Tóth István György: Társadalmi problémákra és a ... · generációk (a 60 év fölöttiek...

Tóth István György: Társadalmi problémákra és a szociálpolitikára vonatkozó vélemények a magyar

társadalomban

(elektronikus verzió, készült 2006-ban)

A tanulmány eredetileg nyomtatásban megjelent: Tóth István György (1990): Társadalmi problémákra és a

szociálpolitikára vonatkozó vélemények a magyar társadalomban in: Társadalmi riport 1990, Andorka Rudolf, Kolosi Tamás,

Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI,. 447-474. Pp.

Tóth István György: Társadalmi problémákra és a szociálpolitikára vonatkozó …

TÁRSADALMI PROBLÉMÁKRA ÉS A SZOCIÁLPOLITIKÁRA VONATKOZÓ VÉLEMÉNYEK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN

1. BEVEZETŐ

A ’80-as évtized a gazdasági válság folyamatos elmélyülésének évtizede a magyar társadalomban. Ez a tény nem csak egyszerűen az általános közérzet romlásával és a jövőre vonatkozó várakozások pesszimistábbá válásával jár együtt, hanem a szociálpolitikai köztudat szerkezetében is változások mennek végbe. A gazdasági ellehetetlenülés ugyanakkor nem hagyja érintetlenül a szociálpolitika intézményrendszerét sem. Ennélfogva nem lehet érdektelen annak vizsgálata, hogy alaposabban megvizsgáljuk: milyen tényezők határozzák meg a szociális problémák érzékelését, illetve milyen az egyes intézmények, intézkedések társadalmi támogatottsága. A tanulmányban először azzal foglalkozunk, hogy az egyes rétegek milyen fontosságot tulajdonítanak a legégetőbbnek tűnő társadalmi problémáknak. Ezután a szegénységgel kapcsolatos attitűdöket elemezzük. Utána a gyermekvállalást és az időskori biztonságot támogatni hivatott intézmények működésévet kapcsolatos véleményeket vizsgáljuk, majd a munkanélküliség fogadtatásával foglalkozunk. Végül megkíséreljük feltárni a. társadalmi szolgáltatások privatizációjával kapcsolatos vélemények társadalmi megosztottságát. Az elemzésben felhasznált adatokat részben a Tömegkommunikációs Kutatóközpont által 1978-ban, 1984-ben és 1987-ben lefolytatott, szociálpolitikai tárgyú empirikus vizsgálatok eredményeinek közvetlen feldolgozásából, részben pedig az ezekből született publikációkból (Angelusz, Tardos, Nagy, 1986, 1988) merítjük. Ezen kívül felhasználjuk még a Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989 őszén végzett gazdasági közvéleménykutatásának adatait. Az eddig említett felvételek 1000 fős, korra, nemre és lakóhelyre országosan reprezentatív felvételek voltak. Elemzéseink gerincét a Társadalomkutatási Informatikai Társulás által 1988-ban, az MKKE Szociológia Tanszéke és az Országos Tervhivatal megbízásából végzett „Tárki-A” felvétel adataira alapozzuk. Ebben a felvételben 3000, a 18 éven felüli lakosságot a fenti szempontok szerint reprezentáló interjúalanyt kérdeztek meg.

2. TÁRSADALMI PROBLÉMÁK ÉSZLELÉSE A KÖZTUDATBAN

Először vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a problémák, amelyeket a megkérdezettek a leginkább súlyosnak tartanak, és hogy mik az összetevői a szóban forgó problémák rangsorolásának. Az 1988-as felvételben arra kértük a válaszadókat, hogy a 12 általunk felsorolt társadalmi probléma közül válasszák ki azt az ötöt, amit a legsúlyosabbnak tartanak. A válaszolóknak tehát valójában egy kétértékű skálán kellett rangsorolniuk.

447


A felsorolt problémák négy csoportba oszthatók. (1) Az egyéni élet, érvényesülés társadalmilag behatárolt, „kemény” társadalmi kényszerek által meghatározott nehézségei közé tartoznak a mindennapi megélhetés anyagi természetű gondjai és a lakáshiány. (2) A személyes életvitel humán tényezőivel, a társadalmi eligazodás és helykeresés bizonytalanságaival, a kudarcélmények feldolgozási nehézségeivel kapcsolatos, társadalmi szinten meglehetősen súlyos következményekkel járó problémák közé sorolhatjuk be az emberek egészségi állapotának romlását, az alkoholizmus és a kábítószerezés terjedését, az öngyilkosság problémáját és „az erkölcsök általános romlásának” tényezőjét. (3) Egy harmadik csoportot képeznek az egyéni élet humán környezetével, társadalmi közegével kapcsolatos, a társadalmi együttélés minőségét jelző változók, mint a környezeti állapot romlása, a népességcsökkenés kérdése, vagy a bűnözés növekedése. (4) Végül egy negyedik csoportba tartoznak a társadalmi összeműködés „kemény” működési zavarai, olyan, közvetlenül „rendszerfüggő” problémák, mint az iskolarendszer problémái, az ifjúság helyzetének kilátástalansága, vagy – legtipikusabban – a demokrácia hiánya. Az egyes problémák és problémahalmazok percepciója más és más élettapasztalatokon, élményanyagon nyugszik, az elsőtől a negyedik csoport felé haladva más absztrakciós képességet, általánosabb társadalomismeretet igényel. Ezek a jellegzetességek többé-kevésbé nyomon is követhetők az adott problémák társadalmilag differenciált észlelésében is. Az 1. ábra jelzi, hogy a minta hány százaléka sorolta az öt legsúlyosabb probléma közé a megélhetési gondokat, az alkoholizmus terjedését és így tovább.

A legnagyobb arányban azt tartották súlyos problémának, hogy „egyre több embert fenyeget a mindennapi megélhetés gondja” (68%). E probléma elsődlegessége annyira általános, hogy

448


a vizsgált háttérváltozók közül mindössze a korral mutat némi összefüggést. Amíg a 35 év alatti felnőttek 73,5 százaléka tartotta súlyosnak a megélhetési gondokat, a 60 év felettieknek mindössze 58,3 százaléka rangsorolt hasonlóképpen. Érdekes, hogy sem az egyéni jövedelemtől, sem pedig a foglalkozástól nem függ értékelhető mértékben a megélhetési gondok előtérbe helyeződése. A problémák „súlyossági rangsorában” egymáshoz nagyjából hasonló súllyal az alkoholfogyasztás terjedése, a lakáshiány, a bűnözés növekedése és az egészségromlás következnek (57, 56, 55 és 53 százalék, rendre). Itt azonban már meglehetősen eltérőek azok a tényezők, amelyek meghatározzák az egyes problémák érzékelését. Az alkoholfogyasztás terjedését némiképpen több nő, mint férfi tartja súlyosnak (60,9%, illetve 51,5%). A települések rangsorában Budapesten vélik a legkevésbé, a kis falvakban pedig a leginkább kritikus kérdésnek az alkoholfogyasztás növekedését. (A Budapestieknek kevesebb, mint fele, a háromezer fő alatti falvak lakosságának csaknem kétharmada vélekedett így.) A foglalkozási csoportokat tekintve leginkább az a szembeötlő, hogy az értelmiségiek és a vezetők között az átlagosnál lényegesen alacsonyabb számban tulajdonítanak jelentőséget ennek a kérdésnek (az értelmiségieknek mindössze 36,5%-a). Ez nyilván kapcsolatban van az iskolai végzettségnek, mint háttérváltozónak a hatásával. A felsőfokú végzettségűek 38%-a, az alapfokú iskolázottságúaknak pedig 60,7%-a „szavazott” az alkoholproblémára. A lakásprobléma súlyosságát firtató kérdésre adott válaszokban nagymértékben eltér egymástál a 35 év alatti és a 60 év feletti felnőttek álláspontja. A fiatalok között csaknem kétszer annyian (71,5%) tartják súlyosnak a lakáshoz jutás nehézségeit, mint az idősek között (37,6%). Ennél némileg enyhébb összefüggés van a kérdezett lakhelye és a szóban forgó kérdésre adott válaszok között. A városiak az átlag fölötti, a falusiak az átlag alatti mértékben értékelik súlyosnak a lakáshiányt. Érdekes, hogy a hivőknek a nem hívőknél számottevően alacsonyabb hányada sorolta a lakáskérdést az égető problémák közé. A szóban forgó probléma kiválasztását az előbbieknél kisebb mértékben ugyan, de befolyásolta még a kérdezettek iskolai végzettsége és jövedelme. Viszonylag kevés háttérváltozó magyarázza a bűnözés növekedésének választását. Megemlítendő ugyanakkor, hogy a társadalom leginkább iskolázott rétegeinek kevesebb, mint egyharmada érezte súlyosnak a bűnözés terjedését, míg a legkevésbé iskolázott rétegeknek csaknem kétharmada. E különbségek tükröződnek valószínűleg a foglalkozások szerint fellelhető különbségekben is, nevezetesen abban, hogy az értelmiségieket messze az átlag alatt (26%) foglalkoztatja ez a kérdés. Érdekes, és valószínűleg az egyes települések lakosságának társadalmi összetételével, nem pedig a valós bűnözési arányszámokkal magyarázható az a tény, hogy minél kisebb települést vizsgálunk, relatíve annál több embert aggaszt a bűnözés terjedése. Mint ahogy az várható volt, eltér egymástól az egyes korcsoportoknak az egészségromlásról, mint általános társadalmi problémáról alkotott véleménye. A 35 év alattiak 42,4%-a, a hatvan felettieknek pedig 60,2%-a rangsorolta a kérdést az öt legsúlyosabb probléma közé. Ezen kívül enyhe, az átlagtól ±5−7 százalékpontnyi eltérések figyelhetők meg a kérdés

449


megítélésében a település, a foglalkozás, az iskolai végzettség és a vallásos attitűd dimenziójában. Az ifjúság kilátástalanságának kiemelése a kérdezett jövedelmével mutat legerősebben kapcsolatot. A négyezer forint alatti jövedelemmel rendelkezők kevesebb, mint egyharmada, a tízezer forint feletti jövedelműeknek viszont több, mint a fele sorolta a súlyos gondok közé a fiatalok problémáit. Maguk a fiatalok természetesen nagyobb hányadban (a 18−35 év közöttiek 47%-a ) emelték ki ezt a problémát, mint az idősebb generációk (a 60 év fölöttiek közül például mindössze 25%). Hasonlóképpen az átlagosnál többen választották ezt a kérdést a férfiak, a magasabb iskolázottságúak és az értelmiségiek között. Az idősekhez hasonlóan kevesen (25,8%) tartják aggasztónak ezen a téren a helyzetet a legfeljebb általános iskolát végzettek között. Politikai közéletünkben fontos és egyre növekvő helyet foglal el a környezetünk állapotának kérdése. A különböző, kisebb-nagyobb fokú környezeti károk időről időre felborzolják a kedélyeket. Ehhez képest a környezetszennyeződést a társadalom egészének mindössze 37%-a sorolta az öt, általa legsúlyosabbnak tartott probléma közé. A probléma viszonylagos újszerűségét jelzi és társadalmi szintű feldolgozatlanságára utal, hogy a vizsgált háttérváltozók közül egyetlenegy sem mutat vele értékelhető összefüggést. A környezetszennyeződéshez hasonló súllyal szerepel a társadalom „problématérképén” az erkölcsök romlásának kérdése. Ez azonban viszonylag erősen differenciálódik a kérdezett korcsoportja és vallási beállítottsága szerint, továbbá enyhén változik az iskolai végzettséggel. Az idősek között szignifikánsan nagyobb (55,9%) azoknak az aránya, akiket „az erkölcsök romlása” aggasztja, mint a fiatalok között (23,6%).Valószínűsíthető ugyanakkor az, hogy a kérdés felvetésének módja még tompítja is az egyes generációk véleményeiben fellelhető különbségeket. A kérdésfelvetés ugyanis nem tartalmazott megkülönböztetést a magánélet és a közélet erkölcsisége között. Valószínűsíthető, hogy egy efféle distinkció jobban árnyalta volna a képet. Az ugyanakkor nem meglepő, hogy a hívők között mintegy tíz százalékponttal többen érzékelik fontosnak az „erkölcsi problémát”, mint a nem hivők között. A publicisztikai irodalomban és a szakirodalomban egyaránt időről időre fellángolnak a viták a népesség fogyásáról és annak értékeléséről. Ami eredményeink azt mutatják, a társadalomnak pontosan egyharmada sorolta be a legsúlyosabb öt probléma közé a népesség fogyását. Nehéz lenne ugyanakkor körülhatárolni a népesség-pártiak és a népességi probléma iránt közömbösek körét, hiszen ez a változó mindössze a korral és a vallásos beállítódással mutat (nem túl erős) összefüggést. (Inkább az idősebbek és a vallásosak tartják aggasztónak a kérdést.) A legkevesebben az iskolarendszer problémáit, a demokrácia hiányát és az öngyilkosság problémáját emelték ki (1988-ban). A szóban forgó témákat intenzíven kutató szociológustársadalom számára bizonyára lehangoló eredmények mögött valószínűleg más és más tényezők húzódnak meg, e tényezők alaposabb vizsgálatát azonban ehelyütt nincs módunk megtenni. Az azonban bizton állítható, hogy a probléma érzékelésének alacsony szintje mellett is ezek a kérdések (különösen az iskolarendszer problémái és a demokrácia hiánya) rendkívüli mértékben megosztják a közvéleményt.

450


A demokrácia hiányával kapcsolatos kérdésre adott válaszokat például az összes háttérváltozó meglehetősen nagymértékben „szórja”. Ezek közül a korral mutatkozik a legkisebb összefüggés, bár itt is lényeges az eltérés a nyugdíjas korúak (12,3%) és a fiatal felnőttek (25,8%) között. A statisztikai mutatók ennél erősebb összefüggést mutatnak a demokráciával való elégedetlenség és a kérdezett neme között. (A férfiak 27,2%-ával szemben a nőknek mindössze 13,8%-a tulajdonított jelentőséget a kérdésnek.) Hasonló az összefüggés a település-változó, illetve a foglalkozás esetében. A budapestiek és a nagyvárosok lakói az átlagos szint feletti, a falusiak ez alatti arányban hiányolják a demokráciát. A demokráciával kapcsolatos vélemények a legnagyobb mértékben a kérdezettek iskolai végzettségével mutatnak összefüggéseket. Ezt jelzi egyébként az is, hogy a teljes minta összes részmintáját tekintve is a legfeljebb nyolc általánost végzettek között a legkisebb (11,2%) és a felsőszintű végzettségűek között a legnagyobb (37%) azoknak az aránya, akik a demokrácia hiányát súlyosnak tartják. Foglalkozási kategóriák szerint az értelmiségiek (35,4%), illetve a betanított és segédmunkások (11,7%), település szerint pedig a budapestiek (28,8%), illetve a háromezer főnél kevesebb lelket számláló települések lakói (13,6%) szerepelnek a skála két végén. Hasonlóan erős a polarizálódás a jövedelmi dimenzió mentén. Érdekes, hogy a hívók és a nem hivők között is lényeges az eltérés a kérdés megítélésében. A hívők között kisebb a demokráciát hiányolók aránya, mint a nem hívők között. Ebből a szempontból különös érdeklődésre tarthat számot az (akkori) MSZMP-tagok véleménye. Nos, a párttagok 26,9%-a szerint volt súlyos probléma a demokrácia hiánya, míg a nem tagoknál ez az arány 19,5% volt. Ezt a nem túl erős különbséget valószínűleg inkább a párttagság társadalmi összetétele magyarázza. Itt meg kell jegyeznünk: valószínűnek tartjuk, hogy a felvétel időpontja (1988 novembere) óta eltelt időben módosult a társadalom tagjainak a demokráciával kapcsolatos véleménye, bár nem tartjuk valószínűnek, hogy a „rendszerváltás” nagymértékben növelte volna a demokráciával elégedetlenek körét. Valószínűnek tűnik ugyanakkor, hogy az iskolarendszer működési zavaraival kapcsolatos vélemények (különösen a felvétel óta mindinkább felszínre került politikai viták nyomán) hangsúlyosabbak, árnyaltabbak lettek. Ebben a kérdésben a vélemények leginkább az iskolai végzettség és a foglalkozási kategóriák szerint oszlanak meg. Különösen szembetűnő az egyes foglalkozási kategóriák közti eltérés ebben a kérdésben. Az értelmiség 50,8%-a elégedetlen az iskolarendszer működésével (a teljes minta átlaga ebben a kérdésben mindössze 23% volt!). Ebben a vonatkozásban a személyes élettapasztalatok mellett az iskolarendszerrel a végzés után is fennmaradt napi kapcsolatok is szerepet játszanak, amit az is jelez, hogy a vélemények megosztottsága kisebb az iskolai végzettség dimenziójában, mint a foglalkozási kategóriákat tekintve. Erősen differenciálódnak az iskolával kapcsolatos vélemények jövedelem szerint is. Míg a négyezer forint alatti jövedelemmel rendelkezőknek mindössze 14,6%-a tartja súlyosnak az iskolarendszer problémáit, a 10 ezer fölötti jövedelműek 37,1%-a gondolkodott így. Végül az öngyilkosság kérdését sorolták a legkevesebben az öt legsúlyosabb társadalmi probléma közé. (A teljes mintának mindössze 12%-a válaszolt így.) Ez a tény

451


− úgy tűnik − nincs ellentmondásban a köztudomásúan magas hazai öngyilkossági arányok tényével. Valószínűleg nem csak arról lehet ugyanis szó, hogy az emberek „nem tudják”, hogy a világelsők között vagyunk az öngyilkosságok arányát tekintve, hanem a két ténynek közösek lehetnek a gyökerei. Vagyis: az öngyilkosság, mint az egyéni konfliktusok megoldásának „normális”, társadalmilag elfogadott módja, egyszerűen „nem okoz lelkifurdalást” sem egyéni, sem pedig társadalmi szinten. Az öngyilkosságok megítélésében egyébként iskolai végzettség szerint találjuk a legnagyobb differenciákat. Amíg a legfeljebb nyolc általánost végzettek közül 17,8% tartotta súlyos problémának az öngyilkosságok elterjedtségét, addig a felsőfokú végzettségűeknek mindössze 4,9%-a. Mint láttuk, noha meglehetősen kevesen tartották súlyos problémának a demokrácia hiányát és az iskolarendszer működési zavarait, ezek a kérdések szinte minden dimenzióban elég erősen megosztják a társadalom tagjainak véleményeit. Hasonlóképpen ellentmondásos, ám a társadalom nagyobb részét foglalkoztató kérdést jelent az ifjúság helyzetének kilátástalansága és még inkább, a lakáshiány. Nem találtunk igazán érzékelhető megosztottságot a megélhetési gondok és a környezetszennyezés kérdésében. Érdemes egy kicsit szemügyre venni, hogy melyek azok a dimenziók, amelyek a leginkább magyarázzák az egyes kérdések megítélésében fellelhető eltéréseket! A legkevésbé a kérdezett neme szerint találhatunk különbségeket. Ahol voltak is ilyen összefüggések, azok csak a már egyébként is meglévő előítéleteinket támasztják alá. Vagyis: a nők általában elutasítóbbak az alkoholizmussal szemben és kevésbé érdeklődnek a „nagypolitikai” kérdések iránt, mint a férfiak. Ezzel szemben nagyon sok tekintetben „szórta” a véleményeket a kérdezettek iskolai végzettsége. Ez arra utal, hogy a kulturális tényezőknek valószínűleg nagy szerepük van a válságérzékeléssel kapcsolatos attitűdök formálódásában. Ezt támasztják alá azok az adatok is, amelyek a kérdezett apjának iskolai végzettsége és a vizsgált változók közötti kapcsolatokat mutatják. Mint láthatjuk, a kérdezett apjának iskolai végzettsége ugyanazokkal a változókkal áll kapcsolatban, mint magának a kérdezettnek az iskolai végzettsége. A másik, a különböző problémákkal kapcsolatos vélemények megosztottságát befolyásoló tényező a kérdezettek kora. Ez a jelenség azt a hipotézist látszik alátámasztani, hogy a társadalomban létezik egyfajta generációs megosztottság. Különösen erős véleménykülönbségeket találtunk a lakáshiány és „az erkölcsök romlásának” megítélésében.

3. KIK A SZEGÉNYEK?

A mindennapi élet társadalmilag rétegzett tapasztalásainak, a közfelfogásként megfogalmazott gazdasági és politikai ideológiának az erőterében hosszú ideig meglehetősen ambivalens kép jellemezte a leszakadókkal, szegényekkel, elesettekkel kapcsolatos állásfoglalásokat a hazai szociálpolitikai közfelfogásban. Sűrűn elhangzottak

452


az olyan, ideológiai értékektől sem mentes megfogalmazások, amelyek szerint „aki dolgozik, az ebben az országban boldogulni is fog”. Nem (volt) idegen ugyanakkor a közfelfogástól az előbb idézett kijelentésekből közvetlenül levezethető állítás sem, nevezetesen, hogy „aki nem dolgozik, az nem is fog boldogulni”, továbbá hogy „ha valaki mégsem boldogulna, az csak azért lehet, mert nem is dolgozik”. A hazai szociológiai kutatások sokat tettek azért, hogy kimutassák: az egyéni erőfeszítések és az egyéni boldogulás között korántsem áll fenn ennyire egyértelmű megfeleltetés, és hogy a társadalmi és gazdasági működés szerkezetében legalább ennyire fontos, az egyéni boldogulást segítő vagy gátló tényezők lehetnek jelen. Szociálpolitikusok, baloldali társadalomkutatók között széles körben elfogadott az a nézet, amely szerint a gazdasági elosztás és újraelosztás rendszere hivatott arra, hogy az életesélyek egyenlőtlenségeit korrigálja, hogy a leszakadás veszélyét elhárítsa, az egyenlőtlenségek újratermelődését kordában tartsa. Ilyenkor a nagyfokú állami redisztribúció a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásaként fogalmazódik meg, vagyis az újraelosztás testesíti meg a „gazdagok” és „szegények”, az „erősek” és a „gyengék” közötti közösségvállalást. Újabb szociológiai kutatásoknak kell majd kimutatniuk, hogy a gazdasági és szociális újraelosztás megcsontosodott intézményei mennyiben segítik hozzá a társadalom tagjait egyfajta szolidaritás-élményhez, és hogy a totális újraelosztás oldódása miképpen csapódik le a szegénységgel kapcsolatos attitűdök megváltozásában. A gazdasági válság és az államszocialista redisztribúció oldódásának összekapcsolódása valószínűvé teszi, hogy a szegénységgel, a leszakadókkal kapcsolatos attitűdök vonatkozásában a szociálpolitikai köztudat szerkezetében lényeges átrendeződések mennek végbe. A recesszió a társadalom egyre szélesebb köreiben teszi megtapasztalhatóvá az egzisztenciális bizonytalanságot, az életesélyek egyenlőtlenségeinek szerkezete is átalakulóban van. Az újraelosztás eddigi kedvezményezettjeit elbizonytalanítják a szociális vagy humán szféra válságjelenségei, ugyanakkor a gazdasági szféra piacosodására utaló jelek új típusú egyenlőtlenségek megjelenéséhez járulhatnak hozzá. A különböző szociológiai vizsgálatok eredményei nem cáfolják azt a hipotézist, amely szerint a gazdasági újratermelés rendszerének változásai nem hagyják érintetlenül a szociálpolitikával kapcsolatos attitűdöket sem. A nyolcvanas években drámai változást figyelhetünk meg a szegénységnek, mint társadalmi problémának a köztudatban való megjelenésével kapcsolatban. Amíg 1982-ben és 1984-ben egyaránt a megkérdezetteknek csaknem egyharmada válaszolt nemmel arra a kérdésre, hogy vannak-e szegények Magyarországon, addig 1989-ben gyakorlatilag minden megkérdezett érzékelte a probléma jelenlétét. Az évtized elején a magasabb iskolázottságúak és a társadalmi-foglalkozási hierarchia felsőbb rétegeiben elhelyezkedők voltak azok, akik az átlagosnál nagyobb arányban érzékelték a szegénység problémáját, az évtized végére azonban eltűntek ezek a különbségek.

453


Ami a szegényekkel és a szegénységbe kerüléssel kapcsolatos attitűdöket illeti, viszonylag pontosan nyomon követhetjük a vélemények változását. A szociálpolitikai köztudat szerkezetét vizsgáló felvételekben a nyolcvanas években rendszeresen szerepelt egy kérdéssor, ami arra kérdezett rá, hogy a megkérdezettek szerint kikből lesznek szegények. A válaszadóknak egytől ötig terjedő skálán kellett értékelniük, hogy mennyire értenek egyet a felsorolt kijelentésekkel. Az egyes kijelentéseket nem kellett egymáshoz képest rangsorolniuk, csak azt kellett megmondaniuk, hogy teljesen egyetértenek, egyetértenek, egyet is értenek meg nem is, nem értenek egyet vagy egyáltalán nem értenek egyet egy adott kijelentéssel. Az egyes csoportoknak, rétegeknek így más és más volt az „általános egyetértési mutatójuk”, vagyis csoportonként, rétegenként változott azoknak az aránya, akik általában, különbségtétel nélkül egyetértettek, illetve nem értettek egyet az egyes kijelentésekkel. Így az összes magyarázó változó összes kategóriája közül a nyugdíjas korúak (60 év felettiek) között volt, a legnagyobb a kérdések zömére inkább egyetértő választ adók aránya. Ezzel szemben a fiatal felnőttek (18−35 évesek) és az értelmiségiek körét jellemezte inkább az, hogy a kérdések zömében egyet nem értésüket fejezték ki. Nincs okunk azonban azt feltételezni, hogy a válaszoknak az efféle jellegzetességei az évtized folyamán sokat módosultak volna, így az időbeli változásokat viszonylag nagy pontossággal nyomon követhetjük. Előbb azonban vizsgáljuk meg, hogy milyen tényezők befolyásolják a szegényekkel kapcsolatos állásfoglalásokat! Az egyes rétegek és csoportok közti különbségeket a kategóriánként számított „átlagpontszámok” alapján értékeljük. 1988-ban a legnagyobb fokú egyetértéssel az a kijelentés találkozott, amely szerint „azok lesznek szegények, akik elisszák a pénzüket”. A válaszadók több mint 80%-a inkább egyetértett

454


ezzel a kijelentéssel. Hasonlóképpen magas azoknak az aránya, akik szerint a dolgozni nem szerető, illetve felelőtlen, saját pénzükkel bánni nem tudó emberek lesznek szegények. Ezután az a kijelentés következik, amelyik szerint „szegények azokból lesznek, akiknek nincs megfelelő munkatehetőségük”. A népesség egészében némileg túlsúlyban vannak azok, akik szerint a sok gyermek vállalása hozzásegít az elszegényedéshez. Az ezután következő öt kijelentés értékelésében már lényegesen kisebbek az eltérések a minta egészét tekintve. Az öregek, elmaradott térségekben élők, tanulatlanok, balszerencsések, szakképzetlenek elszegényedését állítók egyaránt kisebbségben vannak a mintában. 1. tábla KIK LESZNEK SZEGÉNYEK? (1988)

á t l a g ∗ a v á l a s z o k % - o s me g o s z l á s a

sorszám 5+4 3 2+1

Akik… elisszák 4,16 1 83 9 7 felelőtlenek 3,70 2 67 17 15 nem dolgoznak 3,54 3 60 14 25 nincs munkalehetőségük 3,28 4 48 23 27 sok a gyerekük 3,09 5 38 25 35 öregek 2,95 6 31 27 40 elmaradott vidéken élnek 2,94 7 34 24 40 tanulatlanok 2,89 8 31 24 44 balszerencsések 2,79 9 26 28 43 szakképzetlenek 2,63 10 21 22 55 ∗ teljesen egyetért = 5, egyáltalán nem ért egyet = 1 A fenti módosításokkal együtt is szembeötlőek azonban a válaszokban fellelhető különbségek. Az elszegényedés lehetséges módozatait felsoroló válaszok két csoportba sorolhatók. Az egyikbe az egyéni életvitellel, személyiségjegyekkel kapcsolatos tényezők tartoznak: nem szeretnek dolgozni, felelőtlenül bánnak a pénzükkel, elisszák a pénzüket, sok gyermeket vállalnak. A másik csoportba a társadalmi körülményekkel és életkori sajátosságokkal, tehát egyéni szinten nem manipulálható okokkal kapcsolatos elszegényedési módok tartoznak: szakképzetlenek, tanulatlanok, elmaradott vidéken élnek, öregek, munkalehetőségek hiányától szenvednek. A 1. táblázatból látható, hogy a mintában szereplők lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az elszegényedés egyéni okainak, mint a

455


társadalmi tényezők általi meghatározottságoknak. Az egyéni okokkal való egyetértést lényegesen magasabb átlagpontszámok jelzik. Kivétel egy helyütt van csak, a „nincs munkalehetőség” és a „sok gyermekük van” válaszok esetében. Itt meg kell azonban jegyezni, hogy a szóban forgó két kijelentésnek külön-külön egyaránt lehet az egyéni és a társadalmi okokra súlyozó jelentéstartalma. (Például: „vannak, akik felelőtlenül «túlvállalják» magukat, amikor sok gyermek felnevelése mellett döntenek”, illetve, a kijelentést másképpen értelmezve, „a társadalmi-gazdasági újratermelés jelenlegi szerkezete nem kedvez a sok gyermek vállalásának”.) A válaszokban fellelhető hangsúlyeltolódások egyébként a leginkább a kor és az iskolai végzettség dimenziójában domborodnak ki. Ebben a két dimenzióban minden egyes kijelentésre vonatkozóan szignifikáns összefüggések mutatkoznak a szegénységbe kerülés módjait illetően. Az egyéni okokat hangsúlyozó kijelentések általában több dimenzióban „osztják meg” a válaszadókat, mint a társadalmi okokat hangsúlyozó vélemények. Az a tény, hogy a kérdezett havi jövedelme alig befolyásolja a szegénységgel kapcsolatos véleményeket, arra hívja fel a figyelmet, hogy a családszerkezetnek és a család anyagi helyzetének a pontosabb feltérképezésére van szükség ahhoz, hogy megtudjuk: befolyásolja-e a szegénységgel kapcsolatos véleményeket a kérdezettek személyes érintettsége. Kor szerinti bontásban két lényeges eltérést tapasztalhatunk az egyes kijelentések értékelésében. Egyrészt az idős korúak a fiataloknál lényegesen nagyobb súlyt helyeznek a szegénység és az öregség kapcsolatára, másrészt a náluk fiatalabbaknál lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonítanak a sok gyermek vállalása és az elszegényedés közötti összefüggésnek. A többi kérdésben fellelhető eltéréseket valószínűleg inkább csak a fiatalok és az idősek „általános egyetértési mutatójában” levő különbségek magyarázzák. A kérdezett iskolai végzettségét tekintve a legnagyobb eltéréseket a gyermekek számának az elszegényedésre való hatásának megítélésében találhatjuk. Minél magasabb a kérdezett iskolai végzettsége, relatíve annál nagyobb súlyt helyez a sok gyermek és az elszegényedés kapcsolatára. Hasonló a helyzet az elmaradott vidéken élést, mint elszegényedési ok hangsúlyozásának a kapcsolatát az iskolai végzettséggel. Azt is ki kell ugyanakkor emelnünk, hogy a felsőszintű végzettségűek a többieknél általában kisebb mértékben tartják igaznak az „azok lesznek szegények, akik nem szeretnek dolgozni” kijelentést. Említettük már, hogy a kérdezett havi jövedelme szerint alig differenciálódnak a szegénységgel kapcsolatos válaszok. Egy helyütt azonban meglehetősen markáns eltéréseket találhatunk. Az „általános egyetértés” kategóriánként eltérő értékeit kiszűrve láthatjuk, hogy a tízezer forint feletti jövedelműek lényegesen előbbre sorolják a szegénység okai között a sok gyermek vállalását, mint az alacsonyabb jövedelműek. A foglalkozás szerinti hierarchiát tekintve egymástól a leginkább az értelmiségiek, illetve a betanított és segédmunkások véleményei térnek el. Az értelmiségiek az átlagot lényegesen meghaladó mértékben jelölték meg a sok gyermeket és a szakképzetlenséget és lényegesen az átlag alatti mértékben a dologtalanságot („nem szeretnek dolgozni”) az elszegényedés okaként. Ezzel szemben a betanított és

456


segédmunkások az átlagnál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az öregségnek, tanulatlanságnak, balszerencsének, míg az átlagnál kisebbet a sok gyermeknek és annak, hogy elmaradott vidéken él-e az illető. Szó volt arról, hogy általában a minta egészét tekintve a válaszolók az egyéni okokat erősebben hangsúlyozták, mint a társadalmiakat. Ez foglalkozás szerint leginkább az önállóakra, település szerint a háromezer főnél nagyobb lélekszámú községekben lakókra és a hat és tízezer forint közötti jövedelműekre volt jellemző. Legkevésbé a nyugdíjasok, felsőszintű végzettségűek, értelmiségiek, budapestiek körében volt markáns ez a különbségtétel. (Ott is megvolt, csak kevésbé erőteljesen.) Úgy tűnik tehát, hogy a magyar társadalomnak a szegénységgel, elszegényedéssel kapcsolatos attitűdjei meglehetősen elutasítóak, megbélyegzőek. Mivel rendelkezésünkre állnak korábbi években készített felvételek eredményei is (Angelusz − Nagy − Tardos, 1986, Ferge, 1986), módunkban áll összehasonlítani a szóban forgó kérdéssel kapcsolatos vélemények időbeni változását is. (3. ábra) Az összehasonlításokból

ellentmondásos kép rajzolódik ki. Ha az „átlagpontszámok” értékeinek változását tekintjük, akkor láthatjuk, hogy az iszákosság, felelőtlenség, dologtalanság tényezőinek szerepe csökkent a vizsgált időszakban, míg a többi tényező súlya növekedett, vagyis a szegénység okai között az egyéni és a társadalmi okok hangsúlyozása kiegyensúlyozottabbá vált. Ha viszont az átlagos pontoknak az egyes időpontokban megfigyelt sorrendjét vesszük figyelembe, akkor azt látjuk, hogy, noha a skála két

457


végpontján („elisszák” és „szakképzetlenek”) nincs változás, a két szélső érték közötti mezőben az átrendeződés annak köszönhető, hogy csökkent a balszerencsének és az elmaradott térségben élésnek tulajdonított szerep, míg a munkalehetőségek hiányának hangsúlyozása nagyobb jelentőséget kapott. Általában jellemző a szegénységgel kapcsolatos attitűdök időbeli változására, hogy az évtized folyamán lezajlott változások a „szélsőségesebb” értékítéletek tompulását, közeledését, a szegényekkel kapcsolatban némileg „megértőbb” viszonyulást hoztak magukkal, noha a közvélemény többsége még ma sem „menti fel” teljesen azokat, akik a társadalom peremére sodródtak.

4. ELOSZTÁSI ELVEK

Az eddig feltárt teljesítményközpontú, a szegényekkel szemben tartózkodó értékszerkezet kimutatható az állami támogatások elosztási elveivel kapcsolatos kérdésekre adott válaszokból is. A nyolcvanas évek első felében meglehetősen nagyfokú stabilitást mutattak az elosztási elvekkel kapcsolatos állásfoglalások. 1978 és 1982 között fokozatosan növekedett azoknak az aránya, akik minden szegényt részesíteni kívántak állami segítségnyújtásban. 1984-ben azonban az arányok gyakorlatilag visszaálltak az 1978-ban regisztrált megoszlás szintjére. 2. táblázat A VÁLASZOK MEGOSZLÁSA ASZERINT, HOGY: „KIKET KELL AZ ÁLLAMNAK ANYAGILAG TÁMOGATNIA?”∗ (1978−1984, % ) s z á z a l é k o s me g o s z l á s 1984∗ 1982∗ 1980∗ 1978∗

akik szegényebbek 35 47 38 33 akik megérdemlik 50 40 45 50 senkit 15 13 17 17

N= 950 941 930 467 ∗ Forrás: Ferge, 1986. Ezen a helyen a későbbi felvételek adatai csak közvetve hasonlíthatók össze a fentiekkel, de az eligazodást valamelyest segíti, ha megvizsgáljuk az 1988-as felvétel adatait. A „Kiket támogasson az állam a szegények közül?” kérdésre válaszolva az 1988-as minta 3,9%-a vélte úgy, hogy az államnak senkit sem kell támogatnia, 53,9%

458


azoknak az aránya, akik úgy vélik: az államnak csak azokat kell támogatnia, akik ezt munkájukkal, magatartásukkal kiérdemelték. A megkérdezetteknek mindössze 11,9%-a vélekedett úgy, hogy az államnak minden szegényt támogatnia kell, 30,3% pedig azokat támogatná, akik „máshonnan nem remélhetnek segítséget”. A válaszolók ebben a tekintetben csak kor szerint differenciálódnak szignifikáns mértékben. A 60év felettiek között kisebb (46,1%) azoknak az aránya, akik a támogatási elvek közül az érdemeket hangsúlyozzák, szemben a fiatalabb generációkkal, ahol ez az arány magasabb (56%). 1988-ban a mintánk négyötöde válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy ő személy szerint támogatná-e a szegényeket. Ez a meglehetősen magas arány csak látszólag mond ellent a szegénységgel kapcsolatos attitűdökből korábban leszúrt következtetéseinknek, hiszen könnyen lehet, hogy azok, akik személy szerint is vállalnának áldozatokat a szegények támogatásáért, ezt szelektíven, inkább a segítséget „megérdemlők” érdekében tennék. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a támogatni hajlandóak mintegy fele (47,5%) inkább a személyes ismerősök, a közvetlen környezet számára ajánlana fel segítséget. Ennél alig magasabb azoknak az aránya, akik viszonylag személytelen módon, szervezeteknek adott adományok révén vállalnának részt a segítségnyújtásban. A segítségnyújtástól elzárkózók kétharmada hivatkozott anyagi helyzetére. Elsősorban a nők, a budapestiek, a hatvan év felettiek és a nyolc általánosnál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők hivatkoztak anyagi helyzetükre. Az elutasítóknak mintegy egyötöde vélekedett úgy, hogy azért nem támogatná a szegényeket, mert azok nem érdemlik meg a segítséget. Ez az arány a középgenerációban és a kistelepüléseken élők között volt ennél lényegesen magasabb. Az elutasítóknak mindössze egyhatoda indokolta negatív válaszát azzal, hogy a segítés az állam dolga. Ez az arány azonban nagyon különbözik az iskolai végzettség és a jövedelmi helyzet szerinti rétegeket tekintve. Amíg a nyolc általánost vagy annál kevesebbet végzetteknek, illetve a négyezer forint alatti jövedelműeknek mindössze 6−7%-a hivatkozott az állam kötelességeire, addig a felsőfokú végzettségűeknek, illetve a tízezer forint feletti jövedelműeknek mintegy fele nyilatkozott így. A támogatások elveivel kapcsolatos álláspont egyébként másként fest akkor, ha a nem „elvi” kérdésként vetődik fel, hanem némiképpen pontosabban konkretizálva. Jelzik ezt azok a kérdések, amelyek a válaszadóknak bizonyos jövedelemelosztó programok kívánatos elosztási elveivel kapcsolatos álláspontját firtatták. Többé-kevésbé hasonló szerkezetben arra keresték a választ, hogy milyen módon lehessen „jogosultságot” szerezni bizonyos társadalmi jövedelmekre.

459


460


Az-e a kívánatosabb, ha állampolgári alapon jár a családi pótlék, a nyugdíj és az ingyenes orvosi ellátás, vagy munkaviszonyhoz kötődjön, esetleg elegendő legyen adófizető állampolgárnak lenni az igénybevételhez? A válaszok megoszlásai azt mutatják, hogy az egyes területeken más és más az egyes igénybevételi kritériumok támogatottsága. A legnagyobb a támogatottsága az egészségügyi szolgáltatások állampolgári alapon járó ingyenességének. A válaszadók csaknem kétharmada nem kötné kritériumokhoz az ingyenes egészségügy igénybevételét. Ehhez képest mindössze mintegy negyven százalékot tesz ki az állampolgári alapon járó családi pótlék, és alig egyharmad a kritériumok nélküli nyugdíjjogosultság támogatottsága. A részletesebb elemzések azt mutatják, hogy ezek a beállítottságok nem annyira az általában vizsgált háttérváltozókhoz, hanem egymáshoz igazodnak. Ezek között is, úgy tűnik, a következő összefüggés rajzolódik ki: aki az egyik esetben fontosnak tartja az állampolgári jogosultságot, az valószínűleg a másik esetben is így fog vélekedni. Az összefüggés mindenesetre így sem túl szoros, ami az egyes jövedelem-újraelosztási programok értékelésének differenciáltságát jelzi.

5. SZOCIÁLPOLITIKAI STRATÉGIÁK A GYERMEKESEK, AZ IDŐSEK ÉS A MUNKANÉLKÜLIEK PROBLÉMÁINAK KEZELÉSÉRE

A következőkben sorra veszünk néhány olyan kérdésre kapott választ, amelyekből információkat kaphatunk egyes, a gazdasági válság által különösen érintett csoportok, a gyermekesek, az idősek és a munkanélkülivé válók társadalmi támogatásának megítélésére vonatkozóan.

5.1. A GYERMEKNEVELÉS TÁRSADALMI TÁMOGATÁSA

Magyarországon széles körben elfogadott az, hogy a jelenlegi gazdasági válság egyik legveszélyeztetettebb csoportját (a potenciális munkanélkülieken és a nyugdíjasok bizonyos kategóriáin kívül) a fiatal gyermekes családok jelentik. A hatvanas évek óta Magyarország a különféle családtámogatási intézkedések bevezetése terén az úttörő országok közé tartozott. A személyi jövedelemadó rendszer két évvel ezelőtti bevezetése előtt és óta a tömegkommunikációban és a szaksajtóban egyaránt heves viták folynak arról, hogy a családi pótlék emelése, vagy pedig adókedvezmények bevezetése a hatékonyabb módja a gyermekvállalás társadalmi támogatásának. A felvételünkben megkérdezettek 44,3%-a az adókedvezményekre „szavazott”, valamivel kevesebb, mint egyharmaduk (32,1 %) pedig a családi pótlék növelését tartotta fontosnak. 23,6% volt azoknak az aránya, akik mindkét támogatási formát egyaránt fontosnak tartották. A fiatalabb generációk és a középfokú végzettségűek általában nagyobb mértékben voltak az adókedvezmények mellett, míg a hatvan év felettiek inkább a családi pótlék növelését preferálták. A megkérdezettek havi jövedelmének növekedésével csökken azoknak az aránya, akik a családi pótlék mellett

461


vannak, a magasabb jövedelműek azonban nem elsősorban az adókedvezmények „javára” döntöttek így, hanem inkább mindkét támogatási formát fontosnak tartották. A GYED és a csökkentett munkaidő összehasonlítására feltett kérdésre kapott válaszok csaknem egyenlő arányban oszlanak meg. A válaszolók 46,5%-a a GYED kettőről három évre kiterjesztése mellett van, míg 53,5% preferálná inkább a csökkentett munkaidőt. A települési hierarchiában a kis falvaktól Budapest felé haladva csökken a „GYED-pártiak” aránya, és ezzel párhuzamosan növekszik a csökkentett munkaidőt preferálók aránya. Hasonló különbségek vannak a kérdés megítélésében iskolai végzettség szerint is. Míg a felsőfokú végzettségűek az átlagosnál nagyobb mértékben vannak a csökkentett munkaidő mellett, addig a legfeljebb nyolc általánost végzettek a GYED kiterjesztését támogatják az átlagosnál nagyobb mértékben. A közvetlenül érintettek között nyilván a nők második gazdaságbeli lehetőségei is befolyásolják az egyes alternatívák preferálását. A megkérdezetteket megkértük arra, hogy rangsorolják a gyermekes családok helyzetének könnyítését elősegítő egyes intézkedéseket. A válaszokat itt is, hasonlóan a

462


szegénységgel kapcsolatos kérdésekre kapott válaszokhoz, az egyes lehetőségek átlagpontszámai segítségével értékeljük. (A legjobb lehetőség kapott 1-es értéket, a legrosszabb pedig 5-öst.) A válaszokból az tűnik ki, hogy inkább azoknak az intézkedéseknek és intézményeknek van nagyobb támogatottsága, amelyek a család erősítésére és nem a közösségi, állami intézmények erősítésére építenek. A leginkább előnyben részesített lehetőség az volt, hogy „annyit keressen a házastárs, hogy a másik gondtalanul otthon maradhasson a gyerekkel” (2,12). A válaszolók nagyjából hasonló értékkel sorolták a második helyre a fiatal házasok lakásszerzésének könnyítését és a gyermekneveléshez szükséges cikkek árának csökkentését. A sorban ezután a GYES emelése következett (3,78), végül pedig a legkevésbé az óvodák és bölcsődék számának növelését tartották fontosnak (4,11 „pont”). Ez a preferenciasorrend nem csak a minta egészében, hanem a vizsgált rétegek többségében is hasonlóképpen alakult. A könnyebb lakásszerzést inkább a fiatalok, a felsőfokú végzettségetek és az értelmiségiek helyezték az első helyre, míg a gyermekneveléshez szükséges cikkek árának csökkentését a három- és többgyermekesek preferálták.

Érdekes lehet itt egymással szembeállítva megvizsgálni a leginkább érintettek és a társadalom többi részének véleményét. A 7. ábrából látható, hogy a fiatalabb és eltartott gyermekkel rendelkező házaspárok az idősebb és/vagy eltartott gyermekkel nem rendelkezők véleménye között fellelhető némi eltérés. Az „érintettek” nagyobb arányban említik a legfontosabbnak tartott intézkedések között a gyermekneveléshez szükséges cikkek árának csökkentését és a gyes emelését. A népesség többi részével szemben kevésbé bíznak az olyan, az előbbieknél általánosabb kívánalmakkal, mint

463


hogy „annyit keressen a házastárs, hogy a másik gondtalanul otthon maradhasson a gyermekkel".

5.2 NYUGDÍJASOK ÉS NYUGDÍJAK

A nyugdíjakra és a nyugdíjasokra vonatkozóan többé-kevésbé hasonló szerkezetű válaszokat figyelhetünk meg. Mindenekelőtt azt, hogy az idősek helyzetének javítására hivatott intézmények közül azok élveznek nagyobb támogatást, amelyek a család erősítésével kapcsolatosak. A válaszadók egytől négyig terjedő skálán pontozták az egyes lehetőségeket, és így elsősorban az a két stratégia kapta a legnagyobb „átlagpontszámot”, amelyik a több generáció együttélését lehetővé tevő lakások építését és amelyik a házi szociális

gondozás bővítését szorgalmazza (egyaránt 2,27 „pont”). Ennél kisebb volt az öregek napközi otthonának a nagyobb súlyát (2,60) és a szociális otthonok számának növelését (2,84) preferáló alternatíva támogatottsága (8. ábra). Érdekes megjegyezni, hogy erről másként vélekedtek a különböző generációk (9. ábra). Az idősebbek (60 év felettiek) a leginkább a házi szociális gondozás bővítését tartották fontosnak, és az átlagnál lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonítottak a több generáció együttélésére alkalmas lakások építésének. Itt is azt mondhatjuk, amit

464


a gyermeknevelés társadalmi támogatásával kapcsolatban, hogy az érintettek (érthetően) inkább a közvetlen segítségnyújtást preferálják az általánosabb és kevésbé számonkérhető intézkedésekkel szemben. Általában egyébként az a jellemző, hogy az egyes alternatíváknak adott „átlagpontszámok” csak kis mértékben tértek el egymástól a többi háttérváltozó tekintetében. A legerőteljesebben az értelmiség véleménye differenciálódik ebben a kérdésben, bár a preferenciák itt is az átlagos véleményeket tükrözik. Minél feljebb megyünk az iskolai végzettség szerinti ranglétrán, annál inkább húzódnak szét a vélemények, a családi gondoskodás javára az állami gondoskodással szemben. A korábbi elemzések arról számoltak be, hogy a nyolcvanas évek első felében a nyugdíjkérdés előtérbe kerülésének lehettünk a tanúi. 1982-től 1984-ig a megkérdezettek között megnövekedett azoknak az aránya, akik a szociálpolitika előtérbe helyezendő „célcsoportjai” közé emelték a nyugdíjasokat. Ezen belül is bizonyos fokú kiegyenlítődés mutatkozott az érintettek (időskorúak) és a nem érintettek véleményei között. Talán épp e tendenciának tudható be az a tény, hogy az 1988-as felvételben a nyugdíjakkal és nyugdíjasokkal kapcsolatos kérdések viszonylag kevés háttérváltozó mellett mutattak szignifikáns különbségeket. A nyugellátások jogosultsági kritériumainak megítéléséről már korábban szóltunk. A nyugdíkorhatárral kapcsolatban

465


1988-ban a válaszolók kétharmada ítélte meg úgy, hogy kívánatos lenne rugalmasabban kezelni. 66,3% véleménye szerint lenne helyesebb, ha saját kérésre ± 5 évvel el lehetne térni az általános korhatártól. Ezzel szemben 18,6% a mindenkire kötelező nyugdíjkorhatár mellett foglalt állást, 12,5% pedig azt tartaná helyesnek, ha az általános és kötelező korhatártól a munkáltató kérésére lehetne eltérni. A kötelező határt a már nyugdíjas korúak, a saját kérésre történő eltérést pedig inkább a nyugdíj előtt álló középgenerációk preferálták inkább. Ami pedig a nyugdíjak szintjét illeti, itt is megmutatkozik a társadalom egalitáriánus beállítottsága. A mintánk 79,3%-a értett egyet azzal, hogy senki ne kaphasson 20 000 Ft feletti nyugdíjat. Különösen erős volt ez a vélemény a hatvan év felettiek körében (85,4%).

5.3 VÉLEMÉNYEK A MUNKANÉLKŰLISÉGRŐL

1988 novemberében a válaszolók fele (50,2%) jelezte: nem tartja igaznak azt a megállapítást, hogy „megvalósult a teljes foglalkoztatás”. Ezzel szemben mindössze 26% értett egyet a kijelentéssel, a fennmaradó egynegyednek pedig fenntartásai voltak a kijelentés igazságtartalmát illetően. Ugyanakkor a megkérdezettek 86%-a vélte úgy, hogy a jelenleginél erőteljesebben kellene törekedni a teljes foglalkoztatás megvalósítására. Ebből csaknem 60% az erősebb igenlés („nagyon kellene”) válaszlehetőség mellett döntött. Mindössze 6% volt azoknak az aránya, akik „inkább nem” vagy „egyáltalán nem” tartják szükségesnek a teljes foglalkoztatást. A munkahelyi biztonság ilyen markáns igenlésének ismeretében különösen érdekes lehet annak vizsgálata, hogy milyen vélemények alakultak ki a munkanélküliséggel kapcsolatban. A fogalom a megkérdezés időpontjában nem volt idegen a közvélemény számára sem, bár sok esetben még csak a „szerkezetátalakítás” és a „támogatásleépítés” szakzsargonjának használatából lehetett következtetni egy masszív munkanélküliség esetleges megjelenésére. A témával foglalkozó korábbi tanulmányok (Angelusz – Nagy – Tardos, 1986, 1988) tanúsága szerint a munkanélküliekkel kapcsolatos társadalmi attitűdök drámai változáson mentek keresztül az 1984 és 1987 közötti időszakban. Az 1984-es felvétel eredményei szerint a közvélemény nagyon magas arányban kötötte a munkanélküliséget a deviáns viselkedéshez és a társadalom deviáns csoportjaihoz. 1988-ra ez a tendencia megfordult és az elbocsátásokról vallott felfogásokban a strukturális okok hangsúlyozása vált dominánssá. A későbbi felvételekből úgy tűnik, hogy a munkanélküliekkel kapcsolatos attitűdök további változásokon fognak keresztülmenni a közeljövőben. 1988-ban a minta egyhatoda érezte magát vagy családjának valamelyik tagját a munkanélkülivé válástól veszélyeztetett helyzetben. Ez a veszélyeztetettségi érzés a kor kivételével semmilyen más vizsgált dimenzióban nem mutatott eltérést az egyes kategóriák között. (Bár az nem túl meglepő, hogy az idősebb generációk nagyobb biztonságban érzik magukat.) Különösen érdekes itt megjegyezni, hogy ebben a tekintetben még a különböző foglalkozási csoportok között sem voltak szignifikáns eltérések.

466


Ezek az adatok egyébként arra figyelmeztetnek, hogy közvetlenül nem tudunk arra következtetni, hogy a válaszokból mennyire a személyes érintettség és mennyire egy elvi álláspont kristályosodik ki. Az eddigiekből következik, hogy a munkanélküliség által magukat veszélyeztetettnek érzők megoszlása kis eltéréssel követi a foglalkoztatási szerkezet megoszlását (10. ábra).

Ez természetesen nem változtat azon, hogy a munkanélküliség által veszélyeztetettek csoportjában (számszerű arányukból következően) a foglalkozási hierarchia alsóbb rétegei szerepelnek nagyobb számban (10/b. ábra). Az is valószínűsíthető, hogy a tartós munkanélküliség általában inkább őket veszélyezteti, míg a magasabb iskolázottságú és szakképzettségű rétegeknek inkább csak időleges munkahely-változtatással kell számolniuk.

467


A munkanélküliséggel kapcsolatos attitűdöket ehelyütt a strukturális munkanélküliség szükségességére, elkerülhetetlenségére és lehetséges hatásaira vonatkozó kérdésekre adott válaszok segítségével elemezzük. Az első válaszlehetőség („a munkanélküliséget mindenáron el kell kerülni”) lexikografikus preferenciát mond ki. Vagyis: semmi nem igazolja azt, ha emberek munkanélkülivé válnak. A második lehetőség („gazdasági problémáink megoldása nem lehetséges kisebb munkanélküliség vállalása nélkül”) a hatékonyság és a teljes foglalkoztatás közötti átváltási összefüggésre hívja fel a figyelmet és azt fejezi ki: a két szempont egyidejű érvényesítése kizárja egymást, ezért az egyikből fel kell áldozni valamennyit a másik megvalósítása érdekében. A válaszadók több mint fele (54%) választotta a kategorikusan elutasító első álláspontot. A minta 43%-a tartja bizonyos körülmények között elfogadhatónak a munkanélküliséget. Ebben a kérdésben roppant mértékben megoszlanak a vélemények. Különösen így van ez, ha iskolai végzettség szerint vizsgáljuk a válaszokat (11. ábra).

A legfeljebb nyolc általánost végzetteknek több mint a háromnegyede határozottan a munkanélküliség ellen van, míg a felsőfokú végzettségűeknek mindössze 18,4%-a gondolkodik hasonlóképpen. A munkanélküliséget kategorikusan elutasítók között mindössze 3,7% a felsőfokú végzettségűek aránya, tehát rendkívüli mértékben alulreprezentáltak ebben a csoportban (mintabeli arányuk 11,1%-os). Ezek az arányok és mértékek (némiképpen tompítottan ugyan, de) megjelennek a foglalkozási csoportok közötti megoszlásban is. A vezetők másfélszeresen, értelmiségiek mintegy kétszeresen felülreprezentáltak a munkanélküliséggel szemben „engedékenyek” csoportjában. Ezzel szemben a betanított és segédmunkások mintabeli arányuknál

468


lényegesen kisebb részt képviselnek ebben a csoportban (18,8%-ot a 34,9%-kal szemben). Az okokra csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg, hiszen például a betanított és segédmunkások között valószínűleg nagyobb szerepet játszik a személyes veszélyeztetettség érzése, mint az „intellektuális belátás”, míg például az értelmiségiek esetében ez az arány valószínűleg fordított. Az itt elemzett kérdésre adott válaszok egyébként erős összefüggést mutatnak még a havi jövedelemmel és a vallásos beállítódással is. Az elutasítók aránya lineárisan csökken a négyezer forint alatti jövedelműektől (72,2%) a tízezer forint feletti jövedelműek felé (28,5%). A hívők 66%-a, a nem hívőknek 45,8%-a utasítja el feltétel nélkül a munkanélküliséget. A munkanélküliség elutasításának hiánya önmagában nem jelenti, hogy a munkanélküliségnek valamiféle pozitív tartalmat tulajdonítanak. A szakirodalomban és a közvéleményben egyaránt megtalálható a konzervatív gazdaságideológiának az a tétele, amely szerint a munkanélküliek „tartalékserege” fegyelmező erővel hat az éppen munkaviszonyban levőkre. Ami mintánkban az erre a kérdésre adott válaszok is erős összefüggést mutatnak a kérdezett iskolai végzettségével (12. ábra).

A felsőfokú végzettségűek 77,3%-a véli úgy, hogy a munkanélküliség segíthet a lógások megfékezésében, míg a legfeljebb nyolc általánost végzetteknek kevesebb, mint a fele. A munkanélküliség „lógásellenes” hatását állítók között erősen alul vannak reprezentálva a legfeljebb nyolc általánost végzettek (32,7%), az átlaghoz közeli szinten vannak jelen a középfokú végzettségűek (52,7%) és kissé felülreprezentáltak a felsőfokú végzettségűek (14,6%). Ez a vélemény, hasonlóan az előbbi kérdéshez, viszonylag markáns eltéréseket mutat a kérdezett jövedelmével és

469


foglalkozásával összevetve is. Minél magasabb a kérdezett havi jövedelme, illetve minél „magasabban” helyezkedik el a foglalkozási hierarchiában, annál inkább valószínű, hogy fegyelmező erejűnek tartja a munkanélküliséget. A vezetők 78,9%-a, az értelmiségiek 74,3%-a vélekedik így, szemben a betanított és segédmunkások 47,9%-ával. A munkanélküliség effajta értékelése pozitív összefüggést mutat még a kérdezett lakhelyével és vallásos beállítottságával is. Az eddig elemzett két kérdés összekapcsolása lehetővé teszi a munkanélküliséggel kapcsolatos vélemények árnyalását. A mintában szereplők pontosan egyharmada vélte úgy, hogy kisebb mértékben vállalni szükséges a munkanélküliséget és ezzel együtt a munkafegyelem erősödése is várható tőle. Ebben a csoportban a férfiak, magasabb iskolai végzettségűek, magasabb jövedelműek, vezetők és értelmiségiek voltak felülreprezentálva. A fentinek némiképp ellentéte az a véleményegyüttes, amely szerint a munkanélküliség mindenképpen elkerülendő és (ráadásul) nem is alkalmas a munkafegyelem erősítésére. Ebben a csoportban viszont a nők, az alacsonyabb jövedelműek valamint a betanított és segédmunkások szerepeltek a mintabeli arányuknál nagyobb súllyal. A teljes mintának egyébként a 28,7%-a tartozott ebbe a csoportba. Meglehetősen markáns eltéréseket figyelhetünk meg az egyes rétegek között a munkanélküliség megelőzésére, enyhítésére hivatott intézkedések megítélésében. A válaszadóknak öt ilyen stratégiát kellett rangsorolniuk. (1-es értéket kapott a „legjobb”, 5-ös értéket pedig a „legrosszabb” lehetőség.) Az alábbiakban az efféle rangsorokból kialakult átlagpontszámokat vetjük össze az egyes háttérváltózókkal. 3. táblázat EGYES, A MUNKANÉLKÜLISÉGET ENYHÍTENI HIVATOTT INTÉZKEDÉSEK TÁMOGATOTTSÁGA 1987-BEN ÉS 1988-BAN ∗átlagok 1987 1988

átképzés 1,77 2,52 magánvállalkozások támogatása 2,98 3,07 elköltözés segítése 3,25 −

− korai nyugdíjazás 3,30 munkanélküliségi segély 3,30 − új munkahelyek teremtése − 2,26 a részmunkaidős foglalkoztatás bővítése − 3,04 közmunkák szervezése − 4,11

Forrás: Angelusz − Nagy − Tardos, 1988,

470


Az 1988-as adatokat elemezve láthatjuk, hogy minden dimenzióban egyértelmű az elutasítása a közmunkák szervezésének (4,11). A legnagyobb mértékben az értelmiségiek, a legkevésbé a betanított és segédmunkások utasítják el ezt a lehetőséget (3,90), de a saját rangsorukban nekik is az utolsó helyen szerepel a közmunkák szervezése. Ezután a részmunkaidős foglalkoztatás (3,04) és a magánvállalkozások támogatása következik a sorban. Az 1987-es felvételben az átképzési programok kapták a legnagyobb támogatást, 1988-ban már az átképzési programok szervezése (2,52) szerepel a második, a munkahelyteremtés pedig az első helyen (2,26). Minden más rétegnél erőteljesebben az átképzés mellett az értelmiségiek (2,27), az új munkahelyek teremtése mellett a betanított és segédmunkások (2,09), a magánvállalkozások támogatása mellett pedig az önállóak foglaltak állást (2,15 „pont”) (13. ábra).

Érdekes lehet megfigyelni, hogy az egymástól leginkább eltérő véleményeket felmutató csoportok (az értelmiségiek, illetve a betanított és segédmunkások) között mekkora a különböző foglalkoztatáspolitikai stratégiákat preferálók aránya. (14. ábra) Az értelmiségben markánsan nagyobb azoknak az aránya, akik az átképzést tartják a legfontosabb foglalkoztatáspolitikai eszköznek, míg a betanított és segédmunkások az átlagosnál nagyobb mértékben támogatják az új munkahelyek teremtését.

471


6. PRIVATIZÁLÁS

Az utóbbi hónapokban a napi politika egyik fő kérdésévé lépett elő a privatizálás kérdése. Az ideológiai tabuk gyors eróziójának lehettünk tanúi ezen a területen. Az 1988-as kérdőívben rákérdeztünk arra is, hogy a válaszadóink miképpen foglalnának állást a társadalmi szolgáltatások kínálatának, minőségének és finanszírozásának diverzifikáltabbá válásáról. A közvélemény elégedetlensége egyre inkább nyomon követhető a szóban forgó szolgáltatásokkal kapcsolatban. Az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokban a nyugdíjrendszerben és a lakásgazdálkodásban fellelhető állami monopolhelyzetek oldása egy olyan terület, amelyben különösen fontos a társadalmi konszenzus megteremtése. Az 1988-as adatok azt mutatják, hogy a közvélemény a közösségi és a magánszolgáltatásoknak egy kiegyensúlyozottabb keverékét tartaná kívánatosnak az egészségügy és a lakásrendszer területén. A mintánk nagyon magas hányada foglalt állást úgy, hogy a szolgáltatások minőségének javulása lenne várható a szóban forgó területeken a magánvállalkozások esetleges megjelenésének következményeként (75% és 82%, rendre). A lakásszektor működésével kapcsolatos elégedetlenséget jelzi az állami lakásépítések nagyobb volumenét sürgetők nagyon magas (csaknem 90%-os) aránya. Valamivel kisebb volt a magánszervezetek oktatásban való esetleges megjelenését firtató, kérdésre adott helyeslő válaszok aránya. A mintánkba tartozók kétharmada szerint jelentene ez javulást az általános és a középiskolákban. Ugyanekkora arányban fogadnák pozitívan a magán bérházak megjelenését a lakásszektorban.

472


A privatizáció egyébként meglehetősen ellentmondásos kérdésnek tűnik. Amíg (mint láttuk) a társadalom nagy többsége fogadná kedvezően, ha magánszervezetek (is) működnének az említett szolgáltatások területén, a mintának egy lényegesen kisebb hányada üdvözölné a finanszírozásban a magán biztosítótársaságok megjelenését. Ezt jelzi a magán nyugdíjbiztosítókra és a betegségbiztosításra vonatkozó válaszok megoszlása is. Bár a mintának több mint hetven százaléka (valószínűleg a hálapénzek amúgy is költséges rendszerét szem előtt tartva) hajlandó lenne fizetni az egészségügyi szolgáltatásokért, az egészségügyi magánbiztosításokat kevesebb mint negyven százalék üdvözölné. Ez a tény, úgy tűnik, azt a megállapítást támasztja alá, hogy a magyar társadalom még nem igazán készült fel egy széleskörű privatizálásra a társadalmi szolgáltatások területén. 4. táblázat A PRIVATIZÁLÁSSAL KAPCSOLATBAN FELTETT NÉHÁNY KÉRDÉSRE ADOTT „IGEN” VÁLASZOK ARÁNYA Mit gondol, javulna-e az adott szolgáltatások színvonala, ha az állam mellett más intézmények is működtetnének …

építési vállalkozásokat 82% kórházakat 75% általános iskolákat 66% középiskolákat 67% (magán) bérházakat 66%

Lenne-e igénye arra, hogy az állami mellett magánbiztosító társaság is működjön a …

betegbiztosításban 39% nyugdíjbiztosításban 41%

A privatizáció ellen és mellett „szavazó” csoportok társadalmi összetétele alig tér el egymástól. A használt asszociációs mutatók csak kis eltéréseket mutatnak egyes társadalmi kategóriák között. Az egyetlen kivételt a magániskolák megítélése jelenti, ahol nagy különbségek mutatkoznak a magas és az alacsony iskolázottságú csoportok véleményei között. A magasabb iskolázottságúak elégedetlenebbek a létező intézményekkel, mint a társadalom többi része. Összefoglalásképpen le kell szögezni: a társadalmi szolgáltatások privatizálása egy olyan kérdés, ami a megkérdezés időpontjában még nem volt erőteljesen jelen a politikai viták napirendjén. A társadalom lehetséges reakciói ezért sokat formálódhattak az azóta eltelt időszakban és további változások valószínűsíthetők a közeli jövőben is.

Tóth István György

473


474

HIVATKOZÁSOK

Angelusz Róbert − Nagy Lajos Géza − Tardos Róbert: Szociálpolitikai kérdések a közgondolkodásban, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1986. Angelusz Róbert − Nagy Lajos Géza − Tardos Róbert: Szembenézés a munkanélküliséggel. Szociálpolitikai felfogások válaszúton, Magyar Közvéleménykutató Intézet, Budapest, 1988. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből Magvető Kiadó, Budapest, 1986.

Tóth István György: Társadalmi problémákra és a ... · generációk (a 60 év fölöttiek...

Documents

Transcript of Tóth István György: Társadalmi problémákra és a ... · generációk (a 60 év fölöttiek...