“Hányják-vetik, mint a dézsma gabonát” – A gabona útja a római katonáig2014. április 9. | Simon Bence

Számos történeti forrásokon alapuló gazdaságtörténeti munka készült a római kori gabonatermeléssel kapcsolatban, amelyekben – bőséges tárgyi emlékek híján – a szerzők főként elméleti modellek útján jutottak megállapításokra. Azonban a régészet és néhány interdiszciplináris tudomány eredményei új perspektívába helyezhetik a gazdasági folyamatok és stratégiák értékelését: azokat sok esetben felülvizsgálják, új adatokkal gazdagítják. Cikkem a római kori adórendszer és ellátás szempontjából a gabonatermő vidékek és a katonai gabonatárolók közötti gazdasági kapcsolatokat tekinti át.

Miért érdekes a gabonaellátás rekonstruálása?

A római polgárok a censuson (vagyonbecslésen) keresztül földbirtokaiknak köszönhették társadalmi rangjukat, azaz adott ordohoz való tartozásukat. A mezőgazdaság jelentette a megélhetést, emellett jelentős presztízsértékkel is rendelkezett. A korban egy tisztességes rómait így dicsértek: bonus agricola bonusque colonus (derék földműves, derék gazda).[1]

Nem véletlen, hogy a mezőgazdasági termelésből származó termékek fogyasztására határokon átívelő kereskedelmi kapcsolatok jöttek létre (ld. olívaolaj, bor, halszósz). Ezek útvonalát – a tartalmuktól függően kialakított csomagolóanyag – például a kerámia amphorák

1

elterjedése révén ismerjük. Azonban mit tudunk a legfontosabb élelmiszer, a mindennapi kenyér legfőbb alapanyagáról, illetve annak mozgásáról, felhasználásáról?

Miután a nyugati provinciákban, köztük Pannoniában is több, sok esetben tízezer lakost meghaladó települési tömbökkel kell számolni, jogosan merül fel a kérdés: mit ettek, hogyan jutott el a földekről a gabona a városokba és táborokba? A táplálkozási szokásokra leginkább a katonaság kapcsán lehetséges választ adni, amelyről R. W. Davies 1971-ben egy máig elfogadott cikket közölt. Tanulmányából kiderül, hogy a katonaság étrendjében a napi adag részeként mindig jelen volt a különféle gabonákból sült kenyér.[2] Megállapításait többek között az északnyugati provinciák katonai latrinájának tüzetes átvizsgálásával sikerült bizonyítani.

Ezzel szemben a gabona szállítását, kereskedelmét sokkal nehezebb rekonstruálni, hiszen egy olyan dinamikus folyamatról van szó, mellyel kapcsolatban nem maradtak fenn az amphorákhoz vagy terra sigillata edényekhez hasonló, árulkodó leletegyüttesek.

Mennyi az annyi?

A gabonaellátás máig vizsgálható állandója az ember. A tápanyagszükséglet mai ismeretében ugyanis vissza tudunk következtetni a korabeli katona gabonaigényére is, amelyet az ókori források havi fejadagként, modiusban (1 modius = 8,73 l = kb. 6,78 kg) adnak meg.[3] Ez alapján kiszámítható, hogy egy legio (hozzávetőlegesen 6000 fő) naponta 600-660 modius, évente pedig 219-241 ezer modius, azaz 1484-1633 tonna gabonát fogyaszthatott el.[4]

2

Érdekesség, hogy a Brigetiótól az Aquincumtól délre eső albertfalvai katonai táborig futó Duna-szakaszon az őrtornyok kivételével hozzávetőlegesen 15 ezer főnyi szolgálatban álló katona állomásozott a 2. század elejétől a 3. század közepéig. Ellátásukhoz számításaim szerint évente hozzávetőlegesen 4600-4800 tonna gabona volt szükséges.

Hol termett a gabona?

A kérdésre a térinformatikai kutatások eredményei adhatnak leginkább választ. A gabonatermelés fontosságát a római kori települések topográfiai helyzetén érhetjük tetten. A legjobb példákkal a Germania Inferior (mai ÉNy-Németország) provincia településeit érintő német kutatás szolgál. Főként a talajalkotó kőzet típusa határozta meg a Köln (Colonia Claudia Ara Agrippinensium) előterében található vidéki települések helyzetét, melyek a termesztés szempontjából legalkalmasabb – löszös talajtakarójú területeken döntően nagyobb számban jelentkeztek. A térség (a „lösz-öv”) gazdasági potenciálja olyan kiemelkedő lehetett, hogy innen – mint azt egy elsüllyedt gabonaszállító hajó rakománya kapcsán bebizonyították – a helyi katonaságon túl Britanniát is utánpótlással látták el.[5] Ez alapján joggal feltételezik, hogy a Kölntől északra eső katonai táborokat szintén a „lösz-övben” fekvő települések szolgálták ki.

A pannoniai viszonyokat az új adatok tükrében vizsgálva kiderül, hogy Aquincum környezetében a vidéki élet gazdasági központjai a több birtoktestet tömörítő, a városi territorium közigazgatási alegységét képező kerületek, a vici voltak. Az utóbbi évek nagyfelületű feltárásai három, a késő vaskortól a 4. századig viszonylag sűrűn lakott, inkább faluközösség településeként értelmezhető lelőhelyet érintettek. A három vici központjának tartható település (Budaörs-Kamaraerdő, Biatorbágy-Tópark, Páty-Malom-dűlő lelőhely)

3

szoros gazdasági és társadalmi (veterani révén) kapcsolatban álltak a limes menti katonai táborokkal és Aquincummal.

A katonaság (esetleg a városok) ellátására szolgáló, helyi gabona minden valószínűség szerint a vici központjaiból, a fontosabb római kori utak mentén kialakuló, a Duna-parti településekkel a hódítás kezdeti időszakától kereskedelmi kapcsolatban álló, mezőgazdasági termelést végző faluközösségek településeiről eredeztethető. A vicusok központjai a mellettük működő villákkal osztoztak a földterületen. A közigazgatási kifejezés idővel átszállt a központi falvakra is, így a vici és a villák településképen alapuló megkülönböztetése a régészet számára néhány esetben problematikus. Gazdasági, illetve társadalmi összefonódásuk olyannyira szoros lehetett, hogy ez a feliratállításban is jelentkezik – Aquincum territoriumán például két olyan felirat is ismert, amelyeket a villák lakói és a vici birtokosai együtt állítottak (RIU 1065; Tit. Aq. 926.).

Az esztergomi-, szentendrei-, pilisvörösvári-, budakeszi járás, illetve Buda kerületeinek vidéki települései a fentiek szerint csoportosíthatóak. Gazdasági potenciáljuk a gabonatermesztés kapcsán nem lehetett elhanyagolható és a helyi szintű gabonaellátásba is bekapcsolódhattak, hiszen a kölni példához hasonlóan a római kori lelőhelyek néhány kivételtől eltekintve a talajalkotó löszön találhatóak.

Hol tárolták a gabonát?

4

A késő vaskori – római hódítást megelőző időszakban két raktározási mód rekonstruálható. A gabonát zárható, méhkas alakú gödrökben, illetve a jellegzetes, négy lábon álló (four-post) tárolókban őrizhették, amelyek néprajzi párhuzamait a mai Spanyolország Asturias és Galícia tartományában találhatjuk meg. Ezzel szemben régészeti eredmények bizonyítják, hogy a római kori városokban, katonai táborokban, illetve stratégiailag fontos helyszíneken megjelentek a nagyméretű, megemelt padlójú (suspensura), eleinte fából, majd kőből épített raktárak (horrea), amelyek alkalmasak voltak egy legio éves gabonafogyasztását fedező terménymennyiség tárolására.

Tacitus tudósítása alapján tudjuk, hogy a római kori katonai gabonatárolókat úgy tervezték, hogy a táborban állomásozó csapat számára egy évre elegendő gabonát lehessen azokban felhalmozni (Tac. Agr. 22.2). A katonai horreumok Pannoniában főként a belső erődök kapcsán ismertek, azonban a legio-, illetve a segédcsapat táborokban is tettek megfigyeléseket. Hogy nem lehet elhanyagolni jelentőségüket, azt az Aquincum legiotáborának ÉK-i részében megismert raktár méretei is érzékeltetik, amelynek falait 70 m hosszúságban sikerült követni.

5

Mi kapcsolja össze a gabonatermő vidéket a katonai táborokkal?

A provinciák római kori katonaságának élelmezését a hódítást követő időszakban még távolsági útvonalakon keresztül oldották meg, az adott térség pacifikálásával azonban a katonaság a gazdaság számottevő tényezőjévé lépett elő, és egyre inkább a helyi termelésre támaszkodott. Bár provinciákon átívelő szállítmányokkal a továbbiakban is számolni kell, egyre inkább a helyi nyersanyagokra támaszkodtak, sőt néhány provincia (pl. Köln – Germania Inferior) már a szomszédos tartományok ellátásában is szerepet kapott.

A latin források különbséget tesznek adózó és adómentes tartományok között. A császárkor nagy részében Itália, illetve az itáliai jogot nyert városok territoriumai a katonai területekkel együtt adómentesek voltak. Ezzel szemben Pannonia és az összes ÉNy-i provincia adóköteles volt.

Ez az adórendszer tekinthető az egyik legjelentősebb kapcsolatnak a katonai gabonatárolók és a gabonatermő vidék között, ugyanis az utánpótlás rendszere jelenlegi ismereteink szerint szorosan összefüggött a provinciák adóztatásával, amelynek felelőse a helytartó (legatus Augusti pro praetore), illetve a császári udvar hatáskörének helyi gyakorlója, a gazdasági folyamatokat ellenőrző procurator volt. Az adórendszer elemei Pannoniára vonatkozóan nem ismertek, valószínűleg a földek értéke alapján 5 évenként megállapított kvóta szerint a termény valamely hányadát kellett beszolgáltatni, esetleg pénz formájában befizetni.

Az adók jelenthették az állam legfontosabb bevételforrását, amelyek a katonaság utánpótlását és zsoldját fedezték. A rendszert igazgató hivatalnokok feliratai Pannoniában és a

6

fentebb említett járásokban nemcsak a városokból/táborokból, hanem vidéki településekről is előkerültek, amely a belső területek és a Duna menti határ közötti kapcsolatokról árulkodnak. Továbbá sokatmondó, hogy a feliratok az utak mentén, illetve főbb kereszteződési pontokban bukkantak fel. Természetesen számos esetben a katonai, illetve városi tisztségviselők vidéki illetőségűek lehettek – adott vidéki területen birtokkal rendelkezhettek.

A katonaság gabonavásárlás útján is hozzájuthatott a szükséges terményhez, amelyet az egységek személyesen, illetve közvetítő útján intéztek. Nagy szerepe volt az ellátmány beszerzésében (vásárlás v. adó) a legióknál a centurio frumentariusnak, illetve a segédcsapatoknál a summus curatornak, továbbá a helytartói hivatal tagjainak, a beneficiarius consularisoknak.

Hogyan bizonyítható az adórendszer, ellátás és a gabonakereskedelem?

A hosszú ideig tárolt, illetve nagy mennyiségben álló gabona veszélynek van kitéve. Az archeobotanikai és a régészeti célú rovartani vizsgálatok merőben új oldalát mutatták meg a gabonák római kori kezelésének. Britannia kapcsán figyeltek fel elsőként az elszenesedett gabonaleletek mellett a raktárak kártevőinek, legnagyobb számban a Sitophilus granarius, a gabonazsizsik maradványaira. A faj jellegzetessége, hogy az egyedek fedőszárnyai összenőttek, illetve szárnyaik csökevényesedtek, így gyakorlatilag röpképtelenek. Előfordulásuk nagyban összefügg az emberi tevékenységgel, főként a tárolással, illetve a gabona mozgatásával. Pete, lárva, majd báb alakjukban a gabonamagban (búza, árpa stb.) rejtve fejlődnek, majd ezt követően válnak kifejlett rovarrá. Északnyugat-Európában a vaskorban egyáltalán nem, a római korban viszont tömegével jelentek meg.

7

A kutatás mai állása szerint a hadsereggel együtt érkeztek a kártevők a térségbe, és jelenlétük a római megtelepedéssel párhuzamosan a provincia megszűnéséig adatolható. Ezt követően a normannokkal érkeznek ismét Britanniába. A témával kapcsolatos számos kérdés ellenére tehető néhány óvatos megállapítás. A kártevők elterjedése szorosan összefügg a római kori gazdasági mechanizmusokkal, főként a katonaság utánpótlásának rendszerével, az adórendszerrel, továbbá a gabona nagy tételű kereskedelmével.

Sokatmondó, hogy a leginkább „fertőzött” területek a városok, katonai táborok, illetve a mezőgazdasági termelés vidéki központjai, a villák voltak. Az eredmények alátámasztják, hogy a városok és a táborok ellátásához széleskörű kapcsolatokat építettek ki. A terményadó kezelése során a gabona sok kézen és jelentős forgatáson ment át, így közvetve az adórendszer is nagyban elősegítette a fent említett kártevők tömeges elterjedését és azok erőteljes jelenlétét a nehezen tisztán tartható katonai, illetve városi raktárakban.

Magyarország területéről egy kiskundorozsmai kora bronzkori lelőhelyről (Hosszúhát-halom), egy tárolóedényből in situ ismert Sitophilus granarius maradványa, amely bizonyíthatja, hogy térségünkben a faj Britanniával ellentétben a római korra már elterjedhetett.[6] A római korból nem találtam eddig kártevőre vonatkozó adatot Pannoniában, azonban a késő népvándorlás korból (7-9. sz.) Fonyód-Bélatelep leletanyagában kimutatható volt a S. granarius tevékenysége.[7] Bár a brit eredményekhez képest magyarországi adatokkal nem rendelkezünk, a római kori gazdaságtörténeti folyamatok Pannonia provinciában is hasonlóak lehettek.

Ahogy a fentiekben láttuk, térségünkben az igen jelentős erőt képviselő római katonaság gabonaellátása eleinte távolsági útvonalak mentén történt, majd az állandó táborok kiépülésével és a városi közösségek elterjedésével a helyi szintű ellátás is megszerveződött, amely az adórendszerrel együtt a vidéki települések (vici, illetve villák) gabonatermelésén alapult. A helyi szintű ellátás rekonstruálásának legnagyobb kihívása a történeti, régészeti és interdiszciplináris adatok összekapcsolása a gazdaságtörténet által kínált elméletekkel, amelyeknek felülvizsgálata és kritikája mindenkor elengedhetetlen.

8

[1] Cato, Agr., Praefatio 1-2. „Quanto peiorem civem existimarint feneratorem quam furem, hinc licet existimare. Et virum bonum quom laudabant, ita laudabant, bonum agricolam bonumque colonum. Amplissime laudari existimabatur qui ita laudabatur.”[2] Davies 1971[3] Roth 1999, 18-19.; egy gyalogos katona minden hónapban 4 modiusnyi (34,92 l) gabonát kaphatott[4] a számadatok Roth 1999 táblázataiban szereplő adatok alapján lettek számolva[5] Pals-Hakbijl 1992[6] nem feltétlenül beszélhetünk őshonos egyedről, hanem kereskedelem útján akár Dél-Európából is érkezett; Bende-Lőrinczy 2002, 88.

[7] Gyulai 2005, 271.

Rövidítések feloldása:

Bende-Lőrinczy 2002 = Bende L. – Lőrinczy G., ’Kora bronzkori település a kiskundorozsmai Hosszúhát-halmon’ MFMÉ (2002) 77-107.

Davies 1971 = Davies, R. W., ’The Roman military Diet’ Britannia 2 (1971) 122-142.

Gyulai 2005 = Gyulai F., ’Archaeobotanikai kutatások a Balaton környékén’ Zalai Múzeum 14 (2005) 263-279.

Pals-Hakbijl 1992 = Pals, J. P. – Hakbilj, T., ’Weed and insect infestation of a grain cargo in a ship at the Roman fort of Laurium in Woerden (Province of Zuid-Holland)’ Review of Palaeobotany and Palynology 73 (1992) 287-300.

Roth 1999 = Roth, J. P., The Logistics of the Roman Army at War (264 B.C. – A.D. 235), Leiden-Boston-Köln 1999.

Ajánlott irodalom:

Brunt, P. A., ’The Revenues of Rome. Untersuchungen zu den Direkten Staatsabgaben der Römischen Kaiserzeit (27 V. Chr.–284 N.Chr.) by Lutz Neesen – Review’ JRS 71 (1981) 161-172.

Kovács, P., ’Territoria, pagi and vici in Pannonia’ in: Werner, E. – Fehér, B. – Kovács, P. (eds.), ’Studia Epigraphica in Memoriam Géza Alföldy’ Antiquitas. Reihe 1. Abhandlungen zur alten Geschichte 61 (2013) 131-154.

Ottományi K. (szerk.), Római vicus Budaörsön, Budapest 2012.

9