~ 1 ~

Templomosok

Ars Ensis

Lovagi kör és Kardvívó Iskola Sport Egyesület

Scholler III. dolgozat

Hományi Tamás Márton

2017

~ 2 ~

Bevezető

A történelmi európai harcművészetek (HEMA) gyakorlása során felmerült bennem a

kérdés, hogy azok a mesterek, vívók akik ezt a művészetet gyakorolták és élték mindennap,

egyben vallásos emberek is voltak. A történelem oly időszakában éltek, amikor az emberek

számára a hit és a vallásgyakorlás napi szinten az életük természetes része volt. Az ateizmus

ideái, sőt jó részüknek még a reformáció forradalmi gondolatai sem befolyásolta a

gondolkodásmódját. A többségük bizonyosan őszintén hitt Istenben, a menny és a pokol, a

sátán, az ősi gonosz létezésében. Rettegték a kárhozat tüzét, félték a bűnt és remélték az

üdvösséget.

A hit és a harc összefonódásának egyik legklasszikusabb formáján keresztül próbáltam

ennek a témának a nyomába eredni: a keresztes lovagok részletesebb megismerésével,

vizsgálatával. Mivel ez egy igen széles spektrumot felölelő téma, úgy véltem, hogy az egyik

klasszikus képviselőjük a Templomos Lovagrend, a templomos lovagok segítségével

szűkítem a vizsgálatom fókuszát. A rend története, tagjainak tettei alapján, valamint

alapításuk és működésük elveinek összességéből kívántam következtetéseket levonni.

~ 3 ~

A Templomos Lovagrend rövid története

A tizenegyedik század végén, a kiváló diplomáciai érzékkel bíró II. Orbán pápa Kr. u.

1095. november 27-én meghirdette az első keresztes hadjáratot a franciaországi Clermontban.

A pápai hívó szóra nyugatról keletre tömegek indultak meg: nemesek és közemberek

egyaránt. Az Úr igéjét hirdető szerzetesek tüzelték fel őket, akik lángoló szavakkal hirdették

közöttük: „Jézus sírját feldúlták és meggyalázták a hitetlenek, jöjjetek, és foglaljátok vissza az

Ő országát, bűnbocsánat, örök üdvösség lészen jutalmatok!” (Rázsó 1987)

Már a keresztes hadjáratok kezdetén látszódott tehát az a hit és meggyőződés, mely

táptalajt és erőt adott ennek a mozgalomnak, mely két évszázadnyi véres konfliktus és csaták

sorozatában realizálódott. Ez mind a nemesembereknek, de főként az Európa szerte sokszor

nyomorgó egyszerű póroknak olyan csillogó távlatokat adott, amiért érdemes volt számukra

akár a halál felvállalása is. Hiszen az üdvözülést, azaz a halál érkezésével a mennyországba

kerülést, vagy legalábbis a pokolra jutás elkerülését a kor embere mindennél fontosabbnak

tartotta.

Nem elhanyagolható számú politikai, gazdasági tényező is közrejátszott a hadjáratok

népszerűségében. A nemesi családokban a másod-, harmad-, negyedszülött leszármazottak

nem nagyon reménykedhettek az öröklésben, így egy olyan réteg képződött, melynek már

nem jutott birtok, pénz és hatalom. Számukra egy új területszerző hadjárat a korábban

elérhetetlennek tűnő vagyonnal és dicsőséggel kecsegtető vállalkozássá vált. A közemberek

közül is sokakat csábíthatott a harcokban való meggazdagodás vágya.

Emellett már a korábbi évtizedekben megindult egy erős vallásos buzgalomtól hajtott

zarándok mozgalom, melynek során európai uraságok, papi méltóságok utaztak el a Szent

Földre, azaz a mai Palesztina területére Jézus Krisztus sírjához a túlvilági életük és lelkük

üdvözülésének reményében. Erre a lehetőségek lényegében lezárultak, miután az egyiptomi

Fatimidák (a Fatimida dinasztia által vezetett Kalifátus, Kr. u. 909-1171-ig állt fenn) vették át

az uralmat a Szent Föld területén, így zaklatásoknak és fegyveres konfliktusoknak lettek

kitéve a zarándokok. A korábbi békés útvonal veszedelmessé változott számukra.

Az iszlám hit nagy térnyerése és terjedése is az okok között lehetett, hiszen már

Hispániában, Szicíliában és a Bizánci Birodalom felől is fenyegetett a muszlimok hódítási

szándéka.

~ 4 ~

A Római Katolikus Egyház az Iszlámhoz hasonlóan, szintén nagy hitbuzgalmat és

térítési szándékot mutatott, így a keresztény térítés és az „igaz hit” pogányokhoz való

eljuttatása is az elvi okok között szerepelhetett.

Az első keresztes hadjárat Kr. u. 1096-tól 1099-ig tartott. Ezt követően kialakult a mai

Palesztina területén a Jeruzsálemi Királyság (1099-1187). Az első keresztes hadjáratot, még öt

nagyobb, illetve számos kisebb hadjárat követte, de lényegében Kr. u. 1291-ben Akkó

elestével véget ért a keresztes hadjáratok korszaka.

Ezeknek a viharos időknek a kezdetén született meg a Templáriusok rendje.

A Templomos Lovagrendet Kr. u. 1118-ban alapította meg

Hugnes de Payens francia lovag Jeruzsálemben. Nevüket első

rendházukról nyerték, mivel II. Balduin jeruzsálemi király a Salamon-

féle egykori templom helyén telepítette le őket. Az eredetileg kilenc

lovagból álló testület tagsága gyorsan szaporodott. Kr. u. 1128-ban a

troyes-i zsinaton II. Honorius pápa is támogatta a rend létrejöttét, melyet

Clairvaux-i Szent Bernát cisztercita szerzetes, egyháztanító is

szorgalmazott. Első regulájuk, szabályzatuk a ciszterci szerzetesek által

módosított benedeki regula alapján készült, kiegészítve sajátos

lovagrendi igényekkel. A regula létrejöttét erősen befolyásolták a Szent

Bernát által hirdetett tanok, melyek beépültek a szabályzat pontjaiba.

Maga a regula is lényegében Szent Bernát tollából származott.

Öltözetük fehér köpeny volt, vörös györgykereszttel, feladatuk a hitetlenek elleni harc,

illetve a zarándokok és a szent helyek védelme volt, emellett kórházi szolgálatot is elláttak.

Tagjaik nemesi származású lovagok, szerzetesek és szolgáló testvérek voltak. Eleinte a

zarándokok védelmét látták csak el, feladataik a későbbiek során bővültek ki a fentiek szerint.

Erre a szerénység, tisztaság és engedelmesség mellett tettek fogadalmat a jeruzsálemi latin

pátriárka előtt (Magyar Katolikus Lexikon).

Elveik és céljaik igen vonzóan hatottak a korszak emberére, így látványos sebességgel

terjedtek el nem csak a Szent Földön, hanem Európa szerte is. A korszak egyik

legütőképesebb katonai szervezetévé nőtték ki magukat, mint látni fogjuk ez részben a

szervezettségükkel magyarázható.

A rend élén a nagymester állt. Neki, illetve a főtisztségviselők tanácsának minden

lovag gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Kemény fegyelmezett katonák voltak, akiket

~ 5 ~

ellenfeleik féltek. A megadás nem volt számukra járható út, igaz ők sem számíthattak

ellenségeiktől kegyelemre.

A nagymestert követte rangban a sénéchal, aki a rendi pecsét és hadizászló őrzője volt.

A rangsorban a harmadik a hadi ügyek irányításáért felelős marsall, míg a negyedik a

vagyonkezelést, pénzügyeket intéző kincstárnok volt. A ruházkodással kapcsolatos ügyeket a

drapier tartotta kézben.

A Templomos Lovagrend Robert de Craon (1136-1149) nagymester vezetésével vált

nagyhatalmi és politikai tényezővé egyaránt. 1139-ben az Omne datum optimum kezdetű

pápai bullában kapta meg II. Ince pápától azokat a jogokat és kiváltságokat, melyek az

Európai térségben is hozzájárultak a lovagrend rohamos terjedéséhez. A pápa 1144-ben

tovább bővítette kiváltságaik körét. A fent nevezett nagymester szervezte meg a rend területi

rendszerét. Tíz rendtartományra osztották azon területeket ahol jelen voltak. Jelesül:

Jeruzsálem, Antiochia, Tripolisz keleten, míg nyugaton Franciaország, Anglia, Poitou,

Aragónia, Portugália, Magyarország, Apulia-Nápoly.

III. Ince pápa (1198-1216) megújította a rend jogállását és megtiltotta a püspököknek,

hogy egyházi átokkal sújtsák a lovagrend tagjait.

A Templáriusok a 13. század közepén érték el hatalmuk és befolyásuk csúcsát.

Tizenkét rendtartományra osztották azon területeket ahol jelen voltak, mivel a korábbi

rendtartományok ekkor bővültek ki a Németországi és Itáliai rendtartományokkal.

A lovagrend a fennállása során többször keveredett fegyveres összeütközésbe más

egyházi lovagrendekkel, így a Német Lovagrenddel, illetve a Jeruzsálemi Szent János

Lovagrenddel is. 1291-ben Akkó eleste után Ciprusra tette át a szervezet a székhelyét.

A Templomosok a harci tevékenységeken túl a pénzügyi élet fontos szereplői voltak.

Erődítményeik segítségével egy független nemzetközi bank és pénzügyi hálózatot hoztak

létre. Államok feletti testületként vettek részt a korabeli keresztény világ pénzügyeinek

irányításában. A közéleti szereplők bizalmát élvezték, így sokszor kérték fel őket

döntőbíróknak vitás ügyekben. Bizalmas üzeneteket szállítottak fűuraknak, főpapoknak

egyaránt.

Egyes beszámolók gőgösnek, rátartinak tartották őket, s a fenti befolyás által szerzett

gazdagság mind a muszlimok, mind a keresztények körében ellenszenvessé tette őket.

Bukásukhoz mégis vélhetően politikai okok vezettek. A pénzügyi és egyben politikai

hatalmuk útjában állt IV. (Szép) Fülöp francia király (1285-1314) központosítási terveinek.

~ 6 ~

A pápai székhely Avignonba került Kr. u. 1305-ben, így a francia király közvetlen

nyomást tudott gyakorolni V. Kelemen pápára ebben az ügyben. Némi húzódzkodás és

sikertelen időnyerési kísérleteket követően a pápa vizsgálatot rendelt el a Templomos

Lovagrenddel szemben. Bár V. Kelemen próbált ellenállni a nyomásnak és az ügyben

kirendelt inkvizítor és a prelátusok megbízását is visszavonta, Fülöp király kínzással hamis

vallomásokat csikart ki több templomos lovagból, s közülük többeket máglyán elégetett, és

biztatta más európai uralkodó társait is, hogy hasonlóan járjanak el. V. Kelemen pápa

többszöri sikertelen kísérletet tett a lovagrend megmentésére, ám Fülöp király nyomására

1312. március 22-én a Vox in excelso bullával a rendet végleg feloszlatta.

IV. Fülöp király a pápának tett ígéretét

megszegve 1314. március 18-án Jacques de Molay

nagymestert és Gottfried Charney perjelt máglyán

megégette. A templomosok közül sokakat

kivégeztek, birtokaik közül számos került a

Johannita egyházi lovagrend, illetve az adott

ország uralkodójának birtokába. Más országokban,

így például Magyarországon sem a

franciaországihoz hasonló módon zajlott le a rend

feloszlatása, sőt egyes vidékeken még 15.

században is működtek templomos konventek.

Magyarországon a 12. század második felében jelentek meg a Templomosok. Első

rendházuk Csurgón volt, majd hamarosan önálló rendtartománnyá szerveződtek, s előjogokat

kaptak. A 8-10 rendházból álló rendtartomány központja a dalmáciai Aurána (Vrána) volt.

Rendházaik álltak Esztergomban, Óbudán, Székesfehérváron, Pozsonyban és Győrben is. II.

András király mellett is teljesítettek szolgálatot az V. keresztes hadjárat során. A muhi

csatában is helytálltak IV. Béla király mellett, és a csatából való kimenekítésében, illetve a

dalmát tengerparthoz való eljuttatásában is segédkeztek. A lovagjaik többsége odaveszett a

harcok során, így nagyon meggyengültek, de az ország újjáépítésében még segédkeztek. 1312.

március 22-ét követően Magyarországon is feloszlott a rend, birtokaikat a Johanniták, az

uralkodó illetve egyes főurak szerezték meg (Magyar Katolikus Lexikon).

Az 1970-es évektől több mozgalom is indult a lovagrend újjáalakítása érdekében. Az

1990-es évek közepétől Magyarországon is működik az újjáalakult rend.

~ 7 ~

Krisztus lovagjai – Milites Christi

A lovag, avagy a nehézfegyverzetű nemesi származású harcos képe hosszú évszázadok

során alakult ki, s eredete az ókori időkre vezet vissza. Egyes elméletek szerint a germán

törzsek ősi szokásrendjéből származik elsősorban, de vélhetően a római lovagság és hadi

kultúra is komoly hatással volt a kialakulására. Latin elnevezésük a „militia” azaz edzett

emberek társasága is arra utal, hogy képzett harcosok, akik készen állnak hazájuk védelmére

(Rázsó 1987).

A lovagság eszményéhez tehát egyrészt hozzátartozott a fizikai edzettség, és a

hadtudományokhoz való hozzáértés, másrészt viszont erkölcsi elvárásoknak is meg kellet

felelniük. A lovagnak bátornak és udvariasnak kellet lennie. Fontos volt a jó modor és a

kellem. A nevelésük erős szigor mellett folyt. A vallásos érzület és a hitelvek elsajátítása is

részét képezte a tanulmányaiknak (Kulcsár 2007).

A lovagi erények közé tartozott továbbá az asszonyok és árvák védelme, a harcban

való rettenthetetlen helytállás, a hitben való jámborság és a győzelmekben való nemes

lelkűség. A lovagi cím a feudális korszak legnagyobb kiváltáságát jelentette (Rázsó 1987).

Sajnos sokszor ez vezetett ahhoz, hogy a viselkedésük gőgös és fennhéjázó volt. Számosan

közülük erőszakosak és kegyetlenek is voltak, a magas erkölcsi mércét nem mindenkinek

sikerült megütnie, illetve ha a külsőségeknek megfeleltek, botlásaikért nem kérték őket

számon.

A lovag számára rendkívül fontos volt az egyéni teljesítmény, a személyes

eredmények és a személyes dicsőség. Ha ezek a személyiségjegyek szellemi tompasággal,

hiúsággal is párosultak, az bizony végzetes következményekkel járt. Erre jó példa a keresztes

háborúk időszakából a Jeruzsálemi Királyság bukását okozó Hattini csata története, ahol

Gérard de Ridefort, a templomos lovagok nagymesterének fellépése miatt hibás döntés

született, ami a csata, s később a háború elvesztéséhez vezetett (Rázsó 1987). Személyes

véleményem szerint maga a lovagi életmód bukása is erősen kapcsolódik ehhez, hiszen a

hadviselésben az ilyen gondolkodás könnyen vezethet egy-egy kiválóan megtervezett

hadművelet bukásához, az elhibázott kivitelezés okán.

A tizenegyedik századi lovagság a fentebb meghatározott eszméktől már jelentősen

eltávolodva, vagy legalábbis azoknak inkább csak névleg, külsőségekben felelt meg.

Clairvaux-i Szent Bernát fellépése és az általa hirdetett elvek a lovagság ideájának

megújítását szolgálta. A birtokokon és koncon egymással viaskodó lovagoknak távlati

~ 8 ~

célokat, spirituális kiutat mutatott eddigi életmódjukból. Erre – mint korábban is jeleztem –

sokan őszinte hittel reagáltak, míg mások csak a keleti hódításban rejlő gazdasági, politikai

lehetőségeket látták meg. Szent Bernát érzékelte a haszonleső hozzáállást, így a

visszásságokat, egyházi és világi visszaéléseket írásaiban és beszédeiben is rendszeresen

ostorozta és kritizálta, még a pápai szék felé is számos korholó írást adott közre. Bernát

elképesztő energiával, hatalmas erőket tudott mozgósítani Európa szerte, s a Templomos

Lovagrend nagy népszerűségét jó részben az Ő munkásságának köszönhette.

A világi és egyházi megújulást szorgalmazó Bernát Kr. u.

1132-1135 között írta meg Liber ad Milites Templi de laude novae

Militiae azaz „A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete”

című művét Hugnes de Payens nagymester felkérésére. Ebben az

írásban a templomos lovagokat, mint a keresztény lovagi ideált

dicséri az alábbi szavakkal: „A világ tele van lovagokkal és

szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt most megszületett: a két

állapot egybekapcsolása…

Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az

árvák, az özvegyek és a Szent Egyház jogainak védelmére.” (Szentek Élete 2009)

Ezt követően a Templomosok mintájára sorban alakultak meg az egyházi lovagrendek.

Az egyházi lovagok gondolkodásmódja, szellemisége a vallásos lelkület és a hadi kultúra

összefonódásából jött létre. Bernát az európai lovagság egymással való kibékítésén

munkálkodott és a belső feszültségek megszűntetésén, hogy Isten békéje, azaz a pax Dei

eljöjjön a számukra.

A Templomos Lovagrend tagjai kettős ideált hajszoltak: egyszerre voltak katonák

(disciplina militaris) és egyszerre voltak szerzetesek (disciplina regularis). Eleinte „Krisztus

szegény lovagjainak” latinul pauperes commilitiones Christi-nek is nevezték őket, de ez a

jelentős adományok érkezése, valamint a bankrendszer kialakulása után elmaradt.

Mindenesetre mutatja a kezdeti őszinte elszánást és elképzelést, melyet a tagok magukénak

vallottak.

Jelmondatuk: Non nobis Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam! azaz „Ne

nekünk, Urunk, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget!” mely szintén a szerzetesi

alázattal átitatott katonai szellemiségre utal.

~ 9 ~

A Templomos Lovagrend az irodalomban és a filmvásznon

A Templáriusokra, vagy ahogy a Magyarországon nevezték őket a veres barátokra a

világirodalomban inkább negatív, vagy legalábbis ambivalens megjelenítés a jellemző, annak

ellenére, hogy milyen elvek és célok alapján működtek. Érdekes, hogy egy a saját korában jó

szándékúnak indult kezdeményezés, milyen visszhangra talált évszázadok múltán. Sajnálatos

módon igazán a történelmi tényeken alapuló, megtörtént eseményekhez szorosan kapcsolódó

mű nem nagyon akad. Az alábbiakban csak néhány jellemző, illetve elhíresült példát sorolok

fel a teljesség igénye nélkül.

Mindenképpen fontos kiemelni Sir Walter Scott munkásságát, aki kifejezetten negatív

színben tűnteti fel a Templomos Lovagokat A talizmán, illetve az Ivanhoe című regényeiben.

Ezzel nem mellékesen jelentősen befolyásolta az általánosan kialakult vélekedést a

lovagrendről. A IV. (Szép) Fülöp által lefolytatott koncepciós perben felhozott vádak tápot

adtak sok író fantáziájának Walter Scotton kívül is, így számos más alkotás is vadabbnál

vadabb elképzelésekkel állt elő a Templomosok kapcsán. Ilyen „gyöngyszem” az utóbbi idők

legnagyobb nyilvánosságot és népszerűséget élvező regénye a Dan Brown által írt Da Vinci-

kód is. A regény állítása szerint a Templomos Lovagrend Jézus és Mária Magdolna közös

kapcsolatából született utódok védelmére és ennek a „frigynek” a létezését alátámasztó

dokumentumok őrzésére szerveződött. A regény állításait az író, Scotthoz hasonlóan

semmilyen tudományos ténnyel, lelettel vagy hiteles forrással nem támasztja alá, bár ez

esetben a lovagok kivételesen a „jó” erők szövetségesei.

A forgatókönyv írók és filmrendezők sem bánnak kesztyűs kézzel a veres barátokkal,

az egyik legfrissebb nagy játékfilm a Mennyei Királyság (2004) Ridley Scott rendező és

William Monahan forgatókönyvíró tolmácsolásában a Jeruzsálemi Királyság bukását mutatja

be meglehetősen lazán kezelve a történelmi tényeket, személyeket és az események

sorrendjét. Természetesen a templomos lovagok itt is a „rossz” oldal képviselői egytől-egyig.

A történelmi hitelességhez annyi azonban hozzátartozik, hogy a királyság bukása valóban a

Templomosknak, illetve nagymesterüknek volt jó részben köszönhető, mint ahogy azt már

felidéztem.

Még két filmet említenék meg, melyek már sokkal neutrálisabban közelítik meg a

rendet, nevezetesen az Ironclad (2011), illetve az Arn: Tempelriddaren (2007) című

~ 10 ~

alkotásokat. A Templomosok szempontjából elfogadhatóbb ábrázolások, bár az eseményeik

történelmi szempontból nem hitelesek, illetve nem helytálló hadtörténeti szempontból az

Ironclad Templárius főszereplője által forgatott montante jellegű kétkezes kard, mivel jóval

meghaladja a saját korát.

Említést érdemel még az Assassin’s Creed számítógépes játék sorozat, melyből 2016-

ban filmadaptáció is készült. A minőségi elemzéstől eltekintve a történet szerint a „gonosz”

Templomos Lovagrend évszázadokon keresztül a háttérből irányítja a világot, míg az

asszaszinok (orvgyilkosok) titkos szövetsége a „jó” ügyének érdekében próbálja ördögi

terveiben megakadályozni. Mind a film, mind a játék teljesen nélkülözi a valóságalapot, azt

leszámítva, hogy a két szervezet, azaz a Templomos Rend és az Asszaszinok, vagyis a hasis

fogyasztó muszlim orvgyilkosok szövetsége valóban létezett, de teljesen más történelmi

kontextusban.

~ 11 ~

Összegzés

A Templomos Lovagrendet és a tetteiket véleményem szerint az adott történelmi

időszakban, és az akkori összefüggésrendszerben érdemes vizsgálni, különben csak torz képet

lehet festeni róluk. Clairvaux-i Szent Bernát nem egy véreskezű, őrült, vallási fanatikus volt.

A tizenkettedik század zavaros világában egy, az akkori ember számára is befogadható kiutat

keresett a kaotikus és erőszakos környezetben. Teljes meggyőződéssel hitt a Római Katolikus

Egyház főségében és ebben osztozott kortársai többségével. Így lehetett kétszáz éven át ilyen

sikeres a Templáriusok Rendje, így alakíthatott ki közvetve a pápa irányítása alatt és a

nemzetek felett álló bank- és gazdasági rendszert.

Nem feslettségük, hanem a politikai szükségszerűség lett a végzetük. Az egyház

befolyása ellen egyre erősebben fellépő uralkodók nem tolerálták tovább a felettük pénzügyi

és politikai hatalommal bíró Templomosokat. Előbb-utóbb bekövetkezett volna

felszámolásuk, ahogy ez a többi hasonló renddel is megtörtént a későbbiek során.

Többségük nem volt sem szent, sem elvetemült gonosztevő. Források utalnak a

túlkapásaikra, és esetenként az erkölcstelen viselkedésükre is, ám ennek ellenkezőjét is

igazolják más források. Ahogy nőtt a hatalmuk és egyre nagyobb vagyonra tettek szert,

felszínre kerültek köztük az olyan személyek is, akiket csak az előbbiek vonzottak. Az ilyen

lovagok számára az ideák vajmi keveset jelentettek, s ezzel részben előkészítették saját

bukásukat. A kor emberei voltak, akik főleg a kezdeti időszakban őszinte hittel és

elkötelezettséggel tették, amit helyesnek véltek.

~ 12 ~

Bibliográfia

1. Rázsó Gyula – A lovagkor csatái (1987, Tankönyvkiadó)

2. Magyar Katolikus Lexikon – Keresztes hadjárat, Templomos Lovagrend

http://lexikon.katolikus.hu/K/keresztes%20hadjárat.html

http://lexikon.katolikus.hu/T/Templomos%20Lovagrend.html

3. Nagy Képes Világtörténet – A keresztes hadjáratok

http://mek.oszk.hu/01200/01267/html/index.htm

4. Templomos Lovagrend honlapja

http://www.templomosok.hu/magyar.html

5. Kulcsár Zsuzsanna – Így éltek a lovagkorban (2007, Helikon Kiadó)

6. Edelényi Adél – Templomos lovagok az európai néphagyományban (2004, Gondolat

Kiadó)

7. Diós István – Szentek élete, II. kötet (2009, Szent István Társulat)