165

Apró csoportunk időtlen idők óta sodródott a végtelen térben. Az emlékeze-tünkben lévő ősi törvények akaratának engedelmeskedve, érintetlen, távoli te-rületet kellett találnunk, hogy ismételten letelepedhessünk. Igaz, a számunkraelérhető ismert és feldarabolódott történelmünk nem nyúlik vissza a messzi

múltba, de tudatunk perifériáján fellelhetők azok a parányi üzenetek, melyek civilizá-ciónk hajnalán íródtak. Ezek az ősi foszlányok átölelik az összes nemzedéket, tápotadva a létezés egyetemes perspektívájának felfogására, mely töredékek idősebbek acsillagok nagyobb hányadánál.

Ó, igen. Ily régi kultúra vagyunk mi, és fennmaradásunk csakis annak a mérhe-tetlen bölcsességnek köszönhető, mely úgy ragyogja be az élettelen univerzumot, minta semmiségből kipattanó szupernóva.

Ezért nem járunk csillagról csillagra, mint egy élősködő parazita... Az ilyen lé-nyek lehetőségeiken felül elszaporodnak, megfojtva ezzel a környezetüket és egészökológiájukat. Ugyanis, ha kellőképpen tudnak alkalmazkodni, akkor az egész általukelérhető életközösséget magukkal ránthatják, a feneketlen mélységbe.

Ilyent mi sose tennénk.Hosszú kutatás után megtaláltuk a legkedvezőbb területet, és megkezdtük kime-

rítő utazásunkat. Mióta az én lényem kapcsolja össze a különálló elméket, azóta nemfordult még elő, hogy ennyiszer kellett volna teret hajlítanunk. Most már kivétel nél-kül úgy gondoltuk, megérte a közös fáradozást.

Mikor kijöttünk a féreglyukból, mindenki nagyon kimerült volt. Pillanatok alatt zi-lálódott szét a közös tudat. Minden erőmet megfeszítve sem voltam képes összerendezniőket, pedig még tartottuk az ehhez szükséges legtökéletesebb geometriai formát.

Hagytam, hadd kóboroljon el mindenki saját gondolatainak útján. Pillanatnyilagsemmilyen veszély nem fenyegetett minket, ezért nyugodtan pihenhettünk. Még apontos pozíciónk meghatározásával sem törődtem. Nagyon kellemes volt.

Amint „végignéztem” társaimon, csodálattal töltött el a látvány, ahogy fémestéglalap formájú testükkel a világűr döbbenetes mélységének tartalmát tükrözve vertékvissza, a tejút csillagaiból áramló fénysugarak megszámlálhatatlan milliárdját. Azelőttünk lévő parányi nap sárga fénye már kiemelkedett a háttérből, hogy haloványsugaraival mutathassa az utat csoportunknak.

Megkezdtük a szétválást. Ezt már rengetegszer végrehajtottuk, ezért mindenkipontosan tudta, hogy mi a feladata. Muszáj volt ezt a fázist igen nagy pontossággalelsajátítani, mert a „kilépés” után nem mindig tudunk közös lénnyé fejlődni.

Robusztus méreteink ellenére könnyedén úsztunk a világűrben, viszont ilyenkorigen közel voltunk egymáshoz. Tízezres létszámunk miatt mindenki kiemelt figyelem-mel tette a maga dolgát, vigyázva, nehogy egymásnak ütközzünk a feloszlás alkalmával.

Mivel mindnyájunknak ugyanaz volt a pozíciója, mint számtalan előző térhajlítást

•••• A novella Francis Carsac: A Sehollakók (1967) című könyv ihletése alapján készült.

166

megelőzően, a „testvéreim” pontosan tudták, mely irányba mennyit kell haladniuk. Azévezredes rutinnak köszönhetően ismételten leküzdöttük a kommunikációs problémá-kat, így könnyebben háttérbe szoríthattuk az időnként felbukkanó nyomasztó gondo-latainkat, amelyeket az egységes tudat hiányakor a magányosság érzete táplál.

Az átrendeződés most is balesetmentes volt.Mikor már mindenki maradéktalanul hasznosította a tartalék energiáját, „belőt-

tük” a csillag helyzetét. Nagyon pontosan hajtottuk végre a tér-manipulációt, ezért márerősen éreztük a naprendszer erőterét. Pont annak a fiktív gömbnek a szélén úsztunkát, melynek a belsejébe már csak jelentős kockázattal érkezhettünk volna meg.

Megszemléltük ezt a csodálatos égitestet. Minden érzékünket felé irányítottuk, éscsak gyönyörködtünk a belsejéből kiömlő anyagban, mely előttünk kezdte meg hosszúutazását a távoli galaxisok felé.

Később megvizsgáltuk átmeneti otthonunkat. A számunkra megfelelő bolygó mégnagyon távolinak találtatott, de így is sokat megtudtunk felőle.

Amit mindenki nagyon nehezményezett, az a borzasztóan forró és kellemetlenidőjárás, mely a planéta nagy részét uralta. Mondjuk, ez nem volt meglepő. A célja-inkkal az harmonizált legjobban, ha a központi égitesthez közel tudunk leereszkedni.Különösen most, hogy energiakészletünket a kelleténél jobban felemésztette a hosszúutazás, a szokásosnál is közelebb kellett kerülnünk hozzá.

Lassan, a világűrben „suhanva”, a napszél áramának ellenállásában elértük a meg-felelő távolságot és ismét módosítottunk pályánkon. Beértünk a bolygó egyre erősödőgravitációs terébe, mely „elkapott” minket.

Pont ez volt a célunk. Tökéletesen számoltuk ki a szükséges korrekciót, ugyanisnem sokkal az atmoszféra felett bolygókörüli pályára álltunk.

A hatalmas forróság csak a sarkokon volt elviselhető, ezért úgy gondoltuk, habármiféle életformával találkozunk, az csak ott lehetséges. Lassítottunk a felszínhezviszonyított relatív sebességünkön, és megkezdtük az ereszkedést. Csoportunk kétrészre oszlott, hogy elfoglaljuk helyünket mindkét póluson. Mindenki boldog volt,hogy már itt tartottunk, pedig a munka nagy része hátra volt.

Ahogy a legfelső rétegeket szeltük át, a súrlódástól vörösen izzó levegő kiemeltejelenlétünket az éjszakai égbolton. A hatalmas hőtől testünket energiaburokkal védtükmeg, mely pajzs ilyen körülmények között csak néhány percig tud védelmet nyújtaniszámunkra.

Hirtelen szokatlan jelenséget érzékeltünk magunk alatt a felszínen. Az ismeretlenélmény hatására, tartalékainkat pocsékolva lefékeztük magunkat, hogy jobban meg-vizsgáljuk a terepet.

Az energia furcsa szövevényben úszott a talajon, s ebben volt valami egészenértelmetlen, őrült logika. Jobban oda kellett koncentrálnunk, mert egészen gyengejelenség volt, de határozottan érzékelhető. Azután, mikor az anyagi környezetet ispróbáltuk értelmezni, feltűnt, hogy az alsó légréteg tetejéig érő vékony és teljeseneldeformálódott tetemek érzékeléséről van szó.

Igencsak megütköztünk a látottakon. Hirtelen annyi megmagyarázhatatlan ténye-ző rajzolódott ki, hogy nem tudtunk viszonyulni a helyzethez.

Először is azon voltunk megütközve, hogy ilyen hatalmas tömegből álló csoportlétezett valamikor, és ezek mind egy szálig elpusztultak.

A következő körülmény az a furcsa forma volt, amit vélhetőleg még a halálukelőtt vettek fel. Egymás mellett „álltak” egy olyan geometriai formában, melybenszinte semmi rendszer és következetesség nem volt kiolvasható.

167

Összeaszott testük megnyúlt, a szélességük meg önmaguk arányaihoz képest tel-jesen elvékonyodott. Szögletes formáik nagyjából megmaradtak.

Azt is meglepőnek találtuk, hogy ilyen hatalmas hőségben leereszkedtek. Bárelképzelhetőnek tűnt, hogy valamely behatásnak köszönhetően, később lett az övönilyen forróság, de ez nem tűnt túl valószínűnek. A sajnálatos pusztulás átható együtt-érzésével haladtunk tovább, mely gondolat teljesen szükségszerű minden, véges léttelmegáldott érző lénytől.

A felszín feletti utunk során tetemekkel hintett, hatalmas tömegek nyomasztólátványa kísért minket. Az északi pólushoz közeledő csoportunk lassan elérte a kivá-lasztott területet, majd leereszkedtünk a talajra, és felvettük a számunkra legkedve-zőbb pozíciót.

Megnyugtató, és egyben furcsa gondolattal töltött el mindenkit az az ismerős, ésmégis visszás érzés, hogy egy olyan talapzaton „állunk”, melynek szilárdság illúziójavan. A síkhoz viszonyítva olyan hatszög alakú formát vettünk fel, melynek szögletei-ben, az ég felé törő toronyba rendeződtünk. Ezt is rutinosan hajtottuk végre, mivelebben a formációban is megvolt mindenkinek a pontos helyzete. Nekem az általunkalakított épület geometriai középpontjában volt a helyem, mivel az én feladatom azesemény koordinálása volt.

Alig vettük fel az új helyzetünket, mikor az egyik „lábnál” furcsa energia-kisüléstéreztünk. A pazarlást figyelmen kívül hagyva, a talajt borító anyagból áthatolhatatlanfalat szőttünk, de így is két társunkat veszítettük el.

A folyamatos, általunk teljesen ismeretlen tényezők hatására úgy döntöttünk,megváltoztatjuk az eredeti elképzeléseinket. Ez azt jelentette, hogy új feladatokat il-lesztettünk a rendszerünkbe, melynek első lépéseként erősítettük a kollektív elmét.Ezután pillanatok alatt megvalósítottuk a megfelelő biztonsági óvintézkedéseket, ésvégiggondoltuk, hogy mi történhetett.

Nem született elfogadható ötlet, mindenki egyetértett azonban azzal, hogy azutóbbi események összefügghetnek a rejtélyes körülmények között tömegesen el-pusztult társainkkal.

Így egy-egy önkéntesünk mindkét pólusról elindult, hogy fellelje a legközelebbiélettelen halmot.

Rákapcsolódtunk hírhozóink elméjére, bíztatást és szeretetet sugározva feléjük.Északi felderítőnk azonnal engedett a magasságából, és közvetlenül a tetemek

fölé ereszkedett. Ahogy jobban megvizsgáltuk a szituációt, rögtön észrevettük a kö-vetkező furcsaságot: az összes élettelen test teljesen üreges volt. Ezen már nem voltidőnk elcsodálkozni, mivel egy jelentős robbanás történt társunk közvetlen közelében.Felderítőnk magatehetetlenül zuhanva csapódott a talajba, hogy az alatta álló elhagyottporhüvelyeket is ízzé-porrá zúzza.

Ekkor már biztosan tudtuk, hogy egy értelemmel rendelkező, rejtélyes lény apusztulásunkat akarja, valamint az is rendkívül valószínűnek tűnt, hogy ez a bizarr„temető” is neki köszönhető.

A másik sarokról elindult hírhozónkat azonnal visszafordítottam, és a két csoportvédelmére fókuszáltam. Új struktúrában kezdtünk formát bontani, melynek köszön-hetően a magmából áramló energiát a lehető legoptimálisabban tudtuk felhasználni.Muszáj volt ezt az átmeneti megoldást választanunk, ugyanis kezdtünk kimerülni.Mikor később sikerült pontosan kiszámítanunk azt az elhelyezkedést, mely ennek az új

168

funkciónak is megfelelt, valamint alkalmas volt az eredeti folyamat bonyolítására,ismételten változtattunk a formán. Úgy véltük, nincs vesztegetni való időnk, a lehetőleggyorsabban kell minél több forráshoz jutnunk.

Most, hogy volt állandó energia-utánpótlásunk, és a zárt területünkön belül vi-szonylag biztonságban éreztük magunkat, elindítottunk egy kommunikációs rutint, melyrengeteg hullámtartományban egy előre kidolgozott rendszer szerint jeleket sugárzott akülvilág felé. Attól függetlenül, hogy a rejtélyes idegen egyértelműen a pusztulásunkatakarta, úgy gondoltuk, megpróbálunk kapcsolatot teremteni vele, mert ha rendelkezikvalami minimális öntudattal, akkor csak belátja, hogy ez tarthatatlan állapot.

Nekünk nem volt lehetőségünk részletesen elemezni a környezetünket, mert ilyenveszélyes helyzetben senkit nem engedtem ki a viszonylagos biztonságot nyújtó ésegyre erősödő erőterünkön kívülre.

Háromszor fordult meg tengelye körül a bolygó, míg teljes kapacitással a külvilágjeleit értelmeztük, ugyanis ősi szabályaink értelmében lakott rendszereket nem koloni-zálhatunk. Mivel a műveletből semmilyen eredmény nem született, és az idegen,pusztulásunkra vágyó életforma nem reagált az üzeneteinkre, a legmagasabb biztonsá-gi intézkedések közepette visszatértünk az eredeti terveinkhez.

Felvettünk egy újabb, még optimálisabb szerkezetű formát, és az ég fölé törő tor-nyaink segítségével a bolygó tengelyén keresztül új erőteret szőttünk csoportjainkközé. Mikor ezt megtettük, rögtön éreztük a feszítő energiát, melyet a fortyogó magmaerősített fel hihetetlen magasságokig. Ahogy elértük a megfelelő töltöttséget, meg-nyitottuk tudatunkat. A rajtunk átfolyó nyers energia segítségével, az égitest pályájakörül elkezdtük létrehozni azt a finom burkot, mely hivatott volt kezünkre adni ezt acsodálatos csillagot.

Igen! Mi vagyunk a „Napok” gyermekei, és mégis, néha elkerülhetetlenül ellenükkell fordulnunk, hogy életben maradhassunk. Ezért szabályozzuk különös odafigyelés-sel a populációnkat, mert nem akarunk a felfoghatatlan gyönyörűség forrásán, az uni-verzumon maradandó, gyógyíthatatlan sebet ejteni.

Az érzékeink az eddiginél hatványozottan erősebb támadásokat közvetítettek,melyek a fizikai létünk ellen szóltak, de már ismét erősek voltunk. Ünnepélyes és bol-dog pillanatok voltak ezek.

Végre a hosszú, kimerítő utazás és keresés után lassan módunk nyílik arra, hogyleállítsuk ennek a hatalmas égitestnek az „évmilliárdok” óta tartó magfúzióját, melyután kihűlt és összezuhant teste táplálhatja népemet. Miközben az örömteli hangulat ésa vég átütő szomorúságának elegye belengte ezt a csodálatos pillanatot, az élet értel-mén merengtem. Mindig megérintett egy csillag pusztulása, de vigasztalt a tudat, hogyez az egy is hosszú időkig fog megélhetést biztosítani nekünk, míg az összes felhasz-nálható energiát kisajtoljuk belőle.

A lét mindig pusztulással jár. Ezt még most is nehezen tudom elfogadni...

Én, a Föld Tanácsának vezetője, az emberiség alkonyának utolsó óráiban íromutolsó soraimat. A végzet szigorú ökle kegyetlen szorítással préseli testünkből azélet és a remény végső foszlányait. Városaink, melyek egykoron tízmilliárdoknakadtak otthont, ma már koporsói a végső pillanatig küzdő társaimnak. Mi is csak

annyi időt kaptunk, hogy végignézhessük kihűlő otthonunk haláltusáját, miként a csepp-folyóssá váló légkör elmossa civilizációnk fennmaradni képes végső állomását.

169

A napunk halványodó sugarai már rég nem töltik fel energiával az űrállomásunkcelláit, épp csak halovány pislákolása emlékeztet minket egykori küldetésére. Aprókolóniáink, melyek épphogy virágzásnak indultak, csillagunk éltető ereje nélkül szin-tén a feledés homályába hullnak.

Mindezen események forrása nem is oly rég sújtott le ránk, hogy teljesen kitöröl-jön minket a világegyetem történelméből.

Sajnos, senki sem menekülhet.Öntelten és mohón éltük boldognak tűnő életünket, miközben még mindig szilárdan

hittünk saját fontosságunkban. Hittük, hogy minden értünk létezik, és minket hivatottkiszolgálni. Az öncélú, különálló személyek, kik népünket alkották, az utolsó pillana-tokban eszméltek csak rá, hogy együtt lettünk volna képesek ezt az átütő erőt megállíta-ni. Ezt az egységet viszont nem elbukásunkban, hanem évszázadokkal korábban kellettvolna megteremtenünk... de lételemünk az önzés, mely halálunkba taszított...

Hiába váltak a széthúzó országok egy nemzetté, hiába alakult meg a Föld Taná-csa, az életünk irányítása így sem került a kezünkbe. A rendszeren belül versenyző éshatalomra vágyó felek mohóságukban szétforgácsolták erőinket és visszavetették fej-lődésünket.

Ha az igaz egység, mely pusztulásunkban bomlott ki, nem a sírjainkon virágzik,akkor mára talán kitörhettünk volna naprendszerünk kapuján, és a Galaxisban szétszó-ródott utódaink emlékezhetnének ránk... tudnák, hogy milyen hősiesen álltunk helyt azutolsó pillanatokig.

Így viszont létünk visszatükröződésének helyet csak az enyészet könyvében ka-punk, mely pusztuló népünk utolsó barátja.

Végzetünk végső hírnöke – mikor igazán ráeszméltünk gyengeségünkre – a fel-hőtlen eget kettéhasító, hatalmas fémtömbök tengerének képében suhant alá, hogymegmutathassák a létezés deformált és kegyetlen formáját. Csoportjaik a városainkfölött hatalmasodtak, elsötétítve az égboltot és szívünket egyaránt, hogy az emberiségmegízlelhesse a félelem ősi és átható formáját.

Hiába próbáltunk repülőinkkel a közelükbe férkőzni, döbbenetes méretük ellenéreoly fürgének bizonyultak, hogy az érdektelenségüknek bizonyosságot adva szempil-lantás alatt odébbálltak.

Ahogy elfoglalták az északi és déli pólusokat, rideg testükből oly hatalmas méretűtornyokat alkottak, melyek messze túlnyújtóztak a légrétegeken, hogy csúcsuk bele-vesszen a rideg űr fekete mélységébe. A rettegéstől elborultan is igyekeztünk kapcso-latot teremteni, mely próbálkozások meddők és kilátástalanok voltak. Légiflottánklegnagyobbjait küldtük északnak, de a fémlények által indukált elektromágneses im-pulzusok, és az önmagukból formált súlyos torony keltette légmozgások tönkretettékés összetörték hajóinkat, ahogy tornyaiknak nekicsapódtak.

Ekkor tudtuk meg, hogy sebezhetőek. Az ütközés keltette robbanás kidöntött ésmegolvasztott kettőt közülük, mely esemény után gigászi darabon tépték fel és aprí-tották össze a talajt borító jégpáncélt. Rendületlen tornyaik mozdulatlanságba dermed-ve korbácsoltak fel vagy fél kontinensnyi anyagot, hogy áthatolhatatlan gömböt alkos-sanak a mozgó forgatagból.

Később városaink fölé küldték bosszúszomjas katonájukat, melyet harcosainkujjongásától kísérve pusztítottunk el, feláldozva tízezreket a mieink közül, kiknekházait elsodorta és betemette az élettelen roncs.

170

A remény itt csapott fel szívünkben utoljára. Testüket nem láthattuk, mert a jég-forgatag mögé bújtak, de az elkövetkező három napot kihasználtuk. Megteremtve ateljes egységet, képessé váltunk együtt dönteni. Kitelepítettük az „érintett” Északi ésDéli városokat, ahogy felkészültünk a nukleáris támadáshoz.

Nem akartunk feltétlenül lecsapni, próbáltuk elemezni őket. Próbáltuk értelmezniazokat a különös jeleket, melyeket kibocsátottak... ilyenformán megértve kommuniká-ciójukat, hogy ellenük fordíthassuk...

A szerencse ezúttal nem szegődött a Föld gyermekei mellé. Az idő felfoghatatlanfolyama leáldozott a testünk struktúráját kitevő anyagnak. A forma, mely aprónyikóddarabban öröklődött tovább évmilliókon keresztül, most elbukott. Hiába állt összeaz élettelen anyagból ez a hihetetlen bonyolult molekulahalmaz, hiába ruházódott fel asemmihez képest hatalmas méretű öntudattal és cselekvőképességgel. Nem volt képesmegmenteni önmagát. Nem voltunk képesek megmenteni önmagunkat.

Hiszen mi voltunk hivatottak őrízni az életet. Azt az életet, melyet hosszú évezre-dekig pusztítottunk bolygónkon. Most, mikor népünk utolsó képviselői is beálltak avégzet kapujába, jöttünk csak rá igaz küldetésünkre.

Fajunk képviselői nem céltalanul és ok nélkül kaptak létet és értelmet. Evolúciósfejlődésünknek oka volt, mely ok nem egyezett léha mindennapjaink szétforgácsolt ha-szontalanságával. Nekünk az életet kellett volna elvinnünk... szétszórnunk az egész Ga-laxisban... ily módon terjesztve az anyag azon szerkezetét, melyet Gaia szült számunkra.

A termonukleáris támadás lépcsőit felépítettük. Több stratégiát dolgoztunk ki,melyekben egyre pusztítóbb mennyiségű hidrogénbombát juttattunk célba. Az utolsófázisban már számolnunk kellett az összes sarki jég elolvadásával, valamint azzal,hogy bolygónkat lakhatatlanná tesszük, messze a sarkkörökön túlig.

Az öklünk a légtérbe lépésük utáni ötödik nap hajnalán sújtott le rájuk. Hatalmasütéseink alatt bolygónk is felnyögött, ahogy a soron következő lökéshullámok pusztítófergetegként söpörtek végig felszínén.

Bevetettük az utolsó kártyánkat. Ahogy mi hívtuk: Az Isteni Csapást. Ez voltéletképességünk próbájának utolsó eszköze.

A robbanás során felszabadult hatalmas felhők gonosz gomolyagként áramlottak átaz anyagi világból kiszakadva, hogy ürességük üzenetét közvetlenül átadhassák lelkem-nek. Elgyötört testem érzékszervei a halál jelenlétén kívül nem tudtak közvetíteni egye-bet. Oly nyilvánvaló volt a pusztulás, hogy nem tudtam a fájdalom fölé emelkedni.

Én az űrállomás irányítószobájának oldalát kitevő falhossznyi ablak tövében álltam.Ha lesz következő életem, ezt a látványt minden következő létformámban megőrzöm.

A sztratoszférában szétterülő atomfelhő miatt, támadásunk sikerességének ellenőr-zéséhez műszereink segítségére volt szükségünk, mely berendezések kimért megbízha-tósággal közölték a megemészthetetlen eredményt. Mindkét torony a legutoljára felvettszerkezetével, csorbítatlanul lebegett tovább kiindulási helyén. A védőburkuk elillant akörnyezetükben lévő jókora mennyiségű talajjal, de a fémszörnyek meg sem rendültek.

Néhány kínzóan lassú napig nem történt semmi. A kudarc keserű szilánkja epekéntfolyt torkunkon, hogy bénult bábként rángassa halódó testünk öntudatlan halmazát. Az-tán a pánik mindent beborító leple rásimult társadalmunk alkotóira, ahogy legerősebbfélelmünk ránk telepedett. Az újonnan megismert egységünk a teljes káoszba hullott. Arendszer, melyben hittünk, már nem volt képes fenntartani önmagát. Az értékeink sem-mivé foszlottak, ahogy az egyénekben felszított túlélőprogram beindította önmagát.

171

Itt már nem az ismert séma következett, melyhez a közvetlen életveszélyt felisme-rő és reagáló génkészletünk alkalmazkodott. Itt már nem a ragadozó elől kellett elfutnivagy a vetélytársunkat legyőzni. Egészen más helyzetet kellett volna kezelnünk.

A naprendszerünkből viszont nem tudtunk sehova sem menekülni...Az élet és a halál misztériumát meg nem értő, és tudatosságukban mégis öntudat-

lan egyének nem voltak képesek feldolgozni ezt a dilemmát. Akik teljesen átadtákmagukat ösztöneiknek, azok szükségszerűen az agressziót választották. Hiszen azösztönök által uralt ember, ha nem tud megoldani egy helyzetet, megemeli az agresz-sziójának szintjét. Ez az erőszakosság viszont, mely gazdag táptalajon könnyedénburjánozhatott, most napok alatt elmosta társadalmunkat.

A lények az Isteni Csapást követő néhány hétig szinte semmi érzékelhetőt nemtettek, viszont bénult és hitetlen civilizációnk több milliónyi képviselője veszett elminden virradatra. A ki tudja, hova menekülő emberáradatok pusztították magukat,miközben raboltak az élelemért, öltek a biztonságosabbnak tartott épületekért és terü-letekért, a többiek pedig gyilkoltak a rend és az államszervezet biztosításáért.

Aztán a fémtornyok fokozatosan létrehozták az egyre erősödő és mindinkább lát-hatóvá váló erőterüket, mely cseppként ölelte közre a rabszolgaságra jutott Föld tiltako-zó alakját. Az energiaszövetük, mely burkot képezett bolygónk körül, koncentrált nya-lábba gyűlt, pulzálva egyre jelentősebb hullámokat juttatva éltető csillagunk felé...

Később a folyam iránya megváltozott. Már nem az idegenek sugároztak napunkirányába, hanem ők nyelték el a csillag hőjéből kivont óriási energiahullámokat. Ak-kora falatokat hasítottak ki belőle, hogy napunk minden energialöketre, mintegy vála-szul, felváltva összezuhant és kitágult.

A folyamat, sajnos, nem maradt ezen a szinten. Rá kellett ébrednünk, hogy nemígy táplálják magukat, és nem ez a végső ok, mely miatt idejöttek. Sokkal több hőtvezettek el Napunkból, mint amit az meg tudott termelni. Immáron nem csak a felszí-néről, hanem a legmélyebb belsőjéből is.

A hatalmas tűzkályhában ötmilliárd éve tomboló magfúzió leáldozóban volt.Ahogy az egyre gyorsabban hűlő égitest a gravitáció mélyedésében össze-összerándult, a tömörödő anyag újult erővel borult ismételten lángba, egyre erősebbpulzálásra kényszerítve hordozóját.

Az ellenállás azonban nem tartott sokáig. Ezek a hihetetlen és rémisztő lényekelvezették Napunk összes energiáját, hogy kicsiny fehér törpeként keringjen egykoripályáján...

Mire csillagunk végképp kihunyt, Földünkre már rég nem lehetett ráismerni. Akontinensek és a szilárdra fagyott tengerek felett immár egy összefüggő óceán hullám-zott: a légkör óceánja.

A démonok, melyek mindezt létrehozták, elégedetten hagyhatták el bolygónkat,hogy belevesszenek Napunk összetömörült forgatagába. Ők biztosították túlélésüketés megtelepedtek új otthonukban.

Az űrállomás rögtönzött plutónium-elemei még sokáig kitartanak, de a műszere-inket és életfenntartó berendezéseinket nem az örökkévalóságnak terveztük. A fűtő-rendszer ma adta fel a szolgálatot, így lassan a szkafandereinkbe kényszerülünk...

Bár már rég nincs semmi remény az emberiség és a földi élet utolsó képviselőiszámára, mi még tartjuk magunkat...

172