Zemplényi Ferenc: Lovagi kultúra

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá

jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév

és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az

eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása

alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari

kultúra rangjára emelkedett.

A 11-13. század sajátos udvari kultúrája a lovagi kultúra lett. Udvari kultúra mindenhol

létezett, ahol fejedelmi udvarok voltak, ám az udvar ebben az időben nem kizárólag a

fejedelmi udvart jelentette. A kultúra igen fontos centruma lehetett bármelyik úr kastélya is.

Az udvari kultúra szoros összefonódása a lovagság ideológiájával a reneszánsz folyamán

megbomlik. Az udvar kultúraképző szerepe még sokáig megmarad, lovagság és udvariság

azonban elválik.

A lovagság intézmény és ideál egyszerre, bár a kettő nem feltétlenül fedi egymást. A valóság

vad és kegyetlen volt. A ráépülő ideológia ezt eltakarta, ugyanakkor hosszú civilizációs

folyamattal meg is nemesítette. A lovagi tornák szabályozott és ünnepélyes rendjéről is azt

állapította meg Georges Duby, hogy a tornák legalább annyira a pénzszerzés, a közönséges

meggazdagodás eszközei, mint ideálok szolgálatában álló sportesemények: egy-egy ilyen

alkalommal egész vagyonok cseréltek gazdát. A lovagi világképnek ugyanakkor fontos eleme

volt a nagylelkűség, és a pénzt, az anyagi javakat illett megvetni.

A nehéz fegyverzettel jól felszerelt lovaskatona, a miles, nem ismeretlen az ezredforduló előtt

sem. Hogy a nomádokkal miként tudták felvenni a küzdelmet, azt a magyarság lech-mezei

tapasztalatai is mutatták. A lovas harcosok nem szükségszerűen tartoztak a nemességhez. A

vad, fegyelmezetlen és veszélyes tömeg akkor vált lovagsággá, amikor renddé konstituálódott,

a jogok és kötelességek bonyolult vonzáskörébe került s egyre jobban, végül szinte teljesen

azonosult a nemességgel (és az ővele). Kialakuló éthosza a kereszténységen és hűbériségen

alapult. Ez a civilizációs folyamat nagyjából a 10-12. században játszódott le.

A lovag első nagy irodalmi mítosza a 11. század közepe felé jelenik meg. Ez a Nagy Károly

és közvetlen utódainak történeteit megformáló chanson de geste, a krónikás ének vagy geszta-

ének. Legnagyobb teljesítménye - valószínűleg időben is a legelső - a Roland-ének. Itt már

teljes egységben van a keresztény harcos gondolata a hűbéri elvvel, a becsület arisztokratikus

eszméje a szolgálattal. Roland Isten felé nyújtja kesztyűjét halálakor, visszaadva neki hűbérét,

a lelkét, amit - mint a magyar barokk eposzban hatszáz évvel később Zrínyiét - Gábor

arkangyal visz a mennyekbe. Roland és csapata helytállását a költő víziója a kereszténység és

pogányság világméretű összecsapásává kerekíti ki.

A Roland-ének a miles christianus eszméjének első nagy irodalmi megfogalmazása. Az

egyház azonban a maga részéről szintén igyekezett a barbár harci kedvet megfékezni, és

nagymértékben hozzájárult a lovagság renddé formálódásához. Eszmevilágában nagy súlyt

helyez a harcosok, dolgozók, imádkozók hármasságára, később pedig (és nemcsak egyházi

körökben) megjelenik a lovag-pap (klerikus) kettősség és párhuzamosság gondolata:

mindkettő feladata, hogy a rendet fenntartsa a világban. A klerikus szeretetével teszi ezt, a

lovag pedig az általa keltett félelemmel. Valóban, az érett középkor kultúrájának alapja a

lovagi-udvari, illetőleg egyházi, klerikus kettősség. Jelen van az egyház a lovagi ideológia

kiformálásában is: egyrészt a szegények, az elesettek védelme, másrészt harc a pogányok

ellen és a Szentföld visszafoglalásáért. Így formálódnak a nagy papi lovagrendek is.

A folyamat végén megint a lovagi ideál spiritualizálódása áll majd. Az Artúr király körüli

történetek legnagyobb irodalmi megformálásában, a 13. század eleji Lancelot-Grál ciklusban

a "földi lovagság" - megannyi ragyogó kalandja után - nem képes megállni a "mennyei

lovagság" nagy próbáját, amelyet a Szent Grál keresése nyújt számukra (csak egy kiválasztott,

bűntelen és főleg szűz lovag és két hasonló erényekkel ékes társa képes erre). Ezért jelenti a

Grál-kaland az artúri lovagi birodalom hanyatlásának kezdetét.

A chanson de geste azonban még nem udvari irodalom. Olyan hősköltészet, amely mindenki,

az egész társadalom előtt nyitva áll. A lovagi-udvari kultúra viszont arisztokratikus, csak a

művelt kiválasztottaknak szól. Kialakulásához még hiányzik két fontos mozzanat. Az első

szociológiai: az új rend találkozik a hatalom újfajta központjaival, a civilizálódó főnemesi

udvarokkal, s ebben a találkozásban artikulálja magát és ezeket az udvarokat is. A másik

ideológiai: a hűbérúr és Isten szolgálata mellé a kiválasztott nőnek való szolgálat. Ez először

Dél-Franciaországban történt meg a 11. század végén. A találkozás eredménye a fin' amors, a

nemes, udvari szerelem eszméje. Hordozója legelőször a trubadúrok költészete.

A kor dél-franciaországi kultúrája gazdag, mondén és minden szempontból toleráns. Nem

véletlen, hogy itt virágzott a kathar eretnekség vagy inkább a kereszténységgel rivális dualista

vallás is, amit annyian akartak - minden alap nélkül - kapcsolatba hozni a trubadúrokkal és

eszményeikkel. Az itteni udvari társadalom nyitottságára jellemző, hogy az ideáljaikat

kifejező költők - akik a társadalom minden rétegéből származtak - mind megkapják a kvázi

nemesi "en" (mint az angol sir vagy a spanyol don) előnevet életrajzíróiktól. A trubadúrok

költészete kezdettől fogva teljes fegyverzetben jelenik meg mint retorikailag tudatos,

mesterségükre büszke költők alkotása, magas fokú formaművészettel, bonyolult

strófaszerkezetekkel és rímeléssel, s ami nagyon ritka a középkor irodalmában: dialektusok

felett álló irodalmi köznyelven. Költészetük nagymértékben elméleti, fő témája az "udvari

szerelem".

A fin'amors a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapult. A férfi-nő viszonyt

a feudális függés és hűség formuláiban képzelte el. Neoplatonikus gondolati rendszerben

valósul meg: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények

rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés

szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz

tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak

minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet.

"Nemes szívben lakozik mindig a szerelem" - ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja

kezdődik.

Igen sokat beszéltek arról, hogy a trubadúrszerelem mennyire érzéki és mennyire szublimált.

Anélkül, hogy a kor szerelmi traktátusainak és a költők alkotásainak részletes elemzésébe

belefognánk, megállapíthatjuk: a kérdés voltaképpen nem az, hogy tették-e a trubadúrok vagy

nem (valószínűleg hol igen, hol nem, ahogy ez már az életben lenni szokott), hanem hogy a

szublimálás lehetősége, sőt erkölcsi méltósága adva volt a rendszerben, az az érzés, hogy a

pusztán testi szerelem mégsem az igazi. Ahogy Dante Isteni színjátékában Paolo és Francesca

lovagi, de érzéki, emberi (sőt, házasságtörő) szerelmének mintegy kritikája az igazi szerelem,

amit Beatrice alakja képvisel, a teljesen testetlen, a világmagyarázó elvvé váló, az Istenség

közvetlen közelében helyét megtaláló szerelem. Az "udvari szerelem" valóban a trubadúrok

találmánya, sőt radikális újítása, melynek roppant hatása volt egész kultúránkra.

Az erények és viselkedés ama rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb

erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú

civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai

nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs jelen. Egy

arisztokratikus társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó -

eredetileg is mint ideálkép és éthosz, nem pedig mint tükörkép.

A trubadúrok költészetén kívül a fin'amors eszméjének hordozói és egyben az ideális lovag

képzetének megalkotói azok a (verses) regények, amelyek a 12. század második felétől

keletkeztek Franciaországban (első nagy költőjük Chrétien de Troyes). Ezek nem a

Karolingok hőseiről szólnak, hanem a legendás brit királyról, Artúrról és a lovagjainak helyet

adó kerekasztalról. Csodálatos kalandok és mesés fegyvertények népesítik be ezeket a

regényeket, melyeknek vége mindig a hős apoteózisa a végrehajtott nagy feladat, a

beteljesedett lovagi út után. A kaland, a feltett cél megkeresése, minden pillanatban a teljes

személyiség készenlétét igényli, morális és fizikai értelemben egyaránt. Végül is ez a lovagi

életpálya metafizikai tartalma.

Hangsúlyoznunk kell e kultúra és ideáljainak fikciós és irodalmi jellegét. A lovagi kultúra

eszményei (mint az eszmények általában) magasan gondolkodó értelmiségiek és költők

alkotásai. És mégis: ezek az eszmények lassan valahogy szinte uralmuk alá hajtották a

valóságot.

Huizinga szépen mutatta ki, hogy a lovagi éthosz milyen mértékben van jelen a kor számos

alakjának gondolkodásában, és civilizáló, mérséklő, magas erkölcsiségű felfogása mennyire

pozitívan hat. Jó János francia király például, amikor túszul adott fiai megszöknek az angol

fogságból, minden politikai ésszerűség ellenére maga tér oda vissza. Végül is a nemzetközi

jog, hadijog stb. nem elhanyagolható forrása épp a lovagi erénykódex.

Örököltük a kor ideáljait - az elesettek és gyengék védelme éppúgy lovagi találmány, mint a

nők tisztelete. Ne felejtsük, ha egy nőt előre engedünk az ajtóban vagy felsegítjük a kabátját,

ma is mindannyian a trubadúrok kései tanítványai vagyunk.

CSUKOVITS ENIKŐ: A LOVAGKOR MAGYARORSZÁGON

Volt-e lovagkor Magyarországon, s ha igen, kik számítottak lovagnak? Mennyire terjedt el a

magyar korona országaiban a lovagi életforma, kultúra? Régóta vitatott, gyakran feltett

kérdései ezek a magyar történettudománynak. A múlt század óta folyó kutatások számos

bizonyítékkal igazolták e speciális kultúra, életforma magyarországi létét, amely azonban

Európa fejlettebb nyugati területeihez képest megkésve, jóval egyszerűbb keretek között

alakult ki.

Nyugaton már virágkorát élte a „lovagkor”, amikor külföldi jövevényeknek – elsősorban a

hazánkba érkező királynék kísérőinek – köszönhetően a magyar udvar megismerkedhetett a

lovagi életforma elemeivel. A 12. század második felében, a 13. század elején szűk körben

már ismerték az Európa-szerte kedvelt kalandos lovagregényeket, Imre király udvarában híres

trubadúrok is megjelentek, az új életfelfogás meghonosodásáról azonban tulajdonképpen nem

beszélhetünk. A lovagság intézményei, a lovagi kultúra egyes elemei szélesebb körben csak a

Nápolyból érkezett I. Károly és fia, Lajos udvarának közvetítésével terjedtek el, ezért a

történettudomány hagyományosan a 14. századot tekinti a magyar lovagkornak, az 1437-ig

uralkodó Zsigmondot pedig az utolsó lovagkirálynak.

Vitézlő elit

A lovagi életforma Anjou-kori meggyökerezését számos jel mutatja: 1318-ban rendezték az

első ismert lovagi tornát, 1324-től kezdve vált szokássá, hogy a király címert, pontosabban

sisakdíszt adományozzon lovagjainak, 1326-ban pedig I. Károly megalapította a Szent

Györgyről elnevezett lovagi társaságot, amely egyike volt Európa legkorábbi ilyen

intézményeinek. Új erőre kapott a lovagszentek, különösen a magyar lovagkirály, Szent

László tisztelete is. Ez az életforma természetesen nem azonos mértékben érintette meg az

ugocsai kisnemest és az ország nagyhatalmú báróit: bizonyos elemei – például a lovagszentek

kultusza – a nemesség egésze számára ismertté váltak, királyi címeradományról ellenben

többségük csupán álmodozhatott.

Az Anjou-korra kialakult az a kör, amelynek tagjai Magyarországon lovagnak számítottak. A

forrásokban miles, nobilis et miles vagy strenuus miles néven említett férfiak alkották ezt a

lovaginak tekinthető katonai elitet (a miles szó jelentése – különösen a strenuus, vitézlő

jelzővel kibővítve – ebben az időben már többet jelentett a katonánál, de még a

nehézfegyverzetű lovasnál is). E kör tagjainak külön megszólítás járt: magisternek, mesternek

nevezték őket. Ezt a megszólítást 1400 tájától – talán azért, mert az egyetemet végzetteket és

bizonyos egyházi tisztségek betöltőit is magisternek nevezték – felváltotta az egregius, azaz

vitézlő, amely azután maradandónak bizonyult. Így címezték az előkelő nemeseket, az

ispánokat, várnagyokat, udvari lovagokat – származás és tisztség tehát egyaránt

feljogosíthatott e megszólításra, a két kategória azonban általában összefonódott.

Az Anjou-kor lovagsága kiemelkedett a nemesség tömegéből, zárt rendet azonban nem

alkotott: a nemesség számára elvileg nyitva állt az út a lovagok közé, a lovagok pedig

szerencsés esetben országos méltóságot nyerhettek. Pozíciójuk egész életre szóló

presztízsnövekedéssel járt: a bárókat – azaz az országos tisztségek betöltőit – magnificusnak,

nagyságosnak szólították, s ez a megszólítás a volt méltóságviselőket is megillette. A bárók

tekintélyben, vagyonban egyaránt a lovagok felett álltak, de beletartoztak a tágabb értelemben

vett lovagságba, s ezt ők is így tartották: a pápai kúriához benyújtott kérvényeikben

önmagukat rendre a „nobilis baro et miles”, azaz nemes báró és lovag megnevezéssel illették.

A lovagi életforma elsősorban a királyi udvarhoz kapcsolódott, az első lovagnak maga az

uralkodó számított. Az udvari nemesek szinte mindenben látványosan különböztek a vidéki

nemességtől: mások voltak a szokásaik, a viseletük, a viselkedésük, s ami a legfontosabb, a

lehetőségeik. Irigyelt, kiváltságos helyzetük a vidéki nemesség többségének csupán

elérhetetlen vágyálom maradt, de mindig akadtak olyanok, akik – mint a legkisebb fiú a

népmesékben – elindultak szerencsét próbálni. A szokványos karrier szerint a fiú

gyermekként vagy legalábbis fiatalon az udvarba került, s az aula fizetett tagjaként apród,

udvari ifjú, majd udvari lovag lett belőle. Jól teljesített megbízatásaival azután kiérdemelhette

valamelyik ispánságot, szerencsés esetben bárói hivatalt is kaphatott. Természetesen a legjobb

helyzetben a bárók fiai voltak, ők ugyanis nagyrészt az udvarban nevelődtek, de a

köznemesség (elsősorban persze a módos köznemesség) előtt is nyitva állt az út a

felemelkedésre. Ez az út gyakran kockázattal járt: 1345-ben például Himfi László 5 évre

elzálogosította az őt és apját illető birtokrészt rokonainak, hogy méltó módon tudjon

megjelenni az udvarban – öt éve volt tehát arra, hogy elérje az áhított karriert, vagy örökre és

jóvátehetetlenül tönkretegye magát és utódait.

Lovagi párviadal ábrázolása a Képes Krónikában

Az ideális lovag

A névtelenségből elsősorban katonai érdemek révén lehetett kiemelkedni. A nemesség s ezen

belül is a lovagság számára ugyanis a háború nem rendkívüli, váratlan, kellemetlen

élethelyzet volt, hanem mindennapjainak természetes része. I. Károly udvari lovagjai az

országegyesítő harcokban, Nagy Lajos udvarának tagjai a király szinte évente indított

különböző hadjárataiban, Zsigmond milesei pedig elsősorban a törökök és a husziták elleni

háborúkban szerezhettek érdemeket. Nézzünk például Lajos király uralkodásából tíz évet:

seregei 1345-ben a litvánok ellen, 1346-ban Dalmáciában, 1347-ben és 1350-ben a nápolyi

hadjáratokon, illetve Szerbiában, 1351–53 között újra litván földön, 1354-ben pedig

Szerbiában hadakoztak. Egyetlen évtized példájából is kitűnik: akadt bőven lehetőség a

vitézség bizonyítására, elsősorban a bárók és bandériumaik, illetve a király lovagjai számára,

de az Anjou-uralkodók – figyelmen kívül hagyva a nemesség alapvető kiváltságát, miszerint

az ország határain kívül nem köteles hadakozni – gyakran hívták fegyverbe az egész

nemességet, s ilyenkor egy-egy bravúros akcióval akár az ismeretlenségből is fel lehetett

emelkedni.

A vitézi tettekről a krónikák, illetve az érdemekért kapott adományokról kiállított oklevelek

tájékoztatnak, s forrásainkból plasztikusan kirajzolódik az ideális lovag képe. „Ifjúkorától

kezdve udvarunkat kísérve és ott állandóan híveink és kedveltjeink körül időzve és

tartózkodva, valamint mi és országunk minden hadjáratában, továbbá a különböző helyekre

vezetett követségeinkben szerencséje forgandóságának magát kitéve ” – olvashatjuk az egyik

adománylevélben. Nézzünk egy konkrét példát: adománylevele szerint a horvát származású

Mermonya udvari lovag „saját vagyonából és költségén tisztességesen felszerelt

fegyvereseinek népes csapatával” Dalmáciában csatlakozott Lajoshoz. Nápoly alatt „bal

szemére megvakult, hat kiváló familiárisa pedig ott, azon a napon bevégezte életét”. A szorult

helyzetben lévő királynak zsoldfizetésre ötszáz aranyforintot kölcsönzött, majd „rögtön a

következő napon egy ispán elfogta, s csaknem öt hónapon át keményen és szigorúan őrizték

egy piszkos cellában. Innen saját pénzén váltotta ki magát háromszáz aranyforintért, majd

vidáman csatlakozott hű bajtársaihoz”. Mint példánkból kitűnik, fárasztó és veszélyes

életforma volt ez, s mégis, aki sebeiből felgyógyult, már indult is a következő hadjáratra.

A harc olyannyira életformájukká vált, hogy gyakran családjukkal együtt vettek részt benne: a

krónikaíró Küküllei János szerint például a második nápolyi hadjáratban Gilétfi Miklós nádor

a fiaival, Jánossal és Domonkossal, valamint öccsével, Jánossal együtt vett részt. Ugyancsak

Küküllei jegyezte fel, hogy Tót Lőrinc tárnokmesternek három fia: a Kontnak nevezett Miklós

(a későbbi nádor), valamint öccsei, Lökös és Bertalan vettek részt a nápolyi hadjáratban. Ez

az életforma generációról generációra öröklődött: Szécsenyi Tamás I. Károly országegyesítő

harcaiban emelkedett ki a névtelenségből, s Károly egyik legbefolyásosabb bárója lett. Fia,

Kónya többek közt Nagy Lajos nápolyi, litvániai hadjárataiban vitézkedett, unokája, Frank

pedig Zsigmond mellett harcolt a szerencsétlen nikápolyi ütközetben.

Ennek a körnek a tagjai természetesen akkor is szerettek uralkodójuk közelében tartózkodni,

amikor éppen nem viseltek hadat, ezért Visegrádon vagy Budán építtettek, vásároltak

maguknak házat. Így például Nekcsei Demeter tárnokmester és Nagymartoni Pál országbíró

Visegrádon, Kont Miklós nádor és Lackfi István nádor Budán rendelkezett lakóházzal. A

család fiúgyermekeit előszeretettel neveltették az udvarban, s Záh Klára szomorú története

arra utal, hogy az eladósorban lévő lányokat is felhozhatták a királyné udvarába. A család

vidéki lakóhelyén általában csak a kisebb gyerekek nevelődtek anyjuk szoknyája mellett.

Otthonuk még nem igazán lehetett lakályos – akár vár, akár udvarház volt a család

rezidenciája, a mai igényekhez képest meglehetősen szerény kényelmet biztosított. A 14.

század elején a várak többsége csupán egy toronyból és egy kerítőfalból állt, állandó

lakóhelyként még nem is használták. 1336-ban a Sáros megyei Somos vára a kiépítettebb

erődítmények közé tartozott: ó- és újvárból állt, falai nagyobb és kisebb palotaépületet, pincét,

boltozott szobát, kápolnát, valamint több kisebb-nagyobb termet zártak körül.

A lovagkirály, Szent László harca a kunnal. A Szent László-legenda faliképrészlete,

Kakaslomnic, 1310-es évek.

A megszerzett vagyon fitogtatása

A nagyon előkelő származású, de viszonylag szerény vagyonú Tari család feje, László bán

fia, István a 14. század közepén még meglehetősen szerény udvarházat építtetett családja

részére Taron. Otthona egyszerű, tört kőből falazott földszintes ház volt, melynek bejárati

ajtaját kőkerettel látták el. A család igényei (s lehetőségei) csak a század végére haladták meg

ezt a házat, ekkor az épületet lebontották, s új udvarházat emeltek. A 31x7 m alapterületű új

kőház már kétszintes volt, egyik földszinti lakóhelyiségében a boltozat címerpajzsos

záróköveken nyugodott. Az emeleti két helyiségbe külső falépcsőn lehetett feljutni. A

lakóépülethez külön épült, három helyiséges pince, valamint fedett raktár csatlakozott. Az

udvarházat árokkal és palánkkal erősítették meg, a dombot átszelő, árokszerűen mélyen fekvő

út túloldalán állt a fallal övezett templom, amelynek kegyurai a Tariak voltak. A

közelmúltban végzett régészeti feltárás során 29 sír került itt napvilágra – a kegyúr és

családtagjai feltehetőleg ide temetkeztek.

Az elért rang, a megszerzett vagyon fitogtatására számos lehetőség kínálkozott. A család

helyzetét jelezte természetesen a lakóhely; a várak, udvarházak berendezése azonban ebben az

időben még meglehetősen igénytelen volt. A legtöbb épületben kevés volt a bútor, közülük a

legfontosabbnak a tárolóbútorként, ülőalkalmatosságként, sőt fekhelyként is használt láda

számított. Asztalt csupán az étkezések idejére állítottak: a bakokból és asztallapból

összeállított asztalok mellett általában lócákon ültek, a szék még ritka luxustárgynak

számított. Az ágyak merev, szögletes emelvények voltak, amelyeket ebben az időben már

ágyvéggel is elláttak. Ezek a bútorok általában nem képviseltek komoly értéket, nagyobb

pénzösszeget elsősorban az otthonosságot nyújtó textíliákra, szőnyegekre és a csak ünnepi

alkalmakkor használt díszedényekre fordítottak.

A díszedényekhez hasonlóan kettős célt szolgáltak a drága anyagból varrott, értékes ruhák és

az ékszerek: jelezték viselőjük társadalmi helyzetét, emellett módot adtak a szükség esetén

mobilizálható értékfelhalmozásra. Az udvari nemesség ruházata az európai divatot követte: a

férfiak öltözéke harisnyanadrágból, szűk tunikából, illetve a felette viselt páncélingből vagy

feszes kabátból és palástból állt, a divatos hölgyek alakjukat hangsúlyozó, derékig szűk,

onnan bővülő ruhát, a ruha felett palástot viseltek. A ruházat legértékesebb tartozékának a

díszes övek, palástkapcsok számítottak, de gyakran magát a ruhát is díszítették rávarrott

ezüst-, esetleg aranylemezekkel, korongokkal.

Az itáliai eredetű Druget család I. Károly uralkodása alatt hatalmával, vagyonával messze a

magyar arisztokrácia fölé emelkedett. Jócskán meghaladta a magyar bárók lehetőségeit az az

értékes ingóvagyon is, amelyről Druget Vilmos nádor 1330-ban készített végrendeletében

rendelkezett: 10 nagy és 8 kicsi ezüstcsésze, 12 ezüstserleg, 1 drágakövekkel kirakott

aranykorona, 10 ezüstkanál, 3 öv ezüstből, egy nagy aranyozott ezüstkereszt drágakövekkel

kirakva, valamint több vég aranyozott bíborszövet. Szerencsére nem csupán írott forrással

rendelkezünk a 14. századi értékes vagyontárgyakról: több olyan kincslelet is előkerült az

ország területén, amely bizonyosan ebből az időszakból származik. Kiskunhalason aranyozott

ezüstcsészébe rejtett ruhadíszítő korongok, csatok valamint gyűrűk kerültek napvilágra,

amelyek – az egyik korong felirata szerint – Sinka mester tulajdonát képezték. Kizárólag

viselettel összefüggő tárgyakból áll a kelebiai kincslelet – a karperecek, csatok, ezüst

díszveretek, pitykék, gombok birtokosa Garai Pál macsói bán felesége volt.

A lovag nemcsak életében követte uralkodóját, hanem halálában is igyekezett hasonlítani

hozzá. Temetkezőhelyül általában családja kegyúri templomát választotta, ahol együtt

nyugodhatott őseivel. Zsigmond uralkodása alatt azonban a legelőkelőbb bárók már ennél is

többre vágytak: Ozorai Pipo és Rozgonyi István Fehérvárott, a királyok temetkezőhelyén

alapítottak maguknak kápolnát. A szertartás is a királyét követte. Károly Róbert temetésén a

menetben ott vonult a király személyét jelképező három lovas: az első a királyi méltósághoz

illő fegyverzetben, a második dárdaökleléshez öltözve, a harmadik teljes harci díszben. 1364-

ben Baracskai Miklós az esztergomi minorita kolostort jelölte meg temetkezési helyül. A

temetési menetben – igaz, beöltöztetett lovasok nélkül – ott vezették az elhunyt három lovát.

Páncélinges vitéz a Képes Krónikából.

Katus László: Várúrnők és apácák. Nemesasszonyok a középkorban

A nyugat-európai feudális társadalomban a kiváltságos osztály (lovagok, nemesség) leányai

részére két életút kínálkozott: vagy megházasodtak és várúrnők lettek, vagy kolostorba

vonultak és apácaként élték le az életüket. A legtöbb nemesasszony mindkét életformát átélte:

leánykorában egy részük kolostorban nevelkedett, majd megházasodva várúrnőként élt férje

mellett; megözvegyülve „felvette a fátylat”, s kolostorban, apácaként fejezte be életét. Voltak

szép számmal olyanok is, akik tudatosan vállalták Krisztus jegyesének állapotát, és szűzen

vonultak kolostorba.

A nemescsaládok leányainak nevelése többnyire nem otthon történt, hanem a hűbérúr

udvarában vagy valamelyik női kolostorban. Nemcsak sajátos „női” tevékenységekre (varrás,

szövés, hímzés) oktatták őket, hanem – egyes korabeli források szerint a fiúknál alaposabb –

szellemi képzésben is részesültek, megtanulták a hét szabad művészet elemeit: írni-olvasni,

énekeket előadni, színes történeteket mesélni, s elsajátították a latin nyelvet is.

Várúrnők A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a

házasságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek,

valamely vár, lovagi háztartás, „familia” úrnői, azaz dámák (dame) voltak. A korán házasodó

úrnő 20 éves kora táján már többgyermekes anya volt, 30 éves kora körül pedig már

nagymama, s igen gyakran özvegy – hacsak időközben nem halt bele valamelyik szülésbe.

Milyen volt a középkori nemesasszony helyzete a házasságban? A francia történészek

egyöntetű véleménye szerint szabadabb volt, mint az újkorban (amikor örökös kiskorúságra

ítéltetett, s apja, majd férje gyámsága alatt állt), szélesebb jogképességgel és nagyobb

cselekvőképességgel rendelkezett, mint a 16. századtól a 20. századig bármikor. Javaival,

vagyonával nagyobb mértékben rendelkezhetett, nagyobb gazdasági szabadságot élvezett.

Házassága alatt férje kezelte javait, de nagyobb tranzakciót csak felesége jóváhagyásával

hajthatott végre, s annak örökségét, valamint az özvegyi ellátmányt véglegesen nem

idegeníthette el. Ahogy Vincent de Beauvais 13. századi enciklopédiaszerző kifejezte: a

feleség se nem úrnője, se nem szolgálója férjének, hanem társa (nec domina, nec ancilla, sed

socia). A különböző adományozásokról kiállított oklevelekben rendszerint együtt szerepel férj

és feleség.

A lovagvárakban többnyire igyekeztek a férfiak és a nők életterét elválasztani egymástól. A

nők számára fenntartott rész volt az úrnő igazi birodalma: itt éltek vele együtt kiskorú

gyermekei, leányai, valamint a várúr hűbéreseinek, papjainak az udvarban nevelkedő leányai,

a szolgálók, s előkelőbb családok esetében az udvarban élő nemesasszonyok. A várúrnő

elsődleges feladata az utódok, örökösök biztosításán kívül a reprezentálás volt: ünnepségek,

jeles események, vendégek fogadása alkalmával fényes ruhában pompázni – leányaival, női

kíséretével együtt – férje oldalán. Az úrnő dolga volt a szorosan vett háztartás irányítása:

gondoskodás az élelemről, ruházatról, a szolganép felügyelete. Rendszerint ő adta férjhez a

szolgálólányokat, jobbágylányokat.

Speciális feladata volt az uradalomban élő asszonyok, lányok védelme. Egy penitenciáskönyv

azt ajánlja, hogy a dámák szüntelenül járjanak közben férjüknél a birtokon élő alattvalók

érdekében, mert „senki sem tudja náluk jobban meglágyítani egy férfi szívét”, mégpedig az

ágyban „ölelésekkel és simogatásokkal”. Lambert családi krónikája el is mesél egy esetet,

amikor egy házasulandó lány, akin a gróf emberei egy megszégyenítő járandóságot akartak

behajtani, a grófnéhoz fordult. A grófné, mikor leszállt az éj, „átölelte férjét”, és a

„megpuhított” gróf meghallgatta a kérést, s eltörölte ezt a méltatlan adót.

A várúrnőre akkor hárult igazán sokféle feladat és felelősség, amikor férje nem volt otthon. S

ez volt a gyakoribb eset, mert a lovagok hol hadakoztak valahol, hol hűbéruruk vagy a király

udvarában időztek, hol lovagi tornákon szórakoztak vagy felvették a keresztet, s hosszabb

időre elmentek a Szentföldre, ahol esetleg fogságba estek. Ilyenkor az úrnő minden

tekintetben helyettesítette férjét, még olyan teendők terén is, amelyek egyébként nem

tartoztak a nőkre, vagy éppenséggel tilos volt számukra. Ezek közé tartozott a parancsolás és

büntetés joga, mert ez fegyverfogással járt, ez pedig nőnek elvileg tilos volt. De ha ezt a

hatalmat (fiörökös hiányában) a nő örökölte, s férje az ő nevében gyakorolta, akkor általában

az asszony jelen volt férje mellett.

A férj távolléte idején az úrnő kezelte az uradalmat, irányította a gazdálkodást, ellenőrizte az

intézőket, ő tartotta karban a várat, szükség esetén meg is védte azt, s nemegyszer kellett

fegyverrel védekeznie az agresszív szomszédokkal szemben. Férje nevében jogi aktusokat is

kezdeményezhetett, adásvételi szerződéseket írhatott alá, birtokügyekben pereskedhetett. Ha

férje hűbérúr volt, akkor fogadhatta a hűbéresek homagiumát. Ha férje fogságba esett,

rendszerint ő gyűjtötte össze a váltságdíjat, ő tárgyalt szabadon bocsátása feltételeiről. Ha

pedig férje meghalt, ő volt végrendeletének végrehajtója. Tudunk olyan asszonyokról, akik

páncélinget húztak, kardot fogtak és lovon harcoltak a feudális anarchia csetepatéiban, mint

Montforti Izabella, sőt olyanokról is, akik seregeket vezettek, háborút viseltek, mint Matild,

Hódító Vilmos unokája, I. Henrik angol király leánya, V. Henrik császár özvegye, II.

Plantagenet Henrik angol király édesanyja. Voltak olyanok, akik a nagypolitikában játszottak

irányító szerepet, mint Matild toscanai grófnő, VII. Gergely és utódainak egyik legfőbb

szövetségese az invesztitúraharcban, vagy a kiskorú fiaik nevében régensként országokat

kormányzó asszonyok, mint Theophano, III. Ottó német-római császár, Ágnes, IV. Henrik

vagy Kasztíliai Blanka, IX. Lajos francia király édesanyja.

Georges Duby, aki több száz középkori nemes úrnő életútját próbálta kihámozni a korabeli

források szűkszavú híradásaiból, szemléletesen így jellemzi e nők életkörülményeit: „Aki

valóságos képet akar kapni arról, milyen volt a nők élete akkor és ott, annak figyelembe kell

vennie a háborúk és a színlelt háborúk, a lovagi tornák állandó közelségét, oda kell képzelnie

melléjük vagy tíz heves, lovát táncoltató, páncélját tisztogató, csatakos, lószerszám- és

húgyszagú férfit, akik több figyelmet szentelnek lovaiknak, mint a nőknek; a nőknek, akik a

veszedelem tetőfokán a várba bezárva nyugtalankodtak, olykor arra kényszerítve, hogy

egyedül kezeljenek egy-egy vereséget, és maguk induljanak útra, hogy előteremtsék a

szomszédoktól a váltságdíjhoz szükséges dénárokat, és ugyancsak ők kaptak szemrehányást,

ha nem tudták ügyesen kialkudni a fogságban lévő hitves kiszabadulását. Rosszul mérjük fel

az úrnő valódi hatalmát, ha elfelejtjük, hogy férje legtöbbször másfelé lovagolt, és elérhetetlen

volt. Igaz, hogy ilyenkor a nemesasszonyok szabadabban éltek, de nagy felelősség nyomta a

vállukat, és ahogy akkor mondták, »vigasztalanul«, egyedül, támasz nélkül, ki voltak

szolgáltatva saját gyengeségeiknek.”

De valóban gyengék voltak? Egyetérthetünk a jeles francia történésznővel, Régine Pernoud-

val, aki könyvet írt a katedrálisok korának asszonyairól: „ha olvassuk e kor krónikáit, és

elmerülünk a feudális civilizáció első századai történetének részleteiben, akkor szinte

kényszerítően kínálkozik egy észrevétel, az asszonyok legtöbbjének erőteljes személyisége

hímnemű partnereikkel szemben.”

Apácák és apátnők Nem minden nemeslány ment férjhez. Nem mindenki számára akadt megfelelő parti. A

hűbérjog szigorúan előírta a hűbérbirtok oszthatatlanságát, ezért a másod-, harmadszülött

fiatal lovagok zöme nem köthetett házasságot, legföljebb akkor, ha sikerült olyan hűbérurat

találnia, aki birtokot adott neki, s hozzáadta saját vagy valamelyik vazallusának lányát.

Különösen az ezredforduló után kibontakozó demográfiai robbanás idején hemzsegett

Nyugat-Európa a nőtlen fiatal férfiaktól és a pártában maradt lányoktól. Ez utóbbiak egy része

arra is vállalkozott, hogy valamely előkelő lovag ágyasa legyen, de legtöbbjük számára nem

volt más lehetőség, mint felvenni a fátylat, azaz kolostorba vonulni. Ugyancsak kolostorban

fejezte be életét az özvegyen maradt nemesasszonyok zöme is, továbbá azok, akiket férjük

eltaszított vagy valamilyen ürüggyel (rendszerint rokonság címén) elvált tőlük. Végül szép

számmal akadtak olyan házaspárok is, aki egy idő után közös megegyezéssel különváltak, s

mindketten kolostorba vonultak. A 11. században Hugo clunyi apát kolostort alapított azon

házas nők számára, akiknek férje – részben az ő rábeszélésére – beállt a híres burgundiai

monostor szerzetesei közé.

Női monostorokkal találkozunk már a szerzetesség kialakulásának kezdetén. A 4. századi

Egyiptomban az első szerzetesi közösségek alapítója, Pachomiosz házat épített – a

férfimonostor mellett – Mária húga és társnői számára. A 6. században Nyugaton is

megjelentek az apácakolostorok. 513-ban Caesarius, Arles püspöke regulát is szerkesztett a

helybeli Szent János-monostorban közös életet élő szüzek számára, akiknek élén húga állt. A

6. századtól kezdve nagy számban alapítottak női monostorokat a frank és angolszász

királyok, majd a 10. századtól a német uralkodók is, valamint az ő példájukat követve

országaik előkelő nemzetségei, családjai, elsősorban saját nőrokonaik számára.

Ezek a közösségek általában Szent Benedek regulája szerint éltek, az apácák által választott,

de időnként az alapító család által kijelölt apátnő (abbatissa) vagy kisebb kolostorokban

perjelnő (priorissa) vezetése alatt. Ez a regula pontosan megszabta a napi tevékenység

ritmusát, időbeosztását: közös imádság váltakozott szellemi munkával (olvasás, másolás),

fizikai munkával és pihenéssel. A szerzetesnők között semmiféle különbségtétel nem volt,

senkinek nem lehetett személyes tulajdona, egyforma ruhában jártak, közös hálóteremben

aludtak, közösen étkeztek. Az apácák szinte kivétel nélkül nemesi származású hölgyek voltak.

Szegényebbek nemigen kerülhettek be, legfeljebb a szolgálók közé, mert a belépéskor jelentős

hozományt kellett adni a kolostor javára. A kolostorok egyébként jelentős vagyonnal:

földbirtokkal, uradalmakkal, jobbágyokkal rendelkeztek. Idővel gyakorlattá vált, hogy a

fizikai munkákat alacsonyabb származású „laikus nővérek” (conversae) végezték.

A női kolostorok alapításának virágkora a 12. században következett be, midőn az új

szerzetesrendek – főleg a ciszterciták, a premontreiek és az ágostonos rendek – nagy számban

fogadtak be nőket a soraikba. Százával létesültek új női kolostorok, mégsem tudták kielégíteni

a növekvő igényeket. E kolostorok feladata, mint egy korabeli írás kifejti, hogy „olyan

helyekké legyenek, ahol érett asszonyok, akik belefáradtak a házasság szabadosságaiba,

megtisztulhassanak múltbeli tévelygéseiktől, és méltókká váljanak arra, hogy elnyerjék

Krisztus ölelését. A házasságtól megszabadult nemesasszonyok választották ezt a helyet,

annál türelmesebben nyugodva bele a házasság örömeinek elvesztésébe, mivel ráébredtek,

hogy milyen rövidek és szomorúsággal teltek annak gyönyörei”. A női kolostorok számának

gyors növekedése idővel visszahatást szült a férfi szerzetesek körében. A 12. század végén a

premontrei rend egyetemes káptalanja úgy határozott, hogy „mostantól kezdve több nővért

nem veszünk fel”.

A női kolostorok sajátos változatát képviselték az ún. kettős monostorok, ahol egymás mellett

vagy egy épületegyüttesben (rendszerint a templom két oldalán) volt elhelyezve egy női és

egy férfiszerzetes-ház. A férfi szerzetesek feladata ebben az esetben az apácák lelki

gondozása és a kolostoregyüttes anyagi szükségleteinek ellátása volt, ám a női monostorba

nem léphettek be. Nagyon sok kettős monostor létesült a frank és az angolszász királyságok

területén a 6–8. században. Ezek élén az apácák által választott apátnő állt, akinek a férfi

szerzetesek is engedelmességgel tartoztak. A kettős monostorok a 9. században eltűntek, majd

a 11. században jelentek meg újra. Ekkor már ritka a kettős monostorokban a női vezetés,

többnyire férfi apátok és perjelek álltak az intézmények élén. Kivételt képezett

Franciaországban a fontevrault-i közösség. Alapítója Robert d’Arbrissel (†1117) nagy hatású

vándorprédikátor volt, aki nagyszámú követőjét és tanítványát – akik közt többségben voltak

a nők – 1099-től kettős monostorokban telepítette le. Az anyakolostor Fontevrault-ban négy

monostorból állt, három a nők, egy a férfiak számára. Mivel a rend az alapító szándéka szerint

a nőkért, a nők számára létesült, végrendelete értelmében minden kettős monostor élén

apátnő, illetve perjelnő állt, mégpedig olyan, aki nem szűz, hanem élt már házasságban,

vagyis özvegy. A kezdeményezésnek nagy sikere volt: a 12. század közepén 5 ezerre

becsülték a közösség tagjainak számát. Fontevrault első apátnője egy előkelő fiatal özvegy

volt, Petronille de Craon, Chemillé urának felesége, aki 20 éves korában megözvegyült,

belépett a kolostorba, s 22 évesen apátnő lett. Ő 35 évig állt a közösség élén. Utódává 1149-

ben Anjou Matildot választották, V. Fulko gróf (1131 és 1143 között jeruzsálemi király)

leányát, Plantagenet II. Henrik angol király nagynénjét, az angol trónörökös özvegyét, aki

akkor már 29 éve, 15 éves kora óta volt a kolostor lakója.

A női kolostorok és a kettős kolostorok – különösen a 7. és a 10. század között – koruk vallási

és kulturális életének fontos, a férfikolostorokkal egyenrangú, nemegyszer azokat túlszárnyaló

jelentőségű központjai voltak. Ilyen volt az angolszász királyságokban a 7. században Whitby

kettős kolostora Hilda apátnő vezetése alatt, frank területen a 6. században Poitiers kettős

kolostora, ahová Radegonda királyné vonult vissza özvegységében. Ennek a kolostornak volt

lakója a középkor egyik legnagyobb himnuszköltője, Venantius Fortunatus is. Északi frank

területen a 7. században Bathilda királyné vonult vissza az általa alapított chelles-i kolostorba,

amelynek száz évvel később Gizella, Nagy Károly nővére lett az apátnője. A kiemelkedő női

kolostorok és apátnők sora a 10. században a Német Királyságban folytatódott, ahol I.

Madarász Henrik felesége, Matild alapította Quedlinburg monostorát, s ugyancsak a királyi

család egyik nőtagja állt a gandersheimi kolostor élén. Ezekben a kolostorokban a fiatal

apácák komoly oktatásban részesültek, nem csak latinul tanultak meg jól, hanem görögül is. A

Német-római Császárságot megalapító Nagy Ottó még latinul sem tudott, de az unokahúga

által vezetett kolostorban nevelkedő előkelő lánykák üres óráikban szívesen olvasták

Terentius vígjátékait, s az ő kezükbe kívánt keresztényibb szellemű olvasmányokat adni a

gandersheimi apáca, Hrotswitha, midőn Terentiust utánzó drámákat, valamint verses

legendákat írt.

E kolostorok és apátnőik nemcsak koruk kulturális életében játszottak kiemelkedő szerepet. A

legtöbb kolostor jelentős földbirtokkal, uradalmakkal, jobbágycsaládok százaival

rendelkezett, ezek irányítása is az apátnő feladata volt. Végül, de nem utolsósorban, ezek az

apátnők – családi kapcsolataik és monostoruk tekintélye révén – befolyást gyakoroltak a

politikára is.

R. W. Southern, a kiváló angol medievista és egyháztörténész így jellemzi e kora középkori

kolostorok apátnőit: „Parancsoló természetű, félelmetes hölgyek voltak, nem feledkeztek meg

róla, hogy az uralkodó osztályhoz tartoznak. Apácakolostoraikhoz általában férfi szerzetesek

közösségeit csatolták, hogy ezek kiszolgáltassák a szentségeket, és a világi adminisztráció

szükséges teendőit elvégezzék, s az előkelő apátnő olyan szellemben kormányozta az egész

szervezetet, mint aki hozzászokott a parancsoláshoz. A sötét középkor e hölgyeinek nevéhez

néhány kiemelkedő vallásos és irodalmi alkotás fűződik, de ragyogó függetlenségük nem

tartott sokáig. Ahogy a társadalom szervezettebbé vált és egyházi vonatkozásban

megszilárdult, előtérbe került a férfiuralom szükségessége.”

A férfiuralom megvalósítása a gyakorlatban nem volt könnyű dolog. A cisztercita rend

vezetői például a 12. század végén és a 13. században kemény küzdelmet vívtak a

spanyolországi arisztokratikus monostorok apátnőivel, akik teljes függetlenséget élveztek, s

nem sokat törődtek az egyetemes káptalan határozataival. A pápa is megbotránkozva értesült

róla, hogy ezek az apátnők prédikálnak a szószékről, gyóntatják apácáikat. Hiába próbálták

korlátozni a női kolostorok számát, azok gomba módra szaporodtak, s német nyelvterületen,

Németalföldön és az Ibér-félszigeten többszörösen meghaladták a férfiakét. A rendi vezetés

hasztalan próbálta az apácákat a férfi apátok fennhatósága alá kényszeríteni. Az

apácakolostorokban zavargások törtek ki, s végül is az egyetemes káptalan kénytelen volt

visszavonni, illetve enyhíteni a női kolostorok szabadságát korlátozó rendelkezéseket.

Érthető tehát, hogy számos nemesi származású, előkelő hölgy úgy érezte, hogy kolostorba

lépve, majd idővel annak élére kerülve nagyobb szabadságot élvez, több lehetőséggel,

mozgástérrel bír – ma azt mondanánk, hogy inkább „megvalósíthatja önmagát” –, mint

házasságban, várúrnőként, ahol – elvi egyenjogúság ide, társi viszony oda – mégiscsak alá

volt rendelve férjének.

Az apácák jelentős része nem a tökéletességre törekedve lépett kolostorba, hanem azért, mert

nem kínálkozott számára más alternatíva. Természetesen igen sokan voltak – és számuk a 12–

13. században egyre növekedett –, akik teljes meggyőződéssel és odaadással vállalták a

Krisztusnak szentelt szüzek életét. Közülük kerültek ki a kor nagy női szentjei (pl. IV. Béla

leánya, Szent Margit) vagy kiemelkedő misztikus írói (Bingeni Hildegard, Magdeburgi

Mechtild, Hackeborni Mechtild, Nagy Szent Gertrúd). Voltak azonban, elsősorban az előkelő

özvegyek között, akik a kolostort valamiféle menedéknek tekintették, ahol – ha szerényebb

körülmények között is – folytathatják korábbi életvitelüket. Ők szolgálóik, udvaruk

nemesasszonyai kíséretében vonultak be a monostorba, látogatókat fogadtak s kijárogattak.

Bár a regulák előírták a klauzúrát, a kolostor teljes elzárását a külvilágtól, a legtöbb

kolostorban ezt nem vették szigorúan. Mivel e téren egyre több visszásság mutatkozott, VIII.

Bonifác pápa 1298-ban kötelezővé tette minden kolostorban a szigorú klauzúrát. Ennek

azonban nem volt tartós hatása. A késő középkorban gyakran találunk arra is utalást, hogy a

kolostorokban divatos ruhákban jártak, ékszereket viseltek, kutyákat, majmokat tartottak,

táncoltak s egyéb világias szokásoknak hódoltak. Mindez nagyban aláásta a kolostori

fegyelmet.