Tar Sándor

Lassú teher

MAGVETŐ

Budapest

© Tar Sándor, 1998

TÉLI HAVAK

APÁNK MÉG ÉLT

Apánk még élt, káposztás laskát evett a bunkerben egy piros lábasból, kanállal,

mert a tányérokat is elástuk. Misanyink addigra már az egészet megette volna,

de apánk csak beszélt közben, nem evett, ezen nagyon csodálkoztunk, hogy

hogy lehet úgy enni, mert addigra már én is megettem volna, de mi már ettünk,

azt kellett mondani. Apánk mindig hagyott egy kicsit az alján, azt megehettük,

de csak utána. Misanyink volt a nagyobb, és azt mondta, mikor vittük az ételt

apánknak, hogy ő már olyan nagy, hogy meg tudná enni az egész lábassal, meg

még többet is. Én voltam a kisebb fiú, de én is meg tudtam volna enni mindet, és

volt még Mari húgom, de annak nem mondtuk, hogy Mimarink, csak Mari volt,

Marika, mert lány. Ő nem jöhetett, valakinek otthon kellett lenni mindig, hogy

ha jön valaki, kiabáljon, és mondja azt, hogy apánk nincs otthon, kint van a

fronton, anyánk meg a kertben van, hátul, jönnek mindjárt. A bunkert apánk

csinálta, ásott egy nagy gödröt, fákat rakott rá, arra szalmát, földet, és beszakadt

az egész, csak egy kis lyuk maradt, oda bújt be. Misanyink is ott volt akkor.

Apánk megszökött a katonaságtól és azt mondta, még jó is, hogy beszakadt, így

legalább senki nem gondolja, hogy ott van valaki. Mikor megette a laskát beszélt

még valameddig, de a lábast nem adta ide, elszívott egy cigarettát is, amit

anyánk vitt neki, aztán mi visszamentünk a házba, ő meg ott maradt, és nem volt

szabad mondani senkinek.

Visszafelé a nagykerten át kellett menni, anyánk sietett, Misanyink is, én

nem tudtam olyan gyorsan menni, ilyenkor anyánk felkapott és még szaladt is

velem. Akkor ideadta a lábast, ettem belőle, de hagyni kellett Misanyinknak is.

Ha jöttek a repülők, a faluban szólt a sziréna, akkor anyánk beszaladt Marinkért,

és futottunk az erdőbe. Előtte bezárt mindent, mert volt, hogy a bombázás alatt

mindent elvittek a rablók. Misanyink úgy szaladt, mint a nyúl, a csőszháznál

volt egy nagy bunker, betonból, oda kellett menni mindenkinek, aki errefelé

lakott. Ott szerettem lenni, sokan voltak, gyerekek is, lehetett játszani, kimenni

nem volt szabad, még kinézni sem. Ha olyankor jött a repülő, mikor még az

erdőben voltunk, akkor gyorsan el kellett bújni, ahová lehetett, bokorba, árokba

feküdni, anyánk falevelet húzott ránk meg gazt és nem volt szabad

megmozdulni, mert a repülő meglátott és odalőtt vagy bombázott. Még a libákra

is láncos bombát dobott, úgy szállt a toll az erdőben, mint mikor esik a hó. Azt

nem szerettem, mert anyánk nyomott bele a földbe bennünket, Marink sírt,

Misanyink meg látni akarta, hogy bombáznak, de nem lehetett.

Egyszer, mikor hazamentünk a nagy bunkerből, apánk még élt, mindig azt

néztük meg először, este meg jöttek az oroszok. A házunk előtt volt egy lugas,

meg egy virágoskert, az volt a kiskert, az tele volt katonával. Hátul meg volt a

szőlő és almafák, az volt a nagykert, ott volt a bunker, amit apánk ásott, és ami

berogyott. Az is tele volt katonával, apánkat kihúzták a lyukból, puskát tartottak

rá, azt mondták, partizán. Ő csak nevetett, meg akarta nevettetni a katonákat is,

elesett mindig, mint aki sánta, mi is nevettünk, akkor hátba vágták a puskával és

nem nevetett tovább. A házba kísérték, a sarokba kellett neki állni, ahol a lavór

is volt és egy katona vigyázott rá. A falat kellett nézni neki, ha máshová nézett

vagy beszélt, akkor baj volt. Erre azt mondta, hogy na, nekem végem van.

Katonák voltak mindenütt, szekerekkel, lovakkal, a kertben, az erdőben,

padláson, istállóban, mindenütt. Betyárt meglőtték, de nem döglött meg, csak

majd később. Betyárnak a kutyánkat hívták, nagy, koloncos fehér szőre volt,

sajnáltam. Tisztek jöttek a házba, nem értettük, mit kiabálnak, nekem és

Marinknak ki kellett mászni az ágy alól, kutattak mindenütt, kerestek, apánkat

lökdösték, aztán lámpát gyújtottunk, este lett.

Nálunk egy tiszt lakott meg egy másik, felváltva. Az egyik az ölébe ültetett,

adott enni fekete kenyeret, olyan volt, mint egy szappan, nem volt jó, nem

kellett. Csókolta az arcomat, énekelt, ringatott, azt se szerettem, tudtam, hány

éves vagyok és a nevemet is, az apánk nevét, meg hogy hol lakunk, nem voltam

már kicsi, tudtam vigyázni a disznóra is és nem féltem a kutyától. Ennek göndör,

szőke haja volt, mutatta, fogjam meg a kezemmel, és úgy emelt fel a hajával,

hogy a kezemmel belecsimpaszkodtam. Mindig le akartam csúszni az öléből, de

visszahúzott meg a nyakamat, arcomat harapdálta, az meg nyálas lett. Csak úgy

zengett a melle, ahogy beszélt, és nevetett mindig. Úgy evett, hogy az arcom

előtt nyúlt a szájába, ott volt a fejem az álla alatt, néha a számba is tett valamit,

de nem kellett, közben magyarázott a fülembe, volt, hogy megettem, akkor

megint megcsókolt, azt nem szerettem. Aztán fényképeket mutatott anyánknak,

azokon is volt egy gyerek, meg ő, mutatta, hogy a felesége, ezt anyánk

megértette, azt mondta, neki is van otthon, Oroszországban egy kisfia és

felesége. Apánk azt mondta, ne állj vele szóba, te, vedd el tőle a gyereket, nem

hallod? De a katona, aki őrizte apánkat ilyenkor dühös lett, kiabált, és lökdöste a

puskával a hátát. És mindig jöttek be, a házba katonák, ki-be, állandóan, a tiszt

szólt nekik, akkor elmentek, csak az maradt, aki apánkra vigyázott. Misanyink is

állandóan bejött, kiment, azt mondta, ő már ágyúkat is látott, tankot, nem fogta a

hely, anyánk mindig kiszaladt érte, ő utána meg a tiszt, és fenyegette, nem

szabad. Apánk is mondta, ne menj ki te, rád mennek, akkor aztán jól nézel ki.

Marinkkal nem törődött senki, pedig énekelni akart ő is, aztán leült, ahová

szokott, és játszott magában tengericsutkával, az volt a baba. Aztán mi gyerekek

a dikón aludtunk az ágy végében, anyánk az ágyon, a tiszt a szobában. De kijött

onnan, mutatta, fázik, vacogtatta a fogát és lefeküdt az ágyra ő is, apám kiabált,

a katona meg hátba vágta, fejbe, akkor elcsendült, anyám meg felkelt, és bement

a szobába. Aztán felkelt a tiszt is az ágyból, ment be utána, vitte a paplant is

magával.

Másnap egy karórát hozott a tiszt és nekem adta. Nagyon megörültem.

Mindenki tudta az utcában, hogy apámat elfogták az oroszok, és mikor mentek

előttünk, kérdezték, hogy mi van? Anyánk azt mondta rá, hogy még él, nem

tudjuk, mi lesz vele. Utána Misanyink is tudta már mondani, ha kérdezték, ő

azért is kijárt. Az a tiszt, aki engem szeretett, feltette a karomra az órát és rajtam

volt lefekvésig egész nap. Jött egy katona, annak adott a zsebéből golyót, az meg

kint lelőtte Betyárt, mert ugatott mindig, meg volt vadulva, utána csak

vinnyogott az istállóban, míg meg nem döglött. Lőttek tyúkot is, a nagy tökén

levágták a fejét, meg a lábát, a szárnyát is, aztán úgy húzták le a bőrt róla,

tollastól, mint a birkának szoktuk. Apánknak kellett megfőzni, anyánknak nem

volt szabad csinálni semmit, a tiszt mindig azt akarta, hogy ő üljön az ölébe, ne

én, de én is akartam, nevette, simogatta a hátát anyánknak, meg a farát, anyánk

meg nem tudta, mit csináljon. Akkor odafogott magához engem is, anyánkat is,

apánk meg főzte a tyúkot, de enni is kellett neki belőle, akkor meg a lavórba

hányt. Aztán lőttek másikat, nem is egyet, azt már anyánk főzte, jó szaga volt,

utána jöttek tisztek ehhez, a miénkhez, beültek a szobába, anyánk tüzet rakott a

kályhába, ettek, ittak, danoltak, ott ültem én is a tiszt ölében, ehettem, amennyit

akartam, mutogattam az órámat, mindenki nézte. Evett Misanyink is odakint,

meg Marink is, nekik nem lehetett bejönni, de ehettek, amennyit csak bírtak,

ennyit sose ettünk azelőtt. Apánk is ehetett a sarokban, a katona meg leült a

hokedlire, úgy aludt, apánk meg a tenyerét a falnak támasztotta, úgy. Ha leesett,

volt, hogy hagyták, ülhetett. Fekhetett volna az ágyra is, a katona is, mert az üres

volt, anyánk bent maradt a tiszttel a szobában.

Utána jött egy másik tiszt, de az nem olyan volt, mint emez, hanem bajusza is

volt, nem nagyon nevetett, járkált le-fel, kiabált, ő Marinkat szerette, őt ültette

az ölébe, az órát meg levette a kezemről és odaadta neki. Mikor kiment,

elvettem tőle, akkor ő sírni kezdett, hangosan, a tiszt meg visszajött és megint

levette rólam az órát és odaadta Marinknak. Engem meg fenyegetett az ujjával,

kiabált. Apánk még élt, ott állt a sarokban, azt mondta, ne ellenkezzek, hagyjam,

az óra úgyis az enyém. Akkor visszajött az a tiszt, aki engem szeretett, az megint

nekem adta, fogott az ölébe, szorította az arcomat a nyakához, ringatott, csókolt.

Akkor már én is szerettem, beszéltem hozzá, néztem a ruháját, belenyúltam a

zsebébe, Marink meg sírt az ágyon. És megint ettünk, hozták a tyúkot, anyánk

főzte, nokedlivel, krumplival, de nem volt tányér, kanál, csak amennyit fent

hagytunk, a többit elástuk. Misanyink akkor kiment és kiásták egy katonával

mindet, neki az volt a barátja. Kiásták a ládát a cseresznyefa alól, amiben ezek a

valamik voltak, ágyneműk, is, ruhák, apánk gyűrűje, nyaklánc. Egy elemlámpát

kapott a katonától és utána a búzát is megmutatta, tengerit, lisztet, de azért nem

kapott semmit, hanem elvitték egy autóval meg vissza. Azt én is szerettem

volna, ha elvisznek autózni, és a lámpát is, pedig nem világított, de én nem

tudtam mutatni nekik semmit, apánk meg sírt a sarokban, mit csináltok, te,

kiabálta, mit csináltok! Misanyink kapott egy katonasapkát is, nagy volt a fejére

és tele volt tetűvel, anyánk kifőzte vízben, akkor pont jó lett.

Aztán hol az egyik tiszt jött, hol a másik, ha az enyém nem jött, akkor

kiálltam a tornácra, és vártam, mikor jön már, ha meg jött, szaladtam elébe,

adott cukrot a számba, szeretett, a katonák meg álltak és minket néztek, akkor

már nekem is volt sapkám is, lámpám is. Felvett a karjába, és mentünk. Az

erdőben fákat vágtak ki, tüzeltek a katonák, autóba is ültünk, azzal mentünk más

házakba, onnan is hoztak tyúkot, disznót, ettünk mindig, Misanyink is már

teljesen olyan volt, mint egy katona, ő is evett, és kapott Marink is, csak ne

sírjon, Kovács néni függönyéből ruhát csinált magának, hogy ő a menyasszony.

De csak kellett volna neki az órám, nem tudta megérteni, hogy az az enyém, és

ha a másik jött, az odaadta neki. Utána jött emez, és megint nálam lett az óra,

Marinknak adott cukrot, hogy ne sírjon, mézet is hozott neki Szilágyiéktól, de

csak sírt és ette a mézet. Velem meg játszott, beszélt nekem, csak azt nem

tudtam, hogy mért nem úgy mondja, ahogy mi beszélünk, akkor elmondtam

volna neki mindent, hogy hogy hívnak, hány éves vagyok, hogy apánkat hogy

hívják, és hogy ne bántsák. És hogy én elmegyek vele Oroszországba is, mert

nem szeretek itt lenni, éhesek vagyunk állandóan, és apánk minden reggel sült

tojást eszik, mi meg csak kávét. Pedig most nem is dolgozik, csak ott van a

bunkerben. Simogattam a haját, haraptam a fülét, fújtam a leheletemmel az

arcát, azt szerette.

Akkor felástak mindent a kertben a katonák, elöl is, hátul is, de mást nem

találtak, a disznónk is megdöglött, ki volt vágva a hátsó lába, megettük azt is.

Anyánk azt mondta, jaj, istenem, megbolondulok, mit csináljak? Mit tudjak

csinálni, istenem? Állandóan főzött, és ha valaki kérdezte, mondta, hogy apánk

még él, de nem tudom, mi lesz velünk, nekünk már nem maradt semmink, meg

fogok örülni. A katonák meg kerestek, kutattak, széthányták a tengeriszárat,

íziket, szalmát, ott találták meg Katika nénit, oda bújt. Apánk erre csak annyit

mondott, hogy na, az szegény megjárta. Aztán mondták mások is, akik erre

jártak, hogy ez is megjárta, meg az is. Hát apátok? Az még él, mondta

Misanyink vagy anyánk, ahhoz képest nekünk jó, mert szerencsénk van, tisztek

laknak nálunk, a gyermekeket is szeretik. Rendesek, a katonák nem is jöhetnek

be a házba zabrálni. De nincs is már nekünk semmink, azt mondta, de mégis

mindig főzött, mert hoztak a katonák máshonnan, még ruhát is, anyánknak,

cipőt, azt mondta, nem veszi fel, ha megölik, akkor se. Este csak felvette a

szobában, mikor vacsoráztak a tiszttel, akkor nekem se volt szabad bemenni,

csak lestünk be Marinkkal az ajtó mellett, ott ült a tiszt ölében, ahol én szoktam,

és egymás száját harapdálták, anyánk nevetett, nem is ettek semmit. Vagy

feküdtek az ágyon, sokszor nappal is és sugdolóztak, látni lehetett, hogy

anyánkat is szereti a tiszt, ahogy engem, simogatta, csókolta, akkor én is be

akartam menni, hogy engem is, de anyánk azt mondta, feküdjek le, mosogatni

kell. Nem is, kiabáltam, nem is mosogat! Apánk is kiabált, káromkodott idekint,

már teljesen kinőtt a szakálla, beteg is volt, azt mondta, beteg vagyok, inkább

lőjenek agyon, de ezt már nem bírom, nem is tudom, mit csinálok itt mindennel.

De nem csinált semmit, mert a katona egyszer vagy kétszer ráütött a puskával.

Nappal elvitték dolgozni, akkor jobban lett, este meg az ágyban is aludhatott,

de csak akkor, ha az a tiszt volt nálunk, aki engem szeretett, a másik nem

hagyta. Ha az jött, elvette az órámat és Marinknak adta, az meg örült neki, és

ette a cukrot meg a mézet, amit pedig az enyém hozott neki és nem adott volna

senkinek. A bajuszos tiszt nem engedte azt se, hogy apánk a falnak

támaszkodjon, hanem kirúgta a lábát, erre apánk elesett, az meg csak, hahaha.

Akkor jött Karácsony. Anyánknak jutott eszébe, azt mondta, nem tud csinálni

semmit, itt vannak a katonák. Azok meg nem tudták, hogy mi az. Apánk még

élt, azt mondta, hagyjad a fenébe, mit akarsz? Hát nem látod, hogy mi van itt?

Nem vagy magadnál? Anyánk azt mondta, hogy legalább egy kis ágat, hátha

akkor apánkat is elengedik, ha látják, hogy ünnep van. Apánk meg sírt, hogy

minek, nem volt még eleged belőlük? Akkor már tudtam mondani, hogy

Lityinánt, Misanyink tanította meg, ő tudott mást is, ott volt kint mindig, és este

elmondta, hogy mit csináltak. Ő vágott le egy gallyat is a fenyőfáról, ami a

házunk előtt volt a kiskertben, anyánk meg tüzelt, hogy pirítja a cukrot. Akkor

volt az is, hogy csak ketten voltunk otthon Marinkkal, mert apánkat elvitték

dolgozni, anyánk meg húst darabolt egy katonával a sütőházban, és berohant egy

csomó katona. Kutattak mindenütt az egész házban, akkor már nem féltünk

tőlük, a szekrényben összehasgatták késsel a ruhákat, Marinkról is lerántották a

ruháját, nézték, hogy pucér, az meg sírt, az én órámat is elvették, akkor én is. De

jött az a tiszt, aki engem szeretett, kiabált, lőtt a pisztolyával és meglett az órám.

Akkor anyánk is jött, hogy mi van, de akkor már nem volt semmi. Este volt,

meggyújtotta a lámpát, és ettünk.

Másnap jött Feri bácsi, azt kérdezte, mi van? Minek lőttek az oroszok?

Misanyink azt mondta, hogy apánk még él, mást lőttek le. Hát anyád? Az bent

van a szobában, mondta Misanyink. Azzal a fiatal tiszttel? Azzal. Na, ő is jól

csinálja. Ha majd elmennek, lesz nektek nemulass. Mert gazemberek vagytok,

mind. Te is. Tolvajok. Ide hordanak mindent, ti meg elteszitek. De majd lesz

még ennek folytatása. Misanyink meg azt mondta, nem is igaz, nem mennek el

soha, és ő majd szól Lityinántnak, az majd lelő mindenkit. Aztán sírt és bejött és

nekem is elmondta. Én is sírtam, hogy elmennek, akkor megyek én is.

Misanyink is. Anyánknak hozott ruhákat a tiszt, azt nézték a szobában, apánk

meg kiabált, és azt mondta, hogy te piszkos kurva, az éjszaka nem elég? Azt is

mondta, hogy az órában nincs semmi, csak a tokja, nézzem meg. Mást nem

tudott mondani, mert a katona a hátára vágott a puskával, és kivitte. Egy másik

katona jött be, beszélt, mutogatott, az ajtót meg nyitva hagyta. Teljesen ki

lehetett látni az utcáig, mert a nagy fenyőfa se volt már meg. Anyánk kijött és

csodálkozott, jajjaj, azt mondta, meg hogy a tiszt, aki engem szeretett, kivágatta

a fát, biztos azt hitte, hogy a tűzre kell nekünk. Jajjaj. Na gyerekek, ilyen nagy

karácsonyfánk még sose volt. Ott darabolták a tornácon, aztán behordták,

majdnem egy hétig égett a tűzön, szépen, mint a zsír és olyan volt a szaga, mint

az erdőnek. Aztán mire elégett, elmentek a katonák is, mind. Misanyink

kinyitotta az órát és tényleg nem volt benne semmi, csak egy döglött bogár.

Nem kellett Marinknak se. Apánk még élt, azt mondták, de mi már nem láttuk.

JÖVŐRE MÁSKÉNT

A karácsonyfa mindig az asztalon állt, valamivel kitámasztva, ott ettünk

mellette, az öcsém az ágyon, nem volt szó semmiről, tudtuk, hogy titkolnak

valamit. Másnap vittem a zsírt a beadásba, nagyon hideg volt, rossz volt rajtam

minden, mire a faluba értem a zsír annyira belefagyott az edénybe, hogy nem

tudták kivenni, ott kellett hagyni azt is. Anyám kiabált, sírt, azt mondta, menjek

vissza, visszamentem, de az edény már nem volt meg. A karácsonyfát az

erdőből hoztuk mindig, ha hoztunk egyáltalán, ott kezdődött a házunk mellett,

csak át kellett mászni egy árkon és mehettünk egy napig is, míg kiértünk belőle.

Sokáig tapostuk a havat a tölgyfák között, míg olyan fenyőre leltünk, aminek

még nem vágták ki a közepét. Nem akart soha megállni, támasztottuk, szegeltük,

na, jövőre nem így csináljuk, jövőre majd így lesz meg úgy lesz. A bort a

csutkakúp alá ástuk, hogy a finánc meg ne lelje, szurkálhatta a hegyes botjával a

kazlat, trágyát, szénát, csak nevettük, tavaly ott találta meg, csak nem tesszük

oda megint. Egy tyúk bejárt tojni a házba, az ágyszalmába fészkelt magának,

apám azt mondta, na, ez jól becsapta a többit. Akkor se beszéltünk semmiről,

hallgass te, csitított apám, ha szóltunk, ne kiabálj. A legközelebbi ház vagy két

kilométerre volt, de nem lehetett tudni. Akkor is titkoltak valamit, hogy ki van

szegezve az árverés: hordók, szecskavágó, sertések, borjú, semmi sem volt meg

belőle, utána még a szekrényt és a páros ágyat is átvittük éjjel a szomszéd

tanyába, ők meg majd máskor, hozzánk, ami nekik volt, és a karácsonyfa akkor

sem állt meg magától. Anyám selyempapírért küldte a bátyámat a faluba, de

nehogy kreppapírt hozzál! Azt hozott. Nevettük, mindegy volt már, abba

csomagoltuk a kockacukrot és cérnával akasztottuk a fára. Máskor meg jöttek a

betlehemesek, maskarába öltözve, kántálni akartak, de apám elzavarta őket,

menjetek innen, nincs itt kedve senkinek. Lehet, hogy ez már később volt, mikor

a malac kidúrt 950 forint ára elvetett makkot az erdőben, akkor ezt titkolták,

apám a bíróságra járt miatta, aztán meg foglalás, árverés lett volna, de akkorra

már nem volt mit. Akkor már téeszcsé volt mifelénk, ott kezdték, és apám már

ki is lépett őszre, mi pedig nem kaptunk szaloncukrot meg kekszet az iskolában

a nagy vesszőkosárból, nem járt. Következőben megint ki volt szegezve az

árverés: szekér, sertések, nálunk midig árverezni akartak, mert apám nem

fizetett semmit, azt mondta, nincs miből. Anyám este a Bogár Imrét olvasta

hangosan, hallgattuk az ágyban, aztán elégett a tűz, eloltottuk a lámpát,

lefeküdtünk. Akkor is azt mondtuk, hogy na, jövőre, mert az öcsém sírt, és az

istennek se mondta meg, hogy miért. De akkor meg a fináncok lelték meg a bort,

mert apám kijárt inni a csutkakúphoz, és leverte a havat a szárról, tiszta fehér

volt minden, csak ott nem, meglátszott. És a nyoma is. Széthányták a kévéket a

hóba, szurkálták a földet, ott nem volt fagyos, aztán kiásatták apámmal a hordót.

Akkor vizet kellett melegíteni, hogy kezet mossanak, lepakolni az asztalt,

lámpát gyújtani, és megírták a feljelentést ott, a karácsonyfa mellett. Akkor se

beszélt senki, utána se. Máskor meg disznót vágtunk, csendben, hogy ne

visítson, ne hallják, nekünk nem volt szabad kimenni a házból, az ablakon

lestük, ahogy apám fejbe vágta a nagyfejszével, anyám siratta, akkor egy

vederben állt a karácsonyfa az asztalon, véres lett az alja, mikor töltöttük a

kolbászt, apám ette a nyers tölteléket, berúgott, a bor a bödönben volt, ott nem

találták meg. Este jöttek volna kántálni, de apám elzavarta őket, még csak az

kéne, hogy megtudják. Utána Ács Juliba voltam szerelmes, aki hétéves volt,

elvezetett az erdőben a csőszházhoz, megmutatta az örült asszonyt, ott volt az

udvaron, fát vágott, nem látszott rajta semmi, néztük egy darabig, aztán

elszaladtunk. A keresztútnál megesküdtünk, hogy mindig szeretni fogjuk

egymást, én meg elmondtam neki, hogy hová dugtuk a bort meg az ágyneműt, és

hol van a szekér szétszedve. A hús, a szalonna nagyapámnál volt a szabad

kéményben, nem gondolta volna senki. Juli elmondta otthon az apjának, az meg

feljelentett bennünket, akkor ezt titkolták apámék, én meg azt, hogy szerelmes

vagyok, nem is beszéltünk semmit a karácsonyfa mellett. Egyszer aztán azt

mondta a bátyám, menjünk mi is kántálni. Csináltunk a fejünkre csákót,

rongyokat vettünk fel, az arcunkra kormot mázoltunk, de csak tésztát kaptunk

meg kolbászt, pénzt nem, azt mondtuk nem baj, majd jövőre. Már nem

emlékszem, hogy akkor mit titkoltak előttünk, és aztán is, mindig, nem lehetett

beszélni semmiről, este bolyongtunk a kietlen tanyavilágban egy viharlámpával,

néha kötésig érő hóban dideregve, kutyákkal hadakozva bégettük: „mely

Betlehemnek mezejében, régen, zengett ekképpen”.

Aztán elnyelt bennünket a város. Előbb a bátyámat, aztán minket is az

öcsémmel, nem volt már semmi otthon, nem is szerettünk hazamenni, mert

mindig titkoltak valamit, nem tudtuk már misem, hol van eldugva a bor, öltek-e

disznót, ki verte meg apámat, hol van a szekér, a kutya, idegenek lettünk. A

karácsonyfa akkoriban egy falba vert szeghez drótozva billegett az asztalon,

rossz, virágos, savanyú bort ittunk, egy pohárból ivott mindenki sorban, egy-egy

pohárral. Előbb a bátyám maradozott el, aztán az öcsém, később én is inkább a

kihalt kollégiumban, laktanyában, munkásszállókon, albérleti szobákban

maradtam, szenvedve az unalomtól mások ünnepében. De jövőre majd másként

lesz, fogadkoztam néha, jövőre viszek egy talpat a fának, szaloncukrot, díszeket,

legyen már egyszer egy igazi karácsony, de akkor már abba a német városba

voltam szerelmes, ahol ilyenkor senki nincs az utcán, villanyfüzérek égnek a

Weisser Hirsch élő fenyőfáin és hideg csend ásít az Elba felett. Nápolyival ettük

a szalonnát, kenyér nem volt, a Ratskellerből három nyelven rúgtak ki és a

szállón az üres üvegek kántáltak halomra dőlve, mikor a szakadt kurvákkal

táncoltunk. Máskor a maradék söröket szedtük le a mosogató-szalagról a

Mitropában, az nyitva volt.

Később már fát is kellett volna hazavinni, erdő már nem volt, majdnem

mindig elfelejtettük, aztán, na, mindegy már, nem is kell az, majd jövőre.

Anyám megmutatta apám kórházi leleteit, myeloma multiplex, a bátyám sírt,

anyám nem tudta, mit jelent, nagyon rossz, suttogta, ne mondjátok senkinek,

meg fog halni, azt mondták az orvosok, hogy nektek se mondhatom meg. Aztán

meg is halt apám, és lassan mindenki, akinek meg kellett halni, és az is, akinek

nem lett volna szabad. A bátyámat éppen Karácsony estéjén vitte el egy sötét

titok, sortűz búcsúztatta azt, ami maradt belőle egy lezárt koporsóban, és kósza

szóbeszéd, névtelen levelek, telefonok emlékeztettek rá, meg egy zsáknyi véres

rongy, amivel sokáig nem tudtunk mit csinálni. Az öcsém üvegből itta otthon a

pálinkát, és azt mondta, mind úgy halt meg, ahogy élt, boldogtalanul, alig

hagyva nyomot a világban, sietni kell, most már mi következünk. Es

weihnachtet, mondja az a német dal ilyenkor: karácsonyodik. Eltettük a cukrot

jövőre, akkor hozunk majd fát is, talpat, mindent. És beszélgetni fogunk.

Hangosan, nem kell már titkolózni. Kiabálhatunk, ordíthatunk, mint akinek fáj.

Sok mindent el kellene mondani. De kinek?

MI KÉSZTET ÉLNI?

Anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz,

majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hirtelen, megdől, kapok

utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban,

szappan, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével,

nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk,

rám bukik a feje, máshol jár, törölközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk,

erőt gyűjtök és közönyt. Ülünk a beton vízfoltjaiban, két embrió, fél

négyzetméter a világ a kagyló alatt, most kéne meghalni.

Csepeg, szivárog ránk a víz, rozsdás tócsa gyűl alánk, most be kell

vonszolnom ezt a hatvankilónyi nyolcvan évet az ágyig, itt mégsem halhat meg

a felmosórongy, hipó, mosópor, elhullott hajszál, mindenféle kosz és használt

borotvapengék között, fel kellene állni. A tükörben semmitmondó arc,

kezdetben, hónapokkal ezelőtt még rémület és kapkodás, a karját rángattam,

mint a falusi kútnak, vizes ruha, víz, szívtáji dörzsölés, most már nem. Anyámat

nézem ebben az összegyűrt tartásban, a mosógép és a kád mellé szorulva,

lélegzik. Egyik papucsa a folyosón esik le a lábáról, a másik fekete csíkot húz

maga után ahogy a hóna alá nyúlva zihálok vele a szobáig, ott az ajtóban már

nem bírom tovább, pihenni kell, ő picit magához térve kapál a kezével, mászna

valamerre négykézláb, valami életbe, a rémálmok, az éjszakai és nappali

látomások nyöszörgő félöntudatába, várj egy kicsit, szólok lihegve, lábát

eligazítom, el ne törjön, mindjárt megyünk. Karján, térdein ütésnyomok a

zuhanástól, a sáros hálóing alig takarja, tragikus és szemérmetlen omlottság,

nyúl fel a levegőbe, menjünk. Az ágyban már arca van, fáradtan mosolyog,

elestem, mondja, homlokán, arcán kihűlt verejték, el, mondom én is, és nem

gondolok semmire.

A lakás minden pontján elestünk már, a folyosón, mikor a vécébe kísértem,

aztán ott is, mikor felállt, mikor leült, a mosdóban kézmosás előtt, után, a

konyhában, Zsófi lábasait elsodorva, ablaknál, máskor csak vissza az ágyba, kis

tányérjáról csorgott az alig megpiszkált paprikás leves paplanon, lepedőn,

könyvek hullottak a polcokról, Broch, Cendrars, Mándy, büszke díjaim

rézplakettjei szanaszét (Bölöniből kettő is), örökégő bányászlámpa az asztalról,

a tévé csak hanyatt dőlt, mint aki nevet, úgy is maradt, neki mindegy, a helyet

fogja csak, nappal meg ülünk, beszélgetnénk, de inkább várunk. A szobában már

minden szétdúlva, nem rakok vissza semmit, most már minden ott marad, ahová

esett, csak arrébb rúgom, ha láb elé kerül. A függöny letépett, rongyolt vitorlái

mellett nézzük, hogy kopasz fákat cibál kint a szél, néha besüt a nap, máskor eső

veri a repedt üveget, az asztalon használt fecskendők, ampullatörmelék,

végbélkúp, az ágy mögé Canaletto festménye roppant, Drezda, az ágy alatt

lavór, ha hányni kell, epét, nyálat. A telefon még működik, törött házában apró

csörrenéseit anyám hallja meg, ha! Valaki jön! Belesusogok, hátha, de már sípol

is vagy elnézést kérnek. Az ajtó is nyitva, résében szakadt pulóver, ne

csengessenek, de nem jön már senki, Zsófi is egyre ritkábban, idegesebben, csak

a huzat halk szirénája riaszt, vagy a lépcsőházi lárma, lábdobogás, valahol rádió

szól.

De hogy mi késztet élni, így, vagy másként, azt én sem tudom. Egyszer már

mintha tudtam volna. Kis életem fut, hervadásba hull, énekli anyám, tovább nem

tudja. És mi késztet halni majd?

TÉLI HAVAK

Tiszta hab volt a környék, ahogy a tortán fehéredik, Laca ezt látta, reggel

világosságra ébredt, megdörzsölte az ablakot, hogy kilásson azon a kis lyukon,

aztán fel sem öltözött, kiszaladt gyorsan az ajtón, lemarkolt a lába elé és

megkóstolta, hátha édes, nem volt az. Nevetett, milyen jól becsapta magát,

hiszen tudta ő ezt a nélkül is. Gyorsan visszaosont, a deres kilincset halkan

nyomta le, fel ne ébredjenek az apjáék, és csendesen zárta az ajtót, nehogy

kiessen a kés, amit az apja szúrt minden este az ajtó deszkájába a rontó gonosz

ellen. Ilyenkor a nagyanyját is látta, ott ült a kisszéken csukott szemmel, mint a

halottak és őrá mosolygott, de tudta, nem igaz. Az ágyban didergett egy kicsit,

majd eszébe jutott a reggeli ima: Én Istenem felébredtem, te őrködtél énfelettem,

köszönöm, hogy megtartottál, hogy felettem virrasztottál, ámen. Az anyja azt

mondta, e nélkül nem szabad felkelni soha, mert megveri az Isten.

Az apja kezdte valamikor Lacának szólítani, vagy ha jókedve volt,

Pucámnak, akkor örülni lehetett, meleg tenyerével simogatta a fiú arcát, aztán a

magáét, nahát, mondta, milyen sima a kis pofád, szinte jó hozzáérni. Lacának is

jólesett, ő is végighúzta a kezét az apja arcán, száján, de az nevetve arrébb

húzódott, na! Ez csak akkor volt, mikor az apja reggel maga mellé engedte az

ágyba, és játszottak egymással a paplan és a birkaprém alatt. Birkóztak, az apja

hagyta, hogy győzzön, harapdálta közben az arcát, dohányszagú volt a

szuszogása, csípett is, henteregtek, az anyja pedig azt mondta, te bolond, mit

csinálsz azzal a gyerekkel, még agyon nyomod! Az apja majdnem pucéron aludt

mindig, odaszólt az anyjának, Julis, gyere te is a két férfi közé, ha mersz!

Csakhogy nem volt mindig jókedvű az apja, inkább szigorú, morcos, ha úgy

nézett a szemével, nem is lehetett hozzá szólni, olyankor csak morgott, mint a

kutya, azt mondta Lacának, te féreg! Az anyjának meg: te pióca! A vérem

szívjátok! És hogy villogott a szeme részegen! Ne mondj neki semmit,

gyermekem, súgta ilyenkor az anyja, látod, hogy nem normális, majd elmúlik.

Az apja nagyokat csuklott, félig ült, félig feküdt Anna néni régi, bordószínű

kölcsönfoteljében és aludt, aludt. Vagy kidobált tányért, fazekat mindenestől az

udvarra, dühöngött, kilökdöste az anyját az a házból, Laca már magától ment,

eredjetek! Haza ne gyertek többé! Ők pedig szaladtak Anna nénihez a

szomszédba, ott aztán sírás-rívás, Anna néni gyorsan megágyazott az anyjának a

heverőn, Lacának a karos falócán, pihenjetek, nyugodjatok, mondta, aztán ő is

sírt egy kicsit, édes pálinkát töltött nekik, igyátok meg, jót tesz. A lóca az ablak

alatt állt, a fiú azon át leskelődött, mit csinál otthon az apja? Mert megbánta

mindig, ha elmúlt a mérge, vagy másnap, mikor kialudta magából, kiment az

udvarra le-feljárkált a hóban, nyáron az utcára is kicsoszogott, kiabált, hol

vagytok? Gyertek elő! Julikám! Pucám, kisfiam, nem bántalak benneteket! Sírt,

ütötte magát ököllel, meg akarok halni! Megölöm magam! Az anyja már ment

volna, istenem, még kárt tesz magában, sopánkodott, de Anna néni

visszaparancsolta az ágyba, majd holnap! Hadd tudja meg a piszok!

Most jókedve volt, reggel megcsipkedte az anyját az ágyban, aki visított,

menekült, mégis sikerült lehúzni róla a takarót, felkelni, kiabálta, reggel van!

Aztán addig birkóztak, hogy leestek az ágyról a földre, ott meg hideg volt,

gyorsan vissza az ágyba, te nem, mondta az anyjának, tessék hamar begyújtani,

reggelit csinálni, dolgozni! De előbb adjál egy csókot! Nem! De! Nem adok!

Adjál, mert megpofozlak, tudod, hogy eljár a kezem! Mikor megkapta, Laca

ágyához szaladt, hol vagy Lacám, kérdezte, a fiú pedig már nyújtotta a karját, ő

következett. Utána kiszaladt egy szál gatyában, mezítláb a ház elé, megmosta az

arcát a friss hóban, kacagott, hógolyóval megdobálta Laca anyját is, aki nem

nagyon örült neki, inkább fát vágnál, hé, kiabálta, miközben egy nagy marék

havat tett a piros lábasba, teának, ott a kerítés, mondta rá az apja, és a karját,

mellét dörzsölte a hóval.

Laca tudta, hogy az apja egy lusta, korhely disznó, aki sokszor napokig nem

jön haza, és akkor is minek. Nagyokat böffent olyankor, dől belőle a szesz

szaga, nem jó neki semmi, rossz helyen van a lábas az asztalon, a szék, az étel

egy moslék, aztán ha olyan a kedve, kihajít mindent, ami a keze ügyébe kerül,

majd beleesik Anna néni foteljébe és alszik. Akkor már nincs baj. Az anyja meg

csak sírdogál és nézi. Én meg csak nézem, panaszkodik a lesoványodott asszony

mindenkinek, de nem tudom, meddig. Mert a vége úgyis az lesz, hogy megölöm

magam. Vagy őt. Vagy mindnyájunkat. Laca is sír egy kicsit ilyenkor az

anyjával, aztán megkeresnek az udvaron mindent, lábast, kisszéket, csuprot,

tűzhelykarikát, rendet raknak a házban, élni csak kell, az anyja léceket szakít ki

a vágóhíd kerítéséből, kisfejszével úgy-ahogy felaprítja, majd eldugja a

szerszámot megint, nehogy ez a vadállat összevágjon bennünket részegen,

magyarázza Lacának, mert egyszer még megtenné. Hát ember ez, mondjad?

Még jó, hogy a falu szélén laknak, a boszorkány házában, nem messze a

vágóhídtól, ahol az apja dolgozott valamikor, nem volt ő hentes, csak olyan

lefogó ember, aki letaglózta az állatokat, kieresztette belőlük a vért, majd

behúzta a terembe a bölléreknek. A vágás azonban megszűnt, csak az üres épület

maradt és a hosszú kerítés az udvara körül, abból lopkodták a léceket az

anyjával, mert az apja nem volt hajlandó többé a vágóhíd közelébe se menni.

Akkoriban minden nap húst ettek, hagymás vért, vesét velővel, májat, disznót,

marhát, néha gyenge borjút is, akkor tepertőt, a körömből kocsonyát, mára pedig

semmi, panaszkodott az anyja mindenkinek, úgy képzeljék el, hogy reggel

felteszek egy fazék vizet, de még nem tudom, mit fogok benne főzni.

Az asszonyok ennél többet is el tudtak képzelni, de nem mondták, csak

bólogattak, sopánkodtak, édes jó Istenem, de rossz a világ! De még rosszabbak

az emberek, Juliska! Úgy, ahogy mondani tetszik, helyeselt Laca anyja. Mert az

itt a legnagyobb baj, megmondja ő kerek-perec, hogy a férje, ez a szép szál

díszvirág nem hajlandó dolgozni semmit, csak iszik, csavarog, meg udvarolna

állandóan, mostanában például valami Hamarnénak, álmában beszél, tetszenek

tudni, onnan sejtem, de hogy ki lehet? Ott bezzeg tudja vágni a fát! A nyáron

kapált is neki, krumplit, tengerit, ott is alszik, ott eszik, iszik a szépasszonynál,

mi meg itthon éhezünk. Úgy bizony. Hogy miért nem marad ott akkor örökre,

azt én sem tudom. Gondolom, csak addig kedves, míg dolgozik, utána mehet

haza. Mit kell tűrni az embernek, sírta Lacának otthon, látod? Hát ezt érdemlem

én? Mi az én bűnöm?

Laca sem tudta, csak arra figyelt, ha az anyja sírni kezd, ő is könnyezzen egy

kicsit, ezerszer hallotta már, de ez még mindig jobb volt, mint amikor az apja

részegen mindenkit agyon akart ütni, őt is. Csak bajnak van, hallotta egyik éjjel,

nincs semmi haszna, eszik, mint egy felnőtt, és még taníttassam is! Ruházzam!

Csak tizenkét éves, vitatkozott az anyja azon a szuszogásokkal, nyögésekkel teli

éjszakán, mit akarsz vele? Mit csináljon? Laca nyitott szemmel meredt a sötétbe

kis gyerekágyán, ahol már csak összekuporodva tudott feküdni, most már biztos

volt benne, hogy az apja egyszer l fogja taglózni, mint a marhát vagy a disznót a

vágóhídon. Az anyja meg hagyja, az is lehet, hogy utána megeszik. Sírt egy

kicsit, halkan, nehogy meghallják, nem félt nagyon, inkább szomorú volt, aztán

elaludt. Csak a konyhában tüzeltek, a kis helyiség hamar bemelegedett, a

szobába csak akkor mentek be az anyjával, ha az apja megvadult, veszekedett,

de nem lökdöste ki őket az udvarra, hanem kifulladva leesett az ágyra vagy a

fotelbe, és nem lehetett hozzá szólni. Ők ilyenkor csendben átpakoltak a hideg

szobába, a fiúnak megágyazott az anyja az asztalon, ő pedig felhajtotta a páros

ágyon a takarót, dunnát és alábújt, reggel csak el kellett simítani és kész.

Lehetett azt már tudni, hogy az apja ma is Hamarnéhoz készül, ilyenkor

tisztálkodik, most is levetkőzött pucérra, nem szégyellte magát, a lavórba állt,

lemosta a testét teljesen, addig az ajtót nem volt szabad kinyitni, nehogy

megfázzon. Ők csak nézték, még dudorászott, fütyörészett is közben, aztán tiszta

alsót kellett neki adni, inget, lábravalót, majd sokáig borotválkozott az asztalra

állított tükör előtt, ollóval bajuszt igazított, Laca áhítattal nézte, ő is ilyen nagy,

erős ember akart lenni, ha majd megnő, a jó szagú borotválkozást szerette

legjobban, elnézte volna sokáig. Csak az anyja nem bírta szó nélkül, Laca már

tudta, mit fog mondani, már állt is fel, kimehetek, kérdezte, de nem törődött vele

senki, gyorsan kinyitotta az ajtót és kisurrant.

Megint esett a hó, de csak olyan apró szemű, ritkás, Laca szerette a havat,

egy kis szőlőlugas volt a ház előtt, sűrű, elhanyagolt, most befedte a fehérség,

mint a vatta, alatta pedig olyan, mint egy kunyhóban. Nem volt hideg, Laca arra

gondolt, hogy lapáttal utat vág a kútig, aztán ha még kedve lesz, végigsepri a

vágóhídra vezető ösvényt vagy csinál egy nagy hóembert, de azt úgysem

hagyják, már megint a játék, morogná az apja, ha nem csinálsz semmit, inkább

ülj a seggeden, ne nyűdd a cipőt. Játszhatna a kutyával, de az is elment a háztól

örökre, legalábbis azt mondták, de az is lehet, hogy az apja agyonvágta a

taglóval, mert annak se volt semmi haszna, csak evett, nem ugatott, de hát kit

ugatott volna, nem jár erre senki. A kezével seperte a havat a lugasról, mikor

kijött az apja, mit csinálsz, Pucám, kérdezte, jókedve volt, na, gyere, mondta

aztán, megyünk fáért. Az anyja az ajtóban állt, mosolygott ő is, fogta Laca

kabátját a kezében, hogy ráadja a fiúra, az apjánál egy kisbalta volt, nem a tagló,

Laca mégis arra gondolta, hogy az apja most agyon fogja ütni. Összebeszéltek,

míg ő kint volt.

Nincs messze az erdő, át kell menni a nyomáson, fel a Róka-hegyre, ami egy

domb csak, Laca vágyakozva gondolt rá, milyen jó lenne itt szánkózni, ide jár az

Oncsa-telepről is az a sok gyerek, lehetne velük játszani, de szánkója sem volt,

az apja még azt sem engedte, hogy napközben ide jöjjön, cigányok azok mind,

mondta, még elrontanak, leszedik rólad a ruhát, cipőt, megvernek! Vagy levest

főznek belőled, szappant! Laca egyszer-egyszer titokban mégis eljött, csakhogy

nem játszott vele senki, Gőz Feri azt mondta, ő is boszorkány, mint a nagyanyja,

akinek a házában laknak, és ha lehúzza a cipőjét, láthatja mindenki az ördög

patáját a lába helyett. Laca nem értette a dolgot, de levette a cipőt a lábáról és

megmutatta, hadd lássák, nincs azon semmiféle pata, de akkorra már mindenki

elszaladt onnan, az anyja pedig megsimogatta a fejét, hülyeség, vigasztalta, majd

elfelejtik az egészet.

Most sütött a nap, vakítva szikrázott a hó, az apja néha megcsúszott, de csak

nevette, aztán mikor felértek, leült a hóra, lihegett és azt mondta Lacának, gyere

ide. A fiú nem értette, de mire észbekapott, már ott ült az apja meleg ölében, aki

mint a vihar csúszott le Lacával a havon, hohó, kiabálta, Laca is nevetett, így

még soha nem játszott vele az apja. Még egyszer, kérdezte a fiútól odalent, piros

volt az arca, vidám, Laca csak gyönyörködött benne, mint amikor fürdött,

borotválkozott. Szép, sima az arca, a szeme is nevet, huncut ráncok vannak a

szeme zugában, a fogával néha beharapja puha bajuszát, szép ember, gondolta a

fiú, nem csoda, hogy oda vannak érte az asszonyok, azt beszéli mindenki, és az

anyja is, hiába kiabál rá, reggelente öleli, csókolja mégis, el se akarná engedni.

Nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert az apja erős is volt, a nyakába kapta

a fiát és már igyekezett is vele fel, a dombra, tiszta víz volt a fenekén a nadrág, a

fiú mondta is neki, vizes a nadrágja, apám, de ő nem törődött most semmivel,

csak gyűrte a havat, taposta, aztán megint le, megint fel, ó, ha most az anyja

látná!

Már szólni akart, hogy ne, hagyják abba, a nevetéstől fájt a szája, arca, a

tüdeje szúrt és már őrajta is tiszta víz volt minden, tudta, meg fog fázni, de nem

tehetett semmit. Aztán az apja megunta végre vagy elfáradt ő is, felállt a

dombtetőn, vastag párát lihegett, na, mondta, mehetünk tovább. Egy kis üveget

húzott elő a belső zsebéből, ivott belőle, aztán Lacának nyújtotta, nesze, igyál,

mondta, akkor nem fogsz fázni. A fiú ivott egy kicsit, pálinka volt, jó erős, nem

fázott pedig egyáltalán, inkább izzadt, de muszáj volt inni, az apja könnyen

megharagszik, és akkor ki tudja, mi lesz? Egyből a fejébe szállt, meg kellett

fogni az apján a göncöt, hogy lépést tudjon vele tartani, mert úgy megindult,

mint egy gép, aztán szépen énekelni kezdett, hogy lehulltak a téli havak, és már

bent is voltak a jó szagú tölgyfák között, ahol még nagyobb volt a hó, a bokrok,

fák ágai majd leszakadtak a vastag fehérségtől, néha az arcukba, hátukra hullt

egy-egy csomó, hideget vitt a gallér alá, csiklandóst, nem törődtek vele. Ne

törődj vele, Pucám, mondta az apja, tél van, mindjárt ott leszünk a fenyvesnél,

utána jön az akácos, onnan viszünk. És mire a nóta végére ért, ott is voltak.

Volt ott fa rengeteg, olyan vastagok is, mint egy ember dereka, az apja azt

mondta rá, nagyon vastag, nem bírjuk haza, a másik vékonyka volt, de szép,

formás, fiatal, nincs szívem kivágni, kerülgette az apja a baltával, valami

vastagabb kellene, igen ám, de annak meg odvak voltak a törzsében, nyáron

abba fészkelnek a madarak, magyarázta az apja, hát hová jönnek majd vissza,

tavasszal, ha kivágom? Amannak valami betegsége lehetett, az apja lecsapta a

száraz ágakat róla, kicsit megfaragta a korhadt részeket, nézd meg, mondta a

fiúnak, jövőre rendbe jön! Egy másik jó lett volna, de körülötte nem volt semmi,

csak bokrok, ha ezt vágjuk ki, pucér marad itt az erdő, elvadul, nézzünk egy

másikat! Nahát, mondta egy másik fánál, olyan szép, mint egy menyasszony,

most te mondd meg, kivágjam? Nem, mondta a fiú, ezt nem. Keményre fagyott

a hó teteje, roppant, mikor lábbal beleszakadtak minden lépésnél, Laca ilyenkor

egy kicsit felszisszent a gyönyörűségtől, tudta, nem lehet semmi baja, hiszen itt

van az apja, aki csak felkapja majd a hóna alá és gyerünk! Közben csak danol,

nevet, magyaráz pirosra csípett arccal, jókedvűen, és aki most mintha kitalálta

volna, mire gondol a gyerek, hirtelen megállt, hátrafordult, tudsz még jönni,

Pucám? Laca mondta volna, hogy tud, de nem bírt megszólalni, csak lihegett,

aztán már az apja karjában volt, onnan fel, a nyakába, úgy bizony.

Látta ő már messziről azt a tanyát a fák között, de nem gondolta, hogy

odamennek, most azonban nem bánta, elfáradt. A kertkapunál letette az apja a

hóra, na, Pucám, ide bemegyünk, megmelegszünk, pihenünk. Egy kicsi, fekete

asszony állt már a ház ajtajában, kontyos, mosolygós, és Laca rögtön rájött,

hogy ez csak Hamarné lehet. Ez az én fiam, mondta az apja büszkén, az asszony

lehajolt hozzá, meg akarta csókolni, de Laca elhúzódott az apja kabátja mögé,

aki bezzeg hagyta magát. Bent jó meleg volt, ételszag, rend és tisztaság

mindenütt, az ablakon függöny, nem úgy, mint náluk, a szoba sarkában egy nagy

dézsába ültetett élő fenyőfa, egy polcon tévé, rádió is, Lacának elakadt a

lélegzete, csak bámult, észre sem vette, hogy az apja meg Hamarné ölelik,

csókolják egymást, csak úgy, állva, aztán az asszonynak Lacát is sikerült

megcsókolni az arcán, jó szaga volt, meleg, olyan anyás, Laca gyűlölte.

És étel az asztalon, leves, sült hús, krumpli, és olyan diós palacsinta, ami le

volt öntve csokoládéval. Az apja csipegette az ételt, állandóan az asszonyt nézte

közben, ölelgette és nevetett. Na, Pucám, mondta aztán váratlanul és a szoba

végébe mutatott, ez lesz a te ágyad. A fiú nem értette, hogy lehet ez az ő ágya,

mikor nem az, haza fogják vinni? A nő pedig megölelte, és elmagyarázta, hogy

most itt fog maradni pár napig nála, mert az apjának el kell menni, ő pedig

nézheti itt a tévét, ehet-ihat amennyit akar, attól majd szépen megerősödik. Tejet

is kap, kakaót, kalácsot. Laca az apját nézte, az csak bólogatott, mosolygott,

amitől a fiú egyre szomorúbb lett, aztán csendes sírásba fogott. Észre sem akarta

venni, hogy lefektették egy puha ágyra ruhástól, a takaró nem szúrt, lágy volt,

meleg, a szemére húzta, és arra gondolt, így fog meghalni, és akkor majd bánni

fogják örökre.

Mikor elment az apja, Hamarné addig mesterkedett, míg a fiú duzzogva

mégis lemászott az ágyról, kezet mosott, asztalhoz ült, a sok lábas, tányér mellé.

Nézte egy darabig, már tudta, mit tegyen. Az asszony állandóan beszélt közben

és mosolygott, tett-vett, csokoládét is hozott, kólát, almát, narancsot, még banánt

is, már annyi minden volt az asztalon, hogy a fiú attól félt, leszakad. Egyél,

kincsem, nógatta az asszony, keze állandóan a fiú vállán, mint aki attól fél, hogy

megszökik, Laca pedig felállt, megfogta az előtte lévő tányért és a falhoz vágta.

Aztán a másikat is. Mindet. Leves löttyent a falon, a padlón, valami mártás az

ajtó deszkáján kenődött, és hogy villogott a fiú szeme! Olyan ereje volt, hogy a

házat is szét tudta volna verni. Te féreg, kiabálta az apja férfihangján, te pióca!

Hamarné ijedten nézte, fogta volna le a kezét, de Laca csak morgott rá. Egy

kicsit félt, hogy az asszony nekimegy, pofon vágja, megveri, de nem, ő pedig a

függönyt nézte, gyufát fogott és azt mondta neki, Hamarné, most felgyújtom a

házadat mindenestől! Utána lehúzom a cipőmet és széttaposok mindent a

patámmal! És meg is tette volna, de az asszony úgy nézett rá, hogy megállt a

gyufa a kezében, miféle Hamarné, kérdezte. Én nem vagyok Hamarné! Én

Sápiné vagyok, az erdész felesége!

Hogy nevettek ezen az anyjával, otthon, a hideg szobában, a fiú az asztalon,

szúrós takarók alatt, az anyja a páros ágy egyik zugába bújva. Nem tudták volna

abbahagyni. Sápiné volt, azt mondod, kérdezte újra és újra az anyja, nem

Hamarné? Nahát! Nem is tudtam, hogy ahhoz is jár apád, de most jól megjárták!

Megverte őket az Isten! Úgy kell nekik! Még nevettek egy darabig, Később az

anyja orrot fújt, szipogott, mint aki náthás, kisfiam, mondta, olyan mély lett a

hangod! Mutasd csak a lábad! Nem! De! Miért? Csak! Hideg van, mondta a fiú,

aztán mégis kinyújtotta egy kicsit. Az anyja ránézett, majd gyorsan vissza is

takarta, Istenem, mondta ijedten és megpuszilta a fiú arcát, aludjunk gyorsan!

Kint, a konyhában az apja horkolt Anna néni foteljében részegen, néha

böffentett, csuklott álmában, de kit érdekelt ez most már?

A KÍSÉRTÉS

Az ember sokáig nem hall semmit, mikor leszáll a gépről, ami egész nap recseg,

zakatol a fülébe, agyába, Mádi ráadásul oda se nagyon figyelt, akkor értette már

meg, mikor másodszor is megkérdezték, hol lakik maga? Kettőjük közül a

magasabb kérdezte, biztos, ez a pap, gondolta Mádi, nem tudta, miért ezt kérdezi

rögtön, se szó, se beszéd, aztán úgy ismerte be, hogy a Raktár utcában,

munkásszálláson, mintha az máris valami bűn lenne. Mert nem volt az

munkásszállás igazából, a tulajdonos lakásokat vett ki egy emeleten, három

szobában laktak nyolcan, vagy kilencen, ő ezt sem tudta pontosan, hiszen alig

találkoztak, és olyan volt a berendezés, hogy a francia ágyon ketten feküdtek, a

többi meg ki így, ki úgy, ő egy matracon a szekrény mellett, és ha kérdezték azt

kellett mondani, hogy rokonok. Mind.

Itt dolgozik, kérdezte a másik, akinek egy kis kerek kalap volt a fején, a

kezében vastag táska tele könyvekkel. Ismeri a Bibliát, kérdezte megint a

magasabb, úgy látszik, így van megbeszélve, gondolta Mádi, egyszer az egyik,

utána a másik. Ismerem, persze, mondta óvatosan, olvastam. Az Ószövetséget

vagy az Újszövetséget, kérdezte megint a magasabb. Mind a kettőt, felelte Mádi,

ami nem volt igaz, látszott is az arcán, hogy valójában nem olvasta egyiket sem.

Van maguknak ott, a szállón Bibliájuk, kérdezte a kalapos, aztán meg sem

várták, hogy válaszoljon, azt kérdezték, honnan jött maga? Mádi lehajtotta a

fejét, azon gondolkozott, mit mondjon? Mert egyszerű azt mondani, hogy egy

másik építkezésről, egy másik szállóról, de ezek biztos, hogy nem erre

kíváncsiak. Ha meg elmondja, hogy Nagylápról, ami az igazság, lehet, hogy baj

lesz belőle. Mostanában mindig baj, ha kiderül, hogy az ember vidéki, falusi.

Nem tudom én azt már magam se, mondta aztán, nem emelte fel a fejét. Ember,

szólt rá akkor a magasabb, miért nem tárulkozol fel előttünk? Mi a te titkod?

Nincs nekem semmi titkom, mondta Mádi, azt sem tudta, miért tegezték le, de

biztos így szokás. Nincs nekem már semmim, nem hogy titkom.

Műszak végén várták meg a szakadozott drótkerítésen vágott résnél, amit a

fiúk téptek maguknak a hálón, hogy ne kelljen körbemenni a kijáratig, Mádi úgy

emlékezett, hogy eddig még mindenütt szakítottak maguknak a munkások egy-

egy lyukat, amin ki-bebujkáltak, mint a kutyák. Egy magas férfi, és egy kisebb,

ez a kettő, ácsorgott a kerítésnél, az is furcsa volt, mert honnan tudták, hogy

mindenki ott jár ki? Először Bata mászott át a kölyök Ricsivel, nekik is

szólhattak valamit, mert Bata röhögni kezdett, ahogy szokott, aztán Juhosnak,

mikor kierőlködött, de az meg se hallotta, ilyenkor az már olyan, mint a húr,

majd elpattan, aztán iszik valamit, és rendben van minden. Mádi nem tudta, kik

ezek az emberek, látta őket már a gépről, sötét ruhában voltak, nem beszéltek

egymással, vártak. Mostanában mindenfélék kerülgetik őket, munkásokat, jók is,

rosszak is, van, aki lopni akar, csak ne lássák, cementet, sódert, szerszámot, a

másik meg éppen azt akarja, hogy te lopd el, ők majd megfizetik, aztán vannak,

akik el akarnak adni ezt-azt, akkor a térítők, hívők, szent emberek, akik ígérnek

mindenfélét, olyan nagy máma a kavarodás, hogy jobb, ha az ember nem áll

szóba senkivel, mert megzavarodik.

Azok hát, gondolta, mikor közelebb ért a kerítéshez, hívők. Látszik rajtuk.

Nem nézett rájuk, van nekem elég bajom maguk nélkül is, mondta rögtön, mikor

odaért, nem is figyelt rá, mit mondanak, mert nem is hallotta, zúgott még a füle,

nyomta az agyát az egésznapi zaj, remegés, amitől ilyenkor sokáig hányingere

van, émelyeg, a dereka is fájt. Nincs nekem kedvem magukkal foglalkozni,

mondta, és ment volna dolgára, de azok úgy álltak a lyuknál, hogy nem tudott,

akkor megállt, mi van, kérdezte. Hogy ők valami hívők, Jehova meg Jézus, és

csak beszélgetni akarnak, valami ilyesmit mondott a nagyobbik, az alacsonyabb

meg csak nézett, hol a társára, hol őrá, mintha ő akarna inkább beszélni. Hallott

már erről, kérdezte a magasabb. Mádi arra gondolt, hogy ha Bata itt lenne, tudna

válaszolni, nem úgy, mint ő, merthogy ő nem nagyon hallott ilyesmiről, annyit

tudott csak, hogy hívők és kész, Bata bezzeg mindenre tud valamit. Hallottam,

mondta aztán bizonytalanul és a másik, a kisebbik már rá is kezdte, hogy az

Isten így, Jézus úgy, akkor Jehova, és hogy jól teszi, ha meghallgatja őket, mert

az olyan, mintha a Jóistennel beszélne. Mert Jehova is csak azokat veszi

mindenható kegyelmébe, akik imádkoznak hozzá és jót cselekesznek.

Mádi sok éve dolgozott már más-más területen, pár éve gépre került, azóta

könnyebb, sok emberrel együtt ástak-véstek, építettek, bontottak, de ővele

komolyan még soha, senki nem akart beszélni. Ennek a két embernek olyan volt

az arca, a szeme, úgy néztek rá, hogy az ember nem tudta, sajnálja-e vagy

irigyelje őket, mintha nem is magukból néznének kifelé, hanem valami másik

világból, és Mádi még azt sem tudta, hogy ez hogy jutott eszébe. Csak magának

tesz jót, bátyám, mondta a kisebbik, ha szóba áll velünk, lehet, hogy maga is

kiválasztott lesz, magát is kinézte az Úr. Úgy beszélt, mint akárki normális

ember, csak az volt más, amit mondott, Mádi azt sem értette, most meg miért

bátyámozzák, mikor olyan egyidősek lehetnek. De nem szeretett vitatkozni,

mindig kerülte az ilyesmit, most is úgy gondolta, hadd mondják, abból nem

lehet baj, aztán majd itt hagyja őket és kész. Aztán mire észrevette, javában

beszélt nekik, honnan jött, kicsoda, valahogy jólesett elmondani, pedig nem is

nagyon erőltették.

Szél fújt, októberi, szemetet, port sepert maga előtt, Mádi pedig már azt

mesélte, hogy volt olyan év, hogy hat tehenet is tartottak, két lovat, rengeteg

aprójószágot azon a nagy udvaron, kertben, egy hideg betonlapon ült, a másik

kettő állva hallgatta, néha egymásra néztek, mintha egyet gondoltak volna, de

nem szóltak közbe. Mádinak az jutott eszébe, hogy meg kellett volna hívni őket

egy sörre, felesre, de aztán az is kiment a fejéből. Három nagy szalmakazal volt

így, U-alakban, magyarázta, és rágyújtott, mire azok egymásra néztek, aztán oda

voltak bekötve, nyáron, aratás után. A tehenek. Huszonöt hold földünk volt, el

tetszenek képzelni, mennyi az? Mennyi munka, törődés, és mennyi

gyönyörűség? Mert a parasztembernek a munka a gyönyörűsége, szántás, vetés,

kapálás, aratás, meg a többi. Én már udvaroltam, ki volt nézve egy lány,

elkezdtük nagyobbítani a házat, toldani, hogy majd odamegyünk, és ha a szülők

meghalnak, az enyém lesz minden. De hatvanban vagy hatvanegyben, már nem

is tudom, mikor, apámtól elvette a téesz az egészet. Mindent. Úgy, ahogy volt.

Kijátszották. Aláírattak vele egy papírt, hogy lemond, adtak neki tízezer forintot

a tanyáért, a földért pedig semmit, azért nem jár, azt mondták. Hát hová menjen

tízezer forinttal?

Megállt egy kicsit, de nem azért, hogy befejezze, látszott az arcán, hogy most

abba sem tudná hagyni, csak elgondolkozva rágyújtott, majd ott folytatta, hogy a

szülei a nagyszülőkhöz kérezkedtek be valameddig, aztán ott is maradtak, őt

pedig valósággal elzavarták szakmát tanulni. Néha elszorult a torka, olyankor

vékonyabb hangon beszélt, talán az izgalomtól, ő maga észre sem vette, máskor

meg rekedten suttogott, köhögött, azok pedig egymásra néztek, és mintha

bólintottak volna egy picit, a magasabb egyszer csak leguggolt Mádi elé, biztos

azért, hogy jobban hallja, hogy Mádi apja azt a pénzt, a tízezer forintot odaadta a

nagyszülőknek, hogy ott lakhassanak valameddig, szégyenszemre, míg

összeszedik magukat annyira, hogy tudnak venni egy kis házat. Mert őnáluk

nem volt annyi hely se, hogy ha hazamentem, le tudjak ülni, magyarázta. A

sufniban laktunk, az olyan kamraféle, egy ágy volt, meg egy kis asztal, szekrény

csak odabent, a nagyszülőknél, én az ólban aludtam. Télen nem is mentem haza

az otthonból, aztán már nyáron se, mikor meghalt apám. Így aztán én

tulajdonképpen a mái napig nem lakok sehol. De elhatároztam, hogy ha

lemegyek a földről, akkor is lesz saját házam. Földem. Gazdaságom. Jószág.

Otthagytam az iskolát, mikor apám meghalt, és eljöttem az építőiparba, itt

fizettek legjobban meg a bányában, de azt nem bírtam. Éltem, ahogy éltem,

gyűjtöttem volna a pénzt. De az csak nem akart gyűlni.

Az a baj, hogy a földi javakat akartad, mondta a kalapos, Istenre nem

gondoltál, pedig ha imádkoztál volna, béke költözött volna a lelkedbe, nem a

hiúság. Mert lehet neked akármennyi földed, házad, ha Istenedet elhanyagolod,

hetedíziglen lesz az megbüntetve. Mádi nem értette pontosan, hogy jön ez most

ide, ő arról beszélt, amiről kérdezték, akkor meg? Csodálkozva nézett a

kalaposra, lehet, hogy mégiscsak ez a pap, gondolta, azért olyan fölényes. A

másik azonban nem szólt semmit, csak ránézett emerre, az pedig elhallgatott, á,

gondolta Mádi megnyugodva, te lehetsz a fejes, látom már, hogy igazam volt!

Aztán jószerivel már csak a nagyobbiknak magyarázott, az hajadonfővel járt,

mint Jézus, jutott eszébe hirtelen, úgy emlékezett, azokon a képeken a Megváltó

sohasem viselt semmiféle kalapot. Nem akartam én semmi földi javat, mondta.

Csak annyit akartam, hogy anyám legyen megint az én anyám, mert utána már

beköltözött az apjáékhoz a nagy házba, még az ágyat is bevitték, és olyan lett

megint, mint azelőtt, mikor még nem volt az apám felesége, a lányuk lett,

parancsoltak neki, dolgoztatták, mint a cselédet, a pénzt pedig, amit küldtem,

elvették tőle. Énnekem már sehol nem volt helyem, ha nagyritkán hazamentem,

még azt is megkaptam, hogy minek megyek, minek költöm a pénzt vonatra,

buszra. Én csak családot akartam, nyugalmat, szeretetet... Elhallgatott, mert az

utolsó szó csak úgy kiszaladt a száján, és már nem lehetett visszaszívni, meg

nyelni is kellett közben, nehogy még sírni kezdjen itt. Azt is csak azért, folytatta

később, hogy adni tudjam tovább a fiaimnak, mert lett aztán kettő is, de azt sem

tudom, hol vannak most az anyjukkal együtt.

És miért hordod most is ezt a hosszú, fekete kabátot, kérdezte a magasabbik,

akinek a vastag, ősz haját most előrefújta a szél, biztos rendes ember, gondolta

Mádi, azok néznek így ki, a zsiványok megkopaszodnak, vagy befestik, olyan is

van, aki parókát visel, azokat aztán végképp nem nézte semmibe. Hát ez egy

nagyon régi kabát, felelte aztán, nappal a karomon, vagy a gépen, mert reggel,

hajnalban sokszor hideg ám a levegő, meg a vas, amire ülök, jólesik egy kis

meleg, ha pedig fáradt az ember, vagy álmos, jobban fázik. Télen aláveszek egy

másikat, van egy vékonyabb is, akkor jöhet a hideg. Nem is igen merem bent

hagyni a szállón, mert régen, azelőtt, elloptak mindent, igaz, most már nem

annyira, de csak bennem maradt, hogy ami az enyém, azt jobb, ha hordom

magammal, itt vannak a zsebemben az iratok, pénz, kulcsok, fejfájás elleni

tabletta, sokszor a fogam is fáj, arra is jó. Akkor kanál, kés, nyitó. Szappan.

Borotva. A törölközőm bent van, arra Juhos azt mondta, hogy az övé, pedig

nem, de nem akartam vitatkozni, kapok itt rongyot mindig a gépre, az is jó. Meg

ott van a jó ruhám is, de arra nem fáj a foga egyiknek se, ingem van még,

alsónadrág, egy bogrács, régen abban főztem, máma már nem kell, de jó, ha van,

akkor ott van a csizmám. Mért kérdezi?

Mádi csak most vette észre, mi mindent elmondott ennek a két idegennek,

pedig lehet, hogy nem kellett volna, de ha már így alakult, mindegy. Ott bent, a

szállón soha nem lehet beszélgetni senkivel, pedig lenne miről, mind

gazdálkodó, paraszt volt valamikor, napszámos, mindegy az most már, a lényeg,

hogy falusi emberek, ő sokszor gondolta, hogy leülhetnének az asztalhoz,

elszívnának egy cigarettát, és akkor elmesélné mindegyik, ki, miféle, mit

hagyott otthon, mindegyiknek felesége, gyereke, háza lehetett, állatokat

tartottak, földet, szőlőt műveltek, erről lehetett volna beszélgetni, de nem és

nem. Délután, este a legtöbb már részeg, alszik, vagy bolyong, kötekedik, így

aztán ő inkább nem is ment haza egyből, csak majd este valamikor, addig meg

töltötte az időt, ahogy tudta, a közelben volt egy kis fás rész, Kéterdőnek

mondták, akik itt laktak, padok voltak, oda le lehetett ülni, ha meg esett az eső,

akkor a gépen maradt, a fülkében, ha kérdezték volna, hogy miért ül ott, arra is

volt válasz: csinálja a gyújtást vagy valamit, de soha nem kérdezte senki.

Az viszont nem tűnt fel neki, hogy amíg ő magyarázott, azok kérdeztek, igaz,

halkan, vagy inkább csak egymástól, hol őt nézték közben, hol egymást, egyszer

a kisebbik talán fel is emelte a kezét, de akkor már Mádi mintha itt se lett volna,

mintha nem is őket látta volna, hanem valami nagy-nagy csudát a levegő

fehérében, vagy inkább érezte, igen érezte a nyugalmat, mint a csendet, és

hirtelen, maga sem tudta miért, szeretni kezdte ezt a két embert, olyan akart

lenni, mint ők, akiknek van otthonuk, minden este hazamennek, de lehet, hogy

még korábban is, vacsoráznak a családdal, asszony mellett hálnak igazi ágyban,

komoly emberek, fehér az arcuk, kezük, tiszták, rendesen beszélnek. Azok csak

néztek rá, Mádi úgy beszélt, hogy a szeme hol nagyobb, hol kisebb lett, a

magasabb férfi akkor megfogta a kezét, és azt mondta, Jézus fogja a kezedet, ő

pedig ment velük, ráért, úgysem akart még hazamenni a szállóra, azok meg azt

mondták, jó helyre mennek, nyugodjon meg, ezt többször is mondták, pedig ő

egyáltalán nem volt ideges. Nyugodt volt abban a teremben is, ahol sok ember

ült körben, és ott is kérdezték, kiféle, miféle, és hogy mondjon el mindent, akkor

megtisztul, ő pedig elmagyarázta nekik, nehogy azt higgyék, valami földönfutó

csavargó, hajléktalan ember ő, és hogy nem volt ő mindig ilyen senki-ember,

volt nekik mindenük, ami kellett, csak hát a sors ide vetette, ahol

gyalogmunkával keresi a kenyerét, habár mostanában már gépre került, ez

könnyebb valamivel, csak azt nem tudja, hogy ha itt is vége lesz a munkának és

elküldik, mi lesz vele, hová megy.

Mégsem a magas ember volt a pap, hanem egy másik, olyan veres, zsíros-

arcú, Mádi a részegesek közé tette volna, ha nem itt találkoznak, és ezt az

embert Deli Ferencnek hívták, ama kettőt meg, akikkel bejött, Csige Mihálynak,

és Bíró Istvánnak. Csige volt a magasabb, mind a ketten mellette álltak, mikor

énekelték, hogy áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát, erre még Mádi is

emlékezett gyerekkorából, csak az volt a rossz, hogy a kisebbik, a Bíró, olyan

mellette énekelte a dallamot, hogy rossz volt hallgatni, és ráadásul hangosan,

Mádi szeretett volna rászólni, hogy csendesebben, hé, még félreviszi a többit is!

Meghallgatta, hogy a gonosz uralkodik, de közeleg az idő, mikor le lesz taszítva

a trónról, az lesz az Harmagedoni Csata, és akkor ők, a hívők fognak életre kelni

csak, az örök életre. Mádi elmélázott ezen, valami bizsergő melegség öntötte el

a testét, meg akarta kérdezni, hogy a családja is feltámad-e majd az embernek,

vagy élve marad, vagy hogy lesz ez az egész, de nem lett rá alkalom, majd

máskor, gondolta, és otthon, a szállón is ez járt a fejében a matracon fekve, hogy

az nagyon jó lesz majd, sírni is akart, nevetni is, nem szólt volna semmit a

többieknek, a Ricsi fiú magát rángatta megint a francia ágyon, csak úgy

csattogott rajta a bőr, mellette Juhos horkolt részegen, pedig az a Bata helye, az

meg biztos bolyong valahol egy kis potya italért, na, hadd csinálják, gondolta,

hadd csinálják. Lesz még ennek böjtje.

Mádiról mindenki tudta, hogy bolond, azt is, hogy felesége van Barcikán, két

nagyobbacska fia, Juhos látta is őket, de úgy tudta, elváltak, ami nem volt nagy

dolog, Bata is elvált, és majdnem mindenki, aki itt lakott, ez nem megy

másképp, és nem törődik vele senki. Az sem szúrt szemet senkinek, hogy

sokszor munka után is a gépen marad, magára zárja a fülkét, aminek nemsokára

teljesen bepárásodik az üvege, és attól kezdve már őt sem lehet látni odabent.

Máskor a szemétledobó helyiségben aludt vagy a Kéterdő valamelyik padján, és

nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Nem szeretett a szállón lenni, az

rendben is volt, a többiek se szerettek, de azért ki lehetett bírni, amúgy se tart

már sokáig, hamarosan mehet mindenki, amerre lát. Nem ivott, nem kártyázott,

azt mondta, nem tud, ha nők keveredtek a szállóra, inkább elment valahová, még

éjszaka is, Ricsi azt állította, hogy a géptől süket is, nemcsak bolond, ötször-

hatszor is szólni kell neki néha, el kellene vinni orvoshoz, mert még megharap

valakit.

Kezdetben huzakodtak vele is, hogy olyan kicsi volt, ugratták, gyötörték,

ahogy szokás, mikor rákerült a sor, ezeken a szállókon mindenki sorra kerül

egyszer, mint a börtönben, aztán megunták vagy megsajnálták, mert olyan

beteges, köhögős volt mindig, senki nem akart mellette feküdni, a lényeg az,

hogy nem foglalkoztak vele, mert amúgy jó gépes volt, ha felült a markolóra

valósággal átváltozott, kimeredt a szeme az igyekezettől, elsápadt, az egész teste

belegörnyedt a munkába, még nyögött is hozzá, izzadt, Ignác, az építész mondta

is neki egyszer, hogy Mádi, maga úgy erőlködik, mintha kézzel ásna, és a végén

még maga alá csinál itt nekem az akarástól, hát hagyja dolgozni azt a gépet! A

munkások viszont szerették, ő utána nem sokat kellett kézzel lapátolni, azt

pedig, hogy mostanában hova jár, nem tudta senki.

Pedig Mádi megváltozott, csak nem vették észre, nem érdekelt már senkit,

hogy a másik mit csinál, az sem tűnt fel, hogy mostanában, igaz, jó későn, de

hazajár a szállóra, ott alszik. És leveleket ír. Írt az építésznek, hogy őt ne küldje

el a vállalattól, de nem kapott választ. Írt az igazgatónak, de az már nem volt

igazgató. A feleségének írt, a fiainak, de nem látta senki, hogy választ kapott

volna valahonnan. Aztán csak írt, írt. Lehet, hogy már nem is levelet. Egy

kockás füzete volt, mint az iskolásoknak, abba. És imádkozott. Éjszaka is. Egy

keddi napon keresztelkedett meg, elég hűvös volt, de zokszó nélkül vetkőzött le

a másik hárommal együtt, aztán gatyában belement a Kéterdő kis tavába, ott állt

mellette Deli Ferenc is a vízben, amikor alámerült. Kint, a parton, körben álltak

a többiek, imádkoztak, ujjongtak, Deli mondta nekik, hogy örüljenek,

ujjongjanak, azok meg csinálták, Mádi is örült, aztán mikor dideregve kiment a

vízből, valami pokrócot terítettek rá hamar, merthogy olyan beteges, nehogy

valami baja legyen. Énekeltek, Bíró megint a hangja mellett, Mádi el is tervezte,

szól majd Deli Ferencnek, hogy ne hagyják. De most nem ez volt a fontosabb,

hanem az, hogy ne küldjék el őt a munkahelyéről, ezt kellett most, azon

melegében megkérni Deli Ferenctől. Mert itt már csak a Jóisten, vagy Jézus

segíthet, márpedig miért ne segítenének őrajta, ha egyszer megtért?

Már annak is örült, hogy elmondhatta valakinek ezt is, elvégre ő a legjobb

gépes, kiváló dolgozó is volt valamikor, soha nem volt panasz a munkájára,

tiszta volt a területe, a szerszámok rendben, hiánya sem volt, soha nem késett,

nem hiányzott, ha kellett, mindig lehetett rá számítani, ő tulajdonképpen mindig

jót cselekedett, még a kommunista szombatokra is bejárt, mikor az divat volt,

dolgozott betegen is, nem is emlékszik, mikor volt táppénzen, pedig most is

köhög már tavasz óta. Nem értette pontosan, mit válaszolt Deli Ferenc, csak

sejtette, hogy rossz helyen szólt. A pap olyasmit mondott, hogy ezek földi

dolgok, és ő, mármint Mádi felejtse el ezeket, imádkozzon inkább, és akkor

minden jóra fordul. Biztos nem értette meg, mit akarok, gondolta Mádi, és meg

is mondta Csigének, aki elhúzta Deli Ferenctől, és rá akarta venni, hogy

öltözzön már fel, mert megfázik. Hát ott akar maga idvezülni, jóember, mondta

neki később, azon az építkezésen? Abban a piszokban, bűnben? Így akarja leélni

az örök életet, amit a Jóisten ád magának? Dehogyis, mondta rá Mádi, és

hirtelen megvilágosodott, dehogyis! Hát akkor, kérdezte az ősz hajú, mit akar

maga? Nem értett meg semmit? Gondolkozzon már!

Ó, hogy is lehetett ilyen balfácán, gondolta hazafelé menet a szállóra, fel sem

öltözött rendesen, csak a cipőt, nadrágot húzta fel meg a zakót, arra vette a

pokrócot, sapkája nem volt, de mire beért az épületbe, megszáradt a haja is,

kimelegedett, lefeküdt rögtön, akkor érezte, hogy tüzel az arca, de legalább

melege lett, megszállt a szentlélek, szaladt át az agyán, de nem komolyan.

Imádkozott egy kicsit, aztán betakarta a fejét is teljesen, és csak úgy nevetett

magában a pokróc alatt, a lábát maga alá húzta, hideg kezét bedugta a térde

közé, hogy melegedjen, és még az ágyéka is megmozdult, Istenem! Most már

tudott mindent, és olyan boldog volt, amilyen még soha. Reggel úgy érezte,

lázas, de ebben nem volt biztos, előfordult már máskor is, lehet, hogy csak az

izgalomtól, aztán kilenc után leszállt a gépről, pedig se reggeli, se szünet nem

volt, a többiek csak nézték, tán szóltak is, de felőle már mondhattak akármit,

úgyse bírta volna tovább, mennie kellett. Otthagyta a gépet a földben, még a

motort sem állította le, felvette a kabátját, mert fázott, és elindult. Sietett.

Deli Ferenc ott lakott az imaház mellett, egy kis toldásban, a felesége azt

mondta Mádinak, ilyenkor ne keressék, dolgozik, mi a baj? Nincs semmi,

mondta Mádi mosolyogva, és hol dolgozik a kedves férje, ha szabad tudnom?

Az asszony sovány volt, száraz, szinte girhes, gyanakodva nézett a férfire, egy

piszkos otthonka volt rajta, az alatt feltűrt ujjú pulóver, vastag, fekete harisnya a

lábán, gumicsizma, a fején valami kötött, fekete sapkaféle, sál. Ne menjen most

maga oda, mondta foghegyről, vágás van. Jöjjön el este valamikor.

Kezitcsókolom, mondta Mádi, nekem most kell vele beszélnem, nagyon fontos.

Az asszony félrehúzta a száját és mutatta: elmegy itt jobbra, aztán a kocsma után

a negyedik ház. A hentesnél. Mádi arra nézett, amerre az asszony mutatott, a

kocsma után, ismételte, és mikor visszanézett, az asszony már nem volt sehol.

Mádi ideges lett, látta egyáltalán?

Persze, hogy látta, hisz ő magyarázta el az utat, és meg is találta a kocsmát

meg a hentest is a negyedik házban, Deli Ferenc pedig egy kampóra akasztott

disznót bontott egy késsel, a keze könyékig véres, még az arcára is csapódott,

hasa előtt kötény, az is tiszta vér. Hát maga hol jár itt, kérdezte megütközéssel,

és mint aki restelli magát, beletörölte a kezét a köténybe. Mádi nem akart szólni

neki, hogy a gyülekezetben tegezte őt, mint Csige vagy Bíró meg a többiek, de

ha azon múlik, neki mindegy, akkor magázza. Nem itt dolgozok, magyarázta

Deli Ferenc, csak segítek, sok a munka. Tessék, mondta később, mert Mádi nem

szólt semmit, úgy állt ott a termetes, veresképű ember előtt felhevült arccal,

izzadva az a csepp ember abban a nagy kabátban, mint egy rakás

szerencsétlenség és mosolygott. Nem is mosolygott, inkább hangtalanul

nevetett, kerekre nyílt szemmel, Deli Ferenc első gondolata az volt, hogy ez az

ember beteg. Leült egy kis asztalra, körülnézett, hová ültethetné le Mádit, de

semmi nem volt a helyiségben, csak polcok, azokon különféle

hentesszerszámok, lánc, mérleg.

Mádi valóban nem érezte jól magát, forró volt a teste, mint a tűz, de kit

érdekelt most az ilyesmi? A csupasz betonfalnak dőlt, és egy darabig szeretettel

nézte Deli Ferencet. Aztán elkezdte. Azt tetszett mondani, hogy a halála után

mindenki boldog lesz, aki hisz Jehovában, és megkeresztelkedett, akkor most

kérdem én, én is boldog leszek? Persze, mondta Deli Ferenc megkönnyebbülve,

már azt hittem, valami nagyobb baj van. És úgy tetszik gondolni, hogy a

Harmagedoni Csata... Nem úgy gondolom, vágott közbe Deli Ferenc, hanem

meg van írva, hogy közeleg a végső harc, a világ és az emberiség nagy

elszámolása, és ezt nem órákban, napokban lehet lemérni... Igen, tudom, mondta

Mádi, emlékszem mindenre, én csak azt szeretném kérdezni, hogy ha meghal

valaki, mondjuk én, valamikor, holnap, vagy egy év múlva, akkor az ítéletig

mennyit kell még várni, úgy értem... Semennyit, mondta Deli Ferenc

meggyőződéssel, az az idő olyan, mintha nem is lenne, hiszen a halál és a

feltámadás szinte ugyanaz, azért ünnepeljük minden testvérünk halálát, mert

nem is halál az, nem elmúlás, hanem bebocsáttatás az örökkévalóságba... Azt

tetszik mondani, szólt közbe Mádi, hogy ha valaki, mondjuk én, most meghalok,

és a feltámadás pedig ötszáz év múlva lesz... Nem ötszáz év, ember, kiáltott rá

Deli Ferenc, Mádi pedig gyorsan helyesbített, persze, nem hát, nem is úgy

értettem, hanem azt gondoltam, hogy amíg halva van az ember, az ugye nem

számít, jön a feltámadás, és az egész olyan, mintha tegnap lett volna. Micsoda,

kérdezte Deli Ferenc, mert nem értett semmit. Hová akar maga kilyukadni?

Hová? Nem is kérdés volt ez, ahogy Mádi kiejtette a száján, hanem

vágyakozás, azt tetszettek mondani, hogy csak mi, akik igazak vagyunk, akik

megtértünk...nekünk huszonöt hold földünk volt, jó, fekete föld, olyan, mint a

zsír, abban még erdő, kaszáló is, akkor a tanya, de tudnék én bánni többel is,

fogattal, traktorral, géppel meg tudnám művelni... Szóval otthon, tetszik tudni,

ahol laktunk, a mellettünk lévő földeket is mind el tudnám látni, Lukácsék is,

Tajtiék is mind iszákos, rongyemberek, úgysem támadnak fel, én meg már

megtértem... Mádi nem is látta már Deli Ferenc tekintetét, zord volt az a nézés,

idegen, iszonyodó, még a fülét is bedugta, mikor Mádi arról beszélt, hogy

Lukácsék tanyájába az egyik fiát gondolta, Tajtiéba a másikat, és akkor egybe

lenne az egész határ, mind az övé, meg a két szép fiáé örökre.

Deli Ferenc csak sokára jutott szóhoz, azt mondta, ember, magát

megkísértette a gonosz, a harácsolás, az ördög lakik magában, én nem is

hallgatom tovább, imádkozni fogok, hogy a Jóisten felejtse el, amit maga

mondott, mert ez valóságos istenkáromlás, maga a bűn és a fertő, így

megcsúfolni Isten tanítását, az örök életet a mennyben és a földön, és itt,

előttem! Ezt mind egy lélegzetre mondta, aztán kifulladt, köhögni kezdett,

köhögött vele Mádi is, mert ideges volt, és fulladt ő is, a mellében hatalmas

szorítás, aztán már csak lihegtek mindketten, bámulták egymást, és mindegyik

másra gondolt. Kérem, mondta sokára Mádi, én azt se tudom, mit mondjak.

Vékony lett a hangja, már-már suttogott, Deli Ferenc kicsit előrehajolt, hogy

hallja, de így sem értette tisztán. Mádi azt mondta, hogy az éjjel látta Jézust, és

neki is elsorolta, amit itt, Deli Ferencnek, és ő, mármint Jézus, jóváhagyott

mindent. Elbontja a kerítést, csak egy karámfélét csinál majd a ház köré

deszkákból a vadak ellen, be is járták a határt ketten a Megváltóval, a másik két

tanyát is megnézték, és Jézus látta, hogy ő, Mádi Sándor jóravaló ember, aki

meg fog gyógyulni. Miket beszél maga, szerencsétlen, kérdezte kiabálva Deli

Ferenc levegő után tátogva, mit merészel..! Mit akar maga..? Mádi lassan, mint

egy csomó rongy, lecsúszott a falon a betonra. Nevetett, mint azok az emberek,

akik tudnak valamit, amit más nem, aztán azt mondta, ő már nem is megy el

innen sehová. Meg akar halni.

AZ UTCA VÉGE

Füstszagú, egyszobás épület, kis pitvarral az utca végén, mögötte már

szántóföldek, legelő, Túrisanyi háznak mondta, ezen aztán némelyek csak

mosolyogtak, mások nevettek, sufni az, te! Egérfészek! Galambdúc! Pedig egy

rendes szoba volt, előtér, valamikor azért készült, hogy amíg felépítik elé a

házat, meghúzódhassanak valahol, itteni szokás szerint aztán nyári konyha,

tyúkól vagy szerszámos kamra lett volna belőle, csakhogy elfogyott a pénz, jött

a baj, nyomorúság és abbamaradt minden. Vakolatlan falak, festetlen ablakok,

ajtók, a bejárat előtti betonlap négy sarkában egy-egy az építés során beledugott

sörösüveg ígérte, ott majd oszlopok lesznek, terasz, vagy csak valami könyöklő,

ha pedig malacot, csirkét tart benne, jó lesz a kerítéshez. Beton padló volt

odabent, a házban is, csak nem olyan szakszerűen elsimítva, erre a mosolygós

kis ember egy nagy pokrócot lökött, ne legyen annyira hideg, mert hűvös volt

még nyáron is. Túrisanyinak nyomorúsága ellenére kiparancsolta az Isten, egész

nap feküdt az ágyon, betakarózott valamivel, akkor nem fájt semmije, és csak

olvasott. Tévéje nem volt, rádió sem, így aztán kényszerű unalmában minden

betűt elolvasott, ami a kezébe került. Elekné hozta neki a könyveket, Elekné

még a községi könyvtárba is bejáratos volt, régi újságokat a szomszédok adtak,

néha Laci fia is hozott, ha nem felejtette el, kért mindenhonnan, adtak neki, hadd

olvasson az a szegény ember.

Lacit derék fiúnak tartották az utcában, törődött az apjával, akit a felesége, az

a rossz nő hol otthagyott, hol nem, először aznap, mikor a férfi kétévi kórházi

ápolás után úgy-ahogy összerakva hazakerült azzal a jóslattal, hogy ember már

soha nem lesz belőle, örüljön, hogy életben maradt. Az építkezésen a mellére

esett egy gerenda, már azt hitték, meghalt, letakarták egy esőköpennyel és

dolgoztak tovább. Később mégis kórházba került, ott gégét metszettek,

csavarokat, vasakat erőltettek a csontjába, mert az is tört, tudott járni, csak nem

bírta sokáig, beszélni pedig suttogva csak, végem van, mondta, mikor először

megszólalt a kórteremben, de nem hallotta senki. Kapott valami kis nyugdíjat,

mást nem, mert feketén dolgozott, aztán lassan beletörődött a sorsába, ha így,

hát így, akkor ő szépen, apránként addig fog inni, míg meg nem hal. Volt még a

pajtával, telekkel hat hold földje, amit a fia nevére íratott, aki egyedül birkózott

vele, szántott, vetett, boronált, kapával irtotta a gazt, kezdetben csak úgy,

időtöltésből, nem volt muszáj, az apja azt mondta, ott egye meg a fene az

egészet, de ha kedve van, csinálja, ha nem, úgy is jó. A fiú később beleszokott,

beleszeretett, a felét legelőnek hagyta, kaszálónak, a többit bevetette tengerivel,

krumplival, az nem olyan nagy munka, és vagy sikerült, vagy nem, Túrisanyinak

egy idő után már ki se kellett menni. Mari, a felesége ezalatt Józsán hentergett

valami emberrel, isznak, míg tart a pénzükből, mesélte Elekné felháborodva,

néha pár napra hazajön, majd megint visszamegy, máma ilyen a világ.

Sajnálták Túrisanyit, de a fiút még jobban, azt beszélték az asszonyok, hogy

nagyon anyás volt kisebb korában, Tótné látta, hogy még kétévesen is az anyja

mellével játszott, szopta, mint más gyerek az ujját, az a bolond nő meg akkor is

mindig részeg volt és hagyta, tán még élvezte is, és hogy ez nem szokott csak

úgy elmúlni. Akkor hagyták el azt a szegény fiút, magyarázta nagy hangon

Gerébi boltjában, mikor a legnagyobb szüksége van egy gyermeknek az anyjára,

és ezzel mindenki egyetértett, még azok is, akiknek soha nem volt gyerekük,

Pék Lajos bele tudott volna rúgni abba a kapafogú nőbe, bele tudnék rúgni,

mondta a Kettes nevű italboltban, ha az én feleségem lenne, már nem élne.

Lajosnak nem volt felesége, mert mikor ennek ideje van, nem ért rá udvarolni,

házasodni, a bányába járt, dolgozni kellett, a végén meg úgy maradt. Nem is

bánom, szokta mondogatni, hogy vigasztalja magát, csak a bajt látja az ember

mindenfelé, válás, veszekedés, hát hiányzik ez nekem? A Laci fiút Hermánék is

pártfogolták volna, nem volt gyerekük, úgy gondolták, oda veszik magukhoz, ne

kallódjon, adnak rá rendes ruhát, ellátják, később majd lenne valahogy, ha

megszokják egymást, tán még örökölhetne is a gyerek, nekik meg öregségükre

lenne gondviselőjük.

Hát persze, hogy kellett volna Hermánéknak a fiú, hiszen derék, jó növésű,

nem is csúnya gyerek, dolgos, igaz, egy kicsit halványabb eszű, mint a többiek,

nem járta ki a nyolcat, kiszaladt az időből, közben betöltötte a tizenhatot vagy

tán tizenhetet is, csendes szavú, inkább hallgat, de azokkal az állatokkal úgy tud

bánni, hogy még a szavukat is érti, a borjak, tehenek ott vannak a nyomában,

pedig nem kiabál velük, ostort nem cserget, gyönyörűség azt nézni, mikor a két

pirostarka üsző közé áll, a nyakukra teszi a kezét és mennek, a többi meg

utánuk, nyáron ki a legelőre, erdőbe, mikor hová, ahol éppen nagyobb, frissebb

a fű, ritka manapság az ilyen gyermek. És már a maga gazdája, kapál, kaszál,

állatot tart, rá lehet bízni mindent, nem magyaráz, nem vitatkozik, csak megy a

dolgára. Igaz, a többiek csúfolják a háta mögött, úgy hívják Eke Ferkó, szemből

nem merik, Lacinak akkora keze, karja, válla van, mint egy felnőttnek, aprószálú

kis bajusz sarjad a szája fölött, nagy, csodálkozó szemekkel néz mindenkire.

Farmerben jár, Hermán vette neki, a másik nadrágja egy katonai gyakorló, az is

jól áll rajta, olyan felnőttes, a fején egy széles karimájú kalapot hord, amit

kétoldalt felhajt, elől a szemére húz, mégis kilátszik alóla erős, fekete haja. Azt

mondják, van benne egy kis büszke cigányvér, mert ugyan hasonlít az apjára, de

mégis egészen más, az anyjáról nem is beszélve.

Van itt mindenkiben egy vágás, mondta az apja nevetve, mikor a fülébe jutott

a dolog, hát mit tudja maga, hogy annak idején az ükapja vagy a dédanyja kivel

hetyegett unalmában? Túrisanyi még most is jóképű férfi, és bizony ő is kirúgott

a hámból, hát ki tudja, hogy azokon a nagy építkezéseken mik történtek?

Hetekig nem járhatott haza, azt pedig sejti mindenki, hogy férfiember nem bírja

sokáig cérnával, főleg nem Túrisanyi, de most megverte az isten szegényt,

kiabálta Elekné a boltban, ott van egyedül naphosszat, akkor van egy kis öröme,

ha az a lófogú, vicsori nő hazamegy hozzá. Hogy mi volt abban az öröm, azt

csak Túrisanyi tudta, Mari általában kapatosan állított be, lihegett, az arca, mint

a láng az italtól, nem mondott semmit, hogy bocsánat, ne haragudj, még

hasonlót sem, lefeküdt a fiú ágyára, és már aludt is, Túrisanyi meg olvasott

tovább.

Fekhetett ott nyugodtan, ha jó idő volt, a fiú nem aludt otthon, tavaly nyáron

már kint volt a szállása a Kőrishegy oldalába vájt kunyhóban, ott érezte jól

magát abban a félig földbeásott gödörben, volt azon tető is, tengeriszárból, a

falát kibélelte nádpallóval, a jószágnak is csinált egy rendes kis szárnyékot,

tetővel, karámmal, csak itatni, enni járt haza, ott nem volt kút. Mikor az anyja

kialudta magát, mosni kezdett, főzni, takarítani, de olyan sebesen, mintha be

akarna pótolni mindent, megnyírta a férjét, a fiú csak a kalapja alatti részt

engedte, bort hozott a boltból, pálinkát, Túrisanyi adta rá a pénzt, aztán este, azt

mondják, mellé feküdt az embernek, ahogy az elő van írva, pár nap múlva pedig

eltűnt megint. Laci már nem hált az apja ágya végéhez ácsolt dikón, kint, a

pitvarban is volt egy régi heverő, arra feküdt, ha hideg volt, kinyitották a

szobaajtót, hogy menjen ki rá egy kis meleg, de ez csak addig kellett, míg a nagy

dunyha átmelegedett rajta, utána már nem törődött se a hideggel, se a meleggel.

Nem szívesen aludt már bent, különösen, ha az anyja otthon volt. Egyszer

felébredt éjszaka, és olyasmit látott, amitől sokáig nem tudott nyugodni: a

meztelen apja hanyatt feküdt az ágyon, az anyja pedig felgyűrt kombinéban ült

rajta, mint aki nagydolgát végzi és nyögött, lihegett, az apja nyakában csak úgy

hörgött a tölcsér. Ittasak voltak, és ő tudta, mit művelnek, de azért mégis. Öld

meg, tört rá akkor a gyűlölet, tán még mondta is, szaggasd szét! A teste is

felgerjedt, szokatlan indulat járta át, mégsem tudta lecsukni a szemét, hogy ne

lássa, és gyalázatos álmai voltak ébredésig. A következő éjszaka ugyanaz.

Akkor kipakolt az előtérbe, de a nyitott ajtón át így is belátott, és nézni kellett,

nem volt irgalom.

Most nagyon rossz, télen, egész nap bent, a házban, néha elseperte a havat a

kis udvaron, nem volt sok dolog a jószágokkal sem, ősszel két üszőt eladtak, az

egyiket, hogy legyen pénz, tüzelő, az apjának bor, a másik jószág ára az övé lett,

azt mondta az apja, mától minden a kettőnké, tedd el, mert eliszom azt is, azt

csinálsz vele, amit akarsz, egyél, igyál, ruházkodj, most már legényember vagy.

A fiú reggel ellátta az állatokat, elvitte a tejet az átvevőnek biciklivel, húzta,

halasztotta az időt, nézegetett a faluban, ácsorgott, csak hát nem volt senki

barátja, ismerőse, akivel leállhatott volna beszélgetni, időt tölteni, kocsmába

nem járt, így aztán előbb-utóbb haza kellett menni abba a fülledt melegbe, az

apja állandóan fázott. Rossz, locs-pocsos időjárás keserített meg mindent, hol

fagyott, hol nem, ráadásul rövidek még a nappalok, a hosszú éjszakák vad

álmokat hoznak, izzadtan lüktető, felhevült testtel forgolódott az ágyban és

reggel azt sem tudta ébren van-e már vagy alszik? Ilyenkor irigyelte az apját, aki

egész nap olvas, heverészik, néha kimegy vizelni, vagy csak levegőzik egyet,

bottal elsétál a boltba vagy a Kettesbe, aztán estefelé már elkábul, keveset iszik

pedig, apró kortyokkal, nem kell már sok neki, hogy ellustuljon, és úgy alszik

reggelig, mint akit agyoncsaptak. Volt úgy, hogy a fiú felkelt, benézett hozzá

éjszaka, mert már nem bírta tovább, szólt neki, hogy beszélgessenek, meglökte a

vállát, de az apja nem mozdult, egyszer kitakarta teljesen, hogy megnézze,

lehúzta róla a gatyát is, a sovány, vézna test árván világított a sötétben, akkor

mintha felnézett volna az apja egy ködös, mámoros pillanatig, sercegett valamit

a tölcséren, hogy fázik, és hogy feküdjön mellé, ha akar, ő oda is feküdt, hogy

melegítse, szeresse, de az is lehet, hogy csak képzelődött, reggel pedig már

biztos volt benne, hogy álmodta az egészet.

Túrisanyi birtokához egy kis gyümölcsös is tartozott, Laci szorgalmasan

munkálta azt is, minden termés ment a cefrébe, nagy, százliteres

műanyaghordókban, lezárva érlelődött az a gusztustalan, barnás massza, amit az

apja a tél végén, tavasz felé elvitetett a pálinkafőzőbe és szeszre váltotta az

egészet. Ilyenkor a frissen főtt vegyes pálinka édeskés, bódító szaga járt át

mindent, Laci kezdetben hányni tudott volna tőle, de tavaly már meg is kóstolta,

igaz, gyorsan vizet ivott rá, kólát, de a szaga már nem bántotta, és ilyen tájban

mindig megjelent az anyja is. Cefre az idén is volt rengeteg, Túrisanyi már üzent

Szabóéknak, elvihetnék. Laci is megnézte az anyagot a hordókban, erős

pálinkaszagot érzett, mikor megkavarta, olyan volt, mint a híg lekvár, az apja azt

mondta, ez a jó, ilyennek kell lenni. A Szabó fiú azt üzente vissza, fát hord,

utána trágyát, majd meglátja, mikor ér rá, de mostanában biztos nem. Laci pedig

hazafelé jövet úgy gondolta, ő is el tudja vinni azokat a hordókat, elkéri

Hermántól a szekeret, úgysem használja az öreg, felrak rá mindent, a két tehén

meg elhúzza a dohányszárítóig, ahol a főzde van. Az apja azt mondta, nem

bánja, de ő nem tud segíteni, úgy boldogul, ahogy tud.

Estére megjött Mari, a felesége, jó, hogy jössz, szívem, mondta a Túrisanyi,

van egy kis munka. Marit ez nem érdekelte, ledobta a cuccát, sóhajtozott, hogy

milyen fáradt, gyalog jött ebben a rossz időben, a lába majd leszakad, a cipője

csuromvíz, leült a dikóra, és mire Laci bejött az istállóból, már aludt is. Itt van

édesanyád, mondta Túrisanyi, majd ő segít neked holnap, egyél valamit. Laci

vágott magának szalonnát, kenyeret, hagymát, kólát ivott hozzá, az mindig volt

otthon, az apja biztatta, hozzon Gerébitől sárgát, barnát, amit akar, azt mondta,

lassan te tartasz el, jár neked, vegyél. Csak ne menj Hermánékhoz, ne hagyj

magamra te is. Adott pénzt mindig, pedig Lacinak akkor már több volt, mint az

apjának, mert krumplit is adott el, tengerit, mégis elfogadta, mert olyankor az

apja sokáig fogta a kezét, és az jó volt. Köszönöm neked, fiam, suttogta sivítva a

tölcséren keresztül, nélküled már nem is lennék. Laci teste megállt az érintéstől,

hirtelen rengeteg dolgot szeretett volna mondani, kérdezni, hiszen szereti az

apja, jó neked, akarta kérdezni, mikor itt van anyám, és rád ül, mert lihegtek,

jajgattok, én meg odakint meg akarok veszni, hogy most baj van, fáj valami,

vagy csak játszatok? Megkérdezte? Nem emlékezett rá később, lehet, hogy csak

akarta, úgy rémlett, mintha az apja azt mondta volna, hogy azért feküsznek úgy,

mert neki fáj a térde, és hogy ez a szerelem, ami olyan, mint az ördög, aki

létrehozta, szenvedés is, mégis jó, Laci később az ágyán úgy emlékezett, hogy

az apja ezt felolvasta neki egy könyvből, de nem volt biztos benne. Ez aznap

volt, mikor az utcán egy nőnek lekapta a kötött sapkát a fejéről, és megtépte a

haját. Az asszony sivalkodott egy kicsit, majd mikor felismerte a fiút, nevetni

kezdett, Lacikám, kiabálta, de jó, hogy jössz, segítesz elvinni ezt a csomagot?

De nagy franc vagy! Akkor már féltek tőle egy kicsit.

Tudott dolog volt, hogy mostanában incselkedik a lányokkal, a hajukat

húzgálja, megkergeti őket, ha olyan kedve van, de ez nem komoly, úgy fut

ilyenkor utánuk, mint a gyerekek, mikor a lovak trappolását utánozzák, és soha

nem éri utol őket, ha igen, akkor kendőt, sapkát lekap, a hajukba ragad, rángatja

és nevet, aztán csak áll, mint aki nem ért semmit. Mint aki felébredt, magyarázta

Elekné, nem kell tőle félni, gyerekkorában mindenki vásott egy kicsit, ő

emlékszik, fiatal korában volt olyan fiú, aki fojtogatott, a másik késsel riogatta a

lányokat, egérrel, békával, és ő tudja, a lányok sem különbek, ők például mindig

leköpködtek az iskola ablakából, ha valamelyik fiú arra járt, akit megfogtak,

bekenték az arcát korommal, csiklandozták, Elekné ilyenkor sóhajt egy nagyot,

elmereng. A lányok mégis féltek a fiútól, az anyjuk is azt mondta, ne menjetek

hozzá közel, lehet, hogy bolond, elvégre az anyja is, az apja is italos, az

ilyenekben nem lehet megbízni, és mi lesz, ha valakit megfojt, vagy

megerőszakol?

Lacinak esze ágában sem volt senkit megfojtani vagy megerőszakolni, azt

sem tudta, mi az, ő csak játszott, és azt is ritkán, csak úgy eszébe jutott, aztán el

is múlt, ő csak meg akarta ölelni, szeretgetni utána őket, mint a jószágot, de

elszaladtak, a másik meg kiabált, nem úgy, mint az anyja, mikor az apja éjszaka

szeretgeti, ölelik, csókolják egymást, ő pedig mostanában a nyitott ajtón át nézi

őket és az olyan szép. Most is, mikor az anyját meglátta az ágyán, izgalom tört

rá, alig bírt enni, jött, ment, nem fogta a hely, sötétedés után bezárták a

pitvarajtót, míg levetkőztek, akkor ő is levetkőzött, később egy kicsit kinyitotta,

hadd jöjjön át egy kis meleg. Korán feküdtek, mert drága a villany, de nem is

volt rá szükség, az apjáék addigra beszürcsölték azt a kis bort, pálinkát, aki

pedig dolgozik, elfárad, Laci délután áthúzta kézzel a szekeret Hermánéktól,

holnap reggel, mire észre veszik, felrakja egyedül a hordókat, és megy a

főzdébe. Hamar elaludt, éjfél felé ébredt fel, az ajtóhoz ment, szélesebbre tárta,

hogy jobban lásson, majd visszafeküdt az ágyra és onnan nézte őket. Arra

gondolt, egyszer majd közelebb megy, hogy mindent pontosan lásson, majd

mikor jobban elájulnak, vagy szól nekik, ő is oda akar menni, oda szeretne

feküdni, ettől aztán úgy megzavarodott, hogy kiverte a verejték. Veszek egy

lovat, mondta reggel az apjának, az anyja kint, az udvari csapnál mosogatott,

lovat, kérdezte az apja, még mindig meztelen volt a takaró alatt, az arca nevetős,

miből? Minek?

Az anyja vizes edényekkel, dideregve szaladt be, nyakába borult Lacinak,

mint aki most vette észre a fiát, hogy vagy, kérdezte, csókolgatta, most majdnem

szép volt, józanul, pihenten, jó szagú szappan illata csapta meg a fiú orrát,

hagyta, hogy öleljék, mint régen, mikor még az anyja nem volt kurva, most nem

is lehetett volna rá mondani, más volt, az ő anyja, az apja feküdt az ágyon,

meleg volt, akár egy igazi családban, miért mész el mindig, kérdezte idegesen,

de az anyja nem mondott semmit. Hallod már, szólalt meg Túrisanyi, lovat akar

venni! Az anyja ránézett a fiúra, a keze még mindig a vállán, a szemébe

mosolygott, öröm volt az, büszkeség, biztatás, jól teszi, mondta aztán, azzal

lehet fuvarozni, pénzt keres vele, és egy ló az csak más, mint a tehén, fel is ülhet

rá! A fiú most szerette. Ver téged az az ember, ott Józsán, mondta később, az

anyja már tojást sütött, kenyeret vágott, ugye ver? Honnan veszed, kérdezte az

anyja, de nem nézett rá, honnan, honnan, mondta a fiú, tiszta kék-zöld a tested!

Véraláfutás! Honnan tudod? Láttam az éjszaka! Az éjszaka? Igen, az éjszaka!

Mikor apámon ültél, akarta hozzátenni, de valahogy nem jött ki a száján, és ebbe

bele kellett őrülni, ettől ki kellett menni a házból.

Hová? Hát akkor is a jószághoz, egyiknek sem volt neve, a fiú mégis meg

tudta őket szólítani, volt, amelyet egy pisszentéssel, torokhanggal, a másikat

rekedt, röfögésfélét utánozva, amannak csettintett a nyelvével, a kicsinek csú

vagy dzsú, azt mondta, de az már értette, feltartotta tiszta, fehér pofáját, néha

megrázta a fejét, a fiú megölelte, szeretlek, mondta neki, a másiknak is,

sajnállak benneteket, de lovat kell vennem. Az anyja állt az ajtóban, ha valahová

bement, mindig csinált valamit, most is igazított a szalmába szúrt villán,

megsimogatta a tehenet az ajtó mellett, aztán a fiú gallérját igazítgatta a pulóver

alatt, ezt majd vesd le, mondta, piszkos, kimosom. Laci nem mondott semmit,

mit is mondhatott volna? Lacikám, folytatta az asszony, te már nagyfiú vagy,

csak azt akarom mondani, hogy ne haragudj rám, nem haragszol? Mély volt a

hangja, rekedtes, picit remegett a feje. Miért haragudnék, kérdezte a fiú. Hát

hogy én azzal az emberrel, Józsán, tudod. Ő is az apám vagy hogy van ez? Az

anyja az arcát simogatta közben nagy tenyerével, a karját, dehogyis, mondta

nevetve. Ott álltak egymás mellett, a tehenek, borjúk már hangosan rágtak, ettek,

a fiú pedig arról kezdte faggatni az anyját, amit már régen meg akart kérdezni,

mikor kell udvarolni, hogy kell, mit kell csinálni, hogy a lányok, de az anyja

csak mosolygott, de nem válaszolt semmit, majd megtudod, mondta később,

nem olyan sürgős még az. A fiú puhának érezte a karját, testét, ölelését, az övé

pedig szoros lett, játszott volna az anyjával, mint régen, fogta magához, de az

asszony megcsikolta, nevettek, és már megint az istálló ajtajában volt, vegyél

lovat, mondta, a fiú kétségbeesve nézett utána, sejtette, hogy az anyja megint

elmegy, először hoz két liter bort a boltból, két deci pálinkát, este pedig ráül

megint az apjára, aki utána elalszik, és mire magához tér, sehol senki a házban.

Most mégis úgy gondolta, mindent tud, kannát vett elő a fejéshez, de nem fogott

hozzá, leült a szalmára és dúdolni kezdett. Két üsző és két tehén fordult hátra a

hangra, aztán rágtak tovább, a fiú pedig fütyörészve rendezkedni kezdett az

istállóban, kihordta a trágyát, szalmát vitt be, még sepert is, olyan tisztaság volt,

mint bent, a szobában, örült most, az anyja azt mondta neki, hogy szereti, de

akkor miért azzal az emberrel, meg az apjával, mért nem vele? Ezen

gondolkozott egy kicsit, később mégiscsak jókedve lett, az anyja azt is mondta,

hogy jóképű fiú, és nagy bika lesz, ilyet még soha nem mondott neki senki.

Mondták volna pedig az utca asszonyai, jók, rosszak egyaránt észrevették, a

gyerek lassan férfivá zsendül, csábító volt benne az is, hogy tudták, ésszel nincs

túlságosan megáldva, huncut szavakkal incselkedtek vele, mikor a boltba ment

vagy a legelő jószágok közelében látták, a napszámra, munkára menő asszonyok

ritkán állták meg, hogy ne mondjanak neki valami kedveset, hízelgőt, hogy

aztán mindjárt a lényegre térjenek, úgyse érti, hogy látott-e már pucér nőt, volt

már dolga a szerelemmel, udvarol-e már és kinek? Nem pirult el, csak

somolygott, de megfogni nem hagyta magát, és a kunyhóba sem mehetett be

senki, a simogatásból, ölelésből kicsúszott, büdösek voltak ezek a nők, káposzta-

, hagyma- és izzadtságszagúak, Kissné úgy bűzlött, mint egy egér, a kezük-

lábuk, arcuk piszkos, sebes, ruhájuk mosatlan, a lábuk köze undorító, az

ábrázatuk se olyan volt, mint az anyjáé vagy az övé, a fiatalabb lányok pedig

nem is vették észre, ha barátkozni próbált, nem értették, mit mond, és mert

ismerték már, igyekeztek minél előbb otthagyni, egyszer megfogta Lenkének a

karját, az meg visítani kezdett, hogy meg akarja erőszakolni, majdnem baj lett

abból is.

Néha ezen is gondolkozott, ilyenkor megállt a kapa vagy villa a kezében és

úgy állt percekig, volt, mikor az utcán jött rá a töprengés, aztán megrázta a fejét

és végezte tovább a dolgát, az anyja azt mondta, jön majd minden magától, ne

féljen, de mikor? És hogyan? Mert neki már jön! Beállította a szekeret a szín elé,

ott voltak a cefrés hordók, megnézte, le vannak-e jól zárva, majd két deszkán

szépen felgörgette a helyükre, meg se erőltette nagyon magát, még csak nem is

lihegett, mikor bement a házba. Egyél valamit, mondta az anyja, mi már ettünk.

Az apja ölében ült, az pedig olyan arcot vágott, mint mikor mindennel meg van

elégedve, azt magyarázta az anyjának, látod, milyen derék fiúnk van! Malacot,

csirkét, libát akar tartani az idén! Most már ő a családfő, a kedvében kell járni!

Laci nem volt most éhes, úgy tett, mintha nem is hallaná, miket beszél az apja,

mintha nem is látná az anyja arcán a csodálatot, pedig örült neki. Úgy bizony,

gondolta, hamarosan más lesz itt minden, de hogy milyen, azt nem tudta volna

megmondani, az nem is volt fontos, kiöntötte a tejet a kannákba, viszi majd azt

is az átvevőhöz, adjon pénzt, mondta az apjának, a főzdében fizetni kell,

mindjárt indulok, csak hadd egyenek még egy kicsit a tehenek. És hogy akarod

vinni, kérdezte az apja, se járom, semmi, ne törődjön maga azzal, mondta a fiú,

ezek azt csinálják, amit mondok nekik, nem nehéz az. Mi is azt csináljuk,

mondta az apja elérzékenyülve, csak legyél mellettünk, büszkén az anyjához

fordult, ugye mondtam!

A régi dohányszárító valamikor az ötvenes évek végén majdnem leégett,

néhány épület maradt épen csak, ezek egyikében főzte a pálinkát egy roppant

kövér, bőbeszédű, mindenütt kopasz ember, akit a faluban csak Gecsemánnak

neveztek, ennek ugyan nem volt semmi értelme, de hát a becenevet nem

választja az ember, hanem ráragad. Gecsemán az egyik hodályt alakította át

szeszfőzdévé, az udvaron hatalmas halmokban magasodtak a vastag farönkök,

amit tisztátalan életű emberek szállítottak neki, munkanélküliek, csavargók, még

románok is odaátról, valamint temérdek almát, körtét és mindenféle más

gyümölcsöt, pálinkáért. Gecsemán pénzt nem fizetett lopott árúért, a gyümölcsöt

nagy tartályokban érlelte egy mocskos fóliasátor alatt, így aztán ha a gazda

valami gyengébb anyagot hozott, fel tudta azt javítani saját cefréjével, ha az

illető több pálinkát akart, ha pedig olyan ember jött, akinek azonnal kellett a

szesz, mindjárt ki tudta szolgálni kész itallal. Két rosszarcú ember, Szilágyi és

Kádár egész nap a rönköket hasgatta, hordták be a katlanba, Gecsemán nem

szívesen mozdult ki az irodából, ahol télen-nyáron nyitva volt az ablak, mégis

erősen érzett a szesz szaga, amúgy az egész környéken, kilométernyire ez az illat

terjengett. Lacinak annak idején úgy magyarázta az apja, hogy menjél a vasút

mellett, mikor megérzed a pálinkaszagot, fordulj balra egy földúton, ott meg

fogod találni.

Megtalálta most is, a két jószág között ő haladt, a tehenek a nyakukra hurkolt

kötéllel húzták a szekeret maguk után. Az udvarhoz közelítve kutyák rontottak

elő ugatva, a fiú nem törődött velük, majd megunják. Anyagot hoztam, mondta a

kövér embernek az irodában, de vinném is el, ami jár érte, nem tudom megvárni,

amíg kifő. Gecsemán jól megnézte a fiút vastag szemhéjai alól, vörös szemei

nem fejeztek ki se jót, se rosszat, az asztal mellől egy csuprot vett elő. Merítsél

belőle, mondta, és hozd be, aztán majd meglátjuk. Megint át kellett menni a

tágas főzdén, hogy az udvarra jusson az ember, Laci azon igyekezett, hogy

minél kevesebb levegőt vegyen a fojtogató ájerből, meleg is volt, három üst alatt

égett a tűz, lángok csaptak ki a kis ajtón, mikor Kádár és Szilágyi fát dobált be a

gyomrukba, az üstök felett furcsa szerkezetekből, csövekből pálinka csepegett,

máshol vékonyan szivárgott, mint a nyál, a fal melletti lócán néhányan a főzésre

vártak, előttük egy üvegben frissen főzött, meleg pálinka, ami mindenkinek járt,

aki ide jött főzetni, ebből iszogattak szótlanul, a pálinkafőzés ünnep errefelé, a

férfiak ünnepe.

Gecsemán azt mondta, jó az anyag, egy cseppnyit felvett az ujjával és rátette

arra a kis alkalmatosságra, majd a fény felé tartva azt mondta, ad érte ennyit és

ennyit, Laci nem is értette pontosan, milyen kell, kérdezte a férfi a fiúra

meresztve a szemeit, alma, körte vagy vegyes? Nem tudom, vallotta be a fiú,

apám nem mondta. Gecsemán a falra erősített kis szekrény felé intett, nyisd ki.

A szekrényben üvegek sorakoztak, hozd ide mind, mondta, aztán a fiókjából

piciny poharat vett elő és töltött az egyikből, állával a pohárra mutatva várt.

Kóstold meg, mondta aztán, mert a fiú csak állt egyhelyben. Én, kérdezte, és

nevetett, bele is halnék! Eredj már, mondta a férfi, ennyitől? Egy korty az egész!

Na! Egy fél kiflit húzott elő ugyanabból a fiókból és a fiúnak nyújtotta. Utána

harapjál egyet, hogy a másikkal ez ne keveredjen az íze, alma kéne ilyenkor, de

az nincs. Kannát hoztál?

Laci nem vitt edényt a pálinkának, teljesen kiment a fejéből, de nem volt baj,

Gecsemán tudott adni kölcsön, majd holnap visszahozod, mondta, na, ez meg a

körte, kóstold csak! Laci a harmadik pohárral már könnyebben nyelte, nem is

volt olyan rettenetes, harapott a kifliből hozzá, aztán még belenyalt a vegyesbe,

volt szilva is, Gecsemán azt állította, azzal díjat nyert, mutatta a falon az

oklevelet, és Pesten, tette hozzá. Mert ez országos! Már csak a barack volt hátra,

de abból kétfélét főzött a mester, a cseresznyét csak megízleltette, abból nem tud

adni, tavaly gyenge volt a termés, de ő nincs is érte odáig, azt tapasztalta, hogy

cseresznyét csak gyenge jellemű emberek isznak, meg aztán aromával azt szinte

mindenből lehet csinálni, még ágyszalmából is, na? Melyikből adjak? Laci most

is csak a vállát vonogatta, maga mit ajánl, kérdezte fontoskodva, mert neki

teljesen mindegy volt, de azt is tudta, hogy az apjának is mindegy.

Az nem úgy van, magyarázta Gecsemán, van, aki ezt szereti, a másik amarra

esküszik, aki rendes ember és csak akkor iszik egy kis pohárral, mikor sorja van,

annak olyan kell, amelyik erős, de nem hangos, érted ugye? Nem, vallotta be a

fiú, a férfi elnevette magát. Aminek nincs szaga, magyarázta, de a zugivók, a

részegesek nem törődnek vele, mifélét isznak, csak minél hamarabb megártson.

Na most, amit többször is átfőz az ember, az mindig finomabb, veszít a

szagából, és egyre erősebb, de mindig kevesebb jön le belőle. Te soha nem iszol,

kérdezte. Nem, mondta a fiú, már ment volna innen kifelé, az arca is melegedett,

tudta, a pálinkától zúg még a füle is. Gecsemán viszont ráért, ha őrá lenne bízva,

a szilvát választaná, habár évek óta egy kortyot nem iszik ő sem, elég neki ez a

szag. Kinek a fia vagy, kérdezte később. Laci megmondta. Ó, kiáltott fel a férfi,

miért nem ezzel kezdted, tudom én, mi kell Túrisanyinak! Anyád visszament

már hozzá? Vissza, vágta rá a fiú, nem tudta, miért, de bántotta a kérdés, na,

adjon akkor abból, amit apám szeret!

Na, figyelj, szuszogta Gecsemán, apád a vegyest szereti, de most nem azt

kap, hanem szilvát, és mondd meg neki, én küldtem, hogy valami tisztességes

ital is legyen már egyszer a gyomrában. A szoba sarka felé intett, ahol kisebb-

nagyobb műanyag kannákban állt a szesz, abból vegyél el két nagyobbat, meg

egy kisebbet, és hozd ide. Megszagolom, mondta, mikor a fiú odavitte a

kannákat, egyenként az orrához kellett emelni, lecsavarni a tetejét, ez lesz az,

mondta a férfi elégedetten, viheted. Laci már fogta volna, hogy vigye, de

Gecsemán intett neki, még ne, adom a papírt! Megint kihúzta a fiókot a hasára,

valami könyvet vett elő, azt szeretem, ha minden szabályos, magyarázta írás

közben, majd kitépett egy lapot és a fiúnak adta. Apád jó komám volt valamikor,

mondta aztán, és erőlködve felállt. Ha most látna, el se hinné, mivé lettem!

Sérvem is van, magyarázta, ha vizelni akarok, innen alulról fel kell hajtani a

hájat magamról, mikor így állok, akkor meg az asztalra engedem, látod? De

ahogy hallottam, ő is összetörte magát! A szíve tájára tette a kezét, meg itt, belül

is, mondta, anyád miatt, az pedig rosszabb mindennél, nekem elhiheted. Na,

fogd meg a kezem.

Laci nem tudta, mit akar a férfi, de az olyan súllyal támaszkodott rá, hogy

meg kellett fogózkodnia az asztalba, menjünk, mondta Gecsemán, hová,

kérdezte a fiú. A vécébe. Nem merek egyedül elindulni ebben a jeges időben,

már reggel óta kell. Volt egy másik ajtó is, ki, az udvarra, ketten nem fértek át,

Laci előre ment, úgy húzta ki Gecsemánt a levegőre, itt is fóliasátrak voltak,

alattuk hordók, arrébb a deszkavécé. Gecsemán üggyel-bajjal elhelyezkedett

benne, az ajtót nem lehetett rá becsukni. Az a baj, magyarázta bentről, hogy

ezeket nem tudom igénybe venni, soha nincsenek maguknál, és ha mindketten

elesünk, engem az Isten fel nem állít, csak ha darut hoznak. Nevetett magán, a

fiú odakint várt, míg Gecsemán nagy nyögések, harákolások, fájdalmas sóhajok

közepette végezte a dolgát, majd visszakísérte a nagydarab embert az irodába,

ott viszont meg kellett kóstolni egy kis különlegességet erre a nagy szívességre,

most Gecsemán is ivott, Laci pedig úgy nyelte el azt a két korty fura ízű italt,

mintha észre se venné. Még egyet, kérdezte Gecsemán várakozva, de Laci nemet

intett a fejével, azt figyelte, hogy ez a valami lassan végigég a torkán, le a

gyomráig, onnan mindjárt fel az agyába, de ott már csupa vidámság, észre sem

vette, hogy Gecsemán az üveget a zsebébe dugja. Örült, mikor végre kint volt az

udvaron, itt legalább lehetett lélegezni, még az orrát is kifújta, felrakta a

kannákat, megsimogatta a két tehenet, közéjük állt és a nyakukra tette a kezét,

ebből tudhatták, indulás hazafelé.

Volt nagy öröm, mikor megérkezett a szesszel, az apja mindjárt kóstolót vett

mindegyikből, töltött az anyjának is, a tűzhelyen lábasok, paprikás csirkét főzök,

mondta az anyja, nokedlivel, ahogy szereted, az arca a melegtől még pirosabb

volt, az apja meg titokzatosan mosolygott, majd intett a fiúnak a fejével, gyere.

Az istállóba mentek. Már régen meg akartam csinálni, mondta a fiúnak, nem jó

az, hogy ott fagyoskodsz a pitvarban, itt kényelmesen elférsz, hoztam ki lámpát

is, tiszta hely, jó hely. Laci odanézett, ahová az apja mutatott, a bejárattól balra

voltak a tehenek, borjúk, jászol, jobbra, a takarmányos láda mellé egy erős,

széles ágyat eszkábált az apja a falhoz erősítve, míg ő a pálinkát intézte

Gecsemánnál. Túrisanyinak ügyes keze volt, ácsmunkát végzett annak idején az

építőknél is, pedig nem tanulta sehol, most büszkén nézett a fiára, tetszik-e neki.

Még egy kis szekrény is volt az ágy mellett, felette egy szögön a viharlámpa,

Lacinak tetszett, azt mondta, jó, itt fogok aludni? Itt, mondta az apja, anyád azt

ígérte, nem megy vissza most már, itt marad velünk, kell a hely. Megveregette a

fiú vállát, ide még lányokat is hozhatsz, ha nem veszem észre, mondta viccesen

és kacsintott, elvégre nagyfiú vagy már.

Valamikor mi is így aludtunk a tanyán, magyarázta már az udvaron, mikor

visszafelé mentek, csak nem ágyon, hanem egy deszkán, ahogy cseperedtünk,

nem volt helyünk többé a házban, nyáron a szalmakazalban, télen a jószággal,

azok voltak a szép idők! Aztán jóízűen ettek mindnyájan, sokat, iszogatták

hozzá a pálinkát, Túrisanyi észre sem vette, hogy nem az, amit ő szokott inni,

Laci meg nem szólt. Ő is ivott egy keveset, biztatták, egyen, igyon, a fő helyre

ültették, az apja azt mondta, olyan házat építenek neki, amilyet még nem látott a

falu, olyat bizony, ha beledöglök is, recsegte a tölcséren, utána énekeltek egy

kicsit az anyjával, mint valamikor hintázás közben, azt, hogy úgy szeress, hogy

sose múljon el, az apja ebből kimaradt. Később az anyja azt mondta, tényleg

nem megy vissza ahhoz az emberhez, mert gonosz és erőszakos, a fiú pedig teli

szájjal, boldogan bólogatott, jó lesz. Délután már ki is próbálta az ágyat, a

lámpát, az üveget is megtalálta a zsebében, most, hogy egyedül volt,

megkóstolta, és ízlett. Valami fűszer lehet benne, gondolta, jókedvet csinál, erre

mondaná az apja, hogy itatja magát. Berakta a kis szekrénybe az üveget, aztán

végighevert az ágyon, az ő ágyán, pont jó volt, kényelmes, egy nagy szivacsot

tett bele az apja, arra pokrócot, párnát, plédeket, de azt mondta, ha kedve van,

kihozhatja a dunyhát is, kályhát állít be, de Laci úgy gondolta, nem lesz rá

szükség, elég meleg van anélkül is, az állatok melegítenek, még kályha sem kell.

Azt szeretném, ha jól éreznéd magad, mondta az apja, örülsz? Örülök, mondta a

fiú őszintén, persze, hogy örült, madarat lehetett volna vele fogatni.

Borús idő volt, szeles, apró szemű eső csapkodott néha, máskor szálingózott

a hó, ilyenkor korán esteledik, észre sem veszi az ember, már sötét van. Laci

elszunnyadt, addig ábrándozott az ágyon, majd gyorsan lámpát gyújtott,

megetette, megitatta a jószágot, és megint nem volt semmi dolga de nagyon jól

érezte magát. Éppen olyan jó dolga lett, mint nyáron a kunyhóban, ha nem jobb,

itt ugyanis nem kellett a tehenekre figyelni, a jászolhoz voltak kötve, és tényleg

meleg volt, a szekrényben pedig ott a kis üveg, ami csak az övé, másnak semmi

köze hozzá. Majd hoz poharat, tálcát alá, majd ő berendezkedik itt, de még

hogy! És lesz rá gondja, hogy mindig legyen itt kóla, egy kis pálinka is, abból a

fajtából, amelyik erős, de nem hangos, ahogy Gecsemán mondta. Észre sem

vette, hogy hangosan beszél, hogy kortyokban nyeli a pálinkát, nevet, huhú, ide

hozza majd a lányokat és akkor majd! Fogalma sem volt, mi lesz akkor, de

tudta, jó lesz. Férfi vagyok, mondta ki hangosan. Kétszer is. Az is lehet,

asszonyokat hoz, az apja azt mondta, asszonnyal kezdje, ha majd rájön. Korán

lefeküdt, nem vetkőzött le, csak betakarózott, éjfélkor pedig szokása szerint

felébredt, magára terített egy takarót és átment a házba. Nem volt bezárva az

ajtó.

A pitvarban ácsorgott egy kicsit, míg megszokta a szeme a félhomályt, a

nagy ecetfa lombját rángatta a szél az ablak előtt, annak az árnyéka imbolygott

bent, a falon az utcai lámpa világánál, aztán már látta a kis asztalt a sok

mosatlan edénnyel, az ágyat, a pálinkás kannát a szoba közepén, mást nem.

Alusznak, gondolta, és belépett. Az ágyhoz botorkált a fal mellett, most már ki

tudta venni az alakokat is, aztán mikor odaért, megállt. Az apja szemét látta meg

előbb, amint részeg kábulatában is riadtan, meglepődve nézett fel rá, de nem

szólt, lehet, azt hitte, álmodik. Ide akarok feküdni, mondta a fiú és várt, valami

dobolt az agyában. Vargáék kutyája ugatni kezdett odakint, a többiek innen-

onnan válaszoltak neki, hamarosan vad kutyakórus verte szét a csendet. A kihűlt

tűzhely alig adott már egy kis meleget, az apja fel is vett egy kabátot a székről,

mikor később leszállt az ágyról, magára terítette, és az ajtó felé indult,

szörcsögött valamit a tölcsérén keresztül, a fiú pedig egy nagy sóhajjal feküdt be

a helyére. Mindjárt hanyatt fordult, akkorra már felült mellette az anyja, pucér

mellei lógtak, mint két harang, és ő sem szólt semmit, a fiú pedig kapkodva

vetkőzni kezdett, végre! Kabát, pulóver, abból még egy, aztán póló, a nadrágot,

gatyát úgy együtt csak lejjebb akarta tolni magán, de előbb az anyja arcát, fejét

kereste a kezével, nem talált rajta sapkát, kendőt, így aztán mindjárt a hajába

ragadt, nem hallotta a kiáltásokat csak rángatta, tépte, jólesett, nagyon jól, azt se

tudta később, hogy került vissza az istállóba, nem is volt érdekes, boldogan

nyúlt el a szivacson, be sem takarta magát, annyira melege volt.

Vettem egy lovat neked, mondta reggel az apja, az istálló ajtajában állt,

mögötte az anyja, a jószágok jóízűen rágtak már, Laci rögtön rájött, hogy

elaludt. Lovat, kiáltotta izgatottan, hol van? Az apja félreállt az ajtóból, Laci

pedig meglátta azt a deresedő, idősebb kancát az ecetfához kötve, ó, mondta

örömmel, és gyorsan öltözni kezdett, amivel nem volt sok dolga, csak meg

kellett igazítani magán a ruhát, bakancsot befűzni, és kész. Nem tudott felülni

egyből a lóra, az apja segített neki, aztán kinyitotta a nagy kaput, mehetek,

kérdezte a fiú. Mehetsz, mondta az apja, és nevetett, látod, mondta az anyjának,

soha nem ült lovon és mégis! Már sütött a nap, néha friss, tavaszias szél csapott

végig az utcán, aki tehette, már kint volt az udvaron, kertben vagy a boltba

igyekezett, mások a Kettesbe, és senki nem állhatta meg szó nélkül, nézzétek, a

Túri fiú! Lóháton! Milyen szép! Áldja meg az Isten! Vajon hová megy?

A KÍSÉRLET

Felkészült mindenki, kérdezte az operátor, fáradt volt az arca, mozdulatai, nem

is érdekelte, kap-e választ vagy sem, inkább magának dünnyögte, tényleg

akarjuk-e? Már egyáltalán nem volt biztos magában és valami reménytelenség

fogta el. A nagyteremben talán száz kíváncsi ember is tolongott a monitorok

előtt, analitikusok, bámész műszakiak, és egy sereg ideges újságíró, az a

hajléktalan férfi pedig, aki vállalta a kísérletet fent feküdt az üveg alatt

behuzalozva, agyában fürkész chipekkel, a közvetítő lánc pókháló-kábeleivel

millió ember sóvár szemei előtt és a halált várta. Ami most láthatóvá lesz a

nézők számára, sőt, az is, ami azon túl van, lehet, hogy találkozunk Istennel,

mondta ki egy nyúlós hangú nő, amire titokban mindenki gondolt, hát nem ezt

akartuk mindig?

Az asszisztensek csendes műszavakkal kísérték a haldoklás folyamatát, a

képernyőkön most hirtelen feltűnt mindaz, ami a páciens agyában lejátszódott,

és irtózatos lett a csend. Szokatlan térformák, színek, alakzatok, a férfi az üveg

alatt könnyezett, elesettség, elhagyatottság érzése, gondolta az operátor,

hamarosan jön az alagút azzal a már-már elviselhetetlen fényességgel a végén,

amit a túlélők elbeszéléseiből mindenki ismer. Álmos volt. Még egy fél óra, egy

óra, de az is lehet, hogy tíz, gondolta és ásított. Halk zümmögéssel dolgoztak a

gépek, az az ember pedig az üveg alatt egyre halottabb. Az operátor saját

halálára gondolt, és arra, hogy ezt mégsem lett volna szabad.

Ötven körül lehetett ez a férfi, mikor a kórházba került, valami baleset miatt

vitték be, igazolványai nem voltak, és ő sem tudott vagy nem akart bővebb

felvilágosítást adni magáról, és miután a professzortól a takarítónőig mindenkit

komának szólított, jobb híján Koma néven vették nyilvántartásba. Koma rossz

beteg volt, fegyelmezetlen, járni nem bírt, de gyakran lemászott az ágyról, úgyis

megszökök, suttogta rekedt fejhangon, mikor az ingerült személyzet

határozottan visszagöngyölte a gyűrött ágyneműk közé, infúzió alatt elfagyott

ujjaival a műanyag csövet hajtogatta, mikor kikötötték a kezét, a szájával

követett el mindent a testében lévő katéterekkel vagy az ágy végét rugdosta,

köpött is, és a tapasztalatok szerint saját ürülékében érezte legjobban magát,

soha nem szólt, mikor az esemény bekövetkezett, a betegtársak viszont sejtették,

és ha Koma váratlanul nyugodt lett, szinte illedelmes, már szóltak a nővérnek.

Az operátor akkor figyelt fel rá, mikor az egyik kórházi látogatása alkalmával őt

is lekomázta, és azzal lepte meg a tudós embert, hogy ismeri. Maga, kérdezte az

operátor, engem? A Nájlonból, mondta akkor Koma, és a szája olyan lett,

mintha nevetne. Még tán kacsintott is a szemével, az operátor pedig egy

pillanatig sajnálta, hogy soha nem járt a Nájlon nevű kocsmában. Később, mikor

a beteg hozzá került, elmondta neki, hogy megnézte azt a helyet, de sört nem

hozott. Így viszont már Komát nem érdekelte az egész, legalább egy nyelet

valamit hozott volna a szájában, mondta rosszallóan. A kísérletbe beleegyezett,

de csak úgy, ha utána elengedik. Azt hiszem, valamit nem értett meg,

próbálkozott az operátor, innen maga már sehová sem megy. Koma legyintett

egy picit, és olyan képet igyekezett vágni, ami azt jelentette, azt csak bízzák rá.

Mikor megkérdezték, mit kér érte, azt mondta, egy nagy tányér lencsefőzeléket

kolbásszal. Később egy meleg sunát szeretett volna megsimogatni, de mire a

tárgyalások komolyabb fordulatot vettek, kómába esett. Örökre. Az operátor

néha úgy érezte, vonzódik ehhez az emberhez, de hogy miért, nem tudta volna

megmagyarázni.

A kiabálásra riadt fel, a monitorok kásás fénnyel villogtak, nem azt láttuk,

kiabálta valaki idegesen, nem működött! Már vége? Az operátor a pultra nézett,

a program lefutott, mondta szinte megkönnyebbülve, önök mindent láttak. Csak

nem értették meg. Vége. Így kellett lennie, gondolta aztán, kicsit bosszús volt,

amiért elszunnyadt, de mikor a kezelőasztalra nézett, valami érthetetlen, huncut

vidámság lepte meg, az anyját! Valami mégis történhetett közben, mert az üveg

alatt, a drótok végén már nem volt senki.

SZOBA KÉT ABLAKKAL

RÓZA MAMA

Minden műhelyben van egy zug, sarok, ahol az ember egy kicsit egyedül lehet,

még akkor is, ha a csarnok, terem valami egészen modern, olyan rafináltan

átlátható kialakítású, hogy a dolgozó egy pillanatra se tűnhessen el szem elől, az

ilyen helyeken aztán az ember kezdetben téblábol, nézeget, a helyére menet és

onnan jövet szimatol, mindent megfigyel, aztán előbb-utóbb rájön, hol az a pont,

ahol nem látják. Régen majd minden gép mellett volt egy akármilyen szék,

hokedli vagy csak egy láda, amire le lehetett kuporodni, ha azt akarta az ember,

hogy békén hagyják, ilyen pillanatai mindenkinek vannak, meg kell nézni a

fizetési cédulát, megszámolni a pénzt, olvasni valami ottfelejtett, régi újságból,

éjszaka aludni egy félórát, órát vagy csak ülni egy picit, elmerengeni, mintha

még mindig ember lenne, rágyújtani csak úgy, és nem gondolni semmire. Ha

végképp nincs ilyen hely, akkor még mindig ott a vécé.

Amiből kettő is van, hálistennek, női és férfi, csakhogy mostanában mindig

foglalt, akár délelőtt, akár délután próbálkozik az ember, az éjszakai műszakról

nem is beszélve. Valami nincs rendben az emberek lelkében, ha állandóan kis-

és nagydolgozni akarnak, gondolta Robi, miután sokszori próbálkozás után

végül az izotópkamrában sikerült könnyíteni magán, oda nem mer bemenni

senki, hét lakat zárja, de ki lehet nyitni mindet. Robi műszerész gyakornok volt,

könnyű kezű, fiatalember, akinek még nem gorombította el mozdulatait sem az

ital, sem a család, sem a széria. Hívatásos katonának készült, előbb azonban

igyekezett a lehető legtöbbet ártani a szalagon, a művezetőnek legalábbis ez volt

a véleménye. Robi viszont másként gondolta, elképzelése szerint az ő majdani

egyenruhás karrierje nem szenvedhet csorbát közönséges elektromos egységek

szerelése miatt, amikről még azt sem tudta, melyik gyártmányba kerülnek, így

aztán lehetőség szerint kímélte magát, elvégre ez nem egy dzsungelharc.

Jól fejlett legény volt, a szereldében sok nő tetszett neki, de Róza mama nem,

ő pedig tetszett mindegyiknek, Róza mamának is, ilyen az élet. Meg olyan, hogy

lezárják az izotópkamrát számkombinációs zárakkal, pecséttel, mert valaki oda

jár vécézni. Robi nem dohányzott, nem ivott, vitaminokat szedett, tornászott,

gondoskodott a napi táplálék- és folyadékbevitelről, a nemi életet nem erőltette,

úgy gondolta, a férfierőt megtartja magának, míg lehet, ezt meg is mondta a

csalódott lányoknak, az anyagcsere fontosságát viszont nem hagyhatta

figyelmen kívül. Mikor lezárták az izotópkamrát, ahol egyébként

légzőgyakorlatokat is végzett, lábmunkát, fekvőtámaszokat, akkor

elgondolkozott, ha ilyen módon korlátozzák az életterét, abból semmi jó nem

származik. Ha nem mehet az izotópkamrába, a férfivécében pedig minden fülke

foglalt, akkor megy a nőibe. Csakhogy az is zárva volt, mind.

Az édesapja kérésére szorítottak neki helyet a szereldében, csak amíg

bevonul, addig sem cselleng az utcán, magyarázta idősebb Tímár, aki ugyan

nem dolgozott már a cégnél, de mindenkit ismer, következésképp mindenkiről

tud mindent, pláne ezekről az újakról. Az egykori párttitkárnak egy szavába

került megbolygatni a műhelyben a mára jól kialakult gyártási rendet a fia oda

helyezésével, azt azonban neki sem sikerült elintézni, hogy Robit szeressék is a

munkatársai, nem véletlenül maradt előtte zárva minden ajtó, beleértve a

vécéajtókat is, Robinak már az apját is utálták. A női lélek azonban más, nem

bosszúálló, szánakozni bármikor kész, különösen Róza mama lelke volt odaadó,

azzal a különbséggel, hogy neki a teste is. Jól ismerte a fiú apját és mivel Robi,

ahogy mondani szokás kiköpött Tímár volt, az asszony pillantásai olykor

túlnéztek szemlélődése ifjú tárgyán, messzebb, valahová a múltba. Így aztán

hamar megesett a szíve a fiú szenvedéseit látván, különösen az volt számára

megindító, mikor Robi összeszorított combokkal, egy fáradt mozgássérült

kacsázó járását mintázva, izzadtan kereste szorult helyzetéből a kiutat, ami

számára ehelyütt nem létezett. Ez már állatság, gondolta Róza mama, ilyet nem

lehet csinálni.

Robinak szükségében támadtak ötletei, sajnos, ezek mind a műhelyen kívülre

estek, és a gyárudvar bokrai alatt a tél hidege, a jeges szél, az állandó szorongás

a tettenéréstől ugyancsak próbára tették fedetlen záróizmait. Robi bőségesen

evett, röviddel az étkezés után pedig kezdetét vette az a sajátos vesszőfutás, ami

újabban az udvaron ért véget. Először most is végig próbálta a férfivécé fülkéit,

majd a nőibe osont át, zárva, zárva, már nem is reménykedett, mikor az egyik

ajtó szinte magától kitárult, egy kar nyúlt ki a fülkéből és berántotta a fiút. Róza

mama volt. Csendesen, suttogta a meglepett Robinak, aki nem túl nagy

leleménnyel először kezitcsókolomot köszönt, majd mikor az asszony avatott

kézzel megszabadította altestét ruházatától, riadtan felkiáltott, mit művelsz? Na!

Ülj le és kakálj, parancsolta Róza mama ellentmondást nem tűrve, ő pedig nagy

nyögéssel egy foszlott kispárnára ült a csészén kuporgó fiú elé, ez igen,

sikkantotta halkan, micsoda férfi! Apád így szerette, mondta később párás

szemmel és sóhajtott. Robi szintén. Könnyű volt teste, lelke. A szomszédos

fülkékből vad vihorászás, elfojtott suttogások hallatszottak, ne törődj velük,

mondta Róza mama, irigyek. Jövök holnap is. Itt mégis csak jobb neked, mint az

udvaron.

ÁLOM

Valami bűnügyi film ment, sorozatban, meséli Imre, azokon a napokon a

lépcsőházból mindenki hozzánk járt, akinek gyereke volt, őelőttük nem

nézhették, és abban a lépcsőházban mindenkinek volt kicsi gyereke, csak

nekünk nem. Először Gyuri, a szemben lakó szomszéd kérezkedett át, majd a

felesége is, fogalmam sem volt, közben mit művelhet otthon az a három

égetnivaló fiúgyermek, a legidősebb már autót is lopott, kizárt, hogy egy

televízióval ne boldogulna, de mindegy, jöjjenek, fő a békesség. Később az

alattunk lakó, félcigány család is besírta magát gyerekestől, a pici még úgysem

érti, nekik a tévéjük romlott el, de az mindig, étvágyuk bezzeg volt, mert az én

drága feleségem mindenkit vendégnek tekintett, ezek pedig rágtak, mint a

hernyó, ropit, pogácsát, sósmogyorót, ami volt. Robiék elváltak, a tévét meg a

fele hűtőszekrényt a férjnek ítélte a bíróság, aki ugyan soha nem nézi, mert

folyamatosan részeg, de nem engedi be Emesét a kisszobába, csak ha levetkőzik,

és aláveti magát – Emese így mondta. A házmesternek az volt a gondja, hogy a

beteg felesége a másik csatornán nyáladzó szerelmi történetért rajong, még az

ismétlést is megnézi, egyéb öröme sincs az életben, azt kérdi tőlem, most mit

csináljon, üsse agyon? Aztán már jött mindenki, kisszékkel, zacskó szotyolával,

még a tökömet se tudtam nyugodtan megvakarni, elleptek minden légköbmétert.

Én utálom a bűnt, a gyilkosságot, azt is, aki kitalálta a bűnügyi sorozatfilmeket,

utáltam a tévét, a szomszédokat, az egész felhajtást, nekem már délután görcs

volt a gyomromban, de legjobban a feleségemet rühelltem. Már fél éve nem

beszéltünk, csak arra nem emlékezett már egyikőnk sem, hogy miért. De hát ez

sokszor nem is fontos.

Na most ilyenkor a nagyszobában ment a bűn, én pedig az étkezőből

magamnak átalakított kis szobában dekkoltam, egy picit kinyitottam ajtót, hogy

azért lássak valamit, ittam a sört és remegtem az idegességtől. Harag ide, harag

oda, egyszer elkaptam az asszonyt, minek ez? Miért csinálod? Hiányzik neked

ez a felhajtás? Irmus persze rögtön duzzogni kezdett, azt vágta hozzám, hogy

miért, soha nem megyünk sehova, nincs se gyerekünk, senkink, hát élet ez? Én

hülye meg azonnal elérzékenyültem, jól van, csináld, legalább van egy kis

társaságod, a fene ett volna meg. De ezt már csak magamban mondtam, meg azt

is, hogy miért nem tud ez a nő igazából soha városi asszony lenni? Miért maradt

meg benne ez a paraszti alázatosság? Hogy mindenkinek a kedvébe jár, előre

köszön még a gyerekeknek is a lépcsőházban, mindent kölcsön ad, és ez a

tévézés! Csak annyit mondtam még, hogy ez az én lakásom is, nem csak a tiéd,

és itt nekem is vannak jogaim! Jogaid, sivította, majd elestem a mérgétől, azt te

már rég eljátszottad!

Minden házasság elromlik egyszer, mondta egyszer Imre valakinek, az, hogy

a szerelem miként válik inkább szeretetté, megértő együvé tartozássá, még

nyomon követhető, a kapcsolatok elhidegülésének indokait is fel lehet tárni, bár

ez többnyire már a tárgyalótermekben zajlik, de egy átlagosnak mondható

házasság hogy fajul csendes gyűlöletté, azt senki sem tudja. Ő sem. Egy

műhelyben dolgoztak, Irma marós volt, a férje gépbeállító, nem túl bonyolult

kapcsolatuk végül is házasságba torkollott, miáltal lakást kaphattak, és élték nem

éppen fényűző életüket, most már együtt. Imre kivette az asszonyt a gyárból, a

feleségét immár nem tekintette közösnek, teltek az évek jóban, rosszban, később

inkább csak rosszban, az utóbbi időszak tévésorozata és ez a gyülevész népség

volt az a csepp a pohárban, ami miatt Imre komolyan kezdett gondolkozni azon,

mi lenne, ha nem volna felesége? Nem is létezne.

Mert most már abban az állat tévében egész nap vér folyik, mondja

indulatosan, belek fordulnak ki, halnak meg felnőttek, gyermekek egyaránt, és

ez az ő lakásukban úgyszólván állandó ideges légkört, gyilkos hangulatot

csempész a régi bútorok közé. Mert jönnek mindig a szomszédok, aki épp főz,

csak az elejét nézi meg, általában akkor történik a bűntény, majd a végére

visszaszalad megtudni, ki volt a tettes, és hogy megkapta-e a magáét. Imre

egyszer alaposan nekiesett a feleségének emiatt az örökös tévézés miatt,

kiabáltak mindketten, Irmus a végén ordított, Imre pedig üvöltött, aztán

látszólag ment minden a régiben, de Irma többé nem főzött a férjének, Imre

pedig egy alkalmas időben kézi csővágóval körülmetszette a csillár tartócsövét,

a műhelyben úgy mondanák, legyengítette.

Azt a nagy, ormótlan, súlyos világító alkalmatosságot a felesége vásárolta a

zsibogóban, Imre ki nem állhatta, de most jól jött, Irmus tévénézés közben

nagyjából a csillár alatt szokott ülni, de az sem baj, ha még egy-két embert fejbe

vág mellette. És ugyan ki lesz az, aki kitalálja, hogy az előző tulaj miért tette

életveszélyessé a lámpát? Imre élete ettől kezdve merő izgalom volt, nézni a

filmet is, közben arról elmélkedni, hogy vajon mikor szakad el az anyag a súly

alatt? Magában mulatott rajta, milyen gyanútlanul jönnek, nevetgélnek, aztán

pisszenés is alig hallik a film végéig, majd lármásan kitakarodnak a lakásból, a

felesége szellőztet, lefekszik. Imre akkorra becsukja az ajtót, ő nem tud

semmiről. Iszik még egy sört, hogy elaludjon, többet nem, reggel dolgozni kell.

Mindenkinek vannak szörnyű álmai, én már meg nem mondom, mit

álmodtam, emlékszik Imre, de valami borzasztó volt, rettegtem, azt sem tudtam,

ébren vagyok-e vagy álmodok, csak azt, hogy menekülni kell, az asszony azt

mondja, kiabáltam is, leugrottam az ágyról, neki a varrógépnek, bang! Ettől még

jobban megijedtem, szinte repültem a feleségem ágyába, bújtam a takaró alá, és

csak azt hajtogattam, hogy félek. Pedig ott már nem annyira. Azt mondtam neki,

anyukám. Ez tetszett neki, megölelt, én pedig elkezdtem megdolgozni érte, mint

régen. Ki voltunk már éhezve. Reggel azzal mentegetőztem, hogy ezek a rohadt

filmek teljesen kicsinálnak. De hiszen te nem is nézed, mondta ő, mert huncut

asszony az én feleségem, aztán csak mosolygott, pocoltunk ott egymásba

karonkózva, mint két jóllakott óvodás és mikor vissza akartam menni a

helyemre, nem engedett. Azt mondta, ha jól viselkedek, nem fog beengedni

többé senkit a lakásba. Akarom? Mondom neki, hát persze! Mindig is ezt

akartam! A nagyszobában akkor szakadt le a csillár.

A GYANÚ

Hajasné hatvanéves múlt októberben, közel harminc éve a szakmában, és most

azt a két asszonyt az utcán egyből kiszúrta. A kövezetet törölgette az ajtó előtt,

kint kásás hó olvadozott, és ahány vevő, annyi feltörlés, Hajasné utálta a telet.

És a tavaszt, ha sok esővel járt, meg az őszt. Lehet, hogy már a nyarat is, de

arról most semmi nem jutott eszébe. Az a két asszony ott a túlsó járdán nem volt

feltűnő, nem is csináltak semmit, de Hajasné megérzett valamit, ha kérdezték

volna, hogy mit, nem tudott volna válaszolni. Ilyen ez. Innen, az ajtóból jól

mutatott a kis bolt, kihajtogatva a tipegők, ingecskék, nadrágok, Hajasné egy-

egy kisbabát képzelt mindegyikbe, még nevet is adott nekik, az a világoskék az

Valika, amaz ott, a pult előtt Lackó, Sacika, Mári, ott voltak neki mind benne,

nevetősen, illatosan, ahogy egy gyereknek kell. Ami a polcokon volt

összehajtogatva, azoknak nem volt nevük. Az a két asszony pedig három lett

közben, sőt, mintha már négyen lennének, azt mutatják, persze, hogy semmi

közük egymáshoz, de csak a vak nem látja, amit látni kell. Hajasné arra gondolt,

hogy azokban az asszonyokban rossz szándék van. Mert kérdem én, mondta egy

képzeletbeli valakinek, ki az a bolond, aki ebben a pocsék időben csak úgy

sétafikál az utcán? És minden kirakatot megnéz, mindegy, hogy mi van az üveg

mögött? Hajasné nem félt, ki lop ma bébiholmit? De van itt az utcában órás,

ékszerész, mindenféle bolt, az ember annyi mindent hall manapság, hogy nem

lehet elég óvatos.

Hajasné egy kis bébi-gyermekruha üzletet vitt, mert huszonöt évig egy

felnőttruha osztályon dolgozott és elege lett belőle. A gyerekruha csak más,

kisebb hely kell neki, aranyos, szép, és mindenki olyan szeretettel vásárolja, a

legtöbben mosolyognak, elmondják, milyen a pici, mennyi idős, szóval más

minden, mintha valaki beesik egy negyvennyolcas nadrágért. Vagy egy

ballonkabátért. És az a négy asszony már őt, érdekes. A pénztárgép mellett egy

kis asztalon állt a telefon, Hajasné gondolkodás nélkül tárcsázott: halló. Tessék,

mondta ott egy hang. Az őrmester urat keresem, mondta Hajasné. Én vagyok,

mondta a hang. Én meg Hajasné, üdvözlöm, nem ismertem meg a hangját,

megfázott? Meg. Arról van szó, hogy járkál itt négy-öt asszony a túlsó járdán, és

ez nekem egyáltalán nem tetszik. Érti, ugye? Nem, asszonyom. Akkor azt

mondom, hogy nekem azok az asszonyok gyanúsak. Mit ért ezen, asszonyom,

csinálnak valamit? Nem, mondta Hajasné, még semmit, de fognak, abban biztos

vagyok. Csak gyűlnek, gyűlnek, az elején még ketten voltak, most már öten. És?

Mit és? Most én mit csináljak, maga szerint, hozzam be őket, mert az utcán

járnak? Ha igazoltatnák őket, lehet, hogy kiderülne... Micsoda, kérem, vágott

közbe az őrmester, lehet, hogy mind rendes családanya. Lehet, hogy mindnek

munkahelye van, szomszédai, rokonai. Hát lehet, mondta erre Hajasné

elbizonytalanodva. És mégis lopnak, tette hozzá az őrmester, tetszik tudni,

kikkel találkozik itt az ember néha? Istenem, mondta Hajasné. Megbolondult a

világ, asszonyom, megörült mindenki, de ez maradjon köztünk. Természetesen,

őrmester úr, mondta Hajasné, én jó istenem. Azért csak tessék figyelni, mondta

az őrmester, és ha lát valamit, tudja. Persze, mondta Hajasné, drága jó atyám.

Aztán letette a kagylót.

Délelőtt nincs nagy forgalom, mostanában már délután sem, az emberek

adják, veszik egymásnak a ruhaneműket, ha a gyerek kinövi, már nem szégyen.

Hajasné most már tudta, hogy valami dohányboltot kellett volna inkább nyitni,

az jobban megy, aztán arra gondolt, hogy öreg korára végre azt csinálhatja,

amiben öröme van, a többi meg nem számít. Szikár, alig őszülő asszony volt, tíz

évet is letagadhatott volna a korából, de minek? Négy gyereket nevelt fel,

iskoláztatott, férjhez adott, nősített, temetett. Ilyen az élet. Délig még háromszor

hívta fel az őrmestert, de az mindig megnyugtatta valamivel, pedig azok az

asszonyok már voltak vagy tízen odaát. Nem csapatban mentek, hanem

összevissza, de azért látszott, hogy akarnak valamit. Nem cigarettát árulnak,

konyakot, vodkát, kérdezte az őrmester. Nem, mondta határozottan Hajasné,

ezek nem eladni akarnak, hanem elvinni. Nem kell mindig a rosszra gondolni,

mondta az őrmester, jön az magától. Azért csak tessék figyelni, ha van ideje.

Van, van, mondta Hajasné, minden jót.

A felmosórongyot az ajtó elé terítette, hátha valakinek eszébe jut és beletörli

a lábát. Eddig még nem volt ilyen vevő, sőt, volt, aki kikerülte, nehogy rálépjen.

Micsoda világ! Hajasné egy kiflit rágcsált éppen, mikor bejött az a turbános nő,

megállt a rongyon és alaposan megtörölte a cipőjét. Kért valami nadrágot,

amiből az jött ki, hogy liberóra van szüksége. Na, mindegy. És hadd nézzen már

körül egy kicsit, addig itt hagyja. Nagyon szép kis bolt. Jólszituált nő,

harmincas, gondolta Hajasné, tessék csak nézegetni nyugodtan, mondta, és kijött

a pult mögül. Itt vannak a fehérneműk, tipegők, mennyi idős a pici? Ekkor jött

be egy csoport, nevetgélve, jókedvűen, mind megtörölte a lábát, és Hajasné

biztos volt benne, hogy mind venni fog valamit. Lehet azt látni. Hamar szóba is

elegyedtek, a turbánossal már nem is törődött, ezek mind úrinők voltak,

kibeszélték a gyereküket, Zsoltika, Viki, Mártika, Kisricsi, végre. Aztán valaki

megfogta a karját, és nem engedte el. A száját is befogták, szemét, csak

hangokat hallott, aztán már azt sem. Az is lehet, hogy elájult, de ennek nem volt

jelentősége ahhoz képest, hogy kifosztották. A túlsó járdán pedig azok a gyanús

nők, még mindig.

SZOBA KÉT ABLAKKAL

A háziúr kedves volt, tőle telhetően udvarias is, fürgén mászta meg a tíz

lépcsőfokot, az albérlő óvatosan lépkedett mögötte, az idős ember szikkadt farát

látta maga előtt egy bő, fényesre ült nadrágban, amit egy koszlott pufajkaféle

takart, az öreg néha rossz, savanykás szagot hagyott maga után levegőben,

mikor egy nagyobbat lihhentett, másnapos szag, gondolta az albérlő

magabiztosan, ebben volt némi tapasztalata. Nem volt szabályos a lépcsőfokok

magassága, de a szélessége sem, mindössze úgy háromnegyed talpnyi,

egyenetlen, az albérlő néha aggódva nézett hátra, így jött ki, magyarázta a

háziúr, tudja, a magasság miatt adódik, később hozzátette, már rég megbánta az

egészet. Micsodát, kérdezte volna az albérlő, ám türtőztette magát, régi szabály,

ne kérdezz, és akkor nem válaszolnak.

A kétszintes épület úgy nézett ki, mintha erős felindulásból hagyták volna

félbe, és nagyon régen, vakolatlan volt, hiányoztak a burkolatok, szürke beton

porzott az előtérben is, bent, a szobában szintén, egy nagy, valaha szép napokat

megért szőnyeget terítettek rá, a falak vakolatán fehér mésszel próbálkozott

valaki, az ajtó, ablak festetlen, az albérlő mégis valami meghitt otthonosságot

érzett a kis szobában, két ablaka is az utcára nézett, oldalt a fal mellett hatalmas

ágy, az ablaknál régi asztal, két szék, a sarokban vaskályha. Én csináltam,

magyarázta a háziúr az ágyra mutatva, nem volt a hangjában semmi dicsekvés,

itt én csináltam mindent, csak az üveget nem, az ablakban, meg a meszet a falon.

Legyintett és a szőnyegre köpött, nem volt nagy az a nyálcsomó, az albérlő

mégis meglepődött, elnézést, mondta az öreg gyorsan, miközben eltaposta,

kiszaladt a számon.

Az albérlőnek menyétarca volt, esze is elég, annak idején például hamar

rájött, hogy a kukázást, kéregetést fiatalon, vidáman, életkedvvel, erőtől

duzzadón kell kezdeni, mikor még van egy rendes ruha, cipő az emberen, mert

utána már nehéz. Eközben albérleti szobákat vett ki, majd mikor fizetésre került

volna sor, egyszerűen meglépett. Napközben üveget gyűjtött, segített a kofáknak

a piacon, gyors szerelmek a pult alatt, néha lopott is, élni kell. Most arra

gondolt, itt legfeljebb két hónapig húzhatja, sajnálta, hangulatos hely, világos és

meleg.

Ez lenne az, mondta a háziúr, a fiatalember fontoskodva nézett körül,

tisztálkodni hol lehet, kérdezte, csak hogy mondjon valamit. Itt van mellettünk a

fürdőszoba, mutatta az öreg, de ott nem fűtök. Ha fürödni akar, majd lejön

hozzám, melegítünk egy kis vizet, de borotválkozni vagy mosdani itt is tud. Az

albérlőnek ez egyáltalán nem volt sürgős, egyedül szeretett volna maradni,

megfelel, mondta, de a háziúr mintha nem is hallaná, az ablaknál állt és kifelé

nézett az utcára. Egy kicsit hideg van, mondta a fiú, aztán az ágyra dobta a

táskáját, majd ő is leült, jó ágy, itt hamar el fog aludni, ha hagyják. Vár valakit,

kérdezte később, nem, felelte az öreg, aztán igazított a kályha tüzén, megfelel,

azt mondja? Igen, nyugtatta meg a fiú, de csak utólag fizetek, tette hozzá, tudja,

már két helyen is becsaptak. Előleget kértek, aztán kikapcsolták a fűtést. Nem

rossz, nevetett a háziúr elismerően, csakhogy nekem kellene a pénz, láthatja,

nem nagyon dúskálok.

Az albérlő magyarázkodni próbált, de nem jutott szóhoz, a háziúr otthonosan

leheveredett mellé és már mondta is, hogy a felesége elhagyta, egyedül kell

mindent előteremtenie, és hát az árak, aztán lehet ám ide nőket is felhozni, ha az

albérlő nem boldogul, ő majd hoz neki, olcsón, ötszáz forintért úrinőket, mert

látja, jóképű, jóravaló fiatalember, errefelé meg unatkoznak az asszonyok, már

csak a változatosság kedvéért is megpróbálják, ő maga is csinálná, de nemigen

kívánja már, lehet, hogy a felesége is azért ment világgá. Hová, kérdezte az

albérlő, csak úgy mondom, felelte a férfi, hiszen még kulcsot sem vitt magával,

papucsban, így aztán nem tud majd bejönni. De visszajön, nem, kérdezte az

albérlő, dehogy, nevetett az öreg, esze ágában sincs! Tetszett neki az egész, a fiú

térdére ütött, aztán felállt, hozok még szenet, mondta, akkor itt marad?

Este nyolcig tüzelek, mondta vidáman, mikor visszajött, utána jól be kell

takarózni. Egy kis üveg pálinkát vett elő a zsebéből, húzza meg, biztatta a fiút,

ma jó napom van, maga is jött, kivette a szobát, ma történni fog valami, tudja, az

ember megérzi, magyarázta később, és az albérlő mellé ült ismét. A pálinka

szörnyű volt, az albérlő mindjárt elkábult tőle, na, megegyeztünk, kérdezte

később bambán, de az öreg már megint az ablaknál állt, és aztán is, sokáig. Nem

akar lemenni, kérdezte tőle a fiú úgy egy óra múltán, ő már aludt is egyet

ültében, hová, kérdezte az öreg. Hát a helyére, a szuterénbe, le szeretnék

feküdni, mosakodni, fáradt vagyok. Csak tessék, nyugodtan, mondta a háziúr, ne

zavartassa magát! Később ismét a fiú mellé ült, pálinkával kínálta, majd hosszú

mesébe kezdett a feleségéről, aminek az volt a lényege, hogy ugyan kurvának

teremtette az Isten, de őt, a háziurat ez nem érdekelte, azt mondtam neki, Matild,

én nem kérdezek, szeretlek. Az este folyamán ez még sokszor elhangzott, mert

az öreg nem akart kimenni a szobából, tudja, érzem, hogy ma visszajön, ma

történik valami, megérzi azt az ember. Innen jól kilátok, nincs nála kulcs, ha

nem veszem észre, nem tud bejönni. Közben újra és újra a fiú mellé ült, mesélt,

veregette a térdét, mert ma történni fog valami, ő érzi.

Öreg, mondta neki az albérlő később idegesen, szerintem nem vár maga

senkit, csak unja magát, vagy valami mást akar, hagyjon már magamra, a jóisten

áldja meg, elvégre kivettem a szobát, be is zárhatom az ajtót, maga meg onnan

lesi majd a feleségét, ahonnan tudja! A háziúr szomorúan nézett rá, de ez nem

tartott soká, hirtelen felkiáltott, ugye mondtam! És kirohant a szobából. Nem ő

volt, mondta csüggedten, mikor visszajött, összetévesztettem valakivel. Kérem,

folytatta, és a fiú ágyára ült, aki már a szúrós takarók alatt feküdt ruhástól,

kérem, maradnék még egy kicsit, nem zavarom én magát! Hát zavarom? Nem,

dehogy mondta az albérlő ingerülten, meg is dughat, ha olyan a hajlama, és meg

tudja fizetni, láttunk már ilyet. Ha pedig nem, akkor szálljon le az ágyról, aludni

akarok! Most már hideg volt a szobában, sötét, az öreg szótlanul felállt és az

ablakhoz ült az egyik székre. Mikor éjfél felé az albérlő felriadt, már a kályhánál

ült és didergett, kintről bevilágítottak az utcai lámpák, az albérlő pedig kínjában

elnevette magát. Mikor ment el a kedves felesége, kérdezte kuncogva. Az öreg

nem válaszolt, azt magyarázta, hogy odalent kinyitotta az ablakot, hogy be

tudjon mászni az asszony, ha ő nem venné észre, és most olyan hideg van ott,

mint az udvaron, hogy mikor ment el? Kilenc éve, sóhajtotta egy hosszú csend

után, de érzem, ma történni fog valami! Az albérlő is sóhajtott, öreg, mondta

halkan, menjen már innen. A háziúr nem válaszolt, csak lógatta a fejét, a

fiatalember megint sóhajtott. Értem, mondta. Na, jöjjön, feküdjön le, elférünk itt

ketten is. Mosott lábat? Ezen nevettek egy darabig, de ne sírjon ám, mondta

később a fiú, mert lerúgom innen.

A TENGERT LÁTNI

Már az is baj volt, hogy nem lehet hallgatni a Danubius rádiót. Mik azt mondta,

elege van a motorzajból, fáj tőle a feje, mért nem hallgathatnak inkább zenét, az

elnyomná. A négyütemű Wartburg hátsó ülésén voltak a gyerekek, Mik és

Lenke, elöl Hiller apu vezetett, az anyósülésen a felesége Hillerné, született

Kozák Róza, aki az orra alatti mókás kis pillékkel minduntalan a kamasz fiára,

Mikre emlékeztette Hillert, és az az igazság, hogy szíve szerint a fiúnak szánta

azt a helyet maga mellett, de akkor megsértődik a másik. Aki ráadásul őrá

hasonlít. A feleségének mindegy lett volna, az indulás előtt beszélgettek erről,

ki, hová üljön, aztán győzött a megszokás: gyerekek hátra, szülők előre. Miknek

a keresztségben az apja után a Miklós nevet adták, de hamar kinőtt belőle, és

egyszer csak mindenki azon vette észre magát, hogy már Miknek hívja a fiút,

mint azok az alig serdült barátai, akik néha csapatostul lepték el a másfél szobás

lakást, és halált megvetve nézték az akciófilmeket az egyszemélyes heverőn.

Próbálták a lányt is Lennek, Leninek szólítgatni, de valahogy nem ment, így

aztán inkább kiutálták a szobából.

Hillernek nem voltak ellenére ezek a dolgok, hadd szórakozzanak, hadd

próbálgassák magukat a fiatalok, inkább bátorította őket a maga módján, fiatal

korában nála is mindig üvöltött a magnó, házibulira jártak, ittak, csajoztak, bár

ezek valahogy nem, Lenkénél például egyik sem próbálkozott, pedig úgyszólván

ott volt kéznél, ők valaha egy ilyen lehetőséget nem hagytak volna ki. Még abba

is beletörődött, hogy Hiller apunak kezdi szólítani az egész család, mintha lenne

valahol egy másik apjuk is, és a kikönyörgött kondigépen is már csak ő

gyakorlatozik néha, maradék rágógumit majszol, rágja az asztalon hagyott

csipszeket, energiaitallal. Aztán két hónapja bejelentette a családnak, hogy a

tengerhez fognak menni. Oda bizony, a büdös életbe, mert azért. És nem lesz

padlószőnyeg, bútorcsere, ráér a festés is. Hát nem értitek, magyarázta, látva a

csodálkozásukat, most már lehet! A többi meg ráér! És ezután minden évben

elmegyünk valahová! Másként kell élni most már, szuggerálta, értitek? El kell

rugaszkodni ettől a balkáni életmódtól, ebből a lakásból, ebből az országból,

messzire! Levegőt venni!

Addig rendben is volt, örült mindenki, a pakolásnál már voltak viták, Hiller

ugyanis kijelentette: csak lazán. Nem kell minden francot berakni, könnyedén!

Sort, bermuda, egy marék póló, pulóver, és ne rakjatok nekem konzerveket

mindenhová. Nyaralunk és kész. És vegye mindenki tudomásul, hogy nem

vásárolunk semmit. Semmit, ahogy mondtam, csak fenntartjuk magunkat.

Szórakozunk. Élünk. Nyaralunk. Két szalmakalapot vett valahol, egyet

magának, egyet az asszonynak, a gyerekeknek egy-egy bézbólsapkát, indulás

előtt átnézette a kocsit egy szerelővel, pénzt váltott, intézkedett, aztán lezárták a

lakást. A kocsiban hátradőlt, és hosszan nyomta a kürtöt, ahogy kifordultak a

lakótelepi udvarról. Rá lehet gyújtani, szólt hátra, úgyis tudom, hogy szívjátok.

Mostantól mindent szabad, szólt a feleségére kacsintva, aki tiltakozni próbált, és

megmutatta neki a kesztyűtartóba dugott óvszereket is, hehe. Hillerné, Kozák

Róza akkor egy pillanatig arra gondolt, hogy a férje agyában alighanem kiakadt

valami, de nem szólt semmit.

Egy ilyen nagy utazást mindenki másként képzel el, Hiller viszont az ellen is

tiltakozott, hogy útikönyveket vegyenek, térképet, minek? Majd lesz tábla az út

szélén, mondogatta, különben is arra megyünk, amerre eszünkbe jut, holnap

például Lenke mutatja majd az irányt vagy Mik. El fogunk tévedni, nyugtatta

meg az asszonyt, abban biztos lehetsz. Sőt, az is lehet, hogy kannibálokkal

találkozunk, vagy egy csalánerdőben megesznek bennünket a szúnyogok. Ezen

jót nevetett mindenki, most már bekapcsolták a rádiót is, énekeltek, és

kidobálták a csikket az ablakon. Szép idő volt, jól haladtak, és néhány nap

múlva Hiller biztosra vette, hogy annyi év után végre sikerült hátrahagyni az

otthont és mindent. Szárad már rajtunk a sár, mondta a feleségének, mint a

disznókon, mikor kimásznak a pocsolyából, aztán majd lepattog rólunk minden.

Terólad, helyesbített az asszony nevetve, és a legközelebbi pihenőnél azt

mondta, ő most nem száll ki a kocsiból. Kisebb fürdőhely lehetett, nem volt sok

ember, de az mind fürdőruhában, félmeztelenül. A nők is. Lenke olyanokat is

látott, akiken nem volt semmi. Nudisták, vélte Hiller, na és. Nem kötelező.

Ő kiszállt azért a gyerekekkel, kólát vettek, gyümölcsöt, sört, aztán lesétáltak

a partra, és ott volt a tenger. A büdös életbe, szaladt ki a férfi száján, ez aztán

tényleg! Eredj, szólj anyádnak, hogy jöjjön gyorsan! Mik és Lenke egymásra

néztek, most melyikük menjen? Valaki, mindegy, mondta Hiller, és már

vetkőzött, megfürdünk! Micsoda hullámok! Édes Istenem! Szinte

elérzékenyülve bámulta a vizet, hát te vagy az, motyogta, és lassan befelé indult

a fövenyen, mint akit megbabonáztak, a két gyerek pedig csak állt. Nem mentek

sehová. Később sem. Azt mondták, sokan vannak, és ők nem úgy néznek ki,

inkább valahol máshol. Ne egyből bele. Mibe? Hát ebbe a fürdésbe, magyarázta

az asszony is, hozzá kell ehhez is szokni. Fehér a bőröm, mondta Lenke, a

többieké barna. Vidám fiú–lány csapat dobált valamit, hívták őket is játszani, de

ők nem. Angolul beszéltek, Lenke is tudott, mégsem. Az anyátok istenit,

sóhajtott Hiller beletörődve, akkor menjünk valami más helyre. Mikor beleáll az

ember ebbe a vízbe, áradozott később, érzi, hogy ez más. Ez nem strand, nem

fürdőkád. Megmozdul veled a föld, értitek?

És a szaga, kiáltotta egy másik helyen már, ahol alig volt néhány ház,

sátrakat láttak ismeretlen fák között, gyerekek, felnőttek heverésztek a

homokban, az égen sirályok, szakadt kis felhők, és itt is az az óriási nagy víz. A

parkoló távolabb volt, némi vita után emiatt innen is tovább mentek, az asszony

rosszarcú fiatalokat látott, kábítószeresek, mondta rájuk. Ezek képesek

mindenre. A következő állomásnál az eső szemerkélt, vagy valami más

kifogásuk volt, Hiller már nem is figyelt, csak megállt, itt sem jó? Mehetünk.

Déltájban ettek valamit egy kissé meredek, sziklás partrészen, kietlen volt a táj,

zord, mint egy atomtámadás után, a kopár sziklák között kis tócsák rekedtek, és

mire Hiller észbekapott, már ott pancsoltak az egyikben: Mik, Lenke és az

asszony.

Tiszta volt a levegő, amott az a nagy víz, az ég távoli, a legszomorúbb kiáltás

sem érte volna el, ami kiszakadhat az emberből. Egy kidőlt, elszáradt fatörzsről

nézte a családját, és azt akarta nekik mondani, hogy na, gyertek. Menjünk haza

innen. A büdös életbe, nem való ez nektek! Csak attól félt, hogy rögtön a

nyakába borulnak és azt mondja mind, menjünk! Sav gyűlt a torkába, és inkább

nem mondott semmit. Hátha nincs még elveszve minden.

VARJAK A HÓBAN

Az öreg azt mondta, ha bevezetik a gázt, az lesz az első, hogy kinyitja a csapot

és megöli magát. Apu megint nem normális, mondta neki a lánya, maga is

közelebb az ötvenhez, mint a harminchoz, a lepedővel bajlódott, megint húgyos,

szólt emelt hangon, hányszor mondjam, hogy használja a szobavécét! Ne a

vedret, mellé megy minden! Az apja már elmúlt hetven, mikor megözvegyült,

közel tíz éve Anna viseli gondját, amit ő egyébként kerek-perec elutasít, nem

kell őt gondozni, nem olyan elesett ő még, hogy szobavécét használjon, főzni is

tudna magának, minek kidobni annyi pénzt az ebédre, és főzhetnél te is! Nem

főzök, sivította azonnal a lánya, magamra se, nemhogy magára! Meg senkire!

Koszos gatyákat emelt ki a párna alól, összeragadt zsebkendőket, rongyokat, és

dobta le a konyha kövére a lepedő mellé, az öreg a tűzhely mellett állt és

kapaszkodott mindenbe, amit elért, szekrénybe, lócába, üljön már le, kiáltott rá

Anna, majd elesik megint! Kicsoda, kérdezte az öreg, de most valóban

megingott és egy kis csavarral rogyott volna a lóca mellé a kőre, de Anna

ügyesen elkapta, ugye, mondtam, sóhajtotta szinte elégedetten, az apja

restelkedett egy kicsit, megbotlottam, mondtam már, nem jó ez a cipő, a

csizmámat adjad, abban mindig tudtam járni! Persze, hagyta rá a lány, ezelőtt

húsz évvel. Lehúzta a többi ágyneműt is, pedig két napja cserélte, már a heverőn

is érzett valami szagot, a kis lábszőnyegről nem is beszélve, majd kihozza a

vizes porszívót és nekimegy, télen nem tehet mást. Az apja a konyhában aludt

egy régi heverőn, a lánya két éve erősködik, vezessék be a gázt, és akkor nem

kell hajnalban kelni, mert kialudt a tűz, mindig meleg lesz, aztán felhagyott a

rábeszéléssel, Robi, a vőlegénye is azt mondta, rendelje meg és kész. Robi

ilyenkor a ház előtt állt a kocsijával és Annát várta, a lakásba soha nem ment be.

Kimegyek anyádhoz a temetőbe, mondta az apja, megbeszélem vele ezt a

gázdolgot. Mit akar csinálni, kérdezte a lánya idegesen, amíg élt, soha nem

beszéltek meg semmit, most akar vele beszélni? Tudom én, mit csinálok,

makacskodott az öreg, aztán mikor Robi kocsijával kimentek, nem tért magához

sokáig. Robi visszahajtott a kapuhoz és várt, Anna pedig letett egy kis széket,

hogy az apja leülhessen, és már ment volna, hogy magukra hagyja őket, mikor

az öreg elsírta magát. Lebetonoztattad, kesergett, a lány úgy vélte, ez a szokásos

színészkedés, amiben az apja nagy penge volt, tessék, kérdezte együttérzés

nélkül. Nem fog feltámadni, háborgott az apja, nem tud kijönni a beton alól, hát

minek kellett ezt rátenni? Anna gúnyosan nézte. Azért, mert maga soha ide ki

nem jött eddig, soha egy szál virágot le nem tett a sírra, ha most nem hozzuk ide,

meg se találta volna, felverte a gaz, ráhordták a szemetet, akkor mit akar? Én

járjak ki a városból még sírt gondozni is? Tudom én, merről fúj a szél, duzzogott

az öreg, a barátod keze van ebben is, el akar szakítani anyádtól, apádtól, a

családtól! Mocskos ember, mondtam én, hogy csak azt akarja tőled! Azt hát,

vágta rá Anna, miért, maga mit akart annak idején anyámtól? Na,

beszélgessenek, tette hozzá később, kint leszek Robival a kocsinál, ha végzett,

integessen és jövünk magáért.

Robi annak idején azt mondta, szóljon, ő mindent elintéz, ha kell, embert öl,

csak házasodjanak össze. Csakhogy ő is túl van már az ötvenen, Anna néha

riadtan gondolt rá, hogy maholnap hatvan, aztán még több, és akkor ők is

ugyanolyan öregek lesznek, mint az apja, taknyosak, húgyosak, kibírhatatlanok.

Halogatta a választ. Eddig. Az apja néha a fenekébe csípett, ha nem lennél a

lányom, tudnám, mit csináljak veled, heherészett jópofán, Annát mindig

készületlenül érték az ilyen gesztusok, és undor fogta el. Minden férfi egyforma.

Néha Robi is a seggébe csípett. Robi mostanában ritkán jön. Istenem, sóhajtott

most a kocsiban, a férfi nem szólt hozzá, tudta, ilyenkor ideges, csak a vállára

tette a kezét. Robi azt is mondta, el tudja intézni, hogy elcseréljék az öreg házát

szociális lakásra, ahol orvos van, ápolók, társasága lenne, otthon meg csak ül az

ágyon, néz maga elé, és várja a lányát. Anna csoportvezető volt egy bankban,

kicsi, de jó lakással, kissé szürke magánélettel, amibe sehogy sem illett akaratos,

követelőző apja, akit bizony néha tisztába kellett tenni, lemosni róla a mocskot,

olyankor legalább elpirult. Naponta járt ki hozzá a városból, és már elege volt.

Arra gondolt ismét, őrület, hogy egész életében öregeket ápoljon, miközben ő is

megvénül. Robira pillantott a szótlan férfi közömbös arccal nézett maga elé,

Annának eszébe jutott, hogy ha végez, gyűrűt vesznek, az öregnek nem szólnak

semmiről. Most vagy soha, mondta a férfi, döntsd el, Anna pedig döntött. Lesz

gáz, ápolót fogadnak, elég volt. A varjakat nézte a hóban, mikor kopogtak az

autó ablakán. Tessék jönni, kiabálta egy nő, a bácsi rosszul lett!

Első gondolata az öröm volt, megkönnyebbülés, meghalt? Aztán besietett.

Mit csinál itt, kérdezte, mikor a sírhoz ért, az apja a hant mellett térdelt, elestem,

mondta a levegőt kapkodva, mondtam, hogy a csizmámat adjad! Na, jöjjön,

Anna látta már, hogy rosszullétnek nyoma sincs, és sóhajtott. Tényleg azt hitte,

le tudja venni a betont a sírról, kérdezte aztán, majd felültette a székre, vén

hülye! Tudod, mit mondott anyád, kérdezte az öreg büszkén. Hogy nem kell gáz,

van nekünk tüzelőnk, veszélyes is, aztán ki tudja, mikor szólít el bennünket is a

Jóisten! Bennünket, sivította a lánya, magát, de nem engem! Az öreg nem

hagyta magát, neveljenek csirkét, malacot, mert nagy a drágaság, ezt az embert

meg el kell üldözni, nem szereti ez Annát, csak bele akar ülni a vagyonba, apja

lehetne, maholnap megvénül! Fejezze be, sziszegte Anna, fejezze be, mert itt

hagyom! Intett Robinak, jöhet. Az öreg elhallgatott, aztán csak megjegyezte,

hogy Annának haza kellene költözni, nem ér az semmit, amit csinál. Meglesznek

ők együtt. Anna nem válaszolt. Berakták Robival az öreget a kocsiba, majd

mikor kiértek a temetőből az apjához fordult, ugye megint beszart, kérdezte

halkan. Érzem. Mindjárt jövök, mondta Robinak a ház kapujában. A lakás hideg

volt, tüzet gyújtott, vetkőzzön, szólt az apjára, melegítek vizet. Aztán lelökte az

ágyra és pofon verte. Az öreg eltakarta a fejét, Anna azt remélte, sír. Nem sírt.

Azt mondta, tudom, hogy szeretsz, akkor is. És soha nem hagysz magamra.

Ölelésre tárta a karját, rossz volt nézni. Míg melegedett a víz, Anna az ablakon

át Robit látta amint az óráját nézi a kocsiban, máskor a ház felé bámul, nem

találkozott a tekintetük, később észrevette, hogy a férfi indít, és kifordul a ház

elől.

NEM TÖRTÉNIK SEMMI

Csak azt akarom magának mondani, hogy ez már mégiscsak sok, most meg a

karácsonyfás lámpámat lopták el. Icuka a gangon ácsorgott Erdei úr ablaka előtt,

nem volt benne biztos, hogy Erdei úr hallja is, amit ő mond, mint ahogy nem is

hallotta, mert csak a konyha ablakán át lehetett volna részese ennek az

értesülésnek, ő viszont a fürdőszobában tevékenykedett, egy álomszép,

karácsonyfás éjjeli lámpát próbált ki a mosógépen. A lámpa maga volt a

gyönyörűség, mikor felkapcsolta az ember, az a pompás, ernyőre festett fenyőfa

lassan forogni kezdett, mint egy csodálatos, szépen öltöztetett táncosnő. Biztos a

melegtől, gondolta Erdei úr, az égő melegszik, a hő pedig, mint tudjuk, felfelé

száll. Erdei úr sok mindenhez értett, villanyhoz, gázhoz, vízcsapokat, kerékpárt,

fürdőszobai mérleget, órát reparált, ha ő nem tudott valamit megcsinálni, akár ki

is dobhatták. Most viszont kissé bizonytalannak érezte a magyarázatot, azért

emlegette többször is nézeteit a lámpa működésével kapcsolatban, mintegy

önmagát biztatva, jól van Lajos, okos vagy Lajos. Aztán megunta a kopogást

odakint a konyha ablakán, na mi van, kérdezte, mikor kilépett a folyosóra, hát

maga miért nem alszik? Elromlott valami?

Erdei úr hatvankét éves volt, sovány, kissé hajlott hátával mintha púpot

hordana a hátán nagy türelemmel, minden reggel tisztára söpörte a betont a

lakása előtt, de csak ott, ezt annak a vonalnak a segítségével érte el, amit nem

sokkal a beköltözése után húzott egy deszkalap mellett zsírkrétával, és ami

egyben azt is jelentette, hogy ettől addig az övé. Hetenként egyszer fel is mosta

egy ronggyal, télen is, vizet melegített hozzá, egy csipet Ultrát szórt a kajla

vasvödörbe, aztán négykézlábra állva csutakolni kezdte a követ. Micsoda rendes

ember, mondogatták a lakók egymásnak, magukban pedig megállapították, hogy

vén hülye, nem hogy ülne a valagán, mit sertepertél odakint állandóan? Mások

tudni vélték, hogy katonatiszt volt, és ezekkel a nagy leépítésekkel került az

utcára, sőt, még a felesége is elvált tőle, de ez nem volt biztos, ő pedig erről nem

mondott semmit. Erdei úr azt sem szerette, ha az ő területén idegenek

ácsorognak, főként olyanok, mint Icuka, akinek már senki nem tudja, mikor halt

meg a férje, mikor ide költözött és észrevették, már özvegy volt. Icuka vastagon

púderezte a lábát, mert érszűkületes volt, és valaki azt állította, az jó rá. Igen ám,

de hullott róla a kamillás, fehér por, hacsak megállt valahol, a ruhája is szórta le

azt a gusztustalan lisztfélét, nem beszélve arról az esetről, amikor nekiállt

igazgatni a redves harisnyáját, Erdei úr ilyenkor már türelmetlen és ideges volt,

pedig nem lett volna szabad a szíve miatt.

Erdei úr, ha meg nem sértem, maga értelmes ember és megértő, kezdte Icuka,

azelőtt Lóránt Zsigmondné, magának elmondhatom minden bajomat, hát kinek

mondhatnám el, ha nem magának? Persze, persze, csitította Erdei úr, mondja

csak Icuka, de menjünk arrébb egy kicsit. Nem nézné meg, kérdezte Icuka.

Micsodát, érdeklődött Erdei úr, és az unokája kötött sapkáját hátrébb tolta a

fején, miről lenne szó? Jaj, hát nem mondtam, Icuka a szájába kapta az ujját, ez

a mozdulat igen bájos lehetett ezelőtt úgy ötven évvel, gondolta Erdei úr,

tudomása szerint az asszony hatvanöt éves volt, meg egy kicsi. A lámpa, mondta

most Icuka elszontyolodva, tudja, az a karácsonyfás. Igen, tudom, mondta Erdei

úr őszintén, mi van vele? Ellopták, nyögte súlyosan az asszony, nézze meg! De

hát mit nézzek meg, kérdezte Erdei úr, megvan? Dehogy van, mondta Icuka, hát

a helyet, ahonnan elvitték! Hátha kitalál valamit a szomszéd úr! Nedves, hideg

szél örvénylett az épület patkójában, hol erről, hol arról vágott, Erdei úr nem

szerette a szelet, a huzatot, ahogy ő mondta, de most nem szerette Icukát sem,

egyszer azt mondta neki az asszony, hogy szomszéd úr, maga olyan sovány,

mint a ceruza, és hogy pont ilyeneket lőnek fel a világűrbe ezekben a szivar

alakú rakétákban. És még csak nem is nevetett. Erdei úr nem mondott akkor

semmit, csak megjegyezte magának.

Mondhatta volna, hogy maga sem fog többet nyomni negyven kilónál a

ládával együtt, mikor majd eltakarítják innen a hullaszállítók, de nem mondta,

Erdei úr gáláns ember volt és inkább hallgatott. Úgy gondolta, mégis átmegy

inkább ehhez a nőhöz, hamarabb szabadul, és nem koszolják itt őelőtte a követ.

Mehetünk, mondta, vigyek valami szerszámot? Nem, nem, dehogy, mondta

Icuka és elpirult. Nem kellett sokat menni, éppen csak átlépték azt a vonalat

Erdei úr folyosórésze határán és már ott is voltak. Rossz ez a zár, mondta

mindjárt a férfi, mikor Icuka bajlódni kezdett az ajtóval, majd megnézem,

mutassa csak! Icuka készségesen hátrább lépett, Erdei úr pedig néhány

mozdulattal kinyitotta a megkopott zárat, tessék, mondta, és már bent is voltak a

konyhában. Itt volt, mondta az asszony az ablak alatt álló asztalra mutatva, Erdei

úr ezt nagyon jól tudta, csak be kellett lökni az ablakot, benyúlni azért a

lámpáért. Látja, az a baj, hogy kitette a kirakatba, magyarázta az asszonynak, az

ilyesmit nem szabad. Az emberek látják minden nap, aztán nem tudnak neki

ellenállni, még aki becsületes is egyébként. Mert nagy a csábítás, tudja. Icuka

hümmögött, aztán poharat vett elő, üljön már le egy kicsit, biztatta a férfit, ne

vigye el az álmomat. Vagy nem is, menjünk be inkább a szobába, ha meg nem

sértem. Likőrt vett elő, egy tányér aprósüteményt valahonnan, tessék, kínálta

szomorúan, mivelünk már úgysem történik semmi.

Erdei úr szabódott egy kicsit, aztán mégis leült egy székre, ivott egy kortyot

abból a barnás likőrféléből, Icuka pedig a másik székre ült és mosolygott. Tudja,

milyen régen járt már nálam férfi, kérdezte, de nem várt választ, Erdei úr pedig

arra gondolt, hogy valóban régen lehetett, ezt a kekszet arra az alkalomra

süthette az asszony, de nem mondott semmit. Aztán körülnézett, fényképek

voltak a falon, gobelinek, a heverő fölött az esküvői kép, elmosódott arcú

menyasszony valami katonaféle mellett, a vőlegénye katona volt, kérdezte most

érdeklődve, a nő csak mosolygott, igen, mondta aztán, de ott még csak hadnagy.

Hadnagy, kérdezte a férfi és felállt, hogy közelről is megnézze azt a képet, ne

mondja! Egy fenyőfa jelent meg az ablakban csúcsával lefelé, a felső szomszéd,

magyarázta Icuka, kiakasztotta az ablakon, hogy el ne hulljon a levele

karácsonyig. Magának nincs fája, kérdezte Erdei úr, és valamiféle sajnálatot

érzett, igaz, nála sem lesz, de neki ott a lámpa, gondolta és egy kicsit

elszégyellte magát. Nem is gondoltam, hogy maga tisztfeleség volt, mondta

később, és hirtelen kiitta a poharát. Az asszony tovább mosolygott, és azt

mondta, alig tudunk valamit egymásról, aztán a szekrényhez lépett, kivett onnan

valami ruhát és maga elé tartotta, Erdei úr sokáig nem kapott levegőt: egy fehér

őrnagyi díszegyenruha pompázott előtte, mögötte Icuka állt és könnyezett.

Vannak pillanatok, mikor az emberből előkívánkozik egy másik, és nem

lehet tovább titkolni, Erdei, mint minden hivatásos katona, annak idején meg

volt győződve, hogy rajonganak érte a katonái, hiszen mikor leszerelt, megfújták

neki a kürtöt, azt pedig csak a sorállománynak szokás, a takarodót játszotta az az

ápolatlan, trehány Mátrai, egészen addig, míg ki nem lépett a kapun, pedig ez

szabálytalan, megzavarhatja a laktanyát. Erdei szolgálatvezető volt, egész

életében katona, azt a takarodót hallotta éppen elégszer, de akkor más volt,

majdnem sírva fakadt, és úgy haladt el a kapuügyeletes mellett, hogy nem is

köszönt, tudta, ha megszólal, kijön a könny a szeméből. Hónapokig intézte,

hogy maradhasson, de nem sikerült, akkor megfogadta, hogy amíg él, nem vesz

magára egyenruhát. Most mégis elindult a gyomra táján egy remegés és egy

vágya volt csak, hogy megérinthesse legalább, megfoghassa azt az öltönyt. Más

ezt nem értheti. Idegesen töltött magának az üvegből és ivott. Őrnagy volt,

kérdezte aztán rekedten, kurva erős ez a likőr, gondolta és krákogott. Icuka

felakasztotta a ruhát a szekrény ajtajára, aztán egy másikat vett elő, egy khaki

szint, képzelje, mondta, ehhez van nekem egy kosztümöm, ugyanebből az

anyagból. Megmutassam?

Vegye fel, mondta az asszonynak, miután beszélgettek erről-arról, Icuka

kivette a kosztümöt, elmesélte, hogy a férjének gyakorló ruhája is van, az a

szekrény tulajdonképpen csak az ő holmijaival van tele, az önvédelmi fegyverét

ugyan le kellett adni, de a kardja megvan. Kardja, kérdezte Erdei úr és szinte

elsápadt, tör is? Sapkája, minden? És hirtelen megcsapta az orrát az a jól ismert

fanyar, nyers kaszárnyaillat, mikor Icuka kinyitotta a szekrény ajtaját, pedig

csak emlék volt már, aztán bevallotta, hogy ő is katona volt, de annak már vége.

Nem venné fel azt a kosztümöt, kérdezte az asszonytól, és megint töltött

magának. Mikor meghalt szegény férjem, mesélte az asszony, többen is

feleségül akartak venni a tisztikarból, tudja, a testületben az a szokás... Tudom,

mondta Erdei úr, és rájött, hogy ha alaposabban körülnéz a lakásban, rögtön

látszik, hogy minden olyan előírásszerű, nincsenek kézimunkák, üveg és

porcelánbigyók a szekrényen, nincs macska, kanári, művirágok, de igaziak sem,

és karácsonyfa sincs, nem is lehet. Maga egy igazi katonafeleség lehetett,

mondta aztán ellágyulva, majd töltött magának, látszik a mentalitásán. Sóhajtott.

Már én is tiszt lehetnék, ha nem szerelnek le. Nahát, csodálkozott az asszony,

gondolhattam volna! Maga olyan más, mint a többiek! Ilyesmi derék ember volt

a férjem is, folytatta, és lassan végigmérte a férfit, majd az egyenruhára

mutatott, azt hiszem, pont jó lenne magára.

Jó lett. Előbb csak a zakót vette fel, az szinte rásimult, magába ölelte, egy

kicsit testesebb volt Jánosom, magyarázta az asszony, és oldalról megütögette a

férfit a hóna alatt, de majd belehízik, ha eszik rendesen. Gondolja, kérdezte

Erdei úr piros arccal, majd szégyen nélkül átöltözött a teljes egyenruhába, még a

cipő is passzolt, ing, nyakkendő, a kard, suttogta kimerülten, és

megkapaszkodott az asztalba, mert teljesen elfáradt ebben a számára már

szokatlan tevékenységben, és az a likőr is, meg az izgalom! Ilonkának fogom

hívni, mondta immár teljes őrnagyi díszben, és magázódni fogunk, ami nem

jelent többet, mint az illő és elvárható tiszteletet a másik, magasabb rangú iránt.

Így gondoltam én is, mondta Icuka és bólogatott, soha nem szerettem a

bizalmaskodást egyenruhában. Ünnepélyes mozdulatokkal töltött mindkét

pohárba, egymásra nézve, komoly arccal megitták. Azt hiszem, irigylem magát,

folytatta később a nő, hogy éppen egy ilyen asszonyt vesz feleségül, mint én

vagyok. Az egyik lakást kiadjuk albérletbe, mondta Erdei úr, elég lesz ez

kettőnknek is. Hát persze, hagyta rá Icuka, és akkor a karácsonyfás lámpa is

visszakerül a helyére. Úgy van, mondta a férfi, de a helyes válasz ilyenkor az,

hogy értettem. Értettem, drágám, mondta Icuka, és kissé elgondolkozva lassan

vetkőzni kezdett.

TALÁLT BÁNAT

Muci néni nevetett mindenen, hogy reszket a keze, hogy meg akarja gyújtani a

gyertyát és elfelejti végighúzni a gyufát a doboz oldalán, úgy tartja oda, azon is,

hogy Berta úr mindezt végignézi a gangról az ablakon keresztül, vén bolond,

tátogta neki belülről és megfenyegette a gyufával. Berta úr soha nem értette,

miért világol Muci néni nappal, és gyertyával, mikor van villany, de ebben a

házban nem lehet csodálkozni semmin. Muci néni azon is csak nevetett, hogy

Berta úr szerelmes belé, énbelém, kérdezte a nagy plötty embertől, mikor az

annak idején nagy szuszogás közben elárulta neki a titkot, énbelém?! És olyan

hangosan, hogy zengett az egész udvar, Berta úr pedig ijedten nézett körül,

hallga, suttogta rémülten, ne tessék kiabálni, nem tartozik ez senkire. Hát hogy

akar maga engem szeretni, kiabált tovább Muci néni, titokban? He? Mint a

tolvajok?

Berta úr nyugalmazott inszeminátorként nemcsak Muci nénibe volt

szerelmes, hanem Gáspár kisasszonyba is, de csak Muci néninek árulta el, hogy

ez a foglalkozás mesterséges megtermékenyítést jelent, másnak nem, és kétfelé

hasította a gyufát, a csikkeket pedig összeszedte a gangon, udvaron, otthon

kibontva a dohányt egy kis vászonzacskóba gyűjtötte, pedig nem volt dohányos,

de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, emlékezett, hogy a háborúban a Sas utcán

házat vettek tíz tojásért. Gáspár kisasszony pedig úgy néz ki, mintha gilisztás

lenne, ami lehet génhiba is, Berta urat nem is ez ragadta meg, hanem hogy

száraz kenyeret eszik, frisset soha, az egészségtelen. Tea és kenyér. Ő is

kipróbálta, csakhogy Gáspár kisasszonynak nyolc saját foga van, neki meg egy

se, szóval mindent azért nem lehet. Muci néninek férje volt valaha, gyerekei,

Gáspár kisasszony viszont soha nem élt emberrel, és olyan riadtan nézett Berta

úrra, mikor az magához akarta édesgetni egy szelet naranccsal, mint egy egérre.

Berta úr attól félt, hogy felugrik a székre, és visítani kezd, ezért gyorsan távozott

az ajtóból. Beljebb nem mehetett. Soha. Senki.

Ugyan, mentegetőzött később Muci néni előtt elveresedve, én csak beszélni

próbáltam vele, de azzal nem lehet. Magával azért más, ha nem is enged be a

lakásába, legalább szól az emberhez, és az is valami. Berta úrnak nem volt

senkije a világon, néha kijöttek a Hivatalból és megnézték, megvan-e még. Rá

akarták beszélni, hogy menjen be az otthonba, jobb lesz ott neki, mert most

egészséges, mióta kivették a prosztatáját, de lehet még beteg is, és akkor ki

viseli gondját? Ilyeneket mondott az a kontyos nő, Berta úr meg tudta volna

ölni. Biztos kellene a lakás valamelyik rokonának, azt várják, hogy ő meghaljon,

nyomnák be az otthonba, temetőbe, a földbe. Csakhogy Berta úrnak esze ágában

sem volt meghalni. Nősülni akart, családot, gyereket. A kórházban ugyan azt

mondták, hogy most már nem lehet, de ő elengedte a füle mellett, ahogy azt is,

amit a szobatársa, egy sárándi ember mondott, hogy ne is erőltesse, nem fog

belőle jönni semmi. Meg se indul.

Na, ez nem volt igaz, és akkor a többi se. Mert Berta úr, mint tapasztalt

fedeztető óvatosan megpróbálta, és sikerült. Egy kicsit. Igaz, olyan volt, mintha

nem is az övé lenne, de mégis. Akkor már barátkozott Muci nénivel és Gáspár

kisasszonnyal is, bár Muci nénit jobban szerette volna, az olyan életes. Aztán

nem akart lelohadni, már azt hitte, úgy marad, és megizzadt a gondolatára is, de

végül sikerült. Sokára. Akkor kiment a gangra, lenézett a negyedikről, és arra

gondolt, hogy ha véletlenül leesne, elmúlna minden. Leugrani nem akart, de ha

meglazulna, kitörne valami ebből a roskatag korlátból, ő pedig csak úgy, tudtán

kívül beleszédülne a semmibe... ó! Aztán elképzelte, hogy nézne ki ott lent, a

piszkos, összeköpködött, kutyaszaros betonon, szétcsattanva, taknya-nyála-vére

egyben, és elment a kedve az egésztől. Muci néni azt is csak nevetné, Gáspár

kisasszony felugrana egy székre és visítana, a kontyos nő pedig már hozná is a

rokonát, és örülnének, nevetnék, úgy kellett neki! Végre! Na, abból nem esznek.

Berta úr ilyentájt szokta végigjárni a házat, mindig talál valamit, a séta is jót

tesz, ezek meg hadd lessék, inkább száz irigye legyen az embernek, mint egy

szánakozója. Nincs ő rászorulva, van neki nyugdíja, rendes, nem is azért, de a

pocsékolást ki nem állhatja. Kidobálnak fél cigarettát, csikket az ablakon, de

talált már gyűrűt, hajcsatot, csirkehúst, még igazolványt is. Szemüveget. Két

nejlonszatyrot dugott egymásba, hogy erősebb legyen, a múltkor egy vasalót

lelt, az ilyesminek súlya van. Most pedig valami rúd, amolyan feszit

alkalmatosság állt az alagsori tároló ajtajánál, az pedig tárva-nyitva, Berta úr egy

pillanatig szólni sem tudott a meglepetéstől, ide csak ő jár és a házmester. Most

meg ez az idegen.

Mit keres itt maga, kiáltott rá Berta úr, az illető is meglepődött, mert nem

válaszolt semmit, csak nézett Berta úrra, aki persze azonnal tisztában volt a

helyzettel, ez valami tekergő hajléktalan, vagy egyenesen betörő, aki ráadásul

jobban meg van ijedve, mint ő. Hogy került ide, kérdezte aztán, határozott volt a

hangja, ha Mucikám hallaná! A betolakodó valami dzsekifélét viselt, a fején

kötött sapka, mocskos nadrág, tornacipő, valahogy a szeme volt tiszta csak,

könnyezett, a kezét mutatta, az ujjait, vagy nem is mutatta, csak tartotta maga

elé, úgy, ahogy kihúzta a kukából, Berta úr első nézésre azt gondolta, hogy

ennek az embernek megfagyott az ujja. Úristen, szólt rá önkéntelenül, mi van a

kezével? Hideg volt, mikor megfogta, az illető még mindig nem mondott

semmit, hagyta, hogy Berta úr hozzá érjen, ember, mondta neki Berta úr, lehet,

hogy meg van fagyva!

Minden emeleten zárják az átjárót, nehogy valami jött-ment végigrabolja az

épületet, Berta úr úgy osont az idegennel, mint a tolvaj, észre ne vegyék, kifélét

visz magával, akiről annyit már tudott, hogy valami Dezső vagy Rezső, nincs

lakása, otthona, és aki anélkül, hogy bármit megmagyarázott volna, arcátlanul

mindjárt azt kérte, hadd mehessen Berta úrral, hogy legalább a kezét

megmelegítse, annyira fáj, kifizeti, van neki pénze, nehogy azt higgye Berta úr,

hogy ő olyan. Ja, és adjon egy cigarettát. Berta úr még soha nem találkozott

ilyen alakkal, és most mintha nem is érdekelte volna, hogy milyen ez az ember,

valami furcsát érzett, mintha a gangról zuhanna, de nem a halál, hanem valami

más felé, és csak vitte előre ez a suta izgalom. A lakásban, mint aki otthon van,

az illető egyből a fürdőszobába ment, és a csap alá tartotta két nagy mancsát,

melyek akkorák voltak, mint egy-egy medvetalp. Az ajtót is nyitva hagyta. Berta

úr közben a dohányzacskót keresgélte a matrac alatt, és mire kihalászta, a

jövevény már a vizet engedte magára a kádban, meztelenül. Berta úr úgy állt

meg az ajtóban a zacskó dohánnyal a kezében, mint aki álmot lát. Világosságot.

Hány éves maga, kérdezte később. Tizenkilenc, mondta a fiú, és így, pörén,

tényleg annyinak látszott, vagy még annyinak sem. Becsukom, mondta Berta úr

sokára, és lassan behajtotta az ajtót, még megfázik.

Aztán csak a csendet hallgatta, már nem zubogott a víz odabent, biztos

törölközik, gondolta Berta úr, majd eltelt tíz perc, húsz, talán félóra is már,

mikor óvatosan benyitott, Dezső, vagy Rezső ott feküdt a kádban és aludt. Berta

úr maga engedte le róla a vizet, majd a karjába vette, mint egy csecsemőt,

kiemelte onnan, és az ágyhoz cipelte, majd megszakadt. Így, mondta hangosan,

mikor betakarta, majd csak lesz valahogy. Aztán összekotorta a ledobált

szennyes göncöket, és a kályhába dugta. Piszkálta is, míg égett, és az jutott

eszébe, hogy ő már gyerekkorában pókhasú volt, vékony karokkal, lábakkal,

már fiatalon görbe volt a háta, aztán meghízott, mára egy plötty, ahogy Muci

néni mondta, ez pedig...hát lovaknál pont az ilyet tenyésztik. Berta úr tisztában

volt vele, hogy ez esetben sem Muci néni, sem Gáspár kisasszony nem jöhetne

számításba. Aztán teát főzött a tűznél, kenyeret zsírozott, vékony papírba

sodorgatta a dohányt, úgy tervezte, elmondja a fiúnak, ha felébred, hogy neki

nem lehet gyereke, mert operálták, szegény felesége sem szült, és egyebet is

majd, mindent, majd a terített asztalra nézve elszégyellte magát. Nem, nem. Már

nem is habozott, a vázából pénzt vett ki, és halkan kiosont a lakásból, gondosan

kulcsra zárva az ajtót. Lent, a boltban friss kenyeret vett, felvágottat, levesport,

cigarettát. Két üveg sört is tett a kosárba, kólát. Aztán átsétált a kocsmába, kért

egy féldecit, nézte egy ideig a kártyázókat, nem sietett, hadd aludjon a gyerek,

és jó este volt már, mikor hazafelé indult.

Gondolhatta volna, a fiú nem volt sehol. Elvitte a cigarettákat, mást nem.

Legalábbis nem látszott, Berta úr mégis úgy érezte magát, mint akit megloptak.

Csak egy húszforintos árulkodott az asztalon, hogy valaki itt járt. De járt-e itt

valaki egyáltalán? Berta úr lerakta a csomagját, és leült az ágyra. Még meleg

volt. Aztán bontott egy sört, ivott belőle, nem volt dühös vagy ideges, tudta,

hogy a fiú úgyis visszajön. Vissza kell jönnie, hiszen ő találta, és annyi mindent

el akar neki mondani.

A LEGHIDEGEBB ÉJSZAKA

Jó dolga lehet annak, aki meghitt családi fészekben ünnepel, a meleget ne

hagyjuk ki, Jenő mostanában egy A-típusú garázsban lakott, ami annyit tesz,

hogy három fal és tető, betonból egybeöntve, elöl pedig egy roppant vasajtó, és

tudta értékelni az olyan térformát, melyben a hőmérséklet meghaladja a szabad

ég alatt mért értéket. Amúgy nem vonzották különösebben az elvont fogalmak,

mert egyáltalán mi az, hogy meghitt? Na, mi az, szerinted, kérdezte a Legyes

elnevezésű italboltban Oszkártól, akit a kérdés annyira váratlanul ért, hogy már-

már megsértődött. Nem tudta. A többiek sem, akik mindjárt a pultnál, és a

falhoz erősített polcok előtt ácsorogtak, Medárd pedig, a közös kutya az ajtónál

ásítozott, és nem avatkozott bele semmibe. Meghitt, tűnődött a pultos is, na,

nehogy azt higgyétek, hogy az maga a boldogság. Ő aztán mesélhetne. De nem

mesélt. Zárás után neki is haza kell majd menni, és ez számára sem volt biztató.

Egészséges felesége van, aki majd kicsattan a ruhájából, neki meg éppen csak

összeér a szája, olyan fáradt, és nem nyílna ki az istennek sem. Az asszony már

többször is használta a meghitt szót, és a pultos úgy emlékezett, hogy ez őt

valahogy mindig felidegesítette.

Sallai szerint a meghitt szó összetartozást jelent, és ha úgy vesszük, itt

mindenki meghitten iszik együtt már évek óta, akkor meg mit akarnak?

Barátság, mondta egy kis ember, akit errefelé csak Bőrradírnak neveztek, neki

elhihetik. A mindig mocskos szájú fuvaros, Lévai viszont a meghittséget úgy

értette, hogy van egy repedés, aki az egyik kezével itatja veled a pálinkát, a

másikkal pedig a nadrágodban vájkál. Lévainak minden nő egy repedés volt,

esetleg hasadék, nem is nagyon állt szóba vele senki. Nyomott volt a hangulat,

valamikor egy hülye kitalálta, hogy Szentestén be kell zárni mindent már

délután, arra persze nem gondolt, hogy akkor hová menjen az a rengeteg ember,

aki nem vallásos, vagy nincs hová mennie? Itt, a lakótelepen is van mindjárt

három ilyesfajta ember, egy román menekült és két elvált magyar, a többi meg

nem mer lejönni, mert még nem vált el. A román rendesen a raktárban szokott

éjszakázni a pultos kegyelméből, de ma azt sem lehet, ha ellenőrzik, baja

származhat belőle. Jenő a garázsban vacog egy rezsó mellett reggelig, de

normális esetben ezt csak zárástól nyitásig kell elviselni, ami nem olyan nagy

dolog. Oszkár viszont műszerész volt, ki tudja nyitni bármelyik lépcsőház

ajtaját, neki úri helye van valamelyik lépcső alatt. Aki ma elválik, annak annyi.

Vége van, mint a botnak, szokta mondani Bőrradír, ő csak tudja, másodszor

válik.

Jenő ma nem sokat ivott, reggel egy felest, hogy kiolvadjon, aztán reggeli

helyett, amitől megjött az étvágya, és még evett is, az pedig köztudott, hogy

elálmosítja az embert, így aztán kihajtotta a románt a raktárból, és aludt egy

kicsit. A román amúgy is kezdett elszemtelenedni, már nappal is ott lébecolt a

sörök, pálinkás demizsonok között, és bár azt állította, hogy nem nyúlt

semmihez, délre rendszerint részeg volt. A szagtól, magyarázta, és ebben

lehetett is valami, mert úgyszólván soha nem volt híja semminek, amit aztán

végképp nem értett senki. Déltájban hangos ricsaj, veszekedés tört ki a pult

körül, Jenő arra ébredt, hogy kiabálnak, még tán verekedtek is, és ha valamit ki

nem állhatott, az a civakodás volt, így aztán hátul kisomfordált a raktárból, és a

garázsba ment fázni egy kicsit, aztán majd ha rend lesz a kocsmában,

visszamegy, kiolvassa az újságokat, iszik egy kávét, mást nem, utána pedig

nemsokára indulhat.

Hogy mit kínlódott ő annak idején ezért a garázsért, hogy legyen! Mennyi

meszet, festéket, hígítót nyelt, lélegzett, hogy összejöjjön a pénz, lakásra,

bútorra, erre a garázsra, és most már ez sem az övé, a volt felesége csak annyit

engedett, hogy meghúzza benne magát, míg valami lakásfélét nem szerez.

Ennek lassan egy éve. Egy év rothadás, egy évnyi rossz álom. El sem akarta

hinni annak idején, hogy a felesége válni akar, jó, megcsalta, na nem ő, neki erre

sem ideje, sem ereje nem lett volna, hanem a nőnek volt valami régi barátja,

akinek tiszta volt a ruhája mindig, nem festékes, mint az övé, nem létrákkal,

vedrekkel, korongecsettel mászkált félig mátyósan a világban. Jenő mégsem az

asszonyra haragudott. A világot gyűlölte mindenestől, mert nincs igazság még

az égben sem, az Istenről nem is beszélve.

A garázsajtó nehezen nyílt, felfagyott előtte a beton, megemelte az ajtót is, a

múltkor nyitáskor leesett az egyik szárnya a sarkáról, rá Jenőre, jót nevettek a

szomszédok, szakadjanak meg. Mikivel volt jóban csak, akinek mellette volt a

garázsa, Miki adott neki ma délutánra egy nadrágot, kölcsön, dzsekit is, cipője

van, igaz ruhája, nadrágja is, de azok nincsenek olyan állapotban, hogy

ünnepeljen bennük az ember, éjszaka mindent maga alá, magára vesz, hogy

kibírja reggelig. Egy hűtőszekrényt hozott el mindössze a lakásból, azt is csak

azért, mert az asszonynak nem kellett, vett neki Déri Gábor, az új ember,

fagyasztót. Jenő furcsán mutatott abban a garázsban egy hűtőszekrénnyel,

különösen mióta beállt a tél, a sok hülye persze nem tudja, hogy a hűtő hátulja

meleg, ha működik, Jenő különben is túl volt már azon, hogy, odafigyeljen

másokra, az sem érdekelte, hogy mindenki bolondnak nézi, elvégre a lakás fele

az övé, a bútorok egy része is, de ő kijelentette, hogy neki semmi nem kell. Ha

veszni kell, hát hadd vesszen. A lakás felét a kisfia nevére íratta, ő pedig a

garázsba pakolt a szerszámokkal, néhány ruhadarabbal, egy bottal, mert néha

fájt a dereka, és csak azzal tudott járni, aztán a poros földpadlót lassan

elborították az üres üvegek, csikkek, kenyérhéj, és minden más szemete a

magányos nyomorúságnak.

Ha megkérdezték, miért csinálta, nem mondta meg, Sallai úgy magyarázta,

hogy Jenő meg van sértődve, és azt reméli, hogy az asszony majd megsajnálja,

és visszacsinálja az egészet, de arra várhat. A lakásból ugyanis, ahol most az

asszony Gáborral és a kisfiúval lakott, rá lehetett látni az udvarban álló garázsra,

és persze Jenőre is. Lévai pedig azt mondta, hogy Jenő olyan, mint a macska,

csak büdösebb, az is a környezethez ragaszkodik, a kocsma nélkül különben is

mindnyájan halott emberek vagyunk, így pedig ebbe fogunk belehalni. Kivéve

Jenőt, vélte Bőrradír, ő a büszkeségtől fagy meg. Ez is, az is igaz lehetett,

miként az is, hogy, Jenő valóban mindenkinél különb embernek tartotta magát,

mint egyébként mindenki, aki a Legyesbe jár, ezt ő is tudta, de ő még annál is

többet képzelt magáról. Gimnáziumba járt, igaz, nem sokáig, mert meghalt az

apja, neki pedig dolgozni kellett, mégis észre lehetett rajta venni, más volt a

beszéde, ha oda figyelt, csakhogy egyre ritkábban figyelt oda. De nem emiatt

gondolta másnak magát, mint ez a sok tekergő söpredék, hanem ő tudta, hogy az

asszony úgyis visszamegy hozzá a gyerekkel, hiszen szereti, csak most nincs

magánál, de ez majd elmúlik. Nem lehet másként, hisz ő is szereti a feleségét, a

kisfiát, akinek ő adott nevet, ő vette a kezébe először, úgy nyálasan, véresen

összevissza csókolta, hiába acsarkodtak rá az ápolónők ott, abban a hideg

szülőszobában. Kimeszelt nekik mindent hálából, egy szavuk sem lehetett, de

gyönyörű is lett a kicsi, egészséges, nevetős, mindenki meg akarta enni.

Már tizenkét éves, de most is szép, ügyes, formás kis kölyök, Jenőnek

megígérték, hogy délután lejöhet hozzá beszélgetni, de a kocsmába ne vigye.

Hát ehhez kellett a nadrág, a dzseki, Miki szomszéd az autó kulcsát is odaadta,

ha el akarnak menni valahová, Miki jó ember, de hát ő is jó ember, kifestette

neki a konyhát ingyen. Jenő csinált egy kis rendet a garázsban, egy

korongecsettel felseperte a földjét, a rumli nagyját bevágta a hűtőbe, a többit a

falba lőtt szegekre aggatta, csak hát a hideg. Majd elmennek valahová. Jenőnek

senkije nem volt a városban, még barátja se nagyon, csak ez a gondosan rejtett,

bolond szeretet és a várakozás. Jó volt várni, néhány üres festékes vedret

lefordított, arra ülhetnek majd, egy deszkára ráteszi a kólát, az ajándékot, egy kis

karácsonyfát is kapott az egyik kuncsafttól, egy ágat csak, azt teleaggatta

szaloncukorral. Kapta azt is, Jenő jó festő volt, kapkodtak rajta, ha józanul

találták, nem is kért sokat, inkább élelmet, italt, ruhaneműt, most pedig a cukrot,

de a legtöbb az ajándék volt, Balázsnak.

Délben átment a kocsmába, kiolvasta az újságokat, akkor már csend volt, ő

pedig díszben, Miki nadrágja, dzsekije majdnem jó volt rá, meg is

borotválkozott, viccelődtek is vele, hogy mi ez a nagy kiöltözés, tán fel akarja

magát akasztani? Nem foglalkozott velük, egy kávét iszogatott, és várt. Aztán

mégis fel kellett hajtani egy fél vodkát, mert úgy érezte, az idegességtől

kiszáradt a szája, meg egyébként is, aztán kért egy üveg kólát elvitelre, szokása

szerint lehülyézett mindenkit, és elindult. Úgy beszélték meg, hogy felcsenget az

utcáról, azok lenéznek, és ha jónak látják, leengedik a kisfiút. Jenő néha úgy

nézett ki, hogy Medárd, a Legyes kutyája is nyüszítve húzódott el mellőle, de

most tényleg rendes formája volt, nem is ivott, a keze sem reszketett, mikor a

csengőt gombját nyomta, csak a szíve akadozott egy kicsit, az pedig nem újság,

ha izgatott, előjön az a kis ritmuszavar, ki lehet bírni.

Arankának, a volt felségének is vett ajándékot, valami drága kölnit kapott a

boltosoktól, azt viszont nem gondolta, hogy az asszony személyesen jön le a

gyerekkel a második emeletről, de jólesett, már ölelte volna hirtelen

ellágyulásában, de az asszony nem hagyta. Gyere be, mondta Jenőnek, fogta a

gyereket, az pedig mosolygott is meg nem is, valamit akarok mondani, folytatta

az asszony. Idegesnek látszott. Jenő arra gondolt, hogy felhívja a lakásba, de

abból nem lett semmi, ott álltak meg a lépcsőházban, itt nincs olyan hideg,

mondta az asszony, és várt. Szép volt úgy mindenestől, és külön-külön is, az

arca, a szeme, a nézése, és az a lágyan göndörödő haj a fején, ami a kisfiú

kobakján ismétlődött, mint ahogy az orra állása, szeme körül az a cigányosan

sötét árnyék is. Most csak várt, Jenőt nézte, aztán kimondta.

A szív néha egészséges embernél is ki-ki hagy egy taktust, majd üt egy

nagyot, Jenőben most akkorát dobbant egy nagy szünet után, hogy belebólintott

a feje. Nem igaz, mondta meggyőződés nélkül, és most azt szerette volna, ha

elájul, vagy infarktust kap, és majd a kórházban tér magához, vagy soha, sehol.

Az asszony nehezen formálódó mondatokkal azt hozta a tudtára, hogy a gyerek,

Balázska nem az övé, hanem Gábortól van, ezért is ment férjhez hozzá. Így

aztán ezt a lakásdolgot újra fogják tárgyalni, elvégre ha a gyerek nem Jenőé,

nem lehet az örököse. Gáborral már mindent megbeszéltek, jobb, ha a gyerek is

tudja, Jenőnek jár a fele lakás, ki lesz fizetve. Abból vehet majd magának

valahol egy kisebbet, a garázsból pedig menjen el minél hamarabb. A gyereket

is hagyja békén most már. Jenő a kisfiút bámulta, az pedig fordított egyet a

fején, de kitágult szemével továbbra is a férfit nézte, mint aki fél. Jenő nem is

vette észre, mikor kezdett el sírni az asszony, mióta magyarázza, hogy ő csak

egyszer, egyetlen egyszer, azért is nem akart több gyereket, de arra sem volt

ereje, hogy bevallja. Gábor viszont egyre jobban erőltette, pláne, mióta megvan

a gyerek, hát mit tehetett volna? Mit? És az a szarházi most leküldött téged,

motyogta halkan Jenő, neki nem volt pofája ideállni elém, és... Csak most

fogózkodott meg a radiátorba, mint aki szédül, jó meleg volt, és hosszú idő óta

először érezte határozottan, hogy lát. Mindent.

Az olajlábat a lépcső mellett végig, ő csinálta, a korlát festését, lehetne újra

mázolni. A kocsmára is ráférne egy alapos felújítás, piszkos is, büdös is a fal,

ajtókat, ablakot átkenni, ilyen helyen gyakrabban kell, az fertőtlenít, és egy

darabig legalább vigyáznak rá. Egy felest kért meg egy sört, a felest azonnal

megitta és kért egy másikat, azt is, majd a harmadikkal és a sörrel leült a vécé

bejáratánál lévő asztalhoz, ott nem volt huzat. Iszogatott, hallgatta a rádiót, csak

sokára tűnt fel neki a csend. Később az is, hogy őt nézik. Mindenki. Nem

feltűnően, de azért figyelik. Mi van, kérdezte, mi bajotok van? Mi van ezekkel,

kérdezte a pultost, az csak a vállát vonogatta, már pakolt, nemsokára zár, és

akkor mehet mindenki világgá. Ha akarsz, ma itt aludhatsz a raktárban, szólt

később Jenőnek, éjjel hideg lesz. A rádió szerint ez lesz a leghidegebb éjszaka.

Ide figyelj, mondta később, egy üveg pezsgő volt a kezében, a szemében

szomorúság, ide figyelj, mindenki tudja. Érted? Aki itt van, mindenki. Eddig is

tudtuk. Csak te nem. Most pedig igyuk meg ezt a pezsgőt, miránk ne haragudjál!

Jenőnek leesett a feje az asztalra, mint akit megütöttek, vagy csak lehajolt, és

úgy maradt. Azt már nem is látta, hogy Sallai is, Lévai is, meg a többi, mind

odamegy hozzá, csak éppen szólni nem tudnak, ami nem szokott előfordulni,

csak ha nagyon felindul az ember. Sokáig álltak ott, egymást nézegették, mit

csináljanak? A pultos csendet intett, hagyjátok, suttogta, elaludt. És ha meghalt,

kérdezte Bőrradír, nem is mozog! Eredj már, torkolta le Sallai, ott van a sör

előtte, olyankor nem hal meg az ember, még ilyet! Ez jó volt, mégsem nevetett

senki, csend lett, mint egy rossz sejtelem, később segítettek felrakni a székeket,

a román pedig sebesen felmosta a padlót. Már zárás ideje volt, de még

iszogattak egy félórát, aztán a pultos kilökte Medárdot az ajtó elé, és azt mondta,

én bezárom ezt az embert. Jobb, ha itt marad. Éjszaka olyan hideg lesz, hogy

megfagy még a csillag is az égen. A többiek bólogattak, tényleg hideg van. És

még ez is. Álmodik, szólalt meg a román váratlanul, ott biztos jó neki. Medárd is

fázhatott, mert ahogy magára maradt a sötétben, szép, halk vonításba kezdett.

MEGHALNI NEM

Descartes Úr!

Megvizsgáltam azt a könyvet, amelyet nekem ajánlott, s találtam benne szép

körmondatokat és ügyesen elgondolt mondásokat, ezek kellemes tűnődésre

késztettek, de nem okosítottak meg a tárgyat illetően, mert módszer híján valók,

és a szerző nemcsak ahhoz tartja magát, amit maga elé kitűzött. Másfelől

felkeltette kíváncsiságomat, anélkül, hogy annak tárgyában különösebb

jártasságot bírnék, a boldogság mibenléte, melynek magyarázata éppoly

talányos maradt az Ön megvilágosító kiegészítései folytán is, mint Seneca

egymással feleselő párbeszédeiből, így pedig maradtam annak állapotában,

melyet idéz: mindenki szeretne boldogan élni, de annak megértése felöl, ami a

boldog életet teszi, homályban maradnak. Ezt alkalmasint annak a tudásnak,

értelemnek a hiánya okozza, az előbbiek szerint, mely az Ön és más nagybecsű

gondolkodók sajátja, hogy ugyanis a boldogság csak ésszel, értelemmel és

bölcsességgel fogható fel, magyarázható meg, Ön ehhez még hozzáveszi,

miszerint Seneca okfejtései a hit megvilágosító erejét is nélkülözik, amely kitétel

alig hagy kétséget afelől, hogy hit, ész, értelem rokon, egymást föltételező

fogalmak, mindazok tehát, kik emez értelemmel, hittel megáldva nincsenek, a

boldogság mibenlétéről, az arra irányuló törekvések helyes irányáról mit sem

tudhatnak.

Engedtessék meg, hogy azon fentebb írt kellemes tűnődések során elért

gondolataimmal traktálhassam, mely tűnődések az Ön elmélkedései folytán

sajátosan szövődnek tovább rangra lennének bátor törekedhetni, mely a

filozófusok és más elmélkedők természetes sajátja, ezen ürüggyel most mégsem a

vadak, Krisztus Urunk előtt sok-sok éven keresztül élt emberiség, és általában a

hitetlenek, a tudás, szellem nélkül valók sorsának mivoltáról elmélkedem, hiszen

ezen dolgok immár Isten mindenható ítéletének színe elé tartoznak, velük

foglalkozni tehát céltalan, fölösleges, hanem mert az ajánlott könyv és levele

tárgyában leginkább és csak a boldogság fogalmának meghatározása ragadta

meg képzeletemet, mással foglalkozni tehát most kevés a hajlandóságom. Így

levelében a vígság és a boldogság különválasztása, az előbbit mintegy világi,

majdhogynem testi állapotnak fogván fel, mely külső, jó dolgok felett érzett

örömünk, az utóbbi pedig a kielégült, elégedett szellem gyönyörűsége. Ész és

módszer tudják egyszerűvé és magától értetődővé tenni a dolgokat, míg ennek

elégtelen volta azzal a vélhetően helytelen kétkedéssel jár, hogy ki nem eléggé

bölcs, nem kellően parírozott elme, boldog nem lehet, legfeljebb elégséges

szerencse, és más külső javai birtokában csak a vígság állapotába jut, ha viszont

mindehhez magyarázó és elrendező elme is társul, az előbbiekre nincs szüksége,

miáltal Ön teljes nagyságában máris felmagaslik érvelése mögött: vígság és

boldogság, test és szellem válik ketté egy másféle gondolatjárásban.

Ami a filozófusoknak oly egyszerű, mert logikus, és egyikből következvén a

másik egyféle letisztult igazsággá válik, az egy alsórendűbb észjárásban,

nevezetesen, mint az enyém, nem minden feltétel nélkül egyértelmű. Úgy fogható

fel magyarázatának további részletezése, hogy ugyanis ami a boldog életet

létrehozza, azok legalábbis részben külső, mint Ön mondja, tőlünk független

dolgok, mint kitüntetések, vagyon és egészség, mely javak fentebb elmondottak

szerint kellő bátorsággal maguk a vígság külső, jó dolgainak foghatók fel és

bízvást a testi örömökhöz sorozhatók. Messzibb merészkedve talán egyik nélkül

nincs is a másik, ha elfogadjuk érvelését, és miért ne fogadnók el, hogy tudniillik

a boldog életet a tőlünk függő és független dolgok hozzák létre, és mivel az

utóbbi javak a szerencse kegyeltjeinél vannak, az előbbiek boldogságához pedig

az nem feltétel, ama bizonyos kis és nagy edény lehet tele csak az egyikkel és

csak a másikkal is, avagy az Ön vélekedése nyomán, ha tökéletes, mindkettővel,

de hogy boldog legyen, legalább olyannyira bölcsnek és erényesnek kell lennie a

külső javakkal megáldottaknak, mint amaz szegénynek és betegesnek.

Ugyanitt ész által szabályozott vágyak teljességéről, beteljesüléséről ír, ami

annak belátása, hogy ami tőlünk független, külső dolog, általunk nem is

befolyásolható, arra vágyni, kívánkozni hiábavaló, miáltal mindenki elégedett

lehet magával, harmóniában élhet, ha mindezt felfogja. Bizonyára így van a

világ Isteni rendben, hogy aki ésszel kevéssé tudja vágyai határát, a külső

dolgok kívánásában is mérsékeltebb, s ha szegény is, sors által üldözött, akár

boldog is lehet. Mint látja, tűnődéseim máris szerte kalandozva akaratlanul is

Önnel vitáznak, le sem írom, miként származnak azok a gondolataim, hogy úgy

lehet a boldogság más és más, azt mondanám, kinél a szellem teljessége nyújt

elégedett kielégülést, annak azzal telik meg az edénye, hiszen nincs is szüksége

külső, tőle független javakra, míg mások, kik ezzel nem bírnak, örömös

gazdagság, szerencse tulajdonlása mellett úgyszintén boldogok elégséges

szellemi értékek társaságában, melynek mértéke nem kell, hogy meghaladja a

legszegényebbekét.

Néhány nap kihagyása múltán folytatva a levélírást, újra átolvasván előző

soraimat, tovább nőtt bizonytalanságom, egyben bizonyossá az Ön elméje

cáfolhatatlan igazsága, mely a boldogságot a szellem mérhetetlen, már-már

mennybéli magasságának isteni tartományában vizsgálja, ahová éppen való,

majdhogynem elérhetetlen voltában. Nem pediglen az én tollamra, kinek esze,

ha tovább tűnődik számára nem ismerős dolgain a szellemnek, hovatovább

elbátortalanodik önmaga iránt. Boldognak kell tudnom magamat, megfelelő

külső javak és szerencse birtokában, miként ehhez az elégséges és kellő

szellemmel is megáldva vagyok, az elme tökéletes elégültségét azonban elérni

nem tudhatom, nyilván a magasztosabb bölcsesség ismerete híján. Melyre, úgy

vélem, nemcsak a boldogság tökéletes eléréséhez, mint inkább önnyugalmamhoz

volna szükség, mivel egyébként kisebb, testi-lelki, köznapi dolgokban és

hitványabb szemmel látva talán mégsem vagyok teljesen és maradéktalanul

boldog. Így válhat hasznossá levélváltásunk, megkerülve levelének második

traktusát, mint ide nem tartozót, mely levelekből kitetszik, hogy ha meglévő

ismereteim szerint nem teljesen, de a tudós elmék Istentől származó, érzelmeket,

vágyakat, sóvárgást, nyugtalan türelmetlenséget, mint oda nem illőt kizáró

bölcsessége magyarázatában, annak tételei szerint mindenképp boldognak kell

lennem.

Amaz elégedett és kielégült elme, a bölcsesség birtoklása mindazokban, kik

abból kirekedve vannak, a dolgok természete folytán oda nem illő gondolatokat

gerjesztenek afelől, hogy vajon az egyik boldogabb-e, avagy a másik, kinek nem

szellemi javakkal telik meg ama bizonyos edénye, hanem csupa vígsággal, avagy

még azzal sem, és amaz szellemi elégedettség nem csupán minden mást

kirekesztő, azokról tudomást nem vevő, kényelmes önelégültség-émely mivel a

dolgokat a filozófia szabályai szerint rendjén valónak találta, tovább véle

törődni nem tartja szükségesnek? Úgy hiszem, ez megint csak nem más, mint az

Ön nagyszerű sommázatainak, a testnek és a szellemnek különvált, köznapi

megjelenülése más és más ember között, mikor is Ön és mindazok, akik abban

jeleskednek a tökéletes szellem boldogultjai, míg megint mások a test képében

olyforma boldogságra vannak teremtve a világra.

Eme furcsán tűnődő és nem is mindig helyénvaló gondolatokkal teli levélfélét

végezvén az a kérdés támadt föl bennem, hogy Ön, Descartes úr, a boldogság és

egyéb dolgok tökéletes ismeretében, ezáltal a kielégült elme ama belső elégtétele

folytán bizonyosan boldog-e?

Továbbra is feltétlen híve:

Erzsébet, pfalzi hercegnő

CSERE

Duramidot bányászni vakon lehet. Hogy a Titkárság mégsem világtalanokat

alkalmaz, annak az az oka, hogy a látók másként éreznek, tapintanak, mert látták

már annak a bársonyosan fekete kőnek a tompa sugárzását, nem téveszthetik

össze semmivel, emellett a nemlátók például a szemükre is képtelenek vigyázni,

vagy annak helyére, némelyek ugyan megpróbálták leragasztani

világtalanságukat, hogy a Titkárságot megtévesszék, de mihamar kiderült a

turpisság, és el kellett hagyniuk a telepet. A munkások örülnek a keskeny tárnák

éjszakájának, ahol jobbára egy kés, apró kalapács és saját nyáluk segítségével

vésik ki a terméket a meddőből, hason, háton csúszva haladnak előre, majd

váltáskor mindenki kifarol a vájatból, megfordulni, kitérni nincs mód, és fürgén

bemászik a második raj, aztán a harmadik, negyedik, de az is lehet, hogy

negyedik nincs is. Talán már harmadik se. Ha valahol beomlik a vájat, esetleg rá

valakire, az nagy szerencse: azt a szakaszt kikerülve azonnal újabb járat

nyitható.

A munka addig tart, amíg a Titkárság engedélyezi, ezt a munkások mellett

végigfutó sodrony megrántásával jelzi kintről a Titkár. A váltás mégis mindig

körülményes: aki lent van, az mindenáron maradni akarna, emezek viszont már

mennének le, el lehet képzelni, mennyi erőfeszítés kelletik a Titkárság részéről

igazságot tenni minden turnusnál, biztosítani a munka, a pihenés és a szórakozás

arányát az egyenlőség szigorú betartása mellett. Enyhítendő a kivonulók

traumáját minden alkalmazottat elláttak fekete szemüveggel, mely arra is

szolgál, hogy a hirtelen napfény ne okozzon vakságot. A szemüveg nem

átlátható, mégis biztosan mozognak kint az emberek, ki-ki választott társa kezét

és a szállásig gondosan kiépített vaskorlátot fogva hamar otthonra lel valamelyik

ágyon, ahol még nem fekszik senki. Az ágyak elrendezése olyan, hogy együvé

fekhessenek, egymás kezét fogva ott is, hogy a sípszóra minél hamarabb

visszajussanak a vájathoz, mert aki elkésik, az kimarad, emiatt vannak, akik nem

mennek haza, lefeküsznek az akna szájánál, és várnak. Bár ez tulajdonképpen

tilos.

A szemüveget az ágyon fekve is hordhatják, levetkőzni sem kötelező, hiszen

a síp bármikor megszólalhat, nem is igen alszik senki az izgalomtól, vajon

sikerül-e bekerülni a következő rajba? Ha bekerült, maradhat-e tovább egy

kicsivel? Akinek sikerül az élre jutni, az többnyire maradhat, ő van legbelül,

érthető hát a felfokozott érzelmi állapot, ami csak akkor nyugszik, ha már lent

van, akkor már az övé a világ. Radának nem volt párja, a lányával jött ment,

feküdt a Titkárság engedélyével, amit évekkel azelőtt kapott a kora miatt, akkor

a lányát is látta, kicsi volt és csúf, talán púpos is, ragyás, Rada már nem

emlékezett rá, de mostanában nagyobb lehet, alig fér mellette az ágyon, gyakorta

nyugtalan, melegségek gyötrik, verejték önti el, izeg-mozog nedves, lágy

testével, mindenhol szája van, nehezen csillapodik, de akkor Radának is jó.

Szerencséje van, Irén lát, szemüveg nélkül fut az apjával, siet, irigylik is érte,

majdnem mindig ők az elsők. Ha pedig valaki gáncsot vet, vagy másképpen

próbálja akadályozni útjukat, mert ez, sajnálatos módon gyakran előfordul,

akkor üt, vág, állítólag harap is. Méternyi szíj köti össze őket, hogy

szaladgálhasson egy kicsit, ha kedve tartja, amit vájat előtt leoldanak. A lány

még nem mehet be, sötétben nem lát. De most az is baj, hogy összevissza megy,

és az ágy mellé, alá akar feküdni. Ha szidja, csak morog. Semmi melegség. A

tapintása, fogása is más. Nem izzad. Rada két sípszó közt rájött, hogy Irént

kicserélték egy vakvezető kutyára, ő pedig már nem juthat le a vájatba egyedül.

RINALDÓ

Nol-lám, sikkantotta Tállainé Borika és bűbájos mosollyal nézett végig a lányon,

ez a halk kiáltás tetszést, örömet és még annyi minden mást ki tudott fejezni az ő

szájából, meglepetést, vágyat vagy csak belenyugvást abba, hogy a lányon

sikerült kihúzogatni a ruhát, ami aprólékos gondossággal fényesre volt ugyan

vasalva, de nyilvánvaló, hogy mikor felveszik, az alakra kell igazítani, ne álljon

el, ne gyűrődjön, hullámot se vessen, ráncot, hurkát, amit csak az vesz észre aki

mondjuk két lépésről figyeli. Az apám ilyenkor azt mondta, na, kislányom,

mehetsz a bálba, de szopni haza gyere tizenkét órára! No, lám, mondta később

kedvetlenül, mert a lány most sem nevetett, indulhatsz.

Tállainé Borika nem tartozott a lányukat mindentől, de leginkább a fiúktól

rettegve féltő anyák közé, inkább biztatta a baleset óta hallgataggá vált lányt,

menjen, szórakozzon, nevessen! Élje ki magát! Könnyű dolga volt, az a

vastaghajú, sápatag, bár nem csúnya lány, akit valaha Bertának kereszteltek nem

is a lánya, hanem az unokahúga volt, az is valahogy balkézről, szóval tetszenek

érteni, magyarázta annak idején, a gangon, a húgomnak akkor nem a férje volt a

párja. Hogy akkor ki, az titok maradt. Az is, hogy Bertát a rokonok úgyszólván

kézről kézre adták a szülők váratlan halála után, úgyis férjhez megy majd,

Tállainé Borika viszont az ő révén jutott ehhez a másfélszobás lakáshoz, mint

eltartó, és ez sem tartozott senkire.

Pazar fészek, dicsérte akkor elégedetten, nol-lám! Berta egy fél házat örökölt,

a másik felét elvitte a robbanás a gázpalackkal együtt, és Borikának nem kevés

erőfeszítésébe került, míg az a baljós örökség ezen szolid, de roppant lakályos

otthonná válhatott ebben az általa romantikusnak mondott, régimódi házban.

Ritkán húzták szét a sötétítő függönyt, egy nagy ecetfa úgyis eltakart előlük az

utca felől mindent, és így a bútor sem fakult annyira, szellőztetéskor minden

ajtót kitártak, hogy a szag menjen ki a gangra, mert az utca felé nem volt

érdemes ablakot nyitni, lárma, por, benzinbűz lepte el a lakást kintről, a

földszinti húsboltból nagytestű, zöld legyek, nyáron hőség és vérszag, a hentes

hajnalban az utcán szúrta meg a disznót, a vérét pedig a lefolyó rácsán keresztül

a csatornába engedte, de hát manapság már mindent szabad. Emitt pedig a sivár

udvart lehetett látni, ott általában Jánoskát, a házmester sudár, de gyenge eszű,

örökké vidám fiát, nol-lám, mondta rá Borika mindig elbűvölve, egy férfi! A

kettes channelen! Az egyes az utcára nézett, tévéjük nem volt.

A lakók ki-bejártak egymáshoz, összetartoztak, majd mindenki a közeli

bútorgyárban dolgozott, csak a házmester érkezett egy másik lakótelepről, mint

tanult síkhurkoló és bizalmi ember valamint Kállaiék. Pontosabban a két nő.

Valamikor éjszaka jöhettek, mert egy reggel, mikor a házmester takarítás

ürügyén mindegyik konyha ablakán belesett, már ott voltak. Özvegy Tállainé,

mutatkozott be egy büszke nő a házmesternek, a többieknek csak köszönt, néha

azt sem, a lányom, mutatta be Bertát is később, a házmester Bertára nézett, aztán

Tállainéra, ugyan, szaladt ki a száján, nem az unokája? Nol-lám, búgta a vastag

asszony huncut mosollyal és felkapta a szemöldökét. Hisz barátnők is lehetnénk!

A házmester erre szólni sem tudott, valamit kitúrt a protézise alól a nyelvével,

aztán bólintott és ment dolgára. Na, ez se normális, mesélte a feleségének.

Mindig azt mondja, hogy nollám. Így mondja? Így. Akkor tényleg nem tiszta,

vélte az asszony elégedetten. Odakint Jánoska, a nagyfiú éppen szemetet lapátolt

egy horpadt, mocskos konténerbe, nevetett, láthatóan elégedett volt magával,

aztán egy nagy követ a lapátjára vett és feldobta a levegőbe. Már a fenekét

vakarta, mikor a kő a vállára esett. És a lány, kérdezte akkor a házmesterné a

férjétől reménykedve, de nem kapott választ.

Eredj táncolni, mulatni, biztatta minden második nap Tállainé a lányt, a te

korodban nekem már a fél város udvarolt! Ilyenkor néha elkalandozott a

gondolataiban, a szeme fennakadt, a csillárt nézte és sokáig nem szólt semmit az

emlékek terhe alatt. Megkímélt ruháit, kosztümjeit kiakasztotta a szekrény

ajtajára, hogy Berta eldönthesse, aznap melyiket kívánja felvenni, csakhogy a

lány nem akarta felvenni egyiket sem, ő legszívesebben otthon maradt volna

mindig, sőt ki sem mozdult volna a fürdőszobából vagy a vécéből, ez a két

zárható helyiség volt a lakásban, ahol magára maradhatott. Nem csinált ő ott

semmi érdekeset, csak nézte magát a tükörben, különösen a bőrét, a kezén,

arcán, majd végig az egész testén a lába ujjáig, nem támadt-e rajta dudor,

pörsenés, szemölcs, ha simogatás közben beleakadt valamibe az ujja, már kente

is, dörzsölte mindenféle szeszekkel, krémekkel, a vécében csak a saját nyálával

kúrálhatta magát, de az is jó volt. Mikor végzett a bőrével, a szőrszálak

következtek, amiket ki kellett húzgálni, és egyenként, és mindenhonnan, az a

piciny fájdalom jólesett, gyönyörűség remegett tőle a testében, néha még a

könnye is kibuggyant. Tudta, hogy a fiúk piszkosak, büdösek, mert van valami

sajátos kipárolgásuk, amit férfiszagnak neveznek, még a leheletük is más, és a

nyáluktól, verejtéküktől is teherbe lehet esni. Bertának huszonhárom évesen

még nem volt része efféle nyálban, verejtékben, kipárolgásban, egyszer valami

rokoni összejövetelen táncoltak vele, ott érzett valami szagot, amibe a feje is

belefájdult, akkor meg minek menjen ő a bálba? Jól megvolt ő magának, és

mostanában, ha Bori elküldte, nem vitatkozott, lement a közeli parkba, keresett

egy padot, leült és unta magát néhány óráig.

Most a konyhából éppen Jánoskát figyelte, miközben egy brossal összébb

tűzte magán Borika félhosszú szoknyáját, a fiú egy nagy, zöld üstben ült lent, az

udvaron és énekelt, fedő nem volt rajta, Berta vizet, zsírt képzelt alá álmodozva,

fűszereket arra a poros, szakadt katonaruhára, ami a megtermett fiún is

lötyögött, mert Jánoska mindig azt viselte, jóllehet katona soha nem volt, ha

kérdezték, az apja azt mondta, erősödni kell még a gyereknek. Ő egyszer

közelről úgy látta, hogy a fiú orra nedvezik, a szeme is olyan, mintha csipás

lenne, és a bőre! Arra nem emlékezett. Jánoska akkor az alagsorból jött fel, ő

pedig a boltba indult, és megpróbált a fiú számára észrevétlen maradni, aki

mégis úgy ment el mellette, hogy súrolta a testével, mire Berta ijedten

felkiáltott, mit csinálsz? Jánoska nyitva felejtett szájjal, áhítattal nézett rá, Berta

esküdni, mert volna, hogy fogat soha nem mos, de nem volt ideje ezen

gondolkozni, mert a fiú hirtelen eléállt, karjait kitárta, ő pedig nem tudta, mit

tegyen, éppen rettegni kezdett, mikor a fiú mellé ölelt a kezével, majd nevetve

elmasírozott.

Berta azonnal elmesélte az esetet Borikának, aki jót kacagott az egészen, sőt

mintha élvezte volna, nol-lám, kiabálta nagy hangon, láthatod, milyen hatással

vagy a fiatalemberre, hát csak bátran! Bemutatta, hogy kell ilyenkor kissé

szendén, de inkább félszegen rámosolyogni az illetőre, kanyarokat írt le a fejével

a nyakán, Berta már attól tartott, hogy a nagynénje elszédül, de nem szédült el.

Berta nem gyűlölte az asszonyt, igaz, nem is szerette, csak arra várt, hogy

meghaljon, és akkor kiszedheti a szemöldökét is, a szempillákról nem is

beszélve, a lakásból pedig a lábát se fogja kitenni többé. És miközben Tállainé

Borika önfeledten a férfiak, fiúk démoni testéről áradozott, riadtan eszmélt arra

a felismerésre, hogy Jánoskának gyönyörű bőre volt, sima, és ez csalás,

Jánoskának gennyes kelések illettek volna az arcára, pörsenések, sömör, nem

pedig az a csecsemősen rózsás üdeség, mintha egy fia szőr sem lett volna rajta,

pedig a fiúknak az ő korában bajuszuk, szakálluk nő, a többiről nem is beszélve.

Berta gondolatban megpróbált tovább kutakodni a fiú ruhájában, hogy vajon a

mellén, a hóna alatt, de ehhez kevés a képzelet, ha valaki még soha nem látott

közelről hasonlót sem. Izgatott kíváncsiság fogta el, na nem, arra nem gondolt,

csupán az jutott eszébe, milyen lesz, ha ismét találkoznak, és a fiú megmutatja

neki a nyakát is, a mellét, ó, nem, nem, gondolta rémülten.

Ma viszont mehet a parkba megint, vagy lófrálhat a közeli piac területén,

ahol ilyenkor szinte senki sincs már, csak az a megmagyarázhatatlanul különös

szag, a félelem szaga, a reggeli, délelőtti nyüzsgés, lárma süket emléke a falak,

üres asztalok betonlapjai között, valaki mindig sepreget, mások a hulladékokban

matatnak, verebek csipkednek a kőre hullott szemétből, Berta a múltkor két

kutyát is látott egymáson, a lépcsőkről gonosz kölyökbanda ingerkedett velük,

az állatok később már háttal álltak, mégis együtt, a szemükben nyomorúság és

fájdalom, Berta akkor is merte fel, hogy ez a szerelem, amiért annyira

odavannak, ő pedig köszöni, ebből nem kér. Az udvari ajtó nehezen nyílt

mindig, most különösen, pedig Jánoska is nyitotta, ő pedig a fiút meglátva

inkább engedett, ha annyira siet, hát jöjjön, félre is állt, visszatartotta a lélegzetét

és hirtelen feldobogó szívvel lefelé nézett, így tanulta Borikától, meg egyébként

is.

Csakhogy Jánoska megint eléállt egész testével, ráfújta a levegőt abból a

nagy melléből, még szerencse, hogy ő nem érezte, csak mulatott magában, nem

félt, azt mondta mindenki a házban, hogy Jánoska ugyan bolond egy kicsit, de

nem olyan, nem kell tartani tőle, szelíd, pedig nagy, derék fiú, magyarázta a

házmester, ha kihúzza magát, és ha olyan a helyzet, akkor pontosan hat centivel

magasabb, mint az a kézilabdás, aki Málikához jár a harmadikra. Jánoska is volt

már vagy huszonöt éves, és most esze ágában sem volt kiegyenesedni, inkább

lehajolt a képével Berta arcába és azt mondta, ne menj sehová, esik az eső.

Hallod? Hallom, mondta Berta oda sem figyelve, és azon volt, hogy a fiú teste

mellett menjen dolgára, de nem tudott. Mondom, hogy esik az eső, hallotta

ismét, ezt már szinte a szájába mondták, és ráadásul nem is volt igaz, Berta látta

a fiú válla felett, hogy nem, az a mocskos katonaruha sem volt vizes egyáltalán,

de úgy gondolta, ezzel neki nem kell törődni, neki az a dolga, hogy kimenjen,

eltöltsön valahol legkevesebb két órát, majd találjon ki valamit, hogy hol volt,

táncolt, sétált, szórakozott, persze nem egyedül, mindig egy másik fiúval, bár

néha azt kellett kitalálni, hogy ugyanazzal, Borika szemérmetlen kérdéseire

bizonyos dolgokat be kellett ismernie, hogy például meg is csókolták, nyúlkáltak

a ruhája alá, szerelmet vallottak neki, de azt sajnos nem tudta szó szerint

elismételni, hogy mit mondott az a csélcsap fiú, a disznóságokat sem, Bertának

ugyanis még soha senki nem mondott arra vonatkozóan semmit, így aztán

pirulni igyekezett, és jóváhagyta azt, amit Borika kitalált, azt mondta, szeret?

Azt. Imád, azt is? Azt is. És azt, hogy menj fel a lakására, nem mondta? Nem

mondta. De ha Borika úgy kérdezte, hívott az a fiú a lakására is? Akkor azt

mondta, igen. És nem mentél? Nem. Borika ilyenkor sóhajtott, ezek a mai fiúk

roppant bátortalanok, gondolta, az ő idejében azért ez másként volt. Mit

csinálnak ezek egyáltalán egy ilyen mulatságban? És utána? Nol-lám! Nyisd ki a

szád, a nyelved egy kicsit nyújtsd ki, oktatta máskor, a csókról volt szó,

harapdáld a fülcimpáját, lehet azt látni, érezni, mi esik neki jól, Érted? Értem.

Dehogy értette. Nem értette azt sem, amit Jánoska mondott most ott, az ajtónál,

csak ment, mikor az intett neki, nézd meg a szobámat. A pincébe mentek.

Berta nem járt még a pincében, bár lehet, hogy mégis, csak nem emlékezett

rá, vastag csövek voltak a folyosó mennyezete alatt, ez a fűtés, magyarázta

Jánoska, ez a hideg víz, ez a meleg, akármikor elzárhatom, folytatta, és akkor

nincs fürdés, és mindenki oda piszkol, ahová tud, mert a vécét se lehet lehúzni.

Berta bólogatott, de nem érdekelte különösebben ez a lehetőség, a lényeg az,

hogy teljen az idő, és talán valami olyan is történik, amit elmondhat Borikának.

Nem tartott semmitől, mindenki azt mondta, Jánoska még gyerek, nemrég még

az anyjával aludt és babákkal, kérem, magyarázta a házmester felesége, ennek a

gyereknek olyan tiszta a lelke, mint a patyolat, és ő legszívesebben ölbe kapná

sokszor, ha nem lenne olyan nagynövésű. Aki most itt ment, Berta alig látott ki

mögüle a gyenge világításban, meleg volt, kissé áporodott szag és valami zúgás

vagy sistergés, aztán egy ajtónál a fiú megállt. Tudod, hogy hívnak engem,

kérdezte szembefordulva a lánnyal. János, felelte Berta, mit is mondhatott volna

mást? Hát nem, nevetett fel Jánoska, és közelebb hajolva elárulta, Rinaldó.

Rinaldó Rinaldini. De ezt senki nem tudja, te se mondd el senkinek. Jó, mondta

a lány, felőlem, gondolta hozzá, ez tényleg bolond egy kicsit, de mit csináljunk.

És most beviszlek az én szobámba, folytatta Jánoska, de erről egy szót se! És

ezután jöhetsz te is ide, amikor itt vagyok, és akkor nem kell az utcán ácsorogni

neked, meg ülni a padon az emberek röhögségére, mikor Tállainé elküld

otthonról.

Kosz volt odabent a parányi helyiségben, nagy csövek itt is, azokon fura

kerekek, rudak, aztán egy nagy fotel, ami bordó lehetett valamikor, a betonfal

kis csupasz darabján egy űrhajó fényképe, mellette pedig valami kutyáé. A fal

többi részét polcok borították, azokon mindenféle alakú vasak, Borika úgy

mondaná, vacakok. És babák. Mackók, kutyák, hajas és hajatlan figurák, eltépett

testük koszos, plüss, vászon, műanyag darabjai szanaszét virítottak a

félhomályban. Aztán kisvonat, kisautó, kistraktor, apró biciklik romjai, még

cumisüveg is, kiscipő. Golyók. Puskák. A fiú belezuttyant a fotelbe, Berta meg

csak állt, engem nem szoktak elküldeni otthonról, mondta később, mikor már

alaposan körülnézett, és igyekezett nem hozzáérni semmihez, a fiú csak nevette,

eredj már, látja mindenki. És tudod, miért küld el Tállainé? Miért mondod, hogy

Tállainé, kérdezte Berta, mintha valóban csak ez érdekelné. Mert Tállainé, nem?

A fiú vidám, rózsás képével nézett fel rá a fotelből, aztán a térdére ütött, ide

üljél. Ide. Na, figyelj, mondta, mikor Berta oda ült, és Jánoska egy kicsit

magához igazította a fenekét, ide figyelj, énrám. Ide figyelsz, kérdezte, a lány

bólintott, na azért, mondta a fiú, úgy csináljál mindig, ahogy én mondom, ha

jóba akarsz velem lenni. Tállainé azért zavar el téged otthonról, mert akkor

megy hozzá Heller, a fuvaros, akit már Málika is kirúgott, pedig az egy nagy

kurva. Málika, kérdezte Berta, valamit kérdeznie kellett, mert nem értett semmit

az égi világon, hogy Borika? És Heller? Míg te az utcán koslatsz, folytatta a fiú,

mindenki tudja. Ők meg dugnak. De ezután jó dolgod lesz, mert ide veszlek,

hozzám, az is lehet, hogy elveszlek feleségül, te is dinka vagy, anyámék

mondták, hogy én meg te egy pár lehetnénk. Valamit rágott közben, erős

mentolszag jött a szájából, amitől a többit már nem is lehetett érezni.

Ne ríjál, mondta később, pedig Berta nem sírt, ez őt is meglepte, sőt valami

nyugalom áradt szét benne, mint a zsibbadás, ma már nem kell az utcára mennie,

hazudozni, elvégre itt van Jánoska, aki elveszi feleségül és kész. Rám nézel,

hangzott most az újabb parancs, és ő engedelmesen a fiú felé fordult a fejével,

mostantól a feleségem vagy, hallotta később az orra magasságában, ő közben

Jánoska nyakát nézte, már nyíltan, azt a gyalázatosan sima bőrt, és ahová neki

Borika szerint apró csókokat kell majd hinteni, és ahol egy huncut kis szőr

ágaskodott, ki is rántotta. Megemelték az állát, ez fájt, te, hallotta, de az arc

nevetett. Jaj, de jó, mondta később, mikor a lány egy másikat is kitépett. Estére

már ott alhatsz velem, minálunk, kiabálta a fiú lelkesen, és csinálhatod, ameddig

jólesik. Én fekszek belül, pucéron, te kívül, anyám helyén. Mert ő becsapott

engem, de most bánhatja. Berta nem értette pontosan, azt sem tudta, hogy van ő

most ezzel a vigyori, borzas, mosdatlan fiúval, aki ráadásul férfi, az ő démoni

testével, és aki épp átöleli a derekát, hogy le ne essen, de nem is ez volt fontos,

hanem egy új érzés, a remény, hogy nem kell már a parkba mennie. Soha.

Felemelte az arcát, hogy a szája egy magasságba kerüljön a másikéval, ahogy

Borika magyarázta, a fejet kissé oldalra, hogy egymás orrát be ne törjétek,

emlékezett, majd kinyitotta a száját, kidugta a nyelvét, a szemét lecsukta és várt.

Percegtek, sisteregtek a csövek, egérszínű por szálingózott a sárgás fényben,

más nem történt. Te most tényleg úgy nézel ki, mintha hülye lennél, hallotta

később Jánoska nevetését, aztán erős ujjakkal fésülni kezdte Berta haját, de csak

úgy, hátra, mint a babákét szokás, mozgatta a lány karját is, fájt egy kicsit, de

működött, majd kivette azt a valamit a szájából és Berta nyelvére tette. Puha,

nyálas, kenyérrel összemoncsolt, meleg rágógumi volt. Rághatod, mondta

nagyot szusszanva, de majd add vissza. Bertának rögtön ráragadt a fogára, de

nem volt utálatos, a fiú zubbonya alá lesett, ahová majd szintén csókokat kell

hintenie, langyos pára csapta meg az orrát, az ördög fűszeres illata, ahogy

Borika mondaná, pihéket sejtett ott is, nol-lám! A fiú, mintha kitalálta volna,

mire gondol, hirtelen felállt, lehúzta magáról a zubbonyt, Berta meg leesett, ez

volt az a perc, mikor az az érzése támadt, hogy most ő el fog veszni. Didergett

tőle, jó érzés volt.

SUHANÓ ÁJULAT

Reggelinél Gyula a pad szélén ült, egészen kint, úgyszólván fél seggel a

deszkán, de neki ez így éppen megfelelt. Mindig ott ült, lehet annak már vagy tíz

éve. Esetleg húsz. A többiek jöttek-mentek, nyüzsögtek, hol itt ültek, hol ott,

volt, aki aztán már sehol, felmondott, elküldték, meghalt. A padot is arrébb

tették néhányszor, most a fal mellett állt, nem valami jó helyen, mögötte az

ablakot nem lehetett rendesen kinyitni, mert akkor valaki mindig beleütötte a

fejét, ha meg becsukták, beszorult a bűz és a meleg. Annyi baj legyen, mondta a

művezető, mikor szóvá tették, valami kis kényelmetlenség maguknak is kijár,

nem lehet olyan minden, mint a Hiltonban. Hát olyan nem volt, az biztos. Az

asztal viszont rövidre sikerült valamikor, így aztán Gyula például már a térdéről

evett, de neki ez is megfelelt, amit ő hozni szokott, az elfért a két markában: egy

májkrém, egy darab kenyér vagy két kifli, fél liter tej kiöntve egy nagy csuporba

a lábánál, a betonon. A konzervet a kis bakköszörűn nyitotta fel, és egy

kiskanállal rakta a szájába. A többieknek már nagyobb hely kellett: zsíros

papírokba csomagolt maradék húsok kerültek elő a táskákból, tojásrántotta két

összeborított kenyér között, savanyúság, tej vagy tea, tegnapról maradt pörkölt

egy kis edényben, ilyesmi. Takács néha bort ivott a reggelihez egy fehérre festett

üvegből, és nem adott senkinek.

Az asztal alatt vasrudak, ládák, lim-lom, összevissza dobálva, mindenki

arrébb rúgott valamit, hogy a lábának helyet csináljon, a másik meg vissza, ezzel

is telt az idő. Pár lépésre reszketve bőgtek az automaták, szám szerint húsz, égett

szagú olajfüst úszott közöttük, kavarogva a megfeketült, apró ablakszemekig.

Reggeli időben alapjáratban mentek, szinte csendben, aztán majd másként lesz,

felpörögnek a hajtóművek, a kések kapkodva vágnak a vastag rudakba, és dől a

forgács az olajsugár alól forrón, kékre égett spirálban, füstölve.

Ma valahogy mindenkinek jókedve volt, kiabáltak egymásnak már a

gépeknél is, a reggelire szólító kürt hangjára pedig elszabadult mind, rohantak a

mosdóvályúhoz, egymást lökdösve, kiabálva, mint a gyerekek, gondolta Gyula,

miközben kezére dörzsölte a kézmosó masszát, majd mikor sorra került,

leöblítette az egészet. Aztán előkerültek a táskák, szatyrok, egy-két újság is,

Székely leterítette a szalvétáját, amire Kisárpi azonnal rátette az olajos

könyökét, Tóth belevágott egy kést az asztalba, kanál csörgött, de a duma nem

szűnt egy pillanatra sem. Gyula nem nagyon szokta figyelni, hogy miről

beszélnek, tudta anélkül is, vagy a nők vagy a foci vagy pedig a rendszert

szidják. Egyik sem érdekelte különösebben, ő ma egészen máshol járt. És ha

rágondolt arra a dologra, dübörögni kezdett valami a mellében. Langyos szöveg

folyt közben, ő csak a nagy nevetésre kezdett figyelni, mikor már Máté

magyarázott, anyámat ne lássam, hajtogatta lépten-nyomon tele szájjal,

mosolygó, fekete arcából alig látszottak apró gombszemei, ekkora fejem volt, és

mutatta is minden harmadik mondatnál, a többiek hálásan nevettek, jó az, ha

valaki mesél.

Jó, még akkor is, ha olyan nagy a zaj, hogy kiabálni kell, mutogatni, mert

lassan már mindenki leszokik a beszédről, Gyulának például már évek óta nincs

kedve hangoskodni, inkább nem szól semmit. Most meg azért nem szól, hogy

valamit el ne kiabáljon, hátha nem is igaz. Máté még fiatal itt, ilyenkor még

teszi-veszi magát az ember, fészkelődik, csinálja magának a helyet a bandában,

és hát ma jókedve van neki is. Most éppen azt magyarázta, hogy miként ment el

a gyerekekért az óvodáig a legszebb bakfiskorban lévő, tizennégy éves

kocsijával, miközben alig látott a másnaposságtól. Ekkora volt a fejem,

magyarázta, meg egy kicsi, és mutatta, már az is csoda, hogy megtaláltam az

óvodát. A többiek néha közbeszóltak, de a fiú nem hagyta magát, átvettem a két

latrot, folytatta hangosabban, megvolt mindenük, na, kifelé. A telefon csörgése

recsegett fel hirtelen a falon lévő hangszóróból kihangosítva, alatta egy piros

lámpa is villog ilyenkor, hogy lássák is, ha mégsem hallanák meg, egy pillanatra

mindenki felnézett, aztán ettek tovább. Fogtam ám a kis kezüket, nehogy

elvágódjak, mesélte Árpi, mutogatva a kezével, aztán megállítottam őket a

kocsinál, én meg átmentem a másik oldalra, nagy nehezen begyűrtem magam a

kormány mögé és indíts. Hú! Óvatosan vezetek ám ilyenkor! Lágyan! Érzéssel!

És közben már azon a sörön járt az összes eszem, amit majd otthon elnyelek a

másik után, de nagy nehezen azért csak hazaértem, le se zártam a kocsit,

csattogok fel a lépcsőn, az ajtón be, neki a hűtőnek, már nyitom az üveget, a

szám habzik, az asszony meg azt kérdi, hogy hát a gyerekek hol vannak?

Ő nem tudná ilyen jól előadni, gondolta Gyula elismerően a nagy röhögés

közepette, szerette Mátét, most mindenkit szeretett, de mostanában már egy

viccet se tud rendesen elmondani úgy, hogy nevessenek, nincs hozzá kedve,

hangulata, pedig valamikor be nem állt a szája neki sem. És vele is történik azért

egy s más. A múltkor is az az eset az autóval, az is elég röhejes volt, ha az

ember úgy veszi, de jobb, ha nem mondja el, csak kinevetnék. Meg aztán nem is

volt az talán olyan vicces. Autókázni akart a gyerek, de már mióta könyörgött,

csak egy picit, csak ennyikét! Ő pedig megunta, na, jó. Elkérte a szomszédét

kölcsön, hogy ne haragudjon már, de ezzel a gyerekkel nem lehet bírni, jó,

mondta az, semmi baj. Aztán tolni kellett végig, mert egy korty benzin nem volt

benne, be sem indult. Azért szólhatott volna az a szemét, hogy te hülye, üres a

tank, ne vidd el, de nem. A gyerek bent ült, úgy látszott, élvezi az egészet, róla

meg szakadt a víz. Néztek is rá, megnézte mindenki, aki arra járt. Hogy ki az az

idióta, aki már másodszor megy körbe a lakótelepen azzal a tetves Trabanttal, a

félig nyitott ajtóban sántikálva. De miért? Hát mit csinálhatott volna? Szállítsa ki

a gyereket, hogy mégse? Nem mondott aztán semmit a szomszédnak,

megköszönte szépen és visszaadta a slusszkulcsot. Lehet, hogy ezen is

mulatnának egy jót, gondolta, de Tóth biztosan nem állná meg gúnyolódás

nélkül. És akkor a többiek sem.

Gyula azt hitte, hogy a műhelyben nem tudnak semmiről, és nem is sejtette,

hogy a háta mögött már régóta Zatopeknek hívják, Zatopek, a Láng, a Légjáró

Fagocita, a Suhanó Ájulat. Az elején csak nevették, Takács készült is rá, hogy

megmondja Gyulának, nem normális, amit csinál, aztán mégsem szólt.

Mindenkinek megvan a maga agybaja, hadd csinálja. Gyula azt sem tudta, hogy

egyszer Székely vagy valaki más utánament, hogy meglesse, de a köszörűüzem

elől visszafordult, nem mert továbbmenni. Gyulát pedig már az sem érdekelte

volna, ha tudják. Körbenézett rajtuk, aztán összegyűrte a zacskót, amiben a

kiflik voltak, belenyomta az üres májkrémes dobozba, és lelökte az asztal alá.

Már hányni tudna ettől a májkrémtől. Mióta feltalálták, ő ezt eszi. Mindenkinek

csinál valami reggelit a felesége, csak neki nem, azért ez is jelent valamit.

Mindegy, gondolta, ma ez sem számít, aztán belerúgott valamibe az asztal alatt.

Mindenki tudta, hogy rosszul élnek, és ezen már nem is lehet változtatni. Takács

közben a poharán kocogott, és már harmadszor kérdezte Mátét, hogy na és?

Aztán mi lett? Ott volt a két gyerek? Ott hát, felelte Máté, ahogy hagytam őket,

az út szélén, fogták egymás kezét és ordítottak.

A gép mellett nincs sok dolog, tépni kell a forgácsot egy kampóval, egyszerre

dolgozik a hat orsó, és ha nagyon összetorlódik ez a füstölgő, forró gubanc,

akkor csak gyűri, gyűri a gép, aztán egyszer csak felkapja valamelyik orsó,

megpörgeti, és ki tudja, hol teszi le. Húzni kell hátra, kazalba, aztán vasvillával

kiszedni, hordókba rakni, amiket majd elvisznek a darálóba. Néha meg kell

mérni a sablonnal egy-egy darabot, de ezt már inkább a nyiszlett Tóth csinálja, ő

a gépbeállító. Ha kifogy az anyag az adagolóban, új szálat kell befűzni, gyorsan,

de ebbe sem szakadt még bele senki. Néha kirántja a gép a háromméteres szálat

a védőcsőből és megcsóválja, mint az ostort, mindegy, ki áll az útjában, abból

úgysem sok marad. Olyan is van, hogy a kés lepattint egy körömnyi szemcsét,

vagy csak egy szikrát, az aztán, mint a villám, kirepül, és azonnal beleég

valamibe, ruhába, szembe, bőrbe. Ilyenkor azt mondják, anyaghiba. Mindenki

visel valamilyen jelet, Gyula a homlokán és a bal melle alatt. Aki megvakul, az

már nem jön ide vissza. Van szemüveg is, de nem hordja senki, percek alatt

ellepi az olajgőz, és nem látni rajta semmit, akkor meg minek?

Amúgy jó hely ez itt, a pincében, meleg van télen is és nem nagyon mászkál

erre senki, féltik a ruhájukat. Ha valami látogató fejesek érkeznek díszben,

nyakkendősen, azok is csak lenéznek a lépcsőről, beköszönnek, aztán fordulnak

is vissza. Onnan csak az olajfelhő látszik a sárgás félhomályban, az idegesen

rángatózó, csattogó gépek, néhány bágyadtan ténfergő, csatakos ember. Csak

riadt iskolás csoportok jönnek le egyszer-egyszer a lépcső aljáig, tovább ők sem,

ott magyaráz nekik valamit a kísérő, biztos olyasmit, hogy na, ilyen a pokol,

gyerekek, látjátok? Két gépet kezel egy ember, bár van, mikor csak egyet, ha

kevés a munka, és van, mikor egyet se, olyankor a művezető elküldi szabadságra

először az emberek felét, aztán még többet, de kettő-háromnak maradni kell

akkor is, ha semmi munka nincs. Ettől aztán néha kiszámíthatatlanná válik a

fizetség, de eddig nem volt különösebb baj ebből sem, kisebb viták akadtak

eleinte, de a végén mindenki meghúzta magát, manapság örül az ember, ha van

munkahelye.

Most van munka, mindenki pörög egész nap, hol az egyik géphez, hol a

másikhoz, ezek szemben vannak egymással, közöttük a dolgozó. Gyula

emlékezett, hogy annak idején Kisárpit úgy vette fel a művezető, hogy

megkérdezte tőle, tud keringőzni? Az alacsony, gyerekképű ember

elmosolyodott, és azt mondta, tudok. Na, hadd lássam, firtatta tovább a

művezető. Kisárpi nevette. Na, kiáltott rá a főnök, azt hiszi, viccelek? Megfogta

a fiatalembert, és csaptak néhány kört az irodában együtt. Jó, mondta aztán a

fiúnak, de egy kicsit még gyakorolni kell. Holnap bekörözhet. Azóta Árpi is ott

keringőzik a gépek között egy nagy, hosszúkás égésnyommal a nyakán, későn

vette észre a kúszó forgácsot. Gyula pont mellette. Jól megvannak egymással, ha

egyiküknek ki kell menni, a másik ellátja addig azokat a gépeket is. Székellyel, a

másik szomszédjával is jól kijönnek, de Árpival valahogy jobban, Székely egy

kicsit beképzelt, de az is lehet, hogy valaki csak ráfogta valamikor, és rajta

maradt. De hát mindenkinek van valami hibája. Kisárpi például állandóan izeg-

mozog, tud mindent, pedig látszólag el se mozdul a helyéről. Néha ráüt Gyula

gépére, énekel, fütyül, amit persze nem lehet hallani, máskor kiabálva mondja a

híreket, röhög. Telik az idő. Kisárpival azért is jó dolgozni, mert figyel addig,

amíg ő átlép Nellihez, a komplettírozóba.

A gépen általában négy-öt perc alatt megy le egy szál anyag, ha az ember

úgy intézi, hogy mind a hat rúd nagyjából egyszerre fusson ki a

befogópatronból, akkor van néhány perc szabadideje. Gyula ilyenkor int

Kisárpinak, az pedig csóválja a fejét és nevet, ami annyit tesz, hogy eredj, te

agyalágyult. Ő pedig kisomfordál a vécére, mintha ott lenne dolga, onnan

kilépni az udvarra már szinte semmi, és futás. El az épület mellett, be a

köszörűüzembe, ott végig a folyosón, aztán megint kint az udvaron vágtázni egy

kicsit, még jól is esik a levegő, aztán át a melegcsarnokon, vasraktár,

hulladéklerakat, szállítás, komplettírozó. Addig persze itt-ott akadályok:

teherautók rakodnak az útban, ha ismerős kiabál utána, meg kell állni, de morcos

művezetők is ráripakodhatnak, mit keres maga itt? Mit! A semmit! Nem fogok

maga helyett dolgozni, ne szarjon be! Ilyeneket mondana nekik legszívesebben,

de inkább csak motyog valamit, mutogat és rohan tovább. Nem kell velük

törődni, nem kell törődni senkivel, és akkor mindjárt ott is állhat az ajtóra vágott

kis ablak előtt, zihálva, izzadtan, hogy benézzen, ha csak egy pillanatra is. Ott

pedig Nellikét láthatja a többi asszony között, amint egy hosszú asztalnál

különféle műszereket rak egy dobozba. Ha szerencséje van, felemeli a fejét,

kinéz a kis ablakon, és ő is mosolyog, és ő is csóválja a fejét, mint Kisárpi.

Mostanában szerencséje van, mert már ismerik, és szólnak Nellikének, ha őt

meglátják. Többre nem is igen futja az időből, sietni kell, hogy visszaérjen, mire

kiürülnek a gépek. Vissza pedig ugyanúgy: szállítás, a hulladéklerakat

akadályterepe, a hűvös vasraktár, melegcsarnok, az udvaron felemelt karral

mélyeket habzsolni a levegőből rohanás közben, mint aki bolond, majd megint a

köszörű, és ha azon is átjutott, tulajdonképpen már vissza is ért. A köszörű a

legnehezebb, ott majdnem mindig megszólítják, tiszta üzem, neki meg mocskos

a ruhája, de majd egyszer pofán csap valakit és megnyugszanak.

Mehetne végig az udvaron át is, de az nagyon hosszú, már próbálta, és nem

ért vissza időre, Kisárpi pedig hőzöngött, hogy le fogja állítani a gépeit, ha

legközelebb így eltűnik. Aztán elmagyarázta a fiúnak a dolgot. Elmondta neki,

hogy van a komplettírozóban egy ismerőse, később pirulva kiegészítette azzal,

hogy nő az illető. Kisárpi nem értett sokat az egészből még akkor sem, mikor

Gyula bevallotta neki, hogy ő azt a nőt szereti. És hogy van ugyan felesége,

gyermeke is, és hogy már negyvenhárom éves, de ő még soha nem volt

szerelmes, csak most, eddig azt se tudta, mi az. És, kérdezte a fiú értetlenül,

azért még nem muszáj megháborodni! Gyula azt már nem mondta el neki, hogy

ha egy óceánt kellene átúszni vagy kiinni, és ha beleférne az időbe, míg az

anyag kifogy a gépből, ő kiinná, vagy átúszná, vagy megtenné mind a kettőt.

Elmenne hozzá, a kis ablakhoz a gyár tetején is, vagy alatta. És hogy másként

már ki se bírná ezt az egészet, hogy legszívesebben futna egész nap, egész éjjel,

olyankor jön rá, hogy van levegő, szél, napsütés, és hogy ő is ember. Mert

délután, a műszak végén már nem olyan. Fáradt is, éhes, és ugyan hová fusson?

Minek? És ha Árpi akkor mond valami olyat, ő előbb-utóbb elsírja magát, nagy,

lapos arcán szégyen nélkül csorogtak volna a könnyek. Ilyen dolog ez. És

legalább megkurtad már, kérdezte a fiú, Gyula pedig nem mondott rá semmit.

Megsértődött. Ez nem olyan, mondta napok múlva, mikor Kisárpi már el is

felejtette az egészet.

Napjában háromszor-négyszer futotta végig ezt az utat, mert Nellikének két

apró kis foga kissé előrébb állt a többitől, alig fedte a felső ajka, és ettől huncut

kis mosoly játszott mindig az arcán. És mert a dús, vörös haja alatt lilás-

rózsaszínt játszott a bőr, még a szempillája is olyan rózsás árnyalatú volt, és

sűrű, ami alól úgy tudott kifelé nézni a kis ablakra, mint a napsütés. Ha valaki

más is ott téblábolt az ablak előtt, akkor neki várni kellett, csak egy fej fért el a

nyílásban, de most már szólni szokott, hogy egy pillanat, sietek, de lehetett is

látni a ruháján, hogy a termelésből jön, neki nincs ideje. Délután egy másik

futása volt még: a busz után. Neki fürödnie kellett, Nellike viszont csak

összekapta magát, és már ment is. Igaz, félórával később, mint a műszakosok, de

akkor is szoros volt. Délután rohant az öltözőbe, a lépcsőn már dobálta le

magáról a ruhákat, vetkőzés, zuhany, öltözés, kifelé. Futtában dobta be a kártyát

az órába, a portás majd kiveszi, és reggel odaadja, rendes ember. Mert éppen

akkor szokott jönni a busz, az asszonyok már a megállóban, vagy épp szállnak is

fel a lépcsőn, mire odaér és beugrik az ajtón. Gyulát szeretik azok az asszonyok,

lassan szállnak fel, késleltetik a járművet, hiába csenget a sofőr, egyik lábuk

fent, a másik lent, őt figyelik, jön-e már, eléri-e? Eléri.

A buszon aztán lehetne beszélgetni, de inkább hallgatnak, azt viszont együtt,

van úgy, hogy fogják egymás kezét, és azt sem tudják, min mosolyognak, míg

Nellikének le nem kell szállni. Tovább nem. De ma igen. Tegnap azt mondta

neki az asszony, hogy segíthetne az új polcát összerakni és feltenni a falra.

Gyula pontosan értette, hogy ez mit jelent. A csuklóban álltak, a buszon akkor,

és ő percekig meg se tudott szólalni, csak fogta az asszony kezét és lefelé nézett

az olajozott padlóra. Reggel tisztát váltott otthon és szólt a művezetőnek, hogy

egy órával előbb szeretne elmenni. Nem akarta pont ma lekésni a buszt. Délelőtt

négyszer látogatta meg Nellikét a kis ablaknál, és az asszony mind a négyszer

mosolyogva bólintott, ő pedig egyszer sem késte le a gépeket, repült, mint a sas,

a raktárban hordókat ugrott át, a köszörűn szinte átzúgott, mint a vihar, csak

bámulták, és olyan kedve volt, hogy Kisárpi nem győzte csóválni a fejét. Sokáig

súrolta magát a zuhany alatt, fésülködött, volt ideje, aztán kisietett a portán,

elsétált a buszmegállóig és várt. Most már ráért. Nem gyújtott rá, hogy ne legyen

bagószaga, mert Nellike azt nem szerette, egy mentolos cukrot forgatott a

szájában, pedig attól hányingere volt. Aztán jöttek az asszonyok, később Nellike

is, kisütött a nap, aztán a busz is megérkezett, ő pedig az ajtó mellé állt, kissé

távolabb, hogy maga elé engedjen mindenkit, Nellikét is, mikor valami

megütötte hátulról. Mintha kiszakadt volna a mellkasa az ingéből, mégsem fájt.

Meg akart fordulni, hogy megnézze, mi az, de nem tudott, akkor hallott egy

olyan csattanás félét. Mást nem. Zűrzavar, lárma, kapkodás, teste sem volt már.

Egy rózsaszín buborék, Nellike arca, lassan törékeny szivárvánnyá dermedt

előtte. Boldog volt most, és az öröm túlélte őt.

MESE

Az előbb hármat koppantott a gém, mondta a Kisfiú, és fényeset fodrozott a víz.

Igen, kisfiam, mondta az anyja, most már aludni kell. Mert ha a gém hármat

koppant, meg a víz is fodroz... És a lámpa is bólintott lent, az utcán, szuszogta a

Kisfiú és mosolygott, mert csak ő látta, pedig alig van nyitva a szeme, ha idegen

látná, azt hinné, alszik, pedig nem is, a szempillája alól ravaszul kileshet, csak

anyuci tudja. Ha alszol szépen, akkor nőni fogsz, mondta az anyja, és holnap,

mire felébredsz, nagyobb leszel, erősebb. És okosabb is, tette hozzá. Minden

nap? Minden nap. De akkor egyszer majd... A Kisfiú nem tudta befejezni,

olyasmire gondolt, hogy egyszer majd, soká, akkor ő egy óriás lesz, vagy ki fog

durranni az esze a fejéből, de nem mondta. Anyuci ilyenkor úgyis azt szokta

mondani, hogy majd megérted, kisfiam. És mit fogok álmodni, mama, kérdezte

inkább. Mit? Erős vitéz leszel például, nagy, pej lovon. Félek a lótól, mondta a

Kisfiú, az rúg, meg harap! Dehogy harap, nyugtatta meg az anyja nevetve,

hiszen ez a te lovad, a te álmodban! Ha elalszol, megkeres majd, felvesz a

hátára, és úgy lépked veled, mint egy méltóságos úrral. Ringat is. És oda megy,

ahová akarod. Odáig is? Odáig is. A Kisfiú gondolkozott egy kicsit, és azt

mondta, a második emeletre szeretne a lóval felmenni. Aztán minek, kérdezte az

anyja. Hogy jól pofon vágjam Krisztiánt, mert mindig leköp onnan. Dehogyis

köp le, mondta az anyja, csak kiesik a szájából, mert nyitva van neki. Kiesik a

köp a szájából? Ki, bizonygatta az anyja, neked is kiesne, ha ott állnál. A Kisfiú

ezen is gondolkozott egy kicsit, majd azt kérdezte: te is azzal fogsz álmodni?

Azzal. Az én lovammal? A te lovaddal. Akkor jó. És ne dobd le majd a takarót,

ha meleged lesz, mondta az anyja, csak a lábad dugd ki alóla egy picit. A

kezedet is kidughatod, megígéred? Anyu, én éhes vagyok, mondta a Kisfiú, és

nemcsak a kezét, hanem mind a két lábát is kidugta a takaró alól, térdig. Hát az

meg hogy lehet, kérdezte az anyja, hiszen már ettünk! Csak egy falatot akarok

enni valamiből, mondta a Kisfiú, nehogy az anyja elmenjen, csak egy falatot!

Édes kisfiam, nincs már itthon semmi, csak kenyér, tudod jól! Ó, szomorodott el

a Kisfiú, és már úgy látszott, sírni is kész, nem is szeretem a kenyeret! És most,

ha arra gondolt, hogy kenyeret kell ennie, úgy rémlett, tényleg nem szereti, és

hogy valóban olyan, de olyan nagyon éhes, pedig az előbb még nem is volt.

Ettől aztán még szomorúbb lett, és azt gondolta, hogy meg fog halni az éhségtől,

jaj-jaj. Jaj, jaj, mondta hangosan, én reggelre meg fogok halni. Az anyja

csitította, becézgette, de nem, de akkor is, édes anyucikám! Anyu-anyu-anyu-

cikám! Hadd ehessek én valamit! Lehunyta a szemét is a szenvedéstől, és a

szempillája alól azt leste, mit fog csinálni az anyja, a száját pedig szorította,

hogy el ne kacagja magát.

Igenis, tudta, hogy nincs a szalámiból, amiből körben karikákat lehet nyúzni

körömmel, de darabokat is, vagy egészen picire összehajtani, és úgy

megnyomni, hogy kiugrik az ujja közül, belegyúrni a zsemlébe, mikor közte

van, akkor meg kijön oldalt, azt pedig le lehet harapdálni, de a zsemléből ne,

aztán szétvenni az egészet és megnézni, hogy mi maradt ott, amit ki lehet

piszkálni a vajból az ujjával, és akkor meg vajas lesz az egész keze, onnan meg

a szája is, azt pedig már látni kell anyunak vagy apunak, hanem, leejti, vagy

bele, a teába, jaj,beleesett, mondja ilyenkor,és vár. Vagy a ruhájához törli a

kezét, amit nem szabad, és figyel. Ha azt sem veszik észre, akkor a terítőt keni

össze a vajas kezével, de azt már nagyon-nagyon nem szabad, vagy a zsemle

vajas felével a nadrágját. Az arcát. Már csak pocsékol a gyerek, mondja végre az

apja, nézd meg, hogy néz ki. Pedig ő nem is néz ki, hanem eszik, de már nem

kell. És akkor őt nézik, szólnak, beszélnek hozzá, hogy így meg úgy. Hogy

milyen egy rossz gyerek, még enni sem tud rendesen, ez mégiscsak borzasztó,

mit csináljak én veled, he! Akkor ő odamászik a vajas kezével, szájával, leevett,

pocsékos ingében, nadrágjában az apja ölébe, az meg nyomná el, összekensz, te,

kiabál, de ő csak nyúl hozzá, öleli, és odanyomja a száját a torkához, ahol érzi,

hogy rezeg a beszéd az apjában: hát nézz oda, mit csinál ez a büdös kölyök!

Mint a hernyó! Büdös kölyök, büdös kölyök, és rázza, ringatja, szorítja, ham-

ham-ham, és akkor mind a kettőjük teljesen össze van már kenve, még a hajuk is

olyan, de nem baj, anyuci csak neveti. Este elmegy az apja, az ajtóból odarúgja

neki a labdát, de nem nagyon, és nyitja az ajtót, jó legyél, kis magzatom! Jó

leszel? De csak visszajön még egyszer, hogy felkapja, jövök én nemsoká, addig

aludjál sokat, ham-ham-ham, jó? Van, mikor megint visszajön, és megint ham-

ham-ham. De a labda az övé, a Kisfiúé, neki vették a vásárban. Meg az apjáé, ha

ő odaadja. Mindig odaadná, ha kellene neki, de nem kell mindig. Mert dolgozni

megy. Elviszi magával a szalámit, ha hús van, azt, almát, apa éjszaka is eszik

ott, a munkában, nem alszik. Majd megérti, ha felnő. Mikor? Ők pedig

lefeküsznek majd, este is ki lehet látni az ablakon, egyszer azt mesélte az anyja,

hogy amarra, túl a háztetőkön, meg a két nagy gyárkéményen, van egy sűrű

erdő. Abban egy kerek tó. Annak a közepében, egy zsombékon fészkel a gém, és

mikor a nap már lefelé megy, pirosodik, koppant egyet a csőrével. Ott van neki

egy koppantó, ami úgy bong, mint a harang, azon. Mikor a nap már csak félig

van, és vörös, akkor koppantja a másodikat, hogy este van. Mikor a harmadikat

koppantja, addigra a napot teljesen lehúzza a sötét, és fényeset fodroz a víz, mert

a halak is aludni úsznak bársony-iszapba, hínárba.

Az anyja most csak lebben a pongyolában, mint egy függöny, viszi magával

a jó, meleg szagát, elébb azt mondja, pszt! Meg ne lásd! Csukd be a szemed,

amíg visszajövök! Hah! És hussan el, a másik szobán át, a Kisfiú hallja, hogy

nyit, kihúz valamit, tudja, hol jár az anyja keze, aranyos papírban hozná majd a

pra-ri-nét, pedig azt már a Kisfiú délután mindet megette. Felhúzza a takarót a

szeméig, hogy ne tudjon nevetni, mert dinnye sincs, csak a héja, mert annak meg

a magja kellett, lőni az ujja közül, a többije meg szétmoncsorálódott a

markában. A levét meg a függönybe, a kezéről. Még nem tudják. Anyuci-

anyuci. Narancsot? Almát? Mit hoz? Csörömpölés odakint, lassú zajok, aztán

csend. Lehet, hogy elment. Itt hagyott. Nem, csak messzire bújt, a kamrába, a

titkos zacskók, dobozok, kosarak közé eldugott valamit hoz majd, aszalt szilvát!

Az nem kell. Befőttet a polcról, dióbelet, tört csokoládét, amit ketten szoktak

olvasztani és belemártják a kekszet. Birsalmasajtot. Sajtot! Hagymát?

Krumplit?! Sült krumpli, a héjában, forrón. Hólyagosra pirult szalonnabőr.

Kolbász, ne. A Kisfiú szomorú lett, lejjebb tolta a takarót az arcáról, mert most

már nem kellett félni, hogy elneveti magát. Egyáltalán nem volt éhes, jaj, jaj.

Na, mit hoztam, kérdezte az anyja, mikor visszajött, a keze hátul, a Kisfiú pedig

azt mondta: Mannát. És örült, de még nem mutatta. Azt bizony, mondta az

anyja. De hiszen ez csak kenyér, mondta a Kisfiú ravaszul, csak be van

csomagolva átlátszó papírral! Ez neked papír, kérdezte az anyja izgatottan, ez

még az égi harmat! Égi harmat, kérdezte a Kisfiú, csillagpor? Csillagpor,

mondta az anyja, a Kisfiú feljebb ült a párnán, kényelmesen, ahogy szokta,

meséld el! De most mást!

A Kisfiúnak olyan volt a haja, mint a gesztenye, ősszel, mikor kipattan tüskés

burkából, barnafényű és tömör, hagyd meg neki, mondta az apja az anyjának, ne

vágd le mindig, de az csak levágta, mikor már a Kisfiú nyakába ért, az apja

pedig mikor nézte a tévét, vagy újságot olvasott, ott volt a Kisfiú mindig a keze

ügyében, hogy az ujjával a gyerek hajában játsszon, ha akkor megkérdezték

volna, hogy mit lát? Mit olvas? Nem tudta volna megmondani. Az anyjáé is

barna volt, de me-rí-roztatta, hogy más legyen, olyan, mint a megszáradt

pitypang, amit nyáron szertefúj a szél, a Kisfiú pedig abban szeretett

motoszkálni a kezével, most is odahúzta magához, de azért is, hogy csak ő

hallja, ne tudhassa más, hogy mikor anyucika lement a boltba, már nem volt

kenyér. Az pedig nagy baj, mert akkor mit eszik az én szépséges Kisfiam, mit

eszik az én jóságos párom, és mit fogok enni én? Ott kesergett anyucika nagy-

nagy szomorúságában, mikor egy valaki, aki pont olyan volt, mint Manyi néni,

az eladó, de nem ő volt, mert kétoldalt csillagszóró szikrázott a hajában, az arca

meg fénylett, intett neki. Később mondta is, gyere, gyere! És mentek a nagy,

sötét raktárban, hatalmas polcok, állványok között egészen hátra, ott valahol az a

valaki megállt és megkérdezte: Neked van az a kisfiad, akit Kisfiúnak hívnak?

Nekem, mondta anyuci megilletődve. És neked van az a jóságos párod, akit

apucinak hívnak? Nekem van az is, felelte arra is anyuci. Te pedig anyuci vagy,

mondta akkor az a sugárzó asszony, majd a kezébe adta ezt itt, és azt mondta: Ez

manna. Vidd haza a családodnak, mert ebben van a szeretet. De hiszen ez csak

egy darab kenyér, szaladt ki anyuci száján, de rögtön el is restellte magát, még

az arca is elpirult, hogy ilyet mert mondani, de nem lett belőle semmi baj, hogy

lenne már ez kenyér, kérdezte az, aki Manyi nénihez volt hasonló, mikor

manna?

Vitte is a pénztárhoz nagy boldogan a Kisfiú anyja, amit kapott, beállt a

sorba, de egy olyan asszony mellé került, aki az irigységtől csúf volt, mint egy

rémség, és aki látta, hogy a Kisfiú anyja milyen örömmel viszi a kosarában a

mannát. Azt kérdezte magában az az asszony: vajon miért örül annyira ez a

szerencsétlen annak a darab kenyérnek, mikor látszik, hogy tegnapi? Ebből is

látszott, hogy rosszindulatú, mert kenyérnek nézte a mannát. Ékszerek voltak az

ujján, a vállán bunda, pedig kint meleg volt, és biztosan drága cipő is volt a

lábán, de azt a Kisfiú anyja nem látta, mert csak a mannát nézte, abban

gyönyörködött. Az az irigy asszony meg csak nevetett rajta magában, aztán meg

azt gondolta, hogy hátha mégis valami különleges kenyér lehet az, ha annyira

örül neki ez az oktalan asszonyság. Micsoda kenyér az, hallja-e, kérdezte később

a Kisfiú anyjától dölyfösen, mert nemcsak irigy, hanem kíváncsi is volt, attól

meg kancsal lett mind a két szemére, mert világéletében azt leste, mije van

másnak, ami neki nincs. Micsoda kenyér az, hogy annyira vigyázza? Hiszen a

friss, meleg kenyeret már elvitték mindet, magam is vittem, kettőt is, ha nem

hármat, mert nálunk mindig csak a legjobbat esszük, és bőségesen! Anyucinak

ám volt esze, nem árulta el, hogy ez nem kenyér, hanem manna, csak annyit

mondott, hogy minálunk nem olyan nagy baj, ha nem friss, csak szeretettel

adják! Akkor az is benne van! Úgy ám, helyeseltek mások is, mert hallottak

mindent, és a Kisfiú anyjának adtak igazat, a pénztáros is vidáman csörgette a

gépet, azt mondta ő is, úgy bizony! És azt ütötte be a gépbe, hogy fél kiló

kenyér, pedig látszott az arcán, hogy tudja: manna az, nem kenyér, még egy

zacskóba is bele tette, pedig az nem is jár. Tán abban a kenyérben az van,

kérdezte az irigy asszony kíváncsian, szeretet? Az bizony, mondta a Kisfiú anyja

büszkén, meg jóság.

Hanem az az asszony nemcsak irigy, de ravasz is volt, meg aztán megütötte a

fülét, hogy abban a darab kenyérben szeretet is van meg jóság, mégis annyiért

adják, mint a rendes kenyeret. Neki meg nem adtak, mikor visszament, azt

mondták, nincs! Márpedig neki kell az a kenyér, gondolta sóvárogva, hiszen az

többet ér, és a csomagoló helyen addig forgolódott, ügyeskedett, míg kicserélte a

Kisfiú anyjának a csomagját, amiben a manna volt, egy ugyanolyan zacskóra a

saját kosarából. Elégedetten ment ki a boltból, most is ő győzött, és ugyan van

otthon kenyér bőven, de nem baj, hadd legyen, legfeljebb megeszi a kutya. A

Kisfiú anyja is elégedetten sietett hazafelé, nem is sejtette, hogy ő a

csomagjában bizony nem a mannát viszi, hanem egy csomag mosóport. Az irigy

asszony pedig leült egy padra a bolt előtt, hogy kipihenje az izgalmakat, és mert

a lába is fájt. Közben kirakta a csomagjait maga mellé, hogy számba vegye

azokat, azok között is annak a furfanggal megszerzett kenyérnek örült igazán,

ilyen volt a természete. Aztán nézelődött egy kicsit, legyezte magát a melegben,

elégedett volt. Itt a jóság meg a szeretet, ebben a kenyérben, mondta, és ez is az

enyém! Rá akarta tenni a kezét, de a tenyere egy kis korcs, sárgásszőrű kutya

fejét érintette, annak meg már a szájában volt a kenyér, és vidáman, felcsapott

farokkal loholt vele a kukatárolók felé, ott pedig eltűnt, hiába kiabált utána

jajveszékelve az irigy asszony.

Hűha, mesélte tovább a Kisfiú anyja, ez bizony lopás volt, de az az irigy

asszony is megérdemelte, a kis kutya pedig éhes volt mindig, valahol elvesztette

a gazdáit, és bizony nehéz az utcán megélni, egyedül. Lekuporodott a

búvóhelyén a kenyérrel, szagolgatta, és már a nyála is csorgott, bele is harapott

volna hamar, mikor eszébe jutott, mit mondott az az asszony, ott a padon. Hogy

ebben van a jóság. Meg a szeretet. Ásított egyet, majd megvakarta a füle tövét,

hasát, és tovább sopánkodott. Nagy neki ez a kenyér. Ha megeszi, és megtudják

a többiek, azt fogják gondolni, na, ugye. A piszok. És haragudni fognak rá, főleg

Cézár, az a nagy, fekete, amelyik mindig megkergeti, ha meglátja. A kis kutya

szomorú volt és éhes, de mégis megelégedett azzal, hogy szagolgatta a

zsákmányát egy darabig, aztán elindult vele Cézárhoz, lesz, ami lesz. Mert

nagyon félt tőle, de arra gondolt, hogy ha ezt a nagy kenyeret neki adja, nem

fogja többé őt bántani, és akkor a többiek sem. Hát hogy is gondolhattam arra,

hogy én, a kis korcs, egy ekkora gyönyörű darab kenyeret befaljak, mikor még

nevem sincs, morogta szomorúan, míg az utcákon, parkon, ereszek alatt,

útszéleken osont a nagy, fekete kutyához, hátha az ad majd neki is belőle egy

keveset. Cézárhoz nem volt könnyű eljutni, különösen úgy, hogy egy fél kiló

kenyeret kellett tartani a szájában, éhesen csorgó nyállal. Még csak lihegni sem

tudott, hogy kilógó nyelvével hűtse magát abban a nagy melegben, egyszer

pajkos gyerekek is utána eredtek kiabálva, vidáman, hogy mit cipel vajon? Mit

lopott? Mégsem ejtette el sehol, az autók között sem, akkor sem, mikor egy

nagy, hosszú betoncsövön bújt át, és már meg is érkezett.

Cézár nagy-nagy kutya volt, egy vastag láncra kötve heverészett a gazdája

háza előtt, és azt a láncot akkor szakította el, amikor akarta. Nagyot nézett,

mikor a korcsot meglátta a kenyérrel. Mit keresel te itt, mordult rá félelmetesen,

és vicsorogva felállt. A kis korcs illő távolságból és kellő tisztelettel elmondta:

ajándékot hoztam neked, nagy, fekete kutya, hogy szeressél engem, és hogy

legyél jó hozzám, mert ez benne van a kenyérben. Az is benne van, hogy adjál

nekem is belőle. Hiszem is, nem is, acsarkodta Cézár, és mindjárt el is tépte a

láncot, mert azt a valamit közelebbről is meg kellett nézni, a kis korcs pedig

óvatosságból hátrébb menekült. A nagy kutya megszagolgatta az ajándékot és

rögtön szelídebb lett. Látom, jó vagy hozzám, te kis csúfság, de ez a kenyér

neked sok, nekem meg a fél fogamra is kevés. Azt mondod, jóság van benne?

Meg szeretet? Meg hogy nekem is adjál belőle, mondta a kis kutya vágyakozva,

ezt jelenti a jóság. A szeretet meg olyan, hogy nem bántasz többé, mikor

meglátsz. Cézár nagy és erős kutya volt, de ezeket a dolgokat nehéz volt

megérteni, úgy volt tanítva, hogy mindent és mindenkit ugasson meg, harapjon

lábon, riasszon el, ha oda közeledik. Nono, morogta, én nem úgy értem, ahogy

te. Mert ha ebben tényleg jóság van, akkor most idejössz a csámpás lábaddal, és

megvakarod a fülem tövét, mivel én, az én nagy tappancsommal nem férek

rendesen hozzá. Ha pedig tényleg a szeretet is benne van, akkor én közben nem

foglak széttépni.

A kis korcs ezerszer megbánta már, hogy odamerészkedett, magyarázta a

Kisfiú anyja, és mutatta a kezével, hogyan lapult a földre a kis kutya, hogyan

mászott oda a hasán a nagy kutyához, mert tudta, hogy az is baj lesz, ha nem

megy oda, aztán miképpen vakarta meg annak mind a két füle tövét, amitől az

elégedetten vinnyogott, sőt, később a hátára fordult, hogy ott is, az álla alatt is,

aztán hálásan a kis kutya hátára tette a mancsát, hogy annak majdnem a csontja

tört, és azt mondta: igazat mondtál, te rút kis szőrmók. És hogy lásd, én is jó

vagyok, nem pofázom be a kenyeredet, hanem odaadjuk annak a vén, iromba

macskának, mert az meg beleesett egy kiszáradt kútba, mikor megkergettem, és

már három napja ott nyávog, nem tudok tőle aludni. Mehetünk. A kis kóc kutya

megpróbálta elmagyarázni, hogy a szeretet és a jóság csak akkor lesz majd

igazán általános, ha gyorsan befalják a kenyeret, míg nem késő. Nagyon éhes

volt, azt a rusnya, iromba kandúrt pedig utálta, mert sunyi volt, tolvaj, és

szerinte most éppen a legjobb helyen van ott, a kiszáradt kút mélyén. Cézárnak

azonban erről is más volt a véleménye, azt mondta, nem úgy van az. Az biztos,

hogy a kandúr a megérdemelt helyen van, mert neki is számtalanszor belevájt az

orrába, mikor nem átallt szembefordulni vele, a nagy kutyával. De túl öreg már a

szerencsétlen ahhoz, hogy a saját karmaival kimásszon onnan, így pedig

hamarosan elpusztul, és rossz szaga lesz, addig pedig állandóan nyávog, de

olyan hangosan, hogy azt már nem lehet kibírni. A kenyér különben is olyan

száraz, hogy a vén fogatlan nem tudja megrágni, és az mindenképpen nekik

marad. Két legyet is üthetünk egy csapásra, folytatta bölcs hangon, jót

cselekszünk, és a kenyér is megmarad.

Ami azt illeti, hármat is ütöttek egy csapásra, mert mikor ledobták a kenyeret

a macskának, az úgy fejen találta a kiéhezett és bánatos négylábút, hogy sokáig

kábultan szédelgett ott a sötétségben, és fájdalmasan nyöszörgött. Jaj nekem,

vinnyogta, most meg agyonütnek! De vaksi szemei hamar felfedezték a két

kutyát fent, a kút pereménél, és átkozódni kezdett: Mit tesztek vélem, ti piszok

kutyák! A sintér vinne el benneteket, hát nem elég, hogy itt szenvedek a halál

szélén, még meg is dobáltok? És folytatta, cifrázta sokáig, de mikor megérezte a

kenyér szagát, elakadt a hangja. Kinek köszönhetem ezt az égi áldást? Neked,

Cézár, te nagy, buta, fekete jószág? Vagy neked, te kis vakarcs? Mind a

kettőnknek, dörmögte Cézár, mert abban a kenyérben bele van sütve a jóság,

úgy edd meg! Az is bele van sütve, hogy jár belőle nekünk is, tette hozzá

gyorsan a kis korcs kutya és nagyokat nyelt az éhségtől. A kandúr gondolkozott

egy kicsit, aztán hálálkodni kezdett, hogy milyen áldott jó két barát az, amelyik

kenyeret dob le neki! Hát, ha még egy kis húst is dobnának hozzá! Egy ici-pici

egérkét! Vagy egy tyúknak a combocskáját, a nyakáig! Aztán felfedezte, hogy ő

bizony azzal a kenyérrel fog nélkül nem sokra megy, és megint keserves

panaszra fakadt, hogy mit ér ő ezzel a száraz brúgóval, ha nem mártogathatja

bele egy kis tejbe, hogy megpuhuljon! De ha kijutna innen valahogyan, akkor

találna tejet magának a kenyérhez, ott áll a bolt előtt a láda reggelenként, tejjel

töltött, nagy zacskókkal. Ha pedig ebben a kenyérben a jóság van, akkor nekik, a

két kutyának kötelességük őt onnan kihúzni, szeretettel.

A Kisfiú anyja hol a macska nyávogását, hol a kutyák morgását, vakkantásait

utánozva mesélte, hogy a vén kandúr ravaszsága miatt a két derék négylábú

gondolkodóba esett, aztán némi tanakodás után savanyú pofával igazat adtak

neki, hogy ha abban a kenyérben a jóság van, akkor valóban ki kell, hogy

húzzák onnan azt a gusztustalan állatot, pedig ki nem állhatják, de hát a szeretet

az szeretet. A kis korcs azonban azt bátorkodott javasolni, hogy előbb a kenyeret

kéne visszaszerezni, a macska ráér. Cézár némi gondolkozás után igazat adott

neki, és a hátára csapva meg is dicsérte, amitől a kis jószág lába majdnem

combig belement a földbe. Úgy van, mondta a nagy, fekete kutya, és lekiáltott a

kandúrnak, hogy ő most leengedi a láncot, ami a nyakán van, erősítse rá előbb a

kenyeret, aztán majd ő, a macska következik. Igen ám, de a macska semmi szín

alatt nem akart megválni a kenyértől, így aztán gondolt egyet, és a négy lábával

a hasához szorította a kincsét, a láncot pedig a szájába fogta, és rántott rajta

egyet, hogy lehet húzni. Cézár akkor megtámasztotta a lábát, a kis korcs pedig

húzta, húzta erősen, de hát ő is alig volt nagyobb a macskánál, nem bírta. Nehéz

dolog a jóság, mondta később fáradtan, és megpihent egy kicsit, még a lábai is

remegtek. A nagy, fekete kutya csak nézte, aztán húzta ő is egy kicsit, ejha,

vakkantott fel, tán valami nagy követ kötöttél erre a láncra te rusnyaság? Már

félúton lehetett a kandúr a sötét kút üregében, és arra gondolt, hogy milyen

okosan rászedte ezt a két ostoba kutyát, mert ha majd kihúzzák, gyorsan eliszkol

a kenyérrel a bokrok közé, és csak nevet magában. Elvégre ő még nem evett a

kenyérből, neki nem kell jónak lenni, csak majd utána. Szorosan fogta a láncot a

szájában, a kenyeret is a lábaival, úgy, hogy az a két idétlen a kenyeret lássa

meg először. Mire pedig rájönnek, hogy mi történt, ő már messze jár.

Nem akadt ez a lánc bele valamibe, morfondírozott magában a nagy, fekete

kutya, aztán lekiáltott: te iromba rémség, háromszor tekerted át a láncot azon a

kenyéren, ahogy megparancsoltam? Háromszor, felelte a macska, és ahogy a

száját óvatlanul a válaszra tátotta, már a kút fenekén volt, a kenyérrel együtt. Na,

volt is nagy felháborodás, hogy a kandúr ilyen ármánnyal akart kijutni a kútból,

mikor úgyis kihúzták volna. Cézár dühösen rázta a láncot, és azt morogta, hogy

te egy hitvány macska vagy, mindig is tudtam, és más szidalmakat is harsogott

bele a kútba, csak úgy visszhangzott, még a kis korcs kutya is reszketni kezdett a

félelemtől. Aztán csak a kandúr fájdalmas nyávogása hallatszott, Cézár pedig azt

mondta, itt fogsz elpusztulni, mert annyi követ fogok rád görgetni, hogy ne

halljam az örökös nyivákolásodat, hallod-e? A kenyeret meg edd meg, ahogy

tudod! A kis kutya szepegve már többször is meg akart szólalni, de csak sokára

sikerült, mikor a nagy, fekete kutya belefáradt az átkozódásba. Azt mondta

Cézárnak, hogy kár lenne azért a szép darab kenyérért, amiben a jóság is van, és

azt is belesütötték, hogy azt ők egyék meg. Mi lenne, ha kihúznák a macskával

együtt, és megennék a kenyeret, a kandúr meg csak nézné, és világgá futna az

irigységtől.

Sokáig vitatkoztak ezen, magyarázta a Kisfiú anyja, mert ha jók akartak

lenni, ki kellett húzni a macskát, ráadásul a kenyér is nála volt, a végén aztán

Cézár gondolt egyet, és egy rántással kihúzta a kenyeret macskástól, csak úgy

döngött a kandúr feje a kút oldalán, kint megrázta a láncot mérgében, amitől

szanaszét repült kenyér, macska egyaránt. Mert az a piszok még akkor sem

akarta azt elengedni. Nagyon szomorú lett a kis, korcs kutya, mert hiszen ő

szerezte azt a kenyeret, nagy fáradalmakkal idehozta, és mégsem ehetett belőle,

most aztán nézhetett megint valami más után. De aztán mégis jóra jött minden,

mert a nagy kutyának hirtelen viszketni kezdett a füle töve a bosszúságtól, a kis

korcs pedig olyan ügyesen vakarta meg apró lábaival még a nyakörv alatt is,

hogy a nagy, fekete kutya azt mondta, jaj, de jó! És hogy ha akar, ott maradhat a

közelében, de ne túl közel, mert utálatos, ehet a maradékból, cserében viszont

vakarni köteles őt, ha majd vakkant egyet. Ugrott egy nagyot a kis kutya

örömében, és legszívesebben megnyalta volna a nagy kutya száját is, de azt már

nem merte. Hamar összeszedte a szanaszét heverő csontokat, és illő távolságban

nagy gyönyörűséggel falni kezdett. A kenyeret pedig még a levegőben elkapta

egy sasmadár, felvitte magával magasra, az égbe, megfürdette a felhőkben, majd

egy nagy ház tetején alaposan megnézte. Nini, mondta meglepődve, hiszen ez

manna! Akkor pedig ez azé az asszonyságé, akit anyucinak hívnak és van egy

kisfia, akinek meg Kisfiú a neve! És az a szegény anyuci azóta is a bolt előtt

szomorkodik, hogy hol veszíthette el a mannáját! Azzal huss, már szállt is le a

bolt elé sebesen, és odatette mellém úgy, ahogy az égből visszahozta, ahogy itt

van, égi harmattal, csillagporral. Tessék.

A Kisfiú harapott belőle, majszolgatta, aztán azt mondta, szép mese volt,

csak egy dolog nem igazságos. Micsoda, kisfiam, kérdezte az anyja. Hogy a kis

kutyának nincs neve, mondta a Kisfiú. Nevezzük el, mondta az anyja, mert ez

tényleg nem igazság. Anyuci-anyuci, én nem is vagyok már éhes, mondta aztán

a Kisfiú, ezt a darabot hagyjuk meg holnapra, jó? És akkor holnap is mesélni

fogsz. Ásított. Különben is, már hármat koppantott a gém, dünnyögte később

félálomban, az a kis, korcs kutya pedig. Nem tudta befejezni, mert közben

elaludt. Az anyja pedig megsimogatta a homlokát, és halkan egy titkot suttogott

a fülébe: Holnap majd úgy fogjuk hívni, hogy Morzsa.

NINCS MIT VÁRNI

Emesének az volt a dolga, hogy figyelje a tyúkokat mind a két szemével, mert

megint drága a tojás. Nem kellett csinálnia semmit, az anyja azt mondta, csak

üljön az asztalnál és nézzen kifelé az ablakon, aztán ha meghallja a

kotkodácsolást, rohanjon a színbe a tojásért. De állandóan figyelni kell, mert van

olyan tyúk, amelyik csak kiténfereg, szedeget, kapargál, és csak később jön rá a

rikácsolás. A másik meg azért van csendben, mert amint kijön, a kakas azonnal

megkergeti, mivel még meleg a teste a szalmától. És sietni kellett, egy kis süldő

kutya is a kotkodácsolásra várt, és rögtön rohanni kezdett a színbe, a tojás pedig

azé lett, aki előbb ért oda.

A másik dolga Esztike volt, vigyázzon rá, ne érje el a hűtőt, ami ugyan nem

működött, de sok minden elfért benne, és Esztikét távol kellett tőle tartani.

Esztike nyolcvanéves és még lány, akit magukhoz vettek, úgyis meghal, és az a

kis földje majd nekik marad. Nemigen tudott magáról, ült vagy feküdt az ágyán

egy kis függönnyel eltakarva a konyha többi részétől, és hangos szuszogásáról

lehetett tudni, hogy még él. Nem volt vele baj, alig evett, napokig nem volt

széklete, de ha magára hagyták, nyugtalanná válva előbb-utóbb megtalálta a

hűtőben a pálinkás üveget.

A nagyobb baj a kutyával volt, mert éppen befért azon a kis lyukon, amit a

tyúkoknak vágtak az ajtón, és nem is szerette a tojást, csak játszott, néha meg is

várta a lányt, ugrált fel rá, aztán meglódult gacsos lábaival, és nem értette, miért

verik, mikor ő csak összeharapta a tojást, és oda akarta adni. Emese viszont

mára szép, tisztaarcú, nyúlánk, kifejlett lány lett, már iskolahagyott, de még állás

nélkül, és aki gyűlölte a kutyákat, tyúkokat, Esztikét, apját, anyját, még saját

magát is, az egész mindenséget, és ha megölik sem evett volna abból a tetves

tojásból.

Közgazdaságit végzett Debrecenben, a kollégiumban tévé volt, meleg víz

mindig, videó, az ablakon az utcára lehetett látni, ahol emberek jártak, nem

tyúkok, esténként vidám fiúcsapat bohóckodott nekik a járdán, ott volt János is

majd minden este, és egyszer azt mondta neki, hogy elveszi feleségül. Akkor

négyen voltak az ablakban: Ica, Mariann, Vera és ő, és mind a négyen buzgón

bólogattak, a fiúk meg azon nevettek, hogy mindenki magára vette, de ő tudta,

hogy az csak neki szólt. Aztán jött a gondnoknő, villanyoltás, le kellett feküdni,

és senki nem szólt a másikhoz, csak sunyított mindegyik. Ábrándoznak,

gondolta ő, és nevetett magában, Jánossal ő táncolt legutóbb, szünetben a fiú

megcsókolta a száját, de nem úgy, ahogy szokták, hanem megsimogatta a

nyelvét az övével, és ez olyan, de olyan szép volt, amilyet még soha nem érzett.

Mert van, aki harap, vagy nyomja a száját, majd betörik a foga az embernek,

az olyan csak smárol, de János puhán csinálta, a szemét is becsukta közben,

arról lehetett tudni, hogy érzéssel csókol. Ő másnap üzent neki, hogy beszélni

szeretne véle, de nem kapott választ. Harmadnap is üzent, mert akkor már tudta,

hogy haza kell jönnie a városból, nem lesz állása, a szobából csak Verának

sikerült, a Postán nyalhatja a bélyeget, de legalább ottmaradt. Este hívta a Varga

utcai kollégiumot, ahol a fiúk laktak, az ottani portásnak azt mondta, hogy ő

János menyasszonya, minthogy az is volt majdnem, az meg azzal jött, hogy

eddig mindenki azt mondta, ha meg nem sérti. És ki az a mindenki, kérdezte ő

éllel. Akik itt voltak, vagy telefonáltak, mint kegyed, állította a férfi, aki egy

szemét alak lehet, mert azt mondta, ő is szívesen vállal vőlegénységet, és mikor

leírta, kik voltak, mikor, Emese rögtön tudta, hogy Vera járt ott, Mariann is, Ica

meg telefonált, de a felső ablakból is keresték Jánost, a rohadtak. Jó, mondta ő,

csak annyit mondjon Jánosnak, hogy Emese hívta.

János valami edzésre járt, és mindig olyan felhevült az arca, mint aki épp

onnan jött, szinte süt alóla a vér, még egy kis izzadtság is érződik rajta, nem

nagyon, éppen csak tapad, mikor egy lassú számnál a fiú hozzányomta a fejét,

jól megfigyelte, de lehet, hogy minden fiúnak ilyen. Nem volt ő szerelmes

Jánosba, nem volt ő senkibe szerelmes, de most már csinálni kellett valamit, ha

már a fiú is azt akarja. Négyen is voltak a kis irodában, mikor letette a kagylót,

Bori, az emeletről, Viktória, még Szilvia is, a kis sánta, mi az, kérdezte tőle,

csak nem az ortopédiára akarsz telefonálni? A többiek kuncogtak, de Szilvia

nem mondott semmit, ő pedig felment a szobájukba, és lefeküdt, hogy ne sírjon,

lefeküdt abba az ágyneműbe, amelynek minden darabján ott volt a kötelező

hímzés: Gál Emese 234.

Ott van most is, csak nem a kollégiumi ágyon, hanem bent, a szobában, ahol

kijelölte a helyét az apja, a nagy esküvői kép alatt fekszik Gál Emese négyévi

boldogság után reménytelenül. Mert János nem üzent vissza. Az utolsó

napokban már mindenki azt csinált, amit akart, az igazgató búcsúbeszédében az

életről beszélt, ők meg kiröhögték, a fél osztálynak nem lett munkahelye, akkor

mit dumál? Esténként ittak is, most már lehetett, nem érdekelt senkit, de

Jánosról nem beszélt egyik sem, énekeltek, sírtak napokig, vége, mehetnek

vissza, ahonnan jöttek valamikor, leshetik a tyúkot, meg a kutyát, vagy

szuszoghatnak egy függöny mögött, míg meg nem halnak, ebbe bele kell örülni.

Emese érezte, hogy gyűlik a könny a szemébe, ráadásul mintha kotkodácsolna

egy tyúk, aztán látta, hogy kiugrik a kutya a góré alól és az ablak felé figyel,

biztos őt várja.

Az apja fát hord azzal az öreg lóval, szekérrel, amivel valamikor büszkén

fuvarozta be egyetlen lányát a diákszállóra a többiek nagy röhögségére, és amire

a lány már fel nem ülne semmi pénzért. Az anyja a konyhán dolgozik, ahonnan

az öregeknek hordják a kosztot, Emese az órára nézett, mindjárt dél, küldik neki

is nemsoká, ó, istenem, mintha ő is nyugdíjas lenne! A kollégiumban mindenütt

meleg volt, itt meg csak a konyhában, a lakás többi része hideg, mint a

jégverem. Jövőre, vagy azután jön a gáz, az apja szerint lesz fürdőszoba,

konvektor, aztán ránéz az apja is, az anyja is, és elhallgatnak, Emese látja rajtuk,

mondanának valamit, vigasztalnák, ne keseregjen, ki lehet ezt is bírni, majd csak

lesz valahogy. Persze. Azt akarják, hogy menjen férjhez, és akkor nem is kell

gáz, fürdőszoba, nekik már így is jó, ahogy van.

Kirontott az ajtón, a kis kutya is megiramodott a szín felé, Emese utána, az

ajtóban kapta el, és akkorát rúgott bele, hogy csak úgy hempergett tőle a havon.

Már meg is sajnálta, hiszen a szerencsétlen nem tehet semmiről, hiszen nem a

tojás nyomja az ő lelkét, szegény kis árva kutyusom, simogatta a nyöszörgő

állatot, nedves kis fejét az arcához szorítva, most már sírhatott, nem látják, de az

sem számít, nem számít már semmi ebben a rohadt életben. Emlékezett rá, hogy

az előző évfolyam lányai is meg voltak veszve az utolsó napokban, akkor már

tudták, ők is mehetnek haza, falura, a fiúk meg arattak, ugráltak be az ablakon,

mindenki lefeküdt mindenkivel utoljára, utána úgyis vége a világnak, az

ifjúságnak, ő pedig most is kitartott, és tessék.

Mert János hívta magával, mikor táncoltak, azt mondta, van egy lakás, a

diszkóból odamennek, és buliznak tovább, menjen ő is. De ő hallotta már, mik

folynak abban a lakásban, Ica azt mesélte, hogy vetkőznek is, ha olyan a

hangulat, és kap minden pár két percet, átmehetnek egy üres szobába. Ica át is

ment egy alakkal, aki azt mondta, kisanyám, rövid az idő, most csináld te

nekem, utána meg majd én, de már dörömböltek is az ajtón, hogy letelt, ők pedig

ott álltak, Ica már térden, előtte a fiú kibontott nadrággal, és röhögött mindenki,

pedig nem csináltak semmit. Hülye vagy, mondta ő neki akkor, gondolhattad

volna. Mit, kérdezte Ica, miért? Te kinek tartogatod magad? Azt gondolod,

elhiszi majd neked, hogy te nem csináltad? De akkor tavasz volt, majdnem nyár,

minden csupa boldog várakozás, most meg csak a nagy üresség, a hideg és a

gyűlölet, eredj, mondta a kutyának, mehetsz! Edd meg a tojást, meg a tyúkot is!

Mindent! Igen, el kellett volna menni Jánossal! Mert Mariann vagy Vera biztos

elment, és attól kezdve ő már nem is volt érdekes. Így igaz.

Hát te mit csinálsz itt, kérdezte valaki. Árpi volt, az ebédet hozta, veresre

csípte az arcát a hideg, és nevetett. Árpi egy évvel volt fiatalabb, mosolygós

kölyökképű gyerek, pedig már hentes, itt lakik az utcában, gyerekkori játszótárs.

Emese felállt, megtörölte a szemét, leverte a havat magáról, ezt használta ki a

kutya, be a résen, és már bújt is ki onnan, a tojást undorodva tolva ki a szájából.

Nézd meg, mutatta a lány, eszi a tojást! Árpi nevetett a nagy sipka alatt, kisebb

volt, mint a korabéli fiúk, de rendes formájú, és most mintha kiöltözött volna.

Egyszer udvarolni próbált Emesének, sőt, többet is akart, de nem sikerült, ő

pedig kinevette, de most hirtelen eszébe jutott, és valahogy ideges lett. Én meg

lesem egész nap a kis mocskot, magyarázta a fiúnak, hogy el ne vigye. Jó, mi?

Akkor már nevetett ő is.

Anyám helyett jöttem, mondta Árpi az előszobában, lerakta az ételhordót,

csoszogott a kövön, mint aki zavarban van. Rég láttalak, mondta aztán. Emese

nem mondott semmit, aztán, mint aki gondolt egyet, lassan megfogta a fiú fejét,

nagyot nyelt, és hirtelen szájon csókolta. Nem sok érzés volt benne, de Árpi még

pirosabb lett, lekapta a sapkát a fejéről, és tolta a képét újra, a lány pedig hagyta,

jólesett, ölelték, szerették, és Árpi is becsukta a szemét közben, ő pedig

megsimogatta a fiú nyelvét az övével. Aztán a vállára engedte a fejét, és

karolták egymást szó nélkül. Nagyon rossz neked itthon, kérdezte később Árpi

csendesen, Emese nem válaszolt, nem itt lenne a te helyed, folytatta a fiú,

egyedül. Egy ilyen lánynak. Emese erre sem mondott semmit, sírt.

Nemsoká visszajövök, mondta később a fiú, lopok neked tojást otthonról,

amennyi kell! Szorította magához, aztán beszélt, beszélt, dicsekedett, ő már

önálló, tavasszal építik a házát és akkor a maga ura lesz, karácsonyra kér egy

videót, vagy menjenek be a városba, táncolni, mulatni, Emese nem nagyon

figyelt, tiszta szaga volt a fiú ruhájának, a bőrének, az ő arca is tapadt egy kissé,

és meleg volt, a szeme pedig nevetett mindig, mint aki hazudik, de nem bánta,

ha a fiú kéri, elé is térdel, már nincs mit várni, jó, súgta a fiú nyakába, jó,

közben az órára nézett, dél van, nincs mire várni, a végén úgy jár ő is, mint

Esztike, Jézus, kiáltott hirtelen, Esztike..! Teljesen kiment a fejemből!

Esztike a nyitott hűtő előtt ült, előtte üvegek, alatta víz, csupa mocsok,

büdösség mindene, és nevetésre tátott szájjal szuszogva aludt, mint a részegek.

Árpi ezen is csak nevetett, átkarolta a lányt, mint aki már az övé, valamit súgott

neki, fontosat. Letépte a függönyt, motyogta a lány később, csak úgy, alig kapott

levegőt. Anyám küldött, ugye, kérdezte aztán feleslegesen, vagy apám. Vagy

mind a kettő? A mocskok, tette hozzá, és ha most megszólal kint egy tyúk, már

az sem érdekelt volna senkit.

KIS FEHÉR HÁZ

A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak

valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni. Így voltunk

mi is, sokáig, mondja Kerekes, csak éppen már hallgatni is rossz volt. A világon

már senki nem hitte el évek óta, hogy jól mennek a dolgok, azt meg pláne nem,

hogy nem lesz elbocsátás, van megrendelés, munka, az egész város arról beszélt,

hogy csődbe ment a cég, és ebben az országban már annyit hazudtak az

embereknek, hogy miért pont ez lett volna igaz? Szóbeszéd volt az is, látszott,

hogy aki hozzáfért, apránként kirabolta a gyárból a magáét, minden

szívfájdalom nélkül, szemérmetlenül és nyíltan, akik korábban még a

becsületről, tisztességről, szocialista erkölcsről szónokoltak, most lecsendesedve

inkább az ügyeiket intézték. Úgy tudja, ők hozták a megfelelő törvényeket is. Az

emberek irigységgel vegyes utálattal csak nézték, és lassan beléjük kövesedett a

gyűlölet. Mondták, az enyémet, a tiédet viszik, a miénket, mindenkiét, nem volt

titok, hogy szándékosan pusztítják le a gyárat, hogy aztán valaki a brancsból

olcsón megvásárolja az egész kócerájt, aki ígér fűt-fát, de a műhely az egy olyan

pont, ahonnan tisztán, meztelenül látszik minden, ott hiába a mellébeszélés. Na,

ezért nem hitt el senki semmit.

Kerekes nyugodt volt, azt mondta, ha őt elküldik, vesz majd valahol egy

tanyát vagy hétvégi házat, esze ágában sincs munka után rohangálni,

megalázkodni, elege van az egészből, nincs itt már semmi szükség a munkásra,

ami kell, behozzák nyugatról, és aki tudja, megveszi, a többinek meg ott van az

ócskapiac, a Máltai Ketyere, a krisnások, az ingyenkonyha meg a Jóisten.

Öregségére nyugalomra, egy kis szabadságra vágyik, és jó lesz neki a

homoktenger is például a Martinkán, ha már az igazihoz egész élete során nem

jutott el. Először hülyének nézték, mit akarsz te egy tanyán, vitatkoztak, és pont

vénségedre, ilyenkor már jön a betegség, nyavalyák, hová mész, ha belep a hó,

télen? Mivel fogsz fűteni, világítani, honnan lesz vized, kenyered, és egyáltalán

miből fogsz élni? Eredj már a hülyeségeddel! Lopok, mondta nekik, fát lopok,

szőlőkarót, kerítést, meg ami kell, ez most a menő, a villany meg ott van már

minden tanyán, sőt, ha veszek egy parabolaantennát, ott lesz az egész világ, nem

fogok a lakótársakkal vitatkozni, azt nézem, amit akarok.

Lehetett dumálni vele, vitatkozni, bár igazából nem volt itt barátja, ahogy

meséli, az ő korában már nem nagyon van barátja senkinek, elmúlik minden

lassan, csak a megszokás marad, mint a házasságban. Ez a tanyavásárlás csak

úgy az eszébe jutott, hogy idegesítse a többieket, de minél többet mondogatta

nekik, annál jobban elhitte ő is, hogy ott majd disznót, tyúkokat tart, libát,

úgysem evett libamájat gyerekkora óta, és nevel tehenet is, ha módja lesz rá, de

mindenből csak annyit, amennyi nem megerőltető, ő már nem akar

meggazdagodni. Észre sem vette, hogy lassan abbamaradnak a viták, az

ugratások a társai részéről, mintha már tisztelnék is, sőt, volt, aki beismerte,

hogy irigyli. Azt irigylem, mondta az illető, hogy egyáltalán akarsz valamit. Van

bátorságod. Itt mindenkinek tele van a prosztatája mindennel, csak éppen nem

mernek belevágni semmibe, inkább nyaljuk a seggét ezeknek, áskálódunk

egymás ellen, arra megy mindenki, hogy ledolgozza a másikat a térképről. Így

kényelmesebb. Pedig előbb-utóbb elmarnak innen mindnyájónkat. Más a zene,

más ember táncol.

Kerekes is azon a véleményen van, hogy a végén úgyis jön majd egy ember,

aki megnéz mindent, csettint, elismer, nahát, ez igen! Türelmesen meghallgatja

majd, amint nagytudású szakembereink magabiztosan elmagyarázzák neki a

világszínvonalat általában, a komputeres termelésirányítást, megérti a

legmodernebb, kétdobozos készletgazdálkodási rendszert (ha az egyik doboz

kiürül, utánrendelés szükséges!), átlapozza a terjedelmes Maynard-jelentést, a

repkedő reláció és szféra, interfész, valamint likviditás fogalmakon már meg

sem lepődik, majd ha befejezték, megsimogatja a fejüket és elküldi őket fürödni,

fogat mosni, mert mindjárt kezdődik a mese. Aztán bezár mindent, és lesz itt

mondjuk egy mosoda. Vagy benzinkút. Esetleg templom. Ma ezek mennek.

Néhány nap különbséggel éppen ötvenéves volt, mikor megkapta a papírt:

„rendes felmondás”, és szinte megkönnyebbült. Egy kicsit még hőzöngött is

vele, most már a magam ura leszek, mondta, aztán szólt a művezetőnek: ide

figyeljen, holnap búcsúzok, öltözzön fel rendesen, ha tud, mert szopóversenyt

rendezek és maga fog győzni. Máskor nem mondott volna ilyet, de hallotta

valakitől, és most kiszaladt a száján. Ki nem állhatta azt az embert, és ez

kölcsönös volt, a művezető kezdettől fogva potenciális ellenségének tekintett

minden érettségizett műszerészt, neki soha nem volt ilyesmi. Na menjen innen,

mondta a szomorú arcú ember Kerekesnek jobb híján, és semmit nem változott

közben az arca, mit is lehet erre mondani? Ő már tudja, amit tud, és az neki elég,

ez az ember meg elmehet a francba a pofájával. Ilyenkor mind erős meg bátor,

és elfelejti, hogy hanyas gatyát hord. Én el is megyek, nyugtatta meg Kerekes,

de maga itt marad a lelkiismeretével! És mi lesz, ha jönnek a vörösök?

Visszahoz mindent?

Újabban ez a szólás járta a gyárban, magyarázza, jönnek a vörösök. Ha

anyaggal megrakott teherautó érkezett, és alig ácsorgott valamit az udvaron, már

fordult is vissza, tudta mindenki, megy valamelyik Kft.-be, csak kifizetik a

számlát. Ha kiürült olajos hordókat hegesztettek le újra, arról is volt fogalmuk,

hogy nem az üres hordókat kell lezárni olyan alapossággal. Mosópor, bálás ruha,

szappan, ilyesmik forogtak mostanában az üzem területén, amiknek a

legtávolibb köze sem volt a gyártáshoz, nyersbőr, mirelit pulykamell, negyven

darab vízaknafedél, huszonhárom moslékosvályú, ötezer pár cipő. Már rég nem

értetlenkedett senki, csak ránézett a másikra és megjegyezték, lesz itt hepaj, ha

majd jönnek a kommunisták!

Attól kezdve, hogy odaírta a felmondás alá, „szeretettel, Kerekes Antal” (és

azontúl mindent ebben a formában írt alá), semmit nem volt hajlandó csinálni.

Nem is erőltették. Nincs már ennek akkora füstje, meséli, mint valamikor

kezdetben volt. Megy, mint a karikacsapás, vannak már formanyomtatványok,

programok a számítógépben, a nyomtató nyomtat, a másológép másol, csak ki

kell tölteni, alá kell írni és mehetsz a pénztárba. Egész apparátus szerveződött az

elbocsátások aktusa köré, nincs hőbörgés, sértődött, méltatlankodó ábrázatok,

mindenki végzi a dolgát, majdhogynem barátságos, szinte családias légkörben

lesznek túl rajtad, egy csendes, majdnem meghitt euthanázia, egy pici szúrást

sem érzel, és már az utcán vagy. Ugyanez a helyzet a munkaügyi központban is,

ahol mindjárt másnap jelentkezni kell, Kerekes csak ámult, milyen gyorsan

megy minden, ott is számítógépek a megfelelő programokkal, bekalapálták az

adatait, a nyomtató recsegve nyomtatott, a másoló másolt, egyenruhás nők tették

a dolgukat IKEA-bútorok között, az asztalokon formatervezett lámpák, forgó

fotel, hátul, az ablak előtt fátyolfehér szalagfüggöny. Kész.

Két nagy fia van, már mindkettő nős, mitől kezdve valahogy elhidegültek

egymástól, Zoli felesége kezdte, aztán a másik menye is rájött, hogy az az igazi,

ha a férjeiket elvadítják a szülőktől, ezt lehet magyarázni így is, úgy is, csak

éppen nem változik tőle semmi, mondja, ez is valami magyar átok. Mikor

megemlítette nekik az ötletét, még csak nem is nevettek. Maga akar tanyára

menni, kérdezte Ildikó, az Anti felesége, apu, maga nem normális! És mit fog

csinálni? Disznót etet? Kertet ás? És akkor apa már nem is akar sehol

elhelyezkedni, kérdezte Emma is, szinte visítva, felél mindent, és utána mi lesz?

A két fiú csak bólogatott, arra is, amit ő mondott, arra is, amit az asszonyok, úgy

gondolták, ez a mértéktartó álláspont ebben a helyzetben, de Ildikó hamarosan

szertefoszlatta ezt a reményt, Anti, kiáltott a férjére, te nem mondasz semmit?

Az a helyzet, szólalt meg aztán Anti helyett Zoli, az idősebb, hogy ránk ne

számítson apu, nekünk sem könnyű. És ha valaki tudatosan szétveri saját

egzisztenciáját, azon nem is tudunk segíteni, toldotta meg Anti is, majd az lesz,

hogy eladod ezt a lakást, és veszel helyette valahol egy egérfészket, amiért, ha

történik veled valami, nem kapunk semmit.

Világos beszéd volt, magyarázza Kerekes, azt már nem is mondták, nekem

kellett volna rájönnöm, hogy jó lenne azt a végkielégítést biztonságba helyezni,

mielőtt elherdálom, de az lenne a legjobb, ha besétálnék egy szociális otthonba,

ha már nem akarok meghalni. Ildi már majdnem kimondta, hogy Kerekes nincs

birtokában a józan ítélőképességnek, és üdvösebb lenne gyámság alá helyezni.

És akkor nem lenne egyedül. Csupa megértés, aggódás, szeretet. Ki fog főzni,

mosni apura? És ha beteg lesz? Emma még megjegyezte azt is, hogy ha Zolinak

ilyesmi jutna az eszébe, ő elválna tőle azonnal, ezzel hosszútávra kijelölte a férje

helyét a társadalomban, véli Kerekes, és elmondja, hogy talán ez a legnagyobb

baj, hogy ki volt jelölve a helyünk, és ez az átlagember esetében egy munkahely

volt az iparban, ahol szinte mindennap megalázták, kizsákmányolták, kényszer,

erőszak és megtorlás, cserébe apró hétköznapi sikerek, kényszerházasság,

kényszergyerekek, panellakás, szekrénysor, másfél méter könyv, keleti

kényelem.

Mikor meghalt a felesége, két éve? három?, arra gondolt, eladja ezt a

háromszobás, belvárosi, de harmadik emeleti lakást, neki elég kisebb is,

földszinten, de a gyerekek élénken tiltakoztak, hová gondol? Ez a lakás már egy

vagyon itt, a város közepén, és ő hiába mondta, hogy sötét, zajos, a szomszéd

épület földszintjén egy vendéglátó morajlik hajnali kettőig, a rezsi pedig lassan a

csillagos ég, nem méltányolták, ő pedig hagyta meggyőzni magát, hogy az a

pénz csak elfolyna, és akkor sehol semmi. Az ő helye nyilvánvalóan itt volt már

kijelölve, és özvegyen, mert arra is hisztérikus kitörés volt a válasz, mikor

óvatosan megpedzette, hogy elvenne valakit feleségül, nem olyan öreg még,

hogy a temetőben sétálgasson. Gyerekkorában sokat csavargott a

vásárcsarnokban, meséli, most már tudja, hogy valami olyat szeretett volna

csinálni, ahol szabad ember maradhat, cirkuszhoz kellett volna szegődni, vagy

erdésznek, elszökni külföldre, akárhová, el kellett volna szakadni mindentől,

mindenkitől, mert a család is egyfajta rabság, ahol elsősorban mint potenciális

munkaerő, és megfelelő időben a társadalmi szükség alapján hitelesített

szaporítószerv jöhetsz számításba, aki havonta ügyesen felrakja a függönyt.

Ott nőttünk fel, magyarázza, abban a gyárban, ott jött ki rajtunk a szőr, ott

kentük szét a taknyunkat, nyálunkat, a vérünk folyt, a vécéfalon ott szárad a

spermánk, amit kajaszünetben vagy váltáskor izzadva kicsikart az ember

magából, a kagylóban ott az ürülékünk, vizeletünk szaga, na meg a verejték, az

mint a tenger, mindenütt. Nekünk nyomunk van ott, és sehol máshol. Nem

mondja ő, hogy nem volt semmi szép, a munkában igenis voltak igazán felemelő

és megrendítő pillanatok, egy roppant gépi teljesítményt uralni embernyi ésszel

és erővel nem kis dolog. És valóban ott éli az ember az életét, a többi csak

járulék. De iszonyúan lehangoló, felmorzsoló tud lenni a folyamatos erőlködés,

a kudarc, a tehetetlenség, mikor minden ideg és energia belefolyik abba az

egyetemes, országos, nagy veszteségbe. Abba bele lehet bolondulni. De kár,

hogy a többieknek nem mondhatja el úgy, hogy megértsék!

Aztán Emma, a menye már arról beszélt, miközben nyilvánvaló

idegességében harsogva rágta a sajtos pogácsát, hogy apu most egy nehéz

időszakot él át. Talán a legnehezebbet, mióta anyu meghalt. Ő tud olyanokról,

akik bekerültek az elmeosztályra, sokan meg elkezdenek inni, de elmúlik,

higgye el, apu, és akkor nem lesz semmi probléma, talál majd egy másik

munkahelyet, csak menni kell utána, nézegetni az újságot, menni, menni, annál

nincs rosszabb, ha csak itthon ül, és hülyeségeken gondolkozik. Hogy tanyát

vesz, meg hasonlók. Lovat. Tehenet. Ezen kacagni kezdtek, a fiúk itták a sört,

most szabad volt, elvégre komoly a helyzet, aztán valaki felvetette, hogy ő meg

a gyerekek, mint egyenesági örökösök írhatnának egy papírt minden

eshetőségre, és akkor nem kell majd illetéket fizetni. Ezen aztán úgy felélénkült

mindenki, mintha egy gömbvillám járta volna be a lakást, ő meg azt mondta, jól

van.

Írjátok meg, mondtam nekik, jövök mindjárt, csak kilépek a vécébe. Azóta

nem találkoztunk, ennek körülbelül egy éve. Nem találkoztak, meséli Kerekes,

aki az apja, nagyapja, dédapja és talán az ükapja után is a keresztségben az Antal

nevet kapta, a család férfi felmenői mind valamilyen műszerész

foglalatosságban jeleskedvén, afféle furó-faragó, csinálom-emberek voltak,

ahogy a nagyapja mesélte, órások, ékszerészek, kerékpár-, varrógépjavítók,

megbecsült polgárai mindenkori lakhelyüknek. Tőlük örökölte keskeny, erős

vonású arcát, kissé nagy orrát és nagyranyúlt termetéhez képest apró kezeit,

valamint százegynéhány kötet, jobbára németül írt szakkönyvekből álló

gyűjteményét.

Soha, senki nem volt a faluval, a paraszti élettel közvetlen kapcsolatban

közülük, azon kívül, hogy a vásárokat járván bizonyára megköszörülték a

helybéliek késeit, kaszákat, ha kellett cipőt, csizmát is reparáltak vajért, túróért,

borért, a nagyapja erről naplót is írt. Aztán míg a gyerekek feltehetően a

végrendeletét fogalmazták, ő már a hócsatakos utcákat járta, és tulajdonképpen

akkor döntötte el véglegesen, hogy valóban kimegy lakni, élni egy tanyára. Azt

mondja, a gondolataiban egy kortalan, kissé kopott épületet látott vakító

napfényben valami dombon, vagy emelkedőre simulva, ahol égetett a nyár, és

végtelen volt a mindenség, a csend. Mint egy suhintás, mint egy fuvallat, jött az

elhatározás, lehet, hogy tényleg megbolondultam, vélte akkor egy pillanatig, és

mindjárt elmúlik.

Nem múlt el. Hála Istennek. Ott lakik a párjával, azon a domboldalon, amit

Kecske-hegynek hív a környék népe, a kis fehér ház egy fenyvesnek tart hátat,

és a nap is perzsel rendesen. Azt mondja, sikerült. Napraforgó-szárból,

nádpallóból színt, fészert, kerítést csinált, van jóvizű kútja, diófája, aprójószág

rengeteg, szőlő is, sorolhatná. Nem az, hogy boldog, ez most már másként van,

olyan az egész, mint mikor egy jó alvásból felébredve nyújtózkodik az ember, és

nem üti bele a kezét semmibe. Most már csak azon van, hogy ha nem is örökké,

de legalább addig tartson az élete, amíg mindent, de mindent elfelejt.

ÖRÖMHÍR

Kelement nem kedvelték, mert szeretett gitározni. Na, nem ezeken az

elektromos micsodákon, hanem a régifajtán, amit még pengettek, pedig nem

tanította játszani senki, nem is igen tudott, mégis hallgatták úgyszólván egész

nap, ha rákezdte, ennek pedig az volt a magyarázata, hogy őt nem lehetett

elzárni, mint a vízcsapot, jött belőle a zene, éspedig nem is akárhogy, hanem

vastag sugárban, így adta elő Ács szomszéd a postásnak, uram, tette hozzá, ez az

ember egy valóságos csoda, és hogy tűrjük, az a másik. Kinek ártok én ezzel,

méltatlankodott Kelemen, ha megkérték, hagyná már abba egy szusszanást,

kinek árt az, ha pengetek egy kicsit? A lakásuk ajtaja előtt várta a választ az utca

lakóitól, de nem felelt senki, Kelemen új ember volt még itt, a telepen, majd

megunja, azon kívül látszott az arcán, hogy márpedig ő itt gitározni fog, bármi

történjen.

Pedig a légynek sem tudott volna ártani, csak hát ezt még nem tudták, azt

sem, hogy ő mást gondol a zajról és a csendről, huszonöt évet töltött mindenféle

kovácsgépek dübörgésében, még csak a füldugót sem használta, utálták azt a

nyálkás vattát, sőt, neki még viszketett is tőle a füle. Más meg iszik, vitatkozott

a feleségével, mikor az is szóvá tette a zenélést, az jobb? Vagy ne csináljak

semmit? Két éve leszázalékolták, és el se tudta képzelni azt az állapotot, mikor

az ember nem dolgozik és nem is zenél. Az utca elején van a Gégészet

elnevezésű italmérés, ott próbálkozott többször is valami munkát találni, úgy

gondolta, összeszedi az üres üvegeket, takarít, miegymás, tán gitározik is egy

kicsit, hadd szórakozzon ez a népség, de Nanám, a kocsmáros nem lelkesedett

az ötletért. Fizetni nem tudok, mondta határozottan. Legalább négy olyan

embere volt, akik szinte vadásztak az üres göngyölegre, akinek sikerült, vissza is

váltotta, Nanám estefelé már nem tudott annyira összpontosítani.

Utcára nyíló, egyszoba-konyhás lakások sorakoztak a hosszú

barakképületekben, és sok, valaha a közeli méntelep munkásainak építtette a

tulajdonos, idomároknak, trénereknek, lóápolóknak, aztán megszűnt a telep, és a

lakásokba beszivárogtak a városból kiszorult szegényebb emberek. Keskeny út

porzott a házak között, épp hogy elfért rajta egy autó, de hát ki járt erre autóval?

Né-ha a mentő, ha nem volt nagy sár, Surányinak az ötös ajtónál rohamai voltak,

a többiek irigyelték is érte, mikor beállt a tél, vagy elfogyott minden pénze,

rohama lett, és elvitték. Aztán megint. Úgy tavaszig. Alig fogyasztott otthon, a

kórházban meg ingyen volt a koszt, a villany, meleg volt, fürdő, tiszta ágynemű,

fess ápolónők, ő aztán mesélhetne, még a körmét is levágták. Parányi kertek

gazlottak még a lakások előtt, kerítés, aminek aztán végképp nem volt semmi

értelme. Aki ide kiszorul, annak annyi.

Jó az, ha az ember tud gitározni, Kelemen énekelni is szeretett volna,

kölyökkorában csodálta azokat az együtteseket, de hát valakinek dolgozni is

kell, neki pedig az jutott. Mióta nyugdíjas, van ideje bőven, próbálgatja, az

éneklést nem, egyszer kicsapott a kemencéből a tűz, ott állt előtte, meg is

perzselődött egy kicsit, nem volt nagy dolog, de az orvos azt mondta, lángot

nyelt, ne erőltesse a hangszálait. Ha nem, akkor nem. Kelemen nemcsak

gitárban volt itt jobb a többieknél, hanem például a szájába tudta venni a

lábujjait, amellett szép és jóval fiatalabb felesége volt, őt pedig ezért irigyelte

mindenki itt a telepen, csakhogy Arankát nem lehetett megközelíteni, az

Újkertből költöztek ide, az pedig majdnem a Nagyerdő, a villanegyed, ahhoz

képest ez egy nyomortelep, mondta valakinek, ha talpra állunk, elmegyünk

innen, tette hozzá, ha kérdezték, de egy idő után már nem kérdezte a kutya se,

hadd mondja, gondolták, innen még nem tudott elköltözni senki. Beképzelt,

vélték az asszonyok, és hogy könnyű neki, se kutyája, se macskája, ketten

vannak, a városba járnak vásárolni és majdnem minden nap húst esznek, ami

azért jelent valamit.

Jelentett volna, csakhogy nem volt igaz a fele se, Kelemenék bizony

szűkösen éltek, és Aranka azért járt busszal a városba vásárolni, hogy ne lássák,

mit vesz. Karajcsont, oldalascsont, csirke farhát, esetleg nyak, ami a húsfélét

illeti, leleményes módon másnap már vissza is buszozott az egyszer már

kifizetett árúval, hogy látványosan újra hazahozhassa ugyanazt, a szomszédok

pedig hüledeztek, nahát, már megint. Régi ruháikban jártak, melyek most itt, e

között a lerongyolódott népség között újnak, jónak látszottak, de Aranka

rettegve gondolt rá, hogy félév, egy év múlva minden kiderül. Az is, hogy el

kellett adni a szép lakást, mert nem lett gyerekük, és nem bírták visszafizetni az

adósságot, a bútorok nagy részétől is megváltak, mert kellett a pénz, ide

egyébként be sem fértek volna, hogy itt is máról holnapra élnek, nyugdíjból,

segélyből, minden remény és cél nélkül, hogy régen szerették egymást, de mára

abból sem maradt semmi, éppen hogy beszélnek, ha van miről, hogy Aranka

néha sírógörcsöt kap, ha belegondol, András, kiabál ilyenkor kétségbeesetten a

férjére, csinálj már valamit! Ó, istenem! Hát itt fogunk megrohadni? És nem volt

beképzelt, inkább tartózkodó, kezdetben, ha találkozott valakivel, alig hallhatóan

motyogott valamit, mintha köszönne, nem tudta, tegezze vagy magázza az itt

lakókat, inkább lesütötte a szemét, minek láttán az öreg Surányi kezei

önkéntelenül imára kulcsolódtak és nyelt egyet. Akár a volt feleségem,

dünnyögte, Isten nyugosztalja.

Pár hónapja laktak még ott, de egy hét múltán Arankát majd minden férfi

szomszéd imádta, az ő szemükben Kelemenné maga volt a megtestesült szépség,

szemérmességgel párosulva, biztos vallásos, állította Surányi áhítattal, és mikor

Ács valami oda nem illő kifejezést használt Arankára a Gégészeten, Nanám, a

kocsmáros kocogott egy pohár oldalán és azt mondta, amíg Ács nem távozik a

helyiségből, felfüggeszti az italmérést. És még szerencse, hogy az öreg ennyivel

megúszta. Kint, az üzlet előtt még kapott egy pofont valakitől, de az már nem

volt harag, inkább megszokás, nehogy azt higgye. Aranka pedig egyedül

üldögélt a tévé előtt naphosszat, mert a férje mégiscsak ott ragadt a kocsmában,

mint kéretlen alkalmazott, éjszakánként pedig átment a vegyesboltba éjjeliőrnek,

lekötötte magát semmi pénzért, csak ne kelljen otthon lenni, Aranka pedig inni

kezdett. Először keveset, éppen hogy, aztán már többet is, így sokkal jobb volt.

Szebb lett a környék, a nagy fák, arrébb az erdő, és annak idején szinte örült,

mikor végre valaki kopogott az ajtajukon. Ácsné volt. Ne haragudjon Aranka,

hogy zavarom. Csak azért jöttem, hogy barátkozzunk, elvégre itt lakunk egymás

mellett, az ember soha nem tudhatja. Kelemenék addig nem nagyon barátkoztak

senkivel, nem is tudták, mit kell tenni ilyenkor, a szomszédok pedig türelmesen

vártak, úgy illik, hogy az új lakó mutatkozzon be legalább a közvetlen

ajtószomszédoknál, de erre várhattak. Addig.

Ácsné rosszkor ment, még vetetlen volt az ágy, tetszik tudni dohos itt a

levegő, hadd szellőzzön, és jaj, nem tudom megkínálni semmivel, nem

haragszik? Ácsné nem haragudott, mindenesetre megjegyzett mindent magának,

aztán kért egy kis prézlit kölcsön, húst akarok rántani, állította, Aranka viszont

nem tudta, mi az a prézli, még szerencse, hogy liszt volt otthon, Ácsnénak az is

jó lett, legfeljebb halat ránt paprikás lisztben, majd hoz egy kis kóstolót. Nem

hozott, ellenben másnap azzal lepte meg Arankát, hogy elveszett a Bibliája, nem

adna egyet kölcsön Kelemenné, úgy mondta, imádkozni szeretne. Aranka

zavartan mentegetőzött, nem is tudja, hol van, a költözés, tetszik tudni, minden

olyan összevissza van még, de majd biztosan előkerül. Akkor legalább mondja

el a Miatyánkot, esedezett Ácsné, és ne magázódjanak, itt mindenki tegeződik

még az öreg Surányival is, pedig az már a sír szélén van.

Aranka a kereskedelemben dolgozott valamikor, mint raktárgazdálkodó,

emberek dolgoztak a keze alatt, milliós árukészlet, okos, talpraesett asszonynak

ismerték, aztán megszűnt a vállalat, ő pedig hirtelen nem tudott magával mit

kezdeni. A munkája során sok nehéz, sőt néha megoldhatatlannak látszó

problémával találkozott, most mégis arra gondolt, hogy nincs az az Isten, aki

ővele elmondatja a Miatyánkot, inkább vágják le a fejét. Valami rémlett neki az

imából, lehet, hogy tudta is valaha, de hát mikor volt az? Ácsné másodmagával

jött, egy Erzsike nevű özveggyel, Aranka tanácstalanul bámulta őket, aztán azt

mondta, ne haragudjanak, de az imádkozás egy diszkrét dolog, ő azt inkább

megtartaná magának. Úgy, úgy, bólogatott Ácsné elragadtatva, akkor legalább

egy csupor cukrot adjon, Aranka, olyan zavarban vagyok, tulajdonképpen

Erzsikének kell, de ő nem meri mondani. Kelemenné megkönnyebbülten mérte

ki a cukrot, aztán egy fél csomag paprikát Ácsnénak, már ott sül a hagyma a

zsírban, tudod, édes, akkor látom, hogy egy szem paprikám nincs!

Aztán jöttek a többiek is, ki ezért, ki azért, puszilták az arcát, hogy milyen

aranyos, igazi úrinő, Kelemen pedig mindebből sokáig nem vett észre semmit,

estefelé hazaugrott, és hamarosan ment is vissza. A gitárt ritkán vette már a

kezébe, el vannak vastagodva az ujjaim, magyarázta, de a többiek úgy voltak

vele, mindegy, mitől, csak ne játsszon. Italosan járt haza, és mindjárt enni akart,

csakhogy mostanában nem volt mit, ha benyúlt a hűtőbe, csak hideget érzett, mi

van, kérdezte, Aranka pedig a vállát vonogatta. Odaadtam, éheznek a gyerekei.

Kinek? Szutornénak. De hát nincsenek is gyerekei! És a kenyér? Elkérték az

öreg Surányinak, mert beteg, nem tud felkelni. Surányi a kórházban van!

Kelemen magához ölelte az asszonyt, mint régen, ha valamit komolyan meg

akartak beszélni, leültek egy székre, na mondjad, mi folyik itt? Aranka pedig

bevallotta, hogy már jó ideje az egész telep idejár kölcsönkérni, lisztet, cukrot,

paprikát, ecetet. Pénzt is. És nem adja meg senki. Kelemen nem tudott mit

mondani erre, csak hüledezett, aztán azt mondta, ne adjál. Senkinek, semmit. Jó,

de hogy mondjam meg nekik, siránkozott az asszony, mind úgy tudja, hogy

gazdagok vagyunk, gyerekünk sincs, Ácsné már úgy kér, mintha járna neki. Mit

csináljak?

A férfi azt mondta, ne csináljon semmit, majd rendeződik a dolog magától,

de az egészből leginkább az ütötte meg a fülét, hogy nincs gyerekük. Letette az

asszonyt az öléből és kifelé bámult az ablakon a sötétbe. Nem tudta kimondani,

csak érezte, hogy emiatt soha, sehol nem fogják őket igazán befogadni, és ez

ellen nem tehetnek semmit. Nincs bocsánat. Napokig emésztette magát emiatt,

másra sem tudott gondolni, miközben a felesége tovább kölcsönzött fűnek-

fának, a városból nagy csomag liszttel, cukorral, kétkilós kenyerekkel jött haza,

pedig már jóformán semmijük nem volt, pénzük se nagyon. Arankát imádták a

gyerekek is, várták a busznál, segítettek cipelni a csomagokat, csokit, rágót

kaptak ajándékba, egy kislánynak inkább egy fésű kellett, másnapra megvolt az

is. Aztán a kocsma előtt egyszer egy Viktor nevű emberrel találkozott, ismerte

látásból, a nyolcas ajtónál lakott, néha köszönt, néha nem. A férfi most hangosan

nevetett rajta, aztán udvariasan köszönt és halkan egy százast kért kölcsön. Ha

haza tudok menni, megadom, isten bizony, állította, Aranka meglepetésében

szótlanul nyújtotta át a pénzt, átvigyem, vagy átjön érte, kérdezte Viktor huncut

mosollyal, az asszony pedig hirtelen azt válaszolta rá, majd én átmegyek, nem

akarta, hogy részeges férfiak is ellepjék azt a kis lakást. Ez már őrület, gondolta

otthon, és sírva fakadt.

Aznap korán lefeküdt, fáradt volt, mégsem tudott elaludni, hiába ivott, nem

kábult el, csak forgolódott a lepedőn, ezek az órák a legnehezebbek, a férje sem

volt otthon, Aranka tudta, hogy dolgozik, de nem lepte volna meg, ha valami nőt

talált volna a férje magának, egy igazi nőt, gondolta keserűen, nem olyat, mint ő.

Megérdemelné. Ezen bánatosan szipogott egy kicsit, aztán mintha kopogtak

volna a bejárati ajtón, nem is ügyelt rá, itt mindig vannak rejtélyes zajok,

zörejek, a hatalmas padláson állítólag hajléktalanok bujkálnak. Aztán újra

hallotta a kopogást, ez már nem lehet véletlen, ki kell nézni. A kis

kémlelőnyíláson kilesett, és ott állt Viktor. Tudom, hogy ott van az ajtónál,

szólalt meg, érzem. Ne féljen, csak én vagyok. Jön akkor a pénzért? Vagy

áthozzam? Aranka ideges lett, nem is tudom, mondta zavartan, jó lesz holnap is!

Na, jöjjön, mondta a férfi, nekem holnap már egy vasam se lesz.

Viktor agglegény volt, jó negyvenes, és bár látszott rajta, hogy jócskán ivott,

nem volt részeg, kedélyesen átsegítette Arankát az ismerkedés nehézségein

azzal, hogy azt mondta, tegyünk úgy, mintha régóta ismernénk egymást, jó? Jó,

mondta az asszony, akkor nem is muszáj mondanom, hogy tegeződünk, mint

régen, folytatta a férfi, és egy székre mutatott, Aranka csak most nézett körül a

szobában, és meglepődve tapasztalta, hogy ugyan rendetlenség van, alapjában

véve tiszta a lakás, kevés, de jó bútorokkal berendezve, a szoba közepén egy

franciaágy, szekrény a falnál, székek, valami íróasztalféle az ablak alatt, néhány

kötet könyv, mindenből csak a legszükségesebb, de talán a legjobb. Viktor

üveget és poharakat vett elő valahonnan, tálcát, úgy, mint régen, mondta, és

lerakott mindent Aranka elé a szőnyegre. Hát akkor igyunk a viszontlátás

örömére, mondta, majd töltött. Ittak. Aztán jobbára a férfi beszélt, úgy

fogalmazott, hogy mióta nem találkoztunk, ez és ez történt, és már tényleg olyan

volt az egész, mintha valóban mindig is ismerték volna egymást, ami egyáltalán

nem volt kellemetlen, később Aranka is tudott már beszélni, még később

elmondott mindent. A nyomorúságukat, a kérincselő szomszédoktól a

gyerektelenségig, nem hagyta ki a gitárt sem, amitől lassan felforr az agyvize. A

férfi nevette, úgy látszott, tud mindent, hisz régen ismerjük egymást, hajtogatta,

aztán már jócskán becsípve olyat játszottak, hogy emlékszel? Máriafürdőn! És

Lillafüreden! Hévízen! Nevettek, nekem Máriafürdő volt a legszebb, mondta

Viktor. Miért? A férfi olyasmit suttogott a fülébe, amire az asszony csak

szeretett volna emlékezni, de Viktor ezen is segített, hol vagyok, kérdezte

később magában az asszony, mintegy felébredve egy pillanatra a férfi

ölelésében, egy idegen, lázasan ziháló férfitest napszagú bőrét nyalogatva, mit

csinálok?

Rettegve osont haza, később belátta, nincs mitől félni, de azért óvatos volt, és

majdnem boldog. Könnyebben telt az idő, a kölcsönkérőkkel pedig úgy

boldogult, hogy kért ő is, Viktortól. Ha a férfi azt mondta, nem, akkor ő is azt

mondta. Már annyi mindent adtam maguknak, csattant fel egyszer, hát mi

vagyok én? Lakatosné csak bámult rá a fél szemével, egy kanál zsír kellett volna

neki vagy étolaj, rántáshoz, nincs, kiáltott rá Aranka, hagyjanak békén! Látod,

szívem, hamarabb kellett volna, mondta elégedetten a férje, mikor este elmondta

neki, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, majd megértik. Egy utcai vízcsap volt

Kelemenék előtt, ahol alkalmanként összeverődtek az utca asszonyai, a

gyerekek, ezért nem kellett fizetni, most már Aranka is kiszaladt néha csak úgy,

köntösben, papucsban vizet venni, jó volt ácsorogni egy kicsit a többiekkel,

mostanában már nem nagyon kértek kölcsön, igaz, nem is puszilgatták,

beszélgettek, aztán ment mindenki dolgára, ő pedig bolondozott még a

gyerekekkel, némelyikük szeme csodálatos volt, aranybarna, mint Viktoré, pici,

sárga szivárvánnyal, este meg is kérdezte a férfitől, szeretsz? Nem, mondta

Viktor, én nem szeretek senkit, ha arra gondolsz, hogy szerelemmel. Hát akkor,

kérdezte Aranka meglepődve, a férfi magához húzva azt mondta, hogy a

szerelem az fiatal, a gyönyörű ifjúság, és az ő korában már nevetséges, de

kívánja a nőket, és állandóan. És te, kérdezte vissza az asszonyt, Aranka nem

válaszolt. Jó lett volna most azt mondani, hogy szereti ezt az embert, aki

megtanította örömmel hazudni, esténként átosonni hozzá az elvadult lugas

oltalmában, vagy lesni az ablakon át, mikor megjön a munkából, de nem tudta

biztosan. És a gyerekek, kérdezte ártatlanul, miféle gyerekek, kérdezte Viktor,

hát a gyerekeid, a telepen, tette hozzá Aranka, pedig már tudta, hogy felesleges.

A tél errefelé mindig váratlanul jön, egyszer csak felébred az ember, és fehér

minden. Szép volt. Este Kelemen épp hazament, már indult is vissza a

kocsmába, hogy ellapátolja a havat a bejárat előtt, Aranka pedig valami

vacsorafélét próbált összeütni magának, mikor émelygés, rosszullét ingatta meg,

le kellett ülnie. Később hányingere lett, már megint, gondolta bűnbánóan, az ital.

Mégis elővette az üvegét, és meghúzta. Kevesebbet kell innom, mondta

hangosan, de jobban lett, aztán kopogtak, gondolta, Viktor az, pedig nem szokott

idejönni, kiszólt, tessék, de az ajtó csak nem nyílt, oda kellett menni. Gyerekek

álltak az ajtónál, nagyok, kicsik, mosolyogtak és vártak. Arankát megcsapta a

hideg, gyertek be, mondta, kihűl a lakás. Nos, kérdezte újra a parányi

előszobában, mi újság? Egy pisze kislány állát emelte fel, hogy a szemébe

lásson, a gyerek durcásnak látszott, aranybarna szemei voltak, sárga

szivárvánnyal. Karácsony van, kiáltotta dacosan, azt tetszett mondani, hogy jön

a Jézuska és hoz nekünk valamit! Karácsony, hüledezett Aranka, mostanában azt

sem tudta, milyen nap van, az ünnepekről nem is beszélve, aztán rémlett neki,

hogy Mikuláskor valóban ígért valamit, csak elfelejtette.

Percekig tartott, míg megnyugtatta őket, a Jézuska később jön, az is lehet,

hogy csak holnap, mert messziről érkezik, esik a hó, csúszós az út, de biztosan

jön, ha megígérte. Nincs is Jézus, mondta váratlanul egy tízéves forma fiú, és

köpött egyet, én megmondtam, nem? Na, gyerünk. Aranka leforrázva nézte,

amint kivonulnak, és mikor mind eltűnt az utcáról is, gyorsan magára kapott

valamit, és átsietett Viktorhoz. Csak otthon legyen! Ne a kocsmában! A férfi

ajtaja előtt vette észre, hogy papucsban van, fázott a lába, ismét kopogott, ó,

Istenem, csak nyitná már! Viktor valamelyik éjszaka azt mondta neki, nem ad

több pénzt, ne is kérjen, mert már neki sincs, hagyja abba a jótékonykodást. Erre

gondolt most, és arra, hogy csak most az egyszer, utoljára, de most

mindenképpen, hiszen az ő gyerekei is ott vannak köztük, és mert... Egy nő állt

nyitott ajtóban, Egriné, Aranka megütközve meredt rá. Egrinének legutóbb egy

hálóinget adott, hogy ne fázzon éjszaka, most abban volt, éppen mondani akart

valamit, de Aranka nem várta meg.

Nem volt az nagy távolság a kettes ajtótól a nyolcasig, máskor egy pillanat

alatt megtette, most a világ leghosszabb útjának tűnt, alig fordult el a férfi

ajtajától, füttyszó hallatszott valahonnan, éles, bántó, kigyúltak az ajtók fölötti

kis lámpák, aztán már kiabáltak is, ocsmány fertelmeket, asszonyok, gyerekek

szaladtak ki a lakások elé az utcára, és már el is repült az első hógolyó, ez még

nem találta el, a többi se mind, majd kavicsok, kövek is koppantak, valaki egy

fazékban kolompolt, aztán mind közelebb jöttek, sovány karok igyekeztek tépni

a ruháját, haját, rossz szagú leheleteket érzett, már azt hitte, soha nem ér haza,

vérzett a keze, az arca, vagy csak a fejéről csorgott, végre. Az ajtó. Mikor

benyitott, először a férjét látta meg, a padlón ült részegen a gitárral, de nem

játszott, rekedt hangon énekelt, zavaros szemmel nézett fel rá, és csak annyit

mondott, te kurva. Hol voltál? Odakint pedig hirtelen abbamaradt minden zaj,

valami fenyegető csend maradt belőle, Aranka egy mozdulatig visszanézett a

félig nyitott ajtóból, az utcán Viktor állt az asszonyok sötét árnyai között, őrá

nézett, Arankának abban a pillanatban gyúlt az agyába a felismerés, ki is

mondta, alig hangosan, de bátran, boldogan, pedig tudta: Terhes vagyok.

Gyerekem lesz tőled. Később suttogva csak, mert tudta, giccses, érzelgős,

ráadásul céltalan, mégis ki kellett mondani dacból és elégtételként: szeretlek.

Becsukta az ajtót.

MEGHALNI NEM

Annyi mindentől ki tud készülni az ember manapság, hogy nem is gondolná,

csak azt veszi észre, hogy na, most eddig, phű, de nincs sok idő arra se, hogy

sokat morfondírozzon, mert abban is ki lehet készülni. Akkor már jobb, ha

azonnal vág bele a következőbe, esetleg egy kis pihi, ahogy a gyerekek

mondják, de nem sok, és főleg nem okoskodni, mert akkor meg inni kell rögtön,

az meg sokba kerül. Egyáltalán, az a legjobb, ha az ember nem lelkizik, azt nem

nekünk találták ki. Majd ott, a Göccsel szemben, a Nagyerdőn. A makkosban.

Ott majd lehet. És nem pofázik közbe senki. Sokan nem is hinnék, én se hittem

volna, hogy van olyan idő, mikor az ember csak a halálra gondol, ez most a

temetőről jutott eszembe, hogy milyen furcsa lenne vagy lesz majd, ha

meghalok, és mondjuk az agyam vagy a lelkem nem hal meg, és fekszem ott az

érettségi öltönyömben, amiben eltemettek, mert azóta sincs másik, és nézem a

világot. Vagy a lelkem felszáll valahová, lehet a mennyország is, és onnan

nézek, és nem kell már törődni semmivel. Persze, ahogy magamat ismerem, egy

félóra múlva már pofáznék, hogy nem jól van, nem úgy van, aztán meg megenne

a fene, hogy nem szólhatok közbe. Vagy csak szétesik az ember, tényleg, porrá?

Az agya is, az esze is meg minden? Amit tanult, szóval az ilyesmivel mi lesz

vajon? És amit érez. A szeretet például vagy a félelem. De főleg a szeretet, azt el

sem tudom képzelni, hogy azzal mi lesz, mivé válik? Istenben nem hiszek,

nekem egy ilyen hatalmas, rettenetes nagy úr ne parancsolgasson, mikor annyit

nem tud, vagy nem akar megtenni, hogy aki nyomorult, az ne legyen az, arról

már nem is beszélve, hogy mennyi betegség van a világon, az isten meg sehol.

És akkor még én menjek majd imádkozni a mennyországba, dicsérjem az urat.

De minek kell őt dicsérni? Dicsértem én itt a földön eleget, egyebet se kellett

csinálni, csak dicsérni mindig valakit. Ha meg a pokolba kerülök, amire

nagyobb az esélyem, akkor meg elégek majd a gyehennán, de minek? Mi végre?

Miért kell gyötörni valakit az idők végezetéig, kinek telik ebbe öröme?

Istennek? Na, ezért mondom, hogy nem szabad sokáig rágódni a dolgokon, mert

előbb-utóbb sűrűsödni, csomósodni kezdenek a dolgok, aztán ott köt ki az

ember, hogy lassan begolyózik. Akkor már jobb a valóság, a feleségem, a

gyerek meg én, anyám már meghalt, és az, hogy ide nemsokára egy házat építek.

Ide kell mindig visszakeveredni, és úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne az

embernek, másokat úgyse érdekel.

Pedig a magamfajtának van ideje bőven elmélkedni mostanában, még

kölcsön is tudnék adni belőle naponta vagy öt órát, ennyi haszna van, ha

munkanélküli az ember. Áll a Szív utcai Hivatalban a cselédkönyvvel, és vár

sorára, közben figyeli a többieket unalmában, ez is érdekes. Egy csomó

megalázott, korcs ember, csak úgy sunyítanak, még az ismerős se nagyon

köszön, ha meg igen, abban se sok a köszönet. Mert vagy megjátssza a vidám

fiút, hogy ő aztán nem törődik vele, sőt, jobb neki így, ennyit meg ennyit keres

feketén, kihúzza magát, hangoskodik, közben látom, ugyanaz a cipő, nadrág van

rajta, mint ezelőtt öt-hat évvel, csak a derekát kell mindig összébb húzni, és ha

részeg is ráadásul, akkor meg le se lehet vakarni, rá lehet támaszkodni a

leheletére. A másik meg panaszkodik, sír-rí, szapul mindenkit, aki ottmaradt,

hogy azok mekkora bunkók, és mégis őt, nem azokat. Ebben is van valami, de

hát az ember ezen is hiába rágódik, ennek vége. A fekete munkáról meg nekem

senki ne tartson előadást, abból én tanfolyamot nyithatnék. Csak hát okos ember

erről nem beszél. Csak áll, és néz, inkább föl valahová, aztán lassan megnő

feletted a tér, elcsendesül a zsibongás, a falak kifehérednek, mi pedig

sötétedünk, mint az árnyék, elmosódnak a vonalak, a színek, és üveghang

mondja majd a neved a hangszóróból, te következel.

Hol is kezdjem? Már a felmondás olyan faramuci dolog volt, hogy ha

mondjuk filmen látom, még röhögök is rajta. Volt nekünk egy derék, dolgos

hajlamú művezetőnk, aki úgy került hozzánk vigaszágon, mint állattenyésztési

szakember, viszont valami főrendőr volt a rokona, de most nem is róla van szó,

olyan, amilyen, nyilván nem ő találta ki az elbocsájtásokat, hanem fentebb

valamivel, még az is lehet, hogy Gorbacsov. Na, szóval azt a kis félbevágott

papírt úgy kaptuk meg, hogy küldték valakivel. Mondjuk azzal, aki melletted

dolgozott. Volt olyan, akinek az asztalára tették, míg a vécében volt. Aztán ha

pattogtál, nem ért rá, ő nem, neki hiába is mondod, különben is siet, dolga van,

szóval egyszerűen nem volt kivel szembenézni, hogy akkor hogy is van ez? Ez

persze semmit nem változtatott a lényegen, de ha belegondol az ember, hogy mi

mindenből ünnepet csináltak valamikor, akkor ez is megért volna egy misét.

Egyszerűen kilökött magából bennünket a gyár. Kinyögött, mint a salakot,

kihányt, kiizzadt, aztán lehetett csodálkozni, nahát, tényleg? Még ilyet! Bemérő

műszerész voltam, szkópok, egyebek között, úgy hívtak a többiek, hogy

mérőfej.

Nem volt ez pedig már újság akkoriban, kilencvenegyben kezdődtek a

leépítések, nem mi voltunk az elsők, de akkor aztán nyíltan látszott, hogy ezek

mindent elkövetnek, hogy a munkásságot szétverjék az egész országban. Mert

azért az érdekes, hogy a Szív utcai gyóntatóban én még egyetlen volt

igazgatóval, párttitkárral nem találkoztam, se miniszterrel, de még

osztályvezetővel se nagyon, akik, ugye, állítólag tönkretették az országot. Azt

mondják, olyasmit gyártottunk, ami nem kellett senkinek, de akkor miért nem

csináltunk mást? Volt gép, gyár, szaktudás, gyárthattunk volna rakétákat is, vagy

imamalmot, nem. Egyből ki a fél gyárat az utcára. Nem akarok ebbe belemenni,

mert ez már politika, abból meg aztán végképp elegem van, amellett, hogy ez is

olyan dolog, ami megint csak sűrűsödik, gubancolódik, és a végén ki lehet

borulni. Maradjunk inkább a földön. Nekem a bevásárló gyerek hozta ki a papírt

a zsemlével, mondom neki, mi van? Tej nem volt? Azt se akarom részletezni,

hogy mi minden megfordul ilyenkor az ember agyában, mert azt nem lehet

elmondani. Iszonyú. Nem is tudom. Az lehet ilyen, mikor az ember hirtelen

rájön, hogy nincs lába. Addig meg volt. Vagy megvakult. Na, ilyenkor kell

gyorsan belevágni a következőbe, nem muszáj megvárni a mentőket. Mert

ilyenkor sok mindenre hajlamos az ember. Van, aki megkapja a végkielégítést,

és azt gondolja, van pénze, és ideje is, most aztán majd válogat, hová megy

dolgozni. Nem szabad. Mert nincs miben válogatni, és ideje sincs. Aztán sokan

elkezdenek inni, kiengednek, végre nem kell dolgozni, lelassulnak, nem is

veszik észre, és már azt se tudják, milyen nap van és hányadika. Van, aki egy

pillanatra magához tér és esetleg kiugrik a tizedikről. Na, ezt nem szabad

megvárni. Félni kell a világos pillanatoktól, mert az a vég, az kell, hogy előtted

legyen ilyenkor, hogy ott a feleséged, a gyerek, és saját magad, és még házat is

kell építeni, ami egy álom, de kell. Egyáltalán az a legjobb, ha az ember nem

gondolkozik, mert az maga a halál, azt meg ne. Meghalni ne. Majd. Akkor

viszont gondolkozás nélkül és azonnal.

Nincs nekem egyébként a gondolkodással semmi bajom, sőt, okos embernek

tartom magam, érettségiztem, és talán többet is olvastam, mint szokásos az én

köreimben, mit ne mondjak, az volt az összes álmom, hogy valamikor állatorvos

leszek vagy ügyvéd, pedig ennek a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. És el

akartam kerülni innen, a Telepről, ahol születtem, meg apám is született. Ez egy

rossz hírű hely, itt isznak, garázdálkodnak, verik egymást az emberek, legalábbis

mások így tudják. Szegény-negyed, téglagyár, Oncsa-házak, sár, piszok. Pedig

laknak erre jó és gazdag emberek is, de az nem látszik. Van itt olyan, aki ki

tudná fizetni a Nagytemplomot is, és eladná, bontásra. Kis kitérővel elmondom,

hogy apámnak akkora hasa lett a sörtől, hogy anyámat nem tudta megverni, nem

fért hozzá. Csak ritkán, de akkor nagyon. Ez meg látszik. Itt mindenkihez be

lehet látni az ablakon, be is néznek, be is kiabálnak, mi van, hogy vagytok,

reggel kocognak az üvegen, gyerünk dolgozni, nemigen volt itt titka senkinek,

soha. Sokan próbálkoztak innen kitörni, de kevésnek sikerült, pedig büszke nép

ez, sokra tartja magát, csak hát az élet. Hárman érettségiztünk annakidején, a

többi abbahagyta menetközben, elbuktak. Nem mintha nem lett volna elég

eszük, errefelé sem butábbak az emberek, csakhogy a városinak volt ideje

tanulni, nekünk meg suli után menni kellett dolgozni, fuvart vinni, vályogot

vetni, kutat ásni, lovat, tehenet tartottak errefelé, disznót, és tartanak ma is, az

meg mindig a gyerekek dolga volt. Nekem ez tetszett is meg nem is, de ahogy

nőttem, már nagyon el akartam innen menni. Láttam, hogy élnek mások, és már

nem akartam így élni. Félóra innen a városközpont, a Nagytemplom, gyalog.

Meg száz év.

Apámat aztán elvitte az infarktus, már azt se tudom, milyen volt az arca, egy

mindig borostás, nap- és szélráta, örökké gyulladt szemű, hunyorgó ábrázat

rémlik, aki mindig állva hajtotta a lovakat egészen addig, míg egy rosszul

megbontott rakomány ráomlott. Akkor leült, nem fuvarozott tovább, inni és

hízni kezdett egészen a haláláig, mást nem is igen csinált. Anyám és én

dolgozgattunk helyette, aztán már mi sem, fogyatkozni kezdett a vagyon, a

tengeriföldek előbb, aztán a lovak, a stráf, később már jószágot se tartott anyám,

vaklálva csetlett-botlott az üres udvaron, apránként beszorult a lakásba, majd az

egyik szobába csak és önmagába. Egy lányra emlékszem még, a temetőből,

ahová nekem kellett havonta kijárni az apám sírjához, mert anyám nem szeretett

odamenni, azt mondta, hullaszagot érez, képes volt hányni tőle. Én nem éreztem

semmit, csak a tölgyfák szagát, az meg nem volt rossz. Aztán egyszer jövök

kifelé, valami temetés volt, nagy jövés-menés a bejáratnál meg a virágos-bódék

előtt, én meg bambulok ott szanaszét, hát látok egy lányt abban a nagy

nyüzsgésben, amint ott áll, mint aki nem tudja, mit akar. Világos blúz volt rajta,

fakult farmer, amire egy szál rózsát vagy szegfűt lógatott, tiszta gyerekarca volt,

pisze orra, barna szemek, barna haj, nem is tudom már, mi állított meg, talán az,

hogy a sok sötét, gyászruhás figura között maga volt a fiatalság, az élet. És hogy

a hangulat, az elmúlás, pusztulás, bánat temetői hangulata emelte ki, az lehet. De

ő lett hamarosan a feleségem. Azóta is, sokszor, ha az arcát nézem, az jut

eszembe, tiszta giccs: porcelán arc, rózsákkal, ilyen nem létezik, mint egy baba.

Pedig valóság. Vidám természetű, nem lehet véle összeveszni, csak szeretni

lehet, de nagyon. Ő van nekem, meg a gyerek, nekik kell házat építenem, ami

soha nem fog megvalósulni, de gondolni kell rá.

Én már ezt akkor elterveztem, mikor még nem csavarodtak ennyire össze a

dolgok, mikor az albérlet után egy mosókonyhába költöztünk a belvárosban.

Addig kevertem a dolgot, míg lakhatóvá nyilvánították, végigjártam a lakókat,

mert mindenkinek kellett az aláírása, kértem, könyörögtem, aztán fúrtam,

faragtam, alakítottam, hogy tényleg lakás legyen belőle, és mikor kész lett,

elcseréltük egy nyugdíjas házaspárral egy kétszobás összkomfortra. Na de

addig! A lefolyó a szoba közepén volt és jött a bűz belőle, néha még a szarlé is

elöntött bennünket, elvégre valahol fel kellett neki jönni, ha eldugult. A falakon

csövek, azt se tudtuk, melyikben mi megy, aztán ha lehúzták a budit valahol,

nagy zubogással csörtetett végig a szekrénysor háta mögött, mint a vízesés, és

egy ilyen nagy házban valahol mindig lehúznak egy vécét. Vagy mosnak,

fürödnek, állandóan szólt a rádiónk, hogy ne halljuk, de az albérletnél így is jobb

volt. A lefolyót lezártam, pedig nem lett volna szabad, legközelebb már az első

emeleten öntött ki a szennylé. Ablak se volt elég, télen a csöveket, és a falat pára

és vízcseppek lepték el, és ha járt a lift, remegett, zörgött a vasajtó, de amíg

fiatal házas az ember, ezek a dolgok nem tragikusak, el voltunk foglalva

egymással, aztán meg jött a gyerek.

Nem tudom, a jóisten hogy csinálta, hogy mindenkit a saját képére formált,

már ez maga egy blődség, hát vannak olyan arcok, ami már nem is emberi, hogy

lenne az istené akkor? A mi gyerekünk nagyon jól sikerült. Misi lett, mint én,

pici korában sokat acsarkodott, azt mondták, nem baj, én meg csak néztem, mi

baja lehet, forgattam, mint aki valami kapcsolót keres rajta, potmétert, mondtam

Marinak, a feleségemnek, hogy kell lenni valahol egy szabályzó gombnak,

amivel füttymélypontot lehet venni a gyereken. Később kedves, aranyos,

nyugodt gyerek lett, ha hazamentem, egy szál gatyára vetkőzve azonnal löktem

le magam az ágyra, ő meg mászkált rajtam pucéron, mint egy kis pondró, és

magyarázott, nevetgélt, én meg szét akartam menni a gyönyörűségtől.

Valósággal beleszerettem a fiamba és még az anyjára is féltékeny voltam,

mindenféle vad álmokban csak ketten voltunk, szörnyű dolgoktól óvtam,

mentettem meg és ő hálásan szeretett. Akkor beszélt is hozzám, olyasmit, amit

hallani szerettem volna, és ébredéskor azt se tudtam, hová rejtsem az

erekciómat. Közben lehoztam volna nekik a csillagokat az égről, mint minden

apa ilyenkor, csakhogy azok nem akartak jönni az istennek se. Meg kellett érte

kínlódni mindenütt. A munkahelyen járni kezdett a pofám, hogy több pénz kell,

családom van, aztán átkértem magam a kovácsokhoz, méréstechnikus létemre,

amitől mindenki hülyének nézett, de ott fizettek melegségi pótlékot, műszakban

jártam, arra is adtak valamit, vállaltam túlmunkát, amit nem lett volna szabad

egy egészségre ártalmas munkakörben, de csaltunk, hazudtunk, kellett a pénz.

Közben olyan füstgázban dolgoztam, hogy leszoktam a dohányzásról, több füst

már nem ment le a torkomon. Mari gyesen volt, megtanult makramét készíteni,

pulóvereket állított össze egy maszeknak, fillérekért, gumigyűrűket sorjázott,

ékszer bigyókat raktunk össze semmi pénzekért, lottóztunk, de a csillagok nem

akartak lejönni az égről.

Én szépnek láttam a feleségemet, Misókát, magamat, az életet, mindent, az

embernek nem kell sok a békességhez, azt legtöbbször a másikban leli meg, és

én, ha a fiamat láttam, akkor minden csodálatos volt. Nem nagyon álmodoztunk,

én is csak álmomban, nem gondoltunk tengerparti villára, utazásra, luxusra, a

semmittevés nem a mi alkatunk volt. Néztük ezeket a filmeket a tévében, a jólét

szenvelgéseit, a bágyadt unalmat, a tespedést, azt a híg, rózsaszínű löttyöt, és

biztosak voltunk benne, hogy nekünk sokkal jobb, őket meg úgy egye meg a

fene, ahogy vannak. Nem is lehet az valóságos, valami kell minden nap az

embernek, amit legyőz, amit elvégez, ami sikerül. Apró dolgok, néha valami

nagyobb is, mint a lakás vagy egy autó, olyasmi, ami kell. És persze kellünk

egymásnak, ami a legfontosabb, egy kicsit a szomszédnak, barátainknak. Mari

szép asszony lett, a szemem előtt változott igazi nővé, aranyos gyerek volt

addig, szemérmes, kíváncsi, mohó. Én se lehettem különb, az első együttlét után

megsértődve, szinte szemrehányóan mondta, hogy szűz volt még. Én is,

mondtam neki, és akkor? Ezen aztán jót nevettünk, és azon vitatkoztunk, hogy

akkor most ki vette el kinek a mijét? Azt mondtam neki, hogy megmondom az

anyjának, hogy elcsábított, ha nem jön hozzám feleségül. Ezt aztán el is

játszottuk a szülök előtt, majdnem komolyan vették, csak hát akkor ez már

minket nem érdekelt. Az persze nem volt egészen igaz, hogy addig nem volt

senkim, csináltunk mi már mindent, amit lehetett, de hát azok olyan kamasz-

dulakodások voltak, piff-puff, mint mikor maszturbálsz, mikor csak egy nemi

szerv az ember, más nem fontos. Gondolom, Mari is így volt vele, én ugyan nem

kérdeztem, ő meg nem mondta, és így volt jó.

Abbahagyom ám én mindjárt ezt a jópofizást, és szétesek majd, ahogy

szoktam, csak a lényeget akarom elmondani, míg egy darabban vagyok. Nincs

abban se semmi különös, olyankor se vagyok teljesen hülye, csak akkor már

nehezen fogalmazok és utálok mindenkit. Vagy képzelgek. Ha például ülök a

konyhában egyedül, akkor elkezdek félni, látok, hallok egy embert, akinek nincs

is arca, csak egy árnyék, mintha grafittal rajzolták volna, és jön fel a lépcsőn egy

baltával, azt se tudom, miért kellene jönnie, és miért félek, sőt, azt is tudom,

hogy nem is jön, ilyen ember nincs is, csak képzelem, mégis félek. Ha vannak

otthon, akkor is hallom néha, kapp, kapp, ahogy lép, de akkor nem félek úgy,

csak a szívem ver egy kicsit gyorsabban, és a végén megunom, mert sehogy se

akar közelebb jönni, de távolodni se, akkor felállok, kinyitom az ajtót, kinézek,

Mari meg sóhajt, megint. Mit megint, kérdezem tőle, az ajtót azért még

kinyithatom, nem? Ilyenkor fáradt az arca, nekem meg szégyellni kellene

magam, de nem tudom. Most, hogy már családi házban lakunk, lépcső sincs,

csak három, most a betonjárdán hallom a lépteket, de néha a nem létező lépcső

kopogását is hallom, meg hogy zúg a lift, tiszta röhej. Máskor meg valami

dörzsölődik a falhoz, ahogy közelit, száraz bőre lehet, érdes vagy pikkelyes,

fogai vannak, a kutya meg rá se ránt az ajtó előtt, lehet, hogy már nem is él. És

ez se igaz, tudom. Még ez a szerencse. Hogy a lelkem mélyén azért nyugodt

vagyok, csak a mellemet feszíti valami pánik, idegesség. Szatyor, az egyik

ismerős is hasonlókról mesél a kocsmában, de ő állandóan részeg, rajta nem

lehet elmenni. Azt mondja, fehér színű varjakat lát, amik őt nézik, akármerre

megy, belátnak mindenhová, már a hűtőszekrénybe is bebújt előlük, hogy

kipróbálja, de ott is. És hogyan, te lökött, kérdeztem tőle, mentek utánad? Ott

volt a szemük a tojástartóban és remegett, mint a kocsonya, mondta röhögve.

Amúgy nem bántanak, teszi hozzá, csak néznek és nyalják a szájukat, mint a

tehén. Olyankor a szájuk is olyan. Na, ilyenek, hát kell ez?

Az ilyesmi úgy kezdődik az embernél, hogy fenyegetve érzi magát a nap

minden percében. Üldözik. Egy sötét szervezet, hivatalok láthatatlan húsevői,

gépek, amik leveleket írnak neki havonta, aztán hetenként, összefogva. Ha nem

tudja az ember fizetni a törlesztést, kapja a felszólításokat. Aztán a tévét se

fizeti, később a villanyt se meg a gázt. Az újságot a szomszéd fakkjából vettem

ki egy ollóval, gyorsan átfutottam, aztán vissza. Ehhez egy kicsivel korábban

kell ébredni, mint a szomszéd. Csak az a baj, hogy erre már más is rájött, lesni,

fülelni kell, könnyű lebukni. Az is baj volt, hogy a huszonnégy lakásból már

csak hatba járt újság, és gyorsan kellett olvasni, mert a másik szomszéd is

korábban ébredt, már hallatszott, hogy száll be a liftbe, a harmadik pedig csukja

az ajtót, és ez még csak az újság, és reggel. Aztán lapítani kell a buszon,

villamoson, mert harminc forint egy jegy, a havi bérlet meg majdnem ezer. Ha

jön az ellenőr, azt mondom, uram, a táskám, mindenem otthon maradt, írjon fel,

holnap bemutatom a bérletet. Nem szabad igazolványt mutatni vagy kekeckedni

a fejvadásszal, mondani kell egy nevet, ami hihető, egy címet, ami létezik. De

nem ilyet, hogy Kovács János, azt nem veszik be, akkor lerángatnak a buszról,

és rendőrt hívnak. Én Roskovics Géza szoktam lenni, aki errefelé, a Derék utca

száznyolc alatt lakik. Ezt még eddig mindig elhitték. Ha legközelebb megismer,

akkor gáz van, feljelent, és megint jönnek a felszólítások, fenyegetések. Mint az

OTP-től, a Postától, Gázműtöl, TITÁSZ-tól. Ki akarnak kapcsolni mindent, az

ember úgy lopakodik haza, hogy óvatosan nyitja az ajtót, nehogy besurranjon

mellette valaki. Aztán, ha már nagyon szoros a helyzet, be kell fizetni

valamennyit, legyenek vele boldogok, és aztán egy darabig megint csak a

felszólítások jönnek. A villanyórára kitettem egy táblát, hogy a lakásban

életmentő elektromos készülék működik, nehogy eszébe jusson valakinek

kikapcsolni, a többit csak a lakáson belül intézheti, ha beengedem. Oda viszont

akkor már rég nem jött be senki. Mert figyeltem, mint a hiúz. Mert nincs

pénzünk. Az lenne a furcsa, ha lenne. Csakhogy ez nem érdekelt senkit, csak

engem, a feleségemet meg a gyereket. Ők vannak nekem, ők a valóság, a többi

csak rémálom, baltás emberek, kopogás, vízió.

Már akkor tisztában voltam vele, mikor az utcára tettek, hogy itt nem szabad

elmélázni, indulni kell, belevágni, már aznap, mert korábban nem lehet. Azzal

kezdtem, hogy kimentem a piac mellé a tehertaxisokhoz, elmondtam nekik,

hogy fiúk, itt vagyok, most küldtek el, ha van valami trógermunka, szóljatok.

Ezen jót derültek, azt mondták, öreg, nem vagy egyedül. Mindegyik itt kezdi.

Mind azt hiszi, hogy itt fog meggazdagodni mellettünk, mert itt dől a pénz, mint

a szecska. Azért csak maradjál, míg meg nem unod. Ott helyezkedtem a Vár

utcán a virágbolt mellett, oda is beszóltam, helló, én vagyok az új mindenes, ha

valakinek valami kívánsága van, szóljanak, viszem a koszorút ki a temetőig,

nem kell taxi, és vissza is lopom másnap, ha kell. Nem volt sikerem. A piacon a

zöldségesek se barátkoztak, mindnek megvan az embere, idegenekkel nem

foglalkoznak, mert még belelát a kártyájukba. Nincs itt munka semmi,

elgyőzzük mi is, nincs arra itt pénz a fasorban se, hogy inast tartsunk meg sofőrt,

vevőket hozzál, az kellene! És mindehhez fújták nekem a sarkon a

zeneiskolások a nyitott ablaknál rendületlenül, és mindig ugyanazt. Mentem a

hirdetésekre is, valaki például raktárost keresett, na, mondom, ez az. Hívom az

ipsét telefonon, azt mondja, menjek másnap nyolc órára, és mondta a címet.

Voltunk ott vagy húszan, egy magánlakásban. Egy savanyúképű alak aztán

elmagyarázta, hogy raktár az nincs, de majd lesz, addig ügynök kellene, aki árul.

És mi lenne az? Gyógykészítmények, azt mondja, svédcsepp, hajmeresztők,

szájtágítók, amikkel tele van az utca. Később lesz életvíz, de azt még nem

engedélyezik. Akkor majd bérel raktárt, annak már kell, akkora lesz a kereslet.

Na, mondtuk, akkor tessék majd szólni. Mert most a cseppeket ki kellett volna

fizetni, aztán szerezni egy asztalt, helyet, engedélyt, és vevőt. Ügynök

egyébként mindig kell, van pofájuk bejönni a Szív utcára, hogy toborozzanak.

Kell hozzá például egy kocsi, némi készpénz, amiből megveszed tőle az árút, és

egy kis kezdődő elmebaj, hogy elhidd, amiket mond. Beraksz a kocsidba,

mondjuk négyszáz műanyag bilit, amit drágábban adhatsz, mint amennyibe

kerül, és az a hasznod, annyit keresel, mert ő egy vasat nem fizet. Ezt úgy

mondják, tiszta részesedés. Ha meg nem tudod eladni, akkor a tiéd mind. Jön az

Amway, nála is csak az első adagot kell megvenni hat-hétezer forintért, egy

halom mosó- és tisztítószert, parfümöt, kölnit, csupa életbevágóan fontos dolgot,

de olyan árakon, hogy azt becsületes ember kimondani is restelli, aztán szedd

össze a rokonokat, ismerősöket, és beszéld be nekik, hogy ez mind olcsó, mert

kevés kell belőle. Ha pedig újabb balekot tudsz beszervezni, ugyancsak a

rokonaid, ismerőseid közül, akkor előbbre lépsz, mindig feljebb, akkor már azok

keresik meg a pénzedet, ami lehet száz-százötvenezer forint is havonta, de ilyet

még nem látott senki.

Elképzelni is sok, mi folyik ebben a másik világban, mennyi szélhámos

nyüzsög, és egyik se akar ráfizetni, aki kockáztat, az csak te vagy. Vehetsz orosz

gyufát egyötvenért, de csak több kamionnal, szibériai fenyőt, áfonyát,

mosóbenzint tonnaszám, amivel az autó is megy egy ideig, akkorra meg tűnj el.

Van bálás ruha, amit már ötször is felnyitottak, kiválogattak és levarrták újra.

Kiválogathatod te is, ha még van benne valami használható, és ha becsületes

vagy, dugsz a helyébe géprongyot, kócot, aztán levarrod, és továbbadod. De

árusíthatsz edénykészletet százezerért, vihetsz Bécsbe almát, gombát, ha van

kiviteli engedélyed, és persze jármű, mondjuk hűtőkamion, amivel egyébként

húst is szállíthatsz onnan, ahol olcsó, mert járvány van. A seftes egy éjszaka

ötször-hatszor is fordul a határon, míg az ismerős vámos szolgál, odaát címre

megy, össze van minden készítve, csak át kell hordani egy határközeli benzinkút

parkolójába, onnan aztán már ráérősen is lehet hazáig. Csupa lehetőség, csak

kocsi kell hozzá, nagy, amibe sok fér. Autó nélkül legfeljebb eladó lehetsz egy

külföldinél vagy rakodó, ő közben szállodában lakik, telefonál, és taxival hozat

nőt, vacsorát, az utolsó pénzedet pedig sose kapod meg. És akkor még nem

beszéltem az otthon végezhető, könnyű láncőrületről, a piramisjátékokról, lehet

házalni fonott székkel, élő hallal, kannás bort árulhatsz úton-útfélen, zsákos

hagymát, kevert, színezett paprikát, amit még lehet keverni és színezni, élő

baromfit is vehetsz, amit meg kell ölni, ha döglött, még azt sem, csak

kopasztani, és felárral továbbadni. Ha nagyon sápadt, hullaszínű, még éltében be

lehet oltani, amitől megsárgul a bőre. Ezt csináltuk egy ideig, először a

fürdőkádban kopasztottunk, de olyan büdös volt tőle, mint egy tyúkólban,

később egy üstben, az udvaron melegítettem vizet, így már csak mi lettünk

büdösek, meg amihez hozzáértünk. Akkor hagytuk abba, mikor befürödtünk egy

csomó broilerrel. Az olyan, hogy ötvenhárom napig tartható, aztán napok alatt

képes megdögleni, összeesik, nem bírja a lába. A fene tudta. Ilyet vásároltunk

nagy tételben, aztán kezdtük adagokban levágni, tisztítani. Két hétre terveztük,

hogy kifuttatjuk, addig a többi egy elkerített helyen várt a sorsára. Pár nap

múlva láttuk, hogy esnek-buknak, mint aki szédül, összefosták magukat, leesett

a fejük, ejha, mondom, itt gáz van. Visszamentem az eladóhoz, hogy akkor hogy

is van ez, ezek a csirkék betegek, mit szól hozzá? Azt mondja, semmit. Nincs

azoknak semmi bajuk, csak kés kell nekik, minél hamarabb, ez olyan fajta.

Elástam vagy ötvenet, mer egy-két napos dögöt még el lehet adni, de aztán már

nem. Meg lehet sütni esetleg infraégő alatt, ezekben a mozgó sütőfurgonokban,

a szép színt ad, a szaga is elmegy, belül vizenyős egy kicsit, de azt már nem

veszi észre senki. Fagyasztani is lehet, de fagyott dögöt a boltban is lehet kapni,

azért nem mennek a piacra.

Nem szabad foglalkozni nyúllal, nutriával, libával, kacsával és kisállattal

általában nem érdemes bajlódni, mert tiszta ráfizetés, és nem kell senkinek. Mi

ezeket végigpróbáltuk, aztán a maradékot nekünk kellett megenni. A nutriát is.

Akkor vágtam bele anyámnál, a családi házban, mikor a fél ország belebukott. A

szőrét elégettem, a húsából kolbász lett, de nemigen fogyott, aztán kivittem a

zsibibe, ha jól emlékszem, ott adtam el füstölve, kilós csomagokban, valami

farmer címkével ellátva, mert már látni se bírtuk. Levonó-címkét minden

butikban lehet kapni, teljesen mindegy, hogy mi van ráírva, úgy emlékszem, ez

Trapper volt. Farmer kolbász, azt kiabáltam, és el voltam szánva, hogy amit nem

vesznek meg, azt otthagyom. Akkor már nagyon elegem volt az állatokból, egy

ilyen patkány a kezemet is átharapta. Akkor már nadrágot szabtunk meg bélést,

tolldzsekibe valakinek, akinek még a nevét se tudtuk. Hozta az anyagot meg egy

vaslemezből készült sablont, aztán egymásra tettünk vagy húsz réteg anyagot, és

mellette körülvágtuk. Ez volt a szabás. Kétnaponként jött az alak, vitte a kész

darabokat, hozta az anyagokat, esetleg az új sablont. Aztán tömítéseket vágtunk

ki bőrlyukasztóval milliószámra, műanyag babákról, játékokról faragtuk le a

sorját, szereltünk kisautókat, zsákszámra hozták a pici, csokornyakkendőhöz

hasonló dísz-vackokat, hajba, nyakba, ruhára, és persze, az elmaradhatatlan

fülbevalók, rézdrótból, gyöngyökkel, karszíjak, bokalánc, fillérekért. Már a

gyerek is csinálta, persze játékból. Éjfélig, hajnalig dolgoztunk, mert minden

sürgős volt. És mindehhez ismerősök által, protekcióval lehet hozzájutni, a

legnagyobb titokban, és még csak nem is ebből éltünk, ez csak a passzió volt.

Igaz, Mari egész nap foglalkozhatott vele, de nekem komolyabb munka után is

néznem kellett.

Az hamar kiderült, hogy rendes munkahely belátható időn belül nem akad, az

állami cégek döglődtek, a maszek meg nem azért él, hogy veled jót tegyen.

Tudják, hogy ha a létminimumot kínálják, azt el kell fogadni, különben törölnek

a Szív utcai nyilvántartásból. Szakmunkások, technikusok, de még mérnökök is

dolgoznak nyolcezer forintért havonta, a jobbik esetben hatvan-hetven forintos

órabérért. És sehol nem véglegesítenek, mert akkor majd végkielégítést kell

fizetni, ha elküld. Szerződtet csak, félévre, egy évre, aztán, ha olyan kedve van,

hosszabbít. A műanyagos ügynökként akart alkalmazni, de azt mondtam neki, az

nem megy, abból már kinőttem. Virágcserepeket, cserépalátétet gyártott egy

rogyadozó vályogházban egy nagyüzem kerítése mellett, lopott árammal. A

házat telekáron vette, az udvarra letett két panelgarázst, több nem fért, azokat

kiadta bérbe, a házba beállított egy kézi fröccsgépet, azon dolgoztam, feketén.

Ha felemeltem a kézi kart, a kezem majdnem a plafont érte. Az ottfelejtett

konyhaszekrényben voltak a szerszámok, a falon egy régi esküvői kép és egy

házi áldás. Minden kulcs nálam volt, reggel nyitottam, este zártam. Egyedül.

Néha a tulaj is megjelent, alig volt idősebb nálam, csak ő jobb helyre született.

A szakmához nem sokat értett, nem is erőltette, hamarosan mindent rám bízott,

csak azt szabta meg, hogy miből, mennyit kell csinálni, és hozta hozzá a

szerszámot, anyagokat valahonnan. Szűk volt a helyiség, konyha lehetett valaha,

kezdés után egy-két órával az olvadó műanyag füstje teljesen betöltötte, szinte

fuldokoltam, pedig az ablak állandóan nyitva volt. Az ajtó nem, azt zárni kellett,

nem tartozott senkire, mi folyik odabent. Ha megéheztem, átugrottam a közeli

boltba, vettem valami ehetőt, hozzá egy-két üveg sört, hogy el ne felejtsem,

ember vagyok, este pedig, ha már sötét volt, gyerünk haza, fürgén, abban a

mocskos munkaruhában, gyalog. Nem volt könnyű munka, a nagy karba két

kézzel kellett kapaszkodni, és teljes testsúllyal lehúzva lent tartani naponta

nagyon sokszor. Este már reszketett kezem-lábam, bicegtem és csípte a szemem,

torkom a friss levegő. Húsz-huszonötezret adott minden hónapban, ez a fekete

munka átlagos bére, aztán azt mondta, fájront, vége, kösz szépen. Nincs tovább.

Ledúratja az épületet, és beállít még háromnégy garázst, többet kap érte. Nem

kérdeztem, hogy honnan vesz hozzá építési engedélyt, ilyen apróság nemigen

érdekelte. Azt mondtam neki, adja el nekem a gépet, majd csinálok vele valamit.

Régi, egyszerű masina volt, házilag összelökve, ilyeneket már csak

tanműhelyekben lehet látni. Egy szóra ráállt, nyolcezerben megegyeztünk. Még

azt is ígérte, hogy ellát anyaggal, szerszámmal valami részesedés fejében, mikor

ráér. Egy kézikocsin hazavonszoltam a gépet, azóta kint van a fészerben, a

pasast soha nem láttam többé. Azt, hogy hol lakik, addig se tudtam, a neve is

lehetett akármi más, mint amit nekem mondott.

Pár hét eszelős semmittevés, csirkepucolás következett, aztán valaki ajánlott

valamit. Ez mindig így megy, szájról szájra, egymás közt. Egy hulladékgyűjtő

kisiparos lakott a Telepen, nem is messze, Kovácsnak hívták, de a haverjai

Talpasnak, Tökindának szólították, a felesége meg Karónak. Azt mondták,

menjek hozzá, kérdezzem meg, nincs-e valami munkája? Megkérdeztem. A

nagydarab cigányember hatalmas háza halljában fogadott, mezítláb. Azt

kérdezte, mihez értek? Mondom, mindenhez, amire neki szüksége lehet. Na, azt

mondja, van neki számítógépe is. Nem baj, mondtam, azzal is elboldogulok.

Rézzel, alumíniummal foglalkozott, felvásárolta, válogatta, és vitte nyugatra

eladni. Hátul, az udvarban volt egy kemence, abban égettük le a vadonatúj

drótkötegekről a szigetelést, neki nem kellett rá a műanyag. Az jutott eszembe,

hogy valahol valaki lehet, hogy épp ebből az anyagból szigetelt huzalokat gyárt.

Ilyen az élet. Ronda, kövér felesége volt, majd megroskadt az ékszerektől,

festéktől, és nagyságos asszonynak kellett szólítani, a férjét meg főnök úrnak.

Ketten voltunk alkalmazottak Nicuval, egy vézna, félig magyar, félig román

fiúval, aki többnyire részegen szédelgett egész nap az udvaron, és már hónapok

óta a kerítést festette, de nem törődött vele senki. Nicu ott is lakott a

kazánházban, egy csomó egérrel és számtalan üres üveggel együtt. Azt állította,

hogy azért kellett átjönnie, mert az amerikai titkosszolgálatnak dolgozott a

forradalom előtt, és a szekusok azóta is üldözik. Százötvenezer dollár várja

Washingtonban, de nincs pénze repülőjegyre. Mi voltunk a cselédek. Hát az egy

pénzes ember lehetetlenül mocskos háza volt, tele minden vacakkal, amit

pénzért meg lehetett venni, még szobrok, festmények is voltak bedobálva az

egyik szobába, drága szőnyegek mindenhol kiégetve, szétdobált ruhák, tévéből

legalább három, rádiók, mosógépek, egy még a dobozában. Csillárok, függöny,

kettő is egymás előtt. Az udvaron sorsára hagyott rózsatövek, díszfák, két

garázs, motoros kerti kapa, fűnyíró, az ember lépten-nyomon belebotlott

valamibe mindenütt.

Amúgy rendesek voltak, a férj szinte soha nem volt otthon, az asszony szinte

mindig, de ivott rendületlenül. Mindig készült valahová, útra készen, díszbe

öltözve, festve támolygott naphosszat egyik helyiségből a másikba, mint aki

nem találja a helyét. Egy tizennyolc év körüli fiúk volt, Béla, aki egész nap a

várost járta egy Kadettel, és egy tinédzserkorú, nagyszemű lány, Ágnes, aki csak

déltájban eszmélt, aztán délután alaposan kirittyentve magát eltűnt késő

éjszakáig. Mindkettő jóarcú, jó alakú, de végtelenül beképzelt, nagyképű figura

volt, ránk se hederítettek, igaz, a szüleikre se nagyon. Élték a

milliomoscsemeték életét, ahogyan azt el tudták képzelni. Semmi gond nem volt

sokáig, általában mindenki azt csinált, amit akart, ha nem volt égetés, bálázás,

rakodás. Olyankor szöszmötöltem a kertben, mostam, takarítottam, néha

megpróbáltam rendet csinálni a házban, kertben, de meg se látszott. Na,

gondoltam magamban, ha gyomorral bírom, akkor itt sokáig ellehetek. Csak

fizetni nem akartak az istennek se. Az elején nem értettem az egészet, hiszen

megegyeztünk havi húszezerben, aztán jött a fizetés ideje és sehol semmi. Pár

napig türelmesen vártam, aztán Nicu világosított fel, hogy eredj és kérjed,

maguktól ezek nem fognak adni semmit, mindent kérni kell. Na, rászántam

magam, először a nagyságának szóltam, hogy itt az ideje a fizetésnek, de ő azt

mondta, menjek Karóhoz, őt ne zaklassam, mert agyonlő. Ez jópofa dolog volt,

de akkorra már megszoktam a modorát, ennél cifrábbakat is mondott már, ha

egyáltalán mondott nekünk valamit. Nicu ilyenkor nem jött zavarba, még le is

térdelt a mázsás nagysága előtt, csókolta a kezét, és majdnem mindig sikerrel.

Vagy egy üveg piát kapott, ami skót whisky éppen úgy lehetett, mint

szilvapálinka, vagy egy marék összegyűrt pénzt lökött neki a földre. Én itt még

nem tartottam, ezért inkább a gazdára vártam, míg megjelent, és neki adtam elő

a bajomat. Ó, mondta, hát hogy lehet az? Hát én már odaadtam! Még itt, ebben a

szobában adtam oda, és többet is! És azelőtt is adtam! És otthagyott. Menni

kellett utána szívósan, bizonygatni, hogy márpedig nem adott semmit, míg végre

nagy nehezen a zsebébe nyúlt, és a kezembe nyomott egy csomó pénzt. Mennyi

az, kérdezte. Több volt, látszatra is, éppen számolni akartam, mire kikapta a

kezemből, elvett belőle valamennyit, a többit visszaadta. Na, rendben vagyunk,

kérdezte. Fogalmam se volt, mennyi lehet a kezemben, és megint meg akartam

számolni, de rám szólt, elég az neked! Nincs több! Mit számolgatsz? Eredj

dolgodra! Otthon, a fürdőkád szélén ülve sikerült végre megszámolni, ha jól

emlékszem, huszonnyolcezer forint volt, nekem egy vagyon, neki meg... Csak

ültem aztán sokáig, néztem azt a nyomorult pénzt, és olyasmik jutottak az

eszembe, hogy szinte beleszédültem. Az a sok tartozás, elmaradt részletek, a

sóvárgás azért a sokféle mindenért, amit végül soha nem tudtunk megvenni, még

a gyereknek se, mert minden pénz, amit összevakarunk, folyik el, mint a víz.

Akkor hallottam először, hogy jön fel valaki a lépcsőn, lassan, mintha keresne

valakit, gyorsan eldugtam a pénzt a pipereszekrénybe, még csak az hiányzik,

hogy kiraboljanak, gondoltam, és bekapcsoltam a rádiót, hogy hallják, vannak

itthon. Aztán gyorsan ki, mert hátha a gázos, villanyos, akkor viszont nem is

vagyunk, nemhogy itthon, de sehol! Észnél lenni, észnél!

Sokan dolgozhattak a cigánynak, általában este jöttek, volt, aki egy

szatyorban hozott valamit, volt, aki talicskán tolta. A java kocsival, akkor ott

kellett maradni, átvenni a dolgokat, válogatni, később bálázni, mérni, ha kellett

égetni. Jött oda mindenféle ember, nők, férfiak, gyerekek, cigányok, magyarok,

mindenki. Sokan csak pénzt kérni jöttek, kölcsön, siránkoztak, az öreg szidta

őket, hess, kiabálta, takarodjatok, nekem sincs! Aztán majdnem mindig adott

valamennyit, főként akkor, ha asszony jött gyerekkel, azt nem bírta látni.

Amennyire tudom, soha, senki nem adta meg. Voltak, akik eladni hoztak

valamit, széket, párnát, tyúkot, loptátok, kiabálta ilyenkor szörnyülködve,

vigyétek innen gyorsan! Még ide jön a rendőrség nekem! Takarodjatok! Mi

pedig Nicuval raktuk a kemencébe, ami nem színesfém volt és égett, ágyneműt,

tollat, ruhát, egy kismacskát Nicu megtartott magának, néha egy cipőt, pedig az

öreg tiltotta szigorúan, nem maradhatott nyoma semminek. Nicu mondta azt is,

hogy kérjek pénzt én is, legfeljebb nem ad, ő már régóta kérincsél, és majdnem

mindig kap valamennyit hónap közben is. Nem tudtam rászánni magam, de

egyszer nagyon beszorultam, akkor eléálltam, és elmondtam, mi a helyzet.

Nagyon szarban vagyok, adjon valamennyi előleget. Akkor elkezdett bólogatni,

mint aki élvezi a helyzetet, ott állt előttem istentelenül bő nadrágjában, zsebre

dugott kézzel egy papucsban, mert már hűvös volt, és mosolygott. Nem

értettem, mi baja, most ad vagy nem ad? Aztán megszólalt, hogy ismer ő ám

engem régóta. Az apámat is ismerte a nagy hordó hasával. És aki olyan ember

volt, hogy soha egy darab kenyeret nem adott volna senkinek, ha mellette

fordultak volna fel, akkor se. És hogy gyereket is azért csinált csak engem, hogy

ne oszoljon meg a vagyon. Ilyen irigy ember volt a te apád, és mégis meghalt,

mondta. És meg megvagyok. És most te jössz hozzám pénzért. Pedig téged

kitaníttattak, urat akartak belőled csinálni, mégis itt vagy cseléd az én portámon,

eszed a kenyeremet, trógerolsz. És nem lett semmitek, apádnak se, neked se.

Nagy dolog ez!

Hát az volt. Nem tudom azóta sem, mi lett volna jó, ha pofán vágom ott

helyben, hogy essen szét a feje, vagy bólogatok alázattal és kivárom, míg

befejezi az élvezkedést, majd elteszem, amit ad, nem törődök semmivel,

senkivel. Azt hiszem a legrosszabb mellett döntöttem, mert hátat fordítottam

neki és otthagytam. Végleg. Akkor szólt utánam, mikor már az utcán álltam, és

csuktam be a kaput finoman, csendben, ahogy tanították a gimnáziumban, vagy

a franc tudja, hol, ennek az embernek a kapuját, akit viszont sehol, senki nem

tanított semmire. Fütyörészni kezdtem, hogy ne is halljam, mit kiabál utánam,

lassan sétáltam a buszmegállóhoz közben, aztán tovább, mint aki alszik,

kipróbáltam, milyen az, mikor az ember nem gondol semmire. Lehet, hogy ittam

is valahol valamit, de az biztos, hogy egész délelőtt mentem, gyalogoltam, mint

aki nincs magánál. Aztán hogy, hogy nem, anyámnál kötöttem ki. A

szülőházban. Hogy mit mondtam el neki és mit nem, arra már nem emlékszem,

anyám majdnem vak volt már akkor, de az ösztöne működött haláláig, ő

mondhatta először, hogy jobb, ha hazaköltözünk, hozzá, ott ingyen van a lakás,

ha a kertet is rendbe hozom, akkor még termelni is lehet ezt-azt, zöldséget, ami a

konyhára kell, tarthatok disznót, tyúkot, mint valamikor, éltek, kiabálta, nem

úgy, mint most, hogy amit kerestek, az rámegy a lakásra, luxusra, és még

levegőt se kaptok, vizet se isztok egészségeset! Csak azt nem tette hozzá, hogy

akkor majd megint ott tartok, ahonnan elindultam.

Otthon elmondtam mindent Marinak, ők már ettek, mire hazakeveredtem,

nekem egy kis zsír jutott, a lábas alján, abba mártogattam a kenyeret, teát ittam

hozzá. Azt mondta, neki már mindegy, csak csináljunk már valamit, mert itt már

létezni se lehet, és akármennyit gondolkozik, nem jut eszébe semmi. De ott van

anyám, azzal mi lesz? Azt mondtam, anyámra ne legyen gondja, elfér a kisebbik

szobában, ki se nagyon jön már onnan, majdnem vak. És úgyis meghal, mint

mindenki, addig meg kibírjuk egymást valahogy. Azt mondta, ő nem arra

gondolt, ne facsarjam úgy a dolgot, mintha az anyám halálára spekulálna.

Dehogyis facsarom én a dolgokat, nyugtattam meg, ez az élet rendje. Mi az

öregek halálát várjuk, a gyerek meg a miénket. Ami közte van, azt életnek

hívják. Akkor csend lett egy kicsit, valamire mindketten gondoltunk, amit nem

lehetett kimondani. Úgyis mindig ott vagyunk, mondta később Mari, ha

csinálunk valamit, itt nincs hely, de nem nagyon figyeltem, Misóka mászott rám,

hálistennek, nem kellett mással törődni. Nagyon jól lehetett játszani a gyerekkel,

már gagyogott, ha elesett, akkor felállt, és azt mondta, a kurva életbe, és ment

tovább. Ha öreget, beteget látott az utcán, megszólalt, a néninek már annyi,

ugye, apu? Egy berúgás után: apu, az este leveset meg húsot hánytál. Most is

már pakolt volna, hogy akkor menjünk, ő már ott akar aludni mamánál, majd ő

vezeti, mert vak, és már neki is annyi. Ők voltak nekem, Mari meg a gyerek,

akinek majd házat fogok építeni, nagyot, erre gondoltam, mi másra?

Aztán van úgy, hogy az ember nem akar felébredni, pedig tudja, hogy előbb-

utóbb kell, muszáj, vagy kiszállna a testéből, bújna el valahová, más lenni,

máshol lenni vagy sehol. Ilyenkor az ital van legközelebb, de sajnos, nem

ihattam, nem volt miből. Néha sikerült azért berúgni, akkor aztán olyan lettem,

mint az állat, kiengedtem teljesen, élveztem, hogy be lehet hugyozni, szarni, ha

elestem, nem fájt, nem bántott a hideg, a szél, nem érdekelt semmi. Csak hát

nem tartott soká ez sem. Mari egyre fáradtabb arccal tűrt, sejtettem, hogy azon

töpreng, hogyan hagyhatna el, de neki se volt hová mennie, tűrnie kellett.

Egymáshoz nyomorultunk. Néha kitört, de inkább más miatt, kevés volt az egy

szoba, pedig volt minden más is, fürdőszoba, konyha, spájz, előszoba középen,

nagy terasz, és a szoba is hatalmas, nem akkora, mint amit otthagytunk. Idegen

volt neki a környezet is, az emberek, a por, földutak, a kutyaugatás éjszaka, a

rengeteg részeg, akik bekiabáltak hozzánk, esőben nem lehetett kimenni az

udvarra, ritkán járt a busz, szóval sok volt a baj. Ezeket néha mind a fejemhez

vágta, aztán megnyugodott, nem is sírt. Mondjad csak, mondjad, szóltam neki

ilyenkor, rúgjál belém, ha attól megnyugszol, csak ne legyél szomorú.

Megfogtam a kezét és pofoztam véle magam, meg elkövettem mindent, hogy

nevessen, mert akkor a többit is el lehetett viselni. Misó hamar megszokott

mindent, vezetgette anyámat, ha kellett, ha nem, beszélgettek, nem is tudtuk,

miről, anyám se mondta el, titkaik voltak. A halál amúgy is izgatta a gyereket,

megbeszélte anyámmal, hogy szól majd akkor, hogy ő is lássa, de beszéltek

másról is, anyám engedett neki mindenben, azt hiszem, boldog volt. Aztán úgy

halt meg mégis, hogy nem szólt senkinek, csak feküdt az ágyán, mint aki

nagyon-nagyon mélyen alszik, és nem akar már mondani senkinek semmit.

Már én se nagyon. Kibékültem az olyan-arcú baltás emberrel, lehet, hogy én

vagyok az. Beke Sanyinál dolgoztam, lehet, hogy azóta is, neki három IFA

teherszállítója volt, fuvaroztunk mindent. Vagyis hát most is. De már

bonyolódnak a dolgok, sűrűsödnek, Sanyinak rengeteg ereje van, meg tud tőle

őrülni, fel tudna robbanni tőle, és nem tud vele mit kezdeni. Ha beül inni, menni

kell vele, egyedül nem tud. Akkor játszik a nyerőgépen, de nem jön ki neki

semmi, akkor kitépi a helyéről és kilöki a kocsma elé. A rendőröket nyugodtan

bevárja, nyújtja a kezét, bilincs, azt mondja, gyere te is, megyek. Félnek tőle, én

is, de akkor is. Megemel egy lovat. A hasa össze van égve, a kurvák a Pripa

csárdában leforrázták, mert nem tudta abbahagyni. Ezek már mostani dolgok,

azt mondta, ne dolgozzak, inkább gondolkozzak helyette, mert azt nem bírja,

fizet annyit, mintha rakodnék. Akkor kétannyit, elég? Arra vigyázzak, nehogy

valami állatságot csináljon részegen, hívjak rendőrt, fújjam le gázzal, vagy

amivel akarom. És vegyek el a pénzéből, mikor kell, ne szarakodjak. Hétmilliót

nyert a lottón, fel se fogta még az egészet, volt neki, nem kellett volna. Miért

nem én? De hát van már nekem is, ha kell, találtam egy dobozt, pénz volt benne,

meg kéne számolni. És azt mondani, hogy nem megyek, ne is hívjál, mert nem

megyek. Sehová. Mármint Beke Sanyinak, hogy nem megyek vele sehová. Mert

csak sűrűsödnek a dolgok, csomósodnak, azt meg nem érti. Nincs már Mari se, a

gyerek se, majd jönnek, azt mondták, de lehet, hogy nem. Eddig nem. Azt

viszont tudom, hogy a gyerek készül, jön majd, ha eljön az ideje. Elmegyünk

szépen, mert nekem már annyi, elvezet máshová. Az is lehet, hogy már úton

van. Lovon szeretném látni, mint egy királyt.

LASSÚ TEHER

Apu, mi csórók vagyunk?

Azok vagyunk, kisfiam. Nem nagyon, de olyan szegényebbek.

És miért?

Azt én se tudom.

Mert más ellopta?

Mit lopott el?

Nem tudom. Kárász Tibi mondta, hogy olyan csórók vagyunk, hogy nálunk

még az egér is éhen döglik.

Kárász Tibi egy hülye.

Meg hogy olyan sovány vagyok, hogy ha egyet pislogok, lemegy a

makkomról a bőr.

Mondd meg Kárász Tibinek, hogy a seggébe fogok rúgni. És meg is

pofozom, mert olyan hülye, mint egy állat. Hát mit képzel az?

Meg fogod pofozni?

Meg! Rohadjon meg a töve is az ilyennek. Ne is állj vele szóba!

Én nem állok, ő áll.

Akkor menj arrébb.

Akkor meg kiabál utánam.

Ne halld meg. Ne is nézz rá az ilyenre.

Az lesz jó, ha megpofozod. Úgy, hogy lássák a többiek is. Megpofozod?

Meg.

Mikor?

Majd meglátom, most hagyjuk ezt a dolgot.

Hagyjuk.

Nem vagyunk gazdagok, de van mit ennünk. És ruhád is van rendesen.

Iskolába jársz, nem?

De.

Én nem loptam, nem raboltam, mint más. A te apád becsületes munkával

szerzett mindent. Lakásunk is van. Van, akinek az sincs. Nem igaz?

De.

És nem vagy sovány. Meg én sem. Ilyen a fajtánk. És neked különben is

mindened meglesz, ha beledöglök is. Majd meglátod. Rólam nem mondott

semmit?

Nem.

Nem én tehetek róla, hogy ilyen lettem, tudod te is. Azért még én is vagyok

olyan ember, mint más. És meg tudom adni neked, ami kell. Hát éhezel te?

Nem.

Hát akkor?

Ne sírjál, apu.

Nem sírok, csak felidegesített az a szemét.

Ki vagy idegileg?

Ki.

Mi az a makkom, apu?

Semmi. Baromság. Ne is törődj azzal, amit egy ilyen mocskos szájú, dagadt

disznó kitalál.

A kisfiún egy kopott, barna, felnőttes télikabát volt, elöl teljesen nyitva,

hátracsúszott a válláról, és egészen a lábáig lógva úgy csüngött rajta, hogy a

nadrágot nem is lehetett tőle látni. Homokot rugdosott maga előtt koszos, fekete

bakancsával és fagylaltot evett. Az apja egy fának támaszkodva állt mellette,

tangóharmonikát tartott maga előtt a lábfején, keze a kék melegítő zsebében,

nyakában kockás sál, a fején kis ellenzős sapka. Kicsi, régimódi állomás előtt

álltak és a vonatot várták. A férfi keskeny, borostás arcával néha a gyerekre

nézett, és a fogát szívta. Sokféleképpen tudta szívni a fogát, legtöbbször mintha

azt mondta volna, hogy csíz, máskor azt, hogy csekk meg capp, ha elölről szívta,

a fiú már ismerte mindet, evés után az apja gyufaszállal szurkálta a foga közét,

néha azt is mondta, hogy csápp, aztán nyelt. Meg azt is mondta, hogy csám-

csám, de azt csak viccből, ha azt akarta, hogy nevessen. Ő olyankor vékony

hangon hihihizett, de az nem volt igazi nevetés, csak úgy tett. Az iskolában a

többi gyerek úgy hívta az apját, hogy evezős, mert úgy járt a keze járás közben.

Meg hogy a napnál fűtő.

Menjünk, itt a vonat.

Még nem ettem meg a fagylaltot.

Lökd el, majd veszek másikat. Lökd már el, ne lássák!

Mért ne lássák?

Már mondtam! Azt kell mutatni, hogy szegények vagyunk. Nem nagyon,

csak egy kicsit. Ha kérdezik, akkor szegények. Igazítsd meg a hajadat, nem úgy,

várjál! Na.

Kárász Tibi azt is mondta, hogy olyan csúnya vagyok, hogy a veréb nem

venné el a kezemből a lószart.

Kárász Tibi le van szarva. Ne is emlegesd, mert azt se tudom, mit csinálok.

Meg hogy...

És ne beszélj csúnyán.

De ő mondta, hogy...

Mondom, hogy hagyd abba, nem érted?! És lökd el azt a rohadt fagylaltot,

hányszor mondjam! És maradj csendben, ha felszállunk!

Az jó lesz, ha megpofozod. Rúgjál is bele, jó?

Eredj előre.

Sárgás, őszi délután volt, az állomás kopottas épülete mögött száradó

kukoricatábla, arrébb néhány ház, széles, füves földút vezetett közöttük, egy

tehén legelt rajta hosszú láncon. Alig volt utas. Hagyták volna felszállni, látták,

hogy sánta, és gyerek is van vele meg egy harmonika a nyakában, de ő csak

intett, hogy menjenek, ő majd a végén. Aztán megbökte a fiút, mehetsz, mondta

neki, majd ő is felevickélt a rossz lábával. Egy asszony segíteni akart, de azt

mondta, ne, tessék csak hagyni, van nekem már ebben gyakorlatom. Tetszik

tudni, mondta, mikor már a peronon állt ő is, ebben idegen nem tud segíteni,

mert akkor eltévesztem a fogást és a végén leesek. Már elnézést. Az asszony

nem szólt rá semmit, a lába közé állította a szatyrát, és a kifelé nézett az

ablakon. A fiú már ment volna be a kupéba, de az apja megfogta a vállát. Nem

tetszik bejönni, kérdezte az asszonytól, nem, mondta az, leszállok a

következőnél. Ez is attól fél, hogy ha adni kell egy forintot, éhen hal, morogta az

apja az ajtóban.

Könnyes a szemed, apu.

Ráolvadt a dér.

Nincs is.

Menj előre.

Megnyálaztad?

Csss... halkan, te. Na, indulj.

Reggel volt dér, mikor jöttünk.

Nagy füst volt odabent, pedig alig voltak. Becsukta maga mögött az ajtót,

megállt, levette a sapkáját és hangosan, érthetően köszönt, jó napot kívánok.

Balog István vagyok, engedjék meg, hogy játsszak maguknak valamit. Aztán

befordította a harmonikát, és futni kezdtek az ujjai a billentyűkön. Tábortűznél a

levelem írom, fogott bele kissé bizonytalan hangon, de a csillagfényes, nyári

éjszakán már jobb volt. A fiú mellette állt, egyik kezével kicsit támasztott rajta,

most még nem volt kedve az apjával együtt énekelni, majd később. Az apja is

azt mondta, nem muszáj mindig, ha nem akar.

Miért kell nekem énekelni, apu?

Nem kell, csak ha van kedved.

És ha nincs?

Akkor nem kell.

És ha sosincs kedvem?

Mért ne lenne? Én is énekelek, látod.

Neked sincs kedved. Az előbb sírtál.

Az más.

Ha nem énekelek, akkor megette a fene az egészet?

Ezt meg honnan szeded?

A szakállas mondta, mikor idefelé jöttünk. Aki a százast adta.

De nem adta, csak úgy tett.

Nem kellett volna neki énekelni, ugye, apu?

Nem is neki énekeltünk, hanem mindenkinek.

Az ember nem tudhatja előre?

Micsodát?

Te mondtad, hogy az ember nem tudhatja előre, kiben, mi lakik.

Nem is.

Most nem volt kedve énekelni, mert az ember nem tudhatja előre. Állt az

apja mellett, és úgy érezte, minden haja az égnek áll. Nem fájt, de érezte. Az

apja minden este fadarabokat, ceruzát csavart bele, vizesen, aztán bekötötte, és

úgy kellett aludni. Téglás környékén egy fekete asszony azt mondta, olyan, mint

egy kis szőke angyal. Az apja azóta mindig összeborzolja a haját, és úgy kell

aludni, mint egy nő, kendőben. Ha ezt Kárász Tibi látná! Nem látja, de tudni

fogja úgyis, mert oda lát, ahová akar. Lehet, hogy most is. Az apja csak játszott

szépen, énekelt, rezgette a hangját, hajlongott, nem nézett senkire közben, csak

fel a csomagtartókra, néha meglökte a fejét a könyökével, hogy ne

bambáskodjon, hanem figyeljen. Mit? Alig ültek a fülkében. Egy öregember

látszott az egyik ablak mellett, az üveget törölgette, és kifelé nézett, aki szemben

ült vele, az is. Mind kifele bámul ilyenkor, szokta mondani az apja, mintha a

perselyt tartanánk, majd kicsavarodik a nyakuk. Egy hosszú hajú, fiatalabb lány

egy könyvet olvasott, az se nézett rájuk, a másik oldalon két nagyobb fiú

nevetgélt egymással szemben, más nem is látszott. Itt nem fog az apja sokáig

énekelni, hanem befejezi mindjárt, és akkor megköszöni, hogy meghallgatták, és

kéri, hogy járuljanak hozzá egy pár forinttal. Ő meg elindul a kalappal és

odatartja mindenki elé. Nem. Nem kell sokáig, mondta az apja annakidején.

Ha nem tesznek bele semmit, eredj tovább.

Jó.

De ha a zsebében matat, akkor várjál egy kicsit, míg előveszi.

Meddig várjak?

Amíg előveszi a pénzét, és beletesz.

Délelőtt zsebkendőt vett elő.

Nem mind olyan.

Van, aki szórakozik?

Van.

Számolok majd tízig, és ha nem...

Az sok.

Akkor ötig.

Jó. De lehet tovább is, ha látod, hogy vakarózik.

Mit vakar?

Csak a lány adott. Már a kezében volt a pénz, belelökte a kalapba. A fiú

megköszönte, aztán lépett tovább a fiúkhoz, de azok nem adtak. A két öreg se.

Elöl egy asszony ült még, karján egy alvó gyerekkel, az meg csak azt nézte,

mást nem, egy kosár volt mellette, tele almával, abból se adott, pedig azt

szoktak. Húsz forint, nem is rossz kezdés, mondta az apja vidáman.

Nem fázol?

Nem.

Most majd jobb lesz. Több az utas. Jönnek az asszonyok a piacra.

Mi is mehetnénk. Ott sokan vannak.

Az más. Ott már sokan kéregetnek.

Mi nem?

Mi nem. Mi művészek vagyunk.

Vándor énekesek?

Azok. De majd énekeljél te is, jó?

Jó.

Ha lesz kedved.

Igen.

Majd olyat játszok, amit te is szeretsz.

Jó.

Az emberek szeretik, ha a gyerekek énekelnek.

És nekem szép hangom van?

Szép. Ugye, mondta a tanár úr is, aki komoly ember.

Aki a rágógumit adta.

Az.

Olyan rágógumit adott, amit le lehetett nyelni, kerek volt, mint a cukor, nem

mondta meg az apjának, csak soká, mikor Kárász Tibi azt mondta neki, hogy

majd össze fog ragadni a segge lyuka a szájával, és szét kell operálni, úgy hal

meg. De az apja itatott vele egy pohár pálinkát, és nem ragadt össze.

Balogot Sánta-Balognak hívták a vasútnál, miután egy idétlen tolatás közben

megnyomorodott. Le kellett volna vágni a lábát, de nem hagyta, azt mondta,

akkor inkább a fejemet vágjátok le, itt. És mutatta, hol. Vidám ember volt még

akkor is, sokáig, pedig csúnyán összetört a lába, többször operálták, míg valami

formája maradt, de dolgozni már nem tudott vele tovább, menni se nagyon. Meg

kellett volna műteni még vagy kétszer, hogy a lábfeje valahogy kiegyenesedjen,

mozogjanak benne a csontok, de akkorra már elment a kedve az egésztől.

Minden műtét után hetekig rágta a párnát a fájdalomtól, és azt mondta, elég.

Neki lába már úgyse lesz. Akkor már viccelni se volt kedve, kin volt az ágyban

megfordulni is. Aztán lassan megtanult járni azzal a kacsázó, kígyózó

rángatózással, a vállával kellett rántani először, majd a derekát csavarni, közben

kaszált a kezével, és véresre harapta a száját. Mankó nélkül, mondta boldogan a

feleségének, aki erre elsírta magát. Aztán leszázalékolták, de ettől sem lett

boldogabb, negyvenéves korában nem szokott örülni az ilyesminek az ember.

Később sokat javult a mozgása, csak a talpa és a lábfeje égett, mint a tűz, és

hamar elfáradt. Mégis kitalálta ezt a muzsikálást, mert otthon már nem tudott

létezni az unalomtól. De más baj is volt. Undorodsz tőlem, kérdezte a

feleségétől egyszer, az azt mondta, nem, dehogy, különben sem ő tehet róla,

nem ő volt a hibás.

Mégse olyan vagy, mint máskor.

Az isten áldjon meg, hát hogy lennék olyan? Vagy szerinted nem történt

semmi?

Embernek, férfinak ugyanaz vagyok.

Miért faggatsz most ilyesmiről?

Csak azért, hogy ha el akarsz menni, akkor tudjam. Nem tartalak vissza,

fiatal vagy.

És a gyerek?

Aha. A gyerek. Szóval az tart vissza.

Ne haragudj, de egyszerűen nem bírom! Soha nem bírtam látni a nyomorék

embert, mit csináljak, iszonyodom! Sajnállak is, de akkor is, jaj, istenem! Hát

hogy tudjak melléd feküdni, hogy? Te ezt nem értheted! Én már mindent

megpróbáltam, de akkor se!

Jól van.

Mert azért elvagyunk valahogy, nem? Hátha majd megszokom, inkább

berúgok, vagy a fene tudja, mit fogok csinálni, már orvosnál is voltam, hogy

csináljon velem valamit.

És mit mondott?

Azt, hogy nem tud csinálni semmit. Ezt vagy megszokom vagy, nem.

Ha ülök, akkor nem annyira?

Akkor nem. Csak mikor mész, mozogsz.

Nagyon?

Szörnyű.

Jó.

Mi jó?

Semmi. Az jutott eszembe, hogy jobb, ha elmész.

Hová?

Ne csinálj úgy, mint aki nem érti.

Aztán mégis elment. Megegyeztek, hogy nem válnak el, nem viszi magával a

gyereket, és nem lelkizik. Úgy lesz, mintha látogatóba mennél valakihez, érted?

Akkor jössz, amikor akarsz, azt is tudod. Ennyit mondjunk a gyereknek, a többit

majd később. És majd, ha nagyobb lesz, ő is akkor megy hozzád, amikor akar.

Én jobbat nem tudok kitalálni, te nem tehetsz semmiről. Tudom, hogy ez is egy

baromság, de néha vegyél valamit a gyereknek, hogy tudja, van neki anyja.

Majd kifizetem. Azt fogom mondani, hogy valami rokonodhoz mentél, mert

beteg.

Megtudja majd mástól.

Akkor majd hazudunk tovább.

Most lehet, hogy sokáig nem fogok jönni.

Ne is gyere.

Azt fogják mondani, hogy cserbenhagytalak.

És?

Te mit mondasz?

Én semmit.

Egy zajos, sötét átjáróban álltak, hideg volt, imbolygott alattuk a padlólemez,

a fiú összehúzta magát, fázott. Pihenjünk egy kicsit, mondta az apja, és magához

fogta a gyereket, dörzsölgette a hátát, vállát. Csak itt tudtak egy kicsit

szusszanni, máshol mindenütt sokan voltak, álltak a peronon is, batyukkal,

táskákkal, kannákkal, Debrecen felé közeledve lassan megtelt a vonat. Na,

menjünk, mondta később Balog, már nem sok van hátra.

A büfékocsiban egy nyugdíjas csoport lármázott kissé becsípve, néhányan

dudorásztak, mikor Balog közéjük állt. Nagy lett az öröm, kísérni kezdte őket, a

fiú csak ácsorgott közöttük, aztán az apja belevágott, hogy az hagyott el, akit

úgy imádtam, csak úgy, a közepén, mire mindenki elhallgatott, állj, kiáltotta egy

szuszogó, kövér ember, elölről! Hosszú, bús nóta volt, később a fiú is énekelni

kezdett, az apja addig lökdöste a könyökével, ha majd egyszer viszontlátjuk

egymást. Istenem, csak haza tudnék menni. Honnan tudja maga ezeket a régi

nótákat, kérdezték később Balogtól, ő csak mosolygott. Hosszú sora van annak,

mondta aztán. Na, hadd halljuk, mondták azok, ráérünk, nem?

Hoztak neki egy sört, aztán elmesélte nekik, hogy az ő apja is a fronton volt,

megsebesült, úgy került haza. Onnantól muzsikálgatott a vonatokon, ő meg,

mint gyerek, járt vele mindenhová. Csak hát egy kicsit körülményesebben

mondta, és a fiú emlékezett rá, hogy nem is mindig ugyanez volt a történet.

Nahát, csodálkoztak, mikor befejezte, most meg maga a fiával! És magának mi

lett a lábával, ha meg nem sértem, kérdezte a kövér. A lábammal, sóhajtotta

Balog, azt még meg is lehetne szokni. A fiú ilyenkor már rángatni szokta a

kezét, menjenek már, nem szerette, ami ezután következett, de tudta, hogy hiába

hívja, nem jön. Mert ekkor az apja már elkezdett összevissza magyarázni, pláne,

ha itatták, hogy neki a lába így, a lába úgy, és semmi se volt igaz belőle. Azt

nem is mondta, hogy a vasútnál történt a dolog, és mikor itt tartott, akkor ő

elment onnan. Látják, mondta az apja ilyenkor, és utána mutatott, ezt a gyerek

már nem is bírja hallgatni, annyira összetörte a dolog, a halálból kellett

visszahozni, felakasztotta magát! Az a csepp gyerek, hüledeztek a többiek, és

mire? Az anyja harisnyájára, annyira szerette, míg élt! Hát meghalt, kérdezte,

aki csak most kezdte hallgatni, de Balog csak legyintett, megyek utána, szokta

mondani, nehogy csináljon megint valamit. Máskor mutogatta a hasán a

forradásokat: a fél vesémmel él a gyerek, itt vették ki! És azt mondtam a

doktoroknak, a szívemet is vegyék ki, ha kell, meg a szememet, agyamat, amire

szüksége van, mindent! És akkor már sírt, de sírtak az asszonyok is, sírt a fiú is

valahol, mikor megtalálta, többnyire a vécében vagy egy peronon, ahol nem volt

senki. Mért mondasz ilyeneket, kiabált az apjára, miért hazudsz? Nem is voltam

beteg soha! Nem is azért olyan a lábad, mert nekem kellett a csont belőle! És

anyu se halt meg, nem igaz! Hazudol mindig! Hagyjál! Volt, aki utánuk ment,

hogy vigasztalja őket vagy adjon valamit annak a szerencsétlen gyereknek,

akkor az apja azt mondta, tessék csak hagyni, nem vagyunk koldusok. Csak

olyan jó valakinek elmondani. És tényleg nem vett el akkor semmit, csak a

szemét törölgette, meg a gyerek arcát, nagyokat sóhajtott, na, na, mondogatta

magának, míg megnyugodott.

Most vidáman érkezett, a fiú már hallotta a kacsázó lépteket, mindenbe

beleveri a lábát, gondolta az üres peronon, és sóhajtott. Itt vagy, fiam,

rikkantotta, mikor áterőltette magát a tolóajtón, amarra kellett volna menni, itt

már voltunk! A gyerek nem válaszolt, szó nélkül elindult visszafelé, megállt a

túlsó peronon, megvárta, míg az apja átmegy, és elengedte az ajtót. Küldtek egy

csokit, mondta az apja, nesze. Hallod? A fiú megállt. Várjunk egy kicsit, jó?

Pihenjünk. Addig meg is eheted. Meghívtak egy lakodalomba, mondta később,

elmenjünk?

Vagy haragszol?

Nem.

Tessék?

Nem haragszom.

Olyan kedvetlen vagy.

Elfáradtam.

Van még egy kocsi a büfé előtt, ott is sokan szoktak lenni.

Utána leszállunk?

Le.

És megyünk haza?

Megyünk. Bedurrantunk a kályhába és lefekszünk.

És ki se mozdulunk?

Ki se. De ha akarsz, elmehetsz játszani.

Nem akarok menni sehová.

Úgy is jó.

A következő kocsiban egy csomó gyerek lármázott, kirándulni mehettek, alig

tudtak közöttük átmenni. A fiú fogta az apja kezét, és úgy ment előtte, hogy

semerre se nézett. Szerencsére az apja itt nem akart zenélni meg énekelni, mert

kinevették volna őket, és azt Kárász Tibi biztosan megtudná. Azt is, hogy

bakancs van a lábán, nem olyan, mint itt a többi fiúnak, és a kabátja is! Van neki

is, de ilyenkor mást kell felvenni, mert most szegények. Még az is lehet, hogy

Kárász Tibi is itt van, és mindjárt hallani fogja a hangját: mi van, Ruhagyuri?

Úgy nézel ki, mint akit a falra hugyoztak és a nap keltett ki! Lefelé nézett, mégis

látta, hogy sugdosnak mögötte, lökdösik egymást, pukkadoznak, és ha majd ők

elmennek, akkor kitör a röhögés. A két majom, mondják majd, két bazári

majom. Úgy sietett, hogy az apja alig tudott menni utána, álljunk meg, mondta

már kint, a peronon, alig kapok levegőt.

Aztán mégse szálltak le. Egy kicsit még, jó, kérlelte az apja, itt is voltak

elegen, főleg asszonyok, és az ilyen jó hely. Itt az édesanyám, te jó asszonyt

énekelték, és itt is kérdezősködni kezdtek, a fiú erre előrement, nem is hallotta,

amit az apja mondott, hogy nézzék meg ezt a gyermeket, énbelőlem van

összerakva! Ennyi maradt belőlem, meg ő. A következőnél se lehetett leszállni,

mert már várták őket, valaki elvitte a hírüket, még énekelni se kellett, Balognak

mindjárt a forradásokat kellett mutatni, tessék. A szívemmel élt két napig, itt

volt kivéve, és mindketten rá voltunk kapcsolva. Máshol a hátát: nem tudott

lélegezni, ott vezettek be neki egy csövet az én tüdőmbe, hogy meg ne fulladjon.

A térdét: ha hiszik, ha nem, a térdkalácsom nála van, ő nem is tudja, aláírtam,

hogy soha nem mondom meg neki.

Már a vonat elején járhattak, közelről hallatszott a motor hangja, Balog azt

mondta, a következőnél leszállnak, már neki is elege van. Az átjáróban itt is

huzat volt, aztán átvergődtek a következő peronra, itt jó, megállunk, mondta,

aztán lassan a padlóra eresztette a harmonikát. Egy kötött sapkát vett elő a

zsebéből és a gyerek fejére húzta. Apu, mondta később a gyerek, ott meg fekszik

valaki. Hol, kérdezte az apja. Ott ni, csak a lába látszik. Balog arrébb lépett,

aztán meglátta. Egy fiatalember volt, mindjárt a folyosó elején, az ajtóban

üthették le, vérzett a feje, arca, farmernadrágot, dzsekit viselt, ingén szakadások.

Menjünk innen, fiam, mondta gyorsan, ne is nézz oda. Hová menjünk, kérdezte

a gyerek, nem szállunk le? Menjünk vissza, ott majd leszállunk, gyere. Nyissad

az ajtót! A fiú csak bámulta a fekvő embert, úgy látta, hogy mozog, erőtlen,

gyenge rángásokkal, aztán hirtelen kivágódott a vécé ajtaja, és kijött onnan két

férfi. Ejnye, ejnye, mondta azonnal az egyik, hát ti mit csináltatok? Göndör,

fekete haja volt, hosszú pakompart nyúlt le egészen a szájáig. Na nézd csak,

mondta a másik, ezek lecsapták a Hunyót rendesen. Ez is fekete volt, de nem

annyira, a szájában fémfogak villogtak, most rákiáltott Balogra, hé! Aztán csak

röhögtek, na, gyerünk, mondta a göndör, ezt meg kell beszélni! Kérem, szólalt

meg Balog, mi nem ütöttünk le senkit, vándor zenész vagyok, és most akarunk

leszállni a fiammal. Nem ütötted le, kérdezte a műfogú fenyegető hangon. Nem

hát, mondta Balog, én ütöttem volna le, ezzel a beteg... Hát akkor ki a száraz

isten csapta le, mi? A villám? Egészen beszorították a sarokba, a gyerek arrébb

állt, és nagy szemekkel meredt rájuk. Vagy tán én voltam, kiabálta a műfogú,

he? Na! Mondjad nyugodtan! Mondjad, hogy én voltam, mert én voltam!

Ránézett a másikra és röhögni kezdett, veregette Balog vállát, na, mondta neki,

nem kell idegeskedni, mindjárt feléled. Hé, kiabált rá a fekvőre, ébresztő! Aztán

a talpát kezdte rugdosni. Hagyjad, mondta a göndör, hadd aludjon, menjünk!

Azt mondod, zenész vagy? Az, felelte Balog, kissé magához térve ijedtéből, erre

szoktunk járni. És ezzel, kérdezte a műfogú, mit tudsz te ezzel? Mindent, vágta

rá Balog, majdnem mindent. A két férfi egymásra nézett, és nevettek megint,

akkor gyere, mondta a göndör, mutasd meg, mit tudsz!

Balog mindent elkövetett, hogy ne kelljen velük menni, hivatkozott a fiúra,

aki gyermek még, beteges, az is lehet, hogy láza van, néha még most is

félrebeszél, nem baj, mondták, itt beszélhet félre is, amennyit akar, mi is azt

csináljuk a yardon. Hivatkozott fáradtságra, sebeire, mutatta rossz lábait, az a jó,

dicsérte meg a pakompartos, ezekkel aztán lehet reppelni, na, nyomi csak,

nyomi. A fiú zavarodottan nézett hol erre, hol arra, közben tuszkolták őket be, a

kocsi belseje felé, ahol hatalmas füst volt, lárma. Ováció fogadta őket, látszott,

hogy egy összetartozó csapat ül, áll a kocsiban egy kártyákkal, pénzzel borított

táska körül, nők, férfiak hangos gyülekezete. Egy zenészt hoztam, szólt a

göndör, mondani akar valamit, fogjátok be a pofátokat! Nem akarok én mondani

semmit, védekezett Balog, magához fogta a fiút, néha kényszeredetten nevetgélt,

aztán úgy gondolta, okosabb, ha enged. Na, jó, mondta, mert már fenyegették,

egyet csak, mert már ki vagyunk merülve. Üveget nyomtak a kezébe, hogy

igyon, aztán a gyereket is megitatták, hiába tiltakozott, majd valaki felkapta és a

csomagtartóra dobta. Éhes vagy, kérdezte tőle egy vastagon festett száj, kell

banán? Nesze! Ruha kéne annak inkább, röhögött valaki, hát hogy néz ki? Mért

nem ad rá rendes ruhát? Balog ötölt-hatolt, van annak, de csak máskorra, ide, a

vonatra minek, gyűrni, taposni, aztán játszani kezdett valamit, hangosabban,

kiáltottak rá, senki nem hall semmit! Kussoljatok! Balog a Krasznahorkába

kezdett, egy darabig hallgatták, aztán egy bikanyakú, kopasz ember beleszólt,

hogy ez így nem lesz jó, nem temetésre mennek. Nincs valami vidámabb?

Adjatok neki inni, ne szomorkodjon!

Balog tulajdonképpen nem tudott harmonikázni, csak azokat a fogásokat

ismerte, amiket az apjától tanult, azokkal a dalokkal, újakkal soha nem

próbálkozott, eddig nem is volt rá szükség. Most csak kínlódott, megpróbált

legalább ritmusban maradni, mikor a többiek énekeltek, de nem nagyon ment,

mire lassan abbahagyták, és azt mondták neki, hogy öreg, gyenge vagy. Húzd el

innen a beled, nem érsz semmit. Egy pacsmag vagy te, mondta neki a göndör is,

nem zenész. Na, adjatok neki valamit, ne mondja, hogy senkik vagyunk. Nem,

dehogy, nem kell, csillapította őket Balog, nem tudtam magukat szórakoztatni,

akkor nem jár semmi. Akkor is, mondta a műfogú, az órabér akkor is jár, mi

fiúk? Ezresből tudsz visszaadni, kérdezte valaki, mire kitört a röhögés. És mitől

vagy te ilyen selejtes, kérdezte most egy sovány, köhögős kinézetű alak, mi lett

veled? Mért nem mész rendesen? Nem könnyebb úgy? Ezen megint röhögtek

egy sort, nem nehéz az expander, kérdezték, aztán levették a nyakáról a

harmonikát, és húzogatni kezdték, mintha rúgó lenne, ki, hányszor bírja,

versenyeztek, húzták fej felett, hátul, elöl, aztán valaki rájött, te, mondta, te azért

nyomogatod a billentyűket, mert úgy könnyebb húzni! Megint röhögtek, és még

pénzt is kap érte, micsoda egy zsivány! Na, itt a pénzed, eredj, hol a gyerek?

Hová tettétek?

Levették a fiút a csomagtartóból, megcsodálták, szép, nagy foga van, mondta

valaki, megvan mind? Meg, mondta a fiú. És nézd, micsoda izmok! A

vastagnyakú fogdosta a karját és röhögött, ez igen! Hajlik is! Megvan a pöszörő

is? Az összes? A fiú mosolyogva bólintott, tették-vették egymás közt azok a

nagy emberek, aztán valaki felemelte, majd én viszem, mondta, de nehogy

lepisáld nekem a ruhámat, hallod? A fiú nevette, nem is látta az apja arcát, most

így jó volt, nagyon jó, a vastagnyakú azt mondta neki, hogy kapaszkodjon a

hajába, de az nem volt neki egy csepp se, a fiú akkor ráhajtotta az arcát a kopasz

fejére, átölelte a nyakát és nevetett, nevetett. Na, kiáltotta a göndör, elég legyen

most már! Engedjétek őket! Sumi, vigyed a műszert az öreg után, és kísérd ki a

vendéget a bejáratig, nehogy visszajöjjön! Iszol még? Nem? Az jó. A fiút vitték

elöl, utána az apját, a hóna alá nyúltak, még lépnie se kellett, a hátul lévő vitte a

harmonikát is, aztán aki elöl ment, levette a fiút a peronon a nyakából, na,

mondta, itt vagyunk. Kezet rá, mondta, és nyújtott egy lapát-nagy tenyeret, a

gyerek belecsapott, ez az! Fasza! Aztán kinyitotta az ajtót, a fiú csak egy gyenge

lökést érzett, egy szót hallott, hoppá, és repült. Utána az apja. Kissé arrébb a

harmonika is. A vonat ment tovább.

Isteni szerencse, mondta az apja, mikor feltápászkodott, hogy kicsik vagyunk

meg soványok. Meg hogy akkora itt a gaz. Nem ütötted meg magad nagyon?

Nem, mondta a fiú, ő már rég felállt, mintha semmi se történt volna, rugdosta a

füvet a lábával, és mosolygott. Az apja nagy nehezen felült, és lihegett. A rohadt

anyjukat, kezdte, aztán hosszan, cifrázva folytatta, hogy az a mocskos, tetves,

szemét népség hogy kibánt ővelük. Még ilyet. Hát ez már mindennek a teteje.

Ezt már nem lehet annyiban hagyni. Micsoda férgek! Egy nyomorékot és egy

gyereket! Te meg mit nevetsz?

Semmit.

Valamin csak nevetsz! Énrajtam?

Kilöktek bennünket, mint macskát szarni.

Na, ezen van is mit nevetni. Kitörhetett volna a nyakunk. Hadd lássalak,

gyere ide.

Nincs semmi bajom.

Mondom, hogy gyere ide! Belső zúzódásod is lehet!

Hol?

Meg kell tapogatni. Ha fáj, szóljál.

Jó.

És ne vigyorogj itt nekem.

A fiú elnevette magát, első két egérfoga nedvesen fénylett, pici nyál volt a

szája sarkában, azt mondta, csikolódik, ha az apja tapogatja, ami nem volt igaz,

csak nevetni kellett az egészen, ahogy a hajatlan ember kihajította őket a

vonatból, lehet, hogy értük jönnek majd, és akkor mindenki nevetni fog, a

göndör is, a műfogú is, a kopasz meg felkapja megint és rákiált, hogy fogja meg

a haját, ami nincs neki. Nagy zsivány vagy te, mondta neki az apja, és tényleg

csiklandozni kezdte, aztán a karjába vette úgy ülve, mint egy gyereket, és azt

mondta, na, ezt megúsztuk. Később felállt, körülnézett, aha, mondta, gondoltam,

Apafa előtt vagyunk nem sokkal. Nincs is messze. Járnak erre tehervonatok is,

lépésben, valamelyikre felkapaszkodunk, jó? Jó, kérdezte újra, mert a fiú nem

felelt, csak bámult a levegőbe a nevetés maradékával az arcán. Jó, mondta aztán.

Mint a múltkor, folytatta az apja, de, csak ha nagyon lassan megy, majd én

szólok. Később előhozta a harmonikát is, szomorú volt az arca, mikor hozta,

ennek bizony sok baja van, sopánkodott, ezt majd meg kell javítani. Be is

szakadt. Forgatta, próbálgatta, aztán sóhajtva letette.

Hallgattak egy ideig, a fiú később felállt és kiment a sínekre, körülnézett, de

nem jött semmi. Aztán jött egy rendes vonat, sebesen kattogva elhúzott

mellettük majd megint semmi, sokáig. Aztán egy teher jött, de az is gyorsan. Ülj

csak le nyugodtan, mondta neki az apja, ne mászkálj ott a vágányon, majd jön

az, ne félj, ismerem ezt a szakaszt, van, amikor kitolatnak egész idáig.

Én erős vagyok, apu?

Hát persze.

Azt mondták, izmom van. Az az?

Az.

Akkor én fel tudnék ugrani a vonatra is. Ami gyorsan megy.

Arra senki nem tud felugrani. Leszakad a keze.

Te sem?

Én sem.

Mert gyenge vagy, mint a szellő?

Ezt is a vonaton mondták?

És hogy pacsmag vagy.

Alig tudod kimondani.

A kopasz az erős, ugye?

Az.

Te meg gyenge.

És?

A fiú nem válaszolt, szomorú lett az arca, leült ő is a száraz fűbe. Aztán

megint elment egy vonat, de a másik irányba, majd még kettő, aztán megint

semmi.

Apu.

Tessék.

Te nem fogod megpofozni Kárász Tibit.

Miért nem?

Mert gyenge vagy.

Eredj már!

De. Odaken majd, mint a taknyot.

Ezt ő mondta?

Ő. És csak vigyorogsz majd, mint nyúl a vadalmára.

Gyere csak ide.

Nem megyek.

Nem bántalak! Csak nem hallom tisztán, hogy miket tanultál a vonaton.

Mami büszke lenne rád, ha hallaná, tette hozzá rosszkedvűen. Őrá is mondott

valamit Kárász Tibi?

Mondott.

Micsodát?

Valami lassú zúgás hallatszott, mint mikor vonat jön, Balog felállt, aztán a

fiú is, lassan jön, mondta az apja, úgy hallom. Lehet, hogy ez jó lesz. Gyere,

álljunk lesbe! Aztán gyorsan elkapta a gyereket, és magához szorította, de az

kibomlott a karjából, jön a vonat, kiáltotta lelkesen, várj, szólt rá az apja, ne

rohanj! Ha nagyon gyors, akkor várunk még, hallod? Jó, kiáltott vissza a fiú, de

látszott, hogy már csak a vonatot figyeli. Pőrekocsik, mondta az apja, mikor a

teher melléjük ért, lehet, hogy jó lesz. Ne menj annyira közel! Várj meg, le fog

lassulni teljesen!

Csak a gyereket nézte, ahogy mászik fel a kavicsos töltésen. Mint a csík!

Kapkodva, lihegve rángatózott utána, várjál, kiabálta közben, aztán látta, hogy a

fiú elkapja az egyik lépcsőt, jaj! lóg egy pillanatig! és már fenn is van. Jövök,

kiabálta, maradj ott! Ülj le! Neki is sikerült megfogni a lépcsőt a kocsi másik

végén, most már jó, gondolta, ha már fogom, akkor az enyém. Húzta a vonat, de

ez már nem volt semmi, a fiú meg szaladt a platón, őfelé, ülj le, kiabálta neki,

fenn vagyok rögtön! Egy rúgást érzett az arcába. Bakanccsal. Aztán még egyet.

Két fehér robbanás. Elengedte a vasat, nem bírta tovább. Nem volt már semmi

értelme.