Szépe András PREKARIÁTUS - Fordulatfordulat.net/pdf/19/F19_Szepe.pdf · Fordulat Prekariátus...
Transcript of Szépe András PREKARIÁTUS - Fordulatfordulat.net/pdf/19/F19_Szepe.pdf · Fordulat Prekariátus...
10 FORDULAT 19 11
Szépe András
PREKARIÁTUS MIÉRT PONT MOST ÉS MIÉRT PONT ITT?
11
Tanulmányom célja a prekariátus fogalmának bevezetése és a blokkban megjelenő cik-
kek egymással való összekapcsolása. Emellett hipotéziseket fogalmazok meg a terminus
és a cikkekben megjelenő (illetve azokból adódó) következtetések magyar kontextusban
történő alkalmazhatóságáról. Először a prekariátus fogalmának lehetséges definícióit
járom körül, ahol három fő megközelítést határolok el. A fogalom meghatározásakor
kiindulhatunk a prekariátusból mint mozgalomból, a prekariátusból mint olyan emberek
csoportjából, akiknek munkaviszonya bizonytalan(ná vált), illetve mint olyan emberek
csoportjából, akiknek szélesebb értelemben vett létbiztonságukat fenyegeti valamilyen
veszély. Ezt követően azt vizsgálom, mi adja a fogalom más, a marginalizálódást leíró
kategóriákhoz viszonyított többletértelmét, magyarázó erejét, összefüggésben annak
kialakulásával. Részletesen kitérek arra, miben tér el a prekariátus fogalomhasználatának
legújabb módja attól, ahogy azt Robert Castel értelmezi – összefüggésben a bérmunka-
társadalom sajátságos európai képződményének elmúlt évtizedekben tapasztalt
működési nehézségeivel (Castel 1998, 2007). Az ezzel kapcsolatos dilemmák tárgyalását
követően térek át a blokkban megjelenő szerzők – Guy Standing, Mario Candeias, Mika
LaVaque-Manty, illetve Brett Neilson és Ned Rossiter – konkrét kérdés- és problémafelve-
téseire. Ezzel összefüggésben fogalmazom meg fő állításomat, miszerint a szerzők közös
(és általam is osztott) felismerése, hogy a prekariátus fogalma túlzottan kötődik egy adott
történelmi korhoz (a második világháborút követő, nyugat-európai államokra jellemző
jóléti konszenzus időszakához), és kiterjesztésének, jövőjének előfeltétele, hogy elvágjuk
ezt a köldökzsinórt. Csak ezáltal lehetséges, hogy a prekariátus fogalma széleskörűen
hasznos eszközként szolgáljon társadalmi jelenségek megértéséhez, különös tekintettel a
magyar és kelet-európai kontextusra.
A prekariátus, prekaritás, prekár szavak a magyar szakirodalomban közel ismeretlen fogal-
mak, a nemzetközi szakirodalomban azonban az elmúlt évtizedekben a terminus „felfu-
tását”, egyre gyakoribb használatát figyelhetjük meg.1 A fogalmakat a francia szociológiai
1 A tanulmányt egy személyben jegyzem, ugyanakkor megírását aktív közösségi munka tette
lehetővé, amiért sokaknak köszönettel tartozom. Több ez egy megszokott köszönetnyilvánításnál;
számomra a tudományos munka mindig is kollektív erőfeszítést jelentett, és jelen cikk hosszas inten-
zív párbeszéd és együttműködés eredménye a Helyzet Műhely tagjaival és a Társadalomelméleti
Kollégiumban Tordai Bencével közösen tartott „Prekariátus” kör keretein belül és ezen kereteken túl.
Emellett külön köszönettel tartozom Éber Márk Áronnak, Gagyi Ágnesnek, Jelinek Csabának, Pósfai
Zsuzsinak és Sidó Zoltánnak, akikről biztosan tudom, hogy gondolataik és kommentjeik szerepelnek
a következő oldalakon.
12 FORDULAT 19 13
és közgazdaságtani irodalom már a nyolcvanas évektől használja,2 összefüggésben azzal,
hogy a précarité és a précaire (magyarul létbizonytalanságnak, illetve létbizonytalannak
lehetne fordítani) szavak részei a hétköznapi és közéleti diskurzusnak is. A terminusok az
új szegénység, vagyis az 1970-es évektől megerősödő neoliberális, a piac intézményét a
társadalom működtetésének és újratermelésének középpontjába helyező ideológia és
közpolitikák hatására Franciaországban, illetve Nyugat-Európában megjelenő, léthelyze-
teiben veszélyeztetett heterogén csoport jellemzőinek leírását és megragadását célozták
(Castel 1998). A fogalom használatának azonban új lendületet adott a 2000-es évek elején
megjelenő EuroMayDay mozgalom, amely politikai szervezetként tudatosan használja
a terminust a mozgalom (valós vagy képzelt) tagjainak és léthelyzeteinek leírására. Ez a
mozgalmi átvétel kitágította, újraértelmezte a prekariátus fogalmát, és aktív akadémiai,
közéleti, politikai párbeszédet teremtett a fogalom körül.
A prekariátus (létbizonytalanok) főnévként emberek adott csoportjának gyűjtőneve,
a prekaritás (létbizonytalanság) a kontextust, a kiváltó okokat, a terjedő létbizonytalan-
ságot takarja, a prekár (létbizonytalan) pedig a melléknévi alak, amely a (lét)bizonytalan
helyzet(ek) és viszony(ok) jelzője. A hangzás idegensége ellenére tudatosan törekszem
ezen terminusok használatára, bízva annak magyar kontextusban/nyelvben való meg-
gyökereztethetőségében. Emellett úgy vélem, hogy többlettartalommal bírnak, mint ha
egyszerűen a (lét)bizonytalanság különböző ragozott alakjait használnánk. A prekariátus
meghatározása során alapvetően három megközelítést alkalmazhatunk.
Egyrészt kiindulhatunk a prekariátus (és elsősorban a EuroMayDay) mozgalmából,
ahol azokat tekintjük a prekariátus tagjainak, akik aktívan részt vesznek a mozgalom
tevékenységében, illetve ezt kiterjeszthetjük azokra, akiket a mozgalom tagjai (tényle-
gesen vagy szóban) képviselnek. A kettő meglehetősen eltérő csoportot takar, mint arra
többször utalok majd az alábbiakban; utóbbi értelemszerűen jelentősen tágabb kategória.
A EuroMayDay mozgalom első fellépése 2001. május elseje, amikor is hozzávetőlegesen
5000 fiatal diák és aktivista szervezett alternatív május elsejei felvonulást Milánó utcáin.
2005-re a mozgalom Európa-szerte képes volt hasonló felvonulásokat rendezni és több
tízezer embert megmozgatni (Standing 2011a: 1–2). Követeléseiket, szlogenjeiket egy
rendkívül heterogén csoport nevében fogalmazták meg, amibe beletartozott a frissen
végzett munka nélküli bölcsésztől kezdve a líbiai, feketemunkára kényszerülő beván-
dorlón át az ereje teljében lévő, állását vesztő bányászig és a gyermekét egyedül nevelő
kismamáig mindenki, akinek osztályrésze a jövő kilátástalansága és tervezhetetlensége,
ezzel összefüggésben pedig a mindennapok kiszolgáltatottsága. Utóbbi, vagyis a
léthelyzet bizonytalansága kötötte ezen csoportokat össze – igaz inkább szóban, mint a
2 A terminus társadalomtudományi megjelenésének, terjedésének és használatának franciaországi
vizsgálatához lásd Jean-Claude Barbier angolul is megjelent cikkét (Barbier 2002).
13
gyakorlatban. A ténylegesen mobilizált cselekvők között a nagyobb kulturális és társa-
dalmi tőkével rendelkező egyetemisták és a kulturális szektorban dolgozó fiatal fehérek
egyértelmű többségben voltak.
Ugyanakkor ez továbbvezet a prekariátus másik két lehetséges megközelítéséhez,
ahol a prekariátusra nem mint közös érdekeiket felismerő és artikulálni képes cselekvők
csoportjára, hanem mint leíró kategóriára tekintünk. Ez alapján a prekariátusba egyrészt
azokat sorolhatjuk, akiknek munkaviszonya, másrészt, akiknek általában vett léthelyzete
prekár/bizonytalan. Természetesen a kettő szorosan összefügg, mégis fontos az analitikus
különbségtétel aszerint, hogy a csoport szociológiai megalkotása során csak a munkavi-
szonyra koncentrálunk, vagy pedig egyéb dimenziókat is figyelembe veszünk.
Minderre alapozva különbséget tehetünk az egyes szerzők között aszerint, hogy
mennyire hangsúlyozzák a prekariátus mint csoport meglétét. Nem dichotómiáról van
szó természetesen. Sokkal inkább egy skálát állíthatunk fel, ahol egyik végpontban azok
találhatók, akik a mozgalom jelentőségét hangsúlyozzák, ettől távolabb azok, akik a moz-
galmat nem tartják lényegesnek, de újabb és újabb kísérleteket tesznek, hogy mint leíró
kategória megalkossák, elfogadtassák a prekariátust mint csoportot. A másik végpontra
azok kerülnek, akik explicite nem beszélnek a prekariátusról mint csoportról, hanem a
kiváltó okokat és folyamatokat, a létbizonytalan helyzeteket és azok veszélyeit, vagyis a
prekaritás terjedését hangsúlyozzák és állítják vizsgálatuk középpontjába. A blokkban
szereplő szerzők közül például Candeias áll legközelebb az első pólushoz, míg a második
pólushoz Neilson és Rossiter. Utóbbiak egyenesen elzárkóznak a prekariátus szociológiai
megragadásától,3 míg előbbi például erős kritikával illeti azon francia szerzőket, akik a
prekariátust pusztán redundáns kategóriaként kezelik (Candeias 2007: 3).
Hasonló megfontolás vezetett minket, amikor végül úgy döntöttünk, hogy a
Fordulat Prekariátus című blokkjában nem szerepeltetünk Robert Casteltől vagy olyan
más francia szerzőktől szövegeket, akik év(tized)ek óta szisztematikusan használják a
prekariátus fogalmát (Castel 1998, 2007; Barbier 2002). Castel például a társadalmi lét
három (illetve a segélyezési zónával együtt négy) zónáját különíti el: az integráció, a
sebezhetőség és a kiilleszkedés zónáját (Castel 1993). A három zónát nem elkülönülő
egységekként, hanem egy kontinuumra helyezve képzelhetjük el. Az egyének munkához
való viszonyuk és közösségi/társadalmi integráltságuk, szociabilitásuk dimenziói (Castel
ezt a két dimenziót helyezi központba elemzése során) szerint változtatják helyzetüket, és
az ezek mentén megélt sérülések, bizonytalanságok hatására sodródhatnak az integrá-
ció zónájából a sebezhetőségi, illetve a kiilleszkedési zónába. (Természetesen ellentétes
mozgás is lehetséges.) Castel a fő kihívást az új szegénység kialakulásának értelmezé-
sében látja, és ezt egy páratlan történeti tudás mozgósításával hajtja végre magyarra is
3 „Egyáltalán nem áll szándékunkban szociologizálni a prekaritást” (Neilson és Rossiter 2009a: 63).
14 FORDULAT 19 15
lefordított könyvében és egyéb cikkeiben (Castel 1998, 1993, 2007). A mai sebezhetőséget
és killeszkedést4 a modernitás kialakulásának kihívásaival állítja párhuzamba, amikor is
részletesen elemzi a csavargó alakját, felhasználva a kapitalizmus kezdeti szakaszában
kialakuló bizonytalan rétegek helyzetét és az erre adott társadalmi reakciókat.
Érvelése szerint a csavargó, aki mindkét dimenzió – tehát a szociabilitás és a munka
– mentén hiányt szenved, egy alapvető társadalmi és gazdasági változás áldozata, aminek
következtében kettős szorításban (double bind) találja magát (Castel 1993: 7). Az ipari
forradalom és a termelés átalakulása következtében felszámolódnak korábbi beágya-
zottságának feltételei, ugyanakkor még nem adottak új, őt integrálni képes intézmények.
Vagyis dolgozni kényszerül, miközben a munka szervezésének korábbi keretei már válság-
ban vannak. Ugyanakkor új formák sem jöttek létre – hiszen még nincs mai értelemben
vett munkaerőpiac. A kettős szorítás, a munka hiánya és elvárása kényszerít csavargásra,
ami tömeges méreteket ölt. A megfelelő társadalmi intézmények hiányában a hatalom
lényegében rendészeti eszközökkel próbálja „kezelni” a helyzetet. Ennek eredménye a
szegénység kriminalizációja, ami azonban nem képes érdemben változtatni a helyzeten.
Castel gondolatmenetében a megoldás a bérmunkáslét intézményesülése és általánossá
válása lesz, ahol a korábban éppen a létbizonytalansággal összekötődő5 bérmunka bizto-
sítékokkal és védelmekkel kiegészült intézménnyé válik, amikor is „a társadalom tagjainak
többsége a bérmunkaviszonyban ismeri fel azt az unikális vezérelvet, mely őket össze
is köti, meg is különbözteti, amely tehát társadalmi identitásuk alapja” (Castel 1998: 337).
Mint egyik, az Esélyben magyarul is megjelent cikkében írja: „a modern társadalmaknak
egyetlen koherens megoldást sikerült kiötölniük a munkaképes szegények problémájára:
a kötelező biztosítást. Ez képes összebékíteni a biztonságot és a mobilitást” (Castel 1993: 12).
Mindez természetesen nem elválasztható a szervezett munkásság küzdelmeitől. A szo-
ciális/jóléti állam a forradalmi alternatíva nyomása alatt formálódik. Castel szövegeiben
tehát a prekarizálódás jelensége ebbe az értelmezési keretbe illeszkedik. Az 1970-es évek
4 Castel tudatosan nem kirekesztésről beszél, amely állítása szerint cselekvők aktív részvételét
implikálja a kirekesztés aktusában. Ennek kapcsán érdekes lehet, hogy Luc Boltanski pontosan azért
bírálja a kirekesztés fogalmát mint a kritika eszközét, mert nem képes összefüggésbe hozni, kapcso-
latot teremteni egyes társadalmi csoportok nehézségei és más csoportok jóléte között (Boltanski
1999: 436). Ezért javasolja a kirekesztés kizsákmányolásként való értelmezését, amely a prekariátusra
vonatkozóan is fontos következtetéseket rejt magában, hiszen a prekariátus mint mozgalom egyik
legfontosabb célkitűzése a növekvő prekaritás tényének összefüggésbe hozása a tőke oldalán
tapasztalható növekvő jóléttel.
5 „Sokáig a »szegény« szó gyakorlatilag a »munkás« szinonimája” (C. Liss és H. Soly, idézi Castel
1998: 152).
15
végétől a rugalmasság növekvő igénye, a tőke pozícióinak munka rovására történő meg-
erősödése erodálni kezdi az oly sok küzdelem árán kiharcolt bérmunkásstátuszt; ahogy
Castel fogalmaz: „így tehát, mire egy konfliktusokkal terhes évszázad erőfeszítéseinek lassú
beérése nyomán a bérmunka, a stabil alkalmazotti lét már-már általánossá vált, egyszer
csak minden felborult” (Castel 1993: 13).
Nem véletlen, hogy ilyen részletesen rekonstruáltam a casteli gondolatmenetet.
A modern társadalom általa feltárt alapvető összefüggései a prekariátus vizsgálata során
különösen fontosak lesznek. Ugyanakkor a prekariátus mozgalmát és sikertelenségének
korai jegyeit elemző irodalom pontosan a casteli hagyatékban látja a mozgalom és a
szociológiai elemzés gátját – ezért ennek meghaladására szólít fel. Castel munkáinak
eredetiségét többen történeti elemzésének tulajdonítják. A kapitalizmus kialakulásakor
megjelenő szegénység és az 1970-es évektől megjelenő új szegénység párhuzamba
állítása fontos következtetések levonását teszi lehetővé. Mindenekelőtt rámutat arra, hogy
a jelenség korábban is létezett, és a nagy társadalmi, gazdasági változások során felerősö-
dött. Ezzel összefüggésben társadalomtörténeti kontextusba helyezi a bérmunka társadal-
mát, amiből világossá válik, hogy a történelem csak egy rövid korszakáról beszélhetünk.
Korábban a bérmunkához nem hogy nem kapcsolódtak ilyen biztonságok, hanem egy
a létbizonytalansággal, a napról napra éléssel szinonim helyzetet jelölt.6 Castel azon túl-
menően, hogy ezáltal újraértelmezi a bérmunka fogalmát – amely a prekariátus kapcsán
is fontos lesz –, a társadalom és gazdaság olyan bonyolult összefüggését elemzi, amelyet
leginkább Polányi terminusaival lehetne leírni. Polányi A nagy átalakulás című művében
állapítja meg, hogy az önszabályozó piac a gazdaság megszervezésének csak egyik lehet-
séges módja, amely azonban a munkaerő és a föld – vagyis az ember és természet – (ún.
fiktív) áruvá válását, kommodifikációját követeli meg (Polányi 2004). Ezáltal a társadalom
alárendelődik a gazdaságnak, szemben a korábbi állapotokkal, amikor a piac a társa-
dalomba beágyazva, a különböző társadalmi intézményeknek alárendelve (tehát nem
önszabályozó módon) működött. A piac kiágyazódása a társadalom alapjainak felszámolá-
sával fenyeget, ezért egyfajta ellenmozgás, a piacgazdaság korlátozásának folyamata indul
meg, amely többek közt a munkaerő dekommodifikációjában nyilvánul meg.7 Polányi ezt
nevezi kettős mozgásnak. Ha ebben a keretben elhelyezzük a casteli gondolatmenetet,
akkor a kapitalizmus kialakulásával növekvő létbizonytalanságra/prekaritásra adott válasz a
6 Bérmunka és munka fogalmának változása kapcsán lásd Török Emőke cikkeit (Török 2006, 2009).
7 Gøsta Esping-Andersen ezt veszi alapul – vagyis a dekommodifikációs hatás mértékét – a jóléti
államok osztályozása során (1990, 1991).
16 FORDULAT 19 17
normál munkaviszony8 megszilárdulása lesz, vagyis a piac kiágyazódására annak intéz-
ményi keretek közé szorításával és a bérmunkásstátusz intézményesülésével, védelmével
reagál a társadalom. Az 1970-es évektől azonban a kapitalizmus jellegének megváltozá-
sával a piaci logika felerősödése és a társadalmi szempontok érvényesítésének, illetve az
intézményi korlátoknak a gyengülése figyelhető meg.9 Castel és Polányi teszi számunkra
mindemellett lehetővé, hogy a szegénység és a prekaritás terjedését a társadalom egyes
rétegeiben ne kizárólag az érintettek problémájaként vagy felelősségeként értelmezzük,
hanem a társadalmi átalakulás szélesebb összefüggéseibe illesszük, és felismerhessük,
hogy a prekaritás terjedése, a jövő tervezhetetlensége az egész társadalmat érinti – leg-
alábbis lényegesen több embert, mint azt elsőre gondolhatnánk.
Ugyanakkor a casteli elemzésnek – vagyis inkább az általa választott nézőpontnak –
megvannak a maga gyengéi, amelyek egy részére a blokkban szereplő szerzők is utalnak.
Először is, a bérmunka-társadalom referenciapontként való felállítása – annak ellenére,
hogy Castel maga is óva int ettől – a fordista társadalom idealizálásához, megszépíté-
séhez vezet. Neilson és Rossiter pontosan ezt emelik ki kritikájukban, amikor a francia
regulacionista iskola10 fordizmusértelmezésének sajátosságát hangsúlyozza (Neilson és
Rossiter 2009a, 2009b). A második világháború utáni jóléti konszenzus – vagyis a casteli
bérmunka-társadalom – férfiközpontúsága,11 munkakörülményei, ökológiai következ-
ményei, paternalizmusa és merevsége bőven szolgáltat okot a kritikára. Másodszor, a
bérmunka-társadalom kialakulásának előfeltétele volt egy olyan globális, egyenlőtlen
munkamegosztási és függőségi rendszer fenntartása, amely, ha nem is mindig a köz-
vetlen gyarmati uralom segítségével, de széles körű politikai és gazdasági eszközökkel a
8 A normál munkaviszony bergeri terminus, amely a casteli értelemben vett modern
bérmunkáslétnek feleltethető meg (Berger 1990).
9 Arne L. Kalleberg az American Sociological Review hasábjain a prekaritás terjedésével összefüggés-
ben egy ingát rajzol fel, amely a különböző történelmi időszakokban kileng rugalmasság és bizton-
ság két végpontja között. A hetvenes éveket követő évtizedek elteltével eszerint egy a biztonságot
– a Polányi-féle ellenmozgásnak köszönhetően – előtérbe helyező időszak várható, amely választ
kellene hogy adjon a prekariátus kiszélesedéséből adódó kihívásokra (Kalleberg 2009).
10 „A 70-es évek elején Michel Aglietta (1974, 1976) és a regulacionista iskola számos képviselője,
beleértve Boyert (1986), Coriat-t (1991) és Lipietzet (1987) a posztfordizmus kialakulása mellett kezde-
nek érvelni” (Neilson és Rossiter 2009a: 55).
11 Ennek elemzéséhez lásd például Pateman (1988).
17
harmadik világ kizsákmányolásán keresztül12 nagyban hozzájárult a trentes glorieuses béké-
jéhez – egyszerűen azáltal, hogy „volt mit újraelosztani”. Ezt a szempontrendszert egyéb-
ként súlyos analitikus tévedés lenne figyelmen kívül hagyni a kelet-európai prekarizálódás
értelmezése során.13 Harmadszor – az előbbiekkel összefüggésben – a bérmunka-társada-
lom és ehhez kapcsolódóan a prekariátus és a prekaritás fogalma míg kiválóan alkalmas
a centrumállamokban lejátszódó változások leírására, a periféria és félperiféria államaira
vonatkozóan ugyanez nem mondható el – Castel természetesen nem is állítja ennek
ellenkezőjét: világosan kinyilvánítja, hogy elemzése Franciaországra, és kisebb módosí-
tásokkal a nyugati jóléti államokra érvényes.14 A bérmunka-társadalom tehát amellett,
hogy meglehetősen eurocentrikus fogalom, egy egyenlőtlen globális munkamegosztásra
alapulva jöhetett csak létre, ráadásul közel sem egyenlő feltételeket biztosít a különböző
neműeknek, a teljes foglalkoztatottság áraként sokszor a silány munkakörülményekkel kell
megfizetni, és produktivizmusa nagyban felelős az ökológiai katasztrófa horizonton való
megjelenéséért.
Nyilvánvaló, hogy emellett egy alapvető fontosságú emancipációs vívmányról
beszélhetünk, amely soha nem tapasztalt módon biztosította széles rétegek számára az
alapvető létbiztonságot. Azonban összefüggésben a jóléti állam elmúlt évtizedekben
tapasztalható működési nehézségeivel, mintegy „kiszabadul a szellem a palackból”,
amennyiben megszaporodnak a kritikák erre a paradigmára vonatkozóan. Ezek a kritikák
nem csak a működőképességre, hanem magára az egész konstrukcióra kérdeznek rá.15
Másrészt, az imént megfogalmazott ellenvetések a prekariátus vizsgálata kapcsán is
lényegesek lesznek. Castel számára ugyanis a prekariátus vagy a prekaritás terjedése
lényegében nem mást jelent, mint a korábbi védelmeknek, azaz a bérmunka társadalmá-
nak erózióját. A lezajló folyamatok ebből kiindulva mint negatív, destruktív átalakulások
jelennek meg (Castel 2007: 420–426). Ez pedig meggátol minket abban, hogy ezt az
új jelenséget annak „teljes valójában” szemléljük, és meghaladjuk a korábbi (ami jelen
esetben a bérmunka-társadalom által megszabott) földrajzi, politikai, társadalmi kereteket.
12 A kizsákmányolást a tanulmány során szisztematikusan abban az értelemben használom –
Boltanskitól kölcsönözve –, hogy adott résztvevő nem a hozzájárulásával arányosan részesül valami-
lyen nyereségből (Boltanski 1999: 432–435).
13 Ezen összefüggések szükségszerűségéhez, illetve elkerülhetőségéhez érdemes elolvasni Böröcz
József Gondolatkísérlet a globális elosztásról című cikkét (Böröcz 2005).
14 Lásd Castel (1998: 10–18).
15 Különösen sokatmondóak ezen a téren Claus Offe írásai (1997, 2001).
18 FORDULAT 19 19
Ennek kifejtése előtt nézzük, miben hoz újat a prekariátus fogalma, és hogyan építik be
azt egyes szerzők tanulmányaikba.
***
A prekariátus fogalmának legfontosabb hozzáadott értéke és újdonsága a korábban
használt kategóriákhoz képest (underclass, kirekesztettek, kiilleszkedettek) két pontban
összegezhető. Egyrészt keresztülmetszi az általában használt szociológiailag releváns kate-
góriáinkat. Ahogy LaVaque-Manty fogalmaz: első megközelítésben nem státuszról, hanem
viszonyról, állapotról beszélhetünk.16 Amellett, hogy ez szinte minden újonnan létreho-
zott kategória esetében szükségszerű – hiszen ha korábbi kategóriákkal leírható az adott
jelenség, akkor az új fogalom megalkotása végeredményben felesleges –, a prekariátus
esetében azért is különösen fontos, mert a jövő tervezhetetlenségét alapul véve összeköt,
egy csoportba sorol és érdekközösségbe kovácsol egyéb szociokulturális tulajdonságaik
szerint teljesen különböző egyéneket. Másrészt a prekariátus terminus „ereje” a megszer-
veződő mozgalomban rejlik, abban, hogy még ha kevesen is, de zászlajukra tűzték ezt a
jelszót, politikai aktivitásuk és követeléseik középpontjába helyezték – vagy hogy egyálta-
lán meghagyja a terminussal való azonosulás lehetőségét, szemben például az underclass
fogalmával.
Mindkettő pontosan azt teszi lehetővé, hogy a prekariátust ne csak egy negatívan
konstituált „masszaként” értelmezzük, amely az anómikus, apatikus cselekedetek gyűjtő-
helye, hanem születőben lévő, növekvő osztályként tekintsünk rá, amely folyamatosan
tágul, és közös érdekeinek felismerése, artikulálása és/vagy intézményi becsatornázása a
21. század központi kérdése lesz. Utóbbit hangsúlyozza Guy Standing tavalyi könyvében,
amelynek már a címe is sokatmondó: Precariat, the new dangerous class (Prekariátus, az új
veszélyes osztály). Természetesen nem nehéz észlelni a proletariátussal való párhuzamot.
A szóképzés hasonlósága mellett a történelmi kontextus, a mozgalom és a szerzők pozí-
ciója is analógiákat mutat, amennyiben egy születőben lévő mozgalom és jelenség egyik
első elméleti vizsgálatának lehetünk tanúi. Ebből két egymással ellentétes következtetésre
juthatunk. Gondolhatjuk azt, hogy a proletariátus történetéhez hasonlóan a terminus
kívülről történő bevitele, vagyis hogy az ideológia párhuzamban halad a mozgalom
fejlődésével, szükségszerű. Ugyanakkor következtethetünk arra is – még ha el is ismerjük,
hogy az elmélet és a valóság folyamatos egymásra hatásaként alakul egyik vagy másik
16 „Annak oka, hogy a prekariátus keresztülnyúlik az osztályhatárokon, abban rejlik, hogy – leg-
alábbis első látásra – nem státuszt, hanem állapotot jelöl; kevésbé az adott egyén hátteréről vagy
társadalmi identitásáról van szó, hanem inkább arról a módról, ahogy saját jövőjéről gondolkozik”
(LaVaque-Manty 2009: 107).
19
története17 –, hogy amivel itt szembesülünk, az a wishful thinking klasszikus esete. Vagyis
nem történik más egy a baloldali hagyományok újraélesztésére tett erőltetett kísérlet-
nél. Mindkét állítás mellett felhozhatóak érvek, sőt a prekariátus fogalma – pontosan a
proletariátussal való párhuzamba állítása miatt – lehetővé teszi, hogy sokáig ne is lehessen
dönteni a kérdésben. Mondhatjuk, hogy „[a] mozgalom aktivisták és írók csoportjából
áll, akik segédkeztek a fogalom megalkotásában, és akik fellépnek a prekaritást előidéző
erők ellen, valamint igyekszenek mozgósítani a tágabb értelemben vett prekariátust.
A mozgalom bizonyos értelemben azt kívánja elérni, hogy a prekaritás mint körülmény,
az identitásformálás lehetséges forrásává váljon. Ez felveti a kérdést, hogy mi a kapcsolat
a képviselet igénye, az érdekek és az önigazolás között” (LaVaque-Manty 2009: 109). Annál
is inkább, mert jelenleg a mozgalom egy szűk élcsapatból áll, ami feltehetően nem áll
érdemi kapcsolatban az általa képviselni kívánt rétegekkel. Ugyanakkor azt az álláspontot
is elfoglalhatjuk, hogy ez egy hosszú távú folyamat, mint a proletariátus esetében is volt:
„Egy évvel a Kommunista kiáltvány megjelenése után Poroszországban a munkások száma
mindössze kettő és három százalék között volt. A prekariátus létszáma már most jóval
nagyobb ennél, és rohamosan növekszik” (Candeias 2007: 14). Ezt a kérdést a mobilizáció
sikeressége vagy sikertelensége fogja eldönteni, de a prekariátus mozgalma annyit már
elért, hogy akadémiai reflexió tárgyát képezze. Vizsgáljuk meg tehát, milyen megközelítést
választanak az egyes szerzők.
LaVaque-Manty politikai filozófusként a prekariátus vizsgálatát abba a szélesebb
problematikába ágyazza, hogy milyen a politikai aktorok és az intézmények kapcsolata,
vagy még általánosabban: mi a politikai gondolkodás, az ideológia és a gyakorlat viszo-
nya. Az amerikai és európai politikai kultúra összehasonlításának bonyolult kérdésköréhez
járul hozzá annak elemzésével, hogy habár a prekariátus – mint a létbizonytalanság
terjedése által sújtott emberek csoportjának kialakulása – mindkét kontinensen megfi-
gyelhető, milyen tényezőknek köszönhető, hogy csak az utóbbiban jön létre mozgalom és
tematizálódik a prekaritás a politikai közbeszédben. Gondolatmenetében a sebezhetőség
fogalmát felhasználva érvel amellett, hogy míg Európában a prekaritás nem természetes,
hanem mint a társadalom, az állam felelősségi körébe tartozó – tehát politikai – problé-
maként jelenik meg, addig az amerikai kontextusban ez sokkal inkább természetesként
17 Ennek összefüggéseihez lásd Alain Desrosières cikkét, aki az egyes foglalkoztatási kategóriák
kialakulásán és térnyerésén keresztül vizsgálja tudomány és társadalom viszonyát (Desrosières 1994).
20 FORDULAT 19 21
elfogadott,18 sőt az amerikai self-made man identitásának részét képezi.19 Fontos látni,
annak kérdése, hogy mit fogadunk el természetesnek – tehát ami ellen értelmetlen lenne
fellépni – és mit alakíthatónak – tehát amire vonatkozóan felelősségünk közösen meg-
oldást találni –, maga sem eleve eldöntött, hanem politikai kérdés. A prekariátus mint
terminus tehát nem az amerikai prekárok hamis tudata miatt nem volt képes elterjedni
az Egyesült Államokban, állítja LaVaque-Manty, hanem mert a sebezhetőség és prekaritás
nem kapnak politikai töltetet, szemben Európával, ahol a prekarizálódás, illetve annak
megoldatlansága a demokrácia működési deficitjeként jelentkezik.20 Ez magyarázat a két
kontinens közti különbségre, és egyben rávilágít a prekariátus Európa-központúságára.
LaVaque-Manty nyitva hagyja a fogalom alkalmazhatóságának kérdését, és azt a mozga-
lom sikerében/kudarcában horgonyozza le. Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy míg a
prekarizálódás ténye mint globális homogenizáció vagy konvergencia értelmezhető, a
tény, hogy a mozgalom csak Európában jött létre, ezzel ellentétesen divergenciára utal.
Neilson és Rossiter hasonló óvatossággal közelítenek a fogalomhoz. Cikkükben21 a
mozgalom hanyatlásáról beszélnek, és ennek egyik legfőbb okát abban vélik meglelni,
hogy a fogalom túlzottan kötődik az európai kontextushoz és a regulacionista iskola
fordizmuskoncepciójához. Az ebből adódó következtetés, hogy fel kell ismernünk: „Ha a
kapitalizmust szélesebb történelmi és földrajzi távlatába helyezzük, nem a fordista gazda-
ságszervezés, hanem a prekaritás jelenik meg normaként” (Neilson és Rossiter 2009b: 51).
Pontosan abban látják a mozgalom hanyatlásának egyik okát, hogy képtelen volt megszó-
lítani azokat az egyéneket és csoportokat, akik ugyan szintén prekár léthelyzetben vannak,
de számukra semmit nem mond ez az eurocentrikus – néhány ország néhány évtizedére
alapozó – értelmezési keret. A szerzők számára az ebből adódó következtetés, hogy a
prekariátus fogalmát ki kell tágítanunk – amellett, hogy lemondunk arról, hogy politikai
18 „Felidézhetjük Mark Twaint, aki úgy fogalmazott, hogy az Amerikai Egyesült Államokban
a sebezhetőség olyan, mint az időjárás: beszélhetsz róla, de nem változtathatsz rajta semmit”
(LaVaque-Manty 2009: 112).
19 Lásd ennek kifejtését és a rabszolgatartó múlttal való összefüggéseit a Mother Nature and Big
Brother című fejezetben (LaVaque-Manty 2009: 114–117).
20 Ennek pedig fontos hatásai lehetnek olyan nagy ívű politikai projektekre is, mint az Európai Unió
(LaVaque-Manty 2009: 117–118).
21 A blokkban a szerzőpáros Theory, Culture & Society folyóiratban megjelenő eredeti cikkének
(Neilson és Rossiter 2009a) rövidített változatát (Neilson és Rossiter 2009b) fordítottuk le. Tanulmá-
nyomban többnyire az eredeti cikk gondolatmenetét követem, hivatkozom.
21
harcokat egységesítő fogalomként működjön.22 Ebből adódóan lehetővé kell tenni a
létbizonytalanság/prekaritás teljes valójában, és nem csak a jóléti konszenzushoz való
viszonyában történő feltérképezését és elemzését. Ezzel együtt elzárkóznak attól, hogy
szociológiai kategóriá(ka)t próbáljanak létrehozni. A konceptualizáció és empirikus munka
párhuzamos kibontakoztatása mellett érvelnek, és a prekaritás mint tapasztalat elemezé-
sét, illetve a prekár léthelyzetek közti fordítást – azok összekapcsolását és a bennük közös
elemek kiemelését – helyezik előtérbe.23
Mario Candeias és Guy Standing lényegesen tovább mennek ennél: míg előbbi
a blokkban megjelenő cikkében részletes vitába száll egyes francia szerzőkkel, köztük
Castellel, addig utóbbi munkáiban ténylegesen a prekariátus globális kategóriává széle-
sítésén dolgozik. Candeias erősen kritizálja a francia szerzők kiindulópontját, miszerint a
prekariátust csak mint reziduális kategóriát képesek megragadni, és ez meggátolja őket
abban, hogy érzékeljék és magyarázzák az ellenállás és kollektív cselekvés új formáit.
Mint írja, azáltal, hogy Pierre Bourdieu, Robert Castel és Loïc Waquant a – ráadásul
rendkívül heterogén – prekariátus megszervezhetetlenségéről beszél, arra jutnak, hogy
az értelmiségnek mintegy kritikai autoritásként emlékeztetnie kell az államot társadalmi
kötelezettségeire, hogy az elszabadult piac szabályozását elvégezze (Candeias 2007: 7).24
Candeias ezt az álláspontot „az európai jóléti állam retronormatív idealizmusával” vádolja,
ahol „[a]z elemzés annak magyarázatára szorítkozik, miért nem alakulhat ki semmi politikai
ezekben a terekben és csoportokban” (Candeias 2007: 7). Szerinte ez a durkheimi konzer-
vatív hagyomány továbbvitelének és a bourdieu-i habitusfogalomnak a hatása, melyek
megakadályoznak minket abban, hogy a cselekvők saját mozgásterük növekedéséért
folytatott harcát, ellenállását vizsgálhassuk; továbbá megfoszt attól, hogy a szerveződés
lehetőségét feltételezzük az érintettekről. Candeias tanulmányában a prekariátus harca-
inak vizsgálatára szólít fel, ahol például a francia külvárosok esetében, állítása szerint, a
22 Ez egyrészt a fogalom kiterjesztését jelentené. Másrészt azt, hogy a prekaritásra kevésbé mint
politikai elképzelésre tekintünk, és nem várjuk azt, hogy mindent magában foglaló és egységesítő
politikai harcok alapját képezi majd (Neilson és Rossiter 2009a: 58).
23 „[A prekaritás] sokkal inkább úgy érthető meg, ha tapasztalatként fogjuk fel, mivel a tapasz-
talat hangsúlyainak meghatározatlansága szükségessé teszi, hogy ne egy vagy/vagy dichotómiát
állítsunk fel a világ konceptuális és empirikus megközelítése közé. Inkább egy folyamatos mozgást és
átvitelt (transposition) követel meg a kettő között: konceptuális felvetések empirikus tesztelését, de az
empirikusok evidenciák iránti részrehajlásának konceptuális megkérdőjelezését is. A prekaritás ehhez
nem nyújt stabil harmadik poziciót” (Neilson és Rossiter 2009a: 63).
24 LaVaque-Manty tanulmányából világossá válik, hogy ez miért jelenik meg Európában mint
állami kötelezettség (LaVaque-Manty 2009).
22 FORDULAT 19 23
prekaritás dimenziója lehetővé teszi heterogén csoportok közös érdekartikulációját, s ezen
csoportok közös fellépését, illetve követeléseik – a szerző fel is sorol öt ilyen lehetséges
követelést25 – közös megfogalmazását. Emellett arra is figyelmeztet, hogy ne valamilyen
hamis egység létrehozatalára vagy a csoportok összemosására törekedjünk, hanem a
közös célok felismerése mellett szükséges a partikuláris érdekek kölcsönös elismerése is.
Előbbire példa lehet az értelmes munka iránti igény, utóbbira a bevándorlók helyzetének
rendezése, legalizálása.
Standing jelen blokkban megjelenő cikke végeredményben 2011-ben kiadott
legújabb könyvének rövidített összefoglalása. A szerző korábban éveken át az ILO-nál,
az ENSZ munkaügyi szervezeténél töltött be vezető pozíciókat, az elmúlt években pedig
aktív kritikáját adta az ILO által használt statisztikai megközelítéseknek. Pontosan arra
hivatkozva, hogy azok nagyban kötődnek a bérmunka-társadalom paradigmájához. Több
cikkében is a nemzetközileg használt felmérések fogalomhasználatának megújítására
szólít fel, többek közt a normál munkaviszonynak mint zsinórmértéknek, a munkanél-
küliség definíciójának vagy az aktív/inaktív felosztásnak (globális26) tarthatatlansága
mellett érvel (Standing 2009, 2010). A szerző ezen előtörténete azért is fontos, mert jól
látható, hogy munkássága során vitába száll a bérmunka-társadalom koncepciójából
kiinduló munkaerő-piaci elemzésekkel. Amit a korábbi szerzők expliciten a prekariátus
fogalma „szemére vetnek”, vagyis hogy túlzottan kötődik a(z idealizált) fordizmushoz, azt
Standing korábbi munkáiban veti fel. Újabb műveiben így a prekariátus mint az ezekre a
kritikákra érkező válaszlépés jelenik meg. Szövegeiben mindvégig kitart amellett, hogy
a prekarizálódás globális jelenség, és úgy definiálja át, illetve újra a fogalmat, hogy az
minél szélesebb körben értelmezhető legyen – amellett, hogy a vele járó társadalmi tétek
hangsúlyozását sem mulasztja el. Ennek folyamán könyvében és cikkeiben számtalan
példát hoz Kínától kezdve Kelet-Európán át Dél-Amerikáig, számtalan dimenzióban veti fel
a prekarizálódás veszélyét, számtalan okot különít el. Aktívan érvel amellett, hogy széles
25 A szerző által összegyűjtött öt lehetséges általánosítható követelés: az értelmes és társadalmilag
hasznos munkának, a munkaerő reprodukciójához szükséges feltételek garantálásának, a jövedelem-
biztonságnak, a társadalombiztosítás megújításának és társadalmi újrafogalmazásának, valamint a
termelő és nem termelő munka összehangolhatóságának igénye (Candeias 2007: 17–18).
26 Mint írja, a probléma különösen a centrumállamoktól eltávolodva, illetve az azokban lejátszódó
dezindusztrializáció nyomán erősödik fel: „[a statisztikai apparátus kritikái] jól ismertek és kevésbé
zavaróak, amikor az ipari társadalmakat vizsgáljuk, ahol a meghatározó többség vagy teljes mun-
kaidőben bérmunkát folytat, vagy kívül van a munka világán. Azonban az agrár- és tercier társadal-
makra vonatkozóan, ahova a világon található társadalmak többsége sorolható, a hagyományos
statisztikák torzítanak és önkényesnek tekinthetőek” (Standing 2008: 1325).
23
társadalmi rétegeket érint a prekaritás (veszélye); mint írja, egyes számítások szerint a világ
népességének egynegyede a prekariátusba sorolható27 – migránsok, fiatalok, nők, öregek,
és hosszan folytathatnánk a sort. Lehetséges jövőképként Standing egy paradicsomi és
egy pokoli utat vázol fel, ahol utóbbi – amennyiben nem fordulunk szembe a jelenlegi
folyamatokkal – a bizonytalanság és ezzel összefüggésben a társadalmi feszültségek
növekedésének réme, előbbi pedig egy újfajta szabadságot és mobilitást összehangolni
képes megoldás, amelyet többek közt az alapjövedelem28 bevezetése tenne lehetővé. Ha
túlzottan elnagyoltnak tartanánk a standingi prekariátus definícióját,29 akkor gondoljunk
csak Neilson és Rossiter gondolatmenetére, akik a prekariátus fordizmushoz kötöttségé-
ben a megoldást éppen hogy a fogalom „erőltetésében”, kiterjesztésében látják. Standing
végeredményben pontosan ezt teszi, amikor a világ különböző pontjain tapasztalható
prekár élethelyzetek leírására használja a terminust.
***
Az egyes szerzők tehát különböző tudományterületek megközelítéseit mozgósítva
különböző elemzési keretekben vizsgálják a prekariátus kérdését. Mi az, ami mégis közös
ezekben a szerzőkben? Úgy vélem, hogy egyrészt mindannyian elismerik a mozgalom
kezdeti felfutását követő hanyatlást vagy visszaesést. Nehéz lenne persze mást tenni, de
fontos látnunk, hogy az akadémiai írások egy kisebb fáziskéséssel jelennek meg, ugyan-
akkor reflektálnak erre a helyzetre – nem csak a tény elismerésében, hanem elemzéseik
ehhez igazításában is. Másrészt megfigyelhető, hogy mindannyian a fogalom kiterjesz-
tésén dolgoznak. Teszik ezt elsősorban azzal összefüggésben, hogy rámutatnak annak
eurocentrikusságára és arra, hogy kialakulása, megformálódása milyen erősen kötődik
ahhoz (az egyébként idealizált) „csodálatos harminc évhez”. Arra figyelmeztetnek, hogy
a fogalom/mozgalom továbbélésének előfeltétele e „születési rendellenesség” meghala-
dása. Neilson és Rossiter expliciten megfogalmazzák mindezt, és a fordítás antropológiai
módszerének alkalmazásával kívánják kiterjeszteni a prekariátus fogalomhasználatát, ahol
a prekár tapasztalatok közti fordítás jelenti a legnagyobb feladatot. Candeias arra szólít fel,
hogy a prekariátust távolítsuk el kiindulópontjától, a casteli bérmunka-társadalomtól, mert
27 „Annak ellenére, hogy pontos adatokkal nem rendelkezünk, feltételezhetjük, hogy sok ország-
ban a felnőtt népesség legalább egynegyede a prekariátusba sorolható” (Standing 2011b: 24).
28 Lásd a Fordulat 11. számában megjelent "Alapjövedelem" című blokkot.
29 A könyvében feltett kérdésre, hogy kik alkotják a prekariátust, például a következő választ
olvashatjuk: „Egyfajta válasz, hogy »éppenséggel mindannyian«. Legtöbbünkkel könnyen megeshet,
hogy a prekariátusban találjuk magunkat” (Standing 2011b: 59).
24 FORDULAT 19 25
ez teszi lehetővé, hogy a fogalmat a neoliberális előrenyomulással szemben megszer-
veződő különböző ellenállások feltérképezésére és értelmezésére felhasználhassuk. Ez
szerinte már csak azért is szükséges, mert kiüresedni látszanak a klasszikus politikai érdek-
formálás eszközei, legalábbis, ami a prekariátust illeti. LaVaque-Manty arra figyelmeztet,
hogy a mozgalom megléte erősen kötődik az európai kontextushoz, amely a prekaritás,
a sebezhetőség terjedésére politikailag érzékeny, ezáltal szintén annak korlátok közé
szorítottságára mutat rá. Standing pedig mintegy ezeket a nézőpontokat beépítve meg-
próbálja valamiféle szintézisét megteremteni a szerte a világon tapasztalható növekvő
bizonytalanságnak, és begyűjteni ezeket a rendkívül különböző léthelyzeteket a prekaritás,
prekariátus fogalma alá. Számomra úgy összegezhető tehát ezen szerzők közös mondani-
valója, hogy egyrészt a prekariátus fogalmának megszületése erősen kötődik az európai
jóléti konszenzus időszakához; másrészt azonban, hogy ebből nem a fogalom elvetése
következik – hiszen a prekaritás teljességgel része a globális társadalom széles rétegei éle-
tének–, hanem annak kiterjesztése, újraértelmezése iránti igény. Mintegy elvágva a nyugati
társadalmakhoz kapcsoló köldökzsinórjától, elindítsuk a prekariátus fogalmát globális útján, és
felhasználjuk eltérő, de prekaritásukban közös léthelyzetek leírására.30
Mindazonáltal e tanulságok beépítésével válik számunkra is fontossá a prekariátus
fogalmának itthoni bevezetése. Hiszen a problémák valósak, mint ahogy az emberi
szenvedés is; a növekvő létbizonytalanság és kiszolgáltatottság különösen akkut prob-
lémaként jelentkezik a régióban. Ennek megragadásához azonban két szempontból
is túl kell lépnünk a prekariátus eredeti jelentésén, amely referenciapontnak a trente
glorieuses-t választotta. Egyrészt számunkra vagy nem, vagy csak nehezen felállítható egy
ilyen referenciapont. Mindazonáltal fontos kihívást jelent, hogy „kezdjünk valamit” saját
referenciapontunkkal, a létező szocializmussal és a Kádár-korszakkal; különös tekintet-
tel emancipatorikus hatásaira és az általa nyújtott általános létbiztonságra – a rendszer
elnyomó jellegével kölcsönhatásban.31 Ez a mai gazdasági, társadalmi, illetve politikai
folyamatok megértése és elemzése során is alapvető fontossággal bír. Másrészt a magyar/
kelet-európai félperiferiális helyzet megértése nem lehetséges, ha azt nem a globális
kapitalizmus világát átszövő kizsákmányoló függőségi rendszer(ek) összefüggésében
értelmezzük. Hiszen ez egyfelől képessé tesz arra, hogy a megoldást ne valamilyen
30 Ezzel együtt szomorú, hogy a prekarizálódás problematizálása csak akkor valósul meg, amikor
az ár hullámai már a centrumállamok partjait mossák, vagy – a nyugati társadalmakra vonatkozóan –
amikor már a középosztályi státuszok kerülnek veszélybe.
31 Ehhez lásd a blokkban a Ferge Zsuzsával megjelenő interjút és nemrég kiadott könyvét (Ferge
2010).
25
felzárkózásban, utolérésben lássuk (Melegh 2003),32 hanem sokkal inkább az egyenlőtlen
(gazdasági, szociálpolitika stb.) munkamegosztás következtében adott33 mozgástér felis-
merésében és az erre adható politikai, társadalmi, gazdasági válaszok keresésében. Más-
felől lehetővé teszi, hogy megragadjuk a magyar prekariátus kialakulásának egyik legfőbb
okát: az ország és a régió világrendszerben elfoglalt helyzetét. A prekariátus és prekaritás
fogalmának újraértelmezése tehát elkerülhetetlen, ugyanakkor az egyik legfontosabb
kihívás, amely nem csak a régióban tapasztalható társadalmi problémák és feszültségek
megértéséhez és vizsgálatához elengedhetetlen analitikus eszköz, hanem olyan elemzé-
sekhez juthatunk általa, amelyek a globális tudás fontos részét képezhetik.34
HIVATKOZOTT IRODALOM
Barbier, Jean-Claude. (2002): A survey of the use of the term précarité in French economics and
sociology. Centre d’études de l’emploi.
Boltanski, Luc – Chiapello, Eve (1999): Le nouvel esprit du capitalisme. Gallimard.
Berger, Johannes (1990): A függő foglalkoztatás fejlődései, trendjei és a munkajövője. In:
Munka – technika – társadalom. Szerk.: Gyekiczky Tamás. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó: 121–164.
Böröcz József (1992): Dual Dependency and Property Vacuum: Social Change on the State
Socialist Semiperiphery. In: Theory and Society, Vol. 21., No. 1.: 77–104.
Böröcz József (1995): Színlelt nagy átalakulás? Informális kiút az államszocializmusból. In:
Politikatudományi Szemle, Vol. 4., No. 3.: 19–41.
Böröcz József (2005): Gondolatkísérlet a globális elosztásról. Polányi Károly emlékére. In:
Eszmélet, Vol. 17., No. 66.: 61–70.
32 Mint ahogy a rendszerváltásra se mint „átmenetre” tekintsünk (Szelényi 1996: 4–5; Böröcz
1995: 1–5).
33 Hangsúlyozom: nem valamiféle lemaradás, késés, hanem nagyon is konkrét hatalmi és erőviszo-
nyok eredményeként. Ennek összefüggéseihez lásd: Melegh (2011); Böröcz (1992).
34 Mindez természetesen hosszú és fáradságos empirikus kutatómunkát igényel az elkövetkező
években, ami miatt különösen fontos, hogy ne egyedül, hanem egymást segítve, inspirálva vágjunk
neki ennek a feladatnak. Többek közt az ilyen közös összedolgozások segítése céljából hoztuk létre a
Helyzet Műhelyt 2011 őszén.
26 FORDULAT 19 27
Candeias, Mario (2007): Unmaking and Remaking of Class. The „impossable” precariat
between fragmentation and movement. Interneten: http://www.rosalux.de/
fileadmin/rls_uploads/pdfs/Policy_Paper/pp-3-09_Candeias.pdf (Letöltve:
2012.10.13.).
Castel, Robert (1998): A szociális kérdés alakváltozásai. Max Weber Alapítvány–Wesley
Zsuzsanna Alapítvány – Kávé Kiadó.
Castel, Robert (2007): Au-delà du salariat ou en deçà de l’emploi? L’institutionnalisation du
précariat? In: Repenser la solidarité : l’apport des sciences sociales Szerk.: Paugam,
Serge. PUF: 416–433.
Castel, Robert (2003): L’insécurité sociale: qu’est-ce qu’etre protégé? Seuil.
Castel, Robert (1993): A nélkülözéstől a kivetettségig – a kiilleszkedés pokoljárása. In: Esély,
3.: 3–23.
Desrosières, Alain (1994): How to Make Things Which Hold Together: Social Science,
Statistics and the State. In: Discourses on Society. Szerk.: Wagner, Peter – Wittrock,
Björk – Whitley, Richard. Kluwer Academic Publishers: 195–218.
Esping-Andersen, Gøsta (1990): The three worlds of welfare capitalism. Princeton University
Press.
Esping-Andersen, Gøsta (1991): Mi a jóléti állam? In: A jóléti állam. Szerk.: Ferge Zsuzsa –
Lévai Katalin. T-Twins: 116–135.
Ferge Zsuzsa (2010): Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek. Napvilág Kiadó.
Kalleberg, L. Arne (2009): Precarious Work, Insecure Workers: Employment Relations in
Transition. In: American Sociological Review, Vol. 74., No. 1.: 22.
LaVaque-Manty, Mika (2009) Finding Theoretical Concepts int he Real World: The Case of
the Precariat. In: New Waves in Political Philosophy. Szerk.: de Bruin, Boudewijn –
Zurn, Christopher F. Palgrave Macmillan: 105–124.
Melegh Attila (2003): A kelet/nyugat lejtő. In: ÉS, április 25. Vol. 47., No. 17.
Melegh Attila (2011): Living to Ourselves: Localizing Global Hierarchies in State Socialist
Hungary in the 1970s and 1980s. In: Journal of Modern European History, Vol. 9.,
No. 2.: 263–281.
Neilson, Brett – Rossiter, Ned (2009a): Precarity as a Political Concept, or Fordism as an
Exception. In: Theory, Culture, Society, Vol. 25., No. 7–8.: 51–72.
Neilson, Brett – Rossiter, Ned (2009b): Precarity as a Political Concept. In: Open, No. 17.
Offe, Claus (1997): A munkaerőpiac jövője. In: Bevezetés a szociológiába. Szerk.: Andorka
Rudolf. Osiris: 419–430.
Offe, Claus (2011): Alapjövedelem és munkaszerződés. In: Fordulat, No. 11.: 54–84.
Pateman, Carole (1988): The Patriarchal Welfare State. In: Democracy and the Welfare State.
Szerk.: Gurmann, Amy. Princeton University Press: 231–260.
27
Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás. Napvilág Kiadó.
Szelényi Iván – Kostello, Eric (1996): A piaci átmenet elmélete – vita és szintézis. In:
Szociológiai Szemle, No. 2.: 3–20.
Standing, Guy (2009): Global Employment: Two Reports in Search of the Problem. In:
Development and Change, Vol. 40., No. 6.: 1319–1337.
Standig, Guy (2010): The International Labour Organization. In: New Political Economy, Vol.
15., No. 2.: 307–318.
Standing, Guy (2011a): The Precariat: The New Dangerous Class. Bloomsbury Academic.
Standing, Guy (2011b): Workfare and the precariat. In: Soundings, No. 47.: 35–43.
Standing, Guy (2012): The Precariat: From Denizens to Citizens? In: Polity, No. 44.: 588–608.
Török Emőke (2006): Túlléphetünk-e a bérmunka társadalmán? In: Szociológiai Szemle, No.
2.: 111–130.
Török Emőke (2009): A banausziától a bérmunkáig. Változások a munka értelmezésében.
In: Szociológiai Szemle, No. 4.: 43–67.