Úgy sejtjük, legtöbb honfitársunk számára még mindig a gyer-

mekkorban olvasott indiánregények jelentik az amerikai ős-

lakókról szerezhető információk netovábbját. Persze az sem

mindegy, hogy mindehhez J. F. Cooper eposzából, a börtön-

töltelék, a vadnyugatot (amúgy nem minden alap nélkül) né-

metekkel telerakó May Károly ponyváiból, vagy a mifelénk egy

időben népszerű Liselotte Welskopf-Heinrich empatikus mű-

veiből szerezték alapképzésüket – mindehhez még jön a ki-

váló Szinnai Tivadar–Réz Ádám fordítóduó munkája, amely

kész szótárt adott számtalan indiánosdit játszó gyermek kezé-

be. Nem biztos, hogy az ő leleményük a megannyi kvázi-törzs-

név, mint a csejenn, az irokéz vagy a komancs – ezek a (sok-

szor csúfnévből) ferdített francia/angol verziók honi, játszótéri

változatai, amelyek alapján még a térképen is alig találjuk meg

szegény népeket. Hagyjuk is, ez már a múlt. Lehet, hogy so-

kunk agyában még a rezervátumba kényszerítés, a filmvá-

szonra is költött „Cheyenne ősz”, „A könnyek ösvénye”, Little

Bighorn, Wounded Knee, Ülő Bika (Tatanka Iyotanka), meg Szi-

laj Ló (Thasuka Witko) maradt az utolsó éles kép, s rájuk a hír-

hedt mondások rezonálnak, mint például „Csak halott indián

a jó indián”. A halálra szánt indiánok azóta kijöttek ama bizo-

nyos gödörből, és demográfiai, jogi, gazdasági vagy szociális

értelemben sem szorulnak a sajnálatunkra.

szöveg Barotányi Zoltán

Toll és fegyver nélkülRég volt már, hogy elhangzott a mondat: „Csak a halott indián a jó indián”. A mai mondat úgy szól: „Csak az indián elnök a jó elnök”.

1 13C R o S S R o A d

Obama, a megmentôTalán az idei elnökválasztási kampány az első, ahol – leg-

alábbis a látszat szerint – „osztanak lapot” az amerikai ős-

lakóknak is. Persze korántsem igaz, hogy csupán most

fedezte volna fel őket a politikai gépezet – Franklin d. Roo-

sevelt után Clinton volt az első, aki vette magának a fárad-

ságot és meglátogatott egy indián rezervátumot. Példá-

ját idén követte neje, az előválasztási kampányban végül

alulmaradt Hillary is, ám mint valószínű alelnökjelölt, nyil-

ván nem mulasztja el hangsúlyozni: idén már járt a több

törzs által lakott Flathead rezervátumban. Ez még mind

semmi, hiszen Barack obama, az első sikeresen ringbe

szálló színes bőrű nem csupán ellátogatott a varjú indiá-

nokhoz, de nevet is kapott tőlük: ezentúl ő „Az Ember, Aki

országszerte Segít Az Embereknek” (ez ugyan nem olyan

frappáns, mint a Véres Tomahawk, viszont annál sokkal

több szavazatot hoz majd). de az ellenfél, a republikánus

John McCain sem éppen kispályás ezen a területen. Elő-

ször is arizonai szenátor – márpedig ez az az állam, ahol

az Egyesült Államokon belül az egyik legmagasabb az in-

dián lakosság aránya –, a téma iránti érzékenységét jelzi,

hogy társelnöke a szenátus indián ügyekkel foglakozó bi-

zottságának. Miután az indián, vagy részben indián szár-

mazású szavazópolgárok száma immár több milliót tesz

ki, a politikusok egyre kevésbé engedhetik meg maguk-

nak, hogy levegőnek nézzék az őslakókat – de legalább-

is tartózkodnak majd az afféle populista kampányoktól,

mint a négy évvel ezelőtti, amikor a kaszinójövedelmekre

és hirtelen meggazdagodott indiánokra hivatkozva pró-

báltak lefaragni az indiánügyi programok költségvetésé-

ből. Nem mellesleg az indián közösségek lobbilehetősé-

gei is javultak e téren – nyílt titok ugyanis, hogy a sikeres

lobbizás igencsak pénzigényes. Az amúgy sok százezres

cherokee törzs például megengedheti magának, hogy ál-

landó irodát tartson fenn Washingtonban, hogy képvise-

lői napi kapcsolatban lehessenek a döntéshozókkal, és az

Indiánügyi Hivatal vezetőivel.

Indián for presidentNagyjából már csak arra várunk, hogy feltűnjön egy újabb in-

dián származású államférfi a nagypolitikában – ez azért más,

náluk jóval népesebb kisebbségeknek is hosszú évekbe ke-

rült. De azért láttunk már csodákat: Herbert Hoover alelnöke,

Charles Curtis (1929–1933 között) például anyai ágon volt

indián. Rajta kívül eddig egyetlen indián töltött be szená-

tori posztot (1993-tól 2005-ig) – Ben Nighthorse Campbell,

aki édesapja révén tagja az északi cheyenne közösségnek.

Ha lehet egy esélyes versenyzőt megneveznünk, ak-

kor rögvest a jósvádájú John Herringtont húznánk elő: re-

gisztrált chickasaw törzsbéliként az első indián volt, aki

megjárta a világűrt (konkrétan az anyai dédanyja volt in-

dián, de itt a gesztus az érdekes), ráadásul 2002-es, tizen-

egy napig tartó útja során még a chickasaw nemzet zász-

laját is magával vitte, amelyet személyesen a törzs vezetője

adott át neki. A NASA-nál, majd egy repülési magáncégnél

viselt, nyilván jól fizető elfoglaltságáról is lemondott, hogy

idejét a közügyeknek s ezen belül a chickasaw nép képvi-

seletének szentelje (a jelenlegi Kongresszus egyedüli, rész-

ben indián származású képviselője, az oklahomai Tom Cole

is a chickasaw nemzet regisztrált tagja). Ez azért már jó ki-

indulópont egy politikai karrierhez – mint tudjuk, az ame-

rikai választók kitüntetett figyelmet szentelnek az exűrha-

jósoknak (és exfilmsztároknak), különösen, ha személyes

legendájuk még ilyen helyes kis epizódokban is bővelkedik.

1 15s o d r á s C R o S S R o A d

HôslakosokAz Amerikai Egyesült Államok hivatalos indiánpolitikája

sokszor módosult az elmúlt évszázadban – bár egy tekin-

tetben változatlan maradt az iránya. Bármit gondolnánk

is holmi (tömeg)gyilkos szándékokról (genocídium tekin-

tetében a himlő és a kanyaró mindig százszorta hatéko-

nyabbnak bizonyult bármelyik hosszú puskánál vagy va-

csicsunnál), elsősorban mindig is asszimilálni próbálta az

egykor gyilkos vadaknak tekintett, egyszerre félt és gyűlölt

(lelkes filantrópok és ájtatos hittérítők által szánt) indiáno-

kat. A jogkiterjesztés mindenkor fokozatos volt, s eközben

az állam és az általa reprezentált fehér többség sosem fe-

lejtette el éreztetni erőfölényét, hogy ezzel is nyomatékos-

sá tegye: mindennek alapja egyfajta tabula rasa: az egykor

(bármily csalárd) szerződéssel, vagy épp fegyveres erővel

elragadott indián földek visszaadásáról szó sem lehet.

Az efféle indiánpolitika tipikus példája volt az

1879-ben Pennsylvaniában alapított Indiánjavító és Neve-

lő Intézet, melynek alapítója Richard Henry Pratt a megfe-

lelő, s a nemes célhoz illő jelszót is kifundálta: „Öld meg az

indiánt és mentsd meg az embert”. Az államok indiánpo-

litikáját (sokak szerint a híres-hírhedt Indián Ügyek Hiva-

talát egészen a hetvenes évekig) ez a cél vezette: az indiá-

nok teljes akkulturációja és asszimilációja, ami – ismervén

az igen erős faji előítéleteket – legalább annyira álszent,

mint naiv programnak tekinthető.

Az őslakók két világháborúban és Koreában bizonyít-

hatták, hogy hű fiai a hazának. Sok tekintetben az indián

háborús hősök (például Ira Hayes, az egyik Iwo Jima-i zász-

lókitűző, pima törzsbéli – 32 éves korára sikerült magát

halálra inni) körüli médiafelhajtás is arra késztette a hiva-

talos állami szerveket, hogy változtassanak az indiánpoli-

tika hangsúlyain. Ezek után inkább arra próbálták ösztö-

nözni az őslakókat, hogy hagyják ott a rezervátumi, stabil

szintű nyomort, alkoholizmust, munkanélküliséget és kilá-

tástalanságot, s keressenek maguknak munkát a városok-

ban. Ez a program a maga nemében sikeres volt, elvég-

re jelenleg a magukat indiánnak valló amerikai polgárok

alig 13 százaléka él rezervátumokban – ezzel szemben

például egyedül New Yorkban majd százezren vannak.

Jogos érdekA formális jogegyenlőség megteremtése is váratott ma-

gára – egészen a XX. század elejéig. Ugyan az alkotmány

1868-ban becikkelyezett 14. kiegészítése biztosította

a jogokat mindazoknak, akik az Unió területén születet-

tek – amennyiben azok jogalanyoknak tekinthetők (ez-

zel rögvest ki is zárta az indiánokat e körből), az őslakosok

számára csak az 1924-es indián állampolgársági törvény

biztosította a formális jogegyenlőséget.

1 17

A lélekszámbeli sokszorozódás együtt járt a kulturális-

társadalmi megújulással – sokan tesznek kísérletet elsor-

vasztott anyanyelvük életben tartására, miközben a folk-

lórhagyományok (szakrális és turisztikai célok okán) soha

nem is enyésztek el. Ennél persze sokkal jellemzőbbek

a modernizáló közösségi és egyéni stratégiák – a múlt

emlékeinek ápolásával egyenrangú a gazdasági feltáma-

dás, sőt, alkalmanként expanzió. A Kongresszus 1988-ban

engedélyezte indián törzsi kaszinók létesítését – jelenleg

ezek több bevételt hoznak, mint a híres-hírhedt neva-

dai (Reno, Las Vegas) szerencsejáték-központok: az évti-

zed közepén 377 indián kaszinó évente 15 milliárd dollár

bevételt hozott, s emellett sok százezer embernek adott

munkát. Minden törzs kialakíthatta a maga személyre sza-

bott stratégiáját: a navajók például elutasították a kaszi-

nózást, az apache-ok viszont nem, ráadásul az indiánok-

nak komoly érdekeltségeik vannak a télisport-bizniszben,

az ojibwák pedig szorgalmasan befektetik a szerencsejá-

tékból szerzett pénzt. Ahány törzs, annyi szokás, de any-

nyi jog is: jelenleg 561 hivatalosan, szövetségi szinten

elismert indián törzsi kormányzat létezik az Egyesült Álla-

mokban: ezek szabadon alakíthatják saját önkormányza-

tukat, szabadságukban áll a jogalkalmazás (mind polgári,

mind büntetőjogi tekintetben), adóztathatnak, dönthet-

Megtették tétjeiket

nek a törzsi tagsági kérelmek felett, engedélyezhetnek

és feltételekhez köthetnek minden, a területükön zajló

gazdasági tevékenységet, s akár ki is tilthatnak bárkit on-

nan. Igaz, ez évszázadokig kölcsönös volt: Massachus-

etts állam törvényhozása például csupán 2005. május

19-én helyezte hatályon kívül azt a 330 éves jogszabályt,

amely kitiltotta az őslakókat Boston város területéről.

Hogy jó-e indiánnak lenni, az viszonylagos: az indiá-

nok háromnegyede szerez legalább középfokú végzett-

séget, 22 százalékuk él az Egyesült Államokban megha-

tározott szegénységi szint alatt, körükben 6,6 százalékos

a munkanélküliség és 14 ezer dollár az egy főre jutó éves

GdP – ezek mind lényegesen rosszabbak, mint az ameri-

kai átlagszint, bár folyamatosan javulnak. Van, aki elége-

detlen az ütemmel: a siuox (legyen ez a továbbiakban

csak sziú) indiánok között a jóléti mutatók sohasem ér-

ték el még az előbb említett szintet sem, ám történeti-

leg indokolt öntudatból sohasem volt hiány, és néha

nem haboztak feszegetni az Egyesült Államok által rájuk

kényszerített alkotmányos-törvényi kereteket. Már a het-

venes években is itt lángolt fel a leghevesebben az (al-

kalmanként fegyveres) polgárjogi küzdelem (a sokak ál-

tal ártatlannak tartott Leonard Peltier ma is börtönben ül

két FBI ügynök 1975-ös meggyilkolása miatt), majd neki-

láttak visszaperelni a csalárd módon elragadott ősi föld-

jeiket. 1980-ban meg is állapította a Legfelsőbb Bíróság,

hogy egykor jogtalanul ragadták el tőlük szent hegyei-

ket, a regényekből és filmekből is ismerős Black Hillst, és

jelentős kártérítést ítélt meg számukra. Ezt azonban visz-

szautasították, s magukat a hegyeket akarták (az akkor

megítélt 106 millió dollár továbbra is a folyószámán ka-

matozik – most már 757 milliónál tart, de hiába az álta-

lános lakossági córesz, bagóért nem adják a szent Pahá

Sápát). Tavaly decemberben azután Russell Means, a le-

gendás Lakota – (így nevezik magukat a nyugati sziúk,

más néven tetonok – olyan legendás törzsek tartoznak

ide, mint az oglalák, a hunkpapák, a minnikonjou-k vagy

a brulék) – polgárjogi vezető és társai bejelentették: min-

den egyes, a szövetségi kormánnyal, vagy általában a fe-

hérekkel kötött szerződést érvénytelennek tekintenek, és

saját államot követelnek maguknak (ez Észak- és dél-da-

kota jelentős részét, plusz Montana, Wyoming és Nebras-

ka darabjait is magában foglalná). Means (őt a lelkes mo-

zilátogatók is jól ismerhetik, ő játszotta Csingacsgukot

a daniel-day Lewis-féle „Az utolsó mohikán”-ban) állam-

koncepciójáról az amerikai hivatalosságok nemigen óhaj-

tottak tudomást venni, úgyhogy egyelőre megrekedt e

nemes elképzelés – háború tán csak nem lesz belőle...

1 19C R o S S R o A d

Sastoll a széna kazalbanAz indián lakosság összeszámlálása mindig is gondot okozott s vitát keltett statisztikusok, törzsi és állami, indi-

ánügyi vezetők között. Régebben még – úgy-ahogy – elég volt, ha valaki egy indián törzs regisztrált tagjának

mondhatta magát, ám ahogy kiürültek a törzsi területek, s egyre kevesebben érezték fontosnak, hogy hivatalo-

san is regisztrálják magukat, a statisztikai szempontok is változtak. Annyi bizonyos, hogy az indián, a félvér, ne-

gyedvér populáció örvendetesen gyarapodni kezdett: a 2000-es cenzus során majdnem 2,5 millió lakos nevez-

te magát indiánnak (ez a szám azóta a hárommillióhoz közelít), s további 1,6 millió vallotta magát részben indián

származásúnak. S ez alighanem alulbecsült szám: amerikai genetikusok ennek többszörösére teszik ezt.

L a k o t a m e s e

Nem tartom sokra a fehéremberek választásait. Akárki győzött az in-

diánok mindig veszítettek. Tudok egy történetet a választásról. Elme-

sélem. Egyszer, régesrég a kutyák megpróbáltak elnököt választani.

A nagykutyák gyűlésén egyikük szólásra emelkedett és azt mondta:

– Én a bulldogot jelölöm elnöknek. Ő erős. Tud harcolni!

De nem tud futni – szólt egy másik kutya. – És mit ér egy jó harcos,

ha nem tud futni? Hiába az egész, ha nem tud megfogni senkit sem.

Erre egy másik eb állt fel, és azt mondta: – Én az agarat jelölöm,

ő aztán tud futni!

A többi kutya kiabálni kezdtek: – Jó, jó tud futni rendben van, de

nem tud harcolni. Na, mert mi van ha utolér valakit, na akkor mi törté-

nik? Még a belét is kifutja. ez történik. Más nem. A legtöbb, amit tenni

tud, annyi, hogy onnan is elfut.

Ekkor egy csúnya, korcs kuvasz ugrott fel: – Én azt a kutyát jelölöm

elnöknek, akinek jó szagú a farka töve!

Abban a pillanatban felugrott egy hasonlóképpen csúf korcs és

felkiáltott: – elsőként csatlakozom ehhez a javaslathoz!

Erre az összes kutya szimatolni kezdte egymás farka tövét. Nagy

hangzavar keletkezett, és egymás szavába vágva kórusban üvöltöz-

tek: – Pfuj, nincs jó szaga a farka tövénél!

ennek sem!

Neki sincs elnöki illata!

Nem, ő sem jó.

Na ezt biztosan nem fogják megválasztani!

ez nem az én jelöltem.

És mondanak hasonlókat is azóta is.

Amikor sétálsz, figyeld csak a kutyákat. Még mindig szimatolják

egymást a farkuk tövénél.

Egy jó vezetőt keresnek, de azóta sem találták meg.

A kutyák választást tartanak

Mese A Csillagokkal tánColó kojot cíMű köNybŐl, MÉry rATio kiADó, 2006

121s o d r á s C R o S S R o A d

Nagy indiánkönyv képekbenA Millenáris az Amerikai Egyesült Államok budapesti kö-

vetségével együttműködve nyitotta meg május 29-én

többek között a hopi, navajo és az apacs indián törzsek

kultúráját megörökítő képekből nyílt kiállítását. Edward

s. Curtis hatvan fotográfiája az észak-amerikai indiánok

kultúrájának mindennapjait, mára már jószerével csak

maradék emlékeit örökítette meg. A fotográfus és et-

nográfus Curtis 1906-tól kezdve majdnem harminc évig

járta és fotózta az indiánok lakta településeket, hogy az-

tán olyan kincseket hagyjon maga után, mint az első és

legkiterjedtebb mozgóképes anyagot az őslakos ame-

rikai indiánokról, egy húszkötetes fényképalbumot, öt-

venezer negatívot és tízezer hangfelvételt az őslakosok

nyelvének és zenéjének varázsával.

A képekért a Crossroad Magazin köszönetet mond

Peter Bernardynak és a Cardozo Fine artnak.

A kiállítás megtekinthető

a millenáris teátrum

Piros–Fekete Galériájában

díjtalanul, július 10-ig,

hétfő kivételével naponta 11–19 óráig.

C R o S S R o A d s o d r á s122