NNCL1487-520v1.0

SVEN HASSEL

Kárhozottak légiója

A mű eredeti címe: The Legion of the Damned

Copyright © 1972 by Bantam Books, Inc. All rights reserved!

A fordítás a Bantam Books 1972. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki Stanislaw

Hungarian translation and edition © Aquila Könyvkiadó

Fedélterv: Gerecz Tibor Borító: © AQUILA Könyvkiadó

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Szerkesztő: Tótisz András

Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

Kiadja: Aquila Könyvkiadó

ISBN: 963 679 161 9

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak

Budapest Debrecen Miskolc Nyíregyháza

Ajánlom ezt a könyvet a megszámlálhatatlan ezrek emlékének, azoknak a katonáknak, akiknek egy olyan

ügyért kellett meghalniuk, amit nem érezhettek magukénak. Bajtársaimnak a 27. harckocsizó- (büntető-) ezrednél,

és a bátor nőknek, akik segítettek túlélnem azokat a borzalmas éveket:

Manfried Hinka Oberst Erich von Barring Obersleutnant

Willie Beier Oberfeldwebel Hugo Stege Unteroffizier

Gustav Eicken Stabsgefreiter Anton Steyer Obergefreiter

Hans Breuer Gefreiter Bernhard Fleischmann Unteroffizier Asmus Braun Gefreiter, joghallgató

Eva Schadows, joghallgató Ursula Schade, orvos

Barbara von Harburg, ápolónő

Csak egy mocskos dezertőr

Nos, az öt perc letelt. Vállalja a következményeket! Lenyomta az asztallapra szerelt csengőgombot. Két marcona, fekete SS-ruhás férfi sietett be. Egy kurta parancs, és Evát egy bőrborítású asztalra vetették.

ELŐZŐ NAP AZ UTÁSZT ÁLLÍTOTTÁK hadbíróság elé – nyolcévi kényszermunkára ítélték. Most én voltam soron. Két “véreb” kísért a bíróság elé. Egy nagy teremben találtam magam, melynek egyik falán óriási Adolf Hitler-festmény terpeszkedett, míg vele szemközt Nagy Frigyes lógott. Az elnök mögé négy zászló volt kifeszítve: a légierőé, a haditengerészeté, a szárazföldi hadseregé és az SS-é. Kétoldalt a különböző fegyvernemek lobogói sorakoztak: fehér alapon fekete kereszt a gyalogságé, sárga a lovasságé, rózsaszín a páncéloshadosztályoké, ezüsttel szegélyezett fekete a műszakiaké, zöld alapra hímzett vadászkürt a Jägereké, meg a többi. A bírók asztalát a Wehrmacht fekete-fehér-vörös zászlaja takarta.

A bíróság három bíróból állt, egy őrnagyból, egy Hauptmannból és egy Feldwebelből. Az ügyész egy SS Sturmbannführer volt.

Egy mocskos dezertőr nem volt méltó arra, hogy védője is legyen. Felolvasták a vádat, azután kikérdeztek. A bíró behívatta a szemtanúkat.

Először a gestapós jelent meg, aki letartóztatta Evát meg engem fürdőzés közben, a Weser torkolatánál. Egy pillanatra hallani véltem a locsogó hullámok hangját, talpam alatt szinte éreztem a forró, szikrázó homokot… Eva mellettem állt, formás combját törölte… a fürdősapkája… a forróság a hátamon… a forróság, a forróság.

– Igen, felugrottam az asztalra, onnan pedig ki az ablakon. Összesen öt rendőrségi hivatalnok kérdezett ki, s most mindannyian

eljöttek, hogy tanúvallomást tegyenek. – Igen, álnevet adtam meg neki… Nem, a magyarázat, amit adtam, nem

fedte az igazságot. Furcsa volt látni a bűnügyi tanácsost, aki elrendelte Eva

megkorbácsolását. A többiek szadisták voltak, de ő csak korrekt volt. A korrekt embereket nem könnyű elintézni. Túl sokan vannak. Álmodozni kezdtem: mindenki dezertált, csak a tisztek maradtak. Mit tehetnek nélkülünk? Tömegekben lepik el az utakat. Hazafelé tartanak. A tisztek közben ott vannak, kint a fronton, meg itt, a front mögött, térképeikkel és terveikkel és fényesre sikált csizmáikkal. A többiek hazafelé tartanak, de azért nem felejtettek el engem. Nemsokára ki fog nyílni az ajtó, és bejönnek értem. Semmit nem szólnak, de a bírók meg az ügyész elsápadnak, és…

– Vezessék be a tanút. Eva Schadows! Eva! Te itt? Tényleg ő az?

Igen, ő volt az, ahogy én Sven voltam. A tekintetünkről ismertük fel egymást. Minden más – a gömbölyded részletek, az apró, bensőséges titkok, amiket szemünkkel, szájunkkal és látó kezeinkkel ittunk magunkba – elenyészett; a tekintetünk maradt csupán, a bennük csillogó félelem és a remény, hogy még mindig önmagunk vagyunk.

Ennyire megváltozhat az ember néhány nap alatt? – Ismeri ezt a férfit, Eva Schadows? “Behízelgő mosoly” – gyűlölöm ezt a kifejezést. Mindig olyan

közönségesnek, túlzónak találtam, az ügyész arckifejezésére mégse tudok mást mondani: behízelgően mosolygott.

– Igen. – Eva hangját alig lehetett hallani, a szavát követő papírzizzenés hangosabb volt nála.

– Hol ismerkedtek meg? – Kölnben. Egy légiriadó alkalmával. Tényleg így történt, Eva. – Elárulta magának, hogy dezertőr? – Nem. Az arrogáns csend túl sok volt neki. Bizonytalanul folytatta: – Azt hiszem, nem. – Gondolja meg jól, mit mond, ifjú hölgy. Remélem, tisztában van vele,

hogy hamis tanúvallomást tenni komoly bűncselekmény. Eva a padlót bámulta, egyszer se nézett fel rám. Az arca szürke volt,

mint a műtét utáni betegé. Remegett a keze a félelemtől. – Nos, hogy történt? Megmondta magának, hogy dezertőr? – Feltételezem, hogy igen. – Nemet vagy igent kell mondania. Világos választ szeretnénk hallani. – Igen. – Mi mást mondott még magának? Végtére is, maga Brémába vitte, és

ruhát, pénzt adott neki. Vagy tagadja? – Nem. – Beszéljen erről a bíróságnak. Ne kelljen minden egyes szót harapó-

fogóval kiszedni magából. Mit mondott még? – Azt, hogy megszökött az ezredétől. Arra kért, hogy segítsek neki,

szerezzek papírokat. Szereztem neki. Egy Paul nevű férfitól. – Amikor először találkoztak, a vádlott egyenruhát viselt? – Igen. – Miféle egyenruhát? – Fekete tankos egyenruhát, Gefreiter rangjelzéssel. – Más szavakkal, nem lehetett kétsége afelől, hogy a vádlott katona?

– Nem. – Ő kérte, hogy magával vigye Brémába? – Nem, én javasoltam. Azt mondtam neki, hogy velem jöhetne. Ő fel

akarta adni magát, de én rávettem, hogy mégse tegye. Eva, Eva, mi az istent csinálsz? Mit mondasz ezeknek? – Más szavakkal, megakadályozta, hogy tegye a kötelességét? Hogy

feladja magát? – Igen, megakadályoztam a kötelessége teljesítésében. Nem hallgathattam ezt tovább. Felpattantam, és torkom szakadtából

kiabálni kezdtem. Eva hazudik, hogy mentsen engem, hazudik, hogy enyhítő körülményeket teremtsen számomra! Fogalma se volt, hogy katona vagyok, az egyenruhámat már Paderborn és Köln között lecseréltem! Civil ruhát viseltem, amikor először megpillantottuk egymást! El kell engedniük őt! Fogalma se volt róla, ki vagyok én, míg le nem tartóztatták!

Egy hadbíróság elnöke talán emberséges lehet attól, hogy az, aki. Nem tudhattam, de reméltem, hogy igen. A férfi azonban üveges tekintettel meredt rám, nézésével kiszívott minden erőt a kiáltozásomból.

– Csendben kell maradnia, amíg nem kérdezik. Ha még egy szót szól, eltávolíttatom a teremből. – Azzal hüllőszemét Evára irányította.

– Eva Schadows, hajlandó megesküdni rá, hogy az igazat és csakis az igazat mondta?

– Igen. Minden pontosan úgy történt, ahogy mondtam. Ha nem találkozott volna velem, akkor önként feladta volna magát.

– Maga akkor is a segítségére volt, amikor megszökött a titkos-rendőrségről?

– Igen. – Köszönöm. Ez minden… Illetve, még egy kérdés: elítélték? – Öt év büntetőszolgálatra ítéltek, amit a ravensbrücki koncentrációs

táborban kell letöltenem. Ahogy kivezették, hosszan rám nézett, és ajkait csókra formálta. Az

ajkai kékek voltak, szemében pedig végtelen szomorúság és boldogság elegyedett egymással. Tett valamit azért, hogy megmentsen. Remélte, hitte, hogy megmentette az életemet. A halvány reménysugárért hajlandó volt öt évet feláldozni az életéből. Öt évet Ravensbrückben! Értem!

Nyomorultul éreztem magam. Trudit is beidézték tanúnak. Mondott valami őrültséget, amivel igazolta

Eva állítását, aztán elájult. Kihurcolták, és ahogy becsukódott mögötte az ajtó, mintha vele együtt az ügyemet is kicipelték volna.

Nem sokáig kellett várnom a bíróság döntésére. Míg az ítéletet kihirdették, mindenki felállt, s a jelen lévő tisztek és hivatalnokok náci tisztelgésben előretartották a karjukat.

– A Führer nevében. – Sven Hassel, Gefreiter a 11. huszárezredben, ezennel tizenöt évi

kényszermunkára ítéltetik dezertálás bűntettéért. Továbbá, elbocsáttatik az ezredétől, és megfosztatik minden jogától, mind katonaként, mind civilként, meghatározatlan időtartamra.

– Heil Hitler! Miért nem ájulsz el? Nem fekete előtted minden, mint akkor, amikor

abbahagyták az ütlegelésedet? Hogy is szokták mondani? A szégyen rosszabb, mint a halál? Ez az. Ez az a közhely. Azt hitted, te soha nem fogod használni. A közhelyek azonban attól közhelyek, hogy az emberek használják őket. És most elmehetsz, és elmondhatod az embereknek, hogy mit is jelent.

Nem, sehova nem fogsz menni. Annyira zavarodott voltam, hogy azt, amit a bíró megjegyzésként

hozzáfűzött az ítélethez, már meg se hallottam. Azt mondta, hogy kegyelmet gyakoroltak az ítélet meghozatalakor.

Nem ítéltek halálra. Számításba vették, hogy külföldi német vagyok, akit Dániából hívtak be katonai szolgálatra, és felelőtlen nők, olyan nők, akik nem méltók arra, hogy német nőknek nevezzék őket, csábítottak a dezertálásra.

A halál nem ismert fáradtságot

Összebilincseltek minket kettesével, a kezünket és a lábunkat, végül egy láncot fűztek át a hosszú soron. A teherállomásra szállítottak minket, rendőri felügyelet alatt. Három napon és három éjen át kuporogtunk a marhavagonokban…

– MIELŐTT ÜDVÖZÖLNÉM MAGUKAT kellemes kis gyógyfürdőhelyünkön, elmondom, kik és mik a mi szemünkben.

– Egy rakás büdös szajha, alávaló gazember, disznó csőcselék, az emberi nem legalja. Azok voltak eddig is, és így is fognak meghalni. S hogy addig is remekül érezzék magukat, gondoskodni fogunk róla, hogy lassan, nagyon lassan dögöljenek meg. A világért se szeretném, ha bármiről is lemaradna valamelyikük. Biztosíthatom magukat, ilyesmi nem fog történni. Szigorúan be fogjuk tartani a kúra előírásait. Én sajnálnám a legjobban, ha bármelyikük is elmulasztana valamit.

– Most pedig üdvözlöm magukat az SS és a Wehrmacht lengriesi büntetőtáborában. Isten hozta önöket, hölgyeim és uraim Lengriesben, a haláltáborban.

A lovaglópálcájával tükörfényes csizmája szárára csapott, és hagyta, hogy a monokli leessen a szeméről. Miért kell ezeknek mindig monoklit viselniük? Biztosan van erre valami lélektani magyarázat.

Egy SS Hauptscharführer felolvasta a rendszabályt, aminek a lényege az volt, hogy minden tilos, és aki mégis tenni merészel valamit, azt kiéheztetik, agyonverik, megölik.

A börtön egy ötemeletes kalitkahalom volt, ahol a válaszfalakat is rácsok helyettesítették. Megmotoztak és megfürdettek minket, majd fejünk egyik oldaláról leborotválták a hajat. Ezután testünk összes szőrrel borított felületét belocsolták valami bűzlő, a tűznél is emésztőbb folyadékkal. Újabb motozás következett egy cellában, ahol négy órán át tartottak minket meztelenül. Megszurkálták a füljáratainkat, beledugták az ujjukat a szájunkba, s az orrlyukainkról meg a hónaljunkról se feledkeztek meg. Végül kaptunk egy beöntést, amitől rögvest rohantunk a börtön egyik oldalán végighúzódó ”vécébe”. A két nőtársunk még ennél is rosszabbul járt. Végig kellett szenvedniük az őrök szennyes megjegyzéseit, és “különleges” vizsgálaton kellett átesniük.

A ruhák, amiket nekünk vágtak – csíkos kabát és nadrág –, valami borzalmas, a zsákvászonhoz hasonlóan durva anyagból készültek, amitől az ember úgy érezte, mintha hangyák vagy nyüvek mászkálnának a testén.

Egy Oberscharführer kiparancsolt minket a folyosóra, ahol egy Untersturmführer előtt fel kellett sorakoznunk. A tiszt a jobb szélen álló férfire mutatott.

– Jöjjön ide! Az egyik SS őr segítőkészen az apró, dölyfös Untersturmführer elé lökte

a férfit, aki azonnal merev vigyázzállásba vágta magát.

– Mi a neve? Hány éves? Mit csinált? Gyors választ kérek! – Johann Schreiber. Huszonöt. Húszévi kényszermunkára ítéltek

hazaárulás miatt. – Árulja el nekem, volt katona? – Igen, uram. Feldwebel voltam a 123. gyalogsági ezrednél. – Ezek szerint fegyelemszegésnek tekinthetem, hogy nem jelentkezett

megfelelően. Ehhez még hozzátehetem azt is, hogy volt olyan arcátlan, és nem úgy szólított meg, ahogyan azt tanították magának. Álljon vigyázzba, maga gazember. Most pedig kigyógyítjuk magát a rossz szokásaiból. Ha ez nem segít, akkor csak szóljon, és keresünk valami más gyógymódot.

Az Untersturmführer mereven maga elé nézett, aztán egyszer csak azt mondta rekedt hangján, hogy:

– Bastinado. Néhány másodperccel később a férfi már a földön feküdt, kalodába zárt

lábbal. – Hányat, Herr Untersturmführer? – Adjon neki húszat. A férfi öntudatát vesztette, mire végeztek vele. Az őrök azonban értették

a módját, hogyan kell gyorsan magához téríteni valakit. Egy pillanat se telt bele, máris ott állt eredeti helyén, a sor szélén.

A következő rab, okulva az előző tapasztalatain, szabályszerűen jelentkezett.

– Herr Untersturmführer, Victor Giese hajdani Unteroffizier a 7. utászezrednél, engedélyt kérek rá, hogy jelentsem, huszonkét éves vagyok, és tízévi kényszermunkára ítéltek lopás miatt.

– Lopott! Szégyenteljes dolog! Nem tudta, hogy egy katona soha nem lop?

– Herr Untersturmführer, engedélyt kérek rá, hogy jelentsem, tudtam ezt.

– Mégis megtette? – Igen, Herr Untersturmführer. – Ezek szerint nehezen tanul? – Igen, Herr Untersturmführer. Engedélyt kérek rá, hogy jelentsem,

nehezen tanulok. – Nos, akkor nagylelkűek leszünk, és adunk magának egy kis különórát.

Van nekünk egy hihetetlenül jó tanárunk. Az Untersturmführer megint jó erősen a levegőre szegezte a tekintetét. – Kilenc farkú macska – recsegte. A férfit úgy kikötözték, hogy csak a lábujja érte a földet.

Egyikünk se úszta meg, még a nők se. Hamar megtanultuk, hogy Lengriesben nem férfiak és nők voltunk, hanem disznók, ganajtúró bogarak, szajhák.

Szinte minden, ami Lengrieshez kötődik, leírhatatlan, felháborító, monoton. A szadistának minden találékonysága dacára, korlátozott a képzelőereje. A mienk fokozatosan eltompult. Még abban is van valami monoton, ahogy szenvedni és meghalni látsz másokat, olyan módon, ahogy azt korábban el se tudtad volna képzelni. Kínzóinknak szabad kezet adtak hatalomvágyuk és kegyetlenségük kielégítésére, s ők nem haboztak élni a lehetőséggel. Senki és semmi nem siettette őket. A lelkük erősebben bűzlött, mint a beteg, agyongyötört rabok teste.

Mindazonáltal nem akarom elítélni az őreinket. Egy olyan helyzet áldozatai voltak, amit más teremtett nekik, és bizonyos értelemben ők még nálunk is rosszabbul jártak. Elvesztették a lelküket.

Volt idő, amikor azt hittem, elegendő lesz az embereknek Lengriesről mesélnem, és ők máris neki fognak látni megjavítani ezt a világot, felépíteni egy olyan életet, amelyben nincs helye a kínzásnak. Az ember azonban képtelen megérteni ezeket a dolgokat mindaddig, míg a saját bőrén nem tapasztalja őket. Azok, akik a saját lakásuk viszonylagos biztonságában élték át ezeket az éveket, úgy néznek rám, mintha túloznék. Pedig jól tudják, hogy ez nem így van, hiszen mohón ráharaptak a nürnbergi perre, csak éppen nem mernek farkasszemet nézni az igazsággal. Inkább egy újabb réteg földet hánynak a gyorsan eltemetett tényekre, és még több tömjént égetnek, hogy a mindenen áthatoló bűzt elfedjék.

Én azért mégis reménykedem benne, hogy akad egy olyan bátor lélek, aki elég elszánt ahhoz, hogy nyitott füllel hallgasson végig. Szükségem van egy ilyen személyre, mert egyedül nyomasztó a teher. El kell mesélnem valakinek a történetemet, ki kell öntenem zsibongó fejemből az emlékeket és a gondolatokat. Talán ezért írok, talán hazudok magamnak, amikor azt mondom, hogy figyelmeztetni akarom az embereket, ne hagyják megismétlődni a történelmet. Talán még önmagamat is becsapom, amikor a háztetőkről szeretném kiabálni az igazságot; lehet, hogy csak a figyelmet akarom felhívni magamra, hőssé akarok válni a saját magam és mások szemében. A hőssé, aki olyan dolgokat élhetett át, amiket mások nem.

Nem, nem mindenki részesült ebben a kegyben, de épp elegen vagyunk ahhoz, hogy ne hihessem magam jelenségnek. Vagyis, amikor a következőkben fel fogom vázolni Lengriest, úgy teszem ezt, hogy fogalmam sincs, miért csinálom. Mindenki tulajdonítson nekem olyan indíttatást, ami a legjobban megfelel neki.

Egyvalamit azonban biztosan tudok: azoknak a lelkiismeretét fogja terhelni minden jelenlegi és újabb Lengries, akik kényelmi okokból azzal áltatják magukat, hogy mindaz, amit elmondok, nem több beteges fantáziálásnál.

Felesleges országok, városok nevét megemlítenem – ezzel csak ellenségeskedést szítanék, és elterelném a figyelmet a lényegről.

Így néz ki egy Lengries: Az egyik fiatal Feldwebelt, akit harmincévi kényszermunkával sújtottak

szabotázs miatt, egy nap rajtakapták, amikor egy darab szappant akart átadni a szomszédos cella rabnőjének. Az őr odahívatta a részleg parancsnokát, Stein Obersturmführert. Egy olyan embert, akinek korlátozott volt a fantáziája.

– Mit hallok magukról, turbékoló gerlék? Eljegyezték egymást? Ezt meg kell ünnepelni!

Az egész szintet leterelték az udvarok egyikére. A két fiatal rabnak le kellett vetkőznie. Szenteste volt, kövér hópelyhek kavarogtak körülöttünk.

– Most pedig lássunk egy kis közösülést! – dörzsölte össze a két tenyerét Stein.

A pácolt hering, amit nagy ritkán elénk löktek, alkalmatlan volt emberi fogyasztásra, de azért megettük – fejestül, csontostul, pikkelyestül. A celláinkban hátrabilincselt kézzel tartottak minket. Úgy ettük, mint a disznók: hasra feküdtünk, és felhabzsoltuk az ételt. Három percet kaptunk rá, és gyakran tűzforró volt.

Amikor pedig kivégezték a foglyokat: Az ilyen napok éles sípszóval kezdődtek, miközben a nagyharang

ütéseinek a számával jelezték, hogy mely szinteknek kell lemenniük. Az első sípszóra vigyázzba kellett vágnod magad. A másodikra helyben járásba kezdtél: trapp-trapp-trapp. Aztán egy SS-őr által kezelt szerkezet egyszerre kinyitotta az összes cellaajtót, de te még mindig helyben jártál, míg a harmadik sípszó is bele nem hasított a levegőbe.

Az egyik ilyen napon tizennyolc embert akasztottak fel. Lent, az udvarban félkörben álltunk az emelvény előtt, melyen tizennyolc bitófa magaslott, és rajtuk tizennyolc kötél, tizennyolc nyakba való hurok. A himbálózó akasztókötél látványa örök lenyomatot hagyott a látórendszeremben. Az emelvény előtt tizennyolc gyalulatlan fenyőfa koporsó sorakozott.

A férfi elítéltek csíkos nadrágjaikat viselték, a nők csíkos szoknyáikat, de semmi egyebet. A segédtiszt felolvasta a halálos ítéletet, aztán a

tizennyolc személyt feltuszkolták a keskeny lépcsőn, és mindegyiket a kötele mellé állították. Két őr alakította a hóhérok szerepét.

Egyiket a másik után akasztották fel őket. Amikor már mind a tizennyolc ember lógott, egy SS-orvos jött elő, közönyösen megnézte őket, és intett a hóhéroknak, hogy rendben vannak. A vizelettől és ürüléktől bűzlő tetemeket levágták az akasztófákról, és a koporsókba hajították őket.

Gondolom, ezen a ponton el kellene merengenem élet és halál kérdésén, de nem tudom, mit is mondhatnék. Csak annyit tudok, hogy az akasztás nem egy romantikus dolog.

Volt azonban valaki, akit hevenyen érdekelt a halál: Schendrich Sturmbannführer. Fiatal volt, jóképű, elegáns, mindig barátságos, udvarias és szelíd, de még a saját emberei is rettegtek tőle.

– Lássuk – mondta egy vasárnapi névsorolvasás alkalmával –, megértették-e, miről beszéltem maguknak. Adni fogok néhányuknak egy parancsocskát, és mi, többiek, figyelni fogjuk, hogyan teljesítik.

Kiszólított öt embert. Fel kellett sorakozniuk szemben a fallal, amely az egész börtönt körülvette. A raboknak szigorúan tilos volt öt méternél közelebb menniük ehhez a falhoz.

– Előre… indulj! A szerencsétlenek menetelni kezdtek, és amikor az előírtnál közelebb

értek a falhoz, a tornyokban kuksoló őrök agyonlőtték őket. Schendrich felénk fordult.

– Így kell eleget tenni egy parancsnak. Most pedig térdeljenek le, és mondják utánam, amit mondani fogok. Térd-re!

Térdre borultunk. – Most mondják utánam, hangosan és érthetően: Disznók vagyunk és

árulók! – Disznók vagyunk és árulók! – Akiket el kell tiporni. – Akiket el kell tiporni. – Rászolgáltunk erre! – Rászolgáltunk erre! – Holnap, vasárnap, böjtölni fogunk! – Holnap, vasárnap, böjtölni fogunk! – Mert nem dolgozunk! – Mert nem dolgozunk! – Nem érdemeljük meg a mindennapi betevőt! – Nem érdemeljük meg a mindennapi betevőt!

Ezek az őrült mondatok minden szombaton elhangzottak, és vasárnap soha nem kaptunk enni.

Az enyémmel szomszédos cellában Käthe Ragner raboskodott. Borzalmasan nézett ki. A haja krétafehér volt, a vitaminhiány következtében szinte az összes foga kihullt. A végtagjai nem voltak egyebek hosszú, bőrrel bevont csontoknál. A teste tele volt kelésekkel, amelyeknek a levétől tocsogott a matraca.

– Olyan furcsán nézel rám – mondta nekem egy este. – Mit gondolsz, hány éves vagyok? – Száraz, szomorú hangon felnevetett.

Nem feleltem. – Javában benne az ötvenben, ezt gondolod, ugye? Holnap leszek

huszonnégy. Húsz hónappal ezelőtt egy férfi tizennyolcnak nézett. Käthe egy vezérkari tiszt titkárnője volt Berlinben. Az irodában

megismerkedett egy fiatal századossal; a fiatalok eljegyezték egymást. Már az esküvő napját is kitűzték, de nem lett semmilyen esküvő. A vőlegényt letartóztatták, és négy nappal később Käthét is elvitték. A Gestapo három hónapon át gyötörte – azzal vádolták, hogy másolatokat készített bizonyos dokumentumokról. A lány semmit nem értett az egészből. Őt és vele együtt egy másik fiatal lányt tíz évre ítélték. A vőlegényét és két másik tisztet halálra. Egy negyedik tiszt életfogytigot kapott. Käthénak végig kellett néznie a vőlegénye kivégzését. Aztán Lengriesbe került.

Egy reggel Käthe és három másik nő azt a parancsot kapták, hogy kússzanak le a szinteket összekötő hosszú, meredek lépcsőn. Az őrök előszeretettel végeztették velünk ezt a “gyakorlatot”. Megbilincselték kezed-lábad, így kellett lefelé kúsznod a lépcsőn.

Nem tudom, hogy Käthe a bilincseknek köszönhetően zuhant-e le az ötven lépcsőfok tetejéről, vagy önszántából bukfencezett alá, de a lényeg az, hogy csúnyán összetörte magát. Csak a visítást és a csattanást hallottam, amit néhány másodpercnyi csend követett. Aztán valaki ezt ordította lentről:

– A kurva kitörte a nyakát!

Fagen

Néhány nappal Käthe halála után néhányunkat átszállították a Bréma melletti Fagen koncentrációs táborba. Azt mondták nekünk, hogy “rendkívüli fontosságú különleges munkát” kell végeznünk. Hogy mi ez a munka, az egyikünket se érdekelte. Egy percig se hittük, hogy kellemesebb lehet annál, mint amihez hozzászoktunk. Igavonó állatoknak használtak minket: addig kellett húznunk az ekét, boronát, szekeret, amíg holtan ki nem dőltünk. Kőbányában dolgoztunk, addig, amíg holtan ki nem dőltünk. Jutamalomban is dolgoztattak minket, addig, amíg holtan össze nem rogytunk. Minden munka egyforma volt: addig végeztették veled, amíg bele nem haltál.

FAGEN VALÓJÁBAN ORVOSI KÍSÉRLETEK színhelyéül szolgált, de emellett bombákkal is foglalkoztak itt.

Az első napokban kemény kubikosmunkát végeztettek velem. Úgy dolgoztunk, mint a gályarabok, reggel öttől este hatig, és mindezt napi három adag zabkásalevesen. Aztán jött a nagy lehetőség, amit rögtön meg is ragadtam: az amnesztia esélye!

A tábor parancsnoka tájékoztatott minket, hogy mindazok, akik önkéntesnek jelentkeznek, esélyt kapnak a kegyelemkérésre. Tizenötöt kellett megcsinálnod minden még le nem töltött évedért. Ez azt jelentette, hogy nekem kétszázhuszonötször kellett megtennem.

De még el sem magyaráztam, hogy mit. Ledobott, de egyben maradt, vagyis fel nem robbant bombákat kellett szétszedni. Tizenötöt minden egyes év fejében. Nekem tehát kétszázhuszonötöt kellett volna szétszedni. Ha ez sikerül, akkor esetleg elengedik a hátralevő büntetésemet.

Ezek nem egyszerű bombák voltak ám, hanem olyan példányok, amelyekhez sem a hadsereg, sem a polgári védelem egységei nem mertek hozzányúlni. Néhány embernek sikerült ötvenet szétszednie, mielőtt a következő megölte volna, így én azzal biztattam magam, hogy előbb-utóbb úgyis lennie kell valakinek, akinek sikerül szétszednie kétszázhuszonötöt. Úgyhogy jelentkeztem.

Talán ez hajtott, de az is lehet, hogy a negyed rozskenyér, a falatka kolbász és a három cigaretta, amit extra porcióként kaptunk minden reggel.

Rövid bombahatástalanítási tréning után az SS körbevitt minket különböző helyeken, ahol éles bombák rejtőztek. Az őreink tisztes távolságot tartottak tőlünk, miközben mi kiástuk a három-négy méter mélyre befúródott jószágot. Ezután megtisztítottuk a bombát a földtől, és ráakasztottuk a gödörbe leeresztett kampóra. Egyszerre csak egy ujjnyit lehet mozdítani rajta, és addig kellett verejtékezni, míg a bomba egyenesen nem állt. Mire egy ilyen alvó szörnyeteg függőlegesbe került, mindenki eltűnt a környékről. Egyvalaki maradt csak a bomba társaságában, és ez a rab volt, akinek ki kellett csavarnia a gyújtószerkezetet. Ha valamit elrontott…

A készenléti teherautóban mindig tartottunk néhány faládát arra az esetre, ha valamelyikünk elrontana valamit, de ezek a ládák többnyire üresek maradtak. Nem mintha olyan ritkán történt volna baleset – a gond inkább az volt, hogy nem találtunk semmit, amit beléjük pakolhattunk volna.

Az előírás szerint a bombán kellett ülnöd, míg a gyújtószerkezetet csavartad, mert így könnyebb volt a holmit pozícióban tartani, de én rájöttem, hogy könnyebb, ha a gödör aljára fekszel, a bomba alá, és úgy csinálod. Ebben az esetben a cső simán belecsúszott azbesztkesztyűs kezembe.

A hatvankilencedik bombám egy légitorpedó volt, amit tizenöt óra alatt ástunk ki. Amikor efféle munkát végzel, nem sokat beszélsz. Teljes figyelmeddel arra koncentrálsz, amit csinálsz. Óvatosan ásol, kétszer is meggondolod, hogy belenyomhatod-e az ásódat a földbe vagy odébb léphetsz-e. A lélegzetvételednek nyugodtnak, egyenletesnek kell lennie. A legjobb kézzel ásni, főleg azért, mert így nem zuhanhat rá egy nagyobb adag föld a bombára. Ha egy torpedó csak egy ujjnyit is elmozdul, az a véget jelentheti. Jelenlegi helyzetében csendes, de senki se tudhatja, mit fog a fejébe venni, ha elmozdul. És el kell mozdulnia, különben nem tudod felállítani, hogy kivegyed belőle a gyújtószerkezetet. Minden mozdulatnak óvatosnak, megfontoltnak kell lennie.

A légitorpedók hidegvérű ellenfelek. Nem árulnak el semmit a szándékukról, abszolúte semmit. Egy torpedóval pókert játszani kész csőd lenne.

Miután kiástuk, közölték velünk, hogy a gyújtószerkezetet nem lehet eltávolítani mindaddig, míg a torpedót ki nem szállítottuk a városból. Ez jelenthette azt is, hogy új, számukra még ismeretlen típus, vagy azt, hogy olyan helyzetben van, amikor a legkisebb piszkálásra is felrobbanhat. Egy ilyen monstrum pedig a fél várost magával röpíthette volna az égbe.

Egy daruval felszerelt Krupp-Diesel emelte magára a félelmetes terhet. Négy óráig tartott. Miután a bombát beszíjaztuk, megkönnyebbültünk. Valamiről azonban megfeledkeztünk.

– Ki tud vezetni? Csend. Amikor egy kígyó kúszik felfelé a lábadon, kőoszloppá kell

dermedned, halott tárggyá, ami már nem érdekli a ragadozót. Kőoszloppá dermedtünk, és gondolatban árnyékba húzódtunk, hogy minél kevésbé legyünk feltűnőek az SS-katona minket pásztázó tekintete számára. Egyikünk se nézett rá, de ettől még tudatában voltunk a jelenlétének, olyannyira, hogy a szívünk kiugrani készült a helyéről, és gondolatban már rohantunk is, krátereket és romhalmazokat kerülgetve.

– Maga, ott! Tud vezetni? Nem mertem nemet mondani. – Üljön be a kormány mögé!

Az utat zászlókkal jelölték ki. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy megtisztított, kijavított utakra tereltek, ahol zökkenőmentesen haladhattam. Mindezt az átkozott házaik miatt! Egyetlen lelket sem láttam. Senki nem kívánt osztozni velem a veszélyen. Elhaladtam egy lángokban álló ház mellett. A füsttől könnyezni kezdett a szemem, és alig láttam valamit, de nem mertem gyorsítani. Öt gyötrelmes percbe telt, mire újra friss levegőt szívhattam.

Nem tudom, mire gondoltam vezetés közben. Csak azt tudom, hogy rengeteg időm volt gondolkodni, és nyugodt voltam, kissé talán mámoros is, netán még boldog is hosszú idők óta először. Amikor a következő másodperc az utolsó lehet az életedben, akkor rengeteg időd van a gondolkodásra. Azt is tudom, hogy azokban a percekben ismét rátaláltam magamra. Már jó ideje elvesztettem magam szem elől, még véleményem se volt önmagamról, a személyiségem törölve lett – és mégis túlélte a leépülést, a mindennapi csonkolást. Itt vagy, mondtam magamnak, itt vagy végre. Jó napot neked. Itt vagy. Azt teszed, amire mások nem mernek vállalkozni. Mégiscsak jó vagy valamire, olyan ember vagy, akinek még hasznát veszik. Vigyázz azokkal a villamossínekkel!

Kiértem a városból, elhagytam az utolsó telkeket és bádogviskókat is. Lepusztult környék volt ez, békeidőben csavargók lakták, de most, hogy a háború minden éjszaka újabb és újabb épületeket döntött romba, sokan ide kényszerültek. Az egyik kunyhó mellett egy férfi ásott. Rátámaszkodott az ásója nyelére, és engem nézett.

– Nem megy fedezékbe? – kiáltottam oda neki. Visszakiáltott valamit, de hogy mit, azt a motorzajtól nem hallottam.

Mindenesetre nem mozdult. Lehet, hogy csak jó utat kívánt nekem. Különösnek találhatta, hogy ilyen lassan csordogálok egy néptelen főúton.

A városban már biztosan elkezdtek visszaszivárogni a lakásaikba és a munkahelyeikre. Először a bátrabbak. Aztán a többiek is követik őket, felszabadultan, vidáman. Nézd, még mindig megvan!

Akár meg is szökhettem volna, rengeteg lehetőség kínálkozott az üres utcákon. Leugorhattam volna a teherautóról, és fedezéket kereshettem volna, mialatt a jármű még legalább egy percig továbbgurult volna vezető nélkül is. Aztán bumm. De nem tettem. Élveztem a helyzetet. Csak ketten voltunk, a kedvenc torpedóm meg én, és senki nem árthatott nekem, őt kivéve.

Még mindig zászlók jelezték az utamat, de odakint, a pusztaságban, már ritkábban voltak letűzdelve. A létfenntartó ösztönöm lassan magához tért

részegségéből: nem vagyunk még ott? A fenébe, nem lenne jó, ha ennyi kilométer után, közel egynapi kínlódás után…

Tizennégy kilométerre a városhatártól végre megállhattam. Mivel úgy vélték, öngyilkosság lenne leengedni a torpedót a teherautóról, a járművel együtt repítették a levegőbe.

Fizetségképpen a vezetésért három cigarettát kaptam, azzal a szokásos megjegyzéssel, hogy nem érdemlem meg őket, de mégis megkapom mindet, mert a Führer érző szívű ember.

Elégedett voltam a zsoldommal. Csak egy szálra számítottam.

Megtörtént velem a legrosszabb, ami egy rabbal megeshet: beteg lettem. Lehet, hogy ez mentette meg az életemet. Öt napig nyomtam az ágyat. Ha beteget jelentettél, azonnal a tábor kórházába küldtek, ahol addig kísérleteztek rajtad, míg teljesen használhatatlanná nem váltál – ami azt jelenti, hogy meghaltál. Úgyhogy inkább nem jelentettél beteget. Én azonban egy névsorolvasás alatt összeestem, és amikor magamhoz tértem, már a kórházban voltam.

Nem közölték velem, mi bajom, ahogyan egyetlen másik beteggel sem. Amint helyrejöttem annyira, hogy már fel tudtam ülni, máris nekiláttak. Különböző injekciókat kaptam. Betettek egy kemenceforróságú szobába, aztán átcitáltak egy jégkamrába, és közben mintákat vettek a véremből. Egyik nap annyit ehettem, amennyi csak belém fért, másnap viszont éheznem kellett, és folyadékot is csak akkor kaptam, amikor már az ájulás határán voltam; vagy gumicsövet nyomtak le a gyomromba, és mindent kiszivattyúztak belőlem, amit megettem. Egyik fájdalmas állapot után máris jött a másik. A végén vettek egy jó adag mintát a gerincvelőmből, majd rögtön ezután hozzábilincseltek egy homokkal teletöltött talicskához, amit körbe-körbe kellett tologatnom, megállás nélkül. Minden negyedórában mintát vettek a véremből. Egész nap talicskáztam, az erőlködéstől és a fájdalomtól zúgó fejjel. Ezt a kezelést követően hosszú ideig elviselhetetlen fejfájás gyötört.

Szerencsésebb voltam, mint sokan mások. Egyik nap úgy gondolták, eleget kínoztak – vagy egyszerűen már nem érdekeltem őket –, és visszaküldtek a börtönbe. Ott egy vigyorgó SS-katona közölte velem, hogy többé nem tartanak igényt tűzszerészi szolgálataimra.

Visszamentem robotolni a kőbányába. Aztán egyszer csak mégis visszahívtak bombákat hatástalanítani, de

amint elértem egy elég tekintélyes számot, ismét visszaküldtek Lengriesbe. Nehogy elérjem a bűvös kétszázhuszonötöt.

Hét hónapig fejtettem a kavicsot. Nap nap után, őrjítő egyhangúsággal. Egy nap értem jöttek. Megvizsgált egy orvos. A testem tele volt

gennyes kiütésekkel; lemosták őket, és bekentek valami kenőccsel. Az orvos megkérdezte, hogy jól vagyok-e.

– Igen, doktor – feleltem –, jó egészségi állapotnak örvendek. – Errefelé nem panaszkodott az ember. Jól voltál, és az egészséged is remek volt mindaddig, amíg levegőt tudtál venni.

Schendrich SS Sturmbannführer elé vezettek. Függönyök lógtak az ablaka előtt. Még tiszták is voltak. Felfoghatatlan volt. Függönyök. Világoszöld alapon sárga minták. Világoszöld alapon sárga minták. Vi-…

– Mi a fenét bámul? Megrezzentem. – Semmit, Herr Sturmbannführer. Bocsásson meg, uram, engedélyt

kérek, hogy jelentsem, semmit nem bámulok. – Hirtelen indíttatástól vezérelve óvatosan hozzátettem: – Engedélyt kérek, hogy jelentsem, csak úgy bámulok.

Erre ő volt az, aki bámulni kezdett. Végül félreseperte a gondolatait, és elém tartott egy papírt.

– Most pedig alá fogja írni, hogy nem szenvedett hiányt semmiben, nem éhezett, nem szomjazott, és nincs semmi panasza az itteni körülményekre.

Aláírtam. Mire volt jó ez nekik? Át akarnak szállítani egy másik táborba? Vagy legközelebb én is lógni fogok?

Egy újabb, egészen pofás iratot toltak elém. – Itt pedig az aláírásával igazolja, hogy szigorú, de tisztességes

elbánásban részesült, és semmi olyant nem tettek magával, ami ütközne a nemzetközi joggal.

Aláírtam. De minek? – Ha valaha is csak egyetlen rossz szót ejt Lengriesről, gondoskodni

fogok róla, hogy visszakerüljön ide, és akkor még az anyját is el fogja átkozni, amiért világra hozta magát. Megértette?

– Megértettem, Herr Sturmbannführer. Tehát áthelyeznek. Egy cellába vittek, ahol az ágyra hajítva egy zöld, rangjelzés nélküli

katonai egyenruha várt. Rám parancsoltak, hogy vegyem fel. – És tisztítsa meg a körmeit, maga disznó! – Egy őr átkísért a

parancsnok irodájába, ahol 1 márka 27 pfenniget fizettek ki nekem héthavi munka fejében. Reggel hattól este nyolcig, hét kemény hónapon át, egy márkáért!

Egy Stabscharführer rám ordított:

– 552318 A rab szabadon bocsátva. O-szolj! Egy újabb kínzási módszer? Büszke voltam magamra, hogy egyetlen

pillanatra se dőltem be nekik. Hátraarcot csináltam, és előreindultam, várva, hogy a hátam mögött kirobban a röhögés. De ők ennél fortélyosabbak voltak. Fapofát vágtak.

– Üljön le a folyosón, és várjon! Senki nem röhögött rajtam. A végén kezdett az idegeimre menni a játék,

mert már egy óránál is többet vártam, és még mindig nem történt semmi. Kezdtem ostoba dolgokra gondolni, mint például: hogyan lehetnek az emberek ennyire elfajzottak, ennyire gonoszok. De hát nagyon jól tudod, hogy azok, mondtam magamnak. Azt hittem, már régen kinőttél az átlagember gyerekes naivitásából.

Még ma is tisztán emlékszem arra a szótlan, zavarodott döbbenetre, amivel a Feldwebelt a szürke Opelhez követtem, miután közölték velem, hogy kegyelmet kaptam, és egy büntetőzászlóaljnál fogok szolgálni.

A súlyos kapu bezárult mögöttünk. A szürke betonépületek apró, rácsos ablakaikkal eltűntek a távolban. Valami névtelen rémület lett úrrá rajtam.

Nem értettem. Még akkor se tértem teljesen magamhoz, amikor begurultunk a hannoveri laktanya udvarára. És még ma sem értem. Honnan tudtam akkor, hogy félnem kell?

Százharmincöt holttest

Naponta hússzor közölték velünk szitkozódások és átkozódások áradata közepette, hogy egy büntetőzászlóaljban szolgálunk, s ez azt jelenti, hogy mi leszünk a világ legjobb katonái. Az első hat hétben reggel hattól este fél nyolcig gyakorlatoztunk. Csak gyakorlatoztunk.

ADDIG GYAKORLATOZTUNK, MÍG A VÉR ki nem serkent a körmeink alól – ezt nem a szemléletesség kedvéért mondom, hanem tényleg így volt.

Vagy díszlépésben jártunk teljes menetfelszereléssel: acélsisakkal, hátizsákkal, homokkal teletömött lőszerzsákkal, nagykabátban – miközben mások még nyári ruhában is ájuldoztak a hőség miatt.

Vagy térdig érő mocsárban meneteltünk, nyakig érő vízben végeztünk lőgyakorlatot, s közben még a szemünknek se volt szabad rebbennie.

A kiképzőink emberi testbe bújt ördögök voltak. Addig kiabáltak rád, míg az őrület határára nem kergettek, és soha nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem.

Olyan büntetés, hogy szabadságmegvonás, nem létezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt mit megvonni. Csak a kötelesség létezett, a kötelesség és a kötelesség. Igaz ugyan, hogy volt egy óra ebédidőnk, és elméletileg fél nyolctól kilencig azt csinálhattunk, amit akartunk, de ha nem szenteltük minden időnket sáros egyenruhánk, felszereléseink és bakancsunk tisztításának, akkor jaj volt nekünk.

Kilencre ágyban kellett lennünk. De ez még nem volt az alvás ideje. Minden egyes este riadógyakorlatot tartottunk.

Amikor a riadójelzést meghallottuk, kifordultunk az ágyból, magunkra kaptuk a felszerelést, és felsorakoztunk az udvaron. Ezután visszaküldtek minket, hogy vegyünk magunkra díszegyenruhát. Aztán jött a gyakorlatozás. Végül vissza a harci felszerelést. Soha nem csináltuk elég jól. Minden éjszaka két órán át le-fel kellett rohangálnunk a lépcsőkön, olyanok voltunk, mint egy tébolyult állatcsorda. Fokozatosan odáig jutottunk, hogy már egy tiszthelyettes árnyékának a láttán is nyüszítettünk a félelemtől.

A hat hét letelte után a laktanyaudvart felváltotta a terepgyakorlat. Ez megtanította nekünk, mi az igazi fáradság.

Megtanultunk kilométereken át hason kúszni, éles kavicsokon, melyek véresre szabdalták a tenyerünket, és bokáig érő iszapban, melynek már a puszta kigőzölgése is gyilkos volt, de a legjobban mégis a menetgyakorlattól féltünk.

Egy éjszaka szokás szerint, kicsődítettek minket az udvarra. A kiképzőnk beordított a szobáinkba, ahol hullafáradtan aludtunk

– Riadó! Riadó! A kimerültségtől ólomnehezen felugrottunk, kivágtuk a szekrényeink

ajtaját, és lázasan, szitkozódva belebújtunk az egyenruháinkba. Ha egy csat makacskodott, vagy egy szíj nem akart a helyére csúszni, az katasztrófát

jelentett. Két perc se telt el, fülsiketítő sípszó hangzott fel a folyosó felől. Az ajtóinkat berúgták.

– 3. század, sora-ko-ZÓ! Mi az ördög, büdös stricik, még nincsenek lenn az udvaron? És az ágyak? Mért nem vetették meg őket? Minek nézik ezt a laktanyát? Öregek otthonának? Reumás tevék!

Lerohantunk a lépcsőn, ment közben még igazítva a szíjainkon, és néhány másodperc múlva már az udvaron álltunk, girbegurba sorokban. Aztán egy újabb ordítás:

– 3. század… vissza a szobákba! Futólépés! Még csoda, hogy nem pattant meg valami a fejükben, amikor így

ordítoztak! Vagy nem ott lakozott volna a józan eszük, ahol másoknak? Megfigyelted már, hogy beszélnek? Képtelenek normálisan beszélni. Egymáshoz fűzik a szavakat, míg végül beszéd helyett csaholnak, és egyetlen mondatot se tudnak befejezni anélkül, hogy ne emelnék fel a hangerejüket, hogy mint egy ostorral, lecsapjanak vele. Ez az ugatás, ez a szüntelen ugatás. Ezek az emberek őrültek.

Mint egy megáradt folyó, amely mindent elsöpörni készül maga előtt, visszatódultunk a szobáinkba, mind a százharmincöten, hogy átöltözzünk, mielőtt még a következő “sora-ko-ZÓ” elhangzana.

Miután tucatszor le-fel rohantunk a lépcsőkön, kiképzőink heveny szitkozódása közepette, megint lent voltunk a téren, és verejtékezve, vadul kalapáló szívvel felsorakoztunk, hogy kimasírozzunk az éjszakai gyakorlatra.

A századparancsnokunk, a félkarú Lopei százados ajkán halvány mosoly játszadozott. Ez az ember vasfegyelmet követelt meg a századától, embertelen fegyelmet, mi mégis úgy éreztük, hogy benne, egyedül benne az összes kínzónk közül, van némi emberség. Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy amit megparancsolt nekünk, azt ő is velünk csinálta, és soha nem várt el tőlünk olyant, amire ő ne lett volna képes. Amikor visszatértünk egy gyakorlatról, ugyanolyan piszkos volt, mint mi. Egyenes ember volt, az a fajta, akihez nem voltunk hozzászokva; mi azt szoktuk meg, hogy a nekünk parancsoló személy kiválasztott magának egy bűnbakot, egy szerencsétlent, akit mindig üldözött, akit szüntelenül gyötört, mindaddig, míg az össze nem esett, fel nem dobta a talpát a kimerültségtől vagy öngyilkos nem lett. Lopei századosnak nem voltak se bűnbakjai, se kedvencei. Az a – ritka – fajta tiszt volt, akit az emberei a pokol legmélyebb bugyrába is követtek volna, mert ő maga vezette volna őket, és mert egyenes ember volt. Ha ennek a férfinak a bátorsága és

egyenessége nem Hitler szekere elé lett volna befogva, ha bármelyik másik hadsereg tisztje lett volna, akkor kedveltem volna. Így csak tiszteltem.

A parancsnok villámgyorsan ellenőrizte a felszerelésünket, aztán kilépett a sorainkból, és kiadta az első parancsokat.

– 3. század, vigyázz! Előre… nézz! Fegyvert… vállhoz! Három ritmikus csattanás, és mind a százharmincöt katona fegyvere

vállnak lett támasztva. Aztán abszolút csend lett, minden tiszt, tiszthelyettes és közlegény szobormereven állt, a tekintetek az acélsisakok alól rezzenetlenül előreszegeződtek. Még lélegezni se mertünk.

– Jobbra át! In-dulj! – szállt át a százados újabb parancsa a nyárfák és a laktanyaépület fölött.

Mennydörgésszerű robajjal trappolni kezdtünk a betonon. Az udvarról kimasíroztunk az esőáztatta, nyárfák szegélyezte útra. Egy büntető-századnál tilos énekelni vagy társalogni menetelés közben: a negyedrangú polgára nem élvezheti a német katona előjogait. A sast ábrázoló jelvényt is tilos volt viselnünk; az egyetlen megkülönböztető jelzésünk a keskeny fehér szalag volt (ennek mindig hófehérnek kellett lennie!) a jobb karunkon, rajta a fekete betűs SONDERABTEILUNG felirattal.

Mivel a világ legjobb katonáivá kellett válnunk, minden menetelésünk erőltetett menet volt, így egy negyedórának se kellett eltelnie, máris gőzölögtünk. A lábaink égni kezdtek, és ki kellett nyitnunk a szánkat, hogy elegendő oxigénhez jussunk: az orrunk nem volt elegendő erre. A puska szíja és a vállpánt gátként zárta el az ereinket, ujjaink egyre fehérebbé, dagadtabbá, zsibbadtabbá váltak. De ezek olyan csekélységek voltak, amikre már rá se hederítettünk. Huszonöt kilométert is meg tudtunk tenni erőltetett menetben anélkül, hogy az igazi megerőltetést jelentett volna számunkra.

Aztán jöttek a gyakorlatok: előretörés nyílt formációban, rövid tűzzel, egyesével. Fújtatóként dolgozó tüdővel rohantunk, kúsztunk a sáros mezőkön, és ástuk be magunkat riadt állatokként az anyaföldbe.

Persze, soha nem csináltuk elég gyorsan. Valahányszor a síp visszahívott minket, alapos fejmosást kaptunk, aztán kezdődött elölről az egész. Előre… előre… előre. Szutykosak voltunk a zsíros földtől, remegett a lábunk, a verejték patakokban ömlött végig a testünkön, és égette, csípte a húst ott, ahol a szíjak felhorzsolták a bőrt. A szemünkbe is belefolyt, és valahányszor a zubbonyunk durva ujjával vagy sáros kezünkkel megtöröltük a homlokunkat, az őrjítő viszketés még rosszabb lett. Ha nem mozogtunk, átnedvesedett ruhánk lehűlt. A combom belső részét és az

ágyékomat feldörzsölte az egyenruha, még a vér is kiserkent. Remegtünk a kimerültségtől és a félelemtől.

Aztán lassan eljött a hajnal, és vele együtt a légitámadás elleni védekezés gyakorlásának ideje.

Rohanni kezdtünk a földúton. Minden kő, minden kavics, minden mély keréknyom azt jelentette, hogy tudatosan kell tennünk azt, amit az ember normális esetben automatikusan csinál. Már a lábunk puszta emelgetése is kínzó fizikai és mentális megerőltetést jelentett. A végtagjaink ólomnehezek voltak, megvasalt talpainkat mágnesként vonzotta magához a föld, de nem volt megállás. Máskor hamuszürke, beesett arcunk lángvörös volt, szemünk révetegen meredt előre, homlokunkon kidagadtak az erek. Levegőért kapkodtunk; a szánk kiszáradt, ajkainkat nyálka lepte el, és egy-egy nagyobb levegővétel után fehér habot spriccoltunk az előttünk haladó hátára.

Sípszó hasított bele a levegőbe és rajta keresztül a dobhártyánkba. Az út széléhez rohantunk, és vakon belevetettük magunkat az árokba, nem törődve azzal, hogy víz vagy csípős csalán lehet az alján, esetleg valaki más, aki gyorsabb volt nálunk. Aztán a rémült kapkodás, hogy felállítsuk az aknavetőket és a géppuskákat. Inkább szakadjanak le a körmeid, de nehogy néhány másodpercnél tovább tartson.

Folytattuk a menetelést, a kilométerek vég nélkül követték egymást. Azt hiszem, mindent tudok az utakról, amit tudni érdemes: puha út, széles út, keskeny út, köves, sáros, betonozott, vizes, havas, jeges, homokos, poros, csúszós, lejtős, emelkedős. A lábam mindent megtanított nekem, amit tudni érdemes róluk, ádáz ellenségeiről.

Az eső elállt, előbújt a nap. Ez szomjúságot, fejfájást jelentett. A bokáink beledagadtak a felforrósodott bakancsokba. Szinte önkívületi állapotban vonszoltuk tovább magunkat.

Délben megállítottak minket. Agyongyötört izmaink annyira sajogtak, hogy már a pihentetésük is fájdalmat jelentett. Néhányan meg se tudtak állni, tovább botladoztak a parancsszó után, míg bele nem ütköztek az előttük állóba. Egy kis falu szélén voltunk. Néhány fiatal fiú odaszaladt hozzánk, hogy megbámulja a katonákat. Félórányi pihenőt kaptunk – nyolcvan kilométernyi gyaloglás után. Anélkül hogy legalább a szíjainkat meglazítottuk volna, a földre vetettük magunkat, és még el se terültünk, már aludtunk is.

Ugyanebben a pillanatban, legalábbis nekünk úgy tűnt, a síp megszólalt. Harminc perc telt el úgy, hogy észre se vettük, meg se éreztük. A következő negyedóra pokoli volt: merev izmaink tiltakoztak, nem voltak

hajlandóak továbbmenni. Minden egyes lépésnél kínzó fájdalom nyilallt az agyadba, s a talpad minden egyes szegről tudott, ami a bakancsod talpába volt verve. Olyan volt, mintha üvegcserépen járkáltunk volna mezítláb.

De nem volt segítség, nem volt teherautó, amire felrakhattuk volna azokat, akik ájultan rogytak össze a kimerültségtől. Nem, ezek a szegény ördögök segítség helyett különleges “kezelést” kaptak egy hadnagytól és a század három legkeményebb kiképzőjétől. Addig hergelték és gúnyolták őket, amíg elvesztették a fejüket, és nekik nem ugrottak vagy akarat nélküli robotokká nem váltak, akik automatikusan engedelmeskedtek minden parancsnak, és még egy negyedik emeleti ablakból is leugrottak volna, ha erre kapnak utasítást. Ha valaki nem reagált elég gyorsan a parancsra, a kiképzők azzal fenyegették meg, hogy parancsmegtagadás miatt felköttetik őket.

Mire estére visszameneteltünk a laktanyába, jártányi erőnk se maradt. – Díszlépés… IN-DULJ! Összeszorítottuk a fogunkat, és a magasba lendítettük a lábunkat, aztán

a betonhoz csaptuk a talpunkat. Szikráztak vasalt bakancsaink, sarkunkon a bőr pedig egyenesen égett, de nem volt megállás. Mennünk kellett. Összepréseltük a fogainkat, emeltük a lábunkat, lecsaptuk. Újra és újra.

A laktanya parancsnoka, Von der Lenz Oberstleutenant ott állt, ahol a szobáink felé kellett kanyarodnunk.

– 3. század… tekintetet balra SZE-GEZZ! Balra fordítottuk a fejünket, és mindannyian az apró alezredesre

bámultunk; a merev mozdulatok, amik a tisztelgés elengedhetetlen összetevői, egyáltalán nem voltak merevek. Még a lépést is eltévesztettük! Lopei százados riadtan kilépett a sorból, és oldalról figyelt minket.

– 3. század, ÁLLJ! – kiáltotta egy éles hang. Az alezredes volt az. Egy pillanatra halálos csend lett, majd az alezredes

gúnyosan megkérdezte: – Maga ezt századnak nevezi, Lopei százados? Ha a frontra akar kerülni

a következő gyalogsági zászlóaljjal, csak szóljon. Számtalan tiszt van, aki szívesen átvenné a helyét a laktanyában.

Az alezredes ezután teljesen felhergelte magát. – Mi az ördögöt keres itt ez a sok koszos korcs? Miféle gyülevész banda

nőtt fel a keze alatt? Az ember azt hinné, nem is porosz katonák, hanem egy rakás rühes korcs. Majd én megmutatom, hogyan kell kezelésbe venni őket!

Végigsétált előttünk, arrogánsan végigmért minket. Bódultan figyeltük. Bárcsak minél hamarabb kitombolná magát, hogy végre felmehessünk a

szobáinkba, megtisztíthassuk a felszereléseinket, és ágyba vághassuk magunkat.

– Majd én kezelésbe veszem őket – ismételte meg fenyegetően. – A korcsoknak elfoglaltságra, egy kis tréningre van szükségük. Nem igaz, Lopei százados?

– Igen, valóban, Herr Oberstleutenant. Egy kis tréningre. Önsajnálattal vegyes düh rázott fel minket kábulatunkból. Ez legalább

egy órát jelent a legnehezebb, legördögibb, legkimerítőbb gyakorlatból. Ez csak a díszlépés gyakorlását jelentheti.

Volt már feldagadva a mirigyed az ágyékodban úgy, hogy minden lépésnél bénító fájdalmat éreztél? Volt már a combizmod göcsörtössé merevedve úgy, hogy teljes erődből rá kellett vágnod, valahányszor mozgásra akartad bírni? És kényszeríthettek rá, hogy mázsának érzett bakancsod, tonna súlyos, görcsösen merev lábad combmagasságba lendítsd, és tedd ezt olyan könnyedén, olyan kecsesen és rugalmasan, mint egy balerina?

Próbáltad ezután, amikor a bokád lábszárvastagságúra duzzadt, és véres, idomtalan tömeggé préselődött lábujjaiddal együtt felmondta a szolgálatot, felhólyagzott talpad pedig lángolt, és véres tócsában tocsogott a bakancsodban, próbáltad ezután fél lábon előrehelyezni a testsúlyodat, miközben a másik lábadat lendületből a betonnak kellett csapnod? És mindezt ritmusra, olyan precizitással, mintha a százharmincöt ember egyetlen személy lenne, hogy a csattogásra a járókelők megálljanak, és azt mondják: “Ez aztán a masírozás! Nincs még egy ilyen hadsereg a világon!” A díszlépésben vonuló csapatok mindig lenyűgözik a lelkileg éretleneket.

Minket nem nyűgözött le a masírozás. Ennél gyűlöltebb, kegyetlenebb gyakorlatot ki se lehetne találni. Több izmot szakított el és ízületet tett tönkre, mint bármelyik másik. Kérdezd meg az orvosokat!

De alábecsültük az Oberstleutnantunkat. Nem egyórányi díszlépést írt elő nekünk. Elindult, de még hátrafordult a feszes vigyázzban álló Lopei százados felé, és ezt mondta:

– Az ördögbe is, katonát faragunk belőlük! Lopei százados! – Uram! – Kiviszi őket a gyakorlótérre, és segít nekik rühes kóbor kutyából

katonává válni. Holnap reggel kilencig nem jöhetnek vissza, s ha még akkor se fogják tudni, hogy kell a bakancsukkal szétverni a betont, mehetnek vissza. Megértett?

– Megértettem, Herr Oberstleutenant. Egész éjszaka nyílt terepen való támadást és díszlépést gyakoroltunk.

Másnap reggel kilenckor üdén és frissen elmasírozunk az Oberstleutenant előtt. Nem végzett félmunkát. Hétszer kellett elhaladnunk előtte, és biztos vagyok benne, ha csak egyikünk is elbizonytalanodott volna egy tized másodpercre, visszaküldött volna minket.

Elmúlt tíz, mire feltámolyoghattunk a szobáinkba, hogy az ágyba zuhanjunk.

Embertelen bánásmód volt, de hát mi nem is számítottunk igazi embernek. Mi csak rühes korcsok voltunk, egy falka éhes kóbor kutya.

Hogy a kép teljes legyen, beszélnem kell még valamiről, ami még élesebb megvilágításba helyezi a dolgokat – az éhségről.

Soha nem tömhettük tele magunkat. 1945 végén egész Németország éhezett, de nekünk már 1940-41-ben is kevesebb jutott, mint a legrosszabbul ellátott rétegnek – vagyis a közönséges civileknek – 1945-ben. Semmit nem vehettünk, mert nem voltak élelmiszerjegyeink. A vacsora minden este ugyanaz volt: egy liter híg répaleves, maroknyi savanyú káposztával, de ez utóbbit is csak minden második nap kaptuk meg. Nem akartak elkényeztetni minket, és nem akarták, hogy finnyásak legyünk. A hús luxuscikknek számított, ezért még álmodni se mertünk róla. Este megkaptuk a másnap reggeli adagunkat is: egy darab rozskenyeret, amit egy kis gyakorlattal öt darabra vágtunk. Három szelet estére, kettő reggelre. Kaptunk mellé húsz gramm avas margarint is és egy morzsányi sajtot, a világ legmagasabb, legalább ötszázalékos víztartalmú sajtját. Szombatonként adtak egy extra adag répalekvárt is. A reggeli mellé sovány pótkávé járt, nem sötétebb a teánál. Mindkettőnek borzalmas volt az íze és a szaga, de egykettőre eltüntettük őket, mert étvágyban nem volt hiány.

Néha, amikor kint gyakorlatoztunk a mezőn, rábukkanhattál egy megbúvó krumplira vagy takarmányrépára. Ha ennyire szerencsés voltál, gyorsan lekapartad róla a sarat, és pillanatok alatt magadba tömted. Nem kellett sok idő, hogy felfedezzük, a nyírfakéreg és az árokparton növő egyik fűfajta egészen ehetőek, talán még táplálóak is. Mindenesetre lent maradtak, ha lenyelted, és csillapították a mardosó éhséget. Íme a recept: tépj némi nyírfakérget vagy füvet, őröld meg két sisak közt, adj hozzá ízlés és lehetőség szerint pótkávét, és edd meg mint zabkását.

Ha valamelyikünk hozzájutott egy kenyérjegyhez, örömlázban égett a szoba. Egy egész kenyér!

Köpj és fényesíts

Rettegtünk a hétfői inspekciótól. A reggeli névsorolvasásnál sisakban, díszegyenruhában, hófehér, borotvaélesre vasalt nadrágban, hátizsákkal, lőszeres tarisznyával, ásóval, bajonettel és puskával felszerelve kellett megjelennünk. A nagykabátot előírás szerint felgöngyölve át kellett vetni a mellkasunkon. Mindenkinek a zsebében egy makulátlanul tiszta, zöld zsebkendő lapult. Előírásnak megfelelően összehajtogatva…

A TISZTASÁG NEM KERÜL PÉNZBE, ahogyan a rend sem. Egy hadseregben pedig, természetesen, tisztaságnak és rendnek kell uralkodnia – abszolút tisztaságnak és abszolút rendnek. A lelkiismeretes katona hihetetlen mennyiségű időt tölt el ezeknek a követelményeknek a teljesítésével, a büntetőszázad katonája viszont minden idejét erre fordítja. Pontosabban, minden úgymond szabad idejét. Vasárnap egyebet se tettünk, csak mostunk, pucoltunk, hajtogattunk az előírásoknak megfelelően, elraktunk és leraktunk az előírásoknak megfelelően. A bőrfelszereléseinknek csillogniuk kellett, mintha frissen lettek volna lakkozva; az egyenruhán egyetlen aprócska folt nem lehetett, se kívül, se belül. Komolyan állítom, hogy egy hétfő reggel parádéra induló német büntetőszázadnál tisztább társaság nincs a világon.

Ugyanakkor azt hiszem, valami baj lehet ezzel a renddel és tisztasággal, ha azok után, hogy egész vasárnap piszmogtál, csipetnyi elégedettséget, megnyugvást sem érzel, ami pedig normális lenne egy nagytakarítás után.

A díszszemlével ugyanez volt a helyzet. Nem büszkeség töltött el min-ket, ha a tisztek végignéztek rajtunk, hanem páni félelem. A makulátlanul tiszta, elegáns katona nem tisztának érezte magát; inkább üldözött vadnak.

Észrevettem, hogy túl gyakran használom ugyanezeket a kifejezéseket: “üldözött vad”, “páni félelem”, “a rémülettől megvadult”. Tudom, hogy a gyakori ismétlés csúnya dolog, hogy a jó stílus többek között a kifejezések változatosságát jelenti, de attól tartok, ez nekem akkor sem fog menni. Hogyan is használhatnék más és más kifejezéseket arra, ami ugyanaz? Lehet, hogy másoknak ez megy – nekem nem. Túl fáradt, túl zavarodott, túl kétségbeesett, és néha túl dühös vagyok ahhoz, hogy időmet és energiámat árnyalatok keresésére pazaroljam. Amit el akarok mondani, az e nélkül is túl tragikus, s még most, annyi év után is olyan súlyos teherként nehezedik rám, hogy a segítségedet kell kérnem. Ha valahol csődöt mondtam a szavakkal, vedd elő a saját szókincsedet. Amíg megérted azt, amit mondani akarok, nem zavar, ha megcsóválod a fejed, és azt gondolod: “Ezt érzékletesebben is leírhatta volna.”

Mi, a makulátlanul tiszták, űzött vadnak éreztük magunkat. Sose voltunk elég jók, és ha mégis, akkor az volt a baj. Ha a Hauptfeldwebel semmit nem talált, amibe beleköthetett volna, néhányunk még rosszabbul járt. Jaj volt annak, akit azért szemelt ki, hogy a mérgét levezesse: tízszer annyit szenvedett.

– Első sor egy lépést előre! Hátsó sor egy lépést hátra! Egy-kettő! Miután a sorok szétnyíltak, a Hauptfeldwebel két hosszú percig árgus

szemmel figyelt minket. Elég volt megrezzenned, hogy parancsmeg-

tagadással vádoljon. Csakhogy mi megtanultunk kőszoborrá merevedni, és mint ilyen, akár egy fél óráig is a legtökéletesebb mozdulatlanságban állni. Ez egyfajta transz vagy katalepszia állapot volt, amit elérni felbecsülhetetlen kincs a katona számára, aki tudja, mit jelent kőszoborrá merevedve állni.

A Hauptfeldwebel ránk üvöltött: – Készen állnak a szemlére? A század kórusban válaszolt. – Igen, Herr Hauptfeldwebel. – Senki nem felejtett el megpucolni semmit? Kórus: – Nem, Herr Hauptfeldwebel. Gyilkos tekintettel végignézett rajtunk. – Na ne mondják – mondta ironikusan. – Ez az első ilyen eset a

zászlóalj történetében. De mindjárt meglátjuk, tényleg így van-e. Lassan megközelítette az első szobrot, majd körüljárta néhányszor;

megkerülgetni az ellenfeledet, anélkül, hogy egyetlen szót is szólnál hozzá, nos, ez egy rendkívül hatásos fegyvere az idegháborúnak. A tarkód libabőrös lesz, és a tenyered hirtelen nyirkossá válik, a fejedben pedig hisztérikusan kavarogni kezdenek a gondolatok, minden irányban, amerre nem kellene. Sziklaszilárdan állsz, még levegőt se veszel, de közben mégis úgy érzed, hogy bűzlesz.

– Igen, igen… majd meglátjuk – ismétli az első sorban harmadik férfi mögül a Hauptfeldwebel.

Halálos csend van, miközben szemügyre veszi a negyedik és az ötödik katonát. Aztán hirtelen elordítja magát:

– 3. század… ’gyázz! – Amit a megszokott szitokáradat követ. A Hauptfeldwebel soha nem tudott mocskosan beszélni úgy, hogy elsőnek ne a “mocskos” szót ejtette volna ki. Szánalmas figura volt ez a beteg lelkű kispolgár, akinek beteg lelkű nagypolgárok hatalmat adtak a kezébe.

– Mi a fene ez… ez egy század lenne? Mit csináltak tegnap? Pocsolyában hengergőztek? Nem is vártam el mást ettől a disznócsordától. Eddig öt embert néztem meg, és mindegyikük olyan, mintha egy szifiliszes szajhából húzták volna ki fogóval…

Nem is emberi beszéd volt ez, hanem lédús böffenések gyors sorozata. Ennek a brutális vadállatnak a szifilisz, a “francia betegség” volt egyik kedvenc kifejezése. Ő maga a porosz betegségben szenvedett, abban a szánalmas kényszerben, hogy másokat megalázzon. Ez egy olyan betegség, amely nemcsak a büntetőszázadokban terjedt el; az egész német hadsereget

megfertőzte, és még a bubópestisnél is életveszélyesebb. Nincs olyan század, ahol legalább egy olyan tiszthelyettest ne találnál, akiben az ember helyett a pestist terjesztő állat lakozik.

Most a mindennapi büntetőgyakorlat következik, három óra egyvégtében. A végén egy árokban kötünk ki, ami tele van poshadt sárral. Valahányszor a “feküdj” parancsra hasra vágjuk magunkat, orrunk-szánk megtelik az undorító, sárga masszával. Aztán ebédidő. Visszamenetelünk a laktanyába, és úgy, ahogy vagyunk, bekanalazzuk az ételt. Utána kapkodnunk kell, hogy a délutáni gyakorlatozásig hátralevő fél óra végén ismét úgy nézzünk ki, mintha a skatulyából húztak volna elő minket.

Egyszerre mossuk ki az egyenruhánkat és mosakszunk meg: ruhástul a zuhany alá állunk. A puskát és a többi felszerelést először megmossuk, utána egy ronggyal szárazra töröljük, majd beolajozzuk. A normális katona hetente egyszer, legfeljebb kétszer végzi el ezt a feladatot. Mi naponta kétszer.

Amikor ezt követően újra sorban állunk az udvaron, az egyenruháink csepegnek a nedvességtől, de ez nem számít. A lényeg az, hogy tiszták vagyunk.

Egyvalami volt még, amitől ugyanúgy rettegtünk, mint ettől a hétfői szemlétől: a minden este tízkor tartott szobaszemlétől. Hihetetlen, mit ki nem tud találni egy ügyeletes tiszthelyettes a kimerítő nap után holtfáradt katonák számára.

Mire az ügyeletes tiszthelyettes bejött, mindenkinek az ágyban kellett lennie, természetesen az előírás szerinti pozícióban, vagyis háton, a törzs mellé, a takaróra helyezett kézzel, a takaróból kibújtatott, szemlére kitett, csupasz lábbal. A szobafelelősnek kellett gondoskodnia róla, hogy egyetlen porszem se legyen a szobában, hogy mindenkinek olyan tiszta legyen a lába, akár egy újszülöttnek, és hogy minden az előírás szerint legyen összehajtogatva és elrakva a szekrényekben. A szemle elején a szobafelelősnek jelentenie kellett:

– Herr Unteroffizier, Brand közlegény szobafelelős jelenti, hogy a 26-os szobában minden rendben. Jelen van mind a tizenkét személy, ebből tizenegy ágyban. A szobát kellőképpen kitakarítottuk és kiszellőztettük, és nincs egyéb jelentenivalóm.

Az ügyeletes tiszthelyettes persze rá se hederített erre, hanem körül-nézett. Jaj volt a szobafelelősnek, ha csak egyetlen maszatfoltot is talált valahol, vagy valamelyik szekrény nem volt megfelelően bezárva, vagy ne adj’ isten, valakinek a lába egy árnyalatnyival sötétebb volt a kelleténél.

Geerner tiszthelyettes – azt hiszem, ő tényleg elmegyógyászati eset volt –, úgy vonított ilyenkor, akár egy eb. Az se volt ritka, hogy sírva fakadt dühében. Amikor ő volt ügyeletes, lázasan lesúroltunk, lemostunk mindent. Emlékszem egy borzalmas estére, amikor Schnitzius volt a szobafelelős. Schnitzius a szoba bűnbakja volt. Jóindulatú ember volt, és melléje eléggé ügyefogyott, így természetszerű áldozata minden felettesének.

Schnitzius éppolyan ideges volt, mint mi tizenegyen, aki az ágyban fekve vártuk Geernert, s közben azért drukkoltunk, nehogy kiderüljön, hogy valamiről minden igyekezetünk ellenére megfeledkeztünk. Geerner már a szomszéd szobánál járt, ahonnan szekrényajtó csapódása, ágyak reccsenése hallatszott át a vonító, zokogó hangon előadott szitkok kíséretében: rühes disznók, korcs söpredék stb. Még jobban elsápadtunk. Geerner formában van. Mire a 26-os szobába ér, kellőképpen be lesz indulva. Kipattantunk az ágyunkból, és még egyszer ellenőriztünk minden apró zugot, de semmit nem találtunk.

Az ajtó a falnak vágódott. Ha valaki más lett volna a szobafelelős, nem Schnitzius… Valaki, aki

legalább egy cseppnyivel leleményesebb… Schnitzius a rémülettől dermedten bámult Geernerre, aki odatolta eléje a

képét, és ráüvöltött: – Mi van ember? Egész éjszaka várnom kell arra az istenverte

jelentésre? Schnitzius remegő hangon előadta a mondanivalóját. – Minden rendben? – horkantott Geerner. – Maga hazudik, ember! – Nem, Herr Unterofizier – állította a halálra vált Schnitzius, miközben

a sarkán tett egy negyed fordulatot, hogy Geerner felé nézzen, aki nekilátott körbeszaglászni a szobát.

Néhány percen át nagyobb csend volt, mint egy sírboltban. Mozdulatlanul feküdtünk az ágyban, csak a szemünk mozgott, ahogy Geerner lassan végigjárta a szobát. Felemelte az asztalnak mind a négy lábát, de egyik alatt se talált port. Megvizsgálta a bakancsaink talpát. Tiszták voltak. Az ablakokat és a lámpazsinórt. Semmi. Olyan tekintettel pásztázta végig a lábunkat, hogy azt hittük, holtan fog összerogyni, ha semmit nem talál, amibe beleköthet.

Végül megállt, és még egyszer körbenézett a szobában. Úgy tűnt, bármennyire is igyekszik, ezúttal semmit sem fog találni. Pontosan úgy nézett ki, mint a bepörgött fickó, aki elment a randevúra, de a lány nem jött el, így egyedül kell hazaballagnia, és egyedül kell ágyba bújnia, kielégítetlen vágyak tömkelegétől gyötörve.

Már be akarta csukni maga mögött az ajtót, amikor hátraperdült, és még egyszer megkérdezte:

– Azt mondta, minden rendben? Erősen kétlem. Egyetlen ugrással a vizeskannánk mellett termett. Ez egy nagy

alumíniumkanna volt, amit minden este tükörfényesre kellett sikálnunk, aztán meg kellett töltenünk tiszta vízzel. Ami meg is történt, ahogy Geernernek azt néhány pillanattal korábban csalódottan meg kellett állapítania. Most azonban, döbbentünk rá rémülten, Geerner valami újat talált ki.

Leguggolt a kanna mellé, és oldalról szemügyre vette. Mivel a vizet jó néhány perccel korábban töltöttük bele, és nem volt lefedve, elkerülhetetlen volt, hogy néhány porszem rá ne telepedjen a vízfelszínre.

Geerner diadalittasan felvonított. – Tiszta víznek meri nevezni ezt? Ki az a mocskos disznó, aki

megtöltötte ezt a kannát? Jöjjön ide, maga ganétól bűzlő lábtörlő! Geerner felállt egy székre, és Schnitziusnak fel kellett adnia neki a

kannát. – Vi-gyázz! Fejet hátra! Nyissa ki azt a lepcses száját! Lassan, hogy minél kevesebb csorogjon mellé, beleöntötte Schnitzius

szájába a kanna tartalmát. A szerencsétlen alig élte túl. Miután a kanna kiürült, az idegbeteg tiszthelyettes a falhoz csapta, majd kirohant a szobából, át a mosdóba. Csörömpölést, vízcsorgást hallottunk. Egy fél perccel később visszarohant a szobába, kezében egy vödörrel. A padlóra öntött hatvödörnyi vizet, aztán megparancsolta nekünk, hogy töröljük szárazra a padlót. A néhány rongyos törlőkendővel beletelt némi időbe, mire megtettük.

Négyszer ismételte meg a tréfát, aztán elunta a dolgot. Geerner Unteroffizier elégedetten visszavonult a szobájába, mi pedig végre alhattunk.

Furor germanicus, így nevezték a rómaiak azt a harc közbeni hisztériát, amivel az Alpoktól északra élő törzsek harcosai a csapataikra vetették magukat az ott viselt háborúk során. Talán némi vigaszt nyújt a számukra és a németek más, sok szenvedést megért ellenségei számára, hogy ennek a népnek a fiai nemcsak a szomszédaikkal, hanem önmagukkal szemben is ugyanilyen vak gyűlölettel viseltetnek.

Furor germanicus – a német vagy porosz betegség. Geerner egy nyomorult tiszthelyettes volt, egy beteg roncs, aki nem

látott tovább a pornál. Béke poraira.

Eskü

A parancsnok átadta a századot a tábori lelkésznek. – 3. század… imához… TÉRDRE! – üvöltötte a pap.

A KIKÉPZÉSÜNK EGY HÉT NAPON és hét álomtalan éjszakán át tartó gyakorlattal ért véget. A helyszín egy óriási, Sennelagernek nevezett gyakorlótér volt. Ide egész falvakat, hidakat, vasútvonalakat építettek fel, minden olyan volt, mintha igazi lenne, kivéve azt, hogy nem voltak civilek. Sűrű bozóton, mocsarakon és folyókon keltünk át, és mély szakadékok felett egyensúlyoztunk keskeny, ingatag pallókon és kötélhidakon.

Elismerem, ez így, első hallásra romantikusnak tűnhet – mintha indiánosdit játszottunk volna felnőtt méretben; csakhogy játék közben elvesztettük egy társunkat. Leesett egy szédítően lengő kötélhídról, és a nyakát törte.

Az egyik játék abból állt, hogy sekély lyukakat ástunk magunknak, összekucorodtunk bennük, és félelemtől remegve vártuk, hogy a tankok lánctalpai áthajtsanak felettünk.

Ezt az “izgalmat” újabb követte. Hasra kellett vetnünk magunkat a puszta földön, és hagynunk kellett, hogy a tankok átcsikorogjanak felettünk. A tank acélhasa súrolta a hátunkat, a félelmetes lánctalpak vérszomjasan zörögtek tova a jobb és a bal oldalunkon.

Be akartak oltani minket a tanksokk ellen. A félelem azonban maradt, és ezen nincs semmi csodálkoznivaló. A

német katonát állandó rettegésben tartják, ezzel degradálják gondolkodás, érzelmek nélküli harci géppé. Nem harcol bátran, mert nem lelkesítik nagy eszmék – a félelem hajtja. Jobban fél a háta mögött álló tisztektől, mint az ellenségtől. Ez a morális alsóbbrendűség az egyik jellemzője a porosz mentalitásnak, és egyben krónikus betegsége a német népnek.

A kiképzés végén letettük a hűségesküt. A századot felsorakoztatták az udvar három oldalán; középre behajtott egy tank, melynek mindkét oldalán egy-egy géppuskát állítottak fel. Amikor ezt a kedves kis élőképet elrendezték, megjelent a parancsnokunk, a segédtisztje és a lelkész társaságában. A lelkész, hogy még magasztosabbá tegye az eseményt, díszegyenruhát öltött.

A parancsnok beszédet intézett hozzánk: – Porosz katonák! A kiképzésük véget ért. Hamarosan különböző

harctéri ezredekhez fognak kerülni, gránátosok, tankelhárítók, gyalogosok, felderítők lesznek magukból, egyesek talán még itthon is maradnak. De bárhová is kerüljenek, tenniük kell a kötelességüket. Számkivetettek, de ha bátorságot tanúsítanak, egy napon talán a Führerünk visszafogadja magukat a kegyeibe. Most lefogják tenni a hűségesküt, azt az esküt, amit egyszer már megszegtek, de biztos vagyok benne, hogy ezúttal életük

végéig hűségesek maradnak a hazájukhoz. Elvárom maguktól, hogy többé soha ne feledkezzenek meg az esküjükről, és ősi hazánkkal, bátor népünkkel, a Führerrel és Istennel szembeni kötelességükről.

Röviddel ezután letérdeltünk, levettük a sisakjainkat, és imára kulcsoltuk puskáink csőtorkolatára támasztott kezeinket. Megindító látványt nyújthattunk, tökéletes szereplői lehettünk volna egy propagandafilmnek. A lelkész ezután rövid imát intézett a nagy, mindenható és – természetesen – német istenhez, aki győzelemre fogja vinni a náci ügyet. Az idióta nem használta a “náci” szót, de mi másról lehetett volna szó, amikor ezt mondta:

– Mindenható Istenünk, Urunk, mutasd meg nekünk hatalmadat és jóságodat, és ajándékozz győzelmet a német katonáknak barbár ellenségeink felett.

Barbár ellenségeink az érdekesség kedvéért olyan népek voltak, akik többek között Ibsent és Nansent, Hans Andersent, Rembrandtot és Spinozát, Voltaire-t és René Clairt, Csajkovszkijt és Gorkijt, Shakespeare-t és Dickenst, Abraham Lincolt és Theodore Dreisert, Chopint és Kopernikuszt, Szókratészt és Homéroszt mondhatták fiaiknak, Florence Nightingale-t és Emilie Pankhurstot, Marion Andersont és Mrs. Rooseveltet, Marie és Irène Curie-t, II. Katalint, Szent Johannát, Isak Dinesent, a Brontë nővéreket, Anna Pavlovát nevezhették lányaiknak.

Ezután megáldotta a fegyvereket, melyekkel majd ki fogjuk végezni ezeket a barbárokat, de kétlem, hogy ez segített volna. Amikor egy apró pap odaáll a tanknak nevezett acélszörnyeteg elé, és keresztet vett rá, még akkor is nehéz elhinni, hogy hatással lehet egy ekkora gépre, ha hiszel a mágiában. Egy papról legfeljebb azt tudja elképzelni az ember, hogy kézifegyvereket babonáz meg. Egyébként is ezek a papok által felszentelt fegyverek elvesztették a háborút.

Aztán letettük az esküt. A pap elmondott néhány szót, a század kórusban utána mondta, közben pedig egyikünk odaállt a tér közepére, és három ujjal megérintette a parancsnok kivont kardját. Ez része volt az élőképnek.

– Esküszöm az élő Istenre… – visszhangozta a tér –… Mennyei Atyánkra… hogy kötelességtudóan és hűségesen… harcolni fogok… és ha kell, életemet adom… a Führerért, a népért és a hazáért… Tudom, hogy ez az eskü… a szívembe lesz égetve… és ha megszegem… akkor Isten irgalmazzon a lelkemnek… mert elvesztem a jogom az élethez… és a pokol tüze fog emészteni… az idők végeztéig… Ámen.

Ezután elénekeltük a Deutschland, Deutschland, über alles!-t.

Ünnepi hangulatot akartak, de senki nem rendezett számunkra ünnepséget.

Másnap öt-tizenöt fős csoportokra osztottak minket, és mindenki új, harctéri felszerelést kapott. Nekem és néhány másiknak a tankosok fekete egyenruháját és barettjét kellett magunkra ölteni. Másnap egy Feldwebel átvitt minket a bielefeldti laktanyába, ahol egy olyan századba kerültünk, amelyik már indult is a frontra. Mire észbe kaptunk, már a csapatszállító vonaton voltunk.

Az első találkozás

– Újabb bűnözők szennyezik be ennek a századnak a hírét? Ez undorító! Ne akarják, hogy rajtakapjam magukat a legapróbb szabálysértésen is, mert egyenesen a börtönbe küldöm vissza magukat, ahol már régen fel kellett volna dobniuk a talpukat, ha egy csepp tisztesség is lenne magukban. Vigyen el az ördög, ha nem teszem meg! A magukfajtának a börtönben a helyük. Ezekkel a meleg szavakkal fogadott minket Meier Hauptmann, az 5. század parancsnoka, az újoncok réme. Az effajta beszédhez már régen hozzászoktunk. Engem a 2. osztaghoz osztottak be, Von Barring Leutnant alá. Aztán olyan dolgok történtek velem, amikhez nem voltam hozzászokva.

BARRING FELÉM NYÚJTOTTA A KEZÉT, és erős, baráti kézfogással üdvözölt. Ez az, amit egy porosz tisztnek nem lenne szabad megtennie; ő mégis megtette, és ezt mondta:

– Üdvözlöm, fiam, az 5. századnál. Nem mondom, hogy jó ezredhez került, de majd összetartunk, és csak elleszünk valahogy. Menjen át oda, a huszonnégyes vagonhoz, és jelentkezzen Beier Unteroffiziernél. Ő az első raj parancsnoka. – És elmosolyodott, egy kedves, fiatal férfi őszinte mosolyával.

Teljesen megzavarodtam. Megkerestem a 24-es vagont, ahol valaki megmutatta nekem, kihez kell

odamennem. Beier Unteroffizier egy hordó mellett ült, és három másik személlyel kártyázott. Alacsony, izmos férfi volt, úgy harmincöt körüli. Az előírt három lépéssel előtte megálltam, összecsaptam a sarkam, és erőteljes, érthető hangon belefogtam a mondandómba:

– Herr Unteroffizier, engedélyt kérek… Nem jutottam tovább. A kártyázók közül ketten felpattantak a széknek

használt vödrökről, és merev vigyázzba vágták magukat; az Unteroffizier és a negyedik hátraestek, a kártyák pedig őszi falevélként a földre szállingóztak. Egy pillanat erejéig mind a négyen döbbenten bámultak, végül egy vörös hajú Obergefreiter megszólalt:

– Ember, halálra rémítettél minket! Hitler bújt beléd, vagy mi a fene? Mi szállt meg, te kis lúdtalpú szarlégy, hogy csak így idejössz, és megzavarod a békés polgárokat a kártyajátékban? Ki vele, ki vagy és mit akarsz?

– Jelenteni, Herr Obergefreiter, hogy Von Barring Leutnanttól jövök, és az egyes raj parancsnokánál, Beier Unteroffiziernél kell jelentkeznem – feleltem.

Beier és a negyedik férfi, akik még mindig a hátukon feküdtek, felkeltek és rémült tekintettel végigmértek. Úgy néztek rám, mint akik menten négyfelén szaladnak, ha csak egy lépéssel is közelebb megyek hozzájuk. Aztán hirtelen fékevesztett röhögésben törtek ki.

– Hallottátok? Herr Obergefreiter. Ha-ha-ha! Herr Unteroffizier Beier, ha, ha, ha! – nyerítette a vörös hajú Obergefreiter, és mélyen meghajolt. – Tiszteletreméltó kegyelmességed! Excellenciád! Lenyűgöző nagyszerű-séged! Herr Unteroffizier Beier, engedélyt kérek, hogy jelentsem…

Értetlenül néztem, hol egyiket, hol másikat, képtelen voltam felfogni, mi lehet ennyire vicces. Miután magukhoz tértek a röhögésből, az

Unteroffizier megkérdezte tőlem, honnan jöttem. Én elmondtam nekik, amire együttérző képet vágtak.

– Félre a merevséggel – mondta a vörös hajú. – Hannoveri büntetőszázad. Most már világos, miért viselkedtél ilyen idétlenül. Azt hittük, gúnyolódni akarsz velünk, amikor összecsaptad a sarkad, de azok után, amin végigmentél, még csoda, hogy egyáltalán volt mit összecsapnod. Szóval, itt vagy.

Ezekkel a szavakkal befogadtak az egyes rajba, és egy órával később már Freiburg felé tartottunk, ahol harci egységet készültek szervezni belőlünk. Zötykölődés közben négy társam is bemutatkozott.

Willie Beier tíz évvel idősebb volt nálunk, és emiatt Papának hívták. Nős volt, két gyerekkel. Civilben asztalos volt, Berlinben lakott. Politikai nézetei miatt másfél évig egy koncentrációs táborban sínylődött, aztán “kegyelmet kapott”, és egy büntetőzászlóaljba került. Papa ironikusan elmosolyodott.

– És itt is fogok maradni mindaddig, míg egy szép napon össze nem futok végzetem golyójával.

Papa remek társaság volt. Mindig higgadt volt és csendes. Az alatt a négy, borzalmas év alatt, amit együtt vészeltünk át, egyszer se láttam idegesnek vagy ijedtnek. Egyike volt azoknak a különös lényeknek, akikből sugárzik a nyugalom, az a nyugalom, amire nekünk, többieknek olyan égető szükségünk volt. Szinte apánkként szerettük, s ami engem illet, nemegyszer örültem a szerencsének, hogy Papa tankjába helyeztek.

Josef Porta Obergefreiter az a fajta javíthatatlan kópé volt, akire semmi és senki nem tud hatással lenni. A háború fikarcnyit se érdekelte, és azt hiszem, mind az istent, mind az ördögöt kiverte a hideg veríték a gondolatra, hogy egy napon majd kezdeniük kell vele valamit. Még a tisztek is rettegtek tőle, gyakran elég volt ártatlanul rájuk néznie, hogy kitérjenek az útjából.

Soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat se, hogy elmondja magáról: vörös. Egy évig volt Oranienburgban és Moabitban, állítólagos “kommunista ténykedések” miatt. A dolog azzal kezdődött, hogy 1932-ben segített néhány barátjának kitűzni két szociáldemokrata zászlót a Michaelis-templom tornyára. A rendőrség elfogta, és tizennégy napi elzárást kapott. Az ügy ezután el lett felejtve, egészen 1938-ig, amikor a Gestapo váratlanul letartóztatta, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy meggyőzze, Porta tudja, hol rejtőzik a kövér, ám mégis láthatatlan Wollweber, a kommunisták vezére. Több hónapi kínzás és éheztetés után bíróság elé állították “kommunista ténykedések” vádjával. Egy hatalmasra

felnagyított fényképet tettek a bírák asztalára; a fényképen Porta volt látható, amint egy óriási zászlóval a vállán a Michaelis-templom felé tart. Tizenkét év kényszermunka “kommunista ténykedésért” és Isten házának a meggyalázásáért. Röviddel azelőtt, hogy a háború kitört, sok más fogollyal együtt Portának is “megkegyelmeztek”, és egy büntetőzászlóaljhoz küldték. A katonával ugyanaz a helyzet, mint a pénzzel: nem számít, honnan jön.

Porta berlini volt, és mint minden tisztességes berlini, obszcén humorral, jól felvágott nyelvvel és vastag arcbőrrel volt felvértezve. Elég volt kinyitnia a száját, és már dőltünk a röhögéstől, különösen akkor, ha a német grófok inasainak arrogáns, dölyfös viselkedését és hangját utánozta.

Porta muzikális lélek is volt ugyanakkor; igazi, természetes tehetség. Egyformán lenyűgözően tudott játszani hárfán és orgonán, s bárhová ment, mindig magával vitte a klarinétját, mellyel csodákat tudott művelni. A hangok táncolva bújtak elő a hangszerből, akár egy népszerű dallamot, akár egy klasszikus darabot játszott. A kotta kínaiul volt Porta számára, de ha mégis ilyen akadt a kezünkbe, Papának elég volt eldúdolni az elejét, és Porta máris játszotta, mintha ő lett volna az, aki papírra vetette a hangjegyeket.

Porta mesélőnek is elsőrangú volt. A történeteit napokig tudta mesélni, bár igaz, több volt bennük a hazugság és a fantázia, mint a valóság.

Mint minden önmagára kényes berlini, Porta mindig tudta, hol lehet ennivalót kapni, hogyan lehet hozzájutni, és ha többféleképpen, melyik megoldás a legjobb. Nem zárható ki, hogy Porta valamelyik őse együtt bolyongott a zsidókkal a pusztában.

Porta azt állította, hogy nagy sikere van a nőknél, a megjelenése azonban kétségessé tette állítása valódiságát. Végtelenül magas és ennek megfelelően sovány alak volt, vékony zsiráfnyakkal, akkora ádámcsutkával, mintha ősapánk nem is almát, hanem dinnyét evett volna arról a bizonyos fáról. A feje egy hanyagul a nyakára szerelt pettyes gúla volt, apró, zöld ablakokkal. A szempillája sárga volt, és olyan hevesen járt fel-alá, valahányszor Porta beszélni kezdett, hogy az ember beleszédült. Az orra volt a büszkesége, isten tudja, miért. Amikor kinyitotta a száját, egyetlen fogat láthattál, a felső ínye közepén. Azt állította, van még másik kettő, de azok őrlőfogak, ezért nem látni őket. Hogy a szállásmester honnan szerzett neki megfelelő méretű bakancsot, az örök rejtély maradt.

A kvartett harmadik tagja Pici volt, az izomkolosszus. Stabsgefreiter volt, igazi nevén Gustav Eicken. Háromszor volt koncentrációs táborban, de egyszer se politika, hanem tisztességes bűnözés miatt került oda.

Dokkmunkás volt Hamburgban, de ehhez képest egész jól megszedte magát – abból, amit a cimboráival elemeltek a kikötő raktáraiból és a hajókról. Először hat hónapot kaptak. Két nappal Pici szabadon engedése után a rendőrség ismét jelentkezett náluk. Ezúttal a fivérét vitték el, akit le is fejeztek útlevél-hamisítás miatt. Picit kilenc hónapig tartották börtönben anélkül, hogy kihallgatták volna, aztán egyszer csak kihajították, de előtte még jól elverték. Három hónappal később a nyakába varrták egy egész teherautónyi lisztszállítmánynak az eltulajdonítását. Pici semmit nem tudott a lisztről, de azért jól elverték, majd szembesítették egy férfival, aki a szemébe mondta, hogy ő volt az, akivel ketten a lisztet ellopták. A tárgyalás pontosan tizenkét percig tartott, mintha minden évre, amit Picire kiszabtak, két percet akartak volna szánni. Két évig Fühlsbüttelben volt, aztán a szokásos büntetőzászlóaljhoz került, és ’39-ben a 27. büntetőezred többi részével becsörtetett Lengyelországba. Ha igazán fel akartad dühíteni Picit, elég volt egy mondatban kiejtened a liszt és a teherautó szavakat.

A negyedik, Anton Steyer Obergefreiter, a Vakarcs névre hallgatott – mindössze százötven centi magas volt. Kölnből jött, ahol a parfümiparban dolgozott. Szószátyársága miatt küldték el három évre egy koncentrációs táborba, két társával együtt. A másik kettő azóta meghalt, egyikük elesett Lengyelországban, a másik pedig dezertált, de elfogták és kivégezték.

A vonatunk hat nap zötykölődés után elérte a célállomást, a festői szépségű délnémet várost, Freiburgot. Egy percig se hittük, hogy sokáig fogunk itt maradni – a büntetőezredek katonáinak nem az a kötelességük, hogy hátvédek legyenek. Nekünk a történelemkönyvek lapjait kellett írnunk saját vérünkbe mártott tollal. Az első nap a besorolásunkkal és vezetéssel, meg más kellemes dolgokkal telt. A szabadidőnket a Zum Goldenen Hirsch nevű vendéglőben töltöttük, meglehetősen vidáman. A vendéglő tulajdonosa, Schultze, természetesen régi ismerőse volt életművész Portánknak.

A bor ízlett, a lányok nem kérették magukat. Olyan régen volt, amikor ellazíthattam a gyeplőt, olyan szörnyű időszak állt mögöttem, hogy komoly nehézségeket jelentett eltemetni a múltat, vagy legalábbis félretenni egy éjszaka erejéig. Ha sikerült hébe-hóba, azt Portának, Papának, Picinek és Vakarcsnak köszönhetem. Ők hamarabb megtanulták, mint én, hogyha bor, lányok és dal van kilátásban, akkor minden másra fittyet kell hányni.

Kalandozások

A vasutas eleinte tiltakozott. Egy jó nemzetiszocialista nem alacsonyodik le kifutófiúvá egy büntetőszázadban szolgáló katona kedvéért. De amikor Porta a fülébe súgott valamit egy üveg rumról, a vasutas rögtön elfelejtette, hogy felsőbbrendű lény. Átvágott Schultze vendéglőjének teraszán, és néhány perccel később egy jókora csomaggal tért vissza. Porta elvette tőle, aztán derűsen a szemébe nézett. – Maga párttag, ugye? – kérdezte ártatlanul. – Persze – felelte a vasutas, és az egyenruháján pöffeszkedő pártjelvényre mutatott. – Miért kérdi? Porta zöld disznószeme összeszűkült. – Megmondom, drága barátom. Ha maga párttag, akkor engedelmeskednie kell a Führer parancsának, melynek értelmében a többség jóléte fontosabb, mint az egyén érdekeinek az érvényesítése. Ennélfogva valami effélét kellene mondania: “27. ezred bátor katonái! Annak érdekében, hogy még jobb erőben harcoljanak a Führerért és a népért, én önöknek ajándékozom azt az üveg rumot, amit Josef Porta, isten kegyelméből Obergefreiter, arra érdemtelen személyemnek szándékozott adni.” Nem épp ezt akarta mondani az előbb? Nem ezek a szavak tolongtak a nyelve hegyén? Drága barátom, köszönjük szívünk mélyéből. Most pedig elmehet. Porta egy teátrális mozdulattal lekapta a sapkáját, és meglengette. – Grüss Grott. Miután a füstölgő, fogát csikorgató náci vasutas elment, felbontottuk a csomagot. Öt üveg bor volt benne, meg egy egész sült malac, és két sült csirke, meg volt még…

– NEM SZABAD ELFELEJTENÜNK, hogy háborúzni megyünk – mondta remegő hangon. – A háború átkozottul veszélyes tud lenni. Mindenféléket hall az ember, hogy hányan meghalnak, meg minden. Gondoljatok csak bele, közénk lőhet valaki úgy, hogy mindnyájan meghalunk. Vagy – a hangja borzadállyal teli suttogássá halkult – nem talál el minket, de szétlövi ezt a három üveget, amikor még van benne valami. Az lenne… az lenne az igazi borzalom!

Azért eltettük az üvegeket későbbre. Röviddel ezután vonat elindult. – Elindultunk. Elindultunk! Az ég tudja, miért kiabáltuk ezt, hiszen mind mi, mind a peronon állók

világosan láthattuk, hogy mozgásba lendült a vonat. A tolóajtók mindkét oldalon nyitva voltak, s mi mindenkire és mindenre rákiabáltunk, amit megpillantottunk rajtuk keresztül: macskára, kutyára, a nőkről nem is beszélve.

– Árulja el nekem valaki, mi a fenéért vagyunk ilyen vidámak? – tette fel váratlanul a kérdést Papa. – Annyira örülünk neki, hogy le fognak mészárolni minket?

Porta egy hurrá közepén elhallgatott, és emészteni kezdte a kérdést. – Miért vagyunk vidámak? Nos, malackám, azt láthatod, hogy vidámak

vagyunk… de miért? Végiglegeltette rajtunk a tekintetét. – Én tudom, miért – felelte Vakarcs. – Nos, miért? – Mert – mondta ünnepélyes hangon – hallottatok már olyan háborúról,

ahol az emberek nem jókedvűek? – Utólag hozzátette: – Ráadásul, mi fontos küldetést teljesítünk. Segíteni fogunk a Führernek, ami nagy Adolfunknak abban, hogy elveszítse a háborút, segíteni fogunk neki abban, hogy bukása végre dicsőséges valósággá váljon.

Porta felemelte Vakarcsot, megcsókolta az arca mindkét oldalát, majd visszaeresztette a marhavagon padlójára. Aztán kinyújtotta zsiráfnyakát, és egy akkorát kurjantott, hogy azt még a Führernek is hallania kellett.

Nem vagyok szakértő, de a közlegény szemével nézve a dolgokat, a híres német szervezőkészségnek semmi jelét nem láttam, legalábbis ami a csapatszállítást illeti. Az egyszerű katona csak annyit tapasztal a vezérkar ragyogó és sokat dicsért szervezőmunkájából, hogy amikor el kell őt szállítani valahova, cikkcakkban viszik. Ha a katonát A pontból B-be tudnák szállítani egyenes vonalban úgy, hogy közben ne kelljen fél

napokat eltölteni rendező pályaudvarokon és mellékvágányokon, egyszóval, ha idő- és üzemanyag-veszteség nélkül történne a szállítás, az forradalmasíthatná a háború vezetését, s azzal a végzetes következménnyel járna, hogy a vezérkar remek tervei nem dőlnének dugába. Hogy mennyi zűrzavart és elpazarolt emberi életet, élelmet, anyagi és szellemi értéket rejtenek maguk mögött az olyan kifejezések, mint a “terv szerinti előrenyomulás”, “a frontvonal kiegyenesítése” és a “taktikai visszavonulás”, az egyszerűen megfogalmazva mérhetetlen és tragikus.

A zűrzavar egyébként, szerény véleményem szerint, jól meghatározható funkcióval bír háborúk idején. Például, ha nem lenne zűrzavar, akkor könnyűszerrel meg lehetne állapítani, ki a felelős egy-egy baklövésért. Ha elfogadjuk, hogy Zűrzavar = nincs Felelősség, akkor az okfejtésem érthetővé válik:

Ha Háború = Zűrzavar és Zűrzavar = nincs Felelősség, akkor Háború= nincs Felelősség

Erre az egyenletre még többször vissza fogunk térni. Felelősök nélkül átgurultunk a szerb határon, ahol közölték velünk,

hogy további értesítésig a 12. páncéloshadosztály 18. zászlóalja vagyunk, és valahová a Balkánra fognak küldeni minket, ahol megtanuljuk egy új tank használatát. Csak ezután fogunk a frontra kerülni. Amikor mindezt elmondták nekünk, Porta kéjesen elvigyorodott.

– A jelenlegi tempóval ez aligha fog bekövetkezni az eljövendő harmincnégy évben – jegyezte meg. – Szép idők várnak ránk, fiúk. Csodálatosan boldogok és fantasztikusan gazdagok leszünk. Elmondom, miért. A Balkánon az üzlet úgy virágzik, mint sehol másutt Európában, mégpedig azért, mert errefelé a direkt módszert használják: mindenki lop mindenkitől, így nem sokat kell piszmogni. És mi egyéb a katona, mint jó üzletember? Legyetek jó katonák, idézzétek fel, amit tanultatok, és alkalmazzátok. Én úgy érzem, a Balkánt elégedett, gazdag, elegáns fiatalemberként fogom elhagyni.

Zágrábból Banja-Lukába; Banja-Lukából Szarajevóba; innen egy hirtelen kanyarral Brodba, aztán ismét kelet felé, a magyar határon át Pécsre. Így gurult ide és oda a 18. zászlóalj, hősiesebbnél hősiesebb fegyvertényeket elkövetve, bár nem azokon a színtereken, melyekről a Neuropának nevezett frontról küldött táviratok és a mozikban vetített lenyűgöző haditudósítások beszámoltak. Nem, a 18. zászlóaljat soha nem filmezték vagy fényképezték le. Mi csak egyike voltunk azoknak a szürke,

névtelen zászlóaljaknak, melyeket kiirtottak, újjászerveztek, kiirtottak, újjászerveztek – újra és újra, egy olyan ügy miatt, amit gyűlöltünk, annak ellenére, hogy képtelenek voltunk érzelmeinket olyan tömören kifejezni, mint Porta, akinél mindig volt tartalékban egy szellentés, amivel pontot tehetett a lehetetlen rádiós kommentárok végére.

Egyszer majdnem elhagytuk Portát egy Mélykút nevű kisvárosban, Pécstől északkeletre. Már elindult a vonat, amikor odarohant a vagonhoz, de szerencsére fel tudtuk rángatni a vagonba. Néhány perccel később, ahogy eldöcögtünk egy kunyhó mellett a város határánál, három cigány nőre lettünk figyelmesek, akik lelkesen integettek nekünk. Porta visszaintett nekik.

– Viszlát, kislányok! Ha gyereketek születik, és fiú lesz, hívjátok Josefnek az apja után. És az isten szerelmére, ne engedjétek, hogy katona legyen belőle. Inkább legyen strici, az sokkal tisztességesebb foglalkozás.

Azzal Porta kényelmesen elhelyezkedett a vagon egyik sarkában, előszedett egy pakk hihetetlenül zsíros kártyát, és huszonegyezni invitált minket. Nem kellett kétszer mondania. Négyórányi kártyázás után azt vettük észre, hogy már Makón vagyunk, Szegedtől délkeletre.

Itt tudtunkra adták, hogy tíz óráig fogunk várni, mielőtt átlépnénk a román határt. Leugrottunk a vagonból, hogy szétnézzünk egy kicsit a városban. Porta szokás szerint egymaga indult portyára; nem sokkal később odacsoszogott Papához és hozzám, és ártatlan képpel odasúgta nekünk:

– Gyertek! A város – átmenet volt a falu és a mezőváros között – alélt volt a

délutáni forróságtól. Szellő se rebbent, az egyenruháink a testünkre tapadtak, ahogy végigballagtunk a főutcán, ahol rongyos parasztok aludtak a fák árnyékában. Porta egyszer csak átmászott egy kerítésen, átvetette magát egy élő sövényen, és intett nekünk, hogy kövessük. Egy apró utcácskában találtuk magunkat.

– Az én orrom mindig megérzi a zsákmány szagát – jelentette ki Porta, s már vágtatott is valamerre.

Az eredmény az lett, hogy Papa meg én az élő sövény mögött találtuk magunkat, kezünkben egy-egy megfojtott libával, Porta pedig rohant, mint a nyúl, nyomában tucatnyi feldühödött férfival és nővel.

Visszasiettünk a vonathoz, elrejtettük a libákat, aztán elrohantunk, hogy megmentsük Portát.

Nem kellett messzire mennünk, már jött is egy magyar hadnagy, két bajonettet villogtató honvéd, két német katonai rendőr és vagy ötven ordítozó, hadonászó magyar, román, szlovák és cigány civil kíséretében.

Porta a lehető legtermészetesebbnek találta ezt a hatalmas érdeklődést. – Mint láthatjátok – mondta nekünk –, a magyar Horthy-kormány, a

Führerünk hű támogatója díszkíséretet adott mellém. Szerencsére Hinka őrnagy volt az, aki a menetet a személyzeti kocsinál

fogadta. Hinka fiatal volt és tisztességes, Porta kevés önzetlen jóakaróinak egyike. Higgadtan végighallgatta a magyar hadnagy által felhozott vádakat, aztán Porta felé fordult:

– Mi a fenét csinált már megint, ember? Rablás és gyilkossági kísérlet. Nem elég, hogy ellopta azt a két ludat, és ezzel a nyakunkra hozta az egész lakosságot, de még magyar katonákat is megtámadott. A fegyver-testvéreinket! És belerúgott egy értékes kutyába. Kiverte a tiszttartó műfogát. Két törvényszegést is elkövetett. Mit tud felhozni a mentségére, maga dongalábú majom?

Mindezt üvöltve zúdította Portára, hogy a tömeg lássa, a tettes megkapja a magáét.

Porta nem hagyta magát: – Herr Major, ezek a gátlástalan idióták olyan szemtelenül hazudnak,

hogy jámbor lelkem alapjáig megrendült ennyi gonoszság hallatán. Szent Erzsébet gombos végű jogarára esküszöm, hogy én csendesen és békésen sétáltam, ártatlanul gyönyörködve a tájban és a csodálatos időjárásban. Egy ima közepén tartottam, épp köszönetet mondtam istennek azért, hogy nagy és imádott Führerünk katonái közé kerülhettem, s így a drága Berlinem falain túli világot is megismerhetem, amikor olyan hirtelenséggel, hogy az fájdalmasan megviselte érzékeny idegrendszeremet, egy bokor mögül előrohanó útonálló banda kirángatott istenfélő, áhítattal teli gondolataim világából. Nem értettem, mit vétettem nekik, de hát csodálkozik, hogy rémülten felkiáltottam, és nyakam közé vettem a lábam? Egyvalamire tudtam csak gondolni, arra, hogy meg akarnak ölni, mert azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy csak a gyufámat akarják, és mivel észrevettem egyikőjük kezén egy karórát, abban is biztos lehettem, hogy nem a pontos időre kíváncsiak. Aztán, ahogy a legnagyobb megengedett sebességgel befordultam egy saroknál, ott állt ezeknek az operett-figuráknak az egyike, madártollal a gügye sapkája tetején. Amikor meg akart állítani, nem volt más választásom, fel kellett löknöm, de biztosíthatom, uram, hogy ebben fikarcnyi rosszindulat sem volt. Attól tartok, nagyot esett, de ha még nem kelt fel, szívesen segítek neki

betámolyogni a kórházba. Aztán egy egész falka vetette utánam magát ezekből a tollasokból, vadul üvöltve, pont úgy, ahogy az indiánok szokták, amikor hadiösvényre lépnek, ahogyan abban a könyvben is írja… Herr Major biztosan ismeri… Vadölő, az a címe, és ha mégse olvasta, akkor írni fogok a nagymamámnak, mert neki megvan, hogy küldje el önnek.

– Elég ebből, Porta – förmedt rá Hinka. – A ludakat is meg tudja magyarázni?

– Herr Major – válaszolta Porta könnyes arccal –, fogalmam sincs, miféle ludakról fecsegnek összevissza ezek az emberek, de hát ön is tudja, hányszor használtak már engem bűnbaknak mások tetteiért. Én vagyok a legszerencsétlenebb ember ezen a világon, és meg vagyok győződve róla, hogy van egy hasonmásom. A nagymamám szerint kettő is van.

Hinka arcizmai megrándultak, de azért az őrnagyunknak sikerült komolynak maradnia, miközben a magyar hadnagyot biztosította, hogy Porta meg fogja kapni méltó büntetését a lopásért.

Azon az estén Hinka őrnagy is libasültet vacsorázott.

Polgártársak és felebarátok

Átkúsztunk megszámlálhatatlan mennyiségű áruszállító vagon alatt, s egy zárt szekrényűhöz értünk, aminek az ajtaját a Wehrmacht pecsétjével zárták le. Ez se, a lakat se jelenthetett akadályt. Papa félrehúzta az ajtót. – Vessetek egy pillantást erre, és mondjátok meg nekem, mit gondoltok. Majdnem hátraestünk a látványtól. Te jó szagú úristen! Léteznek még ilyen dolgok a világon? Ananászkonzervek, körtebefőtt, marhafilé, sonka, spárga, rák, homár, olajbogyó, portugál szardínia, barack, gyömbérsör. Igazi kávé és tea, csokoládé, cigaretta és bor, fehérbor – vörösbor, konyak, pezsgő. Egy guruló csemegebolt, egy költemény, egy megelevenedett álom. – Mindenható úristen! – tátogott Vakarcs. – Kinek szánhatják ezt a szállítmányt?! – Úgy érted, kinek szánták? – javította ki Pici. – Még egy magadfajta szörnyeteg is beláthatja, hogy az isten vezérelte a lépteinket, amikor ide jöttünk. És nem azért tette ezt, hogy két lábra állj, és hülyeségeket kérdezz. Másnap, miután megálltunk a bukaresti teherállomáson, ahol el kellett hagynunk a vonatot, Porta eltűnt egy láda borral, és nem sokkal ezután egy pöfögő mozdony elvontatta a kincses vagont egy mellékvágányra, mely megfelelően rejtve volt az illetéktelen tekintetek elől. Portának még arra is sikerült rávennie egy Stabsfeldwebelt, hogy állítson ki egy papírt a vagonnak, így az most már hivatalosan is a miénk volt.

A DÎMBOVITA FOLYÓ PARTJÁN, egy román laktanyában lettünk elszállásolva, nem mesze a város szélétől. Egy szombat este Porta bement Bukarestbe, hogy pókerezzen néhány román ismerősével, de nem tért vissza a vasárnap reggeli szemlére. Nem volt mit tenni, nekem kellett “Jelen”-t kiáltani helyette.

Pici elmélete az volt, hogy Porta mindent feltett egy lapra, és az összes pénzét, de még a ruháját is elvesztette, s most biztosan valami nő ágyában kuporog meztelenül, segítségre várva. A társaság többi része ezt nem tartotta valószínűleg, lévén Porta zseniális hamiskártyás. A sokkal reálisabb és nyugtalanítóbb lehetőség az volt, hogy Porta megkopasztotta a többieket, akik ezután a pénz miatt eltették láb alól.

Amint befejeztük a reggelit, besiettünk a városba, hogy valamiképpen a nyomára akadjunk. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Bukarest milliós nagyváros, és emellett jókora parkjaival, széles sugárútjaival, kertvárosaival nagy területen terpeszkedik el.

De nem kellett aggódnunk. Ahogy az egyik legelőkelőbb negyedben ballagtunk lefelé egy utcán, különös menet jött szembe velünk. Olyannyira különös volt, hogy minden járókelő megállt, és tátott szájjal őket bámulta. Négy imbolyogva botorkáló férfi – két román közlegény, egy olasz bersagliere őrmester és egy frakkot viselő egyén – egy giccses vörösre lakkozott gyaloghintót cipelt szorgalmasan. A gyaloghintóból fuvolaszó hallatszott, amire az “Egy perzsa kertben” dalt vonították. Magát az utast nem lehetett látni, fuvolájával együtt elrejtette a hintó mélye. Egyszer csak elkiáltotta magát.

– Rabszolgák, állj! Landolásra felkészülni! Vigyázz… landolj! A két elülső hintóvivő szemrebbenés nélkül eleresztette a rudak végét.

A gyaloghintó akkora dörrenéssel, hogy azt kilométerekre odébb is hallani lehetett, a járdára zökkent, és a következő pillanatban Porta lépett ki belőle. Ő is keményített inget és frakkot viselt, hozzájuk cilindert és monoklit. Olyan gesztussal üdvözölt minket, amit a századforduló rossz francia írói “leírhatatlannak” neveztek, aztán affektáló hangon megszólított minket:

– Chéris! Mes fréres! A nevem gróf de la Porta, isten kegyelméből von und zu. Ha nem tévedek, ismerem önöket, uraim. Hogy szolgál a német hadsereg szerencséje? Hadd halljam, milyen győzelmeket könyvelhetnek el ma!

– Mi az ördög ütött beléd? – kérdezte Vakarcs. – Már nem elég jó neked a mi otthonos kis marhavagonunk?

– Azt fontolgatom, átszállíttatom magam a keleti frontra ezzel a különleges járművel, amit a legjobb német katona számára tartottak fenn. James – fordult felém –, maga mögöttem fog sétálni, és a kezembe adja a puskámat, amikor lőnöm kell. Arról is maga fog gondoskodni, hogy megfelelően célozzak, mielőtt meghúznám az elsütőbillentyűt. Nem akarjuk pazarolni a lőszert, ugyebár.

– És hol az egyenruhád? – Uraim, ez az úriemberek háborúja. Én az úriemberek egyenruháját

viselem. Mindent, amit itt láthatnak, kártyán nyertem, ahogyan azt is, amit nem láthatnak: kétezer-háromszáz lejt és egy zenedobozt, amit most le fogok játszani önöknek.

Porta elmerült a gyaloghintó mélyében, és amikor hosszas kotorászás után előbukkant, egy pazar rokokó zenedoboz volt a kezében. A doboz egy menüettet játszott el, miközben két porcelán pásztorlányka táncot lejtett a doboz tetején. Kétségkívül értékes darab volt. Néhány nappal később Porta odaajándékozta egy villamoskalauznak.

– És végül nyertem még egy szeretőt is. Combbal, meg mindennel. – Egy mit? – Egy mit? – visszhangozta Porta. – Nem tudod, gyermekem, mi az a

szerető? Egy játékszer grófoknak és báróknak. Combja van, meg melle, meg popsija. Ezzel játszol. Drága üzletekben vásárolhatod meg, ahol pezsgőt iszol, miközben az árut nézegeted. Egy csekkel kell felhúzni, hogy mozogjon. Addig mozog fel-le, amíg el nem fárad, aztán megint fel kell húznod egy újabb csekkel. Ha elég csekked van, akkor soha nem fárad el.

Porta az egyik hordozója kezébe nyomott egy üveg bort. – Nesze, rabszolgák. Benzin! Igyatok és vigadjatok! Ezután nekünk is adott két üveg pálinkát, és szélesen gesztikulálva ezt

mondta: – Zengjünk éneket a jó öreg istenek dicsőségére! Szájához emelte a fuvolát, és játszani kezdett, négy lelkes vivője pedig

kórusban énekelni kezdte:

Eljött ideje kiüríteni serlegeinket, Eljött napja a felhőtlen vidámságnak, Kapaszkodjunk fel hát Bacchus kocsijára, Jertek, bajtársak, jertek hát, siessetek!

– Honnan az ördögből tudsz te Horatiust? – képedtem el. Porta arcátlanul azt felelte, hogy ő maga vetette papírra e sorokat.

– Tényleg? – mosolyodott el Papa. – Nem tudtam, hogy ennyire öreg vagy. A rómaiak ezt kétezer évvel ezelőtt énekelték.

Porta rabszolgái ezután élénken leírták az éjszaka eseményeit. Porta pókert játszott egy fiatal báróval. Mindketten olyan durván csaltak, hogy az még egy gyereknek is feltűnt volna. Végül Porta elnyert mindent, beleértve a báró ruháit is. Ezt követően a négy vidám fickóval elmentek megünnepelni az eseményt, most pedig a Bazár utcára cipelték, ahol az ifjú hölgy lakott, akit úgyszintén elnyert a peches bárótól.

Amint ezt elmondták nekünk, felkapták a gyaloghintót, és már mentek is, miközben mi a fülünket csipkedve lestük őket. De nemcsak álmodtuk az egészet, a kezünkbe nyomott pálinkásüvegek nagyon is valóságosak voltak.

Késő délután ugyanez a négy rabszolga letette Portát fuvolástól-mindenestül a laktanya előtt. Sikerült észrevétlenül becsempésznünk őt, aztán lepénzeltük az egyik fiatal orvost. Porta kerek két napot aludt a betegszobában. A frakkot a táskája aljára rejtettük – magával cipelte az egész háborún keresztül. Ünnepi alkalmakkor – vagyis amikor Porta úgy vélte, ünnepelni van oka – magára öltötte, még akkor is, ha esetleg éppen a lövészárok alján volt.

A gyaloghintó talán még ma is ott áll a Bukarest melletti laktanya előtt, egyfajta békés háborús emlékműként. Ha igen, a románok biztosan kedvesebben néznek erre, mint a romokra, melyeket a német hadsereg igazi kézjegyeként hátrahagyott.

Ha több Porta és lényegesen kevesebb Meiers Hauptmann lett volna, nem kétséges, hogy meghódítottuk volna a népeket, legyőztük volna ellenségeinket, és mindet baráttá, ivócimborává tettük volna. Legyőztük volna az ellenséget, de nem véres csatákban, hanem ivóversenyeken, amelyek sokkal kellemesebb időtöltések, mint a lövöldözés, és van egy olyan pozitív tulajdonságuk, hogy másnap, a macskajaj után magához tér az ember, míg a fejlövésből soha.

Nem szívesen látott turistákként érkeztünk Romániába, még kevésbé ünnepelt szövetségesekként, noha az újságok azt állították, hogy Németország és Románia hű szövetségesei egymásnak, katonáik testvérekként harcolnak egymás mellett, vállt vállnak vetve, egy nagy ügyért. Az olyan emberek, mint Porta és Papa, sokkal szimpatikusabb voltak a románoknak, mint hittük volna, az egyenruhánk viszont nem, és ez volt, amit láttak. Ők csak azt látták, hogy a Vasgárda szövetségesei vagyunk, a báróké, az antiszemitáké, a diktátor Ion Antonescué, meg dzsentrié, aki kizsákmányolta az országot, nyomorba döntötte a

kisembereket. Különös, de sokkal nehezebb volt összebarátkozni azoknak az országoknak a lakóival, ahol szövetségesként voltunk jelen, mint azokkal a népekkel, melyeket a német hadsereg ellenségként igázott le. Jellemző volt, hogy Porta egy lezüllött bárón keresztül lopta be magát a románok szívébe. A felső osztályok egészen másként viszonyultak hozzánk. Azért voltunk ott, hogy megvédjük a pénzüket és az előjogaikat, hogy megvédjük őket nemcsak a szovjetektől és a szocializmustól, hanem az okkal elégedetlen román munkásoktól és az egyszerű parasztoktól is, akiket véres kézzel kellett kordában tartani. Egy mezítlábas, alultáplált, elnyomott, dacos ember nem fog a kebelére ölelni egy idegent csak azért, mert fentről azt mondják neki, hogy az illető testvére és felebarátja, és mindketten ugyanannak az Új-Európának a polgárai. Az élet Romániában akkor többé-kevésbé olyan lehetett, mint amilyen most Spanyolországban – lehetetlen, mert senkiben és semmiben nem bízhattál, és a felszín alatt rejlő feszültség akkora volt, hogy csak a vak nem vette észre.

Sajnos, a német katonák többsége vak volt és süket. Nem látták az összefüggéseket. Hitler megvakította, Goebbels megsiketítette őket. Elhittek mindent, amit mondtak nekik, ezért nem értették, miért nem fogadják őket a románok hősökként. Nem tetszett ez nekik; vérig voltak sértve. Mások megérezték a rothadás szagát, de túlságosan féltek ahhoz, hogy szembe merjenek nézni a problémákkal. Hagyták, hogy a maguk ferde útján haladjanak, és nem mertek egymás szemébe nézni – még kevésbé “polgártársaik” szemébe.

Porta kivétel volt; kifosztott egy bárót, a zsákmányból csapott egy görbe estét, aztán a maradékot egy villamoskalauznak ajándékozta. Sokkal jobban boldogult, mi. Nekünk meg kellett elégednünk a látvánnyal: a termékeny román búzaföldek aranysárgájával, a festői hegyekkel, a fehér bundában, kucsmában ráérősen ballagó juhászokkal, akiknek a válláról bőrbe vont kulacs fityegett, a sovány felnőttekkel és a nagy szemű, zörgő csontú gyerekekkel. És Bukaresttel, a fehér, lenyűgöző várossal, annak pazar villanegyedeivel, méregdrága luxusautóival, arrogáns gazdagaival és morgolódó, rongyos szegényeivel, meg a tolakodóan kérdezősködő, tarka népviseletet hordó parasztokkal.

Az ember életét csak kívülről szemlélted, ha nem voltál olyan istentől elhagyott börtöntöltelék, mint Porta. Nagyon ritkán sikerült valamelyikünknek a hangszínével, egy futó mosollyal kivívni némi szimpátiát – amely soha nem lelt kifejezésre szavakban – azokban az emberekben, akiknek a földjére fegyverrel a kezükben léptünk. Hiába érkeztünk azzal az ürüggyel, hogy a közös ellenségtől akarjuk megvédeni

őket. A valóságban a rendőri erők kisegítése volt a feladatunk. Azzal az ürüggyel, hogy a román népet akarjuk megvédeni a szovjetektől, megszálltuk őket, hogy megkíméljük az olajkutakat, a bányákat, a vasutat, a nagybirtokokat, a bor-, textil-, cukor-, papír-, kozmetikaicikk- és egyéb üzemeket, vagyis az egész gazdag országot és szegény lakosságát attól, hogy az államosítás szomorú, szomorú útjára lépjenek.

Végtére is mi köze van egy népnek ahhoz a kőolajhoz, ami a saját földjei mélyén rejlik?

Semmi – amíg mi ott voltunk a magyaroknál, az olaszoknál és más “barátainknál”. A gazdagok szörnyen gazdagok voltak, a szegények szörnyen szegények – és a koncentrációs táborok… Huh, az egész szörnyű volt.

Ott, a Balkánon értettem meg, hogy lázadásra, méghozzá szervezett lázadásra van szükség. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a háború nem is olyan értelmetlen, mint amilyennek képzeltük.

Az értelme az volt, hogy gesztenyéket kapartunk ki a tűzből mások számára. Addig kellett tennünk, amíg még volt gesztenye a tűzben. Hogy utána mi lesz velünk, hogyan élünk meg a hamu tetején, az már nem érdekelte őket.

Ezek a gondolatok akkor még nem tisztultak le bennem teljesen, de már ott keringtek a fejemben. Akkoriban nem arra tanítottak, hogy lelki életet éljek – a pillanatnak éltem.

Most, azok után, hogy keservesen végigszenvedve ezeket az éveket gondolkodó lénnyé értem, nem is tudom, szánjam-e akkori énemet, vagy inkább irigyeljem.

Ursula

Sok kedves levelet írtunk egymásnak azt követően, hogy Freiburgban szétváltunk, de Ursula minden leveléből valami olyan őrjítő elutasítást véltem kiérezni, hogy legszívesebben puszta kézzel szétmarcangoltam volna önnön keblemet. Azt kívántam, bárcsak meg tudnám győzni őt, hogy téved, hogy ugyanúgy szeret engem, mint én őt – csak nem meri ezt elismerni önmagának. Aztán este megérkezett a távirata, amivel az enyémre válaszolt:

TALÁLKOZZUNK BÉCSBEN STOP LEGYÉL AZ ELSŐ OSZTÁLYÚ ÉTTEREMBEN STOP URSULA.

URSULA MÉG NEM VOLT OTT. A vonata biztosan késett. Hamarosan jönni fog. Leültem egy asztalhoz, ahonnan szemmel tarthattam az ajtót. Az emberek folyamatosan járkáltak ki-be, időnként egyszerre olyan sokan, hogy nem tudtam egyetlen pillantással feldolgozni a sok arcot. Ilyenkor mérgesen felpattantam, aztán kelletlenül visszaültem. Ursula nem volt köztük.

Több mint egy óra telt el így. Kivettem Ursula leveleit a belső zsebemből, és nekifogtam ezredszerre

is végigolvasni őket. Egy sor, egy pillantás az ajtóra. Hirtelen pánik fogott el: mi van, ha épp akkor jelent meg az ajtóban, amikor a tekintetemet a levélre irányítottam; lehet, hogy ott állt, körülnézett, és nem ismerte meg a lehajtott fejű katonát, és elment, felszállt a müncheni vonatra anélkül, hogy találkoztunk volna.

Egy újabb óra letelte után kimentem, és megkérdeztem, nem késik-e a Münchenből érkező vonat. Azt a választ kaptam, hogy már egy órával az enyém előtt befutott. A férfi udvarias volt és barátságos, de nem igazán érdekelte az én gyötrelmem, amiről, természetesen, egyetlen szót se mondtam neki, viszont az arcomra volt írva, öklömnyi betűkkel.

Tanácstalanul visszaballagtam az étterembe. Ha nincs itt Ursula, akkor mi a fenének jöttem én Bécsbe? Leültem az asztalomhoz, és magam elé meredve megpróbáltam gondolkodni, szeretni, sírni a lelkemben, gyűlölni, elméleteket gyártani, zseniális terveket kidolgozni arra, hogyan találhatnám őt meg, mentségeket és magyarázatokat gyártani számára, miközben körülöttem zsibongott az étterem, evőeszközök csattogtak, pénztárgépek csilingeltek. Mindenki más evett, ivott, dohányzott, beszélgetett vagy nevetett, egyszóval élt, csak én ültem ott mozdulatlanul, akár egy élettelen kődarab. De ha látszólag nem is éltem, a belső életem annál fantasztikusabb és fantasztikusabb formákat öltött. Azt hiszem, nincs abnormálisabb lény a magányosan ülő és szerelmét váró embernél. Már három órája ott kellett volna lennie, de nem volt ott. A kínjaim egyre őrjítőbb méreteket öltöttek, és talán soha nem gyógyultam volna ki belőlük, ha nem jön meg.

De megérkezett, olyan kecsesen és sugárzóan, mintegy tüneményes kis láng. Az ujjaim összemorzsolták a cigarettát, amibe eddig görcsösen kapaszkodtak, az izzó parázs a tenyerembe hullt, de az agyam nem hallotta a megégetett bőr sikolyát. A szemem elvonta minden figyelmét, ahogy nézett és nézett – nézte a szürke kosztümöt, a magabiztos cipőt, a röpke mosolyt, a kis barna bőröndöt, oldalán az ezüst US monogrammal, és a kezet, amely tartotta.

– Rossz vonattal jöttem. Annyira sajnálom. Tiltakozott, de én azért megcsókoltam a kezét, és odébb toltam az

asztalt, hogy mellém tudjon ülni. – Drágám. – Nos, fiú, először is rendelj valami ételt a drágádnak. Ne, ne, légy jó

most, rendelj valami ételt meg egy üveg bort, aztán elmondom neked, mit fogunk csinálni.

Paprikás csirkét rendeltem rizzsel, és ráböktem egy számra a borjegyzéken. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz korábbi révületemből, de azért még maradt annyi lelkierőm, hogy sürgető vágyaimnak az elkövetkező negyedórában csak a “drágám” szó erejéig adjak utat.

Ursula végül közölte, hogy Hochfilzenbe fogunk menni. Egy órán belül. – Annyira szeretem azt a helyet, és amikor táviratoztál, hogy eltávozást

kaptál, arra gondoltam, miért ne tölthetnénk ezt az öt napot a hegyek közt. Te is megőrülsz a hegyekért, nem igaz?

– Drágám. – Olyan lehetetlen vagy. Biztosan sok bort vedeltek. Majd én segítek

neked visszatérni a megszokott kerékvágásba. Nem akarok egy idiótával utazni. Nem mintha én annyira normális lennék. Mibe kevertem magam?

Kiürítettem a poharam, majd teletöltöttem mindkettőnkét. Az étel a tányéromon érintetlen maradt, Ursula viszont belapátolta a csirkepaprikást, a rizst és a kenyeret, s közben élénken csevegett, egyszóval jó volt nézni őt. Az viszont kissé csalódottá tett, hogy nem akart etetni. Máskor mindig azt tette. Azt mondogatta, hogy ennem kell, mert nagyon sovány vagyok. Most semmi ilyent nem hallottam tőle. Valami megváltozott benne, és nem voltam biztos benne, hogy nem többről van szó, mint az, hogy ugyanolyan ideges, mint én a találkozás miatt.

– Hát eljöttél a nászútra – mondta tűnődve. – A mi nászutunkra. Nevetett; aztán hirtelen elkapta a kezem, és az arcához szorította. Egy

darabig így ültünk, az étteremben zajló életet figyeltük. – Nem tudom – mondta egy idő után. – Nem tudom. De azért, mert csak

öt napig leszel itt, és mert talán soha… teljesíteni fogom a kívánságod, igen. Megkapod, ami kell. Boldog vagy?

Ez teljesen váratlanul ért. Várakozón néztem Ursulára, de ő nem ajándékozott meg a várt reménnyel; csak enyelgett velem, mert kedves akart lenni hozzám.

– Nem az én kívánságomat akarom – feleltem –, hanem a tiedet… És a tied is teljesülni fog. Indulhatunk a vonathoz?

Ahogy a peronon baktattunk, megfogta a kezem, megállt, és rám nézett. – Menj vissza, és vegyél egy üveg konyakot. Amikor a vezérkari százados megpillantott minket a fülkében, a csinos

nőt, az üveg konyakot és a fehér karszalagos közlegényt, rögtön sarkon fordult. Röviddel ezután megjelent a katonai rendőrség. Kínos csend ereszkedett közénk; elővettem a papírjaimat, és bemutattam a másodosztályra szóló pótjegyet. Ursula csendes méltósággal állta a pillantásaikat. Hálás voltam neki, amiért végig hallgatott. A százados Linznél leszállt. Nem volt kellemes az útja, Ursula tekintete egyetlen pillanatra se mozdult el róla. A civil pár Setztalnál elköszönt tőlünk, így ketten maradtunk. Döbbenetemre Ursula hosszan, epekedőn megcsókolt, és amikor az ajkaink elváltak egymástól, remegve, pihegve szedte a levegőt.

– Mindent meg fogsz kapni, amit csak akarsz – mondta rekedt hangon, és közben végig kifelé nézett az ablakon. – Azt hiszik, bármit megengedhetnek maguknak, de tévednek. – Felém fordult, haragtól csillogó szemmel. – Ha akarod, most is megkaphatod.

Olyan jó volt nevetni, szívből, felszabadultan nevetni. – Ne törődj velük. Mi se tesszük. Alávaló, jelentéktelen alakok. Néha

belelépsz egybe, de megtörlöd a cipőd talpát, és továbbmész. Töröld meg kislány, és lépjünk tovább.

Felbontottam az üveget. – Igyunk a tiszta cipőkre! Odakint hegyek, villanypóznák rohantak el az ablak előtt, az

esőcseppekkel és a szürkülettel egyetemben. Aztán sötét lett, de a sötét maradt, tetszett neki a társaságunk. Mire felébredtünk, már három óra volt, Hochfilzenben pedig negyed egykor kellett volna kiszállnunk.

Az állomás hangosbeszélője ébresztett fel minket: – Innsbruck. Innsbruck. Innsbruck. Az álmosságtól részegen bebotorkáltunk az állomásra, s míg Ursula

rendbe szedte magát, én körbetelefonáltam a szállodákat. – Találtál kiadó szobát? – tért vissza Ursula. – Hotel Jägerhof – feleltem. – Nehéz volt? Annyira fázom. Huszonhárom különböző szállodát hívtam fel, de azt feleltem neki,

hogy könnyű volt, nem tudtak ellenállni dallamos baritonomnak. A tágas állomáscsarnok kihalt volt, egyik felére sötétség borult. Valahol egy vederrel zörögtek, és a közelünkben egy férfi módszeresen fűrészport sepregetett a petróleummal feltörölt terrakotta padlón.

– Tehát Innsbruckban fogjuk eltölteni a mézeshetünket – mondta Ursula. – Sajnálod?

– Nem. Itt is vannak hegyek. Hadd vigyem én a bőröndödet. Az állomás előtti tér is néptelen volt. Az eső nemrégen állhatott el,

csípősen hűvös volt a levegő. És most? Merre lehet a Hotel Jägerhof? – Várj meg itt. – Visszamentem az épületbe, hogy keressek valakit, aki

eligazít, vagy legalább egy taxit hív nekünk. Teremtett lelket se találtam, az újságosbódé mellett azonban ott volt a telefonfülke. Ki akartam nyitni az ajtaját.

– Egy pillanat! Elengedtem a kilincset, és hátrafordultam. Az ajtó halk, sóhajnak beillő

nyikorgással visszacsukódott. – Kövessen. A katonai rendőrség irodája fényárban úszott. Verejtékezni kezdtem. A

fény túl fehér volt. A fehér fénytől még ma is kiver a hideg veríték. Az ügyeletes őrmester kérdőn a két rendőrre nézett, akik bekísértek,

aztán rám. – Mi történt? – kérdezte. A két férfi merev vigyázzba vágta magát. – A csarnokban bukkantunk rá erre az emberre. Az őrmester ismét rám nézett. – Mit keres itt éjnek évadján? Én is vigyázzba vágtam magam. – Taxit akartam hívni a telefonfülkéből. A feleségem és én az éjjeli

expresszel érkeztünk Bécsből. Eltávozáson vagyok. Itt vannak a papírjaim. Megnézte őket. – Egy büntetőszázadtól van, és eltávozást adtak magának. Különös. Egymásra néztünk. Valahol egy légy zümmögött. – Hol a felesége? – Kint vár a főbejárat előtt. Az őrmester intett az egyik emberének. – Hozza be. A férfi kopogó léptei elhaltak, csak a légy zümmögése maradt. Az

őrmester megmozdult a székében. Kinyílt egy ajtó, egy álmos fej jelent meg a nyílásban.

– Mennyi az idő? – Fél négy. A fej visszahúzódott. – Amíg a felesége ideér, szeretném megnézni a jegyét.

Ettől megijedtem. Mondjam azt, hogy már eldobtam? És ha Ursula jegyét is elkéri? Ebből semmi jó nem fog kisülni.

– Ez csak Hochfilzenig szól. Mivel magyarázza ezt? – Elaludtunk, és csak itt, Innsbruckban ébredtünk fel. – Úgy érti, jegy nélkül utaztak Hochfilzentől idáig? – Igen. Nem volt időnk pótjegyet fizetni. Sietnünk kellett, hogy

leszálljunk, mielőtt még a vonat elindul. De, természetesen, szívesen kifizetem a különbözetet.

Nem válaszolt. Megcsörrent a telefon. Az őrmester felemelte a kagylót. – Rendőrállomás… ki? Egy pillanat. – Végighúzta az ujját az asztala

mellé, a falra kiszegezett listán. – Nem, nem kaptuk el… Biztosan tévednek… Igen, a szokásos fejetlenség. Mindig összekavarják a dolgokat… Szívesen megnézem még egyszer, de szerintem csak az idejét pocsékolja…

Ursula jött be. Rémülten rám pillantott. Vártunk. A légy fáradhatatlanul zümmögött. Büntetőzászlóalj. Elítélt. Az őrmester belenevetett a telefonba, aztán letette a kagylót.

Megint az én ügyem volt soron. Az őrmester elkérte Ursula papírjait, amiből rögtön kiderült, hogy nem vagyunk házasok.

– Még nem – mondta Ursula –, de holnap már azok leszünk. – Egyik pillanatról a másikra összeszedte magát. – Kérem, engedjen elmenni minket. Az egész egy balszerencsés véletlen. Ha nem aludtunk volna el, akkor leszállunk ott, ahová indultunk, és ez nem történhetett volna meg. Tudja jól, milyen nehéz egy büntetőalakulatnál eltávozást kiérdemelni. A férjemnek sikerült. Semmi rosszat nem tett, az én hibám, hogy elaludtunk. Értse meg, olyan régen nem láttuk egymást, és én annyira akartam, hogy boldog találkozás legyen; azt akartam, hogy remekül érezze magát. Aztán ittunk valamit – félig előhúzta a konyakosüveget –, és én voltam az, aki rávette, ahogyan azt én is akartam, hogy… hogy…

– Igen? Ursula egyszerűen zseniális volt. Dühösen elpirult, a szeme szikrázott és

csillogott – egyenesen a férfi szívébe fúrta be magát a nők lelkiismeretlen módján.

– Tudja, csak mi ketten voltunk a fülkében… és én olyan régen láttam őt. Nem tett semmi rosszat; úgy viselkedett, mint egy igazi katona.

Az utolsó megjegyzése isteni húzás volt. Az asztal mögött ülő férfi visszaadta a papírjainkat.

– Elmehetnek. És… – mondta nekem –… továbbra is legyen jó katona.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, a férfiak odabent hangos nyerítésbe fogtak.

– Siessünk – suttogta Ursula, és a kezemet megragadva rohanni kezdett. – Félek.

Amikor kiértünk az elázott, üres térre, észrevettem, hogy az arca falfehér, és homlokán apró verítékcseppek csillognak.

– Fogj meg – nyögte. – Azt hiszem, el fogok ájulni. Ott álltam, egyik kezemben a bőrönddel, a másikban Ursulával.

Gyorsan letettem a bőröndöt, és leültettem Ursulát a lépcsőre. – Tedd a térded közé a fejed – mondtam neki. – Maradj így. Mindjárt

elmúlik. – Most már jobban vagyok – szólalt meg egy idő után. – Mérges vagy

rám? – Miért? – Azért, hogy így elájultam. Csak nyűgnek vagyok jó. – Ezt szeretem! Ha te nem lettél volna, akkor ki tudja, mivé fajul a

helyzet. És ha mégsem, mire körbetelefonáltak volna Ponciustól Pilátusig mindenkit, hogy ellenőrizzenek, reggel lett volna. Ezek a dolgok sokáig tartanak, és elképzelheted, hogy nem egy negyedórába telik elérni Bukarestet telefonon. Szerintem ragyogóan alakítottál, és nagyon bátor voltál… Most viszont holtfáradt lehetsz. Megpróbáljak taxit keríteni?

– Ne, jobb lesz, ha többé nem válunk el egymástól. Veled jövök. Ha még ülhetek néhány másodpercet, akkor elég erős leszek ahhoz, hogy elmehessünk együtt taxit keresni.

Egy darabig csendben üldögéltünk, szorosan átölelve egymást. Aztán Ursula megrázkódott.

– Fázom. – Akkor gyere. Találtunk egy lovas kocsit, ami bevitt minket a szállodához. A Hotel

Jägerhof nagy, fehér, édesdeden alvó épület volt, nyitott erkélyajtókkal és kaviccsal felszórt úttal, ami drasztikusan lelassította lóvontatta taxinkat. Az öreg éjszakai portás kikapirgálta Ursula nevét a bejelentkezőlapról, és barátságos hangon közölte velem, hogy a feleségem leánykori nevét nem kell beírnom.

– Azt írjuk helyette, hogy “és neje” – mondta mosolyogva. – Ennyi bőségesen elég. – Olyan vörös lettem, mint egy pünkösdi rózsa. Úgy tűnt, még a liftesfiú is mosolygott, ezért mereven magam elé néztem, és míg a szobalány megvetette az ágyat, Ursula kiment az erkélyre, én pedig

hümmögtem egyet, és bementem a fürdőszobába. Aztán ott álltunk kettesben Ursulával a szoba közepén, egymást méregettük.

– Nos… itt vagyunk! Egy cigarettát. A gyufa lángra lobbant. Ursula keze megremegett. Döbbenetes zavarban voltunk mindketten. A száraz levegő az idegen

szállodai szobában, ahol minden tiszta és hűvös. Az érzelmi izgatottság. Csak érzelmi lett volna? A fáradtság. Olyan fáradtnak, nyúzottnak éreztem magam, mint egy egész napi gyakorlatozás után. És ő is ott állt velem szemben ernyedt vállal, és mogyoróbarna szemével engem nézett. Olyan fáradtnak, szomorúnak látszott; és egyikünk se tudta eldönteni, vajon a másik akarja-e, és képesek leszünk-e ilyen fáradtan, vagy csak ügyetlenül igyekezni fogunk, és a végén csalódottan válunk szét.

– Most kimegyek az erkélyre, és elszívom ezt a cigarettát, amíg te levetkőzöl.

Ez pocsékul hangzott. Már az “ágy” szót se mertem kiejteni? Létezik más is, ami olyan mozdulatlan tud lenni, mint az éjszaka? A

hegyek rejtélyes, alvó valamik voltak a sötétben, a nappalt várták, hogy megmutathassák, milyenek is valójában. Nagy hegy, hatalmas hegy, holnap meglátlak, Ursula meg én holnap meglátunk. Holnap kipihentek leszünk, és téged fogunk nézni reggeli közben, és arról fogunk beszélni, hogy meglátogatunk. Most sötét van, semmi néznivaló nem akad rajtad.

– Bejöhetsz. A fürdőszobában az egyik fogmosó pohár félig tele volt konyakkal. A

másik üres volt, de éreztem az ital illatát a pohárban. Az üveg is üres volt. Felemeltem a poharat.

Ha azt mondom, túl fáradtak vagyunk, azt fogja hinni, hogy csak tapintatos vagyok, ezért azt fogja mondani, hogy igen, azok vagyunk, és semmit nem fog tenni, és majd egyikünk sem mer elaludni, nehogy ő legyen az első. Lehet, hogy egy kicsit csalódott is lesz, még ha halálos fáradt is. És ha azt mondom…

Nem könnyű eldönteni az ilyesmit. Azok az emberi bikák és csődörök az amerikai regényekben, az érzéki, szexuálisan túlfűtött hősök… mennyire irigyeltem őket abban a döntő pillanatban. De nem, egyetlen pillanat se döntő, amíg még életben vagy.

– A tiszta cipőkre – mondtam a tükörképemnek, és kiürítettem a poharam.

– Édes vagy – suttogta Ursula a sötét szobában. A vállamra húztam a fejét, és a melle fölé húztam a paplant.

– Holnap – búgtam a fülébe –, egyike leszek Hemingway legérzékibb, legvadabb hőseinek. A hegy megkért, hogy elmondjam neked, holnap megmutat nekünk mindent. Most pedig, az isten szerelmére, aludni szeretnék.

Nevetett. – Olyan édes vagy. Ebből elég ügyesen kimásztam. Nem sokkal ezután hozzátette: – Köszönöm, drágám. A párnájára tette a fejét, behajlította a bal karomat, és átdugta rajta a

jobb karját. Így aludtunk el. Jótékony, mély, konyakos alvás volt ez, s amikor néhány órával később felébredtünk, még mindig ugyanabban a pozícióban voltunk. Aztán a hegy megmutatott nekünk mindent, és együtt felmásztunk a csúcsra, és ott megpihentünk.

Csak aludnod kell rá egyet. Szeretlek. Tiszta szívemből szeretlek.

Az utolsó napok

Kövér, csillogó könnycseppek ültek ki hosszú szempillájára, gurultak végig arcán. Nem nyitotta ki a szemét.

A REGGELI NAP RÁNK RAGYOGOTT a nyitott erkélyajtón át. A reggelit majszoltuk, amit a szobapincér hozott fel nekünk. Ursula elém tartott egy jó vastagon megvajazott kenyérszeletet.

– Enned kellene még valamit! – Nem tudok sokat enni – hárítottam el. – Leszoktattak az evésről.

Ennél több nem fér belém. – Fel kellene hagynod a rossz szokásaiddal. Túl keveset eszel. Az isten

szerelmére, fiú, csont és bőr vagy. Végignéztem magamon. Igaza volt. A karom olyan vékony, hogy egy

arasszal át tudtam fogni. Te jó ég, mit akar kezdeni egy ilyen férfival, mint én? Egy ilyen egészségtől duzzadó, csinos, bájos teremtés. Erős hátsó, telt idomok. Egy ilyen nő körül pelenkás gyerekeknek, csintalan fiúcskáknak és szüntelenül csacsogó kislányoknak kell téblábolniuk, estére pedig egy magas, széles vállú férfit kell hazavárnia. Egy erős férfit. Nem engem.

– Egyél, és hagyd az önsajnálatot. Így is jó vagy nekem. Sokat várok el tőled, ha befejezted. Sokat. De előbb enned kell. Két tojás, tudod. Aztán ismét előadhatsz valamit napkeleti tudásodból.

– Ezt nem teheted – tiltakoztam durcásan. Olyan száraznak éreztem a kenyeret a számban. Csak forgattam benne, körbe-körbe.

– Mit nem tehetek? – Csak ülsz ott higgadtan, és eszel, és várod, hogy mi lesz azután. – Neked most ne azon járjon az eszed, hogy mi lesz a reggeli után.

Egyél, drágám. Tessék, igyál egy pohár tejet. Látom, szomjas vagy. Ha nekem kell minden étkezésnél beléd tömködnöm az ételt, nem fogod pocak nélkül megúszni. Ne feledd, hogy orvos vagyok, és látom, hogy angolkórban szenvedsz. Vitaminhiányod van, meg sok egyéb hiányod, még akkor is, ha ennyire ismered a távol-keleti szakirodalmat.

– Igen, tapasztalt orientalista vagyok. – Hol tanultál? A legtöbb férfi erőszakos, és azt hiszi, hogy ettől máris

jó. – Miután megkaptam a táviratodat, kilencezer nőn gyakoroltam, és még

egy Constantából rendelt török kisdobos szolgáltatásait is igénybe vettem. Megvoltak a maga álnok kis módszerei. Megettem mindent és megittam

mindent, amit a kezembe vagy a számba nyomott, aztán ő is, én is nagy-nagy szakértelemmel csináltuk. Badarság, hogy a férfiak csak “azt” akarják. A férfiak ugyanazt akarják, mint a nők. Azt akarják, ami minden kultúra gyökere és tápláléka: megismerni a másikat.

Azután felmentünk a hegyre, egyenesen egy apró kolostorba, ahol egy ősz pap körbevezetett minket. Láttunk mindent, amit látni lehet a hegyekben. Egy helyen kecskékkel és tarka tehenekkel találkoztunk, melyekre egy festménybe illő, szakállas-bakancsos pásztor vigyázott. Valamivel odébb leültünk a fűbe, és a völgyben meghúzódó falu kanyargós utcáit, vidám, gyermekes színeit nézegettük. Két lány énekelni kezdett a tehénkolompok vidám csilingelésére, és a hegyoldal egy másik részéből megérkezett a válasz: “Jollárihó! Jollárihó!”. A kék égen pedig egy sas úszott. Egy igazi sas, nem az a címertani szörnyeteg, amely véres karmai közt Európát tartotta.

Egy ilyen tolakodóan idillikus helyszín könnyen elviselhetetlenné válhat. Túl gyönyörű, túl tiszta, a hófödte csúcsok túl békések. Sehogyan se illik össze az ember háborgó lelkével. Vagy felkelsz és odébb állsz, vagy elalszol az illattal, döngicséléssel terhes hőségben.

Az idill folytatódott. Én, a katona, idillben tobzódtam. És miközben egy fogadó asztalánál ültünk, és a hegyi finomságokat öblögettük Rajna-vidéki borral a borostyánsárga kőbögrékből – szabad kezem pedig felfedezőútra indult az asztal alatt –, hirtelen aggodalom és rossz előérzet lett úrrá rajtam: már csak két napunk maradt.

– Gondolj csak bele… – mondta váratlanul Ursula. – Még két teljes nap. – Ezt mondta, mégis sírva fakadt, és ugyanolyan boldogtalan volt, mint én. A fogadós “Grüss Grott”-tal köszönt el tőlünk, és komoran utánunk nézett. Miután megtettünk egy rövid távot, Ursula hátra fordult. A fogadós még mindig az ajtóban állt, és komoran integetett.

– Milyen édes volt – jegyezte meg Ursula. – De még milyen… A vállára emelte a kezem. – Nem érted, fiú, hogy pokoli lenne számomra, ha beléd szeretnék? – Ha belém szeretnél? – lepődtem meg. – Azt hittem, már megtörtént. – De hát egész idő alatt azt mondogattam neked, hogy nem. Csakhogy

te nem akartad elhinni. De ez más kérdés. Egyszerűen nem tudtam nem eljönni. Te… te olyan férfi vagy, akihez a nők nincsenek hozzászokva. Legalábbis én nem. Talán azért, mert én nem vagyok különösebben…

– Nagyon is, nagyon is az vagy – állítottam én, és lecsúsztattam a kezem, hogy megsimogassam a mellét; ő azonban elvette a kezemet, és visszatette a vállára.

– Inkább ne beszéljünk erről – javasolta. – Csak összezavarodunk. De… Nem tudom, mit is mondjak.

– Én igen. Azt akarod mondani, hogy nem vagy szerelmes belém. Ne akarj nagy szavakat használni, Ursula. Tudom, hogy ebben én is vétkes vagyok, és tudom, hogy olyan nehéz határozottan elutasítónak lenni.

– És olyan sovány és agyongyötört vagy. Tudod, hogy kiabálni szoktál álmodban?

– Lehet. Egy igazi pokol az életem. Erre bevadult. Rám vetette magát, és zokogott, zokogott. – Nem szabad elhagynod engem, ugye, nem fogsz elhagyni? Ugye nem

fognak elvinni tőlem? – Nem, nem – feleltem. – Nem, nem. – Ez volt minden, amit mondani

tudtam. Megpaskoltam a hátát. – Nem, nem. – Fogalmam se volt, mi történik velünk.

Azon az estén Ursula egyszerű, testhez simuló fekete ruhát vett fel, és zöld, fekete gyöngyökből fűzött gyöngysort tett a nyakába. A nyakék méregdrágának látszott. Tudtam, hogy fekete tankos egyenruhám egyfajta zord eleganciát kölcsönöz nekem, amit csak fokozott a tény, hogy nem fityegtek rólam se vaskeresztek, se szalagok, csak az elmaradhatatlan egységjelvények. Büszkeség töltött el, amikor belépve az étterembe észrevettem, hogy az emberek felkapják a fejüket, és megnéznek minket.

Miközben ettünk, egy hadnagy vonult el mellettünk, súrolva az asztalt, és úgy téve, mintha észre se vette volna, egy papírdarabot ejtett mellém. Nem értettem, mit akar, de felvettem a papírt, és elolvastam:

– Ha engedély nélkül van itt, akkor gyorsan tűnjön el. A katonai rendőrség a szomszéd teremben van. Amennyiben segítségre van szüksége, a hallban leszek.

Ursulára néztem, ő pedig énrám. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ki kellene mennem köszönetet mondani neki, és tudtára adni, hogy rendben vannak a papírjaim.

A hall egyik sarkában állt, cigarettázott. Rövid bemutatkozás után megköszöntem jóindulatát, majd ezt mondtam:

– Udvariatlanság lenne megkérdeznem, miért volt ilyen kedves hozzám?

– Maga is a tankosoknál van, mint a fivérem. Ismeri Hugo Stegét? Közöltem vele, hogy Stege az egyik legjobb cimborám a századnál.

– Komolyan mondja? – vidult fel a hadnagy. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Lennének a vendégeim a hölggyel ma este? Ismerek egy pompás kis helyet, ahová elmehetnénk vacsora után.

Visszamentünk Ursulához. A férfi Paul Stege műszaki tisztként mutatkozott be. Amikor, egy szórakoztató este után, elváltunk tőle a

szálloda előtt, felajánlotta nekünk, hogy bármikor hívjuk fel telefonon, ha segítségre van szükségünk.

A szobába felérve fáradtan lerogytunk az ágy szélére, és csendben elszívtunk egy utolsó cigarettát. Odakint már kezdett kivilágosodni, ezért odamentem az ablakhoz, és felhúztam a lécrolettát az erkélyajtón. Aztán bekapcsoltam a rádiót. Általában jó zenét játszottak ebben az időpontban, az úgynevezett “harctéri program” keretében. Egy szimfonikus zenekar, valószínűleg a berlini filharmonikusok zenekara, Liszt Les Preludes-jének a végéhez közeledett. Hitler és Goebbels még ezt a felkavaró, romantikus darabot is programzenévé tette átkozott háborúja számára. Ezt használta az UFA háttérzeneként a Luftwaffe légi csapásairól szóló filmhíradóiban. A Luftwaffe készítette elő a terepet nekünk, páncélosoknak. És a Luftwaffe tette szó szerint a földdel egyenlővé a varsói gettót, mindössze három nap leforgása alatt. Amikor a csend visszatért, és a füst felszállt, azon a hatalmas területen semmi nem maradt, ami két méternél magasabb lett volna. A sok százezer zsidó közül maroknyi maroknyinak sikerült csupán átjutnia a remekül mulató SS-katonák kordonján. Maroknyi zsidónak és néhány millió patkánynak.

Liszt zenéjére. – Nem lehetne kikapcsolni? – kérdezte Ursula. – Ez a darab az

idegeimre megy. Lekapcsoltam a rádiót, aztán levetkőztem. – Milyen csodálatos nap áll mögöttünk. Nézd, mindjárt kivilágosodik.

Kár lenne alvással tölteni a napot. – Szerintem jó lenne aludni egy kicsit. Legalább néhány órát. Fáradt

vagyok. – Az életnek mindig ilyen szépnek kellene lennie! Mennyi minden van,

aminek örülni tud az ember. Eszel, amikor éhes vagy. Iszol, és emelkedett lesz a hangulatod, sziporkázni fog a szellemed. Kinyitod a szemed, és máris ébren vagy, mert egy ígérettel teli nap vár rád. Kellemesen fáradt vagy. Én is kellemesen fáradt vagyok; ebben a pillanatban ennél több nem is kell.

Azért levettem a gyöngysorát. És a cipőjét. Aztán cipzár jött, igen, a cipzár.

– Milyen nyugodt a kezed. Milyen tapasztalt. Mikor veszed le a másik cipőmet is? Ne, azt még ne! Azt utoljára.

– Nem, most fogom. A másik cipőjét is levettem.

– Vigyázz, nehogy a körmöd beleakadjon a szemekbe. Ez az utolsó ép harisnyám. Hé, még nem is mondtad, hol fogunk aludni!

Nem feleltem. A játék babám volt, akinek a babusgatása minden figyelmemet elvonta, és neki is volt egy fiúbabája, amivel eljátszhatott. Valami olyan mérhetetlen nyugalom és jóleső érzés szállt meg minket, amit akkor érez az ember, ha egy jó meleg, biztonságos ház ablakából szemléli a kint tomboló vihart, a cikázó villámokat.

Az ember annyi felesleges dolog után tud vágyakozni, és mivel ezek az áhított dolgok feleslegesek, türelmetlenné válik, nyugtalanná, ingerültté és idegesítővé – a vihar ekkor már nem odakint tombol, hanem bent, a fejedben.

De ha valami nem felesleges, állhatatosan vársz rá, és vigyázol rá, hogy ha feltornyosuló hullámként végigszáguld rajtad, a nyomában locsogó hullámok elégedettséget hozzanak.

– Most megettelek. Felnézni egy szempárba, melyen átmegy a hullám. Olyan jóban lenni

önmagaddal, hogy az istenek neked ajándékozzák az érzékeidet, és egy milligrammnyi nyomást, egy tized milliméternyi elmozdulást is megérezz. Ezt jelenti a test és a lélek eggyé olvadása.

– Egy kicsit feljebb – suttogtam. – Ez az. Ott. – Na… és most? Nem kellett válaszolnom. Még hatalmasabb hullámok dübörögtek át az

arcunkon. Ursula hirtelen az oldalára vetette magát, és hátat fordított nekem. A

testét remegés rázta meg. Az enyémet is. Mindketten a lelkünk mélyéig meg voltunk rendülve. Egyikünk se szólt. Nem volt mit mondanunk. Felhúztam a padlóra csúszott paplant, és betakartam Ursulát.

* * *

Azért írom le ezt, hogy örökre emlékeztessen rá: sikerült elérnem a tökéletes boldogságot – aminek a rádió bekapcsolásával vetettem véget.

“… a támadó szovjet-orosz csapatokat. Az offenzíva fellángolt az Északi-tengertől a Fekete-tengerig, és már meg is érkeztek az első írásos jelentések, melyek az egyesített német-olasz-román-…”

Ursulára néztem, odamentem az ágy mellé, halkan megszólítottam. Aludt. Hála istennek.

Egyesek talán megbotránkoznak azon, hogy leírtam ezeket, mások esetleg fölényesen mosolyognak. De ezek, rá fogsz jönni, olyan emberek,

akik még mindig elméleteket dédelgetnek szellemről és anyagról, testről és lélekről, és arról, hogy egyik magasabb síkon helyezkedik el, mint a másik. Hadd botránkozzanak meg és hadd fölényeskedjenek. Ha egy nap majd ők is elesettek lesznek, akkor majd ők is meg fogják érteni.

Másnap összeházasodtunk a kolostorban. Paul Stege adta férjhez Ursulát. Hozott neki egy nagy csokor fehér rózsát is, ami nagyon megindította mennyasszonyomat. Az ősz hajú pap vonakodva adott össze minket azért, aki voltam, de végül sikerült rábeszélnünk, és amikor megtudta, hogy dán-osztrák Auslander-deutchser vagyok, megenyhült.

– Jó néhány évet eltöltöttem abban az aprócska északi országban. Egy oázis Európa közepén. Reméljük, meg fogja kímélni a háború. Ha így történik, akkor menj oda fiam, minél hamarabb, és telepedj le.

Nászajándékként román kincseket kapott tőlem: egy igazi csipkével szegélyezett, fekete selyem hálóinget, két leheletvékony alsót, öt igazi selyemharisnyát és egy gyűrűt, amit Porta adott nekem. Ez egy aranygyűrű volt, közepén hatalmas zafírral, amit apró gyémántok vettek körül. Feketepiaci áron számolva egy kisebb vagyont tettek ki az ajándékok.

Az utolsó napról már csak halvány emléktöredékeim vannak: – Mit érdekel minket ez a hülye háború? A tudatot, hogy

összetartozunk, nem vehetik el tőlünk! – Nem, nem, nem, meg kell ígérned. Ha bármi történne. Meg kell

ígérned, hogy megszabadulsz tőle. Meg kell várnunk a háború végét, látnunk kell, mi lesz ebből az országból.

– Drágám! Emlékszel, Bécsben csak azt mondogattad, hogy “drágám”? Most én vagyok, aki csak ezt az egy szót ismeri: “drágám”.

– Ígérd meg nekem, hogy vigyázni fogsz magadra. Ne hősködj nekem! Ígérd meg, hogy gyakran fogsz írni. Ó, Sven, Sven!

– Ugyan, kislány. Nem szabad sírnod. – Ég veled, Sven. Emlékszel… Ursula, Ursula. Egy távolodó, fehér arc. Ursula, Ursula. Úr-su-la, dum-

dadum, dum-dadum, kerekek, ke-re-kek… A távíróoszlopok ellenkező irányba szaladtak. A fülkék csordultig tele

voltak. Az emberek beszélgettek és beszélgettek. Ők elhitték a győzelemről szóló híreket, és ez még kedvetlenebbé, még idegenebbé tett, mint az elválás. Kinek mondhattam volna ezek közül a fecsegő, kasztrált agyú, jól betört lények közül, hogy a német tábornokok tökéletes hadigépezete csúfos véget fog megérni, méghozzá hamarosan? Melyikünk mondhatta volna el, hogy ez a tökéletesség nem is oly tökéletes, mint hirdetik? Hogy nem egyéb tökélyre fejlesztett reflexeknél: a képességnél,

hogy szobormerev vigyázzban állj egy fél órán át. Hogy ezeknek az agyondicsőített német tábornokoknak még annyi eszük sincs, hogy a tökéletes vigyázzban állás művészetén kívül mást is elvárjanak a katonáiktól. A legnagyobb hibájuk az volt, hogy nem tanítottak meg rá, hogyan kell vigyáznod a lépteidre, honnan tudd, melyik a helyes irány. Azt mondták, erre kell menned, és te erre mentél. Ez volt a nagy tökéletesség.

És a gépezet egy olyan ellenség felé lépegetett, amelynek rendelkezésére állt a győzelemhez elengedhetetlen plusz: az erkölcsi felsőbbrendűség.

Csak az olyan embereknek, mint Papa és Porta mondhattam azt, hogy nem vagyunk egyebek rothadó bakancsoknál – de ők ezt nélkülem is tudták. Azoknak, akik nem tudták, nem volt fülük, hogy belekiáltsd. Neked pedig nem volt szád, ha életben akartál maradni…

Porta eltávozáson

– Ami engem illet – mondta Papa –, nagyon jól telt a feleségemmel és a gyerekekkel. Aranyosak voltak… de hát mi az a néhány nap? A feleségem villamosvezető lett a 61-es járaton. Ez mindig jobb, mint kalauznak lenni. Így most elég pénzük van ahhoz, hogy ne kelljen nélkülözniük. Pokoli érzés visszajönni otthonról ebbe a mocsokba. Ha valamelyikünknek akkora marha szerencséje lenne, hogy ellövik a fél lábát, akkor az végleg pá-pát inthetne ennek a veszett náci háborúnak. – Egy fél kar jobb lenne – vélekedett Porta.

– Még nem is voltunk benne a sűrűjében – bölcselkedtem. – De azért remélem, túl fogjuk élni. Papa a tenyerébe rejtette az arcát. – Szerintem már így is épp eleget láttunk. Nem kell több belőle. Nem vágyom fényes győzelmekre. Békére vágyom. Túlélni! Ki fog tudni bármit is kezdeni velünk, ha túléltük? Senki. Még mi magunk se. Az ördög vigye el! Porta visszatette a fuvolát a dobozába. Nem játszott rajta.

– TUDOD, MIT CSINÁLHATNAK A JELENTÉSÜKKEL! Mire megjön, én már a sivatagban leszek, és szeretném látni, mit tudnak ott ártani nekem, csak azért, mert egy gennyes vasutas megkapta tőlem a jól megérdemelt seggbe rúgást.

Porta a hüvelyk- és a mutatóujjával kifújta az orrát, aztán a falra köpött, éppen arra a feliratra, amelyen az állt, hogy tilos köpködni.

– Átkozottul balszerencsés volt ez az eltávozásom. Alig tettem be a lábam az ajtón, valami spandaui bányarém odarohant hozzám egy csecsszopó gyerekkel, és arcátlanul a képembe hazudta, hogy én vagyok az apa. Civilizált, kulturált hangon közöltem vele, hogy nyilván valami sajnálatos félreértésről lehet szó, és ha nem tetszik neki, eláshatja a gyereket a kertben.

Átkozott legyek, ha a szukának nem volt képe bíróság elé citálni engem. Ott kellett állnom egy ordítozó állat előtt, aki az asztala mögött őrjöngve azt fröcskölte nyáladzó szájjal, hogy én vagyok annak a fattyúnak az apja, akit az a ribanc tévedésből kihordott.

Aztán valami vérvizsgálatról kezdtek el fecsegni, és egy kancsal szemű egyén, aki azt állította, hogy orvos, gondoskodott róla, hogy ez meg is történjen. Én meg, az állat, örültem neki, mert azt hittem, végre minden tisztázódik, de úgy látszik, az orvosokban sose szabad megbízni, mert az ördög vigyen el, ha ki nem sütötték, hogy ettől fogva engem kell a gyermek apjának tekinteni.

– De hát, Porta, ezt nem tehetik veled! Ha a katonakönyvedben benne van, hogy akkor nem voltál Berlinben…

– Bármit megtehetnek. Hallgasd meg ezt: épp gyengéd búcsút készülök venni az öregeimtől, könnyek meg fogcsikorgatás, meg minden, ami egy idillhez kell, erre odajön hozzám egy angolkórós tehén, és tájékoztat, hogy elleni fog.

“Milyen érdekes, mondom neki, és milyen örvendetes, a Führer biztosan boldog lesz. Üdvözletem a férjednek, és üzenem neki, hogy ő vigye le mindennap a szemetet, amíg vége nem lesz a vemhességnek.”

Semmi közöm nem volt hozzá, persze, de hát akinek volt gyerekszobája, az meghallgatja a másik embert. Úgyhogy elcsevegtem a nagy boldogságról a tehénnel, és hogy érezze, karácsony, átvittem a másik szobába.

Én, idióta, teljesen jóhiszemű voltam, mire a tehén gyöngykagylónál is kecsesebb fülembe súgta: “Te vagy az apja, drágám. Örülsz neki?”

– “Hogy örülök? – visítottam. – Te teljesen megőrültél!” – Úgyhogy az áldásom nélkül kellett távoznia. Hiába, üldöz a balsors. Nem tudom, másokkal ez hogy van, de nekem elég az ölembe ülnie egy nőnek, és máris kész a baj.

– Meg kellene próbálnod begombolni a sliccedet – tanácsolta Papa. – Őszintén Porta, nem voltál te Berlinben tíz hónappal ezelőtt?

– Nem, és ha nem hiszed, megnézheted a katonakönyvemet! – felelte sértődötten Porta.

– Igen, igen, de a katonakönyv az egy dolog, és az, hogy voltál-e Berlinben, megint más.

– Et tu, Brute – mondta méltósággal Porta. – Jól van, Berlinben jártam tíz hónappal ezelőtt, de csak egy fél napig voltam ott.

– Az nem számít, ha beléd állt a görcs – jegyezte meg bölcsen Papa.

Úti cél: Észak-Afrika

Csak rá tudnám tenni a kezem annak a költőnek a nyakára, aki azt írta, hogy a Földközi-tenger kék, békés és sziporkázóan mosolygó.

A MARHAVAGONOK SZÉLÉRŐL lelógatott lábbal a 18. század átgurult Románián, Magyarországon és Ausztrián, onnan pedig délnek kanyarodott, és lecsorgott Olaszországon. Portát ötször is odaállítottuk az ajtóhoz, hogy a makaróniföldeket kémlelje. Meg volt győződve róla, hogy a makaróni egy növény.

Nápolyban szállásoltak el minket. Vadonatúj tankokkal és trópusi egyenruhával szereltek fel minket. Porta nem volt hajlandó odaadni a fekete barettjét a sisakért, és ezen annyira összekaptak a raktáros Feldwebellel, hogy ordítozásukat még a Vezúv tetején is hallani lehetett. Az eredmény kompromisszum lett: Porta elfogadta a sisakot, a Feldwebel pedig nem vette el tőle a barettet.

Épp azelőtt, hogy hajóra szálltunk volna, járvány tört ki a zászlóaljban, és olyan sok embert elvitt, hogy maradnunk kellett még egy darabig, míg Németországból újak érkeztek a helyükre.

Amikor végre tengerre szálltunk, öt zászlóalj volt belőlünk, ötezer ember, akiket két utasszállító gőzösből átalakított hajó közt osztottak szét. Hurrában törtünk ki, ahogy a hajók kifutottak a kikötőből. Felkapaszkodtunk a korlátra, az árbocokra és a kötélzetre, és éljeneztünk, éljeneztünk.

Mindenki kapott egy mentőövet, és mellé a szigorú parancsot, hogy le ne vegye az út alatt, de túl kényelmesek voltak párnának ahhoz, hogy ne a fejünk alatt tartsuk őket. A mentőcsónakok már nem voltak ilyen puhák, ezért maradtak a helyükön, a csónakdarukon. A fedélzetre légelhárító ágyúkat szereltek, és három olasz torpedóromboló kísért minket, fekete, olajos füstöt pöfékelve zömök kéményeikből. A hajó elég vadul bukdácsolt, a hányadékszag miatt képtelenség volt lent maradni a hajógyomorban. Porta, Papa és én beburkolóztunk a nagykabátunkba, és a felépítmény szélárnyékos tövébe feküdtünk. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, az viszont biztos, hogy elégedettek voltunk a sorsunkkal. Azt hiszem, cigarettázgattunk, és teljesen hétköznapi dolgokról fecsegtünk, egy-egy téma közt pedig jó nagyokat hallgattunk. Úgy beszélgettünk, mint az elemózsiájukat fogyasztó kubikosok az árok partján. Egy idő után megszűntünk jómadarak lenni, még Porta se fűszerezte a beszédét az emberi nemi szervek emlegetésével, ahogyan azt tőle már megszoktuk. Még ő is normálisan viselkedett. Aztán azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak mellettem lenne Ursula, és realitást kölcsönözne a békességnek, amelyet egy múló pillanatra megízlelhettünk ezen a katonákkal és tankokkal telezsúfolt hajón.

Portának muzsikálni támadt kedve, de döbbenten meg kellett állapítania, hogy a bőröndje eltűnt.

– Segítség! – kiáltotta. – Segítség! Halott vagyok! Ezek megöltek! Rablók, gyilkosok, átkozott nácik! Kiraboltak! Kifosztottak! A fuvolám és a frakkom!

Nem lehetett megnyugtatni, hiába mondtuk neki, hogy Tripoliban új fuvolát vehet magának. Nincs Tripoliban olyan furulya, amelyik felérne a régivel, amit elloptak tőle.

Lassan álomba merültünk. Iszonyatos motordübörgésére ébredtünk. Lángnyelvek csaptak le ránk

az égből, süvítés, fütyülés esett neki a dobhártyánknak, aztán valami nagyot csattant a hajó fémtestén. Működésbe léptek az ágyúink, lángnyelvet öltöttek az ellenség bombázóira. Bumm-bumm, mennydörögték mérgesen, és a géppuskák is dühös ugatásba fogtak.

A felépítmény falának lapultunk, és részben ijedten, részben kellemesen borzongva figyeltük az eseményeket – végtére is ez volt az első ütközetünk. A repülőgépek közben visszatértek, és vijjogó motorokkal újabb zuhanórepülésbe kezdtek.

Papa meglökött, és rám ordított: – Hasra! Levetettem magam, de ezúttal nem mi voltunk, akikre rávetették

magukat, hanem a másik hajó. Robbanások sorozata hallatszott, és rögtön utánuk tűzoszlopok csaptak a magasba. Néhány másodperccel később a másik hajó már egy egybefüggő, dühöngő lángtenger volt. Az egyik bombázó a fedélzetre zuhant, és pillanatokon belül már ő is lángokban állt. Hirtelen úgy éreztem, megsüketültem. Néma csend lett, mint amikor a moziban kihagy a film hangja. Felálltam, és kinéztem a fekete-vörös tengerre, de váratlanul felkapott egy láthatatlan erő, és a fedélzetre csapott. Visszatért a hallásom. A hajónk belsejéből robbanások sorozatát lehetett hallani, majd a három kémény közül az egyik felemelkedett a levegőbe, és lassan beleúszott a sötétségbe. Lenyűgöző, földöntúli látvány volt.

– Felborul a hajó! A robbanások, a recsegés-csikorgás mellett most már a hajó gyomrába

rekedt ezrek iszonyattal teli üvöltését is hallani lehetett. Döbbenten egymásra néztünk. Aztán ugrottunk.

A víz olyan fantasztikusan mélyen volt alattam, hogy azt hittem, soha nem érek le; de egyszer csak összezárult a fejem fölött, és én süllyedtem, süllyedtem, úgy éreztem, mintha a testem kettőbe tört volna. Dübörgést, sziszegést hallottam a fülemben, a fejemben pedig valami egyre

gyorsabban és gyorsabban, egyre hangosabban és hangosabban lüktetett. Végül már nem bírtam tovább. Feladtam. Most meg fogsz halni, gondoltam, és abban a pillanatban a szám a felszín fölé ért, és agyonkínzott tüdőmbe beáramlott a levegő. Egy eszelős erejével csapkodni kezdtem, kézzel és lábbal, hogy minél messzebb kerüljek a süllyedő hajótól, nehogy engem is magával rántson. Fogalmam se volt, jó irányba úszom-e, eszembe se jutott tájékozódni, csak csapkodtam vaktában, és amikor az izmaim már nem bírták a folyamatos munkát, azt kívántam, bárcsak meghalhatnék. A létfenntartó ösztönöm azonban erősebb volt, mint az izomzatom, a tüdőm vagy az akaratom; a legerősebb volt mind közül, és arra késztetett, hogy zokogva, nevetve, félig öntudatlanul egy mentőöv után kapjak, ami a semmiből bukkant elő teljesen váratlanul.

A mentőövbe kapaszkodva lebegtem. A fekete, tajtékzó hullámok a hátukra emeltek, felvittek egy-egy égig tornyosuló vízhegy tetejére, aztán rémült ordításom közepette levetettek a kavargó, tátongó szakadékba.

A távolban az égbolt vörös-lilás színben játszott, de ettől eltekintve csak a vizet és az éjszakát láttam, bármerre is néztem rémülten.

Cápák! Mi van a cápákkal? Vannak cápák a Földközi-tengerben? Igen vannak! Hisztérikusan rugdosni kezdtem magam körül a vizet, de hamarosan abba kellett hagynom, mert minden erőm elfogyott. Aztán Papára és Portára gondoltam, és a nevüket kezdtem kiabálni.

– Pa-pa! Pooorta! Nem érkezett válasz, csak a hullámok dübörögtek szűnni nem akaróan.

Kétségbeesetten zokogni kezdtem, és félelmemben még anyámnak és Ursulának is kiabáltam.

– Szedd össze magad, ember! – rivalltam magamra, aztán nevetni kezdtem, hahotázni, akár egy hiéna, borzalmas, rémisztő hangon, ami nem is az enyém volt. Egy idő után magamhoz tértem, és ismét zokogtam. Egész éjszaka tehetetlenül hánykódtam a hullámok közt, hánytam a tengeribetegségtől, és sírtam.

Valaki kiáltott volna? Füleltem. Igen, valaki kiabált a sötétségben. Ott! Határozottan hallottam. Badarság. Mind meghaltak. Senki nincs ott. Te is meg fogsz halni nemsokára. Mindenki halott. Más dolguk is van, senki nem gondol rád. Ridegek és gonoszak; nevetséges vagy, ha segítséget vársz másoktól.

Igen, de valakinek csak meg kellett maradnia rajtad kívül. Nem fogsz örökké itt maradni a vízben, elfeledve. Ha végignézték a listát, és kiderítették, ki hiányzik, minden ép embert kiküldenek…

Hogy megkeressenek téged? Téged? Egy elítéltet! Ha-ha-ha!

Kezdett kivilágosodni. Nincs valami ott jobbra? Nem egy ember az, egy mentőövvel, mint te?

Látomásaid vannak, azt látod, amit látni szeretnél. Bolond vagy, képzelődsz csupán.

Nem képzelődtem. Porta volt az. Széles vigyorral előhúzta a barettjét a zubbonyából, a fejére tette, és megemelte, mintha kalap lett volna.

– Jó napot, fiam. Hát te is lejöttél a strandra? Kissé nedves lett a lábszáram, de egy kis fürdő néha nem árt.

– Porta! – Rögtön abbahagytam a sírást. – Ó, hála az égnek, te vén cimbora, te mocskos szájú gazember! – Még nem tértem magamhoz teljesen, és láttam a tekintetén, hogy ő sem. – Hol van Papa?

– Valahol itt, ebben a tóban – mutatott körbe Porta. – De azt ne kérdezd tőlem, hogy az orra kint van-e a vízből vagy sem.

Összekötöztük a mentőöveinket, nehogy elsodorhasson minket egymás mellől a víz.

– Talán ugyanarra a villamosra várunk, uram? – kérdezte Porta. – És miért vagy olyan sovány? – nézett rám éhesen. – Egyetlen tisztességes rágcsálni való húsdarab sincs rajtad. Mindegy, azért mulatságos lesz, ha majd száz év múlva elmesélem az unokáimnak, hogyan mentettem meg az életemet egy Sven nevű keszeggel. Nem tesz büszkévé a tudat, hogy Hitler legjobb katonájának az eledeleként végezheted? Hogyha hazatértem, gondoskodni fogok róla, hogy emlékművet állítsanak a tiszteletedre. A gránitnak örülnél jobban vagy a bronznak?

Egyszer csak felordított, és egy hajóra mutatott a távolban. – Ott jön a villamosunk! Rekedtre ordítottuk magunkat, a hajó azonban eltűnt. – Örülök, hogy elmentél – kiáltotta utána Porta, amikor eltűnt a láthatár

mögött. – Hagyj békén minket. Nem ártottunk neked! A szürke, felhős reggel beszélgetéssel telt. A nap szikkasztóan sütött,

valahányszor, szerencsére nem túl gyakran, előbukkant a felhők mögül. Kezdtem félalélttá válni a kimerültségtől, de Porta a kifogyhatatlan mondanivalójával nem hagyott öntudatlanságba zuhanni.

– A sirályok, bezzeg, csak röhögnek rajtunk. Nekünk se lenne gondunk, ha szárnyain lennének, így viszont kénytelen vagyunk a seggünket pácoltatni. Egész életedben arra vigyázol, nehogy az átkozott tenger mellé kerülj, és erre tessék, az aranygallérosok egyenesen ideküldenek. Ezért is mondogatom mindig: sose származhat jó abból, ha az ember katona. Ígérd meg nekem, hogy sose lesz belőled tábornok, fiam! Csak ne lenne olyan nyirkos a levegő.

– Porta… gondolod, hogy túl fogjuk ezt élni? – Túlélni? Nem, nem fogjuk, erre a szavamat adom, de ha nyafogni

mersz, akkorát koppintok az orrodra, hogy többé nem fog akadályozni a látásban. Kint fogod tartani azt a randa képed ebből a kibaszott pocsolyából. Majd én szólok neked, ha feladhatod. Addig is örülj, hogy nem egy büdös bombatölcsérben fekszel, az ágyúk concertója közepette. Persze, azok a csinos kis bombatölcsérek ott, a senki földjén, ideálisak a székrekedésben szenvedők számára, de ez még annál is jobb. Ez valami egészen egyedi, valami hihetetlenül fantasztikus. Itt nemcsak könnyíthetsz magadon, de rögtön ki is moshatod a nadrágodat. Egy bombatölcsérben ezt nem tudnád megtenni.

– Porta… te hiszel Istenben? – Kiben? Ha arra a fickóra gondolsz, akiről a papok óbégatni szoktak,

akkor menj haza a plébánosodhoz, és mondd meg, neki, hogy jobban jár, ha kilép a szakszervezettől, és valaki arra érdemesebb személy malmára hajtja a vizet.

– Az én véleményem is az, hogy az egyház meg az egész, nem egyéb egy nagy átverésnél. Különös, hogy ezt mondom: “az én véleményem”. Nem szoktam így beszélni.

– Jó! Tehát nem őrültél meg teljesen. Már attól tartottam, hogy egy ütődött társaságában élvezem a fürdőzés örömeit. Szóval, nem akarsz megtéríteni és megkeresztelni, meg ilyesmi. Pedig bőven van itt víz. Ami az átverést illeti, nézőpont kérdése. Mindenesetre, ne pazarold az energiádat arra, hogy a vallást ócsárolod. Hadd higgyenek az emberek, ha akarnak. Addig, amíg nem zavarnak a hitükkel, rá se rántok; és ha vigaszra találnak a hitben, hát gratulálok nekik. Én szívesebben összpontosítok a miseborra és az apácákra. Biztosítlak, hogyha egyszer betévedsz egy tisztességes zárdába, másképpen fogsz vélekedni a vallásról.

Porta, természetesen, kertészfiú is volt – egy zárdában. Miközben zárdabeli kalandjairól adott elő szaftos történeteket, én továbbra is egy mindenható, mindentudó és tökéletesen jóságos Teremtő kérdésén rágódtam.

– Te nem figyelsz rám, fiú – hallgatott el Porta. A helyzetünk nem igazán volt alkalmas a zárdaélet örömeinek a taglalásában való elmélyülésre. Ezt Porta is belátta. Kissé morcos volt, de aztán felragyogott az arca. – Van még valami, amiben az egyház nem vert át.

– Mi az? – Az orgona. Ha lenne itt egy orgona, akkor nem bánnám, hogy tropára

ázik a lábam, és tüdőgyulladást kapok a hidegtől. Volt egyszer egy

orgonista ismerősöm, aki megtanított játszani a hangszeren. Adjuk meg a császárnak, ami az övé – még ha mindaz, amit az imáikban mondanak, meg az, hogy a szegényeknek örülniük kell, mert a mennyországba fognak jutni, szemfényvesztés is. Szóval, azt akarom mondani, hogy átkozottul szép látvány, amikor karácsonyi ünnepséget rendeznek fával meg mindennel, és énekelni kezdenek, meg orgonálni… én mondom neked, olyankor zokoghatnékod van a meghatottságtól. Amikor hallod a zenéjüket, a víz patakokban csorog végig a képeden.

A szomjúság egyre elviselhetetlenebb volt; hallgatásba burkolóztunk. Nem sokkal napkelte után egy olasz repülő szállt el alacsonyan

felettünk, és ledobott nekünk egy gumicsónakot, ami alig húsz méterre tőlünk csapódott a víznek. Nevettünk és sírtunk, s Porta a repülő után kiáltotta:

– Köszönjük, öreg spagettizabálók! Tehát mégiscsak van bennetek valami tisztesség.

Nehezebb volt, mint hittük, megtenni a húsz métert a csónakig és felkapaszkodni rá. Én a csónak egyik felére kerültem, Porta a másikra. Először én próbáltam felmászni, és kínlódtam, vergődtem a vízben, becsúsztam a csónak alá, kis híján meg is fulladtam, mert a tehetetlenségemen már csak nevetni lehetett. Végül azért mindketten feljutottunk, és kezet fogtunk egymással.

– Most már csak egy pakk kártya hiányzik. Nem találtunk, de a vízmentesen záró szekrényben volt néhány

tejkonzerv, némi szárított hús, kétszersült és négy üveg pálinka. Ettünk és ittunk, aztán kinyújtóztunk, és elaludtunk. A hideg ébresztett fel minket, az éjszaka közepén. Döngölni, masszírozgatni kezdtük egymást, s ez meg néhány korty pálinka helyreállította a testhőmérsékletünket, úgyhogy visszafekhettünk aludni. Másnap dél körül alaposabban átkutattuk a csónak szekrényeit, és ezúttal találtunk egy doboz jelzőrakétát meg egy bádogedényt valami sárga folyadékkal. Ez utóbbit a vízre kellett önteni, amit meg is tettünk, és a következő pillanatban az olajos folyadék szétterült a víz felszínén, és egy óriási, világítóan sárga foltot hozott létre, amit a levegőből gyerekjáték volt észrevenni. Fellőttünk néhány rakétát is, és éljeneztünk, mint holmi bizarr kerti parti résztvevői. Aztán elénekeltünk egy német, egy angol és egy francia éneket, majd egy kicsit elszórakoztunk azzal, hogy elrejtettük egymás elől a finomabbnak vélt ételfalatokat, de végül mindent testvériesen elosztottunk egymás közt, és éhségünkben néhány kétszersült kivételével az egész készletet felfaltuk.

Másokról kezdtünk beszélni, azokról, akiknek többségükben halottaknak kellene lenniük.

– Ha szárazföldet értünk, egész nap csak levelet fogunk írni – mondta Porta –, a sok anyának, feleségnek és szeretőnek.

Ursula. Másnap reggel megittuk az utolsó üveg snapszot, és megettük az utolsó

szelet kétszersültet is. – A következő menüpont a bakancsunk lesz. Hogy fogod kérni a tiédet,

vaníliaöntettel vagy szarvasgombával? Röviddel ezután egy mentőövben lebegő holttestet találtunk. Nem kevés

vesződség árán felhúztuk a csónakba. Egy Unteroffizier volt, csúnya égési sebekkel a hasán és a lábán. A zsebében egy noteszt találtunk, tele címekkel és bejegyzésekkel, és a katonakönyvét meg a levéltárcáját is megleltük. Ebből megtudtuk, Alfred Könignek hívták, és a 161. tüzérségi ezrednél volt altiszt. Huszonkét éves volt, nős, a felesége húszéves volt, és Irma Bartelsnek hívták. Berlinben lakott. A levéltárcájában több fénykép volt róla és egy fiatal, szőke lányról.

Ezt a három holmit megtartottuk, őt magát visszalöktük a vízbe. – Üdvözletünk mindenkinek odalent az akváriumban – mormogta Porta.

– Írni fogok egy szép levelet Irmának, melyben elmondom neki, hogy hősként haltál meg. Négy napon át harcoltál egymagad egy túlerőben lévő ellenséges csapattal szemben, és a végén szíven lőttek. Nem szenvedtél, azonnal meghaltál. Igen, én tudom, mire van szükség, hogy a te kis Irmád büszkén elmondhassa a barátnőinek, hogy kötelességed teljesítése közben haltál meg, a te nagy, mocskos hazádat védted. Egyetlen szót sem ejtek arról, hogy először megsültél, mint egy liba, aztán puhára áztál a tengerben. A te Irmád most talán éppen az ágyatokban fekszik, és ikszedik alkalommal olvassa át a leveled, melyben biztosítod, hogy jól vagy és hű maradtál hozzá, és következésképpen nem is álmodsz arról, hogy beledugd az orrod vagy valami mást a csábító nápolyi éjszakába. Irma le fogja törölni a könnyeit, és ki fogja engedni a csalódott gázos embert. Így telnek Irma napjai. Sohasem kapja meg azt, amire vágyik, mert a Führer elvette tőle, és leküldte a tenger fenekére. Egy nap aztán levelezőlapot kap a seregtől. A szöveg egyszerű, tömör, egyszóval katonás lesz:

Alfred König Unteroffizier, 161. tüzérségi ezred, 1941. szeptember 30-án, a Führerért és a hazáért vívott hősies küzdelem során elesett.

És alatta egy szemét tiszt kiolvashatatlan, cikornyás aláírása. Emez alatt pedig míves, gótikus betűkkel, mintha a Bibliából lenne egy idézet:

A Führer köszöni önnek. Heil Hitler!

Porta szellentett egy hatalmasat, aztán körülkémlelt. – Néhány napig a kis Irma vörös szemmel fog járkálni, a táskájában az

értesítéssel, és lesznek, akik majd sajnálják, de nem sokan, mert nem ő az egyetlen, és ha valaki mindenkit sajnálna, abba bele lehetne őrülni; nem, honnan is szerezhetnék egy negyed kiló vajat? És legközelebb, amikor a gázos ember bejön, már mást is csinálhat a gázóra leolvasásán kívül, és hamarosan kiderül, hogy Alfred elvesztése nem is volt olyan rossz dolog. Alfred csak egyszer jött évente, míg a gázos minden negyedévben, és ő nem eshet el a Führerért és a hazáért, mert falába van… Isten tudja, lehet, hogy Spanyolországban fogunk kikötni. Nos, egy édes kis fekete szépség, a füle mögött szegfűvel, te…

Szomjúság gyötört, és már kezdtem unni Porta szüntelen ökörködését. – Fogd be a szád, te túlméretezett disznó – mordultam rá. – Hogy tudsz

még most is a nőkre gondolni, amikor bármelyik pillanatban feldobhatjuk a talpunkat az éhségtől és a szomjúságtól?

– Feldobni a talpunkat? Megőrültél? Azt hiszed, azért hajította le nekünk az Olasz Királyi Légierő ezt a szép gumicsónakot, feldobjuk benne a talpunk? Az sértés lenne a királyra nézve, ember, elrohadni ebben a kincstári csónakban! A királyról szólva, szerinted azon a helyen, ahová még ők is gyalog járnak, bársonnyal van bevonva az ülőke?

Lehúzta a nadrágját, és kidugta a hátsóját a víz fölé. A hullámok meg-megpaskolták meztelen ülepét.

– Hú, ez csiklandik! De higiénikus. Ki kellene próbálnod. Sokkal higiénikusabb, mint az olasz királyé.

– Porta, már nem vagy szórakoztató. A vitalitása elámított és kifárasztott: olyan volt, mint egy fehér fal a déli

napsütésben. Ugyanakkor valahányszor közel álltam ahhoz, hogy torkon ragadjam, a tekintete megállított: láttam benne, hogy minden akasztófahumora ellenére ugyanolyan állapotban van, mint én.

De még így is kezdett az idegeimre menni; és ha nem pillantottuk volna meg azt a hajót sötétedés előtt, azt hiszem, a sötétség leple alatt nekimentem volna vak, őrült gyűlöletemben. Kiabáltunk és integettünk, rakétákat lőttünk fel, így vett fel minket az olasz romboló. Forró zuhany alatt kimostuk hajunkból az olajat és a kormot, aztán száraz, meleg ágyat

kaptunk, és megetettek velünk két spagettihegyet, amit két liter vörösborral öblítettünk le. Aztán aludtunk, mint a bunda. Másnap reggel a matrózok elmondták nekünk, hogy a két csapatszállító hajó utasai közül elég sokat kimentettek, ők már Nápolyban vannak. Mi is oda tartottunk. Bejött a hajóorvos, ránk nézett, megkérdezte, hogy vagyunk, aztán anélkül, hogy megvizsgált volna minket, elment. A többiekről kezdtünk beszélgetni megint. Porta komoran sóhajtott egyet.

– Nem lesz kellemes írni Papa feleségének. Meglátogattam őket, amikor eltávon voltam, és ő, meg Papa, meg a Papa papája meg én egyetértettünk abban, hogy hat hónap múlva megint otthon leszünk, mert a háború addig véget ér, és a forradalom is meglesz. Fenét! Remélem, kihalászta a spagettizabálók Királyi Kalóztársasága, és most valamelyik nápolyi kocsmában fekszik az asztal alatt… De mi a fenének fecsegünk reményekről? Hát persze hogy kihalászták Papát. Mire menne nélküle Rommel Észak-Afrikában?

Amint visszaértünk Nápolyba, első dolgunk az volt, hogy jelenetet rendeztünk.

– Nem érdekel, hogy maga őrnagy. Addig nem létezik számunkra hadsereg, amíg ki nem derítettük, hol van Papa. Nem szórakozásból torpedóztattuk meg magunkat és csókolgattuk napokon át a Földközi-tenger cápáit, és pillanatnyilag egyébként sincs kedvünk itt maradni, és lúdtalpasra állni a lábunkat az átkozott élelmiszerjegyeikért és a ruhautalványaikért. Papa a cimboránk, és amíg ki nem derítjük, mi történt vele, addig maga számunkra nem őrnagy. Ha akar, lőjön le vagy vessen börtönbe minket, de akkor se változtatjuk meg az álláspontunkat.

Szelíden megfogalmazva, nem volt minden rendben a fejünkkel. Nem bírtunk elviselni többet. Szerencsére látták, milyen állapotban vagyunk, és az őrnagy értelmes ember volt. A hasonlót a hasonlóval viszonozta, majd közölte velünk, hogy ő is rajta volt az egyik elsüllyedt hajón. Ettől egy kicsit összébb húztuk magunkat.

Amikor a raktáros Feldwebel meglátta Portát, vigyorogva kezet nyújtott neki, és amikor elmeséltük neki, hogyan menekültünk meg, s megkérdeztük tőle, nem tud-e valamit Papáról, ő azt mondta nekünk, hogy szolgáljuk ki magunkat, ő meg közben megnézi, mit tehet az ügy érdekében. Eltűnt apró irodájában, és amikor rövid idő múltán előjött, azt mondta nekünk, hogy menjünk be, és várjunk. Tíz perc múlva híreket fog kapni. Pálinkával és cigarettával kínált minket, és különböző kérdéseket tett fel a hajótöréssel kapcsolatban. Szórakozottan válaszolgattunk neki, azt, ami éppen eszünkbe jutott, és közben le sem vettük a szemünket a

telefonról. Olyan érzés volt, mintha Papa ott lett volna mellettünk, de nem lett volna szabad csatlakoznia hozzánk. aztán végre-valahára megszólalt a telefon.

– Halló… Igen… Hol?... Köszönöm. A Feldwebel felénk fordult. Még ma is emlékszem a mosolyára. – Lent van az egyik haditengerészeti laktanyában, a kikötő mellett. Remélem, a Feldwebel nem vette hálátlanságnak vagy sértésnek, hogy

szó nélkül kirohantunk az irodájából. A háborúban azonban egy barát felbecsülhetetlen kincs. Eleinte magányos vagy és ellenséges; aztán találsz egy barátot, és ettől fogva attól rettegsz, hogy a következő pillanatban már nem lesz, és te megint egyedül maradsz. Látszólag milyen értelmetlen, ugye?

A következő négy-öt napot semmittevéssel töltöttük. Természetesen meglátogattuk Pompejit, és felmentünk a Vezúvra, melynek krátere nem menekülhetett Porta prédikációja elől.

Aztán egy reggel szállítógépekre pakoltak minket, úgynevezett Jusz néni gépeire, és elrepültünk, tizenkét géppel, V formációban, vadászrepülők kíséretében. A Földközi-tenger eltűnt mögöttünk, helyét fekete hegyek vették át. Időnként egy-egy város vagy tó szakította meg a táj egyhangúságát. Kétszer szálltunk le, mielőtt elértük volna az úti célunkat, a vesztfáliai Wuppertalt. A városon át bemasíroztunk a laktanyába, mely az Elberfeldt nevű külvárosban volt található. Itt három századot szerveztek belőlünk, aztán a 27. harckocsiezreddel a keleti frontra küldtek minket.

Három lány

Papa a fejét csóválta, és megvetően ezt mondta: – Ne légy naiv, Hans. Amíg csak egetlen tiszt is van, aki ragaszkodik a fegyelemhez, addig kussolni fogunk, és behúzzuk fülünk-farkunk. Gondolj csak arra, hogy történt 1918-ban. A harcmezőkön csak az utolsó pillanatban mertek fellázadni a fiúk, amikor már minden összeomlott. De az ég óvjon minket egy forradalomtól. Értelmetlen, céltalan őrültség. Nem, fiam, a kis német kolbászzabáló annyira retteg mindentől, hogy még gondolkodni se mer, márpedig rémült, gondolatok nélküli emberekkel nem lehet forradalmat csinálni. Úgy is lett vége, ahogy az várható volt; az okosak elmenekültek a szajréval, a vérebek pedig új gazdákra leltek, és itt vannak ma is, itt csattogtatják fölöttünk a korbácsaikat. Nem kétséges, hogy ez az újabb tákolmány is össze fog omolni, de Adolf legyen a nevem, ha ez forradalomhoz vezet. Ugyanaz lesz a sztori, mint korábban. Az okosok meghúzzák magukat, aztán ha eljött az ideje, megint pozícióba segítik a vérebeiket, és korbácsot nyomnak a mancsaikba, mi pedig robotolhatunk, öldökölhetünk értük. Amíg nagyra értékelt honfitársaimnak ki nem nyílik a szemük, addig nem sok bizodalmam van bennük. Hitlert és söpredék társaságát, persze, le fogják mészárolni, minél előbb, annál jobb, de ők csak bábok. Az pedig nem jelent forradalmat, ha a bábokat szétverjük, a rendezőt pedig futni hagyjuk a bevétellel. Ezeket mondta nekünk Papa 1941-ben.

A SZÁZADUNKBAN TÁMADT RÉSEK kitöltésére küldött férfiak közt egy új barátra leltem. Hans Breuernak hívták, rendőr hadnagy volt Düsseldorfban, és azért kellett díszes társaságunkhoz csatlakoznia, mert nem volt hajlandó önként belépni az SS-hez, ami pedig Hitler parancsa értelmében szent kötelessége volt minden rendőrnek. Hans meg volt győződve róla, hogy Németország hamarosan el fogja veszteni a háborút – ugyanis azt hallotta a fivérétől, aki Goebbels propagandaminisztériumában dolgozott, hogy a nácizmus a csőd szélén áll.

A nácik csak a fegyveres erők egy töredékére támaszkodhattak, és idő kérdése volt csupán, mikor fogják a tábornokok benyújtani a számlát Hitlernek és őrültjeinek. Hans és én néhányszor elmerengtünk azon, nem kellene-e dezertálni, Papa azonban azt tanácsolta nekünk, hogy verjük ki a fejünkből a dolgot.

– Ezer közt sincs egy, akinek sikerül, és ha elkapnak titeket, akkor végetek. A falnak lesztek állítva. Akkor már jobb megsebesülni, csak az isten szerelmére, nehogy saját magatok csináljátok, mert alaposan meg szokták vizsgálni, nem önkezűleg történt-e. A sebben mindig marad egy kis szennyeződés, ha a lábatoknak vagy a karotoknak nyomjátok a pisztoly csövét, és ha ezt észreveszik, akkor nektek annyi, fiaim. A tífusz vagy a kolera a legjobb, az kinyomozhatatlan: a szifilisz nem jó. Belöknek egy kórházba, aztán két héttel később kihajítanak, és közben olyan kezelést kapsz, amit soha nem fogsz elfelejteni. Egyesek a tankokhoz használt benzinből szoktak inni, és ez elég jó módszer; ha ismered a fortélyát, akár négy-öt hónapig is bubópestises leszel tőle. Vagy áthúztok egy cigarettát a kipufogócsövön, és elszívjátok; ez is elég jó, magas lázat okoz, de nem tart sokáig, és be kell csempésznetek magatokkal a kórházba egy üveg benzint meg egy zacskó kristálycukrot, és benzines cukrot kell ennetek mindennap; ez 39 Celsius-fokon fogja tartani a testhőmérsékletet, de vigyázzatok, nehogy elkapjanak benneteket, mert akkor a harci kedv szabotálásával fognak vádolni titeket. Néhány száz cigarettáért megvásárolhatjátok egy ápoló jóindulatát, aki elintézhet nektek egy gangrénás lábat; akkor levágják a lábatokat, és ami titeket illet, a háborúnak vége. Vagy hozzájuthattok tífuszos vízhez. Van azonban egy bökkenő ezekkel a trükkökkel: lehet, hogy hatástalanok maradnak – Porta mindegyiket kipróbálta, még lárvákkal teli döglött kutyát is evett, de az ő esetében fordítva sült el minden, fokozatosan védetté vált minden betegséggel szemben –, vagy lebénulhattok, esetleg a temetőben köttök ki. Nem egy emberrel megtörtént már.

Október 12-én, vasárnap a vonatunk Wroclawnál átrobogott a lengyel határon. Míg a czêstochowai teherpályaudvaron vesztegeltünk, rendkívüli fejadagokat osztottak nekünk. Minden fejadag egy gulyáskonzervből, néhány kétszersültből és fél üveg rumból állt. Szigorú utasítást kaptunk, hogy ne nyúljunk az ételhez, és főleg az italhoz, míg engedélyt nem kapunk rá.

Szokásos logikátlan logikájával a hadsereg “vastartaléknak” nevezte ezt a fejadagot.

Porta első dolga – természetesen – az volt, hogy megitta a rumot. Még levegőt se vett, amíg az üveget ki nem ürítette. Aztán egy elegáns mozdulattal hátrahajította az üres palackot, elégedetten csettintett az ajkaival, és lefeküdt a marhavagon aljára szétszórt szalmára. Mielőtt elaludt volna, szellentett egyet, és jóindulatúan figyelmeztetett minket:

– Vegyetek egy mély lélegzetet, drága gyermekeim. Vitaminok úszkálnak a levegőben.

Néhány órával később felébredt, böfögött, kinyújtózott, aztán, csodálkozó szemünk láttára elővett egy újabb üveg rumot a hátizsákjából, és gyengéden fényesre törölte a palack oldalát. Ezután huszonegyezni hívott minket. A dolgok egészen jól mentek mindaddig, míg kintről valaki fel nem kiabált:

– Porta Obergefreiter, jöjjön ki! Porta rá se hederített. – Porta! Azonnal jöjjön ki! Porta még csak oda se nézett, úgy ordította vissza: – Fogd be a szád, te barom állat. Ha akarsz valamit tőlem, te idióta

mamlasz, gyere fel ide, de ne feledd el előtte letörölni a szart a talpadról. És legközelebb, ha beszélni kívánsz velem, szólíts “Porta Obergefreiter úrnak”. Nem vagy otthon, a laktanyában, te tetves majom!

Halálos csend követte a tisztelgést. Aztán az egész vagon röhögésben tört ki. Miután a nevetés elhalkult, üvöltés hallatszott kintről:

– Porta, ha nem jön ki ebben a szent pillanatban, én hadbíróság elé állíttatom!

Porta ránk bámult. – Átkozott legyek, ha ez nem Meier Hauptmann – suttogta vigyorogva.

– Porta most meg lesz dádázva. Leugrott a vagonból, és a sarkát összecsapva kihúzta magát gyűlölt

Meierünk előtt, aki szétvetett lábbal, karba tett kézzel, a dühtől lila fejjel, várt rá.

– Tehát megtagadta az engedelmességet, Herr Obergefreiter! Kénytelen leszek megtanítani magát, maga mocskos kis görény, hogyan kell engedelmeskedni a parancsnak. És hogy merészelt engem barom állatnak, tetves majomnak nevezni? Mi? Álljon vigyázzba, ember, vagy beverem a képét. Megőrült? Maga bűzlik a rumtól, ember! Maga részeg! Most már értem. Hozzányúlt a vastartalékhoz, ugye? Tudja, hogy mit jelent ez? Ez ellenszegülés! Szavamra, ezért méltó büntetésben fog részesülni!

Porta nem reagált. Merev vigyázzban állt, bambán maga elé meredve. Meier erre a maradék önuralmát is elvesztette.

– Válaszoljon, maga vadbarom! Ivott rumot? – Igen, Herr Hauptmann, de csak egy kortyot, amit az egyébként olyan

ízletes nemzetiszocialista pótteánkba töltöttem bele. De ez a rum nem az a rum, hanem az a rum, amivel Herr Kücheunteroffizier tartozott nekem még azokból az időkből, amikor Franciaországban harcoltunk. Melegen ajánlom a Herr Hauptmann-nak, kóstolja meg. A remek pótteát, amivel a mi imádott Führerünk ajándékozott meg minket, még remekebbé teszi.

– Mi a fene, ember! Bolondot akar csinálni belőlem? Mutassa meg a rumot, amit a vastartalékkal kapott!

Erre Porta elővarázsolt egy újabb üveg rumot számtalan, házilag gyártott, mély zsebei egyikéből, és mosolyogva a lámpafény felé emelte, hogy a sóbálvánnyá dermedt Hauptmann láthassa, tele van.

Valaki megsúghatta Meiernak, hogy Porta megitta a rumot. Később ki is derült, hogy Meier kétheti eltávozást ígért egy Gefreiternek arra az esetre, ha olyan bizonyítékot szállít neki, amivel hadbíróság elé juttathatja Portát.

– Én megértem – mondta nyájasan Porta –, hogy a Herr Hauptmann azt hitte, a Herr Hauptmann-nak szántam azokat a csúnya szavakat, de nekem soha az életben eszemben nem jutott volna így beszélni, ha tudom, hogy a Herr Hauptmann, imádott századparancsnokunk áll odakint a sötétben. Azt hittem, Fleischmann Unterofizier ordítozik velem. Az apja tetves volt, tudja, és ő elkapta tőle.

Meier, szokása szerint, még nagyobb hülyét csinált magából azzal, hogy elküldött valakit Fleischmannért, aki komor arccal bevallotta neki, hogy Portával fogadást kötöttek arra, ki tud csúnyábban káromkodni. És az is igaz, mondta, hogy tetvei vannak. Az egész család megkapta az apjától. A tetvek az első világháborúból származtak, Verdunből, ahol az apja hősies harcot vívott az ellenséggel.

– Gyerekek – szólt egy délután a Kilsu és Czestochowa közti mellékvágányon Porta –, már jó néhány hete ebben az elnöki lakosztályban lakunk, de még mindig nem tudjuk, mi rejtőzik eme ajtó mögött.

A vagonunk menetirány szerinti bal oldalán lévő tolóajtóra utalt. Eddig csak a másik oldalit használtuk.

– Tudjuk, hogy azon az ajtón túl – folytatta Porta, és a jobboldalira mutatott – Lengyelország van. Ezt már láthattuk. De hogy miféle rejtélyek várnak ránk amott – mutatott a másik, zárt ajtóra – arról fogalmunk sincs. Lehet, hogy – ragadta meg a kilincset – magát a Győzelmet fogjuk ott találni. Mert valahol annak is lennie kell, nem? Hiszen a Führer azt mondta, hogy a miénk! Vagy lehet, hogy valami ennél jobb… lehet, hogy ezen a rejtélyes, soha ki nem nyitott ajtón túl – a hangja suttogássá halkult – egy egész sereg imádnivaló…

Azzal egy extravagáns mozdulattal felrántotta az ajtót. Éppúgy megdöbbent, mint mi, mert tényleg három fiatal nő állt

előttünk. A vonatot nézték, és bizonytalanul ránk mosolyogtak. A katona számára a nő egy áhítatra méltó, bonyolult lény. Olyan romantikus, olyan távoli, olyan elérhetetlen vágyai számára, olyan valótlan, mint az álom, amelyben újra normális, civil életet élő ember vagy; ugyanakkor, a nőhiányban szenvedő férfi felhalmozódott bujaságának a tárgya. A katona egy egyenruhás lény, része a nyájnak, a saját nyájának, ezáltal kifejezést mer adni olyan szexuális fantáziáknak, olyan dolgoknak, amikre civilként gondolni se mert volna. Az egyenruhája elrejti egyéniségét, ezért úgy érzi, megengedheti magának, hogy a saját kis nyomorúságos módján betyárt, kalandort játsszon. Egy egész század áll mögötte, és ez erőt ad neki.

Leugráltunk mindannyian, és a leghajmeresztőbb ajánlatokkal bombáztuk a lányokat. Nem akartuk megijeszteni vagy megalázni őket, egyébként is pedig, megfigyeltem, hogy a legtöbb nő nem veszi a szívére a katonák tolakodását. Miután még Porta is kifogyott a kifejezésekből, a legtöbben visszamásztak a vagonba, mert odakint csípős hideg volt; Porta, Pici, Hans és én azonban nem bírtunk elszakadni a másik nemtől. A lányokat bámultuk, ők pedig minket, és csak ekkor kezdtünk ráébredni a helyzet képtelen voltára. Annyira megdöbbentett minket az, hogy ott, éppen akkor három nőt találtunk, hogy észre se vettünk egy apróságot:

A három nő csíkos rabruhát viselt, és egy három méter magas szögesdrót kerítés választott el minket tőlük.

Egy koncentrációs tábor lakói voltak. Mindhárman, közölték velünk, Franciaországból származnak, és már jó tizennégy hónapja a táborban vannak. Egyikük zsidó volt. Amikor meghallották, hogy Oroszországba

tartunk, arra kértek minket, vigyük magunkkal őket. Ezt, persze, csak viccnek szánták.

– Nem lehet, kislányok – mondta Hans. – A Gestapo lelőne minket. Egyikük, egy magas szőke, intelligens tekintetű lány, csipkelődni

próbált: – Mutassátok meg nekünk, hogy férfiak vagytok! Hirtelen, anélkül hogy bármelyikünk is igazán ezt akarta volna, úgy

éreztük, hogy komolyan gondoljuk a dolgot. – Jobb lesz, ha eltűnünk – mondta idegesen Hans. – Ha az őrök

meglátják a lányokat velünk beszélgetni, addig fogják verni őket, amíg nyomorékok nem lesznek. Ismerem az SS módszereit, rendőr voltam.

– Addig maradunk, amíg jólesik nekünk – jelentette ki Porta. – Igen, de mi nem kaphatunk akkorát a nyakunk közé, mint ők. – Hans

aggódva szétnézett, őröket keresve a tekintetével. Volt valami abban, amit mondott. Tanácstalanul néztünk a lányokra, ők

pedig csüggedten tekintettek vissza ránk. – Ezer ördög és pokol! – mordult el Pici. – Magunkkal kellene vinnünk

őket! Szegény gyerekek! Nézzétek, milyen soványak! – És milyen édesek mindennek dacára – tettem hozzá. Nem lehetett ellenállni a mosolyuknak. Cigarettát dobtunk be nekik,

aztán csak álltunk, bámultuk őket tehetetlenül, és gyűlöltük azokat, akik bebörtönözték a három lányt.

– Izgalomra semmi ok – mondta Papa, aki valami oknál fogva a vagon alól mászott elő Asmusszal.

– Velünk jönnek vagy nem? Ha igen, akkor most kell cselekednünk. Papa nyugodt volt, akár a halál, és gyors, mint a villám. Mielőtt még

tudtuk volna, mit teszünk, piramist alakítottunk az egyik oszlop mellett. Papa Pici és Asmus vállán állt. Összecsatolt szíjainkat leeresztette a lányoknak, és egyenként felhúzta őket, mi pedig – Porta, Hans és én – elkaptuk őket. Aztán Asmus, Hans és Pici visszamásztak a vagonba, kikergettek mindenkit, aki nem tartozott oda, majd becsukták az ajtót a másik oldalon. Így senki nem látta a lányokat, amikor felmásztak a vagonba.

Kalapáló szívvel néztünk a három szerencsétlen lányra. Mire vállalkoztunk? Ennél veszélyesebb dolgot ki se találhattunk volna. Valami átvette az irányítást felettünk. Használjak egy “nagy” szót, és mondjam azt, hogy az élet? De bármilyen rémültek is voltunk a kaland miatt, amibe gondolkodás nélkül belevetettük magunkat, egyben büszkék is voltunk magunkra és örültünk. Azt a keblet dagasztó örömet éreztük, ami akkor fog

el, ha túlteljesítetted magad, ha sokkal, sokkal többre voltál képes, mint amire képesnek hitted magad. Azt kívánom, bárcsak jobban le tudnám írni ezt az érzést, úgy, hogy ne tűnjön kérkedésnek. A helyzet azonban az, hogy amikor hőstettekről beszélek, mindig ezt a helyzetet használom próbakőnek.

Ez egy olyan alkalom volt, amikor a barátság diadalmasan győzedelmeskedett a magányosság fölött.

– Most pedig térjünk rá a gyakorlati kérdésekre – mondta Papa, amint magunkhoz tértünk kábulatunkból. – Nem maradhatnak rabruhában, egyszóval, fiúk, mindenki szedje elő, amit a zsákja, a bőröndje mélyén rejteget. És csak semmi önzés!

Egy pillanat alatt negyven poggyász nyílt ki, és a lányok zoknik, férfialsók, szvetterek, ingek, sapkák, bakancsok nem túl széles, de bőséges skálájából választhattak maguknak.

Amikor a szemrebbenés nélkül levetették a rabruhát egyébként meztelen testükről, negyven szennyes fantáziájú katona fordította el egy emberként a fejét. Isten a tanúm rá, címeres gazemberek kollekciója voltunk, akikből a civilizáció csinált rongy embereket. Egyébként, éppen ez volt az, ami nem engedte, hogy a civilizáció megrendülése miatt túlzottan pesszimisták legyünk – így legalább volt egy esély rá, hogy a természetes énünk megnyilvánuljon. Nem pusztán a zavarunk miatt hagytuk a lányokat nyugodtan ruhát váltani; ez egyfajta csendes demonstráció volt az őrök ellen, akik tizennégy hónapon át mocskolták ezeket a teremtéseket, taposták mindazt, amit emberi tisztességnek neveznek. Meg akartuk mutatni ezeknek a kedves lányoknak, hogy az együttérzés, a szerénység és az emberség még léteznek, és még bennünk is élnek, annak ellenére, hogy csak egy rakás koszos katona vagyunk.

A málhák mögé rejtettük őket, aztán Papa, Porta és én kimentünk, hogy megnézzük, észrevettél-e a három lány eltűnését. A többiek addig az ajtókban álltak-ültek, elzárva az utat azok elől, akiket nem akartunk felengedni a vagonba.

Mire a szökésre fény derült, már nem voltunk ott. Megetettük a három kislányt a legjobb falatokkal, amit egy

marhavagonban elő lehetett teremteni. A legidősebb, Rosita zenetanárnő volt. Porta rögtön a szárnyai alá vette. A lány nem volt hajlandó elárulni, miért került a koncentrációs táborba.

Jeanne, aki csak huszonegy éves volt, és hármuk közül a legfiatalabb, a Sorbonne-on tanult. Két hadnagy fivére hadifogoly volt. Az apját körözték a németek, és Jeanne-t túszkánt fogta el a Gestapo.

Mariát, a zsidó lányt egy este az utcán tartóztatták le, és Lengyelországba küldték minden indoklás vagy magyarázat nélkül. Egy lyoni üzletember felesége volt, és volt egy két és fél éves fia. Három hónappal azután, hogy a koncentrációs táborba érkezett, szült egy második fiút, de a csecsemő két héttel később meghalt.

Mire eltelt öt nap, mind a negyvenen szerelmesek voltunk beléjük; és akár a vásott kölykök, akik egy fészeknyi madárfiókára bukkantak, fogalmunk se volt, mit kezdjünk velük. Állandó beszédtéma volt ez, és a lehető legképtelenebb, legkivitelezhetetlenebb ötletekkel álltunk elő. Abban az egyben viszont egyetértettünk, hogy semmiképpen se jöhetnek velünk egészen a frontig, hogy ott próbáljanak átszökni az oroszokhoz. Ennek részben az volt az oka, hogy nem lett volna biztonságos a táborban is magunkkal tartanunk őket, és részben az, hogy egyesek szerint senki nem garantálhatta, nem fognak vad ázsiai szovjetek közt kikötni, akik a helyszínen megerőszakolják őket, ahányan vannak.

Fleischmann testvére volt az, aki végül megoldotta a problémánkat. Egy nap odarohant hozzánk, és közölte, hogy a fivére Oberfeldwebel a páncélvonatot, amely épp egy közeli mellékvágányon vesztegel. A vonat Franciaországba tart, és a testvére hajlandó segíteni a lányokon. Fejvesztett kapkodásba kezdtünk, hogy elkészüljenek, mire a vonat indul. A lányok nem fogták fel, mi történik velük, azt hitték, a Gestapo szállta meg a vonatot. Maria kétségbeesetten zokogni kezdett, de Porta rávigyorgott:

– Ne aggódj, kis Maria, nem lesz semmi baj. Átviszünk a nehéztüzérséghez. Páncélvonattal fogsz utazni egészen Franciaországig. Fleischmann testvére mindent elintézett.

Kétrét görnyedve átosontunk a két vonatot elválasztó síneken, könyörtelenül magunk után rángatva az idegességtől magatehetetlen lányokat, és ott találtuk magunkat a gigantikus páncélvonat égnek irányított félelmetes ágyúja alatt. Fleischmann testvére már várt minket, még őrszemeket is állított. Zord mosoly kíséretében adott kezet a lányoknak.

– Siessenek fel, és ugorjanak be a fülkébe. Soha ne nézzenek ki. Maradjanak egész idő alatt az ágyban. Mindent meg fognak kapni tőlünk, amire szükségük lesz. Az egyik felső ágyon lesznek kénytelenek osztozni, de azt hiszem, nem ez a lényeg. Ne aggódjanak, biztonságban haza fogjuk juttatni magukat.

Felraktuk őket a vagonba, aztán mi magunk is felkapaszkodtunk, hogy megnézzük, hol lesznek elrejtve. Egy emeletes ágy felső részét kapták a lőszerrel, fegyverekkel telezsúfolt kocsi legtávolabbi és legnehezebben

megközelíthető részében. Mindannyian kaptunk egy búcsúcsókot a három lánytól. Porta galambfiókáknak nevezte őket, ezért mindegyik adott neki egy újabb csókot. Nem sokkal ezután a hatalmas vonat elindult nyugat felé, és hamarosan eltűnt a távolban. Hogy viszontlátták-e valaha Franciaországot, azt nem tudom, az azonban biztos, hogy a vonat épségben odaért.

Fleischmann testvérét hat héttel később megölte egy partizán a La Manche csatornánál. Orvul lelőtte, és elvette a pisztolyát. Ha az a francia hazafi tudott volna a lányokról, ez biztosan nem történik meg. De hát ilyen a háború. Értelmetlen!

Templomban

A szállítóvonatunk állhatatosan robogott kelet felé, a nagy sztyeppek és a vad, sötét orosz erdők irányába. A kályha vörösen izzott a vagonban, de még úgy is dideregtünk a hidegtől. Egész nap a kabátainkba burkolózva kuporogtunk, fülre lehúzott sapkával. De bármennyire is fűtöttünk, bármit is vettünk magunkra, és bármennyire közel bújtunk is egymáshoz, még mindig nyomorultul fáztunk.

KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, EGY HÓVIHAR kellős közepén gurultunk be Pinszk állomására. Babfőzeléket kaptunk a Vöröskereszt kantinjában, és ez egyszer annyit ehettünk, amennyi csak belénk fért.

Papa szóba elegyedett az egyik vöröskeresztes nővérrel, aki a figyelmünkbe ajánlotta az állomás mögötti öreg, pazar templomot. Mivel úgyse volt más, amivel elüthettük az időt, áttrappoltunk a templomhoz.

A templomra illett a szűkszavú jellemzés. Tényleg nagyon régi volt, falai illatoztak az évszázadok során beléjük ivódott tömjénfüsttől. Tele volt masszív dolgokkal, finoman megmunkált faragványokkal, katolikus kényelemmel, apró lámpácskákkal, égő gyertyákkal, egyszerű, élénk égszínkék és égszínvörös színekkel megfestett szentképekkel, melyek közül nem egy olyan régi volt, hogy már megsárgult, és a többségük primitív volt, mint egy felnőtt gyermek rajza. A sarkokban kis, fehér terítőkkel díszített oltárok, középen pedig egy óriási, elég magas ahhoz, hogy a sóvárgó lelkek a teremtőjük felé röppenhessenek róla a szelíd vagy szigorú, jámbor vagy megkeseredett, aszkéta vagy túltáplált és buja papok egyformán buzgó tekintete alatt.

Porta úgy vélte, csak egy hülye megy templomot bámulni ilyen istentelen hidegben; aztán felfedezte az orgonát.

– Most megmutatom, mit tudok! – mondta egy izgatott kisgyermek vigyorával.

Megkerestük a karzatra vezető lépcsőt. Porta megkért néhányunkat, hogy maradjunk hátul, és működtessük a fújtatót, ami levegővel látta el az orgonát. Picibe három ember ereje szorult, ezért hagytuk, hogy egyedül végezze a munkát, és előrementünk Portával, aki egy újabb boldog vigyorral helyet foglalt a billentyűk előtt.

– Most pedig Josef Porta orgonán fog játszani! Papa felült a korlátra, és kivette a szájából saját kezűleg gyártott pipáját. – Legyen az a Bach-darab, amit Jugoszláviában játszottál el nekem –

javasolta. Porta nem tudta, melyik műre gondol Papa, ezért Vakarcsnak el kellett

dúdolnia az első néhány taktust. J. S. Bach Toccata és fúgája volt. Amint Porta felismerte, az arca felragyogott. Hátraszólt Picinek:

– Ess neki az evezőnek, jó öreg gályarab, és Josef Porta, isten kegyelméből, megmutatja nektek, hogy mi a zene.

Vett egy mély lélegzetet, arca kisimult. Mint amikor egy pohárból kiöntik a poshadt sört, hogy nemes bort töltsenek a helyébe.

Porta játszani kezdett. A hangok madarakként röppentek szét a templom légterében, egyesek lágyan csiripelve, mások suhogó szárnyakkal. Amikor az összes madár eltűnt, boldogan felnevettünk mindannyian. Porta rágyújtott egy cigarettára, és kényelmesen elfészkelte magát. Papa oldalba bökött, és egy pillanatra se véve le a tekintetét Portáról, odasúgta nekem:

– Kapaszkodj meg. Még csak most kezd belemelegedni. Papa olyan volt, mint egy elégedett, büszke apa, aki a színpadon

remekelő gyermekét hallgatja. És Porta nem okozott neki csalódást. Elsőrangú volt. Először

könnyeden, gondtalanul játszadozott a billentyűkkel; aztán egyszer csak megbabonázta a saját zenéje: Beethoven Die Himmel rühmen des Ewigen ehréje, az ismeretlen szerzőtől származó Schlafe mein Prinzchen, schlaf ein, amiket olyan kimondhatatlan gyengédséggel játszott, hogy könnyek szöktek a szemünkbe – mégiscsak van valami szép az életben, még akkor is, ha az ember talán örökre a sötétséghez van láncolva.

Aztán Porta megvadult. Kihúzta az összes orgonaregisztert, és hangok kavalkádját zúdította a szendergő templomra. Minden benne volt ebben a zenében, öröm és bánat, élő és holt, minden, aminek köze volt az élethez, egyetlen dicsőítő énekben egyesült. Egy erős, zengő fanfár, mit hírnökök ezrei fújnak. Miriád hópehely tánca egy békés karácsonyi estén. Erdő és mező madarainak paradicsomi kórusa.

Kővé dermedve hallgattuk a hangáradatot. Egy csúnya, koszos katona, és ez a kolosszális, mindent elsöprő örömhimnusz.

Egy pillanatra lenéztem a templomba, és ámultan láttam, hogy félig tele van mozdulatlan, elcsendesült emberekkel. Az oltár mellett egy magas, ezüsthajú pap állt, egy kicsivel odébb pedig elbűvölt civilek csoportja szegezte tekintetét a karzatra. A templom közepén piszkos nagykabátot, fülre húzott sapkát viselő sápadt, sovány katonák ültek. Néhány vöröskeresztes nővért is megpillantottam közöttük, és bár az efféle lények örök tárgyai a katonák reménytelen vágyakozásának, Porta zenéjéért még őket is hajlandó voltam elfelejteni. Amikor a zene végleg elhallgatott, olyan csend szállt a templomra, hogy hallani lehetett a sípok mögött dolgozó Pici zihálását. Porta Papára nézett, aztán rám.

– Átkozottul jó dolog templomban zenélni – közölte. – Átkozottul jó dolog.

Ő is boldog volt – súlyosan boldog. Papa hangja remegett a megindultságtól. – Porta, te randa, hórihorgas idióta! Te rőt hajú mamlasz!

Közben feljött a pap is a karzatra. Átölelte a vigyorgó Portát, és arcon csókolta.

Aztán Asmus rohant fel, hogy eszünkbe juttassa, hamarosan továbbindulunk. A méltóságot sugárzó pap felénk tartotta keresztjét.

– Az Úr áldjon titeket, gyermekeim A kavargó hóesésben visszaküzdöttük magunkat a marhavagonunkhoz,

és levetettük magunkat a gyér szalmaszőnyegre. Bebugyoláltuk magunkat, és folytattuk utunkat ismeretlen úti célunk felé. Szmolenszkben rakodtunk ki.

Támadás előtt

– Vissza, VISSZA, az istenit! Beszorult a lába! Porta szinte azonnal reagált. A tank előrelendült, majd Porta kiugrott belőle, és ketten elkaptuk Hansot, aki falfehéren állt a tank oldalának támaszkodva. Bevittük a házba, ahol papa meggyújtott egy cigarettát, és Hans lila ajkai közé dugta. Fejcsóválva nyeste le a csizmát Hans összeroncsolt lábáról. – Gyerekek, gyerekek, ti megőrültetek!

SZMOLENSZK SZÉLÉN HELYEZTEK EL MINKET, civil lakóépületekben. Amint megkaptuk a fejadagjainkat, fogtuk magunkat, és elsétáltunk a nagy piacra, melyen nyüzsögtek a különböző fegyvernemek és nemzetek katonái: SS-katonák vigyorgó halálfejjel a sapkájukon, ejtőernyősök, sarkantyús-lovaglónadrágos lovasságiak, terepszínű zubbonyt viselő gyalogságiak, idétlen khaki egyenruhákba öltözött románok és magyarok. Kelet-Európa összes hadserege képviseltette magát a szmolenszki piacon, a monoklis, elegáns légierős tisztektől a piszkos, tetves közkatonáig.

Orosz civilekből sem volt hiány, akik közül sokan hihetetlenül rongyosak voltak. Lábukon formátlan posztócipőt hordtak. Hat-hét, éktelenül fecsegő nő közeledett, mindegyik zsákkal a hátán. Hirtelen az egyik megállt, és széttette a lábát; a következő pillanatban hangos csobogás hallatszott, s a nő lába közt sárga, gőzölgő pocsolya terült szét. Amint a csobogás megszűnt, a nő összezárta a lábát, és megkönnyebbülten folytatta útját.

– Átkozott legyek, ha nem úgy csinálta, mint egy tehén. – Porta a tócsáról az öregasszonyra nézett. – Átkozott legyek

Az oroszok nem úgy néztek ki, mintha különösebben zavarta volna őket a hideg, amitől mi annyira reszkettünk.

Néhány napot maradtunk csak itt, aztán teherautókon átvittek minket Bjelevbe, ahol a 27. ezred parancsnoksága volt. A mi századunk a 2. zászlóaljba került, Von der Lindenau Oberstleutnant parancsnoksága alá. A parancsnokhelyettes Hinka őrnagy volt. Ha nem az a vadbarom Meier lenne a századparancsnokunk, akkor minden nagyszerű volna, gondoltuk.

Porta azt állította, hogy az Úr megjelent neki egy látomásban, és azt ígérte, hogy a vadbaromvadászat idénye hamarosan itt lesz, valamint azt is, hogy a század hamarosan új parancsnokot kap. Ezeket mondta az Úr Porta Obergefreiternek. Ámen.

Mindenki a vadbaromvadászatról beszélt a században. Meier a legelképesztőbb dolgokat engedte meg magának; ott tett nekünk alá, ahol csak tudott. A pontot azzal tette fel az i-re, hogy menetgyakorlatot rendelt el nekünk. Nagy baklövés volt harctéren szolgáló katonákkal ezt tenni. Az összes többi tiszt a fejét csóválta és bolondnak tartotta, s mi ettől a pillanattól kezdve tudtuk, hogy senkit se fog érdekelni Meier halála. Ettől fogva Meier a miénk volt. Már nem beszéltünk a vadászatról, mert már nem volt miről beszélni. Sokan közülünk nekiláttak dumdumgolyót készíteni.

Hans Beuer egyike volt azoknak, akik még a többieknél is mélyebben a szívükre vették Meier vadbaromságát. Megkérdezte tőlem néhányszor, nincs-e kedvem dezertálni vele; kedvem ugyan lett volna, de nem mertem.

– Az ördög vigye el, Sven, hát nem látod be, hogy el kell pucolnunk innen?

Ránéztem. – Hans, ne csinálj hülyeséget épp most – feleltem komolyan. Egy este parancsot kaptunk, hogy készítsük elő a tankokat. Feltöltöttük

a tartályokat benzinnel és olajjal, és lőszert vételeztünk: húszezer géppuskatöltényt – tízet-tízet mindegyik géppuskánknak –, száz nagy robbanóerejű ágyúlövedéket, száz páncélozott gránátot, ötven páncéltörő S-gránátot, kézigránátokat, világító rakétákat, lőszert a kézifegyvereinkbe és olajat a lángszórókba.

Porta hason feküdt, olyan mélyen a motorház belsejében, hogy csak a lábát lehetett látni, és közben a hadsereget szidta, amely disznót csinált az emberekből. Időnként elfojtott egy nevetést, és kikiabált a szelepek és dugattyúk közül.

– Hé, Papa, hamarosan kapni fogok egy remek kis céltáblát. Isten ígérte nekem.

– Csak nehogy valaki más találja el helyetted – válaszolt neki Papa. – Hétszázan vagyunk a században.

Porta válaszképpen egy vadászindulót kezdett el fütyörészni. Papa és Vakarcs bementek a házba, hogy előkészítsék a vacsoránkat, Pici pedig átment a szállásmesterhez, hogy kikérje a fejadagjainkat. Portának meg nekem a ház mellé kellett állítanunk a tankot, és le kellett takarnunk ágakkal, hóval, hogy az orosz repülők, melyek minden éjszaka ejtőernyős világítórakétákat dobtak le, ne vehessék észre.

Mielőtt még a tankot a helyére manőverezhettük volna, Hans jelent meg, hogy elpanaszolja nekünk, épp most kapott kézhez egy levelet, amelyben az áll, hogy a feleségének be kellett feküdnie a kórházba súlyos hasüregi panaszok miatt. Nagyon le volt törve, ezért még ma is magamat hibáztatom, amiért nem tartottam rajta a szemem. Pedig tudtam, hogy azt kellene tennem, csak mire eszembe jutott, már késő volt.

A tank előtt álltam, kézjelekkel irányítottam Portát, hogy lehetőleg a házunk szétrombolása nélkül parkolja le a tankot. Hallottam Hans kiáltását, és tudtam, hogy megtörtént. Odarohantam. A fél lába a lánctalp és az egyik görgő közé szorult.

Miután a mentő elvitte Hansot, megtárgyaltuk, mit is kell Papának beleírnia a jelentésbe. Egyetértettünk benne, hogy Hans megpróbált oldalról felmászni a tankra, épp abban a pillanatban, amikor Porta gázt adott. Hans nem oda lépett, ahova akart, és ennek eredményeképpen a lába beszorult. Ez elég elfogadhatóan hangzott, de nem volt a legtökéletesebb, mivel szigorúan tilos volt oldalról felmászni a tankra. Mindig elölről kellett felmászni, hogy a vezető láthasson.

Emellett is furcsa volt, hogy éppen akkor történt a baleset, amikor ütközetre készülődött a zászlóalj.

– Ez pedig nem lehet véletlen – mondta Papa. – De mindaddig, amíg ezt nem tudják bebizonyítani, nincs baj. És nem fogják, ha mindannyian ragaszkodunk ehhez a verzióhoz.

– Reméljük, nem puhítják meg Hansot – sóhajtott Porta. – Azok a sátánfajzatok.

Ezután gyorsan lefeküdtünk, hogy az éjszakai indulás előtt még aludjunk egy kicsit. Egy órakor ébresztettek fel minket.

Vakarcsnak sikerült meggyújtania egy Hindenburg gyertyát, aminek a vibráló ragyogásánál hamar összekaptuk magunkat, bár nem voltunk teljesen ébren. Porta felült a szalmában, koszos tyúkmellét vakargatta. Vörös sörénye égnek állt. Papa és Pici tetvekre vadásztak, és ha találtak egyet, a gyertya lángjába ejtették, ahol halk pukkanással szétrobbant, undorító, olajos szagot árasztva. Nyakunk közé tekertük zsíros sáljainkat, a fülünkre húztuk hószemüveges sapkáinkat.

Mekkora különbség a toborzó plakátokon látható, egészségtől kicsattanó, elegáns, szálfaegyenes, tekintetével a távolba néző, női szíveket rabul ejtő harcos és a bedugult orrú, bűzös leheletű, didergő, halálra rémült katona közt! Ha azok a rajzolók, akik ezeket a plakátokat készítik, tudnák, milyen álnok feladatot teljesítenek nevetséges műveikkel, valószínűleg más munka után néznének. De az is valószínű, hogy nem kapnának, mert ha figyelmesebben szemügyre veszel egy ilyen plakátot, némi hozzáértéssel megállapíthatod, hogy csak hatod-, hetedrangú művészek vállalják el az efféle megbízatásokat. Egy önkéntes katonai szolgálatra buzdító plakát megrajzolásához nincs szükség istenadta tehetségre.

A zászlóalj gépei felverték a falu éjszakai csendjét. Néha egy-egy elemlámpa fénye villant, de egyébként koromsötétben történt minden, tekintettel az orosz repülőkre, amelyeket “kávédarálók”-nak gúnyoltunk komikus, zörgő hangjuk miatt. Ezek néha olyan alacsonyan szálltak el felettünk, hogy még a tank dübörgését is túlzúgták.

Az előadás

Elhagytuk a falut. Olyan sötét volt, hogy Picivel ki kellett dugnunk a fejünket a toronyból, onnan irányítottuk a tankot vezető Portát telefonon keresztül. Óránként ötven kilométeres sebességgel zörögtünk az úton. Egyszer recsegést hallottunk, aztán fél perccel később ismét, és ugyanekkor valami nagy elsuhant a fejünk felett. Miután ez még vagy ötször megismétlődött, rájöttünk, hogy a telefonoszlopokat döntögetjük. Visszatereltük a tankot az útra, ahol nem sokkal ezután majdnem nekiütköztünk az előttünk haladónak, amely lelassított, mert egy híd volt előttünk, és azon tankkal csak egyesével lehetett áthaladni. Kettőnknek a híd két szélére kellett állnia, parázsló cigarettával, hogy acélszörnyetegünk is át tudjon kelni az Upa folyón, amely alig várta, hogy hideg, halálos keblére ölelje az ellenséget. Négy óra körül megálltunk egy sűrű bozót szélén. Leállítottuk a motorokat; hátborzongató csend telepedett közénk, az egyetlen hang, amit hallani lehetett, a fölöttünk röpködő “kávédarálók” zörgése volt. A tájat szinte nappali fénybe vonták a másodpercenként ledobott ejtőernyős világítórakéták. Míg a tisztjeink az ezredparancsnoknál voltak, ahol minden egység megkapta a parancsait, mi megpróbáltunk aludni a tank belsejében. Sikerült is, de alig aludtunk néhány percet, máris jött a parancs, hogy fel kell sorakozni a tankok előtt. A rajvezetőink elmondták nekünk, mi a feladat.

– A 27. HARCKOCSIEZRED A 4. a 18., és a 21. hadosztályokkal együtt Szerpucsovnál fogja megtámadni az orosz állásokat, Tulától északra. Az orosz vonalakon úgy kell áttörni, hogy Moszkva felé haladhassanak tovább. A 12. páncéloshadosztály fogja alkotni a támadó ék fejét, a jobbszárnyon SS-csapatokkal, akik szükség esetén segítséget nyújthatnak. A mi századunk a balszárny szélén lesz, és az lesz a feladatunk, hogy az orosz állások mögé kerülve előkészítse a terepet a mögötte haladó századoknak. A támadást a 3. század fogja elindítani.

– Tisztelegjünk a 3. század emléke előtt – mondta röhögve Porta. – Fel kell mennünk egy szétlőtt faluig a tűzvonal mögé. Ott a 104.

lövészezred fog felfejlődni a tankjaink mögött. 06.40. Stukák támadnak. 06.48. A 3. század támad. 06.51. A mi századunk következik. 06.55-kor zárótűz zúdult az ellenséges vonalak mögé három

kilométerre. Lenyűgöző látvány volt. Nyomjelző lövedékek, a szivárvány összes

színével, karcolták végig az égboltozatot. Erdők és falvak álltak lángokban a láthatáron, vöröseslilára festve az ég alját. Néha egy-egy gránát robbant éles dörrenéssel, de egyébként csend volt, vihar előtti csend. Időnként felugatott egy géppuska, felhergelt kutyaként nekiesett a minket körülvevő romoknak.

Pompázatos dráma volt. A csata a legnagyobb műsor, az igazi attrakció. A háború csúcsa, korona a nyomor, a félelem és az éhség szemétdombjain. A rémült lélek kiszabadítja magát korlátai közül, és erős szárnyakon magasra ível, hogy találkozzon a végzetével. Ez a szenvedő civil nagy pillanata. A lelkének soha nem volt alkalma kibontakozni, megmutatni belső gazdagságát; elnyomva porosodott egy iroda mélyén, pénz szűkében nem hághatott szellemi magaslatokra sem, és amikor meglátogatta a szerelem, ő is csak egy pillanatra állt meg az ajtóban, mert rögtön utána jött a gyermek, a házasság, a szűk, penészes lakás, a számlák, a verejték, a szárnyszegett vágyakozás, a nő pedig egyre unalmasabbá vált, megmérgezte az életét.

A csatában a szürke civil szembenéz minden félelmével, amelyekből akad garmadával, és kimegy csatázni, és a lelke szabaddá válik a nagy élet-halál drámában.

Nem! A lélek nem válik szabaddá. Ez karikatúra. A kisemmizett távol áll attól, hogy szabad emberi lénnyé váljon – őrült, hisztérikus gazember

lesz belőle, aki vakon engedelmeskedik másoknak, mert fél önszántából bármit is lépni. Pontosan azt fogja tenni, amit soha nem akart, legalábbis nem mert megtenni, de ami egész életében kísértést jelentett számára: öl az életért.

És mert ezzel halálos veszélynek teszi ki magát, azt képzeli, hogy az élet birtoklása bátor emberré teszi, aki immár elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába.

Ez a prózai igazság. Semmi esetre se hiszek a háborút megéneklő lírai költőknek. Engem

senki nem győzhet meg arról, hogy a háború vidám izgalmas dolog, remek kaland a bátor férfi számára.

Papa gyakran mesélt nekem tankokról, melyeket az ellenség tankelhárító egységei felgyújtottak, és a teljes legénység bennégett. Azt is számtalanszor elmondták, hogy támadást vezetni veszélyes vállalkozás, egy olyan utazás, amelyből kevesen térnek vissza. És mi, a büntetőezred, mindig az élre leszünk állítva.

– Nos, Sven, nem felejtettél el néhány búcsúszót írnia az anyádnak és a kedvesednek?

Papa komor hangja visszazökkentett a valóságba. Fogtam egy tábori levelezőlapot, és a műszerfal halvány fényénél rávéstem néhány szót. Amikor végeztem, Porta a kezembe nyomott egy üveget, és gúnyosan elvigyorodott:

– Igyál egy korty holland bátorságot, és rögtön elfelejted, hogy odaát nem vaktöltényt használnak. Olyan lesz, mint egy gyakorlat a kiképzésen.

Porta holland bátorságáról kiderült, hogy 96%-os szesz, amit a betegszobáról csent el az ügy érdekében. Korábban is ittam már egészségügyi szeszt, de hígítatlanul soha. Az arckifejezésem láttán Porta elnevette magát.

– Bocsánat! Elfelejtettem mondani, hogy lógasd félre a nyelvcsapod. Ámulatomra Vakarcs a szájához emelte az üveget, és szemrebbenés

nélkül önteni kezdte magába az égető folyadékot. Portának ki kellett csavarnia a kezéből az üveget.

– Elég. Nem karácsonyi ünnepségen vagyunk. Vagy látsz valahol aranydióval díszített fenyőt, te segg?

– Köszönet az ajándékért, Porta – mondta Vakarcs, és egy jó hangosat böfögött. – Ha fel találnék menni ennek a kis kiruccanásnak az alkalmával, gondoskodni fogok róla, hogy angyalok egész serege várjon rád.

– Az ég óvjon minket ettől – szólalt meg Papa. – Halljátok őket? A mennybe akarnak jutni. Nem, barátaim, megpörkölt szárnyakkal nem lehet az égbe jutni.

Kintről parancsszavak elfojtott hangja hallatszott, aztán néhány gránátos mászott fel a tankunkra. Benéztek, ránk vigyorogtak. Rágyújtottunk az utolsó cigarettákra.

– Támadásra felkészülni! 5. század… előre in-dulj! Dübörgő motorokkal átcsikorogtunk a romokban heverő falun. A

lövegtornyaink teteje még nyitva volt, és a gránátosok is még mindig ott ültek a tankok farán, készen rá, hogy leugorjanak, amint a játék és a móka kezdetét veszi. Porta a kémlelőnyílásra tapadt szemmel kezelte a kormányrudakat, Papa a lövegtoronyban állt, Pici pedig az ágyú mögött kuporogva várta a tűzparancsot. Vakarcs kinyitotta az összes lőszeres szekrényt, hogy azonnal helyére csúsztathassa az új lövedéket, ha az üres, vörösen izzó hüvely kipottyan. Én a rádió mellett ültem, és félpercenként ellenőriztem a géppuskámat, megigazgattam a hosszú töltényhevedert, amely széles, lapos óriáskígyóként tekeredett a nyakamra. Egy lelkes hang reccsent a rádióban:

– 5. század, 5. század. A parancsnokság beszél. Minden tank nyisson tüzet!

Abban a pillanatban elszabadult a pokol. A levegő és a fejünk pattanásig telt a fékét vesztett energia bömbölésével, recsegésével, csattogásával.

Hosszú, sárgásvörös lángok csaptak ki az ágyúk csövéből. A tank belseje olyan forró volt, akár egy boszorkány üstje. A lőpor füstje csípte, égette torkunkat-szemünket. Valahányszor az ágyú elsült, vékony lángnyelv lövellt ki a závárzatból. Az üres hüvelyek borzalmas csörömpöléssel gurultak a tank aknájába.

Tátott szájjal bámultam a tájat, amin keresztülgázoltunk. Egyszer csak megpillantottam egy orosz katonát, egyenesen előttem. Automatikusan céloztam, mutatóujjam az előírásnak megfelelően ráfeszült a ravaszra… most! Szenvtelen tekintettel, összeszűkült arccal néztem, merre szállnak a nyomjelző lövedékek, korrigáltam a cső állásán, és öltem. Váratlanul előrelendített egy láthatatlan erő, és ha nem lett volna rajtam a védősisak, összezúztam volna a fejem a saját géppuskámban. Papa ráordított Portára, aki belevitt minket egy közepesen mély bombatölcsérbe.

– Várd csak ki, míg belemelegszem ennek a tragacsnak a vezetésébe – kiáltotta Porta.

Az orosz tankelhárító tüzérség nem kérette magát, az első szétlőtt tankok lángok nyalta, fekete füstöt okádó roncsait már látni lehetett.

Lassan haladtunk előre, árnyékunkban a gránátosokkal, akikre az a feladat várt, hogy rávessék magukat az orosz gyalogságra, amint áttörtünk az állások között. Déltájban Ivánék visszavonultak. Amint felszedtük az üzemanyag- és lőszeradagokat, teljes sebességgel a visszavonuló ellenség után vetettük magunkat. Néha megálltunk egy-egy faluban, ahol Iván megvetette a lábát, és ahonnan mi kifüstöltük, aztán mindent romba döntöttünk, és letaroltuk mindenkit, aki elénk került: katonákat, férfiakat, nőket, gyerekeket és állatokat.

Az oroszok tudták, hogy kell meghalni. Nemegyszer történt, hogy elfoglaltak egy stratégiailag fontos pontot, és addig késleltették az előrenyomulásunkat, míg az utolsó töltényük is el nem fogyott vagy össze nem tapostuk őket a tankjaink lánctalpával. Fura dolog látni, hogy valaki előtted fekszik, vagy rohan, vagy biceg, és nem kerülöd ki, hanem egyenesen nekimégy, átmégy rajta. Fura dolog. Semmit nem érzel. Csak azt érzed, hogy képtelen vagy bármit is érezni. Talán majd máskor, egy másik napon, egy hónap, egy év múlva, ötven év múlva – de nem ebben a pillanatban. Nincs idő érezni; az egész csak történik, képek és hangok jönnek, te érzékeled, aztán már odébb is tolod őket, hogy helyet adj az újabb ingereknek.

Szembetaláltuk magunkat az oroszok behemót tankjaival, ezekkel a kilencven-száz tonnás masztodonokkal, melyek vaskos lövegtornyából 22 centis ágyú meredt felénk. Ebben a csatában azonban nem jelentettek komoly veszélyt számunkra. Túl lassúak voltak. Egyiket a másik után szétlőttük őket, minden nehézség nélkül.

Nyolcheti szakadatlan előrenyomulás után a készleteink kimerültek, és Moszkvától délnyugatra, Podolszk mellett megrekedtünk. A lehető legrosszabb időpontot választottuk, az orosz tél közepét, amely vadságban nem ismert határokat. Német katonák ezrei haltak meg fagyás miatt, azokat pedig, akik csak egy végtagjukat vesztették el, nem győzték hazaszállítani.

Ott álltunk Oroszország közepén, mínusz 58 Celsius-fokos hidegben, és nemhogy üzemanyagunk és lőszerünk nem volt, de még téli öltözetünk se, hogy karnyújtásnyira tartsuk magunktól a hideget. Sokszor fetrengtünk visítva, mint a csecsemők a kezünket és lábunkat kínzó fájdalom miatt. Tíz percnél tovább őrséget állni lehetetlen volt; a biztos halált jelentette. Ha valakit eltaláltak, általában úgy találtunk rá, abban a pozícióban, ahogy a golyó eltalálta. Naponta előfordult, hogy olyan fagyott holttestre bukkantunk, amelyik egy fának vagy a lövészárok aljának dőlve állt.

Most az oroszokon volt a sor a kezdeményezésben. Megtanultuk tisztelni a szibériai katonákat, akik eleve téli hadviselésre voltak

kiképezve. Szüntelenül, kegyetlenül támadtak minket. Tankjaink ezrei kifogytak az üzemanyagból, de még akkor se tudtuk volna hasznukat venni, ha bőségesen állt volna a rendelkezésünkre benzin, mert a motorok megfagytak, használhatatlanná váltak. A kormányrudak és a sebességváltó csilingelve darabokra tört, amikor hozzáértél, mintha üvegből lett volna.

1941. december huszonkettedikén, három hétig tartó tehetetlen védekezés után egy hóvihar leple alatt visszavonultunk. Felrobbantottuk az összes tankunkat, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. Kimerülten és félvakon a hótól, nyugat felé vánszorogtunk.

Én Porta és Papa közt botorkáltam. Annyira erőtlen voltam a hideg és az éhség miatt, hogy szinte egész végig nekik kellett cipelniük engem. Ha elestem, és fekve maradtam, addig ütöttek és szidtak, míg talpra nem álltam. Az ő konokságuknak köszönhető, hogy Vakarcs és én nem osztoztunk azon ezrek sorsában, akik fekve maradtak a hóban, csak mert olyan jó volt mozdulatlanul feküdni és halálra fagyni. Az oroszok végig a sarkunkban voltak. A hideg számukra semmit nem jelentett. Egész idő alatt harcképesek voltak.

Büntetőezred lévén, természetesen a hátvédet alkottuk, ahogy támadáskor előreküldtek minket.

Kalnyintől délre, egy Goradnya nevű falunál azt a parancsot kaptuk, hogy ássuk be magunkat a hóba, és tartsuk a pozíciónkat, bármi áron. Elviselhetetlen napok következtek. Az oroszok szó szerint a halálukba rohantak. Ezer és ezer holttest hevert halmokban előttünk, tisztjeik mégis egyre újabb és újabb csapatokat vetettek be. Ez volt a háború egyik legnagyobb tömegmészárlása.

Tizenkét fős szakaszokba fejlődtünk, a vezetőnk továbbra is Papa maradt. Egy éjszaka az oroszoknak mégis sikerült áttörniük, és nyolcvan kilométer mélyen behatoltak a vonalaink mögé.

Egy géppuska mögött hasaltam Asmusszal és Fleischmann-nal, az újabb ellenséges hullámra tüzeltünk. Vigyáznunk kellett, nehogy a sajátjainkat is lelőjük, mert mind az oroszok, mind mi hosszú, fehér kámzsás hóköpenyt viseltünk. Többnyire az ösztöneik vezéreltek minket.

Egyszer csak hangos orosz kiáltást hallottunk hátulról. Felkaptuk a géppuskát, a pisztolyainkat, a kézigránátokat, és rohantunk. El innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Hátrafelé rohantunk mindannyian, kivéve Asmust, aki, a tökfej, egyenesen az oroszok karjaiba rohant.

Ahogyan mi is, mert körülvettek minket.

Fogság

Vonakodva írom le ezt a fejezetet, amely a fogságom időszakát öleli fel. Tisztában vagyok vele, hogy olyan nézetek alátámasztására fog szolgálni, melyekkel én nem rokonszenvezem; ugyanakkor a másik oldal kétségkívül hazugnak és csalónak fog nevezni, gátlástalan embernek, aki elárulta a nép ügyét. Ezt a fejezetet olvasva az egyik nézet támogatói buzgón vörös ceruzát fognak ragadni, aláhúzgálnak bizonyos passzusokat, és diadalittasan felkiáltanak: Tessék! Ilyen odaát! Magatok is láthatjátok! Egy szemtanú! Olvassátok el, mit mond egy szemtanú! Hallgassátok az igazságot Szovjet-Oroszországról! Ha valaki azt kérdezi tőlem, “olyan-e” Oroszország, csak azt tudom válaszolni neki, hogy nem tudom. A Szovjetunió hatalmas ország. Én elég rövid ideig voltam ott, és nagyon keveset láttam belőle, a helyzetem pedig olyan volt, hogy nem kaphattam átfogó képet az országról, egy elemzésről, az “olyan-e” komplikált kérdésének megválaszolásáról nem is beszélve. Ellenségként léptem be az országba, ami kellő alapot teremtett arra, hogy gyűlöljenek engem és rosszul bánjanak velem, egyébként pedig ne érdekelje őket, mi történik velem. Én végül is egyike voltam azoknak, akik felégették falvak ezreit, és tönkretették milliók életét. Nem osztom azt a primitív nézetet, hogy a nácizmus és a népi demokrácia egy és ugyanaz, s Sztálin és Hitler hasonszőrű emberek. Elég egy pillantást vetni a portréikra, és világossá válik, hogy ez képtelenség. Hitler hisztérikus volt, Sztálin pedig egy csökönyös fickó, akinek volt elég esze ahhoz, hogy ne játszadozgasson forradalmakkal, hanem a maga útját járja, gondosan, tudományos megalapozottsággal, végtelen türelemmel és bizalmatlansággal rakva le maga előtt minden egyes követ. Nem volt bolond, és semmiképpen nem tartozott Isten gyermekei közé. De mivel személyesen nem ismerhettem, nem bocsátkozom találgatásokba. A két személyiségnek azonban nemcsak a portréját lehet összehasonlítani, hanem például a kézírásukat is, amely arról tanúskodik, hogy Hitler és Sztálin annyira különbözőek voltak egymástól, amennyire két ember lehet. Ezt a beszámolót tehát, amely orosz hadifogságom idejéről szól, nem szabad a szocializmus, Sztálin és a Kelet elleni vagy melletti érvként felhasználni. Mindaddig, amíg Hitler és társai, mindazok, akik meghaltak és azok, akik még élnek a világ valamely részén, befolyással bírnak, idő- és energiapazarlás lenne egészen Moszkváig menni, és ott keresni a félelem okát. Amíg a demokratikus szabadság nem több nyűgnél, nincs erkölcsi jogunk más ajtaja előtt sepregetni. Épp elég szemét van a miénk előtt is.

Emellett, felőlem boldogan megőrizhetitek a szabadságotokat, csak engem hagyjatok békében élni. Én nem azt értem szabadság alatt, hogy kedvemre lődözhetek egy puskával. Én, aki megjártam a háborút, hajlandó vagyok a lehető legpuritánabbul élni, ha ez a béke ára. És ez az. Mert nem elég felállni, és kijelenteni: “Nem akarunk több háborút”, aztán azt hinni, hogy megtetted, ami tőled telik. Gondoskodni kell róla, hogy mindenkinek jusson elegendő ennivaló, hogy minden nagy léptékű, humanitárius terv puszta papírból valósággá váljon. És ez nagy munkát, sok vesződséget fog jelenteni, talán több nemzedéken keresztül is; nem kevés önfegyelmet fog igényelni megalkotni azt az erős gépezetet, amely majdan gondoskodni fog az élelem előállításáról és egyenlő elosztásáról. Az ember által elképzelhető legnagyobb áldozatra lesz szükség: az egyénnek a többség elvárásainak kell alárendelnie magát. Fel kell majd kelned a kényelmes karosszékedből, és neki kell veselkedned a közös munkának. El kell majd felejtened önmagadat, öncélúságodat, az individualizmust, amely csak az egyén jogait ismeri el – a jogot a harácsolásra. Hiszen annyira kimerítő és gyötrelmes úgy élni, hogy mindenki csak ezt az egy jogát tartja szem előtt. Túl sokat beszélünk a szabadságról úgy, hogy az mások eltiprását jelenti. Vagy, ami ugyanaz, másokat ugrasztunk egymásnak, hogy a viszály szülte szükségből profitálhassunk. Van azonban két egymással összefüggő ok, melyek miatt mégis írni fogok a fogságom idejéről, dacára minden korábban felsorolt félelmemnek: az első az, hogy beszámolóm a háborúról nem lenne teljes nélküle, a második ok pedig az, hogy ez a fejezet nem hiányozhat egy olyan könyvből, melynek célja a háború elítélése – ami szöges ellentétben áll a Szovjetunió “olyanságának” a taglalásával. A Szovjetunió roppant nagy terjedelmű ország, amit – hadd hangsúlyozzam még egyszer – nem ismerek igazán, de gondolom, hogy békeidőben éppolyan, mint bármelyik más.

SEMMI NINCS, AMI ANNYIRA kétségbe ejthetné az embert, mint az, amikor foglyul ejtik.

Fleischmannt és engem egy házba zártak be egy Klinben; egy orosz katona állt őrségben az ajtó előtt. Ütlegelések, rugdosás kíséretében hoztak minket ebbe a faluba, amely gyűjtőhelyként szolgált. Egy tiszt kérdezett ki minket, akit főként az érdekelt, mekkora és milyen erővel rendelkezett az ezredünk. A házba visszafelé menet láttuk, hogyan küldenek a másvilágra tíz SS-lövészt: üres töltényhüvelyeket vertek a nyakukba. Odébb keresztre feszítettek – az ajtóra – egy őrnagyot. Másokat péppé vertek puskatussal és kozák korbáccsal.

Ütött a bosszú órája. Késő este hosszú oszlopba állítottak minket, és lovas őrök kíséretében

kelet felé terelték néhány ezer főt kitevő seregünket. Nem engedték, hogy kilépjünk a sorból, ezért kénytelenek voltunk a nadrágban könnyíteni magunkon. Azokat, akik elestek, addig korbácsolták, amíg újra fel nem keltek, vagy ha még így se lehetett felállítani őket, akkor szablyával ledöfték őket.

Három nappal később elértük Kimrijt, ahol egy nagy magtárban helyeztek el minket, és először azóta, hogy Klint elhagytuk, ételt is adtak. Az étel valami bűzös, meghatározhatatlan zagyvalék volt, amit mardosó éhségünk ellenére se tudtunk leerőltetni a gyomrunkba.

Fleischmann-nal úgy döntöttünk, megszökünk. A foglyoknak megengedték, hogy kimenjenek a magtár mögé elvégezni a dolgukat, és egy ilyen séta alkalmával megragadtuk a kínálkozó lehetőséget, és a hómezők felé iramodtunk. Átrohantunk egy befagyott tavon, vagy háromszáz méterre a magtártól, és szaladtunk, szaladtunk, anélkül hogy elfáradtunk volna. A félelem minden egyéb érzést elnyomott bennünk. Egész éjszaka szaladtunk, a csillagok után tájékozódva, amiket elég jól ismertem, mivel egykoron érdekelt az asztronómia. Átrohantunk egy nagy erdőn, át egy újabb befagyott tavon. Már majdnem a túlparton voltunk, amikor hátulról ránk kiáltott egy bundába öltözött katona. Nem álltunk meg, és ő utánunk küldött legalább egy tucat golyót, de azok ártalmatlanul elsüvítettek a fülünk mellett. Néhány perccel később bevetettük magunkat a bozótba.

Azon az estén az utunkba került néhány kunyhó. Elrejtőztünk egy istállóban, ahonnan huszonnégy órán keresztül nem mozdultunk. Találtunk egy csirkét; kitekertük a nyakát, és nyersen felfaltuk. Másnap átköltöztünk egy másik istállóba, ahol jó mélyen beleástuk magunkat a szalmába.

Délután rémületünkre kiabálást hallottunk az udvar felől, és egy hasadékon át öt orosz katonát láttunk két kutyával. Miután hosszasan elbeszélgettek a tanya lakóival, elmentek. Ott maradtunk még néhány óráig, aztán szürkületkor megpróbáltunk elosonni.

Az öreg gazda nem lepődött meg, amikor meglátott minket az istállójában.

– Hadifoglyok? – kérdezte esetlen némettel. Igent intettünk a fejünkkel. Behívott minket a házba, és enni adott nekünk. A szobában volt még

egy öregember és négy öregasszony. Csendesen üdvözöltek minket, és helyet szorítottak nekünk az asztalnál. Lopva figyeltek minket, ahogy az ürühúst és a főtt krumplit ettük. Senki nem beszélt.

Az öreg paraszt megengedte nekünk, hogy a szobában aludjunk, másnap reggel pedig adott nekünk egy-egy vattával bélelt nadrágot és kabátot. Puha, meleg ruhadarabok voltak, és emellett névtelenné is tettek minket. Meleg búcsút vettünk a hallgatag öregektől.

Újabb négy napon át gyalogoltunk nyugat felé, míg utol nem ért minket a balszerencsénk. Ahogy előbukkantunk egy erdőből, orosz katonákkal találtuk magunkat szembe, akik mintha a földből bújtak volna elő. A papírjainkat kérték. Dánul kezdtem beszélni velük, de egy kukkot se értettek belőle. Ezután az angollal kísérleteztem, lényegesen több sikerrel. Közöltem velük, hogy dánok vagyunk, egy német koncentrációs táborban voltunk foglyok, és egy büntetőezredből szöktünk meg. Az orosz egységnél, ahol jelentkeztünk, azt mondták, hogy Moszkvába kell mennünk, de útban az állomás felé eltévedtünk.

Az oroszok hosszas tanácskozásba kezdtek egymással, amiből arra következtettem, hogy nem hisznek nekünk. Végül elvittek minket a parancsnokunkhoz. Útközben egyikük észrevette a karórámat, és attól kezdve nem volt órám. Egy másik orosz elvette az aranyláncot, amit Ursulától kaptam. Az egység parancsnoka tisztességesen bánt velünk, és alaposan kikérdezett minket. Megkérdezte, kommunisták vagyunk-e, mire azt feleltük, igen, azt azonban már nem mertük állítani, hogy párttagok is vagyunk. Attól féltünk, ennek utánanézhet. Megszidott minket, amiért nem léptünk be a pártba, de végül is a lényeg az volt, hogy jó kommunisták vagyunk.

Másnap az állomásra kísért minket két katona, akiknek egészen Moszkváig velünk kellett jönniük, hogy ott átadjanak minket a GPU-nak további kihallgatásra. Hatvanhárom órányi utazás után otthagytak minket egy szobában a moszkvai állomáson. Tágas szoba volt, sűrű dróthálóval az

ablakok előtt, melyek az irtózatos méretű, katonáktól és civilektől hemzsegő állomáscsarnokra néztek. Néhány kíváncsibb ember felkapaszkodott a rácsra, hogy megbámuljon minket. Vad tempóban szállítottak át minket egy hatalmas börtönépülethez.

– Most megkaptuk – suttogta Fleischmann. – Vagy lelőnek, vagy Szibériába küldenek.

Fleischmann szószátyárságának köszönhetően félájultra vertek minket puskatussal. Lecsúsztunk a padról a földre, de néhány jól irányzott rúgással egy-kettőre talpra állítottak minket. Átvezettek egy rácsokból és vasajtókból álló labirintuson, s végül megálltunk egy ajtó előtt, amelyen szó szerint berugdostak minket. Egy irodában találtuk magunkat, ahol egy GPU-tiszt ökölcsapásokkal fogadott minket, pontosan olyanokkal, amilyenekkel az SS is dédelgetett engem Langriesben.

Miután bevezették az adatainkat egy könyvbe – mindketten azt mondtuk, hogy dán állampolgárok vagyunk – elszállásoltak minket egy cellába, ahol már így is huszonöten nyomorogtak. A cellatársaink a legkülönfélébb civil és politikai bűncselekmények miatt kerültek be. Egy szovjet őrnagy, aki a kenyérvágó késsel vágta el a felesége torkát, a szakértő magabiztosságával közölte:

– Kényszermunkatáborba fognak küldeni titeket, néhány hónapon belül. Ha megfelelően viselkedtek, gyönyörűen ellesztek ott. A legfontosabb, hogy minél kevesebbet dolgozzatok, és azt is rosszul csináljátok. Barátkozzatok össze egy GPU-ssal. Ennek a legegyszerűbb módja az, hogy szereztek neki egyet s mást a gyárból, ahol dolgoztatni fognak titeket. Ezeknek a cuccoknak, persze, nem szabad selejtesnek lenniük.

Volt egy professzor is, akit korábban Sztálin-díjjal tüntettek ki, most pedig azzal vádolták, hogy Sztálin ellen szított. Huszonöt évi kényszer-munkával kellett fizetnie ezért. Ő azt mondta nekünk, hogy hivatalosan soha nem fognak kiengedni minket Oroszországból, ezért jobban járunk, ha minél előbb megszökünk.

Csak tizenketten tudtunk lefeküdni egyszerre. A cella egyik sarkában volt egy fedetlen vödör. A bűz elviselhetetlen volt, beleitta magát mindenbe. Aztán ott voltak a tetvek meg az éhség. De legalább nem fáztunk. Verejtékeztünk éjjel-nappal, mintha gőzfürdőben lettünk volna. Ha felálltunk egymás vállára, leláthattunk az udvarra, ahol éjszakánként húszasával végezték ki a foglyokat, férfiakat és nőket egyaránt. A sortűz és a teherautó-dübörgés hangja eggyé vált számomra azzal a börtönnel. Mint minden szállítási feladat, a foglyok mozgatása is éjszaka történt.

Egy fiatal népbiztos hallgatott ki minket. A kihallgatás öt órán át tartott, és nekünk mindent el kellett mondanunk magunkról és a családunkról. Két nappal később megint kihallgattak minket. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint korábban, csak más sorrendben. Így ment ez jó néhány napig, míg a végén annyira összezavarodtunk, hogy kezdtünk ellentmondani önmagunknak. Ekkor ránk fogták, hogy hazugságokkal traktáltuk őket, és megpróbáltak rávenni minket arra, hogy bevalljuk, SS-katonák és kémek vagyunk.

Ezt követően három napig békén hagytak minket, majd egy bíróságféle elé kellett állnunk, ahol engem tíz, Fleischmannt pedig tizenöt évi kényszermunkára ítélték, de hogy miért, azt elfelejtették közölni. Az egész nem tartott tovább öt percnél.

Nem sokkal ezután egy éjszaka kétszáz másik férfival és nővel együtt az állomásra vittek minket, ahol egy tehervonatra lettünk feltuszkolva. Minden kocsiban kiválasztottak egy embert, és megtették afféle “szobafőnöknek”, akinek felelnie kellett a többiekért. Ezek a szerencsétlen bűnbakok jobbára azok közül kerültek ki, akikre a GPU-sok pikkeltek, és akiket valós vagy vélt kihágásokért folyamatosan kínoztak.

A vagonunkban az összes társadalmi réteg képviseltette magát. Volt egy paraszt, aki steppelt ruhát és ormótlan nemezcsizmát viselt. Mellette egy idős férfi feküdt koszos és gyűrött, de jól szabott öltönyben. A lábán cipőt hordott, ami a legmagasabb osztályokhoz tartozók kiváltsága volt. Velem szemben egy nő ült, bundában és divatos harisnyában. A mellette lévő fiatal lány munkásruhát viselt, és akadtak néhányan, akik vékony nyári ruhát viseltek a metsző hideg ellenére.

A vonat kelet felé tartott, de hogy pontosan hova, azt egyikünk se tudta. Naponta háromszor ki kellett szállnunk, hogy összeszámoljanak minket. A számolás úgy történt, hogy egy hosszú sorba állítottak minket, aztán egy katona a sorban első ember mögé állt, rácsapott az ostorával, s azt kiáltotta, hogy “Egy!”; ugyanezt tették mindegyikünkkel, csak mindig más-más számot kiáltott. Egyik reggel eltűnt egy rab a vagonunkból. Az illető egy néhai tiszt volt, akinek az éjszaka folyamán sikerült kinyitnia az ajtót, és kiugrott. A “szobafelelősünk” az életével fizetett ezért a szökésért.

Kujbisevnél, a Volga mellett, néhány újabb rabokkal teli vagont csatoltak a vonatunkhoz. Mindennap meghalt valaki a hideg és a kimerültség miatt. A halottakat a vagonokban kellett tartanunk, és minden számlálásnál magunkkal kellett vinnünk őket, hogy ugyanúgy megkapják a korbácsütésüket, mint mi. Egy nap, amikor Bogolvszkban megálltunk, az őrök váratlanul feltépték a vagonunk ajtaját, belelőttek a szardíniákként

összezsúfolt emberek közé, majd röhögve visszazárták az ajtót. A nők közül ketten hisztérikusan vonítani kezdtek, akár a kutyák, szemük kifordult, szájukból hab csorgott. Fleischmann és én kezelésbe vettük az egyiket, néhány korábbi katona a másikat. Jól fel kellett képelnünk őket, ahogy a harctéren szokás azokkal, akik pánikba esnek. Ez majdnem mindig hatásos módszer, ha jól csinálod, és a pofon sokként éri az illetőt. Mindkét nő azonnal abbahagyta a vonítást, riadtan megrázkódott, aztán mindketten hosszú ideig csendben ültek és sírdogáltak.

Tobolszknál tereltek ki bennünket a vagonokból. Annak a kényszer-munkatábornak, ahová kerültünk, nem volt mit ellesnie a náci haláltáboroktól. Közölték velünk, hogy az első néhány napon az erdőben fogunk dolgozni, aztán különböző gyárakba és egyéb munkahelyekre osztanak be minket. Abban a testi állapotban, amiben vegetáltunk, az erdei munka hihetetlen megerőltetést jelentett, és ha néhány napnál tovább kellett volna végeznünk, egyikünk se élte volna túl. Fleischmann-nal egy föld alatti gyárba kerültünk, ahol rádiólámpákat gyártottak. Abból ítélve, amit a többiektől hallottunk, szerencsések voltunk. Azok, akiket a lőszergyárba küldtek, úgy hullottak, mint a legyek.

Naponta öt órát alhattunk. Egy kunyhóban aludtunk, ahol három férfi osztozott egy ágyon, amin nem volt matrac, csak egyetlen darab takaró. Naponta háromszor hallevest kaptunk, de kenyeret soha. A kenyér nagy kincs volt, talán azért, mert a Fekete-tenger melletti gazdag gabonamezőket elvesztették a harcokban.

Egy idő után átkerültünk egy úgynevezett szabad fogolytáborba. Ez olyan hely volt, ahonnan kölcsönadták az embert különböző gyáraknak és más munkahelyeknek, melyek nem álltak közvetlen GPU-felügyelet alatt. A körülmények itt sokkal emberibbek voltak, tisztességesen bántak velünk, és némi fizetést is kaptunk. Ha elég ügyes voltál, rávehetted a művezetőt, hogy szakértőként alkalmazzon, ami nélkülözhetetlenné tett.

A vonatunk öt napon át vánszorgott, mire a Jenyiszej folyó melletti Jenyiszejszkbe ért. Útközben elhaladtunk a Kalunda-tó mellett, ahol kifogtunk egy csomó halat, és betegre ettük magunkat. Ez volt az első alkalom hosszú idő óta, hogy kedvünkre jóllakhattunk. Meg is kellett fizetnünk érte! Megnyomorított gyomrunk képtelen volt megemészteni ezt a tápláló ételt, bár igaz, még egy egészséges gyomor se lett volna képes megbirkózni harminc akkora hallal. Néhány idősebb, barátságos férfi kísért minket az úgynevezett kék GPU-tól.

A jenyiszejszki tábor életszínvonal-emelkedést jelentett az előzőhöz képest. Itt se volt ugyan sokkal több hely, de kettőnél többen soha nem

aludtunk egy ágyban. Emellett viszonylag szabadon mozoghattunk, és nem voltunk kitéve az őrök kegyetlenkedésének. Éppen ellenkezőleg, a rabok és azok, akikre rábízták őket, egészen kellemes viszonyban álltak egymással. Minden reggel és este névsorolvasást tartottak, ami annyit jelentett, hogy oda kellett állnod az őr elé, és rá kellett firkantanod a neved egy táblára. Olyan, hogy papír nem létezett. Amikor a névsorolvasás véget ért, a táblát tisztára vakarták egy késsel. Ha hiányoztál a névsorolvasásról, felképeltek, de nem voltak brutális verések. Gyakran előfordult az is, hogy ha valaki hiányzott, az őr megkérdezte, van-e valaki, aki garantálja, hogy az illető a tábor területén van. Ha “igen” választ kapott, figyelmeztetően közölte:

– Mondják meg neki, hogy most felírtam, de ha holnap se lesz itt, akkor nagyon dühös leszek. Rendnek kell lennie ebben a táborban!

Ebben a táborban találkoztam életem legmeghökkentőbb élményével. Ez annak a módja volt, ahogyan a szakembereket kiválogatták.

– Mondja meg, mihez ért. Tudtuk, hogy életbevágóan fontos szakembernek lenni valamiben.

Fleischmann-nal szemrebbenés nélkül rávágtuk, hogy motorszerelők vagyunk.

Ezzel bekerültünk a szakemberek közé. Amikor felhívtuk a GPU-s figyelmét a tényre, hogy motorszerelő szakemberek helyett csak egyszerűen szakembert írt, ő vidáman elmosolyodott, ránk kacsintott, aztán azt mondta:

– És mitévők lennének, ha szakácsokra lenne szükség, maguk pedig motorszerelőkként lennének nyilvántartva?

Gyakorlatias ember volt. Azzal kezdtük, hogy fából készült csavarkulcsokat gyártottunk. Senki se

tudta, mire kellenek. A gyár, amely előállította őket, ötvenkét embert állított erre a munkára. Tíz nap után átkerültünk egy másik részlegre, ahol iránytűket meg efféléket készítettünk.

Még legvadabb képzelgéseimben se hitem, hogy a munkát akkora méretekben is szabotálni lehet, mint ahogy ebben a gyárban történt. Minden, amit csináltak, ötven százalékban használhatatlan volt. Elkezdtek például építeni egy gépgyártó csarnokot; az építkezésen hatszáz ember dolgozott, akiknek a munkáját a GPU szakértői a lehető legszigorúbban ellenőrizték, napjában többször is. Az építkezést nagy érdeklődés övezte, még a város lakói is figyelemmel kísérték az épület szépülését. Amikor végre az üzem elkészült, ferdébb lett, mint a pisai torony. Olyan szánalmasan mulatságos látványt nyújtott, hogy még a GPU-emberei is a hasukat fogták a nevetéstől.

Ugyanez volt a helyzet a gépekkel a gyárakban: állandóan elromlottak. Ilyenkor a munkások boldogan kiabálták:

– Géphiba! Géphiba! Bármilyen jelentéktelen is volt a hiba, egy napnál hamarabb sohase

javították ki. Ha pedig maréknyi homokot szórtunk a dinamóba, még több ideig ejtőzhettünk. Ha egy géphez szükséged volt egy alkatrészre, valaki máséból loptad, a másvalaki pedig megint a máséból, és így tovább, míg végül egy gépet teljesen le kellett állítani, és csak akkor indulhatott vele újra a termelés, ha Moszkvából megérkezett a hiányzó alkatrész. Volt egy nagy gépünk, ami egy nap beadta a kulcsot, megbénítva a munkát egy egész üzemrészben. Hosszas tanácskozás után mi, szakemberek, úgy döntöttünk, hogy a gyújtógyertyákkal lesz a baj. Mivel nem volt raktáron gyertya, Moszkvából kellett rendelnünk. Három héttel később meg is érkeztek a gyertyák, egy egész dobozzal, csakhogy amikor kinyitottuk a dobozt, nem gyertyák voltak benne, hanem csavarok. Újabb kérelem indult Moszkvába. Eltelt megint három hét, megérkezett a doboz, amiben ezúttal tényleg gyertyák voltak. Időközben azonban maga a gép csendesen elenyészett. Nem maradt belőle egyéb, csak a súlyos lendkerék. A művezető megnézte a gép hűlt helyét, megcsóvált a fejét, aztán bement Turgojszki századoshoz, a GPU-főnökhöz vodkát inni.

Hiba lenne ennyiből arra következtetni, hogy a Szovjetunióban mindenhol ekkora káosz uralkodott, és ilyen gyakoriak voltak a szabotázs-akciók. A hadsereg, amely ellen harcoltunk, tökéletesen működött. Ha felszereltségben nem is hagyta maga mögött a német hadsereget, legalább nem volt annyira túlbonyolított. És az emberi anyag is jobb volt. Primitívebb, de megbízhatóbb. Ez pedig nem lett volna lehetséges egy velejéig korrupt országban. Sokan szeretnék azt hinni, a Szovjetunióban minden rothad, mint Jenyiszejszkben, de vigyázni kell az efféle következtetésekkel. Azon, hogy Jenyiszejszkben a helyzet olyan volt, mint amilyen, aligha lehet csodálkozni. A városnak harmincezer fogollyal kellett együtt élnie, akik közül hatezren külföldiek voltunk. Harmincezer ember igyekezett szabotálni a termelést vagy végezte hanyag, nemtörődöm módon a munkáját. Viszonylag jól éltünk, egyetlen gondunk az volt, hogy maradhatnánk ott minél tovább. Más szavakkal, gondoskodnunk kellett róla, hogy a dolgok minél hosszabb ideig változatlanok maradjanak.

A hatalmas csatornák és erőművek, az öntözőrendszerek, a nehézipar fejlesztése és a kötelező oktatás kiterjesztése mind azt bizonyították, hogy nemcsak szabotőrök lakják ezt az országot. Inkább a hatalmas dimenziók miatt van az, hogy a hibák és a baklövések – melyektől egyetlen

társadalom se mentes, hiszen az emberek nem gépek – olyan ijesztően szembeszökőek a nyugat-európai számára. Emellett még háború is volt, ami egymagában elegendő ahhoz, hogy a feltételek abnormálisakká váljanak.

Megismerkedtem egy német kommunistával, akit Bernhard Krusénak hívtak, és Berlin-Lichterfeldéből származott. Az első világháború után ott volt a barikádokon. 1924-ben Oroszországba szökött, ahol tárt karokkal fogadták. Géplakatos volt, jó állást kapott egy leningrádi gyárban. Hamarosan munkavezető lett belőle és néhány száz munkás oktatója. Jó fizetést kapott, és ő is élvezhette mindazokat az előjogokat, amelyek a szovjet társadalom krémjét megillették, még a nagy pártáruházakban is vásárolhatott, ahol mindent meg lehetett kapni. Később feleségül vett egy fiatal moszkvai nőt. Aztán 1936-ban váratlanul letartóztatták, és két évig a Ljubjankában tartották úgy, hogy fogalma se volt róla, miért van ott. Amikor egy ellenőrzés alkalmával egy tiszt bement a cellájába, megkérdezte, nem tudná-e megmondani neki, miért van letartóztatva. A tiszt elküldött valakit a nyilvántartásért, kikereste Kruse nevét, és hangosan elolvasta a leírtakat:

– A neve Bernhard Kruse, 1902-ben született Berlinben. A felesége Kátya Volint. Géplakatos, több gyárban is dolgozott a leningrádi körzetben. A szovjet szakemberképzésben végzett munkájáért díszoklevelet kapott. Tagja a pártnak.

A tiszt tovább olvasott, majd amikor a végére ért, megrázta a fejét. – Ez különös – ismerte el, aztán felkiáltott: – Aha! Hát erről van szó!

1924-ben illegálisan lépte át a szovjet határt. – Igen, de azóta orosz útlevelet kaptam, és mindenki tudta, hogyan

jöttem a Szovjetunióba. Egyébként is, ennek már tizenkét éve. A tiszt vállat vont. – Akkor elhallgatott valamit a GPU elől, amire csak most derült fény. Egy évvel később Krusét tizenöt évi kényszermunkára ítélték, mert

illegálisan érkezett az országba, feltehetően kémkedési céllal. A cellában közölték vele az ítéletet, bírónak még árnyékát se látta.

Sok ehhez hasonló történetet hallgathattam végig. Hogy azok, akik elmesélték őket, tényleg ártatlanok voltak-e, erre a kérdésre nem tudom a választ. Egy öreg orosz egyszer ezt mondta:

– Ha valaki tényleg csinált valamit, azt azonnal agyonlövik. Igazi jó barátok lettünk a fogolytábor főfelügyelőjével. Többször is

bejött hozzám a gyárba, és megkért rá, hogy készítsek el neki valamit. Egy nap megkérdeztem tőle, nem tudna-e egy jobb állást szerezni nekem, s ő

megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Másnap már elő is állt egy őrült ajánlattal:

– Maga jól beszél angolul és németül. Nincs kedve elmenni nyelvtanárnak? Csak tanulnának valamit magától a gyerekek. Ha jön a tanfelügyelő, meghívja egy italra, és ő elfelejt beülni az órájára. Így megy ez errefelé.

Elnevettem magam. – Nem működne a dolog. Az orosz nyelvvel még csak-csak

elboldogulok, írni viszont egyáltalán nem tudok. Valami jobbat kell kitalálni.

Értetlenül megcsóválta a fejét. – Ha angolul és németül tanítaná őket, a gyerekek megtanítanák cserébe

oroszul írni. Biztos vagyok benne, hogy működne a dolog. Végül nem tanító lett belőlem, hanem malomipari szakember. Ha valaki

kérdezősködött, azt kellett felelnem, hogy én voltam Skandinávia malmainak a főfelügyelője.

Egy orosz fiatalember körbevezetett a 73-as lisztmalomban. Egy szitánál, mely alatt olyan fehér liszthalom púposodott, amilyent még sohasem láttam, a fiatalember teletömött nekem egy ötkilós zsákot, laposra taposta, majd azt mondta, hogy rejtsem a dzsekim alá, és helyezzem el úgy, hogy ne legyen túl szembetűnő a dudor.

– És megteheti ezt minden reggel. Mi is ezt csináljuk. Az értékes áru segítségével, amit mindennap precízen elszállítottam, sok

GPU-s barátot szereztem, és még azt is sikerült elintéznem, hogy Fleischmann tisztességes munkát kapjon a táboron kívül. Nem telt bele sok, sikerült két olyan engedélyt is szereznünk, melyekkel szabadon járhattunk-kelhettünk a városban, csak a reggeli névsorolvasásnál kellett jelen lennünk. Néhány hónapig remekül éltünk, semmiben nem különböztünk a szabad szovjet polgároktól. Hetente egyszer moziba mentünk, és orosz filmeket néztünk, amik nemegyszer nagyszerű alkotások voltak – a heti “híradó” nem tartozott ezek közé. Ezek számomra mindig mesterkéltnek, dagályosnak, néha egyenesen groteszknek tűntek. Egyikük egy szovjet katonáról szólt, akinek mindkét lábát tőből ellőtték, egy repeszdarab pedig kiütötte a jobb és a bal szemét, neki mégis az volt az első dolga, amint ellátták a sebeit, hogy lemászott az ágyról, felkapott egy aknafüzért, és a csonkjain kibicegett, hogy folytassa a harcot. Német tankok csikorogtak végig az utcán. Akár egy tigris, ez a vak, nyomorék katona rávetette magát az egyik tankra, és elhelyezte az aknát. Ezt csinálta egészen addig, míg legalább tucatnyi ellenséges tankot fel nem robbantott.

Ezután a hős orosz hagyta magát visszaszállítani a kórházba, ahol az orvosok úgy megoperálták, hogy ott maradt a műtőasztalon. A rövidfilm vége után egy tiszt felállt a mozivászon előtti dobogóra, és a közönség felé kiáltotta:

– Elvtársak! Így harcol a Vörös Hadsereg a burzsoá kapitalizmus bérencei ellen!

Egyszer minden jónak vége szakad, a GPU-sok azt kezdték rebesgetni, hogy hamarosan át leszünk szállítva, valószínűleg Tobolszk poklába. Fleischmann-nal rögtön a szökésen kezdtük törni a fejünket. Úgy gondoltuk, megpróbálunk eljutni Moszkvába, és menedéket kérünk a svéd nagykövetségen. Egy reggel egy zsák lisztet ígértem az ügyeletes GPU-snak arra az esetre, ha nem veszi észre, hogy nem jelentkezünk a reggeli névsorolvasáson. Az orosz elnevette magát, és mondott valamit a lányokról. Nem is magyarázkodtunk tovább, hagytuk, hadd higgye, hogy nőkről van szó. A malomban néhány nap szabadságot kértem azzal az ürüggyel, hogy a főfelügyelő kért meg egy szívességre. Fogtam egy liszteszsákot, és belegyömöszöltem a pénzt, amit a feketepiacon szereztem lisztárulással. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kisétáltam a városból, hogy a megbeszéltek szerint találkozzak Fleischmann-nal.

Huszonnégy órán át gyalogoltam megállás nélkül, így nem csoda, hogy amikor hagytam magam megbotlani és beleesni az útszéli árokba, azonnal elaludtam. Nincs unalmasabb az orosz tájnál. A vidéki utak hosszúak és kanyargósak, földből és homokból épülnek. Mindkét oldalon sztyepp, ameddig a szem ellát. A falvak nyolcvan-száz kilométerre vannak egymástól. Két és fél napi menetelés után elértem a vasúti sínt, aminek a térkép szerint a Gorkij és Szaratov közötti vonalnak kellett lennie. Elcsigázottan lerogytam a töltés mellé a fűbe, és vártam. Talpalatnyi árnyék sem volt sehol, az izzó nap alatt szinte ropogósra sültem. A szomjúság is gyötört, színes karikák kezdtek táncolni a szemem előtt. Kimerültségem ellenére képtelen voltam elaludni; halottnak, üresnek éreztem magam. Az idő elvesztette jelentőségét. Csak feküdtem, önnön szomorúságomban fetrengve. Szánalmasnak és vadnak éreztem magam egyben, és ez a kettősség felébresztette bennem a női lélek utáni sóvárgást. Elmentél, Ursula, többé soha nem foglak látni. Nem tudom, sírtam-e a fájdalomtól. Lehet, hogy a földet rugdostam, akár az elkényeztetett kisgyerek, és átkoztam istent a világért – erre már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy végtelennek tűnő, gyötrelmes, keserédes órákat töltöttem valahol Gorkij és Szaratov közt, a vonatra várva.

A vonat valamikor meg is jelent, ijesztő sebességgel robogott felém. Amint a mozdony elszáguldott mellettem, rohanni kezdtem a kocsik mellett. Rémült voltam, tudtam, hogy bármelyik pillanatban félreléphetek a kavicsokon, és a kerekek alá zuhanhatok, de nem volt más választásom, mint rohanni és elkapni egy nyitott kocsi hátsó korlátját. Ez sikerült. Háromszor, négyszer próbáltam fellendíteni magam, de nem ment. Már azon a ponton voltam, hogy elengedem az ajtót, vagy abbahagyom a futást, és hagyom, hogy a vonat maga után vonszoljon; aztán összeszorítottam a fogam, és egy újabb kísérletet tettem. Egy pillanattal később felhúztam magam a vagonba, és lerogytam egy szekérre, amit maga alá rejtett a kocsit takaró ponyva.

Aztán majdnem szívinfarktust kaptam, amikor a szekér alól, amin zihálva feküdtem, előtűnt egy kísérteties arc. A félelemtől bénultan meredtünk egymásra. Amint újra cselekvőképessé váltam, előrántottam a pisztolyomat a kabátom zsebéből. A másik férfi felnyögött, s behunyta a szemét.

– Jetzt ist alles aus! – Mi az ördög, maga német? – Döbbenet leeresztettem a pisztolyomat,

mire előbújt egy második férfi is. Egy hadifogoly táborból szöktek meg, Alatirtól százhatvan kilométerre

északra. Kezdetben négyen voltak, de egyikük a vonat alá esett, egy másik pedig egyenesen három orosz katona karjai közé ugrott. Szerencsére azt hitték, egyedül van, ezért nem kutatták át a vonatot.

A térképemet tanulmányozva egyetértettünk abban, hogy a Volga térségébe kell mennünk, Sztálingrádtól északnyugatra, ahol újdonsült társaim szerint ott kellett lenniük a csapatainknak. Mindkettőjüket jó négy hónappal korábban ejtették foglyul Majkopnál, és azóta a németek továbbnyomultak Sztálingrád felé.

Szaratovban leszálltunk a vonatból, hogy szétnézzünk, van-e másik vonat, amelyikkel tovább mehetnénk, ha a miénk nem abba az irányba folytatná az utat, amerre reméltük. Találtunk néhány ládányi friss halat; kinyitottuk egyiket, és degeszre ettük magunkat. A maradékot és azt a három halat, ami már nem fért belénk, néhány kóbor macska falta fel utánunk. Jóllakottan visszamentünk oda, ahol a vonatunk állt. Már nem volt ott, de került helyette egy másik; ez teherautókkal és lőszerrel volt telepakolva, így biztosak lehetünk benne, hogy arra megy, amerre mi is: a frontra.

Ekkor tudatosult csak bennem igazán, hogy a frontra igyekszem. Mindedig eszembe se jutott elgondolkodni azon, hogy mi vár rám, de a

lőszeres ládák láttánk hirtelen belém hasított a felismerés. Vissza abba a pokolba! Azelőtt csak az érdekelt, hogy kijussak Oroszországból, ki a Szovjetunióból, mert ezek veszélyes helyek voltak számomra. De ha az életemet akarom menteni, akkor tényleg a front felé kell vennem az irányt? Hogy újra az élcsapatban legyek a támadásnál, és a hátvédben visszavonulás esetén? A paradoxon kétségbeejtő volt. Miért kell az életnek ennyire értelmetlennek lennie? Nem az lenne a legegyszerűbb, ha golyót repítenék a fejembe? Különös, de sokkal lehangoltabb voltam most, mint amikor Ursulától kellett búcsút vennem az eltávozásom lejártával. Talán az volt ennek az oka, hogy a házasságunk, az együtt eltöltött pillanatok életem egy olyan részét ölelték fel, amely önmagában teljes és kielégítő volt; azzal a megnyugtató érzéssel töltött el, hogy ha másért nem is, ezért érdemes volt élnem. Itt viszont, a Szovjetunióban, semmit nem élhettem meg tökéletesen. Ez a hatalmas ország szenvedéseim közepette megmutatta nekem, milyen nagy a világ milyen színes és gazdag és lehetőségekkel teli. Találkoztam egy nővel, aki mintha az Ezeregyéjszaka arannyal átszőtt álmaiból lépett volna elő. Habozás nélkül nekem adta magát, s én tudtam, hogy ezt örökre szánta, de nem mehettem vissza hozzá. Ez a világ bezárni készült a kapuit mögöttem. Őrjítő kényszert éreztem, hogy visszaforduljak, hogy visszatérjek a tűzhányó tetejére, megkeressem a hercegnőmet, és befejezzem vele a kalandot.

Őrült voltam, hogy nem tettem, és őrült lettem volna, ha megteszem. Az is őrültség volt, hogy egy tank belsejében akartam biztonságra lelni. Igaz, hogy az életkörülmények a magamfajta számára embertelenek voltak a Szovjetunióban, de ugyanez igaz volt a tankra is. Értelmetlen volt benne ülni, kilátástalanul, céltalanul. Szomjaztál és verejtékeztél, de nem azért mert meghódítottál egy csúcsot, mert eleget tettél egy kihívásnak. Ott, ahová visszatérni készültem, a kezed nem érintett mást, csak ágyúlövedéket, azt pedig nem lehetett simogatni.

Fogtunk egy láda halat, és felmásztunk vele az egyik vagonra. Miután a vonat elindult, elaludtunk egy teherautó alatt. Megállás nélkül esett egész másnap, a ponyva azonban megvédett minket a víztől. Amikor nem aludtunk vagy nem a nyers halat ettük, beszélgettünk egymással. Borzalmasan unalmas útitársaim voltak. Mindketten nácik voltak, és elhitték, hogy meg fogjuk nyerni a háborút. Nem bírták felfogni, hogy ekkora országot képtelenség leigázni. Egyiket Jürgensnek hívták, a másikat Bartramnak.

Uvarovnál, a Dontól keletre a vonat megállt, elérte a végcélját. A városból kiérve elővettem a térképet, ami szerint háromszáz-

háromszázötven kilométerre lehetünk Vorozsenytől keletre. Ahhoz, hogy német csapatokat találjunk, legalább száz kilométerre kellett kerülnünk Voronyezstől délre.

Az országút tele volt katonákkal, ágyúkkal és teherautókkal, de nem mertünk felkérezkedni sehova, mivel egyedül én beszéltem oroszul. Nappal rejtőzködtünk, csak éjszaka mertünk mozogni a katonai rendőrség miatt.

Szakmanka mellett odakiáltott nekünk egy orosz őrmester. A teherautó, amivel egymaga utazott, belesüppedt az út sarába. Miután segítettünk neki kiszabadítani a járművet, lelőttem, és magamra öltöttem az egyenruháját. Úgy vittem ezt véghez, hogy meg se gondoltam, mit csinálok. Meg kellett tennem és kész. A holttestet egy bokorba rejtettük, aztán én beültem a vezetőfülkébe, Jürgens és Bartram pedig felmásztak a teherautó hátuljába. A fülkében találtam egy géppisztolyt és néhány kézigránátot. Keményen rátapostam a gázpedálra, és sikerült megtennünk kétszázharminc kilométert, mire kifogytunk az üzemanyagból. Ezután elhagytuk a teherautót, és gyalog folytattuk az utat. Magammal vittem a géppisztolyt. A viharzónához közeledtünk.

Másnap már hallottuk az ágyúk hangját. Különös érzés volt újra ágyúzengést hallani. Amikor az éj leszállt, az ég alja vérvörösen izzott. A szétlőtt Jelanszkban elrejtőztünk a romok közt, és alvással kísérleteztünk. Nem ment. Már csak öt kilométer választott el minket a fronttól, és annyira elszöktünk az ágyúlövések zajától, hogy képtelenek voltunk elaludni. Mire elég sötét lett ahhoz, hogy felszedelőzködhessünk, teljesen kimerültnek éreztük magunkat.

Lövedékek röpködtek a fejünk felett, csapódtak be a közelünkbe, acélrepeszeket, köveket és sarat szórva szét. Beletelt néhány órába, mire elértük az orosz lövészárkokat. Egy bombatölcsérben meghúztuk magunkat, innen tartottunk szemmel két magányos katonát, akik egy géppuskát kezeltek. A megfelelő pillanatban rájuk vetettük magunkat, és bezúztuk a fejüket. Ezután átvetettük magunkat a mellvédjükön, és cikkcakkban a német vonalak felé rohantunk. Váratlan megjelenésünk akkora zűrzavart, és ennek következtében olyan vad lövöldözést váltott ki, hogy a senki földje közepén bele kellett vetnünk magunkat egy bombatölcsérbe. Hosszú időbe telt, mire eléggé lecsillapodtak a kedélyek ahhoz, hogy tovább merjünk rohanni. Már majdnem átértünk, amikor egy géppuska felugatott, és Jürgens jajgatva előrebukott. Halott volt, aminek határtalanul örültünk, mivel így nem kellett még őt is magunkkal

cipelnünk. Bartrammal tovább rohantunk, s közben kétségbeesetten ordítoztuk:

– Nicht schiessen! Wir sind deutsche Soldaten! Remegve és zihálva belezuhantunk a lövészárokba, ahonnan azonnal a

századparancsnok elé vittek minket. Rövid kérdezősködés után átküldtek minket az ezredparancsnokságra, ahol ételt és fekhelyet kaptunk.

A vadbarom Meier

…és volt annyira balfék, hogy kitálalt a nővérnek, aki persze nem tudta fékezni a nyelvét. A többit el tudod képzelni. Egy reggel, a névsorolvasásnál az öreg felolvasta nekünk: – Hans Breuer Gefreitert, a 27. ezred, 5. század katonáját halálra ítélték a hadsereg moráljának veszélyeztetése miatt. Nevezett szándékosan összezúzatta a lábát egy tank lánctalpával. Az ítélet végrehajtására április 24-én került sor Wroclawban. Durva volt az a hangsúly, amivel ezt előadta. Papa szótlanul pöfékelt a pipájával, Porta keserűen felnevetett: – Nem, nem éri meg saját kezűleg csinálni. Leültem megírni Ursulának és anyámnak, hogy egy hét múlva hosszú eltávozást kapok. Még aznap este maga elé hívatott a századparancsnok. Meier egy tábori széken ült elnyúlva, és villogó tekintettel engem méregetett. Végül kinyitotta a száját: – Hogy merészel eltávozást kérni a századparancsnoka megkerülésével?! – Én nem kérelmeztem eltávozást – feleltem riadtan. – Az ezredes úr volt az, aki azt mondta, hogy eltávozást kapok, amiért visszatértem. – Az engedélye törölve. Ebben a században én vagyok az, aki eldönti, ki kap szabadságot. Most pedig elmehet. Hát igen. Visszatértem.

– ORROT AZ OROSZ FÖLDBE TÚRNI, börtöntöltelékek! Kiáltások hasítottak bele a levegőbe és haltak el halálos hörgésben.

Az 534-es tank áthajtott az öt férfin, akiknek Meier Hauptmann parancsára hasra kellett feküdniük előtte.

Egy pillanatra döbbent csend lett, aztán hangos morgolódás hallatszott a század felől. Amikor a szétlapított holttesteket kivakarták a földből, Meier úgy nézett le rájuk, mintha semmi köze nem lett volna a halálukhoz.

Kaptunk egy rövid gyalogsági ásót, amivel aknákat kellett felásni a senki földjén. Este kilenc volt. Mindent, ami zöröghetett rajtunk és ezzel elárulhatott volna minket – szemüveget, gázmaszkot, sisakot, elemlámpát – hátrahagytunk. Csak a pisztolyunk, a késünk és néhány tojásgránát lehetett nálunk. Porta magával hozta orosz távcsöves puskáját, amitől sose vált meg. Mielőtt kimásztunk volna, odajött hozzánk Meier Barring Oberleutnanttal.

– Aztán jó munkát végezzenek, maguk vadbarmok – búcsúzott el kedvesen tőlünk Meier.

Ügyet sem vetve Meierre, Von Barring kezet fogott mindannyiunkkal, és jó szerencsét kívánt.

Papa megadta a jelet, amire mindannyian kiugrottunk az árokból, és átkúsztunk a szögesdrótunk alatt. Ezután egy hosszú, veszélyes, nyílt szakasz következett, amin teljes iramban kellett átrohannunk. Amikor már nagyjából a senki földjének a közepén voltunk, egy világítórakéta szállt a magasba, vakító fehér fénnyé változtatva a sötétséget. A földre vetettük magunkat, és mozdulatlanok maradtunk. Ezeknek a rakétáknak a fényénél a legapróbb mozgást is észre lehetett venni, és a senki földjén minden mozgás ellenségesnek számított.

Amint sötét lett, felpattantunk, és tovább rohantunk, de alig tettünk meg néhány lépést, újabb vakító csóva jelent meg az égen. Papa csúnyán elkáromkodta magát:

– Ha ez sokáig így megy, nem fogunk élve visszatérni. Mi az ördög ütött ma este Ivánba?

Újabb fényernyők értek sziszegve földet, aztán egy időre csend lett. Elértük az orosz szögesdrótot. A hátunkra feküdtünk, és drótvágóinkkal nekiestünk az akadálynak. A drótok halk pengéssel pattantak szét és kunkorodtak össze. Ezután következett a feladat legveszélyesebb része: hasra fordultunk, és hosszú, vékony acélrudakkal szurkálni kezdtük a földet, aknákat keresve. Az aknák fából készültek, így egy aknakeresővel semmire nem mentünk volna.

Ezt a munkát semmiképpen nem kellett volna tankosokra bízni; azt, hogy mégis megtörtént, kizárólag Meiernek köszönhettük és Vaskereszt iránti sóvárgásának. Ő kérte meg az ezredparancsnokot, hogy a mi századunkkal végeztesse el a feladatot. Nem csupán arról volt szó, hogy fel kellett térképezni az aknamezőket, hanem ki is kellett ásni az aknák egy részét, és át kellett telepíteni őket olyan sávokba, amiket az oroszok aknamentesen hagytak, egy támadás céljára. Ezzel beleejthetjük őket a saját csapdájukba, és létrehozunk olyan aknamentes szakaszokat, melyekről csak mi fogunk tudni.

Mivel nem volt tapasztalatom az alvó ördögök felásásában, nekem adták az egyetlen ásónkat, amit a hozzáértők tanácsát követve ferdén nyomkodtam bele a földbe. Nem telt bele egy perc, valami keménynek ütődött az ásó éle.

– Papa – suttogtam. Odakúszott hozzám. – Találtál egyet? – kérdezte. – Azt hiszem. Elvette tőlem az ásót, óvatosan belenyomta a földbe. – Ez az. Ezt elcsípted. Most pedig légy óvatos, nehogy ő is elcsípjen

téged. Bejelölte az aknát a térképen. Ezután gyors egymásutánban térképeztük

fel őket. Amikor az egész aknamező megvolt, felástunk néhányat, és áthelyeztük őket máshova. Piszkosul idegőrlő munka volt – elég lett volna a legapróbb nesz, és máris nyakunkon lettek volna az oroszok. Már majdnem készen voltunk, amikor egy újabb rakéta villant az égen. Egy aknával az ölemben mozogtam éppen, de hasra kellett vetnem magam, és majdnem egy percen át mozdulatlanul kellett feküdnöm a gyilkos faszerkezeten.

Napkelte előtt sértetlenül visszatértünk mindannyian. Négy éjszakán ment ez így. Hihetetlenül szerencsések voltunk, mert egyikünkkel se történt semmi.

Amikor jelentettük, hogy a feladat teljesítve, Meier gúnyosan elnevette magát.

– Azt mondják, készen vannak? Szerintem inkább egy bombatölcsér mélyén hortyogták át ezt az éjszakát. Fellőttem néhány világítórakétát, de senki nem látta magukat. De nem fognak hülyét csinálni belőlem, maguk undorító vadbarmok. Holnap 23.00-kor jelentkeznek nálam a térképpel, és kimegyünk együtt, megnézem, mit ökörködtek össze. Megértették?

– Igen, Herr Hauptmann – felelte Papa, és egy olyan energikus hátraarcot csinált, hogy őrült századparancsnokunk egyenruhája csupa sár lett.

Hold úszott az égen, amikor vadbarom Meierünkkel átlopakodtunk az aknamezőhöz. Leereszkedtünk egy hosszú földmélyedésbe, ahol az aknák olyan közel voltak egymáshoz, mint a konzervdobozba tuszkolt szardíniák. Meier haladt elöl, térképpel a kezében, mögötte Papa ment, szintén egy térképet tanulmányozva, noha már jobban ismertük az aknamezőt, mint a tenyerünket.

Meier jobbra indult. Mi megálltunk, és szó nélkül hasra feküdtünk. A parancsnokunk ment vagy tíz-tizenöt méternyit, aztán észrevette, hogy egyedül maradt. Bármennyire is szeretett volna, nem mert ránk ordítani az oroszok miatt.

– Mi az ördögöt akar jelenteni ez, büdös gazemberek? – sziszegte mérgesen. – Kövessen, ahogy parancsoltam, vagy hadbíróság elé állíttatom magukat!

Papa feltérdelt, és nevetve megkérdezte: – Hadbíróság elé? Amikor öt percen belül kolbászba való töltelék lesz

magából? Meier ijedten a térképére nézett. – Bámulja csak a térképét, maga fasz – mondta Porta. – Sajnálatos

módon van egy kis különbség rajta a miénkhez képest. Mivel egy tisztnek, természetesen, jobb térkép jár, gondoltuk, hogy a bal oldal helyett jobbra rajzolunk néhány vörös ikszet. Úgyhogy csak ne panaszkodjon, figyelünk mi magára.

A következő egy-két percben csak röhögtünk rajta, aztán Porta a vállához emelte a puskáját.

– Most pedig táncolj nekünk, te vadbarom, vagy szétlövöm a beledet. Meier halálsápadtan, tipegve elindult visszafelé, de alig tett meg egy-két

métert, éles csattanás hallatszott Porta puskája felől, és egy robbanógolyó vágódott Meier vállába. Inogva, a fájdalomtól nyögdécselve állt, szétroncsolt vállából ömlött a vér.

– Táncolj, te véres kezű vadbarom – süvöltötte Porta –, táncolj egy valcert! Mi majd kíséretet adunk a fegyvereinkkel! Azt fogjuk tenni veled, amit tőled tanultunk!

Papa elővette ágyú méretű pisztolyát, és Meier lába elé lőtt vele. Stege, Pici, én és a szakaszból mások ugyanezt tettük. Meier fürgén táncolni kezdett.

Amikor elesett, az első felrobbanó akna az egész testét a levegőbe emelte. Ahogy lezuhant, újabb akna robbant fel alatta, aztán újabb és újabb, egymás után öt.

Sikerült az egész szektort felébresztenünk. Géppuskák ugattak fel, aknavetők köpték ki magukból süvítő lövedékeiket. Német oldalon jelzőrakéta röppent magasba, jelt adva a tüzérségnek, hogy zúdítson zárótüzet az orosz vonalakra; orosz oldalon is felküldték a maguk jelzőrakétáit, zárótüzet kérve a német vonalakra. Mindkét oldalon azt hitték, hogy az ellenség támadni készül.

A vihar üvöltő hurrikánként vetette ránk magát, tépte fel körülöttünk a földet. Fejest ugrottunk a legközelebbi bombatölcsérbe, és ott maradtunk fekve két órán át, míg a duett hangja el nem halt. Nem sokkal később beugráltunk a saját árkunkba, és Papa jelentette Barringnak:

– Herr Oberleutnant! Beier Unteroffizier jelenti, hogy a második szakasz visszatért az aknamezőről, ahol felderítést végzett. A felderítés terv szerint ment, Meier Hauptmann vezetésével. Sajnálattal kell jelentenem, hogy a Hauptmann meghalt, mert minden figyelmeztetésünk ellenére bemerészkedett az ellenség aknamezőjére.

Barring tűnődve végignézett rajtunk, a tekintete egy pillanatig elidőzött minden egyes arcon. Még soha nem láttam olyan mély emberi megértést, olyan komolyságot sugárzó szemeket.

– Meier Hauptmann meghalt? Nos, hát ilyen a háború. Beier Unteroffizier, elismerésem. Nagyszerű munkát végzett az embereivel. Továbbítani fogom a jelentését az ezredparancsnoknak. Visszamehetnek a fedezékükbe.

Tisztelgett, a sapkája széléhez emelve két ujját, aztán visszament a saját fedezékébe.

Papa elmosolyodott. – Ameddig ő élni fog, nem lesz újabb vadbaromvadászat az 5.

században. – Láttad, milyen szép szaltókat csinált az a disznó, ahogy a mi kedves

kis aknáink megcsókolgatták a seggét? – mondta vidáman Porta. – Kár, hogy a régi tornatanára nem láthatta. Repesett volna a szíve a boldogságtól.

Ezekkel a szavakkal siratta meg Porta Meier Hauptmannt, a német polgárt, aki elég kicsi volt ahhoz, hogy elhiggye, a háború naggyá teheti.

Aludjatok, fiúk

– Mi? Hát nem ketten voltak? Pici bömbölve Porta és a lányok után vetette magát. Nemsokára eltűntek szem elől, de még mindig hallottuk a két vaskos, pirospozsgás nő vidám sikoltozását. – Nem fogjuk látni őket az elkövetkező néhány órában – jegyezte meg nevetve Papa. Leheveredtünk a magas fűbe. Álmodozva néztük az eget és a pipáinkból felszálló füstöt, aztán felidéztük azoknak a bajtársainknak az emlékét, akik már nem voltak közöttünk.

MINDEN REGGEL, AMIKOR BEJÖTTÉL a friss levegőből a zsúfolt parasztházba, olyan tömény bűz csapott meg, hogy szinte kézzel tapintható volt. De ehhez is hozzászoktál, és néhány perccel később már te is ott hortyogtál az oroszok között. Tudtuk, hogy a feleség tébécés, na és akkor? A kórokozókat is elfogadtad a többivel – a tetvekkel, a patkányokkal, a kosszal – együtt.

Úgy tűnt, alig aludtunk el, máris felzavartak minket az ébredező oroszok. Porta rájuk mordult, mire az öreg orosz nyugodt, határozott hangon csak ennyit mondott:

– Fogja be, Herr katona, és aludjon! Egy órával később egy tyúk totyogott be, nyomában a csibéivel. Amikor

szemtelenül átvonult a fején, Porta végleg elvesztette a türelmét. Kilőtt a szalmából, akár egy rakéta, megragadta a tyúkot a nyakánál, megfricskázta a csőrét a mutatóujjával, és ráordított:

– Most pedig takarodj innen a fattyaiddal, te modortalan nőszemély! Azzal kihajította a tyúkot az ablakon, és az ajtó felé kergette a rémült

csibéket. Az öreg menye, látva ezt, sikítva odarohant Portához. – Nyugalomra van szükségem! – üvöltötte Porta, és addig szitkozódott,

míg a nő meg nem unta, és a fejére nem koppintott egy nagy merőkanállal. Röhögni kezdtünk, amitől Porta teljesen elvesztette az eszét. A nő után rohant, nadrág nélkül, egy szál csapkodó ingben vékony lába körül. Kiszaladt a mezőre, aztán nem sokkal később kifulladva visszajött, becsapta maga után az ajtót, és kikiabált az ablakon:

– Aludni akarok, és a következő személyt, aki zavarni mer, le fogom lőni. Bang-bang, konyec, halott lesz!

Dél felé járt, amikor felkeltünk, hogy elhozzuk az ebédünket a szakács teherautójáról. Ez egyszer elég tisztességes ételt – bablevest – kaptunk. A csajkáink majdnem tele voltak, és úgy lefetyeltük a levest, mint az állatok. Miután tisztára nyaltuk az edényeinket, nekiestünk a csomagnak, amit Stege kapott otthonról. Rósejbni volt benne, aprósütemény meg egy nagy darab füstölt szalonna. Kipakoltunk az asztalra, amit mi eszkábáltunk össze a latrinában. Portának volt egy üveg vodkája.

A latrinát úgy alakítottuk ki, hogy egymással szemben tudjunk ülni, közöttünk az asztallal. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, előkerültek zsíros kártyáink, és játszani kezdtünk. Süteményt ropogtattunk, és néha levágtunk magunknak egy-egy jókora szalonnát. Az üveg körbejárt. Poharat, bögrét már rég nem használtunk, mert feleslegesnek és férfihoz méltatlannak tartottuk őket. Ott ültünk hát öten, térdig letolt nadrággal,

ettünk és ittunk, kártyáztunk, cigarettáztunk és csevegtünk, tettük azt, amiért jöttünk, és élveztük az életet. Meztelen hátsóink vidáman rávigyorogtak a falu lakóira, mivel a latrina egy magaslaton helyezkedett el, ahonnan minden irányba messzire el lehetett látni, és következésképpen minket is jól láthatott mindenki. Az egyik fa lombjai közt egy madár csicsergett, mellettünk egy kutya hevert lustán elnyúlva az őszi napon, a mezőn nők dolgoztak orosz dalokat énekelve.

Az idillnek este szakadt vége, amikor kelletlenül felálltunk, kinyújtóztattuk elgémberedett lábainkat, és visszabattyogtunk a kunyhóba.

Egyik délelőtt Papát és a többi tankparancsnokot a századparancsnok elé hívatták. Egy órával később Papa vidáman közölte:

– Fiúk, expedícióra indulunk. Ki kell mennünk a síkságra, Novjitól huszonnégy kilométerre, és be kell ásnunk a koporsónkat úgy, hogy csak a tornya látszódjon ki. Magunk leszünk csak, a front pedig onnan legalább negyven kilométer, úgyhogy nem lesz lövöldözés. Ott kell várnunk, gyökeret eresztve, míg Iván át nem töri a vonalainkat. Akkor aztán szét kell lőnünk a tankjait. Tartanunk kell a pozíciót, mindenáron, olyannyira, hogy az indítókulcsot el fogjuk dobni, amint beástuk a fémkoporsót.

Porta elröhögte magát. – Az indítókulcsot mondtad? Papa elmosolyodott. – Igen, azt említették. – Nagyszerű! Négy tartalék kulcsunk volt. Röviddel pirkadat előtt elértük azt a helyet, ahol új állást kellett

létesítenünk. A síkság kellős közepén volt, körös-körül olyan magas fűvel, ami felett csak lábujjhegyre ágaskodva lehetett átlátni. Hideg volt, bundasapkát, nagykabátot, ujjatlan kesztyűt viseltünk, fekete nadrágunkra bőr térdnadrágot húztunk. Mivel két ásót kaptunk, és a tankhoz egyetlen lapát tartozott, egyszerre csak hárman dolgozhattunk, pedig a hideg miatt mindenki túrni szerette volna a földet.

Papa szétvetette a karját, és lírai hangon beszédet intézett hozzánk: – Gyerekek, gyerekek, drága kisgyermekeim. Hát nem csodálatos itt

lenni, a szabad ég alatt, a nyílt pusztában? Nézzétek, ím a nap felkel, már nem kell félnetek a mumustól. Forróság lészen, a madarak dalra fakadnak a kedvünkért, és ha nagyon-nagyon jók lesztek, Sztyepp Apó talán eljön hozzánk, és egy hosszú, piszkos mesét mond el nektek. Hát nem érzitek a szél lágy csókját pufók arcocskátokon? Nem látjátok, miként játszik a szél göndör hajfürtjeitekkel?

Ahogy a nap egyre magasabbra hágott, kezdtük elveszíteni a munkakedvünket. Egymás után kerültek le rólunk a ruhadarabok, a végén már csak bakancs és alsónadrág maradt rajtunk. A verejték még így is ömlött rólunk, tenyerünkön hólyagok bújtak elő a kemény földmunkától.

– Áruljátok el nekem – kiáltott fel Porta –, katonák vagyunk vagy kubikosok! Tudni szeretném a szakszervezeti tagdíj miatt.

Megmértük a tankot, majd a gödröt, de hétórai ásás után még csak a feléig ért. Papa átkozni kezdte a sereget, mire Porta ártatlanul megkérdezte tőle, nem érzi-e arcán a szél lágy csókját, és nem repes-e a szíve a boldogságtól a szikrázó napsugarak láttán. Papa mérgesen Porta elé hajította az ásóját, aztán leheveredett a tank árnyékába.

– Én ezzel befejeztem az ásást. Nem lesz több gödör ebben a háborúban. Jó éjszakát.

Porta, Stege és én ástunk még egy fél óráig, aztán Papa és Pici sora következett. Hosszas vitatkozás után sikerült beterelnünk őket a gödörbe. A következő két óra rendben telt, aztán a félórás váltásokból negyedórások lettek, majd nem sokkal később már mind az öten a tank mellett feküdtünk, és az eget bámultuk. Képtelen voltunk tovább ásni.

A gödörnek azonban el kellett készülni, ezen nem változtathattunk, úgyhogy egyórányi heverészés után Papa és Pici felkeltek, és hamarosan mi is követtük őket. Másnap reggel ötre a gödör végre elkészült. Belehajtottunk a tankkal, majd villámgyorsan felállítottuk a sátrunkat, hogy legalább egy rövidet hunyhassunk. Mivel a környéken szép számmal akadtak partizánok, természetesen őrt kellett volna állítanunk. Sehogy se tudtunk megegyezni benne, ki legyen az első. Zajos szócsatánk közepette Papa váratlanul kijelentette:

– Én Unteroffizier vagyok, tehát nem vagyok köteles őrt állni. Ez a ti dolgotok. – Azzal betakarózott, és már aludt is.

– Én pedig Stabsgefreiter vagyok – mondta Pici. – Jó éjszakát, drága gyermekeim.

– A hadsereg meggyalázása lenne, ha egy Obergefreiter ilyen alantas feladatra vállalkozna – közölte Porta.

Maradtunk Stege meg én. – Akkor ne állítsunk őrt – mondtam én. – Nincsenek is itt partizánok. Mind az öten aludtunk. Reggel Stege lépett ki elsőként a sátorból. Ágyban akartuk meginni a

kávénkat, ezért sorsot húztunk, ki legyen az, aki elkészíti, és őt érte a megtiszteltetés. Öt perccel azután, hogy felkelt, lekiáltott nekünk a tank tetejéről:

– Siessetek, a parancsnok közeledik! Kibotorkáltunk, nem akartuk, hogy délelőtt tizenegykor még a sátorban,

alva találjanak minket, de Stege csak szórakozott velünk, úgyhogy visszabújtunk a sátorba, és kávét követeltünk. Végül megkaptuk, de alig fejeztük be a reggelinket és vitte ki a csészéinket Stege, már megint kiabált:

– Gyertek ki gyorsan! Siessetek! Az ezredparancsnok jön a főhadnaggyal. Siessetek, seggfejek, ezúttal nem hülyéskedem!

De mi csak nevettünk rajta, és Porta azt tanácsolta Stegének, hogyha mégis keresné őt a parancsnok, mondja meg neki, hogy ma délelőtt nem tartózkodik itthon. Hogy kijelentésének nyomatékot adjon, a végén szellentett egy irtózatosat. Papa követte a példáját.

– Jöjjenek ki, mindannyian. Tüstént! – mondta kintről egy hang, amely tényleg a parancsnoké volt.

Egy szempillantás alatt kiözönlöttünk a sátorból, és vigyázzállásba vágtuk magunkat a két kétéltű jármű előtt úgy, ahogy voltunk. A parancsnok villogó tekintettel méregetett minket, Von Barring arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Úgy néztünk ki, mint egy karikatúra szereplői: Papán khaki alsó volt, zokni és egy ing, aminek a piszok feketére festette az alját; Porta a gyakorlóruháját viselte, zokniba gyűrt nadrágszárral, nyaka körül piros selyem zsebkendővel. Picinek a nadrágján kívül lógott gyűrött inge, fejére pedig egy zöld sál volt tekerve, turbán gyanánt.

– Maga ennek a tanknak a parancsnoka? – dörrent rá a parancsnok Papára. A monoklija baljósan megvillant a napfényben.

– Igen, Herr Oberst! – Nos, akkor mi a fenére vár? Nem kellene jelentést tennie? Papa odarohant a parancsnok autója elé, és ahogy a szabályzat

megkívánta, beleordította a sztyepp csendjébe: – Herr Oberst! Beier Unteroffizier jelenti, hogy a 2. szakasz 1-es számú

tankjának nincs jelentenivalója. A parancsnok feje ellilult a haragtól. – Tehát nincs jelentenivalója. – morogta. – Nekem viszont igen… –

azzal alapos fejmosásban részesített minket. Később Von Barring visszajött egyedül. – Még nem akadt dolgom ilyen szerencsétlen társasággal – mondta

fejcsóválva. – Miért nem állítottak őrt? Gondolhatták volna, hogy a parancsnok meglátogatja magukat. Ezért az esztelenségért háromnapi

elzárást fognak kapni, amit majd akkor kell letölteniük, ha felváltják magukat. A gödör, amit ástak, nem megfelelő, ezért másikat kell ásniuk tíz méterrel hátrébb. És jobb lesz, ha azonnal nekilátnak, mert a parancsnok este megint itt lesz.

Hosszú ideig tanácstalanul üldögéltünk, miután elment. Mit csináljunk? Újabb gödröt ássunk? Soha! De akkor mitévők legyünk?

Stege állt elő egy ragyogó ötlettel. – Drága gyermekeim – szólalt meg váratlanul –, rebegjetek hálát az

Úrnak, amiért közétek küldött, hogy a segítségetekre legyek, ha észlényre van szükségetek. Nem kell egyebet tennünk, mint visszamenni Oszkolba, jó napot kívánni az oroszoknak, és meghívni őket egy piknikre; elemózsiás kosár helyett majd ásót hozatunk velük.

Bezörögtünk az álmos vasárnapi faluba, ahol több önkéntest sikerült toboroznunk, mint ahánynak hasznát vehettük. Negyven férfival és nővel “megrakodva” tértünk vissza a gödörhöz. Az oroszok imádtak tankon utazgatni, így felhőtlen jókedvvel, éneklés és viccelődés közepette ásták meg a második gödrünket, alig két óra leforgása alatt. Közben még táncra és játékra is jutott idő. Annyira lefoglalt minket ez az újfajta vasárnapi szórakozás, hogy észre se vettük, mikor érkezett meg Von Barring Oberleutnant. Csodálkozva állt és nézte a vidám gyülekezetet.

– Maguk aztán nem unatkoznak – csóválta meg a fejét, aztán elporzott az autójával. Az est közeledtével visszavittük a vidám oroszokat a faluba. Porta talált néhány lányt, akiknek nem volt ellenére a hórihorgas katona közeledése, így alig tudtuk magunkkal rángatni.

Hazafiatlanság volt az orosz parasztok részéről, hogy segítettek nekünk felkészülni honfitársaik támadása ellen? Talán igen. De nem vagyok biztos benne, hogy az, amit tettek, kevésbé volt hatásos, mint a partizánok vagy a reguláris csapatok ellentámadásai. Az effajta baráti gesztusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a német katonának elege legyen a háborúból. Sok embert ismerek, akik otthonról úgy indultak el, mint a legfelsőbb faj fiai, de az orosz néppel való találkozás során lassan kigyógyultak ebből a betegségből, mert rá kellett jönniük, hogy az “ellenség” nem az ő ellenségük, és távolról sem alsóbbrendű nálunk. A közönséges német katona idegen népeket és embereket ismert meg, és minél közelebb került hozzájuk, annál inkább eltávolodott a mesterségesen felpumpált eszméktől, hisztérikus Führerétől, arrogáns tábornokaitól. Megtanulta gyűlölni az SS-t, melytől korábban csak rettegni mert. Te se szeretnéd lelőni azokat az embereket, akikkel tegnap még együtt táncoltál – még ha háború is van;

inkább lősz a levegőbe, hacsak egy tiszt mögötted nem áll, a tarkódra szegezett pisztollyal.

A 998. tartalékos zászlóalj

Kezünkbe nyomta a szabadságleveleinket, és ránk mosolygott. – Siessenek, kiviszem magukat a vonathoz. Tizennégy napi eltávozást kaptak, plusz öt napot az utazásra. Énekeltünk és ujjongtunk, részegek voltunk az örömtől. Táncolva mentünk vissza a kunyhónkba, ahol dulakodni kezdtünk az öreg borotvapengéért, amit már legalább hatvanszor használtunk. Porta szenvedélyes csókot nyomott az orosz anyácska ráncos szájára, aztán táncolni kezdett vele, és úgy megforgatta, hogy a háziasszonyunk papucsa elszállt. Az öregasszony vihogott, akár egy kamaszlány. – Rosszabb vagy, mint a kozákok! – mondta.

HUSZONNÉGY ÓRA KÉSÉSSEL értünk Gomelbe. Az aznapi vonat már elment, várnunk kellett másnapig. Egy tiszthelyettestől megtudtuk, hogy a fronton elszabadult a pokol. Az oroszok egy hosszú, Kalinyintól a Don-medencéig nyúló vonal mentén egyszerre támadtak, és sikerült áttörniük néhány helyen.

– Átkozottul szerencsések vagyunk, hogy épp most mehetünk haza – állapította meg Porta.

Papa megrázta a fejét. – Ne feledjétek – mondta aggodalmasan –, hogy két hét múlva vissza

kell jönnünk, és akkor aligha lesz jobb a helyzet. – Ne légy ilyen ünneprontó – korholta Stege. – Őrült vénember vagy.

Két kerek hét otthon, anyucival. A háború véget ér, mire visszatérünk. Az éjszakát mindenki azzal töltötte, hogy megpróbálta eltervezni, mit

fog csinálni otthon. Én Ursula izmos, formás testére gondoltam, felidéztem magamban karja ölelését, gyengéd simogatását. Magamba mélyülten álmodoztam.

A vonatunknak 18.40-kor kellett megérkeznie, de mi már ötkor a vágány mellett voltunk. Királyoknak éreztük magunkat, ahogy felmutattuk szabadságos papírjainkat a katonai rendőröknek. Sikerült jó helyet találnunk a vonaton. Porta és Pici felmásztak aludni a csomagtartóra, mi hárman pedig levettük a bakancsainkat, és elfészkeltük magunkat az üléseken. A vonat fokozatosan megtelt szabadságra induló zajos, katonákkal. Akiknek nem jutott hely, azok a fülkék, a folyosó padlójára feküdtek. Pálinkásüvegek jártak körbe, ének- és zeneszó hallatszott több helyről is. Porta elővette a fuvoláját, és játszani kezdett rajta egy tiltott dallamot, amitől mindannyian beindultunk, és tiltott meg obszcén dalok egész repertoárját adtuk elő. Senki nem tiltakozott emiatt. Mi, öreg bakák azt énekeltünk, amit akartunk. Ha valaki tiltakozni mert volna, azt minden kecmec nélkül kihajítottuk volna az ablakon. Amikor a vonat elindult, vidám éljenzésben törtünk ki.

Valamikor az éjszaka a vonat megállt Mogyilevben. Ekkor már mély csend volt a vonatban, a legtöbben aludtak, és az otthonról álmodtak. Sokuk számára ez volt az első eltávozás hosszú évek óta.

A vonat megrándult, újra mozgásba lendült, de szinte azonnal meg is állt. Röviddel ezután kiáltozást hallottunk a szomszédos vagonból, majd a miénk ajtaja is kivágódott, és néhány katonai rendőr rontott be a fülkékbe.

– Mindenkinek kiszállás, és fogják a felszerelésüket. Az eltávozások törölve. Az oroszok áttörtek, ezért ideiglenes zászlóaljat fognak alakítani magukból.

Iszonyatos zsivaj támadt, mindenki egyszerre akarta közölni a katonai rendőrökkel, hogy elmehetnek melegebb éghajlatra a vicceikkel.

De, sajnos, nemcsak vicc volt. Álmosan, dühösen leszálltunk a vonatról, és felsorakoztunk az állomás előtt. A szabadságos leveleinket elvették tőlünk, aztán jött a parancs:

– Oszlop, balra át! In-dulj! Egész éjszaka meneteltünk. Nehezen haladtunk a hó és a jég miatt, a

metsző szél az arcunkba vágott. Még mindig nem tudtuk elhinni, hogy ez a piszkos trükk igaz lehet. Nem tereled csak úgy ki a szabadságra induló katonákat, hogy visszavigyed őket a frontra, ahol tankok, lángszórók és gránátok ellen kell harcolniuk. Ez azt a maradék harci morált is tönkretenné, amivel már nem sokan rendelkeztünk.

Hat napon át gyalogoltunk a hóban, aztán egy Lisvin nevű falutól északra összecsaptunk az ellenséges erőkkel. A gránátok fura, csobbanásszerű hanggal csapódtak bele a hóba. A veszteségeire közömbös orosz gyalogság lassan felmorzsolta az erőinket. Mi, akiknek semmi keresnivalónk nem volt a Szovjetunióban, nem jelenthettünk igazi ellenfelet ezeknek az embereknek, akik elszántan védték a hazájukat. Az, hogy egy agresszor ellen harcolnak, nem propaganda volt, mint a mi esetünkben Hitler hisztérikus kirohanásai, hanem maga a valóság.

Az egységünket 988-as tartalékos népfelkelő zászlóaljnak keresztelték el, ami jó vicc volt, mert akadt benne a pilótától a polgárőrön át a tengerészig minden, csak népfelkelő nem. Mindenfajta rang és fegyvernem fellelhető volt soraink közt, egyvalami azonban közös volt bennünk: mindannyian gyűlöltük a 988. tartalékos zászlóaljat, és visszavágytunk a saját egységünkhöz.

Volkovtól keletre kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. Az oroszok tankokat és repülőket vetettek be ellenünk. Ott, egy romos volkovi házban egy vörös macskára találtunk. Egy kordéban ült, és szánalmasan nyivákolt az éhség és a hideg miatt. Leerőltettünk a torkán némi pálinkát, adtunk neki egy kis ennivalót, és amikor elhagytuk a házat, magunkkal vittük. Mivel vörös volt, elneveztük Sztálinnak.

Sztálin Porta hátizsákjában élte meg a volkovi hadjáratot. Pici és Stege készítettek neki egy komplett egyenruhát, még sapkát is, amit egy zsineggel kötöztek a fejére, hogy ne hagyja el. Lévén egy büntetőezred macskája, Sztálin természetesen nem viselhette a nácik jelvényét. Eleinte

gyűlölte az egyenruhát, aztán lassan hozzászokott, ahogyan a pálinkához is, nemegyszer ugyanolyan részeg volt, mint mi. Lehet, hogy ezt állatkínzásnak nevezed, de Sztálint soha nem hagytuk magára, a bundája egyre sűrűbb és fényesebb lett, ő maga pedig magabiztos és szemtelen, amilyennek a macska válik, ha minden a legnagyobb rendben az ő kis világában.

Karácsony előtt a zászlóaljunk már nem volt több egyetlen századnál, így feloszlatták. Nekünk, ötünknek, a Vorszkla folyó melletti Gogynóba kellett gyalogolnunk, ahol a 27. harckocsiezred állomásozott. Három nappal később jelentkeztünk az ezredparancsnokságon; innen másnap a frontra küldtek minket, ahol a tankjaink voltak.

Egy egész halom levél várt rám Ursulától és anyámtól. Valósággal faltuk a leveleket, újra és újra elolvastuk mindet, aztán a többieknek is felolvastuk őket, és közben álmodoztunk, vágyakoztunk, és hagytuk, hogy minden egyes szó beleivódjon szomjas, sóvárgó lelkünkbe. Egyik levelében Ursula ezt írta:

München, 1942. december 9.

Drága Egyetlenem!

Veled együtt szenvedek az igazságtalanság miatt, ami téged és bajtársaidat ért, de azért kérlek, ne csüggedj. Emeld magasra a fejed a vérebek minden piszkos trükkje ellenére is. Észre se fogjuk venni, és a háború véget ért, és a náci csirkét megfosztják tollaitól.

Sokat imádkozom azért, hogy a jóisten feléd védelmező kezét, és megóvjon a frontszolgálat borzalmaitól. Noha tudom, hogy te pogánynak tartod magad, és nem hiszel Istenben, biztos vagyok benne, hogy Ő éppúgy szeret téged, mint leghűségesebb papjait, és majd ha a háború véget ér, le fogod vetkőzni magadról azt a cinizmust, amivel ti, balszerencsés fehérszalagosok felvérteztétek magatokat. Ne feledd, drágám, előbb vagy utóbb, de béke lesz, és akkor minden édes álmunk valóra válik.

Arra gondoltam, hogy addig talán elindíthatok egy praxist itt, Münchenben vagy Kölnben, és nagy álmom az, hogy fogorvos lesz belőled. Ígérd meg nekem, drágám, hogy a háború után akkor se fogsz a hadseregben maradni, ha karrierlehetőséget ajánlanak fel neked.

Hat hónap múlva, ha minden jól megy, meglesz a sebészi szakvizsgám, és akkor nekiláthatok gyűjteni közös otthonunkra. Remélem, mire hazatérsz, már a saját házunkban fogadhatlak.

De nem. Remélem, nem kell olyan sokáig várnom arra, hogy örökre visszajöjj hozzám. Azt akarom, hogy már ma itt legyél. Most.

Anya és apa már hozzászoktak a gondolathoz, hogy van egy vejük. Eleinte, persze, szóhoz se tudtak jutni a döbbenettől, látnod kellett volna apa arcát, amikor elmondtam neki, hogy fogoly voltál egy koncentrációs táborban, és most egy sas nélküli ezredben szolgálsz. Először azt hitte, megőrültem, de amikor elmagyaráztam neki, hogy a te “bűncselekményed” politikai jellegű, fenntartások nélkül elfogadott téged, és azt mondta, hogy amíg szeretjük egymást, semmi más nem számít.

Politikai fejleményekről nem írhatok, de gondolom, e nélkül is elég informált vagy. Azzal vigasztalom magam, hogy mivel hamarosan úgyis örökre visszatérsz hozzám, egy szabadsággal több vagy kevesebb nem számít.

Küldöm neked ezt a kis aranykeresztet. Kislány korom óta magamon viseltem, és téged illet meg. Viseld, ahogy én is tettem, és meg fog védeni téged minden gonosztól. Csókold meg minden este, ahogy én is megcsókolom a gyűrűdet. Drága, drága Sven, annyira szeretlek, hogy fáj bele a szívem, és sírok az örömtől, hogy nemsokára ismét mellettem leszel, s én akkor többé soha, de soha nem engedlek el magam mellől. Az enyém vagy, egyedül az enyém, csak az enyém. Tudom, hogy néha egy kicsit beleszeretsz egy orosz lányba vagy azoknak a német nőknek a valamelyikébe, akik a vonatokat kísérik, de biztos vagyok benne, hogy egyiküket se fogod soha úgy szeretni, mint engem; ezért előre megbocsátok neked, ha megcsókolnál egy másik asszonyt, és egy rövid időre vigaszt találnál. Nem kérlek arra, hogy úgy élj, akár egy szerzetes – csak azt ígérd meg nekem, hogy nem fogsz olyasmibe kezdeni, ami miatt majd szégyenkezned kell előttem.

Fogalmad sincs, mennyire sírtam, amikor az a csodálatos barátod, Papa levelet írt nekem, amiben közölte, hogy elestél. A legkedvesebb és egyben a legszomorúbb levél volt, amit valaha is olvastam. De bármilyen sokként is ért, semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor tizenegy hónappal később megírtad nekem, hogy fogságban voltál. Életemben először elájultam; a testhőmérsékletem olyan magasra szökött, hogy egész hétig feküdnöm kellett. Teljesen összeomlottam, de istenem, mennyire boldog voltam!

Te azt állítod, nem hiszel Istenben, de én tudom, hogy ő volt az, aki vigyázott rád, mert te nagyon rendes ember vagy, akárcsak a barátaid. Megvannak a magad hibái és gyengéi, mint mindenki másnak, de a szíved tiszta és őszinte. Ne hidd, hogy én nem gyűlölöm a képmutatókat és azokat

a papokat, akik csupán kiszolgálói istentelen uraiknak. De Ő, aki könyörületességről beszélt nekünk, nem taposhatja el ezeket a képmutatókat sem, ezért hiszed te azt, hogy a papok az utolsó emberig gonosz lelkűek. Biztos vagyok benne, hogy egy nap majd rá fogsz jönni, ez egyáltalán nem így van.

Most azonban be kell fejeznem, imádott férjem. Könyörögve kérlek, vigyázz magadra odakint. Tudom, hogy ez nehéz dolog, de ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a cinizmus, ami annyira jellemző a fronton szolgáló katonákra. Hidd el nekem, a földön vannak még jó dolgok. Légy óvatos, kerülj haza hozzám épen, egészségesen. Hozzon ez az új év mindkettőnknek és mindenki másnak is szerencsét és boldogságot.

A te szerető feleséged, Ursula

Arra számítottunk, karácsonykor leváltanak minket, de a reményeink nem váltak valóra. Mi több, gyalogságként vetettek be minket több kemény csatában is.

Karácsony estéjén hét órakor őrt kellett állnom egy előretolt őrhelyen, kint a senki földjén. Egyesével kuporogtunk a lyukakban, ötven méterre egymástól. A lényege ezeknek az előretolt őrhelyeknek az lett volna, hogy így idejében riadóztathattuk volna a csapatainkat, ha az oroszok átküldenek egy őrjáratot. De bármennyire is figyeltünk, az oroszoknak rendszeresen sikerült át- és visszalopakodniuk, s erre csak akkor derült fény, amikor napkeltekor megtaláltuk előretolt őreinket átvágott torokkal. Vagy üresen találtunk egy lyukat, mert a benne kucorgót az oroszok magukkal vitték.

Sorsot húztunk, kinek kell kimennie. Von Barring ragaszkodott hozzá, hogy az őrség ezen a módon legyen megoldva szenteste: nem akarta, hogy karácsony estéjén neki kelljen kijelölnie a lehetséges áldozatokat. A cédulákat beletettük egy sisakba – és nemcsak a közlegényekét, hanem az egész századét. Így fordulhatott elő, hogy egyik hadnagyunknak őrségbe kellett mennie 22.00-tól 01.00-ig.

És így kellett nekem is egy szűk lyukban, a senki földjén töltenem 1942 szentestéjét. Kitettem magam elé, a lyuk karimájára a kézigránátjaimat és a géppisztolyomat, és gubbasztottam.

Félelmetes álmosság tud elfogni, amikor egyedül vagy őrségben. Nemcsak az fáraszt ki, hogy folyamatosan fülelned, bandzsítanod kell, hogy elcsípd és elemezd a legapróbb neszt is, feldolgozd a sötétben látott vagy látni vélt árnyakat, hanem a magány is altatószerként hat. Egyedül

vagy, bénulttá tesz egyfajta halál iránti vágy. A gondolta, hogy elég lenne elaludnod, és akkor többé sose ébrednél fel, és megszabadulnál mindentől, vonz, delejez, akár a mágnes – olyan könnyű és fájdalommentes lenne. Minden, amiért érdemes volt élned, megfoghatatlanná, elérhetetlenül távolivá vált számodra, akár egy elsóhajtott sóhaj, egy elkiáltott fájdalomkiáltás. Túl távoli, túl elérhetetlen ahhoz, hogy megpróbáld visszahódítani.

Acélhoz ütődő acél hangja dermesztett mozdulatlanná. Alig hallható nesz volt, de épp elég ahhoz, hogy tökéletesen éberré váljak. Felkaptam egy kézigránátot, és vártam, tökéletes csend honolt körülöttem. Aztán a következő pillanatban a vérem megalvadt és jéggé fagyott az ereimben – valaki elsuhant mellettem. Remegni kezdtem, már éreztem is a kés pengéjének az ízét a torkomban. Beharaptam az alsó ajkamat úgy, hogy kiserkent belőle a vér, és belemeredtem az éjszakába. A szemem szúrni, könnyezni kezdett a megerőltetéstől. Aztán síléc sziszegését véltem hallani. Lőjek fel egy jelzőrakétát? kérdeztem magamtól; nem mertem megtenni, nehogy bolondot csináljak magamból. Az embert olyan ostobán érdekli a mások véleménye, hogy gyakran még akkor is hajlandó ennek megfelelően cselekedni, ha az az életébe kerülhet. Emellett azzal, hogy fellövök egy rakétát, felfedtem volna magam az orosznak, aki lehet, hogy tényleg ott feküdt a közelemben, ölésre kész késsel. A távolban néhány farkas üvöltött szívszaggatóan, de egyébként csak a fagyott téli csend volt, bármerre is fordítottam a fejem. Váratlanul egy metsző sikoly hasított belém, és a sikolyt halálhörgés követte; ugyanebben a pillanatban egy másik hang ezt ordította:

– Segítség! Segítség! Iván elkap…! – A hang hirtelen elhallgatott, mintha egy tenyér tapadt volna az illető szájára. A szőr felállt a tarkómon; kihúztam a biztosítószeget, és mivel mozgolódást véltem látni, odahajítottam a kézigránátot, majd eleresztettem egy sorozatot a géppisztolyomból. Ezután őrült gyorsasággal fellőttem néhány jelzőrakétát, és hamarosan az egész szektor vakító fényben úszott.

Kilencen voltunk kinn, de csak hárman tértünk vissza. Ötnek elvágták a torkát, a hatodik egyszerűen nem volt ott.

A karácsonyi posta, amit annyira vártunk, nem érkezett meg, éjfélkor azonban magyarázatot kaptunk rá orosz oldalról:

– Halló, halló, 27. harckocsiezred! Kellemes karácsonyt kívánunk mindenkinek. Ha meg akarják kapni a karácsonyi csomagjaikat és leveleiket, csak jöjjenek át hozzánk. Itt vannak nálunk, a postással együtt. Csomag érkezett…

Azzal a hangosbeszélő bemondta mindazok nevét, akik csomagot vagy levelet kaptak. Amint ezzel megvolt, a hang folytatta:

– Elvtársaink! Most fel fogunk olvasni egy kicsit a levelekből, hogy láthassák, nem blöffölünk. Itt van például az, amit Kurt Hessnernek küldtek. “Drága Kurt”, írják a levélben, “ma este bombáznak minket, és apa… ez olyan borzasztó!” Ha Kurt Hessner tudni akarja a többit is, jöjjön át.

Egymás után olvastak fel a levelekből, hogy azt higgyük, szeretteinket megölték vagy megcsonkították az ellenséges repülőkből ledobott bombák, esetleg más borzalom történt velük. Sokan majdnem beleőrültek az aggodalomba, és az egésznek a vége az lett, hogy öten tényleg átmentek az oroszokhoz.

Amikor kivilágosodott, három oroszt láttunk a lyuk előtt, amelyben én őrködtem, és alig két méterrel odébb sítalpak nyomai csíkozták be a havat.

Egy nap Porta nyom nélkül eltűnt. Tizenöten az öreg, tapasztalt katonák közül engedélyt kaptunk rá, hogy egy rajtaütést hajtsunk végre. Holler hadnagy önként jelentkezett mellénk. Mielőtt elindultunk volna, leszedte magáról az összes jelvényt és csillagot. Egy ideig a senki földjén feküdtünk mozdulatlanul, az őröket próbáltuk kiszúrni hang alapján. Amint feltérképeztük őket, kézigránátokat vetettünk a lyukakba, majd végiggéppisztolyoztuk és lángszóróztuk a keskeny lövészárkot. Az egész legfeljebb két percig tartott; két fogollyal tértünk vissza a vonalaink mögé.

Ahogy visszaértünk, azonnal nekiláttunk a foglyok kihallgatásának. Amint előadtuk Porta személyleírását, a két fogoly – akik közül az egyik kürtös volt – röhögni kezdett.

– Az az ember komplett őrült – mondta a kürtös. – Ebben a pillanatban épp a népbiztosunkat issza az asztal alá. Medvebunda kabátot és egy rekesz vodkát akar vásárolni, és ötezer szál cigarettát hozott magával fizetségképpen.

Megkérdeztük tőle, hogy jutott át, mire a kürtös közölte, hogy egy őrjárat fogta el.

Két nappal később, amikor leváltottak minket, Portának még mindig nem volt nyoma. Őszintén meggyászoltuk.

Egy héttel később megjelent a falunkban, hátán orosz tiszti bundával, hóna alatt egy súlyosnak látszó, ugyancsak orosz aktatáskával.

– Átkozottul szép időnk van ma. Ez volt minden, amit mondott. Körülálltuk, szájtátva bámultuk.

– Remélem, nem késtem le a vacsorát. Az nagy baj lenne, mivel hoztam magammal egy kis pálinkát.

Hat üveg vodka volt a táskájában, és az ötezer szál cigarettát is visszahozta.

– Az orosz népbiztosok reménytelen esetek, ha huszonegyezésről van szó – közölte Porta. Ennél többet aztán végképp nem volt hajlandó elárulni különös átruccanásáról, ezért még ma se tudok ésszerű magyarázatot adni erre, hogy miképp maradt életben.

Hat üveg vodka, egy aktatáska és egy vadonatúj tiszti bundakabát. Milyen különös is a háború.

Kopog a halál az ablakon

A súlyos veszteségek miatt, melyek a 27. harckocsiezredet érték, sokunkat elő kellett léptetni. Az ezredparancsnokot megölték, ezért Von Lindenau Oberstleutnantból Oberst lett, Hinka őrnagyból Oberstleutnant és a zászlóaljunk parancsnoka, Von Barring pedig az 5. Század Hauptmannjává lépett elő. Papát előléptették szakaszvezetővé. Mi öten így egy új, “panther” típusú tankot kaptunk, amely a 3. szakasz vezértankja lett. Portából Unteroffiziert akartak csinálni, de ő kerek perec megtiltotta ezt. Elég nagy zűr lett belőle, de a végén minden jól végződött. Hinka Oberstleutnant beadta a derekát: – Jól van, maga vörös hajú majom, nem Unteroffizier, hanem Stabsgefreiter lesz magából. Meg van elégedve? Porta meg volt elégedve, mivel a Stabsgefreiter még közlegénynek számít, nem tiszthelyettesnek. A macskánk, Sztálin, aki már saját katonakönyvvel is rendelkezett, Obergefreiterré lépett elő, és a ranggal együtt járó két csíkot is megkapta a zubbonyára. Ő is alig várta, hogy megünnepeljük az alkalmat.

– TESSÉK, SVEN, EGY KIS PÁLINKA. Húzd meg rendesen. A disznó! A rohadék disznó! Az isten irgalmazzon nekik, ha egyszer hazatérünk!

Porta megkérdezte, mi történt. – Most felolvasok neked egy levelet – mondta Papa. – És ide a

pálinkával, hogy Sven ihasson és felejthessen. Persze, nem egyedül. Papa széthajtogatta a levelet, amit Ursula apja küldött.

München, 1943. április

Drága Fiam!

Fájdalmas hírt kell közölnöm veled. Kérlek, ne roskadj magadba, és a világért se csinálj valami meggondolatlanságot, ha elolvasod ezt.

Drága, imádott Ursulánk halott. A nácik ölték meg. Ha Münchenbe jössz, elmondok neked mindent részletesen; addig elégedj meg ezzel a néhány mondattal.

Egy híres Gauleiter beszédet készült intézni az egyetem hallgatóihoz, de egy demonstráció megzavarta. Néhány fiatal diákot letartóztattak, köztünk a mi gyermekünket is. Néhány nappal később népbíróság elé állították és halálra ítélték őket. Amikor az ítéletet kihirdették, Ursula ezt felelte: “Már nincs messze a nap, amikor önök, bírók és ügyészek fognak a vádlottak padján állni, és saját kollégáik fognak ítéletet hirdetni önök felett. Legyenek nyugodtak, azon a napon az önök feje is porba fog hullni.”

Ezeket mondta a náci bíróknak, és bizonyára igaza lesz, ha van még igazság ezen a földön.

Nála voltam a kivégzése előtti napon, és ő arra kért engem, hogy mondjam el neked, a te neveddel az ajkain fog meghalni, és könyörög neked, higgyél Istenben, mert szeretne veled a mennyországban újra egy lélekké válni.

Még a fegyőrökre is mély benyomást tett büszke bátorságával, és sok tiltott apróságot hoztak be neki, de ő mindent elutasított azoktól, akik a gyűlölt egyenruhát viselték.

Egy barátom szemtanúja volt a fiatalok kivégzésének, és elmesélte nekem, hogy tiltott dalokat énekeltek, melyek visszhangja bejárta az egész börtönt, és a rabok velük együtt énekelték őket a cellák ablakaiból. Se fenyegetőzéssel, se ütlegeléssel nem tudták rávenni őket, hogy hagyják abba, és amikor az utolsó elítéltet is kivégezték, a többiek egy emberként

mennydörögték az ablakokból: “Bosszú! Bosszú!”, aztán elénekelték a Rot Weddinget.*

Amint elolvastad, azonnal égesd el ezt a levelet. Egy jó barátommal küldöm el, aki valahol az ezreded közelében fog szolgálni. Mellékelek egy medaliont Ursula fényképével és egy tincset a hajából.

Drága vejünk, Ursula anyja és én, természetesen, még soha nem láttunk téged, de arra kérünk, látogass meg minket, amint lehetséges. Fiunknak tekintünk, és az otthonunkat tekintsd sajátodnak, ahogyan a tiéd is, ami a miénk. Ölelünk, és őszintén reméljük, hogy jól fog menni a sorod. A mielőbbi találkozásra!

Őszinte szeretettel,

Miután Papa felolvasta a levelet, csendben üldögéltünk és cigarettáztunk, miközben a félhomály egyre sűrűbb lett piszkos kis kunyhónk belsejében. Egész idő alatt reszkettem; másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy Ursulát megölték. Láttam magam előtt, ahogy a feje a fűrészporral megszórt kosárba gurul, és a vér vastag sugárban spriccolni kezd a nyakából, selymes haja merevvé, ragacsossá válik a vértől, üveges szeme tágra nyílva, kifejezéstelenül a mennyország felé mered, amelyben annyira hitt. Pontosan tudtam, hogyan rángatózott még meleg teste, mielőtt hanyagul belehajították volna egy nyers deszkakoporsóba.

Ó, igen, pontosan tudtam, hogyan történt. Ismertem minden egyes apró részletet, olyan sok kivégzést láttam már.

Mielőtt még a bajtársaim megállíthattak volna, kibiztosítottam a pisztolyomat, és szétlőttem a falon a fakeresztet és a Madonna-képet. Ezután fogtam az üveget, és egy húzásra kiürítettem. Papa megpróbált lecsillapítani, de én őrjöngtem. A végén kénytelen volt egy jól irányzott ütést küldeni az államra. Ettől kidőltem.

Amikor magamhoz tértem, folytattuk az ivást. Annyit ittam, mintha még soha életemben nem láttam volna italt. Napokon át kábult voltam a pálinkától. A számhoz emeltem az üveget abban a pillanatban, hogy felébredtem, és addig ittam, míg megint önkívületben, nem zuhantam. A végén Papa megelégelte a dolgot. Portával kicipeltek az udvarra, és addig áztatták a fejem egy teknőben, míg magamhoz nem tértem; a következő néhány napban pedig gondoskodtak róla, hogy egyetlen másodpercre se maradhassak tétlen. Esténként kimerültem rogytam ágyba, de reggel * Egy forradalmi dal. Wedding Berlin egyik körzete.

kíméletlenül rogytam ágyba, de reggel kíméletlenül felvertek, kivonszoltak az udvarra, és jeges vízzel megmosdattak. Ez segített. Lassan kezdett kitisztulni az agyam – tiszta volt, hűvös és halott.

Embervadász lett belőlem, dühös és egy kicsit őrült, minden józanságom ellenére. Szokásommá vált, hogy beálltam az árokba egy távcsöves puskával, és leszedtem az orosz árkokban mindenkit, aki csak kidugta a fejét. Öröm fogott el, valahányszor egy golyó célba talált, és egy ember feldobta a talpát. Egy nap Von Barring Huptmann mögém állt, csendben figyelte, mit csinálok. Nem tudom, meddig volt ott. Felnevettem, és közöltem vele, hogy fél óra alatt hetet lőttem ki. Szó nélkül elvette tőlem a puskát, és elment. Sírtam egy kicsit, és sokáig üres tekintettel meredtem magam elé. Igaza volt, persze.

Világosan emlékszem a következő napra. Épp teletöltötték a csajkámat zöldséges húslevessel, amikor bumm, valami forró a lábamnak csapódott. Most szállt el a lábad, gondoltam, de csak a vén marhafar fele volt, amit a fazékból nekem vágott a robbanás ereje. A teherautóból egy kiégett roncs lett, és körülötte öt vagy hat holtest úszott a vérben és a levesben. Tőlem egy méterre egy bakancs hevert, benne egy lábszárral.

Vállamra vettem a jókora marhafart, és hazaballagtam vele a szállásunkra, ahol nagy lakomát csaptunk.

– Ahol valaki veszít, ott másvalaki nyer – jegyezte meg filozofikusan Porta.

Mindenki azt tette volna a helyemben, mint amit én is tettem: felkapta volna a húsdarabot, és jóllakott volna belőle. Nem a cinizmus volt az, ami arra késztetett, hogy ne álljak meg segíteni a sebesülteken, hanem a háború. Háborúban csak a közvetlen bajtársaidat ismered, más ember nem létezik a számodra.

* * *

A vodkásüveg utolsó körét teszi. Papa a szájamba dug egy parázsló cigarettát, és én mohón tüdőre szívom a füstöt, miközben homlokomat a periszkóp gumibevonatának támasztva a kinti, szétlőtt világot bámulom.

– Minden tanknak… tűz! Elszabadul a dübörgő pokol. A tankban a hőség elviselhetetlenné válik.

Acéllavinaként zúdulunk rá az orosz lövészárkokra. A sztyeppen tankok sokasága lángol és izzik, koromfekete füstöt eregetve a mosolygóan kék égbolt felé. Tankokkal nem lehet foglyokat ejteni, csak ölni és eltiporni lehet velük az embereket. Már nem voltunk emberi lények; automaták

voltunk, melyek gondolkodás nélkül hajtották végre a jól begyakorolt mozdulatokat.

A T34-esek ellentámadásba lendültek, így már nem maradt időnk a fejvesztve menekülő gyalogságot gyilkolni – a saját sivár életünkért kellett küzdenünk. A torony, hosszú ágyúcsövével, megfordult, és egymás után küldte a robbanó lövedékeket a bömbölő T34-esre.

A fulladás határán voltam. Szorítást éreztem a homlokomon és a mellkasomon, mintha vasabroncsok öleltek volna körül, melyek a hő hatására abszurd módon egyre szűkebbé váltak. Attól féltem, nem leszek képes uralkodni magamon, és kivágom a torony tetejét, kiugrom ennek a forró acélszörnynek a gyomrából. Nem jutottam el idáig, legalábbis nem így, mert a következő pillanatban fülsértő csikorgás hallatszott, és a tank leblokkolt. Ugyanekkor kékesvörös láng csapott magasra a tank egyik oldalán. Láttam, hogy Pici és Porta kiugranak az elülső csapóajtón, Stege pedig kilőtt a torony mellettin. Az egész talán egy másodpercig tartott, aztán én is reagáltam: kivágtam a torony tetejét, és kiugrottam a forró acélszörnyből.

Hatalmas lángok csaptak ki a tankból, aztán akár egy hatalmas léggömb, az acéltest felfúvódott, és szétdurrant, izzó vörös fémdarabokat repítve a levegőbe.

Úgy tértünk vissza egy másik tankon az egységünkhöz, hogy Porta közben végig a hóna alatt tartotta Sztálint. A macska megégette a talpát, de nem annyira, hogy ez komolyan megviselte volna. Élvezettel nyalta fel a vigaszdíjként eléje öntött vodkát.

Dnyepropetrovszkba küldtek minket új tankokért, és két nappal később már megint a csatatéren voltunk, ahol immár tizedik napja dúlt a harc változatlan hevességgel. Mindent bevetettek a harcba, és el is vesztették. Végtelen oszlopokban érkeztek a tartalékosok és tűntek el szinte abban a pillanatban, hogy elérték a frontot. Olyan volt, mintha egy nagy kemencét tápláltak volna emberekkel és gépekkel.

Szenkovból, mely valaha falu volt, most pedig nem több egy égő katlannál, egy T34-es közeledik. Mint a villám, célzok és beállítom az ágyút. Vagy ők, vagy mi – vagyis az, aki gyorsabban célba talál. A torony alá célzok, mert ez a T34-es leggyengébb pontja. A periszkópban a számok vad táncot járnak, aztán a célzókészülék két ellentétes pontja találkozik, és gyors egymásutánban két lövedék robban ki az ágyú csövén. A T34-es tornya a levegőbe repül, és mielőtt még a legénység kiugorhatna, az egész jármű szétrobban. Így megy ez.

Ádáz, elszánt küzdelem folyik az égő házak közt. Egy épületből egy orosz géppuska tizedeli a gyalogságunkat. Porta a ház felé fordítja a tankot, és már robogunk is át a falon. Az oroszok rémülten egy másik falnak lapulnak, a géppuskáink lekaszálja őket, és mi már száguldunk is tovább, ki az utcán lebegő mészfelhőbe. Hát ez van, akár szereted, akár nem.

Valamivel távolabb tucatnyi gyalogsági katona próbál fedezéket keresni. Elterülnek a földön, megpróbálnak belelapulni a sárba, aztán észreveszik, hogy egyenesen feléjük tartunk. Felpattannak, egy ház felé rohannak. Egyikük lába beleakad a kerítésbe; mielőtt még a szerencsétlen kiszabadíthatná magát, véres masszává válik valamelyik lánctalpunk alatt. Nem az első.

Fákat döntünk ki, falakon törünk át, barna egyenruhás embereket taposunk el. Bent kell ülnöd egy tankban, és hallanod kell a dörrenést, amikor egy gránát eltalálja a tornyot – akkor tudni fogod, mit jelent a dörrenés szó. Az ágyú, amely minket lő, egy kőkerítés mögé van rejtve.

– Adjunk nekik egy forró csókot a lángszórónkkal – mondja Papa. – Aztán kaphatnak egy szuper explozív lövedéket desszertnek.

Sietve beállítom a lángszórót, és abban a pillanatban, ahogy az orosz tüzérek felé lövell a láng, az ágyúnkból egy 10,5-ös lövedék robban elő. Három perccel később, amikor odagurulunk, már csak egy fekete, lángoló masszát látni.

Rajta. Rajta. Előre. Ahol a tank széles lánctalpai belemélyedtek a földbe, ott semmi nem maradt életben. Aki látta azt a mészárlást ’43 tavaszán, annak világossá vált, miért illik annyira a vigyorgó halálfej a tankosok egyenruhájához. Néha megálltunk, hogy benzint, lőszert vételezzünk, és ellenőrizzük a motorokat. Jaj volt annak a tanknak, amelyik csata közben lerobbant. Három perc alatt szitává lőtték.

Harcba keveredtünk egy nagy csapat T34-essel. Ezek a rettegett orosz tankok bámulatosan erősek és gyorsak voltak, olyannyira, hogy csak az új típusainkkal, a Tigrisekkel és a Pantherekkel mertük felvenni a harcot ellenük. Mind az orosz, mind a saját gyalogságunk fedezékbe vonult, amikor ezek a szárazföldi csatahajók összecsaptak a háború legnagyobb tankütközetében. Leszállt az éj, de a félelmetes emberi és anyagi veszteségek ellenére a harc tovább folyt az ukrán szteppen. Néhány órát alhattunk csak, míg az utánpótló osztag feltöltötte a tank készleteit, aztán felráztak bennünket, és még félálomban a tankhoz támogattak minket, ahol felsegítették ránk a felszereléseinket. Valaki felnyomott a tankra, majd homályosan láttam, hogy egy Feldwebel feladja Sztálint Portának. Aztán feldübörgött a motor.

Amikor négy nappal később végre egy kis csataszünet következett, a 27. harckocsiezred szinte teljesen meg volt semmisítve. Kiégett roncsok borították a sztyeppet. Negyven tankunkból mindössze kettő maradt meg, az ezred négyszáz emberéből pedig tizennyolc. A legénységek többsége elszenesedve hevert a tankok belsejében. Négy-öt kilométeres körzetben csak égő német és orosz tankokat lehetett látni.

Azok, akik megmenekültek a hősi haláltól, és félig megsülve valamelyik kórházba lettek szállítva, üvöltöttek a fájdalomtól, nem napokon, hanem hónapokon, egyesek éveken át.

Éjszaka új tankok és csapatok érkeztek. A még működő tankjainkat, a többi ezredével együtt, készenlétben kellett tartani. Igyekeztünk aludni a tankban, amíg lehetett, periszkópokat és géppuskákat használva párnának; másnap a tankcsata folytatódott, és így ment ez nap nap után.

Folyamatosan érkeztek a golyófogók a németországi tartalékos zászlóaljakból és az elfoglalt országokból – tizenhét-tizennyolc éves fiúk, hatheti alapkiképzéssel a hátuk mögött. Jók voltak a parádézásban és a tisztelgésben, és bele is haltak ebbe. Mások öregedő, ötvenes férfiak voltak, akiket a koncentrációs táborokból szedtek össze. Hitler a zsákja alját markolászta. A kórházaknak is teljesíteniük kellett a megadott kvótát: sápadt, erőtlen, gyakran lázas sebesültekkel közölték váratlanul, hogy meggyógyultak, és elhagyhatják az intézményt. A kötéseik, gondolom, nem jelentettek akadályt abban, hogy lemészároltassák őket.

Kubjanszkban, az Oszkol folyónál, egy T43-es és mi egyszerre nyitottunk tüzet a másikra. Mindkét lövedék célba talált, de az orosz tank volt az, amelyik kigyulladt; mi megúsztuk öt leszakadt láncszemmel és két görgősérüléssel a bal oldalon. Ez épp rosszkor jött, mert a század visszavonulni készült, így ott kellett hagyniuk minket az ellenséges vonalak mögött. Elrejtőztünk egy bozótban, majd a sötétség beálltával nekiláttunk kijavítani a lánctalpat és a görgőket. Embertelen munka volt, és idegölő is – a végtelennek tűnő orosz tankoszlopok tőlünk alig száz méterre dübörögtek tova.

Késő éjszaka volt, mire újra használható lett a tankunk. Most már csak az alkalomra kellett várni. Portával orosz sapkában ültünk a toronyban, készen rá, hogy oroszul válaszoljunk, ha valaki megszólítana minket. A tankra festett jeleket bekentük sárral. A megfelelő pillanatban beálltunk három T34-es mögé, és így mentünk kilométereken át, míg a három másik tank le nem fordult balra, egy falu irányába. Mi egyenesen mentünk tovább, élesre töltött ágyúval és lángszóróval, készen rá, hogy bárkinek

odapörköljünk, aki akadékoskodni mer. Épségben visszatértünk az ezredünkhöz.

Hajnalban újabb riadó volt, és a szakaszunkat elküldték, hogy vadásszon le néhány T34-est és KW2-est, amelyek áttörtek a vonalainkon, és nagy pusztítást vittek véghez a frontvonal mögött. Egy egész zászlóaljat vertek fel álmából Izsumban, és minden tekintetben úgy viselkedtek, mint egy megkergült vaddisznócsorda.

Mint a vadat szagoló vadászebek, két tankunk átnyargalt a kiserdőn, amely az orosz tankokról árulkodó széles lánctalpnyomokkal volt tele. Az egyik domb tetejéről meg is pillantottuk őket egy tőlünk jó három kilométerre lévő falu szélén. A térkép szerint a helyet úgy hívták, Szvatov. Csak a három T43-est láttuk, amiből arra következtettünk, a többiek másfelé mentek, hogy egyszerre több kárt okozhassanak. Amint a három tank eltűnt a házak közt, lezúgtunk a dombról, hogy a hátuk mögé kerüljünk. Megkerültünk egy tavat, és behajtottunk egy cserjésbe, remélve, hogy így észrevétlenül a közelükbe juthatunk. A másik tankunk egy hosszú épület, valami iskolaféle mögött helyezkedett el, mi pedig előre-merészkedtünk, mígnem már csak szűk ötven méter választott el minket a két T34-estől.

Papa odakúszott mellém, hogy ellenőrizze, jól állítottam-e be az ágyút – egy elvétett lövés a halálunkat jelenthette volna. Aztán eldördült a lövés. A hüvely kigurult a závárzatból, és Stege helyére illesztette az újabb lövedéket. A torony fürgén oldalra perdült, a periszkóp befogta a második T34-est. Az ágyú ismét elbömbölte magát, és ebből a rövid távolságból a lövedék szó szerint letépte a T34-es tornyát. A két orosz tank lángokban állt, amikor előcsörtettünk a cserjésből, és teljes sebességgel a társaink segítségére siettünk, akik a heves lövöldözésből ítélve szorult helyzetben voltak. De alig tettünk meg néhány száz métert, egy KW2-est pillantottunk meg; ezek brutális, kilencventonnás tankok, öt gépfegyverrel, lángszóróval és egy 15 cm-es ágyúval felszerelve, amely egy irdatlanul nagy toronyból meredt elő. Rézsút állt meg az úton, és gépfegyvereivel a falut kaszálta. Az ágyúja se maradt tétlen, akkorát dördült, hogy csengett bele a fülünk, és a lövedék kisebb hurrikánt kavarva szelte át a levegőt.

Stege belökött egy S-gránátot az ágyúba. Ez volt az egyetlen gránát, amely képes volt átszakítani a KW2-es vastag páncélját. Láng csapott ki a csőből, és rémülten meg kellett állapítanom, hogy túl alacsonyra céloztam. A lövedék a tank lánctalpán robbant szét. Porta és Papa rám ordítottak ügyefogyottságomért, a KW2-es pedig már fordította is felénk az ágyúját. Szerencsére, ennek a típusnak elég lomhán forgott a tornya.

– Lőj, az istenedet! – ordította Papa. – Alszol vagy mi? Megint kilőttünk egy S-gránátot, ami ezúttal az orosz tank oldalát találta

el. A torony egy pillanatra megakadt, de aztán folytatta a forgást. – Porta, mire vársz? Mozgás! Papa elrántott a célzókészülék elől, és maga ült be eléje. Egy

szempillantás alatt beállította mozgó tornyunk tornyát, és lőtt, ötször egymás után. Iszonyatos robbanás hallatszott a szörnyeteg felől, amely furcsa módon nem gyulladt ki, noha a tornya kiszakadt a helyéről. Három férfi ugrott ki a belsejéből, de azonnal végeztek vele a géppuskáink. Papa adott a KW2-esnek két újabb S-gránátot, ami után füst és lángok csaptak ki a belsejéből.

Így telt el a nap, aminek a végére nem maradt tankunk, ezért a Barringén mentünk vissza a csapatainkhoz. Három nappal később, nyolcnapi folyamatos harc után az ezredünket kivonták, és pihenni küldték egy Ahtirka nevű faluba.

Egyesek számára romantikusnak, izgalmasnak tűnhetnek ezek a tankcsaták. Pedig minden találkozás a halállal drámai, és ez persze nemcsak a háborúra igaz. De a békebeli és a háborús dráma közt van egy nem is oly apró különbség: egyikben találkozhatsz az életmentő szándékkal, a másikban soha.

Kevesen találták izgalmasnak és romantikusnak a háborút. A legtöbb ember számára a szenvedést, a szennyet, a véget nem érő egyhangúságot jelentette. A háború a lehető legrosszabb módja az élet megismerésének: csalódottá tesz, és ha netán hazatérsz belőle, rá kell döbbenned, hogy elvesztetted a kapcsolatot azzal a világgal, amelyben korábban annyira otthon érezted magad. Többé nem leszel a régi önmagad, és ez nemcsak a legyőzöttekre igaz. A győztesnek talán még rosszabb: kit győzött le, és kinek? Volt valami értelme az egésznek? Fogalma sincs róla. Amikor elkezdődött, akkor még olyan egyszerűnek, olyan világosnak tűnt az egész, mert hitt valamiben; aztán erről a valamiről fokozatosan lefoszlott a nagy szavak köntöse, és arra, ami ott maradt, a meztelen igazságra már nem lehetett büszkének lenni.

Miután az oroszokat visszaverték a Donyec melletti Bjelgorodig, a német offenzíva lendületét vesztette, megfeneklett a vérben. Az egész front, a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig statikussá vált. Még a repülőgépek is inaktívak maradtak mindkét oldalon.

Csodálatos nyár volt.

Különbéke

– Először is egy fürdőszobát fogok csináltatni – álmodozott Porta. – Lesz benne zuhanyzó, úgy tervezve, hogy a víz langyos nyári záporként paskolja a bőrömet. És ha eleget álltam a záporban, akkor kecses, meztelen szolgálólányok hada fog értem jönni, hogy felvigyen harminchét szobám valamelyikébe. Mindannyian bolondulni fognak értem, és szép sorjában leülnek majd mellém, hogy eljátszadozzanak apuci déli gyümölcsével. Aztán jönne a következő csapat, és a legfinomabb dohányokkal megtömött pipák százait hozná nekem. A lányok meggyújtanák a pipákat, és a szájamhoz tartanák azt, amelyiket óhajtanám, hogy nekem ne kelljen mást tennem, csak szívni és pöfékelni az illatos füstöt. És néha-néha valamelyik lány megnyalogatná a nyelvemet, nehogy lerakódjon rá a kátrány. Mindannyian ibolyaillatúak lennének. Ha pedig enni támadna kedvem, akkor a lányok apró falatokra vágnák az ételt, és mindent megrágcsálnának nekem, hogy ne kelljen ezzel fárasztanom magam. – Feltételezem, lenne egy másik csapat is, amelyik megtörölné a hátsódat, ha elvégezted a dolgodat – szólalt meg Papa. – Olvastátok Asmus legutóbbi levelét? – vetette közbe Pici. – Ha csak a fele igaz, akkor se tiltakoznék ellene, ha le akarnák vágni mindkét lábam és egyik kezem. Azt mondja, hogy már nem is fáj neki. Képzeljétek csak el, hogy az ágyatokba viszik a bilit, és egy kedves nővérke ápolgatni kezd alul, miután bepiszkítottátok a műszereket. És Asmus mindennap krumplipürét meg préseltsonka-hegyeket eszik, és vasárnap két egész tojást kap! Átkozottul jó dolguk van ezeknek a sebesülteknek! – Mekkora marha nagy szerencséje volt ennek az Asmusnak!

AZ OROSZOK RÖPLAPOKKAL BOMBÁZTAK MINKET. Egyikükben azt olvashattuk, hogy Hitler egy hete meghalt, Sztálin pedig súlyos beteg. Hitlert egy tábornok lőtte le, de a halálát a nácik titokban akarják tartani, ami pedig Sztálint illeti, ő a politbürónak köszönheti betegségét. A röpirat a következő felhívással zárult:

“OROSZ ÉS NÉMET KATONÁK, TENGERÉSZEK! FOGJATOK ÖSSZE, HOGY FELSZABADÍTHASSÁTOK NÉMETORSZÁGOT ÉS

OROSZORSZÁGOT! FORDÍTSÁTOK FEGYVEREITEKET IGAZI ELLENSÉGEI-

TEK, AZ SS ÉS A GESTAPO, A GYILKOSOK FELÉ, AKIK A NÉMETORSZÁGI HALÁLTÁBOROKAT MŰKÖDTETIK. ŐK AZOK, AKIK EGYMÁSNAK UGRASZTOTTÁK NÉPÜNKET. NÉMET KATONÁK! VESSÉTEK LE A NYAKATOKBÓL A RABIGÁT! NE VÁRJATOK TOVÁBB, LÉPJETEK MOST! ÉS TI, SZENT OROSZORSZÁG KATONÁI, A GPU-T ÉS A NÉPBIZTOSOKAT LŐJÉTEK! MEDDIG HAGYJÁTOK MÉG, HOGY EZEK A VADÁLLATOK IRÁNYÍTSANAK TITEKET? ŐK, AKIK MEGERŐSZAKOLJÁK ASSZONYAITOKAT, LÁNYAITOKAT OTTHONAITOKBAN, MÍG TI A VÉRETEKET ONTJÁTOK A HARCTÉREN! OROSZ ÉS NÉMET KATONÁK! NE EGYMÁST LŐJÉTEK, TESTVÉREK; IRÁNYÍTSÁTOK FEGYVEREITEKET AZ SS

ÉS A GPU GYILKOSAIRA!

A SZABAD HADTEST”

Ezt a röplapot izgatottan és komolyan olvastuk, vitattuk meg. Mindennél jobban hinni akartunk bárkinek, aki azt állította, hogy Hitler halott, és mi hamarosan hazamehetünk, hogy leszámoljunk a csőcselékével. Hittünk a forradalomban, és hittünk abban, hogy könnyen meg fogjuk nyerni.

– Először is, feltakarítjuk magunk után a romokat – épített légvárakat Porta –, és szépen, tisztán adjuk át a helyet Ivánnak. Egymásra rakosgatjuk a téglákat, hogy ne legyen egyéb dolguk, mint elhajítani a fegyvereiket, és nekilátni újjáépíteni házaikat. Nem ártana néhány hidat is visszaállítani, meg még egy-két nagyobb épületet, hogy ne nézzen ki olyan rosszul a hely.

– És mi lesz a német városokkal? – kiáltott fel Papa. – Mérget vehetsz rá, hogy Tommy nem fogja nekünk kupacba rakni a téglákat.

– Te csak ne legyél ebben olyan biztos – mondta meggyőződéssel Porta. – Ha nem ismeri Tommy a jó modort, majd elmegyünk Ivánnal, és

megtanítjuk rá. Persze, a mi pilótáinknak is át kell majd menniük, hogy ugyanígy rendet rakjanak maguk után.

Pici megemlítette Franciaországot meg a többi országot, ahol rendetlenséget csináltunk, mire Porta tűnődő arcot vágott.

– Hát igen, úgy tűnik, rengeteg tennivalónk lesz a közeljövőben – állapította meg. – De bármi is történjen, a tábornokoknak és a tiszteknek is le kell tépniük majd maguktól a rangjelzéseiket, és velünk együtt kell rakosgatniuk a téglákat. Szerintem jó ötlet lenne Goebbelsszel, Göringgel, Himmlerrel meg Adolffal, és azzal a Rosenberg nevű fickóval kitakaríttatni a varsói gettót. Vércseppeket könnyeznének.

Néhány nappal később a gyakorlatba is átültettük a dolgokat. A háború folytatódott, és nem kis időre. A zászlóaljunkat gyalogságként vetették be, a 14. vadászzászlóaljat kellett felváltanunk, egy Donyec melletti szektorban. A front csendes volt, egyetlen lövést se hallottunk, ahogy az éjszaka leple alatt bevonultunk. Sztálin Porta hátizsákján ült, vékony, fehér vászon egyenruhában, és mérhetetlenül élvezte a kirándulást. Ő volt az egyetlen Obergefreiter a német hadseregben, aki fehér trópusi egyenruhát viselhetett, és erre, a Kommandofeldwebelnek hála, még engedélye is volt, ami a katonakönyvébe lett bevezetve, nehogy bárki is beleköthessen. Sztálin Obergefreiter számára minden a legnagyobb rendben volt.

Amikor átvettük a szektort, a 7. vadászszázad emberei ezt tanácsolták nekünk:

– Most ne lőjetek Ivánra. Annyian vannak odaát, hogy már alig férnek. Ha van egy csepp eszetek, nem fogtok átlőni.

Nem értettük őket. Nem sokkal napkelte után nagy zsivajt, kiabálást és hallózást hallottunk

orosz oldalról. Jól érezték magukat odaát, ez nyilvánvaló volt. Aztán néhányan felmásztak a lövészárok szélére, és jó reggelt kiáltottak nekünk, mi pedig szájtátva lestük őket. De ezzel még nem volt vége, udvariasan megkérdezték, hogy mi vagyunk-e az újak, meg hogy jól aludtunk-e. Remélték, a kutyájuk nem zavart fel minket az ugatásával. Ezután pezsdült csak fel igazán az élet orosz oldalon: előjöttek mindannyian, anyaszült meztelenül, és fejest ugrottak a folyóba, miközben mi az árokból kikandikálva, kiguvadt szemmel bámultuk őket. Az oroszok vidám pancsolásba kezdtek a folyóban, és fel-felkiabáltak nekünk:

– Siessetek, gyertek be ti is. A víz kellemesen langyos. Porta vezetésével, szintén ádámkosztümben, a vízbe vetettük magunkat.

Porta magával hozta Sztálint is. Az oroszok majdnem vízbe fúltak a

röhögéstől, amikor megtudták, hogy a macskánkat Joszif Visszárionovics Sztálinnak hívják.

Papa úgy élvezte a fürdőzést, mint egy gyermek. – Ez átkozottul klassz – kiáltotta csillogó szemmel. – Otthon el se

fogják hinni, ha megírom nekik. A nap újabb meglepetéseket tartogatott a számunkra. Kiderült például,

hogy a két fél megegyezett a lövöldözések rendjében. Ennek értelmében az oroszok mindennap négy óra és fél hat közt kilőttek néhány gránátot a senki földjére, mi pedig három óra és fél öt közt tettük ugyanezt. Ezzel senkinek nem ártottunk, és a tábornokok is elégedettek voltak. Ha kézifegyverekkel vagy géppuskával lövöldöztünk, akkor természetesen minden fegyvercső az ég felé volt irányítva. Ha az oroszok fellőttek egy vörös jelzőrakétát, az azt jelentette, hogy valami aranygalléros tart inspekciót náluk, s az ő kedvéért egy kis lövöldözést kell produkálniuk az automatáikkal. Miután a tisztek elmentek, felküldtek egy zöld jelzőrakétát. Mindenfajta jelzéseink voltak, melyek kellemessé tették az életet mindenki számára, és természetesen gyakran meglátogattuk, vacsorára és ivászatra invitáltuk egymást. Virágzott a cserekereskedelem és a kölcsönzés; pálinka, dohány, konzervétel, ruha, fegyver, óra, újság és képes magazin cserélt gazdát végtelen variációkban. A magazinokat mindannyian mohón lapozgattuk, és ha valamelyikben találtunk egy érdekes képet, már mentünk is át a másik oldalra, hogy lefordíttassuk a hozzá tartozó szöveget.

A nyár máskülönben csendesen, békésen telt. Amikor az Ahtirkai szálláshelyünkön állomásoztunk, részt vettünk a Németországból folyamatosan érkező újoncok kiképzésében. Újoncokat tanítani rendkívül unalmas munka, főleg ha nem látod értelmét annak, amit csinálsz.

Volt egyszer egy nagyszerű fogásunk: egy teherautót megszabadítottunk tizennyolc üveg és egy kisebb hordó remek francia konyaktól. Erre a készletre alapozva nagyszerű dáridót csaptunk. Az üvegekből ötöt elcseréltünk harminc tojásra, három csirkére, öt kiló krumplira és némi mazsolára, meg egy pár paradicsomkonzervre. A csirkéket megtömtük mazsolával és paradicsommal, meg még néhány más dologgal, ráöntöttünk egy egész üveg konyakot, aztán meghívtuk kunyhónk orosz tulajdonosait vacsorára. Porta kölcsönkérte egy kozák lovát (ez a kozák egyike volt azoknak, akik önként harcoltak a németek oldalán), de mivel még soha nem ült lóháton azelőtt, az eredmény az lett, hogy a ló kimúlt. A kozák erre nagy patáliát csapott, és nekünk nem volt más választásunk, rákötöztük egy tutajra a döglött lovával együtt, és a falut átszelő folyó sodrára bíztuk.

Egyik orosz megkérdezte tőlünk, nem lőnénk-e le a macskáját, mert az rákapott a tyúkokra. Porta elintézte az ügyet, méghozzá úgy, hogy az nagy közmegelégedést keltsen. Igaz, hogy a macska életben maradt, és mire a vadászatot lőszerhiány miatt lefújták, Porta kilőtt egy kutyát és három tyúkot, megsebesített egy tehenet meg egy kecskét, és átlőtte a macska öreg gazdájának a kalapját. Az orosz azzal vigasztalta Portát, hogy a macskát rendkívül nehéz lelőni.

Egy éjszaka elloptunk egy száznyolcvan kilós kocát a szomszédos Sztárjában elszállásolt 89. tüzérségi ezredtől. Másnap hét órán keresztül a latrinán ültünk – disznósülttel tömtük magunkat, vodkát kortyolgattunk és kártyáztunk.

Egyszer Papa előléptette magát fogorvossá. Porta már hosszú ideje szenvedett az egyik foga miatt, de nem mert fogorvoshoz menni. Kipróbáltuk vele a régi trükköt, egy zsineg egyik végét az ajtóhoz, a másikat a fogához kötöztük, és becsaptuk az ajtót, de a fog nem jött ki, csupán eltört. Aztán öreg orosz gazdánk előszedett valahonnan egy fogász fogót, úgyhogy lekötöztük Portát, és Papa kirángatta a fogat a fejéből – csakhogy nem azt, amelyiket kellett volna, ezért a műveletet meg kellett ismételni. Portának így egyetlen foga maradt csupán, a fekete szemfog, Papa tehát azt is kihúzta. Napokon át őrizni kellett Papát a páciensétől, de végül Portának mégis sikerült bosszút állnia. Valahogyan megkötözte Papát, levette mindkét bakancsát és zokniját, mindegyik lábát egy-egy oszlophoz kötözte, beszórta a talpát sóval, aztán odavitt két kecskét, akik szorgalmasan nyalogatni kezdték a sót. Míg Papa sikoltozott, Porta sört iszogatott és egy kozák ostort csattogtatott, hogy távol tartson minket. A kecskék nyaltak és nyaltak, Papa pedig zokogott és ordított és nevetett.

Az volt egy nyár!

Dicsőség minden mennyiségben

Távol, Kelet-Poroszországban összegyűltek a német hadtestek parancsnokai. Generaloberstek és General-feldmarschallok parádéztak vérvörös csíkos, tökéletesre vasalt nadrágjaikban. Aranygallérjaik csillogásukban a Ritterkreutzokkal vetekedtek, ami az effajta előkelőségnek a nyakában kötelezően ott lógott. Jól helyükre biggyesztett monoklikkal a hatalmasra növelt front térképe fölé görnyedtek. Órákat töltöttek el apró, színes zászlócskák és pöckök tologatásával. Minden egyes pöcök egy tizennyolc-húszezer fős hadosztályt jelképezett. Mindannyian azért törték magukat, hogy kivívják az apró, hisztérikusan sikoltozó Führer elismerését.

–… és arra szeretném kérni önöket, hogy közvetítsék üdvözletemet azoknak a boldog ezreknek, akiknek megadatik, hogy hősként haljanak meg a hazáért és a hadsereg dicsőségéért. Ezeket a szavakat szólta a hadseregünk főparancsnoka a hadosztályok parancsnokainak, akik közt ott volt az az ember is, aki alá a 27. harckocsi ezred tartozott. A csupa medál, kövér tömeggyilkos ezután tisztelgett, és autóján visszament a főhadiszállásra, messze-messze be a front mögé. A hadosztályok parancsnokai pedig visszatértek a katonáikhoz, előkészíteni az offenzívát, hogy a medálosok tovább játszhassák játékaikat a zászlócskákkal és a pöckökkel.

– Ezred! Imához… térd-re! A tábori lelkész lila sávos egyenruhát viselt, és őrnagyi rangjelzést, így egy szinten volt a vezérkari tisztekkel. A zubbonya bal oldalán egy Vaskereszt fityegett. – Mennyei Atyánk! Áldd meg ezeket a büszke fegyvereket, melyek a te dicsőségedre lettek kiállítva ide! Hagyd, hogy eltiporják, megsemmisítsék a vörös barbárokat, és könyörgünk hozzád, Istenünk, adj nekünk elég erőt ahhoz, hogy eszközeid lehessünk ezeknek a vörös mocsárlakóknak a megbüntetésében. Később majd elmesélem, mi történt, amikor Porta meg én elkaptuk ezt a papot egy véres csata során.

– KIFELÉ, KIFELÉ – KIABÁLT PAPA. – ÉS GYORSAN! A 27. század hamarosan már csak történelem lesz.

Húsz perccel később hatszáz tankunk nem volt több égő roncsnál. Újabb húsz perccel később Von Lindenau Oberst odahúzott terepjárójával, végignézett a szétbombázott tankokon, majd fáradt hangon közölte:

– Menjenek vissza a szálláshelyükre. Most, hogy a légierő ilyen szépen elintézett minket, nincs más tennivaló.

A légierő a sajátunk volt. Egy tragikus tévedés folytán a saját stukáink bombáztak szét minket.

Néhány nappal később már megint ütközetben voltunk új csapatokkal és új tankokkal, amiket Harkovból kaptunk. Ekkor fedeztem fel, rémületemre, mennyire meg tudja mérgezni a háború a lelket. Mindig is gyűlöltem a háborút, és gyűlölöm ma is; mégis megtettem azt, amit soha nem lett volna szabad, amit szívből gyűlöltem és elítéltem, s amiért azóta se tudtam megbocsátani magamnak.

A periszkópomban láttam, hogy egy orosz gyalogos kiugrik egy bombatölcsérből, és egy másik felé inal. Gyorsan becéloztam, és utána eresztettem egy sorozatot a géppuskával. A golyók felszaggatták körülötte a földet, de nem találták el. Ahogy a tankunk közelebb ért, az orosz kipattant a második gödörből is, és akár egy nyúl, a következő felé rohant. A golyók ismét felkavarták a lába mögött a port. Pici is lőni kezdett, de ő se találta el. Porta felvihogott, és felemelte Sztálint, hogy ő is kiláthasson a kémlelőnyíláson.

– Nézd csak, milyen mesterlövészek a barátaink – mondta a macskának. Az orosz félőrült lehetett a félelemtől, mert most körbe-körbe rohangált.

Megint lőttünk, és sehogyan se értettük, miért nem találtuk el még mindig. A többiek is csatlakoztak Portához a röhögésben, és Stege gúnyosan megkérdezte:

– Mi az, fiúk, nem akar nektek lefeküdni az ipse? Elkáromkodtam magam, és ahogy az orosz belevetette magát egy újabb

gödörbe, odafordítottam a lángszórót, és végigperzseltem vele a földet. Ezután Papa felé fordultam:

– Most már nem fog felkelni. – Nem? – vonta fel a szemöldökét Papa. – Nézz csak bele a

periszkópba! Alig akartam hinni a szememnek: ott volt az orosz, feketén a koromtól.

Épp beszaladt egy házba. A többiek hangos nyerítésbe kezdtek.

Immár becsületkérdéssé vált, meg tudom-e ölni azt az embert vagy nem. Addig lőttem a házat, amíg el nem emésztették a lángok.

Becsület kérdése. Hogy tehettem meg? Hogyan ölhettem meg egy embert a büszkeségemért?

Nem tudom, de megtettem, és nem vagyok rá büszke. A háború örök öldöklésével, zajával, lángjaival és pusztításával alattomosan megmérgezte a lelkemet.

Még a legfanatikusabb náciknak is be kellett látniuk, hogy Németország elvesztette a nagy offenzívát – visszavonulásra készültünk. Egy utolsó, emberfeletti próbát azért tettek még. A századunkat egészen Birjutszkig küldték, ahol megleptünk egy lovassági egységet a szálláshelyén. Emberek és lovak pillanatok alatt visító, hörgő, véres masszává váltak. Ezután vissza kellett vonulnunk, mert egy rakás T34-est küldtek ránk.

Mindenhol súlyos harcok dúltak, súlyos veszteségekkel. Bekerítettünk egy ezredet, amely – akárcsak a mi 104. gránátosezredünk

– nem volt hajlandó megadni magát. Beálltunk a tankjainkkal, és három órán át ágyúztuk őket. A sikolyaik kísértetiesek voltak. Miután a füst felszállt, borzalmas látvány fogadott minket: mindenfelé szétroncsolt teherautók, fegyverek és megcsonkított katonák, akik az utolsó szálig nők voltak. Sokan közülük fiatalok voltak és csinosak, fehér fogú, festett körmű lányok. Ez Livnijtől keletre, a falutól két-három kilométerre történt.

Papa arca fehér volt, mint a fal. – Ígérjük meg egymásnak – mondta –, hogy azok közül, akik ötünkből

élve megússzák ezt a háborút, valaki könyvet fog írni mindazokról a szörnyűségekről, amelyekben részünk volt. Olyan könyvet, amely megismerteti a világgal ezeknek a mocskos katonai klikkeknek az aljas trükkjeit, akár németek, akár oroszok, akár amerikaiak vagy bármilyenek, és megérteti az emberekkel, mekkora őrültség ez az idióta kardcsattogtatás.

A parancs úgy szólt, hogy visszavonulás közben mindent el kell pusztítanunk magunk után. Az eredményt szinte lehetetlen leírni. Hidakat, falvakat, utakat, vasútvonalakat repítettünk a levegőbe. Azokat az élelemkészleteket, amiket nem tudtunk magunkkal vinni, felgyújtottuk, szurokba forgattuk vagy a latrinába vetettük. Hatalmas, gyönyörű napraforgómezőket égettünk fel vagy tapostunk le. A háziállatokat lelőttük és a napra húztuk, ahol órákon belül rothadni, bűzleni kezdtek. Aknákat, bombákat szereltünk mindenhova – benyitottál egy kunyhó ajtaján, és nem egy szobában, hanem a túlvilágon találtad magad. Halált és pusztulást hoztunk mindenre, amihez csak hozzáértünk.

A 27. harckocsiezred szokás szerint a megszűnés határán volt, mert – természetesen – mi voltunk a hátvéd, nekünk kellett megküzdenünk az erőfölényben lévő orosz tankcsapatokkal. Csakhogy ezúttal nem kaptunk utánpótlást. Az ezrednek már csupán hetei, talán napjai voltak hátra.

Sokszor kerültünk szorult helyzetbe, mert a sietve visszavonuló csapatok elzárták előlünk az utat, lehetetlenné téve a manőverezést. Teherautók, tankok, ágyúk, lovak és katonák végtelen sora vánszorgott a homokkal leszórt földutakon, ahol a por és a hőség lázálommá tette az életet. Az utak mentén ugyanilyen hosszú, ugyanilyen sűrű oszlopokban menekültek a civilek jószágaikkal. A legkülönfélébb szállítóeszközöket használták, melyek elé azt fogták be, ami vagy aki éppen volt – vén lovat, tehenet, szamarat, kutyát, önmagukat –, vagy gyalog, hátukon a motyójukkal bandukoltak. Egyvalami mégis közös volt bennük: életben akartak maradni.

Különös, de még árnyékát se láttuk orosz repülőknek. Ha ez másképp lett volna, a háború egy évvel korábban véget ér. Valahányszor egy járművünk elromlott, akármilyen értékes is volt, az árokba tolta valamelyik tank, hogy ne legyen útban, és sorsára hagytuk – nem volt időnk kijavítani a hibát. Számtalan kimerült katona zuhant az árokba, ahonnan tilos volt felvenni őket, bármennyire is könyörögtek nekünk. Szívszorító volt hallani az esedezésüket, és sorsukra hagyni őket. Ha legalább egyet felvehettünk volna, hogy elhallgattassuk a lelkiismeretünket! De senki nem állt meg, hogy felvegye őket. Egyik tank a másik után dübörgött el mellettük, porfelhőt csapva az arcukba. A menekültek is százával terültek el, feküdtek félholtan a perzselő nap alatt. Velük se törődött senki.

– Ez aztán visszavonulás a javából, fiúk – kiáltotta a tank aljából Porta. – Gyorsabbak vagyunk, mint amikor a békaevőket kergettük Franciaországban. Hiába, fejlődik a technika! Megeszem a bal lábam, ha Goebbels valaha is egy szót fog szólni erről a nagyszerű versenyfutásról. Ha ebben a tempóban haladunk tovább, a szülinapomra Berlinben leszünk. Sztálin, te vén macsek, akkor majd végre civil göncökre cserélheted ezt a piszkos egyenruhát, és ha jó leszel, megengedem neked, hogy belekarmolj Adolf seggébe. Ti is a vendégeim lesztek, fiúk; aztán krumplipürét fogunk enni disznóhússal, utána meg sütit, dzsemet fogunk zabálni, és rendesen leöblögetjük a torkunkat. Asmust, azt a lábatlan segget is elhozzuk a kórházból a falábával meg a bilijével együtt.

Körbeadta az üveget, és azt javasolta, igyunk a porosz náci hadsereg dicsőséges vereségére.

Harkovtól keletre bevetettek minket egy újabb hátvédakcióban, aminek az lett az eredménye, hogy az összes tankunkat elvesztettük, s így gyalogság lett belőlünk.

Portával ketten egy nehézgéppuskát kezeltünk, Papáéktól meg a többiektől egy fél kilométerre. Ahogy ott feküdtünk, és az előrenyomuló orosz csapatokat ritkítottuk, valaki lerohant mellettünk, és át is szaladt volna az oroszokhoz, ha Porta el nem kapja az egyik lábát.

A pap volt az, a tábori lelkész, aki azt a felebaráti szeretettel és jóindulattal teli imát elmondta, mielőtt még a visszavonulás elkezdődött volna. Porta ráült a hátára, és adott neki egy fülest.

– Mire készülsz vén bakkecske? Csak nem dezertálni akarsz? – Elvesztettük a háborút – zokogott a pap. – Jobb lesz, ha önként

megadjuk magunkat, akkor nem fognak bántani minket. – Majd én megadlak téged, te rohadt jezsuita állat! Már elfelejtetted azt

az épületes beszédedet, amiben azt mondtad nekünk, hogy ki kell irtanunk azokat a barbár vörös mocsárlakókat? Most szépen segíteni fogsz nekünk legéppuskázni őket, vagy a homlokodba verek egy töltényhüvelyt, még ha bele is fogunk gebedni a bűzbe! Most majd megízlelheted, mit jelent a gyilkolás, amire olyan ékes szavakkal buzdítottál minket, te gyáva…

Porta adott neki egy monoklit, aztán oldalra fordította, és gyomorszájon vágta a sisakjával. A pap összegöngyölődött, akár egy feltekert perzsaszőnyeg.

– Ez… ez engedetlenség – kiáltotta hisztérikusan. – Gondoskodni fogok róla, hogy hadbíróság elé kerüljenek, ha nem…

Az arcába ütöttem az öklömmel, majd a zubbonyára hímzett keresztbe mélyesztettem a pisztolyom csövét.

– Vagy odaáll, mire elszámolok háromig – ordítottam rá –, és segít nekünk a töltényt adagolni, vagy halott pap lesz magából.

Zokogva a félelemtől és a dühtől, a pap odakúszott, ahova mutattam. Nem kegyelmeztünk neki, valahányszor ügyetlenkedett, az ujjára vágtunk a pisztolyunk agyával.

– Ez Hans Breuerért! – Ez Asmusért! – Ez pedig… ez pedig Ursuláért! És egy újabb azért, mert egy óra alatt lelőttem tizenkét embert a

távcsöves puskával, amikor magamon kívül voltam Ursula halála miatt. Egy másik pedig azért a szerencsétlen oroszért, akit a házzal együtt

lőttünk szét, mert géppuskával nem tudtunk eltalálni. Portának is hosszú listája volt.

– Most emberedre akadtál, te disznó! Azt hitted, ilyen könnyen megúszod?

Miután kitomboltuk magunkat, átkergettük az oroszokhoz, de mielőtt még átért volna, belelőttünk mindkét lábába. Három mongol kúszott elő, hogy bevonszolja. Míg ezt tették, szüneteltették a tüzet.

– Nem tudom, te hogy vagy vele – törölte le a verítéket az arcáról Porta –, de én új embernek érzem magam.

Amikor visszatértünk a századhoz, jelentettük, hogy Von Wilnau lelkész a 12. páncéloshadosztálytól dezertált az ellenséghez, és miközben ezt tette, eltaláltuk a lábát. Ezzel biztosítottuk, hogyha netán sikerül megszöknie az oroszoktól, a németek agyonlőjék mint dezertőrt.

– Az oroszok kapták el vagy az ázsiaiak? – kérdezte Pici. – Az ázsiaiak. – Akkor szép kis misét fognak rendezni neki. Mindenki nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy a lelkész a

Szovjetunió keleti vidékeiről származó harcosok kezébe került. Nem mindennapos fogoly volt az igazi, egyenruhás náci pap.

Szeretnék emberséges lenni, szeretném azt mondani, hogy nem érzek bosszúvágyat, de még ma is vörös ködfüggöny ereszkedik a szemem elé, ha azokra gondolok, vagy még rosszabb, olyan emberekkel találkozom, akik nyíltan vagy alattomosan ellenségeskedést próbálnak szítani az egyszerű emberek között. Láttam az effajta propagandisták, kommentátorok, fanatikusok, hideg, számító üzletemberek és hatalomra vágyó politikusok mocskos ténykedésének az eredményét. Ezek az emberek kártékony férgek, akiket el kell taposni. Tudom, hogy a kezelés, amit a pap kapott tőlünk, barbár volt, de nem tehettünk mást. Képtelen vagyok szánalmat érezni azok iránt, akik háborút akarnak, akik azt akarják, hogy békés emberek milliói tegyék félre minden józan megfontoltságukat, és essenek egymás torkának. Veszélyesek, és most már tudom, hogy a legnagyobb határozottsággal kell fellépni ellenük. Tudom ezt, ahogyan tudja ezt a szíve mélyén minden német. Milyen kár, hogy a tudat mellé nem társult kellő bátorság is, amely egyesíthetett volna minket egyetlen hatalmas, háborúellenes forradalomban!

Miután elhagytuk Harkovot, a műszakiak az egész várost a levegőbe röpítették. Harkov nagyváros volt, területre akkora, mint Koppenhága, és a háború előtt nyolcszázötvenezer ember lakta. Harkov a Szovjetunió egyik legszebb városa volt, ugyanakkora tekintéllyel bírt, mint Moszkva vagy Odessza. Lakói közül háromszázezren estek áldozatul a háborúnak. Ahogy

Zeitler tábornok egy napiparancsban büszkén közölte, a várost “maradéktalanul megsemmisítettük”.

Sajnálnom kellene egy ilyen úgynevezett papot? Nem vagyok képes rá.

A páncélvonat

– Nagyon jól tudom, drága Beierem. – Barring aggodalmasan megrázta a fejét, és Papa vállára tette a kezét. – Lehetetlenség. Ez már nem háború, hanem öngyilkosság. Gyerekekkel és öregekkel akarnak háborút viselni… Ugye, megértik, hogy nem könnyű nekik itt, a sűrűjében, minden előzetes kiképzés nélkül. Arra kérem tehát magukat, legyenek kedvesek hozzájuk. Vegyék úgy, mintha az atyáik, az öccseik lennének. Ha tenni akarnak értem valamit, akkor bánjanak tisztességesen velük, segítsenek nekik megállni a saját lábukon, már amennyire ez lehetséges ilyen őrült körülmények közt. Nem hiszen, hogy tovább kellene rontanunk a helyzetüket; ha valakiket nem hibáztathatunk ezért a háborúért, hát akkor ezek a fiúk azok. Egyvalami azonban biztos. Az, hogy gyerekeket és öregeket küldenek nekünk erősítésként, egyvalamit jelenthet csak: Hitler zsákja kiürült, a háború tehát hamarosan véget fog érni. – Ó, nem, Hauptmann – mondta nevetve Porta. – Ha a fiúk is elfogytak, majd jönnek a lányok. Én már most jelentkezem a trenírozásukra. Ismerek néhány rendkívül stimuláló gyakorlatot, amiket hanyatt fekve… – Porta, ha megérkeznek a lányok, maga lesz megbízva a kiképzésükkel, ezt ígérem – szakította félbe mosolyogva Barring. – Addig azonban legyen olyan szíves, és ne felejtse el, amit mondtam. Ez csak egy javaslat volt részemről, de biztos vagyok benne, hogy nem talált süket fülekre.

HARKOV ELESTE UTÁN A 27. EZREDET VISSZAVONTÁK, és

Dnyepropetrovszkba küldték, ahol a Lipcsének keresztelt páncélvonatra kerültünk. Amint átvettük a helyünket, egy másik páncélvonattal együtt Harolba mentünk, Poltavától száz kilométerre nyugatra, ahol lőgyakorlatot tartottunk, hogy hozzászokjunk az új ágyúkhoz. Mi öten feleltünk egy kocsiért: Papa volt a kocsiparancsnok, Porta a nyolc géppuskáért és a három automata ágyúért felelt, Stege az 1-es torony parancsnoka volt, én pedig a kettesé. Mindkettőnek egy-egy hosszú, 12 cm átmérőjű ágyúja volt. Picit rádiófelelősnek tették meg. Legénységként huszonöt újoncot kaptunk, akik közül a legfiatalabb tizenhat, a legidősebb huszonkét éves volt. Szánalmas látványt nyújtottunk.

A front felé tartottunk, anélkül hogy pontosan tudtuk volna, merre is megyünk. Kiderült, hogy Lvovba, ahol ripityára lőttünk egy falut, majd automata fegyvereinkkel megtámadtuk az orosz tüzérséget. Ezután délnyugatnak indultunk. Éjjel és nappal zakatoltunk, kilométerek százait tettük meg úgy, hogy csak akkor álltunk meg, ha üzemanyagot vagy vizet kellett felvenni, vagy egy mellékvágányra húzódva utat kellett adni egy szembejövő vonatnak. A kocsikban kinyújtózhattunk, és csodálatosan kipihenhettük magunkat. A háború, gondoltuk, nem is olyan rossz dolog, ha néha jól kialhatod magad. Az állandó kialvatlanság viselte meg legjobban az idegeinket, tette elviselhetetlenné az életet.

Kremencsugban az állomás körül kószáltunk, amikor váratlanul rám kiáltott egy nő:

– Sven! Sven! Döbbenten fordultunk hátra. Egy üres kórházvonatot láttunk magunk

előtt, egyik ajtajából egy nővér integetett felém. – Gyere ide, Sven, és meséld el, hogy megy a sorod! Asta volt az. Megölelt, megcsókolt. Alig ismertem meg, részint az

egyenruhája miatt, részint azért, mert amikor Gothenburgban megismertem, eléggé tartózkodó és unalmas – bár csinos – volt. Látszott rajta, hogy azóta a háború más embert faragott belőle. Habozás nélkül felhúzott a kocsiba, két másik nővér pedig Portát és Picit vette kezelésbe.

Asta férjhez ment egy nála huszonkét évvel idősebb férfihoz, akitől aztán el is vált. Aztán ő és egy barátnője jelentkeztek a Német Vöröskereszthez, aztán… aztán… Te jó ég, mennyire kanos voltam, és te jó ég, mennyire kanos volt ő is. Csak néztük egymást, és nem mondtuk ki, amit akartunk. Ekkor jött egy nővér, és valamit súgott Asta fülébe.

– Gyere – mondta Asta, és átvitt egy másik kocsiba, ahol lelökött egy ágyra, körénk húzott egy függönyt, és fürge, gyakorlott mozdulatokkal levetkőzött. Egy szemvillantás, és már rám is vetette magát – nem volt miről beszélni, mindketten tudtuk, mit akarunk. Mindketten ugyanúgy akartuk, és olyan jó volt a derült égből ajándékot kapni. Főleg nekem, egy tiszta, ápolt, kemény húsú lány személyében, aki tudta, hogy egy negyedóra rengeteg idő, ha nem vesztegeted szavakra. Mindketten ki voltunk éhezve rá, annyira, hogy kétszer is sikerült, egyszerűen azért, mert nem álltunk le gondolkodni, hanem cselekedtünk, zabolátlanul, engedelmeskedve a hosszú hónapok alatt felgyülemlett késztetésnek. Különös, hogy az élet, meztelenül és szégyentelenül, egyszer csak kiválaszt három koszos katonát, és emlékezteti őket a létezésére – és éppen egy vasútállomáson teszi ezt, ahol soha nem tartózkodsz sokáig. Ez is azt mutatja, hogy bármikor beleszaladhatsz valami jóba, és ilyenkor akár egy negyedóra is elég, ha azt akarod, hogy elég legyen.

Még ma is magam elé tudom képzelni az enyhén komikus képet, melyen három katona battyog vissza büszkén a páncélvonathoz, konokul hátat fordítva az éppen kihúzni készülő kórházvonatnak. Nem néztünk hátra, de tudom, hogy az egyik ablakból gyengéd pillantások kísértek minket. Három nő, aki megajándékozott három férfit. És három férfi, aki viszonozta bőkezűségüket.

Csillogó szemmel szálltunk fel a vonatra. Jó volt? Igen, az volt. Még Porta is elcsendesült, ami azt bizonyítja, hogy a bujaságnál azért

valamivel több is létezik ezen a földön. Papa hümmögni kezdett magának, Porta pedig elővette a fuvoláját.

Aztán nevetni kezdtünk, és élveztük, hogy a többiek szájtátva bámulnak minket.

– Szegény lányok – mondta Papa. – A tetveink felét biztosan otthagytuk.

Úgyhogy elénekeltük a dalt, ami a bolhás királyról szólt. Egy költői csoda volt, olyan természetes és meglepő, mint a kisnyúl, aki

odaugrándozik melléd, miközben te gyanútlanul a selymes fűben heverészel, s szagolgatni kezdi az ujjaidat.

A következő huszonnégy órában a páncélvonat a front felé száguldott. Bahrovatnál, a Donyec egyik mellékfolyója mellett ismertették velünk a feladatot. Egy támadást fogunk támogatni, aztán behatolunk minél mélyebbre az ellenséges erők mögé, a Luganszk-Harkov vonalon, és

elpusztítunk mindent, amit csak lehet. Ezután visszavonulunk, felszámolva magunk után a vasútvonalakat és a hidakat. Ha a vonat harcképtelenné válik, felrobbantjuk, és megpróbálunk gyalog visszajutni a saját vonalaink mögé.

Hinka Oberstleutnant hangja szólalt meg a rádiótelefonban: – Álljanak készenlétben. Levettük a takarókat az ágyúkról, előkészítettük a lövedékeket, és

mindenki elfoglalt a helyét. A vonat begyorsult, ringott-rengett a rugóin, acélkerekei sivítva vették a kanyarokat. Aztán a hangszóró elvakkantotta a parancsot:

– Vonat! Ütközetre felkészülni! Az ágyúk závárzatai kinyíltak, a lövedékek a helyükre kerültek.

Csikorgás hallatszott, acélon csúszó acél hangja; az ágyúcsövek szögét átállítottuk, az automatika élesre lett töltve. Közben a fejünkre húztuk azbesztsisakjainkat. A periszkópomon át szemügyre vettem a tájat. Előttem, a távolban a széles, piszkos sárga folyó kanyargott a szürke dombok között. Átvágtattunk egy elhagyott falun, majd a folyónak kanyarodtunk, és végigdübörögtünk egy vashídon. Alattunk a folyó olyan volt, mint egy hatalmas, sárga, hullámos bádogtető.

Jó öt kilométer megtettünk még a folyó után, mire az ellenség észrevett és megtámadott minket. Néhány gránátot lőttek ki ránk teljesen váratlanul. A vonat még gyorsabb száguldásba fogott, a kerekek visítása elnyelte a lövedékek süvítését. Aztán felvisítottak a vészcsengők, és megkaptuk a tűzparancsot.

Minden kocsiparancsnoknak kijelölték a célpontokat, ő pedig tájékoztatta a toronyparancsnokokat. Az ágyúk a napfényben fürdő erdők és mezők felé fordították fekete torkaikat.

Tűz! Harminc nehézágyú bömbölte fülsiketítő halálénekét a mosolygó nyári táj fölött. Valahányszor sortüzet zúdítottunk az oroszokra, a vonat olyan ijesztően kilengett, hogy attól tartottunk, ki fog siklani. Az oroszok sem tétlenkedtek, lövedékeik folyamatosan csattogtatták a vagonok oldalát, de túl gyengék voltak ahhoz, hogy ártani tudjanak. Eleinte. Nem telt bele sok idő, és 28 cm-es ágyúik is működésbe léptek, a szétrobbanó gránátok keltette légnyomás hurrikánként rázta meg a kocsit. Rögtön célpontot változtattunk, most már az orosz tüzérséget lőttük. A vonat hirtelen megállt. Az egyik elülső kocsit kilőtték, néhány műszakinak előre kellett kúsznia a vonat alatt, hogy lekapcsolja a kocsit a vonatról, és lebillentse a sínről. Feltétlenül tovább kellett indulnunk mielőbb, mert egy álló páncélvonat szánalmasan kiszolgáltatott ellenfél a nehéztüzérséggel

szemben. Mielőtt még az embereink elérték volna a sérült kocsit, az oroszok eltaláltak egy újabb kocsit, melynek a teljes legénysége odaveszett.

A heves tüzérségi támadás visszavonulásra kényszerített minket. Ahogy a híd felé robogtunk, módszeresen szétlőttünk magunk mögött a síneket. Már elég közel jártunk a hídhoz, amikor a folyó túloldaláról parancsot kaptunk, hogy egy kilométerre a folyótól álljunk meg, és fedezzük a hídon átkelő gyalogságot. Ha átértek, csak azután mehetünk mi is át, és semmisíthetjük meg a hidat. Egy újabb páncélvonatot, a Breslaut küldték át erősítésnek. Amint átért, és elfoglalta helyét a hídnál, Hinka Oberstleutnant parancsot adott az indulásra. Azt remélte, hogy míg a Breslau tűz alatt tartja az ellenséget, mi a Rosztov-Voronyezs vonalon észrevétlenül felszáguldhatunk a legközelebbi, mintegy húsz kilométerre lévő városig, ahol egy orosz hadosztály főhadiszállása volt berendezve.

Az első néhány kilométert teljes sebességgel tettük meg úgy, hogy közben egyszer se lőttek ránk, de aztán észrevettek minket, és a legerősebb ágyúikat fordították felénk. Negyedóra alatt több kocsinkat is súlyosan megrongálták, de egyelőre még mindegyik harcképes volt. Aztán a mozdonyunkat is eltalálták néhányszor, ezért kénytelenek voltunk visszavonulni, pontosabban visszavánszorogni arra, amerről jöttünk.

Néhány tank támadott ránk. Leengedtük az ágyúk csövét, és harcba bocsátkoztunk velük. Tizenkét centis ágyúlövedékeink úgy robbantották szét őket, mintha nem is vastag acélból, hanem papírból lettek volna.

A gránátok közben megállíthatatlanul záporoztak a mozdonyunkra, amelyből most már számtalan lyukon át szivárgott a gőz. Egyre lassabban haladtunk, és egyre kétségesebbé vált, hogy képesek leszünk a Lipcsét visszajuttatni.

Ha arra a fantasztikus mennyiségű anyagi értékre gondolok, amit mind mi, mind az oroszok megsemmisítettünk, a fejem zsongani kezd a számok végén sorakozó nullák sokaságától. Ha belegondolsz, nevetned kell, hangosan gurgulázó hahotával, különben sírva fakadnál, és golyót repítenél a fejedbe. Hát nem értenek meg az emberek semmit? Te, aki ezt olvasod, fel tudod fogni, mekkora gazdagság hever a lábaid előtt? Fel tudod fogni, hogy ha nem gyilkos fegyverekre lett volna elköltve az a rengeteg érték, már most is jómódban és biztonságban élhetnél? Szép, meleg lakása, elegendő étele, autója vagy ami szíve óhaja lenne mindenkinek; oda utazhatnál, ahová csak kedved tartaná, élhetnéd és élvezhetnéd az életet, senkitől és semmitől nem kellene félned. Bőségesen van mindenből, sokkal több, mint amennyi kell – jutna mindenkinek.

Senki nem hiszi el ezt, vagy inkább nem meri elhinni. Milyen átok ül rajtunk, hogy képtelenek vagyunk összefogni, és megfosztani a tábornokokat előjogaiktól? Mamlaszok vagyunk, lusták és tudatlanok, csak bólogatni tudunk, és boldogok vagyunk, ha azt mondják nekünk, hogy “erőegyensúly van”. Erőegyensúly? Ha az emberek egy kicsit megerőltetnék magukat, és azt követelnék, hogy fegyverek helyett reájuk költsék a pénzt, akkor nem lenne több háború, és mindannyiunknak jobb lenne.

A helyzet azonban az, hogy az emberek többsége még ma sem elég tanult, ezért kénytelen az érzelmeire támaszkodni, az emóciókat pedig könnyű megtéveszteni. Majd lesz valahogy, mondják, és jól vagyunk így, ahogy vagyunk, meg egyébként se értünk a politikához, és különben sincs olyan politikus, aki ne csak a pénzért ígérgetne mindenfélét. Ha elmondanád az embereknek, hogy ingyen és adómentesen juthatnának autóhoz, és a benzin nem kerülne többe literenként egy-két pennynél, csak nevetnének rajtad, mert képtelenek belátni a dolgok mögé. És ha kiszámolnád nekik, mennyibe kerül egy-egy árucikk előállítása, akkor begurulnának, és hátat fordítanának neked, semmint hogy elismerjék, mekkora idióták voltak eddig, hogy más zsebébe gyömöszölték keserves munkával megkeresett pénzüket.

Néhány óra kellett csupán, hogy szétlőjék a páncélvonatot, amelynek csupán az ágyúi vagyonokat értek. Egyiket a másik után lőttük szét a tankokat, de azok nem akartak fogyni, egyre sűrűbb hálót fontak körénk, mint holmi ijesztő, óriásira nőtt pókok.

Utasítást vártunk a központtól, de az néma volt. Pici lázasan tekergetni kezdte a gombot, de nem tudott kapcsolatot létesíteni a többi kocsival sem. Papának kellett átvenni az irányítást. Már csak nyolcszáz méterre voltunk a hídtól és a Breslautól, de a másik páncélvonatot időközben néma, lángoló ronccsá lőtték.

Hatalmas erejű robbanás rázta meg a kocsinkat; a legénység néhány tagja idegtépően sikítani kezdett, és füst, lángok ömlöttek az 1-es toronyból. Közvetlen találat érte. Eloltottuk a tüzet a tűzoltó készülékeinkkel, aztán számba vettük a halottakat és a sebesülteket: négy halottunk és hét sebesültünk volt. Szerencsére Stege sértetlen maradt. Csak a kezét égette meg, de a sérülést nem volt súlyos.

Az én ágyúm megmaradt. Dőlt rólunk a víz a túlhevült toronyban, melybe minden egyes lövésnél láng csapott be. Az oroszok egymás után lőtték szét a kocsikat. A mozdony már egyáltalán nem működött; a vonat megállt, kitűnő célpontot nyújtva az ellenségnek. Elkerülhetetlenül újabb

találat ért minket, ezúttal az én tornyomat. A páncél akkorát döndült, mintha a végítélet napját jelző gongot ütötték volna meg, és fehér, sistergő lángnyelvek töltötték meg, a tornyot. Erős ütést éreztem a mellkasomon, és úgy éreztem, mintha egy prés szétzúzta volna a testemet. Óvatosan lélegeztem, de még így is mintha késekkel szurkálták volna a tüdőmet. Moccanni se tudtam. A helyéről kimozdult ágyúcső és a torony acélfala satuként szorítottak maguk közé.

Tetőtől talpig vér borított. Hogy kinek a vére volt, azt nem tudom, de feltételeztem, hogy az enyém. Mellettem az egyik újonc hevert, leszakadt koponyatetővel. Az arcomat és a vállamat szétszóródott agyveleje terítette be. A bűz elviselhetetlen volt: gőzölgő vér és kiszakadt belek szaga keveredett a lőporfüst kesernyés bűzével. Hányni kezdtem. Nem sokkal később újabb találat ért minket, lángok csaptak fel körös-körül. A kocsi dőlni kezdett, de valamiben megakadt, és végül úgy maradt, negyvenöt fokos szögben. Ez a második találat valamennyire elmozdította az ágyút, így ki tudtam szabadítani a lábam és az egyik karom. Letöröltem arcomról a ragacsos agyvelőt, és szétnéztem. A hátam mögött Schultz feküdt, egy tizenhat éves kölyök, véres krémmé zúzott lábbal. A fejem felett egy leszakadt kar lógott, egyik ujján kék köves aranygyűrűvel. Szédülni kezdtem; Papa és Porta nevét kiabáltam. Néhány másodperccel később egy hang azt mondta a vastag acéllemezek mögül, hogy kopogással jelezzem, merre vagyok, majd Papa megnyugtató hangját hallottam:

– Ne félj, öreg, jön már a segítség! Egy speciális szerkezettel lyukat vágtak, amin át Porta bedugta áldott,

ronda képét. – Halló, halló! – mondta vigyorogva. – Nincs kedved kijönni a friss

levegőre? Kiszabadítottak. A kocsi legénységéből már csak kilenc volt életben; az

ő sebeik ellátásával voltunk elfoglalva, amikor egy újabb találat bent rekesztett minket a vagonban.

Porta és Pici két nagykalapáccsal addig verték az ajtót, amíg annyira ki nem nyílt, hogy ki tudtuk préselni magunkat rajta. Géppisztolyokkal és kézigránátokkal felfegyverkezve a töltés árnyékában a híd felé rohantunk. Néhány orosz tank előrelendült, hogy elvágja az utunkat. Keserves élet-halálverseny vette kezdetét, amit azok, akik túlélték, soha nem fognak elfelejteni. Mi értünk oda először. A tölteteket egy szempillantás alatt elhelyeztük, begyújtottuk a gyújtózsinórokat, aztán inunk szakadtából a túlpart felé rohantunk. Az oroszok géppuskagolyókkal szórták meg a hidat, és néhányunkat el is találták. Már majdnem átértünk, amikor eget és földet

rengető robbanás rázta meg alattunk a hidat. Az acélszerkezet süllyedni kezdett alattunk.

– Kapjátok el a korlátot – ordította Porta. A híd nagy része a sáros folyóba zuhant, a talpfák úgy potyogtak le róla,

mint őszi fáról a falevelek. A sínek éles pengéssel széttörtek, a csavarok géppisztolygolyóként záporoztak szerteszét.

Egy idő után csend lett. Néhány drót segítségével Portának és nekem sikerült felkapaszkodnunk az egyik pillérre, onnan pedig egy erősen lengő sínen átegyensúlyoztunk a többiekhez, a partra.

Von Barring arca csúnyán megégett, szörnyű fájdalmai voltak. Hinka Oberstnek az orra és az arca egyik fele bőr nélkül maradt.

Amint visszaértünk az állomásunkra, lerogytunk, és mély álomba merültünk.

Jóból is megárt a sok

Lehúztuk a védőszemüvegeinket, és nyakunkra kötöttük a selyemsálakat. Von Barring feladta Sztálint, a macskát Portának. Aztán Papa rádión kiadta a parancsot a többi kocsinak: – Motorokat indíts! Akcióra készülj! Az automatáinkat élesre töltöttük, a géppuskákba befűztük a hosszú töltényhevedereket. Miután az autók parancsnokai jelentették, hogy készen állnak, Papa parancsot adott az indulásra: – Első páncélos felderítő szakasz… előre… in-dulj! A motorok felbőgtek, a súlyos gumiabroncsok alatt felvisított a homok.

– NAGYON CSÚNYA, PAPA? – préseltem ki magamból. – Néhány apró szilánk a hasadban és a lábadban. Nem néz ki vészesnek. Fel a fejjel. Meglátod, hamarosan kutyabajod se lesz. Most elviszünk téged és Stegét az egészségügyi állomásra. Stegének csak az egyik lába sérült meg.

Feljajdultam, ahogy az autó zöttyent egyet. – Pokolian fáj, Papa. Adj egy korty vizet. – Nem szabad innod, amíg az orvos nem látott – felelte Papa, és

megsimogatta a hajamat. – Tudod jól, hogy hasi sérülés esetén tilos inni. – Megnéznéd még egyszer? Megőrülök a fájdalomtól. – Már bekötöztünk. Ennél többet már csak az orvos tehet. Az autó megállt. Porta hátrajött hozzánk. Papa leugrott az autóról. – Most pedig, öregfiú – húzta fel magát Porta –, szorítsd össze a

fogaidat, Picivel le fogunk adni téged Papának meg Vakarcsnak. Ha ez megtörtént, akkor túl leszel a nehezén. Gondolj csak a szép nővérkékre, cimbora, akik naponta négyszer gyengéden le fogják mosni a nemes szerveidet, ahogyan azt a lábatlan barátunkkal, Asmusszal is teszik.

Véreztek az ajkaim, amikor lefektettek a földre. A fejem alá egy gázmaszktáskát nyomtak párna gyanánt. Egyszeriben fontossá vált, hogy átkozottul bátor legyek meg minden, és ne kiáltsak fel. Amikor Stegét letették, ő felordított, mert a lába nekiütődött a páncélautó egyik kerekének. A társaink fölénk hajoltak, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Papa az államhoz nyomta borostás állát.

– Aztán nehogy vissza merészelj jönni a frontra – suttogta. Porta megszorongatta a kezünket, aztán előretartotta Sztálint, hogy ő is

istenhozzádot nyávoghasson nekünk. Miután beült a kormány mögé, még hátrakiáltotta:

– Mázlista fenegyerekek! Csókoljátok meg őket a nevemben, és mondjátok meg nekik, vigyázni fogok szép kreol bőrömre, hogy majd csinos fiú legyek, ha ismét találkozunk.

Azzal az erős motor felbömbölt. Papa, Vakarcs és Pici a nyitott toronyból integettek, aztán elnyelte őket a porfelhő.

A fájdalom mellett a félelem és az elhagyatottság érzése is gyötört. Jó volt, hogy legalább Stege ott volt mellettem.

Két ápoló bevitt minket egy hatalmas csarnokba, aminek a szalmával borított padlóján sebesült katonák feküdtek rongyos, piszkos egyenruhákban. Amint lefektettek minket a szalmára, Stege megfogta a kezem.

– Nagyon fáj, öregem? Meglátod, sokkal jobb lesz, ha az orvos megvizsgált, és adott valamit a karodba. Úgy kell variálnunk a dolgokat, hogy végig egymás mellett maradjunk.

– Igen, nem szabad szétválasztaniuk minket, bármi is történjen. Istenem, mennyire fáj. Mintha valaki spagettinek nézte volna a beleimet, és egy villa köré csavargatná őket. De hogy van a lábad? Csúnya a seb?

– Hát, nem mondom, hogy nem fáj. Inkább a lábfejem. – Stege megpróbált mosolyogni. – De a fenébe a lábammal, azt legalább le lehet vágni. A gyomorral már más a helyzet.

Egy orvos jött oda hozzánk, néhány ápolóval. Az orvos egy közönyös pillantást vetett Stege kötésére, majd az ápolók felé fordult:

– Gránátszilánkok a bal lábban, 6-os transzport. Friss kötéseket azonnal és három köbcenti tetanuszt.

Tiszta sebkötést tett a gyomromra. – Gránátszilánkok a bal lábszárban, a jobb lábfejben és a gyomorban,

egyes transzport. Kapjon három köbcenti tetanuszt, két köbcenti morfiumot most és ugyanennyit szállítás előtt.

Összeszedtem a maradék bátorságomat, és megkérdeztem, nem maradhatnánk-e együtt Stegével.

– Hogy itt hal meg vagy a kórházvonaton, az részletkérdés – felelte érzéketlenül –, de a gyomorsérültek akkor is az egyes transzporttal mennek, ő pedig a hatossal. Ez ellen semmit nem tehetek.

Azzal elviharzott. Nem hiszem, hogy arrogáns vagy kegyetlen ember volt, egyszerűen csak túl volt terhelve. Cserébe egy angol pipáért, a cigarettánkért és a dohányunkért a szállításért felelős Feldwebel megígérte, hogy megnézi, mit tehet értünk. Megkaptam az injekciómat, amitől hamarosan elaludtam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor egy hordágyon betoltak a mentőautóba. A mentőben négy hordágy volt egymás fölé rakva, az alattam lévőn Stege feküdt. A Feldwebel tehát megtartotta az ígéretét.

Valahányszor a mentő zökkent egyet, nekiütődtünk a felettünk lévő hordágynak vagy – a legfelső sebesült esetében – az autó tetejének. A hordágyak közt éppen csak annyi hely volt, hogy beférjünk, úgyhogy az ember még levegőt is alig tudott venni. A legfelső hordágyon egy ágyútüzér feküdt, törött medencecsonttal; üvöltött a fájdalomtól, és arra kért minket, nyomjuk meg a csengőgombot, mert attól tart, hogy elvérzik. Stege egymás után többször is megnyomta a vezetőfülkébe szerelt csengő gombját, de se a sofőr, se az ápoló nem törődött velünk. Mire az állomásra

értünk, a tüzér halott volt. Az ápolók közömbösen a földre lökték, ráhajítottak egy ponyvát, aztán nekiláttak minket is kiszedni.

A kórházvonat egyike volt a hírhedt “segédvonatoknak” – nem volt egyéb egy végtelenül hosszú marhavagonfüzérnél. Minden vagonban negyven sebesült feküdt a deszkákra szórt szalmán. A vonat minden alkalommal heves rángatózással állt meg és indult el, mintha a mozdonyvezetőnek feltett szándéka lett volna kirázni belőlünk a lelket. Sikerült is neki, negyven közül tizenegy ember esetében. Ennyien haltak meg a mi vagonunkban. A fejem majdnem szétment a fájdalomtól és a szomjúságtól, de Stege távol tartotta tőlem a vizes palackot. Inni egyet jelentett volna a halállal.

Az utazás három borzalmas napig tartott, ami után Kijevben sorban lefektettek minket az egyik peronra. Alánk egy ponyvát, ránk egy nagykabátot, fejünk alá pedig az elmaradhatatlan gázmaszktáskát. El voltunk intézve. Egész délután ott feküdtünk a nedves peronon, és még többen meghaltak közülünk. Én csak homályosan érzékeltem mindazt, ami körülöttem történt. Stege mellettem feküdt, és a kezemet fogta, mintha kisfiúk lettünk volna, nem kemény, sokat tapasztalt öreg rókák, akik már régen hozzászoktak a haldokló, üvöltő emberek látványához. Késő este néhány ápoló és orosz hadifogoly felszedett minket, és mentőkön a 13. tábori kórházba lettünk szállítva, amit a külvárosban, Pavilóban rendeztek be. Itt levittek minket a pincébe, ahol átestünk a tetvetlenítésen. Ezt orosz foglyok végezték, akiknél gyengédebb, fürgébb ápolóim még soha nem voltak. Ha véletlenül rossz mozdulatot tettek, és ezzel fájdalmat okoztak nekünk, annyira megrémültek, hogy a kedvükért összeszorítottuk a fogunkat, és meg se nyikkantunk. Mi, sebesültek, mindannyian egyetértettünk abban, hogyha ezek a jóérzésű, jó kedélyű emberek ápolnának minket, tényleg jó dolgunk lenne. Ők ott voltak a lövészárokban, tudták, mit jelent sebesültnek lenni: hiába tartoztak egy másik nemzethez, egy másik “fajhoz”, hiába lőttük egymást korábban, mert a hatalmon lévők erre kényszerítettek minket, a szimpátiánk erősebb volt minden propagandánál, minden hangzatos szónál, amikről már régen kiderült, hogy semmi közük a kisemberhez, az egyszerű katonához.

Én és négy másik sebesült a műtőben feküdtünk, és a műtőasztalon, az erős lámpák fényében fekvő szerencsétlen társunkat figyeltük. Négy sebész dolgozott rajta, mint a villám. Az egyik lábát amputálták. Miután lefűrészelték, egy fehér vederbe hajították, amiben már volt egy térdből levágott láb és egy kar, melynek véres csonkja jóval az edény széle fölé

nyúlt. Hányinger fogott el, de nem volt mit kiadnom, csak egy kis vér és epe jött fel.

A következő páciens egy törött gerincű fickó volt. Eszméletlennek látszott. A műtétet egy idős, monoklis sebész végezte, aki folyamatosan szidta a többi orvost és az ápolókat, de tényleg érthette a dolgát, mert úgy járt a keze, hogy alig tudtam követni a tekintetemmel. Már legalább tíz perce dolgoztak a fiatal páciensen, amikor az idős sebész mérgesen felkiáltott:

– De hát, az ördögbe is, ez a gazember halott. Vigyék innen, és hozzák a következő! Mozogjanak! – Megtaszította az egyik ápolót.

Mielőtt felfoghattam volna, mi történik velem, a műtőasztalra kötöztek. Kaptam egy injekciót a karomba, egy másikat pedig a hasamba. Az egyik sebész megveregette a vállamat.

– Most pedig szorítsa össze a fogát, barátom. Nem fog sokáig tartani, de valószínűleg fájni fog, mert csak helyi érzéstelenítést adhattunk. Úgyhogy legyen bátor, és egykettőre összefoltozzuk.

Röviddel ezután éreztem, hogy felvágják a hasam, aztán műszerek csörgését hallottam. A következő pillanatban mintha kihúzták volna a beleimet a hasüregemből. Égett és szúrt, mintha tüzes fogókkal csipkedték volna. Nem hittem volna, hogy létezik ekkora fájdalom. Úgy üvöltöttem, mint egy őrült, és úgy kiguvadt a két szemem, hogy attól tartottam, ki fog pattanni a fejemből.

– Fogja be! – bömbölt rám az öreg sebész. – Még el se kezdtük. Majd akkor üvöltsön, ha tényleg lesz miért.

Hogy mikor volt érdemes üvöltenem, azt nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mire végeztek velem, teljesen összetörtem. Begurítottak egy kórterembe, áttettek egy ágyra, és adtak egy injekciót. Mély álomba zuhantam.

Az első két hétben alig voltam tudatában annak, mi történik körülöttem, de az erőm, ha lassan is, kezdett visszatérni. A szomszédos ágyban egy pilóta feküdt, komoly égési sérülésekkel. Zeppnek hívták. Aztán voltak még hatan, szintén súlyos sebesültek, akik közül kettő néhány nap után meghalt. Hogy Stegével mi történt, azt senki nem tudta megmondani nekem.

Három héttel a műtét után úgy ítélték meg, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy átszállítsanak. Egy igazi kórházvonatra tettek, amin igazi ágyak voltak és hatalmas ablakok, amin ki tudtál nézni – legalábbis akkor, ha a középső ágyon feküdtél. Mivel gyakran kellett kötést váltani rajtam, én ezeknek a mindenki által áhított középső ágyaknak az egyikét kaptam.

Felettem új barátom, Zepp feküdt, akinek a jó humora nagy segítségemre volt azokban az időkben.

Lvovba vittek minket, ahol Zepp és én a 7. tartalékkórházba kerültünk. Az orvos azt mondta, a sebem szép, és még el is mosolyodott. A tempó itt már nem volt olyan őrjítő, az orvosok ráértek mosolyogni és normálisan beszélni veled. Kihúzott néhány szilánkot a lábamból, amitől a szemem szikrákat szórt, de utána, mélységes megkönnyebbülésemre az ápoló visszatette a kötést. Zabkásalevesen kívül semmit nem ehettem, és hiába könyörögtem az orvosnak, hogy tegye változatosabbá a diétámat, ő megpaskolta az arcomat, és csak annyit mondott:

– Majd később, barátom. Majd később. Zeppel egy súlyos betegekkel teli kórterembe kerültünk, ahol éjjel-

nappal folyamatos volt a nyögdécselés, és gyakran rothadás bűze terjengett. Az egyik nap egy fiatal fickó, aki tudta, hogy meg fog halni, és már három hete kínlódott, fogta magát, kivánszorgott a folyosóra, és levetette magát a lépcsőn. Borzalmas volt, mert nem tudtunk felkelni, hogy megállítsuk. Zepp megpróbálta, de az ágyától néhány lépésre elesett; mi jobb híján rátenyereltünk a csengőgombra.

Nyomorult idők voltak. A gyomrom is szörnyen fájt, és az se volt mókás, amikor az orvos

belevájt a húsomba, apró szilánkokat keresgélve. A lázam emelkedett, ahelyett hogy csökkent volna, de az orvos szerint még így is jó úton jártam a gyógyulás felé.

– Nagyon jó úton – gondoltam keserűen. Egy éjszaka felriadtam. A kötésemet nedvesnek, ragadósnak éreztem.

Megkértem Zeppet, hogy csengessen. A következő pillanatban egy nővérke rohant be.

– Mi a baj? – kérdezte ingerülten. – Mi ütött magába, hogy ilyen éktelen lármát csap az éjszaka közepén?

– A sebem kinyílt – feleltem. – A vér átáztatta a kötést. – Magamon kívül voltam a félelemtől, már láttam is magam előtt anyámat, amint átveszi a szűkszavú levelezőlapot, amit a sereg küldött neki: “Hősként halt meg a Führerért és a hazáért.”

A nővér lerántotta rólam a takarót. A többiek miatt nem kapcsolta fel a lámpát, hanem egy elemlámpával világított meg. Gyakorlott mozdulatokkal kibontotta a kötést. Zepp felült az ágyban, hogy leskelődjön, de az ápolónő visszaparancsolta a takaró alá.

– Sven és én ezt kettesben sokkal jobban el tudjuk intézni – mondta, azzal egy lavór vízért indult. Rémülten Zeppre néztem, és ő visszanézett

rám, hasonlóan rémülten. Az ápolónő visszajött, és szó nélkül lemosott engem. Halványan mosolygott magának, és csak egyszer pillantott ijedt arcomra.

– Nincs miért félnie – suttogta. – Könnyű ezt mondania – feleseltem –, nem magának van vérömlése. Nem válaszolt, csak rejtélyesen elmosolyodott. – Talán mégse olyan súlyos? – próbáltam reménykedni. – Egyáltalán nem súlyos – felelte az ápolónő. Miután végzett, visszatakart, aztán egy pillanatra megállt, és rám nézett. – Nem vér volt – közölte. – Nem? – kérdeztem döbbenten. – De én éreztem… Soha nem fogom elfelejteni a mosolyát. Fülig elvörösödtem. – Álmodott, barátom. Ez a gyógyulás jele. – Megcirógatta az arcomat,

és elsétált a lavórjával. – Biztosan magáról álmodott, nővérke! – kuncogott Zepp. – Tessék aludni! Azzal kiment.

Hosszas lábadozást kívánunk

A végén kénytelen voltam megkérni, hogy pihentesse a száját reggelig, mert szeretnék aludni egy kicsit, mielőtt még az éjszaka véget érne. Nem bírta tovább néhány percnél. – Sven, alszol? A fejemre húztam a takarót. – Sven! – Egen. Mi van már megint? – Margarete azt mondja, hogy speciális egyéves kurzusokat fognak tartani a háború után a mozgássérültek számára. Te tudsz erről valamit? Gyere, Sven, szívj el velem egy utolsó szál cigarettát… Nem gondolod, hogy Margarete… – Ó, az isten szerelmére! Azon az éjszakán majdnem nikotinmérgezést kaptam. Csak ült az ágyam szélén, és töviről hegyire elmagyarázta, mit fognak csinálni Margaretével, ha ez a mocskos háború véget ért.

1943 DECEMBERÉNEK EGYIK CSÜTÖRTÖK reggelén közölték velem, hogy meggyógyultam, és ennek okán szombaton vissza fognak küldeni az egységemhez.

– Sajnálom, hogy ezt kell tennem, fiam. Igazság szerint itt kellene lennie még legalább hat hétig. Így kénytelen lesz egymaga boldogulni. Nem tudom, mennyit kapnak enni ott fenn, de ennie kell, valahányszor alkalma nyílik rá. Csak akkor fog teljesen felépülni, ha sokat eszik, és még annál is többet.

Ekképpen szólt hozzám a truskawicei kórház főorvosa. Jó orvos volt, addig tartotta a betegeit a kórházban, míg azok tökéletesen meg nem gyógyultak, és ha lehetett, még ezután is távol tartotta őket a fronttól. Most azonban parancsot kapott a “legmagasabb helyről”, és a parancs úgy szólt, hogy a betegeinek legalább ötven százalékát fittnek kell nyilvánítania, és vissza kell küldenie őket az egységeikhez. Pedig a szabályzat azt mondja, hogy ha egy katonaorvos egészségesnek nyilvánít egy még nem teljesen gyógyult katonát, akkor hadbíróság elé lehet állítani – ez is egy újabb bizonyítéka annak, mekkora csodákra képesek imádott vezetőink. Fogsz egy alkalmassági igazolványt, egy bélyegzőt, némi hadbíróságot, és… hókuszpókusz, a betegek máris egészségesek. Hogy ezek a “fitt” emberek mekkora terhet jelentenek a bajtársaiknak, akiknek cipelniük, ápolniuk kell őket csata közben, az egyik nagyokosnak se jutott eszébe.

A főorvos szomorúan búcsúzott el tőlem. Barbara sírt, amikor közöltem vele a hírt. Olyan lehangolt voltam, hogy

még megvigasztalni se volt kedvem őt. Egyébként is, ostobaság vigasztalni a szerelmes nőt, akitől épp búcsút készülsz venni, talán örökre. Legalábbis ezt gondoltam akkor. Inkább vad érzékiségbe fojtottam minden keserűségemet. Az ajtó nem volt bezárva, de azt hiszem, az se érdekelt volna minket, ha az egész német nép besétál, és körbeáll minket. Jogunk volt hozzá. A nép olyan sokat kért tőlünk – pontosabban olyan sokat kértek tőlünk az ő nevében –, hogy jogunk volt legalább ennyit kapni tőlük. És mi nem kértünk egyebet, csak azt, hogy hagyjanak minket elválni egymástól. Miután Barbara felöltözött és elsietett, mert szolgálatban volt, én még fekve maradtam az ágyában, és higgadtan átgondoltam a helyzetemet.

Voltaképpen nem volt, mit átgondoljak, hacsak éppen a dezertálás lehetősége nem. Félni nem féltem ettől se, ugyanakkor a visszatéréstől se féltem igazán. Már nem féltem semmitől – már csak gyűlölni tudtam. Gyűlöltem azt, amit mindannyian ugyanazon a megvető néven neveztünk:

a “mocskos háborút”. Most, hogy már semmitől se félek, gondoltam, akár el is mehetnék tanulmányozni a jelenséget a kutató hűvös, közönyös tekintetével.

A cigarettám közepénél tartottam, amikor Margarete berohant, és zokogva az ágyára vetette magát. Észre se vette, hogy a szobában vagyok. Egy levelet szorongatott a kezében.

Hugo Stegét tehát megölték, mondtam magamnak, és nem voltam meglepve. Szükségtelen volt elolvasnom a levelet. Hugo halott.

Anélkül, hogy bármit is szóltam volna, áthajítottam a cigarettát és a gyufát Margarete ágyára. A lány riadtan felült.

– Ó, te itt vagy? Sajnálom, nem vettelek észre. – Rá se ránts. Zárd be az ajtót, amíg felöltözöm. Két perc az egész. Felöltöztem, ő pedig zokogva feküdt az ágyán. Amint elkészültem,

kinyitottam az ajtót, majd elolvastam a levelet:

Keleti front, 1943. november

Feldpostnummer 23645 Feldwebel Willi Beier

Kedves Margarete Schneider kisasszony! Hugo Stege barátjaként és bajtársaként írok Önnek, hogy közöljem a

szomorú hírt: a barátunk elesett. Olyan sok szép és kedves dolgot mesélt nekünk Önről, hogy félve írom ezt a levelet, mert tudom, mekkora fájdalmat fog okozni.

Talán némi megnyugvást fog jelenteni, ha elmondom, hogyan történt. Egy reggel, amikor őrjáraton voltunk páncélautónkkal, hirtelen tüzet

nyitottak ránk. Egy golyó halántékon találta a vőlegényét, aki azonnal meghalt. Még a halálában is mosolygott, ahogyan életében is mindig – nem szenvedett. Nem szabad kétségbeesnie; Ön még olyan fiatal… ígérje meg nekem, hogy amilyen hamar csak tudja, elfelejti őt. Az élet kétségtelenül annyi szép, boldog napot tartogat még az Ön számára, és a legbölcsebb dolog az lesz – bár pillanatnyilag nem fog egyetérteni a tanácsommal –, ha keres magának egy csinos fiatalembert, akit ugyanolyan szerelemmel szerethet, mint most Hugót. Elesett szerelme és az én barátom kedvéért, ne sírjon, mert ezzel csak elszomorítja őt, ha onnan fentről látja Önt. Mosolyogjon inkább, és gondoljon arra, mennyi

szenvedéstől menekült meg Hugo. Hogy mi történik a halottainkkal, azt nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy jobb dolguk van odafent, mint ezen a földön.

Tisztelettel: Wilie Beier

Olyan volt ez a levél, mint az, aki írta: atyai, meleg szeretetet sugárzó. Ugyanazzal a postával nekem is levelem érkezett.

Drága Fiam! Köszönöm a leveleidet. Ötöt kaptam egy kötegben. Sajnos, csak egy

rövid levelezőlapra van időm, mert nyakig ülünk a mocsokban. Ha Iván nem támad, akkor támadunk mi. Nincs béke. Rosszabb itt, mint a pokolban. Maradj ott, ahol vagy, ameddig csak teheted.

Stege meghalt, Vakarcs pedig nyom nélkül eltűnt egy támadás során. Stegéről azt írtam Margaretének, hogy golyót kapott a fejébe, de te tudod, hogy hagyja el a tankos ezt a siralomvölgyet. Szegény Stegének mindkét lába elégett. Nem volt valami szívderítő hallgatni őt tíz-tizenkét órán át tartó haldoklása közben. Érthetetlen, honnan van erejük annyit üvölteni.

Mielőtt ez a rohadt háború véget ér, talán mindannyian feldobjuk a talpunkat, a párt nagyokosai pedig, akik távol tartották magukat a harctértől, majd learatják a babérokat. Ki tudja?

Most menetelni fogunk, úgyhogy, drága Sven, maradj csak a hátországban, hogy legalább egyvalaki életben maradjon közülünk. És ne feledd, hogy megígértük egymásnak, valamelyikünk könyvet fog írni erről a sok szennyről.

Szívélyes üdvözlettel Porta, Pici és a te Papád

Az utolsó este likőrt és süteményt vacsoráztunk, miközben a rádióból lágy, kellemes zene szólt. Barbara szabadnapot kapott. A parti azonban sehogy se akart elindulni. Odakint vihar tombolt, az eső vad rohamokban csapkodta az ablaküveget. Zepp szomorúan belenézett a poharába, és ezt mondta:

– Egy ilyen estén szinte örülök neki, hogy lebénultam. Gondoljatok csak bele, ilyen időben egy lövészárokban!

Margarete felment Elisabethez aludni, hogy Barbarával kettesben ezen az éjszakán. Mielőtt kilépett volna az ajtón, átölelte a nyakamat, és könnyen szemmel, szomorúan rám nézett:

– Sven, vigyázz magadra odakint. Nem szeretném, ha Barbara is levelet kapna Papától. – Megcsókolt, és kisuhant a folyosóra.

Másnap reggel magamra rángattam a gyűlölt egyenruhát és a hosszú, szürke felöltőt. A hátizsákom tele volt finomságokkal, amiket a lányok és Zepp gyömöszöltek bele. Volt benne két nagy kalács, amit Barbara sütött nekem, két üveg dzsem Elisabethtől, füstölt sonka Margaretétől és egy körtekonzerv Zepptől. Könnyes szemmel felcsatoltam a pisztolytáskámat, vállamra vetettem a gázmaszktáskát, és végül feltettem a fekete sapkát.

Mindhárom lány kijött velem az állomásra. Lecsókoltam a könnyeket Barbara szeméről.

– Ne sírj, Babs, inkább nevess. Emlékezz, ez nem isten veled, hanem búcsú a mielőbbi viszontlátásig.

– Ígérd meg nekem, Sven, hogy vigyázni fogsz magadra. Miután a füttyszó elhangzott, mind a hárman megcsókoltak, zálogát

adva a barátságnak, a szerelemnek. Isten veled, Truskawice! Isten veled, oázisom! Isten veled tiszta szobák,

meleg ágyak. Isten veletek illatos bőrű, szerető nők. A nedves üveghez nyomtam a homlokom, és hagytam, hogy a

könnycseppek az ölembe potyogjanak.

A csapatok előrenyomulása terv szerint történik

Jeges kéz markolta meg a szívemet, amikor megláttam. A haja megszürkült, a bőre sárgás lett, fáradt szeme körül fekete karima sötétlett. Sovány volt és hajlott, az egyenruha ernyedten lógott rajta. Szegény, szegény Papa! Pici éppen úgy nézett ki, mint Papa. Von Barring pedig úgy, mint ők. Mind úgy néztek ki. Mind? Nem sokan maradtak. Hatezren voltunk, amikor idejöttünk. Most heten voltunk. Mindössze heten.

ÚGY NÉZTEK A KALÁCSRA, mintha attól tartottak volna, hogy az bármelyik pillanatban köddé válhat. Porta végül összeszedte minden bátorságát, és feléje nyúlt, de Papa a körmére koppintott egy kanállal.

– Egy olyan kalácsot, amit igazi lányok sütöttek, illik méltósággal, ünnepélyes külsőségek közepette elfogyasztani. Nem kapkodunk utána koszos kézzel!

Úgyhogy szépen megterítettük az asztalt, néhány törülközőt használva asztalterítőnek és a csajkáink fedelét tányérnak. Megmosakodtunk, kitisztítottuk a körmünket, megfésültük a hajunkat, lekeféltük az egyenruhánkat, kifényesítettük a csizmánkat, aztán húsz perccel később leültünk az asztalhoz, és ünnepélyesen megettük Barbara kalácsát, megittuk Margarete likőrjét.

– Finom volt? – Igen, nagyon-nagyon finom. Rám néztek, várakozó, redőkbe ráncolt, feszült arccal. Most aztán a

legjobb formádat kell adnod, mondtam magamnak. Sokáig tűnődtem némán, mielőtt belefogtam volna.

– A ruháik tisztábbak voltak, mint bármely ruha, amit valaha is láttatok. Amikor az ágyad fölé hajoltak, hogy bekötözzenek, vagy megigazítsák az ágyneműdet, frissen vasalt, finoman keményített vászon illatát érezted, mintha abban a pillanatban került volna elő a ruhaszekrényből. Szolgálaton kívül a saját ruháikat viselték, amelyek ugyanilyen tiszták voltak, és valami könnyű, meleg és ugyanakkor hűs illat áradt belőlük. És ünnepi ruháik is voltak. Láttam egy világoskék selyemruhát, fehér és világosszürke madármintával. Rövid ujja volt, és a nyaknál redőkbe volt húzva, hogy aláhullva kiemelje a melle formáját, a háta lágy vonalát. Ha meghúztál egy fehér selyemszalagot, lehullt a válláról, de ekkor még megfeledkeztél a két szalagról, ami a karján ráncolta össze az anyagot. Ezt a ruhát vettem le róla egyszer. Margaretének, emlékszem, volt egy lángvörös ruhája, valami gyapjúanyagból, ami tökéletesen ráfeszült a testére, mintha a bőrére lett volna festve. És volt egy lány, aki ringó szoknyát viselt, ami mindig egy negyed fordulattal le volt maradva, amikor megperdült benne. Az a kék ruha, amit az előbb mondtam – behunytam a szemem, és Barbarára koncentráltam –, amikor kioldottad a fehér szalagot, és ő meglazította a két kisebbiket, aztán kiakasztottad a kapcsot, és szétpattintottad a két patentot, az a kék ruha úgy hullt alá, mintha egy lett volna a levegővel. Ő pedig ott állt a kék gyűrű közepén. A lányok éppolyan tiszták voltak, mint a ruháik, és csodálatos micuka parfümtől illatoztak…

– Micuka? – Igen, Porta. Hadd magyarázzam el, hogy te meg a többiek

megértsétek. A lányok olyan tiszták voltak, mint a puskák parádé előtt a laktanyában. A hajuk úgy csillogott, mint a Duna a téli éjszakákon, amikor a holdsugarak fényében a jég miriád apró gyémántként szikrázik, a bőrük pedig olyan illatot árasztott, mint a Berezina mögötti erdő egy esős hajnal után. Fel tudjátok ezt fogni?

Órákon át kellett mesélnem nekik a csodálatos világról, ahol jártam. Nem győztek hallgatni.

– Valamit nem értek – vallotta be Pici. – Hogy lehet az, hogy te, aki úgy éltél, mint egy keleti herceg, aki kalácson, sült kacsán és boron élt, és akit egy egész hárem tömött minden egyéb földi jóval, mégis olyan vékony vagy, mint az ujjam?

Elmeséltem hát nekik azt is, hogyan vásároltunk Stegével, Zeppel és még egy negyedik emberrel háromszáz cigarettáért tífuszos és kolerás vizet.

– Nem mesélte el nektek Stege? – kérdeztem. – Olyan betegek lettünk, hogy az kész borzalom volt. Zepp még most is béna deréktól lefelé, a negyedik fickó pedig meghalt. Én tizenkilenc napig voltam öntudatlan, utána pedig nem voltam hajlandó enni. Barbara és egy lengyel nővér erőltették belém kanalanként az ételt két héten át. Az orvos ötször mondott le rólam. Injekciókat kaptam mindenféle gyógyszerekkel, meg sós vizet és glükózt. Most pedig hat héttel hamarabb kiengedtek, Heil Hitler!

– Harisnyájuk is volt? – Harisnyájuk? Igen. – A többiek megrázták a fejüket, és csüggedten

egymásra néztek. – Tudod, Sven, hogy többé nincs eltávozás – közölte szűkszavúan Porta,

mintha ez megmagyarázott volna valamit, de hogy mit, arról fogalmam se volt.

– Porta – mondtam én –, egyvalamit nem értek. – Mi az? – Bárcsak tudnám. Valami történt veled, de nem tudom, hogy mi. Sok

mindenen keresztülmentél, ezt látom. Sok a mocsok ebben a szektorban. De nem létezik, hogy csak erről van szó. Ez ennél több. Ugyanezt éreztem Barring esetében is, amikor jelentkeztem nála. Miért nem hallottam tőled egyetlen csúnya szót sem, Porta?

Rám meredtek, aztán egymásra, vagyis inkább elnéztek egymás mellett, ahogyan akkor szokták az emberek, amikor valami olyant említesz, amit nem kellett volna. A légkör abban a homályos, piszkos kunyhóban

túlvilágivá, ijesztővé vált. Porta felállt, és háta fordítva nekünk az ablak elé állt.

– Papa – kérdeztem könyörgő hangon –, mi baj van? Olyan savanyú képet vágtok, mintha most jöttetek volna a nagyanyátok temetéséről. Mintha halottak lennétek.

A “halott” szó kiejtésekor valami bekattant az agyamba. Nem vagyok babonás, és az, ami akkor lejátszódott a fejemben, a legkevésbé sem különös vagy megmagyarázhatatlan.

Hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg halottak, élőhalottak anélkül, hogy abban bármilyen rejtély vagy szenzáció is lenne. Feladták a reményt, hogy valaha is élve hazajuthatnak, mindent, beleértve a saját életüket is, reménytelennek láttak. Számukra az én történetem valami olyanról szólt, ami nem is létezett. Álmaik a nagy, dicsőséges összeomlásról szertefoszlottak. A forradalom, amit annyira vártak, egy kiméra volt, egy fantomhajó a halál fekete tengerén. Porta egyetlen biztos horgonya az életben, menedéke, a női alhas melege, még az is elvesztette jelentőségét. Ez nem azt jelenti, hogy Porta viselkedése kevésbé immorálissá vált, valahányszor megpillantott egy kerek hátsót, még mindig nem tudta megállni, hogy ne csapjon rá, és adott is, kapott is. De – mint ő maga mondta néhány nappal később – egy parasztlánytól jött, és a tőle megszokott, szemléletes gesztikulálással adta elő a történeteket, amikor egyszer csak elhallgatott egy mondat közepén, és végignézett rajtunk:

– Régebben előfordult, hogy magamat néztem, miközben csináltam. Mostanában nem. Állok az ablakban, és kifelé nézek, miközben Herr Porta, isten kegyelméből ott fekszik és közösül. Ha legalább lenne valami érdekes néznivaló az ablakon túl: a tűzoltók gyakorlatozása, vagy Hitler leborotvált fél bajusszal éppen egy beszéde előtt… De semmi néznivaló nem akadt, és még ha lenne is, akkor se érdekelne. Nem érthetitek ezt, persze, hiszen még én se értem.

Napokon át igyekeztem elvetni azt a zord meggyőződésemet, hogy halott emberek, mert sehogyan se tudtam megbeszélni ezt velük. Aztán egy nap kerek perec megkérdeztem tőlük, hogy csak én képzelem, vagy tényleg ennyire szánalmasan apatikusak, mint amilyennek én látom őket.

– Nem tudom, mit is kellene válaszolnom – felelte Papa. – Nincs több eltávozás – mondta Porta. – Heten maradtunk egy ezredből, ami ’41-ben hatezer embert számlált.

– Papa megszámolta az ujjain a hét embert: – Von Lindenau Oberst, Hinka Oberstleutnant, Von Barring Hauptmann, plusz ennek a tiszteletreméltó társaságnak a tagjai. Allah nagy, de az elesettek listája még nagyobb.

– Halleluja… – Ámen! – Igen – tiltakoztam, és éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik a

félelemtől –, de nem árulhatjátok el a könyvet, amit valamelyikünknek meg kell írnia!

Rám szegezték a tekintetüket. Pánikba esve pislogtam egyikről a másikra. Nem ismertek engem, vagy inkább, sokkal jobban ismertek engem, mint én magamat, és tiszteltek, sajnáltak, ahogyan a bolondot illik, mert még mindig ostoba reményeket dédelgettem.

– Ha megírtad a könyved – látott neki összeszerelni a fuvoláját Porta –, közvetítsd minden lánynak forró üdvözletem. Egyetlen lélek se lesz, aki elolvassa, mert nem ajánlhatsz a becses olvasóközönségnek olyan könyvet, amely nem a telefonos kisasszonyról és a főnök szívtipró fiáról, vagy a főorvosról és az édes kis ápolónőről szól. Egyébként is, egy regényhős nem lehet tetves. Mint mondtam, nem fogsz meggazdagodni a könyveidből. Az embereket egyszerűen nem érdekli a sorsunk. Úgyhogy majd mélyen a zsebedbe kell nyúlnod, ha inni akarsz az emlékünkre azon a napon, amikor befejezted.

A csodálatos szovjet propaganda

Eljött 1943 karácsonya, és mi úgy ünnepeltük, ahogy tudtuk. Beállítottunk egy kis erdei fenyőt egy üres lőszeresládába…

A PROPAGANDA, AMIVEL A MÁSIK OLDALRÓL bombáztak minket, fantasztikus volt, hemzsegtek benne a jobbnál jobb ötletek. Néha akkora meséket tálaltak elő, hogy azt normális ember nem tudta volna lenyelni – csakhogy közülünk már senki se volt normális, így mindig elérték a céljukat. Izgatottá tett minket, kétséggel és kétségbeeséssel töltött el bennünket, és az eredmény nem maradt el. Most nemcsak azokra gondolok, akik átszaladtak, és hagyták, hogy foglyul ejtsék őket, néha éppen az őrmesterük vezetésével, társaikkal együtt. Ezeket meg lehet számolni. A legtöbbünket visszatartotta a porosz fegyelem és a goebbelsi propaganda, amely azt harsonázta, hogy a Szovjetunióban borzalmak várnak azokra, akik önként megadják magukat; a maradék józan eszünk egyébként is azt súgta nekünk, hogy figyelembe véve azt az öldöklést és pusztítást, amit a német hadsereg vitt végbe a világnak ebben a részében, aligha várhatnánk el, hogy tényleg tárt karokkal fogadjanak minket, mint ahogy azt a hangszórók üvöltötték a lövészárkokból. Nem, az orosz propaganda leglátványosabb hatása a helyükön maradó katonák megbénítása volt. Beszivárgott az agyadba, és sehogyan se tudtad kiverni onnan. Hiába tudtuk, hogy csak propaganda, bármennyire is mondogattuk ezt egymásnak – propaganda volt igen, de jól megalapozott. Az oroszoknak volt mire építeniük, és erről mi magunk gondoskodtunk.

– Német elvtársak! – bömbölték a hangszórók. – Gyertek át orosz barátaitokhoz! Miért fagyoskodtok ott? Gyertek át hozzánk, és meleg ágyat, tisztességes szobát kaptok. Csinos nők fognak gondoskodni róla, hogy semmiben ne szenvedjetek hiányt. Háromszor akkora fejadagot fogtok kapni, mint amennyit a nácik adnak nektek. Freiburg Gefreiter most ide fog jönni a mikrofonhoz, és elmondja nektek, hogy mindaz, amit ígértünk, igaz. Ő már két éve nálunk van. Meglátogatta az összes hadifogolytáborunkat, és láthatta, hogy a legkevésbé se koncentrációs táborok, ahogyan ti elképzeltétek őket. A mi táboraink hatalmas szállodák vagy pihenőtáborok, ahol a legtöbb helyen két nő és két férfi van egy szobában. De itt van Freiburg Gefreiter, halljátok tőle.

Röviddel ezután egy őszinte hang dübörgött át a senki földjén. – Halló, elvtársak a 27. harckocsiezrednél. Jürgen Freiburg Gefreiter

szól hozzátok a 309. gránátosezredből. 1916. május 20-án születtem Lipcsében, és Drezdában laktam, az Adlerstrasse 7. szám alatt. 1941 augusztusa óta vagyok orosz hadifogoly, és azóta se bántam meg, hogy idekerültem.

Ezután annak a szovjet paradicsomnak a leírása következett, amelyben élt. Többek között felsorolt nekünk egy egész hétre való menüt, amelyben volt kaviár, disznósült, liba- és galambpecsenye. Csorgott a nyálunk a régen ízlelt ételek említésére.

Egy este felállítottak egy nagy képernyőt a lövészárok elé, és levetítettek nekünk egy filmet, amitől sikerült az őrület határára kergetniük minket. Német hadifoglyokat láttunk, akik egy elegáns szalonban ültek. Ezután nyomon követhettük néhányuk sorsát attól a pillanattól kezdve, hogy fogságba kerültek. Úgy bántak velük, mint valami hercegekkel, pazarul berendezett szobákban, roskadásig telepakolt asztaloknál traktálták őket minden elképzelhető finomsággal, amelyek láttán sokunk rágcsálni kezdett anélkül, hogy ezt észrevette volna. Ha még sokáig mutogatták volna azt a rengeteg ételt, az egész 27. harckocsiezred a képernyőhöz szaladt volna.

A következő helyszín egy gyönyörű szép szoba volt, amin egy hatalmas ágy uralkodott. Egy csinos nő lassan levetkőzött egy német gyalogos előtt. Egymás után csúsztatta le magáról a ruhadarabokat, forogva és billegetve magát a katona előtt. Ezután egy olyan pornografikus jelenet következett, amit inkább nem írnék le. Csend telepedett a német vonalakra. Az embereink sóhajtoztak, nyögdécseltek, ismét csak anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. Szánalmasak voltunk.

– Bravó, bravó, Iván! – ordítoztuk. – Hadd nézzük még egyszer. Encore! Encore!

Kiabáltunk és ütemre tapsoltunk, mint amikor a közönség vissza akarja hívni a színpadra a színészeket.

Aztán megreccsent a hangszóró, és mi elhallgattunk. – Elvtársak! Ne hagyjátok lemészároltatni magatokat egy olyan ügyért,

amihez semmi közötök. Harcoljanak csak az SS-banditák és Göring talpnyalói, akik meleg, biztonságos szobákból irányítanak titeket, harcoljanak csak ők Hitlerért és bandájáért. Ti, a német hadsereg veteránjai túl jók vagytok egy ekkora disznósághoz. Gyertek át hozzánk, gyertek! Azok, akik szeretnének az orosz hadseregben harcolni, a mostaninak megfelelő rangot fognak kapni. De ehhez most kell átjönnetek!

Máskor minden megjegyzés nélkül, objektíven azt demonstrálták, hány szép ígéretét szegte meg Hitler. Vagy egy orosz orvos arra adott tanácsot nekünk, hogy szimuláljunk betegségeket, vagy hogyan fertőzzük meg magunkat.

– Elvtársak, dobjátok el fegyvereiteket, és gyertek át hozzánk! Ostobaság lenne tovább harcolnotok! Hát nem látjátok, mennyire

kihasználnak titeket a náci disznók? Nem tudjátok, hogy a német hadsereg egyharmada már a negyedik éve élvezi az életet az elfoglalt országokban, ahol a bajtáraitok degeszre eszik magukat, miközben ti itt éheztek és fagyoskodtok? A német hadsereg második harmada a ti asszonyaitokkal, barátnőitekkel alszik, míg nektek, a maradéknak, nyomorognotok kell itt, orosz elvtársaitok meggyalázott földjén.

– Halljuk! Halljuk! – üvöltöttük, és a levegőbe hajítottuk a sisakjainkat, hogy jelezzük, mennyire egyetértünk ezekkel a megállapításokkal.

Egy egész szász hadosztály átment, a parancsnok vezetésével. Egy türingiai tartalékosezred, a velünk szomszédos szektorból, teljes tisztikarával átsétált az oroszokhoz.

De az is megtörtént, és elég gyakran, hogy oroszok dezertáltak hozzánk, vagy fogságba esett német katonák tértek vissza – mint annak idején én is. Természetesen nem voltak luxusszállodák és csodálatos nyaralótáborok, amikről mesélhettek volna nekünk. A legtöbbjük átment mindenen, ahogyan én is: egyes táborokban tisztességesen bántak velük, máshol szörnyű körülmények közt tartották őket. Voltak táborok, ahol az oroszok megpróbálták megvalósítani mindazt, ami a propagandájuk célja volt, megkísérelték megnyerni a hadifoglyokat a szocializmus ideáinak és doktrínáinak. Más helyeken meg se kísérelték ezt, és persze voltak olyan táborok is, ahol vad bosszúvágytól hajtva, embertelenül bántak a foglyokkal, amiért aligha lehet elítélni őket – az, ahogyan az SS-alakulatok az oroszokat lemészárolták, leírhatatlan és emberei ésszel felfoghatatlan. Nem azért mondom ezt, mert mentséget keresek az oroszok számára, vagy szépíteni akarom a tragédiát, erről szó sincs. Azért jegyeztem meg ezt, hogy rávilágítsak, az eufemisztikusan “szovjet körülményeknek” nevezett viszonyokért nem kizárólag a szovjet nép a felelős.

Néha olyan dolgok történtek, amitől tátva maradt a szánk. Például egy ütközet alkalmával néhány tizenhat-tizenhét éves újoncunkat az oroszok foglyul ejtették. Másnap visszaküldték őket levágott nadrágszárral, amitől úgy néztek ki, mint valami vásott kölykök. Egyikük hátára egy cédula volt tűzve:

A VÖRÖS HADSEREG NEM HARCOL GYEREKEK ELLEN; ENNÉLFOGVA VISSZAKÜLDJÜK ŐKET, ÉS ARRA KÉRJÜK ÖNÖKET, ENGEDJÉK ŐKET HAZA AZ ANYJUK SZOKNYÁJA MELLÉ, HOGY BEFEJEZHESSÉK A SZOPIKÁLÁST.

ÜDVÖZLETTEL A VÖRÖS HADSEREG

Vagy az öreg Unteroffizier esete. A 3. században volt egy idős Unteroffizier, aki egy nap táviratot kapott,

melyben értesítették, hogy felesége és három gyermeke meghalt egy Berlin ellen intézet légitámadás során. A férfi azonnal a századparancsnokhoz rohant, hogy eltávozást kérjen; a parancsnok megtett mindent, ami tőle telt, de a kérelmet elutasították.

Dühében és kétségbeesésében az Unteroffizier dezertált, de döbbenetünkre másnap visszatért. Elmesélte nekünk, hogy a szektorért felelős orosz hadosztályparancsnok egy szabadságlevelet adott neki. Azt hittük, az öreg belerokkant a fájdalomba, ezért beszél félre, s így még nagyobb volt a meglepetés, amikor felmutatta az ezredesünknek címzett levelet, valamint a szabályosan kitöltött, lepecsételt orosz szabadságlevelet, amely tizennégy napi eltávozást és az oda-vissza úthoz szükséges időt bocsátott a rendelkezésére. Az oroszok még a vonatok pontos indulását is feltüntették. Von Barring később elmondta, mi volt a Von Lindenau Oberstnek címzett levélben. A szöveg a következő volt:

Kedves Oberst!

Mélységesen meg vagyunk döbbenve, mert nem hittük volna, hogy a német hadsereg ennyire szorult helyzetben van. Még egy ilyen szerencsétlen Unteroffiziernek se tudnak szabadságot adni, aki mindenét és mindenkijét elveszítette! A Vörös Hadsereg azonban tizennégy napi eltávozást ad ennek az embernek, és visszaengedi a saját oldalára.

Tisztában vagyok vele, Von Lindenau Oberst, hogy ön meg szeretné büntetni ezt az embert, amiért az ellenséghez fordult segítségért, de arra kérem, ezúttal legyen elnéző. Higgye el, az Unteroffiziernek épp elég büntetés az, ami Berlinben történt a családjával.

Sztyepan Konsztantinovics Radion altábornagy a Vörös Hadsereg 61. gyalogoshadosztályának a parancsnoka.

A levelet és az orosz szabadságlevelet elküldték a hadosztály-parancsnokunknak, Von Rechtnagel Generalleutnantnak, hogy ő döntsön ebben a kényes kérdésben. A következő néhány napban az egész 27. harckocsiezred aggódva várta a fejleményeket. Az oroszok mindennap megkérdezték hangszórón, megkapta-e emberünk az eltávozási engedélyt, és nekünk mindahányszor nemet kellett visszakiabálnunk. A végén már fogadásokat is kötöttünk. A legtöbben meg voltunk győződve róla, hogy az

Unteroffiziert ki fogják végezni. Egyszerűen kötelesek voltak megbüntetni őt. Lehetetlen lett volna nem ezt tenni anélkül, hogy ne kelljen átírni a teljes katonai kódexet.

Végül a helyzet szerencsésen megoldódott: engedélyt kapott a hazautazásra, és háromnapi elzárást azért, mert elhagyta a posztját. A büntetést akkor kell majd letöltenie, ha visszatért.

Az oroszoknak volt más, sokkal robusztusabb módszerük is a propaganda terjesztésére. Ott voltak például a “rádióközvetítések”. Ezek általában német rádióadások paródiái voltak, gyakran meglehetősen durva paródiák, de kétségtelenül elmések és hatásosak. Aztán jött a kívánságműsor. Egy pallérozott hang bemondta:

– Most kívánságkoncertet hallgatnak különböző hangszerekre. Először is egy könnyed muzsika.

Mintegy vezényszóra, géppuskák és aknavetők kezdték el lőni a mellvédjeinket, darabokra szaggatva őket. Földdarabok röpködtek a fülünk körül.

– És most, tisztelt hallgatóink, egy fantáziát hallhatnak Sztálin-orgonára.

A következő pillanatban mintha a világvége jött volna el; a híres “orgona” rakétái idegtépő üvöltéssel vetették magukat ránk.

– És végül, ünnepélyes fináléként, következzék jól összeszokott szimfonikus zenekarunk összjátéka.

Ó, az az andalító muzsikaszó! Az egész szektor remegett a félelemtől a ránk zúduló hangjegyek

zuhataga alatt. A lövészárkok mélyén kuporogtunk, és a szomszédainkat lestük pislogva, készen rá, hogy felképeljük azt, aki sokkot kapott az eksztázistól.

Számos önkéntes orosz egység harcolt a német hadsereg oldalán. Vlaszov tábornok hírhedt hadosztályai mellett kozákok is csatlakoztak hozzánk, akik ha élő oroszok kerültek a kezükbe, gonoszabbak voltak a sátánnál. A legfélelmetesebb azonban egy női zászlóalj volt. Ezek a hárpiák letépték foglyukról a ruhát, egy ágyra vagy egy asztalra kötözték a szerencsétlent, és addig izgatták, amíg azok kénytelen-kelletlen, képessé nem váltak ara, hogy kielégítsék bestiális vágyaikat. Az effajta dorbézolások vége az lett, hogy vagy levágták az áldozat hímvesszőjét és a szájába gyömöszölték, vagy összezúzták a heréit egy kalapáccsal. Egy nap ez utóbbira látott Porta; azon az éjszakán hét nő kapott golyót a fejébe egy távcsöves puskából.

Ha az oroszok elkaptak valakit ezen kozákok vagy Flintenweibek közül, a saját módszereikkel büntették meg őket. A szadizmus egyre elképesztőbb és ijesztőbb méreteket öltött. Ukránok is be lettek sorozva független SS-zászlóaljakba vagy egyénileg német ezredekbe – ezeket Hiwiknek (hilfswillige) neveztük –, és ahogy a háború elkerülhetetlenül a német vereség irányába sodródott, ezek az emberek egyre rémültebbek lettek. Rossz lóra tettek – meggyőződésből vagy számításból –, és a tudta, hogy már nem sok idejük van hátra, vadállatokká változtatta őket.

Előfordult persze az is, hogy egy orosz dezertőr megelégelte a német fegyelmet, és dezertált az oroszokhoz. Hogy ezekkel mi történt, azt sohase tudtuk meg. Feltehetően felakasztották őket hazaárulás miatt. Aztán egy szép napon az oroszok megelégelték ezt a pluszmunkát. Repülőre tették az összes orosz és ukrán dezertőrt, és a német vonalak fölé érve egyszerűen kilökték őket. Mindegyikük zubbonyzsebében egy kézbesítőlevelet találtunk:

A Katonai Rendőrség 174. egysége ezennel visszaküldi a feladónak Borisz Petrovics Turgojszkij SS-önkéntest, aki március 18-án született Tbilisziben.

Nevezett 1943. december 27-én dezertált Lebegynél a 18. SS-zászlóaljtól, és a Vörös Hadsereg 192. lövészezrede fogta el.

A dezertőrt a Vörös Hadsereg Légierejének pilótája, Barovics hadnagy szállítja vissza a német hadseregnek.

Tértivevény

Ezennel igazolom, hogy átvettem: … rangú, … nevű dezertőrt, aki a… egységhez tartozott. Kérjük, hogy a tértivevényt kitöltés után szíveskedjenek visszajuttatni a

Vörös Hadsereg legközelebbi egységének.

Az efféle atrocitások mindannyiunkat megviselték. Hosszú ideig én is rezignáltan, magamba roskadva kóvályogtam, a többiek melankóliája engem is kezdett megfertőzni. Lassan meggyőződésemmé vált, hogy minden ember gonosz és javíthatatlan, kivétel nélkül.

Von Barring inni kezdett.

Kivonulás Kijevből

Csak a gépfegyverek lettek eltávolítva róla. Elfogtuk a parasztot, és megkérdeztük tőle, hogy az ördögbe került a tank a csűrjébe. A férfi készségesen elővett egy papírt, amelyen németül ez állt:

Mi, a legénység, eladtuk ezt a vaskoporsót Peter Alekszandrovics gazdának egy jó állapotban lévő tehénért.

Heil Hitler! Csókoljátok meg a seggünket, kedves párttagok.

Szinte alig akadt olyan ukrán tanya, kicsi vagy nagy, ahol ne találtál volna egy német terepjárót vagy más katonai járművet.

AZ OK AZ VOLT, HOGY EGY SS UNTERSTURMFÜHRERT megöltek a falu határában. Elrettentésképpen az SS-parancsnok elrendelte, hogy minden tizennégy és hatvan közötti férfit és nőt fel kell akasztani. Teherautókra rakták őket, amelyek behátráltak néhány bitófa alá; kötelet raktak a nyakuk köré, aztán a teherautók kirobogtak alóluk.

Hangos morgás hallatszott a sorainkból, ahogy elmentünk mellettük. Az SS-katonák idegesen pislogtak, és szorosabbra fonták ujjaikat a fegyvereik körül, a mi tisztjeink pedig hajtani kezdtek minket, hogy mielőbb kikerüljünk a viharzónából.

A hadsereg és az SS katonái most már nyíltan gyűlölték egymást. Himmler csírájában elfojtott minden államellenes mozgalmat, de hasztalan, mert nem azonosította az ellenséget. Az igazi ellensége – amit ő persze nem tudhatott – a saját módszere volt. Azt hitte, korlátozás nélkül alkalmazhatja az elrettentést mint fegyvert. Ez lett a veszte, mert ez volt az, ami felélesztette a német ellenállást. Ennek a mozgalomnak nincs története, mert nem születtek, nem születhettek róla feljegyzések. Nem szervezett mozgalom volt, de létezett, és láthatatlanul, spontán működött – mint amikor likvidáltuk a vadbarom Meiert.

Az oroszok már elfoglalták fél Kijevet, amikor minket odavittek. A városban kisebb harci csoportokra osztottak minket, melyeknek egymástól függetlenül kellett behatolniuk az egyes utcákba. A tankommal, a Portáé és a Papáé mögött, végigzörögtem a Voszducsfotszkojén, aztán átkeltem a vasútvonalon, és végigmentem a Dzsakova utcán, mely teljes hosszában német kézben volt. A város északi része felé tartottunk. Keskeny utcákon, sikárokon gurultunk át; aztán, röviddel napkelte előtt, egy régi gyár elé értünk.

A hatalmas gyárudvaron tizennyolc T34-est és öt KW2-est pillantottunk meg. A tankok egymás mellé voltak sorakoztatva, legénységeik pedig kint álltak az udvaron, mert épp névsorolvasás folyt. A három német tank váratlan felbukkanása megbénította őket – alig húsz méterre voltunk tőlük.

Elrángattam a célzókészülék elől a tapasztalatlan Unteroffiziert, és egy pillanattal később lángszóró, géppuskák és ágyúk egyszerre léptek működésbe. A szépen felsorakoztatott század pillanatok alatt megsemmisült, és hamarosan a tankok se voltak többek lángoló roncsoknál. Ezután végigszáguldottunk néhány mellékutcán, és lángszóróinkkal, géppuskáinkkal, lánctalpainkkal letaroltunk egy újabb, ezúttal gyalogsági századot.

Az ámokfutásunk addig folytatódott, míg egy orosz tankelhárító ágyú szét nem lőtte Papáék egyik lánctalpát. Megfordultam, és rárontottam a vétkesekre, akiket egyszerűen széttapostam a tankkal. De nem voltam elég gyors, Papa tankja már lángokban állt, a legénység két tagja pedig meghalt. Papa átült az én tankomba, két társa pedig a Portáéba.

Az ámokfutás folytatódott. Estére kimerülten, félőrülten hajtottunk vissza az ezredünkhöz, ahol kiderült, az 5. század elvesztette az összes tankját, és Von Lindenau Oberst halálra égett.

Kijev is égett. Nincs idegölőbb és brutálisabb az utcai harcoknál. Sohase tudod, mi vár

rád a következő sarok mögött, ki fog kilépni a legközelebbi ház ajtaján. Nemegyszer kellett azért elhagynunk egy épületet, mert az összeomlott alattunk, és mi három-négy emeletnyit zuhantunk. Vad közelharcokat vívtunk, késekkel és ásókkal, a város közben pedig csak égett és égett. Ez a tűz azonban nem melegített, csak emésztett, akár a mínusz 40-50 fokos hideg.

A Dnyeper fölötti vashidat felrobbantották, csak az acélcsonkok meredtek elő a vízből. A város büszkesége, a rádióállomás egy halom acél és drót formájában hevert a földön. A vágóhidakon állati tetemek ezreit locsolták le savval, és napraforgómag tonnák százait öntötték le benzinnel, adták martalékul a lángoknak. A gigantikus mozdonygyári csarnokok elefánttemetőkre emlékeztettek.

A visszavonulás alatt az SS iránti gyűlöletünk lángjai is magasra csaptak. A dolgok odáig fajultak, hogy az SS egységei már oda sem merték dugni az orrukat, ahol a hadsereg katonái harcoltak. Gyakorta megtörtént, hogy amikor egy utcai harc közepén feltűnt egy SS-csapat, az oroszok abbahagyták a lövöldözést, időt adva a németeknek, hogy legéppuskázzák az SS-katonákat. Amint ez megvolt, a harc folytatódott.

Egy kora reggel, nem sokkal napkelte előtt elértük a Berdicsev melletti szektort, ahová rendeltek minket. A sötétség leple alatt kikúsztunk a senki földjére, szűk lyukakat ástunk magunknak, és elrejtőztünk bennük. Az ötlet az volt, hogy hagyjuk átgurulni a fejünk felett az orosz tankokat, aztán géppuskákkal és lángszórókkal nekiesünk az őket követő gyalogságnak.

A reggeli ködből előbukkanó T34-esek és a mögöttük rohanó barna tömeg láttán legszívesebben kiugrottam volna a lyukból, de még ha akartam volna, se tudtam volna megtenni, mert a következő pillanatban elsötétült a lyuk, és földdarabok potyogtak rám. Hideg veríték lepte el a

homlokomat, a térdem remegni kezdett. Egy újabb tank gurult át fölöttem, és alig ment el, jött a harmadik.

Felugattak a géppuskák, eldördültek az ágyúk, jelezve, hogy a gránátosaink és a tankelhárítóink akcióba léptek. Ki kellett volna lesnem, de nem mertem, nehogy egy újabb T34-es elvigye a fejemet. Aztán a szomszédos lyukból lőni kezdtek, így én se halogathattam tovább a dolgot, fel kellett egyenesednem.

Tőlem ötven méterre egy orosz géppuskaállást pillantottam meg, körülötte vagy tizenkét, hason fekvő alakkal. Szemvillantás alatt megcéloztam őket, és meghúztam a lángszóró ravaszát. Ketten közülük azonnal kigyúltak, és úgy tűnt, a többiek sorsa is meg van pecsételve, de ekkor közbeszólt egy másik géppuskaállás.

Gyorsan lekushadtam, vártam egy kicsit, majd óvatosan kidugtam a lángszóró csövét, és a periszkóppal célba vettem az újabb célpontot. Egy perzselő lángnyelv, és a géppuska elhallgatott.

Újabb tankhullám közeledett, s ezúttal még rosszabb volt a helyzet, mert most már tudták, hogy ott vagyunk. A közelharc módja a gyalogsági katona és a hetventonnás tank közt a következő: a katona bátran kiugrik a lyukból, szemből a tanknak rohan, hasra veti magát, megvárja, míg az acélszörny áthalad felette, fél kézzel elkapja a vontatóhorgot, és végül a másik kezével a tankra illeszti a mágneses bombát.

Szerencsére – az én szemszögemből nézve a dolgokat –, a T34-es legénysége semmit nem lát háromméteres körzeten belül. Mire felkapaszkodtam a tankra, letört néhány körmöm és felhasadt a bőr a kezemen, de a rettenthetetlen harcos végül meglovagolta a tankot, és a torony hátsó részéhez rögzítette a mágneses bombát. Ezután élesre töltötte a szerkezetet, leugrott, és belevetette magát egy bombatölcsérbe, ahol tucatnyi gránátos feküdt egy géppuska körül. Öt másodperccel később a tank felhördült, és orral egy gödörbe zuhant. A nagy robbanóerejű bomba a teljes legénységét megölte.

Amikor egy újabb T34-es dübörgött feléje, a félelmet nem ismerő katona felkapott egy aknát a gránátosok mellett heverő készletből, és gyönyörű ívben a tankra vetette magát, újabb körmeit törve le. Rutinból csinálta. Hogy mennyire volt hatásos ez a rutin, arra csak akkor döbbentem rá, amikor egy tanktoronydarab tőlem egy lépésre fúródott bele a földbe. Legalább egy fél tonnát nyomhatott.

A tankelhárító tüzérségünk visszaverte az ellenséges tankokat, de az oroszok nem adták fel ilyen könnyen, bevetették a nehéztüzérséget.

Fejvesztve menekülni kezdtünk, még mi öreg rókák is. Az orosz gyalogság rögtön utánunk vetette magát, vad csatakiáltással.

– Uraj, Sztalino! Uraj, Sztalino! Egy őrnagy megpróbált megállítani minket, de a pisztolyát kicsavarták a

kezéből, és agyontaposták a páni félelemtől hajtott katonák. Hogy végül mi állított meg minket, és vett rá, hogy közelharcot vívjunk az oroszokkal, azt nem tudom. Mindkét kezemmel megragadtam egy mongol puskáját, és megpróbáltam elvenni tőle. Vicsorogtunk egymásra, mint két állat, mert tudtuk, hogy egyikünknek meg kell halnia. Egy őrült erejével kitéptem a kezéből a puskát, és a hátába mártottam a saját bajonettjét. A mongol felordított, és a puskája után kapott. A hátának vetettem a lábam, és kirántottam belőle a bajonettet. A mongol elterült, én pedig őrjöngve, előretartott bajonettel a legközelebbi orosznak rohantam. Olyan erővel döftem bele, hogy a bajonett kijött a hátán. Ordított torkaszakadtából. Mindenfelől üvöltések, sikolyok hallatszottak, és bármerre néztél, csak eltorzult arcokat láttál.

Az égboltra néztem, és megfagyott az ereimben a vér. Orosz rakéták sűrű raja száguldott felénk, földöntúli süvítéssel. Mindenki a földre vetette magát, ahol a rémülettől vonítva, egymást rúgva és harapva folytattuk tovább a küzdelmet. A Sztálin-orgona, minden idők legfélelmetesebb hangszere szólalt meg.

Harminchat órai harc után az oroszok visszavonultak, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki maradt a régi pozíciójában. Ezután gyilkos tüzérségi párbaj vette kezdetét. Hat napig tartott, és mire elcsendesült, a közeli erdő nyomtalanul eltűnt. Semmi nem maradt utána, ami arra utalhatott volna, hogy ott valaha egy erdő élt. Ültünk a gödrökben, és bambán meredtünk magunk elé vérben forgó szemekkel. Beszélgetni nem lehetett, a zaj olyan erős volt, hogy még akkor se hallottad a szomszédokat, ha az teli torokból a füledbe ordított.

Porta és Papa látványa mentett meg attól, hogy becsavarodjak. Elég volt rájuk néznem, ahogy ott ültek, rá se hederítve a robbanásokra, a fülsiketítő infernóra, és máris megnyugodtam. Papa a pipájából pöfékelt, Porta pedig, Sztálinnal az ölében, fuvolázott. Senki, még Porta se hallotta a fuvolából áradó lágy muzsikaszót, de talán nem is ez volt a lényeg. A zene egy másik, egy szebb és jobb világba repítette a barátunkat, ahol nem volt se ágyúszó, se halálsikoly.

A negyedik nap délelőttjén Von Barring jelent meg a fedezékünkben. Még soha nem láttam ilyen rossz bőrben. Papától megtudtuk, hogy dizentériában szenved, és a nap nagy részét letolt nadrággal tölti. A

veséjével is volt valami. Minden jel arra mutatott, hogy már nem sok van neki hátra.

Papa kezébe nyomott egy cetlit, amire ez volt írva: – Enni kell adnunk az embereknek. Már elküldtem négy osztagot a

fejadagokért, de még nem tértek vissza. Utánuk menne a két emberével? Magukban van az utolsó reményem.

Egymásra néztünk, aztán Von Barringra, aki kimerülten, tenyerébe temetett arccal ült előttünk. Papa igent intett a fejével. Magával kellett vinnie egy jelentést is, amely tudtára adta a főhadiszállásnak, hogy a telefonunkat ripityára lőtték.

Leírhatatlan látvány fogadott minket, ahogy a hátunkon az ételhordó edényekkel kibújtunk a fedezékből. Mintha egy óriási ementáli sajt tetején álltunk volna, bármerre néztünk, csak krátereket láttunk. Az égből szűnni nem akaró tűz- és acéleső záporozott, a felhők fenyegetően alacsonyan úsztak. Papa aggódó képet vágott; Porta közömbösen vállat vont, aztán kiugrott az árokból.

Hat óránkba telt, mire a négy kilométer széles bombázott sávon át eljutottunk a konyháig, és hét órába, mire hátunkon az étellel visszaértünk. Az ebéd disznóhús volt sárgaborsóval.

Mi magunk a konyhán ettünk, csak ettünk és ettünk, olyan sokat, hogy a végén a szakácsok már sanda szemmel néztek ránk. Porta belepasszírozott a nadrágja mindkét zsebébe egy-egy gőzölgő húsdarabot, mondván, az estére is gondolnunk kell, aztán a hátára kanyarította az ételhordót, a nagykabátjára varrt zsebbe dugta Sztálint, és akár egy frontszolgálatot teljesítő Mikulás, visszaindult a csatatérre.

A föld mélyében is harcoltam. Az oroszok elkezdték aláaknázni az állásainkat. Ha a fedezékünk padlójára nyomtuk a fülünket, hallottuk, ahogy düb-düb, a csákányaikkal dolgoztak. A mi feladatunk lett leásni a bányászokhoz, megölni őket, és aláaknázni az orosz állásokat a mieink helyett.

Egy galériában feküdtünk, és a csákányok dübörgését hallgattuk. Aztán egyszer csak csend lett. Feszülten figyeltünk. Vajon mi fog történni most? Pihennek egyet, és folytatják az ásást, vagy mindjárt egy elfojtott robajt fogunk hallani, és ránk omlik a föld?

Negyedórán át füleltünk, ami hosszú idő, ha ülsz és egy neszre vársz, ami nem akar jönni.

Eltelt egy óra.

A dübörgés feltámadt. Egy újabb esélyt kaptunk az életre. Hallottam, hogy a hátam mögött Papa megkönnyebbülten felsóhajt.

Felkészültünk az akcióra. Papa figyelmeztette azokat, akik még soha nem csináltak ilyent:

– Ne feledjétek, ha döftök a késsel, ne a bordák közé szúrjatok, mert a penge beszorulhat. A nyakba vagy a hasba szúrjatok, esetleg az ágyékba, és felfelé mozgassátok a kést, amikor kihúzzátok.

Óvatosan végiglopakodtunk a hosszú alagutakon, melyek helyenként olyan szűkek voltak, hogy csak hason csúszva tudtunk továbbhaladni. Egy keresztfolyosónál majdnem beleütköztünk az oroszokba, akik három méterrel odébb, hason fekve az alagutat hosszabbították csákányaikkal. Mögéjük kúsztunk, és leszúrtuk őket. Papa, Porta, én és még hat másik ember előrekúsztunk az egyik alagút végéhez, ahol egy nyolctagú csapat dolgozott. Míg mi az alagút falának lapultunk, Porta oroszul odakiáltott nekik:

– Elvtársak, siessetek, felmegyünk. Leváltanak minket. Az oroszok meglepetten felkapták a fejüket, és a sötét alagútba

meredtek, de nem láthattak minket. Egyikük visszakiáltott: – Mindannyian menjünk? – Igen. Siessetek! A többiek már várnak titeket! Vártuk őket. Rájuk vetettük magunkat, ahogy elhaladtak előttünk,

késeink megcsillantak elemlámpáik halvány fényében. Egyiküknek sikerült az egyik suhancunk hasába vágnia rövid csákányát. A fiú sikítani kezdett, ezért el kellett vágnunk a torkát.

Egy nap eltemettük Picit. A fejét nem találtuk, de a többi megvolt.

A 27. ezredre hárult a megtisztelő feladat, hogy hátramaradjon egy százhúsz kilométer hosszú szektorban, és fedezze a visszavonulást. Az állások ebben a szektorban a talaj fölé voltak építve, így amellett, hogy néha lőnünk kellett a látszat kedvéért, gondoskodnunk kellett arról is, hogy a tüzek égjenek és a kémények füstöljenek. Ezenkívül még csapdákat is kellett állítanunk. A századunkra egy húsz kilométeres szakaszt bíztak; kétszázat voltunk. Szigorú parancsot kaptunk arra, hogy ne hagyjuk el a pozíciónkat mindaddig, míg az oroszok meg nem rohamoznak minket.

Harmincan voltunk a szakaszunkban, szemben négyezer szibériai lövésszel, a Vörös Hadsereg legfélelmetesebb egységeinek egyikével.

Nekiláttunk a csapdák elkészítésének. Minden ajtót aknával kötöttünk össze, melyek felrobbantak abban a pillanatban, hogy valaki kinyitott vagy

becsukott egy ajtót, felemelt egy darab tűzifát, hogy a kályhába dobja. Egy laza deszkához a lövészárok szélén ötven tankelhárító aknát kötöztünk, melyek száz méterrel odébb voltak elrejtve. Különös volt, hogy ilyen lelkiismeretesen elvégeztük ezt a munkát, amikor tudtuk, hogy semmi értelme – talán éppen ezért tettük.

A délután eseménytelenül telt. Az oroszok a jelek szerint nem vették észre, hogy már csak egy maroknyi magára hagyott, kedveszegett ember van a túloldalon. Az éjszaka már nem volt ilyen kellemes. Nem mertünk aludni, csak ültünk, és bámultunk magunk elé. Százméteres távolságra voltunk egymástól, ami azt jelentette, hogy egy ellenséges őrjárat – egy szibériai őrjárat! – bármikor előbukkanhatott a sötétből. Efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben egyik oldalamon egy halom kézigránáttal, a másikon két töltött géppisztollyal egy sarokban ültem, és a sötétségbe meredtem.

Hajnal felé az oroszok már sejtették, hogy valami nincs rendben. Átlőttünk néhány golyót, de egyre bátrabbakká váltak, egyik a másik után dugta ki a fejét a mellvédek fölött, és a mi oldalunkat vizslatták. Papához siettem, és idegesen megkérdeztem tőle:

– Nem kellene elhúznunk a csíkot, mielőtt még késő lenne? Teljesen mindegy, hogy húsz órát maradunk itt vagy huszonnégyet.

Papa megrázta a fejét. – Sven, a parancs az parancs, és egyébként is, a többiek számítanak

ránk. Ha már arra sem számíthatsz, akinek fedeznie kell téged, akkor nagy baj van.

Porta is csatlakozott hozzánk, és elmorogta a magáét, mire Papa közölte, hogy ha akarunk, elmehetünk, de ő marad, akár egyedül is.

– Ugyan, fogd már be a szád, te öreg, ostoba Feldwebel – kiáltotta mérgesen Porta. – Tudod jól, hogy nem hagyunk magadra. Csak aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettünk.

Füstölögve, szitkozódva visszamentünk a posztjainkra, ahol növekvő félelemmel folytattuk az oroszok figyelését. Az oroszok már az árokból is kimásztak, és integettek nekünk. Átküldtünk nekik néhány golyót, amitől gyorsan eltűntek, de nemsokára már megint ott voltak. Egyszer csak, rémületemre, egy piszkos arc jelent meg a mellvéd fölött, tíz méterre onnan, ahol ültem. Mint a villám, odadobtam egy kézigránátot. A férfi azonnal meghalt. Ezután a dolgok kezdtek őrjítő méreteket ölteni, az oroszok egyre nagyobb létszámú csoportokban merészkedtek át. Végül Papa kiadta a parancsot a posztjaink elhagyására.

Eltűztünk a síléceinkkel a hóborította sztyeppen. Időnként robbanásokat hallottunk a hátunk mögül: valaki kinyitott egy ajtót, amit nem lett volna szabad. Egyébként a vidék csendes, elhagyatott volt. Ötnapi keresés után megtaláltuk a 27. ezred maradékát, amit végre kivontak a harcokból, hogy újraszervezzék.

Belőlem Fahnenjunkert csináltak, amit nem szerettem. Eddig szépen elvegyülhettem a többiek között, most azonban ki kellett állnom eléjük, és meg kellett hallgatnom annak a Kommandofeldwebelnek a jelentését, aki eddig a felettesem volt. Olyan volt, mintha meztelenül álltam volna a többiek előtt. Papáék csak vigyorogtak rajtam.

Ember a szögesdróton

Valamivel később a fülembe súgta: – Majd ha megcsináljátok a forradalmatokat, és seggbe rúgjátok a nácikat, adtok Adolfnak néhány nyaklevest a nevemben? – Szíves örömest, Porta – felelte Papa. – Annyi nyaklevest fogunk adni neki, hogy ha azt mind személyesen adnád neki, nagyon belefáradnál. – Remek! Ezután hosszú csend következett, csak Papa pöfékelését lehetett hallani. – Papa, nálad van a hangszered? Papa elővette a szájharmonikáját. – Játszd el nekünk azt a számot a haját fésülő lányról. Arról, aki a sziklán ül és fésülködik. Papa muzsikált, én pedig énekeltem, mialatt Porta a hátán feküdt és a mennyezetet nézte.

“Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin; ein Märchen aus alter Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn.”

Sírtunk. Aztán Porta ezt suttogta: – Most pedig Josef Porta, isten kegyelméből Stabsgefreiter, távozni fog. Nehéz szívvel teszi. Ígérjétek meg, hogy gondját fogjátok viselni Sztálinnak. Hadd nézzem meg még egyszer, mielőtt vitorlát bontanék. Papa felemelte a macskát, és Porta arcához érintette. – Ne feledd el megkarmolni Adolfot és Himmlert! Szervusz! Sárgásfekete folyadék csorgott a szája sarkából, és a szorítása erősebbé vált a kezünkön. Aztán az ujjai lassan elernyedtek. Porta halott volt.

NEM TUDHATTAM, DE A MÁSODIK kórházi kirándulásom fordulópontot jelentett. Kint maradtam lógva a szögesdróton, de aztán berángattak, és egy kórházba küldtek a hátországba. Miután innen elbocsátottak, a wünschdorffi, berlini Tankiskolába kerültem egy rövid tisztképzésre. Itt, Berlinben, a gondviselés különös rendelése folytán, a Hitler elleni összeesküvés futárává váltam. De erről majd egy másik alkalommal.

Egyszer, míg a franzenbadi tartalék kórházban voltam, egy alacsony, zömök, negyvenöt körüli férfi jött be a kórtermünkbe. Egyenesen odaállt az ágyam elé, és zengő bécsi dialektussal közölte:

– Cimborám, a nevem Ernst Stolpe, a 7. hegyivadászezredtől. Félcédulás bolond, őrjöngő őrült vagyok, és ezt papírokkal is tudom igazolni. Tessék, győződj meg róla a saját szemeddel.

Azzal a kezembe nyomott egy olyan igazolást, amiről én csak álmodhattam:

Ernst Stolpe Obergefreitert, a 7. vadászezred katonáját súlyos hadirokkantnak kell nyilvánítani három komoly fejsérülése miatt. Semmilyen körülmények között nem végezhet nehéz munkát, nem cipelhet nehéz felszerelést, különösen sisakot nem. Roham esetén azonnal a legközelebbi katonai kórházba kell szállítani.

Standortlazaret 40, Párizs Dr. Waxmund, Oberstabsarzt

– Ez aztán a Heil Hitler, mi? Te nem vagy igazi őrült, remélem! Ha igen, akkor el ne mondd senkinek, mert az sose vezet jóra, ha két dudás nyomorog egy csárdában. Leveleket szoktam szállítani a főhadiszállásokon és a laktanyákban tanyázó igazi őrülteknek. Valahányszor egy kis szabadságra van szükségem, az orrára koppintok egy tisztnek, gügyén elmosolyodom, és megmutatom a papírom. Ilyenkor ebbe a kórházba küldenek. Ha kiengednek innen, megmutatom neked Franzenbadot, meg Egert és Prágát. Szeretnéd tudni, hogy kerültem ebbe az irigylésre méltó helyzetbe?

– Igen, meséld el nekem – feleltem, mert eszembe jutott, hogy már hetek óta nem mosolyogtam. Táviratoztam Barbarának, és ő meglátogatott, aztán áthelyeztette magát Franzenbadba, hogy a gondomat viselhesse, de a hangulatomon még ez se javított. A végletekig fáradt és kimerült voltam. Barbara komolyan aggódott miattam.

– Helyezkedj el kényelmesen, és figyelj, galambom – mondta Stolpe. – Az elsőt Franciaországban szereztem be. Egy farönk volt a tettes, egy vasúti kocsin. A tarkómat találta telibe. Koponyatörés. Kórházba. Aztán ki, de csak két hétre, mert ezután megmutattam egy cimborának, hogyan kell vezetni a motort úgy, mintha bicikli lenne. Leveszem a kezem a kormányról, de átkozott legyek, ha valaki közben oda nem tett elém egy kerítést. Átszállok rajta, mint egy ágyúgolyó, és egy fémvályúban kötök ki. A vályú meg se nyikkan, én igen. Újabb koponyatörés, plusz egy kulcscsonttörés. Igazolás nélkül küldenek ki a kórházból. Hat hét, és megint itt vagyok. Ezúttal egy szekérrúd. Most, mondom magamnak, meg kell csinálnod; fogalmad sincs, milyen nehéz megszerezni egy papírt, ami azt állítja, hogy kiesett egy kerék a fejedből. Egy jó német katonával ilyen soha nem történhet. Az én szerény véleményem az, hogy ezért van így, mert a legtöbb jó német katonának egyébként is kevesebb van néhány kerékkel. Nos, a végén sikerült, de vért kellett izzadnom érte. Azzal kezdtem, hogy bevertem az orvos orrát. Látnod kellett volna az orrát azután. Zokogott, akár egy kisgyermek. “Hogy ízlett? – kérdeztem udvariasan. – A nevem Stolpe.” De nem működött. Keményebb módszerekhez kell folyamodnod, gondoltam magamban. Egy délután tehát odaszóltam a vénlány, csontos főnővérnek: “Le a bugyival, Kleopátra, beszédem van veled!” De ez se működött; az öreg csaj biztosan azt hitte, komolyan mondom. Sebaj, mondtam magamnak, a német katona sose adja fel. Egy kalapácsra van szükségem. Szereztem tehát magamnak egy kalapácsot, és vártam a megfelelő alkalmat. Egy nap aztán úgy láttam, elérkezett az ideje. Bemegyek egy őrnagyhoz. Szépen, udvariasan köszönök neki, és megcsodálom a szobáját. Aztán megcsodálom az óráját, egy elegáns aranyholmit. Megkérdezem, elég erős-e. A fickó nem felel, csak bámul tátott szájjal, úgyhogy rákacsintok, elő a kalapácsot, és rácsapok az órára. Nem, ez az óra nem volt egy erős darab, mondom, és letörlöm az üvegport a kalapács fejéről. Az őrnagy közben megnyomja a csengőt. Olcsó vacak, legyintek megvetően, és a kezébe nyomok tíz pfenniget. Vegyen belőle egy sorsjegyet, hátha nyer egy igazi aranyórára valót, mellékelem a jó tanácsot a pénzhez. A fél kórház berohan, de én ekkor már lent vagyok a konyhán, és a lányokra kacsintgatok. Nagy a forróság idelenn, állapítom meg hangosan. Kinyithatnám az ablakot, lányok. És már csinálom is, a kalapáccsal: nyolc ablaküveg. Így már frissebb a levegő, nem igaz, hölgyek? Aztán a levesbe hajítom a zoknimat, három zsebkendőmet és egy felmosórongyot, s megkérem a lányokat, egyúttal azt is mossák ki nekem. Erre végre megkapom az igazolványt.

Soha nem tudtam kideríteni, valójában mennyire őrült Stolpe; az értékrendjével azonban, kétségtelenül, semmi gond nem volt. Barbara örült neki, hogy Stolpe a szárnyai alá vett és felvidított vad ötleteivel – melyeknek mindig az lett az eredményük, hogy valamilyen kórházi szeszt vedeltünk.

Amint fel tudtam kelni, kaptam egy tolókocsit, amit, mivel még mindig gyenge voltam, Stolpe tologatott nagy élvezettel. A tolókocsi rendkívül hasznosnak bizonyult, ha színházba vagy moziba mentünk, mert soha nem kellett sorba állni jegyért. Stolpe betolt az ülések közti folyosóra, leült mellém – bőven volt hely két ember számára a járművemben –, és senkit se zavartunk.

Az is rendkívüli móka volt, ha egy harmadik személy tolt minket Eger vagy Prága takaros utcáin, miközben mi egymás mellett ültünk, és az ifjú hölgyek együtt érző pillantásaiban fürdőztünk. Így hívtak meg minket egy nap egy nagy partira, ahol néhány idősebb német és szlovák tiszt is jelen volt. Őket és Prága társasági hölgyeit szinte könnyekig meghatotta a látvány, amit a közös tolókocsiban nyújtottunk, Stolpe szürkészöld hegyivadász-egyenruhájában, fején havasi gyopár emblémás sapkával, én pedig a fekete tankos egyenruhámban, kackiásan rézsút feltett barettemmel. A jóindulatuk nem ismert határokat, és teletömködték a zsebünket mindenféle finom csemegével, amit később megosztottunk a többiekkel a kórházban. Még le is fényképeztek minket, hogy az utókor is szemtanúja lehessen a hegyivadász és a tankos egyesülésének egy tolókocsiban.

Egyszer aztán ennek is vége szakadt. Néhányan ezen kedves matrónák közül meglátták Stolpét és engem egy improvizált tolókocsi verseny közben; a gond az volt, hogy Stolpe nem a kocsiban ült, hanem mellettem rohant, akár egy igazi őrült. Ezt követően nem hívtak meg minket több partira.

Ha pénzre vagy italra volt szükségünk, Stolpe felhívta nürnbergi barátnőjét, egy SS Standartenführer feleségét.

– Halló, édes luxusszajhám – kiabálta a telefonba, arra késztetve a postahivatal többi ügyfelét, hogy felénk forduljon. – Hogy van a vén koldus? Otthon van? Nincs? Oroszországban rekedt, mi? Jó helyt van, az való neki! Ide figyelj, öreg kancám, tanultam egy új pózt, úgyhogy ha érdekel, gyere. De vigyázz, mert nagyon kimerítő póz. Ha nem tudsz magaddal valami erősítőszert hozni, akkor jobb, ha nem is jössz. És nehogy azt a portóit hozd; mindig is mondtam, hogy a vén koldus nem ért a borokhoz. Jól átverték vele, nem akarom látni a portóit, amíg el nem

fogyott az összes többi. Nos, nem cseveghetek itt veled egész nap. Várlak a kettő harminckettessel.

Azzal leejtette a kagylót, amelyből tiltakozó nevetés hallatszott, mielőtt a vonal megszakadt volna. Néhány fiatal lány nevetni kezdett, és általános jókedv támadt az egyébként unalmas helyiségben. Ezután beálltunk egy sorba, és vettünk egy bélyeget, amit Stolpe a mögöttünk álló rendőr homlokára ragasztott. A férfi nem vette rossz néven a dolgot.

Nem hittem volna, de a Standartenführer középkorú felesége tényleg megérkezett másnap, és egy egész italboltot magával hozott. Ernsttel eltöltöttek néhány órát egy szállodai szobában, aztán a barátom gyorsan visszaküldte a nőt Nürnbergbe, azzal az ürüggyel, hogy sok elintéznivalója van. Aznap az egész kórterem betegre itta magát.

Egy nap aztán Stolpe már nem volt ott. Egy különleges kórházba küldték. Egy héttel később képeslapot küldött nekem:

Drága Sven! Mekkora szarban landoltam! Tilos dohányozni. Tilos kimenni. A

legnagyobb titokban merek kimenni a vécére is, mert attól félek, hogy egy nap azt is megtiltják. Egészen tegnapig az ágy alatt ettem, de aztán egy ápolónő elmagyarázta, hogy enni nem tilos. Minden ajtó zárva, kivéve a vécéajtót, az viszont sarkig tárva. Az ablakok előtt vasrács, de hogy minket akarnak bent tartani vele, vagy a kintieket akarják megakadályozni, hogy beszökjenek, azt nem tudom.

Üdvözlettel, Ernst, a bolond

Századparancsnokként

– Drágám! – Drágám! Ó, milyen jó újra látni téged. Annyira hiányoztál. – Te is, Barbara. Kint vár az autóm. Éhes vagy? – Naná, hogy igen. Miután ettünk, elvittem a szállodájába, ahol megfürdött, majd pihent

egy fél órát. Különös, de nem vetettük magunkat egymás karjába. Túl megindultak voltunk ehhez, és különben is, olyan jó volt egymás mellett lenni. Nyugodtabb voltam, mint bármikor az elmúlt néhány idegölő hónap során. Sok mondanivalónk volt egymásnak, a többi még ráért várni. Átmentünk Potsdamba, megvacsoráztunk, aztán sétáltunk egyet a Sanc-Souci kertben.

A háború egyik legnagyobb bombázóraja dübörgött át Berlin felett. Barbara ijedten hozzám bújt, ahogy a Neukölln fölött terjengő füstöt néztük. Egyszer csak éles vijjogást hallottam fentről. Mint a villám, a földre taszítottam Barbarát, és vele együtt én is elterültem a földön. Egy másik bomba közeledett hangos sivítással. Barbara felpattant, és sikoltozva rohanni kezdett az úton, magánkívül a félelemtől.

Felpattantam, és utána rohantam. – Barbara! Barbaraaaa! Feküdj! Egy újabb vijjogás arra késztetett, hogy a földre vessem magam. Föld

záporozott a hátamra. Néhány pillanatig fekve maradtam, aztán felugrottam. Barbara eltűnt. Kétszáz méterrel odébb megtaláltam. Az út közepén feküdt egy vértócsában.

Nem érzékeltem semmit, nem láttam, nem hallottam semmit, még a légiriadó végét sem. Egy autó állt meg. Egy egyenruhás férfi beszállított a belsejébe, aztán egy zsákot tettek be, a belsejében Barbarával.

Levetkőztettek. Az orvos mondott valamit a sokkról. Egy kéz megfogta a csuklómat, olyan lágyan, gyengéden, ahogy Barbara is csinálta – Barbara, akit megöltek.

OBERLEUTNANKÉNT KERÜLTEM VISSZA AZ EZREDHEZ, és a régi századom parancsnoka lettem. Von Baringot előléptették Oberstleutnanttá és zászlóaljparancsnokká. Az öregek közül csak Hinka Oberst, Von Barring, Papa és én maradtunk. Papa Oberfeldwebel volt.

Egy hideg, szürke, esős reggelen Papával a frontról visszajövet a falunk előtti vasúti síneken lépdeltünk át, nem messze a lőszerraktártól, amikor ismerős süvítést hallottunk. Papa akkorát lökött rajtam, hogy az árokba repültem, aztán ő maga is utánam vetődött.

A következő fél órában mintha a világvége érkezett volna el. A lőszerraktár a levegőbe repült, és magával vitt két vasúti kocsit is, amelyeket százötven méterrel odébb, a mezőn tett le. Egy másik vagon nem messze tőlünk, az árokban kötött ki. Két magas gyárkémény összedőlt. Az egyik beomlott, a másik eldőlt, mint egy hanyagul elengedett seprű. A környéken minden ház romokban hevert.

A támadást követő csend kísérteties volt. Lassan feltápászkodtam. Papa néhány méterrel odébb feküdt, az árok alján.

– Nos, Papa, ideje lenne elindulni, nem gondolod? Ez aztán kemény volt, mi?

Nem kaptam választ. Mindkét lába eltört, a bal csípője és válla péppé volt zúzva. Az ölembe

emeltem a fejét, és a sálammal letöröltem a homlokáról a verítéket. – Papa, öreg cimborám – suttogtam –, el bírod vonszolni a sebkötözőig,

ha segítek? Kinyitotta a szemét egy pillanatra. – Papának ütött az óra, Sven. Inkább maradjunk itt, és fogd a kezem.

Nem fog sokáig tartani. Tégy a számba egy cigarettát, ha van. Meggyújtottam egy cigarettát, és az ajkai közé tettem. Nehezére esett a

beszéd. – Ha elmentem, írj a feleségemnek és a gyerekeknek, rendben? Ismered

a receptet: halántékon lőtték, nem szenvedett… Egyébként se érzek fájdalmat, csak a hátam húzódik, amikor beszélek. A pipám és a zsebkésem a tied; a többit küldd haza a két levéllel együtt, amit a noteszemben fogsz megtalálni.

Egy darabig csendben feküdt, testét apró görcsök rángatták. Szájához emeltem a kulacsomat.

– Tessék, Papa, egy kis pálinka. Próbálj inni belőle egy kicsit. Lenyelt néhány kortyot, aztán ismét kinyitotta a szemét.

– A legjobban az bánt – suttogta rekedten –, hogy egyedül hagylak téged. Remélem, egyszer vissza fogsz térni abba a kis országba, amelyről annyi kedves dolgot meséltél nekünk.

Miután elment, a vállamra vettem, és áttapicskoltam vele a csúszós sáron. Sírtam és a fogamat csikorgattam tehetetlen dühömben.

Az oroszok tágra nyílt szemmel néztek, amikor beléptem a szobába halott bajtársammal. Lefektettem az ágyra, aztán átmentem Von Barringhoz.

– Hát ő is – nyögött fel Von Barring. – Nem bírom tovább. – Megmarkolta a vállamat, és rám ordított: – Sven, én megőrülök. Hentesnek érzem magam, valahányszor kiadom a parancsot a támadásra.

A székébe vetette magát, és az asztalra hajtott fejjel zokogni kezdett. – Ó, istenem, te ott fenn, a mennyekben, add, hogy vége legyen már

ennek! Hogy mihamarabb vége legyen! Színültig töltött két poharat vodkával, és a kezembe nyomta az egyiket.

Egyetlen hajtásra kiittuk. Újratöltötte a poharakat, de ahogy felemelte az övét, hogy a második adagot is, megigya, megfogtam a kezét.

– Erich – mondtam neki –, hagyjuk ezt későbbre, amikor már eltemettük Papát. Velem kell jönnöd, hogy eltemessük. Nekünk, kettőnknek kell csinálnunk, mert csak mi ismertük őt. Utána szívesen az asztal alá iszom magam.

Kitéptük a horogkeresztet a zászlóból, amelybe belecsavartuk Papát.

Megszorítom a szíjat, és megigazítom fejemen a sisakot, s végignézek a századon, amelynek én vagyok a parancsnoka.

Azon az üres helyen, velem éppen egy vonalban Edel Hauptfeldwebel állt. 1943-ban halt meg tífuszban.

Mögötte valaha a magas, jámbor Bielendorf Feldwebel állt, aki a kubani hídfőnél vívott harcban a teljes negyedik szakasszal együtt elevenen megégett.

A második szakasz jobb szélén Papa állt, akit tegnapelőtt öltek meg a bombaszilánkok.

Mögötte Joseph Porta, aki késsel felnyitott hassal lépett be az öröklétbe. Mellette Vakarcs, akiről semmit se tudok. Picinek a Rogyilev melletti erdőben egy bomba levitte a fejét. Hugo Stege Unteroffizier a tankjában égett meg, egy repesz által

felnyitott oldallal. Asmus Braun, az örökké vidám fickó; két lábát és fél kezét vesztette el

’42 februárjában.

Bernhard Fleischmann Unteroffizier Moszkvában tűnt el, miután megszökött egy szibériai hadifogolytáborból.

Hans Breuer Gefreitert, a lefokozott rendőr hadnagyot kivégezték, miután szándékosan összezúzatta a lábát a tankunk lánctalpával.

Az 5. szakasz éléről Huber Leutnant az alig tizenkilenc éves hiányzott. Igazi jó barát volt. Egy reggel, 1943 áprilisában mindkét lábát elvesztette, és elvérzett a szögesdróton, miközben a nővére, Hilde nevét kiabálta.

A tizenhat éves, ágyútüzér Kurt Breiting is pokoli kínok közepette halt meg, amikor 1943 júniusában a páncélvonatban a keze közt felrobbant egy foszforlövedék.

Willy Pallas, az alacsony, mosolygós Obergefreiter is ekkor halt meg. Ernst Walkas tüzér is ugyanebben a páncélvonatban vesztette életét. Az

arcomra loccsant az agyveleje. Von Sandra Oberleutnant. Egy HE lövedék a hasába vágódott, és

szétrobbantotta a beleit. Bruno Haller Leutnant, harmincöt éves. Kiugrott az égő tankból

karjában súlyosan megégett fivérével, Paul Heller Unteroffzierrel. Vele is végzett egy foszforlövedék. A testvérpárt úgy temettük el Berdicsevben, hogy egymás karját ölelték. Együtt szenvedtek Hitler koncentrációs táboraiban és büntetőezredeiben, és most együtt nyugszanak az orosz sztyepp hideg földjében.

Isten, ha létezel, arra kérlek téged, hagyd, hogy a halottak serege az értük felelős tábornagyok ágyát minden éjszaka körülállja! Add, hogy soha ne lehessen nyugtuk a véres bakancsok dübörgése miatt! Engedd, hogy vádló szemek ezrei meredjenek rájuk. Tedd lehetővé, hogy az anyák, feleségek és nővérek a fejükhöz vághassák vádjaikat, amiért egy hisztérikus festő kedvéért ők és vezérkari tisztjeik lemészároltatták szeretteiket.

Riadtan ébredek tudatára, hogy a Hauptfeldwebel végzett a jelentésével. Tisztelgek, és kiadom a parancsot:

– 5. század, fegyvert váll-hoz! Az újoncok mozdulatai szánalmasan esetlenek. A legtöbbjük háromheti

kiképzés után került ide. – Század, jobbra át… előre in-dulj! Cuppogva a feneketlen sárban, kétszáz darab golyófogó menetel ki a

harctérre.

Von Barring

Von Barring Oberstleutnanttal a századparancsnokságként funkcionáló fedezékben ültünk egy Hindenburg-gyertya fényénél, és ittunk. Előttünk üres és félig üres vodkás, konyakos üvegek hada sorakozott. Barring idegei annyira meggyengültek, hogy már csak részegen bírta elviselni az életet. Ha józan volt, annyira őrjöngött, hogy le kellett kötöznünk, nehogy kárt tegyen önmagában vagy bennünk. Hogy valamennyire ellenőrzés alatt tartsuk, Hinka és én felváltva iszogattunk vele. Egy ember nem tarthatott volna lépést vele. Így, hogy állandóan részegen tartottuk, többé-kevésbé normális volt. – Sven, hogy mekkora trágyadomb ez az egész. – Vodkát töltött magának egy öblös bögrébe, és mint aki sört vedel, ivott belőle egy pofazacskóra valót. – Ha belegondolok, mekkora hazugságokkal traktált minket Hitler és Goebbels… egyszerűen hihetetlen! Álmodunk vagy tényleg igaz? De hát hogy tud ennyi hazugságot és ellentmondást lenyelni egy nép? Mi a baj velünk, németekkel? Mindannyian tudjuk, hogy a vesztünkbe rohanunk, már az első pillanatban tudtuk. Öngyilkosok vagyunk, az egész nemzet? Vagy tényleg olyan ostobák vagyunk, mint amilyennek látszunk? Annyira vakok, és hatalomvágyók és hígagyúak? Szerintem őrültek vagyunk… én legalábbis mindenképpen. Ez biztos.

– EMLÉKSZEL ARRA, AMIKOR ADOLF ezt visította a rádióban: “Ha meg akarom hódítani Sztálingrádot, nem a neve miatt teszem, hanem azért, mert elengedhetetlen, hogy ezt a fontos folyami közlekedési csomópontot elragadjuk az ellenségtől. És akkor fogom bevenni Sztálingrádot, amikor majd elérkezettnek látom az időt!” Néhány héttel később pedig, amikor az egész 6. hadtest fogságba esett, az idióta felpattant, és tudtára adta a tapsikoló idiótáknak: “Látva, hogy értelmetlen elfoglalni Sztálingrádot, mert nincs jelentősége a csapataink végső győzelmének a kivívásában, elrendeltem a kivonulást!” Az emberek ujjongva hallgatták. Száznyolcvanezren azonban nem tudtak kivonulni. Ők odavesztek a “jelentéktelen” Sztálingrádért vívott harcokban.

– Hah! – reagáltam. – Látjuk a svindlit, de mit tehet egyetlen büntetőezred hetvenmillió megvakított emberrel szemben? Inkább meghalunk, de a háborút akkor se veszítjük el, kiabálják még ma is, pedig a háborút már elvesztettük. Amire ők gondolnak, az valahogy így hangzik: inkább haljon meg mindenki más, csak én maradjak életben. Berlinben hallottam, hogy egy nő azt mondta: “Ha csak egyetlen német ezred maradna a fronton, Németország akkor is győzne, feltéve, hogy ez az ezred az SS Leibstandarte”!

– A nők a legrosszabbak – állította Von Barring. – Az ég óvjon minket a fanatikus nőktől. De a pokolba az egésszel! Hitler elvesztette a háborút, a kérdés immár csak az, hogy mi megérjük-e a végét. De mindegy, ez úgyse rajtunk múlik. Igyunk, Sven, ennél okosabbat úgyse tehetünk.

– Igyunk a mielőbbi találkozásra egy csinos nővel. Tőlem akár fanatikus is lehet, csak ne kéresse magát sokáig.

– Igen, alulról mind egyformák. Onnan nézve mindegyik kellemes. Csak ne lennének annyira elnyomva. Még beszélgetni se lehet velük rendesen, mert azonkívül, hogy hanyatt vágják magukat, és igent meg áment mondanak mindenre, amit a férfi javasol nekik, semmire nem tanították meg őket. Találkoztál már olyan nővel, akinek volt saját véleménye?

A tábori telefon éles csörgése szakította félbe a beszélgetésünket. Közölték velem, hogy Lvovba kell mennem negyven értékes tankért, talán az utolsókért, amiket a hadsereg össze tudott gereblyézni.

A lvovi utazást azonban el kellett halasztanom, mert az oroszoknak éppen ekkor jutott eszükbe támadni, és az elkövetkező egy hétre teljesen lekötötték minden erőnket.

Egy nap Von Barring rövid szemlét tartott nálunk, aztán megállt, és tompa tekintettel körülnézett.

– Többé már nem molesztálhatnak – mondta, azzal kiiramodott. A fedezékünk mellett különböző jelzőrakétákat kezdett lődözni a

levegőbe, teljesen összezavarva a nehéztüzérségünket. Letepertük, megkötöztük, és visszacipeltük a fedezékbe, ahol rekedt hangon ordítozni kezdett, és tágra nyílt szemmel, rémülten egy előtte álló, számunkra láthatatlan személyre meredt.

– Szolgálatára, felség! Felséges Hitler, ha-ha-ha! Von Barring Oberstleutnant a halálezredből szolgálatra jelentkezik a pokolban! Ide a legjobb vasvillákat, felséged! A gyilkos Von Barring szolgálatra jelentkezik, felséges Hitler!

Bedugtam a fülemet az ujjammal, hogy ne halljam a nevetését, aztán látva, hogy pánikhangulat van kialakulóban, leütöttem Barringot.

A halálezredből immár csak Hinka és én maradtunk. Barring, aki egykor olyan fiatal, olyan barátságos és melegszívű volt, végleg összeroppant.

Valamivel később, egy rövid szolgálati út alkalmával Hinkával megálltunk Giessenben, és bementünk a katonai elmekórházba, ahol Barringet ápolták. Az ágyához volt szíjazva; idiótán ránk vigyorgott, de nem ismert meg minket. Nyál csorgott a szájából, és olyan megrendítő látványt nyújtott, hogy Hinkával még a vonatra felszállva is sokáig mély hallgatásba burkolóztunk. Végül Hinka idegesen – nem, kétségbeesetten felnevetett.

– Hát mégse vagyunk annyira kemények, mint hittük. – Nem – feleltem. – Borzalmas volt. – Ha ez veled is megtörténne… nem szeretnéd, ha megkímélnélek ettől?

Mert én igen. Felém nyújtotta a kezét.

Vége