Szego Katalin emlékének ajánlom

Feltuno a nagy gondolkodókpolitikai filozófiái és egyéb muveiközötti rangbéli különbség – mégmagánál Platónnál is. A politikasoha nem éri el ugyanazta mélységet. A mélyértelmuséghiánya nem más, mint az érzékhiánya azon mélység iránt,amelyben a politika gyökerezik.

Hannah Arendt

BEVEZETÉS

A nemzeti kisebbségek problémája iránti érdeklodés a nyu-gati, döntoen angol nyelvu politikaelméleti irodalombanvalamikor a múlt század hetvenes éveiben élénkült meg.A teoretikus érdeklodésnek ez a fokozódása egybeesetta Nyugat-Európában ekkoriban bekövetkezo „etnikai rene-szánsszal”: eladdig asszimilálódottnak hitt kulturális vagynemzeti közösségek, mint például a bretonok, fölfedeztékeleik kultúráját, és tudatos erofeszítést tettek nyelvük éshagyományaik újraélesztésére. Másfelol ugyanerre az ido-szakra teheto Nagy-Britanniában is a nemzeti ellentétekvégletes kiélezodése, a brit birodalmi gondolat s nemzet-eszmény hanyatlása.

A politikai gondolkodásnak a probléma iránti érzé-kenységét ugyanakkor a Nyugat-Európába történo bete-lepedési folyamat is fokozta. Ennek nyomán megjelenteka nagy nyugat- és közép-európai államokban, Franciaor-szágban, Nagy-Britanniában, Németországban olyan etni-kai közösségek (észak-afrikai arabok, indiaiak, törökök),melyeknek kultúrája szerkezetében is eltért a dominánseurópai kultúrától, s amelyeknek hagyományai rendsze-rint egy illiberális szokásrendszert testesítettek meg. Ezeka csoportok másfelol igen hevesen követelték szokásaik éshagyományaik jogi elismerését. Ez az elméletben jogfilozó-fiai vitákat eredményezett, illetve felvetette a multikulturali-tás problémáját : ti. azt a kérdést, hogy illiberális közösségihagyományok élvezhetnek-e jogi elismerést a liberális ál-lamokban. Noha ezt a jogi megerosítést az említett közös-

9

Bevezetés

ségek a jogalkotásban és a joggyakorlatban ritkán kaptákmeg, követeléseik ráirányították a figyelmet az egyes eu-rópai országokban élo „oshonos” kisebbségek rendezetlenhelyzetére is. Minthogy ezeknek a közösségeknek a nyelv-használatra, anyanyelvu oktatásra, politikai képviseletre,autonómiára stb. vonatkozó igényei nem vetettek fel ha-sonló, a kulturális másságból fakadó problémákat, követe-léseiknek az egyes államok rendszerint helyt is adtak.

A fentiek fényében úgy tunhetne, hogy a nemzeti vagyetnikai kisebbségek problémája a XX. század végének prob-lémája, s mint ilyen specifikusan nyugat-európai problé-ma. Valójában azonban ez a probléma Európában hagyo-mányosan kelet-európai problémának számít, s mint ilyeneredetileg a XIX. század végének s a XX. század elejénekvolt a problémája. Való igaz, hogy Kelet-Európa a múlt szá-zad elején nemigen ismerte a kulturális másságnak a maiNyugat-Európára jellemzo tapasztalatát, hiszen a kelet-európai népek kultúrája szerkezetében nagymértékben ha-sonlít egymásra, de ismerte a nemzeti kisebbségek problé-máját, az eltéro nyelvu kultúrák kényszeru együttélésébolfakadó konfliktusokat, és ilyen tekintetben a mai nyugat-európai vagy angolszász teoretikusok nemritkán régi kelet-európai bölcsességeket fedeznek fel. Lévén, hogy a nem-zeti kisebbségek problémája térségünkben mindmáig meg-oldatlan probléma, jelen könyvben az angolszász politika-elméleti irodalomnak kizárólag arra a szegmensére össz-pontosítok, amely ezen probléma teoretikus leképzésébenvagy megoldásában hasznunkra lehet. Azaz nem tárgya-lom a multikulturalitás problémáját s azokat a specifi-kus jogfilozófiai kérdéseket, amelyeket az eltéro szerkeze-

10

Bevezetés

tu kulturális hagyomány és szokásrendszer jogi elismerésevetne fel.1

Másfelol azt is tudnunk kell, hogy a probléma – mégebben a szukre szabott formájában is – ma már globálisprobléma. Nem kelet-európai, és még csak nem is kizáró-lag európai, hiszen a nemzeti kisebbségek kérdése Kana-dától Spanyolországig s Ausztráliától az Egyesült Államo-kig mindenütt napirenden van. Ez pedig azt jelenti, hogya problémát generáló tényezok köre nem szukítheto regio-nális jellegu történelmi folyamatokra, mint amilyen pél-dául a Nyugat-Európába történo bevándorlás folyamata,vagyis hogy általánosabb, globális természetu tényezokrolvan szó.

Ami a mai angolszász politikai filozófia megértésébenhasznunkra lehet, az két ilyen tényezo elozetes vizsgála-ta, amelyek azonban egyaránt éreztetik hatásukat az an-golszász világban és azon kívül is, például a kontinentálisEurópában. Az egyik ilyen tényezo a kommunitárius politi-kai filozófia térnyerése és felfutása napjainkban, a másik vi-szont nem teoretikus, hanem praktikus természetu, s a po-litika szerkezetváltásával, az ún. identitáspolitikák terjedé-sével függ össze. Ezek a folyamatok természetesen nemfüggetlenek egymástól, de összefüggéseiknek mikéntje nemképezi jelen munka tárgyát. Ugyanakkor viszont külön-

1 Bizonyos értelemben a multikulturalitás Kelet-Európában, ígyRomániában is valóság, de nem azért, mert román, magyar ésnémet ajkú emberek élnek együtt, hanem mert román, magyar,német ajkú emberek és romák élnek együtt. A roma közösségugyanis szerkezetében és hagyományaiban is igen sajátos kultú-rát képvisel. Errol azonban a román politikai és közjogi gondol-kodás egyelore hallgat, s a romakérdést egyszeruen csak szociálisés esélyegyenloségi kérdésnek veszi.

11

Bevezetés

külön mégiscsak elozetes ismertetésre szorulnak, ugyanisa késobbiekre nézve magyarázó erovel bírnak.

A kommunitárius filozófia

A kommunitárius vagy közösségelvu2 politikai filozófiaa XX. század utolsó harmadának egyik leginkább figyelem-re méltó és legnagyobb hatású elméleti mozgalma. Általá-ban olyan szerzok nevét kapcsolják a mozgalomhoz, mintAlasdair MacIntyre, Charles Taylor, Michael Walzer és Mi-chael Sandel.3 A mozgalom annak köszönhette a sikerét ésa teoretikus jelentoségét, hogy a politikai filozófia klasszi-kus kérdését, azaz a szabadság kérdését vetette fel.

2 A magyar filozófiai nyelvben egyszerre használatosak a kom-munitárius, kommunitariánus és a kommunitarista megjelölések,s egyelore még nyitott kérdés, hogy melyik fog végérvényesenmeghonosodni. Jómagam következetesen ragaszkodom a kom-munitárius vagy közösségelvu megnevezésekhez.

3 Az említett szerzok fontosabb munkái: Alasdair MacIntyre:Az erény nyomában, Osiris, Budapest, 1999; Charles Taylor: Hu-manizmus és modern identitás, in: A modern tudományok emberké-pe, Gondolat, Budapest, 1988; Charles Taylor: Atomism, in: Com-munitarianism and Individualism, Oxford University, Oxford, 1992;Charles Taylor: Az elismerés politikája, in: Multikulturalizmus,Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997; Charles Taylor:What’s Wrong with Negative Liberty, in: Contemporary PoliticalPhilosophy, Blackwell, Oxford, 1998; Charles Taylor: Sources ofthe Self, Harvard University, Cambridge, Massachusetts, é. n. ; Mi-chael Walzer: Spheres of Justice: A Defence of Pluralism and Equ-ality, Martin Robertson, Oxford, 1983; Michael Walzer: Pluralism:A Political Perspective, in: The Rights of Minority Culture, OxfordUniversity, Oxford, 1995; Michael Sandel : A procedurális köztár-saság és a „tehermentes” én, in: Modern politikai filozófia, Osiris,Budapest, 1999.

12

Bevezetés

Hannah Arendt írja a Múlt és jövo között címu gyuj-teményes esszékötetében, hogy a politikai gondolkodás-nak voltaképpen egyetlen klasszikus problémája van, s eza szabadság problémája.4 A szabadság azonban – hasonló-an egyéb politikai fogalmainkhoz, mint például az egyen-loség vagy a közösség – önmagában csupán egy elvont esz-mény. Politikai eszményeink, éppen elvont jellegük miatt,viszonylagos történelmi állandóságot mutatnak: a szabad-ság ugyanúgy központi kérdése Arisztotelész Politikájának,mint sir Isaiah Berlin híres tanulmányának,5 noha a kettoközött több mint kétezer esztendo telt el. Ugyanakkor vi-szont – megint csak az elvont jellegük miatt – a napi politi-ka szempontjából önmagukban hasznavehetetlenek. A sza-badság eszméje lelkesítheti a forradalmárokat, megigéz-heti a zeneszerzoket vagy festoket, ihletet jelenthet a köl-tok számára, de önmagában politikai szempontból haszna-vehetetlen. Ahhoz, hogy hasznát vegyük, tartalomra kellszert tegyen, azaz mindenkor konkrét értelmezésre szorul.Ez az értelmezés azonban soha nem pusztán interpretá-ciós kérdés: politikai eszményeink valamilyen értelmezését

4 Hannah Arendt: Múlt és jövo között, Osiris – Readers Internatio-nal, Budapest, 1995. Arendt azért beszél ebben a kötetben a politi-kai gondolkodás klasszikus problémáiról, mivel a kötetben közölttanulmányok eredetileg egy nagyobb szabású, összefüggo mun-ka részeit képezték volna, ami a Bevezetés a politikába címet visel-te volna. Ez a munka különbözo okok miatt torzóban maradt, deArendtnek ezeket a hátrahagyott töredékeit késobb megjelentet-ték, többek között magyarul is, Mi a politika? címmel, in: HannahArendt: A sivatag és az oázisok, Gond – Palatinus, Budapest, 2002.A munka egyes részeit késobb Arendt önálló tanulmányokká for-málta, ezek jelentek meg Múlt és jövo között címu kötetében.

5 Isaiah Berlin: A szabadság két fogalma, in: Négy esszé a szabadság-ról, Európa, Budapest, 1990.

13

Bevezetés

testesítik meg politikai intézményeink, jogszokásaink stb.A szabadság kérdése mindig akkor merül fel tehát, ami-kor az eszmény bevett értelmezése meginogni látszik: ami-kor hitelüket vesztik azok a politikai intézmények, amelyeka szabadság uralkodó értelmezését testesítik meg.

Az a tény, hogy a XX. század végén a szabadság kér-dése az angolszász világban újfent a politikai gondolkodáshomlokterébe került, arra utal, hogy a szabadság kanoni-kus értelmezését illetoen megbomlott a társadalmi össz-hang. Ezt az értelmezést az angolszász világban az 1689-es dicsoséges forradalomtól errefelé, vagyis John Locke-tól kezdodoen a liberális gondolati hagyomány testesítettemeg, a maga különféle hiposztázisaiban, így a szabadságkanonikus értelmezésre vonatkozó kétely, amit a kommu-nitárius filozófia fogalmazott meg, a dolgok természete sze-rint igen hamar átalakult szabadelvuek és közösségelvuekintellektuális csatározásává. Ez a vita változó hevességgelmintegy harminc esztendeje folyik, és ma sem tekinthetjükminden tekintetben lezártnak. A vita eddigi fejleményei-nek kiváló összegzését adja Will Kymlicka több munkájá-ban is, különösen a vita teoretikus hozadékaira összponto-sítva.6

A kommunitarizmus mint mozgalom akkor nyert pol-gárjogot, és vált mint megnevezés is általánosan elfogadot-tá, amikor Amy Gutmann egyik tanulmányában7 tételesen

6 Lásd például: Will Kymlicka: Communitarianism, in: Uo. : Con-temporary Political Philosophy, Clarendon, Oxford, 1990; Will Kym-licka: Taylor’s Social Thesis, in: Uo. : Liberalism, Community andCulture, Clarendon, Oxford, 1992 (1989).

7 Amy Gutmann: Communitarian Critics of Liberalism, Philosophyand Public Affairs, 14 (1985), újranyomva in: Communitarianismand Individualism, Oxford University, Oxford, 1992.

14

Bevezetés

is szembeállította az 1960-as és az 1980-as évek kommuni-tárius kritikájának jellegzetes vonásait, és kimutatta, hogyez utóbbi intellektuális szempontból nem örököse a 60-asévek kollektivista, marxizáló szemléletmódú társadalom-bírálatának, amely a jó társadalom elvi alapjait a kollek-tív tulajdonban és az egyenlo politikai hatalomban látta.A liberális társadalmi rend új bírálói nem Marxra, hanemHegelre és Arisztotelészre támaszkodtak. Természetesen,ahogyan az lenni szokott, napjaink kommunitárius moz-galma sem alkot az elviek tekintetében egységfrontot. Má-sak a politikaelméleti következményei ugyanis egy hegeli-ánus s egy arisztoteliánus társadalombírálatnak. Az elob-bire Charles Taylor könyvei adnak példát, az utóbbira Ma-cIntyre munkája.

A mozgalom mára már annyira szegmentálódott, hogyegyesek, mint például David Miller, tudni vélnek bal- ésjobboldali, szocialista, liberális és konzervatív kommuni-tarizmusról.8 Ugyanakkor, állítja mégis Miller, a közössé-gelvu filozófiák látható sokfélesége egy adott ponton még-iscsak redukálható. Minden politikai teória ugyanis, te-szi hozzá, szerkezetileg két, analitikusan különválasztha-tó elemet tartalmaz.9 A magvát minden ilyen elméletnekegy filozófiai/antropológiai elofeltevés vagy kívánalom al-kotja, azaz valamiféle igen általános elképzelés az embe-ri természettel s az emberrel mint szabadon cselekvo, mo-rális lénnyel kapcsolatosan. Ez az antropológiai elofelte-vés lehet nyílt vagy rejtett, de minden esetben azonosítha-

8 Lásd: David Miller : Communitarianism: Left, Right and Center,in: Uo. : Citizenship and National Identity, Polity, Blackwell, Oxford,2002.

9 Uo., 99. o.

15

Bevezetés

tó módon jelen van. Ezen nyugszanak aztán azok a pre-skriptív vagy normatív elvek, amelyek a teória „ideológi-ai” részét képezik. Vagyis az azzal kapcsolatos elképze-lések, hogy miként kellene az államot berendezni, miféletársadalmi kapcsolatok kívánatosak az így vagy úgy fölfo-gott ember számára stb. Az antropológiai megfontolásokmegalapozhatják az ideológiai kívánalmakat, kapcsolatukazonban rendszerint nem következményszeru. A kívána-tos társadalmi berendezkedés szempontjából az empirikusérvek legalább annyit számítanak, mint az antropológiaielofeltevések. Ez a szerkezeti kettosség tehát egyszersmindaz általános és konkrét, az „ideális” és tényszeru kettos-ségét is jelenti, s úgy tunik, hogy ez a politikai gondolko-dásnak egyik maradandó vonása: hiszen Arisztotelész Po-litikájában is egyaránt találhatunk az emberi természettelkapcsolatos egészen általános megfontolásokat s ugyanak-kor az ideális állami berendezkedést megalapozni hivatottnagyon is konkrét, empirikus vizsgálódásokra – példáulaz athéni alkotmány szerkezetére – vonatkozó utalásokat.Platónnal szemben Arisztotelész azt tartotta, hogy gondol-kodni nem az ideális államról kell, hanem arról, amelyik„megvalósítható”.10

10 Hasonlóképpen látja a politikai gondolkodás szerkezetét az olaszliberális jogfilozófus, Norberto Bobbio is. Szerinte a politikaifilozófia a kutatás háromféle típusát követeli meg: 1. hogy mia politika, s miben különbözik az etikától ; 2. hogy melyek a hata-lom legitimitásának alapjai ; 3. s hogy melyik az ideális állam vagyköztársaság. Ezzel szemben a politika tudománya, azaz a politoló-gia tudományos módszerek révén megszerezheto értéksemlegestudásra törekszik, ami empirikusan igazolható vagy cáfolható.Lásd Norberto Bobbio: Philosophy and Political Science, in: Uo. :Democracy and Dictatorship, Polity, Cambridge, 1997, 46–47. o.

16

Bevezetés

Ami a kommunitárius filozófiákban közös, véli Miller,az az antropológiai elofeltevés. – Amikor ezt a feltevést tár-gyaljuk, nem szabad szem elol téveszteni, hogy egy olyanelképzeléssel van dolgunk, ami a szabadság liberális értel-mezését, egészen pontosan pedig a szabadság liberális ér-telmezésében muködtetett módszertani individualizmustvolt hivatva kikezdeni. Mégpedig több értelemben is.

Charles Taylor alapveto és gyakran ismételt meggyo-zodése szerint a liberális tradíció egyik teoretikus tévedéseabban áll, hogy a szabadságot önértéknek, vagyis az em-beri élet céljának tekinti. Ebbol adódik az egyéni autonó-mia, a választás szabadságának kitüntetett helyzete a sza-badelvu gondolati hagyományon belül. Valójában azon-ban a szabadság az emberek önértelmezésében ritkán ön-érték. Az emberek ugyan rendszerint a szabadságot az ér-tékes élet részének tekintik, de ritkán tartják az élet cél-jának. Taylor meggyozodése, hogy az emberi szabadság-nak életcélként való elgondolása a szabadságot tartalmá-tól fosztja meg, s az egyéni autonómia gondolatát kiüre-síti. Kymlicka úgy is katalogizálja Taylornak ezt az érvét,hogy az „ürességi érv” (emptiness argument).11 Az a tényazonban, hogy a liberálisok a szabadság gondolatát mód-szertanilag függetlenítik annak az emberi élet társadal-mi összefüggéseibe való természetszeru beágyazottságá-tól, nem csupán a szabadság eszköz-jellegének elutasításátvonja maga után, vagyis az arisztotelészi filozófiai örökségmegtagadását, hanem továbbmenoen a szabadelvueket ar-ra is képtelenné teszi, állítja Taylor, hogy a szabadság meg-valósulásának konkrét, elsosorban társadalmi feltételrend-szerére érdemben reflektálhassanak. Ez egyébként logiku-

11 Will Kymlicka: Contemporary Political Philosophy, 208. o.

17

Bevezetés

san következik a liberális gondolat természetjogi hagyomá-nyaiból is, hiszen maga Locke is hajlott arra, hogy a szabad-ságot az ember természeti – vagyis a társadalmit és politi-kait megelozo – állapotaként gondolja el.

Taylor érvei mindazonáltal többet tuznek ki maguk elé,mint a természetjogi hagyomány szimpla lejáratását s a tár-sadalmi tényezo egyszeru felmutatását. Eloször is azért,mert Taylor a szabadság s az egyéni autonómia megvaló-sulásának feltételei között nem csupán a külso, társadalmi,hanem a belso, pszichikai természetu feltételekre is gon-dol, amint azt a Mi a gond a negatív szabadsággal? címu ta-nulmányában elvégzett analízise is mutatja. Másfelol pediga társadalmi feltételrendszer hangsúlyozása sem pusztánaz ember társadalmiságának arisztotelészi felismerését kö-veti, feltéve, hogy ez a felismerés – miként azt a népszeruértelmezése tanítja – mindösszesen arra hívja fel a figyel-met, hogy az ember társai között él. A szabadság társadal-mi állapotként való elismerése ugyanis Taylornál norma-tív következményekkel is jár, hiszen azt a következtetéstis hordozza, hogy szabadságra és egyéni autonómiára tö-rekedni nem minden társadalomban értelmes dolog. A li-beralizmus pedig éppen azoknak a társadalmi feltételek-nek az elemzését hanyagolja el, állítja Taylor, amelyekenbelül az önállóságra és egyéni autonómiára való törekvé-sünk értelmet nyerhet. Ha ugyanis a szabadságon a válasz-tás szabadságát értjük, akkor el kell ismernünk, hogy ér-telmes választás csakis ott lehetséges, ahol vannak értel-mes opciók. A szabadságunk értelmessége tehát az értel-mes választási lehetoségek meglétének függvénye, s ilyenértelemben a szabadság élheto állapotának intézményesí-tése egyszersmind bizonyos társadalmi állapotok intézmé-nyesítésének a függvénye – végso soron tehát az ésszerutársadalmi berendezkedés kérdése. Az úgynevezett „tár-

18

Bevezetés

sadalmi tézis” (social thesis) az ember társadalmi állapo-tát ebben az „erosebb” formában fogalmazza meg, s Taylorértelmezésében ennek közvetlen kihatása van a kormány-zati politikára. Ama liberális érv ugyanis, állítja, mely sze-rint az értelmes opciók önértéküknél fogva fennmaradnaka társadalmi és kulturális kínálat piacán, történelmileg te-kintve nem bizonyult helytállónak, s ezért a dönto többsé-gében értelmes kínálat fenntartásának érdekében úgymond„a közjó politikájára” lenne szükség. Ez egyfelol korlátoz-ná az egyéni választás szabadságát, másfelol kikezdenéaz állam semlegességének specifikusan modern s elsosor-ban az angolszász világban érvényes eszményét, amennyi-ben az állam nem bizonyulhat közömbösnek polgárainakopciójával szemben.

Tény azonban, hogy eredeti formájában, ahogyan aztTaylor a Hegelrol írott könyvében körvonalazta, majd ké-sobb újrafogalmazta,12 a társadalmi tézis nem volt sokkaltöbb az egyén társadalmi természetének felismerésénél. Ésa tézis a nemzeti közösségek problémájával foglalkozó kö-zösségelvu diskurzus számára végso soron ebben a formá-ban bizonyult termékenynek, s elméleti következményeittekintve az „elismerés politikájának” (the politics of recog-nition) az eszméjéhez, vagyis ahhoz a gondolathoz veze-tett, hogy az állam nem bizonyulhat közömbösnek polgáraietnikai vagy kulturális hovatartozásával szemben.

Ám amennyiben az ember társadalmi lény – és vég-so soron ezt hangsúlyozzák majd Arisztotelész nyománaz olyan szerzok, mint William M. Sullivan –, akkor viszont

12 Lásd Charles Taylor: Hegel, Cambridge University, Cambridge,1975; Charles Taylor: Hegel and Modern Society, Cambridge Uni-versity, Cambridge, 1996.

19

Bevezetés

ez nem csupán azt jelenti, hogy közösségben él, hanem aztis, és elsosorban azt, hogy a közösség léte – s ha az Ariszto-telésztol eredeztetheto republikánus hagyományra támasz-kodunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a politikai kö-zösség léte vagy a közösség politikai léte – „ontológiai ér-telemben elsobbséget élvez az egyénnel szemben”. „A po-lis az, amely az embert mint emberi lényt szó szerint le-hetové teszi.”13 Ez az értelme annak a Politikában olvas-ható, sokat idézett és gyakran félreértett meghatározás-nak, hogy az ember zoon politikon, azaz politikai lény. Haugyanis ez csupán azt jelentené, hogy az ember társas lény,mert társai között él, akkor banalitás lenne. Ennek ellenérekétezer éven át termékeny felismerésnek bizonyult, s en-nek az az oka, hogy a közösségi, vagyis politikai lét pri-mátusát hangsúlyozta az egyéni léttel szemben. De ha ezígy van, akkor ez azt is jelenti, hogy az emberi szabad-ság elválaszthatatlan az ontológiai fundamentumától, az-az a politikai közösségtol : az egyén politikai szabadságaa politikai közösség szabadságának függvénye. Minthogyazonban egyetlen közösség sem általában vett közösség, sminthogy minden egyes ember valamely partikuláris poli-tikai közösség tagja, s eme közösség tagjaként lesz szabad,ezért szabadságának tisztelete az illeto partikuláris közös-ség politikai önrendelkezésének elismerését feltételezi. Lát-ható módon az Arisztotelészt követo kommunitárius kriti-ka, kiindulva a szabadság közösségi, vagyis politikai be-ágyazottságának felismerésébol, a szabadság természeti ál-lapotán nyugvó egyetemes emberi méltóság tiszteletének

13 William M. Sullivan: Reconstructing Public Philosophy, Univer-sity of California, Berkeley, 1982, 173. o.

20

Bevezetés

szabadelvu követelményét a partikuláris közösség politi-kai elismerésének követelményével helyettesíti.

A politika szerkezetváltása

Miként azt korábban említettem, a másik ok, amiért a nem-zeti közösségek problémája az angolszász világban teo-retikus érdeklodés tárgyává vált, a politika szerkezetvál-tásában keresendo, vagyis az ún. identitáspolitikák (poli-tics of identity) térnyerésében. Úgy gondolom, hogy en-nél a problémánál érdemes megint csak hosszasabban el-idozni, ugyanis sokféle kelet-európai, sot egyáltalán euró-pai gondolkodásbeli stigma diagnózisára jó alkalmat szol-gáltathat. Miként ugyanis azt a múlt század második felé-ben Isaiah Berlin is szóvá tette, a kontinentális Európábanélo embernek meglehetosen sajátos fölfogása van a politi-káról, amit Berlin – ha tartalmában nem is, de jellegében –a sztálinizmussal rokonított. Ennek az elképzelésnek a lé-nyege az, mondja, hogy a politikai nézetkülönbségeket sa politikai elvekre vonatkozó véleménykülönbségeket a jö-voben a módszerekkel kapcsolatos, végso soron „techni-kai” jellegu vita fogja fölváltani. Ennek a gondolatnak az el-so szószólója a romantikus szocialista Saint-Simon volt, akiazt jövendölte, hogy az emberek kormányzását hamaro-san felváltja a dolgok igazgatása. Manapság, írja Berlin aligtöbb mint száz esztendovel eme prófécia után, Nyugat-Európában „arról folyik a vita, hogy mi a legjobb módja an-nak, hogy minimális gazdasági vagy társadalmi stabilitástel lehessen érni, amely nélkül »elvontnak«, »akadémikus-nak«, a sürgeto napi követelményektol távol állónak mu-tatkoznak az alapelvekre és az élet céljaira vonatkozó ér-

21

Bevezetés

vek.14 Az eredmény a nyugat-európai lakosságnak a hosz-szú távú politikai problémák iránt tapasztalható érdekte-lensége – szemben a mindennapos gazdasági vagy társa-dalmi problémákkal –, amely felett a megdöbbent amerikaiés brit megfigyelok néha sajnálkoznak, s tévesen a ciniz-mus növekedésének és az eszményekbol való kiábrándu-lásnak tulajdonítják”.15

Mindenesetre tény, hogy – többek között – a poli-tikai tevékenységnek adminisztratív, közigazgatási tevé-kenységként való felfogása az, amiben az ideológia ésaz ideológiai alapokon való politizálás közeli elhalását jö-vendölo próféciák gyökereznek, amelyek olyannyira nép-szeruek ma Európa keleti felében, s amelyek ellen mára múlt század ötvenes éveiben olyan szenvedélyesen kikeltFriedrich August von Hayek, mellesleg a század egyik leg-jobb liberális közgazdásza. O azt mondotta, hogy az elvek-kel szembeni gyanakvás, az állandó és elvtelen kompro-misszumkészség elobb-utóbb olyan társadalomhoz vezet-nek majd, amelyben „a rendet egyenes parancsok teremtikmeg”.16 (Eme próféciák népszeruségének másik oka vélhe-toen a politikai manipulációval szembeni tartós és konokgyanakvásban rejlik. Azt a kérdést azonban, hogy mennyi-re reprezentatív a pártpolitika, s hogy mennyiben képviseli

14 Berlin szerint politikai véleménykülönbségeink az élet céljairólvallott eltéro nézeteinkkel is összefüggnek. Olyan gondolat ez,amit az európai politikai gondolkodásban megint csak Arisztote-lész fogalmazott meg eloször és – úgy tunik – máig ható módon.

15 Isaiah Berlin: Politikai eszmék a huszadik században, in: Négy esz-szé a szabadságról, 161. o.

16 Friedrich A. Hayek: A valódi és a hamis individualizmus, in:Az angolszász liberalizmus klasszikusai, II. kötet, Atlantisz, Buda-pest, 1992, 112. o.

22

Bevezetés

az általa felvállalt vélt vagy valós érdekeket, nem kívánomfeszegetni. A képviseleti kormányzat egész problémaköreXIX. századi, s a korabeli választójogi reformokkal függössze. Tárgyalása túl messzire vezetne, s olyan kérdése-ket vetne fel, amelyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz.Másfelol viszont az is igaz, s ezt a tényt nem érdemes elhall-gatni, hogy a pártpolitikával szembeni kételyek gyakorlati-lag ugyanolyan idosek, mint a pártpolitika maga. Az az el-képzelés, írja Hannah Arendt, „mely szerint a belpolitikacsalásból és hazugságból, hitvány érdekekbol és még hit-ványabb ideológiákból szott szövet”, „legalább olyan ré-gi, mint a párt-demokrácia – tehát százévesnél valamivelrégebbi –, amely az újkor történetében elso ízben állítottamagáról, hogy a népet képviseli, holott éppen a nép nemhitte el ezt sohasem”. Ami pedig a külpolitikával kapcso-latos eloítéleteket illeti, mondja, melyek szerint ez „ide-odaingadozik az üres propaganda és a nyers eroszak között”,ezek „megszületése az imperialista expanzió ama bizonyoselso évtizedére teheto, amikor a nemzetállam nem a nem-zet megbízásából, hanem a nemzeti gazdasági érdekek mi-att kezdte meg az európai uralmat az egész Földre kiter-jeszteni”.17)

De visszatérve a próféciákhoz s azok hiteléhez: Arendtegyszersmind arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyiremeghökkento dolog is egy ilyen fiatal jelenség ennyire ko-rai halálát jósolni. Ami nem jelenti azt, teszi hozzá rögtön,hogy ne zajlanának ma valóban a politikai szférában olyanfolyamatok, amelyek az ideológia elhalását látszanak alátá-masztani. A politikának a közigazgatási adminisztrációravaló redukciója azonban ot is ugyanazzal a félelemmel töl-

17 Hannah Arendt: Mi a politika? in: A sivatag és az oázisok, 29–30. o.

23

Bevezetés

tötte el, mint Hayeket, aki tanulmányának mottójául Toc-queville egyik gondolatát választotta, amelyik a demokra-tikus politika abszolút hatalommá való távlati átváltozásátjövendölte a közigazgatási centralizáció következménye-képpen. Az emberek ma azt remélik, írja maga Arendt is,hogy egy „világkormányzat” „az államot közigazgatási gé-pezetté változtatja, a politikai konfliktusokat bürokratikusúton intézi el, és a hadsereget rendori erokkel váltja fel. Per-sze ez a remény teljesen utópikus, hogyha politika alatt –mint általában – az uralkodók és alattvalók közti viszonytértjük. Ebbol a szemszögbol a politikum megszüntetése he-lyett a despotikus uralom szörnyuségesre növekedett for-májához jutnánk el, amelyben az uralkodók és az alattva-lók közötti szakadék oly gigantikus méreteket öltene, hogyteljességgel lehetetlen lenne a lázadás, az uralkodók alatt-valók általi bármiféle ellenorzésérol nem is beszélve. Emedespotikus jellegen az sem változtatna, hogyha e világkor-mányzásban nem fedezhetnénk fel személyeket, despotá-kat, hiszen a bürokratikus uralom, a büró anonimitása ré-vén gyakorolt uralom sem kevésbé despotikus attól, hogyazt »senki« sem gyakorolja ; ellenkezoleg, e hatalom mégszörnyuségesebb, hiszen ezzel a Senkivel senki sem beszél-het, elotte magát senki sem mutathatja meg”.18

Nyilván a kérdést ebben a formában is föl lehet vetni,mintegy azt kérdezve, hogy melyek a demokratikus politi-ka várható végkifejletének irányai : a pártpolitikával szembe-ni kollektív gyanú, mondhatnánk Hayekkel együtt, elobb-utóbb az elvszeru politika felszámolásához vezet, vagy leg-alábbis a választók politikai rezignációjához. Ebben a for-májában viszont a kérdés nem a van, hanem a kell kérdése:

18 Uo., 28–29. o.

24

Bevezetés

szükség van-e egyáltalán elvszeru politikára, és mi célból?Valóban a despotizmus-e a pártpolitika és az ideológiai ala-pokon muvelt politika egyetlen alternatívája? Az ideoló-gia elhalását jövendölo próféciák hitelének szempontjábólazonban, úgy gondolom, célszerubb lenne inkább a párt-politika és az ideológia keletkezésének körülményeit meg-vizsgálni. Ha azt találjuk, hogy megszuntek hatni azokaz okok, amelyek a pártdemokráciát életre hívták, várha-tó az ideológiai alapokon való politizálás közeli elhalása is.

Történelmi tény, hogy az ideológiai alapokon való po-litizálás gyakorlata az európai társadalmak demokratizá-lódásával párhuzamosan jelent meg – a kontinensen elo-ször a francia forradalom idején, a monarchisták és a ha-zafias párt, a hegypártiak és a girondisták pártharcaiban.Mindaddig, amíg a politika a kevesek kiváltsága volt, akikugyanahhoz a – kiváltságos – rendhez tartoztak, a mai ér-telemben vett ideológiai ellentétek nem játszottak különö-sebb szerepet a politikai folyamatok alakításában. Ezek ak-kor váltak fontosakká, amikor a plebejus rétegek is a po-litika aktív részeseivé és alakítóivá váltak – amikor tehátmegjelentek az eltéro társadalmi pozíciójú vagy – a marxis-ta fogalomhasználattal élve – az eltéro társadalmi „osztá-lyokhoz” tartozó emberek a politikában. A pártosodás te-hát a kontinentális politikában az emberi és politikai jogokegyetemessé tételével párhuzamosan alakult ki, ami perszea francia forradalom idején inkább csak deklarált kívána-lom volt, semmint politikai valóság, bár tény, hogy a Nem-zeti Konventet elvben általános választójog alapján történoszabad választásokkal hozták létre (melybol viszont a no-ket kizárták).

Az általános választójog késobbi instituálása az egyeseurópai országokban azonban, miként arra Norberto Bob-bio is felhívja a figyelmet a demokráciáról és diktatúrá-

25

Bevezetés

ról írott könyvében,19 teljességgel átalakította a képvisele-ti állam politikai gyakorlatát : korlátozott választójog mel-lett, uninominális szavazati rendszerben egyének választa-nak egyéneket, s a pártok a parlamenten belül formálód-nak. Általános szavazati jog alapján történo listás szavazás-nál a választók pártokra szavaznak, amelyek a parlamen-ten kívül jönnek létre. Az ilyen típusú képviseleti rendsze-rekben a fo politikai szereplok többé nem az egyének, ha-nem az osztályérdekeket vagy annál is általánosabb érde-keket megjeleníto és proklamáló pártok. A politikai dönté-sek nem a többségi véleményalkotás, hanem a pártok kö-zötti kompromisszum révén születnek.

Az ideológiai alapokon való politizálás létrejöttéhezazonban, történelmileg tekintve, a demokratizmus mellettegyébre is szükség volt. Jelesül arra, hogy az eltéro tár-sadalmi érdekek ne jelenhessenek meg magának a társa-dalomnak vagy az állam alkotmányos berendezkedésénekintézményes szerkezetében, azaz közvetlenül politikai kife-jezést nyerjenek. – Közismert, hogy a francia forradalom,folytatva és beteljesítve az abszolutizmus által elkezdettmunkát, gyakorlatilag felszámolta Franciaország lakossá-gának hagyományos rendi és regionális érdekeit képvise-lo intézményeket. Ezért vált mintegy történelmi és politi-kai szükségszeruséggé az, hogy a francia társadalomnaka mégiscsak létezo rendi és osztálytagozódása ideológiaiformát öltsön, dacára annak a ténynek, hogy a forradalomnem hivatalos ideológusa, Rousseau, kifejezetten elutasí-totta az egységes népszuverenitás és törvényhozás nevé-ben a pártpolitikát, s dacára annak a ténynek, hogy a poli-tikai deklarációk szerint Franciaország rendi és regionális

19 Lásd Norberto Bobbio: Democracy and Dictatorship, 115–116. o.

26

Bevezetés

tagozódása 1789. augusztus 4-én elvileg megszunt létez-ni. Mint ahogyan az is közismert, hogy például a radiká-lis jakobinusok, a hegypártiak zömmel alacsony származá-sú emberek voltak, s kezdetben, még Versailles-ban, magáta jakobinus klubot is Breton klubnak hívták. A girondis-ták a muvelt és liberális nagypolgárságot képviselték, éstöbbségük, legalábbis eleinte, Gironde megyébol szárma-zott. Stb.

Angliában, Franciaországgal ellentétben, a whig és to-ry ellentét egyáltalán nem volt rendi gyökeru, s a brit társa-dalom rendi tagozódását kormányzati szinten a törvényho-zás felso- és alsóháza testesítette meg. Ugyanígy, az ameri-kai alkotmányozók is azt tartották, hogy az amerikai tár-sadalomban létezo reális érdekkülönbségeket elsosorbana hatalmi ágak, továbbá a szenátus és a képviseloház el-választása révén kell alkotmányosan az államszervezésbenmegjeleníteni. A hatalom megosztására vonatkozó javasla-tukat Montesquieu-tol kölcsönözték, aki viszont a maga so-rán a brit „alkotmányos” rendszer elemzése és finom átér-telmezése révén jutott erre a felismerésre. Ezért gondolhat-ja Berlin még a XX. század második felében is azt, hogyaz angolszász világban, eltéroen a kontinentális Európá-tól, a pártpolitika inkább „szemléleti különbségekbol”20 fa-kad. Egyébként maga Arendt is azt tartotta, hogy nagyobbkülönbség van az angolszász típusú kétpárti s a kontinen-tális többpárti politika között, mint az egypártrendszer ésa többpártrendszer között. Ez utóbbiakra ugyanis egyarántjellemzo a társadalmi érdekek politikai érvényesítésére valótörekvés, azaz végso soron a politikának a dolgok igazga-tására való redukciója.

20 Isaiah Berlin: Politikai eszmék a XX. században, 161. o.

27

Bevezetés

Kérdés azonban, hogy így van-e ez ma is, illetve ta-pasztalhatók-e a pártpolitika elhalását mutató jelek az an-golszász világban vagy Európában. – Tény, hogy a riválispolitikai ideológiák a kontinentális politikában eredetilegsem pusztán szemléleti különbségekbol, hanem nagyon isreális, a társadalmi hovatartozásból adódó érdekellentétek-bol fakadtak, vagyis valamilyen értelemben mind identi-táspolitikák voltak. Ha a kérdés az, hogy elhal-e hamarosanaz ideológia, akkor ez egyenlo azzal a kérdéssel, hogy meg-szunoben van-e az európai társadalmak rendi vagy osz-tálytagozódása. S a válasz erre az, hogy bizonyos mérté-kig kétségkívül igen. A mai nyugat-európai társadalmakatminden bizonnyal célszerutlen lenne ezekben a kategóri-ákban felfogni. Ennek nyomán a rendi vagy osztályérdeke-ket tükrözo ideológiák veszítettek is vonzerejükbol. Mintahogyan az is kétségtelen, hogy bizonyos ideológiák kö-rül mára már társadalmi konszenzus alakult ki, ami ab-ból látszik leginkább, hogy társadalmi vagy politikai szin-ten intézményesültek. Fölösleges tehát ezeket különöseb-ben nagy buzgalommal képviselni. Elmondhatjuk például,hogy a mai nyugati (vagy helyesebben északi) államokzömmel liberális államok, azaz olyan államok, amelyek po-litikai intézményrendszerük kialakításában, jogszokásaik-ban s egyáltalán alkotmányos berendezkedéseikben liberá-lis megfontolásokat követnek (vagyis muködtetik a hata-lommegosztás elvét, garantálják az egyéni szabadságjogo-kat, elválasztják a civil és az állami szférát stb.). Ugyanak-kor egyszersmind jóléti államok is (welfare states), amelyekretributív mechanizmusokat építettek ki a társadalmi javakújraelosztására, ami viszont a maga során azt tükrözi, hogy– különösen a második világháborút követoen – kialakultegyfajta társadalmi konszenzus a szociális minimumot il-letoen. (Ugyanakkor viszont valószínuleg elképzelhetet-

28

Bevezetés

len olyan demokratikus politika, amelyben a szegények ésa gazdagok ellentéte ne játszana valamilyen szerepet. Eza feltevés már az amerikai alkotmányozókat, vagyis az elsoújkori demokratikus alkotmány készítoit is aggodalommaltöltötte el, mert felismerték, hogy ez mindig az érdek poli-tikai érvényesítését fogja követelni a véleménnyel szemben.De azt is tudták, hogy ez az ellentét kiküszöbölhetetlen, lé-vén a szegénység örök. A szegénység megszüntethetetlen,gondolták, hiszen az elosztásra váró anyagi javak mennyi-sége véges, az emberek képességei viszont, amelybol a tu-lajdonjog is származik, különbözoek.) Mindezek az állam-szervezésben bekövetkezo fejlemények a kontinensen szo-cialisták, szociáldemokraták és liberálisok kiegyezéséhezvezettek, azaz végso soron bal- és jobboldal közeledését saz ideológiai differenciák jelentoségének csökkenését ered-ményezték. (Ez a folyamat idoközben az angolszász világ-ban is végbement, gondoljunk csak a Blair-féle New La-bour kormányra Angliában, Bill Clinton két elnöki mandá-tumára vagy az ausztrál munkáspárti kormányra a 90-esévek elején.) Az új szociáldemokráciát (vagy a másik ol-dalon a neoliberalizmust) valóban nem könnyu ideológi-ailag besorolni, hiszen hangsúlyosan (és deklaráltan) prag-matista és instrumentalista szemléletu, s elsosorban a sza-badpiaci kapitalizmus és az állami szabályozás közötti ki-egyezésre törekszik. A kapitalizmust elfogadja mint a jó-lét megteremtésének optimális eszközét, ám célja a kapi-talista termelés révén eloálló társadalmi/gazdasági javakújraelosztása az arra rászorulók között. Ugyanakkor, hatá-rozottan megtagadva a szocialista örökséget, az új szociál-demokrácia alapvetoen bizalmatlan az állami tulajdonnalszemben, s az újraosztó mechanizmusok muködtetésébeninkább baloldali, az Etzioni-féle kommunitárius megfonto-lásokra épít, azaz a moralitásnak a hagyományos közösség-

29

Bevezetés

ben, családban, nevelésben stb. játszott szerepét terjeszti kia társadalom egészére; ha az egyén nehéz idokben elbu-kik, szélesebb társadalmi közösségének dolga újra talpraállítani, anélkül hogy ezzel kitermelné az egyénnek az álla-mi retributív mechanizmusoktól való függoségét. A társa-dalomnak az új „etikai szocializmus”21 szerint abban kellsegítenie az egyénnek, hogy megtalálja azokat az életcélo-kat, amelyek újra „hasznos” tagjává tehetik a közösségnek,s ehhez kell a megfelelo eszközöket a rendelkezésére bo-csátania.22

Ebbol a rövid és meglehetosen szegmentált történel-mi összefoglalóból is látható, hogy az európai (és egyszer-smind az angolszász) országok ideológiai háztartásábanfontos változások következtek be: egyes ideológiák eltun-tek a történelmi süllyesztoben (mint például a régi, ren-di kötodésu, antidemokratikus konzervativizmus, amit mamár csak az olyan álnaiv, romantikus konzervatívok pár-tolnak, mint a magyar származású John Kekes), mások mó-dosították az üzenetüket stb. Ugyanakkor azonban az ideo-lógia egyelore nem szunt meg a politikai gondolat formá-jának, a pártok útján való érdekérvényesítés pedig a po-litikai cselekvés fo formájának lenni. Ennek két oka van.Egyrészt, mert a rendi és osztálytagozódás lebomlásávala demokratikus társadalmak nem lettek egységesebbek, sota csoportidentitások szintjén a hagyomány erejének gyen-gülésével párhuzamosan egyre inkább plurális szerkeze-tuekké váltak. Új és új identitások jelennek meg, melyek

21 Roger King and Gavin Kendall : The State, Democracy and Globa-lization, Palgrave (Macmillan), New York, 2004, 128. o.

22 Az új szociáldemokráciával kapcsolatban lásd még Anthony Gid-dens programadó munkáját : The Third Way: The Renewal of So-cial Democracy, Polity, Cambridge, 2002.

30

Bevezetés

azonban a megfelelo képviseleti intézmények hiányábannyilvános politikai megerosítésre tartanak számot. Másfe-lol, mert az ideológiák a partikuláris érdekek mellett való-ban kifejeznek „szemléleti különbségeket” is, s ezért csakakkor várható az elhalásuk, ha a politikai nézetkülönbsé-gek egyszer s mindenkorra megszunnek létezni, azaz a po-litika tényleg a dolgok igazgatásává, vagyis szimpla techni-kai feladvánnyá válik majd, olyan feladvánnyá, ami meg-oldható szakemberek és szaktudás segítségével. A pártokpuszta létezése a bizonyíték arra, hogy ez egyelore nem kö-vetkezett be. Bobbio egyébként azon az állásponton van,hogy a hagyományos ideológiák talán eltunnek, de ennekellenére mégsem várható a politikai bal és jobb kategóriái-nak térvesztése s a szemléleti különbségek hanyatlása a kö-zeljövoben.

Az új csoportidentitásokkal (és a globalizációs folya-mat felgyorsulásával) párhuzamosan megjeleno ideológiá-kat és „társadalmi mozgalmakat” rendszerint két nagy cso-portra osztják. Az elsobe tartoznak azok, amelyek bizonyosglobális folyamatokra való ellenhatásként jelentek meg, éshordoznak valamilyen, a globalizációs folyamat gazdasá-gi, környezeti, kulturális vagy politikai hatásait elutasítóvagy azokat mérsékelni kívánó üzenetet. Ezeknek a moz-galmaknak a célja immár többé nem (vagy nem csupán)az államháztartás belso ügyeire való ráhatás, például mél-tányosabb létfeltételek megteremtése a szegényebb réte-gek számára a nemzetállam rendelkezésére álló, bevett esz-közök révén, hanem a nemzetállami kereteken túlmutatófolyamatok alakítása vagy legalábbis akadályozása. Ebbea csoportba sorolható bizonyos mértékig a zöldek mozgal-ma, de ide tartoznak egyes, az anarchizmus örökségét ma-gukénak valló baloldali mozgalmak, maguk az anarchis-ták, a vallási fundamentalisták stb. Ezeket a csoportokat je-

31

Bevezetés

lenleg csupán az antiglobalizációs üzenet egyesíti egyazonzászló alatt, egyéb, igen fontos dolgokban azonban eltérneka véleményeik.

A másik csoportba tartoznak az ún. identitáspolitikák.Ezeknek a mozgalmaknak az a céljuk, hogy az adott társa-dalomban létezo csoportok partikuláris identitásának nyil-vánosságot kérjenek, illetve adott esetben ennek valami-lyen jogi, esetleg politikai megerosítést szerezzenek, elso-sorban természetesen a törvény- és jogalkotás révén. Ilyenmozgalmaknak tekinthetok a feministák vagy a homosze-xuálisok mozgalmai, de ide sorolhatók a nemzeti kisebbsé-gek saját partikuláris nemzeti identitásuk politikai elismer-tetésére irányuló törekvései is. Ezek a mozgalmak egyaránterosek ma Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban,többségük azonban, mint például a feminizmus, a köztu-datban mégis amerikai mozgalomként csapódott le, tegyükhozzá: teljes joggal. Az, hogy miért éppen az Egyesült Ál-lamokban annyira erosek ezek az identitáspolitikák, különkérdés, amire késobb még visszatérek.

Ezeknek a mozgalmaknak a terjedése és sikere, a kon-tinensen és az angolszász világban egyaránt, két fontos kö-vetkeztetést enged meg. Eloször is azt, hogy a partikuláriscsoportidentitást tükrözo politika nemhogy elhalóban len-ne, inkább terjed. Másfelol pedig azt, hogy a XIX. századnagy politikai egyenlosíto eszménye s ezzel együtt a semle-ges állam eszméje illúziónak bizonyult, amennyiben ezek-nek a mozgalmak a célkituzései pontosan az ebbe az esz-ménybe vetett hitnek a megingását mutatják.

Következményeit tekintve az egyenlosíto eszmény el-utasítása ugyanakkor együtt jár bizonyos államszervezé-si, alkotmányjogi, mi több, emberi jogi következményekkelis. Minden valószínuség szerint újra kell majd gondolnunkmindazt, amit a XIX. századi angolszász liberális politikai

32

Bevezetés

teória az állampolgári egyenloségrol, az állam és a politi-kai közösség semlegességérol, ennek alkotmányos feltéte-leirol, a magánszféra és a nyilvánosság határairól s ennekjogi biztosítékairól, a toleranciáról, emberi és állampolgárijogokról tanított. Minthogy ezekrol a kérdésekrol a késob-biekben részletesen is szándékozom beszélni, itt megelég-szem a jelzésszeru felsorolásukkal.

Az említett identitáspolitikák közül szempontunkbóltermészetesen a nemzeti/etnikai kisebbségeknek a parti-kuláris nemzeti vagy kulturális identitásuk politikai elis-mertetésére irányuló törekvései a legfontosabbak, vagyisaz, amit úgy hívunk, hogy etnopolitika.23

Amit ezen a ponton le szeretnék szögezni, már csakazért is, hogy jelezzem, a bevezeto egész gondolatmenetekiegészítésre szorul : lényeges különbség van, vagy pon-tosabban lényeges különbség lehet az etnopolitika mintidentitáspolitika és az Arisztotelészre visszavezetheto re-publikánus gondolati hagyomány politikai következmé-nyei s a belolük fakadó politikai követelmények között.Nem minden kommunitárius szerzo tesz ugyanis egyen-loségjelet nemzeti és politikai közösség közé. Mint aho-gyan maga az amerikai polgárok politikai közössége semnemzeti vagy etnikai alapú közösség, állítja például Mi-chael Walzer. A kommunitarizmus az Arisztotelészt követoalakváltozatában a klasszikus republikánus gondolat örö-köse, vagyis az antik–reneszánsz típusú patrióta erény vé-delmezoje. Az emberi szabadság ontológiai terepe a poli-tikai közösség, a szabadság a politikailag aktív polgár élet-

23 Az etnopolitikáról lásd Salat Levente hasonló címu, részletes ésigen dokumentált könyvét: Salat Levente: Etnopolitika, Mentor,Marosvásárhely, 2001.

33

Bevezetés

formája (és nem egyszeruen a választás passzív szabadsá-ga), aminek viszont feltétele, hogy a közösség – tagjai ré-vén – maga intézhesse a maga ügyeit. Az egyén – politi-kai – szabadságának feltétele tehát a közösség autonómiája,de a republikánus tradíció nem tett és ma sem tesz mindigegyenloségjelet a politikai és a nemzeti vagy etnikai közös-ség közé. Éppen ezért Maurizio Viroli a republikanizmus-ról írott, nem különösebben terjedelmes, de annál figyelem-reméltóbb könyvében azt állítja, hogy az olyan kontinentá-lis szerzok, mint Jürgen Habermas, jogtalanul sajátítják kiaz Arisztotelészig visszanyúló republikánus hagyománytaz elismerés politikájának történeti igazolására. A republi-kánus tradíció szemszögébol, írja, polgárnak lenni koránt-sem egyenlo azzal, hogy valamely autonóm, önrendelke-zéssel bíró, saját kulturális hagyománnyal rendelkezo kö-zösséghez tartozunk. „A republikánus gondolkodó a pol-gári és politikai jogokat mindig a res publicához vagy a ci-vitashoz, azaz a politikai közösséghez való tartozásból ere-dezteti, mely közösség elsodleges célja, hogy lehetové te-gye a szabad egyének együttélését az igazságosság és a tör-vény uralma alatt. A republikánus tradíció számára a leg-fontosabb közös jó az igazságosság, mivel csupán egy igaz-ságos köztársaság teszi lehetové, hogy szabadon, azaz nemásoknak alávetve éljünk.”24 Politikai és nemzeti közösségazonosítása az európai köztudatban is csak fokozatosan ésvégso soron igen késon következett be, a modern naciona-lizmus hatására, amelynek kialakulása történelmileg és po-

24 Maurizio Viroli : Republicanism, Liberalism, and Communitaria-nism, in: Uo. : Republicanism, Hill and Wang, New York, 2002,65. o.

34

Bevezetés

litikailag a francia forradalomhoz, illetve a demokratikuseurópai államrend létrejöttéhez kötheto.

Ezzel kapcsolatban viszont elmondhatjuk, hogy pa-radox módon a nacionalizmus térnyerése és a modernnemzeti éthosz formálódása egy olyan mozgalommal vettekezdetét, amely demokratizmusával az antik republikánuseszmény rehabilitálására tett kísérletet, s emberi jogi dek-larációjában az embernek mint embernek a felszabadításátígérte. Joseph de Maistre, mint tudjuk, még azért bíráltaa francia forradalmárokat, mert az emberrol elvontan, nempedig franciákról (olaszokról, oroszokról, perzsákról stb.)beszéltek. Ennek az önmaga ellentétébe forduló, az egye-temes eszméket s az ember felszabadítását hirdeto mozga-lomból nemzeti nevelést szorgalmazó, asszimilációs és ex-panzív hatalmi politikába torkolló folyamatnak az elemzé-sét kísérlem meg a továbbiakban, a könyv elso fejezetében,kiegészítendo jelen bevezetés gondolatmenetét.

35