SZÍNHÁZMŰVÉSZETI E L M É L E T I ÉS

K R I T I K A I F O L Y Ó I R A T

X. ÉVFOLYAM 9. SZÁM 1977 .

S Z E P T E M B E R

FŐSZERKESZTŐ:

B O L D I Z S Á R I V Á N

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:

C S A B A I N É TÖRÖK M Á R I A

Szerkesztőség:

1054 Budapest V., Báthory u. 10.

Telefon: 316-308, 116-650

Megjelenik havontaA kéziratok megőrzésére és visszaküldésérenem vállalkozunkKiadja a Lapkiadó Vállalat,Budapest VII., Lenin körút 9-11Levélcím: 1906, postafiók 223.A kiadásért felel:Siklósi Norbert igazgatóTerjeszti a Magyar PostaElőfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél,a Posta hírlapüzleteibenés a Posta Központi Hírlap Irodánál(KHI, 1900 Budapest V., József nádor tér 1.)közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalássala KHI 215-96162pénzforgalmi jelzőszámáraElőfizetési díj:1 évre 144,- Ft, fél évre 72,- FtPéldányonkénti ár: 12,- FtKülföldön terjeszti a„Kultúra" Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat,H - 1389 Budapest. Postafiók 149

Indexszám: 25.797

77.2121 - Athenaeum Nyomda, BudapestÍves magasnyomás

Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

Címoldalon:

Templomtéri Játékoka Szentendrei Teátrumban (Iklády László felv.)

Hátsó borítón:

Najmányi László díszleteaz Álszentek összeesküvéseszolnoki előadásához (MTI fotó)

TARTALOM

A történelemkorszerű drámai értelmezéseALMÁSI MIKLÓS

Cserkészdráma Gyulán? (1 )

MÉSZ ÉVA

Válaszra váró kérdések ( 3 )

játékszínSZÁNTÓ JUDIT

Élet és játék Szentendrén (6)

GÁBOR ISTVÁN

A Fővárosi Operettszínház évadjáról ( 9 )

NÁNAY ISTVÁN

Színházak a jövő nézőiért (13 )

HORVÁTH TAMÁS

Tragédia az ólban (20 )

SZENDRŐ FERENC

Tizenöt év az Irodalmi Színpadon (21 )

arcok és maszkokPÁLYI ANDRÁS

Napló színészekről ( 26 )

műhelySZIKORA JÁNOS

Színészi gesztusok a Holt lelkek első felvonásában (29)

világszínházFÖLDES ANNA

Színházi napló a londoni átlagról (41 )

négyszemköztCSIK ISTVÁN

Színházi műhely és „ f u t ós za l ag " (47 )

A történelem korszerű drámai értelmezése

ALMÁSI MIKLÓS

Cserkészdráma Gyulán?

Hernádi Gyula: Szép magyar tragédia

Nem a legjobb Hernádi-darab, még a mű-fajon, a történelmi groteszken belül semaz. A néző hamar megérzi rajta a kimó-doltságot, a logikai konstrukciót: nemeleven dráma. S mégis egy új törekvésnyomvonalára tapinthat rá az ember, mi-közben Szinetár Miklós „jól megcsinált"

rendezésében figyeli a történetet. Ez az újnyomvonal a történelmi múlt átírása,pontosabban annak az átírásnak nyomonkövetése, ahogyan a mindenkori jelenátformálja a múltat, s ahogyan történelmitudatunk - botor módon - ezt a változástmint az abszolút pontos múltképettudomásul veszi. A „mától kezdve mindenmásképp volt" reakció-ját.

Nyilván nem a dátumok, nem a törté-nelmi tények változnak. Még egy-egyfolyamat végeredményei sem tűnnek el. AKirályi vadászatban például IV. Károlyvégül is vereséget szenved, s voltaképpmindegy, hogy az igazi vagy az álkirályvonul-e száműzetésbe: a tényszerűségmegmarad, amennyiben Horthy hatalmátnem fogja többé befolyásolni a királyjelenléte. Ebben a mostani darabban ishelyén maradnak a nagy kerettények, csakezen belül íródnak át a folyamatok. Nem isnagyon, csak éppen annyira, amennyire aztaz irónia megköveteli. Úgy látszik, minthaíróilag többféle történés létezne, minthaugyanarra a történetsorra több, íróilagegyenértékű lehetséges történelem lennefelrakható.

Végül is nem teljesen új ez a felfedezés.Valamikor történelemfilozófiailag is tud-tuk ezt, maga a történettudomány is sej-tette, az irodalom meg régóta gyakoroltaezt a szemléletmódot, anélkül, hogy fi-togtatta volna. Mostanában viszont vala-hogy előtérbe került a változó múlt ténye.Az a paradox körülmény, hogy ugyanaz atörténelmi jelenség egymás után többmegvilágításban lép elénk. A Habsburgmonarchiáról több, egymás után következőkorban más és más képet alkottunkmagunknak, még a marxistatörténettudomány is más és más érték-hangsúlyokat emelt ki a monarchia tár-sadalmi, nemzetiségi, politikai és kulturálisjelentőségének megítélésében. Ha-

sonlóképp változott Görgey vagy Kossuthmegítélése, és talán azt is ki tudná mutatniegy alapos historiográfia, hogy ezeknek aportréknak változása hogyan függött amindenkori jelen változásaitól. Ezek amúltképek a legtöbb esetben nem zárják kiegymást, legfeljebb vitáznak egymással,vagy kiegészítik egymást, de mindenképphangsúlyeltolódásokat jeleznek. Mert egy-egy későbbi esemény fényében a múltegy-egy értékhangsúlya is másrezgésszámot kap. Hanák Péter példájávalélve: a Habsburg monarchia „börtöne"

más fényben áll előttünk a koncentrációstáborok történelmi tapasztalata után - mertmás lett a borzalmak mércéje is. Mindezazt mutatja, hogy nem a történelemtényanyaga íródik újra, az-az nemszubjektivizálódik a történelem, csak ajelen részévé válik, szervesebben épül bea jelen tudatába. A mai történelmi tudatráadásul felvilágosultabban kezeli sajátmúltképeit is: most már nem hiszi azt,hogy a tegnapi vagy mai érté-kelésünkegy-egy korábbi történelmi periódusrólmaga az abszolút igazság: tudja, hogy egykésőbbi „jelen" ezt is módosíthatja majd.Mert azt is tudja, hogy az,

Fülöp Zsigmond (Niklay István), Szombathy Gyula (III. Napóleon) és Hámori Ildikó (Mária) HernádiGyula Szép magyar tragédiájában (Gyulai Várszínház)

amit egy-egy kor a múltról tart, nagymér-tékben az adott jelen igényeinek, tapasz-talatainak, ideológiai kereteinek van ki-szolgáltatva.

Ez az általánosabb szemléleti változás azalapja annak az írói látásmódváltásnak is,melyet az elmúlt évek történelmi drá-máiban is felfedezhettünk. Száraz György,Szabó Magda, Kocsis István, PáskándiGéza darabjaiban már ott bujkál az agondolat, hogy a múlt - akár csakképzeletben is - másképp is történhetett,persze a tények, a végeredményektiszteletben tartásával. Kocsis Magellán-drámája megtartja az eredeti hőst, de ahajón mai-tegnapi dolgok történnek. SzabóMagda Géza fejedelme és Vajkja is „más",mint amit eddig elképzeltünk:„reálpolitikusibb", kíméletlenebb és amanipulációt szakszerűbben alkalmazóuralkodó, mint ahogy a „pompázatosabb"

történelemben magunk előtt láttuk. Azért,mert - szemben a tíz-tizenöt évvel korábbitörténelmi darabokkal - a reálpolitikus mapozitív értékfogalom lett, s ezzel segítettrávilágítani az akkori küzdelmekbonyolultságára. És egyben segítenekfelismerni jelenbeli

értékeinket is. Ezek a történelmi elemzé-sek tehát átalakítják, szabadabban keze-lik a történelmi alapanyagot, és ezért ki istudnak lépni a történelmi művek korábbibetegségéből, a pompázatosságból, akosztümökből áradó naftalinszagból ésunalomból. Mert ezeket a műveket és ezta szemléletet az a meggyőződés vezeti,hogy „minden másképp volt" : másképp,mert a jelen - legalábbis íróilag - átíratjaa múltképet is.

Hernádi ennek a trendvonalnak kísér-letező előőrse, azzal a tehertétellel, ami akísérletezéssel vele jár: vázlatosabb, oly-kor, mint ebben a darabjában is, felszínesés kidolgozatlan. A Szép magyar tragédiaszámára a történelem csak alapanyag,pontosabban a játék eszköze, mert Her-nádit az irónia érdekli elsősorban: játék alehetőségekkel. A „minden másképpvolt" felfogása nála úgy módosul, hogy„minden másképp is lehetett volna".Majd hozzáteszi ironikus idézőjelét is,miszerint mégis minden úgy maradt atörténelemben, ahogy egyszer megtör-tént. Minden másképp lehetett volna:Niklay Istvánnak majdnem sikerülnek hó-bortos sakkhúzásai, majdnem sikerül rá-beszélnie a királyokat, császárokat, kan-cellárokat, hogy legyenek a magyar for-radalom partnerei. „Majdnem", amennyi-ben a néző egy darabig kénytelen benneélni Niklay megszállott hóbortjaiban,mígnem át nem látja ennek a hóbortnakképtelenségét, ürességét, és nem látja afigurát magát is komikus színekben. Mármajdnem sikerül például Miksát meg-szöktetnie - így kezdődik a darab -, ami-kor egy banánhéjon elcsúszik a remény,és így mégis igaza marad a történelem-könyveknek. Ugyanez a „majdnem" te

remt kulcshelyzetet III. Napóleonnal is:már majdnem abbahagyja a háborús ké-szülődést Poroszország ellen - Niklay rá-beszélésének és veseköveinek engedve -,mikor elmúlik veserohama, és győz po-roszgyűlölete .. .

A lehetőségekkel való játék, ha szer-telen is - jellemző erővel bír. Ezek a le-hetőségek ugyanis kizárólag Niklay fejé-ben élnek. Az ő monodrámája, hogyuralkodókat, reakciós hatalmasságokat -és egyáltalán: minden ismerőst - a ma-gyar ügy segítségére beszéljen rá. Mert hasikerülne megszöktetnie Miksát - azosztrák császár testvérét -, az majd há-lából kiengedné a magyarokat az osztrákelnyomásból. Mivel ez nem sikerül,azonnal kapcsol, és az őrparancsnokotszemeli ki az új megmentőnek: legyen őMexikó uralkodója. És máris megszer-vezi a forradalmi vezér meggyilkolását.Így ugyanis el lehetne érni, hogy Mexikómegtámadja Ausztriát... Niklay veszélyesőrült, és kiváló cserkész egyszerre. Azthiszi, hogy a világtörténelem néhányszemélyes ismerős pletykaügyeként moz-gatható, hogy néhány - többnyire re-akciós - történelmi vezért sakkfigura-kénttud majd mozgatni, pusztán azért, mertmegejti majd őket is a magyarok panasza.Számára a történelem baráti kör, s csakazon múlik a győzelem vagy vereség,hogy sikerül-e lelkesedni, összefogni. Alehetőségekkel való hóbortos játék tehátleleplező: volt is, van is egy ilyenbetegségünk, ez a mindent cserkészmódra, lelkesülve intézni tudó képességismerős tulajdonság. Hernádi és a ren-dező Szinetár Miklós ezt tűzik iróniájukhegyére. Mert ez a figura és ez a tulajdon-

ság nemcsak mulatságos - olykor kínos sőtveszedelmes is.

Persze Hernádi darabja történelmi farce,nem is akar több lenni egy szellemes ésjátszható tréfánál. Bár komoly ügybentréfálkozik, mégsem kíván mély lenni -pedig lehetne, anélkül, hogy iróniáját felkellene adnia. Hernádi utóbbi két-háromdarabja már túl könnyű kézzel íródott,valahogy a végére ért az általa kidolgozottlogikai-filozófiai dráma-típusnak, s főkénta szerkesztettség formanyelvének. Mert eza szerkesztettség nagyszerűen lebilincseli anézőt, amíg a színházban ül - a Királyivadászat aknázta talán ki a legmélyebbenezt a lehetőséget -, de visszatekintve márcsak bravúros ürességnek tűnik az, ami aszíni jelen időben pazar kavarodás. Ezúttalis arra serkenti nézőjét, hogy keresse atovábbgondolható szálakat a darabban,csakhogy a mű nem eléggé elmélyültahhoz, hogy ezeket az impulzusokat kitudja elégíteni. Röviden: Hernádi ma márképes lenne arra, hogy világképet is adjondarabjaiban, hogy a játék és bravúrostechnika gondolati átfogóerőt is hordozzon- de ez a nagy összefoglalás vagy akár aváltás a szélesebb kitekintésű, embereketmozgató darab irányába még várat magára.Azért fogalmazok kicsit gorombán, mertmagam elé képzelem, mi lenne, ha ez adrámát építeni tudó írói készség egy világ-kép értékű gondolati alapanyaggal, emberisorsfüzérrel ötvöződhetne: nagyszerűszínház. S Hernádi most áll azon a ponton,amikor erre a váltásra, kiteljesedés-re márképes lehetne. A Niklay-történettípusvezetése, a főhőssel való több irányútörődés, a „cserkész" gondolat vázlata arramutat, hogy maga is érzi ennek a váltásnaka kikerülhetetlenségét.

Szinetár Miklós a vázlatból indult ki,pontosabban abból a lyukacsos anyagból,amit a darab kínált: saját anyagával töltöttefel, meghosszabbítva azokat a szálakat,melyeket Hernádi indított el, majd felében-harmadában hagyott. Először is tagolta ajátékot: egy szedett-vedett katonazenekarsétál be minden fontosabb kép előtt - vagyután - civilben bár, de érezhetően csakleszerelten, majd-nem katonaialakulatként. Nyilván ők is kallódóhadifoglyok valahol a hazától távol - úgy,mint Niklay. A nóta, amit fújnak, a képalaptónusát adja meg: a Radetzky-marsvagy a porosz himnusz - attól függően, mikövetkezik. Olykor táncolnak is, egyszermég Mexikóban, a darab elején, egyszerpedig a magyar ha-táron, a hazaindulóhadifoglyok, akiket

Hámori Ildikó és Fülöp Zsigmond jelenete Hernádi Gyula drámájában (MTI fotók)

Niklay „váltott ki", hogy újabb kaland-jában szerepeltesse őket. Ezek a katonákazonban örömükben táncolnak : végrehazajöhetnek. Csakhogy -- s itt jön Szine-tár trükkje -- ezt a néző nem tudja. Ahelyzet úgy sugallja, hogy a nézőtéren aztkell hinnünk, ezek a katonák lelkesenkövetik Niklayt az újabb kalandba, és mostvalamiféle hazafias lelkesedésből járják atáncot. Niklay vérpezsdítő szónoklatot vágki - ám a lelkesedés tető-fokán mélységescsend lesz. A katonák nem akarnak harcbamenni. Táncolni igen, hazamenni is - decsak „maszek alapon". A hatásellenállhatatlanul komikus: Szinetárteljesen abszurd helyzetet játszat el:mindenki mindenkit félre-ért. A katonák ahazakerülésnek örülnek, Niklay azt hiszi,hogy a közelgő harcok miatt olyanlelkesek, a néző pedig félreérti a táncjelentését.

Ami itt a háttérben, a cselekmény egymellékszálán történik - a félreértés abszurdkijátszatása -, az Szinetár egész rendezésétátszövi. Niklayt is ezzel a fogássaljellemzi. Hiszen ez a szerencsétlenkiscserkész is mindent félreért: a törté-nelmet, a helyzeteket, saját illúzióit. Ezérttudják aztán kihasználni azok, akiketszövetségeseinek akar beszervezni. Mertnemcsak nevetségesen naiv és veszedel-mesen megszállott ez a figura - ráadásulszerencsétlen is. S miután sokat moso-lyogtunk már megvadult fantáziaképein -egyszer csak besötétül a színpad, és szo-morúságra vált a kép: Niklay belehalszerencsétlen mániáiba, s ha már életé-bekerült s játék, legalább gyászoljuk meg,súgja a kép. Ami, a maga módján, megintcsak egy abszurd kép. Kár, hogy ezt abefejező jelenetet, Niklay végső magárahagyatottságát és összeomlását a szövegnem tudja igazán plasztikusan ábrázolni: aszíni megoldás kicsit koreografikusábrázolásra kényszerül.

Szinetár gondolati támpontja ennek apolitikán kívül élő hóbortos magatartás-nak a kritikája: humorral, de nem meg-bocsátással. Koncepcióját természetesenHernádi alapállása támasztja alá, deSzinetár kritikus, ironikus poénjei jobbanülnek. Az ő rendezésének fényében jobbanérződik a szöveg kimunkálatlansága, agondolati általánosítások hiánya. Avilágkép elmaradása. Hogy mégis sikerülérzékeltetni a jelenséget és ennek ironikuskritikáját, az Fülöp Zsigmond nagyszerűjátékának köszönhető. Régen láttukennyire kiegyensúlyozottnak, egy olyanszerep megvalósításában talán mégsohasem, ahol egy figurát a teljes lelki-

szellemi eltorzulásig kellett végigvinnie -úgy, hogy ez alig lépjen ki a természe-tesség határaiból. Az ő Niklay ezredesemajdnem őrült, és majdnem normális,majdnem fantaszta, de mindig úgy tűnik,hogy egyszer mégis sikerülni fog valóraváltania fantazmagóriáját. Csak alegvégén mutatja fel aduit, mikor már nemtudja tovább fékezni megszállottságát, ésőrjöngve hirdeti hóbortos elméleteit: ittmár a komikus mozzanatok veszik át aszerepet. De a szerep hosszában végig abanálist és hősit elválasztó borotvaélenjár, és sohasem billen át. Hasonlóankiegyenlített játék Hámori Ildikóé; ő kísérivégig Niklayt különböző kalandjain:asszony és szolgáló, szerelmes és kritikus,lázadó és meghunyászkodó egyszerre. Azepizódszereplők közül Szombathy GyulaIII. Napóleonja tetszett legjobban:nemcsak a vesekő-jelenet külön kisabszurd dramolettjében - egészmegjelenése a valós és valótlan határántáncol, beleilleszkedve Szinetár abszurdotsúroló játékmodorába. Kránitz Lajosrobusztus és cilinderes mexikóiforradalmára a leginkább közelítette mega játék alaphangját. A többiepizódszereplő már nem vette ilyen jól ezta nehéz akadályt: nem tudják az abszurdhatárát súroló játékmodort meg-valósítani.Bősze György Miksa császára gyenge éshumorában erőtlen. Borbás Gabi szép éshatározott - de ezzel ki is kapcsolta ajátékos mozzanatot. Túl kemény, indulatosmarad. Hasonlóképp erőtlen marad a játékkeretének szánt énekes szerepében CsehTamás is: első-sorban zeneileg nem tudottpartnerré válni. Dalai ezúttal prózakénthatottak, s nem ragadták meg a játékiróniáját. Csányi Árpád díszleteifunkcionálisan és hangulatilag is jól vettékkörül a többszörösen becsomagolt játékot:ami a legnehezebb - ezek a kellékek tudtakironikus nyelven megszólalni.

Hernádi Gyula: Szép magyar tragédia (GyulaiVárszínház)

Rendezte: Szinetár Miklós. Dramaturg:Czímer József. Díszlettervező: Csányi Árpád.Játékmester: Hegedűs László. Zenei vezető:Hirsch Bence. Jelmeztervező: Greguss Ildikó.Koreográfia: Tóth Sándor.

Szereplők: Fülöp Zsigmond, Bősze György,Hámori Ildikó, Szoboszlay Sándor, BorbásGabi, Kránitz Lajos, Szombathy Gyula,Bicskey Károly, Tyll Attila, Cserényi Béla,Baracsi Ferenc, Tarsoly Elemér, TrokánPéter, Turgonyi Pál.

MÉSZ ÉVA

Válaszra váró kérdések

A gyulai tanácskozás után

Egy művészeti tanácskozás értéke egzaktmódon aligha mérhető. Sem az elhangzottokos megállapítások száma, sem a vitaintellektuális - netán indulati - feszültsége,sem a tematikai gazdagság nem mérvadó.Hatékonyságának minősítéséhez tudnunkkellene, mennyiben adott inspirációt ajelenlevőknek a további alkotáshoz:drámai ötletcsírák művé érleléséhez,létező és leendő darabok szín-padraállításához, történelmi alakok hitelesmegelevenítéséhez, színjátékok elemzőmegközelítéséhez. Műszerrel, statisztikaimódszerekkel, interjúval fel nem deríthetőtudatfolyamatokból nem von-hatunk lekövetkeztetést. Ha a gyulai tanácskozástmégis jelentősnek ítélem, annak oka az,hogy jegyzeteimet forgatva a határozottkijelentések és tűnődőproblémafelvetések, jelenségregisztrálásokés hiányokat jelző megállapítások roppantváltozatos, mégis összefüggő,gondolkodásra ingerlő kérdéssorrá álltakössze. E kérdéseket egyenként különbözőszaktudományok körébe is utalhatnánk - atörténetfilozófia és eszmetörténet, adráma- és színjátékelmélet, az iro-dalomtörténet, a kultúrszociológia, azágazati esztétikák egyaránt illetékesek aválaszkeresésben - a tanácskozás részt-vevőit azonban választott hivatásuknálfogva mind összefüggésükben, egysé-gükben érintik.

A történetszemléleti alapkérdést AlmásiMiklós referátuma fogalmazta meg, elvilegés általánosan is: „A történelmi múlt nemobjektív, egyértelműen zárt doboz, amindenkori jelen átírja a történelmet". Agondolat evidensnek látszik a dráma- ésszínháztörténet szemszögéből: a görögmítoszfeldolgozásoktól Shakespeare-en át amáig a múlt ábrázolását a mindenkori jelentársadalmi mozgása és értékszemléletehatározta meg. A kérdés felvetésénekmégis különös aktualitása van.Történettudományunk éppen napjainkbanjutott el saját múltjának történeti-kritikaiszemléletéhez, a társadalomtudományokideológiai meg-határozottságábólkövetkező tények tudatosításához. Sminthogy minden tudomány önreflexiója atársadalomtudo-

mányoké különösen - beépül a közgon-dolkozásba, társadalmi tudatformáló sze-repet játszik, nyilvánvaló, hogy a törté-nettudomány nemcsak egy-egy konkrétkérdésben (például a monarchia történelmiszerepének árnyaltabb bemutatásával)adhat impulzust a művészetnek, hanemelvontabb, történelemszemléleti szinten is.S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogydrámafejlődésünk szakaszait vizsgálvatöbb hozzászóló érintette is a problémát.Így hozta kapcsolatba Páskándi Géza azAlmási által megjelölt két drámaíróitendenciát a történelem-szemléletiváltozásokkal, mondván, hogy atörténelmi dráma egzaktabb vonulata, atörténelmi erőviszonyok objektív fel-tárására irányuló igényével visszahatás azötvenes évek egyszerűsítő szemléletére,míg a másik, játékos-ironikus, distancia-tartó vonulat a romantikus és újromantikustörténetszemlélet s az ennek meg-felelődrámák reakciójaként értelmezhető.

Czímer József a történelmi drámákkalszemben támasztott követelményekváltozását elemezve a fő kérdésből logi-kusan következően azt a másik kérdéstvetette fel, hogy milyen a viszonya a tör-téneti drámának a történettudományhoz.Visszapillantva azt állapította meg, hogya történeti drámától régen történettudo-mányi hitelességet követeltek, csak sűrít-betett, de nem változtathatott a tudomá-nyosan szentesített tényeken. A marxistaesztétika - realizmuskoncepciójának meg-felelően - eleve engedékenyebb, többszabadságot ad a drámaírónak, de köve-telménye, hogy fő társadalmi tendenciái-ban híven tükrözze a kort a mű. Maazonban másféle elvek is érvényesülnek adrámaírói gyakorlatban. Drámaíróink(például Hernádi Gyula) terepasztalnaktekintik a történelmet, amelyben ironikusmódon fejezhetik ki mondanivalójukat. Atörténészek nem tiltakoznak: irodalmiműnek és nem történelmi illusztrációnaktekintik a drámát.

Többen hangsúlyozták, milyen nagyjelentőségük van a drámaíró számára azutóbbi évek történettudományi munkái-nak (Örsi Ferenc), a fiatal, elfogulatlantörténésznemzedék történelmi meglátá-sainak (Szabó Magda), az azonban vilá-gosan megfogalmazódott, hogy a dráma-író nem a történettudomány színe előttfelel műveiért.

Almási tételmondatának második tag-jához „a mindenkori jelen átírja a tör-ténelmet" - ugyancsak több hozzászólókapcsolódott. Egyetértően állapították

meg, hogy a „reálpolitikus" történelmialakok problematikájának előtérbe ke-rülése, s a reálpolitika pozitív érték-minősítése valóban szorosan összefüggtársadalomfejlődésünkkel. Volt, aki „atörténelmi drámák reneszánszát" is ebbőleredeztette (Páskándi), s aki a parabola-drámák megritkulását is ezzel indokolta(Szabó Magda). Amikor azonban a témamegfordítása: a történelmi drámák jelen-hez való viszonya került előtérbe, ez anézőpontváltozás mintha arra indítottavolna a hozzászólókat, hogy szellemienergiájukat kérdések, problémák, aggá-lyok artikulált megformálására összpon-tosítsák. Almási vitaindító tűnődéseinyitották meg ezt a sort: vajon nem hi-ányzik-e a rendkívül plasztikusan meg-alkotott történelmi darabokból - amelyek atörténelem objektív erőviszonyait akkor ésott olyan árnyaltan ábrázolják - a közéletipátosz, nem erőtlenedett-e el atársadalomkritikai töltés? Vajon a tör-téneti drámákban napjainkban érzékelhetőtendenciák nem korlátozzák-e a mai nagytársadalmi problémákba való direktbeleszólás lehetőségét?

Talán a történeti témájú és a mai tárgyúdarabok arányeltolódása az előbbiekjavára nem egészséges jelenség akkor,amikor a nézők a közvetlen, mához szólódarabokat igénylik? (Czímer) Tudjuk-eegyáltalán, mi megy végbe a néző tuda-tában, mit ért meg a történeti dialógu-sokból? (Petrik József) A színház,amelynek a ma közönségéhez kell szólnia,nem lép-e túl messze előre, amikorismeretlen történelmi alakokat és ese-ményeket állít a néző elé, amelyekhezhiányos iskolai ismereteivel nem tudkapcsolódni, s így távol marad az írógondolatától? (Siklós Olga) Sziládi Jánosfelhívta a figyelmet egy a hatvanas évekmásodik felétől bekövetkezettfunkcióváltásra: a jelenkort a maga köz-vetlenségében vállaló drámairodalom le-szűkült, s funkcióit átvette a vígjáték és atörténelmi dráma. Ennek következ-ményeivel bőven foglalkozott, okaitazonban nem elemezte, s így gyarapodotta kérdések sora: - Vajon milyen okaivoltak ennek a funkcióváltásnak ?Mindehhez kapcsolódott Berkes Erzsébetszenvedélyességében nyilván túlzó, demeggondolkoztató kitörése: mai tör-ténelmi drámáink egy része értelmiségiekjátéka, s intellektuális sematizmushozvezet. Szerinte a Sziládi által találóan„keserves vígjáték"-nak nevezett dara-bokban mai társadalmi konfliktusainkbagatellizálódnak. Mindez pótcselekvés,

hiányzik a kurázsi a dolgok néven neve-zéséhez.

Valószínűleg nem a kurázsi hiányzik. Adolgok néven nevezéséhez több kell: amegfelelő „név" megtalálásának fel-tételea dolgok összefüggésrendszerénekátlátása. Almási e kérdéskörhöz kap-csolódó válaszában egy igen lényeges - snemcsak a drámairodalomra érvényes -észrevételt tett. A hetvenes évek-kelszemben tehetetlenek vagyunk. Nemtudjuk megfogni, se gondolkodóilag, seíróilag. A történeti drámák valóbanpótlékai a maiaknak, a történeti drámábannem látszik annyira ez a tehetetlenség. Atörténeti modell - ahogy korábbanPáskándi említette -, magához rántbizonyos asszociációs sorokat, amelyekmegvilágítóak lehetnek, s az arányeltoló-dások nem feltűnőek. S itt kezdődhetne azújabb eszmecsere: milyenek is a hetvenesévek? Ez az eszmecsere persze folyik, asajtóban, tömegkommunikációban, atudományokban és a művészetekben, aközéletben és a magánéletben. De ajelenségek még nem álltak összelényegfeltáró egésszé.

Mit vár és mit kap a közönség, hogyanhat rá, amit a színház nyújt, s mi az, amitdrámának, színháznak adnia kellene? -érthető, hogy ezek a kérdések újra megújra felvetődnek. Empirikus alapon megelméleti alapon, természetesen, hiszenszociológiai kutatás e téren kevés folyik,bizonyos statisztikai adatokra lehet csaktámaszkodni. Érdekes, hogy egymássalszöges ellentétben álló dramaturgiaieljárásoknak, szemlélet-módoknaktulajdonítottak komoly hatásfokot ajelenlevők. Almási többek között azértüdvözli örömmel az irónia, a distancia, agroteszk látásmód betörését a történelmidrámába, mert a gondolkodásra serkentéseszközét látja a történelemdeszakralizálásában, a mitikussá nőtttörténelmi alakok más fénytörésben valóábrázolásában, s úgy véli, a pátoszelnyomja a jelenhez szóló mondanivalót.Sziládi János viszont arra mutatott rá,hogy a néző hagyományos beidegzettségea történelmi témát mint magasztosat,fölértékeli, s így a történelmi drámábankifejezett mondanivalót lényeges-kéntfogadja el. Azt hiszem, mindkettejüknekigaza van.

Mint ahogy az is tény - Almási is rá-mutatott -, hogy a történelmi dialógus-drámák, noha a gondolatcsere áll a kö-zéppontban, és színpadilag nehezen meg-fogalmazhatók, ugyancsak tudnak le-bilincselő hatást elérni. Csupán az nem

vetődött fel, vajon ugyanazt a nézőtvonzzák-e ezek a különböző típusú művek,előadások. Aligha. Nincs homogénközönség. Szép számmal léteznek aCzímer József által említett nézők is, akikma is a reális - sőt, naturalista -korszakábrázolást várják a történelmidrámáktól.

Logikus, hogy a dráma és a színházközönséggel való kapcsolatának elem-zéséhez fűződtek a színház, a drámaírófelelősségét hangsúlyozó hozzászólások. Atörténelmi tudat, nemzeti tudat, objektívnemzeti önismeret kulcsfogalmainakmágneses terében rendeződő gondo-latokban a közös törekvések mellett eszavak többértelműségéből, alkati adott-ságokból és meggyőződésekből eredőkülönbségek is megmutatkoztak. Vannak,akik az új drámai tendenciákat tartjákalkalmasnak arra, hogy önkritikusabb,objektívebb nemzeti önismerethezvezessenek (Páskándi), az objektív tör-ténelmi erőviszonyok ábrázolásával elehetőségeken belüli cselekvés logikájátmutassák meg, a „valóság vizsgáztatását"

állítsák előtérbe (Almási), a gondolatiaktualizálás irányába elmozdulva igényel-jék a néző aktív együttgondolkodását(Sziládi). Vannak, akik nem hiányoljákugyan a történeti pátoszt, de aggodalom-mal nézik a színház és a közönség szem-léleti fáziskülönbségét, és épp a világ ki-tágulása folytán tartják fokozottan szük-ségesnek a nemzeti történelem tudato-sítását, „a kritikailag épített nemzeti ön-tudat" sugárzását (Siklós Olga), közöstörténelmi mítoszaink kollektív átéléséneklehetőségeit hiányolják (Berkes Erzsébet),s az iskolarendszer mulasztásait, a fiataloktörténelemismeretének hiányosságaitpótlandó ars poeticaként vállalják aművészi szintű történelem-tanítást (SzabóMagda).

A vita során felvetődött az a dráma-,színház- és irodalomtörténeti szempontbólegyaránt érdekes kérdés, hogy vajon azAlmási által leírt új tendenciák mi-korbukkantak fel, s egyáltalán jogos-e az atörekvés, hogy minden tanácskozáson újtörekvéseket vélünk felismerni, vagylassabban érlelődnek a változások. Holkezdődött a történelem újraértelmezése,mikor és miért tűnt fel és tűnt le atörténelmi parabola, mi volt a funkció-ja, sma miért nincs - sorakoztak a problémák, smivel a hozzászólók többnyire ötletszintenkorrigálták egymást, a hallgató többségsoraiban elsuttogott ellen-érvek ésellennevek még viszonylagosabbá tették aperiodizációt. Így érlelőd

tek a kérdések megoldandó feladattá.Sziládi János hozzájárult a megoldáshozazzal a megállapításával, hogy a törté-nelmi drámában rejlő lehetőségeket aszínház előbb vette észre, mint a dráma-irodalom, s ezt az 1966-ban, a Mózesbemutatásával kezdődő előadássorozatigazolja, amelynek keretében nemcsakkevés számú befejezett, kerek történelmidrámánkat, hanem a korábban színpad-képtelennek nyilvánított, problematikusvagy befejezetlen „drámatörmelékek"-etis színpadra állították. Ezt követte az-utánaz új történeti drámák születése.Nyilvánvaló, hogy e törekvések ugyan-akkor nagy világirodalmi-színháztörténetihagyományhoz kapcsolódnak, SzabóMagda utalt a nemzeti örökségre is, ahitvitázó drámairodalomra, s arra a naiv-népi ösvényre, amelyhez mai drámaíróinkvisszakanyarodnak.

A parabola kérdése azonban meglehető-sen felszínes megvilágításba került az-által, hogy ürügy jellegét hangsúlyozták ahozzászólók, s a jelen kérdéseire célozgatókosztümös bújócskának nyilvánították,amelynek éppen ezért lejárt az ideje. Azthiszem, elég pontatlanul használjuk aparabola fogalmát, s a „kosztümöscélozgatás" nincs hozzákötve, továbbá ajelenhez szóló utalgatások is sokféléklehetnek: egy groteszk-ironikus történelmijátékban a tudatos anakronizmusoknakvan helyük, míg az objektív, realistaigényű darabokból ki-lóg. A valóbanjelentős paraboladrámák mindig emberiválasztási lehetőségeket mutattak bemeghatározott erőtérben, s ezzelmagatartásformákat értékeltek, cselekvésimintákat állítottak a néző elé. Minthogyazonban a parabola absztrakciós szintjenem teszi lehetővé a konkrét itt és mostellentmondásos részletgazdagságánakbemutatását, s magatartási mintái is elvontáltalánosságban érvényesek, s csakszélsőséges élethelyzetekre alkalmazhatók,ez a drámamodell aligha felelne meg ahetvenes évek problematikájánakmegvilágítására.

Talán a tanácskozás időkerete, talán afent említett problémák súlya okozta, detény, hogy kevés szó esett történelmidrámáink formaproblémáiról s mégkevesebb e drámák rendezésének gond-jairól és lehetőségeiről. Almási utalt arra,hogy a szemléletváltozás, az irónia, agroteszk látásmód másféle drámaszer-vezést, nyelvi megformálást is eredmé-nyezett, s a történelmi lehetőségek fel-mérése, a valóság vizsgáztatása előtérbeállította a gondolati dialógusokat. Ez

utóbbi típusnak további sajátságaira Sziládihívta fel a figyelmet: nagyobb érettségetkíván a nézőtől, mivel a cselekményháttérbe kerül, a részletek el-nagyoltak, akort, környezetet jelzések-kel fejezi ki. Azalkotót foglalkoztató gondolatokkifejezéséhez jelentős történelmiszemélyiségeket kell megjelenítenie.Mások viszont megemlítették, hogy soktörténeti drámában nem ismert történelmialakok szerepelnek. Arról azonban nemalakult ki vita, hogy ez milyenábrázolásbeli következményekkel jár.Sziládi a jelenkort a maga közvetlen-ségében vállaló „keserves vígjáték" és atörténeti dráma közös sajátságakéntjellemezte a „drámai szituáció túlpörgeté-sét". Elmélete a vígjátékot illetően teljesenmeggyőző volt, a történeti drámáravonatkozóan bizonyító anyag híján inkábbtovábbgondolásra alkalmas ki-indulópontnak látszott. Noha nevek éscímek többször is elhangzottak a referátumés a hozzászólások során, sem konkrétesztétikai vizsgálatra, sem drámatechnikairészletkérdésekre vagy szín-játékelemzésrenem került sor. Ez a hiány ismét feladatrasarkall, egyes művek beható elemzésére,elméleti általánosításhoz vezető türelmeskutatómunkára készteti a kritikusokat ésesztétákat, a drámaírói „mesterség" s aszínház-művészet gyakorlati kérdéseinektovábbi vizsgálatára az alkotókat. Hogyanteheti érdekeltté a drámaíró s a színház anézőt a történeti alakok gondolatipárbajában? Miképpen válthatnak ki teljesemberi reakciót a groteszk-ironikustörténelmi játékok tudva-akarva nemplasztikus figurái? Hogyan hozható létre adrámához nélkülözhetetlen emberiszituáció az utóbbi darabokban, miképpkapcsolható a ma embere a múltelektromos áramkörébe az előbbiekben?Mit adhat, mit adjon hozzá a színész amaga személyiségéből? Melyikdrámatípushoz milyen rendezői stíluskapcsolódhat ellent-mondásmentesen? Baj-e, ha divergencia van a szerzői szándék ésa rendezői koncepció között, vagy az ígylétrejött „nyitott" színművészeti alkotástermékeny ellentmondása a befogadótjobban készteti az önálló értelmezésre? Aszín-házművészet gazdag művészi eszköz-tárából mit, hogyan lehet a különböződrámatípusok adekvát megjelenítéséhezfelhasználni? Az útkereső, a megoldásrataláló válaszoknak a nem legközelebbitanácskozáson, hanem estéről estére megkell születniük minden színpadon, amikor afüggöny felmegy.

játékszínSZÁNTÓ JUDIT

Élet és játék Szentendrén

Egy napig szentendrei polgárnak lenni - azidei magyar nyár egyik nagy élménye. Akiakarja, elkezdheti már délelőtt, egyénileg,bebarangolva a szűk területen koncentrálttermészeti és művészeti él-

ményeket kínáló csodavároskát, hogydélután, egy nagyobb közösség tagja-ként,még mindig viszonylagos szabadsággal,vándorolva válogathasson a templomtérijátékok élvezetei között, majd este, immáregy szűkebb és helyhez kötött színháziközönségbe illeszkedve, helyszín ésszínjáték harmóniájának legyen részese.Vannak fesztiválok, ahol környezet ésprodukció teljes esetlegességben feszengegymás mellett; másutt a jó választás aprodukció idejére meg tudja teremteni aművészi szükségszerűség örömtelibenyomását;

de ritkaság, hogy játék és valóság ilyenmeggyőző erővel olvadjon át egymásba,mint Szentendrén, ahol a látogatót már acentrumba vezető utcákon is egyszerrekapja meg a város és a városra szabottművészi élményvilág hatása, az ünnepijátékhangulat. A mediterrán fesztivá-lokon, Avignonban például, tapasztal-ható hasonló teljesség. A városkép, ahelybeliek élete, miközben őrzi hétköz-napjai realitását, ugyanakkor önmagáteleven díszletté képes stilizálni. Szinteúgy tetszik, mintha minden lakos, mi-közben közéleti és magántevékenységeittovább folytatja, egyben statiszta-szerepetis vállalna egy nonstop közösségiünnepben.

Egyszerre érdeme mindez a városkánakmagának és a természetes adottságokatműalkotássá szervező színháznak, adottesetben a Madách Színház kollektí-vájának. A Templomtéri Játékok nem-csak ötletnek kitűnő, hanem megvalósí-tásában is. Ezt számomra legjobban azbizonyítja, hogy az eseménysor spontánszervezőereje az alkalmi vendégeket issaját nyomtávára képes terelni. Az egyesdobogókat körültolongó százas nagyság-rendű csoportokban sehol egy hangosszó; a gyerekeket előreengedik; élvezik amindennapokban oly ritka játékos, kedveskiszámíthatatlanságot: itt egy fakínálkozik, ott egy hordó, amott egybatár, amire fel lehet mászni (de ahonnansenkit nem sodornak le). Az alkalmiszentendrei polgár a belépőjeggyel együttmintha demokratizmust, életörömet, tü-relmet, magatartási kultúrát is beszerzettvolna. (Még a ritka csemegékért: acsevabcsicsáért kígyózó sor is angyalibékességet mutat.) A játszók bája - amitadott esetben tán még teljesítményüknélis többre értékelek - ragályos. Olyanőszinte játékkedv árad belőlük, olyan ön-feledt derűvel élnek a forgatagban, olyancinkos segítőkészséggel invitálnakegyénenként is egy-egy játékhelyre, hogyazt hisszük: mindez személy szerintnekünk szól. És muzsikálnak, táncraperdülnek a nézők is. Ami általában nemsikerül a közönséget provokáló,részvételét sokkhatásokkal serkentő szín-házi kísérleteknek - itt magától értetődőtermészetességgel alakul ki.

Külön említeném az árusokat-mutat-ványosokat - mintha Kerényi Imre őket ismegrendezte volna! Vásárlói tapasz-talatainkra rácáfolva se nem tolakodóanrámenősek, se nem utálkozón közömbö-sek; jókedvvel kínálják árujukat, örülnekannak is, ha csak megmustráljuk-

Jelenet a Templomtéri Játékokból

tapogatjuk a holmit, ha kell, tanácsotadnak, személyhez szólót is. Művészek ésnézők, eladók és vevők, termelők ésfogyasztók tisztelik egymást Szentendrén.A Templomtéri Játékok számomraelsősorban a közösségi szellem iskolája-ként maradnak emlékezetesek, noha mű-vészi színvonaluk is impozáns, és a be-mutatott közjátékok, zeneszámok egy-némelyike revelációnak tekinthető.

*

Még ennél is szerencsésebb esetben úgykellett volna fordulnia, hogy a szentendreiközösségi ünnep csúcspontja az estiszínházi előadás legyen. De amilyen mél-tánytalanság volna e produkcióról a ki-emelkedően sikerült és kiemelkedően ta-nulságos előzmények említése nélkülszólni - olyan hamis udvariasság volna aztállítani, hogy a klasszikus alkotásnak érett,sőt, élvonalbeli színészekkel való előadásamegkoronázta a szentendrei napot.

Hogy az egynapos szentendrei polgá-roknak a nézőtérre bejutó kisebbségemégis jó ízekkel tér haza, az elsősorban aszcenikai élménynek köszönhető. A teljeshitellel dalmátra hangolt vígjáték és avarázslatos terecske képzőművészeti,hangulati és dinamikai összhangja egy-szeri élményt szerez. Kerényi Imre és GötzBéla térbeli-atmoszferikus elgondolásamestermunka. A játéktér szögeinekmegválasztása, az épületek, épület-elemek,közök és sikátorok bejátszása, a közeli éstávoli plánok megvilágítása, a háttérbenzajló helyi élet festői kis epizódjai mű éstér roppant találékony és ugyanakkorteljesen „naivnak" ható együttéléséteredményezi. Hasonlóan szellemes aszereplők mozgatása is; nem játszanakebben a térben, hanem élnek benne,színpadi létezésüket meseszerűségnek ésrealitásnak ugyanolyan állandó kettősségehatja át, mint környezetüket, melynekláttán egyre csipkedni kell magunkat: dehiszen ez mégsem egy fiktív, múltbelidalmát kisváros, hanem a maiMagyarország egyik helysége, közigaz-gatási egység és idegenforgalmi központ.

De túl ezen az elbűvölő vizuális élmé-nyen - itt mégiscsak egy színmű kerülelőadásra, William Shakespeare Tévedésekvígjátéka című alkotása. Amelyről beve-zetőben le kell írnunk néhány közismerttényt. A játékot sokáig ifjonti zsengénektartották, a plautusi motívumokat variáló,felhőtlen és naiv helyzet-

komédiának. A XX. századnak kelletteljönnie ahhoz, hogy a benne élők, igazánnem maradéktalan örömükre, meg-állapítsák: Shakespeare itt is a modernember poklaira érzett rá, a személyiségrelativitására, a szerepek felcserélhető-ségére, a lét abszurditására, a világbanvaló helyzetünk ingatagságára, a tud-tunkon és felelősségünkön kívül épülőhalálos csapdákra. Századunk embere,hála a találékony történelmi fordulatok-nak, számtalan változatban élte át azAntipholusok és Dromiók sorsának bi-zony ritkán komikus, inkább tragikomi-kus, sőt, tragikus változatait. Idegenföldre szakadt, nem értette a helyi törvé-nyeket, és a „tévedések" örvényében vé-gül önnön létezésének valóságát is két-ségbe vonta; avagy saját földjén váltföldönfutóvá, egyik napról a másikrasiklott ki lába alól az ismertnek vélt talaj,s ahogy rendre lehámlott róla pozíció,otthon, család védő rétege, már-már ön-magát is elvesztette. Érthető hát, hogy amű évszázadokon át egyértelműen ka-cagtató, majd konvencionális mulattatásisémákba merevült előadásaiba lassan új,baljósabb-titokzatosabb elemek vegyül-tek. Hasonlóan a Szentivánéji álom és aVihar szereplőihez, ezek a sokáig szimp-lának vélt figurák is szédelegve kapdos-tak fejükhöz: álmodom-e vagy ébrenvagyok ? Én vagyok-e én? Mi történhetmég velem? És nem lehetséges-e, hogy

ebben a világban az emberrel mindenmegtörténhet?

Ilyen szellemben fogant Tévedések-elő-adást a magyar nézők két ízben is lát-hattak. Az első a Royal ShakespeareCompany Clifford Williams rendezteprodukciója volt, amely az együttes tör-ténetében is kiemelkedőnek számít, ésnyolc átrendezésben tíz évig volt műso-ron. Ez az előadás a némi leegyszerű-sítéssel „kotti"-nak nevezhető értelmezéstszellemesen házasította össze acommedia dell'arte-elemekkel minél se-matizáltabbak, általánosabban felfogottaka szereplők, annál inkább jelenthetikvalamennyiünket. Ezután következett SíkFerenc emlékezetes pécsi rendezése,amely a kolduló Aegeon félelmetes vezér-motívumával és a nyugtalan, vibrálómozgás főszereplővé avatásával egy ki-billent, elidegenedett világba ágyazta be-le a mókát-mulatságot. Mert persze ne-vetni bőséggel lehetett ezeken az elő-adásokon is; a Shakespeare-értelmezéslehetőségeinek szédítő szabadsága addigmeggyőző és boldogító, ameddig elismerikorlátként az adott dráma elide-geníthetetlen lényegét. Ezért nem fogoksoha közös nyelvet találni Zadek Othelló-jának híveivel. Minden Othello-értelme-zést kész vagyok elfogadni mindaddig,amíg Othello nem nevetséges és gusz-tustalan őserdei vadállat, és Desdemonanem üresfejű szajha. Ugyanígy: teljes át-

Tévedések vígjátéka Szentendrén (Előtérben: Gyabronka József) (Iklády László felvételei)

éléssel borzongok meg a szakadékok előtt,melyeket egy shakespeare-i vígjátékelőadása feltár, ha az előadás megáll aszakadék szélén, és a műfaji elemek közülazt érvényesíti legerősebben, amelynekkedvéért Shakespeare az adott művetmegalkotta.

Kerényi Imre nem kívánt lehatolniilyen mélységekig. Valószínűleg igazavan: a szabadtér, a nyári esték hangulataés jelesül a szentendrei környezet nemkedvez az abszurdot, a kegyetlenségetsúroló látomásoknak. Egyes kritikákszerint Kerényi a vásári móka, a farcehangvételét választotta; ezt a megállapítástcsonkának, elnagyoltnak érzem. Aszituációk kidolgozottsága, a bár vázlatos,mégis valamelyest egyénített jellem-ábrázolás és nem utolsósorban a shakes-peare-i nyelv költőisége ellenáll az egy-értelmű commedia dell'arte-stílusnak, arögtönzés látszata felkeltésének. A drámaialapanyag, a helyszín és a színészi gárdaadottságainak elemzése után Kerényi úgydöntött, hogy az előadás hang-vételétahhoz a realista vígjátéki stílushozközelíti, amely színjátszásunk és ki-vált aMadách Színház hagyományaihoz alegközelebb áll. Sok részletből látszik,másokból pedig legalábbis sejlik, hogy arendező felmérte azt is: pszichológiairealizmusnak és komédiás játékosságnak,teatralitásnak igen bonyolult, érzékenykeverékére van szükség, mert a cselek-mény és a figurák természete is borotva-élen táncol e két véglet között. A túlzottansematizáló, általános commedia dell'arte-stílus elszegényítené a játék lehetőségeit,és a játékidő múlásával egyreunalmasabbá, egyhangúbbá válnék; ateljes átélésnek pedig ellenáll a cselek-mény, a maga képtelenségeivel, valósze-rűtlenségeivel, a figurák funkcionális já-tékosságával, hézagosan kitöltött jellem-képével.

A baj ott van, hogy ezt a borotvaélentáncoló arányt, melynek szükségét a ren-dező, úgy tetszik, felismerte, a színészigárda részben képességeinél, részbenmerőben másfajta iskolázottságánál fogva,nem tudja realizálni. Amikor a bűbájos,villogó humorú előjáték után egyiklegkedvesebb színészem, az eszköztelen,bensőséges emberségével mindig lefegy-verző Horváth Sándor patetikus öblö-getéssel, minden szót külön eljátszvadörgi és jajveszékeli el Aegeon monológ-ját - mintha hideg zuhany szakadna anézőre. Mégis megtört a vizuálisan-hangulatilag oly meggyőzően kimunkáltstílusegység; a rossz hazai hagyomá

nyok ingoványára tévedtünk. És még csaknem is arról van szó, hogy ezt a valóbannehezen beilleszthető figurát, ezt anehezen megoldható expozíciót kellenevitatkozva elemeznünk, mert itt nemvalamilyen, bármilyen, Aegeon-értelme-zéssel van dolgunk - csak egy azonnalránk törő, rossz, elavult játékhagyo-mánnyal.

A stilizálás és realitás mezsgyéjén el-lensúlyozó, önmagában jogos rendezőielgondolás leginkább a két Antipholus ésa két Dromio beállításában ölt testet, amitaz is bizonyít, hogy a négy szerepbőlkettőben - a syracusai Dromióban és azephesusi Antipholusban - születik meg azelőadás két legjobb alakítása. A Dromiókvalóban vázlatos, tulajdonképp csakreagálások füzéréből álló alakjátGyabronka József megtoldja azzal, amiminden ilyen figurát egyedül hitelesít: amaga módján súlyos színészi jelenléttel.Játékosság, ugribugri, felelőtlen jókedv,riadtság, tanácstalanság, félelem, öröm - aszerep valóban csak ilyen általános ér-zelmekből szövődik. De ha ezek átszű-rődnek egy egyszeri, érzékeny és okosszínészi egyéniségen, és ráadásul hozzájuktársul az a bumfordi, puckos charme,amely Gyabronka veleszületett sajátja -akkor úgy érezzük: embert láttunk aszínpadon. A másik Dromio, a fő-iskolásJózsa Imre még nem vette ilyen módonbirtokba saját egyéniségét; az ő játékaegyelőre még csak a rendezői szándékotfejezi ki, ami ilyen vázlatos szerepbenpersze nem kelthet figyelmet.

A két Antipholus - és mellettük Adriana- a mű viszonylag legteljesebb jellemei,bár fehér folt itt is jócskán akad (s a játékhitele követeli, hogy ezeket ne is töltsékki). Tímár Béla a számára szokatlanszerepkörben ismét meggyőz különlegestehetségéről. Pontosan érzi, hogy ebbenaz előadásban, ebben a fel-fogásbanmeddig mehet el a berendezkedett, stabilvilágban élő, majd hirtelen és számárafelfoghatatlan módon mindenébőlkisemmizett módos polgár elementárisdühének feltárásában, és hol kell aztánkönnyedén átlendülnie az előtte megnyílószakadék túlsó partjára. Az ephesusiAntipholus, érjék bármilyen kísértetiesélmények, nem kérdőjelezi meg sem avilágot, sem önmagát; maga-tartásánakkulcsa a sértődött kérdés :

hogy jövök én ehhez? (És a számtalanXX. századi reagálási lehetőség közül ímeaz egyik legtipikusabb!) A syracusaiAntipholus érzékenyebb, líraibb alkat, ésShakespeare az ő szájába adja a „leg-kottibb" sorokat; ő valóban meg-meg-szédül a megfejthetetlen fejleményekimplikációitól. Kalocsay Miklós ebben aszerepben határozott fejlődést mutat.Amellett, hogy e színeket érzékeltetve ő ismegőrzi a vígjátéki arányokat, alakításatöbb, mint korrekt; egyes pillanatainaksajátos, belülről hozott humora és lírája isvan, bár sokszor, korábbi alakításaitidézve, sápadtabb általános szín-játszástnyújt.

És ez a sápadt általánosság, a pszicho-lógiai realizmusnak egy közhelyekre re-dukált, unalmas kivonata jellemzi, sajnos,nem egy szereplő egész játékát. Ki-váltképp fájdalmas ez Schütz Ila eseté-ben, aki egyik legeredetibb ifjú színész-nőnknek indult, igazi modern egyéniség-nek, aki szerepkörökön túlemelkedvebármilyen szerepet eljátszhat: máhozszóló, korszerű tartalmakban gazdag,öntörvényű figurát formál belőle. Már aLóvá tett lovagokban, Rosaline igazán tes-tére szabott szerepében is úgy tűnt, fá-radtan, személyes elkötelezettség nélküljátszik, tartalékainak csak töredékét moz-gósítva; most pedig Adriana szerepénekváltozatos játéklehetőségei sem gyújtottákfel képzeletét, precízen old meg hely-zeteket és instrukciókat, de egy percresem adja oda magát az alkalomnak. Mel-lette, Lucianaként, Sunyovszky Szilviaszokott kulturált tartózkodásával van jelena színpadon. Végül: nincsenek megoldvaazok a szerepek, amelyeket valóban „kikellene találni", mert a hagyományosrealizmus nem tud mit kezdeni velük,komédiás felfogásuk pedig csak üresközhelyeket eredményezhet. Szék-helyiJózsef (a herceg) csak érdekes külsőmegjelenését adja, Kishonti Ildikó(Kurtizán) remek hangját és stílusosmozgását; Márton András (Angelo) arealizmus, Dunai Tamás (Csipkedi) in-kább a vásári stíl felé tolja figuráját, decsak bizonytalan, elmosódó folthatásokattud teremteni.

A stílusteremtés felemás sikeréről árul-kodik a befejezés is. Az szinte természe-tes, hogy ez az előadás valami felszaba-

dult táncos-énekes mulatságba torkolljék;a szereplők azonban érezhető kény-szeredettséggel bocsátkoznak az önfe-ledtnek aligha nevezhető fináléba, mert azelőzmények nem juttatták el őket tör-vényszerűen eddig a pontig. Ha játék-kedvük nem szabadult fel a megelőző kétórában, most, a végső percekben nemfakadhat szívből a vigalom. És kö-zépszerű a siker is, a taps nem robbanelementáris hálával, s hőfoka is alig vál-tozik: a néző nem érzékelt s ezért nem isjutalmaz igazán kiugró teljesítményeket.

Szentendréhez megtalálták a kulcsot arendezvény gondozására szegődött mű-vészek. Olyan formulára leltek, amelyévekre a Teátrumhoz kötheti a közeli éstávoli közönséget, és egész speciális kö-zösségi élménnyel gazdagíthatja a részt-vevőket, művészeket és aktivizált nézőketegyaránt. Jó lenne, ha az invenciózus,izgalmas, korszerű színjátszás kulcsait isilyen ambícióval keresnék; nem-csak anyári játékokon, hanem az egész színháziévadon át.

Következő számaink tartalmából:

Hegedüs Géza:

Básti Lajos példaadása

Máriássy Judit:

Gargantüa és Pantagrüel

Szántó Judit:

Hős, aki többet ér egy alkalomnál

Szántó Erika:

Lear király Szegeden

Sziládi János:

Történelmi drámák - mai vígjátékok

Emődi Natália:

Hozzászólásaz új magyar dráma ügyéhez

Rajk András:

Drámakritikusok Athénban

GÁBOR ISTVÁN

A FővárosiOperettszínház évadjáról

A külső megfigyelő számára ismeretlenokok miatt a Fővárosi Operettszínházbemutatói jóval a szezon felén túl, februárközepén kezdődtek el. Föl lehetne hoznimentségül, hogy a premierek elő-készítéséhez hosszú időre volt szükség,de ez az első bemutató, A z ellopott futárismeretében aligha hihető. A másodikbemutatóra, a Kabaréra alig egy hónappalkésőbb került sor, míg a harmadik dara-bot, a Montmartre-i ibolyát - annak a Cse-peli Munkásotthonban előadott kamara-változata után - csak az évad végén tűztékműsorra. A tervszerűtlenséget ellen-súlyozhatná az eredmény, a kész produk-tum, de ez csak a Kabaré esetében fogad-ható el. A másik két darab nem elég ki-dolgozott formában jutott el a premierig;más kérdés, hogy Az ellopott futár szín-vonala később némileg emelkedett, nemutolsósorban annak köszönhetően, hogykét fontos szereplője, akiket a premierenszinte az utolsó pillanatban kellett be-ugrással helyettesíteni, fölgyógyulásaután átvette színpadi feladatát. Úgy gon-doljuk, a társulat egészére az sem rótttúlságosan nagy feladatot, hogy a szezonelején Hollai Kálmánnal a LatinovitsZoltán által árván hagyott címszerepbenfölújították A kutya, akit Bogi úrnak hívnakcímű musicalt.

Magyar bemutató, külföldi musical,klasszikusnak nevezhető franciás-bécsioperett fölújítása, íme ez az Operettszín-ház múlt évadjának leltára, egyben tö-rekvéseinek is látható jele. Új tendenciákzenében, témaválasztásban, színészi já-tékban, valamint hagyományőrzés: ez az akettősség, amely áthatja a FővárosiOperettszínház munkáját, és ami prog-ramként is elfogadható.

1.

Mint említettük, az évad - a Bozzi úrfelújítását leszámítva, benne Hollai Kál-mán nagyon kellemes, karakterisztikus,gáláns humorú játékával, amely teljesenönálló utakon haladt, egyéni bájt köl-csönözve a naiv mesének és a kevéssépallérozott szövegnek - Az ellopott fu-

tárral kezdődött meg. Az ötletet a témáhozRejtő Jenő regénye és népszerűsége adta,de csak az ötletet és nem az ihletet. RejtőJenő irodalmi munkásságának értékelésenem e cikk feladata, noha véleményemszerint szinte bizonyosra vehető, hogyregényeinek mai olvasottságasemmiképpen sem irodalmon kívüli je-lenség, amint azt néhány esztéta szűkkeb-lűen bizonyítani óhajtaná. Legjobb mun-káiban Rejtő Jenő furcsa és eredeti módonaz abszurdok előfutára, noha ez azabszurd, ma is teljesen modernnek hatóhumor a jelenségek felszínén úszkál, és amélyebb rétegeket nem járja át.

Vitatott értékein belül valószínű, hogyAz ellopott futár nem a legjobb Rejtő-könyvek sorába tartozik. Ám mégis, azigazság földerítésének meghatóan kedves,gyermeki bájú története, benne a kikötőicsavargóknak a „becsületes" emberekénéltisztességesebb életével, összetartásával,egy kiváló jogtudor már-már becketti ízű,morbid figurája, pálinkába, lumpensorbamenekülésével, a halálnak szinte XVIII.századi iskolajátékokat idézőkigúnyolásával kézzelfoghatóankínálkozott a színpadra vitelre. Nemelőször és bizonyára nem is utoljára fordulelő a színháztörténetben, hogy amilátszólag a legjobban áll ellen a dra-matizálásnak, abból születik izgalmasszínpadi mű, amely próza pedig nyilván-valóan alkalmasnak tűnnék előadás szá-mára is, az úgyszólván semmivé foszlik aszínpadon.

Ez utóbbi történt Az ellopott futárral,nyilván nem függetlenül az átdolgozástévedéseitől. Miklós Tibor - aki a darabverseit is írta - elsősorban a cselekményvázát mentette át a színpadra, hűségesenátmásolt Rejtő Jenő-i helyzetekkel, for-dulatokkal, kiszólásokkal, gegekkel, de aregény szellemének és szellemességénektávoltartásával. Á morbiditás, ami éppenennek a regénynek egyik sajátos jellem-zője, hercig negélyeskedéssé alakul -persze, nem függetlenül a rendezéstől ésszínészi játéktól -, a groteszkség pedig,Rejtő Jenő munkáinak másik meghatározóvonása viccelődéssé simul. Az érdesfelületek elegyengetése bohózatot ered-ményez, a magyar zenés színpadon meg-lehetősen járatlan út, a kevéssé ismertműfaj kipróbálása helyett. A „jópofa"operettsablonok közepette elsikkad alényeg, a valóságnak torzító tükörbenláttatása és nem utolsósorban az, amiRejtő Jenőt a leginkább élteti ma is: aparódia. De ez már rendezési kérdés is,amire később visszatérek.

Schneider névre hallgat, meg a Kabarénéhány hőse.

Ha A z ellopott futárt azért marasztaltukel, mert az átdolgozásnak nem sikerült aszínpadra átmentenie az eredeti műszellemét, a Kabaré világsikerének egyiktitka abban rejlik, hogy a színpadi bábák -nyilván megfelelő szakmai ismeretekbirtokában - megőrizték Isherwoodkönyvének főbb értékeit. Ezek közöttkülönösen jellemző az a furcsa ésmelodramatikus színezetű naivitás, amelyérdekesen és meghatóan ellensúlyozza atörténet tragikumát. „Folyni kell a vér-nek" - idézi hat elbeszélése egyikébenIsherwood egy részeg náci hetvenkedésétvalamelyik berlini kávéházban, és a mu-sical árnyaltan jelzi a náci Németország-ban rövidesen bekövetkezett vérfürdőkezdetét. Olykor ugyan szentimentaliz-musban oldódik föl a színpadi cselek-mény, ezzel az amerikai ízlésnek is elegettéve, de azért a dráma is ott vibrál a tör-ténetben, nem utolsósorban a kitűnőszínpadi zene támogatásával. Á Kabaré-ban különleges szerep jut egy éjszakailokál konferansziéjának, és a szerzőkügyes ötlettel vele mondatják el az íróvéleményét és ítéletét.

Leoncavallo annak idején csúfos ku-darcot vallott Puccini árnyékában saját,Bohémélet című operájával. Ilyen remek-mű mellett nyilvánvaló volt a bukás -noha a pesti Operaház érdekes módonelőbb mutatta be Leoncavallo művét,mint Pucciniét -, de ami a Bajazzók szer-zőjének nem sikerült, az három és fél év-

G

A színpadi változat hibájául róható fölaz eredeti mű logikájától eltérő, zavarosbefejezés is. A regényben kedves, gro-teszk báj, nyers erő, de szív jellemzi Mar-lene-t, a halárust, az apja ártatlanságáértharcoló Prücsök támaszát és fölkaroló-ját; itt, a színpadi történetben a figurajelleméből logikátlanul következő kulcs-szereplővé válik, a kémhistóriák tucat-megoldásai szerint. A darabot Csuha La-jos és Dancsák Gyula zenéje avatná mu-sicallé, de nem minden musical, ami han-gos, és amit mikrofonok segítségévelharsogva adnak elő. Egy-két kellemes éskarakterisztikus szám - például KirúgHümér dala, Marlene és Pepita Oféliakettőse - kivételével a muzsika(valószínűleg koncepcionális okokbóladódóan is) éppoly kevéssé sejteti megRejtő Jenő humorának parodisztikusrétegeit, mint a szöveg.

A Kabarét, amely színdarab-, majdmusicalváltozat után amerikai filmként, afőszerepben Liza Minellivel nagy sikertaratott nálunk is, aligha kell e hasábokonbemutatni. A musical létrejötténél sokanbábáskodtak, John van Druten és JoeMasteroff, a versszövegek írójaként FredEbb, zeneszerzőként John Kander. Vala-mennyiük közül mégis Christopher Isher-woodé az érdem, hogy ezt a parfümös-könnyes, tragikus és naivul mosolyostörténetet megörökítette. Az angol író,mint tudjuk, a nácik hatalomra jutásakoréppen Berlinben élt, és nosztalgikus,szomorú emlékeit laza novellafüzérbenadta ki 1939-ben, Isten veled, Berlincímmel. Ebben az elbeszéléssorozatbanjelenik meg először Schroeder kisasszony- a musicalben Sally Bowles -, azutánKost kisasszony, aki a színpadon

tized múltán Kálmán Imrének igen. Té-máját ő is a párizsi bohémek életéből me-rítette, bár igaz, hogy Kálmán Imre, aZeneművészeti Főiskola eminens nö-vendéke mindezt az operett keretei közéfoglalta. Egyik szereplője maga Murger,Puccini és Leoncavallo operáinak ihlető-je, és hiteles szereplő a másik két bohém,Delacroix és Hervé, azaz Raoul és Flo-rimond. Persze, Mimi, a Bohémélet tü-dőbajos varrólánya helyett Violetta, azoperett kedves virágárusa nem hal meg,hanem boldogan él a darab végén, és apárizsi bohémek sorsa is jóra fordul aharmadik felvonásban, e műfaj hagyomá-nyai szerint. Néhány figura, amelybentöbb ugyan a klisé, mint az eredetiség -Spaghetti, a jószívű adóvégrehajtó, Fras-catti, a szenilis hadügyminiszter, a babo-nás Rotschild báró, Durand, a részeges,pénzsóvár mostohaapa - élénkíti még acselekményt, az operettkedvelő közönségörömére. Egészében véve mulatságos,épkézláb cselekménye van a Mont-

alambos Erzsi a Kabaréban

martre-i Ibolyának, franciás ízekkel és han-gulattal, de zenéjében a bécsi hagyományútjait követve.

2.

Az ellopott futárnak lassan már modor-ráváló, rossz hagyományt teremtő nyitottszínpadán Jánosa Lajos díszlete aztsejtetné, hogy itt egy bizarr hangvételűdarab előadása látható majd. Bádoghordóksokasága hever szanaszét, és köztük ajáték kezdetén jelmezbe öltözött díszletezőmunkások tesznek rendet. A kari-katurisztikus színpadkép és Schäffer Ju-ditnak üdítően mulatságos, a nyomort éscsapzottságot kültelki eleganciávalfűszerező jelmezei keretet jelölnek tehát,amelyben a díszletek és kosztümök általelképzelt furcsa, groteszk stílusban foly-hatnék a játék. Sík Ferenc azonban nem éltigazából a fölkínált lehetőséggel, és RejtőJenőből is jobbára azt emelte ki, amiponyvaként hat, és amit éppen nem az íróértékei között tartunk számon. Tö-megmozgatása kiváló, ennek jóvoltábólnéhány remek jelenetnek lehet tanúja anéző. Egyik-másik szituációja is árnyal-tan drámai, de a rendezőnek vagy az ideje,vagy az energiája volt kevés ahhoz, hogymindezt egységes stílussá szervezze. Azabszurditás és a fekete humor csak némelydíszletelemben és kellékben jelenik meg,de játékban ritkán. A határozottszínészvezetés hiányából adódik, hogy azelőadás szép lassan a blődli felé halad, és aharsányság válik uralkodóvá ott is, ahol abensőséges jellemzés volna helyénvalóbb.Vannak az előadásban ki-tűnő percek,például dr. Mervin és Ész Lajos dialógusa,Kirúg Hümér magánjelenete, a színpadrabetolt, pöfögő gőz-mozdonnyal kitaláltjáték, de egészében a darabban - mégebben a nem túlságosan sikeresformájában is - több rejlik, mint amennyitSík Ferenc elővarázsolt belőle.

A Kabarét, amely Szinetár Miklós ren-dezésében az egy évvel korábbi főiskolásévad legsikerültebb vizsgaelőadása volt, aFővárosi Operettszínházban ugyancsakSzinetár Miklós rendezte. Indokolt volt arendező kiválasztása, hiszen Szinetáregyrészt többször is dolgozott már ezzel atársulattal, másfelől pedig egyszer márkipróbálta ennek a darabnak hatását, hamás közegben és más-fajta közönség előttis. Szinetár Miklós mellett szólt az is,hogy ő fordította a prózai szöveget - averseket szokott jó színvonalán,biztonságos szakmai rutin-

nal G. Dénes György ültette magyarra -,méghozzá kitűnően, így hát neki szintemindent tudnia kellett a műről. Rende-zéséből kiderült, hogy nemcsak a darab-ról tud sokat Szinetár, hanem a musical-ben ábrázolt korról meg a mai közönségízléséről is. Ez utóbbit azért érdemeshangsúlyozni, mert botor vállalkozásvolna semmibe venni az Operettszínháznézőinek ízlésvilágát, a zenés műfajhozkötődését, noha ez a közönség ma márnyilvánvalóan meglehetősen heterogén.

Szinetár Miklós törekvése abban győ-zedelmeskedett elsősorban, hogy rende-zésével utat talált mind az idősebbekemlékeihez, mind pedig azokhoz afiatalokhoz, akik számáratörténelemkönyv és lecke már ez a kor. Arendezés valósággal a borotva élénegyensúlyozott szentimentalizmus éstragikum, élcelődő hu

mor és nosztalgia között, és Szinetárnakfontos szerepe volt abban, hogy ez azegyensúly nem borult föl. Ehhez persze aműfajt és a kort értő, meg a közönségvárható reakcióit is ismerő színészekrevolt szükség, és a rendező ezt teljes mér-tékben megkapta a színháztól. Nekik isköszönhető, hogy az olykor érzelgős,édeskés történetből az emberi hang, a hu-mánum került ki győztesen, és ezt akkorlehet igazán értékelni, ha tudjuk, hogy amusical műfaja mennyire csábít a hang-súlyok elvétésére. Ha a zene a főiskolaivizsgaelőadáson érdekesebben, izgalma-sabban és pregnánsabban szólalt is meg,mint az Operettszínházban, és ha a fő-iskolások sajátos módon erőteljesebbenérzékelték is a Kabaré különleges hang-vételének kétarcúságát, mint a felnőttművészek, egészében ez a produkció

Németh Sándor a Konferanszié szerepében (Iklády László felvételei)

a Fővárosi Operettszínháznak eddigmegtett útját tekintve jelentős állomás.Köszönhető ez még a biztos érzékű ren-dezőn kívül Fehér Miklós légkört teremtőhatásos díszleteinek, Wieber Mariannejelmezeinek, és nem utolsósorban BogárRichárd ezúttal is nagyon látványos, acselekménybe szervesen bele-épülőkoreográfiájának. És persze a tánckarnak,amely a terveket realizálni tudta.

Megtévesztő lehet, hogy a Montmartre-ii bo ly ában olykor mai kiszólások hangza-nak el, azt sejtetve, hogy itt valamiféleidőszerűsített előadásnak lesz tanúja anéző. Mikolay László rendezésében szósincs erről. Pedig nem ártott volna valamikis fölfrissítés a színpadi munkában, mertaz Operettszínház tehetséges mű-vészei,mihelyt nem elég erőteljes és határozott azirányítás, nem teljesen kör-vonalazott aszándék, nyomban a könnyebb ellenállásirányába hatolnak. Ez pedig csaknemmindig a már sokszor ki-próbált sablont, amegmerevedő pózokat, az adotténekhangnak, szótagnak ésérzéstöredéknek megfelelő, állandóan is-métlődő kézmozgást, karlengetést jelen-ti.Hiába a látszólag modern miliő - SzékelyLászló ügyes színpadterve az első és amásodik felvonásban -, ha a rendező errőlnem vesz tudomást. Görcsösenragaszkodik a szöveg végén nem eléggépukkanó, de mégis szentnek tisztelt poé-nekhez, a hagyományos be- és kimenete-lekhez, az operettnek azokhoz a rekvizi-tumaihoz, amelyeket olykor csak egy-egyvidéki előadás mer bátran elvetni vagyesetleg az operetten belül kigúnyolni.Mikolayból hiányzott ez a merészség, és aműfaj iránti tisztelete üde látvány helyettmodorosságba merevítette a játékot.Szerencsére nem mindig. A három bohémfanyar humora a színészek jó játékamellett kétségkívül a rendezést is dicséri,és egy-egy villanásból következtetni lehetarra, hogy milyen érdekes, ötletes útonhaladhatna egészében is a rendezés. Ezzelazonban adósunk marad a teljes előadás,helyette kapjuk az össze-tévesztésesjelenetek sorát a második, a kavarodásos,hisztérikus szituációk sokaságát aharmadik felvonásban. Az ének-kar, astatisztéria mozgatásán észrevehető, hogyaz előadás földúsítása (?) később, csak acsepeli kamarabemutató után következettbe az anyaszínházban. Kétségtelen, hogyez a premier nem tartozik sem az évad,sem általában a szín-ház sikeresebbvállalkozásai közé.

3.

Az el lo po t t fu t ár színészi színvonalaolykor jobb, mint a rendezésé. A pro-dukcióban részt vevő művészek szemmelláthatóan szeretnének valami mást, valamiújat csinálni, és hiba volna őket ebben atörekvésükben megakadályozni. Példakéntemlíthető Farkas Bálint, aki szereprőlszerepre fejlődik, és maholnap a társulategyik legkomolyabb erőssége lesz.Amorózószerepét - annak fonákságátfölismerve és a Rejtő Jenő-i parodisztikushumorra ráérezve - egy csöppet idézőjelbeteszi, kicsit megmosolyogtatja, kicsúfolja.A bonvivánság mai létét kérdőjelezi megjátékával anélkül, hogy a figurától idenem illő stílusban és föl-fogásbanelidegenítene. Várhegyi Teréz afőszerepben ugyancsak jól érzékeli abakfisszerep groteszkségét és irrealitását,és mert nemcsak kellemes mozgású, kisfintoraival is sokat kifejező színész,hanem jól táncol és énekel is, a siker min-den feltétele biztosítva van. Prücsökjeolyan vonásokat villant föl, amelyeket azegész előadásnak hasznosítania kellenevalamennyi epizódban. Suka Sándorugyancsak a játékstílus fanyarságát, sze-repe morbiditását, valószínűtlenségéthangsúlyozza jó művészi színvonalon,Hadics László pedig dr. Mervinként ön-kényből, gyávaságból és félelembőlösszegyúrt, félig-idióta figurát talál ki,amelyet Rejtő Jenő is a magáénakvallhatna.

Másfajta, valamivel harsányabb humortképvisel alakításában Hollai Kálmán, demostanában kibontakozó tehetségét,színpadérzékét dicséri, hogy hitelesítenitudja ezt a szerepfölfogást is. AkárcsakFelföldi Anikó, akinek helyzetét pedigmegnehezíti, hogy szövege logikátlannávált az átdolgozásban; mind az ő játéka,mind Medgyesi Máriáé Pepita Oféliakéntazt a szélső határt jelöli meg, ameddig azegész rendezés elmehetett volna. A durvacsaposlegény és a meg nem értett,szenvelgő költő közös ruházatában - ezt afigurát is csak igazi humorista találhatta ki- ugyancsak más stílust testesít megBenkóczy Zoltán, aki szinte egyazonpillanatban elérzékenyülten sírva fakad, ésmáris rúg egyet a kéretlen vendég felé.Nem mindenki képes ezt az áttételességetérzékeltetni és eljátszani, némelyszínésznek csak arra futja erejéből ésfáradozásából, hogy bizonyosmozdulatokat az első rész kezdetétől amásodik rész végéig humorforrás gyanántállandóan ismételjen.

Három jelentős szerep élteti, tartja

össze és lendíti mindig előre a Kabar é

epizódokból lazán összeszőtt cselekmé-nyét. Közülük talán a legfontosabb fel-adata Konferansziénak jutott, aki narrátora,kommentátora s ha úgy tetszik, ítélkezőbírája is a darabnak. A színházi előjelek -olykor téves babonák - szerint nem igazánNémeth Sándor, a kitűnően mozgó, éneklőtáncoskomikus alkatára íródott ez a szerep.Ám a színész, most a szokottnáljelentősebb szerephez jutva, szerencsésencáfolja az előítélet babonáit. 0 , akioperettekben széles gesztusokkal, hatalmastánclépésekkel kénytelen a rendezésszándékai szerint jellemezni a reá osztottkomikus figurákat, most a legtakarékosabbmozgással, néha csupán egyetlen fintorral,félmosollyal, enyhén megemelthangsúllyal mond véleményt a nácizmusuralomra jutásának esztendeiről,amelyekben humoros és frivol összekötőszövegekkel kell szórakoztatnia a mulatókétes hírű közönségét. A híres majomdalt-egy majombábu társaságában - a függönyelőtt nekünk és hozzánk énekli, mintegyelkülönítve a lokáltól, de érzékeltetve aztis, hogy ezt csak így, ennyire félve lehetettmár 1930-ban is elmondani.

Galambos Erzsi egyénisége különmegnöveli Sally kisasszony szerepét,helyét és jelentőségét a Kabaréban. Több-ször megírták már róla, hogy mindent tud,ami ehhez a műfajhoz szükséges; mostújabb bizonyítékát adja annak, hogy akorábbiaknál is többre képes. Ez a csacska,naiv, szentimentális kis bár-énekesnőGalambos Erzsi fölfogásában üldözöttemberré válik, akinek sorsa árjaszármazása ellenére alig különbözik azsidó Schultz úrétól. Nem az erotika,hanem a félelem kergeti az amerikai Cliffágyába, és ez a félelem, az átélt és át-élhetőgyötrelmes éjek szenvedése hajtja, űzitovább. A Kabaré komponistája remekdallamokkal - ma már közismertslágerekkel - ajándékozta meg Sallyt, ésGalambos Erzsi nemcsak sejteti, hogynépszerű énekesnő, hanem valójában ő amulató rajongott sztárja.

Schultz urat, a hiszékeny, csetlő-botló,chaplini rokonságú gyümölcskereskedőtFeleki Kamill játssza, és a színház nagyérdeme, hogy a zenés műfaj számáravisszahódította ezt a kiváló művészt. HaGalambos Erzsinél szakmai tudásrólbeszéltünk, akár nála ezt már említeni semillik, annyira természetes és nyilván-való.Még akkor is így igaz, ha Feleki Kamillérthetően egy más nemzedéket képvisel,mint a többi, színpadon meg-

jelenő társa, és ez játékstílusában is ki-fejeződik. De mert szakmájának, hivatá-sának nagy mestere ő, még a szentimen-tálisra hangolt jelenetekben is ügyel arra,hogy ne vigye félre, más irányba a játékot,hogy a rendező által jól kimért egyensúlyne billenjen föl, és ne tolódjék el az operettfelé. Ilyenkor elegendő egyetlen kisszökellés, egy ironikus fin-tor, önmagán isnevető félre-mozdulat, és máris látnivaló,hogy ennek a Kabaré-beli Schultz úrnaknemcsak szíve van, hanem esze is. De mittehet róla, ha eszét megcsúfolja a valóság?Mindezt kedvesen játssza el Feleki Kamill,erőszakolt kiemelések nélkül, póztalanul.

Helyén van a szereplők nagy többségeis, Kokas László, Rácz Tibor és Benkó-czy Zoltán remek pincértriásza, HalászAranka a szállásadónő jól megírt szere-pében, eljátszva benne a mindent túlélnivágyó, kisszerű, kevés célért élő emberekjellegzetes típusát. Nagyon jó HarsányiFrigyes is egy mosolygós, majd mindveszélyesebbé váló fiatal nácit alakítva.Ez az Ernst lehet az, akiről könyvébenIsherwood megemlékezik, és HarsányiFrigyes még a legudvariasabb nevetésé-be is belerejti azt a jóslatát, hogy a náciNémetországban rövidesen vér fog folyni.Kovács Zsuzsa is az Operettszínház-nakazok közé a tagjai közé tartozik, aki-reegyre inkább figyelni kell. Most egy nemtúlságosan jelentős szerepet alakít, Kostkisasszonyét, az utcalányéi, de ebben azepizódban is fenyegető hangsúlyt tud adniostoba fölényének a becsületes, de nemelég jól helyezkedő emberekkel szemben.Kertész Péter magát az írót játssza el, defurcsa módon éppen ezt a szerepet aszerzők alig írták meg, inkább rábízták aszínészre. Kertész Péter becsületesenvívja küzdelmét a feladattal, és igazánnem tehet róla, hogy a küzdelembenlényegében alulmarad.

A Montmartre-i ibolya közreműködőiközül mindenekelőtt Oszvald Marikátlehet megemlíteni, aki rendkívül kelle-mes, üde jelenség a szinpadon. Ragyogó-an énekel, kitűnően mozog, humora, lírájaés igazi színházi légköre van, várható,hogy tőle még sok kitűnő alakítástkapunk, ha nem válik modorossá, és nemelégszik meg pusztán szépségének, egyé-ni bájának csillogtatásával.

Farkas Bálintról már Az ellopott futár-ban elismerően írtam, és a Kálmán Imre-operettben azt bizonyítja, hogy nem igaz,miszerint ezt a műfajt csak konven-cionálisan és megszokott patronokkal

lehet a színpadon életre kelteni. FarkasBálint megtanulta már a színészi szakmá-ból azt, ami megtanulható, ehhez hoz-zátette a maga természetes vidámságát,iróniára is hajló, férfias egyéniségét, ésmindez jól kamatozott Florimond, a mu-zsikus bonvivánszerepében. Kovács Jó-zsefnek inkább rendkívül szép tenor-hangja érdemel említést, mint játéka, no-haRaoulja nincs híján színészi kvalitásoknak.A bohémhármas harmadik tag-ja, VargaTibor hangban és játékban is elmaradtársaitól, csak az együttesekben veszi át amásik két színész fölszabadult, pajkosankomédiázó stílusát.

Zsadon Andrea mostani föllépése aháborgó, hisztérikus, szerelmes prima-donna primadonnai szerepében nem iga-zolja a hozzá fűzött reményeket. A Ne-báncsvirágéhoz hasonló, összetett feladatez, és Zsadon Andrea sem hanggal, semjátékkal, sem egyénisége kisugárzásávalnem érzékelteti ezt a szerep-a-szerepbenjelleget. A lehetőségekből keveset sejtetmeg, inkább csak jelzi, hogy milyen éne-kesi, táncosi, színészi feladatokat kelleneellátnia annak a művésznek, akire Ninonszerepét osztják. Suka Sándor most is el-ragadóan mulatságos alakot formál megSpaghettiből, és a Bozzi úr-beli ehhezhasonló figurája után úgy látszik, az lesz asorsa, hogy „a rideg külső mögött melegszív dobog"-típusú hősöket keltsen életre.Kár volna pedig a színház sémáiba zárniennek a kiváló művésznek a tehetségét.Hadics László ezúttal kissé mesterkéltenkíván természetes lenni egy borisszamostohaapa szerepében: olyan manírokathasznál, amelyek ma már tőle idegenek, ésamelyektől erős akaratú rendezősegítségével könnyen megszabadul-hat.Latabár Kálmán most már jelmezével,egész habitusával vállalja az atyaiörökséget, és a közönség az apát keresi afiú játékában. Ez azonban nem könnyenlelhető meg, mert a külső egyezés nemeléggé párosul még a mélyről fel-törőclowni humorral, a belső művészi tartással.Pagonyi János Rotschild báró-ja ügyes, denem túlságosan eredeti alakítás. Azeredetiség egyébként is hiányzik aMontmartre-i ibolya együtteséből: néhány jószínész egy-egy villanása, ötlete, sajátlagosegyénisége semmiképpen sem kárpótolérte.

NÁNAY ISTVÁN

S z í n h á z a k a j ö vő n é ző i é r t

Gyermekkoromból három színházi elő-adásra emlékszem ma is jól. A háromelőadás : Latyi Matyi, a furfangos cukrász-inas, Marsak: A tizenkét hónap és Shakes-peare: Vízkereszt. A Latyi Matyi voltéletem első színházi előadása, érthető,hogy mély nyomokat hagyott bennem.Lehet, hogy a meseszövés nem volt túligényes, a mondandó sem túl eredeti, semtúl mélyenszántó, emlékeimben mégis akövethető cselekményű, megfelelő erköl-csi tanulsággal bíró mesedarab prototípu-saként él. Az előadás jócskán használta az„aktivizálás" bevált fogásait, a közönség-nek bőven volt alkalma hangos szóval kó-rusban biztatnia, eligazítania kedvenccukrászinasát (gyanítom persze, hogy elsőélmény ide, első élmény oda, főként azértmaradt meg az emlékezetemben ez adarab, mert Latyi cukrászinas LatabárKálmán elbűvölő alakításában olyancsetlő-botló antihős volt, hogy még inkábbmaga mellé állította ifjú nézőit).

A másik két darabot az Ifjúsági és ÚttörőSzínházban, a mai BudapestiGyermekszínház elődjében láttam. ANagymező utcai színházban csodának le-hettem tanúja, amikor megelevenedtek ahónapok, s ma már tárgyilagosanvisszaemlékezve nem is annyira a színpadieszközök varázsa, sokkal inkább a darabgyerekeknek szóló írói-művészi erejehatott ránk.

S már kamaszodtam, amikor láttam aVízkeresztet a Paulay Ede utcai kis szín-ház parányi színpadán. Sok évvel e szín-házi élmény után, amikor ismét e színház-ban jártam, elcsodálkoztam, milyen kicsiitt minden. Holott a Vízkeresztre úgyemlékszem, hogy az előadás a fiatal nézőkfantáziájára építve tetszőlegesen nagyratágította a szinházat térben és időben.Ehhez olyanmáig emlékezetes színészekvoltak partnerek, mint Szendrő József,Rozsos István, Gordon Zsuzsa, GombosKatalin, Pethes Sándor, Molnár Tibor,Kemény László.

Mostanában, hogy egyre gyakrabbansaját gyermekeimmel járok gyerekelő-adásokra, többször felidéződnek bennemezek az előadások, s tűnődöm: vajonnekik is olyan nagy élmény lenne az az

egykori néhány előadás ? Egy évad gyer-mekelőadásainak túlnyomó részét láttam,figyeltem az ifjú közönség hangulatát,együttjátszását vagy közönyét, s úgy tű-nik, igencsak állnák a versenyt azok a régidarabok és előadások.

Mit játszottak a színházak 1976/77-bena gyerekeknek, az ifjúságnak ?

Ki mit játszik?

Budapesten a gyerekeknek a Bábszínhá-zon kívül kizárólag a Budapesti Gyer-mekszínház tart előadást, a serdülők pediga Gyermekszínház úgynevezett ifjú-ságielőadásain kívül megnézhetik az összestöbbi színház felnőttelőadásait, akárifjúsági előadásként, akár szülői

felügyelettel v a g y anélkül, felnőtt bérle-tesként vagy bérletszünetben.

A vidéki színházak általában csak agyerekeknek tartanak külön előadásokat, aserdülőknek a felnőtt előadásokbólválogatnak. A gyereklakosság túlnyomórésze egyáltalán nem vagy csak elvétvejut színházhoz. Az Állami Déryné Szín-ház nemes hivatásként vállalta a gyerekekszínházzal való megismertetését: éventetöbb mint 500 gyerekelőadást tartott.Bármilyen nagy szám ez, mégis elenyé-szően kevés ahhoz képest, hány községvan Magyarországon.

Békéscsaba az egyetlen város, aholtervszerűen foglalkoznak a város és akörnyék iskolásainak színházi nevelésé

vel. Például négy előadásból álló bérletetbocsátottak ki. A műsoron szerepelt ahelyi színház előadásában az Óz, a nagyvarázsló és Heltai: Szépek szépe; TordonÁkos Skatulyácska királykisasszonyát aDéryné, Zelk Zoltán Az ezernevű lánycímű játékát a szegedi színház hozta.Kedves semmiség, mégis érzelmileg sokatjelent, hogy a bérleteket az életkorfigyelembevételével egy-egy mesehősrőlkeresztelték el.

A többi színházak is igyekeztek elegettenni az igényeknek, és mindenütt bemu-tattak legalább egy gyerekdarabot. Aszezon slágere a Pinokkió volt. Collodiművének Litvai Nelli által dramatizált éshárom évvel ezelőtt már Kaposvárottbemutatott verziója idén öt színházbanment: Szolnokon, Győrben, Debrecen-ben,Pécsett és Budapesten.

Sok volt a magyar bemutató is. Békés-csabán Heltai Jenő Szépek szépe, Veszp-rémben Tersánszky Józsi Jenő Táncosbárányok, Kaposvárott Schwajda GyörgyEgércirkusz, Miskolcon Benedek András Agarabonciás, Szegeden Zelk Zoltán Azezernevű lány, a Déryné SzínházbanTordon Ákos Skatulyácska királykisasszonyvalamint Benedek András Firlefranc, avarázsló című darabját játszották.

A nemzetközi mesekincs legismertebbművei is szép számmal szerepeltek a szín-házak műsorán. A Budapesti Gyermek-színházban igencsak átdolgozott formábana Csipkerózsika, az elmúlt szezonról aszintén erősen átdolgozott Hamupipőke,Andersen meséi vagy a Déryné Szín-házbanegy azerbajdzsán mese, a Négy és félrabló vagy Kecskeméten és Békéscsabánaz Óz, a nagy varázsló, Kaposvárott aközkedvelt Micimackó. Feltűnő, hogy akörnyező országok gyerekdarabjai álta-lában hiányoznak a repertoárból. A len-gyel, a cseh, a román meserajzfilmeket te-kintve furcsálható ez, és nehezen hihető,hogy ahol ilyen kiváló rajzfilmeket készí-tenek a gyerekeknek, ott ne akadna nálunkis bemutatható, adaptálható gyerek-darab.A Budapesti Gyermekszínház viszontmagyar szerzők mellett kizárólag szovjetdarabokat játszik, ami - még haméltányoljuk is a szovjet gyermekszín-házak eredményeit - egyoldalú orientáci-ónak tűnik. Ebben a szezonban a gyere-keknek J. Svarc Hókirálynő, N. Satz - V.Poljakov Varázslatos muzsika, AlekszinBátyám és a klarinét című darabjait, a ser-dülőknek a Három testőr-adaptációt és aMagányos fehér v i t or lá t - Katajev művéből- mutatták be.

Pécsett kisgyerekeknek és serdülők-

Collodi-Litvai: Pinokkió (Pécsi Nemzeti Színház) (MTI fotó)

nek egyaránt játszották Molière-től aScapin furfangjait, Debrecenben és Mis-kolcon is volt egy-egy olyan előadás,amelyet eredetileg nem gyerekeknekszántak, mégis nekik, illetve serdülőknekjátszották: Debrecenben a Pathlen Péterprókátor és a Hogyan házasodott megPetruska ? című vásári komédiák, Miskol-con pedig A mi Molière-ünk című össze-állítás.

Óz és Micimackó

Baum népszerű meseregényét az ÓztSchwajda György dramatizálta, igen jól. Aregény minden lényeges epizódjátátmentette, ugyanakkor elkerülte az ismertfilm naiv szentimentalizmusát, sőt inkábbgazdagította a művet a regényhez képest.Ugyanis a színpadi változatban Ózbirodalma maga a színház. Á színház és aművészet az, ahol minden mesebeli csodamegeshet, és ahol Dorka és barátai-nakútja is valóságosnak tűnhet. Ez a megoldástöbb szempontból telitalálat. Egyrésztelkerüli a mesejátékok legnagyobbbuktatóját, a nyílt didaktikusságot, hiszenfeloldja a darabot egy önleleplezéssel:lássátok, mi csak játszottunk. Másrésztúgy leplezi le a csodát, hogy egy kicsitmeg is hagyja a csoda illúzióját,pontosabban áthelyezi a csodát a színházvilágába, s ezzel minden tételes kifejtésnéljobban kifejezi a színház lényegét, ajátékot. Latinovits könyvében, aKödszurkálóban olvasható: „A színészminden művészek között a legősibb,legkezdetlegesebb módon hosszabbítjameg gyermekkorát. Tovább játszik.Újratermeli gyermekkori játék-vágyát."

Mivel a színész a színházi előadás„egynemű közege", ez áttételesen magára aszínházra is vonatkozik. S mi más lehetegy gyermekelőadás célja, mint megtartania felnövő gyerekekben a tudatosan játszóént?

Ezt nagyon jól szolgálta az Óz, a nagyvarázsló dramatizálása és Babarczy Lászlókecskeméti rendezése. Nemcsak úgy, hogyaz előadás a végén kitárulkozik: a szerepés a színész szétválasztása nyílt színentörténik, de úgy is, hogy a szünet-ben agyerekek között ott voltak a jelmezesszereplők, beszélgettek, játszottak agyerekek a Szalmabáb -Trokán Péterrel, aBádogember-Budai Lászlóval, a Gyávaoroszlán-Hidvégi Miklóssal, a Totókutya-Torma Istvánnal, a Dorka-Vándor Évával.

Más szempontból volt kiemelkedőfeldolgozás és előadás a Micimackó. JulianSlade színpadi változatának ma

gyar szövegét Karinthy Frigyes fordítá-sának felhasználásával, Bátki Mihálykészítette. Ez a szöveg minden lényegesepizódot a könyvhöz hűen adott vissza,nem csapták be a nézőt sem egy szenti-mentálisra hangolt musicallel, sem egy-szerű kivonattal. Az utolérhetetlen hu-morú és a gyerekek nagy része általkívülről ismert szövegeket is megtar-tották javarészt. Az évad előadásai közülez az egyetlen darab, amelynek nemlineáris a dramaturgiája. Itt az egyesepizódok - akárcsak a könyv fejezeteicsak az azonos helyszín és a közösszereplők révén alkotnak egységet. Ennekkövetkeztében a megszokott értelembennincs is konfliktus, hiszen a főhősneknem kell különböző akadályokat le-győznie célja eléréséhez.

Minden jelenet mint önálló egészhordoz egy-egy különkonfliktust. Ezekaránylag könnyű megoldása a mesebirodalmának sajátja. De a darab végénRóbert Gida, aki Micimackó és barátaiszámát.: a konfliktusok legtöbbjébendeus ex machina szerepet játszott, kilépebből a birodalomból, iskolás lesz. Tehátnyitott marad a kérdés: mi lesz most,hogy Róbert Gida kénytelen túllépniMicimackóék világán? Megtartja-ebarátainak Micimackót, Malackát, Fülest,Nyuszit és a többieket? Vagy magárahagyja őket kis konfliktusaikkal ? Vagylesz valaki más, aki barátjukul ésvédelmezőjükül szegődik? Ezek a kérdé-sek a gyerekek - a nem túl kicsik -számára belső konfliktust jelentenek, s etörvényszerűen fellépő konfliktushelyzetmegfogalmazása miatt tartom sikerültfeldolgozásnak a kaposvárit.

Hogy végül is ez az útravalója az elő-adásnak, az természetesen nemcsak az át-dolgozásnak, hanem Asher Tamás remekrendezésének is köszönhető. Koltai Ró-bert Micimackója koltaisan karinthys,Lukács Andor tigrise maga a tűz, Po

gány Judit a szezonban annyi félig meg-oldott szerep mellett itt magára talált, ésbűbájosan pimasz Malacka volt, Raj-hona Ádám pedig egy konspiráló, nyüzs-gő-mozgó, nyughatatlan Nyuszit játszott.Az egyetlen gyengébb pontja azelőadásnak Kiss Katalin Róbert Gidája, aszínésznő nem mindig tudta érzékeltetnia figurának ebben a konstrukcióbanelfoglalt kulcsfontosságú szerepét.

Kicsik is, nagyok is?

Szintén a kitűnő megoldások közül való apécsi Scapi