GRAHAM GREENE  UTAZÁSOK  NAGYNÉNÉMMEL  FORDÍTOTTA  UNGVÁRI TAMÁS  ELSŐ RÉSZ

l壱

l弐  Első fejezet

·

  Augusta nénémmel először több mint fél évszázad után édesanyám temetésén találkoztam. Anyám nyolcvanhatodik életévéhez közeledett, amikor meghalt, a néném vagy tizenegy-tizenkét évvel lehetett fiatalabb nála. Én két évvel ezelőtt vonultam vissza a bankból kielégítő nyugdíjjal és szolgálati éveim jutalmával. A Takarék egyesült a Westminsterrel, és az én fiókomat feleslegesnek ítélték. Mindenki szerencsésnek tartott, nekem azonban nehezemre esett eltöltenem az időmet. Nem nősültem meg, mindig magányosan éltem, és a dáliák iránti szenvedélyemtől eltekintve, hobbym sem volt. Ezek után érthető, hogy anyám temetése némi kellemes izgalommal töltött el. Apám már több mint negyven éve meghalt. Építkezési vállalkozó volt, álomkórosan egykedvű ember, és délutánonként a legképtelenebb helyeken szundított el. Ez bosszantotta anyámat, aki igen energikus volt, és gyakran utánajárt rejtekhelyének, hogy felverje álmából. Gyermekkoromból emlékszem, egyszer beléptem a fürdőszobába – akkoriban Highgate-ban laktunk –, és apámat ruhástul találtam a fürdőkádban: szundikált. Meglehetősen rövidlátó vagyok, és azt gondoltam, hogy anyám egy ballonkabátot mosott ki, de egyszerre csak meghallottam apám suttogását: “Belülről húzd be a reteszt az ajtón, ha kimész.” Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy kikászálódjon a kádból, és túlságosan álmos, hogy rájöjjön: ezt az utasítását lehetetlen teljesítenem. Egy másik alkalommal, amikor Lewishamben épített néhány új háztömböt, egy óriásdaru kabinjában dőlt le durmolni, és az egész munka leállt, amíg fel nem ébredt. Anyám, aki sosem szédült a magasban, sokszor létrákat is megmászott, a legmagasabb állványzatig, abban a reményben, hogy rábukkan valahol, pedig ilyenkor minden valószínűség szerint inkább egy föld alatti garázs valamelyik zugában találhatott volna rá. Én mindig meglehetősen összeillő párnak hittem őket: ikerszerepük – a vadászé és a vadé – bizonnyal megfelelt nekik, sőt anyám, ahogy legkorábbi emlékeimből elém tűnik, már hajdanán is éberen felszegett fejjel és fürgén cserkésző léptekkel járt, ami engem vadászkutyára emlékeztetett. Megbocsátható, hogy a múltból éppen ilyen emlékei élednek fel az embernek – temetés alkalmával óhatatlan, annyit kell várakozni mindenre. A szertartáson, mely egy híres krematóriumban ment végbe, kevesen vettek részt, mégis elöntött az izgatott várakozásnak az az enyhe bizsergése, melyet egy sír szélén sosem érezhet az ember. Kinyílnak-e rendben a kemenceajtók? Nem akad-e el a koporsó a lángokhoz vezető útján? És a hátam mögött nagyon tiszta, ódivatú kiejtéssel ezt hallottam: – Egy ízben részt vettem egy elsietett hamvasztáson.

Aki megszólalt, azt a családi album fényképei nyomán csak nagy nehezen ismertem fel: Augusta néném volt. Későn érkezett, s öltözéke akár a boldog emlékezetű Mary királynéé lehetett volna, ha őfelsége még mindig köztünk jár, és némi engedményt tesz a jelenkori divatnak. Fejedelmien feltornyozott, ragyogó vörös haja meglepett, akárcsak két hatalmas szemfoga, mely szakasztott neandervölgyi külsőt kölcsönzött neki. Valaki rászólt: “csitt”, és a lelkész imába kezdett, melyet szerintem maga szerkesztett össze. Nem hallottam még egyetlen temetési szertartáson sem, holott számos ilyen eseményen vettem részt annak idején. Egy bankigazgatótól elvárják, hogy minden régi ügyfelének megadja a végtisztességet, hacsak nem romlott a bonitása, ahogy nálunk mondják, amellett én egyenesen kedveltem a temetéseket. Ilyen alkalmakkor legjobb arcukat mutatják az emberek, komolyak és józanok, és optimisták saját halhatatlanságukat illetően. Édesanyám temetése fennakadás nélkül játszódott le. A virágokat takarékosan leszedték a koporsóról, mely egy gombnyomásra elszánkázott a szemünk elől. Később a fátyolos napfényben számos unokaöccsel, unokahúggal s rokonnal szorítottam kezet, noha esztendők óta nem láttam és nem is tudtam hová tenni egyiküket sem. Értésemre adták, hogy a hamvakat meg kell várnom, várakoztam hát, míg a krematórium kéményei szelíden füstöltek a fejem felett. – Te csak Henry lehetsz – mondta Augusta néném, és tengermély kék szemével merengve nézett rám. – Te pedig csak Augusta néni – feleltem. – Anyádat nagyon régen nem láttam – folytatta Augusta néni. – Remélem, könnyű halála volt. – Ó, persze, az ő korában már... Megállt a szíve, végelgyengülésben hunyt el. – Végelgyengülésben? Legfeljebb tizenkét évvel volt idősebb nálam – jegyezte meg vádlón Augusta néni. Egy kis sétára indultunk a krematórium kertjében. A krematórium kertje csak annyiban hasonlít igazi kertre, ahogy egy golfpálya lapályai igazi mezőre. A gyep túlontúl gondosan nyírva, a fák túlontúl mereven állnak sort, és az urnák azokra az apró ládákra emlékeztetnek, amelyekből a golfpályán az indítókupacokat töltik fel. – Mondd csak – kérdezte Augusta néni –, még mindig a bankban dolgozol? – Nem, két éve nyugdíjba vonultam. – Nyugdíjba? Egy fiatalember? Az isten szerelmére, mit kezdesz az időddel? – Dáliákat nevelek, Augusta néni. Királynői mozdulattal riszálta meg nem létező turnürjét. – Dáliákat?! Ezt apád sose bocsátotta volna meg! – A virágokat nem szerette, jól tudom. Egy kert, szokta mondani, elvesztegetett építési terület. S máris azt számolná, hány egymásra szerkesztett hálószoba férne el rajta. Mert hiszen mindig álmos volt. – A hálószobát nemcsak alvásra használta – felelt a néném, és meglepett ez a közönséges célzás. – A legfurcsább helyeken aludt. Emlékszem, egyszer a fürdőszobában... – De a hálószobában egész mást csinált – erősködött a néném. – Te vagy az élő bizonyíték. Kezdtem megérteni, miért találkoztak olyan ritkán szüleim Augusta nénémmel. Anyám aligha szívelhette a természetét. Az én anyám ugyan korántsem volt puritán, de

úgy vélte, minden szónak vagy cselekedetnek megvan a maga ideje. Étkezésnél mi természetesen az étkezésről beszéltünk. Esetleg az ételek áráról. Ha színházba mentünk, a szünetben a darabról – vagy más darabokról – társalogtunk. Reggelinél az újságról. Anyám, ha elkalandozott a beszélgetés, ügyesen irányította vissza a megszokott mederbe. Szavajárása volt: “Drágám, ez nem a megfelelő pillanat...” Hirtelen az jutott az eszembe – Augusta néném tapintatlanságával –, hogy a hálószobában nyilván a szerelemről beszélt. Igazán nem tűrhette, hogy apám a legváratlanabb helyeken szundikál, engem pedig, mihelyt felébredt érdeklődésem a dáliák iránt, tüstént figyelmeztetett, hogy a bank hivatalos órái alatt sose gondoljak rájuk. Mire visszatértünk a sétából, a hamvakat már elkészítették. Feketeacélból készült, nagyon klasszikus urnát választottam, és bár szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy itt nem lehet tévedés, egy csomagolópapírba nagy szakszerűséggel becsomagolt ládikával leptek meg, amely piros papírpecsétjeivel karácsonyi ajándékdobozra emlékeztetett. – Mihez kezdesz vele? – kérdezte Augusta néném. – Egy kis trónusra helyezem a dáliáim között. – Télen nagyon kopár lesz. – Ez nem is jutott eszembe. De rossz időben bármikor bevihetem a szobába is. – Kicipelni, becipelni. A nővérem így nemigen fog békében nyugodni. – Majd még egyszer meggondolom. – Te sose nősültél meg? – Soha. – Gyerek? – Hogyan lenne? – Akkor felvetődik a kérdés, kire hagyod a nővéremet. Mert én valószínűleg előbb halok meg, mint te. – Mindenre nem gondolhatok. – Itt hagyhattad volna – figyelmeztetett Augusta néni. – Úgy gondoltam, a dáliák között nagyon szép lesz. – A válaszom már csökönyös volt, mert az előző estét egy szép ívű oszloptalp tervezésével töltöttem. – A chacun son goűt – intett le a nagynéném, meglepően jó francia kiejtéssel. Sosem hittem volna, hogy családunk ilyen kozmopolita. – Hát, Augusta néném – mondtam a krematórium kapujánál (minthogy távozni készültem, várt a kertem) –, nagyon sok éve nem láttuk egymást... remélem... – Kint hagytam a fűnyírót letakaratlanul, s fejünk felett, a fürge szürke fellegekben, esőre állt. – Nagyon örülnék, ha valamelyik nap eljönnél hozzám Southwoodba, egy csésze teára. – A jelen pillanatban jobban esne valami erősebb, valami megnyugtatóbb. Az ember nem mindennap látja, hogy nővére a lángok martalékául esik. Mint a Szűz. – Nem egészen... – Mint Szent Johanna. – Egy kis sherrym van otthon, de messze lakom, és most talán... – Az én lakásom mindenesetre ezen a parton van – jelentette ki Augusta néni határozottan –, és nálam mindent megtalálunk, amire szükségünk lehet. – A beleegyezésem nélkül intett egy taxinak. Ez volt az első, s ha most, visszatekintve, jól meggondolom, a legemlékezetesebb utazásom Augusta nénivel.

Második fejezet

·

  Időjóslatom beigazolódott. A szürke fellegek megnyíltak, s én elmerültem magánéletem gondjaiba. A nedves utcákon az emberek ernyőjüket nyitogatták, vagy a Burton szabászat, az Egyesült Tejtermék, a Mac Halcsarnok vagy az ABC élelmiszeráruház kapualjában kerestek menedéket. A külvárosi eső rejtelmes okokból mindig a vasárnapokra emlékeztet engem. – Mitől lettél olyan rosszkedvű? – kérdezte Augusta néni. – Ostoba voltam. Kint hagytam a fűnyírót a gyepen, letakaratlanul. De a néném nem mutatott részvétet. Rám parancsolt: – Felejtsd el a fűnyíródat! Hát nem különös, hogy mi mindig vallási ceremóniák alkalmával találkozunk? Legutóbb a keresztelődön láttalak. Senki sem hívott, de én megjelentem. – Károgott a nevetése. – Mint a gonosz boszorkány. – Miért nem hívtak meg? – Túl sokat tudtam róluk. Mindkettőjükről. Emlékszem, hogy te nagyon mazna voltál. Elfelejtetted kisírni magadból az ördögöt. Lehet, hogy még mindig benned bujkál. – Most a sofőrre ripakodott rá: – Ne tévessze össze a teret az utcával, se a lépcsővel vagy a közzel. Én a téren lakom. – Nem is tudtam, hogy elhidegültetek. A fényképed benne volt a családi albumban. – A látszat kedvéért. – Felsóhajtott, s ez egy parfümös púderfelhőjét szabadította el. – Anyád nagyon is szent asszony volt. Igazság szerint fehér temetés járt volna neki. Mint a Szűznek – tette hozzá megint. – Nem egészen értem... ezt a Szüzet... Hát, hogy durván fogalmazzak, én is a világra jöttem, Augusta néni. – Persze, mint apád gyermeke. De nem az anyádé. Ezen a reggelen a temetés gondolata amúgy is felizgatott és kimerített. Ha nem az anyám temetéséről lett volna szó, azt gondolhattam volna, hogy visszavonult napjaim monoton rendjét rendkívül kellemesen szakítja meg, hiszen mindez emlékeztetett a régi bankidőkre, amikor annyi nagyszerű ügyfelemnek tartoztam a végső búcsúval. De ilyen izgalomra, melyet most nagynéném félvállról tett kijelentése keltett, nemigen számítottam. Azt mondják, a csuklást a hirtelen ijedség elállítja, de éppígy el is indíthatja. Belőlem is most egy kérdés csuklott elő. – Én csak azt mondtam, hogy a törvényes anyád volt szűz, mint Johanna. Tudod, az a lány nem volt hajlandó hozzámenni apádhoz, aki eltökélte magát – ha ugyan ez az energikus kifejezés egyáltalán illik rá – a végső lépésre, így hát az én nővérem fedezte a lányt, amikor hozzáment apádhoz. (Akiben sosem lakozott jelentősebb akaraterő.) Később, ahogy a hónapok követelték, anyád megfelelő méretekben növekvő párnákkal ki is tömte magát. Senki se gyanított semmit. A párnákat még az ágyban is hordta, és oly mélyen felháborodott, amikor apád egyszer szerelmeskedni akart vele – már a házasság után, de még a te születésed előtt –, hogy még akkor is visszautasította az egyháztól szentesített férfi jogokat, amikor téged már biztonságosan leszállítottak. Apád pedig nem volt olyan ember, aki e jogokhoz minden körülmények között ragaszkodott. Sűrű csuklás közepette hanyatlottam hátra a taxiban. Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok. Eszembe jutottak az üldözési jelenetek az állványokon. Anyám

féltékenysége rendezte őket, vagy az a gyanú, hogy annyi hónapon át megint és megint rákényszerítik a megfelelő méretű párnák viselésére. – Nem, nem – veszekedett a taxisofőrrel a néném –, ez az utca. Megmondtam, én a téren lakom. – Forduljak balra, asszonyom? – Nem. Jobbra. Balra a lépcső van. – Nem kellene úgy megdöbbenned, Henry – csitított Augusta néném. – A nővérem – a mostohaanyád –, gondolom, megállapodhatunk, hogy ezentúl így nevezzük, nagyon nemes személy volt, igazán. – És... hukk... az apám? – Kutyatermészet, mint a legtöbb férfi. De lehet, hogy ez a legvonzóbb tulajdonságuk. Remélem, beléd is szorult egy kis kutyatermészet, Henry. – Azt nem... hukk... hiszem. – Majd idővel kiderül. Hiszen te az apád fia vagy. Az ilyen csuklást azzal lehet elállítani a legjobban, ha a pohár másik pereméről iszol. És ilyen peremet a kezedből is formálhatsz, a folyadék nem lényeges része a kúrának. Mély lélegzetet vettem, és megkérdeztem: – Ki volt az én anyám, Augusta néni? – De ő már továbbszökellt a témától, és a sofőrrel veszekedett. – Ugyan, uram. Ez a lépcső. – Maga mondta, hogy jobbra, asszonyom. – Bocsánat. Én mondtam rosszul. Sosem tudom megkülönböztetni a jobbot a baltól. A szélirányra mindig emlékszem, s az rendszerint balra van. Magának is arra kellett volna fordulni, szél ellen eltévedünk. – Mi vagyok én, navigátor, asszonyom? – Mindegy. Most már menjen körbe, és keresse elölről. Az én költségemre. Végül egy vendéglő előtt álltunk meg. A sofőr méltatlankodott: – Asszonyom, ha csak annyit mond, hogy a Korona és Horgony előtt álljak meg…  – Henry – szólt rám Augusta néni –, ha egy pillanatra abbahagynád a csuklást. – Hukk? – kérdeztem. – Hat shilling hat pennyt mutat az óra. – Akkor hizlaljuk hétre – vágott vissza Augusta néni. – Henry, talán helyénvaló lesz közölnöm veled, mielőtt felmegyünk, hogy az én természetemhez egy fehér temetés sosem illenék. – De hiszen te sosem voltál férjnél – hadartam, hogy elnyomjam a soron következő csuklást. – Az elmúlt hatvan-egynéhány évben mindig volt barátom – vallotta be Augusta néni. S hozzátette, mivel kétkedést olvasott le az arcomról: – Az életkorunk, Henry, módosíthatja szenvedélyeinket, de nem pusztíthatja el őket véglegesen. Ám még ezek a szavak sem készítettek fel megfelelően az elkövetkezendőkre. A bankban eltöltött életem természetesen megtanított rá, hogy semmin se csodálkozzam, még a legelképesztőbb hiteltúllépéseken sem, szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy sose kérjek és sose hallgassak meg semmiféle kimagyarázkodást. A hitelt megszavaztuk vagy elutasítottuk, de kizárólag az ügyfél korábbi folyószámla-egyenlege alapján. Így hát, ha az olvasó némileg közönyös jellemet sejt bennem, vegye tekintetbe a visszavonulásom előtti hosszú pályámat, mely ilyenné fegyelmezett. A nénémet azonban, mint rá kellett jönnöm, sohasem fegyelmezte semmi. Különben sem jutott eszébe soha, hogy további magyarázatokat fűzzön ahhoz, amit már egyszer elmondott...

Harmadik fejezet

·

  A Korona és Horgony fogadó olyan stílusban épült, mint egy György-korabeli bank. Az ablakon át túlfejlett bajszú férfiakat láttam, tweedkabátjuk lovaglófrakként nyílt szét. Egy lovaglónadrágos lány köré csoportosultak. Az ilyen alakoknak nemigen szavaztam volna meg hosszabb hitelt. Az is kétségesnek látszott, hogy – talán a lány kivételével bármelyikük valaha is ült lovon. Malátasört ittak, s az volt a benyomásom, hogy minden megtakarított pénzüket előbb költenék szabóra és fodrászra, mintsem részletfizetések törlesztésére. Ügyfeleimmel kialakított hosszú tapasztalatom a rongyos whiskyzőt jobban megkedveltette velem, mint az elegáns sörivót. Egy oldalajtón léptünk be. Néném lakása a második emeleten volt, de az elsőn egy apró pamlag fogadott, később megtudtam, néném tétette oda, hogy a fordulóban egy kissé megpihenhessen. Milyen jellemző volt nagylelkű természetére ez a pamlag, bár alig fért el a fordulóban; mégsem vett volna ide egy széket, hogy csak egy ember ülhessen le. – Itt mindig megpihenek. Gyere, ülj le te is, Henry, meredek a lépcső, bár talán a te korodban ez még fel sem tűnik. – Vizsgálón nézett rám. – Meglehetősen megváltoztál, mióta nem láttalak, de több hajad azóta se nőtt. – Dehogynem, csak közben kihullott – magyaráztam. – Az enyém megmaradt. Még mindig a derekamig ér. Váratlanul idézni kezdett: – “Rapunzel, Rapunzel, bontsd ki szép hajad!” Persze a második emeletről nem tudnám leengedni kötélhágcsónak. – És nem zavar ez a zajos vendéglő? – Cseppet sem. És néha nagyon jól jön a vendéglő, ha itthon kifogy valami. Akkor egyszerűen leküldöm Wordsworthöt. – Ki az a Wordsworth? – Azért kereszteltem el Wordsworthnek, mert nem állt rá a nyelvem, hogy Zacharynak szólítsam. Nemzedékeken át családjának elsőszülötteit Zacharynak nevezték, Zachary Macaulay után, aki oly sokat tett értük a külvárosban. De az új nevét nem a költő, hanem a püspök után adtam neki. – Az inasod? – Mondjuk úgy, hogy minden kívánságomat teljesíti. Nagyon udvarias, kedves, erős személyiség. De ne engedd, hogy KCD-t kérjen tőled. Eleget kap tőlem. – Mi az a KCD? – Mindenféle borravalót vagy ajándékot így neveznek Sierra Leonéban, ahol a háború alatt a gyerekkorát töltötte. Így rövidítették a Kairó Cigi Dobozt, amit minden tengerész nagylelkűen osztogatott. Nagynéném társalgásának gyorsasága meghaladta felfogóképességemet, ezért igazából nem voltam felkészülve arra a toronymagas, középkorú négerre, aki csíkos komornyikkötényt hordott, s most nagynéném csöngetésére ajtót nyitott nekünk. – Na, nézd csak, Wordsworth – mondta néném némi kacérsággal –, meg se vártál, már el is mosogattad a reggeli edényt? – A férfi mereven bámult rám, s nekem az jutott eszembe, hogy KCD nélkül be sem enged. – Ez az unokaöcsém, Wordsworth – mutatott be a néném. – Te nekem megmondsz teljes igazat, asszony? – Persze. Ó, Wordsworth, Wordsworth – tette még hozzá Augusta néni gyengéd

ingerkedéssel. Wordsworth beengedett. Az ebédlőben már égtek a lámpák, odakint pedig sötétedett, és a szememet egy pillanatra elkápráztatták a minden szabad helyet elfoglaló üvegfigurákról visszaverődő sugarak. A tálalón a csíkos ruhás angyalok mintha mentacukorból lettek volna, és egy falmélyedésben ott magasodott egy aranyarcú madonna, kék lepelben, feje körül arany dicsfénnyel. Egy sublódon aranytalapzaton tengerkék serleg állt, elég nagy ahhoz, hogy négy palack bort magába fogadjon, a kelyhe körül még aranyrácsozat is csavarodott, feslő rózsaszín rózsákkal, zöld vadborostyánnal. A könyvespolcokon mályvaszín gólyák, vörös hattyúk és kék halak. Néger lányok skarlátruhában zöld gyertyatartókat emeltek magasra, s minderre egy hatalmas falikar vetett fényt, melyet akárha süvegcukorból készítettek volna, sápadtkék, rózsaszín és sárga virágokkal. – Velence valaha nagyon sokat jelentett nekem – magyarázta a helyzetet szükségtelenül a néném. Nem hiszem, hogy avatott bírája lennék e holmiknak, de itt a hatás túlzott volt, s nem is a legjobb ízlést sugározta. – Csodálatos iparművészet – tette hozzá a néném. – Wordsworth, légy olyan kedves, és hozz nekünk két whiskyt. Augusta egy picit szomorú ez után a szomorú, szomorú szertartás után. – Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel vagy mint a szeretőjével, de én ezt a kapcsolatot nem voltam hajlandó észrevenni. – Minden oké volt? – kérdezte Wordsworth. – Semmi nem volt rossz varázslat? – Minden rendben volt – mondta a néném. – Ó, istenem, Henry, csak nem hagytad el a csomagodat? – Nem, nem, itt van. – Azt hiszem, jobb lesz, ha Wordsworth beteszi a hűtőszekrénybe. – Felesleges, Augusta néni. A hamvak nem bomlanak. – Igazad van. Milyen ostoba vagyok! De azért Wordsworth kiteheti a konyhába. Mi szükség rá, hogy minduntalan szegény nővéremre emlékezzünk? Most pedig megmutatom a szobámat, ott még több a velencei kincs. Ez igaz volt. A toalettasztala tőlük ragyogott: tükrök, púderdobozok, hamutartók, hajtűkelyhek. – A legborúsabb napot is felderítik – magyarázta Augusta néni. Ott nyújtózott még egy hatalmas dupla ágy, éppoly csavaros, mint az üvegek. – Velencét azért imádom – magyarázta –, mert igazi pályámat és utazásaimat ott kezdtem el. Az utazásért mindig rajongtam. S nagy szomorúságom, hogy mostanság igen lecsökkentek. – Az életkorunk észrevétlenül sújt le ránk – vigasztaltam. – Az életkorunk? Ki beszélt életkorról? Remélem, nem nézek ki egészen elaggottnak, Henry. De egyedül nem szeretek utazni, Wordsworth pedig nagyon elfoglalt, tanulnia kell a Londoni Közgazdasági Főiskola felvételijére. Ez itt Wordsworth kuckója – nyitott be a szomszédos szobába. A szoba zsúfolásig volt Walt Disney-üvegfigurákkal, és ami még rosszabb: olcsó amerikai rajzfilmek vigyorgó egereivel és macskáival és nyuszikáival, melyeket éppoly gonddal fújtak formába, mint a gyertyatartókat. – Ez is mind Velencéből való – magyarázta a néném –, nagyon ügyesek, de nem olyan szépek. Én mégis úgy gondoltam, hogy egy férfi szobáját megfelelően díszítik. – És neki tetszik? – Nagyon kevés időt tölt itthon – sóhajtott fel a néném –, annyi a tanulnivalója és

az egyéb elfoglaltsága…  – Nem szívesen aludnék velük – mondtam. – Ő is ritkán teszi. A néném visszavezetett az ebédlőbe, ahol Wordsworth három további velencei aranyszélű pohárral és egy márványutánzatú vizeskancsóval terített. A Black Label whiskysüveg hétköznapinak és ódivatúnak hatott itt, mint egy szmokingos férfi az álarcosbálon: ez a hasonlat azért jutott eszembe, mert efféle kényelmetlen helyzetbe már többször is kerültem, mivel mélyen gyökerező előítéletet táplálok a túlzott öltözködés ellen. Wordsworth jelentette: – A telefon, a fene, örökké cseng, amíg nem volt. De én mondok, ment nagyon aranyos temetésre. – Milyen kellemes, ha az ember egyszer az igazat mondhatja – könnyebbült meg a néném. – Üzenetet nem hagytak? – Szegény Wordsworth nem ért egyetlen rohadt szó. Mondta neki, nem beszél angol. Akkor kétszer gyorsan letesz. A nagynéném nagyobb adag whiskyt töltött, mint amit megszoktam. – Egy kicsivel több vizet kérek, Augusta néni. – Őszintén meg kell vallanom mindkettőtöknek, mennyire megkönnyebbültem, hogy minden fennakadás nélkül ment. Egyszer elmentem egy nagyon fontos temetésre – egy roppant híres irodalmár feleségét temették, az író különben sohasem volt a leghűségesebb férjek közül való. Ez közvetlenül az első nagy háború befejezése után történt, én Brightonban éltem, és akkoriban nagyon érdekeltek a fábiánusok. Apádtól hallottam róluk először, még lány koromban. Korán érkeztem, bámészkodva rádőltem a szentély korlátjára – ha ugyan egy krematórium kápolnájának rácsát így lehet nevezni –, és a koszorúk feliratát próbáltam kiolvasni. Elsőnek érkeztem, és egyedül álltam a virágok között, a koporsóval. Wordsworth megbocsátja, hogy ilyen részletesen mesélem el – ő már hallotta egyszer. Hadd töltsék a poharatokba. – Nekem ne, Augusta néni. Én már többet ittam a kelleténél. – Hát, ahogy ott ügyetlenkedtem, talán egy kicsit túl hevesen, véletlenül megérinthettem a gombot. A koporsó elkezdett csúszni, az ajtók feltárultak, és én megéreztem a kemencéből kicsapó forróságot, hallottam a lángok sziszegését, a koporsót elnyelte az ajtó, amely rögtön becsukódott, és ebben a szent pillanatban érkezett meg az egész előkelő társaság. Mr. és Mrs. Bernard Shaw, Mr. H. G. Wells, Miss E. Nesbit (hogy a leánykori nevét említsem), Havelock-Ellis doktor, Mr. Ramsay MacDonald és a megözvegyült férj, miközben a pap (persze nem felekezethez tartozó) belépett a szentély másik oldalán. Megszólalt a zene, Edward Carpenter humanista himnusza: “Ó, Kozmosz, ó, Kozmosz, Kozmosz, hozzád fohászkodunk!” De a koporsó nem volt sehol. – És mihez kezdtél, Augusta néni? – A zsebkendőmbe temettem az arcomat, és gyászt színleltem, de hidd el, hogy senki (kivéve talán a papot, de ő is néma maradt), senki sem vette észre, hogy a koporsó nincs ott. A gyászoló özvegyember semmiképpen sem, hiszen ő már évek óta észre sem vette a feleségét. Havelock-Ellis doktor nagyon megindító gyászbeszédet tartott (legalábbis akkor úgy hatott rám: még nem tértem meg a katolicizmushoz, noha már-már a partján voltam) az illúziók és – joggal hozzátehette volna – halott nélküli temetési szertartás méltóságáról. Mindenki nagyon elégedett volt. Érthető tehát, hogy ma reggel miért nem izegtem-mozogtam túl sokat.

A whisky felett gyanakodva néztem a nagynénémre. Nem tudtam, mit szóljak.,,Milyen szomorú!”, ez nem volt a megfelelő válasz. Azon is eltűnődtem, hogy vajon ama temetés valóban megtörtént-e, bár az elkövetkezendő hónapokban kénytelen voltam elismerni, hogy nagynéném történetei alapvetően igazaknak bizonyultak, legfeljebb néhány aprósággal kiszínezte a képet. Végül a helyes választ Wordsworth találta meg a számomra: – Temetésnek mindig gondosan, gondosan felkészülni – mondta, majd hozzátette: – Mendeföldön, első feleségem volt mende, elhunyt személyiség hátát kinyitnak, kiveszik lépet. Ha lép túl nagy, elhunyt személyiség volt boszorkány, csúfolják teljes családot, mindenki dupla gyorsan kiszalad temetésből. Ez esett feleségemnek apukájával. Maláriában döglött, de tudatlan népségek nem tudnak, malária hizlalja lépeket. Nekem feleségem és nekem anyósom elszaladta Mendeföldből, és mentek Freetownba. Nem akartak lenni szomszédok csúfságának. – Biztos sok boszorkány van Mendeföldön – incselkedett vele a néném. – Más ottan sincs. Van abból sok. – Én azt hiszem, nekem most már mennem kell, Augusta néném – szakítottam félbe őket. Nem tudtam kiverni a fejemből a fűnyíró gépet. Ebben az esőben teljesen megrozsdásodik. – Hiányozni fog az anyád, Henry? – Minden bizonnyal – feleltem. Voltaképp ezt még nem gondoltam végig, annyira elfoglalt a temetés előkészítése, a megbeszélés az ügyvéddel, anyám bankjának cégvezetőjével, a telekügynökkel anyám észak-londoni kis házának eladása ügyében. És egy magányos férfinak nagyon nehéz eldöntenie, hogyan szabaduljon meg női holmiktól. A bútort el lehet árverezni, de mihez kezdhettünk egy idős hölgy divatjamúlt alsóneműjével és félig fogyasztott éjszakai krémjeinek tubusaival? Meg is kérdeztem a nagynénémet. – Attól tartok, más ízlésünk volt anyáddal ruhaneműk, sőt még az éjszakai krémek tekintetében is. Én a bejárónőnek adnám, azzal a feltétellel, hogy mindent – mindent! – elvisz. – Olyan boldoggá tett ez a mi találkozásunk, Augusta néni. Az egyetlen rokonom maradtál. – Már akiről tudsz – intett le. – Apádnak voltak aktív fellángolásai. – Szegény mostohaanyám... Soha senkit nem tudnék helyette anyámnak elfogadni. – Talán jobb is. – Egy-egy épülő háznál apám mindig gondosan berendezte a mintalakást. Az a gyanúm, hogy egyikben-másikban el-elszundikált délutánonként. S gondolom, talán egy ilyen mintalakásban történhetett, hogy engem... – Lenyeltem a “nemzett” szót, a nagynénémre való tekintettel. – Ezen kár tűnődnöd – intett le ismét. – Egyszer eljössz, és megnézed a dáliáimat? Most virágoztak ki teljesen. – Elmegyek, Henry, s hogy újra rád találtam, nem hagylak el egykönnyen. Szeretsz utazni? – Még nem volt rá alkalmam. – Minthogy Wordsworth annyira elfoglalt, elszánhatnánk magunkat egy-két utazásra együtt. – Boldogan, Augusta néni. – És eszembe se jutott, hogy távolabbra száll a képzelete, mint az angol tengerpart.

– Majd rád csengetek – biztatott a néném. Wordsworth kikísért az ajtóig, és már odakint történt, amikor elhaladtam a Korona és Horgony ablakai előtt, hogy eszembe jutott: elfeledkeztem az én kis csomagomról. Sohasem jutott volna eszembe, ha a lovaglónadrágos lány nem kiáltozza hirtelen az alábbi szavakat, mikor éppen elhaladtam a nyitott ablak előtt: “Ez a Péter csak a sportról tud beszélni. Egész nyáron csak azt hallgattam, hogyan rúgta a labdát a kurva porban.”  Nem szeretem az ilyen jelzőket bájos ifjú hölgyek ajkán, most mégis a leány szavai emlékeztettek hirtelen, hogy Augusta néni konyhájában hagytam azt, ami édesanyámból megmaradt. Visszabaktattam hát a kapuhoz. Egy sor csengő, felettük mikrofonnyílás. Megnyomtam a nénémét, és Wordsworth hangja felelt: – Ki lenni ott? – Henry Pulling. – Sosem hallottam ilyenről. – Most jöttem le. Én vagyok Augusta néni unokaöccse. – Ja, a pasi – ismert fel a hang. – Egy csomagot hagytam a konyhában. – Kellene magának? – Megkérném, ha nem okoz különösebb fáradságot... Az emberi társalgás, ez többször eszembe jutott, túlságosan sok időt emészt. Milyen röviden és az alkalomnak megfelelően tudnak beszélni a színpadon és a filmvásznon, míg a való életben örökös ismétléssel bukdácsolnak egyik mondatból a másikba. A hang megkérdezte: – Csomagolópapírban? – Igen. – Akarja, lehozzam? – Igen, ha nem kerül túlságosan... – De kerül túlságosan – mondta Wordsworth. – Várjon ott. Úgy döntöttem, nagyon hűvös leszek vele, amikor leérkezik a csomaggal, de ő barátságos mosollyal nyitotta a kaput. – Köszönöm – mondtam, annyi hidegséggel, amennyit kimutathattam –, köszönöm a nagy fáradságát. Akkor észrevettem, hogy a csomag pecsétjét feltörték. Valaki felnyitotta? – Csak én akar nézni, mit cepekedünk. – Megkérdezhette volna tőlem. Elkomorult: – Csak nem megsértette Wordsworth? – Nem tetszett nekem, ahogy beszélt velem az imént. – Ember, az volt a kis mikrofon. Úgy szeretem, ha csomó disznóságot kiabál. Én ott fönt, itt hangom lent, ordibál utcán, senki se látja, hogy csak öreg Wordsworth. Bizony nagy hatalom, uram. Mint égő csipkebokor kiabált Mózessel. Egy szép napon ideállított a Szent György-templom lelkésze, ide a térre. És azt nyögi a kenetes hangjával: “Megengedné, Miss Bertram, hogy feljöjjek? Elbeszélgethetnénk az ünnepi árverésről.” “Naná, fiacskám – mondok neki –, pláne, ha a nyakörves csuha van rajtad.” “Hogyne lenne! Ki beszél ott?” “No, akkor, jóember, ha nyakörv van magán, tegye fel a szájkosarat is, mielőtt feljön!”  – Mit válaszolt? – Úgy elment, hogy soha nem jött vissza. A nénikéje röhögött, mikor meséltem.

Pedig igazán nem akartam bántani. Az csak az öreg Wordsworth volt, akit megkísértett a picike, öreg mikrofon. – Maga tényleg a Londoni Közgazdasági Főiskolára készül? – kérdeztem tőle. – Ugyan, csak néni vicce. Én a Grenada Palace-ban dolgoztam. Egyenruhám volt. Mint generálisnak. Néninek megtetszett az uniformis. Odaállt elém, kérdezte: “Maga a Jones császár?” “Nem, asszonyom – feleltem –, én csak lenni az öreg Wordsworth.” “Ó – kiáltott a néni –, te öröm gyermeke, ugass csak körülöttem, hadd halljam az ugatásodat, te boldog pásztorok gyermeke!” “Maga ezt adja nekem írásban – feleltem neki. – Ez csudaszépen hangzik. Nekem tetszik.” És én csak ezt mondogattam magamban újra és újra. Már úgy fújom, mint egy zsoltárt. A szószátyársága kicsit megzavart. – Nos, Wordsworth, köszönöm a fáradságát – mondtam –, remélem, még találkozunk! – Ez egy fene fontos csomag, mi? – Igen, azt hiszem. – Akkor maga tartozik egy toroköblítővel az öreg Wordsworthnek – mondta. – Öblítővel? – KCD-vel. Eszembe jutott, amit a néném mesélt, és gyorsan odébbálltam. Miként előre számítottam rá, a fűnyíró gépem csuromvíz volt: gondosan megszárogattam, és beolajoztam a késeit, mielőtt bármihez hozzáfogtam volna. Aztán főztem két lágy tojást, elkészítettem hozzá a teámat, ebédre. Annyi mindenről kellett gondolkodnom. Megpróbáltam visszaidézni anyám egykorú barátnőit, de ez nem vezetett semmire. Ez a barátság, ha volt, nyilván megszakadt születésem előtt. Ha pedig csak a mostohaanyám volt, akarom-e még a hamvait elhelyezni a dáliáim között? S míg ebéd után elmosogattam az edényeket, nagyon komoly kísértést éreztem, hogy az urnát is kimossam az öblítőben. Nagyon jó hasznát vehetném ahhoz a házi készítésű dzsemhez, amit már amúgy is megígértem magamnak a jövő esztendőre – egy nyugdíjasnak legyenek szenvedélyei, ha nem öregszik túlságosan gyorsan –, az urna egész csinosan hatna a teástálcán. Egy kicsit ugyan baljós látvány, de egy komor edény nagyon jól illik a szilvalekvárhoz vagy a földiszederből és almából kevert dzsemhez. Erős kísértés, de ekkor eszembe jutott, milyen kedves volt a maga rideg módján is hozzám a mostohaanyám, kivált gyerekkoromban, és különben is honnan tudhatnám, hogy a nagynéném igazat mond-e? Így hát kiballagtam a kertbe, és kiválasztottam egy helyet a dáliák között, ahol az urna talapzatát megépíthetem. Negyedik fejezet

·

  A dáliáimat gyomláltam, a Sarkcsillag Szépét és az Arany Vezéreket és Rekviemeket, amikor egyszerre csak megcsördült a telefon. A szokatlan hang megtörte kicsiny kertem békéjét, és arra kellett gondolnom, hogy bizonnyal téves kapcsolás. Nagyon kevés barátom maradt, bár visszavonulásom előtt számos ismeretséggel büszkélkedhettem. Voltak ügyfelek, akik húsz esztendeig is kitartottak mellettem, akik ugyanabban a fiókban hivatalnokként, pénztárosként, majd igazgatóként ismerhettek meg, de ennek ellenére megmaradtak jó ismerőseimnek. Az is ritka különben, hogy egy fióküzlet személyzetéből valaki igazgatóvá emelkedhet, hiszen a régi kollégái között kell érvényesítenie a tekintélyét. Az én esetemben azonban különleges körülmények játszottak

közre. Már ügyvezető igazgató voltam csaknem egy évig, mert elődöm betegeskedett. És egy nagyon fontos tőkepénzesünk különösen megkedvelt. Azzal fenyegetőzött, hogy máshová viszi a betétjét, ha nem én maradok hivatalban. Sir Alfred Keene volt a neve; cementen szerezte a vagyonát, s minthogy az én apám építész volt, akadt közös érdeklődési területünk. Meghívott vacsorára is, legalább háromszor egy esztendőben, és befektetéseinél mindig kikérte, bár sohasem fogadta meg a tanácsomat. Mégis erősködött, hogy én segítettem a végső döntéshez. Volt egy hajadon lánya, Barbarának hívták, aki szenvedélyesen kézimunkázott, tevékenységének eredményét pedig rendszerint az egyházkerület árverésére ajánlotta fel. Ez a lány mindig nagyon kedves volt hozzám, olyannyira, hogy anyám javasolta is, foglalkozzam vele, mert bizonnyal ő örökli Sir Alfréd vagyonát. Ám ezt becstelen indítéknak véltem, saját hajlandóságból pedig alig foglalkoztam a női nemmel. Akkoriban a bank töltötte be az egész életemet, azóta pedig a dáliák. Sir Alfred, sajnálatos módon, még visszavonulásom előtt elhunyt, Keene kisasszony pedig Dél-Afrikába települt. Mondanom sem kell, hogy valutanehézségei megoldásában bensőségesen részt vettem: én voltam az, aki az Angol Nemzeti Banknak minden engedély ügyében írtam, és folytonosan figyelmeztettem őket, hogy múlt hó 9-i levelünkre még nem érkezett megfelelő válasz. Mielőtt pedig hajóra szállt volna Southamptonban, Miss Keene utolsó angliai estéjén meghívott vacsorára. Ez szomorú alkalom volt Sir Alfred nélkül, aki nagyon jókedvű ember volt, és még a saját tréfáin is leplezetlenül derült. Miss Keene rám bízta, hogy az italokat kiválasszam, és én Amontilladót javasoltam, míg a vacsorához Sir Alfred kedvenc Chambertinjét. A házat, Southwood egyik hatalmas villáját, rododendronbokrok vették körül, melyek ezen az estén a megállíthatatlanul szemerkélő novemberi esőben fürdöttek. Az ebédlőasztal fölött, Sir Alfred székénél, egy Van de Velde-olajnyomat függött – halászhajó, vihar után –, és én kifejeztem abbeli reményemet, hogy Miss Keene utazása kevésbé lesz viharos. – A házat így adtam el, teljes berendezéssel – mesélte Miss Keene. – Én a másodunokatestvéreimhez költözöm. – Jól ismeri őket? – kérdeztem. – Még sosem találkoztam velük – felelte. – Már nagyon régen kivándoroltak. Csak levélben érintkeztünk. És még a bélyegeik is olyan idegenek. Nincs rajtuk a királynő arcmása. – De magáé lesz a napfény – bátorítottam. – Ismeri Dél-Afrikát? – Ritkán hagytam el Angliát – vallottam be. – Fiatal koromban egy iskolatársammal kirándultunk Spanyolországba, de elrontottam a gyomromat kagylóval. Bár az is lehet, hogy az olajjal. – Atyám olyan lenyűgöző személyiség volt – mondta –, hogy nekem nem voltak soha barátaim. Kivéve persze magát, Mr. Pulling,  Ma már meglepetéssel gondolok rá, milyen közel voltam ahhoz, hogy megkérjem a kezét, jóllehet végül nem szántam rá magam. Más volt az érdeklődési körünk, minthogy a kézimunkázásban és a dálianevelésben nincs közös vonás, kivéve talán azt, hogy rendszerint mindkettő magányos emberek szórakozása. Akkor már eljutottak hozzám a nagy bankfúzió hírei. Nyugdíjaztatásom közel volt, s azt is tudtam, hogy ezt a többi ügyfelemmel kialakult barátságom biztosan megsínyli. Ha nyilatkozom, talán elfogadott volna? – még az is meglehet. Korban egymáshoz illettünk, ő a negyvenhez

közeledett, én pedig nemsokára átlépek az ötödik évtized második felébe. Jól tudtam hozzá azt is, hogy anyám helyeselné a dolgot. Milyen másként alakult volna minden, ha akkor megkérem! Sohasem hallottam volna születésem nyugtalanító történetét, mert Miss Keene bizonnyal elkísért volna a temetésre, az ő jelenlétében pedig néném aligha szólal meg. S a későbbiekben sem keltem volna útra Augusta nénémmel. Ezzel sok mindentől megkíméltem volna magam; igaz, hogy egyszersmind sokat mulasztok is. Miss Keene közölte: – Koffiefontein mellett fogok lakni. – Az hol van? – Tulajdonképpen nem tudom. Hallgassa csak: zuhog, mintha dézsából öntenék. Felkeltünk az asztaltól, és átvonultunk a dolgozószobába kávézni. A falon velencei tájkép függött, Canaletto-másolat. Ennek a háznak minden képe idegen országokat idézett, és most ő is elmegy Koffiefonteinbe. Én sose utazom ilyen messzire, gondoltam még akkor, és szerettem volna, ha ő is itt marad Southwoodban. – Elég messzire utazik – mondottam. – Ha bármi itthon tartana... Egy cukorral issza, vagy kettővel? – Köszönöm, cukor nélkül. – Vajon ez volt a csalétek, hogy nyilatkozzam? Azóta is hiába kérdem magamtól. Nem voltam szerelmes belé, és feltehetően ő sem énbelém, de valahogyan mégiscsak kialakíthattunk volna egy közös életet. Hiszen később is hírt adott magáról. Azt írta: “Kedves Mister Pulling, eszembe jutott Southwood, és hogy esike az eső. Nálunk itt gyönyörű, napsugaras a tél. Az unokatestvéreimnek van egy kis farmjuk, tízezer hold (!), és nem sajnálják a fáradságot ezer kilométert utazni, hogy megvegyenek egy szép kost. Én még nem szoktam meg itt, és gyakran gondolok Southwoodra. Hogy vannak a dáliái? Abbahagytam a kézimunkázást. Itt az idő javát a szabadban töltjük.”  Válaszoltam, megírtam minden újságot, ami eljutott hozzám, de akkorra már nyugdíjba vonultam, és kiestem a southwoodi élet középpontjából. Leírtam hát édesanyám hanyatló egészségét, meg azt, hogyan bimbóznak a dáliák. Volt egy meglehetősen satnyára sikeredett bíborszínű keresztezésem, amelyet különben Deuil du Roy Albertnek kereszteltem el, és így nem is bántam a kudarcot, mert ez elég különös név egy virágnak. Bezzeg milyen szépen virágoztak a Ben Hurjaim! A telefoncsengésre ügyet sem vetettem, oly biztosan éreztem, hogy téves kapcsolás, de amikor a csörgés kitartóan ismétlődött, otthagytam a dáliáimat, és bementem. A telefon abban az irodaszobában állt, ahol a számláimat tartom, és a levelezést, amibe anyám halála után bonyolódtam. Már régen nem kaptam annyi levelet, mint most, hiszen nem voltam többé igazgató. Itt volt az ügyvéd levelezése, a temetkezési vállalkozó levelezése, az adóhivatalé, a krematóriumi számlák, a doktor elszámolása, a társadalombiztosító kérdőívei és ráadásul még néhány részvétnyilvánító levél is. Már-már arra gondoltam, hogy ismét üzletember vagyok. A telefonban a nagynéném hangja szólalt meg: – Elég nehezen veszed fel. – A kertben foglalatoskodtam. – No, mi történt a fűnyíró géppel? – Nagyon vizes lett, de nem helyrehozhatatlan a kár. – Egészen rendkívüli történetről számolhatok be – folytatta a néném. – Rám tört a rendőrség. – Rád tört... a rendőrség!

– Jó lesz, ha figyelsz, mert könnyen lehet, hogy tiszteletüket teszik nálad is. – Ugyan miért? – Megvannak anyád hamvai? – Persze. – Mert arra kíváncsiak. Még az is lehet, hogy vegyelemezni fogják. – De drága Augusta néni... pontosan meséld el, mi történt. – Már percek óta azt próbálom, de te felesleges megjegyzésekkel folyton félbeszakítasz. Éjfél volt, és Wordsworth meg én már lefeküdtünk. Szerencsére a legszebb hálóingemet viseltem. A kapunál csengettek, majd belesuttogták a mikrofonba, hogy rendőrtisztek vannak itt, házkutatási paranccsal. “Mit keresnek?” – kérdeztem. Tudod, egy pillanatra azt hittem, hogy a faji kérdésről van szó. Manapság annyi törvényt hoznak a fajokra és a fajok ellen, hogy senki sem ismeri ki magát. – Biztos, hogy rendőrtisztek voltak? – Én is elkértem a házkutatási parancsot, de ki tudja, hogy néz ki egy ilyen parancs? Tőlem akár a British Museum olvasójegyét is bemutathatták volna. Mégis beengedtem őket, mert udvariasan viselkedtek, és egyikük, aki egyenruhát viselt, magas férfi volt és elég jóképű. Egy kicsit meglepődtek Wordsworthtől, de az is lehet, hogy csak a pizsamája színétől. Megkérdezték: “Ez a férje, asszonyom?” Mire én csak annyit válaszoltam: “Nem, ez Wordsworth.” A név valami emléket ébreszthetett bennük – főként a fiatal egyenruhásban –, mert lopva mindig rápillantott, mintha valahol már látta volna. – Tulajdonképpen mit kerestek? – Azt állították, hogy megbízható forrásból értesültek: a házban kábítószer található. – Augusta néni, csak nem Wordsworth?... – Ugyan! Összeszedték a port még a zsebének a varrásából is. És akkor derült ki az igazság. Mert folyton arról faggatták Wordsworthöt, mi volt a barna csomagban, melyet a tanúk szerint a ház körül csellengő embernek adott át az utcán. Szegény Wordsworth persze nem tudhatta, erre én léptem közbe, és megmondtam, hogy a nővérem hamvai. Nem tudom, miért, de ezzel magamra tereltem a gyanút. Az idősebb rendőr, a civil ruhás, rám szólt: “Ne komolytalankodjon, asszonyom, itt ez igazán nem segít.” Mire én: “Amennyire én a humorérzékemmel megítélhetem, a nővérem haló porai semmiképp sem komolytalanok.” “Szóval valami por volt, asszonyom?” – firtatta a fiatalabb rendőr, ő volt a zordabb kettejük közül, ő emlékezett valahonnan a Wordsworth névre. “Hát pornak is nevezheti, ha úgy tetszik – magyaráztam –, szürke pornak, emberi pornak.” De erre már úgy néztek rám, mint akik mindent bebizonyítottak. “És ki volt az a férfi, aki átvette ezt a port?” – kérdezte a civilruhás. “Az unokaöcsém – mondtam –, a nővérem fia.” Nem láttam értelmét, hogy a fővárosi rendőrséggel ismertessem azt a régi történetet, amit neked meséltem tegnap. Így csak a címed után érdeklődtek, és én megadtam nekik. A zordabb még megkérdezte, hogy ez a por a te magánhasználatodra került-e hozzád. Mire én megmondtam: “A dáliái közé akarja ültetni.” Nagyon alaposan átkutattak mindent, főként Wordsworth szobáját, és elvittek egy-két mintát minden cigarettából, amit csak felleltek, és még néhány aszpirint, amit egy bonbonosdobozban felejtettem. Aztán udvariasan elbúcsúztak: “Jó éjszakát, asszonyom!” – és elmentek. Wordsworthnek le kellett mennie, hogy kinyissa a kaput, és a zordabbik, mielőtt kiment volna, megkérdezte tőle: “Mi a maga keresztneve!” “Zachary” – közölte vele Wordsworth, mire a zordabbik nagy csodálkozással távozott.

– Hát ez mindenesetre elég különös dolog – mondtam. – Még egy-két levelemet is elolvasták, és faggattak, hogy ki volt Abdul. – Tényleg, ki volt? – Valaki, akit egykor ismertem. Szerencsére eltettem a borítékot is: rajta volt a pecsét: “Tunisz, 1924. február.” Különben még egy csomó dolgot belemagyaráztak volna a jelen helyzetben. – Én igazán sajnállak, Augusta néni, szörnyű élmény lehetett. – Másrészt viszont nagyon szórakoztató. De azért van egy kis bűntudatom…  A kapucsengőm felberregett, beleszóltam: – Tartsd a kagylót egy pillanatra, Augusta néni. – Kinéztem az ebédlő ablakán, és egy rendőrsisakot láttam. Visszamentem a telefonhoz: – A barátaid vannak itt. – Máris? – Mihelyt elmentek, visszahívlak. Életemben először jelent meg nálam a rendőrség. Egy alacsony, középkorú, puhakalapos férfi jött – durva, de kedves arcvonások, törött orr –, és egy magas, jóképű, egyenruhás. – Mr. Pulling? – kérdezte a detektív. – Igen. – Bemehetünk néhány pillanatra? – Van házkutatási parancsuk? – kérdeztem. – Ó, ott még nem tartunk. Csak szeretnénk egy-két dolgot megkérdezni. – Nekem már a nyelvem hegyén volt egykét megjegyzés a Gestapóról, de aztán okosabbnak láttam, ha hallgatok. Bevezettem őket az ebédlőbe, de nem kínáltam meg hellyel. A nyomozó felmutatta az igazolványát, amelyről leolvashattam, hogy John Sparrow detektívfelügyelőhöz van szerencsém. – Ismer egy Wordsworth nevű férfit, Mr. Pulling? – Hogyne, a nagynéném egyik barátja. – Átvett tőle tegnap egy csomagot az utcán? – Természetesen, átvettem. – Van valami kifogása az ellen, hogy ezt a csomagot átvizsgáljuk, Mr. Pulling? – A legnagyobb mértékben. – Figyelmeztetem, uram, hogy könnyen hozhattunk volna házkutatási parancsot, de szerettük volna tapintatosan elintézni az ügyet. Régen ismeri már ezt a Wordsworth nevű férfit? – Tegnap láttam életemben először. – Talán arra a szívességre kérte önt, uram, hogy őrizze meg ezt a csomagot, minthogy ebben nem látott semmi gyanúsat, s mivel nagynénje alkalmazottjáról van szó…  – Nem értem, miről beszél. A csomag az enyém. Véletlenül felejtettem a konyhában. – A csomag az öné? Ezt bevallja?! – Önök is nagyon jól tudják, mi van a csomagban. A nagynéném már megmondta. Egy urna, az édesanyám hamvaival. – A nagynénje már értesítette önt? – Természetesen értesített. Miért, mit gondoltak?! Ha felébresztenek egy idős hölgyet az éjszaka kellős közepén…

  – Tizenkét óra után néhány perccel, uram. Egyszóval az a csomag… Mrs. Pulling hamvait tartalmazza? – Tessék, győződjenek meg róla, ott van a könyvespolcon. Csak ideiglenesen, addig is, míg elhelyezem a kertben, odatettem az urnát Sir Walter Scott összes művei fölé, melyeket apámtól örököltem. Apám a maga lusta módján buzgó, ám vállalkozó kedvűnek nem mondható olvasó volt. Teljesen megelégedett néhány kedvenc szerzője könyvének birtoklásával. S mire kiolvasta az összes Scottot, már elfelejtette az első köteteket, s örömmel látott hozzá az ifjúkori mű, a Guy Mannering lapozgatásához. A polcon sorakoztak Marion Crawford regényei, rajongott továbbá a XIX. század költőiért, Tennysonért, Wordsworthért, Browningért, a Palgrave gyűjtötte Legszebb versek-ért, s én ezt is örököltem tőle. – Megengedi, hogy egy pillantást vessünk rá? – kérdezte a nyomozó, de az urnát természetesen nem tudta kinyitni. – Lepecsételték – állapította meg. – Celluloidragasztóval. – Ez nyilvánvaló. Még a kekszesdobozokat is... – Szeretnék mintát venni, vegyelemzés céljából. Felháborodásomat nem tudtam már türtőztetni. – Ha azt képzelik, hozzájárulok, hogy szegény anyámmal egy rendőrségi laboratóriumban játszadozzanak el... – Tiszteljük az érzéseit, uram – felelte a nyomozó –, de sajnos, súlyos bizonyíték nyomán indultunk el. Attól a Wordsworth nevezetű férfitól is mintát vettünk, a zsebének a szemetéből, és a vegyelemzés bebizonyította, hogy port tartalmazott. – Port? – Ön biztos úgy ismeri: marihuána. Vagyis: cannabis. – Wordsworth zsebének pora, az más, annak semmi köze az anyám poraihoz. – Elég könnyen szerezhetnénk egy házkutatási parancsot, de tekintettel arra, hogy ön ártatlan áldozatnak látszik, szívesebben vinném el egy időre az urnát, az ön hozzájárulásával. Ez amúgy is kedvezőbb benyomást kelt majd a bíróságon. – Ellenőrizzék a krematóriumban, hiszen csak tegnap volt a temetés. – Már ellenőriztük, uram. De azért lehetséges – nem mintha a védekezését akarnám előre megszabni, ez kizárólag az ügyvédjére tartozik –, hogy ez a Wordsworth nevű férfi kicserélte az egyik port a másikra. Talán sejtette, hogy figyelik. Nem lenne helyesebb, uram, minden tekintetben meggyőződni róla, hogy ez a por csakugyan azonos-e az édesanyja hamvaival? A nagynénje közölte velünk, hogy ön a kertben szeretné elhelyezni – tehát amúgy sem kíván az urna közelében élni, és azon tűnődni, vajon ez a drága elhunyt pora vagy pedig illegális marihuána-raktár. Nagyon megnyerő modora volt, s én lassan engedtem az érveinek. – Csak egy kicsinyke mintát vennénk, uram, kevesebbet egy kávéskanálnyinál. A többit pedig illő tisztelettel fogom kezelni. – Rendben van, nyugodtan vegyenek mintát. Csak a kötelességüket teljesítik. – A fiatalabb rendőr egész idő alatt jegyzeteket készített, most a nyomozó utasította: – Jegyezze fel: Mr. Pulling nagyon segítőkészen viselkedett, és önként rendelkezésűinkre bocsátotta az urnát. Ez is nagyon jól hangzik majd a bíróság előtt, ha már a legrosszabbra számítunk. – És mikor kapom vissza az urnát? – Legkésőbb holnap, ha minden rendben megy. – Szívélyesen kezet fogott velem, mint aki bízik az ártatlanságomban, bár az is lehet, hogy ez hozzátartozott szakmai

illemkódexéhez. Természetesen tüstént telefonáltam a nagynénémnek: – Elvitték az urnát. Anyám hamvaiban marihuánát gyanítanak. Hol van Wordsworth? – Reggeli után elment, és azóta nem jött haza. – Marihuanaport találtak az öltönye varrásaiban. – Ó, milyen rendetlen ez a szegény fiú. Észre is vettem, hogy kicsit ideges. Amellett KCD-t is kért, mielőtt elment. – Adtál neki? – Tudod, hogy tényleg nagyon szeretem, különben is azt mondta, hogy a születésnapja van. S mivel az elmúlt egy évben még egyszer sem volt születésnapja, adtam neki húsz fontot. – Húsz fontot? Ennyi készpénzt sosem tartok otthon. – Ennyivel eljut Párizsig. Az Arany Nyíl indulása előtt hagyta el a házat, és ha jobban belegondolok, az útlevelét mindig magánál hordja, hogy bármikor bizonyíthassa: ő nem illegális bevándorló. Tudod-e, Henry, magam is nagyon vágyom egy kis friss tengeri levegőre? – Párizsban sosem találod meg Wordsworthöt. – Nem jutott eszembe Párizs. Inkább Isztambul. – Isztambul nincs a tengeren. – Talán tévedsz. Van ott valami, úgy hívják: Márvány-tenger. – Miért épp Isztambul? – Abdul leveléről jutott eszembe, amit a rendőrség megtalált. Furcsa véletlen. Először az a levél. Aztán a ma reggeli postával egy újabb. Ki tudja, hány esztendő után? – Abdultól? – Igen. Biztos az én hibám, de akkor még nem ismertem fel egész mélységében néném utazási szenvedélyét. Ha felismerem, bizonnyal meggondolom a dolgot, de így megtettem az első végzetes javaslatot: – Ma nincs különösebb dolgom. Ha kedved tartja, elmehetünk Brightonba…  Ötödik fejezet

·

  Brighton csak az első utazás volt, amelyet nagynéném társaságában megtettem, de különös ízelítőt nyújtott mindabból, ami a későbbiekben következett be. Az alkonyi órákban érkeztünk, mert eldöntöttük, hogy már ott alszunk. Nagynéném csekély útiholmija meglepett: nem hozott mást, csak egy apró fehér neszesszert, melyet ő baise en ville-jének nevezett. Én még egy éjszakára is meglehetősen súlyos bőrönddel utazom el, mert kényelmetlenül érzem magam, ha nincs módom öltönyt és cipőt cserélni. Az ing, az alsónemű és a zoknik váltása számomra nemkülönben nélkülözhetetlen, és tekintetbe véve az angol éghajlat szeszélyességét, sosem mulasztok el kötött holmit betenni a bőröndömbe. A néném kérdőn nézett a poggyászomra, majd kijelentette: – Akkor taxiba kell ülnünk, pedig úgy szerettem volna sétálni. Szobáinkat a Royal Albionban foglaltam le, mert nagynéném szeretett volna a palotasétány és az Old Steine közelében maradni. Erről azt mesélte, szerintem tévesen, hogy az Old Steine-t a Hiúság vására romlott márkijáról keresztelték el. – Szeretek a

pokol közepén lakni – magyarázta néném –, ahonnan a buszok minden bugyorba eljutnak. – Úgy beszélt a végállomásokról, mintha Szodomába és Gomorrába indulnánk, nem pedig Lewes és Patcham, Littlehampton és Shoreham felé. Amikor először jöhetett Brightonba, egész fiatal lányként, nyilvánvalóan tele volt várakozással, amelyet, attól tartok, részben ki is elégített. Én arra számítottam, hogy megfürdöm, iszom egy pohár sherryt, elfogyasztok egy csendes vacsorát a grillben, és korán lefekszem, hogy jól kipihenjük magunkat a tengerparti séta másnap reggeli fáradalmaira, de a néném ellenkezett: – Vacsorázni ráérünk két óra múlva is – mondta –, én először szeretnék találkozni Hattyvel, ha ugyan Hatty él még. – Ki az a Hatty? – Együtt dolgoztunk egy úriembernél, bizonyos Mr. Currannál, a régi időkben. – Milyen régen volt az? – Több mint negyven éve. – Akkor eléggé valószínűtlen…  – Én is élek – intett le Augusta néni határozottan –, és tőle is kaptam karácsonyi üdvözlőlapot, még két évvel ezelőtt is. Szürke, nyomott este volt, és keleti szél fújt a hátunkba, Kemp Town felől. Dagály volt, a kövek súrlódtak, gördültek, majd elültek a visszacsapódó hullámokban. A panoptikum ablakából Nkrumah exelnök nézett ránk, szürke, magas galléros öltönyében. Amikor nagynéném elhaladt előtte, úgy láttam, kicsit szomorúan nézett fel rá. – Vajon hol lehet most Wordsworth? – sóhajtott fel. – Biztosan jelentkezik nemsokára. – Alig hinném – mondta a néni, és hozzátette: – Drága Henrym, az én koromban az ember már nem számít hosszú kapcsolatokra. Képzeld el, milyen bonyolult lenne az életem, ha minden férfival, akit bensőségesen ismertem, kapcsolatban maradok. Volt, aki meghalt, volt, akit én hagytam el, volt, aki engem. Ha itt lennének most velünk, egy egész szárnyat kellett volna kibérelnünk a Royal Albionban. Én nagyon szerettem Wordsworthöt, amíg tartott, de a szenvedélyeim már nem olyan erősek, mint egykoron. Kibírom a távollétét, ha ma este hiányzik is egy kicsit. Volt egy-két csodálatos mesterfogása. – A szél lekapta a kalapomat, és nekiverte egy lámpaoszlopnak. Néném közönségessége annyira meglepett, hogy elfelejtettem utánakapni. Augusta néni úgy nevetett rajtam, mint egy fiatal lány. Visszahoztam és leporoltam a kalapomat. Augusta néni még mindig a panoptikum előtt álldogált. – Ez is egy formája a halhatatlanságnak – merengett. – Micsoda? – Hát, nem is erre a brightoni panoptikumra gondolok, ez elég közönséges, de Madame Tussaud-é... A gyilkos Crippin doktor és a királynő között. – Én inkább megfestetném a képmásomat. – De egy képmást nem lehet körüljárni, amellett Tussaud-nál a saját ruháidba öltöztetnek, legalábbis én úgy hallottam. Van nekem egy kék ruhám, amelyet feláldoznék erre a célra... Hát igen – sóhajtott fel –, nem valószínű, hogy én valaha ilyen híres leszek. Dőre álmok... – Továbbsétált egy kicsit borongósabban. – A bűnözők – tűnődött –, meg a királynők, meg a politikusok. A szerelemmel nem lehet érdemeket szerezni, hacsak nem Nell Gwynn az ember vagy a bathi menyasszonyok egyike. Odaértünk a Csillag és Térdszalagrend fogadó ajtajához, és nagynéném egy italt

javasolt. A falakat filozófiai jellegű feliratok díszítették: “Az élet egyirányú utca, ahonnan nincs visszatérés”, “A házasság a legjobb intézmény azoknak, akik egyáltalában kibírják az intézményeket”, “Egy egeret sosem fogsz meggyőzni arról, hogy a fekete macska szerencsét hoz.”  Aztán régi színlapok és fényképek. Én sherryt rendeltem, a nagynéném pedig portói borra és konyakra vágyott. Amikor visszajöttem a pulttól, észrevettem, hogy Augusta néni egy elsárgult fényképet nézeget. A Palota-mólón, egy elefánt és két idomított kutya előtt, hatalmas szál, frakkos, cilinderes, óraláncos férfi állt, egy formás, tánctrikós ifjú hölggyel, aki cirkuszi ostort pattintgatott. – Ez itt Curran – mondta a néném. Így kezdődött az egész. – Majd rámutatott a fiatal lányra: – Ez pedig Hatty. Ó, azok a szép napok. – Csak nem dolgoztál cirkuszban, Augusta néni? – Nem, nem. De történetesen ott voltam, amikor az elefánt rálépett Curran lábujjára. Akkor kötöttünk szoros barátságot. Szegény ember, kórházba vitték, mire kijött, a cirkusz már továbbvándorolt nélküle Weymouthba. Hatty is velük ment, de aztán később visszatért hozzánk, amikor már kellően beindultunk. – Beindultatok? – Majd elmesélem, miben, de először keressük meg Hattyt. – Felhajtotta a portóit meg a konyakot, és így mentünk ki a hideg szélbe. Szemben egy papírüzlet volt, tréfás üdvözlőkártyákat árult; ott állt meg nagynéném kérdezősködni. A lapokat tartó fémkeretek csattogtak, kifeszültek és forogtak, akár a szélmalom. A figyelmemet felkeltette egy képeslap, rajta egy palack keserű sör és egy kövér asszony, amint egy tengeralattjáróban fejjel lefelé úszik. A felírás: “Fenékre hízunk!” Egy másik kórházban ábrázolt egy embert, amint a sebésszel veszekszik: “Körülmetélés, ez a helyes kifejezés, doktor úr!” – szólt a felirat, de ekkor már kijött a néném. – Itt van a szomszédban – mondta. – Nem tévedtem nagyot. – És csakugyan, közvetlenül a szomszéd ház ablakában, tiszta függönyös ablakok fölött cégtábla hirdette: “Hatty teaszalonja. Csak előzetes bejelentésre.” Az ajtó mellett Marilyn Monroe, Frank Sinatra és az edinburghi herceg fényképe díszlett, saját kezű aláírásukkal, bár a hitelességük nagyon valószínűtlennek látszott, különösen az edinburghi herceg esetében. Becsöngettünk, idős hölgy nyitott ajtót. Fekete estélyi ruhát viselt, és egy csomó szurokfekete függő lóbálózott minden lépésére. – Későn jöttek – mondta elutasítóan. – Hatty! – kiáltotta a néném. – Hat óra harminckor pontosan zárok, kivéve előzetes bejelentés esetén. – Hatty! Augusta vagyok. – Augusta! – Hatty! Egy cseppet sem változtál. Visszaemlékeztem azonban a tánctrikós, ostoros nőre, ahogy oldalvást felpillant Curranra, s úgy gondoltam, itt nagyobb változások történtek, mint amennyit nagynéném észrevett. – Ez az unokaöcsém, Henry. Biztosan emlékszel rá. – S egy olyan pillantást váltottak, amitől zavarba jöttem. Mit beszélhettek rólam azokban a régi időkben? Beavatta volna a néném Hattyt születésem titkaiba? – Gyertek be. Éppen feltettem magamnak a teát, egy zárás utáni privát csészével – tette hozzá Hatty, és felkacagott.

– Erre? – kérdezte a néném, és benyitott egy ajtón. – Nem, drágám, ez a várószoba. De nekem volt elég időm észrevenni Sir Alma Tadema egyik rézmetszetét: egy csapat szép szál meztelen hölgyet, valami római fürdőben. – Ez az én kuckóm, drágám – mondta Hatty, és egy másik ajtón tessékelt be. Apró, zsúfolt szoba volt, s mintha mindent rojtos mályvaszínű sálak takartak volna be. Az asztalt, a székek támláját, a kandallót – és még annak a testes embernek a festményéről is sál lógott le, akiben Mr. Currant fedeztem fel. – Az Atya – ismerte fel Augusta, és rámeredt. – Az Atya – ismételte meg Hatty is, és mindketten nevetni kezdtek titkos tréfájukon. – Tya, mondtuk rövidítve – tette hozzá Augusta. – De persze csak véletlenül alakult így. Emlékszel, hogyan magyaráztuk el a rendőrségnek? Van még egy fényképünk is róla, kiragasztva a Csillag és Térdszalagrendben. – Nem jártam ott már évek óta – jelentette ki Hatty –, mióta leszoktam a röviditalról. – Te is ott vagy, meg az elefánt is – mesélte Augusta néném. – Nem emlékszel az elefánt nevére? Hatty további két csészét vett elő a vitrinből. És még azon is egy rojtos sál lógott. – Nem volt közönséges név, mondjuk, Jumbó. Hanem valami klasszikus. Milyen gyorsan felejt az ember, Augusta, a mi korunkban. – Nem Cézár? – Nem, nem Cézár. – Cukorral issza, Mister…? – Csak szólítsd Henrynek, Hatty. – Egy kockával – mondtam. – Ó, istenem, istenem, milyen nagyszerű memóriám volt régen. – Már forr a víz, kedves. A főző spirituszállványon fortyogott, mellette nagy, barna teáskanna. Hatty kitöltötte a teát. – Elfelejtettem leszűrni – mentegetőzött. – Nem tesz semmit, Hatty. – A vendégeim miatt. Az övékét sohasem szűröm le. Így elfelejtem akkor is, amikor egyedül iszom. Egy tálka gyömbéres ropogóst is kínált, és udvariasságból elfogadtam egyet. – Az Old Steine-nél veszi – magyarázta nekem Augusta néni. – A Kedves Nyuszikához címzett boltban. Ilyen gyömbéres ropogóst sehol sem kapni az egész világon. – És ezt alakították át totó-lottó irodának – sóhajtott fel Hatty. – Plutó? Mondd, kedves, nem Plutó volt a neve? – Nem, biztosan nem Plutó. Úgy emlékszem, T-vel kezdődött. – Nem jut eszembe semmi klasszikus T-vel. – Valami értelme is volt a nevének. – Biztos volt. – De történelmi. – Persze. – Emlékszel a kutyákra, drága? Azok is rajta vannak a képen.

– Azok adták Currannak az ötletet. – Az Atyának – ismételte Augusta néném, és egyszerre nevettek föl ezen a titkos emlékükön. Hirtelen magányosnak éreztem magam, ezért egy újabb gyömbéres ropogós mellett döntöttem. – Édesszájú a fiú – jegyezte meg Hatty. – Ha eszembe jut az a kis üzlet az Old Steine-nél! Túlélt két háborút. – Mi is túléltük – vágott rá Hatty –, de belőlünk legalább nem csinálnak lottózókat. – Ó, ahhoz atombombára lenne szükség, hogy minket elpusztítsanak – mondta Augusta néni. Gondoltam, ideje közbeszólnom: – A közel-keleti helyzet igen komoly – szólaltam meg –, a mai Guardiarn szerint. – Sohasem lehet tudni – válaszolta Hatty, és ezzel a két öregasszony elmerült a gondolataiban. Aztán a néni kihalászott egy tealevelet, ráfektette a keze fejére, és ráütött a másik kezével. Rögtön elválaszthatatlanul tapadt egy érre, amelyet úgynevezett temetőárkok vettek körül, legalábbis anyám úgy nevezte ezeket. – Na, ettől a fiútól sem tudok megszabadulni – mondta Augusta néni. – De remélem, legalább magas és csinos. – Ez nem egy ismeretlen – javította ki Hatty. – Biztos egy eltávozott férfi, akinek az emlékétől nem tudsz szabadulni. – Halott, vagy él? – Lehet ez is, az is. Nagyon megkeményedett a levél. – Ha él, akkor biztos szegény öreg Wordsworth. – Wordsworth már nagyon rég halott – szólt rá Hatty. – De nem az én Wordsworthöm. Az kemény, mint a tölgyfa. Csak tudnám, ki lehet a halott. – Talán szegény Curran. – Hányszor eszembe jutott, mióta itt vagyok Brightonban! – Nem akartok szakszerű jóslatot, kedvesem, te meg a barátod? – Az unokaöcsém – javíthatta ki végre a néném Hattyt. – Nagyon örülnénk neki, kedvesem. – Akkor felteszek egy újabb kannát. Friss tealevelekre van szükség, mert amellett a jósláshoz Lapsang Souchongot használok, míg civilben Ceylont iszom. A Lapsang nagy leveleket és jó eredményt ad. Kimosta a kannát és a csészéinket, és amikor visszajött, a nagynéném kérlelni kezdte: – De mi is fizetünk érte. – Szó sem lehet róla, drágám, azok után, amit már együtt végigéltünk. – Az Atyával. – És ezen megint jót mulattak. Hatty betöltötte a forró vizet. – Nem engedem felforrni – magyarázta –, a friss levél szebben beszél. – Ezzel teletöltötte a csészéket. – Most öntsétek ki a teát a csészéből. – Megvan! – kiáltott föl a néném. – Hannibál. – Ki az a Hannibál? – Az elefánt, amelyik Curran lábára lépett. – Azt hiszem, igazad van, drágám. – Figyeltem a teát, s mint a villámcsapás, úgy jutott eszembe.

– A tealevelekkel gyakran van így. Visszajönnek a dolgok. Figyeled a leveleket, és a dolgok visszajönnek. – Azt hiszem, Hannibál is meghalt már. – Sosem lehet tudni ezeknél az elefántoknál. Ezzel felkapta a néném csészéjét, és tüzetesen vizsgálgatta. – Nagyon érdekes – mormolta –, nagyon érdekes. – Jó vagy rossz? – Mindkettőből egy pici. – Csak a jót mondd el. – Nagyon sokat fogsz utazni. Egy másik személlyel. Átkelsz az óceánon, és rengeteg kalandban lesz részed. – Férfiakkal? – Erről a levelek nem beszélnek, drágám, de ahogy én téged ismerlek, ez sem lepne meg. Az életed és szabadságod veszélybe kerül, több alkalommal is. – De kiszabadulok? – Kést látok, az is lehet, hogy fecskendőt. – A formája szerint egész más is lehet, Hatty. Érted, mire célzok? – Van egy rejtély az életedben. – Ez nem újság. – Itt zavarossá válik: rengeteg futás, erre, arra. Sajnálom, Augusta, de még a végén sincs béke. Egy kereszt tűnik fel. Lehet, hogy megnyugszol a vallásban, de az is lehet, hogy keresztezik az utadat. – Engem érdekel a vallás – mondta a néném –, Curran óta. – Az is lehet, hogy egy madár, természetesen saskeselyű. Tartózkodj a sivatagoktól. – Hatty felsóhajtott. – Már nem látom olyan világosan a dolgokat, mint régen. Kimerítem magam az idegenekkel. – De azért vess egy pillantást Henry csészéjére is, drágám. Egyetlen pillantást. Hatty leöntötte az én teámat is, és belenézett a csészébe. – Férfiakkal nehezebb – magyarázta. – Annyi foglalkozásuk van, amit egy nő sose érthet, ez pedig megnehezíti a jóslást. Egyszer volt egy ügyfelem, aki azt állította magáról, hogy ő szögmérő. Én pedig nem tudom, mi az. Mondja, maga temetkezési vállalkozó? – Nem. – Látok valamit, ami egy urnára hasonlít. Maga is látja? A csészefültől balra. Az a közvetlen múlt. – Urna, az lehet – erősítettem meg, és ránéztem. – Maga is sokat fog utazni. – Nemigen hinném. Egész életemben otthon ülő típus voltam. Számomra már az is kaland, hogy Brightonba utaztam. – De a jövője sok utazást tartogat. Átkel az óceánon. Egy barátnőjével. – Talán velem – mondta Augusta néném. – Lehet. A tealevelek nem hazudnak. Ez a kerek dolog valami célpont. És a maga életében is van egy rejtély. – Erre is csak a közelmúltban jöttem rá – erősítettem meg. – És itt is látok sok zavart és sok menekülést. Éppúgy, mint Augusta csészéjében. – Ez aztán nem valószínű – mondtam. – Én nagyon rendszeres életet folytatok. Egyszer egy héten bridzsparti a Konzervatív Klubban, azonkívül minden időt a

kertemben töltök, a dáliáim között. – A célpont lehet egy virág is – ismerte el Hatty. – Bocsássatok meg, elfáradtam, és attól félek, nem jósoltam valami pompásan. – Számomra rendkívül érdekes volt – mondtam már csak udvariasságból is. – De természetesen én nem vagyok hivő. – Vegyen még egy gyömbéres ropogóst – mondta Hatty. Hatodik fejezet

·

  Azon az estén a Cricketersben, egy kisvendéglőben vacsoráztunk, csaknem szemben azzal az antikvár könyvüzlettel, ahol Thackeray összes műveit pillantottam meg: nagyon szolid áron kínálták. Gondoltam, jól festene a polcaimon apám Waverley-sorozata alatt. Talán holnap visszajövök, és megveszem. És ez az ötlet gyengéd érzéseket ébresztett bennem apám iránt, a közös gondolkodás érzését. Én is elkezdem majd az első kötetnél, és úgy olvasom végig az összest, mire pedig az utolsó kötetet is befejezem, ideje lesz belekezdeni az elsőbe. Sokféle könyv sokféle szerzőtől éppúgy megzavarhatja az embert, mint a túl sok ing és túl sok öltöny. Én csak annyira váltogatom a ruháimat, amennyire szükséges. Meglehet, néhány ember ugyanezt fedezné fel az eszméimben, de hát engem már a bank megtanított rá, hogy idegenkedjem a szeszélyektől. A szeszélyesség gyakran végződik tönkremenéssel. Bár azt írtam, hogy vacsoráztunk a Cricketersben, helyesebb lett volna azt mondanom, hogy bőséges uzsonnát fogyasztottunk. A pulton tésztában sült kolbász sorakozott kosarakban, azokból vettünk, majd a kolbászt sörrel öblítettük le. Meglepett, hány korsóval bírja a néném, s kicsit aggódtam a vérnyomása miatt. A második pint sör után azt mondta a néném: – Milyen furcsa volt az a kereszt. Mármint a tealevelekben. Engem mindig nagyon érdekelt a vallás… Curran óta. – Milyen templomba jársz? – kérdeztem tőle. – Úgy emlékszem, római katolikus vagy. – Az egyszerűség kedvéért annak nevezem magam – mondta a néném. – Ez inkább franciaországi és olaszországi korszakomhoz tartozik, Miután otthagytam Currant. Azt hiszem, befolyásolt, hogy azok a lányok, akik körülöttem éltek, mind katolikusok voltak, és én nem akartam különbnek látszani. De gondolom, meglep, ha elmesélem, hogy egyszer magunk is egyházat alapítottunk, mármint én meg Curran, méghozzá itt, Brightonban. – “Alapítottunk”? Nem értem. – Hát, a táncoló kutyák, azok adták az ötletet. A két kutya ugyanis eljött a kórházba meglátogatni Currant, mielőtt a cirkusz odébbállt volna. Látogatási nap volt, és rengeteg asszony jött be a férjéhez. A kutyákat először nem engedték be a kórterembe. Elég nagy felfordulást okoztak, de Curran rábeszélte a főnővért, mondván, hogy ezek nem közönséges, hanem emberi kutyák. És hogy minden kutyát, mielőtt a színpadra engednek, először fertőtlenítőben mosdatnak le, ezt mesélte be a főnővérnek. Ebből természetesen egy árva szó sem volt igaz, de nagyon meggyőzően mondta. A kutyák odatipegtek az ágyhoz pöttyös kalapjukban és Pierrot-gallérjukban, aztán pacsit adtak Currannak, és úgy dörgölték oda az orrukat az övéhez, mint az eszkimók. Ezután gyorsan kivitték a kutyákat, mielőtt még felbukkanna egy orvos. De hallottad volna azokat az asszonyokat: “Milyen édesek ezek a cuki kis kutyák!” Még szerencse, hogy nem

piszkítottak közben oda. “Akár az emberek.” Az egyik asszony még ráduplázott: “Nekem ne mondja senki, hogy a kutyáknak nincs lelkűk.” Egy másik megtoldotta: “Az egyik kutya úr, a másik kutya hölgy?” Mintha rangján alul lett volna a helyszínen eldönteni a kérdést. “Az egyik hím, a másik nőstény – mondta Curran, és ördögi incselkedéssel hozzátette: – Tulajdonképpen házaspár.” “Hát nem édes? Ó, ezek a drágák. És picinyük még nem született kutyuséknak?” “Még nem – felelte Curran. – Tudja, kérem, csak egy hónapja házasodtak össze. A kutyakápolnában, a Potters Barnál.” “Templomban esküdtek?” – sikítottak fel, és én azt hittem, hogy Curran túlfeszítette a húrt. De bevették! Körülállták Curran ágyát, otthagyták a férjüket is. Nem mintha a férjük bánta volna. A látogatási nap mindig a legszörnyűbb emlékeztető a családi tűzhelyre egy férfinak. A nagynéném bekapott egy kolbászt, és újabb korsó sört rendelt. – Mindegyikük tudni akart valamit a Potters Bar-i templomról. “Hát nem szemtelenség – mondta az egyik –, hogy otthon kell hagynunk a kutyáinkat, amikor a katedrálisba megyünk? Az én kutyám legalább olyan jó keresztény, mint a tombolát és zsúrokat rendező vikárius úr.” “Egyszer egy évben – füllentett Curran – a kutyuskák is gyűjtenek kutyakekszet, hogy segítsenek szegény elbitangolt testvéreiken”. Mikor aztán otthagytak minket, és visszamentek a férjükhöz, én odasúgtam Currannak: “Valamit elindítottál!” “Miért ne?” – vágta rá Curran. A néném letette a poharát, és megkérdezte a pult mögött álló nőtől: – Hallott már maga a kutyakápolnáról? – Mintha már hallottam volna, de az ezer éve volt, még az én időm előtt. A szomszéd városban lehetett, nem? – Nem, kedvesem, még száz lépésre se innen, ahol most áll. Istentisztelet után ide jöttünk át, a Cricketersbe, Curran atya meg én. – A rendőrség nem lépett közbe, nem kellemetlenkedett? – Megpróbálták rásütni, hogy nincs joga tisztelendő atyának hívni magát. De erre mi bebizonyítottuk, hogy a tisztelendőt sose mondjuk, csak az atyát. Egy ujjal nem tudtak hozzánk nyúlni, hiszen szakadárok voltunk, mint Wesley hajdanán, különben is mögöttünk állt Brighton és Hove minden kutyatulajdonosa, messzi vidékről is jártak hozzánk, még Hastingsből is. Akkor a rendőrség megpróbálta ránk sütni az istenkáromlási törvényt, de a mi istentiszteletünkre senki sem tudta rábizonyítani az istenkáromlást. Mert nagyon, de nagyon ájtatosak voltak. Curran még a szukák szülés utáni avatását is be akarta vezetni, de én lebeszéltem róla, hogy ez túlzás – még az angol egyház is tiltotta az ilyen avatásokat. Aztán felmerült az elváltak esketése; nekem jutott eszembe, hogy megháromszorozná a jövedelmünket, de ekkor meg Curran makacsolta meg magát. “Nem ismerjük el a válást” – mondta, és nagyon igaza volt, ez beszennyezte volna a mélyebb érzületeket. – Végül a rendőrség győzött? – Mindig ők győznek. Letartóztatták Currant, mert kislányokat szólított le a mólón, és egy csomó olyan dolog hangzott el a bíróság előtt, ami nem volt éppen illendő. Én fiatal voltam, és dühös, és értetlen, és nem voltam hajlandó többé segíteni rajta. Nem csoda, hogy azután ő is otthagyott, és elindult Hannibál nyomában. Egyetlen férfi sem bocsátja meg, ha nem bocsátanak meg neki. Az ilyesmi Isten kiváltsága. Kimentünk a Cricketersből, a néném először balra vette az útját, aztán jobbra fordult, míg végül egy bespalettázott csarnokhoz értünk, amelynek ajtaján tábla függött: “E heti Szent Ige: »Ha gyalogosokkal futsz, és elfárasztanak téged: hogyan

versenyezhetnél a lovakkal? Jeremiás könyve, 12. 5.«" Nem mondhatom, hogy pontosan mélyére hatoltam az idézetnek, legfeljebb valami figyelmeztetést olvastam ki belőle a brightoni lóversenyek ellen, de lehet, hogy éppen a kétértelműsége tette vonzóvá a szektát, melyet, mint láttam, “Jeremiás gyermekei”-nek neveztek. – Itt tartottuk az istentiszteleteinket – mondta Augusta néni. – Néha alig lehetett hallani az imát az ugatástól. “Ez az ő imádságuk – bizonygatta Curran –, hadd imádkozzon mindenki a saját nyelvén.” Bár néha békésen hevertek el, kényesebb szerveiket nyalogatva. “Isten háza számára tisztogatják magukat” – magyarázta ezt is Curran. Egy kicsit csüggesztően hat rám, hogy ma idegeneket látok itt, Jeremiás prófétát meg különben sem kedveltem nagyon. – Olyan keveset tudok Jeremiásról. – Meghempergették a sárban – mondta Augusta néném. – Annak idején nagyon behatóan tanulmányoztam a bibliát, de az ótestamentumban aránylag kevés jó szó esik a kutyákról. Tóbiás magával vitte a kutyáját, amikor az angyallal utazott, de a kutya nem játszott szerepet a történetben még akkor sem, amikor a hal fel akarta falni Tóbiást. Mert tisztátalan állat volt a kutya abban az időben, jogait csak a kereszténységgel nyerte el. A korai keresztények voltak azok, akik katedrálisaik tövébe kutyaábrákat véstek, és még mindig kételkedtek abban, hogy az asszonyoknak lelkük van-e, amikor már kezdték elismerni, hogy a kutyáknak bizonnyal van, igaz, sose tudtak rávenni egy pápát, vagy éppen a canterburyi érseket, hogy ezt határozottan enciklikába foglalja. – Nagy felelősség is – mondtam. És valójában nem tudtam eldönteni, hogy komolyan meséli-e mindezt Curranról vagy sem. – A teológia olvasására Curran kényszerített – folytatta Augusta néném. – Kutyákra kerestetett idézeteket. Igazán nem volt könnyű találni, még Szalézi Szent Ferencben sem. Pedig mennyit találtam bolhákról és pillangókról és szarvasokról és elefántokról és pókokról és krokodilusokról ennél a Szent Ferencnél, aki különösképpen semmibe vette a kutyákat! Egyszer aztán belém csapott a rémület. Könyörögtem Currannak: “Baj van. Nem csinálhatjuk tovább. Nézd, mit találtam a János jelenéseiben, ahol Jézus arról beszél, ki léphet be Isten országába. Ide hallgass: »De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák, és a gyilkosok, és a bálványimádók is mind, aki szereti és szólja a hazugságot.« Látod, hogy milyen társaságba kerülnek itt a kutyák?” “Ez csak a mi igazunkat bizonyítja – intett le Curran. – Bűbájosok és gyilkosok és a többiek, nekik nyilvánvalóan van lelkük. Nem igaz? Csak bűnbánatot kell tartaniok, ugyanúgy, mint a kutyáknak. Azok a kutyák pedig, akik a mi egyházunkba jönnek, bűnbánó kutyák. Nincs tehát többé közük a bűbájosokhoz és a bálványimádókhoz. Hiszen nagyon előkelő népekkel laknak a Brunswick téren vagy a Royal Crescentben.” Curran oly kevéssé ijedt meg a János jelenéseitől, hogy épp erre a helyre építette legközelebbi prédikációját, azt tanítván az embereknek, hogy milyen nagy a felelősségük, ha elengedik a kutyájuk pórázát. “Engedjétek el a pórázt, és elkárhozik a kutyátok! Mert ott vannak a bűbájosok és gyilkosok minden metropolisban, és hajlandók visszafogadni azt, akit ti elhagytok. Ami pedig a bálványimádókat illeti…” Szerencsére Hatty, aki akkor már újra hozzánk csatlakozott, még nem foglalkozott jóslással. Elvesztettük volna minden tekintélyünket. – Jó prédikátor volt Curran? – Élő zene minden szava – mondta a néném bánkódó részvéttel, és visszaindultunk a tengerpart felé; már messziről hallottuk a kavicsok csapódását. – És

még csak nem is volt ortodox. – Számára a kutyák Izrael házát képviselték, de ő éppúgy papja volt a keresztényeknek, márpedig a keresztények közé Curran befogadta a verebeket és a papagájokat és a fehér egereket. Csak a macskákat nem. A macskákat mindig farizeusoknak tekintette. Mondanom sem kell, hogy egyetlen macska sem mert a mi templomunk közelébe jönni ahhoz a sok kutyához, de volt egy, amelyik kiült a szemközti ház ablakába, és csak nyávogott rájuk, amikor kijött a gyülekezet. Curran kiátkozta a halakat is, mert az mégis borzasztó, hogy az ember valamely lélekkel rendelkező lény húsát eszi. Az elefántokért viszont rajongott, ami igazán nagylelkűségre vall, tekintettel arra, hogy Hannibál rálépett a tyúkszemére. Üljünk le már ide, Henry, a sörtől mindig elfáradok egy kicsit. Védett helyen ültünk le. A Palota-móló fényei belenyúltak a tengerbe, és a víz taraja fehéren foszforeszkált. A hullámok feltornyosultak a parton, majd visszagyűrődtek, mintha valaki ágyazni készülne, de nem tudja szépen kisimítani a lepedőt. Egy tánclokálból könnyűzene szűrődött ki: az épület úgy állt ott száz lépésnyire, mint egy blokádot őrző hajó. Ez az utazás egész kalandos, gondoltam magamban, mert még alig sejtettem, milyen apróságnak tűnik majd a későbbiekről visszatekintve. – Szalézi Szent Ferencnél egy tüneményes passzust találtam az elefántokról – mesélte Augusta néném –, és Curran idézte is a legutolsó prédikációjában, utána összevesztem vele a nőügyei miatt. Biztos elmagyarázta volna nekem, hogy ő csak engem szeretett, de akkor én még kardos menyecske voltam, és meg sem hallgattam. Az idézetet különben azóta is az erszényemben őrzöm, s ha újra elolvasom, nem az elefántot látom magam előtt, hanem Currant. Gyönyörű szál férfi volt, nem olyan óriás, mint Wordsworth, de annál érzékenyebb…  Kotorászni kezdett a kézitáskájában, és előhúzta az erszényét: – Olvasd fel nekem, drágám. Én már nem látok jól ebben a sötétben. Egyik sarkánál fogva magasra emeltem az eléggé megsárgult papirost, hogy a parti fények rávetődjenek. Már csak azért sem volt könnyű olvasnom, mert a néném írása fiatalos és határozott volt ugyan, de a gyűrődések akadályoztak. – “Az elefánt – olvastam –, bár csak egy hatalmas állat, mégis a földön élők között a legméltóságteljesebb és a legérzékenyebb. Mondok rá egy példát, az elefánt...” – Egy gyűrődésnél olvashatatlanná vált az írás, de a nagynéném kedvesen kisegített: – “… sosem csalja meg hitvesét, és választottját gyengéden imádja.” Folytasd, drágám. – “Választottjával pedig – folytattam – csupáncsak minden harmadik évben társul, akkor is csak öt napon át, s oly titokban, hogy emberi szem azt sose látta.”  – Curran ezt tette a magyarázata alapjául – folytatta néném –, és ma már világosan látom, hogy ha egy kissé elhanyagolt is engem, lehet, hogy a lányok miatt, de azért őszintén szeretett. – “De akkor feltűnik az elefánt a hatodik napon, és ezen a napon, mielőtt bármit tenne, egyenest a folyóhoz tart, melyben megmossa az ő testét, mert nincs benne óhaj, hogy a csordában elvegyüljön, mielőtt nem tisztította meg önmagát.”  – Curran is roppant tiszta ember volt – fűzte tovább a néném. – Köszönöm, kedvesem, nagyon szépen olvastad. – De úgy látom, nehezen vonatkoztatható a kutyákra – vetettem ellene. – Olyan szépen csűrte-csavarta, hogy senki sem vette észre, és voltaképpen a szöveg nekem szólt. Egyébként ő vezette be azt a különleges kutyasampont, melyet az oltáron szentelt meg, mielőtt vasárnaponként a templomajtóban árulni kezdtük.

– Mi lett Currannal? – Nem tudom – felelte Augusta néni. – A kutyatemplomot otthagyta, mert nélkülem nem ment semmire. Hattyben pedig nem voltak meg egy avatott papnő képességei. Néha még álmodom Curannal, de most már kilencvenéves lenne, és alig tudom elképzelni vénemberként. Nos, Henry, ideje nyugovóra térnünk. Bár ideje volt, mégis nehezen merültem álomba, bármilyen kényelmes volt is a Royal Albion ágya. A Palota-móló fényei bevetődtek a mennyezetre, a fejemben pedig körbe-körbe kergetőzött Curran és Wordsworth alakja, az elefánt meg a hove-i kutyák, születésem rejtelme meg haló porai anyámnak, aki különben nem is volt az anyám, továbbá a fürdőkádban szundikáló édesapám. Ez már nem az az egyszerű élet volt, amit a bankban megismertem, ahol egy ügyfél jellemét pontosan lemérte a “tartozik” és a “követel”. Félelem fogott el és kimerültség, amikor a mólóról felcsapott a zene, és a foszforeszkáló ragyogás elnyelte a partot. Hetedik fejezet

·

  Anyám hamvainak ügye nem rendeződött el olyan könnyen, ahogyan vártam (anyámnak nevezem még mindig, mert ekkor még nem volt rá kézzelfogható bizonyítékom, hogy a néném igazat mondott). Amikor visszatértem Brightonból, lakásomban nem várt az anyám hamvait tartalmazó urna, ezért felhívtam a Scotland Yardot, és Sparrow detektívfelügyelőt kértem. Haladéktalanul kapcsoltak egy hangot, mely nyilvánvalóan nem Sparrow-é volt. Inkább az ellentengernagyéhoz hasonlított, aki egykor az ügyfelem volt. (Hogy örültem annak idején, amikor átvitte betétjét az Általános Vidéki Bankhoz, mert úgy kezelte beosztottjaimat, mint közönséges matrózokat, engem pedig akár egy alhadnagyot, akit hadbíróság elé állít, mert hanyagul kezeli a kantin kimutatásait.)  – Beszélhetnék Sparrow detektívfelügyelővel? – kérdeztem. – Milyen ügyben? – ugatott vissza az ismeretlen. – Még nem kaptam meg anyám hamvait – magyaráztam. – Ez a Scotland Yard főfelügyelőségi hivatala, és nem a krematórium – válaszolta a hang, és szétkapcsolt. Hosszú ideig tartott a foglalt vonalak miatt, míg ugyanazzal a reszelős hanggal ismét érintkezésbe léphettem. – Sparrow detektívfelügyelőt kérem – mondtam. – Milyen ügyben? Ezúttal már felkészültem rá, hogy még az idegen hangnál is durvább leszek. – Természetesen rendőrségi ügyben – mondtam. – Vagy talán más ügyekben is kereskedik? – Ez már majdnem olyan keményen hangzott, mintha a nagynéném szelleme szólna belőlem. – Sparrow felügyelő házon kívül van. Hagyhat neki üzenetet. – Mondja meg neki, hogy hívja fel Mr. Pullingot. Mr. Henry Pullingot. – Cím! Telefonszám! – ripakodott rám, mintha valami gusztustalan besúgót gyanított volna bennem. – A felügyelő mindkettőt tudja. Felesleges hát magának megismételnem. És közölje vele, hogy nagyon csalódtam benne, ha egyszer képtelen megtartani ígéretét, bár szavát adta.

Most én bontottam a vonalat, mielőtt egyetlen szót is válaszolhatott volna. Aztán kimentem a dáliáimhoz, és egy elégedett mosoly jutalmával ajándékoztam meg magam. Az ellentengernaggyal sosem mertem volna így beszélni. Új kaktuszdáliáim szépen nőttek, és brightoni kirándulásom után az utazás gyönyöreit idézte nevük: Rotterdam mélyebb piros volt, mint egy levélszekrény, a Dentelle de Venise viszont olyan levelekkel csillogott, mintha dér ült volna rajtuk. S már arra gondoltam, hogy jövő esztendőben elültetem a Berlin Büszkeségét, hogy összehozzam a három várost. Boldog merengésemből a telefon riasztott fel. Sparrow jelentkezett. Határozott voltam vele: – Remélem, jó kifogást talál, hogy miért nem juttatta vissza az urnát a hamvakkal. – Meghiszem azt, uram. A maga urnájában több por volt, mint hamu. – Ezt nem hiszem. Csak nem képzeli, hogy az én anyám…? – Az édesanyja gyanú felett áll, uram, ugyebár. De mint mondtam önnek, ez a Wordsworth nevű ember húzott hasznot a látogatásából. Mert szerencsére az alibijét hitelesíti az, hogy volt némi emberi hamu is az urnában, bár Wordsworth bizonyára nagy részét kiöntötte a mosogatóba, hogy helyet csináljon a pornak. Hallott maga vízcsobogást is? – Whiskyt ittunk, és megtöltötte a kancsót. – Ez lehetett a pillanat, uram. – A maradék hamvakat mindenképpen visszakövetelem. – Nem nagyon célszerű. Az emberi hamvaknak különleges tulajdonsága a tapadás. Szinte elválaszthatatlanok másnemű anyagoktól, ez esetben a portól. Mindenesetre visszaküldöm az urnát ajánlott postával. Azt tanácsolom, uram, helyezze el ott, ahol akarta, és felejtse el a kellemetlen körülményeket. – De hát az urna üres lesz! – Emlékművek gyakran esnek távol az elhunyt földi poraitól. Gondoljon a háborús emlékművekre. – Jó – mondtam –, akkor nincs mit tenni. De azért már nem lesz ugyanaz az érzés. Remélem, nem gyanakszik a nénémre, hogy valami része volt benne. – Egy ilyen idős hölgy? Ó, nem, uram. Bizonyára rászedte őt az inasa. – Miféle inas? – Hát persze Wordsworth, uram, ki más? – Gondoltam, nem tanácsos felvilágosítani a felügyelőt néném kapcsolatairól. – Nagynéném úgy gondolja, hogy Wordsworth Párizsban bujkál. – Nagyon valószínű, uram. – És mi a terve? – Nem sokat tehetünk. Az ő bűnére nem vonatkozik a kiadatási szerződés. Persze ha egyszer visszajön… brit útlevele van. – Rosszindulatú sóvárság csendült ki Sparrow detektívfelügyelő hangjából, mely egy pillanat alatt Wordsworth pártjára állított: – Remélem, nem tér vissza. – Ez meglep, uram, igazán csalódtam. – Miért? – Nem hittem volna, hogy ön ilyen ember. – Milyen? – Olyan, aki nem lát bűnt a marihuána élvezetében.

– Miért lenne bűn? – A mi tapasztalatunk szerint, uram, aki a súlyos kábítószerekre bukik, az rendszerint marihuánával kezdi. – Az én tapasztalatom szerint viszont, Sparrow, minden alkoholista, vagy a legtöbb, akit ismertem, egy whiskyvel vagy egy pohár borral kezdte. Még olyan ügyfelem is volt, aki először a tejre vagy a sörre “bukott”, ahogy ön mondja. És a végén már olyan gyakran volt elvonókúrán, hogy ügyvédi meghatalmazást kellett adnia a feleségének. – Ezzel el is búcsúztam, és némi elégtétellel töltött el, hogy Sparrow detektívfelügyelő elméjében az enyhe kétkedés magvait hintettem el – nem is a kábítószer dolgában, hanem inkább az emberismeretében zavartam meg: másként képzelte a visszavonult bankigazgatókat. Először életemben fedeztem fel magamban anarchista hajlamokat. Ez esetleg a brightoni kirándulásom eredménye volt, az is lehet, hogy a nagynéném befolyása (holott nem voltam könnyen befolyásolható ember) vagy talán a Pulling-vér mikrobái?... Az eltemetett vonzódás apám iránt – ennek ébredését figyelhettem meg magamban. Mert ugyan nagyon türelmes és egyszersmind nagyon álmos ember volt, a nyugalmában mégis megbújt valami kiszámíthatatlan: a türelme nem is türelem lehetett, inkább szórakozottság vagy talán közöny. Mert csaknem mindig, anélkül, hogy tudtunk volna róla, másutt kalandozott az elméje. És eszembe jutott anyám kétértelmű szemrehányásainak sorozata; mintha megerősíteni látszana nagynéném történetét: egy kielégítetlen asszony zsémbeskedése rejtezett bennük. Anyám a megvalósítatlan törekvések börtönében sosem ismerte a szabadságot. A szabadság pedig, döbbentem rá, csak a sikeresekhez szegődik, és apám sikeres volt az üzleti életben. Ha egy ügyfélnek nem tetszett atyám modora vagy a kalkulációja, könnyen otthagyhatta. Törődött is vele apám. És talán a szabadság az, a szólás és viselkedés szabadsága, amit a sikertelenek igazából irigyelnek a befutottaktól. Nem a pénzt, még csak nem is a hatalmat. Ezekkel a zavaros és szokatlan eszmékkel vártam néném érkezését vacsorára. A találkozásban akkor állapodtunk meg, mikor a brightoni vonat közeledett a Victoria állomáshoz. Amint megérkezett a néném, beszámoltam neki Sparrow felügyelőről, de a történetemet meglepő közönnyel fogadta, csak annyit jegyzett meg, hogy Wordsworth “sokkal óvatosabb” lehetett volna. Akkor kikísértem a kertbe, és megmutattam a dáliáimat. – Én mindig csak a vágott virágot szerettem – mondta a néném, és képzeletemben hirtelen felbukkant egy furcsa férfi a kontinensről, amint csomagolópapírba tekerve nyújt át nénémnek egy csokor rózsát és egy köteg árvalányhajat. Megmutattam neki azt a helyet, ahová anyám emlékezetére az urnát kívántam elhelyezni. – Szegény Angelica – mondta –, sose értette a férfiakat. – Csak ennyit mondott, és nem többet. Mintha a gondolataimban olvasott volna, és azokat széljegyzetelné. Fölhívtam a Csirkebárt, és a vacsora percnyi pontossággal érkezett, az ételt csak arra a pár percre kellett betenni a sütőbe, amíg elfogyasztottuk a füstölt lazacot. Magányosan élek, ezért állandó rendelője voltam a Csirkebárnak, amikor valamelyik ügyfelemet kellett meghívnom, vagy anyám jött szokásos heti látogatására. Most már hónapok óta mellőztem a Csirkét, mert nem voltak ügyfeleim, és anyám legutóbbi betegsége idején már túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megkockáztassa az utazást a város másik végéből.

Sherryt ittunk a füstölt lazachoz, és nagynéném brightoni gavallériájának szerény viszonzásaként burgundi bort kínáltam, 1959-68 évjáratú Chambertint, Sir Alfred Keene kedvencét, mely remekül illett a “királyi módra” elkészített csirkéhez. S amikor a bor kellemesen felélénkítette agyunkat, nagynéném visszatért a Sparrow-beszélgetésre. – Eldöntötte magában – mondta –, hogy Wordsworth a bűnös, holott voltaképpen bármelyikünk lehetett volna. Nem hiszem, hogy faji elfogultságból, de ez a felügyelő nagyon öntudatos, és bár a kábítószerélvezet nem ismer osztálykülönbségeket, ő mégis ragaszkodik az elképzeléséhez, és kizárólag szegény Wordsworthöt képes hibáztatni. – Te meg én bizonyíthatjuk egymás alibijét, Wordsworth viszont megszökött. – Mi cinkosok is lehetünk, Wordsworth pedig az évi szabadságát töltheti. Nem, nem – merengett tovább –, egy rendőr agya kitaposott utakon jár. Emlékszem, egyszer éppen Tuniszban voltam, és ott egy vándorszíntársulat a Hamlet-et adta elő arabul. Valaki kitervelte, hogy a Színészkirály-betétben igazi gyilkosság lesz – vagy ha nem is öli meg a Színészkirályt, legalábbis súlyosan megsebesíti a jobb fülét a forró ólommal. És mit gondolsz, kire gyanakodott a rendőrség tüstént? Nem arra a fickóra, aki az ólmot a király fülébe öntötte, bár neki tudnia kellett, hogy az edény nem üres, és hogy érintésre meglehetősen forró. Ó, nem, a rendőrség kitűnően ismerte Shakespeare-t, ezért rögtön Hamlet nagybátyját tartóztatta le. – Mennyit utazhattál te fiatal korodban, Augusta néni! – Ennek, remélem, nem alkonyult be – mondta. – Ha lenne társam, már holnap útra kelnék, de már nem tudom cipelni a nehéz bőröndöket, és manapság iszonyúan nehéz hordárt kapni, tapasztalhattad a Victoria pályaudvaron. – Egyik nap – vigasztaltam – folytathatnánk tengerparti kirándulásunkat. Emlékszem, sok évvel ezelőtt egyszer Weymouthban voltam. A tengerparton III. Györgynek egy nagyon szép szobra áll. – Megvettem a hálókocsijegyeket az Orient expresszre, mához egy hétre. Csodálkozva néztem rá: – Hová? – Hát Isztambulba. – Az több nap?... – Pontosan három éjszaka…  – Ha Isztambulba készülsz, kényelmesebb és egyszerűbb lenne repülni. – Én csak akkor repülök, ha nincs más utazási lehetőség. – Pedig egészen biztonságos. – Ez választás és nem bátorság kérdése – intett le Augusta néni. – Egy időben közeli ismeretségbe kerültem Wilbur Wrighttal, a híres pilótával. Jó néhány útjára magával vitt. S én egész jól éreztem magam a masinájában. De másként nem bírom elviselni, hogy egész idő alatt közönyös hangosbeszélők egzecíroztatnak. A vasútállomáson nem szekálják annyit az embert. Egy repülőtér koncentrációs táborra emlékeztet. – Ha útitársként rám gondoltál…  – Persze hogy rád gondoltam, Henry. – Sajnálom, Augusta néni, de egy bankigazgató nyugdíja nem éppen a legmagasabb. – Természetesen minden költséget én vállalok. Tölts még egy pohár bort, Henry. Kitűnő. – A külföldi utazásokhoz nem szoktam hozzá. És nem leszek…

  – Majd hozzászoksz az én társaságomban. A Pullingok mindig nagy utazók voltak. Lehet, hogy engem is az apád fertőzött meg. – Az apám biztosan nem… Ő sosem utazott messzebbre London belvárosánál. – De utazott egész életében, Henry, egyik nőtől a másikig. S az eredmény ugyanaz. Új tájak, új szokások, felhalmozódó emlékek. Nem az években rejlik a hosszú élet titka. Az emlékezet nélküli ember száz esztendőt megérhet, mégis úgy érezheti, rövid élete volt. De apád egyszer azt mesélte nekem: “Az első nőt, akivel lefeküdtem, Rose-nak hívták. És milyen különös: egy virágüzletben dolgozott. De mindez mintha már egy évszázada lett volna.” Aztán itt volt a nagybátyád…  – Sosem hallottam a nagybátyámról. – Tizenöt évvel idősebb volt apádnál, s te még nagyon fiatal lehettél, amikor meghalt. – Nagy utazó volt? – Végül is nagyon furcsa módját találta meg az utazásnak – mesélte a néném. Bárcsak pontosabban visszaadhatnám hangjának lejtését. Mert élvezte az elbeszélést, élvezte, ha történeteket mondhat. Olyan gonddal formálta a mondatait, mint a megfontolt író, aki már előre tudja a következő mondatot is, s arra kormányozza a tollat. A szaggatottságot, a töredezett stílust nem ismerte a néném. A hanghordozásában volt valami klasszikusan precíz, vagy hogy még hitelesebben ábrázoljam, valami régimódi. És a furcsább, vagy mi tagadás, olykor pikánsabb fordulatok így még feltűnőbben villantak fel az ódon keretből. Ahogy jobban megismertem őt, inkább bronzból kovácsoltnak, fényesre dörzsölt bronznak, mint nyersnek éreztem a stílusát, akár az a lópatkó, amelyet játékosok nemzedékei érintettek meg a monte-carlói Hotel de Paris halijában, amelyet egyszer éppen ő írt le nekem tüzetesen. – Nagybátyád bukméker volt, Jo néven – folytatta Augusta néném. – Nagyon kövér ember. Nem tudom, miért vallom be, de én mindig imádtam a kövér férfiakat. Mert feladtak minden felesleges törekvést, mert rájöttek arra, hogy az asszonyok, ellentétben a férfiakkal, nem a testi szépségbe szeretnek bele. Curran zömök volt, s éppúgy az apád is, de azért kövér emberrel lenni otthonosabb érzés. Talán te is magadra szedsz majd egy kicsit, ha velem utazgatsz. Ha már az a balszerencse ért, hogy ilyen idegesítő foglalkozást választottál. – Az biztos, hogy sohasem éheztem a nőkre – vetettem közbe tréfásan. – Egyszer már mesélhetnél nekem a nőidről. Az Orienten rengeteg időnk lesz beszélgetni. De most hadd fejezzem be Jo nagybátyád történetét, mert ő egész rendkívüli eset volt. Bukmékerként tekintélyes vagyonra tett szert, de egyre inkább elhatalmasodott rajta az utazás vágya. Talán mert az orra előtt folyton lovak száguldoztak, míg neki ott kellett rostokolnia a lelátón. “A becsületes Jo Pulling” feliratú cégtáblája alatt. Ez nyugtalanította. Egyik verseny éri a másikat, s az élet olyan gyorsan szalad, mint egy nyeretlen kétéves, szokta mondogatni. Szerette volna hát lelassítani az életét, és teljes joggal úgy érezte, hogy az utazás révén csökkentheti az idő sebességét. Talán magad is észrevetted, gondolom, nyaraláskor. Ha egy helyen töltőd a szabadságod, egy pillanat alatt tovaszáll, de ha három helyre mégy, legalább háromszor olyan hosszúnak látszik a nyári pihenő. – Te is ezért utaztál olyan sokat, Augusta néni? – Kezdetben a megélhetésemért utaztam – felelt Augusta néni. – Mármint Olaszországban, Párizs és Brighton után. Az otthonomat még a te születésed előtt

elhagytam. Apád és anyád szívesebben maradtak magukra, és én különben sem jöttem ki jól Angelicával. “A két A-betűs”, ahogy minket mindig neveztek. Az emberek mondták is, hogy illik rám a nevem, mert csakugyan büszke voltam fiatal lány koromban, de azt sose merte állítani senki, hogy az anyádé illett volna rá. Lehet, hogy szent volt, de akkor nagyon kegyetlen szent. Annyi biztos, hogy ebben az Angelicában nem volt semmi angyali. Korának alig néhány jegyét fedezhettem fel nénémben, legfeljebb azt, hogy szívesen abbahagyott egy befejezetlen anekdotát, s könnyen átcsapott egy másikba. Társalgása amerikai hetilapra hasonlított, ahol úgy kell nyomába szegődnöd a történetnek, hogy a huszadik oldalról átugrasz a kilencvennyolcadikra, és közben mindenféle témát átlapozol: fiatalkori bűnözés, néhány új koktélrecept, egy filmsztár szerelmi élete, és közben még egy másik regény, míg megtalálod azt, amelyik korábban hirtelen félbeszakadt. – A nevek jelentése mindig érdekes – magyarázta a néném. – A te keresztneved például megbízható és színtelen. Jobb is, mintha történetesen Ernestnek, a komolynak hívnának, mert ezt a nevet be kell teljesíteni. Ismertem egyszer egy lányt, akit Comfortnak, vagyis nyugalomnak hívtak, mégis milyen szomorú élete volt. Boldogtalan férfiak szerettek bele, minduntalan kizárólag a neve miatt, holott egész idő alatt egyedül ő volt az, akinek tőlünk egy kis komfortra lett volna szüksége. Boldogtalan szerelembe esett például egy Courage nevű férfival, akiből annyi kurázsi is hiányzott, hogy egy egérrel szembenézzen, de aztán a lány hozzáment egy Kin nevű férfihoz, hogy végül öngyilkos legyen egy kórházban, amit az amerikaiak kínháznak neveznek. Sosem hittem volna el a történetet, ha nem ismertem volna személyesen a lányt. – Jo bácsiról kezdtél mesélni – vetettem közbe. – Emlékszem. És ott tartottam, hogy az életét akarta meghosszabbítani. Így hát világ körüli útra szánta el magát (azokban az időkben még nem volt valutakorlátozás), és elég különös módon, a Simplon Orienttel kezdte az útját, azzal a vonattal, amelyikre mi szállunk fel a jövő héten. Úgy tervezte, hogy Törökország után ellátogat Perzsiába, Oroszországba, Indiába, Malájföldre, Hongkongba, Kínába, Japánba, Hawaiiba, Tahitiba, az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába, Ausztráliába és talán Új-Zélandba, onnan pedig hajóval jön haza. Szerencsétlenségére rögtön az indulásnál hordágyon szedték le a vonatról Velencében, megütötte a guta. – Ó, milyen szomorú! – De a hosszú élet iránti vágyán ez nem változtatott. Én akkor Velencében dolgoztam, meglátogattam tehát. Eltökélte ugyanis, hogy ha már testben nem tud utazni, utazik majd lélekben. Arra kért engem, hogy keressek neki egy háromszázhatvanöt szobás palotát, melyben minden szobára egy nap és egy éjszaka jut. Ily módon az élete csaknem a végtelenbe nyúlik, képzelte; biztosan tudta, nem fog túl sokáig élni, s ez felkorbácsolta a szenvedélyét, hogy hátralevő napjait meghosszabbítsa. Hiába magyaráztam neki: a nápolyi királyi palota kivételével aligha létezik már ilyen épület. Még a római palotában is alighanem kevesebb szoba volt ennél. – Egy kisebb házban ritkább csere is megtette volna. – Akkor egykettőre rájön az alaprajzra. És az nem lenne több, mint amit régebben megszokott, mintha továbbra is Newmarket, Epsom, Goodwood és Brighton között utazgatna ide-oda. Időre volt szüksége, hogy elfelejtse az otthagyott szobát, mielőtt visszatér oda, és arra is lehetőséget keresett, hogy a bútorokat teljesen átrendezzék.

Emlékszel talán arra a párizsi bordélyházra, a Rue de Provence-on működött a két legutóbbi háború között. Jaj, elfelejtettem, annyi háború volt azóta, igaz, de valahogy nem nőttek úgy hozzánk, mint ez a kettő. A bordélyház szobáit különféle bútorokkal rendezték be, távol-keleti, kínai, indiai és más efféle stílusokban. A nagybátyádnak körülbelül ilyen elképzelése volt a saját házáról. – Biztos nem talált megfelelőt! – kiáltottam fel. – A végén megalkuvásra kényszerült. Én már attól féltem, hogy a legtöbb, amit akkoriban találhattunk: tizenkét hálószoba, minden hónapra egy – de röviddel azután, egyik milánói ügyfelem révén…  – Azt mondtad, Velencében dolgoztál – szakítottam félbe némi gyanakvással. – Az én foglalkozásom – nyugtatott meg a néném – amolyan örökmozgó foglalkozás volt. Jártuk a világot, két hét Velencében, majd ugyanannyi Milánóban, Firenzében és Rómában, aztán újra vissza Velencébe. Úgy is nevezték: la quindicina. – Színtársulattal jártál? – kérdeztem. – Annak is megfelelt volna – szakított félbe a néném, a rá jellemző kétértelműséggel. – Ne felejtsd el, nagyon fiatal voltam abban az időben. – A színjátszás nem szorul mentségre. – Én nem is mentegetőztem – szólt rám élesen Augusta néném –, csak megmagyaráztam. Abban a foglalkozásban az életkor nagy hátrány. Szerencsére, én idejében abbahagytam. Hála Mr. Viscontinak. – Ki volt Visconti? – Most Jo bátyádról beszéltünk. Találtam neki egy vidéki kastélyt, egy hajdani palazzót vagy castellót, vagy effélét. Csaknem romokban hevert, néhány földszinti szobájában és pincéjében már cigányok tanyáztak – hatalmas pince volt, az egész alsó traktus alatt húzódott. Egykor borpincének használták, most csak egyetlen hatalmas üres hordó árválkodott benne, annak is már régen szétrohadtak a dongái. Szőlőhegyek vették körül a házat, de mivel autósztrádát építettek a birtok közelében, alig száz lépésnyire a háztól kocsik száguldoztak egész nap Milánó és Róma között, éjszaka pedig hatalmas kamionok. Néhány elszáradt szőlőtőke maradt az egészből. A palotában mindössze egyetlen fürdőszoba élte túl a pusztulást (a víz se folyt, mert az elektromos szivattyú már régen leállt), és egyetlen mellékhelyiség, a toronyrész legfelsőbb emeletén, de persze ott sem folyt a víz. Nem olyan ház volt, elképzelheted, amelyen könnyen túl lehet adni; húsz éve árulták a piacon, a tulajdonosa egy bolondokházába zárt, mongol-idióta árva volt. Az ügyvédek a történelmi értéket hangsúlyozták, de Mr. Visconti, mint ahogy a nevéből is sejtheted, történelmi dolgokban verhetetlen volt. Minden befolyását latba vetette a vétel ellen, de minthogy szegény Jo aligha élhetett sokáig, miért ne legyen vele boldog? Én számoltam meg a szobákat: a pincét négy részre osztottuk, a végén hozzáadtuk a mellékhelyiséget, a fürdőszobát és a konyhát, így a teljes számuk ötvenkettőre rúgott. Amikor ezt közöltem Joval, felderült. Az év minden hetére egy szoba, magyarázta. És minden helyiségbe egy ágyat kellett szereznem, még a fürdőszobába és a konyhába is. A mellékhelyiségbe természetesen nem fért be ágy, oda viszont egy különlegesen kényelmes széket vettem, lábtartóval, és ő arra számított, hogy erre a helyiségre majd legutoljára kerül sor – magam sem hittem benne különben, hogy Jo még életében elérkezik oda. Volt egy ápolónője, aki szobáról szobára követte, egy héttel mögötte aludt tulajdonképpen. Én már attól féltem, hogy ragaszkodni fog minden állomásnál új és új ápolónőhöz, de ezt annyira megszerette, hogy felfogadta útitársnőjének.

– Milyen különleges életmód! – Nagyon jól bevált. Amikor Jo a tizenötödik szobába érkezett, elmesélte nekem – azon a héten én is Milánóba érkeztem a turnémon, és kimentem hozzá a szabadnapomon Mr. Viscontival –, hogy úgy érzi, mintha már egy éve költözött volna be. Másnap éppen a tizenhatodik szobába kellett költöznie, a következő emeletre – onnan más kilátás nyílik –, és a bőröndjei mind készen álltak, becsomagolva (ragaszkodott hozzá, hogy a költözés mindig bőröndökkel történjék, én találtam neki egy olyan használt bőröndöt, amelyet különböző híres hotelek címkéi díszítettek: a Georges V.-é Párizsból, a Quisisanáé Capriból, a római Excelsioré, a singapore-i Rafflesé, a kairói Shepheard's-é és az isztambuli Pera Palace-é. Szegény Jo! Ritkán láttam boldogabb embert. Őszintén hitt benne, hogy a halál nem érheti utol, mielőtt beköltözik az ötvenkettedik szobába s ha tizenöt szoba egy évnek hatott, akkor még számos esztendő utazása várt reá. Az ápolónő beszámolt róla, hogy egy-egy szobában már a negyedik napon kissé nyugtalan lesz az útiláztól, míg az új szoba első napján egy kicsit mindig többet alszik, mint akit kifárasztott az út. A pincében kezdte, s úgy dolgozta fel magát, amíg elérte a legfelső emeletet, ám folytonosan arról beszélt, hogy egyszer ismét meglátogatja a régi csapásokat. “Persze, máshonnan érkezem majd – magyarázta –, és más lesz a sorrend is.” Abba is belenyugodott, hogy a mellékhelyiséget hagyja utoljára. “A sok luxusszoba után valóságos öröm lesz ott letáborozni. A camping fiatalossá teszi az embert. Nem akarok azokhoz az öreg szivarokhoz hasonlítani, akik csak első osztályú tengerjáró hajón utaznak, és a kaviár minőségére panaszkodnak.” De aztán az ötvenegyedik szobában elérte a második gutaütés: fél oldalát megbénította, és gátolta a beszédkészségét. Én Velencében voltam akkor, de engedélyt kaptam, hogy néhány napra otthagyjam a társulatot, és Mr. Visconti kocsiján leszaladtam Jo palazzójához. Addigra már nagyon sok bajuk volt vele. Az ötvenegyedik szobában már hét napot eltöltött, amikor megütötte a guta, ám az orvos ragaszkodott hozzá, hogy legalább tíz napig maradjon ugyanabban az ágyban. “Minden józan ember – magyarázta nekem az orvos – beletörődnék, hogy egy kis ideig egy helyben kell feküdnie.”  “Olyan hosszú ideig akar élni, ameddig csak lehet” – magyaráztam az orvosnak. “Ez esetben feküdjön nyugodtan ott, ahol most van, a végtelenségig. Egy kis szerencsével még két vagy három évig is elélhet.”  Én mondtam meg Jonak a doktor véleményét, s ő nagy nehezen nyögte ki a választ. Ha jól értettem, ezt mondta: “Nem elég.”  Nyugodtan maradt hát azon az éjszakán, s a rákövetkező reggelen még az ápolónő is azt hitte, hogy beletörődött, és ott marad, ahol van. Aludt, amikor otthagyta, hogy lejöjjön az én szobámba egy csésze teára. Mr. Visconti néhány krémes tortát vett Milánóban a katedrális melletti kitűnő cukrászdában. Hirtelen különös, csikorgó hang hallatszott a lépcsők felől. “Mamma mia! – kiáltott fel az ápolónő. – Mi ez?” Úgy hangzott, mintha valaki tologatná a bútorokat. Felrohantunk az emeletre, és mit láttunk? Jo Pulling kimászott az ágyából, egy öreg klubnyakkendőjét hozzákötötte a bőröndjének fogójához, és mert a lábában már nem volt elég erő, úgy kúszik a folyosón a toronybeli mellékhelyiség felé, maga után húzva a bőröndöt. Rákiáltottam, hogy álljon meg, de ügyet se vetett rám. Szörnyű volt nézni, ahogy ott kúszott, lassan, irtózatos erőfeszítéssel. Márványkockás folyosó volt, s iszonyú megerőltetéssel jutott túl minden kockán. Elnyúlt, mire odaértünk, és ott feküdt zihálva. A legszomorúbb az volt, hogy minden kockára egy kis tócsa pipit eresztett. Féltünk megmozdítani, mielőtt az orvos megérkezik. Egy párnát

hoztunk, arra fektettük a fejét, s a nővér beadta egyik orvosságát. “Cattivo” – mondta a lány olaszul, ami annyit jelent, te csúnya, rossz, mire ő ránk vigyorgott, és kipréselte magából az utolsó mondatát, ami még elhagyta az ajkát, egy kicsit megnyomorodott mondatot, de én azért nagyon jól értettem: “Mintha egy egész életen át...” – nyögte és meghalt, mielőtt még a doktor megérkezett volna. A saját szempontjából igaza volt, hogy az orvos parancsa ellenére vállalkozott erre a végső utazásra. Hiszen az orvos csak néhány esztendőt ígért neki. – A folyosón halt meg? – kérdeztem. – Utazás közben halt meg – mondta rosszallóan a néném –, éppúgy, ahogy megálmodta. – “Ott fekszik ő, ahol feküdni vágyott” – idéztem, hogy nagynéném kedvére tegyek, bár nem tudtam a fejemből kiverni azt a gondolatot, hogy Jo bácsinak nem sikerült eljutnia a mellékhelyiség ajtajáig. – “Megjött a vadász, meg a tengerekről – fejezte be néném az idézetet saját változatában –, és meg a tengerész a nagy hegyekről.”  Egy ideig csöndben ültünk, amíg elköltöttük a “királyi módra” elkészített csirkét. Olyan volt ez, mint a kétperces néma felállás a fegyverszünet napján. S nekem eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mindig eltűnődtem rajta, vajon csakugyan van-e holttest az Ismeretlen Katona emlékműve alatt, mert hiszen a kormányok még ebben is takarékosak, a lehető legolcsóbban próbálják kihasználni az emberek érzelmeit. Egy ragyogó hirdetési szöveghez minek a holttest? Annak egy maroknyi föld éppúgy megteszi, s innen folytattam gondolataimat Jo bátyámról. Lehet, hogy a nagynéném túlzott képzelőerővel rendelkezik? Lehet, hogy Joról, az apámról és az anyámról szóló történetei nem egészen igazak? Nem törtem meg a csendet, úgy ittam egy pohár Chambertint Jo bátyám emlékére, akár létezett, akár nem. A szokatlan bor vadul keringett a fejemben. Mit számít az igazság? Régen halott ismerősök, ha egyáltalában tovább élnek az emlékezetünkben, amúgy is képzeletté lesznek. Hamlet nem kevésbé valóságos alak már, mint Winston Churchill, és Jo Pulling éppoly létező, akár Don Quijote. S miközben tányérokat cseréltem, elárultam magam egy csuklással, a két sajt feltálalásának idejére pedig visszatértek hétköznapi gondjaink is. – Jo bácsi – mondtam – elég szerencsés volt, hogy nem vonatkoztak rá a valutakorlátozások. Turistadolláron nem választhatott volna magának ilyen halált. – Azok voltak a szép idők – sóhajtott fel Augusta néném. – És hogyan szervezzük meg a mi utunkat? – kérdeztem. – Fejenként ötven fonttal nem tartózkodhatunk sokáig Isztambulban. – A valutakorlátozások nekem sohasem okoztak komoly aggodalmat – mondta a néném. – Vannak utak és módok. – Remélem, nem tervelsz törvénytelent. – Én soha életemben nem terveztem törvénytelenséget – nyugtatott meg Augusta néném. – Hogyan tervezhetnék ilyesmit, amikor sohasem ismertem a törvényt, és fogalmam sincs, mit ír elő? Nyolcadik fejezet  Végül a nagynéném volt az, aki javasolta, hogy Párizsig repüljünk. Némiképp meglepett azok után, amit nemrégiben kifejtett, hiszen ebben az esetben számos egyéb utazási lehetőség kínálkozott. Rámutattam a következetlenségére. – Van rá okom – mondta erre Augusta néném. – Méghozzá nyomós okom.

Heathrow-n én ismerem a dörgést. Az is megdöbbentett, hogy ragaszkodott hozzá: a kensingtoni végállomásról menjünk ki a repülőtéri busszal. – Sokkal egyszerűbb, ha érted megyek kocsival, és én viszlek ki a Heathrow-ra – tiltakoztam –, az sokkal kényelmesebb neked is, Augusta néni. – Mérhetetlen sok garázsdíjat kell akkor fizetned – válaszolta, de ez a hirtelen feltámadó takarékossági érv nem volt meggyőző. Másnap megszerveztem, hogy a dáliáimat a közvetlen szomszédom, bizonyos Charge őrnagy nevezetű nyers férfiú öntözze. Ő amúgy is észrevette, hogy Sparrow detektívfelügyelő egy rendőrrel látogatást tett nálam, és már furdalta a kíváncsiság. Én közlekedési kihágásra fogtam az egészet, és ő tüstént együttérzéséről biztosított. – Minden héten legyilkolnak egy gyereket – mondta –, de ezek nem tudnak mást, csak a gépkocsivezetőket üldözik. – Nem szeretem a hazugságot, és a lelkiismeretem kényszerített rá, hogy megvédjem Sparrow felügyelőt, aki oly pontosan megtartotta a szavát, és expressz ajánlva visszaküldte az urnát. – Sparrow felügyelő nem a gyilkossági csoportban dolgozik – feleltem –, az autóvezetők pedig több embert ölnek meg évente, mint a gyilkosok. – Embert? Legfeljebb néhány hülye gyalogost – mondta Charge őrnagy. – Ágyútölteléket. – De azért megállapodtunk, hogy öntözi a dáliáimat. Nagynénémért a Korona és Horgony ivójához mentem, ahol ő már a Szent János-áldást itta, onnan taxival indultunk a kensingtoni végállomáshoz. Észrevettem, hogy két bőröndöt hozott magával, köztük egy rendkívül nagyot, holott amikor megkérdeztem, mennyi ideig maradunk Isztambulban, azt felelte: huszonnégy órát. – Elég rövid tartózkodás, ilyen hosszú utazás után. – A lényeg az utazás – magyarázta a néném. – Én a helyváltoztatást élvezem, s nem azt, hogy egy helyben üljünk. – De még Jo bácsi is – érveltem – egy teljes hétig tartózkodott házának valamely szobájában. – Jo beteg ember volt – mondta ő –, míg én a legjobb egészségnek örvendek. Minthogy első osztályon utaztunk, ami ismét fölösleges luxusnak tetszett London és Párizs között, túlsúlyt nem számoltak fel, bár néném nagyobbik bőröndje szokatlanul nehéz volt. Míg az autóbuszban ültünk, azt próbáltam megértetni nagynénémmel, hogy a kocsim garázsdíja sokkal olcsóbb lett volna, mint az első és a turistaosztály közötti különbség. – Ezt a különbséget – mondta – csaknem kiegyenlíti a kaviár és a füstölt lazac, minthogy pedig ketten vagyunk, még félretehetünk egy fél üveg vodkát, nem szólva a pezsgőről és a konyakról. Egyébként más fontos okom is volt rá, hogy autóbusszal jöjjünk. Ahogy közeledtünk Heathrow-hoz, a fülembe súgta: – A csomagunk az utánfutóban van. – Tudom. – Én egy zöld és egy piros bőröndöt hoztam... Itt vannak a jegyek. Átvettem őket, értetlenül. – Amint a busz megáll, ugorj ki gyorsan, és nézd meg, rajta van-e még az utánfutó. Ha rajta van, azonnal közöld, és akkor megkapod a további utasításokat. Nagynéném viselkedése egy kissé nyugtalanított. Azt mondtam: – Persze hogy rajta lesz.

– Őszintén remélem, hogy nem – mondta. – Mert akkor nem utazunk ma. Amint megérkeztünk, kiugrottam, és szerencsénkre az utánfutó már nem volt mögöttünk. – Mi a teendő most? – kérdeztem nénémtől. – Már semmi. Minden a legnagyobb rendben. Add vissza a jegyeket, és fújd ki magad. Tonicos gin mellett ültünk, az indulási csarnokban, amikor a hangosbeszélő bejelentette: “A 378-35 számú nizzai járat utasait kérjük vámvizsgálatra.”  Egyedül ültünk az asztalunknál, ezért nagynéném nem is fogta halkabbra a hangját az utasok, poharak és hangosbeszélők zajában. – Látod, ezt akartam elkerülni – magyarázta. – Most szúrópróba alá vetik az országot elhagyó utasokat. Egymás után faragnak el egy-egy szeletet a szabadságukból. Kislány koromban útlevél nélkül mehetett bárki az egész kontinensre, Oroszországot kivéve, és annyi pénzt vitt ki, amennyit csak akart. Mostanáig legfeljebb megkérdezték, mennyi pénzt viszel, a legrosszabb esetben talán a tárcádat nézték meg. Az emberekben én legjobban a bizalmatlanságot gyűlölöm. – A szavaidból azt veszem ki – vettem tréfára a dolgot –, mintha szerencsések lennénk, hogy nem a mi csomagunkat kutatják át. Könnyen el tudtam képzelni, hogy a néném egy tucat ötfontos bankjegyet gyömöszöl a házipapucsa orrába. Bankigazgató létemre talán túlzottan aggályos voltam, mégis be kell vallanom, hogy magam is begyűrtem egy külön ötfontos bankjegyet az órazsebembe, de erre ráfoghattam, hogy csupán feledékenységből maradt ott. – A szerencsének nincs szerepe az én számításaimban – magyarázta a néném. – Csak a bolond bízik a szerencséjében, és ezen a nizzai repülőn biztos akad bolond, aki már bánja az ostobaságát. Amikor új korlátozásokat vezetnek be, én nagyon gondosan tanulmányozom azt a módot, ahogy végrehajtják őket. – Könnyedén felsóhajtott. – Heathrow dolgában nagy hálával tartozom Wordsworthnek. Itt volt rakodómunkás egy ideig. Akkor mondott fel, amikor botrány tört ki egy aranyszállítmány körül. Semmit sem bizonyíthattak rá, de megutálta az egész ügy túlzottan amatőr jellegét. A történetet elmesélte nekem. Egy nagyon nagy nemesfém rudat léptetett le egy rakodó, de a veszteséget túlságosan korán fedezték fel, mielőtt még leváltották volna az embereket. Tisztában voltak a következményekkel: távozásukkor a rendőrség átkutatja őket, még a taxikat is, így hát fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek, amikor Wordsworth javaslatára kátrányba merítették a rudat, és a vámhivatal ajtajának kitámasztására használták. Ahányszor egy ládát keresztülvittek a helyiségen, láthatták a rúdjukat, amint ott támasztja az ajtót. Wordsworth bevallotta, hogy őt valósággal megőrjítette a látvány, ezért kellett hát felmondania az állását. Ekkor szerződött le a Grenada Palace mozijához portásnak. – Mi lett az aranyrúd sorsa? – A hatóságok érdeklődése alábbhagyott iránta, amikor elkezdődtek a gyémántrablások. A gyémánt a legtömörebb pénz, Henry. Tudod, az értékes árut különlegesen lepecsételt zsákokban szállítják, de ezeket a zsákokat még újabb, közönséges zsákokba csomagolják, hogy a szállítók ki ne szúrhassák. A hivatalos elme mindig feltűnően együgyű. Ha az ember már egy vagy két hétig zsákokat rakodott, pontosan megérzi, melyik csak rejt bensejében egy másikat. És akkor már nincs más dolga, mint megmetszeni a két zsákot, és kipróbálni a szerencsét. Ahogy a gyerekek kilesik az eldugott ajándékot karácsonykor. A metszést senki sem veszi észre, csak amikor már a repülőgép leszállt egy másik földrészen. Wordsworth személyesen ismert egy embert, aki oly szerencsés volt, hogy első próbára egy ötven gyémántot rejtő dobozt

emelt ki. – Csak figyeli őket valaki? – A többi szállító, azok pedig megkapják a részüket. Előfordul, persze, hogy az embert üldözi a balszerencse. Wordsworth egyik barátja egyszer egy vastag bankjegycsomót halászott ki, ám kiderült, hogy pakisztáni a valuta. Legalább ezer fontot ér, ha történetesen Karachiban laksz, de ki fogja beváltani neki itt? Szegény ördög ott kószált a betonon, ahányszor csak repülő indult Karachiba, de sohasem talált megbízható vevőt. Wordsworth azt mesélte, hogy a végén egészen elkeseredett. – Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi folyik Heathrow-n. – Drága Henrym – mondta Augusta néném –, ha még fiatalember lennél, azt tanácsolnám, szegődj el szállítónak. Egy szállító élete csupa kaland, és több esélye van, hogy vagyonra tesz szert, mint egy bankfiók-igazgatónak. Szebb pályát nem is tudok elképzelni egy törekvő fiatalembernek, legfeljebb csak az illegális gyémántbányászást. Azt viszont Sierra Leonéban lehet gyakorolni a legjobban, ahonnan Wordsworth származik. Ott az őrök kevésbé ravaszak, és nem is olyan kegyetlenek, mint Dél-Afrikában. – Néha meglepsz, Augusta néném – mondtam, de ez a kijelentés már csaknem elvesztette igazságértékét. – A bőröndömből még sohasem loptak, holott sosem zártam. – Valószínűleg ez óvott meg tőle. Ki törődik egy lezáratlan bőrönddel? Wordsworth ismert egy rakodót, akinek mindenfajta bőröndhöz kulcsa volt. Nincs sok változat: csak egyszer mondott csődöt, egy orosz bőröndnél. A hangosbeszélő a mi repülőnket jelentette: készülődjünk a 14-es kapuhoz, azonnali beszállásra szólítottak fel. – Ahhoz képest, hogy nem szereted a repülőtereket, elég sokat tudsz Heathrow-ról – jegyeztem meg. – Mindig érdekelt az emberi természet – jelentette ki Augusta néném. – Kivált a képzelettel megáldott fajta. Két további tonicos gint rendelt tüstént, mihelyt beszálltunk a gépbe. – Máris tíz shillinget írhatunk az első osztályú jegy javára – mondta. – Egyik barátom egy hosszú repülésen végigkalkulálta az utat Tahitiig – azokban az időkben több mint hatvannégy órát tartott –, és ő csaknem húsz fontot írhatott jóvá, igaz, elszánt ivó volt. Ismét az volt a benyomásom, hogy egy amerikai folyóiratot lapozgatok, és egy átmenetileg szem elől vesztett közlemény folytatását keresem. – Még mindig nem értem pontosan az utánfutót meg a bőröndöt – kérdezősködtem. – Miért volt olyan fontos, hogy eltűnjön az utánfutó? – Az a benyomásom – tűnődött el a néném –, hogy téged valóban meglep némiképp egy-egy hétköznapi törvénytelenség. Majd az én koromban engedékenyebb leszel. Néhány éve még Párizst tekintették a nemzetközi bűnözés központjának, ahogy valaha Buenos Airest, de Madame de Gaulle mindent elrontott. Róma, Milánó, Velence és Nápoly egy évtizeddel túlélte ezt, de aztán már csak két város maradt: Macao és Havanna. Macaót aztán megtisztította a kínai kereskedelmi minisztérium, Havannát pedig Fidel Castro. Jelenleg Heathrow a nyugati világ Havannája. Nem fog sokáig tartani, persze, de annyit el kell ismerni, hogy mostanság a londoni légikikötő rendelkezik azzal a csillogással, ami Angliát jelöli az első helyre. Kaphatok egy kis vodkát a kaviárhoz? – kérdezte a légikisasszonytól, aki a tálcákat hozta. – Jobban szeretem, mint a pezsgőt. – De Augusta néni, még nem szóltál az utánfutóról.

– Az nagyon egyszerű – magyarázta el végül a néném. – Ha a csomagokat közvetlenül a géphez irányítják, akkor az utánfutót még a főépület előtt lekapcsolják. Ennél a pontnál mindig forgalmi akadály képződik, az utasok nem is veszik észre. De ha a busz a BEA vagy az Air France bejáratához érkezik, és az utánfutó még mindig rajta van, ez annyit jelent, hogy a csomagokat vámvizsgálatra készítik elő. Én, személy szerint, mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetem az ismeretlen kezek iránt, melyek már annyiféle idegen poggyászban turkáltak, hogy aztán ezekkel a nem túlzottan tiszta kezekkel még az enyémbe is belenyúljanak. – Mi történt volna akkor? – Akkor visszakövetelem a csomagomat, és kijelentem, hogy még sincs rájuk szükségem az utazásnál, s az a szándékom, hogy a ruhatárban hagyom őket. Vagy lemondom az utazást, és másnap újra próbálkozom. – Végzett a füstölt lazaccal, és rászabadult a kaviárra. – Dovernél nincs ilyen megnyugtató rendszer, különben hajóval mentem volna. – Augusta néni, mit pakoltál a bőröndjeidbe? – Csak az egyik veszélyes egy kicsit – nyugtatott meg –, a piros. Mindig pirosat használok erre a célra. Piros, az tilos – tette hozzá mosolyogva. – De mit rejtettél el a pirosban? – Valami csekélységet – mondta Augusta néni –, olyasmit, ami segíteni fog az utazásunkban. Nem bírom ezeket a képtelen valutakorlátozásokat. Korlátozás felnőtt embereknek? Gyerekkoromban egy shillinget kaptam hetente zsebpénzre. Ha összehasonlítod a font mai értékével, az csaknem több volt, mint amennyit nekünk egyévi utazásra engedélyeznek. Nem etted meg a pástétomodat? – Valahogy nem ízlik – mondtam. – Majd én megeszem. Pincér, hozzon még egy pohár pezsgőt és egy újabb vodkát. – Mindjárt leszállunk, asszonyom. – Egy okkal több, hogy igyekezzen, fiatalember. – Becsatolta a szíját. – Örülök, hogy Wordsworth otthagyta Heathrow-t, már mielőtt megismertem. Ott az elzüllés veszélye fenyegette. Ó, nem, nem a tolvajlásokra gondolok. Egy kis becsületes tolvajlás nem árt senkinek, kivált ha aranyról van szó. Az aranynak kell a szabad forgalom. A spanyol birodalom is gyorsabban lehanyatlott volna, ha Sir Francis Drake nem hozza forgalomba a spanyol arany bizonyos mennyiségét. De voltak ott más dolgok is. Már említettem Havannát, és nem szabad azt gondolnod, hogy prűd vagyok. Én magam pártolom a hivatásos szexualitást. De biztosan olvastál már Superman[1] cselekedeteiről. Hát én biztos vagyok benne, hogy a puszta látványa is sokakat kigyógyított a frigiditásból. Köszönöm, pincér. – Felhajtotta a vodkáját. – Nem jártunk rosszul. Mondhatnám, csaknem behoztuk az árkülönbözetet az első és a turistaosztály között, ha hozzáteszed a piros bőröndöm kis túlsúlyát. Volt ott Havannában egy nyilvánosház, ahol három gyönyörű cica csodálatosan adta elő a Császár Koronáját. Ezek az intézmények számos házasságot mentenek meg az unalomtól. Aztán ott volt a Sanghaji Színház Havanna kínai negyedében, ahol egy meztelen revü szünetében disznó filmeket is vetítettek, egyetlen dollár belépőért, amibe be lehetett számítani az előcsarnokban felállított pornográf könyvüzlet böngészését is. Jártam ott egy bizonyos Mr. Fernandezzel, birkafarmja volt Camagüeyben. (Rómában találkoztam vele, amikor Mr. Visconti eltűnt egy időre; akkor hívott meg Kubába egyhónapos nyaralásra.) A mulató persze lerobbant, már jóval a forradalom előtt. Elmesélték, hogy a televízió

konkurenciája miatt tették ki azt a nagy filmvásznat. A filmeket mind tizenhat milliméterre vették fel, s amikor gyakorlatilag cinerama-méretre nagyították fel vetítés közben, a néző csak a legőszintébb hittel szuggerálhatta be magának, hogy egyáltalán meg tudja különböztetni az emberi test bármely részét is. A repülőgép meredeken szállt le Le Bourget-ra. – Teljesen ártatlan dolog volt – nyugtatott meg a néném –, és annyi embert foglalkoztatott. De ami manapság Heathrow körül folyik…  A pincér újabb adag vodkát hozott, a nagynéném tüstént felhajtotta. Jól bírta az italt – ezt már észrevettem –, de azért az alkohol hatása alatt ide-oda csapongott az elméje. – Heathrow-ról beszélgettünk – emlékeztettem őt, mert már felébresztette kíváncsiságomat. Nagynéném társaságában feltűnően tudatlannak éreztem magam hazám dolgaiban. – Heathrow köré számos nagy cég települt – mesélte a néném. – Elektronikus, tervező– és filmipar. A Glaxo-cég – legalábbis azt hinné az ember – érintetlen Heathrow befolyásától. De azért a hivatali órák után a technikusok magánösszejöveteleket rendeznek, ahová a repülőszemélyzetet mindig szívesen várják, feltéve, ha viszik a légikisasszonyokat is. Még a szállítókat se nézik ki. Wordsworthöt mindig meghívták, persze azzal a feltétellel, hogy lányt is hoz, és az összejövetelen hajlandó kicserélni egy másikért. Először csak pornográf filmeket vetítenek bátorításképpen. Wordsworth őszintén szerette a hozzá tartozó lányt, de át kellett adnia egy technikus feleségéért, aki ezúttal egy Ada nevű, jó ötvenes háziasszony volt. Úgy rémlik nekem, hogy a régi szakszerű bordélyházrendszer sokkal egészségesebb volt, mint ezek az extrém tévelygések. Mert az amatőr nem ismer határt. Az amatőr sohasem ura teljesen a mesterségének. Mert a hajdani nyilvánosházakban aztán volt fegyelem. A madám bizonyos értelemben hasonló szerepet töltött be, mint egy nagy múltú leánygimnázium igazgatónője. És a nyilvánosház, akárhogy vesszük, bizonyos iskola, nem utolsósorban az erkölcsök iskolája. Én számos egészen kiváló madámot ismertem, aki éppoly otthonosan mozgott volna egy leánygimnáziumban, sőt jó néhánynak rangot is adhatott volna. – Hogy a csudába ismerted meg őket? – kérdeztem őt, de a repülőgép máris Le Bourget leszállópályáján gurult, és a néném a csomagjával foglalatoskodott. – Jobbnak látom – mondta –, ha külön-külön jutunk át a vám– és útlevélvizsgálaton. A piros táskám elég nehéz, örülnék tehát, ha azt te vinnéd magaddal. Rendelj hordárt. A hordár segítségével taxit is könnyebb szerezni. A fellépéseddel éreztesd, hogy magas borravalót adsz, mielőtt még a vámhoz lépsz. A hordár és a finánc gyakran összejátszik. A kijáratnál találkozunk. Itt a piros bőrönd jegye. Kilencedik fejezet

·

  Nem láttam tisztán, mi értelme volt nagynéném kidolgozott elővigyázatosságának. A finánc részéről nyilvánvalóan csekély veszély fenyegetett, mert azzal a gondtalan udvariassággal intett tovább engem, melyet oly gyakran hiányolok Anglia dölyfös ifjaiban. Nagynéném a St. James and Albany szállóban foglalt szobát, egy régimódi kettős épületben, melynek egyik fele, az Albany, a Rue de Rivolira nyílott, a másik, a St. James, a Rue Saint-Honoréra. A két szálloda között egy közös kicsiny kert húzódott, és a St. James kertre néző szárnyán emléktáblát vettem észre, mely azt közölte

a látogatóval, hogy La Fayette itt írt alá valamilyen békeszerződést, vagy itt ünnepelte visszatértét a nemistudommelyik amerikai forradalomból. Szobáink, az Albanyban, a Tuilériák kertjére néztek, és a néném egész lakosztályt bérelt, ami elég feleslegesnek látszott, hiszen csupán egyetlen éjszakát töltöttünk itt, mielőtt az Orient expresszre szállunk. Amikor szóvá tettem ezt, élesen letorkolt: – Ez ma már a második alkalom, hogy a takarékosság szempontjait emlegeted. Még nyugdíjasan is kiütközik belőled a néhai bankigazgató. Értsd meg egyszer s mindenkorra, hogy engem nem érdekel a takarékosság. Hetvenöt éves múltam, tehát valószínűtlen, hogy több időm van, mint újabb huszonöt esztendő. A pénzem a sajátom, és nincs kedvem kuporgatni holmi örökös kedvéért. Eleget takarékoskodtam fiatalságomban, de az eléggé fájdalommentes volt, hiszen az ifjúság nem törődik a kényelemmel. Más gondja is van, mint a költekezés, s elég megnyugtatóan tud szerelmeskedni egy Coca-Cola mellett, azzal az itallal, amely az idősebbekben hányingert kelt. Ezzel szemben gyarló elképzelésük van az igazi gyönyörről: még a szerelmeskedést is elsietik, elkapkodják. A gyönyör, szerencsére, a középkorúaknál kezdődik: gyönyörködés a szerelemben, a borban, az ételben. Csak a költészet élvezete hanyatlik egy cseppet, de én mindig szívesebben vesztettem el érzékemet Wordsworth szonettjei iránt (a másik Wordsworthről beszélek, természetesen), ha ez együtt járt a bor élvezetének kiteljesedésével. A tapasztalat szerint a szerelmeskedés is kitartóbb és változatosabb gyönyöröket kínál negyvenötön felül. Aretino nem a fiatalkorúak szerzője. – Akkor hát számomra sem késő elkezdeni – mondtam tréfásan, azzal a szándékkal, hogy lezárjam a társalgásnak ezt a fejezetét, amelyet némiképp zavarba ejtőnek találtam. – Először szertelenségnek kell átadnod magad – tanított a néném. – A szegénység gyakran úgy csap ránk, mint az influenza, és érdemes a szertelenség néhány emlékét tartalékolni rossz időkre. Ez a lakosztály semmiképpen sem felesleges. Titokban szeretnék fogadni néhány látogatót, és nem hiszem, hogy hozzájárulnál, hogy a hálószobámban fogadjam őket. Az egyikük különben bankigazgató. Hölgy ügyfeleidet talán te sem a hálószobájukban kerested fel? – Természetesen nem. Még az ebédlőjükben sem. A bankban intéztem minden ügyemet. – Talán Southwoodban nem voltak olyan előkelő ügyfeleid. – Ebben nagyon tévedsz – tiltakoztam, és mesélni kezdtem neki a kiállhatatlan ellentengernagyról és barátomról, Sir Alfred Keene-ről. – Akkor nem voltak bizalmas ügyleteid. – Olyanok bizonnyal nem, melyeket nem tárgyalhattam volna meg az irodámban. – Abban a negyedben, persze, nem hallgattak le. A férfi, aki látogatóba jött nénémhez, nem fedte bennem a bankigazgató képzetét. Magas volt és elegáns, fekete pofaszakállal: nagyon könnyen illett volna rá egy bikaviador jelmeze. A nagynéném megkért rá, hogy hozzam be a piros bőröndjét, s aztán én magukra hagytam őket. De ahogy az ajtóból visszanéztem, láttam a már kinyitott bőröndöt, tömve volt tízfontos bankjegyekkel. Leültem a szobámban, és a Punch egyik számát lapozgattam, hogy lecsillapítsam magam. Megrendített a csempészett pénz látványa, hiszen a bőrönd egyszerű vulkánfíber táska volt, mely oly könnyen sérül, mint a karton. Annyi bizonyos, hogy tapasztalt, heathrow-i rakodómunkás aligha gondolhatott rá, hogy itt egy vagyon utazik, de nagy

könnyelműség volt az egész akciót a tapasztalt tolvajok észjárására építeni. És mi van, ha történetesen egy kezdővel kerülünk szembe? Nagynéném nyilvánvalóan sok esztendőt töltött külföldön, és ez a jellemét éppúgy befolyásolta, mint az erkölcseit. Igazából nem ítélhető meg egy közönséges angol mértékével, vigasztaltam magam, miközben a Punch-ot olvastam, mert az angol jellem teljességgel változtathatatlan. Igaz, a Punch egyszer már nyomorúságos korszakot is megért, amikor még Winston Churchillt is a gúny céltáblájává avatta, de a tulajdonosok és a hirdetők jóérzése biztonságosan visszahúzta a kitaposott ösvényekre. Még az admirális is újra besorakozott előfizetői közé, a régi szerkesztőt pedig, véleményem szerint teljes joggal, a televízióhoz száműzték, az pedig amúgy is a közönségesség szócsöve. Ha ezek a tízfontos bankjegyek, gondoltam, húszas csomagokban sorakoznak itt, akkor a bőrönd akár háromszáz, sőt hatszáz fontot is tartalmazhat, de még a negyvenes csomagok sem lennének túlságosan vastagok… Akkor eszembe jutott a bőrönd márkája. Tizenkétezer sem látszott lehetetlen ősszegnek. És ez az ötlet némiképp megnyugtatott. A nagybani csempészés inkább üzleti fogás, mintsem bűn. Megszólalt a telefon. A néném jelentkezett: – Mit tanácsolnál? Union Carbide-ot, Genescót, Deutsche Texacót, vagy inkább General Electricet? – Én ebben nem szeretnék tanácsot adni – feleltem. – Nem vagyok mérvadó. Ügyfeleim sohasem játszottak az amerikai tőzsdén. Túlságosan magas a dolláradó. – Franciaországban nincs dolláradó – intett le türelmetlenül Augusta néném. – A te ügyfeleid bámulatosán fantáziátlanok voltak. – Bontott a vonal. Csak nem várta volna el a tengernagytól, hogy ő is bankjegyet csempésszen? Nyugtalanul kisétáltam, és átvágtam a kicsiny kerten, ahol egy amerikai házaspár teázott (a St. Jamesből vagy az Albanyból). Egyikük egy kicsiny zacskót a zsinegénél fogva emelt ki a teából, akár egy megfulladt állatot. Ebből a leverő látványból éreztem meg, milyen messze kerültem Angliából, és egy hirtelen szívdobbanás ébresztett rá, hogy még Augusta néni társaságában is mennyire hiányzik most Southwood és a dáliáim. Felsétáltam a Place Vendôme-ig, aztán a Rue Daunou-n a Boulevard des Capucines-ig. Egy bár bejáratánál, a sarkon két nő szólított le, és aztán hirtelen észrevettem, hogy az üdvözlés boldog vigyorával egy férfi hajol felém, akit sértődötten ismertem fel. – Mister Pullen! – kiáltott fel. – Hála legyen annak a Magasságosnak! – Wordsworth! – Szenteltessék meg a neve. Kell a két kis csibe? – Csak sétálni indultam – mondtam. – Az ilyen nők magát átráznák – folytatta Wordsworth. – Rövidtáv. Bibizni kicsit, egy-két-há... és kirúgnak. Ha csibe kell, jöjjön Wordsworthszel. – De nekem nem kell, Wordsworth, én a nénémmel érkeztem ide. És azért jöttem el sétálni, mert neki üzleti elintéznivalói vannak. – Itt a néni? – Itt. – Hol lakás? Nem akartam megadni neki a címünket a néném engedélye nélkül. Szinte láttam magam előtt Wordsworthöt, amint beköltözik a szomszéd szobába. És elképzeltem, amint Wordsworth marihuánát szív a St. James and Albanyban... Nem ismertem a tárgyra vonatkozó francia törvényeket. – Barátainknál szálltunk meg – mondtam bizonytalanul.

– A férfinál? – kérdezte Wordsworth hirtelen. Valósággal hihetetlennek látszott, hogy bárki is féltékeny lehessen egy hetvenöt éves asszonyra. De hát féltékeny volt ez a Wordsworth, valóban, és most már én is más megvilágításban láttam a pofaszakállas bankárt. – Kedves Wordsworth – csitítgattam –, maga képzelődik. – Megengedtem magamnak egy kegyes hazugságot: – Egy idősebb házaspárnál szálltunk meg. – És minthogy egy utcasarkon nem éreztem a helyzethez illőnek nagynéném megtárgyalását, nekiindultam a boulevard-on, ám Wordsworth a nyomomban maradt. – Van kis KCD Wordsworthnek? – kérdezte. – Találok neked csinos csibét, professzorka. – Nekem nincs szükségem nőre, Wordsworth – ismételtem meg, és hogy lecsendesítsem, adtam neki egy tízfrankos bankjegyet. – Akkor inni valamit öreg Wordsworthszel. Tudsz príma beugrót közel. Belenyugodtam a meghívásba, s ő odavezetett valami bejárathoz, ami a Comédie des Capucines színházának rémlett. Lentről gramofon üvöltött, miközben alászálltunk a színház alatti pincébe. – Én csendesebb helyet képzeltem – mondtam. – Kicsit várni. Ez príma kricsmi. – Fülledt meleg volt a pincében. A pultnál egy csomó magányos ifjú hölgy üldögélt, s ahogy a zene felé fordultam, egy csaknem meztelen nőt láttam az asztalok között elhaladni, azoknál viszont egy csomó férfi üldögélt, kopott esőkabátok uniformisában: előttük érintetlen italok. – Wordsworth – mondtam haragosan –, ha maga ezt nevezi bibizésnek, én nem kérek belőle. – Ez itt nem bibi – felelte Wordsworth. – Bibizni kell elvinni őket hotelbe. – Elvinni? Kiket? – Csibéket. Kell egyik? A bárpulttól két lány indult el, közrefogtak, és leültek mellém. Úgy éreztem, foglyul ejtettek. Wordsworth, ahogy észrevettem, már megrendelte a négy whiskyt, amit nyilvánvalóan nem tud kiegyenlíteni abból a tíz frankból, amit én adtam neki. – Zach, chérie – szólalt meg az egyik lány –, mutasd be, kérlek, a barátodat. – Mr. Pullen, ez itt Rita. Édes kis csibe. Professzor. – Hol tanít a kisasszony? Wordsworth felnevetett. Észrevettem már, hogy bolondot csináltam magamból, és undorodva figyeltem Wordsworthöt, amint hosszú üzleti tárgyalásokba merült a lányokkal. – Wordsworth – szóltam rá –, mit csinál maga itt? – Kétszáz frankot akar. Én mondom, nem. Én magyarázom, nekünk van angol útlevelünk. – Mi köze ennek az angol útlevélhez? – Ezek tudni, hogy brit nép szegény, nincs guba bennük – és újra belemerült valami francia társalgásba, amit én nem tudtam követni, de amit ők, úgy látszik, nagyon jól értettek. – Milyen nyelven beszél, Wordsworth? – Franciául. – Nem értek belőle egy szót sem. – Jó tengerparti francia. Ez a lány jól ismeri Dakart. Mondom neki, én is

dolgoztam Conakryban egyszer. Azt mondják, százötven frank. – Köszönd meg nekik szépen, Wordsworth, de mondd meg nekik azt is, hogy nem érdekel az ügy. Vissza kell térnem a nagynénémhez. Az egyik lány felnevetett. Valószínűleg megértette a “nagynéni” szót. Bár én egy életen át nem látom be, miért mulatságosabb egy nagynénivel megbeszélt randevú, mintha az ember a nagybátyjával, az unokatestvérével vagy akár az anyjával találkozik. A lány megismételte: “tante”, és ezen mindketten nevettek. – Holnap? – kérdezte Wordsworth. – Akkor a nagynénémmel megyek Versailles-ba, este pedig már az Orient expresszel Isztambulba. – Isztambul! – kiáltott fel Wordsworth. – Mit keres ott? Kit akar látni? – Úgy gondolom, megnézzük a Kék Mecsetet, a Hagia Sophiát, az Aranyszarvat és a Topkapi Múzeumot. – Jó lesz vigyázni, Mr. Pullen. – Legyen szíves, szólítson a nevemen: Pulling. – De a haragomat igyekeztem tréfával csillapítani: – Maga se örülne, ha folytonosan Coleridge-nek szólítanám. – Coleridge? – Coleridge költő volt és Wordsworth barátja. – Sose láttam pasit. Még ha ő esküszik, akkor is hazugság. Most határozott voltam: – Csakugyan mennem kell, Wordsworth. Kérje a számlát, vagy itthagyom, és fizethet. – Itthagyni ez a jó whiskyt? – Megihatja, vagy megoszthatja ezekkel a hölgyekkel. – Kifizettem a számlát, rendkívül drágának találtam, de azt hiszem, hogy a műsorbelépőt is hozzáírták. Merthogy egy meztelen fekete lány táncolt itt, fehér tollboában. Eltűnődtem azon, miből élhet ez a sok férfi. Egész rendkívüli hatást tett rám, hogy akadnak emberek, akik a bankok nyitvatartásának idején ilyesmivel szórakoznak. Wordsworth szólalt meg: – Adjon háromszáz frankot ezeknek a hölgyeknek egy házi műsorért. – Úgy látszik, megy fel az ár. – Majd én próbálok alkudni kétszázra. Csak bízza öreg Wordsworthre. Oké? Nem lett volna értelme Wordsworth erkölcsi érzékére hatni. Ezért azt mondtam: – Minthogy magának is angol útlevele van, jól tudhatja, hogy egy angol utazó csupán tizenöt fontot vihet ki készpénzben az országából, kétszáz frank pedig kimerítené ezt a teljes összeget. Ez végre olyan érv volt, melyet Wordsworth is felfogott. Termetének óriás magasságából részvéttel és együttérzéssel tekintett le rám. – Kormányzat oka mindennek – mondta. – Áldozatot is kell hozni. A honvédelem és a társadalombiztosítás költsége igen magas. – Utazási csekk – próbálkozott gyorsan Wordsworth. – Azt csak bankban lehet beváltani, vagy hivatalos pénzváltónál vagy nyilvántartott hitelintézetben. Különben is szükségem lesz rá Isztambulban. – Néninek van sok. – Rá is vonatkozik a valutakorlátozás – mondtam. Éreztem ennek a végső érvnek a gyengeségét, mert Wordsworthnek nem kellett sokáig élnie a nénémnél, hogy gyorsan

rájöjjön, hogyan kerülte meg ő a tiltásokat és korlátokat. Témát változtattam tehát, és rátámadtam: – Az meg hogy jutott eszébe, Wordsworth, hogy cannabist kevert az urnába az anyám poraihoz, és úgy bocsátott útra? A figyelme elkalandozott, talán épp a valutakorlátozáson merengett. – Nincsenek kannibálok – felelte – Angliának. Nincsenek kannibálok sem Sierra Leonénak. – Én a hamvakról beszélek. – Kannibálok Libériában, de nem Sierra Leonéban. – Ki beszél kannibálokról? – Leopárd Társaság Sierra Leonénak. Azok leölnek rengeteg ember, de csonkítás sincs. – A por, Wordsworth, a por! Kábítóport kevert az édesanyám haló poraihoz. – Végre sikerült némi nyugtalanságot okoznom neki. – Menjünk gyorsan – mondta. – Mutatok sokkal klasszabb hely Rue de Douai. A nyomában voltam a lépcsőn. – Nem volt joga, hogy ilyet tegyen, Wordsworth. A rendőrség elvitte az urnát. – És visszaadták? – kérdezte. – Csak az urnát. A hamvak elválaszthatatlanul összekeveredtek a porral. – Öreg Wordsworth nem akarni rosszat – mondta, és megállt a járdán. – Rohadt rendőrség. Örömmel fedeztem fel egy taxiállomást a közelben. Attól féltem, hogy talán a nyomomba szegődik, és felderíti Augusta néni hollétét. – Mendeföld – mondta – ételt is temetnek mamához. Maga temet port. Ugyanaz. – Az én anyám még csak nem is dohányzott. – Papával temetik legszebb baltát. – Vele miért nem ennivalót? – Vadászni baltával. Leöli csibét bokorban. Beszálltam a taxiba, és elhajtottam. A hátsó ablakon visszatekintve láttam Wordsworthöt, tanácstalanul állt a járda szélén, mintha egy folyóparton várna a révészre. Tétován emelte fel a kezét, mint aki nem ismerte ki az érzelmeimet, hogy én most barátsággal vagy haraggal hagytam el, amikor a forgalom sodra elválasztott. Bárcsak adtam volna neki nagyobb KCD-t, gondoltam magamban. Mert hiszen nem akart rosszat. Még a termete is elárulta kétbalkezes ártatlanságát. Tizedik fejezet

·

  Amikor Augusta nénémhez benyitottam, a hatalmas és kopott szalon közepén ült, körötte zöld bársonyszékek és márvány álkandallók. Még ahhoz sem vett fáradságot, hogy elrakja a bőröndöt, nyitva és üresen hevert a padlón. Augusta néni szemében könnyek nyoma látszott. Meggyújtottam a poros csillár halvány fényeit, mire a néném bizonytalanul rám mosolygott. – Csak nem történt valami baj, Augusta néni? – kérdeztem. S az jutott eszembe, hogy a pofaszakállas férfi akár kirabolhatta, s már bántam, hogy egyedül hagytam ennyi készpénzzel. – Semmi, Henry – válaszolt meglepően kedves és bizonytalan hangon. – Végül is egy svájci zárt letét mellett döntöttem. Milyen szellemtelen ötletekre kényszerítenek rá a

szabályok és korlátozások. – Ebben a pillanatban már egy hetvenöt éves idős hölgy modorában szólt, ahogy elvártam tőle. – Izgatott vagy. – Csak az emlékeimtől – mondta Augusta néném. – Ez a szálloda sok emlékemet őrzi, s nagyon régieket. Te akkor még csak kisfiúcska lehettél…  Hirtelen őszinte rokonszenv ébredt bennem a néném iránt. A gyengeség e csöppnyi jele szükséges tán ahhoz, hogy felébressze vonzalmainkat, és nekem eszembe jutott Miss Keene megrebbenő keze a kézimunkája felett, amikor az ismeretlen Dél-Afrikáról beszélt: abban a pillanatban voltam legközelebb ahhoz, hogy megkérjem a kezét. – Milyen emlékek, Augusta néni? – Egy szerelemé, Henry. Boldog volt, ameddig tartott. – Meséld el! Megindultság vett rajtam erőt, mint gyakran a színházban is, az öregkori emlékezések hallatára. A szállodai szoba kopott luxusa a Haymarket színház díszletére emlékeztetett. S emlékezetembe idézte Doris Keene fotográfiáját a Romance-ból, s még valakiét – de ki lehetett az? – a Mérföldkövek-ből. S minthogy alig volt személyes emlékem, melyre visszapillanthatnék, annál melegebben becsültem az érzést másokban. Augusta néni letörölte a könnyeit. – Untatnálak, Henry. Egy fél üveg pezsgő, melyből minden buborék elszállt, egy öreg pohárszékben... – A hervatag mondat csakugyan méltó volt egy bulvárszínház szerzőjének tollára. A közelébe húztam egy széket, és kicsiny kezét a magaméba fogtam: zsíros tapintása volt, de ismét megindított egy kicsiny, barna temetőárok, melyet elfelejtett lepúderezni. – Meséld el – kérleltem. Mindketten hallgatásba merültünk, más-más dolgokra gondolva, én úgy éreztem, mintha a színpadon lennénk, és A második Mrs. Tanqueray* felújításában szerepelnék. A néném nagyon zavaros életet élt – ez bizonyos –, de mélyen szeretett a maga idejében a St. James and Albany hotelben; s ki tudja, milyen mentségeket tartogat a múltja szegény Wordsworthszel folytatott kalandjához? Ennek a hotelnek a szalonja emlékeztetett engem arra a másik, londoni Albanyra, ahol Tanqueray kapitány élt. – Drága Augusta néni – vigasztaltam, és átöleltem a vállát. – Néha az segít rajtunk, ha más embernek mesélhetünk. Én tudom, hogy én egy másik nemzedékhez tartozom, talán egy sokkal konvencionálisabb nemzedékhez…  – Meglehetősen dicstelen történet – mondta a néném, s olyan szemérmetes arckifejezéssel sütötte le a szemét, amilyet még nem láttam tőle. Egyszerre csak ott térdeltem mellette, kényelmetlenül, egyik térdem az üres bőröndben, és fogtam a kezét: – Bízzál bennem – mondtam. – A humorérzékedben nem tudok teljesen megbízni, Henry. Nem hiszem, hogy ugyanazokat a dolgokat találjuk mulatságosnak. – Én egy szomorú történetre számítottam – válaszoltam elég élesen, és kikászálódtam a bőröndből. – De hát csakugyan szomorú történet a maga módján – nyugtatott meg a néném –, de egyszersmind nagyon mulatságos is. – El kellett engednem a kezét, s most ide-oda forgatta, mint vevő a kesztyűt. – Holnap feltétlenül manikűröztetnem kell – mondta. Egy kissé zavart hangulatának gyors változása. Foglyul ejtettek az érzelmesség csapdájában, s ez igazán nem illett hozzám. Ezért így szóltam: – Az imént

Wordsworthszel találkoztam –, s azt reméltem, hogy zavarba hozom. – Micsoda, itt? – kiáltott fel a néném. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nem a hotelben. Az utcán. – Hol lakik? – Nem kérdeztem. De nem is adtam meg a címedet. Honnan tudhattam volna, hogy ennyire szeretnéd újra látni? – Szigorú ember vagy, Henry. – Nem szigorú, Augusta néni. Erkölcsös. – Nem tudom, családod melyik ágától örökölted az erkölcsödet. Apád lusta ember volt, de sohasem volt erkölcsös. – És az anyám? – kérdeztem, azt remélve, hogy csapdába csalom. – Ha erkölcsös lett volna, te most nem lennél itt. – Odalépett az ablakhoz, és átnézett a Rue de Rivolin a Tuilériák kertjébe. – Mennyi nörsz és mennyi gyerekkocsi! – mondta, és felsóhajtott. A kemény délutáni fényben most öregnek és sebezhetőnek látszott. – Sose akartál gyereket, Augusta néni? – A legtöbbször elég kellemetlenül jött volna – mondta. – Curran aligha lett volna megbízható apa, s amikor megismertem Mr. Viscontit, nekem már későre járt. Nem túlzottan későre persze, de egy gyerek a hajnali időkhöz illik, és Mr. Visconti már túl volt az első holdfogyatkozáson. Belőlem pedig mindenképpen rossz anya lett volna. Isten tudja, hová cipeltem volna magam után a gyerekemet. Aztán képzeld el, ha történetesen egy abszolút tiszteletreméltó... – Mint például én – vetettem közbe. – Rólad még nem mondtam le egészen – mondta a néném. – Megnyugtatóan kedves voltál a szegény Wordsworth-szel. És abban igazad volt, hogy nem adtad meg a címemet. Nem illett volna közénk a St. James and Albanyba. Milyen kár, hogy a rabszolgaság ideje elmúlt, mert akkor úgy tüntethetném fel a dolgot, mintha hasznossági szempontokat szolgálna a fiú. Ellakhatott volna a kerten túl, a St. Jamesben. – Egy emlékező mosoly vonult át az arcán. – Most csakugyan el kell mesélnem neked Monsieur Dambreuse-t. Nagyon szerettem, s ha nem volt közös gyermekünk, az kizárólag annak köszönhető, hogy késői szerelem volt. Pedig nem voltam elővigyázatos egy csöppet sem. – Ő jutott eszedbe, amikor én beléptem? – Igen. Az volt az életem legboldogabb hat hónapja, a közösen eltöltött hónapok, és mind itt pergett le az Albanyban. Először egy hétfő este találkoztam vele a Fouquet előtt. Egy kávéra hívott meg, és csütörtökre már letelepedhettünk itt: egy igazi pár, akik bizalmas viszonyban vannak a portással és a szobaasszonnyal. Az a tény, hogy nős ember volt, cseppet sem zavart, mert én cseppet sem vagyok féltékeny asszony, és különben is nekem jutott belőle a nagyobb karéj, vagy legalábbis így képzeltem akkor. Bevallotta ugyanis, hogy vidéken van egy háza, valahol Toulouse környékén, ahol a felesége él hat gyermekével, boldogan, elfoglaltan, s nagyon csekély figyelemre tartva számot. Vasárnap reggelenként a petit déjeuner után hagyott ott engem, és hétfőn este tért vissza, lefekvés idejére. S talán hűsége zálogául, hétfőn éjszakánként mindig nagyon szerelmes természetű volt, olyannyira, hogy a hét közepe már viszonylag csendben telt el. S ez nagyon illett az én vérmérsékletemhez is, mert én mindig többre becsültem egy alkalmi orgiát a napi rutinnál. Őszintén szerettem Monsieur Dambreuse-t, talán nem azzal a gyengédséggel, amelyet Curran iránt éreztem, de talán gondtalanabbul, mint amit Mr.

Visconti oldalán tapasztalhattam. A legmélyebb szerelem nem mindig a leggondtalanabb. Ó, mennyit nevettünk együtt, Monsieur Dambreuse meg én! Később aztán rájöttem, hogy neki jó oka volt a nevetésre. – Jártál már valaha Koffiefonteinben? – kérdeztem. (Miért bukkant fel bennem ebben a pillanatban Miss Keene emléke?)  – Soha – válaszolta a néném. – Miért? Hol van az? – Nagyon-nagyon messze – válaszoltam. – A legszörnyűbb dolog, amit aztán felfedeztem – folytatta a néném –, hogy Monsieur Dambreuse sohasem utazott messzire. Még csak nem is Toulouse-ig. Valójában tősgyökeres párizsi volt. Az igazság később kiderült: csakugyan volt felesége és négy gyermeke (az egyik már a postánál szolgált), de nem messzebb, mint a Rue de Miromesnil, tízpercnyi sétára innen, ha az ember a St. James szálloda hátsó kijáratán a Rue Saint-Honoréra lép ki. S aztán volt kívülem még egy barátnője, akit első emeleti lakosztályban tartott a St. Jamesben, s ez pontosan mása volt az enyémnek, mert a monsieur nagyon igazságos ember volt. A hét végét felesége és családja körében a Rue de Miromesnilen töltötte, míg a kedd, szerda, csütörtök és péntek délutánt, amikor azt hittem, dolgozni jár, itt a kerten túl, a St. Jamesben a másiknál, akit Louise Dupontnak hívtak. El kell ismernem, szép teljesítmény egy férfitól, aki túl járt az ötvenen, s aki egészségügyi állapotára való hivatkozással vonult vissza a nyolcórás munkától – addig egy kohászati üzem igazgatója volt. – Idősebb volt, mint én most? – jegyeztem meg, mielőtt tudtam volna, hogy mit kérdezek. – Természetesen idősebb. A másik nőnek pontosan ugyanazt mesélte be, mint nekem. A másik is tudott a toulouse-i feleségéről, de arról fogalma sem volt, hogy akad még egy barátnő, jóformán ugyanabban a szállodában. Mert az úriember nagy képzelőerővel rendelkezett, és csakis korosodó hölgyeket szeretett. Azok voltak a boldog idők, mert néhanapján még az apádra is emlékeztetett: nála is a közöny korszakait az energia hirtelen kirobbanásai tarkították. Amikor aztán minden kiderült, bevallotta nekem, hogy bennem mindig az éjszakái asszonyát látja. Olyan nagyszerűen illik hozzám – magyarázta – az erős megvilágítás villanyfénynél. Az a másik nő, az csak a délutánra való volt, bár nem lehetett fiatalabb nálam, legfeljebb egy-két évvel. Nagyon kéjsóvár férfi volt, és mindig is azt gondoltam, semmiképp sem való egy kohászati nagyüzembe. – Hogyan derült ki a dolog? – Túl sokat épített a szerencséjére. Hat hónapig simán ment minden. Amikor vásárolni indultam, mindig a Rue de Rivoli felé mentem ki. Vásárlás után pedig mindig a W. H. Smith könyvüzletben teáztam. Louise délutánja ebben az időpontban, mint tudjuk, éppen foglalt volt. Ő csak reggel járhatott vásárolni, amikor viszont engem kötött le Monsieur Dambreuse, mert hiszen ő sosem kelt fel tizenegy előtt, és Louise viszont a Rue Saint-Honoré felőli kapun hagyta el a szállodát. Akkor egy szép napon az ördög kezdett incselkedni a monsieur-vel. Hét vége volt, ő a feleségével és két kisebb gyermekével a Louvre-ba látogatott el, hogy megnézzék a Poussinokat. Utána a családja is teára vágyott: a felesége a Ritzet javasolta.,,Az túlságosan zajos – beszélte le a férje –, olyan, mint a kávénénik papagájkalitkája. Én ismerek egy csendes kis kertet, ahová nem jár senki...” A baj csak ott kezdődött, hogy azon a délutánon ketten is megjelentünk ott: én és Louise. Még sohasem teáztam a Saint James és az Albany közötti kertben, és Louise se,

soha. De valami ösztönzés – bár katolikus vagyok, némelykor mégis hiszek a “felsőbbrendű erőben” – mindkettőnket ugyanabba a kertbe irányított azon a délután. Nem volt rajtunk kívül más, s tudod, milyen ismerkedők a francia asszonyok. Egy udvarias fejbiccentés, aztán “Bonjour, Madame”, egy kis átbeszélgetés az asztalok között a szép, enyhe időről, és néhány perc múlva már együtt ültünk, cukrot és szendvicseket kínálva egymásnak, s annál boldogabban, mert végre egy kis asszonyi pletyka jutott osztályrészünkül, hathónapi szállodafogság után, egyetlen férfival. Bemutatkoztunk egymásnak, és mindketten mesélni kezdtünk úgynevezett férjünkről. Kezdetben még csak különös véletlennek rémlett, hogy mind a kettő ugyanannál a kohászati vállalatnál dolgozik. Amit én különösen szeretettel őrzök Monsieur Dambreuse emlékében: az igazmondás, mert mindig szeretett igazat mondani, ha az célszerűnek látszott – és csakugyan sokkal őszintébb volt, mint a legtöbb férfi, aki gyakran hiúságból is hazudik. “Kíváncsi vagyok, hogy ismerik-e egymást” – mondta ki éppen Louise, amikor Monsieur Dambreuse besétált a kertbe, a nyomában élemedett, kövér felesége és két túlfejlett gyermek, akik közül a leány kancsalított egy kicsit, és szénanátha kínozta. Louise felkiáltott: “Achille!”, és most, hogy eszembe idézem az arckifejezését, amikor hátrafordul, és meglát minket együtt teázni, még ma sem fojthatok el egy kis mosolyt. – Nagynéném megtörölte a szemét. – És egy kis könnyet sem – tette hozzá. – Mert ez az idill vége volt. Egy férfi sohasem bocsátja meg, ha rajtakapják. Én némi felháborodással közbevetettem: – A megbocsátás nyilván rajtad állt. – Ugyan, kedvesem, én készséggel folytattam volna ott, ahol abbahagytuk. Louise is beleegyezett, hogy osztozzunk rajta, és nem hiszem, hogy Madame Dambreuse felismerte volna a való helyzetet valaha is. Mert csakugyan Achille-nak hívták, és minket úgy mutatott be a feleségének, mint a kohászati nagyüzem két társigazgatójának asszonyait. De Monsieur Dambreuse sosem nyerte vissza az önbecsülését. Amikor például úgy hét közepén behúzta a nyakát, tudta rólam, hogy én ismerem az okát, és ez zavarba hozta. Mert nem volt erkölcstelen férfi. A kis titkait szerette. S most meztelennek érezte magát, szegény ember, s nevetség tárgyának. – Csak nem mondod komolyan, Augusta néni – kiáltottam fel –, hogy elviselted volna ezt az embert azok után, hogy ennyi hónapig félrevezetett, és te leleplezted? Augusta néni felállt, és elindult felém: ökölbe szorította két apró kezét. Azt hittem, tüstént megüt. – Te fiatalság szamara! – mondta, mintha csak valami iskolás gyerek volnék. – Monsieur Dambreuse férfi volt, s bárcsak neked is megadatott volna, hogy olyan felnőtt lehess, amilyen ő! Hirtelen elmosolyodott, majd vigasztalóan tette arcomra a kezét: – Sajnálom, Henry, nem a te hibád. Téged Angelica nevelt. Néha az a furcsa érzés kísért, hogy én vagyok az egyetlen, aki örömet lel az életben. Ezért is sírdogáltam egy kicsit, amikor bejöttél. Mondtam is Monsieur Dambreuse-nek: “Achille, én szeretem mindazt, amit együtt csinálunk, éppúgy, mint azelőtt. Nem zavar, ha tudom, hová szaladgálsz délutánonként. Nem változott semmi!” De számára sok minden megváltozott, mert nem volt titka többé. Örömét ő a titokban lelte, és elhagyott mindkettőnket, hogy új titkot teremtsen valahol. Nem szerelmet; csak titkot. A legszomorúbb dolog, amit valaha mondott nekem, hogy egész Párizsban nincs még egy St. James and Albany. Azt tanácsoltam: “Miért nem bérelsz szobát a Ritzben, különböző emeleteken?” Mire azt válaszolta: “A liftesfiú megtudná, s akkor már nem igazi a titok.”

  Csodálkozva és némi zavarral hallgattam őt. Ez volt az első alkalom, hogy megsejtettem a veszélyeket, amelyek rám leselkednek. Úgy éreztem magam, mint akit egy képtelen kóbor lovag nyomába kötöttek, mint Sancho Panzát Don Quijote sarkához, egy olyan ügyben, amelyet a néném nem lovagi tornának, hanem életörömnek nevezett. – Miért utazol Isztambulba, Augusta néném? – kérdeztem. – Idővel minden kiderül – felelte. Furcsa ötlet ütött szöget a fejembe: – Csak nem Monsieur Dambreuse-t keresed? – Nem, nem, Henry. Achille már valószínűleg meghalt, akárcsak Curran. És mindenképpen kilencvenen túl járna mostanság. Aztán itt van Mr. Visconti, szegény, ostoba Mr. Visconti. Nemsokára bejön az utcámba, nyolcvanöt lesz végül is, s ez olyan kor, amikor csakugyan szüksége van a nők társaságára. Elterjedt róla a hír, hogy a háború után visszatért Velencébe, és egy gondolással verekedett össze egy asszonyért: úgy fulladt be a Canale Grandéba. De ezt én igazából sosem hittem el. Nem az a férfi volt, aki megverekszik egy asszonyért, sok görbe dolgot csinált, de olyan ügyesen, hogy mindig ő élte túl. Milyen hosszú életem volt már nekem... akárcsak Jo bácsidé. Most ismét rátört a mélabú, s nekem, először életemben, eszembe jutott, hogy még egy visszavonult férfi életét sem töltheti ki teljesen a dáliákkal való foglalatosság. – Örülök, hogy megtaláltalak, Augusta néném – tört ki belőlem hirtelen. Ő egy alpári kifejezéssel válaszolt, ami nem illett hozzá: – Buzog még az öreglány – mondta olyan tűnődő, gondtalan és fiatalos mosollyal, hogy már egy cseppet sem csodálkoztam Wordsworth féltékenységén. Tizenegyedik fejezet

·

  Az Orient expressz néhány perccel éjfél után futott ki a Gare de Lyonról. Néném meg én kimerítő napot töltöttünk el: Versailles-ban kezdtük, melyet néném különösképpen most először látogatott meg (és meglehetősen közönségesnek találta a palotát.) – Sose jutottam el vidékre – mesélte nekem – Monsieur Dambreuse idejében, korábban pedig, amikor még Párizsban éltem, az elfoglaltságom nem engedte. Nagyon kíváncsi lettem nagynéném élettörténetére, és szerettem volna különböző korszakait bizonyos időrendbe szedni. – “Korábban”, ez a színpadra lépésed előttre vagy későbbre esik? – kérdeztem. Egy teraszon álltunk, mely a tóra nézett, s én közben azon tűnődtem, mennyivel elegánsabb, de egyszersmind otthonosabb fészek Hampton Court ennél a Versailles-nél. De hát VIII. Henrik igazibb fészekrakó volt, mint XIV. Lajos: egy angol férfi könnyebben éli bele magát a házasemberi tisztességbe, mint Madame de Montespan fényűző szeretője. Eszembe jutott a régi kuplé: “Én vagyok Henrik, a nyolcadik.”  Mert elvettem a szomszéd szép özvegyet,  Aki látott már eddig hét Henriket,  És most én vagyok Henrik, a nyolcadik. Bezzeg a Napkirályról senki se tudna kuplét írni. – A színpadra lépés, ezt kérdezted? – szólt rám a néném egy kicsit szórakozottan. Mintha nehezen szedte volna össze az emlékeit, s most sokkal jobban szembeszökött magas életkora, mint valaha. – Ó, már emlékszem – mondta. – A vándortársulatra céloztál. Az már párizsi tartózkodásom utánra esett, mert hiszen Párizsban fedezett fel Mr. Visconti.

– Mr. Visconti színházigazgató volt? – Nem, de nagy műkedvelője annak, amit te eltökélten színháznak nevezel. A Rue de Provence-on találkoztunk egy délután, és ő azt állította, hogy kiváló tehetség vagyok. Rábeszélt, hagyjam ott a társulatot, amelyikkel dolgoztam. Együtt utaztunk el Milánóba, ahol igazi pályafutásom elkezdődött. Szerencsém volt, mert ha Franciaországban maradok, sohasem lehetek Jo nagybátyád segítségére, és Jo, minthogy összeveszett apáddal, vagyona nagy részét rám hagyta. Szegény, drága ember, még most is magam előtt látom, ahogy kúszik, kúszik a folyosón, a mellékhelyiség felé. De menjünk most vissza Párizsba, és nézzük meg a Grévin Múzeumot. Szükségem van egy kis vidámságra. – A panoptikum, szent igaz, mindig felvidította. Eszembe jutott, amit Brightonban mesélt, hogy számára a világhírt az jelentené, ha kiállítanák Madame Tussaud-nál viaszból, természetesen a saját ruhájába öltöztetve, és én őszintén hiszem, hogy inkább vállalná, hogy a Borzalmak Kamrájában kapna helyet, semhogy egyáltalában ne formázzák meg. Bizarr ötlet, mert nagynénémben igazán nem volt bűnözési hajlam, ha néhány cselekedete átlépte is a törvény kereteit. Azt hiszem, a közmondás: “Szemesnek áll a világ”, házi tízparancsolatához tartozott. Én szívesebben mentem volna a Louvre-ba, hogy megnézzem a Milói Vénuszt és a Szárnyas Nikét, de nagynéném ezt elutasította. – Az a sok meztelen nő hiányzó végtagokkal – mondta. – Beteges dolog. Ismertem egyszer egy lányt, akit pont így csonkítottak meg a Gare du Nord és Calais között. Ahol én dolgoztam, ott találkozott egy férfival, aki különben női alsóneművel ügynökölt – vagy legalábbis ezt állította magáról, de annyi bizonyos, hogy mindig volt vele egy aktatáska, csupa finom melltartóval, melyekből aztán egyet-kettőt, rábeszélésre, felpróbált a lány is. Különösen az tetszett a lánynak, amelyiknek két fekete vasmarok formája volt. A férfi különben rávette arra is, hogy Angliába szökjön vele, a lány felbontotta a szerződését a mi patrone-unkkal, és lelépett. Mondhatnám, cause célébre lett belőle. Az újságok a “vasúti rém”-nek keresztelték el a fickót, akit aztán lefejeztek, miután meggyónt, felvette az utolsó kenetet, s már csaknem szent hírébe keveredett. A védőügyvédje azzal érvelt, hogy a szüzesség eltorzult tisztelete élt benne jezsuita neveltetése nyomán, ezért akart leszámolni mindazokkal a lányokkal, akik olyan feslett életet éltek, mint szegény Anne-Marie Callot. A melltartókat pedig afféle tesztnek használta. Halálra ítélte magát, aki rosszul választott, akár azok a szegény emberek A velencei kalmár-ban. Nem volt közönséges bűnöző, annyi szent, és egy fiatalasszonynak, aki a Rue du Bac egyik kápolnájában misét mondatott érte, megjelent a Szűzanya, és azt mondta neki: “A görbe utak végül kiegyenesednek.” Ezt pedig a bűnöző üdvözülésének bejelentéseként értelmezte a fiatalasszony. Másfelől azonban akadt egy népszerű dominikánus prédikátor, aki ugyanezt a jezsuita nevelés kritikájaként értelmezte. Tény, hogy valóságos kultusz kerekedett az úgynevezett “jólelkű gyilkos” alakja körül. Elmehetsz és ha akarod, megnézheted a Vénuszodat, én megyek a panoptikumba. A mi igazgatónknak kellett azonosítani a holttestet, mesélte is, hogy csak egy csonk maradt belőle: azóta nem bírom ezeket a régi szobrokat sem. Este csöndes vacsorára ültünk le a Maximban, a kisebbik teremben, ahol Augusta néni meggyőződése szerint elkerülhetjük a turistákat. Akadt azonban egy, akitől nem sikerült megmenekülnünk: ez a nő férfiöltönyt és nyakkendőt viselt, és férfihangon beszélt. Lehengerelte a társnőjét, egy apró, egérszínű szőke, bizonytalan korú hölgyet, és ráadásul lehengerelte az egész termet. Mint annyi külföldre utazó angol, semmibe vette a

körülötte ülő idegeneket, s olyan hangosan beszélt, mintha egyedül volna a társnőjével. Ráadásul volt a hangjának valamely hasbeszélő jellege is; amikor először felfigyeltem rá, magam is azt hittem, hogy abból az idősebb úriemberből jön, aki a szemben levő asztalnál ült, gomblyukában a Becsületrend rozettájával, és akit feltehetően arra tanítottak, hogy minden falatka húst harminckétszer rágjon meg. – “A négylábú állatok, kedvesem, mindig az asztalokra emlékeztetnek engem. A négy láb sokkal biztonságosabb és praktikusabb, mint két láb. Négy lábon állva is lehet aludni.” Aki csak értett angolul, mind odanézett. A férfi meglepett cuppanással zárta össze száját, amikor észrevette, hogy a figyelem középpontjába került. “Még vacsorát is könnyű felszolgálni egy férfi hátán, ha elég széles a válla” – folytatta a hang, mire az egérszínű asszony felvihogott, és azt mondta: “Ó, Edit!” –, és ezzel leleplezte a beszélőt. A nő különben aligha tudhatott róla, mit csinál – öntudatlan hasbeszélő volt, akit hite szerint tudatlan idegenek vesznek körül, s aki elengedte magát, talán a szokatlan bor hatására is. Mély, kulturált professzorhang volt. Jól el tudtam képzelni, ahogy egyik régi egyetemünkön az angol irodalomról ad elő, s most először kalandozott el a figyelmem Augusta nénémről. “Darwin egyszer írt egy verset a növények szerelméről. Milyen szép verset lehetne írni az asztalok szerelméről. Kicsit furcsa talán, de gondold csak el az asztalok fészkét; milyen tüneményesen, milyen szorosan simulhatnak össze, drágám.”  – Miért téged bámul mindenki? – kérdezte Augusta néni. Zavarba ejtő pillanat volt. Annál is inkább, mert az asszony hirtelen elhallgatott, és belemerült carré d'agneau-jának elfogyasztásába. A baj abból származhatott, hogy nekem öntudatlan szokásom: ajkaimat mozgatom, de gondolkozom, így hát asztalszomszédaimat leszámítva, mindenki azt hihette, hogy én vagyok a kétértelmű mondat szerzője. – Fogalmam sincs, Augusta néni – feleltem. – Valami nagyon különös dolgot csinálhattál, Henry. – Csak gondolkodtam. Ó, hogy szeretném legyőzni ezt a rossz szokást! Akkor ragadhatott rám, amikor pénztáros voltam, és némán számoltam a bankjegyek kötegeit. Egyszer aztán csúnya csávába is kerültem miatta, egy bizonyos Mrs. Blennerhassettel, aki töksüket volt, és csak az ajkakról olvasott. Gyönyörű asszony volt, a southwoodi polgármester felesége. Az igazgatói irodámban keresett fel, valamilyen befektetés ügyében, s miközben én az iratait lapozgattam, gondolataim szomorú sóvárgással akaratlanul is elidőztek a szépségén. Gondolataiban az ember szabadabb, mint beszédében, és amikor felnéztem, láttam, hogy ügyfelem elpirult. Gyorsan befejezte a tárgyalást, és otthagyott. Később legnagyobb meglepetésemre újra felkeresett. Néhány apró változtatást eszközölt azon a döntésen, melyet közösen hoztunk a hadikölcsönről, majd azt mondta: – Komolyan gondolta, amit nekem mondott? – Én meg azt hittem, hogy a Nemzeti Takarék-kötvényre vonatkozó tanácsaimra célzott. – Természetesen – feleltem –, ez az őszinte véleményem. – Nagyon köszönöm – mondta. – Nehogy azt higgye, hogy megbántott. Egyetlen asszony sem sértődik meg, ha ilyen költőien beszélnek róla, de Mr. Pulling, be kell vallanom, én őszintén szeretem a férjemet. – Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy süketségében nem tudta megkülönböztetni a kimondott szavak és a kimondatlan gondolatok közötti ajakmozgás különbségét. Ezek után is mindig kedves volt hozzám, de igazgatói irodámban nem keresett fel többé. Éjszaka, a Gare de Lyonon felkísértem nagynénémet a hálókocsijába, és reggel

nyolcra megrendeltem a kalauztól a petit déjeuner-jét. Én pedig a peronon vártam a Londonból a Gare du Nord-on keresztül érkező vonatra, öt percet késett, de az Orient expressz köteles megvárni. Ahogy a vonat lassan begördült és gőzzel árasztotta el a peront, Wordsworthöt pillantottam meg, felénk loholt a füstben. Egy szempillantás alatt felismert, és rám kiáltott: – Hé, fella'! – A kifejezést a háború alatt tanulhatta, amikor a Közép-Keletre induló amerikai hajókonvojok a freetowni kikötőben vesztegeltek. Rosszkedvűen indultam feléje. – Mit keres maga itt? – kérdeztem. Sosem szerettem a váratlan dolgokat, legyen az esemény vagy találkozás, de a nagynéném társaságában hozzá kellett szoknom. – Mr. Pullen, Mr. Pullen! – kiáltotta Wordsworth. – Maga becsületes ember, Mr. Pullen. – Odajött hozzám, és megragadta a kezemet. – Én mindig voltam magának barátja, Mr. Pullen. – Úgy beszélt velem, mintha évek óta ismerne, és én már régen lekötelezettje volnék. – Nem ver át, Mr. Pullen? – És a szeme vadul nézte a vonat fülkéit. – Hol van a csibe? – A nagynéném – feleltem –, ha ezzel őrá célzott, mélyen alszik a hálófülkéjében. – Akkor dupla szaltó, és mondja neki, Wordsworth van itt. – Nincs szándékomban felébreszteni. Egy idős hölgyről van szó, aki előtt hosszú út áll. Ha pénzre van szüksége, fogadja el ezt. – És átnyújtottam neki egy ötvenfrankos bankjegyet. – Nem kell KCD – mondta Wordsworth, és egyik kezével még hangsúlyt is adott a mondatának, míg a másikkal eltette a bankót. – Nekem én kis csibém kell. Sértett, hogy ezt a kifejezést a nagynénémre alkalmazza, ezért hátat fordítottam, hogy a meredek lépcsőkön felszálljak a kocsiba, de ő a karomra tette a kezét, és visszahúzott a peronra. Nagyon erős férfi volt. – Te bibizni én kis csibémmel! – vádolt meg engem. – Ne legyen trágár, Wordsworth. Ő a nagynéném. Anyám nővére. – Nem átversz? – Nem verem át – feleltem, bár gyűlöltem ezt a kifejezést. – S ha nem lenne a néném, akkor se: nem akarja megérteni, hogy egy nagyon idős hölgyről van szó? – Bibizéshez nem öreg – mondta Wordsworth. – Megmondom neki, jöjjön ide vissza Párizsba. Wordsworth vár rá sok-sok időt. Nagyon kedvesen beszélsz vele. Megmondsz, hogy még mindig ő az én kicsi csibém. Wordsworth nem alszik jól, ha ő elmegy. A kalauz már a vonatra tessékelt fel mindenkit, mert indulásra készen álltunk, és Wordsworth kénytelen volt elengedni. A lépcső tetején álltam, ahogy a vonat lassú döcögéssel megindult kifelé a Gare de Lyonról, de Wordsworth a peronon szaladt mellette, s átgázolt a gőzfelhőn is. Sírni kezdett, és az egész jelenet arra emlékeztetett engem, ahogy egy öngyilkos ruhástul belegázol a felcsapó habokba. Hirtelen, ahogy a fülkémmel szomszédos ablakba nézett fel, énekelni kezdett: Aludj jól, kis csibém,  A pillantásod várom,  Mielőtt eltakar az álom... A vonat sebessége felgyorsult, s egy utolsó döccenéssel és rángással elhagyta Wordsworthöt. Én beléptem a folyosóra, a nagynéném hálófülkéjéhez, mely a 72-es számot viselte. Megvetett ágy fogadott, rajta egy furcsa, miniszoknyás lány ült, míg a néném

kihajolt az ablakon, integetett és csókot dobált. Zavartan néztünk egymásra a lánnyal, megszólalni sem mertünk, nehogy megzavarjuk a búcsúzás szertartását. Nagyon fiatal volt, talán tizennyolc éves, de roppant gondosan kikészített, krétafehér arccal, sötéten árnyékolt szemmel, hosszú gesztenyebarna haja a vállára omlott. A szemhéja fölött és alatt a szempilláinak vonalát ceruzavonásokkal hosszabbította meg, úgyhogy az igazi pillái olyan térhatást kaptak, mint valami sztereofotón. Blúzáról fölül két gomb hiányzott, mintha duzzadó melleinek feszülése pattintotta volna le onnan, s a szeme mint egy pekingi pincsié meredt előre – de szép volt. Az én generációm szexi tekintetnek keresztelte el ezt a nézést, bár okozhatta rövidlátás vagy rossz emésztés is. A mosolya, amikor ráébredt, hogy nem vagyok idegen, aki betört nagynéném fülkéjébe, furcsán félénk volt kihívó külsejéhez képest. Úgy hatott, mintha valaki más készítette volna ki a hatás kedvéért. Akár egy fához kötözött gyerek, akivel a tigrist csalogatják elő a dzsungelból. A néném behúzta a fejét, az arcán korom és könny mázolódott el. – Édes ember – mondta. – Muszáj volt elbúcsúznom tőle. Az én koromban már sose lehet tudni. Korholón csak annyit mondtam: – Azt hittem, ez a fejezet lezárult… – Majd a lány kedvéért hozzátettem: Augusta néném. – Sosem lehet tudni – felelte a néném. – Ez a 71-es – fűzte tovább, a lányra célozva. – A 71-es? – A szomszéd fülkéből. Mi a neve, kedves? – Tooley – felelte a lány. Ami lehetett becenév is, családi név is, nem lehetett eldönteni. – Tooley is Isztambulba utazik. Ugye, drágám? – En passant – mondta a lány amerikai kiejtéssel. – Tulajdonképpen Katmanduba megy – mesélte a néném. – Az mintha Nepálban volna. – Szerintem is – mondta a lány. – Valahol arra. – Arról beszélgettünk – magyarázta nekem a néném –, hogy... mi is a neve, drágám? – Tooley – mondta a lány. – Tooley úti elemózsiát is hozott magával. Henry, hitted volna, hogy az Orient expresszen nincs étkezőkocsi? Változnak az idők. Nincs étkezőkocsi, csak a török határtól. Kétnapi koplalásnak nézünk elébe. – Nálam van egy csomó tejcsokoládé – mondta a lány –, meg egy pár szelet sonka is. – Szomjazni fogunk! – mondta Augusta néni. – És hoztam egy tucat Colát is, de már elég meleg lesz. – Ha eszembe jut az a party, amin egyszer ezen a vonaton vettem részt – mesélte Augusta néni –, Mr. Visconti és Abdul generális társaságában! Kaviár és pezsgő. Jószerivel az étkezőkocsiban utaztunk végig. Egyik étkezés a másikba ért, az éjszaka a nappalba. – Szívesen megosztom magukkal a Colát – mondta Tooley. – Meg a tejcsokoládét. A sonkát is, de abból keveset hoztam. – A kalauz ígért nekünk kávét és néhány croissan-t reggelire – mondtam. – Addig alszom, amíg tudok – mondta a néném –, és a milánói állomáson lesz

időnk bekapni valamit. Marióval – tette hozzá. – Ki az a Mario? – kérdeztem. – Megállunk Lausanne-ban, Mürrenben és St. Moritzban is – tette hozzá a jól tájékozott leány. – Svájc csak akkor kibírható, ha hó borítja – jelentette ki a néném –, mint ahogy vannak emberek, akik csak takaró alatt elviselhetők. Most pedig lefekszem. Ti ketten, fiatalok, már elég öregek vagytok ahhoz, hogy kettesben maradjatok. Tooley kérdőn nézett rám, mintha én amolyan ragadozó típus lennék. – Ó, én is aludni megyek! – mondta. – Imádok aludni. – Ránézett hüvelyknyi széles óraszíjon viselt hatalmas karórájára, melyen csak négy bíborvörös szám volt. – Még nincs egy óra – tette hozzá kétségbeesetten. – Okosabb, ha altatót veszek be. – Jól fog aludni – tette hozzá a néném olyan hangon, amivel nem lehetett vitatkozni. Tizenkettedik fejezet  Éppen kigördültünk Lausanne-ból, amikor felébredtem. Két magas, szürke lakóház között megpillanthattam a tavat is, és aztán volt itt egy ízléses csokoládéreklám, és egy másik, amely órákat hirdetett. A kalauz ébresztett fel, kávét és brióst hozott, holott én croissant-t rendeltem. – Felébredt már a hetvenkettes hölgy? – kérdeztem. – Azt kérte, hogy Milánó előtt ne zavarjam – felelte a kalauz. – Igaz, hogy nincs étkezőkocsi? – Igaz, uram. – De magától holnap is kapunk reggelit. – Nem, uram. Én Milánóban leszállok a vonatról. Másik kalauz jön. – Olasz? – Jugoszláv, uram. – Beszél angolul vagy franciául? – Nem valószínű. – Kétségbeejtően külföldön éreztem magam. Megittam a kávémat, s aztán a folyosóról figyeltem a kecsesen elsuhanó apró svájci városokat: az Edward-korabeli barokkban épült montreux-i kaszinót, mely akár egy puritán király otthona lehetne, mögötte, a hajnali köd zátonya felett sápadt hegyek emelkedtek, mint egy aláexponált negatívon. Aigle, Bex, Visp… Csaknem minden állomáson megálltunk, de ritkán szállt fel vagy le bárki is. A külföldi utasok, akárcsak a nagynéném, nem érdeklődtek egy hó nélküli Svájc iránt, de engem mégis komolyan elfogott a kísértés, hogy most szökjem meg Augusta nénitől. Ötven fontom volt utazási csekkben. Törökország pedig egyáltalán nem érdekelt. Elém villantak a folyókig lehúzódó mezők, a hegyekre épült ódon kastélyok, s köröttük a szőlőtőkék, aztán a bicikliző lányok, minden olyan tisztának, rendezettnek és biztosnak látszott, mint az én életem volt anyám temetése előtt. Eszembe jutott a kertem, hiányoztak a dáliáim, és Mürren után egy apró állomáson, ahol a postás kerékpárjáról kézbesítette a leveleket, mályvaszín és vörös virágok ágya húzódott. És komolyan arra gondoltam már, hogy leszállok, ha ebben a pillanatban a Tooley nevű kislány meg nem érinti a karomat. Csakugyan olyan nagy bűn a békés élet szeretete, hogy Augusta nénémnek erőszakkal kellett ebből engem kitépnie? – Jól aludt? – kérdezte Tooley. – Ó, igen. És maga?

– Le sem hunytam a szememet. – És pincsiszemével úgy nézett fel rám, mintha valamit elkívánt volna a tányéromról. Kínáltam neki az egyik brióst, de visszautasította. – Nagyon köszönöm. Teleettem magam csokival. – Miért nem aludt? – Kicsit ideges voltam. Még pénztáros koromból emlékeztem az ilyen rémült arcokra, ahogy a higiénikus védőüvegen keresztül pislognak, ahol kiírás figyelmezteti őket, hogy a kényelmetlenül alacsonyra szabott lyukon keresztül beszéljenek. Tooleytól már csaknem megkérdeztem, hogy nem lépte-e túl a csekkjeivel a hitelét. – Segíthetek valamit? – Szívesen beszélgetnék – mondta ő. Mit tehettem: behívtam a fülkémbe. Az ágyamat pamlaggá alakították át, amíg a folyosón álldogáltam, így hát leülhettünk egymás mellé. Cigarettával kínáltam. Közönséges Senior Service volt, de a lány úgy forgatta, mint valami különlegességet, amilyet még sose látott. – Angol? – kérdezte. – Az. – Mit jelent az, hogy Senior Service? – A tengerészetet. – Nem sértem meg, ugye, ha a sajátomat szívom? A táskájából előhúzott egy bádogdobozt, rajta az eukaliptusz– és mentolcukorkák védjegye, és egy márka nélküli cigarettát kotort elő, melyet mintha házilag sodortak volna. Némi töprengés után engem is megkínált eggyel, és úgy éreztem, modortalanság volna visszautasítanom. Nagyon apró cigaretta volt, kicsit törődöttnek látszott. Furcsán fűízű volt, de nem kellemetlen. – Sosem szívtam amerikai cigarettát – magyaráztam. – Ezeket egy barátomtól kaptam, Párizsban. – Franciát se szívtam. – Nagyon klassz pali volt. Nem cikis. – Micsoda? – A párizsi pasas. Elmeséltem neki a bajomat is. – Mi a baja? – Összevesztem a fiúmmal, csak ennyi. Ő harmadosztályon akart Isztambulba utazni, mondtam, hülyeség, harmadosztályon úgysem alhatunk együtt. Dohányom pedig van. Nem igaz? “A rohadt zsebpénzed – mondta a fiúm. – Add el mindenedet, vagy ajándékozd a szegényeknek.” Ez nyilván valami idézet, nem? De én elmagyaráztam neki, hogy: “Apám úgyis újra ad, tehát nem használ.” “Honnan tudja meg?” – nevetett a fiúm. “Mindent tud, mert nagyon magasan van, úgy értem, a CIA-ben.” “Akkor kitörölheted a seggedet azzal a pénzzel.” Ez, ugye, egy angol kifejezés? Mert a fiúm angol. A Trafalgar téren ültünk, ott találkoztunk. – Galambokat etettek? – kérdeztem. Felbugyborékolt a nevetése, és fojtogatni kezdte a füst. – Milyen ironikus! Szeretem az ironikus férfiakat. Az én apukám is ironikus. Maga, ha jól meggondolom, egy kicsit hasonlít rá. És az irónia nagyon értékes irodalmi képesség, éppúgy, mint a szenvedély, ugye? – Engem nem szabad irodalomból vizsgáztatni, Miss Tooley – mondtam. –

Nagyon járatlan vagyok benne. – Ne szólítson Miss Tooleynak, a barátaim csak Tooleynak hívnak. St. Moritznál egy csapat iskolás lány vonult végig a peronon, csinos lányok voltak, egyikük sem viselt miniszoknyát, egyikük se volt kifestve, és csinos apró iskolatáskát lóbáltak. – Hogy lehet egy ilyen gyönyörű ország ilyen unalmas? – gondolkozott Tooley hangosan. – Miért unalmas? – Itt senki sincs feldobva – magyarázta. – És sose lesznek feldobva. Nem akar még egy cigarettát? – Köszönöm. Túl gyenge nekem, bár nagyon jóízű, és nem kaparja a torkot. – Tetszik nekem, ahogy beszél. Nem ciki. Ilyen éber ritkán voltam reggeli órákban, mint most, és Tooley társaságában valami izgatóan újat fedeztem fel. Örültem, hogy a nagynéném alszik, s hogy jobban összemelegedhetek a lánnyal. A pártfogó szerepében éreztem magam. Elfogadtam volna egy leánygyermeket, bár Miss Keene-t sosem tudtam volna anyának elképzelni. Anya nem lehet az, aki maga is pártfogásra szorul. – A maga párizsi barátja – mondtam – nagyon jól értett a cigarettákhoz. – Mesés pali – mondta a lány. – Irtó esze van. – Francia? – Ó, nem, a legsötétebb Afrikából jött. – Néger? – Mi sose nevezzük annak – szólt rám feddőn. – Színesek vagy feketék, ahogy ők jobban szeretik. Hirtelen gyanú költözött belém: – Csak nem Wordsworthnek hívják? – Mi csak úgy hívtuk: Zach. – Ő az. Magát kísérte ki az állomásra? – Persze, ki mást? Nem számítottam rá, de ott volt a bejáratnál, hogy elbúcsúzzon. Befizettem egy peronjegyre is, de valamitől megijedt. Az istennek nem volt hajlandó beljebb jönni. – Ismeri a nénémet is – jegyeztem meg. De azt már nem mertem elmesélni Tooleynak, hogy az ő jegyét a férfi egészen másra használta fel. – Hát ezt a vakvéletlent! Olyan, mint egy Thomas Hardy-regény. – Maga sokat tud az irodalomról. – Angol irodalmat tanulok – mondta. – Apám azt akarta, hogy szociológiát tanuljak, mert szerinte nekem a Békehadtestben lenne a helyem, de az elveink nemigen egyeztek meg ebben sem. – Mi az apja? – Már mondtam: egy csuda titkos foglalkozása van a CIA-ben. – Az nagyon érdekes lehet – mondtam. – Rengeteget utazik. Csak egyszer láttam, mióta az anyám elvált tőle, múlt ősszel. Apámnak mindig azt magyarázom, hogy ő horizontálisan látja a világot, vagyis felületesen, én viszont vertikálisan szeretném látni. – Mélységében – vágtam rá, és nagyon büszke voltam, hogy kezdem érteni a gondolkodását. – Ezek segítenek – mondta, és meglengette a cigarettáját. – Máris feldobott egy

kicsit. Mert maga olyan csodálatosan beszél. Úgy érzem, mintha magával egy angolirodalom-órán találkoztam volna. Mint regényhőssel. Mi Dickenset mélyen elemeztük. – Vertikálisan – vágtam rá, és ezen együtt nevettünk. – Mi a neve? – Henry. – Ezen megint nevetett, és én vele nevettem, bár nem tudtam, miért. – Miért nem keresztelték inkább Harrynak? – kérdezte. – A Harry becenév. Egy embert nem lehet Harrynak keresztelni. Mert Szent Harry nem létezett. – Nincs benne a naptárban? – Azt hiszem, nincs. – Pedig én ismertem egyszer egy mesebeli palit, akinek Knockout Joe volt a keresztneve. – De attól tartok, nem hivatalosan. – Maga római katolikus? – Nem, de a nagynéném az. Bár ebben sem vagyok biztos. – Egyszer én is majdnem római katolikus lettem. A Kennedyek miatt. De amikor kettőt is lelőttek belőlük... Egy kicsit babonás vagyok. Macbeth, az katolikus volt? – Ezen még sosem gondolkoztam… azt hiszem… bevallom… fogalmam sincs. – És már úgy rémlett, hogy az ő szókincsével beszélek. – Jobb lenne bezárni az ajtót, és kinyitni az ablakot – mondta. – Milyen országban vagyunk most? – Azt hiszem, az olasz határhoz közeledünk. – Akkor gyorsan nyissa ki az ablakot. – A kérését nem értem fel ésszel, de engedelmeskedtem. Én már elnyomtam a cigarettámat, ő is gyorsan kidobta a cigarettavéget, és a hamut is kiszórta a vágányok mellé. Ekkor hirtelen eszembe jutott Wordsworth. – Mit szívtunk mi most? – kérdeztem. – Port, persze. Miért? – Tudja, hogy ezért börtönbe csukhatnak? Nem ismerem ugyan a svájci vagy az olasz törvényeket... de... – Engem nem csuknak be, én kiskorú vagyok. – És engem? – Ártatlannak vallja magát – mondta, és nevetni kezdett; még akkor is nevetett, amikor az olasz rendőrség betoppant a fülkébe. – Útlevélvizsgálat – szóltak ránk, de még csak ki sem nyitották az útleveleket; az ablak nyitva volt, és a huzat levitte az egyik határőr sapkáját, és én erősen reménykedtem, hogy a kábítószer szaga eloszlik a folyosón. A határőrök nyomában megjelentek a vámőrök is, akik éppily tapintatosak voltak, bár az egyikük nagyon fintorította az orrát. Néhány pillanattal később már biztos távolban voltak, a peronon. A felirat Domodossolát hirdette. – Olaszországban vagyunk – jegyeztem meg. – Akkor gyújtson rá még egyre. – Én nem élek ilyesmivel, Tooley. Fogalmam se volt... Az istenért, szabaduljon meg tőlük, még éjszaka előtt. Jugoszlávia kommunista ország, és nem fognak habozni, hogy egy kiskorút börtönbe zárjanak.

– Én úgy tanultam, hogy a jugoszlávok a jó kommunisták. Hiszen hadianyagot is eladunk nekik, nem igaz? – De kábítószert soha – mondtam. – Már megint ironikus, pedig szerettem volna magának elmesélni a nagy bajomat, de hogyan kezdjek hozzá, ha maga ironizál? – Az irónia értékes irodalmi tulajdonság, épp az imént mondta. – De maga nem egy regény – intett le Tooley, és sírni kezdett, ahogy az ablak előtt már Olaszország suhant el. A kábítószer csiklandozta ki a nevetést, és azt hiszem, az csalta elő a könnyeket is. Enyhe boldogtalanság fogott el, ahogy figyeltem a lányt. Én is szédültem. Becsuktam az ablakot, és az üvegen keresztül egy csupa sárga és okker hegyi falut láttam, mintha önmagától nőtt volna ki az esőből és a földből, és a vágány mentén egy gyárat és egy vörös farmépületet, aztán az autósztrádát és egy reklámot, amely Perugina-kekszet hirdetett, és egy füstmentes világ megannyi csillogó huzalát és drótját. – Hát mi az a nagy baj, Tooley? – kérdeztem. – Elfelejtettem bevenni az antibébit, és hat hete nem jött meg. Már csaknem bevallottam a mamájának. Tegnap éjszaka... – A nagynéném – javítottam ki őt. – Miért nem mesélte el neki? Én nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz. – De ezt jobb egy férfinak elmesélni – magyarázta Tooley. – Tudja, én valahogy félek a nőktől. Sose tudok velük úgy összemelegedni, mint a férfiakkal. A baj csak az, hogy a férfiak olyan tudatlanok manapság. Régen a nők nem tudták, mit csináljanak, ma a férfiak nem tudják. Julian azt mondja, hogy az én hibám volt, ő bízott bennem. – Julian a fiúja? – kérdeztem. – Irtó dühös volt, mert elfelejtettem az antibébit. Autóstoppal akart lehozni Isztambulba. Azt mondta, attól megjön. – Az előbb még azt mesélte, harmadosztályon akart jönni. – Akkor még nem vallottam be neki. Aztán összeismerkedett egy pasassal, aki teherautóval indult le Bécsig. Akkor beadta nekem az ultimátumot. A Place St. Michelen találkoztunk, egy kávéházban, és akkor kijelentette: “Most utazunk, vagy soha.” Mire én: “Nem.” Mire ő: “Akkor mehetsz a túróba magad.”  – Hol van most Julian? – Valahol az úton Isztambul felé. – És hogyan talál rá? – Csak tudnak róla a Gülhanéban. – Az mi? – Ott van a Kék Mecset mellett. Ott mindenki tudja, hol van a másik, a Gülhanéban. – A könnyek nyomát gondosan eltüntette az arcáról, aztán a négy számjegyű hatalmas órájára pillantott: – Mindjárt ebédidő. Éhes vagyok, mint a farkas. Remélem, nem két személyt kell táplálnom. Akar egy kis csokit? – Én Milánóig kibírom – feleltem. – Még egy cigit? – Köszönöm, nem. – Én rágyújtok. Hátha attól megjön. – Újra mosolyogni kezdett. – Furcsa dolgok jutnak eszembe, mert most már azt képzelem, mindentől megjöhet. Párizsban konyakot és gyömbérsört ittam, mert a suliban azt mesélték, hogy a gyömbérsörtől megjön. Aztán elmentem a szaunába. Hülyeség, mikor nem kéne semmi más, csak egy küret.

Wordsworth megígérte, hogy szerez egy orvost, de azt mondta, hogy néhány napra szüksége van, és utána különben is feküdnöm kellene, akkor aztán hiába rohanok a Gülhanéba, Julian addigra odábbáll. Ugyan hová, kérdezem magától? Találkoztam egy fiúval Párizsban, aki azt mesélte, hogy Katmanduból mindnyájunkat kiutasítanak, és most Vientianéban van a gyülekező. Persze az amerikaiaknak nem, mert azokat ott besorozzák. Az ember néha azt hihette, ha őt hallgatta, hogy az egész világ úton van. Tooley tovább mesélt: – Lefeküdtem egy fiúval Párizsban, miután Julian elhagyott, mert azt hittem, hogy az felkavarja egy kicsit a dolgokat. Mert azt mondják, hogy amikor az ember elélvez, akkor tüstént megjön, de nekem nem sikerült elélveznem. Nyilván azért, mert Julianért szorongtam, egyébként nem szoktak problémáim lenni. – Szerintem magának azonnal haza kell utaznia, és elmondania a szüleinek. – Egyes szám – javított ki. – Anyámra nem számíthatok, apámról pedig nem tudom pontosan, hol tartózkodik. Rengeteget utazik. Titkos megbízatások. Könnyen lehet, hogy Vientianéban van; azt mondják, nyüzsög ott a CIA. – Nincs egy hely, amit az otthonának nevezhetne? – kérdeztem. – Juliannel mindig otthon éreztem magam, de aztán pipa lett rám, hogy elfelejtettem az antibébit. Hirtelen haragú, nagyon. “Ha vigyáznom kell – ordítozott velem –, akkor lelohad a spontaneitásom, nem érted?!” Juliannek az az elmélete, hogy a nők minden férfit ki akarnak herélni, s ennek egyik módja, hogy lelohasztják a spontaneitását. – És maga otthon érezte magát vele? – Mindenről tudtunk beszélni – mondta boldog és emlékező mosollyal, amint megint hatni kezdett rá a szer. – Művészetről és szexről és James Joyce-ról és a pszichológiáról. – Nem volna szabad ilyesmit szívnia! – tiltakoztam. – Port? Miért? A por nem ártalmas. Az LSD, az más. Julian megpróbált rávenni, de én nemet mondtam, mert nem akarom megcsonkítani a kromoszómáimat. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egyetlen szavát sem értem, de ugyanakkor bevallom, megerőltetés nélkül hosszú ideig elhallgattam volna. Volt ebben a lányban valami nemes édesség, ami engem Miss Keene-re emlékeztetett. Képtelen összehasonlítás volt, persze, de hát úgy látszik, már én is fel voltam dobva, ahogy ő mondaná. Tizenharmadik fejezet

·

  Amikor egy vonat nagyvárosba gördül be, az engem mindig egy nyitány záróakkordjaira emlékeztet. Hosszú utunk természeti és városi motívumai itt újra felhangzanak: egy gyárat hirtelen mező vált fel, az autóút szeletét egy bekötőút, a gáztartályokat modern templom, aztán a házak egymás sarkára lépnek, a Fiat-kocsik hirdetése közelebb zsúfolódik egymáshoz, s a kalauz, aki a reggelit hozza, buzgón siet a folyosón, hogy felébresszen valamely fontos utast: az utolsó termőföldek is elfogytak, s végül már csak házak, házak, aztán: Milánó – villantják föl a táblák. Azt mondtam Tooleynak: – Megérkeztünk. Ebédelni kellene. Az utolsó lehetőség a tisztességes étkezésre…  – Az édesanyja... – kezdte Tooley. – Augusta néném. Már itt is van.

A folyosón a kalauz lépkedett előtte (tudnom kellett volna, hogy ő a fontos utas), és máris a mi fülkénk ajtajában állt, az orrát húzogatta. – Hát ti mit műveltek itt? – kérdezte. – Füstöltünk és beszélgettünk – feleltem. – Milyen rendkívül vidám vagy, Henry. Alig ismerek rád. – Újra szippantott a levegőből. – Az ember azt hinné, hogy szegény Wordsworth is velünk utazik. – Hát ez isteni! – kiáltott fel Tooley. – Hogy maga ismeri Wordsworthöt. – II y a un monsieur, qui vous demande, madame – szakította félbe a kalauz, és a néném mögött, egy guruló újságosstand és egy guruló italkocsi mögött nagyon magas, sovány férfit vettem észre: ápolt, szép fehér haja volt, és esernyőjével hadonászott. – Ez Mario – közölte a néném, és még csak meg sem fordult. – Írtam neki, hogy szükségünk lesz ebédre. Már biztosan megrendelte. Jöjjön, kedvesem, gyere, Henry, nem vesztegethetjük az időt. – S előttünk szállt le a lépcsőn, egyenest az ősz hajú férfi karjába hullott, aki egy pillanatra acélos erővel tartotta a levegőben. – Madre mia, madre mia – mondta kifulladtan, és elejtette az esernyőjét, oly óvatosan tette le a peronra a hölgyet, mintha összetörhetné. Ami Augusta nénémmel kapcsolatban elég nevetséges elképzelésnek hatott. – Miért szólít anyjának téged? – suttogtam. Talán a kábítószer hatása volt, de bennem rendkívüli viszolygás ébredt a férfi iránt, aki most Tooley kezét csókolgatta. – Csecsemő kora óta ismerem – magyarázta Augusta néni. – Ez Mr. Visconti fia. A maga színpadias módján nagyon jóképű férfi volt, korosodó színész benyomását keltette. És azt meg éppenséggel nem szerettem, hogy műsorának fogásaival próbálta elkápráztatni Tooleyt. Először nagynénémet köszöntötte színpadias érzelmi kitörésével, és most Tooleyt vezette az orrunk előtt a peronon az étteremhez, rúdjánál szorongatta az esernyőjét, nyelét pedig püspöki botként tartotta fel. Fehér hajú feje úgy hajlott Tooley fölé, mintha egy hipnotizáló püspök nevelné tisztaságra megtért hívét. – És mi a foglalkozása, Augusta néni?! Színész? – Verses drámákat ír. – Megél abból? – Mr. Visconti egy kis pénzt hagyott rá még a háború előtt. Szerencsére svájci frankban. De az a gyanúm, hogy nőktől is elfogad pénzt. – Ami az ő korában meglehetősen undorító – jegyeztem meg. – Megnevetteti a nőket, ez a tehetsége. Nézd, Tooley is hogy nevet már. Az apja is pontosan ilyen volt. Ez a legjobb módja a nők megnyerésének, Henry. Mert a nők bölcsebbek, mint a férfiak. A nők arra is gondolnak, hogy a két szerelmeskedés között is el kell tölteni valahogy az időt. Az én fiatal koromban nagyon kevés nő dohányzott. Vigyázz, a kocsi! Éreztem, hogy az agyamban ravaszul dolgozik a marihuana. – Mariónak akkor kellett születnie, amikor te jóba voltál Mr. Viscontival. Az anyját ismerted? – Csak futólag. – Bizonyára nagyon szép asszony volt. – Nem vagyok elfogulatlan bíró. Én gyűlöltem azt az asszonyt, ő is gyűlölt engem. Mario viszont mindig úgy gondolt rám, mint igazi anyjára. Mert az igazit Mr. Visconti csak szőke tehénnek nevezte. Német nő volt! Mario Visconti mindnyájunknak saltimbocca romanát rendelt, és hozzá egy üveg frascatit. A néném olaszul kezdett vele beszélni. – Meg kell bocsátanod – mondta a

néném –, de Mario nem beszél angolul, és annyi, annyi éve nem láttuk egymást. – Maga beszél olaszul? – kérdeztem Tooleyt. – Egy szót se. – Ahhoz képest egész jól eltársalogtak. – Mert a férfi nagyon kifejező volt. – És mit fejezett ki? – Hogy tetszem neki. Mit jelent olaszul coure? Bosszúsan néztem Mario Viscontira, és egyszerre csak észrevettem, hogy sír. Rengeteget beszélt, s magyarázatul még a kezét is használta, sőt egyszer felkapta az esernyőjét, és a feje fölé tartotta. Egy-egy mondat között, a rövid szünetekben pedig jókora adagokban gyömöszölte a szájába a saltimbocca romanát, csinos arca ráhajolt a tányérra, úgyhogy a villának nagyon rövid utat kellett megtennie a szájához, s a könnyeknek ugyancsak rövid utat a tányérig. Még szerencse, hogy a hús eleve sós volt. Néném egy csutakká tekert csipke zsebkendőt nyújtott át neki, mellyel először a szemét törölte meg, majd elegánsan elhelyezte a felső zsebében, csak egy kis csücske látszott ki. Aztán a bor miatt próbált zsörtölődni, holott nekem például nagyon ízlett, s odaintette a pincért, hogy cserélje ki. S csak akkor kezdett el újra könnyeket hullatni, amikor már megkóstolta az újabb palack bort. Megfigyeltem, hogy a pincérek éppoly közönyösen szemlélték a jelenetet, mint a mozijegyszedő nők a filmet, amelyik már egy hete fut a műsoron. – Nem szeretem a síró férfiakat – mondtam Tooleynak. – Maga még sose sírt? – Nem – mondtam, és aztán a rend kedvéért hozzátettem: – Nyilvánosan soha. – A pincér mindnyájunknak háromszínű fagylaltot szolgált fel. Én ezt nagyon veszélyesnek tartottam, tehát hozzá se nyúltam. De Marióé gyorsan eltűnt, s azt is észrevettem, hogy a könnyei megüvegesedtek, mintha a jég megfagyott volna a könnyzacskóiban. Zavart, fiús mosollyal nézett a nénémre, és ez nem nagyon illett fehér hajához: ekkor néném titokban odacsúsztatta a pénztárcáját, hogy abból fizessen. Attól féltem, hogy a vonat lépcsőjénél, a búcsúölelésnél Mario ismét sírni kezd, de ehelyett egy apró, csomagolópapírba burkolt csomagot adott át, majd csendesen elvonult, feje fölé tartva az ernyőjét, hogy elrejtse felindultságát, vagy akár annak a hiányát. – Ez is megvolt – mondta a néném nyugodt merengéssel. Tooley eltűnt – gyanúm szerint a mellékhelyiségben, hogy elszívjon egy cigarettát –, és én eltökéltem, hogy gondjairól beszámolok Augusta nénémnek. De amikor leültem melléje, kiderült, hogy ezúttal neki lesz elbeszélnivalója. – Mario elég öregnek hatott – mondta –, vagy... és ezen tűnődöm… talán festi a haját. Nem lehet több negyvenöt évesnél. Legfeljebb negyvenhat. Az évszámokkal mindig bajban vagyok. – Annál biztosan öregebbnek látszik. Talán a költészettől. – Engem sosem érdekeltek az esernyős férfiak – mondta a néném –, de gyerekkorában elragadó volt. – Kinézett az ablakon, és magam is kinéztem: egy vörös téglás lakótelep maradt el éppen a vágány mentén, s a túlnani hegyen egy középkori falucska bukott a bástyák mögé. – Miért zokogott? – kérdeztem. – Dehogy zokogott. Nevetett – mondta a néném. – Hogy megértsd ezt a Mr.

Viscontit... nem láttam Mariót harminc éve. Akkor nagyon édes fiú volt, talán túlságosan is édes. Jött a háború, elszakadtunk egymástól. – És az apja? – Az a Mr. Visconti édességgel nem vádolható. Az inkább bájos volt. És szörnyű szélhámos. Roppant nagylelkű, ha indiánerekről volt szó, de az ember nem élhet indiáneren. Az is lehet, igazságtalan vagyok, az ember akkor hajlamos az igazságtalanságra, ha valakit nagyon szeret. És végül is kezdettől fogva nagyon édes volt hozzám, ő helyezett el Itáliában. – Színháznál? – Képtelen vagyok megérteni, miért ragaszkodsz csökönyösen ehhez a színházhoz. “Színház az egész világ” – ez igaz, de egy ilyen hasonlatnak rendszerint nincs értelme. Csak egy közepes színész írhatta le ezt a sort, hiúságból, másodrendűségében. Hébe-hóba Shakespeare igencsak rossz írónak bizonyult, hogy milyen gyakran, arról könnyűszerrel meggyőződhetsz egy Shakespeare-breviáriumból. Azok, akik az idézeteket szeretik, az értelmetlen általánosítások rabjai. Egy kissé meghökkentett néném váratlan támadása Shakespeare ellen: talán azért bocsátkozott ebbe, mert ő is verses drámákat írt, mint Mario? – Mr. Viscontiról kezdtél beszélni – emlékeztettem. – El kell ismernem, nagyon kedves volt hozzám Párizsban. Mikor elhagytam Currant, nagyon megtört a dolog. Apádhoz nem fordulhattam, mert Angelicának megfogadtam, hogy nem jelentkezem, s amikor végső összeveszésünk után Curran eltűnt, mindent magával vitt, kivéve a templomi perselyben maradt aprópénzt és tizenkét doboz szardíniát. Természetellenes szenvedéllyel imádta a szardíniát. Azt állította, hogy megnyugtatja az idegeit: szardíniát enni annyi, mint olajat önteni a vízre. A perselyekben maradt elég pénz, hogy átkelésemet fedezze a csatornán, és szerencsémre munkát kaptam a Rue de Provence-on. Ott azonban nem éreztem igazán jól magam – hálás lehettem Mr. Viscontinak, hogy elvitt Olaszországba. A munkám persze ugyanaz volt, de élveztem az utazást egyik városból a másikba. És minden nyolcadik héten, amikor visszatérhettem Milánóba, örülhettem, hogy viszontlátom Mr. Viscontit. Az indiáner nagy lépés előre a szardíniához képest. És az is előfordult, hogy váratlanul felbukkant Velencében. Szélhámos volt, nem kétséges, de vannak rosszabbak is, mint a szélhámosok. – Felsóhajtott, és kinézett a Pó-síkság unalmas vidékére. – Egyre jobban szerettem. Jobban szerettem, mint bármelyik férfit, akivel valaha találkoztam, kivéve az elsőt, de az első, az mindig külön eset. – És hogyan sikerült visszavonulnod a pályáról? – kérdeztem. (Már-már hozzátettem, hogy a színpadról, de eszembe jutott, milyen érthetetlenül utálja ezt a kifejezést a néném.) Tooley gondjáról sem feledkeztem el, de méltányosnak éreztem, hogy nagynéném előbb befejezhesse emlékezését, melyet a találkozás bolygatott fel benne Mr. Visconti fiával. – Jo nagybátyád rám hagyta minden pénzét. Ez nagy meglepetés volt. A házát is, persze, de azzal nem tudtam mit kezdeni. Ott omladozik ma is az autósztráda közelében. Én ráírattam a házat Marióra, amikor a háború miatt elhagytam Olaszországot, és gondolom, néha levisz oda egy-egy nőt, hogy ősi családi palazzójában töltse a hétvégét. Mert csakugyan Palazzo Viscontinak nevezi (egy kicsit sznob, ellentétben az apjával). És ha egyszer majd bekötő utat építenek az autósztrádához, akkor az állam köteles lesz kártérítést fizetni, ha bizonyítani tudja, hogy a házat lakják.

– Miért nem mentél férjhez Mr. Viscontihoz, Augusta néni? – Itáliában nincs válás, és Mr. Visconti, ha nem is gyakorló katolikus, de vallása szerint az volt. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy én áttérjek. Ráadásul a feleségéé volt a vagyon, s ez sokban akadályozta Mr. Viscontit, egészen addig, amíg meg nem kaparintotta annak a pénznek a javát, amit Jo bácsi énrám hagyott. Én elég nemtörődöm voltam azokban az időkben, és Mr. Visconti nagyon jól érvelt. Még szerencse, hogy a palotát senki sem akarta megvenni – az megmaradt nekem, legalább egy időre. Viscontinak ugyanis nagy tervei voltak, hogy friss zöldségfélét ad el különböző országoknak, elsősorban Szaúd-Arábiának. Kezdetben, azt hiszem, maga is őszintén hitte, hogy roppant vagyont szerez nekünk. Még a felesége is kölcsönzött pénzt neki. Sose fogom elfelejteni azokat a tárgyalásokat a római Excelsiorban azokkal az arab személyiségekkel, akik hosszú lepelben, tucatnyi feleséggel s udvari ételkóstolóval érkeztek oda. Mr. Visconti egy teljes emeletet bérelt az Excelsiorban. Képzelheted, mekkora lyukat hasított ez Jo bácsi vagyonában. De amíg tartott, nagyon romantikus volt. Mr. Visconti mellett nem lehetett unatkozni. Még a Vatikánt is rávette, hogy tőkével beszálljon, még bíborosokkal is koktéloztunk a Grand Hotelben. A Grand valaha kolostor volt, úgy hiszem, ezért érezték olyan otthonosan magukat bíboros uraimék. Már a kapunál hosszú gyertyát tartó lakájok fogadták őket, és nagyszerű látvány volt, amikor az arabok és a kardinálisok találkoztak, a sivatagi burnuszok a vörös bársony tonzúrafedőkkel, aztán a hajlongások és ölelések, a személyzet térdhajtásai, a gyűrűk csókolgatása és az áldásosztás. Az arabok persze csak narancslevet ittak, a kóstolók pedig ott sorakoztak a bárpultnál, hogy megvizsgáljanak minden korsót, s hogy alkalomadtán maguk is lehajtsanak titokban egy-egy whiskyt szódával. Mindenki nagyon élvezte ezeket a partykat, de ahogy később kiderült, csak az araboknak volt rá igazi fedezetük. – Mr. Visconti tönkrement? – Még időben kiszállt az üzletből azzal, ami az én örökségemből meg a felesége pénzéből maradt, de hogy igazságosak legyünk, az enyémből valamit Marióra is hagyott. Természetesen eltűnt egy időre, s csak aztán jött vissza, mikor lecsendesültek a dolgok. A Vatikán, mint emlékszel rá, nagyon kedvező üzletet kötött Mussolinival, tehát amit Mr. Viscontin vesztettek, jelentéktelen összeggé csökkent. Nekem meghagyott annyit, hogy tisztességesen éljek, de a tisztesség engem sohasem érdekelt különösebben. Még Havannába is elutaztam, mint meséltem neked, és utána pedig egy időre visszatértem Párizsba (Mario a milánói jezsuitáknál nevelkedett), és ekkor találkoztam Monsieur Dambreuse-zel. Ám amikor ez a kapcsolat is véget ért, visszautaztam Rómába. Abban reménykedtem mindig, hogy egy szép napon Mr. Visconti újra felbukkan. Szereztem egy kétszobás lakást, és egy kis félállást vállaltam egy intézményben, a Messaggero mögött. Szürke, kispolgári élet volt ez, annyi arab és annyi bíboros után. Curran és Mr. Visconti tönkretett. Egyetlen férfi mellett sem szórakoztam olyan jól, mint kettejükkel. Szegény Wordsworth! – tette hozzá a néném. – Ő már a tartalék csapatban játszott. – Fiatalosan felnevetett, s a kezét a térdemre tette. – És aztán – hála annak a Magasságosnak!, ahogy Wordsworth szokta mondani – éppen a félállásban dolgoztam a Messaggero mögött, amikor ki sétál be a fogadószobába, mint Mr. Visconti. Merő véletlenből. Nem is engem keresett. Mégis, milyen boldogok voltunk! Milyen boldogok! Hogy újra találkoztunk. A lányok nem is értették, amikor megfogtuk egymás kezét, és ott azonnal táncolni kezdtünk a pamlagok között. Hajnali egy óra volt. Nem is mentünk fel a szobába, hanem ki, az épület elé, a sikátorba. Volt ott egy szökőkút, amolyan állatformájú fejjel, s mielőtt

megcsókolt volna, lelocsolta az arcomat vízzel. – Mi volt ez a félállás? – szakítottam félbe hirtelen. – És kik voltak azok a lányok? És minek voltak ott pamlagok? – Mit számít az ma már? – sóhajtott fel a néném. – Akkor sem számított semmit, hiszen újra együtt voltunk, és ő locsolt és locsolt, és csókolt és csókolt. – Mégis meggyűlölted, azok után, amit veled tett. A Velence-Mestre közti lagúnát átívelő hosszú hídra gördültünk rá, de a gyönyörű városból semmi sem látszott, csak sápadt, gázfelhőket okádó hatalmas kémények, melyek bágyadtan villóztak a késő délutáni napfényben. Nem számítottam nagynéném váratlan kitörésére. Őszinte dühvel támadt rám, mint egy gyerekre, aki gondtalanul összetörte azt a vázát, melyet esztendőkig szépségéért és emlékéért dédelgetett. – Nem gyűlöltem én senkit! – kiáltotta. – Senkit! Az ember megbánhatja a cselekedeteit, ha éppenséggel hajlamos a marcangoló önsajnálatra, de utálatot érezni, azt soha! És ne hidd, hogy a tied az igazabb erkölcs! Hát mit képzelsz, mit csináltam én a Messaggero mögött abban a házban? Csaltam, igaz? Hát miért ne csalt volna meg engem Mr. Visconti? De te egész vidéki bankáréletedben sose csaltál, az biztos, mert semmit se kívántál eléggé, se a pénzt, se a nőket. Úgy vigyáztál a mások pénzére, mint egy nevelőnő, aki idegenek gyermekeit pesztrálja. És látlak a kalickádban, ahogy végtelen kupacban gyűjtőd a kis ötösöket, mielőtt átnyújtod őket jogos tulajdonosuknak. Angelica úgy nevelt föl, ahogy ő akarta, ez rendben van. Apádnak pedig nem volt sok beleszólása. Mert ő is csalt, és bárcsak ezt örökölted volna tőle. Akkor talán lenne bennünk is valami közös. Ez megdöbbentett. Egy szót sem tudtam válaszolni. Arra gondoltam, hogy leszállok a vonatról Velencében, de aztán itt volt Tooley, és én felelősséget éreztem iránta. A füstös állomás mocskával és zajával körülfogott minket. – Azt hiszem, meg kell keresnem Tooleyt – mondtam, és ezzel elmentem, s otthagytam az ágyán tollászkodó öreg hölgyet. Csak amikor becsuktam a fülkéje ajtaját, akkor hallatott olyan hangot, ami kétségkívül kacaj lehetett. Tizennegyedik fejezet

·

  Boldog voltam, hogy megőriztem a higgadtságomat, de igazából felháborodtam, és szükségem volt egy kis gondolkodási időre, ezért leszálltam a peronra, és ennivaló után néztem. Belgrádba csak holnap reggel érkezünk, ez volt hát az utolsó alkalom. Egy mozgóárustól hat sonkatekercset vettem, hozzá egy üveg chiantit meg némi édes kekszet. Korántsem vetekedhetett ez az ebéd azzal, amit a Csirkebárból rendelhettem volna – jutott eszembe szomorúan; micsoda kietlen állomás volt ez! Az utazás néha nagy időpazarlás. Ezen a kora alkonyi órán, amikor a nap már nem süt melegen, az árnyékok pedig lassan beborították apró kertemet, ezen az órán én már a sárga öntözőkannámat venném elő, és megtölteném a kerti csapnál… Tooley hangja szólított. – Nem szerezne nekem egy kis Colát? – A vonaton sehol sem tarthatnánk jégen. – Én a meleg Colát is szeretem. “Ó, milyen képtelenség az egész!” – szerettem volna felkiáltani hangosan, mert a mozgóárus nem fogadott el font bankjegyet, és a tárcámban végveszélyre tartogatott dollárjaimból kellett odaadnom neki kettőt, ráadásul visszaadni sem volt hajlandó, holott én tudtam a pontos árfolyamot, és követeltem tőle a visszajáró lírát.

– Julian egyszer csodálatos festményt készített egy Colás üvegről – mondta Tooley. – Ki az a Julian? – kérdeztem szórakozottan. – A fiúm. Már meséltem róla. Élénksárgának festette a Colát. Mint a fauve-isták – tette hozzá kihívóan. – Festő, ugye? – Ezért hiszi, hogy a Kelet fontos a számára. Ahogy Gauguinnak Tahiti. Keleten akar tapasztalatot gyűjteni, mielőtt belekezd a nagy vállalkozásba. Majd én megveszem a Colát. Alig egy órát várakoztunk Velencében, de mire kigördültünk, már besötétedett, és én nem láttam semmit – akár egyik angol állomásról utaztam volna a másikra. Tooley mellettem ült, és a Coláját szopogatta. Megkérdeztem tőle, mi lesz Julian nagy vállalkozása. – Egy hatalmas képsorozat, csodálatos színekben, a Heinz-féle levesekről. Ha tehát egy gazdag ember lakásának minden szobáját más és más levessel akarja ékesíteni, megteheti. Mondjuk, halleves a hálószobájában, krumplileves az ebédlőben, hagymaleves a társalgóban, ahogy egykor a családi portrék. És ez mind csodálatos színekkel, a fauve-isták modorában. A konzervdobozok pedig biztosítják a sorozat egységét. Érti, mire célzok? Az egész nagyon bensőséges lesz, nem kell hangulatot váltani, ha az ember szobát változtat. Nem úgy, mintha az egyik szobában például egy de Staël van, a másikban pedig egy Rouault. Egy vasárnapi melléklet emléke merült fel bennem hirtelen: – De egyszer már festett valaki ilyen Heinz-féle konzervdobozt? – Heinzet soha. Campbellt – felelte Tooley. – Azt igen: Andy Warhol. Én is ezt mondtam tüstént Juliannek, amikor először mesélt a vállalkozásról. De rögtön hozzátettem persze: a Heinz-féle az olyan zömök, míg a Campbell-féle olyan hosszúkás, akár az angol levélszekrények. Imádom a maguk levélszekrényeit. Isteniek! De Julian kifejtette, hogy nem ez az alapkérdés. Szerinte vannak bizonyos témák, amelyek hozzátartoznak egy meghatározott korszakhoz és kultúrához, ahogy egykor az Angyali üdvözlet. Botticellit nem becsülték le azért, hogy Piero della Francesca már megfestette ugyanazt. Attól még nem volt utánzó. És gondoljon csak Jézus születésére, abból mennyi van! Julian szerint mi a leveskorszakban élünk – persze, nem pontosan ezt a kifejezést használta. Ő ezt techno-strukturalista művészetnek hívja. Ezért hát, látja, minél többen festenek levest, annál jobb. Az megteremti a kultúrát. Egyetlen Jézus születése sose érte volna el a célját. Észre se vették volna. Mindig elvesztettem lábam alól a talajt, ha Tooleyval a kultúráról vagy emberi tapasztalatról beszélgettem. Ez a leány inkább a nagynéném szelleméhez állt közel: biztos voltam benne, hogy Tooley sosem bírálta volna Mr. Viscontit – elfogadná őt, mint ahogy elfogadta Julian vállalkozását, az isztambuli utazást, az én társaságomat és a jövendő gyermekáldást. – Hol él az édesanyja? – Azt hiszem, jelenleg Bonnban. Hozzáment valakihez, aki a Time-Life nyugat-németországi és kelet-európai tudósítója, ezért hát sokat utaznak, akárcsak apu. Akar egy cigarettát? – Nem kérek. És maga is jobban tenné, ha kivárná a következő határt. Csaknem este fél tíz volt, amikor megérkeztünk Sezanába. Egy komor határőr

úgy mért végig minket, mintha imperialista kémek lennénk. Apró csomagokkal súlyosan megrakott vénasszonyok vonultak végig a betonozatlan peronon a III. osztály felé. Akár egy népvándorlás, úgy bukkantak fel mindenütt, még a tehervagonok között is, amelyek végig a vágány mentén összekapcsolatlanul sorakoztak, és úgy rémlett, mintha soha többé nem is kapcsolnák össze őket. Mintha senki se szállna fel, és senki se szállna le. Nem voltak fények, nem volt váróterem a láthatáron, hideg volt, és a fűtést se lehetett megindítani. A túlnani országúton – ha egyáltalán húzódott itt út – egyetlen kocsi se haladt. És egyetlen szálloda sem kínálta menedékét az állomáson. – Fázom – mondta Tooley –, lefekszem. – Búcsúzóul még egy cigarettával kínált, de én visszautasítottam. Nem akartam magam bajba keverni ezen a rideg határon. Újabb egyenruhás férfi nézett be hozzám, és gyűlölettel pillantott a poggyásztartóban heverő új bőröndömre. Éjszaka felriadtam egy-egy pillanatra – Ljubljanában és Zágrábban –, de semmit sem láttam, kivéve a vágány mellett veszteglő targoncákat, melyek oly elhagyatottak voltak, mintha már nem lenne mit felrakodni a tehervagonokba, mintha senkinek se lenne ereje megmozdítani őket, s a mi vonatunk volna az egyetlen, mely egy eszeveszett mozdonyvezető parancsára gőzt pöfékelve szalad-szalad, mert nem veszi észre, hogy megállt a világ, s reánk se vár végállomás. Belgrádban Tooley és én az állomás éttermében reggeliztünk: száraz kenyeret, dzsemet és híg kávét, az ebédhez pedig megvettünk egy üveg édes fehér bort, de szendvicset már nem kaptunk. A nénémet hagytam aludni: nem volt ez olyan reggeli, amiért érdemes lett volna felköltenem. – Maga miért megy Isztambulba? – kérdezte Tooley, és kanállal ette a dzsemet; lemondott róla, hogy a kenyeret elmorzsolja. – A néném szeret utazni. – De miért éppen Isztambulba? – Ezt nem kérdeztem tőle. A mezőkön lovak poroszkáltak csendesen, boronát húztak maguk után. Visszaérkeztünk az iparosítás előtti korba. Tooley és én, mindketten levertek voltunk, de még nem jutottunk el utazásaink mélypontjára, csak akkor, amikor Szófiában esteledett ránk, és mi megpróbáltunk valami ennivalót vásárolni, de a bolgár pénzen kívül csak égbekiáltó árfolyamon fogadtak el valutát, és amikor még ebbe is belementem, akkor is csak langyos kolbász volt kapható, valami durva, felismerhetetlen húsból, továbbá csokoládés keksz, melyet csokoládépótlóból készítettek, s valami rózsaszín, híg bor. A nénémet alig láttam egész nap, csak egyszer nyitott be hozzánk, gyorsan visszautasította Tooley utolsó csokoládéját, majd szomorúan és váratlanul kitört: – Pedig azelőtt hogy szerettem a csokoládét! Öregszem! – Tehát ez a híres Orient expressz – jegyezte meg Tooley. – Már ami megmaradt belőle. – Isztambulban se lehet sokkal rosszabb, igaz? – Még sose jártam ott, de nem hiszem. – Most mindjárt rám szól, hogy ne szívjak többet, mert újabb határ következik. – Mindjárt három határ is – mondtam, és megnéztem a menetrendet: – Alig négy óra alatt. A bolgár határ, a görög-macedón határ és a török határ. – Könnyen lehet, hogy ez az igazi luxusutazás – mondta Tooley – olyanoknak, akiknek nincs sietős dolguk. Mit gondol, van szülész-nőgyógyász ezen a vonaton? Még

jó, hogy nem vagyok a kilencedik hónapban, különben most nem tudnám, mi lesz a fiam: bolgár, török vagy... mi volt a harmadik? – Görög-macedón. – Ez nagyon spécinek hangzik. Én ezt választanám. – Nemigen lenne választása. – Kibírnám. Ha mondják, hogy nyomjam, majd nem nyomom. Csak a görög-macedón határ után. Meddig leszünk Görögország-Macedóniában? – Csak negyven percig – feleltem. – Az istenit neki, ez nagyon bonyolult. Gyorsan kéne dolgoznom. – De hozzátette: – Nem is olyan vicces. Be vagyok ijedve. Mit fog szólni Julian, ha megtudja, hogy ebben a hónapban sem jött meg? Komolyan azt reméltem, hogy majd a vonat kirázza, és akkor minden rendben lesz. – De hát nemcsak a maga hibája, legalább annyira Juliané is. – Az nem úgy van, mióta a pirula van. Most már csak a lány felelős. És én tényleg elfelejtettem. Ha altatót szedek, akkor dinkán ébredek, és azért felejtem el, ha meg benyomok egy methedrine-t, hogy klasszul ébredjek, akkor meg olyan feldobott vagyok, hogy az unalmas dolgokra nem emlékszem: lásd antibébi tabletta, mosogatás és hasonlók. De ezt mind hiába magyarázom Juliannek. Úgy érzi majd, hogy lépre csalták. Gyakran érzi, hogy lépre csalják. Szerinte először a családja csalta lépre, aztán csaknem lépre csalta Oxford – onnan hát elszelelt, diploma nélkül. Végül csaknem lépre csalták a trockisták is, de azt még idejekorán észrevette. Ezeket a csapdákat mindig látja jó előre. De én, Henry, én nem akarom lépre csalni. Komolyan mondom. És képtelen vagyok magát Henrynek szólítani. Cseppet sem hangzik igazi névnek. Nem szólíthatnám Smudge-nak? – Miért Smudge-nak? – Volt egyszer egy kutyám, Smudge-nak hívtam. Sokat beszélgettem vele is. Amikor apu és anyu elvált, neki meséltem el a szörnyű részleteket. Mindent... a lelki gyötrésről. Hozzám dőlt a kupéban. Kellemes volt a hajának illata. Gondolom, ha többet tudnék a nőkről, felismertem volna a samponját, amit Párizsban szerezhetett be. A keze a térdemen nyugodott, és hatalmas karórája rám villant: óriás, üres, fehér lapjával és a négy vörös számmal: 12, 3, 6, 9, mintha ezek lennének a fontos órák, amelyekre emlékezni kell – az órák, amikor gyógyszert illik bevenni. Eszembe jutott Miss Keene apró arany karórája, olyan volt, akár egy babáé. Sir Alfred ajándékozta neki a huszonegyedik születésnapjára. Apró keretébe mégis odavéstek minden órát, mintha egyik sem lett volna elhanyagolható, s mindegyikre külön feladat jutna. Tooley órája viszont az én életem legtöbb idejét megsemmisítette. Nem voltak rajta azok az órák, amikor az ember csöndben ül, és egy kézimunkázó hölgyet figyel. Úgy éreztem, hogy amaz éjszakán, ott Southwoodban, hátat fordítottam a családi otthon lehetőségének, és most ezért rázkódom a bulgáriai sötétség két partja közé hasított fényben. – Mi volt az a lelki gyötrés? – Nekem kellett kérdeznem, mert ez volt az egyetlen módja, hogy utat leljek ebben az új világban, de a kérdezősködés sosem volt szokásom. Esztendőkön át tőlem kérdeztek az emberek: “Milyen tröszt részvényét ajánlja?” “Nem kellene eladnom a száz Birodalmi Dohányt, mielőtt kihozzák az újabb tüdőrákvizsgálatok eredményét?” S miután visszavonultam, mindazokra a kérdésekre, melyek bennem felmerültek, ott volt a válasz a Mindenki a maga kertésze című folyóiratban.

– Az egyetlen lelki gyötrés, aminek szemtanúja voltam – mesélte Tooley: – Egyszer apa felébresztette anyát, hogy igya meg a kora reggeli teát. Erről jut eszembe, nem hiszem, hogy ez a szörnyű bolgár kolbász jót tett az emésztésemnek. Borzasztó hascsikarásom van. Megyek és lefekszem. Mondja, nem lóhús volt ez? – Én mindig úgy tudtam, hogy a lóhúsnak édeskés az íze. – Jaj, Smudge – szólt rám –, nem kértem kimerítő választ, sem pontos információt. – Odaszorította az ajkát az arcomra, s ezzel eltűnt. Kissé nyugtalanul sétáltam végig a folyosón, hogy megkeressem Augusta nénit. Egész nap alig láttam, s úgy éreztem, hogy Tooley problémáját meg kell osztanom vele. Egy bédekkert olvasott a néném, amikor rányitottam, a térdén kiterítve feküdt Isztambul térképe: mint egy tábornok, aki ütközetre készül. – Bocsánatot kérek a tegnap délutánért, Augusta néni – mondtam –, igazán nem akartam rosszat mondani Mr. Viscontira. Hiszen nem ismerem a körülményeit sem. Mesélj róla egy kicsit. – Igazán lehetetlen ember volt – kezdte rá a néném –, de én szerettem, és hogy a pénzem nála úszott el, az volt a legkisebb hibája. Mert különben az volt, amit manapság kollaboránsnak neveznek. A német megszállás alatt a náci hatóságok művészeti tanácsadójaként működött, és Mussolini halála után nagyon gyorsan kellett elhagynia Itáliát. Göring nagy képgyűjteményt szerzett, de olyan helyről még ő sem tudott könnyen lopni, mint például az Uffizi, ahol a gyűjteményt gondosan nyilvántartották. Mr. Visconti viszont jól ismerte a nyilvántartásba nem vett képeket, mindazokat a rejtett kincseket az eldugott palazzókban, olyan düledező kastélyokban, amilyen Jo bácsié volt. A szerepe, persze, gyorsan közismertté vált, és pánik tört ki minden vidéki városban, ahol Mr. Visconti megjelent, hogy a helybeli tavernában költse el ebédjét. Még nagyobb baj volt az, hogy ezt a piszkos játékot sem tudta tisztességesen játszani, különben a németek gondoskodtak volna a mentéséről. Kezdett nagy pénzeket keresni evvel a machinációval, de nem adott le semmit a németeknek – ez hozzájuttatta ugyan egy kis készpénzhez meg néha egy-egy képhez, ami neki megtetszett, de ezzel csak ellenségeket szerzett, s a németek is kezdtek rájönni, mit művel. Szegény vén ördög – tette hozzá –, nem volt egyetlen barátja sem, akiben bízhatott. Mario még a jezsuitáknál járt iskolába, nekem pedig a háború kitörésekor vissza kellett térnem Angliába. – És mi történt vele végül? – Hosszú ideig én is azt hittem, hogy a partizánok végezték ki, mert sose hittem el azt a történetet a gondolással. Gyanúm szerint ezt valakivel ő terjesztette magáról. Mr. Visconti, már mondtam neked, nem volt az a férfi, aki késsel vagy ököllel küzd. Az ilyen harcias férfiak nem élnek sokáig, márpedig Mr. Visconti a túlélés szakembere. És lám, a vén csibész – mondta néném gyengéd elérzékenyüléssel – mind a mai napig él. Legalább nyolcvannégy, egy nappal sem kevesebb. Most levelet írt Mariónak, Mario pedig nekem, ezért ültünk fel erre az isztambuli vasútra, te meg én. Mindezt nem magyarázhattam el Londonban, mert olyan bonyolult az egész, s különben sem ismertelek elég jól. Istennek hála ezért az aranyrúdért, ez minden, amit mondhatok. – Aranyrúd? – Ne törődj vele. Nem ide tartozik. – A londoni repülőtéren meséltél nekem az aranyrúdról. De igazán kérdezlek, Augusta néni. – Ez nem az. Ez egészen más. Az egy nagyon pici aranyrúd volt. És ne szakíts

félbe. Most szegény Mr. Viscontiról mesélek. Az a gyanúm, elég sanyarú időket élt meg. – Hol él most? Isztambulban? – Jobb, ha nem tudod, mert van még egy-két ember a nyomában. Ó, istenem, nagyon nehezen menekült meg, annyi szent. Mr. Visconti jó katolikus volt, de ugyanakkor nagyon-nagyon antiklerikális, és a végén mégis a papságnak köszönheti a menekülését. Bement Rómában egy papi üzletbe, amikor már nagyon közeledtek a szövetségesek, és egy vagyont fizetett ki egy teljes Monsignore-felszerelésért, beleértve a bíbor harisnyát is. Azt mesélte, hogy egy barátjánál odaveszett a teljes ruhatára valami bombatámadás alatt, az üzletben pedig úgy tettek, mintha elhinnék. Akkor aztán a bőröndjével bement a Hotel Excelsior vécéjébe, abba a hotelbe, ahol a rengeteg koktélpartyt adták a kardinálisoknak, és átöltözött. Messzire elkerülte a portát, de elég balga volt, hogy bekukkantson a bárba – igaz, tudta, hogy a bármixer nagyon öreg és rövidlátó. Arról még te is hallottál, hogy azokban az időkben egy csomó lány járt be a bárba német tiszteket felcsípni. Az egyik lány, gondolom, a szövetségesek közeledtének hatására, crise de conscience-be esett. Nem volt hajlandó felmenni a fiúja hálószobájába, siratni kezdte elveszett ártatlanságát, esküdözött, hogy sose esik többé bűnbe. A tiszt egyre több és több itallal udvarolt neki, de ő minden pohárral vallásosabb lett. Akkor aztán kiszúrta Mr. Viscontit, aki egy sötét sarokban csak egy gyors whiskyt öntött le. “Atyám! – kiáltott rá. – Gyóntass meg.” Képzelheted a feszültséget a bárban, kintről a kiürítés lármája, a síró gyerekek, az emberek, akik a maradék italt fogyasztják, fejük felett a szövetséges repülőgépek... – Te kitől hallottad a sztorit, Augusta néni? – A lényegét Mariónak mesélte el Mr. Visconti, amikor eljutott Milánóig, a többit meg én magam is el tudom képzelni. A legjobban szegény Mr. Viscontit, a bíbor harisnyájában. Ahogy azt mondja: “Gyermekem, ez a hely nem alkalmas a gyóntatásra.”  “Ne törődjön a hellyel. Mit számít a hely? Mindnyájan meghalunk, és én halálos bűnben égek. Könyörgök, Monsignore!” (Mert ekkor vette észre a harisnyát.) Mr. Viscontit nagyon idegesítette, hogy akkora feltűnést keltett. “Gyermekem – csitította a lányt –, végveszély esetén a bűnbánat egyszerű ténye is elég.” De nem úszta meg ilyen olcsón, ezt a lányt nem lehetett lerázni, hogy “az üzlet felszámolása miatt kiárusítás féláron”. A lány a lábához vetette magát. Letérdelt. “Kegyelmes uram!” – kiáltott fel, mert megszokta, hogy a tiszteknek is magasabb rangot ajándékoz: egy kapitánynak mégis tetszik, ha őrnagynak szólítják. “Nem vagyok püspök – mondta Visconti –, csak egy szegény Monsignore.” Mario alaposan kifaggatta apját erről a részletről, és én igazán nem tettem hozzá semmit. Ha bárki kitalált belőle valamit, az csak Mario. Jusson eszedbe, hogy mégiscsak verses drámákat ír. “Atyám – könyörgött neki a lány, és nem tágított –, segíts rajtam!”  “A gyónás titkossága!” – könyörgött viszont Mr. Visconti. Mert eddigre már, láthatod, egymásnak könyörögtek, a lány Mr. Visconti térdét simogatta, míg ő a lány fejét, persze csak egyházi keretek között. Talán ez a simogatás tette, hogy a német tiszt türelmetlenül beavatkozott. “Az isten szerelmére, Monsignore – mondta a német –, ha gyónni akar, hát gyónjon. Itt a szobám kulcsa, ott találja a folyosó végén, a vécén túl.”  Így vonult el Mr. Visconti a hisztériás lánnyal – még jó, hogy eszébe jutott, és a whiskyjét gyorsan letette. Nem volt más választása, bár ő maga harminc éve nem gyónt,

és a gyóntató szerepét különben sem tudta. Szerencsére a szobában zörgött a légkondicionáló berendezés, amitől érthetetlen lett a suttogás, a lányt pedig alkalmasint saját szerepe foglalta el, így nem ért rá odafigyelni az övére. Mr. Viscontinak csak annyi ideje maradt, hogy leült az ágyra, félresöpörte a német acélsisakját és a pálinkásbutykosait; a lány máris a részleteknél tartott. Mr. Visconti szerette volna az egész dolgot gyorsan lerázni, amint csak lehet, de ahogy Mariónak mesélte, képtelen volt legyőzni azt a kíváncsiságát, amit a lány ébresztett benne. Szeretett volna egy kicsivel többet is megtudni róla. Hiszen végül is novícius volt, ha nem is az egyházi értelemben. “Hány alkalommal, gyermekem?” Erre az egyházi formulára még serdülő korából emlékezett. “Hogy kérdezheted ezt, atyám? Éjjel-nappal, a megszállás óta. Végül is a szövetségeseink voltak, atyám.”  “Úgy van, úgy van, gyermekem.” El tudom képzelni, mennyire élvezte Mr. Visconti a lehetőséget, hogy egy-két dolgot így is tanulhat, bár közvetlen életveszélyben volt. Mr. Visconti nagyon kéjsóvár embernek született. Most is azt kérdezte: “És mindig ugyanúgy, gyermekem?”  A lány meglepetten nézett rá: “Hogy képzeled, atyám, hát minek nézel te engem?”  Mr. Visconti a lányra nézett, ott térdelt előtte, s én biztos vagyok benne, hogy szerette volna ledönteni. Mr. Visconti mindig nagy döngető volt. “Természetellenes dolgokat is, leányom?”  “Mi neked a természetellenes, atyám?” Mr. Visconti elmagyarázta. “De hát az aztán végképp nem természetellenes, atyám.”  Volt egy kis vitájuk azon, hogy mi a természetes és mi nem, Mr. Visconti pedig izgatottságában egészen elfelejtkezett a veszélyről, amíg egyszer csak kopogtattak az ajtón, és Mr. Visconti egy félresikerült keresztvetéssel eldünnyögte azt, ami a légkondicionáló zaján keresztül feloldozásnak hangzott. A német tiszt épp a közepén lépett be, és azt mondta: “Siessünk, Monsignore, fontosabb ügyfelet hoztam.”  A bárba ugyanis lejött egy utolsó martinira a tábornok felesége, mielőtt elmenekül az éjszaka folyamán, és meghallotta, mi történt. Egyetlen korttyal húzta le a martiniját, és ráparancsolt a tisztre, hogy intézze el az ő gyónását is. Így került újra csapdába Mr. Visconti. A Via Venetón már iszonyú volt a zaj, ahogy a tankok dübörögtek kifelé Rómából. A tábornok felesége üvöltve sorolta a bűneit Mr. Viscontinak. Elég férfias hangja volt, Mr. Visconti úgy érezte, mintha gyakorlótéren volna. A foga is összekoccant, a lába remegett a bíbor harisnyájában, amikor a tábornokné így mordult rá: “Házasságtörés, háromszor.”  “Férjezett vagy, leányom?"  “Persze hogy férjezett. Hát mit képzel? Én vagyok a Frau General.” (Azt már elfelejtettem, hogy milyen csúf német neve volt.)  “És tud erről a férjed?”  “Persze hogy nem tud. Ő nem pap.”  “Akkor a hazugság bűnében is vétkes vagy.”  “Igen, igen, persze, ez nyilvánvaló, de most sietned kell, atyám. Már bepakoltunk a kocsiba. Néhány perc múlva indulunk Firenzébe.”  “Más meggyónnivalód nincs?”

  “Semmi fontosabb.”  “Miséről sem hiányoztál?”  “Hát néha igen, atyám. Háború van.”  “Húst pénteken?”  “Elfelejti, atyám, hogy azt már engedélyezték. Ezek a szövetségesek gépei a fejünk felett. Azonnal indulnunk kell.”  “Istent nem lehet sürgetni, gyermekem. Tisztátalan gondolatokba elmerültél-e?”  “Atyám, vegye úgy, hogy mindenre igent mondtam, de adjon feloldozást. Indulnom kell.”  “Én azt hiszem, hogy nem vizsgáltad meg elég alaposan a lelkiismeretedet.”  “Ha nem adsz nekem azonnal feloldozást, letartóztatlak szabotázsért.”  Mire Mr. Visconti: “Jobb lenne, ha egy helyet kínálnál nekem a kocsidban. Akkor még ma éjszaka befejezhetjük a gyóntatást.”  “A kocsiban nincs hely, atyám. A sofőr, a férjem, jómagam és a kutyám: egyszerűen nincs hely még egy utasnak.”  “Egy kutya nem foglal el helyet. Az öledbe is veheted.”  “Ez egy ír farkaskutya, atyám.”  “Akkor itt kell hagynod a kutyát” – jelentette ki határozottan Mr. Visconti, és ekkor a kocsi kipufogója már akkorákat dörrent, hogy Frau General bombabecsapódásnak vélte. “Wolfra a személyes védelmem miatt van szükségem, atyám. A háború nagyon veszélyes egy asszonyra.”  “Te az anyaszentegyház védelme alatt fogsz állni – mondta Mr. Visconti –, éppúgy, miként a férjed.”  “Wolfot nem hagyhatom itt. Ő az egyetlen, akit szeretni tudok ezen a világon.”  “Én azt hittem, hogy a három házasságtörés, továbbá egy férj...”  “Nem jelentenek nekem semmit.”  “Akkor az a javaslatom – folytatta Mr. Visconti –, hogy itthagyjuk a tábornokot.” És így is történt. A tábornok éppen a hotelportást szidta le valami elveszett szemüvegtok miatt, amikor Frau General beült a sofőrhöz, Mr. Visconti pedig a hátsó ülésre, Wolf mellé. “Hajtson!” – adta ki a parancsot a tábornokné. A sofőr habozott, de jobban félt a feleségtől, mint a férjtől. A tábornok kiszaladt az utcára, ordítozott utánuk, amikor elhajtottak – de egy tank is megállt, hogy utat engedjen a vezérkari kocsinak. Senki se ügyelt a tábornok kiáltozására, kivéve Wolfot. Felugrott hát Mr. Viscontira, s büdösebb részeit odanyomta az arcába, lerúgta Mr. Visconti papi kalapját, és dühödten ugatott, hogy kiszabadulhasson. Meglehet, a tábornokné imádta Wolfot, de a tábornok volt az, akit viszont Wolf imádott. Feltehetően a tábornok foglalkozott etetésével és sétáltatásával. Mr. Visconti elvakultan tapogatózott az ablakkilincs után, de mielőtt lehúzhatta volna az ablakot, Wolf kiugrott, pontosan az őket követő tank alá. Az laposra hengerelte. Mr. Visconti, ahogy hátranézett, csak azt látta, hogy valami lapos fekszik ott, mint egy gyerekek számára készített állatformájú keksz. Így szabadult meg Mr. Visconti a kutyától és a tábornoktól egyszerre, és meglehetős kényelemben juthatott el Firenzéig. A szellemi kényelem, az már más kérdés volt, mert a tábornok özvegye hisztérikus lett a gyásztól. Azt hiszem, Curran egy rituális csont formájában adta meg, amit persze a szegény állat, a haldokló kutya, már nemigen tudott elrágni. A brightoni tengerparton rengeteg kutyát ütöttek el a kocsik. A rendőrséget

eléggé bosszantotta, hogy addig nem vihették el a tetemeket, amíg Curran meg nem érkezett, hogy feloldozást adjon a holttestnek is. De Mr. Visconti, mint már mondtam, nem volt vallásos ember, és azok a vigaszok, amelyeket felkínált, gyarlók és elégtelenek, ebben, biztos vagyok. Talán szóba hozta, hogy mindez a tábornokné bűnhődése bűneiért (mert Mr. Viscontiban volt egy kis szadizmus), purgatórium, amelyet a földön járunk végig. Szegény Mr. Visconti, nehéz dolga lehetett egész úton Firenzéig. – És mi lett a tábornokkal? – Elfogták a szövetségesek, ha jól tudom, de arra már nem emlékszem, vajon Nürnbergben felakasztották-e. – Mr. Viscontinak sok bűn nyomhatja a lelkiismeretét. – Mr. Viscontinak nincs lelkiismerete – jelentette ki nagynéném örvendve. Tizenötödik fejezet

·

  A török határ után valamely ismeretlen okból egy rozzant, kopott eleganciájú étkezőkocsit csatoltak az expresszvonathoz, amikor már igazán késő volt kiélvezni. Nagynéném ezen a napon korán kelt, és együtt ültünk le egy pompás kávéra, pirított kenyérre és dzsemre: Augusta néni még ahhoz is ragaszkodott, hogy ráadásul egy kis könnyű vörös bort igyunk, bár én nem szoktam hozzá a kora reggeli borhoz. Az ablakon túl messze nyúló zöld mező hullámzott, egészen a sápadt, halványzöld horizontig. A levegőben az utazás végének csevegő vidámsága lebegett, és a kocsit eddig ismeretlen utasok árasztották el: egy overallos vietnami egy rövidnadrágos, borzas lánnyal fecsegett, velük utazott két amerikai, a férfinak éppoly hosszú volt a haja, mint a lánynak; egymás kezét fogták. A második csésze kávéról már lemondtak, miután gondosan megszámolták a pénzüket. – Hol van Tooley? – kérdezte a néném. – Rosszul érezte magát tegnap éjszaka. Igazán nyugtalanít ez a lány, Augusta néni. A fiúja autóstoppal jön le Isztambulig. Lehet, hogy meg sem érkezik. Vagy talán továbbállt már nélküle. – Hová? – A lány sem tudja. Katamanduba vagy Vientianéba. – Isztambul amúgy is kiszámíthatatlan hely – mondta Augusta néni. – Magam sem tudom, mi vár miránk. – Miért, te kire vársz? – Egy kis üzleti ügyem van régi barátommal, Abdul tábornokkal. Az ő táviratát vártam a St. James and Albanyban, de nem érkezett semmi. Most már csak abban reménykedem, hogy az ő üzenete vár rám a Pera Palace-ban. – Ki ez a tábornok? – Még szegény Mr. Visconti idejéből ismerem – mesélte a néném. – Nagy segítségünkre volt a szaúd-arábiai tárgyalásoknál. Akkortájt ő volt Törökország tuniszi nagykövete. Micsoda fogadásokat adtunk mi azokban az időkben az Excelsiorban! Egy kis különbség, ha a Korona és Horgonyhoz mérem vagy egy Wordsworthszel elköltött italhoz. A táj is megváltozott, ahogy Isztambulhoz közeledtünk. Elmaradt a fűtenger, és az expressz egy helyiérdekű vasút sebességére lassított le. Amikor kihajoltam az ablakon, valami kőfalon át egy udvar mélyébe láttam, hallótávolságba kerültem egy vörös

szoknyás lánnyal, aki felnézett, amikor eldöcögtünk előtte; egy férfi felugrott a kerékpárjára, és egy ideig követett minket. A vörös téglás tetőkön a madarak hosszú csőrükre pislogtak le, és összehordták a falu pletykáit. – Nagyon félek, hogy Tooleynak gyereke lesz – szólaltam meg. – Arra neki kellett volna vigyáznia, Henry, különben is még nagyon korai aggódnod. – Az ég szerelmére, Augusta néni, én nem arra gondoltam… Hogy is juthat eszedbe ilyesmi?... – Ez csak természetes következmény – csitított a néném –, épp eleget voltatok együtt. És van ebben a lányban valami gyerekes báj. – Én már túl öreg vagyok az ilyesmihez. – Egy fiatal ember, ötvenes éveinek elején – vágott vissza Augusta néném. Csapódott az étkezőkocsi ajtaja. Tooley jelent meg, de egy megváltozott Tooley. A szeme úgy csillogott, ahogy én még sosem láttam. Talán azért, mert kevesebb árnyékot festett alá. – Hello! – kiáltott már a kocsi végéről. A négy fiatal ugyancsak megfordult, és visszakiáltott egy “Helló”-t, mintha már régi ismerősök lennének. – Hello – köszönt vissza nekik ő is, és én egy kis fájó féltékenységet éreztem, olyan megmagyarázhatatlan módon, mint amilyen a hajnali órák szomorúsága. – Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt rá kettőnkre is: az öregekkel, úgy látszik, egészen más nyelven beszélt. – Ó, Mr. Pulling, megtörtént. – Mi történt? – Hát megjött. Éjszaka megjött. Látja, igazam volt. A vonat rázkódása, látja, az hozta meg. Iszonyúan fáj a hasikám, de azért nagyszerűen érzem magam. Alig várom, hogy elmondhassam Juliannek. Bárcsak ott lenne már a Gülhanéban, mire én odaérek. – Maga a Gülhanéba megy? – kiáltott át hozzánk egy amerikai fiú. – Maga is? – Világos. Mehetünk együtt. – Isteni. – Jöjjön át, és igyon egy kávét, ha van pénze rá. – Ugye, nem haragszanak meg? – kérlelte Tooley a nénémet. – Hiszen ők is a Gülhanéba mennek. – Persze hogy nem haragszunk, Tooley. – Maga olyan kedves volt hozzám, Mr. Pulling – mondta. – Nem is tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül. Hiszen rajtam ült a lélek sötét éjszakája. Ekkor jutott eszembe, hogy én már megszoktam, ha Smudge-nak szólít. – Azokkal a cigarettákkal jó lesz vigyázni, Tooley – tanácsoltam neki. – Ó – mondta –, most már nem kell takarékoskodnom. Könnyű lesz szerezni, tudja, a Gülhanéban. A Gülhanéban mindent lehet kapni. Még LSD-t is. Találkozunk, mielőtt leszállunk, ugye? De nem találkoztunk. Most már visszaváltozott fiatallá, s csak a hátának integethettem, ahogy előttünk lépett be a vámhoz. A két amerikai egymás kezét fogta, a vietnami fiú cipelte Tooley zsákját, és már ölelte a vállát is, hogy megóvja a tömegtől, mely ott taposta egymást, hogy túljusson a korláton, be a vámházhoz. Az én felelősségem véget ért, de ez a dolog úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy apró, csillapíthatatlan fájdalom, mely még jelentéktelenségében is sajog; egy komoly betegség,

mondjuk, a rák, éppen így kezdődik. Azon tűnődtem, vajon Julian várja-e? Továbbmennek-e Katmanduba? Eszébe jut-e időben bevenni az antibébi tablettát? S amikor alaposabban újraborotváltam az arcom a Pera Palace-ban, észrevettem, hogy a fülkém félhomályában elfeledkeztem az arcomról letörölni egy apró rúzsfoltot. Talán ezért vont le a nagynéném is hamis következtetéseket. Letöröltem, és azon kaptam magam, hogy arra gondolok: “Hol lehet Tooley?” A tükörben saját magamra fintorogtam, de ez a fintor az ő anyjának szólt Bonnban, és az apjának valahol a CIA-ben, és a kiheréléstől félő Juliannek, és mindazoknak, akiknek Tooleyval kellene törődniük, de nem éreznek érte felelősséget. Augusta nénivel egy Abdullah nevű étteremben ebédeltünk, utána körülvitt engem a turistalátványosságokhoz, a Kék Mecsethez és a Hagia Sophiához, de végig az volt az érzésem, hogy a néném aggódik valamiért. Mert nem várta üzenet a szállodában. – Nem telefonálhatnál a tábornoknak? – kérdeztem. – Ő még a tuniszi követségen sem bízott a saját vonalában – magyarázta. Kötelességszerűen álltunk a Hagia Sophia közepén – a formáját, mely egykor talán szépséges lehetett, elrontotta a sápadt khakiszínben felfestett arab jelek sora, és így olyannak látszott az egész, mint egy szürke, hatalmas vasúti váróterem a nagy forgalom órái után. Néhány ember álldogált ott, bizonnyal a menetrendet tanulmányozták, és akadt egy férfi, aki csakugyan bőröndöt cipelt. – Már elfelejtettem, milyen utálatos hely ez – jegyezte meg a néném. – Menjünk haza. Haza, az különös szó volt a Pera Palace-ra alkalmazva, mely úgy festett, akár egy perzsavásár pavilonja holmi világkiállításon. A nagynéném két rakit rendelt a bárban – mely csupa ciráda és tükör volt –, de Abdul tábornoktól még mindig nem érkezett üzenet, és először életemben láttam idegesnek a nénémet. – Mikor hallottál róla utoljára? – kérdeztem. – Mondtam már, Londonban, másnap, hogy a rendőrség nálam járt. S aztán üzenetet kaptam tőle Milánóban, Mario révén. Minden a legnagyobb rendben, ezt üzente. S ha lett volna valami változás, arról Mario tudott volna. – Csaknem vacsoraidő van. – Nincs kedvem enni. Sajnálom, Henry. Egy kicsit nyugtalan vagyok. Biztos a vonatrázástól van. Lefekszem, és várom a telefont. Nem hiszem, hogy becsapna. Mr. Visconti nagyon bízott Abdul tábornokban, és azt bátran állíthatom, hogy Mr. Visconti nagyon kevés emberben bízott. Egyedül vacsoráztam a szálloda hatalmas éttermében, mely különben a Hagia Sophiára emlékeztetett – nem volt valami fényes vacsora. Megittam jó néhány rakit, s ez elég szokatlan volt, meglehet, hogy nagynéném távolléte egy kissé könnyelművé tett. Lefeküdni nem volt kedvem, és szívesen vettem volna Tooley társaságát. Kimentem a hotel elé, és találtam egy taxisofőrt, aki beszélt valamit angolul. Azt mondta, hogy görög, de úgy ismeri Isztambult, mint a szülővárosát. – Biztos – hajtogatta folyton –, velem biztos. – S úgy hadonászott, mutogatott, mintha a falak mentén és a fasorban farkasok kószálnának. Arra kértem, hogy mutassa meg a várost. Egyik keskeny utca a másik után. Semmi kilátás, alig néhány lámpa, ahogy végighajtottunk rajtuk, de aztán odavezetett egy sötét, zárt kapuhoz, mely előtt szakállas portás szundikált a lépcsőn. – Biztos ház – mondta –, biztos tiszta. Nagyon biztos. – S engem roppant feszélyezőn emlékeztetett valamire, amit szívesen elfelejtettem volna: ama házra, a pamlagokra, a Messaggero

mögött. – Nem, nem – mondtam –, hajtson tovább. Nem erre gondoltam. – Igyekeztem elmagyarázni: – Vigyen engem valami csendes helyre – mondtam –, ahová maga jár. A barátaival. Egy italra. A barátaival. Jó néhány mérföldre hajtottunk a Márvány-tenger parti útján, és aztán egy közönséges, jellegtelen épület előtt álltunk meg, a táblája a Nyugat-Berlin Szállót hirdette. Semmi se illett valószínűtlenebbül Isztambulról táplált elképzeléseimbe. Három emelet magasra nyúlt, és könnyűszerrel épülhetett volna Berlin romjai között egy helybeli építész olcsó kivitelezésében. A sofőr mutatta az utat a terembe, mely az épület egész földszintjét elfoglalta. Egy apró zongora mellett fiatal nő állt, és szentimentálisnak ható dalokat énekelt, annak a középkorú férfiakból álló hallgatóságnak, amely feltűrt ingujjban, hatalmas asztaloknál sört fogyasztott. Legtöbbjüknek, mint az én sofőrömnek is, lelógó szürke bajsza volt, zajosan és kötelességszerűen tapsoltak egy-egy dal végén. Üvegben hozták a sört nekünk, és a sofőr meg én egymás egészségére ittunk. – Finom sör volt – jegyeztem meg, s hogy mindezt a sok elfogyasztott raki és bor tetejébe ittam, a hangulatom csak nőtt. A fiatal lányban már hasonlóságot véltem felfedezni Tooleyhoz, a körülöttem ülő elnehezült emberekről pedig azt képzeltem, hogy ott ül... – Ismeri Abdul generálist? – kérdeztem a sofőrt. Gyorsan elhallgattatott. Ismét körülnéztem, és akkor vettem észre, hogy a fiatal énekesnő kivételével egyetlen nő sincs a hatalmas teremben, és ebben a pillanatban még a zongora is elhallgatott: a lány egyetlen pillantást vetve az órára, mely éjfélt mutatott, retiküljéhez kapott, és gyorsan kisétált a hátsó ajtón. Ezután, amikor a poharakat újratöltették, a zongorista férfiasabb dallamokra gyújtott, és a középkorú férfiak mind felálltak, egymás vállára tették a kezüket, és táncolni kezdtek, köröket formálva, melyek kiszélesedtek, összezavarodtak, majd újra kiegyenesedtek. Nekilódultak, aztán visszaléptek, aztán egy ütemre dobogtak a padlón. Senki se szólt a szomszédjához, nem volt itt szesztestvéri bizalmaskodás, és én kívülálló maradtam valamely vallásos szertartáson, melynek jelképrendszerét nem értettem. Engem még a sofőröm is otthagyott, hogy egy másik férfi vállát ölelje át, és én még több sört ittam, hogy abba fojtsam számkivettetésem érzését. Részeg voltam, ezt észrevettem, mert részeg könnyek ültek a szememben, és szerettem volna odavágni a padlóra a söröspoharamat, és csatlakozni a táncolókhoz. De engem száműztek, mint ahogy mindig is száműztek. Tooley csatlakozott fiatal barátaihoz, és Miss Keene az unokatestvéreihez csatlakozott Koffiefonteinben; odahagyván a hímzést a székén, a Van de Velde alatt. Én mindig védve voltam, mint régen pénztárosként, egy higiénikus üvegfal mögött. Hozzám még a táncosok lehelete sem ért el, ahogy ott kerengtek az asztalom körül. A néném bizonnyal olyan dolgokról tárgyal Abdul tábornokkal, melyek csak őt érintik. És sokkal melegebben üdvözölte fogadott fiát Milánóban, mint ahogyan valaha engem. Wordsworthtől odavetett csókokkal és könnyekkel a szemében búcsúzott Párizsban. Kiépítette hát a saját világát, melybe nekem sose lesz bejárásom, és én sokkal jobban tettem volna – magyaráztam magamnak –, ha ott maradok a dáliáim között, az anyám hamvaival, aki, mint nagynéném kiderítette, sosem volt az igazi anyám. Így ültem hát a Nyugat-Berlin Szállóban, az önsajnálat sörízű könnyeit ontottam, és irigyeltem azokat a férfiakat, akik idegen vállakat ölelve táncoltak előttem. – Vigyen el innen – mondtam a sofőrömnek, amikor visszatért –, igya ki a sörét, és vigyen el gyorsan. – Nem tetszik? – kérdezte, ahogy a Pera Palace-hoz hajtottunk, hegynek fölfelé.

– Fáradt vagyok, ennyi az egész, szeretnék lefeküdni. A Pera Palace előtt két rendőrautó zárta el az utunkat. És egy idősebb férfi, bal hóna alatt sétapálcát szorongatva, merev bal lábával tapodta a földet, ahogy mi felfelé hajtottunk. A sofőröm tisztelettudó hangon jegyezte meg: – Ez Hakim ezredes. – Az ezredes nagyon is angolos, szürke-fehér csíkos flanellruhát viselt, apró, őszülő bajuszt hordott. Pontosan úgy festett, mintha a Katonai és Haditengerészeti Klub egyik erre kószáló tagja volna. – Nagyon fontos ember – magyarázta a sofőröm. – Nagyon rendes a görögökkel. Én az ezredes mellett léptem be a hotelbe. A portás a bejáratnál állt, nyilván azért, hogy őt köszöntse, én olyan jelentéktelen lehettem, hogy még csak nem is volt hajlandó utat engedni nekem. Körbe kellett kerülnöm őt, de még csak nem is felelt a köszönésemre. A lift felrepített az ötödik emeletre. Láttam, hogy nagynéném ajtaja alól fény szűrődik ki, kopogtattam és benyitottam. Egyenes háttal ült az ágyban, pongyolát viselt, és rikító borítójú füzetes regényt olvasott. – Végeztem Isztambullal – mondtam neki. – Én is. – A széthúzott függönyök mögül bevilágítottak a város fényei. Letette a könyvet. A borítón meztelen fiatal lány feküdt az ágyban, a hátában kés, kegyetlen férfi nézett le rá vörös fezben. Török gyönyörűségek – ez volt a könyv címe. – Az itteni atmoszférát szívtam magamba – magyarázta a néném. – A fezes férfi a gyilkos? – Nem, ő a rendőr. Nagyon kellemetlen fickó, Hakim ezredesnek hívják. – Ez azért különös, mert... – A gyilkosságot itt követik el, pont ebben a Pera Palace-ban, egy csomó részlet téves, de hát mit várhat az ember egy regényírótól? A lányba beleszeret egy angol kém, egy kemény, de érzelmes férfi, bizonyos Amis, és az utolsó estéjükön együtt vacsoráznak az Abdullahban – emlékszel, ott ebédeltünk. Aztán van egy szerelmi jelenet közöttük a Hagia Sophiában, és Amis ellen merényletet kísérelnek meg a Kék Mecsetben. Ha jól meggondolom, mi egy irodalmi zarándokutat tettünk ma. – Irodalminak nem nevezném – mondtam. – Ó, az apád fia vagy. Engem folyton arra próbált rávenni, hogy Walter Scottot olvassam, főként a Rob Roy-t, de én jobban szeretem az ilyesmit. Gyorsabb a cselekmény, és kevesebb a leírás. – Amis gyilkolta meg a lányt? – Ugyan, dehogy. De Hakim ezredes, aki rendkívül kegyetlen kihallgatási eszközökhöz folyamodik, őt gyanúsítja – mondta jókedvűen a nagynéném. Megcsördült a telefon. Én vettem fel. – No végre, ez talán Abdul generális lesz! – kiáltott fel a néném. – Bár elég valószínűtlen, hogy ilyen késő este hívjon. – Itt a porta beszél. Miss Bertram otthon van? – Igen, mi tetszik? – Nagyon sajnálom, hogy zavarnom kell, de Hakim ezredes szeretne beszélni vele. – Ilyen későn lehetetlen. Milyen ügyben? – Már indul felfelé. – Letette a kagylót. – Hakim ezredes jön fel hozzád, beszélni szeretne veled – mondtam. – Hakim ezredes?

– Az igazi Hakim ezredes. Ő is rendőrtiszt. – Egy rendőrtiszt? – kérdezte Augusta néni. – Megint? Úgy érzem, mintha visszatértek volna a régi szép idők Mr. Viscontival. Henry, kinyitnád a bőröndömet? A zöldet. Találsz ott egy könnyű kabátot. Őzbarna színű szőrmegallérral. – Megvan, Augusta néni. Itt van a kezemben. – A kabát alatt, egy kartondobozban találsz egy gyertyát, egy viaszgyertyát. – Igen, megtaláltam a dobozt. – Vedd ki a gyertyát, de óvatosan, mert elég nehéz. Tedd ide az éjjeliszekrényemre, és gyújtsd meg. Gyertyafényben jobban mutat az arcom. Rendkívül nehéz volt a gyertya, csaknem elejtettem. Úgy látszik, valami nehéz súllyal bélelték ki a talpát, gondoltam, hogy egyenesen álljon. Hatalmas, vörös viaszrúd, csaknem egy láb magasan meredt előttem, mind a négy oldalát cirádás címerekkel díszítették. Kivételes művészi gondot fordítottak a viasz megmunkálására, melynek pedig úgyis az lesz a sorsa, hogy túlságosan gyorsan elolvad. Meggyújtottam a kanócot. – Most pedig oltsd el a villanyt – mondta a néném, megigazította a pongyoláját, és felpaskolta a párnáját. Kopogtattak az ajtón, és belépett Hakim ezredes. Megállt az ajtóban, és meghajolt. – Miss Bertram? – kérdezte. – Igen. Ön pedig Hakim ezredes. – Valóban. Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom bejelentés nélkül. – Angol kiejtésén csak nagyon csekély idegenszerűség érzett. – Azt hiszem, van egy közös ismerősünk, Abdul tábornok. Megengedi, hogy leüljek? – Parancsoljon. Az öltözőasztal melletti szék a legkényelmesebb. Ez az unokaöcsém, Henry Pulling  – Üdvözlöm, Mr. Pulling, remélem, élvezte a táncot a Nyugat-Berlin Szállóban. Kellemes hely, turisták alig ismerik. Felgyújthatom a villanyt, Miss Bertram? – Nem örülnék. Gyenge a szemem, és megszoktam, hogy gyertyafénynél olvasok. – Nagyon szép gyertya. – Velencében gyártják. Címere Velence négy legnagyobb dózséját ábrázolja. A nevüket ne kérdezze. Hogy van Abdul tábornok? Azt reméltem, hogy személyesen is találkozom vele. – Sajnos, Abdul tábornok nagyon beteg. – Hakim ezredes a tükörre akasztotta sétapálcáját, mielőtt leült. Enyhe szögben hajtotta a fejét a nagynéném felé, ez tisztelettudó arckifejezést kölcsönzött neki, de én észrevettem, hogy igazi oka az az apró hallókészülék volt, melyet jobb füléhez erősített. – Régi barátja volt önnek és Mr. Viscontinak, ugye? – Mi mindent tud maga! – ismerte el a nagynéném, lefegyverző mosollyal. – Kellemetlen foglalkozás – jegyezte meg az ezredes –, ha az ember mindig lében kanál. – Minden lében kanál. – Durva az angolságom. – Követett a Nyugat-Berlin Szállóig? – kérdeztem. – Dehogy, én javasoltam a sofőrnek, hogy oda vigye magát – mondta Hakim ezredes. – Azt hittem, érdekelni fogja, és hosszabb ideig köti le, mint ahogy sikerült. Az itteni divatos éjszakai lokálok nagyon közönségesek és nemzetköziek. Ezt megtalálja Párizsban vagy Londonban, persze, azokban a városokban jobb műsort láthat. Igaz, azt is mondtam a sofőrnek, hogy először kísérletezzen más helyen. Az ember sose tudhatja.

– Mondjon már valamit Abdul tábornokról! – vetette közbe türelmetlenül a néném. – Mi baja van? Hakim ezredes még egy kissé előredőlt a székében, suttogóra fogta a hangját, mintha titkot közölne: – Rálőttek – mondta –, miközben szökni próbált. – Szökni? – kiáltott fel a néném. – Szökni, ki elől? – Előlem – mondta Hakim ezredes zavart szerénységgel, és a hallókészülékét babrálta. Szavait hosszú csend követte. Nem volt itt mit mondani. Még a nagynéném is zavarba jött. Hátratámaszkodott a párnáira, a szája kissé tátva maradt. Hakim ezredes apró bádogdobozt vett elő a zsebéből, és kinyitotta. – Ha megengedi – mondta –, eukaliptusz és mentol. Asztma kínoz. – A pasztillát a szájába tette és szopogatta. Csönd volt mindaddig, amíg a néném meg nem szólalt: – A pasztillák nem sokat segítenek. – Öncsalás, tudom. De az asztma ideges betegség. A pasztillák mintha könnyítenének rajta, de lehet, csak azért, mert hiszek benne, hogy könnyítenek. – Egy kicsit lihegve beszélt. – Mindig akkor vagyok hajlamos egy rohamra, amikor valamelyik ügyem befejezéshez közeledik. – Mr. Visconti is asztmában szenvedett – mondta Augusta néni. – Őt hipnózissal gyógyították ki. – Nem szívesen szolgáltatnám ki magam ennyire senkinek. – Természetesen Mr. Visconti a kezében tartotta a hipnotizőrt. – Ó, az nagy különbség – jelentette ki helyeslően Hakim ezredes. – És hol tartózkodik most Mr. Visconti? – Fogalmam sincs róla. – Abdul tábornok sem tudta. Csak az Interpol nyilvántartása számára van szükségünk az információra. Az ügy már legalább harmincéves. Csak kötelességből kérdeztem. Személy szerint nem érdekel. A kihallgatásnak nem ez az igazi célja. – Engem most kihallgat, ezredes? – Igen. Bizonyos értelemben. Remélem, kellemes értelemben. Megtaláltunk egy levelet, melyet ön írt Abdul tábornoknak, és ez bizonyos általa tanácsolt befektetésekről szólt. Azt írta neki, hogy amíg Európában tartózkodik, szeretne bizonyos életfontosságú befektetéseket névtelenül elintézni, és ez némi nehézségekbe ütközik. – Csak nem dolgozik az Angol Nemzeti Banknak, ezredes? – Nincs olyan szerencsém, de Abdul tábornok itt egy kis zavargást készített elő, ehhez pedig kevés volt a tőkéje. Így jutott eszébe néhány barátja, akikkel együtt spekulált a régi időkben. Ezért vette fel a kapcsolatot önnel (talán azt remélte, hogy az ön révén feltámaszthatja a kapcsolatot Viscontival is), aztán egy Weissmann nevű némettel, akiről ön bizonyára nem hallott, és egy Harvey Crowder nevű emberrel, aki konzervgyáros Chicagóban. A CIA már régen megfigyelés alatt tartja, és ezt ők jelentették nekünk. A neveket csak azért említhetem, mert ezeket az embereket már letartóztatták, és vallottak is. – Ha aktáinak kiegészítése végett csakugyan tudni óhajtja – mondta a néném –, nekem Abdul generális Deutsche Texaco részvényeket ajánlott, ezekről Angliában szó sem lehet, az adó miatt. Anglián kívül pedig – angol állampolgár számára – törvényellenes jegyezni. Ezért akartam névtelen maradni. – Jó – mondta Hakim ezredes –, nem is rossz fedősztorinak. – Ismét zihálni kezdett, és egy újabb pasztillát nyelt le. – Csak azért soroltam fel ezeket a neveket, hogy

bebizonyítsam, Abdul tábornok egy kicsit már szenilis. Az ember nem pénzel egy ilyen ügyletet Törökországban külföldi pénzből. És egy olyan bölcs asszonynak, mint ön, rá kellett volna jönnie, ha ez a művelet csak egy kis sikerrel kecsegtet, akkor helybeli támogatásra talál. És nem kellett volna felajánlania egy chicagói konzervgyárosnak huszonöt százalék kamatot plusz nyereségrészesedést. – Mr. Visconti ezt bizonyára átlátta volna – mondta a néném. – De ön most egy magányos hölgy, és nem hasznosíthatja Visconti tanácsait. Talán egy kissé megkísértette a gyors nyereség…  – Ugyan miért? Nincsenek gyerekeim, akikre ráhagyjam, ezredes. – Az is lehet, hogy kalandvágy. – Az én koromban! – A nagynéném ragyogott az önelégültségtől. Kopogtak az ajtón, és egy rendőr lépett be. Az ezredeshez beszélt, és az ezredes lefordította a mi kedvünkért. – Semmit – mondta –, semmit se találtak Mr. Pulling csomagjában, de most, ha megengedné... Az emberem nagyon gondos, tiszta kesztyűben fog dolgozni, és biztosíthatom róla, semmit se gyűr össze… Hozzájárulna, hogy felgyújtsam a villanyt, amíg elvégzi? – Semmiképpen sem járulok hozzá – mondta a néném. – A napszemüvegemet a vonaton felejtettem. Hacsak nem akarja, hogy hasogató fejfájásom legyen…  – Természetesen nem, Miss Bertram. Majd anélkül dolgozik. Elnézik nekünk, ha így egy kicsit tovább tart a házkutatás. A rendőr először a nagynéném kézitáskáját vizsgálta át, és átnyújtott néhány iratot Hakim ezredesnek. – Negyven font utazási csekkben – jegyezte meg. – Tizet beváltottam – mondta a néném. – A repülőjegyéből látom, hogy holnap szándékozik elutazni. Úgy értem, ma. Nagyon rövid látogatás. Miért jött vonaton, Miss Bertram? – A mostohafiammal akartam találkozni Milánóban. Az ezredes kérdő tekintettel nézett rám: – Bocsánat, az útlevele szerint ön hajadon. – Mr. Visconti fia. – Ó, mindig ez a Mr. Visconti. A rendőr most nagynéném bőröndjével foglalatoskodott. Belenézett a kartondobozba, melyben a gyertya volt, megrázta és megszagolta. – Ez a gyertyám doboza – szólt oda a néném –, már említettem, úgy tudom, ezeket a gyertyákat Velencében készítik. Egyetlen gyertya az egész utazásra elég; úgy mondják, hogy huszonnégy óráig ég egyfolytában, garantáltan. De az is lehet, hogy negyvennyolcig. – Valóságos műkincset éget el – mondta az ezredes. – Henry, tartsd a gyertyát, hogy a rendőr jobban lásson. Ismét meglepett a gyertya súlya, amikor megemeltem. – Ne fáradjon, Mr. Pulling, már befejeztem. Örültem, hogy ismét letehettem. – Kérem – mondta mosolyogva Hakim ezredes –, semmi terhelőt nem találtunk a bőröndjeikben. – A rendőr már visszacsomagolta a bőröndöket. – Most merő formalitásból átkutatjuk a szobát. És az ágyat, Miss Bertram, ha beleegyezik, hogy addig egy fotelben üljön. Személyesen is részt vett a kutatásban, egyik bútordarabtól a másikig bicegett,

olykor a sétapálcájával benyúlt az ágy alá, vagy egy fiók mélyén kotorászott. – És most Mr. Pulling zsebeit – kérte. Meglehetősen ingerülten ürítettem ki az öltözőasztalra. Gondosan áttanulmányozta a zsebnaptáramat, és a Daily Telegraph egy kivágását húzta elő, majd döbbent homlokráncolással felolvasta: “A legjobban a rubinpiros Maitre Roger, a rózsaszín, fehér karimás Cheerio, a mély karmazsin Arab Éjszaka és Fekete Villanás és a bíbor Bacchus ragadta meg a képzeletemet...”  – Magyarázatot kérek, Mr. Pulling. – Magától értetődik – mondtam mereven. – Akkor megbocsátja a tudatlanságomat. – Beszámoló a dáliakiállításról Chelsea-ben. Engem nagyon érdekelnek a dáliák. – Virágok? – Persze, virágok. – A nevük úgy hangzott, mintha lovak lennének. Legfőként a karmazsinon akadtam fenn. – Letette a lapkivágást, és odabicegett a nénémhez. – Most jó éjszakát kívánok önnek, Miss Bertram. Ma este nagyon kellemessé tette a kötelességem teljesítését. El sem tudja képzelni, mennyire untat a sértett ártatlanság tiltakozása. Küldök holnap egy rendőrségi kocsit, hogy kivigye önöket a repülőtérre. – Ne fáradjon. Taxival is mehetünk. – Nagyon sajnálnánk, ha lekésne a gépét. – Eszembe jutott, talán illene még egy napot maradnom, hogy meglátogassam szegény Abdul tábornokot. – Attól tartok, nem fogadhat látogatókat. Mi ez a könyv, amit olvas? Micsoda szörnyű alak ebben a piros fezben? Ő szúrta le a lányt? – Nem, ez a rendőr. Hakim ezredesnek hívják – mondta elégedett tekintettel a néném. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, bizonyos ingerültséggel fordultam a nénémhez. – Augusta néni – mondtam –, mit jelent ez? – Valami apró politikai félreértés, gondolom. Törökországban sokkal komolyabban veszik a politikát, mint nálunk otthon. Csak nemrégiben történt, hogy kivégeztek egy miniszterelnököt: mi álmodunk róla, ők cselekszenek is. Be kell vallanom, nem tudtam előre, mit tervez Abdul tábornok. Milyen szamárság az ő korában! Lehet már nyolcvan is, de úgy tudom, Törökországban több a százéves ember, mint bármelyik európai országban. Kétlem persze, hogy szegény Abdul ezek után megéri a századik évét. – Észrevetted azt is, hogy minket tulajdonképpen kitoloncolnak? Nem kellene értesítenünk a brit nagykövetséget? – Eltúlzod a dolgot, drágám. Csak kölcsönadják a rendőrségi kocsit. – És ha visszautasítjuk? – Eszem ágában sincs visszautasítani. Már úgyis megvan a repülőjegyünk. Nem volt szándékomban tovább maradni, csak addig, amíg elintézem a befektetésemet. Gyors profitra amúgy sem számítottam, és huszonöt százalék nyereség mindig kockázatos. – Miféle befektetés, Augusta néni? Negyven font utazási csekkből? – Ó, nem, drágám, Párizsban egy meglehetősen nagy aranyrudat vettem. Emlékszel még arra a bankemberre? – Szóval ezt keresték. Hová a csodába rejtetted el, Augusta néni? Akkor a gyertyára néztem, és eszembe jutott a súlya.

– Ó, kedvesem – mondta a néném –, milyen okos vagy, rájöttél. Hakim ezredes nem jött rá. Most már elfújhatod. – Megint felemeltem a gyertyát, majdnem tíz kilót nyomhatott. – És mi a szándékod vele most? – Vissza kell vinnem magammal Angliába. Majd máskor kerül felhasználásra. Nagy szerencsénk van. Gondold csak meg, előbb lőtték le szegény Abdul tábornokot, mielőtt a gyertyát odaadtam neki, és nem utána. Kérdés az is, hogy egyáltalában él-e még. Ilyen rémes dolgokat szívesen elhallgatnak egy hölgy előtt. Misét fogok érte mondatni mindenképpen, mert aligha valószínű, hogy egy ember az ő korában sokáig túlél egy golyót. Még ha nem is ért nemes szervet, maga a megrázkódtatás…  Félbeszakítottam a tűnődését: – Csak nem akarod visszavinni Angliába az aranyrudat? – “Aranyrúd – hazaút.” Idegesített ez a képtelen rím, amely úgy hangzott, mint valamilyen tréfás versike. – Nincs benned semmi törvénytisztelet? – Az attól függ, kedvesem, melyik törvényre gondolsz. Vegyük például a tízparancsolatot. Én képtelen vagyok komolyan venni, amit a felebarátod házáról mond. – Az angol vámhatóságot nem olyan könnyű becsapni, mint a török rendőrséget. – Egy használt gyertya kétségkívül meggyőző. Már többször kipróbáltam. – Nem az, ha felemelik. – De nem emelik fel, kedvesem. Talán ha a kanóc és a viasz érintetlen volna… még eszükbe jutna, hogy behozatali vámot vessenek ki rá. Vagy egy gyanakodó vámőr azt hinné, üres a gyertya, és kábítószert tartalmaz. De egy használt gyertya? Ó, nem, azt hiszem, nagyon kicsi a veszély. És ráadásul az életkorom mindig megvéd. – Nem vagyok hajlandó visszatérni Angliába az aranyrúddal! – És a tréfás versike ismét felbőszített. – De hát nincs más választásod, kedvesem. Az ezredes bizonyára felültet bennünket a gépre, az pedig London előtt nem száll le. A kitoloncolás kétségtelen előnye, hogy nem kell újra áthaladnunk a török vámvizsgálaton. – Mi a csudának vállaltad ezt, Augusta néni? Ezt a kockázatot…  – Mr. Viscontinak szüksége van a pénzre. – Már ellopta a tiédet. – Az régen volt. És azt már régen el is költötte. Tizenhatodik fejezet

·

  Az első pillanatokban úgy éreztem, hogy egy más, boldogabb világba érkeztem haza – otthon voltam: késő délután, már megnyúltak az árnyékok, egy fiúcska Beatles-dallamot fütyült, és a távolból, a Norman Lane-ről felbőgött egy motorkerékpár. Micsoda megkönnyebbüléssel tárcsáztam fel a Csirkebárt, és rendeltem magamnak spenótkrémlevest, báránykotlettet és Cheddar-sajtot: jobb vacsora lesz bizonnyal, mint amit Isztambulban ettem. Aztán kisétáltam a kertbe. Charge őrnagy elhanyagolta a dáliáimat, örömmel adtam nekik vizet, és a száraz föld úgy szívta magába, mint a szomjas ember. Csaknem azt képzeltem, hogy a virágok szirmaik meglebbentésével mondanak köszönetet. A Deuil du Roy Albert túlzottan kiterebélyesedett, de a Ben Hur színe új ragyogásba öltözött, mintha a hosszú, poros kocsiversenynek már az emléke is elhalványult volna. Charge őrnagy átnézett a kerítésen, és megkérdezte: – Szép útja volt? – Érdekes volt, köszönöm – mondtam szárazon, és vastag sugárban engedtem a

vizet a gyökerekre. Eltávolítottam a nevetségesen kicsiny öntözőrózsát, mert semmit sem használt. – Nagyon óvatos voltam – dicsekedett Charge őrnagy –, nem adtam nekik túl sok vizet. – A talaj eléggé száraznak látszik. – Én aranyhalakat nevelek – mondta Charge őrnagy. – Ha elmegyek hazulról, a nyomorult bejárónőm mindig túl sok táplálékot ad nekik. Szegény kis csibészekből mindig megdöglik a fele, mire hazaérek. – A virágok nem éppen aranyhalak, őrnagy. Ilyen száraz őszben szívesen elviselnek több vizet is. – Gyűlölöm a túlzásokat – jelentette ki Charge őrnagy. – A politikában is. Nem szeretem sem a kommunistákat, sem a fasisztákat. – Liberális? – Isten őrizz, ember! – mondta. – Ugyan miből gondolja? – És ezzel eltűnt a szemem elől. A délutáni posta pontosan öt órakor érkezett meg, egy körlevél Littlewoodtól, bár sosem ruletteztem, egy számla a garázsból, egy röplap a Kormánypárt Híveinek Szövetségétől, ezt azonnal a papírkosárba dobtam, meg egy levél dél-afrikai bélyeggel. A borítékot géppel címezték, így hát nem jöttem rá rögtön, hogy csakis Miss Keene küldhette. A figyelmemet elterelte egy csomag Omo, amelyet a lábtörlőhöz támasztottak. Én egész biztosan nem rendeltem súrolóport. Közelebbről szemügyre vettem, és kiderült, hogy ajándékcsomag. Micsoda tenger pénzt szórnak el a gyártó cégek, mert nem támaszkodnak eléggé a helybeli üzletek elosztó apparátusára! Különben bizonnyal tudták volna, hogy én máris rendszeres Omo-vásárló vagyok. Bevittem a csomagot a konyhába, és örömmel fedeztem fel, hogy a régi már elfogyott, így most megkíméltek az újabb vásárlástól. Estére egyre hűvösebb lett, és mielőtt felbontottam a levelet, bekapcsoltam az elektromos kandallót. Ekkor jöttem rá, hogy Miss Keene írta. Beszerzett egy írógépet, de az első pillantásra látszott, hogy még nincs gyakorlata a gépírásban. A sorközök egyenetlenek voltak, gyakran ütött mellé, vagy éppen kihagyott egy-egy betűt. Behajtott Koffiefontein-be – mint írta, három óra az országúton –, hogy egy matinén megnézze az Elfújta a szél felújítását a moziban. Azt írta, hogy Clark Gable nem volt olyan jó, mint ahogy emlékezetében őrizte. Milyen jellemző volt a nagyvonalúságára, vagy talán vereségének belső tudatára, nem fárasztotta magát a géphibák kijavításával. Talán azt gondolta, hogy ezzel a fogyatékosságait szépítené. “Egyszer egy héten – írta – az unokatestvérem bevisz a bankba. Nagyon jóban van az igazgatóval, de nem olyan igazi jó barátunk, mint amilyen Ön volt atyámnak és nekem. Nagyon hiányzik a Szent János-templom és a vikárius prédikációja. Az egyetlen templom itt a közelben a Dán Deformáltaké, de az nekem egyáltalán nem tetszik.” A “Deformált”-at kijavította. Azt hihette ugyanis, hogy ezt már gúnyolódásnak vélem. Azon tűnődtem, mit válaszoljak. Tudtam, hogy a legszívesebben Southwood újdonságairól olvasna: a hétköznapok apró eseményeiről, beleértve dáliáim állapotát is. De hogyan szólhatnék bizarr isztambuli utamról? Ha mellékesen említeni, ez természetellenesnek és hivalkodónak hatna egyszerre, ha viszont leírom Hakim ezredest, az aranyrúd esetét és Abdul tábornokot, ez azt az érzést kelthetné benne, hogy életformám teljességgel megváltozott, és ez csak növelné benne az idegenbe szakadtság

és a magányosság érzését Koffiefontein mellett. Azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e a legjobb, ha lemondanék a levélírásról, de akkor az utolsó oldalon – a papírja elcsúszott a gépben, és a sor felfutott az előzőbe – ezt olvastam: “Nagyon várom a leveleit, mert oly közel hozzák hozzám Southwoodot.” Eltettem levelét a többi írásához, melyet íróasztalom fiókjában őriztem. Most már teljesen besötétedett, de még egy órába telik, amíg a Csirkebár szállít, így hát választottam egy könyvet a polcomról. Atyám példájára vásárolok új könyvet, bár olvasmányaim nem szorítkoznak kizárólag egyetlen szerzőre, mint az övéi. A modern irodalom sohasem vonzott; az én szememben az angol költészet és próza a viktoriánus korszakban érte el a legmagasabb szintet. Ha magamnak tehetségem lett volna az íráshoz – és fiatal koromban, mielőtt még anyám elhelyezett volna a bankban, gyakran megkísértett ez az álom –, a szerényebb viktoriánus poéták nyomába szegődtem volna (hiszen az óriások utánozhatatlanok): talán R. L. Stevenson vagy Charles Reade követőjéül. Szép gyűjteményem van különben Wilkie Collinsból is, akinek, detektívregényeit kivéve, minden sorát szeretem – ebben nem követtem nagynéném ízlését. Ha én költő lehettem volna, boldogan megelégszem a legszerényebb hellyel: ha egyáltalán elismernek, akár csak annyira is, mint egy angol nyelvű Mahonyt. Beérném azzal, hogy úgy ünnepeljem Southwoodot, ahogy ő ünnepelte Shandont (ez egyike kedvenc költeményeimnek Palgrave antológiájában). Talán az juttatta eszembe Mahonyt, hogy Keene kisasszony megemlítette a Szent János-templomot, melynek harangjait minden vasárnap reggel hallgatom, amikor a kertben dolgozom, így hát levettem a kötetet. Moszkvának van harangja,  Szépséges giling-galangja,  A Hagia Sopbiának  Sem hibája,  Hogy törököt szólít szent imára  Magasba nyúló tornyok  Kiáltozó imámja. E csupa fantom  Még elképzelhető,  De szebb a delelő  S nekem kedvesebb  Harangod, Shandon,  Ott lenn a parton,  Mikor hangod a Lee folyó  Visszhangjától édesebb. A Hagia Sophiáról szóló sorok sohasem hangzottak ily igaznak: ezt az ütött-kopott mauzóleumot nem lehet összehasonlítani a mi Szent János-templomunkkal, különben engem már az említése is mindig Hakim ezredesre fog emlékeztetni. Egyik könyv elvezet a másikhoz, és egyszerre azon kaptam magam, hogy annyi év után levettem Walter Scott egyik kötetét. Eszembe jutott, hogyan használta apám e köteteket a “szentenciajátékra” – ezt a gondűzőt anyám mindig istenkáromlásnak ítélte, hacsak nem illő komolysággal a bibliával játszották. Volt, amikor már azt gyanítottam, hogy apám azért hajtott szamárfület jó néhány oldalra, hogy mindig rábukkanjon a megfelelő idézetre, mellyel ugrathatja vagy megbotránkoztathatja anyámat. Egyszer,

amikor komolyan szenvedett a székrekedéstől, levette a Rob Roy-t, felütötte, mintha csak találomra tenné, és felolvasta. “Mister Owen belépett. Ennek a nemes embernek oly szabályozott volt minden mozdulata és szokása…” Ezt a szentenciajátékot most én is kipróbáltam, és elképesztett annak az idézetnek a találó volta, melyre rányitottam: “Most egy jó vacsora minden szeszes italára szükségem van, hogy ellenálljak annak a levertségnek, mely észrevétlenül elborítja az elmét.”  Mert levert voltam, ez most nagyon igaz: hogy ezt Miss Keene levelének köszönhettem-e vagy annak, hogy jobban hiányzott a nagynéném társasága, mint ahogy számítottam rá, vagy talán Tooley hagyott űrt maga után, ki tudná megmondani? Most, hogy nem tartoztam felelősséggel senkiért, csak magamért, a házam és kertem újrafelfedezésének öröme kezdett elhalványodni. És abban a reményben, hogy további biztató idézeteket találok, ismét felütöttem a Rob Roy-t, és lapjai között egy fényképre bukkantam. A négyszögletes, sárguló kép régimódi fürdőruhába öltözött csinos lányt ábrázolt, egy ósdi kamera felvételében. A lány egy kicsit a lencse felé hajolt, egyik vállát épp most bújtathatta ki a vállpántból, és nevetett, mintha épp az átöltözés pillanatában lepték volna meg. Néhány pillanatba tellett, amíg felismertem Augusta nénémet; első gondolatom az volt, milyen csinos lehetett hajdanán. Azon tűnődtem, vajon a testvére készítette-e a fényképet? De ez aligha volt az a fotó, amelyet anyám ajándékozhatott volna apámnak. Be kellett vallanom, valószínűbbnek látszott, hogy ezt a képet maga apám készítette, és azért rejtette el a Scott-kötetek egyikében, mert azt sohasem forgatta anyám. Hát ilyen volt hajdanán – itt alig lehetett több, mint tizennyolc –, azokban a régi időkben, még jóval azelőtt, hogy megismerte Currant vagy Monsieur Dambreuse-t vagy Mr. Viscontit. Az arckifejezésében volt valami elszánt. És egy Die Vernonról szóló mondat ütötte meg a szememet a két lap egyikén, amelyek közt megbújt a fénykép: “Légy türelmes és higgadt, én meg hadd járjam a magam útját, mert ha egyszer rajtam a kantár, nincs ember, aki megzabolázzon.” Vajon apám tudatosan választotta-e ezeket az oldalakat a fénykép rejtekéül? Hirtelen rám tört az a levertség, amelyet akkor éreztem a bankban, amikor kötelességből elő kellett ásnom néhány ott lerakott porladó iratot, régmúlt szenvedélyek aktanyomait. Most különös gyengédséggel gondoltam apámra – arra a lusta emberre, aki felöltőben feküdt be az üres fürdőkádba. Sohasem látogattam meg a sírját, mert egyetlen utazása során halt meg, amikor életében először hagyta el Angliát. Azt se tudtam biztosan, hol nyugszik. Felhívtam a nagynénémet: – Csak éppen jó éjszakát akartam kívánni, és megkérdezni, hogy minden rendben van-e. – A lakás egy kicsit magányos Wordsworth nélkül – mondta. – Én is egyedül érzem magam nélküled meg Tooley nélkül. – Semmi újság nem várt, amikor hazaérkeztél? – Csak egy levél a barátnőmtől. Ő is nagyon magányos. – Haboztam, mielőtt ismét szólni mertem: – Augusta néni, az imént apámról gondolkodtam. Az ember olyan keveset tud a családjáról. Fogalmam sincs róla például, hol temették el. – Nem? – Te tudod? – Persze. – Szeretném legalább egyszer meglátogatni a sírját. – Temetőbe járni elferdült ízlésre vall. Olyan savanyú szag van ott, mint a dzsungelben. Azt hiszem, a sok nyirkos, zöld gaztól.

– Ahogy az ember öregszik, gondolom, kezd ragaszkodni a családi javakhoz: házakhoz és sírokhoz. Nagyon rosszul esik, hogy anyámnak így kellett végeznie, egy rendőrségi laboratóriumban. – A mostohaanyádnak – javított ki a néném. – És hol van az apám? – Mint félig-meddig hivő katolikus, ezt a kérdést nem tudom teljes bizonyossággal megválaszolni, de testi maradványai Boulogne-ban nyugszanak. – Ilyen közel? Miért nem hozatták haza? – A húgomban roppant nagy gyakorlati érzék és nagyon kevés érzés volt. Apád a tudta nélkül kirándult egy napra Boulogne-ba. Ebéd után rosszul lett, és csaknem azonnal meghalt. Ételmérgezésben. Az még az antibiotikumok előtt volt. Fel kellett tehát boncolni, és a húgom nem szívesen szállíttatott volna haza egy megcsonkított holttestet. Inkább elföldeltette a helybeli temetőben. – Ott voltál? – Én olasz körúton jártam. Csak később tudtam meg. Nem leveleztem a húgommal. – Soha nem is voltál még a sírnál? – Egyszer már megkértem rá Mr. Viscontit, hogy utazzunk oda, de ő kedvenc bibliaidézetével válaszolt: “Ám temessék el a holtak az ő halottaikat.”  – Egyszer odautazhatnánk együtt. – Bár magam is osztom Mr. Visconti véleményét, egy kis utazásra mindig készen állok – mondta a néném érzéketlen vidámsággal. – De akkor te leszel az én vendégem. – Halálának évfordulója október 2-ára esik – tette hozzá a néném. – Azért emlékszem pontosan a dátumára, mert ez az őrangyalom ünnepe. Bár az angyal épp ebből az alkalomból felmondta a szolgálatot, hacsak nem mentette meg apádat egy sokkal rosszabb sorstól. Aminek persze nagy is a valószínűsége, mert mi a csudának utazott az apád Boulogne-ba, utóidényben? Tizenhetedik fejezet

·

  Talán különösen hangzik, de Boulogne-ban jóformán az első perctől kezdve otthon éreztem magam. Minthogy Folkestone-ból már nem indult közvetlen hajójárat, az Arany Nyíllal indultunk a Victoria pályaudvarról, ahol megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy néném nem hozta magával a piros bőröndjét. A csatorna angliai fele őszi arany napfényben fürdött. Petts Wood után már csak zöld buszok jártak, Orpingtonnál pedig feltűntek az aszalókemencék, kinyúló fehér süvegükkel, melyek középkori sisakokba tűzött tollakra hasonlítottak. A betonoszlopokra felkúszó komló szebben ragyogott, mint a szőlő, és én boldogan elcseréltem volna az egész Milánó és Velence közötti tájat ezért a húsz mérföldért itt Kentben. Megnyugtató egek és szerény csermelyek, szittyós tavak és elégedetten szundikáló tehenek. Ez az a békés táj, melyet Blake megénekelt, és egyszerre sajnálni kezdtem, hogy ismét külföldre megyek. Miért nem tudott apám Doverben vagy Folkestone-ban meghalni? Hiszen mindkettő éppoly alkalmas egynapos kirándulásra. De amikor végül is megérkeztünk Boulogne-ba, és kiszálltunk az Arany Nyíl calais-i közvetlen vagonjából, úgy éreztem: otthon vagyok. Az ég szürkébe hajlott, a

levegő hűvös volt, és a rámpa közé be-bevágott az eső egy-egy pasztája, de a hotelünkben a portás asztala felett ott függött a királynő képe, és a brasserie-k kirakatában ezt olvashattam: “Eredeti angol tea. Kelet-kenti autóbusztúrák rendezvényei.” A halászhajók fölött keringő lomha sirályok a ránk nehezedő estében ugyancsak Kelet-Angliára emlékeztettek, és a Gare Maritime felett tábla hirdette az átkelő járatot: Car-Ferry és Brit Államvasutak. Ahhoz már késő este volt, hogy megkeressük apám sírját, különben is másnap volt halálának évfordulója, ezért nagynénémmel elindultunk a városháza felé, majd a mólóknál sétáltunk, és keresztülvágtunk az apró, kanyargós utcácskákon, melyek engem Rye-ra emlékeztettek. A hatalmas székesegyházban egykor egy angol király tartotta esküvőjét, előtte ágyúgolyók hevertek, melyeket VIII. Henrik tüzérsége lőtt oda, a várfalak alatt meghúzódó apró téren pedig Edward Jenner szobra állt, barna zsakettban és barna, rojtos csizmában. Egy mellékutcában kicsiny mozi régi filmet vetített, a Kincses sziget-et, Robert Newtonnal a főszerepben, nem messze attól a Le Lucky nevű klubtól, ahol meghallgathattuk volna a Hearthmen zenekart. Nem, apámat nem idegen földbe temették. Boulogne olyan, mint egy gyarmati város, mely csak nemrégiben szakadt ki a Birodalomból – a Brit Államvasutak úgy vesztegelt ott a tengerparti út végén, mintha az evakuáció befejeztéig engedélyt kapott volna az ott-tartózkodásra. A kaszinó alatt a lelakatolt fürdőkabinok is akárcsak a helyőrségi csapatok utolsó hadállásai lennének, San Martin tábornok lovas szobra pedig a rakparton bízvást Wellingtoné is lehetett volna. A Gare Maritime éttermében vacsoráztunk, miután átvágtunk a macskaköves utakon, át az elhagyott vasúti síneken. Sötétedés után az állomás oszlopai mintha egy kiürített székesegyház oszlopai volnának, csak a Lyonból érkező vonat bejelentése ismétlődött mint egy zsoltár lemeze, amelyet elfelejtettek levenni. A hosszú peronokon egyetlen hordár vagy utas sem tűnt fel. A Brit Államvasutak irodája is kivilágítatlan és üres volt. Mindent átjárt az olaj, a hínár és a tenger szaga meg a hajnali halfogás maradványaié. Az étteremben sem volt rajtunk kívül vendég; csak két férfi álldogált a pultnál egy kutyával, de ők is indulásra készen. A nagynéném mindkettőnk számára szól-halat rendelt, boulogne-i módra. – Talán az apám is itt vacsorázott, mielőtt meghalt – tűnődtem fennhangon. Mert mióta csak leemeltem a polcról a Rob Roy-t, gyakran eszembe jutott az apám, és visszaemlékezve a fényképre és annak a fiatal lánynak az arckifejezésére, azt kellett hinnem, hogy nénémnek is szeretnie kellett őt a maga módján. De azért tévedés lett volna, néném természetét ismerve, érzelmes emlékezést várni tőle: a halott az halott, azzal a néném már nem megy semmire. – Rendeld meg a bort, Henry – szólt rám Augusta néni. – Tudod-e, hogy van benned valami beteges vonás? Ez a kirándulás is elárulja, meg aztán az urna, amit olyan gondosan szeretnél megőrizni. Ha apádat a highgate-i temetőben földelik el, sohasem kísérlek el. Semmi szükség az ilyen zarándokutakra a sírokhoz, hacsak nem szolgálnak valami más célt is. – Milyen célt szolgálhatna ez? – kérdeztem kissé ingerülten. – Például azt, hogy még sohasem voltam Boulogne-ban – vágta rá Augusta néném. – És egy új vidéket megismerni mindig hajlandó vagyok. – Mint Jo bácsi – mondtam. – Te is meg akarod hosszabbítani az életedet. – Azt is teszem – felelte a néném –, mert nagyon élvezem. – És hány szobában laktál eddig?

– Számtalan szobában – mondta vidáman a néném –, de nem hiszem, hogy elérkeztem volna már a vécéhez és az emeletre, a toronyba. – Mennem kellesz haza. – A pultnál álldogáló egyik férfi mondta ezt dermesztő angolsággal. Kicsit beszívott, s amikor lehajolt, hogy megsimogassa a kutyáját, nem találta el. – Még egyet igyunk az átkelő hajóra – vigasztalta a társa. A pohárköszöntőből arra következtettem, hogy a Brit Államvasutak dolgozója. – Az a nyavalyás kenti lány. A feleségem kenti lány volt. – De már nem az, cimborám, már nem az. – Már nem. Ezért kell nekem otthon lennem esti kibaltázott kilencre. – Féltékeny az asszony, cimbora. – Meg éhes. – Sose szerettem gyenge férfit – fűzte hozzá a néném. – Az apád nem volt gyenge, csak lusta. Az volt a véleménye, hogy semmiért sem érdemes igazán küzdeni. Ő még Kleopátráért se harcolt volna, de azért valahogy mégis elérte volna. Az ellen-Antonius. Azért csodálkozom, hogy egyszer is eljött ide, Boulogne-ba. – Talán üzleti ügyben? – Akkor a társát küldte volna. Mert a társa – William Curlew-nak hívták –, az volt a leggyengébb ember, akit valaha ismertem. Irigyelte az apád apró kalandjait; neki az is nehezére esett, hogy egyetlen asszonyt kielégítsen. És ez mindenképpen gyötörte a lelkét, mert a felesége csakugyan hibátlan asszony volt. Gyöngéd, ügyes, jóindulatú – azt, hogy egy kicsit követelőző, más férfi erénynek tekintette volna. Apád, aki sokkal merészebb képzeletű ember volt, mint azt a környezete – vagy akár az anyád – észrevette, ajánlott hát egy haditervet, mert William mindig azt hangoztatta: egy tökéletes nőt nem lehet faképnél hagyni – legfeljebb ő hagyhatja el az embert. Azt tanácsolta hát Williamnek, írjon névtelen leveleket a feleségének, melyekben hűtlenséggel vádolja magát. A levelek négyrendbeli célt szolgáltak volna. Először is hiúsági szempontból üdvös magyarázatot adnak lankadó szolgálatainak, megtörnék felesége tökéletességét, és végül is olyan válás lehet ebből, mely férfibecsületét is menti (hisz elszánta magát arra, hogy nem tagad le semmit bűneiből). Az első levelet apád fogalmazta, William pedig elég balgán lemásolta a saját írógépén, és egy olyan sárga borítékba tette, amilyenekben számlákat szoktak küldeni. (Ez volt a hiba.) A levél így szólt: “Asszonyom, az ön férje egy szemérmetlen hazudozó és kéjsóvár asszonypecér. Kérdezze csak meg tőle, hol tölti az estéit, amikor ön a Nőegyletben tartózkodik, és hol veri el a pénzét, amit keres. Amit Ön megtakarít a háztartásban, más nő szoknyája hasítékába vándorol.” Apád nagyon szerette a régies kifejezéseket – ez már Walter Scott hatása volt. Aznap este, amikor a levél megérkezett, Curlew-ék történetesen partyt adtak. Mrs. Curlew épp a párnákat verte fel szorgosan, a sárga borítékot számlának vélte, így hát felbontatlanul tette le az asztalra. Elképzelheted szegény William szorongását. Akkortájt nagyon jóban voltam vele, sőt szüleid társaságában én is részt vettem a partyn. Apád azt remélte, hogy jelen lehet a végkifejletnél, de amikor elérkezett a távozás ideje, és apád egy kis üzleti megbeszélés ürügyén sem ragadhatott ott tovább, a levél még mindig felbontatlanul hevert ott. A későbbi részleteket csak William elbeszéléséből tudhatta meg. Melany – ezt a nevetséges nevet viselte az asszony, ami még nevetségesebben hatott a Curlew mellett – éppen a poharakat rakosgatta el, amikor William valamelyik tálalóasztal alatt megtalálta a sárga borítékot. “Ez a tied, drágám?” –

kérdezte, mire az asszony leintette, hogy csak egy számla. “Minden számlát fel kell bontani!” – jelentette ki William, és ezzel átnyújtotta a borítékot. Majd felment az emeletre, hogy megborotválkozzék. Melany sosem ragaszkodott ahhoz, hogy vacsora előtt megborotválkozzon, de már a házasságuk első napjaiban félreérthetetlen célzást tett rá, hogy éjszaka csak sima arccal fogadja magához, minthogy Melany bőre nagyon érzékeny volt. A külföldiek azt mondták rá: tipikusan angol arcbőr. A fürdőszoba ajtaját nyitva hagyta, és William onnan látta, hogy az asszony a sárga borítékot ismét felbontatlanul teszi le a toalettasztalkára. A várakozás feszültségében három helyen is megvágta magát, a vérzés elállítására pedig apró vattacsíkokat kellett felragasztania. A kutyás férfi botladozott el az asztalunk előtt. – Gyere, te csibész – dünnyögte, és lelketlenül rángatta a pórázt. – Haza a kenti lányhoz – ugratta cimborája a pulttól. Hirtelen feltűnt, mennyire csillog a néném szeme. Ilyen csillogó szemmel mesélt Brightonban is a kutyatemplom történetéről és Párizsban a Monsieur Dambreuse-zel folytatott viszonyáról és az Orient expresszen Visconti meneküléséről… Mélyen elmerült a történeteiben. Biztos vagyok benne, hogy az apám, Walter Scott nagy tisztelője, korántsem lett volna képes ily drámaian ecsetelni a Curlew-ék esetét: kevesebb párbeszédet iktatott volna be és több leíró részt. – William – folytatta a néném – kijött a fürdőszobából, és bemászott abba a hatalmas, dupla ágyba, amelyet Melany személyesen választott ki a Maples-féle bútorüzletben. Rémületében William még könyvet sem vitt magával. Szerette volna, ha mielőbb kitör a botrány. “Mindjárt kész leszek” nyugtatta meg Melany, aki a Pond-féle éjszakai krémet használta remek arcbőre megőrzésére, és nem volt hajlandó semmilyen új kotyvalékot kipróbálni. “Kellemetlen számla volt?” – kérdezte William. “Számla?”  “Amit eldobtál.”  “Az? Még ki se bontottam.”  “Ha nem vigyázol rá, még elveszted.”  “Úgy is kell: számlát legjobb elveszteni!” Melany ezt jókedvűen mondta, de a szavak nem leplezték a természetét, mert iparost sose váratott, és senkinek sem tartozott tovább egy hónapnál. Most hát megtörölte ujjait papírzsebkendővel, és felbontotta a sárga borítékot. Csak az első, rosszul gépelt szavakat olvasta el: “Asszonyom, az ön férje…”  “Nem is kellemetlen számla, csak unalmas.” Majd gondosan végigolvasta a levelet, az aláírásig. “Egy szomszédja és jóakarója.” Aztán apró darabokra tépte, és beleszórta a papírkosárba. “Egy számlát nem szabad megsemmisíteni” – mondta William. “Az újságnak tartoztam néhány shillinggel, de ma reggel kifizettem. – Majd ránézett Williamre, és ezt mondta: Milyen nagyszerű férjem voltál te mindig, William.” Odalépett az ágyhoz, megcsókolta férjét, és William ebből kitalálhatta a szándékát. “Hogy elfáradok én egy ilyen partytól” – mondta az asszonynak, és egy kényelmes, könnyű ásítással próbálta kimenteni magát. “Semmi baj, drágám – mondta Melany, és panasz nélkül lefeküdt melléje. – Szép álmokat. – Ekkor vette észre a vattapamacsokat. – Ó, szegénykém kiáltott fel –, te

megvágtad magad! Meggyógyít a te Melanyd!” És elkezdett tüsténkedni legalább tíz percig, tiszta alkohollal kimosta a sebet, apró tapaszokat illesztett rá, mintha semmi említésre méltó sem történt volna. “Milyen mulatságos vagy így!” mondta egészen vidáman és gondtalanul, és ahogy William mesélte apádnak, az éjszakai búcsúcsókban, amit az orra hegyére illesztett, már nem volt a veszedelemnek árnyéka sem. “Drága kis bohóc William, neked én mindent megbocsátok.” William itt adott fel minden reményt: tökéletes felesége volt, összetörhetetlenül tökéletes! Apád úgy adta elő a dolgot, hogy William fülében a “megbocsátok” szó úgy hangzott, mintha a börtön harangját kongatták volna kivégzésre. – Tehát sosem menekült meg? – kérdeztem. – Esztendőkkel később Melany karjában halt meg – mondta Augusta néni, és azután már csendben költöttük el az almás lepényt. Tizennyolcadik fejezet

·

  Másnap reggel – éppoly borús napra ébredtünk, mint az előző – Augusta nénémmel felkaptattunk a magasodó dombra, a temető felé. Egy üzlet Deuil en 24 heures-t* hirdetett, és egy vaddisznó vérben ázva lógott a hentesüzlet előtt, pofájában egy cédula ezt tette közzé: Remenez vos morceaux four jeudi,** de ez a csütörtök semmit sem jelentett nekem, és alig valamit Augusta nénémnek. – A Kis Virág ünnepe – mondta be az eseményt, a misekönyvből olvasta ki, melyet azért hozott magával, mert ez most, íme, a megfelelő alkalom. – De a vaddisznó ehhez az alkalomhoz nem illik. Úgy látom, Herefordi Szent Tamás napja is van, aki száműzetésben halt meg Orvietóban, de szerintem róla még az angolok sem hallottak. A polgármesteri hivatal kapuja előtt egy tábla az Ellenállás hőseinek emlékét őrizte. – Egy hadsereg halottai – jelentette ki a néném – éppoly automatikusan lesznek hősök, ahogy az egyház halottai mártírok. Nem megy ki a fejemből ez a Szent Tamás. Mert szerintem nagyon is szerencsés volt, hogy Orvietóban halt meg és nem Herefordban. Orvieto még ma is takaros, civilizált fészek, sokkal, de sokkal jobb a klímája, mint Herefordé, és van egy nagyszerű étterem a Via Garibaldin. – Csakugyan római katolikus vagy – kérdeztem kíváncsian a nénémet. Gyorsan és komolyan felelt: – Csakugyan, kedvesem, legfeljebb nem mindent hiszek, amit ők elhisznek. Megtalálni apám sírját ebben a hatalmas, szürke temetőben olyan lett volna, mint London külvárosában felkutatni egy családot pontos cím nélkül. A domb alján vonatok zörögtek, s a kertváros széntüzelésű kályháinak füstje áthatolt a sírkövek útvesztőjébe. Egy férfi lépett ki egy kicsiny, négyszögletes házból, mely maga is síremléknek látszott, és felajánlotta, hogy majd kalauzol. Én koszorút is vittem, bár a néném ezt a gesztusomat túlzottnak találta. – Nagyon gyanús leszel – mondta. – A franciák hite szerint az eltávozottakra minden évben csak egyszer kell emlékezni, Mindenszentek napján. De azt is olyan pontosan és kényelmesen intézik el, mint az Úrvacsorát húsvétkor. – S ez igaznak látszott, mert nagyon kevés virágot láttam itt, még immortelles-t* is alig fedeztem fel az angyalok, kerubok között meg egy líceumi professzorra emlékeztető kopasz férfi mellszobra, egy hatalmas síremlék mellett, mely a felirat tanúsága szerint a La Famille Flageolle-t fedte. Az egyik sírkövön angol felirat szökött szemembe: “Szeretett fiam, Edward Rhodes Robinson emlékére – meghalt Bombayben, ahol porai is nyugszanak.”

De ezen a piramison igazán nem volt semmi angolos. Apám bizonyára szívesebben nyugodott volna angol temetőben, a zuzmóval benőtt, kopott feliratú vagy kegyes versikéket őrző kövek között, mint itt, a fényes, fekete örökkévalóságnak csiszolt márványok erdejében, melyet még a boulogne-i időjárás sem tudott kikezdeni, s ahol az egyforma feliratok úgy ismétlődtek, mint egy újság megannyi példányának azonos címbetűi: A la mémoire, lei repose le corps…** Nem járt itt senki, kivéve egy apró, idős, feketébe öltözött hölgyet, aki lehajtott fejjel állt egy hosszú parcella végén, miként magányos látogató a vidéki múzeumban, csak mi bolyongtunk ezen a vigasztalan környéken. – Je me suis trompé*** – mondta a vezetőnk, és élesen sarkon fordult, majd visszavezetett minket ahhoz a sírhoz, ahol az idős asszony láthatóan imába merülten állt. – Milyen különös! Úgy látszik, megszaporodtunk egy gyászolóval – mondta Augusta néni, és csakugyan, a márvány sírlapon az enyémnél kétszerié nagyobb koszorú hevert, kétszer olyan drága, déli melegházakból származó virágokból. Azért letettem az enyémet is melléje. A feliratot eltakarták a virágok, csak apám nevének néhány szótagja látszott ki, mint valami kiáltás: “... chard Pulling”, és az évszám: “1923. október 2.”  Az apró asszony meglepetten nézett ránk: – Qui ętes-vous?**** – kérdezte. Akcentussal beszélte a franciát, azért a nagynéném angolul válaszolt éppily nyíltan: – Maga kicsoda? – Miss Paterson – válaszolt az apró asszony, kissé rémült hetykeséggel. – És mi köze van magának ehhez a sírhoz? – faggatta tovább a néném. – Én több mint negyven éve járok ide ezen a napon, és még sohasem láttam itt egyiküket sem. – Van valami joga ehhez a sírhoz? – kérdezte a néném. Valami idegesíthette őt az asszony modorában – talán gyámoltalan harciasságának látszata, mert nénémben kevés türelem volt a gyengeség iránt, bárhogy is rejtegetik. Az öreg hölgyet sarokba szorították, és most visszavonult. – Sosem hallottam, hogy bárkinek is joga lehet egy sírhoz – mondta. – Egy sírért, mint egy házért, valakinek fizetnie kell. – És ha a ház már negyven éve elhagyatott, nincs joga akár egy idegennek…  – Kicsoda maga? – ismételte a néném. – Már megmondtam. Miss Paterson vagyok. – Ismerte a sógoromat? – A sógorát?! – kiáltott fel az öreg hölgy. Majd lenézett a koszorúmra, aztán rám, végül szemügyre vette a nénémet. – És ez itt, jóasszony, Richard Pulling fia. Az asszony megvetően mondta: – A család. – Mintha a szó egyenértékű lett volna,,az ellenség”-gel. – Így hát beláthatja – folytatta a néném –, hogy nekünk mindenképpen vannak bizonyos jogaink. Nem tudtam megérteni a néném kíméletlenségét, ezért beavatkoztam: – Azt hiszem, nagyon kedves öntől – mondtam –, hogy virágot hoz apám sírjára. Talán furcsának találja, hogy én még sosem jártam itt... – Ez nagyon jellemző magukra – mondta Miss Paterson. – Az édesanyja még csak el sem jött a temetésre. Én voltam itt egyedül, meg a hotel portása. Nagyon kedves ember. – És könnyekkel a szemében hozzátette: – Esős, esős nap volt, és ő kihozta a nagy

ernyőjét…  – Ezek szerint ismerte édesapámat... akkor is itt volt…  – Az én karomban halt meg, csendesen, csendesen – mondta Miss Paterson. Ez volt a szokása, hogy ismételgette a szavakat, mint aki megszokta, hogy fennhangon olvas gyerekkönyveket. – Nagyon hideg van – vágott közbe a néném. – Henry, te már letetted a koszorúdat, én visszamegyek a hotelbe, ez nem a megfelelő hely hosszú beszélgetésekre. – És már indult is, pedig ez jóformán a vereség bevallását jelentette. Mindenesetre, kellő megvetéssel próbálta viselni a vereséget, mint amikor egy nagy dán dog a hátsó felét mutatja egy védtelen, apró kutyuskának, mely a sarokból bosszantja, de méltatlannak ítéli arra, hogy megharapja. Odafordultam Miss Patersonhoz: – Haza kell kísérnem a nénémet. Nem jön el ma este hozzánk egy csésze teára? Kisgyermek voltam, amikor apám meghalt. Alig ismertem. Már régen el kellett volna jönnöm ide, de tudja, azt hittem, manapság nem szokás törődni az ilyesmivel. – Tudom, én régimódi vagyok – mondta Miss Paterson –, nagyon régimódi. – De talán mégis meginna velünk egy teát a Meuriceben? – Elfogadom – mondta Miss Paterson rémült méltósággal. – De akkor közölnie kell a nénjével – ugye a nagynénje? –, hogy szükségtelen sértegetnie engem. Az édesapja már régen halott. Nem illik, hogy féltékeny legyen rám azért, mert én még mindig oly nagyon törődöm, nagyon törődöm vele. Az üzenetet szó szerint adtam át a nagynénémnek, ő pedig meglepődött. – Csakugyan azt hiszi, hogy féltékeny vagyok? Az egyetlen eset, amire emlékszem, hogy féltékeny lettem volna, az a Currané volt, de a tapasztalat megokosított. Hisz te is tudod, milyen kevéssé voltam féltékeny még Monsieur Dambreuse-re is. – Előttem nem kell mentegetőznöd, Augusta néném – mondtam. – Mentegetőznöm? Ilyen mélyre bizonyára nem süllyedtem, csak megpróbálom elmagyarázni az érzéseimet, ennyi az egész. Ez az asszony teljesen méltatlan ehhez a gyászhoz. Mint ahogy az ember nem tölt bort az ebéd utáni feketéscsészébe. Ezért idegesített. Ha csak eszembe jut is, hogy vele volt, amikor meghalt! – Nyilvánvalóan orvos is volt jelen. – Meg sem halt volna, ha ez nem ilyen gyámoltalan. Erről meg vagyok győződve. Apádat mindig biztatni kellett a cselekvésre. Richard egyetlen baja a megjelenése volt. Meglepően jóvágású férfi, akinek sose kellett erőfeszítést tennie az asszonyokért. És aztán a végén, persze, lusta lett a küzdelemre. Ha én vagyok itt, biztosítlak, hogy a mai napig is életben marad. – A mai napig? – Nem lenne sokkal öregebb, mint Mr. Visconti. – Akkor is légy kedves az asszonyhoz, Augusta néni. – Édes leszek, mint a cukor – ígérte meg a néném. Aznap délután csakugyan megállapíthattam, hogy őszintén megpróbálta elrejteni bosszúságát Miss Paterson modorosságai felett, melyek elég szép számmal jelentkeztek a szóismétléseken kívül is. A jobb lába például időnként meg-megrándult (amikor először történt, őszintén azt hittem, hogy Augusta néném rúgott bele), és amikor néha egy-egy pillanatra elhallgatott, a fogai úgy összekocódtak, mintha egy pár hamis fogsort reszelne. Teánkat nagynéném szobájában költöttük el, mert abban a négyszögletes miniatűr

felhőkarcolóban, mely két hasonló épület között magaslott a parton, nem volt megfelelő szalon. – Remélem, elnézi – mentegetőzött a néném –, de itt csak indiai Lipton-tea kapható. – Ó, de hát én szeretem a Liptont – nyugtatta meg Miss Paterson. – Egy szem kis kockacukorral. – Maga is Calais-n át jött? – kérdezte a néném, az udvarias társalgással próbálkozva. – Mi is azon az úton jöttünk tegnap. Vagy talán hajóval? – Ó, nem – mondta Miss Paterson –, tudja, kérem, én itt élek. Mindig is itt éltem, mióta Richard meghalt. – Rémült pillantást vetett rám, és hozzátette: – Úgy értem, Mr. Pulling. – A háború alatt is? – kérdezte a néném a gyanakvás egy árnyalatával. Gondolom, boldog lett volna, ha egy kis repedést talál Miss Paterson méltóságán, legyen az bár apró ténybeli tévedés. – Meglehetősen szűkös esztendők voltak – felelte Miss Paterson. – De talán kevesebbet szenvedtem a bombázástól, mert hiszen a gyerekeimmel kellett törődnöm. – A gyerekeivel? – kiáltott fel a néném. – Csak nem Richard... – Ó, nem, nem, nem – nyugtatta meg Miss Paterson. – Azokra a gyerekekre céloztam, akiket tanítottam. Angolt tanítottam a líceumban. – És nem internálták a németek? – Az itteni emberek nagyon jók voltak hozzám. Megvédtek. A polgármester látott el iratokkal. – Miss Paterson lába megrándult. – A háború után még kitüntetést is kaptam. – Kitüntetést? Angoltanításért? – kérdezte hitetlenül a néném. – És egyéb dolgokért is – válaszolta Miss Paterson. Hátradőlt a székében, s a foga csattogni kezdett. A gondolatai elkalandoztak. – Kérem, meséljen az édesapámról – mondtam. – Mi szólította ide Boulogne-ba? – Nekem szeretett volna egy kis üdülést biztosítani – mondta Miss Paterson. – Nagyon féltette az egészségemet. Azt mondta, tengeri levegőre van szükségem. – A néném csörögni kezdett a kanalával, és már aggódtam, hogy elveszti a türelmét. – Csak egynapos kirándulás volt, tudja. Éppúgy vonatkomppal jöttünk Calais-nak, mint maguk, mert meg akarta nekem mutatni, honnan származnak azok a bizonyos polgárok, és aztán buszra ültünk, hogy megnézzük a Napóleon-emlékoszlopot. Épp akkor olvasta az életrajzát Sir Walter Scott-tól. Csak a végén derült ki, hogy Boulogne-ból már nem indul vissza hajó. – Ez nyilván meglepte Richardot, nemde? – kérdezte a nagynéném, nyilvánvaló iróniával, ami fel sem tűnt Miss Patersonnak. – Úgy van – felelte Miss Paterson. – Folyton bocsánatot kért az elővigyázatlanságáért. De akkor mégis találtunk két tiszta szobát a polgármesteri hivatal előtti téren, a kertváros egyik kis szállodájában. – Egymásba nyíló két szobát, feltételezem – vetette közbe a néném. Itt megint nem tudtam megérteni, miért ilyen kegyetlen. – Úgy van – mondta Miss Paterson –, mert én nagyon féltem. – Mitől? – Sosem voltam még külföldön, ahogy Mr. Pulling sem. Nekem kellett tolmácsolnom mindkettőnknek. – Maga tudott franciául?

– Elvégeztem egy kurzust a Berlitznél. – Nézze el a kíváncsiságunkat, Miss Paterson – mondtam. – Alig hallottunk valamit édesapám haláláról, anyám sohasem hozta szóba. Bármit kérdeztem, letorkolt. Azt mesélte nekem, hogy apám üzleti úton halt meg, és ebből én valahogy azt következtettem, hogy tulajdonképpen Wolverhamptonban hunyt el, hiszen gyakran járt Wolverhamptonban. – Mikor találkozott először a sógorommal? – kérdezte Augusta néni. – Tölthetek még egy csésze teát? – Igen, köszönöm. De egy kicsit gyengébbet, ha ez nem okoz különösebb nehézséget. Mi a 49-es busz tetején találkoztunk. Nagynéném kezében félúton megállt a cukor. – A 49-es buszon? – ismételte. – Tudja, kérem, hallottam, amikor a jegyét kérte, és a megállójánál láttam, hogy mélyen alszik, úgyhogy felébresztettem, igaz, már későn. Feltételes megálló volt. Richárd nem győzött hálálkodni, és aztán már a végállomásig utazott velem. Akkoriban egy földszinti szobában laktam az Oakley Streeten, még a házig is elkísért. Olyan tisztán, tisztán emlékszem mindenre, ó – sóhajtott Miss Paterson –, mintha csak tegnap történt volna. Annyi mindenben egyezett a véleményünk. – A lába ismét megrándult. – Ez meglep – jegyezte meg a néném. – Ó, mennyit beszélgettünk aznap. – Miről? – Leginkább Sir Walter Scottról. Én olvastam a Marmion-t, és néhány más versét is, ő viszont mindent ismert, amit Sir Walter valaha megírt. Idézni is tudta… Nagyszerű versmemóriája volt. – És mintha csak magának suttogná: Hol nyugszik az áruló –  Sóhajt egy kebel –  A nagy női szívrabló –  S az élet rohan el  A végső nagy csatán…. – Tehát így kezdődött – szakította félbe türelmetlen hangsúllyal a néném. – És az áruló Boulogne-ban nyugszik. Miss Paterson összekuporodott a székében, és hevesen rugdalózott. – Semmi sem kezdődött, abban az értelemben, amire gondol – mondta. – De azon az éjszakán meghallottam, hogy kopognak az ajtón, és engem szólít: “Dolly!”  – Dolly! – ismételte undorral a néném, mintha a Dolly valamilyen disznó szó lenne. – Úgy van. Így hívott engem. Az én nevem Dorothy. – Természetesen magára zárta az ajtót. – Szó sincs róla. Olyan férfi volt, akiben teljesen megbíztam. Ezért hát beengedtem a szobába. Tudtam, hogy nem ébresztene fel valamilyen közönséges okból. – Ezt az okot én sem nevezném közönségesnek, semmiképpen sem – jegyezte meg a néném. – Folytassa... – De Miss Paterson már elábrándozott, és a foga csattogott és csattogott. Rámeredt valamire, amit mi nem láthattunk, és könnyek jelentek meg a szemében. Én megsimogattam a karját, és azt mondtam: – Miss Paterson, ne beszéljen róla, ha ennyire felzaklatja. – Haragudtam a nénémre: az arca oly kemény volt, mint egy pénzre vésett fej. Miss Paterson rám nézett, s én már láttam, hogy lassan visszatér a múltból. –

Bejött – mesélte –, és azt suttogta: “Dolly, drágám”, s azzal végigvágódott a padlón. Én letérdeltem mellé, az ölembe vettem azt a szegény, szegény fejét, de nem szólt többé. Sosem tudtam meg, miért jött be hozzám, mit akart nekem mondani. – Én sejtem – mondta Augusta néni. Miss Paterson ismét összekuporodott a székében, de késedelem nélkül visszavágott. Szomorú látvány volt a két idős hölgyet figyelni, ahogy összecsaptak egy régmúlt eseményen. – Bizonnyal igaza van – mondta Miss Paterson –, én jól tudom, mire gondol, és remélem, igaza van. Én habozás nélkül megtettem volna, amire kér, és utólag sem bántam volna. Én még sohasem szerettem más férfit. – De amennyire megítélhetem, már nem maradt ideje arra, hogy szerethesse őt – jelentette ki a néném. – Ebben aztán alaposan, alaposan téved. Talán azért, mert nem tudja, mi a szerelem. Én szerettem, attól a pillanattól, hogy a végállomásnál leszálltunk, és szeretem még ma is. Amikor meghalt, akkor is megtettem érte mindent, mindent, hisz nem volt senki, aki törődött volna vele: még a felesége se jött érte. Boncolásra került a sor, és azt írta a hatóságoknak, hogy Boulogne-ban temessék el, nem tartott igényt az ő szegény, szegény, megcsonkított holttestére, így hát csak ketten voltunk ott, én meg a portás. – Igen, maga nagyon kitartó volt – mondta a néném, de ez a megjegyzés sem hangzott bóknak. – Soha többé nem becézett senki Dollynak – mondta Miss Paterson. – Csak a háborúban, amikor álnéven kellett élnem, akkor engedtem meg, hogy Poupée-nak szólítsanak. – Milyen okból kellett álnevet viselnie? – Azok nehéz idők voltak – mondta Miss Paterson, és a kesztyűjét keresgélte. Engem bántott, ahogy a néném Miss Patersonnal bánt, és a tiltakozás apró lángja még bennem égett, amikor másodszor és utoljára vacsorázni indultunk az elhagyatott állomáshoz. A színes, tenger marta halászbárkák a mólónál horgonyoztak, hajóhídjukon felfestve csupa ájtatos mondás: Dieu bénit la Famille és Dieu a bien fait*,– és én eltűnődtem rajta, milyen vigaszt kínálhat egy-egy mottó az erős tengeri szélviharban. Az orrunkba csapott az ismert olaj– és halszag, időre befutott a lyoni gyors, de nem várt rá senki, még az étteremben is csak a zsémbes angol ácsorgott a társával meg a kutyájával – jelenlététől az étterem még üresebbnek hatott, mintha ide sose járna más vendég. A néném kezdte a beszélgetést: – Nagyon elcsendesedtél, Henry. – Annyi minden jár az eszemben – feleltem. – Hogy meghatott téged ez a szánalmas kis vénasszony – vádolt Augusta néni. – Meghatott, mert találkoztam valakivel, aki szerette apámat. – Nagyon sok asszony szerette őt. – Úgy értem, valakivel, aki igazán szerette. – Ez a kis érzelmes jószág? Azt sem tudja, mi a szerelem. – Te tudod? – kérdeztem, utat engedve dühömnek. – Gondolom, több tapasztalatom volt benne, mint neked – felelte Augusta néni nyugodt és kiszámított kegyetlenséggel. Ez igaz volt, én még csak nem is válaszoltam Miss Keene legutóbbi levelére. A néném szemben ült velem, és a tökéletes önelégültség arckifejezésével hajolt a szól-halak fölé. A körítésként felszolgált tengeri rákkal kezdte, aztán látott hozzá a halhoz; élvezte a különböző ízeket, nem sietett. Talán oka lehetett rá, hogy lenézze Miss Patersont. Eszembe jutott Curran és

Monsieur Dambreuse és Mr. Visconti – úgy éltek a képzeletemben, mintha valójában a nagynéném teremtette volna őket: még szegény Jo bácsi is, amint a mellékhelyiség felé kúszik. Nagynéném hatalmas teremtő képzelettel rendelkezett. Még Miss Paterson is életre támadt az ő kérdéseinek kegyetlen csípéseitől. És ha majd valaha énrólam mesél egy idegennek, könnyen elképzelhető, milyen történeteket kerekít az én dáliáimból. Tooley iránti ostoba elérzékenyülésemből és makulátlan múltamból még én is különös életre kelnék; s bizonyos lehettem benne, hogy a jellem, akit megfest, elevenebb lenne, mint valóságos énem. Ezért volt értelmetlen felpanaszolni a kegyetlenségét. Azt olvastam egyszer egy Charles Dickensről szóló könyvben, hogy egy szerzőnek nem szabad szeretnie alakjait, könyörtelenül kell bánnia velük. A teremtés aktusában, úgy rémlik, mindig van valami szörnyű önzés. Így hát Dickens feleségének és barátnőjének azért kellett szenvednie, hogy Dickens megírhassa a regényeit, megszerezhesse a vagyonát. Egy bankigazgató pénzét legalább nem szennyezi be ennyi önzés. Az én hivatásom korántsem ilyen pusztító. Egy bankigazgató után nem maradnak miatta elhullott mártírok nyomai. Vajon hová tűnt Curran, és él-e még Wordsworth? – Meséltem már neked egy Charles Pottifer nevű emberről? A maga módján ő is éppoly szenvedélyesen ragaszkodott egy halotthoz, mint a te Miss Patersonod. De az ő esetében az elhunyt ő maga volt. – Ma este ne, Augusta néni – kérleltem. – Apám halálának története elég erre a napra. – És egész jól mesélte el a nő – ismerte el a néném. – De azt hiszem, ha én vagyok az ő helyében, sokkal jobban adom elő. Ezért figyelmeztetlek, még sajnálni fogod, hogy nem engedted elmesélnem a most felajánlott történetet. – Milyen történetet? – kérdeztem, és apámra gondoltam. – Charles Pottifer történetét – mondta a néném. – Majd máskor, Augusta néni. – Az a legnagyobb hibád, hogy bízol a “máskor” létezésében – felelte a néném, és olyan hangosan kérte a számlát, hogy a pult mellől a kutya visszaugatott rá. Tizenkilencedik fejezet

·

  A néném nem tért vissza velem a komphajón Angliába, bár én komolyan számítottam rá. Reggelinél közölte velem, hogy Párizsba utazik, vonaton. – Akadt néhány elintézendő dolgom – jelentette be, s nekem tegnap éjszakai figyelmeztetése jutott eszembe, és azon tűnődtem – mint a későbbiekből kiderült, teljesen hibásan –, hogy talán rátört a halálfélelem. – Nem akarod, hogy elkísérjelek? – kérdeztem. – Nem – intett le. – Ahogy tegnap beszéltél velem, abból arra következtetek, hogy egy időre eleged volt a társaságomból. Nyilván érzékenyen érintette, hogy nem voltam hajlandó meghallgatni a Charles Pottifer nevű ember történetét. Kikísértem az állomásra, s az elképzelhető leghidegebb csókot kaptam tőle az arcomra. – Nem akartalak megbántani, Augusta néném – mondtam. – Jobban hasonlítasz az apádra, mint az anyádra. Mert ő is azt hitte, hogy nincs érdekes történet, csak az, amit Walter Scott írt meg.

– És az anyám? – kérdeztem gyorsan. Talán végül mégis elárul valamit róla. – Anyád hiába próbálkozott a Rob Roy-jal. Odaadóan szerette apádat, megpróbált a kedvére tenni, de a Rob Royon nem tudta átrágni magát. – Miért nem ment hozzá feleségül az anyám? – Mert nem volt kedve a nyugodt, polgári élethez. Nem vennéd meg nekem a Figaró-t, mielőtt elbúcsúzunk? Amikor visszatértem az újságostól, átadta nekem a lakása kulcsát. – Ha nagyon sokáig maradok el – mondta –, lehet, hogy megkérlek rá, küldj utánam egyet s mást, vagy éppen csak nézz oda, hogy minden rendben van-e. Majd írok a háziúrnak, és közlöm vele, hogy rád bíztam a kulcsokat. Elindultam a hajóval London felé. Két nappal ezelőtt a vonat ablakából egy aranyban mártózó Angliát kísérhettem szemmel a vágányok mentén – most más volt a kép: Anglia nedvesen és hidegen nyúlt el, oly szürkén, mint egy temető, miközben a vonat lassan döcögött a szemerkélő esőben Dover Towntól a Charing Crossig. Az egyik ablakot nem lehetett jól becsukni, és a fülke szélén apró víztócsa gyarapodott, a fűtést sem kapcsolták be. A szemközti sarokban egy hölgy állandóan tüsszögött, miközben én próbáltam a Daily Telegraph-omat olvasni. A szerelőipar sztrájkkal fenyegetőzött, és a gyárak azzal a veszéllyel néztek szembe, hogy megbénítja őket egy olyan kulcsipari létesítmény takarítóinak sztrájkja, ahol az ablaktörlő lapátkákat állították elő. A BMC-üzemek futószalagján ablaktörlő lapátok nélkül sorakoztak a kocsik. Az exportmérleg kedvezőtlenül alakult, és zuhant a font. “Az udvar hírei” után a,,Nekrológok”-at tanulmányoztam, de ebben a hasábban nagyon kevés érdekességre leltem. Egy bizonyos Sir Oswald Newman hunyt el hetvenkét esztendős korában; az ő halála volt a műsor fénypontja ebben a szegényes repertoárban. Az 1950-es években szakértőnek nevezték ki egy építkezési vitában; akkor vonult vissza a munkaügyi minisztérium államtitkárságából, 1928-ban vette el Rosa Urquhartot, aki három fiút szült neki; az asszony túlélte őt. Az idősebbik fiú most a Hőerőművek Nemzetközi Szövetségének főtitkára volt és a Birodalom lovagja. Szinte hallottam apám suttogását: “Dolly, drágám”, mielőtt meghal a kertvárosi auberge padlóján, még mielőtt vitába szállhat Sir Oswald Newmannel az építésügyi vitában, mely őt különben bizonyára nem érintette volna. Hiszen mindig jól bánt a munkásaival – legalábbis anyám így mesélte. A lustaság és a jóindulat gyakran karöltve jár. Karácsonykor mindig rendkívüli jutalékot adott, és sohasem volt kedve egy-egy pennys órabéremelésen vitatkozni. Amikor kinéztem az ablakon, ez a kép, amelyet láttam, nem a Sir Oswald Newman Angliája volt, hanem apám sírja a füstölgő csőben, amint Miss Paterson ott áll előtte és imádkozik, és én irigyeltem az apámat azért a rejtélyes képességéért, amivel magához vonzotta asszonyok szerelmét. Vajon így szerette-e Rosa Newman is Sir Newmant és a fiát, a lovagot? Beléptem a házamba. Két éjszakát voltam távol, de otthonom, mint az önző asszony, az elhagyatottság drámáját árasztotta. Ősszel gyorsan lerakódik a por még csukott ablaknál is. És már élveztem a biztosan kialakult rutint, telefonhívás a Csirkebárnak, látogatás a dáliáimnál, mihelyt eláll az eső. Talán Charge őrnagy is átszól egy-két szót a sövény felett. “Dolly, drágám” – suttogta az apám egy apró hotelben haldokolva, miközben én a highgate-i gyerekszobában feküdtem, ágyam mellett az örökégő lámpával, hogy elűzze a rettegésemet, mely mindig rám tört, miután anyám – vagy tán a mostohaanyám? – búcsúcsókkal elköszönt éjszakára. Mert féltem a betörőktől,

az indián orgyilkosoktól, a kígyóktól és a tűztől és a Nagy Banditától, holott igazából attól a harminc évtől kellett volna félnem, amit majd a bankban töltök el, a fúzióktól, a korai nyugdíjazástól és Deuil du Roy Albert dáliáimtól. Elmúlt egy hónap, de a nagynénémről semmi hír. Számtalanszor telefonáltam, a lakása nem felelt. Megpróbáltam elmélyedni Thackeray egyik regényében, de hiányzott belőle nagynéném történeteinek közvetlensége. Ahogy megjósolta, már sajnáltam, hogy nem engedtem elmondania Charles Pottifer történetét. És ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen Curran, Monsieur Dambreuse és Mr. Visconti emlékével éltem, amikor ébren feküdtem, vagy a konyhában vártam, hogy felforrjon a teám, vagy amikor az ölembe ejtettem a becsukódó The Newcomes-t. Nagynéném alakjai népesítették be a magányomat. Amikor már hat hét múlt el minden hír nélkül, kezdtem aggódni, hogy miként apám, ő is idegen földön hunyt el. Még a St. James and Albanyt is felhívtam; először telefonáltam külföldre a bankból történt visszavonulásom óta. Nyugtalanított gyarló franciatudásom: amikor beleszóltam a kagylóba, mintha a mikrofon a nyelvtani hibákat is felnagyította volna. A portás közölte velem, hogy nagynéném már nem tartózkodik ott – három hete elutazott Cherbourg-ba. – Cherbourg-ba? – Vonattal, a hajóhoz. – És a portás letette, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy melyik hajóhoz. Attól féltem, a nagynéném örökre elhagyott. Csak azért lépett be az életembe, hogy megzavarjon. Elvesztettem az érdeklődésemet a dáliák iránt. S amikor elburjánzott a gaz, kísértést éreztem rá, hogy hagyjam. Unalmam elűzésére egyszer még abba is beleegyeztem, hogy Charge őrnagy meghívására részt vegyek egy politikai gyűlésen: mint később kiderült, ez a Kormánypárt Hívei Szövetségének összejövetele volt, s ebből következtethettem, hogy annak idején Charge őrnagy lehetett az, aki politikai röpiratok számára megadta az én címemet. Találkoztam is számos régi ügyfelemmel, köztük az admirálissal is, és most először tett boldoggá a nyugdíjaztatásom. Egy bankigazgatóhoz nem illik semmiféle politikai elfogultság, kivált a szélsőségektől kell tartózkodnia; és ó! milyen gyorsan terjesztette volna el a pletyka egész Southwoodban, hogy részt vettem a gyűlésen. De most, ha régi ügyfeleim egyáltalán észrevettek, csak egy csodálkozó arckifejezést váltottam ki belőlük, mintha azt sem tudnák biztosan, találkoztunk-e valaha és mikor. Akár egy szabadnapos pincért, úgyszólván senki sem ismert föl. Különös érzés volt ez egy olyan ember számára, aki annyira a southwoodi élet centrumában élt egykor, mint én. Amikor felmentem a lépcsőn a hálószobámba, úgy éreztem magam, mint egy hazajáró kísértet, átlátszónak, mint a víz. Curran elevenebb volt most, mint én. Azon is meglepődtem, hogy az arcomat egyáltalán visszaveri a tükör. Talán azért fogtam bele, hogy levelet írjak Miss Keenenek, mert bizonyítani akartam létezésem valóságát. Több piszkozatot készítettem: a levél, melyet most idemásolok, sok apró részletében különbözik attól is, amelyet elküldtem. “Miss Keene, drágám”, olvasom a piszkozatban, de a végső változatban ezt a “drágám”-at kihúztam, mert olyan bizalmasságot tételezett fel, melyre ő sose bátorított, s melyet én sosem vívtam ki. “Drága Miss Keene, komolyan elcsüggeszt, hogy koffeifonteini új otthonában még nem tudott teljesen meggyökerezni, bár természetesen nem tudom legyőzni magamban azt az örömömet (az “örömöm”-et a későbbi változatokban “örömünket”-re javítottam), hogy gondolatai még a southwoodi békés élet körül járnak. Én sohasem ismertem nemesebb barátot, mint az ön édesatyja, és az én gondolataim is gyakran

kalandoznak vissza ama kellemes estékhez, amikor Sir Alfred a Van de Velde-kép alatt ülvén, meleg otthonosságot árasztott, Ön pedig kézimunkájával foglalatoskodott, míg mi ketten elfogyasztottuk a borunkat.” (Ezt az utolsó mondatrészt töröltem a következő változatból – túlságosan sok, alig leplezett érzelmességet árult el.) “Az elmúlt hónapban meglehetősen szokatlan életmódot folytattam, javarészt nagynéném társaságában, akiről írtam már. Oly messze utaztunk el, mint Isztambul, ahol a híres Hagia Sophia meglehetős csalódást okozott. Önnek bevallhatom, amit nagynénémnek említeni se mernék, hogy nekem kedvemre valóbb a mi Szent János-templomunk vallásos atmoszférája, és örülök, hogy a mi vikáriusunk nem gramofonlemez útján intézi a hivők imára hívását, mint a minaretben teszik. Október elején apám sírját látogattuk meg a nénémmel. Nem hiszem, hogy említettem volna (hiszen magam is csak nemrégen tudom), hogy apám Boulogne-ban halt meg, itt nem részletezhető különös körülmények között, s ott is temették el. Bárcsak itt lenne Ön velünk Southwoodban, hogy elmesélhetném.” Ezt a mondatot azonban helyesebbnek láttam kihúzni. “Jelenleg a The Newcomes-t olvasom, de nem tetszik annyira, ahogy az Esmond tetszett. Talán azért, mert romantikus vagyok. A Palgrave-gyűjteményt is időről időre felütöm, és újra elolvasom régi kedvenceimet.” Most egy kis képmutatással folytattam: “Könyveim a külföldre utazás ellenmérgei, s megerősítik bennem az odatartozást ahhoz az Angliához, amelyet szeretek, de néha eszembe jut, hogy él-e még vajon ez az Anglia az én kertem sövényén kívül is, vagy a templomunk kertjén túl? Ekkor jut eszembe, mennyivel nehezebb lehet Önnek ott Koffeifonteinben megőrizni a múltnak ezeket az ízeit. Mert itt a jövőnek, úgy rémlik, már nincsenek ízei: akárcsak egy vendéglői étel, mely csupán az étvágy csillapítására jó. Ha egyszer visszatérne Angliába...” – ezt a mondatot sohasem fejeztem be, és már nem is emlékszem, mit akartam vele mondani. Közeledett a karácsony, de nagynénémről semmi hír, még karácsonyi üdvözlőlapot sem küldött. Viszont érkezett egy lap, természetesen Koffeifonteinből. Eléggé fantasztikus kártya volt: egy régi templom képe a hóval borított templomkert felől; és jött egy mulatságos üdvözlet Charge őrnagytól, melyen üvegtálban úszkáló aranyhalakat etet a Mikulás; ezt különben személyesen kézbesítette, hogy megtakarítsa a bélyeget. Egy helybeli üzlet perforált naptárt küldött, melynek minden hónapja az angol művészet egy-egy remekművét mutatta; a színei olyan élénkek és csillogók voltak, mintha Omóban mosták volna ki. December 23-án pedig egy nagyalakú borítékot hozott a postás, amikor reggelinél kinyitottam, egy csomó arany füst hullott a tányéromba, és ezért nem tudtam végigenni a dzsemet. Az aranyfüst az Eiffel-toronyról pergett le, melyre egy zsákját cipelő Mikulás mászott fel. A nyomtatott Meilleurs voeux* alatt csak egy név állt nagybetűkkel: WORDSWORTH. Ezek szerint találkoznia kellett a nagynénémmel Párizsban, különben honnan tudta volna a címemet? A bankból én mindig a hivatalos karácsonyi üdvözlőlapot küldtem legjobb ügyfeleimnek, borítékján a cég címerével, a belsejében pedig a cheapside-i központ vagy az igazgató tanács képével. Most, hogy már visszavonultam, nagyon kevés embernek kellett lapot küldenem: elsősorban Miss Keene-nek, és kényszerűségből Charge őrnagynak. Küldtem azonban az orvosomnak, a fogorvosomnak, a Szent János vikáriusának és egykori főpénztárosomnak, aki a nottinghami fiók igazgatója lett. Egy évvel ezelőtt még az édesanyám jött hozzám karácsonyi vacsorára, és akkor a Csirkebár segítsége nélkül egész ügyesen megfőztem a pulykát, természetesen az ő utasításai nyomán; utána pedig csaknem némán ültünk, mint két idegen az

étkezőkocsiban – mindketten éreztük, hogy túl sokat ettünk –, amíg tíz órakor haza nem ment. Szokás szerint most is részt vettem a Szent János éjféli kórusmiséjén. Ebben az évben viszont nem volt kedvem magamnak főzni, ezért hát asztalt rendeltem a Latimer Road sarkán, az Abbey Restaurantban. Szarvashiba volt. Gondolhattam volna, hogy a magányosok és sóvárgók egész southwoodi hadának odacsábítására hatalmas menüt állítottak össze: pulykát és pudingot. De mielőtt elmentem hazulról, még feltárcsáztam a nagynéném számát, abban a hiú reményben, hogy karácsony előtt épp időre visszatér, de a telefon csak csengett, csengett az üres lakásban, elképzeltem, hogyan csendülnek meg hangjára az összes velencei üvegek. Az első ember, akit megláttam, amikor beléptem az étterembe – kis helyiség, nehéz gerendákkal és festett üvegablakokkal, a toalett előtt biztonságos magasságban függesztett fagyönggyel –, az admirális volt. Egyedül ült, láthatóan korán megvacsorázott, és most bíborszínű papírcsákót viselt – tányérján sós keksz porladt a mazsolás puding maradványai közt. Meghajoltam, mire ő mérgesen válaszolt: – Ki maga? – Mögötte az asztalnál Charge őrnagyot fedeztem fel, amint összehúzott szemmel olvas valami politikai röpiratot. – Pulling vagyok – mondtam. – Pulling? – Itt voltam a bankban. Egy mérges pirulás a bíbor papírfejdísz alatt, hiszen az asztalon egy üres üveg chianti állt. Végre én szólaltam meg: – Kellemes karácsonyt, admirális. – Az isten szerelmére, ember – felelte –, ma még nem olvasott újságot? Sikerült továbbállnom, bár nagyon szűk volt a rés a két asztal között, s további kétségbeesésemre kiderült, hogy foglalt asztalom Charge őrnagyé mellett van. – Jó estét, őrnagy – mondtam. És eszembe jutott, hogy én vagyok az egyetlen civil ebben a helyiségben. – Egy szívességet kérek magától – felelte Charge őrnagy. – Szolgálatára... bármilyen segítséget... Bár az utóbbi időben nem tartok lépést a tőzsdével. – Ki beszélt itt a tőzsdéről? Csak nem képzeli, hogy leereszkedem a bankügyekig? A bankárok adták el ezt az országot. A halaimról van szó. Truman kisasszony szakított félbe, hogy felvegye a rendelést. Talán hogy a vendégeit bátorítsa, ő is papírcsákót viselt, formáját tekintve ugyancsak katonásat, de sárgát. Jól megtermett, nagyhangú teremtés volt ez a Miss Truman, aki szerette, ha Peternek szólítják, a kis étterem mindig kicsinynek látszott ahhoz, hogy befogadja őt, és vele a társnőjét, egy Nancy nevű nőt, aki félénk és zárkózott volt, s ezért csak elvétve mutatkozott a tálalóablak keretében. Minthogy odavonzotta a szememet, néhány udvarias megjegyzést tettem a csákójára. – Akár a régi időkben – mondta, láthatóan elégedetten, s ekkor jutott eszembe, hogy tisztként szolgált hajdanán a tengerészet női különítményében. Milyen furcsa érzések ébredtek bennem! Rá kellett döbbennem, hogy nagynéném belépése az életembe mily mélyen felkavart. Mert ez volt itt az én megszokott világom: korosodó emberek törpe, vidékies világa, melybe Miss Keene oly sóváran szeretett volna visszatérni, ahol az életveszélyt csak az újsághírekből ismerik, és ahol a várható legnagyobb fordulat legfeljebb egy kormányváltozás, és a legnagyobb botrány, hogy

egyszer egy hivatalnok külföldre szökött, mert túlságosan sok pénzt vesztett az Earl's Court-i agárversenyen. Voltaképp ez volt az én hazám, nem is annyira Anglia, melynek sosem láttam démoni malmait, sosem látogattam meg északi mocsarait, mert a magam módján egykor boldog voltam itt, most viszont már ironikus szemmel néztem Peterre (Miss Trumanra), mintha kölcsönvettem volna a nagynéném látását, és az ő tekintetével figyelném az egész társaságot. A Latimer Roadon túl egy másik világ kezdődött: Wordsworth és Curran és Monsieur Dambreuse és Hakim ezredes és a rejtélyes Mr. Visconti világa, azé a Viscontié, aki Monsignorének álcázta magát, hogy megszökjön a szövetséges csapatok elől, igen, és apám világa is, aki utolsó leheletével egy auberge padlóján ezt suttogta Miss Patersonnak: “Dolly, drágám”, s aki azzal szerezte meg egy nő életre szóló szerelmét, hogy a karjaiban halt meg. Kihez is fordulhatnék beutazóvízumért ebben a világban most, hogy a nagynéném magamra hagyott? – A teljes menüt parancsolja, Mr. Pulling? – Nem hiszem, hogy győzném a mazsolás pudingot. – Nancy csodálatos pástétomot csinált. – Csak egyet kérek – mondtam –, a karácsonyra való tekintettel. Miss Truman egy bokszolót meghazudtoló fürgeséggel gurult tova. Charge őrnagyhoz fordultam: – Akart tőlem valamit. – Újévre elutazom Cheshamba, egy szemináriumra. De a halakat el kell látni. Nem bízhatom őket a bejárónőre. Először Peterre gondoltam – de hát a maga módján ő is csak nő. Nézze csak, hogyan etet minket. Ha a legkisebb ürügye van rá, megtöm. Bizonyára ugyanezt tenné a szegény kis halakkal. – Arra kér, hogy én gondozzam a halait? – Én is gondoztam a maga dáliáit. “És majdnem szomjan haltak” – gondoltam, mégis azt kellett mondanom: – Hogyne, természetesen vállalom. – Az eledelről én gondoskodom. Egyetlen kávéskanállal egyszer napjában. Ne is törődjön vele, hogy a szájukat tátva tülekednek az üveghez. Nem tudhatják, mi jó nekik. – Majd megkeményítem a szívemet – mondtam. A teknőclevest odébb toltam: túlságosan ismerős íz. Nagyon is sokszor fogyasztottam konzerv formájában, amikor már tojáshoz sem volt étvágyam. Megkérdeztem: – Milyen szeminárium lesz ez? – A Birodalom problémáit tanulmányozzuk – felelte, és tágra nyílt, dühös szemekkel nézett rám, mintha máris valami ostoba vagy az ellenszenvemet eláruló véleményt nyilvánítottam volna. – Azt hittem, a Birodalomtól már megszabadultunk. – Az csak átmeneti idegösszeomlás – pattintott a kezével, és szuronyrohamra indult a pulykája ellen. Ügyfélnek azért szívesebben láttam volna, mint Currant. Hiteltúllépésekkel aligha zaklatott volna: óvatosan élt, nyugdíja keretei között, és becsületes embernek kellett tartanom, ha az eszméit visszataszítónak éreztem is. De akkor hirtelen eszembe jutott Mr. Visconti, ahogy a Messaggero mögötti nyilvánosház fogadószobájában táncolt a nagynénémmel, miután becsapta a Vatikánt és Szaúd-Arábia királyát, és Itália bankjaiban a pusztítás hatalmas füstcsíkját hagyta maga mögött. – Egy férfi kereste – közölte Charge őrnagy hosszú szünet után. Az admirális felállt az asztalától, és bizonytalanul indult az ajtó felé. Még rajta volt a papírcsákó, de amikor a kilincset lenyomta, észrevette, és hirtelen gombóccá gyúrta.

– Miféle férfi? – Maga a postára ment, legalábbis úgy gondolom. Mert nem balra, hanem jobbra fordult a Southwood Road végén. – Mit akart ez a férfi? – Azt nem közölte velem. Csengetett és dörömbölt, csengetett és dörömbölt, őrült lármát csapott. Még a halak is megrémültek tőle, szegény kis teremtmények. Egy másik is volt vele. Azért elegyedtem szóba velük, hogy fel ne verjék az egész utcát. Magam sem tudtam megmagyarázni, miért, de egy pillanatig Wordsworthre gyanakodtam – hátha üzenetet hozott a nagynénémtől. – Néger volt? – Néger? Különös kérdés. Dehogyis volt az. – Be sem mutatkoztak? – Egyikük sem. Hanem megkérdezték, hol találják magát, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy maga is ide készül. Hiszen nem találkoztunk a múlt évben sem, meg előtte sem. Azt hiszem, még sose láttam itt magát. Ezért csak azt mondhattam nekik, hogy biztosan eljön a Szent János éjféli kórusmiséjére. – Fogalmam sincs, ki lehetett – mondtam. Mély meggyőződés érlelődött bennem, hogy most találom meg újra az utamat Augusta néném világába, és a szívem az öröm megmagyarázhatatlan érzésével kezdett verni. Amikor Miss Truman két pástétomot hozott, mindkettőt elfogyasztottam, mintha egy hosszú utazáshoz kellett volna erőt adniuk. Sőt, önként engedtem a konyakos-vajas sütemény csábításának is. – Eredeti Remy Martinból készítettem – magyarázta Miss Truman. – De a sós kekszhez még nem nyúlt hozzá. – Segítsen feltörni a zsákbamacskát, Peter – ajánlottam merészen. Erős csuklója volt, mégis én lettem a győztes, s amikor kettétörtük, kicsiny plasztiktárgy hullott a földre. Boldog voltam, hogy nem egy papírcsákó. Charge őrnagy rávetette magát, s olyan durva, trombitáló nevetést hallatott, mintha az orrát fújná. A szájához emelte, zihálva lélegzett: pukkanó hangot adott. Akkor láttam meg, hogy nyitójának apró popóformája van, egy síppal. – Matrózhumor – mondta leereszkedőn Miss Truman. – Ünnep van! – kiáltott Charge őrnagy, és még egyet pukkantott. – “Halld az arkangyalok hírnökét!” – mondta kegyetlen hangsúllyal, mintha bosszút állna a karácsonyestén és a Szent Családon, a jászolok és bölcsek egész gyülekezetén, bosszút a szerelmen és bosszút valamely mély csalódásért. Negyed tizenkettőre érkeztem a Szent János-templomba. Az istentisztelet mindig fél tizenkettőkor kezdődött, megkülönböztetésül a római katolikus éjféli misétől. Én akkor kezdtem idejárni, amikor bankigazgatóvá neveztek ki, mert a családi otthont kedvelő tisztes úriember tekintélyét biztosítja nekem, ha látják, hogy járok istentiszteletre, s bár, ellentétben Augusta nénémmel, nincs vallásos meggyőződésem, eljöhettem képmutatás nélkül, hiszen mindig is rendkívül szerettem a kereszténység erős költőiségét. A karácsony, véleményem szerint, a nélkülözhetetlen ünnepek közé tartozik, szükségünk van olyan napokra, amikor megbánjuk emberi kapcsolataink gyarlóságait, ez a kudarc szomorú, de egyszersmind vigasztaló ünnepe. Esztendők óta immár mindig ugyanabban a padban ültem: egy színes üvegablak alatt, melyet 1881-ben Trumbull tanácsos emlékének szenteltek. A Megváltót mutatja

gyermekek körében, amint egy élénkzöld fa árnyékában ül, a hozzá illő szöveg pedig természetesen: “Szenvedj, kicsiny gyermek.” Trumbull tanácsos érdeme annak a négyszögletes, rácsos ablakú, vörös téglás épületnek a felépítése a Cranmer úton, mely egykor árvaházként szolgált, ma viszont ifjúsági bűnözők gyűjtőfogháza. A kórusmise annak a dalnak a finomabb változatával kezdődött, amire Charge őrnagy gyújtott rá: “Halld az arkangyalok hírnökét”, aztán áttértünk a régi kedvencre: “Szálljon alá, mint eső a rétre, zápor, mely a földet megöntözi.” Ezt mindig nagyon szép sornak tartottam, mert a kicsiny Angliát idézi, forgalom nélkül, a csöndben ázó, néma földek között, ahol még a királyi palota is némán, magányosan ázik. – Nincs fehér karácsonyunk ebben az évben, uram – suttogta valaki a fülembe a mögöttem levő padból, és ahogy megfordultam, Sparrow detektívfelügyelőt vettem észre. – Maga mit keres itt? – Ha lenne számomra egy perc ideje az istentisztelet után, uram – felelte, majd felemelvén imakönyvét, nagyon tiszta bariton hangon énekelte: És dörgött az Úr a mennyekben,  És a Magasságos zengett,  És jégeső hullt és eleven szén. (Lehet, hogy Sparrow detektívfelügyelő is, akárcsak Miss Truman, a tengerészetnél szolgált valaha.)  Villámokat szórt és megháborította azokat. Hátranéztem a társára. Elegánsan öltözött, sovány, fiskálisarcú férfi volt, sötétszürke felöltőt viselt és karjára akasztott esernyőt; azon tűnődtem, mit kezd majd vele, és mi lesz élesre vasalt nadrágjával, ha térdeplésre kerül a sor. Nem viselkedett olyan otthonosan a templomban, mint Sparrow felügyelő. Nem énekelt, és nem hinném, hogy imádkozott volna. És meglátszottak a vizek medrei,  És megmutatkoztak a világ fundamentumai  – énekelte a felügyelő vidáman, és a kórus hangjai gyorsan erősítettek, mert váratlan vetélytársuk támadt a földszintről. Amikor a tulajdonképpeni istentisztelet elkezdődött, örültem, hogy az Athanáziuszi Hitvallást, melyet könyörtelenül ránk kényszerítenek, gyorsan megúsztuk. “Minthogy nincsen három felfoghatatlan, sem három megteremtetlen: csak egyetlen megteremtetlen és egyetlen felfoghatatlan” – Sparrow felügyelő nagyon sokat köhögött, amíg ezt imádkozták. Szándékomban volt – mint minden karácsonykor – Úrvacsorát venni. Az anglikán egyház ebből nem zár ki senkit, az Úrvacsora voltaképp megemlékező szertartás, s nekem éppúgy jogomban áll emlékezni egy gyönyörű legendára, mint akármelyik őszinte hivőnek. A vikárius tisztán mondta a szöveget, míg a gyülekezet kétesen zümmögött, hogy elrejtse azt a tényt, miszerint a szavakat már elfeledte: “Beismerjük és megbánjuk sokszoros vétkünket és rossz cselekedetünket, melyet ismételten elkövetünk…”, de észrevettem, hogy a detektívfelügyelő, nyilván szakmai önérzetből, ezt a beismerő vallomást nem ismétli. “Őszintén megbánjuk és teljes szívünkből sajnáljuk valamennyi rossz cselekedetünket… ”, – eddig még sosem ötlött eszembe, hogy ez az imádság nagyon hasonlít arra, ahogy egy vén gazfickó kegyelemért könyörög a bíróságon. Sparrow felügyelő jelenléte mintha megváltoztatta volna az egész istentisztelet

alaphangját. Amikor kiléptem a templomhajóba, hogy az oltárhoz siessek, a hátam mögötti sorból halk szóváltást hallottam, ennyit értettem belőle: – Indulás, Sparrow! –, de ezt nagyon határozottan, ezért nem is lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy az Úrvacsorára várakozó sorban már Sparrow térdepel mellettem. Talán attól féltek, épp az Úrvacsorát használom fel arra, hogy elszeleljek egy oldalajtón? Amikor Sparrow detektívfelügyelőhöz ért a kehely, nagyot kortyintott belőle, s később megfigyeltem, hogy az Úrvacsora befejezte előtt pótlásul bort kellett hozatni. Visszatértem a helyemre, nyomomban a detektívfelügyelővel, és a hátam mögötti sorból ismét hallottam a suttogást. – Nagyon kiszáradt a torkom – mondta a felügyelő. Azt hiszem, így próbált mentegetőzni, amiért jól elbánt a kehellyel. Az istentisztelet végén ott álltak és vártak rám a templomkapuban, és Sparrow felügyelő bemutatta a társát: – Woodrow főfelügyelő – mondta. – Ez Mr. Pulling. – Majd a tisztelettől lehalkított hangon hozzátette: – Woodrow főfelügyelő a különleges brigád tagja. Némi habozás után mindkettőjükkel kezet szorítottam. – Arra számítottunk, uram, hogy ezúttal is a segítségünkre lesz – mondta Sparrow felügyelő. – Beszámoltam róla a főfelügyelőnek, mennyire megkönnyítette a munkánkat a kábítószeres urnával. – Ha jól sejtem, az édesanyám hamvaira céloz – feleltem olyan hidegen, ahogy egy karácsonyi hajnalon csak tellett tőlem. A gyülekezet kifelé özönlött mindkét oldalajtón. Észrevettem a tömegben az admirálist is. Szivarzsebéből valami bíborszínű lógott ki, szerintem az a papírcsákó, amelyet most zsebkendőnek használt. – A Korona és Horgonyban azt mondták – folytatta a beszélgetést rideg, barátságtalan hangon Woodrow főfelügyelő –, hogy önnél vannak a nagynénje kulcsai. – Szeretnénk egyszerűen lebonyolítani a dolgot – magyarázta Sparrow felügyelő –, valamennyi érdekelt fél önkéntes beleegyezésével. Ez adott esetben kedvezően befolyásolja a bíróságot is. – Mit akarnak tőlem tulajdonképpen? – kérdeztem. – Kellemes karácsonyt, Mr. Pulling. – A vikárius a vállamra tette a kezét. – Egyházközségünk két új tagjához van szerencsém, ha szabad remélnem? – Mr. Sparrow, Mr. Woodrow... a vikárius – mutattam be őket egymásnak. – Remélem, tetszett a karácsonyi ének. – Ó, nekem nagyon – válaszolta lelkesen Sparrow felügyelő. – Semmit nem élvezek annyira, mint a szép dallamot és a könnyen érthető szöveget. – Egy perc türelmet kérek, mindjárt hozom egyházkerületünk újságjának néhány példányát: nagy bomba, lám, a karácsonyi szám. – A vikárius elmerült a templom mély sötétjébe, és miseinge kísértetiesen fehérlett. – Bizonyára sejti, uram – magyarázta Sparrow felügyelő –, hogy egyszerűen hozhattunk volna házkutatási parancsot is, és felnyithattuk volna a lakást, ami egyrészt tönkretenne egy jó zárat – a legjobb márka, Miss Bertram dicséretére legyen mondva –, másrészt rontaná a derék hölgy vallomásának értékét. Érti, mire gondolok: ha a bíróság elé kerül a dolog. De mi nagyon reméljük, hogy nem kerül oda. – Tulajdonképpen mi a csodát keresnek? Remélem, ezúttal nem kábítószert? Woodrow főfelügyelő szenvtelenül felelte, mint valami hóhér: – Nyomozást folytatunk az Interpol kérésére. A vikárius rohanvást érkezett, és az egyházközség újságjának példányait

lobogtatta. – Ha az utolsó laphoz érnek, ott találják az előfizetési nyomtatványt a jövő esztendőre. Mr. Pulling máris előfizette. – Köszönjük, nagyon köszönjük, majd később – mondta Sparrow felügyelő. – Nincs nálam toll, de hagyja nálam, kérem. Milyen ízléses és eredeti rajz: csupa magyalfa, meg madarak, meg ezek a sírkövek! Woodrow főfelügyelő látható tartózkodással vette át a példányt. Úgy tartotta maga elé, mint tanú a bibliát a bírósági tárgyaláson, amikor nem tud vele mit kezdeni. – Nagyon feldobtuk ezt a számot – mondta a vikárius. – Ó, bocsássanak meg, egy szegény asszony. Hipp-hopp, itt vagyok mindjárt. – És egy korosodó hölgy nyomába szegődött a Latimer Roadon, ezt kiáltozva: – Mrs. Brewster, Mrs. Brewster! Sparrow felügyelő viszont már széttárta az egyházközség lapját, és elmélyülten olvasta. – Jöjjenek talán hozzám – javasoltam. – Én viszont minden halogatás nélkül Miss Bertram lakására indulnék. Minden egyebet megbeszélhetnénk a kocsiban. – De miért kívánnak a nagynéném lakására menni? – Már elmondtam. Megkeresés érkezett az Interpoltól. A felsőbb hatóságot karácsony éjjelén nem kívánjuk zavarni. Ön a legközelebbi hozzátartozója. Tekintettel arra, hogy a nagynénje átadta a kulcsokat, ezzel egyszersmind a lakást is önre bízta... – Történt valami a nagynénémmel? – Nem lehetetlen. – Ez a főfelügyelő, úgy látszik, boldog, ha legalább két szóval fejezheti ki azt, amire egy szó is elég. Most élesen ránk szólt: – Jön a pap! Az isten szerelmére, Sparrow, figyeljen ide. – Nagyon remélem, kedves uraim, hogy nem fognak megfeledkezni az előfizetésről – mondta a vikárius. – Jó ügyet szolgálnak. Húsvétig gyermeksarkot rendezünk be. Én szívem szerint gyermekkápolnának nevezném, de Southwoodban a régi protestánsok kiásnák az eltemetett csatabárdot. Most beavatom önöket egy nagy titokba. A presbitereknek még nem is szóltam róla, de a napokban sikerült megszereznem Mabel Lucy Atwell eredeti rajzát az ócskapiacon. Azt leplezzük le húsvétkor, és szerintem rá tudjuk venni talán Andrew herceget is... – Nagyon sajnálom, vikárius úr, de nekünk mennünk kell – vágott közbe Woodrow főfelügyelő –, bár nagyon fogunk örülni, ha a gyereksarok igazi siker lesz. – Ekkor eleredt az eső. Woodrow az ernyőjére nézett, de nem nyitotta ki, talán nem bízott benne, hogy ismét ilyen tökéletesen sikerül összehajtogatnia. – Hamarosan felkeresem önöket – mondta a vikárius. – Az előfizetésükről majd megtudom a címüket. – Sparrow! – Woodrow főfelügyelő most már nagyon dühösen szólt rá. Sparrow kelletlenül hajtogatta össze az egyházkerületi közlönyt, és az esőtől űzve futott utánunk. Beült az első ülésre Woodrow mellé, és bocsánatkérően magyarázatba fogott: – Volt benne egy történet “Ki a bűnös?” címmel. Azt hittem, gyilkosságról szól, de kiderült, hogy csak egy öreg hölgy szerepel benne, aki durván lehordott egy slágerénekest. Manapság semmit sem lehet megállapítani a címekből. – Kérem, Mr. Pulling – kezdte Woodrow főfelügyelő –, mikor találkozott utoljára a nénjével? – A kérdést mintha már valahol hallottam volna. – Hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt Boulogne-ban. Mért kérdi? – Elég gyakran utazik vele, nem igaz?

– Hát... – Mikor kapott utoljára hírt felőle? – Már mondtam... Boulogne-ban. Köteles vagyok felelni ezekre a kérdésekre? – Alkotmányos jogainál fogva megtagadhatja – mondta Sparrow felügyelő –, mint minden állampolgár. De állampolgári kötelezettségei is vannak. Az önkéntes vallomást enyhítő körülménynek fogja fel a bíróság. A bíróság ugyanis számításba veszi... – Az isten szerelmére, fogja be a száját, Sparrow! – intette le Woodrow főfelügyelő. – Nem lepődött meg, Mr. Pulling, hogy Boulogne óta nem hallott a nénjéről? – A nénémmel kapcsolatban meglepetés engem már nem érhet. – Nem aggódik, hogy – ne adj isten – valami történhetett vele? – Aggódnom kellene? – Elég furcsa társaságba keveredett. Hallott már egy bizonyos Mr. Viscontiról? – Ez a név – mondtam – mintha ismerősen hangzana. – Háborús bűnös – tette hozzá óvatlanul Sparrow felügyelő. – Maga csak az utat figyelje, Sparrow – intette le a főfelügyelő. – Abdul tábornok... Feltehetően Abdul tábornokról is hallott? – Talán igen. Úgy rémlik, hallottam. – Nemrégiben Isztambulban járt a nénjével. Vonaton érkeztek, és néhány óra múltán kiutasították magukat. Találkozott Hakim ezredessel? – Valami rendőrtiszttel találkoztam, vagy így hívták, vagy nem így. Képtelen félreértés volt. – Abdul tábornok halála előtt vallomást tett. – Meghalt? Szegény! Ezt sem tudtam. De nem tudom, hogyan tartozik rám a vallomása. – Magára vagy a nénjére. – Nem vagyok a néném őrzője. – A vallomás Mr. Viscontira vonatkozott. Az Interpol körbeadta a részleteket. Mind ez ideig azt hittük, hogy Mr. Visconti halott. Leírtuk őt. – Egyébként – mondtam –, mielőtt tovább kocsikáznánk, ki kell jelentenem, hogy nem tartom magamnál a nagynéném kulcsait. – Nem is számítottunk rá. Csupán az engedélye kell, hogy behatoljunk: biztosíthatom, nem okozunk kárt. – Sajnos, nem engedélyezhetem. A lakást az én gondjaimra bízták. – Az esküdtszék nem veszi majd jó néven, ha arra kerül a sor, Mr. Pulling – szólt közbe Sparrow, de a főfelügyelő félbeszakította: – Sparrow! A következő saroknál balra. Hazavisszük Mr. Pullingot. – Karácsony után jelentkezhetnek – mondtam –, ha lesz házkutatási parancsuk. Huszadik fejezet

·

  Arra számítottam, hogy Sparrow felügyelő és a főnöke jelentkezik nálam, de még csak nem is telefonáltak. Viszont Tooleytól érkezett egy váratlan képeslap. Egy meglehetősen ormótlan katmandui templomot ábrázolt, a hátlapján pedig ezt olvashattam: “Csodálatos úton vagyok. Szeretettel Tooley.” Már azt is elfelejtettem, hogy

megadtam neki a címemet. Karácsonyról említés sem esett (Nepálban alighanem észrevétlen múlt ez az ünnep), ezért kétszeresen is büszke voltam, hogy eszébe jutottam. Karácsony másodnapjának délutánján a Korona és Horgonyhoz hajtottam, közvetlenül a délutáni záróra előtt. Szerettem volna átvizsgálni a lakást, mielőtt a főfelügyelő megszerzi a házkutatási parancsot. S ha maradt még ott Wordsworth után némi terhelő nyom, azt személyesen szerettem volna eltüntetni, ebből a célból egy kis kézitáskát is vittem magammal. Egész dolgos életemben szigorúan hűséges voltam a rendhez, a bankhoz – most azonban hűségemet egészen más kötelesség vonzotta. A hűség egy személyhez óhatatlanul együtt jár azzal is, hogy behódolunk emberi gyengéinek, ez esetben annak a szeszélyességnek és erkölcstelenségnek, melytől nagynéném bizonyára nem volt teljesen mentes. Azon tűnődtem, vajon hamisított-e már csekket, rabolt-e ki bankot, s olyan gyengéd elnézéssel mosolyodtam el ezen, mint a múltban holmi kis különcködés hallatán. Amikor odaértem a Korona és Horgonyhoz, óvatosan bekukkantottam a bár ablakán. Miért óvatosan? Jogom volt idelátogatnom – s még nem is volt záróra. Az égbolt szürke volt, és hóvihart ígért. A vendégek ott tolongtak a pult körül, hogy három óra előtt még egyszer teletölthessék poharukat. A kiszolgálólányt csak hátulról láttam: éppen egy hatalmas, szőrös kéz nyúlt lovaglónadrágja felé: – Egy dupla konyakot! – Egy korsó barna sört! – Dupla gint! – Az óra három óra előtt két percet mutatott. A vendégek mintha célegyenesbe jutott lovaikat korbácsolták volna a győzelem felé, úgy tolongtak a pult körül. Rögtön rátaláltam az oldalajtó kulcsára, és elindultam felfelé a lépcsőn. Úgy éreztem magam, mint a besurranó tolvaj: lépésekre füleltem, de csak a bár zaja és zúgása hatolt fel ide. Amikor kinyitottam az ajtót, koromsötétbe léptem. Beleütköztem az előszobában felejtett zsúrkocsiba, valami velencei üveg tüstént szilánkokra tört a padlón. Amikor elhúztam a függönyt, nem szikráztak a velencei üvegek. Csak tompán fénylettek, mint porlepett gyöngyszemek. Az üvegcserepek között a felhalmozódott posta hevert a padlón: nem volt most időm átnézni. Nagynéném hálószobájába némi szégyenkezéssel léptem be – de vajon nem ő kért meg arra, hogy ellenőrizzem, rendben van-e minden? Eszembe jutott, milyen tüzetesen vizsgálta át Hakim ezredes a hotelszobánkat, s mégis milyen könnyen fogtunk ki rajta. Ezúttal azonban sehol sem láttam gyertyát, kivéve néhányat a konyhában, de szokásos méretben és súlyban – feltehetően a rövidzárlat esetére szóló természetes óvatosságból. Wordsworth szobájában le volt húzva az ágy, az undok Walt Disney-figurák pedig a fiókba rejtve. Az egyetlen ott maradt dekoráció a freetowni kikötő bekeretezett fényképe volt, rajta színes ruhás kofaasszonyok, amint ódon lépcsőkön szállnak le a tengerpart felé, fejükön egyensúlyozva kosaraikat. Amikor először jártam itt, észre sem vettem – talán a néném akasztotta ide Wordsworth emlékezetére. Visszatértem az ebédlőbe, és nekiláttam a postának. A néném egyszer majd csak közli a címét, és különben is szerettem volna a legcsekélyebb személyes levelet is elrejteni Woodrow és Sparrow várható kutatása elől. Régi ismerősöm, az Omo-gyár írt, aztán voltak itt különböző számlák a tisztítótól, a borkereskedőtől, a fűszerestől – meglepett, hogy bankszámlát nem találtam, de visszaemlékeztem az aranyrúdra és a bankjegyekkel tömött bőröndre, és eszembe jutott, hogy a nagynéném nyilvánvalóan szívesebben tartja készpénzben a vagyonát. Ezért is tanácsosnak véltem, hogy körülnézzek itthon hagyott ruhái között – veszélyes dolog pénzt őrizni egy elhagyott

lakásban. A számlák között egyszerre csak rábukkantam valamire, ami felkeltette érdeklődésemet: egy Panamából érkezett képeslap volt, rajta mélykék tengeren francia gőzös. Az üdvözlőlapot franciául írták, takarékosan apró betűkkel, és teljesen kihasználva a rendelkezésre álló helyet, írója A. D. aláírással jelölte magát, s ha jól értettem, azt írta, hogy a concours de circonstances miraculeux-nek* köszönhető, miszerint annyi esztendei triste séparation** után összetalálkozott ezen a hajón a nénémmel, s milyen bosszantó, hogy még az út vége előtt elhagyta a fedélzetet, és nem adott neki lehetőséget, hogy ismét átéljék közös emlékeiket. Néném távozása után A. D.-t ismét elővette a lumbágója, sőt súlyosabbra fordult, jobb lábujját pedig a köszvény kezdte kínozni. Ez nem lehetett más, mint Monsieur Dambreuse – tűnődtem –, a gáláns lovag, aki két szeretőt tartott ugyanabban a szállodában. De ha ő is életben van, akkor talán Curran is él? Úgy rémlett, néném tisztességtelen körének bizonyos halhatatlanság jár ki – csak az én apám haló porai nyugosznak a füstös és esős Boulogne-ban. Beismerem, még a féltékenység apró szívszorítása is megremegtetett, hogy ezen az úton nem én vagyok a nagynéném útitársa. Most bizonnyal másoknak meséli történeteit. – Elnézést, hogy csak így, csengetés nélkül betörünk, Mr. Pulling – köszöntött rám Sparrow detektívfelügyelő. Majd félreállt, hogy a szolgálati szabályzatnak megfelelően utat engedjen Woodrow főfelügyelőnek. A főfelügyelő az ernyőjét szorongatta, amelyen látszott, hogy legutóbbi találkozásunk óta sem nyitotta ki egyszer sem. – Jó napot – mondta Woodrow főfelügyelő barátságtalanul. – Milyen szerencse, hogy éppen itt találjuk. – Mivel az ajtó nyitva volt... – mondta Sparrow felügyelő. – Hoztam házkutatási parancsot – közölte Woodrow főfelügyelő, mielőtt én rákérdezhettem volna, és betekintésre átnyújtotta. – Ettől függetlenül szívesen vesszük, ha a család egy tagja jelen van az eljárásnál. – Nem akarunk feltűnést kelteni – mondta Sparrow felügyelő –, ez valamennyiünknek kellemetlen volna, ezért ott szemben meg akartuk várni a kocsiban, amíg a tulajdonos bezárja az ivót, de minthogy láttuk bejönni, gondoltuk, csendben elintézzük a dolgot, anélkül, hogy a bártulajdonos bármit is észrevenne. Ez nagyon kedvező a nénjének, mert ma este igazán beszédtéma lett volna a bárban, ez biztos. Az ember sosem bízhat egy csaposban: mindent elpletykál a szomszédoknak. Akár a férj a feleségének. Amint Sparrow beszélt, a főfelügyelő már a szobát vizsgálta. – Nézegetjük a postát? – kérdezte tőlem a főfelügyelő. Kivette a kezemből a levelezőlapot, és azt mondta: – Panama. Aláírás: A. D. Természetesen, fogalma sincs, ki lehet ez az A. D.? – Nincs. – Álnév is lehet, ugyebár. Az Interpol nem számíthat nagy támogatásra Panamától – magyarázta a felügyelő. – Hacsak az amerikai zónában nem. – Azért tegye el a levelezőlapot, Sparrow – utasította a főfelügyelő. – Minden eshetőségre. – Tulajdonképpen mivel vádolják a nénémet? – Nézze, uram, egyszer már tévedtünk jóindulatunkban – mondta Sparrow felügyelő. – Mert a kábítószer-ügyben is vádat emelhettünk volna ellene, de mivel

tekintettel voltunk idős korára, és ráadásul az a színes férfi is lelépett Párizsba, elejtettük a dolgot. Holott a bíróság előtt nem úszta volna meg egykönnyen. De akkor még semmit sem tudtunk bizonyos nemkívánatos kapcsolatairól. – Miféle kapcsolatairól? Azon töprengtem, vajon előre kiosztották-e a szerepeket: a felügyelő szóval tart engem, ezalatt a főfelügyelő átkutatja a lakást. – Hát ezzel a Visconti nevűvel. Már a neve is elárulja, hogy olasz. Egy vipera. – Ez a sok üveg – morgott a főfelügyelő. – Csuda kiállítás, akár egy múzeumban. – Velencei üveg. A néném Velencében dolgozott azelőtt. Azt hiszem, a legtöbb ajándék az ügyfeleitől. – Nagy érték? Fontos gyűjtemény? – Nem hiszem. – Műkincsek? – Ízlés dolga – válaszoltam. – Miss Bertram nagyon értett a műkincsekhez, úgy gondolom. Képek vannak? – Nem láttam. Csak egy freetowni fénykép, a vendégszobában. – Éppen Freetown? – Wordsworth szülővárosa. – Ki az a Wordsworth? – A fekete inas – mondta Sparrow felügyelő. – Az, aki lelépett Franciaországba, amikor megtaláltuk a kábítószert. Szobáról szobára haladtak, én a nyomukban. Woodrow korántsem volt olyan alapos a nyomozásban, mint Hakim ezredes. Az volt a benyomásom, nem számított semmi érdekesre, és csak a rend kedvéért akarta jelenteni az Interpolnak, hogy eleget tett a házkutatásnak. Időnként odavetett nekem egy-egy kérdést, anélkül, hogy rám nézett volna: – Szóba hozta magának a nénje ezt a Visconti nevű fickót? – Ó, igen, elég gyakran. – Maga szerint él még? – Nem tudom. – Mit gondol, tartják a kapcsolatot? – Azt nem hiszem. – Az a vén vipera már a nyolcvan fölött jár – vetette közbe Sparrow felügyelő. – Sőt, közelebb a kilencvenhez, azt hiszem. – Egy kicsit későn szegődtek a nyomába, ha még mindig él – jegyeztem meg. Ekkor végeztek a nagynéném szobájával, és beléptünk Wordsworthébe. – Ez az Interpol igazi baja – mondta Sparrow felügyelő. – A sok akta. Nem folyik ott igazi rendőrmunka. Egyik se nyomozott még soha. Ez egy civil testület. – A kötelességüket teljesítik, Sparrow – szólt közbe Woodrow. Leemelte a freetowni kikötő fényképét és megfordította, majd újra visszaakasztotta. – Nagyon elegáns keret – jegyezte meg. – Többe került, mint a fénykép. – Ez is olasz, ahogy nézem – mondtam –, éppúgy, mint az üvegek. – Talán ez is annak a Visconti nevű pasasnak az ajándéka? – A hátlapján nem látszik – mondta a felügyelő. – Azt reméltem, hogy lesz rajta írás. Az Interpolnak még az aláírásából sincs mintája, nemhogy az ujjlenyomatából. – És ezzel egy akta tanulmányozásába mélyedt. – Említette magának a nagynénje ezt a nevet: Tiberio Titi?

– Nem. – Stradano? Passerati? Cossa? – Olasz barátairól nagyon kevés szó esett. – Ezek nem voltak a barátai – mondta Woodrow főfelügyelő. – És Leonardo da Vincit? – Azt sem. Még egyszer végigjárták a szobákat, de látszott, hogy csupán a forma kedvéért. Az ajtóban a főfelügyelő még átadott egy telefonszámot. – Ha a nagynénje jelentkezik – mondta –, ha egyáltalán jelentkezik, értesítsen minket. – Nem ígérhetek semmit. – Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni neki – mondta Sparrow felügyelő. – Nem emeltünk vádat ellene. – Ennek nagyon örülök. – Az is lehetséges – mondta Woodrow főfelügyelő –, hogy személyét súlyos veszély fenyegeti. Szerencsétlen kapcsolatai miatt. – Különösen ettől a viperától, ettől a Viscontitól – fűzte hozzá Sparrow. – Miért nevezi folyton viperának? Sparrow felügyelő megadta a választ: – Mert ez az egyetlen, amit az Interpol közölt velünk. Még csak egy útlevélfényképünk sincs róla. De 1945-ben a római rendőrfelügyelő ezzel a szóval jellemezte, s minthogy a háborús akták megsemmisültek, és a rendőrfelügyelő halott, még azt sem tudjuk, hogy a vipera személyleírás-e, vagy pedig olyan jellemzés, amelyet morális ítéletként fogadhatnánk el. – De legalább van itt egy panamai képeslap – mondta a főfelügyelő. – Azt csatolhatjuk az aktákhoz – magyarázta nekem Sparrow felügyelő. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, és a nyomukba szegődtem. Az a szomorú érzés kísértett, hogy ha nagynéném meghalt, lezárult életem legizgalmasabb fejezete, amire olyan régen vártam, és olyan rövid ideig tartott. MÁSODIK RÉSZ

l壱

l弐  Első fejezet

·

  A hajót kivontatták a dagály sárga hullámaira, a kormos felhőkarcolók és a tornyos vámház úgy csúszott hátrább, mintha vontatókötélre vették volna. A már távolinak tűnő nap csüggedésére gondoltam, és arra, mennyire csalt az előérzetem. Ezen a júliusi reggelen – nyolc óra volt – a sirályok úgy rikoltoztak, mint a Latimer Road macskái; a gyülekező felhők esőt ígértek. A La Plata folyó felett napsugár tört át, és a szürke víztükörre egyetlen ezüstcsíkot festett, de a folyó sötét tájképén a parti gázkutakból a fekete égre villanó lángnyelvek rajzolták ki a legvilágosabb foltot. Négynapi utazás várt rám, fel a La Platán, a Paranán és a Paraguayon, amíg újra találkozhatom a nagynénémmel, s én túlfűtött kabinomba húzódtam be az argentin tél elől, kiraktam ruháimat, elrendeztem a könyveimet és irataimat ideiglenes otthonomban.

Azután, hogy a detektívekkel találkoztam, több mint fél esztendő telt el, amíg először hírt kaptam nagynénémtől. Már beletörődtem, hogy meghalt, s egyszer álmomban roppant rémület fogott el: egy rém kúszott felém a padlón, törött végtagjait úgy csapkodta, mint kígyó a farkát. Már közvetlen közelembe ért, szörnyű fogával csaknem belém mart, hogy földre terítsen, s engem úgy megbénított a rémület, mint a madarat a kígyó. Felébredtem, és eszembe jutott Mr. Visconti, bár azt hiszem, hogy a madarakat a kobra és nem a vipera bűvöli meg. A féléves szünetben újabb levelet kaptam Miss Keenetől. Kézzel írt, mert egy kétbalkezes szolga eltörte írógépének klaviatúráját. “Éppen írni akartam magának – olvastam sorait –, hogy milyen ostobák és ügyetlenek ezek a négerek, de aztán eszembe jutott, hogy egyik este hogyan tárgyalták meg apámmal a faji kérdést a vacsoránál, s rögtön elszégyelltem magam, hogy elárulom a southwoodi régi házat és a hajdani napok jó barátait. Néha attól tartok, túlságosan asszimilálódom itt. Koffiefonteinből a miniszterelnök nem látszik olyan szörnyetegnek, ahogy otthon gondoltuk róla: itt éppen régimódi liberalizmusáért bírálják egyesek. Amikor Angliából érkező turistával találkozom, azon kapom magam, hogy meggyőződéssel magyarázom neki a faji megkülönböztetés szükségességét. Pedig én nem akarok asszimilálódni, mégis, ha itt szándékozom leélni az életemet... ” A félbeszakadt mondat úgy hangzott, akár egy könyörgés, melyet restellt kifejteni. Aztán még a farmról szóló pletykák következtek: egy vacsora leírása, melyet a száz mérföldnyire lakó szomszédoknak adtak, majd egy bekezdés, ezt felettébb nyugtalanítónak tartottam: “Megismerkedtem Mr. Hughes-zal, aki földmérnök, és el akar venni feleségül (kérem, ne nevessen ki). Nagyon kedves férfi, már kifelé megy az ötvenből. Mert hát ez lenne a végső asszimiláció, nem igaz? De még mindig üldöz az az ostoba álom, hogy egy szép napon visszatérek Southwoodba, és üresen találom a régi fészket (hogy hiányzik az az árnyas rododendronsétány), és elölről kezdhetem ott az életemet. Itt nem merek senkivel tárgyalni Mr. Hughes-ról, mert úgyis mindenki rábeszélne. Bárcsak közelebb laknánk egymáshoz, tudom, hogy maga bölcs tanácsokat adna.”  Csakugyan tévednék, ha az utolsó mondat higgadt szavaiból kétségbeesett könyörgést olvasnék ki, egy sorsdöntő táviratért: “Jöjjön haza Southwoodba, elveszem feleségül”? Magányomban bizonnyal el is küldöm ezt a táviratot, ha nem érkezik egy másik levél, amely tüstént kiűzte gondolataimból Miss Keene-t. A levél a nagynénémtől érkezett, merített, arisztokratikus levélpapíron, melynek lakcím nélkül csak egy bíbor rózsa és a Lancaster név jelezte eredetét. Csupán amikor beleolvastam a levélbe, akkor derült ki, hogy a Lancaster egy szálloda neve. A nagynéném nem könyörgött, hanem parancsolt, még hosszú hallgatásáról sem adott magyarázatot: “Elhatároztam – írta –, hogy nem térek vissza Európába, és a következő negyedév végétől feladom a Korona és Horgony fölötti lakásomat. Nagyon örülnék, ha összecsomagolnád otthagyott ruháimat, és eladnál minden bútort. Most jut eszembe, a freetowni kikötő fényképét mégis őrizd meg a számomra, emlékezésül a drága Wordsworthre, és hozd magaddal.” (Még azt sem közölte velem a levélnek ebben a részében, hova utazzam utána, meg se kérdezte, van-e rá időm.) “A keretét is tartsd meg, mert régi emlékem fűződik hozzá, tekintettel arra, hogy Mr. V. ajándéka. Mellékelek egy csekket a berni Credit Suisse-hez, mely fedezi Buenos Airesig szóló első osztályú jegyedet. Engem még nem kínoz a köszvény, mint azt a régi barátomat, akivel nemrégiben egy postahajón találkoztam, de némi merevséget érzek az ízületeimben.

Nagyon szeretném, ha közelemben élne családom egy tagja, akiben megbízhatok ebben a meglehetősen különös országban, mely attól még nem veszti el egzotikumát, hogy a hotel közelében itt van a sarkon egy Harrods áruház, igaz, sokkal kisebb áruválasztékkal, mint otthon a Brompton Roadon.”  Táviratoztam Miss Keene-nek: “Nemsokára nagynénémhez utazom Buenos Airesbe. Levél megy.” Aztán nekiláttam, hogy eladjam a bútorokat. A velencei üvegek, sajnos, garasokért keltek el. De amikor a Harrods árverési termében minden kalapács alá került (csupán a lépcsőfordulóban elhelyezett pamlag körül volt vitám a Korona és Horgony tulajdonosával), elegendő pénzem gyűlt össze ahhoz, hogy retúrjegyemet is megvegyem, és maradt még ötven fontom utazási csekkben, tehát nem kellett beváltanom a nagynéném átutalását a svájci banknál, sőt némi pénzfölösleget a saját számlámra is befizethettem, így láttam jobbnak; ha néném úgysem tér vissza az országba, ne legyen itt semmilyen aktívája. Az a reményem, hogy Buenos Airesben csatlakozhatom nagynénémhez, túlzott derűlátásnak bizonyult. A repülőtéren nem várt senki, és amikor megérkeztem a Lancaster szállóba, csak egy nevemre lefoglalt szobát meg egy levelet találtam: “Sajnálom, hogy nem üdvözölhetlek itt – írta a néném –, de sürgősen tovább kellett utaznom Paraguayba, ahol egy régi barátom némi bajba jutott. Itthagytam jegyedet a folyami hajóra. Bizonyos, e helyt elmagyarázhatatlan, bonyolult okokból nem szeretném, ha repülőgépen érkeznél Asunciónba. Címet nem adhatok, de gondoskodom róla, hogy várjanak.”  Ez a dolgok meglehetősen nyugtalanító elrendezése volt, de mit tehettem, nem volt elegendő pénzem, hogy addig várjak Buenos Airesben, amíg ismét hírt kapok felőle, kivált, hogy idáig az ő pénzén utaztam. Annyi elővigyázatosság mégis volt bennem, hogy az Asunciónba szóló jegyet retúrra cseréltem ki. A freetowni kikötő képét a drága keretben a mosdóm hátához támasztottam, és mindkét oldaláról könyvekkel támogattam meg. Néhány szedett-vedett olvasnivalón kívül magammal hoztam Palgrave Legszebb versek gyűjteményét, Tennyson és Browning összegyűjtött verseit, és az utolsó pillanatban még hozzácsaptam a Rob Roy-t, talán mert az egyetlen fényképet őrizte, amely nagynénémről rám maradt. Amikor kinyitottam a könyvet, a lapok már maguktól is a fényképnél nyíltak szét, és én nem először merengtem el ezen a boldog mosolyon, ezeken a fiatalos kebleken és a régimódi fürdőruhából elődomborodó testen, mely az anyaság bimbózását sejtette. Mintha sértett volna az emlék, ahogy a milánói peronon Mr. Visconti fiát magához ölelte a néném, kibámultam hát a kabinablakon a téli napba, hogy eltereljem gondolataimat. Kintről magas, sovány, szomorúan szürke férfi bámult vissza rám. Ablakom a hajó orrára nyílt, és a férfi gyorsan elfordult, a gőzös hasította vizet bámulta, annyira zavarba jött, hogy észrevettem. Befejeztem a kicsomagolást, aztán lementem a bárba. A hajón az indulás utáni nyugtalanság uralkodott. Az ebédet, mint megtudtam, elég furcsa időben, 11. 30-kor szolgálják fel, addig az utasok éppoly kevéssé találták a helyüket, mint a csatornaátkeléseknél. Fel és le szaladgáltak a lépcsőn, bekukkantottak a bárba, szemügyre vették a palackokat, de mégsem rendeltek italt. Beözönlöttek az ebédlőbe, majd kitódultak onnan is. Letelepedtek a szalon egy-egy asztalához, majd felálltak, hogy kibámuljanak a kerek ablakokon az egyhangú folyópartra, amely négy napig kísér még bennünket. Én voltam az egyetlen, aki italt rendelt. Sherry nem volt, így hát tonicos gint kértem, de ez argentin gin volt, csak a neve angol, az íze idegen. Az

alacsony fákkal szegélyezett part – gondolom, Uruguay – lassan húzódott távolabb a szemerkélő esőben, mely tisztára mosta a hajófedélzetet. A folyó vizének színe, akár a tejjel túlhígított kávé. Egy nyolcvan fölött járó vénember hirtelen elhatározással leült mellém. Spanyolul kérdezett valamit, amire én nem tudtam válaszolni. – No hablo Espańol, seńor – feleltem, de ez az egyetlen spanyol töredék, melyet egy nyelvtankönyvből olvastam ki, felbátorította, és tüstént kiselőadásba kezdett, zsebéből hatalmas nagyítóüveget húzott elő, és a bárpultra helyezte kettőnk közé. Azzal próbáltam menekülni, hogy kértem a számlámat, de ő kikapta a kezemből, a pohara alá csúsztatta, és ezzel egyidőben teletöltette a poharamat a mixerrel. Nem szokásom ebéd előtt két pohárral inni, a gin ízét pedig egész határozottan nem szerettem, de spanyoltudás hiányában kénytelen voltam engedni. Valamit kért tőlem ez az ember, de nem tudtam kitalálni, mit. Nagyon sokszor ismételte azt a szót: el favor, és amikor végre rájött, hogy nem értem, magyarázatképpen kinyújtotta a saját kezét, és a nagyítóüveg alatt kezdte vizsgálgatni. Egy hang szólalt meg: – Segíthetek? –, és hátrafordulva észrevettem a szomorú, sovány férfit, aki a kabinablakon keresztül rám kukucskált. Azt mondtam: – Nem értem, hogy mit akar tőlem ez az úr. – Szenvedélyes tenyérjós, azt mondja, sosem volt alkalma amerikai kézből olvasni. – Közölje vele, hogy angol vagyok. – Azt mondja, mindegy. Nem hiszem, hogy értékeli a különbséget. Mindketten angolszászok vagyunk. Nem tehettem mást: odanyújtottam a kezem. A vénember roppant gonddal vizsgálta a nagyítóüveg alatt. – Arra kér, hogy tolmácsoljak, ha maga is akarja. Hiszen ez személyes dolog: a sorsa. – Nem számít – mondtam, és eszembe jutott Hatty meg a tealevelek, s hogy milyen pontosan megjósolta utazásaimat legjobb Lapsang Souchongjából. – Azt mondja, maga messzi útról jött. – Ez eléggé nyilvánvaló, nem? – De alighanem utazásainak végére ért. – Ez viszont nem valószínű, hiszen haza is kell még utaznom. – Egy találkozást lát valakivel, aki nagyon közel áll magához. Talán a felesége? – Nincs feleségem. – Azt mondja: talán az anyja. – Anyám meghalt. Hacsak…  – Nagyon sok pénz volt a gondjaira bízva. De az is elmúlt. – Ez végre telitalálat. Bankban dolgoztam. – Egy halált is lát, de nagyon messze a szívvonaltól és az életvonaltól. Tehát nem fontos halál. Talán egy idegené. – Maga hisz ebben a képtelenségben? – kérdeztem az amerikait. – Nem, tulajdonképpen nem, de igyekszem elfogulatlan lenni. A nevem O'Toole. James O'Toole. – Az enyém Pulling. Henry – mondtam. A háttérben a vénember folytatta a beszámolóját spanyolul. Nemigen törődött azzal, hogy fordítjáke vagy sem. Előhúzott egy jegyzetfüzetet, és valamit írt bele.

– Londoni? – Igen. – Én philadelphiai vagyok. Arra kér, hogy fordítsam le: a magáé a kilencszázhetvenkettedik kéz, amelyet eddig tanulmányozott. Bocsánat, a kilencszázhetvenötödik. – A vénember elégedetten csukta be a jegyzetfüzetét. Aztán kezet rázott velem, köszönetét fejezte ki, kifizette az italokat, meghajolt és eltávozott. A nagyítóüveg úgy dudorodott ki a zsebéből, mint valami pisztoly. – Megengedi, hogy magával tartsak? – kérdezte az amerikai. Angol tweedkabátot viselt, és hozzá kopott, szürke flanellnadrágot – sovány volt és bánatos. Éppúgy angolnak látszott, mint én; a gond apró barázdákat vésett a szeme és a szája köré, és minduntalan idegesen nézett körül, mint aki valahol utat tévesztett. Cseppet sem emlékeztetett azokra az amerikaiakra, akiket Angliában megismertem, a hangos, önhitt, ránctalan, gyerekarcú férfiakra, akik lármáznak és rosszalkodnak, mintha még mindig óvodában volnának. Az amerikai megkérdezte: – Maga is Asunciónba tart? – Igen. – Ezen az úton nem érdemes mást megnézni. Esetleg még Corrientes nem olyan rossz, ha nem tölti ott az éjszakát. Formosa, az egy szeméttelep. Csak a csempészek szállnak ki ott, bár ürügyként folyton a horgászást emlegetik. Gondolom, maga nem csempész? – Nem. De úgy látszik, jól ismeri ezt a vidéket? – Nagyon is – felelte. – Nyaralni jött? – Igen. Azt hiszem. – Megnézi az Iguazu-vízesést, igaz? Rengeteg ember látogat el oda. De ha rászánja magát, maradjon a brazil oldalon, ott az egyetlen jó szálloda. – Érdemes megnézni? – Talán, ha szereti az ilyesmit. Ha az én véleményem érdekli: csak rengeteg sok víz. A mixer nyilvánvalóan jól ismerte az amerikait, mert kérdés nélkül kevert neki egy száraz martinit, amit a férfi rosszkedvűen és minden élvezet nélkül hajtott fel. – Hát,ez nem Gordon – mondta. És nagyon mélyértelműen nézett rám, mint aki alaposan meg akarja jegyezni az arcvonásaimat. – Én magát üzletembernek néztem, Henry – mondta. – Egyedül utazik szabadságra? Nem nagy élvezet. Ez fura egy ország. És maga nem beszéli a nyelvet, bár a városokon kívül itt a spanyollal nem sokra megy. Vidéken csak guariniul beszélnek. – És maga tud? – Néhány szót. – Észrevettem, hogy inkább kérdez, mint válaszol, és ha valami felvilágosítást ad, azt voltaképp bármelyik útikalauzból is megtudnám. – Festői romok – mondta –, régi jezsuita település. Érdekli magát, Henry? Éreztem, nem nyugszik addig, amíg nem mesélek magamról többet. De hát mi baj lehet ebből? Nem volt nálam aranyrúd vagy bankjegyekkel degeszre tömött bőrönd. És ő is leszögezte, hogy nem lát bennem csempészt. – Egy idős rokonomat látogatom meg – mondtam, és hozzátettem: – James. – Láttam, hogy szívesen venné, ha a keresztnevén szólítanám. – A barátaim csak Tooleynak szólítanak – mondta gépiesen, és bizony jó időbe telt, amíg leesett nálam a tantusz. – Üzleti ügyben jár itt?

– Nem egészen – felelte. – Kutatómunkát végzek. Szociológiai kutatást. Tudja, milyen az ilyesmi, Henry? Az életszínvonal. A rosszultápláltság. Az analfabetizmus foka. Igyon valamit. – Kettőnél többet nem bírok, Tooley – mondtam, és csak most, hogy megismételtem az ismerős nevet, jutott eszembe az a másik Tooley. Ő odatolta a poharát, hogy még eggyel kérjen. – Paraguayban rendben mennek a dolgok? Olvastam, hogy az amerikaiaknak elég sok bajuk van Dél-Amerikában. – Paraguayban nincs – felelte. – Így vagyunk a Tábornokkal. – Egymásba kapcsolta a hüvelykujját és a mutatóujját, majd előrenyújtotta a teletöltött pohárhoz. – Azt beszélik róla, hogy elég keménykezű diktátor. – Ez az, amire az országnak szüksége van: a kemény kéz. De azért ne gondoljon rólam rosszat. Távol tartom magam a politikától. Az én szakmám a kutatás. – Publikált is már? – Ó – felelte homályosan –, csak jelentéseket. Szakmai jelentéseket. Nem érdekelné magát, Henry. Az már elkerülhetetlen volt, hogy amikor megszólalt a gong, együtt induljunk az ebédhez. Két másik férfival osztottuk meg az asztalunkat. Az egyik – szürke arcú, kék bankárruhás – diétát tartott (a hajópincér, aki jól ismerte, párolt főzeléket szolgált fel neki, amit ő evés előtt gondosan szemügyre vett, és úgy mozgatta az orrát és a felső ajkát, mint a nyúl), szemközt velem pedig öreg, kövér, baljós tekintetű pap ült, aki meglehetősen emlékeztetett Winston Churchillre. Szórakoztató volt végignézni, hogyan faggatja ki őket is O'Toole. Mire elfogyasztottuk a rossz ízű májpástétomot, már kinyomozta, hogy a pap egy Corrientes melletti falucska plébánosa az argentin oldalon, és mielőtt elköltöttük volna az ugyancsak rossz makarónit, már meglehetősen nagy rést ütött a nyusziorrú férfi hallgatásán. Látszott rajta, hogy Formosára hazatérő üzletember. S amikor kinyögte a Formosa szót, O'Toole egy kis helybenhagyó bólintással nézett rám: jól mérte fel az ellenfelét. – Ha jól sejteni, maga patikus? – mondta, hogy tovább űzze a kérdéseivel. A férfi alig beszélt angolul, de ezt megértette. Rámeredt O'Toole-ra, és az orrát mozgatta. Én nem hittem, hogy válaszolni fog, de a szó valamely nemzetközi kétértelműséggel bukott ki a száján: – Import-export. A pap, érthetetlen okokból, a repülő csészealjakról kezdett beszélni. – Elárasztják Argentínát – ezt állította –, legalábbis, ha tiszta éjszakánk lesz, akkor magunk is láthatunk egyet a hajóról. – Maga csakugyan hisz bennük? – kérdeztem, s ettől az öreg pap olyan izgatott lett, hogy teljesen elfelejtette azt a keveset is, amit angolul tudott. – Azt mondja – fordította O'Toole –, hogy maga biztos olvasta a tegnapi Nación-t. Hétfőn éjszaka tizenkét kocsi állt le a Mar del Platából Buenos Airesbe vezető úton. Ha egy repülő csészealj halad el az autó felett, mindig leáll a motor. A tisztelendő atya úgy véli, hogy a repülő csészealj isteni eredetű. – Éppolyan gyorsan fordított, ahogy a másik beszélt. – Nemrégiben történt, hogy egy házaspár Mar del Platába készült hétvégére, és egyszerre csak felhő vette körül őket. A kocsi leállt, és mire a felhő eloszlott, kiderült, hogy Mexikóban vannak, Acapulco közelében. – És az atya ezt is elhitte? – Persze. Ezek hívők. A Buenos Aires-i rádióban egyszer egy héten műsort

sugároznak a repülő csészealjakról. Hogy ki és hol látta őket víkenden. Barátunk még azt is állítja, hogy ez a magyarázata a lorettói repülő háznak. Egyszerűen felkapta egy felhő Palesztinában. Éppúgy, mint a Mar del Plata-í házaspárt, csak emezt Itáliában dobták le. Kemény marhahúst szolgáltak fel, és utána narancsot. A pap hallgatásba süllyedt, és homlokráncolva evett. Talán rosszul esett neki a hitetlenek jelenléte. Az üzletember eltolta magától a párolt főzelékes tálat, és visszavonult. Én pedig végre feltettem szomszédomnak a kérdést, amely a nyelvemen volt: – Maga nős ember, Tooley? – Fogjuk rá. – Nincs egy lánya véletlenül? – Van. Miért? Londonban tanul. – Katmanduban van – mondtam. – Katmandu? Hiszen az Nepál! A félelem ráncai elmélyültek az arcán. – Ez ördögi meglepetés – mondta. – És honnan tudja? – Erre elmeséltem neki az Orient expresszt, de nem említettem a lány vőlegényét. Azt mondtam, hogy egy diákcsoporttal utazott, ami különben igaz is, így láttam őt utoljára. Tooley megkérdezte: – Most mit tegyek, Henry? Engem ideköt a munkám. Nem utazhatok utána a nagyvilágba. Lucinda nem is tudja, mennyi gondot okoz nekem. – Lucinda? – Az anyja választotta a nevét – tette hozzá keserűen. – Most ő is Tooleynak hívatja magát, akárcsak az apja. – Csakugyan? Ez új. – Úgy vettem észre, nagy tisztelője az apjának. – Én küldtem Angliába – mesélte. – Azt hittem, ott biztonságban lesz. De Katmandu! – Eltolta magától a narancsot, amelyet olyan gondosan gerezdekre vágott. – Hol lakhat? Nem hiszem, hogy van ott egy rendes szálloda. Ha építettek volna Katmanduban egy Hiltont, legalább tudnám, hol keressem! Mit tegyek, Henry? – Nem lesz semmi baja – mondtam minden meggyőződés nélkül. – Küldhetnek egy táviratot a követségre. Gondolom, ott is van követségünk. – Hirtelen felállt, és azt mondta: – Csurrantanom kell. Követtem őt az ebédlőből, le a folyosón, a mellékhelyiségig. Csöndben álltunk egymás mellett. Észrevettem, hogy az ajka mozog, gondoltam, talán képzeletbeli párbeszédet folytat a lányával. Együtt hagytuk el a mellékhelyiséget, és szó nélkül leültünk egy padra a bal oldali fedélzeten. Nem esett már az eső, de szürke, hideg volt a levegő. Látnivaló nem akadt, csak néhány apró fa meredezett a mocskos folyó partján, itt-ott egy kunyhó, a fákon túl pedig barna bozótok hosszú sora húzódott laposan, egyetlen domb nélkül, egészen a horizontig. – Ez Argentína? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet. – Ez itt mindenütt Argentína – felelte –, amíg csak el nem érjük a Paraguay folyót az utolsó napon. – Előhúzott egy noteszt, és feljegyzett valamit. Úgy láttam, számokat ír. Amikor ezt befejezte, megszólalt: – Bocsánat. Naplót vezetek. – A kutatásairól? – Egy tanulmányhoz, amelyet készítek. – A lánya azt mesélte, hogy maga a CIA-ben dolgozik. Felém fordította szomorú, ijedt szemét: – A lányom romantikus – mondta. –

Képzelődik. – Miért, a CIA olyan romantikus? – A gyerekek szerint. Biztos észrevette egy feljegyzésemet, amelyre ráírtam, hogy “Titkos”. De hát minden irat titkos, amelyet kormányhivatalnak készítünk. Még az asuncióni rosszultápláltságról szóló jelentés is. Igazán nem tudtam, kinek higgyek: apának vagy lányának. Tanácstalan arckifejezéssel kérdezte újra: – Maga mit tenne a helyemben, Henry? Azt feleltem: – Ha csakugyan a CIA-ben dolgozik, könnyen megtudhatja egyik emberüktől, mit csinál a lánya. Biztos van Katmanduban is emberük. – Ha csakugyan a CIA-nek dolgoznék – mondta –, akkor sem szeretném őket bevonni a magánügyeimbe. Vannak gyerekei, Henry? – Nincsenek. – Szerencsés ember. Azt mondják, az értelem korában élünk. Hát ilyen nincs. Ha az embernek gyereke van, egész életében arra ítélték, hogy apa legyen. Aztán elhagyják. De mi nem szakadunk el tőlük. – Honnan tudhatnám mindezt én? Egy ideig elmerengett, a sosem változó bozótsort bámulta. A hajó nehezen küzdött az erős árral. Végül megszólalt: – Az apám ellenezte a válást, a gyerek miatt. De van egy határ, amit már férfi nem bír el. A feleségem a lakásba hozta a szeretőit. És ha megrontja Lucinda erkölcseit? – Nem sikerült neki – feleltem. Második fejezet  Másnap reggel nélkülöztem O'Toole társaságát: nem jelent meg a reggelinél, és hiába kerestem a fedélzeten is. A folyót sűrű köd borította, jó időbe tellett, amíg szétoszlatta a napfény. Kissé magányosan éreztem magam egyetlen ismerősöm nélkül. A hajón már mindenki talált valamilyen kapcsolatot: néhány flört is elindult. Két idősebb úr vadul sétált a fedélzeten, testi készenlétüket fitogtatták. Volt valami obszcén a gyors, szabályos sétájukban, legalábbis így találtam: azt érzékeltették minden nővel, aki előtt elléptettek, hogy erejük teljes birtokában vannak még. Sliccelt zakót viseltek, angol divat szerint – feltehetően Harrodsnál vásárolták –, és Charge őrnagyra emlékeztettek. Az éjszaka folyamán egy Rosario nevű város mellett húztunk el (a hangok, a kiáltások s a láncok zöreje megzavarta az álmomat, és az erőszak álomképeivé formálta épp ébredés előtt), s a folyó, melyről felszállt a köd, most teljesen megváltozott. A vizet szigetek, majd sziklák és zátonyok szaggatták meg. Különös madarak csiviteltek, susogtak mellettünk. Ez aztán csakugyan az utazás benyomását keltette, sokkal inkább, mint amikor az Orient expresszel a sűrűn következő határállomásokat léptem át. Sekély volt a folyó, és híre terjedt annak is, hogy talán nem jutunk tovább Corrientesnél, mert a téli eső még várat magára. A pap közölte, hogy fél méter még és megrekedünk, azzal odább is állt, hogy szorgosan terjessze a kétségbeejtő híreket. Ezúttal először vetettem bele magam komolyan a Rob Roy olvasásába, de a mozgalmas tájék mindig elvonta a figyelmemet. Belekezdtem egy oldalba, s akkor a part csaknem fél mérföldnyire volt, mikor néhány bekezdés után ismét felemeltem a szemem, már csak egy kőhajításnyira húzódott tőlünk – vagy ez egy szigetecske? –, a következő oldalnál ismét fölnéztem: a folyó újra mérföldnyi szélességben terebélyesedett. Egy cseh férfi ült le mellém. Angolul beszélt, és én végre becsukhattam a Rob Roy-t, és hallgathattam őt. Az anyja a nácik, az apja a kommunisták idején halt meg, ő Ausztriába

szökött, és osztrák lányt vett el feleségül. Tudományos pályára készült, de mégis úgy döntött, hogy Argentínában telepszik le, és kölcsönpénzen egy műanyaggyárat alapított. Ezt mondta: – Körülnéztem először Brazíliában, aztán Uruguayban, aztán Venezuelában. S valamire rájöttem: mindenütt szívószállal isszák a hűsítő italokat, csak Argentínában nem. Argentínában soha. Gondoltam, ezzel megcsinálom a szerencsémet. Kétmillió műanyag szívószálat gyártottam, és nem tudtam eladni belőle százat sem. Akar egy szálat? Kétmilliót kaphat ingyen. Ott porosodnak a gyárban a mai napig. Ezek az argentinok olyan konzervatívok, hogy nem hajlandók szívószállal inni. Már csaknem tönkrementem, mondhatom magának – közölte túláradó boldogsággal. – És most mit csinál? Vidáman rám vigyorgott, ez volt a legboldogabb ember, akivel életemben találkoztam. Úgy hámlott le róla múltjának minden félelme, bukása és szomorúsága, ahogy még senkinél sem láttam. Folytatta: – Én csak előállítom a műanyagárut, és hagyom, hogy a többi szamár kockáztassa a pénzét az eladásban. A nyusziorrú férfi is elhaladt előttünk, az orrát facsargatva, szürkén, mint a szürke reggel. – Ez leszáll Formosán – mondtam. – Persze, mert csempész – mondta a cseh, majd elnevette magát, és ő is odébbállt. Belekezdtem hát újra a Rob Roy-ba. A kormányos minduntalan a merülési szintet kiáltozta. “Bizonnyal jól emlékszik atyámra, hiszen az ön atyja is egy kereskedőház sarja volt, ismerheti serdülőkora óta. Mégis, aligha látta őt férfikora delén, mielőtt aggkor és betegség megtörte vállalkozó kedvének és képzelőerejének lobogó szellemét.” Eszembe jutott erről az én apám is, ahogy ruhástul hever a fürdőkádban, majd később, ahogy boulogne-i koporsójában fekhetett, és rám csak ezeket a megfejthetetlen idézeteket hagyta. Azon tűnődtem, miért is vonzódom hozzá, miközben semmi érzés nem köt makulátlan anyámhoz, holott oly szigorú gonddal nevelt fel, és első állásomba is ő helyezett el a bankban? Még a talapzatot sem építettem meg a dáliák között, és mielőtt elhagytam volna otthonomat, kidobtam az üres urnát is. Emlékezetem mélyéről hirtelen ingerült hang szólalt meg. Elég gyakran riadtam arra, hogy ég a ház, engem pedig magamra hagytak. Kiugrottam az ágyból, és leültem a lépcsők tetején, hogy megnyugodjam a lentről harsogó hangtól. Nem érdekelt, milyen haragos volt: de egy hang volt, nem voltam egyedül, és égett szagot éreztem. “Tőlem elmehetsz, ha akarsz – kiáltotta a hang –, de a gyereket megtartom!”  Mély, értelmes hang volt, az apámét ismertem fel benne: “Én vagyok az apja!” És az asszony, akiről úgy tudtam, hogy az anyám, úgy vágott vissza, mintha egy ajtót csapna be: “És ki meri mondani, hogy nem én vagyok az anyja?”  – Jó reggelt – köszönt rám O'Toole, és leült mellém. – Jól aludt? – Igen, és maga? A fejét rázta: – Folyton Lucinda járt az eszemben – mondta, majd előhúzta a jegyzetfüzetét, és ismét beírt egy számot a rejtelmes oszlopokba. – A kutatómunka? – kérdeztem. – Ó – felelte –, ez nem hivatalos. – A hajó sebességére fogadott önmagával? – Nem, nem. Nem vagyok szerencsejátékos. – Majd a levertség és félelem tőle megszokott arckifejezésével nézett rám: – Erről még senkinek sem beszéltem – mondta. – Azt hiszem, sokan kinevetnének érte. Az igazság az, hogy én vizelés közben számolok, és aztán leírom, mennyi ideig tartott és mikor. Gondolt-e már rá, hogy egy évből több

mint egy napot töltünk pisiléssel? – Jóságos isten! – feleltem. – Bebizonyíthatom, Henry. Nézzen ide. – Kinyitotta jegyzetfüzetét, és megmutatott egy oldalt. A beírások körülbelül így sorakoztak: Július 28. 7. 15 0. 17  10. 45 0. 37  12. 30 0. 50  13. 15 0. 32  13. 40 0. 50  14. 05 0. 20  15. 45 0. 37  18. 40 0. 28  20. 30? (Elfelejtettem mérni)  4 perc 31 másodperc  – Szorozza meg nyugodtan héttel – mondta –, ez már hetenként félóra. Évente huszonhat óra. De persze a hajón folytatott életmód nem vethető össze az átlagossal. Itt két étkezés között többet iszik az ember. A sörtől mindig ismételni kell. Nézze csak ezt a bejegyzést: 1 perc 55 másodperc. Ez sokkal több az átlagosnál, de leszámítok belőle két gint. Aztán vannak itt változások, amelyeket nem kalkuláltam, mert például mostantól kezdve a hőmérsékletet is lejegyzem. Nézze csak július 25-ét: 6 perc 9 másodperc. N. T. a két betű azt jelenti, hogy nem teljes. Mert Buenos Airesben elmentem vacsorázni, és otthon felejtettem a füzetemet. Aztán itt van július 27-e. A végeredmény 3 perc 12 másodperc, de ha visszaemlékszik rá, július 26-án nagyon hideg északi szél fújt, és én felöltő nélkül mentem el hazulról. – Összegezte már a megfigyeléseit? – kérdeztem. – Az nem az én dolgom – felelte. – Nem vagyok szakember. Én csak lejegyezem az adatokat és a körülményeket, mint például a gint és az időjárást, mindent, aminek köze van a dologhoz. De a következtetések levonása másokra vár. – Kik azok a mások? – Arra gondoltam, hogy hathónapi megfigyelés után felveszem a kapcsolatot egy urológus szakemberrel. Ki tudja, mi mindent olvas ki ezekből az adatokból? Főként hogy ezek egész életükben csak a betegekkel foglalkoznak. Fontos lehet a számukra megtudni, mi történik egy normális ember esetében. – És maga a normális ember? – Igen. Makkegészséges fiú vagyok. A munkám is megköveteli. Mert eléggé megdolgoztatnak olykor-olykor. – A CIA-ben? – kérdeztem. – Maga tréfál, Henry, csak nem hisz egy bolond lánynak? Szomorú hallgatásba süppedt, ahogy a lányára gondolt, előrehajolt, és az állát a tenyerébe támasztotta. Egy hatalmas alligátor testére emlékeztető sziget úszott el mellettünk, ár ellen, az állkapcsa a vizet harapdálta. Sápadt, zöld halászhajók suhantak el vízmentében, gyorsabban, mint ahogy a mi gépeink húztak minket a sodrással szemben. Sebesen siklottak lefelé, mint apró versenyautók. És mindegyik halászt úszó farönkök vettek körül, azokhoz kötötték a hálózsinórjaikat. Folyók ömlöttek be a szürke, ködös földrészbe, szélesebbek, mint a Temze a Westminsternél, de nem vezettek sehova.

Ismerősöm megkérdezte: – Csakugyan Tooleynak mondja magát? – Bizony, Tooleynak. – Akkor, azt hiszem, gondol néha rám – mondta némi kérdező reménykedéssel. Harmadik fejezet

·

  Két nappal később, az eddigiekhez hasonlóan nedves időben kikötöttünk Formosán. Az arcomon apró vízcseppekben hólyagzott a hőség. A nagy Paraná folyóról az előző éjszakán tértünk le Corrientes mellett, és most a Paraguayon hajóztunk. A vízen túl, az argentínai Formosától harmincméternyire már egy másik ország húzódott, nedves és üres ország. Import-export emberünk sötétkék bankember-ruhájában partra szállt, vadonatúj bőröndöt cipelt. Szapora léptekkel járt, úgy nézte az óráját, mint az Alice Csodaországban nyuszija. Eszményi városnak látszott ez a Formosa a csempészek szempontjából: csak egy folyón kell átkelniük. Paraguayból csak egy rogyadozó kunyhót, egy disznót és egy kislányt láthattam. Már untatott a fedélzeti lődörgés, így én is a partra szálltam. Vasárnap volt, jókora tömeg gyűlt össze: a hajó érkezését várták. Mindent átitatott a narancsfák illata, de Formosán ez volt az egyetlen kellemes szag. Egy hosszú sétányt narancsok és rózsaszínű virággal borított fák szegélyeztek, melyekről megtudtam, hogy ez a lapacho. A mellékutcák néhány lépésen túl siváran vad természetbe, sárba és bozótrengetegbe vesztek el. Minden, aminek a kormányzathoz köze volt, üzleti élet, igazságszolgáltatás vagy szórakozás, ezen az egyetlen sugárúton húzódott a mólóig, egy szürke cementből csak félig felépített turistahotel nyúlt le a vízig, de miféle turistáknak építették? Coca-Colát árusító apró üzletek, egy mozi, mely Olaszországban készült vadnyugati filmet hirdetett, két fodrász, egy garázs, benne roncskocsival, és egy cantina. Az egyetlen több emeletes épület a hotel volt, és a hosszú sugárúton az egyetlen régi és szép ház, mint – ahogy közelebb léptem hozzá – kiderült: a börtön. Szökőkutak is sorakoztak végig a sugárúton, de egyik sem működött. Egy ilyen sugárút biztosan elvezet valahova, gondoltam, de tévedésem gyorsan kiderült, mert ahogy elhaladtam egy Urquiza nevű szakállas férfi mellszobra mellett, akinek a bevésett felirat tanúsága szerint a felszabadításhoz volt köze – ugyan mitől szabadultak fel? –, csupán narancsfák fogadtak és lapachók, továbbá egy márványférfi márványlovon – bizonnyal San Martin generális, akinek arcvonásaival már Buenos Airesben megbarátkoztam, és akit már a boulogne-i tengerparton is szemügyre vehettem. Ez a szobor úgy zárta le a sugárutat, mint a Diadalív a párizsi Champs-Élysées-t, számítottam mégis valamely továbbvezető sétányra, ám a szoborhoz érkezvén kiderült, hogy a hős a város legszélső sarkán egy sártenger közepén üli meg a lovát. Egyetlen sétáló sem jött ilyen messzire, minthogy út sem nyílott tovább. Csak egy kiéhezett kutya, mint valami természetrajzi múzeumból szabadult csontváz, bóklászott félénken a mocsokban és az esőtócsákban felém és San Martin generális felé. Visszafordultam. Ha most ezt a szánandó, apró városkát ily részletesen írom le, azért teszem, mert színtere volt annak a hosszú párbeszédnek, amelyet magammal folytattam, és amelyet csak egy meglepő találkozás szakított félbe. A párbeszédet akkor kezdtem, amikor az első fodrász mellett elhaladtam, mert gondolkozni kezdtem Miss Keene-ről és félénk, segélyt kérő leveléről, mely bizonnyal szebb választ érdemelt az én rövid táviratomnál. Aztán elmerengtem ezen a nyirkos városkán, ahol az egyetlen komoly szórakozás pusztán a

bűnözés lehetett, és ahol még vasárnap délután is automata géppisztolyos őrnek kell vigyázni a Nemzeti Bankra – ekkor terelődött gondolatom southwoodi házamra, a kertemre és a kerítésemen áttrombitáló Charge őrnagyra, továbbá a templom utcájából odáig zengő harangok édes zenéjére. De most valahogy fensőséges elnézéssel emlékeztem Southwoodra, mint puha fészekre, melyet Miss Keene-nek nem lett volna szabad elhagynia, fészekre, ahol Miss Keene boldog volt, fészekre, ahonnan én már kirepültem. Olyan volt ez, mintha nyitott börtönből szöktem volna, vagy elraboltak volna egy kötéllétra és egy várakozó kocsi segítségével – átszöktettek a nagynéném világába, a kiszámíthatatlan jellemek és megjósolhatatlan események közé. Itt a nyusziorrú csempész volt otthonos, a kétmillió műanyag szívószál cseh tulajdonosa és a szegény O'Toole, akit annyira foglalkoztat vizeletének aprólékos nyilvántartása. Egy utca mellett haladtam el, melyet Dean Furnesről neveztek el, és mely éppúgy a senki földjébe torkollott, mint a többi, és egy pillanatra megálltam a kormányzó lemosható rózsaszín festékkel kipingált háza előtt. Az erkélyen két üres sezlon árválkodott, a szélesre nyitott ablakok üres szobára nyíltak, s egy katonai férfiú portréját őrizték, gondolom, az elnökét, a fal mellett üres székek vonala sorakozott, akár egy kivégzőosztag. Az őr apró mozdulatot tett automata géppisztolyával, és én tovább sétáltam a Nemzeti Bankhoz, ahol egy másik őr, amikor megálltam, ugyanezt a figyelmeztető mozdulatot tette. Reggel a kabinomban Palgrave Legszebb versek-jéből újra elolvastam Wordsworth nagy Ódáját. A Palgrave-könyvben, akárcsak a Scottokban, behajtott oldalak őrizték apám olvasásának nyomát, s minthogy oly keveset tudtam apámról, minden nyom becsesnek számított, és megpróbáltam azt élvezni, amit ő élvezett. Így amikor kezdő hivatalnokként a bankba beléptem, Wordsworth kifejezésével úgy gondoltam rá, mint “börtönépület”-re, de vajon mi volt az, amit atyám börtönnek érzett, úgy, hogy kétszer is behajtotta az oldalt? Talán az otthonunkat, melyben mostohaanyám és én voltunk a börtönőrök? Gyakran eszembe jut, hogy az életünket erősebben befolyásolják a könyvek, mint embertársaink: hiszen könyvekből, mintegy másodkézből, tanulunk szeretni és szenvedni. S ha még az a különös szerencse is osztályrészünkül jut, hogy szerelmesek leszünk, akkor ez azért van, mert belénk szuggerálták a könyvek, s ha én sosem ismertem meg az igaz szerelmet, annak az lehet az oka, hogy apám könyvtárában nem voltak meg hozzá a megfelelő munkák. (Marion Crawfordban nemigen olvasható szenvedélyes szerelem, Walter Scottban pedig legfeljebb égi mása tűnik elénk.)  A “börtönépület” előtti látomásra az Ódából alig emlékszem, nagyon gyorsan tűnt el “a hétköznapok sűrűjében”, de amikor a kabinágy mellé letettem a Palgrave-t, eszembe jutott a nagynéném, ő bizony a maga részéről sosem engedte elhalványodni a látomásait. Az erkölcsi érzék az a szomorú vigasz, melynek élvezetét tanulni kell, mint a jó magatartás jutalmát. De a látomásban nincs erkölcsösség. Én magam is egy erkölcstelen cselekedet, egy sötétben elkövetett tett nyomán születtem, legalábbis így nevezte volna a mostohaanyám. Erkölcstelen szabadságban fogantattam. Miért kellett nekem egy börtönépületbe kerülnöm, mikor igazi szülőanyám bizonyára sohasem vállalta a börtönt? De most már késő, üzentem innen Miss Keene-nek, aki kétségbeesett jeleket küld nekem Koffiefonteinből, én már nem lakom ott, ahol ön hiszi. Talán fészket rakhattunk volna egyszer, és elégedettek lehettünk volna börtöncellánkkal, de én már nem az vagyok, akit ön a kézimunkája mellől némi gyengédséggel szemlélt. Elszöktem onnan.

Visszasétáltam a kikötőhöz, és ahogy hátranéztem, a csontváz kutyát láttam a nyomomban. Ennek az ebnek talán minden idegen a reménység sugara volt. – Hé, jóember! – kiáltott rám egy hang. – Futóverseny csinálni? – És váratlanul Wordsworthöt pillantottam meg néhány lépésnyire. A fölszabadító Urquiza mellszobra melletti padról emelkedett fel, széttárt karokkal közeledett felém, az arcán óriási sebhelyként nyílott szét a vigyora. – Jóember, elfelejteni öreg Wordsworth? – kérdezte, megszorította mind a két kezemet, és olyan hangosan és szívből nevetett, hogy egész arcomat telefröcskölte a boldogságával. – Nini, Wordsworth! – kiáltottam fel ugyancsak örömmel. – Mi a csudát keres maga itt? – Az én kis csibém – felelte – mondani nekem: menj Formosába, és várd a Mr. Pullent! Feltűnt, hogy minden ruhadarabja éppoly elegáns volt, mint a nyusziorrú importőré, a kezében is vadonatúj bőrönd. – Hogy van a néném, Wordsworth? – Irtó oké – felelte, de a szeme kétségbeesést árult el, és hozzátette: – Túl sok táncol, az ördögbe. Mert nekem ő már nem az én kis csibém. És ha nem hagyja abba… Jóember, én komolyan aggódni. – Velem utazik a hajón? – Föltét, Pullen. Csak bízni mindent öreg Wordsworthre. Én ismer vámosfiúkat. Asunciónban. Van köztük jó. Van köztük rossz, mint ördög. Csak én beszélni velük. Nem kell fejreállás. – Nálam nincs csempészáru, Wordsworth. – A hajó szirénája szólított bennünket, fölsikoltva a folyóról. – Jóember, te mindent hagyni öreg Wordsworthre. Már megvizsgálni hajót, és van ott csuda rossz ember. Leszünk óvatos. – Óvatos? Miért? Miért, Wordsworth? – Jó kézben lenni, Mr. Pullen. Mindent öreg Wordsworthre hagyni. Hirtelen elkapta az ujjaimat, és megszorongatta őket. – Hozta képet, Mr. Pullen? – A freetowni kikötőét? Igen, azt elhoztam. Wordsworth elégedetten felsóhajtott. – Szeretem téged, Mr. Pullen. Te voltál becsületes mindig öreg Wordsworthszel. Menj fel a hajóra. – És már éppen elbúcsúztam tőle, amikor még utánam szólt: – Adjál KCD-t Wordsworthnek! – S én odaadtam neki minden aprópénzemet, amit a zsebemben találtam. Akármilyen sok felfordulást okozott nekem az én régi, halott világomban, túláradó boldogság fogott el, hogy újra találkoztunk. Már az utolsó ládát rakták be a hajó oldalán kinyitott fekete vasajtón. Utat törtem magamnak a fedélközön keresztül, ahol indián képű asszonyok ültek körben, és gyermekeiket szoptatták, majd a rozsdásodó lépcsőkön felmásztam az első osztályhoz. Nem tudtam, vajon Wordsworth csakugyan felszállt-e a hajóra, ebédnél sehol sem láttam. Gondoltam, a fedélközön utazik, és más célokra takarítja meg a díjkülönbözetet, mert abban bizonyos voltam, hogy nagynéném első osztályú jeggyel látta el. Vacsora után O'Toole meghívott a kabinjába egy italra: – Van nálam egy kis jó bourbon – mondta, s bár én sosem voltam komoly ivó, legföljebb egy pohár sherryt szerettem ebéd előtt és egy pohár óportóit utána, boldogan fogadtam el a meghívást, hiszen ez volt az utolsó közös esténk a hajón. Az utasokat ismét nyugtalanság szállta

meg, mintha mánia tört volna ki rajtuk. A szalonban amatőr zenekar játszott, és egy szőrös lábú, szőrös karú tengerész, nőnek álcázva, meglehetősen esetlenül táncra perdült az asztalok között, és partnert keresett magának. Az O'Toole-éval szomszédos kapitányi kabinban valaki gitáron játszott, és egy nő sikoltozott hozzá. Ez nem az a zaj, amelyre egy kapitányi kabinból számít az ember. – Ma éjszaka senki sem alszik – jegyezte meg O'Toole, és töltött a bourbonból. – Ha kérhetném – mondtam –, több szódát. – Megúsztuk. Azt hittem, fönnakadunk Corrientesnél. Ebben az évben későn jön az eső. – S mintha csak az időjárást dorgáló szavait enyhítené, hatalmas mennydörgéssorozat dübörgött fel, és csaknem elnyomta a gitár zenéjét is. – Hogy tetszett Formosa? – kérdezte O'Toole. – Nincs sok látnivaló. Talán csak a börtön. Nagyon szép koloniál stílus. – Belülről nem olyan szép – jegyezte meg O'Toole. Egy villám cikázása jelent meg a falon, a kabin lámpái pislogni kezdtek. – Egy barátjával találkozott, ugye? – Barátommal? – Láttam, egy színes fickóval tárgyal. Valami óvatosságra intett, pedig kedveltem O'Toole-t. Azt feleltem: – Ó, csak pénzt kért. De maga nem is szállt partra. – Felmentem a hajóhídra – mondta O'Toole –, és a kapitány távcsövén nézelődtem. – Hirtelen témát változtatott. – Nem tudok magamhoz térni, hogy ismeri a lányomat, Henry. El se tudja képzelni, mennyire hiányzik nekem az a lány. Még el sem mesélte, hogy milyen most. – Nagyon csinos. Igazán mondom, nagyon csinos. – Igen – mondta –, akár az anyja. Ha netán újra nősülök, csakis hétköznapi teremtést veszek el. – Majd hosszan elmerengett a whiskyje fölött, én pedig körülnéztem a kabinjában. Meg sem kísérelte, hogy akár csak ideiglenes otthonnak is berendezze – nem úgy, mint én, aki már az első napon megpróbáltam ezt. A ruhái a földön heverő bőröndjét duzzasztották: ki sem akasztotta őket. A mosdón borotva, az ágy mellett egy fűzött könyv; körülbelül ennyit pakolt ki. Hirtelen eső zúdult a fedélzetre, valóságos felhőszakadás. – Végre megérkezett a tél – mondta O'Toole. – Tél júliusban. – Én már megszoktam – mondta. – Hat éve nem láttam havat. – Hat éve él itt? – Nem, azelőtt Thaiföldön dolgoztam. – Szintén kutatás? – Igen. Olyasmi... – Ha máskor is ilyen szűkszavú, mint most, elég sok idejébe telhet, amíg kiássa azt a sok adatot, amire szüksége van. – Halad a vizelési statisztikával? – Ma négy perc harminc másodpercnél tartok – felelte. És komolyan hozzátette: – De még nem érkeztünk a végére. – Azzal felemelte a bourbont. Amikor a következő mennydörgéssorozat elhalkult, ő fűzte tovább a szót, nyilvánvalóan olyan témára vadászott, ami kitöltheti a szünetet. – Szóval nem tetszett Formosa. – Nem. De a halászoknak biztosan megfelel – mondtam. – A halászoknak! – kiáltott fel megvetően. – Talán a csempészekre gondolt? – Én itt örökké a csempészésről hallok. Mit csempésznek?

– Ez Paraguay nemzeti ipara – felelte. – Csaknem annyit hoz be, mint a maté, és jóval többet, mint a svájci bankbetéttel rendelkező háborús bűnösök bújtatása. Annál pedig végképp többet, mint amennyit az én kutatásaim. – Mit csempésznek tulajdonképpen? – Skót whiskyt és amerikai cigarettát. A csempész szerez egy ügynököt Panamában, aki megveszi az egész tételt, repülőn leküldi Asunciónba. A csomagra ráírják: “tranzitáru”, és mehet. A nemzetközi repülőtéren csak csekély vámot kell fizetni, és ott átrakják a ládákat egy magánrepülőgépbe. Elcsodálkozna, hány privát Dakota parkol mostanság Asunciónban. Mert utána már a pilóta csak átrepül a folyón Argentínába. Néhány száz kilométerre a határtól valamilyen estancián leteszi a gépet – szinte mindegyiküknek van már magánrepülőtere. Nem azt mondom, hogy Dakotának építették, de az már a pilóta rizikója. Csak át kell rakni az árut teherautókra, és kész. Az elosztók lihegve várják az árut. A kormány szomjúságra ítélte őket a százhúsz százalékos adóval. – És Formosa? – Ó, Formosa, az a pitiáneré, aki két kézzel evez felfelé a folyón. Nem minden Panamából jövő áru fér be a Dakotákba. És mit érdekli a rendőrséget, ha néhány láda visszamarad? Asuncion üzleteiben olcsóbban vásárolhat whiskyt, mint Londonban, és a legjobb amerikai cigarettát gyári áron kínálják az utcakölykök is. Nem kell más, csak egy evezős csónak meg egy összekötő. Igaz, egy szép napon mindenki belefárad a játékba – talán túlságosan közel süvít el egy golyó –, akkor viszont még mindig érdemes betársulni egy Dakotába, és máris tiéd a nagy üzlet. Csábító, mi, Henry? – A bankban nem szerezhettem kellő előképzettséget ehhez – feleltem, de ekkor eszembe jutott a nagynéném és a bankjegyekkel tömött bőrönd meg az aranyrúd. Mégiscsak lehet valami a véremben, hogy talán vonzana egy ilyen pályafutás. – Maga sokat tud a dolgokról – jegyeztem meg. – Ez hozzátartozik a szociológiai kutatómunkához. – Sose gondolt még rá, hogy egy kicsit mélyebbre ásson? Egy kis pionírszellem, Tooley. – Csak azért ugrattam, mert megkedveltem. Charge őrnagyot sohasem ugrathattam volna ilyen szellemben, nem is szólva az admirálisról. Elmélázóan szomorú pillantást vetett rám, mintha nagyon őszintén szeretne válaszolni. – Az én foglalkozásomból az ember nem gyűjthet elég pénzt arra, hogy egy Dakotát vásároljon. Aztán pedig nagy a kockázat is, Henry, kivált egy külföldinek. Néha lebuknak ezek a fickók, meg aztán ott van a repülőgéprablás is. Vagy a rendőrség lesz túlságosan kapzsi. Paraguayban könnyű feltörni, de lebukni is. Ki csinálna itt botrányt egy vagy két hullából? A Tábornok őrzi a rendet, és a nép se akar mást a polgárháború után – egy halott pedig nem sok bajt csinál. Paraguayban még halottkém sincs. – Szóval az életet választotta, Tooley, a pionírszellemmel szemben. – Tudom, nem sok hasznára lehetek a lányomnak háromezer mérföldnyi távolságból, de így legalább megkapja a havi csekkjét. Hulla nem tud csekket küldeni. – Pedig, gondolom, a CIA nem szólna bele. – El ne higgye ezt a képtelenséget, Henry! Mondtam már: Lucinda romantikus. Szeretne egy izgalmasan érdekes apát, és mit kapott helyette? Szépen megfeneklett velem. Így hát legalább kitalál egyet-mást. Jelentéseket összeállítani a rosszultápláltságról, ez nem valami romantikus. – Mégiscsak haza kellene hoznia a lányt, Tooley.

– Haza? Hol van az? – mondta, körülnézett a kabinban, és maga is eltöprengett. Nem tudom, miért, de nem győzött meg. Pedig az apa ezúttal megbízhatóbbnak látszott a lányánál. Magára hagytam hát az Old Forester bourbonjával, és visszatértem a kabinomba, a szemközti oldalra. O'Toole a part felől, én viszont szélirányban helyezkedtem el. Én Paraguayra láttam, ő Argentínára. A kapitány kabinjában még mindig pengett a gitár, és valaki egy számomra felismerhetetlen nyelven énekelt; talán guariniul. Az előbb nem zártam be a kabinajtómat, most mégsem nyílott nyomásra sem. A vállamat kellett nekifeszítenem, hogy engedjen egy kicsit. A résen át Wordsworthöt pillantottam meg. Szemben állt az ajtóval, kezében kés. Amikor meglátott, leengedte a pengét. – Bejönni, főnök – mondta suttogva. – Nem tudok bejönni. Egy székkel torlaszolta el az ajtót. Most elhúzta, és beengedett. – Óvatosnak lenni kell, Mr. Pullen – mondta. – Óvatosnak, miért? – Sok rossz ember a hajón. Sok átverés. Hárompengéjű cserkészkés volt nála, dugóhúzóval, konzervnyitóval, és hozzá még egy szerszámmal, amellyel a lovak patájából lehet eltávolítani a kavicsokat – a kések éppoly konzervatívak, mint a cserkészek. Wordsworth becsukta a bicskát, és zsebre vágta. – Nos – mondtam –, mit akarsz te itt, pásztorok boldog gyermeke? A fejét csóválta: – Ő volt a csoda, maga nénikéje. Soha senki nem beszélt még Wordsworthszel úgy, mint akkor ő, hát nem odajönni hozzám utcán, mozi, palota elé, és fényes nappal mondja: “Te öröm gyermeke.” Imádom a nénit, Mr. Pullen. Meghalok érte, ha kell, csak emelje fel ujját és mondja: “Wordsworth, dögölj meg!”  – Igen, igen – mondtam –, ez mind nagyon szép, de mért barikádoztad el a kabinomat? – Jöttem képért – felelte. – Nem tudtál várni, amíg partra szállunk? – Nénike mondta, te hozod nekem képet biztosan, Wordsworth, kétszer gyorsan, vagy ne lássalak itten. Megint gyanakodni kezdtem. Lehet, hogy a keretet éppúgy aranyból készítették, mint a gyertyát? Vagy a fénykép néhány magas címletű bankjegyet takart? Egyik sem valószínű, de egyik sem lehetetlen, ismerve a nagynénémet. – Van nekem barátom vámnál – mondta Wordsworth. – Azok nem ráznak át Wordsworthöt, de maga, Mr. Pullen, lenni idegen itt. – De hát ez csak a freetowni kikötő fényképe! – Jó, jó, Mr. Pullen. De nénikéje mondta…  – Akkor jó, vidd el. Hol alszol? Wordsworth a padlóra mutatott a hüvelykujjával. – Én kényelmes lenni ott lent, Mr. Pullen, ott énekelnek meg táncolnak, vidámodnak a népek. Nem kötik fel magukat nyakkendőre, nem mossák ki magukat ebéd előtt. Nem szeretem a szappan a húshoz. – Gyújts rá, Wordsworth. – Engedni, Mr. Pullen, hogy én csak ezt szívjam. S ezzel egy töredezett, sodort cigarettát húzott elő a tömött zsebéből. – Még mindig a por, Wordsworth?

– Nézze, ez orvosság, Mr. Pullen. Nem vagyok jól mostanságosan. Sok baj fészkeli fejemet. – Mi baj? – A nagynénje, Mr. Pullen. Wordsworthszel ő lenni mindig jó. Én nem kerülök semmijébe. De most van neki pasija, az sokba-sokba kerül. És a pasi öreg neki, Mr. Pullen. A nénikéje nem csirke, neki kell fiatal fiú. – Te sem vagy éppen fiatal, Wordsworth. – De nem vagyok fél talppal a sírban, Mr. Pullen, mint másik pasi. Nincs bizalmam fickóban. Amikor mi idejönni, ő volt nagyon beteg. Akkor bezzeg: kérem, Wordsworth, kérem, Wordsworth, csak úgy csörgött szájának a méz, olyan volt. Lakott nyolcadszállodában, nem volt buznyája sem. Ki akarták rudalni, ember, és nagyon ijedelmes volt. Amikor a nénikéje megérkezett, a pasi sírt, mint kölyök. Nem férfi, biztos nem ember, de nagyon, nagyon aljas. Irtó kedvességeket mond, bizony, de ha csinál valamit, az aljas. Miért akarja a nénike elhagyni Wordsworthöt egy ilyen pasiért? Mondd meg nekem, te jóember, mondd meg nekem. – És hatalmas tömege leereszkedett az ágyra, és sírni kezdett, mintha forrás tört volna fel a felszínre egy szikla repedései közül. – Wordsworth – kérdeztem –, csak nem vagy féltékeny Augusta nénire? – Jóember – felelte –, ő volt nekem kis csibém. Most pedig apró darabokra cibálni szívemet. – Szegény Wordsworth. – Ennél többet nem tudtam hozzászólni. – El akar engem hagyni – panaszkodott Wordsworth. – Akarni, hogy én hozom umgát, aztán nekem kell menni. Azt mondta: “Adom neked legnagyobb KCD-t, amit valaha láttál, menj vissza Freetownba, találj magadnak egy csibét.” De nekem nem kell ő pénze, Mr. Pullen, nekem nem kell többé Freetown, nekem nem kell csibe. Én szerelmes a nénikébe. Vele akarok maradni, ahogy a dal zenéli: “Maradj velem, mert gyorsan hull az este, és mély lesz a sötét, ó, maradj hát velem... a könny nem keserű.” De jóember, ezek a könnyek keserűek, azt nálam fogadhatja. – Ezt a himnuszt hol tanultad, Wordsworth? – Ezt énekeltük mindig Freetownban, Szent György-katedrálisban. Hogy “gyorsan hull az este”. De sok szomorú nótát daloltunk mi, ilyet, mint ez, és mindegyikről az én drága kis csibém jut az eszembe! “Mert ott bolyongunk vándorok, de énekeljük Istent” – ez így igaz, jóember. És most azt akarja, hogy engem elküld, én bizony isten elmegyek, és nem látom őt soha. – Wordsworth, ki ez az ember vele? – Én ki nem köpöm nevét. Száradjon le a nyelvem, ha én kimondom a nevét. Ó, öregem, én régóta lenni hűséges a nénikédhez. Szerettem volna elterelni a figyelmét a bánatáról, nem szemrehányásképpen kérdeztem tőle: – Emlékszel arra a párizsi lányra? – Aki bibizni akart? – Nem, nem arra. A fiatal lányra a vonaton. – Ó, igen. Fix. Emlékszek rá. – Port adtál neki is – mondtam. – Fix. Mért ne? Nagyon jó gyógyszer. Én tenni vele rosszat, azt hiszed? Mért, öregem? Ő csak egy hajó volt, elvitorlázik egy szép napon. Nagyon fiatal volt öreg Wordsworthnek.

– Az apja itt van a hajón. Meglepetten nézett rám: – Mit nem beszél?! – És rólad érdeklődött nálam. Meglátott minket a parton. – Hogy kinéz? – Olyan magas, mint te vagy, de nagyon vékony. Boldogtalannak látszik és ideges, és tweed sportzakót visel. – Uram, egek! Őt ismerni, látni sokszor Asunciónban. Rá irtó kell vigyázni. – Azt mondja, hogy szociológiai kutatómunkát végez. – Az mi? – Hát, kikutat dolgokat. – Na, öregem, ezt eltalálta. Mondok én valamit. A nénike pasija nem szereti, ha ez az ember erre van. A figyelmét akartam elterelni, de ez végképp nem sikerült. Erősen megszorította a kezem, amikor otthagyott, a képet az inge alá rejtve vitte ki. Így búcsúzott: – Öregem, te tudod, ki vagy te Wordsworthnek. A gyámoltalanok gyámolítója, Mr. Pullen. Ó, maradj még velem. Negyedik fejezet

·

  Amikor reggeli után felmentem a fedélzetre, már Asunciónhoz közeledtünk. Szivacsosan üreges vörös sziklák álltak ki a vízből. Félig bedőlt kunyhók sorakoztak a sziklapart csúcsán, és rosszul táplált, püffedt hasú, meztelen gyerekek bámultak le ránk, ahogy a hajó úgy elhúzott előttük, mint a jóllakott ember, aki nehéz ebédje után lassan talál haza, és szirénán adja le apró böffenéseit. A kunyhók felett, mint valami sárból és nádból tapasztott, nyomorult falun uralkodó középkori kastély, a Shell hatalmas fehér bástyája tört a magasba. O'Toole odajött hozzám, amikor a bevándorlási tisztek feljöttek a hajóra. Megkérdezte: – Segíthetek valamiben? Bevigyem a városba? – Nagyon köszönöm, de engem már várnak. A fedélköz utasai özönlöttek kifelé a partra. – Ha bármikor segítségre van szüksége – mondta –, én ismerem a dörgést. A nagykövetségen megtalál. A másodtitkár, így neveznek. Így egyszerűen elérhet. – Nagyon kedves. – Maga Lucinda barátja – mondta. – Katmandu borzasztó messze van ide, de azért posta érkezhetett tőle. – Jó levélíró a lánya? – Képeslapokat szokott küldeni – felelte. Rákönyökölt a korlátra. – Az ott nem a barátja? – kérdezte. – Miféle barátom? A hajóhídon sorakozó fedélköziekre néztem, és észrevettem köztük Wordsworthöt. – A férfi, akivel a parton beszélt. Azt feleltem: – Ilyen messziről egyik színesbőrű olyan, mint a másik. – Errefelé elég ritkán látni afrikait – mondta. – Azt hiszem, mégis a barátja az. Amikor végre átestünk az utolsó formalitásokon is, ott álltam a csomagom mellett egy utca sarkán, amelyet Benjamin Constantról neveztek el, de jó ideig hiába vártam

Wordsworthre. Várakozók és érkezők üdvözölték egymást, és sorra elhajtottak a kocsijukon. A cseh műanyaggyáros felajánlotta, hogy elvisz a taxiján. Egy kisfiú ki akarta tisztítani a cipőmet, egy másik amerikai cigarettát akart rám sózni. Előttem egy hosszú, árkádos utca, mely hegynek felfelé húzódott, és csupa italkereskedésből állt; a falnak támaszkodva egy vénasszony kenyeret és gyümölcsöt árult kosárból. A gomolygó piszkon és a kivénhedt kocsik füstjén át is a nyíló narancstól édes illatot árasztott a levegő. Valaki rám fütyült, megfordultam és Wordsworthöt láttam kiszállni egy taxiból. Úgy kapta fel két nagy bőröndömet, mintha üres kartondobozok volnának. – Barátot kerestem, itt sok az átrázás. Ilyen tragacs taxiban engem még sosem fuvaroztak. – A huzata szakadozott volt, az ülésen felfeslett a kárpit. Wordsworth rávert, hogy kényelmesebb ülést biztosítson. Aztán intett a sofőrnek, aki, úgy látszik, megértette. – Kicsit kocsikázunk – mondta Wordsworth. – Hogy tudjuk, minket követ. – Kinézett az ablakon, a taxi pöfögött és döcögött. A mellettünk elhaladó taxik a miénkhez képest elegánsak voltak, és olykor a sofőrök odakiáltottak valamit, amit én becsmérlésnek véltem a mi fehér bajszú, karima nélküli kalapot viselő öregemberünkre. – Tegyük fel, hogy követnek minket, mit csinálunk akkor? – Irtó fogunk vigyázni – válaszolta homályosan Wordsworth. – Azt hiszem, a legócskább taxit választotta. A katedrális előtt katonák masíroztak, a zöld gyepre szerkesztett emelvényen ősrégi tank állt, narancsfák viszont mindenütt nőttek, volt, amelyik már gyümölcsöt hozott, volt, amelyik csak virágzott. – A sofőr jó barát. – Maga beszél spanyolul? – kérdeztem. – Nem. Ő se beszél. – Hát milyen nyelven beszél? – Valami indián zagyvát. – S hogy értekezik vele? – Cigivel – mondta Wordsworth. – Szereti a port. Kivéve egy új szálloda felhőkarcolóját, az egész város nagyon viktoriánusnak látszott. Az ember előbb-utóbb megfeledkezett a gépkocsikról; itt anakronizmusnak hatottak, mert feltűntek köztük az öszvérfogatok, gyakran férfiak lóháton is, s ezt a benyomást erősítette egy fehér tornyos, kicsiny baptista imaház, egy neogótikus apátság stílusában épített kollégium, és amikor eljutottunk a villanegyedbe, hatalmas kőépületek következtek bozótos kertekkel és oszlopos verandákkal, melyekhez kőlépcsők vezettek fel – ez már Southwood legódonabb részeire emlékeztetett, de Southwoodban lakásokra osztanák a házakat, a szürke köveket fehérre mosnák, a tetőket beborítaná a televíziós antennák erdeje. És ott a narancs– és banánfák helyén elhanyagolt rododendront és kopott füvet találnánk. – Mi a neve az én nagynéném barátjának, Wordsworth? – kérdeztem. – Nemlékszem – felelte Wordsworth. – Nemkarok, nemlékszem. Akarom felejteni. Egy düledező épület korinthoszi oszlopokkal és hozzá tört ablakok: ezt egy időverte táblán az Építészeti Akadémiának keresztelték el, de akárhány düledező ház, virágok mindenütt nyíltak. Egyetlen bokorban fehér és kék szirmokkal virágzott ki a jázmin.

– Itt megállni – mondta Wordsworth, és megrázta a sofőr vállát. Hatalmas ház volt, óriás, gondozatlan gyeppel, mely banánerdő, narancs, citrom, grape-fruit és lapacho sötétzöld fasorába futott. Kétoldalt, ahogy a kapu nyílásán át megláthattam, széles kőlépcsők vezettek fel két külön bejárathoz. A falakat zuzmók sömöre borította, négy emelet magasságban. – Ez egy milliomos háza – mondtam. – Kivárni – felelte Wordsworth. A rozsdás vaskaput lakat zárta. A kapupillérekre fonnyadt ananász mintáját vésték rá, de a szögesdróttal foltozott rácsozat elvesztette méltóságát. Régen lakhatott itt, régen eltávozhatott a milliomos. Wordsworth körbevezetett az utca sarkán, s így hátulról, egy kiskapun át közelítettük meg a házat – ezt gondosan bezárta maga mögött, és édes illatú fák és bokrok ligete között tessékelt tovább. – Hé – kiáltott fel a hatalmas, négyszögletű kőtömegre –, hé! – De nem kapott választ. Ez a ház tömörségében és némaságában a boulogne-i temető nagy családi sírboltjára emlékeztetett engem. Mert ez is egy utazás végét jelentette. – A nénikéje kicsit megsüketült – mondta Wordsworth. – Már nem fiatal, nem, nem, nem. – Sajnálkozva beszélt, mintha még leánykorából ismerte volna nénémet, holott már túl járt a hetvenen, amikor felcsípte őt a Grenada Palace előtt. Az egyik lépcsősoron felmentünk a ház előcsarnokába. A töredezett márvánnyal kikockázott előcsarnokot még nem rendezték be. Az ablakot zsalugáter takarta, fényt csak a mennyezetről lógó csupasz villanykörte adott. Nem volt itt se szék, se asztal, se pamlag, se képek. Az emberi honfoglalás egyetlen jele egy falhoz támasztott seprű, de ezt egy emberöltővel ezelőtt hagyhatta itt valaki, aki a bútorszállítók távozása után takarított. – Hé! – kiáltotta Wordsworth. – Hé, Mr. Pullen lenni itt! – És a fejünk feletti folyosóról magas sarkok kopogását hallottam meg. Az első emeletre rózsaszín márványlépcsősor vezetett fel, a tetején nagynénémet pillantottam meg. Túlságosan homályos volt a megvilágítás, hogy alakját kivehetően láthattam volna, s talán csak a képzeletem incselkedett velem, amikor hangját öregebbnek és remegőbbnek hallottam, mint ahogy emlékeztem rá. – Nézd csak, Henry! – mondta. – Isten hozott itthon. – Lassan lépkedett le a lépcsőn, s talán csak a rossz világítás kényszerítette rá, hogy a korlátba kapaszkodjék. – Igazán sajnálom – mondta –, hogy Mr. Visconti nem lehet itt, hogy üdvözöljön. Pedig már tegnapra vártam. – Mr. Visconti? – Igen, igen – mondta a néném, – Mr. Visconti. Szerencsésen egymásra találtunk. Biztonságban elhoztad a képet? – Lenni nálam – mondta Wordsworth, és felmutatta új bőröndjét. – Mr. Visconti örülni fog. Félt a vámtól. Nagyon csinos vagy, Henry – mondta, és megcsókolta az arcomat, levendulaillat lengett a csók nyomában. – Gyere, megmutatom a szobádat. – Felvezetett az első lépcsőfordulóig – az emelet éppoly kopár volt, mint az előcsarnok –, és kinyitott egy ajtót. Ebben a szobában legalább akadt egy szék, egy ágy, egy sublód, de azonkívül semmi. Nagynénémnek is eszébe jutott, hogy ez némi magyarázatot kíván, ezért így szólt: – A bútorok most már mindennap megjöhetnek. – Benyitottam egy másik szobába, ahol két egymás mellé fektetett matrac hevert a padlón, és csak egy toalettasztalka és egy vadonatújnak látszó szék egészítette ki a berendezést. –

Az ágyat neked adtam – magyarázta néném –, de toalettasztalka nélkül nem tudok meglenni. – Ez a te lakosztályod? – Néha hiányoznak a velencei üvegeim, de majd ha megindul itt az élet, és megérkezik a bútor… Bizonyosan megéheztél, Henry. Wordsworth behozza a csomagodat. Én már intézkedtem az ebédről. Az ebédlő berendezése ezek után egy cseppet sem lepett meg – ezt a hatalmas termet egykor három csillár világíthatta, a drótok, akár a gyom, nőttek ki a mennyezetből. Asztal volt, de terítő nélkül, ládák szolgáltak székek gyanánt. – Egy kicsit kezdetleges – mondta a néném –, de jöjjön csak haza Mr. Visconti, meglátod, milyen gyorsan rendbe jönnek a dolgok. – Az ebédet konzervből főzték, és hozzá valami helybeli édes bort adtak, melynek olyan íze volt, akár gyermekkorom rossz orvosságainak. Némi szégyenkezéssel gondoltam vissza első osztályú hajójegyemre. – Az a tervünk – folytatta Augusta néni –, hogy amikor Mr. Visconti hazatér, partyt adunk a tiszteletére. Az ilyen házat erre teremtették. A kertben ökröt sütünk nyárson, és színes lampionokat aggatunk a fákra. És persze lesz zene a tánchoz. Hárfa és gitár – ez itt a divat. A polka meg a galopp a nemzeti tánc. Meghívom a rendőrfőnököt és a jezsuita rendház főnökét (nyilván társaságul egymásnak), az angol nagykövetet a feleségével. Az olasz nagykövetet nem, az nem lenne ízléses. És neked is kell találnunk valami csinos nőt, Henry. – Egy szálka a ládából felhorzsolta a combomat. Azt feleltem: – Először némi bútorra lenne szükség, Augusta néni. – Természetes. Igazán sajnálom, hogy nem hívhatom meg az olasz nagykövetet, nagyon jóképű férfi, de az ismert előzmények miatt… Henry, el kell valamit mesélnem neked, amiről csak Wordsworth tudott. – Hová tűnt Wordsworth? – A konyhába. Mr. Visconti kettesben szeret enni velem. Nos, azt akartam elmesélni, Henry, amikor félbeszakítottál, hogy Mr. Visconti jelenleg argentin útlevéllel rendelkezik, és errefelé csak Mr. Izquierdónak ismerik. – Ezen cseppet sem csodálkozom, Augusta néni. – És elmeséltem, hogyan kutatta át a két detektív a lakását. – Különben Abdul tábornok is meghalt. – Ez várható volt. Elvittek a lakásból valamit? – Csak egy Panamából írott képeslapot. – Azt miért? – Azt hitték, valami köze van Mr. Viscontihoz. – A rendőrség mindig ilyen esztelenséget csinál. A képeslapot biztos Monsieur Dambreuse küldte. Buenos Airesbe utaztomban találkoztam vele a hajón. Szegény ember nagyon megöregedett. Meg se ismertem, amíg nem kezdte el a meséjét a vaskohászati művekről meg a toulouse-i családjáról. – Ő sem ismert meg téged? – Ez nem meglepő. A régi időkben, amikor még a St. James and Albanyban laktunk, fekete volt a hajam, nem vörös. A vörös Mr. Visconti kedvenc színe. Kifejezetten az ő kedvéért festettem vörösre. – A rendőrség az Interpol megbízásából járt nálad. – Felháborító! Ezek úgy kezelik Mr. Viscontit, mint valami közönséges háborús bűnöst. Pedig errefelé egy csomó ilyen pasas bujkál. Martin Bormann csak egy ugrásra lakik innen, a határ másik oldalán, Brazíliában, és azt a lehetetlen auschwitzi doktor

Mengelét egy egész hadsereg őrzi a bolíviai határ közelében. Őellenük miért nem csinál semmit az Interpol? Mr. Visconti mindig nagyon rendes volt a zsidókhoz. Még akkor is, amikor azt az üzletet bonyolította Szaúd-Arábiával. Miért éppen őt kellett kiűzni Argentínából, amikor már egészen jól elhelyezkedett a műkereskedői szakmában? Mr. Visconti elmesélte, hogy egy amerikai Buenos Airesben a legszemtelenebb nyomozást folytatta ellene, Mr. Visconti eladott egy képet valami privát vevőnek az Államokba, s ez az amerikai, aki a Metropolitan Museum képviselőjének adta ki magát, azt próbálgatta bizonygatni, hogy lopott kép volt…  – Ezt az embert véletlenül nem O'Toole-nak hívták? – De igen. – Most itt van, Asunciónban. – Tudom. De az itteniek korántsem hajlandók olyan jól együttműködni vele, végül is a Tábornokban német vér csörgedezik. – Velem utazott a hajón, és azt mesélte, hogy valami szociológiai kutatást végez. – Ebből egy szó sem igaz, ahogy a Metropolitan Museumból sem. A CIA embere. – És Tooley apja. – Tooley? – Az a lány az Orient expresszen. – Ó, milyen érdekes. Bárcsak hasznukra lenne ez! – tűnődött el a néném. – Azt mondod, veled utazott a hajón? – Igen. – Akkor téged követett. Ekkora felhajtás néhány képért. Most már emlékszem, mennyire összemelegedtetek a vonaton azzal a lánnyal. S azután ott volt az a terhességi ügy is... – Augusta néni, ahhoz nekem semmi közöm sem volt. – Elég nagy kár – mondta Augusta néném –, az adott körülmények között. Wordsworth lépett be a szobába, komornyikkötényt viselt, ahogyan először megismertem a Korona és Horgony fogadó fölötti lakásban. Akkor még dicséretet kapott, hogy milyen szépen elmosogatott, és köszönetet, de most már csak úgy elfogadták tőle. – Húst megettük? – Kávézni a kertben fogunk – mondta nagyvonalúan a néném. Egy banánfa sovány árnyékában ültünk le. A narancstól és a jázmintól édesen illatozott a levegő. A hold sápadtan úszott át a nappalian bágyadt kék égen. Kopott és vékony volt, mint egy régi érme, krátereinek ugyanolyan színe volt, mint az égnek: mintha a lyukakon át a világegyetembe pillanthattunk volna ki. A közlekedés zaja ide nem hatolt fel. A lovak kipp-koppja pedig hozzátartozott a csendnek ehhez az ősi birodalmához. – Igen, itt nagyon békés az élet – mondta a néném. – Csak sötétedés után dördül el egy-egy lövés. A rendőrség könnyen pufogtat. Elfelejtettem, hogy egy cukorral iszod vagy kettővel? – Szeretném, ha részleteznéd a dolgokat, Augusta néném. Bizonyos rejtélyeket nem értek. Ezt a bútorozatlan hatalmas házat, és hogy Wordsworth itt van veled. – Párizsból hoztam magammal – magyarázta Augusta néném. – Meglehetősen sok készpénzzel utaztam, mindent magammal vittem, amennyim maradt, Bernben már csak annyit hagytam, hogy a jegyedet kifizethessem; egy gyenge öregasszonynak, mint jómagam, szüksége van testőrre. – Először hallottam, hogy beismerte az öregségét.

– Magaddal hozhattál volna engem is. – Nem tudtam kiszámítani, hogyan viselkednél nehezebb helyzetekben. Emlékezz rá, mennyire megijedtél Isztambulban attól az aranyrúdtól! Milyen kár, hogy Abdul tábornok ilyen nagy zavart csinált az ügy körül. De jól jönne most az a huszonöt százalékos részesedés! – És a te pénzed hova lett, Augusta néni? Hiszen még egy ágyad sincs, amiben aludnál! – A matracok tökéletes kényelmet biztosítanak, kényelmes ágyban hamar elpuhul az ember. Amikor megérkeztem ide, szegény Mr. Visconti nagyon rossz állapotban volt, hitelből élt és egy szörnyű kis hotelban. Minden pénzét az új útlevélre és a rendőrség megtévesztésére költötte. Isten tudja, hogyan szervezi ez a doktor Mengele, de ha jól sejtem, számra szóló betétje lehet Svájcban. Én az utolsó pillanatban érkeztem. Mert nagyon beteg volt ez a szegény fickó, már csak mandiocán élt. – Tehát másodszor is neki adtad a pénzedet, Augusta néni. – Persze, mire számítottál? Szüksége volt rá. Ezt a házat szinte ingyen vettük. Húsz esztendővel ezelőtt meggyilkoltak benne valakit, és a nép errefelé roppant babonás. Ami pénz még maradt, azt jó helyre fektettem be. Feles részünk van egy rendkívül sokat ígérő vállalkozásban. – Csak nem egy Dakota véletlenül? A nagynéném apró, izgatott kacajjal felelt: – Mr. Visconti majd személyesen számol be róla. – Most hol tartózkodik? – Már tegnapra kellett volna visszajönnie, de nagyon sok eső esett, az utak pedig rendkívül rosszak. – Büszkén nézett körül üres tojáshéj házán. Majd azt mondta: – Egy hét múlva nem ismersz rá erre a helyre. Amikor majd csillárok lógnak az előcsarnokban, és megérkezik a bútor. Igazán szerettem volna elintézni, mire megérkezel, de Panamában némi késedelem volt. Panamán mindig nagyon sok múlik. – És mit szól hozzá a rendőrség? – Egy megalapozott üzletbe nem szólnak bele – válaszolta a néném. Eltelt ugyan még egy nap, de Mr. Visconti csak nem bukkant fel. Nagynéném sokáig aludt a matracain, Wordsworth a takarításban tüsténkedett, én pedig körülsétáltam a városban. Valamilyen ünnepségre készülődtek. Az utcasarkokon csinos lányok parkoltak feldíszített kocsijaikban. A katedrális és a katonai akadémia előtt – amelyek farkasszemet néztek az apró emléktank fölött – a gyepen katonai szakaszok gyakorlatoztak. Mindenütt a Tábornok képe, emitt egyenruhában, amott polgári öltönyben, ez utóbbiban úgy festett, mint egy bajor Bierstube barátságos és jól táplált tulajdonosa. Uralkodásának kezdetéről Buenos Airesben elég kellemetlen történetek keringtek: ellenségeit repülőgépről hajigálta le a dzsungelbe, a két nagy folyó argentin partjain holttesteket vetett ki az ár – kezüket és lábukat dróttal kötözték össze. Ezzel szemben olcsó cigaretta kapható az utcán, olcsó whisky az üzletekben, és nem kell jövedelmi adót fizetni (legalábbis a nagynéném így mesélte nekem), és még a megvesztegetési összegek sem túlságosan magasak, ha az ember jól keres, és rendszeresen fizet, a narancs ott hever a fák tövében, még lehajolni sem érdemes érte, hiszen a piacon három garasért kínálják tucatját. És körös-körül csak úgy ontották illatukat a virágok. Reméltem, hogy Mr. Visconti befektetése sikerrel jár. Rosszabb helyet is el tudtam képzelni, ahol az ember befejezze az életét.

Amikor a második este hazatértem, és Mr. Visconti még mindig nem jelentkezett, nagynénémnek elkeseredett szóváltása támadt Wordsworthszel. A gyepen vágtam át, és odáig hallottam az üres hallból felcsapó síri hangját: a néném a kerti lépcső tetején állt. – Én nem vagyok a te kis csibéd, Wordsworth, soha többé. Annyi pénzt még megtakarítottam, hogy visszaküldjelek Európába. – Kell nekem a maga pénze? – felelte Wordsworth hangja. – Épp elég pénzt szedtél el tőlem eddig is. És a sok KCD, amit tőlem és az összes barátomtól... – Pénzt elveszek tőled akkor, amikor szeretsz, amikor velem alszol, amikor akarsz bibizni Wordsworthszel. Most nem alszol velem, most nem szeretsz, nem is kell a rohadt pénzed. Odaadni neki, ő elviszi mindent, ami van magának. Amikor nem lesz semmi, majd jössz te Wordsworthhöz, és én dolgozok neked meg alszok veled, meg te szeretsz engem és akarsz bibi, még most az egyszer. A lépcső alján álltam. Már nem fordulhattam vissza, már nem mehettem el. Akkor észrevesznek. – Nem érted, Wordsworth? Ennek vége. Mr. Visconti visszajött hozzám. Mr. Visconti pedig azt akarja, hogy elmenj, és én azt akarom, amit ő akar. – Mert ő rettegni Wordsworth. – Kedves, kedves Wordsworth, neked kellene rettegned. És én azt akarom, hogy elmenj, még ma, értsd meg már végre! – Oké – felelte Wordsworth –, én menni. Te kérsz engem, és én menni, pedig nem rettegni azt az embert. De te nem alszol velem most már, és akkor én menni. – A nagynéném olyan mozdulatot tett, mintha magához akarná ölelni, de Wordsworth elfordult tőle, és lejött a lépcsőn. Engem észre sem vett, pedig csak egyetlen fok választott el tőle. – Viszontlátásra, Wordsworth – mondtam, és a kezemet nyújtottam, egy ötvendolláros bankjegyet szorongattam benne. Wordsworth rámeredt a pénzre, de nem vette el, csak azt mondta: – Viszontlátásra, Mr. Pullen. Ó, öregem, mély lesz a sötét, ez fix, ez most már fix, s ő nem marad velem. – Megszorította a bal kezemet, melyben nem volt pénz, és elindult a kerten át. A nagynéném is kijött a lépcsősor tetejére, hogy egy utolsó pillantást vessen rá. – Hogy leszel meg nélküle ebben a nagy házban? – kérdeztem. – Személyzetet itt könnyű kapni, és sokkal olcsóbbat, mint Wordsworth, az ő KCD-jével. Igazán sajnálom szegény Wordsworthöt – tette hozzá –, de ő csak feltételes megálló volt azóta, hogy elváltunk egymástól Mr. Viscontival. – Nagyon kell szeretned ezt a Viscontit. Megéri? – Nekem meg. Én csak a kemény férfiakat szeretem, sose kívántam olyan férfit, akinek szüksége volt rám, Henry. A szükség, az maga is igény. Wordsworth például a pénzemet akarta, meg a kényelmet, amit a Korona és Horgonyban nyújtottam neki, de itt már nincs sok kényelem, és látod, még egy kis KCD-t sem fogad el. Ezért csalódtam Wordsworthben. – Még hozzátette, mintha ez is szorosan a tárgyhoz tartozna: – A te apád is eléggé kemény férfi volt. – Mégis megtaláltam a fényképedet a Rob Roy-ban. – Szóval mégsem volt elég kemény – mondta, majd bosszúálló ingerültséggel a hangjában hozzátette: – Emlékezz csak a kis tanítónőre, meg a “Dolly, drágám”-ra, meg arra, hogy az ő karjában volt képes meghalni. A ház most kétszer olyan üres volt, hogy Wordsworth is elment, s mi magunkra

maradtunk. A vacsoránkat csaknem csöndben költöttük el, és én túl sokat ittam a sűrű, édes, orvosságszerű borból. Egyszer egy kocsi távoli zaját hallottuk meg, és a nagynéném tüstént a kertre nyíló óriás ablakhoz lépett. A hatalmas mennyezetről lelógó magányos körte aligha világíthatott odáig, s így sötét ruhájában karcsúnak és fiatalnak látszott, és ebben a homályban senki nem nézte volna őt idős hölgynek. Rémült mosollyal csak egy idézetet vetett oda: Csak annyit mondott, szörnyű az éj,  Hogy nem jön el, csak annyit mondott ő. Majd hozzátette: – Az apád tanított erre. – Tudom. – Mert én is tőle tanultam, bizonyos értelemben. Szamárfület hajtott ehhez a vershez a Palgrave-ben. – És nem kétséges, hogy megtanította rá a “Dolly, drágám”-at is – mondta a néném. – Könnyen elképzelhető, hogy ima helyett ezt idézi a boulogne-i sír fölött? – Te sem vagy kemény, Augusta néni. – Ezért van szükségem olyan emberre, aki az. Két érzékeny ember együtt, micsoda szörnyű életek szövődnek ebből! Két szenvedő ember, aki fél beszélni, fél cselekedni, fél sérteni. Az életet csak úgy lehet elviselni, ha csupán az egyik szenved. Mert a saját szenvedéseinkkel könnyű kibékülni, de a másokéval lehetetlen. Én nem félek tőle, hogy Mr. Viscontinak szenvedést okozok. Mert úgysem sikerülne. Ezért él bennem a szabadságnak ez a káprázatos érzése. Én mondhatok, amit akarok, az sohasem hatol át az ő vastag digó bőrén. – És ha ő okoz neked szenvedést? – Az csak rövid ideig tarthat. Mint most. Amikor nem jön, amikor nem tudom, mi akadályozza, amikor attól félek... – Komoly baja nem eshetett. Ha baleset éri, a rendőrség már értesített volna. – Kedvesem, Paraguayban vagyunk. Én félek a rendőrségtől. – Akkor miért maradsz itt? – Mert Mr. Viscontinak nemigen maradt más választása. Brazíliában talán biztonságban lenne, de ahhoz nincs elég pénze. Ha majd megteremti a vagyonát, akkor esetleg átköltözhetünk oda. Mr. Visconti mindig vagyont akart, és őszintén hiszi, hogy itt végre megszerezheti. Hiszen olyan közel volt hozzá már annyiszor, hogy megcsinálja a szerencséjét. Itt volt az a szaúd-arábiai ügy, és aztán jöttek a németek. – Ha most meg is szerzi a vagyont, nagyon hosszú ideig már nem élvezheti. – Ez nem is lényeges, mert boldogan hal meg, ha már megszerezte. Gúlába rakott aranyrudakkal. (Mert az aranyrudakat egész életében szerette.) És ha egyszer eltökélte, akkor megszerzi. – Engem miért hívtál ide, Augusta néni? – Te vagy az egyetlen élő rokonom. Különben is, nagy segítségére lehetsz Mr. Viscontinak. Ez az ötlet nem vonzott különösebben. – Egyetlen szót sem tudok spanyolul – mondtam. – Mr. Viscontinak szüksége van valakire, akire rábízhatja a könyvelést. A könyvvitel mindig a leggyengébb oldala volt. – Körülnéztem az üres szobában. A csupasz villanykörte hunyorgott a közeledő vihartól. A láda kellemetlenül dörzsölte a combomat. Eszembe jutott a két matrac és az öltözőasztalka odafent. Hol voltak itt a számlák, melyek kettős könyvelésre szorultak? – Az a tervem, hogy ha már találkoztam vele,

elutazom – mondtam. – Elutazol? Miért? – Eszembe jutott, hogy ideje lenne megtelepednem. – Hát eddig mit csináltál? Elég sokáig éltél megtelepedve…  – Úgy értem: ideje megnősülnöm. – A te korodban? – Korántsem vagyok olyan idős, mint Mr. Visconti. Sűrű eső verte az ablakot, én pedig mesélni kezdtem nagynénémnek Miss Keene-ről és arról az estéről, amikor kis híján megkértem a kezét. – Te a magányosságtól szenvedsz – mondta a néném. – De itt nem leszel magányos. – Őszintén hiszem, hogy Miss Keene bizonyos mértékig kedvel. És az is némi örömmel tölt el, hogy talán boldoggá tehetném őt. – Meggyőződés nélkül érveltem, mintha csak néném ellenérveire várnék, sőt bíznék bennük. – És egy év múlva – kérdezte a néném – ugyan miről tudnátok beszélgetni ti ketten? Ő ott ülne a kézimunkája felett – sosem hittem volna, hogy manapság még kézimunkázik valaki –, te pedig kertészeti prospektusokat böngésznél, és amikor már csaknem elviselhetetlen lenne a csönd, belekezdene egy koffeifonteini történetbe, amit te már legalább hússzor hallottál addig. És tudod, mi jutna eszedbe, amikor nem tudsz elaludni a hitvesi ágyban? Nem a nők, azok sose vonzottak téged eléggé, különben eszedbe se jutna, hogy Miss Keene-t vedd feleségül. Neked az jutna eszedbe mindennap, hogy mennyivel kerültél közelebb a halálhoz. És egyszer csak olyan közel áll hozzád, mint a hálószoba fala. És te egyre jobban rettegsz majd a faltól, mert semmi sem akadályozhatja meg, hogy amikor elaludni próbálsz, miközben Miss Keene olvasgat, közelebb ne kerülj hozzá minden éjszakával. Miket szokott olvasgatni Miss Keene? – Igazad lehet, Augusta néni, de a mi korunkban mindenütt ugyanez fenyeget minket. – Nem, itt nem. Holnap egy rendőr lelőhet az utcán, mert nem értettél egy szót sem a guariniból, vagy ledöf egy idegen a cantinában, mert nem tudsz spanyolul, és azt hiszi rólad, hogy pökhendin viselkedtél. Jövő héten, amikor már meglesz a saját Dakotánk, könnyen meglehet, hogy lezuhan veled Argentína felett. Mert ahhoz Mr. Visconti már túl öreg, hogy ő kísérje el a pilótát. Kedves Henry, ha te velünk élsz, sosem fogsz egyik napról a másikra közelebb kúszni ahhoz a végső falhoz. Az a fal rád omolhat magától, de a te segítséged nélkül, s így minden nap, amit megérsz, győzelemnek látszik. “Ma kis híján otthagytam a fogamat”, mondod majd magadnak, amikor közeleg az éjszaka, de utána jól fogsz aludni. – Majd hozzátette: – Nagyon remélem, hogy ez a fal most nem omlott rá Mr. Viscontira. Mert ha ráomlott, akkor nekem is el kell indulnom, hogy megkeressem a magamét. Ötödik fejezet

·

  Másnap reggel nagy tömeg távoli zúgása ébresztett: egy pillanatig azt hittem, hogy otthon vagyok Brightonban, és a tenger sodorja a parti kavicsokat. A nagynéném már felkelt, és reggelit készített a kertben grape-fruitból. A városból zene foszlányai szűrődtek ide. – Mi történik? – Ez a nagy nemzeti ünnepük. Wordsworth figyelmeztetett rá, de én elfelejtettem.

Ha lemész a városba, vigyél valami vöröset. – Miért? – Ez az uralkodó párt színe. A liberális párté a kék, de itt nagyon egészségtelen kéket viselni, senki sem meri. – Nincs nálam semmi piros. – Nekem van egy piros sálam. – Hogyan viselhetnék női sálat? – Gyömöszöld a szivarzsebedbe, és majd zsebkendőnek nézik. – Nem jössz le velem a városba, Augusta néni? – Nem. Nekem Mr. Viscontira kell várnom. Ma egész biztosan megérkezik, vagy legalábbis üzen. Nem kellett volna idegenkednem a sál viselésétől. Az utcán járó férfiak legtöbbje piros sálat viselt a nyaka körül, nagyon sok sálra a Tábornok képét is rányomtatták. Csak a polgárok szorítkoztak csupán diszkrét zsebkendőre, s voltak, akik ezt is a kezükben szorongatták, úgy, hogy éppen kikandikált az ujjuk bütyke közül, ezek biztos szívesebben viseltek volna kéket. Piros zászlók lobogtak mindenütt: az ember azt hihette volna, hogy a várost elfoglalták a kommunisták, de itt a konzervatívok színe volt a piros. Az utcasarkokon minduntalan megállásra kényszerített a vörös sálas asszonyok menete, akik a Tábornok arcmását és a nagy Colorado-párt jelszavait hordozták. A gauchók egy csoportja bíbor kantárszárral lovagolt be a városba. Egy kocsma ajtajából részeg férfi esett ki, földre borult arccal hevert az úton, fenekét a Tábornok barátságos arcával takarták le, és a lovak óvatosan lépkedtek át rajta. Felcicomázott kocsik húztak el, bennük csinos lányok, bíbor kamillavirággal a hajukban. Még a nap is vörösen derengett át a reggeli ködön. A tömeg az Avenue Mariscal Lopezre sodort, ahová a felvonulás igyekezett. Az út másik oldalán emelvények várták a kormányt és a diplomatákat. Felismertem a tisztelgést fogadó Tábornokot; a következő emelvény pedig nyilván az amerikai nagykövetségé lehetett, mert a hátsó sorban észrevettem barátomat, O'Toole-t, akit egy megtermett katonai attasé szorított a sarokba. Integettem neki, és azt hiszem, ő is észrevett, mert zavartan elmosolyodott, majd mondott valamit a mellette álló kövér embernek. Aztán újabb felvonulók vonultak arra, és elvesztettem őt szem elől. A menet idősebb, kopott ruhás emberekből állt – néhány mankón járt, és volt köztük néhány félkarú. Zászlóik hajdani csapategységeiket hirdették. A Chaco-háborúban küzdöttek, és egyszer egy évben, gondolom, ők is önérzeteskedhetnek egy pillanatra. Sokkal emberibben hatottak, mint a nyomukban érkező ezredesek, akik mereven feszítettek kocsijukban aranybojtos és váll-lapos egyenruhájukban, egyformán fekete bajuszukkal s teljesen összetéveszthetően mind-mind akár a festett tekebábuk, mintha kiütésre készen állnának. Egy óra múltán már eleget nézelődtem, és visszasétáltam a város centrumába, az új felhőkarcoló-hotelhez, hogy egy angol nyelvű újságot vásároljak, de csak egy ötnapos New York Times-t találtam. Mielőtt bementem volna a hotelbe, egy férfi szólított meg bizalmas hangon; viselkedését nagyon finom intelligencia jellemezte, akár egy diplomata vagy egyetemi tanár is lehetett volna. – Mit óhajt? – kérdeztem. – USA-dollár van? – kérdezte hadarva, s amikor én a fejemet ingattam (mert semmi kedvem sem volt megszegni a helybeli valutatörvényeket), odébb sétált. Szerencsétlenségemre, amikor újságommal kiléptem a hotelből, ő már ott állt a

szemközti járdán, és nem ismert meg. – USA-dollár van? – suttogta. Én megint azt feleltem: – Nincs –, erre az undor és a megvetés olyan pillantásával nézett rám, mintha ostoba diákcsínyt követtem volna el ellene. Visszasétáltam a város szélére, a nagynéném háza felé. Közben az utcasarkon meg-megállítottak a felvonulás utolsó osztagai. Egy palotaszerű és zászlókkal borított ház bíbor plakátokkal tüntetett; feltehetően ez volt a Colorado-párt főhadiszállása. Megtermett, civil ruhás és a reggeli napban izzadó férfiak rohangáltak fel s le a széles lépcsőkön, természetesen vörös sálban. Az egyikük megállt, és megkérdezte, vagy legalábbis azt hittem, hogy ezt kérdezi: mit akarok? – Colorado? – kérdeztem. – Igen. Amerikai? Örültem, hogy végre találok valakit, aki angolul beszél, a férfinak rokonszenves bulldogpofája volt, de egy borotválás ráfért volna. – Nem – feleltem –, angol vagyok. Mire rövid ugatást hallatott, ami abban a pillanatban korántsem hangzott barátságosnak, és ettől meg a forróságtól, a napfénytől és a virágok illatától egyszerre csak tüsszögési roham fogott el: szivarzsebemből gondolkodás nélkül húztam elő a nagynéném vörös sálját, és belefújtam az orromat. Ez elég nagy meggondolatlanság volt. Mert hirtelenében a kövezeten találtam magam, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan kerültem oda, és az orromból ömlött a vér. Kövér emberek gyűltek körém, csupa sötét ruha, csupa dagadt arc. Szakasztott egyforma férfiak jelentek meg a Colorado-ház erkélyén is, kíváncsi rosszallással néztek le rám. Gyakran ismételték azt a szót: Ingles, aztán egy rendőr segített talpra. Csak később tudtam felmérni, milyen szerencsém volt, ha a gauchók egy csoportja közelében fújom ki az orromat, biztosan a bordáim közé döfnek egy kést. A rendőrőrsre különböző kövér férfiak kísértek el, köztük az is, aki leütött. Ő lobogtatta a nagynéném sálját, mint a bűntett bizonyítékát. – Félreértés az egész – biztosítottam róla. – Félreértés? – Angoltudása nem terjedt idáig. A rendőrőrsön – nagyon impozáns épület, ostromnak is ellenállna, úgy építették – mindenki egyszerre beszélt, hangosan és dühödten. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjem. Csak azt ismételgettem: – Ingles –, minden eredmény nélkül. Egyszer kipróbáltam a “nagykövet” szót, de ez sem szerepelt a szótárukban. A rendőrtiszt fiatal és ideges volt – gondolom, elöljárói mind a felvonuláson voltak. Amikor már harmadszor mondtam az lngles-t, és másodszor a “nagykövet”-et, megütött, de különösebb felindulás nélkül – az ütés alig fájt. Ekkor felfedeztem valami újat. A fizikai erőszak, mint a fogorvosi fúró, sohasem olyan rossz, mint amennyire félünk tőle. Kipróbáltam újra a “félreértés”-t, de ezt a szót senki sem tudta lefordítani. A sálat kézről kézre adták, és rajta a takonyfoltot külön bemutatták a tisztnek. Ő meg valami olyasmit emelt fel az asztalról, ami személyi igazolványnak látszott, és meglengette előttem. Feltehetően az útlevelemet kérte: azt mondtam, otthon hagytam, erre három vagy négy ember ismét vitatkozni kezdett. Talán abban nem tudtak megegyezni, mit mondhattam. Az volt a különös, hogy a legmegnyerőbben az a férfi viselkedett velem, aki leütött. Az orrom még mindig vérzett, erre felkínálta a saját zsebkendőjét. Nem volt nagyon tiszta, féltem is a vérmérgezéstől, de nem akartam visszautasítani a segítségét, így hát eléggé aggódva, megtöröltem benne az orromat, majd visszanyújtottam neki a kendőt. Nagylelkű mozdulattal felajánlotta, hogy továbbra is használjam. Majd egy papírdarabra írt valamit, és elém tette. Egy utcanév volt és egy házszám. Rámutatott a

padlóra és akkor énrám, majd felém nyújtotta a ceruzáját. Mindenki közelebb jött, nagy kíváncsian. Én a fejemet ráztam. Tudtam, hogyan kell visszasétálnom a nagynéném házához, de az utca nevéről fogalmam sem volt. A barátom – mert kezdtem így gondolkodni róla – újabb három hotel nevét írta le, én ismét a fejemet ráztam. Aztán mindent elrontottam. Mert valami ismeretlen okból, ahogy a forró és zsúfolt szobában (az ajtónál fegyveres őr) ott álltam a tiszt asztala mellett, gondolatom hirtelen visszaröppent mostohaanyám temetésére, a távoli rokonokkal teli kápolnába, ahogy nagynéném hangja megtöri a tisztelettudó suttogást: “Én már részt vettem egyszer egy elsietett hamvasztáson.” Úgy vártam ezt a temetést, mint ami megtöri majd visszavonult napjaim megszokott rendjét most hirtelen visszaidéztem ezt, és éppígy a fűnyírómra záporozó esőt is –, és nevetnem kellett. S hogy felnevettem, újra ellenségesség vett körül. Ismét a dölyfös külföldi voltam, aki a Colorado-párt zászlajába törli az orrát. Első támadóm kikapta a kezemből a zsebkendőjét, majd a tiszt, félretolva azt a két alakot, aki az útjában állt, odalépett hozzám, és akkorát vágott a jobb fülemre, hogy eleredt a vérem. Kétségbeesetten próbáltam egy olyan nevet mondani, ami a számukra ismerős, így hát megemlítettem Mr. Visconti álnevét. – Senor Izquierdo – mondtam teljesen hatástalanul, és aztán: – Senor O'Toole. – A tiszt ütésre emelt kézzel állt, és gyorsan kipróbáltam: – Követség, Americano. A nevek közül valamelyik hatott, bár abban nem voltam biztos, vajon kedvezően-e. Két rendőrt szólítottak oda, azok aztán lelökdöstek egy folyosón, és bezártak egy cellába. Hallhattam, hogy a tiszt telefonál, és az egyetlen reményem az volt, hogy Tooley apja csakugyan ismeri a dörgést. A cellában nem volt mire ülni, csak egy szalmazsák hevert a rácsos ablak alatt, mely túl magas volt ahhoz, hogy kiláthassak, ha csak az egyhangú égbolt keskeny szeletje nem érdekelt. Valamelyik elődöm spanyolul felírt valamit a falra, talán egy imát, talán egy káromkodást, ki tudja. Leültem a szalmazsákra, és felkészültem a hosszú várakozásra. A velem szemben meredő fal eszembe idézte, amit a nagynéném mondott: arra biztattam magam, hogy jókedvű legyek, ez a fal még kellő távolságot tartott tőlem. Hogy elverjem az időt, elővettem a tollamat, és firkálni kezdtem az olajfestékre. Először a monogramomat véstem oda, de ez idegesített, mint már azelőtt annyiszor, mert egy híres konzervmártás kezdőbetűivel azonos; akkor leírtam a születésem idejét: 1913, hozzá egy kötőjelet is, mely után bárki odaírhatja a halálom időpontját. Eszembe jutott, hogy családom krónikája is idefér – segít agyonütni az időt, ha hosszabb ideig kell itt maradnom –, így hát hozzáírtam az apám halálát: 1923, majd a mostohaanyámét: a tavalyi évet. A nagyszüleimről semmit sem tudtam, egyetlen élő rokonom a nagynéném. Ő körülbelül 1895-ben születhetett, így hát kérdőjelet tettem az évszám mögé. Eszembe jutott, hogy a falon megpróbálom kidolgozni a nagynéném történetét ez a fal már kezdett túlságosan családias légkört árasztani. Igazából nem hittem el teljesen valamennyi történetét, s talán most tudom felfedni bennük az időrendi hibát. Engem először a keresztelőmön látott, és utána soha többé, tehát apám házát körülbelül 1913-ban kellett elhagynia, tizennyolc éves volt akkor – ez nem lehetett sokkal azután, hogy az a bizonyos fénykép készült róla. Erre következett a Currannal töltött idő Brightonban; ez minden bizonnyal az első világháború után lehetett, így hát újabb kérdőjellel leírtam: Kutyakápolna, 1919. Aztán Curran elhagyta, ő pedig átment Párizsba, és itt, a Rue de Provence-i intézményben ismerkedett meg Mr. Viscontival, körülbelül abban az időben, amikor apám Boulogne-ban elhalálozott. Augusta néném akkor a húszas éveit taposta.

Belekezdtem az itáliai korszak kidolgozásába: utazásai Milánó és Velence között, Jo bácsi halála, élete Mr. Viscontival, melyet a szaúd-arábiai terv bukása szakított félbe. Kísérletképpen az 1937-es évszámot írtam Párizs és Monsieur Dambreuse mellé, mert hiszen néném körülbelül a második világháború kitörése előtt térhetett vissza Itáliába, s találkozott ismét Mr. Viscontival abban a házban, a Messaggero mögött. Életének utolsó húsz évéről, Wordsworth felbukkanásáig, szinte semmit sem tudok. De azt el kell ismernem, hogy az időrendi táblázatban semmilyen lényeges hazugságot nem tudtam felfedezni. Mindig lehetett kellő ideje arra, hogy mindaz megtörténhessen vele, amit elmesélt, sőt még sokkal több is. Tűnődni kezdtem aztán, mi lehetett oka összeveszésének állítólagos anyámmal. Ez körülbelül a megjátszott terhesség idejére eshetett – ha ugyan ez a történet egyáltalán igaz… S egyszerre csak kivágódott a cella ajtaja, és egy rendőr egy széket hozott be. Ez jóindulatú cselekedetnek látszott, és éppen feltápászkodtam a szalmazsákról, hogy igénybe vegyem, amikor a rendőr durván félrelökött. O'Toole lépett be. Kissé zavarban volt. – Henry, azt hiszem, nagy bajba került – mondta. – Félreértés az egész. Tüsszentettem, és csak az orromat akartam kifújni. – Colorado-színekben, a Colorado-főhadiszállás előtt. – Úgy van. De én azt hittem, hogy az a zsebkendőm. – Benne van a csávában, nyakig. – Magam is azt hiszem. – Ezért könnyen kihúzhat egy tízéves ítéletet. Nem haragszik, ha leülök? Órákig kellett állnom azon a rohadt felvonuláson. – Persze, foglaljon helyet. – Kérhetek még egy széket. – Nem fontos. Már megszoktam ezt a szalmazsákot. – Ami súlyosbítja a helyzetet – mondta O'Toole –, hogy éppen a nemzeti ünnepen fújta bele az orrát. Ez provokációnak hat. Más körülmények között megelégednének a kitoloncolással. Hogyan jutottam az eszébe éppen én? – Maga mondta, ismeri a dörgést, és ezek láthatóan nem értették az “angol nagykövetséget”. – A maguk emberei itt nem sokat számítanak, attól tartok. Mi látjuk el fegyverrel Paraguayt. És aztán itt van ez az új vízierőmű, amit segítünk nekik felépíteni, nem messze az Iguazu-vízeséstől. Brazíliának is ad áramot... de Brazília nekik fizet érte. Nagy dolog az országnak. – Nagyon érdekes – válaszoltam némi keserűséggel. – Persze én nagyon szeretnék segíteni magán – mondta O'Toole. – Maga mégiscsak Lucinda barátja. Különben kaptam tőle egy üdvözlő lapot. Nincs Katmanduban. Vientianéban van, csak tudnám, miért? – Ide figyeljen, O'Toole – mondtam –, ha semmit sem tud értem tenni, legalább hívja fel az angol követséget. Ha már tíz évet kell itt eltöltenem a börtönben, szeretnék egy ágyat és egy széket. – Jó – felelte O'Toole –, ezt elintézhetem. Gondolom, azt is elintéztem, hogy kiszabadítsák: a rendőrfőnök nagyon jó barátom... – Úgy tudom, a nagynéném ismeri – mondtam. – Arra ne számítson. Kérem, a maga rokonáról néhány új információ érkezett hozzám. A rendőrség nem akar beavatkozni, mert azt hiszem, itt egy kis pénzáldozat

történt, de azért mi nyomást gyakorolunk rájuk. Én azt hiszem, maga elég gyanús alakokkal keveredett kapcsolatba, Henry. – Az én nagynéném egy hetvenöt éves, idős hölgy. – S egy pillantást vetettem a falra vésett jegyzetekre: Rue de Provence, Milánó, Messaggero. A pályafutását kilenc hónappal ezelőtt magam is bizonnyal gyanúsnak neveztem volna, de most semmi sem tűnt olyan bűnösnek a curriculum vitae-jében, legalábbis semmi sem volt rosszaságban mérhető a harminc, bankban eltöltött évhez. – Nem tudom, milyen bizonyítékai lehetnek ellene – mondtam. – A barátja, az a fekete fickó, meglátogatott minket. – Biztos, hogy ő nem vallott semmit a néném ellen. – Ez igaz, semmit, de épp eleget mondott Mr. Izquierdóról. Így hát sikerült rávennem a rendőrséget, hogy ezt az urat kivonják egy kicsit a forgalomból. – Mindez a szociológiai kutatómunkához tartozik? – kérdeztem. – Talán ez az úr is rosszul táplált? – Be kell vallanom, hazudtam magának egy kicsit, Henry – mondta nagyon szégyenlősen. – Maga tényleg a CIA-ben dolgozik, ahogy Tooley mesélte? – Hát... ha úgy vesszük... nem egészen – mondta, és úgy kapaszkodott hazugságának utolsó foszlányába, mint egy kifordult esernyőbe a viharban. – Mit mesélt magának Wordsworth? – Elég elkeseredett hangulatban volt; ha a maga nénje nem lenne olyan öreg, merném mondani, hogy szerelmes hangulatban. Ez a fickó, úgy látszik, féltékeny Izquierdóra. – Hol van most Wordsworth? – Itt lóg valamerre, mert látni akarja a nénikéjét, ha már eloszlottak a felhők. – És van annak valami valószínűsége, hogy elosztanak? – Hát van, Henry. Ha mindenki észhez tér. – Az én tüsszentésem körül is? – Talán. Ami pedig Mr. Izquierdo csempészüzletét illeti, arra ügyet se vetne itt senki, ha egy kicsit ő is észhez térne. De hát maga is ismeri Mr. Izquierdót. – Sose találkoztunk. – Talán egy másik néven találkoztak? – Soha – feleltem. O'Toole felsóhajtott: – Henry, én segíteni szeretnék magán. Lucinda barátja mindig számíthat rám. Ezt az ügyet néhány óra alatt tisztázhatjuk. Visconti nem olyan fontos, mint Mengele vagy Bormann. – Én azt hittem, hogy bizonyos Izquierdóról beszélgetünk. – Maga és a barátja, Wordsworth, jól tudják, hogy ez ugyanaz az ember. Tudja a rendőrség is, de hát mentik ezeket a fickókat, legalábbis addig, amíg el nem fogy a pénzük. Viscontinak már majdnem elfogyott, de erre megérkezett Miss Bertram és szanálta. – Erről semmit sem tudok – mondtam. – Én csak látogatóba jöttem. – Annak is biztos megvolt az oka, hogy miért találkozott Wordsworthszel Formosában. Én mindenképpen szeretnék néhány szót váltani a nénikéjével, és ha maga vezet be hozzá, az megkönnyítené a dolgot. Ha történetesen rávenném a rendőrséget, hogy elengedjék, maga meg én együtt látogathatnánk meg...

– Tulajdonképpen mit akar maga? – A nénje már biztosan aggódik Viscontiért. Én megnyugtathatnám. Csak néhány napra tartják börtönben, amíg én oda nem szólok. – Valami megállapodást akar felkínálni neki? Biztosíthatom, semmi olyanra nem hajlandó, ami Mr. Visconti kárára van. – Én csak beszélni akarok vele, Henry. A maga jelenlétében. Bennem nem bízik, ha egyedül megyek. A szalmazsák már nagyon összetört, és különben sem láttam okot rá, hogy ellenkezzem. O'Toole folytatta: – A kiszabadítása beletelik egy-két órába. Ma nagyon szervezetlenül megy minden. – Felállt. – Hogy áll a statisztikájával, Tooley? – Ez a felvonulás mindent tönkretett. Már reggelire sem mertem kávét inni. Annyi órát állni egy pissenés nélkül – a mai napot egyszerűen ki kell hagynom. Mert igazán nem nevezhetem normális átlagnapnak. Legalább egy-két órájába tellett, amíg rávette a rendőrséget, hogy elengedjenek, de miután elment, szerencsére elfelejtették kivinni a cellából a széket, aztán még valami híg zabkását is beadtak, amit én kedvező jelnek ítéltem. Nagy meglepetésemre egy cseppet sem unatkoztam, bár nem maradt semmi hasznos, amit a falra vésett történethez hozzáadhattam volna, kivéve két problematikus dátumot Tunisszal és Havannával kapcsolatban. Megpróbáltam fejben levelet fogalmazni Miss Keene-nek, amelyben a jelen helyzetemet írom le: “Provokáltam Paraguay uralkodó pártját, és egy Interpol által üldözött háborús bűnös társaságába keveredtem. Az első bűntettben a maximálisan kiszabható büntetés tíz év. Egy hatszor tíz lábnyi cellában tartózkodom, ahol alvás céljára csak egy szalmazsák szolgál. Fogalmam sincs, mi lesz velem, de be kell vallanom, hogy egy cseppet sem vagyok boldogtalan, ahhoz már túlságosan kíváncsivá tettek a dolgok.” Persze, valójában sohasem írtam volna meg ezt a levelet, hiszen a címzettje aligha tudná összeegyeztetni az író személyét azzal az emberrel, akit személyesen ismert. Amikor végre kiengedtek, odakint már egészen besötétedett. Ugyanazon a folyosón vezettek vissza, aztán keresztül az irodán, s végül még tisztességgel visszaadták nagynéném vörös sálját is, és kitessékeltek az utcára, ahol egy ósdi Cadillacban O'Toole várt. Ezzel köszöntött: – Elnézést. Hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Miss Bertram már bizonyosan nyugtalankodik maga miatt. – Nem hiszem, hogy Mr. Visconti mellett én számítanék neki. – A vér nem válik vízzé, Henry. – Víz, ez a kifejezés nem illik Mr. Viscontira. Csak két fény világított a házban. Ahogy a kert végéből a ház felé közeledtünk, valaki az arcunkba világított, de a fény kihunyt, mielőtt észrevettük volna, ki tartja a zseblámpát. A gyepről még visszanéztem, de senkit sem láttam. – Maga figyelteti ezt a helyet? – kérdeztem. – Nem én, Henry. Észrevettem, hogy nyugtalan. A kezét a kabátzsebébe süllyesztette. – Fegyver van magánál? – kérdeztem. – Az óvatosság sose árt. – Egy öreg hölggyel szemben? A nagynéném egyedül van itthon. – Azt sose lehet tudni.

Átvágtunk a gyepen, aztán felmentünk a lépcsőn. Az ebédlő meztelen körtéje két üres pohárra és egy üres pezsgőspalackra világított le. Amikor felemeltem, az érintése még mindig hűs volt. Aztán letettem, és megkocogtattam az egyik poharat: a hang végigcsendült a házon. A nagynéném a konyhában tartózkodhatott, mert egy szempillantás alatt megjelent az ajtóban. – Hol a csudában kódorogtál, Henry? – A börtönben. O'Toole segített kiszabadulnom. – Sosem reméltem, hogy Mr. O'Toole-t a saját házamban fogadhatom. Kivált azok után, amit Mr. Izquierdóval művelt Argentínában. Szóval maga az a Mr. O'Toole? – Igenis, Miss Bertram. Gondolom, okos dolog lenne, ha sort kerítenénk egy baráti beszélgetésre. Tudom, mennyire aggódhat már Mr. Viscontiért. – Én egy cseppet sem aggódom Mr. Viscontiért. – Gondoltam, azért... mert nem tudja, hol van... és ez a hosszú távollét... – Én határozottan tudom, hol van – felelte a néném. – A vécében. – És a víz zubogása sohasem jöhetett volna pontosabb csattanóra. Hatodik fejezet

·

  Felcsigázott kíváncsisággal vártam, hogy végre szemtől szembe láthatom Mr. Viscontit. Kevés embert szerettek így, kevés embernek bocsátottak meg ennyire, s tudatom mélyén már megalkottam a szerephez illő képet: magas, fekete, karcsú olasz, és éppoly arisztokratikus, mint a neve. De az a férfi, aki az ajtónyílásból közeledett, hogy találkozzon velünk, alacsony és kövér és kopasz volt; amikor a kezét nyújtotta felém, láttam, hogy törött a kisujja, és emiatt madárkaromra emlékeztetett. Vizenyős barna szeme kifejezéstelenül tekintett rám. Ezekből a szemekből az ember azt olvasta ki, amit akar. A nagynéném szerelmet, O'Toole bizonyára becstelenséget. – Végre megismerhetlek, Henry – köszöntött Mr. Visconti. – A nénéd már aggódott. – Nagyon jól beszélt angolul, csaknem akcentus nélkül. O'Toole azt mondta: – Maga Mr. Visconti? – Az én nevem Izquierdo. Kihez van szerencsém? – Engem O'Toole-nak hívnak. – Ebben az esetben – mondta Visconti olyan mosollyal, melyet hiányzó elülső foga hamiskássá torzított – az “örvendek” szó itt nem lenne helyénvaló. – Azt hittem, hogy a börtönben ül biztonságban. – A rendőrség meg én megegyezésre jutottunk. O’Toole azt mondta: – Én is azért jöttem: megegyezni. – Megegyezés mindig lehetséges – mondta Mr. Visconti, mintha csak jól ismert forrásból idézne, meglehet, Machiavelliből –, ha mindkét fél egyenlő előnyöket talál benne. – Úgy hiszem, ez a mi esetünk. – Ha jól emlékszem – szólt oda Mr. Visconti a nénémnek –, maradt még két üveg pezsgőnk a konyhában. – Két üveg? – kérdezte a néném. – Négyen vagyunk, drágám. – Majd odafordult hozzám, és azt mondta: – Nem a legjobb pezsgő, hosszú úton érkezett Panamából, és elég viszontagságosan. – Ebből azt következtethetem – fejtette meg a szavait O’Toole –, hogy panamai

ügyei már elrendeződtek. – Pontosan – felelte Mr. Visconti. – Amikor a rendőrség az ön javaslatára letartóztatott, azt hitték, hogy egy szegény ördögöt vettek őrizetbe. Sikerült őket meggyőznöm arról, hogy potenciálisan ismét jómódú ember vagyok. A konyhából a nagynéném bejött a pezsgővel. – Poharakat – utasította Mr. Visconti –, elfelejtetted a poharakat. Elragadtatással szemléltem Augusta nénit. Még sose láttam, hogy más parancsait teljesítse. – Üljenek le, üljenek le, barátaim – mondta Mr. Visconti. – Székeink durva természetét bizonnyal megbocsátják nekünk. A nélkülözés bizonyos korszakát kellett átélnünk, de minden nehézségünkön, remélem, túl vagyunk. Hamarosan módunkban lesz illő módon fogadni barátainkat. Mr. O'Toole, emelem poharamat az Egyesült Államokra. Nincs bennem harag ön és az ön nagy hazája iránt. – Ez igazán óriási – mondta O'Toole. – De mondja csak, ki az az ember a kertben? – Az én helyzetemben az óvatosság sose árt. – Minket nem állított meg. – Csak az ellenségeimet. – Mi van inkább kedvére, ha Izquierdónak, vagy ha Viscontinak szólítom? – kérdezte O'Toole. – Már egészen jól megszoktam mindkettőt. Fejezzük be ezt az üveget, hogy megbonthassuk az újat. A pezsgő, ha az igazságot kutatják, jobb, mint a hazugságdetektor. Az embert nagylelkűségre bátorítja, még szertelenségre is, míg a hazugságdetektor csak a sikeres hazugságok kitalálására ösztönöz. – Volt alkalma kipróbálni? – kérdezte O'Toole. – Egyszer volt rá alkalmam, mielőtt elhagytam Buenos Airest. Az eredmény, gyanúm szerint, nem vált nagy hasznára a rendőrségnek – vagy magának. Gondolom, megkapta? De én előtte nagyon alaposan felkészültem. Két gumiszíjat csatoltak a két karomra, először azt hittem, hogy a vérnyomásomat mérik. Könnyen lehet, azt is megmérték többek között. Aztán figyelmeztettek, hogy akármit hazudok, a gép kimutatja az igazságot. Képzelheti erre az én reakciómat. Egy katolikussal vele születik az eretnekség. Először csak néhány ártatlan kérdést intéztek hozzám, olyanokat, hogy mi a kedvenc ételem, kifulladok-e, ha lépcsőt mászom? Én úgy válaszoltam ezekre az ártatlan kérdésekre, hogy roppant erősen koncentráltam, milyen öröm lesz egy szép napon, ha viszontláthatom az én drága barátnőmet – erre dobogni kezdett a szívem, felment a vérnyomásom, és ezek képtelenek voltak megérteni, mi izgat fel annyira a lépcsőjárásra vagy a cannelloni ízére vonatkozó kérdésekben. Aztán hagyták, hogy lecsillapodjam, majd utána nekem szegezték nevemet: Visconti. “Maga Visconti? Maga Visconti, a háborús bűnös?” – de ennek nem volt rám semmi hatása, mert én már a bejárónőmet is arra tanítottam, hogy reggeli ébresztésnél, amikor elhúzza a függönyt, azt ordítsa: “Visconti, te háborús bűnös, ébredj!” Ugyanolyan megszokott kifejezéssé vált ez, mintha azt mondta volna: “Uram, kész a kávéja.” Aztán megint visszakanyarodtak a lépcsőjáráshoz, ezúttal viszont nagyon nyugodt voltam, és amikor azt kérdezték, mért szeretem annyira a cannellonit, ismét az én drágámra gondoltam, újra felizgultam, míg a következő, véresen komoly kérdésnél a kardiogram – ha ugyan így nevezik – alig mozdult, mert akkor már nem gondoltam az én drágámra. Amikor befejezték, kiverte

őket a düh. Őrjöngtek a gépre meg rám. Látja, a pezsgő viszont megindítja a beszédemet. Abban a hangulatban vagyok, hogy mindent bevallok. – Én egy ajánlattal jöttem, Mr. Visconti. Abban reménykedtem, hogy kikapcsolhatom a forgalomból, és a távollétében megalkuszom Miss Bertrammal. – Úgysem mentem volna bele semmibe – mondta a néném –, ha előbb meg nem beszélem Mr. Viscontival. – Azért némi nehézségeket még támaszthatunk itt magának. Ahányszor nyomást gyakorolunk a rendőrségre, ez magának újabb pénzt jelent, újra vesztegethet. Tegyük fel viszont, hogy meggyőzzük az Interpolt, zárja le a maga aktáit, a helybeli rendőrséggel is közöljük, hogy az ügye minket nem érdekel, és szabadon utazgathat. – Azért én teljesen nem bíznék magában – felelte Mr. Visconti –, én már inkább itt telepszem le. Különben néhány jó barátra már szert tettem. – Kérem, maradjon, ha akar. De akkor is, a rendőrség nem zsarolhatná többé. – Figyelemre méltó javaslat – felelte Mr. Visconti. – Nyilvánvalóan feltételezi, hogy nekem van mit felajánlanom cserébe. Hadd töltsem újra tele a poharát. – Mi készen állunk a megegyezésre – jelentette ki O'Toole. – Üzletember vagyok – felelte Mr. Visconti. – A magam idejében sok kormánnyal tárgyaltam: Szaúd-Arábiával, Törökországgal és a Vatikánnal. – Meg a Gestapóval? – Nem voltak úriemberek – vágta rá Mr. Visconti. – Csak a körülmények ereje kényszerített rá. – Beszédmodora Augusta nénémre emlékeztetett. Nagyon összenőhettek az évek során. – Azt bizonyára sejti, hogy elérkeztek hozzám bizonyos magánszemélyek ajánlatai is. – Az ön helyzetében nem nagyon érdemes magánszemélyekkel tárgyalni. Ha nem velünk állapodik meg, sosem élhet nyugodtan itt a saját házában. Akkor én a maga helyében még a bútorra sem vesztegetném a pénzt. – A bútor – felelte Mr. Visconti – már megoldott kérdés. Az én Dakotám nem tért vissza üresen tegnap Argentínából. Miss Bertram pedig már elintézte a Buenos Aires-i Harrodsszál, hogy a bútort egy barátunk estanciájára szállítsák le. Megfelelő csillárt a megfelelő mennyiségű cigarettáért. Az ágy elég drága darab. Hány láda whiskyt fizettünk érte, drágám? Persze nem Harrodsnak, hanem a barátomnak. Megbízható cég. De rengeteg whiskybe és cigarettába kerül manapság, hogy az ember néhány szükséges szobát berendezzen, azt viszont el kell ismernem, hogy szükségem lenne némi készpénzre. Egy bifsztek olykor szükségesebb a csillárnál is. Panama pedig két hétnél előbb nem szállíthat. Jelen pillanatban egy megalapozott üzlet biztató kilátásaival rendelkezem, de készpénzben hiányt szenvedek. – Én a biztonságot ajánlom magának – mondta O'Toole –, nem pénzt. – Én pedig már hozzászoktam a bizonytalansághoz, és az nem izgat. Az én helyzetemben csak a pénznek van szava. Azon merengtem, mennyi hiteltúllépést engedélyeztem volna Mr. Viscontinak, pusztán a szavára, amikor a nagynéném megfogta a kezemet. – Azt hiszem – suttogta nekem –, okosabb lesz, ha magukra hagyjuk Mr. Viscontit és OToole-t. – Hangosan pedig ezt mondta: – Henry, gyere velem egy pillanatra, szeretnék valamit megmutatni neked. – Folyik ebben a Mr. Viscontiban valami zsidó vér? – kérdeztem, már odakint. – Nem – mondta Augusta néni –, legfeljebb szaracén. Mindig nagyon jól megvolt a szaúd-arábiaiakkal. Különben hogy tetszik neked, Henry? – kérdezte tőlem a néném,

oly segélyt kérően, ami a jelen körülmények között meghatott. Nem olyan asszony volt, aki könnyen szánja rá magát akármilyen kérésre. – Korai lenne ítéletet mondanom – mondtam. – Nem látszik nagyon megbízhatónak. – Ha az lenne, ugyan mit szeretnék rajta, Henry? – Keresztülvezetett a konyhán – egy szék, egy fregolikeret, egy ósdi gázresó és a földön felhalmozott konzervek sora között –, és kivitt a hátsó udvarra. Az tele volt faládákkal. A nagynéném büszkén megjegyezte: – Tessék, megérkezett a bútorunk. Két hálószobára és egy ebédlőre már elég. És amellett a partyjainkhoz is egy kis kerti berendezés. – És miből telik ételre, italra? – Ez az, amiről Mr. Visconti most odabent gondoskodik. – Csakugyan arra számít, hogy ezt a partyt a CIA pénzeli? Mi történt azzal a tenger pénzzel, Augusta néni, ami veled volt Párizsban? – Nagyon sokba került kiegyezni a rendőrséggel. És megfelelő házat kellett vennem, Mr. Visconti rangjához méltót. – Van neki? – A maga idejében érsekekkel és arab fejedelmekkel közlekedett – magyarázta Augusta néném. – Csak nem képzeled, hogy egy olyan kis országban, mint Paraguay, nem tud gyorsan feltörni? A kert végében fény villant, majd gyorsan kihunyt. – Ki járkál itt? – kérdeztem. – Mr. Visconti nem bízik meg teljesen a partnereiben, épp elégszer árulták el. – Nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy ugyan ki mindenkit árult el ő maga: a nénémet, a feleségét, az érsekeket, a fejedelmeket, sőt még a Gestapót is. A nagynéném leült egy kisebb ládára, és azt mondta: – Olyan boldog vagyok, Henry, hogy velünk vagy, és Mr. Visconti is biztonságban hazatért. Talán mégis megöregedtem egy kicsit, mert most már magam is vágyom egy kis családi boldogságra. Te meg én és Mr. Visconti együtt dolgoznánk... – Cigarettát és whiskyt csempészünk? – Igen. – Egy testőrrel a kertben? – Nem szeretném, ha a napjaim csak úgy, minden érdekesség nélkül múlnának el. Valahonnan az üres házból Mr. Visconti hangja hallatszott: – Drágám, drágám! Hallasz engem? – Igen. – Hozd ide a képet, légy szíves! A nagynéném felállt. – Azt hiszem, az egyezséget megkötötték – mondta. – Gyere, Henry. – De én elengedtem, menjen nélkülem. És lesétáltam a háztól a fák felé. Az alacsony égbolton oly ragyogóan villództak a csillagok, hogy engem a ligetből könnyen megláthatott bárki figyelő szeme. Az enyhe, meleg szellő narancs– és jázminillatot hozott felém. Úgy hatott, mintha vágott virágok közé dugtam volna a fejem. Ahogy beléptem az árnyékba, fény villant az arcomba, majd kialudt, de ezúttal már felkészülten ért, és pontosan tudtam, hol áll az a férfi. A kezem ügyében tartott gyufával világítottam rá. Egy lapachóhoz támaszkodva, apró, hosszú bajszú vénember állt: szája is tátva maradt a meglepetéstől és az ijedségtől, úgy, hogy végig sem égett a gyufám, máris észrevettem fogatlan ínyeit. – Buenas noches – köszöntem rá, annak a néhány kifejezésnek egyikével, melyet a nyelvtankönyvemből tanultam, s ő válaszként

dünnyögött valamit. Hátat fordítottam neki, és visszafelé botorkáltam a göröngyös talajon, ő pedig készségesen villogtatta nekem a zseblámpáját. Mr. Visconti testőrök dolgában még nem engedhetett meg fényűzést magának, gondoltam. Talán a másik panamai szállítmány után jobbat is talál. Az ebédlőben már együtt találtam hármukat, egy kép fölé hajoltak. Felismertem a keretről, hiszen négy napig támasztotta kabinom falát. – Nem értem – mondta O'Toole. – Én sem – felelte Mr. Visconti. – Én a Milói Vénusz fényképére számítottam. – Tudod jól, hogy ki nem állhatom a torzókat, drágám – mondta Augusta néni. – Meséltem már neked a vasúti gyilkosságról. Ezt a fényképet Wordsworth szobájában találtam. O'Toole közbeszólt: – Most már egy szót sem értek az egészből. Miféle vasúti gyilkosságról beszél? – Hosszú történet lenne – felelte Augusta néni. – Henry már ismeri, amellett nem is kedveli az én történeteimet. – Ez nem igaz – feleltem. – Egyszerűen fáradt voltam azon az éjszakán Boulogne-ban... – Ide figyeljen – mondta O'Toole –, egyáltalán nem érdekel, mi történt Boulogne-ban. Én vevő vagyok arra a képre, amit Mr. Visconti ellopott... – Nem loptam – jelentette ki Mr. Visconti. – A herceg önként adta át, hogy Göring marsallnak elismerése jeléül ajándékba... – Persze, persze, ezt ismerjük. De a herceg nem egy csomó afrikai nő fényképét bízta magára. – Én is a Milói Vénuszra számítottam – mondta tanácstalanul és fejcsóválva Mr. Visconti. – Semmi szükség nem volt arra, hogy kicseréld, drágám. Nagyon szép fotó volt. – De itt egy Leonardo da Vinci-rajzra alkuszunk... – mondta O'Toole. – Mit csináltál azzal a fotóval? – kérdezte Mr. Visconti. – Eldobtam. Semmi szükségem torzókra, hogy emlékeztessenek... – Holnap reggel lakat alá kerül – fenyegetőzött O'Toole –, akármennyi megvesztegetést fizet a rendőrségnek. A nagykövet személyesen... – Az árban már megegyeztünk, tízezer dollár, de a helyi valutát is elfogadom fizetőeszközként, ha úgy kényelmesebb. – Egy rakás néger nőszemély fotográfiájáért? – kérdezte O'Toole. – Ha tényleg tetszik a fotó, hozzácsapom az áruhoz. – Milyen áruhoz? – A herceg képéhez. Mr. Visconti megfordította a keretet, és feltépte a hátát. A nagynéném megkérdezte: – Kíván valaki egy kis whiskyt? – A pezsgő után nem, drágám. Mr. Visconti egy apró rajzot húzott elő, melyet a freetowni fénykép mögé rejtettek el. Nem lehetett nagyobb 15x20 centinél. O'Toole csodálkozva bámult rá. Mr. Visconti megállapította: – Itt van. További kívánságai? – Azt hittem, egy Madonnáról van szó. – Leonardót tulajdonképpen nem izgatták a Madonnák. A pápa hadseregének volt a főmérnöke. VI. Sándor alatt. Hallott már Sándorról?

– Nem vagyok római katolikus – felelte O'Toole. – Ő volt a Borgia-pápa. – Rossz fiú? – Bizonyos értelemben – mondta Mr. Visconti – egykori pártfogómra, Göring marsallra emlékeztet. Mármost ez itt, mint látja, egy zseniális szerkezet városfalak ostromlására. Voltaképp egy kotrógép, roppant hasonlít ahhoz a szerszámhoz, amit építkezéseknél használnak manapság, csak ezt még emberi erővel működtették. Kiássa a fal alapjait, és a köveket egy katapult segítségével visszahajítja a városba. Tulajdonképpen a saját falaival bombázza le a várost. Nem zseniális? – Tízezer dollár ezért? Mit gondol, működik? – Nem vagyok mérnök – felelte Mr. Visconti. – Gyakorlati hasznát nem tudom megítélni, de kötve hiszem, hogy bárki ilyen gyönyörű rajzot csinálna egy mai kotrógépről. – Azt hiszem, igaza van – felelte O'Toole, majd tisztelettudóan hozzátette: – Csak elcsíptük végre. Húsz éve nyomozunk utána, no meg ön után... – Hová kerül a kép? – A herceg meghalt a börtönben, tehát azt hiszem, vissza kell ajándékoznunk az olasz kormánynak. – Felsóhajtott. Nem tudtam, hogy csalódottan vagy elégedetten-e. – A keretet is megtarthatja – ajánlotta fel kedvesen Mr. Visconti. Én kísértem le O'Toole-t a kerten át a kapuig. A vén testőrnek nyoma se volt. O'Toole megjegyezte: – Az emberben felmegy a pumpa, hogy az Egyesült Államok kormányának tízezer dollárt kell fizetnie egy lopott képért! – A lopást nehéz bizonyítani – mondtam. – Lehet, hogy csakugyan ajándékba küldték Göringnek. Csak azt nem értem, miért csukták mégis börtönbe a herceget. Ott álltunk a kocsijánál. – Ma levelet kaptam Lucindától – mesélte O'Toole. – Kilenc hónap óta az elsőt, írt benne a fiújáról is. Azt írja, hogy autóstoppal jutottak le Goába, mert Vientiane nem volt megfelelő. – A fiú is festő – magyaráztam. – Festő? – A Leonardót óvatosan tette a kocsija hátsó ülésére. – Heinz-féle levesek konzervdobozait festi. – Tréfál! – Leonardo csak egy kotrógépet festett, maga mégis tízezer dollárt fizetett érte. – Nem hiszem, hogy a művészettörténetbe valaha is beletanulok – mondta O'Toole. – Merre van Goa? – India partján. – Ez a lány nekem örök gondot okoz – mondta. Én meg azt gondoltam: ha nem volna lánya, akkor másért aggódna. Az aggodalom úgy rátelepszik, mint a legyek a nyitott sebre. – Köszönöm, hogy kiszabadított a börtönből – mondtam. – Lucinda minden barátja... – Üdvözölje a nevemben Tooleyt, ha ír neki. – A következő hajóval elküldöm innen Wordsworthöt. Nem akar vele utazni? – A családom... – Visconti nem a rokona. Nem is méltó társa, Henry. – A néném... – Egy nagynéni sem közeli rokon. Egy nagynéni nem anya. – Az önindítóját alig

tudta begyújtani. – Ideje már, hogy új kocsit adjanak – mondta. – Gondolja meg, Henry. – Meggondolom. Amikor visszatértem, Visconti hangosan kacarászott, a nagynéném pedig rosszallóan figyelte. – Mi van? – Azon veszekedtem Viscontival, hogy tízezer dollár kevés egy Leonardóért. – Sosem volt Mr. Viscontié – feleltem. – Meg aztán biztonságot is kapott cserébe, az aktáit lezárták. – Mr. Visconti – mondta a néném – sose törődött a biztonságával. – Holnapután indul innen egy hajó. O'Toole felülteti rá Wordsworthöt, és azt szeretné, ha én is vele mennék. – Azt mondja, miért nem kértem a dupláját – nevetett Mr. Visconti – egy Leonardóért. – Csakugyan kérhetted volna. – De hát ez nem is eredeti Leonardo. Csak másolat – mondta Mr. Visconti. – Épp ezért csukták le a herceget. – Kifulladt a nevetéstől. Majd folytatta: – Csaknem tökéletes másolat. A herceg félt a tolvajoktól, és az eredetit egy bankban tartotta. Sajnálatos módon a bankot elpusztította az amerikai légierő. Senki sem tudta, hogy ott pusztult a Leonardo is, csak a herceg. – Ha olyan jó másolat volt, honnan tudta meg a Gestapo? – kérdeztem. – A herceg már nagyon öreg ember volt – mondta Mr. Visconti, csekély nyolcvan évének minden büszkeségével –, amikor Göring nevében meglátogattam. Könyörögni kezdett a képért. Elmesélte nekem, hogy ez csak egy másolat, de én nem hittem neki. Akkor megmutatta. Ha nagyítóüveggel vizsgáljuk a hadigép fogaskerekét, tükörírásban felfedezhető a hamisító nevének kezdőbetűje. Én a herceg emlékezetére megtartottam magamnak a képet, mert arra gondoltam, hasznomra lehet valamikor. – Maga árulta be a Gestapónak? – Úgy is tudtam, hogy megvizsgáltatják egy szakértővel – felelte Mr. Visconti. – A hercegnek nem sok ideje volt hátra. Nagyon öreg volt. – Mint most maga. – De neki nem volt kiért élnie – vágta rá Mr. Visconti –, nekem viszont itt van a nénéd. Ránéztem Augusta nénire. Megrándult a szája széle. – Ez nagyon csúnya dolog volt tőled. – Csak ennyit mondott. – Nagyon-nagyon csúnya dolog. Mr. Visconti felállt, megragadta a freetowni fényképet, és apró darabokra tépte. – Most pedig térjünk megérdemelt nyugovóra – mondta. – Szerettem volna ezt visszaküldeni Wordsworthnek – tiltakozott a néném, de Mr. Visconti átölelte, és egymás oldalán sétáltak fel a márványlépcsőn, mint egy agg házaspár, akik egy hosszú és bonyolult életen át mindvégig megőrizték szerelmüket. Hetedik fejezet

·

  – Magát úgy írták le, mint egy viperát – meséltem Mr. Viscontinak. – Ezek? – Hát, tulajdonképpen nem a detektívek, hanem a római rendőrség. – Az a fasiszta – tiltakozott Mr. Visconti.

– 1945-ben? – Hát akkor kollaboráns. – Akkor már véget ért a háború. – Akkor is kollaboráns. Az ember csak a győztes oldallal kollaborálhat. A veszteseket támogatni szokták. – Ez megint úgy hangzott, mint egy Machiavelli-idézet. A kertben ittuk a pezsgőnket, mert a házban lehetetlen volt. Bútorszállítók cipekedtek, munkások másztak létrákra, villanyszerelők javították a vezetékeket, a csillárokat szerelték. A néném irányította őket. – Én a menekülést választottam a kollaboráció új formája helyett – magyarázta Mr. Visconti. – Mert azt sosem lehet kiszámítani, ki nyer a végén. Kollaboráns: ez csak időszakos mérce. Nem mintha érdekelne a biztonságom, sokkal inkább az, hogy életben maradjak. Mármost ha a Questore engem történetesen patkányként jellemez, nincs kifogásom ellene, mert csakugyan őszinte rokonszenvet érzek a patkányok iránt. A világ jövője a patkányoké; Isten legalábbis, ahogy én képzelem, számos változatot teremtett arra az esetre, ha egy-két prototípus nem válik be. Ez az evolúció igazi értelme. Az egyik faj a túlélő, a másik kipusztuló. Sosem értettem igazán, mit kifogásolnak a protestánsok annyira Darwin eszméiben. Talán ha a birkák és kecskék fejlődésére összpontosítja figyelmét, jobban megnyeri a vallásos érzületet. – De a patkányok... – tiltakoztam. – A patkány magas intelligenciájú teremtmény. Ha bármit meg akarunk tudni az emberi testről, patkányokon kísérletezünk. Egyetlen tekintetben pedig vitathatatlanul megelőztek minket: a föld alatt élnek. Mi csak az elmúlt háború alatt próbáltuk ki a föld alatti létet. A patkányok viszont már évezredek óta felfogták a felszíni élet veszedelmeit. Ha lepottyan egy atombomba, csak a patkányok élik túl. Milyen csodálatosan üres világ fogadja majd őket, de remélem, lesznek olyan bölcsek, hogy megmaradnak a föld alatt. Lelki szemeimmel látom, hogy milyen gyors lesz az evolúciójuk. Legfeljebb abban bízom, hogy nem ismétlik meg a mi tévedésünket a kerék feltalálásával. – Mégis furcsa, mennyire gyűlöljük a patkányokat – jegyeztem meg. Három pohár pezsgőt ittam, s egyszerre észrevettem, hogy éppoly felszabadultan beszélgetek Mr. Viscontival, ahogy annak idején Tooleyval. – Mi gyávának nevezzük a patkányt, holott tulajdonképpen mi vagyunk gyávák. Rettegünk tőlük. – A Questore, meglehet, nem rettegett tőlem, legfeljebb az a bizonytalan érzés kísértette, hogy túlélem őt. Ez az irigység egyik legkellemetlenebb formája, melyet csak azok tapasztalhatnak, akik igazán biztonságos helyzetbe kerülnek. Én például nem érzem veled szemben, holott jóval fiatalabb vagy, mint én. Mert itt mi egyaránt részesülünk a bizonytalanság áldásában. Te mész el előbb? Én mennék? Mr. O'Toole távozik? Minden azon múlik, ki az ügyesebb patkány. Ezért van az, hogy a modern háborúban titkos megelégedéssel olvassák a halotti jelentéseket a vénemberek. Hiszen még a saját unokáikat is túlélhetik. – Egyszer láttam egy patkányt a kertemben – meséltem, s engedtem, hogy Mr. Visconti teletöltse a poharamat. – Mozdulatlanul állt egy virágágy közepén, láthatatlansága tudatában. A bundája bolyhos volt, mint egy madáré, mely tollat borzolja a hideg ellen. Nem volt olyan visszataszító, mint a sima patkány. Gondolkodás nélkül egy követ hajítottam felé. Nem találtam el, s arra számítottam, hogy elfut, ehelyett azonban csak elbicegett. Az egyik lába alighanem eltörött. Volt egy lyuk a kerítésen, arrafelé vonszolta magát, lassan. Egyszer kimerülten megtorpant, s a válla fölött

visszanézett rám. Olyan megbántottnak látszott; igazán sajnáltam. Képtelen lettem volna egy másik követ hajítani utána. Átbicegett a lyukon, és továbbvánszorgott. A szomszéd kertben egy macska kóborolt, és tudtam, hogy a patkány elveszett. Mégis, olyan méltósággal menetelt a halálba. Akkor egész reggel szégyelltem magam. – Ez nemességre vall – mondta Mr. Visconti. – Tiszteletbeli patkányként, társaim nevében, megbocsátom a követ. Igyál még egy pohárral. – Nem szoktam hozzá a reggeli pezsgőzéshez. – Jelenleg amúgy se tehetnénk semmi hasznosat jókedélyünk megőrzéséért. A feleségem boldogan készülődik a házban a partyra. – A feleséged? – Igen, talán egy kicsit korán szólok, de tegnap éjszaka elhatároztuk, hogy egybekelünk. Most, hogy a szexualitás sürgetése már nem hajt, a házasság nem rejti többé a hűtlenség vagy az unalom veszélyeit. – Elég hosszú ideig kibírtátok házasság nélkül. – A mi életünk olyan volt, amit a francia mouvementé-nak nevez. De most a munka nagy részének terhét már rád hagyhatom. A társamra ugyan vigyázni kell, de őt rám bízhatod. Én veszem kezelésbe a rendőrséggel való kapcsolatainkat is. Holnap estére a rendőrfőnököt is meghívtam. Van egy csinos lánya különben. Milyen kár, hogy nem vagy katolikus, mert ezzel roppant értékes após kínálkozna, de talán még így is segíthetünk a dolgon. – Úgy beszélsz, mintha életfogytiglan telepednék le itt. – Ez az életfogytiglan, jól tudom, elég gyászos szó, ha a börtönbüntetéssel társul, de itt az életfogytiglan könnyen jelenthet egyetlen napot vagy egyetlen hetet vagy akár egyetlen hónapot. És legalább nem közúti balesetben hunysz el. – Úgy gondolkozol rólam, mintha valami kalandvágyó fiatalember volnék. O'Toole pedig azt szeretné, ha holnap hajóra szállnék. – Most, mikor már a családhoz tartozol? – felelte Mr. Visconti, és madárkaromszerű kezét a térdemre tette, az ujjait görcsösen összehúzta, nehogy meg is szorongassa. – Én máris atyai érzéseket táplálok irántad. – A mosolyát bizonnyal gyöngédnek szánta, mégsem lehetett felfedezni benne apai elérzékenyülést, a hiányzó fog mindent lerontott. Ő viszont észrevette, hogy én a szájára nézek, ezért magyarázta: – Valaha nagyszerű fogsorom volt. Aranyműves munka, remek. Ez az ékszer egyetlen formája, amit férfi is viselhet, és amelyet a nők hiánytalanul értékelnek benne. Az édes jószágok szeretik az ajkukat aranyra tapasztani. Sajnálatos módon a nácik épp ebben az irányban voltak kapzsiak, s bár én igyekeztem összebarátkozni velük, biztonságosabbnak látszott eltávolítani a fogakat. A Gestapo egyik tisztjének dugig volt a fiókja fogakkal. Egyszer észrevettem, hogy nem a szemembe néz, hanem a számba. – És milyen kifogást találtál az eltávolításukra? – Elhitettem velük, hogy elcseréltem cigarettáért. El sem tudom képzelni, mire jutok menekülés közben a fogaim nélkül. Mire Milánóba értem, Mario jezsuitáihoz, lerobbantam az utolsó fogamig. A házból Augusta néném csatlakozott hozzánk. – Rám férne egy pohárral – mondta. – Remélem, nem kapunk holnap esőt? De azért az ebédlőt mindenesetre üresen hagyom, tánc céljára. Henry, a te szobádat már csaknem berendeztem. Egy kicsit lassan megy minden, a sok félreértés miatt. Én olaszul beszélek velük, de azt nem értik. Folyton Wordsworthöt keresem, hogy segítsen mindent elmagyarázni nekik. Ő valahogy jobban

boldogult... – Azt hiszem, megállapodtunk benne, drágám, hogy ez a név többé nem hangzik el. – Megállapodtunk, igaz, de ez olyan képtelenség, hogy a mi korunkban féltékenykedéssel tegyük tönkre az életünket. Képzeld, Henry, Mr. Visconti egészen felháborodott azon, amikor elmeséltem neki, hogy összeakadtam Achille-lal a hajón. Szegény Achille, már mozdulni sem tudott a köszvénytől. – Aki egyszer meghalt, az maradjon halott – mondta Visconti. – Nem úgy, mint Pottifer – vágta rá néném, és felnevetett. – Ki volt az a Pottifer? – kérdeztem. – Már egyszer belekezdtem a történetébe Boulogne-ban, de nem hallgattad végig. – Meséld el most. – Annyi mindennek kell még utánanéznem. Már láttam, hogy a Gare Maritime éttermében tanúsított magatartásomért csak könyörgéssel engesztelhetem ki. – Kérlek, Augusta néni, nagyon szeretném hallani... – Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki a lefekvés óráját akarja késleltetni egy történet iránt mutatott kíváncsiságával. De mit akartam én késleltetni? Talán azt a pillanatot, amikor határozottan döntenem kell, hazautazom-e a hajón, hogy viszontlássam a dáliáimat és Charge őrnagyot, válaszoljak Miss Keene levelére, vagy pedig végképp átlépjem nagynéném világának határát, ahol eddig csak turistaként tartózkodtam. De most, hogy a Panamából ideszármazott pezsgő felszálló buborékjait figyeltem – úgy táncoltak, mint egy vásári bódé pingponglabdái a vízsugáron –, egyszerűen elképzelhetetlennek láttam, hogy örökre búcsút mondjak Hakim ezredes, Curran és O'Toole birodalmának... – Min mosolyogsz? – kérdezte Augusta néni. – Eszembe jutott O'Toole, aki ma repül Washingtonba egy hamisított Leonardóval. – Ma ugyan nem. Északnak nem indul gép. Különben is meghívtam holnap estére. Még mielőtt elbúcsúztunk. Mihelyt megkapta, amit akart, elbűvölő emberré változott át. S egész jóképű, a maga szomorú módján. – De talán ma már volt rá ideje, hogy megvizsgálja a rajzot... – Mr. O'Toole nem művészeti szakértő – jelentette ki Mr. Visconti. – Az ember, aki a hamisítványt készítette, zseni volt. Tökéletesen írástudatlan. Paraszt a herceg birtokán, csak éppen a keze meg a szeme csodálatos volt. A herceg nem is sejtette, milyen kincsesbánya felett uralkodik, amíg a rendőrség le nem csapott – ez Mussolini uralmának kezdetén történt –, és le nem tartóztatta azt az embert. Hamis bankókat rajzolt. Egy kis nyomdaüzemet rendezett be a birtok kovácsműhelyének sarkában. A hamisítványai rendkívül jók voltak, de neki fogalma sem volt róla, mit ér az egész, így hát szétosztogatta a cimborái között. A herceg is képtelen volt felfogni, mitől olyan gazdagok a szolgái – minden aratómunkásnak rádiója volt. Szocialista körökben a herceg a felvilágosult munkaadó magas reputációját is elnyerte, még arra is megpróbálták rávenni, hogy a képviselőjük legyen. Később már minden paraszt hűtőgépet vásárolt, sőt motorbiciklit. Mondanom sem kell, túlfeszítették a húrt... valakinek végül már egy Fiatra is tellett. Aztán meg a papíron, amit a hamisító használt, nem volt vízjel. Amikor végül az ember kiszabadult a börtönből, a herceg tárt karokkal fogadta vissza, és roppant gondosan ügyelt arra, hogy a megfelelő papírral lássa el a Leonardo lemásolásához.

– Fantasztikus! Azt mondod, írástudatlan volt? – Az segített neki leginkább a hamisításban. Nem volt előregyártott képzete arról, hogyan kell leírni egy betűt. Számára egy betű absztrakt forma volt. Másolni pedig egyszerűbb, ha nem ismerjük az értelmét. A délelőtti meleg erősödött, s vele a virágok illata. Csaknem megittuk az egész üveg pezsgőt. “A lótuszok országa” – gondoltam. Nem hallani csak suttogást,  Ahogy a lótuszt esszük napra-nap. S hogyan is szóltak azok a sorok: “A hosszú szirmú virág sírt?” Itt a fák sírtak, aranykönnyekkel. Hallottam, ahogy egy narancs lepuffan a földre. Egy arasznyit gurult még, s aztán tucatnyi társánál kötött ki. – Mire gondolsz, drágám? – Mindig Tennyson volt a kedvenc költőm. Mélyen hittem benne, hogy Southwoodban van valami a Tennyson idilljeiből. Talán az ódon templom, a rododendronok, Miss Keene kézimunkája. Hogy szerettem ezeket a sorait: S hozd a hímzőrámát, és húzzál  Egy karmazsinszálat bele... Bár igaz, Miss Keene sosem hímzett. – Csakugyan hiányzik neked itt Southwood? – Nem – feleltem –, mert van Tennysonnak egy másik arca, s ezt itt jobban megtalálom, mint amott: Az élet vége a halál; de mért legyen az élet csupa munka? – Ebben nem hitt Mr. Pottifer, hogy a halál az élet vége. – Ebben nagyon sokan nem hisznek. – De ő tett is érte valamit. Észrevettem, hogy Augusta néni szenvedélyesen szeretné elmesélni nekem Pottifert. Mr. Viscontira néztem, aki visszakacsintott. – Ki volt Pottifer? – kérdeztem a nénémet. – Jövedelmiadó-konzultáns – mondta Augusta néni, majd elhallgatott. – Ez minden? – S ráadásul nagyon hiú ember. Megállapíthattam, hogy boulogne-i megjegyzésem még mindig bántotta, s hogy részletekben kell kihúznom belőle a történetet. – Nos? – Azelőtt az adóhivatalnál volt alkalmazásban mint adófelügyelő. A nap lesütött a narancs– és citromfákra. A rózsás lapacho alatt kék és fehér virágok hajtottak ki ugyanabból a jázminbokorból. Mr. Visconti három pohárba osztotta szét azt, ami a pezsgőből megmaradt. Az átlátszó hold felúszott a horizontra. Somerset House, jövedelmi adó... ezek olyan messze voltak, mint a Mare Crisium vagy a Mare Humorum az égen úszó sápadt bolygón. – Kérlek, mesélj róla, Augusta néni – mondtam kelletlenül. – Az volt a kényszerképzete, hogy a telefonüzenet-közvetítő segítségével meghosszabbítja életét a halálon túl. És ez nem volt valami kellemes az ügyfelei számára, közéjük tartoztam én is. Éppen másodszor választott el Mr. Viscontitól a sors, vagyis a háború, és én Itáliában elszoktam az adófizetéstől. Otthon aztán rettentő megrázkódtatásként ért. Főként azért, mert azt a csekély jövedelmet, ami befolyt, nem

tekinthettem munkából eredőnek. Ha visszaemlékszem azokra a végtelen túrákra: Róma, Milánó, Firenze, Velence, mielőtt Jo meghalt, és mielőtt Mr. Viscontival szövetségre léptem... – Életem boldog napja, drágám – szólt közbe Mr. Visconti. – De most erről a Pottifer nevűről meséltél Henrynek. – Egy kissé le kell írnom a hátteret, különben Henry nem fogja megérteni a mi társaságunk természetét. – Milyen társaságét? – kérdeztem. – Ez a Mr. Pottifer vállalta, hogy az ügyeimet meg a hozzám hasonló helyzetben levő hölgyekét a gondjaiba veszi. Ő keresztelte el az egészet Meerkat Termelő RT.-nek. Igazgatónak nevezett ki minket, és a jövedelmünket (azt is, amelyet meg se kaptunk) mint igazgatótanácsi járadékot tüntette fel. Ezek a fizetések a könyvelésben is szerepeltek, és segítségükkel a társaság felmutathatott némi egészséges kis veszteséget is, ahogy Mr. Pottifer nevezte. Azokban az időkben minél nagyobb volt a veszteség, annál értékesebb volt a társaság, amikor csődbevallásra kényszerült. Sosem értettem meg, hogy miért. – A nagynénéd nem üzletasszony – mondta gyengéden Mr. Visconti. – Én megbíztam Mr. Pottiferben, és teljes joggal bíztam meg benne. Amíg adófelügyelő volt, tökéletes gyűlölet fejlődött ki benne a hivatal ellen, amelyet szolgált. Az életét adta azért, hogy bárkinek segítsen az adóhivatal kijátszásában. És nagyon büszke volt arra a tehetségére, hogy megtalálta a rést minden új törvényen is. Egy-egy új adótörvény után három hétre rejtekhelyre vonult. – Mi volt ez a Meerkat, és mit termelt? – Nem termelt semmit, különben nyereséget is kimutathattunk volna. Amikor Mr. Pottifer meghalt, megnéztem ezt a Meerkatot a szótárban. Az állt ott, hogy valami dél-afrikai emlős, olyan, mint egy ichneumon. Mivel pedig nem tudom, hogy mi az az ichneumon, azt is meg kellett néznem. Jelentése szerint valami olyasmi, ami krokodiltojásokat pusztít el – szerintem ez sem egy termelői foglalkozás. Gondolom, az adófelügyelők azt hitték, hogy a Meerkat valami indiai gyarmat. Két férfi jött le a kertbe, s fekete fémkeretet cipelt. – Mi ez, drágám? – Az ökörsütő. – Túlméretezték? – Ha egészben akarunk rajta ökröt sütni…  Megszólaltam: – Még nem mesélted el a telefonügyeletet. – Hát az furcsa dolog volt – folytatta a néném. – Amikor megérkezett a jövedelemadó kivetése – fantasztikus volt, mint mindig –, akárhányszor próbáltam telefonálni Mr. Pottifernek, a telefonügyelet azt válaszolta: “Mr. Pottifer a tanácskozó testület ülésén van. Később visszahívja önt.” Ez így ment legalább két hétig, aztán eltelt egypár nap, amíg végre rászántam magam, hogy egy reggel felhívom. A válasz ugyanaz volt: “Mr. Pottifer a tanácskozó testület ülésén... ” Akkor már sejtettem, hogy ebben valami turpisság van. Később kiderült, hogy már három hete meghalt, de végrendeletében meghagyta, hogy a testvére rendezze a telefonszámlát, és intézze le a hívásügylettel a többit. – De miért? – Az egyik oka kétségkívül a halhatatlanságról táplált illúzióban keresendő,

másfelől mindez hozzátartozott az adóhivatal ellen folytatott háborújához. Elszántan hitt a halogató taktikában. “Sose válaszoljon minden kérdésükre – szokta mondogatni. – Hadd írjanak újra. Tessék kétértelműnek lenni. Később majd eldöntheti, hogy adott körülmények között mit értett ezen vagy azon. Minél súlyosabbra hízik az akta, annál több munkát ad. A személyzet gyakran cserélődik. S egy kezdőnek elölről kell átrágnia magát rajta. A hivatali órák pedig végesek. A végén egyszerűbb nekik beadni a derekukat.” Olykor, ha már az adófelügyelő nagyon szorongatott, arra tanított minket, hogy ideje egy nem létező levél hivatkozását iktattatni. Ekkor éles sorokat fogalmazott. “Úgy látszik, figyelemre sem méltatták 1963. április 6-án kelt levelemet.” Ilyenkor hónapokba is beletellett, míg az adófelügyelő bevallotta, hogy nyomát sem leli a levélnek. Akkor aztán Mr. Pottifer a nem létező levél másolatát is elküldte, mely ugyanazt a hivatkozást említette, melynek nyomát a felügyelő nem találja. Ha mármost ez a felügyelő új ember volt a kerületben, természetesen elődeit hibáztatta, ez volt az egyetlen kiút, ha néhány évi Mr. Pottiferrel folytatott viaskodás után nem menekült az idegkimerültségbe. Azt hiszem, amikor Mr. Pottifer elhatározta, hogy a halála után is folytatja harcát (a lapok egy sort sem közöltek róla, és a temetést nagy csendben rendezték meg), akkor a halogató taktika járhatott az eszében. Nem is gondolt a kellemetlenségre, amelyet az ügyfeleinek okoz, csak arra, amit az adófelügyelőnek szerez. Augusta néni mélyet sóhajtott, éppoly kétértelműen, mint egy Pottifer-levél. Lehetetlen volt megállapítanom, hogy a Pottifer halála felett érzett fájdalom vagy az elégedettség sóhajtása volt-e ez, hogy végre befejezhette a boulogne-i Gare Maritime-ban elkezdett történetet. – Paraguay áldott földjén – tette hozzá Mr. Visconti, mintha a történet tanúságát fejtegetné – nincs jövedelmi adó, és nincs szükség kibúvókra sem. – Milyen boldogtalan lenne itt Mr. Pottifer – fejezte be Augusta néni. Éjszaka éppen lefekvéshez készülődtem, amikor Augusta néni bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére. – Most már egész kényelmes itt? – kérdezte. – Nagyon kényelmes. Tüstént észrevette a fényképét, melyet a Rob Roy-ból emeltem ki, és egy tükör szélére tűztem. Egy fénykép nélküli hálószoba mindig lakójának szívtelenségére vall, az embernek szüksége van mások jelenlétére, amikor elalszik, hogy úgy vegyék körül, mint Máté, Márk, Lukács és János valaha a gyerekkorában. – Ezt hol találtad? – kérdezte Augusta néni. – Egy könyvben. – Apád csinálta. – Sejtettem. – Milyen boldog nap volt. Régen nagyon kevés boldog napban volt részem. Istenem, mennyit vitatkoztunk a te jövődről. – Az enyémről? – Akkor még meg sem születtél. És bárcsak tudnék valamit a jövődről most! Itt maradsz velünk? Nálad is a halogató taktika kezdődik? – A hajóról már lekéstem. – Mindig lehet szerezni egy üres kabint. – Nem szívesen töltenék újabb három napot szegény Wordsworthszel. – Mehetsz repülőgéppel.

– Látod, éppen ez az – feleltem –, nem kell gyorsan döntenem. Indulhatok a jövő héten vagy a rákövetkezőn. Kivárhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok. – Én mindig arról álmodtam, hogy egy szép napon együtt élhetünk. – Mindig, Augusta néni? Hiszen alig egy éve ismerjük egymást. – Mit gondolsz, miért mentem el a temetésre? – Mert a nővéredet temették. – Látod, erről egészen elfeledkeztem. – Rengeteg időnk van még a tervezgetésre – mondtam. – Lehet, hogy te sem akarsz végleg letelepedni itt. Hiszen mindig olyan nagy utazó voltál, Augusta néni. – Vége már az utazásnak – mondta Augusta. – Lehet, hogy az utazás csak pótlás volt valami helyett. Sose akartam utazni, ha mellettem volna Mr. Visconti. Mi van abban a Southwoodban, ami visszahúz téged? Ez a kérdés jó néhány napja járt a fejemben, és most megpróbáltam válaszolni rá. Beszéltem a dáliáimról meg Charge őrnagyról, sőt az aranyhalairól is. Megeredt az eső, a kert fái között cseperészett: egy grape-fruit keményen koppant le a földre. Elmeséltem az utolsó estémet Miss Keenenel, aztán a szomorú, határozatlan levelét Koffiefonteinből. Emlékezetemen még az admirális is átmasírozott. Chiantitól vörösen, a bíborszínű papírcsákóban. Az ajtó mellett egy csomag Omo hevert. A megkönnyebbülésnek az az érzése fogott el, ami a beteget, pentothal hatása alatt, s engedtem, hogy szavaimat ugrándozó gondolataim diktálják. Meséltem a Csirkebárról és a Latimer Road-i Abbey Restaurant Péterjéről és Nancyjáról, a Szent János-templom harangjairól és Trumbull tanácsosnak, a sivár árvaház patrónusának emléktáblájáról. Az ágyon ültem a néném mellett, és ő átkarolt, amíg én elsoroltam életem eseménytelen történetét. – Mindig nagyon boldog voltam – vontam le a tanulságot, mintha mentséget kellett volna keresnem. – Ó, igen drágám, igen, tudom – mondta Augusta néném. Elmeséltem neki, milyen kedves volt hozzám Sir Alfred Keene, meséltem neki a bankról, és arról, hogy Sir Alfred miként fenyegetőzött, hogy átviszi a betétjét, ha nem én leszek az igazgató. – Drága kisfiam – mondta –, ennek már vége. – Aztán vénülő kezével megsimogatta a homlokomat, mintha én csak iskolás gyerek lennék, aki megszökött az internátusból, és akinek meg kell ígérni, hogy soha többé nem lesz visszatérés oda, ahol annyi búbánat érte, s immár bátran otthon maradhat. Eközben engem a férfikor bánata szomorított. Mégis odabújtam a keblére. – Nagyon boldog voltam – mondtam –, de már oly régen unatkozom! Nyolcadik fejezet

·

  Az estély jóval nagyobbnak bizonyult, mint ahogy azok után képzeltem, hogy nagynénémet egy bútorozatlan házban viszontláttam, s erre csak azt a magyarázatot találtam, hogy itt a több mint száz vendég között egyetlen igazi barát sem volt jelen, hacsak O'Toole-t nem nevezem annak. Ahogy egyre több meghívott gyűlt össze, eltűnődtem, miféle árkokból-bokrokból dobálta össze őket Mr. Visconti. Az utcán autók sorakoztak, közöttük két páncélozott kocsi, mert ígéretéhez híven megérkezett a rendőrfőnök is, roppant kövér és csúnya feleségével, valamint Camilla nevű gyönyörű

leányával. Itt volt az a fiatal tiszt is, aki engem letartóztatott – szívélyesen hátba veregetett, hogy megmutassa, már nem neheztel rám. (A fülem tövén, ahova ama korábbi alkalommal odavágott, még mindig tapaszt viseltem.) Szerintem Mr. Visconti ismerőseinek még a barátait is idecsődítette. Ez a fogadás az ő felmagasztosulása. Ezek után senki sem fog emlékezni az egykori Mr. Viscontira, aki egy sárga, viktoriánus állomás mellett, nyomorult hotelben, betegen és elszegényedve feküdt. A rozsdától megtisztított hatalmas kapu széttárult, a salában ragyogtak a csillárok, villanyfény áradt még az üres szobákból is, tarka lampionfüzérek díszítették a fákat, még a földre lefektetett táncparkett körüli póznákon is függött jó néhány. A teraszon két zenész játszott: egy gitáros és egy hárfás. Megérkezett O'Toole, aztán a cseh, akinek nem sikerült kétmillió műanyag szívószálat eladnia, még a feleségét is elhozta a Hotel Guariniból, majd hirtelen észrevettem, hogy a tömegben, akár valami vadaskertben, fel– s eltűnik az export-import kereskedő, asztaltársunk a hajón, a szürke, vékony férfi, aki mindig a nyusziorrát tekergeti. A gyepen felállított nyárson gőzölgött és sercegett az ökör, és a piruló hús szaga elnyomta a jázmin és narancs illatát. A fogadásról őrzött emlékeim egy kicsit zavarosak, talán azért, mert a vacsoránál kissé szabadabban töltögettem magamnak a pezsgőből. Több nő volt, mint férfi, ahogy ez már Paraguayban szokásos, ahol a férfilakosságot két szörnyű háború tizedelte meg, és úgy esett, hogy több ízben táncoltam és beszélgettem a gyönyörű Camillával. A zenészek főként polkát és galoppot játszottak, ezeket a tánclépéseket nem ismertem, elámulva láttam, hogy néném és Mr. Visconti különleges utánzóképességükkel a helyszínen megtanulták. Mert akárhányszor a táncolókat néztem, akár a gyepen, akár a salában, ők mindig talpon voltak. Engem viszont Camilla, aki roppant gyarlón beszélt angolul, hiába próbált tanítgatni, inkább kötelességből tette, s ez engem nem ösztökélt. Én kezdtem a beszélgetést: – Nagyon örülök, hogy a mai éjszakát nem a börtönben töltöm. – Hol? – Az a fiatalember becsukott egy cellába. – Hol? – Látja ezt a tapaszt? Itt vágott fültövön. Igyekeztem könnyedén társalogni, de mihelyt szünetet tartottak a zenészek, máris faképnél hagyott. Váratlanul O'Toole lépett hozzám. – Micsoda nagyszerű fogadás – mondta. – Óriási. Bárcsak Lucinda is itt lehetne. Neki is nagyon tetszene. Aki a nagynénjével beszélget, az a holland nagykövet. Én már beszéltem a brit követtel és a nicaraguaival. Hogyan tudta Mr. Visconti egybeterelni a teljes diplomáciai testületet? Talán a neve segítségével, ha ugyan ez az igazi neve. Asunciónban nincs sok szórakozás, és gondolom, ha az ember kap egy meghívást egy Visconti nevű pasastól... – Wordsworthszel nem találkozott? – kérdeztem. – Félig-meddig számítottam rá, hogy itt lesz. – Már a hajón van. Hatkor indulnak, amint kivilágosodik. Ahogy a dolgok állnak, nem hiszem, hogy itt szívesen fogadnák. – Igaz. A vendégek a teraszlépcső körül gyülekeztek, és tapsolva ordítozták: – Brava! – Camilla lejtett odafent egy üvegestáncot. Mr. Visconti a karomnál fogva húzott odébb, és azt mondta: – Henry, bemutatlak a mi formosai képviselőnknek.

Megfordultam, és kezet nyújtottam a szürke nyusziarcú embernek. – Együtt utaztunk a hajón Buenos Airesből – emlékeztettem, de természetesen egy szót sem tudott angolul. – Ő irányítja a folyami forgalmunkat – magyarázta Mr. Visconti, mintha valami hatalmas és törvényes vállalkozásról beszélne. – Még sokat fogtok találkozni. Most pedig gyere, bemutatlak a rendőrfőnöknek. A rendőrfőnök beszélt angolul, igaz, amerikai kiejtéssel. Elmesélte, hogy Chicagóban tanult. Én pedig azt mondtam: – Gyönyörű a lánya. Meghajolt, és így felelt: – Mert gyönyörű az anyja. – Megpróbált engem táncra tanítani, de nincs hallásom, és ezeket a táncokat nem ismerem. – A polka és a galopp a mi nemzeti táncaink. – Eléggé viktoriánus nevek – mondtam. Én ezt bóknak szántam, de ő mégis hirtelen otthagyott. A faszén kihunyt az ökör alatt, és az ökörből sem maradt sok a csontvázán kívül. Nagyon jó vacsora volt. Kecskelábú asztaloknál ültünk a kertben, hosszú padokon, és a parázshoz járultunk a tányérainkkal. Megjegyeztem, hogy a mellettem ülő hatalmas férfi négyszer is újra megrakta a tányérját hatalmas húsdarabokkal. – Milyen jó étvágya van – mondtam. Úgy habzsolt, akár egy lepényevő valamely viktoriánus karikatúrán, széttárt könyökkel, lehorgasztott fejjel, gallérjába tűzött szalvétával. Így felelt: – Ez még semmi. Otthon nyolc kiló marhahúst eszem naponta. A férfinak erőre van szüksége. – Mi a foglalkozása? – kérdeztem. – Én vagyok a vámőrség parancsnoka – mondta, és villájával az asztal vége felé bökött, ahol egy alig tizennyolc évesnek látszó lány ült. – A lányom – mondta. – Magyarázom neki, hogy egyen több húst, de éppoly engedetlen, mint az anyja. – Melyik az anyja? – Meghalt. A polgárháborúban. Nem volt ellenálló ereje. Nem evett húst. A hajnali órákban ismét mellém sodródott, átölelte a vállamat, és úgy szorongatott, mintha régi barátok lennénk: – Ez itt Maria, a lányom, jól beszél angolul. Táncoljon vele, és magyarázza meg neki, hogy egyen több húst. Sétára indultam a lánnyal. Elmondtam neki: – Az apja azt állítja, hogy nyolc kiló húst eszik naponta. – Igen, ez igaz – mondta. – Sajnos, nem ismerem a maguk táncait. – Nem baj. Eleget táncoltam. A fák felé sétáltunk, és ott két széket találtam. Egy fényképész szegődött hozzánk, és felemelte a vakuját. A villanásban meglepően fehér volt a lány arca, a szeme rémületet tükrözött. Aztán minden elsötétedett, és alig láttam őt. – Hány éves maga? – kérdeztem. – Tizennégy – felelte. – Az apja szerint magának több húst kellene ennie. – Én nem szeretem a húst – felelte. – Akkor mit szeret? – A költészetet. Az angol költészetet. Én nagyon szeretem az angol költészetet – és roppant komolyan kezdte idézni: – “Tölgyfából van a hajónk, és tölgyfából a harcosok.” – Hozzátette: – A Lord Ullin lányá-t nagyon szeretem. Gyakran sírok, amikor

a Lord Ullin lányá-t olvasom. – És Tennyson? – Igen, Lord Tennysont is ismerem. – Most némi bátorságra kapott, hogy közös érdeklődésre találtunk. – Olyan szomorú. Én nagyon szeretem a szomorú dolgokat. A vendégek a táncparketten gyülekeztek, mert a hárfás és a gitáros újabb polkába kezdett: a teraszon túl a sala ablakán át láthattuk a táncosok hullámzó árapályát. Válaszul én a Maud-ból idéztem a vámőrparancsnok lányának. – “Elmúlik a rövid éj – mulatság, tréfa, mindenért.”  – Ezt a verset nem ismerem. Szomorú? – Ez nagyon hosszú vers, és nagyon szomorú a vége. – Igyekeztem néhány szomorú sort is felidézni, de ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott: – “Hogy gyűlölöm az űrt a komor fák mögött.” – De ennek az összefüggéséből kiszakítva nem sok értelme volt. Aztán így folytattam: – Ha akarja, kölcsönadhatom. Magammal hoztam Tennyson összes költeményeit. O'Toole közeledett felénk, és a menekülés lehetőségét villantotta fel, én már nagyon fáradt voltam, és sajgott a fülem. – Ez Mária – mutattam be a lányt. – Ő is az angol irodalmat tanulmányozza, mint a maga lánya. – O'Toole szomorú és komoly férfi. Ezek itt egymásra találhatnak. Már hajnali kettőre járt. Szerettem volna egy csendes sarkot találni, ahol elszundíthatok egy kicsit, de félúton, a gyep közepén belebotlottam Mr. Viscontiba, aki a cseh gyárossal társalgott. Mr. Visconti odaszólt nekem: – Henry, ajánlatot kaptunk. – Ajánlatot? – Ez az úr kétmillió műanyag szívószállal rendelkezik, melyet gyártási áron bocsát rendelkezésünkre. – Paraguay összlakossága csaknem ennyi – mondtam. – Ki gondol Paraguayra? A cseh mosolyogva mondta: – Ha maga rávenné őket, hogy műanyag szívószállal igyák a matét... – A cseh nem vette nagyon komolyan ezt az üzleti tárgyalást, de én láttam, hogy Mr. Visconti képzelete már elszabadult, most Augusta nénémre emlékeztetett, amint szőni kezdi valamelyik történetét. Talán a nagyon kerek de luxe szám hallatára – kétmillió – izgult fel így. Lelkesen magyarázta: – Én Panamára gondolok. Ha a mi ügynökünk becsempészné a Csatorna-övezetbe! Jusson eszébe, az a rengeteg amerikai matróz és turista... – Iszik egy amerikai matróz szeszmentes italt? – kérdezte a cseh. – Sose hallott még róla – vágta rá Mr. Visconti –, hogy szívószálon át még a sörtől is be lehet rúgni? – Ez csak amolyan legenda. – Megszólalt a protestáns – mondta Mr. Visconti. – Pedig minden katolikus tudja, hogy egy legenda, amit elhisznek, pontosan ugyanolyan értékű és hatású, mint az igazság. Lásd a szentek kultuszát. – Mi van, ha az amerikaiak is protestánsok? – Akkor orvosi bizonyítékot hozunk. Ez a legenda modern kiadása. Az alkoholfogyasztás mérgező hatása szívószálon át! Itt van dr. Rodriguez, aki biztosan a rendelkezésemre áll egy statisztikával a májrákról. Képzeljék el, ha rábírnánk a panamai kormányt, tiltsa el, hogy a szívószálat alkohollal árusítsák. Akkor a pult alól fogják kínálni titokban. Óriási lesz a kereslet. A távoli veszély mindig a legnagyobb vonzás. A

haszonból pedig megalapítom a Visconti Szalmaszálkutató Intézetet... – Ezek műanyag szívószálak! – Majd elkereszteljük gyógyszívószálnak, újságcikkeket jelentetünk meg, hogy a gyógyhatása éppoly haszontalan, mint a füstszűrőnek a cigarettán. Magukra hagytam őket, hadd vitatkozzanak. Ahogy a táncparkett mellett eloldalogtam, észrevettem a nagynénémet: a rendőrfőnökkel galoppozott. Semmi sem tudja kifárasztani. A rendőrfőnök Camilla nevű lánya a vámparancsnok karján táncolt, de megritkultak már a párok, éppen most hajtott el egy CD rendszámú kocsi. A konyha mögötti kertben, ahol még néhány felbontatlan bútorosláda sötétlett, egy széket találtam, és csaknem azonnal elaludtam. Azt álmodtam, hogy a nyusziorrú férfi tapogatja az érverésemet, és közli Mr. Viscontival, hogy májfunkciózavarban meghaltam – bár fogalmam sincs, mi az a májfunkció. Próbáltam megszólalni, hogy bebizonyítsam, még élek, de Mr. Visconti a Maud-ból összeszedett néhány szóval sötét figuráknak adott utasításokat, hogy mélyebbre temessenek, csak egy kicsit mélyebbre. Megpróbáltam segítségért kiáltani a nagynénémnek, aki áldott állapotban álldogált a fürdőruhájában, Mr. Visconti kezét fogta, és ekkor lélegzet és szavak után kapkodva felébredtem, s meghallottam, hogy a hárfa és a gitár még mindig peng. Az órámra néztem, már csaknem négyre járt, A napkelte se lehetett messze, a kertben már eloltották a villanyokat, és a hajnal enyhe hűvösében a virágok áthatóbban árasztották illatukat. Különös megkönnyebbülés fogott el, hogy élek, és a pillanat hirtelen eltökéltségével éreztem: soha többé nem látom Charge őrnagyot, se a dáliákat, se az üres urnát, se a kapufélfa mellett az Omo-csomagot, se Miss Keene levelét. Lesétáltam a kis gyümölcsöskertbe, magamban dédelgetve ezt a szívemből sarjadzott ötletet – gondolom, már régen tudhattam, hogy megfelelő árat kell érte fizetnem. Az itt maradt táncosok most már bizonyára a salában gyűltek össze, mert a gyep üres volt, és amennyire én láttam, a kapun kívül sem sorakoztak az autók, bár még hallottam egy utolsó kocsi zaját, ahogy elhúzott a város felé. És e kora hajnali, édes illatú órán megint csak a Maud egy sora járt eszemben: “Lenn a homokban, fenn a kövön elment az utolsó kerék.” Mintha ismét visszaérkeztem volna abba a biztonságos viktoriánus világba, melyben apám könyveinek tanítása nyomán otthonosabb voltam, mint a mi modern korunkban. A kis liget az út felé hajlott le, onnan a hátsó kapuhoz vezetett fel, és ahogy egy kis árnyékos sötétbe vitt az utam, valami keményre léptem. Lehajoltam és felemeltem egy tárgyat: Wordsworth kése volt az. Csak a szerszám volt nyitva, mellyel a lópatkóból kell a követ kihúzni – talán a pengét akarta kinyitni, de sietségében tévedett. Gyufát gyújtottam, s mielőtt elaludt volna, már észrevettem a földön heverő holttestet. A fekete arcra fehér narancsszirmok hullottak, a lanyha reggel szellője fújta őket a fákról. Letérdeltem, és meghallgattam a szívverését. Nem volt élet a fekete testben, és a kezem nedves lett a sebtől, melyet különben nem láthattam. – Szegény Wordsworth! – kiáltottam fel hangosan, mintha csak bizonyítani akarnám a gyilkosának, ha ugyan a közelben járt, hogy Wordsworth jó barát volt. Végiggondoltam, hogy furcsa szerelme egy öregasszony iránt hogyan emelte ki a Grenada Palace kapuja elől, ahol oly büszkén feszített uniformisában, hogy aztán itt haljon meg a Paraguay folyó mentén, a nedves füvön, de azt is tudtam, hogy ha ez volt az ár, boldogan fizetett. Romantikus lélek volt, és biztosan megtalálta volna a szerelméhez és halálához illő megfelelő szavakat a költészetnek azon az egyetlen nyelvén, amelyet elsajátított: a freetowni Szent György-katedrális költészetében. Végül elképzeltem őt, ahogy nem tud belenyugodni, hogy

asszonya örökre elűzte magától, ahogy a liget kis tisztásán keresztüllépdelve, a maga bátorítására egy himnuszt énekel. Ha megkérem, hogy elfogadjon,  Miért mondana nemet,  Ég és föld bár összeborul,  Ő elfogad engemet. Az érzése mindig őszinte volt, ha a szóhasználata egy kissé megcsúfolta is a liturgiát. Saját zihálásomon kívül nem hallatszott itt más hang. Becsuktam a kést, és zsebre vágtam. Vajon ő vonta ki, amikor a birtok földjére lépett, azzal a szándékkal, hogy rátámadjon Viscontira? Szívesebben gondoltam az ellenkezőjét: egyszerűen könyörögni jött a szerelmének, utoljára, mielőtt végképp feladja a reményt, s amikor meghallotta, hogy valaki mozog a fák között, önvédelemből, sebtében húzta elő a kését, és láthatatlan ellenfelére szegezte használhatatlan, csak a lópatkó tisztítására alkalmas szerszámát. Lassan lépkedtem vissza a házhoz, hogy oly kíméletesen közöljem a hírt Augusta nénémmel, ahogy csak lehet. Bár a muzsikusok még mindig játszottak a teraszon, nagyon fáradtak voltak, és csaknem elszundítottak a hangszerük felett, és amikor beléptem a salába, már csak egyetlen pár tartózkodott ott: a néném és Mr. Visconti. Eszembe jutott a ház a Messaggero mögött, ahol hosszú távollét után újból találkoztak, és ott perdültek táncra a pamlagok között, a prostituáltak nagy csodálkozására. Most egy lassú keringőt lejtettek, észre sem vették, hogy beléptem, két öregember, akit a szenvedély gyógyíthatatlan önzése fűzött össze. A villanyokat már eloltották, és a hatalmas termet csak a terasz fényei világították meg, míg az ablakok között a sötétség foltjai húzódtak meg. Ahogy ott táncoltak, az arcuk is elmerült, majd újra felbukkant. A félhomály egy-egy pillanatra a fiatalság csalóka fényeit kölcsönözte a nénémnek: olyan volt, mint az a fiatal nő az apám fényképén a boldogság áldott állapotában – míg a másik pillanatban egy vénasszonyt láttam, aki oly könyörtelen dühvel és féltékenységgel támadt rá Miss Patersonra. Ahogy eltáncolt mellettem, odaszóltam neki: – Augusta néni –, de nem hallgatott a nevére, jelét sem adta, hogy észrevett. Fáradhatatlan szenvedélyükben tovább táncoltak a homályban. Néhány lépéssel tovább mentem a szobába, s ahogy ismét visszatértek felém, újra rászóltam: – Anyám! Wordsworth meghalt. – Csak a táncosa válla fölött nézett rám, és úgy felelt: – Jól van, drágám, mindent a megfelelő időben, nem látod, hogy most Mr. Viscontival táncolok? Az árnyakat egy vakulámpa villanása szakította föl. Őrzöm még a fényképét – a villanás családi csoporttá merevített hármunkat. Látható a hatalmas foghíj Visconti szájában, ahogy cinkosan rám mosolyog: az én kezem dermedt könyörgéssel nyúlik ki, az anyám pedig a gyöngédség feddő tekintetével néz vissza rám. A fényképről még egy arc vehető ki – nem is tudtam, hogy még valaki velünk van a teremben –, egy apró, hosszú bajszú öregember arca. Ő érkezett elsőnek a hírrel, s később, mert én ragaszkodtam hozzá, Mr. Visconti elbocsátotta (anyám nem vett részt a vitában, csak azt mondta, hogy az ilyen ügyet férfiak dolga rendezni), így hát Wordsworth nem maradt teljesen megbosszulatlan. Nem mintha sok időm maradt volna meggyászolni szegény ártatlant. Mr. Visconti még nem szerzett vagyont, és a mi import-export üzletünk egyre több és több időmet

rabolja el. Egyszer jól megy, máskor rosszul, és magas rangú vendégeink fényképe abból az alkalomból, amit mi a nagy fogadásunknak nevezünk, többször is hasznosnak bizonyult. Már saját külön Dakotával rendelkezünk, mert társunkat véletlenségből lelőtte egy rendőr, amikor nem tudták megérteni egymást guarini nyelven, melynek tanulmányozásával különben szabad időm java részét töltöm. Jövő esztendőben, mire tizenhat éves lesz, elveszem a vámőrség parancsnokának leányát, ez a frigy egyaránt bírja Mr. Visconti és az ő szüleinek áldását. Nem tagadom, jelentős a korkülönbség köztünk, de a lány gyengéd és engedelmes gyermek, s a forró, illatos estéken gyakran olvassuk együtt Browningot: Egedben ülsz, Uram  A világ gyönyörű! [1] Az amerikai televízió népszerű, sokat karikírozott sorozathőse.

* Sir Arthur Pinero (1855-1934) eredetileg 1893-ban bemutatott darabjának címe.

* Gyászruhák 24 órán belül.

** Tétesse félre csütörtökre a kívánt részt.

* Halhatatlan, vagyis művirág.

** Emlékezetére... Itt nyugszik.

*** Tévedtem

**** Kik maguk?

* Isten megáldja a családot… Isten helyesen cselekedett.

* A legjobb kívánságokkal.

* Csodás körülmények összejátszása.

** Szomorú különválás.

Tartalom

·

·ELS Ő RÉSZ Els ő fejezet Második fejezetHarmadik fejezet

Negyedik fejezetÖtödik fejezetHatodik fejezetHetedik fejezetKilencedik fejezetTizedik fejezetTizenegyedik fejezetTizenharmadik fejezetTizennegyedik fejezetTizenötödik fejezetTizenhatodik fejezetTizenhetedik fejezetTizennyolcadik fejezetTizenkilencedik fejezetHuszadik fejezetMÁSODIK RÉSZEls ő fejezet Harmadik fejezetNegyedik fejezetÖtödik fejezetHatodik fejezetHetedik fejezetNyolcadik fejezet