert Soboul: A francia forradalom története,
1789-1799. Bp. Kossuth, 1989. (több kiadás)( a továbbiakban: Soboul). - Francois Furet: A francia forradalom
története, 1770-1815. Bp. Osiris, 1996.,
2
Korzikáról.6 Magyarul a témáról még a legtöbbet Hahner Péter: A nagy francia forradalom
kisenciklopédiája Korzika-szócikkében olvashatunk, amiből azt is megtudhatjuk, hogy az angol
érában a sziget egy fél-autonóm királyság volt. De ez is csak egy mondat.7
Korzika történelméről egy magyar olvasó legfeljebb töredékeket ismerhet, a Napóleon-
életrajzok bevezetőiből. Ha azonban megnézzük a hazánkban hozzáférhető nagyobb Napóleon-
monográfiákat, a témáról ott sem fordul elő egy szóval sem több, mint az Oxford History-ban.
Ennek az az oka, hogy 1794 és 1796 között a Bonaparték már nem tartózkodtak Korzikán,
pontosabban a szigetről 1793 májusában száműzték őket, így ezekben az években nem vettek részt
az eseményekben. Utalnék itt pl. André Castelot, Jevgenyij Tarle, vagy David Stacton műveire.8
Ahogy folytattam a keresgélést, egyre inkább megdöbbentett az a határozott hallgatás, amely
az átfogó történelmi monográfiákban a korzikai angol érát övezte. Az azóta eltelt négy év alatt
igyekeztem összeszedni a téma irodalmát, és egy rövid korzikai tanulmányút hozzásegített a –
nem túl bőséges – forrásanyag megszerzéséhez. Ez a pár év arra is magyarázatot adott, hogy miért
olyan hallgatag az angol és francia – sőt, a korzikai - történeti irodalom a témában.
A dolgozat témájával kapcsolatos szakirodalom első csoportját a Korzika általános
történetével foglalkozó művek alkotják. Kissé tudálékosan ezeket érdemes rögtön két csoportra
osztani: aszerint, hogy korzikai, illetve nem korzikai szerző alkotta őket. Különbség a személyes
megközelítésben van. Ha a szerző nem korzikai, akkor a források alapján igyekszik tárgyilagosan
és történetileg arányosan haladva bemutatni a sziget történelmét, a fontosabb csomópontokra és
személyekre koncentrálva. Ebbe a sorba illeszkedik pl. Caird könyve, vagy Dorothy Carrington
sajátos esszéje (Granite Island).9 Ha az író korzikai, akkor műve általában sajátos aránytalanságot
mutat: először is, nem rejti véka alá szimpátiáját különféle korszakok és személyek iránt, másrészt
egyfajta személyes- illetve családtörténetet ír: ha a szerzőt Graziani-nak hívják, akkor nagy
valószínűséggel lehet fogadni arra, hogy Korzika története során külön kiemeli a Graziani nevű
falusi tisztviselők történelmi ténykedését - akikről mondjuk egy más vezetéknevű szerző egy szót
sem ír, és viszont.10
Vergé-Franceschi például ugyanezt teszi a Franceschi családdal.11
A könyv
ettől eltekintve lehet nagyon adatgazdag és érdekes, és ez a személyes vonatkozás tulajdonképpen
nem csökkenti értékét, de mindenképpen egy sajátos helyi színezettel gazdagítja azt. A régi klán-
hagyományoknak köszönhető egyébként, hogy minden korzikai lelkes amatőr genealógus is
egyben, a családok több száz évre visszamenőleg számon tartják a családfát és a rokonsági
kapcsolatokat, és a 18. század történelmi eseményei kapcsán általában pontosan tudják, hogy
melyik ősük merrefelé ténykedett akkoriban. Így egy korzikai történész számára a sziget története
óhatatlanul is egyfajta családtörténet, személyes elfogultságokkal. (A teljes igazság kedvéért
érdemes ezt a megjegyzést azzal kiegészíteni, hogy ez nem kizárólag korzikai sajátosság: a svájci-
olasz Sismondi a genovai és pisai történelem kapcsán szintén kihangsúlyozza a Sismondi nevű
személyek történelmi érdemeit.12
) Az általános Korzika-történetek között nagy minőségi
különbségek vannak igényesség tekintetében: Vergé-Franceschi műve és Pomponi Mémorial des
6 Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. Bp. : L’Harmattan, 2005.
7 Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Bp. Minerva, 1989. 91-92. p. (a továbbiakban:
Hahner) 8 André Castelot: Napóleon. Bp. Európa, 1972. (több kiadás). - E. V. Tarle: Napóleon. (több kiadás). - David Stacton:
A Bonaparték. Bp. Gondolat, 1975. 9 Caird, L. H.: History of Corsica. London, Fisher, 1899. (a továbbiakban: Caird). - Dorothy Carrington: Corsica:
portrait of a granite island. New York, John Day Co., 1971. (a továbbiakban: Carrington: Granite) 10
Graziani, Antoine-Marie: La Corse Génoise: economie, société, culture: periode moderne: 1453-1768.
Ajaccio, Piazzola, 1997. (a továbbiakban: Graziani: Corse) 11
Michel Vergé-Franceschi: Histoire de la Corse: le pays de la grandeur. Tome 1-2. Paris. Félin, 1995. (a
továbbiakban: Vergé), pl. 243. p. 12
Sismondi, J. C. L. Simonde de: Histoire des républiques italiennes du Moyen Age. Tome 1-16. Zürich,
Gessner, 1807. (a továbbiakban: Sismondi)
3
corses-sorozata13
például komoly történészi gyűjtő- és kutatómunka eredményei, míg a négy (!)
különböző kiadásban megjelent Que sais-je – kötet (Histoire de la Corse) felületes,
ismeretterjesztésre is csak nagy általánosságban használható könyvecske. A jelentősebb
monográfiák közül kiemelhetjük Jean-Victor Angelini, René Emmanueli, René Sédillot
könyveit.14
Ezek az általános Korzika-történeti könyvek a korzikai angol királyság időszakáról
csupán 2-3 oldalban tesznek említést, és tulajdonképpen semmi érdemleges újat nem állapítanak
meg. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a korzikai szerzők monográfiáiban igen gyakran
találhatunk jól használható forrás- és adattár-közléseket. Vergé-Franceschi például, aki 500
oldalas művében szintén csupán négy oldalt szán a korzikai angol királyságra, kiváló genovai
kormányzólistát mellékel, majd egy egészen egyedi felsorolást, a francia nemességet kapott
korzikaiakról, és mellesleg közli az 1768-as francia-genovai szerződés szövegét.15
Több reménnyel fordulhatunk a szűkebb korszakkal foglalkozó Korzika-történeti
monográfiák felé. Mivel Korzika történelmében a 18. század volt az egyik „nagy korszak”, elég
sok szerző van, aki köteteket, vagy legalább cikkeket szentel a témának. Fentebb már jeleztük,
hogy ezzel az 1794 és 1796 közötti három évvel arányaiban is kevés irodalom foglalkozik, sokkal
népszerűbb Paoli 1755 és 1769 közötti országlásának története, de még a francia uralom két
időszaka (1769-1793, ill. 1796-) is. Az utóbbi évtizedek új kutatási eredményei is inkább az
Ancien Regime időszakának politikai és elsősorban gazdasági kérdéseivel kapcsolatban születtek.
(Gondolok itt – a teljesség igénye nélkül - René Emmanueli és Francis Pomponi műveire.)
Érdekes jelenség, hogy a korzikai szerzők, akik „helyben kapják” a bastiai és ajaccioi levéltár
teljes anyagát, már évtizedek óta jobbára csak rész-tanulmányokkal lépnek elő, és új kutatási
eredményeik a korzikai útfelújítások és malomépítések ismertetésére korlátozódnak. A korszakra
vonatkozó, átfogó munkákat elsősorban külföldi (főleg angolszász) történészektől kapjuk. Némi
malíciával azt lehet megállapítani, hogy az átfogó értelmezéshez kell egy bizonyos távolság a
helytől és a forrásoktól… Régebbi példaként utalnék a már említett Caird-ra és Holland Rose-ra,
kortársaink közül pedig Tadd E. Hall, Desmond Gregory és John McErlain16
nagy monográfiáira.
A külföldi szerzők közül kivételes hely illeti meg Dorothy Carringtont, aki számos
résztanulmánya mellett elsőként publikált szisztematikus forrásközlést a londoni állami levéltár
(Public Record Office) Korzikát illető anyagából,17
és írt egy nagy monográfiát is Granite Island
címen, ez azonban nem egy szisztematikus-kronologikus Korzika-történet, hanem egy szubjektív
útirajzba ömlesztett történelmi-országismereti esszé-válogatás.
Szorosan a korzikai angol királyság időszakával is kisebb tanulmányok foglalkoznak
elsősorban. Itt kiemelném Pierre Tomi, Francis Beretti, Francois Casta, Jean-Yves Coppolani,
Antoine Graziani nevét, Rafaele Ricottit és a fentebb már említett McErlean-t, akik – igaz, hogy
csak röviden, néhány rövidebb tanulmányban – de figyelmet szenteltek az 1794-es alkotmánynak
13
Le mémorial des corses. Tome 2. Soumissions et résistances, 1553-1796 ; Tome 3. La présence francaise,
1796-1914. /sous le dir. de Francis Pomponi. Ajaccio, SARL, s.d. (a továbbiakban: Mémorial) 14
Jean-Victor Angelini: Histoire secrete de la Corse. Paris, Albin Michel, 1977. (a továbbiakban: Angelini). –
René Emmanuelli: Précis d’histoire de Corse, Ajaccio, Cyrnos, 1970. (a továbbiakban: Emmanuelli: Précis). –
René Sédillot: La grande aventure des corses. Paris, Fayard, 1969. (a továbbiakban: Sédillot) 15
Vergé, 356-358., 359-363., 416-419. p. 16
Thadd E. Hall: France and the Eighteenth-century Corsican question. New York., Univ. P., 1971. (a
továbbiakban: Hall). – Desmond Gregory: The ungovernable rock: a history of the Anglo-Corsican kingdom and
its role in Britain’s Mediterranean strategy during the revolutionary war, 1793-1797. Rutherford: Dickinson
Univ.P., 1985. (a továbbiakban: Gregory: Ungovernable Rock). – John Michael peter McErlean: The formative
years of a Russian diplomat: Charles André Pozzo di Borgo in Corsica, 1789-1796. (PhD these) Univ. Of
Washinton P., 1967. (a továbbiakban: McErlean: Pozzo) 17
Dorothy Carrington: Sources de l’histoire de la Corse au Public Record Office a Londres. Ajaccio, La Marge,
1984. ( a továbbiakban: Carrington: Sources)
4
is.18
Sajnos, ezek a tanulmányok az eseménytörténet újratárgyalása mellett nagyrészt csak az
alkotmány rövid tárgyi ismertetésére szorítkoznak.19
A korszakra vonatkozó forrásokról elsősorban azt lehet megállapítani, hogy ami belőlük
fontos és meghatározó jelentőségű, azt egy lelkes korzikai lokálpatrióta, Letteron abbé már a 19.
század végén publikálta. E célból egy folyóiratot is alapítottak a korzikai értelmiségiek: a Bulletin
de la Société des Sciences Historiques et Naturelles de la Corse (a továbbiakban: BSSHNC)
számos érdekes botanikai, zoológiai, nyelvészeti, folklorisztikai cikke mellett az 1880-1890-es
években sorra hozta le a régi korzikai törvénykönyv (Libro rosso20
) szövegrészeit, egy fontos
válogatást a korzikai angol parlament jegyzőkönyveiből21
(először eredeti olasz nyelven, majd
harminc év múlva franciára fordítva is), Paoli leveleit (amelyek végtelen tárháza azóta is
kimeríthetetlen: 18. századi grafomán államférfi módjára még biztosan lapulnak itt-ott
publikálatlan készletek levelezéséből, melyek azonban döntő újdonságokat nemigen
tartalmaznak.) De felderítették Frederick North államtitkári levelezését,22
Sir Gilbert Elliot
alkirály levelezését23
(szintén megjelent olaszul, franciául, de angolul is, a különféle válogatások
törzsanyaga azonban lényegében azonos iratokból áll). Elliot levelezésének fontos része egyébként
(legalábbis levéltári utalás formájában) megismétlődik Carrington fentebb említett forrás-
publikációjában is. Az angol időszakra vonatkozóan – elsősorban hadtörténeti szempontból –
fontosak az angol katonák levelezései is: Nelson, Sir John Moore és Charles Stuart24
irományait
adták ki. (Dolgozatunkban Nelson iratait nem tudtuk használni, mert a korzikai államra vonatkozó
említései nincsenek, csak a hajókkal és főleg a kikötőkkel foglalkozik.) Korzika történelmi
forrásait tehát már a 19. század végétől folyamatosan adták ki, nem is egy nyelven, ami a kutatást
nagyon megkönnyíti. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a BSSHNC-nek éppen ezek a régi,
forrásközlő kötetei rendkívül korlátozottan hozzáférhetőek: a két korzikai levéltáron (Ajaccio,
Bastia) kívül lényegében csak ugyanezen városok könyvtáraiban, és a cortei egyetemen vannak
meg, ezen kívül csak véletlenszerűen lehet hozzájuk jutni. Tehát, bár a forrás hivatalosan
publikált, mégis Korzikára kell utazni, hogy hozzáférhessen a kutató. (Az igazság kedvéért meg
kell jegyeznem, hogy véletlenszerűen előfordult, hogy egy kötetet könyvtárközi kölcsönzésben,
fénymásolat formájában megkaptam, meglepetésre a berlini egyetemi könyvtárból.) Fontos
további publikált forrás James Boswell Korzikai útinaplója,25
mert ez ugyan az 1760-as években
18
Mivel a szerzők többségének több említendő tanulmánya is van, ezeket itt most nem részletezzük, majd az első
említésnél. 19
McErlean egyik tanulmányában értékeli a téma szakirodalmának addig megjelent részét. Kiemeli azt a
sajátosságot, hogy az érintett történészek legnagyobb része a korzikai angol királyság minősítésével foglalkozott,
és ehhez keresett érvet. A fő kérdés az volt, hogy az angol uralom egyszerűen egy elnyomó, avagy
ellenforradalmi-osztályuralmi rezsim volt-e. ld. McErlean: Le royaume Anglo-Corse, 1794-1796: contre
révolution ou continuité? = AHRF, 1985. avril-juin, No. 260. 215-235. p. (a továbbiakban: McErlean: Contre) 20
Libro Rosso (az első példányt vörös bőrbe kötötték) kéziratos jogszokás-gyűjtemény, mára két teljes példánya
maradt fenn, az egyik a bastiai könyvtárban, a másik a Gregori grófok magántulajdonában található. Van egy csonka
példány Ajaccioban is. A gyűjtemény végső formáját 1726-ra nyerte el, Carlo Pietro Casanova főlevéltáros keze által.
Ld. Camille Tommasi: L’administration de la Corse sous la domination génoise, 1300-1768. These, (S. l., S. d.) 14-
15. p. (a továbbiakban ld. Tommasi). –a forrás kiadása: Libro Rosso / par l’Abbé Lucien Auguste Letteron. Bastia,
Ollagnier, 1892. = BSSHNC, XIIe année, juillet-aout 1892, fasc. 139-140. Partie 2. (a továbbiakban: Libro Rosso) 21
Procés-verbaux des séances du parlement anglo-corse. 1795-1796. /publ. Par. M. Abbé Letteron, Bastia,
Ollagnier, 1891-1892. ( a továbbiakban: Procés-verbaux) 22
Gouvernement anglo-corse: correspondance du secrétaire d’état Frederic North avec les autorités
administratives de la Corse / publ. Par M.A. Ambrosi-R. Bastia, Piaggi, 1922. (a továbbiakban: North) 23
Correspondance de Sir Gilbert Elliot, Vice-roi de Corse avec le gouvernement anglais /trad. Par Sébastien de
Caraffa. Bastia, Ollagnier, 1892. (a továbbiakban: Elliot: Correspondance). – Life and letters of Sir Gilbert
Elliot, First Earl of Minto from 1751 to 1806 /ed. Countess of Minto. Vol. 2-3. London, Longmans, Green and
Co., 1874. (a továbbiakban: Elliot: Letters) 24
The diary of Sir John Moore /ed. J. F. Maurice. 1-2. Vols. London, Arnold, 1904. (a továbbiakban: Moore). –
The Prime Minister and his son: from the correspondence of the 3rd Earl of Bute and og Lt.-General the Hon. Sir
Charles Stuart /ed. Mrs. E. Stuart Worthley. New York: Dutton, 1925. (a továbbiakban: Stuart) 25
James Boswell: The journal of a tour to Corsica, and memoirs of Parsal Paoli. London: Williams and Norgate,
1951. (a továbbiakban: Boswell)
5
készült, a korabeli Anglia Korzika-képét azonban döntően befolyásolta, és máig hatóan eleven
képet ad a sziget akkori állapotáról, illetve Paoli személyiségéről. Máig fontos forrásközlést
jelentenek Frédéric Masson Napóleon-kötetei: ezek közlik a császár korzikai ifjúkorára, illetve
családjára vonatkozó adatokat, iratokat. Ezeknek egy válogatása magyarul is olvasható, Jókai Rita
tolmácsolásában.26
A források tanulmányozásával kapcsolatban érdemes röviden kitérni a nyelvi kérdésre. Az
imént utaltuink arra, hogy Korzika 18. századi (és korábbi) történetére vonatkozó források olasz
nyelven íródtak. (A 17. század előtti időkben természetesen nagyobb részt latin nyelven, de a 17-
18. században már a törvénykönyvek és a kormányzói levelezések is olaszul.) Az írásbeliség
nyelve a későbbi irodalmi-toszkán, hiszen az állami vezetők genovai uraságok voltak, akik
valamely híres északolasz egyetemre jártak. A korzikai előkelőségek szintén: így az írott korzikai-
olasz nyelv azonos a toszkánnal. A nép nyelve azonban nyelvjárásokra tagolódott, a toszkánnál
zártabb hangokkal (az a szó, ami az olaszban o-ra végződik, a korzikaiban u-ra). Ez a sajátosság
azonban csak az 1970-es évek óta, korzikai szerző által írt történeti munkákban jön elő: ezek
használják szisztematikusan a személy- és helynevek esetében a korzikai alakot (pl.: Ajaccio
helyett Ajaziu, Bonifacio helyett Bonifaziu, stb.) Az 1769 és 1794 közötti, illetve 1796 utáni
időszak hivatalos nyelve a francia, az ekkori iratok franciául készültek, de a nép sokáig nem
tanulta meg a nyelvet, tehát az igazgatás helyi szinten az 1800-as évek elejéig olaszul folyt. Az
angol időszak sajátos helyzetet jelent: az angol vezetők, Elliot és North tudtak olaszul, franciául is,
és zökkenőmentesen átálltak előbb a francia, majd az olasz nyelvű levelezésre, adminisztrációra.
Ezt már csak azért is kénytelenek voltak megtenni, mert a korzikai vezetők között csupán Paoli
tudott angolul (Pozzo di Borgo is tudott, de kevesebbet). Így az angol éra dokumentumai olasz
nyelven születtek meg, és az angol levéltárba is így kerültek be: angolul csak a magánjellegű
feljegyzések, illetve a Lord Portlanddel, a brit kormánnyal folyó levelezés történt. Egyébként a
Mediterráneumban az olasz kiválóan bevált közvetítő nyelvként: ezt a nyelvet az angolok nemcsak
Korzikán, hanem majd Szardínián, Szicílián, Máltán, sőt, a (régebben velencei fennhatóság alatt
volt) Jón-szigeteken is államnyelvként használták.
A szakirodalom – a szerző nemzeti hovatartozásától függően – olasz, francia, angol, és
legújabban korzikai formában közli a földrajzi- és személyneveket, illetve a szakkifejezéseket. Ez
olykor zavaró is lehet: a francia és angol szövegekben St Florent kikötőjének olasz neve San
Fiorenzio, korzikaiul pedig San Fiorenziu. A sziget délnyugati részét Di lá dai Monti, Oltremonti
néven nevezi az olasz, Au delá des monts néven a francia irodalom. Livorno kikötőjének francia
neve Livourne, az angolok viszont Leghorn néven említik. Az elnevezések vitathatók, jelen
dolgozatban az olasz névalakokat használjuk, történeti okokból: 1794-ben a korzikai lakosság
túlnyomó többsége, valamint az állami iratok is ezen a néven említették azokat.
Korzika alkotmányával foglalkozni nem lehet Genova megkerülésével. Az egész régi korzikai
államiság nem érthető meg az anyaállam (más felfogás szerint a gyarmatosító) Genova állami
működésének ismerete nélkül. Ez pedig elválaszthatatlan Észak-Itália városállamainak
történelmétől. Genova történetével kapcsolatban két nagy történeti munkára (Donaver és Negri27
)
utalnék, a számos rész-tanulmány közül pedig a legizgalmasabb társadalom- és politika-történeti
tanulmányokat Jacques Heers-nek köszönhetjük.28
A dolgozat alkotmánnyal foglalkozó részéhez van is és nincs is irodalom. A korzikai
alkotmányokhoz alig. Ange Moretti Rousseau alkotmány-tervezetéről szóló művében ad egy
frappáns korzikai alkotmány-történetet,29
Mathieu Fontana disszertációja30
az 1755-ös
26
Frédéric Masson: Napoléon dans sa jeunesse, 1769-1793. Paris, Soc. Éd. Littéraires, 1909. – Napoléon:
manuscrits inédits, 1786-1791 /ed. Frédéric Masson, Guido Biagi. Paris, Société d’Éditions Littéraires et Artistiques,
1908. - A fiatal Napóleon írásai Korzikáról / ford., bev. Jókai Rita. Szeged: JATE Történész Diákkör, 1998. 27
Federico Donaver: Storia di Genova. Genova: Lanterna, 1970. (a továbbiakban: Donaver). – Teofilo Ossian
De Negri: Storia di Genova. Milano, Aldo Martello, 1968. (a továbbiakban: De Negri) 28
Sok egyéb mellett a leggyakrabban használt műve: Genes au XVe siecle: civilisation méditerranée, grand
capitalisme et capitalisme populaire. Paris : Flammarion, 1971. (a továbbiakban: Heers: Genes) 29
Ange Moretti: La constitution corse de J.-J. Rousseau. Paris, Sirey, 1910. (a továbbiakban: Moretti)
6
alkotmánnyal foglalkozik, Francis Pomponinak van egy remek tanulmánya az 1793-1794-es
időszakról,31
az 1794-es alkotmányról Dorothy Carrington, John McErlain, Desmond Gregory és
Rafaele Ricotti írt rövidebb áttekintő cikkeket, de nem szisztematikus tanulmányokat. A korabeli
angol és francia alkotmánnyal azonban számos publikáció foglalkozik, ezekre az adott helyen
utalást teszünk.
Dolgozatom elkészítése során számos kiváló embertől kaptam segítséget. Kedves
témavezetőm, J. Nagy László professzor segített hozzá egy rövid korzikai tanulmányúthoz,
melynek során sikerült megszereznem a források, és a nehezen hozzáférhető szakirodalom nagy
részét. Francis Pomponi, Hahner Péter, Anderle Ádám és Harsányi Iván professzor uraktól sok
hasznos tanácsot kaptam. Jókai Rita eligazított a korzikai levél- és könyvtárak útvesztőiben, ezen
kívül segített a francia törvényszöveg-fordításaim lektorálásában. Somogyi Boglárka ugyanezt
tette az olasz szövegek esetében. Ötvösné Palotás Éva kolléganőm pedig egészen elképesztő
helyekről vadászta nekem össze könyvtárközi kölcsönzéssel a dolgozatom elkészítéséhez
szükséges könyveket.
Dolgozatom céljául elsőként azt tűztem ki, hogy – magyarul először – röviden ismertessem a
korzikai angol királyság rövid, ám eseményekben és érdekességekben bővelkedő történetét. Ez a
szövegrész valójában nem tudományos újdonság, az eseménytörténet lényegét már Jollivet illetve
John Holland Rose ismertették az 1890-es illetve 1920-as években, kiegészíteni azt legfeljebb
apróságokkal sikerült. Ez dolgozatomnak egy hosszúra nyúlt bevezetője lesz, amely azonban
megkerülhetetlen, hiszen ez a történet magyar olvasó számára teljesen ismeretlen.
Az eseménytörténet kapcsán kitérünk a 18. századi szabadságharc eseményeire, és a sziget
társadalmi helyzetére, mely számos egyedi sajátosságot hordoz. Az előzményekhez tartozik az
angolok mediterráneumi szerepvállalásának története is. Dolgozatom tényleges témája a korzikai
angol királyság államának működése, alkotmányának elemzése, melyet ilyen alapossággal még
nem végzett el senki. Az elemzésen kívül igyekeztem feltárni ezen alkotmány különféle forrásait,
a korzikai jogszokásokat, a genovai állam működését, a francia Ancien Regime államának, majd
az 1791-es alkotmánynak lehetséges hatásait. Kiemelten foglalkozunk a korabeli angol
alkotmányos gondolkodás és gyakorlat hatásával, tulajdonképpen összehasonlító elemzés alá
vesszük a 18. század végi korzikai és angliai állami működést.
Dolgozatom legfőbb céljának azt tekintem, hogy Korzika és Anglia különös unióját ne csak
egy bizarr történelmi epizódként mutassam be, hanem - még ha ez most kissé nagyképűen hat is –
méltó helyére állítsam az egyetemes alkotmány-történelemben, kiemelve előremutató vonásait.
Korzika szigetének régebbi története
Korzika szigete a ligur partokkal szemben fekszik, 8.680 négyzetkilométernyi területével a
negyedik legnagyobb mediterrán sziget. Népsűrűsége nagyon alacsony: lakossága jelenleg is 250
ezer fő körül mozog – a legtöbben 1891-ben laktak a szigeten (280 ezren), de a világháborúk sok
halálos áldozata, valamint a kivándorlás következtében a lakosság azóta sem szaporodott fel. A
18. század végén a lakosság kb. 140-150 ezerre volt tehető.32
Összehasonlításképpen Szicílián 5
millióan, a Baleárokon 750 ezren, még a pici Máltán is 400 ezren laknak.33
A sziget apró,
30
Mathieu Fontana: La constitution du generalat de Pascal Paoli. Paris, Bonvalot-Jouve, 1907. (a továbbiakban:
Fontana) 31
Pomponi, Francis: Les temps du „governo provisorio” juin 1793-octobre 1794 = Sardegna e Corsica, 45-66. p.
32
Dorothy Carrington, a fennmaradt 1786-os részadatok alapján 146 és 148 ezer közé teszi a sziget lakosságának
létszámát. Ld. Dorothy Carrington: Sur les inegalités sociales en Corse rurale au 18e siecle = Annales Historiques de
la Révolution Francaise. (a továbbiakban: AHRF) 1985. avril-juin, No. 260., 175. p. (a továbbiakban : Carrington:
Inégalités) 33
Philippe Salvadori: Les Corses: un peuple sans état = L’Histoire, 2000. juin.
7
elszigetelt mikrorégiók hálózata, szélsőséges klimatikus viszonyokkal: ennek oka az, hogy
hatalmas hegységek és meredek, szakadékos völgyek szabdalják fel a területet. Legmagasabb
hegye, melyet nyáron is hó borít, a Monte Cinto, 2710 méter magas, de a szigeten található sós
mocsár, sivatag, még gleccser is.34
Sajátos földrajzi helyzet, hogy a sziget 366 települése közül
mindössze 20 van a tengerparton, igaz a valamirevaló városok mind ezek közé tartoznak. Ennek
oka a számos szaracén, majd török és maghrebi kalóztámadás, mikor is csak az erődített
városoknak volt esélyük a fennmaradásra, a kis falvaknak nem. A sziget lakosságának túlnyomó
többsége kicsi, elzárkózó hegyi falvakban élt, és a tenger nem a nyitottság és az öröm, hanem a
rettegés forrását jelentette számára.35
A sziget éghajlata egészségtelen volt: amíg az amerikai
hadsereg 1945-ben le nem DDT-zte az egész szigetet, gyakori volt a malária, amely olykor egész
hadseregeket tett harcképtelenné. A sziget lakosságának túlnyomó része juh- és kecsketartásból
élt, a földművelésnek a transzhumán jellegű állattartás volt a legfőbb akadálya: a ligur eredetű
telepes földművelők terményeit a vándoló nyájak rendszersen leratolták. A kecskenyájak ellen
csak a legnagyobb fáknak van esélyük: a sziget legjellegzetesebb mezőgazdasági terménye a 18.
században is a szelídgesztenye volt.
Korzika, körülbelül az első ezredfordulóig, a Nyugat-Mediterrán térség szigeteinek tipikus
történelmét szenvedte végig: a pun, majd Kr. E. 213-tól a hosszú római uralom után egy rövidebb
bizánci, vandál, gót, majd longobard szakasz következett, szaracén rajtaütésekkel.36
A 750-es
évektől kezdve a pápa követelte magának a sziget hűbérúri jogait, elsődlegesen a constantinusi,37
majd az 754-es Kis Pipin-féle adománylevélre hivatkozva. Kis Pipin adományát a hagyomány
szerint 774-ben Nagy Károly is megerősítette. Ezen utóbbi két adomány hiteles szövege nem
maradt fenn, de a pápai jogokat senki sem merészelte kétségbe vonni. Nagy Szent Gergely pápa
hat püspökséget, és bencés kolostorokat alapított a szigeten.38
Korzika számára a középkor
legnagyobb sikerét az jelentette, hogy egy pápát is adott a világnak, Formosus személyében.
A Szentszéknek számos egyéb dolga lévén, nem maradt ideje a sziget tényleges
igazgatására, ezért azt mindig kiadta vazallusának, a toscanai grófnak. Erre szükség volt a belső
anarchia és a mór támadások miatt is. A gróf volt felelős a béke fenntartásáért, a közrendért, az
adminisztrációért, igazságszolgáltatásért, és ő vezette a hadsereget is. A sziget nagyobb városaiba
igazságszolgáltatási joggal felruházott hivatalnokokat küldött.39
A legelső és leghíresebb a grófok
közül Bonifacio toscanai gróf40
volt, az azonos nevű fontos erőd alapítója (ez 828-ban történt). A
11. század legnevezetesebb grófja Ugo Colonna41
volt, Cinarca tartomány ura.42
VII. Gergely
idejére a toszkán grófok hatalma meggyengült Korzikán, ahol 1077-ben történt az első fontos
változás, amikor a pápa úgy döntött, hogy a sziget kezelését egyházi kézbe veszi vissza, és – a
34
Roger Caratini: La Corse: un peuple, une histoire. Paris, L’Archipel, 2003. (a továbbiakban: Caratini) 7-8. p. 35
Antoine-Marie Pietri: La Corse. Paris, Hachette, 1963. 33. p. A földrajzi környezetre vonatkozóan ld. Folco Quilici:
Il mio Mediterraneo. Milano, Mondadori, 1993. 36
Caird, 2-6. p. 37
A Donatio Constantini szövege nem említi meg szó szerint Korzika szigetét. Két olyan passzusa van, amely
Korzikára is vonatkoztatható. Az egyik: „…úgy keleten, mint nyugaton, valamint az északi és déli területeken,
tudniillik Iudeában, Graeciában, Asiában, Thraciában, Africában és Italiában, s a különböző szigeteken adományokat
engedtünk át…” és később: „…Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit…”. A megfogalmazás
tehát nem konkrét, bár a bizánci korzsakban a „szigetek” gyűjtőnév alatt általában Szardíniát és Korzikát értették. Ld.
A constantinus-i adománylevél /ford., sajtó alá rend. Piti Ferenc. Szeged, JATE, 1995. 25., 27. p., valamint: Caratini,
45. p. 38
A pápa ezzel kapcsolatban írott hét levele fenn is maradt. Ld. Caratini, 45-46. p. 39
Sédillot, 56. p. 40
825-846 között uralkodott. Más források szerint márki rangban. Ld. Gai, Jean Baptiste: La tragique histoire des
Corses. Paris, S.P.E.R.A.R. [évsz. nélkül, 4. kiad.] (a továbbiakban: Gai), 39. p. 41
Személyével kapcsolatban felmerülnek bizonyos problémák. Történetét Giovanni della Grossa (1388-1464)
krónikájában olvashatjuk először. Ez a krónika a korzikai középkor legfontosabb forrása, de Roger Caratini kétségbe
vonja hitelességét. Szerinte Ugo Colonna csupán költött személy. Ez nem akadályozza meg a régi korzikai
arisztokráciát, hogy annak tagjai mind Colonnára vezessék vissza származásukat. Ld. Caratini,63. p. 42
Cinarca a sziget délnyugati részének régi neve. Ld. Mémorial, Tome 2., 107. p.
8
pápai tulajdonjog hangsúlyozott fenntartásával – Pisa érsekének43
adja. Landolf pisai érsek – mint
apostoli vikárius – gyakorolhatta az invesztitúra-jogot a sziget hat püspöksége44
fölött. Pisa érseke
helyett valójában Pisa városa teljes egészében birtokba vette a szigetet, birtokjogát 1092-ben II.
Orbán pápa is megerősítette.45
A Ligur-tenger térségében azonban Pisa rendelkezett egy erős riválissal, „aki” a pápai
döntést egyáltalán nem nézte jó szemmel. Ez a vetélytárs Genova városállama volt. Genova már
az ezredforduló környékén érdeklődni kezdett Korzika és Szardínia szigete iránt, és azokon
legalább akkora érdekeltségekkel rendelkezett, mint Pisa. Korzika különösen fontos volt Genova
számára, hiszen ez volt a hozzá legközelebb eső jelentős méretű sziget, és bázisul szolgált a
katalán-aragón partok felé irányuló, nagy volumenű genovai kereskedelem számára. Genova
szoros kapcsolatban állt a barcelonai gróffal, majd Aragónia uralkodóival, rendszeresen részt vett
a reconquista hadműveleteiben, Korzika kikötői ehhez is fontos bázist jelentettek. Genova tehát
semmiképp sem tűrhette, hogy holmi pápai szeszély következtében ez a fontos sziget éppen egy
ellenséges hatalom birtokába kerüljön.
Genova tehát nem fogadta el az 1077-es rendezést, megkezdődött a Pisával folytatott több
évszázados viszálykodás, majd háborúskodás. Genova először két korzikai püspökség
invesztitúra-jogát követelte a pápától, hamarosan azonban kiderült, hogy ez eredménytelen lesz.
Ettől kezdve folyamatos támadásokat intézett Provence, Szardínia, Korzika és Elba partjainál a
pisai hajók ellen. Genova számára az első részleges siker 1132-ben következett be, amikor III.
Ince pápa a korzikai püspökségek fölötti joghatóságot fele-fele arányban elosztotta a két város
között.46
Genovának azonban ez természetesen már nem volt elég, Pisa pedig fel volt háborodva.47
A háború még erősebben lángolt föl, ennek során a genovaiak egyre több területet szereztek meg
Korzikán,48
de Szardínián is. A hadakozások csúcspontja az 1284. augusztus 6-i meloriai tengeri
csata volt, ahol Genova döntő győzelmet aratott a pisai flotta felett.49
Ettől kezdve Genova
akadálytalanul terjeszkedhetett Korzikán. Egy újabb háború, és Livorno lerombolása után Pisa
1299-ben hivatalosan is lemondott Korzikára vonatkozó igényeiről. Genova korzikai uralmát
sokan már 1282-től számítják, amikor Korzika keleti felének helyi hűbérura, Sinucello,50
Cinarca
provincia51
giudice-je52
hivatalosan is megszakította kapcsolatait Pisával, és hűségesküt tett
Genovának.53
A korzikaiak később is alaposan kihasználták annak lehetőségeit, hogy a 18. század
végéig állandóan több hatalom versengett értük. Mindig adódott lehetőség az átpártolásra. 43
Hangsúlyozandó, hogy a sziget hűbérura az érsek, és nem a város lett. A döntés ellen egyébként Matild toszkán
grófnő is próbált fellépni, sikertelenül. Ld. Gai, 47. p. 44
Ez a hat püspökség Aleria, Sagona, Ajaccio, Mariana, Nebbio, Accia városában székelt. Ld. Negri 213. p., valamint
Vergé, 110. p. 45
Ld. Donaver, 26-27. p. 46
Pisáé maradt Aléria, Ajaccio és Sagona, a másik hármat kapta Genova. Ld. Vergé, 110. p. 47
Genova sérelmét az is fokozta, hogy a városban általában a pápa-párti guelfek, míg Pisában a császár-párti
ghibellinek voltak uralmon. Ld. Visages de la Corse /ed. Louis Villat et al., Paris, Horzons, 1951. (a továbbiakban:
Visages de la Corse), 74. p. 48
A terjeszkedés már elég jelentős területek birtoklását jelentette. Már 1195-ben elfoglalták Bonifacio-t, 1278-ban
pedig megalapították Calvi városát. Ld. Visages de la Corse, 74. p. 49
A csatáról és körülményeiről részletesen ld. Donaver, 111-113. p. Pisa és Genova végül is 1347-ben kötött békét.
Ld. Caratini, 129. p. 50
Sinucello della Rocca (1221-1306 vagy 1312) Korzika legnagyobb földbirtokosainak egyike, Olmetoban lakott, a
sziget „hegyeken túli” részét ellenőrizte. 1258-ban Genovának, 1280-ban Pisának, 1289-ben újra Genovának, 1290-
ben pedig ismét Pisának tett hűségesküt. Genova elfogatta, börtönben halt meg. Ld.
www.corsica.net/corsica/fr/discov/hist/histhom.htm (2004. március 24.), ill. Albitreccia, Antoine: Histoire de la
Corse. Paris, PUF, 1947. 37-38. p. (a továbbiakban: Albitreccia) 51
Korzika legnagyobb területi egysége, általában 9 provinciát tartanak számon. 52
Giudice: Szardínián és Korzikán ismert fogalom a középkorban. Eredetileg a latin judex-ből ered, bírót jelentett, az
ezredforduló tájékán azonban az egyes tartományok vezetőit nevezték így, akik territoriális hatalommal rendelkeztek.
Korzikán a fogalom a 14. századra eltűnik, Szardínián azonban fennmarad, a sziget uralkodóját jelenti. A leghíresebb
giudice a szardíniai Barisone D’Arborea, akit 1164-ben Paviában a német császár koronázott Szardínia királyává. Ld.
Donaver, 47-49. p. 53
Ld. Negri, 414. p.
9
Genova nem sokáig élvezhette fáradozása gyümölcseit. Még 1295-ben,54
a szicíliai
vecsernyét követő francia-aragón háborút lezáró anagni békekötéskor VIII. Bonifác pápa – aki
minden pisai-genovai háborúskodás ellenére meg volt győződve róla, hogy a szigetek tulajdonjoga
csakis őt illeti – Korzikát és Szardíniát Aragóniai II. Jakabnak adományozta. Az invesztitúra-jogot
is nekiadta, adófizetés, és katonai jellegű hűbéri szolgáltatások ellenében.55
Mivel ekkoriban
Korzika szigetének jó részét már Genova ellenőrizte, a pápa jóhiszeműsége az adományt illetően
legalábbis vitatható. (A pápa úgy gondolta, most majd Aragónia és Genova jól elfoglalják
egymást, így az aggasztóan terjeszkedő Aragónia egy darabig nem ér majd rá a pápa számára oly
kedves nápolyi Anjoukat háborgatni.) Aragónia ugyanis a 13. század során megszerezte Valenciát,
a Baleárokat és Szicíliát, vagyis a Nyugat-Mediterrán térség dinamikusan terjeszkedő nagyhatalma
lett.56
Az első genovai-aragon háború 1318-ban kezdődött, és 1336-ban zárták le, az egyezmény
szerint Aragóniai IV. Péter megtarthatta Szardíniát, Korzikára vonatkozó igényeiről azonban
lemondott. Ennek ellenére, a következő kétszáz évben Genova számára állandó fenyegetést
jelentettek a meg-megújuló aragóniai ambíciók. Az utolsó nagyobb aragón támadást 1420-ban
indították Bonifacio és Calvi ellen.57
A háborúk szüneteiben Genova próbált volna berendezkedni a szigeten, ezt azonban
évszázadokon át nagyon megnehezítették a sorozatos lázadások. A korzikai helyi uraságok között
mindig akadt valaki, akinek Genovával szemben sérelmei támadtak, és általában az aragón király
támogatását remélte. A Genova elleni első lázadó jellemző módon az a (fentebb már említett)
Sinucello volt, aki még a meloriai csata előtt a pisaiak oldaláról pártolt át, utána azonban nem
sokkal már a genovaiaik ellen lázadt. Jellemző, hogy hadsereggel nem tudták legyőzni ezt a
hatalmas kiskirályt, csupán egy embere árulása révén sikerült 1299-ben kelepcébe csalni és
elfogatni.58
Sinucello családja, a della Rocca klán a következő évszázadokban is rendszeres
fejfájást okozott a genovai hatalmasságoknak. Minden generáció kitermelt magából egy lázadó
vezért. 59
Korzika történelmében a következő fontos fejezetet a 14. század közepén kialakult Terra di
Comune jelentette. Ez a szókapcsolat szó szerint közföldet, vagy közösségi földet jelent, maga a
fogalom azonban egészen mást takar: a helyi lakosság önigazgatási szervezetét. A sziget Genova
felőli része kissé módosabb és fejlettebb volt, mint a „hegyeken túli” rész.60
A feudális urak
durvaságai ellen a „hegyeken inneni” rész falvai erős önkormányzatokat, valamint ezen
önkormányzatoknak véd- és dacszövetségét hozták létre, és mozgalmuk támaszát Genovában
találták meg.61
Ez a szövetség hosszú fejlődés eredményeképp kész formáját az 1359-es lázadás
után nyerte el. A lázadás vezére Sambucuccio d’Alando volt, aki egyértelműen a sziget feudális
hatalmasságai ellen lépett fel, Genova támogatásával, fontosabb alvezéreitől pedig a „caporali”
családok, a sziget északkeleti részének tulajdonképpeni nemessége származott.62
Ez a lázadás más
szempontból is döntő változást hozott Korzika életébe: a helyzet rendezésére Simone Boccanegra
(aki Genova első dogéja volt), a sziget pacifikálásával és további irányításával öccsét, Giovanni
54
Más források szerint 1297-ben. Ennek köszönhetően viselik a spanyol királyok mindmáig a Rey de Córcega címet.
Jean Guerrini-Graziani: Genes et la Corse, ou les aléas de l’histoire. S.l., S.d. 27. p. (továbbiakban Guerrini) Más
források szerint 1297-ben csak az invesztitúra-jogot kapta meg. Ld. Pierre Antonetti: Le drapeau a tete de maure.
Ajaccio, La Marge, 1980. (továbbiakban: Antonetti: Drapeau) 11. p. 55
Sédillot, 67. p., Antonetti: Drapeau, 125-128. p. 56
Guerrini, 27. p. 57
Ezekről a háborúkról részletesebben ld. Donaver, 131-132. p. 58
A korzikaiak első nemzeti hőse 1307-ben halt meg genovai börtönében, 98 éves korában. Ld. Albitreccia: 35-36. p. 59
A leszármazottak közül a leghíresebbek a della Rocca, de Leca, és d’Istria családok. Ld. Albitreccia, 42-43. p. 60
Hagyományos megnevezésükön: Di qua da monti és di lá da monti. Ld. Antoine-Marie Graziani: La Corse génoise.
Ajaccio, Piazzola, 1997. 8. p. (továbbiakban: Graziani: Corse). Másik olasz megnevezése: Cismonti és Oltremonti.
Ld. Ettore Rota: Pasquale Paoli. Torino, Unione Tipografica, 1941. (a továbbiakban: Rota), 18. p. 61
Ld. Visages de la Corse, 76. p. A korzikaiak országgyűlése 1347. augusztus 12-én fogadott hűséget Genovának. Ld.
Gai, 55. p. 62
Caporali: káplárt jelent, de itt a lázadók választott vezetőiről van szó, akik az erősödő klánrendszer révén egy gőgös
és meglehetősen zárt elitet hoztak létre. Sédillot, 67 p., Guerrini, 63. p.
10
Boccanegrát bízta meg, aki ezzel a sziget első kormányzója lett. Ettől kezdve 1768-ig, a hivatalos
genovai uralom végéig, a sziget élén mindig Genovában kinevezett kormányzó állt.63
A szigetet kezdték megszállni a genovai arisztokraták. A Spinola és Doria család jelentős
latifundiumokat szerzett magának.64
A 16. század végéig azonban a genovai uralom kiépítése nem
egyenletes, nyugodt fejlődés volt. A szigeten rendszeresen fellobbanó lázadásokat aragón
támadások tarkították, Genova számára pedig a helyzetet különösen nehezen kezelhetővé tették
saját belviszályai.65
A 14-15. század folyamán Genovát rendszeresen elfoglalták a franciák,
Milánó, később az aragóniaiak, a 16. században pedig a spanyolok vették át a stafétát. Még
keresztes háború is folyt a sziget ellen: a nagy pestis pusztítása után, 1360-1370 táján, a zűrzavar
kellős közepén felütötte a fejét a „giovannali” eretnekség.66
Ha mindezen problémáktól el is
tekintünk, meg kell állapítanunk, hogy a sziget egyáltalán nem volt jövedelmező birtok, sőt,
adminisztratív fenntartása komoly pénzügyi áldozatokat követelt az amúgyis számtalan
nehézséggel küszködő városállamtól.
Genova a szigetet elsősorban stratégiai bázisnak tekintette, egy kereskedő-köztársaság
részéről azonban természetes volt az anyagi haszonszerzés igénye is. Ahogy teltek az évek, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy ez utóbbi elvárás nem teljesülhet egykönnyen. A sziget lakossága
hihetetlenül szegény, ráadásul archaikus szabadságjogaihoz konokul ragaszkodó, az állandó
belháborúk és vendetták által kőkeményre edződött emberekből állt, akik alapvetően idegenkedtek
mindenfajta kétkezi termelőmunkától. A föld is köves, terméketlen volt, hasznot még a ligur
telepesek sem tudtak kisarcolni belőle. Így aztán teljesen érthető, hogy a város igyekezett
alvállalkozóknak kiadni Korzikát. 1378-ban Genova Szenátusa egy Maona nevű, öt főből álló
kereskedőtársaságnak67
adta a szigetet.68
Ez a társaság látványos sikereket ért el a város Fekete- és
Égei-tengeri birtokain, így remélni lehetett, hogy Korzikából is kihoz valamit. A Társaság
fennhatósága alól csak Calvi és Bonifacio kiváltságolt városai kaptak mentességet. A Maona
politikai céljai meglehetősen egyszeűek voltak: a belső rend biztosítása, és a külső védelem,
bármilyen eszközzel. Költségeik fedezésére megkapták a vas és a só forgalmának monopóliumát.
A Maona működése számos helyi érdeket sértett, pár évvel később kitört a szigeten a
menetrendszerű lázadás, Arrigo della Rocca vezetésével.69
Arrigo della Rocca természetesen
Aragónia királyával épített ki kiváló kapcsolatokat, elnyerte tőle a sziget főparancsnokának
rangját, és 1394-ben már olyan hatalmas úr volt a szigeten, hogy még a kormányzót is foglyul
ejtette. 1401-ben a harcok közben elesett, de azonnal helyébe állt unokaöccse, Vincentello d’Istria.
Ő még nagybátyjánál is sikeresebb volt, 1407-re az egész sziget ura lett, még a genovaiak által
nemrég épített, bevehetetlennek tartott Bastiát is elfoglalta, a kormányzót elkergette, Aragónia
63
Ld. Albitreccia, 41-42. p. 64
Ld. Visages de la Corse, 75. p. 65
Erről részletesebben ld. Tandori Mária: Genovai uralom Korzika szigetén = Limes, 2002/4. szám, 99-112. p. 66
Ld. Albitreccia, 40-41. p., - Jean-Victor Angelini: Histoire secrete de la Corse. Paris, Albin Michel, 1977. 123-129.
p. (a továbbiakban: Angelini) Pontos hitelveik nem ismeretesek, egyes szerzők a katharokkal, mások a flagellánsokkal
hozzák kapcsolatba őket. Giovanni Martini fráter prédikálása nyomán indult meg a mozgalom, innen a nevük.
Egyébként a pestis a sziget lakosságának több mint felét elpusztította. Ld. Histoire de la Corse / sous la dir. de Paul
Arrighi. Toulouse, ed. Privat, 1986. 184. p. (az alábbiakban: Arrighi: Corse) 67
Maona, vagy La Mahona: arab eredetű a neve, szolgálatot, segítséget, vagy büntetlenséget jelent. Olyan társaság,
amely egy sziget feltárására és gazdasági kiaknázására jött létre, és azon megszerezte az államhatalmi jogosítványok
többségét. Az első maona Khiosz szigetére, a következő Ciprusra „szakosodott”. Ezeknek fennhatóságuk volt az adott
szigeten átutazó genovai lakosok fölött is. Ld. Heers: Genes, 264-277. p. A Maona kereskedő tagjai 1378. április 27-
én szövetkeztek Korzika alávetésére és felfedezésére. (fennhatóságuk alól csak Calvi és Bonifacio városa mentesült.)
A társaságnak öt tagja volt, a Lomellini, Magnera, Tortorino, Fiscone és a Maruffo családból. Egy
zsoldoskompániával érkeztek a szigetre, és megszerezték a kormányzói címet. A Maona uralmának legjelentősebb
hagyatéka Bastia városának 1380-ban történt megalapítása volt. Ld. Guerrini, 64-65. p. 68
A sziget átadásnak az is volt az oka, hogy ott éppen súlyos belháborúk dúltak, továbbá Genova éppen el volt
foglalva az aragóniai háborúval. Nem volt kapacitása a sziget ellenőrzésére. Genova ekkorra már ötvenezer lírát
költött Korzikára, ahol a pestis is hatalmas pusztítást végzett, világos volt, hogy nem tudja állami eszközökkel
megoldani a helyzetet. Az expedícióra hitelt nyújtó öt bankár szövetsége alkotta a Maonát. Caratini, 123-129. p. 69
Albitreccia, 42-43. p., Gai, 56-57. p.
11
királyától pedig megkapta előbb a Korzika grófja, majd 1418-ban a Korzika alkirálya címet,
melyet 13 éven át viselt.70
Arrigo és Vincentello egyébként mindketten a hajdani legendás
Sinucello della Rocca leszármazottai voltak. Paradox módon részben ez volt bukásuk oka is: ezek
a családok a cinarcai nemesség köreihez tartoztak, akiknek nagy birtokaik a „hegyeken túli”
részen terültek el. A „hegyeken inneni” rész mindig is mélyen lenézte a „hegyeken túlit”, a Terra
di Comune büszke községei nem tűrték, hogy egy hegyeken túli elmaradott figura parancsolgasson
nekik, még akkor sem, ha gróf, meg alkirály az illető. A sziget két fele közötti megosztottság régi
keletű dolog volt, gyakorlatilag minden egyes korzikai lázadás, mozgalom sikerének legfőbb
akadálya, és nagyon tartós valami: még a 19. században is hatott.71
Korzika szigetén az aragón
hatalom fénykorát 1420 jelentette, amikor már csak egyedül Bonifacio erődje maradt genovai
kézen. Ennek ostroma azonban nem sikerült, és ezek után Aragónia nem indított komoly
offenzívát a sziget ellen.72
Vincentello hatalmának 1433-ban saját pátriája, Cinarca tartomány
lázadása vetett véget. A genovaiak pedig elfogták és felnégyelték. A belháború ekkor teljesedett ki
igazán: 1436-ban egyszerre két alkirálya is volt a szigetnek: Giudice d’Istriát az aragonok tették
azzá, Paolo della Rocca viszont önmagát nyilvánította annak. Ráadásul 1435-ben Alfonz király
Filippo-Maria Visconti milánói herceg fogságába esett, aki kötelezte arra, hogy mondjon le
korzikai jogairól. Lemondott, de szabadulása után ezt azonnal visszavonta.73
A helyzet akkor sem
lett áttekinthetőbb, amikor 1444-ben, majd 1448-ban IV. Jenő, majd V. Miklós pápa Alfonzot
jogfosztottnak nyilvánította, és a korzikai jogokat visszaadta Genovának. 1451-ben az aragon
csapatok és tisztviselők végleg elhagyták a szigetet. 74
A Maona kereskedő-uralma politikai
elképzeléseknek teljesen híján volt: uralma végére kiteljesedett az anarchia.
Genova állama a 15. század folyamán sem tudta megoldani a helyzetet. A sziget fenntartása
nem volt rentábilis. Nagyon jól jellemzi a helyzetet az a vita, mely Korzikáról zajlott a genovai
Nagytanácsban, 1445. aug. 18-án. Itt a doge kifejtette, hogy a szigetet a továbbiakban jól kell
kormányozni. Szépen előadta azt is, mit ért ez alatt: hogy a sziget ne magánszemélyek
zsarnoksága alatt sínylődjék, a kormányzat biztos és erős legyen, és a továbbiakban ne költségeket
okozzon, hanem hasznot hajtson Genovának. Mindezek a genovai hatalomgyakorlás ars
poétikájaként is felfoghatók. A doge továbbá beígérte Korzikának, hogy a sziget kormányzóját
ezentúl évente, és titkos szavazással választják, a választást a doge, az Anziani, az Officio di
Provvisione és egy kincstárnok részvételével bonyolítják le. Korzikának – fejezte be a doge –
észre kell vennie, hogy nem magánszemélyek, hanem egy kommuna kormányozza őket, és az
állami kiadásokat állami adókból fizetik.75
Ezek a tervek kifogástalanok, felvilágosult és dícséretes
elveken alapultak, sajnos, az elvek és a gyakorlat nem találkoztak.
1407-ben – elsőként a világon – az állam pénzügyeinek kezelésével megbízták a Szent
György bankházat, és 1453-ban Korzika szigetét is a Banknak adományozták, a legfőbb hűbérúr,
V. Miklós pápa jóváhagyásával. 76
70
Ld. Visages de la Corse, 77. p. 71
Elég itt csupán arra a vitára utalni, amikor 1793-ban a szigetet két département-ra osztották, illetve ami akkor
következett be, amikor Bonaparte tábornok a sziget fővárosává Bastia helyett szülővárosát, Ajaccio-t tette. Ld. Arrigi:
La vie quotidienne en Corse…, 123. p., vagy Graziani: Corse, 93. p. 72
Antonetti: Drapeau, 133-134. p. 73
Antonetti: Drapeau, 135. p. 74
Az igazsághoz tartozik, hogy az aragón korona sohasem mondott le Korzikáról, ez a jog a spanyol királyokra szállt.
Ld. Antonetti: Drapeau, 135-138. p. 75
Idézi Christine Shaw: Counsel and consent in 15th-century Genova = English Historical Review, 2001. No. 468. (a
továbbiakban: Shaw), 846-847. p. 76
A Capitula Corsorum című dokumentum ünnepélyesen kimondta a Bank és Korzika szigetének unióját. Ld. Jean-
Victor Angelini: Histoire secrete de la Corse. Paris, Albin Michel, 1977. (a továbbiakban: Angelini) 150. p. Mások az
eseményt Lago Benedetto-i szerződés néven nevezik ld. Graziani: Corse, 11. p. Ezt az eseményt Thadd E. Hall 1447-
re vezeti vissza, amikor is V. Miklós pápa a szigetet (a pápák ősi jogaira hivatkozva) Ludovico Campofregoso-nak
adományozta. Ő 1448-ban Genova dogéja lett, és később unokaöccse, Galeazzo, mint magánvagyonát ruházta át a
Bankra. Így a sziget eredetileg magánjellegű „bankbetét” volt. Ld. Hall, 1-2. p. Caratini ismerteti az 1453. május 22-
iki, „Translatio dominii insulae Corsicae in Magnifico Protectores Sancti Georgii” című egyezmény passzusait. Ebből
12
A Szt. György bank – a genovai történelemmel foglalkozó művek szerint Európa legrégibb
bankja – eredeti formájában - 1252-ben jött létre, mint kisebb magánbankok szövetsége, 2,8 millió
líra alaptőkével. Az államadósságot 1318-ban kezdte átvenni, 1332 és 1346 között szervezték
egységes intézménnyé (compere del capitolo). 1407-ben Bucicaldo,77
a francia király által
kinevezett kormányzó adott engedélyt a Szent György banknak (Compere di San Giorgio) Genova
összes jövedelmének és adósságának kezelésére.78
1444-ben a bank megszüntette a hagyományos
magánbanki működést, és tulajdonképpen egy pénzügyminisztérium és államadósság-kezelő
központ korai elődjévé vált. A bank 1539-ig eléggé sikeresen működött, közben sorra megszerezte
Genova valamennyi tengerentúli birtokát. A bank részvényesei egyébként valamennyien a vezető
genovai polgárcsaládok közül kerültek ki, de a bank alapszabálya kimondta, hogy az
igazgatótanács jogilag teljesen független a város vezetésétől, annak rendeletei sem vonatkoznak
rá, sőt, a kommuna törvényei sem. Valóságos állam lett az államban, Genova város vezetői, a
doge, a Szenátus tagjai semmiféle beleszólással nem rendelkeztek a város pénzügyeibe, csak ha
maguk is tagja voltak a Bank igazgatótanácsának.79
Korzika szigete tehát egy bank birtokába került. A bank elméletileg a teljes szuverenitást
megkapta a sziget felett. Eleinte ügyes és rámenős igazgatást vezetett be: az adminisztráció
ellenőrzését nyolc „protettori” végezte, akik Genovában székeltek. A kormányzó küldötte ebben a
testületben a commissario volt. A kormányzó munkáját egy vicario segítette, aki az
igazságszolgáltatás legfőbb őre volt a szigeten. A helyi adminisztrációt egy kancellár, a
pénzügyeket egy kincstárnok felügyelte.80
A bárókat birtokadományokkal vásárolta meg,
Aragóniától visszavásárolta San Fiorenzio (Saint-Florent) kikötőjét,81
a pápától pedig, éves bérlet
fejében megkapta az invesztitúra-jogot.82
Szabályos klientúrát épített ki.83
Ez a dinamikus fellépés
azonban nem tartott sokáig. 1454-ben kitört Raffaello de Leca84
felkelése, és ekkoriban a banknak
is komoly gondjai támadtak: harminc évre el is hagyta a szigetet. 1468 és 1478 között85
Milánó
fejedelme, Francesco Sforza a sziget protektora, utána azonban a bank visszaszerezte jogait.86
Hosszas próbálkozások után azonban kiderült, hogy Korzika felvirágoztatásának feladatába a
banknak is beletört a bicskája, 1552-ben csődbe ment. Genova ekkor újra saját kezelésbe vette
volna a szigetet. Ugyanekkor azonban újabb ellenség bukkant fel a láthatáron: II. Henrik francia
király vetett szemet a szigetre (nem kis részben felesége, Medici Katalin befolyására), és egy
Sampiero Corso nevű, korzikai származású katona segítségével majdnem sikerült is megszereznie
azt. 1555-1556 során a szigetre első ízben lépnek francia katonák (Paul de Thermes marsall, majd
Giordano Orsini vezetésével), akiket a sziget lakosságának jelentős része lelkesen támogatott.
1556-ban a korzikai országgyűlés ünnepélyes határozatot hozott, mellyel a sziget önként
kérelmezte, hogy Franciaországhoz csatlakozhassék (ehhez hasonló lépést majd 1794-ben tesznek,
az angolok felé). 1557-ben már a francia adminisztrációt is megszervezték. Érdekesség, hogy a
kormányzó mellé ekkor nevez ki a francia állam elsőként helyi intendánst. A franciák egyébként a
kiderül, hogy a névleges szuverenitás, és a bírói fellebbviteli hatalom továbbra is Genova városát illeti. A föld, a
települések, és a lakosság azonban, adományként a Banké. Az adomány fejében a Bank jókora pénzt fizet a dogénak
és Galeazzo Campofregoso kormányzónak. Továbbá a Bank tiszteletben tartja a privilégiumokat. Ld. Caratini, 145. p. 77
Jean Le Meingre, Genova VI. Károly francia király által kinevezett kormányzójának közismert neve. 1407-ben a
különféle mahonák, az állam hitelezői, az ő javaslatára egyesültek a Szent György bankban. Ld. Caratini, 130. p. 78
Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy 1401-ben a Mahona egyik fő részvényesét, Leonello Lomellinit a milánói
herceg Korzika grófjává tette, aki már eddig is kiskirályként viselkedett. Ld. Caratini, 137-144. p. 79
Ld. Heers: Genes, 101-121. p., Donaver, 193-195. p., Shaw, 860-861. p. 80
Albitreccia, 48-49. p. 81
E kikötő aragón elfoglalása váltotta ki, hogy Genova a szigetet átadta a Banknak. Ld. Caratini, 145 p. 82
Ld. Visages de la Corse, 77. p. 83
Vergé, 135. p. 84
A lázadást rendkívül keményen torolták meg: a De Leca család a korzikai rekorder abban a tekintetben, hogy a
család tagjai közül egyetlen napon 23 férfit végeztek ki a genovaiak. Ld. Arrighi: Corse, 198. p. 85
Gai, 59. p. Caratini szerint 1469-1476 között. Ld. Caratini, 134. p. 86
Ld. Visages de la Corse, 77. p., Albitreccia, 49. p.
13
helyi községi igazgatásba nem szóltak bele.87
Az 1559-es cateau-cambrésis-i béke azonban
keresztülhúzta a franciák és Sampiero számításait. A Habsburgok fennhatósága alatt álló Genova
visszakapta a szigetet, ahol kitört történelme addigi legnagyobb lázadása, Sampiero Corso
vezetésével (1562-ben). Genova nevében a Szt. György bank – a régi, jól bevált módon – először
vesztegetéssel próbálkozott: 75 ezer lírás évjáradékot ígért Sampieronak, ha leteszi a fegyvert.
Sampiero hősi gesztussal ezt elutasította.88
A lázadást végül Genova legendás flottaparancsnoka,
az ekkor 90 éves Andrea Doria verte le.
Sampiero Corso 1567-ben bekövetkezett halála (nem csatában esett el: vérbosszú áldozata
lett89
) után viszonylagos nyugalom köszöntött a szigetre. Genova állama igazából ekkor tudott
nekilátni a sziget megszervezésének és fejlesztésének.
Korzika szigete szegény és elmaradott terület volt a genovai uralom kezdetekor, és ezen a
téren az évszázadok során nem sikerült átütő eredményeket elérni. Pedig a városállam mindent
megtett, amit a korabeli merkantilista gondolkodás lehetőségként kínált. A görögországi Moreából
több száz görögöt telepítettek Cargesa környékére90
. Út- és hídépítési programot folytattak. A
hagyományos, extenzív gabonatermelés és legeltetés mellett mindenféle fondorlatos ötletekkel
próbálták a gyümölcsfa- olajbogyó- és szőlőültetvények létesítését ösztönözni. Genovának
Korzikára elsősorban élelmiszer-bázisként lett volna szüksége. Filippo da Passano kormányzó
szerint a 16. sz. végén a sziget földterületeinek mindössze 10 %-át művelték. 1571-ben a genovai
Szenátus létrehozta a 4 tagú Magistrato delle seminiere e delle fabriche delle torri-t, mely hetente
konzultált a Magistrato di Corsica-val. Célja a sziget gazdasági fejlesztése és kiaknázása,
valamint a védelmi fejlesztések voltak.Az 1590-es években pl. rendeletet hoztak, hogy minden
korzikai háztartás köteles 4 fát ültetni: egy-egy olaj-, füge-, gesztenye- és dió- vagy mandulafát.91
A városokba olasz kézműveseket hozattak, az ipar fejlesztésére.92
Genova azonban végre szeretett
volna jövedelmet is látni, ezért jelentős adókat vetett ki a szigeten, bár ezek behajtása nem ment
nehézségek nélkül. A legfontosabb adó a taglia volt, „tüzenként”, vagyis háztartásonként vetették
ki, és évi 20 soldi-t tett ki, később emelkedett.93
Az adók közül legjobban a gabella-t,94
gyűlölte a
nép. A lakosság számára nagyon sérelmes – a gazdaságra pedig káros – volt az ú.n. boatio, melyet
az igásállatokra vetettek ki. Ezzel a mezőgazdaság fejlesztését célozták volna, ám a szegény
lakosság az adófizetés nehézségei miatt sokszor kénytelen volt igásállataitól – és a hatékony
földművelés lehetőségétől is – megválni. Ezen kívül sok indirekt adó volt, a lőporra, dohányra,
alkoholra. Érdekes módon a robotot nem alkalmazták (ezt a szabadságukra oly büszke korzikaiak
nem tűrték volna, továbbá a földművelés is csak kicsi parcellákon folyt). A lakosságnak még az
egyházi járulékokkal is számolniuk kellett. 1531-ben készült egy kimutatás, mely szerint a sziget
„Hegyeken inneni” részén 22 ezer, a hegyeken túl pedig 8 ezer háztartás (foco, „tűz”) van. Ezek
közül azonban mentesült az adók alól minden nagyobb város lakossága, valamint a tisztviselők és
a nemesség.95
Az adókat időnként megváltoztatták, pontosabban emelték. 1582-ben megduplázták
a tagliát, 1656-ban bevezették a külön megajánlást a leendő cortei kormányzói palota építésére (ez
volt a sopra piú rendszer), és hetven éven át fizettették.96
Ez a 30 ezer háztartás körülbelül 120-
150 ezer fős népességet jelentett, melynek létszáma azonban stagnált. A 17. században egész
Európára a népesség stagnálása jellemző, de a 16. és a 18. században jelentős volt a növekedés. 87
Albitreccia, 52-53. p. 88
Ld. Visages de la Corse, 78-79. p. 89
Mivel vélt árulása miatt saját kezűleg ölte meg a feleségét, annak családja, a gazdag és előkelő Ornano család
vérbosszút állt rajta. Fia, aki sajátos korzikai szokás szerint anyja vezetéknevét viselte, Ornano néven a francia király
szolgálatába állt, és a marsalli rangig vitte. Ld. Angelini, 170. p. Leszármazottairól, a d’Ornano hercegekről ld. Gai,
151-154. p. 90
1676-ban történt ez, 700 családot jelentett. Ld. Angelini, 181-182. p. 91
Graziani: La Corse génoise, 76-84. p. 92
Albitreccia, 61-62. p. 93
Tommasi, 32-33. p. 94
Gabella: sóadó, más források szerint forgalmi adó. 95
Vergé, 157-158. p. 96
Graziani: Corse, 71-73. p., Graziani: Paoli, 29-30. p.
14
Korzika azonban ebből kimaradt, részint a vendetta, másrészt a nagy szegénység miatti
kivándorlás következtében.
A 17. században a szigeten nem tört ki nagyobb lázadás – kisebbek azonban rendszeresen.
A sziget lakói Genova fennhatósága alatt élték szokásos, mindennapi életüket. Egyes vélemények
szerint ekkoriban halt ki, illetőleg szegényedett el teljesen a sziget feudális eredetű arisztokráciája,
és ezzel egyidejűleg szilárdult meg a klánrendszer.97
A viszonylagos nyugalom azonban növekvő
feszültségeket takar: a sziget lakosságát sorra fosztották meg a politikai beleszólástól, és különféle
jogaitól. 1584-ben megtiltják korzikaiaknak a békebírói helyek betöltését. A következő évben
minden bírói funkcióból (még a falusi kisbíróéból is) kitiltják őket. 1587-ben a greffier98
és a
jegyző funkcióból szorítják ki őket. 1623-tól senki (még a sziget arisztokráciája sem) nem ülhet le
a kormányzó előtt, és le kell vennie kalapját. 1624-től az adóbehajtásban sem vehet rész korzikai
születésű személy. 1634-től vikáriusok és ülnökök, 1636-tól még toronyőrök sem lehetnek!99
A
hatóságok ezen megszorításokat a vendettával magyarázták: a genovaiak szerint minden hivatalos
személy működését kérdésessé tette, ha esetleg vérbosszúba keveredik.100
A 16-17. században
egyre nagyobb méreteket ölt a kivándorlás. A fő irány Marseille, Spanyolország, illetve az itáliai
félsziget, 101
a legnépszerűbb pedig a tengerészi és a katonai munkavállalás volt. Kevéssé ismert
tény, hogy a pápáknak a svájci mellett korzikai gárdájuk is volt.102
A 18. század elején a
nehézségek még csak fokozódtak. A spanyol örökösödési háború miatt Genova kénytelen volt
rendkívüli adót kivetni, melyet tíz éven át szedtek be. 1724-ben Ajaccioba egy másod-kormányzót
ültettek, külön bírósággal – ezek fenntartása természetesen újabb adót követelt. Ugyanekkor
vezették be a due seini nevű fejadót, melyet hivatalosan a régi fegyverviselési adó helyett vezettek
be, a valóságban azonban azt is tovább szedték.103
Ehhez járult még az 1727-28-as évek rendkívül
rossz termése.104
Nem véletlen, hogy Bozio pievében, 1729 december 27-én, egy adóbehajtási
nézeteltérés miatt tört ki az a felkelés, amely azután negyven éven át tartó folyamatos
szabadságharcba torkollt.105
Korzika 18. századi szabadságharca
A sziget kormányzója, Felice Pinelli először kedélyesen fogta fel a dolgot: biztos volt benne,
hogy ez csupán a rendszeres adó-zavargások egyike. De amikor az odaküldött osztagot a bozioi
lakosság nemcsak hogy elkergette, de a fegyvereiket is elvette, majd Aléria ostromába kezdtek, a
kormányzó, időnyerés céljából fegyverszünetet kért. A háború tehát fegyverszünettel kezdődött,
97
Ld. Visages de la Corse, 79. p. 98
Greffier: irattárosi funkciókat lát el: a greffe egy raktár, ahol egy törvényhatóság minden aktáját őrzik. A greffier
ennek az irattárnak a felelős őrzője és rendben tartója. A francia hatalom idején a greffier hivatala témák szerint
tovább szakosodott (adó-, bűn-, polgári-, birtokjogi, stb. ügyek szerint), és megvásárolható hivatallá vált. Ld.
Dictionnaire de l’ancien regime : royaume de France XVIe-XVIIIe siecle /dir. de Lucien Bély. Paris, PUF, 1996. (a
továbbiakban: Dictionnaire Ancien Reg.), 619. p. 99
Az adatok forrása: Guerrini, 72-73. p. A Libro Rosso-ban egyébként 1612. május 27-es dátummal van egy
kormányzói grida a tornyok őrzéséről: erre azért volt szükség – és magyarázatot adhat a fent említett tiltásra is – mert
az éppen belháborúba keveredett családok tagja, ha valamely ellensége a közelben felbukkant, egyszerűen otthagyta a
tornyot, magánügyei intézése végett. Ld. Libro Rosso, 228. p. Bizonyos fontos, közszolgálati helyeken a korzikaiak
egyszerűen nem voltak megbízhatóak. 100
Arrighi: Corse, 284. p. 101
Vergé, 233. p. 102
Ezt 1662-ben oszlatták fel, amikor ez a korzikai gárda véres összetűzésbe keveredett Róma utcáin a francia
szentszéki követ, Crequy herceg testőrségével. Ld. Albitreccia, 64. p., Angelini, 179. p. 103
Ld. Peter Adam Thrasher: Pascal Paoli, an enlightened hero, 1725-1807. London, Constable, 1970. 32-33. p. (a
továbbiakban: Thrasher) 104
Ld. Visages de la Corse, 80. p. 105
A fegyversviselési engedély fejében is szedtek adót a genovaiak, márpedig a korzikaiak arra hivatkoztak, hogy a
banditizmus miatt mindenki számára létszükséglet a fegyverviselés. Részletesen ld. Graziani:Paoli, 25-28. p.,
Marchetti, Pascal: Une mémoire pour la Corse. Paris, Flammarion, 1980. 17-18. p. ( a továbbiakban Marchetti)
15
minek 24 napja alatt azonban mindkét fél lázasan készülődött.106
A genovaiak leváltották a
kormányzót, és egy erőskezű, a szigeten pedig jó kapcsolatokkal rendelkező volt dogét és
kormányzót tettek utódává. Veneroso107
megerősítette Bastiát (ezt aztán a lázadók sosem tudták
elfoglalni), és az elfogott lázadókat – példát statuálva – felnégyeltette, falvaikat pedig
felgyújtatta.108
Mivel a lázadás (melyet a mai történészek egy része leginkább a jacquerie-hez
hasonlít)109
villámgyorsan terjedt, a lázadó klánok vezetői összehívták a sziget ősi törvényhozó
gyűlését, a consultát, és megalapították független államukat. Ezen az 1730. december 22-i, san
pancrazio-i consultán (ez a kolostor Furiani mellett van) két katonai vezért választottak, Andrea
Colonna Ceccaldi és Luigi Giafferi személyében. 1731 februárjában, a cortei consultán alapították
meg kormányzatukat,110
áprilisban, Orezzában a sziget legtekintélyesebb teológusainak gyűlésén
„szentté” nyilvánították a genova elleni háborút, 1731. május 30-án, az ornanói consulta
határozataként pedig hadat üzentek Genovának. A Genovaiak döbbenten szembesültek a lázadás
elsöprő erejével (melynek fő jelszava: „genovaiakat a tengerbe” volt).111
Mivel ekkoriban III.
Károly császár még nem adta fel egészen mediterrán ambícióit, Genova tőle kért, és kapott
segítséget 1731-ben. 112
Ez azonban csak a lengyel örökösödési háborúig tartott. A császár
Wachtendonck tábornok vezetésével nyolcezer embert küldött, (később utánaküldték Württemberg
herceget kétezer emberrel) ami hatalmas és erős hadseregnek számított, a katonák egy része
maláriában halt meg, a többiek pedig nem tudták megfelelően felvenni a harcot a korzikaiak
bozót-rajtaütéseivel szemben. A korzikaiak vezetői ugyanekkor a Szentszékhez és a madridi
udvarhoz fordultak (ez utóbbi azonban éppen Párma megszerzésén ügyködött, ügyet sem vetett a
korzikaiakra).113
A korzikaiak a 12000 fős német sereg ellen meglepő győzelmeket arattak. 1732.
febr. 1-én Calenzana lakossága verte meg őket, Giafferi sikerrel védte meg Sarte városát, Ceccaldi
Olmetonál győzött, de a leglátványosabb siker a bastelicai lakosság győzelme volt Campoloronál. 114
Fényes győzelmeik ellenére a hazafiak hamarosan vereséget szenvedtek, 1732-ben megkötötték
a cortei békét, és 1733 júniusában a németek ki is vonultak. Csak az érdekesség kedvéért érdemes
megjegyezni, hogy nem mindegyikük: sokan új életet kívántak itt kezdeni, és dezertáltak, beállván
a lázadók közé.115
A béke teljes amnesztiát és adóelengedést hirdetett a lázadóknak, és a
genovaiak megígérték, hogy ezután korzikai születésű személy is lehet katonatiszt, tisztviselő és
püspök. Mivel azonban Genova – a békeszerződés ellenére – hamarosan elfogatta és börtönbe
vetette a korzikaiak vezéreit, 1734-ben a lázadásnak volt oka folytatódni.116
1735-ben Giacinto
Paoli Rostino pievébe gyűlést hívott össze, amely három egyenjogú vezetőt, primati-t (prímás)117
választott (Paoli mellett Luigi Giafferi és Andrea Ceccaldi urakat). Ezeket egy hat tagú tanács
segítette, akiket a consulta választott, és háromhavonta cserélődnek. A consulta régi formája
106
Albitreccia, 66-67. p. 107
Gerolamo Veneroso (1660-1739), 1726 és 1728 között doge. Ld.
http://it.wikipedia.org/wiki/Elenco_Dogi_della_Repubblica_di_Genova (2005. júl.7.) 108
Albitreccia, 67. p. 109
A hasonlat csak azért sántít, mert az elsőként fellázadt pievék a sziget leggazdagabb részét képezték, ahol a
lakosság nagy része nem is paraszt, hanem kereskedő volt. Ld. Graziani: Paoli, 28. p. Egyébként úgy nézett ki a dolog,
hogy felfegyverkezett lakosság szisztematikusan felégette és kifosztotta a genovai arisztokrata családok szigeten lévő
birtokait. Korzikán klasszikus értelemben vett vár, kastély nem is maradt fenn. Ld. Marchetti, 18. p. 110
Ebben nemigen volt újdonság: teljes mértékben a már meglévő territoriális rendszerre épült. Ld. Albitreccia, 68. p. 111
Guerrini, 87. p. 112
A német császár (III. Károly) azért kerülhetett szóba, mint Korzikán beavatkozó hatalom, mert az utrechti béke
ideiglenesen nagyon megnövelte az osztrák Habsburgok hatalmát a Mediterránban. Ld. Visages de la Corse, 80. p.,
Albitreccia, 70. p. 113
A madridi udvarhoz az egykori Aragon dinasztia trónigényére hivatkozva fordultak. Albitreccia, 68-69. p. 114
Ld. Marchetti, 20-21. p. 115
Németek és svájciak is maradtak itt, pl. Napóleon anyjának az édesanyja másodszorra pont egy Fesch nevű, itt
maradt svájci katonához ment feleségül, így lett Napóleon nagybátyja Fesch, a későbbi bíboros. Ld. Paul Arrighi: La
vie quotidienne en Corse au 18e siecle. Paris : Hachette, 1970. (a továbbiakban: Arrighi: La vie quotidienne), 80. p. 116
Albitreccia, 73. p. 117
A primati-nak nevezett vezetőknek általában az alkotmányosság betartása volt a fő feladata, ha generálist
választottak, az elsősorban katonai rang volt.
16
megmaradt, viszont igazságszolgáltatásra, pénzügyekre és kereskedelemre modernebb
kormányhivatalokat hoztak létre. Modern törvénykönyvet készítettek elő, ugyanakkor az országot
a Szeplőtelen Fogantatás oltalmába ajánlották. A modernitás és tradíció sajátos, korzikai elegyét
hozták tehát létre.118
Ekkor kezdődött a korzikai „forradalom” második szakasza.119
A következő
négy évben ez a három személy volt a lázadás lelke. A politikai vezetés irányzata azonban
megváltozott. Az 1729-es lázadás vezetőit „popolari”-nak nevezik, és főleg az egyszerűbbek
közül kerültek ki. 1735-re ezeket háttérbe szorították az elit köréből származó vezetők: caporali
rendi, illetve papi személyek. Ezek képviselői voltak az említett generálisok is.120
Genova ismét
erőteljes támadásba kezdett a sziget ellen, blokád alá vette annak minden kikötőjét. A lázadóknak
nem volt municiójuk, lassan élelmiszerük is alig.
1736 március 12-én Aleriánál egy angol kereskedőhajóból partra szállt egy török ruhás alak,
aki közölte a bámészkodókkal, hogy ő lesz a királyuk. Ilyen értelemben azonnal levelet írt a sziget
tekintélyesebb személyiségeinek. Levelét kisebb ajándékokkal, és szép ígéretekkel toldotta meg.
Az 1736 márciusi alesani consulta ebben a nagyon szorult helyzetben azonnal királlyá is
választotta ezt a Theodor von Neuhoff nevű német bárót121
. Theodor király a világtörténelem
nagy, klasszikus kalandor-figuráinak sorában tartatik számon. A vele foglalkozó (nem túlságosan
terjedelmes) irodalom megoszlik a kérdésben, hogy vajon üresfejű kalandor, vagy esetleg
valamilyen komolyabb személyiség volt-e. Pirie nagy terjedelmű, ám nem egészen tudományos
igénnyel készült műve szerint Theodor nem volt tehetségtelen, és komoly udvari-diplomáciai múlt
állt mögötte, mielőtt a szigetre jött: Versailles-ben udvaronckodott egész fiatalságában, majd több
európai udvarban megfordult. Diplomáciai küldetésben eljutott Madridba, Hágába, Angliába,
Dániába és Konstantinápolyba. 19. századi életrajzírója, Ferdinand Gregorovius német történész
azt hangsúlyozza, hogy Theodore, a kor egyik legeredetibb kalandora volt, aki diplomata-
kísérőként megfordult Európa valamennyi fontosabb udvarában, személyes ismeretségben állott a
kor befolyásos minisztereivel, a spanyol Alberonival, a holland származású, Spanyolországban
dolgozó Ripperdával, de a skót eredetű, Franciaországban működő Law-val is.122
Magyar olvasó
számára bizonyára az sem közömbös, hogy 1732-ben látogatást tett Rodostóban Rákóczinál,
akivel még közös terveik is voltak.123
Nem kevés tehetség és kapcsolat-rendszer kellett hozzá,
hogy szigetre érkezésekor egy egész hajóra való municiót hozhasson magával.124
Voltak uralkodói
tervei, ötletei, koncepciója, a sziget katonai felszabadításának feladatát is felvállalta. Felvilágosult
uralkodói terveit mutatja, hogy vallási türelmi törvényt is javasolt, mely a sziget urainak
ellenállásán bukott meg. Mint a szigetre érkező valamennyi külföldi, szigorúan fellépett a vendetta
ellen – de saját fejére idézte azt.125
Lovagrendet alapított,126
a sziget vezető személyiségeinek
zengzetes címeket adott: Giacinte Paoli főkincstárnok (sajnos, kincstár nemigen volt hozzá),
Sebastiano Costa főkancellár, Gaffori királyi titkár lett.127
. Még a pénzverést is megszervezte,
118
Albitreccia, 74-75. p. 119
Az orvul elfogott vezéreket egyébként Savoyai Jenő herceg közbenjárására 1733-ban engedte el Genova. Ld.
Graziani: Paoli, 18. p. 120
Guerrini. 87. p. 121
Sédillot, 139-148. P. Valerie Pirie: His Majesty of Corsica. London, Collins, 1939. (továbbiakban: Pirie). Korabeli
emlékirat: Mémoires de Rostini / texte revu par P. et L. Lucciana. Bastia, Ollagnier, 1882. = BSSHNC, 1882. 2. vol.
Theodor király uralkodásának rövid, anekdotikus története magyarul is olvasható Ráth-Végh István feldolgozásában.
Ld. Hatalom és pénz c. kötetét. Említést tesz személyéről Voltaire is, a Candide-ban. Ld. Voltaire: Candide, vagy az
optimizmus. 26. fejezet. In: Voltaire: Kisregények. Bp. Új Magyar Könyvkiadó, 1955. 214. p. 122
Ld. Ferdinand Gregorovius: Histoire des corses. Bastia, Ollagnier, 1881. 102. p. 123
Pirie, 238-242. p. Erről az epizódról sajnos, csak ez az életrajz tesz említést, a magyar nyelvű Rákóczi-irodalomban
nem találtam nyomát. Ld. Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi (több kiad.), Köpeczi-Várkonyi: II. Rákóczi Ferenc
(több kiad.), illetve Köpeczi Béla: A bujdosó Rákóczi. Bp. Akadémiai K., 1991. 124
Pénzügyi forrásait holland és angol köröktől szerezte. Ld. Gregorovius: Histoire des corses, 111-114. p. 125
Egy klánfőnököt, annak árulása miatt rögtönítélő bírósággal kivégeztetett, mire annak családja háborút indított
ellene, leghűségesebb embereinek egyikét meg is gyilkolták. Pirie, 291. p. 126
A Megszabadítás Rend részletes szabályzatát ld. Pirie, 312-313. p. 127
Ld. Visages de la Corse, 81-82. p.
17
pedig anyagi forrás gyakorlatilag nem állt rendelkezésére.128
A korzikaiakat mindenesetre nem
vakította el egészen a (kissé szegényes) királyi pompa. Az alesani consulta a királyi hatalom
szabályait úgy alkotta meg, hogy még az alkotmányos uralkodók között is igen gyengének
számítson. Ez egyébként egészen kivételes megoldás a 18. században, amikor az európai
államberendezkedés tipikus formája az abszolút monarchia volt. A király mellé egy 24 tagú
diétát129
rendeltek, ezek döntöttek minden fontos ügyben, és a király összes esetleges intézkedése
csak úgy lépett hatályba, ha a diéta ellenjegyezte azt. A király joga volt a consulta összehívása, de
annak határozatait sem másíthatta meg130
.Theodor király tehát, néhány jelképes aktustól eltekintve
gyakorlatilag semmit sem tehetett. Theodor királyságának bukását sok egyéb mellett egy fontos
személyi tényező okozta: a Versailles-ben iskolázott király számára Korzika népének
hagyományai és szokásai érthetetlenek maradtak. Bastia ostroma talán sikerülhetett volna (a
genovai védősereg kis létszámú és ijedt volt), ha a hadvezetéssel megbízott Paoli édesapja nem
pont akkor hal meg. Korzikai szokások értelmében ijenkor haza kell menni gyászolni. Paoli tehát
ott hagyta a sereget-municiót. A bastiaiak ámuldoztak, a korzikai sereg feloszlott, a király pedig
tehetetlen volt: semmiféle paranccsal nem tudta elérni az ostrom folytatását.131
Paradox módon
rövid uralmának egyetlen komoly eredménye mégis volt: az európai közvélemény eddig
lényegében tudomást sem vett a korzikai forradalomról és szabadságharcról. A kalandor-király
sajátos módon adott a szigetországnak valamiféle nemzetközi elismertséget, mindenesetre az
európai diplomácia látóterének perifériájába ekkor került be Korzika.132
A király 1736
novemberében névleg azzal távozott, hogy külföldi pártolóitól pénzt és muníciót szerez, és
visszajön. Hivatalosan tehát nem mondott le, csupán kinevezett 3 „patriótát”, régensi funkciókkal.
A három patrióta: Paoli, Giafferi és Luc Ornano, a Hegyeken Túlról. A király 1738-ban és 1743-
ban próbált visszatérni, de nem tudott tényleges támogatást szerezni. 1743-ban egy angol hajón
érkezett, és Lord John Carteret-től, az egyik angol államtitkártól volt útlevele. Ezt Genova
kivételesen súlyos fenyegetésnek tartotta, diplomáciailag tiltakozott.133
A genovaiak 1737-ben a
francia királyhoz fordultak segítségért. 1737-38 folyamán a francia hadsereg 3000 katonája,
Boissieux134
gróf vezetésével gyorsan megszállta a kikötővárosokat, és innen viseltek kisebb
büntetőhadjáratokat a sziget belsejébe. 1738-ban d’Argenson135
, francia diplomata, kissé cinikusan
a következőképp foglalta össze a franciák eredményeit: „a Genovai Köztársaságot szolgai, vagy
legalábbis alárendelt helyzetbe hoztuk... Sem befejezni, sem visszaszorítani nem tudtuk a
forradalmat... viszont megszálltuk azokat a helyeket, amelyek amúgy is a genovaiak kezén
voltak136
. Maillebois137
, a francia hadvezér már ekkor úgy fogalmazott, hogy Franciaország
megszerezte Korzikát. A genovaiak is érzékelték a helyzet fonákságát, szépen megköszönték a
segítséget, és ünnepélyesen felkérték a franciákat távozásra. Mivel az itt szolgáló francia
parancsnokok egyetértettek abban, hogy a sziget nyomorult maláriafészek és (mivel a nők is
csúnyák) nem éri meg a további véráldozatokat, a franciák kivonultak. E hódítás emléke a francia
hadsereg korzikai ezredének (Royal Corse138
) 1739. augusztus 10-i megalapítása volt,139
ahol ettől
128
Pirie, 297. p. 129
A diéta jelentése itt: kormányzótanács. 130
Moretti, 23. p. Részletesen. Ld. Pirie, 271. p. 131
Pirie, 289. p. 132
Thrasher, 34. p. 133
A király ezek után a különböző európai udvaroknál próbálkozott, sikertelenül, végzetesen eladósodott. Londonban
előbb az adósok börtönébe, majd a King’s Bench-be került, ott halt meg 1756-ban. Ld. Pirie, 324-357. p., Hall, 61. p. 134
Louis de Frétat, comte de Boissieux (1668-1739). Főparancsnok: 1738-1739. Az életrajzi adatok forrása:
http://www.worldstatesmen.org/France_reg.html (2005-11-07) 135
René-Louis de Voyer, marquis d’Argenson. 1744 novemberétől 1747 januárjáig külügyminiszter. 136
Idézi: Sédillot, 151 p. 137
Jean Baptiste Francois Desmarets, marquis de Maillebois (1682-1762). Az 1739 elején elhunyt Boissieux utóda
katona parancsnokként, 1739 márciusában érkezik a szigetre, és 1741-ig marad. 138
A Royal Corse eredete 1524-ig vezethető vissza, amikor Sampiero de Bastelica (Sampiero Corso)és ezer embere I.
Ferenc király szolgálatába állt. A Royal Corse-beli szolgálatról ld. Mémoires du colonel Gio. Lorenzo de Petriconi :
1730-1784 /publ. Par M. l’abbé Letteron. Bastia, Ollagnier, 1893. = BSSHNC, XII-XIIIe années, 1892-1893. 143-
18
kezdve egészen az Ancien Regime végéig rendszeresen képviseltették magukat a jobb korzikai
családok fiai140
.
Az előző évszázadok során a szigeten egy sajátos kettős hatalom alakult ki: a partvidék
kikötővárosai, közepükön egy-egy erőddel genovai (illetve olykor francia) kézen voltak, ezekben a
városokban a klánrendszer és a vendetta szelleme sem volt erős. Az 1730-as évek végétől ezen
városok polgársága három politikai irányzat közül választhatott. Elvileg lehetett patrióta, de
tekintettel a városok folyamatos genovai, illetve francia megszállására, ez meglehetősen veszélyes
lett volna. A városi lakosság jó része különben is olasz eredetű volt, tehát alapvetően Genova
pártján állott. Mivel azonban Genova korrupt uralma és egyre tűrhetetlenebb intézkedései a városi
lakosságot is elkeserítették, sokan a francia uralomban reménykedtek. 1739-ben Maillebois márki,
és barátnője, Donna Bianca Colonna tudatosan szervezték meg a francia pártot, ami ettől kezdve
folyamatosan létezett a szigeten.141
A sziget belsejében, ahol a magas hegyek völgyeiben, illetve
az áthatolhatatlan, tüskés bozótban, a macchiában élt a lakosság nagy része, a genovai uralom
lényegében a változó hatékonysággal történő adóbeszedésre szorítkozott. A lakosság élte
hagyományos életét klánokkal, vendettákkal. Itt a 18. század nagy szabadságharc-sorozata idején
szinte folyamatosan a hazafiak voltak az urak. A genovaiak Korzika urának vallották magukat, de
a sziget belsejébe legbátrabb adószedőik sem merészkedtek. A hegyek között a lázadók továbbra
is consultákat rendeztek, kettőtől ötig terjedő számú patrióta vagy generális (egyéb
megnevezéseiken presidenti, protettori) vezetésével142
.
1738. december 13-án Borgonál a hazafiak nagy győzelmet arattak a franciák fölött,
Boissieux kénytelen volt Bastiába menekülni, ott is halt meg nemsokára. Utóda, Maillebois márki
szisztematikus, haműveletekkel 1740-re felőrölte az ellenállást. A patrióta vezéreknek 1739
júliusában el kellett hagyniuk a szigetet: száműzetésbe vonultak. Giafferi, valamint Giacinte Paoli
a kisfiával, Pasqualéval a Nápolyi királyságba menekült. A franciák 1741-es kivonulásával
azonban a lázadás újra fellángolt, most Gaffori és Rivarola gróf álltak az események élére.
Domenico Rivarola gróf a szárd király érdekeit képviselte, számára próbálta megszerezni a
szigetet.
A sziget belsejében a patrioták uralmát 1745-ben újra 3 generális uralma követte. (Giovanni
Pietro Gaffori, Alerio Matra, Ignazio Venturini) Az új vezetők most Savojától, III. Károly
Emánuel szárd királytólra kértek segítséget. Az újabb katonai átalakulásra az osztrák örökösödési
háború miatt került sor: az európai események lehetővé tették az addig kissé lanyhuló korzikai
lázadás fellendülését. Rivarola gróf aktívan közreműködött a szárd, illetve az angol segítség
érdekében, még Bastiát is sikerült elfoglania, de 1748-ban meghalt – ettől kezdve a szárd
beavatkozás kérdése lekerült a napirendről. Az aacheni béke egyébként is Genovának rendelte
vissza a szigetet. Ekkoriban a korzikaiak igazi vezére Gaffori generális volt, aki – kivételes
diplomáciai érzékkel – változtatott az addigi korzikai „külpolitikán”. Eddig a korzikai hazafiak, ha
külföldi katonát láttak, lőttek. Most Gaffori rendkívül udvarias hangnemben tárgyalni kezdett
Marquis de Cursay-vel,143
az éppen aktuális francia hadvezérrel. Ezzel egyrészt negligálta
Genovát, másrészt de facto elismertette a korzikai kormányzatot egy külhatalommal. Sajnos,
1752-ben Cursay kegyvesztett lett (nem kis részben a korzikaiakkal kialakított kiváló
kapcsolatainak következményeképp).144
A korzikaiak erőfeszítései most is hiábavalónak
bizonyultak. A franciák most 1752-ig maradtak a szigeten, ekkor genovai kérésre újra távoztak.
145e fasc. Korzikai ezredeket egyébként fenntartott a nápolyi és később az angol király is. Ld. Paul-Louis Albertini –
Georges Rivollet: La Corse militaire: ses généraux : Monarchie, Révolution, 1er Empire. Paris : Peyronnet, 1958. (A
továbbiakban Corse militaire), 61. p. 139
Ld. Visages de la Corse, 85. p. 140
Az ezredet 1764-ben egyesítették az itáliai ezreddel (Royal Italien). Ld. Sédillot, 153. p. 141
Guerrini, 88. p. 142
Carrington: Paoli, 521. p. 143
Marie Rioult de Douilly de Cursay 144
Thrasher, 35. p.
19
A sokféle vezető Korzikán nem tett jót az amúgyis gyengélkedő végrehajtásnak. Annak
tekintélye a nullához közelített. A század közepén már határozott igény mutatkozott az egyetlen
kézben lévő, erős végrehajtó hatalomra. Ehhez az adta az alapot, hogy 1752-ben, az ismét
féltékenykedő genovaiak újra kérték a francia csapatok kivonását. A korzikaiak csak erre vártak.
Az öt direktor egyikét, Luigi Gafforit egyedüli generálissá nevezték ki, aki Orezzában megkezdte
egy komoly végrehajtó kormányzat kiépítését, a genovaiaik azonban 1753 október 2-án orvul
meggyilkoltatták.145
Genova a gyilkossággal nem érte el célját. Gaffori egyszemélyi kormányzata
kivételesen sikeresnek bizonyult, katonai és diplomáciai téren is. Gafforit először a maradék 4
tagú direktóriummal helyettesítették, majd államuk élére újra egyetlen személyt, a nápolyi
emigrációban élő Pasquale Paolit146
hívták meg. Személyére nem véletlenül esett a választás. A
kevés számú korzikai politikus-dinasztiák egyikének sarja volt: apja egykor prímás, bátyja pedig
direktor volt.
Paoli korszaka
Pasquale Paoli 1724, vagy 1725. április 5-én született Morosaglia faluban, Rostino pievében.
Apja caporali147
származású klánfőnök, családját 700 évre vezethette vissza (ez Korzikában
korántsem ritkaság), ezen kívül Genovában végezte el a Del Bene kollégiumot, ahol valószínűleg
jogi doktorátust is szerzett.148
Anyja családja is a caporali rendből származott. A vidék
(Castagniccia), ahol éltek, Korzika egyik leggazdagabb, legfejlettebb vidéke volt. Paoli legkorábbi
emlékei közé tartozott, hogy a klánfőnökök sorra csatlakoztak apjához, illetve apja Theodor király
híve lett.149
13 éves korában azonban Nápolyba menekültek, ahol nagyon szerény körülmények
között, a nápolyi király kegyelemkenyerén éltek. A távozás annál fájdalmasabb volt, mivel anyját
és testvéreit – a birtok őrzése miatt, de életveszélyben – hátra kellett hagyniuk. Apja, aki
mélységesen csalódott a politikában, fiát papnak nevelte. Komoly áldozatokkal iskoláztatta.
Mihelyt a gyermek kezdett felnőttnek számítani (16 évesen), neki is dolgoznia kellett, hogy segítse
apját, fenntartsa önmagát, és hogy a híres nápolyi egyetemre járhasson. A 18. század korzikai
népvezérei között eléggé kivételes az, hogy valaki a kor egyik legkiválóbb egyetemére, a korabeli
felvilágosodás egyik legfontosabb központjába járhatott. Ez sorsdöntő befolyással volt Paolira, aki
biztosan itt ismerkedett meg Montesquieu tanaival, és a modern közgazdaságtan legelső
eredményeivel (közgazdaságtant Nápolyban tanítottak először, híres professzora Genovesi
volt).150
Ez azért nagyon fontos, mert Korzika szigetén az a kevés felvilágosult hatás, ami eddig
érvényesült, a genovai korrupt rezsimhez kapcsolódott.151
Így egy jó korzikai hazafi alapvetően
145
Rajta is beteljesült a korzikai népvezérek sorsa: az ellenség sosem fért volna hozzá, saját rokonainak árulása okozta
vesztét. Rettenthetelen jelleméről legendák maradtak fenn: Bastia ostromát még akkor sem hagyta abba, amikor a
genovaiak saját fogságba esett fiát kötözték ki az ágyútűzbe. Még Gaffori felesége is legenda lett: ő védte Corte várát,
és kész volt inkább (önmagával együtt) felrobbantani, semmint feladni azt. Ld. Thrasher, 35. p. 146
Pasquale Paoli (1725 vagy 1726 – 1807). Nápolyban nevelkedik és tanul, a nápolyi király hadseregében szolgál.
Korzika Generálisa 1755-1769 között. Az 1769. május 9-i Ponte Nuovo-i csatavesztés után Angliába emigrál, ahol 20
éven át él állami kegydíjon, a londoni társaság kedvelt alakjaként. 1790 tavaszán újra hazatér Korzikára, ahol
tekintélye révén újra a nemzet vezetőjévé válik. Számos konfliktusba keveredik a királypárti, majd girondista és
jakobinus francia vezetéssel. 1793 folyamán Korzika elszakad Franciaországtól, 1794-1796 között az angolok
behívása egyértelműen Paoli döntése. 1795 végére azonban súlyos nézeteltérésbe keveredik az angol alkirállyal, kinek
kérésére az angol király „meghívja” Paolit Londonba, ahol élete hátralévő részét ismét állami nyugdíjjal, nagy
megbecsülésben – de a korzikai ügyektől eltávolítva – fejezi be. Ld. Carrington: Paoli. passim 147
A caporali eredetileg a sziget „Hegyeken inneni” részén, a faluközösségek, illetve a pievék választott vezetői
voltak, majd a tisztség egyfajta örökletes ranggá – 17. századi, genovai megfogalmazásban 2. renddé – vált. Afféle de
facto köznemességnek felel meg, királyi adományozás nélkül. Más hagyományok szerint a caporali rend tagjai azon
közösségek vezetőinek a leszármazottai, akik 1100 körül fellázadtak a hegyi urak zsarnoksága ellen. Ld. Prosper
Mérimée: Colomba c. regényét. (Bp. Szépirodalmi K., 1954. 13. p.) 148
Ld. Graziani: Paoli, 20. p. 149
Thrasher, 36-37. p. 150
Fernand Ettori: La formation intellectuelle de Pascal Paoli = AHRF, 1974. 483-507. p. 151
Thrasher, 44. p.
20
hallani sem akart ilyesmiről. Paolinak hatalmas munkájába kerül majd, hogy ezeket az eszméket
valamennyire érvényre juttathassa. Paoli a sok tanulás mellett munkát a nápolyi hadsereg
kadétjaként vállalhatott, így alkalma volt a kor haditudományával is megismerkednie. 13 éven át
volt katona. Az már kivételes talentumának köszönhető, hogy ezeket az ismereteket később
kiválóan alkalmazta is. Apja elfogadta, hogy fia pillanatnyilag katona, de amikor kiderült, hogy
Pasquale-nak sokkal jobban tetszik a katonaság, mint a papi hivatás, viszonyuk fokozatosan
elhidegült. A papi nevelés sajátos maradványa az volt, hogy Paoli többek között a Bibliát is
egészen meglepő alapossággal ismerte (később még a Bibliaolvasó kálvinista James Boswell-t is
nemegyszer zavarba ejtette egy-egy ritka ószövetségi idézettel).
Gaffori halála után a korzikaiak vezért kerestek. Erre legalkalmasabbnak Giacinte Paoli
idősebbik fia, a népszeű gerillavezér, Clemente Paoli látszott. Clemente azonban azonnal
kijelentette, hogy ő nem alkalmas politikai vezetőnek. Ellenben van neki Nápolyban egy kiválóan
iskolázott öccse. A korzikai klánfőnökök tanácsa nem sokat habozott: 1754 végén szabályos
meghívólevelet írtak Pasquale Paolinak, hogy legyen a vezérük.
Paoli sem sokat hezitált. Kilépett a nápolyi hadseregből, és azonnal terveket vázolt.
Alkotmányt készített elő, ipar- és gazdaságfejlesztési terveket szőtt: ebben olyan céltudatos volt,
hogy hazafelé útjában megállt Elba szigetén, hogy megvizsgálja az ottani vasbányákat.
Sólepárlókat is tervezett.152
Amikor 1755. április 29-én Golo kikötőjéban Korzika földjére lépett,
már egy kidolgozott államépítési tervcsomaggal rendelkező államférfi volt. Először Morosagliába
ment, ahol pár hétig a sziget viszonyairól tájékozódott. Ez annál is könnyebben ment, mivel
érkezésének hírére a sziget klánvezéreinek nagy része odagyűlt. Paoli megnyerően, szerényen,
illedelmesen meghallgatott mindenkit. Hamarosan a sziget minden pontján komoly ismerősi körre
tett szert, akikkel egész kormányzása idején folyamatos levelezésben állott. Ez volt legfőbb
információs hálózata, ami ráadásul kiválóan működött. Ha valahol új helyi vezető bukkant fel,
sürgősen felvette vele a kapcsolatot, melyeket folyamatos utazgatásokkal is fenntartott.153
Világosan érezte, hogy ebben az archaikus társadalomban a személyes kontaktus ápolása
fontosabb, mint egy profi bürokrata-apparátus fenntartása.
A klánfőnökök is figyelték a vezér-jelöltet, és nyilvánvalóan kedvező véleményt
alakítottak ki róla, mert amikor 1755. júliusában a casabiancai Szt. Antal-kolostorban összeült a
consulta, nagy többséggel a „korzikaiak generálisának” választották.154
Ez azonban azzal járt,
hogy önkéntelenül is ellenséget szerzett magának: a sziget egyik leghatalmasabb klánja, a Matra
család szintén a generálisságra tört, és ettől kezdve gyakorlatilag vendetta dúlt Paoli és a Matrák
hívei között. A régebbi Paoli-életrajzok igyekeztek elbagatellizálni ezt a viszályt, pedig Paoli
uralmának legkomolyabb válságait ez okozta, és a harcok során Paoli – aki egyébként eltökélten
és erőszakosan fellépett a vendetta ellen - kénytelen volt ezt a családot gyakorlatilag kiirtani. Ez a
viszály azért is túllépett egy régimódi vendetta keretein, mivel a vérig sértett Matrák, feledve
korzikai hazafiságukat, Genova szolgálatába álltak, és a sziget szabadságharcának árulói és
legelszántabb ellenségei lettek.155
Paoli első felvilágosult államférfiúi intézkedései a vendetta megszüntetését célozták. A
vendetta a korzikai társadalom talán legjellemzőbb rákfenéje volt. Maga a kifejezés
hagyományjog által szentesített vérbosszút jelent, amikor valamely sérelmet (atacar) – legyen az
152
Thrasher, 50-51. p. 153
Jellemző azonban, hogy utazgatásainak döntő többsége a „Hegyeken inneni” részre korlátozódott, délre alig ment.
Ld. Graziani: Paoli,117-118. p. 154
Ez pontosan július 15-én történt. Ld. Thrasher, 55. p. A „nagy többségről” meg kell jegyeznünk, hogy a consultán
mindössze 16 északnyugati pieve képviselői vettek részt, tehát valójában a korzikai lakosság kis töredékének
képviselői. Ld. Graziani: Paoli, 42. p. 155
A Matrák először 1755. októberében lázadtak fel Paoli uralma ellen. A lázadók a vendetta-rendelet miatti
sérelmeikre hivatkoztak. Paoli gyorsan leverte a mozgalmat. A lázadó klán fejei Genovába menekültek, de már 1756.
januárjában visszatértek, genovai segítséggel. Paoli újra leverte őket, de a klán elleni harc az 1750-es évek legvégéig
rendszeresen kiújult. Ld. Thrasher, 60. p. A Matra család kevés túlélő leszármazottai közé tartozott James Mario
Matra, aki Amerikában csinált karriert. Ld. http:/www.utopia-news.co.uk/i/oct2002/9.htm(2005. júl. 8.)
21
esetleg annyi, hogy egy fiatalember a falu főterén nyilvánosan megjegyzést tesz egy másik család
nőtagjának küllemére – pontos előírás szerint gyilkossággal kell megtorolni. A gyilkosság
természetesen gyilkosságot von maga után, és a dolognak csak az egyik család kihalása vet véget.
Ezt a helyzetet nagyon jól ábrázolják a témával foglalkozó irodalmi művek (magyarul pl.
Alexandre Dumas: Korzikai tervérek, Prosper Mérimée: Colomba, vagy Carit Etlar: Vendetta
című regénye). A vendetta Európa sok periférikus archaikus közösségében máig megtalálható
(Korzika, Szardínia, Szicília, Albánia, Kaukázus-vidék – és elsősorban ezeken a területeken is az
eldugott hegyvidéki falvakban156
). Ez a gyilkosság-füzér Korzikán egészen ijesztő méreteket
öltött. Egy 1715-ben készült igazságszolgáltatási jelentés szerint az előző 32 év során összesen
28.715 gyilkosság történt a szigeten – ez évi átlagban 900 eset, és jórészt a családalapító-korú
fiatal férfiak estek áldozatul.157
Nagyrészt ennek a hagyománynak köszönhető, hogy Korzika
szigetén elmaradt az Európa többi részén általános 18. századi népességrobbanás. A vendetta
másik társadalmi következménye a banditizmus. A korzikai bandita nem közönséges hegyirabló,
hanem vérbosszút végrehajtott férfi,158
akit ugyan a genovai hatóságok bűnözőként üldöznek, saját
családjuk és közösségük normái szerint azonban a becsület bajnokai ők, akiket a közösség táplál
és bújtat. A banditák személyeit afféle betyár-romantika övezte. A vendetta eredetére vonatkozóan
a szakirodalom is csak találgat. Általában azzal magyarázzák létét, hogy ezeken a területeken az
államhatalom centralizációja nem érvényesült, az igazságszolgáltatás vagy nem ért el idáig, vagy –
a terület távoli provincia lévén – képviselői megbízhatatlanok és korruptak voltak. Ezért az állami
jogrend helyett az ősi hagyomány, a családi jogszokás érvényesült.159
A sziget társadalmának
legfőbb rendező elve a család, a leszármazottság vérségi köteléke.160
A családok pontosan számon
tartották vérvonalukat. A parintia, a vérrokonság a 3.- 5. fokig számított. Ez azonban csak az
öröklési jogban volt így, ugyanis a vérbosszú esetén, ha valakinek valamelyik unokatestvérét ölik
meg, az unokatestvér harmadfokú rokonságára is átszármazott a bosszú kötelezettsége. A
vérbosszú átháramlása, a transversale okozta, hogy egyes nagyobb csoportokon belül több száz
éven át is továbbgördült a vérbosszú.161
A korzikai családot hol nagycsaládnak, hol nemzetségnek,
hol klánnak említi a szakirodalom. Ezt – genovai hatásra – később kiegészít a „foco”, az egy
háztartásban élő emberek közössége. A család alatt általában az egy fedél alatt élőket értették
(közös tűz, közös fazék). A nemzetség, vagy klán nem élt együtt, eszmei közösség volt, de így is
működött: számon tartották a távolabbi vidékre (Marseille-be, később Amerikába) szakadt
156
A vérbosszú mai jelenségéről ld. Németh András: A szokás hatalma = HVG, 2004. november 13. 39-41. p. 157
Ferdinand Gregorovius is hagy ránk ilyen adatokat: az ő számításai szerint az írott történelem időszakában 660 ezer
embert öltek meg vendetta során Korzikán. 1359 és 1729 között 330 ezerre teszi ezt a létszámot. Megjegyzi, hogy
még az 1852-es év első felében is 92 embert öltek meg a szigeten ilyen módon. Ld. Gregorovius: Histoire des corses.
Bastia, Ollagnier, 1881. 75. p. ,Ld. Graziani: Paoli, 29. p. Ezzel némiképp ellentétes adat, miszerint 1794-ben évente
1400 gyilkosság volt. Ld. McErlean: Pozzo, 265. p. Meg kell azonban jegyezzük, hogy ez egy zűrzavaros, háborús év,
az azt megelőző 20 éves francia fennhatóság idején ez a szám jóval kevesebb volt. A vendetta egyébként pl. Nápolyra
is jellemző volt. Sir Gilbert Elliot 1794 elején jegyzi meg, hogy Nápoly királya évente hatezer alattvalót veszít el
gyilkosság miatt. Elliot: Letters, 245. p. 158
Vagy a törvény egyéb üldözöttje: vérbosszú mellett a legtöbben tiltott fegyverviselés miatt voltak kénytelenek
bujdosni. Összességében elég jelentős tömegek, tulajdonképpen egy egész társadalmi csoport állt törvényen kívül. Ld.
Guerrini, 72. p. 159
A téma kiterjedt irodalommal rendelkezik, itt csak pár utalás: Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán
világ II. Fülöp korában. Bp. Akadémiai,-Osiris, 1996. (a továbbiakban: Braudel) I. kötet, 30-31. p., Gregory Hanlon:
Early Modern Italy, 1550-1800. London, Macmillan, 2000. 26-28. p. vagy pl. Sindelyes Dóra: Vérben, haragban =
HVG, 2003. augusztus 16. 73-75. p. 160
A rokonsági fokok különféle számon tartásáról ld. Marc Bloch: A feudális társadalom. Bp. : Osiris, 2002. 160-162.
p. 161
Ld. Antoine Leca: L’esprit du droit corse d’aprés le plus ancien code insulaire: les statuts de San Colombano de
1348. Ajaccio, La Marge, 1989. (a továbbiakban Leca), 73-78. p. Leca ugyanitt megjegyzi, hogy a parintia-számítás a
házassági jog szempontjából is fontos: a rokonházasságok tiltása miatt vagy olyan házastársat kell keresni, aki ötödik
fokig nem rokon, vagy diszpenzációt kérni, a pápától. Egy kis faluban nehéz volt nem rokont találni, pontosabban ha
meg több generáción át nem volt rokon két család, annak nagy valószínűséggel az volt az oka, hogy éppen vendetta
dúlt közöttük.
22
rokonságot is. Ez az a társadalom, ahol mindenki „valakinek a fia” volt.162
A különböző fogalmak
zűrzavara azt jelenti, hogy amennyiben két család közt kitör a vendetta, egymás közeli és
távolabbi rokonait, valamint szolgálóit is irtják. Úr és alárendeltje között erős személyi kötelék
húzódik.163
A vérbosszú hagyománya a francia és olasz vidékekről származott át Korzikára,164
de
míg a kontinensen az erős központi hatalmak a 14. századra eltörölték, a szigeten fennmaradt, sőt,
szigorodott. Az egész családra, szélesebb rokonságra is kötelező lett, a bocsánatkérés gesztusait
pedig kiiktatta.165
A vérbosszú hagyományáról is elmondható azonban, hogy a partvidék –
hegyvidék megoszlást tükrözve ez a jelenség csak a sziget belső, archaikus és elzárkózó részén
tapasztalható. A partvidék városaira a vérbosszú nem jellemző: ennek magyarázatául a
szakirodalom azt a megoldást kínálja, hogy a vendetta általában ott szokás, ahol az államhatalom
rendfenntartó és jogszolgáltató képessége nem tud érvényesülni. A partvidék városaiban, ahol
mindenütt volt genovai erőd és helyőrség, a városállam nyilván meg tudta tartatni a törvényt és a
közbiztonságot. A macchiába, a vadonba, azonban a legbátrabb genovai katonaság is csak ritkán
hatolt be, itt a lakosság a maga hagyományai szerint intézte el a konfliktusokat.
Paoli 1755. augusztus 3-i hatállyal a régi gyilkosságokra amnesztiát hirdetett, kötelező
kölcsönös megbocsátással, az az után elkövetettekre pedig halálos ítéletet mondott ki. Mivel tudta,
hogy a vérbosszú legfőbb okozója a családi büszkeség, a halálos ítéletet megtoldotta a család
házának és birtokának lerombolásával, illetve megbélyegző, megszégyenítő büntetésekkel.
Eltökéltségét mutatta, hogy saját unokaöccsét is e törvény szerint ítélte halálra.166
Az igazsághoz
tartozik, hogy már a genovaiak is állandó jelleggel bűnügynek tekintették a vérbosszút, de csak
Paoli tudta rendelkezéseit következetesen, korrupt kivételek nélkül végrehajtatni.167
Következő intézkedése az új alkotmány kidolgozása volt. Erről alább részletesen lesz szó.
Paoli uralmának sajátos földrajzi korlátai voltak, egyik sem új keletű. Az egyiket a genovai
időkből örökölték: a partvidék jelentősebb városai (a „presidi”-nek nevezett Bastia, San Fiorenzio,
Ajaccio, Rogliano, Calvi, Algajola, a Cap Corse stb.) most is genovai kézen maradtak,168
és bár
Paoli, hatalma fénykorában is rendszeresen hadjáratokat indított ezek bevételére, csak nagyon
rövid távú sikereket ért el. Aleria a Matra klán fészke volt, akik azt szintén átjátszották a
genovaiak kezére. 1756-ban amikor újra franciák érkeztek Genova segítségére, ezen városok
természetesen francia helyőrséget kaptak. A másik megoszlás még régebbi keletű: a Hegyeken
Túli rész klánvezérei mindig sokkal bizalmatlanabbak voltak Paoli iránt, mint a Hegyeken
Inneniek, ahonnan ő maga is származott. Ennek első, és leglátványosabb jelét még 1755-ben
adták, amikor a casabiancai Generális-választó consultára a 66 pievéből csupán 16 küldte el
követeit. Ez a 16 pieve természetesen a „Hegyeken inneni” résznek is csupán egy töredéke: Paoli
szűkebb pátriája volt. Paoli mindig hangsúlyozta, hogy Korzikát egyetlen egésznek tekinti, ezt
megvalósítania azonban sohasem sikerült. E megosztottság leglátványosabb jele az volt, hogy
1757. szeptemberében Antonio Colonna összehívta az „oltremonti” (hegyeken túli) gyűlést,
nyilvánvaló függetlenedési szándékkal. Paoli taktikai érzékére vall, hogy azonnal oda utazott, de
nem konfrontálódni, hanem tárgyalni: ezeket a „rész-consultákat” beemelte az alkotmányos
162
Vergé, 24-26. p. 163
Ld. Graziani: Corse, 129. p. 164
A klán fogalmára egyébként a korzikaiak a 19. század közepéig a partitu kifejezést alkalmazták, ami azért
elgondolkodtató, mert a középkori genovai belháborúkban is teljesen összefolyik, hogy meddig család, és meddig
párt. Amit pártharcokként írtak le a történészek, azokról is kiderült, hogy alapvetően egy –egy nagy család érdekei
állnak a háttérben. Ld. Marchetti, 9. p. 165
Ld. Graziani: La Corse génoise, 156-157. p. 166
Thrasher, 59. p., Carrington: Granite, 87-88. p. 167
Paoli 1756. februárjában büszkén jelenthette ki, hogy a vendettának vége. Ez nyilván túlzás volt, de kétségtelen,
hogy drasztikus intézkedéseivel valóban látványos eredményeket ért el. 1729 körül még évente 900 fő halt meg így,
Paoli első évei után a szám tízegynéhányra csökkent. Thrasher, 59., 61-64. p. 168
Illetve 1756, a következő francia invázió után Calvi, Ajaccio, St. Fiorenzio a franciák kezére került. Mivel Bastia
genovai kézen maradt. Paoliék az 1750-es évek végén minden katonai támadó erejüket ide összpontosították,
sikertelenül. Ld. Thrasher, 60-61. p.
23
rendszerbe, bizonyos regionális autonómia formájában.169
Paoli mindenesetre ügyes taktikával, jó
politikai érzékkel szerelte le az ellenfeleket: akit csak lehetett, megnyert magának, akit viszont
nem lehetett – a Matrákat – azokkal leszámolt.
A szigetre érkező franciákkal kapcsolatban Paoli egyértelműen Gaffori intelligens
politikáját folytatta. Marquis de Castries-val,170
a francia parancsnokkal ő is egészen jó
kapcsolatot alakított ki: 1760-ig sikerült megőrizniük egyfajta fegyverszünetet: a franciák uralták a
városokat, a sziget belsejébe nem hatoltak be, Paoliék pedig nem indítottak támadásokat a francia
kézen lévő helyőrségek ellen. Castries kijelentette, hogy a franciák tulajdonképpen azért vannak a
szigeten, hogy egyrészt közvetítsenek a hazafiak és Genova között, másrészt hogy védjék a
stratégiai fontosságú kikötőket az esetleges angol támadások ellen. Mivel Bastia hivatalosan is
Genova kezén maradt, Paoliék fő támadásaikat e város ellen indították.171
1760-ban a franciák újra
kivonultak, a Hétéves Háború számukra kedvezőtlen alakulása miatt.
Paoli tipikus felvilágosult abszolutista fejedelem módjára uralkodott Korzikán.
Intézkedései tökéletesen illeszkednek a kor szokásaihoz. Modern büntetőtörvényeket vezetett be,
racionalizálta az adókat, kötelező katonaságot vezetett be, milicia-rendszerrel, és rendszeres
hadgyakorlatokkal. Sajtót172
és pénzverdét alapított, fejleszteni akarta a mezőgazdaságot.
Személyes példával járt elő: fogadásain vendégeinek mindig szolgáltak fel burgonyát, és az eleinte
idegenkedőknek Paoli látványos jó étvágyával igyekezett kedvet csinálni. Réz- és salétrombányát
alapított. Legnagyobb vállalkozása pedig a külkereskedelem fejlesztését célozta: mivel rá kellett
ébredjen, hogy a sziget nagy kikötőinek megszerzésére nincs ereje, épített magának egyet: Isola
Rossa (ma Ile-Rousse) kiépítése volt kormányzata legmaradandóbb tárgyi emléke.173
A kikötőhöz
hajók is kellettek: ennek programját is meghirdették, de nagy dokkok híján a flotta lényegében kis
halászbárkákra korlátozódott. Arra azonban megfelelt ez a flotta is, hogy az európai udvarokba
propaganda-ajándékként bort, olivaolajat, mézet, gesztenyét stb. juttassanak el.174
Paoli politikájának egyik legizgalmasabb része a katolikus egyházhoz fűződő viszonya.
Mindig hívő embernek mutatkozott, Korzikát bejárva szinte mindig a helyi kolostorban kért
éjszakai szállást. (Az igazsághoz tartozik, hogy sok helyen egyszerűen nem is lett volna más,
alkalmas épület.) Ugyanakkor a szerzetesek nagy tömegeit improduktív népességnek tekintette, és
igyekezett a kolostorok számát csökkenteni.175
Mivel a korzikai püspökségek invesztitúra-joga
Genova érsekéé volt (és a püspökök, genovai arisztokraták, továbbra sem szándékoztak a lábukat
akár életükben egyszer is a szigetre tenni), Paoli lobbizni kezdett a Szentszéknél, hogy a pápa
vegye vissza ezt a jogot, és a korzikai püspökségeket korzikaiakkal töltse be. XII. Kelemen pápa –
akinek ekkoriban egyébként is vitái voltak Genovával – 1759-ben apostoli vikáriust küldött a
szigetre, Crescentio de Angelis, Segni (Zengg) püspökének személyében.176
Mivel a genovai flotta
mindent elkövetett, hogy de Angelis vikáriust útközben elfogja177
, a sértett főpap Rómába olyan
jelentést küldött, minek eredményeképp a pápa megfosztotta széküktől a genovai illetőségű
korzikai püspököket. Paoli azonban – most éppen, mint a felvilágosult fejedelmek szokták – maga
169
Thrasher, 68-70. p. 170
Charles-Eugene-Gabriel, maréchal de Castries (1727-1801). Az életrajzi adatokat ld.:
http://www.worldstatesmen.org/France_reg.html (2005-11-07) 171
Thrasher, 60-61. p. 172
Ez természetesen nem napi- vagy heti sajtótermékeket, inkább röplapokat jelentett. Ezek egy részét nem is a
szigeten állították elő, hanem pl. Livornóban, Luccában, és a külföldnek szánták. 1764-től volt hivatalos hírlap-
féléjük, „Újságok Korzika szigetéről” (Ragguagli dell’isola di Corsica) címmel, de ez is rendszertelenül jelent meg.
Thrasher, 61. p. 173
Isola Rossa közel van a Korzika legtermékenyebb vidékének számító Balagna tartományhoz. Paoli leginkább a
mezőgazdasági termékek exportjában látta Korzika jövőjét. Thrasher, 64-67. p. 174
Paoli hajóépítési programjáról ld. Thrasher, 67. p., a hadiflotta kiépítéséről ld. Graziani: Paoli, 173-177. p. 175
Korzikán azért volt rendkívül sok pap és szerzetes, mert az örökösödési rendszer egyenlően osztotta meg a
vagyont valamennyi leszármazott között: így sok férfi a teljes elszegényedés elől vonult a kolostorba. Ld
Gregory: Ungovernable Rock, 26. p. 176
Az 1759. szeptember 17-i brevében. Rota, 83. p. 177
Az apostoli vizitátor fejére pl. 6000 római scudót tűztek ki. Rota, 84. p.
24
foglalta le a püspökségek jövedelmeit. Ezt Genova és a pápa egyaránt sérelmezte. Paoli és az
egyház viszonya tehát meglehetősen ambivalens volt.178
Paoli egyébként tervezett egy türelmi
rendelet-félét is, de a bigott katolikus szigeten erre semmiféle igény nem mutatkozott.179
Közben a hadieseményekben többször is fordulat következett be. 1760-ban a franciák már
elhagyták a szigetet. Előzőleg a barátságos de Castries-t de Vaux gróf180
váltotta fel, aki nyíltan
Genova-barát lévén mélyen megvetette a korzikaiakat. Paoli diplomáciai ügyességére volt
szükség, hogy a helyzet ne mérgesedjen nagyon el. A franciák távoztával Genova egy agilis,
dinamikus dogét választott, Agostino Lomellino személyében. Mivel ekkorra a két fél között
patthelyzet alakult ki – már évek óta egyik sem volt képes a másik rovására terjeszkedni –
Lomellino békét ajánlott.181
Paoli 1761. május 10-re hívta össze Vescovatoban a consultát, a
genovai ajánlat megtárgyalására. Ezen a consultán már részt vett az egész sziget, pontosabban a
hazafiak kezén lévő részei. A hangulat euforikus volt: a genovai ajánlatot úgy értelmezték, hogy a
Köztársaság vesztésre áll, nosza, elhatározták, hogy a végső győzelemig folytatják a harcot. A
háború tehát folytatódott, egyelőre korzikai sikerekkel: 1762-ben sikerült újra leverni az Aleriában
partra szálló genovaiakat (akiket a Matra család éppen aktuális feje, Antonuccio vezetett). A
hadjárat bravúros katonai akciókat eredményezett, de áttörést megintcsak nem.182
Paoli sokféle
intézkedést tervezett adóemelésre, vámbevételek növelésére, a korallhalászat kihasználására, de a
szegények fejadóját nem merte emelni, a klánvezéreket pedig – hűségük megszilárdítása
érdekében – adómentességgel ruházta fel. Ami a klánvezérek adómentességét illeti, a népszerűség
szempontjából ez tényleg jó ötlet volt. Azonban az adóbevételek nemhogy nőttek volna, de 5%-al
még csökkentek is.183
Jó ötlet volt, a sziget egységesítése céljából, hogy eltörölte a régi tilalmat,
amely a sziget patrióta kézen lévő részének megtiltotta a genovai kézen levő városok lakosaival
történő kereskedelmét. 1762-ben megkezdte reguláris hadsereg felállítását, de pénze erre
gyakorlatilag sohasem volt elég.184
Ami legtovább tartott, az a lelkesedés. A környező falvak
lakosai – asszonyok is – akadályozták meg pl. 1762-ben Corte genovai kézre kerülését. A korzikai
mondáknak ma is sokat emlegetett alakja Margherita Paccione, egy niolo-i özvegyasszony, aki két
fia hősi halála után a legkisebbet maga viszi el Paolihoz, hogy katonának ajánlja.185
Az 1760-as évek elején a szabadságharc egyre eredményesebben zajlott. Ez paradox
állításnak tűnik, tekintve, hogy a kikötővárosok bevételét nem sikerül elérni, a frontok nagyjából
megálltak. Mégis volt egy sajátos áttörés: a genovai, illetve francia kézen lévő városok korzikai –
sőt, nem ritkán toszkán, ligur eredetű – lakossága is fellelkesült a paolisták győzelmeitől, és
támogatójukká vált. Ha egy Giuseppe Maria Masseria nevű ajaccioi polgárt nem lőnek le a
genovaiak időben, Paoli kezére juttatta volna a várost. A paolisták már a kertek alatt voltak.186
1763-ban, a 2. compiégne-i szerződés tárgyalásairól értesülve Paoli merész diplomáciai
lépésre szánta el magát: üzenetet küldött Párizsba, hogy kész a szigetet francia protektorátus alá
helyezni., széleskörű autonómia ellenében. Paoli ekkoriban sikerei teljében volt, még komolyan is
lehetett volna venni, azonban a véletlenek szerencsétlen összejátszása következtében Dumouriez
(a későbbi forradalmár-áruló tábornok) nemrégen vezetett egy kisebb expedíciót a sziget déli
részén, és az akkor, ott látottak alapján Párizsban elhintette, hogy Paoli csak blöfföl, a szigeten
semmi tényleges hatalma nincs. Így a francia külügy nem volt hajlandó Paolival tárgyalni, hanem
a genovaiakkal tartotta fenn a jól bejáratott kapcsolatot.187
1764-ben létre is jött a 2. compiégne-i
178
Thrasher, 70-71. p., Graziani:Paoli, 153-171. p. 179
Thrasher, 80. p. Egy türelmi rendeletet legfeljebb csak a csekély számú cargésa- i görög telepesség élvezett volna,
őket azonban a korzikaiak kimondottan utálták, azok következetes Genova-párti magatartása miatt. 180
Noel de Jourda, comte de Vaux (1705-1788), főparancsnok: 1769-70-ben. 181
Thrasher, 71. p. 182
A katonai eseményeket részletesen leírja: Thrasher,75-78. p., Graziani: Paoli, 131-135. p. 183
Thrasher, 79. p. 184
A hadsereg szervezéséről ld. Graziani: Paoli, 144-146. p. 185
Thrasher, 88. p. 186
Ez 1763. október 17 és 19. között történt. Rota, 106. p., Thrasher, 91. p. 187
Thrasher, 93. p.
25
szerződés: a franciák újra betelepültek a kikötővárosokba, mandátumuk 4 évre szólt. Marbeuf
gróffal188
az élen az expedíció 1764. október 17-én szállt partra San Fiorenzioban. A régi, jól
bevált módszert folytatta Marbeuf és Paoli is: Marbeuf megüzente Paolinak, hogy a franciák csak
garnizon-szolgálatra jöttek, nem keresnek konfliktust a lakossággal. Paoli is hajlandó volt erre a
hallgatólagos tűzszünetre: a francia tiszteknek útlevelet adott a sziget belsejébe, hogy szabadon
figyelhessék kormányzatát, és mindenütt kitüntető udvariassággal fogadták őket. Mivel a franciák
érkezése akadályozta Paoli további hadműveleteit, mással kezdett foglalkozni: ezen évek
leghíresebb államfői tette a cortei egyetem megalapítása volt.189
Egyébként Paoli hatalma és
befolyása csúcsára 1764-ben jutott, és 1768-ig meg is tudta őrizni ezt a hegemóniát.190
A kor felvilágosult elitje ekkoriban egyébként nagy érdeklődéssel fordult a heroikus
küzdelmet folytató Korzika, és annak karizmatikus vezetője felé. A francia Voltaire, Raynal abbé
és Diderot, de a német Grimm testvérek is foglalkoznak a Korzikán történtekkel. II. Frigyes
Paolinak díszkardot is küldött (felirata: Patria et Libertas), elismerőleg szólt róla II. József császár,
Itáliában Alfieri.191
Amerikában különösen nagy lett a Korzika- kultusz, mivel ekkortájt kezdődött
el itt a függetlenséghez vezető eseménysorozat, és a szabadság szelleme átjárt mindent. Paoliról
hajót, kocsmát, valamint hat települést neveztek el, divatba jött a Pascalpaoli keresztnév, a
Szabadság Fiai nevű szervezet pedig az iratait PP monogrammal szignálta192
, Thomas Jefferson
pedig, 1769-ben épített vidéki házának a Monticello193
nevet adta (ez a Paoli család egyik
birtokának neve volt). Korzikának azonban kétségtelenül a legjobb reklámot James Boswell194
csinálta, a korabeli Nagy-Britannia legkiválóbb kultúrsznobja, aki 1766-ban céltudatosan azért
utazott Korzikára, hogy valami fontosat és érdekeset lásson, és megírhassa azt. Írása (An Account
of a Tour of Corsica) 1768-ban jelent meg, sorozatosan újra kellett nyomni, összesen mintegy
5000 példány fogyott el belőle: Angliában egész Korzika-divatot csinált. Még III. György király is
olvasta. Ez a tény Paoli számára is létfontosságú lett.
Paoli és a franciák fél-diplomáciai kapcsolata egészen jól működött 1768. augusztus 7-ig.195
Paoli azonban tartott tőle, hogy a viszonylag békés időszak, és a hadi tétlenség nem tesz jót
alakulófélben lévő hadseregének. 1767 elején értesült róla, hogy a közeli (észak-nyugatra eső)
Capraja szigetén lévő genovai garnizon nagyon gyenge. Korzikán – a francia jelenlét miatt –
semmit sem tehetett, de Capraja nem Korzika. 1767. február 15-én Paoli kicsi flottája, Achille
Murati vezetésével elindult a macinaggioi öbölből. Serege mindössze 200 katonából és 50
önkéntesből állt. Rajtaütésszerűen elfoglalták a szigetet, és meg is tartották: a megdöbbent
genovaiak két expedíciót is indítottak a sziget visszavételére, de a korzikaiak dühödt ellenállása
miatt véres fejjel szaladtak haza. Ez a hadi siker mindkét felet megdöbbentette, de a korzikaiak
hamarabb magukhoz tértek. Paoli azonnal egy bizottságot küldött ki, hogy pievékbe szervezzék a
lakosságot!196
Ez a lépés azonban a végzet felé történt. A korzikaiaknak ez az akcióját a franciák is
188
Charles Louis René, comte de Marbeuf (1711-1791) főparancsnok, kormányzó: 1764-1769, és 1770-1772
között. 189
A cortei egyetem ténylegesen 1765. január 3-án nyílt meg. 1769-ben, megszűnése előtt 10 professzora és 300
hallgatója volt. A hallgatók ingyen tanulhattak, sőt, még egy kis állami apanázst is kaptak. Ld. Graziani: Paoli, 181-
182. p. 190
Fernand Ettori megállapítása. Graziani: Paoli. 137. p. 191
Thrasher, 96-98. p. 192
Sédillot, 161-162. P., Thrasher, 162. p., Graziani:Paoli, 215-216. p. 193
Nem túl fontos, de nagyon érdekes kérdés lenne, hogy Monticello Paoli miatt kapta-e a nevét. Erre vonatkozóan
nem találtam biztos adatot. Anna Maria Thornton leírása szerint Jefferson ekkor éppen olaszul tanult, ezért adta
birtokának ezt a nevet. Ld. Jack McLaughlin: Jefferson and Monticello : The biography of a builder. New York,
Henry Holt, 1990. 34. p. 194
James Boswell (1740-1795.) Előkelő skót ügyvéd, híres naplóíró és utazó. Gyűjtötte kora „híres embereit”: legfőbb
műve a „Doktor Johnson élete”. Samuel Johnson a 18. századi Anglia leghíresebb irodalmár-nyelvész polihisztora. 195
Thrasher, 94. p. 196
Thrasher, 107. p.
26
fenyegetőnek érezték, és gyorsították a Genovával folytatott tárgyalást. Volt még egy furcsa
epizód, ami az eseményeket gyorsította: ekkor történt, hogy a jezsuitákat kiűzték
Spanyolországból. A spanyol király azonban sajnálta kissé a dolgot, és gondoskodni kívánt az
atyákról: megkérte Genovát, hogy fogadja be őket. Genova – akit megtisztelt (de túlságosan meg
nem hatott) a kérés - azonnal felajánlotta nekik Ajacciot. A jezsuiták partra szállását azonban a
várost birtokukban tartó franciák felháborító arroganciának érezték, mivel köztudomású volt, hogy
Franciaország már régebben kiűzte a rendet. A francia parancsnok első felindulásában kiürítette a
várost, katonáit a citadellába vonta vissza. A környéket figyelő paolistáknak több se kellett:
azonnal elfoglalták a várost, és lelkesen ostromolni kezdték a citadellát. Ez a bosszantó incidens
végleg megrontotta a francia-genovai, és jórészt a francia-korzikai viszonyt is..197
1768-ra Paoli államának tartalékai kimerültek. A 40 éve tartó állandó háborúban kivérzett az
ország, de kimerült Genova is. A sziget közhangulata miatt reménytelennek érezte ügyét, a Matra-
féle sikertelen hadműveletek pedig felélték utolsó anyagi és emberi tartalékait is. A kis korzikai
kalóz-csónakok a tengeren is érzékeny veszteségeket okoztak neki. Genova először azon
gondolkodott, hogy a szigetet Toscananak adja el, végül azonban a már bejáratott módszert
választotta: a franciákat hívta segítségül.198
Ez volt a versailles-i szerződés199
1768. május 15-én,
titkos záradéka a kortársak számára is rejtély volt, de azóta is vita tárgyát képezi a történészek
között. Az első kérdés, hogy a franciák, akik addig háromszor szállták meg a szigetet, és vonultak
ki róla, miért pont most döntöttek úgy, hogy maradnak? Erre a legvalószínűbb válasz az, hogy az
előző alkalmakkor a francia hadseregnek mindig volt valami fontosabb dolga, mint Korzika
megtartása. Utoljára 1759-ben vonultak ki, amikor a Hétéves háború több frontján is súlyos
vereségeket szenvedtek az angoloktól. 1763-ban azonban, mikor újra a szigetre hívta őket Genova,
a már elvesztett háború után kellett valamiféle kompenzációt szerezni. Igaz, Quebec és India
elvesztéséért soványka pótlék volt Korzika szigete, de egy újabb kivonulást Choiseul200
mindenképpen el akart kerülni. Egyes vélemények szerint Choiseul nem akarta, hogy a nyerésre
álló angolok erre a stratégiailag fontos helyre is rátegyék a kezüket.201
A másik kérdés
tulajdonképpen alkotmányjogi jellegű, hiszen Korzika jogi státusáról van szó. A kérdés az, hogy
ez a szerződés202
valóban adásvételt jelentett, ahogyan a kortársak és azóta is a történészek nagy
többsége értelmezi, vagy ha nem adásvétel, akkor micsoda? A szerződés ugyanis abból a kitételből
indul ki, hogy Korzika Genova tulajdona, de mivel a sorozatos háborús segélyek miatt Genova
súlyosan eladósodott a francia királyságnak, zálogul átadja neki a szigetet egészen addig, amíg
adósságát ki nem tudja fizetni. Mindenki tudta, hogy Genova sohasem lesz képes az irdatlan
összeget megtéríteni. A megfogalmazás csupán azt a célt szolgálja, hogy a méltatlankodó genovai
közvéleményt kissé megvigasztalja.203
Az egyezmény titkos szerződés volt, Paoli nem tudhatta, mi áll benne. Csak azt vette észre,
hogy a franciák kezdtek másképp viselkedni, mint addig: Marbeuf például a paolisták
visszavonását követelte. Paoli május 22-re összehívta a cortei consultát, és eléjük tárta a kétes
197
Ld. részletesebben: Thrasher, 113. p. Egyébként kb. 8-900 jezsuitáról volt szó. 198
A genovaiak összesen négy ízben hívták segítségül a franciákat, akik 13 éven át tartották megszállva a szigetet:
1738-41, 1747-52, 1756-59, és 1764 után. Ld. René Emmanueli: L’equivoque de Corse, 1768-1805. Ajaccio, La
Marge, 1989.(a továbbiakban: Emmanueli: Equivoque), 14. P. 199
Egyes helyeken „3. compiegne-i szerződés”-nek is nevezik. (ld. Albitreccia, 88. p.) A szakirodalom egy része így,
a másik része amúgy nevezi. Két compiegne-i szerződés is volt: az első 1756-ban. 1764. augusztus 6-án a genovaiaik
egy itt aláírt szerződéssel hívták be újra a franciákat, tíz évre, amelyben 4 évre teljhatalmat adtak nekik. A 4 év
leteltével azonban a franciák már nem voltak hajlandóak ismét kivonulni (ez lett volna egy fél évszázadon belül a 4.
kivonulásuk Korzikáról, és ezt kicsit már unták, ráadásul nemrég veszítették el a Hétéves háborúban amerikai és indiai
gyarmataik jó részét, újabb presztízsveszteséget nem engedhettek meg maguknak). Ezt az elhatározást tükrözi az
1768-as, versailles-i szerződés. Ld. Sédillot, 165. P. 200
Étienne Francois, duc de Choiseul (1719-1785), 1758 decemberétől külügyminiszter. 201
Ezt a nézetet ismerteti McErlean: Pozzo, 13-14. p. 202
A szerződés pontos címe: „Conservation de l’ile de Corse a la Republique de Genes” vagyis a szerződés
hivatalosan Genova uralmát akarta konzerválni. 203
Részletesen ld. Emmanuelli: Equivoque, passim
27
helyzetet. A consulta a végső győzelemig folyó harcot választotta. Ugyanekkor híre jött, hogy
Ajaccioban hatalmas francia sereg szállt partra.204
Közben Marbeuf csapatai számára szabad
közlekedést követelt a szigeten. Paoli levelében azt válaszolta, ezt a kérést hadüzenetnek tekinti.
Marbeuf még a fegyverszünet végét sem várta ki, már július 30-án elrendelte a korzikai kézen levő
erődök elfoglalását. Nehéz, véres háború, és a hazafiak heroikus ellenállása következett. Paoli
angol támogatást remélt (ekkoriban dúlt Angliában a Boswell-szervezte Korzika-divat), de a brit
politikai körök nem kívántak lépni.205
Paradox módon Paoli állama ekkor, bukása előestéjén
nyerte el az első hivatalos, diplomáciai elismerést, a tuniszi bejtől.206
A hónapokig tartó véres
háború nem hozott gyors sikert a franciáknak. Mivel Corténál, Borgonál, és más kisebb helyeken
vereséget szenvedtek, és a kivérzett kis szigetet hat hónap alatt, jelentős túlerejükkel sem tudták
elfoglani, Chauvelin tábornokot207
1768 decemberében visszahívták Párizsba. Utóda Marbeuf gróf
lett. 1769 áprilisában még úgy nézett ki, hogy a korzikaiakat nem lehet legyőzni. Paoli, az április
15-én, Casabiancába összehívott consultán 6-tól 60 éves korig minden férfi mozgósítását
elrendelte. Május 3-án azonban De Vaux gróf hatalmas tüzérséggel (amekkora addig még soha
nem volt Korzikán) lőni kezdte a korzikaiak nebbio-i főhadiszállását. A harc bokorról bokorra
folyt, míg a hazafiak kb. 15 ezer fős seregét a ponte nuovo-i hídhoz szorították vissza. Itt a
franciák gyakorlatilag halomra lőtték őket. Paoli, aki maga is alig tudott elmenekülni a
vérfürdőből, belátta, hogy bár még évekig folytathatná a bozót-gerillaharcot, annak nincs értelme:
a korzikai szabadságharc ügyét a hegyi banditák szintjére züllesztené.208
Elhatározta, hogy
külföldön szerez segítséget. A legbíztatóbb helynek Anglia látszott, ahová érvényes meghívással is
rendelkezett barátja, Boswell révén.209
Korzika az Ancien Regime idején
Az 1768-as szerződés több kellemetlenséget is hordozott. A francia állam berendezkedését a
legkülönfélébb módon gátolta a bizonytalan legitimitású állapot, miszerint Korzika úgy volt a
franciáké, hogy azok állítólag genovai kézen akarták megőrizni azt. A francia király pl. – bár a
szerződés szerint a sziget felett a teljes szuverenitással rendelkezett – nem nevezhetett ki tetszése
szerint püspököket, mivel ezzel a pápa és a genovai érsek régi jogait sértette volna210
. A korzikai
püspököket egészen 1790-ig a genovai érsek nevezte ki, a genovai arisztokrácia tagjai közül, akik
– régi szokásuknak megfelelően – továbbra sem fárasztották magukat azzal, hogy életükben akár
egyszer is megjelenjenek a szigeten, viszont javadalmaikat felélték. Kérdéses volt a korzikai
lakosság állampolgársága: amikor majd 1788-ban határozat születik a rendi gyűlés összehívásáról,
hónapokig folyik a huzavona, hogy a korzikai rendeket egyáltalán meg lehet-e hívni a francia
rendi gyűlésre. Sokáig a hódítók számára is kérdés maradt, hogy mihez kezdenek Korzikával: 204
Thrasher, 113-114. p. 205
A brit politikai vitákat részletesen ismerteti: Thrasher,123-124. p. 206
Egy hajótörést szenvedett tuniszi hajót a korzikaiak nem raboltak el, hanem udvariasan visszaszolgáltattak. Ezt
honorálta a bej. Thrasher, 117. p. 207
Francois Claude, marquis de Chauvelin. 208
A harc felfüggesztésre vonatkozó parancsait azonban a hazafiak „kemény magja” nem hajtotta végre: Még 20
évvel később is voltak a hegyi bozótban kisebb szabadcsapatok, akik a majd hazatérő Paoli üdvözlésére jönnek elő!
Ld. Thrasher, 153. p. 209
E dolgozatnak nem célja, hogy Paoli életrajzát részletesen ismertesse. A következő évekről annyit kell
megemlítenünk, hogy Angliába vezető útja diadalút volt, egyben kisebb propaganda-út is, hiszen végiglátogatott pár
európai udvart, ahol mindenütt hatalmas ünnepségekkel fogadták. Kisebb kitérőket is tett, Bécsben pl. az udvar is
fogadta. Angliában is azonnal fogadta a király, aki hatalmas, 1200 fontos éves kegydíjat adott számára. Hatalmas
ismertségre tett szert, egyrészt udvari-politikai körökben, másrészt az írók, művészek között. Ld. Thrasher, 167-173.
p. Paoli 1790-ig élt Angliában, ahol megismerkedett a brit politikai-szellemi élettel, sokat tanult, de aktív politizálásra
nem nyílt lehetősége. Későbbi politikai pályafutására nézve azonban sorsdöntő fontosságú az angol kapcsolat. Ld.
Alább részletesen. 210
1769. december végén XV. Lajos memorandumot adott ki, püspöki kinevezésekről. Erre XIV. Kelemen pápa azt
válaszolta, hogy a compiegne-i szerződéstől függetlenül az invesztitúra-jog a Szentszéké. Ld. Gai, 63. p., Emmanueli:
Equivoque, 61-62. P.
28
Franciaország integráns részévé teszik, vagy gyarmattá? Az ilyen kellemetlen apróságoktól
eltekintve a francia királyság kezdte bevezetni az ancien regime intézményeit és társadalmi-
politikai képletét.
Az a húsz év, melyet Korzika szigete a Francia Királyság birtokában töltött, a 18. századi
korzikai történelem legnyugodtabb időszaka volt. A franciáknak ugyan jelentős anyagi áldozatot
jelentett a sziget pacifikálása (a kb. 130-140000 lakos fékentartására első menetben 24000
megszálló francia katonát kellett idehozni211
), a helyzet azonban gyorsan stabilizálódott, és ez a
húsz év nem hozott komolyabb lázadást. Paoli és munkatársai emigrálni kényszerültek, a sziget
maradék előkelői viszont kezdtek betagolódni a francia nemességbe. Marbeuf a legkézenfekvőbb
módját választotta a korzikaiak megnyerésének: akit csak lehetett, nemesi címmel látott el: ennek
senki sem bírt ellenállni.212
A csekély nagybirtokos réteget arisztokrata ranggal ruházta fel,
rendszeresen előkelő fogadásokat rendezett nekik a házában, hogy a francia viselkedést és illemet
terjessze. Köznemessé pedig eléggé sokakat tett. Köznemességet azok kaptak, akik legalább 200
évre visszamenőleg igazolni tudták, hogy valamely ősük tagja volt a Dodici testületének. Mivel e
testület tagjait kétévente újraválasztották, elég sok ilyen család lett. Ezen kívül nemességet kaptak
azok is, akik személy szerint betöltötték a podesta, vagy a padri del comune tisztséget.213
De
bizonyos előnyöket a 3. rend is élvezett: menyitották előttük az utat Franciaország valamennyi
ezredébe, a katonaság tehát elég szép karrier lehetőségeit csillantotta fel a genovaiak által
folytonosan háttérbe szorított és megalázott korzikaiaknak. Korzikát ú.n. Pays d’État-vá
szervezték,214
vagyis rendszeresen ülésezett a tartományi rendi gyűlés, bár a rendek követei
általában egymástól függetlenül üléseztek és működtek. A tartományi rendi gyűlésnek nagy
szerepe nem volt, jogköre mindössze arra korlátozódott, hogy a francia állam által Korzikára
(nagyon kíméletesen)215
kirótt adókat a szigeten belül felossza. Hála bizonytalan jogi státuszának,
a sziget megőrizte az autonómia bizonyos elemeit, pl. a helyi kormányzatokat, a régi korzikai
hagyományjog szerint ítélkező bíróságokat. Az 1771-ben megjelent edictum Korzika helyi
adminisztrációjáról meghagyta pl. a községekben valamennyi családfő, és 25 évesnél idősebb fia
számára a választójogot. (Igaz, a királyi megbízottnak jóvá kellett hagynia e választások
eredményeit, anélkül érvénytelenek voltak). A franciák később bizonyos ésszerűsítéseket hajtottak
végre: a közfelkiáltásos szavazás helyett pl. bevezették a golyós szavazást, és 1780-ban
megtiltották, hogy a választásokon fegyverrel lehessen megjelenni, valamint megszüntették a
kétszintű szavazást.216
Érdekesek a történeti kutatások, miszerint Korzika egyfajta kísérleti
terepként szolgált a francia felvilágosult abszolutizmus törekvései számára.217
Az újdonságot a
felvilágosodás legmodernebb eszméi alapján történő gazdaságfejlesztő és humanitárius reformok
jelentették, pl. a harc a vendetta ellen (ebben Paoli munkáját folytatták), a népesedés elősegítése
telepesek révén, új mezőgazdasági termékek bevezetése, iskolák, utak építése, stb. Ez volt az első
hódítás, amely tudományos háttérrel működött: a katonákat botanikusok, geológusok, geográfusok
211
Ld. Visages de la Corse, 90. p. Mások szerint 26000 fős sereg volt. Ld. Caird, 165. p. 212
74, 77 – illetve más források szerint 300 - család volt, melyet származása révén, egyéb feltételektől függetlenül
nyilvánítottak francia nemessé 1774-ben. Ld. Ange Rovere: La Corse et le despotisme éclairé = AHRF, 1985. avril-
juin, No. 260. 191. p., valamint John Michael Peter McErlean: The formative years of a Russian diplomat, Charles
André Pozzo di Borgo in Corsica, 1789-1796. PhD These, Univ. Of Washington, 1967., (a továbbiakban McErlean:
Pozzo) 4. p. 213
Thrasher, 175 p. Erre tipikus példa a Bonaparte család: Carlo Buonaparte nemesi jogaira hivatkozva tudta két fiát
és legidősebb leányát francia katonaiskolába ill. a Saint-Cyr-i leánynevelő intézetbe járatni. Ld. Le Mémorial des
corses, 2. Tome : Soumissions et résistances, 1553-1796. dir. Francis Pomponi. Ajaccio, 1981. (a továbbiakban:
Mémorial), 444. p. 214
Thrasher, 175. p. 215
A többi francia tartományhoz képest a korzikaiakkal sokkal kevesebbet fizettettek, egyrészt, mert meg akarták
nyerni a lakosságot, másrészt, mert tisztában voltak a sziget elmaradott gazdasági helyzetével. Ld. Thrasher, 177.p. 216
Sédillot, 177-178. P. A helyi önkormányzatok önállóságára egyéb francia provinciákban is van példa, nagyon
hasonló a helyzet pl. Gascogne, Bretagne, Languedoc egyes vidékein. ld. Maurice Bordes: La Corse, pays d’états =
AHRF, 1974., 593-594. p., 601-603. p. 217
Részletesebben ld. Ange Rovere: La Corse et le despotisme éclaire = AHRF, 1985. avril-juin, No. 260. 189-214. p.
29
hada követte. (Napóleonnak Egyiptom meghódításakor hasonló stábja volt.) Kísérleti jelleggel
egzotikus növényeket kezdtek meghonosítani (gyapot, cukornád, tea, kakaó, narancs, banán,
datolya – részleges sikerrel).218
A francia fiziokraták elvei alapján elkészítették a Plan Terrier-t, a
sziget fejlesztési tervét. A hadsereg keretein belül a szigetre települt egy mérnök- és egy utász-
osztag, egy postaigazgatóság és két haditengerészeti hivatal, egyik Bastiában, másik
Ajaccioban.219
Tulajdonképpen látványos sikereket értek el: a vendettát és banditizmust szigorúan
elfojtva jelentős népességnövekedést könyvelhettek el: a sziget lakossága 1769-ben 120 ezer,
1789-ben már 160 ezer főt számlált.220
A nem feudális társadalmi struktúra azonban nem bírta a
következő húsz év során beépíteni a modernizáció összes elemét, azok csupán felszínes hatást
gyakoroltak rá. A sziget lakosságának nagy részét a franciák nem tudták lekenyerezni. Különösen
a falusiak legyőzött népnek tekintették magukat, és elvből ellenálltak mindennek, ami francia.
Nyílt lázadás (1774-ig) nem tudott kitörni, de egyre több fegyveres „bandita” szivárgott fel a
hegyekbe. A franciák egyre idegesebbek lettek, évente hoztak újabb törvényeket a fegyverviselés
tiltásáról,221
1771-ben még a késgyártást is betiltották, azt is előírták, hogy minden családnak csak
egy konyhakése lehet, amit az asztalhoz kell láncolni,222
és a podestákat egyre közvetlenebbül
ellenőrizték. Mindhiába. Mindenki tudta, hogy minden korzikai család számos tűzfegyvert és kést
rejteget.223
1774-ben aztán kirobbant egy heves, spontán lázadás, amit azonban a franciák eléggé
hatékonyan felszámoltak. Utána, a forradalomig nem történt nagyobb zavargás. Marbeuf, és 1784-
ben bekövetkezett halála után kinevezett utóda, Vicomte de Barrin224
tulajdonképpen nem voltak
rossz vezetők: nem gyűlölték a korzikaiakat, segíteni, javítani akartak a helyzeten. A lakosság
széles körei azonban nem engedtek fel a franciák irányában.225
Ennek elsősorban az az oka, hogy a
fontos pozíciókba most sem engedtek korzikaiakat, és az ancien regime uralma a hétköznapi élet
szintjén bizony eléggé korrupció-terhelten, ugyanakkor eléggé rossz hatékonysággal működött.226
Különösen az igazságszolgáltatás lassúsága háborította fel a lakosságot. A franciák Korzika
minden terményét durvának, primitívnek találták. Még bort, és a legegyszerűbb háztartási cikkeket
is külföldről hozattak maguknak.227
A franciáknak az is problémát jelentett, hogy Korzika
hagyományos kereskedelmi kapcsolatai egyértelműen Liguriához és Toszkánához kapcsolódtak.
Amikor ezeket a szálakat a vámrendszerrel kezdték akadályozni, szépen kivirágzott a
csempészet.228
Sok korzikai úgy érezte, hogy a genovai uralom után cseberből vederbe került.
Korzika társadalma a 18. század végén
A 18. század végi Korzika társadalmát korántsem egyszerű dolog jellemezni. A Tiszántúl
méretű területen mintegy 130-150 ezer főnyi lakosság élt. Általános volt a szegénység, még az elit
218
Pomponi: Méditerranée occident, 8-11. p. 219
Gai, 244-245. p. 220
Ld. Visages de la Corse, 91. p. Ezek az adatok is bizonytalanok. A szakirodalom többsége a lakosságot még 1794-
ben is mintegy 130 – 140 ezer főre teszi. Ld. Dororthy Carrington számításait (Carrington: Inégalités, 175. p.) 221
Az első ilyen törvény még 1769. augusztus 23-án született meg. Ld. Grimaldi, Simon: La Corse et le monde :
histoire chronologique comparée. III. Tome, de 1769 a 1914. Ajaccio, Édisud, 1997. (a továbbiakban: Grimaldi), 8. p.
Egyes kimutatások szerint egyébként 1768-ban 35000 korzikai viselt lőfegyvert, általában 2-3 volt fejenként. A
beszolgáltató rendeletre 12000-et adtak le. „A nehéz időkben a papok a misét is úgy szolgáltatták, hogy két pisztoly
volt az övükbe tűzve.” Ld. Arrighi: La vie quotidienne, 82., 107. p. 222
McErlean: Pozzo, 14. p. 223
Thrasher, 178. p. 224
Armand Charles vicomte de Barrin, 1786-1790 között kormányzó. 225
Jellemző, hogy a francia forradalmi zavargások első lépéseként Bastiában feldúlják Marbeuf sírját. Ld. Thrasher,
182. p. 226
A francia kormányzat a sziget vezető posztjait afféle szinekúrának tekintette, szegény rokonok és barátok
pénzkereseti lehetőségének. Ez különösen 1773 után volt feltűnő, amikor a sziget kormányzása a hadseregtől a
Kincstárhoz került. A változás már 1774-ben egy kisebb felkelés követte. Ld. McErlean: Pozzo, 15. p. 227
A legfelháborítobb gazdasági visszaéléseket a lotharingiai Coster-testvérek követték el. Thrasher, 185-186. p. 228
Francis Pomponi: Les iles de la Mediterranée occidentale = Cahiers de la Méditerranée, décembre 1998., No. 57.,
10. p.
30
is roppant szerény körülmények között élt, legalábbis a nyugat-európai átlaghoz viszonyítva. Az
általános szegénység következtében nem alakult ki a társadalmi státusz, a kiváltságok, és a
vagyoni különbségek összefonódása.229
Vannak kísérletek a sziget lakosságának „osztályozására”,
de ezen kísérletek nem hoztak kiérlelt végeredményt. Antonio Ivani 1464-65-ben például három
kategóriát különböztet meg. Az arisztokraták (ez alatt tulajdonképpen Ugo Colonna gróf
leszármazottait értik), a caporali-k, és a nép tömegei, a popolari. Az első kettő jobb módú, közel
hasonló az életformája, lovon jár és fegyvert visel. Paul Arrighi öt „kasztot” különböztet meg: az
első az úriembereké (magnifici, ill. signori), akik közé a hegyeken túli nagybirtokosokat, és a Cap
Corse nagykereskedőit sorolja. A második csoport a caporali, akik alatt a hegyeken inneni rész
tekintélyesebb családfői érti, akik (vagy akiknek felmenői) a Terra del comune-ben valamilyen
tisztséget viseltek. Utána a polgárok (városi lakosság), plebejusok (parasztság, pásztorok), végül a
külföldiek (ligur telepesek, mesteremberek és a cargésa-i görögök) következnek.230
Az
arisztokraták mindössze hét családot alkotnak, (Gentile, da Mare, Bozzi, Ornano, Istria, Leca, la
Rocca) ebből kettő a Cap Corse-on, öt a Hegyeken Túl él. A genovai hatalom osztogatott bizonyos
adómentességeket hű szolgáinak (benemeranza-nak hívták azokat, akik valamely szolgálat fejében
mentesültek a taglia nevű adó alól), de ez nem jelentett nemességet.231
A nemesség értelmezése
Korzikán a történészeknek máig problémát jelent. Erre példaképpen érdemes megnézni a Paoli
család helyzetét. A 17. században a Paoli név gyakran szerepel Castagniccia középső részének
notabilitásai között. A notabilitás azt jelenti, hogy az illető családjában voltak magas tisztséget
viselő személyek, pl. a Dodici tagjai. Pasquale mindig „de Paoli”-nak írta alá a nevét, de
semmiféle európai értelemben vett nemesség nincs e mögött. Apja, Giacinte pl. csak „Paoli”-nak
nevezte magát, „de” nélkül. Pedig Giacinte márki rangot kapott Theodore királytól, tehát ha a
rangkórság megérintette volna, teljes joggal viselhette volna e címet, élete végéig. Graziani a
Pasquale de Paoli névalakot azzal magyarázza, hogy Pasquale a Paoli családhoz való tartozását
akarta ezzel hangsúlyozni, nem holmi nemességet.232
Eléggé nyakatekert magyarázat,
semmiképpen sem oldja meg a kérdést. A Paoli-életrajzok többsége annyit állapít meg, hogy a
Paolik, valamint P. Paoli anyjának családja, a Valentiniek „caporali”-k voltak, vagyis a régi
korzikai rendi struktúra szerint a középső társadalmi réteghez tartoztak,233
aminek az is a
sajátossága, hogy a „Hegyeken Túli” részen volt korzikai arisztokrácia, a „Hegyeken inneni”
részen az arisztokrácia szerepét a nagy genovai családok itteni birtokos tagjai töltötték be, itt a
caporalik képezték a korzikai társadalom krémjét. A Paoli család egyik tagjáról, Giacinte bátyjáról
jegyezték fel, hogy 19 évesen fegyverviselési jogot kapott, ami „kétségtelen jele a
nemességnek”.234
Ezt a kijelentés ismét csak nem lehet pontosan értelmezni, mivel a
fegyverviselés általában szigorúan tilos dolog volt Korzikán a 17-18. század fordulóján, csakis
súlyos adó lefizetése ellenében kapott valaki ehhez jogot. A nemesség másik jelének általában a
taglia adó alóli mentességet tartották, ez a mentesség Korzikán általában bizonyos hivatalok (ált. a
podesta) betöltésével járt együtt. 235
Tehát nem öröklődő jog volt, hanem egy hivatal betöltésével
együtt járó mentesség. A hivatalok öröklődővé tétele azonban nem valósult meg a szigeten, a
genovai korszak végéig. Természetesen voltak törekvések a földbirtok kisajátítására és öröklődővé
tételére, pl. a caporali rend tagjai igyekeztek minél nagyobb területet kicsippenteni a Terra de
Comune valódi közföldjeiből, és a 17. századra sgio néven egyfajta nemesi rendként kezdtek
viselkedni: sok közösségben ellenőrizték a választásokat, monopolizálták a közhivatalokat, és
229
A vagyoni rétegződésről részletesebben ld. Dorothy Carrington: Sur les inegalités sociales en Corse rurale au 18e
siecle = AHRF, 1985. avril-juin, No. 260. 173-188. p. 230
Arrighi, 69-70. p. 231
Ld. Graziani: La Corse génoise, 130-134, 138. p. 232
Graziani: Paoli, 13. p. 233
Thrasher, 36. p. 234
Graziani: Paoli, 19. p. 235
A taglia adót eredetileg a Calviban építendő kormányzói palota költségeire szedték, utoljára 1729-ben, holott már
1656-ban döntés született arról, hogy a kormányzó nem fog Calviban lakni. Graziani: Paoli, 29-30. p.
31
hivatali vetélkedésük révén fokozták a vendettát.236
A korzikai lakosság azonban a francia
hatalomátvételig egy gazdaságilag és jogilag alapvetően egységes közösség maradt. Ezt a
kijelentést a választójog fentebb már említett kérdése igazolhatja: minden felnőtt, katonaviselt,
családos férfinak egységes szavazati joga volt, birtokra és vagyonra tekintet nélkül. A sziget
állítólagos nemességének létét cáfolja az a tény is, hogy korzikai családok nem kerülhettek be a
genovai albergo-k237
körébe. Az még súlyosabb megállapítás, hogy a szigeten birtokokkal
rendelkező genovai arisztokrácia nem keveredett a korzikai családokkal – ezek közül még a
legelőkelőbbeket is csak bennszülötteknek tekintették.238
1769-et követően a franciák kísérletet tesznek az – általuk egyedüli értelmezhető – rendi
struktúra bevezetésére. Rendekbe sorolják az attól teljes mértékben idegenkedő lakosságot.239
Még
a nemességet is – gyakorlatilag a semmiből – találják ki: aki az adott pillanatban éppen valamilyen
közéleti tisztséget tölt be, podesta, padre del comune, stb, az automatikusan nemes lesz. Nagyon
mulatságos, ahogy ezzel a kérdéssel szembesül a lakosság. Akit a véletlen nemesi címmel ruházott
fel, és ezáltal hirtelen a francia nemesség kiváltságait is megkapta, az nagyon hamar ráébredt,
milyen főnyeremény hullott az ölébe. És itt nem a hagyományos adómentességet kell érteni: a
korzikai nemes csupán a robot (ez amúgy sem fordult elő Korzikán), dézsma és a beszállásolás
alól mentesült, a fejadót (taille) ugyanúgy fizetnie kellett, mint mindenki másnak. A vámok,
illetékek eléggé kiszámíthatatlanok voltak.240
Giuseppe (nemsokára Joseph) Bonaparte pl.
nagyobbacska gyermekeit francia állami ösztöndíjjal francia iskolákba juttatja. Ez ezért is jól jön
neki, mert addig ezeket az éhes szájakat nem az otthoni szegénységből kell táplálni. Bonaparte
Napoleon is apja hirtelenjött nemesi címe révén kerül a brienne-i katonai akadémiára. Nemességet
még csak lehet kreálni, ahhoz illő vagyont, kultúrát, életformát azonban nem könnyű. A tömeg
alapvetően nem érti a dolgot: nem világos, hogy a szomszéd, aki ugyanolyan szegény fickó, mint
én, miért lett nemes, és hogy ez egyáltalán mit is jelent ez azon kívül, hogy az most elkezdi egyre
fentebb hordani az orrát. A franciák egy szempontból mégis bizonyos sikert könyvelhettek el: a
társadalomra kényszerített egyenlőtlenség jelentős mértékben csökkentette az archaikus
szolidaritás-érzést.241
Húsz év francia uralom azonban alapvetően nem volt elég arra, hogy a
lakosság felfogja a rendi struktúra mibenlétét: amikor 1789-ben a korzikaiak követeket
választanak a rendi gyűlésbe, a harmadik rend egy grófot választ.242
Azonban a sziget lakossága két szempontból is eléggé élesen elkülönül egymástól. Először is,
egészen más a tengerparti városok, és a szárazföld lakossága. A nagyvárosokban (ezt helyes lett
volna idézőjelbe tennünk, hiszen a legnagyobbnak, Bastiának sincs tízezer főnél több lakosa)
korzikai származású személyt alig találunk, itt főleg genovai, illetve Itália egyéb részeiről
(Firenze, Nápoly) származó nép lakik. Ők képezik a kereskedők, iparosok túlnyomó többségét, és
a genovai adminisztráció stábját. Sokan ezek közül több száz év alatt öntudatos korzikaiakká
válnak, elég csak a firenzei eredetű Bonapartékra utalni.A sziget belsejében, a meredek hegyek-
völgyek, a kopár sziklák, hatalmas gesztenye-erdők és az áthatolhatatlan tüskés bozót, a macchia
között laknak az igazi korzikaiak. A szigetre jellemző másik területi megosztottságra már utaltunk:
ez a „hegyeken inneni” és „túli” rész között feszülő több évszázados ellentét. Ez az ellentét nem
236
Carrington: Granite, 147. p. 237
Albergo: a genovai társadalom sajátos intézménye, arisztokrata nagycsaládot, családi klánt jelent. 238
Hanlon: Early Modern Italy, 51. p. Más források szerint összesen 5 korzikai család kapott az idők során genovai
tényleges nemességet (ezek a Cap Corse kereskedői, vagy a korzikai szabadságharc elárulói voltak), a következők:
Cortinco, Casale, Cuneo, Sorba és Matra. Ld. Grimaldi, 14. p. 239
Choiseul és de Vaux gróf úgy vélték, a rendi struktúra megfelel Korzika társadalmi rendjének. Ld. Maurice
Bordes: La Corse, pays d’états (továbbiakban Bordes) = AHRF, 1974. 592. P. Ugyanakkor a francia Előkelők
Gyűléseire nem hívták meg a korzikai nemesség képviselőit, melyet azok komolyan sérelmeztek. Ld.Vergé, 2. Kötet,
426-427. P. Korzika rendi gyűlése időnként összeült, de nem szilárdult meg az intézmény. Korzikának nem volt
francia mintájú parlamentje, sem pénzügyi hivatala, felújították viszont a 12 nemes intézményét, akik évente
Versailles-be mentek követségbe az udvarhoz. Ld. Bordes, 606. , 621-622. p. 240
Vergé, 424-425. p. 241
Vergé, 421-422. p. 242
Piero Paolo Colonna de Cesari-Rocca volt ez a személy. Ld. Emmanueli: Equivoque. 82-90. p.
32
kis részben társadalmi különbségekből is származik. A „hegyeken inneni” rész, elsősorban a sziget
északi nyúlványa, a Cap Corse, gazdaságilag és társadalmilag is jóval fejlettebb a „hegyeken túli”
résznél. Az urbanizáció fokára jellemző, hogy 1743-ban a városokban csupán a lakosság 1/13-ad
része él. Cortéban, a sziget tulajdonképpeni fővárosában még 1769-ben is csak 1332 ember élt. A
városok szűkek, csúfak, rendezetlenek: a házak építése a genovai hatásokat követi annyiban, hogy
erődszerűek, barátságtalanok. Főbejáratuk még szobaajtónak is szűk, és az utcáról egy sötét belső
lépcső vezet fel az 1. emeleten lévő tényleges ajtóig. Az egész nyilvánvalóan a védekezést segíti,
az életet azonban nem: ha a család pl. egy szekrényt vagy ágyat vásárolt, azt vagy odabenn
szerelik össze, vagy az ablakon, csiga segítségével viszik be. Ez ma is így van pl. Bastia vagy
Bonifacio óvárosában.243
A társadalom legfőbb jellegzetességéről, a klánrendszerről és a vendettáról fentebb már esett
szó, így ezt nem ismételjük meg. Érdemes azonban egy külső megfigyelő véleményét ismertetni:
Sir Gilbert Elliot Korzikára érkezése után nem sokkal párhuzamot vont a 18. század végi Korzika,
és saját hazája, Skócia 16. századi állapota között. Szerinte mindkét országot alapvetően
befolyásolta az idegen urak elleni harc, a klánrendszer, az általános szegénység, ennek ellenére
viszonylag magas iskolázottság. A lakosság igénytelen mind öltözködésében, mind
táplálkozásában „elvannak kecsketejen és silány kenyéren”. Nem becsülik, és nem is végzik a
kétkezi munkát, földművelést és ipart. Halálosan büszkék, csak akkor érzik magukat embernek, ha
kiváló fegyvereik és lovuk van, személyes méltóságuk a legfontosabb számukra.244
Érdemes egy szót ejtenünk a sziget műveltségi állapotáról. A hegyvidéki falvak lakosságától
nem várhatunk sokat, a tengerparti városokban azonban működtek iskolák. Sajátos jellemzője a
korzikai művelődésnek, hogy a tekintélyesnek nevezhető (ez Korzikán nem azonos a gazdaggal)
családok igyekeztek fiaikat iskoláztatni.245
Paolinak már az édesapja is Genovában végzett, ő
maga a nápolyi egyetemen. A krónikusan szegény Bonaparték a pisai egyetem jogi fakultására
jártak: Carlo Buonaparte és idősebbik fia Giuseppe (a későbbi József király) is. A Pozzo di
Borgok szintén. A korzikai elit tehát itáliai egyetemekre tendált, még a francia időkben is. Ennek
elsősorban a nyelvtudás az oka. A korzikai lakosság a toscanai olasz egy helyi változatát beszélte
(természetesen a szigeten belül is több nyelvjárással), és legtöbbjüknek gondot okozott a francia
nyelv hivatalos bevezetése. A hivatalos írás azelőtt a toscanai olasz volt.246
Feljegyezték, hogy
Ajaccio közismerten franciabarát polgármestere (Egy bizonyos Levie nevű úr, a Bonaparték
rokona) még 30 év francia uralom után sem volt képes kielégítően megtanulni a nyelvet.247
De
maga Napóleon császár is közismert volt hibás franciaságáról és borzalmas helyesírásáról, pedig ő
már francia iskolába járt.
Korzika és a francia forradalom
1789 április elején Barrin vikomt, Korzika kormányzója megkapta a március 22-én,
Versailles-ben kelt instrukciókat, hogy hívja össze a szigeten a három rendet, követválasztás
céljából.248
Korzikának négy követhez volt joga: az első két rendből egy-egy, a harmadikból két
személyt küldhettek. A korzikai rendek azonnal két pártra szakadtak: francia- és (burkoltan)
franciaellenes pártra. A francia-pártot a franciák már vagy negyven éve szorgosan építgették, de
Barrin kormányzó különösen tudatosan. Velük szemben ambiciózus fiatalemberek szervezetlen
243
A témáról ld. Arrighi: La vie quotidienne, 23. p. 244
Elliot: Letters, 265-266. p. 245
Vergé, 421-422. p. 246
Marchetti, 9. p. 247
Pierre Tomi: Le royaume anglo-corse. 1. Chapitre = Études Corses, No. 9., 1956. 1e trimestre XVIe année. 19. p.
(a továbbiakban: Tomi) 248
Részletesebben ld. Émile et Jules Franceschini: Les assemblées électorales de la Corse : les elections aux États
Généraux de 1789. Bastia, Piaggi, 1920. = BSSHNC, Xle année, 1920. fasc. 409-412. 1-79. p., illetve S. B. Casanova:
Réunion des États Généraux de Corse en 1789 = BSSHNC, LIIe année, 1934. fasc. 514-517. 1-145. p.
33
csoportja állott.249
Egyelőre a francia-pártiak voltak többségben. A nemesség Matteo
Buttafuocot,250
a papság Peretti abbét, a harmadik rend pedig Salicetit251
és Colonna de Cesari-
Rocca grófot választotta. Ez utóbbi úr megválasztása igen szépen példázza azt, hogy a húsz év
nem volt elegendő a rendi gondolkodás megszületéséhez: a harmadik rend a nemességből választ
követet… Egyébként, az igazság kedvéért, meg kell jegyezzük, hogy Cesari-Rocca gróf politikai
nézetei meglehetősen radikálisak voltak, megválasztásának elsősorban ez volt az oka.252
A rendek
összeállították panaszfüzeteiket is,253
a követek pedig elutaztak Párizsba, igaz, július 14-ét kissé
lekésték: 23-án érkeztek, immár az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe.
1789-től a sziget lakossága igyekezett lépést tartani az eseményekkel, bár a gyorsan változó
rendezéseket csak 1793-ig követték. Mármint a lakosságnak azon része, mely a szigeten maradt.
Itt egy sajátos lakosságcsere zajlott le. A francia királyság által preferált vezető rétegek
(nemességet kapott személyek és a főpapság) 1789-90 táján megkezdték az emigrációba vonulást,
ugyanakkor az egykori Paoli-párt száműzöttjei kezdtek hazaszivárogni. A lakosság egy része a
Gironde, más része a jakobinusok lelkes híve lett. Voltak ezen kívül a korzikai függetlenségnek,
sőt Genovának is hívei. A lakosság létszámához képest mindenesetre igen magas volt a lehetséges
politikai irányzatok száma. Ebben az időszakban – 1789-1790 fordulóján - Korzikának utat kellett
választania, és a többség amellett döntött, hogy a sziget függetlenségét erőltetni irreális
vállalkozás. Egyetlen reális lehetőség számukra az adott helyzetben az, hogy kitartsanak
Franciaország mellett. Rendezni kellett azonban a genovai uralom kérdését, amely húsz év óta
állandóan Damoklesz kardjaként függött a szigetlakók feje fölött. A Rendi Országgyűlésen, majd
később a Nemzetgyűlésben a korzikai küldöttek, valamint támogatóik, mint pl. Barnave254
és
Mirabeau,255
többször javasolták, hogy a királyság végre inkorporálja a szigetet.256
1789.
november 30-án meg is született erről a döntés. Genova az 1768-as szerződésre hivatkozva
határozottan tiltakozott e lépés ellen. Franciaország kényes helyzetbe került, és a diplomáciai illem
kedvéért kénytelen volt felajánlani Genovának a sziget visszavásárlását. Amikor azonban francia
249
A Bonaparték, a Pozzok, Saliceti, Arena, stb. ld. McErlean: Pozzo, 15-16. p. 250
Matteo Buttafuoco (franciásan: Buttafoco) (1731-1806) korzikai franciabarát királypárti nemes, a felvilágosodás
híve, ő kérte fel Rousseau-t a korzikai alkotmány elkészítésére (erről ld. alább). 1790-ben fellépett az egyházi
alkotmány ellen, majd emigrálni kényszerült. Az angol királyság idején hazatért, de semmiféle szerepet nem kapott,
elsősorban Paoli hozzáállása miatt. 1797-ben száműzik, 1801-ben térhet haza. Ld.Albert Soboul: Dictionnaire
historique de la révolution francaise. Paris, Presses Univ. Fr., 1989., 166. p. (a továbbiakban: Soboul: Dictionnaire) 251
Cristoforo Saliceti (1775-1809) Paolival rokonságban áll, nézetei azonban franciabarátok. A jakobinusokhoz
csatlakozik. Napóleon ad majd neki többféle feladatot. Ld. Soboul: Dictionnaire, 955. p. 252
Cesari-Rocca megválasztása egyébként egy vitatható manipulációnak köszönhető, amely során - valamiképpen
klánjára hivatkozva – eltekintettek grófi rangjától. Ld. Graziani: Paoli, 277. p. A szakirodalom általában azzal okolja a
lépést, hogy Cesari-Rocca úr szélsőséges radikális politikai nézeteket vallott. Ehhez a témához egy másik adalék:
Mirabeau gróf is a francia 3. rend követe volt. Ld. Simon Schama: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Bp. :
Európa, 2001., 427. p. 253
A 2. és 3. rend panaszfüzeteiről ld. Antoine Graziani – Lucelte Poncin: Les cahiers de doléances des communautés
et paroisses de la Corse en avril 1789. = BSSHNC, CXe année, 1990. fasc. 657. 47-58. p. A 3. rend panaszfüzetei
egyébként a következő főbb kéréseket tartalmazta: az ország jobb megszervezése, adminisztratív és
igazságszolgáltatási szempontból, a helyi hatóságok nagyobb mozgástere, humánus igazságszolgáltatás: a lettre de
cachet (elfogatóparancs) megszüntetése, halálbüntetés ritkítása (csak főbenjáró ügyekre), a kínvallatás és
kerékbetörés eltörlése. Ezek a kérések nagyon hasonlatosak a többi országrész kéréseihet. A korzikaiak ezen felül
kérték a levantei kereskedelem könnyítését, a vámok eltörlését, az utak javítását, hidak építését. Ld. Francis Pomponi:
Sentiment révolutionnaire et esprit de parti en Corse au temps de la révolution = Problemes d’histoire de la Corse : de
l’Ancien Regime a 1815 : Actes du colloque d’Ajaccio, 29 octobre 1969. Paris, Société des Études Robespierristes,
1969., 148. p. (a továbbiakban: Problemes) 254
Barnave, Antoine Pierre Joseph Marie (1761-1793) 255
Honoré Gabriel Riqueti, comte de Mirabeau (1749-1791) korzikai eredetű családból származott. Magyarul ld.
Szalay László: Mirabeau. Bp. : Franklin, 1881. 3., 6. p. 256
Barnave javaslata a következőképpen hangzott: „Javaslom, nyilvánítsuk ki, miszerint a lakosság egybehangzó
véleménye szerint Korzika váljék a francia királyság integráns részévé, a Genovai Köztársaság igényeinek pedig ne
adjunk helyt.” Ld. Christian Ambrosi: Les deux annexions de la Corse = Problemes 22. p.
34
szakértők összeszámolták, hogy Franciaországnak mibe került Korzika szigetének többszörös
megszállása, megtartása, az ottani beruházások (stb., stb), az összeg olyan elképesztő lett257
, hogy
Genova természetesen elutasította az ajánlatot. Továbbra is ragaszkodott volna azonban névleges
fennhatósága fenntartásához258
. Ezt azonban Franciaország már nem volt hajlandó akceptálni, és a
továbbiakban a sziget teljesjogú tulajdonosának tekintette magát. 1790. január 11-én végül egy
királyi dekrétum mondta ki Korzika inkorporációját.259
A kedélyek azonban nem sokáig
nyugodhattak meg: az események rohamléptekben követték egymást. 1790 tavaszán hazatért
angliai száműzetéséből Pasquale Paoli, a nemzet régi Generálisa, és újra méltó helyet követelt
magának a porondon.260
Paolit Párizsban fogadta még XVI. Lajos is, melyet ő patetikus
hálálkodással fogadott. A nagy ünneplés után azonban hazatért a szigetre, ahol már sokkal
árnyaltabban láthatta a helyzetet. A sziget lakossága körében 1789 nyara óta euforikus
reménykedés bontakozott ki. Már Barrin kormányzó is tartott ettől: azonnali erősítést kért. A
viszonylag nyugodt korzikai helyzet következtében 1789 tavaszán a szigeten a francia helyőrség
mindössze 2000-2500 főre volt tehető, 6 erődben elosztva.261
Ettől kezdve azonban, egészen 1796-
ig, a francia államnak mindig volt fontosabb dolga annál, minthogy Korzikára erősítést küldjön.262
A köztársaság kikiáltása, majd az egyre radikálisabb mozgalmak Korzikán is zavargásokhoz
vezettek. 1790 augusztusában Bastiában az adók, és a francia trikolor ellen tiltakoztak, Ajaccioban
pedig új, francia-mentes községi tanácsot követelt a lakosság.263
A korzikaiak kikövetelték a
Nemzeti Gárda felállításának engedélyét a franciáktól. Barrin, aki békeszerető ember volt,
beleegyezett, Rully, a katonai parancsnok azonban dühös volt: biztos volt benne, hogy a franciák
hamarosan újra kénytelenek lesznek elfoglalni a szigetet.264
Bartolomeo Arena265
Isola Rossában
keltett francia-ellenes lázadást, ráadásul a francia Nemzetgyűlés nevében (a Citadellát követelte a
francia hadseregtől, azt állítván, hogy ez már a korzikaiaké). Paoli hazatérésének idejére a sziget
belsejében a francia közigazgatás gyakorlatilag már összeomlott, a hegyekből le-lecsaptak a
gerilla-harcosok, és mindenünnen elkergették a francia hivatalnokokat. Polgárháborús helyzet
bontakozott ki, amelyen az eleinte franciabarát Paoli sem tudott úrrá lenni.266
Amikor 1790. július 14-én a szigetre érkezett, Paoli még mindenképpen a francia
alkotmányos királyság őszinte híve volt. Legfőbb célja ebben az időben az volt, hogy személyével,
tekintélyével és tehetségével hozzájáruljon egy új, igazságos államhatalom kiépítéshez. Az
anarchiát és a tömeges elégedetlenséget látván azonban elbizonytalanodott.267
A francia államnak 257
1771-ben Taboureau tábornok az addigi költségeket 16.747.816 livre, 19 sou-ban állapította meg. 1790-ben már 30
millióról beszéltek. Ld. Emmanueli: Equivoque, 65-70. p. 258
A visszavásárlási ajánlat kérdésével René Emmanueli foglalkozott részletesebben, ld. Le gouvernement de Louis
XVI offre a la Republique de Genes la retrocession de la Corse = AHRF, 1974, 623-640. p. 259
Graziani: Paoli, 280. p. 260
Paolit a korzikai nép hívta vissza: amikor az inkorporáció híre Bastiába érkezett, 1790. febr. 22-én népgyűlést
tartottak, ahol Panattieri követelte: tudakolják meg, hogy Paoli haza akar-e térni. „Adják vissza Korzikának a hősét,
akitől 21 éve megfosztották.” Február 25-ére e célból egy négytagú delegációt választottak. Március 29-én Paoli már
indult is haza. Április 3-án már Párizsban volt. Ld. Graziani: Paoli, 281. p. 261
Bastiában 900, Ajaccioban 600, Calviban 210, Isola Rossában 40, San Fiorenzioban 30 katona, Cortéban pedig 500
svájci állomásozott. Ld. Thrasher, 191. p. 262
Gai megállapítja, hogy majd 1793 táján kezdenek kapkodni a sziget megerősítésével megbízzák Lacombe-Saint
Michel megbízottat, és bár katonákat nem, de 500 ezer livre-t küldenek erődítésre. Ez későn jött. Gai, 287. p. 263
Thrasher, 191-192. p. 264
Thrasher, 197-198. p. 265
Bartolomeo Arena (1753-1832) San Fiorenzioban élő korzikai ügyvéd, 1789-ben a korzikai 3. rend egyik küldötte,
majd a Paoliért Londonba menő küldöttség egyik tagja. A forradalom idején a korzikai francia adminisztrációban
töltött be feladatokat. 1793-ban szakít Paolival, a francia köztársaság híve marad, 1797-től az Ötszázak Tanácsának
tagja, Golo département részéről. Jakobinusként a császárság idején Toulonban él, lényegében házi őrizetben.
Testvére, Giuseppe Antonio, aki katona volt, részt vesz az 1801-es Saint Nicaise utcai Napóleon-ellenes
merényletben, amiért kivégzik. Ld. Jean Tulard: Histoire et dictionnaire de la révolution francaise, 1789-1799. Paris,
Lafont, 1987. 531-532. p. (a továbbiakban: Tulard: Dictionnaire) 266
René Emmanuelli: Précis d’histoire de Corse Ajaccio : Cyrnos, 1970. 123. p. (a továbbiakbak: Emmanuelli: Précis) 267
Nagyon jellemző, hogy Clément, Paoli bátyja, üdvözlő ajándékként 1500 puskát küldött neki Livornóból. Ez
természetesen azonnal idegesíteni kezdte a francia hatóságokat. Ld. Graziani: Paoli, 285 p.
35
ő akkor lett volna híve, ha annak érdekei teljes mértékben egyeznek a korzikai nép érdekeivel. Ám
nyilvánvaló volt, hogy ez nincs így. Eleinte még azon dolgozott, hogy az érdekeket
összeegyeztessék, és a sziget belső békéjét helyreállítsák. Régi kormányzati módszereihez
folyamodott: személyes ismeretségi hálózatával mozgósította sziget-szerte a híveit. Eleinte
mindenkinek azt mondta: nem uralkodni, hanem öregségére visszavonulni tért haza (64 éves,
köszvényes, valóban beteg ember volt). Gyakorlatilag azonban mindenki a régi Generálist tisztelte
benne: mindenki tanácsot, irányítást követelt tőle, hamarosan valódi autoritásként kezdett
viselkedni, ha nem is egészen önszántából.268
Ez a viselkedése azonban többek ellenszenvét is
kiváltotta. Az egyik Gaffori ezredes volt, a francia királypárti haderők korzikai származású
parancsnoka (a néhai generális, Paoli elődjének fia). Gaffori bevette magát Cortéba, amelyet
azonban a paolisták is szerettek volna ellenőrzésük alá vonni. Paoliék szisztematikusan szervezni
kezdték a Corte elfoglalására induló akciót. A sziget minden pontjáról milicisták és
szabadcsapatok özönlöttek Cortéba, Gaffori látván a túlerőt, menedéket kért Bastiában, ahol Paoli
azonnal letartóztatta. Ezt a lépést a francia királyság korzikai híveinek tömeges emigrációja
követte. Buttafuoco is ekkor fordult élesen Paoli ellen.269
Párizsban kezdtek kételyek ébredni a
vezető körökben, vajon valóban helyes lépés volt-e Paoli hazaengedése. Rully és Buttafuoco
kezdték meg a Paoli-ellenes propagandát, amelyhez a következő két év folyamán egyre többen
csatlakoztak. Volt még egy csoport, akit Paoli fokozatosan az ellenségévé tett: a fiatal patrióták
azon csoportja, akik a francia Korzikán nőttek fel, és bár eleinte Paoli fanatikus hívei voltak,
helyet követeltek volna maguknak az irányításban. A Generális azonban bizalmatlan volt az 1769
után a franciák mellé álló családokkal, minden francia neveltetésű fiatallal szemben.270
Ez volt a
fő oka a Bonapartékkal kibontakozó viszálynak.271
1790 szeptember 9-én összeült az orezzai Szent Ferenc kolostorban a nemzeti kongresszus.
Ezt maguk a korzikaiak hívták össze, a francia szabályoknak megfelelően. Ajaccio követeként a
két Bonaparte fivér, Joseph és Napoleon is résztvett ezen. Az első ülésszak egyhangúan az
ünnepelt Paolit választotta elnökké, az új rezsimben ez lett az ő első közjogi funkciója, melynek
segítségével gyakorlatilag 1769-ben elvesztett teljes hatalmát visszanyerte. Ez volt a korzikai
önkormányzat feltámadásának napja.272
Felállították a Consiglio Generale-t (Conseil General),
mely rendszeres ülésezését Bastiában kezdte meg, szeptember 30-án (a kongresszus szept. 27-ig
tartott). Paoli azonnal két megbízottat jelölt ki, hogy Párizsba vigyék Korzika köszönetét a
szabadságért. A két küldött Antonio Gentili, és Carlo Antonio Pozzo di Borgo lettek.273
Párizsi
fellépésük nagy sikert aratott, sikerült sokakat meggyőzniük arról, hogy Paoli az alkotmányosság
legfőbb őre Korzikán. Paoli egyik fő híve, Bartolomeo Arena, és a szélsőséges ateista Filippo
Buonarroti azonban türelmetlenségükkel bajt csináltak: minden papot, arisztokratát és királypártit
durván üldöztek, ateista lapot indítottak.274
Bastiában a felháborodott tömeg majdnem
meglincselte őket.275
Paoli hiába szólította fel őket önmérsékletre. Fellépésük azonban Paoli
268
Thrasher, 209-210. p. 269
Thrasher, 210. p. Buttafuoco és Peretti egyébként már 1789. novemberében ellenezték Paoli hazatérését, az
angolbarátság és szeparatizmus veszélye miatt. Paoli irántuk való ellenszenvének fontos oka ez is. Ld. McErlean:
Pozzo, 51. p. 270
Részletesebben ld. F. Pomponi: Sentiment, 147-178. p. A fiatalok közül egyedül Pozzo került bizalmas viszonyba
Paolival, de ő nem Franciaországban, hanem a pisai egyetemen tanult. Ld. McErlean: Pozzo, 51-52. p. 271
J. Defranceschi: De la légende a l’histoire: Paoli et les freres Bonaparte = Problemes, 131-145. p., illetve a
történetet részletesen elbeszéli Alain Decaux: Letizia . Napóleon és az édesanyja. Bp. Gabo, 2004. 99-131. p. 272
És a belső ellentétek kiújulásáé is: mivel a consultán arról is döntöttek, hogy szeptemberben ugyanide újabb
consultát hívnak össze, a sziget déli része rögtön kifejezte egyet nem értését, és Ajaccioba külön gyűlést rendeltek.
Ld. McErlean: Pozzo, 53. p. 273
Thrasher, 216. p. 274
Ez a Giornale Patriottico volt. Buonarroti bastiai működéséről részletesebben ld. M. A. Ambrosi-R.: La Corse
pendant la période révolutionnaire. 1. partie. Bastia, Piaggi, 1920. = BSSHNC, XXXIXe année, 1920. Fasc. 401-404.,
5. p. 275
Ez 1791. június 2-án történt. A Direktórium Bastiában székelt, a városi tanács azonban Direktórium-ellenes volt. A
Direktórium előzőleg erőszakosan végrehajtotta az 1789. nov. 10-i, egyházellenes határozatokat a szerzetesrendek
36
személyére is rossz fényt vetett. Paoli elkövette azt a hibát, hogy régi híveivel vette körül magát.
Ez emberileg teljesen érthető – főleg egy bizonytalan politikai helyzetben – ám ezzel ismét csak
eltávolította magától azokat az embereket, akiket éppenhogy meg kellett volna nyernie.276
A
bastiai lázadás hatására egyébként Paoli elrendelte a kormányzatnak Cortéba való áttelepítését.277
A franciák kormányzati szerve, a helyi Direktórium278
ellen a korzikaiaknak egyre komolyabb
kifogásuk volt: a korrupció, a hivatalnokok visszaélése és nyerészkedése nem volt ismeretlen
fogalom a korzikaiak számára: megszokták ezt már Genova és francia királyság korából. Az új
Franciaországtól azonban jobbat vártak volna. Paoli – információs hálózata révén –
szenvedélyesen gyűjtötte a korrupcióra vonatkozó adatokat, és minden esetben fel is emelte
ellenük a szavát. Ez a Direktórium tagjait kétségtelenül irritálta: ezeknek egyre inkább
meggyőződésükké vált, hogy Paoli ellenség, a régi rend híve. Paoli és a francia Direktórium között
ettől kezdve fokozatosan mélyült a szakadék. Nagyon jellemző, hogy a visszaélések nagy részét
szántszándékkal, vagy anélkül, de a Direktórium emberei követték el. A rendezetlen földbirtok-
problémák mellett a legsúlyosabb kérdés a papok kötelező eskütétele volt. Ezt Párizsban 1790.
július 12-én szavazták meg. Ennek következtében a marianai püspökség pl. megüresedett. Paoli
még el is tudta volna fogadni a helyzetet (úgyis az volt a véleménye, hogy Korzikán túl sok a
haszontalan pap és szerzetes), ám amikor megjött az 1791. április 13-iki pápai levél híre,
amelyben a pápa határozottan elítélte a papokra kényszerített állami esküt, a sziget közvéleménye
megoszlott.279
Az esküt elutasító papok száma megnőtt, a lakosság nagy része pedig melléjük állt.
1791-1792 fordulóján a sziget belsejében a banditizmus miatt járhatatlanná váltak az utak, és újra
feltámadt a vendetta: ez az időszak egész Franciaországban a zűrzavar időszaka, Korzikán
azonban az államhatalom teljes szétesését eredményezte.280
A helyzet alakulása miatt Paolinak
egyre inkább a meggyőződésévé vált, hogy a francia állam képtelen fenntartani a rendet, ezért neki
kell lépnie. Közben Franciaországban is labilissá vált a helyzet, a király szökése miatt. 1791.
szeptemberében, a francia törvényhozási választásokon Paoli és hívei a Direktórium ellenfeleként
léptek fel. Ez azután korzikai hívei között is súlyos szakadásokhoz vezetett: minden nagyobb
községben Paoli választott magának egy-két jelöltet, akiket azután többnyire sikerült is
győzelemre segítenie. Akik azonban nem kerültek a kiválasztottak közé, a vendetta szellemében
esküdt ellenségeivé váltak Paolinak és ügyének. Erre a Bonaparték a legjobb példa, de Bartolomeo
Arenával is ez történt.281
Ugyanakkor a Direktórium tagjai közül is sikerült megnyernie
embereket: például a következő időszakban legfontosabb hívét, Pozzo di Borgot, vagy Salicetit.
Paoli elégedett volt a választások eredményével, hiszen minden fontos helyre bejuttatta híveit,
nyilvánvalóvá vált, hogy ő a sziget ura, és egy jobb, nyugodtabb korszak kezdetét remélte. Ennek
következtében azonban éles konfliktusok kezdtek kibontakozni a korzikai paolista hazafiak és a
vagyonelkobzásáról, majd feloszlatásáról. Ezen kívül Arenáék is itt tevékenykedtek, és a városban a polgárság egy
része még király- illetve Genova-párti volt. A helyzetet nemigen lehetett áttekinteni. A városi tanács tagjait
felháborította a durva, egyházellenes propaganda, és felszólították a Direktóriumot a kolostorok újra megnyitására. Ez
váltotta ki a zavargásokat. Ld. Thrasher, 220. p. A bastiai lakosság egyébként – kisebb tétovázás után – nem koncolta
fel Arenát és Buonarrotit, hanem antiklerikális barátaikkal együtt hajóra rakta, és Itáliába továbbította őket. (Ahonnan
hamar visszatértek.) Ld. McErlean: Pozzo, 83. p. 276
Graziani: Paoli, 287-290. p. 277
McErlean: Pozzo, 84. p. 278
A Direktórium (Directoire) alatt leginkább az 1795. október 26-án (IV. év brumaire 4-én) létrehozott francia
rezsimet értjük. (A törvényhozás az Ötszázak Tanácsa, a végrehajtó hatalom pedig az öt Direktor kezében volt.) Jelen
esetben a korzikai Direktóriumról van szó, nem a későbbi párizsi kormányszervről. 1790 nyarán a franciák
átszervezték a megyei közigazgatást. (Az 1789. december 22-i közigazgatási törvénynek megfelelően.) Korzika egy
département (megye) lett, ezt 9 kerületre (district), azokat pedig kantonokra osztották tovább (a kanton kb. megfelelt a
régi pievének). Korzika megyének az 1790. szeptemberi választások után egy 36 tagú tanácsa lett, és egy 8 fős
végrehajtó Direktóriuma. A Direktórium feladatköre kb. megfelelt a királyi idők intendánsáénak. Ld. McErlean:
Pozzo, 52. p., Grimaldi, 86. p. Az 1789. december 22-i törvényről részletesebben ld. Soboul, 140-148. p. 279
Graziani: Paoli, 291-293. p. 280
Emmanuelli: Précis, 124. p. 281
Arenával szemben saját unokaöccsét, Leonettit indította. Ld. Thrasher, 228. p.
37
francia köztársaság hívei között282
. Ez utóbbi csoport vezetői között találjuk a Bonaparte család
férfitagjait is. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan Franciaország sorra hozta a katolikus
egyház ellen irányuló döntéseket, amelyben a buzgó katolikus Korzika paolista vezetői nem voltak
hajlandók együttműködni. 1792. február 28-án Saliceti, a Direktórium nevében rendeletet adott ki
a a korzikai nagyvárosok valamennyi kolostorának bezárására. Ajaccioban a Direktórium
képviselője Joseph Bonaparte volt, aki azonnal intézkedni kezdett – erőszakos fellépését áprilisban
zavargások követték.283
Az egyházellenes mozgalmak leginkább a ferences rendházak ellen
irányultak. Ez a rend volt a szigeten a legerősebb: 63 kolostoruk volt, gyakorlatilag minden
pievére jutott egy. A szerzetesek állandó kapcsolatot tartottak a néppel, kolostoraikban még
fegyvereket is rejtegettek. Arena és Saliceti ilyen előzmények miatt határozták el a calvi és a
casabiancai kapucinus kolostorok felrobbantását.284
Az egyházi viszály mellett fontos vízválasztó
volt a önkéntes zászlóaljak tiszt-választásnak ügye. Napoleon Bonaparte a legdurvább eszközöket
is bevetette, hogy hadnagya lehessen a korzikai 4. önkéntes zászlóaljnak. Még a választásokat
felügyelő küldöttek elrablásától sem riadt vissza.285
Paoli nagyon felháborodott, amikor megkapta
az ajaccioi híreket, panaszt tett a Direktóriumnál, és ettől kezdve végleg megromlott a viszonya a
Bonapartékkal.286
1792 nyarán Paoli befolyása egyre erősödött, és ekkor még maga mellett
tudhatta Saliceti támogatását is. Az Arena- és a Bonaparte-féle izgágák ténykedései ellenére a
szigeten a helyzet némiképpen stabilizálódott. Ennek híre úgy látszik, Párizsba is eljutott, mert
amikor aug. 10-én kikiáltották a köztársaságot, és létrejött a Nemzeti Konvent,287
az úgy döntött,
Korzika katonai parancsnokává Paolit teszi meg. A Konvent-választásokon folytatódott a
Direktórium és Paoli viszálya. Paoliban Párizs megbízott, de a Direktórium nem. A sziget belseje
egyértelműen Paoli-párti volt, a nagyvárosok nem.288
Saliceti még támogatta Paolit, de már tett
egy-két olyan megjegyzést, miszerint Paoli valójában gyűlöli Franciaországot. A korabeli korzikai
politikai élet szokásos körbe-vádaskodásainak egyik szép példája, hogy Gafforiékat mindenki
rojalistának tartotta (utóbb kiderült, jogosan) a Bonapartékről viszont az terjedt el, hogy
anglomániások.289
A két legerősebb politikai vonulat a franciapárti republikánus, illetve a
királypárti volt ebben az időben, de a francia köztársaság híveit általában összemosták a
jakobinusokkal. Voltak függetlenség-párti patrióták is, ezek egy része 1794-ben az angolbarát párt
lesz. Ezek jelentős része nem igazán anglofil inkább opportunistának mondhatnánk, hiszen kész
282
Az eseményeket ld. Részletesen : Vergé, 2. Köt. 439-446. P., Pierre Passano: Histoire de l’annexion de la Corse.
Paris, Horvath, 1988. 359-375. p. (a továbbiakban: Passano) 283
Az eseményt „paques sanglantes”-nek, véres húsvétnak nevezi a hagyomány. Ld. F. Chailley-Pompéi: Les troubles
de paques 1792. d’aprés le manifeste de la municipalité d’Ajaccio = Problemes, 179-189. p., Soboul: Dictionnaire,
296. p. 284
Erről részletesebben ld. Francois J. Casta: Mentalités religieuses et résistance a la révolution francaise en Corse et
en Sardaigne, 1789-1793. = Sardegna e Corsica negli anni della rivoluzione, 1793-1796. Cagliari, Univ. De Cagliari,
1979. (a továbbiakban: Sardegna e Corsica), 102-103. p. 285
Ezt Fournier Napóleon első államcsínyének nevezi. Ld. Fournier Ágoston: I. Napoleon életrajza. 1. köt. Bp., MTA,
1916. 59-61. p. (a továbbiakban: Fournier) Részletesen ld. Thrasher, 238-239. p., Jean Tulard: Napóleon. Bp. Osiris,
1997., 63. p. A választás tisztességét kétségbe vonta Matteo Pozzo di Borgo, akit a Bonaparték hívei megvertek, és
kidobtak a tanácsteremből. Matteo nem sokkal később belehalt sérüléseibe. Ez rontotta meg végképp a viszonyt a
Bonaparték és a Pozzo di Borgok között. Ld. McErlean: Pozzo, 126. p. A Napóleon és Pozzo di Borgo között
kibontakozott viszályról ld. J. M. P. McErlean: L’indicible secret de Napoléon Bonaparte et Charles-André Pozzo di
Borgo = AHRF, 1974. 672-691. p., illetve Dorothy Carrington: Les Pozzo di Borgo et les Bonapartes = Problemes,
101-127. p. Fournier egyébként azt állítja, Napóleon, erőszakos és durva fellépésével tulajdonképpen maga zárta el
magától a Paolihoz, Pozzohoz és Peraldihoz vezető utat, gyakorlatilag nem maradt más számára, mint Saliceti és az
Arenák. Ld. Fournier, 71. p. A témáról ld. még: Léon Maestrati: Les origines de la rivalité Bonaparte – Pozzo di
Borgo = Corse Historique, IIe année, 1962. No. 8., 5-16. p. 286
J. Defranceschi: De la légende a l’histoire: Paoli et les freres Bonaparte = Problemes, 131-145. p. 287
Convention: 1792. aug. 10. után új alkotmányozógyűlést hívtak össze, melyet amerikai mintára neveztek
Konventnek. Törvényhozó feladatköre mellett végrehajtó hatalma is volt, szervezte az ország védelmét, ugyanakkor
bevezette a terrort, és kivégeztette a királyt. A Comité du Salut Public-kal együtt képezte a forradalmi kormányzatot.
1792. jún. 2-ig a gironde-isták, majd 1794. júl. 27-ig a jakobinusok irányították. Ld. Tulard: Dictionnaire, 732. p. 288
Christian Peri: Le parti paoliste, 1790-1793. = Sardegna e Corsica, 193-203. p. 289
Carrington: Sources, 15-16. p.
38
minden stabil rezsimmel együttműködni.290
Amikor a választásokon egyértelműen Paoli hívei
győztek,291
Saliceti Franciaországba utazott, ahonnan most viszont hazatért Pozzo di Borgo és
Peraldi. Így Paoli addigi fő párizsi támaszai a továbbiakban itthon segítettek neki, Saliceti viszont
ellene dolgozott.292
A végső szakítás fő oka a szardíniai expedíció lett. A franciák 1791 februárja óta foglalkoztak
Szardínia elfoglalásának lehetőségével. A stratégiai ötlet két fő támogatója Buttafuoco és Gaffori
voltak, akik szerint korzikai önkéntesek részvételével ez nem is okozna komoly gondot. A tervet
később a Konvent és a jakobinusok is felkarolták. Az inváziós sereg megbízottainak293
kinevezték
Bartolomeo Arenát és Mario Peraldit. Ezeknek együtt kellett volna működniük a sziget katonai
parancsnokával, Paolival, valamint a marseille-i önkéntesekkel is. Jelen dolgozatnak nem célja a
hadiesemények részletes ismertetése (a történet elolvasható a Napóleon-biográfiák többségében),
csupán annyit szükséges megjegyeznünk, hogy a sokféle önkéntes seregrész együttműködése
tökéletes kudarcot eredményezett. Leginkább a kiképzés és felszerelés hiányosságai, de nagyrészt
az önfejű és széthúzó parancsnokok voltak a fiaskó okai.294
Szardíniát Korzika félig-meddig
testvérállamnak tekintette, és nyilvánvalóan szabotálta a hadjáratot295
. Mindezek 1793 január-
februárjában zajlottak, egyidőben a király perével, és az Angliának küldött hadüzenettel. Korzika
helyzete sok szempontból megváltozott. Akiknek nem tetszettek a Franciaországban történtek,
XVI. Lajos kivégzése után nyíltan is hangot adtak francia-ellenes érzelmeiknek. A korzikaiak
egyébként XVI. Lajost a jótevőjüknek tartották, és ettől kezdve a francia rezsim iránt (a jakobinus
diktatúra bukásáig) alapvető bizalmatlansággal viseltettek.296
Paoli is osztotta ezeket a nézeteket,
ellenfelei pedig kezdték szemére vetni angol kapcsolatait. A Konvent is egyre biztosabb volt
benne, hogy Paoli valójában angol ügynök, az angolok kezére akarja játszani Korzikát: világos,
hogy a szárd expedíciót is szántszándékkal, ezért rontotta el. 1793. febr. 7-én Claviere, a
pénzügyminiszter kritikus beszédet mondott Korzikáról: nem fizet adót, nem fogadja el az
assignatákat, védi a fel nem esküdött papokat. Az expedíció után pedig a csalódott Volney297
márc. 21-22-én a Moniteur-ben közzétette „Précis de l’état de Corse” című dolgozatát, amelyben
Paolit és Salicetit is machiavellizmussal és szeparatizmussal vádolta.298
A Konvent kinevezett egy
vizsgálóbizottságot, ahol legjobban Saliceti szónokolt a visszaélések miatt – holott ő volt az egyik
leginkább vádolható személy. A Konvent éleslátására jellemző, hogy pont Salicetit nevezték ki
vizsgáló-megbízottnak, és őt küldték megbízottként a helyszínre.299
A Konvent le akart számolni 290
Az 1793-1794-es pártviszályokról részletesebben ld.: Francis Pomponi: Partis et enjeux de pouvoir au temps
du royaume anglo-corse = BSSHNC, CXIVe année, 1995. fasc. 670-671. 101-124. p. (a továbbiakban:
Pomponi: Partis) 291
Korzika küldöttei a Konventben: Saliceti, Bozzi bíró, két régi vikárius: Andrei és Multedo, és két nemes: Ange
Chiappe és Luce de Casabianca. Ld. Passano, 365. p. 292
Thrasher, 245-248. p. Ez a váltás különösen azért fontos, mert Saliceti Paoli anyai ági rokona volt, tehát korzikai
elvek alapján a végsőkig ki kellett volna mellette tartania. Ld. Graziani: Paoli, 296. p. 293
Commissaire: a végrehajtó hatalom ügynöke, ellenőrzi a helyi igazgatás különféle ágazatait. A commissaires du
directoire egy département helyi ügyeit ellenőrizte, teljhatalommal felruházva. A commissaires locaux ugyanezt a
helyhatóságok szintjén végezte, a commissaire aux armée pedig a hadseregnél. Ld. Tulard, Dictionnaire, 666. p.,
Jacques Godechot: Les commissaires aux armées sous le Directoire. Tome 1-2. Paris, PUF, 1941. 294
Egy-egy verziót részletesen ld. Thrasher, 249-259. p., Passano, 365-369. p. , illetve Graziani: Paoli, 298- 295
Ld. részletesebben: Francis Pomponi: Összehasonlító elemzés Korzikáról és Szardíniáról a konzulátus idején =
Acta Universitatis Scientiarum Szegediensis. Acta Historica, CXI. Tomus, 2001. 37-44. p. 296
Gai, 286. p. 297
Constantin Frédéric de Chasseboeuf, comte de Volney, (1757-1820). Kora egyik polihisztora: filozófus, geográfus,
történetíró, nyelvész és politikus. Híres Kelet-utazó. Korzikához egy rövid kutatóút révén van köze, amikor is
megismerkedett pl. Napoleon Bonapartéval. Ld. Soboul: Dictionnaire, 1094. p. 298
McErlean: Pozzo, 148. p. Volney egyébként szemtanúja volt Korzikán Paoli, az Arenák és a Bonaparték
kibontakozó pártviszályainak, amelyeket ő klán-vendettaként festett le a Konvent előtt. Ld. Francis Pomponi:
Sentiment révolutionnaire et esprit de parti en Corse au temps de la révolution = Problemes, 165. p. Azt is észrevették,
hogy Paoli diktátorként kezd viselkedni, „a cortei citadella kis Bastille-é alakult”: több száz szerencsétlen foglyot
tartottak ott, akik nem értettek mindenbe egyet a népvezérrel. Ld. Jean Defranceschi: Le Royaume anglo-corse: un
mauvais départ = Études Napoléoniennes, 25 (1990.) 225. p. 299
McErlean: Contre, 220. p.
39
Paolival, de először még udvariaskodott egy kicsit: meg akarták bízni a dél-francia megyék
igazgatásával (merthogy milyen kiválóan igazgatja Korzikát, ez igazán megtisztelő feladat), hogy
eltávolítsák a szigetről. Paoli öregségre, betegségre hivatkozott, nem ment. Egy kicsit
határozottabban kellett fellépni: 1793 tavaszán – a szardíniai expedícióval kapcsolatos dolgok
miatt - Paolit a Konvent színe elé idézték. A Konvent ítélőszéke elé idéztetni – a király esete óta –
nem volt jó ómen, Paoli ismét betegségeire hivatkozott, és megtagadta az engedelmességet. A
Konvent természetesen nem fogadhatta el, hogy egyszerűen semmibe veszik: 1793 április 2-án
törvényen kívül helyezte Paolit.300
Még mielőtt a Paoli-ellenes határozat híre Korzikára jutott volna, San Fiorenzioba érkezett
Saliceti, és a Konvent által kinevezett másik két megbízott.301
Saliceti Bastiában rendezte be
székhelyét, és azonnal üzenetet küldött Paolinak: ő is jöjjön oda, hogy együtt kormányozzák a
szigetet. Ebben az is benne volt, hogy Saliceti szövetségest keresett a korzikai Direktórium ellen.
Paoli azonban nem ment: most is betegségére hivatkozott, de nem is bízott már Salicetiben. Így a
szigeten három igazgatási szerv alakult ki: Paoli Rostinoban, a Direktórium Cortéban, Saliceti
pedig Bastiában. Paoli szerencséjére az utóbbi kettő (a helyi Direktórium, és a párizsi Konvent
képviselője) azonnal komoly viszálykodásba kezdett: a Direktórium azonnali elfogatóparancsot
állított ki a Saliceti társaságában lévő Arena ellen, és mindkét szerv magának követelte a milicia
fölötti parancsnokságot: ha az egyik társaság parancsot adott valamely milicia-egységnek
valamire, a másik azonnal ellenparancsot adott ki. Mind a megbízottak, mind a Direktórium a
francia állam elleni támadással vádolta a másikat.302
Saliceti éppen Paolinál tartózkodott, és
együttműködésre akarta rávenni őt, (amit az csak ügyesen halogatott, el nem utasított) amikor
megérkezett az április 2-i határozatok híre, és a Paoli és Pozzo di Borgo elleni elfogatóparancs.
Saliceti nagyon mérges volt: több heti kompromisszum-kereső munkáját tették tönkre, de
kénytelen volt kiadni az elfogatóparancsot. A Paoli elfogására érkező csendőröket azonban a
felháborodott lakosság meglincselte. A paolista szabadcsapatok több helyen támadásokat intéztek,
és különösebben nem mérlegelték, hogy a Direktórium, vagy a Konvent megbízottai ellen. Isola
Rossán pl. felgyújtották az Arenák házát.303
A paolista településeken (vagyis a sziget belsejének
nagy részén) elégették a megbízottak bábuit, és a francia hatalom jelképeiül állított szabadság-
fákat. A francia hatalom képviselői furcsa helyzetben voltak: féltek az 1769-es hadjárat
megismétlésétől, állandóan erősítésért könyörögtek, ugyanakkor a miliciának leszerelésére tettek
kísérletet (nem biztak benne, mert a milicia túlnyomó többsége Paoli híve volt). Ugyanakkor az is
kínos volt, hogy olyasvalaki ellen harcoljanak, aki eddig minden kijelentésével Franciaország hű
alattvalójának vallotta magát. Paoli eddig valóban nem tett egyetlen olyan kijelentést sem, ami a
francia kormányzat iránti hűségét kétségbe vonhatta volna. Mindig kizárólag a helyi hatalmat
bírálta, a jobb kormányzás érdekében. Most azonban, április 27-ére304
Cortéba nemzetgyűlést 300
Ehhez nagyban hozzájárult Comte de Volney jelentése, aki Korzikáról 1793 márciusában Párizsba érve
rosszhiszemű működéssel, zsarnoksággal, és anarchia-keltéssel vádolta Paolit. Ld. Thrasher, 262-263. p. Még
hírhedtebb az a támadás, amit Lucien Bonaparte 1793. április 2-án, a Touloni Republikánus Társaság ülésén intézett
Paoli és támogatói ellen. Párizsban a Konvent pedig éppen a Paoli-döntés előtt pár nappal értesült Dumouriez
árulásáról. Mindezek, együtt eredményezték Paoli törvényen kívül helyezését. Ld. Thrasher, 265-266. p., Tulard:
Napóleon, 67. p., Emmanuelli: Précis, 126. p. 301
Commissaires: a francia forradalom különféle kormányzatai idején a végrehajtó hatalom (általában teljhatalmú)
megbízottai. Feladatuk az adott département adminisztrációjának felülvizsgálata, ellenőrzése, közvetlen levelező
kapcsolatban álltak a legfőbb kormányszervvel. De voltak megbízottak a hadsereg, illetve különféle kormányzati
témák szakirányú ellenőrzésére is. A commissaires locaux a megyei megbízottak által kinevezett ellenőrök voltak,
akik helyi szinten végezték el a feladatokat. A fent említett korzikai megbízottak legfőbb feladata a három
legfontosabb erőd (Bastia, San Fiorenzio, Calvi) megerősítése, és a republikánus érzelmű lakosság védelme volt.
Ezekbe az erődökbe gyűjtötték össze a franciapárti családokat. A másik két megbízott Lacombe Saint-Michel és
Delcher voltak. Ld. Emmanuellei: Précis, 126. p., Tulard: Dictionnaire, 666. p. Soboul commissaires du conseil
exécutif-nek nevezi őket. Ld. Soboul: Dictionnaire, 259. p. 302
A zűrzavaros helyzetet részletezi: Thrasher, 265-267. p. 303
Thrasher, 269. p. 304
Itt a források egy része elllentmond egymásnak: van, aki a consulta kezdetét május 26-ra teszi. Pl. McErlean:
Pozzo, 179. p.
40
hívott össze. Közölte, hogy mivel a megbízottak nem ismerik el őt, sőt, el akarják fogni, kénytelen
kijelenteni, hogy hivatalosan Ő, és a Direktórium képviseli Korzikán a legális hatalmat, és
kénytelen Korzikát függetlennek tekinteni a megbízottaktól. A consulta Paolit újra a nemzet
vezetőjévé (gyakorlatilag generálissá) választotta, a megbízottakat és a francia kormányzat híveit,
pl. a Bonapartékat pedig kiközösítette.305
Paoli levelet írt a Konventnek, amelyben tettét
magyarázta, hírvivőit azonban a franciák elfogatták. A Konventben viták folytak Korzika
kezeléséről, minek eredményeképp június 5-én visszavonták a Paoli elleni dekrétumot. Mire
azonban ez valamit is változtathatott volna a dolgok menetén, a gironde-istákat felváltották a
jakobinusok, a jakobinusok hatalomra jutását pedig rövidesen (1793 július-augusztus) Dél-
Franciaország antiföderalista lázadása követte. Ez azért fontos, mert a hatalmas lázadás híre ide
vonzotta az angol flottát, ennek jelenléte pedig átrendezte a stratégiai helyzetet. Mellesleg a
jakobinus Konvent, Delcher és Barere javaslatára, július 17-én ismét törvényen kívülinek
nyilvánította Paolit.306
Amikor ennek az újabb dekrétumnak a híre Korzikára érkezett, újabb
politikai szakadást idézett elő: a többé-kevésbé franciabarát klánok – köztük még olyan régi
Paolista családok is, mint a Gentilik vagy az Abbatuccik, Ceccaldik307
– elhagyták vidéki
birtokaikat, és a francia őrséggel ellátott, partvidéki városokba költöztek. Ez a mintegy 70 család
tulajdonképpen eredetileg nagyon jó hazafiakból állott, de most úgy gondolták, beláthatatlan, hogy
Korzika függetlenné nyilvánítása mekkora bajt zúdít a szigetlakók fejére, inkább a már ismert
rosszat, a francia uralmat választották.308
Paoliék valóban kijelentették, hogy Korzika független Franciaországtól. Az 1750-es évekhez
képest azonban reálisan felmérték, hogy függetlenségre nincs esélyük: szükségük volt egy
nagyhatalom védelmére. Az ideális partnernek adott helyzetben Nagy-Britannia látszott.
Anglia a Mediterráneumban
A Mediterrán térségben309
Anglia katonai jelenlétére már a középkorban is voltak meglepő
példák, holott akkoriban a szigetország még semmiféle mércével nem volt tengeri hatalomnak
tekinthető. A 15. században már több adat van angol kereskedőhajók felbukkanására a térségben:
1412-ben Genova kikötőjében regisztrálnak egyet. Évente egy-két alkalommal szállítanak gyapjút,
posztót, ónt, valamint zarándokokat a Szentföldre. 1461-ben az angolok (franciákkal és
németekkel közösen) megnyitják első konzulátusukat Nápolyban. A 16. század első évtizedeiben
már nagy volumenű, pontosan regisztrált kereskedelem zajlik angol kereskedők részvételével a
Mediterrán térségben.310
Anglia tengerészeti jelenlétét a térségben az 1570-es évektől számíthatjuk újra, 1572-73-ban
évente 3-6 hajó érkezik Livornóba, a toscanai nagyherceg kedvezményekkel csábítja az
305
Összesen 1003 személy menekült Marseille-be. Christian Peri: Le parti paoliste, 1790-1793. = Sardegna e Corsica
negli anni della rivoluzione, 1793-1796. Cagliari, Univ. De Cagliari, 1979. 193-203 p. (a továbbiakban: Sardegna e
Corsica), - Thrasher, 273-274. p. 306
Barere egyik 1793. nyári mondatát idézgetni is szokták: „Pitt angollá tette Paoli szívét, és minden eszközzel
Korzika lerohanására törekszik. Anglia a Mediterrán felett éppen úgy zsarnokoskodni akar, ahogyan ezt az óceán
fölött már teszi.” Ld. Gai, 286. p., Thrasher, 276. p. A levelezés olvasható: M. A. Ambrosi-R.: La Corse pendant la
periode révolutionnaire, 1789-1799. Correspondance du citoyen Constantini, Bastia, Piaggi, 1920. = BSSHNC, Xle
année, 1920. Fasc. 413-416., 152-156. p. 307
A nagy, régi Paoli-ellenes családok: Matra, Boccheciampi, Frediani, Mariotti, Vidan, Grimaldi, Ceccaldi. A
közis,ert frankofilek pedig: Arena, Panattieri, Buonarroti. Ld. Rota, 164. p. 308
Az 1793-as év eseményeiről részletesebben ld. Ambrosi-R.: Correspondance de Constantini, 127-261. p. 309
A Mediterrán térség fogalmáról Sir Godfrey Fisher azt állítja, hogy az angol köznyelvben ez a kifejezés a Gibraltár
és Málta közötti térséget jelenti, attól Keletre beszél a Levantéről, Gibraltártól Nyugatra, az afrikai partot pedig
Barbaricum néven nevezték a 16. században. Ld. Sir Godfrey Fisher: Barbary legend: War, trade and piracy in North
Africa, 1415-1830. Oxford, Clarendon, 1957. (a továbbiakban: Fisher),VIII. p. 310
Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Bp. Akadémiai-Osiris, 1996., II. Köt.,
659-662. p.
41
angolokat.311
1582-től az addig ellenséges Málta is engedélyezi angol hajóknak a kikötést és
kereskedést. 1570 után Velence (később Genova is) egyre több fuvarozási bérmunkát ad ki idegen
hajósoknak. 1580 fontos fordulópont Anglia mediterrán kapcsolataiban: a térségben érdekelt egyes
kereskedők nyomására312
Erzsébet királynő felveszi a diplomáciai kapcsolatokat a Portával,
novemberben Londonba érkezik az első török nagykövet, két év múlva megérkezik angol
kollégája, William Hareborne313
Konstantinápolyba. Ettől kezdve az angol diplomáciának ez az
egyik legfontosabb külképviseleti posztja.314
1581. szeptember 11-én létrejött a Levant
Company.315
A Levant Company egy szabadalomleveles kereskedő-részvénytársaság volt,
ugyanolyan, mint a pár évvel később, 1600-ban létrejött (és a későbbiekben sokkal nevezetesebbé
váló) Kelet-India Társaság.316
A Levant Company elsősorban a Kelet-Mediterrán, azaz török
területekkel kereskedett, legfontosabb célpontjai Morea és Zante, fő importcikke a malváziai bor,
olívaolaj, selyem és a (plum-pudinghoz nélkülözhetetlen) mazsola voltak. Viszonzásképp angol
posztó, vasáru (és alkalmanként fegyver) érkezett a térségbe.317
A 16. század szokásai szerint a kereskedelem nagy részét szabadalomleveles kalózok,
korzárok bonyolították.318
A térségben az angol (és a velük konkurráló holland) kereskedő-
kalózok is jelen voltak, 1581-től bizonyosan. Fő vadászterületük a török vizek és Velence
birodalma voltak.319
A 17. században gyorsan növekedett a brit kereskedelem, amelyet nagyban
előmozdított 1593-ban Livorno szabadkikötőként történt megnyitása. Livornot a toscanai
nagyherceg akarta Velence és Genova vetélytársává fejleszteni, és vallási korlátozás nélkül
beengedett minden békésen viselkedő kereskedőt (nem firtatva, kalózok-e).320
Ez azért nagy szó,
mert pl. Itália középső részének (a pápai államnak) kikötői még a 19. század elején is zárva voltak
az „eretnek” hajósok előtt, a sorozatos angol-spanyol háborúk miatt pedig az angolok rendszeresen
kiszorultak az összes spanyol fennhatóság alatt álló kikötőből, vagyis a Nápoly-Szicíliai királyság,
311
Braudel, II. 666-668. p. 312
A későbbi Levant Co.-ben érdekelt Sir Edward Osborne és Richard Staper küldte Konstantinápolyba Joseph
Clements-t és William Hareborne-t (más források szerint Harborne), először 1575-ben, majd 1578-ban. Ld. Fisher,
112. p. 313
A diplomáciai kapcsolatokról részletesen ld. Skilliter, S.A.: William Harborne and the trade with Turkey, 1578-
1582. London, The British Academy, 1977. 314
A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy Anglia első, Európán kívüli diplomáciai képviseletét (konzuli
szinten) 1577-ben nevezte ki, a marokkói szultán udvarába. Ez a kapcsolat folyamatosan fennmaradt, 1585-ben a
Barbary Company megalapítását is eredményezte. Fisher, 324. p. A kapcsolat később átruházódott a saléi korzár
köztársaságra is. Ld. Peter Lamborn Wilson: Kalóz utópiák: mór korzárok és európai renegátok. Bp. : Chiron, 1997.
18., 23. p. (a továbbiakban Wilson) 315
A Levant Company megalakulásáról eltérő adatokat közöl a szakirodalom. Braudel 1581-et, mások 1580- at
említik. Végső formájában 1592-ben alakult meg, a Turkey Company (1581) és az abból kimaradt kereskedőket
tömörítő Venice Company (1583) egyesülésével. A szakirodalom egy része nyilván összekeveri azt jogelődeivel. A
Levant Company egyébként 1825-ig működött. Ld. The Wordswort Dictionary of British History. /ed. J. P. Kenyon.
Ware (Hertforshire) : Wordsworth Ed., 1994. 216. p., Braudel, II. 671. p. 316
Braudel szerint a Kelet-India Társaság tulajdonképpen a Levant Co. filiáléja: nemcsak annak mintájára jött létre, de
ugyanazon kereskedő-körök hozták létre, a levantei útvonal meghosszabbításának céljára. A Levant Co. Kereskedői
már 1583-91 között eljutottak Szírián keresztül Perzsiába, onnan Indiába és Szumátrára is. Braudel, II. 672. p. 317
ld. Monk, W. F.: Britain in the Western Mediterranean. London, Hutchinson’s Univ. Libr., 1953. 14. p. (a
továbbiakban: Monk) 318
A kalózokat illetően a szakirodalom szigorúan megkülönbözteti a pirátákat a korzároktól. A pirátákat törvény és hit
nélküli rablóknak tartják, a korzároknak azonban általában volt valamely hatalomtól származó hivatalos engedélye
(corsaro), és gyakran a „hit védelmezőjeként”, az ellentétes hitű országok hajóinak megtámadására szorítkozott. Ld.
Daniel Panzac: Les corsaires barbaresques: la fin d’une épopée: 1800-1820. Paris, CNRS, 1999. 11. p. Braudel ezt
azzal egészíti ki, hogy a mediterráneumban nem volt használatos a pirata szó, ezt csak a 17. század elején kezdik
használni a spanyolok, (eddig ezt az Atlantikum kalózaira használták) és azt jelzik vele, hogy a keresztény kalózkodás
elvesztette ideológiai töltését, és keresztény kalózok nagy mennyiségben támadnak meg spanyol hajókat. Sem a
keresztény, sem a muzulmán kalózok nem kímélték még a saját fajtájukat sem, a kalózkodás megélhetési forrás lett.
Ld. Braudel, II. 916-917. p. Wilson szerint a piráta általában kalóz, a korzár viszont a barbár államok szolgálatában
álló, szabadalomlevelels kalóz. Ld. Wilson, 25. p. 319
Braudel, II. 673. p. 320
The Mediterranean in History. Ed. David Abulafia. London, Thames and Hudson, 2003. 239-240. p.
42
és Genova valamennyi birtokáról. Dél-Franciaország sem állandóan fogadta, az Adria partjain
pedig Velence tiltotta ki őket. Így tehát, a keresztény Mediterráneumban Livorno volt az egyetlen
hely, ahol egy angol hajó biztosan békés révbe érhetett. Livornóban az angolok nem csupán
kiköthettek, de hatalmas raktárakat, lerakatokat is létesíthettek. Az angolok számára ez jelentette
az első biztos pontot a Mediterráneumban. Fontosságát mutatja, hogy ennek az olasz kikötőnek
van saját angol használatú (egyébként holland eredetű) neve is: az angol források mindegyike
Leghorn-ként emlegeti. 1604, az angol-spanyol békekötés után a kereskedelem méginkább
fellendült.
Cromwell idején már a brit hadiflotta is megjelent a térségben, a Hollandia és Spanyolország
elleni háborúk kapcsán, Blake és Penn admirálisok hajóit szívesen fogadták. 1650-51 telén fordult
elő először, hogy angol flotta a Mediterráneumban telelt, és konvojban kísérte a Livornóba tartó
angol kereskedőhajókat.321
Stoakes admirális Marseille-t használta bázisul, de kapcsolatokat
létesített Itália és Spanyolország felé, és előnyös szerződéseket kötött Tunisszal és Tripolival is.
Cromwell halálakor Anglia gyakorlatilag már hatalmi tényezőként szerepelt a Mediterráneumban.
Anglia Mediterrán fellépései kapcsán óhatatlanul felmerül egy kérdés: mennyire volt ez a
politika céltudatosan birodalom-építő, avagy csak a pillanat lehetőségeit használta volna ki?
Walter Frewen Lord azt állítja, hogy – ellentétben a világ más tájékaival – Anglia pontosan tudta,
mik az elvárásai a Mediterráneummal szemben: sorra foglalta el a jobbnál jobb bázisokat, melyek
levantei kereskedelmét voltak hivatottak védelmezni és segíteni. Lord szerint az volt egy
alapszabály, hogy Anglia egy helyet csak akkor ad fel, amikor egy jobbat már megszerzett.
Példaként azt hozza fel, hogy Cromwell ideje óta sorra Anglia birtokába került Tanger, Gibraltár,
Minorca, Korzika, Elba, Málta, a Jón-szigetek, Ciprus és Alexandria.322
Ez is egy vélemény, de
valószínűbb, hogy Anglia egyszerűen megragadta az ajánlkozó lehetőségeket. Az alábbiakból
remélhetőleg kiderül, hogy voltak jelentős időszakok, amikor saját bázissal nem is rendelkezett, és
voltak időszakok, amikor legerősebb bástyáját, Gibraltárt is szívesen odahagyta volna. Számos
bázisba jelentős pénzeket fektetett, aztán nem tudta megtartani azokat. Igazán céltudatos,
következetesen keresztülvitt koncepciója a térségben csak rövid időszakokban (Cromwell, II.
Károly, spanyol örökösödési háború) volt. John Sealey szerint egyébként a brit birodalom
„pillanatnyi elmezavarban” született.323
Az 1660-as évek elején jelentős változások történtek a stratégiai elrendeződésben. 1660-ban
helyreállították a Stuart dinasztia uralmát, így Anglia újra szalonképes lett az európai hatalmak
között. Ugyanakkor, 1659-ben, Franciaország és Spanyolország a pireneusi békével, és az azt
követő királyi házassággal egyre szorosabb szövetségi kapcsolatot kezdett kiépíteni. Eddig az
angolok hol az egyik, hol a másik fél mellé állván egyfajta egyensúlypolitikát támogattak. Ennek
lehetősége most megszűnt. Az 1660 és 1815 közötti időszak jelentős részében Anglia hadban,
vagy legalábbis feszült viszonyban állt Franciaországgal, és a vele szövetséges Spanyolországgal
is. Az angol külpolitika alkalmazkodóképességét mutatja, hogy azonnal reagált a helyzetre: II.
Károly király 1661-ben feleségül vette Braganza Katalint, a nemrég önállósult Portugália
királyának leányát. Ezzel a legkézenfekvőbb lehetőséget ragadta meg Spanyolország féken
tartására. Ez a kapcsolat Portugáliának is nagyon jól jött, hiszen a spanyol-francia szövetségtől
neki is volt oka tartani. Anglia számára a stratégiai szövetség mellett e házasságnak egyéb fontos
hozadéka is volt. A menyasszonyt bőkezűen látták el hozománnyal: Anglia birtoka lett az indiai
Bombay, és az észak-afrikai Tanger. Egyébként azokban az időszakokban, amikor Anglia éppen
hadban állt Spanyolországgal, mindig kimutathatóan javult a viszonya Algírhoz és a többi
maghrebi hatalomhoz.324
Tanger megszerzése sorsdöntő fontosságú a brit Mediterrán jelenlét története szempontjából.
Ez volt az első valódi angol birtok a térségben. Tanger a gibraltári szorost ellenőrző négy fontos
321
Ld. Monk, 15-16. p. 322
Walter Frewen Lord: The lost possessions of England. London, Bentley, 1896. 5-6. p. (a továbbiakban: Lord) 323
Idézi: Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál. Bp. Typotex, 2004. 8. p. 324
Fisher, 291 p.
43
erőd325
egyike. II. Károly felismerte az erőd stratégiai jelentőségét, és határozottan kiállt annak
fejlesztése mellett. Jelentős erődítési és móló-építési munkálatokba kezdtek, úgy tűnt, az angol
korona hosszabb távon meg kívánja tartani a birtokot. A kereskedelem fejlesztése érdekében
raktárakat építettek, és jelentős helyőrséget telepítettek, elsősorban a kalózok elleni védekezés
céljából. Tangert koronagyarmatként működtették, élére katonai kormányzó került,326
bizonyos
önkormányzata – az angol municipális kormányzat mintájára – az angol kereskedők városi
tanácsosainak testületéből állt. A külföldiek – még a több száz éve itt élő spanyolok is - ki voltak
zárva e testületekből.327
Tangerrel az volt a probléma, hogy nem volt hátországa: egy alaposabb
mór támadásnak egy hónapnál tovább nemigen állhatott volna ellen, a környező régiókkal pedig
csak idegen kereskedők közvetítésével tudott kapcsolatot tartani. Az eredeti lakosság ellenségesen
viszonyult az angolokhoz, akik egymással sem tudtak jól kijönni: különböző kereskedelmi lobbyk
nehezítették a város igazgatását. Tanger kereskedelmi telepként nagyon eredményesen
működött,328
de 1684-re II. Károly királynak olyan súlyos anyagi és belpolitikai jellegű
problémákkal kellett szembenéznie, hogy nem tudta tovább finanszírozni a telepet. A helyőrség
elkeseredetten távozott, keserűségüket fokozta, hogy a húsz éven át épített mólót távozáskor le
kellett rombolják.329
Anglia ismét kiszorult a Mediterránból. Egyre gyarapodó kereskedelmét
azonban fenn akarta tartani, a kalózoktól pedig megvédelmezni. Ez utóbbi cél elérése érdekében a
diplomácia fegyverét vetette be: ekkoriban kezdett kiépülni a barbár hatalmak felé a konzuli
rendszer, és megszülettek a kétoldalú egyezmények. Ezzel csak az volt a probléma, hogy
Algírban, Tuniszban nagyon gyakran cserélődtek a helytartók, és mindegyikkel újra kellett
egyezkedni.330
A béke azonban nem sokáig tartott: 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború. Orániai
Vilmos boldog volt, hogy angol trónigényét Ryswickben a franciákkal el tudta ismertetni.
Tulajdonképpen nem akart beszállni egy újabb háborúba, hajlandó lett volna elismerni egy
Bourbont Madridban, ha kárpótlásul ő is kap valamit, például Minorcát, és ráadásul Gibraltárt
vagy Ceutát. Ezt a spanyolok nem voltak hajlandók jóváhagyni. A diplomácia gyorsan dolgozott:
Vilmos és XIV. Lajos egyezkedett, közben Anglia, Hollandia és Ausztria aláírta a Grand Alliance-
ot, a szerződésben Angliának beígérték Gibraltárt. A háborútól félig-meddig független sikere volt
az angoloknak a Portugáliával 1703 december 27-én megkötött Methuen-egyezmény, mely kiváló
kereskedelmi kapcsolatokat eredményezett, ezen kívül pedig a brit flottának biztos bázist, a
Mediterráneum tőszomszédságában.331
1704 óta a Mediterrán jelenlét még markánsabb, amikor
az angol flotta – az egyességre hivatkozva - elfoglalta Gibraltárt.332
Ettől kezdve a briteknek
elméletileg módjuk lett a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közötti forgalom ellenőrzésére,
esetleg szabályozására, ugyanakkor a soron következő háborúkban biztos ellenségként
számíthattak Spanyolországra. A lisszaboni és gibraltári bázis segítségével jelentősen, és szinte
azonnal megnövekedett a Mediterráneumban a brit kereskedelmi jelenlét.
A szövetségesek 1707-8 táján álltak leginkább győzelemre a térségben. 1708 elején a
spanyolországi angol haderő parancsnoka James Stanhope tábornok lett, aki – Marlborough
325
A többi: Gibraltár, Tarifa, Ceuta. Ld. Monk, 18. p. 326
A kormányzó királyi előjogokkal rendelkezett, rendeletileg kormányzott, emiatt intézkedései nem mindenben
feleltek meg az aktuális angliai törvényeknek. Felügyeletét Londonban a Titkos Tanács egyik bizottsága látta el, a
Commitee for the Affairs of Tanger. Ennek titkára egyébként Samuel Pepys volt. Ld. Monk, 20. p. 327
Polgármester, 6 alderman, 12 tanácsos. Törvényhozási és adókivetési joguk volt, az angol törvényeknek
megfelelően. Ez az önkormányzat azonban csak 1668-ban, Tanger szabad várossá nyilvánításakor jöhetett létre. Ld.
Monk, 20. p. 328
Tanger, mint koronagyarmat működéséről részletesebben ld. Monk, 18-23. p. 329
Monk, 18-19. p. 330
Monk, 24. p. 331
Richard Cave: The Methuen Treaty = History Today, 2003 December, 54-55. p. 332
1704. július 22-én szállt partra Hessen hercege, 1800 emberével, heves bombázás után a vár másnapra megadta
magát. Az angoloknak 18 halottjukba került. Később, 1704-5 telén, a spanyol hadsereg, többszörös túlerővel
ostromolta az erődöt, de nem sikerült visszafoglalnia. Ld. Monk, 21-22. p. Gibraltár 18. századi történetéhez ld.:
Martin Murphy: Gibraltar: apple of discord = History Today, November 2002. 24-25. p.
44
herceggel egyetértésben – elhatározta Minorca megszerzését, ennek érdekében (gabonaszerzési
céllal) a szardíniai Cagliarit bombázták. Egy olyan tervet is dédelgettek, hogy a jakobitákat333
pártoló pápa ellen indítanak hadjáratot, ehhez is kellett volna Minorca. A szigeten 1708
szeptember 8-án szálltak partra 1700 emberrel, 30-ára Port Mahon erődje elesett. Minorca szigete
már territoriális nyereséget is jelentett, ennél azonban fontosabb volt a sziget kikötője, mivel Port
Mahon kiváló flottabázist jelentett, és segítségével szemmel tartható volt Toulon, de a katalán
kikötők is. Minorcát az angolok is nagyra becsülték, birodalmuk legfontosabb erődjei közé
sorolták. Az angolok ettől kezdve egészen 1783-ig folyamatosan jelentős hadiflottát
állomásoztattak a Nyugat-Mediterráneumban, s ennek fő bázisa Port Mahon lett.334
Az angoloknak jó ideig fogalmuk sem volt, milyen fontos nyereség számukra Gibraltár. A
kiválóan védhető hely elég sivár volt, és rengeteget kellett rá költeni. Ma már hihetetlennek tűnik,
de az angolok vagy ötven éven át próbálkoztak valami jobb helyre cserélni, csak senki sem állt
kötélnek.335
Gibraltár és Minorca segítségével Anglia – illetve 1707-től Nagy-Britannia – a
Mediterrán legerősebb hatalmai közé került. Ezzel egyidejűleg Franciaország, és a végsőkig
kimerült Hollandia szerepe ideiglenesen háttérbe szorult.336
A brit Mediterrán flottának két fontos feladata volt. Az egyik a spanyol flotta
megfigyelése, a másik pedig az észak-afrikai kalóz-államok kordában tartása. A franciák
ekkoriban még nem állomásoztattak komoly flottát a térségben: különös, de Anglia előbb volt
Mediterrán tengeri hatalom, mint maga a térségben helyet foglaló Franciaország.337
A helyzet
Maurepas338
tengerészeti minisztersége idején (1723-1749) kezd megváltozni, amikor a franciák
komoly flottaépítési programba kezdenek339
.
Stanhope diplomáciáját (melyre a koronát 1720-ban a Quadruple Alliance tette föl), 1721-től
1742-ig Robert Walpole stabil, befelé forduló, békés kormányzata követte. Walpole elvet csinált a
háború kerüléséből, a kereskedelem békés fejlesztéséből. Az elért pozíciókat azonban tartani
akarta.Walpole utóda, John Carteret340
már sokkal kontinentálisabb politikát folytatott, az osztrák
örökösödési háborúban pl. Ausztria mellé állt. Matthews admirális feladata volt Toulon blokád alá
vétele, ahonnan azonban 1744 februárjában a franciák, spanyol segítséggel kitörtek. Szerencsére a
franciák nem egyetlen, erős flottát tartottak a térségben, hanem kis squadronokra osztották. Ennek
ellenére a britek 1748-ig, az aacheni békéig számos nehézséggel kellett szembenézzenek a
térségben. Flottájukat a Riviéráról kénytelenek voltak Mahonba visszavonni, utánpótlási
vonalaikat gyakran zavarták a franciák és spanyolok. 1743-ban Theodore korzikai exkirály
Matthews admirális hajóján cirkált a sziget partjai körül. Mivel azonban Nagy-Britannia
hagyományosan jó kapcsolatokat tartott fenn Genovával és az itáliai államok többségével, II.
György király nem hagyta jóvá ezt az expedíciót, hivatalos vizsgálat lett a vége. Két évvel később,
amikor a Szárd-Piemonti királyság csatlakozott a Bourbonok elleni szövetséghez, Genova pedig a
franciákhoz, egy Villafrancából induló squadron még Bastiát is bombázta. A korzikai
333
Jakobiták: II. Jakab, az 1688-ban elűzött angol király, majd trónkövetelő fiának és unokájának hívei. Egészen
1788-ig, az utolsó Stuart trónkövetelő haláláig mindig fontos bizonytalansági tényezőt jelentettek Anglia
számára. 334
Minorca előnyös hadibázis volt, más szempontból azonban elég problémás: a meglehetősen elmaradott,
idegengyűlölő és zárkózott helyi lakosság hideglelős viszolygással viseltetett a protestáns angolok iránt. Az uraktól a
parasztokig mindenféle lehetséges módon intrikáltak az angolok ellen. Egyébként azt megelőzően a spanyolok ellen
is. A iratok hiányosan maradtak ránk, így nem tudjuk, az angolok igazából tettek-e valamit az ügy érdekében, de az
ellenérzéseket nem sikerült feloldani. Lord, 98-156. p., Monk, 36-38. p. 335
Martin Murphy: Gibraltar : Apple of Discord = Hostory Today, 2002. november, 24-25. p. 336
Monk, 38-39. p. 337
Ez erősen vitatható kijelentés, általában az angolszász művek állítanak ilyesmit. Ezzel szemben pl. a francia Panzac
szerint a 16. sz. 2. felében Spanyolországtól Franciaország vette át a Mediterrán tengeri hatalom stafétáját. Ld.
Panzac,12. p. 338
Maurepas, Jean Frédéric Phélypeaux, comte de Maurepas (1701-1781) 339
Black: Natural and Necessary Enemies, 2. p. 340
John Carteret, Earl of Granville, 1742-1743 folyamán miniszterelnök.
45
szabadságharc ekkori vezetői, Gaffori és Matra már ekkor angol védnökséget kértek341
. Az angol
kormány azonban a sziget megszerzésére irányuló terveket ejtette.342
A jó szövetségesi
kapcsolatok miatt nem vethetett szemet Szardínia, Szicília vagy Elba szigetére sem343
.
Franciaország agresszív politikája azonban felborította a térség status quo-ját. A brit birtokokat
azonban nem csupán megtartották, hanem megerősítették, fontos erődítési munkálatokat hajtottak
végre, és rendszeresen növelték a minorcai helyőrséget is.344
A stratégiai helyzet azonban az 1750-es években alapvetően megváltozott. Az aacheni béke
után az angol-osztrák viszony megromlott, Anglia kezdett kiszorulni Észak-Itáliából,345
ugyanakkor a franciák és spanyolok erődödtek a térségben. A brit kormány a spanyolok felé
próbált közeledni: az 1750-es Keene-féle kereskedelmi szerződésben Nagy-Britannia
megszüntette az Asiento-jogot,346
helyreállították az 1667-es vámtarifát. A spanyolok
természetesen ismét előhozták Gibraltár és Minorca kérdését, megint csak eredménytelenül.
1756-ban, a hétéves háború elején, a franciák visszafoglalták, majd (a Bourbon családi
szerződés értelmében) a spanyoloknak visszaadták Minorcát.347
A brit közvélemény ezt hatalmas
kudarcként élte meg, a bűnbakká tett Byng tábornokot, a sziget parancsnokát ki is végezték. Nagy-
Britanniában a nagypolitikában is fordulat következett be: 1756 novemberében az idősebb Pitt
államtitkári rangot kapott, valójában a kabinet vezetője lett. Elődeitől nagyban különböző
elképzelései voltak a brit birodalom építéséről és annak külpolitikájáról. Tengerentúli birodalom-
építő politikája fantasztikus eredményeket hozott Indiában és Kanadában, ezzel párhuzamosan
azonban a közelebbi vizeket kissé elhanyagolta. Mivel a Hétéves háborúban az elforduló Ausztria
helyett Poroszországot választotta szövetségesének, Európán belül is inkább az Atlanti partok
érdekelték, a nagy flottagyőzelmeket is ott aratták (Quibéron, Belle Ile). A Mediterráneum
legnagyobb sikere Saunders admirális nevéhez fűződik, aki Toulont blokád alá véve
megakadályozta, hogy a francia flotta úton Brest felé elfoglalhassa Portugáliát. A háború végére
azonban a britek kiköszörülték a csorbát, a békeszerződés Minorcát (Belle Ile-ért cserébe)
visszaadta a győztes Nagy-Britanniának.Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a
Mediterrán másodrendű helyszínné vált, szemben Indiával és egyéb, tengerentúli területekkel. A
francia forradalom elleni első koalíció idejéig ez a helyzet még csak romlik.
Minorca ideiglenes elvesztése is érzékenyen érintette az angol kormányt, ennél azonban
sokkal aggasztóbb volt az, ami 1769-ben történt. Ekkor ugyanis Franciaország, amely már
többször beavatkozott a sziget ügyeibe, megvásárolta Korzikát. Korzika az angolokat is érdekelte:
a 18. század folyamán itt zajló sorozatos lázadások, forradalmak és belháborúk során több ízben
az angolok is beavatkoztak az itteni eseményekbe. Amikor a britek 1756-ban elvesztették
Minorcát, a Newcastle-kormány utasította Hawke admirálist, hogy flottája menjen Korzikához.
Ekkor azonban még mindig nem esett szó a sziget megszerzéséről, csak arról, hogy a francia
flottát el kell csalni Minorcától. Ez azonban nem sikerült, mivel a brit flotta nem merte
megkockáztatni, hogy gibraltári bázisától ilyen messze hadakozzék. Mivel Ausztria Franciaország
szövetségese volt, az itáliai kikötők jelentős része bezárult az angol flotta előtt348
. Az 1750-60-as
341
Gregory: Ungovernable Rock, 44. P. 342
1769-ben Korzika sorsára hagyása meglepően nagy felháborodást váltott ki a brit közvéleményben. A kormány
azonban nem tett semmit, figyelmét elvonták az amerikai események. Erről részletesebben ld. Jeremy Black: Natural
and necessary enemies: Anglo-French relations in the 18th century. Athens, Univ. of Georgia P., 1986. 120-122. p. 343
Rose: Pitt and Napoleon, 60. p. 344
Monk, 49-50. p. 345
Elsőrorban az 1752-es aranjuezi spanyol-osztrák szerződés miatt. E szerződésben a két hatalom, hosszas viszályok
után, gyakorlatilag békésen felosztotta Itáliát. Ld. Monk, 51-53. p. 346
A rabszolgakereskedelem monopóliuma. 1701 és 1710 között a Francia Guinea Társaságé, az utrechti békében
Nagy-Britannia kapta meg. Ezt még 1708-ban ígérte meg, az angol flotta spanyolországi segítségéért III. Károly. Ld.
Jeremy Black : The Rise of the European Powers : 1679-1793. London, Arnold, 1990. 49-54. p. 347
Az angolok első reakciója az volt, hogy Gibraltárt felajánlották Minorcáért cserébe. 348
Gregory: Ungovernable Rock, 45. p.
46
években a Mediterrán nagyhatalom szerepét Angliától egyre inkább Franciaország vette át.
Korzika mellett ekorra már Málta is francia befolyás alá került.349
Az angolok helyzetét a térségben az amerikai függetlenségi háború alapjaiban rendítette
meg. E háború során Anglia ellen Európa valamennyi hatalma összefogott, a szigetország nem
tudta az egyensúlypolitika rég bevált módszerét alkalmazni. Az Amerikában folytatott súlyos
háború miatt minden hadi utánpótlás oda ment, Gibraltárra alig maradt erő. Bár Gibraltárt 1779-82
között, a hosszú, kimerítő és véres ostrom ellenére is sikerült megvédeni,350
az 1783-as
békeszerződés Minorcát351
visszaadta Spanyolországnak. A Habsburg-Bourbon szövetség
következtében pedig Itália államai sokkal előzékenyebbek voltak a franciák, mint az angolok iránt.
Ráadásul a franciák Máltával is kötöttek egy hajójavítási egyezményt. Gibraltár hosszú blokádja
miatt Anglia a térségben flottabázis nélkül maradt, ennek következtében kereskedelmi forgalma is
jelentősen visszaesett. A térség ura a touloni francia flotta lett352
. A háborús vereség
következtében egyelőre nem is mutatkozott lehetőség e kellemetlen helyzet megváltoztatására.
Ehhez várni kellett az újabb háború kitörésére: az alkalom 1793-ban, a francia forradalom elleni
háború kitörésekor, illetve az első koalíció megalakulásával jött el, mégpedig a rojalisták touloni
lázadása kapcsán.
1793-ban a brit külpolitikának a következő kikristályosodott elvei voltak: elsődleges cél a
szigetország tengeri védelme, második: Németalföld megvédelmezése az ellenséges befolyástól,
harmadik az európai kontinens biztonsága (ellenforradalom, gyakorlatilag az egyensúlypolitika
alkalmazásával). Legfőbb taktikája az egyensúlypolitika volt, melyet kiválóan gyakorolt is, bár
már az amerikai függetlenségi háború kapcsán kiderült, hogy nem mindig sikerül megfelelő
szövetségeseket találni. Az egyensúlypolitika része volt az is, hogy ahol lehetett, különféle
mentességekre és kompenzációkra tartott igényt.353
Angliát az európai kontinensből mindössze a
Hollandiától Portugáliáig terjedő partmenti sáv érdekelte, a többi ország csupán stratégiai-taktikai
szövetségesként kellett neki.354
A háború során ezeket még egy ad hoc elv egészítette ki: a
vetélytársak fontosabb gyarmatainak megkaparintása. A háború első szakaszában, 1793-tól ennek
megfelelően a fontos hadszínterek Hollandia és az Antillák lettek.355
Az első koalíciót megalakító hatalmak számára a Mediterrán térség egy szinte lényegtelen
mellékhadszíntér volt csupán.356
A háború fő színtere az osztrákok és poroszok számára is a Rajna
vidékén volt. 1793-ban azonban Anglia kötelezte magát, hogy jelentős flottát küld a
349
Monk, 56-57. p. A 17-18. században a máltai lovagrend vezetőinek túlnyomó többsége francia arisztokrata
családok sarja volt. A sziget szoros kapcsolatot tartott fenn a francia udvarral, amely Máltát afféle „tengeren túli
département”-ként kezelte. A lovagrend könyvtára pl. francia kötelespéldány-joggal rendelkezett. Ld. Histoire de
Malte (Que sais-je? Sorozat) 350
Az angol-spanyol hadieseményekről ld. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a 18. században. Bp.
Tankönyvkiadó, 1990. 235-240. p. 351
Minorcát még 1782. febr. 5-én foglalta el Crillon herceg, egy spanyol sereg élén. A spanyolok ezután tökéletesen
lerombolták az erődöt, hadászatilag értéktelenné vált. Az angolok később (1798-ban) visszakapták, de nem tudtak mit
kezdeni vele, már nem érte meg újra felszerelni. 1802-ben végleg le is mondtak róla. Ld. Monk, 58. p., Russell
Chamberlin: The long farewell = History Today, 2002 September, 27. p. 352
Gregory: Ungovernable Rock, 46. p. 353
Paul W. Schroeder: the transformation of European politics: 1763-1848. Oxford, Clarendon, 1994. 6-9. p. 354
Jeremy Black: British Foreign Policy in an age of Revolutions: 1783-1793. Cambridge, Univ. P., 1994. 17. p. (a
továbbiakban: Black: Foreign) 355
A brit hadicélokról sok helyütt lehet olvasni, pl. Britain and Revolutionary France : Conflict, Subversion and
Propaganda / ed. Colin Jones. Exeter, Univ. P., 1983. 16-17. p., az Antillákon kialakult rendkívül nehéz helyzetről ld.
27-38. p. Itt David Geggus kihangsúlyozza, hogy St. Domingo annyira fontos volt Angliának, hogy hatvanezer
katonát küldött ide, a sárgaláz miatti szinte biztos halálba, míg később Wellington hercegnek is maximum
negyvenezer fővel kellett beérnie Spanyolországban. A Nyugat-Indiák felülértékelését, és a Mediterrán hadszínterek
relatív elhanyagolását már 1911-ben is kihangsúlyozta J.W. Fortescue: British statesmen of the great war, 1793-1814.
Oxford, Clarendon, 1911. (a továbbiakban: Fortescue) Fortescue szerint a Toulonba, illetve Korzikára küldött
összesen 3000 katonával szemben St. Domingon csak a halottak száma 40.000 főre rúgott. 98., 104. p. 356
Nem dolgozatunk témája, de a későbbiekben ez a hozzáállás jelentősen változni fog. Ld. Szász Erzsébet: Angol-
francia versengés a keleti Mediterráneumban, 1797-1815 = Világtörténet, 1994/ősz-tél. 24-40. p.
47
Mediterráneumba, mely a tengerparti Alpokban és a Mediterrán Riviérán támogathatta az
osztrákok és az itáliai szövetséges államok hadműveleteit. Ausztria csak ezzel a feltétellel lépett
be a szövetségbe.357
A szárd király és Nápoly katonai segítséget ígért, ezért azonban az angol
kormánynak kemény fontokkal kellett fizetnie.358
Mivel az itáliai és ibériai szövetséges államok
kikötői – melyek közül a legfontosabb Livorno volt – nyitva álltak az angol hajók előtt, a koalíció
első hónapjaiban a brit flottának nem voltak utánpótlási és dokkolási gondjai.
1793 első felében a koalíció vezető politikusai szentül meg voltak győződve róla, hogy a
Francia Köztársaság hamarosan összeomlik. Erre a feltételezésre ekkoriban jó okuk volt: szinte
egész Európa háborút viselt a franciák ellen, akiknek helyzetét gazdasági összeomlás, és súlyos
belpolitikai válság is nehezítette. A vidéki Franciaországban a royalista lázadások mellett éppen
1793 nyárelején bontakozott ki az ú.n. föderalista mozgalom359
.
A föderalista mozgalom egyik központja Dél-Franciaországban volt, ahol a Toulonban
állomásozó francia Mediterrán hadiflotta 1793 júniusában fellázadt a jakobinus kormányzat ellen.
Amikor az angol kormány értesült erről, Grenville megsürgette az osztrákokat, hogy a flandriai
brit expedíció fejében indítsanak el egy hadsereget Provence felé. A brit kormány szemében ez
annyira fontos cél volt, hogy Pitt július 19-én még azt is javasolta, hogy a flandriai expedíciótól
dobjanak át ide 3 angol ezredet, valamint egy hesseni és württembergi osztagot. Pitt elképzelése
szerint az ily módon kiegészített szövetséges csapatok, a spanyolok és Hood admirális360
hadiflottájával megtámogatva, győzelemre segíthetik a provence-i lázadókat és a koalíciót361
.
Sajnos azonban már ekkor megmutatkozott az 1. koalíció legfőbb gyengéje: a koalíciós partnerek
egészen egyszerűen nem tudták felfogni, milyen súlyos háborúba keveredtek. Mindannyian
spórolni akartak, és úgy gondolták, a többiek majd elintézik az ellenséget. Thugut osztrák
kancellár pl. nem vette komolyan az angolok felhívását, sőt, az itáliai hadszíntérről csapatokat
dobott át a Rajnához.
Amikor júliusban Hood és Langara flottája megérkezett a francia partokhoz, Hood egy
kiáltványt tett közzé, miszerint ha Toulon és Marseille hadihajóira felvonják a francia királyi
zászlót, védelem alá vonja a városokat, tekintettel lesz a tulajdonjogra, és a hadihajókat a majdani
győzelem után visszaadja a francia királyságnak. A jakobinus megbízottak azonban közben
Marseille-ben rendet csináltak, így Hood egész flottájával (19 hadihajó)362
Toulonhoz vitorlázott,
ott augusztus 27-én lehorgonyzott, és 1500 embert partra is tett363
. Ugyanaznap délután 15 spanyol
hajó is érkezett, melyek 1000 embert tettek partra. Augusztus 28-án Hood egy újabb kiáltványt tett
közzé, melyben ígéretet tett, hogy Toulont megtartja XVII.Lajos hűségén. Augusztus 29-én kitört
a rojalista lázadás.364
A touloni városatyák készségesen elfogadták a helyzetet, a flotta matrózai
között kibontakozó ellenállást pár nap alatt felszámolták. Augusztus 31-ig a városból sikerült
357
Rose: Pitt and the Great War, 143. p. 358
A 20 ezer szárd katonáért pl. 200 ezer font évjáradékot kértek Rose: Pitt and the Great War, 143. p. 359
A föderalizmus a jakobinus Franciaország központosító politikája ellen kívánta a régi helyi intézményeket és
kiváltságokat megóvni. Részletesen ld.: M. H. Crook: Federalism and the French Revolution: The Revolt of Toulon in
1793. = History (65) 1980. 383-397. p. 360
Sir Samuel Hood (1724-1816), 1st Viscount of Hood. Észak-Amerikában, Dominicán szolgált, 1793-1794 között a
brit Mediterrán flotta főparancsnoka. 361
Rose: Pitt and the Great War, 143-144. p. 362
Stratégiai kérdések tárgyalásába nincs hely belemélyedni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a brit Mediterrán
flotta ekkoriban 21 sorhajóból és 51 egyéb hajóból állott, de Toulon ostromán kívül e flotta dolga volt valamennyi
spanyol és észak-afrikai kikötő, a livornói kereskedelem, Nápoly, Szicília, a görög partok, az Adria és a Dardanellák
felügyelete. Így az is hatalmas erőfeszítést jelentett, hogy a 21-ből 19 sorhajót Toulonhoz irányítottak. Ld. Piers
Mackesy tanulmányát = Britain and the French Revolution, 1789-1815. ed. Dickinson. Houndmills, Macmillan, 1989.
151. p. 363
Rose Pitt and the Great War, 144-145. p. 364
Jennifer Mori: The British Government and the Bourbon restoration : the occupation of Toulon, 1793. = Historical
Journal, 40, 3. (1997) 699-719. p.
48
kiszorítani a Carteaux vezette jakobinus-párti kormánycsapatokat. A városban újra életbe léptették
az 1791-es alkotmányt. Ez az esemény a rojalisták legragyogóbb sikere volt365
.
Hamar megmutatkoztak azonban a város védelmének nehézségei: a 15 mérföldes
városvédelmi sáncrendszert nagyon nehéz városi miliciával, és mindössze 2500 katonával
megtartani. Henry Dundas brit hadügyminiszter szeptember 14-én elrendelte, hogy a Dunkerque-t
ostromló sereg egy részét irányítsák át Toulonba. Szeptember 28-án a tüzérséget is elvonták, ami
nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a brit kormány feladta a flandriai expedíciót. Dunkerque
lakosságának polgári felügyelőjét, Sir Gilbert Elliotot pedig rugalmasan átirányították Toulonba,
hogy a továbbiakban ugyanezt a meghatalmazott miniszteri feladatot itt lássa el. Elliot – a korabeli
utazási viszonyok miatt – novemberre ért Toulonba.366
Dunkerque feladásáról a végső döntés
október 28-án született meg367
.
Szeptember 16-án azonban megérkezett a város alá a köztársasági hadsereg. Ekkorra már
17 ezer szövetséges katona tartózkodott a városban: elhelyezésük, ellátásuk jelentős konfliktus-
forrás volt, annál is inkább, mivel a teljes lakosságot a brit és spanyol flotta élelmezte. Ráadásul a
szövetségesektől sokkal több katonára számítottak: Milánóból pl. 5 ezer katonát vártak, egy sem
érkezett. Egyedül Anglia volt további áldozatokra kész: Pitt hosszas egyeztetések után, végre
december 23-án tudott elindítani Írországból, Cork-ból egy ezredet. Mint tudjuk, későn. Így hát
17 ezer ember próbálta feltartóztatni a 40 ezres francia sereget.
A szövetségesek védelmi képességeit ráadásul egy sajátos körülmény még inkább gátolta:
a különböző nemzetiségű csapattestek nem tudtak a főparancsnokság kérdésében megegyezni: a
flottának Hood és Langara egyaránt parancsolni akart, de ugyanez történt a szárazföldi seregnél is.
Az angolok főparancsnoka a végtelenül pesszimista O’Hara volt, aki felmérvén a város védelmi
képességeit, nem sok jóra számított, viszont az volt a véleménye, hogy mivel az angolok
képviseltetik magukat a legnagyobb sereggel, a legnagyobb flottarésszel, és elsőnek érkeztek,
nekik kell parancsolni. Pitt is azon a véleményen volt, hogy az elsőség jogán a főparancsnok
csakis angol lehet.368
Ezt a spanyolok természetesen vitatták, és mivel alig telt el két év a Nootka-
krízis369
óta, alapvető gyanakvással szemlélték az angolok minden lépését.370
A spanyolok és a francia rojalisták az angolokat azzal kezdték vádolni, hogy Toulont –
Gibraltár mintájára – meg akarják tartani. Ezt a britek egyöntetűen tagadták. A vitának sajátos
színezetet adott, hogy jelentkezett Provence grófja, aki szintén át akarta venni a város irányítását,
mint régensherceg. A spanyolok a herceg mellé álltak, az angolok azonban határozottan
tiltakoztak a herceg régenssége és touloni partraszállása ellen371
. Angliában 1788-89 fordulóján
zajlott le a komoly belpolitikai válságot előidéző régens-vita,372
és Pitt valószínűleg nagyon ideges
365
Hood admirális azt érzékeltette a touloniakkal, hogy Anglia legfőbb célja a monarchia restaurálása. Ez azonban
nem egyértelmű: a kormány nevében Lord Chatham figyelmeztette Hood-ot, hogy valóban támogatják a rojalistákat,
ez azonban csak az adott helyzet következménye, nem elvi kérdés. Ld. Rose: Pitt and the Great War, 145. p. 366
Life and letters of Sir Gilbert Elliot. Vol. 2. London, Longmans, 1874. (a továbbiakban Elliot: Letters) 162., 172. p. 367
Rose: Pitt and the Great War, 147. p. 368
Rose: Pitt and the Great War, 153. p. 369
A Nootka-öböl a kaliforniai partvidéken van, ahol 1789-ben az angolok (a hajdani Drake-expedíció felfedezői
jogán) megpróbáltak egy kereskedelmi telepet létrehozni. A területet magukénak valló spanyolok azonban elfogták az
angol hajókat. Az angol diplomácia erre nagyon határozottan lépett fel, kártérítést követelt és kapott Spanyolországtól,
valamint elismertette a kereskedelmi telep-létesítés szabadságát. Még csak öt év telt el az amerikai függetlenségi
háború óta, amelyben Spanyolország a győztes, Anglia a vesztes fél volt, és most, pusztán diplomáciai eszközökkel
Anglia visszalépésre kényszerítette ellenfelét. A szigetország számára ez jelentős presztizs-nyereséget jelentett. Ld.
John M. Norris: The policy of the British Cabinet in the Nootka Crisis = English Historical Review, 1955. 562-580. p. 370
Az angol-spanyol ellentétekről ld. The Cambridge History of British foreign policy 1783-1919 / ed. A. W. Ward.
Vol. 1. 1783-1815. Cambridge, Univ. P., 1922. 256-257. p. 371
Rose: Pitt and the Great War, 155. p. 372
1788 őszén III. György királyon kitört az elmebaj. A walesi herceg (aki nagyon rossz viszonyban volt apjával,
és Pitt miniszterelnökkel), azonnal régensnek ajánlkozott. Az ellenzék lelkesen mellé állt, a régens kinevezése
ugyanis kormányváltást is hozott volna. Pittnek minden alkotmányos csűrés-csavarást be kellett vetni, hosszas
parlamenti viták során, hogy ameddig csak lehet, késleltesse a kinevezést. Nagy szerencséjére, 1789 márciusában
a királyt gyógyultnak nyilvánították. Ld. Tandori Mária: The Regency crisis and its constitutional consequences.
49
lett, amikor kiderült, hogy megint egy újabb önjelölt régenssel gyűlhet meg a baja. Szerencséjére
a touloni rojalisták sem rajongtak az ötletért: arra hivatkoztak, hogy az 1791-es alkotmány nem
intézkedik a régensi intézményről373
. A kérdés így lekerült a napirendről.
A háborúnak ebben a szakaszában egyébként a Pitt kabinet a megszerzett területeket a
háborús kárpótlás kérdésében vette figyelembe: mivel abban reménykedtek, hogy a háborúnak
hamarosan vége lesz, arra koncentráltak, hogy a háborús költségekért valamilyen anyagi formában
kárpótolják saját országuk gazdaságát. Erre logikus megoldásnak látszott, hogy bizonyos
területeket ideiglenesen megszerezzenek, és ha azokon behajtották a költségeket, utána a területek
jogi helyzetét rendezni lehet. Korzika megszerzésére is ilyen célból gondoltak.374
1815-ben,
amikor a háború véget ért, annak iszonyatos költségei miatt már szó sem lehetett a költségek teljes
kompenzációjáról, a Liverpool-kabinet meg sem említette a kérdést.
A jóvátétel kérdésében tehát határozott nézeteltérés bontakozott ki a kormány, a spanyolok
és Hood admirális között. A kormány Toulonra is, mint a későbbi jóvátétel egyik forrására
tekintett. A spanyolok és Hood azonban lovagiasan viselkedtek, a várost minden ellenszolgáltatás
nélkül akarták visszaadni, ha a királyságot sikerül restaurálni375
. Spanyolország meg is sértődött
az angol kormány elképzelésein (azok november 20-án kiadott deklarációjukban kijelentették,
hogy Toulont nem akarják megtartani, viszont kártérítést fognak kérni), mivel a városban ekkor
már több volt a spanyol katona, mint az angol, a város kormányzását azonban az angolok
szigorúan a kezükben tartották. Az angolok három megbízottja (Hood a flotta, O’Hara a hadsereg,
Sir Gilbert Elliot pedig a polgári kormányzat részéről) gyakorlatilag teljhatalmú kormányzóként
viselkedett. A nézeteléréseket fokozta, hogy az angolok és spanyolok a touloni francia flotta
sorsában sem tudtak megegyezni. A spanyolok el akarták konfiskálni a hajókat, és azonnal egy
spanyol kikötőbe szállítani azokat, illetve ha ez nem sikerül, fel akarták gyújtani. Langara
admirális nem volt elég óvatos, így ez a hír ki is szivárgott, amin aztán a touloniak és angolok
egyaránt felháborodtak. Pitt azonban nagy expedíciót tervezett Provence ellen, és ehhez akarta
felhasználni a flottát376
.
Toulon ostromát nincs helyünk részletesen ismertetni.377
December közepén Hood
admirális elrendelte az evakuációt, amely három szörnyű napon át tartott. Ennek során a
hadseregeket, és a rojalizmusuk miatt maradni nem merő polgári lakosságot felvették az angol és
spanyol hajók, magukkal ragadva 18 francia hajót, amennyit csak lehetséges volt. Azt a 27 hajót,
melyeket vagy idő, vagy legénység híján nem voltak képesek elvinni, felgyújtották378
.
Toulon elvesztése súlyos csapást jelentett a koalíciónak. Fel kellett adják a háború gyors
befejezésének terveit. Az angolok pedig egy váratlan problémával szembesültek: ott álltak a
Földközi-tenger közepén, egy csomó alig ellátott hajóval, dokk és utánpótlási bázis nélkül,
England, 1788-89 = Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica. Tom. 105.
1998. 29-36. p. 373
Rose: Pitt and the Great War, 155. P. Elliot civil megbízott egyébként – Burke módjára – lelkes royalista volt,
gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki Toulonban őszintén örült a Monsieur megjelenésének, mert azt hitte, az majd
fellelekesíti a royalista buzgalmat. Csalódnia kellett. Ld. Ephraim Douglass Adams: The Influence of Grenville on
Pitt’s Foreign Policy, 1787-1798. Washington, Carnegie Inst., 1904. 24. p. 374
Rose: Pitt and the Great War, 155-156. P. ugyanerről ld. John M. P. McErlean: Corsica, 1794. Combined
operations = New interpretations in naval history : selected papers from the 10th Naval History symposium held at the
US Naval Academy, 11-13 September 1991. /ed. Jack Sweetman. Annapolis : Naval Inst. Pr. 1993. (a továbbiakban:
McErlean: Corsica) 106. p. 375
Rose: Pitt and the Great War, 156. p. 376
Rose: Pitt and the Great War, 156-157. p. 377
Rose: Pitt and the Great War, 157-158. p. Az eseményeket sajátos francia szemszögből ismerteti Barras ld.
Mémoires de Barras, membre du Directoire. Tome 1. Ancien Régime – Révolution. Paris, Hachette, 1895. 103-131. p.
Toulonról ld. még: Fernand Braudel: Franciaország identitása: 1. köt. A tér és a történelem. Bp. Helikon, 2003. 259-
275. p. Az ostromról ld. a Napóleon-biográfiák bármelyikét, ill. John Haycraft: A francia forradalom nyomában.
London: Secker and Warburg, 1989. 202-215. p. (a továbbiakban: Haycraft) 378
Ebből 11-et a franciák később helyre tudtak állítani, de a francia Mediterrán flotta ezt a veszteséget nem tudta
kiheverni. Ld. Rose: Pitt and the Great War, 160-161. p.
50
ráadásul több száz depressziós polgári személlyel a fedélzeten. Kellett egy biztos bázis, mégpedig
sürgősen, és nem túl messze.379
Közben, november 30-án Grenville érdekes levelet ír St Helens-nek, Anglia madridi
követének. Ebben többek között megemlíti, hogy Korzika Angliáé lesz, és hogy Franciaországot a
majdani békeszerződésben a Pireneusokban fogják területtel kárpótolni380
. Ez nem az első nyoma
annak, hogy az angol kormány foglalkozik Korzika megszerzésével.
Anglia és Korzika 1794 előtt
1738-ban, amikor a francia csapatok először léptek Korzika területére (a 18. században), a brit
közvélemény egy része már erősen kritizálta a kormányt, amiért semmit sem tesz. Villettes
(franciás neve ellenére egy angol diplomata) figyelmeztette Newcastle miniszterelnököt, hogy ha a
franciák megszerzik Korzikát, akkor képesek lesznek jelentősen veszélyeztetni az itáliai partokkal
folyó angol kereskedelmet381
. 1768-ban, amikor Franciaország okkupálta Korzikát, az angol
kormányra sokkal komolyabb nyomás nehezedett: az angolok sokkal többet tudtak Korzikáról. Ez
olyan utazóknak köszönhető, mint Lord Lyttleton, Mrs Montagu, de elsősorban James Boswell,
kinek műve valóságos divatot idézett elő a londoni sajtóban. Neki köszönheti Pascal Paoli is azt a
népszerűséget, ami lehetővé tette számára, hogy 20+12 éven át Londonban, angol nyugdíjon
élhessen. A francia győzelem után Londonban nyilvános gyűjtést rendeztek az emigrációba
kényszerült hazafiak javára. (Choiseul ezen meg is sértődött, és azt mondta Harcourt párizsi brit
követnek, hogy ő meg majd New York népe javára fog gyűjteni – majdnem komoly villongás lett
a dologból. Harcourt hűvösen megjegyezte, hogy a francia miniszter nyilván a bostoniakra
gondolt, és hogy egészen más egy nyilvános magán-gyűjtés, mintha egy miniszter indítja
ugyanezt. Choiseul később is többször felpanaszolta a korzikaiaknak nyújtott segítséget.)382
A brit
kormány azonban nem gyakorolt nyomást Franciaországra Korzika elfoglalása miatt. Igazából
figyelmét ekkor már az amerikai események kötötték le. A brit kabinetben egyedül Lord
Shelburne figyelt fel a stratégiai helyzet fenyegető megváltozására. Kifejtette, hogy Anglia
elvesztett egy lehetséges hajófa- és tengerész-utánpótlást adó bázist, amit viszont a franciák
szereztek most meg, az angol kormányt többen is tétlenséggel és ostobasággal vádolták. Egy
tengerésztiszt, Augustus Hervey védte meg a kormányt. Szemrebbenés nélkül bizonygatta, hogy
Korzikának nincsenek is biztonságos kikötői, se jó fája, se jó tengerészei. A fa szerinte errefelé
kivételesen törékeny. Mindezzel Hawke, az Admiralitás Első Lordja is messzemenőkig
egyetértett. Mivel a brit kabinet szemlátomást kisujját sem volt hajlandó mozdítani Korzikáért,
Shelburne lemondott383
.
A franciák elől sok korzikai Angliába emigrált, és egy külön osztagot alkotva a brit
seregben vállaltak szolgálatot. Parancsnokuk Leonetti, Paoli sógora volt, és részt vettek mind
Minorca, mind Gibraltár védelmében. Philippo Masseria, Paoli barátja Toscanában börtönbe is
került, mert az angoloknak toborzott, és egy egész osztagnyi korzikait vitt Gibraltárba.384
Horace
379
A menekültek számáról Haycraft azt állítja, 7500-an voltak. Ld. Haycraft, 213. p. Logikus lett volna, ha a touloni
rojalista menekülteket valamely itáliai koalíciós partner befogadja. Ehhez képest pl. III. Ferdinánd, toscanai
nagyherceg a napokban utasított ki minden franciát. Róma és a szárd királyság sem volt segítőkész. Sir Gilbert
Elliotnak, aki a brit kormány civil megbízottja (a polgári lakosságért felelős meghatalmazottja) volt, maradt a feladat,
hogy sürgősen oldja meg a menekült-kérdést. Ld. Jollivet,15-16. p. 380
Rose: Pitt and the Great War, 156. p. 381
Black: Natural, 147. p. 382
Black: Natural, 121. p. 383
Gregory: Ungovernable Rock, 45-46. p. 384
Carrington: Sources, 12. p.
51
Mann, a toscanai brit követ 1780. áprilisában javasolta, hogy Nagy-Britannia a békekötés után
játssza a szigetet a toszkán nagyherceg kezére385
.
Az angolok már 1789-ben újra figyelemmel kísérték a sziget sorsát,386
amikor felmerült
Genovának való visszaadása387
. Ekkor John Trevor, a torinói brit nagykövet388
javasolta
kormányának, hogy Anglia vásárolja meg a szigetet389
. Trevor úgy kalkulált, hogy ha Genova
visszavásárolja Korzikát, az olyan anyagi terhet jelent neki, hogy rögtön tovább kell adja azt,
haszonnal. Lehetséges vásárlókként Trevor Oroszországot, Toscana nagyhercegét, vagy
Spanyolországot sorolja fel, aki Korzikát a pármai infánsnak adná. Az orosz-veszélyről Hervey, a
firenzei követ is tudott 1792-ben figyelmeztette Grenville-t, hogy amikor 1790-ben, a
visszavásárlásról volt szó, Genovában felmerült, hogy esetleg Oroszországtól kérjenek rá pénzt, és
az oroszok szinte azonnal Livornóban termettek a Fekete-tengeri hajóhad egy részével, jó lesz
vigyázni. Erre azonban a brit kormány nem válaszolt. A háború 1793. Február 1-i kitörésekor
Korzika jelentősége megnövekedett. A régi Bourbon-házi szövetség (francia-spanyol-osztrák)
felbomlott, Anglia ellenben könnyen talált szövetségest és bőven itáliai bázist, sőt, Nápoly és a
Szárd királyság kifejezetten kérte az angol támogatást390
. John Trevor május 2-án azt írta
Grenville-nek, hogy ki kellene kergetni a franciákat Korzikáról, és a szigetet brit védnökség alá
venni. Egyetlen aggodalma, hogy mit szólnak hozzá az itáliai államok. Ezt támogatta John Udny,
a livornói brit konzul, aki márc. 26-án jelentette felettesének, Lord Hervey toscanai brit követnek,
hogy március 17-én a Korzikáról elűzött, és Livornóban élő rojalisták benyújtottak neki egy
memorandumot, melyben azt bizonygatták, hogy támogatásukkal Korzikáról az angolok könnyen
kikergethetnék a franciákat. A konzult arra kérték, győzze meg Paolit jószándékukról és
támogatásukról. Carrington szerint ezt a dokumentumot Francisco Gaffori szerkesztette, a korzikai
rojalisták feje, apósával, Matteo Buttafuocoval391
. Udny a memorandum szövegét kommentár
nélkül megküldte Grenville-nek, és egy levél kíséretében Paolinak is. Paolit rá akarta venni a
rojalistákkal való kibékülésre, és közvetítőnek ajánlkozott. Paoli azonban nem volt egy békülős
fajta, és nem vette fel a kapcsolatot a rojalistákkal, akiket a zsarnokság híveinek, a szabadság
ellenségeinek tartott.392
A rojalisták valószínüleg azért akartak hazamenni, mert ott volt minden
vagyonuk, melyet még a francia forradalom kobzott el.
1793. június 11-én a vállalkozó szellemű Udny újabb javaslatot tett Paolinak: most angol-
korzikai megegyezést javasolt, és egy hónappal később egy előzetes megegyezés-tervezetet el is
juttatott a külügyminisztériumba. A javaslat „subsidy treaty”-ról beszél, tehát jelentős anyagi
támogatásról van szó. A feltételek röviden: Korzika átadja az angoloknak St. Florent kikötőjét.
Békeidőben Korzika teljes függetlenséget élvez, melyet Nagy-Britannia garantál. A pénzügyi
támogatást egy nemzeti milícia felállítására fordítja, mely háború esetén az angolok szolgálatára
áll. Udny bejelentette Paolinak az angol flotta közeli Mediterránba érkezését, és közvetítőnek
ajánlkozott Paoli, Lord Hervey és Lord Hood között393
. Sajnos, nem maradt fenn okirat arról, hogy
Paoli mit szólt e javaslathoz. Udny azt állította a külügy felé, hogy egy meg nem nevezett pap
385
Gregory: Ungovernable Rock, 46. p. 386
Korzika megszerzésének brit terveiről ld. Alfred Cobban: British secret service in France, 1784-1792. = English
Historical Review, 1954 (69.), 226-261. p. 387
részletesen ld, Emmanueli, R.: Le gouvernement de Louis XVI offre a la Republique de Genes la rétrocession de la
Corse, 1790 = AHRF, 1974. 623-640. p. 388
Az itáliai brit követségek: Torino és Firenze, konzulátusok: Genova, Nizza, Cagliari, Nápoly és Livorno voltak.
Ld. G. W. Rice: British consuls and diplomats in the mid-eighteenth century: an Italian example = English Historical
Review, 1977. 834-846. p. 389
Trevor 1789. November 17-i sürgönyét idézi Carrington: La création… 434. p., utal rá Gregory: Ungovernable
Rock, 46. p. 390
Gregory: Ungovernable Rock, 47. p. 391
Carrington: La création… 434. P., Udny levelei olvashatók ld. Carrington: Sources, 17. p. 392
Paoli azért is kénytelen az angolokhoz fordulni, mert – az angolok kimondottan rojalista-barátok lévén – tartott
tőle, hogy ha ő nem lép gyorsan, akkor Buttafuocoék szerzik meg az angol támogatást. Ld. Graziani: Paoli, 319. p.,Az
erre vonatkozó levelezést ld. Carrington: Sources, 17-18. p. 393
Carrington: La création… 435. p.
52
Paoli beleegyező szóbeli válaszát hozta. Nem világos, hogy Paoli ekkoriban feladta-e már eredeti,
függetlenségi elveit. 1768-ban Choiseul-lel folytatott tárgyalásai pontosan egy ilyen
kikötőhasználati kérdésben futottak zátonyra. Mostanra viszont úgy tűnik, belátta, hogy kis
országa nem maradhat független a nagyhatalmak között, és jobban jár, ha valamelyiknek védelmét
élvezi, mintha egyszerűen elfoglalják.394
1793. július 10-én Francis Drake-et, egy gyakorlott, ügyes diplomatát nevezték ki genovai
nagykövetnek. Drake specialista volt a titkos tárgyalások terén, egyik feladata éppen a korzikai
kérdés elrendezése lett. Paolival, és más korzikai személyiségekkel kellett felvennie a kapcsolatot,
hogy kipuhatolja, milyen feltételek alapján hajlandók együttműködni Angliával. Július 17-én
azonban Paolit a Konvent törvényen kívül helyezte. Kétségbeesett helyzetben volt: nem volt
fegyvere, municiója, csapatait nem tudta fizetni, sőt, lassan már élelmezni sem. Külföldre írott
levelei rendre elvesztek (egy részét hívei semmisítették meg, nehogy az ellenség kezére kerüljön).
Drake küldöttével sem sikerült zöld ágra vergődnie. Csak panaszkodott neki, konkrét javaslat
nélkül. Végül, aug. 25 és szeptember 1. között négy levelet sikerült eljuttatni a címzettekhez. Ezek
a következők voltak: Lord Hood (ez közismert), de írt Pitthez, Grenville-hez és III. György
királyhoz is. A levelek lényegében azonos tartalmúak: Anglia azonnali védelmét és segítségét kéri,
népe együttműködését és hűségét ígérve. Kijelentette, hogy már angliai emigrációja idején is brit
intervenciót kívánt hazájának, és hogy Franciaország iránti minden elkötelezettségétől
megszabadulva ”lelkiismeretfurdalás és szégyen nélkül áll módjában megújítani Őfelsége iránti
hűségét”395
. E levelek igazolják a Konvent gyanakvását Paoli iránt, de azt is, hogy a
közhiedelemmel ellentétben az angol-korzikai unió felé nem Paoli tette az első lépést: igaz, kapva
kapott az ötleten.396
Az angolok azért rendelkeztek annyi tapasztalattal és óvatossággal, hogy előre számoltak új
flottabázis keresésének eshetőségével. A habozás oka az volt, hogy a spanyolok is bejelentették,
valamilyen módon igényt tartanak Korzikára. Ennek már 1793. április 25-én nyoma van, ezen a
napon kelt Grenville levele StHelens madridi követhez, melyben ezt írja: „Üzenetemben semmit
sem írtam Korzikáról, de Alcudia hercegének397
fogalmazása megzavarta terveinket. Félek a
pillanattól, amikor a kártérítések érzékeny pontjára terelődik a vita.398
” Nelson399
már körülnézett
egy-két korzikai kikötőben, és roppan elégedett volt a fekvésükkel.400
Az angolok itáliai ügyvivői
már nyár óta küldözgettek titkos értesüléseket arról, hogy a korzikaiak az angolok felé
puhatolóznak. Augusztus 7-én, a nápolyi királlyal kötött szövetségi szerződés után Grenville arról
értesítette David Dundas tábornokot, hogy a szövetségesek célja Nizza és Korzika
visszaszerzése401
. Augusztus 23-án Lord Chatham tábornok (mellesleg Pitt miniszterelnök bátyja)
értesíti Hood admirálist, hogy ha Korzikán tényleges hadműveletekre kerülne sor, meg tudja
394
Máig vita tárgya, hogy Paoli 1790 táján a függetlenség, vagy Franciaország híve volt-e. Leveleiből úgy tűnik,
egészen 1793-as törvényen kívül helyezéséig egyértelműen franciapárti volt. Először a korzikáról elmenekült
rojalisták vádolták meg angolbarátsággal. Ld. Jean Defraceschi: Le royaume anglo-corse : un mauvais départ = Études
Napoléoniennes, 25 (1990.) No. 23-24. 223-230. p. 395
Carrington: La création… 436. p. 396
Ezzel ellentétes nézetek is léteznek. Albert Soboul Paoli 1793-as szereplését úgy adja elő, (Volneytől merítve),
hogy angolbarátsága miatt szakított Franciaországgal, és emiatt idézték a Konvent elé. Ld Soboul: Dictionnaire, 810.
p. 397
Godoy, a spanyol király főminiszterének rangja. 398
A részlet azt sugallja, hogy Grenville ekkor – és ez 1793 őszéig érvényes – csupán lehetséges kártérítési tételként
kezelte Korzikát. Idézi: Rose: Pitt and Napoleon, 61. p. 399
Horatio Nelson, a későbbi Lord Nelson, a híres admirális igazi karrierje Korzikán indult el. Itteni működésének
köszönhette lovagi rangját is: 1797-ben a Bath rend lovagjává ütötték. A vele kapcsolatos korzikai hadieseményekről
beszámolnak a Nelson-életrajzok. Ld. Sir George Aston: Nelson. London, Ernest Benn, 1927. A korzikai hadjáratról
ld. 35-42. p. Magyarul pl. Robert Southey: Nelson életrajza. Bp. MTA, 1902., újabban: Jack Sweetman: Admirálisok.
Bp. Zrínyi, 1999. 93-118. p. 400
Nelson írta később: „Toulon kiürítése után ugyan hol találhattunk volna menedéket a flottánknak?... Kereskedelmi
bázisaink és itáliai szövetségeseink közel voltak Korzikához… és minden Toulonban épített hajó ennek a szigetnek a
fáiból épült.” Idézi: Robin Reilly: Pitt the Younger. London, Cassell, 1978. 229-230. p. (a továbbiakban: Reilly) 401
Rose: Pitt and Napoleon, 61. p.
53
szerezni egy régi paolista, Masséna kapitány támogatását. Szeptemberben Paoli Bonaventura
Polelli abbét küldte Lord Hervey-hez, bármilyen egyezmény megkötésére felhatalmazva. Paoli a
flotta segítségéért cserébe kikötőhasználatot és kereskedelmi koncessziókat ígért, de ekkor még
meg akarta tartani Korzika függetlenségét. Azt is közölte, hogy Katalin cárnőt is hasonló ajánlattal
keresték meg. (Ez valószínűleg csak csali volt Anglia számára.) Mivel Hervey-nek nem volt
meghatalmazása, az abbét Hood-hoz, vagy Drake-hez küldte. Közben azonban Drake magától
Paolitól is kapott üzenetet, melyben a fenti kérések és ígéretek mellé már nem függetlenséget,
hanem csak önkormányzatot kért. Drake – miközben Londonba továbbította az üzenetet - jelezte,
hogy szerinte ezzel az önkormányzattal még problémák lehetnek. November 30-án, Grenville egy
leveléből kiderül, hogy egyeztetések folytak a spanyolok és angolok között Korzika sorsáról, és
Grenville csalódottan jegyezte meg, hogy a spanyolok, előzetes ígéretükkel ellentétben mégsem
adják Korzikát402
.
Paoli 1793 nyara óta folyamatosan az angol támogatás megszerzésén fáradozott. A témával
foglalkozó irodalom általában úgy tálalja ezt a tényt, mint ahogyan az ellenséges kortársak is
vélték: hogy végre kibújt a szög a zsákból: nyilvánvaló, hogy Paoli mindig is anglofil volt, csak
azon dolgozott, hogyan játssza a szigetet barátai kezére. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű
dolog. Paolinak valóban sok barátja volt Angliában, de nem volt elvakult anglomániás (mint abban
a korban nagyon sokan).403
Paoli és az angolok viszonya már kétszáz éve kedvelt vitatéma.404
Az
angliai húsz év során kiismerte az angolok gyengéit, és nyilván tudta: Korzika védelmét csak
akkor tudja az angolokra terhelni, ha azoknak érdekében áll. Most tehát az angolokat meg kellett
győzni arról, hogy számukra Korzika nélkülözhetetlen. Amikor 1793. augusztusában Paoli megírta
híres segélykérő leveleit a brit politika vezetőihez, abban is óvatosan fogalmazott: Anglia
segítségét kérte „Korzika politikai létezéséhez”. Ez nem egy szolgai felajánlkozás, ez valamilyen
politikai szerződést is feltételez.405
A touloni evakuáció pillanatában ez a pillanat el is jött.406
Január elején Hood Korzikához küldte Cooke és Nepean kapitányokat (egyik tengerész, másik
szárazföldi). Már január 7-én visszatértek Livornoba (ahol a brit flotta ideiglenesen állomásozott),
Paoli üzenetével, miszerint San Fiorenziot (az angolok St. Florent-nek hívták) könnyű lesz
elfoglalni, hiszen csak 1340 fő védi, és 13 ezer fős seregével segíteni fog407
. Az előzmények egyik
kevéssé ismert epizódja, hogy a korzikai expedícióra volt már egy kissé tétova próbálkozás az
angol flotta részéről. Paoli még szeptemberben közölte Hood-al, hogy San Fiorenzio védelme
nagyon gyenge, és ha csak pár angol hajó megjelenik ott, a franciák elszaladnak. Hood erre
kiküldte Linzee kapitányt egy squadron élén, de amikor ő szeptember 19-én megpróbálkozott az
ostrommal, jelentős veszteségekkel vissza kellett vonulnia. Október 1-én, amikor újra
próbálkozott, a franciák még erősebbek voltak. Linzee a dezinformációra fogta balsikerét, amely
abban is érvényesült, hogy a beígért korzikai segélycsapatok nem jelentek meg. Linzee annyit tett,
hogy blokádot vont a kikötő elé, erre Paoli hamarosan panaszkodott, hogy itáliai utánpótlása sem
402
Rose: Pitt and Napoleon, 61. p. 403
Pascal Santini Paoli levelezéséből azt szűri le, hogy P. valójában kétszínű volt: 1793. november 29-én pl. azt írja
Salicetinek: „az ellenség alig tudta elhúzni az irháját a Cap Corse mellől…” itt az ellenség az angolok. December 23-
án Signor Pietronak viszont már nagyon örvendezik Toulon eleste miatt, mivel ez az angolok számára
kikerülhetetlenné teszi Korzikát. Pro és kontra nagyon sok példát lehetne idézni. Ld. Pascal Santini: Correspondance
de Pascal Paoli dans la période qui précédé l’occupation anglaise de 1794. = Cahiers d’Histoire et des documentation
corses : Grenoble, Allier, 1950. 117-165 p. Francis Beretti pl. Paoli levelezésből azt a következtetést vonja le, hogy
elszántan védelmezte hazája függetlenségét, még Nagy-Britannia ellenében is. Ld. Francis Beretti: Onze lettres
inédites de Pascal Paoli a C. A. Pozzo di Borgo, 1794-1795. = BSSHNC, 92e année, 1973. 607. fasc. 9-26. p. 404
Erről számos adatot, forrást idéz, anélkül, hogy döntően újat mondana a kérdésben: J.M.P. McErlean: Paoli et
le régime anglo-corse = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671. 125-132. p. 405
Drake, a genovai angol nagykövet is jelentette haza, hogy Paoli kész akármilyen feltételt elfogadni, ha a sziget
saját törvényeit és intézményeit érintetlenül hagyják. Külső függetlenségét hajlandó az angoloknak alárendelni, ennek
fejében azonban jelentős anyagi és katonai támogatást kér. Ld. Thrasher. 280-282. p. 406
Thrasher, 278-279. p. 407
Gregory: Ungovernable Rock, 57. p.
54
tud megérkezni. Linzee erre otthagyta a szigetet. 408
1794. január 12-én Hood admirális kiküldött
egy újabb bizottságot, a sziget helyzetének felmérésére, és a lakosság hajlandóságának
kipuhatolására. Hood alapvetően nem bízott Paoliban. A mostani bizottság tagja két katona volt:
Sir John Moore ezredes, a későbbi híres tábornok, George Koehler (más források szerint Kochler)
ezredes-mérnök, és Toulon volt polgári megbízottja, Sir Gilbert Elliot409
. L’Ile-Rousse-nál szálltak
partra, és elindultak megkeresni Paolit.
A találkozás nem sikerült túl jól. Paoli Murato mellett, egy kolostor romjai között fogadta
őket, pátriárkai szegénységben, és meglehetősen mogorván: szimatoló és okoskodó megfigyelők
helyett azonnal hadseregre és jókora utánpótlásra lett volna szüksége. A hadsereg anyagi helyzetét
mutatja, hogy valamennyien meglehetősen leharcolt francia egyenruhát viseltek. Ezt az angolok
nem tartották túl jó ötletnek410
. Elliotnak kijelentette, hogy nem kedveli a civileket, és általában a
tárgyalásokat. Elliotnak nem kevés diplomáciai érzékre volt szüksége, hogy megtalálja a hangot a
türelmetlen népvezérrel, aki hamar fellelkesült, közölte, hogy csak akkor halhat meg nyugodtan,
ha honfitársait sikerül Anglia védelmébe juttatnia. Bizonygatta, hogy az angolok valamennyi
rendezési javaslatát készséggel elfogadja, és hogy a sziget lakói hűségesen követik őt. Ellioték
csodálkozva látták, hogy Paolit a korzikaiak is általánosan népvezérnek tekintik, szava
törvényerejű, és az angolok hihetetlen népszerűek: bármerre mennek, hangosan megéljenzik
őket411
.
Paoli azonnal és készségesen katonai információkkal is szolgált: Korzikán ekkor már csak
három helyőrség volt francia kézen, Paoli szerint összesen 1950 francia katonával és 700 korzikai
republikánussal. Paoli hadnagya, Leonati hozzátette, hogy egyetlen angol ágyu elég lesz
ellenük.412
Sir John Moore nagy szerencséje volt, hogy – gyakorlatias angol módjára – az
ilyesmiről jobban szeretett személyesen meggyőződni. Koehlerrel együtt kicsit körülnéztek a
szigeten, és a helyszínekről azzal a sejtéssel tértek vissza, hogy a dolog valószínűleg nem lesz
olyan egyszerű. Elliot bátorító jelentését kézhez kapva Hood admirális megkezdte a hadjáratot.
Ideiglenes flottabázisáról, Elbáról jövet február 7-én elfoglalta a San Fiorenzio413
kikötőjéhez
vezető öböl bejáratánál lévő kis erődöt, melynek Mortella volt a neve414
. A britek hamar belátták,
hogy a párszáz fős francia védősereg keményen ellenáll. Február 17-én sikerült elfoglalni az
utolsó üteget, ezek után a francia védők háborítatlanul távoztak. Az angolok ugyanis a korzikai
segédcsapatokra bízták a menekülők útjának elvágását, akik azonban annyira elmerültek az erőd
és a halottak kifosztásában, hogy hadi feladatukat egyszerűen nem teljesítették. A san fiorenzio-i
helyőrség – menet közben egyébként kiderült, hogy nem 700, hanem 3500 francia katona –
408
Ld. Gregory: Ungovernable Rock, 54-55. P., Thrasher, 281-283. p. Legrészletesebben: John M. P. McErlean:
Corsica, 1794. Combined Operations = New interpretations in Naval History : Selected papers from the 10th Naval
History Symposium… / ed. Jack Sweetman. Annapolis : Naval Inst. Press, 1993. 105-128. p. ( a továbbiakban:
McErlean: Combined Operations) 409
Gilbert Elliot-Murray-Kynynmound (1751-1814.) Előkelő skót jogászcsaládból származott. Hivatalos címe: The
King’s Commissioner in the Mediterranean. Ld. McErlean: Pozzo, 212. p. Elliotra azért esett a választás, mert a
konzervatív whigeken belül egy nagy diplomáciai tapasztalattal rendelkező család tagja volt (valamint egyik sógora
Lord Malmesbury, másik Lord Auckland). Franciaországban nevelkedvén kiváló kapcsolatai voltak az ancien Regime
arisztokráciájával, és lelkes híve volt az ellenforradalomnak. Személye alkalmas volt franciaországi szolgálatra.
Korzikára később emiatt került, de meg kell jegyezni kiváló olasz nyelvtudását is. Ld. Paul Kelly: Strategy and
counter-revolution: the journal of Sir Gilbert Elliot, 1-22 September 1793. = English Historical Review Vol XCVIII,
1983. 328-348. p., www.tartans.com/clans/Eliott/eliott.html. A források megemlítik kedves, szelíd, toleráns
természetét. Ld. Life and letters of Sir Gilbert Elliot. Vol. 2. London, Longmans, 1874. (a továbbiakban: Elliot:
Letters) 157-158. p. 410
Gregory: Ungovernable Rock, 60. p. 411
Carrillo, 255. p. 412
Rose: Pitt and Napoleon, 62. p. 413
A franciák Saint-Florent-nek, az angolok St Florent-nek nevezik. 414
Mortella neve – az angolok által deformált Martello formájában – az angol honvédelem egyik fontos jelensége lett.
A korzikai erőd mintájára majd 1804 után építenek ilyen kis, zömök, kerek tornyokból álló megfigyelő erődsort
Délkelet-Anglia partvidékén, melyeket azóta is Martello-tornyoknak neveznek. Ezeket még a második világháború
idején is használták. Howarth, David: Nelson : the immortal memory. London, Conway, S.d. 117. p.
55
gyakorlatilag háborítatlanul átvonult Bastiába, az ottani védelem erősítésére415
. A britek ez után
kezdtek fogalmat alkotni magukban egyrészt a korzikaiak hadi kvalitásairól, másrészt
megbízhatóságukról. A fiaskó miatt egyébként az angolok között is súlyosbodtak a viszályok:
David Dundas tábornok nagyon nehezményezte, hogy az egész hadművelet főparancsnokának
Hood tolta fel magát, sőt, a szigetre küldött bizottságot is az ő megkérdezése nélkül nevezte ki,
Hood pedig azzal vágott vissza, hogy a szárazföldiek még egy ilyen egyszerű hadműveletet sem
képesek normálisan levezényelni, és hogy a város bevétele kizárólag a flotta érdeme416
.
Az angolok abból, amit eddig a korzikaiakból láttak, azt a következtetést szűrték le, hogy a
helyi lakosság alapvetően megbízhatatlan. Elliot ezt, a diplomata finomságával a következőképpen
fogalmazta meg: „a korzikaiak jellemük és szokásaik folytán nem alkalmasak arra, hogy
ugyanolyan szigorú katonai kiképzésben vegyenek részt, mint más nemzetek tagjai”417
Bastia elfoglalása jóval keményebb dió volt, mint San Fiorenzio. San Fiorenzio ostroma
közben a bastiai helyőrség már csomagolt, amikor legnagyobb meglepetésükre, erősítésként
megérkezett a teljes san fiorenzioi védősereg. Ezek után – Lacombe Saint-Michel, az utolsó
megbízott vezetésével - berendezkedtek az ellenállásra.418
Az angoloknak szállítási gondjaik
voltak: nem volt pl. öszvérük, és bár a két város között mindössze 8 mérföld a távolság, közte
azonban 1500 m magas hegyek voltak, télen magas hóval fedve. Az angolok nagyon fáztak, és
egyáltalán nem volt gyógyszerük. Tengeren sem lehetett odamenni, mert a bastiai part szélesen
nyitott volt, a partraszállás megoldhatatlan. Hood Londontól kért 2000 fős erősítést, és míg erre
vártak végképp összevesztek Dundassel. Március 11-én Dundas – példátlan módon – az egész
hadsereget-háborút otthagyva hazament Angliába. Posztját időlegesen a rangidős Abraham
D’Auban dandártábornok vette át. D’Auban nem volt tehetséges katona, alkalmatlanságát azonban
jól kiegészítette jelentékeny önbecsülése. 419
Moore és Elliot is elképedtek azon, hogy egyáltalán
nem érdekelte Bastia: egyszer próbálta megszemlélni a várost, de mivel köd volt, visszafordult, és
a továbbiakban mindenfajta hadi lépéstől mereven elzárkózott.420
Hood admirális ekkor azzal a
javaslattal állt elő, hogy azonnal kezdjék meg Bastia ostromát. A főparancsnok nélkül maradt
katonatisztek március 20-i haditanácsa ezt ellenezte. Hood ezzel nem törődött, és megkezdte az
ostromot. Villettes ezredes 1200 emberrel április 4-én szállt partra a várostól északra, Nelson 250
matrózával támogatva, ütegeket ástak. Április 14-én kezdték bombázni a várost. Hood azt kérte
D’Auban-tól, hogy az embereit vigye fel a város körüli dombokra, és tegyenek úgy, mintha sokan
volnának, de D’Auban még erre sem volt hajlandó, azt mondta, erősítésre vár. Erre május 22-én
Hood egymaga kezdett a város megadásáról tárgyalni. Most D’Auban sértődött meg, és Dundast
követve ő is hazament. Ebbe a bizarr helyzetbe érkezett meg május 24-én az új főparancsnok, Sir
Charles Stuart tábornok (Lord Bute exminiszterelnök fia), aki nagyon tehetséges katona, de
rendkívüli módon ingerlékeny, a diplomáciai érzéket teljes mértékben nélkülöző személyiség volt.
Már érkezése pillanatában hevesen gyűlölni kezdte Hood admirálist, és a vele rokonszenvező
Elliotot.
415
Rose: Pitt and Napoleon, 63. p. 416
„Hood basáskodó viselkedése, és a hadsereggel való rivalizálása sajnos a két fegyvernem közötti teljes
együttműködésképtelenséghez vezetett.” Ld. Reilly, 230. p. - Gregory: Ungovernable Rock, 67. p. 417
Idézet Elliot Henry Dundasnek 1794. okt. 16-án írott leveléből. Lásd Correspondance de Sir Gilbert Elliot, vice-roi
de Corse avec le gouvernement anglais / trad. Sébastien de Caraffa. Bastia : Ollagnier, 1892. (a továbbiakban: Elliot:
Correspondance), 48., - Gregory: Ungovernable Rock, 67. p. 418
A hadműveletekről és Lacombe működéséről számos levelet találhatunk: Pieces et documents divers pour
servir a l’histoire de la Corse pendant la révolution francaise /publ. Par M. l’Abbé Letteron. Tome 2. Bastia,
Ollagnier, 1891. = BSSHNC, XIe année, 121-125. fasc. passim 419
Más források szerint D’Aubant Sir John Moore a következőképp jellemzi: „Nehéz nagyobb ostobaságokat nála
méltóságteljesebben és pompázatosabban mondani.” Ld. Reilly, 230. p. 420
Gregory: Ungovernable Rock, 70. p.
56
Hood Bastia ostromát 10 naposra tervezte – 52 napig tartott, és nem sikerült bevenni, csupán
kiéheztetni.421
A tárgyalásokon derült ki, hogy Bastiát összesen 5000 fő védte, több mint duplája
az angolokénak. Emiatt aztán Bastia védői sértetlenül távoztak (angol hajók vitték őket Nizzába),
a korzikaiak pedig amnesztiát kaptak. Az enyhe feltételeket Moore erősen kifogásolta. Paoli
embere, Pozzo di Borgo szeretett volna jelen lenni a város átadásánál, de Hood nem engedte meg:
azt mondta, a várost az angolok foglalták el, ezért angol terület. Az ostrom veszteségei: a franciák
700, a britek 60 főt vesztettek422
.
Már csak Calvi maradt hátra. Közben azonban Henry Dundas, a hadügyminiszter, tanulva az
előzőekből, függetlenítette Stuart tábornokot Hood-tól, és kérte Elliotot, segítsen elsimítani a
vitákat. Nem mondhatni, hogy ezen a téren nagy sikert ért volna el. A város ostroma június 17-én
megkezdődött. Eddig az ostromok fő hajtóereje Hood volt, aki a vonakodó szárazföldiek ellenére
is végigerőltette a hadműveleteket. Mivel azonban most már nem volt esélye a teljes diadal
kisajátítására, és Stuarthoz fűződő kapcsolata a kezdetektől fogva nagyon rossz volt, egyszerűen
távol maradt, sőt, a munició szállítását is szabotálta. Hírt kapott róla, hogy a francia flotta
kihajózott Toulonból, ezért egész flottáját elvezényelte, egyedül Nelson sorhajókapitányt hagyta
itt, az Agamemnon nevü hajóval. Calvi helyőrsége, melyet Casabianca tábornok vezetett, sokkal
kisebb volt az előző két erődénél, a védelmi művek azonban nagyon jók voltak. A vár egy
tengerbe nyúló, meredek szikla tetején állt, és az öböl két oldalán egy-egy segéderőd is védte:
majdnem bevehetetlen volt. A briteknek hosszú időbe telt, amig lőtávolságon belül el tudták
helyezni ágyúikat – ez csak július 4-re sikerült. Ettől kezdve szinte folyamatosan bombázták a
várost. A lakosság is sokat szenvedett. A brit hadsereg itt szenvedte el legnagyobb veszteségeit a
sziget elfoglalása során. 2300 katonával kezdte meg az ostromot, melynek 2/3-a kidőlt augusztus
10-ig. Ez nem azt jelenti, hogy ennyien estek el: a legtöbb ember egyszerűen harcképtelen lett a
maláriától. Moore szerint voltak olyan ezredek, ahol összesen 20 ember volt hadrafogható. Nelson
pedig a jobb szemét veszítette el. Stuart, aki végre egy bátor, energikus, vállalkozó szellemű és
tehetséges parancsnok volt, ekkorra már a lemondást fontolgatta, főleg Hood szerinte felháborító
viselkedése miatt. Hood közben visszatért, és azonnal követelni kezdte, hogy Stuart adja fel az
ostromot. Stuart erre meglehetősen közvetlen formában közölte, hogy törődjék a maga dolgával.
Hood erre elment, és július végéig nem is jött vissza. Közben, július 28-án a két fáradt sereg
fegyverszünetet kötött. A franciák erősítésre vártak, ami azonban nem jött. Némi tétovázás után,
augusztus 10-én Calvi kapitulált. Az 547 életben maradt védőt az angolok Franciaországba
szállították. Az itáliai szövetségesek egyébként panaszkodtak, hogy az angolok az általuk nagy
nehezen kizsuppolt ellenséget a nyakukra szabadítják423
.
Hood természetesen nagyon elégedetlen volt a fejleményekkel. Stuartot okolta az ostrom
elhúzódásáért, mivel a hadi etikett szerint nem lőttek olyan épületekre, amin fekete zászló volt.
Ekkoriban ez jelölte a hadikórházakat. Calviban a védők nagyon sok polgárházra is feltették a
jelet. Hood azonban hiába füstölgött. A szigeten, 8 hónapi harc után nem volt több francia
katona.424
Az angolok korzikai királyságának létrejötte
Az 1793 nyarán kialakult politikai hatalom, a „Governo separato” elvileg ott folytatta, ahol
Paoli 1769-ben abbahagyta. Felelevenítették a korzikai politikai hagyományokat, felélesztették a
421
Bastia ostromáról részletesebben: Francis Beretti: Le dernier siege de Bastia, avril-mai 1794. = BSSHNC, CIIe
année, 1983. fasc. 645, 167-175. p. 422
Gregory: Ungovernable Rock, 71-75. p. 423
Gregory: Ungovernable Rock, 73-78. P. Egyébként mivel Toulont a briteknek nagyrészt a szövetségesek
támogatásának elmaradása miatt kellett feladniuk, Hood nem sokat törődött azok érdekeivel. McErlean: Combined
Operations, 106. p. 424
A szigeten lezajlott tengeri hadműveletekről ld.: McErlean, John: Corsica, 1794 : combined operations = New
interpretations in naval history : selected papers from the 10th Naval History Symposium held at the US Naval
Academy, 11-13 September 1991. / ed. Jack Sweetman. Annapolis, Naval Press, 1993., 105-123. p.
57
régi intézményeket, ugyanakkor megőriték az alapvető republikánus értékeket. Ez a rezsim, mely
1793 áprilisától 1794 júniusáig tartott, nagyon zűrzavaros, nehéz, bizonyos szempontbokól (pl.
államháztartás) életképtelennek látszó alakulat volt.425
A sziget három fontos kikötője (a fentebb
már említett Calvi, San Fiorenzio és Bastia) a francia Konvent kezén volt. Ugyanakkor a
kormányzat legfőbb történelmi érdeme, hogy Korzika kimaradt a jakobinus terrorból. Ezenközben
megváltozott a stratégiai helyzet, az angolok kezébe került a sziget, és megkezdődtek az
államalapító tárgyalások. Korzikán 1794 januárjában létrejött a Consiglio Generale del Governo,
mely lényegében azonos szerv volt az 1755-ös Államtanáccsal426
. A körülmények azonban
egészen mások voltak, huszonöt évet nem lehetett csak úgy kitörölni a sziget történelméből. A
belső és külpolitikai helyzet nagyon képlékeny volt, így ez a pár hónap nagyon zűrzavaros időszak
volt még Korzika történetét tekintve is. Paoli azonban szilárd rendezést akart hazája számára, az
egyszerű okkupációt elfogadhatatlannak tartotta. Közölte az angolokkal, hogy Korzika és Nagy-
Britannia teljes és tökéletes alkotmányos unióját akarja. Március 7-én Dundas belügyminiszter427
Paolihoz fordult levélben, kérte tőle az unió alapszabályainak megállapítását, mivel a brit
kabinetnek még csak kiindulópontja sem volt ebben a kérdésben. Ugyanekkor biztosította a
korzikaiakat, hogy bármilyen államformát is szándékoznak létrehozni, a sziget belső kormányzata
a sziget lakóinak jogköre marad, a „szabadság legteljesebb ésszerű fokán”, és a lakosok személyes
biztonságának biztosításával. Március 31-én Dundas megbízta Elliotot az unió tervének
előkészítésére, de ekkor már olyan kikötéseket tett, hogy a brit kormányzóé legyen a legfőbb
végrehajtó hatalom és a katonai főparancsnokság, a törvényhozásban pedig teljes vétójog.428
Ez
alapvetően ellentétes a Paolihoz írott levéllel. Ennek ellenére Paoli beleegyezett a feltételekbe,
mert megígérték neki, hogy belső ügyekben Korzika régi alkotmányát megtartják, és a katolikust
államvallásként ismerik el. Dundas utasítása szerint a vámokról, adókról, állami bevételekről és a
belügyekről az újonnan, angol mintákat követve létrehozandó parlament fog dönteni, alkirályi
jóváhagyással. A külkereskedelem az angol érdekeknek rendelődik alá429
. Létrehoztak egy
alkotmány-szerkesztő bizottságot.430
1794. május 1-én keltezett körlevelében Paoli bejelentette, hogy lépéseket tett a Nagy-
Britanniával kötendő politikai unió felé. Ennek mintájául az angol alkotmány fog szolgálni, mely
„egy nagy nép boldogulása érdekében, a filozófia, politika és a tapasztalat legbiztosabb elvein
alapuló rendezés”, és amelyet Korzika igényeihez fognak alakítani.
Lacombe menekülése és Bastia bevétele után, június 10-én összeült Cortéban a consulta.
Összegyűlt itt a sziget valamennyi klánfőnöke, és egységesen, közfelkiáltással Paolit választották
meg alkotmányozó gyűlésük elnökéül. Hosszú és lelkesítő beszédben adta elő indítványait,
melyeket ellenszavazat nélkül fogadtak el. Paoli azzal vádolta a Francia Köztársaságot, hogy
jelenlegi kormányzata teljesen törvénytelen, és hogy ez a felelős a Korzikához fűződő kapcsolat
megszakításáért. Franciaország megbízottai (a jakobinus megbízottak) összeesküdtek a vallás
megsemmisítésére, a magántulajdon elkonfiskálására és a lakosság terrorizálására. Elnökük
lelkesítő beszéde után a Consulta résztvevői június 19-én megszakítottak minden kapcsolatot
425
Soboul: Dictionnaire, 296. p. 426
Ange Rovere: Le temps du Governo Separato, mai 1793 – mai 1794. = Bulletin de la Societe des Sciences
Historiques et Naturelles de la Corse (továbbiakban BSSHNC), CXIV (1995), fasc. 670-671. 87-92. p. 427
A korabeli brit kormánystruktúra következtében Korzika ügyeivel a belügyminisztérium foglalkozott. Ennek
sajátos hagyomány az oka: 1782-ben létrejött ugyan a modern Bel- illetve Külügyminisztérium, de – részben régi
hagyományok miatt – Korzika ügyeit a Belügy kezelte. Ld. Alfred Cobban: British Secret Service in France, 1784-
1792. = English Historical Review, 1954 (69.) 254-255. p. Időnként harmadik államtitkárság is volt: 1768-1782 között
létezett egy gyarmatügyi államtitkárság, de az amerikai 13 gyarmat függetlenségének elsimerése után ezt
elkeseredésükben megszüntették. 1801-ben majd újra létrehozzák, mindenesetre Korzikának ehhez nincs köze. 1794-
től létrehozták a hadügyi államtitkárságot, amely katonai kérdésekben beleszólt Korzika ügyeibe, de voltak hatásköri
viták. Ld. J. A. R. Marriott: English Political Institutions: An Introductory Study. Oxford, Clarendon, 1910, 109. p. 428
Rose: Pitt and Napoleon, 63. p. 429
Carrillo, 255-256. P. 430
A fennmaradt nevek: Paoli, Pozzo di Borgo, Frédéric Vidan, Joseph Maria Pietri, Joseph Simoni, Pascal Bertolucci
és papi személyek. Ld. Jollivet, 28. p.
58
Franciaországgal, és elfogadták a Nagy-Britanniávali örök és felbonthatatlan uniót, III. Györgyöt
Korzika királyává kiáltották ki, Elliotot pedig a király teljhatalmú megbízottjaként fogadták el.
Azonnal kihirdették az Elliot által megszövegezett alkotmányt. Elliot az ünnepélyes szavazás után
szép beszédet mondott, benne a következő, később sokat emlegetett frázisokkal: „Ez a Szent
Egyesség, melyet Önök most adtak át nekem, nem két frakció véletlenszerű, a pillanat
szükségszerűségei következtében létrejött ridegen számító szerződése. Nem. Ez a csodálatos
pillanat az Önök régi vágyainak beteljesülése. Ma csupán egy egyszerű kézszorítás történt,
szíveink azonban már régóta egyszerre dobbannak, mottónk ez lehetne: barátok, de nem a véletlen
folytán.”431
Elliot eskütételét (melyben felesküdött a korzikai nép szabadságjogainak és
alkotmányának megtartására) az követte, hogy elfogadták III. György királyhoz intézendő
hűségnyilatkozatot, és kijelöltek egy küldöttséget, hogy ezt személyesen adja át.432
Elliot
elhatározta, hogy az új alkotmányt azonnal életbe lépteti, nem várja be a királyi szentesítést, mert
a várakozás veszélyes lehetne, hiszen a háború még folyt a szigeten lévő franciák ellen.
Az uniós üzenetet Londonba vivő küldöttséget elméletileg a Parlament, gyakorlatilag Paoli
állította össze. Négy tagja volt: Galeazzi, egy nagybirtokos, aki már 1789 előtt hivatalnok volt,
Colonna, Paoli barátja, aki a francia Törvényhozó Nemzetgyűlésben volt képviselő, Savelli, aki
régi jeles családból származott és szintén Paoli barátja volt, végül Pietri, aki szintén nemzetgyűlési
képviselő, és nagyon művelt ember volt. Londonban nagyon melegen fogadták, személyesen
Portland vezette be a társaságba, és „nagyon megszerette őket433
.
Az alkotmány elkészítése és a királyhoz szóló üzenet elküldése után Elliot, Paoli és az egész
korzikai politikai közvélemény várakozó álláspontra helyezkedett. Elliot türelmetlenül várta
Angliából a szentesítést, és az alkirályi kinevezést. Meg volt győződve róla, hogy ezt ő fogja
kapni, egyrészt szolgálatai, másrészt az ügyben végzett rengeteg munkája, végül immár jelentős
helyismerete miatt. Meg volt győződve róla, hogy a legfelső kormányzatnak tisztán britnek kell
lennie. Ez elsősorban azért fontos, hogy az alkirály kimaradhasson az évszázados családi
viszályok szövevényéből434
. 1794 júniusában, közvetlenül a consulta után írt egy levelet Henry
Dundasnek, amelyben javasolta, hogy – mivel Paoli nem angol lévén nem kaphat lordi rangot –
kapjon jelentős állami nyugdíjat, valamint III. Györgytől egy miniatúra arcképet.435
Hamar rá
kellett ébredjen azonban, hogy alkirályi ambíciójával nem áll egyedül. Nagy megdöbbenéssel
vette tudomásul (ez 1794 nyarán szépen, fokozatosan tudatosult benne), hogy Paoli is erre címre
aspirál. Ez azért okozott meglepetést az angoloknak, mert még februári megbeszélésükkor Paoli
kijelentette, hogy szeretné az ügyeket az angolokra bízni, és ha az ország dolgát elrendezte,
szeretne békében visszavonulni, és nyugodt öregkorát élvezni. Itt azonban kiderült, hogy ezt nem
is gondolta komolyan. Valahogy úgy képzelte a dolgot, (amint az pl. az angol alsóházban, a
Speaker megválasztásakor történik: a Speakernek illik vonakodnia, tiltakoznia, míg a Ház együttes
erejével rá nem veszi, hogy mégiscsak fogadja el a megtisztelő címet, és a házelnöki székhez
rángatja) hogy az angolok majd udvariasan megkérik, hogy de mégis maradjon, és legyen ő az
alkirály. Ezért egyezett bele az alkirályi jogkör elég széles hatalommal való megállapításába,
mivel úgy gondolta, úgyis ő lesz az. Az angoloknak azonban ez eszébe sem jutott. Elliot
megnyugodva konstatálta, hogy az öreg Paoli visszavonul, a szigetet átadja Angliának, tehát
semmi akadálya annak, hogy egy új és hatékony kormányzás vegye kezdetét. Mindkettejüknek
csalódni kellett, és ez komolyan elmérgesítette az angolok és korzikaiak viszonyát. Különösen
amiatt, hogy június óta hiába várták a Londonból érkező jóváhagyást és kinevezéseket.436
431
idézi Carrillo, 256. P. A jelmondat belekerült Korzika új címerébe is: „Amici non di ventura”. 432
Jollivet, 36-37. p. 433
Jollivet, 37-39. p., Gregory: Ungovernable Rock, 85. p. 434
Gregory: Ungovernable Rock, 85-86. p. 435
Carrington, Sources, 49. p. 436
Thrasher, 294. p.
59
Ennek egyrészt a brit kormányátalakítással járó, több hetes késlekedés volt az oka,
másrészt az, hogy az új illetékes miniszter, Portland hercege nagyon alaposan, körültekintéssel, de
hihetetlenül lassan intézte az ügyeket. Ebben az esetben is az történt, hogy a korzikai alkotmányt
kiadta egy angol jogászokból álló bizottságnak, hogy nézzék végig alaposan. Ez önmagában is
hónapokig tartott, annál is inkább, mert a brit főbírák ekkoriban el voltak foglalva az ír lázadó,
Horne Tooke nagy jelentőségű perével. És az egészhez hozzá kell számítani a legalább három
hetes postautat. (A posta Korzikából az Elba - Livorno – Cuxhaven – Északi-tenger – La Manche
útvonalon jutott el Londonba, és ugyanezen az úton vissza.437
) A korzikaiak is bizton számítottak
Paoli kinevezésére, és a késlekedést még azért is nehezményezték, mert az országukat felajánló
hűségnyilatkozatra sem érkezett válasz. Ezt augusztus-szeptember felé már kimondottan sértőnek
érezték.
Eddigre Elliot már nagyon ideges volt, többféle konfliktus is nyomasztotta. Az első és
legsúlyosabb Paoli viselkedése volt. Elliot eddig – a még nem szentesített, de a helyi Consulta
által már elfogadott – alkotmány értelmében, de csak mint ideiglenes megbízott kormányzott. Ez
azt jelentette, hogy komoly közjogi helyzete nem volt, és Paoli ezt igyekezett éreztetni is. Paoli
úgy viselkedett, mint aki bármelyik percben teljhatalmú úr lehet, gyakorlatilag minden ügyet
Elliottal párhuzamosan intézett438
. Június 19-én a szigeten felfüggesztették a civil kormányzatot,
és az alkirályi kinevezésre várva a Parlamentben átvette az irányítást a győzelemben biztos Paoli
pártja. Ezek magabiztosan és követelőzően léptek fel. Visszaemlékezve Bastia bevételére, Paoli és
Pozzo az ellen emelt szót, hogy miért engedték távozni Bartolomeo Arena-t, Paoli régi ellenfelét.
Paoli azzal is kötözködött, hogy a bastiai republikánusokkal miért bánnak kesztyűs kézzel, és hogy
a touloni rojalistáknak miért engedték meg a fehér kokárda viselését. Szóval, mindennel baja volt.
Befolyására a Parlament a bastiai polgármesternek megtiltotta még azt is, hogy az
republikánusokat fogadjon a házában. Ez sértette Bastia átadási feltételeinek egyikét, ezért
Villettes ezredes, a város angol katonai parancsnoka megtiltotta a polgármesternek, hogy
engedelmeskedjék a Parlament határozatának.439
Közben Paoli több, számára ellenszenves
személyt börtönbe csukatott, üldöztetett minden republikánus- és rojalista-gyanús embert. Elliot
közben azon igyekezett, hogy ideiglenes kormányát amennyire lehet, saját ízlésére formálja és
megerősítse. Számos más feladat is elébe tornyosult: Korzika egész közigazgatási és katonai
rendjét átalakítani, valamint új jogi helyzetének megfelelő külkapcsolatokat alakítani ki a
környező – itáliai és barbár – államokkal. Ennek során szembesült egy helyi jellegzetességgel, ami
lehetne nagyon mulatságos dolog is, adott helyzetben azonban inkább ijesztően hatott: a
korzikaiak csak olyan kormányzat által lettek volna jól kormányozhatók, amely minden korzikai
családfőnek állami fizetéssel járó hivatalt ad. Ennek egyik oka az általános szegénység volt, másik
oka azonban a szigetlakók hihetetlen önbizalma. A következőket írta erről Portlandnek: „...a
hiúság és az önzés az egész lakosságra jellemző. A legutolsó juhász is a hazát szolgálja, és
érdemesnek érzi magát valamely tiszti rangra, és nincs olyan nemes, aki ne érezné kisemmizettnek
magát, ha legalább egy zászlóaljat nem vezethet. Sajnos, az országnak semmiféle ipara nincs, és
nem ismerik más módját a meggazdagodásnak, csak valamely állami, vagy katonai hivatal
elnyerését. Minthogy lehetetlenség egy egész nemzetet állami fizetéssel ellátni... elkerülhetetlen a
lakosság túlnyomó többségének elégedetlensége.”440
437
Illetve, amikor 1796-ban a franciák elfoglalják Livornot, akkor az Adrián és Bécsen keresztül. A postaútvonalat
ismerteti: Pierre Tomi: Le Royaume anglo-corse. Chapitre 3. = Études Corses, No. 11. 1956. 3e trimestre, LXXVIe
année. 23. p. 438
Carillo, 259. P., Gregory: Ungovernable Rock, 86. p. 439
Gregory: Ungovernable Rock, 86. p. 440
Kelt 1795. július 31-én. Lásd Elliot: Correspondence, 213. Pierre Tomi is leírja, hogy az angol uralom „aranyesőt”
hozott Korzikának. 1796-ban a franciák is elismerték, hogy meg kell várniuk, amíg az angolok pénze elfogy, mert
addig nem sok esélyük van a sziget visszaszerzésére. Lásd Tomi = Etudes Corses, No. 13. 1957. 63-64. p.
60
Idegőrlő várakozás után, 1794. október 1-jén érkezett meg az alkotmány szentesítésének
híre, III. György szívélyes üzenete új alattvalóihoz, és Elliot alkirályi kinevezése. (Bár az írásos,
pecsétes papírra további két hónapot kellett várni.) Elliot ezáltal igen tekintélyes ember lett: a
birodalmi tisztviselők között a fizetési lista 3. helyén állt, közvetlenül Írország Lord Lieutenant-ja
és India főkormányzója után.441
Az államtanács elnökéül Pozzo di Borgot,442
egy korzikai nemesi
származású, rendkívül tehetséges és értelmes ügyvédet nevezte ki. Ez kettős arculcsapást jelentett
Paolinak: amikor értesült róla, hogy nem ő az alkirály, az első sokk múltán azzal vigasztalódott,
hogy akkor majd ő lesz az államtanács elnöke – tulajdonképpen miniszterelnök. Alighogy ezt
eltervezte, megérkezett a hír Pozzo kinevezéséről. Pozzo az egyik leglelkesebb paolista volt, ifjabb
éveiben tűzbe ment volna Paoliért: a Bonapartékhoz fűződő kezdeti baráti kapcsolata is emiatt
romlott meg. Magának Elliotnak a figyelmébe is Paoli ajánlotta be, még februárban. Paoli Pozzo
mostani kinevezését azonban árulásként fogta fel, és ettől kezdve őellene is intrikált.443
Az angol rezsim és Paoli között az első komolyabb nézeteltérés az emigránsok kérdésében
bontakozott ki. Paoli 1793-94 közötti ideiglenes kormányzata ugyanis – a francia rezsimmel való
szakítása ellenére – nem engedte hazatérni az 1789 utáni royalista emigránsokat. A royalistákat
Paoli azért gyűlölte, mert 1769 után miattuk kényszerült emigrációba. 1793 után emigrációba
kényszerítette a francia köztársaság korzikai híveit is – köztük a Bonaparte klánt. Az angol
külpolitika azonban többször is határozottan kiállt a rojalisták mellett,444
ezért Elliot elrendelte az
elkobzott javak visszaadását, és szorgalmazta a rojalisták hazatérését, valamint hadtestjeik
megszervezését. Ezt Paoli és hívei mindvégig a leghatározottabban ellenezték.445
Elliot azonnal
átszervezte kormányát, és rohamlépésben kezdte felszámolni Paoliék önkényuralmi intézkedéseit.
Megkezdték az ítéletek felülvizsgálatát, megszüntették a Rendkívüli Bíróságot,446
és visszaadták
az időközben elkobzott birtokokat.447
A hazatérő rojalisták – bár mindvégig tartottak Paolitól, és
441
Gregory: Ungovernable Rock, 90. p. 442
Carlo Andrea Pozzo di Borgo (1764-1842) a pisai egyetemen tanult jogot, majd Ajaccioban lett ügyvéd. Fiatalon
Napóleon egyik legközvetlenebb kollégája, ekkor még jó barátja. A Törvényhozó Nemzetgyűlés tagja lett, annak
mérsékeltebb szárnyához tartozott, és 1792-ben, 28 évesen tábornokká nevezték ki. 1793-94-ben Paoli egyik
legközvetlenebb híve, követője és tanácsadója. Az angolok érkezése előtt kincstárnok és a hadsereg parancsnoka.
Rendkívül ambiciózus ember volt, saját bevallása szerint azért maradt a szigeten, hogy még ha csak egy kis szigetnek
is, de vezetője lehessen. Elliot alkirálysága idején gyakorlatilag a sziget kormányzatának feje. Elliot nagy reményeket
fűzött Pozzohoz, remélte, hogy majd egy felelős kormányzatot fog létrehozni, Angliáéhoz hasonló működéssel,
beleértve a politikai ellenzéket is. Pozzonak azonban nem volt pártja, csupán Elliot kedvence volt. Fiatal volt,
türelmetlen és arrogáns: kegyként osztotta az audienciákat. Parlamenti ellenzék helyett a politikai versengés
gyűlölködést és vérbosszút hozott. Ld. Thrasher, 297-299. p. Pozzo 1803 és 1807 között I. Sándor cár, majd XVIII.
Lajos francia király tanácsadója. 1814-ben ő nyerte meg a koalíciónak Bernadotte-ot, majd az inváziós csapatokkal
érkezik Párizsba. Később Oroszország párizsi követe. Lásd Gregory: Ungovernable Rock, 103-104. p., - Pierre
Ordioni: Pozzo di Borgo. Paris, Plon, 1935, passim. -Tulard: Dictionnaire, 1039. p., valamint McErlean: Pozzo,
passim. 443
Paoli Pozzo iránti féltékenységéről lásd Elliot: Life and Letters. Vol. II., 318-319., Jollivet, 161-164., Paoli
intrikálásairól pedig: J.M.P. McErlean: Paoli et le régime anglo-corse = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671.
129-131. p. 444
Az angol kormány egyértelműen a rojalista emigránsok támogatója volt. Az első koalíció idején a kontinensen
valamennyi brit hadművelet a francia emigránsok támogatása érdekében történt. Amikor 1793-ban a Portland whigek
csatlakoztak a Pitt-kormányhoz, ennek is fő elvi oka a rojalisták támogatása volt: ebben Portlandék lelkesebbek voltak
Pittnél, sőt III. György királynál is. Wyndham-et, aki ekkor hadügyi államtitkár volt, „emigránsügyi miniszternek”
csúfolták. Thrasher, 292. p. Korzika támogatástól is jelentős erőket vontak el más rojalista ügyek, elsősorban a
vendée-i lázadás. Ld. Maurice Hutt: The British Government’s responsibility for the „divided command” of the
Expedition to Quibéron, 1795 = English Historical Review, 1961 (76.) 479-489. p. 445
Pierre Tomi írja, hogy Paoli szerint a polgároknak csak két fajtája létezett: a „jó partióták”(vagyis a hívei), és
mindenki más. Lásd Tomi: Le Royaume Anglo-Corse = Etudes Corses, No. 9., 1956., 22. p. 446
Ennek a bíróságnak árulás, illetve „ellenséggel való összejátszás” címén joga volt bárkit azonnal
bebörtönöznie, gyakorlatilag önkényuralmi szerv volt, teljesen ellentétes a brit habeas corpus-elvvel (ld. alább).
Gregory: Ungovernable Rock, 84. p. A korzikai angol állam egy évvel később – a francia-veszély erősödése
miatt – újra bevezette az intézményt (ekkor már Nagy-Britanniában is felfüggesztették a Habeas Corpus törvény
hatályát). Gregory: Ungovernable Rock, 91. p. 447
Gregory: Ungovernable Rock, 86. p.
61
volt részük a hatalomból való kiszorításában is – birtokaik, és a cenzusos választások révén
gyorsan beépültek a politikai vezetésbe. A korzikai Parlamentben jelentős szerepet játszott pl. a
Gaffori, Boccheciampa, Fabiani, Grimaldi, Peretti, Rocca-Serra család, akik nem titkolták, hogy
lehetőleg az Ancien Regime-t kívánják vissza. Paoli ezt egyébként így kommentálta: „a haza régi
ellenségei jelenleg a kormányzat fenntartói”.448
A korzikai angol állam rövid története és főbb problémái
1794-1795 telén az új kormányzat rendkívüli aktivitással vetette magát a munkába. Elliot
rendkívül komoly, mondhatni alázatosan szorgalmas adminisztrátor volt, akinek figyelmét a
legapróbb részletek sem kerülték el. Választott munkatársai pedig képesek és hajlandóak voltak
ebben vele együttműködni. Pár hónap alatt is hatalmas munkát végeztek. Elliot kimerítő vizsgálat
alá vette a szigeten folyó élet minden kis részletét. A bírósági kerületek tisztviselőinek pl. azonnali
jelentést kellett írni a fennhatóságuk alá tartozó börtönök állapotáról, név szerint felsorolva az ott
található foglyokat, elítéltetésük okát, az őket elítélő hatóságot, stb. Elrendelte a Paoli-féle
ideiglenes kormány által elkonfiskált javak visszaadását, és eltörölte az ú.n. Rendkívüli Bíróságot,
ami az ideiglenes kormány önkénybírósága volt. Paoli eme szerv segítségével hajszolta a
száműzetésbe számos ellenfelét, pl. a korzikai rojalistákat, illetve a Bonapartékat. A szállítás és
hírközlés támogatására Elliot elrendelte a Bastia és Corte közötti út kijavítását.449
Az új kormány egyik problematikus intézkedése az új alkotmány szerinti, immár parlament
névre hallgató törvényhozó testület összehívása volt, 1795 januárjára. Elliot és Paoli elmérgesedő
viszonya miatt azonban már maga az összeülés is nagyon nehézkesen indult. Mivel az ősi
fővárosban, Cortéban Paoli volt az úr, a városka teljes lakossága a vezér lelkes híve volt, Elliot a
lábát sem igen merte oda betenni. Ő az angolbarát Bastiában érezte jól magát. Bastia társadalma
nagyban különbözött a sziget belsejétől, például Cortéétől. Bastia viszonylag művelt és széles
látókörű kereskedő-tengerész polgársága mindig hajlandó volt együttműködni a megszálló külső
hatalommal: jóban voltak Genovával, a franciákkal, és most az angolokkal is. Itt éltek az angolok
által a szigetre hozott francia rojalista emigránsok is. Ezek az emigránsok nagyon bizakodtak,
hogy a restauráció a küszöbön áll, és azt a kis időt amit kénytelenek, igyekeztek minél
kellemesebben eltölteni itt. Ellioték körül egy kis „a la ancien regime” udvar kezdett kialakulni,
melynek azonban minden tagja hallatlan lenézéssel viseltetett a „bennszülöttekkel” szemben.
Elliot a korzikaiak közül is jórész olyanokkal érintkezett, akik nem szerették Paolit, akiket például
száműzetett a szigetről, és akik csak az angol védelem miatt mertek hazajönni. Elliot ezekben a
körökben jól érezte magát, ezek társasága következtében azonban végzetesen elidegenedett a
korzikai nép nagy többségétől. Az, hogy fővárosává Bastiát, és nem Cortét tette, azért is nagy hiba
volt, mert Bastia a korzikaiakat mindig a több száz éves genovai elnyomásra emlékeztette.450
Elliot számára létkérdés volt, hogy a parlament itt, és ne Cortéban ülésezzen. A hideg és zord téli
időjárásra hivatkozva – és pár hét késéssel – 1795. február 5-én tehát Bastiában ült össze Korzika
történelmének első parlamentje.451
Ezen a napon az alkirály (brit mintára) trónbeszédben
programnyilatkozatot adott. Másnap a háznak meg kellett választania elnökét. Az általános
választásokról nem maradtak fenn adatok, de tény, hogy a paolisták döntő többségben voltak. Így
logikus, hogy a ház elnökéül Paolit választották. Ebben az a pikáns, hogy az alkotmányba (angol
mintára) belefoglalták, hogy nem lehet képviselő az, aki állami nyugdíjat élvez. Márpedig
Paolinak volt 1000 fontnyi nyugdíja, amit az angol királytól kapott. Paoli mégis megválasztatta
448
Az idézet és a családok listája ld. Antoine Casanova: Characteres originaux et cheminements de la Révolution en
Corse = AHRF, 1985. (no. 260) 162-163. p. 449
Carrillo, 259-260. p. 450
Thrasher, 296-299. p. 451
Gregory: Ungovernable Rock, 90. p.
62
magát Rostino követének, majd az egész Parlament elnökének.452
Elliot tisztában volt vele, hogy
ez egyértelműen őellene irányuló gesztus. A kérdést élethalálharcnak fogta fel, és ennek
megfelelően lépett. Mind Paolinak, mind a parlamentnek megüzente, hogy Paoli megválasztását
a király virtuális leváltásának tekinti, ami azonos az unió felbontásával, és a brit csapatok és flotta
azonnali kivonásával. A fenyegetés hatott: Paoli nagyon tartott a franciáktól, létszükséglet volt
számára az angol támogatás. Fogcsikorgatva, de idős korára és gyenge egészségére hivatkozva
elutasította a házelnöki pozíciót,453
és a továbbiakban távolmaradt a parlament üléseitől.
Nagyon hamar kiderült azonban, hogy még korántsem adta meg magát. Birtokán duzzogva
a hónapok során egyre több elégedetlenkedőt gyűjtött maga köré, és a parlamentben
képviselősködő embereivel határozottan akadályozta a kormány munkáját. 1795 elejétől
gyakorlatilag elkezdte szervezni a nemzeti ellenállást, és azt hajtogatta, hogy valójában ő, és nem
Elliot bírja a király bizalmát, és csak egy szavába kerül az alkirály visszahívása.454
A viszony
egyre rosszabb lett. Paoli szerint Elliot szűk látókörű és paranoiás, Elliot szerint Paoli kétszínű és
paranoiás.455
Közben egyre határozottabb jelei voltak annak, hogy a brit kormány alapvetően elvesztette
érdeklődését Korzika iránt456
: Elliot aggályos pontossággal mindenről beszámolt hivatali
felettesének, Portland hercegnek, választ azonban számos levelére egyáltalán nem, másokra pedig
csupán több hónapos késéssel kapott. Portland egy magánlevelében elismerte, hogy 29 levélre
nem válaszolt, de Korzika nem hajt hasznot Angliának, sőt, „jelentős kiadásokkal jár”. A korzikai
állam fenntartása kétségtelenül hatalmas kiadást jelentett Angliának. Még az államtitkár sem kapta
meg a fizetését, ugyanakkor egyetlen pieve (korzikai közigazgatási- és választókörzet) fenntartása
(papokkal, miliciával) 3000 fontba került. A milicisták ráadásul eléggé szemtelenek voltak: pl. az
olmeto-i csapat 150 emberre kért fizetést, de csak 100 emberből állt. Azt mondták, a többi ötven
otthon őrzi a falut. A brit államkincstár nem örült neki, hogy fejőstehénnek nézik. A korzikaiak az
unió kezdetén évi 10.000 fontnyi adót ígértek meg, aminek töredéke se folyt be. „Jelenleg Korzika
évi egymillió fontjába kerül a brit Koronának, és egyetlen haszna, hogy flottakikötőként szolgál”
ezt még 1795 július 7-én írta Moore Stuartnak. 1796. június 8-án Portland a következőket írta
Elliotnak: „tudnia kell, hogy Korzika birtoklása a köz számára nem hasznosabb Gibraltárnál, és a
vele járó költségek nemigen teszik népszerűvé. Utalnék rá, hogy a gazdag vidéki angolok nem
külpolitikusok… és egy Csatornán túli birtokra egyáltalán nincs szükségük.”457
Az angolok
helyzetét súlyosbította a Quiberon félszigeti vállalkozás458
kudarca, és az, hogy a háborús
kudarcok, és a gazdasági nehézségek miatt az otthoni és különösen az ír lakosság körében
veszélyes elégedetlenség alakult ki. 1795 őszére a Pitt-kormánynak számolnia kellett az 1.
Koalíció összeomlásával.459
452
Gregory: Ungovernable Rock, 106. p. 453
Carrillo, 261. p. 454
Jollivet, 87. 455
Graziani: Paoli, 324-325. p. 456
A Pitt-kormány irataiból kiderül, hogy igazából sosem volt fontos számára Korzika. Pittet személyesen sem
érdekelte: az egész témát Portland miniszterre hagyta. Pitt politikája alapvetően negligálta a Mediterráneumot.
Mindenesetre ekkoriban már nyilvánvaló volt, hogy Korzika katonai szempontból nem jár igazi haszonnal: a sziget
lakói nem jelentettek katonai segítséget, sőt, ők kötöttek le pár ezer brit katonát. A sziget semmit sem tehetett az itáliai
hadszíntéren zajló események befolyásolására. Ld. Rose: Pitt and the Great War, 257-258. p. 457
Az idézetek forrásai: Gregory: Ungovernable Rock, 135. p. - Carrillo, 265. p. - Stuart, 254. p. - Elliot: Letters, 345.
p. 458
1795-ben az angolok jelentős költséggel egy francia emigránsokból álló hadsereget szereltek fel és tettek partra
Bretagne-nál, amely súlyos vereséget szenvedett. 459
Októberben a trónbeszéd már tartalmazta, hogy amennyiben Franciaországban békés kormányzat jön létre, Nagy-
Britannia hajlandó lesz foglalkozni a békekötéssel. December 9-i parlamenti beszédében Pitt már azt is megemlítette,
hogy hadi kárpótlásként mely területeket akarja megtartanit: Martinique, Haiti egy része és a Jóreménység-foka
szerepelt a listán, Korzikát meg sem elítette. Lásd The speeches of the right honourable William Pitt in the House of
Commons. London, Longman, 1806. 2. Vol. 353. (Tény azonban, hogy ekkoriban Korzika hivatalosan nem
hadizsákmány, hanem egyenrangú társország volt.)
63
Közben Paoli nem tétlenkedett: legújabb ötlete az volt, hogy propaganda-hadjáratot kell
indítani Elliot személye ellen. Azért nem az angolok ellen, mert azokra szüksége volt, a franciák
ellen. Elliot eltávolításának programját azonban nem vette le a napirendről. Mivel a brit levelezés
késett, Paolinak nem volt nehéz dolga, amikor hívei közreműködésével elkezdte sziget-szerte
terjeszteni, hogy Elliot kegyvesztetté vált, bármelyik pillanatban megérkezhet menesztése, és ezzel
együtt természetesen Paoli alkirályi kinevezése. Paoliék ezt a propagandát Angliára is
kiterjesztették.460
A korzikai parlament első ülésszakát 1795. Május 18-án napolták el, szeptemberig. Ez a
napirend az angol parlament működési ritmusának átvétele volt, de Korzikán is célszerűnek
mondható, a nyári meleg és moszkitó-invázió miatt. Az ülésszak vége felé Elliot és Paoli viszonya
tovább romlott. Pedig Paoli áprilisban látványos udvariassági látogatást tett Lady Elliotnál (az
alkirály felesége és gyermeke ugyanis a nyári hónapokra, a fertőzésveszély miatt Itáliába
készültek). Elliot azonban tudta, hogy a látogatás csak arra kellett Paolinak, hogy az utcákon
hatalmas tömeg tüntetően éljenezze őt, és jelenlétével megerősítse a parlamenti ellenzék már-már
lankadó ellenállását461
. Az ellenzéket valóban sikerült fellelkesíteni, a lakosságot pedig kisebb
angol-ellenes atrocitásokra bátorítani. Paoli pl. egy nyilatkozatában arra buzdította a parlamentet,
hogy harcolja ki a képviselői fizetéseket. Elliot ezt ellenezte, és sikerült is megakadályoznia
keresztülvitelét.
A parlamenti ülésszak-szünetet Elliot arra használta ki, hogy végre beutazza a szigetet, és
jelenlétével, ha lehet lecsillapítsa a szórványosan, de szinte folyamatosan fel-fellángoló
lázadásokat. A lázadozások elsődleges okául az adók szolgáltak, de volt más is: sok helyen
pusztán az élelmiszerhiány, máshol kalóztámadások, pontosabban az, hogy a kormányzat nem
nyújt ehhez hathatós védelmet, és minden lázadás mögött az bújkált, hogy a koalíció vesztésre állt
a kontinens csataterein. Hollandia nemrég kiáltotta ki a Batáviai köztársaságot, és szövetségre
lépett Franciaországgal. A poroszok áprilisban kiléptek a háborúból, megkötvén a baseli békét.
Spanyolország egyre féltékenyebb volt Angliára Korzika és a Nyugat-Indiák miatt, ráadásul a
franciák elfoglalták, és szilárdan tartották Katalónia jó részét. 1795 júliusában Spanyolország is
békét kötött a franciákkal. Ettől kezdve a britek korzikai helyzete nagyon rizikós lett, hiszen a
spanyolok bármikor az ellenség oldalára állhattak. Korzikán nagyon ügyesen dolgozott a Paoli-
propaganda. Machiavellista módszerekkel az alkirály minden intézkedését és szavát kiforgatták,
az incidenseket pedig gátlástalanul eltúlozták. Az egyik eset Elliot 1795-ös nyári körútján történt.
A körút Elliot számára egyébként annyiban hozott meglepetést, hogy mindenütt lelkes ünnepléssel
fogadták. Elliot még mindig nem rendelkezett megfelelő ismerettel a korzikaiak impulzív
természetét illetően, melyben békésen megfért egymással az, hogy látszólag lelkesen ünneplünk
valakit, aki ellen valójában merényletet készítünk elő. Szóval, Elliot levelei, melyekben e
körútjáról feleségének vagy Portlandnek számol be, csupa optimista bizakodást sugároznak.462
Amikor 1795 augusztusában az alkirály Ajaccioba látogatott, bált adtak a tiszteletére a
városházán. A termet szépen feldíszítették, az ünnepség gyönyörűen lezajlott, másnap az alkirály
továbbutazott Bastia felé. Utolérte azonban a hír, miszerint Ajaccio lakossága fellázadt az angolok
ellen, akik meggyalázták Paoli mellszobrát. Elliot minderről mit sem tudván, azonnal visszafordult
460
Londonban maradt ugyanis az a küldöttség, amelyet még 1974 nyarán indítottak el oda a királynak szóló üzenettel.
Hogy hogy nem, ennek a küldöttségnek minden tagja lelkes paolista volt, akik Londonban, a politikai élet kellős
közepén kavarták a kártyát. Ezek egyenesen Portland-hoz írtak petíciót Elliot eltávolítása érdekében. Ez az akciójuk
hatástalan maradt, sőt, az amúgy kedves és udvarias Portland-et annyira felbosszantották, hogy az végül kidobatta
őket hivatalából. Portland a következőképpen számol be az esetről Elliotnak: „Hamar megmutatkozott intrikus
természetük – ezt természetesnek tartom, hiszen ez, amint megfigyeltem, általában jellemző a külföldiekre, különösen,
ha azok másodrendű országokból valók.” Lásd Elliot, Letters, 314., Jollivet, 154-157., Elliot: Correspondance, 74-75.
p., Elliot: Letters, 314. p. 461
Carrillo, 264. p. 462
Elliot: Correspondance, 269-270.
64
Ajaccioba kivizsgálni az ügyet. Az ajaccioiak azt állították, hogy amikor a báltermet berendezték
az angolok, ott állott Paolinak egy márvány mellszobra, amit a bál idejére egy hátsó helyiségbe
vittek át. E szállítás során a szobor orráról egy lencsényi darab kő letört. Ez másnap derült ki,
amikor a szobrot visszahozták. Voltak akik azt állították, látták, amint Elliot szárnysegédje,
Simone Colonna gúnyolódva orrba vágta a szobrot. Elliot kétségbeesetten faggatta az összes
résztvevőt, akik angol oldalról egybehangzóan állították, hogy a szárnysegéd nem is volt jelen a
bál előkészítésénél. Az épület előtt álló felháborodott korzikaiak ekkorra már egyenesen a szobor
elleni merényletről, és az egész korzikai nemzet meggyalázásáról kiabáltak. Az angolok hiába
adtak ki kommünikét arról, hogy az egészhez semmi közük, nem voltak képesek ezt el is hitetni a
korzikaiakkal.463
A másik ilyen jellemző eset még az ősszel történt. Amikor Elliot megkapta
alkirályi kinevezését, ezzel egy időben az angol király 1000 fontos évi nyugdíjat, és egy saját
arcképét ábrázoló, gyémántos nyakláncra függesztett miniatúrát küldött Paolinak. (Ez egyébként
hihetetlenül nagy kitüntetés volt: Paoli volt az egyetlen – nem királyi származású – személy, akit
III. György ilyen kegyben részesített.) Erről ő meg is kapta az értesítést, de amikor a postahajó
megérkezett, az arckép nem volt sehol. Elliot itt is vizsgálatot rendelt el, ami szintén
eredménytelen volt: a tanúvallomások szerint az arckép Londonban biztosan bekerült a lepecsételt
postacsomagba, Bastiába érve pedig nem volt benne. Azóta sem került elő. Mindenesetre Paoli
meg volt győződve róla, hogy Elliot tulajdonította el, az ő megalázására.464
Paoli propagandája nemcsak Elliot, hanem annak munkatársai ellen is működött: ahol
valami kormányellenes incidens volt kibontakozóban, biztos hogy elégettek egy-két Pozzo-
bábut.465
Elliot ugyanis úgy találta, a vezető korzikaiak között Pozzo a legkészségesebb, és messze
a legértelmesebb is. Az új alkotmány előkészítése után, az államtanács elnökeként tulajdonképpen
Korzika miniszterelnöke lett, minden kormányzási ügy hozzá tartozott. Pozzo határozottan, a saját
elképzelései szerint intézte az ügyeket, és nem nagyon foglalkozott apró-cseprő, személyes
kérvényekkel. Ezzel persze sokakat megsértett. A tömeg egyre határozottabban követelte Pozzo
menesztését, aki az angolok közül is sokaknak nem tetszett. North-nak az volt a kifogása ellene,
hogy sok alkalmatlan embert is foglalkoztatott, és kegyként osztotta az audienciákat.466
Elliot
azonban ragaszkodott személyéhez, és helyette az államtanács Paoli-párti három tagját
menesztette.
Paoli számtalanszor, látványos nyilatkozatokban sürgette a törvények betartását, még az
adózást is, kihangsúlyozva, hogy a törvények betartását a parlamenttől várja. Elliot mégsem örült
e nyilatkozatoknak, hiszen ezekkel Paoli mindig saját népvezéri szerepkörét hangsúlyozta és
erősítette. Ráadásul, amikor a néphez kezdett szólni, mindig félni lehetett tőle, mikor kezdi
lázadásra bujtogatni azt. Magánleveleiben Paoli az angolokat mindig önkényeskedéssel, a korzikai
közélet leghitványabb, legkorruptabb elemeinek alkalmazásával, és a közvélemény semmibe
vételével vádolta. Egyre inkább meggyőződése lett, hogy az alkirály kormányzata kifejezetten
káros a szigetre: a brit véderőt kevésnek tartotta, ellenezte a rojalista emigránsok alkalmazását a
hadseregben, és büszkeségét az is sértette, hogy a parlamentben Elliot őt vádolta a politikai viszály
elmérgesítésével.467
Mindenesetre 1795 nyár végére betelt a pohár. Elliot felmérte, hogy valamelyest nyugodt
kormányzati munkában csak akkor reménykedhet, ha Paolit valamilyen fondorlattal sikerül
eltávolítani a szigetről. Írt tehát egy panaszos levelet Portland-nek, hogy kérje meg III. György
királyt, hívja meg Paolit Angliába, adjanak neki kitüntetéseket és tisztes nyugdíjat, akármit, csak
463
Az incidensről Elliot 1795. július 31-én számol be Portlandnek. Lásd Elliot: Correspondance, 214-215. p. Lásd
még Gregory: Ungovernable Rock, 109-110. p., - Jollivet 157-159. p., - Carrington: Sources, 88. p. Lásd Elliot 1795.
máj. 22-i levelét Portland-hez. Elliot: Correspondance, 180., valamint: Gregory: Ungovernable Rock, 106. p. 464
Elliot levele Portlandnek, 1794. nov. 25-én. Ld. Carrington: Sources, 73. p. - Gregory: Ungovernable Rock, 106. p. 465
Carrillo, 266., - Jollivet, 164., - Elliot: Correspondance, 244. p. 466
Gregory: Ungovernable Rock, 103-104. p. 467
Nyilvánosan május 16-án kezdte Elliotot bírálni. Thrasher, 305. p. Gregory: Ungovernable Rock, 105. p.
65
ne eresszék vissza.468
A rendkívül hosszú levélből kiérződik, hogy Elliotnak afféle üldözési
mániája kezdett kialakulni Paoli, Stuart, Moore és társaik ellen. Még korábbi, elegáns diplomata-
stílusából is kiesett, Paolit pl. „fecsegő vén kígyó”-nak titulálta, és megzsarolta Portlandet, vagy
Paoli, vagy ő marad a szigeten.469
Ekkorra a felek között már lehetetlen volt bármiféle normális
kommunikáció felvétele.
Paoli meghívása 1795 októberében érkezett meg. Ezután Elliotnak azt a kényes feladatot
kellett ellátnia, hogyan vegye rá Paolit a távozásra, lehetőleg úgy, hogy az ne vegye észre annak
száműzetés-jellegét, hanem inkább kitüntetésnek higyje. A kényes feladat a már többszörösen
igénybe vett kiváló diplomatára, North államtitkárra maradt. Elküldték Paolihoz, ahol egy hat
órás, összefüggéstelen beszélgetés végére sikerült Paolit távozásra bírni.470
Paoli október 14-én
szállt hajóra St Florentben, abban a hiszemben, hogy az angol királynál majd személyesen el tudja
érni Elliot menesztését.471
Elliot csöndes távozásban reménykedett, azonban minden pieve követet
küldött a búcsúztatásra, így az afféle össznépi tüntetéssé fajult.472
Az angolok még nem tudták,
hogy az egyetlen olyan személyt távolították el, aki képes lehetett volna a lakosság
megbékéltetésére.473
De nemcsak a korzikaiakkal volt baj. A békekötésre nem került sor, ám a britek
nyilvánvaló elbizonytalanodása csak bátorította Elliot ellenségeit. Azért nem Paolit neveztük itt
meg, mert időközben az Elliottal szembenállók hada igencsak megszaporodott. Elsősorban a
francia köztársaság híveit kell itt megemlíteni, kiknek létszáma minden egyes francia
győzelemmel látványosan nőtt. Már 1795 tavaszán jelentés érkezett Bastiába, hogy francia
hajókról gyanús alakok szálltak partra több helyen is, és republikánus irodalmat terjesztenek474
.
Elliot egyetlen szerencséje, hogy Paoli kimondottan tartott ezektől, így nem álltak össze, egyetlen
angol-ellenes táborba.
Francis Drake, aki a genovai brit követ volt, ekkoriban jelentette, hogy értesülései szerint
Paoli kapcsolatban áll egy Pancrazio d’Istria nevű, kiugrott szerzetesből lett francia
titkosügynökkel is. Erre ugyan Paoli leveleiben nem találni nyomot, de ismerve Paoli politikusi
képességeit, lehetséges475
.
Paoli és Moore távozásával egy időre úgy tűnt, Elliotnak szinte minden problémája
megszűnik, és itt a Kánaán. Röviddel Paoliék távozása után kiadott egy proklamációt, amelyben a
törvények betartására hívott fel. Ebben szól először a kormányzással kapcsolatos nehézségeiről, de
azt is hozzátette, a prosperitás és a tökéletes törvényhozás nem jöhet létre egyik napról a másikra.
Megbékélést akart, és a lázadások vezetőit kivéve mindenkinek amnesztiát ígért476
.
Novemberre egész Korzika kissé megnyugodni látszott. Ebben a kedvező hangulatban
Elliot elhatározta, hogy összehívja a parlament őszi ülésszakát. A nyitónapot november 25-re
468
Lásd Elliot levele Portlandhez, 1795. július 31-én. Elliot: Correspondance, 227. p. Augusztus 3-án a pedig a
következőket írja: „A Generális zavarja az ország nyugalmát, és a kormány stabilitását. Viselkedése tisztességtelen,
abszurd és alantas. Késedelem nélkül el kell távolítani” Szeptember 25-én hozzátette: „Ahogy a dolgok állnak,
Korzikán való tartózkodása nem egyeztethető össze az angol kormányzat fennmaradásával.” Ld. Graziani: Paoli, 327.
p. 469
Elliot 1795. szept. 24-én kelt leveléből idézi Jollivet, 171, 186. p. 470
Beretti, Francis: Le deuxieme Ponte Novu de Pascal Paoli = Annales Historiques de la Révolution Francaise, 1974.
692-698., - Elliot: Correspondance, 177-181. p. 471
Az ezzel kapcsolatos levelezésről ld. J.M.P. McErlean : Paoli et George III, 1796-1797. = BSSHNC, CVIe année,
1991, fasc. 660. 40-47. p. 472
Ráadásul Elliot kellemetlen helyzetbe került, mivel úgy gondolta, udvariasságból elkíséri Paolit: Paolit azonban
felháborította ez az álszentség, és Elliot helyett a pievék küldötteivel foglalkozott. Ld. Thrasher, 310. p. 473
Paoli későbbi éveiről és haláláról elég kevés dokumentum maradt fenn. Ezeket dolgozza fel: Paul-Michel Villa:
L’autre vie de Pascal Paoli. Ajaccio, Piazzola, 1999. (főleg Maria Cosway-hez fűződő kapcsolatát), illetve Dominique
Colonna: Le vrai visage de Pascal Paoli en Angleterre. Nice (a szerző kiadása), 1969. sok újságrészlettel. 474
Carrillo, 265. p. 475
Gregory: Ungovernable Rock, 105. p. 476
Carrillo, 267. p.
66
jelölték ki, és mivel Elliot kedves akart lenni (továbbá a bajkeverő Paoli már biztosan nem lehetett
jelen), Cortét tette helyszínül. A megjelenés azonban csekély volt: már az első napon a 131
képviselőből 50 hiányzott477
. Az emigráns püspökök eddigre visszaértek, és a ház elnöke
Monsiegneur Guernes lett. Az ellenzék mindössze 8-10 paolistából állt, és nem volt hatékony. 478
Elliot azonban nagyon elégedett volt az első törvénnyel, amit az őszi ülésszakon
elfogadtak: a corte-i egyetem megalapításáról volt ebben szó. Elliot egyik legkedvesebb terve volt
ez: Oxford mintájára egy sok fakultással rendelkező, modern egyetemet akart létrehozni.
Filozófiát, teológiát, jogot, történelmet, irodalmat, orvostudományt és angol nyelvet akartak itt
tanítani. Elliot meg akarta ehhez nyerni a brit kormány és az oxfordi egyetem támogatását (pl.
könyvek küldését) – de ennek kimunkálására nem maradt ideje. Portland pedig egyetlen pennyvel
sem járult hozzá, mivel szerinte Korzika éppen elég pénzbe került már Angliának.479
A parlament a továbbiakban az esküdtszékek kérdését vitatta. Fentebb már szóltunk róla,
hogy ez az intézmény, mely Angliában a pártatlan bíráskodás egyik legfőbb biztosítéka, Korzikán
tökéletes kudarcot vallott. Maga Elliot javasolta megszüntetését. A parlament azonban váratlanul
hosszas vitába bonyolódott ennek kapcsán: az alkotmány felfüggesztésének veszélyét emlegették.
Elliot azonban végül keresztül tudta vinni javaslatát, és a korzikai bíróságok ettől kezdve csak
három tagból álltak480
.
Angol mintára egy lázadási törvényt is keresztülvittek. Az angliai lázadási törvény
pontosan előírja, hogy mi számít lázadásnak, pontosan milyen lépésekben haladva kell egy 20
főnél nagyobb tömeget oszlásra felszólítani, illetve mi történjék, ha az nem akar oszlani. A
korzikai törvény teljesen ennek mintájára született. Előírta a lázadásban való részvételre a
halálbüntetést, illetve külső támadás bekövetkezése esetén a hadijog bevezetését. Ez az intézkedés
azonban az előző évi alkotmány megsértése volt481
.
A parlamentnek ezen kívül kellemetlen kötelessége volt, hogy az állami bevételekről
kellett intézkednie. Először is bevezették a dézsmát. Ez a katolikus egyház felé tett komoly
gesztus volt. Hátterében az állt, hogy a francia forradalom egyik első intézkedése volt a dézsma
eltörlése, melyet az angolok sem kívántak eredetileg visszaállítani. Az angolok e helyett állami
fizetést állapítottak meg a papoknak. Erről azonban hamar kiderült, hogy egyrészt nagyon
megterheli a mindig üres államkasszát, továbbá nem biztosítja a megélhetést. Ráadásul a
parlament arról is döntött, hogy a földadót az 1796-os évre most már mindenképpen ki kell vetni.
Ezen aztán hosszas huzavona kezdődött: a faluközösségek sorra adták be kérvényüket az
adókivetés felülvizsgálatára.
Elliot a törvények jóváhagyása után, 1796 áprilisában feloszlatta a parlamentet.
Belpolitikailag a helyzet meglepően nyugodtnak volt mondható, amolyan vihar előtti csend
formájára. A koalíció helyzete azonban menet közben reménytelenné vált. Lazare Carnot
elfogadta Bonaperte tábornok terveit Itália elfoglalására. A hadjárat április 2. hetében indult, szinte
azonnali bravúros sikerekkel. Egész Korzika feszülten figyelt: egy honfitársuk sikeréről volt szó,
aki alatt ráadásul két zászlóalj korzikai republikánus is harcolt, mint pl. Casalta, Casabianca,
Cervoni és Gentili tábornokok. Április végére Bonaparte fegyverszünetet kényszerített a szárd
királyra, június elejére a nápolyi király vonta vissza csapatait. Mivel Paoli távol volt, és nem tudta
valahogy semlegesíteni az események hatását, hétről hétre növekedni kezdett a franciabarát
republikánusok száma, hamarosan felülmúlva Paoli híveit.
477
Carrillo, 268. p. 478
Gregory: Ungovernable Rock, 123. p. 479
A korzikai egyetem a korzikai vezérek régi vágya volt: már az 1736-os, Theodor király-féle alkotmányban is
benne foglaltatik egy egyetem alapításának célja (ld.a függelékben). Paolinak 1765-ben sikerült is megoldania az
alapítást, bár anyagi nehézségei folyamatosan voltak. A korzikaiak folyamatosan követelték céljukat, (pl. az
1789-es panaszfüzetekben is) végül 1977-ben jött létre, és azóta is működik a cortei egyetem. Ld. McErlean:
Contre, 224. p. 480
Carrillo, 268. p. 481
Gregory: Ungovernable Rock, 124. p.
67
Bonaparte naprakész értesülésekkel rendelkezett a korzikai helyzetről, és májusra
elérkezettnek látta az időt az expedíció megszervezésére. 30 korzikai hívének utasítást adott, hogy
titokban szálljanak partra Korzikán, pénzzel és fegyverrel, és nyerjenek meg annyi embert,
amennyit csak tudnak. Júniusban, Mantova ostroma közben Bonaparte talált időt arra is, hogy
Livornóban 800 korzikai emigránsból egy sereget szervezzen, akiket az angol uralom
megdöntésével bízott meg, és akiknek először Korzikán létre kellett hozni egy titkos szervezetet
(mely a sziget tüskés bozótjáról a maquis nevet kapta)482
.
Ezzel párhuzamosan megszűnt a sziget belső békéje. Először Bozio pievében tört ki az
adóellenes lázadás. (Akárcsak 1729-ben: Bozio úgy látszik, különösen érzékeny volt az
adóügyekre.)483
Elliot 300 korzikai katonát küldött oda, de a helyi hatóságok nem szívesen
alkalmazták a lázadási törvényt, és a sereget visszaküldték Cortéba. A parlament erre statáriumot
vezetett be, és Pringle őrnagyot vezérelte oda egy 300 korzikaiból, 100 brit katonából, 100
csendőrből484
és 100 önkéntesből álló vegyes hadsereg élén. A lázadás azonnal összeomlott, és
három nap múlva hazatért a sereg a behajtott adóval, foglyokkal és elkobzott fegyverekkel. A
főkolomposok azonban elmenekültek485
. Februárban egy Bocognano nevű kis falu (félúton Corte
és Ajaccio között) lakossága fellázadt, és mindenkit ellenállásra hívott fel. Programjukban egyenlő
arányban oszlott meg a földadó elleni tiltakozás a franciabarátsággal. Ekkor a kormány éppen a
korzikai ezredek átszervezésében merült el, nem tudott azonnal fellépni. Március közepén a
kormány katonailag egy kicsit már rendezettebb helyzetben volt, kiküldte tehát Pringle őrnagyot
két csendőrszázaddal (ez kb. 60 embert jelentett). Már a csendőrök megjelenésére elcsitultak a
lázadók. Pringle szépen beszállásolta a csendőröket a falu egyik házába, majd hazament. A
lakosság csak erre várt: megostromolták a csendőröket, és elkergették őket. Ennek hírére az egész
nyugati parton falvak egész sora lázadt fel. Májusban a népfelkelők már odáig jutottak, hogy
Bastia ellen indultak, hogy elfogják az alkirályt. Ez nem sikerült, de Corte mellett, Bistuglioban
tábort vertek, és akadályozták az angol csapatok illetve postaszolgálat közlekedését a fővárosok
között. Elliot nem akart vérontást, és a felkelők vezéreit tárgyalásra hívta. A tábor vezetői
válaszukban ismertették követeléseiket: adócsökkentés, a sómonopólium eltörlése, és a
kormányzat egyes tagjainak, elsősorban Pozzo di Borgónak elbocsátása.486
Elliot úgy érezte,
engednie kell. Ez lett a bistuglio-i egyezmény. A Bistuglioi egyezmény tartalmazta Pozzo mellett
Peraldi, Bertolacci, Stefanopoli és Colonna, valamint a teljes Államtanács menesztését, a sóilleték
és a földadó eltörlését, a teljes amnesztiát. Ez tehát egy nagyon súlyos engedmény volt,
gyakorlatilag az angol államapparátus összeomlását jelentette.487
Úgy tűnt, Pozzo és négy másik
kormánytag feláldozásával sikerült a békességet helyreállítani: a tábor nagy üdvrivalgással
feloszlott, kinyilatkoztatta király és Elliot iránti hűségét, franciaellenességét.488
A tábor erre nagy
üdvrivalgásokkal feloszlott, de Elliot már tudta, mennyire bízhat az ilyesmiben. Amikor pedig
május 28-án értesült az Elliot által adott engedményekről, North bizalma annyira megrendült,
hogy lemondott ő is. North egyedül Pozzo menesztésének örült, de meg volt győződve róla, hogy
a korzikai uniónak vége. Ennek kapcsán jelentette ki, hogy nem szabad már egyetlen fillért sem
költeni erre a „kormányozhatatlan kősziklára”. Elliot gyakorlatilag egyedül maradt489
. Az
482
Ez a macchia francia változata. Carrillo, 270 p. 483
Thrasher, 316. p. 484
A csendőrség a korzikai ezredek átszervezésével jött létre. Zsoldjuk magasabb volt a rendes katonákénál, mégis
megérte az osztag felállítása, mert nem kellett számukra szállást és málhaszállítást biztosítani, továbbá
hatékonyabbaknak bizonyultak. Ld. Gregory: Ungovernable Rock, 125. p. 485
Gregory: Ungovernable Rock, 122-123. p. 486
A korzikai békétlenkedők mindig hangoztatták, hogy az Alkirállyal és Angliával semmi bajuk, csak a „rossz
tanácsadók” vezetik őket félre. Ld. Thrasher, 322. p. 487
Carrington: Sources, 125. p. 488
Carrillo, 270. P., Gregory: Ungovernable Rock, 135. p. 489
Gregory: Ungovernable Rock, 133. p.
68
egyezményről egyébként kiderült, hogy teljes csőd: nyilvánvalóvá vált az angol hatalom
tehetetlensége.490
Portland felszólította Elliotot a bistuglio-i egyezmény felülvizsgálatára. Annál is inkább,
mivel a bistuglio-i egyezmény sem hozott békét. Az angoloknak igazából fogalmuk sem volt a
republikánusok tényleges számáról, ugyanis ahol éppen nem lőttek rájuk, ott üdvrivalgással
fogadták őket. A hangulat azonban kiszámíthatatlan volt: North-ot pl. Ampugnanoban ünneplő
tömeg fogadta, akinek karmai közül azonban csak azzal az ígérettel tudott kiszabadulni, hogy
Paoli visszatérésn fog dolgozni. Ezek után, köszvényére hivatkozva, nem is látogatott el több
pievébe. Azt írta Elliotnak, fél a parlament őszi összehívásától, mert az tele lesz őrültekkel vagy
republikánusokkal.
A parlamentet már nem hívták össze többé. Elliot attól félt, hogy a képviselők első dolga
az ő leváltását követelő petíció megfogalmazása lesz. Ez volt a korzikaiak különböző frakcióinak
közös nevezője. Közben terjedtek a hírek arról, hogy a britek kivonulnak, és hogy Paoli hazajön.
Az előbbi hír nem is bizonyult kacsának, és alaposan megtámogatta az a tény, hogy a 100.
Gyalogezredet visszarendelték Gibraltárba.
Közben Elliotnak újabb brit tisztekkel gyűlt meg a baja. Erskine őrnagy (aki nagyon
tehetségtelen tiszt, de a Lordkancellár unokaöccse volt) Moore távozása után úgy döntött, hogy az
ellenzék vezére lesz. A vámjogszabályok szerint a hadsereg fogyasztására szánt élelmezési cikkek
vámmentesen juthattak be Korzikára. Erskine bort rendelt, nagy tételben, és amikor a vámoltatásra
került sor, közölte, hogy ez misebor, a katonáknak lesz, és vámmentes. Elliot hajlandó volt
bizonyos kedvezményeket adni, de közölte, hogy valamennyi vámot a rend kedvéért muszáj lesz
fizetni. Erskine erre kijelentette, hogy brit tisztekre csak a brit parlament hozhat törvényt. Ezzel
folytatódott az ostoba hatáskör-vita, ráadásul feltüzelték a korzikai adómegtagadási mozgalmat.
Mindenesetre ment a levél Londonba, Erskine visszahívására. Ellioton azonban ekkoriban – 1796
februárjában – már a komoly elbizonytalanodás jelei tapasztalhatók: állandóan azt kéri
Portlandtól, hogy biztosítsa kegyéről491
.
Elliot számára a következő csapást Trigge ezredes akciója jelentette. Márciusban
Bocognano-nál tört ki lázadás, ami továbbterjedt Cortéra, Algajolára és más városokra is. A
lázadásnak sokféle oka volt, leginkább az adók, de a hivatalnokokkal való elégedetlenség, Paoli
megalázása, az alkirály minisztereinek népszerűtlensége, az esküdtszék megszüntetése (!)
(mondván, hogy ez után a kormány azt csukat börtönbe, akit akar). Ezt a lázadást mind a
paolisták, mind a republikánusok buzgón szították. A kormány Trigge-t küldte ki az adó
behajtására, 64 csendőrrel. Trigge közölte, hogy ez nem lesz elég (igaza is lett), és kijelentette,
hogy tiltakozik az ellen, hogy a brit hadsereget közönséges adószedői feladatokra használják.
Beadta lemondását, és elődei nyomán távozott. A hadsereg ismét ottmaradt főparancsnok nélkül,
mivel a kijelölt utódra, De Burgh tábornokra sokat kellett várni, Trigge helyettese, Villettes
ezredes pedig éppen Itáliában kúráltatta magát valami betegség miatt. A lázadás leverésére így
cirka hat hetet kellett várni. A civilek vették kezükbe az ügyet: Elliot Cortéba, North pedig
Ajaccioba utazott, hogy valahogy tartani tudják a helyzetet. A külföldi ezredek április 22-én,
Villettes pedig május 5-én érkezett meg, addig lényegében semmi sem történt. Május 20-án
kezdődtek meg a hadműveletek, az angolok ekkorra már csak a tengerparti városokat tudták
ellenőrizni Ha valahol látszólag rendet csináltak, a lázadás egyre több új helyen tört ki492
.
1796 tavaszán és nyarán az angolok már tisztában voltak vele, hogy a Paoli-féle erők csak
utóvédharcukat vívják: az igazi veszélyt a republikánusok, vagyis a franciabarátok jelentik.
Akcióik egyre merészebbek és szünet nélküliek lettek. Június 25-én a kormány felhívást intézett
minden ügyvédhez, hogy jelezzék, ha republikánus ügynökökről szereznek tudomást. Ez a
felhívás azonban hatástalannak bizonyult. Augusztus 2-án a hadsereg házkutatási engedélyt is
kapott. Már Mariana püspökét (ebbe az egyházmegyébe tartozott Bastia) is felszólította North
490
Thrasher, 322. p. 491
Az eseteket részletesebben ld.: Gregory: Ungovernable Rock, 127., 135., 137. p. 492
Gregory: Ungovernable Rock,129-130. p.
69
államtitkár, hogy csak megbízható személyeket alkalmazhat. Nyár végén már arról suttogtak, hogy
a republikánusok afféle „szicíliai vecsernyét” készítenek elő az angolok ellen. Jellemző, hogy
ennek nagyon sok angol is hitelt adott. Nelson aug. 19-én kelt levelében a következőket írta:
„korzikai ügyeink nagyon rosszul állnak: a szigeten nagyon erős a republikánus párt,
Franciaország erőteljes támogatásával. Ezek az első adódó pillanatban fel fognak lépni
ellenünk”493
. Érdekes módon Elliotnak Portlandhoz írott leveleiből semmi ilyesmi nem érezhető.
Közli pl., hogy Quercitelloban és Orezzában sikerült felszámolni a lázadást, és a sziget általános
hangulata kitűnő. Hogy Elliot volt szemellenzős, vagy csak Portlandet akarta megtéveszteni,
kérdéses. Lehet, hogy nem akarta, hogy szégyenszemre visszarendejék Angliába: ez politikai
bukást jelentett volna számára.
1796 nyarán sorozatos lázadások törtek ki a sziget legkülönbözőbb részein, sőt, a Gambrini
vezette republikánusok Orezzában alternatív parlamentet hoztak létre. Az angolok hiába tiltották
meg az ezen való részvételt. Közben Ajaccio és Corte védelmére Elliot két korzikait, Belgodere-t
és Cesarit nevezte ki, akik ideiglenesen kisebb eredményeket fel is tudtak mutatni. Ez magának
Elliotnak volt a legnagyobb meglepetés, ebben a két emberben ugyanis egyáltalán nem bízott.
Szeptember 22-én Elliot elégedetten jegyezte fel, hogy egy tucat republikánus ügynököt elkaptak.
A republikánus Gentili szeptember végén azt jelentette Franciaországba, hogy ügynökei többsége
börtönbe került, és hogy helyzete nem bíztató. Panaszkodott, hogy 250 ezer livre sem volt elég az
angolok kikergetésére, akik közben két kézzel szórják a pénzt494
(ez csak korzikai szemmel
tűnhetett így). A francia-pártiak láthatólag csüggedtek.
1796 júniusában, Korzika belső nyugalmáról írva Elliot kifejtette, hogy ez sokkal inkább
az itáliai francia seregtől függ, mint tőle. A franciák sikerei azonban megpecsételték az angolok
sorsát Korzikán. Bonaparte, az itáliai hadjárat közepette arra is talált időt, hogy Korzikán
diverzáns akciókat szervezzen. 1796 májusában már számos ügynöke volt a szigeten.495
1796.
június 29-én egy francia expedíciós sereg leromboltatta az angol factory-t (raktárbázist)
Livornóban, ezzel gyakorlatilag tönkrették a korzikai angolok háttérbázisát, valamint Anglia
Toscana felé irányuló kereskedelmét – legalábbis egy időre.496
1796 őszére a koalíció gyakorlatilag felbomlott. 1796. Augusztus 19-én a spanyolok és a
franciák aláírták a San Idelfonso-i békét, (a tárgyalásokat még áprilisban kezdték) melybe
belefoglalták, hogy egy hónapon belül szövetséget kötnek. Így aztán Spanyolország az első
koalíció maradékainak – elsősorban Angliának – hamarosan (október 5-én) hadat is üzent. Nem
rejtette véka alá, hogy a hadüzenet egyik oka az angolok korzikai jelenléte. A baj egyik okozója
ismét az illegális korzikai kalózflotta volt: ezek több spanyol hajót is megtámadtak és kifosztottak.
A spanyoloknak a franciák megígérték, hogy elfoglalhatják Portugáliát és Gibraltárt. Ez Angliára
újabb súlyos csapást jelentett, mivel az 1704-es Methuen-szerződés óta Portugália volt Anglia
talán leghűségesebb kereskedelmi partnere. A spanyolok gibraltári ambíciói nem okoztak
meglepetést: utoljára 1781-82-ben ostromolták – sikertelenül – az erődöt. O’Hara, Gibraltár
kormányzója Pitt erőket szétforgácsoló stratégiáját hibáztatta ezért497
.
Közben Wurmser osztrák tábornok kísérlete Mantova felmentésére kudarcot vallott, így az
osztrák sereg elszigetelődött a ligur partvidéktől. A rajnai hadműveletek is elakadtak. Ennek
hatására Nápoly is a franciákkal való megegyezés felé hajlott. Anglia hirtelen egyedül találta
magát a Mediterránban, az egyesült spanyol és francia flottától fenyegetve, ráadásul sürgős dolga
lett volna másfele: védenie kellett a lázongó Írországot, és a fenyegetett Gibraltárt és Portugáliát.
Nyár végére a brit kormány és a felső hadvezetés arra a következtetésre jutott, hogy sürgős
493
idézi: Carrillo, 271. p. 494
Gregory: Ungovernable Rock, 138-139. p. 495
Thrasher, 323. p. 496
Ld. Heriot: The French in Italy, 98. p. 497
Gregory: Ungovernable Rock, 166. p.
70
flottakivonást kell végrehajtani a Mediterrán térségből. Ezt Jervis admirális egyébként már 1795-
ben javasolta498
. A flotta kivonásával a korzikai helyőrség sem maradhatott tovább.
Az evakuáció
1796. augusztus 31-én a bit kormány kiadta az evakuációs parancsot.499
Portland az
evakuációt a stratégiai helyzet alakulásán kívül azzal is magyarázta, hogy a régi koronabirtokok és
a brit kereskedelem védelme előbbre való, mint az új szerzeményeké, és hogy Őfelsége már sok
hírt kapott a korzikaiak lázadozásáról és hálátlanságáról, s ezért bünteti őket azzal, hogy Nagy-
Britannia védelmét megvonja tőlük. Annak, hogy az angolok elhagyták a szigetet, több oka is volt.
A sziget birtoklása katonai szempontból nem járt igazi haszonnal. A sziget lakói nem jelentettek
katonai segítséget, sem szárazföldi, sem tengeri szempontból. A sziget igazából nem volt alkalmas
arra, hogy genovai riviérán folyó francia hadmozdulatokat innen lehetett volna megakadályozni,
vagy akár csak ellenőrizni. Elsősorban Korzika birtoklása volt az oka annak, hogy Nagy-Britannia
hadiállapotba keveredett Spanyolországgal, és ez a tény az egész Mediterráneum megtartását
súlyosan nehezítette. A sziget hatalmas pénzt emésztett fel a brit államkincstárból, hasznot
azonban gyakorlatilag semmilyen szempontból nem hozott. Pitt pedig 1795 ősze óta a békekötés
felé puhatolózott.500
Elliot felhatalmazást nyert, hogy a hozzá hűséges embereknek ajánljon fel
menedéket Kanadában, a Bahamákon, vagy bármelyik amerikai brit birtokon. A levélben erről
nem volt szó, de 1796 augusztusában a Pitt-kormány már titkos béketárgyalásokat folytatott a
Direktórium egyik ügynökével. Azon a napon, amikor elküldték Elliotnak a kiürítési parancsot, a
Pitt-kormány egy memorandumot adott ki a dán közvetítéssel Franciaországnak felajánlott
békejavaslatok pontjairól501
.
A kiürítési parancsot Elliot 1796. szeptember 28-án kapta kézhez, és rettenetesen
elkeseredett. Három évi megfeszített munkáját egyetlen tollvonással megsemmisítették, pedig az
utóbbi napokban éppen bizakodni kezdett a helyzet jobbra fordulása miatt. Első reakciója az volt,
hogy nem is hozza nyilvánosságra a parancsot, vár egy kicsit, hátha ellenparancs érkezik. Mivel
nem volt önző ember, egyik első gondolata a hozzá hűséges korzikaiak, illetve az Itáliában harcoló
osztrákok miatti aggodalom volt. Ausztriát ez azért érintette súlyosan, mert itáliai csapatai
támogatására és ellátására egy brit hajósquadront kért Triesztbe, és ez éppen úton volt. Nelson is a
maradás mellett állt. Közben azonban lezajlott Alvinczy és Davidovic arcole-i és rivoli veresége.
A brit flottakivonás hírére Genova, majd másnap, okt. 10-én Nápoly is békét kötött a franciákkal.
Egyedül a pápa tartott ki a franciák ellen, viszont a brit hadihajókat továbbra sem engedte be
kikötőibe. A hadsereg-kivonást végül Jervis rábeszélésére, október 11-én hozta nyilvánosságra502
.
Trevor és Drake követek nagyon aggódtak a helyzet miatt.
Korzikán október 9-én terjedt el a kivonulás híre. A bastiai végrehajtó tanács első
határozata az volt, hogy megvont minden hatalmat az alkirálytól, és egy harmincas tanácsra
ruházta azt503
. Mivel minden pillanatban várták a franciák visszatérését, és egy hatalmas spanyol
flottát, ezek az urak lázas igyekezettel hangoztatták, hogy mindig is brit-ellenesek voltak.
Parancsba adták minden brit vagyontárgy elkonfiskálását. Mikor Nelson hajójával október 14-én
Bastiába érkezett, Elliot már a tanács foglya volt. Elliot szabadon bocsátását Nelson csak azzal
tudta elérni, hogy a várost bombázással fenyegette meg.
A britek öt nagy kikötőben még ott voltak, de az egész sziget kapkodva tüntette el a brit
uralom minden nyomát. Tisztviselők, parlamenti tagok és katonák mind bizonygatták
498
Carrillo, 272. p. 499
A parancs szövege olvasható: Déclaration a la Corse sur les ordres de l’évacuer, octobre 1796. /présentation et
traduction de Francis Beretti = Actes du colloque: Le royaume anglo-corse : BSSHNC CXIVe année, 1995., No. 670-
671.. 154-157. p. 500
Rose: Pitt and the Great War, 257-258. p. 501
Carrillo, 272. p. 502
Gregory: Ungovernable Rock, 167. p. 503
Carrillo, 273. p.
71
ellenszenvüket a britekkel szemben. Feljegyezték, hogy néhány olyan személy, akiket a britek
kemény pénzen váltottak ki a rabszolgaságból, a hadsereg készleteit fosztogatták. Sir John Jervis
is megjegyezte, hogy a korzikaiakéhoz fogható hálátlanságot még nem tapasztalt. Nelson is
kijelentette, hogy a korzikaiak szeretik az árulást, és biztos megzavarják a kivonulást. 504
Most az lett az azonnali és nehéz feladat, hogyan lehet az öt kikötőből zökkenőmentesen,
nehézfegyverekkel, munícióval és málhával egyetemben, veszteség nélkül kivonni az angol
csapatokat, illetve a menekülni kényszerülő lakosságot. Ez egyre nehezebb lett, mert a
republikánusok mindenütt vérszemet kaptak, és követelőztek. Bastiában pl. nehezen ment a
behajózás a viharos idő miatt, a város republikánussá vált vezetősége pedig el sem akarta engedni
az angolokat, foglyoknak minősítve őket. De Burgh jelentette, hogy a kért flottasegítség
megérkezése után is örülhetnek, ha az embereket ki tudják menteni, a nehézfegyverekről és
málháról le kell mondani. Október 14-én Nelson megérkezett, lehorgonyzott a mólónál, ahová alig
akarták odaengedni. Nelson 50 percet adott nekik az eltűnésre, ha továbbra is ott maradnak,
bombázni fogja Bastiát. Ez hatott. Nemcsak a mólóról, de Bastia utcáiról is eltűntek a fegyveres
korzikaiak. Közben azonban Casalta tábornok vezetésével 200 republikánus vonult Bastia felé.
Alig 8 mérföldre voltak, amikor a bastiaiak kétségbeesett küldöttséget menesztettek hozzájuk,
kérve őket, még ne vonuljanak be, engedjék távozni az angolokat, különben azok szétlövik
Bastiát. Közben a bizottság Elliotnak is könyörgött, hogy minél előbb menjenek. Eliot humánus
ember volt, nem akart ártani Bastiának, kiadta a parancsot, hogy a behajózás éjjel-nappal folyjék.
Közben befutott a Capraja szigetéről kivont kis helyőrség is. Közben a franciák csak
beszivárogtak a városba, és megüzenték az angoloknak, hogy igényt tartanak a raktárkészletekre,
és 50 angol túszra. Az angolok erről nem vettek tudomást. Éjfélkor az utolsó angol is elhagyta a
citadellát, egy óra múlva Casaltáék már be is települtek oda, és az angoloknak azt üzenték, hogy 2
órájuk van a város elhagyására. A rossz szél miatt azonban még reggel 6-kor is ott voltak, közben
azonban a citadella ágyúit rájuk irányították. Még jó, hogy az angoloknak volt annyi eszük, hogy
távozás előtt beszögezték az ágyúkat, így a franciáknak el kellett bíbelődniük a dologgal, amíg
használhatóvá tették azokat505
.
Az emberek és felszerelések behajózása Bastiában október 19-én fejeződött be, de a sziget
többi részén egy héttel tovább tartott. Közben jókora francia sereg szállt partra Cape Corse-nál, és
kezdte elfoglalni az országot, egy hatalmas, 26 sorhajóból álló spanyol flotta is a közelbe érkezett,
és Jervisnek nagy szerencséje volt, hogy Cape Corse-nál állomásozó 14 sorhajóját elkerülték.
Közben a bastiai védősereg Elba felé indult, 370 rojalistát is magukkal vittek, ebből 300 fő Dillon
serege. A maradék 70 fő között volt Pozzo di Borgo is. Portland felajánlotta nekik Kanadát, de azt
nem fogadták el, Európában akartak maradni. Elliot nemsokára otthont talált nekik Nápolyban,
Rómában és Portugáliában, tisztességgel gondoskodott róluk, legtöbbjüknek angol állami
nyugdíjat biztosított506
. A brit eljárások furcsaságát mutatja, hogy Bastiában egy brit állami
tisztviselőt hagytak, hogy fogadja a britek elleni kártérítési igényeket507
.
A másik négy helyőrség távozása sem volt zökkenőmentes. Bonifacio-ban Smith őrnagy
uniós ezrede rendezetten távozott, de mindenüket ott kellett, hagyják. Ajaccioba a franciák
odaértek, amikor az angolok még ott voltak. Wanchope parancsnoknak itt is meg kellett
fenyegetnie a város vezetőségét, bombázás kilátásba helyezésével. A citadella ágyúit átadás előtt
itt is leszögezték.Véletlenszerű, hogy sikerült vérontás nélkül megúszni az egészet. A franciákat
egyébként ugyanolyan népünnepély fogadta, mint három éve az angolokat, csak a műsor volt más:
504
Carrillo, 273. p. - Gregory: Ungovernable Rock, 174. p. 505
Gregory: Ungovernable Rock, 168-171. p. 506
Az angolokkal együtt egyébként hétezer francia royalista, és ötezer korzikai menekült el. Thrasher, 325. p.
Gregory: Ungovernable Rock, 172. p. A menekült korzikaiaknak juttatott angol életjáradékokat részletesen ismerteti
Jollivet, 295-297. p. 507
Gregory: Ungovernable Rock, 172. p.
72
a francia forradalmi seregek hódításainak szabványos rituáléja a szabadságfák ültetése volt.
Közben hangosan éltették a 3. Év alkotmányát.508
Elliot, miután biztonságba helyezte az első evakuációs kontingenst, azonnal visszatért
Korzikára. Saint-Florentet éppen kiürítés közben találta, és másnap, október 25-én a calvi
helyőrség is ideérkezett hajókon. Calvi parancsnoka nem kapta meg időben a parancsot, ezért
minden felszerelését ott kellett hagynia. Közben Jervis fő flottáját visszarendelték Gibraltárba, de
előtte, a Saint-Florenti öbölben töltött utolsó napján már megérkezett a városba Gentili,
szerencsére az erődöt itt sikerült leszerelni. A franciákat itt is csak a fenyegetés térítette el az
angolok megtámadásától. Jervis vezetésével egyébként az angolok itt november 4-ig kitartottak, az
admirális arra hivatkozott, hogy Man admirális hajóit várja. Man ekkoriban Cadizt blokádolta, és
amikor megkapta Jervis parancsát, úgy döntött, hogy először fel kell töltenie készleteit, és szépen
hazavitorlázott Angliába509
.
A franciák tehát már az angol evakuáció közepette folyamatosan szivárogtak be a szigetre,
ahol a közhangulat egyértelműen melléjük állt. Saliceti mellett André Francois Miot de Mélito510
a
szigetre frissen kinevezett commissionaire generale.511
Miot nagy tervekkel érkezett: a szigetet
gyorsan, és nagyon hatékonyan vissza kívánta integrálni Franciaországba.512
Még ezek után is jöttazonban egy újabb fordulat. Miközben nagyban zajlott Korzika kiürítése,
az eseményekről mit sem tudó londoni kormány kiadta az evakuáció visszavonásának parancsát.
Talán abban reménykedtek, hogy Elliot mégiscsak szabotálja a végrehajtást. Erre a furcsa lépésre
az itáliai és német eseményekben időlegesen bekövetkező fordulat bírta rá a kormányt.
Szeptember 3-án Würzburg mellett Károly főherceg legyőzte Jourdant, és a franciákat visszaverte
a Rajnán túlra. Október 19-én a brit miniszterek úgy döntöttek, hogy a flotta mégis maradjon a
Mediterráneumban, a nápolyi ellenállás támogatására. Közben az angoloknak támadt egy zseniális
ötletük: Kitalálták, hogy az elporladt koalícióba bevonják Oroszországot, és hadi fellépése
ellenében – felkínálják Nagy Katalinnak Korzikát! Azzal a feltétellel, hogy a brit flotta előtt a
kikötők nyitva maradnának, és a korzikai nép szabadságát illetve alkotmányát megtartják (törölve
belőle az uniós részt). Sajnos, sosem derül ki, mit szólt volna ehhez Nagy Katalin, mivel még
mielőtt megkaphatta volna a brit kormány ajánlatát, november 16-án meghalt. Előtte, november 7-
én az angol kormány egyébként visszavonta a visszavonást, mert értesült a sziget kiürítésének
befejeződéséről513
.
Portland herceg október 21-i levele az orosz ajánlatról nem tett említést, a változást Károly
főherceg győzelmével magyarázta. Elliotnak azonban adott egy olyan utasítást, hogy ne ígérje a
lakosságnak Anglia további védelmét, sem azt, hogy a békekötés után III. György marad az
uralkodójuk. Az új rendelkezések azonban már csak Elba szigetén érték el a döbbent Elliotot.
Jervis admirális kimondottan örült, hogy a levél nem pár nappal előbb jött, mivel Elliot akkor
biztosan a végsőkig való kitartás mellett dönt, és „az alkirályt uralmában megtartani, miközben az
ellenség már nagy erőkkel partraszállt, és a sziget belsejének teljes lakossága őket támogatta”
lehetetlen lett volna514
.
508
A francia katonai műveletekről ld. Pascal Santini: La libération de la Corse en 1796. = Cahiers d’histoire et de
documentation Corses. 1955. mars, No. 5. 399-416. p., illetve ugyanitt: Noel Pinelli: Une explication inédite. 417-425.
p. (Giovanni Cambiagi feljegyzései 1796-ból.) 509
Gregory: Ungovernable Rock, 173-174. p. 510
1796 és 1803 között lesz Korzika kormányzója. 511
Teljhatalmú megbízott. 512
Részletesebben ld. Thrasher, 326. p., M. A. Ambrosi: La Corse aprés l’occupation anglaise: correspondance du
lieutenant-général Gentili, commandant des troupes de la République en Corse : 1796-1797. Bastia, Piaggi, 1923. =
BSSHNC, XLIIIe année, 1923. 453-456. fasc. 1-248. p., illetve Abbé Francois J. Casta: Le difficile retour de la Corse
a la France sous la directoire, 1796-1798. = Problemes d’histoire de la Corse. Paris, Soc. Robespierristes, 1971. 191-
232. p. 513
Gregory: Ungovernable Rock, 178. p. 514
Carrillo, 274. p.
73
Elliotnak volt azonban még néhány érdekes ötlete. Úgy gondolta, berendezkedik Elbán.
Ezért, ellátási okokból elfoglalta a közeli Piombinot. A katonai főparancsnok, De Burgh
kockázatosnak tartotta a tervet, hiszen Piombino a szárazföldön van, erre Elliot Wemyss
ezredesnek adta ki a parancsot, aki brit és svájci csapataival, minimális ellenállást találva
november 7-én nemcsak Piombinot, de a közeli Campigliot és Castiglionet is elfoglalta. Ez a
hódítás nem volt hosszú életű, mert amikor januárban Jervis jelezte, hogy Nápolyból biztosítva
van az utánpótlás, De Burgh azonnal kivonta csapatait. De Burgh nagyon nehéz helyzetben volt,
pillanatnyilag teljesen magára utalva. November 15-én ugyanis Elliot lemondott az alkirályi
címről, és mint ki dolgát jól végezte, elutazott Itáliába, otthagyva Elbán De Burgh-ot és csapatait.
De Burgh-nak azonban semmiféle felhatalmazása sem volt, így csapatait sem vonhatta ki Elbáról,
pedig nagyon szerette volna elhagyni ezt a veszélyes helyet. December 26-án megjött Nelson, el
akarta szállítani az angolokat, de parancs híján ez neki sem sikerült. Nelson egy hónapig várt
Elbán, aztán visszatért Gibraltárba, fedélzetén katonák helyett tengerészeti felszerelésekkel.
Közben Elliot visszatért Nápolyból, és De Burgh kérte, hogy végre adja ki a kiürítési parancsot.
Elliot viszont már magánembernek tartotta magát, akinek semmiféle parancs kiadásához nincs
joga. Január 24-én Elliot levelet írt Portlandhez, melyben kifejti, hogy Elba kulcsfontosságú hely,
és nem kiüríteni, hanem megerősíteni kellene. Nem tudta azonban, hogy Jervisnek régóta
Gibraltárban kellene lennie, és hogy az angoloknak a Mediterránban nincs maradásuk. Erről
egyébként a brit kabinet 1796. December 10-i ülésén született döntés. Ebben a kérdésben Lord
Spencer, az Admiralitás 1. Lordja győzött Dundas hadügyminiszter fölött. Spencer szerint Itália
elveszett, most Portugáliát kell menteni.515
A britek végül 1797 áprilisáig maradtak Elbán, ekkor
már De Burgh is úgy döntött, hogy kiadja a kiürítési parancsot. Nelson két hajója szállította az
elbai helyőrséget Gibraltárba.
515
Gregory: Ungovernable Rock, 179-180. p.
74
Korzika alkotmánya
A 18. század vége felé, amikor ez a történet is játszódik, az alkotmány kérdése benne volt az
európai kultúrkörhöz tartozó országok levegőjében. Ennek előzményeit, illetve folyamatát
részletesen ismerteti az alkotmánytörténeti szakirodalom.516
Most csak utalnánk a legfontosabb
előzményekre és kortárs példákra. A 18. századi homo politicus biztosan ismerte Montesquieu és
Rousseau műveit – ezeket még a szalonokban csevegő dámák is ismerték, ha a szellemes hölgy
címre vágyakoztak. (Mind arra vágyakoztak, ez a 18. századi társaságban létszükséglet volt.)
Montesquieu és Rousseau révén pedig óhatatlanul belekerültek az antikvitásig visszamenő európai
politikai gondolkodás folyamába. Ezen művekben világosan megtalálhatóak mindazon témák és
kategóriák, melyek a 18. századi alkotmányos gondolkodás szerves részét alkották: a társadalmi
szerződés és népfelség elve, valamiféle egyenlőség (legalábbis a törvény előtti) és köztehetviselés
gondolata, és az emberjogi témák korai része (elsősorban a személyi szabadság,
véleményszabadság, tulajdonhoz való jog). Alább szó lesz az 1755-ös alkotmányról is, ami azért
érdekes, mert megérezte az idők szelét, de a régi elemekből is meg akart tartani mindent, ami
hasznos. Rousseau Társadalmi Szerződése akkor még meg sem jelent, de bizonyos gondolatai már
benne voltak – a népfelség elve például.
Melyek voltak az alkotmányos példák, amelyeket a 18. század végének embere ismerhetett?
Kétségtelen, hogy 1789 előtt a kor embere elsősorban az angol alkotmányra gondolt. Az
anglománia divatja következtében a kor szalon-értelmiségijei egész Európában rendelkeztek
bizonyos ismeretekkel az angol államrendszert illetően. A témával foglalkozó legismertebb kortárs
mű Jean Louis De Lolme: Constitution de l’Angleterre című műve 1771-ben jelent meg, és rövid
két évtizeden belül minden fontosabb európai nyelvre lefordították. Az általános érdeklődésre
jellemző az a bizarr helyzet, hogy 1800-ban még angolul is kiadták!517
Tehát az az angolokat is
érdekelte, hogy mások mit gondolnak őróluk. A korabeli Európában mindenki, aki jobbítani akart
valamit a világon, az angol alkotmányt tekintette etalonnak. Az angol alkotmánynak
tulajdonképpen ez a legnagyobb sikere: hogy a világ elhitte, hogy ez az államrend az Anglián
kívüli világnak is tud adni valamit. A másik siker, hogy ez a lelkesedés nem bizonyult
szalmalángnak, végigkövethető legalábbis az egész 19. századon. Az angol alkotmány harmadik
nagy sikere, hogy meghódította az ellenségeket is: az angol alkotmány döntően befolyásolta az
ifjú Egyesült Államok, és Franciaország alkotmányait, és évtizedekkel később is komolyan
foglalkoztatta pl. Thiers-t és Guizot-t.518
A 18. század végi emberek az angolon kívül ismerhették
a holland és svájci államszövetség működését, aki pedig nagyon vájtfülű volt, hallhatott valamit a
svéd Regeringsformen-ről,519
a magyar és a lengyel történeti alkotmányról. A magyar Aranybulla,
illetve az 1573-as lengyel confoederatio520
iratai eléggé közismertek voltak. 1787-ben a fiatal
Amerikai Egyesült Államok döntő lépést tett: létrehozták a világ első kartális alkotmányát, amely
már teljesen modern formai elveket követett (az 1755-ös korzikai alkotmány elveiben modernnek
mondható, formailag azonban a régi törvénykönyvek tartalmi összevisszasága jellemzi, és nem
vált közismertté). 1791-ben pedig a francia alkotmány Európában is meghonosította a kartális
alkotmány modern formáját, és tartalmi elvárásait. A francia minta egyértelműen befolyásolta a
következő száz évben egész Európa összes alkotmányát. Még 1791-ben elkészült a felosztott
Lengyelország utolsó alkotmánya, francia mintára. Utána gyorsan követte Hollandia (a”Batáviai
516
Ld. pl. Mezey Barna – Szente Zoltán: Európai parlamentarizmus- és alkotmánytörténet. Bp. Osiris, 2002. 517
Ld. Il modello costituzionale inglese e la recezione nell’area Mediterranea tra la fine del 700 e la prima meta
dell’800. Milano, Giuffré, 1998. (a továbbiakban: Il modello) 706. p. 518
The Nineteenth-century constitution: 1815-1914 : documents and commentary / ed. H.J. Hanham. Cambridge,
Univ. P., 1969. 1. p. (a továbbiakban: Nineteenth) 519
Az alább említendő különféle alkotmányokra vonatkozóan ld. Schvarcz Gyula: Az európai monarchiák rendszeres
alaptörvényeiről, tekintettel ezek alkotmánytörténelmi előzményeire. Bp. : MTA, 1887. passim (a továbbiakban :
Schvarcz), valamint: Concha Győző: Ujkori alkotmányok. 1-2. köt. Bp. MTA, 1888. passim 520
A lengyel alkotmányról ld. Siegfried Hüppe: A lengyel alkotmány története. Bp. MTA, 1894.
75
köztársaság”), majd valamivel később, 1814-ben Norvégia, 1818-ban Bajorország, 1819-ben
Württemberg, 1826-ban Portugália, 1831-ben Szászország és Belgium.521
Amikor a brit megbízott, Sir Gilbert Elliot, valamint Pasquale Paoli és hívei 1794 tavaszán
belefogtak az angol-korzikai unió szabályainak kidolgozásába, rendkívüli feladatot vállaltak
magukra. Két, ennyire különböző földrajzi-kulturális körbe tartozó államot összekovácsolni még a
21. század elején, az Európai Uniónak se nagyon megy. A nyelvi-kulturális-vallási idegenség
mellett fontos leszögezni a jogszokások, alkotmányos hagyományok különböző gyökereit. Ahhoz,
hogy valakinek egyáltalán eszébe jusson ezek összehozása, ahhoz egy húsz éven át Angliában élő
Pasquale Paoli kellett. Az a Pasquale Paoli, aki kiválóan ismerte Korzika régi alkotmányát, 1755-
ben személyesen készített hazája számára egyet, és most, élete alkonyán a sors abban a hihetetlen
kegyben részesítette, hogy újra részt vehetett egy alkotmányozó folyamatban.
A 18. század jelentős változásokat eredményezett Korzika államának működésében. Ha
listába szedjük, hogy a század folyamán, Korzika szigetére vonatkozóan, hányféle módja létezett
az állami élet szabályozásának, zavarbaejtően hosszú sort kapunk. Íme: a genovai uralom
korszaka, 1729-ig. Az 1729. decemberi lázadás (korzikai hagyományok szerint forradalom) után,
1730-ban létrejött rendezés (a san pancrazio-i consulta határozatai).1735-től a Sistema di governo
provvisorio.1736-ban az alesani consulta határozata után Theodore király uralkodása (7 hónapon
keresztül).1736 őszétől a 3 patrióta uralma. 1745-től a 3 generális uralma. Az 1755-ös Paoli-féle
alkotmány (1768-ig több fontos módosítással), közben egy érdekes epizód: Rousseau 1764-es
alkotmány-tervezete. 1769-től francia Ancien Regime rendi állama. A forradalom kitörése után az
1791-es francia alkotmány, az 1792-es köztársasági alkotmány, majd a függetlenség kikiáltása
után, 1793 nyarától, Paoli átmeneti kormányzata. 1794-1796 között a korzikai angol királyság
alkotmánya, végül 1796 után csatlakozás Franciaországhoz, a Direktórium uralma, az 1795-ös
köztársasági alkotmánnyal. Ettől kezdve Korzika államrendje azonos Franciaországéval. Ez
tizenkét rezsim, éppen elég egy évszázadra.
Korzika régi alkotmánya
Ez a fejezet tulajdonképpen azt a címet is kaphatta volna, hogy Korzika történeti alkotmánya.
A történeti alkotmány az államszervezet működésének az a szabályozása, amelynek nem egyetlen,
céltudatosan megfogalmazott törvény a formája, hanem az évszázadok során egymásra épülő
törvények, jogforrás értékű egyéb dokumentumok, és nem kis részben íratlan hagyományok laza,
és kissé kusza halmaza. A történeti alkotmány leggyakrabban emlegetett klasszikus példája a brit
alkotmány, de 1946 előtt a magyar királyság alkotmánya is ebbe a típusba tartozott. Az angol
alkotmánnyal foglalkozó hatalmas irodalom általában úgy jár el témája ismertetésekor, hogy
logikus sorrendben, narratív elbeszélés formájában ismerteti a különféle hatalmi ágak, illetve
hatalomgyakorló szervek felépítését és működését. Így az adott fejezet tartalmazza a
legkülönfélébb jogforrások és íratlan hagyományok vonatkozó részét, mi több, általában ismerteti
azok történelmi fejlődését is. A korzikai történeti alkotmány ismertetésénél is célszerű ezt az
eljárást követni. A történeti alkotmány fogalmát az úgynevezett kartális alkotmányokkal szokták
szembeállítani. A kartális alkotmány egyetlen törvényi dokumentum, melyet általában egy
ünnepélyes körülmények között működő alkotmányozó szerv hoz létre. A történeti alkotmány
pedig az évszázadok során egymásra rakódott különféle írott törvények, esetleg rendeletek,
továbbá íratlan hagyományok halmaza. A kartális alkotmányokra klasszikus példa az Amerikai
Egyesült Államok alkotmánya, de ebbe a típusba tartozik az alább ismertetendő 1794-es korzikai
is. Korzika irányítása a genovaiak számára nem volt egyszerű feladat: a 14. századtól kezdve a 16.
század végéig állandó véres lázadásokkal kellett szembesülnie a városállamnak. A 17. század
kissé nyugodtabb időszaka nagyrészt annak köszönhető, hogy Genova megtanulta: Korzikát csak 521
Schvarcz, 41-44. p.
76
úgy kezelheti, ha a lehető legteljesebb mértékig tiszteletben tartja annak hagyományait. Így
kialakult egyfajta „alkotmányos konszenzus”, mely azonban tökéletes módon szinte sohasem
működött. A konszenzus biztos eleme volt a helyi önkormányzatok fenntartása, a pievék, egyházi
kormányzat, a consulták és a Dodici-oratore rendszer folyamatos működtetése, ami viszont a
rendszer gyenge pontja volt: mindebben a korzikai lakosság részvételének kérdése. A 17. század
folyamán a sziget lakói ugyanis sorra szorultak ki minden jelentős és jelentéktelen pozícióból,
még a falusi önkormányzatok szintjén is. Mindehhez csatlakozott a korrupt genovai kormányzat, a
bíróságok megbízhatatlansága és az adórendszerrel kapcsolatos visszaélések.
A genovai állam
Mielőtt alaposabban megvizsgálnánk, Genova milyen módon rendezkedett be Korzika
szigetén, érdemes egy pillantást vetnünk a városállam működésére. Ez két okból sem mellőzhető:
egyrészt a város politikai intézményei befolyást gyakoroltak a korzikai intézmények kiépülésének
mikéntjére, másrészt ha direkt befolyás nem létezett volna, a genovai rendszer akkor is mintául
szolgálhatott Korzika szigete számára.
Miközben Genova tekintélyes tengeri hegemóniát és gyarmatbirodalmat épített ki, és
számtalan sikeres háborút vívott ellenségeivel, a városon belül permanenssé vált a vezető patrícius
családok belviszálya, mely nagyon gyakran utcai harcokba torkollt, sőt, 1169-ben még a konzulok
is párbajoztak egymással522
. A város vezetői sokféle technikát kipróbáltak a viszályok
megfékezésére: a konzulátus523
csődje után 1191-től podestákat524
, azután Capitano del popolo-
t525
, végül 1339-ben dogét526
választottak. Egyik uralmi forma sem járt azonban sikerrel.
Antoniotti Adorno doge végső elkeseredésében, 1395-ben felajánlotta városát a francia királynak.
A francia király nevében Gian Galeazzo Visconti milánói herceg birtokba is vette a várost. Igaz,
hogy szinte azonnal, 1407-ben már véres lázadás tört ki ellene. A helyzetet stabilizálni neki sem
sikerült.527
Belső viszályok által tépázott, és külső hatalom kezére került városok esetében bizton lehet
számítani külső birtokaik elvesztésére. Genova történetének legsajátosabb vonása, hogy
elképesztő belpolitikai zűrzavara kellős közepén is képes volt nem csupán megtartani számos
522
A guelf és ghibellin néven számon tartott két pártnak ekkoriban már nem sok köze volt e pártnevek eredeti
jelentéséhez. A guelf vezérek a Doria és Spinola, a ghibellinek pedig a Grimaldi és Fieschi klán voltak. A belső
viszályokról részletesebben ld. Donaver, 52-55. p. A pártok fogalmát nehéz a klánokétól elkülöníteni. A 14.
században sokfelé előfordult, hogy mivel a guelf-gibellin szavak elavultak, elvesztették jelentésüket, a pártokat
egyszerűen a vezető családok nevével jelölték. Genovában pl. 1240-1260 körül Rampini és Mascherati volt a két párt
neve. ld. sok példával: Jacques Heers: Parties and political life in the Medieval West. Amsterdam : North-Holland,
1977. (a továbbiakban: Heers: Parties), 33-38. p. 523
Konzulok: ókori, római mintára a végrehajtó hatalmat gyakorolták, évente választották az előkelő genovai
polgárok közül, számuk 4-8 között változott. Az itáliai város-köztársaságokban ez a legkorábbi kormányzat, igen
korlátozott hatalommal. Fő feladatuk kereskedelmi és bírói jellegű szabályozás volt, a konzulok a tényleges hatalmat
kénytelenek voltak felosztani a vezető családok között, állandó frakcióharcok és családi háborúk közepette. A
konzulok idejében még városházák sem voltak, a városi gyűlések a nagy családok házaiban folytak. Ld. Heers:
Parties, 18-19. p. 524
Podesta: Itália-szerte a szó jelentése más (kb. falusi polgármester) Itt a város végrehajtó hatalmának egyszemélyi
vezetője, akit a konzuli igazgatás nyilvánvaló csődje után a városon kívülről kértek fel (pl. Firenzéből, Bresciából,
Milánóból). Úgy gondolták, egy idegen hatékonyabban fékezi meg a belviszályokat, hiszen semi köze a klánokhoz. A
rendszer bukását az okozta, hogy sok podesta csupán a pénzszerzéssel és klientúra kiépítésével foglalkozott. A
podestaságot egyébként III. Kelemen pápa parancsolta Genovára. Ld. Donaver, 55. p. Minden itáliai városban
bevezették a podesta-rendszert, de nagyon változott ennek időpontja és –tartama. Ld. Heers: Parties, 19. p. 525
Capitano del Popolo: egyszemélyi, diktátori hatalmú vezető, aki genovai polgár, de nem az előkelő klánok, hanem
a céhmesterek rétegéből kerül ki. 1400 és 1413 között újra bevezették, mint legfőbb tisztséget. Caird, 33. p. 526
Doge: a mintát Velencétől vették, de a dogei hatalom nem életfogytig szólt, 1528 után csupán általában 2 évre. Az
első doge Simone Boccanegra volt. A dogék sem a régi, nagy klánokból kerültek ki, hanem a közemberek soraiból.
Ld. Heers: Genes, 390-391. p., http://it.wikipedia.org/wiki/Elenco_Dogi_della_Repubblica_di_Genova (2005. júl.7.) 527
Ezekről az eseményekről beszámol Sismondi is, I. kötet 355-370., III. köt. 317-327, VII. köt. 237., 368-371.,
486. p.
77
birtokát, de még gyarapítani is. Ennek részben sajátos politikai válságkezelő módszere volt az oka.
A genovai rivális klánok közül, amelyik éppen pár évre a másik fölé kerekedett, nem feltétlenül
kiirtotta, általában csupán száműzte a prominens ellenfeleket. A száműzés általában nem járt jog-
és vagyonvesztéssel: az illetőknek csupán a városból kellett távozniuk, a gyarmatokon azonban
hajuk szála sem görbült. Így egy száműzött Doria vagy Grimaldi528
leghasznosabb időtöltése az
volt, ha családja szardíniai, khioszi, leszboszi, monacoi (stb) birtokait meglátogatta, az
üzletmenetet ellenőrizte, beletanult a kereskedelembe, és a lehetőség szerint új birtokokat szerzett.
A francia-milánói megszállás ellenére a külső terjeszkedés töretlenül folytatódott a 14. században
is. A leglátványosabban Tommaso Campofregoso 1. dogesége idején mentek a dolgok (1417-
1420), amikor sikeres háborúkat vívtak Milánó és Aragónia ellen.529
A dologhoz tartozik, hogy
Genova – melyet a Mediterráneum egyik leggazdagabb államának tartottak a középkorban – mint
városállam, egyáltalán nem volt gazdag. Gazdagok voltak viszont polgárai, pontosabban a városi
arisztokrácia. Itáliában a legerősebb patrícius-dinasztiák a vezető genovai családok, a Grimaldiak,
Doriák, Spinolák, Fieschik voltak.530
A gyarmatosítás sikerei sem az állam, hanem
magánvállalkozók, illetve társaságok eredményei voltak.
A hierarchia élén a doge531
állt. Uralkodóként azonban nem volt olyan kiemelkedő szerepe
az állam életében, mint velencei kollégájának. Hatalma neki is kevés volt, ám még reprezentatív
feladatköre sem volt. Nagyon gyakran előfordult, hogy pár év uralkodás után elkergették, annál is
inkább, mert sosem tudott pártok felett álló vezetővé válni. Tekintélye csak néhány, nagyon
kivételes személynek volt, a dogék többsége meglehetősen jelentéktelen szereplő maradt.532
1528
után a dogékat újra a régi arisztokrata családokból, de mindössze két évre választották, ez nyilván
tovább rontotta az esélyüket komoly, tartós hatalom kialakítására.
A doge uralkodói játékterét a különféle tanácsadó testületek korlátozták, gyakorlatilag a
nullára. Ezek közül a legtekintélyesebb, és leghosszabb életű szervezet a Nagytanács (Gran
Consiglio533
) volt, mely a 12. század óta működött, a tekintélyes polgárcsaládok felnőtt
férfitagjainak részvételével. A Nagytanács mellett időszakosan egy Kistanács is működött. A
Nagytanács általában törvényhozó szervnek tekinthető, a Kistanács feladata változott. A Nagy-
illetve olykor a Kistanács mellett működött az Anziani534
nevű végrehajtó bizottság (későbbi és
ismertebb nevén a Szenátus), melynek tagjait négy hónapra választották. A doge egyetlen
rendeletet sem adhatott ki az Anziani jóváhagyása nélkül. Pénzügyi döntést azonban még az
Anziani sem hozhatott, erre külön testület volt, az Officio della Moneta. Ennek tagjait egy évre
választották. A testület teljesen független volt a dogétől. 1444-ben az iratok megemlítik a
Quarantia-t, egy 40 főből álló hivatalt, ugyanekkor a Nagytanácsot 400 fővel hívták össze. 1445-
ben már 60-ak tanácsáról történik említés, a Nagytanács pedig 2-300 fő között ingadozik535
. A
genovai intézmények rendszerét másképpen foglalja össze pl. Thadd E. Hall. Szerinte a
legfontosabb testület a Minor Consiglio (kistanács) volt, kb. 200 taggal, a nagy családok
vezetőiből. Ez a tanács választotta a magisztrátusokat, döntött háború és béke kérdésében. A
528
Genova nagy családjairól ld. Medieval Italy : an encyclopedia. Ed. Christopher Kleinherz. Vol. 1-2. New York,
Routledge, 2003. passim 529
De Negri, 546. p. 530
Hanlon: Early Modern Italy, 51. p. 531
A doge a latin dux= herceg szóból származik, hatalma nem vált öröklődővé. A dogék listáját ld.
http://it.wikipedia.org/wiki/Elenco_Dogi_della_Repubblica_di_Genova (2005. júl.7.) 532
A 15. század folyamán a dogek sorra az Adorno illetve a Campofregoso családokból kerültek ki. ld. Shaw: 835-
836. p. 533
Ennek a különféle iratokban egyéb nevei is szerepeltek, pl. Consilium Maius, Consilium Generale, illetve
Consilium Ianuae. Ianua Genova latin neve. A tanácsról az 1413-ban kiadott Regulae rendelkezik, tagjainak létszámát
320 főben szabja meg. Ld. Shaw, 835-836. p. 534
Az anziani szó eredetére többféle magyarázat is lehetséges. Valószínűleg a latin anteanus-antianus szóból
származik, mely elsőt, vagy idősebbet, tekintélyesebbet jelent. Általában a kommuna előkelő személyiségeiből álló, a
doge vagy podesta mellett tevékenykedő tanácsadó ill. végrehajtó testületet értik alatta. Ld. Lessico Universale
Italiano. Roma, Istituto Enc. Italiana, 1970. passim 535
Shaw, 835-839. p.
78
Maggior Consiglio (nagytanács) magában foglalta a kistanács 200 tagját, és azon kívül még
további kétszáz patríciust, ez utóbbiakat évente választották. Ez volt a törvényhozó gyűlés, ez
változtathatta meg az alkotmányt, vethetett ki adót, és ez választotta meg a dogét. A végrehajtás
élén a doge áll, mellette két kormányzati kollégium intézi az ügyeket. A Szenátusnak 12 tagja van,
akiket a nagytanácsból választanak, rotálva: 4-4 tag hathavonta cserélődik. A másik kormányzati
szerv a Camera, mely a pénzügyekkel foglalkozik.536
Az államszervezet intézményeinek számos,
bizonytalan megnevezése arra utal, hogy többsége nagyon képlékeny, változékony volt, a korzikai
berendezkedés számára nem szolgálhatott szilárd mintákkal.
Genova életének egy másik jellegzetessége erős párhuzammal bír Korzikán. Genova
belpolitikai életében a fix pontot a nagy családok, illetőleg a köréjük szerveződő, rendkívüli
módon szilárd és összetartó klientúra, tulajdonképpen egyfajta klánrendszer jelentette. A városban
az összes intézmény működését, de még a konzulok illetve a dogék megválasztását is a klánok
közötti belháborúk pillanatnyi állása diktálta. A Nagytanács határozatait mindig a nagy családok, a
Doriák, Spinolák, Fieschik, Grimaldik akarata és erőviszonyai szabályozták.537
Genovában
általánosan elfogadott politikai módszer volt az obstrukció: a nagy családok gátlástalanul
akadályozták a Nagytanács munkáját, és gyakran fegyverrel is szembehelyezkedtek a többség
akaratával. A doge is gyakran megtette azt, hogy személyes ellenfeleit egyszerűen száműzette,
vagy legalábbis nem hívta meg a tanácsülésekre538
. A Genovából kirajzó, nagy tekintéllyel és
vagyonnal rendelkező, a hatalom és politizálás iránt elkötelezetten érdeklődő polgárok azonban a
gyarmatokon nyilvánvalóan elterjesztették az általuk ismert politikai szisztémának számos elemét.
Az a kérdés egyelőre megválaszolatlan marad, hogy a genovai klánrendszer léte mennyire
erősítette a Korzikán is meglévő struktúrát, de semmi esetre sem gyengítette azt. Néhány jelentős
különbség van azonban: a genovai családok viszálya ritkán torkollt látványos öldöklésbe (esetleg
szolidan mérgeztek), Korzikán azonban a vendetta miatt mindennaposak voltak a nyíltszíni
családirtások, egészen a 19. századig. A másik fontos különbség – mely azonban a mi
szempontunkból inkább érdekesség, mint lényegi dolog – hogy míg a korzikai klánok több száz
éven át pontosan számontartott, szigorúan vérségi kötelékek szerint szerveződött, a genovai
albergok539
(hivatalosan így nevezték a családi szervezeteket) inkább a római cliens-rendszerre
emlékeztettek. Az albergok egy-egy nagy arisztokrata család nevét viselték, de az albergo kívülről
is fogadott be tagokat, ha ez érdekében állott. Az arisztokrata családok alberghi-rendszere már a
14. században létezett, az 1528-as Andrea Doria-féle arisztokratikus alkotmány azonban
kötelezővé is tette. Minden nemesi családnak kötelező volt albergoba szerveződni, amelyik
536
Hall, 6-7. p. 537
Ilyen szempontból a doge-családok, az Adornok és Campofregosok nem tartoztak a nagy családok közé. ld. Shaw,
850. p. 538
Shaw, 862. p. 539
Albergo, többes száma alberghi. Nem „szállást”, hanem nagycsaládot jelent. Genova városának egészen sajátos
település-szerkezete alakult ki az albergok következtében. Az albergo tagjai szorosan egymás mellé épült házakban
éltek, melyek egy kis belső tér köré épültek, a házak ablaka a tér felé nézett, kifelé a háztömb leginkább erődre
emlékeztetett. Általában volt egy magas tornyuk is, ahonnan szemmel tarthatták az esetleges ellenséges támadást, és a
háztömbhöz tartozott a klán temploma (az ú.n. gentilice-templom), hogy zűrös időkben a templomba menés ne legyen
veszélyes, másrészt hogy valamelyik ellenséges klán ne tudja meggyalázni a család elhalt tagjainak sírjait. Az
albergon belül kötelező volt a belső béke, a nézeteltéréseket a családi hagyományok szerint, a családfő ítéletével
rendezték, a családból nem vitték ki. A témáról ld. Hughes, Diane Owen: Urban growth and family structure in
Medieval Genoa = Past and Present, 1975. 3-28. p. illetve: Heers, Jacques: Le clan familial au Moyen Age. Paris,
PUF, 1974. (a továbbiakban: Heers: Le clan familial),18. , 50-51., 113-114. p. A klánszellem jellemzője a magán-
igazságszolgáltatás, a klánok között azonban gyakori volt a szabályos háború, amikor az albergok városon belüli
erődökké váltak. Ezeket a háborúkat a források részben „pártharcok”-nak nevezi, Heers szerint azonban közönséges
családi viszályok lapulnak a háttérben. Erre példaként a firenzei ciompi-felkelést említi. Ld. Jacques Heers: Parties
and political life in the Medieval West. Amsterdam : North-Holland, 1977. 5-7. p. Hasonló szuprafamiliáris
csoportok sok helyen előfordultak, elsősorban a 14-15. században. Pl. Toscanában a consorterie, Elszászban a
Geschlecht, Metz-ben a paraiges. Ld. Heers: Le clan familial, 18-19. p. Ld. Guerrini-Graziani, Jean: Genes et la Corse
ou les aléas de l’histoire. (Ajaccio, L’auteur, s.d.) (a továbbiakban: Guerrini) 41. p.
79
gyenge, szegény volt, annak pedig valamely nagy klánhoz kellett csatlakoznia.540
A Doria vagy a
Spinola nevet pl. 400-600 ember is viselhette egyszerre, ezek nagy része azonban egyáltalán nem
volt arisztokrata.541
Szintén a római cliens-rendszer emléke az, hogy a család felszabadított
rabszolgái542
is felvették a család nevét, és az albergo tagjai lettek. Ezek együtt is laktak: egy
házon belül, a földszinten és a felsőbb emeleteken laktak a szegény tagok, az előkelőbb
lakásrészben pedig a tényleges arisztokraták. (Természetesen a kortárs közvélemény pontosan
tisztában volt vele, hogy a sok Doria közül ki a vér szerinti, és ki a jöttment.) Albergok még üzleti
vállalkozásból is születtek: 1346-ban néhány kereskedő-család összefogott Khiosz szigetének
visszafoglalására, és létrehozták a már említett Maona nevű társaságot. Ezek a családok albergot
alakítottak, felvették a Giustiniani nevet, és e család határozta meg a sziget gazdasági- és
jogrendszerét.543
A genovai telepeket az anyaváros egy meglepően centralizált és hatékony módszerrel
igazgatta. A kereskedők kereskedelmi ügyeibe nem szólt bele, csupán a közigazgatást működtette.
A Nagytanács mellett több bizottság is működött, melyek kimondottan a különféle telepek illetve
territóriumok igazgatását intézték. A Kelet-Mediterráneum telepeit az Officio di Romania544
ellenőrizte. Ez a testület a perai kolónia élére évente új podestát választott. Ez a személy
irányította a fekete-tengeri telepeket (ez a rendszer a 13. század elejétől 1453-ig, Konstantinápoly
és Pera elestéig működött). Az egyes telepek (Kaffa, Tana, stb.) élén konzul állt, ezeket is évente
küldték Genovából, hivatali apparátusa egy vicario- ból, és egy két tanácsosból álló kancelláriából
állt, melletük egy bíróság is működött.545
Az Officio di Romania fennhatósága alá tartozott a
fentebb már említett híres khioszi Maona is, és a 14-15. században Genova minden birtokát
hasonló módon próbálta igazgatni.
Genovai kormányzat Korzikán
Korzika első „alkotmányát” Sambucuccio d’Alando nevéhez, és a 14. század közepéhez fűzi a
hagyomány. Ennek szövegét (ha egyáltalán leírták akkor) nem ismerjük pontosan, de jól
körülírható az ekkoriban létrejött politikai szervezetek működése alapján. Ez a Terra de Comune
vidékén volt érvényben, a sziget délnyugati, nagyobbik része nem élvezhette áldásait. A rendszer
alapját a sziget lakóinak törvényhozó népgyűlése, a veduta jelentette. Ezek a gyűlések általában
évente zajlottak, és egy évre választottak vicario-t, aki a központi hatalom megtestesítője volt. A
tényleges adminisztrációt az egyházközségek podestái intézték (ezeket is évente választották a
családfők, a padri del comune nevű segítőivel együtt). 5-6 faluközösség alkotott egy járás-szerű
egységet, a pievét, annak volt egy podesta maggiore nevű vezetője. A vicario pedig az összes
podestát irányította.546
Amikor Genova hatalma stabilizálódott, ezt a politikai struktúrát kész
helyzetként elfogadták a vezetők, erre építették rá saját intézményeiket. Kezdetben Korzika
540
A fuzionálások miatt az albergok száma folyamatosan csökkent: 1379-ben 64 albergot említenek a feljegyzések,
1445-ben 59-et, 1465-ben már csak 32-őt, végül 1528-ban Andrea Doria 28-ra csökkentette számukat. Ld. Heers: Le
clan familial, 98. p. A fuzionálást okiratok rögzítették, pl. 1448. okt. 25-én, amikor a Grimaldi család bekebelezte a
Ceba és Oliva családokat. Ld. Heers: Parties, 121. p. 541
1430 körül 730 (az éppen száműzöttekkel együtt 800) személyt írtak össze nemesként. Ezek fizették a direkt adók
felét, és nekik voltak fenntartva a fontosabb állami hivatalok. Heers: Genes, 390. p. 542
Ezek elsősorban a Fekete-tenger vidékéről, vagy Észak-Afrikából származtak, a genovaiak kalózkodás révén
szerezték őket, és házi szolgaként alkalmazták. Sok rabszolgát dolgoztattak gályarabként és a görög szigeteken lévő
ültetvényeiken is, de azokból nem váltak albergo-tagok. Ld. Heers: La clan familial, 71-76. p. 543
Erről részletesebben ld. Jacques Heers: L’occident aux XIVe et XVe siecles: aspects economiques et sociaux.
Paris, PUF, 1990. 283-306. p. Heers: Le clan familial, 94-95. p. 544
Természetesen semmi köze a mai Romániához. A név arra utal, hogy az egykori bizánci birodalom területein lévő
telepeket irányítja. A hivatalról röviden ld. Shaw, 842. p. 545
Donaver, 97-101. p. 546
Ezekről a fogalmakról alább részletesen lesz szó. Ld. Ange Moretti: La constitution corse de J.-J. Rousseau.
Paris, Sirey, 1910. (a továbbiakban: Moretti) 20-21. p.
80
szigetét a nyolc főből álló Provvisionari di Corsica nevű testület felügyelte547
volna, de a 16.
század közepéig, az állandó belháborúk miatt ez a felügyelet eléggé esetleges volt. Genova
Korzikán is kipróbált sokféle stabilizálási módszert, időrendben az első ötlet tipikus volt a 12.
század végén: Genova első és legszilárdabb bázisa Bonifacio városa volt, ahová igen hamar
számos genovai és ligur telepes is beköltözött. A város tehát sajátos kiváltságot kapott: minden
egyes polgárára személyi szabadságjogokat és genovai védelmet terjesztettek ki, sőt, hamar
bevezették azt is, hogy a bonifacioi jogot Korzika egyéb területén lakó, Genovához hű személyek
is megkaphatták548
. Ezzel a módszerrel értek is el sikereket (kiterjesztették pl. a szintén hűséges
Calvi városára549
), a sziget dacos urait azonban nem lehetett ilyesmivel lekenyerezni. A
viszonylag nyugodt korszak csak 1318-ig tartott, amikor megkezdődtek az Aragóniával folyó
háborúk. Ez az időszak különösen nehéz volt Genova életében, mivel ugyanebben az évben a
várost milánói és nápolyi hadak szállták meg, és tíz évig ott is maradtak. Az 1339-es ghibellin
hatalomátvétel és doge-választás után következett ismét egy olyan rövid szakasz, amikor Genova
gondolkodhatott a sziget berendezésén. Ekkorra maguk a korzikaiak is belefáradtak egy kissé az
évszázados öldöklésbe, és maguk kérték az intézkedéseket. Simone Boccanegra doge először
hagyományos módon kívánt eljárni: hadsereget küldött ki. A hadsereg látszólag eredményes volt:
az ellenállókat visszaszorították a macchia-ba550
, a sziget nagy részét beborító bozótba, ám mikor
kivonultak, minden folytatódott, mintha mi sem történt volna. Jellemző a helyzetre, hogy még a
helyi papok is belekeveredtek a belháborúkba, hiszen ők is egy-egy klán tagjai voltak551
. A
püspökök nem vettek részt az öldöklésben, de nem is tettek ellene, mivel általában egyik sem
kockáztatta drága életét azzal, hogy akár egyszer is Korzika szigetére tegye a lábát. (Általában a
jelentősebb genovai családok pappá nevelt tagjai kaptak egy-egy püspökséget a szigeten, ez
egészen a genovai uralom végéig, sőt, 1789-ig így is maradt552
.) Nemcsak a helyi urak harcoltak
egymással és a városokkal: fentebb már utaltunk rá, hogy a sziget két fele között is ősi ellentétek
voltak. Ez a két rész külön is kisebb háborúkat viselt egymás ellen.
Giovanni Boccanegra keménykezű, de igazságos uralma 1362-ig meglepően nyugodt
korszakot eredményezett. Sajnos azonban, a doge-váltással együttjárt a tisztségviselők cseréje is.
A Boccanegrák klánját az új doge, Gabriele Adorno csapata követte, aki Korzikára is a saját hívét
küldte, és ezt a metódust követték a későbbi dogék is. A gyakran változó kormányzók között pedig
sokáig nem akadtak igazán alkalmas emberek. A genovai vezető klánok Korzikára kezdtek úgy
tekinteni, mint afféle szinekúra-forrásra: itt el lehetett helyezni a család valamelyik elszegényedett
tagját, aki pár hivatali éve alatt majd jól megszedi magát. Ráadásul munkát sem igazán végez,
hiszen egyre gyarapodó hivatali apparátusa ezt elintézi helyette.
A 15. századra Genova egyéb területein a megszokott módon befolyt pénz kevésnek
bizonyult. A legnagyobb problémák az adóbehajtásnál mutatkoztak. A nagy klánok,553
melyek a
gyarmatbirodalom jelentős részét személyi tulajdonukká tették, az európai nemesség mintájára
azon ügyködtek, hogy az állami adóterhek alól immunitást szerezzenek magánbirtokuk
számára554
. Mindez természetesen azzal járt, hogy a város gyarmatainak nagy része csak névleg
volt Genova gyarmata, adminisztrációs terhekkel járt, állami jövedelmet azonban nagyon keveset
lehetett rajta behajtani. A Szent György bankház a 15. század elején ezért volt kénytelen magára 547
Shaw, 846. p. 548
ld. Albitreccia, 35-36. p. 549
Calvi városa 1278-ban fellázadt földbirtokosai ellen, és Genova védelmét kérte. Ld. Albitreccia, 36. p. 550
A francia szakirodalom sokkal inkább a maquis kifejezést alkalmazza. 551
Albitreccia, 39.p. 552
Az 1768-as, 3. Compiegne-i szerződés, melyben Genova átadta Korzikát Franciaországnak, előírta, hogy a főpapi
kinevezések továbbra is a genovai érsek fennhatósága alá tartoznak. Ld. René Emmanueli: L’equivoque de Corse.
Ajaccio, La Marge, 1989. 61-62. p. (a továbbiakban: Emmanueli:Equivoque) 553
A genovai nagy polgárcsaládok először, még a 15. században a Magnifico címet kapták, és ezt a márki ranggal
tekintették egyenértékűnek. Ezt 1581-től iktatták törvénybe, 1889-ben pedig az olasz király is megerősíti. Ld. Vergé,
134-135. p. Később szabályos rangnevet is kaptak, a Doriák pl. Dolceacqua márkijai lettek. Ld.
http://www.sardimpex.com/Doria/DORIADOLCE2.htm (2005.10.04.) 554
Shaw, 847-848. p.
81
vállalni az állam finanszírozásának nehéz feladatát. Mivel a város nem tudta törleszteni a hiteleket,
más módon kompenzálta a bankot: először is bizonyos állami jövedelmeket adott át az
intézménynek, majd 1453-ban reá ruházta Korzika szigetét.
A Bank derekasan próbálkozott Korzika felvirágoztatásával. Először is konszolidálni akarta a
helyzetet. Már 1453-ban elismerte a Statuti civili e criminali555
című törvénygyűjtemény
érvényességét. A korzikaiak régi jogain kívül új kiváltságokat is adományozott: a korzikai
előkelők pl. már a Bank uralmának első tíz évében megkapták a márki ranggal egyenértékű
Magnifico címet. A Bank igazgató tanácsa belátta ugyanis, hogy valamelyes nyugalomra csak
szilárd klientúra kiépítése esetén van esélye. Bastia városának privilégiumokat adott, Ajaccioban
pedig megkezdte a citadella kiépítését. 1494-ben a Bank igazgató tanácsa létrehozta a 4 fős,
Korzika ügyeiért felelős magisztratúráját. 1530-tól, Andrea Doria vezetésével jelentős út- és
hídépítésekbe fogtak, 1531-től kezdve pedig a partvidék nagyobb városaiban sorra építették – a
török kalózok elleni védekezésül – korszerű erődjeiket.556
A már megszokott anarchián és az
évente pusztító kalóz-akciókon azonban a Bank nem tudott úrrá lenni, és semmit sem ért el a
sziget felvirágoztatásában.
A helyzet stabilizálódása után Genova vezetősége igyekezett viszonylag óvatosan nyúlni a
dolgokhoz. A hagyományjog rendszerét megőrizték, ars poétikájuk az volt, hogy minél kevesebbet
változtatni. Genova a Terra di Commune községeinek, de a többi faluközösségnek és városnak is
megengedte, hogy fenntartsa régi jogszokásainak azon részét, ami beilleszthető a genovai
rendszerbe. Megtartották a veduta helyén kialakult consulta-rendszert557
, a helyi tisztviselők
megválasztásának módjait, a helyi adókivetést, a büntetőjog elemeit. Ezeket a helyi döntéseket
capitolare-nek nevezték, melyek akkor léptek életbe, ha a Szenátus is jóváhagyta azokat. Itt a
hatalom mindössze annyit tett, hogy – tekintélyes munkával – provinciák szerint összegyűjtötték a
változatos helyi szokásokat, és megpróbálták valamiféle logikus rendben összeállítani. Szintúgy
összeszedték a kormányzókhoz és a Dodici-hez (ld. alább) beérkezett petíciókat és a kormányzói
rendeleteket (gridákat) is. Ezen dokumentumok gyűjteménye volt a híres Libro Rosso, melynek
bizonyos elemei egészen 1843-ig érvényben maradtak. A Libro Rosso-t 1347-ben kezdték
összeírni, majd jelentősen megújították 1453-ban, 1571-ben és 1603-ban, minden alkalommal
egyre több elemet csempészve bele a római jogon alapuló genovai jogrendszerből.
A végrehajtó hatalom élén a Genovában, a Szenátus által két évre kinevezett kormányzó558
állt, gyakorlatilag teljhatalommal felruházva nemcsak végrehajtói, de bírói téren is559
. A
kormányzót nem a korzikai előkelőségek közül választották, hanem a genovai nemesség köréből
(lehetett volna elvileg korzikai személy is, ha valamelyik genovai albergo felveszi tagjai közé).
Valójában azonban kizárólag a genovai nagy családokból került ki a korzikai kormányzó
személye.560
A kereskedelmet, az adókivetést és –beszedést is tetszése szerint gyakorolta, csak
megbízatása lejárta után kellett elszámolnia, és csak a genovai Szenátus előtt. A 17. században a
consulta törvényhozói szerepe teljes mértékben látszólagossá vált, a kormányzó szava volt a
törvény. Mivel ez a kormányzó általában a genovai nemesség lecsúszott, arrogáns, pénzéhes,
gátlástalan és korrupt tagjai közül került ki, a század végére a korzikai lakosság a helyzetet már
tarthatatlannak ítélte. Ráadásul bevezették azt a szokást, hogy a kijelölt kormányzó már előre bírói
felmentést kapott minden leendő visszaéléséért561
.
555
Polgári- és büntetőjogi gyűjtemény. A Libro Rosso-ba is belefoglalják. 556
ld. Vergé,149-153. p. 557
A kettő közötti pontos különbség bizonytalan, de a veduta inkább egy archaikus népgyűlés volt, a consulták
pedig népképviseleti jelleggel működtek. 558
A kormányzónak 30. életévét már be kellett töltenie. Ő nevezte ki, szintén két évre funkcionáriusait: 1 massaro
(kincstárnok), 2 vicari (bíró), írnok, ceremóniamester, testőrkapitány, castellano (börtönőr). Ld. Sédillot, 108. P. 559
Joga volt bírói ítéletet hozni, tárgyalás nélkül is. Ld. Moretti, 17. P. 560
Vergé, 288. p. 561
Moretti, 17-18. P.
82
A kormányzót a genovai Szenátus választotta, 2 évre.562
A választás háromötödös többséggel
kellett történjen. Ahhoz, hogy valaki Korzika kormányzója lehessen, az alábbi feltételeknek kellett
megfelelnie: genovai nemesség, vagyon (legalább névlegesen), jogi képzettség, adminisztrációs és
katonai gyakorlat. A kormányzó végrehajtói-, katonai- és bírói teljhatalommal rendelkezett,
továbbá rendeleteket, gridákat adhatott ki, melyeket csak a mindössze 5 tagú Magistrato di
Corsica, a Szenátus Korzikával foglalkozó bizottsága bírálhatott felül563
. A kereskedelmet, az
adókivetést és –begyűjtést is tetszése szerint irányíthatta, főbírói hatalmánál fogva halálos
ítéleteket is hozhatott, felelősségre csak a genovai Szenátus vonhatta, és az is csak hivatali
periódusa lejárta után564
. A kormányzó képviselte a szigeten a genovai állam hatalmát, ezért
baldachinos trónus és jogar illette meg. Legfőbb tanácsadó testülete a Dodici, 565 a tizenkét nemes
tanácsa volt. A tizenkét nemes testülete (latinul eredetileg Nobili XII néven jelölték őket) sem
egészen pontosan meghatározható intézmény. A Dodici, mint végrehajtó-ellenőrző testület
valószínűleg ugyanakkor jött létre, mint a Terra del Comune. Ezekből 6 ülésezett Bastiában, 6
pedig a „hegyeken túl”, Ajaccioban. A Dodici létszáma változott: 1574-től a 12 nemes csak a
sziget „Hegyeken inneni” részét képviselte, a „Hegyeken túli” provinciák számára további hat
nemes lett kiválasztva. Az innen és túl fogalma természetesen Genova felől értendő. Így a 18.
századra a Dodici tulajdonképpen már 18 tagból állt.566
Más források Nobili VI-nak nevezik azt a
testületet, mely az 1580-as évektől, Ajaccio központtal felügyelte a „Hegyeken túli” részt. A
köznyelv azonban mindig „tizenkettőt”, Dodici-t emlegetett. A tizenkettő „hegyeken inneni” közül
hatot a popolari, hatot a caporali rend választott.567
A Dodici tagjai együtt sohasem dolgoztak:
egy-egy tagjuk egy-egy hónapig felváltva működött a kormányzó mellett. Ez volt az egyetlen
fontos kormányzati hivatal, ami korzikaiak számára mindvégig nyitva állott.568
A Dodici
jóváhagyása kellett a kormányzói rendeletek és a törvények kiadásához.569
A Dodici jogköre
kiterjedt a gabonaárak befolyásolásolására, a banditizmus elfojtására, az utak felügyeletére, ezen
kívül magánperekben döntőbírók lehettek.570
Befolyásuk a 17. századra az utóbbi két tárgyra
korlátozódott. A Dodici mindkét csoportjában legalább az egyik személy a genovai Szenátus tagja
kellett legyen. A Dodici megválasztása úgy történt, hogy amikor új kormányzó érkezett a szigetre,
összehívta a pievék küldöttségeit, a procuratorek összeállítottak azokból egy 36 fős listát, és annak
harmadolásával (terziero) választották meg a maradék 12 (18) főt. Egy-egy személyt pedig a két
országrészből minden évben oratore-vá választottak, ami azt jelentette, hogy ez a kettő elutazott
Genovába, és ott, a doge és a Szenátus előtt joguk volt panaszt tenni a kormányzó, vagy
valamelyik genovai főtisztviselő tevékenysége ellen. Az oratore előkelő, gazdag ember kellett
legyen, legalább 30 éves, nem kerülhetett ki a pievék küldöttei közül, mandátuma 18 hónapra
szólt, és csak 6 év múlva volt újítható. Hivatala idején Genovában kellett tartózkodjon.571
Az
oratore-rendszer azonban nem működött kifogástalanul, mivel eléggé kellemetlen dolog volt a
doge színe előtt valamely közeli rokonáról csúf dolgokat mondani. A 17. század folyamán ugyanis
általánossá vált a gyakorlat, hogy korzikai kormányzóvá lecsúszott, korrupt, pénzéhes és
gátlástalan, ugyanakkor gőgös és arrogáns genovai előkelőségeket tettek, akiket ráadásul egy új
szokás szerint előre felmentettek a kormányzásuk alatt elkövetendő összes visszaálés terhe alól.572
562
Eredetileg mandátumuk egy évre szólt, 1571-ben 18 hónapra növelték, 1606-tól lett két év. Ld. Mémorial, 137-
138. p. 563
Ez egy öt tagból álló testület volt, adminisztratív ellenőrző és bírói jogkörrel, melyet 1562-ben hoztak létre. Ld.
Graziani: Corse, 61. p., Tommasi, 18-19. p. A Mémorial szerint egyébként 12, nem szenátori rendű tagja volt.
Mémorial,137. p. 564
Moretti, 18. p., Mémorial, 138-139. p. 565
Részletesen ld. Tommasi, 3-4., 22-23. P. , ld. Albitreccia, 61. p., Mémorial, 110. p. 566
Ld. Arrighi: Corse, 117. p. 567
Ld. Graziani: La Corse génoise, 228. p. 568
Mémorial, 141. p. 569
Tommasi, 22. p. 570
Mémorial, 141. p. 571
Tommasi, 23. p. 572
Moretti, 18. p.
83
1569 után egyébként a genovai uralom újjáépítése a régi kiváltságok egyre fokozódó
megszorításával járt. A Dodici minden tagjára 2 év intervallum vált kötelezővé újraválasztása
előtt. 1601 után pedig elhallgattatták az oratore-kat. Utána alig van nyoma annak, hogy szót
emeltek volna valamiért. Fellépésük 1710 után kezd újjáéledni.573
A Dodici-választásokkal
kapcsolatos intrikák miatt 1715-től eltörölték annak hagyományos módját: eredetileg a
consultákon történt a választás, most egy 36 tagú csoportot választhattak ott, amiből sorshúzással
került ki a 18 nemes. A Dodici intézménye egyébként 1730-tól nem működött, 1755-ben pedig
megszűnt, amikor Paoli kikiáltotta sziget függetlenségét.574
(Később, a francia uralom alatt
felélesztették.)
A kormányzó mellett a 17. század folyamán kialakult a végrehajtó-apparátus. Ennek tagjait
gyűjtőnéven Sindicatori-nak is nevezik. Kissé zavaró, hogy később ugyanezen névvel illették az
utazóbírák intézményét, de a kettőnek volt bizonyos köze egymáshoz: a Sindicatori, mint az
államhatalom képviselői valóban foglalkoztak azzal is, hogy vidékre utazva, a helyszínen
ellenőrizték a helyi igazgatást. Az is az ő dolguk volt, hogy Genova Szenátusa nevében
ellenőrizzék a kormányzó intézkedéseit, illetve azok végrehajtását.575
A Sindicatori kb 10-20
személyt illetve tisztséget jelentett. Ezek közül rangsor szerint a következőket érdemes
megemlíteni: legelső a vicario, a korzikai hierarchia második embere, kormányzóhelyettes.
Jogtudós kellett legyen, mivel ő készítette elő a törvényjavaslatokat, illetve azokat a jogi
eljárásokat, amelyekben az állam volt az egyik résztvevő. A kormányzót helyettesítette annak
távolléte, illetve akadályoztatása esetén (még az is előfordult, hogy a teljes két évre). Vicario
egyébként kettő volt, egy polgári, másik büntető ügyekre.576
Utána következik a kancellár. A
kormányzó és a vikárius iratait ő kezelte. A harmadik a fiscale. Ő is jogi doktor, de a bűnügyekkel
kapcsolatos bírságokra, valamint egyes hagyatéki eljárásokra felügyelt, a forrásokból úgy tűnik,
elsősorban a főváros, Bastia körzetében. Ezeken kívül volt szám szerint 21 alacsonyabb rangú
tisztviselő: öt bűnügyi jegyző, hat bűnügyi másoló, öt polgárjogi „attuarii” (végrehajtó), két
polgárjogi másoló, és a vikáriusnak is volt három végrehajtója.Ezek gyűjtőneve a „Giovani di
Cancelleria”, vagyis szó szerinti fordításban, a „kancellária fiataljai” voltak.577
Itt természetesen
„rangban fiatalabb” személyekre kell gondolnunk, nem életkori megjelölésre.578
A kormányzó alá tartozott a Castellano, aki a bastiai várkapitány volt, és gyakorlatilag az
állami börtönök vezetője. A Capitano di Bargello a rendőrség feje. Korzikán a kilenc provincia
rendőrparancsnokai alá kb 140 állami rendőr tartozott. A kormányzó mellett működött egy
pénzügyekért felelős tanács, a Sindico della Camera (ezt a Magistrato di Corsica választotta),
amellyel folyamatosan konzultált. Ez a tanács tartotta kézben a sziget pénzügyeit, nevezte ki az
adószedőket, utalta ki az állami fizetéseket, ellenőrizte a bastiai és san fiorenzio-i helyőrségek
kiadásait, igazolta az összes állami tisztviselő számláit. A kormányzónak volt egy négy fős
testőrsége (akiket a korzikai nemesség köreiből választottak), tíz ajtónállója, két kapuőre, egy
titkára és egy helyettes titkára, egy ceremóniamestere és egy levéltárosa. Közvetlen a kormányzó
alá tartozott Bastia kikötőjének kapitánya is. Ez utóbbi tisztségviselők csoportja a 17. század
folyamán csatlakozott a fentebbi bekezdésekben ismertetett régebbi apparátushoz.579
573
A megszorításokról: Arrighi: Corse, 283 p. 574
Christian Ambrosi: Les deux annexions de la Corse, 1768 et 1789. = Problemes d’histoire de la Corse. Paris, Soc.
Robespierristes, 1971. 8. p. 575
Gai, 72. p. 576
Mémorial, 142. p. 577
Graziani: Corse, 63-64. p. 578
Ez a „rangban fiatalabb” felfogás jellemző volt a korabeli adminisztrációs hierarchiára. Az angol minisztériumok
alacsonyabb rangú tisztviselőit is „ifjabb lordoknak” hívták. Pl. Junior Lord of the Treasury. (TM megjegyzése) 579
Valamennyi tisztségviselőről ld. Graziani: Corse, 63-65. p.
84
A független Korzikai állam
Az 1730-as san pancrazio-i consulta kimondta a sziget függetlenségét, és megkezdődött egy
hosszú, lényegében egészen 1768-ig tartó alkotmányozási folyamat, tulajdonképpen egy empirikus
államépítési kísérletsorozat. Egy tollvonással eltöröltek minden genovai intézményt, de a régi
szokások jelentős részét, elsősorban a törvényhozást és a helyi önkormányzati rendszert eredeti
korzikai dolognak minősítették, és megtartották. Ezt talán érdemes méginkább aláhúzni: a
következő alkotmányos változások egészen 1755-ig kizárólag a végrehajtó hatalomban okoztak
változásokat. Az első fontos változás a királyság kikiáltása volt. Mai szemmel nézve kissé
különös, hogy egy népnek, mely köztársasági kormányzáshoz szokott, a királyság váljék a
szabadság jelképévé, főleg a 18. század közepén. A korzikaiak számára azonban a pisai, majd
genovai köztársasági uralom olyan gyűlöletessé vált, hogy az egyetlen általuk ismert lehetséges
alternatívát választották. A dologhoz hozzátartozik, hogy már a genovai uralom idején is, Korzika
minden lehetséges fórumon hangsúlyozta, hogy királyság580
. Ehhez a megnevezéshez
ragaszkodtak anélkül, hogy valaha is királyuk lett volna, és anélkül, hogy bármilyen ennek
megfelelő intézményük kialakult volna. A királyság kialakulása azonban most sem haladt
zökkenőmentesen, például nem volt király. A genovai időkben a végrehajtó hatalom dominált,
most – ezzel ellentétben – hirtelen megerősödött a törvényhozás. Márpedig a 18. századi általános
európai szokásoknak megfelelően a királyok – vagyis a végrehajtás - hatalma alig-alig volt
korlátozva, sok helyen pedig a törvényhozás klasszikus intézménye – a rendi országgyűlés – nem
is működött. Mindenesetre kitartó kísérletezés indult a korzikai végrehajtó hatalom megújítására.
Rögtön 1730-ban, a függetlenség kikiáltásával egyidőben, a végrehajtó hatalmat 2 generálisnak
nevezett személyre ruházták. Rangjuk azt jelezte, hogy a szabadságharcot folytató államnak
elsősorban katonai-diktátor jellegű vezetőre volt szüksége. Egy helyett pedig azért kettőre, hogy
egymást ellenőrizzék. A generálisokat továbbá ellenőrizte egy 6 tagú Giunta (tanács). Mind a
generálisokat, mind a Giunta tagjait a consulta nevezte ki.581
1734-ben Giacinto Paoli lett az egyik
vezető, akinek hamarosan igen nagy tekintélye lett. Az ő érdeme is, hogy 1735. január 30-án az
orezzai consulta megalkotta a Sistema di governo provvisorio című dokumentumot, mely az első
írott alkotmány-kísérlet volt Korzika történetében – de mint a címe is jelzi, már szerzői is eleve
ideiglenes rendezésnek szánták. Ez a tervezet a belső békét és nyugalmat szerette volna
stabilizálni, a generálisok helyett most 3 „primati”-t rendel, excellenciás címmel (fel is sorolja
őket, Luigi Giafferi, Giacinto Paoli és Andrea Ceccaldi urak személyében), melléjük pedig egy 6
tagú Dieta Generale582
nevű testületet választottak, ez elsősorban pénzügyekben volt illetékes.
Létrehoztak egy 12 tagú Giunta di Governo-t, mely törvényhozó és végrehajtó funkciókkal is
rendelkezett, és különféle tematikus ügyosztályai voltak. A prímások hatalma sokkal kisebb volt,
mint az iménti generálisoké, de a Giunta és a Diéta tagjait ők nevezték ki.583
Az irat arról is
rendelkezett, hogy Korzika védnöke a Szeplőtelen Szűz, himnusza pedig a „Dio Vi Salvi,
Regina”.584
A genovai alkotmány adta a mintát: a prímások helyettesítették a dogét, a diéta pedig a
szenátust585
.
580
René Emmanueli szerint Korzikát már a 13. században is királyságnak tartották, és később is megtartották, amikor
Genova köztársasága lett Korzika ura. Az aragón királyok a királyság megnevezést megerősítették. Ld. Emmanuelli:
Equivoque, 11. p. - Mathieu Fontana szerint Korzika „királyság” megnevezése csupán arra utal, hogy bizonyos
autonómiával rendelkezett. Ld. Fontana, 21. P. 581
Moretti, 22. P. 582
A diéta kifejezést a 18. sz. folyamán többféle testületre használták. Jelentett törvényhozó, végrehajtó, tanácsadó ill.
ellenőrző testületet is, szerepköre nincs pontosítva. Ld. Carrington: Paoli, 521. P. 583
Moretti, 22. p. 584
Ld. Claude Olivesi cikkét: http://www.adecec.net/adecec-net/parutions/16capitoli.html (2005. 08.02.), Carrington:
Paoli, 518. P. 585
Sédillot, 138. P.
85
Az ideiglenes kormányzatot egy ideiglenes király, Theodor követte. Az 1736. április 13-án
összeült586
alesani consulta az ideiglenes kormányzat helyébe április 15-ére egy véglegesnek szánt
rendezést hozott, Korzikának ez az „alkotmánya” teljes szövegével olvasható a Függelékben.587
Érdekes ez a szöveg: tulajdonképpen egy kétoldalú szerződés Korzika királysága és egy német
báró között arról, hogy ez a német báró milyen feltételekkel lesz Korzika királya. A szerződést
Sebastiano Costa kancellár fogalmazta. A királyi hatalom szabályait úgy alkotta meg, hogy még az
alkotmányos uralkodók között is igen gyengének számítson. Ez egyébként egészen kivételes
megoldás a 18. században, amikor az európai államberendezkedés tipikus formája az abszolút
monarchia volt. Dorothy Carrington „primitív alkotmány”-nak nevezi a dokumentumot, Fernand
Ettori pedig az államformát „szerződéses királyság”-nak.588
A király mellé egy 24 tagú diétát589
rendeltek, ezek döntöttek minden fontos ügyben, és a király összes esetleges intézkedése csak úgy
lépett hatályba, ha a diéta ellenjegyezte azt. A király joga volt a consulta összehívása, de annak
határozatait sem másíthatta meg.590
Theodor király tehát, néhány jelképes aktustól eltekintve
gyakorlatilag semmit sem tehetett. A királynak voltak törekvései türelmi rendelet
megfogalmazására, ez azonban az alesani pontok között nem jelenik meg. A király gyakorlatilag
semmiféle felvilágosult célkitűzését nem tudta bevétetni a pontok közé, azok egyértelműen a
korzikai vezetők elképzeléseit tükrözték. Ez a szerződés tulajdonképpen a korzikai vezető körök
egyértelmű diktátuma a bizonytalan egzisztenciájú király számára. Érdekes a szerződés
preambulumának megfogalmazása: Korzika királysága részéről a „Principali” kötik meg. Nincs
pontosítva, kit értsünk ez alatt: a consulta összes résztvevőjét, vagy a fent említett négy személyt
(3 protettori és a kancellár), akik a szerződés legfőbb értelmi szerzői lehettek. A későbbi
alkotmányszövegekben nem történik utalás ilyen arisztokratikus politikai vezető csoportra. A
hatalom gyakorlói között a szöveg két tényezőt említ: a királyt és a Diétát. Az első három cikkely
megállapítja, hogy a királyi hatalom öröklődő lesz, mégpedig a primogenitúra elvei alapján, de
érdekes módon a leányágat nem rekesztve ki. A királyi hatalom betöltéséhez két feltételt köt ki: a
katolikus vallást, valamint a szigeten tartózkodást. A szövegből kiérezhető, hogy a korzikaiaknak
régóta nagy sérelmük, hogy mindig idegen fennhatóság alatt éltek, és az államok legfőbb feje
nemcsak hogy nem tartózkodott állandóan a szigeten, de gyakorlatilag csak véletlenszerűen
látogatott el ide. A következő pont kissé bizarr: közli, hogy a király a teljes hatalmat gyakorolja,
bizonyos megszorításokkal. A megszorítások pedig gyakorlatilag megsemmisítik a királyi
hatalmat.
A következő rész a Diéta felállásával és szerepkörével foglalkozik. Ennek 24 „érdemes és
legkiválóbb” személyből kell állnia, de nem közli, hogy mit ért kiválóság alatt, illetve, hogy
pontosan milyen módon válasszák meg őket. E testület leginkább a király tanácsadó testületének
szerepét hivatott betölteni, vagyis amolyan kormány-féle. Érdekes, hogy a 24 tagból folyamatosan
csak egy háromtagú bizottság működik. A „Dodici” hagyományait követi a Diéta tagságának
megoszlása a „Hegyeken inneni” és „Hegyeken túli” rész között.
A 7., 8. és 9. pont a patrióta buzgalom megnyilvánulása: megköveteli a genovaiak
elbocsátását mindenfajta államhivatalból, s egyben kiköti, hogy külföldieket nem lehet alkalmazni.
(Csak a hadseregben enged nekik feltételesen helyet.) A 12. pont a külföldiek vagyonának
elkobzásáról intézkedik. A 11., 13. és 14. pont az adókról és illetékekről intézkedik, meglehetősen
engedékenyen. A 15. rész – egészen különleges egy ilyen alkotmányos szerződésben – a
korzikaiak régi vágyát testesíti meg: egyetem alapításáról intézkedik. Leginkább ebben a pontban
érhető tetten a 18. század szelleme, és a korzikai elit felemelkedési törekvése. Mint tudjuk, ez
ügyben az események alakulása miatt nem történetek lépések. Az utolsó pont tesz egy lépést a
586
A consultát 7-én hívták össze, tehát egy hét alatt lebonyolították az összehívást, a választásokat, és a képviselők
már össze is gyűltek Alesaniban. 587
A szöveg forrása : http://www.adecec.net/adecec-net/parutions/16capitoli.html (2005. 08.02.) 588
Idézi Olivesi, ld. : http://www.adecec.net/adecec-net/parutions/16capitoli.html (2005. 08.02.) 589
A diéta jelentése itt: kormányzótanács. 590
Moretti, 23. P. Részletesen. Ld. Pirie, 271. p.
86
feudalizmus felé: egy nemesi rend megalapítását írja elő. Kérdés, hogy ezzel a korzikai
vezetőknek valójában mi volt a célja? Felszínre került volna addig elfojtott sznobizmusuk?
Gesztust akartak tenni a király felé, hogy annak igazi, arisztokratákból álló udvara lehessen, mint
más, rendes királyi udvarok? Ezt valami arculatépítő lépésnek szánták Versailles, Windsor,
Schönbrunn felé? Nem tudjuk, de az tény, hogy a királycsináló személyek valamennyien grófi,
márki rangot kaptak, amelyet azonban a királyság múltán sehol sem használtak többé.
Az is jellemző, hogy mi az, ami kimaradt az intézkedések közül: semmiféle intézkedés nincs a
bíróságokról és a helyhatóságokról. Ezeket nyilvánvalóan nem bolygatták, vagyis a genovaiak
idején kialakult struktúra maradt fenn.
A király 1736 novemberében névleg azzal távozott, hogy külföldi pártolóitól pénzt és
muníciót szerez, és visszajön. Hivatalosan tehát nem mondott le, csupán kinevezett 3 „patriótát”,
régensi funkciókkal. A király kétszer megpróbált visszatérni, de nem sikerült támogatókat
találnia.591
A hegyek között a lázadók továbbra is consultákat rendeztek, kettőtől ötig terjedő
számú patrióta vagy generális (egyéb megnevezéseiken presidenti, protettori) vezetésével592
.
A sziget belsejében a patrioták uralmát 1745-ben újra 3 generális uralma követte. 1746-ban
négy államfőt, és melléjük 12 tagú tanácsot hoztak létre, a bel- és külpolitikát pedig a consulta
intézte. A tanács rotálásos módon működött: tagjai ciklikusan váltották egymást, egyszerre
sohasem működtek.593
A consulta uralma általában stabilabb és áttekinthetőbb volt, mint amikor a
fő végrehajtó szervet diétának nevezték.594
Az újabb katonai átalakulásra az osztrák örökösödési
háború miatt került sor: az európai események lehetővé tették az addig kissé pangó korzikai
lázadás fellendülését. Ez a sokféle vezető azonban nem tett jót az amúgyis gyengélkedő
végrehajtásnak. Annak tekintélye a nullához közelített. A század közepén már határozott igény
mutatkozott az egyetlen kézben lévő, erős végrehajtó hatalomra. Ehhez az adta az alapot, hogy
1752-ben, az ismét féltékenykedő genovaiak újra kérték a francia csapatok kivonását. A
korzikaiak csak erre vártak. Az öt direktor egyikét, Luigi Gafforit generálissá nevezték ki, aki
Orezzában megkezdte egy komoly végrehajtó kormányzat kiépítését, a genovaiaik azonban 1753
október 2-án orvul meggyilkoltatták.595
Genova a gyilkossággal nem érte el célját. Gaffori
egyszemélyi kormányzata kivételesen sikeresnek bizonyult, katonai és diplomáciai téren is.
Gafforit először a maradék 4 tagú direktóriummal helyettesítették, majd államuk élére Pasquale
Paolit hívták meg.
Az 1755-ös alkotmány
Amikor Pasquale Paoli 1755 tavaszán Korzikára érkezett, poggyászában ott lapult
Montesquieu „A törvények szelleméről” írott munkája. Nyilvánvaló, hogy még ugyanezen év
őszére elkészült alkotmány-tervezete Montesquieu elvein alapul. Paoli egészen rendkívüli tettet
hajtott végre: a korzikai hagyományok figyelembe vételével kidolgozta a sziget első modernnek
tekinthető, írott alkotmányát. Ez volt a világtörténelem első dokumentuma, amely alkotmánynak
hívta magát, és ez volt az első működő alkotmány, amelyben valamilyen formában említés történt
a népfelség elvéről596
. A szöveg azzal a különös mondattal kezdődik, hogy „Korzika népe, mely
591
A három patrióta: Paoli, Giafferi és Luc Ornano, a Hegyeken Túlról. A király 1738-ban és 1743-ban próbált
visszatérni, de nem tudott tényleges támogatást szerezni. Végzetesen eladósodott. Londonban előbb az adósok
börtönébe, majd a King’s Bench-be került, ott halt meg 1756-ban. Ld. Pirie, 324-357. p. 592
Carrington: Paoli, 521. P., - Moretti, 22. p. 593
Moretti, 23. p. 594
Carrington: Paoli, 520. p. 595
Rajta is beteljesült a korzikai népvezérek sorsa: az ellenség sosem fért volna hozzá, saját rokonainak árulása okozta
vesztét. Rettenthetelen jelleméről legendák maradtak fenn: Bastia ostromát még akkor sem hagyta abba, amikor a
genovaiak saját fogságba esett fiát kötözték ki az ágyútűzbe. Még Gaffori felesége is legenda lett: ő védte Corte várát,
és kész volt inkább (önmagával együtt) felrobbantani, semmint feladni azt. Ld. Thrasher, 35. p. 596
Ez ráadásul jóval a Társadalmi Szerződés megjelenése előtt lett leírva. Ld. Dorothy Carrington: Paoli et sa
„constitution” = AHRF, 1974. Carrington:Paoli, 510. P.
87
önmagának törvényes ura.” Ezek alapján a szöveg az európai felvilágosodás egyik szép
dokumentuma. A meglepően előremutató bevezetés után maga, az alkotmány szövege csalódást
okoz: az állam tényleges működését szabályozó részek mellett ott vannak az archaikus egyedi
intézkedések kártérítésekről, bírságokról. Az alkotmány ragaszkodott a korzikai hagyományok
működőképes részéhez: nem nyúlt az önkormányzatokhoz, és nem módosított a consulta
működésén – melyet most Dieta Generale-nak neveztek.597
Mivel a consulta csak 2-3 napon át
ülésezett, gyakrabban kellett összehívni. Paoli uralmának 14 éve alatt a consulta évente többször is
ülésezett, a provinciák kérésére pedig bevezették az eddig nem létező provincia- vagy rész-
consulta intézményét598
. Minden követ-választás csupán egyetlen diéta vagy consulta idejére volt
érvényes, ezért minden egyes üléshez újabb választásokat kellett rendezni 599
. A korzikai polgárok
gyakorlatilag permanensen gyakorolták választójogukat.600
Paoli legfontosabb tettei azok,
melyekben modernizálta és finomította az egyes közjogi szereplők jogkörét, a régi intézmények
működését pedig írásban és pontosan szabályozta. Az 1755-ben létrejött rendszer elemei tehát
alapvetően nem újak: az intézmények, és azok működési mechanizmusa jórészt már korábban
(legkésőbb Gaffori idején) kialakultak. Paoli nagyrészt csak írásos formába öntötte a
hagyományt.601
Az újra generális titulussal rendelkező államfő (vagyis önmaga) számára kiutalta
pl. a kegyelmi jogot.602
A generális mellett egy Államtanács működött legfőbb végrehajtó
szervként. Ez a három kamarás, rotálásos rendszer kissé túlbonyolítottnak látszik: mindegyik
kamarában az elnökök illetve tanácsosok harmada vesz részt, és azok sem egyszerre: az elnökök
havonta, a tanácsosok tíznaponta váltják egymást, így gyakorlatilag csak a félévente esedékes
közgyűléseken látták egymást, és még véletlenül sincs módjuk feladatukba beletanulni.603
A
szöveg beszél egy államtitkárról, a gyakorlatban azonban ilyen nem létezett, szerepét valószínűleg
a kancellár töltötte be.604
A helyi adminisztráció ellenőrzésére létrehoztak egy Szindikátus605
nevű
utazó ellenőrző-bizottságot. Ez egy nagyon erős bírói intézmény volt: Paoli uralmára általában
jellemző az ellenőrző szervek és az egyszemélyi uralom túlterjeszkedése. Ennek egyetlen, de
gyakran hangsúlyozott indoka az állandó háborús fenyegetettség, a külső és belső ellenségtől való
félelem volt. Különösen válságos időkben létrehoztak egy Giunta della Guerra-t, haditanácsot. A
consultát Dieta Generale-nak hívják, a Generális évente legalább egyszer köteles összehívni azt.
A régi consultákon a Generális elnökölt, most azonban Paoli (nyilván Montesquieu nyomán)
megvalósítja a hatalmi ágak szétválasztását: a Generálisnak a Diétában még csak ülőhelye sincs. 597
Leginkább annak résztvevői létszámát igyekezett csökkenteni – bár ebben a kérdésben az 1768-ig terjedő
időszakban több rendezés is született 1731-ben az akkori consultákon még minden parókia követe résztvett. Ez 4000
főt jelentett. Ld. Carrington : Paoli, 518., 529-533. P. 1763. Jan. 1-én a Diétára meghívták a provinciák elnökeit, a
pievék minden egyházközségének képviselőit (procuratori), valamint a püspöki székhelyek papjait és „külső
vikáriusait”. Ld. Fontana, 94. P. - 1763. Decemberében azonban provinciánként 2-3 választott követet, a provinciák
elnökeit, valamint pievénként 1-1 képviselőt vártak. Ez jelentős létszámcsökkentést jelentett (kb 100 résztvevőt). Ld.
Fontana, 96. P. 598
Paoli biztosította a jogot a provinciáknak saját államtanácsi tagjaik megválasztására, ez a provinciák éves gyűlésén
történt. Ha valami soronkívüli probléma adódott, akkor hívtak össze rész-consultát, mely egy provincia, vagy
országrész sajátos problémáit volt hivatva rendezni. Ld. Fontana, 32-36. P. 599
A consulta általában 3 napig ülésezett, napi két ülésszakkal. Összehívása normális esetben évente egyszer, késő
tavasszal történt, változó helyen. 1764-től állandósították székhelyként Corte városát. Ld. Fontana, 97-100. P. 600
A választójognak több szintje volt: a közvetlen választójog helyi szinten érvényesült, pl. a falusi podesták
megválasztásánál. Az egylépcsős választás akkor történt, amikor a pievék képviselőit a falvak előzőleg megválasztott
képviselői (gyakorlatilag elektorai) választották meg. Kétlépcsős választás akkor volt, ha provinciális szinten kellett
követet választani. Ld. Fontana, 96. P. 601
Carrington: Paoli, 512. p. 602
Paoli vétójogáról is megoszlanak a vélemények: az 1755-ös alkotmányban nincs szó vétójogról, később is inkább
csak az Államtanács rendelkezik a késleltető vétóval. Ld. Fontana, 41-42. P. Paoli 1764-ben kérte a consultától a
vétójogot, azonban nem szavazták meg. Ld. Carrington: Paoli, 538. P. 603
1758. szeptember 14-17 között a San Pietro di Nebbio-i consulta a tanácsosok számát 18-ra csökkentette, 1764-ben
pedig 9-re. Így eredeti formájában az Államtanács megszűnt működni, későbbi szabályai azonban bizonytalanok. Ld.
Fontana, 28-29. , 44. P. 604
Ő képviseli consulta idején az államhatalom folytonosságát. Ld. Fontana, 26., 44. P. 605
A Sindicato-nak négy tagja volt, ötödik a Generális. Ld. Fontana, 104-106. P.
88
Hivatali pecsétjeit a Diéta ünnepélyes megnyitásakor átadja a kancellárnak, jelképesen minden
hatalmától megválik, sőt, a végrehajtó hatalom a Consiglio di Stato kezébe megy át. A Generális
beszámol a Diétának, vitát nyit saját működéséről, utána kivonul, még csak részt sem vehet az
üléseken.606
Paoli alkotmányában nincs meg a modern alkotmányokra jellemző jogi struktúra: archaikus
módon keverednek benne a közjog és a büntetőjog elemei, bizonyos helyhatósági és anyagi
kárpótlási kérdésekkel. A hatalmi ágakat sem különíti el szisztematikusan: a legfelsőbb
bíróságként működő igazságügyi kamara az Államtanács, tehát a bírói és a végrehajtó hatalom
erősen összefonódik. A törvényhozás és a helyi kormányzat működésének legtöbb elemét
tudottnak veszi, és nem pontosítja, pedig azok működésében még sok volt a bizonytalanság.
Ennek következtében a törvény szövege fontos hiányosságokkal rendelkezik. A dokumentum
eklektikus vonásai egyes nagy középkori törvényekre, pl. a Magna Chartára emlékeztetnek.
Miután pl. pontosan szabályozza a törvényhozás és annak választása menetét, pontosan, fillérre
részletezi, hogy milyen bűnügyeket milyen bírói eljárás illetve bírság illet, pedig az ilyen bírság-
intézkedések – efemer jellegüknél fogva – nem szerepelhetnének egy hosszú távra rendelt
alkotmányszövegben. Ezzel kapcsolatos az alkotmányszöveg még egy következetlensége: a
szankcionális rendelkezések a Genova által alkalmazott római jogra jellemzők, míg az a tény,
hogy a consulták és a helyhatóságok működését tudottnak veszi, a régi hagyományjog eleme.
A Paoli-féle alkotmány egyébként nem volt statikus képződmény. A rezsim 15 éve alatt
eléggé jelentős átalakuláson ment keresztül, a Generális személyes hatalma megnövekedett, a
consulta-diéta, valamint az államtanács létszáma pedig csökkent.
Paoli rezsimje egészen különös tünemény volt a 18. századi Európában: lakossága sem
nemesi, sem vagyoni kiváltságokkal nem rendelkezett, a törvény előtt mindenki egyenlő volt, és
minden családfő rendelkezett a politikai jogok teljes körével. Ugyanakkor Paoli koronázatlan
abszolút uralkodó, tulajdonképpen egy korai modern diktátor volt.
Rousseau alkotmánytervezete
A korzikai alkotmányok történelmének van egy nagyon érdekes, filozófiatörténeti jelentőségű
epizódja. 1764-ben Paolitól függetlenül a felvilágosult korzikai értelmiségiek egyik képviselője,
Matteo Buttafuoco az ekkoriban nagyon elismert, sőt, divatos Jean-Jacques Rousseau-t kérte fel,
hogy Korzika számára alkotmányt készítsen. Buttafuoco magánember volt (a francia királyi
korzikai ezred egyik tisztje), valójában semmiféle hivatalos jogköre nem volt erre a kérésre,
Rousseau-t azonban úgy látszik, érdekelte a feladat, nekilátott a munkának. Ma sem tudjuk
pontosan, mi történhetett a kérés háttereként: Buttafuoco elégedetlen volt Paoli művével, esetleg
Paoli is kíváncsi lehetett Rousseau ötletére607
? De azt is le kell szögeznünk, hogy Paoli és
Buttafuoco között nem állt fenn személyes kapcsolat, Buttafuoco a Paoli-féle alkotmányt csak a
Párizsba érkező kósza hírekből ismerte, viszont lelkes hazafi volt. Az is érdekes kérdés, hogy
Rousseau vajon miért fogadta el a felkérést. A francia filozófusnak a korzikai mellett még egy
alkotmánytervezete készült élete során: a lengyelek számára. Valószínűleg egzotikusan izgalmas
játéknak találta, hogy teljesen idegen, ismeretlen országok számára államot tervezzen. Buttafuoco
egyébként több ízben hívta, hogy személyesen látogasson el Korzikára, minden földi jót megígért
a filozófusnak, aki azonban nyilvánvalóan vonakodott utazni, és különféle betegségekre-bajokra
hivatkozva elutasította az invitálást. A munkát megkezdte, de nem sikerült befejeznie. A Projet de
constitution pour la Corse csak jóval halála után (a 19. század közepén) jelent meg, így
történetünket nem befolyásolja. Rousseau művén látszik, hogy eléggé jól ismerte a Paoli-féle
Korzika állami működését, például a Generális, az államtanács, a consulta, bizonyos bíróságok, és
az archaikus társadalmi egyenlőség fenntartását kívánatosnak tartotta. Rousseau műve tipikus
szobatudósi munka lett: olyannyira utopisztikus jellegű, a való élettől annyira elrugaszkodott
606
Carrington: Paoli, 522-524. p. 607
Moretti, 37-38. P.
89
gyártmány volt, hogy fel sem merülhetett átemelése a gyakorlatba.608
Rousseau-t egyébként
leginkább az archaikus egyenlőség fenntartásának lehetőségei, valamint a kormányzó és
kormányzottak optimális kapcsolata érdekelték.609
Sokat idézik Rousseau egyik híres passzusát, a
Társadalmi Szerződésből: „Van még Európában egy törvényhozásra alkalmas kis ország, s ez
Korzika szigete. A bátorság és a kitartás, amellyel ez a derék nép kivívta és megvédte szabadságát,
valóban megérdemli, hogy egy bölcs ember megtanítsa őt, hogyan tarthatja meg azt. Az az
érzésem, hogy ez a kis sziget egykor bámulatba fogja ejteni Európát.”610
Korzika a francia állam része
Korzika 1769 nyarától a francia királyság egyik tartománya. Franciaország történelme során
számos példa adódott már a régmúltban arra az eljárásra, amit egy – a franciától – teljesen idegen
államszervezeti hagyományokkal rendelkező terület beintegrálása jelent. A francia Ancien Regime
ezt a problémát pragmatikusan, és tulajdonképpen nagyon intelligensen oldotta meg. A helyi
jogszokásokból amit csak lehetett, átmentettek, és csak olyasmit változtattak meg, ami
elkerülhetetlennek látszott, illetve olyan újításokat vezettek be, amit egyidejűleg a francia mag-
országrész is megkapott (itt pl. a 17. századi intendáns-rendszerre utalnék). A helyi jogszokások,
és az azokhoz szorosan kapcsolódó személyi és testületi privilégiumok fenntartása sajátos
feszültséget eredményezett az uralkodók központosító (ha úgy tetszik, „abszolutista”)
törekvéseivel. A 18. század a francia királyság számára egy izgalmas reformkorszak volt:
folyamatosan az ország jobb, praktikusabb berendezkedésén gondolkodtak, bár eredményeik nem
voltak átütőek – elsősorban a kiváltságolt területek ellenállása miatt. Ezen a téren a királyok
legerősebb ellenfelei a helyi parlamentek voltak. 1769-ben ezek a folyamatok azt eredményezték,
hogy a francia államépítésnek az eredeti, helyi kiváltságokat pártoló módszerét tulajdonképpen
jelentősen megcsonkították. Korzika tudatos átformálásába kezdtek: egy rendi társadalmat akartak
kiépíteni, az annak megfelelő állami intézményekkel. Ugyanakkor pl. Korzikán nem vezették be a
fő bajkeverő parlamentek helyi kiadását, helyette a központi állami gazdaságirányítás kiépítésébe
kezdtek.
Az Ancien Regime rendszere, amit 1769-ben Korzika készen kapott, történészi viták alapjául
szolgál, abban a tekintetben, hogy vajon egy önkényuralmi állam volt-e, vagy sem. Valójában nem
lehetett ilyen, hiszen az állam hatékony működését mindig is számtalan helyi kiváltság gátolta.
Egy despotikus államnak nyilván nem kellett volna ilyesmivel bajlódnia. Akik a francia király
korlátlan törvényhozói és adókivetői jogkörét hangsúlyozzák, elfelejtkeznek a tartományi
parlamentek és rendi gyűlések korlátozó szerepéről. És még valamiről: a helyi parlamenteknek és
rendeknek esélyük sem lett volna keresztbe tenni a király szándékainak, ha a szokásjog súlya nem
erősebb a királyi akaratnál. Ez pedig arra utal, hogy a régi Franciaországnak – bár erről ilyen
formában soha nem szoktak beszélni – igenis volt egy erős, hagyományjogon alapuló történeti
alkotmánya. A 15-16. századtól kezdik a helyi coutume-okat, a helyi jogszokásokat összegyűjteni,
és ezeket a királyi törvényhozó hatalom egészen 1789-ig nem bírja eltörölni.611
608
Csak a példa kedvéért: Rousseau a legkomolyabban felveti, hogy a korzikaiak szüntessenek be minden ipart és
kereskedelmet, szüntessék be a pénzt, mert mindezek megrontják az emberek erkölcseit. Ugyanezen okból ne éljenek
városokban, hanem csak falvakban, foglalkozzanak kizárólag mezőgazdasággal, és a termények elosztása érdekében
térjenek át a naturális árucserére. Ld. Rousseau: Projet de constitution pour la Corse. Paris, Bordas, 1989. (több
francia kiadás), passim 609
Tracy B. Strong: Jean-Jacques Rousseau: the politics of the ordinary. London, Sage, 1994. 106. p., valamint: James
Miller: Rousseau: dreamer of democracy. New Haven, Yale U.P., 1984. 118. p. 610
A Napóleon-irodalom szereti ezt a passzust úgy tárgyalni, mintha Rousseau előre megsejtette volna Napóleon
születését. Ennek természetesen nincs értelme. Ez a szöveg valószínűleg 1760-61 táján íródott, még Buttafuoco
felkérése előtt, Rousseau viszont már nyilván hallott Paoli alkotmányáról és hősies küzdelméről. Az idézet forrása:
Rousseau: A társadalmi szerződés. Bp. Bibliotheca, (1957) 156. p. 611
A jogszokások hatalmáról ld. Denis Richet: La France moderne: l’esprit des institutions. Paris, Flammarion, 1973.
(a továbbiakban: Richet: France), 21-25. p.
90
A francia forradalom egészen új helyzetet teremtett: a helyi jogszokások helyébe a
megfellebbezhetetlen központi állam került. Az 1791-es alkotmány, és az ahhoz kapcsolódó
törvényhozási folyamat ezt kétségtelenné tette. A francia vidék változó tűrésfokot mutatott az
eseményekkel szemben: 1793, XVI. Lajos kivégzése jelentette a töréspontot: a vidék fellázadt a
központi erőszak ellen: Korzika is kilépett a francia állam további kísérletezései köréből.
Hogy végülis ez a 20+5 év mennyire hagyott mély nyomokat a korzikai állam működésében,
illetve hogy az 1794-es törvényhozók mely elemeket tartották meg a francia „hagyatékból”, arra
alább kitérünk.
A Governo provisorio
Ez a közel másfél éves korszak sajátos átmenetet jelent a korzikai alkotmánytörténetben.
Tulajdonképpen előzménye az 1794-es rendezésnek, mivel – ekkor még angol asszisztencia nélkül
– a korzikai vezetésnek módjában áll végiggondolni, hogy a fent említett francia „hagyatékból”
mit tart meg és ötvöz össze a korzikai hagyományokkal. Ez a governo provisorio, vagy másik
közkeletű nevén governo separato 1793 tavaszán veszi kezdetét, amikor április 2-án Paolit a
Konvent bírósága elé idézték, de ő nem ment el. Paoli sejtette, hogy itt – már csak a saját feje
mentése miatt is – kénytelen lesz Franciaországgal szakítani. Azt is sejtette, hogy ebben Korzika
nem hagyja őt cserben. Ennek biztos tudatában hívta össze május 27-re612
Cortéba a consultát. A
consulta a régi – még Paoli előző uralma előtti - hagyományok szerint (1009 fős létszámmal)
össze is gyűlt, és kikiáltotta Korzika függetlenségét. Tulajdonképpen ez a lépés jelenti a független
kormányzat kezdetét, amit csak megerősített a Konvent határozata, amely július 17-én Paolit
törvényen kívül helyezte. A governo separato időszaka három jól elkülöníthető szakaszra oszlik:
az első 1794 januárjáig tart, amikor Paoli tulajdonképpen önállóan irányítja a szigetet, segítségül
hívja az angolokat, és leszámol ellenzékével. A második 1794 júniusáig, amikor is a consulta
kimondja a Nagy-Britanniávali uniót. Paoli működését tekintve ez nem sok változást hoz. A
harmadik szakasz már nem is egészen ide tartozik: az angolok a szigeten vannak, Elliot
teljhatalmú megbízott, az alkotmányt a consulta elfogadta, csupán az angol király általi
szentesítést, és az alkirályi kinevezést várják. Elliot itt már komoly ellenintézkedéseket tesz a
governo separato eddigi intézkedéseivel szemben. Az időszakot 1794 októberéig, Elliot alkirályi
kinevezésének hivatalos megérkezéséig számítjuk.
Ezt az időszakot sokan Paoli második „Generalat”-jának nevezik, kérdés, ez mennyiben volt
folytatása az elsőnek. Paoli nyilván igyekezett folytatni amit csak lehet, de jobb politikus volt
annál, semhogy kitöröltnek nyilvánította volna az elmúlt 24-25 évet. Érdemes röviden
megvizsgálni, miket elevenített fel, miket tartott meg az Ancien Regime-ből, illetve a forradalmi
időkből. Néhai uralmának alapvető vonásait mindenképpen fel kívánta újítani: a személyes
karizmán és a személyes kapcsolatokon alapuló hatalomgyakorlást értjük ez alatt, ami Paoli
szemében gyakorlatilag teljhatalmat eredményezett. Ennek kapcsán azonban mindenkitől
szabadulnia kellett, aki ezen hatalomnak valamilyen fokon ellenzéke lehetett. Ellenzékkel Paoli
nem számolt: aki ellene volt, azt a haza ellenségének, és törvényen kívülinek nyilvánították.613
Azok közül, akik Paoli lelkes hívei voltak még 1790-ben, száműzetésbe kergette a
republikánusokat, de az 1790-es évek elején már száműzetésbe vonult királypártiakról sem akart
hallani.614
A Paoli-éra jellegzetes nyitánya volt a consulta összehívása, a régi (még 1764-nél is
612
Az eseménytörténet ismertetésekor fentebb utaltunk a dátum bizonytalanságára. 613
Ange Rovere egy tanulmányban éppen azt elemzi, hogy Paoli kormányzatának igenis, eléggé sok belső
ellenzője akadt. 1793 őszén pl. sorra ellenállás bontakozott ki a nagy, franciabarát kikötőkben, majd Orezzában,
Bozioban, Bastelicaban. Sok nagy klán is ide tartozott, akik azelőtt paolistának számítottak. Például: Gentili,
Leonetti, Fabiani, Colonna Leca. Ld Ange Rovere: Le temps du Governo Separato, mai 1793 – mai 1794. =
BSSHNC, CIVe année, 1995. fasc. 670-671. 91-92. p. 614
Így menekültek el a szigetről 1793. májusában a Bonaparték, Multedok, Arenák, Casabiancák, összesen 1003
ember. (Ez az akkori korzikai lakosság fél százaléka volt.) Ld. Christian Peri: Le parti paoliste, 1790-1793. =
91
régebbi) hagyományok alapján. Például, hogy az 1009 résztvevő fegyveresen jelent meg. Ez
minden korzikai szívét megdobogtatta, akárcsak a Paoli-féle szóhasználatnak az a
megnyilvánulása, hogy patria és nazione alatt egyre inkább a korzikai és nem a francia értendő.615
A consulta kijelentette, hogy szakít a Konventtel. Ez azt is jelentette, hogy a franciák által
kinevezett megyei hivatalnokokat és commissaire-ket sem ismerik el. Ez egyben azonnal azt is
jelentette, hogy feléledt a presidio-rendszer616
is: franciák a tengerparti városok erődjeiben,
hazafiak mindenütt máshol. Ugyanakkor érdekes, hogy 1793. július 9-én a Conseil général (ezt
még így írták) megerősítette, hogy célja az elnyomásnak való ellenállás, az emberek és polgárok
természetes jogainak biztosítása, a népszuverenitás biztosítása. Az 1789-es gondolatokat tehát
nem tagadták meg. Az iratokban egyébként a hagyományos consultára egy ideig az Assemblée
nationale kifejezést is alkalmazzák. A Conseil général fennmaradt, de egyre inkább olaszul,
Consiglio di stato-nak nevezik, és magához ragadja a Paoli-féle időszak hatalmi jogosultságait. Az
adminisztráció lényegében a département és a comuni (megyei és községi) magisztratúrái közötti
kommunikáció formájában zajlott. A kormányzatot 1794. januárjától hivatalosan is „provisorio”-
nak nevezik. 1794. márciusától a Conseil général-t a Consiglio generale del governo di Corsica,
1794. júniusától pedig a Consiglio generale del governo provisorio di Corsica váltja fel.617
1793
júniusától kezdve a département conseil-jét governo-nak hívják, és ennek nevében commisario-kat
küldenek ki Ajaccioba, az ottani jakobinus városi tanács megrendszabályozására. November 25-én
a Konvent megbízottait zsarnoki elnyomóknak bélyegzik, és minden kantonban (érdekes, ez a név
is megmaradt még a pieve helyett) megfosztják őket hatalmuktól. A paolista kormányzat a
zsarnokság ellen tökéletesen zsarnoki módon lép fel. 1793. szeptemberében a újra a régi,
„mórfejes” zászlót teszik hivatalossá, és eltörölnek minden francia jelképet (trikolor,
szabadságfák). A refraktáns (francia köztársasági esküt le nem tett) papokat többé nem üldözik,
ellenkezőleg: azok látványosan visszatérnek, és a régi, katolikus rítusok szerint miséznek.
Felvetődik az egyházi javak, és mindenféle földbirtokok visszaadásának kérdése (ezt azért Paoli
sem kapkodja el). 1794 májusában a Consiglio kijelentette, hogy a forradalmi törvények
ellentétesek a korzikai szokásokkal. Eltörlik pl. a válás engedélyezését.618
A governo separato időszakára jellemzőek a családi viszályok, az általános közbiztonság
megromlása, és különösen a Hegyeken Túl a családi háborúságok: a magánhadseregek dúlásainak-
fosztogatásainak kiújulása. A rezsimről általában elmondható, hogy sem a régi korzikai, sem az
Ancien Regime korszakának nem volt pontos mása, számos forradalmi elemet is megtartott, ennek
következtében egy nehezen áttekinthető, zűrzavaros korszakot jelentett, számos joghézaggal,
ellentmondással. Az időszak másik fontos jellemzője, hogy Paoli messze túllépett minden
alkotmányos keretet, gyakorlatilag diktátor-zsarnokként, önkényuralmi intézkedésekkel
kormányzott a szigeten. A gyilkosságoktól tartózkodott, de a cortei várbörtön megtelt
ellenzékiekkel, és sokakat emigrációba kényszerített.
Az 1794-es alkotmány
Sajnos, a korabeli források nem adnak kellő támpontokat arra nézvést, mit is szóltak a brit
kormány miniszterei a korzikai unió ötletéhez. A legérdeklődőbbek talán megkeresték a szigetet a
térképen. Mindenesetre már az is valami, hogy különösen gúnyos bon mot-k nem maradtak fenn
az események kapcsán.619
A Pitt-kormány lelkiismeretesen járt el, és az angol jogszokásoknak
Sardegna e Corsica negli anni della rivoluzione, 1793-1796. Cagliari, Univ. De Cagliari, 1979. 193-203 p. (a
továbbiakban: Sardegna e Corsica) 615
Francis Pomponi: Le temps de „governo provisorio”: juin 1793 – octobre 1794. = Sardegna e Corsica, 48. p. 616
A presidio olaszul garnizont jelent, katonai erődöt. Ezeknek a tengerparti városoknak a közepén máig ott
állnak az olasz-bástyás genovai erődök. 617
Ezeket a nagyon érdekes elnevezés-történeti adatokat Francis Pomponi gyűjtötte össze fenti cikkében. 48-51. p. 618
Az adatokat ld. Pomponi fenti cikkében: 52-66. p. 619
Egy karikatúrát találhatunk III. Györgyről, mint Korzika szemlátomást gyengeelméjű királyáról a
http://www.grosvenorprints.com/satire.htm honlapon, 1794-ből (2005. aug. 16.), valamint fennmaradt Lord
92
megfelelően nekilátott az uniós alkotmány elkészítésének. Angolszász törvénykezési
hagyományok szerint ezt azzal kell kezdeni, hogy precedenseket, jogelőzményeket keresnek az
eljárásra. Ilyen azonban nem volt: Angliának még soha, egyetlen ország sem ajánlotta fel magát
ilyen formában. Ráadásul ez az országocska a Boswell által előidézett, pár évtizeddel korábbi
érdeklődés elmúltával teljesen ismeretlen volt Anglia közvéleménye számára.620
A kétségtelenül
meglévő fenntartások ellenére nem szabad azt hinnünk, hogy az angolok Korzikán ugyanúgy
készültek viselkedni, mint az afrikai vagy indiai bennszülöttekkel szemben. A korzikaiak
európaiak voltak és keresztények, még ha angol szemszögből alacsonyabbrendűek is.621
Az
angolok visszafogott viselkedését nagyban elősegítette az a tény, hogy alig tíz éve élték túl az
Egyesült Államok függetlenné válásának sokkját. Nagy-Britannia vezető politikusai valamennyien
emlékeztek rá, mi vezetett az amerikai eseményekhez, és hogy ez mekkora szégyent és politikai
válságot okozott a szigetországnak. A Pitt-kormány egyik vezérelve az volt, hogy a hasonló
eseményeket mindenképpen el kell kerülni, a brit birodalom még meglévő területeinek
„komfortérzetét” maximálisan elő kell segíteni, elsősorban az önkormányzat lehetséges formáinak
kidolgozásával. Ennek jegyében az 1780-90-es években önkormányzati reformok zajlottak le
Írországban, Indiában és Kanadában.
Amikor tehát Korzika nevében Paoli kijelentette, hogy egyenlő félként, és nem gyarmatként
kíván a brit birodalom részévé válni, szándéka tulajdonképpen fogadókészségre talált Londonban.
Elliot a whig párt azon részéhez tartozott, amely már az amerikai függetlenségi háború idején az
amerikaiak követeléseit is készségesebben fogadta a többi frakciónál. Most is azonnal javasolta
egy angol elveken alapuló korzikai alkotmány kidolgozását. Azonban nem sokkal később, miután
minden bizonnyal egyre teljesebb képet alakított ki magában a sziget lakóiról, óvatosan akarta
kezelni a kérdést: „...nagyon fontos számításba venni az ország lakóinak jellemét és
temperamentumát. Uniónk nemrég jött létre, hiányzik a régóta létező kapcsolatrendszer,
pillanatnyilag Korzikán a brit kormányzatnak mindenekelőtt bölcs és békülékeny hozzáállásra van
szüksége.”622
A brit alkotmány az 1790-es években
Az események további tárgyalása előtt érdemes egy kis kitérőt tenni a brit alkotmányosság
korabeli helyzetére vonatkozóan. 1794-ben tulajdonképpen az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy
kicsi szigetecske bejelentette, hogy igényt tart az angol alkotmányra. És az angol vezetők ezt
szemrebbenés nélkül tudomásul veszik, sőt, együttműködnek az ügyben. Erre a korabeli brit
politikai élet, a politikai elit nézetei adnak magyarázatot.
Az 1780-90-es években Nagy-Britanniában nincs olyan politikai probléma, amelyet a
közvélemény nem kapcsolna össze az alkotmány kérdésével. A Korona jogköre és gazdasági
helyzete, a kormány hatásköre, a katolikus-kérdés, a választójog anomáliái, az ír parlament
jogköre, és az egész amerikai függetlenségi háború mind alkotmányjogi vitákat eredményezett. Az
angol politikai élet 1782 óta tulajdonképpen egy folyamatos alkotmányozás légkörében élt. John
Cannon szerint „szinte hisztérikusan figyeltek az alkotmányra”.623
Guilfordnak egy epés megjegyzése, miszerint „Korzika elfoglalása nem hazánk javára történt, csupán azért, hogy
uralkodónknak új címe legyen.” Ld. Gregory: Ungovernable Rock, 175. p. 620
Az idős és beteg Boswell egyébként lelkesen ajánlkozott tanácsadónak. Levelét válaszra sem méltatták. Ld. Vergé,
446. p. Egyébként egy adalék Korzika ismeretlen voltához: az angol ellenzék vezérének, Charles James Fox-nak a
bátyja 1794 tavaszán-nyarán utazást tett Itáliában. Élénk levelezést folytattak, Lord Holland minden élményéről
részletesen beszámolt, de meg sem említi Korzikát, pedig ott éppen zajlanak a brit hadműveletek és az államalapító
tárgyalások. Ld. Memorials and correspondence of Charles James Fox. Vol. 3. London, Richard Bentley, 1854. 72-79.
p. Később is csak egy megjegyzése van Korzikával kapcsolatban, hogy a korzikaiaknak joguk van a szabad
királyválasztáshoz. (81. p.) 621
A Prime Minister and his Son : From the Correspondence of the 3rd Earl of Bute and of Lt.-General the Hon. Sir
Charles Stuart / ed. E. Stuart Worthley. New York, Dutton, 1925. (a továbbiakban:Stuart), 251. 622
Elliot Portlandnek írt leveléből, 1794. aug. 8. lásd Elliot: Correspondence, 10. 623
Ld. Britain and the French Revolution, 28. p.
93
Ez a túlfeszített érdeklődés a brit alkotmány és jogrend sajátosságából fakad. A korabeli
közvélemény világosan érzékelte, hogy az állam működésének számos területén komoly
problémák vannak. Ezzel magyarázták többek között a tizenhárom amerikai gyarmat elvesztését
is. A legtöbb európai országban kézenfekvő megoldásként nyilván hoznának egy sor reformot, és
reménykednének, hogy majdcsak eltalálják a megoldást. Angliában azonban ez nem olyan
egyszerű dolog. Az angol jog precedensjog: minden intézkedéshez precedenseket,
jogelőzményeket kell keresni, és – ami súlyosbítja a helyzetet – minden meghozott döntés maga is
örökérvényű precedenssé lép elő. Ha tehát egyszer meghoznak egy – bármilyen rossz – döntést, az
tulajdonképpen a jövőben bármikor előszedhető jogelőzmény marad.624
Az angol közjog eredendő
konzervativizmusa ebből fakad: az angol közvélemény minden javasolt törvényt és
kormányintézkedést azonnal leendő precedensként vizsgál, és jóváhagyását nem annyira a
közvetlenül várható hatásától teszi függővé, hanem attól, hogy a kérdéses döntés esetleg 2-300 év
múlva milyen módon befolyásolhatja az alkotmány működését. Az angol jogalkotók állandóan
érezték ennek a felelősségnek a súlyát, törvényhozási munkájukat állandóan áthatotta egyfajta
moralizálás. Az 1790-es évek közepére azonban éppen túljutottak egy nehéz időszakon. Az
amerikai gyarmatok elvesztése kapcsán kialakult súlyos politikai, morális és gazdasági válságból
már éppen kezdtek kibontakozni, és 1790-től kezdve jelentékeny elégtétellel vették tudomásul,
hogy az őket legyőző Franciaország az övékénél sokkal mélyebb válságba jutott éppen. A háború
kezdete pedig a brit politikai elitet egy sajátos magabiztossággal ruházta fel, úgy érezték, úrrá
tudnak lenni minden nehézségen, és ennek egyik legfőbb oka éppen alkotmányuk kiválóságában
rejlik. Egyébként az amerikai alkotmány megszületése is az angol alkotmány iránti
elfogódottságot erősítette, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a szöveg gyakorlatilag az angol elveken
alapul, tulajdonképpen az angol alkotmányosság kartába öntött változata.625
Tehát ha egy
függetlenségét éppen kiharcolt nép érdemesnek tartotta az angol alkotmány legfőbb alapelveinek
és számos passzusának átvételét, ez is annak kiválóságát bizonyítja. Ha a kor vezető brit
politikusainak írásait, beszédeit figyeljük, nyilvánvaló, hogy mélységes reverenciával viseltettek
alkotmányuk iránt. „Ez a csodálatos kormányforma bennünket az emberiség irigységének és
csodálatának tárgyává tett…” mondta például William Pitt miniszterelnök.626
„…a legtökéletesebb
bölcsesség műve… Angliát ez az alkotmány tette naggyá és dicsőségessé…”627
„Jelen
boldogságunkat és virágzásunkat, melynek nincs párja az emberiség történelmében, a
monarchikus kormányzás egyfajta keverékének köszönhetjük. Érezzük és tudjuk: boldogok
vagyunk e kormányformában. Legfőbb kötelességünknek érezzük, hogy fenntartsuk és tiszteljük a
brit alkotmányt, amely a tartós belpolitika bölcs és igazságos megfontolásai révén
sérthetetlenséget biztosít az uralkodó szent személyének, ugyanakkor a kormányra háruló
felelősség, a bölcs jogrendszer ellenőrzése révén, az arisztokratikus és demokratikus erők
törvényhozás keretein belüli ötvözésével biztosítja magát egyrészt az abszolút hatalom, másrészt a
tömegek szabadjára engedésének még nagyobb veszélyei ellen. Törvény előtti egyenlőségünk,
politikai rendszerünk által biztosított szabadságunk irigység tárgya minden szomszédnép
szemében. Ebben az országban nincs senki, aki gazdagsága vagy rangja következtében úgy
kimagaslanék, hogy a törvények fölött álljon, és nincs olyan szegény és jelentéktelen egyén, aki ne
állna a törvények védelme alatt. Az angol törvény dicsősége abban rejlik, hogy egyforma
biztonságot és védelmet nyújt nagynak és kicsinek, gazdagnak és szegénynek.”628
1791-ben pedig,
a Kanada-törvény tárgyalásakor a következőket mondja: „ez az alkotmány dicsőséget és
624
Ez a stare decisis elve. A bírói döntvények azonban sok árnyalatnyi különbséget hordoznak, és ebben rejlik
abíró mozgástere: a ratio decidendi, vagyis a precedensek közötti válogatás döntési joga. Erről ld. Roger
Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál. Bp. Typotex, 2004. 92-93. p. 625
Az amerikai alkotmány teljes szövegét ld. Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez,
1620-1980 /szerk. Bődy Pál, Urbán Aladár. Bp. Dialóg Campus K., 2001. 479-490. p. 626
Pitt 1782. május 7-i parlamenti beszédéből. Ld. The speeches of the Right Honourable William Pitt in the House of
Commons. Vol. 1. London, Longman, 1806. (A továbbiakban: Pitt: Speeches) 27-28. p. 627
Pitt 1783. május 7-i parlamenti beszédéből. Pitt: Speeches, I. 72-73. p. 628
Pitt 1793. február 1-i parlamenti beszédéből. Pitt: Speeches, II. 96. p.
94
boldogságot biztosít a benne élőknek… melyet ki kell terjesztenünk a fennhatóságunk alatt álló
területekre, amennyire azt a körülmények megengedik.”629
Albert Venn Dicey, a 19. század egyik
nagy alkotmánytudósa így fogalmazza meg ezt az érzést: „Az ő szemükben nem oly államrend
volt az, melyet egyszerűen valamely más ország kormányzatához lehet hasonlítani, hanem a
kormányzás mesterségének úgyszólván szentelt mysteriuma; nem készült, hanem termett… nem
abstract elmélet szülte, hanem azon ösztön, mely az angolokat – még pedig a czivilizálatlan
angolokat – egészséges, tartós intézmények teremtésére tette képessé…”630
III. György király
pedig nemes egyszerűséggel a „legtökéletesebb emberi alkotás”-nak minősítette az angol
alkotmányt.631
Ha a parlamentből kiszorult rétegek nem is feltétlenül osztották ezeket a nézeteket,
a brit politikai elit teljesen meg volt győződve ezek igazságáról. Így amikor Korzika népe kifejezte
csatlakozási vágyát a brit állam rendjéhez, az angolok ezen egyáltalán nem csodálkoztak. Elvégre
a korzikaiak csak azt kérték, ami az adott műfajban pillanatnyilag a legjobb a világon.
A korabeli angol alkotmány a kortárs jogtudósok szemében elsősorban „kevert” alkotmány
volt. Ez a fogalom az aristotelesi politikai elméletben gyökerezik. Aristoteles, majd nyomában
Polybios írt arról, hogy a monarchia, aristocratia és democratia tiszta formájában könnyen
elkorcsosul, eltorzul és kártékony, zsarnoki uralmat eredményez. A megoldás a kevert kormányzat
(mixed government), vagyis a három alaptípus elemeit valahogyan keverni kell. Az angol
alkotmány kiválóságát a kortársak elsősorban azzal magyarázták, hogy mindhárom alaptípus jó
elemei érvényesültek, mégpedig kb. egyenlő arányban. A korlátozott királyi hatalom képviselte a
monarchiát, a Lordok Háza az arisztokráciát, a Képviselőház pedig a demokratikus elemet. Ennek
következtében minden angol aggályosan figyelte azt, hogy a brit alkotmány csodálatos
építményének három pillére egyforma erős legyen, az alkotmány érzékeny egyensúlya ne boruljon
fel.632
A három pillér és egyensúly kérdését még egy, újabb jelentéssel is megtöltötték: a
törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat is beleillesztették ebbe a struktúrába. Az 1780-as évek
brit belpolitikájának egyik kulcskérdése volt a „Korona káros befolyása”, illetve ezen befolyás
visszaszorítása. Ez alatt azt értették, hogy a Korona (a király és a kormány, a végrehajtó hatalom)
túlterjeszkedik a többi hatalmi ág rovására. Az 1780-as években egész sor törvényt hoztak az
alkotmány egyensúlyának fenntartása érdekében.633
Az angol alkotmány kiválóságába vetett hit a whig politika tradícióinak vonulatába tartozik
Ez azt jelentette, hogy hitték a politikai intézmények előremutató fejlődését, a politikai jogok
kiterjesztését a művelt emberek minél teljesebb körére, a kereskedelmi- és vállalkozási
szabadságot, a szólás- és sajtószabadságot, az uralkodó hatalmának és az állami költekezésnek
erőteljes korlátozását.634
Az angol alkotmányról tehát mindenki tudta, hogy kiváló valami. Apróbb problémák csak a
pontos mibenlétével kapcsolatban merültek fel. Angliának máig sincs egy jogi dokumentum
formájába öntött alkotmánya, és maguk az angol jogtudósok is jóízű vitákat folytatnak arról, hogy
akkor pontosan mit is kell angol alkotmány alatt érteni.635
Írott dokumentumokra nem lehet a
kérdést leszűkíteni. Vannak törvényszöveg-listák, melyek számos variációban közlik a szerzők
által alkotmányos jellegűnek minősített törvények listáját, de ahány szerző, annyi lista.636
És
629
Pitt 1791-es beszédéből idézi: John Ehrman: The younger Pitt: the years of acclaim. Stanford, Univ. P., 1969. 370.
p. 630
Dicey, A.V. : Bevezetés az angol alkotmányba, 2-3. p. 631
Idézi Dicey, 2. p. 632
Ezt részletesen és szépen kifejti: Lord Henry Brougham: The British constitution, its history, structure, and
working. London, Griffin, 1860. 1-28. p. 633
Ld. Tandori Mária: Hitek és tévhitek: a „Korona káros befolyása” Angliában a 18. század végén = A modern
politikai gondolkodás kezdetei /szerk. Kukovecz György. Szeged, JATE, 1999. 121-128. p. 634
Nineteenth, 2-3. p. 635
Komoly viták voltak arról is, hogy egyáltalán létezik-e ez az alkotmány. A legnevesebb cáfoló személyiség
Thomas Paine. Ld. Thomas Paine: Az ember jogai. Bp. : Osiris, 1995. 44-45. p. 636
A listák általában a Magna Charta 1215-ös dokumentumával kezdődnek, és általában a következő törvényeket
tartalmazzák: 1628: Petition of Rights, 1679: Habeas Corpus Act, 1689: Bill of Rights, 1701: Act of Settlement, a
későbbiek közül pedig a Reform Bill-eket (1832, 1867, 1884), a skót és ír uniós törvényeket (1707, 1801), a Katolikus
95
minden szerző sürgősen kijelenti, hogy az írott törvények csupán egy csonka vázát adják az
egésznek. Az angol alkotmány lényegét valójában a hagyományok, sokszor íratlan jogszokások
jelentik. Az angol alkotmánnyal foglalkozó munkák nagy része máig is ahhoz a módszerhez
folyamodik, hogy precedens-jellegű események ismertetésével és elemzésével módszeresen leírja
az angol állam működésének kialakult szokásait, és ezt tekinti alkotmánynak. A 18. század végi
korzikai törvényhozóknak tehát a brit állam működési mechanizmusát kellett értelmezniük,
kiválogatni belőle a lényegi, és Korzika számára jelentéssel bíró elemeket, és egy modern
alkotmány formájába önteni azokat.
Az 1790-es évek angol alkotmányával kapcsolatban még valamit le kell szögeznünk. Egy
ország és egy korszak alkotmányos elvei nem mindig állnak szoros összefüggésben az adott
időszak tényleges állami működésével. Az íratlan angol alkotmányos elvek: személyi-, gondolat-,
szólás-, és gyülekezési szabadság nem mindig működtek egyformán. 1793. február elseje, az
angolok számára a háború kitörése egész sor olyan változást hozott, amelyek erősen korlátozták az
említett szabadságjogokat. 1793-tól kezdődően sorra születtek a korlátozó törvények (Alien Act =
Idegenrendészeti törvény, 1794. május 23-án a Habeas Corpus felfüggesztése, 1795 decemberében
a Treasonable and Seditious Practices Act, illetve a Seditious Meetings and Assemblies Act (ezek
lázadási törvények), majd később, 1798-ban a Regulation of Printing and Publications Act
(gyakorlatilag a sajtócenzúra visszaállítása), végül 1799-ben a Combination Act (mindenfajta
szervezet létrehozásának titalma).637
Akik tehát Korzika számára alkotmányt készítettek, azok egy
olyan angol alkotmányt vettek mintául, amely akkoriban tulajdonképpen nem is létezett.
1794. Június 19-én megszületett Korzika új – egyúttal angol mintákat és a legmodernebb
alkotmányos elveket követő – alkotmánya638
. Az alkotmány formailag azért érdekes, mert teljesen
modern dokumentum: szerkezetét, adatcsoportjait tekintve jelen korunkban is tökéletesen
megállná a helyét. Saját korában formailag leginkább két dokumentumra emlékeztet: az Amerikai
Egyesült Államok és Franciaország 1791-es alkotmányára. Nincs arra vonatkozó adat, (bár nem is
zárható ki) hogy a korzikai törvényhozók közül ismerte volna valaki az amerikai alkotmányt.
Azonban mindegyik ismerte a franciát. Így, bár az alkotmány szelleme sok tekintetben angol,
annak formája, logikai rendje a francia alkotmányos monarchia alaptörvényével rokonítható.
Érdekes formai jellemzője a három dokumentumnak, hogy az 1791-es francia alkotmány
rendkívül részletesen kidolgozza az összes hatalmi ág működésének legapróbb részleteit is, így
egy igen terjedelmes dokumentumot kapunk, ugyanakkor az amerikai és a korzikai szöveg sokkal
rövidebb. Az amerikai alkotmány szikár logikával mindent pontosan tárgyal, de lakonikus
rövidséggel, a korzikai is, bizonyos témákról pedig nem ejtenek szót. A terjedelmi különbségek
okát valószínűleg ott kell keresnünk, hogy az amerikai és a korzikai állam nagyrészt már kiépült
szervezetek működésén alapult, így a helyhatóságokról például nem is tesznek említést, csupán az
újdonságokat részletezik. A francia állam azonban mindenben szakítani akart a régi rendszerrel, és
az a kevés, amit megtartott (pl. a monarchia intézménye), az is teljesen új alapokon épült fel. Így
kénytelen volt a legapróbb részleteket is aggályos pontossággal körülírni.
Fentebb már említést tettünk a 18. század második felében divatos érdeklődésről, az angol
alkotmány iránt. Ez az érdeklődés Franciaországban is olyan erőteljes volt, hogy a franciák és
angolok régi gyűlölködése ellenére az 1791-es alkotmányban meglepően sok angol hatás
mutatható ki. Ez első látásra nem is mindig nyilvánvaló, de ha megnézzük a szöveget, egészen sok
angol „alkotmány-nyomot” találhatunk. Csak a legfontosabb, legjellemzőbb elemeket emeljük ki.
Különösen érdekesek azok az elemek, amelyek Angliában íratlan hagyományok, a közjogi
Emancipációs Törvényt (1828), illetve az 1911-es Parliament Act-et, a Lordok Háza vétójogának eltörlésével, az
1914-es ír Home Rule, illetve 1918-ból a nők választójogának törvénye. A legújabb kiadványokban szerepelnek az
1998-tól kezdve meghozott alkotmányos intézkedések is. (Az Európai Unióról, Skócia parlamentjéről és a Lordok
Házáról.) 637
Erről részletesebben ld.: Il modello… 193-205. p. 638
Szövege olvasható a BSSHNC 1891., 121-125. Fasc.
96
elismertség határán állnak, a közvélemény azonban számon tartotta őket, a francia törvényhozók
pedig bevették az alkotmány szövegébe. Ilyen például az az elv, hogy a törvény mindenkire
egyformán vonatkozik, vagy a parlamenti működési szabályok (az angol standing order-ek), mint
pl. a törvény háromszori olvasata, a királyi trónbeszéd, vagy a képviselői mentelmi jog.
Mindenképpen az angol alkotmányos gondolkodás nyomait kell látni az olyan kitételekben, mint
az alapvető szabadságjogok: az utazás-, szólás- és gyülekezési szabadság, a tulajdon
sérthetetlensége. Külön ki kell emelni a Habeas corpus-elvet, az óvadék és az esküdtszék kérdését.
Ugyancsak angol elv a cenzusos választójog, mégpedig a választhatóságra vonatkozó emelt
cenzussal. Az 1780-as évek angol belpolitikai vitáinak köszönhető, hogy az 1791-es alkotmányban
megjelenik a civillista szabályozásának és a régensségnek a kérdése (különös tekintettel a király
elmebajára: ilyesmi az utóbbi háromszáz évben Franciaországban nem fordult elő, III. György
angol király 1788 őszén kitört elmebaja azonban súlyos helyzetet idézett elő a szigetországban, és
mély benyomást gyakorolt egész Európa politikai közvéleményére: az 1812-es szicíliai
alkotmányban is megtaláljuk nyomát). Határozottan az angol közjog hatása az a szigorú kitétel,
miszerint adóügyekben kizárólag a Nemzetgyűlés dönthet. Az is az angol minta megjelenése,
hogy – bár a király nevezi ki a minisztereket – a király ugyanakkor semmit sem tehet miniszteri
ellenjegyzés nélkül, és a király cselekedeteiért a miniszterek felelnek, őket a Nemzegyűlés
vonhatja felelősségre. Angol elv a királyi hatalom drasztikus korlátozása.A vétóval kapcsolatos
szabályok az 1791-es alkotmány sarkalatos részét képezik.639
Erről alább részletesen lesz szó.
Összességében megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy az 1791-es francia alkotmány is igen
nagy részben – angol alkotmány volt.
Az 1794-es korzikai alkotmány az uniós törvény része volt, és egy 36 tagú, jogászokból álló
bizottság dolgozta ki, melynek Sir Gilbert Elliot640
, Pozzo di Borgo641
és Paoli is tagja volt.
Vezérelvük a brit és a Paoli-féle, 1755-ös korzikai alkotmány642
, valamint a korzikai
hagyományok összeötvözése volt. A történészek között azóta is vita folyik, hogy ez az alkotmány
inkább korzikai, vagy inkább brit termék-e643
. Három fő készítője számára ez a munka afféle
jutalomjáték volt. Különösképpen Sir Gilbert számára, aki az angol alkotmány iránt leginkább
elfogódott whig körökhöz tartozott, és szentül meg volt győződve arról, hogy ez az alkotmány
gyógyír lehet a világ összes bajaira. Ő maga is érezte különleges helyzetét: ő lehetett az első
személy, aki külföldön, gyakorlatban is ki tudta próbálni a brit alkotmány exportálásának
elméletét.
639
Az alkotmány szövegét ld. Francia forr. Dok., 116-138. p. 640
Sir Gilbert Elliot, 1st Earl of Minto (1751-1814) Az angol whigek egyik prominens politikusa. Lord Rockingham,
majd Charles Fox híve, de 1793-ban, a francia forradalom elleni háború kitörésekor a whig párt jelentős részével
együtt átáll William Pitt miniszterelnök újtory kormánya mellé. E átállásnak köszönheti hivatalait: 1793-ban Toulon
polgárainak parancsnoka lesz (Toulon brit megszállása idején), majd Korzikán kap hasonló megbízatást. 1794
októberétől 1796 őszéig Korzika angol alkirálya. Később bécsi nagykövet. Karrierje csúcsát élete végén indiai
alkirálysága jelenti. Ld. Judd, Gerrit P.: Members of Parliament 1734-1832. Hamden, Archon Books, 1972. 185. p.,
valamint Life and Letters of Sir Gilbert Elliot, 1st Earl of Minto from 1751 to 1806 in 3 Volumes. London, Longmans,
1874. passim 641
Carlo Andrea Pozzo di Borgo (1764-1842) Korzikai földbirtokos-családból származó jogász. Fiatalon Napóleon
barátja, majd vetélytársa és esküdt ellensége. Elliot alkirálysága idején annak jobbkeze, 1796 őszén menekülni
kényszerül. Angol állami nyugdíjat kap, nemsokára azonban I. Sándor cár szolgálatába áll, ahol diplomata lesz, a
restauráció után XVIII. Lajos tanácsadója. Ld. McErlean, John Michael Peter: The Formative Years of a Russian
Diplomat (PhD these) Univ. Of Washington, 1967. passim, ill.:
http://en.wikipedia.org/wiki/Carlo_Andrea,_count_Pozzo_di_Borgo (2005. július 8.) 642
Carrington, Dorothy: Pascal Paoli et sa „constitution” : 1755-1769 = AHRF, 1974. 508-541. P. 643
Didier Linotte szerint ez nagyobbrészt brit, kisebb részt francia hatásokat tükröz. Ld. Didier Linotte: La
constitution anglo-corse et les constitutions francaises: théorie constitutionelle = BSSHNC, CXIV (1995) fasc. 670-
671. 35. P. Carlo Rafaele Ricotti szerint azonban az angol alkotmányosság nyomai nemcsak Korzikán, hanem a
Mediterráneum több szigetén (Málta, Ion-szigetek, Szicília) is kimutathatók ld. BSSHNC (mint fenn) 21-31. P.
97
Korzika jogi helyzete a brit birodalmon belül
Az alkotmány egyik legérdekesebb kiindulópontja az volt, hogy az amerikai függetlenségi
háború után a brit kabinet levonta a tanulságokat az akkori kudarcból, és gondolkodni kezdett az
anyaország és gyarmatai kapcsolatának tisztességes, mindkét fél számára elfogadható és tartós
rendezéséről. Ezeknek az éveknek ilyen jellegű terméke a Kanadai territóriumok 1791-es
önkormányzatának megalapítása, Írországban az 1782-es Grattan alkotmány, majd a
szabadkereskedelmi egyezmény felkínálása, de ebbe a sorba illik az 1784-es India törvény is, mely
bevezette India kettős kormányzatát (vagyis India már nem a Kelet-India-Társaság magánbirtoka,
hanem a brit kormány által, helyi kormányzat bevonásával működő politikai egység). Amerika
elvesztéséből ekkoriban leginkább azt a következtetést vonták le, hogy a lakosoknak túl nagy volt
a szabadsága, ez a szabadság rossz irányba fejlődött, és anarchiát eredményezett. Thurlow
Lordkancellár szavaival: „Fenn kell tartani a végrehajtó kormányzat legteljesebb befolyását644
”.
Másfelől azonban a gyarmatok kormányzatát közelíteni akarták a brit modellhez – erről Pitt is
beszélt, amikor Kanada-törvényét terjesztette a Ház elé. Ez a törvény Kanada mindegyik rész-
egységének (Felső- és Alsó Kanada) választott törvényhozást adott (az Alsóház helyett), egy
életfogytig tartó tagsággal járó Tanácsot a Lordok Háza helyett. A helyben hozott törvényeket a
király által kinevezett kormányzó megküldi a londoni Titkos Tanácsnak, majd a király
szentesíti.645
Itt is fontos körülmény, hogy nem a londoni Parlament tárgyalja és dönti el. Ez az
önkormányzat tehát csak részlegesen érvényesült, mégis, jelentős gesztus volt a kanadaiak felé,
hiszen ingyen megkapták azt, ami miatt az amerikai telepeseknek függetlenségi háborút kellett
indítaniuk.
1782. óta Írországnak is független, két kamarás törvényhozása volt. Ír parlament azelőtt is
létezett, de az 1495 óta létező Poynings Act646
előírta, hogy törvényei csak az angol parlament
ellenjegyzésével léphetnek hatályba. Az amerikai függetlenségi háború alakulása következtében a
brit kormányzat helyzete annyira meggyengült Írországban, hogy amikor 1781 decemberében egy
képviselő javasolta a Poynings Act eltörlését, a folyamatos válságban lévő angol kormányok
egyike sem tudott hatékony ellenlépéseket tenni. A törvény visszavonása értelmében a brit
parlament elvesztette ellenőrzését az ír parlament fölött, annak egyetlen korlátozó tényezője a
királyi vétó maradt.647
A dublini parlament azelőtt csak belügyekben volt illetékes, minden olyan
kérdésben, ami a birodalmat érintette, csak London intézkedhetett. 1782-től az írek önálló
külpolitikai tapogatózásokba is kezdtek, az angolokat vámtarifa-elképzeléseikkel zaklatták fel
leginkább, különösen azért, mert nem átallottak még angol árukra is tarifát kivetni.648
E lépésekre
válaszul az angol kormány kereskedelmi egyezményt javasolt – ez gyakorlatilag egy
szabadkereskedelmi egyezmény lett volna. Az egyezmény az új és erős Pitt-kormány határozott
fellépésének köszönhetően keresztül is ment a házakon, de olyan csekély szavazattöbbséggel,
644
Gregory: Ungovernable Rock, 81. P. 645
Kanada önkormányzatának kialakulása is hosszú folyamat volt: ennek első jelentős dokumentuma az 1774-es
Quebec Act, mely Francia-Kanada helyzetét rendezte a birodalmon belül, mégpedig a francia lakosságra nézve
nagyon kedvezően. A francia részt nem akarták az angol törvények átvételére kényszeríteni, úgy gondolták, hogy
látva az angol alkotmány kiváló működését, a franciák maguk kérik átvételét. (Ez, a franciákat illető „pozitív
diszkrimináció” is hozzájárult a 13 angol gyarmat felháborodásához.) Ez a törvény jól sikerült abból a szempontból,
hogy Kanada nem csatlakozott a függetlenségi háborúhoz sem most, sem majd 1812-ben. Számos problémát azonban
konzervált: a franciák pl. sosem ismerték meg az angol alkotmányt, mivel rigorózusan ragaszkodtak a sajátjukhoz. A
francia közösség elzárkózó maradt, a kormányzó partonátusa egyértelműen a britek felé irányult. A Kanada-
törvényről részletesebben ld. John Ehrman: The Younger Pitt: the years of acclaim. Stanford, Univ. P., 1969. 360-370.
p. A híres, 1839-es Durham jelentés után 1840-ben hoznak majd új Kanada-törvényt. Ld. részleteit
http://www.geocities.com/Yosemite/Rapids/3330/constitution/18391...(2005.04.06.) 646
Ld. Írország története /szerk. T.W. Moody. Bp. : Corvina, 1999. 119. p. 647
Edith Mary Johnston: Ireland in the 18th century. Dublin, Gill and Macmillan, 1974. 152. p. (a továbbiakban:
Johnston) 648
Az 1780-as évek ír mozgalmairól ld. Foster, R. F.: Modern Ireland, 1600-1972. London, Penguin, 1988. 246-251.
p.
98
hogy ennek hatására maga a kormány állt el az ötlettől. A javaslat fő ellenzői egyébként bizonyos
olcsó ír dömpingtől tartó angol gyárosok, illetve a megnövekedő honvédelmi költségeket vállalni
nem akaró ír arisztokraták voltak. 649
Ráadásul a Test Act Írországra is érvényes volt, így a
parlamentbe nem kerülhetett be az ország lakossága túlnyomó részének, a katolikusoknak egyetlen
képviselője sem. A Lord Lieutenant nevű alkirály-kormányzó valójában az angol kormány tagja és
megbízottja volt, aki az Írországban is dívó patronátus650
miatt lényegében teljhatalommal
rendelkezett. A Lord Lieutenant alkotmányos helyzete nem volt egészen egyértelmű. A király
nevezte ki, az hívta vissza, neki tartozott felelősséggel, de pontosan az 1780-as évtizedben
kezdődnek elvi viták a brit politikai közéletben a miniszteri felelősségről, és egyre komolyabb
formában merül fel az, hogy a miniszterek a király helyett a Parlamentnek tartoznak
elszámolással. A 18. század végének ír alkirályai mind azon fáradoztak, hogy a lehetőségeknek
megfelelően tágítsák saját mozgásterüket. Ezt a patronátus révén próbálták elérni. Egy újonnan
kinevezett alkirály két dolgot tehetett: vagy azonnal, fenntartás nélkül átvette elődje klientúráját,
és a parlament két házában azokra támaszkodva próbálta keresztülvinni döntéseit, vagy az előd
pártját lehetőleg minél hamarabb szétzilálva teljesen új pártot szervezett maga köré. Ez utóbbi
természetesen nagyon fárasztó és költséges művelet volt, hiszen minden delikvensnek jó, zsíros
állásokat kellett juttatni (az elődöket kirugdosgatva onnét). Természetesen ezáltal a Lord
Lieutenant a saját pártja mellé rögtön beszervezett egy erőteljes és vérig sértett ellenzéket is.651
A
brit köznyelv egyébként a Lord Lieutenant-et már a 18. század végén „viceroy”, vagyis alkirály
néven nevezte.
Ebbe a sorba illik az 1784-es India törvény is, mely bevezette India kettős kormányzatát.
Ennek lényege az, hogy India már nem a Kelet-India-Társaság magánbirtoka, hanem a brit
kormány kinevezett tisztségviselői, valamint a Társaság tulajdonosi tanácsa által közösen
irányított politikai egység. A hatásköröket logikusan úgy osztották fel, hogy a kereskedelmi és
helyi ügyek a Társaság fennhatósága alá tartoznak, az esetlegesen háborúhoz vezető külpolitikai
kérdésekben azonban a brit kormányzó dönt, a megszálló hadsereg is az ő fennhatósága alá
tartozik. Ez a törvény egy jó húsz éven át tartó átgondolási folyamat eredményeképp született
meg, a legfőbb gondot a hatáskörök elszeparálása jelentette.
A brit gyarmatok igazgatása a 18. században korántsem volt egységes eljárás. A gyarmatok
létrehozásának körülményei szerint különféle státusok léteztek. Az említett 13 elszakadt gyarmat
közül Connecticut és Rhode Island chartered colony volt. Itt egy szabadalomleveles
kereskedőtársaság szerződési formái öröklődtek át az államra. Kormányzóját a király nevezte ki,
de választott kormányzata, mint afféle igazgatótanács működött. Maryland, Pennsylvania
proprietary colony volt, a király által kiváltságokkal felruházott tulajdonos döntött a
kormányzóról. A koronagyarmatok tisztán király által kinevezett kormányzattal rendelkeztek. A
tendencia az volt, hogy a tulajdonosi gyarmatokat politikai zűrzavarok alkalmával általában
átszervezték koronagyarmattá.652
Korzika leendő jogi státusa számára tehát sokféle minta adódott.
Korzika államrendjének megállapítása kapcsán több helyütt elhangzik az utalás, miszerint a
leendő domíniumi birodalmi státust – abban a letisztult fomájában, ahogyan majd 1867-ben,
Kanadában létrejön – Korzika közelített meg leginkább.653
Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni rá,
mit is értettek a domíniumiság lényege alatt. A későbbi domíniumok mind olyan területen jöttek
létre, ahol a brit birodalmon belül angolszász telepesek képezték a lakosság túlnyomó részét, és
azok gyakorlatilag az anyaországihoz hasonló önkormányzati struktúrát és törvényhozó-
végrehajtó hatalmat kaptak, nagyfokú belügyi önállósággal, ugyanakkor a brit korona 649
Gregory: Ungovernable Rock, 82. P. 650
A mindenkori kormányzat tudatos klientúra-építése kitüntetések, birtokok, illetve állami hivatalok adományozása
révén. 651
Johnston: Ireland, 132-133. p. 652
Christie, Ian R.: Crisis of empire: Great Britain and the American colonies, 1754-1783. London, Arnold, 1966. 14-
18. p. 653
Jean-Yves Coppolani: La constitution du 19 juin 1794 = BSSHNC, CXIII-CXIV. Fasc. 668-669. 33-37. p.
99
fennhatóságának elismerésével. Kanadán kívül a brit birodalom legismertebb domíniumai az
Ausztrál gyarmatok, és egy időre Dél-Afrika voltak.654
Ebbe a képbe Korzika csak részben illik
bele: önkormányzati és törvényhozási hagyományai voltak, de nem angolszász telepesek hozták
létre.655
Itt a domíniumi elv kezdeti bizonytalanságával kellett számolnunk, és a brit állam
gesztusával, egy idegen, de a birodalomhoz önként csatlakozó nép iránt.
Az alkotmány szövegét Londonba küldték, Korzika királyának jóváhagyását kérve.
Hangsúlyozták, hogy nem a brit Parlament jóváhagyása kell, mivel annak nincs joga Korzika
fölött intézkedni. Amennyiben ez egy puszta perszonális unió, kétségtelen, hogy egyedül a királyi
személynek van bármiféle jogosultsága az ügyben. Mivel azonban ez egy unió volt, nem pusztán
perszonális unió, a helyzet kissé bonyolultabban alakult. Ha megnézzük az alkotmány szövegét,
feltűnik, hogy bár számos paragrafus taglalja a király illetve alkirály jogkörét, Korzika és Nagy-
Britannia tényleges kapcsolatával tulajdonképpen egyetlen paragrafus foglalkozik, az is
általánosságban: a IX. fejezet 3. cikkelyében a szöveg kijelenti, hogy Korzika népe lekötelezett és
hálás az angoloknak, azok érdekeit a sajátjainak tekinti (hogy ez alatt pontosan mit értettek, az
nem derül ki), osztozik annak minden háborújában és békéjében, és végül: „A korzikai Parlament
mindig kész lesz elfogadni a jelen alkotmánynak megfelelő szabályozásokat, amelyeket Őfelsége
és Nagy-Britannia Parlamentje már elfogadott, a brit birodalom és a hozzá tartozó területek
kereskedelmének terjeszkedése és haszna érdekében.” Itt tehát tulajdonképpen jókora joghézag
marad abban a tekintetben, hogy mi is a birodalmi érdek. Visszatérve az alkotmány jóváhagyására,
rögtön elkezdődtek a problémák. A brit uralkodó hatalmának jelentős része a 18. század végén
már ú.n. delegált hatalom volt, vagyis személyesen nem ő intézte, sőt, a felelősséget sem ő viselte,
hanem a kormány, a miniszterek. (Erről évtizedeken át heves viták folytak, hogy a kormány
testületileg, avagy a miniszterek individuálisan viselik-e a felelősséget, és a parlament, illetve a
király felé.) Korzika ügyei ilyen módon több tárcát is érinthettek. Mint szabad, önálló ország,
elsősorban a Külügyet kellett volna, hogy érintsék, sajátos módon éppen ez teljesen kimaradt a
dologból. Az unió ténye belüggyé tette Korzikát, másrészt azt is meg kell jegyeznünk, hogy a 18.
század végén a Külügy egy gyenge tárca volt, sokkal gyengébb, mint majd a 19. század közepétől
lesz. A gyengeség fő oka az volt, hogy a korabeli diplomáciai gyakorlat az államközi
kapcsolatokat a fejedelemek személyes ügyévé sorolta, és sajátos módon az angol uralkodó ezen a
téren őrizte meg legtovább a hatáskörét (utalhatunk is sokkal későbbi példákra is: Viktória
királynő, mint Európa nagyanyja, családi ügyként kezelte a kérdést, de még VII. Edward is
személyesen tárgyalta le a francia antant-szerződést.656
) Korzika ügyeivel tehát a továbbiakban a
brit Home Office (a társországok és gyarmatok ügyében pillanatnyilag illetékes
belügyminisztérium) foglalkozott. Az ügyekbe kellett, hogy legyen némi beleszólása további
három tárcának: a War Office-nek a szigeten állomásozó brit seregek révén, az Admiralty-nek a
térségben tartózkodó flotta révén, és végül, de nem utolsósorban az Exchequer-nek, a
Pénzügyminisztériumnak az ide érkező támogatások miatt. Mivel adott esetben a Chancellor of the
Exchequer (pénzügyminiszter) pozícióját maga a miniszterelnök, William Pitt töltötte be, így itt
legalább nem kell külön miniszterrel számolni. A forrásokból azonban kitűnik, hogy a sziget
ügyeivel egyedül Lord Portland belügyminiszter, illetve kisebb részben Henry Dundas
hadügyminiszter foglalkozott, más – beleértve a miniszterelnököt is – nem. Mivel Nagy-
Britanniában miniszter csak parlamenti képviselő lehetett, továbbá a belügyminisztérium törvényi
jellegű intézkedéseihez is a brit Parlament jóváhagyása kellett, Korzika népe közvetve tehát mégis
alárendeltje lett a brit törvényhozó és végrehajtó hatalomnak egyaránt. Sir Gilbert Elliot, az angol
ügyvivő, illetve 1794 őszétől alkirály, hivatali levelezést Lord Portlanddel folytatott, tőle várt 654
A különféle területek domíniumi berendezkedéséről részletesen ld. Ilonszky Gabriella: Westminsteri változatok :
az angolszász politikai rendszerek. Bp. Aula, 1998. passim. 655
Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy volt Elliotnak egy elvetélt javaslata a sziget „etnikai
átalakítására”: 1795. július 13-án kéri Portlandet, hogy küldjenek angol deportált fegyenceket Korzikára, közmunkák
végzése céljából. Elliot: Correspondance, 208. p. 656
Muriel Chamberlain: Pax Britannica: British foreign policy 1789-1914. London, Longman, 1988. (a továbbiakban:
Chamberlain: Pax Britannica) , 11. p.
100
segítséget, utasítást, támogatást és konkrét intézkedéseket. Több ízben maga is „annexió”-t
emleget a sziget megszerzésének módjaként.657
Ergo: a korzikai királyság, mint a brit belügyi
tárca egyik támaköre működött. A helyzet visszásságát maguk a korzikaiak és érezték. „Ha a
parlament csinál valamit, egy másik parlament megsemmisítheti…ha a parlamenti képviselők nem
azt teszik, amit várnak tőlük, csak őket teszik felelőssé, és más képviselőt választanak helyettük”-
írta Paoli egyik levelében.658
A brit gyarmati politika a 18. század végén
A téma kapcsán érdemes a brit gyarmatpolitika korabeli helyzetéről is szólni. Korzika
megszerzése éppen egy olyan időszakban következett be, amely a brit történelemnek leginkább
„gyarmatmentes” korszaka. A brit gyarmatpolitikában az 1783-as sokk után több évtizedes szünet
következett. Majd a 19. század elejétől kezdenek újra foglalkozni a területszerzés kérdésével, de
igazán majd csak jóval 1850 után. A hatalmas brit gyarmatbirodalom, amely első formájában a
hétéves háború idején, hihetetlenül gyorsan jött létre, majd az amerikai függetlenségi háborúval
ugyanolyan hihetetlenül gyorsan omlott össze, jó időre elvette az angolok kedvét a szisztematikus
terület-gyűjtéstől. A területszerző érdeklődés Ázsiára korlátozódott. A brit gyarmati gondolkodást
a 19. század közepéig jelentősen befolyásolja a liberális gazdaságpolitikai irányzat, melynek
gondolkodói hevesen ellenezték a klasszikus gyarmati rendszer kiépítését, mondván: a
koronagyarmat fenntartása hatalmas ráfordításokat igényel, és elnyomó szerepkörrel jár, szóval
nem éri meg. (Erre legjobb példa az imént elszakadt, hálátlan Tizenhárom volt.) Sokkal
kedvezőbb a tőkebehatolások támogatása. Erre legjobb példa a Kelet-India-Társaság, amely
Indiában veszteségesen működött, nemegyszer csődbe került (a Bostoni Teadélután előzménye is
éppen egy ilyen csőd volt!), ugyanakkor az elvileg független Kínában az ópiumkereskedelem
révén hihetetlen hasznokat zsebelt be.659
Ez a gondolatrendszer egyébként a 19. század végén is
szívósan továbbélt: amikor az 1880-as években Afrika felosztásából az angolok kivették
(oroszlán-)részüket, a Nyugat-, Dél-, és Kelet-Afrika Társaságokra bízták az aktuális célterületek
felderítését, azok elfoglalását és kiaknázását. Az ilyesmivel járó piszkos munkát, a durvaságokat a
magántársaságokra bízták (melyek állami szabadalomlevéllel működtek). Majd, miután a
vállakozás sínen volt, az uralom szilárd, és a haszon busás, az angol állam szépen saját kézbe vette
a területet, és koronagyarmattá minősítette azt.660
Tehát, még az 1880-as években is ilyesfajta
„fügefaleveleket” tettek a direkt gyarmatosítás elé. Az 1780-as években Ausztrália
megszerzésének nagyon komoly ellenzői voltak, végül, nagy nehezen a fegyenctelepként történő
hasznosítást hagyták jóvá.
Ha szűkebb korszakunkat, a 18-19. század fordulóját nézzük, közismert tény, hogy Nagy-
Britanniának tulajdonképpen minden erőforrását igénybe vette a francia háborúk sorozata,
szisztematikus terjeszkedést csak Indiában folytatott, illetve az Indiába tartó hajózási útvonalon
szerezte meg a számára fontos állomáshelyeket azoktól az államoktól, akik a háború során
időlegesen a franciák mellé álltak (a hollandoktól Fokföld, Ceylon, a franciáktól pár Nyugat-
afrikai telep, stb.). Ezeknek egy részét 1814-ben, a békekötéskor visszaadta (azonban Fokföldet és
Ceylont jó ízléssel megtartotta). Hasonlóan, „kénytelenségből” szerezte meg pl. Máltát. Anglia
tehát úgy tett, mint aki véletlenül belebotlott bizonyos területekbe, és akkor már nem akarta veszni
hagyni azokat. A helyzet azonban valóban azt tükrözte, hogy a brit állam tulajdonképpen az 1860-
as évekig nem rendelkezett átgondolt, következetes gyarmatpolitikával.
657
Elliot: Correspondance, 214. p. 658
Defranceschi: Royaume anglo-corse, 228. p. 659
Ld. D. L. Mackay: Direction and purpose in British imperial policy, 1783-1801. = The Historical Journal, XVII, 3.
(1974.) 487-501. p. 488. p. 660
Chamberlain: Pax Britannica, 152-153. p.
101
A Pitt-kormányzat egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Pitt személyesen sem.661
A
helyzet fonákságát legjobban talán az illusztrálja, hogy a Pitt-kormányok idején még önálló
gyarmatügyi minisztérium sem létezett. Az 1770-es években létező Colonial Office-t a Board of
Trade-ből662
különítették el. A Gyarmatügyi Hivatalt 1783-ban, az amerikai háború elvesztése
fölötti első elkeseredésükben megszüntették, és a kevés megmaradt gyarmat ügyeit a
Belügyminisztériumhoz utalták. Ráadásul a jól működő Board of Trade-et is elhanyagolták. A
belügyi vezetők ráadásul általában olyan emberek voltak, akik egyáltalán nem értettek a
tengerentúli birtokokhoz, és a minisztérium-átalakítások révén a gyarmatügyekhez értő, gyakorlott
adminisztrátorok is a régi tárcánál maradtak.663
Az 1794-es kormány-átalakításnál664
Lord
Portland kapta a Belügyet, akinek – mint fentebb utaltunk rá – semmi affinitása nem volt a
gyarmatok felé, Korzika ügyei is sokadrangú kérdést jelentettek számára. Nem is csoda. Ezekben
a zavaros években Portland számára az igazán égető problémát a brit társadalom fokozódó
nyugtalansága, a közrend fenntartása, a politikai szerveződések, a romló életszínvonal, a gyári
zavargások, a börtönök, a milicia, a népességnyilvántartás, az idegenrendészet, a titkosszolgálatok,
sőt, a koronabirtokok irányítása jelentették: a tengerentúli területek púp voltak a hátán.665
Minisztériumi stábja is mindössze 13 emberből állt. Az 1794-es kormány-átalakításkor
megszervezték a War Office-t (hadügyminisztérium), de eszükbe sem jutott a gyarmatügy
hatékonyabbá tétele. Mi tagadás, ez a kérdés az 1790-es években eltörpült a többi között. A Pitt-
kormány csak alkalmanként, a külkapcsolatok, majd a háború aktuális alakulása függvényében
törődött a tengeren túli birtokok ügyeivel, és leginkább bajelhárítás céljából. Ilyen lépések voltak
Írország és Kanada helyzetének rendezése, melyek révén az ottani nyugtalanságnak akarták elejét
venni. De még a híres (fentebb említett) Nootka-válság sem valamiféle gyarmatszerző
tevékenységet jelez, csupán a kereskedelmi lehetőségek fenntartásának igényét. Egyes miniszterek
időnként mutattak bizonyos érdeklődést a gyarmatok iránt (Lord Hawkesbury és Dundas India,
Lord Sydney Kanada irányába), de Pitt szemlátomást teljesen érdektelen volt a témában.666
Egyébként a forrásokból azt a következtetést kell levonnunk, hogy a brit kabinet alapvetően
egyáltalán nem foglalkozott Korzika ügyével: 1794 és 1796 között, a kabinet ülésein Lord
Portland, a felelős miniszter egyszer sem referált a témáról, Elliot számtalan leveléből
egyetlenegyet sem mutatott meg kollégáinak.667
A helyi kormányzat
Korzika alkotmányának ismertetését a helyi sajátosságoknak megfelelően célszerű nem a
szokásos hierarchikus sorrendben, vagyis nem a törvényhozó hatalommal kezdeni, hanem a helyi
kormányzatoknál, mely Korzikán tulajdonképpen önálló, a legerősebb, és a többit meghatározó
hatalmi ág.
Mivel a törvényhozás alkalmanként működött, a folyamatosan működő végrehajtó- és bírói
hatalom pedig idegen irányítás alatt állt, és földrajzilag is alig elérhető volt, a korzikai átlagember
661
Legrészletesebb életrajzának vonatkozó kötetében említés sem történik arról, hogy valaha is foglalkozott volna
Korzikával. Ld. John Ehrman: The younger Pitt, Passim. 662
A gyarmatügyi és a kereskedelmi minisztérium. 663
Mackay: Direction… 492-493. p. 664
1794 tavaszán a francia forradalmi háborúk miatt szakadás következett be a whig párton belül. A párt egyik vezére,
Charles James Fox és hívei kitartottak francia-szimpátiájuk mellett, még a szeptemberi vérengzések ellenére is. A
másik frakció, melynek élén Lord Portland és Sir Gilbert Elliot álltak, forradalomellenességük következtében a
háborút a végsőkig folytatni akaró kormány mellé álltak. 1794 nyár elején így lett portland belügyminiszter, a
pártfúziót lényegében megszervező Elliotnak pedig a madrasi kormányzói állást kínálták fel, de egészségügyi okokból
egyelőre elutasította. Így lett mediterrán civil megbízott. Ld. David Wilkinson: The Pitt-Portland coalition of 1794 and
the origins of the tory party = History, Vol. 83. April 1998. No. 270. 249-264. p. 665
Mackay: Direction, 495-496. p. 666
Mackay: Direction, 494. p. 667
Elliot: Letters, 333. p.
102
számára a hatalom megtestesítője saját falva, pievéje, esetleg városkája vezetősége volt. Mivel
Korzikán még a legnagyobb városnak, Bastiának is maximum hat-nyolcezer lakosa volt a 18.
század végén, könnyen elképzelhető a helyi hatalom közvetlen megjelenési formája: nemcsak,
hogy a helyi lakosság minden egyes tagja személyesen ismerte elöljáróit, de az elöljárók is
közvetlen ismeretségben voltak közösségük valamennyi lakosával. A faluközösségek döntéseiben
egyenlő szava volt – vagyonra és származásra való tekintet nélkül – minden családfőnek. A szabad
és felelős politikai döntéshozatalnak – ha úgy tetszik, a demokráciának – csupán az archaikus
hagyományok, a klánszellem és a vérbosszú hagyománya állta útját.
A rendszer gyökerét a Terra di Comune-ben kereshetjük, mely Korzika északkeleti felén
alakult ki a 14. század közepén. A Terra di Comune az északkelet-korzikai falvak földesúri
hatalmaskodások elleni önvédelmi szervezete volt. Erejét az öntudatos, jól szervezett, összetartó
faluközösségek jelentették. A korzikai faluközösségek már a pisai időkben kialakították azokat a
szervezeti kereteket, amelyek egészen a 18. század végéig működőképessé tették, és csak a
bonapartista Franciaország volt képes hatásosan átalakítani azokat. A szigetnek azon részét, mely
kívül esett a Terra di Comune szervezetén, „Terra dei Signori”, vagyis az urak, a földbirtokosok
földje668
néven emlegették, bár ez a név nem terjedt annyira el, mint a Terra di Comune. A
szigetnek erre, a fejletlenebb részére inkább a „Di Lá da Monti”, „Oltremonti” vagyis a „hegyeken
túli rész” megnevezést alkalmazták.
A korzikai helyi kormányzat alapegysége az egy templom köré szerveződő egyházközség
volt. Mivel a sziget lakossága kis létszámú és szegény volt, a sziget felszíne pedig meredek
hegyekkel tagolt, az a helyzet állt elő, hogy egy-egy folyóvölgyben a lakosság egy templomot
épített, ahová a völgy összes falucskájából jártak a népek a vasárnapi misére. Ezek a
völgyközösségek voltak a pievék, központi templomuk pedig a pievano.669
A pieve tehát nagyobb
területi egység volt, mint egyetlen falu, általában öt-nyolc falucska is tartozott hozzá. A 15-16.
századra a pievék gazdagabb falvai sorra építettek maguknak egy-egy templomot, vagy legalább
egy kis kápolnát, vagyis a pieve több egyházközségre bomlott,670
közigazgatási szerepe azonban
megmaradt. A 16-18. században, amikorra a pieve-rendszer már megszilárdult, 66671
ilyen
közigazgatási egység működött a szigeten. A pievék lakossága rendszeresen tartott gyűléseket a
pieve központi templomában, ahol a vasárnapi misék után megvitatták a közösség fontosabb
ügyeit, megválasztották a helyi tisztségviselőket, és a pieve küldötteit a consultákra. (A consulta, a
törvényhozó országgyűlés, erről részletesen lesz szó a törvényhozó hatalomról írottaknál.) A
pieve-rendszer sajátos hagyománya volt, hogy a korzikaiak minden politikai gyűlésüket, így az
országgyűléseiket is mindig templomokban tartották.672
Már a falujukban megszokták, hogy a
templom a színtere mindenfajta közösségi megmozdulásnak.
668
A szigetnek ezen a felén a földek nagy része 11 nagy család között oszlott meg. Ld. Guerrini, 84. p. 669
A pieve szó a szakirodalom szerint a latin plebs szóból származik, amely eredetileg pásztorkodó családot jelentett.
Ld. Sédillot, 108-109. p. A pieve fogalma Itália egyes hegyvidékein szintén ismert. Savoyában egy, vagy több
szomszédos völgy falvai ugyanabba a bírói körzetbe tartoztak. Ezek a közösségek (pieve vagy communi di valle
néven) ókori gyökerekre hivatkoznak, és fokozatosan építették ki gazdasági-, társadalmi- és politikai szervezetüket,
védekezésül a földesúri önkény ellen. Központjuk általában a völgy templomában volt. Hasonló szervezeteket
Nyugat-Európa magas hegyvidékein máshol is találunk, pl. Baszkföld, Jura, Auvergne, Andorra. Ld. Heers, Jacques:
L’occident aux XIVe et XVe siecles: aspects économiques et sociaux. Paris, PUF, 1990. 313. p. A pievano-ról ld.
Graziani: La Corse génoise, 228. p. 670
A 18. század közepén 333 parókiát említenek, ebből 247 a „Hegyeken innen”, 86 pedig „Hegyeken túl” volt. Ld.
Arrigi: La vie quotidienne…, 117. p. A pievék több egyházközségre bomlása a 16. században gyorsult fel, de voltak
archaikus pievék (pl. Orezza), ahol megmaradt az eredeti, több falut magában foglaló egyházközségi struktúra. Ld.
Graziani: La Corse génoise, 90. p. 671
A pievék számát illetően kissé bizonytalanok az adatok. A 18. század közepén egyes források 55, mások 61 pievét
tartanak számon. Ld. Arrigi: La vie quotidienne en Corse, 117. p. A pieve helyébe a francia konzulátus időszakában a
kanton elnevezés került. Közigazgatási funkciója kb. azonos, de a földrajzi elrendezés, felosztás nem. Ld. Tommasi,
12. p. 672
Ld. Sédillot, 108-109. p.
103
A pieve-rendszer először csak a Terra di Comune területein alakult ki, ám már a 14.
században meghonosodott a sziget minden részén, 1576-tól pedig hivatalosan is kiterjedt az egész
szigetre. Bár a rendszer alapvetően a faluközösségek rendszerére épül, a nagyobb városok is
beletagozódtak. Ha egy pieve területén volt egy nagyobb település, annak lakosai ugyanúgy részt
vettek a pieve gyűlésein, mint a legkisebb falu lakosai.
A korzikai pieve-rendszer talán legfontosabb vonása az archaikus demokrácia.673
A pievék
gyűlésein nem volt jogi különbség egy módos ajaccioi hajótulajdonos, illetve egy hegyoldali
kőviskóban lakó juhász között. Egészen a francia rezsim kezdetéig a korzikai önkormányzati
rendszer nem ismerte a vagyoni különbségtétel elvét. A pievék gyűlésein a közösség valamennyi
felnőtt férfitagja előadhatta véleményét, és leadhatta szavazatát. A helyi demokrácia egészen
különleges megnyilvánulásaként még nők is szavazhattak a faluközösség, vagy a pieve
gyűlésein.674
Ez akkor volt lehetséges, ha olyan özvegyasszonyról volt szó, akiknek a legidősebb
fia még kiskorú.675
Egyébként a hagyományok a családon belül is jelentős beleszólást engedtek az
asszonyoknak.676
A pieve gyűlése törvényhozó testület is volt: capitolare néven helyi törvényeket
is hozhattak, melyek érvénybe lépéséhez azért a genovai Szenátus jóváhagyása is kellett. 1572
után ezeket a capitolare-kat is belefoglalták a Libro rosso-ba.677
A falvak élén néhány választott tisztviselőből álló magisztratúra állt. Vezetője a podesta
volt. Ezt a tisztséget megtalálhatjuk a középkori itáliai városokban is678
, de feladatköre a korzikai
falvakat illetően eredetileg nem pontosan tisztázott, a 17-18. századra nagyjából megfelel egy mai
értelemben vett polgármesterének.679
Podestája eredetileg csak a pievének volt, majd a Bank
uralma idején a falvak élére is podesta került.680
A podestát – az 1560-as évek óta - a faluközösség
családfői közül választotta a lakosság, mindig a legmódosabb és legtekintélyesebb gazdák
közül.681
A podesta jó családból kellett származzon, iskolázott (értsd: írástudó) ember kellett
legyen, szolgálata fejében mentesült a fejadó és az általános fegyverviselési tilalom alól.
Választásához a község férfilakosságának kétharmados többsége, és a kormányzó jóváhagyása
kellett.682
Megbízatása egy évre szólt, és csak három év elteltével lehetett újraválasztani.683
Ez
nem holmi tiszteletbeli feladat volt: a podestának nagyon sok dolga akadt. A tényleges
polgármesteri teendőkön kívül döntőbíráskodnia is kellett,684
ezen kívül rendőrfőnöki teendői is
voltak, ő volt a felelős a banditák elfogásáért, ő gondoskodott az özvegyekről és az árvákról.
Felügyelt az adók háztartásonkénti szétosztására és behajtására,685
a garázdálkodó vadállatok
kordában tartására (a cacciatore, a fővadász segítségével), köteles volt a falu számára jegyzőt
673
A dolgozatomban a Terra di Comune-ről és a pievék demokráciájáról a szakirodalomban általánosan elfogadott
nézetet vettem át. Vannak azonban olyan vélemények is, amelyek tagadják a Terra di Comune ténylegesen
demokratikus jellegű működését. Ilyen véleményt vall pl. Francis Pomponi professzor is. Szerinte a dolgok ilyen
felfogása egyszerűen misztifikáció: a dolgok nem ilyen szépen működtek, a falusi podesták egy szűk körből kerültek
ki, és sok esetben afféle despotaként ültek a falu nyakán. Pomponi professzor szíves közlése. Hasonlóan nyilatkozik
Marchetti is, 12. p. 674
Ezt a faluközösség egyéni hagyományai tették lehetővé. Belgodere és Balagne nevét említi: Carrington: Granite,
146. p. 675
Ld. Tommasi, 24. p. 676
Ld. Hanlon: Early Modern Italy, 28. p. 677
Tommasi, 14-15. p. 678
Liguria vidékein különösen elterjedt volt. Francis Pomponi prof. szíves közlése. 679
A podesták feladatköréről ld. Tommasi, 3. p., Moretti, 20-21. p. A podestaság ráadásul a városokban is mást és
mást jelentett. Bonifacio, Calvi és Satrene városában genovai tisztviselőt jelentett, végrehajtói és bírói szerepkörrel.
Bastiában a városi tanács vezetője. Ld. Graziani: La Corse génoise, 228. p. 680
Mémorial, 204. p. 681
Olykor előfordult, hogy az egymással viszálykodó gazdag klánfőnökök megakadályozták egymás megválasztását,
így a falu podestája egy szegény ember lett. Ld Graziani: La Corse génoise, 91. p. 682
Tommasi, 24-25. p. 683
Sédillot, 74. p. 684
A podesta elnöklete alatt állt az aringo, az elsőfokú bíróság. Ld. Graziani: La Corse génoise, 227. p. 685
Mémorial, 204. p.
104
(notario) és orvost (chirurgo)686
fogadni. A falusi podesta mellett egy két fős testület, a „padri del
comune” („a közösség atyái”) tagjai látták el a legfőbb tanácsadó szerepkört, afféle segédbírák
voltak, elsősorban peres ügyekben segédkeztek. Ezen kívül voltak egyéb tisztségviselők is. A
guardiano ügyelt az élelmiszerkészletekre, ő osztotta szét szükség esetén a tartalékokat, őrizte az
elkóborolt állatokat.687
A podesta hivatalában segédkezett egy törvényszéki írnok és egy
végrehajtó is.688
A helyi milícia kapitánya (caporale) segítette a podestát a rend fenntartásában,
illetve az esetleges bandita- és kalóztámadások kivédésében. Ezért aztán a podesta mellett az ő
kiváltsága volt, hogy a tiltások időszakában is viselhetett legálisan fegyvert.689
Időszakonként
prokurátorokat (procuratore)690
is választottak, ezeknek egy-egy feladatra adtak megbízást, mint
pl. bizonyos tisztségviselők, vagy az országgyűlési követek megválasztásának lebonyolítására,
vagy a falu képviseletének ellátására a provinciák gyűlésein, vagy a kormányzó udvarában.691
Ez a szervezet hierarchikusan épült föl, de nem privilégiumokon alapult.692
A
tisztségviselőket általában egy évre választották, akik bérüket gabonában kapták. A
faluközösségek nemcsak a tisztviselőket választották meg: gyűléseik döntöttek minden fontosabb
helyi ügyben: helyi adókról, közmunkákról döntöttek (pl. útjavítás, kútásás). A földtulajdont is
sajátságosan kezelték. Mivel a Terra di Comune közföldet is jelent, a földet közösségi tulajdonban
tartották, abból háromévente kisorsolták. A földdarab használója köteles volt parcelláját a
harmadik évben ugaron tartani. Extrém példaként ismerték a fa-birtoklást: gesztenye-, dió-,
olajfára és szőlőtőkékre vonatkozott, és azt jelentette, hogy a fa és termése ültetőjét, illetve annak
leszármazottját illeti meg, függetlenül attól, hogy az alatta levő föld kinek a tulajdona lett közben.
Ha a fa kipusztult, a szokásjog megengedte a helyébe egy ugyanolyan fának az ültetését. A fát,
földtől függetlenül, el is lehetett adni. Ezt a furcsa hagyományt még karthágói-, vagy vandál
eredetűnek tartották, de a 18. század váltakozó rezsimjei is fenntartották, mivel a mindenkori
hatalom ösztönözni kívánta a haszonfák ültetését.693
A genovai hatalom nagyon ügyelt a
haszonnövényekre: fát kivágni (hacsak el nem pusztult) csak engedéllyel volt szabad, és a
földtulajdonosoknak olykor előírták, hogy évente kötelesek húsz tőke szőlőt ültetni. 1637-ben még
földhitelbankot is alapítottak.694
A genovai időkben kétlépcsős podestaság alakult ki: a falvak podestái mellett a pievének a
podestája, a podesta maggiore.695
Eredetileg ezt is a genovai hatalom nevezte ki, a 17-18. századra
azonban a pieve-közösség által választott tisztviselő lett, feladata a helyi vezetők, és az
adóbehajtás ellenőrzése.696
A pievéknek igazi helyhatósági szerepük nem volt, lényegében a
különféle választásokat bonyolították ezen a szinten, illetve bírósági feladatokat töltött be ez a
közigazgatási egység.697
A pievék fölött álló közigazgatási egység a kilenc provincia volt.698
Ezek
686
A szegény és elmaradott korzikai falvak érdekes módon a képzett orvos tartását nagyon fontosnak tartották. A
gazdagabb családokban meglepően sok volt az itáliai egyetemeket járt személy, és ezek között is nagy a képzett
orvosok aránya. Ld. Angelini, 152. p. 687
Sédillot, 75. p. 688
Francia források szerint greffier illetve huissier. Arrigi említ még egy surrogato címre hallgató végrehajtó
személyt is. Ld. Arrigi: La vie quotidienne… 118. p. 689
Ld. Arrighi, Paul: La vie quotidienne en Corse au XVIIIe siecle. (Paris, Hachette, 1970.) (a továbbiakban Arrighi),
82. p. 690
Procuratore: Arrigi szerint a pievék választott vezetőinek rangja – egyéb szakirodalmi forrásokkal szemben – nem
a podesta, hanem a procuratore volt. A pieve vezetőjének szerepe azonban a leírások szerint ugyanaz, csak az
elnevezés változik. Ld. Arrigi, 117. p. 691
Ld. Mémorial, 2. Tome, 204. p. 692
Sédillot, 109. p. 693
Sédillot, 77-78. p. 694
Albitreccia, 61-62. p. 695
Ld. Sédillot, 109. p., valamint: Le mémorial des corses. 2. Tome: Soumissions et résistances, 1553-1796 / sous la
dir. de Francis Pomponi (Ajaccio, 1981.) (továbbiakban: Mémorial) 204 p. 696
Ld. Graziani: La Corse génoise, 228. p. 697
Arrigi szerint a pieve, mint bírói egység élén a procuratore állt, más források szerint a procuratore csupán a
többszintű választások során rendelkezett feladattal. Ld. Arrigi: La vie quotidienne, 117. p.
105
nem annyira a helyi igazgatásban vettek részt (ilyen jellegű feladatkörük leginkább a bírói hatalom
gyakorlását illetően volt), hanem inkább az országos, központi irányítás feladatköreit osztották
szét közöttük. Fontos feladatuk volt pl. a 17. században a helyi jogszokások, hagyományok
összegyűjtése, kódexbe foglalása. Erről a kódexről, a Libro Rosso-ról az alábbiakban, a bírói
hatalom kapcsán még lesz szó. A provinciák élére időleges feladatokra procuratore-kat állítottak,
ezek jártak el a közösség nevében és érdekében a kormányzónál, vagy a Serenissimánál, részt
vettek a Dodici választásán.699
Bár a városok betagozódtak a pieve-rendszerbe, létezett külön önkormányzatuk is,
melynek élén a Magnifica communita nevű végrehajtó testület állt. E testület tagjait anziani-nak
nevezték (a genovai Szenátus mintájára), és városonként különbözött létszámuk. Bastiában négy,
Ajaccioban hat főből állt.700
Bonifacio, Calvi, Bastia külön kiváltságokkal rendelkeztek. Mivel
ilyen kiváltságokat először Bonifacio kapott, ez volt az ú.n. „bonifaciói jog”. A városi Consiglio-k
(tanácsok) döntöttek a helyi ügyekben, pl. gabonaárak, élelmiszerkészletek felügyelete, rendőri
intézkedések. E testületek intézik a helyi podesta- és anziani-választásokat.701
A 18. század számos alkotmányos változása a francia időkig tulajdonképpen nem érintette a
helyi önkormányzati szintet. A kérdést egyébként 1771 májusában egy edictumban szabályozták.
A szöveget nagy gonddal készítették elő, Chardon702
intendáns komoly vizsgálatokat folytatott
előtte.703
A francia rendi állam – bár előírt bizonyos kötelezettségeket a helyi igazgatás számára –
nem nyúlt a magisztratúrákhoz. Ebből a szempontból a franciák rendkívül nagyvonalúan jártak el,
mivel ugyanekkor a francia falvaknak nem volt semmiféle választott képviselő- illetve vezető
testülete, a falu gyűlésének irányítója a földesúr, a városoké pedig az intendáns volt.704
Annyi
átszervezés történt, hogy 1771-ben az addigi 9 helyett 10 provinciára osztották a szigetet. Ezek
élére a király által kijelölt inspecteur került.705
Korzika élére tulajdonképpen két királyi megbízott
(commissaire) került, a katonai parancsnok és egyben kormányzó (Commandant néven), valamint
az igazgatásért és pénzügyekért felelős intendant. Commandant-ok: Marbeuf, de Vaux, végül
Vicomte du Barrin, Intendant-ok pedig: Chardon, Colla de Pradines, Boucheporn és La
Guillaumye.706
A franciák megállapítása szerint a korzikai helyi igazgatás alapja a „főnökök és
családjuk 25 évesnél idősebb fiainak gyűlése”. A közösség vezetőit szigorúan ellenőrizték,
megválasztásukba is beleszóltak. A rendszer konszolidálódása után megfigyelhető, hogy míg 1771
után több ellenőrzésen ment át minden tisztviselő megválasztása, 1781 után már egyetlen,
egyszerűsített választással lehetett a falu illetve a pieve tisztségviselőit megválasztani.707
Az
Ancien Régime francia közigazgatása egyébként olyannyira nehézkes és áttekinthetetlen rendszer
volt, hogy a kormányzat igyekezett ettől megkímélni az új országrészt. Csak a helyzet
érzékeltetésére: az egyházmegye (diocese) még a római időkből származó egység volt. Léteztek
igazságszolgáltatási körzetek (északon bailliage-nak, délen sénéchaussée-nek hívták).708
A 16.
századtól katonai közigazgatási egységek intézték a sorozással és a katonai egységek feltöltésével
kapcsolatos ügyeket (ezeket gouvernement-eknek hívták), s végül a 18. században alakultak ki az
698
A kilenc provincia: a Hegyeken inneni részen: Bastia, Cap Corse, Aleria, Corte, Calvi, Balagna, a Hegyeken
túl: Vico, Cauro [más néven: Olmeto], és La Rocca [Sartene]. Ld. Fontana, 30. p. 699
Ld. Mémorial, 204. p. Arrigi szerint a provinciák élén a lieutenant, vagy commissario állt. Ld. Arrigi, 117. p. 700
Ld. Graziani: La Corse génoise, 227. p. 701
Mémorial, 135-136. p. 702
Daniel Marc’Antoine Chardon, 1768-1771 között Korzika intendánsa. 703
Bordes, 594. p. 704
A falvakban ez a helyzet 1797-ig maradt fenn. Ld. Soboul, 64. p. 705
Arrighi: La vie quotidienne, 121. p. 706
Barthelemi de Colla de Pradine 1771-1775., Claude Francois Bertrand de Boucheporn 1775-1785, Francois
Nicolas de la Guilleaumye 1785-1789 között töltötte be az intendánsi posztot. Ld.
http://www.worldstatesmen.org/France_reg.html (2005-11-07). -Gai, 244-245. p. 707
Bordes, 596-597. p. 708
Dictionnaire de l’ancien regime: Royaume de France XVIe-XVIIIe siecle /dir. De Lucien Bély. Paris, PUF, 1996.
121-123. p. (a továbbiakban: Dictionnaire Ancien Reg.)
106
adóztatási feladatokat ellátó généralité-k, a pénzügyi körzetek, élükön az intendánssal.709
E
négyféle igazgatási egységnek a határai ráadásul a legritkább esetben estek egybe. Franciaország
ezen kívül tartományokra (province, ill. pays) is fel volt osztva. A tartomány tulajdonképpen nem
jelentett közigazgatási egységet, inkább politikai jellegű, hagyományos összetartozást jelentett.710
Az állami közigazgatás tényleges központjai a gouvernement-ek és az intendatúrák voltak. Az
intendánsok állandó összeköttetésben álltak az államtitkárral, és a fő-intendánssal, ők voltak helyi
szinten az államhatalmi központosítás reprezentánsai, a királyi hatalom képviselői.711
Szerepük a
pénzügyi irányítás mellett rendőrhatósági és igazságszolgáltatási téren is érvényesült.712
Korzikán
a francia uralom alatti helyhatósági rendszert az 1771-es edictum szabályozta. Ez a rendelet a
podesták bírói funkciójával, és a városok, községek helyi adminisztrációjával és rendőrségi
feladatköreivel foglalkozott. A pieve-gyűléseket ekkoriban szorították meg olyan módon, hogy
csakis a családfőknek biztosítottak részvételi és szavazati jogot. Az edictum kihangsúlyozta az
intendáns és a katonai parancsnok befolyását. Ők választották ki pl. hogy kik fognak nemességet
kapni.713
Marbeuf és Boucheporn korzikai hatalmának stabilizálását ez a sajátos patronátusi jogkör
biztosította.
Helyhatósági átalakítással csak az 1790 utáni időszakban találkozunk. Korzikát 1790. január
15-én (tehát gyakorlatilag az inkorporálással egyidőben) département-ná alakították át, és 9
district-re, azokat pedig canton-okta osztották. Tehát megszüntették a provinciákat és a pievéket.
Valójában ez nem jelentett nagy változást, tulajdonképpen csak névváltozást hozott: az új
egységek területileg nem sokban különböztek az előzőektől.714
Az új megye irányító testülete az
Assemblée départementale lett, 36 taggal, ennek egy 8 tagú végrehajtó bizottsága volt, a 9 district-
nek pedig egy-egy 12 tagú tanácsa. Az 1791-es alkotmány leszögezi, hogy a helyi kormányzatok
célja tulajdonképpen az adóügyek intézésére korlátozódik.715
Komolyabb változtatást 1793 (a 3.
év alkotmánya) hozott, amikor Korzikát 2 département-re osztották, Golo központja Bastia,
Liamone-é pedig Ajaccio lett.716
Mint tudjuk, ezt az intézkedést a franciák gyakorlatilag már nem
tudták végrehajtani, hiszen tavasszal Korzika kikiáltotta függetlenségét. A sziget két részre
osztásában a franciák azon tapasztalata jelent meg, hogy a sziget két része között jelentős
társadalmi és gazdasági különbségek vannak. (No meg persze, a régi, jól bevált oszd meg és
uralkodj elve…) Ajaccio központtá válása nagyban elősegítette a város későbbi fejlesztését. A két
département-re osztást 1796 után a visszatérő franciák újra bevezették. Napóleon szülővárosának
akart ezzel kedvezni. A korzikai lakosság mindig határozottan ellenezte ezt a megosztást, úgy
tartották, a sziget életét évszázadok óta megkeserítő megosztottságot ez a lépés – adminisztratív
709
Az első intendánsokat 1683-ban nevezték ki. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, ráadásul az intendatúra és a
generalité sem esett mindig egybe: 1789-ben Franciaország 32 intendatúrára, ugyanakkor 33 generalité-ra oszlott.
Soboul, 63. p., Jellemző, hogy még a szakirodalom is ellentmondásos a témában : 36 generalité-t és 39 intendatúrát
említ, valamint 136 püspökséget. Ld. Ld. William Doyle: The Oxford History of the French revolution. Oxford, Univ.
Press, 1990. (a továbbiakban: Doyle), 2. p., Dictionnaire Ancien Reg. 601. p. 710
Részletesebben ld. Albert Soboul: A francia forradalom története. Bp. : Kossuth, 1989. 62. p. A kormányzók régi
hatalmának jó része a 17-18. század folyamán az intendánsokhoz került. Ami megmaradt: a kormányzó volt a
provincia katonai főparancsnoka, fő szerepe a közrend fenntartása. Ő tartja a kapcsolatot a helyi rendi gyűlésekkel és
parlamenttel. A kormányzó általában az udvari nemesség köreiből került ki, az intendáns általában polgári személy.
Ld. William Doyle: Origins of the French revolution. Oxford, Univ. P., 1982. 61. p. (a továbbiakban Doyle: Origins) 711
Még John Law mondta, 1720-ban: „a francia királyságot harminc intendáns kormányozza”. Ld. : Doyle: Origins,
59 p. 712
Soboul, 63-64. p., Már II. Henrik idejére kialakult az a rendszer, hogy többféle intendáns is volt, pl. intendant
d’armée, intendant de la marine, intendant des finances, intendant du commerce. Ld. Dictionnaire Ancien Reg., 667-
672. p. 713
Maurice Bordes: L’édit de mai 1771: l’administration municiplae des villes et communautés de l’ile de Corse =
Problemes d’histoire de la Corse. Paris, Soc. Robespierristes, 1971. 85-88. p. 714
Arrighi: La vie quotidienne, 122-123. p. 715
1791-es alkotmány, IV. fejezet, 2. szekció = A nagy francia forradalom dokumentumai / összeáll. Hahner Péter.
Bp. Osiris, 1999. 131. p. (a továbbiakban: Francia forr. Dok.) 716
Golo és Liamone 1811augusztusáig létezett, utána egyesítették a département-et, Ajaccio központtal. Ld.
http://www.worldstatesmen.org/France_reg.html (2005-11-07)
107
formája révén – inkább erősíti, mint megszünteti. A francia lépést nem a fejlesztés, hanem a
megosztva uralkodás szándékával magyarázták. A sziget ma is két département-re oszlik, csak
most a nagyon „csinált” Golo és Liamone helyett Haute-Corse, és Corse du Sud néven. Az 1793-
as rendezés más átalakításokat is hozott, a podestákat pl. lecserélték polgármesterekre.717
A
tisztviselő nevének megváltoztatása nyilvánvalóan azt a szándékot tükrözi, hogy a francia állam az
államigazgatás nyelveként a franciát ismeri el.
Mivel ezek a francia intézkedések a rendelkezésre álló pár év alatt nem gyakoroltak mély
benyomást a helyi lakosságra, 1793. májusában, amikor Korzika deklarálta Franciaországtól való
függetlenségét, gyakorlatilag zökkenőmentesen térhettek vissza a régi helyhatósági struktúrához
és megnevezésekhez. A helyhatósági struktúra a rendszer legstabilabb része: mivel a falusi- és
pieve-rendszer sokban emlékeztet az angol helyi kormányzatokra, a podesta legtöbb funkciójában
megfelel a sheriffének, illetve a polgármesterének, így az angol vezetésben fel sem merült
valamiféle változtatás szándéka. Az 1794-es alkotmány még csak említést sem tesz a helyi
kormányzatokról: a folyamatosság az újabb francia megszállásig töretlen maradt.
Itt azért érdemes egy kitérőt tenni. A helyhatóságok korabeli működésnek legjobb forrása az
angol kormányzat államtitkári levelezése. Sir Frederick North, akit az Alkirály kért fel Korzika
államtitkári teendőinek ellátására,718
1795. januárjában vette át az ügyeket, de belügyi jellegű
levelezés már a governo provisorio idején is folyt, részben személyesen az alkirály, részben az
Államtanács elnöke, Pozzo di Borgo révén. Ezekből a levelekből lehet bizonyos következtetéseket
levonni a korabeli Korzika helyhatósági viszonyaira vonatkozólag. Elliot szenvedélyesen vetette
bele magát a munkába. Már alkirálysága első napjaiban a legszerteágazóbb ügyekkel foglakozott.
Október 27-én például körlevélben érdeklődik a kerületek (districts) börtöneinek helyzete iránt.
(Kik a foglyok és miért – erről jelentést kért.) Még ugyanezen a napon elrendeli a Corte-Bastia út
javítását, és a bastiai világítótorony kijavítását: erre ki is utal 100 fontot. (Eleinte igen szép
összegeket utaltak minden helyhatóságnak, különféle célokra, de 1795 nyarától ez a lendület
erősen alábbhagyott, az adóztatás egyre nyilvánvalóbb nehézségei miatt.) Intézkedik a Livorno
felé irányuló postajárat rendszeresítéséről, ennek kapcsán elrendeli heti két alkalommal Corte és
Bastia között futár küldését.719
Ekkoriban az állam még Corte központtal próbált működni, ám már
a télen az Alkirály, az Államtanács és kísérő szerveik átköltöztek Bastiába. Ennek részben az
Alkirály és Paoli afférjai, másrészt a kellemetlen éghajlat volt az oka. November elejétől a
levelezés áttér az olasz nyelvre, idáig franciául ment. Részben nyilván ez is az oka, de az eddig
franciául használt terminus technicusokat felváltják az eredeti, korzikai olasz kifejezések.
November 6-án például az egyik pieve podestájának küldik el megválasztásának jóváhagyását és
felhatalmazását.720
Nagyon érdekes azonban az 1794. november 22-én kelt levél, amely a vicoi
kerület direktóriumához (al Diretto del Distretto di Vico) íródott. Ebben a levélben az Alkirály
igen határozott hangon elrendeli, hogy a Direktórium ne utasítgasson bizonyos Cristinacca és
Rocca urakat, egyáltalán, semmilyen formában ne molesztáljanak semmiféle funkcionáriust, mert
azok bármit is követtek el, az alkotmányban megállapított bíróság fennhatósága alá tartoznak. Azt
is kijelenti, a Direktóriumnak nincs joga senkit a tulajdonában háborgatni, majd a bíróság kivet rá
717
Arrighi: La vie quotidienne, 123. p. 718
Alkirályi kinevezését követően azonnal kérte North államtitkári kinevezését. North ekkor még nem is volt
Korzikán, Angliában volt. Hogy hogy esett a választás pont az ő személyére, nem tudjuk, de Elliot régről ismerte őt
személyesen, ismerte képességét, tehetségét, munkabírását, és nem mellékesen azt, hogy szenvedélyesen szereti, és
alaposan ismeri a Mediterráneumot. (Szinte minden telet ifjúkora óta ezen a vidéken töltött, beteges tüdeje miatt.)
Kiválóan tudott olaszul is, ami nem mellékes. North levelére 1795. január 3-án kelt Portland jóváhagyása. Ez is
sajátos, hogy Korzika államtitkárának kinevezését a brit belügyminiszter hagyta jóvá, és ő rendelkezett North évi
2000 fontos fizetéséről is. Ld. Gouvernement anglo-corse : correspondence du secrétaire d’état Frédéric North avec
les autorités administratives de la Corse. Bastia, Casimir Piaggi, 1922. (az alábbiakban: North) IV-V. p., North már
1795. augusztus 27-én kelt levelében tudatja egy barátjával a korzikai felkérést, ami ellen nincs is kifogása, csak nem
hiszi el, hogy megfelelő fizetést kapna. Ld. Carrington: Sources, 144. p. 719
North, 1-2. p. 720
North, 6. p.
108
annyi bírságot, amennyit jónak lát.721
Ebben a levélben egyrészt a vagyonvédelem mint emberi jog
védelme igen szép példája az angolszász politikai gondolkodásnak, de nem ez a legérdekesebb. Itt
az az elképesztő, hogy 1794 novemberében még lézetik kerületi direktórium Korzikán, legalábbis
egyes félreeső helyein, és ez a direktórium nemcsak hogy létezik, még működni is próbál. Szovjet
rezsimhez szokott elme azt is nehezen emészti meg, hogy az angol hatalom – mikor az esetről
értesült – nem azzal kezdi, hogy egyszerűen betiltja a direktórium létezését, hanem finomkodik:
közli vele, hogy ezt meg azt nem szabad. De nem tiltja be. A helyhatósági rendszernek az is
jellemzője (és talán ez magyarázza a vicói direktórium létét), hogy még 1794 novemberében és
decemberében a legtöbb kisebb helység esetében a levél hangsúlyozottan az ideiglenes
helyhatósághoz szól. Az angol korrektség szép példája, hogy 1794. nov. 28-án utasítja Ajaccio
ideiglenes adminisztrációját, hogy fizessék ki azokat a tartozásokat, amelyeket még a francia
rezsim idején vettek fel.722
Az is érdekes, hogy 1794. december 1-én „della giurisdizione di Terra
di Comune” ír, a parlamenti választások előkészítésének feladatairól.723
Tehát az angolok
elfogadták, hogy a korzikai nép a Terra di Comune fogalmát nem felejtette el: mivel ez a szervezet
volt a consulták elsődleges működtetője, most is így szólítják meg. Pontosan azonban nem tudjuk,
kit is értettek ez alatt: a parlamenti választások az egész sziget összes pievéjére vonatkoztak, tehát
valószínűleg a sziget összes helyhatóságát illette ez a megszólítás. 1795 folyamán az államtitkári
levelezés jó része különféle kinevezésekkel foglalkozik (podesták ill. bírósági személyek), ezen
kívül a csendőrség és az alakuló milícia ügyeivel foglakoznak. Többször előfordul, hogy különféle
podestákat utasítanak járványvédelmi intézkedések megtételére (nem pontosítják, miféle járvány:
a sziget ismeretében valószínűleg malária).724
Mindenesetre a levelezésből megállapítható, hogy
1795 elejére szilárdult meg, hogy a közigazgatásban a régi korzikai terminusokat használják, és a
rendszer is a régi. 1795. március 17-én születik meg a korzikai parlament törvénye a helyi
tisztviselők működéséről.725
Ennek első paragrafusa jelenti ki, hogy a királyság eddigi valamennyi
helyi kormányzata megszűnik. Az új rendszer azonban alkalmazkodott a régi szokásokhoz:
megnevezi a helyhatósági kormányzat tagjait: lesz egy podesta, két padri del comune, egy
procuratore, lesz egy 4 főből álló helyi tanács. A 2000 fősnél nagyobb településeknek ezen kívül
lesz még két censore-jük, akik a tanácshoz csatlakoznak. A tisztviselők megválasztásában részt
vehet minden polgár, aki a 25. életévét betöltötte, a helységben lakik legalább egy éve, ott
ingatlana van. A tulajdonos atya nagykorú fiai is részt vehetnek. A választásoknak kétévente,
május első vasárnapján kell megtörténnie, csöndben (vagyis nem közfelkiáltással). (Ez egyébként
azért érdekes, mert Angliában ekkoriban még a parlamenti követválasztások is közfelkiáltással
történtek.) A választásokon több jelöltet kell állítani, szavazategyenlőség esetén az idősebb jelölté
a poszt. A tisztviselő-jelöltek tudjanak írni, olvasni, a podesta-jelölt pedig 30 évesnél nem lehet
fiatalabb. A podestasághoz az is kell, hogy a jelölt előzőleg legalább egy éven keresztül más
tisztséget töltsön be. A választási napon az egész község egy helyen gyűljék össze, egy dékán
(presidente decano) elnöklete alatt, aki az eseményt azzal kezdi, hogy megnevezi az összes
szavazójogú polgárt, és a jelöléseket. A szavazatszedés- és számlálás is az ő feladatuk, és a végén
kihirdetik az eredményt. A dékán ügyel a szavazás rendjére (aki fegyverrel érkezik, azt kitiltja),
elbírálja az esetleges vitákat, és a végén ügyel arra, hogy a tömeg szétoszoljék és kiki hazatérjen.
Az angol minta követése, hogy vannak olyan hivatalok, amelyek összeférhetetlenek a helyhatósági
tisztségekkel: ilyen pl. az Államtanács tagja és elnöke, a bíró és ügyvéd, katona és pap. Korzikán
nagyon fontos megállapítás, hogy rokonokat nem lehet egyszerre több tisztségbe megválasztani
(ezt itt unokatestvéri szintig értik). Ha ilyesmi mégis megtörténik, az lép vissza, aki a kevesebb
721
North, 24. p. 722
North, 32. p. 723
North, 38. p. 724
Pl. 1796 februárjában Niolo provinciában. North, 171. p. 725
A törvény szövegét ld. Procés-verbaux des séances du parlement anglo-corse /publ. Par Abbé Letteron. Bastia,
Ollagnier, 1891-1892. = BSSHNC XI-XIIe année, 1891-1892, fasc. 126-131, 141-142. 124-143. p. (a továbbiakban
Procés-verbaux)
109
szavazatot kapta. 726
Közfeladatokat senki sem utasíthat vissza. A személyek két év után
újraválaszthatók. A megválasztottak – hacsak nincs vitatott eredmény – azonnal hivatalukba
lépnek. A községnek vannak nem választott, hanem a podesta által kijelölt hivatalnokai is: egy
kancellár és egy kézbesítő-hivatalsegéd.727
A községi személyek és testületek feladata egyébként
pontosan ugyanaz, mint a régi időkben, a közmunkák, útjavítások, közkutak és közrend
fenntartása, az ellátás megszervezése, a bíráskodást is beleértve. De most szépen, akkurátusan
részleteznek mindent. A község pénztárosa az idősebb padre, a törvény részlezeti az elszámolási
kötelezettségeket is. A tisztviselőknek egyébként ugyanaz a feladatuk, mint a régi időkben, a
censore – közelebbről nem pontosított – rendőri feladatokat lát el. A helyhatóságokat a királynak
van joga bármikor feloszlatni és új választást elrendelni. A községek kötelesek mindenről pontos
feljegyzéseket vezetni.728
Van még egy kérdés, amit érdemes talán a helyi kormányzat témakörénél tárgyalni, bár érinti
a felsőbb végrehajtó hatalmat és az igazságszolgáltatást is, sőt, ha úgy tetszik a jogérvényesítést is.
Ez a Dodici. Fentebb már utaltunk erre az archaikus intézményre, melynek feladatköre
tulajdonképpen a kapcsolattartás volt Korzika lakói, és az általában idegenben tartózkodó
hatalomgyakorlók között. A genovai időkben alakult ki ez a 12-18 tagú tanácsadó testület, akiknek
az volt a feladata, hogy a sziget kormányzóját tulajdonképpen tájékoztassák a sziget ügyeiről, és
az oratore-t kiválasztva panaszaikat a genovai Szenátus előtt is előadhassák. Ez az intézmény, ha
nem is volt igazán hatékony, mégis jelentett egyfajta képviseletet és biztonságérzetet a szigetnek.
A kérdés a Dodici sorsa a genovai uralom megszűnése után. Paoli rendszere természetesen nem
működtette ezt az intézményt, mivel függetlennek tekintette magát, ám 1769 után a francia rezsim
ugyanilyen néven felújította a tanácsot és az oratore-rendszert is, csak most Versailles-be küldték
a sziget képviselőit. Ez formailag úgy működött, hogy amikor a különféle rendek éppen nem
üléseztek, a versailles-ben tartózkodó 12 korzikai küldött (8 a Hegyeken innenről, 4 Túlról)
képviselte ott a sziget érdekeit, és nyújtott tanácsokat a francia kormányzatnak.729
Ez az intézmény
egyébként idegen volt a rendi struktúrától, a többi rendi országrésznek nem volt hasonló
képviselete. Elsősorban anyagi vonatkozásokra, az adókivetések végrehajtására és a közpénz-
költésekre felügyeltek.730
A francia forradalmi időkben, amikor Korzikának folyamatosan ott ültek
képviselői a különféle nemzetgyűlésekben, nem volt szükség az intézményre. A Dodicihez
hasonlatos távolban működő összekötő képviseletet az angol királyság idején újították fel, a
királyhoz küldött követek személyében. Ezeknek működése azonban – mint fentebb láttuk –
lényegében az alkirály elleni intrikálásra korlátozódott.
A törvényhozás
Korzikának azon a részén, ahol a Terra di comune kialakult, legkésőbb a 14. század közepe
óta létezett egy törvényhozó gyűlése, a veduta, későbbi és ismertebb nevén a consulta.731
A
consulta eredete a múlt homályába vész. A vonatkozó irodalom szereti kerülgetni a kérdést, hogy
mióta létezik ez az intézmény. Caird szerint már 1000 körül létezett, Carrington a 13. századra
teszi, egyes vélemények szerint Sinucello della Rocca hívta össze az első consultát Marianaban,
valamikor az 1280-as években.732
A korzikai szerzők általában 1358-tól datálják, azzal a
megjegyzéssel, hogy maga a consulta, illetve régebbi nevén veduta nevű gyűlés régebben is
726
Mindezek forrása: Procés-verbaux, 124-129. p. 727
Procés-verbaux, 131. p. 728
Procés-verbaux, 129., 139-140.p. 729
Grimaldi, 15. p. 730
Bordes, 606-608., 622. p. 731
Ez az ismertség igencsak relatív. Az európai köztudatból ez a fogalom teljes mértékben kiesik. Csak példaként: A
„L’istituto parlamentare in Italia dalle origini al 1500” c., Antonio Marongiu által összeállított tanulmány-gyűjtemény
(Roma, Giuffré, 1948) csupán két, jelentéktelen említést tesz a korzikai országgyűlésről. (145., 148. p.) 732
Visages de la Corse, 74-75. p.
110
létezett, de az első „igazi” consulta 1358-ban ült össze. A consulta a genovai időkben is végig
működött, az 1769-es francia hódításig, azután 1793-1794-ben egy rövid időre újra feltámadt,
hogy 1794-1796 között átadja helyét a rövidéletű parlamentnek, 1796-ban pedig véglegesen
felolvadt a francia nemzetgyűlésben. A consultákon hajdan az országrész valamennyi felnőtt férfi
lakosa résztvett. Eredetileg egy archaikus népgyűlés volt, amelyben a rendi tagolástól mentes
lakosság felnőtt, hadra fogható férfitagjai vettek részt. Ez az intézmény felépítésében és
működésében sokban emlékeztetett az athéni bule-ra. A 15. század végére azonban a fentebb
említett önkormányzati rendszer a sziget nagy részén elterjedt, így a consulta hagyományos
összeülése többféle nehézségbe ütközött. Először is, rendkívül nehéz útviszonyok között, száz
kilométernyi távolságról nehéz a teljes férfilakosságot utaztatni. Mivel a férfiak olyan távolságra
kerültek otthonuktól, hogy baj esetén hosszú napokba telt hazahívásuk, az otthon gyakorlatilag
védtelenül maradt. Az is komoly gondot jelentett, hogy Korzikán egyszerűen nem volt olyan
helység, ahol tízezerszám lehetett volna elszállásolni és etetni embereket, illetve a lovaikat. A
korzikaiak régi pieve- illetve országgyűléseiket nagyobb templomokban illetve kolostorokban
tartották, ám ez egy bizonyos létszám fölött egyszerűen nem működött. Amikor a sziget lakossága
(a folyamatos öldöklés és járványok ellenére) elérte a százezres nagyságrendet (ez kb. a 15-16.
század), a népgyűlés működésképtelenné kezdett válni. Így a 15-16. század fordulójára
elkerülhetetlenné vált a consulta átalakítása általános gyűlésből népképviseletivé. 1453-ban a
Capitula Corsorum előírja, hogy a Terra di Comune minden pievéje két embert küldjön a
kormányzó által szervezett vedutákra, Bastia városába. 1492-től már a Hegyeken Túlról is hívtak
követeket.733
1514-ben Cinarca tartomány lakói hivatalosan kérvényezték a Szent György banktól,
hogy a Terra di Comune kiváltságait rájuk is terjesszék ki. 1574-ben pedig a Dodici intézményét
is kiterjesztették a Hegyeken Túlra.734
A consulták résztvevőinek körét először a fegyverviselő
férfiakra, majd hamarosan kizárólag a családfőkre korlátozták, a 16. században azonban
szokásossá vált a pievék követválasztása. Még így is nagyon változott a consulták létszáma, a 2-
300 főtől ezerig. Az 1755-ös, Paoli-féle alkotmány rögzítette a már kialakult szokásokat. Így a
consulta magába foglalta a podestákat, a consiglioni-kat, a provinciák és pievék magisztrátusait, a
papokat, a szerzetesrendek főnökeit, a notabilitásokat, és a legbuzgóbb hazafiakat. Ez a kör 2-3000
embert jelentett, még mindig nehézséget okozott összehívásuk és elszállásolásuk, különösen arra
tekintettel, hogy a korban senki sem egyedül utazott, hanem legalább 3-4 fegyveres kísérővel. Így
azután 1762-ben a „hazáért meghaltak fiaira és testvéreire” szűkítették a kört, de már 1764-ben
újabb változtatást hoztak, ekkor pievénként egy követre korlátozták a meghívottakat.735
A consulta ülései az ellátási nehézségekre tekintettel mindössze egy-két napon át tartottak, az
ügymenet fenntartása érdekében azonban évente két-három alkalommal is összehívták azt, ez
mindig új választást jelentett. Ekkoriban a korzikai közemberek politizálásának legfőbb színtere a
pievékben zajló consulta-választás lett. Az általános szavazati jog általános választójoggá vált, bár
ez nem volt olyan kiterjedt, mint a hajdani veduták részvételi joga: a consulták képviselőire csak a
családfők voksolhattak. Ráadásul, amikor a korzikaiak rájöttek a választás ízére, nem is adták
alább a többlépcsős választásnál: a falvakban a családfők procuratore-kat választottak, és a pievék
központjaiban már ezek a procuratore-k választották meg a tényleges képviselőt. Sőt, amikor a 17.
században a kormányzók bevezették azt, hogy nem a pievék, hanem a 9 provincia követeit hívták
meg a consultákra, illetőleg a Dodici tagjait kellett megújítani, akkor egy harmadik választási szint
is létrejött.736
A korzikai polgárok mindennapi életében a legnagyobb politikai eseményt az általános
választások jelentették. A consulta egybehívására a kormányzónak, illetve – Genova-ellenes
733
Graziani: La Corse génoise, 90. p. 734
Mémorial, 110-111. p. 735
Arrighi. La vie quotidienne, 118-119. p. 736
Mathieu Fontana: La Constitution du generalat de Pascal Paoli en Corse. (Paris, Bonvalot-Jouve, 1907.) 96. p. A
Dodici választását terziero-nak hívták, a három szintre utalva. A procuratori feladata volt 36 személy jelölése, ezeket
ajánlották fel a kormányzónak, kinek joga és kötelessége volt a 12 személy kiválasztása. Ld. Tommasi, 23. p.
111
háborúk idején – a korzikai nemzet aktuális vezetőjének volt joga. A választásokat minden egyes
consulta előtt újra kellett lebonyolítani. Egy-egy consulta mindössze néhány (általában három)
napig tartott, azonban évente legalább egyszer, de gyakran 2-3 alkalommal is. 1731-ben egyetlen
év alatt ötször tartottak consultát, de az 1730-1740-es években általában nagyon sűrűn követték
egymást az ilyen gyűlések. Minden ilyen pár napos consultára külön választást kellett rendezni,
még akkor is, ha sejtették, hogy pár hónapon belül újra össze kell gyűljenek. Ráadásul a háborús
időkben többször előfordult, hogy a különféle rezsimek által meghirdetett consultákon csak a
sziget egy kisebb-nagyobb részének követei vettek részt. Mivel ezek általában bizonyos
szeparatista jelleget is hordoztak, Paoli idejében – pontosan a szeparatizmus kivédésére –
bevezették a rész-consulták alkotmányossá tételét, bizonyos regionális problémák megvitatására.
Így a consulták száma méginkább megnövekedett.
Mivel a consulták csupán néhány napig tartottak, igen hatékony tárgyalási módot kellett
kialakítsanak, nem volt helye terjengős vitáknak. A döntés, illetve a szavazás közfelkiáltással
történt.
1769-től, a francia rezsim kezdetétől737
sorsdöntő változás kezdődött meg a korzikai
törvényhozás történetében. 1770. szeptember 15-én Bastiában összeült az új hódítók ízlésének
megfelelő törvényhozó gyűlés, de azt már nem consultának hívták, hanem Assemblée générale-
nak, vagyis általános gyűlésnek. Megkezdődött Korzika rendi állammá való szervezése. Fentebb
már szóltunk arról a sajátos társadalmi kísérletről, amit a francia hatalom folytatott Korzikán, a
semmiből csinálva rendi államot. A Pays d’État státusz a korabeli francia államon belül egy
sajátos politikai szervezetet jelentett. A 18. században Franciaországnak azon régiói tartoztak ebbe
a kategóriába, amelyek periferikusak, fejletlenebbek voltak a központi francia területeknél,
amelyeket később csatolták oda, és általában etnikailag is elkülönültek a francia törzsterületektől,
mint pl. Bretagne, Languedoc, Provence, Bourgogne, Dauphiné.738
Az ennek kapcsán kialakult
gyűlés a francia tartományok rendi gyűléseit másolta le, jellemző volt rá, hogy a három rend
általában külön ülésezett, kívánságaikat rendszeresen „panaszfüzetekbe” foglalták, és az is, hogy
valódi törvényhozó hatalma nem volt: a gyűlés szerepe a szigetre kivetett adó részletes
felosztására, és egyes közmunkák feletti rendelkezésre, szegénygondozásra és katonai újoncozásra
korlátozódott.739
Ezek a rendi tartomány-gyűlések arisztokratikus intézmények voltak, a polgárság
korlátozottan érvényesült bennük, és maguk a helyi rendek is csak részlegesen: tagjaik jelentős
részét a király nevezte ki, illetve hivatalból ültek ott.740
Korzikán nagyon fontos tényező azonban,
hogy a harmadik rend követválasztása megmaradt a régi pieve-gyűlés szintjén, és a francia állam
nem nyúlt a családfői általános választójoghoz. Egyébként a francia rendi gyűlések 3. rendjének
választásai többlépcsős módon zajlottak. Az első szint a falvak, városok municipális szintje volt.
Az itteni gyűléseken összeállították a helység panaszfüzetét (cahier de doléance). Alkalmanként
volt egy második szint is, ahol egy vidék településeinek panaszfüzeteit gyűjtötték, majd
737
A francia uralom iránti behódolást is egy consulta fogadta el, 1769 nyarán, Cortéban, Paoli emigrálása után. Ld.
Arrighi: La vie quotidienne, 120. p. 738
De ilyen rendi tartomány volt szinte valamennyi határterület: Artois, Flandria, Elszász, az 1766-ban megszerzett
Lotharingia, Franche-Comté, Perpignan, Bayonne. Doyle, 3. p. A rendi tartományokat a francia központi hatalom a
16. századtól fokozatosan alakította át Pays d’Elections-á, némileg centralizáltabb, modernebb közigazgatással. A
periferikus tartományokat azonban meghagyták eredeti formájukban. A dolog logikáját jellemzi, hogy az újonnan
megszerzett Korzikát is ilyenformán szervezték meg. Soboul, 64. p. William Doyle más magyarázatot is ad: a pays
d’état besorolású provinciákban az intendánsok hatalmát korlátozta a rendi gyűlés, mivel az adót csak a gyűlés
beleegyezésével lehetett kivetni. A pays d’élection-okban ez úgy történt, hogy az „élus”-nek nevezett királyi
tisztviselők vetették azt ki. Az élu-k fennhatósági területe az élection. A 18. század végére csak három nagy tartomány
őrizte meg az „états” státuszt (Bretagne, Languedoc, Bourgogne), Provence-ban egyszerűsített formában maradt meg,
mint „Assemblée des communes”. A többi 15 „états” provincia jelentéktelensége miatt maradhatott meg pays d’états.
Ld. Doyle: Origins, 61-62. p. A témáról ld. Papp Imre: A francia nemesi társadalom a 18. században. Bp.
L’Harmattan, 2005., 56. p., Hahner, 92-94. p. 739
Arrighi: La vie quotidienne, 121-122. p., Doyle: Origins, 62. p. 740
Doyle: Origins, 62. p.
112
szerkesztették össze. A harmadik szint a bailliage ill. sénéchaussé székvárosában történt, ahol az
egész terület összes beküldött panaszfüzetét dolgozzák egybe, majd továbbítják azt az udvarnak.741
A többlépcsős eljárás nem volt ismeretlen a korzikai struktúrában, tökéletesen illeszkedett a falu-
pieve-rendszerhez.
1789-től kezdve, amint már utaltunk rá, Korzika betagozódott a francia politikai élet
mindennapjaiba. Némi késéssel, de megválasztotta követeit az États Généraux-ra, vagyis a rendi
országgyűlésre, majd az események előrehaladtával mindig elküldte megfelelő számú követeit a
Nemzetgyűlésbe. Ez a folyamat 1793 tavaszáig tartott. Amikor április 2-án Paolit a Konvent
törvényen kívül helyezte, a Generális első dolga az volt, hogy Cortéba összehívta – 1769 előtti
minták szerint – a consultát, és tulajdonképpen igyekezett ott folytatni, ahol annak idején
abbahagyta. A governo separato rövid egy éve alatt sikerült feléleszteni a consulta-
hagyományokat. Az utolsó consulták szerencsére még nem voltak túl régen: a javakorabeli
emberek többsége jól emlékezett azok összehívására, működésére (ellentétben a francia rendi
gyűléssel) így a folyamat zökkenőmentesen zajlott.
1794 tavaszán az 1769-esnél is erőteljesebb változások léptek életbe. Most is az történt, hogy
egy idegen állam alkotmányos befolyása érvényesült, megsemmisítve a korzikai hagyományokat.
A törvényhozás új nevet kapott: a parlament név nem pusztán az angolok iránt gyakorolt – kissé
szervilis – gesztus volt. A korzikai törvényhozás egész felállása és működésének jellege
elsősorban angol mintára alakult át. Aránytalanul sok angol elem került be a törvényhozás
működésébe, még olyan kérdésekben is, aminek szükségessége megkérdőjelezhető.
A választások és választójog esetében szinte alig maradt hatása a régi korzikai
hagyományoknak. Egyedül a választókerületek struktúrája maradt gyakorlatilag érintetlen, a
pieve-rendszert változtatás nélkül megőrizték. Mivel pievénként két képviselőt lehetett választani,
ezzel tulajdonképpen átmentették a Paoli-féle gyakorlatot. A rendszer ezen elemének
nyilvánvalóan azért kegyelmeztek meg, mivel tökéletesen illeszkedett az angol megyénkénti 2-2
képviselő rendszeréhez. Érdemes megemlíteni, hogy a pievék lakossága nagyon különböző volt: a
déli országrész gyéren lakott vidékein pár száz ember alkotott egy-egy pievét, míg a nagyobb
városokban 3-4 ezer embert is jelentett egy választói közösség. Ekkoriban azonban Angliában is a
választói létszámok aránytalansága jelentette a régi választási rendszer egyik leglátványosabb
visszásságát (voltak olyan ú.n. „rotten borough”-k, ahol mindössze két választópolgár választott 2
parlamenti képviselőt).742
A mandátumok lakosság-arányos elosztását először majd 1832-ben
vezetik be Angliában, így ez a probléma kimaradt az 1794-es alkotmányos rendezésből. A
korabeli Angliában a választókerületeknek 3 típusa létezett (megyék, városok, és a két egyetem),
ezeken belül a városoknak hat féle választójogi típusát különítették el, a majdnem általános
741
Dictionnaire Ancien Reg., 513. p. 742
A korabeli angol „rothadt körzetek” legendákat teremtettek: Dunwich városa pl. az évszázadok során a tenger alá
süllyedt, de az onnan származó két megmaradt választópolgár minden választáskor egy kis csónakon kievezett a
tengerre, megkereste a templomtornyot, és fölötte ringatózva megválasztotta a két képviselőjét, tehát egy nem létező
község lakossága fejenként egy mandátummal rendelkezett. Főképp Délnyugat-Angliában halmozódtak az ilyen
választókerületek, amelyek 3-400 évvel azelőtt népes lakossággal rendelkeztek, és földesuruk kiharcolta a parlamenti
mandátumot. Később azonban – Anglia demográfiai átrendeződése következtében – egyes vidékek elnéptelenedtek,
máshol több százezres városok alakultak ki, az 1670-es évektől kezdve azonban nem nyúltak a választókörzetekhez. A
lakossággal alig rendelkező helységek egy-egy gazdag földesúr fennhatósága alá kerültek: az urak megvásárolták a
pár választópolgár szavazatait, és gyakorlatilag tetszés szerinti személyeket juttattak be az Alsóházba. A 18.
században voltak olyan nagyurak, akiknek 9-10 mandátum fölött is teljes rendelkezési joguk volt, egész politikusi
dinasztiák több generáción keresztül ugyanazon családi választókörzet révén gyakorlatilag bérelt hellyel rendelkeztek
a parlamentben. Ugyanakkor Manchester, Birmingham hatalmas iparvárosának nem volt képviselete (illetve lehetett,
ha vett magának a város egy-két rothadt körzetet…).ld. Cannon: Parliamentary Reform, 26-27. p. , Freeman, 210-211.
p., Evans, 9. p. Az ilyen aránytalanságok mellett a korzikai pievék helyzete még nagyon korrekt és kiegyensúlyozott
rendszernek számított.
113
férfiválasztójogtól a kiváltságolt és zárt testületi szavazásig.743
Ezt a nehézkes és bonyolult
rendszert szerencsére nem vezették be Korzikán, a pieve-rendszer sokkal egységesebb és
áttekinthetőbb szisztéma volt.
A következő fontos probléma a választójog kérdése. Fentebb többször említettük, hogy
Korzikán alapvetően minden felnőtt férfi (katonaviselt családfő) teljes körű politikai joggal
rendelkezett, vagyis választó és választható személy volt. A korabeli Angliában ez távolról sem
állt így, pedig európai viszonylatban a legkiterjedtebb politikai jogokkal az angolok rendelkeztek.
A 18. század végi Angliában három dolog korlátozta a választójogot. Először is a születés. A nők,
a peerek és a külföldi születésű személyek rögtön kiestek. A nők és külföldiek Korzikán is tilalom
alá estek (bár említettük, hogy a családfőként szereplő özvegyasszonyok hallathatták szavukat a
falu- illetve pieve- gyűléseken). A peerek azért nem vehettek részt a képviselőházi választásokon,
mert automatikusan a Lordok Háza tagjai voltak. Korzikán nem volt felsőház, és nem volt
születéstől fogva kiváltságolt nemesség sem. A francia rendi struktúra nem tudott megszilárdulni a
szigeten, és a Bourbonokhoz kötődő nemesség 1794-re gyakorlatilag kivétel nélkül emigrált a
szigetről. Életkori megkötések léteztek ugyan, de míg Angliában 21, Korzikán 25 évhez kötik a
politikai jogok gyakorlását.
Ezek a megszorítások azonban még Angliában sem mindig működtek tökéletesen. Charles
James Fox pl., csalás révén már 18 évesen képviselő lett – mindenki tudta életkorát, csak éppen
senki sem jelentette az esetet, így nem lett belőle ügy. Voltak kivételek a lordi címmel is. A
tilalom csupán a Lordok Háza angol illetőségű tényleges tagjaira vonatkozott. Számos egyéb
személy is viselt azonban lordi címet, ugyanakkor vígan résztvett a Képviselőház munkájában.
Szokás volt ugyanis, hogy a lordi címek örökösei, egy tényleges lord legidősebb fiai még a lordi
cím öröklése előtt megkapják apjuk családneve mellé a lordi címet, de apjuk halála pillanatáig
jogilag még nem lordok. Így járt Lord North, aki egész miniszterelnökségig jutó pályafutása során
csupán örököse volt Lord Guilford-nak Öregségére, visszavonulása után örökölte meg a címet.
Később, az 1801-es ír unió után az ír lordoknak megengedték, hogy – ha lemondanak a Lordok
Házában való ülés lehetőségéről – indulhassanak az alsóházi választásokon. Így tett Lord
Palmerston.744
Angliában a következő kizáró tényező a vallás volt. Az 1674-ben megszületett Test Act 1828-
ig érvényben volt, ez a törvény számos fontos állás, hivatal, így a parlamenti képviselői mandátum
betöltését is egy olyan esküformula letételéhez kapcsolta, melyet jó lelkiismerettel csak anglikán
protestáns személy tehetett le. (Az eskü egyrészt megtagadta a pápát, másrészt elismerte az angol
király egyházfőségét, tehát sem katolikus, sem disszenter-protestáns vagy zsidó hívő nem tehette
le.) Ez a törvény tehát jelentős tömegeket megfosztott, ha nem is szavazói, de választhatósági
jogától. Mivel Angliában a katolikus emancipáció kérdése nem egyszerű emberjogi kérdés volt,
hanem szorosan összefüggött a Stuart trónkövetelők, és az eléggé rendszeres ír lázadások ügyével,
így ezt nem lehetett egyszerűen a felvilágosodás és tolerancia szabályai szerint rendezni. Amikor
1778-ban az angol parlament hozott egy törvényt, ami a katolikusok hivatalviselési lehetőségeit
szélesítette (Catholic Relief Act), az ingerült protestánsok hamarosan zavargásokat kezdtek,
amelyek 1780 júniusában Londonban súlyos, katolikus-ellenes pogromhoz vezettek (Gordon-
lázadás). Mivel azonban Korzikán egészen egyértelmű volt a katolikus vallás vitathatatlan
pozíciója, és a sziget sem a Stuart-, sem az ír-kérdéssel nem került kapcsolatba, így a korzikai
parlament képviselői feltételei közé ez a kérdés be sem került.745
743
A témának hatalmas irodalma van, csak ízelítőül: Cannon: Parliamentary Reform, 31. p., Evans: The Great reform
Act of 1832. 5. p. 744
Az ír lordok nem mindegyike lehetett a Lordok Háza tagja, hanem választhattak maguk közül 24 képviselő-lordot.
Az alsóházi választásokon azok indulhattak, akik nem kerültek be a 24 közé. 1707-ben, a skót lordok 16 képviselő-
lordot választhattak, itt a kimaradtak azonban nem kapták meg az alsóházi részvételi jogot. Az angol lordoknak pedig
egyáltalán nem volt meg ez a lehetőség. 745
A brit birodalom történetében már többször előfordult a katolikus vallásnak – bizonyos izolált körülmények közötti
elismerése. Utalhatunk itt az egyébként nem túl szerencsés példa Minorca és Guadeloupe szigetére, ezeknél sokkal
jobban sikerült a Quebec-i franciák helyzetének rendezése. Ld John Ehrman: The younger Pitt. 366. p.
114
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Angliában, a szkeptikus és felvilágosodott 18. század
végén igenis ültek a parlamentben katolikus és disszenter személyek is, akik túltették magukat az
eskü szövegén, gátlás nélkül letették azt, és bejegyeztették magukat valamely anglikán
egyházközségben. Tulajdonképpen a fenti kikötések közül szinte valamennyit át lehetett hágni.
Egyetlen kivétel van: sajnos, illegálisan bekerült női képviselőről nem tudunk.
A 18. század végi Angliában a fentieket kívül alapvetően a cenzus korlátozta a parlamenti
részvételt. Már 1430-ban megszületett az a törvény,746
amely előírja, hogy az angol megyék
választásain csak olyan személy szavazhat, akinek évi 40 shillingnyi, földbirtokból eredő
jövedelme van. Ez a negyven shilling maradt a megyei cenzus a 19. század közepéig. Cromwell
idején több változtatás is történt, még a teljes férfiválasztójog kérdése is felmerült, 1660 után
azonban visszaállt a régi cenzusos rendszer. A 18. századra megcsontosodott rendszer egyébként
többféle cenzust tartalmaz, Skóciában pl, ahol a lakosság sokkal szegényebb és gyérebb, 100 font
volt a választói cenzus, minek következtében egész Skóciában a másfélmilliós lakosságból
mindössze négyezer embernek volt választójoga.747
Ugyanekkor Angliában kb. 250 ezer főnek
volt, a kb. 8 milliós lakosságból. A választójog tehát az elenyésző kisebbség kiváltsága volt,
ellentétben Korzikával. Meg kell azonban jegyezzük, hogy tulajdonképpen a családfői szavazójog
sem jelentett túl nagy tömeget: feljegyzések szerint pl. 1778-ban, Ajaccio pievében (Ajaccio a
sziget 2. legnépesebb városa, és a pievéhez tartozott még Alata és Appietto község is), összesen 42
választópolgár lakott, közülük három fő a három helység podestája, hat fő pedig padri di
commune. A tekintélyes Pozzo di Borgo családnak egymagában 13 szavazata volt.748
Az angol és
a korzikai arányok tehát nem is olyan megdöbbentően különböznek egymástól.
A választói jog sajátos korlátozása volt, hogy az angol szokásjog élesen elkülönítette
egymástól a választói és választhatósági jogot. A választhatósághoz a megyékben évi 300, a
városokban évi 600 font jövedelmet kellett igazolni. Ekkoriban kb évi 300 font kellett ahhoz, hogy
valaki úriember módjára alapszinten meg tudjon élni (házat, családot és cselédséget, valamint
kocsit és lovakat fenntartani). Mivel az angol parlament nem adott fizetést a képviselőinek, viszont
teljes elfoglaltságot biztosított nekik az év nagyobb részében, azoknak legalább ekkora vagyon
kellett, hogy fenn tudják tartani magukat.749
Meg kell jegyeznünk, hogy a korzikaiak már
hamarabb is kénytelenek voltak hozzászokni az effajta megkülönböztetésekhez: az 1791-es francia
alkotmány is csak az „aktív” választópolgároknak adja meg a szavazati jogot, és még ezeken belül
is csak erős cenzusos korlátozásokkal engedi megválasztani a személyt.750
Ezen kívül az angol parlament alsóházának nem lehetett tagja számos köztisztviselő, és a
papság. A köztisztviselőket a 18. század során sorozatosan meghozott Place Act-ekkel (a
parlamenti helyekre vonatkozó, tulajdonképpen összeférhetetlenségi törvények) tiltották ki a
Parlamentből. Ennek az volt az oka, hogy a Parlament szenvedélyesen igyekezett csökkenteni a
Korona (a kormányzat) beavatkozását a saját munkájába. A korabeli felfogás az volt, hogy aki
bármilyen módon (állami hivatali fizetés, állami nyugdíj, vagy esetleg egy állammal kötött üzleti
szerződés révén) pénzt kap a Koronától, az nyilván ezáltal korrumpálhatóvá válik, hiszen a
Korona megvásárolja szavazatait. Így Anglia politikai közvéleménye a politikai korrupció elleni
harcot sokáig nem a választójog szélesítésével próbálta elérni, hanem ellenkezőleg: a cenzusnak
megfelelő személyek közül is számosakat kizárt a parlament tagjai közül. A papokat hasonló
megfontolásból zárták ki, itt csak az volt a logikátlan dolog, hogy míg az alsóháznak pap nem
lehetett tagja, a felsőházban hivatalból ott ültek az érsekek és püspökök.
A 18. század végi Angliában egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ki rendelkezik szavazati
joggal, és melyik körzetben. Elvileg mindenki csak állandó lakóhelyén szavazhatott volna, se 746
Más források 1432-őt adják meg. 747
Itt is nagy aránytalanságok voltak: Orkney és Shetland szigetek egy megyét képeztek, és összesen 7 személy érte el
a cenzust. Ez a megye tehát gyakorlatilag egy kisebb rotten borough lehetőségeivel rendelkezett. Evans: The Great
Reform Act, 3. p. 748
Ld. Ange Rovere: La Corse et le despotisme éclairé = AHRF, 1985. avril-juin, No. 260. 197. p. 749
Evans: Appendix, 4. 750
Francia forr. Dok. 119-120. p., Hahner, 13. p.
115
1774-re751
ez a megkötés elvesztette hatályát, és minden képviselő-önjelölt ott választtatta meg
magát, ahol éppen sikerült. Ennek aztán elég nagy zűrzavar lett az eredménye: a biztosra menő –
és módosabb – képviselő jelöltek 4-5 helyen is beneveztek, és nem ritkán több helyen is
megválasztották őket. Itt aztán hosszas és bonyolult kinevezés-lemondás procedúrák után752
kiválasztottak egyet a több közül, és a többi helyen új választást kellett gyorsan rendezni. Aki
eredeti helyén nem került be, az még hetekig kereshetett magának ilyen megürült helyeket. Jórész
ezért tartottak a brit parlamenti választások hónapokig. A választókat egyébként minden év július
20-ig írták össze, költözés esetén eddig lehetett átjelentkezni, és igazolni az adó megfizetését. Az,
hogy ki melyik körzetben szavaz, a régi Korzikában sem volt egyértelmű. A módosabb
földbirtokosoknak több pievében is volt birtokuk, és mindenütt beleszóltak az eseményekbe.
Először a francia rezsim akarta rendbe tenni a dolgokat: a francia királyi megbízottaknak rengeteg
bajuk volt annak eldöntésével, ki melyik pievében szavazhat, és hogy csak egy helyen tegye.
1776-tól az volt az alapelv, hogy mindenki ott szavazzon, ahol birtokai legnagyobb része található.
A birtokosok azonban jobban szerettek minél kisebb pievébe kerülni, mert ott könnyebben
érvényesíthették akaratukat.753
Az 1791-es alkotmány egy bonyolult, többlépcsős választási rendszert vezetett be. Az elektori
rendszer nem volt idegen a korzikai hagyományoktól, a provinciák podestáit így választották, de a
consulták követeit általában pieve-szinten, tehát közvetlenül. Mivel azonban a francia
nemzetgyűlésbe az egész sziget mindössze két képviselőt küldött, a választást nemigen lehetett
egyszerűbben lebonyolítani.754
Az angol parlament feloszlatása egyben új választások kiírását is jelentette, munkába lépett a
helyi bürokrácia, és a gátlástalan korteskedés. Végül, amikor eljött a választás napja, a választók
összegyűlt közössége nyílt szavazással, közfelkiáltással döntött. Egyszerű többség döntött,
mindegy volt, hogy kettő, vagy húszezer polgár szavaz éppen. A megválasztott képviselőt nem
lehetett visszahívni, választói iránt nem kötelezte semmi, sőt, simán még csak le sem mondhatott
mandátumáról.
A törvényhozó hatalomra vonatkozóan átvették az angol „King in Parliament” elvet, vagyis a
parlament és a király együtt hozza a törvényeket. A parlament azonban – a korzikai
hagyományoknak megfelelően – mindössze egy kamarával rendelkezett, rendi jellege nem volt755
.
Felsőház nem jött létre, mivel a szigetnek hagyományos, rendi struktúrája nem volt, és a francia
Ancien Regime idején mesterségesen kialakított nemesség vezető része emigrációba kényszerült –
nagyobbrészt a francia forradalom következtében, a hazatérőket pedig Paoli személyes
ellenségének tekintette, és ő kényszerítette száműzetésbe756
. A klasszikus angol
kétpártrendszernek sem találjuk nyomát, pedig Elliot alkirályként tett kísérleteket ennek
kialakítására. Elliot szemében a brit parlamentáris rendszer egyik alapvető tényezője a
kétpártrendszer volt.757
A whig politikai hagyomány ebben látta a legfőbb biztosítékot a királyi
751
May, 17. p. 752
Ez tényleg bonyolult eljárás volt: a képviselői mandátumról nem lehetett egyszerűen csak lemondani: kérvényezni
kellett a királytól, hogy az illető személy kapjon egy összeférhetetlen kinevezést, így automatikusan megfosztották
mandátumától. Erre a célra az egyik királyi birtok, a Chiltren Hundreds ügyintézőjévé szokták az illető urakat
kinevezni, akik a procedúra lebonyolítása után azonnal le is mondtak erről az állásról, hogy másnak is jusson
lehetőség. 753
Bordes, Maurice: La Corse, pays d’états = AHRF, 1974. 600. P. 754
Francia forr. Dok. 120-121. p. 755
Bordes, 592-622. p. 756
Gregory: Ungovernable Rock, 82. P. 757
A kétpártrendszer bonyolult folyamatlént alakult ki Angliában is, III. Vilmos és Anna korától kezdve, de nem
egyenletes folyamatként. Modern formája 1780 körül bontakozott ki, de ez a folyamat is az 1870-es évekig tartott.
1790 táján a brit politikai közvélemény nagy része még alkotmányellenesnek tartotta ezt a jelenséget, formailag pedig
inkább arisztokrata klikkek, „klub-pártok” voltak. A témáról részletesen ld. Frank O’Gorman: The emergence of the
British two-party system, 1760-1832. London, Arnold, 1982. passim.
116
önkény megerősödése ellen.758
Elliot ezt a legegyszerűbb módon úgy akarta kialakítani, hogy
minden hivatalt Pozzo di Borgo embereinek adott, Paoli híveit pedig szisztematikusan mellőzte.
Egyébként ebben is csak III. György uralkodói eljárását alkalmazta, aki – legalábbis 1783-ig
szabadon válogatott a pártok között. Konstruktív ellenzék helyett azonban a kísérlet eredménye (a
korzikai hagyományoknak megfelelően) egy durva, vendettába torkolló viszály lett, ami jelentősen
hozzájárult a korzikai angol királyság gyors bukásához759
.
Korzika történetének az 1795-ös Parlament volt az első olyan szerve, amely határozottan és
kizárólag törvényhozási és alkotmányozási céllal jött létre, és a korabeli legmodernebb
parlamentarizmus szigorú szabályai szerint működött.760
A parlament kialakítását természetesen
ha nem is hosszas, de elvi viták előzték meg, még az 1794 tavaszán zajló alkotmányozási
tárgyalások során. Vita folyt a cenzusról, arról, hogy mennyire legyen komoly a parlament
pénzügyi szerepe (ezt elutasította a többség, így pusztán a törvényhozó szerep maradt), és hogy
legyen-e két kamara. Ez utóbbi kérdésben Paoli akarata érvényesült.761
Az új parlamentnek
először is ki kellett alakítania a saját munkastílusát. Ez nem volt túl egyszerű dolog. Az
angoloknak határozott elképzelésük volt arról, hogyan kell működnie egy parlamentnek, hiszen
több száz éve kiérlelt szabályokkal rendelkeztek. Abban a parlamentben azonban nem korzikaiak
ültek. Itt a tagok jelentős része a régi consulták762
működését tartotta mintának. A képviselők
jelentős része Paoli embere volt: nekik tulajdonképpen semmi más dolguk nem volt, csak az, hogy
a vezér utasításai szerint szavazzanak. Sokszor oda sem figyeltek, mire. Nagyon gyakori volt a
távolmaradás. A korzikaiak sértve érezték magukat a régi consultákon megszokott képviselői
fizetések és ingyen lakomák elmaradása miatt, és úgy gondolták, akkor egyáltalán semmi értelme
megjelenni az üléseken. Ráadásul a consulták két-három napig tartottak mindössze, most viszont
minden képviselőnek a saját költségén hónapokig kellett volna a fővárosban időznie. A korzikaiak
többsége számára ez anyagi okokból egészen egyszerűen lehetetlen volt. Elliot ezért kénytelen
volt szigorításokat tenni, és bevezették, hogy a távolmaradókat pénzbüntetéssel sújtják. Ez a
fegyelmet alig javította, a brit kormányzat népszerűségi mutatóit azonban jelentősen rontotta.
Az egykamarás parlament alapjául a consulta szolgált. Volt azonban egy alapvető különbség.
A consulta egy népképviseleti testület volt, ahová minden faluközösség elküldte követét, általános
férfiválaszójog alapján. A testület így rendkívül nagy létszámú és heterogén összetételű volt. A
most létrejött törvényhozásban a választójog nemcsak Angliánál és Írországnál, de még Kanadánál
is sokkal széleskörűbb volt, a régi korzikai jogokat viszont durván megcsonkította. Egy férfinek
25 éves kor, egy évi választókerületben-lakás és egy kis föld kellett a választójoghoz. Ezekkel
gyakorlatilag nagyon sok korzikai férfi rendelkezett, de ilyen cenzusos jellegű megszorítások
Korzikán eddig ismeretlenek voltak. Angol javaslatra a mandátumokat pievékre osztották ki, és a
városok közül is csak a 3 ezer főnél nagyobb lakosságú körzeteknek lett képviselője. Minden
körzet (szintén angol mintára) 2 képviselőt választhatott. Mind a választói, mind a választhatói
jogot illetően voltak vagyoni és lakóhelyi kötöttségek. A választhatósághoz öt év helybenlakás,
már jelentősebb birtok kellett, továbbá – szintén angol mintára – ki voltak zárva az állami
nyugdijjal illetve fizetéssel rendelkezők, az adóbehajtók és a papok, illetve akik külföldi 758
A brit politikai gondolkodás másik jelentős vonala – ha úgy tetszik a tory gondolkodók, Burke, Hume – a pártokat
alkotmány- és társadalomellenes klikkeknek tartották, akiket csak a politikai érdek és haszon mozgat, szerintük a
pártok létét is tiltani kellene. 759
ld. The Diary of Sir John Moore. Vol. 1. London, Arnold, 1904. J.F. Maurice előszava, 30-32. P. 760
Erről ld. Jean-Yves Coppolani: L’oeuvre législative du Parlement anglo-corse = BSSHNC, CXIVe année,
1995. fasc. 670-671. 11-19. p. (a továbbiakban: Coppolani) 761
Filippo Masseriának maradt fenn egy – sajnos kéziratban maradt – emlékirata erről az alkotmányos vitáról, a
londoni PRO-ban. Idéz belőle: Carlo Rafaele Ricotti: Il costituzionalismo inglese nel Mediterraneo = BSSHNC
CXIVe année, fasc. 670-671. 23-24. p. 762
Consulta, régebbi nevén veduta: Korzika szigetének ősi népgyűlése. Archaikus formájában minden felnőtt,
fegyverviselő férfi szavazati joggal rendelkezett ezeken a gyűléseken, a 15. századtól kezdve áttértek a népképviseleti
jellegű ülésezésre. A pievéknek nevezett választókerületek küldhettek követet. A pievék választásain az általános
férfiválasztójog fennmaradt 1769-ig, a francia fennhatóság kezdetéig.
117
alkalmazásban álltak763
. Már önmagában véve a választói és választhatósági jog
megkülönböztetése is angol idea volt, a régi korzikai hagyománytól teljesen idegen dolog. A
püspökök a parlament tagjai lettek (már akik nem emigráltak), de a papság kizárása
meghökkentette a korzikaiakat, hiszen papjaik sokkal nagyobb tiszteletben álltak, mint angol
kollégáik. Összesen 64 választókerületet hoztak létre764
, így a parlamenti képviselők számát 128
főre korlátozták, ami alapvető és látványos megszorítás volt az 1769 előtti állapothoz képest. A
püspökökkel együtt a parlamentnek 133 tagja volt, ha ezt a sziget kb. 150 ezer lakosára vetítjük, az
jön ki, hogy 1200 lakosra jutott egy képviselő.765
Egy-egy választókerület (a körzetek neve pieve
maradt, és a választókerületi rendszer földrajzilag is közel azonos volt a régivel766
) 5-6 faluból állt,
ezek egy része nagyon gyéren lakott volt, de Paoli nem tulajdonított jelentőséget a mandátumok
lakosság-arányos elosztásának, igaz, az 1832 előtti angol alkotmány sem ismerte ezt a fogalmat,
így ezen a kérdésen nem gondolkodtak el. Paoli úgy vélte, hogy a képviselők különben sem csak a
saját pievéjüket képviselik, mindegyik egész Korzika képviselője767
. Gondot okozott a nézeteltérés
a képviselői fizetésekkel kapcsolatban. A régi consultákon (1769-ig, a francia invázióig) minden
képviselő és kísérete szállást, kosztot és anyagi ellátmányt kapott. Mindenki imádott képviselő
lenni, mert a consulta időtartamára a színhely egy folyamatos dínomdánom jellegét öltötte, állami
pénzen768
. Az angoloktól azonban ez teljesen idegen dolog volt. Az angol alkotmány hagyományai
nem tartalmazták a népünnepély megrendezését, de még a képviselői fizetést sem. Ennek részben
takarékossági okai voltak, másrészt cenzurális szempontok: egy angol képviselő csak olyan anyagi
helyzetű személy lehet, aki képes magát fenntartani birtokaiból, vagy egyéb jövedelméből. A
különbségnek az is oka, hogy a consulták pár nap alatt befejezték üléseiket, az angol parlament
azonban hónapokon át – az évnek több mint felében – folyamatosan ülésezett. Angol befolyásra az
új alkotmány tehát nem adott fizetést a képviselőknek, és utazásukhoz illetve lakás-költségeikhez
sem járult hozzá. Ez volt az angol uralommal kapcsolatos egyik legkomolyabb csalódása a
korzikaiaknak. A választásoknak egyébként a két éves időközt írta elő az alkotmány. Ez sokkal
radikálisabb volt, mint az angliai 7, az írországi 8, illetve a kanadai 4 év. Paoli uralma alatt
azonban évente többször voltak választások. A királynak – az alkirály javaslatára - joga volt a
Parlament üléseinek elnapolása. Ezért aztán, ha az alkirály jónak látta, hosszú hónapokon át
Parlament nélkül kormányozhatott. A király joga volt a Parlament feloszlatása is, de ha megtette,
14 napon belül újat kellett összehívjon. A parlament vita- és határozatképességéhez a képviselők
felének jelen kellett lennie, akik az üléstől távol maradtak, bírságot kellett fizetniük. De mivel a
tagok nagy része szegény ember volt, továbbá képviselői fizetést sem kapott, az ilyesmit utóbb
eléggé lazán kezelték769
.
A korzikai parlamentnek összesen két ülésszaka volt, az első 1795. február 9-től május 18-ig,
a második ugyanezen év november 25-től december 22-ig. Ekkor még csak elnapolták az ülést,
remélve, hogy a következő év tavaszán, majd őszén újból ülésezhetnek, de a hadiesemények miatt
ez elmaradt. A parlament első ülésszakát egy bastiai templomban (Conception = Szeplőtelen
Fogantatás) tartották, a második Cortéban zajlott. Az ülések általában délelőtt tíz órától kb.
délután kettőig tartottak, néha esti rendkívüli ülésszakot is elrendeltek. Az üléseken – angol
mintára – az Alkirály nem vett részt, csak az ülésszak elején elhangzó trónbeszéd, illetve az
763
Gregory: Ungovernable Rock, 82-83. P. 764
Carrillo, Elisa A.: The Corsican Kingdom of George III. = Journal of Modern History, 1962. (a továbbiakban
Carrillo), 257. P. 765
Coppolani, 12. p. 766
A pieve nagyjából egyházközséget jelent, a lakosság fő összetartó intézménye a plébános volt, és a lakossági
problémák megvitatására a pievék központi falujában, a templomban, a vasárnapi mise után került sor. Így aztán
megszokott dolog volt, hogy Korzikán a politikai élet is a templomokban zajlik. A korzikai angol királyság
parlamentjeit is mindig templomokban üléseztették. 767
Ez a gondolkodásmód egyaránt része az angol, valamint az 1791-es francia alkotmánynak is: szó sincs
választókerületi lobbizásról – legalábbis elméletileg. 768
Carrillo, 257. p. 769
Gregory: Ungovernable Rock, 83. P.
118
ülésszak végén a szentesítés alkalmával jelent meg. Ezek egyébként teljesen angol mintára
történtek, még az elmondott szövegek is az angol megfelelők tükörképei (nem a tartalom, hanem a
forma). Az angol formát követik az olyan üzenetek, amelyeket az angol király ír, és valamely
fontos eseményről értesíti a képviselőkt. Ilyen volt pl. a walesi herceg házasságának híre. A viták
szövege nem teljes terjedelmében ismert, csupán kivonatos jegyzőkönyvek maradtak fenn. A
törvényszövegek azok, melyeket pontosan ismerünk.770
Mivel a törvények szentesítése csak az
ülésszak végén történt meg, ugyanakkor némely törvény igen sürgős volt, azt az átvezető
megoldást választották, hogy a törvények „decreto” néven a parlamenti jóváhagyás után életbe
lépnek, de törvénnyé (atto) csak az alkirályi szentesítés után minősültek. A törvényt egyébként –
szintén angol mintára – háromszori olvasatban tárgyalták, a benyújtás és jóváhagyás között
általában 15 napnak el kellett telnie. A többszöri olvasat módszerét egyébként a francia
nemzetgyűlések is ismerték és alkalmazták.771
A korzikai parlament törvényhozói munkáját áttekintve megállapítható, hogy alapos, jól
kidolgozott, helyenként kimondottan aggályosan részletező törvényszövegeket hoztak létre. A
parlamenti munka egyébként a választási bíráskodással kezdődött: intézkedni kellett az egyik
ajaccioi helyről, valamint Paoli házelnöksége tárgyában.772
Felsorolják a tagokat pievénként,
létrehoznak néhány bizottságot. 1795. február 20-án pedig megszületik az első törvény, ami a
Parlament működési szabályait tartalmazza (ezt az angol gyakorlat standing order-nek nevezi).773
A törvénynek rögtön a legelső cikkelye angol mintát követ: a parlament üléseit csak a parlament
jóváhagyásával lehet berekeszteni (ld. 1641., a Hosszú Parlament egyik első határozata). De a
többi cikkely is nagyon angol: a 2. szerint a Ház bármely tagja kérheti a ház létszámának
ellenőrzését. Erre a kitételre a parlament döntésképessége szempontjából volt szükség: mivel
Angliában is előfordult, hogy a képviselők nem voltak jelen a megfelelő számban, bevezették azt a
módszert, hogy a vitát folytatják, és létszámhiány miatt csak akkor rekesztenek be egy ülést, ha
valamelyik képviselő hivatalosan kéri a létszámellenőrzést. Ha ilyen kérés nem történik, ha a
képviselők között nem akadt senki, aki éppen az ülés folytatása ellen lépett volna fel, úgy tettek
mintha minden rendben volna. A parlament ülésein az elnök ad szót, minden javaslatot írásban
kell benyújtani, és első lépésként az illetékes bizottságban vizsgálni. Két bizottság lett, egy
törvényhozási, és egy pénzügyi, mindkettő 15 főből állt. A két bizottság összevontan ülésezik, ha
az egyházról, vagy a vallásról van szó. A törvényeket három olvasatban kell tárgyalni, a ház
többsége dönt minden ügyben, a ház le- és feliratok formájában kommunikál az Alkirállyal. Ez
teljes mértékben az angol parlament követése (de az 1791-es francia Nemzetgyűlés is így
működött). Kevés dolog van, ami különbözik: egyrészt az, hogy nem lehet spontánul szólásra
jelentkezni, hanem mindenkinek előre fel kell iratkozni a parlamenti titkárnál, másrészt, hogy a
bizottságok tagjainak felét a parlamenti tagokból, de a bírói kerületek jelölik ki, így minden
kerületnek van egy-egy képviselője a bizottságokban is.774
A következő napokon olyan kiegészítő
rendelkezéseket hoztak, ami a különféle visszaélésekre, közvádi eljárásra és a rendkívüli
bizottságok létrehozására, valamint a törvények végrehajtására vonatkozott.775
Közben áttértek a
tényleges törvényhozási munkára. A parlament feljegyzéseiből kiszűrhető, hogy elsősorban
néhány témára szorítkoztak. A helyhatóságokkal, a bíráskodás szintjeivel és folyamataival,
valamint az adókkal-vámokkal. Az első, már nem a Parlamenttel foglalkozó törvény a sóilletéket
rendezte. Az ügykezelés kissé kapkodó volt: egy-egy témára többször is visszatértek,
módosították, illetve kiegészítő rendelkezésekkel látták el. Némelyik törvényszöveg 40-50 oldal
terjedelmű lett. 1795 őszén a parlament munkájában tükröződnek már a nehézségek: december 13-
770
Ezen szövegeket ld. Procés-verbaux, passim 771
Francia forr. Dok. 127. p. 772
Procés-verbaux, 15-25. p. 773
Az angol standing order-ekről részletesebben ld.: Ferenczy Árpád: Az angol parlamenti szólásjog és fegyelem
történeti fejlődése és jelen állapota, 1547-1913. Bp. : A Szerző kiad., 1914., 2-3. p. 774
A házszabályokról szóló intézkedéskete ld. Procés-verbaux, 36-38. p. 775
Procés-verbaux, 41-92. p.
119
án egy szigorú, lázadás- és gyülekezésellenes törvényt hoznak, felfogásában teljesen az 1716-os
angol Riot Act mintájára. Még a gyülekezet-oszlató formula is az angol mintát követi.776
A korzikai angol parlament tekintélyes törvényhozói munkája ellenére gyengébb hatalmi
szerv volt a hajdani consultáknál. A hatalmi struktúrában az alkirály végrehajtó hatalma került
túlsúlyba. Az a kevés korzikai történész, aki valamit foglalkozott a parlament működésével,
meglehetősen hálátlanul bánik vele: többségük egyetért abban, hogy ez egy szervilis és korrupt
intézmény volt, tagjai elvtelenül kiszolgálták az angol rezsimet. Ennek következtében ki-ki
vérmérséklete és történelmi elvrendszere szerint hitványnak, elnyomónak, osztályérdekűnek
bélyegzi.777
Végrehajtó hatalom, uralkodói jogkör
Mivel az unió létrehozása mellett döntöttek, ez szükségszerűen magával hozta, hogy az
alkotmány monarchikus jellegű lett. Korzika ténylegesen királyság, államfője III. György angol
király lett. A király címe olaszul: Giorgio III Re della Gran Bretagna, d’Irlanda, di Francia, di
Corsica.778
A király jogköre elméletileg teljesen azonos volt Nagy-Britanniában, mint Korzikán. A
korabeli Európában a jelentősebb államalakulatok valamennyien több, eltérő hagyományú
országrészből álltak össze. Ezek az „összetett monarchiák” általában az uralkodóházak közötti
házasságok és örökösödések eredményeképp jöttek létre. A helyi jogszokások és hagyományok
révén a különböző országrészek államjogi kapcsolatai egyedi módon alakultak. A korabeli Nagy-
Britanniát illetően is változatosan alakult az angol-skót-ír és -hannoveri kapcsolatrendszer.779
Korzika csatlakozása csak egy újabb színt hozott a palettára.
Gyakorlatilag azonban, a távolság és a kommunikációs nehézségek miatt be kellett vezetni az
alkirályi intézményt. Ez az angol politikai hagyományokban precedens nélküli intézmény volt:
alkirály eddig hivatalosan nem létezett a brit birodalmon belül, így szabadon lehetett megállapítani
jogkörét.
A monarcha hatalmi jogosítványainak megállapításához a korzikai angol államnak három-
négyféle minta állott rendelkezésére. A genovai doge korlátozott időre választott, korlátozott
hatalmú uralkodó volt. A francia monarchia korlátlannak illetve abszolútnak mondatik – ám éppen
egy évvel az általunk tárgyalt események előtt végezték ki a királyt, akit előtte fokozatosan
fosztottak meg minden hatalmától. A királyi hatalom egyébként a 18. század végi monarchiákban
az alábbi elemeket foglalta magába: a korona elidegeníthetetlen, és automatikusan száll a
trónöröklés rendje szerint meghatározott utód fejére. Az ú.n. koronabirtokok elidegeníthetetlenek,
de a királyi birtokok egy részével szabadon rendelkezik a király, jövedelmeivel élhet, illetve
eladományozhatja azokat. A király döntött háború és béke ügyében, az ő személye az
igazságszolgáltatásnak a legfőbb szintje. Ezen kívül kereskedelmi kiváltságokat (pl. vásártartási
jogokat) adományozhat, és a pénzverés is az ő jogköre. A francia király szabadon alapíthatott
apanázsokat és adományozhatott pénzügyi juttatásokat. Ugyancsak a francia királynak jogában állt
rendeleteket hozni, vámokat és illetékeket kivetni, állami hivatalokat alapítani és oda tetszése
szerint bárkit kinevezni.780
1789 és 1791 között a francia király jogkörét nagymértékben
korlátozzák: alávetik a királyság törvényeinek, a civillista révén pénzügyi lehetőségeit a
Nemzetgyűlés alá rendelik, rendeleteit miniszteri ellenjegyzésre kötelezik.781
Az angol király
hatalma öröklődött, egyébként azonban komoly korlátozásokkal érvényesült. Éppen az 1780-90-es
776
Procés-verbaux, 620-622. p. 777
Ezeket a véleményeket Coppolani foglalja össze (12. p.) A korrupciót szerinte René Emmanueli és Pierre
Tomi, az elnyomást Pierre Antonetti, az osztályérdekeket pedig Francis Pomponi vallja. Ez utóbbit – személyes
beszélgetés alapján megerősíthetjük. 778
A Franciaország királya címet a középkor óta viselték az angol királyok, majd az ír unió (1801) után tűnik el a
király hivatalos megnevezései közül 779
A témáról ld. J. H. Elliott: A Europe of composite monarchies = Past and Present, 1992. Nov. No. 137. 48-71. p. 780
Richet: France, 47-53. p. 781
Francia forr. Dok. 122-126. p.
120
években zajlottak a brit politikai életben olyan folyamatok, amelyek a mai értelemben vett
alkotmányos monarchia kialakulásához vezettek. Az angol király hatalma sokban különbözött a
franciáétól: csak a Parlamenttel együtt hozhatott törvényt és vethetett ki adókat, csak miniszterein
keresztül nevezhetett ki bármilyen hivatalba valakit.782
Voltak azonban olyan hatalmi
jogosítványai, melyek helyenként igen komoly beleszólást engedtek az ügyekbe. A külügyek felett
az angol király diszponált. Ő volt a hadsereg legfőbb parancsnoka. Ebből a 19. század közepéig
megmaradt annyi, hogy ha személyesen nem is ő, de a királyi család valamely tagja volt a
hadsereg tényleges főparancsnoka, és a hadiflottát is ellenőrizte a Lord High Admiral révén, aki
szintén királyi családtag volt.783
Ez még 1809-ben is azt eredményezte, hogy a hollandiai
expedíciót York hercege, a király egyik fia vezette (és veszítette el). És végezetül, a legöregebb
korzikaiakban élt még Theodore király rövid és korlátozott uralmának emléke. A mintakészlet
tehát bőséges, de mindenképpen egy alkotmányosan korlátozott királyi hatalom irányába
mutatott.
Mivel a királyt a gyakorlati törvényhozásban az alkirály helyettesítette, elvárható lett volna,
hogy teljesen azonos legyen a jogkörük. Az alkirályi pozíció megállapításánál azonban külön
kihangsúlyozták, hogy az alkirálynak teljes vétójoga van. Ez azért érdekes, mert ugyanakkor az
angol uralkodó vétójogát már a 18. század végén is erősen vitatta a brit politikai hagyomány.
1783-ban zajlott le a híres India Bill-vita, ahol a Lordok Háza azért vetett el egy törvényjavaslatot,
nehogy az azt ellenző királynak alkalma legyen megvétóznia. 1708 óta ugyanis angol uralkodó
ezzel a joggal nem élt. Ha azonban III. György 1783-ban újra alkalmazta volna, akkor
vitathatatlanul újjáéled ez a jogkör, ami a korabeli alkotmányos felfogás szerint felboríthatta volna
az alkotmány nehezen kialakított egyensúlyát. Ezt pedig az angol parlament nem akarta. III.
György egyébként kulcsfontosságú uralkodó az alkotmányos monarchia kialakulásának sorában.
1760-ban, amikor trónra lépett, elődeihez képest erős uralkodóként kezdte: ő volt az első a
Hannover-dinasztiából, aki Angliában született, és a szigetország jobban érdekelte a német
hercegségnél. Következetesen erősítette személyes hatalmát, és tekintettel arra, hogy a 18. század
közepe egész Európában az abszolút monarchiák kora, ezen még csak nem is nagyon csodálkozott
senki. Ő még személyesen választotta ki kormánya tagjait, és még azt is meg tudta tenni, hogy a
parlamenti többségtől teljesen függetlenül buktatott meg és iktatott be kormányfőket. (Itt az 1783.
decemberében lejátszódó kormányváltásra utalunk, és az ifjabb Pitt hatalomra jutására, amely már
a korabeli szokásjog szerint is ellentétes volt a hagyományokkal.) III. György ki tudja, meddig jut
el, ha egy fatális betegség 1788 őszén nem fosztja meg cselekvőképességétől.784
III. György
névlegesen még 1820-ig uralkodott, és ebben a hosszú és nehéz időszakban állandóan kérdéses
volt az aktuális elmeállapota, illetve 1811-től véglegesen beszámíthatatlannak nyilvánították. Ez a
bizonytalanság meglehetősen aláásta a királyi tekintélyt, lényegében egyszer s mindenkorra elvette
az uralkodótól a központosított hatalom kiépítésének lehetőségét, egyúttal nagyban erősítette a
mindenkori kormány pozícióit, illetve azt, hogy a miniszteri felelősség az uralkodótól egyre
inkább a Parlament fennhatósága alá kerüljön. Az 1790-es években ezek a problémák a brit
politika mindennapos vitatémáját képezték. A vétó kérdése az 1791-es francia alkotmánynak is
sarkalatos kérdése volt. Ennek fontosságát mutatja, hogy XVI. Lajost „Monsieur Veto”
gúnynévvel látták el. A királynak tulajdonképpen ezt az egyetlen „erős” jogosítványt hagyták
meg, igaz, ez is csak halasztó vétó volt, mégis jelentős befolyásoló tényező volt a törvényhozást
illetően.785
A korzikai alkotmány tulajdonképpen a francia elveket követte ebben a témakörben.
782
Az angol király hatalmi jogosítványait számtalan mű ismerteti. Magyarul frappánsan összefoglalja pl. MacDonagh
Mihály: Az angol parlament szokásai, furcsaságai és humora. Bp. Franklin-Társ., 1907. 783
Egyetlen kivétel volt, Wellington herceg, akinek Waterloo után olyan hatalmas tekintélye lett, hogy a királyi
hercegekkel egyenrangúként kezelték. Jennings, W. Ivor: The law and the constitution. London, Univ., 1946.17. p. 784
A királyon az elmebetegség jelei ütköztek ki, teljesen zavartan viselkedett. 1788. novemberétől 1789. márciusáig
Angliában komoly politikai válság bontakozott ki emiatt. Fentebb már volt szó a Regency Crisis-nek nevezett
eseménysorozatról. Ld. Tandori Mária: The Regency crisis and its constitutional consequences. 785
Francia forr. Dok. 128. p.
121
A korzikai végrehajtó hatalom élén az alkirály (viceroy) állt. Érdemes egy rövid kitérőt tenni
ennek a megnevezésnek az eredetére. Az angol alkotmányosságban a korzikai alkirály lett az első
személy, aki hivatalosan is ezt a rangot viselte. A köznyelv már régen így nevezte az írországi
Lord Lieutenant-ot, illetve nem sokkal később az indiai főkormányzót, tehát a politikai
közvélemény számára ez a megnevezés nem volt idegen dolog. A rangmegjelölés azonban
nyilvánvalóan korzikai idea volt. Korzika szigete ugyanis, amely több száz éve királyságnak
nevezte magát, ám királya csak egyszer volt, nem is egészen egy évig, alkirályokkal többször is
rendelkezett, az aragóniai időkben. Az aragóniai politikai gyakorlatban általánosan elfogadott
módszer volt az anyaországtól távol eső birtokok igazgatásának az alkirály kinevezése. Az alkirály
„kihelyezett teljhatalmú ügyvivő”-ként az adott területen a teljes királyi hatalmat gyakorolta,
beleértve a reprezentációt is. Ezt a módszert később a spanyol birodalom gyarmataira is
kiterjesztették. 1794 tavaszán az angol és korzikai alkotmány-szerkesztők minden különösebb vita
nélkül tudtak megegyezni abban, hogy a régi korzikai hagyományok értelmében egy tengeren túli
király hatalmát helyi szinten egy alkirály gyakorolja. A korzikai alkirály azonban nem volt azonos
az angol királlyal: az angol államhatalmat képviselte egy idegen (és távoli, nehezen elérhető)
országban, így nagyon hasznosnak látszott az erőteljes hatalmi pozíció, teljes vétójoggal
súlyosbítva. Az angol király hatalmával ellentétben az alkirály vétójogát írott törvény rögzítette.
Az alkirály centralizált hatalmát Paoli is melegen támogatta (Paoli 1755-1769-es uralma idején
nagyon vágyott a vétójog után, és most, az alkotmány elkészítése idején biztosra vette, hogy őt
fogják kinevezni alkirállyá)786
. Az alkirálynak mindössze a nép nagy többsége támogatását kellett
élveznie. Mivel azonban nem volt felelős a Parlament iránt, a képviselők nem is ellenőrizhették
munkáját. Az alkirálynak egyébként protokolláris feladatai is voltak, volt pl. egy trónusa a bastiai
Concepzione templomban, ahol a parlament első ülésszakát is tartották. A trón tulajdonképpen az
angol király hatalmát jelképezte, aki a templomba betért, annak meg kellett hajolnia az üres trón
előtt is. Ilyesmit azelőtt csak a legarrogánsabb genovai kormányzók írtak elő, igy a trón a
korzikaiak szemében hamarosan újra az idegen elnyomás jelképe lett.787
A végrehajtó hatalom feje tehát az alkirály volt, akit a király nevezett ki, és őt képviselte.
Erős hatalmi pozíciója volt, tulajdonképpen az ő kezében volt Korzikán a legfőbb hatalom, maga
mögé utasítva a protokollárisan egyenlő fontosságú parlamentet. Szentesíthette illetve
megvétózhatta a parlament törvényeit, utána pedig köteles volt gondoskodni végrehajtásukról.
Ehhez nem kellett kapcsolatba lépnie magával a Királlyal. Az alkirály joga volt a a külpolitika
intézése, az egész ország valamennyi államhivatalnokának kinevezése, valamint a honvédelem és
biztonságpolitika gyakorlása. (Itt azonban utaluk az – alább ismertetendő - komoly hatásköri
vitákra, melyek az alkirály és a brit szárazföldi csapatok hadvezetése között a kezdetektől fogva
rendkívüli módon kiéleződött, és melynek oka az alkotmányos joghézagokban keresendő.) A
végrehajtó hatalom egyetlen korlátozása az volt, hogy az igazságügyi és kincstári tisztviselők
kizárólag korzikai állampolgárok lehettek. (V. fejezet, 9. cikkely) (De az államtitkár pl. angol
volt.) A népnek joga volt az alkirály visszahívásához, de ennek az a módja, hogy az angol
királyhoz petícióval kell fordulni. (V. fejezet, 4-5. cikkely) A petíció is tipikus angol intézmény: a
törvényjavaslatoknak a parlamenten kívülről érkező formája. A király azonban a petíciókat nem
volt köteles elfogadni788
, mint ahogy az angol parlament is csak nagyon ritkán hagyott jóvá
petíciókat.789
786
Nem tudjuk, hogy XVI. Lajos 1791-es vétójoga mintául szolgált-e ehhez, de felvethető a kérdés. 1794-ben nagyon
sokáig tartott a bizonytalanság az alkirályi kinevezést illetően. A consulta már júliusban jóváhagyta az alkotmányt,
annak III. György részéről való jóváhagyása azonban csak novemberre érkezett meg. Ugyanekkor értesülhettek a
korzikaiak arról, hogy nem Paoli, hanem Sir Gilbert kapta a kinevezést. 787
Passano, 382. p. 788
Gregory: Ungovernable Rock, 83. P. 789
A Petition of the Rights című, 1628-as törvény egy ilyen ritka kivétel, ám pl. az 1832-es híres chartista petíciót,
melyet 3,5 millió aláírással küldtek be, szemrebbenés nélkül elvetették. A petíció jogi eszköze tehát létezett, de
tényleges hatása elhanyagolható.
122
Az alkirályt a munkájában egy Államtanács (Consiglio di stato), valamint egy államtitkár
segítette, ezek azonban csak utalásként szerepeltek az alkotmány szövegében. (V. fejezet, 3.
cikkely). Itt a következő áll: „[Az Alkirálynak] lesz egy tanácsa és egy államtitkára, kiket a Király
nevez ki. Az Alkirály rendeleteit a tanáccsal való konzultálás után adja ki, és azokat az államtitkár
ellenjegyzi.” Több szó erről a szövegben nem esik, és ez édeskevés ahhoz, hogy a végrehajtó
hatalom valós működéséről képet alkossunk. Az Államtanács tagjait és az államtitkárt az alkirály
ajánlására az angol király nevezte ki. Itt érdemes ismételten egy rövid kitérőt tenni. A korabeli
Nyugat-Európa államigazgatásainak tipikus szereplője az uralkodó mellett álló tanács. (Sokféle
néven: Angliában Privy Council, Ausztriában Hofrat, az Ancien Regime Franciaországában
Conseil secret, majd Conseit en Haut, Conseil royal.) Külön tanulmányt érdemelne, hogy az ú.n.
„abszolút” uralkodók miért tartották fenn ezt a tanácsadó szervet, illetve hogy milyen
kapcsolatban állott ez az uralkodó mellett szolgáló, udvari emberekből az uralkodó tetszése szerint
összeállított társaság a későbbi felelős kormányokkal. A korzikai Államtanács esetében ismét
három lehetséges mintát említhetünk. Az első, és legkézenfekvőbb a Paoli 1755-ös alkotmányában
leírt Államtanács, melyet az 1793-as governo separato időszaka új életre keltett. Az 1789-es
panaszfüzetekben a korzikaiak kérték, hogy a sziget rendi gyűlésének joga legyen megválogatni az
akkori tanács tagjait, tehát a végrehajtás legyen alárendelve a törvényhozásnak. Ez sem 1789-ben,
sem 1794-ben nem teljesült.790
Az Ancien regime különféle nevű tanácsainak hosszú történelme
van. A középkori Curia Regis volt a korona tanácsadóinak eredeti gyűlése, mely azonban a
hatalom delegálásának középkori hagyománya következtében már a 11-12. századra osztódni
kezdett: bírói jogkörét a párizsi Parlament, pénzügyi-ellenőri szerepkörét a Chambre des Comptes,
a tényleges királyi tanácsét pedig egy szűkebb testület, a Grand Conseil vette át.791
A Grand
Conseil lényegében már 1223-ban elvesztette jelentőségét, mikortól kezdve a királynak a Grand
Conseil jóváhagyása nélkül joga van rendeletet, ordonnance-t kiadni.792
Sajátos módon azonban a
francia királyok mindvégig fenntartották – különböző nevek alatt – ezt a formális testületet, sőt, a
17. századtól kezdve egyes tagjait tényleges miniszteri jogkörrel látták el. Ezek a miniszterek
sajátos, köztes helyzetben voltak: az uralkodó szolgaként kezelte őket, a legtöbb kérdésben
egyedül döntött, a miniszter pusztán végreható-ügyintéző volt, de a felelősséget ő viselte: ha
valami gond támadt, az uralkodó zökkenőmentesen kicserélte, és megtette bűnbaknak. Ez a
szisztéma Fouquet-től Neckerig, egészen 1789-ig érvényesült. Sajátos, és jellemző folyamat, hogy
a Tanácsról különféle intézmények szakadoznak le, ezekhez különféle államhatalmi jogosítványok
kerülnek, de az uralkodó körül is megmarad egy – az udvaroncok körében Conseil secret-nek
nevezett – szűkebb csoport, amely részben fedi az 1643 utáni Conseil en Haut-ot, ahol a tényleges
miniszterek, intendánsok ültek.793
És az is tipikus, hogy hivatalosan csak egyetlen királyi tanács
létezett, a modern minisztériumok elődeinek elkülönülése nem nyert alkotmányos formát. A
francia struktúrára megdöbbentően hasonlít az angol – ekkor már alkotmányos-parlamentáris -
monarchia működése. Az 1791-es francia alkotmány részletesen intézkedik a miniszteri jogkörről
és felelősségről. A francia alkotmánynak az erre vonatkozó része tulajdonképpen a korabeli angol
elveket szedi pontokba, azzal a különbséggel, hogy ami akkor Angliában még csak vita tárgyát
képezte, itt már törvényi alakot öltött: a fejedelmi impersonalitás elve tisztán érvényesült: a király
döntéseihez a miniszterek ellenjegyzése szükséges, a kormányzati tettekért a miniszterek vállalják
a felelősséget, a miniszterek számára kötelező az éves célkitűzések ismertetése a Nemzetgyűlés
előtt, illetve a teljesítésükről szóló beszámoló. A francia alkotmány magába foglalja az indemnity
elvét is (ami Angliában minden esetben új és új procedúrákat igényelt). Az indemnity azt jelenti,
790
Gregory: Ungovernable Rock, 84. P. 791
Denis Richet: La France moderne: l’esprit des institutions. Paris, Flammarion, 1973. 89. p. (a továbbiakan: Richet:
France) 792
Richet: France, 26. p. 793
Richet: France, 89. p.
123
hogy a minisztert hivatali ideje után nem lehet kormányzati tetteiért felelősségre vonni, csak és
kizárólag a Nemzetgyűlés határozata alapján.794
A brit kabinetet Bagehot, a híres alkotmányjogász még 1865-ben is úgy írja le, hogy pusztán a
Korona tanácsadó testülete. A brit alkotmányos nyelvezet a végrehajtó hatalom egészét érti
Korona alatt, a királytól egészen a legkisebb helyhatóság levélkihordójáig. Az alkotmányos
gondolkodás ezt azzal magyarázza, hogy a mítikus angolszász időkben a királyé volt a teljhatalom,
mely a korona révén szállott rá. A középkor folyamán azonban a király – különféle okokból –
hatalma nagy részét szétosztotta, „delegálta” különféle testületekre illetve hivatalviselőkre. A
középkori királyi hatalom részleteinek delegálása Angliában ugyanúgy zajlott le, mint
Franciaországban. Ezt a brit alkotmányos hagyomány később a „királyi impersonalitas” néven
nevezi, vagyis hogy a király a saját elvi hatalmának egyre több részét nem személyesen, hanem
mások felelőssége által gyakorolja.795
A brit miniszterelnököt már Anna királynő idején emlegeti a
közbeszéd, de csak 1905-ben, magát a kormányt pedig csak 1937-ben ismerték el állami
iratban.796
A brit kormány és maga a miniszterelnök több száz éven át fél-illegalitásban működött,
pontosabban egy olyan különleges jogi térben, amit csak az angol alkotmány hagyományjogi
struktúrája tesz lehetővé. A miniszterelnöki rangot – jellemző módon – 1741-ben, majd 1806-ban
és 1829-ben is határozottan elvetette a Képviselőház.797
Az angol alkotmány szerves részének
tekintett íratlan jogszokások ereje tartotta fenn – már a 17. század végétől kezdve – a modern
kormányzat folyamatosan fejlődő formáit, és írott törvénnyé csak akkor vált, amikor már több száz
éves tapasztalat, gyakorlat, pontosan kiforrott működési szisztéma állt mögötte. E háromszáz év
alatt eleinte természetesen a kormány létét is kétségbe vonták: a II. Károly alatt kialakult testület
névlegesen csak a Privy Council (magyarra Titkos Tanács néven fordítják, nyilván a
dualizmuskori magyar minta alapján) lehetett: ez ugyanaz a népes és arisztokratikus udvari
testület volt, mint a francia király fentebb említett tanácsadó szerve. II. Károly azonban ugyanúgy
rájött e népes testület működésképtelenségére,798
mint francia kollégája, de ő nem cselekedhetett
olyan önállóan. Mozgástere azonban még elég széles volt: a számára szimpatikus, illetve
használható embereknek különféle udvari hivatalokat adott, és időnként meghívta őket
magánlakosztályába, mintegy baráti beszélgetésre. Ezt a kortársak meglehetős ellenszenvvel
fogadták, és ezt az új tanácsot Cabinet council, vagy még durvább kifejezéssel „Cabal”799
névvel
látták el. II. Károly és II. Jakab uralkodói törekvései paradox módon mégis késleltették a modern
kormány kialakulását: az angol közvélemény ugyanis olyan ellenszenvesnek találta ezt a testületet,
hogy az 1688-as hatalomváltás után Orániai Vilmos jobbnak találta, ha elfelejtkezik a kabinet
tovább építéséről. Ekkor már működtek a legfontosabb kormányhivatalok: a Treasury, Admiralty,
Exchequer, Board of Trade, ezek vezetői gyakorlatilag miniszterekként részt vettek a király
közvetlen tanácsában, de szigorúan csak a Privy Council tagjaként. Ez egyébként a 20. századig
így maradt: egy angol minisztert csak akkor lehetett kinevezni, ha előtte a Titkos Tanács tagjává is
meghívta a király. Ez megkerülhetetlen volt. III. Vilmos alatt kezdett kialakulni a Parlament és a
kabinet kapcsolata is: a tárca-minisztereknek a vita során meg kellett győzniük a Házak többségét,
794
Francia forr. Dok. 125-126. p. 795
Todd, I. köt. 215-225. p. 796
A Prime Minister rangot egy királyi warrant (parancs) tette írott törvény részévé, mely ünnepélyesen
kinyilvánította, hogy ezennel megalapítottnak veszi a Prime Minister hivatalát. Ugyanez állapította meg rangsorbeli
helyét is, közvetlenül a yorki érsek után. 1917-ben is említi a Chequers Estate Act, végül 1937-ben a Ministers of the
Crown Act, mely a kormánylistát is törvényesítette. Ez úgy említi, mint: „The First Lord of the Treasury and Prime
Minister”, tehát a biztonság kedvéért megtartotta a régi rangjelölést is. Ld.
http:/lego70.tripod.com/england/bpm_note.htm (2003. jún. 15.), valamint John P. Mackintosh: The British cabinet.
London, Stevens and Sons Ltd., 1962. 7-11. p. (a továbbiakban: Mackintosh: Cabinet) 797
Ld. http:/lego70.tripod.com/england/bpm_note.htm (2003. jún. 15.) 798
1679-ben II. Károly panaszkodik, hogy a Privy Council nagy létszáma lehetetlenné teszi a hatékony tárgyalásokat
és a titoktartást. Ld. Mackintosh: Cabinet, 34. p. 799
Cabinet arra utal, hogy ez a tanács a király belső lakosztályában ült össze, a cabal pedig a kabbala szóból ered, és
gyanús titkos összeesküvést értettek alatta.
124
és a pénzügyi támogatások megadása az Alsóház jogosítványa volt. III. Vilmos azonban szigorúan
ügyelt arra, hogy – a már kialakulóban lévő tory és whig pártról ne vegyen tudomást: minisztereit
mindig a két pártból vegyesen válogatta össze.800
A modern kabinet fejlődése ellen a legsúlyosabb
„merényletet” az 1701-es Act of Settlement jelentette, amely a brit alkotmányos iratok máig
legfontosabb darabjai közé tartozik, és határozottan leszögezte: „Minden olyan dolog és ügy,
amely e királyság jó kormányzásával kapcsolatos, …a Titkos Tanács hatáskörébe tartozik…”801
A
modern kabinet kialakulását azonban nem lehetett megakadályozni: Anna idején kialakult a párt-
kormányzatok hagyománya, az 1714-es dinasztia-váltás pedig létrehozta a modern kabinetet.
Robert Walpole volt az első miniszterelnök, akit a közbeszéd már így hívott, másrészt aki az
uralkodó állandó személyes jelenléte nélkül, önállóan vezette a kabinet üléseit,802
sőt, aki a király
jóváhagyásával, de maga nevezte ki a minisztereket. A kormányülések helyszíne is ekkor került át
a Whitehall-ból a Downing street-re. 1763-ra letisztult a kabinet felállása, a királyi háztartás
tisztviselői pl. kikoptak a miniszterek közül.803
A kormányokra a 18. század második felében már
általában jellemző, hogy tagjai a képviselőház többségi pártjából kerülnek ki. Ugyanakkor még III.
György is meg volt róla győződve, hogy joga van megválogatni a minisztereit, joga van tetszése
szerint elbocsátania-kineveznie miniszterelnökeit, illetve a törvényeket megvétózni.804
III. György
1783. decemberében hatalma teljében látszott lenni: önkényesen menesztette Portland
miniszterelnököt, és egy 24 éves ifjoncot, William Pittet tette meg miniszterelnöknek. Pitt azonban
fölébe kerekedett: itt billent át a brit közjogi erő a királytól a kormányfőhöz: Pitt volt az első
miniszterelnök, aki sokszor önállóan cselekedett, és a király előzetes szándéka ellenére is
keresztülvitte akaratát. 1792-ben pl. menesztette Lord Thurlow-t, aki a király kegyence volt, holott
a Lordkancellár eddig mindig az uralkodó személyes kinevezettje volt.805
Pitt tudatosan növelte
saját hatalmát. Ebben segítségére szolgált a francia forradalom elleni háború, és ennek kapcsán a
franciabarátnak tartott ellenzék nagyfokú népszerűtlensége is. Ez egészen 1800-ig, az ír uniós
törvényig ment így: a katolikusoknak adandó választhatósági jog kérdésében azonban a király
keményen megmakacsolta magát, Pittnek le kellett mondania. A király tekintélyét azonban
ekkorra végzetesen tönkretette mentális betegsége, így bár Pittnek mennie kellett, a kormány
hatalma nem roppant meg. És ez a kormány ekkor már a Parlamentnek felelős, saját hagyományai
szerint működő, kétségbevonhatatlanul önálló testület volt. Szintén ennek a korszaknak a terméke
a „War cabinet” intézménye: a miniszterelnök, ha a háborús kérdésekről volt szó, rendezett olyan
speciális kabinet-üléseket, ahol nem minden minisztere volt jelen, csak azok, akiknek tárcája
érintett volt a háborúban. Az ilyen war cabinet ülésekre szokás volt meghívni szakértőket is, pl.
tekintélyes katonatiszteket, admirálisokat, akik nem voltak miniszteriális rangú személyek.806
Tehát a brit kabinet fejlődésével kapcsolatos legizgalmasabb fejlődések éppen a korzikai angol
királyság kialakulásával egyidőben zajlottak.
Korzikán az Államtanács előképe 1752-ben jött létre, Gaffori generálisi kinevezésével
egyidőben. Ez az Államtanács beleillik a korabeli uralkodói tanácsok sorába, lévén nagy létszámú
(144 főből állt), és a generális tetszése szerint összeállított testület. Paoli 1755-ös alkotmánya
átvette a mintát, ám hosszú országlása során hamar ráébredt arra, amier a korabeli angol uralkodók
is: hogy egy ekkora testület nem operatív szervezet. Így fokozatosan csökkentette a létszámot.
1764-re a tanácsnak mindössze 9 tagja maradt. Igaz, ezeknek hatalma jelentősen megnövekedett: a
Diéta határozatait megvétózhatták.807
Sir Gilbert Elliot az Államtanácsot (governo corso) az
800
Mackintosh: Cabinet, 42-43. p. 801
Nyugat-Európa alkotmányai. Bp. KJK, 1988. 124. p. 802
I., majd II. György király ideje nagy részét Hannoverben töltötte – a folyamatos ügyvitelt ekkor vette át a kabinet. 803
Mackintosh: Cabinet, 66-67. p. 804
Mackintosh: Cabinet, 58-63. p., illetve részletesebben: Alpheus Todd: A parliamenti kormányrendszer Angliában.
I. köt. Bp.: MTA, 1876. 97-171. p. 805
Mackintosh: Cabinet, 64. p. 806
Robson, William: The British system of government. London, British Council, 1945. 20. p. 807
Carrington: Granite, 260-261. p.
125
előkészületek periódusában így jellemezte: „az alkirály belső és bizalmas tanácsa, melynek nincs
független jogköre, tényleges működése és döntéseinek végrehajtása későbbi vizsgálatok tárgya
lesz”808
. Tehát magyarul csináltak egy szervet, amiről igazából csak fogalmuk volt, hogy fog
működni, mi is lesz a dolga. Az Államtanács tanácsait az alkirály nem volt köteles munkája során
megfogadni, tulajdonképpen teljesen a tetszésére volt bízva, hogyan is jár el vele szemben.
Végülis az a sajátos helyzet alakult ki, ami ilyen meghatározatlan jogi helyzetben nem is meglepő,
hogy bizonyos pozíciókat betöltő személyek egyéni kvalitásai határozták meg a történteket. Az
Államtanácsnak (melynek személyi összetétele tulajdonképpen a jelentéktelenség homályába
vész809
) kreáltak egy elnököt, aki – ezt a korabeli és későbbi iratok mint egybehangzóan említik –
gyakorlatilag az angol miniszterelnök helyi megfelelője volt. Még az állami élet tervezésének
stádiumában, Elliot Portlandnek írt, 1794. augusztus 8-án kelt levelében vázolja a korzikai
kormány felállását. Lényege, hogy az Államtanács ne csak korzikaiakból álljon (ez a korzikaiak
számára mindig kényes kérdés volt). Az Államtanács legyen lényegében az alkirály titkos tanácsa,
ne legyen semmiféle önálló hatalma. Ez nagyon fontos kitétel, mert alapvetően ellentétes a
korabeli angol kormányfelfogással. Az alkirály kezeli az ügyeket, és ellenőrzi a kormányzat
minden részegységét.810
„Úgy hiszem, szükségszerű, hogy ebben az angol-korzikai
kormányzatban két bizalmi funkcionárius legyen, a közügyek minden ágának általános
felügyeletére. Mivel két nyelven működünk, és bizonyos mértékig két eltérő érdekünk is van,
szükségszerű, hogy egyaránt alkalmazzunk angolokat és korzikaiakat. Tízezer olyan ügy van,
amelyben a helyi szokások, erkölcsök és a nyelv ismeretének hiánya miatt egy angol államtitkár
tökéletesen tehetetlen lenne egy korzikainak a segítsége nélkül, másrészt viszont figyelembe kell
venni, hogy még a sziget ügyei kapcsán is tekintettel kell lenni a brit kormányzat biztonságára és
érdekeire, amelyeket egy korzikai Államtanács-elnök nem ismerhet… ezért azt javasolom, hogy
az államtitkári feladatkört Nagy-Britannia egy alattvalójára ruházza Őfelsége, az Államtanács
elnökének viszont egy korzikainak kell lennie, akit az Alkirály nevezzen ki…”811
Fentebb már
tárgyaltuk, hogy a brit miniszterelnöki poszt is miféle alkotmányos kételyekkel működött az 1790-
es években, hát elképzelhető, hogy ennek arányában a korzikai Államtanács elnöke is
meglehetősen képlékeny hatalommal rendelkezett. Pozzo di Borgo azonban, aki erre a posztra
került, az adott körülmények között nagyon jó választás volt: egyetemet végzett jogász, azon kívül
is művelt volt, tájékozott, a korzikai helyi igazgatásban és a francia törvényhozásban sokrétű
tapasztalattal rendelkezett, Paolihoz és a Bonapartékhoz fűződő eredeti jó kapcsolata révén szinte
mindenkit ismert a szigeten. (Igaz, ezek a barátságok ekkorra már ellenségeskedésbe fordultak, de
az ismeret mindenképpen hasznos volt.) Pozzo di Borgo agilisan és határozottan vezette az
ügyeket, jó kapcsolatban állt Elliottal, és tudta kezelni a korzikaiakat is. Le kell azonban
szögeznünk, hogy működése ellen komoly kifogások is felmerültek: arrogáns volt, sokakkal
lekezelően viselkedett, megfontolta, hogy egyáltalán kit is méltasson arra, hogy fogadja, sokakat
meghallgatás nélkül zavartak el előszobájából. Elliot kedvelte, az angolok közül azonban sokan
utálták, és a korzikaiak között is hamar népszerűtlen lett.812
Tüntetésekkel 1796 tavaszára sikerült
elérni a menesztését. Személyét azonban Elliot nem tudta pótolni, és pontosan a kritikus utolsó pár
hónapban nélkülöznie kellett hatalmának egyik legfőbb támaszát. Az Államtanács mint kollektíva,
nem volt túlságosan jelentős testület, tagjai a mindennapos adminisztráció végrehajtását intézték,
808
idézi Carrillo, 257-258. P. 809
Teramo Terami lett a főadószedő, testvére, Francesco Terami a királyi birtokok számadója, Pascal de Negroni
főállamügyész lett. Királyi birtokokká a régi, Genova államának, később a francia királynak és a francia államnak a
földjeit minősítették. Ld. Vergé, 450 p. Panattierit általában a csendőrséggel kapcsolatban utasítgatták, Belgodere
úrral pedig katonai ügyekben. North, 54., 203. p. 810
Carrington: Sources, 54. p. 811
Correspondance de Sir Gilbert Elliot, vice-roi de Corse avec le gouvernement anglais. Bastia, Ollagnier, 1892. =
BSSHNC 1892. (a továbbiakban: Elliot: Correspondance) 8-9. p. 812
Ezekről Moore számol be, Vol. 1., 137-138. p., bár Moore Pozzo-ellenes elfogultsága kétségtelen.
126
amint az az államtitkári levelezésekből kiderül. North Panattierivel rendőri és helyhatósági
kérdésekről, Peraldival pedig katonai ügyekről levelezett, pontosabban utasításokat adott.813
Az államtitkári posztra Elliotnak kezdettől megvolt a maga jelöltje, és ügyesen terelgette a
brit kormányt az illető személy elfogadására. Még a fent említett, aug. 8-i levélben a következőket
írja: „…az Államtitkárnak, akinek állandóan a legkülönfélébb emberekkel kell érintkeznie, …
együtt kell működnie az Államtanács elnökével és tagjaival, nagyon simulékony jellemnek kell
lennie, különben egy hónapon belül összezilálódnak ügyeink… az Államtitkár legjobb volna, ha
az Alkirály egyik barátja lenne… az erre kinevezett személynek nagy kényelmetlenségeket kell
elviselnie, és fizetése Korzika részéről nem fogja meghaladni a 12000 francia frankot, ami évi 500
fontot jelent (ennek kapcsán javasolta, hogy a fizetést a brit kormány egészítse ki másik 500
fonttal) … legyen nőtlen, de méltóságteljes és magasrangú személy.”814
Mit ad Isten, a leírás
mindenben ráillett Sir Frederick North-ra. Október 17-én, azonnal alkirályi kinevezése
megérkezése után Elliot név szerint is előállt személyi javaslatával.815
A jóváhagyó válasz
postafordultával, 1795. januárjában érkezett meg, addigra North is megérkezett a szigetre. Az
államtitkárként kijelölt Frederick North (akire elsősorban azért esett a választás, mert Elliot barátja
volt) nagyon jól kiegészítette volna Pozzót, ha nem utálják egymást. North szintén rendkívül
művelt, tájékozott adminisztrátor és diplomata volt, a külügyekben és a helyi közigazgatásban
hatalmas segítségére volt a korzikai angol hatalomnak, olaszul tudván a lakossággal is jó
kapcsolatot tartott fenn, de irritálta Pozzo felsőbbséges ügykezelése és olaszos modora. Sajnálatos,
hogy a korzikai állam két fő tisztviselője nem fért meg egymással. Összeférhetetlenségüknek a
személyiségüktől eltekintve az is oka volt, hogy hivatali jogkörük tulajdonképpen nem lett
pontosítva, állandó volt közöttük az ügyrendi súrlódás. North érkezéséig egyébként az államtitkári
levelezést Elliot magántitkára, Hardman látta el.816
Érdemes pár szót ejteni arról is, hogy a 18. század végén mit is érthettek államtitkár alatt. Az
államtitkári poszt (state secretary) az angol monarchiában a 16. század folyamán alakult ki.
Eredetileg azért hozták létre a Tudor uralkodók ezt a posztot, mert az erős hatalmi ambíciókkal
rendelkező állam teljesen lekötötte a már meglévő kormányhivatalok vezetőit: a Treasury, az
Exchequer, Admiralty vezetőinek és ügyintézőinek nem maradt idejük az uralkodó személyes
dolgaival foglalkozni. A modernizálódó adminisztráció hatalmas irattömeget eredményezett
minden téren: a király tehát, saját levelezései és egyéb ügyintézései céljára felvett egy
magántitkárt. Ezt a magántitkárt is azonnal elborította mindenféle ügy, és már az Erzsébet-korra
előállott az a helyzet, kogy királyi titkár nem is egy volt, hanem kettő, akik – egyelőre földrajzi
felosztás szerint – megosztották egymás közt az ügyeket, és királyi magán-alkalmazottból
kormánytisztviselővé avanzsáltak. Egészen 1782-ig Nagy-Britanniának általában két
államtitkársága volt, az Északi és a Déli ügyek Államtitkára. A Déli ügyekhez tartoztak az angol
belügyek, a gyarmatügyek, és a dél-európai (katolikus) országokkal kapcsolatos külügyek. Az
Északi ügyekhez tartozott Skócia, Észak-Anglia, valamint a protestáns országokkali kapcsolatok.
Később létrehoztak gyarmatügyi és hadügyi államtitkárságokat is,817
1782-ben pedig az első két
államtitkáráságból kialakult a modern Home és Foreign Office (bel- és külügy). Az államtitkár
fontos láncszem a brit kormányzaton belül: titkári szerepköre annyiban maradt meg, hogy az
államigazgatási levelezést ő folytatta, ő állt kapcsolatban a helyi közigazgatás különböző
szintjeivel, illetve a külügyi kérdéseket illetően a diplomáciai karral, a titkos ügynökökkel és a
külföldi hatalmakkal. A fejedelemhez intézett iratok, petíciók az ő kezén mentek keresztül. A
fejedelem személyes parancsait ő közvetíti , és ő viseli azokért a felelősséget. A fejedelemmel
tehát csak az államtitkáron keresztül lehet érintkezni, ha az uralkodó utazik, legalább egy 813
North, 54, 71. p. 814
Elliot: Correspondance, 10-11. p. 815
Elliot: Correspondance, 58. p. 816
Gregory: Ungovernable Rock, 86. p. 817
1763-ban a gyarmatügyi, 1794-ben a hadügyi államtitkárságot, 1708-tól egy ideig működött a skót ügyek, 1858-tól
pedig India államtitkára. Ld. Todd, III. köt. 276. p.
127
államtitkárnak el kell kísérnie.818
Mivel a királyi titkár államhatalmi tényező lett, újra és újra
felmerült az uralkodó igénye egy ténylegese személyi titkár-ügyintéző alkalmazására. Az állam
ellenőrizetlen túlburjánzásától tartó kormányzat, és főleg a kormányhatalom túlterjeszkedésétől
mindig is tartó parlament azonban igyekezett útját állni ennek.819
Amikor Korzikán létrehozták az államtitkári posztot, Sir Gilbert és Frederick North szeme
előtt is nyilvánvalóan az angol példa lebegett. North-nak (lévén az egykori miniszterelnök volt az
édesapja) pontos ismeretei voltak a kormányzati működésről. Kiterjedt levelezésével820
és
diplomáciai jellegű tárgyalásaival hatalmas munkát végzett, és kiválóan meg is felelt az
elvárásoknak. Az angol mintát azonban csak részben másolták le: nem több személy között
osztották meg a feladatokat. Nyilván takarékossági okokból – és nyilván úgy gondolták: Korzika
kis sziget, kis munka. Szegény North a megmondhatója, hogy a sziget méretei nem álltak egyenes
arányban az elvégzendő államtitkári munka mennyiségével. Ráadásul jórészt ingyen csinálta, mert
a sziget financiális problémái miatt több havi fizetését soha nem kapta meg.
A korzikai államtitkárra tartozott a teljes bel- és külügy. Így North államtitkárnak egészen
elképesztő témákkal kellett foglalkoznia, olyasmivel is, ami nem feltétlenül államtitkári jogkör
kellett volna legyen. A különféle kinevezések - podestáké, bírói személyeké – máshol is miniszteri
szinten történnek.821
Az is érthető, hogy egy államtitkárnak a legkülönbözőbb témákban kell
utasításokat adnia, például a lakosság ellátásának biztosítására gabonavásárlásra,822
járványügyi
óvintézkedések megtételére, vagy a különféle halasztott kifizetések rendezésére. De az
államtitkárra tartoztak olyan ügyek is, mint a bastiai temető új parcellájának engedélyezése, a
csendőrség parancsainak kiadása, a parlamenti választások egyes vitatott részleteinek
kivizsgálására utasítás, az árvagyerekek ruháinak vámolásának könnyítése. Egyéni ügyekkel is
foglalkoznia kellett: akkoriban jelentéktelennek számított a dolog: 1795. július 13-án utasítást
adott Peraldi ajaccioi tanácsosnak, hogy vizsgálják felül a Bonaparte család vagyonelkobzásának
kérdését. (Erről aztán nincs több levél.) De több olyan levél is fennmaradt, amiben egyes családok
vendetta-ügyeinek gyors kivizsgálását és lezárását kérte a helyi hatóságoktól. Foglalkoznia kellett
belbiztonsági kérdésekkel (fegyverviselő személyek és fegyvereik összeírása). A levelezés
bizonyos mértékig tematikusan is megváltozik az idők haladtával. Eleinte pl. feltűnő, hogy az
angol hatóságok önként és dalolva utaltak ki eléggé jelentős összegeket Korzika védelmének,
belbiztonságának és adminisztrációs fenntartásának költségeire, 1795 első félévében ez a lendület
jelentősen alábbhagyott. Később csak egyszerű utasításokat küld a helyhatóságokhoz különféle
kifizetések megtételére, de konkrét összegeket nem említ, és csak utasítást küld, pénzt nem.
Vannak levelek, amelyek a „levegőben lógnak”: az olvasó nem feltétlenül érti, hogy miért kell
(egyedül és kizárólagosan) a bastiai városi bíróságot értesíteni arról, hogy a továbbiakban a
genovai köztársaság ellenségként kezelendő.823
Mivel North-nak személyesen kellett diplomáciai
ügyeket is lebonyolítania, államtitkári periódusa közepette két alkalommal is hetekre elutazott,824
addig helyette az államtitkári levelezést Pozzo di Borgo intézte.
818
Az államtitkári feladatokról ld. Todd. I. köt., 220. p. 819
Magántitkárt majd 1805-ben engednek meg alkalmazni III. Györgynek, szeme megromlása miatt, de a
régenshercegnek ugynezt nem engedik meg. Majd Viktóriának lesz magántitkára. Ld. Todd, I. köt., 244. p. 820
Ez a fontos forrásanyag megjelent, ld. North 821
Ld. North, 43, 48. p. 822
North, 72. p. 823
Az említett leveleket ld. North, 31-33., 51., 53., 68., 108., 158., 171., 181. p. 824
Először 1795 december és 1796 január, majd 1796 március és június között, amikor Algírba és Tuniszba, majd
Rómába utazott. North, 161, 169., 174, 179. p.
128
A jog
A korzikai jog történetében a legtöbb régi jogforrás a genovai időkből származik. A legrégibb
fennmaradt jogszabálygyűjtemény a San Colombano-i statútumok825
címet viseli. 1348-ból
származik, és a 16. századig több kiegészítést kapott. Formailag olyan, mint a többi középkori
joggyűjtemény: vegyesen sorakoznak benne a különféle magán-, büntető- és közjogi
rendelkezések. Fentebb már utaltunk a Capitula Corsorum és a Statuti Civili e Criminali című
jogszabály- és hagyomány-gyűjteményre, mely a 16-18. század közötti állapotokat rögzítette. A
korzikai hagyományjog több elemből állott össze, mely az úgynevezett ligur jogon alapult826
. A
régi hagyományjogot, melynek legmaradandóbb részét a helyi jogszokások, az önkormányzati
rendszer és az ú.n. Terra del Commune alkották, a genovai Szenátus kiegészítette a római
jogrenden alapuló capitolarekkal. Ezek az egyes korzikai provinciák számára kiadott helyi
rendeletek voltak. A capitolare-k provinciánként kissé különböztek egymástól, ezért először 1572-
ben összegyűjtötték az összes joghagyományt és capitolare-t, a Libro Rosso című
törvénygyűjteményben. Ez tartalmazta a kormányzói rendeleteket, a grida-kat is. A Libro Rosso a
sorozatos kiegészítések következtében folyamatosan változott, 1724 és 1726 között nyerte el
végső formáját827
. Ebben vegyessaláta módjára, de megtalálható volt minden felmerülő probléma
rendezése. Az már más kérdés, hogy a korrupt genovai igazságszolgáltatás mennyire tartotta be a
szabályokat. Genova szenátusa és a sziget kormányzói számos esetben szabályozták a sziget
életét, az új jogszabályokat mindig beépítették a kódexbe (ez volt a szintén említett Libro Rosso).
A Libro Rosso egyébként a hivatalos állami levelezést, a le- és feliratokat is tartalmazza.828
Jogtörténészek általában leszögezik, hogy az angol Common Law (angolszász közjog)
homlokegyenest ellenkező módon működik, mint a Korzikán régóta működö római alapú
jogrendszer. Az angolok nem akarták saját jogrendjüket a szigetre kényszeríteni így a jogrendszer
megmaradt a római jogi struktúrában. Kétségtelen, hogy a katolikus Mediterráneum országai a
római jogra hagyatkoztak. Ezt azonban hiba lenne a mai modern, teljesen kiépült, írott és
szankcionált módon elképzelni. A 18. században a római jog területein is számtalan archaikus
jogelem létezett és működött, a helyi jogszokásokat pedig csak részlegesen sikerült a római joggal
összeépíteni. A korzikai és a genovai életet is nagyrészt a helyi jogszokások szabályozták. Az
Ancien Regime francia jogrendszerében számtalan helyi jogszokás élt egészen 1790-91-ig. És bár
a helyi jogszokásokat a 15-16. századtól kezdve írásba foglalták, és a királyi jogalkotás az élet
egyre több területét egységes – és a római jog elvei szerinti – formába öntötte, nagyon jellemző,
hogy a pontosan szabályozott, írott jog leginkább a magánjog területeire tér ki: a későbbi közjog
témái legtöbb helyen a szokásjog íratlan módján maradtak fenn és működtek.829
Franciaországban
majd Napóleon Code Civil-e lesz az, amely a római jog teljhatalmához vezet, és megsemmisíti a
helyi hagyományokat. Az 1789 előtti korzikai, genovai és francia jog tulajdonképpen
meghökkentő hasonlóságot mutat az angol közjoggal (Common Law), bár ez utóbbi esetében
mindenki egybehangzóan állítja, hogy ez a germán szokásjog korunkig túlélő változata. A
Common Law-ban egyébként számos eleme megtalálható a régi francia jognak.
Leglátványosabban ez olyan formalitásokban érvényesült, mint pl. az, hogy a törvények
825
A korzikai jogszokás-kódexek leghíresebbje az 1348-as San Colombano-i Statútum-gyűjtemény. Ez elsősorban
büntetőjogi elemeket tartalmaz, de vanak benne polgári jogi (szerződésjog, tulajdonjog) részek is. Ld. Antoine Leca:
L’esprit du droit corse d’aprés le plus ancien code insulaire: Les statuts de San Colombano de 1348. Ajaccio, La
Marge, 1989. 826
Genova és a ligur tengerpart településeinek szokásjog-rendszere. Ld. Ange Moretti: La constitution corse de J.-J.
Rousseau. Paris, Sirey, 1910. (továbbiakban Moretti), 17. P. 827
Camille Tommasi: L’administration de la Corse sous la domination génoise 1300-1768. (továbbiakban Tommasi)
(these, s.l., s.d.) 3-4. P. A Libro Rosso azért „vörös könyv”, mert fennmaradt példányait eredetileg vörös bőrbe
kötötték. 828
A Libro Rosso teljes szövegéből egy jelentős válogatás megjelent a BSSHNC XIIe année, 1892. évfolyamában,
424 p. 829
Richet: France, 21-22. p.
129
szentesítésének máig az ófrancia formuláit használják. De utalhatunk itt pl. az angol equity law-ra:
az angol jognak ez a common law-t kiegészítő ága, melynek az a szerepe, hogy kiegészítéseket
találjon a precedensek hiányosságaira. Nos, maga a szó is francia eredetű, és az Ancien Regime
jogrendszerében szintén megvolt az équité, a szokásostól eltérő bírói döntés intézménye.830
Bírói hatalom
Mivel a hatalommegosztás elve teljesen ismeretlen volt, a régi korzikai igazságszolgáltatást
minden szinten a végrehajtó hatalom szervei intézték (sőt, a szabályok többségét is ők hozták). A
bírói hatalom a genovai időkben is szoros szimbiózisban élt a végrehajtó- illetve a helyi
kormányzattal. A hagyományok értelmében a kiszabható bírság összegétől függött, hogy a helyi
szinten elbírálható-e az ügy, vagy sem. A legalsó bírói szint az aringo volt, a podesta bírósága.831
Ez békebírókhoz hasonlatos működést végzett: max. 10 lírás bírságot illető ügyekre
vonatkozhatott, és nem volt hozzá szükség különösebb jogi képzettségre. A podesták és a
provinciák magisztratúrái intézték a kisebb ügyek elsőfokú elbírálását. Ezen kívül itt is voltak
különféle archaikus területi joghatóságok: Ajaccio és Bonifacio városában commissariatok, Porto
Vecchio-ban lieutenancia, Sartene-ban pedig podestatie működött.832
A második szint a Terra di
comune bírósága volt, ahol maga a kormányzó elnökölt. A 3. szintnél szintén a kormányzó
elnökölt, de ez már fellebbviteli bíróság volt. A kormányzót két vicario-ja segítette, az egyik a
polgári-, a másik a büntetőjogi kérdésekben. A bíráskodás legfelsőbb (4.) szintjét a Sindicato
jelentette. A Sindicato is archaikus feladatköröket gyűjtött egybe: ma már összeférhetetlenségnek
minősülne, hogy egyszerre volt fellebbviteli szerv és az eljárások legfőbb ellenőre, önmaga
ellenőre is. Sőt, a mezőgazdasági ültetvények ellenőrzése is hozzá tartozott. 833
A Sindicato tagja
két genovai, valamint 8 korzikai születésű személy kellett legyen. A problémát az jelentette, hogy
a két genovai szavazata ugyanannyit ért, mint a nyolc korzikaié. Az igazságszolgáltatás rendszerét
Genova részéről a censori nevű felügyelők ellenőrizték: őket 100 napra küldték ki, és a bíróságok
munkája mellett meglátogatták a börtönöket, felülvizsgálták a csődeljárásokat, a panaszokat, a
közbiztonságot, és kínvallatásokat is elrendelhetnek.834
Egyébként a genovai Szenátusban néha
jóízű vitákat folytattak arról, hogy bizonyos korzikai ügyekben melyik bírósági hely és szint az
illetékes, illetve kihez célszerűbb az ügyet utalni. A helyzet tehát már a kortársak szemében sem
volt a legáttekinthetőbb. Nyilván az effajta tanácstalanságok kiküszöbölésére kezdték a helyi jogi
hagyományokat a genovaiak összegyűjteni, először provinciánként, majd a 16. század végére
egyetlen jogi kódexbe szerkesztették azokat. 1571 és 1603 között készült el a Statuti Civili e
Criminali című jogszabály-gyűjtemény, majd a kormányzók rendeleteivel (a gridákkal), és a
consultákon jóváhagyott (immár a római jog szokásait követő) törvényekkel rendszeresen
kiegészítették. Ezen gyűjtemények példányait vörös bőrbe kötötték, így Libro Rosso néven tartja
számon azokat a korzikai hagyomány.835
A genovaiak nem csak a sziget vezető rétegét, de az egész lakosságot elidegenítették
korrupt igazságszolgáltatásukkal. Eszközökben nem válogattak, az is előfordult, hogy
hallgatólagosan engedélyezték a – hivatalosan mindig tiltott – vendettát, mivel a sziget lakossága
szemében ez volt a viták rendezésének megszokott módja. Az igazságszolgáltatási rendszer
hiányosságaira utalnak olyan feljegyzések, miszerint bírói ítéleteket gyakran hoztak a vádlott
meghallgatása nélkül, pusztán „bírói meggyőződés” alapján.836
Ezenkívül egyéb eljárásaikat is
830
Richet: France, 33. p. 831
Graziani: La Corse génoise, 227. p. 832
Graziani: La Corse génoise, 66. p. 833
Albitreccia, 59-63. p. 834
Tommasi, 29-31. p. 835
Albitreccia, 60-31. p. 836
Ld. Hall, 9. p.
130
rendkívül méltánytalan módon bonyolították, a korzikaiak generációi emlegették pl. milyen durva
módszerekkel csináltak helyet a cargésa-i görögöknek, vagy a ligur telepeseknek.837
A genovai időkben egyébként több jelentős jogszabálygyűjtemény is született. 1453. június 7-
én, a Szt György Bank uralma kezdetekor adták ki a Capitula Corsorum nevű gyűjteményt. Ez
elsősorban az adminisztráció és a gazdasági élet szabályozására vontakozó rendelkezéseket,
valamint polgári eljárásjogi és büntetőjogi tételeket tartalmazott. Az igazságszolgáltatásnál utalnak
rá, hogy az a Statuti de Corse szabályainak megfelelően történik. Az elsőfokú bíráskodást minden
pievében 2 podesta és 8 „raggionali” együtt alkotja. A bíráskodási funkciók mellett az ő dolguk az
adókivetés is (az adózás alól pedig mentességet élveznek). Feljebbviteli bíróságként a Sindicato-t
jelöli ki, mely felerészt a Bank kijelölt alkalmazottaiból, felerészt választott korzikaiakból kell
álljon. A Capitula egyébként a tisztségviselők betöltésekor vegyesen alkalmazta a választást,
kijelölést és a sorsolást. Az igazságszolgáltatás legfőbb szintje a kormányzó, akit e munkájában a
vicario segít.838
A francia monarchia hagyományai szerint a király volt minden jog forrása. Nemcsak a
törvényhozást, de a jogszolgáltatást illetően is. A király minden perbe személyesen
beavatkozhatott, elfogató- és kegyelmi leveleket állíthatott ki (lettre de cachet, ill. lettre de grace).
A királynak elvileg volt egy legfelsőbb szintű bírósága, személyes elnöklete alatt (ez a lit de
justice nagyjából megfelelt a középkori curia regis-nek839
), gyakorlatilag azonban a király ilyen
nyilvános bírói döntéseket már nem hozott a 18. században. A bíróságoknak a 18. századra egy
rendkívül bonyolult hierarchiája épült ki840
, a legnagyobb hatalomra azonban a legfelsőbb királyi
bíróságok szerepét betöltő parlamentek tettek szert.841
Franciaországon belül (Párizson kívül) 12
tartományi parlament alakult ki, archaikus hagyományok révén a parlamenti kerületek is
fantasztikus méretkülönbségeket mutattak: a párizsi parlament az ország egynegyede fölött
rendelkezett joghatósággal, míg a pau-i, vagy douai-i fennhatósága alig egy megyényi volt.842
A
különböző területi joghatóságok territóriumaiba számos kivételezett terület, illetve független
község ékelődött (a bretagne-i Dol püspökség területébe éppen harminchárom).843
A később
meghódított, periferikus részek itt is különleges elbánásban részesültek: itt parlamentek helyett
bírósági testületek (conseil souverain) töltötték be a főbírósági szerepkört. Roussillon, Elszász, és
Artois mellett ilyet kapott Korzika is. Korzikán az 1769. december 24-én létrehozott Conseil
Supérieur egy elnökből, egy másodelnökből és 10 tanácsosból állt. A tanácsosok közül hat francia,
és csak négy volt korzikai, (késöbb 5:5 volt az arány, de a franciák szava többet nyomott a latban)
de a korzikai hagyományos jog szerint ítélkeztek. A szigetet 11 juridiction-ra osztották.844
Az
Ancien Regime utolsó éveiben többféle reformmal is megpróbálkozott, pl. 1788. május 8-án
837
Albitreccia, 63. p. 838
Arrighi: Corse, 196-197. p. 839
Dictionnaire Ancien Reg., 746. p. 840
Alapfokon a tribunaux des prevots (polgármesteri törvényszék) ítélt a közrendűek ügyeiben. Bármilyen, de 40
livre-t meg nem haladó vitás érték esetében a főbírák és udvarnagyok törvényszékei ítéltek. A 16. századtól alakultak
ki az elnöki székek (presidiaux), a 250 livre alatti ügyekre. A 18. századra azonban ezek visszaszorultak, a
parlamentek azonban témák szerinti kamarákra oszlottak. Ld. Soboul, 65-66. p. A bíróságok fölé- alárendeltsége,
illetve hatásköreik nem voltak pontosan tisztázva, így szinte mindenhonnan mindenhová lehetett fellebbezni, és
bonyolult hatásköri vitába veszett a perek izgalmasabbik része. A bírói hivatalok eladhatók, illetve örökölhetők
voltak, így a taláros nemességnek is nevezett bírói kar afféle kasztrendszerként működött. Soboul, 66-67. p. A
parlamentek egyébként a saját kerületüket illetően a legfelsőbb bíróság szerepét töltötték be, fellebbezési és
adminisztratív funkciókkal. A parlamenteknek a törvényhozást illetően is voltak jogaik: a törvény az adott
tartományban csak akkor lett érvényes, ha a parlamentek is bejegyezték azokat. Ld. Doyle, 2. p. 841
A parlamentek és a király párharcáról ld. Simon Schama: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Bp. :
Európa, 2001. 147-151. p. (a továbbiakban Schama) A szerző itt számol be pl. a jezsuita rend kiűzéséről, amely
szintén a parlamentek befolyásának eredménye volt, de a Rendi Gyűlés összehívását is a rennes-i parlament követelte
először. Ld. 149., 151. p. 842
Ennek történeti okai voltak: ha egy új tartomány került az országhoz, az megtarthatta régi királyi ill. hercegi
főbíróságát. Doyle, 2. p. 843
Doyle, 4. p. 844
Gai, 244. p., Grimaldi, 8. p., Visages de la Corse, 91. p.
131
született egy edictum az igazságügy reformjáról (ebben eltörölték a kínvallatást, eltöröltek egy sor
alsóbíróságot (helyettük kialakították a présidiale-okat), korlátozták a parlamentek jogkörét,
jogkörük nagy részét a 45 főbíróságnak (grand bailliage) adták.845
Ez a rendszer azonban nem
szüntette meg a bírói hivatalok megvásárolhatóságát, és más korrupciós tüneteket, és az adott
helyzetben nem a modernizációt, csupán az általános bizonytalanságot és felfordulást erősítette.846
A helyzetet tovább bonyolította a számtalan jogszokás.Az írott római jog területei mellett pl. a
Pireneusok területén helyi, archaikus jog érvényesült. Csak Észak-Franciaországban 65 nagyobb
helyi szokásjogot és 300 kisebb helyi jogot tartottak számon. Ezek főleg a házasság-, öröklés- és
tulajdonjog változatait jelentették, de a súlyok és mértékek is rendkívül változatosak voltak.847
1790 tavaszán a régi parlamenteket és bailliage-okat felváltották a választott juge de paix-ek,
békebírók, akik a helyi szintű bíróságokat működtették.848
Az angol bírósági rendszer nagymértékben különbözött a kontinens országaiétól, ám a 18.
század végén voltak hasonló elemei. Angliában jelentős bírói szerepük volt a békebíráknak, akik a
helyi közösségek tiszteletbeli (tehát fizetetlen) választott döntőbírái voltak, általában a környék
tekintélyes birtokosai közül kerültek ki. A békebírói tisztséget 1252-ben hozták létre, az úriszéki
bíróságok felszámolása végett, és az 1888-as helyhatósági törvényig működtek. Az esküdtszéket
még korábban, 1166-ban törvényesítettek (ilyen kollektív bírói testületek ugyanis már korábban is
léteztek) és még ma is működik. Az esküdtszék működése végső formáját 1670-ben nyerte el.849
Érdekes eleme a brit bíróságok működésének az 1875-ig működő circuit-rendszer. Ez a szó bírói
körutakat jelent. Az angol felsőbíróságok ugyanis Londonban székeltek, ahhoz, hogy távolabbi
vidékeken is létezzen felsőbíróság, ahhoz az kellett, hogy a bírák évente legalább egyszer
körbeutazzák az összes országrészeket, és egyes központokban néhány hétig tartózkodva
elintézzék az ott felhalmozott ügyeket. Ez a rendszer sokban emlékeztet a Sindicato működésére.
A korzikai angol királyság bírói rendszerének kialakítását a későbbi parlamenti
törvényhozásra bízták. Annyit állapítottak meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság 5 bíróból, és egy
királyi ügyvédből fog állni, akiket az alkirály nevez ki. (Valószínűleg ide is beszüremlik az angol
jog: a királyi ügyvéd valószínűleg azonos lenne az angol felsőbíróságok mellett működő
államügyész intézményével. Az angol jog nem tesz különbséget ügyészi és ügyvédi státus között).
A Legfelső Bíróság Cortéban ülésezik, a sziget területére pedig 9 bírói körzetet állapitottak meg,
helyi bíróságokkal. A bírói (és adószedői) állások korzikai születésű személyeknek voltak
fenntartva. Az ügyek legfőbb fóruma a korzikai Legfelsőbb Bíróság lett, a londoni felsőbíróságok
tehát nem gyakoroltak feljebbviteli hatáskört Korzika felett. A bírói eljárás meghatározását a
parlamentre bízták. Egyetlen dologhoz ragaszkodtak az angolok. Mivel elborzadva hallgatták a
történeteket a szigeten dúló vendettáról, elhatározták ennek felszámolását. Ennek első feltétele a
pártatlan bíróság: hogy minden gyilkosságot köztörvényes bűnügyhöz méltó szigorúsággal és
következetességgel bíráljanak el. Az angol jogban ezt a munkát az esküdtszék intézménye segíti.
Az angolok tehát ragaszkodtak hozzá, hogy a bűnügyekben kötelező legyen az
esküdtbíráskodás850
. Ennek azonban nem várt, fatális következményei lettek: mivel Korzikán
mindenki gondosan számon tartotta klánbeli hovatartozását, az esküdtszékekben nem ültek
pártatlan személyek: ha valaki bármilyen távolról is rokona volt vagy a bűnösnek, vagy az
áldozatnak, a tényektől teljesen függetlenül, rokonsága érdekeinek megfelelő döntést hozott, ha
pedig a két fél rokonságából vegyesen válogatták az esküdtszéket, akkor határozaképtelen volt,
mert nem tudott egységes döntésre jutni. Nagyon jellemző, hogy amíg ez az intézkedés érvényben
845
9 polgári bíróság volt, lényegében a provinciák szerint, és 2 tengerészeti bírói körzet. Ld. Grimaldi, 12. p. 846
Soboul, 78. p. 847
Doyle, 4. p., Dictionnaire Ancien Reg., 364-370. p. 848
Schama, 640. p. 849
Az angol igazságszolgáltatásról ld. Concha Győző: Újkori alkotmányok. 2. Bp. MTA, 1888., 417-443. p. 850
A korzikaiak az esküdtszék fogalmát ismerhetik a francia törvénykezés nyomán is: a francia törvényhozás 1791.
szeptember 16 és 29 között hozott törvényekben hozza létre a vádló és a döntő jury-t, nyilvánvalóan angol mintára.
Ld. Tulard: Dictionnaire, 909. p., Carrillo, 263. P.
132
volt, korzikai büntetőbíróság mindössze két fosztogatáson kapott angol katona esetében tudott
határozott és egységes döntésre jutni. A rendelkezés olyan nyilvánvalóan kudarcot vallott, hogy
maguk az angolok függesztették fel, még 1795 december 13-án851
. A korzikaiak hozzáállására
jellemző, hogy bár lehetetlenné tették működését, az esküdtszék felfüggesztése hatalmas tiltakozó
petíció-hullámot váltott ki, alkotmányos jogok csorbítása címén. (A dolognak ebbe a részébe igen
hamar beletanultak.)852
Alapfokú bíróságként minden községben létrehozták (pontosabban egységesített előírással
pontosították a már meglévő) podesta tanácsának bíróságait.853
A podesta elnökölt, a két padri del
comune segítette, valamint kisegítőszemélyzetként volt egy procratore-ja és egy greffier-je. A
podesta-val kapcsolatban előírták, hogy bíróként a prefetto cím jár neki, legalább 50 éves kell
legyen, ( a tanács többi tagjának 25 év volt az előírás). Ingatlanjuk is kell legyen. Abszolút
többséggel választják őket, és a megbízatást csak nagyon súlyos okokból lehet elutasítani.854
A korzikai igazságszolgáltatással kapcsolatos intézkedéseket fentebb röviden már vázoltuk.
1795. Május 12-én életbe lépett az új büntetőkódex, amely nagyon szigorúan intézkedett a
büntetési tételekről, igaz, eltörölte a kínvallatást és –büntetést, de szinte mindenféle lázadásra és
politikai bűnre halálos ítéletet helyezett kilátásba855
.
Az alkirálynak, belbiztonsági ügyekre volt egy bírói eszköze: a Rendkívüli Bíróság. Ez egy
régi hagyomány felélesztése volt Korzikán (a Paoli-féle Sindicato-ra gondolhatunk856
), Angliában
azonban (a II. Jakab korabeli Jeffreys főbíró vészbíróságai óta) nem találjuk megfelelőjét. A
Rendkívüli Bíróság joga volt bárkit árulással vádolni, ha felmerült az ellenséggel való cimborálás
(prevarication) gyanúja857
.
Emberi jogok
1794-ben, a francia politikai életben szocializálódott korzikai politikusok számára egyáltalán
nem volt távoli, ismeretlen dolog az emberi jogok kérdésköre.858
Paoli, Pozzo di Borgo és társaik
pontosan ismerték a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, és Paoli – 20 éves angliai
tartózkodása révén azzal is tisztában volt, hogy ezek az elvek milyen módon érvényesülnek a brit
közjogban. A kor levegőjében benne volt az emberi jogok szelleme,859
már csak az volt a kérdés,
hogy a korzikai törvényhozók a francia és az angol mintából hogyan válogatnak. Az 1791-ben
kiadott amerikai Bill of Righst-ra is lehetne hivatkozni, de semmi nyomát nem találtam, hogy
Korzikán ezt a dokumentumot ismerték volna, így ezt a dokumentumot a továbbiakban nem
tanulmányozzuk. Az esetleges források igazából nem is könnyen meghatározhatók, mivel mind a
851
Procés-verbaux, 626. p., Carrillo, 268. P. 852
Az esküdtszéket majd a júliusi monarchia állítja vissza, ld. Coppolani, 15. p. 853
Procés-verbaux, 402-412. p. 854
Costa, M. A.: Gouvernement anglo-corse: justice: notice historique = BSSHNC, LIIe année, 1934. No. 514-517.
273. p. 855
Procés-verbaux, 463-499. p., Carrillo, 263. P. 856
Jean Yves Coppolani: La constitution du 19 juin 1794. = BSSHNC, CXII-CXIV (1994) Fasc. 668-669. 35. P.
Coppolani egyéb, nehezen ellenőrizhető párhuzamokat is hoz. 857
Gregory: Ungovernable Rock, 84. P., Procés-verbaux, 102-103. p. 858
Érdemes megemlíteni, hogy akárcsak az angol magna Chartában, a régi korzikai San Colombanoi statútum-
gyűjteményben is vannak nyomai emberi jogi kérdéseknek. Szó van benne a személyi autonómiáról, az
önkényes fogva tartás tiltásáról, a szabad vagyonszerzés, elidegenítés, végrendelkezés és szerződéskötés jogáról.
Ld. Antoine Leca: L’esprit du droit corse d’aprés le plus ancien code insulaire: Les statuts de San Colombano de
1348. Ajaccio, La Marge, 1989. 104-105. p. A francia monarchia idején pedig már az 1789-es panaszfüzetek
követelték az emberjogi elvek egy jelentős részét. Ld. Schama, 389-390. p. 859
Az emberjogi kérdés is régebbi keletű: már Montesquieu is jelentős részt szentel neki, elsősorban a személyes-,
vélemény- és sajtószabadságot emelve ki. Ld. Montesquieu: A törvények szelleméről. Bp. Osiris, 2000. 292-319. p.
133
francia, mind az amerikai emberjogi gyűjtemény egyértelműen az Angliában működő eszméken
alapult.
Írott dokumentumként a francia minta állt rendelkezésre, az angol alkotmánynak csak az
1679-es Habeas Corpus rendelkezése öltött írásos formát, a Magna Chartának, az 1628-as Petition
of Right-nak és az 1689-es Bill of Rights-nak egyes passzusai, ezen kívül az íratlan angol
jogszokások hatásával kell számolnunk. A korzikai parlament jegyzőkönyvei magától értetődő
fogalomként tárgyalják a „diritto personali”-t.860
Az 1794-es alkotmány rövid 8. fejezete
tartalmazza a személyes- és sajtószabadságra vonatkozó pontokat.
Az angol jogrendszer leglátványosabb elemeként a korzikai alkotmány tartalmazta a
személyes szabadságjogok garanciáit, igaz lakonikus tömörséggel. Először is a vagyon védelmét
állapították meg. Vagyonától senkit sem lehetett megfosztani tisztességes jogi eljárás nélkül.
Ennek legkorábbi nyomai a Magna Chartáig vezethetők vissza: ennek szövegében már szeperel az
a passzus, hogy bírságot csak úgy lehet kiróni valakire, ha a létfenntartásához szükséges javakat
meghagyják neki.861
Az angol Habeas Corpus törvény hatására senkit sem lehetett börtönben
tartani 24 óránál tovább, csak érvényes bírói ítélettel.862
Ennek a passzusnak korzikai bevezetése
különösen szép gondolat, tekintettel arra, hogy ezt a törvényt éppen 1794. májusában függesztette
fel a brit Parlament, a belső zavargásokra való tekintettel. A sajtószabadságot is biztosították, de a
„sértésekért” felelősségrevonás járt. A személyes szabadságjogok körébe még az utazás
szabadságának joga tartozott. Ez is az angol alkotmány egyik legrégebbi eleme, már a Magna
Charta tartalmazza.863
Szintén angol mintára rögzítették a petíciózás jogát is. A parlamenthez, az
alkirályhoz, de még a királyhoz is lehetett petíciót írni: az alkirály esetleges visszahívásának is ez
utóbbi volt a módja.
A személyes szabadságjogokat tulajdonképpen eléggé rövid úton elintézi a korzikai
alkotmány. Ez azért különös kissé, mert az 1789-es francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata
sokkal részletesebben, nem kevés filozófiai körítéssel tárgyalja a kérdéseket. Roger Barny a
következőkben foglalja össze az 1790-es évek elejének legfőbb emberjogi témáit: a
természetjogból eredeztethetően az egyenlőség és a politikai szabadság, az, hogy minden polgár
vegye ki részét a törvényalkotásból. A hatalmi ágakat tökéletesen el kell különíteni egymástól, így
a törvényhozó hatalom a népé (a királynak csak vétójog marad). Az egyenlőség-eszme
folyománya mindenfajta különbségtétel megszüntetése, végül kiemeli a közjót, a nép üdvét, mint a
politika legfőbb célját.864
Mi az, amit a francia szöveg tárgyal, a korzikai pedig nem? Kijelenti pl.
a későbbi liberalizmus egyik alaptételét: az ember szabadsága a másik ember szabadságának
határáig terjed, tehát minden megtehető, ami másnak nem árt. Szavatolja a törvény előtti
egyenlőséget, az ártatlanság vélelmét, a meggyőződés- a gondolat- és véleményszabadságot, az
adózás egyenlőségét. A tulajdon szentsége ebben a szövegben az utolsó tétel (a korzikaiban a
fejezet első tétele volt).865
A véleményszabadság témájában részben elfogadható a sajtószabadság
angol tétele, illetve a 10. fejezet vallási türelmi pontja. Az 1791-es alkotmányszöveg további
kérdéseket emel be az alkotmány által szavatolt emberi jogok körébe. A jogegyenlőség elvét
kiterjeszti a nemesi címek és a vallási jellegű esküszövegek eltörlésére, ezzel kapcsolatban minden
állampolgár betölthet minden hivatalt. Mint tudjuk, ezek a tételek az angol alkotmányban nem
szerepeltek. Ugyancsak újdonság a közsegély elve (ha úgy tetszik: szociális védőháló,
állampolgári jogon), amely azonban sajnálatos módon nem valósult meg. Hasonló, de sikeres tétel
volt az egyenlő és országosan egységes közoktatás.866
Szegénygondozás ugyan létezett Angliában,
860
Procés-verbaux, 63. p. 861
Ld. Nyugat-Európa alkotmányai, Bp. KJK, 1988. (A továbbiakban: Nyugat-Eu.alk.) 98-99. p. Magna Charta, 20.
cikkely. 862
Ennek a passzusnak előzménye is megtalálható a Magna Chartában (39. cikkely) ld. Nyugat-Eu.alk. 100. p. 863
Magna Charta, 41-42. cikkely. Ld. Nyugat-Eu.alk. 100. p. 864
Barny, Roger: Les contradictions de l’idéologie révolutionnaire des droits de l’homme 1789-1796. Paris, Belles
Lettres, 1993. 35-36. p. 865
Francia forr. Dok. 85-86. p. 866
Francia forr. Dok. 116-117. p.
134
általános népoktatásra viszont 1872-ig várni kellett. Korzikán a szegénygondozás azért nem
jelentett olyan általános problémát, mert az egész sziget lakossága legnagyobbrészt szegényekből
állt, és az archaikus családi közösségek valamilyen minimális szinten minden tagjukról
gondoskodtak. Az alkirályi kormányzatnak kizárólag az árvaházakban található gyermekek
ellátásával kellett foglalkoznia.
A vallási kérdés
Az erősen vallásos korzikaiakra való tekintettel az egyik legkényesebb kérdés a katolikus
vallás helyzete volt. Ebben a kérdésben az angolok tökéletesen engedékenyeknek bizonyultak. A
katolikus vallás Nagy-Britannián belül gyakorlatilag jogfosztó tényező volt: katolikus személy
nem viselhetett felelős közhivatalt, nem lehetett parlamenti képviselő. Ebből a szempontból
érdemes röviden megvizsgálni a korabeli ír kérdés helyzetét, mivel a brit birodalmon belül
ekkoriban Írország volt a katolikus-kérdés centruma.
Az 1763-as párizsi béke előírta, hogy a brit birodalom birtokain köteles biztosítani a
katolikusok szabad vallásgyakorlatát. Ez az előírás a kanadai és a nyugat-indiai francia telepek
megszerzése következtében hárult Angliára. Grenada tanácsába pl. a protestáns telepesek be sem
kerülhettek.867
Ugyanakkor Írországban a katolikus vallás jogfosztó tényező volt: a katolikus
személy nemcsak parlamenti képviselő, vagy katona nem lehetett, de birtokjogait is korlátozták, és
egyes polgári hivatásokat sem tölthetett be. Ennek fényében nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia a
birtokain élő katolikusokkal szemben teljesen következetlenül viselkedik. 1778-ban megszületett
az első Catholic Relief Act, amely a legkirívóbb birtokjogi és hivatásbeli korlátozásokat eltörölte,
de a lényegi kérdéseket nem oldotta meg, másrészt Londonban egészen megdöbbentően vehemens
katolikus-ellenes pogromot idézett elő (ez volt 1780 júniusában a Gordon Riots). Az 1782 utáni
években az ír politikai élet hatalmas fellendülésnek indult, a független ír parlament (egyik vezető
politikusáról elnevezve az ú.n. Grattan-parlament) révén. Ez a parlament azonban egy
szembeszökő hiányossággal rendelkezett: munkájában nem vehettek részt a katolikusok, pedig az
ír lakosság túlnyomó többségét ők alkották. Az ír katolikusok többféle, erőteljes mozgalmat
indítottak jogaikért (a Volunteer-mozgalom, Catholic Committe, United Irishmen), de a
naggyűlések és petíciók nem sok eredménnyel jártak. Szerencséjükre az ír parlamentben is
akadtak képviselők, akik felkarolták ügyüket. Az 1790-es évek elején több törvényjavaslat is
született további könnyítésekre. A leglátványosabb eredményt 1793-ban érte el Lord Hobart, a
Chief Secretary (az Alkirály titkára, gyakorlatilag az ír kormány feje): a Catholic Enfranchisement
Act megadta a (cenzusnak megfelelő) ír katolikusoknak a választójogot. Ez azonban nem volt
azonos a választhatósági joggal: az ír katolikusnak joga volt protestáns képviselőt az ír
parlamentbe juttatni, mivel a Test Act továbbra is érvényben maradt.868
Az 1790-es évek eleje
Írországban a katolikus kérdés miatti folyamatos zaklatottságban telt, melyet azután 1793-tól
kezdve a francia-ír kapcsolatkeresések miatti állandó aggodalom is súlyosbított.
Korzikán azonban nem ragaszkodtak eme elveikhez. A katolikus vallást itt egyenesen
„nemzeti vallásnak” minősítették, leszögezve azonban a kötelező toleranciát minden keresztény
felekezet iránt. A Parlamentet felhatalmazták, hogy lépjen kapcsolatba a Szentszékkel a jövőbeli
állam-egyház kapcsolatok megállapítására, beleértve az egyházközségek számát, a püspökök
javadalmazását, és a pápaság támogatását. Tévedés volna azt hinni, hogy a korzikaiak nem
viseltettek előítélettel az angolok iránt. A vezetők egy részénél időlegesen tapasztalható
anglománia a népet egyáltalán nem érintette meg. Az ellenérzések legfőbb oka elsődlegesen a
vallás volt: a katolikusok alapvető gyanakvással fogadták a protestánsokat. Már Boswell lejegyzett
több esetet, amikor az őt vendégül látó – egyébként roppant szívélyes és előzékeny – emberektől
kapott kellemetlenkedő megjegyzéseket.869
867
Johnston: Ireland, 166. p. 868
Johnston: Ireland, 167. p. 869
„Az angolok barbárok és nem hisznek Istenben” mondta neki egy falusi teherhordó. Lásd Boswell, 66-67.
135
A kérdés külpolitikai részéhez a Szentszékkel való viszony rendezése tartozott. Elliot nem
is leplezte izgatottságát, amikor elhatározta, hogy felveszi a diplomáciai kapcsolatot Rómával.
Angliának nem volt diplomáciai kapcsolata a Szentszékkel VIII. Henrik óta, így nehéz volt az első
lépés megtétele.870
Elsősorban azt kellett elérni, hogy a Korzikát szintén saját birtokának tekintő
Szentszék hajlandó legyen elismerni az angol eretnek fennhatóságot.871
Róma a korzikai
kormányzat lépései nyomán azt hitte, Nagy-Britannia kész újra diplomáciai kapcsolatot létesíteni a
Szentszékkel. Számításai azonban nem váltak be: a brit kormány hallani sem akart a pápai
államról, csupán Korzika kormányának engedélyezte a szabad kapcsolatfelvételt. Rómában
azonban erős lobbyja létezett az emigráns francia és olasz püspököknek, és a spanyol nagykövet is
e megegyezés ellen dolgozott.872
Legfőbb érvük, hogy az angolok korzikai fennhatósága révén a
protestantizmus olyan helyen nyer tért, ahol eddig nem volt jelen. A pápa ragaszkodott tehát saját
korzikai fennhatóságához, és lényegében minden angol javaslatot elutasított.873
A másik dolog belpolitikai jellegű volt. Az angol unió akkor jött létre, amikor
Franciaországban dühöngött az antikrisztianizáció.874
1794 nyárelőjén a protestáns angol király
uralma még mindig a kisebb rossznak tűnt. Thermidor 9-e után azonban a korzikaiak többsége
biztos volt a franciák hamarost megtérésében.875
A korzikai parlament 1795. április 25-i ülésén
elutasította és megsemmisítette a francia forradalom idején hozott egyházellenes
intézkedéseket,876
és hoztak egy sor új intézkedést. Például alkotmányba foglalták a
vallásszabadságot. A korzikai angol kormányzat ezeket a törvényeket a Szentszék elé kívánták
tárni, remélve annak belelegyezését. Angol logika szerint nagylelkűen és méltányosan jártak el,
mert – bár Elliot szerint a 150 ezres lakosságú szigetnek bőven elég lett volna egy püspökség -
mégis beleegyeztek ötnek a visszaállításába, annak meghagyásával, hogy a jelenlegi püspökök
870
1714-ben a pápa a francia királyt kérte fel, hogy az angolok által elfoglalt Minorca katolikus lakosságát
védelmezze. Ld. Jeremy Black: Eighteenth-century Europe, 1700-1789. New York, StMartin’s Press, 1990. 180. p. A
18. század folyamán Rómában semmiféle angol követ vagy konzul nem volt, közvetítőnek a Szentszék kért fel egy
Rómában született, emigráns skót katolikus családból származó bíboros, egy bizonyos Monsignore Erskine
személyében. Erskine teljesen a pápa igényei szerint, és Nagy-Britannia ellen dolgozott. A Szentszék a katolikus
egyház ügyeiben az Ancien Regime-beli helyzet teljes restaurációját akarta, követeléseiből nem engedett. Ld. Jollivet,
46-50. p. 871
Elliot 1794. szeptember 23-án számol be felettesének, Portland belügyminiszternek a Szentszékkel való
tárgyalások megkezdéséről. Lásd Elliot: Correspondance, 15-26. A 25. oldalon szerepel egy érdekes megállapítása:
„...a korzikaiak általában erősen kötődnek vallásukhoz... de a fanatizmusnak semmiféle jelét nem tapasztaltam náluk.
Egyedül a patriotizmus tudja lázba hozni őket... csalódást okoznak majd Rómának, ha az arra számít, hogy
bigottságuk országuk érdekei ellen vezényli őket”. 872
Azzal érveltek, hogy annak idején XV. Lajos kapott bizonyos jogosítványokat a pápától a korzikai püspöki székek
betöltésére, és ha most engednek a korzikaiaknak, a francia monarchia jelentős patronálási jogokat veszít el. Továbbá,
ha a pápa elismeri a brit uralmat Korzikán, ezzel a forradalom szálláscsinálója lesz, mivel elismeri a nép jogát az
államforma megváltoztatására. Lásd Gregory: Ungovernable Rock, 94-95. 873
Az esetről részletesen beszámol Jollivet, 46-50. Hasonlóan érdekes külpolitikai lépés volt a Máltával való
kapcsolatfelvétel. Jollivet, 76-78. 874
1789-től kezdve a francia állam sorra hozta a katolikus papság elleni intézkedéseket. Korzikát ebből egyrészt az
érintette, hogy az öt püspökséget eltörölték, és csak a bastiait hagyták meg. A bastiai püspök ellen azonnal zavargások
törtek ki, nem az eskü, hanem a püspök, Benedetto Andrea Doria genovai személye ellen. A másik, sokkal súlyosabb
intézkedés a papság „polgári alkotmánya” volt, vagyis hogy a papságnak fel kellett esküdnie az alkotmányra, és
ezáltal a francia államot a szentszék elé helyeznie. A korzikai papok nagyobbik része (beleértve a bastiai püspököt is)
nem volt hajlandó letenni az esküt, „refraktáns” papként elvesztette egyházközségét, nagyobb részük emigrációba
kényszerült. Az alkotmányos papokat (az újonnan érkezett bastiai püspököt is) a lakosság elutasította, személyében is
fenyegette. Paoli, aki 1790-ben még a francia állam fenntartás nélküli híve volt, 6000 (nemzeti gárdista) emberével
elfoglalta a lázongó Bastiát. Buttafoco, a refraktánsok feje ekkor mondta róla híres jellemzését: „a róka levetheti
bundáját, de mégiscsak róka marad”. Ld. Passano, 364. p., Vergé, 430. p. 875
Jean Defranceschi: Le Royaume Anglo-Corse : un mauvais départ = Études Napoléoniennes, 25 (1990) No. 23-24.
228. p. ( a továbbiakban: Defranceschi) 876
Ld. Az egyházi javakról szóló törvény 1. cikkelye. Ld. Procés, 283. p.
136
kihalása után a püspökségek számát háromra csökkentik (9. cikkely).877
A korzikaiak régi
követelésének tettek eleget, amikor rögtön az első cikkelyben kimondták, hogy a püspökök
kötelesek lesznek püspökségük területén tartózkodni. A korzikai püspökök kinevezésének joga
már nem Genovát vagy Pisát illeti meg, őket a pápa nevezi ki, mégpedig az angol király által
benyújtott személyek listájából választva, a Parlament pedig jóváhagyja azt. (7., 10., 11.
cikkely).878
Előírták (ez is régi korzikai követelés volt), hogy a korzikai püspökök között korzikai
születésű személyek is kell, hogy legyenek (szám szerint legalább három!) (8. cikkely).879
A
korzikai püspökök felszentelése a szigeten kell történjék, és nem Rómában, mint azelőtt. (Kisebb
invesztitúra-vitának lehetünk itt tanúi.) (12. cikkely).880
Visszaadták az egyházi birtokokat,
visszaállították a kolostorokat 881
, végül eltörölték az esküt nem tett882
papok száműzetését. Itt az
okozott később problémát, hogy sem Paoli, sem Elliot nem akarta firtatni, hogy a hazatért, vagy az
éppen hivatalban lévő papoknak van joguk a parókiához. Így az egyes pievékben igen kacifántos
helyzetek alakultak ki, mivel egyszerre több pap versengett a hívekért.883
A püspök joga, hogy
minden egyházközség (pieve) élére papot nevezzen ki, de új egyházközséget csak a parlament
engedélyével hozhatott létre.884
Nagyon fontos intézkedés volt, hogy Korzikán pap csak az lehet a
későbbiekben, aki az újra megalapítandó cortei egyetemen legalább három évet hallgat.885
Ezek
tulajdonképpen nem voltak új ötletek: a Pozzo di Borgo által szerkesztett 1789-es nemesi
panaszfüzetekben ugyanezen dolgokat már követelték a korzikaiak.886
Baj volt a tizeddel is, a
francia forradalom eltörölte azt,887
és Elliot sem akarta visszaállítani, annál is inkább, mivel
begyűjtéséhez hadsereg kellett volna, a nép tiltakozása miatt. A pápa és a katolikus papság
azonban ragaszkodott volna hozzá. A Parlament megszavazta, hogy a papok kapjanak állami
fizetést, de azok utána is visszasírták a tizedet.888
A törvény ez után felsorolja a parókiákat.889
Elliot egyébként Hippisley-nek, Anglia római ügynökének azzal indokolta tized-ellenességét,
hogy meg akarja kímélni a szegény lakosságot a költségektől890
.
877
A sagonai püspökséget összevonták Ajaccioval. Ld. Procés-verbaux des séances du Parlement anglo-corse / publ.
Par M. l’Abbé Letteron. Bastia, Ollagnier, 1891. = BSSHNC 1891. XIe année, 126-131. fascicules. 278-279. p. (a
továbbiakban: Procés) 878
Procés, 279-280. p. Ezek a követelések tulajdonképpen a gallikán egyház jogviszonyát veszik át. Ezt először az
1789-es papi rendi panaszfüzetekben szerepelteti annak összeállítója, Pozzo di Borgo. Nem véletlen, hogy a korzikai
angol királyság alkotmányának szerkesztőjeként annak szövegébe is beemelte e követeléseket. Ld. McErlean: Pozzo,
267-268. p. 879
Procés, 279. p. 880
Procés, 280. p. 881
Igaz, javasolták, hogy 12 fős szerzetesi létszám alatt ne nyíljon meg a kolostor, hanem az ilyen szerzetesek
csatlakozzanak egy nagyobb rendházhoz. Lásd Procés, 20. cikkely, 281. p., Gregory: Ungovernable Rock, 93.
Továbbá szerzetesnek csak 21 éves kor fölött lehetett állni. Az intézkedésekről ld. még Defranceschi, 229 p. 882
A forradalmi törvények ugyanis előírták, hogy Franciaországban az lehet pap, aki esküt tesz az alkotmányra. Aki
nem tette le az esküt, azt megfosztották papi hivatása gyakorlatától, javadalmaitól, és a jakobinusok sokakat ki is
végeztek. 883
Gregory: Ungovernable Rock, 92. P. 884
13-16. cikkelyek. Procés, 280-281. p. 885
22. cikkely. Ld. Procés, 282. p. 886
Ott még azt is követelték, hogy az egyik korzikai püspök lehessen metropolita (ez eddig Genova érseke volt), és
hogy a korzikai püspökök adhassanak a rokonházasságokra diszpenzációt. Erre a sokrétű, és nagyon számon tartott
rokonsági viszonyok miatt volt szükség, hiszen eddig csak a pápa adott ilyen felmentést. McErlean: Pozzo, 267-268.
p. 887
Az 1789-es panaszfüzetekben már követelték a korzikai nemesek, hogy a püspökök éves jövedelmét az állam
maximálja 12.000 lírában. Ld. McErlea: Pozzo, 268. p. 888
Ld. Procés,285-287. p. Az egyházszervezeti kérdésekről részletesen ld. Jollivet, 108-110. p. 889
Procés, 289-300. p. 890
Jollivet, 113. p., Gregory: Ungovernable Rock, 93. P. A korzikai angol királyság egyházpolitikájáról részletesen ld.
McErlean: Contre, 225-228. p.
137
1795 májusában North államtitkárt küldték Rómába,891
mivel ekkorra világossá vált, hogy
Hippisley nem érte el célját. North nagyon szimpatikus lett VI. Piusnak, aki csak azon
sopánkodott, hogy kár, hogy ez a kedves fiatalember eretnek.892
North annyit elért, hogy a pápa az
egész korzikai-kérdést kiadta egy bizottságnak, tanulmányozásra. Rómában azonban erős lobbyja
dolgozott a az emigráns francia és olasz püspököknek, és a spanyol nagykövet is e megegyezés
ellen dolgozott. Az ultramontánok azzal érveltek, hogy a brit állam durván beleavatkozik a
katolikus egyház belügyeibe, amihez semmi joga nincs. A püspököket arra kényszerítik az angol
törvények, hogy választaniuk kelljen, vagy az államnak, vagy a pápának engedelmeskednek, ez új
egyházszakadást eredményezhet.893
Azzal is érveltek, hogy annak idején XV. Lajos kapott
bizonyos jogosítványokat a pápától a korzikai püspöki székek betöltésére, és ha most engednek a
korzikaiaknak, a francia monarchia jelentős patronálási jogokat veszít el. Továbbá, ha a pápa
elismeri a brit uralmat Korzikán, ezzel a forradalom szálláscsinálója lesz, mivel elismeri a nép
jogát az államforma megváltoztatására. És végül, hogy ezáltal a protestantizmus olyan helyen nyer
tért, ahol eddig nem volt jelen894
.
A pápa ragaszkodott tehát korzikai fennhatóságához, és lényegében minden angol
javaslatot elutasított.895
Nem egyezett bele pl. a papság állami fizetésébe. Decemberben, a klérus
nyomására újra bevezették a tizedet Korzikán, bár most csak harmincadként merték kivetni.896
Az
önkormányzatok emiatt is állandóan zúgolódtak, a papok pedig kevesellték.
A brit kormányzat igyekezett tapintatosan és méltányosan viselkedni a katolikus egyház
felé. A vallási élet, mely a francia forradalom következtében hanyatlásnak indult, most újra
felvirágzott. Voltak azonban incidensek, elsősorban a keményfejű protestáns brit katonák miatt.
Ajaccio citadellájának kápolnáját pl. az angolok raktárnak használták, és kidobálták onnan a
szentképeket. 1796-ban egy katona inkább vállalta a halálbüntetést, de nem nevezte meg társát, aki
kirabolta egy bastiai pap házát897
. Az angol vezetők gyakorolhattak gesztusokat, a nép fiai
azonban, a puritán időkből fennmaradt, zsigeri idegenkedéssel viszonyultak a pápistákhoz.898
A fegyverviselés
A korzikai angol alkotmánynak van egy sajátos hiányossága. Nem intézkedik egy olyan
kérdésben, mely a korzikai lakosság számára mindig is fontos követelés volt, és az angol
alkotmány írott részében is szerepel. Ez pedig a fegyverviselés joga. Az 1689-es Bill of Rights
leszögezi, hogy „A protestáns alattvalókat önvédelmük céljából megilletik a rendjüknek megfelelő
és a törvény által engedélyezett fegyverek”899
. Tudjuk azt is, hogy a korzikai lakosságnak a
genovai hatalommal ez volt az egyik legfőbb vitája. A teljes jogbizonytalanság és vendetta
közepette minden korzikai férfi létbiztonsági alapkérdésnek tartotta, hogy legyen fegyvere.
Gyakorlatilag vidéken még a kert hátuljába is puskával léptek ki. 1769-ben egy feljegyzés
891
1795. május 20-án egy háromtagú bizottság kapott mandátumot. North mellett Pasquale Negroni és Paolo Ferri
Pisani államügyészek. Instrukcióikat Ld. Carrington: Sources, 83. p. 892
Nem mintha fontos lenne, de megjegyezzük, hogy North ekkoriban, mint lelkes filhellén, már áttért az ortodox
vallásra. Tehát nem eretnek volt, hanem szkizmatikus. De ezt a pápa nem tudta. North 1791-ben tért át, így már angol
parlamenti képviselő is ortodoxként lett. Vallásához haláláig, 1827-ig hű is maradt. Az utolsó kenetet is a londoni
orosz követség pópája adta fel neki. Ld. Z. D. Ferriman: Some English Philhellenes. 6th Lord Guilford. London,
Anglo-Hellenic League, 1919. 78-80. p. 893
Jollivet, 112. p. 894
Gregory: Ungovernable Rock, 94-95. P. 895
Az ezzel kapcsolatos levelezést ld. Carrington: Sources, 86. p., illetve: Elliot: Correspondance, 17-18., 25-26., 185.
p. 896
Ld. McErlean: Pozzo, 273. p. 897
Gregory: Ungovernable Rock, 95-96. P. 898
Érdemes megemlíteni, hogy 1780-ban zajlott le Londonban a Gordon-lázadás néven ismert, több halálos áldozatot
is követelő, katolikus-ellenes pogrom. 899
Bill of Rights, 7. cikkely. Ld. Nyugat-Európa alkotmányai / Szerk. Kovács István. Bp. Közgazdasági és Jogi K.,
1988., 118. p.
138
megemlíti, hogy maguk a papok is úgy miséztek, hogy reverendájuk övében két pisztolyt is
tartottak.900
Becslések szerint még 1768-69-ben is 30-35 ezer korzikainak volt lőfegyvere,
általában kettő-három is. A lakosságnak ez a jelentős felfegyverezettsége azonban természetesen
csak rontotta a közbiztonság helyzetét. Ezért aztán a szigeten jelen lévő valamennyi hatalom
legelső intézkedései között sürgősen megtiltotta a fegyverviselést, főbenjáró bűnnek minősítve azt,
és súlyos szankciókat helyezve kilátásba. 1711-ben Genova olyan újítással próbálkozott, hogy –
fenntartva a fegyverviselés tilalmát – jókora illeték lefizetése fejében hajlandó volt engedélyeket
adni ki. 1715-ben ugyanerre még egy kiegészítő adót is bevezettek. 1729-ben azonban a felkelés
elsöpörte a korzikaiak által természetesen súlyosan sérelmezett adókat (a felkelés már eleve is
emiatt tört ki). 1738-ban Boissieux tett kísérletet a a lakosság lefegyverezésére, teljesen
sikertelenül. Paoli csak azért nem tett intézkedéseket e tárgyban, mert igyekezett mindenkit
bevonni népfelkelő hadseregébe. 1768-69-ben azonban a franciák újra elrendelték a lőfegyverek
kötelező leadását, halálbüntetés terhe alatt. Nos, a lakosság ( a feltételezett 60-80 ezer fegyverből)
12 ezret adott le.901
Nyilvánvalóan minden család a legócskább példányoktól szabadult meg, a
többit elrejtették a bozótosban, hegyi barlangokban. A francia forradalom a nemzetőrség
megalakításának engedélyezésével tulajdonképpen legalizálta a fegyverviselést, az 1791-1793
között egyre zavarosabbá váló helyzetben pedig már nem lehetett szigorításokat végrehajtani.
1794-ben, az alkotmányozó tárgyalásokon nincs nyoma, hogy elővették volna e fegyver-kérdést.
Ekkor a dolog nem tűnt veszélyesnek: az angolok rettentő népszerűségnek örvendtek, és Paolival a
hátuk mögött nem féltek merényletektől, lázadástól. Azt azonban óvatosan elkerülték, hogy a Bill
of Rights fent említett passzusát beemeljék jelen alkotmányukba.
Állami bevételek, pénzügyek
Minden államhatalom egyik legfontosabb problémája az államapparátus fenntartásának
kérdése. Ehhez sajnos, elengedhetetlen az állampolgárok valamilyen fokú megsarcolása. Ennek
többféle módja van: adók, illetékek, megajánlások. Mikor mi működik inkább.
A modern polgári államok az állampolgári jogok gyakorlásával összekapcsolják az adózás
kérdését. Az angol szokásjogban ez nagyon határozottan jelent meg: az egyéb cenzurális
feltételektől függetlenül, az általános választásokon csak az szavazhatott, aki igazoltan befizette az
az évre esedékes szegényadót (ez a szegények fenntartására létesített, egyházközségek által
gondozott, helyi adó volt). Az angolok az évszázadok során nagyon rutinos, és meg kell mondani,
többé-kevésbé tisztességesen adózó állampolgárokká váltak. Az újonnan bevezetett adók ellen
természetesen berzenkedtek (Walpole és az ifjabb Pitt is szembesült ezzel), de a régi, megszokott
adókkal kapcsolatban nem voltak súrlódások. Mint minden, Korzikában ez is egy kicsit más volt.
A korzikaiak már a genovai időkben alapvetően, zsigerből gyűlöltek mindenféle adót. Az volt a
véleményük, hogy egy idegen hatalom kiszipolyozza őket, és ennek következtében minden
tisztességes hazafi már csak virtusból sem volt hajlandó rendesen adózni. Az 1729-es nagy
forradalom (a „40 éves háború” ) is nagyrészt azért tört ki, mert a genovaiak új adófizetési rendet
akartak kialakítani. A genovaiak arra hivatkoztak, hogy Korzika sokkal többe kerül nekik, mint
amennyi állami jövedelem itt befolyik. A lakosságot Genova államának financiális gondjai
cseppet sem érdekelték, úgy voltak vele, ha a genovaiaknak Korzika drága, senki sem tartóztatja
őket. Szinte szó szerint ugyanez történt Észak-Amerikában, az angol gyarmatokon. Az 1730 után
következő hosszú háború nyilván nem kedvezett a genovai adóbehajtóknak. Adóztatással a
korzikai népvezérek is próbálkoztak, de csak részleges sikerrel. (Elnézést a hasonlatért, de a
„vitam et sangvinem, sed avenam non” elmehetne korzikai jelszónak is.) Amikor a sziget 1769-
ben a franciáké lett, hamarosan ők is döbbenten tapasztalták, hogy a kormányzat és a megszálló
hadsereg fenntartásának költségeit még töredékesen sem tudják a lakosságon behajtani. 1789-ben
Korzika panaszfüzetei mégis leginkább az adók elleni tiltakozásoktól hemzsegtek.
900
Arrighi: La vie quotidienne, 101. p. 901
Az adatokat ld. Arrighi: La vie quotidienne, 82-83. p.
139
A francia forradalom zűrzavarában, egyik első intézkedésként eltörölték a régi adókat. Szó
se róla, volt elég. A közismert, ú.n. egyenes adók902
(contributions directes = taille, vingtieme)
mellett számtalan vám, útadó, só- és dohánymonopólium (contributions indirectes) keserítette
meg az emberek életét. Ez az adóztatás ráadásul nem volt egységes: az adóterhek Franciaország
északi részén súlyosabbak voltak, mint délen. Nem volt két országrész, melynek lakosaira
egyforma szabályok vonatkoztak volna. A legfontosabb adónem, a taille, egy vagyonadó volt.
Csak közrendűek fizették, de Franciaország északi részén taille personnelle néven, a jövedelem
egészére, Délen pedig taille réelle néven csak a földre vonatkozott. Ez elosztott, tehát nem arányos
adó volt, közösségekre vetették ki, és a közösség vezetői osztották tovább. A kormány évente
kiadta a vagyonadó-pátenst, az ország egészére előirányzott adóbevételt. Ezt osztották tovább
adókerületekre, ezek választott hivatala osztotta tovább plébániákra, azok meg tovább a
családokra. 1701-ben XIV. Lajos bevezette a fejadót (capitation), amelyet (egyfajta
közteherviselési elképzelés alapján) mindenkire, még az arisztokráciára is kivetettek. Az adózókat
22 kategóriába sorolták, legfelül a Dauphin állt. 2000 livre-rel, alul a napszámosok, 1 livre-rel. Az
egyház azonban 1710-ben egy összegben megváltotta magát, a nemesség meg kibújt a fizetés alól.
1749-ben XV. Lajos bevezette a huszadot (vingtieme), ami egy nagyon modern jövedelemadó lett
volna, de az egyház ezt is megváltotta, az iparosok és a Rendi Tartományok is mentességet kaptak,
így ez is a közrendűek egy részére nehezedett csupán. Utoljára 1787-ben próbált Charles
Alexandre de Calonne egy új adófajtát bevezetni, a huszad helyett a területi földadót, mégpedig a
közteherviselés elvét hangsúlyozva, de az első két rend tiltakozása elsöpörte az elképzelést. Voltak
ezen kívül régi feudális terhek, mint az országúti robot (corvée des grands chemins), ezt azonban
1787-ben megszüntették, pótadóval helyettesítették. Létezett számos közvetett adó, ami alatt a
fogyasztási cikkek illetékeit értették (pl. borra, szeszes italokra), ez azonban ismét nem
vonatkozott az első két rend tagjaira. A legnépszerűtlenebb ilyen illeték a gabelle, a sóadó volt.
Ezt Franciaország lakossága a 1383 óta fizette, de tartományonként nagyon különböző módon, hat
különféle rátával működött. Guyenne, és az ú.n. megváltott vidékek (pays rédimées) eleve
mentesültek alóla, a mentesített vidékek (pays exemptés) menet közben kaptak mentességet (pl.
Bretagne) ezen kívül volt a „kis sóilleték” (petite gabelle), ahol szabadon lehetett forgalmazni a
sót, és végül a „nagy sóilleték” (grande gabelle), ahol előírták, hogy az egyes családoknak
minimum mennyi sót kötelező venni.903
Voltak még különféle kereskedelmi vámok, az ország
külső határain, de a tartományok között is (itt is háromféle kategóriába sorolták a francia
tartományokat, egyes tartományok, pl. Elszász, Lotharingia ténylegesen külföldnek számított. Az
adórendszer legszebb vonása pedig az adóbehajtás módja volt: az adóbérletek, és 1726-tól a
főadóbérletek az egész zavaros rendszert kérkedően korrupttá is tették.904
Mi tagadás, az ancien
regime adórendszere megterhelő, az állam szempontjából kevéssé hatékony és alig áttekinthető
volt.905
A forradalom első évében – miután általános adómegtagadó mozgalom bontakozott ki –
ezeket a terheket sorra eltörölték. A nemzetgyűlés ebben a pillanatban egyszerűen nem tehetett
mást. Az 1789 július-augusztusi zavargások során a nép mindenütt lerombolta a vámsorompókat
és az adóhivatalokat, az adószedőket pedig fizikailag fenyegették, azok jobban tették, ha
adószedés helyett inkább bujdosnak. 1790-91 folyamán eltörölték a taille-t és a vingtieme-t, az
összes régi, feudális jogon járó ajándékot, járadékot, szolgáltatást, valamint a kereskedelmi adókat
és a monopóliumokat.906
Ezt a lakosság nagy megnyugvással vette tudomásul. A korzikaiak
anyagi helyzetében ez nem jelentett nagy előrelépést, hiszen lényegében eddig sem adóztak, de a
helyzet alapvetően kellemesebb volt így. A francia forradalmárok természetesen egyetlen percig 902
Ld részletesebben: Soboul: Dictionnaire, 289-292. p. 903
Tulard: Dictionnaire, 839. p., Dictionnaire Ancien Reg. 582. p. 904
Az Ancien Regime adórendszeréről ld. Soboul, 67-70. p., Doyle, 4. p. 905
A témáról részletesebben ld.: Papp Imre: A francia nemesi társadalom a 18. században. Bp. L’Harmattan,
2005., 48-52. p. 906
William Doyle: The Oxford History of the French Revolution. Oxford, Univ. P., 1990. 131. p. (a továbbiakban
Doyle)
140
sem gondolták az adók végleges megszüntetését, csupán átalakítását. Ez Franciaországban
hamarosan meg is történt, 3 új adónemet állapítottak meg (földadót, ingóság-adót, és a
kereskedelmi haszon adóját)907
, az események sodrában azonban Korzikán nem tudták megfelelő
eréllyel végrehajtani a törvényt.908
Egyébként a hivatalnokoknak mindenütt rá kellett ébredniük,
hogy a direkt adózást nagyon nehéz helyreállítani, sokkal nehezebb, mint az ú.n. indirekt adókét
(forgalmi illetékek, vámok). Amikor a jakobinusok észrevették a hiányosságot, és az adóztatás
hatékonyságáról kezdtek tűnődni, Paoli elintézte a sziget elszakadását.
Amikor a sziget Angliához került, a korzikaiak már több, mint négy éve gyakorlatilag nem
fizettek semmiféle adót. Igaz, hogy a helyi államhatalmi szervek működésképtelenek voltak, és
Paoli seregét sem lehetett fenntartani a pénzhiány miatt, ez azonban a lakosságot nem zavarta. Az
viszont feltűnt nekik, és nagyon érzékenyen érintette őket, hogy az angolok mindenféle adókat
vezettek be,909
ráadásul konok szigorúsággal igyekeztek is azokat behajtani. Részben az
adóemelésnek köszönhető, hogy a létszükségleti cikkek ára az 1789 előttinek háromszorosára
emelkedett.910
A Pitt-kormánynak és Elliotnak ugyanis egyik legfőbb kormányzati elve az volt
(nyilván az amerikai tapasztalatok hatására), hogy Korzika szigete nem kerülhet az angol államnak
egyetlen olyan fontjába sem, amit nem a korzikaiak fizettek be. A genovaiak és franciák után az
angoloknak is súlyosan csalódniuk kellett. Az angol kormányzat évi 601 ezer líra adóbevételt
remélt a szigettől. (Ezt angol pénznemben tízezer fontra számították akkor.) Ebből alig folyt be
valami, ellenben az összegnek a felét Elliot alkirályi fizetése emésztette fel. Ezt egyébként –
tényleges adóbevételek hiányában – az angol Kincstár fedezte. A korzikai államapparátus
fenntartására 239.160 líra ment el.911
A korzikai állam fenntartása kétségtelenül hatalmas kiadást
jelentett Angliának. Még North sem kapta meg az államtitkári fizetését, ugyanakkor egyetlen
pieve fenntartása (papokkal, miliciával) 3000 fontba került. A milicisták ráadásul eléggé
szemtelenek voltak: pl. az olmeto-i csapat 150 emberre kért fizetést, de csak 100 emberből állt.
Azt mondták, a többi ötven otthon őrzi a falut. A brit államkincstár nem örült neki, hogy
fejőstehénnek nézik.912
1795 őszére Korzika-szerte adómegtagadó népmozgalmak bontakoztak ki. A földadó
ellenzői közé álltak a helyi tisztviselők is, akik szabotálták a szükséges földméréseket. A
falvakban népgyűléseket tartottak, melyeken általában rituálisan elégették az adótörvények egy-
két nyomtatott példányát. Az ilyen mozgalmak felszámolása a rendkívüli bizottságok feladata lett
volna, de a helyhatóságokkal együtt azok inkább a lakosság cinkosainak bizonyultak, és segítettek
elfedni a bajt, elbújtatni a főkolomposokat.913
Végül mindig a brit hadsereget kellett bevetni, a
katonák azonban egyre kevésbé lelkesedtek az ilyen feladatokért. Az adók behajtása az angol
rezsim végéig mindenütt az elégedetlenség és lázadozás legfőbb okozója volt, és nagyban
hozzájárult annak bukásához. Ekkoriban már egész Európa meg volt győződve a britek rendkívül
907
Contribution fonciere, contribution mobiliere és a patente. Ld. Doyle, 131. p. 908
A francia pénzügyi hatóságok egyébként Korzikára a következő adókat rótták ki: contribution mobiliere:
60900 livre, contribution fonciere pedig 223900 livre. Ld. Grimaldi, 88. p., Gregory: Ungovernable Rock, 38. p. 909
Részletesen ld. alább. Carrillo, 264., Antoine Casanova: Characteres originaux et cheminements de la Révolution
en Corse = AHRF, 1985. (no. 260.) 164. p. 910
Casanova, 164. p. 911
McErlean: Pozzo, 261-262. p. 912
Korzikán azonban egészen különleges gazdagságot jelentett „Pitt aranyainak” ez a soha nem látott beözönlése. A
napi zsold közkatonáknak 12 sou volt, ez különösen a Paoli-féle idők nulla zsoldjával szemben óriási különbség volt.
Saliceti Korzika visszafoglalását fontolgatva azt javasolta híveinek, várják ki, amíg az angolok pénze elfogy, mert
akkor az egész rezsim magától összeomlik, amíg viszont fizetnek, a franciáknak nem sok esélyük van. Nelson
ugyanerről: „[Korzika lakosait]…Jób türelme és Krőzus gazdagsága sem elégítené ki… Már sajnálják távozásunkat,
mert sose fognak még egy ilyen pénzforrást találni.”Ld. Tomi, Pierre: Le royaume anglo-corse. Chapitre 5. Études
Corses, No. 13., 1957. 1er trimestre, LXXVIIe année, 63-64. p.Gregory: Ungovernable Rock, 135. p. 913
Carrillo, 265-266. p.
141
közönséges, pénzéhes voltáról.914
Nos, ezt a vélekedést a korzikaiak teljes mértékben
alátámasztották.
A földadóval kapcsolatban érdemes röviden szót ejteni a korabeli Korzika birtokviszonyairól,
a földkérdésről. A 18. századi népességszaporulat következtében a század végére egész Európában
égető volt a föld birtoklásának és elosztásának kérdése. Ez Korzikán azért nem tűnik olyan éles
kérdésnek, mert egyrészt – fentebb már utaltunk rá – nincs olyan hatalmas népszaporulat, mint
Európa prosperálóbb részein, másrészt a 18. századi rezsim-váltások következtében gyakran
történtek birtok-átrendeződések. A földre azonban mindenki igényt tartott.915
A Paoli-éra nyilván
elvette a genovai arisztokraták földjeit, és ezt részben állami birtokként kezelte, részben híveinek
juttatta. Az Ancien Regime ezen földek jó részét kiosztotta – elsősorban francia arisztokraták
között, de kaptak korzikaiak is. A földbirtok-rendezések folyamatosan történtek: 1787-ben
vezették be Korzikán pl. a hitbizomány fogalmát.916
1789 után az emigrálások következtében
számos földbirtok ismét újraoszthatóvá vált. Ehhez immár a püspökségek és kolostorok földjei is
csatlakoztak. Korzika sajátos helyzetben volt azért is, mert ugyan minden földnek volt gazdája, a
tényleges földművelés azonban a földeknek 10 %-át érintette csupán, a többi erdő és legelő (vagy
teljesen kopár hegyoldal) volt. A korzikai gazdagabb földbirtokosoknak is jó, ha 20-30 holdnyi
földjük volt csupán. Teljesen azonban nem lehet a földkérdést bagatellizálni: ha nem is szántották
fel, de a korzikaiak is ragaszkodtak tulajdonukhoz: a Bonaparték egyetlen hold silány szőlőért is
képesek voltak vagy húsz éven át pereskedni. Amikor 1793 elején Saliceti előállt a közföldek
felparcellázásának ötletével, a lakosság hallatlanul felzúdult, mondván: eddigi tapasztalatuk azt
mutatja, hogy az ilyen földosztások mindig a külföldieknek, és nem a korzikaiaknak kedveznek.
Igazuk is lett: az 507 kedvezményezett személy mind jakobinus-szimpatizáns volt (köztük a
Bonaparte család). A korzikai parasztok egyébként folyamatosan igényt tartottak a genovai,
francia, majd francia-republikánusok tulajdonába került földekre, mondván, azok eredetileg
közföldek voltak, vagyis a parasztság közlegelői. De 1794-ben a királypárti korzikaiak, valamint a
püspökségek szintén kérvényezték ugyanezen földek visszaadását.917
A parlament elég alaposan foglalkozott az állami bevételek kérdéskörével. Bevezette a ki-
és bemenő forgalomra alkalmazott különféle vámtarifákat,918
ezek alól csak a brit termékek
élveztek kivételt, illetve preferenciákat, amennyiben brit illetve korzikai hajó szállítja azokat (a
Navigation Act szelleme érvényesül). Érdemes itt megjegyezni, hogy Elliot kérte az angol
kormánytól ebben a kérdésben a kölcsönös szabadkereskedelem bevezetését, ám azok elzárkóztak
ettől919
. Igazából nem értjük ennek az okát, hiszen arra a kevés holmira, amit Korzika adott volna
el Nagy-Britanniának (elsősorban hajófa), igen nagy szükség lett volna, másrészt a Pitt-kabinet
előzőleg már komoly szabadkereskedelmet előmozdító intézkedéseket tett Írország, sőt, 1786-ban
még Franciaország felé is. Talán azzal lehetne ezt a közömbösséget magyarázni, hogy a brit
kormány nem számított arra, hogy a szigetről bármiféle áru is megjelenhetne az angol piacon. A
914
„Pitt aranyairól”, „kalmárszellemű Angliáról” beszélni fogalommá vált: a brit kormány jelentős pénzsegélyekkel
támogatta koalíciós partnereit, ezért azonban komoly ellenszolgáltatást, több százezres hadseregek felállítását kérte
cserébe. A britek gyakorlatilag német és osztrák, magyar, cseh, olasz (stb.) fiatalemberek életét és vérét vásárolták
meg. Ennek a témának bőséges irodalmából ld. Richard Glover: Arms and the British diplomat in the French
revolutionary era = The Journal of Modern History, Vol. 29. September 1957, No. 3., 199-212. p., illetve: A. D.
Harvey: European attitudes to Britain during the French revolutionary and Napoleonic era = History, 1978. No. 209.
356-365. p. 915
Több korzikai történész azt állítja, hogy a földkérdés igenis, alapvető fontosságú tényező volt a rezsim-
váltások esetében. Pl. Ange Rovere: Governo Separato, 92. p. Pomponi: Partis, 117-118. p. 916
Coppolani, 16. p. 917
Gregory: Ungovernable Rock, 40. p., McErlean: Contre, 231. p. 918
A vámokról részletesebben ld. Jean-Yves Coppolani: Le regime douanier de la Corse de 1768 a 1912. = BSSHNC,
CIIIe année, 1984. fasc. 647. 225-258. p. 919
Carrillo, 264. P.
142
korzikai törvényhozók az angol árukat preferálták, a korzikai termékeket illetően protekcionalista
módon döntöttek.920
Az angol kormányzat elsőként a sóadóval foglalkozott. 1795. márc. 9-én hozott
törvényében a sót állami monopóliumnak (ma úgy mondanánk: jövedéki terméknek) minősítette.
Különféle forgalmazási jogokat állapít meg ennek kapcsán, melyet jó pénzért árul. A podestáknak
ismerniük kell a községük sótartalékait. Minden hivatalos helynek igazolnia kell, hogy államilag
adózott sót használnak. A sót közraktárakban tárolják, minőségét ellenőrizni kell, ha nedvességet
kapott, csak olcsó masszaként lehet eladni. Szóval, a törvény nem csupán röviden intézkedik, de
rendkívül sok gyakorlati szabályozást is tartalmaz.921
Április 27-én egyébként parlamenti törvény
formájában adtak engedélyt Paolo Antonio Rocca Serra úrnak, hogy Porto Vecchioban sólepárlót
létesítsen. Céljuk az volt, hogy ugyanolyan jó minőségű sót állítsanak elő, mint az olaszországi
lepárolók.922
1795. április 13-án is hoztak egy vámolási törvényt, amelyben bizonyos tarifák
mellett megállapítják a vámhatóságok pontos felállását. A vámhivatalok direttore-ja szinte
teljhatalommal rendelkezik a csempészet üldözésében. A törvényt május 11-én kiegészítő
rendelkezésekkel látták el.923
A borvámokról december 19-én hoztak törvényt, az utolsó bevételi
intézkedést pedig a parlament zárónapján, december 22-én hozták, a földadóról: 1796-ra 140 ezer
líra bevételt irányoztak elő.924
Az összes intézkedés közül ez utóbbi váltotta ki a legnagyobb
tiltakozást. A legtöbb községben a felháborodott lakosság látványosan elégette a törvény egy-két
nyomtatott példányát. A földadó ellenzői közé álltak a helyi tisztviselők is, akik szabotálták az adó
kivetéséhez szükséges földméréseket925
.
A korzikai brit kormányzat nehézségeit csak fokozta, hogy a saját kebelén belül is jelentős
ellenállással kellett szembenéznie. A szigeten lévő brit haderő államon kívüli tényezőnek tartotta
magát, fentebb utaltunk az esetre, amikor Erskine tábornok nem volt hajlandó vámot fizetni a
katonák ellátmányaként beérkezett borra. A katonák az ellen is egyre határozottabban tiltakoztak,
hogy az adómegtagadó népmozgalmakat velük verették le, illetve hogy közönséges adóbehajtásra
használták őket. A korzikai lakosság nyilván megfigyelte ezeket a villongásokat, fellépésüket ez
természetesen csak bátorította.
A korzikai pénzügyek kapcsán meg kell állapítanunk egy különös tényt. A forrásokból azt
a következtetést kell levonnunk, hogy a korzikai angol királyságnak nem volt hivatalos pénzneme.
A pénzügyi jellegű törvényhozás általában a líra pénznemet használja, de olykor, bizonyos
tarifákat frankban926
említ, sőt: 1795. december 21-én hoztak egy törvényt arról, hogy az
assignatákat valós értéken kell számítani.927
Úgy tűnik tehát, hogy a franciákkal folyó háború
ellenére a magában Franciaországban is kényes helyzetű assignata is elfogadott fizetőeszköz volt.
A líra pénznem is különös eset: pénz kibocsátására vonatkozó törvényt nem találtam, viszont a líra
az angol font (régebben pedig a francia livre) fordításaként is használatos volt. A líra fogalma
önmagában is kérdéses: a korzikai történelemben ez alatt elsősorban a genovai pénzt értették. A
váltópénzeit is használták, és a korzikai források rendszeresen említik, egészen a 18. század
végéig használják a számításokban. A genovai pénzrendszer kissé bonyolult: a genovai líra első
váltópénze a genovino (1 líra=2,5 genovino). Más lehetőségek szerint egy genovai líra azonos
920
Coppolani, Jean-Yves: Le regime douanier de la Corse de 1768 a 1912. = BSSHNC, CIIIe année, 1984., fasc. 647.
225-258. p. 921
Procés-verbaux, 93-100. p. 922
Procés-verbaux, 304. p. 923
Procés-verbaux, 202., 403. p. 924
Procés-verbaux, 691, 715-716. p. 925
Carrillo, 266. P. 926
A frank bevezetéséről a források kissé ellentmondanak egymásnak: először vagy 1795. április 7-én rendelték el,
hogy a livre neve ezután frank lesz (ld.: J. Tulard – J.F. Fayard – A. Fierro: Histoire et dictionnaire de la Révolution
francaise. Paris, Laffont, 1987. 830. p.), vagy 1795 augusztusában vezetik be, bár előzőleg már az assignatákon is
frank megjelölés szerepel. Ld. Grimaldi,122. p., Hahner, 132-133. p. A bíróságokról szóló első törvény kifejti, hogy a
podesta nem bírálhat el 50 frank fölötti ügyeket, az egyik katonaságra vonatkozó törvényben pedig az áll, hogy a
katona zsoldja 12 frank. Frankról több említés nincs. Ld. Procés-verbaux, 136., 165. p. 927
Procés-verbaux, 713. p.
143
értéket képviselt 20 soldival, 60 grossival, 240 dénárral és 960 quartero-val. Ezek közül a korzikai
források leginkább a soldit és dénárt emlegetik. 1762-ig egyébként Korzika is a genovai
pénzrendszert használja (a két rövid kivételt Theodor király, majd Paoli uralkodása jelentette, akik
saját pénzt bocsátottak ki, de a Paoli-féle líra csupán 15 francia sou-t ért).928
A 18. század végén
egy lírát már 100 centesimoval váltottak. A centesimo megfelelője francia nyelvű szövegekben a
sou. A francia pénzek sem segítenek sokat: az aranypénz, a Louis d’or mellett a legfőbb
fizetőeszköz a livre (livre tournois) volt. Ez 4,5 gramm ezüstből készült 1726 után, tehát az
eredeti, fontnyi ezüsthöz már csak nevében volt köze.929
A korabeli angol pénznem, a font sterling
(tehát egy font súlyú, meghatározott, „sterling” finomságú) ezüstpénz volt, bár a forgalomban
használt vezető pénzérme a font sterlingnek megfelelő értékű aranypénz, a guinea volt. Ez a
„fontnyi ezüst” jelentette az európai pénznemek számítási alapját a francia forradalmi háborúkig.
Ezt a rendszert borította fel először a francia assignata, 1797-ben pedig az Angol Bank csődje,
amikor is felfüggesztették az aranyban fizetést, és megkezdték a módszeres bankjegy-
kibocsátást.930
Korzika védelmének ügye
Az alkirály egyik legelső és legfontosabb feladata az ország védelmének hatékony
megerősítése volt. 1794 végén a hadi helyzet nem kedvezett a szövetségeseknek: Belgiumból
kiszorították őket, a Rajna-vidéken is vissza kellett vonulniuk, a franciák a Pireneusokat is
átlépték, és már spanyol földön jártak, Scherer tábornok vezetésével pedig már a Vado-öbölig
elfoglalták az olasz Riviérát. Különösen ez utóbbi miatt Korzika stratégiailag jelentősen
felértékelődött. Elliotnak az lett volna a feladata, hogy a kikötőiben állomásozó brit flotta
segítségével támadja meg a partvidéket, blokádolja a francia birtokban lévő kikötőket, és az olasz
hadszíntéren lévő francia seregek utánpótlását hiúsítsa meg. Elliot kénytelen volt ismételten és
nyomatékosan London tudomására hozni, hogy a sziget jelenleg saját maga védelmére sem képes,
nemhogy a kontinensre expedíciót indítani. Korzika három francia erődjének bevétele a nyár
végéig nagyon súlyos vérveszteségeket okozott az eleve is kislétszámú seregnek, akiket a szigetre
érkezve ráadásul tizedelni kezdett az itt népbetegségnek számító malária. 1794 októberében a
korzikai brit csapatok létszáma mindössze 2000 fő volt, ebből csupán 700 fő volt hadra fogható
állapotban. Sir Charles Stuart felmérése szerint a sziget megfelelő védelmére legalább 5000 fős
seregre lett volna szükség931
. Fentebb utaltunk rá, hogy a sziget sohasem kapta meg ezt az
erősítést, elsősorban a nyugat-indiai expedíció igényei élveztek prioritást.932
Mivel az angol kormány ebben az időben a rendkívül nagy vérveszteséggel járó Nyugat-
Indiai expedícióval,933
valamint a Jóreménység-fok elfoglalásával, és Bretagne-ban a rojalista
lázadók támogatásával foglalkozott, Korzikának még csak nem is ígértek utánpótlást. A
szövetségesektől sem lehetett jóra számítani. 1795. március 13-14-én Livornónál egy francia
squadron, és a brit flotta pár hajója összecsapott. Két francia fregattot elfogtak, és nagy diadallal
San Fiorenzioba vittek.934
Hotham admirális jelentése nagy örömet jelentett, de Elliotot ismét a
francia veszélyre figyelmeztette. Állandóan rettegtek jakobinus ügynökök partra szállásától is.935
928
Ld. Grimaldi, 10. p., valamint http://www.globalfindata.com/frameset.php3?Location=/gh/159.html (2005. aug. 8.) 929
Pierre Goubert-Daniel Roche: Les francais et l’Ancien Regime. 1. La societe et l’état. Paris, Armand Colin, 1984.
58-62. p. 930
Rondo Cameron: A világgazdaság rövid története. Bp. Maecenas,1994. 340-341. p. 931
Részletesen ld. Jollivet, 71-79. p., Carrillo, 260. P. 932
J. W. Fortescue: British statesmen of the great war, 1793-1814. Oxford, Clarendon, 1911. 98., 104. p., illetve
Arthur Bryant: The years of endurance, 1793-1802. London, Collins, 1948. 146. p. 933
Ide egyébként hatvanezer katonát küldtek, szemben a korzikai két-háromezer fővel. Ld. Geggus, David: The
British Government and the Saint Domingue slave revolt, 1791-1793. = English Historical Review, 1981. (96.) 285-
305. p., valamint Jennifer Mori: William Pitt and the French revolution : 1785-1795. Edinburgh, Keele Univ. P., 1997.
186. p. 934
Részletesen ld. Jollivet, 116-131. p. 935
Thrasher, 300-302. p.
144
Elliot kormányzata kénytelen volt a bennszülöttekre (ők fogalmaztak így) fanyalodni. Elhatározták
egy 1500 fős korzikai ezred felállítását (ld. fenn) , és a milícia megerősítését.936
Itt azonban
hamarosan kiderült, hogy bár a korzikaiak állandóan egymást gyilkolásszák, és nagyon harciasan
festenek állandó fegyverviseletükkel, legfeljebb a bozótban történő rajtaütésekre képesek, egy
kaszárnyai fegyelemben történő kiképzés elviselésére nem937
. Elliotnak már a legeslő benyomásai
sem voltak túl jók a miliciáról: „az ország egész lakossága fegyvert visel: a saját fegyverét, a saját
védelmére, a saját szándékai, és saját ízlése szerint. Nem ismernek olyasmit, mint uniformis,
ezred, osztag, tisztek, hazulról akkor jönnek el, amikor jólesik,… és akkor is mennek haza.”938
Felmerült egyéb haderők alkalmazásának kérdése is, elsősorban rojalista emigránsoké. 939
Paoli ezt nyomatékosan ellenezte, az angolok azonban úgy vélték, még mindig jobbak lesznek,
mint a korzikaiak. Elliot nem szorgalmazta az ilyen egységek létrejöttét, mert így is sok támadás
érte, amiért külföldieket alkalmaz940
. Mindent összeszámolva a szigeten bármilyen módon
felhasználható haderő maximum 6500 főre volt tehető.941
A parlament egyik első intézkedése belbiztonsági jellegű volt: a vidéken rendszeresek
voltak ilyen-olyan címen a kisebb lázongások. Ennek következtében – Paoli kormányzatának
mintájára – felállították újra a rendkívüli bizottságokat. Ezek 3 főből álló utazó
vizsgálóbizottságok voltak, feladatuk az volt, hogy beutazzák az országot, és mindenütt adatokat
gyűjtsenek az ország ellenségeiről. Azonnali elfogatási joguk is volt, és az elfogottakat a
Legfelsőbb Bíróság elé kellett juttassák. Egy másik törvény betiltotta a franciákkal való
mindenféle szimpátia kifejezését, ezt azonnali elfogással torolták meg942
. Ez a törvény március 10-
én született meg, amikor Elliot leiratban értesítette a parlamentet, hogy Cape Corse-nál ellenséges
hajóraj tűnt fel.
E törvény kiegészítő rendelkezése április 17-én született meg (a francia hajórajon aratott
szép győzelem ellenére Bastiában és Calviban is voltak zavargások). Ez a dekrétum kimondja,
hogy a Franciaországba, illetőleg az 1789 novembere után semleges országba távozott
személyeknek minden vagyonát elkobozzák, ha két hónapon belül nem térnek haza. Egy hónappal
később ezt úgy módosították, hogy aki következő parlamenti ülésszakig visszatér, visszakapja
vagyonát943
.
Amikor az angolok elfoglalták Korzikát, a legnagyobb reményeket a szigethez, mint
tengerészeti bázishoz fűzték. A parlament egyik első rendelkezése az volt, hogy összeírják a
haditengerésznek alkalmas embereket, illetve a szárazföldi sereget. Mivel a brit Mediterrán flotta
járőrözése területe Korzika elfoglalásával jelentősen megnőtt, Elliot jogosnak tartotta, hogy a
tengerészeti szolgálatban a korzikaiak is vegyenek részt.944
A törvényhozás hajlott erre, és a
korzikai katonák számára nagyon szigorú kiképzést írtak elő, valamint dezertálás esetére szigorú
büntetést. Jellemző, hogy azt is súlyos büntetésekkel bástyázták körül, ha valaki eladja a hadsereg
936
1794. november 8-án hozta létre Elliot a korzikai királyi csendőrséget, 1794. nov. 11-én és 1795. szeptember 16-án
a korzikai királyi zászlóaljakat. Ld. Corse militaire, 81-84. p. Procés-verbaux, 162-172. p. 937
Carrillo, 261. P. 938
Elliot: Letters, 219. p. 939
Az angolok korzikai csapatszervezéseiről részletesebben ld. Vicomte Grouvel: Les troupes corses au service de
l’Angleterre sous la Révolution et le Premier Empire, 1794-1817. = Cahiers d’Histoire et des documentation corses.
Grenoble, Allier, 1951. 235-267. p. A cikk érdekesen és részletesen ismerteti a Royal Corsican Rangers működését:
korzikai emigránsokból 1799-ben hozták létre, és átszervezésekkel 1817-ig működött. Szardínián (Maddalena
szigetén), Minorcán, Maidánál, Szicílián, Máltán és a Jón-szigeteken szolgáltak. Parancsnokuk Hudson Lowe volt, aki
majd Napóleon börtönőre lesz Szent Ilonán. A Korzikán harcoló rojalista segédcsapatokról és a svájci Dillon –és Roll-
féle ezredről, valamint a csendőrségről és tengerészetről ld. Jollivet, 213-218. p., Corse militaire, 86-88. p., McErlean:
Pozzo, 329-330. p. Elliot levele, amelyben a hadtestek érkezéséről Portlandnek beszámol, ld. Carrington: Sources,
123. p. 940
Gregory: Ungovernable Rock, 113. p. 941
Gregory: Ungovernable Rock, 151. p. 942
Procés-verbaux, 102-103. p., Carrillo, 262. P., Gregory: Ungovernable Rock, 91. P. 943
Carrillo, 263. P. 944
A törvényt ld. 1795. május 9. Procés-verbaux, 430-461. p.
145
vagyonát, illetve ha nem tesz jelentést a tudomására jutott összeesküvésről945
. A korzikai
hadügyek egyébként nem mindig látszottak reménytelennek: 1795-1796 fordulóján Elliot még egy
Szardínia megszerzésére irányuló expedíciót is tervezett.946
A korzikai angol uralom számára az egyik legkritikusabb veszélyforrás mégis a hadsereg volt.
A hadsereg főparancsnokságának és fennhatóságának kérdése viszályok forrásává vált a brit
haderőn belül. Sir Charles Stuart az első perctől vitatta Sir Gilbert parancsnoki jogkörét, és ennek
minden lehető alkalommal hangot is adott. Stuart úgy vélte, katonai ügyekben a brit Mediterrán
haderők főparancsnokát (vagyis őt, magát) illeti a térségben minden irányító hatalom, civil
személy ebbe nem avatkozhat bele.947
Elliot ezzel szemben úgy gondolta, a korzikai brit uralom
tartós megalapozása nem annyira katonai, inkább politikai kérdés. Stuartot Elliot jelölte az
Államtanács tagjai közé, Stuart azonban ezt elutasította.948
A hadsereg idősebb, de Stuartnak
alárendelt tisztjei (akik nem szerették parancsnokukat) ezt azzal magyarázták, hogy megveti a
korzikaiakat. Ez igaz is volt, de Stuart az államtanács tagságát azért utasította el, hogy még ezen a
helyen se legyen Elliot alárendeltje. Nyomatékosan megígérték neki, hogy nem lesz az, erre végre
elfogadta a posztot. Amikor azonban decemberben Elliot Itáliába utazott, Stuart még csak nem is
volt hajlandó válaszolni Pozzo hivatalos leveleire, és nem is vett részt a tanács ülésein949
. Amikor
ősszel Elliot kijelentette, hogy meg akar látogatni egy katonai kórházat, Stuart közölte vele, hogy
csak mint polgári magánszemélyt fogadják, nem alkirályként, mivel az alkirálynak a hadsereg
fölött nincs hatalma.950
Stuart nem tűrte, hogy bárki is belefollyék a hadsereg vezetésébe, neki
egész Korzika kormányzatáról az volt a véleménye, hogy megszállott területként, a hadijog
alapján kellene irányítani, nem szórakozni alkotmányos formulákkal.951
Különben sem tűrheti,
hogy a brit hadrereg bármely kis része olyan törvények hatálya alá kerüljön, melyet egy
alacsonyabbrendű nép hozott.952
A kórházlátogatást elhalasztották, Elliot pedig azonnal levelet írt
a Whitehall-ba, jogköre megerősítését kérve953
. Portland végre december 2-án írt egy levelet,
melyben teljes mértékben Elliotnak adott igazat. Közben azonban felmerült egy még súlyosabb
nézeteltérés. Mivel a brit helyőrség kicsi volt a sziget tartós védelméhez, és mivel utánpótlásra
nem volt remény, Elliot elhatározta korzikai hadtestek létrehozását.954
Elliot és Stuart itt azon
különbözött össze, hogy melyiküknek lesz joga itt parancsot kiadni, ki jelölheti és nevezheti ki a
tiszteket, illetve hogy ezek angolok vagy korzikaiak legyenek-e, és hogy milyen alegységekből
álljanak. Stuart úgy gondolta, hogy a korzikai zászlóaljak 5 csapatból álljanak, egyenként 100
emberrel, brit tiszt parancsnoksága alatt. Elliot azonban közben elrendelte, hogy az egységek 50
emberből álljanak, hogy több tiszti állás juthasson a korzikaiaknak. Stuart tiltakozott a patronátus
eme formája ellen. Elliot tagadta, hogy ez patronátus lenne a fő célja, de azt tudta, hogy Paolitól el
kell csábítson minél több embert, és ennek a fizetés-adás a legjobb módja955
. Portland levelének
megérkezése után azonnal, 1795. Január 6-án lemondott Stuart tábornok, és hazaindult Angliába,
azzal a feltett szándékkal, hogy befolyásos támogatóival eléri Elliot menesztését, és visszatér. Az
angol kormány tagjai azonban nagyon ellenszenvesnek találták Stuart intrikálását, nem is ért el
semmit. Rosszindulata annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudott ártani vele. Stuart
viselkedésének korzikai hatása azonban maradandónak bizonyult: a hadseregből sokan – mint pl.
945
Carrillo, 263. P. 946
Jollivet, 220-226. p. 947
Erről részletesebben ld.: A Prime Minister and his son. From the correspondence of the 3rd Earl of Bute and of Lt.-
General the Hon. Sir Charles Stuart. New York, Dutton, 1925. (a továbbiakban: Stuart) 247-248. p. 948
Az erre vonatkozó, 1794. októberében zajló levelezés olvasható: Carrington: Sources, 63-64. p. 949
Gregory: Ungovernable Rock, 86. P. 950
Az esetről részletesen beszámol Sir John Moore a naplójában. (The diary of Sir John Moore. London, Arnold,
1904. 1. Vol., 123-124. p. (a továbbiakban: Moore) 951
Moore. Vol. 1. 124. p. 952
Stuart, 251. p. 953
Gregory: Ungovernable Rock, 87. P. 954
A levelezést ld. Carrington: Sources, 64-65. p. Erről is részletesen beszámol Sir John Moore. 1. Vol., 125-126. p. 955
Gregory: Ungovernable Rock, 88. P.
146
Moore – várták vissza Stuartot956
. Főparancsnoki helyét ideiglenesen Trigge vezérőrnagy vette át.
Paoli távozását röviddel megelőzte Sir John Moore-é. Egészen különös módon ugyanis Paoli
Elliot-ellenes propagandájának a brit hadsereg köreiben is volt hatása. A hadsereg és flotta
viszályába belekeveredett Elliot már 1793 végén a flotta mellett foglalt állást. Ennek
következtében nagyon kiváló munkakapcsolata alakult ki mind Hood admirálissal, mind
Nelsonnal, aki ekkor még csak sorhajókapitány volt, de már sokszor kapott egyénileg
végrehajtandó megbízást. Ez a kapcsolat azonban megbosszulta magát Elliotnak a szárazföldi
sereghez fűződő kapcsolatában. A Stuart tábornokkal történtekről már szóltunk. Annak távozása
után azonban, ha lehet, még cifrább dolgok következtek. Sir John Moore például tudott a
Bastiában és a parlamentben folyó paolista agitációról, de ahelyett, hogy lojálisan kitartott volna a
kormány mellett, maga is terjeszteni kezdte az intrikákat, sőt, el is látogatott Paolihoz, áhítatosan
figyelve, hogyan ócsárolja a nagy ember Elliotot.957
Paoli ugyanis Rostinoban szabályos udvart
rendezett be, ahol látványosan fogadta azokat, akik az angol uralom ellen panaszkodtak. A
panaszokra Paoli mindig azzal válaszolt, hogy nem kérték ki a véleményét. (Ez egyébként eleinte
nem is volt igaz.) Ezzel világosan utalt rá, hogy ha módja lenne rá, egészen máshogy rendezné el a
dolgokat958
. Moore azt állította, hogy csupán egy régóta esedékes udvariassági látogatást tett
Rostinóban 1795 júliusában.959
Moore talán arra számított, hogy itt egy angol mintájú ellenzéki
párt létrejötténél segédkezik, amely majd segít kialakítani a tisztessége politikai életet Korzikán,
de ez nem valószínű. (A kétpárti parlamenti váltógazdálkodás még Angliában is csak az 1830-as
évekre alakul ki.) Elliot mindenesetre Paolival együtt Moore visszahívását is kérte Portlandtől. Ez
meg is érkezett, és Elliot ultimátumot adott a tisztnek: vagy azonnal megszüntet minden
kapcsolatot a korzikai ellenzékkel, vagy távozik. Moore az utóbbit választotta, és október 9-én
hajóra is szállt.960
Egyébként Livornóban bevárta Paolit, együtt utaztak Angliába, ahol a korzikai
követekkel és Stuart tábornokkal már egészen tekintélyes Elliotot támadó gyülekezetet alkottak.
Moore pl. még York hercegével961
is elhitette, hogy Elliot milyen aljas. York hercege csak 1797-
ben – miután személyesen is beszélt Elliottal – jött rá tévedésére962
.
Összességében, Korzika védelmét eleve lehetetlenné tette a térség stratégiai helyzetének
megváltozása, Bonaparte itáliai hadjáratának győzelmei, és a franciákkal szemben felálló,
mindössze kétezer fős brit sereg. Ezen kívül azonban sokféle egyéb nehézséggel kellett számolni:
ezek közül kiemelkedett a brit vezetőségen belüli viszálysorozat, illetve egy alkotmányos
joghézag: az írott alkotmányban – és idő híján a hagyományjogban sem – nem volt kidolgozott
rész Korzika pontos birodalmi jogállása, ezen belül pedig a sziget védelmének kérdése. Az utolsó
percig tisztázatlan volt, hogy a szigeten a brit haderő a sziget védereje, vagy megszálló és
rendfenntartó idegen hadsereg.963
Ezzel legkevésbé a hadsereg tisztikara volt tisztában, akik a
korzikai angol királyság egész fennállása alatt hiába követelték a jogi helyzet pontos tisztázását.964
956
Gregory: Ungovernable Rock, 89-90. P. 957
Több angol tiszt is gyanúba keveredett, de a többi ki tudta magyarázni magát. Jollivet,166-167. p. 958
Gregory: Ungovernable Rock, 106. P. 959
Moore, 169. 960
Gregory: Ungovernable Rock, 116. , 127 961
III. György király második fia, akkoriban a brit szárazföldi haderő főparancsnoka. 962
Gregory: Ungovernable Rock, 116. P. 963
Az alkotmány szövegén kívül egy 1795. május 4-én elfogadott sürgősségi törvény kijelenti, hogy mindazon
korzikai tengerészek, akik királyi (mármint állami) hajón szolgálnak, kötelesek engedelmeskedni a brit Mediterrán
flotta admirálisainak. Ld. Procés-verbaux, 393. p. 964
A hadsereg és a polgári hatalom közötti viszályok természetesen nem csupán Korzikára jellemzők. Francis
Beretti nagyon frappáns párhuzamot hoz a Santo Domingon 1793-1794 folyamán történtekkel. Francis Beretti:
Le royaume anglo-corse ou chronique d’un échec annoncé = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-670. 133-
140. p.
147
Külkapcsolatok
A külpolitika kérdésköre nem tartozik a szorosan vett alkotmányos kérdéskörökhöz, de az
állam működésének mégis fontos színtere. A korzikai angol királyság külpolitikáját az alkirály és
az államtitkár intézte, és a brit konzuli hálózat segítségét vette igénybe. Sajátos helyzet – erre
fentebb már utaltunk – hogy a korzikai alkirály brit hivatali felettese a belügyminiszter volt, így
Korzika külkapcsolatainak intézésekor is a brit belügyminiszter adott engedélyeket bizonyos
diplomáciai lépésekre.
Az angol uralom alá került Korzika több külügyi problémával szembesült. Ezek
mindegyikének az ország megváltozott jogi helyzete és hovatartozása volt az oka. Az első
probléma Genovával volt, aki nem volt hajlandó elismerni az uniót, önmagát még mindig Korzika
jogos urának tartva. Genova londoni követe ingerült hangú jegyzékeket – később kártérítési
követeléseket - intézett a brit kormányhoz, melyről Grenville külügyminiszter egyszerűen nem
vett tudomást.965
Csupán annak a genovai kérésnek tettek eleget, hogy betiltották a korzikai
kalózok tevékenységét genovai hajók ellen966
.
A 18. században nem létezett még alkotmányosan kiérlelt rendszere a perszonális unióknak.
Anglia és Hannover kapcsolatait nem lehet tisztán és pusztán perszonális uniónak nevezni,
bizonyos téren voltak összefonódó ügyek. Logikus elvárás lehetne minden perszonális uniótól,
hogy legalább külpolitikai téren összehangoltan működjék. Tekintettel arra, hogy Anglia és
Korzika kapcsolata hivatalosan unió volt (hangsúlyozottan nem csupán perszonális unió) a két
ország külpolitikájának nyilvánvalóan egy pályán kellett haladnia. Ehhez képest azonban sok
különös dolog történt. Egyrészt azt a tényt kell megemlítenünk, hogy Elliot alkirály minden
lépését a brit belügyminiszterrel egyeztette, a külügyminiszterrel nem.967
Hiába volt tehát Korzika
független állam, ha ügyeiben a brit kormány és parlament egy tagja, a belügyminiszter hozta meg
a végső döntéseket – ez a helyzet a gyarmatokkal helyezte egy sorba a szigetet. Másrészt egyik
első külügyi lépése a Szentszékkel való kapcsolatfelvétel volt (erről részletesebben alább, a vallási
kérdés kapcsán szólunk), és az itáliai államokkal is önállóan alakította a kapcsolatokat. 968
Kérdés, hogy Korzika hogyan illett bele a brit külpolitika korabeli rendszerébe. Fentebb már
láthattuk, hogy a brit gyarmati politika ekkoriban gyakorlatilag nem létezik, illetve teljesen ad hoc
jelleggel, véletlenszerűen működik. A 18. század végén tulajdonképpen ugyanezt állapíthatjuk
meg a külpolitikáról is. Voltak azonban bizonyos alapelvek – erre is utaltunk már feljebb. Ezek
közé tartozott elsősorban az, hogy arra kell ügyelni, hogy az európai kontinens hatalmai között
egy se kerülhessen hegemón helyzetbe. Ennek kiküszöbölésére az európai hatalmak már legalább
háromszáz éve ügyesen alkamazták az erőegyensúly módszerét, vagyis a kisebbek összefogtak a
veszélyes hatalom ellen, sakkban tartva azt. Ennek a módszernek a legutóbbi fordulóban (az
amerikai függetlenségi hárború során) éppen Anglia volt a kárvallottja, egyébként ő maga is
rutinosan alkalmazta. A következő fontos alapelv Németalföld függetlenségének biztosítása volt:
Anglia nyilván meg akarta akadályozni, hogy a hozzá legközelebb eső szárazföldi terület valamely
ellenséges hatalom fennhatósága alá essen. A brit külpolitikának szintén fontos elve volt – bár
azért nem alapvető szívügye – Hannover biztosítása. Az 1790-es évek során az egyensúlypolitikáé
lett a vezető szerep, a koalíciós politika tulajdonképpen ezt mutatja. Ez a külpolitikai elvrendszer
tehát nem ellentétes Korzika birtoklásával, a Franciaországgal szemben kiépített szövetségi
rendszernek egészen fontos része lehetett volna a sziget. A brit külpolitika azonban
965
Jollivet, 44. p. 966
Ld. Elliot levelét Brame genovai angol konzulhoz. Carrington: Sources, 52. p. 1794. április 5-én, Elliotnak Lord
Grenville külügyminiszterhez írott leveléből kiderül, hogy a „korzikaiak nagyon rossz szemmel nézik, hogy régi
uraikkal bármiféle tárgyalás folyjék”. Ld. Carrington: Sources, 55. p. 967
Ennek a furcsa helyzetnek oka az 1782. tavaszán végrehajtott kormányzati-adminisztratív reformban keresendő.
Ekkor hozták azt a rendelkezést, hogy a gyarmati ügyek belügynek számítanak, a külügynek semmi köze hozzájuk.
Korzika hivatalosan nem gyarmat volt, hanem uniós társország, (de ellentétben a szintén társország Skóciával) külön
államtitkárság nélkül. Így – hirtelen nem volt okosabb ötletük – a Belügyhöz utalták. 968
Elliot: Correspondance, 37.
148
adminisztratíve semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn a sziget kormányzatával, így nyilvánvaló,
hogy a brit külpolitika doktrináit a sziget vezetősége sem tartotta fontosnak figyelembe venni.
Korzika és az észak-afrikai mór (korabeli szóhasználattal: barbár) államok kapcsolata régi
keletű volt: a 700-as évek rövid mór megszállása után a korzikai hajósok részt vettek a reconquista
korai hadműveleteiben is. A középkor és az újkor egész időszakában állandó “kapcsolatot”
jelentett a kétoldali kölcsönös kalózkodás, amely a mediterrán térség gazdaságának egyik alapvető
ágazata volt.969
A 16. századtól pontos feljegyzések vannak, hogy a (leginkább algíri, tuniszi és
fezi) kalózok melyik évben éppen melyik partmenti települést tüntették ki figyelmükkel. Ezek a
települések természetesen nem a nagy, jól megerősített genovai helyőrséggel ellátott erődök,
hanem a kisebb halászfaluk voltak. A Cap Corse egyes gazdagabb helyeire gyakrabban is
visszajártak. Szegény Morsiglia szenvedett tőlük a legtöbbet. A mór kalózok a szokásos módon
jártak el: 5-10 gályával ütöttek rajta a településeken, amit mozdítani lehetett, azt elraboltak,
beleértve annyi rabszolgának való nőt, férfit, gyermeket, 970
amennyit csak lehetséges volt, aki
nagyon tiltakozott, azt megölték, és villámgyorsan távoztak.971
Korzika kétféle választ adott a fenti kihívásra. Egyrészt, elsősorban a genovai hatóságok
közreműködésével a partvidék jól védhető részein kicsi, kerek, de erős megfigyelő- és
védőtornyokat kezdtek építeni.972
Másrészt, kölcsönkenyér visszajár, a korzikaiak, a maguk
szerény eszközeivel igyekeztek revansot venni. Régi nézeteltéréseiket mutatja, hogy Korzika
zászlójában egy fekete mórfej volt látható973
. Az észak-afrikai kalózok nyilván különös
lelkesedéssel vetették magukat az ilyen zászlót viselő hajók után. Annál is inkább, mert a
korzikaiak rendszeresen jártak az afrikai partokhoz, a korall-telepeket fosztogatni.
A Mediterrán térség egyik legjövedelmezőbb halászati ágazata a korall volt. A 16-18.
században az öltözködés nem fukarkodott a pazar díszítéssel, és a barokk divatok előszeretettel
alkamazták a különféle gyöngyöket. Az igazgyöngy mellett nagyon kedvelt volt a korallgyöngy. A
korallhalászat intézményesítéséről az első feljegyzések a 16. századból származnak, amikor 1551-
ben két korzikai eredetű marseille-i kereskedő ( a Lenche és Porrata család) megvásárolta a
genovai Doria és Lomellini családtól az Algír környéki koralltelepek halászati jogát974
. Ehhez
megkapták az algíri dey beleegyezését is. 1553-ban pedig létrehozták “La Magnifique Compagnie
du corail” nevű társaságukat.975
A 16-17. század a társaságok nagy korszaka volt, csak
Franciaországban több társaság szerveződött a korallhalászatra. (1560. Compagnie des pecheries
969
Ld. Braudel: A Földközi-tenger... II. Kötet, 900-as oldalak 970
Részletesen nem tudunk rá kitérni, de a korabeli mediterrán világ egyik legfontosabb problémája volt a barbár
fogságba esett, rabszolgává tett személyek sorsa. A téma irodalmához ld. : Robert C. Davis: Counting European slaves
on the Barbary coast = Past and Present, No. 172. 87-124. p., H. G. Barnby: The prisoners of Algiers : an account of
the forgotten American-Algerian war, 1785-1797. London, Oxford Univ. P., 1966., Sir Godfrey Fisher: Barbary
Legend: War, trade and piracy in North Africa, 1415-1830. Oxford, Clarendon, 1957. 971
Vergé-Franceschi, I. 206. p. Egyébként több algíri dey is korzikai származású, pl. 1608-ban Kara-Osman, később
egy Hasszán nevű, Tuniszban pedig egy Murat nevű bey volt a 17. sz-ban. Vergé-Franceschi, I. 218. p. 972
Ezek a tornyok később az angolok számára is mintául szolgáltak: San Fiorenzio kikötőjét egy Mortella nevű torony
védte, ez annyira megtetszett az angoloknak, hogy amikor majd hasonló tornyokat építenek ki 1804-5-ben a kenti
partvidéken Napóleon ellen, ezeknek a tornyoknak a Martello-towers nevet adják. (Az, hogy az olasz nevet eredetiben
jegyezzék meg, meghaladta az átlag angol nyelvi képességeit.) 973
A mórfej motívumát az Aragóniai Királyságtól kapta Korzika, Aragóniának a szaracénok felett aratott győzelme
emlékére. A középkorban a pápa egyszer az Aragóniai Királyságnak adományozta Korzikát, és az akkori címer 4
mórfejet tartalmazott. Mivel azonban Aragónia sosem volt képes ténylegesen birtokba venni Korzikát, azzal
„büntette” a szigetet, hogy négy helyett csupán egy mórfejet engedélyezett. Ez az egy mórfej az ábrázolásokon mindig
fekete, fehér homlokszalaggal átkötve. A motívumhoz a korzikaiak következetesen ragaszkodtak, szerepelt pl.
Theodor király pénzein, Paoli zászlaján, a francia annexió után a mórfejet ráapplikálták a fehér-liliomos királyi
zászlóra, az angol királyság idején pedig az angol zászló közepébe helyezték. Amikor Elliot grófi rangot kap, az ő
cimerébe is belekerül a motívum, utalva arra, hogy a rangot elsősorban Korzikán végzett munkájával érdemelte ki. Ld.
Carrington: Corsica, 201. P. 974
A Lomelliniek a jogot még V. Károlytól kapták, (Dragut kalózvezér elfogásáért jutalmul), és Tabarcán alapítottak
kereskedőtelepet. Ld. www. tabarca.org.corail.asp (2003. nov.3.) 975
Vergé-Franceschi I. 214. p.
149
du corail, 1570. Compagnie rouennaise d’Afrique976
, Francia Levante Társaság977
) 1706-ban
királyi szabadalomlevelet kap a Compagnie d’Afrique, 1741-től pedig a francia kormányzat
ellenőrzése alatt áll. Ez a társaság rendelkezett az algíri kereskedelem teljes monopóliumával
egészen 1791-ig, amikor vezetőinek nézeteltérései támadtak az Alkotmányozó Nemzetgyűléssel.
Ennek következtében megfosztották monopol-jogaiktól, és 1791 július 27-től Franciaország
kimondta a szabadkereskedelmet a Barbaricum felé. 1794. február 19-én a Közjóléti Bizottság
rendeletileg megszüntette a Társaságot, és létrehozta az Agence D’Afrique-t.978
A korallhalászat
egyébként rendkívül jövedelmező ágazat volt, 1792 előtt a Compagnie d’Afrique kb. évi 10 millió
livre (más források szerint 400 ezer livre) tiszta hasznot zsebelt be (a kötelező adók, és a deynek-
beynek kötelező ajándékok lerovása után).979
Amikor 1769-ben Korzika Franciaországhoz került, a Társaság védelme alatt a korzikaiak is
részt kaptak a franciák legális korallhalászati jogából. Igazság szerint eddig is jártak korallt
halászni, de ez egyértelműen kalózkodás volt. Most a dolog legálissá vált, a haszonból azonban
rendszeresen adót kellett volna fizetni az algíri dejnek illetve a tuniszi bejnek, továbbá csupán
meghatározott mennyiséget lehetett volna lehalászni. A korzikaiak sose szerettek adót fizetni, és
nem tűrték a korlátozásokat sem. A komoly bajtól azonban megóvta őket a Társaság védőpajzsa.
1793-ban azonban, amikor Paoli szakított Franciaországgal, a nagyhatalmi védőpajzs megszűnt, és
a barbár államok flottái ettől kezdve előszeretettel fogdosták el a mórfejes zászlót viselő korzikai
hajókat. A 18. század tengerészeti szokásai szerint sokat számított az, hogy kinek hajója milyen
zászlót visel. 1792-ig nem volt gond, mert a Bourbon-liliomos alapszín megvédte viselőit. A
független Korzika azonban visszatért a puszta mórfejhez, így szabad prédává váltak hajói,
melyeket semmiféle egyezmény nem védett. A rakományt elkobozták, a legénységet pedig eladták
rabszolgának. Hasonló fenyegetésnek volt kitéve Korzika 1760 májusától is, amikor a casinca-i
consulta szintén a mórfejes zászlót tette hivatalossá. Akkoriban azonban, érdekes módon, bár
diplomáciai elismerés formálisan nem történt, több ország (Nápoly, Toscana, a Német-Római
Birodalom, Franciaország és Anglia) de facto mégis elismerte a mórfejes zászlót.980
A dolgok rendjében a következő változás 1794 júniusában történt, amikor a korzikai
országgyűlés kimondta az uniót Nagy-Britanniával. Az új alkotmány rendelkezett az új zászlóról
is: a brit andráskeresztes lobogó, közepén mórfejjel. Egy sajátos hagyomány értelmében azonban
meg kellett várni, hogy az angol király terveztesse meg a zászló pontos küllemét, és hogy az
alkotmány szentesítésével együtt a rajz megérkezzék Londonból. Több szerencsétlen körülmény
összejátszása folytán erre csak 1794 októberében került sor. Addig a korzikai hajók kénytelenek
voltak a régi lobogót viselni. Az angol főmegbízott, Sir Gilbert Elliot tudott a helyzetről, és az
unió kikiáltását követően (1794. június 24-én) hivatalos levelet küldött Anglia algíri konzulának,
Charles Mace-nak, MacGraw tuniszi konzulnak, valamint az algíri deynek és tuniszi beynek,
melyben hivatalosan értesítette őket arról, hogy Korzika a továbbiakban Nagy-Britanniával azonos
módon kezelendő, és kéri számára az azonos privilégiumokat.981
Nagy-Britanniának már a 18.
század eleje óta elég jó kapcsolata volt a barbár államok fejedelmeivel, székvárosaikban állandó
konzulátusok működtek, akik elérték, hogy ezek az államok tartózkodtak angol hajók elfogásától.
A Hannoveri perszonálunió létrejötte után zökkenőmentesen elérték azt, hogy ez a védelem
976
http://pages.infinit.net/lej/textes12/c2np4.htm (2003. nov. 3.) 977
Ld. Gai, 160. p. 978
A további történethez tartozik, hogy 1798-ban, az egyiptomi hadjáratra való válaszként az algíri dey elfogatott az
országában tartózkodó minden franciát, és az országok közötti jó viszony tartósan megromlott. A helyzet rendezése
tulajdonképpen csak Algír francia lerohanásával történt meg, 1831-ben. ld.
http://www.historia.fr/data/mag/680/68003801.html (2003. nov. 2.) 979
Jollivet, 139. p., illetve Carrington: Sources, 87. p. 980
Igaz, azután Toscana 1763-ban mégis több korzikai hajót elfogott. Ld. Fontana, 61., 71. p. 981
Carrington, Dororthy: Sources, 52. p.
150
kiterjedt a hannoveri hajókra is982
. Így logikus volt Elliot törekvése, hogy ebbe bevonja a
korzikaiakat is.
Augusztusban eljött a korallszezon, a flotta tehát megindult az algériai partok felé. Mivel a
zászló-ügy nem rendeződött, és az algíri és tuniszi udvaroktól nem kaptak egyértelmű
visszajelzést, Elliot egy kisebb angol hadihajót (brick) rendelt a halász-flotta mellé. Útjukat
azonban francia támadás zavarta meg, a flotta szétszóródott, és a magára maradt korzikai hajók
közül kettőt elfogott az algíri flotta. Ez 1794. augusztus 15-én történt.983
A hajókat és rakományt
elkobozták, a legénységet fogságba vetették, azzal, hogy eladják rabszolgának. Szóval, a
hagyományos eljárást alkalmazták. Elliot úgy gondolta, kötelessége az újdonsült brit polgárokat
kirántania a bajból. Levélváltás kezdődött. Alighogy értesült a történtekről, 1794. szeptember 8-án
Elliot levelet írt Mace algíri konzulnak, melyben panaszolja, hogy előző leveleire nem kapott
választ, és ismételten kéri őt, hogy ismertesse el az algíri deyjel Korzika új státusát, valamint az
ország baráti szándékait. Nagyon érdekes, hogy Elliot szó szerint azokat a kiváltságokat kéri a
korzikai korallhalászok számára, amelyekkel a Compagnie d’Afrique rendelkezett, azzal az
indoklással, hogy tudomása szerint ez a Társaság már nem rendelkezik privilégiumokkal, sőt – így
fogalmaz – jelen pillanatban a léte is kérdéses. (Ez azt mutatja, hogy Ellioték egészen jó
információkkal rendelkeztek a francia eseményeket illetően.) Ugyanezen a napon Perkins Magra
tripoli konzulnak is ír, kb. ugyanazt, mint Mace-nak, továbbá kéri az elfogott korzikaiak és hajóik
elengedését, és számunkra a kereskedelmi szabadságok biztosítását. Leveléhez az uniós törvényt is
csatolta.984
Itt az események valamelyest megakadnak. Elliotnak, aki Korzika alkirály lett, számos belső
problémával kellett küszködnie, az algíri foglyok kérdése háttérbe szorult. Charles Mace sem a
legjobban dolgozott: sikerült annyira összevesznie a deyjel, hogy hetekig a házát sem merte
elhagyni. 1795. szeptemberében a dey szabályosan kiutasította Mace-t.985
Az angol kormány
(Lord Portland, az illetékes miniszter) csak decemberben küldi el levelét, amelyben felhatalmazza
Elliot-ot a barbár államokkal való diplomáciai lépésekre.986
A Korzikán időközben egyre népszerűtlenebbé váló angol rezsim helyzetén az alkirály
hangulatjavító intézkedésekkel kívánt segíteni. Ezt a korzikai parlament őszi ülésszakának
kezdetén, december 2-án, a trónbeszédben közzé is tette.987
Elliot tehát 1795 őszén kiküldte
Frederick North államtitkárt, hogy tárgyaljon az algíri dejjel,988
két céllal. Egyrészt végre
ismertesse el, hogy Korzika a brit koronához tartozik, másrészt az éppen fogságban lévő hajókat
és legénységüket szabadítsa ki, ha kell váltsa ki készpénzért. Az algíri dejhez, Hasszán pasához
Elliot 1795. december 8-án keltezett levelében közli North meghatalmazását, és a fentebb már
ismertetett kérésekkel jön elő. Ugyanezen napon született meg North mandátuma, mely a
következő instrukciókat tartalmazza: ismertesse el, hogy Korzika Nagy-Britannia része, a brit
privilégiumokat Algír terjessze ki a korzikaiakra is, kapják meg a korallhalászat jogát, melynek
982
ld. Részletesebben: Nicholas B. Harding: North African Piracy, the Hanoverian Carrying Trade and the British
State, 1728-1828. = The Historical Journal, 2000 (43.) 25-47. P. 983
Jollivet, 140. p. 984
Carrington: Sources, 59. p. 985
Carrington: Sources, 101. p., Barnby, H.G.: The prisoners of Algiers: an account of the forgotten American-
Algerian war, 1785-1797. London, Oxford U.P., 1966. 214. p. 986
Carrington: Sources, 64. p. A „barbár államok”, Barbaricum fogalma nincs tökéletesen pontosítva az angol
történelmi illetve diplomáciai irodalomban. Eredetileg Észak-Afrika atlanti partvidékét, a mai Marokkót értették
Barbaricum alatt, 1577-től Anglia marokkói konzulát nevezték „Consul General in Barbary” néven. A Levante felé
közlekedő kereskedők a Barbary kifejezést arra használták, hogy megkülönböztessék az afrikai és a szíriai Tripolit.
Nagy-Britannia 1782-ben létrehozott egy diplomáciai-adminisztratív egységet „Barbary States” néven, ez alatt Algírt,
Tuniszt és Tripolit értették. Ezt a térséget általában egységnek tekintették a kalózkodás és a rabszolga-kérdés
szempontjából. Ld.: Fisher, Sir Godfrey: Barbary legend: War, trade and piracy in North Africa, 1415-1830. Oxford,
Clarendon, 1957. 310-324. p. 987
Procés-verbaux, 581. p. 988
Az oszmán birodalom félig-meddig független tartományi vezetői, rangjuk lényegében ugyanaz, de helyi szokások
szerint az algírit dey, a tuniszit bey címmel látták el.
151
ára nem lehett több havi 100 ezer sequin-nél, és szabadítsa ki a foglyokat, maximum 30 ezer livre-
ért.989
North nagyon intelligens, ügyes diplomata volt, rekordsebességgel, 1795. december 30-ára
alá is íratta a szerződést a deyjel, melyben az készségesen elismerte az uniót és a korzikaiak
korallhalászati jogát990
, a későbbiekre vonatkozóan hajlandó volt megígérni az elfogások
megszüntetését, de a már fogságban lévő hajókat illetően ragaszkodott ahhoz, hogy jogos
hadizsákmányról van szó, elsősorban azért, mert a hajók a mórfejes zászlót viselték991
. North-nak
további tárgyalások után, 1796 januárjára sikerült elérnie a foglyok kiszabadítását (igaz, a
briteknek a 195 fő 40000 kemény fontjába került). North 1796. január 17-én közölte kivatalosan
tárgyalásai sikerét a korzikai kormányzattal.992
A dolog egyetlen árnyoldala a 40 ezer font volt.
North arról is intézkedett, hogy Mace konzult azonnal váltsák le.
Az algíri dey olyanyira elégedett volt North diplomáciájával, hogy felajánlotta segítségét a
tuniszi bey felé. Ez azonban hiba volt. Az angolok 3000 fontból akarták ezt az ügyletet megúszni
(tuniszi fogságban sokkal kevesebb korzikai volt), a bey azonban megtudta, hogy az algíri deynek
sokkal több pénzt sikerült kiszednie az angolokból, és követelőzni kezdett, sőt, a vita kissé
elmérgesedett, mire a bey még angol hajókat is elfogatott. Elliot erre 1796 februárjában Jervis
admirális segítségét kérte, aki Waldegrave vice-admirálissal 4 sorhajót és 1 fregattot küldött
Tuniszhoz (ezek ott blokád alá vették a kikötőt, az oda érkező francia hajókat elfogták)993
. Az
esetet 1796. február 15-én jelentette Lord Portlandnek. A helyzet olyan súlyos volt, hogy
mindenki háborútól tartott, Waldegrave még Magra konzult és annak családját is Korzikára
menekítette. 1796. március 29-én Waldegrave jelentette, hogy a bey hadiállapotot hirdetett, és a 25
korzikai fogolyért 10 ezer fontot követel. És a bey csak akkor hajlandó Korzika státusát elismerni,
ha előbb az összes barbár hatalom megteszi ezt. Végül 1796 április 25-én San Fiorenzioba érkezett
a tuniszi bey követe, akivel május 6-án sikerült hat hónapi fegyverszünetet kötni.994
Az angolok
uralma végéig azonban a tuniszi rab-kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendezni.
Kétségtelen, hogy a korzikaiak körében a brit kormányzat legnépszerűbb intézkedése volt az
algíri rabszolga-szabadítás.995
A korzikai angol kormányzat a máltai lovagrenddel is felvette a kapcsolatot: ez azért volt
fontos, mert Nagy-Britannia és a Rend között még VIII. Henrik idején megszűnt minden
diplomáciai kapcsolat. Ez fontos áttörés lehetett volna a brit külpolitikában, mivel a máltai
lovagrend a 18. században a francia monarchiával rendkívül szoros kapcsolatba került, afféle
„francia társállam” lett. A nagymesterek sorra a francia arisztokrácia vezető köreiből kerültek ki.
A Rend nyilván hajlandó lehetett részt venni a francia forradalom ellen folyó háborúban. Most De
la Tour de Saint-Quentin bailli még 4000 fős katonai segítséget, valamint muníciót is kínált Lord
Portlandnek.996
Mivel azonban ezért százezer font készpénztámogatást kért volna, a tárgyalások
elakadtak, végül annyi eredmény született, hogy angol és korzikai magánszemélyek Máltára
mehettek önkéntes katonákat toborozni. Összesen 140 máltai tüzér érkezett Korzika
megsegítésére, a Rend pedig nem adta fel hivatalos semlegességét.997
Az angol diplomácia sokat
dolgozott az itáliai államok koalíciós beszervezésén, Torinóban, Genovában, Toscanában és
Nápolyban, de átütő sikert – elsősorban a francia győzelmek miatt – nem sikerült elérniük.998
Paradox módon 1796 októberéig egyedül a pápai állam tartott ki a koalíció mellett, viszont elvi
okokból nem engedte be kikötőibe az angol hajókat. Nápoly is koalíciós partner maradt, viszont
földrajzi helyzeténél fogva kevéssé érezte magát veszélyben, így a segítségben sem buzgólkodott.
989
Carrington: Sources, 113. p. 990
Carrillo, 269. P. 991
Carrillo, 261. P. 992
Carrington: Sources, 114. p. 993
Gregory: Ungovernable Rock, 100. p. 994
Carrington: Sources, 115-123. p. 995
Részletesebben lásd Gregory: Ungovernable Rock, 96-100., Jollivet, 139-143. p. 996
Valójában azonban a segítség nem érkezett meg. Ld. Jollivet, 77-78. p. 997
Gregory: Ungovernable Rock, 149-151. p. 998
Gregory: Ungovernable Rock, 154-159., 167-168. p.
152
Kitekintés: az „alkotmányos hittérítő mozgalom”
Amikor az itáliai hadi események következtében 1796 őszén az angolok kénytelenek voltak
elhagyni Korzika szigetét, az visszakerült Franciaország fennhatósága alá. Autonómiáját és sajátos
alkotmányjogi hagyományait Bonaparte diktatúrája hamarosan nyomtalanul eltüntette. 1798-ban
újra felmerült egy brit mediterrán bázis szükségessége, ezért a britek (a St Vincent-foki győzelem
után) visszavették Minorcát. Mahon erődjét a spanyolok azonban annyira leszerelték, hogy semmi
hasznot nem jelentett, így 1802-ben, az amiens-i békeszerződésben az angolok szó nélkül vissza is
adták a spanyoloknak. A következő bázis Málta volt, amit az angolok 1800-ban vettek el a
franciáktól. Ez azonban messze volt a dél-francia partoktól, nem volt jó megfigyelőhely. Ekkor
terelődött Nelson figyelme Maddalena szigetére,999
mely Korzika és Szardínia között terül el.
1805-ben, Trafalgar után már nem volt olyan veszélyeztetett az angol flotta helyzete, de egy
Mediterrán bázis nem jött volna rosszul. Mivel azonban a francia terjeszkedés elsősorban az
Adria-Levante régió felé fordult, Korzika elvesztette jelentőségét. A fontos bázis Málta és Szicília
lett. Ez utóbbit 1806-ban foglalták el a britek, akik 1809-től újra használhatták Minorcát is.
1814-ben, Napóleon 1. lemondása után egy rövid időre a britek visszatértek Korzikára. A
szigeten ugyanis a rojalista emigránsok szervezkedtek, akik újra behívták az angolokat.Bastia
meghívójához csatlakozott Saint-Florent és L’Ile Rousse is. Amikor a britek megérkeztek,
parancsnokuk szerződést írt alá Berthier marsallal, és a sziget feletti szuverenitás újra Nagy-
Britanniáé lett. Lord William Bentinck, az itáliai brit sereg főparancsnoka1000
vetette fel a korzikai
királyság újjáalakítását. Castlereagh azonban ezt ellenezte, mivel nem akarta frissen restaurált
Bourbonokat így gyöngíteni. Ráüzent Bentinckre, hogy vegye semmisnek a bastiai szerződést,
mivel április 23-án a szövetségesek megerősítették, hogy a sziget ura XVIII. Lajos. A korzikai
lakosság egyébként nagy többségében ellenezte a britek visszatérését. Korzika ezek után végleg
kikerült a britek látóteréből1001
.
A korzikai alkotmányosság története csúcspontjának legtöbben az 1755-ös, Paoli-féle
alkotmányt tartják. A legpontosabban megfogalmazott, legcéltudatosabb és legmodernebb
alkotmányt mégis a brit uralom hozta meg Korzika számára. Ez az alkotmány azonban nem eléggé
vette tekintetbe a korzikaiak különleges, archaikus szabadságjogait és szokásait, ezért – minden
modernsége ellenére – semmiféle tartós hatást nem tudott gyakorolni sem Korzika politikai
fejlődése, sem a nép emlékezete számára. Az alkotmány maga egy különleges kísérlet volt: a 18-
19. század fordulóján, whig körökből kirajzó „alkotmányos hittérítő” mozgalom első műve. Ezt az
elnevezést jobb híján találtam ki erre a mozgalomra, amely nem valamiféle szervezett intézmény
volt, inkább jól behatárolhatóan pár lelkes angol whig filantróp törekvése. Ezek a személyek, akik
közül ki kell emelni Sir Gilbert Elliot-ot és Sir Frederick North-ot, a későbbiekben pedig Lord
William Bentinck-et, mind meg voltak győződve arról, hogy az angol alkotmány az emberiség
szellemi fejlődésnek egy egészen különleges, remekbe szabott eredménye, mely alkalmas arra,
hogy bármely nemzetnek és országnak minden létezhető bajára gyógyírként szolgáljon. Ezen elv
első gyakorlati kipróbálására Korzikán adódott lehetőség. Nem lehet azzal vádolni a
kísérletezőket, hogy a legkönnyebb terepet választották (igaz, itt nem igazán választásról volt szó:
ez adódott). Az angol alkotmány alakulóban lévő elveit működtetni egy idegen nyelvű, kultúrájú,
vallású és szokású nép között nyilván nem lehet könnyű. Ráadásul ez így elmondva még nagyon
egyszerűnek látszik ahhoz képest, hogy itt a különféle emberjogi és parlamentáris politikai elvekre
999
Gian-Carlo Tusceri: La Maddalena, base inglese nel Mediterraneo tra il 1794 e il 1805. = Cahiers de la
Méditerranée. No. 57. dec. 1998. 125-130. p. 1000
Szicíliai expedíciójáról egész monográfia olvasható: Rosselli, John: Lord William Bentick and the British
Occupation of Sicily, 1811-1814. Cambridge, Univ. P., 1956. 1001
Gregory: Ungovernable Rock, 181-183. P.
153
akarták pár hét alatt átnevelni a vendettázó hegyipásztokat. Ezek az angol idealista széplelkek elég
hamar ráébredtek saját kísérletük problémás voltára. Ennek ellenére becsületükre váljék, hogy
amíg az európai hadiesemények el nem söpörték őket, teljes erejükből igyekeztek helyt állni.
A korzikai angol királyság – bár a közvélemény semmit sem tud róla – a 19. századi brit
politikai élet számos személyiségének életére nagy hatással volt. A jón-szigeteki angol uralom
egyik vezéralakja, Sir Hudson Lowe, szintén Korzikán kezdte (és Napóleon szent ilonai
fogvatartójaként lett közismert). Itt kezdte pályafutását a brit hadtörténet pár olyan kiváló figurája,
mint Spanyolország hőse, Sir John Moore, Sir Henry Hotham (aki majd foglyul ejti Napóleont),
David Dundas és Lord Nelson. Lord Byron közvetve Korzikának köszönheti lordi rangját, mivel
az őt megelőző örökös Calvi ostrománál esett el.1002
A korzikai tanulságokat később a brit birodalom több birtokán is alkalmazták, és általában
egyre több sikerrel. Sir Gilbert Elliot korzikai működéséért lordi rangot kapott (Lord Minto
néven), és Indiának kiemelkedő alkirálya lett, majd később két leszármazottja is India
főkormányzói, illetve alkirályai lettek. India ugyan nem volt domínium, de a korzikai
tapasztalatok nem vesztek el. Sir Frederick North is hasznosította ismereteit, először mint Ceylon
kormányzója, később azonban sokkal izgalmasabb körülmények között tudta kipróbálni magát: a
brit fennhatóság alá került Jón-szigeteken részt vett a szigetek angol mintájú alkotmányának
elkészítésében, és a Jón egyetem megalapításában. Ezek már maradandóbb eredményt hoztak mint
a korzikai mű: a Jón-szigetek alkotmánya 1817-től 1862-ig maradt érvényben (amikor is a
szigetek, a brit kormány jóváhagyásával csatlakoztak Görögországhoz), a Jón egyetem pedig máig
létezik. A Jón-szigetek alkotmánya egyébként a Korzikán lefektetett elveknek köszönhette
tartósságát: monarchikus-képviseleti alkotmány volt, liberális alapelvekkel, és a helyi
hagyományok tiszteletben tartásával. A 19. század első két évtizedében a mediterrán szigetek
lettek a brit „alkotmányos kísérletezés” vegyi laboratóriumai. Az egyre határozottabban formálódó
elveket, az adminisztráció, a kormányzati intézmények és testületek formái, a bírói gyakorlat terén
csak részben irányították a londoni kormánykörök. Nagyon sok múlt a kormányzó személyén.
Korfun pl. North mellett meg kell említeni Lord Bathurst és Thomas Maitland nevét is, akik
ugyanúgy civil és katonai megbízottak voltak itt, mint húsz éve Korzikán Lord Hood és Sir Gilbert
Elliot. A jón szigetek egyébként már hivatalosan is domíniumnak számított. Az „alkotmányos
hittérítők” eredményei közé tartozik Málta 1801-es, majd 1812-es rendezése.1003
A máltaiak 1811-
es petíciója az angol királyhoz olyan kéréseket fogalmaz meg, amelyek szintén kísértetiesen
hasonlítanak a korzikai gyakorlathoz. Kérik ősi jogaik figyelembe vételét, a képviseleti
kormányzást, és hogy küldötteket küldhessenek a királyhoz, független bíróságokat, szabad sajtót
és a katolikus vallás sérthetetlenségét, esküdtszéket, és végül: angol mintájú alkotmányt. Málta
számára az első alkotmánytervezetet egyébként John Joseph Dillon készítette el, 1807-ben,
„Memoir concerning the political state of Malta” címmel.1004
Dillon neve is felbukkant a korzikai
események során. Az angol „alkotmányos hittérítők” legnagyobb hatású tette a Sir William
Bentinck által elősegített 1812-es szicíliai alkotmány. Ennek előkészítése már 1805-6 folyamán, a
brit segédcsapatoknak a szigetre érkezésével megkezdődött: az angolok és az angolbarát szicíliai
főurak egy pártot, és egy folyóiratot (Gazzetta Britannica) hoztak létre az angol alkotmányos
eszmék propagálása céljából.1005
Ezen a terepen az angolok különös kutyaszorítóban találták
magukat: a Szicíliára menekült nápoly-szicíliai király hívta be őket, hogy restaurációját
támogassák, ehhez képest az angolok igyekeztek fenekestől felforgatni a rendszert, és hamarosan
éles ellentétbe kerültek a királyi udvarral, elsősorban Mária Karolina királynéval. Ez az 1812-es
alkotmány tehát gyakorlatilag egy puccs volt. Ezért aztán nem sokáig működhetett, de később, az
1002
Az adatok forrása: McErlean: Pozzo, 299. p. 1003
Ld. British Colonial Developments. Oxford, Clarendon, 1953. 125. p. 1004
Ld. Carlo Rafaele Ricotti: Il costituzionalismo britannico nel Mediterraneo fra rivoluzione e restaurazione. Dal
„modello corso”(1794) al „modello ionico”(1818) = Il modello… 392. p. 1005
Ld. Michela D’Angelo cikkét = Il modello… 873. p.
154
itáliai alkotmányos fejlődés számára mindig etalonként szolgált. Ez az alkotmány olyannyira
fontos szöveg, hogy függelékünkben magyarul mellékeljük is. Legfőbb jellemzője, hogy a király
szerepét háttérbe szorítva a parlament egyeduralmát hozta (itt tehát nem érvényesült a „king in
parliament” elve - vagyis hogy a király és a parlament egyenlően osztozik a hatalomban). Az
alkotmány szövege maga meglehetősen eklektikus szöveg-gyűjtemény: formailag nem olyan
frappáns, mint a francia, az amerikai, vagy a korzikai alkotmányok. Alapelvek, alkotmányos
paragrafusok, elvi kiegészítések és végrehajtási utasítások gyűjteménye. Formailag érdekes
sajátossága, hogy afféle párbeszédes formában íródott: a parlament által írott törvény-szöveg
között paragrafusonként megtaláljuk az uralkodó szentesítéssel, illetve vétóval kapcsolatos
megjegyzéseit, helyenként egészen hosszú, szöveges kiegészítéseit. Az is egyedi sajátosság, hogy
szuverén államtól ritka, hogy alkotmánya szövegébe foglalja, nem kevesebb, mint 18 esetben az
utalást: lásd az angol alkotmányt! Egyes passzusokat azal egészít ki, hogy itt majd később hoznak
részletes rendelkezéseket, az angol alkotmánynak megfelelően. Ez azért is fontos jellemzője a
szövegnek, mert bár Szicília angol katonai megszállás alatt állt, a palermói képviselők és bárók
egyetértése nélkül ezt a sok angol alkotmányos utalást nem lehetett volna elhelyezni a szövegben.
Szicília szigetén tehát, az angol hadsereg jelenlététől függetlenül is léteznie kellett egy erős
akaratnak az angol alkotmány alkalmazására. Egy rövid lista a szicíliai alkotmányban fellelhető
legfőbb angol alkotmányos elvekről: leglátványosabb a parlament két házának felállása, működése
– még olyan részletek is, mint a képviselőházban lévő korlát. A pénzügyek fölött a parlament
dönt, a miniszterek is a parlament felé viselik a felelősséget, az indíthat ellenük eljárást. Az
alkotmány szerves része a Habeas Corpus-elv és a sajtószabadság, de részletezi a modern
tulajdonformákat is.1006
Az angol alkotmány erőteljes hatása felfedezhető az 1812-es spanyol
alkotmányban is. (1812-ben egyébként ennek, az ú.n. cadizi alkotmánynak a szövegét röplapokon
terjesztették Palermoban.) Ez az alkotmány szintén a már ismert elemeket tartalmazza: a
monarchikus-parlamenti kormányzásban visszaköszön az angol „king in parliament” elve, a
választójog és a parlamenti tagság anyagi kritériumokhoz kötött, a szabadságjogok meglehetősen
szabadon érvényesülnek, kivéve a vallásgyakorlást.1007
Ugyanezen elvek érvényesülnek az 1820-
as nápolyi, ú.n. „karbonári” alkotmányban is, a királyi kormányzat konzervatívabb jellegével,
ugyanakkor a sajtószabadsággal és önkormányzati rendszerrel kiegészítve. Az angol alkotmány
terjedésének folyamatával a szigetország lakossága is tisztában volt: 1808-ban Londonban
megjelent Francis Gould Leckie „An historical survey of the foreign affairs of Great Britain” című
műve, amelyben már tényként ír a „Britannizing” tervről, amely a nagyobb mediterán szigetek
alkotmányának átformálására, sőt, az olasz egységre is kitér.1008
Az angol hatás – sajátos módon,
jórészt az alkotmány létrehozásában a bécsi kongresszuson aktívan közreműködő Pozzo di Borgo
révén – kimutatható a francia restauráció 1814-es alaptörvényében. A korzikai alkotmányra
állítólag a kis német államok alkotmánytudósai is nagyon szerettek hivatkozni az 1848 előtti
időkben. 1009
Mindezen törekvéseknek nagy szerepe volt abban, hogy a 19. század folyamán
Európa törvényhozói számára az angol alkotmány végig megkerülhetetlen minta maradt.
Összegzés
Ha valamiképpen összegezni kívánjuk a korzikai angol királyság történetét, először is talán
arra kell magyarázatot adnunk, ez a történet miért olyan általánosan ismeretlen. Az Olvasó joggal
kifogásolhatja, hogy dolgozatunk történeti bevezetője aránytalanul hosszúra sikeredett. Ez igaz,
ám az eseménytörténet ilyen részletes ismertetése éppen azért volt elkerülhetetlen, mert a történeti 1006
Az alkotmány szövegét ld. a függelékben. A britek szicíliai működésének részletes feldolgozását ld.: John
Rosselli: Lord William Bentinck and the British occupation of Sicily, 1811-1814. Cambridge, Univ. P., 1956.
passim 1007
Harsányi Iván Professzor Úr szíves közlése alapján. 1008
Ricotti hivatkozik rá, ld. Il modello…407. p. 1009
Carlo Ricotti és Jean-Yves Coppolani véleményét összegzi Francis Beretti vitazárója. Ld. BSSHNC CXIVe
année, 1995. fasc. 670-671. 148. p.
155
irodalomban Korzika története fehér folt maradt, és a puszta eseménytörténet sem volt tudottnak
tekinthető. Az események ismerete nélkül az állami élet egyes elemei sem érthetőek. Másrészt
azért is szükséges volt az események ismertetése, mert ezek szolgálnak magyarázatul arra a
sajátságos tényre, hogy ezt a – nagyon izgalmas és szórakoztató – történelmi epizódot miért
hanyagolja el egyként az angol, a francia és a korzikai történetírás: ugyanis egyik szereplő
nemzet1010
számára sem volt ez egy sikertörténet. A franciák számára azért, mert – bár hamarosan
visszaszerezték a szigetet – nem szerettek arra emlékezni, hogy legősibb ellenségük, az angolok
két évre mégiscsak kiverték onnan őket. Az angolok számára tulajdonképpen ugyanezért nem
kedves a történet, hiszen őket meg a franciák kergették ki. Az angolok – bárhova keveredtek is a
világban – mindenütt az elegáns, jótevő civilizátor szerepében látták magukat. Kénytelenek voltak
azonban szembesülni azzal a ténnyel, hogy a korzikai lakosság szívét nem igazán sikerült
megnyerniük, és alig egy évi országlás után elsöpörte őket a népharag. Ez nem illik bele az
angolok világképébe, és különösen rosszul esett nekik tizenegynéhány évvel az Amerikai Egyesült
Államok függetlenségi háborúja után. Ráadásul – ez még kellemetlenebbé teszi a dolgot –
hatalmas anyagi áldozatokat is hoztak a szigetért, és lehet, hogy távlati terveik is voltak vele.1011
A
franciák és angolok ráadásul könnyen törlik kollektív emlékezetükből ezt a két évet, mert
mindketten megegyezhettek abban, hogy egész nemzeti történelmük számára a korzikai dolgok
még epizódnak is alig tekinthetők. Érdemes megjegyezni, hogy a korabeli brit közvélemény is alig
szerzett tudomást Korzika elvesztéséről – tulajdonképpen a megszerzéséről sem. Mindössze a
Times kommentálta a kiürítést, roppant szűkszavúan, a stratégiai helyzettel magyarázva azt. A
Parlamentben is csak Fox, az ellenzék vezére érdeklődött, hogy a korzikaiakat „miért kellett
visszaadni a gyilkosok kezére”, de mivel Fox tekintélye a mélyponton volt ekkoriban, kérdése
visszhang és válasz nélkül maradt.1012
A korzikaiak számára már nehezebben megkerülhető a
dolog, de megoldják a problémát. A Korzika általános történetével foglalkozó könyvek egész
terjedelmükből jó, ha 1-4 oldalban nagyjából elbeszélik a történetet. Nekik pedig azért nem kedves
ez a korszak, mert tulajdonképpen ők sem túl dicsteljesen keveredtek ide-oda a franciák és
angolok között. 1793-94-ben a franciákat szidták-gyalázták, a franciabarátokat (pechjükre ide
tartozott a Bonaparte család is) durva és kegyetlen módon elüldözték, 1794-ben extatikus
lelkesedésükben mindent megígértek az angoloknak, aztán amikor az angolok tényleg elhitték,
hogy a korzikaiak angol szabályok szerint akarnak élni, és kezdték bevezetni alkotmányos,
financiális, jogi rendelkezéseiket, a korzikaiak egy év múlva már az angolokat pocskondiázták.
Aztán, hogy javítsanak helyzetükön, elkezdtek a franciákért lelkesedni, és – amikor biztonságos
mennyiségű francia katona volt a szigeten – kikergették a már amúgy is távozni akaró angolokat.
Mindhárom szereplőre jellemző, hogy nem szeretnek olyan eseményeken rágódni, ami nem
szaporítja dicső tetteik sorát. Van még egy nemzet, amely igényt tarthatna a korzikai történelemre,
és ez Olaszország: amíg Genova létezett (1797-ig), addig folyamatosan fenntartotta igényét a
szigetre. Az olasz állam is többször kifejezte abbéli nézetét, hogy a lakosság olasz eredete miatt a
szigetnek nem Francia-, hanem Olaszországhoz kellene tartoznia. A legerőteljesebb ilyen hangok
az 1920-as és 1930-as években hallatszottak, olasz irredenta körökből. Mivel azonban a korzikai
lakosság, a több évszázados genovai uralom miatt hallani sem akar az olaszokról, 1945 után az
olasz állam levette a kezét a szigetországról. A korzikaiak mélységesen megsértődnek, ha a turista
Ajaccio nevét olaszosan ejti, hallani sem akarnak Olaszországról, és ez a viszony kölcsönös.
Ennek viszont az a sajátos következménye, hogy Olaszország a saját nemzeti történelméből immár
1010
A korzikai népet – az Olvasó szíves engedelmével – nemzetnek, és nem kisebbségnek, vagy nemzetiségnek
vettem. A 18. sz. végén saját nyelve, önálló történelmi múltja, államiságbeli hagyományai és szokásai miatt az európai
közvélemény is külön nemzetként tartotta számon őket. 1011
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az angol politikai elitnek csak egy részére jellemző. Azok a whig körök,
akik majd az angol alkotmány fő terjesztői lesznek, vagyis az 1793-ban a torykhoz pártoló whigek voltak Korzika
iránt jó szándékkal. A radikális whigeket és a tory pártvezetést a sziget szemlátomást egyáltalán nem érdekelte. John
Holland Rose és John Ehrman Pitt-monográfiáiból határozottan kiderül, hogy William Pitt miniszterelnök egyáltalán
nem foglalkozott Korzika, sőt, a Mediterráneum ügyeivel sem. Ld. Rose: Pitt and the Great War, 258. p. 1012
Idézi Gregory: Ungovernable Rock, 175. p.
156
kiejti Korzikát, (ez visszamenőleg, a középkori történelemre is észrevehető: Marongiu nagy
kötetében, az itáliai parlamentekről, egy szó sem esik a korzikai consultákról) de a francia nemzeti
történetben sincs jelen. Így Korzika tulajdonképpen kiesik mindkét olyan nemzet történelmi
tudatából, amelyhez tartozhatna.
Ha az eseményeket összegezni kívánjuk, a következőket állapíthatjuk meg: a sziget
kormányzásával megbízott angol személyek túlértékelték az angol államszervezési tapasztalatok
helyi alkalmazhatóságát. A korzikai társadalom és államszervezet szokásait a szükségesnél
kevésbé vették tekintetbe. Saját, honi szokásaiktól eltérően tulajdonképpen némileg felelőtlen
reformálgatásokba kezdtek – és korzikai kudarcaikból csak részben okulva, ezt később folytatták
Szicílián, és a Mediterráneum más helyein is.1013
(Igaz, meg kell jegyezzük, egyre nagyobb
sikerrel.) Ezen kívül – bár az angolokra állítólag általában nem jellemző a viszálykodás -
egymással is olyan súlyos konfliktusaik voltak, melyek valószínűleg önmagukban is lehetetlenné
tették volna a stabil kormányzást.
Az angolok, állításaikkal ellentétben, tulajdonképpen nem rendelkeztek kiérlelt
elképzelésekkel a Korzikán való hosszútávú berendezkedést illetően. Ez nem meglepő: fentebb
utaltunk rá, hogy ekkoriban Nagy-Britanniának egyáltalán nem volt birodalmi stratégiája. A Pitt-
kormánynak egyébként sem a széleskörű külpolitikai éleslátás volt a legkiválóbb tulajdonsága, a
Mediterráneum pedig kiváltképp nem érdekelte. A korzikai és angol törvényhozók által
kidolgozott alkotmány a gondos munka ellenére tapasztalatlanságot tükröz, sok joghézagot hagy.
Intézkedéseik nem adnak támpontot arra nézvést, hogy egyenrangú, uniós partnernek, vagy
alacsonyabbrendű gyarmatnak tekintik-e a szigetet. Bizonyos intézkedéseik, és jelentős anyagi
áldozatvállalásuk arra utal, hogy a szigetet hosszú távon meg kívánták tartani, 1794-ben azonban a
szigetet Toulon elvesztése fejében, „jóvátételnek”, illetve a leendő békeszerződés alkalmával
kijátszható kártyának tekintették,1014
a brit kormány ülésein gyakorlatilag nem is esett szó
Korzikáról,1015
1796-ban pedig gyorsan és angolosan távoztak a szigetről.
Az események egyik szereplője sem volt kompromisszumkész, bár írásaiban mindegyikük ezt
bizonygatja.1016
Tulajdonképpen még egymás emberi megértésére sem igazán törekedtek.
Előítéleteiket az együtt töltött két év nem enyhítette, inkább megszilárdította. Ahogyan fentebb
Elliottól idéztük, hosszú ideig tartó, megértő együttélésre lett volna szükség a két idegen szokású,
hagyományú nemzet között. Csupán két év adatott nekik, melynek végére azonban teljesen
megromlott a kapcsolatuk. Az angolok megerősítve érezték addigi előítéleteiket, miszerint a
korzikaiak eszetlenül és ok nélkül gőgösek, veszekedősek, viszálykodók, követelőzők, ugyanakkor
kétszínűek, ígéreteiket eszük ágában sincs betartani és hálátlanok. A finomlelkű Elliot ezt a
következőképpen foglalta össze: „a korzikai nép egy enigma, aminek senki sem ismeri a
megfejtését”.1017
A korzikaiak szerint az angolok pénzéhesek, hihetetlenül arrogánsak,
fölényeskedőek. Jóval később, az eseményeket értékelve Pozzo di Borgo is megállapítja:
„egymásnak sem szövetségesei, sem társai nem tudtak lenni”.1018
A korzikai angol királyság, mint
különböző kultúrák egybeforrasztásának kísérlete, tökéletes kudarcot eredményezett. Az 1794 és
1796 közötti időszakot egyik fél sem sírta vissza soha.1019
1013
Az angol alkotmányos reformerek sikertelenségét hangsúlyozza: Carlo Rafaele Ricotti: Il costituzionalismo
inglese nel Mediterraneo = BSSHNC CXIVe année, fasc. 670-671. 22. p. 1014
Lásd McErlean, John: Corsica, 1794. Combined operations = New interperations in Naval History. Annapolis,
Naval Hist. Press, 1993. 106. 1015
Lásd: Elliot: Letters. Vol. II., 318., 333. 1016
A 18. századi elit kultúrájában nevelkedett Elliot, Stuart, Paoli, Moore levelezéseit vizsgálva jellemző, hogy
kifogástalanul udvarias hangvételű leveleikből egyáltalán nem érződik ki az a többszörös, és mély ellentét, amely
elválasztotta őket, és gyakorlatilag élethalálharchoz vezetett. 1017
Idézi pl. MacErlean: Contre, 216. p. 1018
Idézi: Carlo Rafaele Ricotti: Il costituzionalismo inglese nel Mediterraneo = BSSHNC CXIVe année, fasc.
670-671. 22. p. 1019
Egyedül Pozzo di Borgo írt egy emlékiratot 1798-ban, a brit kormányzathoz, de válaszra sem méltatták. Lásd Note
sur l’importance de la Corse pour la Grande Bretagne = BSSHNC, No. 670-671. 159-162.
157
A korzikai angol királyság világtörténelmi jelentőségéről beszélni kissé bizarr ötletnek tűnik.
Ám van a szerencsétlen történetnek néhány messzire mutató vonása. Az a tény, hogy Korzikán,
1794-ben kísérlet történt egy Nagy-Britannián kívül élő nemzet egyenjogú birodalmi
beintegrálására, és ehhez a jogi alapot egy kartális alkotmány biztosította, a brit domíniumi
rendszer felé történő egyik első lépésnek bizonyult. Korzika, kissé még rosszul körülírt módon, de
kétségtelenül afféle domíniumként működött. A korzikai alkotmány tapasztalatait később a brit
birodalom legkülönbözőbb helyein alkalmazták, és a brit alkotmányt sikeresen elterjesztették a
Mediterráneum országaiban, döntő hatást gyakorolva a későbbi spanyol, görög és olasz
történelemre.
Korzika sajátságosan más mintát is adott: Paoli rendszere és államférfiúi viselkedése egy
demokratikus államférfi, egy katona-diktátor és egy, az állami élet minden területén ellenőrzésre
törekvő diktátor sajátos vegyüléke volt, aki gondolkodás nélkül azonosította magát nemzete jobbik
felével. Karizmatikus személyének, módszereinek lenyomata világosan felismerhető a
bonapartizmusban.1020
Ez a szerencsétlen sorsú, rövid életű, elfelejtett államocska tehát mégiscsak
hozzájárult valamelyest az egyetemes emberi történelem alakulásához.
1020
Erre érdekes utalást tesz Giuseppe Floridia genovai professzor. Ld.
www.unisi.it/ricerca/dip/dir_eco/COMPARAT/floridia.doc(2004. aug. 25)
158
Függelék
Korzika 1736-os alkotmánya
Egyezmény, mely létrejött egyrészről Korzika királysága, másrészről Theodor de Neuhoff1021
Szabad Báró úr között, annak uralkodóvá választásakor
A Legszentségesebb Háromság, az Atya, Fiú, Szentlélek és a Szeplőtelen Szűz, a királyság
protektora és leghűségesebb védelmezője nevében és dicsőségére. A mai napon, Vasárnap, az 1736-
odik év áprilisának 15. napján. De Pauli és Dr. Luigi Giaferri1022
Excellenciás Generális urak
törvényes parancsára Korzika királysága általános consultára hívatott össze Calezzani helységbe,
hosszas és megfontolt vita után, melynek során a Királyság vezető patríciusai, valamint a nép
mindenről döntöttek és mindent elrendeztek, elhatározták egy Király megválasztását, és ezzel élve
királynak kérték fel és fogadták el Theodor de Neuhoff Szabad Báró Urat, az alábbiakban
ismertetendő hatalommal, egyezményekkel és feltételekkel, melyeket az említett Báró Úrnak el kell
fogadnia, amennyiben király akar lenni, és ha az említett valamennyi egyezményt és feltételt
elfogadja, és tiszteletben tartja, erősítse meg saját keze írásával és saját pecsétjével a jelen írást,
életre szóló szerződést köt, ennélfogva hatalma megerősíttessék és végrehajtassék.
1. Ennélfogva fektettessék le és állapíttassék meg, hogy az Uralkodó és Király, előzetes nevén
Theodor de Neuhoff Szabad Báró Úr, és majdan férfi leszármazottai az elsőszülöttségi jog szabályai
szerint, illetőleg férfi utódok híján női leszármazottai nyerjék el a Koronát, és ezek legyenek Római
Katolikusok, lakjanak állandó jelleggel a Királyságban, ahol az említett Báró Úr is köteles lakni.
2. Amennyiben az említett Báró Úrnak nincs saját leszármazottja, életében kijelölheti utódját a
saját férfi- illetve női rokonai közül, amennyiben azok Római katolikus vallásúak, és a
Királyságban laknak.
3. Amennyiben a fentemlített Báró Úr férfi- és nőági leszármazottainak is magva szakad, az
esetben a trónöröklés és kinevezés joga, mint annak előtte, visszaszáll a Királyságra, és a Népnek
van lehetősége királyt választani, saját döntése szerint, és szabadon élni, saját tetszése szerint.
4. A Király, vagyis a fentemlített Báró Úr, akárcsak utódai, birtokolják és élvezzék a teljes
királyi hatalmat, és valamennyi királyi előjogot, azon megszorításokkal és kivételekkel, melyeket a
következő fejezetek tartalmaznak.
5. Hogy evégből alapíttassék meg és választassék meg egy Diétája a Királyságnak, amely álljon
24 alattvalóból, a legműveltebb és legalkalmasabb személyekből, akik közül 16 főt a hegyeken
innen, 8 főt pedig a Hegyeken Túl választanak, és akik közül 3 tagnak, kettőnek a Hegyeken
innenről, egynek a Hegyeken Túlról mindig az uralkodói udvarnál kell tartózkodniuk, és a Király,
az említett Diéta egyetértése nélkül semmiféle határozatot nem hozhat, vámokat nem vethet ki,, és
nem hozhat döntést háborúról sem.
6. Hogy az említett Diéta hatalmában áll, hogy a Királlyal együtt megvitassa és döntést hozzon
háború tárgyában, elrendezze az adók és vámok ügyét, és még az is az említett Diéta jogosultsága
lesz, hogy helységeket jelöljön ki, ahol a Nemzet javait és áruit a legjobbnak látszik behajózni, és
rendelkezvén a gyülekezés és egyesülés szabadságával, összegyűlhetnek minden fölmerülő okból
azokon a helyen illetve helyeken, melyeket a legalkalmasabbnak vélnek.
7. Hogy bármiféle méltóságra és megbízatásra, illetőleg a Királyság bármely közhivatalába
kizárólag a Nemzet szülötteit kell kinevezni, bármiféle külföldi személy végleges kizárásával.
8. Hogy felállván a Kormányzat bocsásson el minden genovait, és a békekötés után a
Királyságban minden katona és zsoldos a Korzikai Milicia tagja legyen, csak a Király testőrsége
képez kivételt, ahol korzikaiak és külföldiek egyaránt szolgálhatnak, saját döntése szerint.
1021
Az olasz szövegben Teodoro di Neoff névalak szerepel. 1022
Mai írásmódban: Giacinte Paoli és Luigi Giafferi.
159
9. Hogy jelenleg és majdan, ha a Genovaiak elleni háborúnak a Király véget vetett, jöhessenek
a Király szolgálatára, és szolgálhassanak a Katonaságban és a Miliciában külföldiek, amennyiben
létszámuk nem haladja meg az 1200 főt. Ezt a Király megváltoztathatja, a Királyság Diétájával
egyetértésben.
10. Hogy a Királyságban rendelkezhet tulajdonnal, és nem lakhat egyetlen genovai személy
sem, bármiféle helyzetű és állapotú, és hogy a Király sem adhat engedélyt egyetlen genovainak
sem, hogy a Királyság területén lakjék.
11. Hogy a nemzeti termékek és árucikkek, melyeket a királyságból külföldre, a Terra
Fermára1023
, vagy királyságunk egyik kikötőjéből a másikba szállítanak, ne vettessék alá vám- vagy
gabella1024
rendelkezéseknek.
12. Hogy mindazon javak, melyek Genovaiak, a Királyság és Haza elleni lázadók, valamint a
Görögök1025
tulajdonában vannak, konfiskáltassanak el, és vétessenek az államkincstár tulajdonába,
mentességet csak azok élvezzenek, akik követelésüket szerződési dokumentumokkal igazolják.
Nem mentesülnek a javak elkonfiskálása alól azon személyek, akik legyenek bármely nemzetbéliek
is, bármiféle vámot fizettek Genovának illetve genovaiaknak.
13. Hogy az adók, illetve az éves taglia1026
fizetése a korzikai Családfők számára nem érheti el
a forgalomban lévő pénznemben a három lírát, és az említett tagliát el kell törölni özvegyek és 14
éven aluli gyermekek számára, ugyanakkor másoknak kötelező azt fizetni.
14. Hogy a só, melyet a Király biztosít a Nép számára, nem haladhatja meg a due seini 1027
árat,
vagyis a 13 soldo-t, és a 4 forgalomban lévő dénárt, és annak fontja 22 legyen a Királyság kurrens
pénznemében.
15. Hogy a Királyság hozzon létre, a király képviselői és a Királyság Diétája által jónak tartott
helyen egy Tudományegyetemet, minden Tudomány és Szabad művészet számára, és hogy a
Király, egyetértésben a Királyság Diétájával, állapítson meg egy megfelelő költséget az említett
Egyetem fenntartására, olyan módon és formában, ahogyan azt a legmegfelelőbbnek tartja, és
kötelezze a királyt annak végrehajtására, hogy az említett Egyetem rendelkezzék mindazon
kiváltságokkal, amelyekkel Európa minden más egyeteme.
16. Hogy a Király azonnal hozzon létre és alapítson meg a Királyság számára egy valódi
Nemesi Rendet, a királyság díszére és a Nemzet javára.
17. Ezek azok az egyezmények, melyeket 1736. április 15. napján meghoztak, bemutatták a
Királyságnak és a Királynak, és ezek elfogadták, elbírálták és nyilvánosságra hozták és kihirdették a
Népnek, a Királyságnak Korona választatott, és letétetett az ünnepélyes hűség- és alattvalói eskü.
1023
Szárazföld, általában az olasz félsziget ligur partjait értették alatta. 1024
Illeték, jövedéki adó, általában a sóra vonatkozó jövedéki adót nevezték így. 1025
A Cargésa városában lakó, Genova által betelepített görög telepeseket a korzikaiak ellenségnek tartották. 1026
Fejadó. 1027
Due seini: a genovaiak által fegyverviselésre kirótt adó, de régi pénznem is. Itt nyilván ez utóbbi
értelemben.
160
Pasquale Paoli 1755-ös alkotmánya
Korzika népének Általános Diétája, mely önmagának törvényes ura1028
, és melyet a
Generális hívott össze, a Corte városában ezeken a napokon, 1755. November 16., 17. és 18. napján
meghozott módosítások szerint.
Visszaszerezvén szabadságát, önnön kormányzatának maradandó és tartós formát kíván
adni, olyan alkotmány formájába öntve, mely biztosítja a nemzet boldogságát.
(A Diéta1029
) kinyilvánította és kinyilvánítja egy Államtanács megalakítását, melynek
kezébe letette és leteszi a legfőbb hatalmat, a politika terén éppúgy, mint katonai és gazdasági
ügyekben, előírván, hogy ennek tagjai a következők lesznek: egy Generális, aki majd annak feje és
irányítója is lesz, 36 elnök az első osztályból1030
, és 108 tanácsos a második osztályból. Ezek
kétharmada kerüljön ki a Terra di Commune-ból, valamint Balagne, Nebbio és Cap Corse
provinciákból, melybe beleértendő Bastia és Calvi városa, a harmadik harmada pedig a Hegyeken
Túli provinciákból. Ezek három kamarára fognak oszlani 3 magisztratúra létrehozásával,
mindegyiknek 12 elnöke és 36 tanácsosa lesz, és a kormányzat feladatainak fontos részével lesznek
megbízva. Így azokat, akik a politikai ügyekkel lesznek megbízva, igazságügyi kamarának fogják
hívni, a másikat, amely katonai ügyekkel foglalkozik, hadügyi kamarának, és amelyik gazdasági
ügyekkel, azt pénzügyi kamarának.
Mivel e három kamara folyamatos működése nem csekély költséget és kellemetlenséget
okozna a nemzetnek, ráadásul lassítaná a közügyek menetét, ez a gyűlés csupán évente két
alkalommal fog összegyűlni a legfontosabb kormányzati ügyek elrendezésére, és az Államtanács
teljességének reprezentálására. A fennmaradó időben a Tanácsot teljes kompetenciával és erővel a
Generális képviseli, mint legfőbb vezető, vagy pedig általános elnök, valamint minden kamarából
egy-egy elnök, akik havonta váltják egymást (kamaránként), egy tanácsos, kinek személye
tíznaponta váltakozva kerül ki a három kamarából, és végül egy államtitkár1031
.
Az Államtanácshoz benyújtott petíciókat a Generálishoz továbbítják, aki az ügy fontossága
és témája szerint továbbadja azokat az illetékes kamara elnökének. Az elnökök valamennyi ügyet
megtanácskozzák, és bemutatják az Államtanácsnak, ahol szavazattöbbséggel döntést hoznak
azokról. Minden elnök és tanácsos egy szavazattal rendelkezik, a Generális pedig kettővel.
Először a tanácsos szavaz. Utána szavaznak az elnökök, egyik a másik után, végül a
Generális. Szavazategyenlőség esetén az államtitkárnak is szavaznia kell, hogy a döntés avagy
dekrétum elnyerhesse a többséget.
Háborús ügyekben a Generális szavazata a döntő. Ő maga, az Államtanácstól függetlenül
elrendelheti a consultákat, dönt a háborús lépéseket illetően, és általános- és részgyűléseket hívhat
össze.
Az Államtanács valamennyi tagja élete végéig funkciójában maradhat, amennyiben a nép a
Diéta tagjává választja.
1028
Ez az a híres passzus, melyet a népfelség elve első megjelenésének tartanak. 1029
Az országgyűlés új neve Dieta Generale – ld. alább. A dieta fogalma a korzikai alkotmányfejlődés során
sokat változott, sokszor bizonytalan. Jelen esetben törvényhozó gyűlést jelent. 1030
Az osztályok jelentése is bizonytalan – a szöveg nem magyarázza meg pontosan, mit is ért alatta. A
hagyományok szerint Korzika lakosságát a 17. századtól 5 vagyoni osztályba sorolták. Az első a
leggazdagabb földbirtokosoké és kereskedőké, akiket Magnifici vagy Signori néven emlegettek, és akik
általában a genovai nemesség tagjai voltak. Ez nem azt jelentette, hogy feltétlenül genovaiak lettek volna,
hanem azt, hogy tekintélyük és kapcsolataik révén felvették őket valamelyik genovai albergoba. (Az albergo
jelentése itt kb.: nemesi klán. Erről a témáról részletesebben ld. Mémorial 2. Tome, 104-105. p.) A további
osztályok: 2. a caporali (régi családokból származó, szegény sorú, de vidéken nagy tekintéllyel rendelkező
köznemesség), 3. a polgárok, 4. a plebejusok, végül az 5. az idegenek, a nem korzikai származásúak. Ld.
Arrighi, 69-71. p.Ez a kitétel az osztályba sorolásról egyébként alapvetően cáfolja a korzikai történészek
kedvelt tételét, miszerint Paoli alkotmánya valamiféle modern demokráciát képviselt volna. 1031
Valójában államtitkár létének a korabeli iratokban nincs nyoma, funkcionált azonban egy kancellár,
akinek a consulták irányításában volt feladatköre.
161
Az Általános Diéta
Az Általános Diétát évente egyszer össze kell hívni, akkor, amikor azt a Generális
alkalmasnak találja. Ez alkalommal a nemzet valamennyi méltósága és hivatalviselője beszámol
működéséről. E célból a Generális az első napon számol be a saját munkájáról, és aláveti magát a
nép ítéletének1032
. A többi méltóság és hivatalviselő a Sindicato-nak1033
veti alá magát, melynek
négy tagját a Diéta választja meg, a (benne részt vevő) Generális mellé.
A polgári bíróságról és a pievék bíráiról
Az államügyek bőséges áradata, valamint a háborús helyzet körülményei folyamatosan
elfoglalják az Államtanácsot, mely annak érdekében, hogy gyorsan írt kereshessen minden fontos
ügyre, nem engedheti meg magának, hogy még polgárjogi ügyekkel is foglalkozzék. E célra egy
bíróságot választanak, mely három törvénytudó bírából és egy kancellárból áll, az Államtanács
választhatja őket, és eléjük fog kerülni minden 50 lírát meghaladó1034
ügy. Száz líra alatti ítéleteit
nem lehet fellebbezni, és amelyek meghaladják ezt az összeget, másod-és legfelsőbb fokon az
Államtanácshoz küldhetők.
Az ötven lírát nem meghaladó ügyeket a pievénként egy választott bíró dönti el; ítélete ellen
100 líra értékhatárig nem lehet fellebbezni, száz líra felett második és legfelsőbb fokon a polgári
bírósághoz lehet fellebbezni.
Minden bíró köteles lesz egy jegyzőt, avagy kancellárt választani, kinek megválasztását az
Államtanácsnak meg kell erősítenie.
Avégett, hogy a polgári bíróságok és a pievék bírái megélhetése biztosíttassék,
felhatalmazást nyernek a következő bírságok behajtására:
A 15 lírát meghaladó ügyekben 25 líráig 12 centesimo1035
a 25 lírát meghaladó ügyekben 50 líráig egy líra, 4 centesimo
50-től 100 líráig két líra 10 centesimo
100 líra fölött, felső határ nélkül öt líra.1036
(itt egy, az eljárásjoggal foglalkozó, a forráskiadvány által lényegtelennek ítélt és kihagyott
rész következik)
A pievék megbízottairól és a parókiák hadseregének kapitányairól és hadnagyairól
1032
Paoli alkotmánya nagyon sok modern és bölcs elemet tartalmazott, vannak azonban különös, archaikus
elemei. Ilyen pl. az a régi hagyomány, hogy a Diéta ülésezése idején a Generális és az Államtanács hatalma
megszűnik, tehát a törvényhozó és végrehajtó hatalom egyszerre nem létezik. Ld. Fontana, 37-38. p. 1033
A Sindicato egy utazó bíróság, melynek fő feladata nem az ítéletalkotás, hanem a helyi bíróságok és
magisztratúrák ellenőrzése. A Sindicato eredetileg a genovai kormányzók asszisztenciájához tartozott, 1729
után jó ideig nem esik szó róla, most, 1755-ben Paoli felújítja a szokást. A Generális egyébként nagyon
komolyan vette ezt az intézményt: öt tagja közül az egyik ő maga volt, és hivatali ideje alatt állandóan utazott
a szigeten. Ez fárasztó, de nagyon hasznos dolog volt: személyesen ismerte az összes pieve vezetőit, akikre
ezáltal sokkal nagyobb befolyást tudott gyakorolni, mint egy fővárosban tartózkodó vezető. Ld. Fontana,
104-106. p. 1034
A fogalmazás kissé kurta: itt arról van szó, hogy az ügyben kivethető bírság összege meghaladja az 50
lírát. A korabeli líra eredetileg az angol fonttal állítható párhuzamba, tehát majdnem fél kilogramm ezüst
értékét jelentette. Jelentős összeg volt tehát, bár a 18. században ez az érték jelentősen lefelé módosult. A
pénz tényleges értékét nehéz meghatározni. A lírát 1330 körül 2,84 gramm aranyban határozták meg. A
genovai pénzrendszerről részletesen Ld. Heers: Genes, 65-84. p. 1035
Centesimo: a líra századrésze, váltópénz. A francia szövegben sou szerepel, amely a korabeli francia livre
váltópénze volt. 1036
Ettől kezdve az eredeti, olasz nyelvű szöveg paragrafusokra van osztva, de Dorothy Carrington francia
fordítása ezt nem vette át.
162
A rend szükségszerűen sürgős fenntartásának biztosítása, valamint hadseregünk
gyakorlatoztatása érdekében, és hogy hadseregünk szabályszerűen viselkedjék a hadjáratok és
katonai expedíciók során, nélkülözhetetlenné vált, hogy a pievék élére egy megbízottat, a parókiák
haderejének élére pedig egy kapitányt vagy hadnagyot nevezzenek ki.
A pievék legjobb és legbuzgóbb patriótái maguk legyenek a megbízottak, megválasztásuk a
Generális és az Államtanács dolga, és hasonlóképpen, a kapitányok és a hadnagyok a parókiák
legtekintélyesebbjei közül kerüljenek ki, akiknek megválasztását a közösség bírálja el, és
érvényessé akkor váljon, ha azt a Generális és az Államtanács megerősítette. A megbízottak kapják
meg akár a Generális, akár az Államtanács körleveleit és más rendeleteit, és ügyeljenek azok
haladéktalan végrehajtására. Ezért a megbízottat a pieve összes csapata közvetlen parancsnokának
kell tekinteni, akinek a pievék minden kapitánya köteles benyújtani a hadrafogható férfiak listáját,
valamint az egyházközségükben létező fegyverekét, mégpedig egyeztetve a fegyveresek számával,
ezt a Generális és az Államtanács követeli meg, és olyan módon és annak érdekében történjék, hogy
senki se tekintessék alkalmatlannak. Őrizzen tehát egy másolatot ezekről a listákról, az eredetit
pedig, aláírásával hitelesítve juttassa el a Generálishoz. E listákat a kapitányok is őrizzék, minden
részletet papírra vetve, és azokat gondosan el kell helyezni a levéltárakban.
A hadjáratokban mindig a pieve embereinek élén kell álljon, hogy végre tudja hajtani a
hadjárat főparancsnokának rendeleteit és intézkedéseit, akinek be kell mutatnia az összeírt
emberekről szóló feljegyzéseket, hogy lehetővé váljék a hiányzók keresése, és azok megbüntetése a
Generális által. Ő fogja kijelölni, hol kell lenniük, hol lesz az a hely, ahol a csatlakozásukat várja,
minden távolmaradóra 20 centesimo bírságot rónak ki, (és ezt a pénzösszeget) felosztják a
hadjáratban részt vevők között. Ugyanazen büntetésnek lesz kitéve az, aki a hadjáratok idején, a
szükséges engedély nélkül vezetőjétől olyan távolságra tartózkodik, hogy nem lehet eljuttatni hozzá
a parancsokat. Külön parancsokat fognak kiadni a kapitányok, illetve távollétükben a hadnagyok
számára, a hadjárat parancsainak végrehajtását, és másokat illetően, melyeket a kormányzat ad ki,
és amelyekről egy példányt a Megbízottnak kell eljuttatni. Abban az esetben, ha verekedés, vagy
más rossz történik, a fegyveres erőknek azonnal be kell avatkozniuk a bűnösök és bujtogatóik
megállítására, és azok javait jegyzékbe kell venni. A megbízottat haladéktalanul mindenről
értesíteni kell avégett, hogy ez utóbbi is ezt tudja tenni a kormány felé, majd haladéktalanul végre
tudja hajtani annak előírásait, ellenkező esetben büntettessék meg, fosztassék meg hivatalától és
fizetésétől annak arányában, amilyen összeget semmittevése révén elfecsérelt, és ugyanazon
büntetés alá essen, mint a gondatlansága miatt el nem fogott bűnös személy. A megbízott feladatát a
Generális és az Államtanács elvárásai szerint gyakorolja. A kapitányok és a hadnagyok évente
cserélődnek.
A podestákról a padri del commune-kről és a kárbecslőkről (estimateurs)
A podesták, a padri del commune-k és a kárbecslők választása minden egyházközségben,
minden évben a korzikai törvényi szabályok 8. Fejezete szerint történik1037
, és minden
podestaságnak kötelessége a kormányt tájékoztatni késlekedés nélkül mindarról, ami a lakossággal
történt, avégett, hogy jelentése révén, melyet a kapitányoktól, a megbízott közvetítése révén a
kormányzat megkap, a kormány még hatékonyabban tudjon ügyelni a rendre és a törvények
tiszteletére.
A büntetőtörvények
1037
Ez tipikus példa arra, hogy az írásos alkotmány magába emeli a régi jogszokások egy részét: az
önkormányzatokról nem is esik több szó, mivel elemeit teljes egészükben megtartották.
163
Aki szándékosan emberölést követ el1038
, vagy bármilyen fegyverrel súlyosan megsebesít
valakit, halálokozással vádolandó, és amennyiben az igazságszolgáltatás kezére kerül, fegyveres
őrizet alatt álljon, mint a társadalom ellensége. Ne rendelkezhessék birtokaival, és semmiféle egyéb
javaival. Tulajdonát a lehető legteljesebb mértékben tönkre kell tenni. Minden ingó vagyona
szálljon a kincstárra, és a bíró, amennyiben az Államnak ebből haszna származhat, bizonyos
esetekben leállíthatja a rombolást, és ezen javakat a bíróság örökre az Államnak adhatja.
Az, aki vérbosszút gyakorolva megöl, vagy bármilyen módon halálosan megfenyeget valakit
valamely régebben őt vagy valamely rokonát ért sérelem miatt…1039
Az, aki régebben esett sérelmek miatt, a béke1040
létrejötte után megöl, vagy bármilyen
eszközzel megkísérel megölni valamely ellenségét, nyilváníttassék bűnösnek szándékos
emberölésért, ráadásképpen pedig háza haladéktalanul romboltassék le, helyére pedig állíttassék
szégyen-oszlop, melyre a bűnös nevét és bűnét írják fel.
Az, aki előre megfontolt szándékkal, a vérbosszúval történő törvénysértés előző két esetén
kívül szakállas puskával vagy bármilyen fegyverrel könnyebben megsebesít valakit, és ha az
idézésre megjelenik, ítéltessék el háromtól hat hónapig terjedhető börtönbüntetésre, az Államtanács
belátása szerint, vétsége fajtájától függően, és kötelezzék 20 centesimo megfizetésére, börtönőrei
számára. Ha nem jelenik meg, és engedetlennek mutatkozik, ítéltessék el Korzika törvényeinek
előírása szerint.
Az, aki a fenti eseteken kívül, előre megfontolt szándékkal szakállas puskából, vagy más
fegyverből lövést ad le, emberölési szándékkal, de anélkül, hogy bajt okozott volna, vagy a lövés
helyett halálos fenyegetést tett volna, ítéltessék kettőtől négy hónapig terjedhető börtönbüntetésre,
és az őrség számára napi 20 centesimo fizetésére, a vétség mértékétől és az Államtanács tetszésétől
függően. Távolmaradása esetén a családja börtönöztessék be, családja híján pedig legközelebbi
rokona, addig, amíg a bűnös nem adja magát az igazságszolgáltatás kezére.
Az, aki egy verekedés során könnyebb sebesülést okoz, ítéltessék el egytől két hónapig
terjedhető börtönre, a vétség mértékétől és az Államtanács tetszésétől függően, és kötelezzék napi
20 centesimo megfizetésére az őrség számára. Távolléte esetén a családját börtönözzék be, annak
híján pedig legközelebbi rokonát.
Hasonlóképpen, ha valaki egy verekedésben kővel vagy bottal megüt valakit, vagy akár csak
megérinti őt valamely fegyverel, ítéltessék el 15-től 30 napig terjedhető börtönbüntetésre, és
fizessen napi 20 centesimo-t… és aki mégis távol marad, és ott mégis az igazságszolgáltatás kezére
jut, ítéltessék a duplájára.
Azokról, akik a saját fejükre idézik a törvényt1041
Azok, akik erőt alkalmazva szereznek meg valakitől valamilyen ingó vagyont, melyet az az
illető nem lopott, hanem jogosan és jóhiszeműen birtokol, és ezt arra hivatkozva teszik, hogy ez a
holmi valójában az övék, és valóban hozzájuk is tartozik, és ha úgy találtatik, hogy híján vannak
minden szükséges bizonyítéknak, ítéltessenek 25-től 50 líra megfizetésére, és ha nem tudnak fizetni,
három hónapi börtönbüntetésre.
Azonban ha az erőt valaki olyan személy ellen használják, akitől elbirtokolják valamely ingó
vagyonát azzal az ürüggyel, hogy az övék, és nincs semmiféle bizonyítékuk, akkor eltekintve attól,
hogy a dolgot visszaállítják eredeti tulajdonosának birtokába, a vele járó károkkal és hasznokkal
1038
Paoli alkotmányának – és egész uralmának – egyik legemlékezetesebb és legfelvilágosultabb része az,
hogy komoly harcot és propagandát indított a vérbosszú ősi szokása ellen. Ebben olyan mértékig járt elő a jó
példával, hogy képes volt saját rokonaival is szembeszállni: vendettába került unokaöccsét – ahelyett, hogy
résztvett volna mellette az öldöklésben – a törvényes bírósággal elítéltette és kivégeztette. 1039
Itt a szöveg csonka. 1040
Béke alatt 1755-ös Generálissá választását érti. 1041
Ez alatt a tolvajokat és rablókat értette.
164
egyetemben, fizettessék 100-tól 200 líráig terjedő összeg, és ha nem fizetik, illetve nem tudják azt
megfizetni, háromtól hat hónapig terjedhető börtönbüntetésre ítéltessenek.
Továbbá, ha az történik, hogy ezeket a javakat erőszakkal elveszik anélkül, hogy az elkövető
bármiféle igazolással vagy ürüggyel rendelkeznék, ítéltessék el a büntetőjog által előírt módon.
És továbbá, ha az erőszakot avégett alkalmazták, hogy valaki, saját hatalmánál fogva, és
legális ítélkezési jogkör nélkül, erőszakos úton valamely ingatlan birtokába kerüljön, amit mások
birtokoltak, teljesen jóhiszeműen, és ha még azt is állítlja, hogy az erőszak jogos volt, a betolakodót
meg kell akadályozni a birtok és az említett javak elfoglalásában és azok haszonélvezetében, és
ráadásul 100-tól 200 líráig terjedhető bírságot kell kiróni rá, valamint háromtól öt hónapig
terjedhető börtönbüntetést, ennek mértéke függjön a személytől és az erőszakkal elfoglalt javak
minőségétől.
Az összes többi vétséget illetően, a rövidségre való tekintettel, a jelen dekrétumban nem
történhet említés, ezekre vonatkozóan vegyék figyelembe királyságunk fennálló törvényeit,
beleértve ebbe… hogy amennyiben bárki megszöktet egy fiatal lányt, az elrabolt személynek illetve
szüleinek akarata ellenére, egyik helyről a másikra, azzal a céllal, hogy megerőszakolja, az
halálbüntetésnek teszi ki magát, és azok, akik bármely nőt házassági ígéretekkel hitegetnek, azok
egy évi börtönbüntetést kapjanak, és fizessenek napi 20 centesimo-t az őrzésért, és ha az illető nem
adja magát a kormány kezére, három évre száműzettessék a királyság területéről.
Intézkedések Balagne és Nebbio tartományokra vonatkozóan
Avégett, hogy a Legfelsőbb Államtanácstól való nagy földrajzi távolság miatt szenvedő
lakosságot kárpótolják, mindkét tartományt egy-egy, a Legfelsőbb Államtanácstól függő
magisztratúra fogja irányítani, amely egy havonta cserélődő elnökből, négy tizenöt naponta
cserélődő tanácsosból és egy kancellárból fog állni, kinek személyét az említett legfelsőbb
Államtanácsnak kell jóváhagynia. E magisztrátusoknak hatalmuk lesz nem csupán törvény elé
idézni valakit, de el is ítélni őt, sőt, az ítélet végrehajtására is, kisebb bűnügyek esetén. Nem
hozhatnak azonban halálos, és a királyság területéről való száműzetéssel járó ítéletet, és
kötelezettségük van arra, hogy a Legfelsőbb Államtanácsnak havonta jelentést tegyenek ezen
ügyekről. Azokban az ügyekben, melyek fővesztést illetve száműzetést vonnak maguk után, csupán
az ítélet kimondásáig juthatnak, annak végrehajtása nélkül, és kapcsolatot kell tartsanak a
Legfelsőbb Államtanáccsal, meg kell hallgassák tanácsait, és meg kell várják jóváhagyását, a
végrehajtás engedélyezését.
A fentnevezett tartományokban a polgári ügyeket egy általános bírónak kell megvizsgálnia
és elbírálnia, kinek 400 líráig terjedhető ügyekben van joga ítéletet hozni. Ha az ügy csak 25 lírás,
nincs fellebbezés. A 25-30 lírás ügyekben jogorvoslatot a megfelelő magisztrátusokhoz fordulva
lehet kérni, 50 és 400 líra között pedig lehetségessé válik a polgári bírósághoz fordulni. A
honoráriumokat az említett bíráknak kell fizetni, a fentemlített tarifák szerint, amihez hozzá kell
tenni a kancellároknak járó javadalmazást, aki az egésznek a felerészét kapja. Az említett bíró
köteles a magisztratúra helységében lakni.
A banditákról
A múlt július 15-e előtt elkövetett emberöléssel vagy más bűnökkel vádolt személyek
kegyelemben részesülnek, mintha a megsértett fél megbékélt volna velük, feltéve, ha a Generális és
a Legfelsőbb Államtanács előtt jegyző által békeszerződést kötnek, vagy együttesen bizonyítják ezt
a lakóhelyük szerinti papok, podesták és padri del communek előtt, azzal a feltétellel, hogy minden
fentemlített bandita előlegképpen fizessen 25 lírát, melyet az igazságügyi kamara, és 5 lírát, melyet
a kancellár kap. Azokat illetően, akik a bűnt az említett július 15. után követték el, vagyis az új
Generális megválasztása után, az említett Generális tetszésére van bízva, hogy az egyes esetekben a
165
bűnösök számára egy pénzbüntetés befizetése után kegyelmet gyakorol-e, melyet azonban a lehető
legjobban meg kell vizsgálni, mivel erre vonatkozóan nincs gyakorlat.
Pasquale Paoli
166
A korzikai királyság alkotmánya1042
A Korzikai Nép szabad és független képviselői, akik a törvény előírása szerint általános
gyűlést alakítottak, és rendkívüli felhatalmazással rendelkeztek a jelen alkotmányos törvény
létrehozására, a Magasságos Isten1043
sugallatára egységes határozatra jutottak a következő
formában:
I. fejezet. Az Alkotmány természetéről és az abban foglalt hatalmakról
1. Cikkely: Korzika alkotmánya monarchikus, az alábbiakban következő alaptörvényeknek
megfelelően.
2. Cikkely: A törvényhozó hatalom a királyt, valamint a nép törvényesen megválasztott és
összehívott képviselőit illeti.
3. Cikkely: A királyból és a nép képviselőiből álló törvényhozó hatalom neve Parlament; a nép
képviselőinek gyűlését a Parlamenti Kamara, a képviselőket pedig a Parlament tagjai név illeti meg.
II. fejezet. A Parlament tagjainak számáról, megválasztásáról és feladatáról
1. Cikkely: A Parlament tagjainak száma meghatározott; minden pievének két képviselője van,
a pievéknek nevezett területi felosztási rendszernek megfelelően1044
. Azok a tengerparti települések,
amelyeknek lakossága eléri illetve meghaladja a háromezer főt, szintén jogot nyernek két
Parlamenti tagra. A püspökök, akik Korzikán gyakorolják püspöki funkciójukat, a Parlament tagjai
lesznek.
2. Cikkely: A Parlament tagjainak megválasztására joga van minden korzikai polgárnak, aki
betöltötte 25. életévét, és legalább egy éve a pievében illetve a városban él, és ott ingatlannal bír1045
.
3. Cikkely: Senkit nem lehet Parlamenti taggá választani, csak ha az őt megválasztó pievében
legalább 6000 líra értékű ingatlannal bír, befizette a megfelelő adókat, ha korzikai apától született,
vagy honosították, ha legalább öt éve az adott pievében vezet háztartást1046
, és ha betöltötte 25.
életévét.
4. Cikkely: A kegydíjat kapó személyek (kivéve a nyugdíjasokat), az illetékek és adók
beszedői, illetve ezek alkalmazottai, azok, akik valamilyen külföldi hatalomtól kegydíjat kapnak,
illetve ilyen hatalom szolgálatában állnak, valamint a papok nem lehetnek a Parlamenti Kamara
tagjai1047
.
5. Cikkely: A választások formaságairól törvény fog intézkedni.
1042
Az alkotmány teljes szövege. Eredetileg olasz nyelven íródott, ez a szöveg franciából lett fordítva.
Forrás: BSSHNC, 1994. (Tome 103-104.) No. 668-669., 42-51. P. Az alkotmány szövegének rövidített
változata megtalálható az alábbi művekben: Jollivet, Maurice: Les anglais dans la Méditerranée: 1794-1797.
Paris, Chailley, 1896., 28-32. P., Passano, 379-380. P., Sédillot, 195-196. P. 1043
Kissé különös megfogalmazás. A francia szövegben „Etre Supreme” szerepel, mely a Robert szótár
szerint az Isten egyik szokásos megnevezése, ugyanakkor a jakobinus állami kultusz által tisztelt istenséget is
jelöli. Tekintettel arra, hogy a korzikaiak Franciaországtól való elszakadásuk egyik fő indokaként éppen a
franciák istentagadását hozták fel, nyilvánvalóan a katolikus Istent értették alatta. 1044
Itt felbukkan egy hagyományjogi elem: a pieve-rendszert nem részletezi, hanem tudottnak veszi. 1045
A 2. és 3. cikkely tartalmazza a választójog anyagi jellegű megszorítására vonatkozó intézkedéseket. 1046
A francia szöveg fordítója megjegyzi, hogy az olasz eredetiben „Casa aperta” kifejezés szerepel. Ez szó
szerinti fordításban „nyitott ház”. Ez a kifejezés azt jelentette, hogy az illető háza állandóan nyitva legyen,
vagyis lakott legyen, pontosabban hogy az illető öt éven át folyamatosan ott lakjék. 1047
Ez is egy tipikusan angol passzus: Angliában ekkoriban a politikai élet jellemző korrupciós jelensége volt
a patronátus: ez kb. azt jelentette, hogy aki jövedelmet biztosított egy képviselőnek, az nagymértékben
befolyásolhatta annak pártállását, szavazatait. Ezt legnagyobb mértékben a kormányzat (a Korona)
alkalmazta parlamenti többsége biztosítása érdekében. Az 1700-as évek végén Angliában számos törvényt
hoztak az ilyen jellegű befolyásolás kiküszöbölésére. Ld. Tandori Mária: Hitek és tévhitek: a „Korona káros
befolyása” Angliában a 18. század végén = A modern politikai gondolkodás kezdetei /szerk. Kukovecz
György. Szeged, JATEPress, 1999. 121-128. p. , Borus György: Politikai játékszabályok Angliában a 18.
század közepén = Aetas,1994/4. 53-71. p. Korzikában azonban ez az intézmény teljességgel ismeretlen volt.
167
6. Cikkely: Ha a Parlament egyik tagja meghal, vagy törvényes okokból következően
megszűnik betölteni Parlamenti tagságát, pievéje 15 napon belül, a Király rendeletére új tagot fog
választani .
7. Cikkely: A Parlamenti Kamarának joga van kihirdetni a javaslatokat, melyeket törvényerőre
szánnak.
8. Cikkely: A Parlamenti Kamara dekrétumainak nincs törvényi erejük, csak ha a Király
szentesítette azokat.
9. Cikkely: Az a dekrétum, melyet nem a Parlamenti Kamara hozott és nem a Király
szentesített, nem tekinthető törvénynek, és nem is hajtható végre.
10. Cikkely: Semmilyen adó, illeték vagy közteher nem vethető ki a Parlament
egyetértése és határozott jóváhagyása nélkül.
11. Cikkely: A Parlamentnek joga van a nemzet nevében vádat emelni a kormány
valamennyi ügynöke ellen, hivatali hatalommal való visszaélés címén1048
, egy e célra létrehozandó
rendkívüli bíróság előtt.
12. Cikkely: A hivatali hatalommal való visszaélés eseteit törvény fogja meghatározni.
III. fejezet. A Parlament időtartamáról és összehívásának módjáról
1. Cikkely: Az időtartam két év.
2. Cikkely: A Parlamentet a Király oszlathatja fel.
3. Cikkely: Feloszlatás esetén a Király negyven napon belül összehívja az újat.
4. Cikkely: Akik a feloszlatott Parlament tagjai voltak, a következő Parlamentbe is
megválaszthatók lesznek.
5. Cikkely: Ha a Parlament feloszlatás nélkül ér véget, negyven napon belül a Király újat fog
összehívni.
6. Cikkely: A Király elnapolhatja a Parlamentet.
7. Cikkely: A Parlament csak a Király rendeletére gyűlhet össze és ülésezhet.
8. Cikkely: Azt az időtartamot, amely a Kamara összeülésétől annak elnapolásáig, ha nincs
elnapolás, akkor feloszlatásáig, illetve ha nincs feloszlatás, akkor a mandátum lejártáig tart,
ülésszaknak nevezik.
9. Cikkely: Az Alkirály, illetve betegség esetén az általa e célra kinevezett megbízott
személyesen nyitja meg az ülésszakot, és hirdeti ki az összehívás indítékait.
10. Cikkely: Egy ülésszak folyamán a Parlamenti Kamara maga dönt az elnapolásról és
az összeülésről.
11. Cikkely: A Kamarának jogában áll tanácskoznia tagjai megválasztásának vitatott
körülményeiről.
12. Cikkely: A Parlament tagjait nem lehet sem elfogni, sem bebörtönözni addig, amíg
képviselők1049
.
IV.fejezet A Parlament tanácskozásának módjáról, szabadságáról és belső rendjéről
1. Cikkely: Miután az Alkirály vagy megbízottai a fentebb jelzett módon megnyitják a
Parlamentet, a jelenlévő képviselők egy idős tag elnökletével üléseznek, aki egy ideiglenes
megbízottat választ közülük, ők folytatják le az elnök és egy vagy két titkár jelölését, a Parlamenti
Kamarán kívülről, akiket pedig a fentnevezett Parlament határozata nevez ki.
2. Cikkely: A Parlamentnek, amelyet minden esetben a fentnevezett módon hívnak össze, joga
van megszavazni a határozatokat és tanácskozni azokról, amennyiben a tagok felénél többen vannak
jelen1050
.
1048
Ez szintén angolszász elem: az angol alkotmányos szokásrend ismeri az impeachment (közvádi eljárás)
intézményét, ahol a Parlament alsóháza emel vádat, a Lordok Háza pedig a bíróság szerepét tölti be.
Korzikán – Lordok Háza híján – kénytelenek voltak e célra külön bíróságot megnevezni. 1049
A politikai mentelmi jog egyik első, frappáns meghatározása.
168
3. Cikkely: Mindazon megválasztott képviselők, akik nincsenek jelen, a Kamara elnökének
sürgönyével 15 napon belül beidézendők.
4. Cikkely: Ha nem jelennek meg, és ha nem mutatnak be a Kamara által törvényesnek ítélt
mentséget, 200 líra bírságot szabnak ki rájuk.
5. Cikkely: A Parlament felmentést adhat, és engedélyezheti a távollétet az azt kérvényező
képviselőknek, ha a tagok felénél többen vannak jelen.
6. Cikkely: A Parlament elé került minden javaslatról a jelenlévő tagok többsége dönt; az elnök
csak szavazategyenlőség esetén szavaz.
7. Cikkely: A törvények kidolgozásának formáját és eljárását, valamint a Ház elé kerülő többi
eldöntendő ügyet, melyekről a jelen Alkotmány nem intézkedik, a Ház maga fogja szabályozni.
8. Cikkely: A szentesítést vagy az elutasítást a Király képviselője személyesen, illetve betegség
esetén a különleges bizottság közvetítője jelenti be a Parlamenti Kamarában.
9. Cikkely: A szentesítés formulája: A KIRÁLY JÓVÁHAGYTA
Az elutasítás formulája: A KIRÁLY MEGVIZSGÁLJA
A Kamara Király által szentesített határozatainak neve: a Parlament Törvényei.
10. Cikkely: A Parlament egyetlen tagját sem üldözhetik vagy büntethetik a király, vagy
más hatóságok emberei, a Kamara előtt kinyilvánított véleményük vagy megvallott elveik miatt,
kivéve ha ezt a Kamara maga rendeli el1051
.
11. Cikkely: A Parlament elnökének joga van adott esetben rendreutasítani a tagokat. A
Ház megróhatja, elfogathatja és bebörtönözheti tagjait az ülésszak idején.
V. fejezet A végrehajtó hatalom gyakorlása
1. Cikkely: Korzikán a Király gyakorolja, egy közvetlen képviselője útján, kinek címe
Alkirály.
2. Cikkely: Az Alkirály jóváhagyásával szentesíti, illetve elutasításával megvonja a királyi
törvényesítést a Parlament Kamarájának rendeleteitől.
3. Cikkely: Ezen kívül is joga van a királyi hatásköre révén a Király nevét adni a kormányzat
minden lépéséhez. Lesz egy tanácsa és egy államtitkára, kiket a Király nevez ki. Az Alkirály
rendeleteit a tanáccsal való konzultálás után adja ki, és azokat az államtitkár ellenjegyzi.
4. Cikkely: A népnek joga van petíciót írni mind az Alkirályhoz, mind a Kamarához. A
törvényesen elismert testületek tagjai testületileg petíciózhatnak, a többiek csak személyesen; egy
petíciót húsz főnél többen nem mutathatnak be, és ennyi legyen aláíróinak száma is1052
.
5. Cikkely: A Parlament Kamarája kérheti a Királytól az Alkirály visszahívását; ebben az
esetben a kérést a Király Titkos Tanácsához kell eljuttatni. Az Alkirály a Királyhoz továbbítja az
üzenetet, a Kamara kérésére, és 15 napon belül. Ezen idő elteltével a Kamara maga juttatja el a
királyhoz egy küldöttség révén, de a Kamara minden esetben, 15 nappal az üzenet továbbítása előtt,
kísérő dokumentumaival együtt, másolatban bemutatja azt az Alkirálynak.
6. Cikkely: A Királynak minden katonai ügyben kizárólagos hatalma van, és felügyel az ország
külső és belső biztonságára.
7. Cikkely: A király üzen hadat és köt békét, és soha, semmiféle esetben, semmilyen okból
nem idegenítheti el Korzika szigetét, illetve nem szüntetheti meg Korzika nemzeti egységét és
oszthatatlanságát.
8. Cikkely: A király nevezi ki a kormányzat minden alkalmazottját.
9. Cikkely: Az igazságszolgáltatás és a közpénzek kezelésének alkalmazottjai csak korzikaiak,
illetve törvényesen honosított személyek lehetnek.
1050
Ez nagyon kemény feltétel:az angol alsóház, melynek ekkoriban kb 550 tagja volt, már 40 fő megjelenése
esetén határozaképes volt. 1051
Ez is egy klasszikus polgári szabadságjogi elem: a parlamenti szólásszabadság. 1052
A petíciózás is tipikusan angol jogelem. Elvileg a korzikai hagyományok is ismerték, még a genovai
időkből, de nem volt közismert, elterjedt szokás.
169
VI. fejezet. Az igazságszolgáltatásról és a különféle bíróságokról
1. Cikkely: Az igazságszolgáltatás a Király nevében működik, és a rendelkezéseket a Király
által kinevezett ügyvivők hajtják végre, a törvényeknek megfelelően.
2. Cikkely: (A Király) alakítani fog egy Legfelsőbb Bíróságot, mely öt bírából és egy királyi
ügyvédből1053
áll, és Cortéban székel.
3. Cikkely: Mind a kilenc bírói kerületben lesz egy-egy elnök és egy királyi ügyvéd.
4. Cikkely: Mindegyik bíróság hatásköre, a bírák száma és hierarchiája törvényben lesz
szabályozva.
5. Cikkely: Minden pievének lesz egy podestája.
6. Cikkely: Minden községben lesz egy, a nép által kinevezett helyhatóság, melynek jogkörét
törvény fogja meghatározni.
7. Cikkely: Azokat a bűnöket, melyek testi vagy megszégyenítő bünteteést érdemelnek,
hivatásos bírák és esküdtszék fogja elbírálni.
8. Cikkely: A Királynak jogában áll kegyelmet gyakorolni, ugyanolyan módon, amint azt
Angliában gyakorlott előjogai szabályozzák.
9. Cikkely: Minden polgári, kereskedelmi és egyéb per Korzikán folytattassék le, az
elsőfokútól a legfelsőbb szintű tárgyalásig1054
.
VII.fejezet A rendkívüli bíróságról1055
1. Cikkely: Egy Rendkívüli Bíróság alakíttatik, mely öt, a Király által kinevezett bírából áll,
amely elbírálja az összes hatalmi visszaélési és árulási vádakat, s amelyet a Parlament Kamarája
vagy a Király állított fel, minden esetben esküdtszék közreműködésével.
2. Cikkely: A bűnesetek mikéntjét és az ítélkezés formáját vonatkozó törvények fogják
meghatározni.
3. Cikkely: E bíróság tagjai csak akkor üléseznek, ha a Kamara vagy a Király részéről vád
merül fel, és amikor az ítélet megszületett, feloszlanak.
VIII.fejezet A személyes- és a sajtószabadságról
1. Cikkely: Senkit sem lehet szabadságától és vagyonától megfosztani, csak ha ez egy
törvényes bíróság rendelkezésére történt, a törvény által előírt esetekben és módokon.
2. Cikkely: Ha valakit elfognak vagy fogságban tartanak, 24 órán belül az illetékes bíróság elé
kell állítani, hogy az elfogás okait a törvény szerint megítéljék1056
.
3. Cikkely: Abban az esetben, ha az elfogás zaklatásnak minősül, az érdekeltnek joga van
kártérítésért szót emelni az illetékes bíróságon.
4. Cikkely: A sajtó szabadsága kihirdettetik, kivéve a törvény szerinti visszaélések esetét.
5. Cikkely: Minden korzikai szabadon elhagyhatja országát, és visszatérhet oda a hozzá tartozó
javakkal együtt, amennyiben ez megfelel a törvényeknek és a hasonló esetekben alkalmazott
rendőri szabályoknak.
IX. fejezet A korzikai zászlóról és a hajózásról
1. Cikkely: A zászlón a mórfej lesz látható, a Király színeivel együtt, az Őáltala
meghatározandó formában.
2. Cikkely: A Király Korzika kereskedelmének és hajózásának ugyanazt a védelmet biztosítja,
mint ami többi alattvalóit is megilleti.
1053
Ez a királyi ügyvéd feltehetőleg azonos az angol államügyész fogalmával, vagyis olyan személy, aki
bármely perben az államot képviseli, akár ügyvédi, akár ügyészi szerepkörben. 1054
Ezt a passzust a korzikaiak vezették be, elsősorban annak kivédésére, nehogy az angol állami vezetőség
egyes pereket az angol felsőbíróságok elé utalhasson. 1055
Ez a bíróság dönt a hazaárulási ügyekről és a közvádi eljárásokról. 1056
Ez a brit Habeas Corpus-törvény átvétele.
170
3. Cikkely: A korzikai népet mélyen áthatja az Őfelsége, Nagy-Britannia Királya, és az angol
nemzet érdekei iránti elkötelezettség, a hála a királyi bőkezűségért és a Korzika számára hasznos
védelemért, és különösen azért, hogy biztosították számára a jelen alkotmányos törvényt, ezért
kijelenti, hogy eme érdekekre úgy tekint, mint a sajátjaira. Őfelsége dicsősége és a brit birodalom
érdekében elkötelezi magát, hogy osztozik annak minden háborújában és békéjében. A korzikai
Parlament mindig kész lesz elfogadni a jelen alkotmánynak megfelelő szabályozásokat, amelyeket
Őfelsége és Nagy-Britannia Parlamentje már elfogadott, a brit birodalom és a hozzá tartozó
területek kereskedelmének terjeszkedése és haszna érdekében.
X. fejezet A vallásról
1. Cikkely: Korzika egyetlen vallása a keresztény, katolikus, apostoli, római, a maga teljes
evangéliumi tisztaságában.
2. Cikkely: A Parlamenti Kamara jogosult meghatározni a parókiák számát, pontosan
szabályozni és meghatározni az intézkedéseket a korzikai püspökségek működésének biztosítására,
egyetértésben a Szentszékkel.
3. Cikkely: Minden más kultusz türelmet élvez.
XI. fejezet A koronáról és annak öröklődéséről
Korzika ura és Királya Őfelsége III. György, Nagy-Britannia Királya, és utódai, Nagy-
Britannia trónöröklési sorrendjének megfelelően.
XII. fejezet A Korzikai Királyság koronájáról és alkotmányáról
1. Cikkely: A jelen alkotmányos törvényt be fogják mutatni Őfelségének, Nagy-Britannia
Királyának, és az ő nevében Őexcellenciájának, Sir Gilbert Elliot úrnak, teljhatalmú
megbízottjának, aki e célra különleges megbízatással rendelkezik.
2. Cikkely: Az elfogadás aktusa során Őfelsége, illetve az ő nevében teljhatalmú megbízottja
megesküszik, hogy fenntartja a korzikai nép szabadságát az alkotmánynak és a törvényeknek
megfelelően, és ugyanezt az esküt utódai is le fogják tenni trónraléptükkor.
3. Cikkely: Az Általános Gyűlés azonnali hatállyal a következő esküt kéri Őexcellenciájától,
Sir Gilbert Elliot lovagtól: „Esküszöm a magam és a korzikai nép nevében, hogy nyilvánosan
elismerem Őfelsége, III. Györgyöt, Nagy-Britannia királyát, neki Korzika alkotmánya és törvényei
szerint hűséget és hódolatot fogadok, és megtartom ezt az alkotmányt és ezeket a törvényeket.”
4. Cikkely: Ezt az esküt minden korzikai le fogja tenni a saját lakóhelyén.
Egyhangúlag elfogadtatott és kihirdettetett a harmadik olvasat után a korzikai nép általános
gyűlésén.
Kelt Cortéban, 1794. Június 19-én, és aláírattatott személyesen, a Gyűlés valamennyi tagja
által.
Szicília 1812-es alkotmánya1057
III. Ferdinánd, Isten kegyelméből a Két Szicília és Jeruzsálem királya, Spanyolország infánsa,
Párma, Piacenza, Castro etc. hercege, Toscana örökös nagyhercege, etc.
1057
Forrás: A. Aquarone, M. D’Addio és G. Negri: Le Costituzioni Italiane. Milano, Edizioni Comunita,
1958., illetve http://www.dircost.org/sicilia1812.htm (2003.05.21)
171
Mi, általános vikáriusunk, mint helyettesünk által összehívtuk a rendkívüli, általános
Parlamentet az elmúlt év május elsejére, hogy gondoskodjék nem csupán az Állam szükségleteiről,
de tegye rendbe a visszaéléseket, javítsa ki a törvényeket, és mindenekelőtt, legyenek elkötelezett
eme leghűségesebb királyság teljes és tökéletes boldogsága iránt; így ezek közösen
összegyülekezvén, július 25-ére lefektették egy új Alkotmány alapjait, az alább részletezendő elvek
alapján; mely Alkotmány a felséges személyünk által engedélyeztetett augusztus elsején átadatott,
és ugyanazon hó tizedik napján végrehajtatóvá minősíttetett a királyság főjegyzője által; a
Parlament javaslatára, és a nemzet szavazásának következtében elfogadtatott, és elnyerte a Királyi
Szentesítést.
I. Hogy a vallás legyen egységesen és minden mást kizárva, az apostoli, római katolikus; és
hogy a király ugyanezen vallást legyen köteles hinni és vallani, és amint másikat kezd vallani, ipso
facto letétessék a trónról.
II. Hogy a törvényhozó hatalom kizárólagos birtokosa csakis a Parlament legyen. A törvények
akkor lépnek életbe, amikor elnyerik Őfelsége szentesítését. Minden törvényjavaslatot, bármilyen
tartalmú is, a Parlament elé kell helyezni, mielőtt megtörténne az uralkodói szentesítés. Ennek
formulája legyen veto, vagy placet, annak megfelelően, hogy a király elfogadja, vagy elutasítja (a
tövényt), módosítás nélkül.
III. Hogy a végrehajtó hatalom a király személyére tartozzék.
IV. Hogy a bírói hatalom legyen elkülönített és független a végrehajtó és a törvényhozó
hatalomtól, és hogy azt a bírák és bíróságok testületei gyakorolják. Ezek legyenek döntő-,
magánjogi- és büntetőjogi bírák, a Főrendiház (Camera dei Pari) döntése szerint, a Képviselőház
(Camera dei Comuni) javaslatára, éppen úgy, ahogyan azt Anglia Alkotmánya tartalmazza,1058
amint majd részletezi a Bíróságokra vonatkozó cikkely.
V. Hogy a király személye legyen szent és sérthetetlen.
VI. Hogy a király miniszterei legyenek alávetve a Parlament fennhatóságának és
ellenőrzésének, valahányszor vád alá helyezik, beperlik és elítélik őket, és vétkesnek találtatnak
valamilyen Alkotmányos kérdésben, törvénysértésben, vagy bármilyen súlyos hivatali
visszaélésben.
VII. Hogy a Parlament álljon két kamarából, az egyik legyen a Képviselőház (Camera de’
Comuni), benne a nép képviselői, mind a kincstári-, mind a földesúri birtokokról, melynek
feltételeit és formáit a Parlament fogja megállapítani a jövőre nézve egy alábbi cikkelyben; a
másikat hívják Főrendiháznak (Camera de’ Pari), mely állni fog minden egyházi főúrból, és azok
hivatali utódaiból, valamint a bárókból és azok örököseiből, és a főúri rangok jelenlegi viselőiből,
akiknek jelenleg joguk van szavazni az egyházi és katonai rendekben, és másokból, akiket Őfelsége
a későbbiekben kiválaszt, azon jogos feltételekkel és korlátozásokkal, melyeket a Parlament állapít
meg az ezen kérdést részletező cikkelyben.
VIII. Hogy a bárók, mint a Főrendiház tagjai, személyenként csupán egyetlen szavazattal
rendelkezzenek, megfosztatnak a (birtokaik) népessége arányában történő többes szavazat jogától.
A királyság jegyzője be fogja mutatni az aktuális bárók és egyházi személyek jegyzékét, és ezt
csatolni fogja a Parlament aktáihoz.
IX. Hogy a király kizárólagos joga legyen a Parlament összehívása, elnapolása és
feloszlatása, továbbá az intézmények kialakítása, melyet a közeljövőben fognak pontosítani.
Mindazonáltal Őfelsége minden évben összehívja (a Parlamentet).
X. Hogy egyetlen szicíliait se lehessen elfogni, száműzni, vagy más módon büntetni, javainak
és jogainak tulajdonában vagy élvezetében zaklatni, hacsak nem az új Kódex törvényeinek erejénél
fogva, melyet a jelen Parlament fog megállapítani, illetve a rendes bíróságok ítéletéből
következően, és olyan formában és olyan közbiztonsági előírásokkal, melyekről a jelen Parlament a
1058
A szicíliai alkotmányszöveg egyik legjellemezőbb sajátossága, hogy szuverén állam létére összesen 18
alkalommal hivatkozik határozottan az angol alkotmány elveinek, tartalmának átvételére.
172
későbbiekben fog dönteni. A Főrendiház fogja meghatározni az említett bíróságok formáját, amint
az Angliában is történik, melyekről az alábbiakban fog döntést hozni.
XI. Hogy ne legyenek többé feudumok, és Szicíliában minden allódiumként birtokolt
föld maradjon az azt jelenleg élvező, megfelelő család tulajdonában, örökletes birtokként.
Ugyancsak szakadjon vége a bárói joghatóságnak; és ezek a bárók legyenek mentesítve mindennek
terhétől, melyet azelőtt feudális jogaik hatálya alá tartozó személyek miatt hárult reájuk. Így
eltöröltetik az invesztitúra, a relevi1059
, a kincstári kötelezettség-átruházás, és a feudumok minden
régi, örökletes kötelezettsége, azonban minden család megőrzi a címeket és rangokat.
XII. Végezetül, hogy minden, a költségvetést érintő javaslat szülessék kizárólag és
következetesen a Képviselőház indítványára, és hogy amikor e javaslatok átkerülnek a
Főrendiházba, annak csak a szentesítéshez, vagy elutasításhoz legyen joga, a módosításhoz ne; és
hogy minden, a törvényhozás cikkelyeit, vagy minden egyéb tárgyat érintő javaslatot, mindkét
háznak joga legyen javasolni, és a másiknak pedig joga legyen elutasítani azt.
A fentemlített Királyi Szentesítés megtörtént az elmúlt augusztus 10-én, birtokunkról, és
Államtitkárunk közvetítésével a Parlament tudomására hoztuk, amely így az alábbiakban alakította
és dolgozta ki, állapította meg az új Alkotmány részletes cikkelyeit, melyet kijavítva és részletezve
az elmúlt november 7. napján jelenlétünkben királyságunk főjegyzője elé kerültek. Ezen
cikkelyeket még nem egészében szentesítettünk, és amennyiben a Parlament megállapítja a városi
tanácsok új formáját, melyek a jelen év május elsején el kell foglalják helyüket, ugyanekkorra meg
kell történjék a helyhatósági tisztviselők megfelelő megválasztása, akik ettől kezdve kötelesek
végrehajtani megbízásukat, és mivel az áttekintett fejezetek, a városi tanácsok új formájára
vonatkozólag a törvényhozó hatalomra tartoznak, szükség van az említett Képviselőház
képviselőinek megválasztására, melyről a jelen Parlament intézkedik. Az említett tanácsok
megszervezéséhez az új Parlament két Házának megalakulását követően szükség lesz a királyi
szentesítésre; mivel mi gyakoroljuk a végrehajtó hatalmat, a Titkos Tanács véleményének
tudomásul vételével, és miután megállapíttatott és elrendeltetett az egész királyságban a városi
tanácsok új szervezetének felállítása, a régi törvénycikkek azonnali hatállyal érvényüket vesztik.
Szicília 1812-es alkotmányának szövege
Ferenc, a Két Szicília trónörökös hercege, és III. Ferdinánd, Isten kegyelméből a Két Szicília,
és Jeruzsálem királya, Spanyolország infánsa, Párma, Piacenza, Castro etc. hercege, Toscana örökös
nagyhercege, stb. eme királyságának általános Vikáriusa
Mi, felruháztatván eme királyság általános Vikáriusi hatalmával, mint királyhelyettes,
rendelkezünk az uralkodói hatalom teljességével, mindenekelőtt a Királyi Szentesítés minden
hatalmával, az általános Parlament alábbi törvényeire vonatkozóan. Ennélfogva megvizsgálván az
alkotmány alapjait, és a jelen Parlament két Házának szervezetét, előjogait, és a városi tanácsokat; a
nemzet általános fényére, javára és boldogságának érdekében tétessenek közzé és lépjenek hatályba
az alábbi cikkelyek, melyeket az előző Parlament a figyelmünkbe és jóakaratunkba ajánlott; és a
Titkos Tanács véleményének megjegyzésével jelenjék meg mindegyik a következő módon:
I. Rész. A Törvényhozó Hatalom
1. fejezet.
1.§. A törvényhozás, valamint a törvények felfüggesztésének, magyarázatának, módosításának
és eltörlésének hatalma kizárólagosan a Parlamentre ruháztassék. Minden törvényhozási aktus
1059
Általában a privilégiumok egyik gyűjtőneve – Alessandro Rosselli lektor úr szíves közlése alapján.
Nyilvántartása Catasti e Relevi címen a nápolyi levéltárban található.
173
akkor emelkedik törvényerőre, és válik kötelezővé, amikor elnyerte a királyi szentesítést. –
placet1060
2.§. A Király, tetszése szerint válaszolhat a Parlament dekrétumaira, mielőtt azt
meghosszabítaná vagy elnapolná, a placet vagy veto formulával, változtatás, vagy módosítás nélkül,
amint azt méltóztatott 1812. augusztus 10-i üzenetében szentesíteni.
placet; ez a rendezés 1813-ra és későbbiekben is meghatározza a Parlament működését,
beleértve az új törvényeket és törvénykönyveket, melyek a jelen alkotmány integráns részévé
válnak, ezeket mindet különálló javaslatként kell majd tárgyalni, s ezek mindegyike
szentesíttethető, vagy elvettethető.
3.§. Minden törvényt be kell iktatni a királyság jegyzékébe, a Hivatal államtitkára köteles a
király nevében egy nyomtatott példányt elküldeni minden bírósághoz és köztisztviselőhöz, annak
végrehajtása érdekében.
Placet; azzal, hogy ez érintetlenül hagyja a korona rendeletkibocsátási jogát, és szükség esetén
kérhető a szigorítás, illetve a magyarázó végrehajtási rendelet.
4.§. Kizárólag a Parlament rendelkezik nem csupán a törvényhozás irányításával, de az új
magisztratúrák kinevezésének és megszervezésének, illetve a régiek letételének jogával is.
Placet; ez nemcsak az új magisztratúrák kinevezésére és megszervezésére vonatkozik, hanem
különleges esetekben feljogosít bennünket egy vagy több személy kiküldésére, hogy általuk
történjék a rendes magisztrátusok kiválogatása; a hatályos törvényben foglalt szabályok és eljárások
szerint.
II. fejezet
1.§. Kizárólag a Parlament joga bármiféle új adó kivetése, és a már meglévők megváltoztatása.
Mindezen pénztámogatások nem érvényesek egy évnél tovább. A Parlament minden döntése
semmisnek tekintendő, hacsak, amint ez a törvény is, el nem nyeri a Királyi szentesítést. – placet
2.§. Ma és a jövőben is a Nemzet lesz minden állami javaknak és bevételeknek a tulajdonosa,
bármilyen természetűek is azok; és a Parlament tetszése szerint rendelkezik azok felett, kizárólag
Királyi szentesítéssel. – placet
III. fejezet
Az egyházi javakat elidegeníthetetlennek kell tekinteni, hacsak ezek esetét nem vizsgálja felül a
Szentszék.
Placet; hacsak azok bírói eljárás alatt nem állnak.
IV. fejezet
A Főrendiház és a Képviselőház felállásának áttekintése
1.§ A legközelebbi, és az összes azt követő parlament, melyet Őfelsége össze fog hívni, két
Kamarából álljon, egyik Főrendeké, avagy Uraké, a másik a Képvislőké. – placet
2.§ A Főrendiház állni fog valamennyi báróból, és azok örököseiből, minden papi személyből
és azok utódaiból, akiknek éppen joguk van a Parlamentben ülni és szavazni. Minden egyházi és
világi (spirituali e temporali) úr egyetlen szavazattal rendelkezik, függetlenül attól, hogy hány
címet visel. – placet
3.§ Hogy biztosítva legyenek ezen egyes címek, azért a királyság főjegyzője feljegyzést készít
róluk, akárcsak az egyházi főurakról; ezt a jegyzéket csatolni kell a parlamenti jegyzőkönyv
végéhez. – placet
4.§ A világi urak méltósága, és az alábbi jegyzékben foglalt címe legyen örökletes és
elidegeníthetetlen, ne lehessen másra átruházni, sem eladás, sem adomány, sem bármi másféle
módon, kizárólag csak öröklés útján, és csak amennyiben ez az öröklés folytonossága szilárdan az
1060
Sajátos vonása az alkotmánynak, hogy gyakorlatilag párbeszédes formában íródott: a törvényhozás által
írott szövegek mellett ott van a szentesítő megjegyzése, jóváhagyása, vétója, illetve esetenként hosszabb,
szöveges megjegyzése.
174
adott családon belül marad. Ugyanúgy maradjon örökös és elidegeníthetetlen a parlamenti papi
méltóság.
5.§ Őfelségének módja lesz annyi világi Főurat kreálni, amennyit csak jónak lát, feltéve, hogy
ezeket szicíliai hercegi (principi, duchi), márkii, grófi, algrófi (visconti), vagy bárói címmel látja-e
el, és amennyiben ezek földbirtokának éves tiszta jövedelme legalább17 ezer once;1061
de bármilyen
okiratot állít is ki a király, annak érvényességéhez szüksége van a Főrendiház jóváhagyására, mert e
kinevezések csak ezáltal válnak érvényessé.
Placet a főrendi kinevezésekre, de Őfelsége úgy értelmezi ezt, hogy előre kijelenti, hogy kedve
szerint felülemelkedik a korlátozásokon.
6.§ Szicíliai királyságunkban alapíthatók új püspökségek, s ezzel együtt természetesen új
egyházi főrendek és püspökök is kinevezhetők, utódaikkal együtt. – placet
7.§ Világi főrendekké tehetők, azok távollétében közvetlen örököseik: hasonlóképp az egyházi
főrendeké is: joguk van ezen kívül távollétükben helyettest állítani, bármely másik főrend
személyében, de egy személy nem halmozhat fel egynél több megbízást. – placet
V. fejezet
1.§ A Képviselőház álljon a nép képviselőiből, a királyság egész területéről, anélkül, hogy
bármiféle különbséget tennénk a kincstári és bárói birtokok között, népességük, vagy területük
alapján. – placet
2.§ Az egész királyság, kivéve a hozzá tartozó szigeteket, osztassék 23 kerületre, melyet a
térkép szerint úgy osszanak fel, hogy mindnek székhelye egy népes város legyen, és ezt regisztrálja
a királyság főjegyzője. Minden ilyen kerület két-két követet fog a Képviselőházba küldeni. – placet
3.§ Palermo városa hat mandátummal rendelkezik, Catania és Messina egyenként három
mandátummal: és az összes többi város, melynek népessége eléri a 18 ezer lelket, kettővel, a
megfelelő választókerületi képviselőkön túl. – placet
4.§ Minden város, vagy föld, melynek lakossága meghaladja a 6 ezer, de nem éri el a 18 ezer
lelket, egy (mandátummal rendelkezik). – placet
5.§ Az a város, vagy föld, melynek lakossága 6 ezer fő alatt marad, a választókerületekhez
számíttasson. „De a Parlament kijelenti, hogy nem fosztja meg képviseletétől az azt jelenleg már
élvező, kincstári tulajdonban lévő városokat még akkor sem, ha lélekszámuk nem éri el a 6 ezer főt;
hacsak az idők folyamán lakosságuk nem csökken a 2 ezer fő alá”. – placet
6.§ Az 1798-ban publikált népesedési adatok szolgáljanak a fentemlített végrehajtás alapjául;
természetesen mindig a legutoljára nyilvánosságra hozott népesedési adatok szolgáljanak
normaként a képviselet létszámának elosztásakor, amennyiben a Parlament jóváhagyja azokat. –
placet
7.§ Lipari szigete egymagában egy képviselővel rendelkezzék, amint jelenleg is. – placet
8.§ Palermo és Catania városok tudományegyetemei mindegyikének legyen egy képviselője :
mivel a palermói egyetem eddig, mint Badia birtokosa, rendelkezett már egy parlamenti szavazattal
a Főrendiházban, ezt most elveszíti, és szavazatot nyer a Képviselőházban. – placet
9.§ A népesedési térkép, mely a képviselet elosztásához szükséges, az 1798-as népszámláláson
alapszik, és ezt mindig szilárdan rendezni kell, és ezt mindig az utolsó adatfelvételhez kell igazítani,
akárcsak a Főrendek esetében. – placet
10.§ A Képviselőházban senkinek sem lehet egy szavazatnál vagy egy meghatalmazásnál
többje, és egyetlen tag sem ruházhatja át, vagy idegenítheti el szavazati jogát, csak választókerülete
teheti meg ezt. – placet
VI. fejezet
Nem lehet egyetlen választókerület, város, föld, vagy tudományegyetem képviselője sem az,
aki
1061
Mai helyesírással oncia: korabeli pénznem, oncia napoletana, illetve once siciliana, 6 dukátos aranypénz,
mely hasonlóan a fonthoz, egy uncia (kb 33 gramm) ezüst értékében számolandó.
175
1.§ Bármely idegen nemzet tagja – placet
2.§ Nem töltötte be huszadik életévét – placet
3.§ Azok, akik büntetőjogi vád alatt állnak, mindaddig, amíg a vádat nem törölték – placet
4.§ Valamennyi bíróság elnökei és bírái, és minden egyéb magisztrátus, kivéve a helyhatósági
magisztrátusokat – placet
5.§ A hadsereg és a flotta jelenleg szolgálatban álló tisztjei, tábornoktól lefelé, kivéve azokat,
akiknek jövedelme évi 300 once – Vetat
6.§ Minden állami hivatal másodrendű alkalmazottjai, úgymint a királyi titkárság, a vámhivatal,
titkosszolgálat, és a közhivatalok többi ágai, valamint azok, akik Őfelsége kegyéből életfogytig
szóló penziót élveznek – placet
7.§ Nem lehetnek egy választókerület képviselői azok, akik Szicíliában nem rendelkeznek
tiszta, és olyan életfogytig szóló jövedelemmel, mely földbirtokból származik, melynek adóalapját
kéthavonta térítik, vagy nem rendelkeznek bármely ingatlantulajdonnal, melynek éves jövedelme
legalább 300 once – placet
8.§ Palermo város követe nem lehet olyan személy, akinek Szicíliában nincs legalább évi 50
once jövedelme – placet
9.§ Nem lehet egyetlen város, parlamenti föld, vagy egyetem képviselője sem az, akinek
Szicíliában nincs legalább évi 150 once jövedelme; de az egyetemek képviselői felmentést
kaphatnak, ha ugyanezen jövedelmet az egyetemen betöltött katedrájuk révén igazolják – placet
10.§ Minden megválasztott személy, akár kerületet, várost, földet képvisel, köteles magával
hozni a Parlamentbe a szükséges költségeket: az egyetemek követei számára ezen összegeket ki
lehet egészíteni, de ez a támogatás nem haladhatja meg a napi 1 once-t, és ehhez el kell nyerni a
városi tanács egyetértését – placet
11.§ Mindazok, akik szicíliai születésűek, szicíliaiak fiai, és Szicíliában laknak, és megfelelnek
a fenti feltételeknek, beengedhetők a Képviselőházba, vizsgálat, rangsorolás és feltételek nélkül –
placet
VII. fejezet
1.§ Nem nyerhetnek bebocsátást képviselőként a Képviselőházba az Állam adósai, azok,
valamint akik születésük szerint a Főrendiházban ülhetnének, ha jelenleg hasonló körülmények
között találhatók; engedjék tehát át másoknak a képviselőséget a fizetésképtelen adósok, ha 4 éven
belül nem törlesztik le tartozásuk egész összegét, de ha csupán késlekednek, ne tekintsék adósnak
őket, ellenben ha a végrehajtó hatalom nem tudja elérni az adósság visszatérítését, rendeljen el
végrehajtást az államkincstár javára. – placet
2.§ Ne történjék kivételezés sem az egyik, sem a másik Ház tagjaival, a mentelmi jog azonban
illesse meg őket, hogy személyüket ne lehessen zaklatni, hacsak az új kódex alapján bűnösként nem
ítélik el őket.
Placet, hogy töröltessék el a kivételes elbánás, és hogy a mentelmi jog révén ne lehessen
zaklatni senkit polgári ügyben, bűnügyekben sem, de az új büntetőkódex érvénybe léptéig az
egyetlen büntetés a belső száműzetés legyen.
VIII. fejezet
1.§ A Képviselőház egy-egy kerületének képviselői azok által választassanak meg, akik abban
a kerületben éves tiszta jövedelemként legalább 18 once jövedelemmel rendelkeznek, melynek
forrása saját tulajdon, haszonélvezet, vagy bármilyen vagyon, eltekintve a kéthavi járadéktól, vagy
bármiféle ilyen jellegű tulajdonból – placet
2.§ Palermo város követeit azok válasszák, akik a városban, vagy annak területén éves, tiszta
jövedelemként legalább 50 once-val rendelkeznek, melynek forrása saját tulajdon, haszonélvezet,
vagy bármilyen vagyon, eltekintve a kéthavi járadéktól, vagy bármiféle ilyen jellegű tulajdontól:
vagy azok, akik a városban, vagy területén olyan közhivatalt viselnek, melynek éves jövedelme
legalább 100 once; és végül az öt konzul közül, akik régóta rendelkeznek Palermo városa elöljárói
176
megválasztásának kiváltságával, egy konzul, és a kézművesmesterek törvényes korporációinak
fejei, ahányuknak éves jövedelme eléri a 18 once-t – placet
3.§ Minden más városban és parlamenti birtokon azok rendelkezzenek választójoggal, akik
azon városban, vagy azon a birtokon legalább18 once éves jövedelemmel rendelkeznek, származzék
az saját tulajdonból, haszonélvezetből, vagy bármilyen jövedelemből, eltekintve a kéthavi
járadéktól, és minden más ilyen jellegű tulajdonból – placet
4.§ A fentemlített városokban és földeken mindenki legyen választó, aki közhivatalból, vagy
ingatlanból legalább 50 once éves jövedelemmel rendelkezik, valamint a konzulok és a kézművesek
vezetői, amennyiben 9 once éves jövedelemmel rendelkeznek – placet
5.§ Végezetül a két egyetem képviselőit válassza meg a rektor, a titkár, a professzori kar,
valamint a doktorok kollágiuma – placet
6.§ Bárki, akinek jövedelme 18 once, vagy annál több, választójoggal rendelkezik a város vagy
föld képviselőinek megválasztására, és ebbe beleértendők azon kerület képviselői, amelybe a város
vagy birtok beletartozik – placet
7.§ Ezek a kifejezett követelmények, melyeket a képviseletnél figyelembe kell venni a
választókkal kapcsolatban – placet
IX. fejezet
1.§ A hadsereg kapitányai, és az ítéletvégrahajtók kapitányai kötelesek segédkezni a
Képviselőház képviselőinek megválasztásánál, illetékességi helyükön, a megfelelő időben adott
utasítások szerint.
Placet, alkossák meg a végrehajtási utasításokat.
2.§ Minden körzet hadseregkapitányának és minden város, vagy föld ítéletvégrehajtójának
kötelessége a szavazás szabályainak megtartása, melyekről az alábbiakban lesz szó; és minden
szavazó összehívása a szavazás procedúrájának meghatározott napján – placet
3.§ Akadályozzák meg a rendzavarást és rendbontást a gyűlésen; megfellebbezhetetlenül
döntsenek, abban a pillanatban, amikor bármilyen vita vagy kétség merül fel a szavazás és a
választások törvényességével kapcsolatban; és arról is megfellebbezhetetlenül döntsenek, hogy az
adott helyen hogyan lehet megelőzni a felmerülő rendzavarásokat; és amennyiben valaki súlyosan
kifogásolja az eljárást, és a hadseregkapitányok, vagy ítéletvégrehajtók döntéseit, módja lesz rá,
hogy a választások után az ügyet a Képviselőház elé vigye, melynek törvényes joga dönteni saját
tagjai megválasztásának törvényessége vagy törvénytelensége fölött – placet
4.§ A választás végrehajtása után a jegyző tartson ellenőrzést, és adjon minden megválasztott
személynek igazolást – placet
5.§ Amennyiben egy kerület, város, vagy föld képviselete bármi okból megüresedik, akkor az
említett kerület, város, vagy föld a meghatározott formában bonyolítson le újabb választást, és a
hadseregkapitányoknak és ítéletvégrehajtóknak adjanak utasításokat az újabb választás
lebonyolítására, és a meghívólevelek elkészítésére, az alábbiak szerint – placet
6.§ Ami a palermoi és cataniai egyetemek képviselőinek megválasztását illeti, azt a fentemlített
egyetemek aktuális rektora, illetve annak távollétében a rangidős professzor bonyolítsa – placet
7.§ A hadsereg kapitányai, az ítéletvégrahajtók és a két egyetem, a palermoi és cataniai rektora
nem kell, hogy beavatkozzanak a képviselőkkel kapcsolatos, a választásokhoz szükséges, fentebb
részletezett elvárások megítélésébe, azonban a választások lebonyolítása után vizsgálják és ítéljék
meg, először a főjegyző, majd az érdekeltek jelezzék azt a Képviselőháznak – placet
X. fejezet
1.§ A kerületek képviselőinek megválasztása történjék az adott kerület székhelyén – placet
2.§ A várososk és parlamenti birtokok képviselőinek megválasztása történjék az adott városban
vagy birtokon – placet
3.§ Az ilyen gyűlést az említett kapitányok szervezzék mindig nyilvános helyen, vagy téren –
placet
177
4.§ Minden választónak joga van jelölteket állítani; de a választás azok között történjék, akik
vélhetőleg a szavazatok többségét fogják kapni – placet
5.§ Minden választó személyesen kell leadja szavazatát, távollétében szavazatát a megfelelő
jegyző kezébe tegye le, a kapitányok és azok tisztjei jelenlétében, akik azt feljegyzik, ennek formája
az alábbiakban pontosíttatik – placet, de a formát hamarosan jóvá kell hagyni.
6.§ Egyetlen főrendnek sincs joga a Képviselőház tagjainak megválasztásába avatkozni –
placet
7.§ A közösség jegyzője vezeti a választásokat, köteles ott asszisztálni – placet
8.§ A hadsereg bármiféle egysége számára tilos az említett választások kijelölt helyszínén
tartózkodni – placet
9.§ Ha nyilvánvalóan nélkülözhetetlen rendeltetésű, garnizonban elszállásolt helyőrség van az
említett helyeken, el kell azt távolítani legalább két mérföldnyire, és két nappal előbb, és csak a
választások lebonyolítása után két nappal térhetnek vissza – placet
10.§ Egyetlen, a koronától függő, vagy annak alkalmazásában álló személy sem avatkozhat
bele a választások lebonyolításába, 200 once bírság, és hivatalvesztés terhe alatt – placet
11.§ A jelöltek nem adhatnak a választóknak pénzt, nem rendezhetnek ünnepséget, lakomát,
ellenkező esetben kétszáz once büntetést fizetnek, és a választás eredményét megsemmisítik –
placet
12.§ A palermói és cataniai egyetemek képviselőinek megválasztása történjék a fentebb
ismertetett szabályok szerint; és a felelős titkár és a rektor jelenlétében, a főjegyző fogadja és
jegyezze fel a professzorok szavazatait – placet
13.§ Egy király által adományozott állás elfogadása önmagában véve is megüresedetté teszi a
Képviselőházi helyet, kivéve a katonai állásokat; ezeket újra kell választani, miáltal az összes ilyen
alkalmazott a 6. fejezet 5. paragrafusa értelmében megtarthatja hivatalát – placet, de az összes többi
alkalmazott, aki nincs kivéve a 6. fejezet említett paragrafusának hatálya alól, közbenjárást kérhet.
XI. fejezet
1.§ Legyen Őfelsége kizárólagos joga a Parlament összehívása, feloszlatása és elnapolása –
placet
2.§ A király köteles azt minden évben összehívni, a 9. cikkely előírása szerint – placet
3.§ Mindamellett a király köteles összehívni, elnapolni, vagy feloszlatni a Parlamentet olyan
gyakran, ahogyan azt az ő Titkos Tanácsa jónak látja, melynek felállását az alábbiakban részletezik
– placet
4.§ A Képviselőház képviselete ne tartson az összehívás dátumától számított 4 évnél tovább,
ekkor természetszerűen szakadjon vége – placet
5.§ A Parlament összehívása történjék a királyság főjegyzőjének útján, aki közzéteszi a király
akaratát, miszerint minden egyes főrend, és a Képviselőház tagjai kapják meg a királyi rendeletet,
melyet az államminiszter ismertet a főjegyzővel – placet
6.§ A Képviselőház tagjainak megújításához utasítsák a hadsereg kapitányait, az
ítéletvégrehajtókat, és a két egyetem rektorát, hogy hívják össze a választókat a közösség képviselői
választásának lebonyolítására egy meghatározott időpontban, de ez nem lehet sem több, sem
kevesebb negyven napnál; és ez az alább részletezendő formában történjék, a végrehajtó rendeletet
a király adja ki az államminiszter, és a vele kapcsolatban levő főjegyző útján – placet
7.§ A Parlament megnyitása történjék Őfelsége személyes részvételével, vagy egy főrend
delegálásával, a Főrendiházban, aki leteszi a hűségesküt két királyi megbízott kezébe, katolikus
formula szerint, és a belépő képviselők jelenlétében, akik a Ház korlátjánál állnak – placet
8.§ A király beszédet mond, illetve felolvastatja a körülményeknek megfelelően, amelyre
egyetlen tag sem köteles válaszolni – placet
9.§ A Parlament elnapolását, vagy feloszlatását Őfelsége személyesen végzi, vagy
meghatalmaz valakit, és ez a megnyitáshoz hasonlatos formula szerint történik (eltekintve az
eskütételtől).
178
Placet – úgy értve, hogy ha elnapolás készül, és ha a parlamentet egy későbbi időpontban
akarják összehívni, és ez nem a választások éve, amint azt eme fejezet 2. paragrafusa leszögezi, és
ha Őfelsége fel kívánja oszlatni a Képviselőházat, és új tagokkal kívánja összehívni azt, mind az
első, mind a második esetben bármely függő vitát semmisnek kell tekinteni.
XII. fejezet
1.§ A Főrendiházban mindig legyen felállítva egy három lépcsőn álló trón – placet
2.§ A Parlament megnyitásának napján a király azon fog ülni – placet
3.§ Jobbján álljanak a királyi család hercegei, akik éppen képviselik azt, az egyházi és világi
főrendek, úgymint az érsekek, a püspökök, és a többi egyháziak, rangidősségi sorrendben; balról
álljanak a világi főurak, rangjuk szerint; a trónnal szemben, a terem hátuljában lévő korlát mögött
álljanak a közösségek képviselői – placet, de a képviselőket segítse, és őket elkísérje a királyság
első tisztviselője (primario Magistrato del regno), és az új bíróságok felállításáig, az elnökök és
tanácsosok bizottsága.
XIII. fejezet
1.§ A Képviselőháznak tagjai között nem lehet megkülönböztetést tenni, illetve valamelyiknek
előjogokat adni; a Felsőházban az ülésrend a rangadományozás elsőbbsége szerint alakuljék: akinek
legkésőbb adományoztatott a címe, az kerüljön az utolsó helyre – placet
2.§ Mindkét Házban a szavazások zűrzavarának elkerülése végett jobbra helyezkedjenek el az
igennel szavazók, balra pedig az ellenzők – placet
XIV. fejezet
1.§ A Főrendiház elnökét minden Parlamentben Őfelsége válassza az adott Ház tagjaiból; a
Képviselőházban pedig válassza azt a Képviselőház, Őfelsége pedig hagyja jóvá – placet
2.§ A Képviselőház elnökének megválasztása történjék az ünnepélyes megnyitás napján, ennek
lebonyolítását a királyság főjegyzője végezze – placet
3.§ Minden ilyen választás titkos szavazással történjék, és csakis a Képviselőház tagjai által –
placet
XV. fejezet
1.§ Mindkét Ház elnöke az alábbi kiváltságokkal és előjogokkal bír:
- Megkülönböztetett helyen ül;
- A Ház nevében válaszol és szónokol, valahányszor az szükséges;
- Az ügyeket vitára bocsátja;
- Javaslatot tesz a szavazás lebonyolítására, a kancellár segitségével összeszámlálja az
eredményt, majd közzéteszi azt,
- Minden vitában végső döntést hoz, és a felemelkedő tagok közül meghatározza a szólás
sorrendjét;
- Elrendeli a csendet és a rendet, elcsitítja a Ház ellenségeskedését és zavargását; és ha
semmiféle sürgősség nem merül fel, a Házat megbünteheti ellenőrző szavazással, szóban, vagy
írásban, vagy még súlyosabb büntetésekkel, fenyítésekkel, a bűn vagy vétek arányában - placet
2.§ Az elnöknek kizárólag szavazategyenlőség esetén van szavazati joga – placet
3.§ Kezeli a kiadásokat, és felügyeli a szabályokat, és a Ház politikáját – placet
4.§ Teljesíti és aláírja a Ház részéről annak minden határozatát – placet
5.§ A tagok közül mindenkit meg lehet inteni, de durvaság és üldözés nélkül; lehet büntetéssel
fenyítéssel fenyegetőzni, de nem lehet kiszabni semmiféle büntetést a Ház egyetértése nélkül –
placet
6.§ Mindenben egyenlőként, minden egyes tag alá van vetve a Ház ellenőrzésének és
büntetésének, ezeket súlyos esetekben meg lehet fosztani hivataluktól, és a Házból ki lehet őket
zárni – placet
179
XVI. fejezet
1.§ Egyetlen bírónak sincs hatalma üldözni, keresni, elfogni, elítélni, vagy az ítéletet
végrehajtani a két Ház egyetlen tagja, illetve általában a Ház ellen sem, bármilyen eset, tett, vita,
vagy szónoklat történt is a Parlamentben; az ilyesmit ezer once bírsággal büntessék, továbbá
közhivatalvesztéssel, és a szigetről való tíz évnyi száműzetéssel – placet
2.§ Őfelsége bármilyen ítélet végrehajtásakor megbocsáthat, vagy enyhíthet bármiféle
büntetést; a bűnöknek ezen megbocsátását vagy enyhítését Őfelsége rendelete átruházhatja
megbízottakra – placet
3.§ Egyedül a Ház ismerheti el a kihágásokat, melyeket az említett Ház saját tagjai követnek el;
a büntetést csak büntetőszavazás után rendelheti el, vagy szóban, vagy fenyegetéssel, bezárással,
Parlamentből való kizárással, és más súlyos büntetésekkel, amint azt majd az új
büntetőtörvénykönyv előírja - placet
XVII. fejezet
1.§ A két elnök, akit a két Ház a saját kancellárjává választ, 400 once évi fizetést kap.
Placet, de Őfelsége tetszésétől függ, hogy királyi jóváhagyását adja a megfelelő elnökök
kinevezéséhez.
2.§ Mindkét kancellár két titkárt választ, száz once éves fizetéssel, és egyéb alárendelt
hivatalnokokat, akiket az adott Ház szükségesnek tart – placet
3.§ A két elnök mindkét Ház számára egy-egy hivatalsegédet választ, fejenkét száz once éves
fizetéssel – placet
4.§ A két kancellár és a megfelelő titkárok külön-külön feljegyzik saját Házuk minden tettét,
összeszámolják és közzéteszik a szavazatokat, és megőrzik azokat megfelelő feljegyzésekben.
Placet, megfelelően az 1. paragrafusban jelzett Felséges Akaratnak.
5.§ A királyság főjegyzője levéltárában megőriz minden egyes szentesített és nem szentesített
törvényt, egy olyan hivatalban, mely a Parlament épületében fog működni – placet
6.§ És legyen a Képviselőháznak, fentebb említett alkalmazottain kívül egy rendfenntartó
kapitánya, akit a Ház elnöke válasszon: ő legyen a Ház rendjének őre, tőle függjék annak rendje.
Legyen az ő különleges kötelessége a Ház minden megbízásának végrehajtása, a Ház ügyeivel
kapcsolatban, amennyiben az elnyerte az elnök hitelesítő aláírását; éves fizetése 150 once legyen. A
Főrendiház elnöke válasszon egy hasonló hivatalnokot olyan fizetéssel, mely megfelel Anglia
alkotmányának.
Placet a tisztségre, de ezeket a Király válassza, a főjegyző jelölése alapján, amíg Őfelsége nem
rendezi ennek kérdését a pápai Nagy Kamarás analógiájára.
7.§ Az egyik Ház a másikkal követség útján értekezik, mely álljon három, vagy több tagból, az
adott Ház elhatározása szerint – placet
8.§ A hivatalsegédek feladata legyen a Ház rendjének megőrzése az ülések alatt, álljon az
ajtónál avégett, hogy jogosulatlan személy oda be ne léphessen, és minden felmerülő alkalomkor
segítsen – placet
9.§ A fentemlített hivatalnokokat ne lehessen hivatalukból elmozdítani, csakis hivatali kihágás
miatt, illetve tisztességtelen viselkedésért – placet
10.§ Legyen a Parlamentnek egy nyomdája, annak falain belül. Ennek költségeit hozzá kell
adni a fentebb említettekhez – placet
11.§ Ennek igazgatója tartozzék kizárólag a két Ház elnökéhez, és mindenki mást kizárva,
csakis ezek adhatnak utasítást bármilyen, a két Ház elé kerülő javaslat kinyomtatására – placet
12.§ A Házban alakítsanak ki egy korlátot azon személyeknek, akik nem a Parlamenthez
tartoznak – placet
13.§ Az ilyenek kaphassanak belépési engedélyt a Ház valamelyik tagjától, vagy elnökétől –
placet
14.§ Az elsők nem adhatnak ki, csak egyet: a második kettőt – placet
180
15.§ Bárki, aki engedélyt kapott, nem viselhet fegyvert, botot, kézifegyvert, nem beszélhet
hangosan, és semmiféle incidenst nem rendezhet, különben a Ház azonnal elfogatja és le is
tartóztatja, és valahányszor a Ház titkos bizottsággá alakul, senki sem maradhat benn – placet
XVIII. fejezet
1.§ Bármelyik Háznak bármelyik tagjának jogában áll bármiféle javaslatot tenni – placet
2.§ A törvényjavaslatot a Háznak írásban kell beadni, ahhoz, hogy a javaslat eljusson a végső
vitáig és szavazásig, fel kell olvasni, és meg kell vitatni három különböző ülésen. Miután a Ház
komolyan megvizsgálta az említett javaslatot, egy bizottságot választ, amely elkészíti kísérő-
jelentését az említett Ház számára; azt vigyék a királyság főbírósága elé, mely a Főrendeknél
elkülönített helyen, az elnöktől jobbra ülésezik; itt ne beszélhessék meg a témát, ne lehessen abba
beavatkozni, csupán egyetértő szavazatot adhassanak, Anglia alkotmányának megfelelően.
Placet, hozzátéve, hogy a 12. fejezet 3. paragrafusa értelmében a főbíróság tagjai minden új
Parlamentbe legyenek meghíva, vehessenek részt a Főrendiház ülésein, és jogalkotási kérdésekben
adhassák le pusztán véleményező szavazataikat.
3.§ Ugyanezen célból vezessék be a Házban a titkos bizottsággá alakulást, hogy alkalom
adódjék a javításra és helyesbítésre, szigorú formaságok nélkül – placet
4.§ Hogy mindkét Ház tetszése szerint korszerűsíthessen saját gyűlésein, vitáin és
határozathozatalain – placet
5.§ A két Kamara egyikében elvetett javaslatot nem lehet újra előhozni, csupán a következő évi
ülésszakon – placet
XIX. fejezet
1.§ Minden olyan törvényjavaslat, amely a költségvetéssel és az adókkal foglalkozik, csak a
Képviselőházban indítványozható – placet
2.§ Ezzel kapcsolatban a főrendeket csupán a jóváhagyás illetve az elutasítás joga illeti meg, a
változtatásé illetve a módosításé nem – placet
3.§ Minden olyan törvényjavaslatot, melynek következményei hatással és befolyással lesznek a
főrendekre, csak a Főrendiházban lehet indítványozni, és a Képviselőházban semmiféle módosítást
nem lehet tenni, a képviselőket csupán az egyetértés, illetve az elutasítás joga illeti meg – placet
4.§ Őfelsége nem avatkozhat be, még csak tudomással sem bírhat semmiféle függőben lévő
javaslatról, melynek vitája a Parlamentben folyamatban van; az egyetlen kérdés, hogy miután
mindkét Ház megszavazta azt, terjesszék azt Őfelsége elé, aki vagy jóváhagyja, vagy megvétózza
azt – placet
5.§ Őfelsége, miután nyilvánosságra hozta jóváhagyását, vagy vétóját, egyetértésben titkos
Tanácsával; vagy királyi leirattal, vagy szóban a Főrendiházhoz folyamodik, ahová meghívják a
Képviselőház tagjait, a fentebb ismertetett forma szerint – placet
6.§ Minden alkalommal, amikor Őfelsége kegyeskedik szóban megadni Királyi Szentesítését,
és a Főrendiházba jön, a Képviselőház belépő tagjai a korlátnál állnak; a főjegyző hangosan
felolvassa a Parlament által megalkotott cikkelyeket, és a Főrendiház kancellárja kimondja a placet
vagy a veto szót, amint azt a király kinyilvánította – placet
7.§ A kancellár minden paragrafus végére feljegyzi a placet vagy veto szót, mivel ezáltal nyeri
el a törvényerőt, a királyság főjegyzőjének megerősítésével, és ugyanoda elhelyezve a királyi
pecséttel, és az eredeti példányt a főjegyző helyezze el a Parlament megfelelő archívumában –
placet
8.§ Egyik Ház sem avatkozhat be, és tudomással sem bírhat azon javaslatokról, melyeket a
másik éppen vitat – placet
9.§ Mindkét Ház egyet kell értsen minden pontban, és ha valamely javaslatot illetően
nézetkülönbség merül fel, akkor állítsanak össze egy bizonyos létszámú követséget a tagjaik közül,
akik üljenek össze a nézetkülönbségek összebékítésére, és vezessék a Házakat egyetértésre, és
egységes szavazatokra – placet
181
XX. fejezet
A Főrendiház határozatképességéhez legalább 30 tag jelenléte szükséges, a Képviselőházéhoz
pedig legalább hatvan. Valahányszor az egyik Ház elnöke úgy látja, hogy nincs meg a megfelelő
létszám, elnapolhatja az ülést a következő napra, vagy a következő, alkalmasnak talált napra –
placet
XXI. fejezet
A Parlament két Háza különböző napokra is megállapíthat ülésnapokat, nem szükségszerű,
hogy mindkét Ház ugyanazon a napon ülésezzék – placet
XXII. fejezet
Minden szicíliai polgár, aki nem tagja a Parlamentnek, jogosult előállni kérdéseivel, vitatkozni,
törvényt javasolni a saját maga, vagy valamely közösség nevében, a Parlament egyik tagjának
közreműködésével: ha a kérdés, javaslat, vagy vita közérdeket érint, a Ház egyik tagja, akit a Ház
törvényesen nem utasíthat el; ha személyes érdeket érintő javaslatról van szó, akkor az kerüljön egy
bizottság elé, mely támogatólag, vagy elutasítólag dönt annak további sorsáról – veto
XXIII. fejezet
Minden főrendnek joga van a Ház naplójába bejegyeztetni érvekkel alátámasztott tiltakozását,
illetve a döntés után azzal ellentétes véleményét – placet
XXIV. fejezet
1.§ Mindkét Ház bármelyik tagja, aki megvádoltatott, azonnal távozzék az ülésteremből, és
nem térhet vissza addig, amíg a korláthoz nem szólítják, vagy nem törlik az ellene szóló vádat –
placet, de csak ha a vád egy bizottság jelentése alapján történik, és nem csupán egyetlen javaslatra.
2.§ A rendelkezéseket a hivatalsegéd útján hajtsák végre – placet
3.§ A Képviselőház, miután megállapította a vádat, megkezdte a bizonyítékok keresését, és a
per dokumentumaival dokumentált vádat átadja a Főrendeknek, azok lefolytatják az eljárást, és mint
bíró, meghozzák a király ítéletét.
Placet, ha csupán közönséges bűncselekményről van szó; de ha hűtlen kezelést tárgyalnak,
akkor kizárólag a Képviselőház képviselheti a vádat, és a pert a Főrendiház fogja lefolytatni.
4.§ Mindkét Háznak joga van bárkit elfogatni, aki becsületsértést követ el, de először meg kell
kérdezni a Parlamentet, ha az ügy nem pontosan meghatározott, és azt rendes köztisztviselő követte
el.
Placet, azzal, hogy az elfogó kíséretet rendes bíró állítsa ki (amint azt az eljárás szükségessé
teszi), mert ha az ítélet, határozat szövege és az elfogásról történő értesítés nem pontos, illetve ha az
érintett személyt nem találták meg, és nem tudták bíróság elé állítani a Parlament elnapolásának
napjáig, azon személy maradjon azonnali hatállyal szabadlábon.
XXV. fejezet
1.§ Minden főrend egyenlő jogilag: ők a korona örökletes tanácsadói – placet
2.§ A főrendek, azok feleségei és özvegyei, amíg második házasságot nem kötnek, valamint a
főrendek örökösei bűnügyekben kerüljenek a Főrendiház bírósága elé, a későbbiekben megállapított
formában
Placet, de Őfelsége joga fenntartassék, hogy kifejthesse saját véleményét a kialakított
formákkal kapcsolatban.
3.§ A rang csupán a családapára korlátozódik – placet
4.§ A főrendek tanúvallomásait elfogadják csupán becsületszóra, ellentétben a közrendűekkel,
akiknek esküt kell tenniük.
182
Placet, amikor a főrendet a bíró kérdezi ki, de amikor mint tanúvallomást kell kérni tőle, és a
király nevében kérdezik, valamint minden polgári és bűnügyi perben ki kell kérni esküjét.
Végrehajtási utasítások a törvényhozó hatalomról szóló 9. cikkelyhez, a Képviselőház
tagjai megválasztásának formaságait illetően
N.1. A törvényhozó hatalomról szóló 9. cikkely szentesítvén minden falu, föld, vagy város
kapitánya köteles falragaszon közzétenni, hogy kik azok a személyek, akiket a község kapitánya, és
a három tagú polgári tanács úgy ítél, hogy éves jövedelmük eléri tisztán a 18 once-t, ezáltal
leadhatják szavazatukat a választásokon, melyen a község, illetve a kerület követet vagy követeket
választ. A három tagú polgári tanács említett tagjait ugyanaz a tanács választja titkos szavazással, a
Parlament összehívásáról kiadott rendelet megérkezése után. Ezek mindegyikét nyilvánosságra kell
hozni – placet
N.2. Ezt megtehetik a papok, a helyettes- és segédpapok is, de csak szóban, a megfelelő
templomban vagy parókián – placet
N.3. Ha a fentemlített emberek a fentebb kifejtett módon ezt megtették, azt is közölniük kell,
hogy az említett követek megválasztása az előírt módon fog megtörténni – placet
N.4. Az összes pap vagy segédpap parókiája, az összes faluban, földön, illetve a nagyvárosok
megfelelő kerületeiben köteles listát készíteni azon személyekről, akik megfelelnek a választójog
követelményeinek, és ennek másolatát hitelesítésre át kell adni a kapitánynak, és a nép három
kikiáltójának – placet
N.5. A megfelelő kapitányoknak és kikiáltóknak legyen kötelességük ingyen megvizsgálni és
igazolni, vajon a választók valóban rendelkeznek-e azon kvalitásokkal, melyek megléte a
választókra nézve előírás, és ismét csak ingyen, az említett megkövetelt igazolásokat a csatolt
bizonyítékokkal lássák el a kapitány, és a városi tanács pecsétjeivel – placet
N.6. Az említett kapitányoknak és kikiáltóknak van egy másik kötelezettségük is: minden, a
fentiek szerint elismert választópolgárról készítsenek egy jegyzéket, ezt aláírásukkal kell
hitelesíteniük, el kell helyezniük a városi tanács levéltárában, és egy szintén aláírt, és pecsétjeikkel
hitelesített másolatot át kell adjanak a (választókerületi) székhely kapitányának és három
kikiáltójának – placet
N.7.Minden falu, föld vagy város kapitánya, amikor megkapja a királyság főjegyzőjétől a
Képviselőház képviselőinek megválasztására vonatkozó rendeletet, azonnal közzé kell tennie,
hírnök által. Ugyanakkor ismertetnie kell, hogy a közösség választói hogyan jelentkezzenek, és a
három kikiáltó, három nap különbséggel, hogy mindenki megismerhesse a jegyzéket, és azt
aláírásukkal ellenjegyezzék, így jogot nyervén a helyi, vagy kerületi képviselőválasztásokon való
részvételre – placet, de azt is hirdessék ki, hol, melyik napon, és mely órában kezdődik majd a nép
képviselőjének, vagy képviselőinek megválasztása, és hogy az mikor ér véget, melyet a választók a
székhelyen erősítenek meg, ahol a választók személyesen, vagy távollétükben leadhatják a
szavazatukat választókerületük képviselőjére.
N.8. E gyűlés helye legyen egy nyitott és tágas térség, melyet a választás napján hozzon
nyilvánosságra hirdetmény.
Placet, azzal a kiegészítéssel, hogy a törvényhozó hatalomról szóló X. Fejezet 3.
paragrafusának értelmében a helyszín a szenátorok háza kell legyen, vagy a városi tanács terme az
ítéletvégrehajtó-kapitány megválasztására; és a szavazók nagyobb kényelmére a gyűlés tartson a
kihirdetéstől számított nyolc napon át.
N.9. Hozzák továbbá nyilvánosságra, a jelen instrukciók 7. részének értelmében, hogy az 1.
cikkelyben kifejtett módon gyűljék össze a városi tanács, a kikiáltók megválasztására – placet
N.10. A főjegyző feladata, hogy feljegyezze és elkönyvelje a választók szavazatait, és kiállítsa
az igazolást, és minden más alkalmatosságot a választók és követek számára – placet
183
N.11. A kapitányok és a kikiáltók gondoskodjanak arról, hogy amikor eljön a nap, nyilvános
helyen függesszék ki a parlamenti képviselőségre pályázó jelöltek neveinek listáját, és ennek egy
pecsétekkel hitelesített másolatát adják át a székhely kapitányának és kikiáltóinak – placet
N.12. A kapitányok és a kikiáltók kötelessége, hogy minden választónak nyomtatott levelet
adjanak át, a kapitány és a városi tanács pecsétjeivel hitelesítve – placet
N.13. A választók eme meghívólevéllel történő ellátásának az a célja, hogy a községek és a
kerületek kapitányai és kikiáltói meg tudják ítélni, és az adott pillanatban felül tudják vizsgálni a
képviselőválasztásokon azok választójogát – placet
N.14. Megtörténvén az adott község követeinek megválasztása, minden választó három napra
átengedi helyét a megfelelő székhelynek, hogy a körzet képviselőit is megválasszák – placet
N. 15. A fentemlített képviselők megválasztása a következő módon történjék:
A község követválasztásain annak kapitánya és kikiáltói, a körzet követválasztásain a
hadseregkapitány, és a székhely kikiáltói elnökölnek – placet
N.16. Az előbbieket és az utóbbiakat szavazatszedői munkájuk során egyaránt a főjegyző fogja
ellenőrizni – placet
N.17. Ezek üljenek egy emelvényen elhelyezett asztalnál, melyet az erre szánt helyen,
kifejezetten a választások céljára emeltek.
Placet, de az említett nyolc nap során, ahogy a megjelenő szavazók szavazatát kézről kézre
adják, az reggeltől déli egy óráig, majd ebéd után, délután két órától napszálltáig történjék.
N.18. Az említett asztalon, szükség esetére legyen elhelyezve az adott község összes
választópolgárának említett jegyzéke – placet
N.19. A hadseregkapitány, és a székhely kikiáltói, akik körzetük képviselőjének
megválasztásánál elnökölnek, kötelesek rendelkezni körzetük minden vidékének választói listájával
– placet
N.20. A választók jelenjenek meg az előírt helyen, amit a kapitány a szavazás kezdetére
elrendeli.
Mivel ez a 8. és 17. cikkely módosítása lenne, vetat
N.21. A választók azonnal lépjenek az asztalhoz, egyik a másik után, a 12. cikkelyben említett
behívólevelüket helyezzék az asztalra, és hangosan jelentsék ki választottjuk elő- és utónevét.
Placet Őfelsége által, de ez a 8. cikkelyben megállapított mind a nyolc napon megtörténhessék.
N.22. Ezen első alkalommal, abban az esetben, ha nem rendelkeznek hadseregkapitányokkal,
feladatukat végezzék a körzeti székhelyek ítéletvégrehajtó-kapitányai – placet
N.23. A főjegyző a választók szavazatát az azt elnyerő a jelölt neve alá írja, majd ezek után a
könyvébe egy vonalat húz a szavazó neve mellé – placet
N.24. A választások három napig tartanak; és minden egyes napon, a szavazást befejezvén a
kapitányok és a helyi kikiáltók összesítik az egyes jelöltekre leadott szavazatokat. Ezt az eredményt
az említett kapitányok és kikiáltók feljegyzik.
Placet, de az időtartamot a 8. cikkely szerint számítsák.
N.25. Miután eltelt a három nap, minden szavazatot számoljanak össze, amit a fentebb jelzett
idő alatt a jelöltek kaptak, és ez után, a választók többségének szavazata alapján megfelelően
erősítse meg a helyi kapitány, a főjegyző, és a kikiáltók, és hitelesítésül tegyék rá az említett
kapitány, és a városi tanács pecsétjét.
Placet, de az időtartam az előírt nyolc nap legyen.
N.26. A választások folyamán, vagy annak végeztével a főjegyző nem mellőzheti, hogy minden
egyes jelöltnek illetve választónak elküldje az általa megerősített listát a leadott szavazatokról.
Mindennek költségét a törvény által előírt módon kell fizetni – placet
N.27. A falvak, földek, vagy városok kapitányainak feladata, hogy elejét vegyék a
rendzavarásoknak és zavargásoknak, és azonnal döntsenek mindenfajta kétséges ügyben, mely a
választások során felmerül; mindazonáltal nem marad rá minden súlyos kötelesség, a szavazatok
összeszámolása, a főjegyzőhöz, majd a Képviselőházhoz való fellebbezés joga, mely majd dönt a
184
választások esetleges megismétléséről a versengő jelöltek között, és hogy ki lett megválasztva
képviselőnek a Házban a következő választásig – placet
N.28. Egyetlen kapitány, vagy kikiáltó sem avatkozhat be a jelöltekkel szemben állított
követelmények kivizsgálásába, ez a vizsgálat, amely a választásokkal kapcsolatban lezajlik, a
főjegyző, és a Képviselőház feladata – placet
N.29. Az összes fenti utasítás megszavaztatott és végrehajtásra rendeltetett, nem csupán az
alkotmány bennfoglalt részeként, de kézbesíteni kell a királyság főjegyzője számára, hogy hozza
nyilvánosságra az egész királyságban – placet
A szicíliai trón örökléséről
A Parlament, meggyőződvén arról, hogy minden örökletes monarchia Alkotmányának alapja
elsősorban a Korona öröklésének szilárd jogrendje, attól a reménytől hajtva, hogy eme ország
boldogan élhessen Őfelsége leszármazottainak védelme alatt, tisztelvén a kikiáltott uralkodót, és
hogy megszilárdítsák Őfelsége leszármazottainak a trónörörklés sorrendjét, ennek okán tehát a
legmélyebb tisztelettel, az alábbiakban a következő cikkelyekhez alázatosan kérjük és könyörgünk
Őfelségének, azok királyi szentesítéséért.
1.§. I. Szicília mindörökké örökletes monarchia maradjon – placet
2.§. II. A trón öröklése maradjon a Szicíliában jelenleg uralkodó Bourbon (Borbone) család
ezen ágának, az alábbiakban kifejtendő törvények szerint, hasonlatosan és megfelelőképpen
azokhoz a rendelkezésekhez, ahogyan uralkodónk felséges édesapja tette.
3.§ Az öröklést a primogenitúra szabályai szerint kell rendezni, a férfiági öröklési rend szerint –
placet
4.§ Ez azt jelenti, hogy férfit csak férfiági férfi rokon követhet a trónon, nő nem – placet
5.§ A férfiak a primogenitúra elve szerint követik egymást – placet
6.§ A trónöröklés sorrendje szerint, ha az elsőszülött bármilyen módon idő előtt halna meg,
akkor annak leszármazottai következnek a trónon, ha adott esetben nincs leszármazott, a rokonok
között a nagybácsi, és annak ága következik – placet
7.§ Amennyiben eme ágnak teljesen hiányzik a férfi leszármazottja, akkor férfiről férfira,
visszafelé haladva meg kell keresni a legközelebbi testvért, nagybácsit, rokont, vagy még távolabbi
rokont, azon ág elsőszülöttjét, és az elsőszülöttség szabályai szerint ki kell választani a legközelebbi
ágat – placet
8.§ Ha minden férfiági rokon, és azok testvérei is kihaltak, akkor egy vér szerinti női rokont
kell keresni, és annak legközelebbi, éppen élő férfi leszármazottait kell megkeresni, mindig a
primogenitúra elvét, és a férfiág stabilitását figyelembe véve – placet
9.§ Ha ez az utolsó örökösnő férjezett volt, és férje előtt, utódok hátrahagyása nélkül hal meg,
ebben az esetben az uralkodás joga azonnal háramoljék a férj személyére; és a Parlament megtartja
magának a jogot, hogy királlyá választja-e őt, vagy egy másik herceget hív meg Szicília trónjára –
placet
10.§ Amennyiben az említett, utolsó örökösnő férje előbb elhalálozik, és marad utána örökös,
de ez az említett örökösnő másodjára is házasságot köt, az örökös kerüljön a Parlament gyámsága
alá, vagy egy olyan személy gyámsága alá, akit ez utóbbi választ tanítómesterül – placet
11.§ III. Minden kérdést, kétséget, bármiféle ügyben merül is fel, ha az a trónöröklés
biztonságát érinti, a Parlament fog eldönteni – placet
12.§ IV. Tekintettel a családi kötelékekre, a trónöröklési jogra, és az ez után megszületendő
lehetséges trónkövetelőkre, minden házassági szerződést, melyet a király, illetve annak fiai, lányai,
vagy utódai fognak kötni, a Parlamentnek tudomására kell hozni, és annak jóvá kell hagynia azt.
Veto: mivel a Királyi család egyetlen tagja sem köthet házasságot a Király engedélye nélkül,
kivéve, ha ezek elérik 25. életévüket, és ha házassági engedélyük kérése után egy évvel sem kapják
meg az engedélyt, és a Parlament két Háza sem kifogásolja ez idő alatt a házasságkötést (mely csak
185
ebben az esetben gátolható meg), akkor teljesen szabadon köthet házasságot azzal, akivel csak
tetszik.
13.§ V. Törvényes utódok és örökösök teljes hiányában a nemzetet illeti a jog, hogy
megválassza saját királyát, aki majd az e Törvény által, alább részletezett feltételekkel fog uralkodni
– placet
14.§ A nemzet kizárólagos joga lesz saját királyát kiválasztani a külföldi hercegek közül, de
soha nem lesz köteles uralkodóját más nemzetből hozni; a külföldön születettek közül, aki azonban
egyetlen külországnak sem szuverén uralkodója; és uralkodása első napjától kezdve köteles
Szicílában rendezni be rezidenciáját; és kétségtelenül királyi családból kell származnia – placet
15.§ Szicília királya semmiféle okból nem hagyhatja el királyságát a Parlament engedélye
nélkül. Minden király, aki elhagyja királyságát az említett engedély nélkül, vagy a Parlament által
megszabotthoz képest meghosszabbítja a szigettől való távollétét, többé nem rendelkezik a Szicília
fölötti uralkodás jogával, és abban a pillanatban vagy saját örököse emelkedik a trónra, vagy a
nemzet fog új királyt választani.
Veto – a távollét fajtái miatt, mivel azt is kizárólag a Parlamenttel egyetértésben lehet
megállapítani, hogy ki, és milyen feltételekkel fogja végrehajtani az Alkotmányban
megfogalmazottakat.
16.§ VII. Egy király nem mondhat le Szicília trónjáról, nem utasíthatja el azt, egészéről, vagy
egy részéről sem mondhat le más fejedelem javára, akinek nincs közvetlen örököse, csakis
szerződéssel, vagy egy másik királyság trónjának öröklésével; ez esetben minden általa tett lépés
semmisnek tekintendő, és a nemzet nem köteles betartani a király akaratát – placet
17.§ VIII. Ha Szicília király visszaszerzi Nápoly királyságát, vagy elnyer bármely más
királyságot, köteles azt az uralmat átadni elsőszülött fiának, vagy eme fiát Szicíliában hagyva
elhagyni ezt a királyságot; kinyilváníttatva, hogy az említett szicíliai királyság független kell legyen
Nápolytól, és minden más királyságtól, vagy tartománytól
Placet a függetlenségre, mivel ezzel a Király elsőszülöttje képes lesz fenntartani a békét, és
Családjuk uralmát.
18.§. IX. A király halálakor közvetlen örököse jog szerint elnyeri a királyság kormányzatát –
placet
19.§ Azonban két hónapon belül el kell azt ismerje a Parlament – placet
20.§ X. Minden király, vagy örökletes királynő, elismerésnek pillanatában le kell tegye az
ünnepélyes esküt a palermói dómban, az érsek kezébe, a következő formában – placet
21.§ „Mi, etc. Szicília Királya, vagy Királynője fogadjuk és esküszünk Jézus Krisztus Urunk
keresztjére, a négy Evangélistára, hogy meg akarjuk, és meg is fogjuk tartani az apostoli római
katolikus vallást, meg akarjuk, és tiszteletben is fogjuk tartani eme szicíliai királyság Alkotmányát,
és valamennyi létező törvényt, melyet a Parlament valaha is meg fog hozni. Esküszöm és ígérem, az
említett Szent Keresztre, hogy semmiféle olyan dolgot nem fogok fontolgatni, mely ellentétes a
Parlament törvényeivel, vagy alattvalóink boldogságával, etc.”
Placet azzal, hogy a parlament által meghozott, és ezután meghozandó Törvények, bármi
legyen is azok célja, el kell, hogy nyerjék a Királyi Szentesítést.
22.§ A Parlamentben ugyanekkor a következő esküt kell elmondani:
„Az általunk képviselt nemzet kinyilvánítja, és elismeri N.N. személyét igaz, törvényes és
alkotmányos Királyának, vagy Királynőjének; és ugyanekkor megígérjük, és esküszünk a Mi Urunk
Jézus Krisztus keresztjére, és a Négy Evangélistára, hogy minden parancsát meg fogjuk tartani, ami
megfelel az Alkotmánynak” – placet
23.§ XI. A király nagykorúsága 18 éves korában következik be; kiskorúsága alatt a Parlament
régensséget alapít meg, és megállapítja a megszorításokat, amellyel az említett Régensnek a királyi
hatalmat gyakorolnia kell.
Placet de a Királyé marad a jog, hogy a Parlament figyelmébe ajánlja valamely alattvalóját, aki
a legalkalmasabbnak ítéltetett a királyság jó kormányzására, és a Trónörökös tökéletes nevelésére.
186
24.§ XII. Ha a király képtelenné válik a Királyi hatalom gyakorlására, akár szellemi, akár
egyéb károsodás révén, a Parlamentnek Régenst kell választania, amint azt a XI. Cikkely
tartalmazza, és ez az alkalmatlanság állapotának időtartamáig érvényes.
Placet, de csak elmebaj esetén.
25.§ XIII. A király, vagy az örökös királynő halála esetén, ha a Parlament éppen ülésezik, meg
kell azt hosszabbítani hat további hónapra. Ha a Parlament éppen elnapolva van, azonnal össze kell
azt hívni. Ha éppen nincs létező Parlament, mert az elhunyt király éppen feloszlatta azt, az utolsó
parlament tagjai gyűljenek össze, és alakítsák újra a Parlamentet – placet
26.§. Az említett Parlament, amennyiben a trónutód kiskorú, Régenst választ, a XI. cikkelyből
következően; ez idő alatt az előző uralkodó idején történt visszaélések ellen a vizsgálatok,
helyesbítések és módosítások sokkal határozottabban történjenek, mint a régi időkben; ez legyen az
Alkotmány végrehajtásának a célja, és igazi vezéreszméje, a követelményeknek megfelelően –
placet, mint a 23.§.
27.§ XIV. Ha a király halálakor a trónörökös már nagykorú, a fennálló Parlamentnek azonnal el
kell őt ismernie; de azonnal új Képviselőházat kell összehívnia – placet
28.§ Trónörökös, vagy utód híján a Parlament vagy meghosszabbítja, vagy azonnal újra
összehívja magát, és azonnali feladata kell legyen az új király kijelölése – placet
Rendelet a sajtószabadságról
1.§ Mindent ki lehet nyomtatni, és nyilvánosságra lehet hozni, engedélyeztetés nélkül, és
kötelező jellegű előzetes megtekintés nélkül; ez a jelen fejezet királyi szentesítésének pillanatától
kezve érvényes – placet
2.§ Egyedül a vallási tárgyú írásokra marad fenn az előzetes cenzúra kötelezettsége, az egyházi
rendek által, amint azt a Tridenti zsinat megállapította; ennek tárgya minden olyan írás, mely az
apostoli keresztény, római katolikus vallás dogmáival és kultuszával foglalkozik, a keresztény
katekizmusok, valamint az Ó- és Újtestamentum változatai és interpretációi.
Placet, de maradjon fenn az említett cenzúra a dogmatikai és erkölcsi teológiával direkt és
indirekt módon foglalkozó művekre, és minden olyan műre, mely természeténél fogva beletartozik
az e, bevezető paragrafusban említettekbe.
Az írások elbírálása a következőképp történjék:
3.§.I. Ha vannak bennük részek, melyek az igaz apostoli római katolikus vallás, vagy a jó
szokások ellen irányulnak – placet
4.§.II. Azok, akik a személyükben sérthetetlennek ítélt embereket sértik meg – placet
5.§.III. Azok, amelyek megsértik a királyi család valamelyik tagját – placet
6.§. IV. Amelyek közvetlen módon az 1812-es Alkotmány alapjai ellen irányulnak, azaz a
hatalommegosztás szentesített módjai ellen; vagyishogy a törvényhozó hatalom a Parlamenten belül
oszoljék meg a két Kamara, a Főrendi- és a Képviselőház között; hogy a végrehajtó hatalom a
Királyé legyen; és hogy a bírói hatalom a bíráké; hogy csak a Parlamentnek legyen joga adót
kivetni, hogy a közhivatalnokok legyenek felelősek, és hogy senkit se lehessen semmilyen módon
elfogni, vagy büntetni, ha ez nem felel meg a törvényeknek, és a rendes bírák rendelkezéseinek és
ítéleteinek.
Placet azzal a megjegyzéssel, hogy a törvényhozó hatalom abban a jelentésben értendő, ahogy
azt az I. Fejezet 1. paragrafusa tartalmazza.
7.§.V, Amelyek egyértelműen arra irányulnak, és az a céljuk, hogy a törvények hatálya alól
kivonják magukat, és hogy a rendes bírák végrehajtói fennhatóságát kétségbe vonják, hogy a fenti
kötöttségek jelen dekrétuma ellenére elmondják saját véleményüket a törvényekről, vagy a
végrehajtó, vagy a bírói hatalom bármely lépéséről – placet
8.§.VI. Amelyik gyalázkodó rágalmat tartalmaz, megbélyegző, vagy sértegető írást, vagy amely
a közszemérem ellen van, vagy amelyek családi titkokat botrányosan és intrikusan tárnak fel –
placet
187
9.§. Azokra, akik az első kihágást követik el, azokra egytől tíz évig terjedhető számkivetést
rójanak ki.
Placet, azzal a megjegyzéssel, hogy a büntetést a Parlament javasolta, mivel az új kódex azt
még nem szabályozta, és hogy forgalomba kerülő külföldi könyveknél is ugyanúgy kell eljárni, a
fent leírtak szerint.
10.§. A másodikra is legyen egytől tíz évig terjedhető száműzetés – placet
11.§ A harmadikra egytől négy év száműzetés – placet
12.§ A negyedikre egytől tíz év száműzetés – placet
13.§ Az ötödikre hat hónaptól két évig terjedhető száműzetés – placet
14.§ A hatodiknál a kiadó legyen kötelezhető a károsultak kártérítésére, és a sértett fél
költségeinek megtérítésére – placet
15.§ Ha a rágalmazás nagyon súlyos, a sértést elkövetőt egytől négy évig terjedhető
száműzetésre kell ítélni. Ha a rágalmazásban vannak igaz dolgok is, akkor csak hat hónaptól két
évig, a bűn súlyosságának arányában – placet
A nyomdász kötelességei:
16.§. I. A jelzett szerző azonosítására igazolásként csatolni kell a kiadott mű kéziratát, és
pontos ismeretekkel kell rendelkezni afelől, hogy kinél van az eredeti – placet
17.§. II. Az impresszumban fel kell tüntesse saját nevét, a kiadás helyét és évét.
Placet azzal, hogy a fentnevezett köteles minden belföldön kiadott műből egy példányt
beszolgáltatni.
18.§ Ha nem nyilvánvaló a szerző neve, nem kell, hogy a rendes bíró keresse, hacsak nem
folyamodott előzőleg engedélyért. Ha ez az igazolás hiányzik, a szerzőkre vonatkozó büntetést
róják ki rájuk.
19.§ Aki meghamisítja, vagy eltitkolja a nevét, a nyomtatás helyét és évét, az büntettessék
kétszáz once fizetésére, melyet az adott közösség kegyes mű kiadására fordít.
Placet, valahányszor a bűn nem vegyül más vétségekkel, mert akkor a nagyobbik bűn szerinti
büntetés alá vettessék.
20.§ Minden sérelmet szenvedett személynek jogában áll titlakozni a rendes bíránál – placet
21.§ Az ilyen bíráknak be kell tartaniuk a büntetőbírákra vonatkozó életben lévő
rendelkezéseket – placet
22.§ Ha megtalálják az elítélt szerzőt, ki kell róni rá a fentebbi büntetéseket. Ennek fokozata
legyen arányban a bűn súlyosságával, ezt a bíró döntse el, ameddig az új büntetőtörvénykönyv nem
szabja meg pontosan a fentebbi bűnök fajtáit és mértékeit, és az azoknak megfelelő büntetéseket,
addig pontosítás híján a fentebbi fejezet megállapításai érvényesek – placet
23.§ A szerző neve alatt ki kell nyomtatni a kiadóét is, illetve azokat, akik szerző hiányában
részt vettek az eredeti kézirat kinyomtatásában – placet
24.§ A vallási témájú művek, mint az fentebb megállapíttatott, nem nyomtathatók ki az
illetékes püspök előzetes engedélye nélkül, és ugyanannak van joga elutasítani is azt; az érdekeltek
a metropolitához fordulhatnak; a rendes eljárás második lépésként a királyság bírájához; harmadik
lépésben, más forma szerint az ügyet első fokon a királyság bírájánál lehet kezdeni, másodfokon az
illetékes bíróságnál.
25.§ Ami a vallási könyvek püspökök általi átnézését illeti, nem lehet semmiféle előítélettel
viseltetni a Szicíliai monarchia királyi jogaival, és kiválóságával szemben.
Placet, de az ilyen könyveket be kell mutatni még a bíróságnak is, hogy a végrehajtó hatalom
végezze el a felülvizsgálatot.
A polgár szabadsága, jogai és kötelességei
I. fejezet
Minden szicíliai polgárnak korlátlan joga van beszélni bármilyen politikai témáról, panaszt
tenni a jogtalanságok miatt, vonakodás nélkül jelenteni a hatóságoknak a kémeket, és büntetés
188
veszélye nélkül bármilyen dologról beszélni. Azokat büntessék szigorúan, akikre rábizonyult, hogy
összeesküvésben vettek részt.
Placet, de szabályozni kell azt is, hogy legyen tilos minden olyan beszéd, melyet a sajtó
szabadságáról szóló rész 1. és 6. paragrafusa tilt, vagyis amelyek arra irányulnak, hogy népi
lázadást, vagy összeesküvést indítsanak.
II. fejezet
Minden szicíliai polgárnak joga van ellenállást tanúsítani bárkivel szemben, aki jogtalanul
erőszakoskodik, vagy erőszakkal fenyegetőzik vele, vagy személyes méltósága ellen vét: ezzel
kapcsolatban nem ismernek el más bírákat, csak akiket a jog elfogad.
Placet, de csak abban az értelemben, ahogyan azt a Bírói Hatalomról szóló I. Fejezet 25., 26. és
27. paragrafusa leírja.
III. fejezet
Egy bármely osztályból való szicíliai polgár nem gyakorolhat egynél több jövedelemmel járó
közhivatalt, az alattvalóknak tilos állást halmozni.
Placet, de ez csak a mai naptól lép életbe, és nem vonatkozik azokra, akik jelenleg
rendelkeznek több hivatallal.
IV. fejezet
Mivel a törvény nem állapítja meg pontosan, melyek a tisztán és nyilvánvalóan szükséges
büntetések, ezért egyetlen szicíliai polgár sem büntethető, csakis a megállapított jog erejével,
melyet a bűnökre előzetesen kihirdettek, és törvényesen alkalmaznak.
Placet azzal, hogy az aktuális törvények fennmaradó részét bele kell foglalni az új kódexbe.
V. fejezet
Minden tulajdonos szabadon vadászhatja jogos földbirtokát, ezért falat is építhet, ha ez legalább
nyolc arasz1062
magas.
Placet ez úgy értendő, hogy a vaddisznó, a szarvasok, a dámvadak és őzek vadászata ebből ki
van véve, mert az királyi jogon Őfelségét illeti ezen a földön; ezért továbbra is maradjon érvényben
Jakab király Törvénykönyve, mely a VI. Fejezetben átirattatik, és az is maradjon érvényben, hogy
mindenki őrködjék a vadászaton, az érvényben lévő törvények szerint, és azon módosítás szerint,
melyek az új kódexbe belefoglaltatnak.
VI. fejezet
A mai naptól kezdve a magánszemélyek földbirtokán nem lehet a vadászati jogot a királynak,
vagy más hercegeknek és uraknak fenntartani; éppen ellenkezőleg, tekintessék ezentúl úgy, hogy a
vadászat tartozzék a tulajdon szent jogához. Az említett fenntartást illetően megerősítve figyelembe
kell venni Jakab király 28. capitulumát, a következő módon:
„A legnagyobb szigorúsággal megtiltatik Legmagasabb Felségünk, valamint bíráink és Kúriánk
hivatalnokai, illetve mások által, hogy ezt tegyék a magánföldbirtokok erdőiben (úgy mint a
banditák). És, az ilyen erdők érdekében Kúriánk, és az említett erdők felügyelői és őrei senkit se
zaklathassanak földjük művelésében, illetve termésüknek betakarításában, és semmiféle okból nem
követhetnek el jogtalanságot.”
Placet azzal az elvvel, hogy csak július végétől (lehessen vadászni), mikor befejeződik az
aratás.
VII. fejezet
1.§ Sem az államkincstár, sem az egyház, sem a község, sem egyéb privilegizált testület, vagy
személy nem követelhet vagy élvezhet semmiféle okból semmiféle előjogot, privilégiumot vagy
megkülönböztetést; minthogy az ügyekben mindig egységesen kell eljárni, és mindig ugyanúgy kell
azokat lefolytatni, és elbírálni, minden egyes személy ügyét, mindenfajta megkülönböztetés nélkül.
Fenntartjuk fentebb, és a jelen fejezet következő négy paragrafusában kinyilvánított királyi
véleményünket a kérdésről, mivel az említett paragrafusok teljes és tökéletes megfogalmazását
1062
Az olasz szöveg a palma (tenyér) mértékegységet használja, ezt a magyarra leginkább a hagyományos
arasz (kb. 20 cm) jelentéssel lehet fordítani.
189
adják a kérdésnek az új kódexben, mely az Angol Alkotmány mintájára lesz egységesítve, és
különös tekintettel a kincstár előjogaival foglalkozik.
2.§ Maradjanak eltörölve a főrendek kincstári előjogai, de lépjenek újra életbe bizonyos
privilégiumok, melyeket régebben az államkincstár élvezett, és egyes törvények és statútumok,
melyeket a Parlament módosított, s melyek ellentétben állnak a jelen eltörléssel; és különösen
azokat kell eltörölni, amelyek a következő szabályokban állnak: X. Pragmatica, a De officio
magistrorum rationalium II. Titulusának 22. §-a, a VII. Pragmatica III. Titulusa, a De officio
conservatoris regii patrimonii, és a Pragmatica I. X. Titulusa, De officio perceptorum 16. §.
3.§ A kincstár ügyészei és ügyvédjei ne tudjanak beavatkozni semmilyen közösség vagy
korporáció, vagy bármely magánszemély vagyonába az igazságszolgáltatás precedensértékű
döntése, vagy egy bíró, vagy tisztviselő formális ítélete nélkül, ami a jelen Alkotmány értelmében
rájuk tartozik; és ismételten ne lehessen senkinek a javait elfoglalni, még illetékes hatóságnak se
bírói ítélet, vagy az említett hivatalok törvényes jogcíme nélkül.
4.§ Végezetül a kincstár nem élvezheti a bérletek hasznát, bármiféle forrásból vagy eredetből,
bármilyen módon jutott is hozzájuk, és bármiféle privilégium, vagy szokás alapján élvezte is, vissza
kell adja azokat, ennek érdekében a Parlament megszüntet minden ezzel ellentétes tartalmú törvényt
vagy határozatot.
5.§ Az egyház, a községek, és bármi más korporáció, vagy személy, melyre eddig
privilegizáltként tekintettek, fosztassék meg attól, és az új polgárjogi kódex meg kell hozza az ezzel
kapcsolatos szükséges intézkedéseket.
VIII. fejezet
Minden szicíliai polgárra úgy kell tekinteni, mint aki direkt, vagy indirekt módon a
törvényhozó hatalom résztvevője, és ezért nem ismernek el más hatalmat maguk fölött, csak a
törvényesen megalapítottat.
Veto az első részre, az viszont placet, hogy a törvényesen megalapított hatalmon kívül mást
nem ismernek el.
IX. fejezet
Minden szicíliai polgár el kell ismerje a királyság Alkotmányát, és minden abba foglalt
törvényt; és ez kötelező az egyházközségekre, a helyi hatóságokra, és az 1812-es Alkotmány
minden utasítására, melyek annak bármely részéhez és bármely közösséghez tartoznak; és
hasonlóképpen el kell ismerjék az egyetemek, a nyilvános- és magániskolák, és évente kétszer fel
kell olvassák az alkotmányt – placet
X. fejezet
Minden szicíliainak, mivel direkt, vagy indirekt módon hatalma van részt venni a
törvényalkotásban, szüksége van az írás és olvasás ismeretére, és 1830 után egyetlen szicíliai sem
szavazhat a választásokon, aki nem tud olvasni – placet
XI. fejezet
Az a szicíliai polgár, aki mindmáig nem oltatta be fiait himlő ellen, sem direkt, sem indirekt
módon nem vehet részt a törvényalkotásban, és a városi tanácsokból is eltávolítandó.
Mivel ezt már egyszer kivették a városi tanácsokat bemutató jegyzékből, veto.
XII. fejezet
Egyetelen szicíliai sem utasíthatja el, hogy felkért bíró legyen, csakis rokoni érintettség esetén
– placet
XIII. fejezet
Egyetlen szicíliai sem vethető alá más hatalom szolgálatának a király engedélye nélkül; ebből
következőleg nem foghat fegyvert hazája ellen, ellenkező esetben olyan büntetésnek vettetik alá,
melyet majd az új büntetőkódex fog rögzíteni – placet
A feudalizmusról, a feudális jogokról és terhekről
I. fejezet
190
1.§ A hűbériség eltöröltetik, amint azt az Alkotmány XII. Cikkelye meghatározta, és Őfelsége
szentesítette, és minden közösség minden lakója egyenlő jogokkal és feltételekkel éljen, és a
királyság egész lakossága a királyság közös joga alá tartozzék – placet
2.§ Szakadjon vége minden bárói joghatóságnak, ne lehessen többé semmmiféle kiváltságra
sem hivatkozni, szűnjön meg minden tiszta és kevert hatalom, a tulajdonosok kártérítése nélkül –
placet
3.§ Ezzel kapcsolatban mentsék fel a bárókat mindannak terhétől, mely a földbirtokuk
őrzéséből, az azzal kapcsolatos bírói kötelezettségekből következik, és a tolvajok felelősségre
vonására a fogdák és börtönök fenntartásával kapcsolatos, mindezek felmerülő költségeitől, melyek
jelentős éves terhet képeztek.
Placet azzal, hogy a báróknak a börtönök fenntartását a községekre kell hagyniuk, hogy azokat
saját eszközeikkel tartsák fenn, a saját hasznukra, ugyanekkor minden egyetemnek előre kell erről
gondoskodnia; és hogy a tolvajok maradjanak az illetékes kapitány fennhatósága alatt, ezek
legyenek kötelesek a vidéken és a kincstári birtokokon erről gondoskodni, amíg a hadseregkapitányi
státusz nincs pontosítva.
4.§ Ennek következtében szűnjék meg a bárók alkalmazása az udvari főjegyzői hivatalban, a
baiulo-iban (adóbeszedő), a catapano-iban1063
(városi kormányzó), és a főúri igazságszolgáltatásból
származó egyéb hivatalokban. Az ezen hivatalokból származó adóbevételek maradjanak az állam
hasznára, az igazságszolgáltatás szükséges adminisztrációs költségeire: ezáltal a főjegyző nem fog
függeni az úri jogtól, csak visszterhes ügyekben; ilyen esetekben tőkéjét meg kell téríteni - placet
5.§ A továbbiakban ne tartozzék a feudális jogok közé a katonáskodás, az invesztitúra, a
relievo, a kamarahaszna, a feudális tari,1064
a tized, az éves ajándékok, a kegyelmi jog, és ami
bármilyen jogcímen feudális jognak számított – placet
6.§ Szakadjon vége a feudum természetének és formájának, minden feudális tulajdonnak,
jognak és kiváltságnak, de fenn kell maradjon, megfelelő engedély alapján az allodiális tulajdon, és
más tulajdonjogok – placet
7.§ Maradjon fenn minden cím és rang, amely a feudális állapotból származott és élveztetett; és
háramoljék tovább az örökösökre is.
Placet, beleértve azokat a címeket is, melyek nem az eltörölt feudális jogokhoz tartoztak.
II. fejezet
1.§ A Parlament, megfelelően a fentebb megállapított elveknek, és az Alkotmány alapjai XII.
Cikkelyének magyarázata szerint kinyilvánítja, hogy a bárói kéz előjogának szakadjon vége; de
minden, bármiféle természetű földbirtok legyen hitelképes, legyen elkobozható, és legyen
elidegeníthető abban a pillanatban, amint a vámokat, adókat, a földadót és állatadót, az adott helyen
szokásos bíráskodási kötelezettséget rendezték, és a jog védi a zálogot, a hitelezőt és az adóst is –
placet
2.§ A kínvallatás és kínzás, melyet az úri jog gyakran alkalmazott, kártalanítás nélkül
töröltessék el. És ezzel együtt töröltessék el a tyúk-ajándék, a füstadó, a fuvarozás, a báró
családjának szállítási kötelezettsége, mindenféle termék elővásárlási joga, és minden személyi
szolgáltatás, és minden szolgálat, amely a vazallus-úr viszonyból származott – placet
3.§ Hasonlóképp kártalanítás nélkül szakadjon vége a malom- és olajprés-monopóliumnak, és
hogy ott, bárói tulajdon lévén, a városiak ne őröltethessenek, ne készíthessenek kenyeret, és ne
süthessék ki azt, hogy ne kerülhessék el a saját vendégfogadóit, raktárait és kocsmáit, és a zagato
jogot,1065
hogy ne lehessen élelmiszert és italt eladni, csak a bárói kocsmákban, és a hasonlóakat,
melyeket mind az úri előjog alapított meg, a báró hatalmából – placet
1063
A baiulo adószedő, a catapano pedig bizánci eredetű szó, városi kormányzót, adminisztrációs vezetőt
jelent. 1064
Relievo, tarí: Szicíliában használt járadék-félék. A tarí eredetileg arab, majd normann-kori aranypénz
neve, az aragóniai korban ezüstpénz volt. 1065
Zagato: kenyérsütés monopóliuma.
191
4.§ Legyenek azonban kártalanítva, mint minden más magánszemély a fentebb leírt úri jogok
és a monopóliumok után, ha azok a báró és a község, vagy magánszemélyek szerződéséből, vagy
bírói ítéletből erednek – placet
5.§ Nem lesz megtiltva a lakosságnak, hogy a régi szokásokhoz ragaszkodjon, és a bárói
monopóliumokkal kapcsolatos szerződések törvényes formáihoz, mely ítéletek az említett bárónak
kedveztek, és ha nem bírói ítélet hozta azokat, szabadíttassék fel a kompenzáció alól; legalábbis, ha
ezek nem irányulnak semmilyen új jogcím létrehozására – placet
6.§ Hasonlóképpen a Királyi Szentesítés napján töröltessék el mindenféle elnyomó jog, mely az
ország bármilyen egyesülésekbe tömörült lakosságát érinti, és a titkos jövedelmek, melyeket
közönségesen sötét jogoknak neveznek, az italra, füstre, olajprésre, és egyebekre, a fentebb
megállapított elveknek megfelelően – placet
7.§ A fentemlített jogok, a megválthatók és a monopóliumok legyenek a közösségek és
magánszemélyek akarata szerint megválthatóak; azokban az esetekben, amikor a 4. paragrafusnak
megfelelően helyt kell adni a kártalanításnak. – placet
8.§ Ezt úgy hajtsák végre, hogy ésszerűen, a birtok termésének 5%-át adják át, amikor az
beérkezik, ezáltal szűnjék meg a monopólium, ezt pontosítani kell, s ez történjék a törvényes bírói
ítéletek felhasználásával, és az utolsó tíz év átlagos eredményeinek figyelembevételével; vagy ettől
eltérve, felülbírálva a jog szerinti megváltást, az éves szolgáltatást pénzben kell megváltani, melyet
törvényesen bírál el egy szakértő, az utolsó tíz év átlagának figyelembevételével. És amíg a
kártalanítások folynak, fel kell függeszteni minden újítást – placet
9.§ Bármilyen elvett úri kiváltság, azonban maradjon a községek és polgárok joga, például a
malmok, olajprések, sütödék, raktárak, kocsmák és egyebek alapításának és használatának joga;
mindazonáltal maradjon sértetlen, és őriztessék meg minden olyan bárói jog, mely ésszerűen a
földbirtokhoz tartozik, úgymint a folyók és vízesések és egyebek tulajdonjoga, a megfelelő
szerződések szerint – placet
10.§ Az elnyomó jogokat, amelyeket Őfelsége helytelennek nyilvánított, a fentebbi módon
kártalanítsák, amint a Parlament a többi kártalanítás esetében tette – placet
III. fejezet
1.§ A Parlament az egyenlőség elvét alkalmazza a kártérítés mértékének megállapításában,
hogy miként számolják fel kártérítés nélkül a teljes mértékben elnyomó jellegű úri kiváltságokat,
melyeket töröljenek el teljesen, jóvátétel nélkül, lévén, hogy a polgári használatban teljesen
elnyomóak, melyek azok, amelyeket a bárók jogalappal gyakoroltak, mint favágás, legeltetés és
közlegeltetés, makkgyűjtés, a vetésterület elfoglalása és kijelölése meghatározott területen, és egyéb
szolgálatok, az aktív és passzív fogyasztás, melyekről megállapíttatott, hogy visszaélések, és
ellentétesek a javak szabad forgalmával – placet
2.§ Legyenek kártalanítva, de bírói ítélet alapján polgári használatra bocsátva a
hagyományosan a báró és közösség, vagy magánszemély közös tulajdonában lévő birtokok – placet
3.§ Legyen a fenti, megváltható javaknak szabad gazdasági használata. Közös tulajdonjog
esetén kedvezmény illesse az ipart, és tehermentesítsék a magánszemélyeket, az erkölcsi
testületekkel és magánszemélyekkel szemben – placet
4.§ A felszabadítás olyan módon kell végrehajtani, hogy ésszerűen, az utolsó tíz év átlagának
összegében a termés 5%-át fizessék meg, szakértő törvényes ítélete szerint; és a jogtól eltérve,
döntőbíró által elbírálva a polgárnak ne kelljen pénzbeli kártérítést adnia az éves szolgáltatásért,
hanem ezt is szakértők, törvényesen ítéljék meg, az utolsó tíz év átlagában.
És szintén kártalanítás nélkül szüntessenek meg minden újonnan bevezetett szokást.
5.§ Bármilyen forrásból származó, bármilyen régi elnyomó jog, legyen az magánjellegű, vagy
monopólium, a fentebb megállapított szilárd feltételekkel töröltessék el, és kártérítése történjék
megegyezés szerint – placet
IV. fejezet
1.§ A Parlament kívánságára, és az ország nagyobb hasznára avégett, hogy a fenti
rendelkezéseket hatékonyan lehessen végrehajtani, minden főúri elnyomó jog, mely bármelyik
192
polgárra nehezedik, töröltessék el a polgári használatból, ennek végrehajtásával a bíróságoknak és
hivataloknak Őfelsége szentesítése után azonnal foglalkozniuk kell, meg kell vizsgálniuk, az
érdekelteket, és meg kell tudniuk, milyen jog, teher, szolgáltatás volt polgári használatban, ezeket
az egész lakosság számára töröljék el, és a fenti törvénycikkek szerint hajtsák végre a kártalanítást –
placet
2.§ A megismert helyzet szerint, a fentebb meghatározott elveknek megfelelően, kártérítés
esetén, az érdekelt felek egyetértésével, és azok legnagyobb kényelmére kell a kártérítést rendezni –
placet
V. fejezet
1.§ A Parlament elismeri, hogy az erdők és ligetek fejlesztése és nagyobb haszna érdekében, az
ilyen birtokok szabadon használtassanak, egy olyan törvény által, mely kinyilvánítja az ilyen
birtokok szabad használatát, és azon belül is kiemelten a megegyezés szerinti favágást, fenntartva
azokat a magashegyi erdőket, amelyekben tölgy, fenyő, zappino1066
és magyaltölgy található; ez az
új törvénykönyvben majd úgy legyen pontosítva, hogy a tulajdonost érdekeltté tegyék az ilyen
erdők megőrzésében, hogy a magashegyi erdők dúsan tenyésszenek, és igen dícséretes módon az
egész nemzet javára szolgálhassanak.
Placet, de tekintettel az erdők művelésének javítására, mely nagyon fontos egy tengerparti
országnak, hasznos lesz, ha a birtokosoknak megengedik bármilyen fajtájú fa szabad adásvételét,
egy, a kormánnyal kötelezően kötendő szerződéssel, hogy a kívánatos, építésre szolgáló fákat a
kormány képes lehessen beszerzeni; kívánjuk, hogy a Parlament vegye ezt a fontos célt figyelembe.
2.§ Az említett kódex hozzon létre büntetőtörvényeket a tulajdon elleni minden vétségre, és
ebből ne hiányozzék az említett, közhasznú erdők irtása – placet
A hitbizomány eltörléséről
1.§ A hitbizomány, illetve annak bármilyen helyettesítése, mind általában, mind egyedileg,
melyek a legutóbbi életben lévő akarat szerint léteznek, mint például a gyámság, töröltessenek el a
Királyi Szentesítés napján.
2.§ Ennek következtében, a régi hitbizományokat illetően bármiféle helyettesítés is jött létre
eddig, az tekintessék semmisnek, veszítse hatályát, és mindezen javak maradjanak jelenlegi
tulajdonosuk szabad birtokai, az eme javaslat által leírt módon.
3.§ E törvény szentesítése után az alábbi rendelkezéseket kell megtenni, ha jelenleg élő
személy halála után igazolják, hogy hitbizományi javain helyettesítés, vagy bármilyen más,
örökséggel, ajándékozással, vagy visszatérítéssel kapcsolatos kötelezettség van, tartsák vissza javai
egyharmadát: a hitbizomány, a helyettesítés, vagy kötelezettség a visszatartás szempontjából
semmisnek, hatályát vesztettnek tekintendő, és a javak szabad jogcímen maradjanak az első
örökösre vagy megadományozottra, és az szabadon adhassa el azokat, tetszése szerint.
4.§ Az ilyen , hozományként adományozott föld, amelyre a hitbizománnyal kapcsolatban
utaltunk, és bármi más, ehhez tartozó, amelyek jelenleg nagybácsi, nőtestvér, fiú vagy unokaöccs,
illetve más leszármazottak birtokában lévő hitbizományi javak, maradjanak mindörökké jelenlegi
birtokosuk tulajdonában, aki tetszése szerint rendelkezhessék azokkal.
5.§ A katonai életjáradékok, és más, fentebb említett javak, melyeket a nagybácsi, testvér, fiú,
unokaöccs és más leszármazottak a hitbizományi javakból birtokolnak, maradjanak mindörökre
jelenlegi birtokosaik tulajdonai, akik szabadon rendelkezhessenek azokkal.
6.§ Akinek jelenleg a rokonságon kívülről van ilyen katonai életjáradék, vagy hozomány a
birtokában, mely egy hitbizomány része, vagy bármilyen más okból rendelkezik ilyen birtokkal,
legyen az az ő örök birtoka, szabad kezelhetőséggel, tetszése szerint használva azt, mivel
mindenképpen abszurd és barbár dolog az, hogy a feloszthatatlan feudális birtokok teljesen
kiszorítják a másodszülötteket, akik még egy rögöt sem birtokolhatnak abból.
1066
Fenyőfa-féleség
193
7.§ A hitbizományokat eltörlő törvény Királyi Szentesítésének napjától kezdve mindenki
szabadon irányíthassa saját birtokát és rendelkezhessék azzal. Halála után törvényes fiaira szálljon,
akik a közjog szerint járjanak el; de ezt a megszorítást nyilvánosságra kell hozni az új kódexben,
mely majd végleges rendezést hoz.
8.§ A szabad rendelkezés főrendek esetében az alábbi korlátozás alá esik:
A törvény 4. cikkelye értelmében a törvényhozó hatalomban a főrendek állandó és
elidegeníthetelen helyet birtokolnak, ezért a Parlament úgy rendelkezett, hogy a főrendek tartsák és
őrizzék meg örök adományként rangjukat, adományként kapott összes javaik tisztán negyedrészét,
melyeken jelenleg valamilyen teher nehezedik, és jelenleg a hitbizományi feltételek alá esik; a
javaknak ez a negyedrészét családi alapnak kell tekinteni, melyet azonban a majorátus elvei alapján
kizárólag a főrend birtokol, és ez maradjon elidegeníthetetlen anélkül, hogy az említettek,
bármilyen okból is eladhassák vagy elidegeníthessék, és szolgáljon a fiak táplálására.
9.§ A főrendeket állandó és örökletes rendnek kell tekinteni, ahol a majorátus tisztán vérrokon
férfiágon, az elsőszülöttség szerint öröklődik mindörökké.
10.§ Férfi leszármazottak hiányában az a nő örökölje a főrendiséget, aki a fenti szabályok
értelmében a vérrokon elsőszülött.
11.§ A jelenlegi tulajdonosok, akik a jelen törvény értelmében a hitbizományt élvezik, a
hitbizományi javak szabad és tehermentes tulajdonosai lesznek, és köteles rész lesz a fent említett
elidegeníthetetlen javakon kívül annyi, amennyi kiszámíthatóan, a római jog szokásai szerint a
törvényes fiaikat illeti az apa halála után; és fiaik számától függően, aszerint, hogy többen vagy
kevesebben vannak, törvényes fiaira a legnagyobb körültekintéssel lesz az apa köteles a jelenlegi
hitbizományi javaknak kétharmadát megőrizni, mely majd a római jog szabályai szerint osztatik fel.
12. § Mindazonáltal minden apának joga van a maradék egyharmad eladásához adásvételéhez,
elidegenítéséhez, elzálogosításához, etc., (ebből azonban mindig kizárva a főrendi negyedet, melyet
előre ki kell szakítani a hitbizományi javakból), azonban minden elidegenítési lépésről jogában áll a
fiaknak, vagy azok kurátorainak érdeklődni az említett kétharmad miatt, melyet a legitim módon
meg kell őrizni, a fennmaradó pedig legyen szabad adásvétel tárgya.
Azonban az ilyen kötöttségek akkor kötődjenek a kétharmad apai részhez, ha az apa házas
állapotban van, vagy ha fiai előző házasságából származnak; ekkor ismét csak kétharmadnyi
elidegeníthetetlen részt fenn kell tartani, melyet a halál után a törvényes testvérek, illetve azok fiai
között szétosztanak, és ezek között szabadon ágazzék szét a vagyon, megfelelő részekre osztva, és
teher nélkül.
13.§ A házasságban élő fiakat és lányokat, akik ettől kezdve törvényes örökösökként vannak
bejegyezve, a következő illeti apjuk halála után; megtarthatják birtokaikat és jövedelmeiket,
amelyet ki kell számolni a megőrzött kétharmad részből, bárki is formál igényt az említettekre.
14.§ Tekintettel kell lenni a királyság összes nemeseire, és azokra, akik az elsőszülöttségi jog
révén apáik javainak egynegyedével rendelkeznek, ezáltal tartván fenn nemes családjukat. A
későbbi leszármazottaknál tartsák fenn a szabadságot, és a római közjogot.
15.§ A tulajdonlás visszaperelése, érvénytelenítése, és a régi hitbizományra, melyből a felek
már régebben kivették részüket, vonatkozó perújrafelvételi ügyeket egy éves szünet után kezdjék
újra, elegendő lesz egy idézést benyújtani az említett bíráknál, az új kódex által rögzítendő
szabályok szerint. Abban az esetben, ha a követeléssel fellépők közvetítőt kérnek fel, az első,
egyetemes eltörléskor igazolt hitbizományi javak esetében, majd az új kódex által megállapított
szabályokat kell alkalmazni.
Miután a legkomolyabban megvizsgáltuk a jelen törvény valamennyi cikkelyét, kinyilvánítjuk,
hogy a jelenlegi hitbizomány reformját engedélyezzük; de azt is kijelentjük, hogy nem fogjuk
jóváhagyni azt, amíg a Parlament nem mutat be a tárgyról olyan törvénytervezetet, amely teljes
mértékben megfelel az angol Alkotmánynak.
II. Rész: A végrehajtó hatalom
I. fejezet
194
1.§ Kizárólag a király joga, hogy a szicíliai nép képviseletében nyomást gyakoroljon külső
hatalmakra – placet
2.§ Ami a háború és béke ügyét illeti, hasonlóképp ő ítéli meg a külső hatalmakkal történt
bármiféle javaslatot, egyezményt, vitát, olyan feltételekkel, amelyek direkt vagy indirekt módon
nem ellentétesek e királyság Alkotmányával – placet
3.§ (A király joga) Tanácsának létrehozása, amely álljon négy államtitkárból, és legalább két
tanácsosból, de létszámuk nem érheti el a tizenkettőt, beleértve az említett titkárokat, akik az
említett tanácsnak hivatali idejük alatt tagjai. Szintén Őfelsége ítéli meg, hány államtanácsost
választ, de ezek kötelezően kizárólag szicíliai születésű, érdemes és megbízható emberek lehetnek.
Placet abban az értelemben, hogy a külügyi- és a belügyi államtitkár, illetve a királyi kegy
révén az igazságügyi, legyenek természetszerűen tanácsosok; az összes többiről mi dönthessük el,
akarjuk, vagy nem akarjuk; mint ahogyan a főrendekről is mi dönthessük el, meghívjuk-e a
tanácsba, vagy sem.
4.§ Őfelsége köteles összehívni teljes tanácsát a fontosabb ügyekben, és különösképpen akkor,
ha hadüzenetről van szó, vagy békekötésről, vagy egy külső hatalommal történő tárgyalásról –
placet
5.§ A Parlamentnek mindig joga van elszámolást, vagy magyarázatot kérni a végrehajtás
bármely tettéről, büntetőeljárást indítani a miniszterek, illetve a tanács tagjai ellen, valahányszor
működésüket az előjogokkal, vagy a nemzet érdekével ellentétesnek találja – placet
6.§ Őfelsége joga, hogy kizárólag szicíliai személyek közül négy államtitkárt nevezzen ki, és a
királyi titkárságok megfelelő igazgatóinak, a különböző hivatalok alkalmazottainak, és az alárendelt
hivatalokba is kizárólag szicíliait választhat.
Placet a jövőre nézve, de a jelenlegi alkalmazottakra nézve nem.
7.§ A tiszteletbeli hivatalok betöltői, akik az Udvarnál viselnek tényleges hivatalt és méltóságot
a lovagok rendjéből, törvényesen, és a megszokott módon nemesi rangú személyek legyenek.
Placet, és maradjon továbbra is a mi döntésünkre bízva, hogy hány új udvari hivatalt akarunk,
és a tiszteletbeli rangok adományozása is a tetszésünkre legyen bízva.
8.§ A Parlament jóváhagyása legyen szükséges minden jutalmazáshoz és nyugdíjazáshoz,
ezeket olyan személyek kapják, akik az állam, illetve hazájuk szolgálatában szerztek érdemeket –
placet
9.§ (A király joga) A pénz verése, anélkül, hogy annak súlyát és címletét, vagy bennefoglalt
értékét megváltoztatnák, ez csak a Parlament hozzájárulásával történhet.
Placet, fenntartva azonban, hogy a pénz forgalmát felfüggeszthetjük, ha azt alkalmatalannak
találjuk, és hogy megengedhessük külső pénz bevezetését, a királyság pénzének értékéhez rögzített
árfolyamon.
10.§ (A király joga) Szicília teljes szárazföldi és tengeri haderejének szervezése és vezetése;
mivel a király tekintendő azok főparancsnokának – placet
11.§ (A király joga) Minden, a királyi patronátus alá tartozó egyházi benefícium, minden
katonai rang, és minden katonai és polgári hivatali kinevezés megerősítése, de csakis szicíliai
személyek számára, valamint a tanácsosoké, akik szükségszerűen részt vesznek a Parlament
törvényeinek végrehajtásában.
Placet; de az összes többi egyházi kinevezés is kizárólag Őfelségére tartozzék.
12.§ A Parlament jóváhagyása kell új testületek megalapításához, valamint az intézmények
diplomáinak és szabályzatainak elfogadásához – placet
13.§ (A Király joga) A nemzeti kül- és belkereskedelem felügyelete, valamint minden közmű
és –intézmény, mint az utak, a posta, a hidak, csatornák, kikötők, börtönök, kollégiumok, de ezek
tartozzanak mindig a Parlament döntései alá, Őfelsége szentesítésével – placet
14.§ A kegyelem gyakorlása, vagy az ítéletben megállapított büntetések enyhítése olyan
esetekben, amikor a király ellen magántermészetű vétséget követtek el, és a sértett fél kártérítése
már megtörtént úgy, ahogyan azt az új kódex majd tartalmazza.
195
Placet azzal, hogy minden közvétekre lehessen kegyelmet adni, ha az nincs ellentétben az
Alkotmánnyal.
15.§ (A Király joga) Arról gondoskodni, hogy a miniszterek, és általában, a közügyek
adminisztrációjának minden tagja, teljesítse kötelességét; kérjen tőlük elszámolást, és gyűjtsön
információkat azok viselkedéséről; figyelmeztesse őket, ha kevéssé dicsteljes hivatali viselkedésük;
és büntessék meg azokat, akik a fennálló törvényekkel ellentétes tetteket hajtanak végre, felelős
tisztségviselői hatalmuk felhasználásával – placet
16.§ (A Király) Gondoskodjék az ítéletek végrehajtásáról, azoknak törvényes gyakorlatáról a
törvényes tisztviselők hatalma által – placet
17.§ Töröltessék el az az ingerlő rendszer, amely jelenleg megfigyelhető az államtitkárságok
esetében, a folyamodványok kezelésével kapcsolatban, amikor a miniszterek közbenjárását kérik az
egyes vitás bíróság előtt lévő ügyekben, és úgy találtatik, hogy ez az Őfelsége által szentesített bírói
hatalom függetlenségét érinti. Amikor majd ezt a kérdést rendezik, ezen cikkely hatályánál fogva
egyetlen miniszter sem lesz feljogosítva a bírói döntésben való részvételre, és a
magánszemélyeknek a különféle bírákhoz kell fordulniuk.
Placet, olyan értelemben, ahogy ezen fejezet 15. cikkelye a végrehajtásról megállapította.
18.§ A király alkalmazhatja a régi jutalmazásokat, megfelelő államtitkárain keresztül, akik
azonban mindig a Parlamentnek felelősek; ezek kötelesek még akkor is bocsánatot kérni vétkeikért,
ha azokat Őfelsége parancsára követték el – placet
19.§ A Parlament fenntartja magának a jogot, hogy a végrehajtás bármely tettével kapcsolatban
petíciókkal és tiltakozással élhessen; és Őfelsége mindig köteles azt figyelembe venni – placet
II. fejezet
1.§ Nem ellentétes a király főparancsnoki szerepével, hogy nem alkalmazhat, és nem tarthat
fenn Szicíliában sem szárazföldi, sem tengeri haderőt a Parlament jóváhagyása nélkül.
Placet – kivéve a szerződéssel itt tartózkodó külföldi csapatokat.
2.§ Őfelségének nincs arra hatalma, hogy akár egyetlen szicíliait is kényszeríthessen a
szárazföldi, vagy tengeri seregben való szolgálatra.
Placet – de ilyen esetben a Parlament egyetértése kell.
III. fejezet
1.§ A nemzet bevételei, és bármiféle javai tartozzanak Őfelsége kormányzata alá, a
pénzügyminisztérium, és a pénzügyi tanács közreműködésével, az alább szabályozandó
feltételekkel.
Placet, a feltételeket az alábbi paragrafusok fogják módosítani.
2.§ Ezennel szűnjék meg a királyi Küldöttség, és a Királyi Birtokok Bírósága, minden
alárendeltjükkel egyetemben.
Placet, de csak 1813. szeptember 1-el. Ugyanakkor a kincstárral kapcsolatos bírósági ügyeket
az aktuális pénzügyminisztérium vigye tovább, a kincstári- és magánbirtokok ügyvédjének
segítségével, mivel e célra nem szükséges új bíróságokat és hivatalokat létrehozni, és a
Parlamentben kell javaslatot tenni új kincstári bíróság létrehozására, az angol Alkotmány mintájára
avégett, hogy a közbevételeket minél pontosabban igazgathassák.
3.§ Az említett adminisztráció szabályozása az alábbiak szerint történjék:
Őfelsége köteles legyen négy főkamarást választani, akik a pénzügyminisztérium igazgatása és
felügyelete alatt fognak dolgozni – placet
4.§ Megbízatásuk ideje alatt a főkamarásokat csak Őfelsége akarata mozdíthatja el – placet
5.§ Ezen kívül Őfelsége négy alakamarást is választani fog – placet
6.§ Megbízatásuk ideje alatt az alkamarásokat csak Őfelsége akarata mozdíthatja el – placet
7.§ Egy főkincstárnok – placet
8.§ Egy főlevéltáros – placet
9.§ Egy ügyvéd – placet
10.§ Egy kincstári főügyész – placet
11.§ Huszonhárom titkár – placet
196
12.§ Huszonhárom levéltáros – placet
13.§ Egy titkárt minden egyes Szicíliához tartozó sziget számára, és a lakosság ama része
számára, akik nem tartoznak egy kerületi központhoz sem.
Placet azzal, hogy az alkalmazottakat a Parlamentnek kell felügyelnie, hogy megkülönböztetett
figyelemmel legyenek a közbevételek zökkenőmentes beszedésére.
14.§ Az ezen hivatalokba történő kinevezések legyenek örökre szólók, de elmozdíthatók
hivatali mulasztás, vagy bármilyen más okból, mely a pénzügyminisztérium ellenére van.
Placet, azzal, hogy ezen hivatalok vezetői és alkalmazottai egyaránt a mi választásunk alapján
kerüljenek ki, és a mi döntésünk alapján mozdíttassanak el; és minden, a jelen fejezetben leírt
alkalmazott hivatalának azon kiváltságait és előnyeit élvezhesse, mely az angol Alkotmány szerint a
kincstári alkalmazottakat megilleti.
15.§ Két főkamaráshoz egyenként nyolc kerület tartozzék, a harmadikhoz a csatolt szigetek,
hogy az innen származó közbevételeket intézzék.
Placet, de az alájuk tartozókkal olyan hatalommal és jogosítványokkal bánjanak, hogy az a
kormányzat, a kincstár hasznára váljék, amíg az új kódex meg fogja állapítani a joghatóságot, az
angol Alkotmány elveinek megfelelően.
16.§ A negyedik egymagában felelős az államadósság törlesztéséért, származzék az
hitelezőktől, kötvényjegyzőktől, bármilyen sokat adtak is – placet
17.§ A közjavak összes többi forrása, melyek nem tartoznak a körzeti hivatalok alá,
hasonlóképpen a pénzügyminisztérium kezelése alá kerüljenek, a négy főkamarás által – placet
18.§ Minden főkamarás alá tartozzék egy-egy alkamarás, hogy a különböző feladatokban
segítségére legyen – placet
19.§ A pénzügyi tanács álljon négy főkamarásból, elnöke pedig legyen a pénzügyi államtitkár.
Az egyik alkamarás titkárként működjék közre. A teljes tanács hetente kétszer ülésezzék – placet
20.§ (A tanács) Minden döntésében és műveletében, a minisztériummal együtt a Parlamentnek
tartozzék pénzügyi felelősséggel, és az büntethesse tagjait – placet
21.§ A főkincstárnok legyen az állam főpénztárnoka, és hivatalnokai a pénztári előírások
alapján működjenek – placet
22.§ Az ő nevében könyveljék el, és fizessék ki az összes állami jövedelmet – placet
23.§ A főlevéltáros és hivatalnokai a saját irásukkal hitelesítsék a kincstár összes bevételeit és
kiadásait, és 15 napi rendszerességgel mutassák be azokat a pénzügyminisztériumnak és a pénzügyi
tanácsnak – placet
24.§ Az ügyvéd és a kincstári főügyész folytat le minden tárgyalást a kincstár és a rendes
bíróságok között.
Placet, de az ilyen bíróságokat a Parlament megalapítja, akik majd rendelkeznek a döntés
elsődlegességének kiváltságával, addig, amíg a Parlament az új kódexben nem formálja át azokat az
angol Alkotmány szerint.
25.§ A különböző kerületekben is fel kell állítani az ehhez hasonló ügyvédi és ügyészi
hivatalokat, amennyiben azok szükségesnek bizonyulnak.
Placet, a fenti fenntartásokkal.
26.§ A kerületi titkárok, a főkamarások rendeletei alapján adminisztrálják és beszedik a
kincstár számára a jövedelmeket a saját kerületükben. Minden hónapban, katonai kísérettel az
államkincstárba szállítják a begyűjtött összeget.
Placet annak fenntartásával, hogy a pénzügyminisztérium hatásköre maradjon az alkalmasnak
tartott eszközök felhasználása.
27.§ A levéltárosok a palermói főlevéltárosi hivatalban kerületük ügyeivel foglalkozzanak –
placet
28.§ A csatolt szigetek altitkárai saját kerületük titkára alá tartozzanak – placet
29.§ Minden kerület lakosságának altitkára a megfelelő kerület titkárának közvetlen
alárendeltje, és ezek szedik be és juttatják el a megfelelő titkárhoz területük lakosságától származó
nemzeti bevételt – placet
197
30.§ Minden kincstári kifizetést a palermói és messinai bank intézzen – placet
31.§ Az összes fent említett közhivatalnok nem fix fizetést kap, hanem mindazon összegek 5%-
át, melyet a kincstár elismert és igazolt, ezt rangjuk és fáradozásuk arányában osszák fel közöttük, a
pénzügyminisztérium javaslata, és a Parlament jóváhagyása szerint.
Placet az 5%-ra, de a felosztást pontosan meg kell állapítani.
32.§ A fenti dekrétumok erejénél fogva gyűjtsék össze a különféle hivatali archívumokat, és
alaposan pontosítva szervezzék meg az új pénzügyi adminisztráció minden részletét, így a pénzügyi
államtitkárnak legyen egy teljes terve minden alája tartozó téma kezeléséről, melyet majd a
következő Parlament elé tesz jóváhagyás végett, vagy a megfelelő módosítások végrehajtására.
A végrehajtó hatalom alá tartozván, bízunk benne, hogy ezek a változtatások segítik majd a
pénzügyek jobb adminisztrációját.
IV. fejezet
1.§ A Királyi Levéltár könyveit publikálni kell, a királyság jegyzője által.
Placet, de ezt meg kell előzze a hivatal főkamarásának engedélye, és ez az előzőleg
megállapított szabályok szerint történjék, és ebben a kérdésben tartózkodni kell mindenféle
újítástól.
2.§ A pénzügyminisztérium minden évben részletes beszámolót kell készítsen a Parlament
számára a kincstár összes létező bevételéről. A Parlament a semmisségi esetekben leszavazhatja az
említett minisztériumot, és szabálytalanság, hűtlen kezelés, vagy közpénzek sikkasztása címén
megbüntetheti azt; a vádat mindig a Képviselőház indítja, a bírói eljárást pedig a Főrendiház
folytatja le – placet
3.§ A pénzügyminisztérium felügyeletében egyenlő szerepe van a négy főkamarásnak – placet
4.§ A pénzügyi államtitkárok említett elszámolásait először a Parlamentnek kell bemutatni,
majd ki kell nyomtatni, az egész nemzet tájékoztatására – placet
V. fejezet
1.§ Ebben a királyságban nem lehet semmiféle új hivatalt, vagy állást létrehozni a Parlament
hozzájárulása nélkül, és csakis, ha az igazságszolgáltatás, vagy a közérdek megkívánja azt; és
ezeket csakis rendes hatalommal rendelkező bírák és hivatalnokok tölthetik be és folytathatják; és
hasonlóképpen, a mai naptól kezdve nem lehet semmiféle hivatalt feudumként eladni, vagy
elajándékozni; ezeket mindig arra tökéletesen alkalmas személyekre kell ruházni, akik képesek az
államot jól szolgálni.
Placet, fenntartva azonban Magunknak a jogot, hogy tetszés szerint hozhassunk létre olyan
állásokat és hivatalokat, amelyekkel nem jár fizetés.
2.§ Azon hivatalokat, melyek jelenleg elidegenített állapotban vannak, a Parlamentnek legyen
joga visszavásárolni, a tulajdonosok kárpótlásával, melyet (a hivatal) tíz éves, ésszerűen
kiszámítható átlagjövedelmének arányában, annak 5%-ában állapítsanak meg.
Placet azzal, hogy a jövőben is a mi választásunk döntsön a helyettesítésről.
VI. fejezet
1.§ Az egyházi benefíciumokat, hivatalokat és méltóságokat, bármiféle természetű hivatalok,
vagy állások legyenek is, mindenféle megkülönböztetés nélkül, beleértve a palermói érseket, és a
Jeruzsálemi lovagrend tagjait is, nem lehet semmi egyébnek, csakis egyszerű szicíliainak tekinteni.
Placet azzal, hogy ezt a mai naptól fogva erősítjük meg.
2.§ Szicíliainak kizárólag az számít, aki Szicílián születik, szicíliai apától; valamint azok, akik
Szicílián kívül születtek, de szicíliai apától, aki nem vált külföldi hatalom alattvalójává.
Placet, de azokat is szicílainak számítjuk, akik Szicíliában születtek olyan külföldiektől, akik
más hazára nem tarthatnak igényt.
3.§ A katonai rangokat illetően azon személyek, akik nem szicíliaiak, nem lehetnek tagjai
szicíliai ezredeknek – placet
4.§ Amennyiben a Parlament fenntartja a külföldi ezredeket, azokban mégis lehetségessé kell
tenni a külföldiek számára a tiszti rangok viselését. Ezek, bármilyen osztályokból, bármilyen
198
rangokat töltenek is be, kötelesek letenni az ünnepélyes hűségesküt az Alkotmányra. Az eskü
formájára később történik javaslat.
Placet azzal, hogy akik szerződéssel szolgálnak külföldi ezredekben, azokra is vonatkozzék
ezen rész II. Fejezetének 1. paragrafusa, és az esküt előttünk kell letegyék az Alkotmányra. És
fenntartjuk királyi akaratunk kifejezésének jogát azután, hogy elénk terjesztik majd az
esküformulát.
5.§ Az önkéntes csapatoknál és a királyi tengerészetnél nem lehet külföldieket alkalmazni.
Azok, akik jelenleg ilyen csapatoknál vannak, maradhatnak – placet
6.§ A tüzérségi és műszaki alakulatoknál a csapatokat szicíliai és külföldi csapatokra kell
osztani, mert ez utóbbiak nem vehetnek részt a szicíliai belső hadseregben; és a szicíliai csapatoknál
nem lehet külföldi tiszteket alkalmazni.
Királyi véleményünket a későbbiekben nyilvánítjuk ki.
7.§ Mától kezdve az önkéntes csapatoknál nem lehet külföldieket alkalmazni, a Parlament
hozzájárulása nélkül – placet
8.§ Katonai kormányzó, kikötőparancsnok, a különféle csapatok főparancsnoka,
erődparancsnok, a szigetek erődítményeinek parancsnoka, fegyveres testületek parancsnoka, a
szicíliai flotta és flotilla parancsnoka szerepére nem alkalmazható külföldi tiszt, a Parlament
jóváhagyása nélkül.
Placet azzal, hogy a legénységi helyek betöltésénél csak mától kezdve kell így eljárni.
9.§ A jelen fejezet szentesítésének pillanatától kezdve így kell tekinteni a katonai
rangfokozatokra is – veto
10. Egyetlen külföldi sem, aki polgárjogot, vagy bármilyen kiváltságot kapott a királyság
bármely községétől, vagy szicíliai nőt vett feleségül, nem szerez jogot arra, hogy Szicíliában
egyházi nyugdíjat, vagy bármiféle közhivatalt töltsön be – placet
11.§ A honosítási levelet, vagy a szicíliai polgárjogot kizárólag a Parlament állíthatja ki a
külföldinek; de csak a honosítottak fiai, és nem maguk a honosítottak lesznek jogosultak egyházi
nyugdíjban és közhivatalban részesülni ugyanúgy, mint az eredeti szicíliaiak.
Placet a honosításra, de az állampolgárságról legyen a mi hatáskörünk dönteni, amint az ezen
fejezet 2. paragrafusa szentesítette.
III. Rész. A bírói hatalom
I. Fejezet
A bírói hatalom a törvényeket alkalmazza minden polgári és büntetőjogi esetre és tettre.
1.§ Kizárólag azok tölthessenek be bírói hivatalt, akire ráruházták azt – placet
2.§ Töröltessék el az összes különbíráskodás, és ettől kezdve kizárólag azoké legyen a bírói
hatalom, akik rendes bírák, hivatalukat az Alkotmány megerősítette; és a függőben levő ügyeket
nem lehet átvenni, ha nincs ügyvéd, és elvi döntéseknél nem lehet előzetes privilégiumokat
figyelembe venni, sem jóvátételről egyezkedni. Csakis azok a jogorvoslatok érvényesek, melyeket
egy bíróság bírája, vagy más, a bírói hatalommal teljes jogkörrel rendelkező személy hozott.
Placet a létező, de jelenleg meg nem erősített bíróságok megszüntetésére, és a jelenleg
érvényes bírói hatalommal rendelkező bírák összes hatalmára, amíg nem lépnek működésbe az
újonnan létrehozott bírói szervek.
3.§ Bármelyik bíró vagy bíróság semmiféle okból nem halogathatja az ítélethozatalt, és nem
fogadhat folyamodványt, és nem adhat helyt petíciónak, olyan ügyben, amely egy másik bíróra,
vagy bíróságra tartozna – placet
4.§ A bíróságok az igazságszolgáltatást a király nevében végzik, aki a végreható hatalom
letéteményese. Minden rendelet, tanácsadás és végrehajtás az Őfelsége nevében felhatalmazott
bírákra tartozik – placet
5.§ Minden polgári- vagy bűnügyi ítélet, az önkényes bíráskodás elkerülése végett az új kódex
törvényein kell alapuljon; amíg az hiányzik, a törvényhozó hatalomhoz kell folyamodni, melynek
letéteményese a Parlament.
199
Placet, anélkül, hogy a Parlament köteles legyen elismerni a különbíróságok érdemeit, csak
azokat, melyeket a törvényhozó hatalomról szóló XXV. Fejezet 2.paragrafusa megállapított.
6.§ Az ítéleteket a törvénynek megfelelő formában kell meghozni, megfelelő érveléssel
rámutatni a tettekre, és a törvény által engedélyezett módon kell alkalmazni azokat; az ítélet vagy
felmenti, vagy elítéli a bűnöst, a polgári-vagy büntetőjog szabályai szerint – placet
7.§ Az új törvénykönyvet olasz nyelven kell írni, és ugyanezen nyelven kell meghozni minden
bírói iratot és döntést – placet
8.§ Két egyforma ítélet polgári ügyekben legyen bírói eset – placet
9.§ Minden polgári és büntetőjogi esetet esküdtszék döntsön el, melyen olyan formában kell
felállítani és alkalmazni, ahogyan azt Anglia törvényileg felállított rendszere tartalmazza, és
amelyet teljes egészében fel kell használni és belefoglalni a polgári- és büntetőkódexbe.
Placet fenntartva, hogy kinyilvánítjuk királyi véleményünket, melyet majd az új kódex e pontra
vonatkozó megállapításai ismeretében hozunk nyilvánosságra.
10.§ A büntetőjogban, ha a kinyilvánított vélemény a vádlottat ártatlannak nyilvánítja, a
további eljárásra nincs szükség; ha bűnösnek, vizsgálják meg az ügyet újra, olyan formában és
olyan módon, ahogy a kódex megállapítja, az angol törvényeknek megfelelően.
Placet, de fenntartjuk, hogy megvizsgáljuk majd az új kódex által javasolt törvényeket.
11.§ Egyetlen szicíliait sem lehet letartóztatni, börtönbe csukni, Szicíliából száműzni,
háziőrizetre kötelezni, vagy bármilyen más büntetéssel sújtani, ha az forma szerint nincs pontosítva
a királyság törvényeiben, és az nem egy rendes bíró jog szerinti ítélete szerint történik.
Placet, de ez csak szicíliaiakra vonatkozzék, és mindig az Állam minisztereinek jogköre
maradjon bármely személy elfogatásának elrendelése, és előzetes letartóztatásba helyezésének
elrendelése, 24 óra időtartamra.
12.§ Legyen bármilyen ügy és személy, tilos bármiféle letartóztatás bármiféle régi gazdasági
ügyben, hercegi jogon, etc. büntetés alatt, a fentiek bármiféle végrehajtói gyakorlata és szokásai
miatt, (az ilyen hatalmaskodó személy) veszítse el bármiféle közhivatalát, fizessen ezer once-t a
kincstárnak, és száműzettessék egy szigetre, hosszabb vagy rövidebb időre, a kihágás súlyosságának
arányában – placet
13.§ Mostantól kezdve Őfelsége nem fog kegyelmet adni ilyen bűnökre – placet
14.§ A hatóságok és a bíróságok egyetlen polgár ellen sem folytathatnak le pert, hacsak a
sértett, illetve érdekelt fél vádat nem indít. Az inkvizíció számára tilos bármiféle per indítása,
kivéve az alábbi eseteket: - placet
15.§ I. Ha valaki megsérti az Isteni Felséget – placet
16.§ II. Ha az emberi Felségen esik sérelem, értendő ezalatt a Mi Urunk Királyi koronája, vagy
élete, vagy Őfelsége, a Királyné, vagy a trónörökös, vagy a vikárius generális élete elleni sérelem.
Placet, és ebbe ismételten bele kell érteni mindenféle bűntényt a Király, és a Királyi Család
személye ellen, ezt bele kell foglalni az új kódexbe, az angol Alkotmány szerint.
17.§ III. A lázítás, amelybe bele kell érteni minden olyan cselekedetet, amely a kormány és a
köznyugalom ellen irányul – placet
18.§ IV. Az emberölés - placet
19.§ V. A gyújtogatás – placet
20.§ VI. A rablás – placet
21.§ A pénz és a kézírás meghamisítása.
Placet ha másvalaki kézírásáról van szó, és mindazon vétségekre, amelyek ellentétesek a
köznyugalommal, a közerkölccsel és a közbizalommal, melyeket majd részletezni kell az új
kódexben.
22.§ A fentemlített vétkeket a tisztviselők és a bíróságok lefolytathatják az inkvizíciótól kapott
információk alapján. Nem jogosít azonban ez fel senkit arra, hogy bárkit elfogasson, ha a jog a
bűnös elfogására nem szolgáltat kellő alapot, amint azt majd az új kódex részletesen tárgyalni fogja
– placet
200
23.§ A katonai erőt nem lehet bűnösök elfogására használni, megbízott tisztviselők utasítása
alapján – placet
24.§ Nem lehet őket a lakosság ellen sem felhasználni, egyetlen kivétel ez alól a lázadás esete –
placet
25.§ Minden igazságügyi hivatalnoknak, bármely személy letartóztatásában való
közreműködésre rendekeznie kell egy megbízólevéllel, melyet egy bíró, vagy megbízott tisztviselő
pecsétje erősít meg, melyen teljes formában rajta kell legyen a bebörtönzendő személy neve, a bűn,
amellyel vádolják, a vádló, a bűnjelek, és a megállapított indítóok, amelyek alapján a letartóztatást
elrendelték.
Placet, anélkül, hogy jelölni kelljen a vádlót és a bűnjelet.
26.§ Ha valaki egy ilyen megbízottnak ellenáll, vagy elszökik, bűnösnek kell tekinteni, mint aki
a joggal szemben direkt ellenállást tanúsít, és mindazokat is, akik közreműködnek ebben az
ellenállásban, azonban az a polgár, aki ellenáll az elfogatóparanccsal rendelkező végrehajtónak, ha
az az elfogatóparancs nem az előírt forma szerinti, ne lehessen törvényileg büntetni – placet
27.§ Ha valamiért kivételes az ügy, vagy mert valamilyen módon a bűn minősítése
túlértékeltetett, ha visszaeső bűnösről van szó, vagy tetten érték; akkor le lehet tartóztatni az említett
elfogatóparancs nélkül, és nemcsak egy igazságügyi tisztviselő, hanem bármely magánszemély által
– placet
28.§ Bármilyen, a fentebb kifejtett okokból letartóztatott, a letartóztatását követő 24 óra
elmúltával, meg kell, hogy kapja a saját, a fentebbi forma szerint kiállított elfogatóparancsát; és a
börtönbe feljegyzést kell küldeni, az ügyben eljáró személy által, aki közreműködik és eljár a
bizonyításban.
Placet azzal, hogy fenntartjuk, az új kódex pontosítsa majd a bizonyítási eljárás új formáját, és
a letartóztatott kihallgatásának módját.
29.§ A börtönőrök egyetlen polgárt sem fogadhatnak bíró vagy tisztviselő szóbeli utasítására,
az említett elfogatóparancs kézhez vétele nélkül, mely az ügyet, és a polgár letartóztatását igazolja –
placet
30.§ A bírónak és a tisztviselőknek a 24 óra elteltével el kell készíteniük a jelentést, és el kell
azt küldeniük a fogvatartottnak; és annak joga van az illetékes bíróságot döntéshozatalra kérni az
elfogatás törvényességét illetően – placet
31.§ Minden elfogott és letartóztatott személyt azonnal bíró elé kell vinni, és lehetségessé kell
tenni számára a kezességvállalást, ennek sikere után szabadlábra kell helyezni, hacsak nincs
valamely nagyon súlyos bűne – placet
32.§ Az új kódex törvényeinek rögzíteniük kell annak módját, hogyan biztosítsák a
kezességvállalást tévő személy javait, és bíró elé állítását, valamint a bíróság kifizetését a
legnagyobb figyelemmel az állampolgári jogokra, és olyan összeggel, amely arányban áll a személy
anyagi lehetőségeivel – placet
33.§ A vádlott, vagy a vizsgált személy elleni bizonyítási eljárásnak gyorsan végig kell
haladnia az összes tényen, a vádlott, vagy a vizsgált személy, valamint az ügyész jelenlétében,
akinek meg kell engedni, hogy minden tanúval tetszése szerint beszélhessen, és feljegyezze a
válaszokat és a tanúvallomásokat, ahogyan azt majd az új büntetőkódex megállapítja – placet
34.§ Legyen tilos ezen királyság minden bírója, vagy tisztviselője számára a bűnügyi eljárás
során a kínvallatás alkalmazása: ennek következtében helyezzük törvényen kívül azokat a dammusi-
kat,1067
akik a lábra vagy kézre vasat vernek, vagy bármilyen más módon kegyetlenségeket
alkalmaznak a vádlottak vagy a vizsgáltak ellen, mint ahogy azokat is, akiket feltételezhetően
jogtalanul büntettek meg, még a bírói ítéletet megelőzően, kiváltva ezzel a nemzetben a
kegyetlenség közérzetét, közszemlére téve az ártatlanul megkínzottakat, és kivonva a durva
elkövetőket a törvények nyilvános bosszúja alól – placet
35.§ Az új kódex megállapítja majd az eljárási jogot, a vizsgálat, bebörtönzés, és a bűn
tényálladéka megállapításának folyamatát és motívumait; a törvénybe beledolgozza a Habeas
1067 Szicílián börtönőr.
201
Corpust, és az angol büntetőjog előírásait, melynek használatát királyságunkban megerősítjük a
nemzeti hagyományok szerint – placet
36.§ Az a bíró, vagy tisztviselő, aki bármilyen módon szolgaságra kényszerít egy
letartóztatottat, nemcsak a kár megfizetésére köteles, de hivatalát is elveszíti; és olyan büntetést
vagy bírságot legyen köteles fizetni, amelyet majd részletesen rögzít az új büntetőkódex – placet
37.§ A börtönök kellőképpen legyenek a személyi biztonságnak megfelelőek, hogy azok a
személyek akik nem találtak kezest, vagy nem kaptak erre engedélyt, letartóztatottként ne legyenek
zaklatásnak kitéve – placet
38.§ Ezennel kinyilvánítjuk, és törvény által elismerjük, hogy a letartóztatottak számára
egészséges körülményeket kell biztosítani, és nem lehet azt megelőzően büntetni, hogy a bíró a
bűnösséget kimondta volna – placet
39.§ Az új kódex elő kell majd írja, hogy a különféle természetű ügyeknek milyen eljárási
időtartam felel meg. A polgári- és büntetőeljárásokat gyorsan kell intézni, de úgy, hogy ez a
gyorsaság ne okozzon veszteséget a szükséges bizonyító eljárásban, és hogy a jogi eljárás a
megfelelő részletességgel történjék, és a bűnösök bűnössége gyorsan bizonyítást nyerjen – placet
40.§ A békebírákra tartozzék a nyilvános börtönök felügyelete, a legfelsőbb semmítőszék
közvetlen fennhatósága alatt – placet
II. fejezet. A bírák és tisztviselők jellemzőiről
1.§ Senki sem lehet bíró, és nem tölthet be tisztviselői hivatalt, aki nem szicíliai születésű –
placet
2.§ Ha még nem töltötte be a 30 életévét – placet
3.§ Ha nincs meg a megfelelő idejű, igazolt gyakorlata – placet
4.§ Ha egyik, vagy másik jogban nem szerzett végzettséget a palermói vagy a cataniai
egyetemek egyikén – placet
5.§ Ha éppen nem tölt be a Parlament Képviselőházában képviselői helyet – placet
6.§ A bíróknak és tisztviselőknek ezen bírói funkciókon kívül más funkciókat gyakorolni nem
lehet. Számukra meg van tiltva minden más adminisztráció vagy delegáció.
Placet kivéve a békebírákat.
7.§ És az is tilos, hogy bármilyen családi vagyont igazgassanak vagy irányítsanak, és
különösen, hogy ezért fizetést fogadhassanak el.
Placet kivéve a békebírákat.
8.§ Mostantól fogva a királyi titkárok nem kezdeményzhetik a Parlamentben törvény reformját
vagy felfüggesztését, mivel nem lehet részük a törvényhozó hatalomban – placet
III. Fejezet: A bírói hatalommal való visszaélésről
1.§ Minden bíróságon működő bíró felelősségre vonható. Hasonlóképpen minden, az
igazságügyben alkalmazott hivatalnok is – placet
2.§ A hatalommal való visszaélés népi eljárást von maga után. Minden magánszemélynek joga
van a Parlament előtt ellenőrzést kérni a bíró vagy tisztviselő nyilvános magaviselete miatt, az alább
részletezendő formában és módon – placet
3.§ Minden sértett vagy érintett magánszemélynek módjában áll saját perét a Parlament elé
tárni, ha ellenvéleménye van a bíró, vagy a bíróság eljárásával, vagy döntésével, vagy bármilyen
más hiba történt az említett kódex által megállapított módszerben vagy formaságokban.
Placet de ez úgy értendő, hogy a Parlament egyik tagjának közbenjárását kell kérni.
4.§ Az eljárás folyamán, ha az ügyről nem lehet határozott ítéletet mondani, függesszék fel azt,
és a Parlament döntsön róla – placet
5.§ Legyen lehetséges az ítélet kihirdetése után annak visszavonása, törvényes bírói ítélettel, és
hogy egészen más bírói ítélet szülessék, a leendő új kódex előírásai szerint – placet
6.§ A bíróságok nem ismerhetik meg, és nem ítélhetik meg az aktív államtitkárok ügyeit az
azokat kinevező hivatalok révén.
Veto a bírói felelősség miatt.
202
A királyság tisztviselőinek általános szervezete, és a bírói hatalom szabályozása
I. fejezet
Ebben a királyságban töröltessenek el az összes tisztviselői hivatalok, csak azok maradjanak
meg, amelyeket az alábbi lista felsorol, egészen a városi tisztviselőkig, akiket a városi tanácsok
szerveznek meg.
Placet a jelenlegi tisztviselői hivatalok eltörlésére, mert rögtön ez után meg kell határozni, és
létre kell hozni az új hivatalokat, és a végrehajtó hatalomról szóló III. Fejezet 2. paragrafusa
értelmében meg kell tartani a kincstári ügyek tisztviselőit.
II. fejezet
Itt következzenek szám szerint felsorolva a királyság összes tisztviselői, megfelelő
joghatóságaik, feladataik és természetük felsorolásával.
- a capitani giustizieri (rendőrök)
- a hadsereg kapitányai
- a békebírák
- az első fokon ítélő bírák
- a másodfokon ítélő bírák
- a Szicíliához tartozó szigetek podestái, illetve azok első fokon ítélő bírái
- a kerületi bíróságok
- a feljebbviteli bíróságok
- a két harmadfokú bíróság, az egyik Messinában, a másik Cataniában
- egy semmítőszék
- a Parlament főbírósága
- a Főrendiház főbírósága
- az egyházügyi bíróság
- a kereskedelmi tisztviselők (bírák)
- az uralkodóház megbízottai
- a legfőbb közjóléti bizottság
- a királyság főjegyzője, és annak kollégiuma
Placet az alábbi hivatalokra, úgymint:
Minden helység rendőre,
Minden körzet hadseregkapitánya,
Minden vidék békebírája, a szükséges létszámban, és csak a mi ítéletünktől elmozdíthatóan,
Az elsőfokú bíróságok bíráira,
A szigetek podestáira,
A kerületi bíróságokra, olyan számban és olyan formában, ahogy azt az új Parlament javasolni
fogja, de legyenek minden olyan székhelyen, ahol kincstári megbízott is van, az angol
Alkotmánynak megfelelően,
A legfelső fellebbviteli bíróságokra, amelyek csak Palermoban lehetnek,
A semmítőszékre,
A Parlament főbíróságára,
A Főrendek főbíróságára,
Az egyházi bíróságokra,
Az uralkodóház megbízottaira,
A legfőbb közjóléti bizottságára,
A királyság főjegyzőjére, és annak hivatalára,
Mindezeket ezután úgy kell tekinteni, hogy az említett tisztviselőknek korlátozott joghatóságuk
és formájuk van, az ez után következő fejezetek részletes szabályozásai szerint, mint ahogy
egyébként van még egy Admiralitási (tengernagyi) bíróság is, valamennyi az angol Alkotmány
normái szerint, és királyi akaratunkat ki fogjuk nyilvánítani, miután majd az új Parlament, az erre
vonatkozó érett megfontolások után olyan javaslatokkal áll elő, melyek megfelelnek majd a később
megszavazott kódexnek.
203
III. fejezet
1.§ A királyság teljes lakossága rendőrök alá kell tartozzék, valamint mindenkit olyan
kerületekbe, ahol hadseregkapitányok alá tartoznak, akiknek dolga a bűnösök elfogása és azok
elővezetése, a rend és a köznyugalom fenntartása, minden tisztviselő utasításainak és ítéleteinek
végrehajtása, ezen megfelelő feladatokat majd az új kódex részletezi.
2.§ A hadseregkapitányok fix fizetést kell kapjanak, az 1810-es parlamenti törvénynek
megfelelően, fenntartva erre a célra a kerületükben elfogott tolvajok fizette bírságot.
3.§ A békebírákra tartozzék a sérelmek feltárása, ennek megkönnyítése legyen az új
büntetőkódex feladata. Amelyik esetben szükség van rá, állapodjon meg a felekkel, állítson fel egy
kamarai eljárást, amint azt majd az új kódex rögzíti; folyamodjék írásban a bírákhoz, és a
végrehajtás is az ő feladata; és nem tehet mást, minthogy a bűnösökre egy hónapnál hosszabb,
közbörtönben, vagy javító intézetben eltöltendő büntetést kér, vagy legalább a 10 once büntetés
többszörösét, a vétség arányában, a megfelelő helyi hatóságok számára.
4.§ Legyen a békebírák különleges feladata, hogy minden községben megbékítsék a bármilyen
okból felmerülő polgári nézeteltéréseket, ami felmerülhet; ezért mindig számítania kell polgári
akciókra, ezen polgári akciók kizárásáról majd a polgári kódex fog intézkedni; erre írásban kell
engedélyért folyamodni a békebíró részéről, és azzal megállapodni: az említettek kötelesek
megjelenni az említett békebíra előtt, és bemutathatnak egy viszontvádi keresetet, vagy
perkiterjesztést, ilyen folyamodványt kapva a békebíró azonnal bemutatja azt egy bíróság előtt,
először, ha a békebíra írásban nem volt képes a megbékéltetést elérni és kivitelezni, ezt a
békebírának nyolc napon keresztül kell próbálnia, amint ezt majd az új polgári kódex kidolgozza.
5.§ A rendőrök, hadseregkapitányok és békebírák az egész királyságban álljanak a rendőri
államtitkár éber őrködése alatt, ennek az említett hivatali felettességét az új büntetőkódex fogja
pontosítani.
6.§ Ennek következtében töröltessék el minden létező rendőrbíróság.
7.§ Eme királyság minden városában és földjén, és a hozzá tartozó szigeteken mindenütt legyen
egy békebíró; a tizennyolcezer főnél nagyobbakban kettő legyen; Messinában és Cataniában legyen
négy, Palermoban legyen hat, minden városban négy, és kettő a kisebb településeken és a vidéken.
IV. fejezet
1.§ Minden városban és vidéken, melynek háromezer, vagy annál több lélek a lakosa, legyen
két bíró, egyik elsőfokú, a másik másodfokú.
2.§ Az elsőhöz tartozzék mindenféle ügynek az első fokú tárgyalása, melyek határozottan az
említett városhoz vagy vidékhez tartoznak, és gyakorolják dolgukat, amíg azok érdekeltsége nem
haladja meg a 40 once-t. A másodikhoz tartozzék minden megfellebbezett, másodfokú ügy.
3.§ Ez legyen a feladata minden elsőfokú és másodfokú bírának az említett városban és
vidéken, amelynek lakossága meghaladja a háromezer, de nem éri el a nyolcezer főt.
4.§ A nyolcezer főnél népesebb városokban is legyenek meg az említett bírák, akik első, és
másodfokú ügyekben ítélhetnek, és minden polgári folyamodványt elbírálhatnak azon felül is, amíg
annak értéke nem haladja meg a 70 once összeget.
5.§ Minden első- és másodfokú bíró legyen feljogosítva a bíróságok ítéletének és utasításának
végrehajtására, hogy a végrehajtói kintlévőségeket bármilyen kényszerítő erő felhasználásával
behajtsa, a kerületi fellebbviteli bírósághoz történő folyamodványok korrekciójával. Ezen kívül
mindegyiknek legyen képes a jelzett esetben ítéletet mondani, és megfelelőképpen végrehajtani,
legyen képes a kerületi bírósághoz kérdést illetve vádat intézni mindenféle törvénytelen eljárás és
ítélet miatt, a jóvátétel és az elégtétel érdekében, az új kódex által megállapítandó törvények
szellemében.
6.§ Minden olyan vidéken, melynek háromezernél több lakosa van, legyen egy elsőfokú bíró.
7.§ Az elsőfokú bírákhoz tartoznak mindazon ügyek, amelyek értéke nem haladja meg a tíz
once-t; az ilyen bírákat az írni-olvasni tudó személyek közül kell kiválasztani.
204
8.§ A háromezer fős lakosságú helyeken eldöntött első fokú ügyeket másodfokon a kerületek
elsőfokú bírája bírálja el; és harmadfokon, amennyiben szükséges, az említett kerületek másodfokú
bírája,
9.§ A polgári ügyeket, bármilyen természetűek is, az említett városok vagy vidékek kerületében
bírálják el, ahol a megidézett személy lakik; a büntetőügyekben azon a helyen kell az ügyet
lefolytatni, ahol a bűntettet elkövették.
V. fejezet
1.§ Mind a 23 kerületnek legyen a palermoi képviselők által létrehozott három tagú bírósága,
melyek közül a legidősebb legyen az elnök helyettese.
2.§ Legyen ezen kívül minden városnak, amely jelenleg a kincstári karban képviselői
mandátummal rendelkezik, egy három tagú bírósága, melyek közül a legidősebb legyen az elnök
helyettese.
3.§ Minden kerület bírósága annak székhelyén ülésezik, és első fokon elbírálja az összes
polgári peres ügyeket, bármilyen fajtájúak is azok, ha az érintett az adott kerületben lakik, és
mindenféle büntetőügyet is elbírálnak, ha a bűntényt abban a kerületben követték el, azon anyagi
korlátokkal, melyeket fentebb ismertettünk az első- és másodfokú ítéletek kapcsán.
4.§ Minden kincstári város bírósága első fokon dönt minden polgári- és büntetőjogi ügyben,
bármilyen fajtájúak is azok, ha az érintett az adott városban, vagy annak területén él; ezeknek az
alapítását a megfelelő városi tanácstól kell kérni, új formában szervezzék azokat meg; és
Őfelségének kell az adott bírákat megválasztani és összeállítani; ennek megalapítása történjék az
említett városi tanács kétharmados szavazati többségével, és ehhez kell a Parlament jóváhagyása is,
minden kincstári városban, amelynek éppen van képviselete a Kincstári kamarában, és az
egyetemeken a magánszemélyek költségeire, (ahol az említett városi tanács a fentebb jelzett módon
jár el) fizetést állapíthat meg az említett bíróságok tagjainak.
5.§ A Szicíliához tartozó szigetek podestái az említett szigetek elsőfokú bírái, és legyenek a
helyettesei az említett szigetekre kijelölt bírói tanácsok tagjainak.
6.§ Minden szigeten kell legyen egy podesta.
7.§ Minden nézeteltérés, amely a kincstár és a királyság bármely magánszemélye, vagy városi
testülete között első fokon felmerül, kizárólag az említett kerület bírósága által tárgyalható és
dönthető el, mely titkosan ülésezik.
VI. fejezet
1.§ Alapíttassék öt fellebbviteli bíróság, ebből három ülésezzék Palermoban, egy Messinában,
egy másik Cataniában.
2.§ Az említett bíróságok álljanak három bírából és egy elnökből.
3.§ A Palermoban ülésező három fellebbviteli bíróság fogadja a kerületek tizennyolc
bíróságának, a kiváltságolt városok bíróságainak és podestáinak, és a szigetek első fokú bíráinak a
folyamodványait, kivéve a Messina körzetéhez tartozó kerületekét és kiváltságolt városokét, azzal a
tartalmi behatárolással, mint minden fellebbviteli bíróság, amelyet Őfelsége hozott létre.
4.§ Minden olyan ügyben, amely bármilyen természetű is, de a kincstárat érinti, első fokon az a
bíróság ítél, amelynek kerületében, vagy kiváltságolt városában ülésezik, fellebbvitel esetén az ügy
kerüljön Palermoba, ahol az arra illetékes főbíróság dönt.
5.§ A Messinai fellebbviteli bíróság fogadja Messina, Castroreale és Patti kerületének,
valamint az ezen kerületekben elhelyezkedő kincstári városoknak elbírálandó ügyeit.
6.§ A Cataniai fellebbviteli bíróság Catania kerületének fellebbviteli ügyeit fogadja.
7.§ Hozzanak létre egy harmadfokú bíróságot, mely három bíróból és egy elnökből áll, egyet
Messinában, egyet pedig Cataniában; és ezután Messinában és Cataniában minden fellebbviteli
folyamodványt e harmadfokú bíróságok kapjanak meg, e városok megkülönböztetett helyzete
azonban előírja, hogy ezeket a négy fős bíróságokat nem az állami költségvetésből fizessék, hanem
Messina és Catania városa által.
VII. fejezet
205
1.§ Két egyforma ítélet bírói esetet képez. Minden olyan ítélet, melyet a város, vagy a terület
elsőfokú bírája mond ki, és melynek értéke nem haladja meg a már említett 40 once-t, másodfokon
kerüljön az említett város, vagy terület másodfokú bírája elé, aki első fokon döntse el az ügyet; és
amennyiben harmadik szintre is szükség van, az ügy harmadfokon kerüljön a várost, illetve a
területet magában foglaló kerület bírósága elé döntéshozatalra.
2.§ Minden elsőfokú döntésnél minden elsőfokú bíró ugyanazon forma szerint hozzon döntést,
ha a városnak vagy területnek 8 ezer fő, vagy annál több a lakosa, az ilyen bíróság, a fentebb leírtak
szerint döntsön mindazon ügyekben, melyeknek értéke nem lépi túl a 60 once-t.
3.§ A 23 kerület, és az azokhoz tartozó privilegizált városok elsőfokú bíróságai, a Szicíliához
tartozó szigetek podestái, kivéve Messina, Castroreale, Patti és Catania kerületét, és a Messina
három körzetének területéhez tartozó privilegizált városok másodfokon a három palermoi
fellebbviteli bírósághoz tartozzanak, ahová utalják azokat; és szükség esetén az utóbbiak is a
palermoi említett bíróságokhoz folyamodjanak másodfokon; és harmadszor, ha szükséges, az eset
minden cikkelyével együtt harmadfokon a palermoi fellebbviteli bírósághoz forduljanak, ha nem
születtet meg két azonos ítélet addig.
4.§ Az ügy, ha első fokon a messinai, castrorealei, vagy patti, illetve az ezekhez tartozó, és
bírósággal rendelkező kincstári városok kerületi bírósága bírálta el, másodfokon tartozzanak a
messinai fellebbviteli bírósághoz; harmadfokon pedig, ha szükséges, a harmadfokú messinai
bírósághoz.
5.§ Azon ügyek, melyeket a cataniai kerületi bíróság bírált el, másodfokon kerüljenek a cataniai
fellebbviteli bíróság elé; és ha ezek az ügyek a fellebbviteli bíróság által el nem dönthetők, és nem
született ítélet, az ügyet harmadfokon utalják a cataniai harmadfokú bíróság elé.
6.§ Minden olyan városban, ahol bírói kollégium működik, ne legyenek első- és másodfokú
bírák, mint a királyság többi helységében; és a kis összegű ügyeket az új törvénykönyv szabályozza
majd, és határozza meg a módját, ahogyan a magánszemélyekből álló bíróságnak el kell majd
döntenie azokat.
7.§ Az ilyen bűnügyek fokozatait az új kódex határozza majd meg.
VIII. fejezet
1.§ A királyságnak legyen egy semmítőszéke, Palermo székhellyel.
2.§ Öt bíró és egy elnök alkossa az említett semmítőszéket, akiknek előjoga és képessége
legyen megfellebbezhetetlen ítéletet hozni, és megsemmisíteni minden alacsonyabb rendű bíróság
által kimondott polgári- és büntetőperi ítéletet, beleértve a messinai és cataniai ítéleteket is, ezt az
eljárást még nem alakították ki teljesen a hagyományok, illetve a régi törvények, hanem majd az új
kódex határozza meg.
3.§ Ezek feladata legyen, hogy ügyeljenek az elfogások törvényességére, és ha bármit találnak,
amely veszélyezteti a személyek törvényes szabadságjogait, melyeket a jelen alkotmány alapjainak
XI. cikkelye szentesített, kötelesek kiállítani egy szabadonbocsátási utasítást. Hasonlóképpen
legyen az ő feladatuk, hogy a bírák, tisztviselők és bíróságok feladatának gyakorlása közben
felmerült nézetkülönbségeket végérvényesen eldöntsék, és legkésőbb 10 napon belül.
4.§ A semmítőszék legyen az ország legmagasabb rangú bírósága, és megvitatás végett hozzák
a Parlament tudomására mindazt, ami zavaros és kellemetlen a törvényhozásban.
De mást ne dönthessen el, csak az ilyen, fentebb felsorolt ügyeket és nézeteltéréseket, mert
valahányszor, a fenti okokból megsemmítenek valamely bírói vagy bírósági ítéletet, ez ki kell
hasson a bíráskodásra, utána a döntési joggal rendelkező tisztviselőkre, a bírói hatalom rendje
szerint, és a szokásos bírói formáknak alávetve. Ezen dolgok sorrendjét az új kódex dolgozza ki.
IX. fejezet
1.§ Minden említett első- és másodfokú bíróságnak, bírónak, és a csatolt szigetek podestáinak
legyen egy főjegyzője, és további alárendelt szokásos hivatalnokai, amint azt leírja majd a polgári-
és büntetőkódex.
2.§ Teljességgel szűnjék meg a kincstári ügyész és a fiskális hivatala.
3.§ Hasonlóképpen töröltessék el a kormánytanácsosi hivatal.
206
4.§ Töröltessék el a hadsereg fő-uditore hivatala,1068
és a királyság két pro-uditore-ja, és
számos más különleges hivatala a hadseregnek; viszont azok, melyeket a jelen alkotmány hívott
életre, és a többiek mint egyetlen egyben egységesüljenek; és bármilyen rangú, és osztályba tartozó
katonák, beleértve a szolgálatosokat, és a csapatokhoz beosztott politikai magánszemélyek felett a
fentebb meghatározott hivatalnokok ítélkezzenek, minden polgári- és büntetőügyben.
5.§ A tisztán katonai természetű bűnügyekre, és azokra, amelyek legalább annyira katonai, mint
polgári, és bekerített táborokban követik el azokat, az új katonai kódex állapítsa meg a hadsereg és
az egységek haditanácsai által alkalmazott formulát és az eljárást.
6. § A felsőbíróságok elnökei, a kerületi bírák és bíróságok, az első- és másodfokú bírák fix
fizetést kell kapjanak az államkincstártól, melyet az igazságügyi, és a pénzügyi államtitkár fog
megállapítani, olyan feltételek alapján, melyeket majd a következő Parlament fog meghatározni és
jóváhagyni: ezért tehát a fenti hivatalnokoknak nincs joguk semmiféle vizsgálati díjat, vagy bírságot
szedni, ilyen jellegű jogaikat az új kódex fogja megállapítani, és az államkincstárba fognak
befolyni.
7.§ Az ítélkezés joga azon városokban, melyek bíróságot akarnak létrehozni, és Catania, vagy
Messina fellebbviteli bírósága alá tartoznak, és azon városok harmadfokú bíróságai alá, azokat létre
kell hozni, és az említett városok bíróságai alá tartozzanak, azok valós költségeit hasonlóképpen
kell fizetni.
8.§ Az új kódex létrehozásakor meg kell határozni az alárendelt tisztviselők tennivalót.
9.§ A büntetőügyekben a helyi bíráknak és az esküdteknek olyan módon kell eljárniuk,
ahogyan az az angol Alkotmánynak megfelel, és ahogyan azt majd az új büntetőkódex határozottan
előírja.
10.§ A polgári- és büntetőtörvénykönyvben állapíttassék meg egy határozott időtartam,
amelyen belül a polgári- és büntetőügyeket el kell dönteni, tekintettel lévén az említettek különféle
érdekeire, és a vitairatok kibocsátásának módjára.
11.§ Az új kódexben állapítsák meg azon eseteket, amelyekben a pereskedőknek állniuk kell az
első- és másodfokú ítélet költségeit.
12.§ Az ítélet megsemmisítésekor, ha bármilyen per veszít a semmítőszéken, a vesztes félnek,
vagy a bírának, vagy az alperesnek, aki által a per megsemmisült, úgy kell tenni, mintha ő nyert
volna, viselnie kell az egész per költségeit és érdekeltségeit.
13.§ Bármiféle bíróság büntetési bírsága, mely meghaladja az előzetes ítéletet, legyen az
hivatalvesztés, a költségek megtérítése, a sértett fél érdekei, és 1400 once a kincstár javára.
14.§ Minden hivatalnoknak iratot kell kiállítania, hogy gyorsított ítéletet hozhasson az érdekelt
perben.
15.§ A bírák költségeit és bírságait a peres felek egyikének kell kifizetnie, a fentebb említett
normák szerint, és ezeket gyorsított eljárásban, és megfellebbezhetetlenül kell kiszámolja három
döntőbíra, kettő választott, egy-egy mindegyik fél részéről, és egy harmadik választott közösen.
X. fejezet
1.§ Az összes bíróság elnökét és bíráit örökösnek és elmozdíthatatlannak kell tekinteni, kivéve
kiárólagosan azt az esetet, és módot, melyet majd a jelen, 1812-es Parlament fog meghatározni.
2.§ A kerületek, és a privilegizált városok, úgymint Palermo, Catania és Messina bíróságainak
bírái kötelesek minden három évben megváltoztatni a kerületeket, a törvénykönyvben
meghatározottak szerint: ez azonban úgy értendő, hogy a privilegizált városok bíróságait nem
lehetséges egy másik privilegizált városba áttelepíteni.
3.§ A kódex ki fogja dolgozni a bírák elbocsátásának, illetve gyanú esetén felfüggesztésének
módját.
4.§ A kapitányokat, a békebírákat, és az első- illetve másodfokú bírákat Őfelségének kétévente
kell megválasztania: ezeket erősítse meg a tanács kétharmadának egyetértése, és akkor legyenek
elmozdíthatóak, ha vagy hivatali visszaélést követnek el, és rendes bíróság szabályos ítélettel
mondja ki ezt; vagy rossz magaviselet miatt, Őfelsége rendeletére, amelyet azonban megelőz az
1068 Bíráskodási jogkörrel is rendelkező jogász tisztségviselő.
207
adott község tanácsának kétharmados egyetértése, melyet az adott kerületben kell végrehajtani, ahol
az adott személy az ítélkezést folytatta; és ami a rendőrkapitányokat illeti, őket Őfelsége, és az ő
tanácsa, tetszése szerint mozdíthassa el.
5.§ Minden további említett hivatalnok, amint szentesíttetett, a Parlament által lefolytatott
formális eljárás révén legyen elmozdítható.
6.§ Őfelségének kelljen megválasztania a királyság rendőrkapitányait, valamint az első- és
másodfokú bíróságok bíráit, az összes békebírát, akikre egyszemélyes javaslatot kap, melyet
minden alkalommal a városi tanács fog megtenni, új forma szerint.
7.§ A királyság összes rendőrkapitányának fizetését a pénzügy- és az igazságügyminisztérium
köteles megállapítani, a Parlamentnek pedig jóvá kell hagyni, és ratifikálni azt.
8.§ Töröltessék el minden fellebbezés, folyamatban lévő per, még az eljárásmód is, és
mindegyiket a fellebbezés útján kell elindítani, amint azt feljebb részleteztük, vagy a semmítőszék
semmisítse meg, de ne fellebbezés történjen.
9.§ Töröltessenek el a készletezések és a regálék.
10.§ A polgári- és a büntetőkódex meg fogja határozni az igazságszolgáltatási adminisztráció
óráit, és a helyet, ahol a megfelelő bíróságok és bírák gyakorolni fogják azt.
11.§ A bíróságot alkotó valamennyi személy viseljen tógát.
XI. fejezet
1.§ A peres felek mindenféle ügyben szabadon kérhetnek döntőbíráskodást, és nyilvános
lépéssel, megfellebbezhetetlenül elfogadhatják a tetszés szerinti személy vagy személyek döntését;
és az ilyen döntőbíráskodás révén hozott ítéletet a tisztviselők vagy bíróságok kötelesek pontosan
végrehajtani, a kincstár javára fizetendő 1400 once büntetés, valamint a nekik ellentmondók
számára történő hivatalvesztés terhe alatt.
2.§ A döntőbíráskodási folyamodvány módját az új kódex fogja tartalmazni.
XII. fejezet
1.§ Mivel a Parlament elfogadta, hogy a Főrendek bíróságát semmiféle polgári ügyre nem lehet
alkalmazni, úgy mint Angliában; az ide tartozó ügyek a következőkben lettek megállapítva: a
mezőgazdaság, és minden művészet és kézművesség kerüljön a kompetens hivatalnokok közvetlen
bírósága alá, akik az értelmes és tisztességes mezőgazdászok és kézművesek közül kerüljenek ki, az
új kódex intézkedései szerint, akik nem lehetnek hétnél többen, illetve ötnél kevesebben; ebben az
esetben az említett bíróságnak csupán ellenőrző szerepe van az eljárás törvényességét, az említett
mesteremberek döntésének irányítását, és döntéseik jóváhagyását illetően; és mivel a rendes
bíróságok (akik feladata eldönteni, mit lehet bírói döntésként elfogadni) olykor magánérdekre
hivatkozva elutasítják az adott ügyben való részvételt, vagy az érdekelt fél kíván a semmítőszékhez
fellebbezni, ha az ügy teljesen koholt, serényen, és a megszokott formaságok mellőzésével
fellebbezés nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Főrendek, vagy döntőbírák ítéletét várják.
2.§ A megfelelő hivatalok legidősebb bírái válasszák meg az említett döntőbírának az említett
kerületben lakó földművesek, kereskedők vagy a mesteremberek egyikét az asztalnál, kérjék, hogy
ne legyenek érintettek, és mutassák be őket a peres feleknek.
XIII. fejezet
1.§ Szicília kereskedelmi bírósága maradjon meg a jelenlegi állapotában, és maradjon azokon a
vidékeken, ahol jelenleg is található, azon jogkörökkel és jogszolgáltatási képességgel, melyet
jelenleg is gyakorol.
2.§ Töröltessék el a tengernagyi bíróság, és annak hivatalnokait csoportosítsák át a
kereskedelmi hivatal alkalmazottai közé, ahol majd a tengernagyi hivatal bíróságának megfelelő
ügyeit intézzék.
3.§ Hasonlóképpen töröltessék el a birtokjogi bíróság is, és annak feladatait is csoportosítsák át
a kereskedelmi bírósághoz.
XIV. fejezet
208
Töröltessék el a vámtanács és a vámügyi bíró hivatala, ez utóbbinak feladatát a palermói rendes
kerületi bíróság gyakorolja; és ami a többi helységet illeti, ott is hasonlóképpen járjanak el a
tanáccsal és bírákkal.
XV. fejezet
Töröltessék el a titokmester hivatala, joghatóságát, amelyet jelenleg még bír, a 23 megfelelő
kerületi bíróság vegye át, a megfelelő kerületekben.
XVI. fejezet
1.§ A királyságnak egyetlen főjegyzője legyen.
2.§ Az említett gyakorolja mindazon feladatokat, melyeket a jelenlegi, rendkívüli Parlament
megállapít.
3.§ Rendelkezzék ugyanazon joghatósággal, amellyel jelenleg, az egész királyság nevében.
4.§ Senki sem avatkozhat bele a királyság egyetlen tisztviselőjének választásába sem, és a
kikiáltók, akiket a fentiek szerint meg kell választani, azokat válassza a községi tanács, közvetlenül
az igazságügyi államtitkár fennhatósága alatt.
5.§ Kerüljenek a Parlament, illetve a Főrendek bíróságának joghatósága alá az alábbiak: a
kincstári főügyész, a főportolano (hajózási könyv), az egészségügyi bizottság, és minden egyes
egyéb cikkelyt, mely a jelenlegi vitákra vonatkozik, az új kódex fog pontosítani.
A foro1069
eltörléséről
1.§ Töröltessenek el a feudális jogok, mindenekelőtt a feudális joghatóság (amint azt a XII.
Cikkely kimondja, és Őfelsége szentesítette) a jogszolgáltatás történjék teljesen egységesen, Szicília
minden helységében, ugyanolyan választott bírói hatalom által, Őfelsége elismerésével, és a
Parlament által hozott szabályok szerint.
Placet de a megállapított hivatali rangsornak megfelelően, melyet a kincstár rögzít.
2.§ Ebben a királyságban töröltessék el a magán joghatóságok delegációinak és megbízottainak
jogszolgáltatása, melyeket közönségesen foro-nak neveznek, az egyházi ügyekre vonatkozó egyházi
foro kivételével, és olyan ügyekre, melyek monarchia regáléjogait, és az apostoli legátust érintik,
töröljék el minden laikus személyes foro-ját, mindezek megbízottjait, alárendeltjeit és
alkalmazottait, úgy, ahogyan azt az új kódex rögzíteni fogja; ezért minden aktív, vagy passzív
ügyet, legyen az polgári vagy büntetőjogi, a polgárok minden osztályára, a kincstár, vagy pénztár,
minden közösség és testület, kivételezés nélkül kell lefolytatni, és az Alkotmány által létrehozott
tisztviselők és rendes bíróságok által lefolytatva.
Placet de maradjon meg a Crociata foro-ja, melyet XIII. Gergely bullája hozott létre egyházi
ügyekre, és amihez a keresztesek ügyei tartoznak, és annak feltételeit az új kódex majd vegye át, és
ennek legyen olyan foro-ja, amelyeket a későbbi római pápák állapítottak meg, meghatározott
intézkedéseikkel; és ismét csak kivétellel, amit a Parlament javasol majd a kincstár kiváltságait
illetően, ahogy azt a bírói hatalomról szóló 1. fejezet 2. paragrafusa tartalmazza, amíg csak létre
nem jönnek gyakorlatban is az új hivatalok.
3.§ Kizárólag katonai bűncselekményekre, és olyanokra, amelyeket a hadviselők elzárt
erődökben követtek el, táborokban, vagy hadihajó fedélzetén, a haditanács bírái mondanak ítéletet,
és azok tisztviselői, amint az a rendtartásban benne foglaltaik, melyet a hadügyminisztériumnak be
kell mutatni, a Parlamentnek pedig jóváhagyni.
Placet fenntartva, hogy ezen intézkedéseket bele kell foglalni az új katonai kódexbe, amelyeket
aszerint fognak javasolni és szentesíteni, ahogyan azt a törvényhozó hatalomról szóló 1. fejezet 2.
paragrafusa tartalmazza.
4.§ Büntető ügyekben a Parlament fogja meghatározni, hogyan és kinek kell ítélkeznie a
Parlament tagjai fölött, és különösen a Főrendekről (a szentesített cikkely szerint), és más,
közhivatali és privilegzált személyekről, Anglia Alkotmányához a legnagyobb hűséggel.
Placet fenntartva Magunknak a jogot, hogy szuverén módon ítélhessük meg a Parlament által
javaslandó intézkedéseket.
1069 A feudális, földesúri joghatóság.
209
5.§ Vétessenek figyelembe az egyházi személyek személyes immunitásai, amint azt az új kódex
a maga helyén meg kell tegye.
Placet azzal, hogy az új kódex meg kell feleljen a királyságunkban gyakorlott
Konkordátumoknak és Bulláknak.
Az esküdtek bíráskodásáról és azok egyenlőségéről 1.§ Az esküdtek bíráskodása, és azok egyenlősége vezettessék be királyságunkban,
büntetőügyekre vonatkozóan, és a polgárok minden osztályára egyenlőképpen.
2.§ A királyság világi Főrendei fölött a Főrendiház ítélkezzék, olyan esetekben, és olyan
módon, ahogyan az Angliában gyakorolják.
3.§ Az egyházi Főrendek fölött a Főrendiház ítélkezzék azokban az esetekben, amelyekben azt
a Szentszék törvényei megengedik.
4.§ A bizottság, melynek megbízatása van a polgári- és büntetőjogi kódex kialakítására,
rendezze el az esküdti rendszer bevezetését királyságunkban a helyi körülmények és szokások közé.
5.§ Hasonlóképpen fogadja be a polgári bírák intézményét olyan esetekben és módokon,
ahogyan alkalmasnak találja.
6.§ Ugyanezen bizottság határozza meg a Főrendek bírósága működésének formáját és módját,
amint azt Anglia Alkotmánya szabályozza.
Placet ezen cím mind a hat paragrafusára, melyek mind létrejöttek; fenntartva Magunknak,
hogy kifejthessük véleményünket arról, ahogyan ezek majd az új kódexben megjelennek.
Minden nyilvános ügy és közérdek ebben a királyságban tárgyaltassék és intéztessék olyan
helyi tanács és tisztviselők által, melyek az alább leírtaknak megfelelnek.
A városi tanácsokról és községi tisztviselőkről
I. fejezet
1.§ Ezen királyság teljes lakosságának és összes városainak tanácsait természetszerűleg a teljes
lakosság alkossa, akik mindegyikének joga van a Képviselőház képviselőinek választásán szavazni,
amennyiben ott született, illetve polgárjoga van az adott községben – placet
2.§ Ezen tanácsok egyetlen községben sem állhatnak 60 főnél többől, és harminc főnél
kevesebből; minden olyan városban, amelynek egynél több parlamenti mandátuma van, a városi
tanács tagjainak számát parlamenti képviselőnként tíz taggal meg kell emelni – placet
3.§ Ha a városi tanács tagjainak száma harminc főnél kevesebb, az említett tanács tagjainak
számát ki kell egészíteni, halmozódás címén olyan polgárokkal, akik bírják a legnagyobb
közbizalmat – placet
4.§ Ha a fent említett tagok száma meghaladja a hatvanat, az egész testület három évente
válasszon önmagából hatvan főt a községi tanács megalakítására – placet
5.§ A városi tanács jogai és kötelességei a következők:
Biztosítsa a közellátás rendszerét úgy, hogy az az adott közösség számára a legjobb legyen –
placet
6.§ Nem áll azonban hatáskörében, hogy a Parlament jóváhagyása nélkül adót vessen ki,
kölcsönt rendeljen el, erődítsen, hogy kereskedelmi szerződésekben preferenciákat állapítson meg,
bármilyen árucikk behozatalát vagy kivitelét megtiltsa vagy korlátozza, megtiltsa bármely
magánszemély számára a kenyérsütést, és általában, bárkinek a szent tulajdonjogát megsértse –
placet
7.§ Erődítési tevékenység csak sürgős esetben megengedett, úgymint éhínség, tűzvész, pestis,
árvíz, földrengés, ellenséges partraszállás, és maradjon azoknak a joga, akiknek komoly hitelük van,
és ilyen ügyekben lehessen a Parlamentnél panaszt tenni.
De csak a néhány, itt felsorolt, és semmi egyéb esetben, és azzal a súlyos kikötéssel, hogy nem
járhat súlyos következménnyel sem a város lakosságára, sem direkt, vagy indirekt módon azok
bármilyen természetű tulajdonára – placet
210
8.§ Töröltessék el az imminente (sürgős-, kényszer-)aratás, az imént említett harmadik rész
királyi szentesítése után, hogy ez ne csökkentse a gabonatermelést. – placet
9.§ Minden község köteles előre gondoskodni a közellátásról pénzmegtakarítással, melynek
formája és kivetése történjék az 1810-es Parlament határozatai szerint; és annak visszavonását a
földbirtokosok egyszer kérhetik attól a községtől, ahová a föld tartozik; ennek mértéke nem
haladhatja meg az öt százalékot, de maradjon akkora, hogy helyesbíteni és kijavítani lehessen, és az
alábbiakban felvázolt elvek szerint kelljen kivetni azokat – placet
10.§ Az alábbi intézkedések alól maradjanak kivételek a közvetlenül, illetve közvetítők révén
birtokolt uradalmak, melyek egyenlőképpen fizetnek a föld után, és melyeket előzetesen össze kell
számolni és fel kell becsülni – placet
11.§ Ne értsék bele jelen törvénybe azokat a községeket, melyek máshonnan felmentést kaptak
a készpénzfizetés alól – placet
12.§ A városi tanács fogja elosztani az 5%-os adót, a helység körülményeinek megfelelően –
placet
13.§ Az említett tanács fogja meghatározni a készpénzfizetés tényleges adminisztrációját,
ennek kapcsán minden tanácstag személyes felelőssége megmarad – placet
14.§ Minden tulajdonos, akire a fentiek vontakoznak, tartsa készenlétben az őt érintő
készleteket a következő, 1813-as év májusáig; de a feudális törvények szerint magban, melyet a
következő években pénzben fognak elszámolni.
ahogy az megfelel az ő felosztási arányának – placet
15.§ Az adó, melyet a telekre vetnek ki, osztassék húsz részre, és a gabellotto az éves gabella
egyhuszada kell legyen, a kivetés napjának árfolyamán – placet
16.§ A városi tanács feladata a község szükségleteinek kielégítésére eszközöket javasolni,
megállapítani a congrua-t,1070
úgy értve azonban, hogy ha ezek a terhek nagyon megnövelik a
közösség kiadásait, az nem történhet, csakis a Parlament tudomásával és jóváhagyásával.
De sem az alább leírt esetekben, sem másképpen nem fordulhat elő, hogy olyasvalakire
vessenek ki direkt vagy indirekt adót, bármiféle tulajdon után, aki földbirtokosa, de nem lakosa a
közösségnek – placet
17.§ Ellenőriznie kell a község minden bevételét és kiadását, és úgy kell kiosztani a
közműveket és közmunkákat, ahogy az az említett közösség szükségletének, kényelmének, és
dicsőségének megfelel – placet
18.§ Válasszák meg a községi tisztviselőket, és minden évben ellenőrizzék a számlákat – placet
19.§ Ennek érdekében, a tanács minden összehívásakor hozzanak létre a saját tagjaikból öt fős
tanácsokat, az említett tisztviselők megvizsgálására és megvitatására, vagy személyesen, vagy
delegáció útján: ezen öt ember jelentése és véleménye alapján a tanács érett megfontolás után dönt,
és jóváhagyja, vagy elutasítja e működést – placet
20.§ Ha a tanács ünnepélyes jóváhagyását adta, a községi tisztviselőkkel szemben megmarad
minden felsőbb vizsgálat lehetősége, és előző évi működésüket is lehet vitatni – placet
21.§ Kimondható ezért a tanács és az említett öt tag jóváhagyása vagy elutasítása, és a köz
nevében vádat emelhetnek, és elfogadhatják a rendes tisztviselők által kirótt méltó ítéletet. A
községi tisztviselők, és adminisztrátorok, és az érintettek rokonai, az új kódexben foglalandók
szerint, nem szavazhatnak az öt szindikátusi tag megválasztásakor, sem az adminisztráció
megvizsgáltatásakor, és annak vitáján – placet
22.§ E királyság minden városának, vagy vidékének tanácsa rendszeresen, havonta egyszer
gyűljék össze, rendkívüli esetben pedig olyan gyakran, ahogyan a községi tisztviselők megkövetelik
– placet
23.§ Az összehívás és az elnöklés joga a rendőrkapitányt illeti meg, akinek szavazategyenlőség
esetén van egy szavazata – placet
24.§ A községi adminisztráció minden ágának számláit nyomdába kell adni, évente publikálni,
és könyvként megjelentetni mindenki számára – placet
1070 A plébános állami fizetéskiegészítése.
211
II. fejezet
1.§ A teljes lakosság közsgégi magisztrátusa ugyanannyi emberből álljon; maradjon meg a
szenátorok és jogászok kinevezése, és ez utóbbiakat tiszteletbeli kívülállókkal is be lehessen
törlteni, tetszés szerint – placet
2.§ A következő, 1813-as év májusától kezdve minden választás történjék a városi tanácsban; a
községi tisztviselőket titkos szavazással válasszák, szavazattöbbséggel.
Minden évnek ugyanezen május hónapjában a tanács cserélje le egyik tagját, és helyére másikat
állítsanak; hasonlóképpen a községi magisztrátus egyes tagjainak megbízatása annyi évig tartson,
ahány tagból az áll – placet
3.§ És mivel az egész szabályozás nem indulhat el az említett időszak elején, így a testületre
marad a döntés, hogy az egyes években ki fogja letenni hivatalát; amikor ez az időszak letelt, az
tegye le hivatalát, aki a legrégebben viseli – placet
4.§ Az említett magisztratúra megválasztása történjék a közösség igazságszerető és vagyonos
tulajdonosaiból.
Legyenek azonban kizárva mindazok, akiknek érdekeltségük van a köz ügyeiben.
Így a mastre-serrate1071
is legyen eltörölve – placet
5.§ Azon tagok, akiket megválasztottak, a választást követően függesszék fel hivatásuk
gyakorlását – placet
A községi tisztviselők kiváltságai és feladatai a következők legyenek:
6.§ I. A közösség közvetlen képviselete – placet
7.§ II. Foglalkozzék minden közegészségügyi dologgal, mely az aktuális közegészségügyi
tisztviselő fennhatósága és felügyelete alatt állnak, amint a magisztratúra új hierarchiáját illetően
kialakítja majd az új kódex – placet
8.§ III. Válassza meg a község alsófokú hivatalnokait, és legyen hatalma elmozdítani azokat –
placet
9.§ IV. Közösen ellenőrizzék a község minden kiadását – placet
10.§ V. Hajtsák végre a városi tanács minden közellátási intézkedését, és a közösség
gazdálkodásának összes többi ágát illető intézkedését – placet
11.§ VI. Ügyeljen az új, szicíliai metrikus rendszer betartására, a Cataniában, a folyó, 1812-es
évben hozott intézkedés szerint, melynek jogszolgáltatása és felsőbb szervét a Parlament fogja
megállapítani – placet
12.§ A polgármester hivatala töröltessék el, és a proconservatore1072
ne avatkozhasson többé a
községi tisztviselők ügyeibe – placet
13.§ Semmiféle hatalom se avatkozhasson bele, illetve ne szabályozhassa a községi tanácsok és
magisztratúrák működését – placet
14.§ Minden polgárnak joga, hogy vitassa és vádolja a rendes tisztviselők egyik vagy másik
zaklatását, akár rendelet, akár illegális tevékenykedés révén – placet
15.§ Minden polgár javaslatait, pereit és tiltakozásait a maga helyét tiszta elbírálásban kell
részesítse a rendes bíróság – placet
III. fejezet
1.§ A királyság egyik helyéről a másikra legyen teljesen szabad bármiféle termény exportja és
importja – placet
2.§ Egyetlen helyi tisztviselő, vagy más hatóság sem tilthatja meg a termények szabad
forgalmát, semmiféle ürüggyel, vagy a közszükségletre való hivatkozással – placet
3.§ Töröltessen el a királyság mindenféle belső vámja, és a segrezia1073
; mindazonáltal azok
értékét kompenzálják azon magánszemélyek részére, akik jelenleg, tiszteletbeli hivatalként
birtokolják azon vámokat illetve segreziákat, illetve azok jövedelmét, amint azt rögzítették a
1071
Speciális, szicíliai magisztratúra: bizonyos bírói feladatokat látott el a helyhatóságoknál. Alessandro
Rosselli lektor úr szíves közlése. 1072
Levéltáros, főlevéltáros. 1073
A vámhivatal.
214
1787. (ugyanaz, ugyanott) 1789. máj. 5. Versailles, États Generaux, majd Alkotmányozó Nemzetgyűlés
1791. szept. 16. Törvényhozó Nemzetgyűlés, Párizs 1792. szept. Nemzeti konvent, Párizs
Governo separato
1793. máj. 26-29. consulta, Corte (Orezza) 1794. jún. 10-21. consulta, Corte
,) Korzikai angol királyság
1795. febr. 9. - máj. 19. Bastia. A korzikai parlament első ülésszaka 1795. nov. 25. - dec. 22. Corte. A korzikai paflament második ülésszaka
Bibliográfia (a cfmek után, kerek zárójelben, vastag betűvel szedve a hivatkozásokban használt rövidítés olvasható)
Források
Ambrosi-R., M. A.: La Corse après l'occupation anglaise: correspondance du lieutenant-général Gentili, commandant des troupes de la République en Corse (1796-1797.) Bastia, Piaggi, 1923. = BSSHNC, XLIIle année, 1923. 3e trimestre, 453-456. fasc., 1-248. p.
Barras: Mémoires de Barras, membre du Directoire / ed. Georges Duruy. Tome 1. Ancien Régime - Révolution. Paris, Hachette, 1895.
Beretti, Francis: Onze lettres inédites de Pascal Paoli a C.A. Pozzo di Borgo: 1794-1795 = BSSHNC, LXXXXIIe année, 1973. 2e trimestre, 607 fasc. 9-26. p.
Boswell, James: The journal of a tour to Corsica, and memoirs of Pascal Paoli. London, Williams and Norgate, 1951. 127 p. (Boswell)
British colonial developments, 1774-1834 : selected documents / ed. Vincent Harlow, Frederick Madden. Oxford, Clarendon, 1953.
Carrington, Dorothy: Sources de l'histoire de la Corse au Public Record Office de Londres : avec 38 lettres inédites de P. Paoli. Ajaccio, La Marge, 1984. 303 p. (Carrington: Sources)
Correspondance de Sir Gilbert Elliot, Vice-roi de Corse avec le gouvernement anglais / traduites de l'anglais... par Sébastien de Caraffa. Bastia, Ollagnier, 1892. = BSSHNC, 1892. (Elliot: Correspondance)
Life and letters of Sir Gilbert Elliot, First Earl of Minto from 1751 to 1806 /ed. By [Emma Eleanor] the Countess of Minto. Vol. 2-3. London, Longmans, Green and Co. 1874. (Elliot: Letters)
A fiatal Napóleon írásai Korzikáról /ford., bev. Jókai Rita. Szeged : JATE Történész Diákkör, 1998. (Documenta Historica, 36.)
Fox: Memorials and correspondance of Charles-James Fox / ed. Lord John Russell. Vol. 3. (1792-1804) London, Richard Bentley, 1854.
Korzika 1755-ös és 1794-es alkotmánya / ford., bev. Tandori Mária. Szeged, JATEPress, 2002. Libro Rosso / par l'Abbé Lucien Auguste Letteron. Bastia, Ollagnier, 1892. = BSSHNC, Xlle année, juillet-aout
1892, fasc. 139-140. Partie 2. (Libro Rosso) McErlean, J. M. P.: Paoli et George III, 1796-1797.=BSSHNC, CVI année, 1991.2eme trimestre, Fasc. 660. 40-47. p. Masson, Frédéric: Napoléon dans sa jeunesse, 1769-1793. Paris, Société d'Éditions Littéraires et Artistiques, 1909. The diary of Sir John Moore / ed. J.F. Maurice. 1-2. Vols. London, Arnold, 1904. (Moore) A nagy francia forradalom dokumentumai /összeáll. Hahner Péter. Bp. : Osiris, 1999. 537 p. (Francia forr. Dok.) Napoléon: manuscrits inédits, 1786-1791 /ed. Frédéric Masson, Guido Biagi. Paris, Société d'Éditions Littéraires et
Artistiques, 1908. Gouvernement anglo-corse: correspondance du secrétaire d'état Frédéric North avec les autorités administratives de la
Corse / publ. Par M.A. Ambrosi-R. Bastia, Casimir Piaggi, 1922. = BSSHNC, XLIIe Année, 1922, le trimestre (North)
215
Nyugat-Európa alkotmányai, /szerk. Kovács István. Bp. Közgazdasági és Jogi K„ 1988. (Nyugat-Eu.alk.) Paine, Thomas: Az ember jogai. Bp. Osiris, 1995. 254 p. Petriconi: Mémoires du colonel Gio. Lorenzo de Petriconi: 1730-1784. Bastia, Ollagnier, 1893. 245 p. Pitt, William: The speeches of the right honourable William Pitt in the House of Commons. Vol. 1. London,
Longman, 1806. (Pitt: Speeches) Pozzo di Borgo, Charles André: Note sur l'importance de la Corse pour la Grande-Bretagne (1798) = BSSHNC, No.
670-671., 159-162. p. Procés-verbaux des séances du parlement anglo-corse: 1795-1796. /publ. Par l'Abbé (Lucien Auguste) Letteron.
Bastia, Ollagnier, 1891-1892. = BSSHNC, XI-XIIe année, 1891-1892. fasc. 126-131., 141-142. 739 p. (Procés-verbaux)
Rostini: Mémoires de Rostini / texte revue par P. et L. Lucciana. Bastia, Ollagnier, 1882. Rousseau, Jean-Jacques: Projet de constitution pour la Corse. Paris, Bordas, 1989. Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződés. Bp. Bibliotheca, 1957. Santini, Pascal: Correspondance de Pascal Paoli dans la période qui a précédé l'occupation anglaise de 1794. =
Cahiers d'histoire et des documentations Corses. 1950. (59.) 117-165. p. The Prime Minister and his son: From the correspondence of the 3rd Earl of Bute and of Lt.-General the Hon. Sir
Charles Stuart / ed. Mrs. E. Stuart Worthley. New York: Dutton, 1925. (Stuart) Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez, 1620-1980 /szerk. Bődy Pál, Urbán Aladár. Bp.
Dialóg Campus, 2001. 501 p.
Monográfiák
Abulafia, David: Italy, Sicily and the Mediterranean: 1100-1400. London, Variorum, 1987. Adams, Ephraim Douglass: The influence ofGrenville on Pitt's foreign policy, 1787-1798. Washington, Carnegie
Institution, 1904. 79 p. Albertini, Paul-Louis - Rivollet, Georges: La Corse militaire : ses généraux : monarchel, révolution, 1er empire. Paris,
Peyronnet, 1958. 389 p. (Corse militaire) Albitreccia, Antoine: Histoire de la Corse. Paris, PUF, 1947. 125 p. /Que sais-je?/ (Albitreccia) Angelini, Jean-Victor: Histoire secrete de la Corse. Paris, Albin Michel, 1977., 289 p. (Angelini) Antortetti, Pierre: Le drapeau a tete de maure : études d'histoire corse. Ajaccio, La Marge, 1980. 234 p. (Antonetti:
Drapeau) Arrighi, Paul - Pomponi, Francis: Histoire de la Corse. Paris, PUF, 1967. /Que sais-je? 262./ 126 p. Arrighi, Paul: Histoire de la Corse. Paris, PUF, 1969. /Que sais-je? 262./ 126 p. Arrighi, Paul: La vie quotidienne en Corse au XVille siecle. Paris, Hachette, 1970. 288 p. (Arrighi: Vie quotidienne) Aston, Sir George: Nelson. London, Ernest Benn, 1927. Aulard, A.: De la révolution française : origines et développement de la démocratie et de la république : 1789-1804.
Paris, Armand Colin, 1921. Barnby, H. G.: The prisoners of Algiers : an account of the forgotten American-Algerian War, 1785-1797. London,
Oxford Univ. P., 1966. Barnes, Donald Grove: George III and William Pitt, 1783-1806. Stanford, Univ.P., 1939. Barny, Roger: Les contradictions de l'idéologie révolutionnaire des droits de l'homme 1789-1796: droit naturel et
histoire. Paris, Belles Lettres, 1993. Black, Jeremy: British foreign policy in an age of revolutions, 1783-1793. Cambridge, Univ. P., 1994. (Black:
Foreign) Black, Jeremy: Convergence or divergence? Britain and the continent. Houndmills, Macmillan, 1994. Black, Jeremy: Eighteenth-century Europe, 1700-1789. New York, St.Martins Press, 1990. Black, Jeremy: Natural and necessary enemies: Anglo-French relations in the 18th century. Athens, Univ. Of Georgia
P., 1986. (Black: Natural) Black, Jeremy: The rise of the European powers, 1679-1793. London, Arnold, 1990. Black, Jeremy: System of ambition? British foreign policy 1660-1793. London, Longman, 1991. Bloch, Marc: A feudális társadalom. Bp. Osiris, 2002. Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1-3. köt. Bp. Akadémiai - Osiris, 1996.
(Braudel) Braudel, Fernand: Franciaország identitása: 1. kötet: A tér és a történelem. Bp. : Helikon, 2003. Bois, Jean-Pierre: De la paix des rois a l'ordre des empereurs, 1714-1815. Paris, Seuil, 2003. Britain and revolutionary France : conflict, subversion and propaganda / ed. Colin Jones. Exeter, Univ. P., 1983. Brougham, Lord Henry: The British constitution, its, history, structure, and working. London, Griffin, 1860. Bryant, Arthur: The years of endurance 1793-1802. London, Collins, 1948. Caird, L. H.: History of Corsica. London, Fisher, 1899. (Caird)
216
The Cambridge history of British foreign policy, 1783-1919 / ed. By A. W. Ward and G. P. Gooch. Vol. 1., 1783-1815. Cambridge, Univ. P., 1922. 628 p.
Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. Bp. : Maecenas, 1994. Cannon, John: Parliamentary reform: 1640-1832. Cambridge, Univ. P., 1973. 333 p. Caratini, Roger: La Corse : un peuple, une histoire. Paris, Archipel, 2003. (Caratini) Carrington, Dorothy: Corsica : Portrait of a Granite Island. New York, John Day Co., 1971. (Carrington: Granite) Castelot, André: Napóleon. Bp. Európa, 1972. Chamberlain, Muriel E.: Pax Britannica: British foreign policy 1789-1914. London, Longman, 1988. 224 p.
(Chamberlain: Pax Britannica) Christie, Ian Ralph: Crisis of empire: Great Britain and the American colonies, 1754-1783. London, Edward Arnold,
1966. Christie, Ian R.: Wars and revolutions : Britain 1760-1815. London, Arnold, 1989. Colonna, Dominique: Le vrai visage de Pascal Paoli en Angleterre. Nice, (L'auteur) 1969. 209 p. Concha Győző: Újkori alkotmányok. 1-2. köt. Bp. MTA, 1888. Csia Klára: Filhellénizmus. Bp. Szerző K., 1941. 67 p. De Negri, Teofilo Ossian: Storia di Genova. Milano, Aldo Martello, 1968. (Negri) Decaux, Alain: Letizia : Napóleon és az édesanyja. Bp. Gabo, 2004. Dictionnaire de l'Ancien Regime : royaume de France XVIe-XVIIIe siecle /Direction de Lucien Bély. Paris : Presses
Univ. France, 1996. 1384 p. (Dictionnaire Ancien Reg.) Donaver, Federico: Storia di Genova. Genova, Lanterna, 1970. (Donaver) Doyle, William: Origins of the French revolution. Oxford Univ. P., 1982. 247 p. (Doyle: Origins) Doyle, William: The Oxford history of the French revolution. Oxford., Univ. P., 1990. 466 p. (Doyle) Egyetemes jogtörténet / szerk. Gönczi Katalin et al. Bp. Tankönyvk., 1997. Ehrman, John: The younger Pitt: the years of acclaim. Stanford, Univ. P., 1969. 710 p. (Ehrman) Ehrman, John: The younger Pitt: the reluctant transition. Stanford, Univ. P., 1983. Emmanueli, René: L'equivoque de Corse, 1768-1805. Ajaccio, La Marge, 1989. 178 p. (Ernmanueli: Equivoque) Emmanuelli, René: Précis d'histoire de Corse. Ajaccio, Cyrnos, 1970. 142 p. (Emmanueli: Précis) Evans, Eric J.: The great reform act of 1832. London, Methuen, 1983. (Evans) Feleki László: Napóleon: „a csodálatos kaland". 1-3. köt. Bp. Magvető, 1976. Ferenczy Árpád: Az angol parlamenti szólásjog és fegyelem történeti fejlődése és jelen állapota, 1547-1913. Bp. A
Szerző kiad., 1914. Ferrero, Guglielmo: Kaland: Bonaparte Itáliában : 1796-1797. Bp. : Osiris, 2000. Ferriman, Z. D.: Some English Philhellenes. VI. Lord Guilford. London, Anglo-Hellenic League, 1919. 75-109. p. Fisher, Sir Godfrey: Barbary legend: war, trade and piracy in North Africa 1415-1830. Oxford, Clarendon, 1957. 349
p. (Fisher) Fontana, Mathieu: La constitution du Generalat de Pascal Paoli. Paris, Bonvalot-Jouve, 1907. (Fontana) Fortescue, J. W.: British statesmen of the great war 1793-1814. Oxford, Clarendon, 1911. 279 p. (Fortescue) Foster, R. F.: Modern Ireland, 1600-1972. London, Penguin, 1988. 605 p. Fournier Ágoston: I. Napoleon életrajza. Bp. MTA, 1916. 1-3. köt. Freeman A. Edward: Az angol alkotmány fejlődése a legrégibb időktől fogva. Bp. : Franklin Társ., 1893. Furet, Francois: A francia forradalom története: 1770-1815. Bp. : Osiris, 1996. (Furet) Gai, Jean-Baptiste: La tragique histoire des Corses. Paris, SPERAR, 1962. 349 p. (Gai) Godechot, Jacques: Les commissaires aux armées sous le Directoire. Tome 1-2. Paris, PUF, 1941. Godechot, Jacques: Les institutions de la France sous la révolution et l'empire. Paris, PUF, 1951. Godechot, Jacques: Les révolutions : 1770-1799. Paris, PUF, 1963. Goubert, Pierre - Roche, Daniel: Les français et l'Ancien Regime. 1. La société et l'état. Paris, Armand Colin, 1984. Graziani, Antoine-Marie: La Corse Génoise: économie, société, culture: periode moderne: 1453-1768. Ajaccio,
Piazzola, 1997. 229 p. (Graziani: Corse) Graziani, Antoine-Marie: Pascal Paoli, pere de la patrie corse. Paris, Tallandier, 2002. 340 p. (Graziani: Paoli) Gregorovius, Ferdinand: Histoire des corses. Bastia, Ollagnier, 1881. (BSSHNC, 1881.) Gregorovius, Ferdinand: Voyage en Corse : été 1852. Bastia, Ollagnier, 1883. (BSSHNC, 1883) Gregory, Desmond: The ungovernable rock : a history of the Anglo-Corsican kingdom and its role in Britain's
Mediterranean strategy during the revolutionary war: 1793-1797. Rutherford: Farleigh Dickinson Univ. P., 1985. 211 p. (Gregory: Ungovernable Rock)
Grimaldi, Simon: La Corse et le monde : histoire chronologique comparée. III. Tome, de 1769 a 1914. Ajaccio, Édisud, 1997. 488 p. (Grimaldi)
Grouvel, Vicomte: Les troupes corses au service de l'Angleterre sous la révolution et le premier empire: 1794-1817.= Cahiers d'histoire et des documentation Corses. 1951. 235-267. p.
Guerrini-Graziani, Jean: Genes et la Corse, ou les aléas de l'histoire. [Ajaccio, S.n., S.d.] (Guerrini) Hahner Péter: Franciaország története. Bp. Műszaki K., 2002. Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Bp. : Minerva, 1989. (Hahner) Hall, Thadd E.: France and the Eighteent-century Corsican question. New York, Univ. P., 1971. 255 p. (Hall)
217
Hanlon, Gregory: Early modern Italy, 1550-1800 : three seasons in European history. London, Macmillan, 2000. Haycraft, John: A francia forradalom nyomában: utazások Franciaországban. London: Seeker and Warburg, 1989. Heers, Jacques: Le clan familial au Moyen Age : etude sur les structures politiques et sociales des milieux urbains.
Paris, PUF, 1974. 272 p. (Heers: Clan familial) Heers, Jacques: Genes au XVe siecle: civilisation méditerranéenne, grand capitalisme, et capitalisme populaire. Paris,
Flammarion, 1971. 437 p. (Heers: Genes) Heers, Jacques: L'occident aux XlVe et XVIe siecles : aspexts économiques et sociaux. Paris, PUF, 1990. (Heers:
Occident) Heers, Jacques: Parties and political life in the Medieval West. Amsterdam, North-Holland, 1977. (Heers: Parties) Heriot, Angus: The French in Italy, 1796-1799. London, Chatto and Windus, 1957. Histoire de la Corse / sous la direction de Paul Arrighi et Antoine Olivesi. Toulouse, Ed. Privât, 1986. (Arrighi:
Corse) Howarth, David - Stephen Howarth: Nelson : the immortal memory. London, Conway, S.d. Hüppe Siegfried: A lengyel alkotmány története. Ford. Szathmáry György. BP. MTA, 1894. 542 p. Ilonszky Gabriella: Westminstert változatok: az angolszász politikai rendszerek. Bp. Aula, 1998. 363 p. Írország története /szerk. T. W. Moody. Bp. : Corvina, 1994. 329 p. Jennings, W. Ivor: The law and the constitution. London, University of London, 1946. Johnston, Edith Mary: Ireland in the 18th century. Dublin, Gill and Macmillan, 1974. (Johnston) Jollivet, Maurice: Les anglais dans la Méditerranée : 1794-1797 : un royaume anglo-corse. Paris, Chailley, 1896. 358
p. (Jollivet) Jones, Ray: The nineteenth-century Foreign Office: an administrative history. London : Weidenfeld and Nicholson,
1971. Leca, Antoine: L'esprit du droit corse d'après le plus ancien code insulaire: les Statuts de San Colombano de 1348.
Ajaccio, La Marge, 1989. (Leca) Lefebvre, Georges: La révolution française. Paris, PUF, 1957. Lessico Universale Italiano. Roma, Istituto Encicl. Italiana, 1970. Lord, Walter Frewen: The lost possessions of England. London, Bentley, 1896. 326 p. (Lord) Lowell, A. Lawrence: The government of England. Vol. 1. New York, Macmillan, 1912. 584 p. MacDonagh Mihály(sicl) : Az angol parlament szokásai, furcsasága és humora / ford. Huszár Imre. Bp. Franklin,
1907. 287 p. (MacDonagh) Mackintosh, John P.: The Bitish cabinet. London, Stevens and Sons Ltd., 1962. 546 p. (Mackintosh: Cabinet) McErlean, John Michael Peter: The formative years of a Russian diplomat: Charles André Pozzo di Borgo in Corsica,
1789-1796. (PhD These) Univ. Of Washington P., 1967. (McErlean: Pozzo) Manfred, A. Z.: Napóleon. Bp. : Kossuth, 1981. Marchetti, Pascal: Une mémoire pour la Corse. Paris, Flammarion, 1980. 282 p. (Marchetti) Marongiu, Antonio: Byzantine, Norman, Swabian and later institutions in Southern Italy: collected studies. London,
Varoirum, 1972. Marongiu, Antonio: L'istituto parlamentare in Italia dalle origini al 1500. Roma, Giufffé, 1948. Marriott, J.A.R.: English political institutions: an introductiory study. Oxford : Clarendon, 1910. Marshall, Dorothy: Eighteenth-century England. Harlow, Longman, 1989. Mathiez, Albert: A francia forradalom. Bp. Bibliotheca, 1957. Medieval Italy: an encyclopedia. Vol. 1. A to K /ed. Christopher Kleinherz. New York, Routledge, [2002] The Mediterranean in history /ed. David Abulafia, Londom: Thames and Hudson, 2003. Le Mémorial des corses. Tome 2. Soumissions et résistances, 1553-1796. ; Tome 3. La présence française, 1796-1914.
/dir. De Francis Pomponi. Ajaccio, SARL, s.d. (Mértlorial) Mezey Barna - Szente Zoltán: Európai parlamentarizmus- és alkotmánytörténet. Bp. Osiris, 2003. 631 p. Miller, James: Rousseau: dreamer of democracy. New Haven: Yale Univ. P., 1984. II modello costituzionale inglese e la sua recezione nell'area Mediterranea tra la fine del 700 e la prima meta dell'800
/ a cura di Andrea Romano. Milano, Giuffré, 1998. (Il modello) Monk, W. F.: Britain in the Western Mediterranean. London, Hutchinson's Univ. Libr., 1953. 196 p. (Monk) Moretti, Ange: La constitution corse de J.-J. Rousseau. Paris, Sirey, 1910. 190 p. (Moretti) Mori, Jennifer: William Pitt and the French revolution, 1785-1795. Edinburgh, Keele Univ. P., 1997. The Nineteenth-century constitution: 1815-1914 : documents and commentary /ed. By H. J. Hanham. Cambridge,
Univ.P., 1969. (Nineteenth) O'Gorman, Frank: The emergence of the British two-party system, 1760-1832. London, Arnold, 1982. Oman, Carola: Sir John Moore. London : Hodder and Stoughton, 1953. 699 p. Padfield, Colin : British constitution. London : Heinemann, 1987. Panzac, Daniel: Les corsaires barbaresques : la fin d'une épopée : 1800-1820. Paris, CNRS, 1999. 311 p. (Panzac) Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. Bp. L'Harmattan, 2005. Passano, Pierre: Histoire de l'annexion de la Corse. Paris, Horváth, 1988. 410 p. (Passano) Pietri, Antoine-Marie: La Corse. Paris, Hachette, 1963. (Pietri: La Corse)
218
Pirie, Valerie: His Majesty of Corsica: the true story of the adventurous life of Theodore 1st. London, Collins, 1939. 371 p. (Pirie)
Problèmes d'histoire de la Corse: de l'Ancien Regime a 1815. Actes du colloque d'Ajaccio, 29 octobre 1969. Paris, Société des Études Robespierristes, 1971. (a felhasznált tanulmányokat részletezve Id. a cikkek között) (Id.: = Problèmes)
Quilici, Folco: Il mio Mediterraneo. Milano, Mondadori, 1993. 403 p. Reilly, Robin: Pitt the Younger. London, Cassell, 1978. (Reilly) Renucci, Janine: La Corse. Paris : PUF, é.n. /Que sais-je?/ Richet, Denis: La France moderne: l'esprit des institutions. Paris, Flammarion, 1973. 188 p. (Richet: France) Robson, William A.: The British system of government. London, British Council, 1945. Romano, Salvatore: Breve storia della Sicilia. Torino, RAI, 1964. 324 p. Rose, John Holland: Pitt and Napoleon: essays and letters. London, G. Bell, 1912. (Rose: Pitt and Napoleon) Rose, John Holland: William Pitt and the great war. London, G. Bell, 1911. (Rose: Pitt and Great War) Rose, John Holland: William Pitt and national revival. London, G. Bell, 1911. (Rose: Pitt and National Revival) Rosselli, John: Lord William Bentinck and the British occupation of Sicily: 1811-1814. Cambridge, Univ. P., 1956.
220 p. Rota, Ettore: Pasquale Paoli. Torino, Unione Tipografico, 1941. 197 p. Sardegna e Corsica negli anni della rivoluzione: 1793-1796. Cagliari, Univ. Di Cagliari, S.d. 413 p. (Sardegna e
Corsica) Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Bp.: Európa, 2001. (Schama) Schroeder, Paul W.: The transformation of European politics: 1763-1848. Oxford, Clarendon, 1994. Schvarcz Gyula: Az európai monarchiák rendszeres alaptörvényeiről, tekintettel ezek alkotmány történe Imi
előzményeire. Bp. MTA, 1887. 80 p. (Schvarcz) Scruton, Roger: Anglia: egy eltűnő ideál. Bp. Typotex, 2004. Sédillot, René: La grande aventure des corses. Paris, Fayard, 1969. 381 p. (Sédillot) Sismondi, J. C. L. Simonde de: Études sur les constitutions des peuples libres. Bruxelles, Soc. Typogr. Belge, 1839. Sismondi, J. C. L. Simonde de: Histoire des républiques italiennes du Moyen Age. Tome 1-16. Zürich, Gessner, 1807.
(Sismondi) Skilliter, S. A.: William Harborne and the trade with Turkey : 1578-1582 : a documentary study of the first Anglo-
Ottoman relations. London, British Academy, 1977. Soboul, Albert: Dictionnaire historique de la Révolution Française. Paris, Presses Univ. Fr., 1989. 1132 p. (Soboul:
Dictionnaire) Soboul, Albert: A francia forradalom története, 1789-1799. Bp. Kossuth, 1989. (Soboul) Stacton, David: A Bonaparték. Bp. Gondolat, 1975. Strong, Tracy B.: Jean-Jacques Rousseau: the politics of the ordinary. London, Sage, 1994. Szalay László: Mirabeau. Bp. Franklin, 1881. Tarie, E. V.: Napóleon. Bp. Gondolat, 1957. Thrasher, Peter Adam: Pasquale Paoli: an enlightened hero, 1725-1807. London, Constable, 1970. 352 p. (Thrasher) Todd, Alpheus: A parliamenti kormányrendszer Angliában, s annak eredete, kifejlődése, és gyakorlati alkalmazása.
Bp. MTA, 1876. 1-3. kötet. (Todd) Tomi, Pierre: Le royaume anglo-corse. (5 fejezetre osztva jelent meg az Études Corses 1956-os és 1957-es
évfolyamában, No. 9-14.) (Tomi) Tommasi, Camille: L'administration de la Corse sous la domination génoise: 1300-1768. (these), S.l. S. d.) 48 p.
(Tommasi) Tulard, Jean - Fayard, Jean-Francois - Fierro, Alfred: Histoire et dictionnaire de la révolution française, 1789-1799.
Paris, Lafont, 1987. (Tulard: Dictionnaire) Tulard, Jean: Napóleon. Bp. Osiris, 1997. (Tulard) Vadász Sándor: Emberek és eszmék a francia forradalomban: 1789-1799. Bp. : Gondolat, 1989. Vergé-Franceschi, Michel: Histoire de la Corse : le pays de la grandeur. Tome 1-2. Paris, Félin, 1995. (Vergé) Villa, Paul-Michel: L'autre vie de Pascal Paoli. Ajaccio, Piazola, 1999. 227 p. Visages de la Corse / Louis Villat et al. Paris : Horizons, 1951. 175 p. (Visages de la Corse) Voltaire: Kisregények. Bp. Új Magyar Könyvkiadó, 1955. 214. p. War and peace in an age of upheaval, 1793-1830. / ed. C. W. Crawley. Cambridge, Univ. P., 1980. (The new
Cambridge modern history. Vol. 9.) Watson, J. Steven: The reign of George III : 1760-1815. Oxford, Univ. P., I960. (Oxford history of England. Vol. 12.) Wilson, Peter Lamborn: Kalóz utópiák: mór korzárok és európai renegátok. Bp. : Chiron, 1997. (Wilson) Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Bp. Tankönyvk., 1990.
Cikkek, folyóiratok
Actes du colloque tenu a Bastia les 23 et 24 septembre, 1994. Le royaume anglo-corse = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671.
219
Ambrosi, Christian: Les deux annexions de la Corse: 1768 et 1789 = Problèmes... 7-22. p. Ambrosi-R., A.: La Corse pendant la période révolutionnaire. 1-3. partie. Bastia, Piaggi, 1920. = BSSHNC, XXXIXe
- XLe année, 1920. No. 401-404., 413-416., 417-420. AHRF : Annales historiques de la Révolution Française Beretti, Francis: Le dernier siege de Bastia: avril-mai 1794. = BSSHNC, Clle année, 1983. 3-4e trimestres, fasc.645.
167-175. p. Beretti, Francis: Le deuxieme Ponte Novu de Pascal Paoli = AHRF, (46.) 1974. 692-698. p. Beretti, Francis: Déclaration a la Corse sur les ordres de l'évacuer, octobre, 1796. = BSSFTNC CXIV e année, No.
670-671. 154-157. p. Beretti, Francis: Le royaume anglo-corse ou chronique d'un échec annoncé. = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc.
670-671. 133-140. p. Bordes, Maurice: La Corse, pays d'états = Annales Historiques de la Révolution Française, 1974. 592-622. P.
(Bordes) Bordes, Maurice: L'édit de mai 1771: L'administration municipale des villes et communautés de l'île de Corse =
Problèmes..., 69-88. p. Bromley, J. S.: Britain and Europe in the Eighteenth century = History, 1981. (66.) 394-412. p. BSSHNC : Bulletin de la Société des Sciences historiques et Naturelles de la Corse Carrillo, Elisa A.: The Corsican Kingdom of George III. = Journal of Modem History, 1962., 254-274. p. (Carrillo) Carrington, Dorothy: „La création du royaume Anglo-Corse: préméditation et tractations
= Annales Historiques de la Révolution Française, 1995., No.3. 433-437. p. (Carrington: Création) Cafrington, Dorothy: Paoli et sa „constitution" = Annales Historiques de la Révolution Française, 1974.
(Carrington: Paoli) Carrington, Dorothy: Les Pozzo di Borgo et les Bonaparte: jusqu'en 1793 : d'après les mémoires manuscrits de
Charles-André Pozzo di Borgo = Problèmes..., 101-128. p. Carrington, Dorothy: Sur les inégalités sociales en Corse rurale au XVIIle siecle = AHRF, 1985. Avril-Juin, No. 260.
173-188. p. (Carrington: Inégalités) Casanova, Antoine: Characteres originaux et cheminement de la révolution en Corse = AHRF 1985. Avril-Juin, No.
260. 162-169. p. Casanova, S. B.: Réunion des États Généraux de Corse en 1789. = BSSHNC, Lile année, 1934. No. 514-517. 1-145.
P-Casta, abbé Francois J.: Le difficile retour de la Corse a la France sous la directoire, 1796-1798 = Problèmes..., 191-
232. p. Casta, abbé Francois J.: Mentalités religieuses et résistance a la révolution française en Corse et en Sardaigne, 1789-
1793. = Sardegna e Corsica, 97-112. p. Chailley-Pompéi, F.: Les troubles de paques 1792: d'après la manifeste de la municipalité d'Ajaccio = Problèmes...,
179-189. p. Cobban, Alfred: British secret service in France, 1784-1792 = English Historical Review, 1954. (69.) 226-261. p. Cook, M. H.: Federalism and the French revolution: the revolt of Toulon in 1793 = History(65)1980. 383-397. p. Coppolani, Jean-Yves: La constitution du 19 juin 1794 = BSSHNC, CXIII-CXIV (1994) Fasc. 668-689. 33-37. p. Coppolani, Jean-Yves: L'oeuvre législation du Parlement anglo-corse, 1794-1795. = BSSHNC CXIVe année, 1995.
fasc. 670-671. 11-19. p. (Coppolani) Coppolani, Jean-Yves: Le regime douanier de la Corse de 1768 a 1912. = BSSHNC, Cille année, 1984. 3-4e
trimestre, 225-258. p. Costa, M. A.: Gouvernement anglo-corse : justice : notice historique = BSSHNC, Lile année, 1934. No.514-517. 273.
P-Davis, Robert C.: Counting European slaves on the Barbary coast = Past and Present, 2001 (172.) 87-124. p. Defranceschi, Jean: De la légende a l'histoire: Paoli et les freres Bonaperte = Problèmes..., 131-145. p. Defranceschi, Jean: Le royaume Anglo-Corse : un mauvais départ = Études Napoléoniennes, 25 (1990) No. 23-24.
223-230. p.(Defranceschi) Elliott, J. H.: A Europe of composite monarchies = Past and present, 1992. Nov. No. 137. 48-71. p. Emmanuelli, R.: Le gouvernement de Louis XVI offre a la république de Genes la rétrocession de la Corse : 1790. =
AHRF 1974. 623-640. Ettori, Fernand: La formation intellectuelle de Pascal Paoli : 1725-1755 = AHRF 1974. (46.) 483-507. p. Ettori, Fernand: Pascal Paoli, modele du jeune Bonaparte = Problèmes..., 89-99. p. Franceschini, Émile et Jules: Les assemblées électorales de la Corse : les élections aux État Généraux de 1789. Bastia,
Piaggi, 1920. BSSHNC. XLe année, 1920. No. 409-412. Geggus, David: The British government and the Saint Domingue slave revolt, 1791-1793. = English Historical
Review, 1981. (96.) 285-305. p. Graziani, Antoine - Poncin, Lucette: Les cahiers de doléances des communautés et paroisses de la Corse en avril
1789. = BSSHNC, CXe année, 1990. le trimestre, fasc. 657.47-58. p. Harding, Nicholas B.: North African piracy, the Hanoverian carrying trade, and the British state, 1728-1828. = The
Historical Journal, 43. (2000) 1. 25-47. p.
220
Harvey, A.D.: European attitudes to Britain during the French revolutionary and Napoleonic era = History, 1978. (63) 356-365. p.
Hughes, Diana Owen: Urban growth and family structure in Medieval Genoa = Past and Present, 1975. 3-28. p. Hutt, Maurice: The British government's responsibility for the „divided command" of the expedition to Quiberon,
1795. = English Historical Review, 1961 (76.) 479-489. p. Kelly, Paul: Strategy and counter-revolution: the journal of Sir Gilbert Elliot, 1-22 September 1793. = English
Historical Review. Vol XCVIII, 1983. No. 387. 328-348. p. Linotte, Didier: La constitution anglo-corse et les constitutions françaises : théorie constitutionelle. = BSSHNC
CXIVe année, 1995. fasc. 670-671., 33-39. p. Mackay, D. L.: Direction and purpose in British imperial policy, 1783-1801 = The Historical Journal, XVII, 3(1974)
487-501. p. Maestrati, Léon: Les origines de la rivalité Bonaparte - Pozzo di Borgo = Corse Historique, lie année, 1962, No. 8. 5-
16. p. McErlean, John M. P.: L'indicible secret de Napoléon Bonaparte et de Charles-André Pozzo di Borgo = AHRF, 1974.
672-691. p. McErlean, John: Corsica, 1794 : combined operations = New interpretations in naval history : selected papers from
the 10th Naval History Symposium held at the US Naval Academy, 11-13 September 1991. / ed. Jack Sweetman. Annapolis, Naval Press, 1993. 105-128. p.
McErlean, John M. P.: Paoli et le regime anglo-corse. = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671., 125-132. p. McErlean, John M. P.: Le Royaume Anglo-Corse: un reve irréalisable? = Études Napoléoniennes, 25. (1990.) No. 23-.
24. 231-240. p. McErlean, John M. P.: Le Royaume Anglo-Corse, 1794-1796: contre-révolution ou continuité? = AHRF 1985. avril-
juin, No. 260. 215-235. p. (McErlean: Contre) McErlean, John M. P.: Paoli et George III, 1796-1797. = BSSHNC, CVIe année, 1991. 2eme trimestre, fasc. 660. 40-
47. p. Mori, Jennifer: The British government and the Bourbon restoration : the occupation of Toulon, 1793. = The
Historical Journal, 40. 3 (1997) 699-719. p. Murphy, Martin: Gibraltar: apple of discord = History Today, november 2002. 24-25. p. Norris, John M.: The policy of the British cabinet in the Nootka crisis = English Historical Review, 1955. (70.) 562-
580. p. Peri, Christian: Le parti paoliste, 1790-1793. = Sardegna e Corsica, 193-203. p. Pieces et documents divers pour servir a l'histoire de la Corse pendant la révolution française /publ. Par Lucien
Auguste l'Abbé Letteron. Tome 2. Bastia, Ollagnier, 1891. = BSSHNC, Xie année, 121-125. fasc. Pinelli, Noel: Une explication inédite = Cahiers d'histoire et de documentation Corses, 1955 (5.) 417-425. p. Pomponi, Francis: Corse et Sardaigne entre archaisme et modernité au XIXe siecle = Mediterrán tanulmányok IX.
Szeged, Université, 2002. 11-26. p. Pomponi, Francis: Les iles de la Méditerranée occidentale = Cahiers de la Méditerranée, décembre 1998., No. 57. 1-
31. p. (Pomponi: Méditerranée occident.) Pomponi, Francis: Les temps du „governo provisorio" juin 1793-octobre 1794 = Sardegna e Corsica, 45-66. p. Pomponi, Francis: Összehasonlító elemzés Korzikáról és Szardíniáról a konzulátus idején. = Acta Universitatis
Scientiarum Szegediensis. Acta Histórica, CXI. Tomus, 2001. 37-44. p. Pomponi, Francis: Partis et enjeux de pouvoir au temps du royaume anglo-corse. = BSSFINC CXIVe année, 1995.
fasc. 670-671., 101-124. p. Pomponi, Francis: Sentiment révolutionnaire et esprit de parti en Corse au temps de la révolution = Problèmes..., 147-
178. p. Rice, G. \V.: British consuls and diplomats in the mid-eighteenth century : an Italian example = English Historical
Review, 1977. 834-846. p. Ricotti, Carlo Rafaele: II costituzionalismo inglese nel Mediterráneo. = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671.
21-31. p. Rovere, Ange: La Corse et le despotisme éclairé = AHRF, 1985. avril-juin, No. 260. Rovere, Ange: Le temps du Governo Separate, mai 1793 - mai 1794. = BSSHNC CXIVe année, 1995. fasc. 670-671.
87-94. p. (Rovere: Governo separate) Salvadori, Philippe: Les Corses: un peuple sans état = L'Histoire, No. 244. juin 2000. 32-43. p. Santini, Pascal: Intervention a propos de siege de Bastia = BSSHNC, Clle année, 1983. 3-4e trimestre, fasc. 645. 177-
182. p. Santini, Pascal: La libération de la Corse en 1796 = Cahiers d 'histoire et de documentation Corses, 1955 (5.) 399-
416. p. Shaw, Christine: Counsel and consent in fifteenth-century Genoa = English Historical Review, 2001. No. 468. 834-
862. p. (Shaw) Sindelyes Dóra: Vérben, haragban : a vérbosszú európai formái = HVG 2003. aug. 16. 73-75. p. Sparrow, Elizabeth: The Alien Office, 1792-1806 = The Historical Journal, 33.2(1990) 361-384. p.
221
Szász Erzsébet: Angol-francia versengés a keleti Mediterráneumban, 1797-1815. = Világtörténet, 1994 ősz-tél, 34-40. P-
Tandori Mária: Eighteenth-century legislation of Corsica = Acta Universitatis Szegediensis : Acta Hispanica. Tomus VII. 2002. 29-45. p.
Tandori Mária: Genovai uralom Korzika szigetén = Limes, 2002. 4. 99-112. p. Tandori Mária: Hitek és tévhitek: a „Korona káros befolyása" Angliában a 18. század végén = A modern politikai
gondolkodás kezdetei / szerk. Kukovecz György. Szeged, JATE, 1999.121-128. p. Tandori Mária: A korzikai angol királyság, avagy a kölcsönös meg nem értés története = Aetas, 2004/3-4. XIX. Évf.
31-49. p. Tandori Mária: The Regency crisis and its constitutional consequences. England, 1788-89 = Acta Universitatis
Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica. Tom. 105. 1998. 29-36. p. Tusceri, Gian-Carlo: La Maddalena, base inglese nel Mediterraneo tra il 1794 e il 1805. = Cahiers de la Méditerranée.
No. 57, dec. 1998. 125-130. p. Wilkinson, David: The Pitt-Portland coalition of 1794 and the origins of the „tory" party = History, Vol. 83. April
1998, No. 270. 249-264. p.
Ihternetes források:
www.e-menorca.org/home eu.isp.(2002. szept. 8.) http://en.wikipedia.org/wiki/Carlo Andrea Pozzo di Borgo(2005. iúl. 8.) http://lego70.tripod.com/england/bpm note.htm(2003. jún. 15.) http://utopia-news.co.uk/i/oct2002/9.htm(2005. iúl. 8.) http://geocities.eom/Yosemite/Rapids/3330/constitution/l8391 - (2005 . ápr. 26. http://www.sardimpex.com/Doria/DORIADQLCE2.htm (2005. okt. 04.) httfr:/Ayww.globalfmdata.com/frameset.php3?Locátion=/gh/l59.html (2005. aug. 8.) http://www.adecec.net/adecec-net/parutions/! 6capitoli.html (2005. aug. 02.) http://81.1911 encyclopedia.org/M(2003. jún. 15.) www.corsica.net/corsica/ff/discov/hist/histkom.htm(2003. jún. 15.) www.tartans.com/clahs/Eliott/eliott.htmK2003. jún. 15.) www.unisi.it/ricerca/dip/dir eco/CQMPARAT/floridia.doc(2004. aug. 25) http://www.worldstatesmen.org/France reg.html (2005. nov. 7) www. 1789-1799.org/articles/corse/corse 1794 eng.htm(2004. aug. 25.)
Top Related