k é t e z e r e g y

Silvio Gesell

Atermészetes

gazdasági rend

szabadföld és szabadpénz révén

kétezeregy kiadó

3

Tartalom

A kiadó előszava ...............................................................................................................9Előszó a 3. kiadáshoz .....................................................................................................15Előszó a 4. kiadáshoz......................................................................................................25

I. részA javak elosztása és az ezt meghatározó körülmények...............................................27

Bevezetés..........................................................................................................................291. Út és cél.................................................................................................................341. Mi a teljes munkahozadék?................................................................................351. Levonás a munkahozadékból a földjáradék révén..........................................381. A munkabér és a földbér függése a fuvartételektől .........................................411. Az életkörülmények hatása a bérre és a járadékra..........................................451. A szabadföld fogalmának pontosabb meghatározása .....................................471. A harmadik fokozatú szabadföld fogalma........................................................481. A harmadik fokozatú szabadföld hatása a földjáradékra és a bérre.............491. Az üzemfejlesztések hatása a járadékra és a bérre..........................................52

10. A tudományos felfedezések hatása a járadékra és a bérre...........................5510. Törvényi beavatkozások a munkabérbe és a járadékba...............................5610. Vámok, munkabér és járadék ........................................................................6010. A bérskála kiindulópontja egészen a legnagyobb fizetésekig: a szabadföld munkahozadéka.............................................................................................................6510. A tökekamat hatása a munkabérre és a földjáradékra................................6710. Áttekintés a vizsgálat eddigi eredményeiről...................................................6910. A nyersanyag- és telekjáradék, és viszonyuk az általános bértörvényhez . 7010. A bértörvény általános vázlata........................................................................74

II. rész:Szabadföld........................................................................................................................77

Bevezető: Szabadföld, a béke vaskövetelménye...........................................................791. A szabadföld szó éneimé.....................................................................................941. A szabadföld pénzügyi vonatkozásai ................................................................951. Szabadföld a való életben...................................................................................981. Milyen hatásai vannak a föld államosításának?.............................................1101. Hogyan lehet a föld államosításának követelését indokolni? .......................1161. Amire a szabadföld nem képes ........................................................................126

III. rész:Fémpénz és papírpénz. A pénz, amilyen valójában...................................................129

Bevezetés........................................................................................................................131

1. Hogyan nvilvánul meg a pénz léte........................................................................1341. A pénz nélkülözhetetlensége és a közvélemény közömbössége a pénz anyagával szemben...........................................................................................................................1371. A úgynevezett érték................................................................................................1401. Miért lehet papírból pénzt csinálni? ...................................................................1451. A papírpénz biztosítéka és fedezete......................................................................1621. Milyen árat érjen el a pénz?..................................................................................1701. Hogyan lehet a pénz árát pontosan kiszámítani? ...............................................1721. Hogyan alakul ki a papírpénz ára? .....................................................................1791. A keresletet és a kínálatot befolyásoló hatások...................................................182

10. A pénz kínálata ...................................................................................................18810. A mai pénz körforgásának törvényszerűségei .................................................19310. A gazdasági válságok és megelőzésük ..............................................................20710. A bankjegy ki bocsátás új rendje (emissziós reform)......................................20810. A pénz minőségének mércéje ............................................................................21610. Miért mond csődöt az úgynevezett nyers mennyiségi elmélet a pénz esetében? 219

10. Arany és béke?.....................................................................................................22110. Összeegyeztethető-e a polgári béke és a népek közötti béke az aranyvalutával? 223

W . részSzabadpénz. A pénz, amilyennek lennie kell, és amilyen lehet......................................245

Bevezető...............................................................................................................................2471. Szabiidpénz ............................................................................................................2471. Hogyan hozza forgalomba az állam a szabadpénzt? .........................................2551. Hogyan igazgatják a szabadpénzt?......................................................................2561. A szabadpénz forgásának törvényszerűségei......................................................2571. Összefoglalás...........................................................................................................2611. A szabadpénz megítélése A boltos .......................................................................263

- A banktisztviselő.............................................................266A külkereskedő................................................................268A vállalkozó ...................................................................271Az uzsorás ......................................................................274A spekuláns.....................................................................276A takarékoskodó.............................................................279A fogyasztási szövetkezet tagja ......................................282A hitelező........................................................................284Az adós ..........................................................................286

A munkanélküliség elleni társadalombiztosítási hivatalban 288A kölcsönösségi elmélet híve..........................................292A kamattcorctikus ..........................................................295A válságteoretikus..........................................................301Az értéktcorctikus...........................................................308A bérteoretikus ..............................................................308A bankár ........................................................................310A váltóügynök.................................................................316

7. Világvaluta Egyesülés.................................................................................................318

4

V. részSzabadpénz-kamat- vagy tőkeelmélet..........................................................................321

1. Robinzonád, mint az elmélet próbaköve.........................................................3231. Az őskamat ........................................................................................................3271. Az Őskamat átvitele az árura ..........................................................................3391. Az őskamat átvitele az úgynevezett reáltőkére (tárgyi javakra) .................3401. A szabadpénz-kamatelmélet kiegészítése........................................................3431. Ahogyan a tőkekamatot eddig magyarázni próbálták...................................3621. A bruttó kamat alkotórészei ............................................................................3691. A tiszta tőkekamat: vas-nagyság .....................................................................373

Függelék:Párhuzam a kamatláb és az ármozgás között ............................................................377

Névmutató......................................................................................................................380

5

A kiadó előszava

Meglehetősen szokatlan feladatra vállalkozott kiadónk Silvio Gesell magyarul mindeddig meg nem jelent művének kiadásával, hiszen a könyv 1916-ban, 88 éve jelent meg először. Annak idején a mű nagy visszhangra talált, majd gazdasági, politikai erők váltakozásától függően hol megpróbálták elfelejteni, hol elkezdték újragondolni elméletét.

Gesellt, elméletének elismeréseként, 1919 márciusában a bajor tanácskormány pénzügyminiszterévé választották, majd a húszas években egyre több olyan követője akadt, akik eszméinek tartalmi és gyakorlati továbbfejlesztésével próbálkoztak. Az 1950-es és 60-as évek nyugatnémet gazdasági csodája folytán alábbhagyott az érdeklődés a gazdaságpolitikai rendszeralternatívák iránt, bár híres közgazdászok, például Irving Fischer és John Maynard Keynes, elismerték GeseLl jelentőségét. A munkanélküliség, a környezetpusztítás és a nemzetközi hiteiválság eredményeként, csak az 1970-es évek végétől nőtt meg ismét az érdeklődés Gesell szinte feledésbe merült alternatív gazdasági modellje iránt.

Gerhard Senft a következőképpen ír Gesellről és életművéről a Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig című műben: „Némelyek a nemzetgazdaságtan Old Shatterhandjét látták benne. John M. Keynes pedig meggyőződéssel vallotta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Kari Marxtól. Már az életrajzából is kitűnik, hogy Silvio Gesell, a német-argentin közgazdász és szo-ciálreformátor, rendkívüli ember és kalandor volt. 1862-ben született az Ardennekben fekvő és ma Belgiumhoz tartozó St. Vith-ben. Tanulmányait Spa-nyolországban folytatta, majd Argentínába vándorolt ki, s ott egy tekintélyes vállalatot alapított Casa Gesell nevén. Amikor a vállalat virágzásnak indult, visszaköltözött Európába, mint marhatenyésztő és méhész Svájcban élt. Autodidaktaként közgazdaságtannal kezdett foglalkozni, és kidolgozta programját: a szabadgazdaság tanát."

1891-ben Gesell Buenos Airesben adta ki első röpiratát, Die Reformation im Münzwesen als Brücke zum sozialen Staat (A pénzügy reformja mint a szociális államhoz vezető út) címmel. Ez képezte annak a nagyszabású műnek az alapját, amely a szociális dilemma okait és a megoldás lehetőségeit taglalja. Azok a gyakorlati tapasztalatok, melyeket Gesell az akkori Argentína egyik gazdasági válsága folyamán szerzett, a marxizmussal szembenálló szemléletmódra késztették: az emberi munka kizsákmányolását nem a termelőeszközök magántulajdonára vezette vissza, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlő hibákra. Akárcsak az antik filozófus, Arisztotelész, Gesell is felismerte pénz ellentmondásos kettős szerepét, hiszen az, mint csereeszköz, egyrészt a piacot szolgálja, egyidejűleg azonban a hatalom eszközeként uralkodik is felette.

„FŐ művének címében Silvio Gesell teljesen tudatosan alkalmazta a »ter-mészetes gazdasági rend« fogalmát - folytatja Senft. - Már Adam Smith és előtte a francia fíziokraták is használták ezt a fogalmat, hogy - teljesen a felvi-

6

lágosodás szellemében - szembeállítsak a hűbériség »isteni« rendjével. Arra számítottak, hogy a »természetes állapotból*, az értelemből és az erők szabad játékából a gazdaság és a társadalom harmóniája fakad majd. Gesell igencsak dicsérte a természetes rendnek ezt a képet, de nem bízott abban, hogy önmagától létrejön. Egy rendszer csak akkor minősíthető »természetesnek«, ha kiváltságok, monopóliumok és a tőke dominanciája nélkül létezik. A természetes gazdasági rendet« tehát »létre kell hozni« - az előjogok eltörlése, a mindenkit megillető esélyegyenlőség megteremtése útján."

Gesell igen korán elhatárolódott a rasszista és az antiszemita ideológiától. Bár Darwin evolúcióelmélete nagy befolyással volt rá, szembehelyezkedett a szociáldarwinista gondolkodásmóddal. A túlzott nacionalizmust ellenezve, síkra szállt azért, hogy Németország megbékéljen nyugati és keleti szomszédaival. A nemzetállamok expanziós politikáját szerinte az európai államok hatalommentes föderációjának kellene felváltania. Gesell ezentúl kifejlesztette a kapitalizmus utáni világ-valutarendszer alapjait. Síkra szállt egy nyílt, kapitalista monopóliumoktól és vámhatároktól, nemzeti kereskedelmi protekcio-nizmustól és gyarmati terjeszkedéstől mentes világpiacért. A később létrejövő Nemzetközi Valutaalappal és Világbankkal ellentétben, amelyek az adott igazságtalan struktúra keretein belül a hatalom képviselőinek érdekeit képviselik, és ellentétben egy közös európai valutával, Gesell egy „Nemzetközi Valuta-szövetség"-et akart létrehozni, amely az összes nemzeti valután felülálló, semleges világpénzt bocsátana ki és azt úgy kezelné, hogy az a szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez vezessen.

Margrit Kennedv a következőképpen foglalja össze Gesell elméletét: „A pénz, amelyet nap mint nap használunk, kétféle, egymásnak ellentmondó célt szolgál: egyrészt csereeszköz, a munkamegosztás feltétele, így minden civilizáció alapja; másrészt felhalmozható dolog, s e minőségében akár akadályozhatja is a cserekereskedelmet. Egy zsák alma, ha nem veszik meg, előbb-utóbb elrohad, a pénz azonban, amelyért megvennék, megőrzi eredeti értékét akkor is, ha tulajdonosánál marad. Mivel a pénz értékálló és mindenre használható »joker«, kamatot lehet kérni érte. Tulajdonosa úgy szedhet kamatot, hogy a kisujját sem kell megmozdítania. A hagyományos »baloldali« elméletek ezt a problémát gazdasági rendszerünk körforgásában félreismerték, és a termelőeszközök államosításával akartak rajta segíteni.

Az értéktöbblet ugyan a termelőszférában keletkezik, nagyságát és eloszlását azonban a csere körfolyamata határozza meg. "Államszocializmus helyett magánkapitalizmus« azonban, ahogy ezt ma már tudjuk, nem oldja meg a dilemmát. A piacgazdaságot ugyanis sem a szocializmus, sem a kapitalizmus nem volt képes a szociális és az ökológiai igazságosság jegyében megreformálni. A szocializmus és a kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem ugyanazon érme különböző oldalai. És a szocialista rendszer kudarcát sem csak a mindenkori döntéshozók alkalmatlansága vagy a korrupció okozta, ahogy azt állandóan hangoztatják. A rendszer bukásához bizonyára ezek is hozzájárultak, de a probléma gyökerei mélyebbre nyúlnak. Az igazi ok pénzrendszerünk

7

működésében keresendő. A pénzrendszer hibái négy alapvető tévedésre vezethetők vissza.

Az első tévedés a növekedési folyamatok eltérő sebességével kapcsolatos. A József-fillér híres példája bemutatja, hogy a kamat mindig csak középtávon, és sohasem hosszabb távon biztosítja a pénzforgást. Ha Krisztus születésekor József betett volna egy fillért a bankba 5% kamatra, akkor 1990-ben, a német újraegyesítés évében - az akkor érvényes aranyár mellett - 134 milliárd darab, a Föld tömegének megfelelő aranygolyót vásárolhatott volna. Ez azt mutatja, hogy a tartós kamatszedés matematikai-logikai lehetetlenség, ezért ez a pénzforgást mindig csak középtávon biztosíthatja.

A második alapvető tévedést akkor követjük el, amikor azt hisszük, csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt vettünk fel. Ez bizony nem igaz. Minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson. A szemétdíjnak például körülbelül 12%-a, a vízdíjnak 38%-a, a lakbérnek pedig 77%-a kamat. Egy 40 m2~es lakás esetében, amely 150 000 német márkába kerül, ez körülbelül 750 000 márkát jelent száz év alatt. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% kamatot vagy tőkeköltséget tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy ha kamat helyett forgalmi illetéket vezetnénk be, legtöbbünknek megduplázódna a jövedelme, vagy ugyanazon életszínvonalért arányosan kevesebbet kellene dolgoznunk.

A harmadik alapvető tévedés abban nvilvánul meg, hogy azt hisszük, ez a kamat, fizessük bár hitel után vagy az árakban elrejtve, feltétlenül jogos.

Kevesen tudják ugyanis, hogy a kamatnak és a kamatos kamatnak a javak folyamatos és teljesen legális újraelosztásában van szerepe a kíspénzűektől a sokpénzűek felé. Ha például a német háztartásokat tíz egyenlő nagyságú csoportba osztjuk, akkor kiderül, hogy 80%-uk kevesebb kamatot kap, mint amennyit kifizet, 10%-uk nagyjából ugyanannyit kap, mint amennyit kifizet, és csak a maradék 10% húz busás hasznot a rendszerből. Az »igazságosság« -miszerint takarékbetéteink és befektetéseink után minden fizetett kamatot visszakapunk -, alaposabban megvizsgálva, csupán képzelgés. Kamatnyeresége csak a lakosság 10%-ának van, s ez abból származik, amit a nagy többség a kamaton veszít. Ahhoz, hogy ebben az üzletben nyereségesek legyünk, több mint ötszázezer márkás kamatozó betétre lenne szükségünk. Németországban jelenleg naponta egymilliárd márkát (az egyes után kilenc nulla következik) oszt újra a rendszer a munkából élőktől a pénzüket kölcsönadni tudók javára.

A negyedik alapvető tévedés szerint azért kell kamatot fizetnünk, hogy az inflációt kiegyenlítsük. Valójában az infláció annak a pénzrendszernek a szükséges velejárója, amelyben a kamatra a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. Különböző gazdasági mutatók összehasonlításával lehet ezt megvilágítani.

A kamat ily módon teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és tovább növeli a jövedelmek közötti egyen-

8

lőtlenséget. Bemard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, valuták megingatását teszi lehetővé, és nemcsak teljes mértékben terméketlen, de veszélyes is mindenki számára - főleg azért, mert javarészt olyan emberek és szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt szerezzenek vele.

Nagyjából 1890 óta létezik a Silvio Gesell által megfogalmazott pénzrendszer és »természetes gazdasági rend«, amely a kapitalizmushoz és a kommunizmushoz körülbelül úgy viszonyul, mint a ptolemaioszi világkép (amelv szerint a Nap kering a Föld körül) a kopernikuszi világképhez (amelv ennek pontosan az ellenkezőjét állítja). Gesell azt javasolja, hogy kamatszedés helyett a pénzt vonják állami hatáskörbe, s a pénzforgás biztosítása érdekében szedjenek érte pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illetéket. Ez az illeték nem azoknak kedvezne, akiknek a szükségesnél több pénzük van, hanem az államnak, a régiónak vagy a közösségnek, amely kibocsátja és végül is használja. A pénz szerepét ezzel csereeszköz funkciójára korlátoznák. Ha több van valakinél, mint amennyire pillanatnyilag szüksége van, akkor beviszi a bankba, ahol kölcsönként újra forgalomba hozzák. A mai szokások így nemigen változnának, és a takarékosságra továbbra is ösztönöznének. A látra szóló betéten a pénzt ugyanis készpénzként kezelik és pénzhasználati illeték terheli, míg a takarékszámlán nem. A pénz megtartja értékét (mert a mai pénz számára az államadósság mérséklése és a munkahelyek megtartása céljából nélkülözhetetlen infláció megszűnik). Az adósnak azonban a bank munkadíjat, valamint kockázati prémiumot számol fel, amit azonban kismértékben eddig is minden tranzakció esetén megtett, s többnyire nem tesz ki 2,5%-nál többet.

Noha Keynes már 1936-ban megjósolta, hogy »a jövőben többet fogunk tanulni Gesell, mint Marx szellemétől*-, ez a jövő még mindig nem érkezett el. Kérdés, hogy lesz-e elegendő időnk a változtatáshoz. Az ökológiai egyensúly-és alighanem a világgazdasági rendszer egyensúlya is - bármikor felbomolhat, s ezt mindenki, gazdagok és szupergazdagok, a rendszer eddigi haszonélvezői is meg fogják szenvedni. A küszöbönálló katasztrófa jó alkalom lenne arra, hogy teljesen más alapokra építkezzünk egy ökologikus pénz- és gazdasági rendszer jegyében" - írja Margrit Kennedy.

Gesell elméletét a múlt század húszas-harmincas éveiben több helyen próbálták megvalósítani.

1919 októberében Frankfurtban geselliánusok létrehozták a Wára cseretársaságot. Alapszabályzatában ez a magán egyesület céljául tűzte ki, hogy a deflációs birodalmi márka mellett egy második pénzforgalmat is beindít. Egy segédvalutának, a wárának, hozzá kellett volna járulnia a pénzszűke és a hitelkorlátozások következményeinek enyhítéséhez. A wára-jegyeket birodalmi márka és reális biztosítékok ellenében adtak ki.

Silvio Gesell elképzelése szerint az új bankjegyeket meghatározott indítóértékkel kellett ellátni. A pénz tulajdonosának minden hónapban a névérték-

9

veszteséget egy bélyeggel kellett kiegyenlítenie. A zsugorodási veszteség elkerülésére a waratulajdonosnak két lehetősége kínálkozott: vagy hamar kiadja a pénzt, vagy a nyereség és veszteség nélküli takarékossághoz folyamodik, a cseretársaság valamely kirendeltségénél letétbe helyezi a pénzét. Ez volt hivatva biztosítani a folyamatos pénzforgást.

Ami magánszemélyek szűk körének kisrészvényei formájában kezdődött, hamarosan a szabadgazdasági mozgalmon messze túlnyúló jelenséggé fejlődött. Mivel a deflációs politika folytán bankintézetektől alig lehetett hitelpénzt szerezni, sok német városban egyre több termelővállalat, üzlet és étterem csatlakozott a Wára cseretársasághoz. A kirakatokban táblák tűntek fel ezzel a felirattal: „Wárát elfogadunk". Béreket is wárában fizettek. Mindez egyre több fejfájást okozott az akció ellenzőinek. „A wára kiszorítja a birodalmi márkát"-ez a jelszó végül már olyan hangossá vált, hogy a birodalmi kormány 1931 októberében rövid úton betiltotta a szabadpénzzel folytatott kísérletet.

Hasonló kísérleteket folytattak a harmincas évek elején Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban, az Egyesült Államokban is, de kiváltképpen Ausztriában. 1932 júliusában az Inn menti Wörglben a községi tanács elfogadott egy szükségprogramot, amely többek között előirányozta egy szabadpénz bevezetését. Wörglben akkoriban iszonyúan nagy volt a munkanélküliség, s a község mérhetetlenül eladósodott. A wörgli szükségprogram ilyen körülmények között azt irányozta elő, hogy a szűk keresztmetszetet úgynevezett munkaértékjegyek kiadásával küszöböli ki (ezek fedezetéül váltók szolgáltak, meg schilling készpénzben). Ennek a községi pénznek a segítségével sikerült egy sor középítkezést végrehajtani.

A szükségprogram sikere figyelemre méltó volt: míg 1932 augusztusától egy év alatt a munkanélküliek száma egész Ausztriában húsz százalékkal emelkedett, Wörglben huszonöt százalékkal csökkent. A község pénzügyi helyzete ugrásszerűen javult, miután a „zsugorodó" pénzt preferáltan használtak fel adófizetésnél, részben előlegek kifizetésénél is. 1933. január l-jén a szomszéd község, Kirchbichlis is csatlakozott a kísérlethez. Ám 1933. szeptember közepére elfogyott a hatóságok türelme, és a jegybank kiváltsága elleni vétséget a szabadpénzjegy bevonásával és megsemmisítésével torolták meg.

Még ma is folyik a vita a körül, hogy Silvio Gesell szabadgazdasági modellje az őrültségek vagy a szociális újítások közé sorolandó-e, és a szakma igen eltérően ítéli meg.

Feltűnő, hogy a szabadpénzről szóló tanítás főleg az angolszász térségben talált pozitív visszhangra. Keynes mellett Gesellnek a pénzfunkció javítására tett indítványait főleg olyan közgazdászok ismertek el, mint Irving Fisher és Norman Angell. Walter Theimera a huszadik század második negyedéről így vélekedett: „A szabadpénz tana, bár sehol sem valósult meg, félreismerhetetlen hatással volt a nemzetközi valutapolitikára és pénzelméletre." Richárd Stoss a modern gazdaságpolitika megalapítói köze sorolja Gesellt.

10

Előszó a 3. kiadáshoz

Nagy reménység nagy nyugalmat ad!

Azt a gazdasági rendet, amelyről it: szó van, csak annyiban nevezhetjük természetesnek, hogy az emberi természethez alkalmazkodik. Tehát nem olyan renddel foglalkozunk, amely önmagától, a természet őstermékeként jött létre. Ilyen rend egyáltalán nem létezik, mert az önmagunknak szabott rend mindig cselekedet, mégpedig tudatos és szándékos cselekedet.

Az emberi fejlődés vizsgálatával megállapíthatjuk, hogy az adott gazdasági rend megfelel-e vagy sem az emberi természetnek. Ahol az ember a leginkább gyarapodik, ott a gazdasági rend is természetesebb. Az, hogy egy ilyen értelemben bevált gazdasági rend egyben műszakilag is a leghatékonyabb, és a hivatalos statisztika számára a legjobb mutatókat szolgáltatja, elhanyagolható kérdés. Manapság ugyanis könnyen elképzelhető olyan gazdasági rend, amely műszakilag ugyan magas teljesítményekre képes, de csak az emberekkel folytatott rablógazdálkodás árán. Joggal feltételezhetjük azonban, hogy annak a rendnek, amelyben az ember gyarapodik, a hatékonyság szempontjából is jobbnak kell bizonyulnia. Emberi mű végül is csak az emberrel együtt törhet magasba. „Mindennek mértéke az ember", ezért gazdaságának a mértéke is.

Mint minden élőlény, így az ember gyarapodása is elsősorban attól függ, hogy a kiválasztódás a természeti törvények szerint megy-e végbe. Ezek a törvények azonban versengést kívánnak. Csakis a túlnyomórészt a gazdaság területén folyó verseny révén bontakozhat ki kedvező fejlődés, nemesedés. Aki ezért a természet nemesítési törvényeit a maguk teljes csodatevő hatékonyságával akarja megtartani, annak a gazdasági rendet úgy kell felépítenie, hogy a verseny valóban a természet akaratának megfelelően folyjék, vagyis a természet által nyújtott eszközökkel, az előjogok teljes körű mellőzésével. A versengés sikerének feltételét kizárólag a veleszületett tulajdonságok jelenthetik, mert a siker forrása csak így öröklődhet át az utódokra, és így válhat általános emberi tulajdonsággá. A gyermekek sikereit nem a szülők pénzének, törvényekkel körülbástyázott előjogainak, hanem ügyességének, erejének, szeretetének, bölcsességének kell megalapoznia. Csak akkor remélhetjük, hogy idővel az emberiség megszabadul mindazon gyatraságtól, amely rárakódott az évezredek óta a pénz és az előjogok irányította torz fejlődés révén, ha az uralmat kiragadják az előjogokat élvezők kezéből, és ha az emberiség a legnemesebbek vezetésével ismét ráléphet az isteni célokhoz vezető fölemelkedés rég megszakadt útjára.

Az a gazdasági rend azonban, amelyről ez a könyv szól, más értelemben is igényt tart a „természetes" megjelölésre.

Ahhoz, hogy az ember gyarapodjék, lehetővé kell tenni számára, hogy minden helyzetben olyan lehessen, amilyen valójában. Az embernek lennie kell, nem látszania. Lehetővé kell tenni, hogy emelt fővel járhasson egész életében,

11

és mindig kimondhassa a színtiszta igazságot, anélkül, hogy ebből baja és kára származnék. Az őszinteség nem maradhat a hősök előjoga. A gazdasági rendet úgy kell megalkotni, hogy az őszinte ember gazdaságilag is mindenki másnál jobban gyarapodjék. A társadalmi élettel együtt járó függőségeknek csak a dolgokra, és ne az emberekre legyen kihatásuk.

Ha azt akarjuk, hogy az ember természetének megfelelően viselkedhessen, akkor a jognak, az erkölcsnek és a vallásnak védelmébe kell vennie, amikor gazdasági tevékenysége során jogos önérdekét, természetadta Önfenntartási ösztönét követi. Ha ez a tevékenység ellentmond a vallásos téziseknek, de az ember eközben mégis erkölcsösen gyarapszik, akkor ezeket a téziseket felül kell vizsgálni abból a megfontolásból kiindulva, hogy nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Nem szabad úgy járnunk, mint az a keresztény, akit vallásának állhatatos követése koldussá tesz, és a versenyben lefegyverez, minek folytán ivadékaival együtt teljesen felmorzsolódik a természetes kivá-lasztódási folyamatban. Az emberiségnek nem származik előnye abból, ha a legjobbakat mindig keresztre feszítik. A nemesítés inkább az ellenkezőjét követeli. A legjobbakat támogatni kell, csak így remélhetjük, hogy egyszer majd szétosztják az emberben szunnyadó kincseket, a mérhetetlen kincseket!

A természetes gazdasági rend ezért az önérdekre van felépítve. A gazdaság fájdalmas követelményeket támaszt az akaraterővel szemben a természetes restség leküzdése érdekében. Ehhez tetemes hajtóerőre van szüksége, amit egyetlen más adottság sem tud megfelelő erővel és rendszerességgel biztosítani, csak az önérdek. A közgazda, aki számol az önérdekkel és arra épít, helyesen számol és erős várat épít. A kereszténység vallási követelményeit ezért nem terjeszthetjük ki a gazdaságra; ezek itt csődöt mondanak és csak képmutatókat szülnek. A szellemi szükségletek ott kezdődnek, ahol a testiek kielégültek; a gazdasági tevékenységnek azonban a testi szükségleteket kell kielégítenie. A sorrend fejreállítását jelentené, ha a munkát imával vagy egy költeménnyel akarnánk elkezdeni. „A hasznos művészetek anyja a szükség, a szépművészetek anyja a bőség" (Schopenhauer). Más szavakkal: az ember koldul, amíg éhes, és imádkozik, ha már jóllakott.

Egy ilyen, az önérdekre épülő gazdasági rend eközben semmilyen formában nem akadályozza a magasabb rendű fajfenntartási ösztönöket. Ellenkezőleg, nemcsak alkalmat ad az embernek önzetlen cselekedetekre, hanem eszközöket is ad hozzá. Erősíti ezeket az Ösztönöket azzal, hogy lehetőséget ad a kiélésükre. Ezzel szemben egy olyan gazdaságban, ahol bajba került barátját mindenki a biztosító társasághoz utasítja, ahol a beteg családtagot elfekvőbe küldik, ahol az állam fölöslegessé tesz minden személyes segítségnyújtást, egy ilyen gazdaságban - úgy tűnik - a gyengéd és értékes ösztönök el kell hogy satnyuljanak.

Az önérdekre fölépített természetes gazdaságban mindenkinek biztosítani kell saját munkája teljes hozadékát, amellyel aztán szabad belátása szerint rendelkezhet. Aki abban talál kielégülést, hogy jövedelmeit, a bérét, a termését a szükséget szenvedőkkel megossza - megteheti. Ezt senki nem várja el tőle, de ebben nem is akadályozza meg senki. Egy mese szerint a legnagyobb büntetés, ami emberre kiszabható, hogy segítségre szorulók társaságába viszik, akik rimánkodva nyújtják felé a kezüket, de nem tud rajtuk segíteni.

12

Ilyen szörnyű helyzetbe hozzuk egymást, ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel. ha nem rendelkezhet mindenki szabad belátása szerint saját munkája hozadékával. Itt csak arra akarjuk emlékeztetni - megnyugtatásul - az emberbarát olvasót, hogy a közösségi szellem és az áldozatkészség ott virágzik a legjobban, ahol eredményesen dolgoznak. Az áldozatkészség a személyes erő és biztonság érzetének kísérő jelensége, amelv ott jelenik meg, ahol az ember saját keze munkájára építhet. Még azt is hadd jegyezzük meg, hogy az önérdeket nem szabad összetéveszteni az önzéssel. A rövidlátó - Önző, míg a messzire látó rendszerint hamar felismeri, hogy saját érdekeit a társadalom gyarapodása szolgálja a legjobban.

Természetes gazdaságon tehát olyan rendet értünk, ahol az embereknek természettől kapott adottságaikkal teljesen nyílt terepen kell megvívniuk a versenyt, ahol ezért a legügyesebbé lesz a vezetés, ahol minden előjog megszűnik, és az egyes ember, önérdekét követve egyenesen saját célja felé tart, anélkül, hogy tetterejét hagyná legyengíteni azzal, hogy tekintettel van olyan dolgokra, amelyek nem a gazdasághoz tartoznak; és amelyekért a gazdaságon kívül még eleget robotolhat.

Ennek a természetes rendnek az egyik előfeltétele már mai, rosszhírű gazdaságunkban is megvan. Az önérdekre épül, és technikai vívmányai, amelyeket senki sem vonhat kétségbe, kezeskednek róla, hogy az Új Rend beválik. A másik előfeltételt azonban, mindenki azonos felszereltségét a versenyhez (a gazdasági rendben ez a természetesség legfontosabb pillére) - még meg kell teremteni. A célratörő újjáalakítás során nyomtalanul el kell távolítani minden előjogot, amelv a verseny eredményét meghamisíthatná. Ezt a célt szolgálja az itt tárgyalandó két alapvető követelmény: a szabadföld és a szabadpénz.

Ezt a természetes gazdasági rendet „manchesterizmusnak" is lehetne nevezni, ez az a rend, amely a valóban szabad szellemek előtt mindig is célként lebegett - egy olvan rend, amely magától, idegen közreműködés nélkül is megáll, és csak arra van szüksége, hogy átengedjék az erők szabad játékának, hogy mindazt, amit hivatalos beavatkozásokkal, államszocializmussal és hatósági rövidlátással elrontottak, ismét helyreigazítsák.

Erről a „manchesterizmusról" persze ma csak olyan emberek előtt lehet beszélni, akik tisztánlátását hibásan végrehajtott kísérletek nem tudták eltorzítani, akik számára a kivitelezésben elkövetett hiba nem jelenti egyben a terv fogyatékosságainak bizonyítékát. Mégis, a nagy tömegek számára az, amit ez-idáig manchesterizmusként megismertek, elég ahhoz, hogy az egész tant szőröstül-bőröstül elátkozzák.

A manchesteri iskola jó úton járt, és, amit később Danvintó) átvettek, helyes volt. Elmulasztották azonban a rendszer első és legfontosabb előfeltételének megvizsgálását, és nem törődtek azzal a küzdőtérrel, amelyen az erőknek szabadon meg kell mérettetniük. Feltételezték (nem mindnyájan ártatlanul), hogy az adott rend, a földtulajdon és a pénz előjogait is beleértve, kezességet nyújt a verseny elegendő szabadságára,' feltéve, hogy az állam nem avatkozik be többet a gazdaság menetébe.

13

Elfelejtették, vagy nem akarták belátni, hogy ha természetességet akarnak, akkor a proletárságnak is meg kell adni a jogot, hogy a földet ugyanazokkal az eszközökkel szerezhesse vissza, mint amilyenekkel eltulajdonították tőle. Ehelyett a manchesteristák az államot - amely közbelépésével a szabad versenyt elrontotta - hívták segítségül, hogy hatalmi eszközeivel szálljon szembe az erők valóban szabad játékának megteremtésével. Az így alkalmazott manchesterizmus semmiképpen sem felel meg saját tanításának. Az előjogok megőrzése érdekében népámítók kerítették hatalmukba a tant, amely minden előjogot tagadott. Csalás és ámítás.

Ha az eredeti manchesterizmust igazságosan akarjuk megítélni, nem szabad későbbi alkalmazásából kiindulnunk. A manchesteristák az erők szabad játékától elsősorban a kamatlábak fokozatos nullára csökkenését várták. Ez a várakozás azon a ténven alapult, hogy Angliában, ahol a piac viszonvlag a legjobban el volt látva pénzzel, a kamatláb is a legalacsonyabb volt. A gazdasági erőket csak meg kell szabadítani béklyóitól - gondolták, meg kell engedni szabad játékukat, és akkor megnövekszik a pénzkínálat, ezáltal megszűnik a kamat, az eddigi gazdasági rend legborzasztóbb szégyenfoltja. Ennek az elméletnek a hívei számára még ismeretlen volt, hogv pénzügyeink bizonyos belső hibái (amelyet a manchesteristák gazdasági rendjükbe kritikátlanul átvettek) áthághatatlan akadályokat fektetnek a pénzhatalom-ellenes fejlődés útjába.

A manchesteri tan egy további hittétele szerint az örökségek felosztása és a gazdagságban felnövő nemzedék természetes gazdasági fogyatékosságai követ-kezményeképpen a nagybirtokok feldarabolódnak, és a földjáradék automatikusan általános népi bevétellé válik. Ez a nézet számunkra ma kissé meggondolatlannak tűnhet; annyiban azonban mégis jogos volt, hogy a földjáradékoknak a manchesteristák által követelt szabadkereskedelem folytán csökkenniük kellett volna a védővámok összegével. Ehhez adódott, hogy a gőzhajózás és a vasúti közlekedés révén a dolgozók szabad költözködése ténylegesen valósággá vált, miáltal Angliában a bér, a földjáradék rovására, a költség- és tehermentes amerikai földön letelepülő kivándorlók („szabadföldiek") munkajövedelmének szintjére emelkedett, ugyanakkor e szabadföldiek terméshozamai lenyomták az angol mezőgazdasági termékek árát - megint csak az angol földjáradékosok rovására. [Németországban és Franciaországban ez a természetes fejlődés az aranyvalutára való áttérés folytán annyira kiéleződött, hogy összeomlás következett volna be, ha az állam beavatkozásának (az aranyvaluta bevezetésének) következményeit nem egyenlítette volna megint ki egy második beavatkozással (a gabona vámokkai).]

Nagyon is érthető tehát, hogy a manchesteristák, akik e gyorsan előrehaladó folyamat közepében álltak, a folyamat jelentőségét túlbecsülve úgy gondolták, joggal várják el, hogy gazdasági rendjük második szégyenfoltja - a földjáradék - is megszűnik az erők szabad játéka révén.

Harmadik hittételük úgy szólt, hogy ha már - alaptételük alkalmazásának, az erők szabad játékának köszönhetően - lehetségessé vált úrrá lenni a helyi éhínségeken, akkor annak is lehetővé kell válnia, hogy ugyanígy a közlekedési eszközök, a kereskedelmi intézmények, a bankrendszer stb. javítása révén a gazdasági zavarok okát is megszüntessék. Mivel az éhínségeket az élelmiszerek rossz helyi elosztása okozza, a gazdaság stagnálását is az áruk rossz elosz-

14

tása következményének gondolták. Hiszen, aki tudatában van annak, menynyire zavarja minden nép rövidlátó vámpolitikája a nemzet- és világgazdaság természetes menetét, minden bizonnyal meg fogja bocsátani, hogy egy szabadkereskedő, egy manchesterista, akinek még sejtelme sincs azokról a hatalmas zavarokról, amelyeket a hagyományos pénzrendszer fogyatékosságai kiválthatnak, egyszerűen a szabadkereskedelemtől várta a gazdasági fennakadások megszűnését.

A manchesteristák tehát így gondolkodtak: ha az általános szabadkereskedelem révén a népgazdaságot tartósan teljes üzemben tudjuk tartani, ha ennek az elakadásmentes, megszakítatlan munkának a következtében a tőke túltermelése áll elő, amely leszorítja és végül teljesen megszünteti a kamatot, és ha még az is igaznak bizonyul, amit az erők szabad játékától a földjáradék vonatkozásában elvárunk, akkor az egész nép adózóképessége annyira megnő, hogy a teljes állami és kommunális adósságot hamarosan az egész világon törleszteni lehet. Ezzel gazdasági rendünk negyedik és utolsó szégyenfoltját is nyomtalanul eltüntetnénk, és az e rend alapját képező szabadelvű gondolat az egész világ előtt igazolódnék; e rend irigy, rosszindulatú és sok esetben tisz-tességtelen bírálói pedig elhallgatnának.

Mindezen szép, manchesterista reménységekkel kapcsolatban a mai napig a megvalósulásnak semmi nyoma nem mutatkozik. Azonban a gazdasági rend fogyatékosságai az idő múlásával cgvre szörnyűbbé válnak, s ennek okát a manchesteristák által tudatlanságból, kritikátlanul átvett ókori pénzrendszerben kell keresni, amely egyszerűen csődöt mond, mihelyt a gazdaság a manchesteristák várakozásainak megfelelően fejlődik. Nem tudták, hogy a pénz a kamatot tevékenysége feltételévé teszi; hogy egyszerűen a hagyományos pénz működésének következményeképpen állnak elő a gazdasági nehézségek, a kereső osztály költségvetési hiánya, a munkanélküliség. A manchesterista reménységek és az aranyvaluta ugyanis összeegyeztethetetlenek.

A természetes gazdasági rend a szabadföld és a szabadpénz révén meg fog szabadulni a manchesterizmus minden zavaró és veszélyes kísérőjelenségétől és megteremti az erők valóban szabad játékának minden előfeltételét; akkor majd bebizonyosodik, hogy egy ilyen rend mégiscsak jobb, mint az újmódi bálvány, amely minden üdvöt a hivatalnok hangyaszorgalmától, kötelességtudatától, megvesztcgethctetlenségétŐl és emberbaráti érzületétől vár.

Vagy magán-, vagy államgazdaság - harmadik út nincs. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem akarjuk, akkor adhatunk a kívánt rendnek mégoly vonzó és bizalomkeltő nevet: szövetkezet, közösség, társadalmasítás stb. - ezek mégsem leplezhetik el azt a tényt, hogy alapjában véve mindig ugyanarról a rémségről van szó, a személyi szabadság, a függetlenség, a személyes felelősség haláláról, azaz a hatósági uralomról.

Az ebben az írásban tett javaslatokkal most első ízben állunk válaszút előtt. Választanunk kell, el kell határozni magunkat. Mindeddig egyetlen népnek sem volt alkalma ilyen választásra. Most a tények kényszerítenek bennünket döntésre. Egyszerűen így nem mehet tovább. Választanunk kell régi gazdasági módunk építési hibáinak megszüntetése és a kommunizmus, a vagyonközösség között. Nincs más kiút.

15

Igen nagy jelentősége van a megfontolt választásnak. Többé nem kicsinységekről van szó, olyasféle kérdésekről, hogy fejedelmi uralom vagy népuralom, vagy arról, hogy vajon a munka hatékonysági foka az államgazdaságban nagyobb-e, vagy a magángazdaságban. Ezúttal többről van szó. Az előtt a kérdés előtt állunk, kire bízzuk az emberi nem továbbfejlődését, hogy vajon a könyörtelen következetességgel működő természet hajtsa-e végre a kiválasztást, vagy az ember esendő szelleme, ráadásul korunk lesüllyedt emberének szelleme vegye át a természettől ezt a feladatot. Ez az, amiről döntenünk kell.

A szabad, többé semmiféle előjogtól meg nem hamisított versengés révén történő kiválasztást a természetes gazdasági rendben teljesen a személves munkateljesítmény vezérli, tehát a kiválasztás módja az egyes ember tulajdonságainak érvényesülésén alapszik. Ugyanis a munka a civilizált ember egyetlen fegyvere „a létért folytatott küzdelmében". Az ember egyre jobb, egyre nagyobb teljesítménnyel igyekszik helytállni a versenyben. Egyedül ettől a teljesítménytől függ, hogy tud^-e és mikor tud családot alapítani, hogyan tudja gondozni gyermekeit, hogyan tudja biztosítani tulajdonságai továbbadását. Ezt a versenyt nem szabad a vadállatok küzdelmeként vagy gyilkolásként elképzelni. Az embernél, akinek már nem a nyers erőtől függ a hatalma, az ilyenfajta kiválasztódásnak nincs értelme. Nagyon messze kellene visszamenni az ember fejlődéstörténetében ahhoz, hogy olyan vezéreket találjunk, akik pozíciójukat a nyers erőnek köszönhették. Ezért ez a versengés nem is jár az alulmaradók számára olyan kegyetlen következményekkel, mint az állatvilágban. Az alulmaradók kisebb teljesítményüknek megfelelően nagyobb akadályokba ütköznek a családalapításban, a gyermeknevelésben, ami kevesebb utódot eredményezhet. Egyes esetekben ez nem mindig fog érvényesülni; hiszen a véletlenek is közrejátszanak. Azonban kétségkívül érvényes, hogy a szabadversenv az ügyesebbnek kedvez, aminek következménye az ügyesebbek fokozottabb szaporodása. Ez elegendő ahhoz, hogy az emberiség szaporodását felmenő ágon biztosítsa.

Ezt a visszaállított természetes kiválasztódást a „természetes gazdasági rend" még jobban elősegíti azzal, hogy megszünteti a nemek szerinti előjogokat is, amennyiben e rendben a földjáradékot a gyermekgondozással járó többletterhelés díjazásaként gyermekeik számának arányában szétosztják az anyák között. (Ez Svájcban mintegy havi 40 frank minden gyerek után.) Ez elegendő lehet a nők olyan mértékű gazdasági függetlenségéhez, aminek folytán nem kell szükségből házasságra lépniük, nem kell egy már megkötött, ellenükre lévő kapcsolatot továbbfolytatniuk, vagy egy „félrelépés" után a prostitúcióba süllyedniük. így a „természetes gazdasági rend" kezeskedik a nők szabad választásijogáról, mégpedig nem a tartalmatlan politikai választójogról, hanem a gyermekvállalás választásának nagy jelentőségű jogáról, amely a természetes kiválasztódás legfontosabb rostája.

Ezzel a természetes kiválasztódás csodálatos hatékonysággal áll helyre. Minél erősebb lesz az orvostudomány befolyása a fogyatékkal született emberek életben tartására és szaporodására, annál nagyobb súlyt kell helyezni arra, hogy a természet általános, nagy kiválasztási mechanizmusai teljes hatásukban megmaradjanak. Ekkor továbbra is gondtalanul átadhatjuk magunkat

16

annak az emberi-keresztényi érzületnek, amely az ilyen tudomány alkalmazását szorgalmazza. Akármennyi beteges tünetet fűzünk is hozzá a hibásak szaporításával a természet kiválasztási tevékenységéhez, a természet ezt le tudja győzni. Az orvostudomány a nemesedést akkor csak lelassíthatja, de nem tartóztathatja fel.

Ha viszont az államgazdaság mellett döntenénk, akkor teljesen kikapcsolnánk a természetet a kiválasztásból. Ezzel ugyan névlegesen még nem ruháznánk át az államra a szaporodást, de valójában a legfelső szinten az állam felügyelné. Tőle függ ugyanis, hogy egy férfi mikor alapíthat családot, és hogy az egyén milyen gondozásban részesítheti gyermekeit. Mint ahogyan az állam már ma is különbözően bérezi hivatalnokait, és ezzel igen erősen beavatkozik az egyes alkalmazottak gyermekvállalási hajlandóságába - az államgazdaságban ez válik általánossá. Az az embertípus válik uralkodóvá, amely az állam mértékadó köreinek tetszik. Akkor az ember pozícióját már nem személyes képességei erejénél fogva, nem az emberiséghez és a világhoz való viszonya révén szerzi meg; hanem sokkal inkább az uralkodó pártfőnökökhöz való viszonya lesz a döntő. Csalással szerzi meg a pozícióját, a legjobb csalók hagyják hátra a legtöbb utódot - akik törvényszerűen szüleik tulajdonságait is öröklik. így tenyészti az állami üzem az embereket, mint ahogy a ruhadivat változása ahhoz vezet, hogy több fekete vagy több fehér juhot tenyésztenek. A hatóság, amely a legügyesebb csalókból áll, „kinevezi" az embert, felemeli, vagy háttérbe szorítja. Aki nem akar együttműködni, hátrányba kerül; az ő fajtája visszaszorul, és végül teljesen eltűnik. Az állami sablon formálja az embert. A továbbfejlődés a sablonból való kitörés nélkül lehetetlen.

Meg akarom kímélni az olvasót annak leírásától, hogyan játszódik le a társadalmi élet egy állami üzemben. Ugyanakkor szeretnék emlékeztetni arra, hogy mekkora szabadságot nyújtott a nép széles körei számára az erők szabad játéka, még abban az alaposan elfuserált változatában is, ahogy a háború előtt megismertük. Nagyobb függetlenséget, mint amit azok élveztek, akiknek pénzük volt, el sem lehet képzelni. Tökéletesen szabadon választhattak hivatást, szabad belátásuk szerint dolgozhattak, úgy éltek, ahogy akartak, szabadon utaztak, hol ide, hol oda, az állami gyámkodást egyáltalán nem ismerték. Senki nem kérdezte, hogy' honnan vették a pénzt. Poggyászuk mindössze egy „terülj, terülj asztalkám!" volt, egy csekk-könyv formájában, amivel az egész Földet körülutazták! Valóban, az érintettek számára ez mintaszerű állapot, amit csak azok nem ismertek fel aranykorszakként, akik ezen szabadsággal -alapgondolatában helyes gazdaságunk építési hibája következtében - nem tudtak élni: a proletárok. De a proletárok panasza, gazdaságunk építési hibái, vajon okot adhatnak-e arra, hogy magát a gazdaságot elvessük és egy újat vezessünk be, s hogy a szabadságot mindenkitől elraboljuk, és az egész népet általános megkötöttségbe döntsük? Nem volna-e, éppen ellenkezőleg, ésszerűbb megszüntetni az építési hibát, megváltani a panaszkodó munkásvilágot, és ezáltal minden ember, kivétel nélkül mindenki számára hozzáférhetővé tenni az alaptervben lefektetett csodálatos szabadságot? Végül is nem az a feladatunk, hogy minden embert boldoggá tegyünk, hanem az, hogy minden ember számára hozzáférhetővé tegyük az életöröm forrásait, amelyeket egyedül az erők szabad játéka tárhat fel az emberiség számára.

17

Az a kérdés, hogy magán- vagy államgazdaság, a gazdasági tevékenység szempontjából, tehát a munka hatékonysági foka szempontjából egyet jelent azzal a kérdéssel, hogy az önfenntartási ösztönt vagy a fajfenntartási ösztönt* vessük-e be olyan általános mozgatóerőként, amelv a szakmai munkával járó veszödségből eredő akadályok legyőzésére hivatott.

Ez a kérdés - közvetlenül érezhető jelentősége miatt - némelyek számára talán jobban érthető, mint a kiválasztódás mérhetetlen időszakokkal számoló folyamata. Ezért akarunk néhány szót szentelni ennek a kérdésnek is.

Sajátos jelenség, hogy rendszerint a kommunista ember, a vagyonközösség híve, a többieket - amennyiben személycsen nem ismeri őket - önzetlenebbnek tartja, mint saját magát. így adódik, hogy a legigazibb önzők (egoisták), akik elsősorban magukra gondolnak, és gyakran csak magukra, egyben ennek a tannak a leglelkesebb képviselői. Aki erről meg akar győződni, csak tegyen javaslatot egy kommunista gyűlésen a bérközösségre, a bérek kiegyenlítésére, ami igazán valódi kommunisztíkus javaslat. Akkor mindazok hirtelen elhallgatnak, akik az előbb a vagyonközösséget még minden hangnemben magasztalták. Hallgatnak, mert éppen azt számolgatják, hogy vajon a bérközösség számukra előnyös-e. A vezetők ezt a kiegyenlítést a legüresebb kifogásokkal utasítják el. Valójában az ilyen bérközösségnek semmi más nem áll útjában, mint a kommunisták önérdeke. Senki sem akadályozza meg egy gyár, egy közösség, egy szakszervezet munkásait abban, hogy összerakják a béreiket, hogy aztán az összeget az egyes családok szükségletei szerint osszák föl, és így gyakorlatot szerezzenek ezen a nehéz terepen. Ezzel a viselkedéssel az egész világ előtt tanúsíthatnák kommunisztíkus érzületüket, és könnyedén meghazudtolhatnának minden megrögzött kétkedőt, akik azt mondják, hogy az ember nem kommunista természetű. Az ilyen kommunisztíkus kísérleteknek tényleg senki sem állna az útjában - sem az állam, sem az egyház, sem a tőke. Ehhez nem kell tőke, nem kellenek fizetett hivatalnokok, nem kell bonyolult mecha-nizmus. Bármely napon, tetszés szerinti terjedelemben hozzáfoghatnak. De a kommunisták között olyan kicsinek tűnik az igény a valódi közösségi gazdálkodásra, hogy erre feltehetőleg még soha nem tettek kísérletet. Pedig a kapitalizmus keretei között létrejövő bérközösséghez kezdetben mindössze arra van szükség, hogy a közös munkajövedelmet mindenki között, mindenki személyes szükségletei szerint osszák szét. A vagyon közösségre felépített államnak ezzel szemben még azt is be kellene bizonyítani, hogy ez az alapelv nem gyakorol kedvezőtlen hatást az egyén munkakedvére. A kommunisták ezt is bebizonyíthatnák az említett bérkiegyenlítéssel. Ha ugyanis a bérközösség bevezetése után, ami a személves szorgalom minden személves kiitönnyereségét megszünteti, nem csökken a kitartás, nevezetesen a darabbérezett munkánál, ha az összmunkabér a bérközösség révén nem sérül, ha a kommunisták közül a legügyesebbek kétszeres és háromszoros bérüket éppoly örömteli szívvel teszik a közös bérkasszába, mint ma a saját zsebükbe - akkor meglenne a hézagmentes bizonyíték. Az, hogy a közösségi gazdaságra irányuló kísérletek, amelyeket számtalanszor végrehajtottak a javak előállítása területén, mind ba-

* így nevezzük azt a minden emberben többé-kevésbé erősen kifejlődött ösztönt, amely az egész, a faj - a közösség, a nép, a rassz, az emberiség - fenntartására irányul.

18

lul ütöttek ki, a kommunizmus lehetetlenségét messze nem bizonyítja olyan frappánsan, mint az az egyszerű tény, hogy a bérközösségre vonatkozó javaslatot mindig kereken elutasították. Minthogy a javak termelésében a közös gazdálkodás különleges berendezkedést kíván, alárendeltséget, műszaki és kereskedelmi vezetést, és ehhez még munkaeszközöket - a kudarcokat sokféleképpen lehet magyarázni. A közös gazdálkodás kudarcai nem szükségképpen szólnak a dolog ellen, nem bizonyítják a valódi közös gazdálkodási szellem, az összetartozás érzésének hiányát. A bérközösségnél ellenben az ilyen magyarázkodás teljesen lehetetlen; a bérközösség elutasítása közvetlenül tanúskodik a kommunisztikus szellem hiányáról, és arról, hogy a faj fenntartási ösztön nem elegendő ahhoz, hogy legyőzzék a szakmai munkával járó ve-sződséget.

Annak sincs semmi értelme, ha ezekkel a következtetésekkel szemben a kommunizmusra, eleink közös gazdálkodására, valamint az Őskereszténység korára hivatkozunk. Az őskeresztények akik úgy látszik, csak a jövedelemközösséget ismerték, nem a javak előállításának sokkal nehezebb közös gazdaságát, vallási indítékból cselekedtek. Míg mások, akik családi vagy közösségi kommunizmusban éltek, á pátriárka, az ősatya parancsuralma alatt álltak; az engedelmesség igézetében, s nem saját ösztöneiket követve dolgoztak. A szükség kényszerítette őket, nem volt más választásuk. És itt sem árutermelésről és munkamegosztásról volt szó, ahol az egyes résztvevők teljesítménykülönbsége mérhetően szembetűnik. Eleink együtt mentek a földekre, a vadászatra, a halászatra; egy kötelet húztak, és nem tűnt fel, ha az egyik jobban vagy kevésbé húzott. Nem volt mérce és nem is volt rá szükségük. így kijöttek egymással. Ez az árutermeléssel és a munkamegosztással megszűnt. Ott mindenki rögtön látta, hogy az egyén hány rőffel, fonttal és vékával járult hozzá a közös munkatermékhez, és ezzel vége lett az elosztásnál a békességnek is. Mindenki maga akart rendelkezni munkatermékével, és mindenekelőtt azok, akik a legügyesebbek voltak, akik a legmagasabb teljesítményt mutatták fel, és akik ezért a közösségben is a legnagyobb tekintélyt élvezték. A vezetők fel akarták robbantani a közös gazdasági szövetséget, és mindazok csatlakoztak hozzájuk, akiknek a teljesítménye felülmúlta az átlagot. Mihelyt megszületett a magángazdaság lehetősége, a közösségi gazdálkodásnak szét kellett esnie. Nem azért esett szét a közösségi gazdaság, a kommunizmus, mert kívülről megtámadták volna, nem azért, mert idegen hatalmak féltek tőle. Nem, „belső ellensége" ölte meg, amely ebben az esetben a legügyesebbekből újra meg újra kiegészült. Ha a vagyonközösség gondolata egy, az önérdeknél erősebb összközös-ségi ösztönre épült volna, egy mindenkiben közös ösztönre, akkor fenn tudott volna maradni. A közösségi gazdaság hívei, akárhányszor is szakították volna el őket egymástól valamilyen esemény folytán, maguktól ismét törekedtek volna az összefogásra.

De a közösségi gazdaságban ható ösztön, a fajfenntartási ösztön (közösségi érzés, altruizmus) csak felhígított oldata az önfenntartási ösztönnek, amely a magángazdasághoz vezet, és erejét tekintve olyan mértékben marad el mögötte, amennyire a felhígítás növekszik. Minél nagyobb a közösség (kommuna), annál nagyobb a hígítás, annál erőtlenebb a vágy arra, hogy a közösség fenn-

19

tartásához munkával is hozzájáruljanak. Aki egy közösségi társsal dolgozik, már kevésbé kitartó, mint az, aki egyedül élvezi munkája gyümölcsét. Ha 10-100-1000 társ van, akkor a munkaösztönt is 10-100-1000-rel lehet osztani; ha pedig már az egész emberiségnek kell osztoznia az eredményen, akkor mindenki azt mondja: az én munkámon már egyáltalán nem múlik, ez csak egy csepp a tengerben. Akkor a munka már nem ösztön jelleggel megy végbe; külső kényszerre van szükség!

Ezért is igaz, amit a Neuchatel-beli tudós, Ch. Sccrétan mond: „Lényegében az Önérdeknek kell munkára ösztönöznie. Ezért támogatni kelt mindent, ami ennek az ösztönzésnek nagyobb erőt és mozgásszabadságot ad. Mindent, ami ezt az ösztönzést fékezi és gyengíti, károsként kell elítélni. Ebből az alapelvből kell kiindulni, és megingathatatlan következetességgel kell alkalmazni, figyelmen kívül hagyva a rövidlátó emberbaráti felháborodást és az egyházi átkot."

így tehát joggal ígérhetünk azoknak, akik azt hiszik, hogy nem érdekeltek a természetes gazdasági rend távolba mutató céljaiban, csak jót ettől a rendtől; egy bőségesebben megterített asztalnak, szebb kerteknek, jobb lakásoknak örülhetnek majd. A természetes gazdasági rend műszakilag is felül fogja múlni a mai és a kommunista rendet.

1918 Őszén Silvio Gesell

20

Előszó a 4. kiadáshoz

A TGR (Természetes gazdasági rend) immár nagyszámú és széles kört alkotó barátai buzgó reklámtevékenységének köszönhető, hogy a jelentős példányszámú harmadik kiadást ennek a negyediknek ilyen gyorsan kellett követnie.

A tartalmat illetően azt kell mondanom, hogy a háború számomra semmi újat nem hozott, egyetlen pontban, de még egy pontocskában sem kellett módosítanom nézeteimet. A háborús események és a hirtelen változások maradéktalanul igazoltak mindent, amit a háború előtt írtam. Ez nemcsak az elméleti tartalomra vonatkozik, hanem ezen elméletek politikai értékelésére is. A kapitalistáknak, a kommunistáknak, a marxistáknak a háború valamelyes elgondolkoznivalót adott. Sokan, a legtöbben, megzavarodtak programjukat illetően, sőt teljesen gyökértelenek és tanácstalanok lettek. Legtöbben már egyáltalán nem tudják, hogy melyik párthoz csatlakozzanak. Ez mind igazolja azoknak a tantételeknek a helyességét, amelyek a TGR-hez vezettek.

A pártoknak egytől-egyig hiányzik a gazdasági programjuk; csak jelszavak tartják össze őket. A kapitalizmusból ki kell szállnunk, ezt még a kapitalisták is felismerték. A bolsevizmus vagy kommunizmus lehetséges egy fejletlen kulturális állapot számára, amely Oroszországban vidéken még sok helyütt megtalálható, de egy magasan fejlett, munkamegosztásra berendezkedett népgazdaság számára ilyen történelem előtti gazdasági formák nem alkalmazhatók. Az európai polgár kinőtt a kommunizmustól elválaszthatatlan kötöttségekből. Szabad akar lenni, nemcsak a kapitalista kizsákmányolástól, hanem a hatósági beavatkozásoktól is, amelyek a kommunizmusra épülő társadalomban az együttélésben elkerülhetetlenek. Ugyanebből az okból a most megpróbált államosítással csak súlyos kudarcokat fogunk átélni.

Ha a a vagyonközösségben élő kommunista a jobbszárny legszélén áll, a társadalmi fejlődés kijáratánál, és ha ezért a kommunisztíkus törekvés az utolsó reakciós lépést jelenti, akkor a TGR-t mint a baloldal legszélén állók akcióprogramját, a fejlődés programját kell jellemezni. Minden, ami közbül van, csak fejlődési állomás.

A csordaember fejlődése részemberből önálló, teljes emberré/1' individuummá és „akratává", tehát olyan emberré, aki a mások által gyakorolt uralom minden formáját elutasítja, a munkamegosztással kezdődik. Ez már rég befejezett tény lenne, ha ezt a fejlődést nem törték volna meg földjogunk és pénzrendszerünk fogyatékosságai - olyan fogyatékosságok, amelyek létrehozták a kapitalizmust, amely a maga védelmére olyanná építette ki az államot, amilyen ma, és felemásságot jelent a kommunizmus és a szabadgazdaság között. Nem ragadhatunk meg ebben a fejlődési stádiumban! Azok az ellentmondások, amelyek ezt a felemásságot nemzették, idővel a mi bukásunkat is okoz-zák, amint már az ókor államainak bukásához is vezettek. Ma ez a kérdés: „át-

* Gesell által a fiziokrata analógiájára alkotott szó a „teljesember"-re - (A kontroliford.)

21

törés- vagy bukás", nem állva maradás, nem visszalépés, hanem kitörés a kapitalizmus szurdokából, amelyben benne ragadtunk, ki a szabadságra.

A TGR nem új rend, nem mesterségesen állították össze. A munkamegosztással kezdetét vevő rendszer fejlődésének útjából csak eltávolítottuk a pénzrendszerünk és földjogunk organikus hibáiból eredő akadályokat. Több nem történt. Semmi közös nincs benne az utópiával, a teljesíthetetlen ábrándozásokkal. A TGR minden jogi intézkedés nélkül megáll a maga lábán, fölöslegessé teszi az államot, a hatóságokat, minden gyámkodást. Tiszteletben tartja a minket alakító természetes kiválasztódás törvényeit, szabad utat ad a törekvő ember számára „én"-jénck teljes kibontakozásához, ahhoz a mindenki más uralmától megszabadított, csak önmagának felelős személyiséghez, aki megtestesíti Schiller, Stirner, Nietzsche, Landauer ideáit.

1920. május 5. Sílvío Gesell

22

I. rész

A javak elosztása

és az ezt meghatározó gazdasági körülmények

24?

Bevezetés

„Ha a vállalkozóknak a pénztökét a jelenlegi kamatok feléért ajánlanák, akkor ha-marosan minden további tőke kamatjövedelme is a felére csökkenne. Ha például egy ház több lakbéii: jövedelmez, mint amennyibe a vállalkozónak az építési költség kamata kerül ha egy erdő kivágására fordított pénz kamata kevesebb, mint egy ugyanolyan minőségű megművelt föld haszonbére, úgy a verseny tévedhetetlenül le fogja csökkenteni a házbéreket és a haszonbéreket a leszállított kamat szintjére (tehát kisebbíti az értéktöbbletet), mivel a legbiztosabb eszköz valamely működő tőke (ház, szántóföld) értékcsökkentésére (tehát az értéktöbbletnek a bérek javára való megnyirbálására) mégiscsak abból áll, hogy mellette új tőkéket teremtsünk és működtessünk. Minden gazdasági törvény szerint a nagyobb termelés a munlúsoknak felajánlott tőke tömegét is megnöveli, megnöveli a béreket, és végül a kamatot (az értéktöbbletet) nulláig csökkenti."Proudhon: Qu'est-ce que la propriété? (Mi a tulajdon?) Párizs, E. Flammarion, új ki-adás, 235.

A munka nélküli jövedelem, az úgynevezett értéktöbblet megszüntetése, amit kamatnak és járadéknak ís neveznek, minden szocialista törekvés közvetlen gazdasági célja. E cél eléréséhez általában a kommunizmust, a javak előállításának államosítását követelik, annak minden következményével együtt. Csak egyetlen szocialistát ismerek, P. J. Proudhont, akinek a tőke lényegére irányuló vizsgálatai alapján talán a probléma más megoldása is lehetséges. A teljes termelés államosításának követelését a természettel, azaz a termelési eszközök tulajdonságaival indokolják. Naivan kijelentik, ahogyan magától ér-tetődő dolgokat szokás, hogy a termelési eszközök tulajdona a kapitalistáknak a munkásokkal folytatott bértárgyalások során minden körülmények között fölényt biztosít, amelynek kifejeződése éppen az értéktöbblet vagy a tőke kamata, és mindig is az lesz. Az emberek nem tudják elképzelni, hogy az a fölény, amely ma a tulajdonlás oldalán van, egyszerűen azáltal átmehet a tulajdon nélküli (munkás) oldalára, hogy a tulajdonosoknak minden házuk és gyáruk mellé még egy házat és gyárat építenének.

Az az út, amelyet P. J. Proudhon a szocialistáknak már ötven évvel ezelőtt megmutatott, amely szerint a tőkét szakadatlan, szorgalmas, éles eszű és akadályoktól mentes munkával tudatosan kell megtámadni és leteríteni, ma számukra még érthetetlenebb, mint akkor.

Bár Proudhont nem felejtették el teljesen, senki nem értette meg igazán. Különben ma már nem lenne tőke. Mivel Proudhon a megvalósítás módját illetően (cserebankok) tévedett, egyáltalán nem hittek többé a tanításának - ez a legjobb bizonyíték arra, hogy valójában soha nem értették meg. Az ember nem ad fel egy ügyet, amit egyszer helyesnek ismert meg; az ember nem hagyja magát a kudarcoktól elbátortalanítani.

Hogy miért sikerült a tőke marxi elméletének a proudhoni elméletet kiszorítania, és a szocialista mozgalmat egyeduralkodóvá tennie? Miért írnak a világ minden lapjában Marxról és elméletéről? Valaki egyszer azt mondta, hogy ennek a marxi elmélet reménytelensége és ennek megfelelő ártalmatlansága

25

az oka. Nincs egyetlen tőkés, aki ettől az elmélettől félne, mint ahogy egyetlen tőkés sem fél a kereszténv tanítástól. Éppenséggel előnyös lenne a tőke számára, ha lehetőleg sokat és széltében-hosszában Marxról és a kereszténységről beszélnének. Marx soha nem is tudna ártani a tőkének, mert rosszul ítéli meg a tőke természetét. Proudhonnal azonban vigyázni kell. Őt jobb agyonhallgatni. O veszélyes fickó, mert egyszerűen vitathatatlan, amit mond: ha a dolgozók zavartalanul, akadálytalanul, megszakítás nélkül dolgozhatnának, a töke hamarosan megfulladna a tőketúltermelésben (ne tévesszük össze az árutúitermeléssel). Ahhoz, amit Proudhon a tőke elleni harcra ajánlott, már ma közvetlenül hozzá lehet fogni, tehát veszélyes. Hiszen maga a marxi program is a korszerű szerszámokkal felszerelt, modern, képzett munkások hatalmas termelőerejéről beszél. Marx ezzel a hatalmas termelőerővel egyáltalán nem tud mii kezdeni; Proudhon kezében viszont tökéletes fegyverré válik a tőkével szemben. Beszéljetek tehát széltében-hosszában Marxról, akkor talán teljesen elfelejtitek Proudhont.

Úgy tűnik, hogy aki ezt mondta, annak igaza van. Vajon nem ugyanez volt-e a helyzet Henry George-ázsaX és a német, úgynevezett földreform mozgalommal, Damaschke nagy „igazságával"? Mivel a földbirtokosok hamar kitalálták, hogy farkasbőrbe bújt bárányról van szó,* hogy a földjáradék megadóztatását nem lehet hatékonyan végrehajtani, ezért ettől az embertől és a reformjától nem volt mit félni. Tehát a sajtó nyugodtan beszélhetett Henry George ábrándozásairól. - A földreformereket a jó társaságban mindenütt szívesen látták. Minden nagybirtokos, minden gabonavám-spekuláns földreformerré vált. A fogatlan oroszlánnal lehet játszani - mint ahogy az előkelő világ szalonjaiban oly sokan játszanak a kereszténységgel. George könyve minden idők legnagyobb példányszámát érte el. Minden újság közölt róla recenziót.

Marx vizsgálódásai a tőkéről kezdettől fogva fordított irányból közelítették meg a problémát. Marx a tőkét - jó paraszt módjára - dologi jószágnak tekinti. Proudhon számára ezzel szemben az értéktöbblet nem dologi jószág terméke, hanem egy gazdasági állapoté, egy piaci viszonyé. Marx az értéktöbbletben rablást lát, a tulajdonból eredő hatalommal való visszaélés gyümölcsét. Proudhonnal az értéktöbblet a kereslet és kínálat törvényének van alávetve. Marx számára az értéktöbblet pozitív volta magától értetődő; Proudhonnak a negatív értéktöbblet lehetőségét is meg kellett vizsgálnia (pozitív = értéktöbblet a kínálat oldalán, azaz a tőkéseknél, negatív = értéktöbblet a kereslet oldalán, azaz a munkásoknál). Marx kiútja a nincstelenek politikai túlerejének megteremtése szervezésük révén; Proudhon kiútja azon akadályok eltávolítása, amelyek visszatartanak minket termelőerőnk teljes kibontakoztatásától. Marx számára a sztrájk, a válságok üdvözlendő események, és a célhoz vezető eszköz végül a kisajátítók erőszakos kisajátítása. Ezzel szemben Proudhon azt mondja: semmilyen körülmények között ne hagyjátok magatokat távol tartani a munkától, semmi nem erősíti jobban a tőkét, mint a sztrájk, a válság, a munkanélküliség, és semmit nem tud nehezebben elviselni a tőke, mint a szakadatlan munkát. - Marx azt mondja: A sztrájk, a válság közelítenek benneteket a célhoz, a nagy felfordu-

* Ernst Frankfurth: Das arbeitslose Einkommen. (A munka nélküli jövedelem) Árosa, Junginger-kiadó.

lás be fog vezetni benneteket a paradicsomba. - Nem, mondja Proudhon - ez nem igaz, ez csalás - mindezek az eszközök eltávolítanak benneteket a céltól. Ezzel soha nem lehet akár csak egy százalékot is lecsalogatni a kamatból. Marx a magántulajdont erőnek és hatalomnak látja. Proudhon ezzel szemben felismeri, hogy ez az erőfölény a pénzen alapszik, és más körülmények között a tulajdon ereje akár gyengeséggé is változhat.

Ha a tőke, mint Marx mondja, dologi jószág, amelynek tulajdonán a tőkések uralma alapszik, akkor a dologi javak gyarapodásával párhuzamosan erősödnie kell. Ha egy köteg szalma és egy taliga értékes irodalom egyaránt 100 fontot nyom, akkor két köteg, két taliga mindenütt, mindenkor pontosan 200 fontot nyom. És ha egy ház évente 1000 márka értéktöbbletet hoz, akkor tíz háznak, amelyeket mellé építenek, mindig és magától értetődően 10x1000 márkát kell hoznia - feltéve, hogy helyes az a feltételezés, miszerint a tőkét dologi jószágnak kell tekinteni.

Tudjuk azonban, hogy a tőkét nem lehet úgy összeadni, mint a dologi javakat, hanem éppen ellenkezőleg, igen gyakran az újonnan hozzájövő tőkét kell a már meglévőből levonni. Ezt mindennap megfigyelhetjük. Bizonyos körülmények között 10 mázsa hal a piacon több, mint 1000 mázsa. Milyen drága lenne a levegő, ha nem lenne ilyen mennyiségben jelen. Most mindenki ingyen jut hozzá.

Amikor nem sokkal a háború kitörése előtt Berlin elővárosaiban a lakbérekre panaszkodtak, és a polgári lapokban teljes komolysággal

a munkások és a vállalkozók építési lázáról*és

a háztóléhen uralkodó építési pestisről*

beszéltek, akkor mindenki teljes könyörtelenségében láthatta a tőke valódi természetét.A tőke, amelytől a marxisták annyira félnek, építési pestisben haldoklik, megfutamodik a

munkások építési láza elől! Ha Proudhon és Marx akkor még éltek volna! Hagyjátok abba az építést, mondta volna Marx, panaszkodjatok, kolduljatok, jajgassatok a munkanélküliség miatt, ráadásul sztrájkoljatok, mert minden ház, amit építetek, növeli a tőkések hatalmát, mint ahogy 2 + 2 ^ 4. A tőke hatalmát az értéktöbbleten lehet lemérni, ezt pedig a kamatlábon. Mennél magasabb az értéktöbblet, a ház kamata, kétségkívül annál erősebb a tőke. Ezért azt ajánlom nektek, hagyjatok fel ezzel az elszabadult építési lázzal, kö-veteljétek a nyolc-, a hatórás munkaidőt, mert minél több házat építetek, magától értetődően annál nagyobb lesz az értéktöbblet, és a lakbér-értéktöbblet! Tehát legyen vége az építési pestisnek; minnél kevesebbet építetek, annál olcsóbb lakásokat találtok majd.

Marx talán tartózkodott volna attól, hogy ilyen képtelenségeket mondjon, de ma így gondolkoznak és cselekszenek a munkások a tökét dologi jószágként kezelő marxi tantétel alapján.

Ezzel szemben Proudhon azt mondta volna: Hajtsatok rá! Ide azzal az építési lázzal, elő az építési pestissel! Munkások, vállalkozók, semmilyen körül-

* A kifejezések a General-Anzeiger von Grof-Lidüerfelde című lapban jelentek meg.

26

menyek között ne engedjétek kicsavarni a kezetekből a vakolókanalat. Üssétek agyon

azt, aki a munkától visszatart benneteket. Ezek ősi ellenségeitek. Hozzátok elém azokat,

akik építési pestisről, lakástúltermelésről beszélnek, míg a lakbérekben csak nyoma is

van értéktöbbletnek, tőkekamatnak! A tőkének tönkre kell mennie az építési pestisben!

Körülbelül 5 éve felügyelet nélkül átengedtek titeket az építési láznak, és már érzik a

tőkések a bajt, kiabálnak az értéktöbblet hanyatlásáról; a házkamatok már 4-ről 3

százalékra estek - tehát egy teljes negyedükkel csökkentek. Még 3x5 év zavartalan

munka, és értéktöbblet nélküli házakban fogtok terpeszkedni, egyszer valóban „lak-

hattok", majd. A tőke kimúlik, és ti ebben részt vesztek, úton vagytok afelé, hogy

munkátokkal megsemmisítsétek!

A valóság lusta, mint egy krokodil az örök Nílus iszapjában. A Nílusra nem

vonatkozik az idő; egy emberöltő neki nem számít, hiszen örök.

De az igazságnak van egy impresszáriója, aki halandó, akár az ember, és mindig

sietős a dolga. Számára az idő pénz, ő mindig serény és izgatott. Ennek az

impresszáriónak a neve: „tévedés".

A tévedés nem heverhet lustán a mederben, hogy hagyja elvonulni maga mellett az

örökkévalóságot. Ő mindenütt megüti magát és mindenütt nekiütődnek. Mindenütt

mindenkinek az útjában van. Senki sem hagyja nvugton.

Ezért teljesen mindegy, hogy Proudhont agyonhallgatják-e vagy sem. Maga az

ellenfele. Marx gondoskodik a tévedéseivel arról, hogy az igazság napfényre kerüljön. És

ebben az értelemben elmondhatjuk: Marx lett Proudhon impresszáriója. Proudhon nem

forog a sírjában; békében nyugszik. Szavai örök érvényűek. De Marxnak sietős a dolga.

Neki nincs nyugta, míg Proudhon föl nem ébred, hogy megajándékozza öt az örök

nyugalommal az emberi tévelygések múzeumában.

És ha Proudhont valóban agyonhallgatták volna, a tőke természete úgysem változik.

Akkor más találja meg az igazságot. A megtaláló neve az igazság számára teljesen

mindegy.

E könyv szerzője ugyanarra az útra tévedt, amelyen Proudhon járt, és ugyanazokra a

következtetésekre jutott. Talán még szerencséje is volt, hogy nem ismerte Proudhon

tőkeelméletét, mert így elfogulatlanul láthatott munkához. És az elfogulatlanság a

legjobb előkészület a kutatáshoz.

A szerzőnek több szerencséje volt, mint Proudhonnak, Nemcsak azt találta meg, amit

Proudhon már ötven éve felfedezett, tudniillik a tőke valódi természetét, hanem ezenfelül

megtalálta vagy feltalálta a proudhoni célhoz vezető járható utat is. És végül is ez a

fontos.

Proudhon feltette a kérdést: Miért van túl kevés házunk, gépünk és hajónk? Helyes

választ is adott rá: Mert a pénz nem engedi meg az építkezést! Ahogy Ő fogalmaz: „A

pénz olyan őrszem, aki a piac bejáratánál áll azzal a paranccsal, hogy senkit ne engedjen

keresztül. Azt hiszitek, a pénz a piac kulcsa? (a piacon itt a termékek cseréjét értsük) -

Nem! - A pénz a retesz."*

A pénz egyszerűen nem engedi, hogy minden ház mellett még egy másodikat

építsenek. Amint a tőke nem keresi meg a szokásos kamatot, a pénz sztrájkba lép, és

abbahagyja a munkát. A pénz tehát valóban az építési pestis

* Gustav Landauer (f 1919): Dcr Soziahsl.

27

és az építési láz elleni védőeszközként működik. Védi a tőkét (a házakat, a gyárakat, a hajókat) minden tőkcgyarapoáástól.

Amikor Proudhon fölismerte, hogy a pénz reteszként, zárként működik, követelte: Harcoljunk a pénz előjoga ellen azzal, hogy az árut és a munkát készpénzzé emeljük! Mert a két, egymással szembekerülő előjog kölcsönösen érvényteleníti egymást. Akasszuk rá a pénz túlerejét az árura is, és akkor a két túlerő kölcsönösen semlegesíti egymást!

Ez volt Proudhon gondolata és javaslata, és hogy ezt megvalósítsa, cserebankokat alapított. Ezek - mint ismeretes - balul ütöttek ki.

Mégis, a probléma megoldása, ami Proudhonnak sehogy sem sikerült, nagyon egyszerű. Csak a pénztulajdonosok megszokott álláspontjától kell elszakadni, és a feladatot a munka és az árutulajdonos szemszögéből kell megközelíteni. Akkor rögtön megtaláljuk a megoldást. Az áru a népgazdaság igazi alapja, nem a pénz. Gazdagságunk 99 százalékban árukból és ezek összetételéből áll, csak 1 százaléka a pénz. Tekintsük tehát az árut alapkő gyanánt, azaz ne nyúljunk hozzá; hagyjuk az árut úgy, ahogyan a piacon megjelenik. Ezen úgysem tudunk változtatni. Megrohad, eltörik, tönkremegy az áru. Jó, akkor hagyjuk tönkremenni. Hiszen ez a termeszeié. Akármennyire tökéletesítenénk is Proudhon cserebankjait, azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az újságot, amit reggel 6 órakor a rikkancsok kínálnak, két órával később már a papírhulladékba kelljen dobni, ha nem talált vevőre. Azt is figyelembe kell vennünk, hogv a pénzt általában a megtakarítás eszközeként használják; hogy minden pénz, amelv csereeszközként a kereskedelmet szolgálja, végül a takarékpénztárakban köt ki, és ott marad, amíg kamattal elő nem csalogatják. Ho-gyan emelhetjük azonban a takarékoskodók számára az árukat a készpénz (az arany) rangjára? Hogyan érjük el, hogy a takarékoskodók, ahelyett, hogy pénzt takarítanak meg, takarékperselyüket vagy kamrájukat szalmával, könyvekkel, szalonnával, olajjal, bőrökkel, guanóval, dinamittal, porcellánnal stb. töltsék meg? Pedig éppen ez az. amire Proudhon tulajdonképpen törekedett, amikor az árut és a pénzt ugyanarra a rangra akarta emelni, teljesen egyenértékűvé akarta tenni őket. Proudhon figyelmen kívül hagyta, hogy a mai pénz nemcsak csereeszköz, hanem a megtakarítás eszköze is, és hogy a takarékoskodók kamrái a pénzt és a krumplit, a pénzt és a meszet, a pénzt és a szövetet soha, semmilyen körülmények között sem fogják azonos értékűnek tekinteni. Egy fiatalembernek, aki öreg napjaira takarékoskodik, egyetlen aranyérme többet ér, mint a legnagyobb áruház teljes kínálata. .

Tehát hagyjuk békén az árukat. Ezek adottak, ez az a világ, amelynek a többieknek engedelmeskedniük kell. Ezért inkább nézzük meg közelebbről a pénzt. Itt már inkább hozzáláthatunk változtatásokhoz. A pénznek olyannak kell lennie, amilyen most? A pénz mint áru, jobb kell hogy legyen, mint azok az áruk, amelyeket mint csereeszköz szolgálnia kell? Egy áruházi tűz, egy árva, egy válság, egy divatváltás, egy háború stb. alkalmával egyedül a pénz kell hogy védett legyen a károsodástól? A pénz miért kell hogy jobb legyen, mint az áruk, amelyeket csereeszközként szolgálnia kell? És ez a ..jobbság" nem éppen az az előjog, amelynek fennállását az értéktöbblet okaként ismerjük fel, aminek megszüntetését Proudhon szorgalmazta? Tehát el a pénz előjogaival! A pénz mint áru senki számára, a takarékoskodók, a spekulánsok és a tőké-

28

sek számára se érjen többet, mint a piacok, a boltok, a mozdonvszínek tartalma. A pénz tehát, ha az árukkal szemben semmilyen előjoga nem lehet, az árukhoz hasonlóan rozsdásodjék, romoljon, rothadjon, rágják szét, betegedjen meg, szökjön el, és ha elpusztult, akkor tulajdonosa fizesse meg még a sintér bérét is. Majd csak ekkor mondhatjuk, hogy a pénz és az áru egyenrangúak, és teljesen egyenértékű dolgok - úgy, ahogy ezt Proudhon szerette volna.

Öntsük ezt a követelést egy számviteli képletbe. Azt mondjuk: az áruk tu-lajdonosai a raktározási idő egésze alatt veszteséget szenvednek az áru meny-nyiségében és minőségében. Emellett a raktározási költségeket is (bérleti díj, biztosítások, karbantartás, és így tovább) meg kell hogy fizessék. Mennyit tesz ez ki évente, átlagosan? Mondjuk 5 százalékot - ami inkább túl alacsony, mint túl magas becslés.

De mennyit kell leírnia egy banknak, egy tőkésnek, egy megtakarítónak a pénzéből, amit otthon, vagy egy takarékpénztárnál őriz? Mennyivel lett kevesebb a hadizsákmány a spandaui Julius-toronyban az alatt a 44 év alatt, amíg ott tárolták? Egy pfenniggel sem!

Ha azonban így áll a dolog, már meg is van a válasz a kérdésünkre: akasz-szunk a pénzre ugyanakkora veszteséget, mint amit a tárolt áruk elszenvednek! Akkor a pénz nem lesz jobb, mint az áru, akkor mindenki számára egyre megy, hogy arany vagy áru van a tulajdonában vagy a megtakarításában, akkor a pénz és az áru teljesen egyenértékű, akkor Proudhon rejtélye megoldódott, lelke megszabadult a tisztítótűztől; széttörtük a bilincseket, amelyek az emberiséget ősidők óta akadályozták erőinek kibontakoztatásában.

Ennek a vizsgálatnak társadalompolitikai programmá való formálása (a ter-mészetes gazdasági rend) magával hozta, hogy a szóban forgó rejtély megoldását csak a 3-5. részben adom meg, és előtte a „szabadföld" részt taglalom. Ezzel az elrendezéssel javul az áttekinthetőség, a cél, a természetes gazdasági rend jobban megvilágosodik. Aki azonban mindenekelőtt a/.t akarja megtudni, hogyan oldódott meg Proudhon problémája, az kezdje a 3-5. résszel és ezután olvassa el az 1. és a 2. részt.

1. Út CS cél

Ahogy már a bevezetőben említettem, minden szocialisztikus törekvés köz-vetlen gazdasági célja a munka nélküli jövedelem, az úgynevezett értéktöbblet, más néven kamat és járadék megszüntetése. E cél eléréséhez általában nélkülözhetetlennek tartják a gazdaság teljes államosítását, annak minden kö-vetkezményével együtt.

A nincsteleneknek ezt az általános követelését azok a tudományos kutatások támasztják alá, amelyeket Marx a tőke természetéről folytatott. Ennek ér-telmében az értéktöbbletet a magánipar és a magántulajdon elválaszthatatlan kísérőjelenségének kell tekinteni.

Meg fogjuk mutatni, hogy ez a tézis hamis feltevésekből indul ki, és hogy helyesbítése tökéletesen ellentétes eredményhez vezet. Ezek az eredmények

29

arra tanítanak bennünket, hogy a tökében nem dologi jószágot kell látnunk, hanem a kereslet és kínálat által korlátlanul uralt piaci viszonyt - ahogy ezt egyébként a szocialista Proudhon. Marx ellenfele már 50 évvel ezelőtt megmondta és bebizonyította a munkásoknak.

A tőkeelmélet helyesbítésével tökéletes összhangban tisztán megmutatkozik, hogy ha bizonyos mesterséges gátakat lebontunk, amelyek elhibázott földjogunkból és éppen annyira elhibázott pénzrendszerünkből erednek, és ezáltal mai gazdasági rendünket hozzásegítjük egészséges alapgondolatának kibontakozásához, akkor teljesen a munkásokon múlik, hogy munkájuk révén a lehető legrövidebb idő (10-20 év) alatt a piaci viszonyokat a tőke számára úgy alakítsák át, hogy az értéktöbblet maradéktalanul eltűnjék, és a termelőeszközök elveszítsék tőkejellegüket. A munkaeszközök magántulajdona akkor már nem nyújt más előnyt, mint amit például egy takarék persely tulajdonosa élvez a tulajdonából. Ez már nem hoz számára értéktöbbletet vagy kamatot, de fokozatosan felélheti a tartalmát. Akkor a munkaeszközökbe fektetett megtakarítások vagy más pénzek fogyasztásra a tulajdonos személyes rendelkezésére állnak abban a mértékben, ahogyan a termelőeszközök (ház, hajó, gyár) a természetes tönkremenéssel vagy elhasználódással lépést tartva évente amortizálódnak. Akkor majd az akadályozatlan, szorgalmas, a modern termelőeszközökkel segített munka a nagy mumust, a csodált és félt töket olyan ártalmatlan szerepre kárhoztatja, amit ma a cseréppersely játszik a gyerekeknél, amely még soha nem hozott értéktöbbletet, és aminek a tartalmához úgy lehet hozzájutni, ha összetörik.

Ebben az 1. és 2. részben, amelyek a földdel foglalkoznak, megmutatjuk, hogyan lehet kommunizmus nélkül értéktöbblet-mentesen mezőgazdaságot, és ugyanígy építő- és bányaipart művelni. A további részben, amely a tőke új elméletét tartalmazza, megoldjuk a rejtélyt, hogyan küszöböljük ki teljesen gazdasági rendünkből az értéktöbbletet az egyéb termelőeszközök államosítása nélkül, hogyan valósíthatjuk meg a teljes munkahozadékra való jogot.

2. Mi a teljes munkahozadék?

Ebben a tárgyalásban munkásnak számít mindenki, aki munkájának hoza-dékából él. Parasztok, kézművesek, bérmunkások, művészek, papok, katonák, tisztek, királvok - a mi értelmezésünkben munkások. Egyetlen és egyedüli ellentétét mindezen munkásoknak a mi népgazdaságunkban a járadékosok képezik, mivel az ő jövedelmük minden munkától teljesen függetlenül folyik be hozzájuk.

Megkülönböztetünk munka/frwéíet, munkafttféfWt, és munkahozadekot. A munkatennék az, ami a munkából létrejön. A munkabcvétcl az a pénz, ami a munkatermék értékesítése vagy a bérszerződés révén befolyik. A munkahozadék az, amit a munkabevételért vásárolni és a fogyasztás helyére szállítani lehet.

A bér, tiszteletdíj, fizetés elnevezéseket a munkabevétel helyett akkor használjuk, ha a munkatermék nem dologi természetű, ilyenek például az utcaseprés, a költészet, a kormányzás. Ha a munkatermék megfogható, mint egy

30

szék, és egyben a munkás tulajdona, akkor már nem bérről és tiszteletdíjról, hanem az eladott szék áráról beszélünk. Mindezeknél a kifejezéseknél ugyanarról a dologról, az elvégzett munka pénzbevételéről van szó.

A vállalkozói nyereség és a kereskedelmi profit, amennyiben levonjuk a tőkekamatot vagy földjáradékot, amit a legtöbbször tartalmaznak, ugyancsak munkabevételnek tekintendők. Egy bánva-részvénytársaság igazgatója a jövedelmét kizárólag az általa teljesített munkáért kapja. Ha az igazgató egyidejűleg részvényes is, akkor a bevételeit az osztalékok összege is növeli. Ekkor munkás és járadékos egy személvben. A parasztok, a kereskedők és a vállalkozók bevétele legtöbbször munkabevételből és járadékból (például kamatból) tevődik össze. Egy paraszt, aki kölcsöntőkével, bérelt földön dolgozik, kizáró-lag munkája hozadékából él. Ami a bérleti díj és a kamatok kifizetése után munkatermékéből fennmarad, az a saját tevékenységére vezetendő vissza, és azon általános törvényeknek van alávetve, amelyek a bért meghatározzák.

A munkatermek (vagy a teljesítmény) és a munkahozadék között vannak a különböző kereskedelmi szerződések, amelyeket naponta, az áruk megvásárlásakor megkötünk. Ezek a szerződések erősen befolyásolják a munkahozadékot. Naponta előfordul, hogy emberek, akik ugyanazt a munkaterméket viszik piacra, mégsem egyenlő munkahozadékot visznek haza. Ennek az az oka, hogy ezek az emberek, mint munkások talán egyenértékűek, de mint kereskedők nem. Vannak, akik jobban értenek ahhoz, hogv a termékeiket jó áron adják el, és létszükségleti eszközeik megvásárlásánál megkülönböztessék a pelyvát a búzától. A piac számára előállított áruknál a csere, a kereskedelem és az ehhez szükséges ismeretek éppúgv hozzátartoznak a munka sikeréhez {a munkahozadékhoz), mint a szakértelem. A termék cseréjét a munka utolsó mozzanatának kell tekinteni. Ennyiben minden munkás kereskedő is egyben.

Ha a munkatermék tárgyainak és a munkahozadéknak volna közös tulajdonságuk, aminek révén összehasonlíthatók és összemérhetők volnának, akkor a kereskedelem, amelynek a munkaterméket munkahozadékká kell változtatnia, elmaradhatna. Ha ugyanis csak helyesen kellene hogy megmérjenek, számoljanak, lemérjenek, akkor a munkahozadéknak minden további nélkül mindig azonosnak kellene lennie a munkatermékkel (a kamat vagy a földjáradék levonása után), és közvetlenül a munkahozadék tárgyai bizonyítanák, hogy nem történt becsapás. Pontosan úgy, ahogyan otthoni mérlegünkön utánamérhetünk, hogy a patikus mérlege jól mért-e vagy sem. Az áruknak azonban nincs ilyen közös tulajdonságuk. A csere mindig a kereskedelem, és soha nem valamilyen mérték révén történik. A pénz használata sem ment fel bennünket annak a szükségességétől, hogy a kereskedelem útján cseréljünk. Az „értékmérő" kifejezés, amelyet olykor maradi népgazdasági írások a pénzre használnak, félrevezető. Egyetlen tulajdonsága sincs. Egy kanárimadár, egy tabletta, egy alma egyetlen tulajdonságát sem lehet pénzdarabbal mérni.

Ezért lehetetlen a munkatermék és a munkahozadék közvetlen összehasonlítása révén jogilag megalapozott igényt támasztani a teljes munkahozadékra. A teljes munkahozadékra való jogot, amennyiben ezen az egyes embernek a teljes munkahozadékára való jogát értjük, éppenséggel agyszüleménynek kell tekintenünk.

31

Egészen másként áll azonban a dolog az együttes, teljes munkahozadékot illetően. Ez csak azt követeli meg hogy a munkatermékek maradéktalanul a munkások között legyenek szétosztva. Nem szabad munkaterméket adni a járadékosoknak kamat és földjáradék címén. Ez az egyetlen feltétele annak, hogy az együttes, teljes munkahozadékhoz való jog megvalósuljon.

Az együttes, teljes munkahozadékra való jog nem kívánja tőlünk, hogy az egyes munkás munkahozadékával törődjünk. Amennyivel kevesebbet kap ma az egyik munkás, annyival többet kap a másik. A munkások közti felosztás, mint eddig is, a verseny törvényei szerint történik, rendszerint úgy, hogy annál élesebb a verseny, annál kisebb a személyes munkahozadék, mennél könnyebb és egyszerűbb a munka. Azok a munkások, akiknek a legnagyobb körültekintéssel kell dolgozniuk, a tömegek versenyéből a leghatékonyabban válnak ki, és ezért a teljesítményükért a legmagasabb árat érhetik el. Olykor egyszerű testi adottság (például énekeseknél) pótolja az eszességet, és teszi lehetővé, hogy a tömegverseny fölé emelkedjenek. Jó annak, akinek a teljesítménye tekintetében nem kell félnie mások versenyétől.

A teljes munkahozadékra való jog minden egyes munkahozadék esetében úgy valósul meg, hogy a mai munkahozadékhoz egy egyenletes, százalékban meghatározott többlet adódik hozzá. A munkahozadékok talán megkétszereződnek, de nem egyenlítődnek ki. A munkahozadékok egyenlősítése a kommunisták ügye. Itt azonban a verseny, a versengés által megszabott teljes munkahozadékhoz való jogról van szó. Habár azok az újítások, amelyeknek az együttes, teljes munka hozadékhoz való jogot kell megvalósítaniuk, mellék-hatásként az egyedi munkahozadékok között fennálló, a kereskedelemben jelentkező, gyakran hatalmas különbségeket, ésszerű mértékre fogják visszaszorítani, e tekintetben mégiscsak mellékhatásról van szó. Ahhoz a joghoz azonban, amit meg akarunk valósítani, az efféle egyenlősítés, mint már említettük, nem tartozik hozzá. Ennek megfelelően a szorgalmas, ügyes, megfontolt munkások nagyobb teljesítményüknek pontosan megfelelő, nagyobb munkahozadékot fognak hazavinni. Ehhez jön a bérek általános emelkedése, amely a munka nélküli jövedelmek elmaradása révén áll elő.

Az eddigiek áttekintése

1. A munkatermék, a munkabevétel és a munkahozadék közvetlenül nem hasonlíthatók össze. E három mennyiség számára nincs közös mérce. Az egyikről a másikra való átmenet nem mérés útján, hanem megállapodás, kereskedelmi szerződés útján megy végbe.1. Az, hogy az egyes munkás munkahozadéka teljes vagy nem teljes, nem

mutatható ki.1. A teljes munkahozadék csak mint együttes (kollektív) munkahozadék ragadható

meg és mérhető.1. A teljes, együttes munkahozadék feltételezi minden munka nélküli jövedelem, tehát a tőkekamat és a földjáradék maradéktalan felszámolását.

32

5. Ha a kamat és a földjáradék maradéktalanul eltűnt a népgazdaságból, cz a bizonyság arra, hogy a teljes munkahozadékhoz való jog megvalósult, hogy az együttes munkahozadék egyenlő az együttes munkatermékkel.

5. A munka nélküli jövedelmek megszüntetése megnöveli, megkettőzi vagy megháromszorozza az egyes munkás hozadékát. Kiegyenlítődés azonban nem. vagy csak részben megy végbe. Az egvéni munkatermékek közötti különbségek az egyéni munkahozadékokban teljes mértékben érvényre jutnak.

5. A verseny azon általános törvényei, amelyek az egyéni munka hozadékának arányos nagyságát meghatározzák, érvényesek maradnak. A legügyesebb kapja a legnagyobb munkahozadékot, amely felett szabadon rendelkezhet.

Ma a munkahozadékból földjáradék és tökekamat formájában levonás történik. Ezeket természetesen nem önkényesen állapítják meg, hanem a piaci viszonyok határozzák meg. Mindenki annyit vesz el, amennyit számára a piaci viszonyok megengednek.

Most azt akarjuk megvizsgálni, hogyan jönnek létre ezek a piaci viszonyok, mégpedig először a földjáradék esetében.

3. Levonás a munkahozadékból a földjáradék révén

A földtulajdonos dönthet arról, hogy engedi-e megművelni a földjét vagy sem. Tulajdonának megtartása független a megműveléstől. A föld nem megy tönkre az ugarolás miatt, ellenkezőleg, ezáltal javul: sőt, a háromnyomásos gazdálkodás esetében az ugar az egyetlen lehetőség arra. hogy a kimerült földet újra termékennyé tegyék.

A földtulajdonosnak tehát semmi oka arra. hogy a tulajdonát (termőföldet, építési telket, érc- vagy szénkészletét, vizieröt, erdőt stb.) másoknak térítés nélküli használatra átengedje. Ha a föld tulajdonosának ilyen használat ellenében nem ajánlanának fel térítést íföldbért), parlagon hagyná a földel. Teljesen ura a tulajdonának.

Ezért mindenkinek, akinek földre van szüksége és a földtulajdonoshoz fordul, hajlandónak kell lennie arra. hogy rendszeresen és magától értetődően teljesítményt (földbért) adjon éne. És ha még megtöbbszöröznénk is a föld felületét és termőképességét, akkor sem jutna eszébe egyetlen földtulajdonosnak sem. hogy a földet térítés nélkül másnak átengedje. Legvégső esetben tulajdonát vadászterületté változtathatja vagy parkként használhatja. A bérleti díj minden bérbeadás magától énctödő feltetele, mert a verseny nyomása a bérleti földek kínálatában soha nem érheti el a föld ingyenességet.

Mennyit követelhet a földtulajdonos? Ha a Föld egész felülete szükséges lenne az emberek táplálkozásához, ha közel és távol már egyáltalán nem lenne szabad föld. ha az egész Földet tulajdonba és művelésbe vettek volna, és ha már több munkás beállításával, az úgynevezett intenzív (földtakarékos) művelési móddal sem lehetne több termést elérni, akkor a nincstelenek füg-

33

gősége a földek uraitól ugyanolyan feltétlen volna, mint a jobbágyság idején, és ennek megfelelően a földtulajdonosok követeléseiket az egyáltalán elérhető határáig felsrófolnák, azaz a teljes munkaterméket, a teljes termést a maguk számára igényelnék, és ebből a munkásnak, mint egy közönséges rabszolgának csak annyit engednének át, amennyi létfenntartásához és szaporodásához szükséges. Ebben az esetben teljesülne a bér úgynevezett „vastörvénye" feltétlen érvényesülésének előfeltétele. A paraszt ki volna szolgáltatva a földtulajdonosok kénye-kedvére, és a földbér egyenlő volna a termőföld hozamával, levonva belőle a parasztok és az igavonó állatok táplálásának költségeit, és levonva a tőkekamatot.

A vas-bérnek ez az elengedhetetlen feltétele mégsem érvényesül, mert a Föld nagyobb, sőt sokkal nagyobb és termékenyebb, mint amennyi mai lakosai fenntartásához szükséges. Sőt, még a jelenlegi extenzív (munkatakarékos)* gazdálkodás is a felület alig harmadát használja ki, a többi parlag és sokszor gazdátlan. Ha mindenütt áttérnének az intenzív** gazdálkodásra, talán a Föld felületének tizede is elég volna, hogy az emberiséget olyan tömegű élelmiszerrel ellássa, mint ami ma átlagosan a munkások rendelkezésére áll. Ebben az esetben a Föld felületének kilenctizede parlagon maradhatna. (Ami persze nem jelenti azt, hogy így is tennének. Ha mindenki jól akar lakni, és nem éri be krumplival, ha mindenki hátaslovat akar tartani, nagy udvart pávákkal, galambokkal; ha egy rózsakertet is akar, és egy tavat, ahol fürödhet, akkor a Föld adott esetben még túl kicsi is lehet.)

Az intenzív művelés*** magában foglalja a lecsapolást, az öntözést, a földkeverést, a mélyforgatást, a sziklák szétrobbantását, a márgázást, a műtrágyázást, a vetésforgót, a növények és állatok nemesítését, a gyümölcsösök, szőlők kártevőinek megsemmisítését; a vándorsáska üldözését, az igavonó állatok kiváltását vasutakkal, csatornákkal, tehergépkocsikkal, a takarmányok jobb kihasználását cserével; a juhászat korlátozását gyapottermesztéssel; vegetarianizmust stb.A termőföld teljes hiánya miatt tehát ma senki nem kényszerül arra, hogy a

földtulajdonosokhoz forduljon, és mert ez a kényszer hiányzik (de csak ezért), a földtulajdon-nélküliek függősége a földtulajdonosoktól korlátozott. Csak az a baj, hogy a földtulajdonosoknak a legjobb földek vannak a tulajdonában, és -legalábbis a közelben - csak olyan gazdátlan területek vannak, amelyek művelésbevétele nagyon sok munkába kerülne. Az intenzív művelés is jelentősen több munkát követel, és nem mindenki akar kivándorolni, hogy a vadonban a gazdátlan földeken telepedjék le; arról nem is szólva, hogy a kivándorlás pénzbe kerül, és hogy azoknak a földterületeknek a termékei csak nagy fuvar-os vámköltséggel lennének piacra vihetők.Ezt mind tudja a paraszt, de mindezt tudja a földbirtokos is. Mielőtt tehát a paraszt rászánja

magát a kivándorlásra, vagy mielőtt a közeli mocsarat lecsapolja és művelhetővé teszi, mielőtt rátér a kertgazdálkodásra, megkérdezi a földbirtokost, mennyi bérlet díjat követelne a szántójáért. És mielőtt a földtulajdonos megválaszolja ezt a kérdést, elgondolkozik, és kiszámítja a különbséget a szántóján végzett munka hozadéka és a pusztán, a kertgazdaságban és * Munkatakarékos (extenzív) művelés, ahol a munkával takarékoskodnak, ** Földtakarékos (intenzív) művelés, ahol a földdel takarékoskodnak. *** Az extenzív műveléshez sok föld, az intenzívhez sok munkás szükséges.

34

35

Afrika, Amerika, Ázsia és Ausztrália gazdátlan földjein végzett munka hozadéka* között. Mivel ezt a különbséget akarja megszerezni ezt követelheti szántója béreként. Rendszerint azonban nem nagyon számolgat. Sokkal inkább a tapasztalat alapján jár el. Ha egy buzgó legény kivándorol, és kedvező beszámolókat küld, mások is követik. Ennek révén otthon csökken a munkaerő-kínálat, és ennek a bérek általános emelkedése a következménye. Ha a kivándorlás folytatódik, a bér elér egy pontot, ahol a kivándorló ismét elkezd habozni, hogy menjen-e vagy maradjon. Ez a pont jelenti az itteni és a túlnani munkahozadékok kiegyenlítődését. Olykor az is előfordul, hogy a kivándorló számadást akar készíteni a tevékenységéről, ezért talán illene, hogy megnézzünk egy ilven számítást:

1. A kivándorló számítása:

Útiköltség a maga és családja számára.................................................................. 1000 MBaleset- és életbiztosítás az utazás idejére............................................................... 200 MBetegbiztosítás a meghonosodás idejére, amit a betegbiztosító

az éghajlatváltás különleges veszélye miatt felszámít........................................... 200 MTulajdonbavétel, bekerítés........................................................................................ 600 MForgótőkeként ugyanazt az összeget feltételezi, amire Németországban egy

parasztnak szüksége van; ezt tehát nem szükséges itt különfelszámolni..............................................................................................................— M

A letelepedés költségei összesen....................... 2000 M

A kivándorló költségeit, amelyeket a Németországban maradó bérlő megtakarít, hozzászámítják a forgótőkéhez, amelynek kamatait üzemi költségként számolják el:

2000 M5%-a=...........................................................................................................100MHa azt feltételezzük, hogy a letelepedő ugyanazzal a munkával ugyanazokat a termékeket állítja elő, mint azon a hazai földön, amelyen a versenyt vizsgáljuk, akkor figyelembe kell venni, hogy a paraszt célja, mint minden munkásé, egyáltalán nem maga a termék, hanem azok a fogyasztási cikkek, amelyet a termékeiért cserébe kaphat, tehát a munkahozadék. Csak ez érdekli; azért dolgozik, hogy ezt megszerezze. A letelepedő tehát a termékeit piacra kell hogy vigye, és a munkabevételt ismét árukba kell fektetnie, és azokat haza kell vinnie. A piac a termékek cseréje számára rendszerint távol van; tegyük fel, hogy ez Németország volna, ahová mezőgazdasági termékek nagy tömegét kell hogy beszállítsák, így a kivándorlónak a következőket kell fizetnie:A szállítóeszköz, vasút, tengeri hajó és uszály fuvardíja......................................... 200 MNémet behozatali vám.............................................................................................. 400 M

Itt nagyon kell figyelni a munkatermék és a munkajövedék közötti különbségre. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a kivándorló munkaterméke (terméseredménye) tízszer nagyobb, anélkül, hogy munkahozadéka javulna.

Uszály, tengeri hajó és vasút fuvarköltsége a cserélt fogyasztásicikkek számára........................................................................................

Erre fizetett vám az új hazában................................................................... . 200 M . . 100 M .1000MÖsszesen

A munkatermékeknek szokásosan kereskedelmi úton végbemenő átváltása munkahozadékká a kivándorlónak a fenti számítás szerint fuvarköltségben, vámban és kereskedelmi költségben 1000 M-ba kerül, amit a német föld megműveíője megtakarít. Ha tehát az utóbbi egy olyan termőföldért, ami ugyanannyi munkaterméket ígér, mint a kivándorló új otthonában lévő föld, 1000 M bérlet díjat fizet, akkor a munkahozadéka azonos szinten van a kivándorlóéval.

Ugyanez a gazdasági különbség adódik a fenti, versenyben álló termőföld javára, ha Németországban parlagot akar valaki művelhetővé tenni, csak itt a fuvar- és vámköltségek helyébe a művelhetővé tételhez (mocsár víztelenítése, a különböző földrétegek keverése, mésszel való savtalanítás és trágyázás) szükséges tőke kamatai kerülnek. Az intenzív (földtakarékos) művelési módnál a kamatok és fuvarköltség helyébe a magasabb művelési költségek lépnek.

A bérleti díj tehát abba az irányba hat, hogy a munkahozadék (nem a munkatermék) mindenütt azonos szintre süllyedjen. Ami előnye van a régen művelt, hazai földnek mezőgazdasági szempontból a Lüneburger Heidével szemben, és piaci helyzete szerint a kanadai gazdátlan földdel szemben, azt a földtulajdonos maradéktalanul magának igényli földbérként, vagy a föld eladása esetén tőkésített formában árként. A föld minden különbsége a termékenység, az éghajlat, a piacközelség, a vámok, a fuvar stb. tekintetében a földbér révén kiegyenlítődik. (Vegyék figyelembe, hogy a munkabérekről itt nem be-szélek; ez szándékos.)

A földbér gazdasági szempontból a földgolyót a bérlők, vállalkozók, tőkések számára (amennyiben a tőkés nem földtulajdonos) teljesen egynemű, egyhangú tömeggé változtatja. Flürscheim szerint: „Ahogy a tengerfenék minden egyenlőtlenségét a víz sima felületté változtatja, úgy egyengeti ki a földbér a földterületet." Vagyis minden földművelő munkahozadékát leszorítja (és ez az érdekes benne) arra a hozadékra, amelyet az otthoni parlagtól, vagy a távoli vadonban lévő gazdátlan földtől lehetne várni. Az olyan fogalmak, mint termékeny, terméketlen, agyagos, homokos, mocsaras, sovány, kövér, jó és rossz helyzetű, a földbér révén - gazdasági szempontból - lényegtelenné válnak. A földbér minden munkás számára mindeggyé teszi, hogy Eifelben pusztát, Berlinben kerti földet vagy a Rajna mentén szőlőhegyet művel-e meg.

4. A munkabér és a földbér függése a fuvartételektől

A szabad, parlagi, mocsaras és pusztai földön elért munkahozadéktól függ, hogy a föld tulajdonosának mennyi munkabért kell fizetnie, mennyi földbért tud beszedni. A zsellér magától értetődően annyi bért követel, amennyi munkahozadékot a szabadföldön el lehet érni, hiszen megteheti, hogy a szabadföl-

di

det (ezt a fogalmat majd közelebbről meg fogjuk határozni) tulajdonba és munkába vegye. Ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy minden zsellér a bértárgyalásokon kivándorlással fenyegetőzzék. Családapák például, akik gyermekekkel vannak megáldva, egy ilyen fenyegetéssel nem sokra mennének, hiszen a földtulajdonos tudja, hogy a fenyegetést nem követi tett. Az említett hatáshoz teljesen elegendő, hogy a fiatalok kivándorlása révén általános munkaerőhiány lépjen fel. A kivándorlásból keletkező munkáshiánv a bértárgyalá-soknál a családi okok miatt vagy egyébként megkötött munkásnak éppúgy erősíti a pozícióját, mint ahogy egy már megváltott hajójegy tehetné.*

De az az összeg, amit a szabadföldiek és a bérmunkások munkahozadéka tesz ki, a földbérlőnek is meg kell hogy maradjon, a földbér és a számára szükséges tőke kamatának levonása után. így határozza meg tehát a szabadföldi munkahozadék a földbérleti díjat is. Ennél a szabadföldi munkahoza-déknál többet a földtulajdonosnak nem kell meghagynia a bérleti díj megszabásánál, s kevesebbel a bérlőnek nem kell megelégednie.

Ha a munkahozadék a szabadföldön ingadozik, az ingadozás áttevődik a bérekre és a bérleti díjakra.

Azon körülmények között, amelyek a munkahozadékot a szabadföldön befolyásolják, az élre kell sorolnunk a távolságot a gazdátlan föld és azon hely között, ahol a termékeket felhasználják, a kicserélt használati tárgyakat előállítják, vagy a világ minden részéről összehordják. Hogy milyen fontos a távolság, ezt a legjobban egy városközeli szántó és egy ugyanolyan minőségű, de a piactól távol eső szántó árának különbségéből láthatjuk. Mi indokolja ezt a különbséget? A távolság.

A kanadai búzaövezetben például, ahol ma még letelepedésre kiválóan alkalmas területek szabadon állnak rendelkezésre, a gabonát a szántóföldről először szekérrel földutakon a többé-kevésbé távoli vasúthoz kell vinni, innét Duluth-ba fuvarozzák, s ott belföldi hajóra rakják. Montreal-ban tengeri hajóra rakják, s innen indul útnak Európába, mondjuk Rotterdamba, ahol rajnai hajóra pakolják. így jut el Mannheimbe, és innen ismét vasúti vagonra van szükség, hogy a piacra érjen (Stuttgart, Strassburg, Zürich stb.), ahol a vámolás után ugyanazon az áron kell eladni, mint a helyi terméket. Ez a hosz-szú út sok pénzbe kerül, de az, ami a piaci árból a vámok, fuvar, biztosítás,

* Hogy ;i bért milyen erősen befolyásolják a kivándoroltak és a vándormunkások, kitűnik a következő sorokból, amelyeket Wilsonnak egy 1918. május 20-án elhangzott beszédéből vettünk. {Neue Zürcher Zeitung 661. szám): „Amikor a hadügyminiszter Olaszországban tartózkodott, az olasz kormány egyik tagja megnevezte azt a sokféle okot, amelv miatt Olaszország az Egyesült Államokat szoros szövetségesének érzi. Az olasz miniszter a következőket jegyezte meg: »Ha ön érdekes tapasztalatra akar szert tenni, menjen el egy bármilyen csapatot szállító vonathoz és kérdezze meg angolul a katonákat, hogy hányan voltak közülük Amerikában. A továbbiakat majd meglátja.«A mi hadügyminiszterünk valóban beszállt egy csapatszállító vonatba, és megkérdezte az embereket, hányan voltak közülük már Amerikában. A legénység több mint fele fölállt." - Az olasz földjáradékosok ugyanis ezeket az embereket Amerikába, az amerikai földjáradékosok pedig ismét haza kergették. Mivel Amerikában ugyanolyan rosszul ment a soruk, mint otthon, ezért a szegény ördögök szakadatlanul vándoroltak ide-oda. - Wilson a fentiekhez hozzáfűzte: „Az amerikai szív egy része az olas2 hadseregben dobog!" - Mi másként tudjuk: Átkozódva hagyták el a vándormunkások a hazájukat, és átkozódva hagyták el Amerikát.

38

alkuszdíj, stemplik, az előleg kamatai, zsákok stb. után megmarad, még csak a munkabevétel, amivel a sascachevani pusztai telepes nem tud mit kezdeni. Ezt a pénzbevételt még át kell cserélni használati tárgyakra - sóra, cukorra, szövetre, fegyverre, gépekre, könyvekre, kávéra, bútorra, stb., és csak miután mindezek a tárgyak szerencsésen megérkeztek a telepes házába, és kifizették a szállítási költségeiket, csak akkor mondhatja a munkás: ez az én munkahozadékom a tőkém kamata mellett. (Ha a munkás a kivándorláshoz és letelepedéshez szükséges pénzt kölcsönvette, akkor a munkatermékből még ennek a pénznek a kamatát is le kell vonnia. Ugyanezt kell tennie, ha saját tőkéjével dolgozik.)

A fentiekből világosan kitűnik, mennyire függnie kell a munkahozadéknak a fuvartételektől.

Ezek a fuvartételek folyamatosan csökkentek, mint ahogy a következő adatok mutatják:

1000 kg gabona szállítási költsége Chicagóból Liverpoolba:1873 = 67 M 1880 = 41 M 1884 = 24 M*

Tehát minden tonna búzán Chicagóból Liverpoolig 43 M. fuvarköltség-megtakarítás van, 1/6-a a hajdani, 1/4-e a jelenlegi áraknak. De a Chica-go-Liverpool útszakasz csak egy része a Saskatchewan-Mannheim útvonalnak, tehát a fenti 43 M csak egy része a tényleges fuvar költség-megtakarításnak.

Ez a megtakarítás azonban a visszfuvarnál is jelentkezik. A gabona volt a munkatermek, a 240 M a búza tonnájáért volt a munkabevétel és a visszafuvar magában foglalja a munkahozadék tárgyait, amelyeket a telepes a búza előállításáért tulajdonkeppen meg akar szerezni. Ugyanis tisztában kell lenni azzal, hogy azok a munkások Németországban, akik kanadai búzát esznek, ezt mindig saját termékeikkel kell hogy megfizessék, amelyeket közvetlenül vagy közvetve Kanadába küldenek, és amiért fuvarköltséget kell fizetni. így megkettőződik a fuvar olcsóbbodása miatti megtakarítás, és megnövekszik a telepes munkahozadéka, amely közvetlenül meghatározza a németországi általános munkabén.

Mégis hamis volna, ha azt feltételeznénk, hogy egy körülbelül 200 márkás fuvarköltség-megtakarítás a telepes számára ezzel az összeggel teljesen megegyező, magasabb munkahozadékká alakul. Valójában a munkahozadék a fuvarköltség-megtakarításnak csak mintegy felével növekszik, és ez a következőképp alakul: A szabadföldi telepes növekvő munkahozadéka megnöveli Németországban a mezőgazdasági munkások bérét. Hogy mién, ezt már elmondtuk. A mezőgazdasági munkások és a szabadföldi telepes növekvő bére az iparból a munkásokat ebbe a gazdasági ágazatba vonzza. Ez megzavarja a mezőgazdasági és ipari javak előállításának fennálló viszonyát, és ezzel cserearányukat is. A telepesnek munkahozadéka tárgyaién (az ipari termékekért) magasabb árat kell fizetnie. Ezeknek az ipari termékeknek (a munkahozadéknak) a mennyisége tehát nem a fuvarköltség-megtakarítás miatt megnövekedett

* Mulhall. Dictionarv ofStatistics.

munkabevétel arányában nő. A különbség a szabadverseny törvényei szerint az ipari dolgozóknak jut. Tehát itt is az megy végbe, mint amikor egy új technika lecsökkenti az áruk előállítási költségét (például a gőzgép). A termelők és a felhasználók megosztoznak a nyereségen.

Itt ismét megéri, hogy számszerűen megragadjuk azt a hatást, amit egy fu-varköltség-változás a szabadföldi telepes munkahozadékára, a földjáradékra és az általános munkabérre gyakorol:

/. Egy kanadai szabadföldi paraszt munkahozadéka 67 M fuvarköltségnél (1873)

Munkatermék: 10 tonna búza Mannheimbe szállításra berakodvaés ott 250 M-ért eladva................................................................................... 2500 M

10-szer 67 M a fuvarra........................................................................................ 670 MMunkabevétel...............................................1830

Ezt a munkabevételt (pénzt) Németországban használati cikkek vásárlására fordítják, amelyek Kanadába hajózva a csomagolásért, fuvardíjért, vámokért, törés miatt stb. ugyanannyi költségetokozhatnak, mint a búza szállítása.................................................................. 670 M

Munkahozadék a telepes házában. . 1160 MII. Ugyanaz 1884-ben, 24 M fuvartétcinéiMunkatermék: 10 tonna búza.......................................................................... 2500 M10-szer 24 M a fuvarra.........................................................................................240 M

Munkabevétel.......................................... 2260 MEzt a munkabevétclt, amely 430 M-val nagyobb az I. alattinál, kell most

munkahozadékká változtatni, azaz ipari termékekké, amelyek cserearánva a mezőgazdasági termékekhez képest (az adott okok

miatt) megnőtt, mégpedig (mindig sematikusan) a 430 M. többletbevétel felével, tehát 215 M-val. Ebből adódóan, az I. szerinti árakon

számítva, a munkabroételból levonandó...........................................................215 M2045 M

Ebből még lejön a visszafuvar, amit többnek kell vennünk, mivel a szállított javak mennyisége a fuvarköltség-megtakarítás összegévelmegnő, 240 M helyett........................................................................................ 245 M

Munkahozadék........................................ 1800 M

Ha tehát a fuvarköltség csökkenése következtében a szabadföldi paraszt munkahozadéka 1160 M-ról 1800 M-ra növekedett, akkor ezzel a német mezőgazdasági munkások bérkövetelése is magától megnőtt, és ugyanúgy a bérlők is nagyobb részt követelnek a maguk számára munkájuk termékéből.Ugyanilyen arányban csökkennek a földjáradékok is.

Ha Németországban 10 tonna búza ára.......................................................... 2500 Mvolt

és a bérkiadások összege...................................................................................1160 Makkor 10 tonna-terület* bérleti díja vagy földjáradéka.............................. 1340 M

Ha a bérkövetelések 1800 M.-ra növekednek, akkor a földjáradék 700 M-ra csökken, ugyanis 1340-ből levonandó a 640 béremelkedés.

* Dán szántóföld-mérték. Akkora területet jelent, ami egy tonna gabona megterme-léséhez szükséges. Egy tonna-terület tehát a föld minőségétől függően kisebb vagy nagyobb földdarabot jelent. 39

Tehát az, amit a szabadtoldi parasztnak a fuvarért fizetnie kell, lejön a munkahozadékából; ezt Németországban a földtulajdonos bérleti díjként kö-vetelheti, a munkások munkatermékéből földjáradékként levonhatja. A szabadföldi paraszt szállítási költségei a földtulajdonos bevételei.

5 . Az életkörülmények hatása a bérre és a járadékra

A vasúti és tengeri szállítás költsége természetesen nem az egyetlen tényező, amely a szabadföldiek munkahozadékát és a német mezőgazdasági munkások ettől függő bérét befolyásolja. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy az ember nem csak a munkahozadékáért és a munkahozadékából él, és hogy nem csak ez a döntő a kivándorlás kérdésében. Azon ország állami és polgári viszonyai, amelyet a kivándorló elhagy, és annak az országnak a viszonyai, amelyet felkeres, gyakran erősen és meghatározóan belejátszanak ebbe; némely ember otthon kevesebb munkahozadékkal is beéri, és elegendő kárpótlásnak érzi a babérkoszorút, amit nyúltenyésztőként elnyert, vagy a cinkék énekét, ami szerinte sehol nem lehet olyan szép, mint a hazájában. De éppen ez a vonzó vagv éppenséggel taszító erő állandóan változik, elősegíti vagy fékezi a kivándorlást. Oroszországból például sok német paraszt ismét kivándorol, nem a nagyobb munkahozadék reményében, hanem azért, mert a körülményeket már nem tartja kielégítőnek. Mindez akadályozza az összehasonlítást a kivándorlók és a visszamaradó mezőgazdasági munkások tényleges munkahozadéka között. Tegyük fel, hogy elhatároznánk, hogy Németországban barátságosabbá tesszük az életet a munkások számára, amihez például a szeszesitalok betiltása szolgálna eszközül. Attól eltekintve, hogy a szesztilalom önmagában megszépítené a munkások és különösen a feleségük életét, azokat a milliárdokat, amelybe a szeszesitalok a népnek közvetlenül és különösen közvetve kerülnek, komolv anyavédelemre fordíthatnánk, havi birodalmi pótlék formájában, amit gyermekeik nevelési költségeihez kapnának, Vagy jobb iskolákra, számos nyilvános olvasóteremre, színházak támogatására, templomépítésre, ingyenes állami cukrászdákra, népünnepélyekre, gyűléstermekre stb. Akkor a kivándorlás kérdésénél nem csak az anyagi munkahozadékot mérlegelnék, és sok asszony maradásra ösztönözné a férjét, sok. már kivándorolt ember visszatérne. Világos, hogy ennek milyen hatása lenne a bérekre és a földjáradékra. A földtulajdon addig növelné követeléseit, amíg ki nem egyenlítődnének a kivándorlást a szesztilalom miatt akadályozó tényezők. A süteményeket pedig, amiket az állam az asszonyoknak adna az ingyenes cukrászdákban, a földjáradék levonná a férfiak béréből.

A földjáradék minden előnyt, amit Németország a munka, a szellemi és társas élet számára nyújt, kisajátít - ez a tőkévé változott költészet, művészet, vallás, és tudomány. Mindent készpénzzé változtat, a kölni dómot, a patakokat az Eifelben. a madárcsivitelést a bükkfa lombjában. A földjáradék megadóztatja Kempis Tamást, Kevelaar ereklyéit, Goethét, Schillert, hivatalnokaink megvesztegethetetlenségét, a jövőről szőtt álmainkat, röviden mindent és mindenkit, és az adót rendszerint addig a pontig felsrófolja, ahol a munkás

40

felteszi magának a kérdést: maradjak és fizessek - vagv vándoroljak ki, és adjak fel mindent? Ajándékba nem kap senki semmit. A dolgozó nép mindig az aranyponton van. (Az aranypont a külkereskedelemben a fizetési mérlegnek az a helyzete, amikor nem lehet tudni, hogy még váltóval vagy már arannyal fizessünk-e. Az aranykivitel költsége a váltóalkuszok „földjáradéka".) Mennél több örömük van a polgároknak az államban és a népben, annál magasabb árat követel a földjáradék ezért az örömért. A kivándorlók búcsúkönnyei aranygyöngyök a földjáradék számára. És ezért látunk gyakran földbirtokosokat a városokban, amint szépítő egyletekben és egyéb rendezvényeken vidámítják a városi életet, hogy először is nehezebbé tegyék a búcsút, másodszor könnyebbé az odaköltözést. így tudják növelni az építési telkek földjáradékát. A földjáradék a honvágyban gyökeredzik.

Ahogy a német mezőgazdasági munkás sem csak kenyérrel él, természetesen a szabadföldi telepes sem. Az anyagi munkahozadék csak egy része annak, amire az embernek az életörömhöz szüksége van. Ha a kivándorlónak sokáig kellett küzdenie azért, hogy leküzdje az otthoni vonzerőket, most új hazájában talál olyan új dolgokat, amelyek vonzzák, vagy esetleg taszítják. A vonzó dolgok erősítik azokat a tényezőket, amelyek folytán a munkahozadékot kielégítőnek érzi (mint ahogy egy kellemesebb munkát az ember kevesebb bérért is kész végezni), a taszító dolgok gyengítik ezeket a tényezőket. Ha a taszító körülmények (az éghajlat, az élet és a tulajdon bizonytalansága, férgek stb.) súlyosabban esnek latba, mint a vonzók, akkor a kettő közti különbséget egy megfelelően nagyobb munkahozadékkal kell kiegyenlíteni ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a bevándorló maradjon, és hogy otthon maradt testvéreit felbátorítsuk példája követésére. Ezért minden, ami a szabadföldi életét, megelégedettségét befolyásolja, közvetlenül a német munkás megelé-gedettségét is befolyásolja, és hat a bérkövetelésére. Ez a befolyás már az út leírásával elkezdődik. Ha az út tengeri betegség nélkül folyt le, ha a fedélzeten az élet, az ellátás elviselhető volt, ez már bátorító az otthon maradottak számára. Ha a szabadföldi telepes beszámol a nagy szabadságról, amelyet élvez, a vadászatról, hátaslováról, a nagy lazacvonulásokról és bivalycsordákról, a rendelkezési jogról minden fölött, amit a természet nyújt, és arról, hogy őt többé nem zsellérnek és nincstelennek, hanem egyenrangú, szabad polgárnak tekintik és így is kezelik, akkor a zsellér otthon egészen magától értetődően magasabbra emeli a fejét a bértárgyalásokon, mint ha a fivére csak indián támadásokról, csörgőkígyókról, férgekről és kemény munkáról számolna be.

Ezt a földtulajdonosok is tudják, és ha befut egy panaszkodó levél, abból természetesen mesteri módon tökét kovácsolnak. Ezt minden lapban leközlik, miközben az újságoknak fenyegetések mellett elrendelik, hogy a kivándoroltak örvendetes, bátorító jelentéseit a legnagyobb szorgalommal agyonhallgassák. Ugyanannak az egyesületnek, amelynek a hazát szépítenie, vonzerejét erősítenie kell. az is a feladata, hogy a szabadföldet, amennyire csak lehet, leszólja. Minden kígyómarás, indián skalpolás, sáskajárás, minden hajótörés, ami által a munkás szerényebbé válik, kivándorlási kedve csökken, a földtulajdonosok földjáradékává, készpénzévé alakul át. És természetesen fordítva.

41

6. A szabadföld fogalmának pontosabb meghatározása

Ha szabadföldről van szó, akkor az ember elsősorban Észak- és Dél-Amerika megműveletlen földjeinek széles területeire gondol. Ez a szabadföld kényelmesen és viszonylag kis költséggel elérhető. Éghajlata elviselhető az európaiak számára, társadalmi viszonyai sokak számára csábítóak, az élet és az anyagi biztonság kielégítő. A jövevényt bevándorló-szállodában az állam költségére 8-14 napig vendégül látják, és egyes államokban a vonaton is ingyen utazhat a lakott terület legszélső határáig. Itt rögtön megtelepedhet. Kiválaszthatja a neki megfelelő tájat: marhalegelő, szántóföld, erdő. A birtok, telepítés során juttatott ingatlan, amire jogilag igényt támaszthat, akár a legnagyobb család teljes munkaerejének kihasználásához is bőkezűen van kimérve. Ha a telepes leverte a négy határkarót és a földhivatalt erről értesítette, máris munkához láthat. Senki nem tiltja meg neki, senki nem kérdezi meg, hogy tulajdonképpen ki engedte meg, hogy a földet megművelje és szorgalma gyümölcseit betakarítsa. A négy határkaró közötti földön ő az úr.

Az ilyen földet nevezzük első fokozatú szabadföldnek. Ilyen szabadföld persze a lakott területeken már nincs, hanem csak ott, ahol kevés ember van. De a már betelepült területeken is vannak még tágas, sőt hatalmas térségek, amelyek nincsenek ugyan beépítve, azonban az állam hatalmi eszközeivel való valamilyen visszaélés folytán valakinek, a Föld valamelyik pontján élő ember magántulajdonába kerültek. Fogadok, hogy Európában sok ezer ember van, akik együttesen az Amerikában, Ausztráliában és Ázsiában fekvő földek hektárjainak százmillióit mondhatják magukénak, Ha valaki egy darabkát akar ebből a földből, annak meg kell egyeznie a tulajdonossal. A kívánt területet rendszerint nevetséges összegért meg lehet szerezni, vagy ki lehet bérelni. Ha egy hektár szántóért, amit megművelni gondol, 10 pfennig bért kell fizetnie, az a munkahozadékot gyakorlatilag semmivel sem csökkenti. Az ilyen feltételesen szabad földet nevezzük másodfokozatú szabadföldnek.

ElsŐ és másodfokozatú szabadföld még hatalmas területeken található a világ minden részén. A föld minősége azonban nem mindig elsőosztályú. Sok földet sűrű erdő borit, s ez hosszas irtó munkát igényel. Nagy területek szenvednek vízhiánytól, és csak költséges Öntözőberendezésekkel tehetők termékennyé. Ismét más földeket, sok szempontból éppen a legjobbakat, le kell csapolni, vagy utakra van szükség, különben a termékek cseréje lehetetlen volna. Az ilven szabadföldek csak pénzes vagy hitelképes kivándorlók számára jöhetnek számításba. A földjáradék- és munkabér-elmélet szempontjából azonban egyre megy, hogy egy kapitalista társaság, vagy közvetlenül kivándorlók vonják-e művelés alá a szabadföldet. Ennek csak a tőke és kamata szempontjából van jelentősége. Ha a szabadföldi ilyen öntöző vagy vízelvezető létesítménnyel, tehát tőkebefektetéssel feltárt földet vesz művelésbe, akkor e létesítmények használatáért szabályos tőkekamatot kell fizetnie, és ezt a ka-matot hozzá kell számítania termelési költségeihez.

Azon személyek és társaságok számára, akiknek megvannak a nagyobb feltáró munkákhoz szükséges eszközeik, ma úgyszólván még a fél világ szabadföld. A legjobb földek Kaliforniában, a Sziklás-hegység mentén nemrég még

42

pusztaságok voltak. Itt most hatalmas kiterjedésű kerteket találunk. Az angolok Egyiptomot a Nílus-gátakkal ismét sok-sok millió ember számára tették lakhatóvá. A Zuidersee-t, Mezopotámiát és sok más pusztaságot ugyanígy feltárnak majd a művelés számára. Azt mondhatjuk, hogy ilyen második fokozatú szabadföld még beláthatatlan ideig áll az emberiség rendelkezésére.

7. A harmadik fokozatú szabadföld fogalma

A legfontosabb szabadföld azonban, amely a munkabér-elmélet és a földjáradék korlátozásának elmélete szempontjából is a legjelentősebb, és amely mindenütt közvetlen közelünkben rendelkezésünkre áll, a harmadik fokozatú szabadföld. Ennek a szabadföldnek a fogalma azonban nem olyan egyszerű természetű, mint az eddig leírt szabadföldeké, és bizonyos megfontolást követel.

A következő néhány példa azonban mindenki számára megvilágítja a problémát.1. példa. Berlinben az építési rendelet szerint négy emeletnél magasabb épület nem

építhető. Ha ez a határ két emelet volna, a városnak kétszer annyi földterületet kellene befednie, hogy ugyanannyi lakosnak adjon szállást. Az a földterület, amit a harmadik és negyedik emelettel megtakarítottak, így ma még beépítetlen, szabad építési terület. Ha Berlinben engedélyeznék az amerikai beépítési módot - tehát 40 emeletet 4 helyett -, akkor Berlin jelenlegi területének tizede elegendő volna. A többit mint fölösleget minden építési vállalkozónak egy krumpliföld hozamértékéért ajánlanák föl. Ez az építési célú szabadföld tehát a negyedik emelettől a felhőkig mindenütt, akár minden német nagyváros belsejében is, korlátlan mennyiségben megtalálható.

1. példa. „Agrária" köztársaságban törvénnyel megtiltják mindenfajta műtrágya használatát. Állítólag azért, mert az egészségre ártalmas, valójában azonban azért, hogy a gabonatermés szűk, a gabonaárak pedig magasak maradjanak. Az agráriai földtulajdonosok azt hiszik, hogy számukra jobb a kevés és drága, mint a sok és olcsó. E tilalom és a sovány termés, valamint a magas árak következtében, és mivel ezenkívül a kivándorlás is tilos. Agráriában minden parlagot és mocsaras területet művelés alá vontak, és elérték, hogy a ter-més fedezi a lakosság szükségleteit. A nép mégis nagyon elégedetlen, és követelik a tilalom azonnali, teljes feloldását, mert az az általános várakozás, hogy éppúgy, mint Németországban, a földhozam a műtrágyázás hatására megháromszorozódik.

Mi lesz ennek a hatása a földjáradékra és a bérekre? Nem az fog-e fellépni a szántóföldre vonatkozóan, ami a városban történnék, ha egy új építési rendelet mindenkinek megengedné, hogy az eddigi emeletszámot megháromszorozza? A műtrágyázással a köztársaság földje hirtelen háromszor annyi termést adna, mint ami a jelenleg élő lakosság számára szükséges. Ebből következően minden három hektárból kettőt parlagon hagynak a jövendő nemzedékek számára. Ugyanabban a köztársaságban, ahol minden darabka földet, minden mocsarat művelés alá vontak, a műtrágyázás engedélyezése révén hirtelen hatalmas szabadföld-területekről beszélhetünk. És ezt a szabadföldet egyelőre

43

vadászterületként fogják hasznosítani, és vadászati bérleti díj ellenében felajánlják bárkinek, aki munkába akarja venni.

Ezek az építőiparból és a mezőgazdaságból vett példák megmutatják, hogyan jöhetnek létre új földek, harmadfokú szabadföldek, és ilyenek a naponta gyarapodó felfedezések következtében állandóan újra előállnak. A pásztornak 100 hektárra van szüksége, hogy a családját táplálja, a földművesnek 10-re, a kertésznek pedig egyre vagy még kevesebbre.

De Európa teljes termőterülete még nagyon felületesen van megművelve, és a népesség, Németországban is, még olyan gyér, hogy ha általánosan áttérnének a kertgazdálkodásra, a termőterület felét parlagon kellene hagyni, mivel először is hiányoznának az ilyen tömegű élelmiszerhez a vevők, másodszor az ilyen intenzív műveléshez a munkások.

Németországot tehát általában még ilyen harmadik fokozatú szabadföldnek tekinthetjük. Annak a fóldhozamnak a szempontjából amelyet az intenzív földművelő a vadász, a pásztor, az extenzív földművelő hozama fölött produkál, a szántóföldet éppúgy szabadföldnek tekinthetjük, mint ahogy az amerikai a jelenlegi emeletek fölött a felhőkig terjedő területet szabad építési teleknek tekinti.

Alkalmazzuk az elmondottakat a földjáradékra és a bérelméletre. Németország a fenti, korlátozott értelemben még szabadföld. A mezőgazdasági munkás bármikor kimenekülhet erre a szabadföldre, ha nem ért egyet a bérével. Az ilyen harmadik fokozatú szabadföldön elérhető munkahozadék alá éppoly kevéssé eshet tartósan a mezőgazdasági munkások bére, mint az első fokozatú szabadföldön elérhető munkahozadék alá. Itt a mezőgazdasági munkásnak a bértárgyalásoknál olyan érvrendszere van, amely sosem mond csődöt. Mennyi bért követelhet most a munkás, és mennyi bérleti díjat a földtulajdonos?

8. A harmadik fokozatú szabadföld hatása a földjáradékra és a bérre

Tegyük fel, hogy a megszokott munkatakarékos (extenzív) műveléshez 100 hektáron 72 ember szükséges, és hogy a termés 600 tonnát tesz ki, tehát 50 tonnát egy főre és 6 tonnát egy hektárra.

Tegyük fel továbbá, hogy földtakarékos (intenzív) műveléshez ugyanezen a területen 50 ember szükséges és a termés ekkor 2000 tonnára rúg. Most tehát egy főre 40 tonna esik 50 helyett, és egy hektárra 20 tonna 6 helyett.

Az intenzív művelés tehát a hektáronkénti termést növeli, az egy főre esőtermést csökkenti. Intenzív művelésnél a mi 12 emberünk fejenként 50 ton-nát, tehát........................................................................................................600 tonnát,extenzív termelésnél fejenként 40, tehát.......................................................480 tonnátszolgáitat.

A különbség, ami ....................................................................................120 tonnáttesz ki, a 100 hektáros nagy területre vezethető vissza, amely ennek a 12 embernek megengedi az extenzív, tehát kevesebb munkát követelő művelést. Ha nekik nem áll rendelkezésükre földterület az extenzív művelésre, át kell térniük intenzív művelésre, és meg kell elégedniük kevesebb munkatermékkel.

44

Ha azonban valaki rendelkezésükre bocsátja az extenzív műveléshez szükséges termőföldet, akkor magától értetődően készek arra, hogy megfizessék azt az előnyt, amelvet ebből húznak, azaz ennek a földterületnek a tulajdonosa beszedhet egy akkora bérleti díjat, amely megfelel annak a különbségiek, amely a tapasztalatok szerint az extenzív és az intenzív müvelés munkatermeké között az előbbi javára fennáll. Tehát a példánkban a 100 hektár után 120 tonna összegű bérleti díjat.

A mezőgazdaság a munkamegtakarítás viszonylatában az extenzív, a föld-

megtakarítás viszonylatában az intenzív művelés felé hajlik. Az ebből adódó

feszültségből keletkezik a földjáradék, és e feszültség mértékéből (tapasztalat szerint)

adódik a szántóföldi termék felosztása földjáradékra és bérre.

Azt, hogy az extenzív művelés miért ad nagyobb munkahozadékot és kisebb

földhozadékot, nem kell itt megmagyaráznunk, ez mezőgazdasági szakkérdés. Nekünk

elég a tény, hogy ez a mezőgazdaságban így van, hogy ez a dolog természetéből

következik. Ha a dolog fordítva lenne, valahogy úgy, hogy az extenzív művelés 40

tonnát, az intenzív pedig 50 tonnát adna, akkor az egész mezőgazdaság intenzív

művelésre törekednék. Minden földet, amelyhez nem állnának rendelkezésre

munkások, egyszerűen parlagon hagynának, mivel, ahogy mondtuk, a még

rendelkezésre álló munkások a megművelt területek még alaposabb megművelésével

nagyobb termést produkálnának, mint a parlagföldek megművelésével.

A demográfia, amely azt mondja, hogy a népességszám az élelmiszer meny-

nyiségének felel meg, a fönti tétellel nincs ellentmondásban. A népesség növekedése az

élelmiszer mennyiségének növekedésével egyenesen arányos. A népesség növekedése

követi az intenzív művelést, nem pedig elémegy.

Egy példán keresztül még élesebben meg akarjuk világítani a szántóföldi termék

számszerű megosztását bér és földjáradék között:

A. 12 társult dolgozó gazdálkodik 100 ha saját földön, az ott szokásos ex-

tenzív módon, és 480 t-t, tehát fejenként 40 t-t takarítanak be.

B. 60 társult dolgozó gazdálkodik 100 ha saját földön az ott szokásos in-

tenzív módon, és elérnek 900 t-t, tehát fejenként 15 t-t.1. A 12 társsal szemben a 60-ak fejenkénti .hozamcsökkenése 25 t, ugyanis 40-15 = 25.

1. Ezt a hozamcsökkenést egyedül arra lehet visszavezetni, hogy az extenzív művelés, amit A-ék folytatnak, egy munkásra számítva nagyobb termést hoz.

1. Ha a 60 B-ből egyvalaki a 12 A közül valakivel cserélni akar, akkor az utóbbit a terméskülönbséggel, tehát 25 t-val kártalanítani kell. Ha mind a 12 cserélni akar, akkor a kárpótlás 12-szer 25, összesen tehát 300 t.

1. Ez a 300 t, minthogy a nagyobb földterületre kell visszavezetni, földjáradék. De az igazi földjáradéknak csak egy része.1. Ugyanis, ha 60 B-sből 48 elmenne, akkor a megmaradó 12 B-snek éppen annyi munkaterméke lenne, mint a 12 A-s társnak, tehát 300 t-

45

val, vagyis fejenként 25 t-val több. A 12 B-s tehát akkor fejenként 40 tonnát kap 15 helyett.

6. A 48 B-snek a társaságból való kilépését a visszamaradok 300:48=6,25 fejenkénti és évenkénti kártérítés ellenében érhetik el.6. Ha a megmaradó 12 B-s a kilépett 48 társát más társakkal akarja pótolni, akkor az újak mindegyike a részvételét évi 6,25 tonnával kell hogy megvásárolja. Ha bérmunkásként akarnak közreműködni, akkor munkatermékükből (15) le fogják vonni a 6,25-öt. Akkor bérként marad 8,75 t.6. A 100 ha teljes bérleti díja tehát 60x6,25 vagyis 375 t. A munkabér és a bérleti

díj a következőképpen oszlik meg:60-szor 6,25 = 375 földjáradék-levonásra az intenzív munka terméké

bői;60-szor 8,75 = 525 munkabér, amely a földjáradék levonása után megmarad;

60-szor 15 = 900 az intenzív művelés terméke. 12-szer 8,75 = 105 bér mint fent,

375 földjáradék mint fent.480 az extenzív művelés terméke.

A termés felosztását a járadékosok és a munkások között a következőképpen lehet kiszámítani:

1. Megállapítjuk az intenzív és az extenzív művelés termése közti különbséget (40-15 = 25), és ezt megszorozzuk az extenzív művelők számával. 12-szer 25 = 300. (Az eredményt találóan járadékkülönbségnek nevezhetnénk.)1. Levonjuk az extenzív művelőket (60-12 = 48), és a járadékkülönbséget (300) elosztjuk a kapott számmal (300:48 = 6,25).1. Az így kapott számot megszorozzuk az intenzív művelők teljes számával, így

megkapjuk annak a földnek a járadékát, amelyre a felhasznált számok vonatkoznak (60-szor 6,25 - 375).

1. Ha levonjuk az egy munkásra eső járadékot (6,25) a munkatermékből (15), megkapjuk a bért (15-6,25 = 8,75).

Extenzív gazdaságon azt a földművelést értjük, amelynél minden lehetséges munkaerőt be kell vonni ahhoz, hogy az egész rendelkezésre álló földterületet hasznosítsuk, függetlenül attól, hogy ennek a hasznosításnak mi a jellege - vadászat, állattenyésztés, háromnyomásos gazdálkodás, puszta, vagy a ma szokásos, viszonylag magasan fejlett mezőgazdaság.

Intenzív gazdaságon az olyan földművelést értjük, amelynél, ha nagyobb terjedelemben alkalmazzák, általános munkáshiánynak kell bekövetkeznie.

Az extenzív és intenzív gazdálkodást tehát viszonylagosan kell felfogni. A pásztor a vadásszal szemben intenzív gazdálkodó. Ezért a pásztornépeknek a föld (vadászterület) átengedéséért rendszerint bérleti díjat kell fizetniük, és tudnak is fizetni.

Az extenzív művelés adja a legmagasabb munkaproduktumot (munkabért és földbért), az intenzív művelés a legmagasabb termőföld-produktumot.

46

A földtulajdonos a kettőt egyesíteni szeretné, és természetesen intenzív gaz-dálkodást akar folytatni. Ezt azonban nem teheti meg anélkül, hogy az extenzív művelést végzőktől ne vonna el munkásokat és ezáltal ne teremtene parlagot (harmadik fokozatú szabadföld). Az azonban ismét magától értetődő, hogy a tulajdonosok nem akarják minden további nélkül a földjüket parlagon hevertetni, és ezért a munkásokat bérjavítással igyekeznek földjükhöz kötni; az is világos, hogy a bérjavítással a jövedelmezőség végső határáig mennek el (feloldva a földjáradékot a bérjavításban). Egy földtulajdonos egy hektárért mindig szívesebben választ 1 márka földbért. mint semmit.

A harmadik fokozatú szabadföld ezzel munkabér- és földjáradék-kiegyenlí-tőként hat. A harmadik fokozatú szabadföld kizár minden önkényt a bér megállapításánál. A földtulajdonos nem a tetszése szerint fizet, és a munkás nem annyi bért követel, amennyihez kedve van, hanem mindketten „nem vesznek el többet, mint amit kaphatnak".

9. Az üzemfejlesztések hatása a járadékra és a bérre

A szakmai fejlesztések gyarapítják a munkaterméket. Feltéve, hogy a fej-lesztések azonosan gyarapítják a munkaterméket mind az intenzív, mind az extenzív művelésnél, a bérek és a járadékok is azonosan növekednek.

Számoljunk utána:A. 12 társ 100 ha-on 480 t-t termel, fejenként 40 t-t.B. 60 társ 100 ha-on 900 t-t termel, fejenként 15 t-t. Az 50-51. oldalon

található számítás szerint a 100 ha 375 t járadékot és 8,75 t munkabérthoz.

Üzem fejlesztéssel a munkatermék egyenlően 1/4-ével nő, A-nál 480 t-ról 600 t-ra, vagyis fejenként 40-ről 50-re, és B-nél 900-ról 1125 t-ra, fejenként 15-ről 18,75 t-ra.

Az 50-51 oldalon lévő útmutatás szerint a következő eredményeket kapjuk:Járadék: 50-18,75 = 31,25-ször 12(375:48) = 7,81-szer 60 = 468,60.

Munkabér: 18.75-7.81 = 10.94.A. 12-szer 10,94 = 131,34 munkabér B. 60-szor 10,94 = 656,40 munkabér468.66 járadék 468.60 járadék

600,00 termék 1125,00 termék

Ennélfogva a járadék 375-ről 468,60-ra, azaz 25%-kal nőtt, és éppúgy a munkabér is 9,75-röl 10,94-re, azaz 25%-kal nőtt.

Az elosztási aránv tehát nem változott. A járadékos az üzemfejlesztésből az itt lein esetben ugyanannyi előnyt húzott, mint a munkás.

Az üzemfejlesztéseket azonban csak ritkán vezetik be mindkét művelési módnál, az extenzívnél és az intenzívnél, és még ritkábban mindkét művelési módnál egyenlően. Mit kezdjen például az extenzíven művelő paraszt egy 10-eketestcs motoros ekével vagy egy sorvetőgéppel? Ilyen gépet csak nagy terü-

47

léten lehet használni. Az extenzív művelésnél teljesen haszontalan, mint az oroszlán egérvadászatra.

A harmadik fokozatú szabadföldnél a motoros eke nem kerül szóba, annál inkább Amerika széles, első és második fokozatú szabadföld területein. Ott egyetlen motoros eke* 50 és még több paraszt termőföldjét forgatja, mégpedig jól és olcsón. Természetesen ezeknek a szabadföldi parasztoknak a munkaterméke ezáltal rendkívüli módon megnő. De a munkaterméktől függ a munkahozadék, és a szabadföldieknek ez a munkahozadéka a járadékos földeken mindenütt meghatározza a munkások bérét.

Ha most minden körülmény, amely a munkaterméknek munkahozadékká történő átalakításában közrejátszik, változatlan marad, akkor a bérnek mindenütt olyan arányban kellene növekednie, mint ahogy a motoros eke révén a munkatermék növekedett. Azonban ezek a körülmények nem változatlanok, és itt ismét megmutatkozik, mennyire szükséges volt, hogy már kezdetben megkülönböztessük a munkaterméket és a munkahozadékot. Mert a béreket általánosan a munkahozadék, és nem a munkatermék határozza meg.

Ha növekszik a szabadföldiek munkahozadéka, minden további nélkül növekszik az ipari munkások munkahozadéka is. Ha nem így lenne, akkor az ipari munkások visszaáramlanának a mezőgazdaságba, az első és második fokozatú szabadföldre. Az ipari munkások bérének ez az emelkedése a szabadföldiek és az ipar termékei közötti cserearány eltolódása révén megy végbe. 10 zsák búza helyett a szabadföldinek 12 zsák búzát kell adnia egy gramofonért, egy puskáért, egy házi patikáért. így a szabadföldi, amikor munkaterméke munkahozadékká változik, elveszti többletterméke egy részét az ipari munkás javára. A motoros eke tehát az egész vonalon felfelé hajtja a bért.

A bérmunkások mégis többet nvernek a motoros eke révén, mint ameny-nyivel a motoros eke a termékek mennyiségét megnöveli. A motoros eke több 100 millió tonnával többet hozhat létre, de ez valamennyi munkásra elosztva igen kis összeg lenne, ami semmiképp sem állna arányban a szabadföldiek munkahozadék-növekedésével. És ez a következőképpen történik:

Ha az első és második fokozatú szabadföldi munkahozadéka megnő, akkor az európai járadékos földeken dolgozó munkások munkabére is megnő, mégpedig anélkül, hogy a munkatermék nőne (mert itt a motoros eke nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben alkalmazható). A bérnövekedés itt tehát a földjáradék rovására megy végbe. A béremeléshez szükséges eszközök tehát csak a legkisebb mértékben a szabadföldiek többlettermékéből származnak. Próbáljuk meg ezt is számokkal megragadni.

Az első és második fokozatú szabadföldiek munkatermét nagyobb teljesítőképességű gépek feltalálása révén megnő, mégpedig e gépek kamatainak és fenntartási költségeinek levonása után 20%-kal. A munk.a.kozadék csak 10%-kal nő, mivel, amint bemutattuk, az ipari dolgozó a termékeiért többet követel, és többet is tud követelni. Az ipari és mezőgazdasági termékek cserearánya 10%-kal eltolódik az első javára. Tehát a 20-ból csak 10% marad, ami áttevődik az általános munkabérre.

* A motoros eke némelykor a parasztszövetkezet tulajdona, rendszerint azonban egy vállalkozóé, a patkolókovácsé, aki a karbantartást is végzi.

48

így a mi földtulajdonosainknak a földjáradékhoz kell nyúlniuk, hogy a munkások megnövekedett követeléseit kielégítsék, minthogy az ö termőföldeik termékmennyisége nem nőtt. Ha tehát 100 ha járadéka 375 t, a munkások száma 12, a bér 8,75 volt, akkor most a bérkiadás 8.75+10% = 9,62-ször 12 = 115,44 lesz, 12-szer 8,75 = 105 t helyett. A földjáradékból 10,44 t lejön, ez most 364,56 t. A földbirtokos vesztesége azonban nem korlátozódik járadékának tonnákban kifejezett csökkenésére. A mezőgazdasági termékek tonnáiban kifejezett járadékkal ő éppoly keveset tud kezdeni, mint a szabadföldi a munkatermékkel. A 364,56 t ipari termékekre való cserélésénél a cserevi-szonyok már ismertetett eltolódása következtében további 10%-ot veszít, úgy hogy a járadék most 364,56-10% = 328,10. Százalékban kifejezve a teljes veszteség 12,5%. Mennél kisebb a járadék a bérkiadáshoz viszonyítva, annál inkább érezhető a bérnövekedés a járadékos számára. Az azonban megint csak nem lehet, hogy a földtulajdonos vesztesége a munkások felvétele miatt megnövekedjék, hogy tehát az extenzíven gazdálkodó földtulajdonosnak több járadéka legyen a földből, mint az intenzíven gazdálkodó földtulajdonosnak, úgyhogy egy visszafelé irányuló mozgás megy végbe az intenzívtől az extenzív művelés felé. Munkások szabadulnak fel, ami nyomást gyakorol a bérekre, és a bért a szabályszerű magassága alá {azaz az első és második fokozatú szabadföldiek 10%-os munkahozadék-emelkedése alá) viszi. Ekkor megnő a kivándorlás, míg az itteni bérek és az ottani munkahozadék közötti egyensúly visz-sza nem áll.

A termékeknek a bér és a járadék közötti felosztását most még arra az esetre kell kiszámolnunk, amikor az üzemfejlesztés az extenzív művelésnek hasznot hajt, az intenzív művelésnek azonban nem.

A 12 A-társ munkatermeké 480-ról 600 t-ra növekszik, a 60 B-társ munkatermeké 900 marad. Egy A-társra most 50 t jut, egy B-társra még mindig csak 15 t. A különbség 25-ről 35 t-ra nő.

Az 50-51. oldalon lévő számítási mód szerint most a járadék 525 lesz 375 helyen, és a munkabér 6,25, 8,75 helyett.

35-ször 12 = 420:48 = 8,75-ször 60 = 525 t, ez a járadék. 15-8,75 =

6,25, ez a munkabér.

12-szer 6,25 = 75 bérköltség 60-szor 6,25 = 375 munkabér

525 járadék 525 járadék

600 termék 900 termék

Ezekből a példákból kiderül, hogy az üzem fejlesztések nagyon egyenlőtlenül

éreztetik hatásukat a föld termékének felosztásánál, hogy nagyon sok függ attól, hogy

az újítások elsősorban kiknek a javára szolgálnak, az első és második fokozatú

szabadföldiekérc vagy a harmadik fokozatú szabadföldiekére, vagy pláne az extenzív

művelésére.

De azt is láthatjuk, hogy a korábbi korszakok munkásai nem mindig tévedtek,

amikor a gépek bevezetését a maguk számára hátrányosnak érezték, és elpusztításukat

követelték. Előfordulhat ugyanis, mint ahogy az utoljára kiszámított esetben is történik,

hogy a járadék az üzemfejlesztésnél nemcsak a többletterméket sajátítja ki a maga

számára, hanem ezen túlmenően még a

49

bért is csökkenti. így az utoljára vett esetben az extenzív művelés terméke 480-ról 600 t-ra = 25%-kal növekedett, a járadék azonban 375-ről 525 t-ra = 40%-kal növekedett. És a több munkatermék (40 helyett 50) ellenére a bér 8,75-rŐl 6,25 t-ra csökkent.

1 0 . A tudományos felfedezések hatása a járadékra és a bérre

A tudományos felfedezéseknek még inkább, mint a gépeknek köszönhető, hogy a német szántóföldek az utolsó évtizedekben megháromszorozták a hozamukat. Itt csak röviden említem meg a kálisavak és a Thomas-salak trágyázó képességének felfedezését, a nitrogéngyűjtő növényeket, a nitrogén-műtrágyák (mésznitrogén) mesterséges előállítását, a növény- és állatjárványok leküzdését stb.*

Ezek a fölfedezések nem egyformán termékenyítették meg a földet. A messze legtöbb előny ezekből a fölfedezésekből az eddig teljesen terméketlennek tanott pusztákra, mocsarakra és homoktalajokra nézve származott. Itt nem beszélhetünk többé a hozam megháromszorozásáról, hanem új föld teremtéséről, ott, hiszen a homok és a puszta eddig egyáltalán nem volt megművelhető. E pusztaságok egy kis részén a seprővirág felégetésével 15 évenként egyszer lehetett szűkös termést aratni. Most ezek a földek rendszeresen, minden évben gazdag termést hoznak. Az önmagukban, természettől termékeny termőföldek esetében a már amúgy is gazdag hozamokat természetesen nem lehet még egyszer megháromszorozni. Ezek maguk szolgáltatják az örök megújuláshoz szükséges trágyázó anyagot, ha, mint ez rendszerint történik, növénytermesztés és állattenyésztés kéz a kézben járnak. Ezért itt a műtrágyák sokkal kisebb szerepet játszanak, mint a természettől terméketlen pusztákon; Még kevesebb a hatásuk a műtrágyáknak az első és második fokozatú szabadföldek hozamaira. Ezeknek a szűzföldeknek rendszerint egyáltalán nincs szükségük trágyázásra; ezenkívül műtrágyát csak nagy fuvarköltséggel lehetne odaszállítani.

így tehát a tudományos felfedezések, attól függően, hogy milyen földeken alkalmazzák azokat, különböző módon hatnak a munkabérre és a járadékra, és ezért éppúgy, mint a gépeknél, lehetetlen általánosan elmondani róluk, hogy a munkabéreket vagy a járadékot növelik vagy csökkentik-e. Hogy az egyedi esetekben tisztán lássunk, minden egyes befolyásoló tényezőnek átfogó, óvatos és körültekintő vizsgálatát kell elvégezni. Ha az összesét számításba vettünk, akkor lehet alkalmazni az 50-51. oldalakon ismertetett eljárásunkat. Ha semmiről nem feledkeztünk meg, ha mindent jól becsültünk fel, csak akkor juthatunk biztos eredményhez. Ezért le is mondhatunk arról, hogy a dolgot itt is. mint az előző fejezetben, számpéldákkal is megvilágítsuk.

* Az angol fizikus, Lodge a földek „villanyozásával" 30-40%-kal magasabb termés-eredményeket ért el.

50

1 1 . Törvényi beavatkozások a munkabérbe és a járadékba

A törvénykezés hatása a munkaterméknek a járadékosok és a munkások közötti felosztására sokrétű és messze ható. Sőt gyakran halljuk, hogy a politika lényegében másból sem áll, mint a bérekbe és a járadékokba történő beavatkozásból, ezek védő-rendszabályozásából. Ez általában megérzés szerint történik. Nem látják át teljesen az összefüggéseket, vagy ha átlátják, az okosság parancsolja, hogy ne fedjék fel. Nem nagyon érdekli őket annak tudományos bizonyítása, hogy azzal az eszközzel, amit buzgón és szenvedélyesen védenek, vajon elérhető-e a kitűzött cél. Politika és tudomány nem illik egymáshoz; a politika célja gyakran éppen abban áll. hogy megakadályozza, vagy legalábbis késleltesse egy tudományos felismerés áttörését. Mi mindent nem mondtak már a vámokról?! A vámok védik és segítik a mezőgazdaságot, mondják azok, akik közvetlenül zsebre vágják a hasznot; kenyéruzsorának és rablásnak hívják a vámokat azok, akik a vámot a kenyér kicsiségén veszik észre. A vámot a külföldiek fizetik, mondja az egyik, és mások azt válaszolják, hogy ez nem igaz, a vámot sokkal inkább áthárítják a fogyasztókra. így vitatkoznak egy tisztán emberi folyamatról, amelv a szemünk előtt játszódik le ötven éve, és mindenki ugyanolyan okos, mint annak előtte volt. Ezért érdemes a törvényhozásnak az áruk elosztására gyakorolt hatását számszerűen bemutatni.

Ha egy kereskedő megrendel egy rakomány dohányt, és tudja, hogy a határon egy bála után 100 márka vámot kell fizetnie, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy a kereskedő nyilván meg van győződve arról, hogy a vámot a kamattal és a nyereséggel együtt rá tudja tenni majd a dohány árára. A vám a kereskedő szemszögéből a tőke lényeges alkotórésze, aki a vámszámlákat a készletek felvételénél a követel oldalra könyveli, éppúgy mint a ládákat, zsákokat és ballonokat:

100 tonna Jáva-dohány 200 000 Mfuvar és vám 50 000 M

250 000 M10% várt nyereség 25 000 M

töke 275 000 M

így számol a kereskedő a vámokkal. Miért ne tehetné meg ezt földtulajdonosunk is azzal a pénzzel, amit az állam földadóként kivet rá? Hiszen gyakran állítják, hogy ez így is történik. Maguk a földtulajdonosok mondják, hogy egyszerűen minden adót, a kamattal és a nyereséggel megterhelve, a haszonbérlőkre és a bérlőkre hárítanak át, és hogy a földadó végül a munkás szűkös bérében leli meg végső nyugvó helyét. Ha azonban így áll a dolog, hangzik ezeknek a földtulajdonosok a következtetése, akkor sokkal jobb lenne a földadót fejadóvá, béradóvá vagy jövedelemadóvá változtatni. Akkor a munkások legalább azt a nyereséget és kamatot megtakarítanák, amit a földbirtokos rátesz az adókra!

51

Hogy ezt az esetet közelebbről megvizsgálhassuk, elengedhetetlen egy kérdést megválaszolni, amelyet Ernst Frankfurth „A munka nélküli jövedelem"* című világos kís írásában tett fel: Mi történik a befolyt földadóval? Hiszen a földadó további sorsa szempontjából nem közömbös, 'hogy az állam az adóbevételeket arra fordítja-e, hogy a földtulajdonosoknak új utakat építsen birtokukon keresztül, hogy bérlői gyerekeinek a tandíját mérsékelje, vagy hogy például külföldi gabona behozatalát támogassa. Amíg ezt nem tudjuk, azt a kérdést sem tudjuk megválaszolni, hogy végeredményben ki fizeti a föl-dadót. Ezt mondja Ernst Frankfurth.

Vannak földtulajdonosok, akik nem várják meg, hogy az állam megadóztassa őket, hogy aztán a pénzből megépítse nekik azt az utat, ami birtokaik műveléséhez szükséges, hanem megépítik az utat maguk. A költségek tőkebefektetést jelentenek, akárcsak az erdőirtás, lecsapolás stb. A földtulajdonos az úttól hasznot vár, amely kiegyenlíti a ráköltendő pénz kamatait. Ha ennek ellenére mégis rendszerint az állam építi meg az utat, és a földtulajdonost evégett megadóztatja, az egyszerűen azért van, mivel az útépítéshez, amely út rendszerint több ellentétes érdekű földtulajdonos földjét kell hogy átszelje, kisajátítási jogra van szükség, amivel csak az állam rendelkezik. De akkor is, ha az állam építi az utat, az e célból kivetett földadó tőkebefektetés, amelynek kamatát a földbirtokos teljes egészében megint vissza akarja kapni. És ez a tulajdonság az adókban majdnem közös. Ha az állam földadót vet ki, hogy a határokat megvédje a vadak betörésétől, akkor a földbirtokos ezt az adót megtakarítja a kozákok és az amerikaiak betörése elleni biztosítás összegén.

Ha tehát az állam a földadó-bevételeket a földtulajdonosok javára fordítja, akkor ezeket az adókat egyszerűen tőkebefektetésnek kell tekinteni. Ez az államnak fizetett javadalmazás az általa nyújtott szolgáltatásokért. A földtulajdonos oda könyvelheti az adókat, ahová a munkásainak a bérét könyveli. Ha bérbe adja a földet, akkor az adót hozzácsapja a bérleti díjhoz, a teljes összegét, ha az állam olcsón és jól dolgozik, de akár nyereséggel is, ha az állam munkájában egy ügyes építési vállalkozó elmésségével jár el.

De hogy állnak a dolgok, ha az állam a földtulajdonosokat azért adóztatja meg, hogy a bevétellel a bérlőket vagy a munkásokat például a tandíjtól mentesítse? A földtulajdonos akkor is jövedelmező befektetésnek tekintheti a földadót? Tegyük fel, hogy nem, hogy a földtulajdonos a megtakarított tandíjjal sem a bérlő bérleti díját nem tudja megemelni, sem a munkás bérét nem tudja csökkenteni. A bérlőknek és a bérmunkásoknak tehát a megszüntetett tandíjjal nőne a munkahozadékuk. De miért növelje a földtulajdonos a bérlő és a munkás munkahozadékát? Talán azért, mert őt megadóztatják? Erre azonban nem lenne oka, hiszen a bérlő és a bérmunkás munkahozadékát az első, második és harmadik fokozatú szabadföldiek munkahozadéka határozza meg. Ha azonban a földadó-bevétel a harmadik fokozatú szabadföldiek javára is szolgálna, esetleg ugyancsak tandíjkedvezmény formájában, akkor persze zavartalan volna a bérmunkások és a bérlök munkahozadéka és a szabadföldiek munkahozadéka közötti egyensúly, és lehetetlen volna a földtulajdonosok számára, hogy a földadót áthárítsák a földbérre és a munkabérre. Ellenkező esetben azonban azt mondja a földtulajdonos a bérlőnek: „A többi

* Das arbeitlose Einkommen, Berlin-Lichterfelde, Physiokratischer Verlag.

52

előnyhöz, amelyet az én termőföldem nyújt neked, hozzájön a gyerekeid ingyenes iskolázása. Kövér agyagföld, egészséges éghajlat, szép kilátás a tengerre, a piac közelsége, ingyenes iskolák - mindent összeszámolva, hektáronként 100 márka bérleti díjat kell fizetned." És a bérmunkásnak azt mondja a földtulajdonos: „Persze elköltözhetsz, ha nem értesz egyet a bérlevonással. Számolj utána, hogy vajon azzal a bérrel, amit én fizetek neked, gyermekeid számára az ingyenes iskolát és az egyéb szociális juttatásokat is beleszámítva, nem élsz-e éppen olyan jól, mint ha első vagy második és harmadik fokozatú szabadföldet művelsz meg. Számolj utána, mielőtt elmegy!"

Látható, hogy a földadót teljes mértékben áthárítják, ha az adóbevételt nem fordítják a szabadföldiek, nevezetesen a harmadik fokozatú szabadföldiek javára is. Ha a földadó-bevételt ezzel szemben bármilyen formában az intenzív művelésnek juttatják, akkor a harmadik fokozatú szabadföldi munkahozadékának növekedése áttevődik az intenzív művelésben foglalkoztatott munkás bérére, és a földadó ebben az esetben nemcsak hogy nem hárítható át, hanem kétszeresen is megterheli a földjáradékot, egyszer az adó teljes összegével, másodszor a munkás nagyobb követelése formájában.

Ezt az érdekes jelenséget megpróbáljuk számokkal is bizonyítani: A. földjáradékosnak a 375 t földbérből a felét adóba kell fizetnie. A földadó-bevételt valamilyen formában a harmadik fokozatú szabadföldieknek, tehát az intenzív művelőknek juttatják. A harmadik fokozatú szabadföldi produktuma 900 t-ról mintegy 1200 t-ra növekszik.

Alkalmazzuk munkabér- és földbérleti díj-számítási módszerünket, és a következő számítást kapjuk:

EddigA. Extenzív művelés 100 ha, 12 munkás 480 t, fejenként 40 t.B. Intenzív művelés 100 ha, 60 munkás 900 t, fejenként 15 t,az 50-51. oldali számításmód szerint a földbér 375 t, a munkabér 8,75 t.

MostA. Extenzív művelés 100 ha, 12 munkás, 480 t termés, fejenként 40 t.B. Intenzív művelés 100 ha, 60 munkás, 1200 t termés, fejenként 20 t.

Különbség 20 t.

Kiszámítás:

20-szor 12 = 240 osztva 48 = 5-ször 60 = 300 t földbér {eddig 375), 20-5 = 15 t bér (eddig 8,75).

A. 12-szer 15 t munkabér = 180 B. 60-szor 15 - 900 munkabérföldbér = 300 _________300 földbér

termék 480 ' termék 1200

Az adófelhasználás módja révén tehát a földbér 375-ről 300-ra csökkent, amiből még az adó összegét, a 375 50%-át = 187,50-et le kellene vonni, úgyhogy az eredeti 375 földbérből már csak 112,50 t maradna. Az 50%-os adó-

53

kulcs tehát az adóbevétel bérnövelő felhasználása révén 70%-os földbér-csökkenéssé vá-lik.

375-112,50 = 262,50:375 - 70%.

Látható tehát, mennyire igaza volt Frankfurthnak, amikor azt kérdezte, hogy mit csinálnak a földadóból származó bevétellel, és hogy mennyire ésszerűtlen belebocsátkozni annak a kérdésnek a megválaszolásába, hogy vajon a földadó áthárítható-e vagy sem, anélkül, hogy a szükséges előmunkálatokat befejeztük volna. Már most sejthető, milyen gyakran tévesztenek célt a szociális politikusok által ajánlott eszközök, s milyen gyakran hatnak még a szándékolttal is ellentétesen. De az is látható, milyen hatalmat gyakorolhat az állam a munkatermékek elosztásánál.

Hogy jártasságot szerezzünk a szociálpolitikai javaslatok megítélésében, még meg akarjuk vizsgálni azt az esetet, amikor az állam a gabonavámot gabonaimport-támogatással cseréli fel, és az ehhez szükséges eszközt a földjáradék-adóból szerzi meg. Az állam tehát elveszi a földtulajdonosoktól gabonájuk egy részét, és azoknak adja, akik gabonát importálnak, közvetlenül vagy közvetve, tehát az első és második fokozatú szabadföldieknek, nem pedig a harmadik fokozatú szabadföldieknek.

Azokból az arányokból indulunk ki, amelyek az 50-51. oldalakon lévő számításunk alapjául szolgáltak. A Németországban érvényes 8,75 t-s bértételnek az első és második fokozatú szabadföldön végzett munka hozadéka felel meg. Ez azt jelenti, hogy a szabadföldiek munkaterméke, ami 30 t-t tehet ki, fuvarköltségek és vámok révén 15 t-ra zsugorodik, és amikor ezt a 15 t-t a munkahozadék tárgyaira (a szabadföldi fogyasztási cikkeire) cserélik át, ez tovább csökken a fuvarköltségekkel, amelyek ezek visszaszállítását terhelik, úgyhogy végül, amikor megérkeznek a szabadföldi házába, csak 8,75 t marad munkahozadékként.

Most lépjen Németországban a gabonavám helyébe gabonaimport-támogatás, az alaptétel szerint: ha a gabonavám a földjáradékosok javát szolgálta, most az importprémium a munkásoknak válik hasznára. Ennek következtében a szabadföldinek nemcsak hogy nem kell vámot fizetnie, hanem a német földtulajdonos járadékából minden 10 t után, amit beszállít az országba, még mintegy 3 t támogatást is kap. Úgyhogy most 18-at ad el 15 helyett, és munkahozadéka 8,75-ször 18:15 = 10,50.

Ha a szabadföldi munkahozadéka megnő, a német munkás bére is megnő. Az eredmény ugyanaz, mint az előző esetben; a földtulajdonosnak adót kell fizetnie, amelynek bevétele hozzáadódik a munkabérhez, úgyhogy az adó nemcsak hogy nem hárítható át, hanem a saját nagyságán túl még leszorítja a földjáradékot. De a megzavart egyensúly ezzel a bérleti díjcsökkenéssel még nem áll helyre. A munkabérek emelkedése az első, második és harmadik fokozatú szabadföldeken végzett művelésében azt eredményezi, hogy az ipari munkások visszatérnek a mezőgazdaságba, hogv több mezőgazdasági, kevesebb ipari terméket kerül a piacra, hogy a cserearány eltolódik az ipari termékek és egyéb teljesítmények javára, és hogy a járadékos a már erősen meg-

54

gyengült járadék-termékéért (a búzáért) még ezen kívül kisebb járadék-hozadékot (mindazt, amire a járadékosnak az élethez szüksége van) is kap.

Magától értetődően a mezőgazdasági és ipari termékek cserearányának ez az eltolódása visszahat az első, második és harmadik fokozatú szabadföldiek magasabb munkahozadékára is, éppúgy, mint a mezőgazdasági munkások bérére, amíg ott is mindenkinek a munkahozadékában beáll az egyensúly.

12. Vámok, munkabér és járadék

Vannak, akik ezek után hajlamosak lennének arra, hogy minden további nélkül elfogadják, hogy a behozatali vám ellentétele a behozatali prémiumnak, hogy a vámokkal a dolgoknak pont fordítva kell menniük. A vámnak tehát a földjáradékot kétszeresen kellene emelnie, egyszer közvetlenül, a mezőgazdasági termékek árának a vámnak megfelelő különleges emelkedése révén, másodszor a bérekre gyakorolt nyomása révén, ami az első és második fokozatú szabadföldieknek a vámteher miatt csökkent munkahozadékából ered.

Vizsgáljuk meg, így van-e.Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy a védővám alapvetően abban különbözik más

vámoktól és adóktól, hogy ennek a vámnak a hatása a földtulajdonosokat sokkal erősebben érinti, mint az államot, amelv kiveti. A 100 millióra, amit az állam a gabonaimportra kivet, 1000 millió jön, amelvet a földtulajdonosok a magasabb kenvérárak révén a kenyérfogyasztókra vetnek ki.* Azért nevezik ezt védővámnak, mert a földtulajdonosok járadékát kell védenie és növelnie, és új biztonságot kell adnia a zálogleveleknek és a jelzálognak. Ha csak az államkincstári vámokról van szó, akkor, mint ez például a dohánynál történik, nemcsak a behozott árut, hanem a saját országban termelt árut is megadóztatják. Akinek például Németországban egynél több dohánvnövény van a kertjében, ezt jelentenie kell az adóhivatalnak, és Spanyolországban, az állami bevételekre való tekintettel, éppenséggel megtiltják vagy megtiltották a dohánytermesztést. De ha a vám a gabonánál az államkassza számára annyira mellékes, akkor annak a szempontjából, amit be akarunk mutatni, Frank-furthnak a vámbevétel felhasználására irányuló kérdése is csak alárendelt jelentőségű, A kifizetett gabonavámokat ezért teljesen figyelmen kívül akarjuk hagyni, és figyelmünket a vámok védelme alá helyezett földjáradékra akarjuk fordítani.

A termékek felosztása a földjáradékosok és a munkások között nem önkényesen, hanem a dolgokban benne rejlő törvények szerint történik. A mesterséges beavatkozásnak ebbe a felosztásba ezen törvénvek felhasználásával, de nem ellenük kell végbemennie, mert különben kudarcot vall. Mégis, ha már a kísérlet kudarcot vall, rendszerint jó időbe telik, míg az erők megzavart egyensúlya helyreáll, és e közbülső időben gyakran olyasmi megy végbe, mint az ingánál, amelyet egy lökéssel kimozdítottak nyugalmi állapotából. A munkatermékek felosztási pontja ide-oda ingadozik a járulék és a munkabér között mindaddig, míg ismét eredeti állapotába kerül.

* A pontos összeg minden országban az import és a saját termés arám/ától függ.

55

Ha a védővám gondolata ellentmond azoknak a gazdasági törvényeknek, amelyek a termék bér és járadék közti felosztása fölött uralkodnak, akkor a vámnak is el kell tévesztenie a célját, és az, amit vele elérni szándékoztak, nevezetesen a járadék megnövelése a bérek rovására, a legjobb esetben is csak átmenetileg mehet végbe, nevezetesen addig, amíg a törvényi beavatkozással megzavart erőegyensúly helyre nem áll.

Ezeknek a dolgoknak csak addig akarunk utánajárni, ami ahhoz szükséges, hogy egy egészen általános képet kapjunk azokról a gazdasági folyamatokról, amelyek a vám révén mennek végbe. Ha a magángazdaságban vagy másként fellépő minden egyes esetről használható ítéletet akarnánk mondani, például arról a kérdésről, hogy egy 20 márkás vámtétel mennyivel emelné meg egy meghatározott uradalmi termék árát, akkor ez a vizsgálat messze túlmenne ennek a műnek a keretein.

Ami bennünket a vám esetében mindenekelőtt érdekel, az a szabadföldiek munkahozadékára gyakorolt hatása, mégpedig az első és második fokozatú szabadföldiekére, amitől a vámmal védett földeken dolgozók bére függ. A harmadik fokozatú szabadföldiek munkahozadékáról, akiknek munkatermékét a vám segítségével ugyancsak „megvédik", később beszélünk.

Az első és második fokozatú szabadföldiek joggal tekintik a vámot olyan te-hernek, mint minden más terhet, ami megdrágítja munkatermékeiknek mun-kahozadékuk tárgyaira történő cseréjét. Számukra egyelőre teljesen mindegy, hogy ez a drágulás fuvardíj-növekedésből, a zsákok árának emeléséből, tengeri rablásból vagy csalásból, vagy a vámokból ered. Azt, amit a fogyasztó az Ő munkatermekéért {a búzáén) fizet, a szabadföldi saját munka bevétel ének tekinti, és ezt a bevételt a vám és a fuvardíj csökkenti. Munkahozadéka ennek megfelelően kisebb. Ha a munkabevételéből eddig mintegy 30%-ot vesztett el fuvarköltségek miatt, most ez az arány a vámok miatt 50-60%-ra emelkedhet.

A fuvarköltség az argentin kikötőktől Hamburgig, szokásosan, tonnánként 15 márka körül van. Ehhez jön a vasúti fuvardíj a termőhelytől a kikötőig, amely ennek többszöröse, összesen mintegy 50 márka. A német behozatali vám 1000 kilóra 55 márka. Együttesen tehát 105 márka egy 240 márka körüli árból.

Közvetlenül a vám következtében tehát csökken az első és második fokozatú szabadföldiek munkahozadéka, és minthogy a vám által védett földeken dolgozó munkások bére ettől a hozadéktól függ, itt is csökken a bér, bár először talán csak közvetve, az azonos pénzbérek mellett megnövekvő élelmiszerárak miatt. A vám tehát lehetővé teszi a földtulajdonosok számára, hogy magasabb árat követeljenek a termékeikén, anélkül, hogy bevételi többletükből magasabb béreket kellene fizetniük, vagy a számukra szükséges ipari termékekén magasabb árat kellene fizetniük, mert az első és második fokozatú szabadföldi munkahozadékának csökkenése miatt az ipari munkások sem tudják kiharcolni a béremelést vagy a vámterhek áthárítását, hiszen az ő bérharcaik ugyancsak a szabadföldi munkahozadékának talaján folynak. Az ipari munkások a vámterhet ezért épp úgy nem tudják áthárítani, mint a mezőgazdasági munkások és az első és második fokozatú szabadföldiek. A vám mind-

56

addig, amíg a lassan beinduló, később még tárgyalandó visszahatások nem válnak érezhetővé, teljes egészében ajándék a földjáradékosoknak - ahol a vámon most nem azt értjük, ami a határon a birodalmi kasszába befolyik, hanem azt, amit a vámzár miatt az ország valamennyi piacán a fogyasztókra minden kenyér, minden tojás, minden sonka, minden krumpli magasabb árában kivetnek, és ami a föídjáradékos zsebébe folyik. (Ha a földet bérbe adják, akkor a bérleti díj közvetlenül megnő a vámmal; ha a földet eladják, akkor a vámot hozzáadják a vagyonhoz, tehát 20-szal vagy 25-tel megszorozzák, és hozzáadják a szokásos földárhoz.)

A vámot, mondják a politikusok, a külföld fizeti. És ez áll, teljes mértékben. Azt, ami a határon vámilletékként a birodalmi kasszába kerül, azt a kis kupac pénzt kétségtelenül a külföldre települt szabadföldiek (gyakran német kivándorlók) fizetik. Ez lejön a munkahozadékukból. De csak nem gondolják komolyan, hogy a német munkások számára a vámokat elfogadhatóbbá lehet tenni azzal, ha azt mondják: azt, ami vám a határon befolyik, a szabadföldiek fizetik. Jó kis vigasz, amikor a szabadföldiek munkahozadéka határozza meg a német munkások bérét! Jó kis vigasz annak a munkásnak, akinek saját zsebéből kell kifizetnie a német földtulajdonosok által a vám teljes összegével megemelt élelmiszerárakat!

Az a hit, remény és bizakodó feltételezés, hogy a tőkekamat a vámteher egy részét átveszi, mint majd még megmutatjuk, téves. A kamatot nem lehet megadóztatni, nevezetesen az új, befektetést kereső tőkét nem. Ez szabad és független minden vámpolitikától.

A vám azonban nem marad visszahatások nélkül. A visszahatások lassan, de biztosan érezhetővé válnak. Ez a következőképpen megy végbe: A szabadföldi Manitobából, Mandzsúriából vagy Argentínából ír a barátjának Berlinbe: „Annak, amit te Berlinben az én gabonámért fizetsz, a fele elvész számomra a fuvarköltség és a vám miatt, és annak, amit a te áruidért (szerszámokért, könyvekért, gyógyszerekért stb.) itt kell fizetnem, te ugyancsak elveszíted a felét, vagy még többet, a fuvarköltség és a vám miatt. Ha szomszédok lennénk, megtakaríthatnánk ezeket a költségeket; te meg én, mindketten megkétszerezve látnánk a munkahozadékunkat. Én nem vihetem hozzád a termőföldemet, te azonban át tudod helyezni ide a műhelyedet, a gyáradat. Gyere ide, és én mindazt az élelmiszert, amire szükséged van, a feléért adom annak, amit most fizetsz, te pedig a te termékeidet adod nekem a feléért annak, amit most kell fizetnem."

A számítás helytálló, akkor is, ha a javaslat megvalósítása bizonyos akadályokba ütközik. Az ipar rendszerint csak ott működhet jól, ahol lehetőleg minden ipar képviselve van, mert csaknem minden iparág többé-kevésbé függ egymástól. Ezért az ipar kivándorlása csak nagyon fokozatosan haladhat előre, és a természetük szerint legönállóbb üzemekkel kezdődik: téglaégetőkkel, fűrésztelepekkel, malmokkal, nyomdákkal, bútor- és üveggyárakkal stb., egyáltalán olyan üzemekkel, amelyek termékeinek különösen nagy a fuvar- és vámköltsége. Mégis, az egyes iparágak áttelepülése mindig csak a számításoktól függ, és ebben a vám az, amely a fuvartételek mellett igen gyakran a döntő

57

lökést adja az ipar kivándorlásához. Minél magasabb a gabonavám, annál gyakrabban éri meg, hogy a berendezéseket becsomagolják és az üzemeket a szabadföldi közelében állítsák fel. És minden új iparral, amely a szabadföldiek közelébe települ, növekszik a szabadföldiek munkahozadéka, és ez a növekvő munkahozadék visszahat a védővámos országbeli bérekre!

A vámnak a földtulajdonosok javára szolgáló előnyei tehát előbb vagy utóbb ismét bérnövekedésben oldódnak fel. Akik ezt tudják, időben fel is készülnek rá; eladják a szántóföldet, mielőtt a visszahatások érezhetővé válnának, és utódjukra hagyják, hogy a tévedhetetlenül* visszatérő új „mezőgazdasági válság" miatt a birodalmi parlamenthez forduljanak segítségért.

A vámvédelem visszahatásai azonban nem korlátozódnak az első és második fokozatú szabadföldiek viselkedésére. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy mi lesz a sorsuk a vámok miatt a harmadik fokozatú szabadföldieknek. Itt pontosan fordított a helyzet, mint az első és második fokozatú szabadföldieknél. Míg ezek a vámot saját zsebükből fizetik, a harmadik fokozatú szabadföldiek a vámok védelme alatt, és annak mértékében, amit saját szükségleteiket meghaladó termékeikből piacra tudnak vinni, részesülnek a védővámok áldásaiból, a fogyasztók „kifosztásából". 6 márka helyett most a vámok miatt 8 márkát kapnak a nyúlért, a mézet 1,35 márkáért adják 1,10 márka helyett, röviden: mindenért magasabb árat kapnak anélkül, hogy azért, amit ők maguk vásárolnak, magasabb árat kellene fizetniük. - A harmadik fokozatú szabadföldiek munkahozadéka tehát nő, míg a bérmunkásoknak munkahozadékuk csökkenését kell elviselniük. A harmadik fokozatú szabadföldiek munkahozadéka tehát így kettős értelemben is nő - egyrészt a magasabb árak miatt, másrészt pedig a fogyó bérekhez viszonyítva. Emellett azonban a harmadik fokozatú szabadföldiek munkahozadéka továbbra is mérvadó az általános bérek nagysága szempontjából Ezért az aránytalanság sem állhat fenn sokáig. Amint elterjed, hogy a nyulat 8 márkáért, a mézet 1,35 márkáért, a krumplit 5 márkáért és a kecsketejet 20 pfennigért adják, a bérmunkások is bátorságot kapnak, hogy új bérkövetelésekkel lépjenek fel. A harmadik fokozatú szabadföldiek megnövekedett munkahozadékára hivatkozva ők is magasabb bért követelnek, és azzal fenyegetőznek, hogy kiköltöznek a pusztára, a mocsárba, a parlagra, ha nem teljesítik a követeléseiket.

A bérnövekedés tehát nem csak az első és második fokozatú szabadföldiektől indul ki, hanem a harmadik fokozatú szabadföldiektől is, és csak a vámok teljes kiegyenlítődésével áll meg.

Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy az összes mezőgazdasági termék árának a vámok által okozott emelkedése és az ezzel együtt emelkedő földjáradék nagyobb erőfeszítésekre kell hogy ösztönözzön az intenzív művelés te-

* A földjáradék csökkenése a bérek növekedésének következtében tévedhetetlenül bekövetkezik, habár nem mindig fogható meg számszerűen. Lehetséges ugyanis, hogy a felvázolt fejlődéssel megegyezően a gyakori valutahígulások egyike is bekövetkezik, például aranyleletek vagy a papírpénz miatt, amely, mint például az 1890-1916 időszakban, visszatéríti a földtulajdonosoknak azt, amit a bérleti díjon elvesztettek. Ez ugyanakkor csak az eladósodott földtulajdonosokra érvényes, akiknek persze az ellenkező lehetőséggel is számolniuk kell (az árak csökkenésével, mint az 1873-1890 közötti időszakban volt).

58

rén, és hogy amikor a vám megnöveli az intenzíven művelők munkahozadékát, ez ismét visszahat a bérekre és ezáltal a földjáradékra.

Hogy a védővámok kiegyenlítő visszahatásait erről az oldalról is megismerhessük, egy számpéldát is felhasználunk.

A vám bevezetése előtt legyen 100 hold föld bérleti díja 2000 márka, és egy centner [korabeli súlymérték, kb. 50 kiló] termék ára 50 márka. 100 hold termése (a bérleti díjat meghatározó) extenzív műveléssel 300 centner, intenzív műveléssel a kétszerese - tehát 600 centner 50 márkájával = 30 000 márka.

A vám révén a betakarított termés ára 50-ről 70-re emelkedett, az extenzív művelés 300 centneréé 15 000-ről 21 000-re. Tegyük fel, hogy a különbség (6000) teljesen átmegy a járadékba (hogy tehát még semmilyen kiegyenlítő erő jelentkezése nem észlelhető), és hogy ezáltal a 100 holdért most 2000 helyett 8000 bérleti díjat követelnek (2000+6000).

Az intenzív művelők számára ebből a következők adódnak: termésük, mint korábban, 600 centner, és ezt most a vámok folytán 70-ért adják el (50 helyett), tehát 42 000-ért. Ebből lejön bérleti díjra 2000 helyett most 8000. Ezért a 42 000-ből 8000-rel kevesebb = 34 000 marad, 30 000 helyett.

A vám hatásaként ezeknek az intenzív gazdálkodóknak a munkabevétele tehát megnőtt, és minthogy a vámok egyelőre még nem tudnak hatást kifejteni az ipari termékekre, a vámok hatására az intenzív művelők munkahozadéka is megnövekedett.

Ha azonban az intenzív művelők munkahozadéka nő, akkor a munkabérnek is nőnie kell - minthogy az intenzív művelők munkahozadéka a mértékadó a bérekre nézve.

Tehát, amennyire itt megvizsgáltuk, egészen általánosan levonhatjuk azt a-következtetést, hogy a földjáradék védővámja a szabadföldiek munkahozadékára való közvetlen hatása révén előbb vagy utóbb magától feloldódik; hogy tehát itt mindig csak átmeneti védelemről van szó.

Azok számára, akik a vámterheket „átmenetileg" kénytelenek viselni, ez vigaszul szolgálhat, míg azoknak, akik a vámok hasznát élvezik, ez a mulandóság gondot jelenthet. Nagyon rossz azonban, ha az átmeneti bérletidíj-növekedés a föld megvételénél vagy az örökség felosztásánál a . telket megszerző rövidlátó parasztot arra csábítja, hogy a növekedést tartósnak tekintse. Mit tud a paraszt a földjáradék- és bérelméletről? Teljesen a tapasztalattól hagyja magát vezetni. Látja a termést, ismeri a termékek árát, azt is tudja, mennyit fizetnek ma bérként a munkásoknak, és már készen is van a számítása. A vétel megtörtént. Készpénzben megfizetik a szokásos összeget, a többit pedig jelzálogkölcsönből. Ez a föld-elzálogosítás azonban nem „átmeneti" jelenség, egészen biztosan túléli a vámoknak a bérekre való visszahatásait, nem inog, ha a munkások, tekintet nélkül a termékek változatlanul maradó eladási árára, új bérköveteléssel lépnek fel a paraszttal szemben. Akkor a paraszt ismét a „mezőgazdaság válságáról" panaszkodik.

59

13. A bérskála kiindulópontja egészen a legnagyobb fizetésekig: . a szabadföld munkahozadéka

Ha a földjáradékos a földjéből 1000 márka bérleti díjat tud kihozni, biztos, hogy nem akar kevesebbel megelégedni abban az esetben sem, ha bérbeadás helyett a földet bérmunkásokkal maga akarja megművelni. Ha ez a saját gazdálkodás a bérkiadások levonása után nem hozna legalább 1000 márkát, akkor a földtulajdonos elbocsátaná a munkásokat, hogy a földjét 1000 márkáért bérbe adja.

A munka tehát a bérmunkás számára semmilyen körülmények között nem hoz többet, mint a bérlő számára, vagy a gazdátlan földön letelepedő számára, már csak azért sem, mert különben a bérlő (vagy a telepes) inkább napszámosként dolgoznék.

Másfelől azonban, a bérmunkás nem dolgozik kevesebb bérért vagy jövedelemért, mint amekkora jövedelmet bérlőként vagy telepesként keresne, mert különben bérelne egy darab földet, vagy kivándorolna. Noha gyakran hiányzik számára a saját pénz a gazdálkodáshoz, vagy a kivándorláshoz, de ezt a pénzt, akár saját, akár kölcsönzött pénz, mindenképpen 4 vagy 5%-kal kamatoztatnia kell, és ezt a kamatot gondosan le kell vonnia munkája termékéből. Mivel az, ami a telepesnek tőkéje kamatoztatása után még marad, egyedül a munkást illeti meg.

Ha a telepes munkájának bruttó hozama az első, második vagy harmadik fokozatú szabadföldön = 1000 márka, a gazdálkodáshoz szükséges tőke kamata 200 márka, akkor a tiszta hozama 800 márka, és az általános bértétel ekörül fog mozogni. Magasabbra a napszámos bére nem emelkedhet, különben a telepes napszámossá lenne, alacsonyabbra nem süíylyedhet, különben ellenkező irányú mozgás menne végbe.

Es az, hogy az ipari munkás bére fölött ez az általános bértétel uralkodik, kézenfekvő. Hiszen ha az iparban a munkahozadék nagyobb volna, mint a gazdátlan földeken, akkor a mezőgazdasági munkások az ipar felé fordulnának, a mezőgazdasági termékekben hiány lépne fel, és az árak nőnének, míg az ipari termékek árai a túlkínálat folytán csökkennének. Az áremelkedés ott és az áresés itt munkabér-eltolódáshoz vezetne, míg megtörténne a kiegyenlítődés. És ez a kiegyenlítődés a vándormunkásoknál, akiknek mindegy, hogy cukorrépát termelnek, vagy szenet lapátolnak, nagyon gyorsan bekövetkeznék.

Vitathatatlan tehát, hogy ha a szabadföldi munkás munkahozadéka határozza meg a mezőgazdasági munkás munkahozadékát, akkor a munkabért általában is a szabadföldön elért munkahozadék határozza meg.

Efölé a bér nem emelkedhet, mert a mezőgazdasági munkásnak vagy a bérlőnek a földtulajdonossal folytatott munkabér- és bérleti tárgyalásain a szabadföld az egyetlen támasztéka. Ha elveszik tőle ezt a támaszt (esetleg a szabad költözés jogának megszüntetésével), akkor kényre-kedvre ki kell szolgáltatnia magát. Minthogy azonban a szabadföld az egyetlen, amire támaszkodhat, más tényezők sem tudják a bértételt ennek hozadéka alá nyomni.

A szabadföldön végzett munka hozadéka ezért egyidejűleg az általános munkabér legfelső és legalsó határa is.

60

A munkahozadékban fennálló erős különbségek egyáltalán nem mondanak ellent ennek az általános szabálynak. Ha a munkatermékek felosztása a földjáradékosok és a munkások között végbement, akkor az, ami a munkásnak megmarad, teljesen természetes, az önkénytől megfosztott, szilárd alapokon nyugszik. És így a különböző javadalmazás sem enged meg semmiféle önkényt. Maradéktalanul engedelmeskedik a verseny, a kereslet és kínálat törvényének. Mennél nehezebb vagy kellemetlenebb egy munka, annál magasabb a bére. Hogyan lehet egy embert arra ösztönözni, hogy két munka közül a nehezebbet vagy a kellemetlenebbet válassza? Csak a magasabb munkahozadék kilátásával (amely azonban egyáltalán nem mindig készpénzből, hanem más előnyökből és előjogokból is állhat). Ha tehát a munkásoknak tanárra, papra, erdészre van szükségük, és nem találnak, akkor nem marad más számukra, mint a zsebükbe nyúlni, és olyan béreket fizetni nekik, ami gyakran messze meghaladja saját munkahozadékukat. Csak így tudják az egyiket vagy a másikat arra ösztönözni, hogy a fiaikat ilyen hivatásra előkészítsék, és ennek a költségeit megfizessék. Ha a tanárok stb. kínálata még nem elegendő, akkor ismét megemelik a bért. Ha túllőttek a célon, ha a tanerők kínálata meghaladja a keresletet, akkor ismét leszállítják a bért. És így megy ez minden egyes szakmánál, amely bizonyos képzettséget követel meg. Fordítva áll a dolog, ha a munkásoknak juhászra, libapásztorra, csőszre van szükségük. Ha az ilyen kényelmes munkák megfizetésére saját, kemény munkával megkeresett munkahozadékukat szánnák, akkor minden polgár, tanító, lelkész, paraszt ezekre az állásokra jelentkeznék. A libapásztor számára tehát minimálbért állítanak be, és ezt a minimálbért addig emelik, amíg valaki jelentkezik erre a munkára. A munkásoknak kereskedőre is szükségük van, aki megveszi a termékeiket, és eladja nekik azt, amire maguknak van szükségük. Az ilyen munkások (kereskedők) számára is jóvá kell hagyniuk kereskedelmi haszon formájában egy bért, amely valamelyik alkalmas embert arra ösztönzi, hogy erre a gondokkal teli szakmára adja magát.

A munkabérek valamennyi különböző formájának kiindulópontja tehát mindig a szabadföldi munkahozadék. Ez az az alap, amire a munkahozadékok legapróbb különbségeinek egész épülete a legmagasabb csúcsokig ráépül. Ennek az alapnak minden ingadozása kihat a fa minden ágára és gallyára, mint ahogy a földrengés is a templomtorony kakasáig is érezhető.

Jóllehet, itt még nem teljes annak a magyarázata, hogy miért nem lehet igaz a „vasbértörvény" tana, mert még nem mutattuk meg, hogy azt a szerepet, amit a földtulajdon ehhez a bértörvényhez nem tudott végigvinni, vajon a tőke végig tudja-e játszani. Azt, hogy a tőkének sincs ilyen hatalma, a gyakran fellépő béringadozások* bizonyítják, és hogy miért nincs meg ez a hatalma, azt később fogjuk bemutatni (lásd a tőkekamat-elméletet). Ha a tőkének hatalma lenne arra, hogy a szabadföldi munkás munkahozadékát a „vasbértörvény" által megkövetelt legalacsonyabb szintre csökkentse, akkor a kamatlábban kifejeződő tőkehozadéknak ugyanúgy kellene ingadoznia, mint a szabadföldi munkaterméknek. És a dolog nem így áll, mert amint később ki fogjuk mutatni (lásd a kamatelméletet), az itt szóba jöhető tiszta kamat (lásd ott) egy rendkívül merev érték, mégpedig annyira feltűnően merev, hogy itt kétségte-

* Egy valóban „vas"-bér nem ingadozik.

61

lenül a tőke vashozadékáról beszélhetünk. Ha tehát a tőkekamat vas-merev értéke mellett a bér is egy vas-merev érték lenne, akkor hol lenne az a gyűjtőhely, ami a munkatermékek hozadékkülönbségeit felveszi, amikor a földjáradék a maga útját járja?

14. A tőkekamat hatása a munkabérre és a földjáradékra

A szabadföldi telepesnek, ha számadást készít, üzemi tőkéjét kamatoztatnia kell. Mégpedig tekintet nélkül arra, hogy ez a tőke saját tulajdona, vagy egy tőkéstől kölcsönözte; a kamatot el kell választania munkája hozadékától - a kamatnak semmi köze a munkához, a kamat egészen más törvényeknek van alávetve.

A tőke kamatának a munkája hozadékától és a földjáradéktól való ezen elválasztását a földtulajdonos gazdálkodónak is meg kell tennie - mint ahogy ezt egyébként az előző fejezetben mindkét számításnál mi is megtettük.

Ha most a szabadföldi telepesnek éppúgy, mint a bérelt földet művelő parasztnak, a szükséges tőke után ugyanazon kamatláb szerinti kamatot kell fizetnie, akkor feltételezhetnénk, hogy a földjáradék semmilyen összefüggésben nem áll a kamatlábbal. Ez azonban tévedés. Munkával és mindavval, ami hozzá tartozik, tetszés szerinti mennyiségű új földet teremthetünk, gyakran akár a városok közvetlen közelében is. És mennél alacsonyabb a kamatláb, annál könnyebb lesz puszta térségeket termővé tenni. A vállalkozó a termővé tett földtől csak annyi kamatot vár el, mint amennyit egy azonos tőkeráfordítással vásárolt termőföld járadékként jövedelmez. Míg az első és második fokozatú szabadföldnél időnként a munkatermék legnagyobb részét a fuvarköltségek falják fel, addig a parlag termővé tételénél a kamat fogja elvonni a földtől elvárt járadékot. Ha például a Zuidersee nemrég elhatározott kiszárításáról, mocsarak lecsapolásáról, őserdők kiirtásáról, sivatagok öntözéséről, sziklák felrobbantásáról és elhordásáról van szó, legelőször azt kérdezik, hogy a tőkeráfordítás mennyi kamatot fog felemészteni, és aztán ezt az összeget összehasonlítják azzal, amit ugyanolyan föld bérletéért fizetni kell. Ha a kamatláb magas, akkor az összehasonlítás kedvezőtlen lesz, és érintetlenül hagyják a mo-csarat; ezzel szemben, ha a kamatláb alacsony, akkor a vállalkozás nyereséges lesz. Ha például a kamatláb 4-ről 1%-ra csökkennék, akkor rögtön jövedelmező lenne jó néhány talajjavítás, amibe ma nem lehet belekezdeni.

1%-náí kifizetődő lenne a Nílus vizét Arábiába elvezetni, a Keleti-tengert gátak közé szorítani és kiszivattyúzni, a Lüneburger Heide fölé kakaó és bors termesztéséhez üveget húzni. 1%-nál a paraszt arra is gondolhatna, hogy gyümölcsöskerteket telepítsen. Ma ezt nem teheti meg, mert ehhez a jövőbeli szüretek reményében a nem jelentéktelen nagyságú befektetési tőkét 5-10 éven keresztül 5%-os kamattal kellene megterhelnie. Röviden: 1%-os kamat mellett az összes parlagot, a nagy vízfelületeket nyereséggel megművelt földdé lehetne változtatni. (Ezeket a példákat persze nem kell szó szerint érteni.)

A kamatláb csökkenése azonban nem csupán a megművelt területeket növelné meg, hanem azt is lehetővé tenné, hogy a már rendelkezésre álló termő-

62

földeken gépek kiterjedtebb alkalmazásával, utak létesítésével, sövények kerítésekkel való felváltásával, száraz mezők öntözését szolgáló szivattyúállomások létesítésével, a föld mélyművelésével, gyümölcsösök telepítésével, fagyvédő létesítményekkel és ezer más jobbítással kétszeres és háromszoros hozamokat nyerjünk, aminek következtében megint csak szükségessé válna a megművelt terület arányos csökkentése, és a járadékra annyira veszélyes szabadföld előretörne.

A kamatok csökkenésének olyan hatása is lenne, hogy a gabona külföldről való szállításához szükséges létesítmények (kikötők, csatornák, tengerjáró hajók, vasutak, gabonatárolók) csak kisebb díjakat követelhetnének, és ezzel a szabadföldi termékek fuvarköltségei megint csökkennének. És minden márka, amit itt megtakarítanak, ugyanakkora rést vág a földjáradékon. A szállítóeszközökbe fektetett pénz kamatai azonban a fuvarköltségek igen jelentős részét képezik, mégpedig az európai vasutaknál átlagos 3,8%-os kamatlábbal számolva 1888-ban a tulajdonképpeni fuvarköltségek (a vasúti pálya fenntartása, alkalmazottak, szén stb.) aránya a kamatokhoz 135 a 115-höz. A kamatok (115) tehát csaknem elérik az üzemi költségek (135) szintjét, úgyhogy a kamatláb 4-ről 3%-ra való csökkenése a fuvartételek 1/8-dal való csökkentését tenné lehetővé.

Üzemi költség 4, tőkekamat 4r fuvartétel = 84, " 3, " = 74, " 2, " = 64, 1, - 54, " 0, " =4,

tt

azaz 0 kamatnál a vasúti fuvardíjtételeket felére lehet csökkenteni. A tengeri fuvarnál az üzemi költségek viszonya a tőkekamathoz nem ugyanilyen; mindazonáltal a tőkekamat itt is jelentős szerepet játszik. A hajók, az üzemi tőke, a kikötői berendezések, a csatornák (Panama, Szuez), a szénszállító vasutak és bányaberendezések stb., mind szabályos kamatot igényelnek, és ez a kamat megterheli a fuvardíjakat, megterheli az első és ma sodik fokozatú szabadföldiek munkahozadékát, amelynek a munkabér és a földjáradék szempontjából döntő jelentősége van.

A kamat csökkentése vagy akár teljes megszüntetése tehát a fuvarköltségeket felére csökkentené, és ezáltal a szabadföld határa a gazdaságosság szempontjából 50%-kal közelebb kerülne, a verseny a külföldi gabonával ennek megfelelően éleződne.

Hol maradna azonban akkor a földjáradék, ha ilyen módon a termőterület a szükségletet meghaladóan egészen a közelben megtöbbszöröződnék; ha a bért meghatározó szabadföld tetszés szerint megnövelhető lenne, mégpedig egészen a közelben, ahol tehát a feszültség a szabadföldi munkaterméke és munkahozadéka között a megtakarított fuvarköltség miatt egyre kisebb lesz? Miért kellene akkor a messzi Kanadába, Manitobába menni, miért onnan szállítsák nagy fuvarköltséggel a gabonát Hollandiába, amikor a mai Zuider-see területén gabonát lehet termelni? Ha a kamatláb 3, 2, 1 és 0%-ra csökken, minden ország el tudja látni kenyérrel mai lakosságát. Az intenzív gaz-

63

dálkodásnak csak a kamat szab határt. A földet annál intenzívebben lehet megművelni, mennél jobban csökken a kamat.

Itt láthatjuk a szoros belső kapcsolatot a kamat és a földjáradék között. Amíg vannak parlagok, vízfelületek, sivatagok, amelyeket termővé lehet tenni, amíg egyáltalán javítani lehet a talajt újításokkal, a magasabb kamat nemcsak a tőkés célja, hanem a földjáradékos védőbástyája is. Ha a kamat teljesen megszűnik, akkor, bár nem tűnik el teljesen a földjáradék, ez lenne a legnagyobb csapás, ami érhetné.*

15. Áttekintés a vizsgálat eddigi eredményeiről

1. Az átlagos munkás munkabére egyenlő az átlagos szabadföldi munkaho-zadékával, és mindenképpen függ tőle. A szabadföldi munkahozadékának minden változása áttevődik a munkabérre, függetlenül attól, hogy ez a változás üzemfejlesztések, tudományos felfedezések, vagy törvények révén jött-e létre.1. Az úgynevezett vasbértörvény ennek megfelelően nem lehet több, mint üres

szólam. Az egyes konkrét esetekben a bér az 1. szerinti súlypont körül ingadozik. Az egyes ember, ügyességétől függően, e súlypont fölé emelkedhet, mint ahogyan alatta is maradhat, és gyakran a létfenntartáshoz szükséges minimum alá is süllyedhet.

1. Az úgynevezett minőségi munkáért fizetett bérek egész skálájának kiin-dulópontja egészen a legmagasabb csúcsokig a szabadföldi munkahozadéka.1. A földjáradék az, ami a föld termékéből a munkabér (és a tőkekamat) le-

vonása után megmarad. Mivel ennek a levonásnak (a munkabérnek) a nagyságát a szabadföldön elért munkahozadék határozza meg, így a földjáradékot is a szabadföldi munkahozadéka szabja meg.

1. A tőkekamat támogatja a földjáradékot.1. Nem lehet egyszerűen azt állítani, hogy minden technikai haladás a föld-járadék javára szolgál. Gyakran fordul elő az ellenkezője. A haladás és a sze-génység csak feltételcsen kapcsolódik egymáshoz. A haladás és a növekvő általános jólét éppen ilyen gyakran jár együtt.1. Ugyancsak nem lehet egyszerűen kimondani, hogy a földadó áthárítható-e, vagy sem. Ezt a kérdést csak akkor lehet maradéktalanul megválaszolni, ha megmondtuk, hogy az adott esetben mi történik a földadóból befolyó

* Az építési telek járadékára a kamatcsökkenés ellentétes módon hat. Mivel az építési tőke kamata a bérlöket összehasonlíthatatlanul súlyosabban terheli, mint a földjáradék (vidéken és a kisvárosokban a lakbérnek a földjáradékra eső része gyakran nem 5%, míg a tőkekamat itt a lakbér 9(J%-ára tart igényt) a tőkekamat 1 %-ra vagy 0%-ra való csökkenése a lakbérek óriási csökkenésével járna, ami természetesen igen erősen kihatna az egyes családok térigényére. A nép nagy tömegei, akik ma a kamattal magasra feltornászott lakbérek miatt teljesen elégtelen helyiségekkel segítenek magukon, nagyobb lakásokat követelnének és ezeket meg is tudnák fizetni. Nagyobb Sakásokhoz azonban nagyobb építési területek kellenek - és ez felhajtja a földjáradékot. Másfelöl a kamatláb csökkenése mérsékelné a városi villamosok menetdíjait és így, a közlekedést inkább kifeié irányítva, a várost földjáradékkal szemben hatna.

64

A föld és a termékek árai

Termés

1. ábra

Arbeitslohn

ZinsfuBoden-Güte

FVelse der Ackerprodukte1-2-3-4-5-6-7-8-9-Utültaul&u

6*tUi ucto

B

Milliárdnyi bankjegy

LOHNM

A és B emelkednek a föld árai bövenő progressziónál, C és D pedig csökkenő progressziónál.

bevétellel. A földadó éppenséggel kétszeresen is sújthatja a földjáradékot (adó és béremelkedés), mint ahogyan a földadó gyakran saját mértékén felüli hasznot is hozhat a földjáradék számára.

8. Ha a földjáradék-adó eredményeit a szabadföldiek javára használják fel, például gabonaimport-prémiumok kifizetésére, a parlagok termékennyé tételéhez való hozzájárulásra stb., ilyen úton - ha van ilyen szándék - a földjáradékot maradéktalanul be lehet hajtani. Ilyen felhasználás esetén a földjáradék-adók nem háríthatók át.

16. A nyersanyag- és telekjáradék, és viszonyuk az általánosbértörvényhez

Hogy a búza Kanadából, Argentínából, Szibériából, vagy a szomszéd földjéről jön-e, hogy az elgyötört német kivándorlók vámmal terhelt búzája-e, vagy a vámmal védett pohos pomerániai földbirtokosé - mit érdekli ez a molnárt? Ha a minőségük azonos, az ár is azonos.

így van ez minden más dologgal is. Senki nem érdeklődik az áruk költségei iránt, mindenkinek egyre megy, honnan származnak a vásárlók kegyeiért versengő áruk, hogy az egyik termelő eközben meggazdagodott, a másik meg tönkrement. - Ha a minőség azonos, az ár is azonos. Ez a pénzérméknél látszik a legtisztábban. Ki érdeklődik az után, hogy hol, hogyan és mikor szerezték azt az aranyat, amiből az egyes érméket verték? Az egyikhez az agyonvert és kirabolt ellenség vére tapad, a másikhoz az érckutató verejtéke, a körforgásukban mégsincs különbség.

65

Bármilyen különbözőek legyenek is a költségek, amelyek az egyes versenyben álló árukat terhelik, az ár mindig ugyanaz.

Ezt mindenki tudja, akinek nyersanyagra van szüksége, de a földtulajdonos is tudja, akinek a földjén a nyersanyag található, vagy kinyerhető.

Ha tehát például a városnak egy új úthoz burkolatkőre van szüksége, akkor a legközelebb fekvő kőbánya tulajdonosa azonnal kiszámítja, hogy az ugyanolyan kő legközelebbi szabad lelőhelye milyen messze van az új úttól. Aztán kiszámítja a fuvarköltséget, ami onnan a felhasználási helyig felmerülne, és kész az ár. És a városnak ezt az árat kell megfizetnie, mert csak ebből az árból kiindulva alakulhat ki a verseny, amely az árat mégis meghatározza. (A kőbányában fizetett munkabért, amelyet mindkét kőbánya esetében azonosnak tekintünk, itt elhagyhatjuk.)

Ha azonban teljesen hiányzik a verseny, azaz elérhető közelségben nincs szabad lelőhely, és emiatt a kőbánya-tulajdonos a burkolókövéért túl magas árat követel, akkor vagy helyettesítő megoldást választanak, ebben az esetben tehát fa-útborítást, makadámot, murvát, aszfaltot, vasutat stb., vagy lemondanak az út megépítéséről.

Az utóbbi esetben tehát az a haszon lenne a kőbánya tulajdonosának az első és utolsó vetélytársa, amelyet a város az új út megépítésétől vár.

És amilyen a helyzet a burkolókövekkel, úgy áll a dolog minden más nyers-anyaggal, kivétel nélkül. Ha egy vállalkozónak agyagra van szüksége egy ce-mentgyárhoz, vályogföldre egy téglaégetőhöz, cserzőkéregre egy tímárműhely számára, szénre, vasércre, fára, vízre, építőkőre, mészkőre, homokra, kőolajra, ásványvízre, levegőre a szélmalmához, napra a gyógyintézete, árnyékra a nyaralója számára, melegre a szőlőjének, hidegre a korcsolyapályájához, akkor az e tekintetben előnyt élvező földtulajdonos a természetnek ezt az adományát éppúgy meg fogja fizettetni, mint a föntebbi kőbánya tulajdonosa, mégpedig pontosan ugyanazon alapelvek szerint.

Akármilyen mások is a körülmények az egyes esetekben, a helyettesítő megoldások versenye a földtulajdonos nyereségvágyának az egyik helyen szorosabb határt szabhat, mint máshol, végül mégis mindig és mindenütt ugyanaz a törvény érvényesül, amely szerint a földtulajdonos minden előnyt, amelyet tulajdonának termékei, fekvése, természete nyújt, úgy fog kiaknázni, hogy a vevő a saját munkájáért csak annyit számíthat fel, mintha az anyagot sivatagi, parlagi és szabadföldről kellene odaszállítania.

Ebből a szemléleti módból egy nagyon fontos mondat következik az általános bértörvényre vonatkozóan:

A legrosszabb, legtávolabbi és ezért gyakran gazdátlan nyersanyag-lelőhelyek terméke, megterhelve az összes szállítási költséggel és ugyanazokkal a munkabérekkel, amelyeket más lelőhelyeken kell fizetni, meghatározó ezen anyagok árképzésénél. Amit az előnyös lelőhelyek tulajdonosai a szállítási költségeken megtakarítanak, az a földjáradék.

A felhasználónak a föld minden termékéért, minden nyersanyagáért mindig annyit kell fizetnie, mint ha komoly költségekkel parlagon termelték volna meg, mint ha gazdátlan földről kellett volna odáig szállítani.

Ha a legrosszabb föld terméke megegyeznék az ember létfenntartásához szükséges minimummal, akkor a föld-magántulajdonnái a „vas"-bortörvény

érvényesülésének minden feltétele meglenne; de ahogyan már mondtuk, ez nincs így. Ezért, és egyedül csak ezért szakadhat el a munkabér ettől a minimumtól.

Pontosan ugyanezt az alaptételt követi - ha más körülmények határozzák is meg - a városi földjáradék, amelynek összege az újkori ipari államokban csaknem eléri a mezőgazdasági földjáradék összegét..

így például azt a földet, amelyen Berlin épült, 1901-ben 2911 millióra becsülték (lásd Deutsche Volksslimme 1904/12), amely 4%-kal 116 milliós földjáradéknak felel meg. Ez az összeg Brandenburg tartomány 4 millió hektárára felosztva már önmagában, hektáronként, mintegy 30 márka földjáradékot ad ki. Ha a tartomány többi városának földjáradékát is hozzászámítjuk, akkor talán elérjük a hektáronkénti 40 márkát, azt az összeget, ami talán már felül is múlja a vidéki földjáradék átlagát, figyelembe véve a föld silányságát és a tartomány nagy víz-, mocsár- és erdőterületeit. Persze, egyfelől Brandenburg tartomány a sovány földjével, másfelől a birodalmi főváros, kivételes helyzetben vannak, de a számok mégis megmutatják, hogy mára milyen jelentőssé vált a városi földjáradék.

Ezek a számok némelyeket bizonyára meglepnek, és ahogy valaki teljesen helyesen megjegyezte, manapság kétséges, hogy a kamatjövedelem alapján számított nagybirtokot vajon még Sziléziában kell-e keresni, vagy inkább már Berlinben.

Hogyan magyarázzuk ezt a sajátságos jelenséget; mi határozza meg a telekjáradék mértékét; hogyan viszonyul ez az általános bértörvényhez?

Itt először azt a kérdési kell megválaszolni, hogy mi ösztönzi az embereket arra, hogy a magas földjáradék ellenére városokban zsúfolódjanak össze, miért nem oszlanak szét vidéken. A fenti adatokkal számolva Berlin lakói számára a földjáradék fejenként 58 márkát tesz ki, egy öttagú család esetében tehát átlagosan évi 290 márkát, ami olyan kiadás, ami vidéken jóformán teljesen kiesne, minthogy a vidéki földjáradék, amelyet itt a lakással kapcsolatban számításba kell venni, csupán a család trágyájával gazdagon meg van fizetve, nem is szólva a vidéki élet egészségi előnyeiről, és a magas költségek ellenére nyomorúságos városi lakásviszonyokról. Nyomós okok lehetnek tehát azok, amelyek alapján a várost részesítik előnyben.

Ha a város társadalmi „előnyeit" a hátrányaival (rossz levegő, por, zaj, és érzékszerveink egyéb végtelen bántalmai) kiegyenlítettnek és megfizetettnek tekintjük, akkor csak a városhoz kapcsolódó gazdasági előnyök maradnak, hogy fedezzék egy berlini család kiadásainak többletét. Az egyes iparágak egymásba kapcsolódása, egymás kölcsönös támogatása, amit az egyik ág" a másiknak nyújt, ennek kell az elkülönülten dolgozó vidéki iparossal szemben olyan előnyt hoznia, amely a 116 milliós földjáradékot kiegyenlíti. Ha nem így lenne, akkor megmagyarázhatatlan lenne az a terjeszkedés, amit a városoknál tapasztalatunk.

Vidéken nem fejlődhet ki olyan ipar, amely fő üzletidőben (szezonálisan) dolgozik, ma több, holnap kevesebb munkást foglalkoztat, vagy egyáltalán nem foglalkoztat - minthogy a munkásnak egész éven át kell dolgoznia. A városban az egyes iparok váltakozó munkaerő-szükséglete többé-kevésbé ki-

egyenlítődik, úgy, hogy amikor az egyik üzem munkásokat bocsát el, a másik munkásokat toboroz. Ezáltal a munkásnak a városban nagyobb a munkanél-küliségtől való biztonsága, mint vidéken.

Vidéken a vállalkozó számára hiányzik a véleménycsere, az inspiráció, amely a többi iparűzővel fenntartott kapcsolatból adódik; maguk a munkások is, akik a különböző üzemekben a legkülönbözőbb munkaeljárásokkal ismerkednek meg, és ezek előnyeit kiaknázzák, a vállalkozó számára számottevő előnyt jelentenek vidéki versenytársaival szemben. A vidéki, minthogy teljesen magára van utalva, és munkásainak nélkülözniük kell a kapcsolatot más munkásokkal, más üzemek, más országok munkásaival, könnyen megragad a régimódi eljárások gyakorlatánál. Túl gyakran hiányzik számára az értékesítési lehetőség is, amelyet a város összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben nyújt a vállalkozónak, mert a vásárlók a birodalom és a világ minden részéből ideözönlenek, mivel itt egymás mellé zsúfolva mindent megtalálnak, amire szükségük van. A városi vállalkozót minden országból felkeresik a vevők; felhívják a figyelmét a fogyasztók kívánságaira, értékes felvilágosításokat adnak a piaci viszonyokról, az árakról, stb. Ezt mind nélkülözi a vidéki vetélytárs. Ahelyett, hogy a vevők keresnék fel, neki kell útra kelnie, időt és pénzt áldoznia, hogy maga keresse a vevőt. Kerülő utakon, amelyek megbízhatósága gyakran sok kívánnivalót hagy maga után, szerzi be információit a nyersanyagok áráról, a külföldi piaci viszonyokról, a vevők fizetőképességéről stb.

Aztán minden anyagból, amit feldolgoz, jelentősen nagyobb készletet kell raktároznia, mint városi versenytársának, mert az mindent megvehet akkor, amikor szüksége van rá, és ha a vidékinél figyelmetlenségből egy anyag, olykor csak egy csavar is kifogy, ettől könnyen leáll az egész üzem addig, amíg a hiányzó dolog „a városból" megérkezik: Ha a gépekkel valami nincs rendben, megint csak „a városból" kell szerelőt hívnia, szerszámokkal együtt, és amíg az megérkezik, ismét áll az üzem.

Röviden, olyan sok a hátrány az üzemeltetésnél, a munkásállománynál, a nyersanyagok bevásárlásánál, a készáru értékesítésénél, hogy a vidéki vállalkozó, akinek mégis versenybe kell szállnia a várossal, képtelen ugyanazokat a béreket fizetni, mint a városi, úgyhogy mindaz, amit ő és munkásai a földjáradékon megtakarítanak, elvész a munkahozadékban

Ezért vidéken csak olyan iparok kifejlődését látjuk, amelyeknek olyan nagy a területigénye, hogy az említett hátrányokat a földjáradék-megtakarítás kiegyenlíti, vagy amelyeket természetük miatt egyáltalán nem szabad városban űzni (fűrésztelepek, téglaégetők, hengerművek), vagy amelyek ott egészségi okok miatt rendőrségileg tiltottak (mészégetők, pormalmok, tímárüzemek stb.), vagy amelyek üzeme annyira egyszerű, hogy nem igényli a tulajdonos jelenlétét, aki ezért a kereskedelmi irányítást átteszi a városba. Egyébként azonban a város általános előnyt élvez.

Tudjuk tehát, hogy honnan származnak azok az eszközök, amelyekkel kifizethető Berlin város 116 milliós földjáradéka, és azt is tudjuk, hol vannak a város fejlődésének határai. A társadalmi munka előnyeit itt átszámították pénzre, és ezt a pénzt a földjáradékosok a maguk számára behajtották.

69

Ha a város nő, gazdasági előnyei is nőnek, és így nő a földjáradék; ha a földjáradék a város előnyeihez képest aránytalanul nő, akkor a város növekedése megtörik.

Ha élvezni akarod azokat az előnyöket, amelyeket a város a te iparágad esetében nyújt, akkor fizesd meg ezeket az előnyöket a földjáradékosoknak; különben, ha ezeket a költségeket meg akarod takarítani, felállíthatod az üzemedet, az üzletedet, a tánclokálodat kint az erdőben, a szántóföldön. Számolj utána, mi elónyösebb számodra, és aszerint cselekedj. Senki nem akadályoz meg abban, hogy a kapukon kívül telepedj le. Ha el tudod érni, hogy a vevőid a hosszú utat hozzád hóban, porban, kátyúban és esőben megtegyék, hogy ott kint ugyanazt az árat fizessék, mint a város közepén, annál jobb neked. Ha ezt valószínűtlennek tartod, fizesd meg a földjáradékot, és telepedj le a városban. De mást is megpróbálhatsz - add el az árudat odakint olcsóbban. Akkor még mindig lesz jó néhány ember, aki az alacsonyabb árak miatt hozzád megy, de hol marad a földjáradék-megtakarítás előnye, ha ezt az alacsonyabb árakon elveszíted?

A törvény tehát mindig ugyanaz. Pontosan, mint a mezőgazdasági és a nyersanyag-földjáradéknál. A város minden előnyét (ahol még a munkamegosztást is meg kell említeni), a társadalmi munka minden előnyét a földtulajdon szippantja el. Mint ahogy a német búzát olyan áron adják el, mintha Szibériában termett és a

határon megvámolták volna, úgy a városban előállított árukat is olyan árakon kell kicserélni, mintha az egész országra elaprózott termelés pénzre átszámított összes hátrányával meg lenne terhelve.

A vidéki földjáradék előre elveszi a fekvés és a természet összes előnyét, a megművelönek csak pusztaságot és parlagot hagy hátra; a városi földjáradék igényt tart a társaság, a szoros cgyütthaladás, a kényelmesebb életmód, a városi állapot összes előnvére; és a városi ipar és kereskedelem jövedelmezőségét a vidéken elkülönült ipar szintjére szállítja le.

17. A bértörvény általános vázlata

Ami a földjáradék és a tőkekamat levonása után termékként megmarad, az képezi a bérmennyiséget, amelyen az összes munkásnak (napszámosnak, papnak, kereskedőnek, orvosnak, zsellérnek, királynak, kézművesnek, művésznek stb.) meg kell osztoznia. A foglalkozások szabad megválasztása esetén ez az elosztás a kereslet-kínálat révén a személyes képességek mértékében történik. Ha a pályaválasztás teljesen szabad lenne (nem ilyen, de lehetne ilyen), akkor a felosztásnál mindenki valóban a „legnagyobb" részt kapná. Hiszen mindenki igyekszik a legnagyobb részt elcsípni, és a rész nagyságáról a „kereslet és kínálat" dönt, végső soron tehát a pályaválasztás.

A bér viszonylagos nagysága tehát a pályaválasztástól, a személytől függ; ezzel szemben a bér tényleges nagysága ettől független, és a béralap nagysága határozza meg. Mennél nagyobb az egyes munkás hozzájárulása a bérmeny-nyiséghez, annál nagyobb rész jut mindenkinek. A munkások száma ebből a

II. rész

Szabadföld

Bevezető

A szabadföld, a béke vaskövetelménye

Előadás Zürichben 1917. július 5-én

„Hogy az ember emberré legyen, Örök szövetséget köt Hívőként a kegyes Földdel, Anyai alapjával."

Schiller

A polgárok és a népek közötti béke ugyanabból a szellemből fakad, ugyanaz az okuk. Olyan államok között, amelyek belülről egészségesek, azaz igazi polgári békének örvendnek, egyáltalán nem jöhet létre háború, miként fordítva: ugyanezen államok között nem verhet gyökeret az igazi béke, míg bennük osztályharc tombol. Ezért aki a népek közti békét akarja, tudnia kell, hogy ezt csak a polgári béke alapjáról érheti el. A polgári béke a népek közötti béke csírája. Amit a polgári béke érdekében fel kell áldozni, annak maradéktalanul benne kell lennie a népek közötti békéért hozott áldozatban is. Igen, a dolgok úgy állnak, hogy a népek közti békével már egyáltalán nem is kell törődnünk, mihelyt a polgári béke oltárán egyszer már mindent feláldoztunk, ami feltétlenül szükséges volt.

Belátó férfiak már a mostani, népek közötti háború kezdetén azt jósolták,hogy az általános polgárháborúvá fajul és abban fog feloldódni. Lehet, hogyigazuk van, de az „elfajulni" kifejezés itt nem helyénvaló. Nem a népek hábo-rúja fajul polgárháborúvá, hanem éppen fordítva: az összes kultúrnép belsőpolgárháborúja, amelyet osztáíyharcnak is neveznek, miután nyílt kitöréséterőszakos eszközökkel megakadályozták, a népek háborújában keres kiutat,tehát azzá „fajul". A nemzetek háborúja a nép osztálytagozódásának, az osztá-lyok egymás elleni harcának, a polgári gazdasági háborúnak a mellékjelensé-ge. ■ ■ .

A valamennyi kultúrál Iámban uralkodó polgári hadiállapot gazdasági természetű. A kultúrnépek természetellenes emberi berendezkedésük révén törvényszerűen beálló osztályrétegződése hatásában hadiállapottal azonos jellegű. A korábbi korok háborúinak és rabszolgavadászatainak sem volt soha más céljuk, mint pontosan azt az állapotot erőszakkal megteremteni, amelyet ma „polgári rendként" csodálunk: létrehozni a munkások elkülönített állományát, amelyre az uralkodó réteg az élet minden vesződségét átháríthatja! A népnek járadékosokra és igavonókra történő kettéosztása természetellenes, és ezért csak erőszakos eszközökkel, testi és lelki erőszakkal tartható fenn. Az erőszak azonban erőszakot szül: ez a háború.

71

72

Ha a gazdaság rendben van, a béke is biztosítva van. A lélek világából eredő ellentétek soha nem zavarják meg komolyan a békét. Még az úgynevezett val-lásháborúknak is meglehetősen valóságos gazdasági mozgató okai voltak. Fajok és nyelvek sem okoznak háborút, mint ahogy a hábonínak egyáltalán semmi köze az életjélenségekhez. Már magában az a körülmény, hogy a harcolóknak mesterségesen (egyenruhákkal) barátként és ellenségként meg kell különböztetniük egymást, hogy egy csata meztelen zászlóaljak között elképzelhetetlen, eleget mond ebben a vonatkozásban.

Azok a gazdasági intézmények, amelyek a népek különböző osztályokra szakadását okozzák és polgárháborúba kergetnek, minden kultúrállamban a kezdetektől a mai napig mindig ugyanazok voltak: a földjog és a fémpénz (illetőleg az ezt utánzó papírpénz). Ősrégi intézmények ezek, társadalmi mérges gombák, olyan robbanótöltetek, amelyek már az ókor államait is romba döntötték, és a mi kultúránkkal hasonlóképpen elbánnak, ha időben nem szabadulunk meg tőlük. Míg újító törekvéseinkkel és átalakításainkkal az említett két gazdasági intézményt érintetlenül hagyjuk, nem lehetséges béke, sem belül, sem kívül. Ezt eléggé érthetően megmutatta nekünk a „nagy" francia forradalom. A népképviselet ellenére, az úgynevezett demokrácia ellenére annak idején Franciaországban újult erővel kapott lábra az osztályokra való szétesés, és ma talán sehol sem annyira előrehaladott, mint éppen ott. Hajdan az egyház és az állam fosztotta ki a végtelenségig a népet; most a járadékosok léptek a helyükbe. Éppen azt a két intézményt kímélte meg a forradalom, amelyen az osztályokra való szétesés nyugszik: a magán-földtulajdont és a hagyományos, az ókorból származó pénzrendszert. A magán-földtulajdon és a vele elválaszthatatlanul összekötődő proletariátus összeegyeztethetetlen a valódi demokráciával. Igen, a királyság nem más, mint a föld magántulajdonának logikus következménye. A földtulajdonos szükségszerűen törekszik arra, hogy legyen egy központi hatalom, mert azt hiszi, egyedül ettől várhat védelmet a lázadozó tömegek mohó támadásaival szemben. Másfelől a mi hagyományos pénzünk is, amely működése feltételeként kamatot követel, és így az egész népgazdaságot a kamatfizetésre állítja be, ugyanebbe az irányba hat; a népet megosztja, osztályokat teremt, békeellenes. Amióta bevezették a föld magántulajdonát, a nemesfémeket pedig a munkatermékek csereeszközévé tették, soha nem volt igazi béke, és amíg eme ősrégi, barbár állami intézmények mellett kitartunk, nem is lesz béke - sem belül, sem kívül. A háború az egyetlen lehetséges állapot a járadékosok és a munkások között.

A béke nagy vállalkozás, és a vállalkozás nagyságának az eszközök is meg kell hogy feleljenek. Különben csak csalódásokra számíthatunk. A béke nem kíván emberáldozatot. Azonban „hallatlan pénzáldozatot" kíván, továbbá az értékes előjogok, bevett előítéletek, népi törekvések és életszemléletek feláldozását. Valóban, a dolog úgy áll, hogy ha majd a békének nevezett, telhetetlen bendőjű valaminek mindent feláldoztunk, amit feltétlenül kellett, a nép széles körei minden országban meggyőződéssel fogják kiáltani; inkább háborút, mint békét! Amint ma is elég gyakran előfordul, hogy emberek, akik egy tőzsdekrachban elveszítik a vagyonukat, azonnal elszántan a halált választják.

A békeszeretőknek, az őskeresztények kivételével, mindig megvolt az a hibájuk, hogy a feladat nagyságát messze alábecsülték, és ezért teljesen elégte-

len eszközökkel igyekeztek a célt elérni. Tényleg, gyakran úgy tűnik, mintha a békét az üzletben árulnák. Talán hasznos lenne, ha közelebbről megnéznénk azokat a dolgokat, amelyeket az emberek eddig nagylelkűen készek voltak feláldozni a nagybendőjűek oltárán. Itt vannak mindenekelőtt a vegetáriánusok és az absztinensek, akik így kiáltanak: „A háború beteges lelkiállapot, amely a beteg testi állapotból ered. A húsevés, a dohányzás, a szeszesital-fogyasztás és az ezekkel Összefüggő szifilisz következménye. Áldozzátok fel a szeszt, és akkor okosak lesztek, mint a kígyók, áldozzátok fel a húsfogyasztást, és szelídek lesztek, mint a bárányok!"

Van igazság, sőt, sok igazság van ezekben a szavakban, de ezek a kis áldozatok nem fogják meghozni nekünk a békét. Már jóval azelőtt is voltak háborúk, hogy a népek dohányzásra és ivásra adták a fejüket. Ezenkívül aztán még várhatunk, amíg az emberek a vegetarianizmus és az absztinencia révén, tehát hosszadalmas kiválasztási folyamat révén „jobbak" lesznek. (Mózes csak a negyedik generációt tekintette mentesnek az apák bűneitől.) Kérdéses az is, hogy a háború lehúzó erői nem lesznek-e erősebbek, mint az ember nemese-désre beállított természete, tehát hogy a két erő mérkőzésében nem a háború diadalmaskod ik-e!

Egy másik, nagy meggyőződéssel javasolt eszköz a szülések beszüntetése, sztrájkja. Nincs szülés - nincsenek katonák = nincsenek háborúk. Az eszköz tényleg csalhatatlan. De ki örülne az ilyen béke áldásainak? Csak a sztrájktörők gyermekei. Tehát értük áldozzák fel magukat a többiek!

Javasolják a szolgálatmegtagadást is. Ez az eszköz is csalhatatlan, feltéve, hogy mindenki így tesz. Aminthogy egyáltalán sok mindent el tudnánk érni, ha mindnyájan hősök lennénk. De hol vannak ezek a hősök? Sok évszázadon keresztül csak egy Arnold von Winkelried, csak egy Giordano Bruno, csak egyHus akadt. Aki ilyen áldozatokra szólít fel, az önfenntartási ösztön legyőzését követeli, ami szerencsére még nagyobb, mint a békevágy. Hiszen éppen az önfenntartási ösztön az, amely békéssé hangol bennünket.

Egy másik javaslat így szól: a béke jótállásaként minden állam helyezzen letétbe egy summa aranyat. Ha egy nép szomszédjának hadat üzen, a béke megzavarója elveszti a letétet! Milyen kedves ez, milyen egyszerű és mindenekelőtt milyen olcsó!

Megint más ezt javasolja: egy semleges országra kell ruházni a robbanóanyagok előállításának kizárólagos jogát. Nincs puskapor = nincs háború: ez is nagyon olcsó eszköz lenne a béke biztosítására. Mennyire megkönnyítené ez a béke megzavarójának, hogy titokban felkészüljön a háborúra, és rárontson a teljesen védtelen szomszédjára! Hogy a béke egyes fejekben milyen egyszerűen megoldható!

A legegyszerűbben a hadfi oldja meg ezt a kérdést. A földre löki az ellenségét, a mellére teszi a lábát, és megkérdezi, hogy akar-e békét kötni. Az ilyenfajta békénél tulajdonképpen minden megmarad, ami az ellenfeleket háborúba kergette. A régi helyébe egy friss ok kerül a viszálykodásra. A győző meg van elégedve, a legyőzött bosszút szomjaz. Egy napon előráncigál valami ürügyet és nekiesik az ellenfélnek. Ha sikerül, szerepet cserélnek, és a viszály oka, Erisz almája frissebb és csábítóbb, mint valaha. A béke, amit itt kötnek, mindig csak ideiglenes, és semmi másra nem szolgál, mint új harci erők gyűjtésé-

73

re, túlerő szerzésére, miközben azt is figyelembe kell venni, hogy a győzelem a győzőt büszkévé teszi, a büszkeség pedig a bukás előhírnöke; a túlerő már csak ennélfogva sem marad meg sokáig, s főként tartósan az egyik oldalon. A katonák békéje, természetéből eredően, fenntarthatatlan.

Az erők túlsúlyára épített békével az államférfiak az erők egyensúlyából adódó nyugalmi állapot békéjét állítják szembe. Ha a felek ereje kiegyenlített, s biztosan egyik sem számolhat győzelemmel, akkor egyiknek sem lesz bátorsága a békét, ezt a békét megzavarni. így mondják az államférfiak. És amíg az erők egyensúlyát meg nem zavarják, a háború angyala nem mozdul; hasonlóképpen Eurídan szamarához, amely ugyancsak -nem mozdult meg, amíg a szénarakások egyforma nagyok voltak.

Az egyensúly megállapítására az államférfiak főleg a földméréstant használják. Addig rajzolgatják át az országhatárokat, míg úgy vélik, végre megvalósították az erők egyensúlyát.

De azok az erők, amelyeket itt egyensúlyba akarnak hozni, nem csak a föld-méréstannak engedelmeskednek. Az államok ereje gyakran fordított arányban áll területük nagyságával. Ami véderő tekintetében független az ország nagyságától, nem állandó érték. A népesség szaporodása, a szociális viszonyok, a katonai technika, a gazdasági segédeszközök - röviden minden, ami döntően befolyásolja a védelmi erőt, állandó áramlásban van. Mennyire meggyengült Anglia hatalma a tengeralattjárók révén! Ha eredetileg sikerült volna az államférfiaknak tökéletes egyensúlyt létrehozni, a béke eme biztosítéka (!) állandóan a felsorolt és ezer más zavaró tényező befolyásának van alávetve. így elegendő csak a szülések számának a különbsége ahhoz, hogy megzavarja az egyensúlyt. Ha az egyik országban a csecsemőhalandóság ellen eredményesebben küzdenek, mint a másikban, akkor az egyensúly megint felborul. Egyiptomban például a fáraó azáltal igyekezett az egyensúlyt fenntartani, hogy Ábrahám újszülött gyerekeit vízbe fojtatta. Ha valaki ilyen módon akarja biztosítani a Németország és Franciaország közötti egyensúlyt, akkor vagy Németországban kell a fáraó eljárásához folyamodnia, vagy Franciaországban a szülések számát a német szintre emelnie, önmagában azonban az emberek száma éppoly kevéssé mérvadó az egyensúly szempontjából, mint az ország nagysága. A katonai erő gyakran fordított arányban áll a lakosság számával. A tömegnél gyakran döntőbbnek bizonyul a minőség, a katonai használhatóság. Az alkoholizmus és az absztinencia önmagukban elegendők lennének ahoz, hogy bi-zonyos erőviszonyokat halomra döntsenek. 10 évvel ezelőtt az alkohol megbuktatta az orosz forradalmat; a három éve gyakorolt mértékletesség erőt adott a forradalmároknak. Ha az egyensúly-politikusok egy országban megtűrik az alkoholt, akkor az alkohol élvezetét minden más országban ki kell erőszakolni, különben a legjobban kiegyenlített egyensúly is felborul.

Szükségtelen az egyensúly-tan többi követelményét is felsorolni. Amit el-mondtunk, megmutatja, hová juthatunk ezzel a diplomatabékével.

Hasonló békére törekszenek a lefegyverzési elmélet képviselői is. Azt mondják, az erők egyensúlya létrejön, mihelyt mindenki leteszi a fegyvert. Azt mondják, hogy 100 fegyvertelen ember nem erősebb, mint 10; a fegyvertelen ember katonailag nulla. A hatalom a fegyverekben van, és a fegyverek túlereje háborúra serkent. Persze nem mennek olyan messzire, hogy a rendőröket is

74

le akarnák fegyverezni: valószínűleg a belső „béke" fenntartásához szükséges fegyverkezés szükségességére gondolnak. Ez azonban már igencsak gyanús engedmény a fegyverkezésre; ugyan hány hadtestet engedélyeztek volna a cár számára a leszerelési konferencián, hogy a rendszert fenntarthassa?*

A leszerelésnek mint a béke biztosítékának követelésénél tökéletesen figyelmen kívül hagyják, hogy fegyverként végső soron minden dolog felhasználható, ami keményebb, mint a katonák koponyája. A fegyverzet harci értékét az ellenfél fegyverzetével összehasonlítva lehet megállapítani. Ha egyikük kardja kevésbé tompa, mint az ellenfélé, máris kiváló kard lesz. A német parasztháborúban a lovagok fegyverzetét cséphadarókkal verték szét. A párizsi kommün idején az utcakő volt az egyetlen fegyver. Káin egy bunkóval ütötte agyon testvérét, Herkules a bölcsőben egyszerűen megfojtotta az óriáskígyót.

Miként képzelik ilyen körülmények között a leszerelést? Az olasz rendőrség tiltja, hogy az emberek zsebkést hordjanak maguknál, hogy ilyen módon valóságossá tegye a leszerelést. Tiltsuk meg talán a cséphadarók birtoklását? Ne legyenek többé vadászfegyverek? Jó; de ha mindezt megtiltjuk, akkor megfojtják egymást az ellenfelek, mint ahogy a háborúban a katonák „kézitusában" minden alkalommal ezt teszik, ha lőszerüket elhasználták, tehát „le vannak szerelve". Az utolsó érv az öklöké. Ha teljes leszerelést hajtunk végre anélkül, hogy megszüntetnénk a háborúk okait, minden háborúk legfélelme-tesebbike, a kézitusa számára készítjük elő a talajt (teutoburgi erdő, Lech mezeje, Sempach).

Vajon nem éltük-e át, milyen könnyen átképezhetők a hegedűvonó-gyártók, és állíthatók üzemeik is a háború szolgálatába? A most a harctéren használt fegyvereknek csak elenyésző része származik a békebeli fegyverzetből. Rögtön a háború kitörése után hajórakomány-számra tűntek fel a fegyverpiacon frissen gyártott, amerikai gránátok! Mit akarnak itt a leszereléssel? Nem érteni ennek a követelésnek az értelmét.

Az Anglia elleni háborúban Germánia tulajdonképpeni fegyverzete a német eke, a német trágyadomb. A gabona fegyver, a guanó fegyver, a birkák is fegyverek. Salétrommal gránátokat töltenek meg, és trágyázzák a földeket! A lefegyverzés céljából szüntessék meg a műszaki főiskolákat, mert ott megmutatják, hogyan lehet salétromot nyerni a levegőből a mezőgazdaság és a háború számára? A német festékgyárak tégelyeiből lőpor vagy húsvéti tojásfesték kerül elő aszerint, hogy a csapot A-ra vagy B-re fordítják.

Igen, mondják a franciák, az általános leszerelés, ez tetszene a ravasz németeknek. Nekik van vasuk és szenük, van erős iparuk, mindenük megvan, ami a fegyverzet gyors előállításához szükséges. De más népek, akik a fegyverzetüket béke idején külföldről szerzik be, hogy háború esetén kéznél legyen, mit szólnak ők a leszerelés kérdéséhez? Hogyan akarnak felfegyverkezni, ha egyszer már leszereltek? Mi lett volna Oroszországból és Franciaországból, ha leszerelték volna hadseregüket? Hatalmas iparuk átalakításával a németek egy szempillantás alatt felpáncéíozzák, felfegyverzik, felszerelik magukat, és a há-

* Wilson 1918. júniusi békeprogramja: „A hadseregek csökkentése arra a legkisebb mértékre, ami még a belső biztonság fenntartásához szükségesnek tekinthető." Wilson elődei így jártak el, és Wilson hadsereg nélkül lépett be a háborúba!

75

lósapkában és cséphadarókkal közeledő franciákkal és oroszokkal szemben új ágyúkkal szállnának szembe!

Az ember felfegyverkezve jön a világra. Ahogyan az őskezdetek óta a természet felfegyverzett gyilkosainál, a barlangi medvénél és a tigrisnél éppen teljes leszereltsége folytán erősebbnek bizonyult, éppúgy fajtársaival szemben is állandóan fel van fegyverkezve. Szellem és iskolázás adják végül a leghatékonyabb fegyverzetet. A leszerelés értelmetlenség.

Ezzel nem azt mondom, hogy a fegyverkezés biztosítja a békét. A leszerelés haszontalansága még nem bizonyítja annak a tételnek a helyességét, hogy aki békét akar, készüljön a háborúra. Le lehet leszerelni, és az így megtakarított pénzt új járadékosoknak, 100 000 új milliomosnak adni - ártani nem fog, de használni sem. A békének azonban a fegyverkezéshez és a leszereléshez, semmi köze sincs.

Egy másik béke, amelytől Amerikában különösen sokat várnak: a rendőrbéke. A Taft által javasolt államszövetség a béke kikényszerítésére!

Taft valóban szerény igényeket támaszt a békével szemben. Ez az erőszakbéke nem arra a nyugalomra emlékeztet-e, amely azokban az államokban uralkodik, ahol az elégedetleneket rendőri eszközökkel akadályozzák meg a lázadásban? Egyébként ezt a tafti békeideált ma már mindenütt megvalósították a belső béke vonatkozásában. Talán a Pinkerton-hadosztályok [P. magánnyomozó ügynökség volt az USA-ban a tőkések szolgálatában a munkások ellen] adták Taftnak azt az elmés ötletet, hogy a népek közti békét rendőri erővel kényszerítsék ki. Egyébként hamarosan megláthatjuk Amerikában, hogyan válik be ez a kényszerbéke, ha egyszer a munkásosztály felkel a nagy kapitalista polippal szemben. Vajon Mr. Taft, ha a Pinkerton-hadosztályok nem elegendők, béke-kikényszerítő szövetségét [league for enforcement of peace] szólítja fel, hogy a kizsákmányolt és felforgató munkásokat lepuffantsa? Az effajta kölcsönös segítséget belső nyugtalanság esetére már a „Szent Szövetség" megkötésekor megígérték egymásnak a felek.

A legtöbbször ismertetett javaslat a béke megteremtésére, amitől a béke barátai a legtöbbet várják, a nemzetközi jogon alapuló béke. A békebarátok nézete szerint csak ki kell építeni és valamilyen módon meg kell védeni a nemzetközi jogot a támadásoktól. Ennek mikéntje azonban nem igazán világos. Mindamellett azt hiszik, hogy idővel sikerülni fog a nemzetközi jogot valamiféle érinthetetlen szentséggé alakítani, jogi bálvánnyá, amelyhez senki nem mer majd hozzányúlni.

Ennek a nemzetközi jognak az „igazságosságból", az erkölcsből, a szabadságból kellene táplálkoznia. Hogy mit kell érteni a népek közti igazságosságon, az állam erkölcsén, erre egyelőre nem vesztegetnek időt. Egyszerűen magától értetődőnek tekintik, hogy az igazságosság egészen különleges dolog: minden ember előtt mindig ugyanúgy jelenik meg. Ha például ma az 500 millió angol alattvaló körében egészen más nézet uralkodik a tengeralattjáró-háború mcgengedhctőségéről, mint a 70 millió németnél, ennek csak az lehet az oka, hogy a két fél közül az egyik rosszul látja a dolgot, vagy jobb tudása és lelkiismerete ellenérc nyilatkozik. Tegyük fel azonban, hogy az „igazságosság" valóban létezik, és mindig és mindenütt ugyanaz - Londonban éppúgy, mint Berlinben, ugyanaz, mint korábban, most és a jövőben - tehát örökre meg-

76

változhatatlan természetű. Azt azonban mégiscsak furcsállja az ember, hogy osztálytársadalmainkban a hatalom birtokosai között megtalálható békehívők minden további nélkül feltételezik, hogy az üyen igazságosság mértéke kielégítő, és ennek alapján azt hiszik, hogy az állam és állam közti kapcsolatokat nyugodtan fel lehet építeni az effajta igazságosságra. Vajon mi jogosít fel bennünket arra, hogy ezt feltételezzük? Talán a legújabb háború? A népeknek a háború előtti belső élete? Valamennyi szeretett osztálytársadalmunkban ilyen gyengéd igazságérzet uralkodna? Ezeknek az osztálytársadalmaknak a lelke semmi más, csak a szeretet és az igazságosság? A közélet minden osztálytársadalomban az igazságosság és az emberszeretet főiskolájának tekinthető? Valóban ilyen mértékben megnemesíti a felfogást az a politizálás, amelyet a népképviseletekben folytatnak? Azok a fiatal tisztviselők, akiket kiképzésre Kongóba vagy Indiába küldenek, valóban finom érzésű, igazságosságtól csöpögő emberként térnek haza? A munkások és a vállalkozók állandó osztályharca talán oda vezet, hogy az egész népben erősödik az igazságosság és a felebaráti szeretet érzése?

A hatalom birtokosai megrendülés nélkül szemlélik a tömeges csecsemő-halandóságot New Yorkban, Berlinben, Londonban, Párizsban, amelynek egyedül Németországban évente 300 000-en esnek áldozatul, tehát csaknem annyian, ahány férfit a mostani háború fölfal, és többen, mint amennyibe az örményországi mészárlás került. Ök nagyon jól tudják, hogy ezek a csecsemők legtöbbször csak azért kerülnek a tömegsírba, mert az anyák nyomora nem teszi lehetővé a megfelelő gyermekgondozást - a nyomor azokban az államokban, ahol 100 000 milliomos jó dolgában már nem tudja, mit csináljon! A hatalom birtokosai közül valaha is fölháborodott valaki emiatt, akár csak egyetlenegy is? És most ezekről az emberekről föltételezzünk annyi igazságosság-szeretetet, hogy azt várjuk tőlük, rögtön szörnyedjenek el és háborodjanak föl, ha ott messze, Törökországban a népek egymásnak esnek? Hogy valamennyien, mint a varjak, amikor ragadozó madár tűnik fel, minden oldalról a segítségére siessenek? Aki igazságosságot akar gyakorolni, annak először saját tűzhelyénél, saját népe közösségében kell ezt gyakorolnia. Ha már a saját államunkban béke van, mély, valódi polgári béke, ha már túlléptünk az osz-táíytársadalmon és porba tapostuk intézményeit - akkor nézhetünk újabb hódítások után az igazságosság területén. Amíg ez nem történt meg, nem marad számunkra más, mint hogy mindent, ami a népek közti súrlódásokra vezethet, a viszály minden okát megszüntessük.

Rendben van, mondják majd a béke hívei, épp ez az, amit mi is akarunk: a nemzetközi joggal akarjuk a viszályokat megszüntetni, éppen evégett törekszünk a nemzetközi jog kiszélesítésére és biztosítására. A népek önrendelkezési joga legyen korlátlan, éppúgy az állami szuverenitás is.

Én azonban azt mondom: a népek joga, a tömegek joga máris túlontúl nagy. A tömegek jogait sose lehet elég szűken körülhatárolni, ezzel szemben az emberiség jogait annál inkább ki kell bővíteni. Ha a népek már jelenlegi jogaikkal is visszaélnek, mennyivel több visszaélés lesz a kiterjesztett jogokkal. Nem, itt helytelen irányba megyünk - a népek jogait korlátozni kell, és amennyiben a népeknek az általuk lakott föld feletti szuverenitásáról van szó, ezt éppenséggel maradéktalanul el kell törölni. A nemzetközi jog háború - az

77

emberi jog béke. A nemzetközi jog fejlődését haladásnak mondják. Ez nem igaz, ez ellentmond a történelemnek. Először volt az erőszak joga, a tömeg-jog, az úgynevezett nemzetközi jog. Ebből fejlődik ki lassan az emberi jog, az egyes ember joga. A haladás tehát a tömegjogtól az egyes ember joga felé vezet.

A népek, alkotórészeikhez viszonyítva, mindig kisebb értékűek. Az ember semmit nem nyer ott, ahol a felelősséget egész magatartásáért a tömegekre hárítja: közösségben az ember hitványabban viselkedik, mint egymagában. Már Swift megmondta: „Mindig gyűlöltem az államokat és a közösségeket -az egyes embereket szeretem." Ezért az egyes embereknek több jogot kell juttatnunk, mint a népeknek; az egyes ember ezzel kevésbé fog visszaélni, hiszen maga viseli érte a felelősséget. A nemzetközi jogot és tömegjogot azonban csak az emberiség rovására lehet kiépíteni. Az egyes ember jogát csak a másik ember jogtalanságaként lehet elképzelni, miként az egyes ember szabadsága is a másik szabadságának korlátozásában áll; irt csak az emberiség jogai képeznek kivételt. Minden külön jogot, váltóként, másnak kelt megfizetnie, és a nemzetközi jog esetében ez a másvalaki az ember. Ha a népjog révén megerősítjük a népeket, egyes emberként magunkat gyengítjük. Azok a törekvések, amelyek a népjogon alapuló békére irányulnak, így szükségképpen a cél ellen hatnak.

Minden nemzetközi jog foglalata az állam szuverenitása a népek által lakott földek fölött. Itt találjuk a súrlódási felületeket, a viszályok gyökereit is. Ezzel az állami szuverenitással vált lehetővé, hogy az ember számára a világot önkényesen összeszűkítsék, olyannyira, hogy végül éhen haljon, szomjan haljon, megfagyjon.

E nemzetközi jog szerint Isten a Földet nem az ember gyermekeinek, ahogy a Bibliában áll, hanem a népeknek adta. És mennyire visszaélnek a népek az -egyesek szerint - még nem eléggé érvényesített felségjoggal! Nézzük csak Amerikát! Kolumbusz talán ezt a földrészt az észak-amerikaiaknak fedezte fel? Biztosan nem; az emberiség számára fedezte fel ezt a földet, de legalábbis a saját honfitársai számára. És ezektől a honfitársaiktól az amerikaiak ma megtagadják a partraszállást azzal az ürüggyel, hogy írástudatlanok, vagy nincs pénz a zsebükben! Talán Kolumbusz annyi pénzt vitt magával, és az emberei tudtak írni és olvasni? Az amerikaiak a leprásokat, a cigányokat, a vakokat, a bénákat és az aggokat is visszautasítják, és ebben a felségjogaikra támaszkodnak, a nemzetközi jogra, az önrendelkezés jogára - ezt kellene kiterjeszteni és garantálni? „Amerika az amerikaiaké", mondják lenézően. Sőt, még tovább mennek és azt mondják: „Amerika az amerikai fajé", és ezzel megtagadják az emberi nem főfajától, a legősibbtől és legszámosabbtól, a mongoloktól, hogy belépjenek országukba - a nemzetközi jog alapján, az állami szuverenitás alapján. És ezt az elrontott jogot kellene a béke kedvéért kibővíteni, és az erőszak ellen biztosítani! Lássuk végre tisztán, mit jelent ez. Az amerikaiak faji politikája egyszer az európaiak ellen is fordulhat; ebben az amerikai faji politikában egy napon a fekete alkotórész, a négerek is felülkerekedhetnek!

Híven jelszavukhoz, hogy tudniillik „Amerika az amerikaiaké", az amerikaiak az egész hatalmas terület köré, amelyet Kolumbusz az emberiségnek ajándékozott, vámhatárt húztak - és önkényesen magasra srófolt védővámok-

78

kai kizárják az európaiakat piacaikról. Ma a bevitel az, amit célba vesznek, holnap a kivitel tesz a célpont; az európaiaknak állandóan számolniuk kell azzal a lehetőséggel, hogy egy napon a Föld számukra az egész amerikai földrésszel, de legalábbis az Egyesült Államokkal kisebb lesz. Az európai népesség számára azonban nem lehet közömbös, hogy egy olyan földrészt, mint az amerikai, letöröljenek a világtérképről. Számára egy földrész gazdasági elvesztése éppen olyan hatású, mintha a tenger nyelte volna el.

Ez ideig az európaiak mindezt, tudomásul vették; egyébként ők maguk is így járnak el más népekkel szemben. Akárcsak az amerikaiak, minden jöttment, valamilyen önkényúr által összesöpört nép azt mondja: „A mi országunk a mi kizárólagos tulajdonunk!" Mi gazdálkodunk rajta a nemzetközi jog által számunkra garantált szuverenitás alapján, belátásunk és önkényünk szerint, így az ausztrálok megtiltják a japánoknak, hogy országukba lépjenek, noha az ország rendkívül ritkán lakott, míg a japánok nem tudják, hová küldjék népfelcsic'güket. így vásároltak Poroszország lengyel részein földeket állami pénzen, hogy nem-lengyeleknek adják bérbe! Ezt mind nemzetközi jognak nevezik! „A túlnépesedő népek nézzenek utána a Bibliában a fáraónál, hogy mit kell tenni a csecsemőkkel! A mongolok fojtsák vízbe a csecsemőiket'' -így beszélnek a „humanizmusért" annyira rajongó amerikaiak, poroszok és ausztrálok!

Mint mondtam, a mongolok, az európaiak és az afrikaiak mindmáig tudomásul vették, hogy így kezelik őket. De meddig lesz ez így? Az amerikai fegyverkezés, amely most teljes gőzzel folyik, valóban csak a központi hatalmak ellen irányul [az első világháborúban szembenálló két szövetség: az „antant" és a „központi hatalmak"], vagy ezt a fegyverkezést azért is szükségesnek tartják, hogy ott folytatott faji politikájukat megvalósíthassák?

Hogyan lehet ezt a hatalmas, szörnyű összeütközést elkerülni? Nevetséges volna egy egyszerű nemzetközi jogi szerződéstől, amely az amerikai felségjogot tiszteli, ennek a viszálynak az elsimítását elvárni. Ellenkezőleg, ez annál nagyobb méreteket ölt, annál mélyebb gyűlölködést szít a népek között, minél inkább belekontárkodik a nemzetközi jog. A mongolok egy napon vasököllel sújtanak az aranykapura, és akkor ugyanarra a nemzetközi jogra támaszkodva, amit mi ma ki akarunk bővíteni, a fehér fajt visszanyomják az Atlanti-óceánba.

A népek és államaik álláspontjáról egy ilyen viszályt nem lehet elsimítani; a faji politika nem köthető az államokhoz, az államhatárokhoz, az állami törvényekhez. A faji politika minden egyes ember saját ügye. Az egyetlen népnek, amely évezredek óta állhatatos faji politikát folytat, a zsidóknak egyáltalán nincs saját országuk, és nem ismerik az állami szuverenitást. Ahhoz tehát, hogy az ilyen háborúk lehetőségét megakadályozzuk, magasabbról kell szemlélnünk a dolgokat, és mélyebb megismerésükből kell kiindulnunk. Minden állam sejtjéhez, az egyes emberhez kell visszanyúlnunk. Emberi jogokat, nem nemzetközi jogot kell deklarálnunk, mégpedig minden emberi jog első pontjaként: „A Földet ő az ember gyermekeinek adta." Isten a Földet nem az amerikaiaknak és nem a mongoloknak adta; az embernek, az emberiségnek adta, az írástudatlanoknak is. Ebben a kérdésben feltétel nélküli álláspontot kell elfoglalnunk; a Föld vagy minden emberé, és akkor nincs hely a népek

79

felségjoga számára, vagy elismerjük a nemzetközi jogot a terület fölött, annak minden következményével együtt. Azaz a háborúval együtt, amely úgy tapad erre a jogra, mint a pestis az indiai rongyca fa tokra. Középút nincs.

Mielőtt Mózes, Attila vagy Garibaldi népük fiait hagyták volna a szűkös helyen tönkremenni, a határokon túlra tekintettek; és ott felfedeztek olyan földeket, amelyek kevésbé sűrűn lakottak volt, ezért odaköltöztek és leverték azokat, akik a nemzetközi jogra és papírfecnikre hivatkozva el akarták állni a földhöz vezető útjukat. Az emberi jogot állították szembe a nemzetközi joggal, és ilyen háborúban az emberiségnek kell diadalmaskodnia minden nép és jog fölött.

Mégis, nézzük meg ezt a nemzetközi jogra alapozott, terület fölötti állami szuverenitást még egyszer egy másik oldalról is - nevezetesen a föld kincsei, mondjuk a kőszén oldaláról. Akkor talán még közvetlenebbül belátjuk majd a nemzetközi jogra épülő béke reménytelenségét. Míg az amerikaiak csak a szegények legszegényebbjeivel szemben merik lezárni a határaikat, és mernek faji politikát folytatni, ami bennünket egyelőre közvetlenül nem érint, azt a gyalázatot, amit az ilyen tettek révén az emberiség ellen elkövetnek, nem érezzük eléggé személyesnek ahhoz, hogy felháborodjunk. Azt mondjuk: „Háborodjanak fel azok, akik érintve vannak, lázadjanak fel a kínaiak, válasszanak maguknak egy Garibaldit a vakok, bénák és írástudatlanok, és szüntessék meg erőszakkal az amerikai határzárt. Minket, durva vas tagbőrű eket ez nem érint." Ha azonban azt halljuk majd, hogy Anglia és Németország megegyeztek, hogy a kőszenet kiviteli vámmal terhelik meg,* ami a tengeri utazás és szállítás költségeit megkétszerezi-megháromszorozza, ha a szénben szegény országok, például Svájc lakosainak a telet fogvacogva, fűtetlen szobákban kell eltölteniük - akkor majd gondolni fogunk a kínaiakra, az írástudatla-nokra, az aggokra, és velük együtt fogjuk kiáltani: megengedett ez egyáltalán?; ez is hozzátartozik a nemzetközi joghoz?; nem visszaélés ez az állami szuverenitással, a népek önrendelkezési jogával? Ez a tengerek híres szabadsága? Mit használ nekünk a nemzetközi jog, a népek közti papír-béke - ha emellett megfagyunk és éhen halunk? Szükségünk van a tengerek szabadságára, és a koszén szabadsága nélkül ez a tengeri szabadság üres. Angiiának és Németországnak felül kell vizsgálnia a szénvagyonok fölötti szuverenitását. Nyilvánvalóan az emberiségé, minden népé, minden emberé az a kőszén, amelytől ma mindannyian éppúgy függünk, mint a Naptól és a levegőtől. így fogunk beszélni, mihelyt egyszer fázni fogunk, mihelyt személyesen kell szenvednünk az állami szuverenitás és a nemzetközi jog következményeitől.

A földterülettel és kincseivel szemben nincs nemzetközi jog, nincs tömegjog, nincsenek állami felségjogok. A nemzetközi jog csak arra vonatkozhat, amit emberkéz teremtett. Mihelyt a népeknek olyan jogokat adunk, amelyek túlmennek az egyes ember jogán, ez a jog háborúvá alakul. Minden ember, minden egyes ember az egész Földgolyón a földre vonatkozóan ugyanazokkal az elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik, és ennek az ősjognak minden korlátozása erőszakot és háborút jelent. Ezért megismétlem; ha békét akarunk a népek között, annak az első követelménynek kell megfelelnünk, hogy a Föld

* Időközben megtörtént. A svájciak a Ruhr-vidéki kőszénért, amit a németeknek 175 márkáért adnak, 190 frankot fizetnek, tehát a tízszeres (!) árat. 1921. február

80

minden emberé, kivétel nélkül minden emberé. Le azzal a tömegjoggal, azzal az állami felségjoggal, amely ebbe az ősjogba belegázol!

* * *

A Fold kincseire vonatkozó példa legyen elég ahhoz, amit mondani akartam. Többé-kevésbé minden nyersanyag ugyanolyan szerepet játszik az emberiség életében, mint a kőszén. így például a gyapotra kivetett amerikai kiviteli vám az 500 000 német takácsra és fonóra éppúgy gyilkosan hatna, mint ahogy a kőszénre kivetett kiviteli vám halálos az olasz, a spanyol és a svájci iparra. A kőszén kétféle dolgot mutatott meg nekünk: 1. annak lehetetlenségét, hogy a nemzetközi jog alapján létrehozzuk a tartós békét; 2. azt a kiemelkedő szerepet, amelyet a föld és kincsei a népek egymáshoz való viszonyában játszanak. A területre és annak kincseire kiterjesztett tömegjogok, felségjogok, önrendelkezési jogok azok, amelyek a népektől a helyes ítéletalkotáshoz elengedhetetlen biztonságérzést elrabolják, és nyugtalanságot ültetnek a néplélekbe. Az ezzel a nemzetközi joggal felold hatatlanul összekapcsolt lehetőség - hogy egy népet elzárjanak a nélkülözhetetlen forrásoktól - végső soron a felelős államférfiakat, a vállalkozókat és végül akár a munkásvezéreket is uralomvágyó gondolatokra sarkallja.*

Azt mondják maguknak: számolnunk kell azzal, hogy az angol világbirodalom, az Egyesült Államok vagy Közép-Európa egy napon az állami felségjog alapján elzárhat minket ezektől a hatalmas nyersanyagforrásoktól.**

Ezért népünk számára csak a saját, lehetőleg átfogó uralom biztosíthatja a fejlődési lehetőségeket. Egészen biztos, hogy a mai, világuralomra törő államokban az ilyen megfontolások jelentősen nagyobb szerepet játszanak, mint az egyszerű rablás-, nyereség- és uralomvágy. Meg vagyok győződve arról, hogy ha az angol, a német, az amerikai vállalkozók és munkások számára a nyersanyagokhoz való hozzájutást és termékeik eladását más módon biztosítani lehetne, mindnyájan szívesen lemondanának a gyarmati limlomróí, és egyáltalán, az államhatárok kiterjesztéséről.

Az úgynevezett népeknek a területre és annak kincseire kiterjesztett felségjoga, a nemzetközi jogok szükségképpen az egész földgolyót a viszály Erisz almájává változtatják át, amelyből mindenki nemcsak a legnagyobb részt, hanem az egészet akarja, amire egyébként tényleg szüksége is van. És hogy ezt az Erisz almáját ne a megértés, az értelem, a szeretet és az emberiesség szellemében kezeljék - erről gondoskodik a minden államban érvényes földjog, gondoskodik róla az erőszak, az elnyomás, a csalás és ámítás szelleme, ami a föld magántulajdonára épülő osztálytársadalmunk minden pórusából árad. Azok az emberek, akik urak és szolgák között, dúskálók és nincstelenek között nőttek föl, szükségképpen magukkal viszik megmérgezett gondolkodásmódjukat minden államközi tárgyalásba, és eleve kizárnak minden megértést. Ebben a szellemben minden tűszúrást komoly sebesülésnek éreznek. Ahhoz,

* Lasalle, Liebknecht és Bebel alapvetően nem ellenezte a vámokat. (M. Erzberger, Sozialdetnokratie und Zollpolitik, München-Gladbach, Volksvereins-Verlag, 1908.) ** Az Egyesült Államok adja a világtermelés 50%-át rézből, 40%~át vasból, 45%-át szénből, 60%-át gyapotból és 65%-át nyersolajból.

81

hogy erről meggyőződhessünk, közelebbről meg kell vizsgálnunk az államalapítások és az államfenntartás vezéreszméit.

Rousseau mondta: aki a Földön az első kerítéskarót beleverte a földbe és azt mondta hozzá, ez a föld az enyém, és talált hozzá olyan bolondot, aki ezt elhitte neki, az rakta le mai államaink alapjait.

Ezzel azt mondta, hogy a föld magántulajdonának bevezetése átitatja az állam szemléletét, hogy az állam valódi lelke a sövénykaró beverésével keletkező földjáradék. Az állam rátekergőzik a sövénykaróra, éppúgy, mint a bab a póznára, mint a borostyán a falra. Ha a pózna görbe, a bab is görbe. Ha kitépjük a póznát, akkor az indának.nincs többé támasza és kidől. Ha a földjog egészséges, akkor a népélet, az állam is egészséges lesz. Ha ez a jog erőszak következménye, akkor az államot is csak erőszakkal lehet fenntartani. Ez az, amit Rousseau mondott.

Rögtön fölismerjük, hogyan alakul ki az erőszak, a kizsákmányolás, az őszintétlenség a sövénykaró szelleméből, ha feltesszük a kérdést, hogy tulaj-donképpen hogyan lehet ezt a sövénykarót az általa megfosztott néptömegek faltörő kosaival szemben megvédeni. Világos, hogy ehhez nem elegendő a nyers erőszak, minthogy az a tömegek erőszaka, a megfosztottak, a nincstelenek előjoga. Nem, a sövénykaró megóvásához nagyobb erők kellenek: szemfényvesztés, teljhatalom, a jog bálványimádata. Avégett, hogy mindezt igazán tervszerűen megteremtsék, kiépítik az államot olyanná, mint amilyen ma. Ennek az államnak és jogbálványainak a kiépítéséhez a földtulajdonos megkaparintja az ifjúság nevelését az iskola- és templomkötelesség útján, azon alapelv szerint, hogy: amiből kampót akarunk csinálni, azt időben meg kell hajlítani. Mit kell tanítani, mit kell elhallgatni és eltitkolni - a földtulajdonos határozza meg. Az iskola és az egyház feletti felügyeletet a messzelátó államférfiak mindig az államvezetés legfontosabb hivatalának tekintették. Tanítókat, papokat, történetírókat a sövénykarónál esketnek fel kötelességeikre. Aki nem engedelmeskedik, éhen halhat, ha éppen nem törik kerékbe, nem égetik meg, nem száműzik Szibériába. És így állt ellen a sövénykaró még a nagy francia forradalom minden támadásának is, egészen a mai napig. A nevelés elsőrangú mestermű. Hogyan lehetséges az - tesszük fel a kérdést zavarodottan -, hogy egyes emberek a földet közönséges áruként adják-veszik; a földet, amelyre az emberiség úgy rá van utalva, mint a levegőre és a vízre? Hogyan lehetséges az, hogy a nincstelen ezt a szörnyű jogbitorlást, amely őt egyenesen gyökértelenné teszi és megalázza, akár csak egy napig is eltűri? És mégis áll a sövénykaró!

Ez nem jogosan történt. A valóságot persze elferdítették a hivatalnokok az iskolában, a templomban. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré" - ezt a mondatot, visszaélve a vallásos érzéssel, annyiszor és olyan nyomatékosan ismételték a szegény emberfiának, hogy a törvények végül bálvánnyá váltak, amelyet a nép messziről írnád. Csak így lehet magyarázni azt a rejtélyt, hogy a sövénykarót minden lázadóval szemben meg tudták védeni. A templomok és az iskolák által megigézett nép nagy tömegeit természetes vezetői soha nem tudták rávenni arra, hogy a sövénykarót, a sérthetetlen szentséget íedöntsék.

Ne hagyjuk könnyelműen figyelmen kívül ezt a tényt. Ez bír a legnagyobb jelentőséggel ahhoz, hogy azt a szellemet, amely a mai államokat vezeti, helyesen értékeljük. Mi lehet egy népből, ha felülről visszaélnek legszentebb ér-

82

zéseivel, ha hatalmi célból visszaélnek a vallással, a tudománnyal, a népi ösz-szetartozás érzésével? Mi lehet abból a gyerekből, akinek azt mondják: „A Földet Isten az emberfiának adta, de a te apádat, mé-g ha a legjobb ember is, ebből kizárta", és hogy ez teljesen helyes így, ez szent és sérthetetlen jog? Azt hiszem, ilyen ostobaságot egyetlen gyerek sem visel el. A szociális érzék húrjai ilyen istenkáromlás mellett a gyermekben megfeszülnek, aminek annál megsemmisítőbben kell hatnia, mennél erősebb ez az érzék a gyermekben. Attól a pillanattól kezdve, amikor a gyereknek megmondják, hogy az apjának nincs joga a földre, hogy ő egy nyomorult ember, egy proletár, a gyerek szellemileg megtörik, soha többé nem tud különbséget tenni jog és jogtalanság között. Kárt tettek benne.

Az így felnevelkedett emberektől, akik ebben akár tettes, akár szenvedő alanyként közreműködtek, éppen tőlük várjuk azt, hogy értelmesen és békés érzülettel együtt fogyasszák el a viszály almáját, amelyeket a népek állami szuverenitása naponta, sőt óránként az államférfiak tárgyalóasztalára dob! Ahhoz, hogy valaki ilyent lehetségesnek tartson, valóban csöpögnie kell a békeszeretettől. Emellett persze nem szabad elfelejtenünk a földjog egyéb hatásait sem: az általános lazítást az osztálytársadalomban; a politikai harcokat, amelyekről a közvetlen résztvevők is kimondják, hogy megrontja az érzéseket; a bérharcokat és a sztrájkokat; a rendőrséggel való összetűzéseket, a Pinkerton-hadosztályokat stb. Végül arra a meggyőződésre jutunk, hogy amíg ezt a földjogot nem szüntetjük meg, az a nagyvonalú, valóban szabad szellem, amelyre sehol nincs akkora szükség, mint éppen az államközi tárgyalásokon, egyik államban sem válhat uralkodóvá.

Az elmondottakat a következőkben foglalhatjuk össze. Mindmáig az ügynevezett népek, a tömegek és államaik számára a területük és ezek kincsei fölött elismert korlátlan felségjog a háború puskaporos hordója, és a gyutacsot hozzá az a megrontott szellem szolgáltatja, amelyet a földmagántulajdonra fölépített osztályállam tenyésztett ki és amelyet mindig tovább kell tenyésztenie. Béke és földtulajdon - mind a nemzeti, mind a magánföldtulajdon - egyszerűen összeegyeztethetetlen. Haszontalan békéről beszélni addig, amíg ezeket az ősi, barbár intézményeket maradéktalanul ki nem irtottuk a Földről.

* * *

Némely szép gondolat már a megvalósítással járó bonyodalmak folytán meghiúsult. A dolgok a térben keményen egymásba ütköznek. A szabadföld gondolatánál ilyesmitől azonban nem kell félni. Itt a gyakorlat éppenséggel példátlanul egyszerű. Ezt két tételben kimerítően össze lehet foglalni:

1. tétel. Minden országban, amely a nagy békeszövetséghez csatlakozik, a föld külön tulajdonát (a földmagántulajdont) maradéktalanul meg kell szüntetni. A föld a nép tu-lajdonává válik, és nyilvánosan adják bérbe a legtöbbet ígérőnek, hogy rajta magángaz-dálkodástfolytasson .1. tétel. Ezeken a nyilvános árveréseken bárki részt vehet, függetlenül attól, hogy hol született, mit és hogyan beszél, milyen, szenvedélyeknek hódol, milyen bűntetteket köve-tettel, milyen fogyatékosságban szenved, röviden mindenki, akinek emberi arca van.

83

A befolyt bérleti díjat egyenlő arányban és maradéktalanul szét kell osztani az összes asszony és gyerek között, és itt sem tesznek különbséget aszerint, hogy honnan jöttek az asszonyok és a gyerekek. (Lásd a következő fejezetet!)

A szabadföldnek ezek az alaptételei a világbékének is az alaptételei! És micsoda békének! Ez a béke nem törekszik a nemes, imperialista ösztönöket képmutatóan kiirtani; nem bélyegzi őket erkölcstelenségnek és barbárságnak; éppen kielégíti ezeket az ösztönöket. Minden egészséges, igaz ember végcélja, az egész Föld birodalma valósággá válik.

Az l-es tétel az osztálytársadalmat forrásánál támadja meg. A bflnt, amelynek szükségképpen állandóan rosszat kellett szülnie, megbűnhődtek és lerótták. Senki sincs már, aki külön előnyt húzhatna abból, hogy újkori halványként „államot" alakított ki, nincs, aki arra törekednék, hogy erre a lélektelen gépezetre bízza a tudomány, a vallás és az iskola gondozását. Ez az organizmus, az állam nem növekszik többé önmagától, nem növeszt naponta új végtagokat, hogy velük az utolsó szabad embereket is megragadja. Ennek a gépezetnek kiirtották az önfenntartási ösztönét, már csak annyit halad előre, amennyire meglökik. Senki nem beszél többé „állameszmérŐl", állami törekvésekről, államlélekről és államistenről! Miként a fölfelé törekvő borostyán csúnya gazhalommá esik össze, mihelyt kihúzzák a támasztékát, éppúgy fog az a bálvány, amely a fenyegető államszocializmusban mindent felfaló, mindent megemésztő szörnyeteggé növi ki magát,* szerény szolgává összezsugorodni, aki utcát söpör, leveleket továbbít, takarítja a vasúti vagonokat, pucolja a kéményeket és a csatornákat, felderíti a járványforrásokat, őrzi a gazembereket, és akire a csizmánk pucolását is nyugodtan rábízzuk, ha ezt olcsóbban és jobban végzi, mint egy másik cipőpucoló. A remek szónokiatok az állam céljáról elnémulnak. Az emberiség céljai ismét kizárólag ott egyesülnek, ahol gyümölcsözően fejlődhetnek, minden egyes ember kebelében.

Az l-es tétellel maguktól megszűnnek azok a mezőgazdasági különérde-keltségek, amelyek vámhatárok létesítésére ösztönöznek, és amelyek a zárt kereskedőállam ijesztő elképzelését szülték. (A szabadkereskedeiem valutatechnikai nehézségeit a szabadpénz maradéktalanul megoldja.)

Az 1 -es tétel önmagától szabadkereskedelemhez vezet, és az olyan problémák, mint Elzász, Szerbia, Lengyelország, Marokkó, Gibraltár, Írország stb., minden érintett számára elveszítik minden ésszerű értelmüket; tartalmatlanná válnak. A határőrök, a tulajdonképpeni határőrökre gondolok, nem azokra a szerény férfiakra, akik éjjel és ködben őrt állnak, nehogy a határon túlról jó és olcsó áruk jöjjenek be az országba, hanem azok a férfiak, akik közvetlen pénzelőnyt húztak a politikai és gazdasági, a népeket elválasztó határok lehető legélesebb hangsúlyozásából, maradéktalanul eltűnnek az l-es tétellel. A béke megteremtéséhez nem lesz többé szükség a határkövek áthelyezésére. Ezek egyszerűen ott maradnak, ahol a háború megkezdése előtt voltak. Álljanak ott békében, mint a civakodás, a háború emlékművei. Akkor már csak annyi jelentőségük lesz, mint az egyes német szövetségi tartományok határainak: pusztán közigazgatási, ami a szabadföld révén még roppantul leegyszerűsödik. A határkő olyan dolog lesz, amelynek már egyáltalán nincs elválasztó jellege; azt lehet mondani, hogy az l-es tétellel a mesterséges határok érvény-

* Lásd Walter Rathenau, Die neue Wirtsehaft, S. Fischer Verlag, Berlin. ,

84

telenné válnak. Csak a természetes határok maradnak meg, azok, amelyeket a nyelvek, a fajták, hegyek és vizek stb. jelentenek, amelyekről még soha nem állították, hogy háborúkhoz vezettek volna. Az egyetlen, még fennmaradó, gyakorlatilag még érezhető határt, a törvényhozási határt pedig szinte „öngyilkossági vágy" szállja meg - mert az egyes népek törvényei napról-napra jobban hasonlítanak egymáshoz, és ezért érvényességük határai minden nappal egyre jobban feloldódnak egymásban és összemosódnak. Azonos törvényű államoknak már nincs törvényességi határuk - ahogyan két vízcseppnek sincs, amelyek feloldódnak egymásban. Hiszen a legtöbb állam kölcsönösen lemásolta egymásról alkotmányát és törvényeit! És ez a másolás egyre jobban terjed*

így tehát a szabadföld-nyilatkozattal a határok a láthatatlanságig feloldódnak - akkor meg miért kellene a határköveket áthelyezni?!

A 2-es tétellel minden viszály, amely azáltal jött létre, hogy a Föld kincseit állami felségjog alá helyezték (a szén, a kőolaj, a kálium, a pamut monopóliuma stb.) nyomtalanul eltűnik. Nem csak lebilincselő, hanem egyenesen szórakoztató azokat a hatásokat nyomon követni, amelyeket a 2-es tétel ezeknek a viszályoknak a felszámolásával kivált, megfigyelni, hogyan oldódnak fel maradéktalanul a legbonyolultabb kérdések ü egyetlen tételben. Itt nincs helye annak, hogy az ezerféle, alapjaikban megrendítő hatásokat, amelyeket a 2-es tétel a népek közötti kapcsolatokban kivált, akár csak hevenyészve is felsoroljuk. Ez önmagában is hatalmas méretű kutatási terület. Itt az alapoktól kezdve minden átalakul, mégpedig nem államférfiak zöld asztalánál, hanem önmagától, természetes fejlődés során.

Legyen elég itt azt megemlíteni, hogy ha egy nép megkísérelné, hogy a földjén lévő kincsekkel más népeket kiuzsorázzon - például egy kálium- vagy pamutmonopólium létrehozásával -, ez rögtön keményen megbosszulná magát, ugyanis az így felosztandó monopolnyereség az egész világról ebbe az országba vonzaná a munkakerülőket. Minden mihaszna lógós, napimádó, cigány oda költözne, ahol a föld kincseit járadékkal megterhelve odaadják a külföldnek. Akkor már csak egyedül a cigányok örülnének a szén- és pamutárak emelkedésének, és még tőzsdei újságokba is igazi érdeklődéssel mélyednének el! Csak semmi monopólium, csak semmi uzsora a földünk kincseivel, ez lesz a jelszó a szabadföld országában - van elég csavargónk, elég parazitánk, nem akarunk még ilyeneket külföldről idecsábítani.. Mivel más országokban más árukra vonatkozóan ugyanilyen törekvés fog eluralkodni, világos, hogy a Föld kincsei többé nem okozhatnak semmilyen súrlódást. A szabad költözködés joga, amit az 1 -es és 2-es tétel létrehoz, teljesen önműködően világuralom alá helyezi a Föld kincseit. Megbénít minden erÖt, amely ma ezeknek a kincseknek az uzsoráskodó kizsákmányolására ösztönöz.

Emellett tévedés lenne azt hinni, hogy a szabadföld-nyilatkozattal minden országot elárasztanának mindenféle népek, talán nem kívánt népek is.

Azt mondják, hogy már ma is emberek milliói vonulnak vándormunkásként nyugtalanul ide-oda, a szabadföld-nyilatkozat után pedig még sokkal inkább így lenne. Azonban ennek éppen az ellentéte történik. Valójában nem a

* Hogy a tőle elszakított tartományokat visszahódítsa, hogy az egész világot „meghó-dítsa", Németországnak csupán saját portáján kell példaszerű állapotokat teremtenie: meg kell oldania a szociális kérdést. Minden ország, amely lemásolja a német törvényeket, ezzel betagolódik a német birodalomba.

85

vándorlási kedv, nem a vándorösztön az, ami a vándormunkásokat és kivándorlókat arra készteti, hogy elhagyják családjukat, barátaikat, szülőföldjüket, templomukat, hogy Pennsylvaniában leszálljanak a szénbányákba. Valójában a keserű ínség a hajtóerő. íizt legjobban az olasz kivándorlók visszavándorlá-sánál ismerhetjük fel. Az ínség elűzte őket, a hazaszeretet pedig ismét hazaűzi őket. Ez az ínség azonban a szabadfölddel eltűnik. Ha valahol túl sűrű lesz a népesség, akkor a fölösleg most odaköltözik, ahol még van hely, de többé nem fegyverrel és erőszakkal, hanem ekével, ökrökkel és birkákkal, és többé nem kapzsi földuzsorások ki zsákmányoltja ként, hanem mint szabad, egyenjogú polgárai annak az országnak, ahová úri jókedvük vezette őket. A szabadföld általános biztonsági szelep; a szabadfölddel az emberiség szabadon és súrlódások nélkül oszlik el a Földön.

A szabadföld egészen más világot tár fel előttünk, mint amilyen a mai, a föld magánjellegű és állami felségjogával alapjaiban elrontott világunk. A szabadfölddel minden fogalmunk alapvetően átértékelődik Mind a politika, mind a népgazdaság területén alig van olyan tan, amelyet a szabadföld meg nem dönt. A szabadföld semmit nem hagy érintetlenül.

Végül szeretném még megjegyezni, hogy egy népnek a szabadföld bevezetéséhez egyáltalán nem kell államközi megegyezésekre várnia. Az a nép, amely a szabadföld-nyilatkozattal példát mulatva élen jár, minden belső súrlódás, minden meddő politikai harc kikapcsolásával olyan erőtöbbletet nyer minden, valóban értékes alkotás számára, hogy hamarosan az egész világ tekintete reá irányul, és kutatni fogják mindezen pompás dolgok okát. Mint minden, ami valóságos és jó, a szabadföld győzedelmesen meghódítja a világot.

1. A szabadföld szó értelme

1. Az emberek közti verseny csak akkor folyhat igazságos alapokon és vezethet magas céljához, ha a földdel kapcsolatos minden előjogot - magánt és államit - megszüntetünk.1. A Földdel, a földgolyóval szemben minden embernek egyenlő jogokkal kell

rendelkeznie; embereken pedig kivétel nélkül minden embert értünk -fajra, vallásra, képzettségre és testi állapotra való tekintet nélkül. Mindenki oda mehessen, ahová akarata, szíve vagy egészsége hajtja, és az őslakosokéval azonos joga kell hogy legyen a földhöz. Egyetlen egyénnek, egyetlen államnak, egyetlen társadalomnak sem lehet a legkisebb előjoga sem. Mi mindnyájan az egyetlen Föld őslakosai vagyunk.

1. A szabadföld kifejezés nem enged meg semmilyen korlátozást. Korlátlanul érvényes. Ezért a földre vonatkozóan az államoknak nincs nemzetközi joguk, nincs felségjoguk és önrendelkezési joguk. A földgolyó feletti felségjog az emberé, nem a népeké. Ez okból egyik népnek sincs joga határokat húzni és vámokat szedni. A Földön, amelyet a szabadföld értelmében csak gömbként tudunk elképzelni, nincs árubevitel és árukíhozatal. A szabadföld ezért szabadkereskedelmet, szabad világkereskedelmet is jelent, minden vámhatár

86

nyomtalan elsüllyedését. Az országhatároknak egyszerű közigazgatási határoknak kell lenniük, mint Svájc egyes kantonjai között.

4. Ebből a szabadföld-értelmezésből minden további nélkül következik, hogy az olyan kifejezések, mint „angol szén, német káli*, amerikai kőolaj" stb. csak e termékek eredetét jelölhetik meg. Nincs angol szén és nincs német káli.4. A föld átadása a megművelőknek nyilvános bérleti árverésen történik, amelyen mindenki részt vehet, mégpedig kivétel nélkül a földgolyó minden lakója.4. A bérleti díj az államkasszába folyik be, és maradéktalanul fölosztják az anyák közt havi járandóságként a gyermekeik száma arányában. Egyetlen anyát sem lehet kizárni ebből a juttatásból, bárhonnan jött is.4. A föld felosztása teljesen a megművelők szükségleteihez igazodik: kis területű

szántóföldek jutnak a kis családoknak, nagyobb területűek a nagy családoknak. Ugyancsak nagy földdarabok szövetkeztek számára, kommunista, anarchista, szociáldemokrata kolóniák, egyházközségek számára.

4. Azokat a népeket, államokat, fajokat, nyelvi közösségeket, vallási szövet-ségeket, gazdasági testületeket, amelyek csak a legkisebb mértékben is megkísérlik szűkíteni a szabadföld-fogalmat, megvetik, betiltják, és törvényen kívül helyezik.4. A jelenlegi magán-földbérletek megszüntetése teljes kártalanítás útján megy

végbe, megfelelő összegű állami kötelezvény kibocsátásával.

2. A szabadföld pénzügyi vonatkozásai

Tehát az állam fölvásárolja az összes magánföldtulajdont, mégpedig a ter-mőföldeket, az erdőket, az építési telkeket, a bányákat, a vízműveket, a ka-vicsbányákat, röviden mindent. Az állam fizet a vásárláskor, kártalanítja a földtulajdonosokat.

A fizetendő ár ahhoz a földbérhez igazodik, amelyet a földdarab addig jöve-delmezett vagy jövedelmezne. A megállapított haszonbért a záloglevelek ka-matszázalékával tőkésítik,** és ezt az összeget a földtulajdonosnak az államkölcsön kamatozó kötelezvényeivel fizetik ki. Egy pfenniggel sem többet, sem kevesebbet.

De hogyan tud az állam ilyen hatalmas összegekre kamatot fizetni? A válasz: a földbérleti díjból, amely most már az államkasszába folyik be. Ez a bevétel ugyanannyi, mint a fizetendő kamatok, egy pfenniggel sem több, sem kevesebb, hiszen az adósság a tőkésített földjáradékot testesíti meg.

Feltéve, hogy a föld évente 5 milliárd bérleti díjat jövedelmez, akkor az államnak 4%-os kamatláb mellett 5 000 000 000x100 osztva 4 = 125 milliárd

* Pontatlan kifejezése a káliumnak, káliumsavaknak és az ebből gyártott'műtrágyának.

** A földjáradék „tőkésítése" annak a pénzösszegnek a kiszámítását jelenti, amely any-nyi kamatot jövedelmez, mint amennyi bérleti díjat a föld hoz.

87

kártérítést kell fizetnie. Ennek az összegnek a kamata ugyanezzel a kamatlábbal számítva ugyancsak 5 milliárdot tesz ki. Tehát a két összeg azonos.

E számok nagyságától senkinek nem kell megijednie.* A „tartozik" összegét a „követel" összegéhez kell mérni. Önmagában semmi sem kicsi vagy nagy. A franciák, akiket már 35 milliárdnyi államadósság és ugyanannyi földadósság-kamat terhel, még mindig milliárdokat milliárdokra halmoztak idegen állampapírokból a háború előtt. A medence ugyanis nagy és sok fér bele. Éppígy lenne ez a föld államosításának adósságával is. A nagy „tartozik"-nak egy éppen akkora „követel" felel majd meg. Ezért tehát teljesen fölösleges lenne előre kiszámítani ezt az összeget. Ha 100 milliárd, jó; ha 500 milliárd, akkor is jó. Ez a birodalmi pénzügyekben csupán átmenő tétel. Ezek a milliárdok átvándorolnak majd az államkasszán anélkül, hogy nyomot hagynának maguk után. Megijed talán az a bankár, akinek megőrzésre átadják a va-gyont? Megijed a birodalmi bank elnöke azoktól a hatalmas összegektől, amelyek a tintatartóján mennek át? A Német Birodalmi Bank elnöke nem alszik kevésbé jól, mint a helgolandi bank vezetője. Vajon nyomasztóbbá vált a porosz államadósság, mióta az állam a vasutakat adóslevelekért megvásárolta?

Persze jogos az ellenvetés, hogy a föld államosításával keletkező adósság átvételéhez kockázat kapcsolódik, ugyanis a földbérleti díj nagyságát a népgazdaság ingadozó tényezői (vámok, vasúti fuvartételek, munkabérek, valutaárfolyam) határozzák meg, míg az adósságok kamatai, mint ahogy maga az adósság is, rögzített összegű.

Ez igaz, de nézzük meg egyszer a földbérleti díj ezen ingadozó tényezőit azoknak a nézőpontjából, akik a fönti ellenvetést teszik, tehát maguknak a földtulajdonosoknak a nézőpontjából. Hogyan védekeztek eddig a földtulajdonosok a földjáradék csökkenése ellen? Nem fordultak-e ilyen esetben mindig az államhoz segítségért, és szorultságuknak minden terhét nem arra az államra hárították-e át, amelyet most az említett veszteséglehetőségek ellen védelmükbe akarnak venni? Természetesen elmulasztják megemlíteni, hogy ahol kockázat van, ott rendszerint megfelelő nyereséglehetőség is van, és hogy ők maguk, bár a veszteségeket az államra szokták hárítani, a nyereséget mindig teljes mértékben maguknak igénylik. Az a szerep, amelyei az állam a földma-gántulajdonnái szemben játszott, a mai napig mindig egy nem nyerő lottózó szerepe volt. Az államé a nem nyerő húzás, a földtulajdonosé a nyerő. Tény, hogy valahányszor nőtt a földjáradék, e földjáradék élvezői soha nem javasolták, hogy visszatérítik az államnak azt, amit az ínség idején kaptak tőle. Ere-detileg a földjáradékosok rendszerint maguk segítettek magukon; megerősítették a rabszolgaságot, a jobbágyságot. Amikor ezt már nem tudták fenntartani, az állam kellett hogy segítsen nekik a szabad költözési jog korlátozásával, miáltal a munkabért a szabad költözés által kialakított természetes szint alá szorította. Amikor az ilyen eszközök túlságosan veszélyessé váltak, az államnak a kettősvalutával űzött csalással kellett segítenie, azaz az államnak fel kellett áldoznia a valutát, hogy az árak átláthatatlan felhajtásával a földjáradékosok osztályát (az eladósodott földtulajdonosokat) más polgárok terhére

* Ez idő szerint (1919. november) persze már alig van valami, amit meg kellene váltani. A birodalom eladósodása, ami első ranghelyre bejegyzett jelzálogjogként hat, a földjáradék legnagyobb részét fel fogja emészteni. Egy kis svájci parasztgazdaság áráért Németországban már egy tekintélyes nagybirtokot lehet vásárolni.

88

megszabadítsa az adósságaiktól. (Ez a mondat azok számára, akik a valutakér-désekben még teljesen újoncok, később jobban érthető lesz.) Amikor ez a próbálkozás a másik járadékos osztály, a kamatjáradékosok ellenállásán meghiúsult, és nyers hatalommal nem tudtak célt érni, a földjáradékosok elkezdtek könyörögni, panaszkodni, és a mezőgazdaság úgynevezett szorult helyzetével indokolták a mezőgazdasági termékek védővámjára irányuló követelésüket. Azért, hogy a földjáradékot megmentsék és megnöveljék, a néptömegeknek kellett magasabb kenyérárakat fizetniük. Tehát mindig az állam, a nép volt az, amely a földtulajdonnal járó veszteség kockázatát - jószántából vagy kényszerűségből - magára vállalta. Az a veszteségkockázat, amelyet egy ilyen széles és meghatározó néposztály, mint a földtulajdonosoké hordoz, valójában egyet jelent az államkassza veszteségkockázatával. A föld államosításával ezek a viszonyok csak annyiban változnának, hogy az állam a veszteség kockázatának viseléséért megkapná fizetségként a nyereség lehetőségét is.

Egyébként, népgazdasági szempontból, a földjáradék csökkenése egyáltalán nem kockázati veszteség; még a földjáradék teljes megszűnése sem lenne népgazdasági szempontból veszteség. Az adófizetőket, akiknek munkájukkal az adó mellett még a földjáradékot is elő kell teremteniük, az állam, ha megszűnik a földjáradék, több adóval terhelheti meg. A nép adózó képessége mindig fordított viszonyban áll a járadékosok erejével.*

Közvetlenül senki nem nyer és senki nem veszít a földtulajdon visszavásárlása révén. A földtulajdonos azt a kamatot kapja az állampapírok után, amelyet korábban járadékként a földtulajdona után kapott, az állam pedig a földtulajdon bérleti díjából kapja meg azt, amit az állampapírok kamataként fizetnie kell.

Az állam tiszta nyeresége majd abból keletkezik, hogy az adósságot - a később tár-gyalandó pénzreform segítségével - fokozatosan törleszti.

Ezzel az átalakítással a kamatláb a legrövidebb idő alatt világszerte a legala-csonyabb szintre csökken, mégpedig teljesen általánosan a pénz- és ipari tőke számára; a pénzreform alapgondolatainak nemzetközi elfogadása után a tőkekamat az egész világon nullára csökken.

Ezért ajánlatos a földállamosítási kölcsönök tulajdonosainak csak annyi kamatot ígérni, amennyi ahhoz szükséges, hogy e papírok árfolyamát tartósan 100-on (paritáson) tartsák. A fix kamatozású papírok árfolyamának minden ingadozást ki kell állnia, amit a tőkekamatok elszenvednek. Ha tehát azt akarjuk, hogy az állampapírok árfolyama stabil maradjon, akkor kamatozásuknak szabadnak kell maradnia. Ennek az általános tőkekamattal kell esnie és emelkednie -csak így lehet a spekulációt az állampapíroktól távol tartani. A közjó érdekében azonban célszerű lesz ezt a 2-300 milliárdos tőkét megóvni a tőzsdei spekulánsok rabló hadjárataitól, annál is inkább, mivel a földállamosítási kölcsönkötvé-nyek sokszor teljesen tapasztalatlan emberek kezébe kerülnek majd.

Ha tehát a földállamosítással egy időben bevezetendő szabadpénz révén az általános tőkekamat csökken, ezzel automatikusan a földállamosítási köl-csönkötvények kamatlába is csökkenni fog, 5~ről 4, 3, 2,1 és 0%-ra.

* Franciaországban az 1908-1912-es évek átlagában a földjáradék az 1879-1881 közötti évek átlagához képest 22%-kal csökkent. A földárak 32,6%-kal estek. 1879-81-ben'1 hektár föld még 1830 frankba került, 1908-1912-ben már csak 1244 frankba. Grundbesitz und Realkredit, 1918. április 18.

89

Ez esetben a földállamosítás pénzügyileg a következő képet mutatja:Ha a földbérleti díjak összege évi........................................................10 milliárd,az államnak 5%-os kamatlábnál a földtulajdonosokkártalanítására................................................................................... 200 milliárdotkellett fizetnie, 4%-os kamatláb esetén pedig.................................. 250 milliárdot.200 milliárd 5%-os kamatozásának összege......................................10 milliárd.Ha az általános kamatláb most 4%-ra csökken, akkor a200 milliárd pari-kamatozásához elegendő évente..............................8 milliárdotfizetni, míg a földbérleti díjak ugyanakkor azonos szinten, . . 1 0 milliárdon maradnak. így tehát a földállamosítás pénzügyitartozik-követel elszámolásában évente................................................2 milliárd

többletként megmarad, amit adósságtörlesztésre fordítanak, és amit már nem

kell kamatoztatni, míg a földbérleti díjak továbbra is befolynak az államkincstárba. Ez az évi többlet ugyanabban az arányban nő, ahogyan az általános kamatláb csökken, és végül a nullánál eléri a földjáradék teljes összegét, amely persze a kamat csökkenésével maga is csökkenni fog, ha nem is azonos mértékben. (Lásd az I. rész 14. fejezetét.)

Ebben az esetben a földállamosításból származó, egész hatalmas államadósságot kevesebb, mint 20 év alatl teljesen törlesztetlek.

Említsük még meg, hogy a hadikölcsönök mostani, szokatlanul magas kamatlába, amit a kártalanítás kiszámításánál tőkésítési rátaként használnánk, különösen kedvező lenne a föídállamosítás számára, mivel minél magasabb a kamatláb, annál kisebb a földtulajdonosok kártalanítására fizetendő átvételi ár.

Minden 1000 márka földjáradék után a földtulajdonosok számára a következő kártalanítást kell fizetni:

5%-nál = 20 000 márka tőke, 4%-nál = 25 000 márka tőke, 3%-nál - 33 333 márka tőke.

Hogy kívánatos-e az átmeneti vagy beleszokási időszakot, amelyet e fenti törlesztési terv szerint a földtulajdonosoknak engedélyeznek, még inkább lerövidíteni, azt döntsék el mások. Ehhez nem hiányoznak az eszközök. Pénzügyeink átstrukturálása, ahogyan azt ennek az írásnak 4. részében javasolni fogjuk, meglepő teljesítményekre képes. A szabadpénz felszabadítja a népgazdaságot, megszüntet minden akadályt, teljesen kibontakoztatja a mai képzett munkásoknak a modern munlmeszközök révén rendkívülivé növekedett alkotóerejét, anélkül, hogy ez fennakadásokhoz (válságokhoz) és munkabeszüntetésekhez vezethetne. Az állam bevételei, a nép adózó képessége elképzelhetetlen mértékben növekedni fog. Ila tehát ezeket az erőket fel akarják használni az államadósság gyorsabb törlesztéséhez, akkor a font megadott időszak sokkal rövidebb is lehet.

3. A szabadföld a való életben

A kisajátítás után a földet a mezőgazdaság, az építési szabályzat és az ipar céljainak megfelelően felosztják, és nyilvánosan a legtöbbet ajánlónak bérbe adják, mégpedig 1-5-10 éves, vagy örökös bérletbe, a mindenkori legjobb

90

ajánlat alapján. Emellett a bérlőnek is bizonyos általános garanciákat kell adni a bérleti díj kiszámításának alapját képező gazdasági viszonyok tartósságára, hogy meg ne fojthassa a bérleti szerződése. Ezt úgy lehet elérni, hogy a bérlőnek termékeiért vagy minimális árat biztosítanak azáltal, hogy a valutát egyszerűen ezekhez az árakhoz igazítják, vagy általános béremelkedés esetén a bérleti díjat megfelelően mérséklik. Röviden, minthogy nem arról van szó, hogy a parasztokat gyötörjék, hanem hogy virágzó mezőgazdaságot tartsanak fenn egészséges parasztsággal, mindent meg fognak tenni azért, hogy a föld jövedelmét és a bérleti díjat tartósan összehangolják.

Ami a mezőgazdasági célokat illeti, a tapasztalat már minden oldalról bebi-zonyította, hogy a földállamosítás megvalósítható. A föld államosítása az egész földtulajdont állami birtokká vagy bérgazdaságokká változtatja, márpedig bérgazdaságok - részben földtulajdonosok, részben az állam által bérbe adott gazdaságok - a birodalom minden részében megtalálhatók. A földállamosítás révén olyasmi válik általánossá, ami már „van"; és minden, ami „van", az lehetséges is kell hogy legyen.

A bérelt gazdaságokkal szemben felhozták, hogy az ilyen rendszerben gazdálkodók inkább hajlanak a rablógazdálkodásra, mint a jelenlegi földtulajdonos parasztok, akiknek előnyük származik a föld jó állapotban történő megtartásából. Azt mondják, hogy a bérlő kiszipolyozza a földet, hogy aztán föladja a gazdálkodást és odébbálljon.

Ez nagyjából az egyetlen, amit a bérleti eljárás ellen fel lehet hozni; semmi más viszonylatban nem lehet különbséget találni a bérlő és a földtulajdonos között, legalábbis addig, amíg a mezőgazdálkodás jövedelmezőségéről van szó. Mert mindketten azonos célt követnek: a legkisebb fáradsággal a legnagyobb tiszta bevételt elérni.

Egyébként azt, hogy a rablógazdálkodás nem a bérelt földek sajátsága, Amerikában láthatjuk, ahol a búzatermelő farmerek saját földjüket a kimerülésig kiszipolyozzák. Százával lehet olcsón megvásárolni a saját tulajdonosuk által kiszipolyozott búzafarmokat. Poroszországban pedig az állami birtokokat mintagazdaságoknak akarják kinevezni. Pedig ezeket kizárólag bérlők műve-, lik.

De még a bérlők rablógazdálkodását is nagyon könnyen meg lehet akadályozni azzal, hogy

1. a bérlőnek a gazdaságot szerződéssel életfogytig biztosítják,1. a szerződésbe olyan pontokat foglalnak, amelyek a rablógazdálkodást lehetetlenné teszik.

Ha a rablógazdálkodás a bérelt gazdaság sajátsága, akkor ez rendszerint a tulajdonos bűne, aki a bérlőnek a rablógazdálkodást megengedi, hogy ennek révén ő maga, legalábbis néhány évig, arányosan magasabb bérleti díjat húzhasson. Ebben az esetben nem a bérlő, hanem a földtulajdonos űz rablógazdálkodást. Gyakran a földtulajdonos sem akarja magát hosszú távú bérleti szerződéssel megfosztani egy kedvező eladás lehetőségétől, ezért csak rövid távú bérleti szerződést köt. Az ilyen bérlet számára természetesen nem talál olyan bérlőt, aki a föld javítására irányuló művelésre törekednék. A rablógazdálkodásban tehát ebben az esetben sem a földbérleti rendszer, hanem a földtulajdon a vétkes.

91

Ha a földtulajdonos nem akar rablógazdálkodást, akkor ezt csak rögzítenie kell a bérleti szerződésben. Ha a bérlőt szerződésileg kötelezik arra, hogy a learatott takarmányt maga etesse fel és ennek megfelelő számú jószágot tartson, a bérlő nem adhatja el a szénát, a szalmát és a trágyát, akkor a föld már csupán ezáltal védve van a rablógazdálkodástól.

Ha ehhez még a bérlő számára a bérleti szerződés teljes biztosítékot nyújt arra, hogy a gazdaságot, ha kívánja, élete végéig művelheti, ha előbérleti jogot adnak özvegye vagy gyermeke számára, akkor már nem kell rablógazdálkodástól tartani, hacsak a bérleti díjat nem állapítják meg annyira magasan, hogy a parasztnak ne legyen haszna a szerződés fenntartásából. Ebben az esetben azonban a fenti szerződési pont elegendő a rablógazdálkodás megakadályozására. Ez minden művelési ághoz hozzáigazítható úgy, hogy a bérlőt, akinek a földje jószág tartására nem, de gabonatermelésre alkalmas, kötelezi arra, hogy a földnek műtrágya formájában visszaadja azokat a tápsókat, amelyeket a gabona eladásával a földből kivon.

Egyébként itt még megemlíthető, hogy a műtrágyák felfedezése óta a rabló-gazdálkodásnak már nincs olyan jelentősége, mint akkor volt, amikor még csak az ugarolást ismerték, mint olyan eszközt, amellyel a kiszipolyozott földet fokozatosan ismét termékennyé lehet tenni. Akkoriban egy egész emberöltő kellett ahhoz, hogy a kimerült földet ismét termővé tegyék. Ma ezt műtrágyákkal szempillantás alatt el lehet érni.

Ha valaki elrettentő példaként az írországi bérleti gazdálkodásra hivatkozik, emlékeztetni kell arra, hogy a földállamosítás alapvetően más viszonyokat teremt azáltal, hogy a földjáradék a földállamosítás révén többé nem magánzsebekbe vándorol, hanem az államkasszába, hogy onnan valamilyen formában {adóelengedés, anyavédelem, özvegyi járadék stb.) megint a nép javára fordítsák. Ha mindazt a pénzt, amit az angol földesurak 300 éven át évről évre bérleti díj formájában kivittek Írországból, hogy elherdálják, meghagyták volna az ír népnek, akkor biztos másként nézne ki a helyzet Írországban.

Más eseteket is említenek a bérleti rendszer elrettentő példáiként, például az orosz „mir"-t (faluközösséget) és a német közlegelőket; azonban itt éppen úgy lényeges különbségek vannak a földállamosításhoz képest, mint az ír példánál. A „mir" esetében rendszeresen, néhány évenként, amint halállal vagy születéssel a közösség tagjainak száma megváltozik, újraosztják a földet, úgy, hogy ugyanaz a földdarab senkinek sem marad hosszabb időre a birtokában. Ezért mindaz, amit a paraszt a föld javítására tehetne, a „mir", nem pedig kizárólag a paraszt javára szolgálna. Ez az eljárás tehát szükségképpen rablógazdálkodáshoz, a föld elhanyagolásához, a föld és a nép elszegényedéséhez vezet. A „mir" ugyanis sem közös, sem egyéni gazdaság: mindkettő hátrányait viseli, előnyeik nélkül. Ha az orosz parasztok a mennoniták példáját követve a földet közösségi gazdálkodásban művelnék meg, akkor a közös haszon megtanítaná őket arra, hogy ők is tegyenek meg mindent, amit a földtulajdonos is szokott tenni a föld javítására. Ha azonban elutasítják az ilyen vagyonközösséget, akkor ebből le kell vonniuk a következményeket, és biztosítaniuk kell az egyéni gazdálkodás teljes kibontakozásának minden előfeltételét.

92

Ugyanez a helyzet sok német közlegelőn, és ha ezeknek állapotuk miatt rossz hírét keltik, akkor ez mindig csak a bérleti szerződések rövidségének tulajdonítható, amely csak rablógazdálkodást enged meg.*

Szinte úgy tűnik, mintha a községi tanácsok a közösségi tulajdont szándékosan tönkre akarnák tenni, hogy eljuthassanak a föld felosztásához, ahogyan ezt már korábban hasonló eszközökkel elérték. Ha ez a gyanú megalapozott lenne, akkor a közös szántók rossz állapotát megint csak a föld külön tulajdonára (magántulajdonára) kellene visszavezetni, mert csak a közösségi tulajdon felosztásának reménye okozta ezt az elhanyagolást. Ha a közlegelők felosztásának javaslatát hazaárulásként üldöznék, és a réteket a közösség elidegeníthetetlen tulajdonának nyilvánítanák, az minden további nélkül segítene ezen a bajon.

A bérlőnek mindenekelőtt biztosnak kell lennie abban, hogy minden, amit pénzben és munkában a föld javítására fordít, közvetlenül neki magának is a javára szolgál, ezért a bérleti szerződést erre a biztonságra kell kihegyezni. Ezt nagyon könnyen meg lehet valósítani.

Egyébként a legfontosabb munkákat, amelyek a föld javítására szolgálnak, az egyedi tulajdonos és a föld magántulajdona alaptételének érvényben tartása mellett egyáltalán nem is tudja elvégezni. Hogyan akar például egy földtulajdonos utat építeni toronyiránt, az iránta esetleg ellenséges érzelmű szomszédja tulajdonán keresztül a szántójához? Hogyan építsenek keresztül-kasul 10ÜÜ egyéni tulajdonos tulajdonán egy vasutat, egy csatornát? Itt a felosztás és a magántulajdon alaptétele olyan tökéletesen csődöt mond, hogy minden alkalommal törvényi kisajátításhoz kell folyamodni. Az árvíz elleni védőgátakat a tengerpart és a folyók mentén nem építhetik magánszemélyek. Ugyanez a helyzet a mocsaras területek lecsapolásával, ahol a legtöbbször nem lehet tekintettel lenni a határkövekre, hanem a konstrukciót a terephez, nem pedig a tulajdonviszonyokhoz kell hozzáigazítani. Svájcban az Aare folyónak a Bie-ler See-be való elterelésével 30 000 hektárt szárítottak ki, és ebben a munkában négy kanton vett részt. A magántulajdonos itt semmit sem tehetett volna. Sőt, ebben az esetben a kanton"-tulajdon is csődöt mondott, miként a Felső-Rajna szabályozásánál a szövetségi tulajdon. A dolgot csak egy Ausztriával kötött szerződés révén lehetett kivitelezni. Hogyan akar a magántulajdonos a Nílusnál öntözővizet szerezni? Ki akarják terjeszteni a föld külön tulajdonának alaptételét az erdőségekre is, amelyektől az éghajlat, a vízviszonyok, a hajózás, az egész nép egészsége függenek? Még a nép élelmiszerellátását sem lehet nyugodtan a átengedni magántulajdonosoknak. Skóciában például a földjog védelme alatt egyes lordok egy egész tartományt elnéptelenítettek, a falvakat a templomokkal együtt felégették, hogy az egészet vadászterületté alakítsák át. Ugyanezt Németországban is megtehetik a nagybirtokosok, ugyanazok, akik, állítólag a nép táplálásának gondjától hajtva, a kenyér drágítása érdekében vámokat követelnek. A vadászat, a halászat, a madárvédelem érdekei összeegyeztethetetlenek a földmagántulajdon tiszta alaptételeivel. Azt pedig, hogy olyan természeti csapások idején, mint például a cserebogár-invázió vagy a sáskajárás, a magántulajdon mire képes, Argentínában láthattuk.

* Az Eifel-beli Thommen faluról, ahol különösen sok a községi föld, azt mondják a környék lakói: „Ahonnan a koldusok jönnek."

93

Ott minden földtulajdonos megelégedett azzal, hogy a sáskát a saját földjéről a kedves szomszédja földjére űzze - azzal az eredménnyel, hogy az állatok a végtelenségig elszaporodtak, és három egymást követő évben teljesen meg-semmisítették a búzatermést. Csak akkor tűntek el, amikor az állam, a tulaj-donviszonyokra való tekintet nélkül, beavatkozott, és kiirtatta a sáskákat ott, ahol éppen voltak. Ugyanez a helyzet Németországban minden országos csapással. Mit tehet például az egyes szőlőtulajdonos a filoxéra ellen?

A föld magántulajdon mindenütt csődöt mond, ahol a magánember és önérdeke kudarcot vall; ez még inkább így van, ha a föld javításáról vagy megvédéséről van szó. Igen, ha hinni akarnánk az agráriusok kijelentéseinek, a földmagántulajdont összességében és általánosságban elveszettnek kellene nyilvánítani, mert a mezőgazdaság úgynevezett szorult helyzetét (értsd: a földjáradékosok szorult helyzetét) állítólag nem lehet másként megszüntetni, csak az állam hatalmi beavatkozásával, a vámokkal. Mit tehetne a magánember ennek a szorult helyzetnek a megszüntetéséért?

A föld külön tulajdona az örökösödési jog révén szükségszerűen a föld fel-darabolásához vagy adóssággal történő megterheléséhez vezet. Kivételek csak ott fordulnak elő, ahol csak egy gyerek van.

A föld feldarabolása törpegazdaságokhoz és ezzel általános elszegényedéshez vezet; a földre felvett kölcsön azonban a földtulajdonosokat annyira szorosan függővé teszi a valutától, a kamattól, a bérektől, a fuvartételektől és a vámoktól, hogy a föld magántulajdonából mára valójában már alig maradt több, mint' a neve. Földmagán tulajdonunk már nincs, de föld magán tulaj donpolitikánk van. Tegyük fel, hogy a termékek árai egy szokásos pénzügyi kontárkodás miatt erősen esnek, amint ezt már egyszer, az aranyvaluta bevezetésével elérték. Hogyan akarja a paraszt előteremteni jelzálogára a kamatokat? És ha nem fizeti meg a kamatot, hol marad a tulajdona? Hogyan védheti meg magát másként, mint a törvényhozásra gyakorolt befolyással, amely megengedi számára, hogy a valutát, és ezáltal jelzálogterhét kívánsága szerint alakítsa? És ha emelkedik a kamatláb, hogyan akarja megmenteni magát az árverező kalapácsütéseitől?

A földtulajdonosnak a törvényhozásba kell kapaszkodnia; politizálnia kell, uralkodnia kell a vámok, a valuta, a vasúti fuvartételek fölött, különben el van veszve. Mi lenne a földtulajdonossal a hadsereg nélkül? A nincstelen, ha a sárgák idegen uralmát még kevésbé bírja, mint a kékekét, a sarokba vágja a szerszámait, és feleségével, gyerekeivel és egy köteg pelenkával kivándorol. Ezt a földtulajdonos csak akkor tudja megtenni, ha cserbenhagyja a földtulajdont.

Elmondható tehát, hogy a földmagántulajdon fenntartásához szükség van a politikára, már csak azért is, mert ez az intézmény maga is a politika terméke. Elmondható, hogy a földmagántulajdon a politikát testesíti meg; hogy a politika és a földmagántulajdon egyek. Politika nélkül nincs földmagántulajdon, és a föld feletti külön tulajdon nélkül nincs politika. A föld államosításával a politika lényegében kimerült és elintéződött.

A föld államosításával a mezőgazdaság elveszíti a politikához való minden viszonyát. Ahogyan a bérlőket már ma sem érinti közvetlenül a valuta, a vámok, a munkabérek, a kamat, a fuvartételek, az országos csapások, a csatornaépítések politikája, röviden a magas (igazából nagyon is alacsony) politika.

94

mert a bérleti feltélelekbe mindezen körülmények hatását már beszámították, a föld államosítása is azzal jár, hogy a parasztot a szíve mélyéig hidegen hagyják a birodalmi parlamentben zajló viták. Tudja, hogy minden politikai intézkedés, amely befolyásolja a földbért, visszatükröződik majd a bérleti feltételekben. Ha emelik a vámokat, hogy a „mezőgazdaságot" megvédjék, akkor a paraszt tudja, hogy ezt a védelmet a bérleti díj emelésével neki fogják felszámítani - következésképpen számára a vám közömbös.

A föld államosításával a mezei terményeknek az árát, anélkül, hogy egyeseket károsítanának, olyan magasra lehet emelni, hogy még megéri minden homokdűnét, hordalék-lerakódást stb. megművelni; igen, számtaniiag még a virágcserépben történő gabonatermesztést is meg lehetne valósítani, anélkül, hogy a termékeny földek megművelőinek a magas árakból hasznuk lenne, mivel a bérleti díj szorosan követné a növekvő földjáradékot. A hazafiaknak, akik aggódnak az ország élelmiszer-ellátása miatt háború esetén, ajánlom, hogy tanulmányozzák át a földállamosításnak ezt a nagyon figyelemre méltó kísérő jelenségét. Annak a pénznek tizedrészével, amelyet a gabonavám révén a földjáradékosoknak ajándékoztak, a Németországban található valamennyi mocsarat, pusztát és parlagot termőfölddé lehetett volna változtatni.

A vasúti fuvartételek nagysága, egyáltalán a szállítási költségek, a csatornázási és vasúti politika nem érinti közvetlenebbül a bérlőket, mint bármely más polgárt; ha a politika egyfelől különleges előnyöket adna is nekik, ezek másfelől, a földbér emelése révén, úgyis eltűnnének.

Röviden, a politika a föld államosítás folytán a mezőgazda személye számára közömbössé válik; a törvényhozásból egyedül a közjó érinti; személyes politika helyett tárgyi politikát folytat. A tárgyi politika azonban többé már nem politika, hanem alkalmazott tudomány.

Ez ellen fel lehetne hozni, hogy ha a bérlő hosszú távú vagy örökös szerződéssel tudja biztosítani magát, akkor az állami intézkedések még mindig elég erősen fogják érinteni ahhoz, hogy megkísérelje saját hasznát a közjó elé helyezni.

Az ellenvetés jogos, de ha ezt bajnak érezzük, mennyivel jogosabb ez a szemrehányás a mai földmagántulajdonnal szemben, amely megengedi, hogy a törvényekből származó hasznot rögtön a föld eladási árában készpénzre váltsák, amint ezt a vámokkal felhajtott földáraknál láthatjuk. A földállamosítással azonban a politikának ezen utolsó támasza is megszüntethető oly módon, hogy az állam az örökös szerződéseknél kiköti a maga számára azt a jogot, hogy a bérleti díjat időről időre hivatalból felbecsülteti, mint ahogyan ez a földadónál is történik. (A határidős bérleti szerződéseknél a bérleti díjat a bérlőnek magának kell felbecsülnie a nyilvános árverés során.) Ha aztán tudja a bérlő, hogy az összes hasznot, amit a politikától vár, az adóhivatal ismét elveszi, akkor egyáltalán meg sem kísérli többé a földbért törvények révén befolyásolni.

Ha az itt megtárgyalt összes körülményt figyelembe vesszük, akkor a föld-államosítás keretei között egy bérleti szerződés nagyjából a következőképpen jönne létre:

95

Értesítés!Meghirdetjük a „Lindenhof" néven ismert parasztgazdaság nyilvános bérleti

árverését. A bérbeadás Márton-napkor nyilvánosan történik a legjobb aján-lattevőnek.

A gazdaság egy ember munkaerejére épül; a ház és az istállók jó állapotban vannak. Eddigi bérleti díj: 500 márka. A talaj 5-ös osztályú; az éghajlat csak teljesen egészségesek számára ajánlott.

FeltételekA bérlő a szerződésben a következő feltételek teljesítésére kötelezi magát:

1. A bérlő nem adhat el takarmányt; annyi jószágot kell tartania, ameny-nyi szükséges ahhoz, hogy a teljes széna- és szalmatermést maga feletesse. Az istállótrágyát eladni tilos.1. A bérlő köteles a gabonaeladással a földből kivont tápsókat műtrágyával visszapótolni, mégpedig minden tonna gabona után 100 kg. Thomas-salakkal, vagy ezzel egyenértékű adalékkal.1. Az építményeket jó állapotban tartja.1. A bérleti díjat előre kifizeti, vagy kezest állít.

Az államigazgatás a maga részéről a bérlővel szemben kötelezi magát azalábbiakra:

1. A bérlőnek mindaddig, amíg teljesíti kötelezettségeit, nem mond fel,1. A bérlő özvegye és közvetlen örökösei javára előbérleti jogot ismer el olyan formában, hogy a bérleti árverésen elén legmagasabb ajánlatból 10% engedményt ad.1. A szerződést a bérlő kívánságára, a bérlő által fizetendő, az éves bérleti díj egyharmadát kitevő kártérítés ellenében bármikor megszünteti.1. A gabona vasúti szállításának tarifáját a szerződés tartama alatt nem

változtatja meg.1. Pontos feljegyzést készít a bérek alakulásáról, és emelkedő bérek esetén a bérleti díjat arányosan mérsékli, csökkenő bérek esetén viszont a bérleti díjat emeli. (Örökös bérleti szerződéseknél.)1. Az esetleg szükségessé váló új építkezéseket a bérleti díjnak az építési költség kamatának megfelelő emelése mellett elvégzi.1. A bérlőt külön költség nélkül bebiztosítja baleset és betegség esetére,

jégverés, árvíz, marhavész, tűz, filoxéra és hasonló természeti csapások ellen.

A földállamosítás megvalósíthatóságának bizonyítása szempontjából a döntő kérdés most az: lehet-e egyáltalán a fenti feltételekkel bérlőket találni? Tegyük fel, hogy csak kevesen jelentkeznének, és a résztvevők közti verseny a bérleti árverésen ennek megfelelően gyenge lenne - mi lenne ennek a következménye? A bérleti díj alacsony lenne, nem felelne meg az elvárt földjáradéknak, és a bérlők arányosan magasabb nyereséget érnének el. Ez igaz, de ennek a nagyobb nyereségnek nem kellene-e ösztönzően hatnia mindazokra, akik szívesen foglalkoznának földműveléssel, de habozva várakoznak, mert nem látják át az új viszonyokat, ezért először a tapasztalatokat akarják látni?

96

Nem kétséges, hogy rövid tapasztalati idő után tódulnának a bérleti árverésekre, ami a bérleti díjakat a valóban elérhető földjáradék szintjére nyomná föl. Annál is inkább, mivel a bérlet kockázata az új viszonyok között a nullával volna egyenlő, a bérlet tiszta hozama soha nem csökkenhetne az átlag-munkabér alá. A paraszt számára minden körülmények között biztosítva lenne munkája ellenében az átlagbér, ezenfelül élvezné a szabadság, a függetlenség és a szabad költözés előnyét.-

Meg kell még jegyezni, hogy a földállamosítás bevezetése után minden helységben alkalmazni kell egy parasztot, akinek gondoskodnia kell a bérleti szerződések betartásáról. Aztán évente minden országrészben (körzetben, közigazgatási kerületben) képes jegyzéket kell összeállítani a bérleti árverésre kerülő gazdaságokról, amely mindent tartalmaz, amit a bérlőknek rendszerint tudniuk kell: a gazdaság nagyságát és fekvését, a megtennék termékek fajtáját és árát, az épületeket, az eddigi bérleti díjat, az iskolai ellátottságot, az időjárási viszonyokat, vadászati lehetőséget stb. Röviden, minthogy a földállamosításnak nem a parasztok becsapása vagy gyötrése a célja, semmit sem fognak kihagyni, hogy a bérlőket tájékoztassák a gazdaság minden előnyéről és hátrányáról - amely utóbbi a földtulajdonosok részéről ma soha nem történik meg. Ők mindig csak az összes előnyt sorolják fel; a gyakran rejtett hiányosságokról, mint például a lakás nedvessége, az éjszakai fagyok stb., a bérlőnek magának kell valami módon tájékozódnia.

Azt hiszem, az elmondottakkal a földállamosítás viszonyát a mezőgazdasághoz eléggé megvilágítottam, és mindenki számára lehetővé tettem, hogy beleélje magát azokba az új viszonyokba, amelyek a földállamosítás folytán vidéken létrejönnek. Összefoglalva, a földállamosításnak vidéken a következő hatásai lennének: nincs többé magán-földjáradék, következésképpen a mezőgazdaságnak nincs „szorult helyzete" sem, nincsenek vámok, és nincs politika. Nincs földmagántulajdon, ennélfogva nincs földeladósodás, nincs felaprózás és kártalanítás az öröklésnél. Nincsenek földesurak, nincsenek zsellérek. Általános az egyenrangúság. Nincs földtulajdon - következésképpen szabad köl-tözködési joga van mindenkinek, ennek jótéti következményeivel együtt az egészségre, a gondolkodásmódra, a vallásra és a képzésre, a boldogságra és az életörömre.

A bányászat esetében talán még könnyebben végrehajtható az államosítás, mint a szántóföldi termelésnél, minthogy itt el lehet tekinteni a bérleti díjtól, és a bányászati termékek kitermelését egyszerűen szakmányba (akkordba, szubmisszióba) lehet adni. Az állam egyszerűen kiadja a kitermelést egy vállalkozónak vagy egy munkásszövetkezetnek; az állam minden tonnáért a minimális követelmények alapján megállapított bért vagy árat fizetni - és a maga részéről eladja a bányaterméket a legtöbbet ígérőnek. A két ár közti különbség földjáradékként az államkasszába folyik be.

Ezt az igen egyszerű eljárást minden olyan helyen minden további nélkül lehet alkalmazni, ahol nincs szükség tartósan különleges berendezésekre - tehát például tőzegtelepeknél, barnaszén-bányáknál, kavics-, agyag- és homokbányáknál, kőfejtőknél, kőolajmezőknél stb. Ez ugyanaz az eljárás, amelyet már általánosan bevezettek az állami erdőknél, és ott évszázadosán megőrizte érvényességét. Az erdőigazgatóság nyilvános árlejtésen megegyezik a munká-

97

sokkal a köbméterenként fizetendő bérben, éspedig a legkevesebbet kérő kapja meg a megbízást; aztán a munkások által kitermelt és meghatározott méretű halmokba rakott fát nyilvánosan a legtöbbet ajánlónak eladják. Csalás szinte kizárt, mert ha a méret nem egyezik, a vevő kifogást emel. Ez történne a bányászatban is. Maguk a vevők felügyelnék a munkát a bányában. A munkások számára könnyű volna vállalkozó nélkül közös munkára egyesülni (amit persze ma még meg kellene tanulni), minthogy az üzemeltetéshez nincs szükség sok pénzre. A bánya az államé, a munkásoknak tehát csak kézi szerszámokra van szükségük.

A szénbányákban, mint a mélyművelésűéi mindenütt, a gépi berendezés bo-nyolultabbá teszi a dolgot, mégis több módszert lehet alkalmazni, amelyek mindegyike megvalósítható:

1. Az állam adja a gépi berendezést; biztosítja a munkásokat hálál és baleset esetére, és egyébként úgy jár el, mint fent, azaz a kitermelést szakmányba (ak-kordba) adja az egyes munkásoknak. Ezt az eljárást ma általánosan alkalmazzák a magán- és az állami bányáknál.1. Az állam adja - mint fent - a gépi berendezést, és az egész üzemet szakmányba adja munkásszövetkezeteknek. Ez az eljárás, amennyire tudom, nincs alkalmazásban; ez a kommunisztíkus érzelmű munkások számára volna hasznos, mert a munkások megtanulhatnák önmagukat igazgatni.1. Az állam átengedi az egész bányát a berendezésekkel együtt a munkás-szövetkezeteknek. Az állam a munkásszövetkezetnek a kitermelt termékekért a nyilvános árlejtésen kialakított árat fizeti, és ezeket a maga részéről ismét eladja - mint az l-es és 2-es eljárásnál - a legtöbbet ígérőnek.A negyedik eljárás, amelynél az értékesítést is átengednék a munkásoknak, nem

javasolható, mert az eladási árat túl sok körülmény befolyásolja.Egészen nagy bányák számára, ahol munkások ezrei dolgoznak, az l-es eljárás

volna a leginkább megfelelő, közepes üzemek számára a 2-es, és egészen kis üzemeknek a 3-as eljárás.

A bevétel és a kitermelési költség közti különbség földjáradékként ez esetben is az államkasszába vándorolna.

A termékek eladásánál két módszer követendő:1. Rögzített ár, évről évre minden olyan termék számára, amelynél a viszonyok természete korlátlan kitermelést enged meg, úgy, hogy azt a keresletet, amely a rögzített ár mellett keletkezik, állandóan ki lehet elégíteni. A termékek azonos minősége előfeltétel ehhez az eljáráshoz.1. Nyilvános árverés; mindenütt, ahol a termékek nem egyformák, és ahol a kitermelés nem igazítható hozzá bármely tetszőleges vagy lehetséges kereslethez.Ha a termékeket rögzített áron értékesítenék, és emellett nem volna lehetséges

minden kívánt mennyiséget szállítani, akkor ebből spekulánsok húznának hasznot. Ha a minőség különböző, csak nyilvános árveréssel lehet elkerülni a kifogásokat.

A föld sajátos terméke a vízierő, amely sok tájon már most nagy szerepet játszik, és jelentősége a technika haladásával csak nőhet. Nagy erőművek esetében, amelyek a városok számára világítást és villamos energiát szolgáltatnak, a legegyszerűbb az államosítás lenne, különösen azért, mivel egy ilyen mű tel-

98

jes üzemeltetése - egyszerűségénél fogva - alkalmas erre. Kis vízierőművek esetében, amelyek közvetlenül az iparhoz kapcsolódnak, mint a malmok és fűrésztelepek, az energia egységes, a szénárakkal lépést tartó árakon történő eladása mutatkozik alkalmasnak.

Valamelyest nagyobb nehézséggel jár a föld államosítása a városban, feltéve, hogy egyfelől nem akarunk Önkényesen eljárni, másfelől az államnak biztosítani akarjuk a teljes bért. Ha ez nem fontos, akkor kielégítő az a bérbeadási eljárás, amelyet London városa nagyobb részére alkalmaznak. Ezen eljárás szerint a bérlőnek a földet tetszés szerinti hasznosításra, hosszú időre (50-70 évre, Londonban 99 évre), éves, az egész bérleti időre meghatározott bérleti díj ellenében biztosítják. A bérlő jogai elidegeníthetők és örökölhetők, miként a földön létesített házak is eladhatók, fia időközben emelkedik a földjáradék (és 100 év alatt egy és más megváltozhat), akkor a bérlőé a nyereség (amely, mint Londonban, igen nagy lehet); ha csökken a földjáradék, akkor a bérlőnek kell viselnie a veszteséget (ami ugyancsak igen jelentős lehet). Minthogy a.földön létesített házak egyidejűleg a bérleti díj helyes megfizetésének zálogául is szolgálnak, a bérlő nem menekülhet el a veszteség elől; a házak teljes lakbérösszege szolgál biztosítékként a földtulajdonos számára.

De amint azt Babilon, Róma, Velence történetéből látjuk, a városok története nagyon változatos, és gyakran nem kell sok ahhoz, hogy egy várost éltető erejétől megfosszanak. Az Indiába vezető tengeri út felfedezése Velence, Genova, Nürnberg hanyatlását okozta, és a forgalmat Lisszabonba terelte; a Szuezi-csatorna megnyitásával Genova ismét újraéledt. Hasonló történik majd Konstantinápotlyal a bagdadi vasút megnyitásakor.

Itt ismét figyelembe kell venni azt is, hogy mai valutatörvényeink senkit nem védenek meg attól, hogy holnap az érdekeltek szorgalmazására nem fognak csökkenő árakat eredményező valutapolitikát folytatni, mint ahogy az már egyszer 1873-ban megtörtént, amikor az ezüsttől megvonták az érmeve-résí jogot. Ma tehát nincs törvényileg kizárva annak a lehetősége, hogy holnap ugyanazoknak az érdekelteknek a kívánságára az aranytól is megvonják a szabad érmeverés jogát, és az arany kínálata annyira visszaesik, hogy minden ár 50%-kal csökken, a magán- és állami hitelezők vagyona pedig az adósok rovására 100%-kal nő. Ausztriában már megtették ezt a papírpénzzel, Indiában az ezüstpénzzel, miért ne próbálnák meg ezt a trükköt egyszer az aranynyal is?

Nincs tehát semmilyen biztosíték arra, hogy a földjáradék a bérleti szerződésben lefektetett nagyságát az egész bérleti idő alatt megtartja. A politika és ezerféle gazdasági körülmény hatása révén, amihez még annak valószínűsége járul, hogy a jelenlegi, faluból városba özönlés iránya a föld államosítása után megfordul, minden hosszú távú bérlet jelentős kockázattal jár, és ezt a kockázati veszteséget a bérbeadónak, esetünkben tehát az államnak kell megfizetnie, mégpedig jelentősen csökkenő bérleti díj formájában.

Aztán azt a kérdést is meg kell válaszolni, hogy mi lesz a bérlet lejárta után az épületekliel? Ha a házak a szerződés szerint ingyenesen az állam tulajdonába kerülnek, akkor a bérlő az építkezésnél eleve a bérleti időt meg nem haladó tartóssággal számol, úgy, hogy az államnak legtöbb esetben az épületeket lebontásra kell eladnia. Annak persze előnye is van, ha a házakat nem az örök-

99

kévalóság számára építik, mert minden átépítésnél figyelembe lehet venni az építési technika előrehaladását, mégis túlsúlyban vannak a hátrányok, mint az a francia vasutak esetében megmutatkozott. Ott az állam a vasúti területeket is bérbe adta magántársaságoknak 99 évre, azzal a feltétellel, hogy a szerződés lejárta után az egész ingyenesen visszaszáll az államra. Ezért most az összes vasúti építkezést és a karbantartást erre hegyezték ki. Nem akarnak az államnak többet hátrahagyni, mint amennyi éppen szükséges: öreg, elhasznált, elnyűtt szemetet, romokat. Ebből adódik, hogy e könnyelmű szerződés következtében a francia vasutak az elhanyagoltság általános benyomását keltik -mégpedig már most, jóval a szerződés lejárta előtt. Bizonyára hasonló folyamat menne végbe, ha az építési telkeket azzal a feltétellel adnák bérbe, hogy a szerződés lejárta után az épületek az államra szállnak.

Akkor már jobb lenne az a feltétel, hogy az épületeket felbecsülik, és az állam fizet értük. De hogyan történjen a becslés? Két szempont alapján:

1. a gazdasági használhatóság szerint (építési terv, létesítmény);1. az építési költségek alapján.

Ha a kártalanítást a használhatóságra való tekintet nélkül, egyszerűen az építési költségek és az épület állapota szerint akarná valaki kiszámítani, akkor az államnak néhány használhatatlan, elfuserált épületet drágán kellene megfizetnie, hogy aztán lebontassa. Az építőmesterek átgondolatlan, felületes terveket készítenének, jól tudva, hogy az állam fizeti a költséget, akárhogy sikerül is az épület. Ha viszont eltekintünk az építési költségektől, és más megfontolásoknak adunk helyet az értékbecslésnél, akkor az építési terveket is az állam elé kellene terjeszteni engedélyezésre. Ez megint bürokratizmushoz vezet, előírásokhoz, gondatlan cselekvéshez. Ezért számomra azon eljárás tűnik a legelőnyösebbnek, amelynek során az építkezéseket korlátlan időre adják bérbe, mégpedig nem előre, örökre megállapított bérleti díjért, hanem szabályos időközönként, 3, 5, 10 évenként hatóságilag becsült földjáradékért. így az építési vállalkozó kockázata a bérlet hozadékát illetően a nullával volna egyenlő, és az állam a teljes földjáradékot beszedhetné, anélkül, hogy a továbbiakban az épületekkel gondja lenne. Az építési terület legjobb kihasználásának a gondja arra nehezednék, akire ez tartozik: az építési vállalkozóra. A földjáradék és a bérleti díj becslésénél persze nem számíthatunk teljes pontosságra, a bérleti díjat mégis mindig ki lehetne úgy számítani, hogy a vállalkozó ne veszítse el a kedvét a tevékenységtől, és az állam se rövidüljön meg.

A különböző városrészekben a földjáradék megállapításánál célszerű lenne, ha az állam építtetne minden városrészben egy bérházat saját számlájára, a legnagyobb lakbérbevételre irányuló építési terv szerint. A befolyó lakbérből levonnák az építési költségek kamatait (amíg még kamatot fizetnek), a karbantartást, a szükséges értékcsökkenési leírást, a tűzbiztosítást stb., és a maradékot normatív földjáradékként szednék be ugyanannak az utcának más telkei után (vagy az azonos fekvésű telkek után) bérleti díjként.

Természetesen így nem lehetne számtanilag pontosan megállapítani a föld-járadékot, minthogy egy és más a mintabérház tervétől is függne. Ezt a mintatervet ezért mindig különös gondossággal kellene elkészíteni; de akárhogyan sikerült is, az építési vállalkozónak nem lenne oka panaszra, minthogy e terv esetleges hiányosságai csak az alacsonyabb lakbérbevételben jelentkeznének.

100

Ez a csökkent bevétel azonban közvetlenül lenyomná a mintaház földjáradékát, és így az

összes többi telek arányosan kisebb bérleti díjában jelennék meg.

Ezen eljárás révén az építési vállalkozó saját haszna mindig a legszorosabban

összefüggne házainak jó építészeti állapotával, a jól átgondolt építési tervekkel - minthogy

saját házainak a mintabérházzal szembeni minden előnye személyesen az ő javát szolgálná.

Meg kell még említeni, hogy a legfontosabb az egész dologban az építési tűké kamatlába,

amely alapul szolgál a lakbér földjáradék-tartalmának kiszámításához; előre, azaz a

bérleti szerződés aláírása előtt meg kell egyezni abban, hogy milyen eljárással kell ezt a

kamatlábat minden alkalommal megállapítani. Minthogy a földjáradék kiszámítása

szempontjából nagyon lényeges, hogy az építési tőke 4, 3,5 vagy 3%-kal kamatozik-e.

Ha például az építési tőke 200 000 márka, a lakbérbevétel . .20 000 márka,

a kamatláb pedig 4%, akkor a tőkekamat................................................8 000 márka,

a földjáradék, azaz a fizetendő bérleti díj pedig.......................................12 000 márka

lesz.

3%-os kamat esetében csak 6000 márka menne le a lakbérből, ami a földbérleti díjat 14

000 márkára növelné. Ez akkora különbség, amely, ha nem támaszkodik

megtámadhatatlan, szerződéses alapra, felháborodáshoz vezetne. Berlin városa számára

például 3%-os kamatláb alkalmazása 4%-os helyett, a bérleti díj kiszámításában legalább

20 milliós különbséget jelentene. Világos tehát, hogy ebben a vonatkozásban semmit nem

lehet önkényesen tenni.

A továbbiakban, a szabadpénznek szentelt részben, a tiszta tőkekamat kiszámítására

szolgáló eljárást behatóan tárgyalni fogom, és itt erre utalok. Ettől függetlenül azonban itt

szeretnék javaslatot tenni arra, hogy az épülettőke kamatlábaként a tőzsdén forgalmazott

valamennyi hazai ipari papír átlagos jövedelmezőségéi vegyük. Ezáltal az építési tőke

számára biztosíthatjuk az ipari tőke átlagos jövedelmezőségét, ami az építőipart minden

kockázattól mentesítené, és nagy tőkéket irányítana az iparnak ebbe az ágába, ez pedig a

bérlők javát szolgálná. Mindenki, aki a biztos befektetést részesíti előnyben, házakba fek-

tetné a pénzét, ami mindig biztosítaná az átlagos jövedelmet.

Ezt a kamatlábat természetesen csak a mintabérház földjáradékának kiszámításához

alkalmaznák.

Az 500 négyzetméter alapterületű mintabérház

lakbérbevételként hoz................................................................................ 2 0 000 márkát.

Az építési tőke a szokásos leírások után 200 000 márkát tesz ki. A

tőzsdei papírok átlagos kamatlába 3,25%.

A lakbérből tehát az építési tőke kamataként levonandó . . . . 6 500 márka.

' Marad tehát mint földjáradék................................... 20 000 - 6500 - 13 500 márka,

vagy 13 500 : 500 = 27 márka négyzetméterenként.

Nagy vonalakban, és anélkül, hogy foglalkoznánk azokkal az eltérésekkel, amelyeket

csak a tapasztalat mutat majd meg, a következő mintát kapjuk az állam és az építési

vállalkozó közti bérleti szerződésre:

101

1. Az állam átadja az építési vállalkozónak a Claudius utca 12. szám alatti telket örökbérletbe.1. A bérleti díjat az ugyanabban az utcában található mintabérházra megál-lapított földjáradék alapján kell kiszámítani.1. E mintabérház földjáradékának tekintendő: a nyilvános bérleti árverésen elért lakbér, levonva x%-ot értékcsökkenési leírásra, karbantartásra és bizto-sításokra, és levonva az építési tőke kamatát.1. Az építési tőke kamatlába a berlini tőzsdén forgalmazott ipari papírok átlagos

jövedelme lesz.

4. Milyen hatásai vannak a föld államosításának?

A föld államosításának hatásai nem csak akkor fognak megmutatkozni, amikor az utolsó földállamosítási kötvényt is beváltották és elégették, hanem rögtön attól a naptól kezdve, amikor a kisajátítást törvényben elhatározták. Mégpedig elsősorban a népképvisel étben, a politikában.

Hasonlóképpen, mint a bábeli torony építésekor, a népképviselők többé nem fogják megérteni egymást, sőt, magukra sem fognak ráismerni; egészen más emberekké lesznek, egészen más magasztos célokkal fognak hazatérni. Az, amit eddig képviseltek, amit védtek vagy támadtak, amiért ezer új súlyos vagy bűnösen felületes érvet összehordtak, nem létezik többé. Mintegy varázsütésre a vad csatatér temetővé változott. Nincs többé magánföldjáradék; és mi más volt a birodalmi és tartományi parlament, mint egy. tőzsde, ahol a földjáradék növekedésére és csökkenésére spekuláltak és bujtogattak? Egy lebuj, ahol a magasabb vámokra isznak, mondta valaki, aki ott volt! Tény, hogy az utóbbi évek parlamenti tárgyalásain, közvetlenül vagy közvetve, szinte minden kizárólag a földjáradék körül forgott.

A földjáradék képezi azt az alapot, amiből kiindulva a kormányzat a törvényhozás területén tevékenysége számára irányt keresett; a földjáradék az a pólus, amely körül a kormányzati férfiak összes gondolata forog, itt éppúgy, mint bárhol a világon. Tudatosan vagy tudat alatt, mindig ugyanaz. Ha a földjáradék biztosított, akkor minden rendben van.

A gabonavámokról folytatott hosszú és heves tanácskozások a földjáradék körül forogtak. A kereskedelmi szerződéseknél egyedül a földjáradékosok érdekei okoztak nehézségeket. A Rajna-Elba-csatornáról folytatott hosszadalmas tárgyalásokon ismét egyedül a föld járadékosok ellenállását kellett leküzdeni. Mindazokat a kis, annyira magától értetődő szabadságjogokat, amelyeket ma élvezünk - a szabad költözködést, a jobbágyság és a rabszolgaság megszüntetését -, a földjáradékosokkal szemben kellett kiharcolni, mégpedig fegyverrel, mivel a földjáradékosok kartácshoz nyúltak, hogy érdekeiket megvédjék. Észak-Amerikában a hosszú, gyilkos polgárháború csak egy csata volt a földjáradékosok ellen. Az ellenállás minden területen céltudatosan a földjáradékosoktól indul ki; ha a foldjáradékosoktól függne, a szabad költözési jogot és az általános választójogot már rég feláldozták volna á földjáradék érdeké-

102

ben. A népiskolákat, a főiskolákat, a templomokat már alapításukkor alárendelték a földjáradék gyarapodásának.

Most mindez egy csapásra megszűnik. Mint a hó a napon, úgy olvad el a föld felszabadításával a földtulajdonosok politikája. A magán földjáradékkal együtt eltűnik minden pénzbeli haszonra irányuló politikai törekvés is; a parlamentben többé senki nem tömheti meg a zsebét. A politika azonban, amelyet már nem a puszta önérdek vezet, hanem sokkal inkább a közjó magasabb szempontjai, már nem politika többé, hanem alkalmazott tudomány. A népképviselőknek tehát tudományosan el kell mélyedniük az államügyekben, és olyan munkamódszert kell elsajátítaniuk, amelynél a szenvedélyeknek semmi keresnivalójuk, és ahol a józan tárgyalási anyagot józan ésszel ellenőrzik a sta-tisztika és a matematika segítségével.

De nemcsak a földtulajdonosok politikája merült ki, hanem az ellenzőiké is. Miért küldték a szocialistákat, a szabadelvűeket és a demokratákat a parlamentbe? Hogy védjék a nép javát a földjáradékosok rabló vágyaival szemben! A védők azonban fölössé válnak, amint a támadók eltűnnek. A földfelszabadítással, mint valami teljesen természetes dologgal, az egész liberális pártprogram el van intézve. Senki nem gondol többé arra, hogy ezt a programot támadja, egyáltalán hogy felülvizsgálja és bírálja. Mindenki magától értetődően szabadelvű, és úgy is gondolkodik. Milyen külön előnyt várhatna az egyes ember még a politikától? Mi volt a reakció, mi volt a konzervatív pártprogram? Földjáradék, semmi más, csak a földjáradék.

Maguk a tegnapi, maradi agráriusok is szabadelvű, haladó módon gondolkodnak. Hiszen ők is emberek voltak, mint mindenki más, sem jobbak, sem rosszabbak; törekedtek az előnyeikre, mint minden tisztességes ember. Nem voltak különleges faj. Csak azonos anyagi érdekeik egyesítették őket. Ez persze erős kötőanyag. A föld államosításával az egész osztály feloldódik a közösségben. Igen, még a tegnapi junkerek is szabadelvűek lesznek, hiszen mi egy gróf föld nélkül? Földtulajdon és nemesi uralom (arisztokrácia, ahogy ma nevezik) egy és ugyanaz. Minden arisztokratának az arcáról le lehet olvasni, hogy hány hektár a tulajdona, mennyi járadékot jövedelmez a földje.

Tehát mit keresnek még a politikusok a parlamentben? Minden olyan egyszerűvé és magától értetődővé vált, mióta a földjáradék nem gátol minden újítást. Szabad pályát a fejlődésnek! Ez volt a szabadelvűek jelszava. És ez a pálya most szabad. A törvényhozás sehol nem ütközik össze a külön előnyökkel. Bár a mozgó tőke továbbra is létezik, sőt a földtőkének államadóssággá (mozgó tőkévé) történt átalakulása következtében több százmilliárddal nőtt is. De a mozgó tőke egészen más törvényeknek van alávetve, mint a földtőke, mivel kivihető az országból és az egész Földön hozzáférhető. A politika a mozgótőke (az ingóságok) számára haszontalan. (Ezt a tételt a következő részben még részletesebben megindokoljuk.) Ezenkívül a mozgó tőkének, hogy a külföld versenyével lépést tudjon tartani, a minden irányú előrehaladást kell előmozdítania, és ez, akár akatja, akár nem, a szabadság pályájára kényszeríti.

A magánföldjáradék megszüntetésével az ország és a város politikailag többé nem jár külön úton: egyesülve ugyanazokat a célokat követi. Ha például a mezőgazdaságnak valamilyen fejlesztés révén egyoldalúan akarnának kedvezni, akkor a munkások az iparból a mezőgazdaságba áramolnának, és a nyilvá-

103

nos bérbeadási árveréseken a bérleti díjat ezeknek az előnyöknek megfelelően felhajtanák; így az ipari és a mezőgazdasági munka hozadéka közötti egyensúly helyreállna. És természetesen fordítva is. A föld ugyanis mindenkinek azonos feltételekkel állna a rendelkezésére. Ezért teljesen kizárt, hogy a földállamosítás után a mezőgazdaság, saját céljait követve, szembekerülhessen az iparral. Mezőgazdaság és ipar a föld államosítása révén azonos jellegű politikai anyaggá olvad össze. Ez hatalmas többség, amelynek révén minden, és amelynek ellenére semmi sem elérhető.

Túl messzire vezetne, ha a földállamosítás hatásait a politika területén a legtávolabbi következményeiig tárgyalnánk. Nekem itt ezekre a nagy körvonalakra kell szorítkoznom. Ezek azonban elegendők ahhoz, hogy megmutassam, a földállamosítással a jelenlegi pártpolitika megszűnik, a mai fogalmak szerinti politika tárgytalanná válik. Politika és földjáradék egyek. Bár ezzel a népképviselet nem válik fölössé, ettől fogva egészen más feladatokat kell megoldania - olyan feladatokat, amelyek az egyének önző törekvéseit teljesen kizárják. Tudományos üléseket fognak tartani, és ahelyett, hogy olyan képviselőket küldenek a parlamentbe, akiknek mindenről és mindenkiről ítélniük kell, és meg is engedik maguknak, hogy ítélkezzenek mindenről, minden egyes kérdés megvitatásához szakembereket hívnak. Ilyen módon minden kérdést szakszerűen, tudományosan fognak kezelni. Mi mindent el nem várnak manapság a képviselőtől! Hadseregről és flottáról, iskoláról, vallásról, művészetről és tudományról, gyógyászatról (kötelező védőoltások), kereskedelemről, vasútról, postáról, vadászatról, mezőgazdaságról stb., stb., röviden mindenről és mindenkiről törvénykeznie kell. Még a valutakérdésről, te jó ég, a valutakérdésről is dönteniük kell ezeknek a mindentudóknak (aranyvaluta), noha több mint 99%-uknak halvány sejtelme sincs arról, hogy mi a pénz, minek kellene lennie, és milyen lehetne.

Lehet-e ezeknek a meggyötört lényeknek szemrehányást tenni azért, hogy végül is semmilyen kérdésben nem szereznek elmélyült ismereteket?*

Ezek a különös alakok most eltűnnek a földállamosítással. A nép többé nem „mindeneseket" küld a tanácskozásokra, hanem szakembereket, akiknek törvényhozói felhatalmazása szakterületükre és csak arra a kérdésre korlátozódik, amelyet meg kell vitatni. A mindenkori kérdéssel a meghatalmazás is el van intézve.

Éppoly mélyrehatóan, mint a politika viszonylatában, a földállamosítás a honfitársak egymás közti általános viszonyait is befolyásolni fogja, mégpedig rögtön, a kisajátítás napjától.

Az a tudat, hogy most a haza földjével szemben mindenki egyenjogú, mindenkit büszkeséggel fog eltölteni, és ez külsejükben is kifejezésre fog jutni. Mindenki emelt fővel fog járni, maguknál az állami hivatalnokoknál sem hiányzik majd a bátorság az ellentmondáshoz; hiszen mindnyájan tudják, hogy a földre támaszkodhatnak, mint egy hű anyára, aki mindenkinek, aki ott kint hajótörést szenved, menedéket ad. Minthogy a föld mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek mindig és teljesen azonos feltételekkel rendelkezésére

* Az államot, előnyérc, teljesen meg lehetne szabadítani az állami iskoláktól, az állami egyházaktól, az állami egyetemektől, és még sok más ballaszttól. Ezeket a dolgokat a földjáradékosok terhelték rá az államra; az a feladatuk, hogy eltereljék a figyelmet a viszály tulajdonképpeni okáról.

104

áll, gazdagoknak éppúgy, mint szegényeknek, férfiaknak éppúgy, mint nők-■ nek, mindenkinek, aki a földet meg tudja művelni.

Itt a következő ellenvetéssel fognak élni: ma sem hiányzik a lehetőség arra, hogy földet béreljenek és megműveljék; nem szabad azonban elfelejteni, hogy a földjáradék ma magánzsebekbe folyik, és hogy ennek révén mindenkinek embertelenül sokat és keményen kell dolgoznia, hogy kenyerét megkeresse. A földáílamosítás folytán a földjáradék az államkasszába vándorol, így közvetlenül minden egyes embernek - az állami szolgáltatások révén - javára szolgál. Ezáltal azonban kevesebb lesz az a munka, amit mindenkinek a létfenntartásáért teljesítenie kell. 10 hektár megművelése helyett 6 vagy 7 is elegendő lesz, ráadásul a városi kényelemben elpuhult hivatalnokok is megkereshetik parasztként a kenyerüket. Ez természetesen még sokkal inkább így lesz, ha a szabadpénz bevezetésével a tőkekamatot is megszüntetjük. Akkor 4 hektár is elég lesz ott, ahol most 10-et kell megművelni, csak ahhoz, hogy valaki tengesse az életét.

Ez a gazdasági erő és önállóság természetesen az emberek közti összes kapcsolatot átalakítja; az erkölcsök, a szokások, a szólások, a gondolkodásmód nemesebb és szabadabb lesz.

A magán földjáradék megszüntetésével, és még inkább a kamatok megszüntetésével, minden egészséges nő abban a helyzetben lesz, hogy a mezőgazdaságban maga és gyermekei számára megkeresse a kenyeret. Ha itt 3 hektár elég 10 hektár helyett, akkor egy nő ereje is elég ott, ahol ma egy teljes férfierőre van szükség. Vajon a nő visszatérése a mezőgazdaságba nem a legszerencsésebb megoldása lenne-e a „nőkérdéshek"?

A német szabadföld-szabadpénz-mozgalom (fiziokrácia) megpróbálja elültetni azt a gondolatot, hogy az anyák számára a gyerekek felnevelésével járó többletteljesítményért tűzzenek ki állami járadékot, amely megfelel annak, amit a primitív népek asszonyainak a föld használata jelent. Erre az anyai járadékra kell a földjáradékot fordítani, ahelyett, hogy - mint Henry George javasolta -az adók megszüntetésére használnák fel.

Sok érv szól e javaslat mellett. Először is az a körülmény, hogy a földjáradékot végeredményben az anyák érdemének kell tekinteni, amennyiben egyáltalán az anyák teremtik meg a földjáradékhoz szükséges népsűrűséget. Ha mindenkinek meg kell kapnia a magáét (suum cuique), akkor kétségkívül az anyáknak van a legtöbb joguk a földjáradékra. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha a primitív asszonyt, aki az Őt körülvevő természettel királynőként rendelkezik, a mi szűkösködő gyári munkásnőinkkel hasonlítjuk össze. Ak-kor látjuk, hogy ma a földjáradékot egyenesen ellopják az anyáktól. Ázsia, Afrika, Amerika természeti népeinél valóban nem akad olyan anya, aki annyira meg volna fosztva minden gazdasági segédeszköztől, mint Európa proletárnői. A primitív népek anyáié az egész környezet. A fát a háza számára elviszi onnan, ahol találja; maga választja ki az építési helyet. Csirkéi, libái, kecskéi, marhái a konyhája körül legelnek. A kutya vigyáz a legkisebb gyerekre. A kisfiú a patakról hozza a napi pisztrángot. A kertben vetnek és aratnak a nagyobb gyerekek, a többiek fával és bogyós gyümölccsel megrakodva jönnek az ^ erdőből, a legidősebb hozza a hegyekből az elejtett bakot. És a természet ezen ajándékai helyébe mi a járadékost tettük, egy kövér, lusta, csúf teremtményt.

105

Tehát csak egy terhes proletárasszony helyzetébe kell beleélnünk magunkat, akinek az őt körülvevő természet semmit sem nyújt, ahová a gyermekét lefektetheti, hogy felismerjük, ha már a mai népgazdaság nem működhet korlátozások és földjáradék nélkül - akkor ez a földjáradék teljes egészében az anyákat illeti meg.

Számítások szerint, amelyek persze bizonytalan alapokon nyugszanak, mintegy havi 40 márkát lehetne szétosztani minden 15 évnél fiatalabb gyerek után a földjáradékból. Egyfelől ezzel a támogatással, másfelől a tőkekamattól való mentesítéssel minden asszony abba a helyzetbe kerülne, hogy vidéken nevelje fel gyermekeit, anélkül, hogy föltétlenül rá lenne utalva a férj pénzbeli hozzájárulására. Gazdasági megfontolások többé nem tennék tönkre az asszonyokat. Minden nemi kérdésben hajlamaik, kívánságaik és ösztöneik szerint dönthetnének. A párválasztásnál a szellemi, a testi, az örökletes adottságokat részesíthetnék előnyben a pénzeszsák helyett. így jutnának az asszonyok ismét választási joghoz, mégpedig nem a jellegtelen politikai választási joghoz, hanem a nagy fajtanemesítési választójoghoz.

A föídállamosítás után mindenkinek rendelkezésére áll az egész Német Birodalom, és ha általánosan bevezetik, az egész világ. Ezzel Összehasonlítva a mai királyok színtiszta koldusok. Minden újszülöttnek, akár házasságban, akár azon kívül született, 540 932 négyzetkilométer, 54 millió hektár terület áll rendelkezésére. És mindenki szabadon költözködhet, senki sem lesz, mint a növény, röghöz kötve. Mindenki, akinek nem felel meg a hazai levegő, akinek nem tetszik a társaság, aki bármilyen okból helyet akar változtatni, felmondja bérleti szerződését, és odébbáll. Ezáltal a különböző német törzsek, amelyek, mint a jobbágyság korában, a röghöz ragadnak, és a szép világból soha semmi mást nem látnak, mint a templomuk tornyát, megindulnak, és új erkölcsöket, új munkaeljárásokat, új gondolatokat is-mernek meg. A különböző törzsek megismerik egymást, és felismerik, hogy egyik sem jobb, mint a másik, hogy mi mindnyájan csak egyetlen piszkos, bűnös társadalmat alkottunk. És minthogy, mint ismeretes, az ember rendszerint jobban szégyelli bűneit idegenek előtt, mint hazájában ismerősök és rokonok előtt, feltehető, hogy az idegenekkel való kapcsolat szigorúbbá és tisztábbá teszi az erkölcsöket.De a föld államosítása átalakítja az ember belső lényét is: a mindennapi

szolgalelkűséget, amely a jobbágyság korából még megragadt az emberekben (az úrban nem kevésbé, mint a szolgában), mert a föld magántulajdona, a jobbágyság alapja, továbbra is fennáll - ezt a szolgalelkűséget az ember a föld magántulajdonával együtt véglegesen lerázza magáról. Felegyenesedik, mint egy fiatal fenyő, amely megszabadul a hó lefelé kényszerítő súlyától, s ismét sudár egyenesen emelkedik a magasba. „Az ember szabad, ha láncokban született is." Az ember minden hatáshoz alkalmazkodik, és minden lépés az alkalmazkodás útján az átörökiessel a jövendő nemzedékek javára válik. Csak a szolgaság vonatkozásában nincs átöröklés; a magánföldtulajdon még sebhelyet sem fog hátrahagyni a szolgák gondolkodásmódjában.

Ettől a saját gyökerű, mert gazdaságilag megalapozott szabadságtól, amelyet a földállamosítás hoz nekünk, joggal várhatjuk a nemesebb felfogás valamennyi gyümölcsét, amelyet eddig hiába reméltünk betakarítani. Nem kell-e

106

a politikai békének belsőleg is, nem csak kifelé, észrevehetővé válnia, ahogyan az emberek belső megelégedettsége az arcvonásaikon is visszatükröződik? A fennhéjázó, közönséges, durva hangnem, amely a földjáradék által felnevelt közönséges gondolkodás természetes gyümölcseként a politikai életben meghonosodott, külpolitikánkra sem maradhatott hatás nélkül. A magánföldtulajdonnal együtt járó örökös érdekharc révén megszoktuk, hogy minden szomszédban, minden szomszéd népben csak ellenséget lássunk, aki nekünk rosszat akar, és aki ellen fel kell fegyvereznünk magunkat. Mert a népek nem emberként és testvérként viszonyulnak egymáshoz, hanem földtulajdonosokként. Ha itt is, ott is lebontjuk a földtulajdont, akkor eltűnik a viszály Erisz almája. Akkor a földtulajdonosok helyett csak emberek maradnak, akik a kölcsönös kapcsolatoktól csak szakmai tevékenységük, vallásuk, művészetük, erkölcseik, törvényhozásuk megtermékenyítését, és sohasem ártást várhatnak. A földállamosítás után senkit nem érdekel többé a földjáradék nagysága, és ha ez lesz a helyzet valamennyi szomszéd országban, ki törődik már a határ-vámokkal, amelyek a népek közti kapcsolatokat megmérgezik, viszályt szítanak, védelmi intézkedésekre vezetnek, és minden viszonyt úgy összezavarnak, hogy a népek nem tudnak másként, csak puskaporral és ólommal ismét rendet teremteni? A földállamosítással, és még inkább az e könyv 4. részében bemutatott szabadpénz bevezetésével, a szabadkereskedeiem magától meghonosodik. Engedjük csak néhány évtizeden keresztül a teljesen szabad kereskedelmet kifejlődni és kibontakozni, és hamarosan látni fogjuk, milyen bensőségesen kapcsolódik a népek jóléte ennek a kereskedelemnek az előmozdításához és fenntartásához, milyen szeretettel fogja az egész nép ápolni a szomszéd népekkel való jó viszonyt, hogyan kötődnek szorosan össze itt és ott családok a vérrokonság kötelékeivel, hogy a művészek, tudósok, munkások, kereskedők, papok közötti barátság hogyan kapcsolja majd össze a világ minden népét egyetlen nagy társadalommá, egy népszövetséggé, amelyet az idő és az egyének törekvései egyre bensőségesebbé és szorosabbá tesznek, míg a részek összeolvadva összekovácsolódhatnak.

Magánföldjáradék nélkül nincs többé háború, mert nincsenek többé vámok. A föld államosítása ezért egyidejűleg jelent világméretű szabadkereskedelmet és világbékét.

A szabadföld e hatását a háborúra és békére eddig csak vázlatosan vizsgálták - még felderítetlen terület. A német föld reformerek szövetsége itt még nem végzett kutatást. Elegendő anyagot, hálás témát jelentene azonban egy terjedelmes mű számára. Ki fogja magára vállalni ezt a feladatot? Gustav Si-monst, Ernst Frankfurthot, Paulus Klüpfelt, akik alaposan felkészültek erre a feladatra, és alkalmasak is voltak elvégzésére, a halál elragadta munkájúk közben.

Megkíséreltem e megoldandó feladat szerény vázlatát adni a „Szabadföld, a béke vaskövetelménye" című értekezésben, amely e könyv 2. részét bevezette.

Az általános bértörvényt illetően már csak azt kell megmondani, hogy a föld államosításával és az adósság törlesztésével

az egész földjáradék a béralapban

107

lesz szétosztva; akkor az általános munkahozadék egyenlő lesz az Összes munka termékkel, ha levontuk belőle a tőkekamatot.

5. Hogyan lehet a föld államosításának követelését indokolni?

Az egészséges ember az egész földgolyót igényli, úgy tekinti, mint végtagjai egyikét, mint testének elválaszthatatlan részét, éspedig az egész földgolyót, nem részt belőle; és az a megválaszolandó kérdés, hogyan tud mindenki hozzájutni ennek a fő szervnek a teljes használatához.

A Föld felosztása ki van zárva, mert a felosztással mindenki csak egy részt kap, holott az egészre van szüksége. Ki lehet-e elégíteni az egyes családtagoknak a levesestálra vonatkozó igényét azzal, hogy széttörjük, és mindenkinek odadobunk egy cserepet? Ezenkívül minden temetéssel, minden születéssel újra kellene kezdeni a felosztást, arról nem is szólva, hogy a részek fekvés, tulajdonság, időjárási viszonyok stb. révén teljesen különbözők, ezért senkit sem lehet kielégíteni. Hiszen míg az egyik napos magaslaton szeretné megkapni a részét, a másik egy sörfőzde közelségét keresi. A felosztás (ma rendszerint örökség révén) nincs tekintettel ilyen kívánságokra: a sörpolgárnak naponta le kell ereszkednie a napos magaslatról, hogy lent a völgyben fogyassza el kedvenc italát, a másik meg a napos magaslat után sóvárog, és a völgy levegőjében szellemileg és testileg elsatnyul..

A felosztással senki nem lesz elégedett, a felosztás az embereket röghöz köti, különösen akkor, ha - amiként rendszerint megtörténik - a részek cseréjét (a forgalmat) forgalmi adóval nehezítik: Valaki egészségi okok miatt akar elköltözni, más a szomszédságával veszett össze, és biztonsági okokból jó volna más vidéket felkeresnie, de földtulajdona nem engedi el.

A forgalmi adó Németországban sokfelé 1-2-3%, Elzászban ráadásul 5%. Ha meggondoljuk, hogy a telkek rendszerint háromnegyed részben meg vannak terhelve, az 5%-os forgalmi adó már 20%-a az előlegnek vagy a vevő vagyonának. Ha tehát valaki csak ötször változtat helyet - ami az ember jó fejlődése érdekében egyáltalán nem túl sok -, akkor egész földtőkéje semmivé válik az adó miatt. A földreformerek értéknövekedési adója, amelyet csupán forgalom esetén szednek be, csak tovább ront a helyzeten.

Fiatal gazdálkodók számára a magas Észak kitűnő; előrehaladott korban, amikor az anyagcsere meglassúbbodik, olykor mérsékelt éghajlat előnyös, míg egészen öreg emberek meleg országokban érzik a legjobban magukat. Hogyan lehet a felosztás révén minden ilyen és ezer más kívánságot kielégíteni? Vigye mindenki magával a szántóját, mint egy csomagot? Adja el itt a részét, hogy amott újból vásároljon? Hogy ez mit jelentene, mindenki tudja, aki, ha a földkereskedelmet nem is tudja folyamatosan figyelemmel kísérni, de a körülmények folytán a helyét már többször kényszerült áruba bocsátani. Úgy jár, mint az a paraszt, aki egy tehenet vitt a vásárba, és egy sor csere után végül egy kanárimadarat vitt haza. Ezért a földtulajdonosnak az eladással rendszerint „ki kell várnia az alkalmat". De amíg itt az eladási alkalomra, aztán ott ismét a vételi alkalomra vár, telik az idő, úgyhogy rendszerint le kell

108

mondania azokról az előnyökről, amelyeket a helyváltoztatástól várt. Mennyire szívesen költözne némely paraszt a város közelébe, hogy tehetséges gyerekeit iskolába járathassa, mennyire szeretnének némelyek a város közeléből elmenekülni, hogy gyerekeiket az érintetlen természetben neveljék fel. Milyen gyakran vágyódnak vissza a katolikus közösségbe a jó katolikusok, akiket az örökrészük protestánsok közé ékelt. A földtulajdon megrabolja őket minden ilyen élvezettől; a földtulajdon láncos kutyát csinál belőlük, a föld jobbágyait, rabszolgáit.

És mennyire gyakori, hogy némelyeket, akik életük végéig szívesen művelnék azt a rögöt, amelyen már ősidők óta apáik szántottak, egy hitelező, egy uzsorás, egy adóvégrehajtó elűz. A tulajdont biztosító törvények fosztják meg őket a tulajdonuktól.

És milyen gyakori az, hogy valaki, aki az apjától a „részét" megörökölte, és 9 testvérét csak 90%-os elzálogosítással tudta kifizetni, most megfullad a ka-matfizetéstől. Egy csekély béremelkedés, a földjáradék gyenge csökkenése (ami már a tengeri fuvarköltségek csökkenése révén is bekövetkezhet) elegendő ahhoz, hogy megfossza attól a lehetőségtől, hogy a kamatokat fizesse, így juttatva egész gazdaságát kalapács alá. A mezőgazdaság úgynevezett szorult helyzete, amelybe minden német földtulajdonos belekerült, a magánföldtulajdonnal elválaszthatatlanul összekötött örökösödési eladósodás következménye volt.

A földmagántulajdon „szerencsés örököse" agyondolgozhatja magát, számolhat, izzadhat és politizálgathat az áílamügyekről - tulajdona kérlelhetetlenül a mélybe húzza.

Sokkal rosszabb következményei vannak a „résztulajdonos" számára, ha a földet közös tulajdon (kollektív tulajdon) formájában osztják föl, úgy, ahogy ez a községi tulajdonnál történik, és ahogyan ezt a szövetkezeti mozgalom szorgalmazza. Az egyes ember számára nem lehetséges a ráeső rész eladása, a közösség elhagyása pedig részének elvesztésével jár. A forgalmi adó itt 100%-os elköltözködési adóvá változik át. Vannak közösségek, amelyek nemcsak hogy adót nem szednek, hanem még készpénzt is szétosztanak. Hogy ezt a bevételt el ne veszítsék, némelyek annak ellenére a közösségben maradnak, hogy az éghajlati, politikai, egyházi, társas viszonyok, a sör- és bérviszonyok nekik nem tetszenek. Meggyőződésem, hogy sehol nincs több per, viszály és gyilkosság, sehol nem kell több boldogtalan embernek élnie, mint éppen az ilyen gazdag közösségekben. Arról is meg vagyok győződve, hogy a bérviszonyok az ilyen közösségekben rosszabbak, mint másutt, mivel a szakmai tevékenység sikeréhez annyira szükséges és a személyes képességek által meghatározott szabad szakmaválasztást itt egészen rendkívüli módon korlátozza a köl-tözködési szabadság megnyirbálása. Itt mindenki arra az iparra van utalva, amely az adott helyen kifejlődhetett: míg valaki a tudomány embereként vagy tánctanárként a világban megcsinálhatta volna a szerencséjét, itt, mivel közösségijogait nem akarja elveszíteni, favágóként kell tengetnie az életét.

A „föld felosztásának" ugyanezekbe a hátrányaiba ütközünk, csak arányaiban még nagyobb mértékben, ha a Föld területét a népek között osztjuk fel. Egyik nép sem elégszik meg a neki kiutalt résszel, egyik nép sem elégedhet meg ezzel a résszel, hiszen üdvös kibontakozásához minden népnek - miként

109

minden egyes embernek is - az egész földgolyó rendelkezésére állhat. Minthogy a rész nem elegendő, megpróbálják hódítással megnövelni birtokukat. De a hódításhoz háborús erő tartozik, és az évezredek történelme által megerősített törvény, hogy egy állam hatalma nem növekszik folyamatosan területe növekedésével; ellenkezőleg, a folytonos hódítások révén az idők folyamán az állam ereje csökken. Ezért ki van zárva, hogy a Föld minden népe egyszer hódítás folytán egyetlen uralom alá kerüljön. A hódítás ezért rendszerint kis falatokra korlátozódik, amelyek aztán más alkalommal ismét elvesznek. Amit az egyik a hódítással megnyer, a másik elveszíti; és minthogy ennek a másiknak ugyanaz az igénye a terjeszkedésre, felkészül a visszahódításra, és lesi az alkalmat, hogy nekiessék szomszédjának.

Szinte minden nép megpróbálta már, hogy hódítás útján a földgolyó áhított birtokába helyezze magát, és mindig ugyanúgy kudarcot vallott. A kard, mint minden kézi szerszám, tompul a használattal. És milyen áldozatokkal jártak ezek a gyermeteg kísérletek újra és újra! Vérfolyamok, hullahegyek, pénzpazarlás és mennyi verejték kísérte! Miközben semmi nyoma a sikernek. Földünk politikai térképe ma olyan, mint egy kolduskabát: foltos, és rongyos; naponta új határkerítések emelkednek, mindenki őrzi a csontját, apáitól örökölt alamizsnát, még féltékenyebben, mint valaha. Remélhetjük-e ésszerűen, hogy egyszer születik egy olyan hódító, aki mindnyájunkat egyesít? Ez esztelen reménység. A felosztás háborúhoz vezet, és a háború csak összefércel. A varrás mindig újra felszakad. Az embernek az egész Földre van szüksége, az egész földgolyóra, nem összefércelt fecnikre, mégpedig minden egyes embernek és minden egyes népnek. Amíg az embernek ezt az alapszükségletét nem elégítik ki, addig háború is lesz: ember ember ellen, nép nép ellen, földrész földrész ellen. Azt is figyelembe kell venni, hogy az ilyen okokból kirobbant háború éppen annak az ellentétét hozza létre, amit a háború irányítói célul tűztek ki. Szétválasztást egyesítés helyett; kicsinyítést nagyobbítás helyett; sza-kadékokat hidak helyett.

Hiszen igaz, hogy némely nyárspolgár a „legkedélyesebben" egy füstös sörözőben érzi magát, fönn a hegycsúcson pedig bizonytalanul és kényelmetlenül. A régi poroszokról is azt beszélik, hogy a Német Birodalommal való egyesülésbe csak kelletlenül egyeztek bele; az új fényesség elvakította őket, de a föld felosztása csak koldusnemzedéket szült.

Ezért tehát: el ezekkel az elavult, tompa szerszámokkal, el az ágyúkkal és a bábjátékokkal! El a sövénykarókkal, a vámhatárokkal, tűzbe a telekkönyvekkel! A földgolyót nem osztjuk fel, nem törjük szét, nem akarunk cserepeket. Suum cuique. Mindenkinek az egészet.

Hogyan lehet ezt a követelményt vagyonközösség, világállami testvériség, az állami önállóság megszüntetése nélkül kielégíteni? A szabadföld ad választ erre kérdésre.

De vajon e követelés megvalósításával nem tesszük az államhatárokon belüli földeket mindenki számára hozzáférhetővé és saját tulajdonná? Ezzel az eljárással vajon mindenkinek az a föld jut, amire vágyik? Vagy talán minden kívánságot, minden szeszélyt és hóbortot figyelembe kell venni? A szabadföld révén az egész költözködést megszabadítjuk a földtulajdon teljes ballasztjától.

110

nem fog a szabad költözködés nem csak törvényesen, hanem gazdaságilag is megvalósulni?

Nézzük meg közelebbről. Egy paraszt gazdálkodik az észak-németországi alföldön egy nagy gazdaságban a fiaival. De mivel a fiúk hallani sem akarnak a gazdálkodásról, és a városba költöznek, hogy ipart űzzenek, a gazdaság túl nagy lesz a paraszt számára, akinek teljesítőképességét a kor és a törődöttség is csökkentette. Ő tehát kisebb gazdaságot akar művelni, és ezt összeköti fiatalkori álma megvalósításával, azzal ugyanis, hogy a hegyek között lakjék. Frankfurttól sem akar messze lenni, mert a fiai ott telepedtek le. Ez ma meglehetősen nehézkes, egy paraszt számára kivitelezhetetlen volna.

A szabadfölddel másként áll a helyzet. Földtulajdona nincs az emberünknek, tehát szabad, szabadon költözhet, mint a madár. A bérleti szerződése lejártát sem kell megvárnia, mert a vagyoni elégtétel megfizetésével minden napot megválthat. Megrendeli tehát a képes jegyzéket, amelyet az egyes körzetek rendszeresen kiadnak a bérletre rendelkezésre álló gazdaságokról, és megjegyzi magának azokat a gazdaságokat, amelyek a legjobban megfelelnek kívánalmainak. Választékban nem lesz hiány, mert ha átlagosan 20 éves bérleti időszakkal számolunk, akkor minden 20 gazdaságból évente egy felszabadul, vagyis évente mintegy 150 000 gazdaság, 10 hektáros átlagos nagyságban: nagyok és kicsik, minden igény szerint, hegyekben, síkságon, a Rajnánál, az Elbánál, a Visztulánál, katolikus és protestáns vidékeken, konzervatív, liberális, szocialista körzetekben, mocsárban, homokon, a tengernél, marhatenyésztők vagy cukorrépa-termelők számára, erdőben, ködben, friss pataknál, füstös ipari vidékeken, a város, a sörfőző, a helyőrség, a püspök, az iskola közelében, francia és lengyel nyelvterületen, tüdőbetegeknek, szívbetegeknek, erőseknek és gyengéknek, Öregeknek és fiataloknak - röviden, évente 150 000 gazdaság választéka, amely rendelkezésére áll; amely a tulajdonát képviseli, amelyet csak meg kell művelnie. Nem mondhatja mindenki, hogy az egész birodalom a tulajdona? Mi hiányzik még a birodalom tulajdonlásához? Egy gazdaságnál többet nem tud egyidejűleg lakni. Ha egyes egyedül volna a Földön, akkor ís egy hely mellett kellene döntenie.

Persze bérleti díjat követelnek tőle, de ez a bérleti díj ellenszolgáltatás a földjáradékért, amely nem a föld terméke, hanem a társadalomé. És az embernek a földre van joga, nem az emberekre. Amikor tehát a paraszt a bérleti díjat, amelyet földje terménycinek árában a társadalomra kivet, ismét lerója ugyanazon társadalom számára bérleti díjként, akkor egyszerűen a könyvelő, az adószedő szerepét játssza; a földhöz való joga ezáltal nem rövidül meg. Visz-szaadja a társadalomnak azt, amit ez számára a föld terményeinek árában a munkáján fölül megfizetett. Minthogy a bérlő egyben a társadalomnak is tagja, neki is jár a maga része a bérleti összegből. Tehát valójában még csak bérletet sem fizet; csak beszolgáltatja az általa beszedett földjáradékot a pontos elszámolás végett a társadalomnak.

El kell fogadnunk tehát, hogy a szabadfölddel minden egyén joga az egész német területre korlátlan formában védelmet kap és megvalósul.

De a német cseréppel az öntudatos ember nem éri be. Követeli az egészet, a földgolyót mint tulajdonát, mint önmagának elválaszthatatlan részét.

111

Ezt a nehézséget is megoldja a szabadföld. Gondoljuk el, hogy a szabadföld minden országra kiterjed; ez a gondolat nem tűnik különlegesnek, ha meggondoljuk, hogy jó néhány nemzeti intézmény átlépi az ország határait, és meghódítja az egész világot. Tegyük fel tehát, hogy a szabadföldet nemzetközileg bevezetik, és szerződésekkel úgy kiegészítik, hogy más országok bevándorolt polgárait egyenjogúnak kell tekinteni, amint ez ma már a törvények tekintetében szinte általános. Akkor mi hiányzik még minden egyes ember azon jogának megvalósításához, hogy birtokolja az egész földgolyót? Az egész világ ettől kezdve az ő korlátlan tulajdona: bárhol letelepedhet, ahol neki tetszik (ez ugyan már ma is igaz, de csak akkor, ha pénze van), éspedig teljesen ingyen, mert a bérleti díj, amelyet fizet, mint már mondtuk, tulajdonképpen nem a földből származik, hanem a földjáradékért való ellenszolgáltatás, amelyet termékeinek árában a társadalomtól felvett, és amelyet neki az állami szolgáltatásokban visszaadnak.

A szabadföld révén tehát minden egyes ember az egész földgolyó birtokába jut. Ez az övé; olyan, akár a feje, korlátlan tulajdona, összenőtt vele; nem lehet tőle elvenni, róla levágni egy megóvatolt váltóval, zálogadóssággaí, egy tönkrement barátért vállalt jótállással. Tehet, amit akar; ihat vagy a tőzsdén játszhat; a tulajdonához nem lehet hozzányúlni. Hogy apai örökségét 12 testvérével kell megosztania, vagy egyetlen gyerek - a földtulajdon szempontjából közömbössé vált. Mindegy, hogy mit tesz, vagy mit nem tesz, a Föld az ő tulajdona marad. Ha nem adja le a szántóföldi termék árában beszedett földjáradékot a társadalomnak, akkor gyámság alá helyezik, de a Föld azért nem kevésbé marad az ő tulajdona.

A földállamosítás révén minden gyerek földtulajdonosként jön a világra, akár házasságban, akár azon kívül született; mint a prágai Kisjézus [szobor], a kezében tartja a földgolyót. A Föld fölosztatlanul a feketéké, a vörösöké, a sárgáké, a fehéreké, kivétel nélkül mindenkié.

Porból vétettünk és porrá leszünk. Ez kevésnek tűnik, de ne becsüljük le ennek a pornak a gazdasági jelentőségét. Minthogy ez a por része a Földnek, ami ma még a földtulajdonosoké. Ahhoz, hogy létezz és növekedj, a Föld alkotórészeire van szükséged; ha csak egy kevés vas is hiányzik a véredből, az tönkreteszi egészségedet. A Föld nélkül, és - ha az a földtulajdonosoké - a földtulajdonos engedélye nélkül senkinek nem szabad megszületnie. Ez egyáltalán nem túlzás. Hamvaid vizsgálata földi alkotórészek bizonyos mennyiségét mutatja ki, s ezeket senki nem szerezheti meg a levegőből. Ezek a földi alkotórészek valamikor a földé vagy tulajdonosaié voltak, ezeket tőlük megvásárolták vagy ellopták. Egyik a kettő közül.

Bajorországban a házasság engedélyezését bizonyos jövedelemtől tették függővé. A szüléshez való engedélyt törvényesen megtagadták mindazoktól, akik nem tudják megfizetni azt a port, amely csontvázuk fölépítéséhez szükséges.

A földtulajdonos engedélye nélkül azonban meghalnia sem szabad senkinek, mert porrá leszel, és ez a por helyet igényel a Földön; és mi van, ha a földtulajdonos ezt a helyet megtagadja tőled? Aki tehát engedély nélkül meghal egy földtulajdonos földjén, meglopja ezt a tulajdonost. Aki nem tudja megfizetni sírhelyét, egyenesen a pokolba kerül. Ezért mondja a spanyol köz-

112

mondás: Nincs semmije, ahová eleshetne meghalni. És a Biblia: Az Emberfiának nincs hely, hová fejét lehajtsa.

De a bölcső és a koporsó közt van az egész hosszú élet, és az élet, mint ismeretes, égési folyamat. A test kemenceként működik, amelyben állandó meleget kell tartani, hogy az élet szikrája ki ne aludjék. Ezt a meleget törekszünk megtartani belsőleg a táplálkozással, külsőleg a ruházkodással, és a lakással, védelemül a meleg kisugárzása ellen.

A táplálékok, a ruházkodási anyagok és a lakások építőanyagai megint csak a Föld termékei; mi történik akkor, ha a föld tulajdonosai megtagadják tőled ezeket az anyagokat?

A földtulajdonos engedélye nélkül tehát senki nem ehet, nem ruházkodhat és egyáltalán, nem élhet.

Ez sem túlzás, egyáltalán nem az. Az amerikaiak megtiltják a kínaiaknak a bevándorlást, az ausztrálok elirányffják partjaiktól mindazokat, akiknek a bőre nem világos fehér; még hajótörött malájokat is, akik az ausztrál partoknál menedéket kerestek, könyörtelenül kiutasítottak. És hogyan jár el a rendőrség nálunk mindazokkal, akiknek nincs eszközük ahhoz, hogy a Föld javait megvásárolják? „Neked nincs semmid, azonban élsz, következésképpen lopsz. A testmeleged, ami csak a Föld termékei által fenntartott tűz eredménye lehet, elárulja gonosztettedet, elárulja, hogy lopsz! Mars a börtönbe!" Ezért szoktak az iparos legények is egy érinthetetlen vas-pénzalapot létesíteni, ezért mutatkoznak be bűnösségük teljes tudatában e szavakkal: Bocsásson meg, egy szegény utazó.

Azt szokták mondani: „Az embernek természetes joga van a Földre." Ez azonban képtelenség, hiszen akkor azt is lehetne mondani, hogy az embernek joga van a végtagjaira. „Jogokról" itt nem kellene beszélni, különben azt is mondhatnánk, hogy a fenyőnek joga van arra, hogy a földbe eressze a gyökereit. Eltöltheti az ember az életét egy léggömbben? A Föld az emberhez tartozik, önmagának szerves része; az ember a Föld nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint fej és gyomor nélkül. Miként a fej, a Föld is része, egyik tagja az embernek. Hol kezdődik az embernél az emésztési folyamat, és hol fejeződik be? Ez a folyamat sehol nem kezdődik, és nincs vége sem: zárt kört alkot, kezdet és vég nélkül. Az anyagok, amelyekre az embernek szüksége van, nyers állapotukban emészthetetlenek - előbb meg kell őket munkálni, emésztésen kell át-menniük. És ezt az előmunkálatot nem a száj, hanem a növény végzi el. Az gyűjti össze és változtatja át az anyagokat úgy, hogy további útjukon az emésztőcsatomában táplálékká lehessenek. A növények tehát, amelyeknek a földben van a helyük, éppúgy az emberhez tartoznak, mint a száj, a fogak, a gyomor.

Az embernek azonban nem elegendő, mint a növénynek, a föld egy része; az embernek az egész Földre szüksége van, mégpedig minden egyes embernek szüksége van osztatlanul az egész Földre. A völgyekben és szigeteken lakó, vagy falakkal és vámokkal körülzárt népek elsatnyulnak és kipusztulnak. A kereskedő népek ezzel szemben, akik a Fold minden termékével fűszerezik a vérüket, frissek maradnak, sokasodnak és meghódítják a világot. Az emberek testi és lelki szükségletei beleeresztik gyökereiket az egész földkéreg minden morzsájába; polipkarokként átfogják a Földet.

113

Minden kell az embernek, nem csak egy rész. Szüksége van a forró és a mérsékelt égöv gyümölcseire éppúgy, mint a magas Északon termőkre; egészségéhez hegyi, tengeri és sivatagi levegőre van szüksége. Szellemi felfrissüléséhez szüksége van a kapcsolatra a Föld minden népével, szüksége van minden nép tapasztalatára. Mindenre szüksége van, még a különböző népek isteneire is, mint összehasonlítási alapra saját vallásához. Az egész földgolyó úgy, ahogy pályáján pazarul kering a Nap körül, egy része, szerve az embernek, minden egyes embernek.

Megengedhetjük akkor, hogy egyes emberek ennek a Földnek a részeit, saját magunk részeit, kizárólagos és másokat kizáró tulajdonként lefoglalják, kerítéseket emeljenek, és kutyákkal és idomított rabszolgákkal távol tartsanak minket a Föld részeitőt, egész tagokat szakítsanak le a testünkről? Ez az eljárás nem ugyanazt jelenti-e, mintha önmagunkat csonkítanánk meg?

Egyesek talán nem tartják majd érvényesnek ezt az összehasonlítást, mert egy földdarab levágása nincs összekötve vérveszteséggel! Bárcsak közönséges vérveszteség lenne! A rendes seb begyógyul; ha levágnak egy fület, egy kezet: a vérzés elapad, a seb beheged. De az a seb, amelyet egy földdarabnak a levágása hátrahagy a testünkön, örökké gennyed, soha nem heged be. Minden kamatfizetési nap mindig újra feltépi a sebet, és patakzik a vörös-arany vér. Fehérré köpölyözi az embert, vértelenül támolyog ide-oda. Egy földdarab levágása a testünkről minden beavatkozás legvéresebbÍke, gennyes, tátongó sebet hagy hátra, amely csak azzal a feltétellel gyógyulhat be, ha az elrabolt tagot ismét visszahelyezik.

De hogyan? A Földet már szétdarabolták, cserepekre törték, fel- és szétosztották, és erről okmányokat szerkesztettek, amelyeket tiszteletben kell tartani. Nem, ez képtelenség, tiszta képtelenség!

Ámde ki állította ki az okmányokat? Ki írta őket alá? Én a magam nevében soha nem egyeztem bele a Föld, a tagjaim felosztásába; és amit mások a beleegyezésem nélkül tettek, mi közöm hozzá! Számomra minden ilyen okmány értéktelen papír. Nem adtam beleegyezésemet e csonkításhoz, amely belőlem nyomorékot csinál. Ezért visszakövetelem elrabolt tagjaimat, és hadat üzenek mindenkinek, aki tőlem a Föld egy részét megvonja.

„De ezeken a megsárgult pergameneken Őseid aláírása áll!" Teljesen igaz, ott olvasom a nevemet - de ki tudja, vajon nem hamisították-e? És ha még valódi is az aláírás, amit nem lehet bizonyítani, látok az aláírás mellett egy lyukat, ami tőrtől származik, amivel az aláírást kikényszerítették, mert senki nem áldozza fel egyetlen tagját sem közvetlen életveszély nélkül. A róka lerágja a lábát, de csak akkor, ha csapdába került. És végül: köteles ma bárki elődeinek bűneit elismerni? Felelősek a gyermekek elődeik bűneiért? Megcsonkíthatják a szülők gyermekeiket, eladhatja az apa a lányát? Képtelenség, mind képtelenség!

Az iszákos gyermekeinek gyámot állítanak; és ki mondja, hogy mindezeket a telekkönyvi okmányokat nem részegen írták alá? Valóban, azt gondolhatnánk, hogy elődeink örökké részegek voltak! Iszákosnak kellett lenniük, akik a földet elmulatták, iszákosok, mint az ősgermánok, akik mámorukban eljátszottak asszonyt és gyermeket. Csak italtól elzüllött csőcselék adja el magát vagy a tagjait, csak lezüllött emberek írhatták alá jószántukból e telekkönyvi

114

okmányokat. Képzeljük el, lejön egy ember a Holdról egy üveg pálinkával, hogy itt földet vegyen a Hold számára! Megengednék neki, hogy ennek a Földnek a részeit, nagyot vagy kicsit, magával vigye? És mégis, teljesen mindegy, hogy a földet a Holdra viszik, vagy egy földtulajdonos sajátítja ki. A földtulajdonos a földbér behajtása után csak parlagot és pusztaságot hagy hátra. Ha a földtulajdonosaink tőkemenekítésként Németország egész szántóterületének termőrétegét felgöngyölnék és külföldre vinnék, az közömbös lenne a nép számára. A Párizsban dőzsölő orosz földtulajdonosok az éhínség ellenére hatalmas mennyiségű gabonát vittek ki Oroszországból - még a kozákok is ínségbe jutottak! a rend fenntartása érdekében végül kiviteli tilalmat kellett elrendelni.

Lehet-e mást feltételezni, mint hogy a telekkönyvi aláírásokat tőrrel kény-szerítették ki, pálinkásüveggel csalták ki? A telekkönyv Szodoma és Gomorra bűnözőinek az albuma, és ha egy földtulajdonos felelősséget akarna vállalni elődeinek tetteiért, akkor őt csalásért és zsarolásért rögtön be kellene börtö-nözni.

Jákob egy tál lencséért kizsarolta testvérétől az egész marha legelőj ét, amikor az, közel az éhhalálhoz, a farkasvadászatból hazatért. Adjunk most ennek a zsarolásnak erkölcsi felmagasztalást azáltal, hogy Ézsau utódait a rendőrséggel akadályozzuk meg ennek a legelőnek a használatában?

De nem kell Ézsauig visszamennünk, hogy okmányaink őstörténetét felfedjük. „A legtöbb ország betelepítése eredetileg megszállással, hódítással ment végbe, és később is gyakran a kard volt az, amely a fennálló felosztást újra megváltoztatta."*

És hogyan megy. végbe ma a szemünk előtt egy ország megszállása? Az afrikai herero törzs királya egy palack pálinkáért magának és egy tarka ruháért a hitvese számára eladta az általa a hottentottáktól elvett területet. Több millió hektárt, nyájaik összes legelőjét. Tudta, hogy mit tesz, amikor pálinkával a fejében az áruló X-et az okmányra biggyesztette? Tudta, hogy ezt az írást most már értékes okmányként, szentségként vasszekrényben őrzik, éjjel-nappal őrség vigyáz rá? Tudta, hogy most már ő és az egész népe ehhez az egyetlen kereszthez van szögezve, hogy ettől kezdve minden tehene után bérleti díjat kell fizetnie - neki, a gyerekeinek, az unokáinak, ma, holnap, örökké? Ezt nem tudta, amikor a kereszt misszionáriusoktól tanult jelét az írásra festette! Hogyan lehet még Krisztus jelével is becsapni és meglopni embereket? És ha ismerte az írás jelentőségét, miért nem kötötték fel a lump népárulót az első fára? S nem tudta: ez világosan látszik abból, hogy amikor az okmány tartalmát tettekre váltották, fellázadt, hogy a „csaló csőcsclékct" kiűzze. (A német újságokban a szerencsétlen bennszülötteket, akik „szabadságharcukat" a rendelkezésükre álló fegyverekkel vívták, rendszerint gyújtogatóknak, tolvajoknak, csőcseléknek stb. nevezték.) Persze hasztalan, mert hajtóvadászatot indítottak ellenük, és azokat a keveseket, akiket nem terítettek le, a sivatagba szorították vissza, ahol éhen fognak halni (lásd Trotha tábornok hivatalos nyilatkozatát).

* Anton Menger, Dos Reált aufden vollen Arbeitsertrag, 4. kiadás, 2.

115

Az ilyen módon elfoglalt földet aztán a hivatalos tájékoztatás szerint a kö-vetkezőképpen osztották fel:*

1. Délnyugat-Afrikai Német Gyarmati Társaság.............................. 135 000 km2

1. Telepes Társaság.................................................................................20 000 km2

1. Hanza Föld-, Bánya- és Kereskedelmi Társaság............................. 10 000 km2

1. Kaoko Föld- és Bányatársaság........................................................ 103 000 km2

1. Southwestafrika Co. Ltd...................................................................... 3 000 km2

1. South Afrika Territories Ltd............................................................. 12 000 km2

összesen . . 295 000 km2

ami 900 millió hold földdel egyenlő.

Mit adott ez a 6 tulajdonszerző a 900 millió hold földért? Egy üveg pálinkát, egy tarka ruhát. így ment és így megy ez Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában.

Dél-Amerikában ezt még lényegesen egyszerűbben csinálták: ott még az írást is megtakarították a X-aláírással. Kiküldték Roca tábornokot, a későbbi elnököt egy csapat katonával az indiánok ellen, hogy elűzzék őket a pampák termékeny legelőiről. A többséget lepuffantották, a nőket és gyermekeket a városba vitték mint olcsó munkaerőt, a maradékot pedig átűzték a Rio Neg-rón. A földet kiosztották a katonák között, és rájuk írták, akiknek aztán rendszerint nem volt sürgősebb dolguk, mint hogy eladják jogaikat - pálinkáért és tarka rongyokén.**

így, és nem másképp jöttek létre a jelenlegi tulajdonosok „szent és sérthetetlen jogai" a világon talán legjobb, legtermékenyebb földekre. Birkák, lovak és tehenek millióinak szabad tere, egy keletkezőben lévő új, nagy nép földje ma egy maroknyi ember kezében van, akik nem adtak érte többet, mint egy üveg pálinkát.

* Deutsche Valksstimme, 1904. december 20. ** A Hamburger Fremdenblatt 1904. december 22-i számában találtam a következő közleményt; „Latifundiumok Argentínában. Hamburg, dec. 22. Mint az itteni főkonzul bejelentette, röviddel ezelőtt nagy területeket adtak el Argentínában, amelyek világosan megmutatják, mennyire növekszik ebben az országban is a telkek és a föld éneke. Antonio Devoto vásárolt a pampa övezetben az angol South American Land Company-tól 116 legua területet 12 000 szarvasmarhával, 300 000 juhval stb. 6 és fél millió dollárén = körülbelül 50 000 dollár/legua, kb. 2500 hektár. Jósé Guaz-zone, akit gabonakirálynak neveznek, Buenos Aires tartomány Navarria kör/etében 5 leguát vett 200 000 dollárért. A Jewish Colonisation Society 40 leguát vásárolt részben Piquében, részben a központi pampán 88 000 dollár/legua áron, amelyet az eladó, Federico Leloir úr 1879-ben 400 dollár/legua áron vásárolt. A pampa mindezen területeit, amelyeket 1878-ban szabadítottak meg az indián hordáktól, 1879-1880-ban a kormányzat 400 dollár/2500 hektáros legua áron nyilvánosan adta el; ezek különösen alkalmasak marhatenyésztésre, és értékük azóta 150-200-szorosra növekedett, jó jeleként az ország fejlődésének cs jövőjének." Ehhez még meg kell jegyezni, hogy a számított 200-szoros árnövekedés valójában sokkal nagyobb. A 400 dollár/2500 ha-os leguát moneda corriente-ben kellett fizetni, amiből 30 jutna egy mostani pezóra. Az árnövekedés tehát 30x200=6000-sze-res. Azt mesélik, hogy katonák a földrészüket gyufáért (cajas defósforos) adták el.

116

I Észak-Amerikában a legújabb időkben betelepült térségek többnyire lakatlanok voltak. Ott bárki egyszerűen annyit vehetett magának, amennyire szüksége volt. Minden felnőttnek, férfinak vagy nőnek joga volt 160 hold földre, úgyh°gy egy család, 6 felnőtt gyerekkel, 400 hektárral egyenlő 1000 hold földre tarthatott igénybe. Kis kötelezettségek ellenében, hogy néhány fát ültet és gondoz, mindenki kétszer annyi (tehát 320) holdat is elfoglalhatott. Néhány (6) évvel később meghatározták a birtoklás jogcímét, és a föld aztán eladható lett. Az ilyen „telepes birtokok" kevés pénzen való megvétele révén (minthogy egy olyan dologért, amit mindenütt, minden további nélkül birtokba lehet venni, nem lehetett sokat kérni) jöttek létre az óriási, több ezer hektáros farmok. Az ár: egy üveg pálinka, egy tál lencse. Így két luxemburgi paraszt, Müíler és Lux urak Kaliforniában ma egy akkora birtokot mondhatnak magukénak, hogy Poroszország és Lippe kényelmesen beleférnének. Az ár: egy üveg pálinka, egy tál lencse.

A Northern Pacific vasút a kormányzattól ingyen kapott engedélyt a vasútépítésre, és hozzá még annak a földnek a felét, amely a vasút mellett jobbra és balra elterült, éspedig 40 mérföldön át az ország belseje felé. Képzeljük el: 40 mérföld jobbra és balra az egész 2000 mérföldes vasút mentén! Az ára? Egy üveg pálinka? Nem, kevesebb, mint egy üveg pálinka - ingyen!

A Canada Pacific vasút esetében hasonlóan áll a dolog. A vasúti társaság által kiadott „Új vüágút keletre" című röplapban ez áll: „A társaság elvállalta az építést 1920 mérföldön, amiért a kormányzattól számos értékes előjogot és szabadságot kapott, továbbá 25 millió dollárt pénzben, 25 (írd és mondd: huszonöt) millió hold szántót és 638 mérföld már elkészült vasutat."

Aki most azt gondolja, hogy e juttatások árának a megépítendő vasutat kellene tekinteni, hatalmasat téved. Az említett röplapban az is olvasható, hogy az egész vasút a társaság tulajdona lesz. De hol van az ellenértéke - kérdezzük - az odaajándékozott 25 millió hold földnek, a 25 millió dollárnak, a 638 mérföld kész vasútnak és az értékes előjogoknak? A válasz: egy üveg pálinka, egy tál lencse, a befektetett tőke kamatai elvesztésének kockázata.

így tettek egy tollvonással 25 millió hold szántót magántulajdonná, a leg-termékenyebb, legszebb és legegészségesebb országok egyikében. Még csak arra sem vettek fáradságot, hogy megnézzék azt a földet, amelyet így el akartak ajándékozni. Csak a vasútépítés során „fedezték fel" a föld rendkívüli termékenységét, a vidék szépségét, gazdagságát szénben és vasban. És ez nem Afrikában volt, hanem a különben kiváló közigazgatásáról híres Kanadában.

így jön létre ma a földmagántulajdon olyan országokban, amelyektől Európa annyira függ, mint saját termőföldjeitől.

Vajon most, hogy már tudjuk, miként jön lene ma a földmagántulajdon, kell még az után kutatnunk, hogy tegnap hogyan jött létre? „Peor es menearlo" mondja a spanyol: annál rosszabb lesz, minél jobban felkavarjuk. Kérdezzük meg az Egyházat, hány fokra volt felfűtve a pokol, amikor a haldokló a földtulajdonát az Egyházra hagyta? Kérdezzük meg a grófokat, hercegeket, bárókat, milyen felségáruló módon eszközölték ki a gyengélkedő, beteg császártól a fegyveres hűbéri szolgálattal megterhelt birtok tehermentes tulajdonná való átalakítását; hogyan használták ki a rabló szomszédok támadását kapóra jött alkalomként arra, hogy a császártól előjogokat és földtulajdont zsaroljanak

117

ki? „Peor es menearb." Bűzlik, ha felkavarjuk. Kérdezzük meg az angol landlor-dokat, tulajdonképpen hogyan szereztek földtulajdont Írországban? Rablás, gyilkolás, hazaárulás és örökséglesést, ezek lennének a válaszok ezekre a kérdésekre. És akit még nem elégítettek volna ki ezek a válaszok, annak a régi regék és bordalok, a fajtának a siralmas testi és szellemi szétesése megadják a kívánt, teljes felvilágosítást a földtulajdon eredetéről. Meggyőződhet arról, hogy őseink iszákos bandája dőzsölte el az utódok örökségét, akik jottányit sem törődtek a következő nemzedékek sorsával. Utánunk a vízözön, ez volt a jelmondatuk.

Most tartsuk fenn ezeket az „ősi, tiszteletreméltó" állapotokat, melyeket ezek a vidám cimborák teremtettek, jámbor hódolatból a palackok iránt, amelyeket közben ürítettek, hálából a megfertőzött vérért, a megcsonkított tagokért, amelyeket ránk hagytak?

A holtak műve nem mértékadó számunkra. Minden korszaknak megvan a maga feladata, amit teljesítenie kell, egyébként ezzel is éppen elég a tennivalója. A fák halott lombját elsöpri az őszi vihar, a döglött vakondot az útból és a legelő nyájak trágyáját eltakarítják a bogarak; a természet gondoskodik arról, hogy az elhaltak semmivé váljanak, hogy ezáltal a Föld mindig fiatal és friss maradjon. A természet mindent gyűlöl, ami a halálra emlékeztet. Még soha nem figyeltem meg, hogy egy száraz fenyőfa kifakult törzse a feltörekvő új nemzedéknek támaszként vagy létraként szolgált volna. Mielőtt a magszem kicsírázik, a száraz fát a vihar már ledöntötte. Az öreg fák árnyékában az új nemzedék nem tud fejlődni; de alighogy ledőlnek az öregek, minden no és gyarapodik.

Ezért temessük el a holtakkal műveiket és törvényeiket is. Rakjatok máglyát a régi okmányokból és telekkönyvekből, és tegyétek rá a holtakat! Mi mások számunkra a törvények és telekkönyvek, mint koporsók, amelyekben elődeink szellemi porhüvelye nyugszik?

Tűzbe tehát a dohos kacatokkal! A hamuból, nem a tetemből emelkedik ki a főnix!

6. Amire a szabadföld nem képes

Bármilyen súlyos következményekkel jár is a föld államosítása, hatásait mégsem szabad eltúlozni.

A szabadföld persze nem lehet gyógyír mindenre, mint néhányan vélik. Henry George-nak az volt a véleménye, hogy a szabadfölddel

a kamat, a gazdasági fenmkadások (válságok), a munkanélküliség

is eltűnik. Ő ezt a nézetet ugyan nem azzal az elhatározottsággal és gondo-latgazdagsággal képviselte, mint amilyennel fő követelését alátámasztotta, és ebben a langyosságban bizonyítékot kell látnunk arra, hogy neki magának még súlyos kétségei voltak, és nem látott teljesen világosan ebben a kérdésben. A tanítványainak azonban már nem nincsenek ilyen kétségeik.

118

Henry George~nál ezek nem voltak sokkal többek, mint vélemények vagy hittételek; követőinél, az úgynevezett földreformereknél azonban ezek kétség-bevonhatatlan alaptételekké váltak. Csak Michael Flürscheim jelent itt kivételt, miáltal azonban minden más földreformertől elidegenedett, habár ő volt az, aki a földreform gondolatát Németországban ismét új életre tudta kelteni. Nyilván ez a legjobb bizonyíték arra, hogy George nézetei a kamatról és a válságokról követőinél kikezdhetetlen igazságnak számítanak, amelyet felhasználnak az elmélkedéshez, de a róla való elmélkedést a hit egyfajta elhagyásának tekintik.

A szabadföld befolyásolja a termékek felosztását; ám a munkanélküliség és a gazdaság fennakadásai (a válságok) esetében nem elosztási kérdésről van szó, hanem a csere (vagy a kereskedelem) kérdéséről. A kamat, hasonlóképpen, bár sokkal erősebben befolyásolja a termékek elosztását, mint a földjáradék, mégis csak csereügy; mivel az a cselekvés, amely a kamatszintet meghatározza, a rendelkezésre álló, készleten lévő áruk felkínálása a jövőben előállítandó ilyen termékek ellenében; tehát csere, nem más, mint csere. A föld kamatánál ezzel szemben nincs csere; a földjáradékos egyszerűen bezsebeli a járadékot, anélkül, hogy bármit adna érte cserébe. A föld kamata a termés egy része, nem csere; ezért a földjáradék keletkezésének kutatása nem adhat semmilyen támpontot a kamatkérdés megoldásához.

A munkanélküliség, a gazdasági fennakadások (válságok) és a kamat kérdéseit csak akkor lehet megválaszolni, ha azokat a feltételeket vizsgáljuk, amelyek között a csere egyáltalán végbemehet. Ezt a vizsgálatot sem George, sem a német földreformerek nem végezték el. Ezért nem tudtak

a kamat, a gazdasági fennakadások (válságok) és a munkanélküliség

kérdéseire helytálló magyarázatokat adni. George kamatelmélete, amely még ma is megzavarja a német földreformerek fejét, hihetetlenül nyers, úgynevezett gyümölcsözőség-elmélet, és éppoly kevéssé képes akár csak egyetlen jelenséget is megmagyarázni, amelyek a kamatot, a munkanélküliséget és a válságokat kísérik, mint az épp olyan felületes válságelmélet (aránytorzulás a gazdagok fogyasztása és bevétele között).

És ez volt idáig a földreform gyenge pontja. Az egyik oldalon az az állítás, hogy a földreform önmagában megoldaná az egész „szociális kérdést", a másik oldalon a képtelenség arra, hogy népgazdaságunk legsúlyosabb hibáira kielégítő, alapos vizsgálatot kiálló magyarázatot adjon. A földreformereknek nem csak magyarázatot kellett volna adniuk, hanem eszközt is, hogy népgazdaságunk említett hibáit megszüntessük. A munkásokon azonban, akiket a földreformerek szörnyű helyzetükből ki akartak menteni, a földjáradék államosítása önmagában nem segít. A munkások a teljes munkahozadékot akarják, azaz a földjáradék és a lőkekamat megszüntetését; és ehhez olyan népgazdaságot, amely a gazdasági fennakadásokat (a válságokat) és a munkanélküliséget lehetetlenné teszi.

A földállamosítás hatékonyságának ez az eltúlzása az egész mozgalomnak mérhetetlen károkat okozott.

119

120

Most meg fogjuk vizsgálni azokat a viszonyokat, amelyek között a kamat, a fennakadások (válságok) és a munkanélküliség létrejönnek, és megvizsgáljuk azon eszközöket, amelyeket e bajok megszüntetésére be kell vetni. Olyan kérdésekről van szó, amelyeknek az a rossz hírük, hogy minden népgazdasági kérdés íegbonyolultabbjai közé tartoznak. A dolog mégsem áll ilyen rosszul. A kérdéseket csak tudományosan bonyolították túl, a valóságban a tények szépen összeállnak, csak a helyes végén kell hozzáfognunk, hogy sorba rendezzük őket.

III. rész Fém-

és papírpénz

A pénz, amilyen valójában

122

Bevezetés

A mai fémpénz, lényegét tekintve, teljesen azonos azzal a pénzzel, amely már az ókorban közvetítette az árucserét. Ha érméket ásunk ki Athén vagy Karthágó romjaiból, akkor általános érvényű, Európa vagy Amerika pénzével egyenértékű, forgópénzt tartunk a kezünkben. Ha eltekintünk az érmék nemesfém-tartalmának valamelyes különbözőségétől, egy kiló érme a római császár bélyegzőjével azonos egy kiló olyan érmével, ami a német pénzverdék bélyegzőjét hordozza. A pénz minden tulajdonsága, amelyet a spártai Lükur-gosz megvetett, változatlan formában tapad a mi pénzünkhöz; talán a pénz az egyetlen állami intézmény, amely a sötét középkorból érintetlenül átmentette magát egészen a mi korunkig.

Pénzünk ezen tiszteletre méltó életkorának azonban semmiképpen nem felelnek meg a pénz lényegére vonatkozó ismereteink. Ezen a helyen nem akarunk arról ítélni, hogy vajon Lükurgosz jót tett-e, amikor - megállapítván, hogy a nemesfém-pénz a népet szegényekre és gazdagokra osztja, és ezzel a széttagolással megtöri a nép erőit - a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte. De Lükurgosznál mélyebben ma sem hatoltak bele az aranynak tulajdonított bajok lényegébe. Még mindig megelégednek azzal, hogy Püthagorasszal felkiáltanak: „Tiszteljétek Lükurgoszt, aki az aranyat és az ezüstöt, minden bűntett eredőjét, megvetette". Goethével sóhajtozunk kétségbeesetten: „Aranyra les, aranyt keres mindenki! Jaj, mi szegények!"

De ezzel az átkozódással abba is maradt a dolog. Arra a kérdésre, hogy tu-lajdonképpen mi a baj az arannyal, miért válik az arany az emberiség átkává -senki nem ad választ. E kérdés kapcsán még a szaktudósok is zavarba jönnek; inkább letagadják Lükurgoszt és Püthagoraszt, és az aranynak felrótt bajokat pontatlan megfigyelésre vezetik vissza. A spártai Mózest pénzügyi kontárnak, a nagy matematikust ábrándozónak bélyegezik.

A tudomány kudarca nem annak tulajdonítható, hogy az emberi szellemnek nincs elegendő felismerő ereje; inkább a pénztan tudományos feldolgozása számára kedvezőtlen külső viszonyok eredménye.

Mindenekelőtt maga a tárgy az, ami a többséget eleve visszataszítja. Vannak a pénznél vonzóbb tárgyai a kutatásnak, különösen magasan szárnyaló szellemek és előkelő személyiségek számára. Vallás, természetkutatás, csillagászat stb. - mindez végtelenül vonzóbb és felemelőbb, mint a pénz lényegére irányuló kutatás. Csak egy józan számolóművész érez vonzódást a tudomány e mostohagyermeke iránt. így érthető, és tulajdonképpen becsületére válik az emberi természetnek, hogy még mindig egy kezünkön megszámolhatjuk azokat a kutatókat, akik mélyebben behatoltak erre a sötét területre.

Ide tartozik még az a szerencsétlen mód, ahogyan a pénz lényegét eddig tu-dományosan kezelték: összekeverték a - végre kihalóban lévő - értékvallással, s ez erősítette a természetes ellenszenvet a tudomány ezen ágával szemben. A vaiutakérdés - a tudósok kusza kérdésfelvetései következtében - éppenséggel rossz hírű, és ez oda vezetett, hogy a közvélemény lenézi a témát, noha az

123

rendkívül fontos az emberiség fejlődése szempontjából. (A mára elfelejtett írások a kettős valutáról dicséretes kivételt képeznek.) A nép nagy többsége számára a Mark d. R.-W.* ma tényleg nem több, mint egy font színarany 1/1375-öd része; és a nép számára az arany mint fém mégiscsak meglehetősen jelentéktelen anyag. Ez a lekicsinylés azonban, amelyben a valutairodalmat a közvélemény részesíti, azzal a további következménnyel jár, hogy az erre vonatkozó könyveket senki nem vásárolja meg, ezért nincs kiadó, amely megkockáztatná a nyomdaköltséget. így előfordulhat, hogy sokat és jót írtak a pénzről, de nem hozták nyilvánosságra - mert nem találtak kiadót. Ismét egy olyan körülmény, amely a kutatókat távol tartja a témától. Akinek nincs pénze arra, hogy írását saját költségén kinyomtassa, ne foglalkozzon a pénz témájával.

Természetesen az utóbbi vonatkozásban vannak kivételek. Egyetemi tanáraink, akiknek az írásait legalább a diákok és az állami könyvtárak mindig megvásárolják, könyveik számára kiadót is találhatnak, de a főleg az iskolákat szolgáló írásművek kedvező fejlődésének mégis útjában áll az a tétel, hogy a pörlekedéseket távol kell tartani az iskolától. így hát ezek az írások, céljukra való tekintettel, soha nem hatolhatnak mélyebben a pénz lényegébe. A kérdés pörlekedő magvárói lepattan az iskolai tudomány szondája, és mindig visszatér a felszínre. A pénznél sincs másként, mint a földjáradék-, a kamat-, a bérelméletnél; az az egyetemi tanár, aki ezeknek a kérdéseknek a viszályt teremtő magvát figyelmen kívül hagyná, hamarosan csatatérré változtatná előadótermét, ahol mindenki vaktában vagdalkozna baráttal és ellenséggel. Nem: perlekedések, politika, elméletek a bérről, a földjáradékról, a kamatról és a pénzről, tényleg nem az egyetemre valók. Ezért ennek a tudománynak is el kell sorvadnia az egyetemi tanáraink kezében; az „eddig és ne tovább" megder-meszti a professzort rögtön az első tézisek megfogalmazása után.**

Ezekhez a külső nehézségekhez járul még az a körülmény, hogy e kényes kérdés kutatása olyan ismereteket feltételez, amelyeket tulajdonképpen csak a gyakorlati kereskedelemben lehet megszerezni, és hogy a kereskedelem többnyire olyan személyiségeket vonz és alkalmaz, akik nem nagy barátai az elméleti tudományoknak. A kereskedelemnek a tett embereire van szüksége, nem kutatókra és tudósokra. Amióta pedig nincs kétes híre a kereskedelemnek (Merkúr „a kereskedők és a tolvajok istene"), ezt a foglalkozást nem olyan fiatalok választották-e előszeretettel, akik lemaradtak az iskolában? A tehetséges fiúkat „taníttatták", a többieket kereskedelemre szánták.

így tehát nem meglepő az a tény, hogy 4000 éves fémpénzünkről, amely 100 emberöltőn keresztül milliárd és milliárd ember kezében forgott, ma, a minden területen való tudományos haladás korszakában, még nincs megbízható fogalom-meghatározásunk vagy elméletünk; a pénzt a nyilvánosság világszerte, a régi szokásokat követve, tudományos megalapozás nélkül kezeli.

A megbízható pénzelmélet hiánya az oka annak, hogy mindeddig a kamat jelenségére sem tudtunk kielégítő magyarázatot adni. Különös, hogy 4000 éve számlálatlan milliárd tőkekamatot fizetünk és vetünk ki anélkül, hogy a tudo-

* A Weimari Köztársaságban használt márka. ** Vegyük figyelembe, hogy ezek a fejtegetések 1911-ből származnak.

mány képes lett volna megválaszolni a kérdést: „Honnan és miért kapja a tőkés a kamatot?"*

Ámbár próbálkozásokban nem volt hiány. Erről már maga a tárgy is gon-doskodott, amely nyilvánosan hivalkodik a közönséges csendháborító ismer-tetőjegyeivel, és ezért - a pénztől teljesen eltérő módon - magára vonta a tudomány és a közvélemény figyelmét. Minden neves közgazda foglalkozott a kamattal, nevezetesen a szocialisták, akiknek minden törekvése alapjában véve csak a kamat ellen irányul.

De akárhányan fáradoztak is őszintén, a kamat természetére irányuló kérdés megválaszolatlan maradt.

E kudarc oka nem a tárgy nehézségében rejlik, hanem egyszerűen abban, hogy a tőkekamat (a kölcsönkamat éppúgy, mint a dologi javak [reáltőkék] kamatjövedelme) a hagyományos pénz teremtménye vagy mellékterméke, ezért tudományosan csak a pénzelmélet segítségével magyarázható meg. Ahogyan a kamat és a pénz előttünk már külsőleg elválaszthatatlan barátokként jelennek meg, olyan bensőségesen összefonódnak lelkileg, azaz belső lényükben is. A pénz belső lényegébe való betekintés nélkül lehetetlen a kamatot megérteni. A kamatelmélet csak a pénzelméletből vezethető le.

A kamatkutatók azonban fa már említett okok miatt) rendszeresen elhanyagolták a pénzkutatást. Marx például a pénz elméletére ötpercnyi elmélkedést sem szentelt, erről tanúskodik három vaskos kötete, amely a kamattal (a tőkével) foglalkozik. Ezzel szemben Proudhon, aki a pénzt kevésbé nézte le, a legközelebb jutott a kamat rejtélyének megoldásához is.

Az itt következő elemzésben, amelybe a véletlen folytán kezdtem bele, és amelyet a szerencsés külső körülmények irányítottak és támogattak, most felajánlom a tudománynak, a kereskedelemnek és a politikának a pénz és a kamat oly régen keresett elméletét.

Amit vizsgáltam, mindig is vitatott téma volt. Tudhattam és megakadályozhattam volna, hogy az, amit találok, forradalmi gyúanyaggá váljék?

1911 nyarán Silvio Gesell

* Lásd Boehm-Bawerk, Geschichte und Kritik der Kapitalzins-Theorien.

124

1. Hogyan nyilvánul meg a pénz léte?

Ha az érmék feliratának az a célja, hogy bennünket a pénz lényegéről tájékoztasson, akkor ezt a feladatot félvállról vették. Ezek a feliratok így hangzanak: „10 márka" vagy „10 frank", „10 rubel", és aki ezekből a szavakból nem képes a pénz lényegét felismerni, annak az érmék széliratai kevés felvilágosítást adnak: „Istennel" vagy (a franciáknál) „Szabadság, egyenlőség, test-vérség" stb.

Ha összehasonlítjuk a mai német érmék feliratát a régi porosz talléréval, feltűnik, hogy a nemesfém súlyára vonatkozó adatot, amelyet a tallér hordozott, elhagyták. Miért? Ennek a súlyadatnak a törlésével csak volt valami céljuk, és ebben már csak azért is biztosak lehetünk, mert a súlyadatnak sok esetben valódi haszna lehet.*

Az persze igaz, hogy a súly megadása abban a formában, ahogyan ez a porosz talléron történt, túl sok kérdést vethet fel, amelyeket a pénz lényegét illetően ma még uralkodó nézetek miatt nem lehet megválaszolni; a súlymegjelölésnek az új érmékről való lehagyásával kiküszöbölték azt a veszélyt, hogy ellentmondásba bonyolódjanak,

Ha „XXX ein Pfund Fein",** akkor egy font színezüst is egyenlő XXX-cal, és a „tallér" kifejezés a felirat által egyszerű, az ezüstnek fenntartott súlyegységgé válik.

Angliában még ma is saját súlyegységük van bizonyos áruknak; a gyémántot karátban mérik; Neuchatelben egy „mérő" alma vagy krumpli 20 liter, de egy „mérő" gabona csak 16 liter.

Ha azonban egy font színezüst 30 tallérral egyenlő, ha egy érme meghatározott súlyú ezüsttel egyenlő (a tallér felirata és elmélete szerint), hogyan lehet akkor az ezüstöt „érmétleníteni", hogyan lehet egyáltalán egy font színezüst harmincad részét a tallértól elkülöníteni? Hogyan lehet egy fogalomból kettőt csinálni: tallér és ezüst? 1872 előtt „XXX ein Pfund Fein" volt, és azután már nem. Ha az utóbbi lehetséges (és ez tény), akkor az első soha nem volt igaz, és a tallér felirata valamit egy fogalomként tükröz, ami valaha tó fogalom volt: a tallér és az anyag, amelyből készítették. A tallér annyit nyomott, mint egy font színezüst harmincad része, ez volt minden. A tallér előállításához 30 talléronként egy font ezüstöt használtak fel, miként egy patkóhoz egy font vasat. A tallér nem meghatározott mennyiségű ezüst volt, ahogyan egy ház lényege sem egy halom téglával egyenlő, vagy ahogyan egy pár cipőt sem lehet egy méter bőrnek tekinteni. A tallér az ezüsttől teljesen különböző terméke volt a királyi pénzverdének. És ez volt - felirata ellenére - korábban éppúgy, mint utóbb, az ezüst „érmétlenítése" után.

A tallér felirata belőle és anyagából egy fogalmat csinált; az ezüst érmétlenítése megmutatta nekünk, hogy a tallér két fogalmat foglalt magában.

* A súíymegjelölés minden érmét hitelesített mériegsúllyá tesz, amivel bárki ellen-őrizheti a szatócs mérlegsúlyait. Kzenkívül, a súíymegjelölés révén, egy pénzeszacskó pontos tartalmát egyszerű mérlegeléssel megállapíthatjuk, ahogyan megfordítva, minden pénzösszeg súlyát bárki rögtön kiszámolhatja. ** A régi porosz tallér felirata, jelentése: 30 tallér egy font színezüstöt tartalmaz.

125

Az ezüstre vonatkozó szabad pénzverési jog eltörlése átlátszóvá tette a tallért, úgy. hogy az ezüstön keresztül megpillantottuk a magvát. Addig azt hittük, hogy a tallér csak ezüst, most láttuk meg először benne a pénzt. Letagadtuk, hogy a tallérnak lelke van, míg a lelkét mindenki szeme láttára halálában ki nem lehelte. A szabad pénzverési jog megszűntéig a birodalomhoz tartozók csak ezüstöt láttak; most először tárult fel előttük az ezüstnek a törvénnyel való egyesülésében egy sajátos termék - a pénz - léte.

A szabad pénzverés jogának az ezüstre vonatkozóan történt eltörlése előtt az a magyarázat, amelyet a fémvaluta (az arany- és a kettős valuta) képviselői a pénzről adtak, nem ütközött ellenvetésbe - az ezüst érmét len ítése megmutatta, hogy ha az érméket fémrudakból verik is, attól a fémrudak még nem lesznek érmék.

Chevalier La Monnaie (A pénz) című művében azt írja: „Az érmék fémrudak, amelyek súlyát és nemesfém-tartalmát bélyegző tanúsítja." Ottó Arendt szerint: „A mi birodalmi márkánk nem más, mint az 1/1395 font arany megnevezése."

Átsiklottak afelett, hogy a szabad ezüstpénz-verés alapja, amely hatásában az érméből fémrudat és a fémrúdból érméket csinál, egy törvény, egy állami, a népképviselők önkényétől függő törvény. Átsiklottak afelett, hogy a tallér a törvénykezés gyártmánya, terméke, és hogy az ezüst csak ennek anyaga; nem más, mint a tallér önkényesen kiválasztott nyersanyaga. A törvény teremtette a tallért, aztán a törvény elpusztította. És amit a tallérról mondunk, természetesen az utódra is érvényes: a Weimari Köztársaság márkájára. A szabad aranypénz-verés i jog, amely még ma is érméből és aranyból - hatásuk tekintetében - egyetlen lényt csinál, törvényhozóink terméke. Ahogyan létrejött, úgy meg is szűnhet, bármikor megszüntethető, ha utólag kiderülne, hogy sok minden, amit annak idején az aranyvalutánál próba nélkül feltételeztek, nem állja ki a próbát.

1 la azonban ez az eset - a szabad pénzverés jogának megszüntetése - bekö-vetkeznék (a birodalmi bankjegy törvényes fizetőeszközzé nyilvánítása az első lépés ezen az úton), milyen kapcsolata lesz még az aranynak a mi pénzünkkel? Csak az, mint a réznek, az ezüstnek, a nikkelnek és a papírnak, amelyeket a pénz előállítására használnak - azaz ugyanaz a kapcsolat, mint ami kő és ház, bőr és cipő, vas és eke között van. A sejtése is megszűnik annak, hogy a pénz és anyaga lényegileg azonosak, és az arany és a köztársasági márka közötti különbség éppúgy kézzelfoghatóvá válik, mint a tallér és az ezüst, a kalap és a szalma közti különbség.*

* Az aranyvaluta-elmclct ma annyira szerteágazó, hogy igencsak nehéz lenne szavakba önteni. Az aranyvaluta bevezetésénél még érvényesült a nid-elméíet a maga legvaskosabb formájában. „Valuta az, ami jótáll magáért (szójáték: valuta - Wáhrung, jótáll - wáhrenj - mondta Bamberger -, és az arany, fémtulajdonságainál fogva, pénzként ránk erőlteti magát."Hogyan illik ehhez a feltételezéshez az a tény. hogy néhány évvel később Német-országban megalakult a „Német Aranyvaluta Védelmének Egyesülete"? Az arany már nem állt jót magáért fémtutajdonságainál fogva? És hogy jöttek ahhoz, hogy „német" aranyvalutáról beszeljenek? Ha a köztársaság márkája, mint az elmélet állítja, nem más, mint egy bizonyos mennyiségű arany, akkor a márka nem jobban német, mint francia, orosz vagy japán. Vagy a bánva, az olvasztótégely talán német aranyat ad? És miben különbözik ez kémiailag a többi aranytól?

126

Nekünk ennélfogva éles különbséget kell tennünk pénz és anyaga között, a weimari márka (Mark d. R.-W.) és az arany között. A pénz és nyersanyaga soha nem magyarázható egyként, minthogy köztük áll a törvény, amely képes arra, hogy a kettőt ma egyesítse, s holnap elválassza egymástól.

Ez a különbség pénz és anyaga között mindig is fennállt. Fennállt rejtve a szabad pénzverési jog idejében az ezüstre, és fennállt rejtve az aranyvalutára is. De mindenki számára észrevehetővé vált a megszüntetéssel, a szabad ezüstérme-verési jog törvényes megszüntetésével. Éppígy fel is m érhető nek kell ma lennie mindenki számára, aki az ezüst történetéből látja, hogy a pénz előjoga semmiféle fémhez nem tapad, hanem törvénnyel vihető át egyik tárgyról a másikra.

És mit gondolnak a mi törvényhozóink most, amikor a birodalmi valutáról van szó, amikor a Weimari Köztársaság márkáját a kezükbe veszik és megnézik?

Tudatában vannak-e annak, hogy ez a márka még mindig törvényes fogalom-meghatározásra vár; hogy a német valutára nem illik egyetlen iskolás magyarázat sem a pénz lényegéről; hogy a német bankjegy törvényes fizetőeszközzé nyilvánítása az utolsó támaszt húzta ki az aranyvaluta-elmélet alól, és hogy a mi bankjegyünk felirata szamársággá vált?

„Az állami bank látra fizet a birtokosnak legitimáció nélkül 1000 Mark d. R.-W.-t", így szól a felirat, és a bankjegy-elmélet azt mondja, hogy a bankjegyek csak ezen fizetési ígéret miatt forognak és lehetségesek. Nos, a bankjegyeknek ezt a feliratát most egy tollvonássá eltörölték, amikor a bankjegyet törvényes fizetési eszközzé nyilvánították - és a bankjegyek mégis úgy forognak, mint annak előtte. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a német paraszt, aki a tehenét már 1000 márka ezüstért eladta, amely olvasztótégelybe dobva csak 400 márka ezüstöt szolgáltatna, most a legjobb lovát odaadja egy bankjegyért, amelyet anyaga és a tudományos értelmezés szerint is értéktelennek kell tekintenie?

A bankjegyek feliratát egyeztessék össze a tényekkel; írják fel a papírra, mint ahogy azt az ezüst- és aranyérméknél tették, egyszerűen, hogy 10-20-100 márka, húzzanak ki minden mást, különösen a „fizet" szót. Ezt a szót hitelleveleken, váltókon, fizetési felszólításokon használják, és a bankjegy mégsem hitellevél. A hitellevelek, nevezetesen az államiak, kamatot hoznak a birtoklónak; a bankjegynél azonban a kiállító, tehát az állam kapja a kamatot.* „Az állami bank fizet a birtoklónak" stb. helyett egyszerűen írjuk rá: „Ez 100 márka." Értelmetlen a bankjegyet feliratánál fogva hitellevéllé minősíteni. Adóslevél kamat nélkül ma elképzelhetetlen. Olyan adósleveléről azonban,

A fenti egyesület neve épp annyi ellentmondást tartalmaz, mint ahány szót, és ugyanez a helyzet a röpiratokkal, amelyeket terjeszt.

Annak a módnak a jellemzésére, ahogy Németországban még 10 évvel ezelőtt a pénzről írtak, hadd jegyezzem meg, hogy a nevezett egyesületbe való belépésre szó-lító felhívást olyan emberek írták alá, akik hivatásuk szerint semmilyen tapasztalatot nem szerezhettek. Öregfiúk, mint Mommsen és Vírchow, adták hozzá a nevüket, biztosan ugyanazzal az egykedvűséggel, mint ahogy az ember egy kecskebaktartó egyesülethez adja a nevét. Mindkettőjük számára bizonyára csak csekélységről volt szó, egy olyan vitás kérdésről, amelyet bárki további kutatás nélkül el tud dönteni. * 10 milliárd bankjegy kibocsátásából az állam évente 500 millió kamatot szed be. (Ma ez majdnem 100 milliárd és 5 milliárd kamatban.)

127

128

amelyek a birtoklónak (a hitelezőnek) kamatba kerülnek, és a kiállítónak (az adósnak) kamatot hoznak, és emellett a valódi kamatozó papírokkal egyenértékűen forgalomban vannak, ilyenekről a földkerekségen csak a bankjegyek feliratai beszélnek. A német birodalmi kölcsönök, amelyek a birtoklóknak rendszeresen, minden évben 3%-ot jövedelmeznek, ma (1911-ben) 84,85-ön állnak; a német bankjegyek, amelyek birtoklójuknak évente 4-5-6, sőt 8,5%-ba kerülnek, 100-on* állnak, és a törvény, az elmélet mindkét papírt ugyanabba a skatulyába teszi; elméletileg és a törvény szerint is, mindkét papír adóslevélnek számít, ugyanazon kiállító adóslevelének!

Vessük el tehát azokat a törvényeket és látszat-tudományos magyarázatokat, amelyek ilyen ellentmondásokhoz vezetnek!

A bankjegy papíranyaga éppúgy, mint a réz, a nikkel, az ezüst és az arany, a pénz előállításának nyersanyaga; mindezek a különböző pénzfajták a pénz előjogait illetően egyenjogúak, egymással felcserélhetők. Mindnyájan az állam ugyanazon hatékony felügyelete alatt állnak. Nem lehet papírpénzt venni ugyanazon állam fémpénzéért, mindkettőt csupán egymással kicserélni lehet. Ezért következetesen minden fizetési ígéretet törölni kell a bankjegyek feliratából. A feliratnak így kell hangzania: „Ez tíz, száz, ezer márka."

A bankjegy nem a felirat miatt, hanem a felirat ellenére forog a fémpénzzel egyenértékűen.**

Honnan származnak azok az erők, amelyek a bankjegy esetében a kiállítóból kamatszedő hitelezőt, a birtoklóból kamatfizető adóst csinálnak? Az előjog, hogy pénz lehet, adja a bankjegynek ezt az erőt, ez hozta létre a csodát. Ennek az előjognak a lényegét tehát közelebbről meg kell vizsgálnunk.

2. A pénz nélkülözhetetlensége és a közvélemény közömbössége a pénz anyagával szemben

A munkamegosztásnak köszönhetjük, hogy többet állítunk elő, mint amennyit fogyasztunk, és így, a közvetlen életszükségletektől függetlenül, időt, készleteket és munkát tudunk szentelni munkaeszközeink tökéletesítésére vagy gyarapítására. A munkamegosztás nélkül soha nem érkeztünk volna el a munkaeszközök mai gazdagságához, és e munkaeszközök nélkül a munka tized-, század-, sőt ezredrészét sem szolgáltatná a mai termelésnek. A népesség legnagyobb része tehát közvetlenül a munkamegosztásnak köszönheti létét. A 65 millió németből 60 milliónak a munkamegosztás ajándékozta az életet.

A munkamegosztás termékei nem használati cikkek - azaz olyan dolgok, amelyeket előállítójuk közvetlenül használni tud -, hanem áruk, dolgok, amelyek előállítójuknak csak csereeszközként vannak hasznára. A cipész, az asztalos, a hadvezér, a tanító, a napszámos - egyik sem tudja munkatermékét közvetlenül felhasználni; maga a paraszt is csak korlátozott mértékben képes

* A birodalmi bank bankjegyeiért megvásárolja a kereskedők váltóit, és eközben nem tesz különbséget arany és bankjegy között. Mindkettőért ugyanannyi kamatot kap. Ugyanakkor az aranyat tőkéjének, ;i bankjegyet adósságának nevezi! ** Amennyiben az azonos érték (a pari) megtörik, az arany, a Grasham-törvénynek megfelelően, a határon túlra vándorol. Akkor csak a papír marad.

erre. Mindannyijuknak el kell adniuk azt, amit előállítanak. A cipész, az asztalos eladja termékeit a vevőknek; a csapatparancsnok és a tanító az államnak adja el a teljesítményét, a napszámos a vállalkozónak.

A munkatermékek messze legnagyobb részére az eladási kényszer feltétel nélkül érvényes; az ipari termékekre nézve ez a kényszer kivétel nélküli szabály. Ezért akad meg azonnal a munka, ha a termék értékesítésében zavarok keletkeznek. Melyik szabó varrna ruhákat, amelyeket nem tud eladni?

És az eladást, a munkatermékek kölcsönös cseréjét a pénz közvetíti. A pénz közbelépése nélkül már semmilyen áru nem jut el a fogyasztóhoz.

Bár nem teljesen lehetetlen a munkamegosztás termékeit cserekereskedelem útján eljuttatni a fogyasztókhoz, azonban a cserekereskedelem olyan körülményes, és olyan sok intézményt feltételez, amelyeket nem lehet egy szempillantás alatt megteremteni, hogy általában lemondanak erről a kiútról, és inkább beszüntetik a munkát.

Proudhon árubankja kísérlet a cserekereskedelem újbóli bevezetésére. A mai áruházakkal éppolyan jól elérhetnénk ezt a célt, mint az ilyen bankokkal, mivel a cserekereskedelemhez csak arra van szükség, hogy találjak valakit, aki azt, amit én előállítok, megveszi, és egyidejűleg azzal tud fizetni nekem, amire szükségem van. Az áruházban, ahol minden megkapható, természetesen mindent megvásárolnak. A cserekereskedelem egyetlen előfeltétele tehát in adva lenne, ezért egy áruház üzleti forgalmában a saját márka* nagyon jól

* A mi közgazdasági íróink abból a tényből, hogy egy áruház üzleti forgalmán belül a készpénzt bolti jeggyel teljesen helyettesíteni lehet, azt következtetik, hogy a pénz egyáltalán nem más, mint bohi jegy; ezzel a téves következtetéssel sok zavart idéznek elő.A pénz teljesen önálló áru, amelynek árát minden tulajdonosváltásnál, esetről esetre a kereskedelem révén újra meg kell határozni. Egy áru eladásánál az, aki pénzt kap, nem tudja, hogy, maga mit fog kapni a pénzéért. Ez majd egy másik vásárlás révén, legtöbbször egy másik helyen, más időben, más személyekkel derül ki. A bolti jegy használatánál az ellenszolgáltatást előzetesen meg kell állapítani, mennyiség és minőség szerint. Itt tiszta cserekereskedelemről van szó, amelynél a jegy csak az elszámolási eszköz, és nem a csereeszköz szerepét játssza. Az asztalos számára például, aki az áruháznak székeket ajánl eladásra, és amit ott áruval akarnak kifizetni neki, teljesen mindegy, hogy a kalapra, amit kinézett magának, 5 vagy lü bolti jegyet írlak-e ki árként. Mert e számokhoz igazodva fogja kialakítani a székekért támasztott követelését. Az áruház összes árát székekre számítja át. A szocialista államban, ahol az árakat hatóságilag állapítják meg, természetesen beérik ugyanilyen jegyekkel. Itt az árak körüli alkut írásos panaszok, fellebbviteli bizottságok helyettesítik. A termékért az ember egy bolti jegyei és egy panaszkönyvet kap. A pénzgazdaságban az áralku pótolja a panaszkönyvet és a fellebbviteli bizottságokat. Minden vitás kérdést közvetlenül az érintettek intéznek el, anélkül, hogy valaha is bírósághoz fordulnának. Az üzlet vagy meghiúsul, vagy - fellebbezési lehetőség nélkül - jogerős. Ez a különbség a bolű jegy és a pénz között.Sokakat megzavart, hogy pénzt, éppúgy, mint a bolti jegyet, bármilyen anyagból elő lehet állítani, és hogy a pénz anyaga, a bolti jegy anyagához hasonlóan, semmilyen befolyást nem gyakorol az árakra (amennyiben a pénz anyaga nem befolyásolja a pénz mennyiségét). Ez különös mértékben hozzájárult az itt tárgyalt téves következteléshez. A legutóbbi időben ez a téves következtetés megint számos áldozatot követelt. Bendixen, Liefmann, mellettük Knapp számos tanítványa beleestek ebbe a hibába. Tulajdonképpen csak azokon a kutatókon nem fog ez az őrültség, akik számára a pénz lényege megnyilatkozott (lásd az előző fejezetet).

.129

helyettesíthetné a pénzt, feltéve, hogy valamennyi vevő egyben szállítója is volna az áruháznak, és fordítva.

Az árukat tehát pénz ellenében kell eladni, azaz kényszerkereslet van a pénz iránt, amely éppen akkora, mint az árukészlet; a pénz használata ezért éppúgy nélkülözhetetlen mindenki számára, mint amennyire előnyös a munkamegosztás mindenki számára. Mennél előnyösebb a munkamegosztás, annál nélkülözhetetlenebb a pénz. A kisparaszt kivételével, aki majdnem mindent, amit termel, maga el is fogyaszt, minden polgár feltétlenül alá van vetve a gazdasági kényszernek, hogy termékét pénzért adja el. A pénz feltétele a munkamegosztásnak, mihelyt a munkamegosztás olyan terjedelemre növekszik, amely kizárja a cserekereskedelmet.

Mire vonatkozik ez a kényszer? Mindenkinek, aki részt akar venni a mun-kamegosztásban, termékét arany (ezüst stb.) vagy pénz ellenében kell eladnia? Korábban ezüstből csinálták a pénzt, és minden árut tallérért kellett eladni. Aztán megfosztották a pénzügyet az ezüsttől, és a munkamegosztás továbbra is fennállt, az áruk cseréje tovább folyt. A munkamegosztásnak tehát nem az ezüstre volt szüksége. Az áruk által támasztott kerestet csereeszközök iránt nem a csereeszköz anyagára, nem az ezüstre vonatkozott. A pénznek nem kellett szükségszerűen ezüstből készülnie. Ez tapasztalatilag már bebizonyosodott.

Akkor talán aranyból kell előállítani a csereeszközt? A parasztnak, aki káposztát termelt, és ezt el akarja adni, hogy bevételével a fogorvosnak fizethessen, aranyra van szüksége? Vagy éppen ellenkezőleg, arra a rövid időre, amíg a pénz rendszerint nála van, nem teljesen mindegy neki, hogy miből van? Van egyáltalán ideje arra, hogy megnézze a pénzét? És ezt a körülményt nem lehet-e arra felhasználni, hogy cellulózból, papírból csináljunk pénzt? Nem maradna-e fenn a kényszer, hogy a munkamegosztás termékeit, tehát az árukat pénz ellenében ajánlják megvételre, ha a pénz előállításához arany helyett cellulózt használnánk? Nem menne-e tönkre egy ilyen átállással a munka-megosztás - azaz a polgárok inkább éhen halnának, semhogy a cellulózpénzt csereeszközként elismerjék?

Az aranyvaluta-elmélet azt állítja, hogy a pénznek ahhoz, hogy csereeszközként szolgálhasson, „belső értéke" kell hogy legyen, s ennek folytán a pénz mindig csak annyi „értéket" tud kicserélni, mint amennyit magában rejt, valahogy úgy, ahogyan súlyt csak súllyal lehet mérni. Minthogy a cellulózpénznek nincs „belső értéke", tehát üres, kizárt, hogy árukat tudjon cserélni, amelyeknek értékük van. A nullát nem lehet az eggyel összehasonlítani. Minthogy a cellulőzpénznek semmilyen viszonya nincs az áruhoz, hiányzik az „értéke", ezért ez lehetetlen.

Az aranyvalutát magyarázgatok ennél az okfejtésnél maradtak, miközben a cellulózpénz feltűnés nélkül meghódítja az egész világot. Persze ezt a tényt még tagadják, amennyiben „átvitt erőkről" beszélnek. Azt mondják, hogy a mai papírpénz, amely már egyetlen országban sem hiányzik, csak azért él, mert az aranyban gyökerezik. Ha sehol a világon nem lenne fémpénz, a cellulózpénz mindenütt összeomlanék, ahogyan a verébfészek is lezuhan, ha lebontják a várat. A papírpénz tulajdonosának aranyat ígérnek, és ez az ígéret lehel lelket a papírba. Az arany „értéke" az aranyra való beváltás ténye vagy

130

131

reménye révén átvivődik a papírra. A papírpénzt tulajdonképpen fuvarlevélnek kell tekinteni, amit ugye szintén el lehet adni. Ha azonban elvesszük a rakományt, a fuvarlevél üres; ha elvesszük az aranyat vagy a beváltási ígéretet, minden papírpénz makulatúrává válik. Tehát csak az „átvitt érték" az, amelyre a papírpénz támaszkodik.

Ez nagyjából minden, amit a cellulózpénz lehetősége ellen fel tudnak hozni. És ezt nyilván olyan döntőnek tartják, hogy mindenki, aki magát ítélőké-pesnek tekinti, arra a kérdésre, hogy lehetséges-e papírpénz, minden további nélkül nemet mond.

(Az a kérdés, hogy a celluíózpénznek a mindennapi forgalomban a fémpénzzel szemben előnyei vagy hátrányai vannak, egyelőre nem tartozik ide. Először azt a kérdést kell megválaszolni, hogy lehet-e cellulózból pénzt csinálni, amely anélkül létezhet, hogy egy meghatározott árura, nevezetesen az aranyra vagy az ezüstre támaszkodnék, azaz el tudja látni a csereeszköz feladatát.)

A pénz tehát állítólag mindig csak azt az értéket tudja beváltani vagy elcserélni, amellyel maga is rendelkezik!

De mi ez az úgynevezett érték, amely a cellulózpénz megértésének útjában áll, amely a papírpénzt elmeszüleményként magyarázza? Hiszen a papírpénz létezik; sok országban létezik, néhány országban a fémpénzre való támaszkodás nélkül, és mindenütt, ahol ott van, létét azon milliók formájában bizonyítja, amelyeket az államnak hoz. Ha a papírpénz csak elmeszülemény az értékelmélet álláspontjáról szemlélve, ugyanerről az álláspontról szemlélve az elmeszülemény termékeit is azoknak kell tekinteni. Tehát azok a milliók, amelyeket az állam a bankjegy-kibocsátásból húz, valamint a birodalmi bank részvényeinek 7%-os osztaléka elmeszülemények? Vagy talán csak felcserélték a szerepeket? Talán az értékelmélet az elmeszülemény?

3. Az úgynevezett érték

„A német aranypénz teljes értékű, azaz aranyértékét anyagának értéke teljes egészében fedezi. A színezüst csak félannyi értékű, mint a vert tallér, és hasonló a helyzet a mi német ezüstpénzünkkel; érték alatti, anyagának éitéke kisebb, mint pénzértéke."

(Kari Helfferich, Die Wahrungsfrage [A valutakérdés], 11.)

„Az egészséges államok mindig is egy olyan pénzre fektették a legnagyobb hangsúlyt, amelynek belső értékét és értékállóságát senki sem vonja kétségbe." (uo., 46.)

„Arany és ezüst általános megbecsülést élvezett; annak érdekében gyűjtötték a két fémet, hogy vásárlóerőt biztosítsanak, tehát értékőrzőként működtek. Hamarosan az érmék nem csupán csereeszközökként szolgáltak; az vált szokássá, hogy minden termék értékét a pénzértékkel szemben becsüljék fel. A pénz értékmérővé vált. Minden értéket pénzben becsülünk fel. Minden értékvál-

tozást a pénzértekkel szembeni változásként észlelünk. A pénzérték - úgy látszik- az a röf, amely mindent egyformán mér."

(Ottó Arendt, Leitfaden der Wahrungsfrage [Iránymutatás a valutakérdéshez])

Az arany- és a kettősvaluta-elmélet két képviselőjének fent idézett vitairataiban tehát egyaránt alapvető jelentőséget tulajdonítanak az ügynevezett értéknek. Nem vitatkoznak arról a kérdésről: „Mi az érték?" Sem a kritikus Gottl által az értékkel kapcsolatban feltett kérdésről: „Az »érték« szó egyedi tárgyat, erőt, anyagot jelöl?" Mindkét fél számára vitathatatlan annak a valóságnak a léte, amelyet értéknek neveznek. Ebben az alapvető jelentőségű kérdésben a két vitatkozó között a legkisebb véleménykülönbség sincs. Mindketten teljes elfogulatlansággal használják az „érték" szót és különböző kapcsolatait, mintha soha nem hallottak volna „értékkérdés"-ről, „értékkutatás"-ról, „értékelmélet"-ről. Mindkettőjük számára egyértelműek az olyan kifejezések, mint „értekanyag, anyagérték, belső érték, értékállóság, érték-mérték, értékőrző, értékkonzerv, értékkövület, értéktár, értékátvivő eszköz".* Mindketten hallgatólagosan feltételezik, hogy a nagy tömegek is olyan világosan fogják majd fel e szavak értelmét, mint az annál az alapvető szerepnél, amelyet (látszólag) játszaniuk kell, ezen írások megértéséhez szükségesnek látszik.

Mi a helyzet azonban a tudományban ezzel a kifejezéssel?Aki tisztán akar látni, olvassa cl Gottl írását: „Az érték-gondola, a nemzet-

gazdaságtan burkolt dogmája!" (Jena, Fischer) Bár a professzor - kollégáival szembeni udvariasságból - nem mondja ki egyenesen, fejtegetései világosan megmutatják: az úgynevezett érték elmeszülemény, a beképzelés minden valóságot nélkülöző terméke.

Egyébként Marx is azt mondja, aki a népgazdaságot az értékelméletből kiindulva tárgyalja: „Az érték - kísértet." Ez azonban nem tartotta vissza attól a próbálkozástól, hogy ezt a kísértetet három vastag kötetben idézze meg. „Vonatkoztassunk el - így Marx - a megmunkált szubsztancia** minden testi tulajdonságától; csak egy tulajdonsága marad, nevezetesen az érték." {A tőke, I., Első fejezet.)

Aki ezeket a szavakat, amelyek rögtön A tőke elején olvashatók, elfogadta, és semmi gyanúsat nem fedezett fel bennük, nyugodtan továbbolvashat. Őt már nem lehet még jobban elrontani. Aki azonban felteszi a kérdést: „Mi az a tulajdonság, ami el van választva az anyagtól?", aki tehát A tőke alapvető mondatát materialista módon próbálja megérteni, az vagy megőrül, vagy a mondatot fogja őrültségnek, kiindulópontját pedig kísértetnek nyilvánítani.

Hogyan akar egy anyagból álló agy egy ilyen abszolút absztrakciót felvenni magába, rögzíteni, elrendezni és feldolgozni? Hol vannak a megragadáshoz szükséges támpontok, rokonságok, átmenetek? Valamit felfogni azt jelenti, hogy valahol az anyagiságánál megfogni (felfogni = megfogni), azt jelenti, hogy az agyunkban meglévő, összehasonlítható tárgyakat találtunk, amelyre

* A Hamburger FrcmdenbUitl 1916. februári számában mondja J. A. F. Engcl: „Be kell ismernünk, hogy az aranynak mint értékmérőnek ugyan nagy jelentősége van, de mint értéktárolónak nincs hasonló jelentősége." ** „Munkatermékek" - mondja Marx, de ez a kifejezés tévútra visz. Ami egy ilyen elvonatkoztatás után még megmarad, az nem tulajdonság, hanem egyszerűen a tárgy története, az az ismeret, hogy azon a testen ember dolgozott.

132

az új fogalom támaszkodhat - de egy minden anyagtól és minden erőtől meg-szabadított fogalomalkotás éppúgy megfoghatatlan, mint az alma Tantalosz számára.

Marx absztrakciója semmilyen olvasztótégelyben nem ábrázolható. Ahogyan teljesen elszakad megértésünktől, éppúgy elszakad minden anyagiságtól. Különös módon, ennek a tökéletes absztrakciónak mégis van egy „tulajdonsága", mégpedig az eredete, az emberi munkából való eredeztctése.* Kétségtelenül különös „tulajdonság", amely alkalmas arra, hogy a német nyelvből halandzsát csináljon. Eszerint a német pénznek is más-más tulajdonsága lenne aszerint, hogy az anyaga rablott kincsből, vértől csepegő milliárdokból vagy aranybányászok becsületes markából került ki. Az áruk eredete a történelemhez tartozik, nem az áruk tulajdonságához; különben igaz lenne az a vélekedés is (amelyet gyakran hallani), hogy az arany ritkasága az arany tulajdonságaihoz tartozik, és ez mégiscsak tiszta értelmetlenség.

Ha azonban így van, hogy Marx felcserélte az áruk eredetét és történetét a tulajdonságaikkal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy anyagának további tárgyalása során valami csodálatosat pillantott meg, és megijedt a „kísértettőt".

Marxra hivatkozom, de a többi értékkutatónál hajszálnyival sem jobb a helyzet. Egyiküknek sem sikerült az „értékanyagot" elkülöníteni, az „érték tulajdonságát" valamilyen anyaghoz kötni és felmutatni; az érték mindig az anyag fölött lebeg, megragadhatatlan, megközelíthetetlen, mint a Tündérkirály** a fűzfák között.

Minden kutató megegyezik abban, hogy - mint Knies kifejezi - „az értékelméletnek a nemzetgazdaság tudománya számára alapvető a jelentősége". Ha azonban ez az elmélet annyira fontos a nemzetgazdaságtan számára, akkor a valóságos étet számára még inkább annak kell lennie. Miként történhet, hogy az „értékelmélet" mind az államgazdaság, mind a magángazdaság számára teljesen ismeretlen? Ha ez az elmélet valóban olyan „alapvető" jelentőségű, nem kellene minden főkönyvben mindjárt az első oldalon az „Isten" szó után az „értékelmélet"-et is feltüntetni, amelyre a vállalkozó felesküszik, és az üzletvezetés számára is kijelöli az irányvonalat?

Nem azt kellene feltételezni, hogy minden kudarcot vallott vállalkozás bukását egy rossz alapnak, azaz egy hiányos, vagy egyenesen hamis értékelméletnek köszönheti?

De az igazán meglepő abban a véleményben az, hogy az értékelmélet lenne az alapja a nemzetgazdaság-tudománynak, hogy a kereskedelem számára ennek az úgynevezett értéknek a létezése teljesen ismeretlen. Egyébként manapság az emberi tevékenység minden területén tudomány és élet kéz a kézben halad; csak a kereskedelem nem tud semmit tudományának fő elméletéről. A mindennapi kereskedelmi forgalomban csak árak vannak, kereslet és kínálat által meghatározott árak, és a kereskedő, aki egy dolognak az értékéről beszél, az árra gondol, amit az áru tulajdonosa a fennforgó időbeli és helyi viszonyok között valószínűleg ki tud alkudni. Az érték tehát becslés, amely az alku befejeztével egy pontosan lemért mennyiségű cseretermékbe, az „ár"-ba megy át. Az árat hajszálpontosan mérni lehet, az értéket csak becsülni. Ez az egész különbség és az ár lényegének a magyarázata en-

* Marx, A tőke, I., Első fejezet: „Ha mármost eltekintünk az árutcstek használati érté-kétől, csak egy tulajdonságuk marad, az, hogy munkatermékek." MHM, 23, 44, ** Goethe leghíresebb balladájára utal.

133

nélfogva az árra és az értékre is alkalmazható kell hogy legyen. A külön „értékelmélet" fölösleges.

A két érték-szakírónk által további magyarázat nélkül használt, a fejezet elején említett kifejezések a beszédbeli használatnak megfelelően körülbelül a következő értelmet tartalmazzák: az aranynak van egy „tulajdonsága", az úgynevezett érték, amely, mint az arany súlya, összenőtt az arany anyagával és azzal, amit mi értéknek nevezünk (anyagérték). Ez a „tulajdonság", mint az arany súlya és kémiai jellemzői, elválaszthatatlan az aranytól (belső érték), megváltoztathatatlan és elpusztíthatatlan (értékállóság). Miként az arany nem képzelhető el súly nélkül, ugyanúgy nem képzelhető el érték nélkül sem. A súly és az érték egyszerűen az anyag jellemzői. Egy kiló arany egy kiló értékkel egyenlő: anyagérték = értékanyag. Az érték meglétét a mérlegen állapítják meg: teljes értékű. Hogy más eljárások is vannak-e az érték megállapítására, az még nem biztos. A lakmuszpapír az értékkel szemben érzéketlen. A mágnestűt az érték nem téríti ki, ellenáll a legmagasabb ismert hőmérsékleteknek is, és egyáltalán, az értékanyagra vonatkozó ismereteink még meglehetősen nyomorúságosak. Csak azt tudjuk, hogy létezik - ami, tekintettel arra az „alapvető jelentőségre", amellyel az érték a tudomány, és az élet számára rendelkezik, tulajdonképpen igencsak sajnálatos. Új kitekintést nyit meg az érték természetére vonatkozóan a dr. Helfferich által felfedezett sajátosság, hogy egyes értékanyagoknál az érték nem ál! arányban az anyaggal. Az értékanyag kisebb vagy nagyobb az anyagér-téknél. Felfedezte, hogy az ezüstpénz értéke kétszer olyan nagy, mint a pénzezüst értéke, azaz hogy az ezüstpénz az értéket kétszeres sűrűségben tartalmazza -tehát már maga is érték-kivonaü Ez a fontos felfedezés egészen új távlatokat nyit az érték természetét illetően, mert sikerült az értéket kivonni, sűríteni és úgymond elválasztani az anyagtól. így remélhető, hogy az értékelméletnek egyszer sikerülni fog az értéket vegyi tisztaságában bemutatni, ami persze ismét ellentmond az elméletnek - mivel így nagy kerülővei eljutnánk a papírpénz elméletéhez, amely csak árakat ismer, és figyelmen kívül hagyja az értékelméletet.

Az érték tehát tiszta elmeszülemény.* Ez arra is magyarázatot ad, amit Zuckerkandl mond: „Az értékelméletben még majdnem minden vitatott, az elnevezésétől kezdve."** És arra is, amit Boehm-Bawerk a következőképpen fejez ki: „A számtalan törekvés ellenére az értékelmélet tudományunk legtisz-tázatlanabb, legkuszább és legvitatottabb része volt és marad."

Az elmeszülemények olcsók. Önmagukra alapozva zárt, ellentmondás nélküli egészet alkothatnak, és úgy mutatkozhatnak előttünk, mintha teljesen összeegyeztethetők lennének értelmünkkel. Mint a csodák, a természet fölött állnak, élnek, nőnek és terjeszkednek vidáman az ember agyában - a dolgok a térben mégis keményen összeütköznek. A valóságos világban az elmeszüleményeknek nincs terük; semmivé kell válniuk. És nincs valóságosabb, mint a

* A kereskedelemben az „érték" az áru elérhető árára vonatkozó becslés. A piac fek-vése szerint előreláthatóan elérhető ár, ez egy áru értéke. A kereskedők leltára például teljesen az így értelmezett „értékre" épül. Hogy a becslés helyes volt-e, az később, az eladási árból derül ki. ** Tekintettel a „dolog alapvető jelentőségére", megérte volna a fáradságot, ha Zuckerkandl azt is megmondta volna nekünk, hogy tulajdonképpen mit akart kizárni a „majdnem" szóval. Vagy a „majdnem" a betűkre vonatkozik, melyekkel az értékelméletet leírták?

134

gazdasági tevékenység, akár az egyéné, akár az államé: ez anyag és erő. Ami ettől eltávolodik, nem lehet több, mint a képzelőerő olcsó terméke. És az érték ez. Az érték kísérletére felépített tudomány csak kísérteteket hozhat létre, és terméktelenségre van ítélve. Míg mindenütt másutt a tudomány megtermékenyíti a mindennapi életet, és vezérlő csillagként szolgál számára, a népgazdaságnak a mai napig saját tapasztalatára kell hagyatkoznia. Tudománya még csak egy közös nyelvig sem vitte, hiszen „az elnevezéstől kezdve még minden vitatott". Az értékelméletre felépített tudománynak mind a mai napig nincs kamatelmélete, bérelmélete, járadékelmélete, válságelmélete és pénzelmélete, habár kísérletekben nem volt hiány. Az érték-kísértetben gyökerező tudomány a mai napig nem volt képes a legegyszerűbb mindennapi események tudományos magyarázatát adni; képtelen előrelátni egy gazdasági eseményt, nem tudja egy törvényes intézkedés hatását előre meghatározni (például a gabonavámok átháríthatósága, vagy a földadó esetében).

Nincs kereskedő, tőzsdejátékos (spekuláns), vállalkozó, bankár, újságíró, képviselő vagy politikus, aki ezt a tudományt fegyverként vagy pajzsként használhatná; nincs egyetlen német kereskedelmi vállalat, még a birodalmi bank sem, amelyet tudományos mérlegelések vezetnének. A népképviseletben azt a tudományt, amely az értéket tekinti alapjának, egyszerűen figyelmen kívül hagyják; ennek a tudománynak egyetlen elmélete sem dicsekedhet azzal, hogy utat tört volna magánaka törvényhozásig. Egyetlenegy sem! Ezt a tudományt a teljes terméketlenség jellemzi.

Ha ebben az ügyben ez a terméketlenség lenne az egyetlen baj, akkor ebbe könnyen belenyugodhatnánk. Legjobb koponyáink ezrei és ezrei nem vesztegetik-e drága idejüket teológiai töprengésekkel? Ha most ehhez még néhány tucat hozzájön, akik az érték-töprengésekkel nem vergődtek zöldágra, az talán sajnálatos, de egy többmilliós nép számára nem túlságosan végzetes. De az értékhit többe kerül nekünk, mint ezeknek az embereknek a gyümölcsöző közreműködése. Bár az értékelmélet teljesen terméketlen, egyesek várnak valamit tőle, akik egyébként törekvéseiket termékenyebb földekre irányították volna, így ez az elmélet egyszerűen a létével árt.

A Német Birodalomban vannak okos, értelmes kereskedőink, szellemileg élénk emberek, akik a tudomány minden ágától alapos magyarázatokat várnak, saját szakmájuk kérdéseinek (a kereskedő számára a népgazdasági kérdések mégiscsak szakmai kérdések) tudományos tárgyalása elől azonban félénken kitérnek. Ezek az emberek, akik minden törvényi balfogást mindig elsőként éreznek a bőrükön, és a balfogások következményeit is nekik kell megfizetniük (vagy legalábbis megelőlegezniük ezek költségeit), akiket a népgazdaság és a törvényhozás közt tulajdonképpen ütközőnek kell tekinteni, akik mindig ki vannak téve a veszélynek, hogy valamilyen válság szétzúzza őket - félénken elutasítják, hogy szakmájuk tudományos kérdéseinek megtárgyalásában részt vegyenek. Miért? Egyrészt azért, mert egyfelől jó német nevelésben részesültek, és a tekintélytiszteletet nem tudják lerázni magukról, és úgy vélik, hogy a tudomány jó kezekben van egyetemi tanárainknál;* másfelől, mivel tiszta, józan értelmükkel a professzorok által előadott értékelméletet

* Hogy valójában milyen jó kezekben van, azt az olvasó a következőkből kiolvashatja: Mezőgazdák Szövetsége 1915. 8. 7.: Ruhlandban kezdettől fogva az a gondolat ha-

135

nem értik, ennek az elméletnek a tárgyát egyáltalán fel sem fogják, és szégyellik ezt a szellemi fogyatékosságot nyilvánosan beismerni. Ezek az emberek, kétkedő tekintettel, köztük némely zsidó tőzsdei spekuláns fajának éles eszével, hagyják magukat lekenyerezni olyan üres szólamokkal, amelyek őrültsége szembeötlő. A félelem, hogy nevetségessé teszik magukat, megakadályozza őket abban, hogy nyilvánosan bevallják: „nem látják a király ruháját", s számukra az értékelmélet tárgya láthatatlan.

És ez az egyetlen tényleges teljesítménye az értékelméletnek. Kiszámíthatatlan az a kár, amelyet ez a kényszerképzet a népgazdaságnak és tudományának okozott. Az elmeszüleményre felépített tudomány végül elérte, hogy az egész nép kételkedjék az eszében, az egész népet visszatartotta attól, hogy a népgazdaság törvényeinek feltárását néptudománnyá tegye.

A pénzügyek azon igazgatása, amely egy (bármilyen) értékelméletből indul ki, terméketlenségre és tehetetlenségre van ítélve. Mit lehetne, az arany „belső értékén" igazgatni? Az értékre vonatkozó tévképzet eleve lehetetlenné tesz minden előrelépést a pénzügy területén. És ezért már nem is kell tovább magyarázni, hogy pénzügyeink még ma is miért pontosan ugyanolyanok, mint 4000 évvel ezelőtt. Legalábbis elméletileg; gyakorlatilag áttértünk a papírpénzre (cellulózpénzre). Persze csendben és titokban. Csak senki meg ne tudja; mert ha professzoraink megtudnák, vészkiáltásukkal hatalmas károkat okoznának. Papírpénz, „belső érték" nélküli pénz, az ő felfogásuk szerint eleve lehetetlen, és ami lehetetlen, annak össze kell omolnia.

4. Miért lehet papírból pénzt csinálni?

a) A tény

Azt mondják tehát, a papírpénz lehetetlen, mert a pénz mindig csak saját belső „értékét", anyagértékét vagy értékanyagát tudja kicserélni, a papírpénznek pedig nincs ilyen „értékanyaga".

tott, hogy elméletileg megalapozza azt a tudományos felszereltséget, amellyel egy egészséges agrár, ipari és kereskedelmi politika tartós alapjait meg lehet teremteni. Ezért eleve elvetette Roscher értelmezését a népgazdasági elmélet feladatáról, aki azt mondta: „A népgazdaságtan azzal foglalkozik, ami van, és ami volt, de azzal nem, hogy mi legyen." Schmoller ugyancsak azt mondja: „A tudománynak nem feladata, hogy közvetle-nül befolyásolja a napi döntéseket. Ez az államférfiak dolga."Schmoller és' Roscher teljesen helyesen felismerték, hogy egyáltalán nincs népgaz-daságunk, hanem csak osztályállam-gazdaságunk van, és hogy az állam belső fel-építésének kutatása nem lehet az iskola dolga. Sajnos ellenszegültek annak, hogy felismerésükből a végső következtetést levonják; azt kellett volna mondaniuk, hogy az osztályállam-gazdaság elméletének egyáltalán nincs semmi keresnivalója a főis-koláinkban. Ki az iskolából egy olyan tudásanyaggal, amely tartalmát előttünk nem tárhatja fel! Lujo Brentano professzor pedig kimondja, hogy a népgazdaságtan a megrontás milyen veszélyes csíráját jelenti az egyetemek számára: „A népgazdaság-tanban egy helyes elméletet csak akkor ismernek el, ha megfelel egy hatalmas párt érdekeinek, és csak addig, amíg hatalma van; ha egy másik hatalmasabb lesz, akkor a legesztelenebb tanok is ismét tekintélyhez jutnak, amennyiben alkalmasnak látszanak arra, hogy a hatalom érdekeit szolgálják." (Der Unternehmer [A vállalkozó] 6.)

136

E vélekedéssel sajátos ellentmondásban áll az a tény, hogy korunk hatalmas árucseréje a világban csaknem kizárólag papírpénzzel, vagy csak részben arannyal fedezett bankjegyekkel.bonyolódik.

Ma bármelyik, tetszés szerinti szélességi körön körül utazhatjuk a Földet anélkül, hogy más pénzt, mint papírpénzt vagy bankjegyet adnánk ki vagy kapnánk. Németország, Anglia és Törökország azon kultúrországok, ahol túlnyomó a fémpénzforgalom, különben aranyérmét már csak kivételesen láthatunk forgalomban.*

Norvégiában, Svédországban, Dániában, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Oroszországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Görögországban, az Észak-amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Brazíliában, Argentínában, Paraguayban, Chilében, Ausztráliában, Új-Zélandon, Brit-Indiában, Japánban, Holland-Indiában, tehát csaknem az egész világon a kereskedelem teljesen általánosan papírpénzben vagy bankjegyekben, továbbá úgynevezett váltópénzben bonyolódik. Aki aranyat akar, annak a fővárosba kell utaznia, és a jegybanktól kell aranyat követelnie - de még akkor is gyakran csak rúdban, a jutalék levonása után kap aranyat. A forgalomban ezekben az országokban senki nem követeli, hogy arannyal fizessenek; némely országban, mint Argentínában, Uruguayban, Mexikóban, Indiában, egyáltalán nincs aranyérme, ami az ország pénzé-vel megegyeznék. Ha Németországban érmévé vert aranyból vásárolunk egy bármelyik fent nevezett országra szóló váltót, akkor ezt a váltót rendszerint papírpénzzel fogják nekünk kifizetni, vagy ha ez ellen kifogásunk van, egy zsák ezüstpénzzel, amelyek egyetlen kalapácsütéssel, amely a dombornyomást megsemmisíti, „értékanyaguk felét elvesztenék (Helfferich után szabadon).

Bár a bankjegyek, feliratuk szerint, birtokosuknak meghatározott mennyiségű aranyat ígérnek, és ezen alapul az általános nézet, hogy itt nem papírpénzről van szó, ez a körülmény önmagában mégsem magyarázza azt a tényt, hogy egy aranyrubelre, -rúpiára vagy -dollárra két, három vagy több papírrubel, -rúpia vagy -dollár jut. A forgalomban lévő bankjegyek kétharmadának nincs aranyfedezete, a forgalomban lévő bankjegyek kétharmada ezért nem a beváltási ígéretnek, hanem más körülményeknek köszönheti létét és tulajdonságait. A világban, a kereskedelemben, a tőzsdén, röviden mindenhol olyan erőknek kell jelen lenniük, amelyek a bankjegyek tulajdonosait visszatartják attól, hogy követeljék az aranyra történő beváltást; erőknek, amelyek megmagyarázhatják azt az egyébként érthetetlen tényt, hogy a jegybank hitelezői {a bankjegyek birtokosai) 10-20-100 évre lemondanak követeléseik érvényesítéséről, ahogyan olyan erőknek is lenniük kell, amelyek hatásaképp az érmék évszázadokon keresztül messze elkerülik az aranyverdét.

Hamarosan felfedem ezeknek az erőknek a forrását. Most csak a létüket akarom leszögezni, hogy felkészítsem az olvasót azon állításom befogadására, amely szerint valamennyi fent nevezett országban, a bankjegyek feliratai ellenére, már nem fémpénzről, hanem papírpénzről van szó.

Ha az állam egy darab papírra ráírja: „Ez aranyban 10 gramm", akkor az egész világ elhiszi, és előfordul, hogy egy ilyen papírfecni akadálytalanul évti-

* Amióta ezt írtam (1907), az utolsó aranyérmék is eltűntek a forgalomból.

137

zedeken keresztül egyenértékű marad az érmévé vert arannyal, sőt némelykor még felárral is, kézről kézre jár.*

Ha azonban ugyanez az állam egy ugyanolyan darab papíron egy tejelő tehén leszállítását ígérné, akkor az ilyen cédulák minden birtokosa rögtön a következő napon megjelenne egy kötéllel, hogy a tehenet elvigye.

De ha egy papírcetli egy bizonyos mennyiségű aranyat évtizedeken keresztül, a legkülönbözőbb gazdasági helyzetben lévő emberek végtelen soránál ilyen tökéletesen pótolni tud, míg egy ugyanilyen cetli egy tehenet vagy bármityen más használati tárgyat 24 órán keresztül sem tud helyettesíteni, ez azt bizonyítja, hogy a papírdarabnak és az aranyérmének minden polgár számára valamennyi fontos, figyelembe veendő tulajdonsága felcserélhető egymással, azaz közömbös. Hz azt jelenti, hogy aranylemez és papírcetli pénz formájában mindenkinek ugyanazt a szolgálatot teszi. Továbbá: ha a beváltási ígéret volna a bankjegy fedezete, amely forgalomban tartja, ha ezért a bankjegyet egyszerű adóslevélnek lehetne tekinteni, ha a kiállító adós, a birtokló hitelező lenne (mint egy váltónál), akkor a jegybankoknak a szabály szerint hitelezőknek, azaz a bankjegyek tulajdonosainak kamatot kellene fizetniük - amint ez minden adóslevél esetében kivétel nélkül igaz. És mégis, a bankjegyeknél a viszony a feje tetejére van állítva; itt az adós, a bank (a kiállító) az, aki kamatot kap, és a hitelező (a tulajdonos) az, aki a kamatot fizeti. Hogy ezt a csodát létrehozza, hogy a viszonyt ilyen módon hitelezőből adóssá fordítsa, hogy a jegybank az adósságát (bankjegyek, bankjegy-kibocsátási jog) a legértékesebb tőkének tekintheti, a bankjegynek különleges erőkkel kell rendelkeznie, amelyek Őt az adóslevél műfajából kiemelik.

Továbbá: ha a bankjegyeket az állam adósleveleinek kell tekintenünk, akkor az a tény is megmagyarázatlan marad, hogy az ilyen adóslevelek árfolyama - annak ellenére, hogy a birtokló számára nem hoznak kamatot, és emellett csak 1/3 rész fedezettel rendelkeznek, és törlesztésük is elmarad -, rendszerint magasabb a szokásos állami adóslevelekénél, bár ezek birtoklójuknak kamatot hoznak, és az államhatalom, valamint az állami bevételek révén fedezettel rendelkeznek. Ahogy például 100 márka birodalmi bankjegyekben, amely után a tulajdonosnak (a hitelezőnek) keli kamatot fizetnie, ma 117 márka államkötvényt ér, amely a birtoklónak (a hitelezőnek) 3% kamatot hoz (1911).

E tények alapján tagadjuk tehát, hogy a beváltási ígéret az, ami a bakjegyekbe és a közönséges papírpénzbe életet lehel. Azt állítjuk, hogy valahol máshol, a kereskedelemben kell lenniük olyan erőknek, amelyek azt a szerepet játsszák, amely erőt ma általában az úgynevezett fedezetnek (a fémalapnak) vagy a beváltási ígéreteknek tulajdonítanak. Azt állítjuk, hogy ezek a pillanatnyilag még rejtett erők, amelyek, mint láttuk, egy adóslevelei (bankjegyet) tőkévé változtatnak, amely a hitelezőt kényszeríti, hogy adósának kamatot fizessen, elég átütő erővel rendelkeznek althoz, hogy önmagukban eljátsszák a piacon a pénz szerepét. Magyarán, a fent megnevezett tények alapján azt állítjuk, hogy lehetséges cellulózból pénzt csinálni, amely bármilyen beváltási ígéret nélkül, anélkül, hogy bármilyen meghatározott árura (például aranyra)

* Svédországban 100 korona papírpénzért 105 aranykoronát fizettek (1916). A háborúban elterjedt pótanyagok általában drágák és rosszak, keserű utóízzel. Egyedül az aranypótló, a papírpénz miatt nem tör ki senki hangos sóvárgásban a béke iránt.

138

támaszkodnék, ezt a feliratot viseli: „Egy tallér" (márka, schilling, frank stb.). Vagy több szóval kifejezve: ,.Ez a cédula tulajdonképpen egy tallér", vagy „Ez a cédula a kereskedelemben, az állami kasszáknál és a bíróság előtt 100 tallért ér"; vagy hogy a tényállást a világosság fokozása nélkül, de drasztikusabban mutassuk be: „Aki ezt a cédulát beváltás végett a birodalmi banknál bemutatja, ott legitimáció nélkül 100 korbácsütést kap (negatív fizetési ígéret). A piacokon, a bankokban azonban annyi árut kap a birtokos, amennyit a kereslet és kínálat odaítél; egyszóval: annyit követelhet, amennyit ezzel a cédulával az országban ki tud alkudni."

Azt hiszem, eléggé érthetően fejeztem ki magam, és semmi kétséget nem hagytam afelől, hogy mit értek a papírpénz kifejezésen.

Most azon erők után akarunk nyomozni, amelyek lehetővé teszik, hogy a nép törje magát bármilyen fönti feliratú cédulákért, hogy ilycn'cédulák megszerzése végett az emberek arcuk verejtékével dolgozzanak, hogy az emberek termékeiket, az árukat értékanyaggal és anyagértékkel, ilyen cédulák, ilyen fidibuszok ellenében odaadják, hogy adósleveleket, váltókat, zálogjegyeket, amelyek ilyen cédulákra szólnak, elfogadjanak és mint úgynevezett értékőrzőket vagy értékkonzerveket megőrizzenek, hogy az ember éjszaka sírva üljön az ágya szélén, azon töprengve, hogyan szerezzen magának olyan „papírrongyot", amivel az esedékes váltót beválthatja; hogyan juthat csődbe, vezethet javainak lefoglaláshoz és kerülhet szégyenbe valaki, aki azt a kötelezettségét, hogy a fenti feliratú cédulákat meghatározott órában meghatározott helyen átadja, nem tudja teljesíteni; és végül, hogyan tud valaki évszámra vagyonának csökkenése nélkül dínomdánom életet élni, mert ilyen cédulákat mint „tőkét" valahol elhelyezett. Most pedig fedezzük föl azt a titkos forrást, amelyből az ilyen tettekhez szükséges életerőt menti a papír fidibusz, a papírpénz és a pénzpapír, John Law és más papírpénzcsalók pénze, minden köz-gazdász és szatócslélek iszonyata.

b) A tény magyarázata

Ha egy embernek bármilyen tárgyra szüksége van, és meg akarja szerezni, és kiderül, hogy a keresett tárgy másnak a birtokában van, és másként nem lehet megszerezni, akkor rendszerint szükségesnek látja, hogy valamit felajánljon a tárgy birtokáért, annak érdekében, hogy a keresett tárgy birtokosát arra indítsa, hogy azt, amire szüksége van, átadja neki. A tárgyat tehát csere útján fogja megszerezni. És még akkor is ezt kell tennie, ha a másik számára a keresett tárgy fölösleges. Elegendő, ha egy tárgy tulajdonosa tudja, hogy a másiknak a tárgyra szüksége van, vagy akár bírnia kell, akkor biztos nem adja oda ingyen; igen, sok esetben az fog történni, hogy valaki egy dolgot csak azért emeljél a földről és vesz a tulajdonába, mert tudja, hogy valaki mögötte jön, aki a tárgyat hasznosan fel tudja használni. És mennél sürgetőbben van szüksége a másiknak a tárgyra, a tulajdonos annál följebb fogja srófolni követelését.

Az itt elmondottak ma olyan magától értetődőnek és természetesnek tűnnek, hogy sokan fölöslegesnek tartják kimondani; igen, amennyire tudom, ezúttal történt meg először, hogy egy közgazdasági írásban ez a mondat meg-

139

jelent. Pedig itt a mai népgazdaság, a kereskedelem, a polgárok egymás közti és az államhoz fűződő gazdasági viszonyainak alaptörvényéről van szó.

A fönti „világrengető" felfedezés nem kevésbé bamba, ostoba és magától értetődő, mint Newton felfedezése a nehézségi erőről. Ezért is ugyanolyan úttörő jelentőségű a népgazdaság számára, mint amilyen jelentőséget a tudomány tulajdonít Newton felfedezésének.

Egy olyan tárgy tulajdonba vételével vagy megszerzésével, amelyre magunknak nincs szükségünk, viszont feltételezzük vagy tudjuk, hogy mások keresik, csak egy célt követhetünk: ezeket a másokat zavarba akarjuk hozni, és ezt a zavart ki akarjuk használni. Zsarolni akarunk a tárggyal, mivel valakit zavarba hozni és ezt kihasználni, zsarolást jelent.

Az a körülmény, hogy ez a kihasználás kölcsönös, talán megszépíti a tényállást, de semmit nem változtat azon, hogy az embertárs szükséghelyzetének* kölcsönös kihasználása - a kereskedelem minden trükkjének bevetésével folytatott kölcsönös kifosztás - képezi népgazdaságunk alapját, azt az alapot, amelyen minden áru cseréje lejátszódik; ez az a gazdasági alaptörvény, amely a termékek csereviszonyait, az áruk árait önhatalmúlag meghatározza. Ha elvennénk ezt az alapot, népgazdaságunk összeomlana, és az áruk cseréje számára nem maradna más eszköz, mint a kölcsönös ajándékozás keresztényi, szocialisztikus, kommunisztíkus, testvéries előírása.

Szükségesek példák ennek a tételnek a magyarázatához?Miért számít fel a posta egy levélért jóval többet, mint egy nyomtatványért, annak

ellenére, hogy a posta teljesítménye mindkét tárgy esetében ugyanaz? Nyilván azért, mert a levélírónak rendszerint nyomós oka fűződik a levélhez, míg a nyomtatvány terjesztése gyakran elmaradna, ha a portó magasabb volna. A levélíró kényszerhelyzetben van, a nyomtatvány küldője nem, csak ezért kell a levélírónak ugyanazért a teljesítményért többszörös portót fizetnie!

Miért adhatók el Németországban 1 ü 000 márkás árukészlettel rendelkező gyógyszertárak félmillióért? Mert a gyógyszertárnak adott külön jog megengedi számára, hogy magasabb árat kérjen az orvosságokért, mint ami szabad kereskedelemben lehetséges volna. Ez a hatás akkor is fennáll, ha elismerik, hogy ezt a külön jogot a gyógyszerészek államilag megkövetelt tudományos képzése támasztja alá, és hogy a gyógyszertárak magas értéke gyakran többszörös tulajdonosváltás után alakul ki.

Miért emelkednek gyakran a gabonaárak Németországban a gazdag termések ellenére? Mert a határvám kizárja a versenyt, mert a paraszt tudja, hogy honfitársainak az ő gabonáját kell megvásárolniuk. És így tovább.

Bár azt mondják: a „piaci viszonyok" mozgatják az árakat föl és le, arra tö-rekszenek, hogy a személyes mozgatót, a cselekvést kizárják, és egy bűnbakot tegyenek felelőssé az ilyen uzsoráért, mondván, az árakat a kereslet és kínálat határozza meg; de mifélék lennének az ilyen piaci viszonyok és konjunktúrák, mí lenne a kereslet és kínálat cselekvő személyek nélkül? Ezek a cselekvő személyek okozzák az árak eltolódását, és ehhez a piaci viszonyokat használják fel eszközül. A cselekvő emberek azonban mi vagyunk, mi mindnyájan, a

* Itt egyáltalán nem kell mindig fázó koldusokra gondolni. A ezerszeres milliomos Rockefeller mindig ilyen „szükséghelyzetben" van, amikor valamiféle pótlékok miatt visszaesik a petróleum értékesítése. Krupp is mindannyiszor „szükséghelyzetben" van, amikor üzeme bővítéséhez szüksége van egy parasztocska termőföldjére.

140

nép. Mindenkit, aki valamit a piacra visz, ugyanaz a gondolat lelkesíti: olyan magas árakat elérni, amelyet a piaci viszonyok egyáltalán megengednek. És mindenki mentegetőzik (aminthogy mindenkit fel is ment az itt lévő kölcsönösség), amikor a személytelen piaci viszonyokra hivatkozik.

Persze aki Marxhoz hasonlóan azt állítja, hogy az áruk maguktól cserélődnek ki, mégpedig „értékük" arányában, annak nem kell uzsoráskodnia, nem kell a szükséghelyzettel visszaélnie, az kiéheztetheti dolgozóit, kiuzsorázhatja adósait, anélkül, hogy lelkiismeret-furdalást érezne. Hiszen az uzsoraságot ebben az esetben nem ő követi el, hanem a dolog, az ő tulajdona. Nem ő cserél, hanem a suvick cserélődik selyemre, gabonára, bőrre.* Tehát az áru hajtja végre a kereskedelmet, mégpedig „értéke" alapján.

Aki azonban az árunak ezt a titokzatos, kísérteties tulajdonságát, az úgynevezett „értéket" nem tudja felfogni, és ezért a termékek cseréjét cselekvésnek, az árukat és a piaci viszonyokat e cselekvés eszközének tekinti, az ehhez a cselekvéshez, amint már említettük, semmi más támpontot nem fog találni, mint azt a kívánságot, amely minden árutulajdonost hajt: lehetőleg keveset adni és lehetőleg sokat kapni. Minden cserénél, a bértárgyalásnál éppúgy, mint a tőzsdei alkusznál, azt fogja látni, hogy minden érintett az iránt érdeklődik, milyenek a piaci viszonyok, hogy vajon a vevőnek sürgős szüksége van-e az árura, az eladó pedig óvakodni fog kimutatni azt, hogy neki magának van szüksége áruja gyors eladására. Röviden, emberünk meg fog győződni arról, hogy az uzsora alapelvei általában a kereskedelemnek is alapelvei, a kereskedelem és az uzsora között csak méreteiben és nem a módszerükben talál majd különbséget. Az árutulajdonosnak, a munkásnak, a tőzsdézőnek az a szándéka, hogy a piaci helyzetet - általában a népet - kizsákmányolja. A hivatásos uzsorás támadásait inkább egy személyre irányítja; talán ez minden, ami a kereskedelmet az uzsorától megkülönbözteti.

Ezért megismétlem: az a törekvés, hogy a lehető legkisebb szolgáltatással a lehető leg-nagyobb ellenszolgáltatási szerezzük meg ez az az erő, amely a javak cseréjéi irányítja és uralja.

Szükséges, hogy ezt kíméletlenül és világosan leszögezzük, mert csak ebből a felismerésből kiindulva lehet teljesen megérteni, hogy miért lehetséges papírpénz.

Tegyük fel, hogy Kovácsnak valamilyen módon birtokába kerülne egy pénzpapír-darabka, amely akár testi, akár lelki szükségletei számára értéktelen, és Szabó megkéri őt, hogy adja át neki ezt a fecnit, mert ezt valamilyen célra fel tudja használni, akkor a fenti felismerés alapján Kovács a pénzpapírt nem fogja ingyen odaadni.

A fizetéssel azonban a pénzpapír már papírpénzzé változik, mivel a papírpénztől egyelőre csak azt várjuk el, hogy többe kerüljön, mint a pénzpapír. A lényeg, hogy ne legyen ingyenes. A pénz azáltal tölti be célját, hogy valaki mindig keresi a pénzt, és a megszerzéséért valamit adnia kell cserébe.**

* A tőke. MEM, 23, 43. ** A polgári és a szocialista tantételek tagadják a fizetség létét, tagadniuk kell, minthogy a pénzpapímak fizetség fejében történő odaadása ezzel cserévé válnék, és a csere az ő szavaik szerint csereértéket, anyagértéket vagy értékanyagot feltételez, mi pedig azt feltételezzük, hogy ennek a darabka pénzpapírnak nincs csereértéke, értékanyaga, vagy anyagértéke. (Teljesen mindegy, hogy ezek a kifejezések monda-

141

Annak megmagyarázáshoz tehát, hogy a pénzpapír papírpénzzé válhat, már csak azt kell bebizonyítani, hogy Szabó valóban olyan helyzetbe kerülhet, hogy a Kovács birtokában lévő pénzpapír-darabkát megszerezze. Ezt azonban meglehetősen könnyű bizonyítani.

A munkamegosztás termékeit,* az árukat eleve cserére szánják, azaz készítőik számára ugyanaz a jelentőségük, mint a pénznek valamennyiünk számára: cseretárgyakként hasznosak. Csak az a kilátás, hogy a termékeket (az árukat) más áruk ellenében ki lehet cserélni, készteti a termelőket arra, hogy elhagyják az ősgazdaságot és bevezessék a munkamegosztást.

A termékek cseréjéhez azonban ismét csereeszközre van szükség, az úgynevezett pénzre, mert ilyen csereeszköz híján cserekereskedelemre lennénk utalva, amelyről tudjuk, hogy a munkamegosztás egy bizonyos szintje fölött egyszerűen kudarcot vall. Bárki könnyen elképzelheti, hegy a cserekereskedelem teljesen fejletlen állapotokat feltételez.

A pénz, a csereeszköz az alapja és feltétele a fejlett munkamegosztásnak, az árutermelésnek. A munkamegosztáshoz nélkülözhetetlen a csereeszköz.

De egy csereeszköz lényegéhez hozzátartozik, hogy előállításánál az iparűzés szabadsága valamilyen módon ki legyen kapcsolva. Ha bárkinek szabad volna pénzt előállítani, éspedig mindenkinek a maga módján, akkor sokfélesége az ilyen pénzt egyszerűen használhatatlanná tenné arra a célra, amelyet be kell töltenie. Mindenki a saját termékét nyilvánítaná pénznek, és ezzel ismét csak elérkeznénk a cserekereskedelemhez.

Az, hogy mennyire szükséges a pénzügyben az egységesség, abból is felismerhető, hogy annak idején már a kettős valutát is eggyel többnek tekintették a kelleténél, és megszüntették. És mi lett volna akkor, ha, bár megegyezés jött volna létre az aranyvalutáról, de az érmék előállítását mindenkinek szabaddá tették volna, azzal az eredménnyel, hogy különféle színarany-tartalmú érmék kerültek volna forgalomba? (Egy ilyen „megegyezés" azonban már állami tevékenység, minthogy minden, amiben megegyezés születik, az állam felépítésének tulajdonképpeni anyagát képezi.)

Akárhogyan érik is el a pénz előállításánál az iparűzés szabadságának szükségszerű kizárását, törvényes tilalommal-e vagy az alapanyag (arany, kaurí csiga stb.) beszerzésének természetes nehézségeivel, hogy tudatosan vagy tudat alatt járnak-e el, hogy erről a nép dönt-e ünnepélyesen egy gyűlésen, vagy a népgazdaság előrenyomulásának engedve spontán jön létre, egyre megy; itt a nép cselekvéséről van szó, és mi más az ilyen egyértelmű cselekvés, mint törvény, mint állami cselekvés? A csereeszköz tehát mindig egy állami intézmény

nak-e nekünk valamit, vagy sem.) A cserénél egy áru csak azt az értéket cserélheti ki, amivel maga is rendelkezik (belső érték), így szól a polgári és szocialista „értékel-mélet", és ha az elgondolt fecni pénzpapírnak nincs csereértéke, akkor a csere, és mindenféle fizetség is, ki van zárva. Egy ilyen cseréhez szerintük hiányzik az „érték-mérce" az ellenszolgáltatás „leniéréséhez", mint ahogy hiányoznék az „értékegység" is az ellenszolgáltatás „kiszámításához". A pénzpapír és az áruk szerintük egyszerűen nem összehasonlítható nagyságok. * Munkamegosztáson itt olyan munkát kell érteni, amely cseretárgyakat, tehát árukat hoz létre, az ősgazdálkodással ellentétben, amely a szükségletek közvetlen kielégítésére irányul. Az ipari munkamegosztás, ami abból áll, hogy az egyes áruk előállítását részekre bontják, csak technikai munkamegosztás, és nem tévesztendő össze a gazdasági munkamegosztással.

142

jellegét hordozza, és ez a megjelölés az érmévé vert fémet éppúgy megilleti, mint a kauri csigát és a bankjegyet. Ha egy nép eljutott oda (mindegy, hogy miként), hogy egy meghatározott tárgyat csereeszközként ismerjen el, ez a tárgy attól a pillanattól kezdve állami intézmény jellegét ölti.

A pénz tehát vagy állami, vagy egyáltalán nem pénz. A pénz előállításának szabadsága egyszerűen lehetetlen. Nem akarok itt tovább időzni, mert ez magától értetődő.*

Az a körülmény, hogy ma a pénzanyag bányászatát szabaddá tesszük, és ezzel a pénzanyagot a szabad verési jog révén gyakorlatilag pénzzé tesszük, egyáltalán nem mond ellent ennek a tételnek, mert a pénzverési jog ellenére a pénzanyag Önmagában mégsem pénz, ahogyan ezt a porosz tallér története csattanósan bizonyítja. Ezt a szabad pénzverési jogot törvény adományozza, azonban nem kötődik az aranyhoz, és törvénnyel bármely napon visszavonható (ezüstzárlat).

A pénzanyag (az arany) kitermelésére vonatkozó szabad iparűzési jog egyébként csak névleges, mivel az aranybányászat nehézségei ezt a szabadságot ismét semmissé teszik.

Az a körülmény sem mond ellent a fenti tételnek, hogy korábban egyes fejletlen országokban, például Észak-Amerikában a gyarmati időkben, puskapor, só, tea, szőrme stb. volt csereeszközként használatban, mert itt közvetlen cserekereskedelemről volt szó, nem pénzről. A saját termék ellenében cserébe kapott sót (teát, puskaport stb.) egyszerűen felhasználták a háztartásban, nem adták tovább. Ezek az áruk nem végeztek körforgást, sose jutottak vissza a kiindulópontra (a kikötőbe), hanem testi tulajdonságaik miatt vásárolták és használták őket. Ezeket mindig újabbakkal kellett pótolni. A pénz lényegéhez tartozik azonban, hogy a pénzt nem anyagáért vásárolják, hanem csereeszköz-tulajdonsága miatt; hogy nem használják cl, hanem csereeszközként használják. A pénz körforgást végez, örökké kering; visszatér a kiindulópontba. Hogy pénznek legyen tekinthető, a tcacsomagnak, miután Kínából jövet évszámra vándorolt az észak-amerikai gyarmatokon, egyszer ismét Kínába kellene visz-szatérnie, ahogy az a mai amerikai ezüstdolíárral történik, amely valahonnan a Colorado vidékéről származik, a kereskedelmi útvonalon elér Kínába, ott évtizedekig körbejár, hogy azután, atkalomadtán, a kereskedelem útján ismét leszálljon a mélybe a coloradói bányászokhoz bérük fizetéseként. Továbbá a teacsomag egyre drágábbá válik, mennél jobban eltávolodik a kikötőből, minden fuvar-, kereskedelmi és kamatköltség rárakódik az árára, míg a fenti ezüstdollár, miután esetleg tízszer körüljárta a Földet, ugyanazon az áron visszaadható az ezüstbányásznak, mint amennyit eredetileg ő kért érte. Csaknem minden országban találhatók olyan érmék, amelyek 100 vagy még több évesek, amelyek talán 100 000 alkalommal cseréltek gazdát, anélkül, hogy a hosszú úton egyetlen birtokosuknak is eszébe jutott volna, hogy felhasználja, azaz hogy ezüst- vagy aranytartalmuk miatt beolvassza őket. 100 éven keresztül használták csereeszközként. 100 000 birtokosa számára nem arany volt, hanem pénz, egyiküknek sem volt szüksége rá mint pénzanyagra. A pénz jel-

* A természetes pénzanyag esetében a pcnzkészítés szabadságát az kapcsolja ki, hogy olyan anyagot választanak (kauri, arany), amely az adott helyen nem tetszés szerint, vagy egyáltalán nem áll rendelkezésre.

143

lemzője éppen az, hogy a birtokosa számára közömbös a pénzanyag. Ezért csupán ezzel a közömbösséggel magyarázható, hogy a mérgező rozsdával bevont rézérme, a kopott ezüstérme, a szép aranyérme, a tarka papírfecni egyenértékűen van forgalomban.

A teához képest valamelyest más a helyzet a kauri (gyöngyház-) csigával, amelyet Belső-Afrikában csereeszközként használnak, és már több hasonlóságot mutat a pénzzel. A kaurit nem használják lel, vele szemben a vevő sokkal közömbösebb, mint a tea vagy a puskapor vevője. Körbefut, nem kell mindig pótolni, némelykor akár a kiindulópontra, a tengerpartra is visszajuthat. Itt-ott a néger lányok a pénztől idegen célra, ékszerként is felhasználhatják, de gazdasági jelentősége már nem ezen a használaton nyugszik. A kaurit még akkor is felhasználnák csereeszközként, ha ékszerként teljesen kimenne a divatból, feltéve, hogy mint csereeszközt nem szorítja ki a piacról más tárgy. Akkor tiszta csereeszköz lenne, igazi pénz, mint a mi réz-, nikkel-, ezüstérméink és a bankjegyeink, amelyeket gazdaságilag szintén nem lehet másra használni, csak csereeszközként. És ezeket éppúgy, mint a mi mai pénzünket, állami pénznek vagy legalábbis társadalmi pénznek tekinthetnénk, azzal a megszorítással, amelynek az állam fogalmát ilyen fejletlen viszonyok között alá kell vetni. Itt a pénz előállításának állami monopóliuma hasonló lenne ahhoz, ami az aranyvalutánál érvényesül, amit a csigák tetszés szerinti kitermelésének lehetetlensége védelmez, hiszen ezeket ezer mérföldnyi távolságban, a tengerparton találják. (A csiga éppúgy, mint az arany, az európai számára csak a kereskedelem útján, csere útján érhető el.)

Ha azonban az a helyzet, hogy a munkamegosztás számára egy csereeszköz, tehát a pénz nélkülözhetetlen feltétel, továbbá hogy az ilyen csereeszköz csak állami csereeszközként képzelhető el - amelyet az állam állít elő, és ő felügyeli az állami törvények révén -, tehát csak különleges valuta törvények által uralt pénzként képzelhető el, felmerül a kérdés, mit kezdhet a termelő az árujával, amikor a piacra viszi, és ott semmilyen más pénzzel nem találkozik, csak papírpénzzel, mert az állam nem állít elő más pénzt, mint papírpénzt? Ha a termelő visszautasítja a pénzt (esetleg azért, mert ellentmond a polgári és szocialista értékelméletnek), akkor árujának kicseréléséről is le kell mondania, és a krumplit, újságot, seprőt vagy akármit haza kell vinnie. Egyáltalán, le kell mondania az iparról, a munkamegosztásról, hiszen hogyan akar valamit vásárolni, ha maga többé nem ad el semmit, ha a pénzt, amit az állam forgalomba hozott, nem akarja elfogadni? Rendszerint tehát csak 24 óráig tud sztrájkolni, csak 24 óráig maradhat hű az értékelméletéhez és tiltakozhat a „papírpénz-csalás" ellen. Akkor az éhség, a szomjúság és a hideg megpuhítja, és kényszeríti, hogy áruját olyan papírpénz ellenében kínálja megvételre, amelyre az állam ilyen feliratot helyezett el:

„Ennek felmutatója a birodalmi banktól

- 100 korbácsütést -

kap, a piacokon azonban annyi árut, amennyit a kereslet és a kínálat megítél

neki."

144

Éhség, szomjúság és hideg (amelyekhez még az adóbehajtó társulhat) az, ami mindenkit, aki nem tud visszatérni az ősgazdasághoz (ami egy újkori államban kivétel nélkül minden polgárra vonatkozik), mindenkit, aki a munkamegosztást, az iparát tovább akarja folytatni, arra kényszerít, hogy termékeit az állam által kibocsátott pénzpapír ellenében kínálja megvételre, azaz hogy árujával keresletet támasszon papírpénz iránt; és ez a kereslet megint csak mindenkit, aki ilyen pénzpapírnak a birtokába jutott, arra indít, hogy azt ne adja át ingyen, hanem annyit kérjen érte, amennyit a piaci viszonyok megengednek.

A pénzpapír tehát papírpénzzé változott:1. Mert a munkamegosztás nagy előnyöket nyújt.1. Mert a munkamegosztás olyan árukat hoz létre, amelyek az előállító számára csak cseretárgyként hasznosak.1. Mert az áruk cseréje, a munkamegosztás bizonyos fejlettségi fokán, csereeszköz nélkül lehetetlenné válik.1. Mert a csereeszköz, természeténél fogva, csak társadalmi, állami pénzként képzelhető el.1. Mert feltételezésünk szerint az állam nem állít elő más pénzt, mint pénzpapírt.1. Mert minden árubirtokos azon döntés előtt állt, hogy vagy elfogadja az állam pénzpapírját termékéért cserébe, vagy lemond a munkamegosztásról.1. Mert a pénzpapírok birtokosai ezt nem adták oda ingyen, amint látták, hogy a zavarba hozott árubirtokosok áruikat pénzpapír ellenében kínálják.

Azt tehát, hogy cellulózból pénzt lehet csinálni, maradéktalanul bebizonyítottuk, és rögtön tovább is mehetnék a következő kérdésre: „Mennyi áruhoz juttatja és kell hogy juttassa egy darab pénzpapír a birtokosát?" De a tárgy fontossága arra indít, hogy figyelmet fordítsak a papírpénz-fogalom mai szembenálló előítéletekre, és rámutassak a legfontosabbak elmeszülemény mivoltára. Remélem, hogy ezzel elnyerem azoknak a megfontolt olvasóknak a bizalmát, akik, bár elismerik, hogy a fent levezetett bizonyítás helyesen következik az említett feltevésekből, félnek attól, hogy talán ezek az előfeltételek nem teljesek, és a dolgot valamilyen nem említett körülmény meghiúsíthatná. Ahhoz azonban, hogy a levezetett bizonyítást tovább építhessem,* szükségem van az olvasó teljes meggyőződésére arról, hogy csakugyan lehet csinálni cellulózpénzt, pénzt értékanyag és anyagérték nélkül, papírpénzt valamilyen fent említett felirattal. Ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy olvasóimmal továbbra is egyetértésben maradjak. Ha az, hogy papírból pénzt lehet csinálni, nem éppen annyira igaz, mint az, hogy „Marley meghalt",** minden, amit mondani fogok, értelmetlenként összeomlik.

Megkönnyíthettem volna a dolgomat, ha, másokhoz hasonlóan, akik a papírpénz rejtélyével gyötörték magukat, azt mondtam volna, hogy az állam az

* Itt óvatosságból még egyszer megemlítem, hogy idáig csak azzal foglalkoztam, le-hetséges-e pénzpapírból papírpénzt csinálni; azt a kérdést azonban, hogy milyen előnyei vannak egy ilyen pénznek a fémpénzzel szemben, teljesen érintetlenül hagytam. Hz még később jön. ** Lásd Dickens, Karácsonyi íörténeU-k,

145

általa kivetett adók és bírságok pénzpapírral való megfizetését követeli. Ha az állam például bélyegeket csak az általa előállított pénzpapír ellenében ad el, ha az útdíjakat csak saját pénzpapírjában hajtja be, ha a vámot, az egyházi adót, az iskolapénzt, az állami erdők fáját, az állami bányák sóját stb. csak állami papírpénzzel lehet megfizetni, akkor egy ilyen papírt mindenki nagyon értékesként fog őrizni, és nem ad át ingyen. Az állam a birtokosnak arany helyett állami szolgáltatásokat ad, változatos alakú szolgáltatásokat egyfajta helyett. Ez esetben ezek a szolgáltatások lennének azok, amelyek életet lehelnek a pénzbe.

Ezzel a magyarázattal azonban, mint majd látni fogjuk, nem jutnánk mesz-szire, és hamarosan - mint minden papírpénz-reformer és pénzpapír-gyártó -kérődzve állnánk a hegy előtt. Aki a papírpénz igazi alapját, a fent felsorolt hét pontot nem ismerte fel, egyetlen gazdasági jelenséget sem tud végső okára visszavezetni.

A papírpénz lehetőségével szembeni „bizonyítékok" előterében a következő állítás áll - hogy úgy mondjam, a fémpénz-hívők credója: „Árut csak árura lehet cserélni, mivel senki nem ad egy hasznos tárgyat egy haszontalanért (egy papírdarabért)."

Ezzel a ragyogó mondattal, amely olyan magától értetődőnek hangzik, hogy - amennyire tudom - minden papírpénz-teoretikus óvatosan kitért előle, valószínűleg azért, mert nem tudták az álokoskodás gyengéjét kitapogatni, a papírpénzt eleve lehetetlen törekvésnek bélyegezték és minden, tudományosan előrehaladó kutatót eleve távol tartottak a papírpénztől.

Árut tehát csak árura lehet cserélni. Ez kétségtelenül igaz. De mi az áru? Az áru a munkamegosztás terméke, és a munkamegosztás termékei az előállítóik számára csak csereeszközként hasznosak, közvetlenül azonban haszontalanok, amint ezt már kimutattuk. Mit kezdhetne egy földbirtokos 1000 tonna krumplival, mit kezdhetne az egymillió orsóval dolgozó fonoda birtokosa a fonallal, ha nem tudná eladni, ha a fonal nem cseretárgyként szolgálna neki?

E fogalom-meghatározás után a tétel - „árut csak áru ellenében lehet eladni" - már másképp hangzik, mert egyelőre csak azt követeli meg (az „áru" kifejezésben ez hallgatólagosan benne foglaltatik), hogy az, amit kicserélnek, birtokosa vagy előállítója számára haszontalan legyen. Ezért csak azt követeli, hogy az, amit az áru ellenéhen adnak - annak birtokosa számára is haszontalan legyen. Es nem ez a helyzet a papírpénz-fidibusszal? A fidibusz, ha pénztulajdonságát nem tekintjük, vajon nem teljesen haszontalan tárgy?

Tehát a mondat - „árut csak áru ellenében lehet cserélni" - a papírpénz-elmélet mellett, nem pedig ellene szóló bizonyítékká változott át; a fémpénz ellen, nem mellette tanúskodik.

És hogy állunk azzal az okoskodással, amely szerint „senki nem ad oda egy hasznos tárgyat haszontalanért"? Nem mond ez egyenesen ellent az előző mondatnak: „árut csak áru ellenében lehet cserélni"? Az állításban áruról beszélnek, és az áru a birtokosa számára mindig haszontalan. Az indokolásban azonban már nem áruról beszélnek, hanem hasznos dolgokról, használati javakról. A mi példánkra alkalmazva, a fönti tétel tehát a következőképpen hangzik:

Krumplit fonalra lehet cserélni, mivel a krumpli a földbirtokosnak, a fonal pedig a fonodabirtokosnak anyagértéke révén hasznos dolog, Ez így nyilván-

146

valóan hamis. Megismétlem a kérdést: mit kezdhet a fonodabirtokos az ösz-szes fonallal?

Ha az indoklás hamis lenne, semmit nem változtatna azon állítás helyességén, hogy árut csak áru ellenében lehet cserélni. Alihoz, hogy a papírpénzt ezzel az állítással összhangba hozzuk, ki kell tudnunk mutatni, hogy a papírpénz éppen olyan áru, mint minden más áru, amelyek cseréjét közvetítenie kell. Hogy megértsük, maga az a pénzpapír-darabka, a tarka cetli a remek felirattal -

„WO korbácsütést

kap a birodalmi pénzhivatalnál ennek a felmutatója legitimáció nélkül; a piacon azonban birtokosa annyi árut kap, amennyit ki tud alkudni érte" *

kell hogy rendelkezzék minden tulajdonságával egy olyan fontos árunak, mint amilyen a pénz. A papírpénz számára nem követelünk semmiféle kikölcsönzött, kicsalt, átvitt tulajdonságot. A papírpénz-fidibuszt nem azért kell árunak elismernünk, mert az állam valamilyen, pénzként való működésétől független szolgáltatást ígér a birtokosának. Ellenkezőleg, arra akarom rávenni az olvasót, hogy a látszólag ellentmondásos tételt húzza alá:

„a papírpénz vegyileg tiszta áru, mégpedig az egyetlen olyan tárgy, amely nekünk már áruként is hasznos."

Milyen tulajdonságokat kell egy dolognak egyesítenie magában ahhoz, hogy árunak legyen tekinthető?

1. Kereslet kell hogy mutatkozzék iránta, azaz kell hogy legyen valaki, aki a tárgyat bírni akarja, vagy azt bírnia kell, és ezért kész arra, hogy érte egy másik árut cseréljen.

1. Hogy ez a kereslet előálljon, az adott tárgy természetesen a vevő számára hasznos kell hogy legyen, különben nem keresi és nem fizeti meg a tárgyat. Bolhák, gyomok és a bűz ennélfogva nem áruk, és semmi sem áru, aminek nincs tulajdonosa. Ha azonban a tárgy hasznos (értsük meg jól, a vevő, nem az eladó számára!), és nem lehet ingyen megszerezni, akkor minden feltétel teljesült, ami egy dolgot áruvá tesz.

Azt, hogy a papírpénz az 1. számú feltételt teljesíti, már bebizonyítottuk azzal, hogy megmutattuk, a pénz, mégpedig az állami pénz, elkerülhetetlen feltétele a fejlett munkamegosztásnak, és hogy minden árubirtokos birtokának természete révén kényszerül áruját pénzpapírért felajánlani, tehát keresletet támasztani a pénzpapír iránt, abban az esetben, ha az állam nem állít elő más pénzt. Ha Németországban az arannyal ma ugyanúgy járnának el, mint az ezüsttel történt, tehát ha az állam az aranyat pénzpapírral helyettesítené, akkor minden árubirtokosnak és árutermelőnek e papírpénz igájába kellene hajtania a fejét. Kivétel nélkül mindenki arra kényszerülne, hogy termékeivel keresletet támasszon a papírpénz iránt. Igen, mondhatná valaki, a'pénzpapír utáni kereslet feltétlenül éppen akkora lesz, mint az árukínálat, ami a maga részéről az áruterm el esnek felel meg.

147

Az áru 1. számú feltételének: tehát a pénzpapír a legerőteljesebb módon eleget tesz. Petróleum, búza, gyapot, vas - nyilván olyan dolgok, amelyek kifejezetten árutulajdonságokkal rendelkeznek; ezek a piac legfontosabb raktári cikkeihez tartoznak. Ezen áruk iránt mégsem olyan feltétlen a kereslet, mint a papírpénz iránt. Mindenki, aki ma árut állít elő, tehát ipart űz, azaz feladta az ősgazdálkodást és bevezette a munkamegosztást, terméke által keresletet támaszt egy csereeszköz iránt - minden áru, kivétel nélkül, keresletet testesít meg a pénz iránt, azaz a pénzpapír iránt, ha az állam nem állít elő más pénzt -, de nem minden árubirtokos vásárol azért a pénzért, amire a termékét váltotta, vasat, petróleumot, búzát. A vas, a petróleum, a búza esetében sok helyettesítő jószág is van, míg a pénznek csak egyetlen helyettesítője van, mégpedig az ősgazdaság vagy a cserekereskedelem, és ezek csak akkor jönnének számításba, ha jelenlegi népességünknek az a 90%-a, aki létét a munkamegosztásnak köszönheti, már éhen halt és eltemették.

A pénzpapír iránti keresletet tehát a munkamegosztás valamennyi termékének áru volta hozza létre. A munkamegosztás, az áru ősanyja, a pénz iránti kereslet kimeríthetetlen forrása, míg a többi áru iránti kereslet ehhez sokkai gyengébben járul hozzá.

Egy dolog iránti kereslet létrejöttét persze csak annak révén lehet megmagyarázni, hogy a keresett tárgy (itt a papírpénz) a vevő (nem a tulajdonos) számára valamilyen szolgálatot tesz, tehát hasznos a számára (2. pont).

Most megkérdezem: A pénzzé emelt papír-fidibusz, az államilag egyedül elismert és ezáltal egyedül lehetséges csereeszköz, a négyszögletes, nyomtatott tarka cetli nem hasznos dolog?

Ez a dolog, a fidibusz, amely a munkásnak, az orvosnak, a tánctanárnak, a királynak, a plébánosnak megengedi, hogy a személyes használata szempontjából teljesen haszontalan termék vagy szolgáltatás ellenében használati javakat cseréljen, nem hasznos tárgy?

Itt természetesen nem a pénz testiségére, a fidibuszra kell gondolnunk, mint az rendszerint szokás, hanem az egészre, az állami előjogokkal felruházott fidibuszra, amelyek csereeszközzé, pénzzé teszik. A pénzre úgy kell gondolnunk, mint egy gyártmányra, sőt, mint egy törvényesen védett és egyedül az állam által előállított gyártmányra.

Persze ha azt, ami a papírpénznél a fő dolog, azt a tulajdonságát, hogy törvényesen egyedül elismert és gyakorlatilag egyeduralkodó csereeszköz, elvesz-szük tőle, akkor valóban csak haszontalan makulatúra marad hátra; de nem ugyanez történik-e a legtöbb dologgal, ha eltekintünk a használatuktól, és csak az anyagra gondolunk, amelyből áll? Kaparjuk össze egy olajfestményről a festéket, üssünk kalapáccsal egy váltópénzre, egy tintásüvegre, egy levesestálra - mi marad belőlük? Makulatúra, szemét. Ha egy házat kőhalomnak, a királyi koronát fémnek, egy könyvet papírnak, röviden: minden dolgot csak anyagnak tekintünk, az esetek túlnyomó többségében szintén nem látunk sokkal többet, mint egy fidibuszt.

A zongorát nem tűzifának használjuk, a mozdonyt nem öntöttvasnak, és a papírpénzt nem tapétának. Akkor hát miért beszélnek mindig cellulózról, ha a papírpénzről van szó? Miért nem beszélünk akkor csereeszközről?

148

Minden más dolgot annak tekintünk, amire rendeltetnek, és ha ezt tennénk a papírpénzzel is, látnánk, hogy nem egy darab papírról van szó, hanem egy rendkívül fontos, nélkülözhetetlen gyártmányról, a használati cikkek legfontosabbikáról és leghasznosabbikáról.

Az, hogy ennek a gyártmánynak szinte semmilyen előállítási költsége sincs, nem számít. A többi dolognál, amit megvásárolunk, hasonlóképpen nem a munkások vérét és verítékét keressük.

Vajon Berlin városának milliárdokban számított egész építési területe okozott akár egy pfennig előállítási költséget is?

A papírpénz vizsgálatánál tehát tekintsünk el teljesen a fidibusztól, szokjunk hozzá, hogy ezt a pénzt nélkülözhetetlen, hasznos, emellett még az állam által is védett gyártmánynak tekintsük. És akkor nehézség nélkül felismerünk a pénzpapírban egy olyan tárgyat, amely az áru minden tulajdonságával rendelkezik, és ahelyett, hogy a papírpénz létében ellentmondást látnánk azzal a tantétellel szemben, amely szerint árut csak áruval lehet megfizetni, a papírpénzben e tantétel új megerősítését fogjuk látni.

Ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy átbogarássza a valutáról szóló irodalmat, látni fogja, hogy a pénzt rendszerint úgy kezelik, mint ha nem egy pontosan meghatározott célt szolgáló gyártmány (csereeszköz) lenne, hanem ipari célokra (aranyművesség) szolgáló nyersanyag, amelynek csak mellesleg, átmenetileg kell a pénz szerepet játszania. Pedig egyes országokban forgalomban vannak, és röviddel ezelőtt még Németországban is forgalomban voltak olyan érmék, amelyeket 100 vagy 200 éwef ezelőtt vertek, míg, ezzel szemben, egyéves áruk rendszerint már elfekvő készletnek számítanak és a kereskedők tetemes értékcsökkenéssel veszik fel őket a leltárba.

Ha a pénz csak ipari felhasználásra szánt nyersanyag volna, akkor csak úgy vennék meg, mint ahogyan minden más árut megvesznek, azaz csak azzal a feltétellel, ha kamattal és nyereséggel tovább lehet adni. Nos, számolja ki valaki, hogy arra a már említett dollárra, amely a coloradói bányákból jövet 10-20 éven keresztül Kínában körbejárt és aztán ismét felhasználták a bányában bérfizetésre, mennyit kellene rászámítani annak a munkásnak, aki maga bá-nyászLa, ha hosszú útján mindig kamattal, fuvarköltséggel és nyereséggel megterhelve adták volna tovább. És ez a megterhelés mégis szükséges lett volna, ha a dollárt mindenki az ezüst kedvéért vette volna meg, ha emellett senki sem húzott volna belőle még más hasznot is - nevezetesen termékei használati cikkekre történő kicserélésének hasznát.

Ráadásul a pénzt, és különösen a papírpénzt, annak az árunak nevezhetjük, amelynél az áru-tulajdonság a legtisztábban jelentkezik, minthogy a pénzt, és főleg a papírpénzt csak áruként (csereáruként) használják; a pénzt nem azért vásárolják, mint a többi árut, hogy a gyárban, a konyhában, tehát a piactól távol felhasználják.

A pénz áru és az is marad; haszna kizárólag csereeszközként való használatából adódik. Minden más árut csak felhasználásra vásárolnak (eltekintve a kereskedőktől, akik számára áru és pénz egyaránt áru marad). Az árut eladásra állítják elő, de felhasználásra vásárolják. Árut adnak el, és használati cikket vásárolnak. Csupán a pénzt vásárolja mindenki áruként. Csupán a pénz az, amely számunkra már áruként hasznos használati cikk (nevezetesen csereesz-

149

közként); a pénz, és kiváltképp a papírpénz tehát egyáltalán az egyetlen hasznos áru.A fémvaluta elméletének képviselői rendszerint úgy fogják fel a fémpénzt, mint az

aranyművesek nyersanyagát. Egy márka, mondja Arendt, a kettős valuta védője, egy font arany 1/1392 része, és az aranyvaiuta-elmélet képviselőinek természetesen semmi okuk nem volt megtámadni egy olyan szemléletet, amely hirdetőjét saját ügye védelméhez minden fegyverétől megfosztotta.*

A papírpénz-gondolat eddigi képviselői, akiknek ezt a mesét mindenekelőtt meg kellett volna cáfolniuk, rendszerint kerülgették ezt a kérdést, mint macska a forró kását. Azt, hogy a pénz önmagában, az anyagára való tekintet nélkül egy gyártmány, hasznos, sőt nélkülözhetetlen tárgy, még nyilvánvalóan nem látták be elég világosan, és így mind kényszerítve érezték magukat, hogy a papírpénz feliratának megfogalmazásánál a tulajdonosának valamiféle - a pénz-tevékenységtől elkülönülő - szolgáltatási (aranyat, kamatot, búzát, munkát, földet stb.) ígérjenek. Az áruk cseréjét, amelyet csak a pénz tesz lehetővé, nyilvánvalóan nem tekintetlék elegendő szolgáltatásnak ahhoz, hogy apapírpénzre vevőt vagy átvevőt találjanak.

Csupán egy kivételt látok: a Buenos Aires tartomány által 1869-ben kiadott papírpénz feliratát, amelynek révén, tudomásom szerint első ízben, a pénz-levelet önmagában (tehát a cetlit, a négyszögletes papírdarabkát) pénzzé nyilvánították, és amelyben a birtokosnak semmilyen beváltást nem ígértek. A felirat így szól:

La Provincia de Buenos-Ayres reconoce este Billetepor un

pesomoneda corríenle. 10 Enero de 1869. (Buenos Aires Tartománya

ezt a cetlit egy peso (tallér) nemzeti valutának ismeri el.)Nem tudtam kideríteni, hogy ez a felirat helyes felismerés következménye, vagy

egyszerűen zavarodottságból ered, mint a jelenlegi argentin papírpénz felirata, amely a birtoklónak bemutatáskor X tallér papírpénz kifizetését ígéri: „La Nacion pagará al portador y á la vistay por medio del Banco de la Nacion 100 Pesos moneda nációnál." Nyilvánvaló képtelenség, hiszen egy peso mon. nac. végül is nem más, mint ugyanaz a papírtallér. A bank tehát azt ígéri a birtoklónak, hogy fizetésképpen ugyanazt a cetlit visszaadja.

Egy javaslat, amely a legújabb időkig újra és újra felmerül, a következő: Az állam állítson elő kellő mennyiségű papírpénzt ahhoz, hogy az összes földbirtokot felvásárolja, hogy ezzel egy csapásra a szociális főkérdést is megoldja, nevezetesen, hogy a földjáradékot visszaadják a népnek. A földbirtok aztán a papírpénz fedezetéül szolgál, azonban a dolog céljának megfelelően, a bemutatónak nem szolgáltatják ki újból. A birtoklónak meg kell elégednie a biztonsággal, ahogy - így gondolják - azzal is megelégszik, hogy a bankjegyeknek aranyfedezetük van. (Ami persze egyáltalán nem igaz, mert a bankjegy birtoklója azzal a szolgálattal elégszik meg, amit a bankjegyek mint csereeszközök

* M. Chevalier, La Monnaie, Paris, 1866, 36. „Azt hiszem, hogy ehhez az alapszemlé-lethez ragaszkodnom kell, amelyet jogosan a pénz fogalma egy másik értelmezésé-nek nyilváníthatok, azaz hogy az érmék egyszerűen olyan fémrudak, amelyeknek súlyát és nemesfém-tartalmát garantálják."

150

nyújtanak. Ha nem így volna, akkor rögtön elvinné az aranyat, miként azt az aranyművesek teszik, mert nekik az aranyra a feldolgozáshoz van szükségük.) Ebben a minden pénztechnikai szempontból kitűnő javaslatban ismét teljesen átsiklanak afölött, hogy az árucsere közvetítése elegendő szolgáltatás a papírpénz részéről, és hogy amíg a papírpénznek ezt a szolgáltatást biztosítjuk (ehhez csak az szükséges, hogy ne csináljanak más pénzt), minden más szolgáltatás fölösleges.

A „pénz"-fogalom teljes megértésének nehézsége abban áll, hogy a haszon, amit a pénztől elvárunk, teljes mértékben független a pénz anyagától. A pénznek nyilvánvalóan csak azért van szüksége anyagra, hogy megfogható és látható legyen, ami által egyáltalán a létét megállapíthatjuk, és átruházhatjuk, nem valami olyasmiért, amit a pénz anyagi részétől elvárunk. Hogyan maradhatna forgalomban egy érme 1, 10, 100 éven keresztül, hogyan tudna egy bankjegy 24 óráig megmaradni a forgalomban? A pénznél csak a mennyiség számít, mert részben ettől a mennyiségtől függ, hogy mekkora lesz a pénz kínálata és mekkora lesz azon árumennyiség, amelyet ezért a pénzért kialkuszunk. A pénznek mint testnek nincsenek tulajdonságai, legalábbis nincsenek cselekvően ható tulajdonságai, és senkinek sem hiányoznának, ha teljesen eltűnnének. Annak idején Németországban nem azért részesítették előnyben az aranyat az ezüsttel szemben, mert 1 kg aranyért 16-szor több árut kellett adni, mint 1 kg ezüstért. Mivel tehát 16-szor kevesebb pénzanyagot kaptak, ezért vá-lasztották az aranyat az ezüsttel szemben.

A használati cikkek esetében a vevők kivétel nélkül azt vallják: mennél több, annál jobb; ezzel szemben a pénzanyagnál: mennél kevesebb, annál jobb. A pénznél ugyanis elegendő, hogy az ember meg tudja számolni - a többi csak felesleges ballaszt.

Megveszik a mézet, mert ízlik, a sört, mert elkábít, a ballasztot, mert nehéz, a méterrudat, mert meghatározott hossza van, a liter-mértéket a térfogata miatt. A pénznél azonban nem kívánnak sem ízt, sem súlyt, sem térfogatot, semmi testit, semmit, ami közvetlenül kielégít egy személyes szükségletet. A pénzt mint árut vásároljuk, hogy ismét áruként adjunk túl rajta.

Azt, hogy a nép mennyire közömbös a pénz testi tulajdonságaival szemben, legjobban azon lehet lemérni, hogy ezer emberből talán egy sem tudja megmondani, hogy törvény szerint egy márkáért hány gramm színaranyat követelhetne. Aki nem hiszi, tegyen próbát.

Ezért is követelik, hogy a pénznek a lehető legkevesebb testi tulajdonsága legyen; ezért is jutottak el fokozatosan, mintegy öntudatlanul, a pénz nyersanyagaként ahhoz a természetes anyaghoz, amely a földkerekség összes teste közül a iegmostohábban van ellátva tulajdonságokkal, nevezetesen az aranyhoz. Milyen koldusszegény az arany tulajdonságokban, ha összehasonlítjuk bármilyen áruval, akár egy kalapáccsal, egy könyvvel, egy kanárimadárral!

Nem a színe miatt csináltak az aranyból pénzt, nem a súlya miatt, térfogata miatt, csengése miatt, szaga miatt, íze miatt, vegyi rokonsága miatt sem. Az. arany nem rozsdásodik, nem romlik meg, nem nő, nem folyik szét, nem karcol, ég és vág, élettelen, a halál ősképe.

151

Nem hatásos, hanem minden oldalról hatástalan tulajdonságokat keresünk a pénz-anyagban, Valamennyi testi tulajdonságból a lehető legkevesebb: ez az általános követelmény, amelyet a nép a pénz anyagi részével szemben támaszt.

Szívig hatoló hűvösséggel, ahogy a kereskedő árujára tekint, így tekint mindenki a pénzanyagra. Ha kijövünk az arany árnyékával, az árnyékot részesítjük előnyben, mint ezt a bankjegy léte és kedveltsége bizonyítja.

Mennél kevésbé hatásosak egy anyag tulajdonságai, annál hatásosabb előnyei vannak, mint pénzanyagnak. Ez a papírvaluta titka.

Azt mondják, hogy a nemesfémekhez való általános vonzódás tette az aranyat és az ezüstöt pénzzé. Én azonban azt hiszem, hogy ellenkezőleg, az áruk előállítóinak e fémekkel szembeni általános közömbössége volt az oka, hogy az emberek meg tudtak egyezni abban, hogy ezeket a fémeket ismerik el pénznek. Egy közömbös, semleges dologról mindig könnyebb megegyezni, mint tulajdonságokról, amelyek saját személyes természetünk miatt is különbözőképpen hatnak ránk. Az aranynak van valamennyi természetes anyag közül a legkevesebb tulajdonsága, a legkisebb felhasználási lehetősége az iparban és a mezőgazdaságban. Nincs olyan anyag, amellyel szemben olyan kö-zömbösek volnánk, mint éppen az arannyal szemben, ezért volt olyan könnyű az aranyat pénzzé nyilvánítani.

Az aranynak az ékszerszakmában van ipari felhasználása; de éppen azoknak, akiknek az aranyra csereeszközként van szükségük, az árutermelőknek, a munkásoknak, a parasztoknak, a kézműveseknek, a kereskedőknek, az államnak és a bíróságoknak, rendszerint nincs szükségük ékszerekre. Fiatal lányok kedvelhetik az aranyat (többnyire csak azért, mert az arany pénz), de a fiatal lányok nem állítanak elő árukat, nincs szükségük csereeszközre, nem támasztanak kereskedelmi keresletet a pénz iránt. És talán mégsem a fiatalok lányokra fogjuk bízni, hogy megmondják, mit használjunk pénzként. A messze legfontosabb forgalmi eszközt, a munkamegosztás előfeltételét, az állam pénzügyeit csak nem fogjuk a gazdaságilag leggyengébb polgárokra, csecsebecsékre vágyó fiatal lányokra alapozni!

Az a szerep, amelyet a pénz anyagi része játszik, meglehetősen jól összehasonlítható azzal, amit a futball-labdához felhasznált bőr jelent a játékosok számára. A játékost egyáltalán nem érdeklik a labda anyagi tulajdonságai, sem a birtoklása. Szakadt, mocskos, új vagy régi, ez mind közömbös. Ha a labda megfogható és látható, kezdődhet a mérkőzés. És többről a pénz esetében sincs szó. Van pénzünk vagy nincs; az állandó, szüntelen harc a megszerzéséért folyik; nem azért, mert a labdára, a pénzre önmagában, a pénz anyagára van szükségünk, hanem mert tudjuk, hogy mások a pénzt újra meg akarják szerezni, és ezért áldozatot kell hozniuk. A futballnál ez az áldozat a rúgások, a pénznél az áruk. Ennyi az összes különbség. És aki szereti a rövid fogalmi meghatározásokat, talán örömét leli abban, ha azt mondom: A pénz a népgazdaság Julballlabdája.

152

5. A papírpénz biztosítéka és fedezete

Az ifjú, új fogalmat, amely az előző fejezetben örvendezőn, csírázva kibújt az előítélet göröngyei közül, most mindenekelőtt az aggodalmaskodó kételkedés hideg fuvallatától kell megóvni, hogy ezáltal tüskés Önvédelemmel rendelkező, erős bokorrá fejlődhessék. A nyárspoígárnak ne legyen libabőrös a háta a papírpénz gondolatától, ellenkezőleg: a biztonság jóleső érzését keltse benne. A paraszt, aki ma még sokszorosan többre értékeli a kemény ezüstpénzt mint megtakarítási eszközt az aranynál, részesítse immár a papírpénzt előnyben az ezüstpénzzel szemben, mert kemény koponyája sem tud tovább elzárkózni a valóságtól, hogy - ha mindent helyesen gondoltunk át - a papír-fidibusz nagyobb biztonságot nyújt, mint az arany és az ezüst.

Ezért arról van szó, hogy megmutassuk: a papírpénz nemcsak lehetséges, hanem biztonságos és fedezete is van. Be akarom bizonyítani, hogy míg a fémpénzt az állam, amely verte, törvénysértés nélkül megsemmisítheti, a papírpénz csak az állammal, a néppel együtt törölhető el.

Tény, hogy Ütto Arendt állításával: „A mi birodalmi márkánk nem más, mint 1/1392 font aranynak a megjelölése" - a valutatörvények nem tudnak vitába szállni. Semmilyen törvény nem védi az érmévé vert és nem vert arany birtoklóját a pénz fogalmának ilyen törvényi értelmezésétől, hiszen az érmék korábbi felirata „XXX ein Pfund fein" (30 érme egy font színezüst) éppúgy, mint a jelenlegi bankjegyek és pénztárjegyek felirata - „A bank (illetve a birodalom) fizet a birtoklónak stb." - sejteni engedi, hogy ezeknek a feliratoknak a szerzői, az érmék lényegét illetően, egyetértettek Arendt nézetével. Nagy fáradság nélkül lehetségesnek gondolhatjuk tehát a következő esetet: az állam valamilyen okból megvonja az aranytól a pénzmonopóliumot, miként annak idején az ezüsttől is megvonta ezt a kizárólagos jogot. Ahelyett azonban, hogy az érméket új pénzre becserélné, minden aranyérmét egy kalapácsütéssel laposra veret, és a fémlemezt a következő szavakkal visszaadja a tulajdonosoknak: itt van nektek az, amire saját kijelentésetek szerint jogos igényt támasztotok - egy fémrúd, meghatározott aranytartalommal. Ez az arany azonban ettől fogva már nem pénz. Most más pénzt csinálunk, és nem fogadunk el többé aranyat, elutasítjuk az új pénzre való átváltását is. Az aranyérmét, saját szavaitok szerint, a pénz lényegére vonatkozó saját magyarázatotok szerint fémiartalma biztosította. Most ez a fémtartalom sértetlenül a kezetekben van. Nézzétek most meg, mit tudtok kezdeni a fémrűddal. Ez a ti dolgotok. Ti az államnak aranyrudat szállítottatok, az állam számotokra ingyen, de a maga számára tetemes költséggel ezt érmévé verte. Most az állam mindenkinek visszaadja azt, amit mindenkitől kapott - egy aranyrudat. További követelésetek nincs - hiszen mást ti sem adtatok.

Semmilyen törvény nem védi ma a polgárt egy ilyen politikától. Ellenkezőleg, ez a politika az elmélettel, az általános véleménnyel és az érmék feliratával teljes összhangban van.

Ez a politika mégis a legrosszabb fajta kontármunka volna, rablóhadjárat a készpénz, záloglevél, váltó, kötvény, adóslevél, nyugdíj, kötelezettség stb. ösz-szes tulajdonosa ellen, akik ezáltal vagyonuk jelentős részét egyszerűen elve-

153

szítenék. Minthogy a záloglevelek, állami és kommunális kötvények, adóslevelek, nyugdíjak, váltók stb. egyszerűen ennyi és ennyi gramm arany* szállítására vonatkozó kötelezettségek, és ha az aranytól fő felhasználási módját -pénzanyagként való felhasználását - hirtelen elveszik, világos, hogy az arany olcsó lesz. A laposra kalapált érmék, most már csak egyszerű fémrudak, felhasználási lehetőséget keresve az aranyművesekhez özönlenének, és a nagy kínálat természetszerűen lenyomná az arany árát.

Amikor az ezüstöt „érmétlenítették", átváltási aránya az arannyal szemben 16-ról 30-ra és 35-re esett; azaz egy tonna aranyért évszázadokon át, az ezüst érmétlenítéséig, 16 tonna ezüstöt kellett adni, az érmétlenítés után azonban 30 és még több tonnát. Az áresés még nagyobb lett volna, ha minden államban egyidejűleg döntöttek volna az ezüst érmétlenítése mellett.** Ugyanez történt, csak megfordítva, a nikkellel: érmefémnek való felhasználása előtt ennek a fémnek az ára egészen csekély volt, utána sok száz százalékkai emelkedett.

Egyébként az, amit itt feltételezésként közlünk, a szabad aranyérme-verési jog érvénytelenítése, 1856 körül majdnem megvalósult. A hitelezők akkoriban úgy találták, hogy az áruk árának általános emelkedése, ami a kaliforniai új aranylelőhelyek következménye volt, adósaik javára károsította őket, és követelték a szabad pénzverés jogának megszüntetését. És valóban, Hollandia ehhez az intézkedéshez folyamodott. Ha a kaliforniai aranylelőhelyek nem merültek volna ki éppen olyan gyorsan, ahogyan feltűntek, az arany sorsa kétségkívül már akkor megpecsételődött volna.***

Mi lenne azonban ma az arany a pénz előjoga nélkül, mi lenne az arany, ha mindenki, aki valamilyen ipart űz, mindenki, aki belépett a munkamegosztásba és feladta az ős gazdálkodást, röviden mindenki, aki árut birtokol vagy előállít, ezekkei az árukkal nem teremtene keresletet a pénz, azaz ma az arany iránt? Mi lenne az arany, ha már nem lenne pénz? Gazdaságilag annyi jelentősége lenne, mint az ezüstnek, mióta már nem pénz. Az ezer ágú ipar-fa legjelentéktelenebb ágának a nyersanyaga lenne. Ki beszél ma még ezüstről? Kinek jutna eszébe ezüstrudakat vásárolni és ezeket megtakarítási eszközként elásni? Kit érdekel még, hogy az ezüst ára 200-ra emelkedik vagy 50-re süllyed? Ki nyer, ki veszít, ki szünteti be a fizetéseit azért, mert az ezüst ára, az ezüst cserearánya a többi áruhoz képest megváltozott? Legfeljebb egyes fémkereskedőket érintene, egyébként az ezüst már mindenki számára annyira közömbös, mint egy márványszobornak a fogfájás. Korábban elegendő volt, ha a cserearány az ezüst**** és az áruk között egy kicsit az ezüst javára eltolódott, hogy minden

* Természetesen senkit sem lehet kötelezni arra, hogy a tartozásait érmévé vert arannyal fizesse meg, ha az állam nem ver érmét és a magán érmeverést sem engedélyezi. Egyáltalán, senkit sem lehet egy olyan dolog teljesítésére kötelezni, amely dolog monopólium tárgya. ** Feltehető, hogy ha ma egy nagy kereskedőállam az aranyat érmétlenítené, a többi állam azonnal követné a példát, hogy védekezzék az adott államból beáramló arannyal szemben, és megóvja magát az ahhoz hasonló veszteségektől, amelyeket a Latin Érmeunió elszenvedett azáltal, hogy túl soká habozott az ezüst eladásával. *** Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy ez a könyv egy először 1911-ben, tehát a háború előtt megjelent könyv új kiadása. A habom sok mindenben igazolta ezt az új pénzelméletet, mégis lemondok arról, hogy itt erre hivatkozzam. A háborútól nem akarok semmit ajándékba, még tananyagot sem. **** Franciául (l'argent) és spanyolul (pküa) az 'ezüst' szó 'pénzt'jelent.

154

kereket megállítson (válság), halált és romlást terjesszen, veszteségeket, fize-tésképtelenséget, munkanélküliséget, éhséget és nyugtalanságot okozzon.

Az ezüst árától, azaz az ezüst és az áruk közti cserearánytól függött, hogy mennyi pénzt kapott valaki a termékéért, és hogy egyáltalán el tudta-e adni. Korábban egy áru árára irányuló kérdés mindig egyben az ezüst árára irányuló kérdést is magában foglalta. Aki megkérdezte: mennyibe kerül ez és ez, csupán az ezüst ára iránt érdeklődött.

Ma másként áll a dolog, mert az állam egy tollvonással elválasztotta az ezüstöt a pénztót. De nehogy azt higgyük, hogy valami nagy népmozgalom kellett hozzá, hogy az ezüsttől az évezredes pénz-előjogot megvonják; „a nagy érmereformot" néhány fecsegő vezette be, indokolta meg, és egy másik tucat szájhőssel szemben vér és verejték nélkül megvédte. Olvassuk át a szócsatákat! Az egész érmereform tatárjárásra hasonlított. Üres szólamok, megemész-tetlen elméletek, olcsó esküdözések, feltételezések, nézetek. Ez volt akkoriban az egész valutaháború, és minden ezt követő, egészen a mai napig, ugyanilyen mélyenszántó. Csereeszközről, az áruk szükségleteiről, a munkamegosztásról soha nem esett szó. Valóban, mintha a weimari márka tényleg csak egy font arany 1/1392 része lenne.

Mindent, amit addig az aranyvaiutáról tartottak, egyszerűen helyesnek fogadtak el. Semmit nem ellenőriztek. A tárgy tudományos feldolgozásának semmi nyoma. Tény, hogy még ma is, annyi fájdalmas tapasztalat után, hiányzik a „pénz" fogalmának törvényes értelmezése, amihez az ember a valutatörvény értelmezésének kétes eseteiben tarthatná magát.

Az is tény, hogy még ma is, nemcsak a paraszt, hanem a képzett polgár is a leggyermetegebb elképzeléseket ápolja a pénzről; „még a legkiemelkedőbb közgazdászoknak sincs valóban logikus, átgondolt pénzelméletük" (Knut Wicksell, Geldzins und Güterpreis [Pénzkamat és a javak ára]).

Ilyen viszonyok között felmerül a kérdés: hol van a német pénz, a „weimari márka" biztosítéka és fedezete? A pénz fémjében ez a biztosíték és fedezet nincs meg. Ezt mutatja az a tény, hogy az ezüstöt, ami mégiscsak szorosabban összenőtt a német pénzzel, mint az arany, egyik napról a másikra, feltűnés nélkül, törvényesen elválasztották a pénztől.

A törvényekben szintén nincs meg ez a védelem, mert hiányzik a weimari márka fogalmának törvényes értelmezése, éspedig olyan teljességgel hiányzik, hogy arra a kérdésre: „a törvény szerint mi egy weimari márka?", mindig azt a szellemdús választ kapjuk: „Egy márka 100 pfennig" - mindegy, hogy kit kérdezünk.

Ilyen biztosítékot nyújtana, ha megfelelő számban valutaelméleti képzésben részesítenénk embereket, akik a törvényhozásban a weimari köztársaság márkája testőrségének szerepét játszhatnak, hogy megvédjék a kontárok és csalók támadásaitól. Csakhogy a nép, a tudomány, a sajtó, a kereskedő osztály közömbössége a pénz lényegének elméletével szemben ez ideig olyan nagy volt, hogy már az is nagy fáradságba került, hogy a németek milliós birodalmában csak egy tucat embert is összeszedjenek, akikkel a pénzelméletet egyáltalán komolyan meg lehetett beszélni.*

* A helyzet az utóbbi években a „Szabadföld-Szabadpénz Szövetség" élénk munkája révén lényegesen javult, és állandóan nő azoknak a száma, akik értik az anyagot, és szóban és írásban fellépnek a szabadpénz-gondolat megvalósításáért.

155

Hol van tehát a weimari márka biztosítéka? Ki vagy mi védi meg azt a kontároktól és a csalóktól? Vajon a Német Aranyvaluta Védelmének Egyesülete által kiadott röpiratok? A német aranyvaluta védői nem tartoznak-e éppen úgy a kontárok közé, mint a támadói? Csak olvassuk el figyelmesen a röpiratokat, és felismerjük, hogy szerzői egyáltalán nem voltak tisztában azzal, milyen célt kell a pénznek betöltenie. Meg sem említik, hogy a pénz csereeszköz, feladata az árucsere meggyorsítása, biztonságossá és olcsóvá tétele, hogy minőségének próbaköve a piac, és nem a fémtartalom, a pénz súlya. A pénzt itt az elképzelhető legalacsonyabb nézőpontból, az aranyművesek és a bankárok nézőpontjából tárgyalják. És a német valuta védelmének ez a szövetsége viseli most a győzelmi koszorút! Micsoda hősök lehettek akkor a támadók!

Azt, hogy a német birodalmi márka fémtartalma semmilyen védelmet, semmilyen biztosítékot, semmilyen fedezetet nem nyújt, az ezüst történetével bebizonyítottuk. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen ténynek, amely olyan világosan beszél, mint ez, elégnek kellene lennie ahhoz, hogy csalásként leplezze le azt az állítást, mely szerint a weimari márka egy font arany 1/1392 része, és hogy a márka pusztán fémtartalma révén megfelelő biztosítékkal rendelkezik.

Közben pedig közismert, hogy az erők játéka, amit „Gresham-törvény"-nek* neveznek, azaz papírpénz és ezüstpénz kibocsátása révén cl lehet érni az arany külföldre menekítését, ahányszor csak a hatalom birtokosai akarják. Elegendő, ha az állam több ezüstpénzt ver, a jegybank több papírpénzt nyomtat, és az aranyérmék hamarosan kivándorolnak. Hol van tehát a biztosíték és a fedezet, ha a törvényektől függ, hogy az aranyat egy másik, tetszőleges pénz

* Gresham-törvény: Ha egy országban a pénzkészlet meghaladja a csereeszköz iránti tényleges szükségletet, és ez áremelkedésben jelentkezik, akkor ez az áremelkedés megnehezíti az árukivitelt, megkönnyíti az árubehozatalt, ennek következtében a behozatal nagyobb lesz, mint a kivitel, a különbséget pedig a legegyszerűbben aranykivitellel fedezik. így például Németországban, ahol a milliárdokat kifizették -az 1872-1874-es években 3 646 millió márka értékben, ami majdnem annyi, mint a háborús károk teljes összege -, többet importáltak, mint exportáltak, míg a háború előtt még német kiviteli többlet volt.Ez az aranykivitel, amely a pénzállomány csökkenését jelenti, az árakat lenyomja a megfelelő szintre, és automatikusan ismét helyreállítja az egyensúlyt a kivitel és a behozatal között. Fia azonban az állam, figyelmen kívül hagyva az aranykivitelben rejlő veszélyt, a pénzállományt papírarany kibocsátásával folyamatosan növeli, ak-kor az arany is folyamatosan kiáramlik az országból, míg az importőrök nehézsé-gekbe ütköznek, hogy aranyat (vagy külföldi váltót) hajtsanak fel árubehozataluk-hoz. Ezek a nehézségek aztán azonnal egy felárban (ázsióban) csapódnak le, és most ez a felár hat a külkereskedelemben szabályozóként, mivel a felár az árubehozatalt megnehezíti, a kivitelt megkönnyíti. A felár azonban egyidejűleg akadályozza a bel-földi aranyforgalmat, minthogy belföldön az állami pénztárak és a bíróságok csak a papírpénzt fogadják el, és a naponta változó felárat a forgalomban hamarosan az arany terhes kísérőjelenségének fogják tekinteni, úgyhogy az aranyat már csak vo-nakodva fogadják el. A felár mindenütt zavart okoz, az arany használhatatlanná válik a forgalom számára. Többletként hamarosan összegyűlik a bankokban, és ott hever parlagon mindaddig, amíg a tulajdonosok, kamat után kutatva, a határon túlra továbbítják. így adódik, hogy az arany, papír versenytársával szemben folytatott harcában, belföldön mindig a rövidebbet húzza. A papírpénz versenytársát, az aranyat teljes törvényszerűséggel áthajtja a határon - ezt a „törvényt" nevezik Gresham-törvénynek, annak az embernek a tiszteletére, aki ezt először felfedezte.

156

kiszorítsa? Franciaországban, amikor John Law papírpénzzel kísérletezett, ezüst és arany volt forgalomban. A francia pénz biztonságos volta olyan kitűnően beigazolódott, hogy rövid időn belül már csak pénzpapír maradt. Később assignatákkal {utalványokkal) megismételték a kísérletet, és az eredmény ugyanaz. És amikor úgy volt, hogy „a hunok kincsét" hadizsákmányként kiszolgáltatják a németeknek, akkor a papírpénz megint csak megtisztította a piacot az összes aranytól. Franciaországban tehát háromszor végezték el a kísérletet, minden esetben sikerrel. Háromszor sült fel a fém mint biztosíték. És hogyan volt Skóciában, Angliában, Ausztriában, Oroszországban, Spanyolországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Indiában? Valamennyi országban a fémet (az aranyat és az ezüstöt) már számtalanszor, ahányszor csak a hatalom birtokosai (önkényuralkodók és népképviseletek) ezt úgy akarták, kiszorította a papírpénz. A fém soha nem tudott ellenállni a papírnak. A pénz az aranytartalmában soha nem talált több védelmet a kontárokkal és csalókkal szemben, mint ami védelmet a német pénz a tallér ezüsttartalmában talált.

A hiedelmek sorába tartozik tehát, hogy a weimari márka az aranytartalma révén biztonságban van a csalók, kontárok és tolvajok ellen; e nézet a pénz történetének teljes nem-ismeretéről tanúskodik.

Egyébként, ha teljesen eltekintünk a Gresham-törvénytől, kinek nyújtott tulajdonképpen fedezetet az érme fémtartalma? Kétségkívül csak az érmék alkalmi birtokosainak, azon 4 vagy 5 milliárd tulajdonosainak, amely Németországban érmévé vert aranyként forgalomban volt. De mik ezek a kis nyomorultak, ez a viszonylag teljesen jelentéktelen aranymennyiség az államadósságok, záloglevelek, váltók, bérleti és haszonbér-szerződések 1000 milliárdjaihoz képest? Ezeket az 1000 milliárdokat is még az 5 milliárdnyi érme fémtartalma fedezte? Ezeket az 1000 milliárdokat csak a törvény fedezte, és a törvény, nem az érme fémtartaíma határozza meg, mit jelent egy weimari márka záloglevelekben, államkötvényekben stb. 40 évvel ezelőtt minden né-met záloglevél, államkötvény, váltó ezüstre szólt, a törvény aztán mégis arra kényszerítette az adóst, hogy arannyal fizessen!

A weimari köztársaság márkájának az érme fémtartalmában vélt biztosítéka innen nézve is csak pipafüstnek bizonyul.

Az. érmévé vert pénz csekély mennyiségű* a nem érme formájú pénzhez (azaz a pénzszolgáltatási szerződések összességéhez) képest, ezért a pénz fémbiztosítéka fabatkát sem ér. Arról nem is beszélve, hogy az erők játéka folytán, amelyet Gresham-törvényként foglalnak össze, kézen-közön még ez a kevés is eltűnik.

Amikor minden fentebb megnevezett országban az arany- és ezüstpénzt kiszorította a papírpénz és a rézérme, és sok esetben még a papírpénz is pénzpapírrá (tehát értéktelenné) vált, egyidejűleg minden adóslevél, állampapír, zálogjegy, váltó is a pénzpapír szintjére esett vissza.

Ismét kérdezem tehát, hol volt a fémpénz biztosítéka?A pénznek államra van szüksége; állam nélkül nem képzelhető el pénz; azt is lehet

mondani, hogy a pénz bevezetésével kezdődik az államalapítás.

* Németországban korábban 5 milliárd márka volt forgalomban aranyérmekben, 143 milliárd összegű záloglevéllel, 40 milliárd összegű váltóval stb. szemben.

157

A pénz a népek legtermészetesebb és leghatalmasabb kötőanyaga. A rómaiak világbirodalmát a római érme jobban összetartotta, mint hatalmas seregeik. Amikor kimerültek az arany- és ezüstbányák és nem vertek több érmét, összeomlott a világbirodalom.

A pénz nélkülözhetetlensége, a pénz állami felügyeletének egyidejű nélkülözhetetlensége mellett korlátlan hatalmat ad az államnak a pénz felett, és e feltétlen hatalommal szemben az érme fémbiztosítékát elfújja a szél.

A pénzt ezéit a pénzanyag révén éppoly kevéssé lehet megvédeni az állam hatalmi visszaélésével szemben, ahogyan az alkotmányt sem védi meg a pergamen, amelyre írják, az önkényuralommal szemben.

Csak maga az állam, a hatalom birtokosai (az önkényuralkodó vagy a népképviselet) akarata tudja a pénzt a kontárokkal, csalókkal és tolvajokkal szemben biztosítani és megvédelmezni - feltéve, hogy a hatalom birtokosa egyáltalán képes hatalmát céltudatosan használni, ami, sajnos, mindeddig soha, sehol nem következett be.

Amit itt a fémpénzről elmondtunk, természetesen a papírpénzre is érvényes. A papíranyag semmilyen biztosítékot nem nyújt a tulajdonosnak, sem a tulajdonképpeni papírpénz birtokosának, sem a fizetési ígéretek (váltó, állami kötelezvény, nyugdíjjogosultság, bérleti és haszonbér-szerződés, életbiztosítás, záloglevél, kötelezettség) tulajdonosának.

A papírpénz ebből a szempontból még némiképp kevesebb biztosítékot is nyújt (de csak alig valamivel kevesebbet), mint a fémpénz, ezzel szemben erőteljesebben védi a törvény.

Láttuk, hogy az állam, törvénysértés nélkül, és teljes egyetértésben a pénz lényegére vonatkozó bevett szemlélettel, az érmét a veretet megsemmisítő kalapácsütéssel azzá változtathatja, ami az eredetileg volt; az aranyérmétől megvonhatja a pénz-előjogát, s a pénz-előjog elvesztése lenyomja az érmévé vert arany árát; az államot semmilyen törvény nem kötelezi arra, hogy ezért a veszteségért az érmék tulajdonosait kártalanítsa; ha pedig ilyen döntést hoz, nem a jog és a törvény, hanem csak a méltányosság szerint jár el. És a méltányosság gyenge dolog, sokban függ attól a társadalmi rétegtől, amely erre a méltányosságra hivatkozik.*

Ezzel szemben a papírpénz egészen másként viszonyul a törvényhez és a joghoz. Az állam a papírpénztől nem vonhatja meg a pénz-előjogot anélkül, hogy a tulajdonosok kárát meg ne térítené. Az állam, a papírpénz kibocsátásakor, cserébe kapott valamit, és ezzel a „Valamivel" adósa a tulajdonosnak. Ezt vissza kell adnia; kétségkívül meg kell tennie; ezt le sem lehet tagadni, mindegy, hogy milyen álláspontot képvisel valaki. A legjobb bizonyíték erre a kártalanítási kötelezettségre az, hogy egyáltalán nem található más ok rá, mint az, hogy e kötelezettség magától értetődő.

Az állam elvonta a tallértól a pénz-előjogot, és birtokosaikat a tallér új pénzre történő cseréjével kártalanította.** Nem volt törvényes kártérítési köte-

* A nagybirtokosok az államhoz fordultak, hogy határzárral drágítsa meg a népélel-mezési cikkeket, és ezt meg is kapták. A munkások azt kívánták az államtól, hogy a határzár feloldásával tegye olcsóbbá az élelmiszereket - és simán elutasították őket. ** Az, hogy a tallér tulajdonosainak egyáltalán veszteségük keletkezhetett a pénz-előjog elvesztése folytán, ellentmondott és ellentmond még ma is a fémpénz-elméletnek.

158

lezettsége, de a törvényen kívül elegendő ok volt arra, hogy így tegyen. Mindenekelőtt az a tény, hogy az állam a polgárokat az adótörvénnyel korábban arra kényszerítette, hogy ezüsttallért vásároljanak, mivel a parasztnak, aki be akarta fizetni az adóját, előbb tehene eladásával tallért kellett vásárolnia. Állami előírásoktól kényszerítve vásárolt a paraszt ezüstöt, nem azért, mintha erre magának különösebb szüksége lett volna. Ezzel az állam magára vette azt a kötelezettséget, hogy a polgárok számára a tallér eladhatóságát is biztosítja; ebből a kártérítési kötelezettség is levezethető.

A kártalanítási kötelezettség ilyen indokolása nyilvánvaló; de tudjuk, mindenki értetlenné válik, ha nem akar valamit meghallani. Használnak-e ekkor a legszebb indokok? Ha valaki saját jogát indokolja, gyengeségét ismeri el. Ha a mezőgazdák (agráriusok) annak idején, amikor arról volt szó, hogy bevezetik az aranyvalutát, tudták volna, hogy az ezüst érmétlenítése e fém árzuhanását eredményezi, ami megfosztja őket ezüsttallérban fennálló jelzálog-tartozásuk 50%-ától - ki tudja, mit mondtak volna a kártérítési kötelezettségről. Későbbi magatartásuk, amikor (túl későn) felismerték a tényállást, arra enged következtetni, mintha magukévá tették volna a pénzelméletet, amely szerint egy tallér 30-ad része megfelel egy font színezüstnek, és ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ezüsttaüerban fennálló tartozásukat veretlen ezüsttel fizessék meg, minden tallér után 1/30 fontot számítva. Ez épp olyan kifizetődő, és emellett tisztességes, becsületes üzlet lett volna, mint a földbérleti díjak emelése a vámok révén.

Minden ilyen történetnek vége szakad a papírpénznél. Itt nincs párt, elmélet, törvény, törvényértelmezés, és semmi ok arra, hogy az állam kártérítési kötelezettségét kimutassuk. Ez magától értetődik. Ezért a papírpénz biztosítéka még hatékonyabb is, mint a fémpénzé - a papírpénz éppen olyan biztos, mint azok a gondolatok és érdekek, amelyek egy népet állammá kovácsolnak. A papírpénz csak az állammal együtt szűnik meg.

A pénznek az állam mindenhatóságával szembeni képzelt biztonsága mellett a pénz számára még fedezetet vagy gazdasági biztosítékot is követelnek. Az állam, mondják, amennyire tud, éljen a hatalmával; ha akar, le is mondhat a hatalommal való visszaélésről, de ez egyedül még nem szavatolja, hogy azok a kiadások, amelyeket a pénz megszerzésére fordítottak, a jövőben mindig megtérülnek. A fémpénz önmagában hordozza azt az anyagot, amely ezeket a kiadásokat teljesen fedezi, „belső értéke" van (mindegy, hogy ki mit ért ezen), értékanyag, míg a papírpénz ebből a szempontból üres, és fedezetét másutt, mindenesetre anyagán kívül kell keresni.

Ez az ellenvetés üres és kusza. Ürességét részben már a „Mi az érték?" című fejezetben, és az előző, a pénz biztosítékáról szóló fejezetekben kimutattam. Már az a körülmény, hogy az ezüstérme tulajdonosai a pénz-előjog elvesztése után valamennyien éltek becserélést jogukkal, világosan megmutatja, hogy a fémpénz pénzanyagával nem nyújt teljes fedezetet a tulajdonosok kiadásaira. Különben mindenki egyszerűen megtartotta volna az ezüstöt.

. Amit a már elmondottakon kívül a fenti ellenvetésre még ésszerűen, bár már fölösen, mondani lehet, a következő:

159

Egy árunak mindaddig van fedezete, amíg van valaki, aki érte a szokásos mennyiségű árut vagy pénzt kész cserébe adni; más szavakkal addig, amíg a kereslet nem csökken. Önmagára azonban egyetlen áru sem nyújthat fedezetet. A munkamegosztás és az áru fogalmához tartozik, hogy a munkatennék a termelője számára haszontalan. Mit kezd - megismétlem a kérdést - a szabó, a cipész, a gyógyszerész a termékeivel, mit kellene a parasztoknak az érme aranyával kezdeniük, ha senki nem akarná tőlük megvenni?

Az ember, amikor a pénz fedezetéről van szó, nyilván arra a haszonra gondol, amelyet a használati cikkek birtokosai e javak (készletek, szerszámok stb.) használatából húznak. Ezt a hasznot szeretnék a pénzbirtokosnak is a pénzanyag révén biztosítani. A pénztől azt várják, hogy egyidejűleg legyen áru és személyes szükségleteket kielégítő anyag. Felemás dolgot kívánnak, valami lehetetlent.* Azon a napon, amikor minden pénzbirtokos számára hasznos lenne a pénz anyaga, nem lenne többé pénz. A pénzanyag hasznossága az érméket az olvasztótégelybe vinné. És a pénz mégiscsak nélkülözhetetlen; nem használhatjuk el.

Amíg megosztjuk magunk között a munkát, azaz amíg árukat {a magunk számára haszontalan dolgokat) állítunk elő, addig szükségünk lesz csereeszközre, azaz pénzre. A pénz iránti szükséglet tehát tartós, soha nem hiányzik; a munkamegosztásra, létünk alapjára épül. Miért kellene akkor megengedni, hogy a pénzt elhasználhassuk, elfogyaszthassuk, megsemmisíthessük? Éppen ellenkezőleg: nem sodorná-e veszélybe az árucserét, a munkamegosztás fenntartását, ha a csereeszközt el lehetne fogyasztani, el lehetne használni?

A pénznek olyan fedezete, amilyet a fent idézett ellenevetésben keresnek; nincs, és nem is lehet.

A pénz fedezetét nem a pénzanyag, nem az iránta való szükséglet, a kereskedelmi kereslet biztosítja, hanem a csereeszközként való működése. Végső soron azok á kimeríthetetlen, ellophatatlan kincsek jelentik a pénz fedezetét, amelyeket a munkamegosztás nyújt az embereknek.

A munkamegosztáson kívül nincs más fedezet a pénz számára. A munkamegosztás az áruk folyamatos áramlását hozza létre, amelyek a maguk részéről folyamatos keresletet támasztanak a csereeszköz, a pénz iránt, bármilyen anyagból állítják is elő ezt a pénzt. Az, hogy a pénzt aranyból, ezüstből vagy papírból készítik, nem befolyásolja az áruk kínálatát, tehát a pénz fedezetét, hiszen a pénz milyenségétől teljesen függetlenül, a munkamegosztás termékeit pénzért kell felkínálni. Az, hogy a paraszt a krumplijáért aranyat vagy papírt kap, nem befolyásolja azt, hogy mennyi krumplit visz a piacra. Mindenképp annyit visz oda, amennyire nincs szüksége. Az, hogy a birodalmi bank aranykészlete 10 vagy 100 tonna, nem befolyásolja az árukínálatot, a csereeszköz iránti keresletet. És minthogy a kereslet a pénz tulajdonképpeni fedezete (mint az áruké egyáltalán), ezért a pénz fedezete független a pénzanyagtól.

Áru, pénzszükséglet és pénzfedezet: három különböző kifejezés ugyanarra a dologra. Hol van a vasúti részvények fedezete? Talán a sínekben és a töltésekben? Ezt a fedezetet mindenki abban az árutömegben találhatja meg,

* „Ha egy német akar valamit, rendszerint egyben az ellenkezőjét is akarja" - Bis-marck.

160

amelyet naponta átadnak elszállításra a vasútnak. A munkamegosztás a vasúti részvény fedezete.

És pontosan így áll a helyzet a pénz-előjog részjegyével, a pénzzel. Ha feltételezzük, hogy egyszer csak nincsenek fuvarozandó javak, akkor a vasúti részvények értéktelen papírok; ha feltesszük továbbá, hogy a munkamegosztás és az áruk kínálata megszűnik, akkor a pénz a leghaszontalanabb tárgy, akkor a papírpénz nem más, mint hulladékpapír, a fémpénz pedig a leghaszontalanabb ipar mellékes nyersanyaga.

Foglaljuk össze röviden az e fejezetben elmondottakat:1. A pénz anyaga semmilyen biztosítékot nem nyújt az államhatalom visz-szaéléseivel szemben a pénzügyekben.1. A pénz anyaga, a legjobb esetben is, ha eltekintünk a Gresham-törvény hatásától, csak az érme formájú penz elenyésző részére nyújt biztosítékot (az ezüst a végén a tallér mintegy 40%-ára nyújtott fedezetet); a pénzszolgáltatási szerződések (záloglevelek, állampapírok) 1000-szer nagyobb összegei teljesen fedezetlenek maradnak.jí. Az állam kártérítési kötelezettsége, abban az esetben, ha a pénztől megvonják a

pénz-előjogot, csak a papírpénznél magától értetődő; a fémpénznél ezt a kötelezettséget be kell bizonyítani és meg kell védeni az újítással hátrányosan érintett néprétegek tiltakozásával szemben. Ezáltal a papírpénz biztonsága nagyobb, mint a fémpénzé.

4. A pénz anyaga nem befolyásolhatja a pénz iránti keresletet; ennek követ-keztében a pénz anyagát soha nem lehet fedezetnek tekinteni. A pénz anyaga a pénz iránti keresletet nem képes sem előidézni, sem befolyásolni, sem uralni.4. A pénz fedezetét, függetlenül anyagától, mindig és kizárólag a munka-megosztás jelenti.4. A pénz biztonságát csak annak révén lehet megteremteni, ha az egészséges

valutapolitikai szemlélet a nép és a hatalomgyakorlók közkincsévé válik.

6. Milyen árat érjen el a pénz?

Már bemutattuk, hogy pénzpapírból papírpénzt lehet készíteni, azaz hogy a pénzpapírért magasabb árat kaphatunk, mint egy ugyanakkora darab hulla-dékpapírért, mégpedig olyan részletességgel, amilyet az ügy fontossága megkíván.

Most felmerül a kérdés, mennyivel legyen magasabb a papírpénz ára a pénzpapír áránál; hogyan alakuljon a pénz és az áruk közti cserearány.

Ez valóban nagyon fontos kérdés, egyáltalán, az egyetlen kérdés, amely az árutermelőt izgatja. Az árutermelő számára a pénz anyaga közömbös; annál a kérdésnél azonban, hogy mennyi pénzt kérsz a tehenedért, vagy mit ajánlasz nekem a szerszámomért - mindenki feszülten figyel. Hiszen az e kérdésre adott választól függ az egész hosszú termelőfolyamat eredménye.

Ha megváltozik az áruk és a pénz közötti cserearány, akkor termékének el-adásakor mindenki több vagy kevesebb pénzt kap, és a pénz eladásakor en-

161

nek megfelelően több vagy kevesebb árut. Ebből a szempontból nézve a pénz árának változása meglehetősen közömbös volna.

De nem mindenki adja ki rögtön ismét áruért azt a pénzt, amelyet bevételezett. És az ő számukra egyáltalán nem közömbös, hogy az árak az eladás és a vétel időpontja között megváltoztak ~e. És még kevésbé közömbösek az árak az adósok és a hitelezők számára; hiszen az ő számukra létfontosságú az a kérdés: mennyit kell eladnom termékeimből, hogy adósságom kamatát és törlesztő részleteit fedezni tudjam (illetőleg az, hogy mennyi árut kapok a követelésemre befolyó kamatokért és részletekért). Később azt is látjuk majd, hogy az árak kérdése, tisztán kereskedelmi szempontból nézve, az árucserének és ennek következtében gazdaságunk alapjának, a munkamegosztásnak is élethalál döntését foglalja magában.

Itt azonban az árak fontosságának megvilágítására csak a hitelező és az adós viszonyát tárgyaljuk.

Az adós (záloglevél-adós, kötelezettség-adós, váltóadós, bérlő, haszonbérlő, életbiztosítási' okmányok birtokosa, adófizető stb. stb.) „követel" tétele rendszerint árukból, gépekből, telkekből, jószágokból áll, míg a „tartozik" tétel kivétel nélkül egy meghatározott pénzösszegből. És a pénzt ezen „tartozik" számára az adós csak úgy tudja felhajtani, ha vagyona egy részét, rendszerint munkatermekét, pénz ellenében eladja.

Ha az áruk cserearánya eltolódik a pénz felé, akkor a tartozik aránya is eltolódik a követel felé. I la egy földbirtokosnak például 25Ü márka/l 000 kg búzaár mellett (a gabonavám bevezetése utáni ár) termése negyedrészére van szüksége a földjáradék (illetve a haszonbér), adók, biztosítási díjak stb. kifizetéséhez, akkor erre a célra termése harmadrészét kell áldoznia abban az esetben, ha a vámokat eltörlik, és ez a többlet, bizonyos körülmények között, az egész üzemi többletet elnyelheti, az adós tönkremenését okozhatja.

És persze fordítva is így van, ha az árak emelkednek. És ugyancsak fordítva áll a dolog a hitelező számára, ő hirtelen elnyeri mindazt, amit az adós elveszít; és elveszíti azt, amit az adós árváltozások révén nyer.

A hitelügyletek mai, hatalmas fejlődése mellett (Németországban talán 3-400 milliárd márkáról van szó, amelynek kamatait és törlesztését rendszerint csak a munkatermékek eladásából fedezik), elég az árak csekély változása ahhoz, hogy egy népréteget a másik javára milliárdokkal és milliárdokkal terheljenek meg.

Az áruk árainak átlag 1%-os visszaesése tehát, ami semmiség dicsőített aranyvalutánk számára, többet jelent a német adósoknak, mint amit az 1871. évi 5 milliárdos háborús jóvátétel a francia jelentett polgároknak.

Ha az adófizetőknek a birodalmi, az állami és a kommunális adósságok kamataira és törlesztésére - közvetlen és közvetett adók formájában - évente 100 márkát kell előteremteniük, akkor teljesen a pénz és a munkatermékek közötti cserearánytól függ, hogy ezekre az adósságokra évente 10-20 vagy 50 napot kell áldozniuk.

Akkor most igyekezzünk azon, hogy az árak emelkedjenek, és a hitelezőket az adósok javára kifosszuk, vagy csökkentsük az árakat, hogy a járadékosokat gazdagítsuk? Röviden, terjesszük a hitelezők vagy az adósok elé ezt a kérdést, engedjük át csibészeknek a pénzügyek igazgatását? A válasz: mi senkit nem

162

akarunk becsapni, és azt, ami csupán az egyén számára hasznos, a pénzügyek igazgatásánál nem szabad figyelembe venni. A pénzügyeket a népgazdaság és nem a magángazdaság szempontjai szerint kell irányítani.

A pénznek téren és időn át örökké ugyanazt az árat kell elérnie, mint ma. Amit ma a pénzért áruban fizettek, mindenki ugyanazt követelhesse a pénzért holnap, egy vagy tíz év múlva. így fizeti vissza az adós azt, amit kapott, és a hitelező megkapja azt, amit adott: egy pfenniggel sem többet, sem kevesebbet.

Ez is magától értetődik, nem kell indokolni.

7. Hogyan lehet a pénz árát pontosan kiszámítani?*

Ha a pénz árának változatlannak kell maradnia, akkor azt is bizonyítanunk kell, hogy a pénz ára változatlan maradt. Ha ezt nem tudnánk bizonyítani, akkor a hitelezők és az adósok örökké elégedetlenek lennének, és a pénz árának csökkentését, illetőleg növelését követelnék. Csak úgy tudjuk a hitelezők és az adósok siránkozását elhallgattatni, ha feketén-fehéren bebizonyítjuk, hogy a pénz ára változatlan maradt.

Az aranyvaluta és az úgynevezett kettősvaluta képviselői közötti vita főleg akörül forgott, hogy a pénz ára változott-e. A kérdést mindkét oldal egy őrült feltevés (az úgynevezett érték, belső érték, értékanyag, értékkonzerv) alapján szemlélte, és ezért nem tudta megválaszolni. A bimetaílisták legpompásabb, legszellemesebb bizonyítékai e tévhit folytán rendszeresen badarsággá változtak. Ha a bimetaílisták szorgalmas statisztikai munkával kimutatták, hogy az áruk árai az aranyvaluta bevezetése óta 10-20-50%-kal csökkentek, akkor az aranyvaluta képviselői azt mondták, hogy ennek nincs jelentősége, mert nem a pénz ára fontos, hanem az „értéke", amit a kettősvaluta képviselői maguk is elismernek. Az áruk árai azért csökkentek általában, mivel a technika fejlődése folytán csökkentek az előállítási és szállítási költségek. Csak az értékelmélet eltökélt, meggyőződéses tagadói tudnak bizonyítékot szolgáltatni arra, hogy az aranyvaluta balfogás volt, aminek folytán az adósokat - akikhez az állam is tartozik - hitelezőik javára megrabolták. A kettősvaluta képviselői győzelmet arathattak volna, méghozzá nagyon könnyen, ha a harcot a pénz árának talaján vívták volna, de lefegyverezték magukat azáltal, hogy belebocsátkoztak az értékcsalásba.

A pénz árát csak árukban lehet kifejezni. Az áruk árának - ha eltekintünk a cserekereskedelemtől - csak egyetlen kifejeződése van, nevezetesen egy pénzösszeg; a pénz árának viszont annyi kifejeződése van, ahány fajtája, minőségi különbsége, szállítási határideje és előállítási helye van az áruknak. Aki egy ország valamennyi piaci árcéduláját és árjegyzékét visszafelé olvassa, pontosan tudja, hogy abban az órában mit ér a pénz.

Ha azonban az ember meg akarja tudni, hogy változott-e a pénz ára, ahhoz nem elegendő a mai árakat a tegnapiakkal összehasonlítani, mert míg esetleg

* A „pénz árán" az áruknak azt a tömegét értjük, amit „ki kell adni" azért, hogy egy meghatározott pénzmennyiségre becseréljük.

163

10 millió különböző áru árai emelkedtek, addig más, milliónyi árufajta árai csökkentek.

Persze nem mindegy, hogy a kőszén, a búza, a vas, avagy a varrótűk, a kanárik vagy a gombok ára változott-e.

Ezt mutatja a következő példa:1906-ban 1907-ben

■ 1 pipa 1,00 M 1,10 M1 doboz cipőkrém 0,50 M 0,60 M1 tucat acélrugó 0,50 M 0,80 M1 kalap 3,00 M 2,50 M1 pár csizma 4,00 M 3,00 M1 nadrág 11.00 M 10,00 M

20,00 M 18,00 M

Tehát annak ellenére, hogy e 6 különböző áru felének az ára emelkedett és a másik felének az ára csökkent, az „átlagár" 2 M-val vagy 10%-kal csökkent. A fenti árukban mérve a vevő a pénz 11%-os árnövekedését fogja megállapítani; a pénzéért tehát 11%-kal többet kap, mint korábban.

Ahhoz, hogy az egyensúlyt a korábbi helyzettel helyreállítsuk, nem kell visszaállítani az áruk korábbi, kölcsönös cserearányát, hanem elegendő, ha a pénz árát 11 %-kal csökkentjük; minden áru árának egyszerűen 11%-kal magasabbnak kell lennie. Az áruk árának kölcsönös arányára a pénznek csak közvetett befolyása van. Ha egyidejűleg nő a cipőkrém ára és csökken a nadrágok ára, az rendszerint a megváltozott előállítási vagy értékesítési költségek következménye - azt azonban, hogy az áruk és a pénz közötti cserearány megváltozott, csak akkor mondhatjuk, ha „átlagosan" több, vagy kevesebb azonos tulajdonságú árut lehet kapni ugyanazért a pénzért. Tehát, a korábbi áraktól függetlenül, a fenti hat árufajtánál egy 11%-os felárnak kellene bekövetkeznie. Akkor a következőket kapnánk:

1 pipa 1,10 M 1,221 doboz cipőkrém0,60 M 0,671 tucat acélrugó0,80 M 0,891 kalap 2,50 M + 1 1 % 2,781 pár csizma3,00 M 3,331 nadrág 10.00 M 11,11

18,00 M 20,00 M

Ez a minden cikknél azonos mértékű áremelés csak egy minden árura egyformán ható ok következtében állhat elő, nem pedig az előállítási költségek változása folytán, és minden áru. árára egyformán csak a pénz tud hatni* Csak any-nyíval kell több pénzt forgalomba hoznunk, hogy az árak az említett 11%-kal megemelkedjenek.

* Az árváltozások visszahatását a hitelezők és adósok, a járadékosok és dolgozók pénzviszonyaira és e hatás befolyását a keresletre, és a járadékosok és dolgozók által vásárolt (nagyon különböző) áruk árára, hagyjuk most figyelmen kívül, mert a kérdés megértése szempontjából lényegtelen.

164

Alihoz tehát, hogy a pénz árában esetlegesen bekövetkező ingadozásokat megállapítsuk, az áruk átlagárát kell megállapítani, és azt egy korábbi időszak átlagáraival összehasonlítani.

Minthogy itt milliárdokról van szó, s a pénz árától a hitelezők és az adósok boldogulása függ, nagyon gondos munkára van szükség. Annak az eljárásnak, amelyet alkalmazunk, távol kell tartania magát minden befolyásolástól, és pontos, tudományosan megtámadhatatlan eredményt kell szolgáltatnia. Különben soha nem érnének véget a hitelezők és az adósok sirámai.

Ezt a pontos, megtámadhatatlan eredményt sajnos az eddig ajánlott eljárások nem szolgáltatják. Visszariadva annak nehézségétől, hogy a millió és millió különböző fajta árut. különböző minőséget és telephelyet hivatalosan, kölcsönös jelentőségük szerint összehasonlítsák és árukat megállapítsák, egyesek azt javasolták, hogy elégedjenek meg az áruk korlátozott számával, mégpedig a tőzsdei árucikkekkel, és ezen áruk viszonylagos jelentőségét a termelésükhöz és forgalmazásukhoz szükséges tőke alapján becsüljék meg.

így jöttek létre a Jevons-, Sauerbeck-, Soetbeer-féle és más indexek.Megkönnyítendő ennek a népgazdaság számára rendkívül fontos kérdésnek a

megértését, közreadok egy áttekintést, amelyhez azt a megjegyzést fűzöm, hogy a számoknak csak szemléitető jelentőségük van!

Táblázata tőzsdei árucikkek átlagárának megállapításához.

1860 1880 1900(a) Ar

(c) (a)<b>

(t) (a) (c)Menny. Összeg Ar Menny. Összeg Ár Menny. Összeg

1 Gyapjú 1,00 100 100 0,80 90* 72 0,70 40 282 Cukor 1,00 20 20 0,90 90 81 0,80 110 881 Len 1,00 70 70 1 ,'l 0 40 44 1,20 10 122.

Pamut 1,00 20 20 0,90 40 36 0,80 60 481 Fa 1,00 150 150 1,20 100 120 1,30 80 1042 Vas 1.00 50 50 0,80 100 80 0,70 130 911 Gabona 1,00 400 400 0,80 300 240 0,75 260 1952.

Hús 1,00 150 150 1,20 200 240 1,40 60 641 Indigó 1,00 30 30 0,80 5 4 0.75 1 72 Petróleum 1,00 10 10 1,10 35 38 1,20 49 58

100Ü 1000 1000 955 1000 995

Magyarázatok: Ezen áttekintés szerint a megnevezett 10 árufajta átlagára az 1860.'évi 1000-ről 1880-ban 955-re, 1900-ban 995-re változott.

A három (b) oszlopba bevitt mennyiségeket természetesen mindig ugyanarra az összegre (itt 1000-re) kell visszavezetni, hogy az eredmény ne torzuljon. E mennyiségek nagyságának önmagukban nincs jelentőségük, csupán az egyes számok viszonylagos nagysága helyességének. Ha például a jelzett számok Összegét 500-ra vagy 100-ra vezetnénk vissza, a végeredmény ugyanaz maradna. A számok közti arány - 1000-955-995 - érintetlen maradna.

Az első (a) oszlopban lévő ár arra az árumennyiségre vonatkozik, amelyet 1860-ban 1 márkáért kaptunk. Például 220 g gyapjú, 1530 g cukor, 197 g len stb. Ezért itt minden ár azonosan 1 márkára van visszavezetve. A második és harmadik (a) oszlopban lévő árak 1880-ban és 1900-ban ugyanolyan mennyi-

165

ségű árura értendők, mint amit 1860-ban 1 márkáért lehetett kapni - tehát ismét 220 g gyapjúra, 1530 g cukorra stb.

Hogy valamennyi nehézséget, amelyen ennél az ármegállapítási eljárásnál úrrá kell lenni, lehetőleg belefoglaljak a fenti táblázatba, úgy válogattam ki az árucikkeket, hogy egy cikket, amelynek jelentősége a hazai gazdaság számára csökkent, olyan cikk követ, amelynek jelentősége növekedett. Ilyen például a gyapjú és a cukor. A német juhtenyésztés az utóbbi évtizedekben már messze nem olyan jelentős, mint 40 évvel ezelőtt volt. Akkoriban a gyapjú árváltozásai egy hatalmas juhnyáj árára hatottak vissza, és hatalmas földterületek bérleti díjára, amelyet birkalegelőnek használtak. Ma ezzel szemben a német mezőgazdaságot alig érdekli a gyapjú ára, és ha ez ma 100-ról 50~re csökkennék, akkor ezt száz német parasztból 99 aligha tudná meg. Csak a gyapjúkereskedőket, takácsokat és textilkereskedőket érintené.

Azáltal, hogy a fenti ármegállapításban a mennyiségekkel súlyoztunk, a gyapjú árát valódi jelentőségére vezettük vissza. Ezeket a mennyiségeket tehát 100-90-40-ben adtuk meg.

Éppen így áll a helyzet a cukorral, csak ellenkező irányban. A német cukorgyártás 1860 óta állandóan és erősen növekedett, nem csak önmagában, hanem a többi iparághoz képest is. Sok birkalegelőt répafölddé változtattak, számtalan paraszt, rengeteg - földbe, gyárakba, készletekbe fektetett - pénz érdekelt a cukorárban, ezért a fenti áttekintésben a cukor állandóan növekvő befolyásával számoltunk.

És ugyanez a helyzet a többi felsorolt áru: len és pamut, fa és vas, gabona és hús, indigó és anilin esetében.

Ha feltételezzük1. egy ilyen kimutatás teljességét, . -1. az ármegállapítás helyességét,1. az egyes áruk viszonylagos jelentősége kiszámításának helyességét, akkor kétségtelen, hogy az eredmény kifogástalan lesz.De e teljesség és helyesség feltételezése nagyon sok tényező feltételezését jelenti.

Millió és millió különböző áru, és mindegyiknek számtalan minőségi változata létezik. Böngésszük át egyes gyárak árlistáit, például a fényképészeti cikkek, a gyógyszerek, a vasáruk stb. árlistáit. Akár 1000 árucikket is találunk egy kézben. És hogyan akarjuk az árakat hatóságilag megállapítani? Ráadásul a gyáraknak, különböző vevőik számára kék, piros, zöld, fehér árcéduláik vannak, különböző engedményekkel. Vajon a hatósági ár megállapítóinak a fehér vagy a zöld cédulát adják oda?

Mégis, ha nincs más, egyszerűbb eszköz arra, hogy a pontosság ilyen mértékét érhessük el, szükségmegoldásként be lehetne érni a hozzávetőlegessel, és valamennyi áru helyett a 100, 200 vagy 500 legfontosabb tömegcikket vonjuk be a statisztikába.

Ha aztán ezt a munkát ráadásul a különböző kereskedelmi kamarákkal vé-geztetnénk el, és az ő feljegyzéseik átlagát vennénk, akkor - legalábbis az adósokkal és a hitelezőkkel szembeni pártatlanság szempontjából - nem sok ellenvetést lehetne tenni.

166

Persze a feltétlen pontosságról le kellene mondani, mivel1. az áruk árát közvetítő személyek, és különösen hatósági úton egyáltalán nem tudják pontosan megállapítani;1. a különböző áruk viszonylagos jelentőségének megállapítása igen bonyolult,

De ok ez arra, hogy a pénz árának minden méréséről lemondjunk? A kenyeret sem a párizsi etalonnal mérjük, és a szabó sem ezt használja; a vevők elfogadják a fából készült méterrúd használatát. Nem kellene a pénz ára megállapításának ezt a hozzá vetői egességét mégis előnyben részesíteni a birodalmi bank elnökének könnyelmű bizonykodásaival szemben? Mit tudunk ma a német pénz áráról? Semmi mást, mint amit saját megfigyeléseink mutatnak, vagy amit az érintett személyek bizonylat nélkül, bizonyíték nélkül jónak látnak mondani.

E vak tudatlansággal szemben tehát nagy előnye lenne a pénz árának mozgására vonatozó körülbelüli mérce bevezetésének, közvetlen haszna miatt éppúgy, mint az ebből levonható következtetések okán. E mérce talán bizonyos meglepetéseket okozna és az aranyimádókat rettenetesen zavarba hozná, de ez ok arra, hogy lemondjunk róla? A bíró a kérdéseinél tekintettel van a tolvaj zavarára? A faggyúgyertya nem jobb a vaksötét éjszakánál? A kétség, amelyet a tudomány támaszt, nem jobb a vakhiedelemnél?

40 év óta azzal az állítással etetnek bennünket, hogy a német valuta kitűnően beválik, és 40 éve várjuk ennek az állításnak a bizonyítását.

A fenti eljárással elvégzett ármegállapítás támpontot adna arra, hogy a fenti állítás helyességét ellenőrizzük. Miért nem végezték el mindeddig ezeket a vizsgálatokat? A válasz: mert félnek a fénytől, amelyet egy ilyen megvilágítás valuta viszonyainkra vetne. Akik a keréknyomot követik, gyűlölik a tudományt.

Emellett figyelemre méltó az a megfigyelés, hogy ugyanazok, akik az aranyvaluta ugrándozásával szemben mindkét szemüket be szokták hunyni, hirtelen szuperaggodalmassá válnak, ha a papírpénz-valutáról beszélnek, és a papírpénz mérhetőségének bizonyításáról van szó. Igényeiket messze minden valódi szükséglet fölé tornásszák. Azt a vádat, hogy az aranyvaluta idején az árak rövid időszakok alatt 10-20-30%-kal nőnek és csökkennek, azzal az ellenváddal hárítják el, hogy a javasolt mérési mód nem feltétlenül megbízható, és hogy a különbségek, ha nem is lennének bizonyíthatók, de nem lennének kizárhatók.*

Egyébként még egy ilyen rosszindulatúan eltúlzott követelménynek is könnyen eleget lehet tenni, ha valaki elhatározza magát arra, hogy megteszi azt, ami szükséges. Alapjában miről is van szó? Csak arról a kérdésről, hogy az áringadozás érinti-e a hitelezők és az adósok boldogulását, hogy az áreíto-lódások befolyásolják-e és milyen mértékben az iparűzők év végi mérlegét, hogy a munkások, hivatalnokok, járadékosok, nyugdíjasok pénzjövedelmük ellenében több vagy kevesebb árut tudnak-e venni.

* A kifogásolt hiányosságok bizonyítása végett maguknak a gáncsoskodóknak kel-lene mérési eljárást ajánlaniuk. Ettől azonban őrizkednek, mert akkor javaslataikat az aranyvalutára alkalmaznák. Ez veszélyes volna kedvencük számára. F.zért beszélnek inkább bizonyíthatatlanságról, és ezzel a laikusokban azt a hitet keltik, hogy ez a „nem bizonyítható" valami különösen veszélyes dolog lehet.

167

Arihoz, hogy. ezt minden hibakereséssel szemben helytálló módon megállapítsuk, csak a következőre van szükség: törvényt kell hozni, amely minden árutermelőt (mezőgazdát, gyártót) kötelez, hogy közölje az általa előállított áruk mennyiségét, az értük kapott árral együtt az erre kijelölt hatóságokkal, a polgármesterrel, az ipar- vagy kereskedelmi kamarával. E hatóságok az egyedi adatokat összeadják, és az eredményt jelentik egy gyűjtőhelynek. Ebből egy ilyesfajta kimutatás adódik:

1. 2 500 q gabona 70,-/q 175 000 M2. 10 000 q krumpli 5,-/q 100 000 M

3. 10 000 liter tej 0,30 /1 3 000 M4. 600 köbméter deszka 40>- / m! 24 000 M5. 5 millió tégla 18,-/ 1000 db 90 000 M

6. 200 juh 120,-/db ■ 24 000 M7. 500 tucat szalmakalap 30,- / db 15 000 M

X település éves terméke 431 000 M

A gyűjtőhelyen a birodalom összes településéről jelentett összegeket összeadják. Az összeg adja azt az összehasonlítási pontot, amellyel később minden eltérést meg lehet állapítani. Ez olyan módon történik, hogy az új mérés számára újonnan megállapított árakat a gyűjtőhely ugyanabba, a fent példaképpen megadott számításba beállítja. Az új összeg megadja, hogy a teljes árutermelés átlagában mennyivel változtak az árak. Az árakat tehát olyan gyakran kell újonnan megállapítani, amilyen gyakran meg akarják ismételni a méréseket. A termelt mennyiségeket ezzel szemben csak évente egyszer vennék fel. A külföldi áruk számára az éves importot veszik számításba.

Mivel a termelt árumennyiség éppúgy, mint az áruk ára, ingadozik, az új termék-felvétel alapján megállapított új összehasonlító számot (az úgynevezett indexet) nem lehet minden további nélkül a fenti mérésben felhasználni. Ahhoz, hogy összehasonlítható mennyiségeket kapjunk, az új mennyiségeket először az utolsó mérés áraival kell kiszámítani és utána az újakkal. Csak így alkalmas a két szám az összehasonlításra.

A kereskedők árukészleteit ennél az eljárásnál figyelmen kívül hagyjuk. Ezeket beleértjük a termelésbe, és nyugodtan feltételezhető, hogy azok az eltérések, amelyeket a termelői árak megállapításából adódnak, hasonló mértékben érintik a kereskedők mérlegét is. Ezért szükségtelen ballaszt lenne az árukészleteket is bevezetni az árstatisztikába. Ugyanez a helyzet a bérekkel, amelyeket az áruk árai már magukban foglalnak. Továbbá azt is feltételezhetjük, hogy ha a termelői árak változatlanok, akkor a megélhetési költségek is azok maradnak, tehát a munkások, a hivatalnokok, a járadékosok, a nyugdíjasok pénzükért ugyanolyan mennyiségű árut tudnak vásárolni. (A munkások lakbérét, amely gyakorlatilag kamatból áll, itt nem szabad figyelembe venni.)

A termelőeszközöket (föld, házak, gépek stb.) ebbe a számbavételbe nem szabad bevonni. A termelőeszközök már nem áruk, hanem olyan javak, amelyek tulajdonosuknak használatuk révén, és nem csereeszközként hasznosak. Azon dolgok ára pedig, amiket nem adnak el, közömbös.

168

A termelőeszközöknek csak az amortizációra eső része (az értékcsökkenés) változik át rendszerint ismét áruvá, és kerül termék formájában ismét a piacra. Az áruk áraiban azonban ezt a részt kellőképpen figyelembe veszik.

Az államnak tehát nem kell árakat megállapítania, és nem kell megállapítania az egyes áruk jelentőségét sem. Az egész munkát elvégzik a polgárok. A pénz árának megállapítását ennek révén teljesen kivonjuk a politika ellenőrzése alól, és az pártatlan kezekbe kerül. Közvetlenül a nép hoz ítéletet a valutakérdésben.

Az így az állam rendelkezésére bocsátott bizonyíték alig jelent említésre méltó terhet az iparűzők számára. A kutatás, amelyet el kell végezniük, nagyon hasznosnak bizonyul; felvilágosítást ad számukra arról, hogyan érintik üzemi eredményüket a változó viszonyok, azaz a valuta, végső soron a pénzügypolitika, és arról is tájékoztat, hogy mi az, amit saját tevékenységükre, és mi az, amit a birodalmi bank tevékenységére kell visszavezetni.

A legfontosabb kifogás, amely ezzel az eljárással szemben felvethető, az, hogy egyes személyek {adósok és hitelezők), akik az árak általános emelkedéséből vagy csökkenéséből előnyt várnak a maguk számára, meghamisíthatnák a jelentésüket. A földbirtokos például hajlani fog arra, hogy általános áresést mutasson ki: ezzel az államot arra ösztönözné, hogy az általános árszínvonalat a pénzkínálat növelésével emelje, ami az adósok számára ugyanekkora tehermentesítéssel egyenlő.

Ez a veszély azonban nem nagy, mivel az egyes ember tudja, milyen csekély az ő adatközlésének a befolyása az összeredményre. Ha például egy földbirtokos csalárdul 1000 márkás veszteséget mutatna ki 10 000 márkás forgalom mellett, ennek az 50 milliárdos német végösszeg szempontjából elhanyagolhatóan kicsi a jelentősége. Ráadásul ha az ilyen csalást okirat-hamisításként büntetni rendelik, akkor mindenki azt mondja, hogy a kockázatos befektetés egyáltalán nincs arányban a várható előnnyel.

Egyébként az egyik bejelentés ellenőrzi a másikat. Ha a parasztok többsége áremelkedést jelent, akkor egy kivétel feltűnik, és a csalónak arra kell számítania, hogy kérdőre vonják.

Mint látható, ez az eljárás egyszerűen átlépi az értékkérdést; nem foglalkozik az úgynevezett „értékkel".

Áruért áruval fizetnek, és csak áruval, az áru testi tulajdonságaival lehet a pénzt mérni. Más mérték, mint az áru, nincs a pénz számára. A pénzért árut adtam, és árut akarok kapni érte. Nem munkát, nem izzadságot. Hogy az eladó hogyan jutott ahhoz a dologhoz, amelyet a pénzemért nekem ad, menynyit dolgozott rajta, ez az ő ügye, nem az enyém. Nekem egyes-egyedül a termék számít.* Ezért kell elvetnünk azt, hogy a munkabért tekintsük a pénzár mércéjének. Ugyan a pénz ára is teljes mértékben a munkatermékekhez igazodik, és nem a gyári órához, ahogy Marx állítja, mégsem egyenlő a munkatermékkel, mivel ebből még kamatot és földjáradékot is levonnak. A bér, a tőkekamat és a földjáradék hozzáadásával, megint csak nem más, mint munka-termék, amit mi áruként a pénz árának mércéjévé nyilvánítottunk.

* A munkát határozottan meg kell különböztetni a munkaterméktől. A pénz árának mérésére a munka nem alkalmas.

169

8. Hogyan alakul ki a papírpénz ára?

Az elmélet, amely szerint az az arány, amelyben az áruk kicserélődnek, az előállításukhoz szükséges munkához, az úgynevezett éltékhez igazodik, nyilvánvalóan nem alkalmazható a papírpénz esetében. A papírpénz ugyan elér egy árat, de nincs „értéke", hiszen nem került munkába. A papírpénz nem „megdermedt munka", nincs „értékanyaga", sem „belső", sem külső értéke; nem szolgálhat „értéktárolóként", „értékkonzervként", „értékátviteli eszközként"; soha nem „érték alatti", soha nem „teljes értékű". A papírpénz ára nem ingadozhat „értéke mint egyensúlyi pont körül". (Az értékelmélet kifejezései.*)

Tehát a saját útját kell járnia; azoknak az erőknek mindenképpen ki van szolgáltatva, amelyek az árat meghatározzák, csak egy urat szolgál.

Azokat az erőket, amelyek az árat meghatározzák, a következő szavakkal szokták összefoglalni: Itereslet és kínálat. Ha tehát a fentebb feltett kérdést kimerítően akarjuk megválaszolni, akkor teljes világosságot kell teremtenünk e két szó tartalmát illetően. Ha ma feltesszük a kérdést: mi a pénz iránti kereslet, ki támaszt keresletet pénz iránt, hol uralkodik pénz iránti kereslet, a legellentmondásosabb válaszokat kapjuk. Rendszerint nyilván ezt válaszolják; a pénz iránti kereslet a bankokban uralkodik, ahol vállalkozók és kereskedők váltókat adnak el. Ha nő a pénz iránti kereslet, akkor emelkedik a kamatláb, tehát a kamatlábbal lehet a pénz iránti kereslet nagyságát mérni. Az állam is, amely hiánnyal zár és kölcsönt vesz fel, keresletet támaszt a pénz iránt; mint ahogy a koldusok is keresletet támasztanak a pénzre. Mindez azonban nem olyan kereslet, amely a csereeszköz fogalmával összhangban van. És a pénz mégiscsak mindenekelőtt csereeszköz. Mint csereeszközt kell és akarjuk a pénzt szemlélni és tárgyalni. Tegyük most kérdésünkben a „pénz" szó helyébe a „csereeszköz" kifejezést, és akkor rögtön szembetűnik az a képtelenség, amelyet a fenti válaszok magukban rejtenek. A kereskedő, aki a banktól pénzt követel, semmit nem cserél; semmi mást nem ad, mint az ígéretét arra, hogy a pénzt visszafizeti. Kölcsönt vesz fel, de nem cserél. Pénzt ad pénzért. Nem folyik kereskedelem, nem folyik csere; árakról itt nincs szó. Kamatról beszélnek. Hitelfelvételével az állam sem csereeszköz iránt támaszt igényt, mivel ő sem ajánl fel semmit cserébe. Jelenlegi pénzt cserél jövőbelire.

Itt tehát nincs szó csereeszközök iránti „keresletről", nincs szó a pénz céljával megegyező keresletről a pénz iránt. Ahhoz, hogy valaki pénz - csereeszköz - iránt támasszon keresletet, valami a pénztől különbözői kell cserébe felajánlania. Ezt már a szó maga is kifejezi.

Hol van akkor kereslet a pénz iránt?Válasz: Ott, ahol csereeszközre van szükség, ahol a munkamegosztás árukat szór a

piacra, amelyek egymás kölcsönös kicseréléséhez rá vannak utalva a csereeszközre, a pénzre.

És ki támaszt keresletet a pénz iránt? Ki más, mint a paraszt, aki árut visz a piacra, a kereskedő, aki bolti pultján kínálja az áruját, a munkás, aki magát

* Itt fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért kell az árnak az „érték" körül ingadoznia, hogy azok az erők, amelyek elég erősek ahhoz, hogy az árat az értéktől elválasszák, miért nem eléggé erősek ahhoz is, hogy az árat és az értéket tartósan elválasszák egymástól.

170

valamilyen munkára kínálja és a munkatermékéért pénzt kér. Ahol az árukínálat nagy - nagy a kereslet csereeszközök iránt; ahol az árukínálat nő, nő a pénz, a csereeszköz iránti kereslet is. Ha elvesszük az árut, a pénz iránti kereslet is eltűnik. Ott, ahol ősgazdaságot és cserekereskedelmet folytatnak, nincs is kereslet a pénz iránt.

Tehát világos: élesen meg kell különböztetnünk a kereskedőt, aki a bolti pultnál a parasztnak kartont ajánl, attól a kereskedőtől, aki egy órával később felkeresi a bankját, hogy ott egy váltót adjon el. A kereskedő a kartonnal a kezében „keresletet" támaszt a csereeszköz, a pénz iránt. A váltóval a kezében ezzel szemben a bankjánál nem támaszt keresletet pénz iránt, mert a váltó nem áru. Itt a kamatlábról van szó. Itt közönséges pénzszükséglet uralkodik, nem kereslet.

A pénz iránti keresletnek nincs semmi köze ehhez a pénz iránti szükséglethez. Pénz iránti szükséglete van a koldusnak, az államnak, a kiuzsorázott parasztnak, a kereskedőnek, a vállalkozónak is, aki egy váltóból pénzt akar csinálni; pénz iránti keresletet csak az támaszt, aki árut kínál eladásra. A pénz iránti szükséglet sokértelmű, a pénz iránti kereslet egyértelmű dolog. A szükséglet a pénz iránt egy személytől, a kereslet a pénz iránt egy dologból, az áruból indul ki. A koldus alamizsnát akar, a kereskedő bővíteni akarja az üzletét, a spekuláns versenytársai elől meg akarja kaparintani a bankok pénzét, hogy egyedüli vevőként léphessen fel a piacon, a paraszt beleesett a csapdába, amelyet az uzsorás állított neki. Mindnyájuknak szörnyen nagy szükségük van pénzre, anélkül, hogy pénz iránti keresletet tudnának támasztani, mert ez nem az emberek gondjából ered, hanem az áruk készletéből és kínálatából. Ezért ebben az értelemben hibás is, amikor azt mondják: a szükséglet és a kínálat határozzák meg az árakat. A kamatlábbal mért pénzszükséglet és az árakkal mért pénzkereslet között az elképzelhető legnagyobb lényegi különbség uralkodik. A két dologban egyáltalán semmi közös nincs.

Aki a „pénz iránti kereslet" szavaknál nem rögtön árura gondol, akinek a „nagy a kereslet a pénz iránt" szavaknál nem rögtön áruhegyek, egy piac, egy tehervonat, egy telerakott hajó jelenik meg a szeme előtt, miközben talán túltermelésre és ebből következő munkáselbocsátásokra is gondol, az nem fogja fel a „kereslet a csereeszközök, a pénz iránt" szavak értelmét, még nem értette meg, hogy a munkamegosztás árukat termel, amelyek cseréjükhöz éppúgy rá vannak utalva a pénzre, mint a kőszén a tehervagonokra.

És ha azt halljuk, hogy valaki a pénz iránti növekvő keresletről beszél, mert a kamatlábak emelkedtek, akkor tudjuk, hogy aki így beszél, annak nincsenek határozott kifejezései a fogalmai számára. Ha azonban valaki egy közgazdaságilag iskolázott ember karmaiba kerül, aki felcseréli a pénz iránti szükségletet és a pénz iránti keresletet, akkor annak kötelessége őt figyelmeztetni, hogy a tudományos kérdéseket nem kellene halandzsa nyelven tárgyalni.

Tehát a pénz iránti keresletet tökéletesen elszakítjuk minden emberi szükséglettől, vállalkozástól, cselekvéstől, piaci viszonyoktól stb., kivonjuk az értékfogalom ködéből, amely idáig beburkolta, és trónolva azokra az áruhegyekre helyezzük, amelyekkel a munkamegosztás a piacot szüntelenül ellátja - mindenki számára messziről láthatóan, megragadhatóan és mérhetően. Elválasztjuk e pénzkeresletet a pénzszükséglettöl. Rakunk egy másik hegyet, de nem

j

171

árukból, hanem váltókból, zálogcédulákból, kötvényekből, adóskötelezvényekből, biztosítási okmányokból stb., és ráhelyezzük ugyanígy messziről láthatóan: a pénzszükségletet. Az első hegyre azt írjuk: „árak", az utóbbira: „kamatláb", és aki e vizsgálat folyamatában még mindig pénzszükségletre gondol, amikor én keresletről beszélek, az csukja be ezt a makkegészséges könyvet. Ezt nem neki írták.

Kereslet és kínálat határozza meg az árat, azaz azt az arányt, amelyben a pénzt és az árukat kicserélik; és hogy mit jelent a pénz iránti kereslet, azt most már tudjuk. Ez anyag, amely állandóan áramlik a munkamegosztásból eredő áru formájában.

És a pénzkínálat? Ennek a fogalomnak is tartalmat és alakot kell adnunk, és el kell oszlatnunk azt a ködöt, amelybe ezt is beburkolták.

A paraszt, aki krumplit szüretel, a szabó, aki egy szoknyát varrt, munkája termékét pénz ellenében kell hogy kínálja; de mit csinál e két termelő a pénzzel? Mit csinált az a 100 000 paraszt és kézműves a tallérral, amely 100 éve kézrőlkézre járt? Mindegyikük felkínálta a tallért - áru ellenében, amely az ő tulajdonukban fogyasztási cikké vált és eltűnt a piacról. A tallér azonban a piacon maradt, mindig újra visszatért - 1 éven, 10 éven, 100 éven keresztül, más verettél tatán 1000-2000-3000 éven keresztül. Mindenki számára, akiknek a kezén keresztülment, csak áruként volt hasznos; a 100 000 emberből senki nem volt, aki a tallért másként tudta volna használni, A tallér hasznave-hetetlensége mindenkit arra kényszcrítctt, hogy újból túladjon rajta, hogy eladja, azaz hogy áruért cserére felkínálja.

Akinek sok pénze volt, annak felkínálnia is sok pénzt kellett, akinek kevés pénze volt, annak azt a keveset kellett felkínálnia. És ezt a pénzkínálatot nevezték és nevezik még ma is helyesen áruk iránti keresletnek. Ahol sok áru van, ott nagy a pénz iránti kereslet; és éppígy elmondhatjuk: ahol sok pénz van, szükségképpen az áruk iránti kereslet is nagyobb, mint ott, ahol csak kevés pénz van. (Hamarosan rátérek a megszorításokra is.)

Van talán még egy másik kereslet is az áruk iránt, mint amit a pénz kínálata képvisel?

Itt is meg kell különböztetnünk, miként a pénzkeresletnél tettük, az áruk iránti keresletet és az áruk iránti szükségletet. Áruszükséglete sok „rászorultnak" van, keresletet áruk iránt csak az támaszt, aki az árukért pénzt kínál fel. Az áruk iránti szükséglel kéréssel, koldulással és kérvényekkel fejeződik ki, az áruk iránti kereslet a kemény tallérnak a bolti pultra való kipengetésével. A kereskedők elbújnak az áruik iránti szükséglet elől, amikor az áru megvásárlásához hiányzik a pénz; az áruik iránti liereslet azonban előcsalogatja őket. Röviden: az árukereslet pénzkínálatból áll; akinek nincs pénze, nem támaszt keresletet, és akinek van, az kénytelen ezzei áru iránti keresletet támasztani. (Hogy mikor kell ezt tennie, azt majd később meglátjuk.)

Az árukeresletet, amelyet egyszerűen keresletnek neveznek, tehát mindig és kizárólag a pénz testesíti meg. Egy hegynyi pénz nagy árukeresletet jelent. Persze nem mindenkor, amint ezt a Spandau-beli 180 milliós hadisarc frappánsan bemutatja, hiszen 40 év alatt ez a pénzhegy egy márkányi árut sem vásárolt. Ezekre a kivételekre még visszatérünk. Egy új aranybánya felfedezése növekvő keresletet jelent az áruk iránt, és ha az állam a papírpénz-államok-

172

ban új bankjegynyomdát helyez üzembe, akkor már mindenki tudja, hogy a kereslet és az árak emelkedni fognak. Ha mindenkinek megadnánk a jogot, hogy a bankjegyeket, kincstárjegyeket és aranyérméket középen kettévágják, és a felet egészként adják ki, akkor a kereslet és az árak is azon nyomban megduplázódnának.

Eddig minden összevág. Ez már feljogosít minket arra, hogy a pénzkínálatot - ahogyan az árukínálattal tesszük - magára hagyjuk, és azt mondjuk: aki a pénzállományt méri, az áruk iránti keresletet is méri? Más szavakkal: a pénzkínálatot olyan módon egynek nyilváníthatjuk a pénzállománnyal, hogy ezt a kínálatot, tehát az árukeresletet a pénztulajdonos lelkiállapotától teljesen elválaszthatjuk? A pénzkínálat talán nincs kitéve, legalább részben, a piac sze-szélyének, a vállalkozó kedvű nyereségvágynak; egyszóval: a pénzkínálat csak tiszta pénzanyag - semmiféle cselekvés nincs benne?

Kézenfekvő, hogy ez a kérdés feladatunk megoldása szempontjából menynyire fontos.

Azt mondjuk: a munkamegosztás az áruk folyamatos áramlásához vezet -ez a „kínálat". A pénzállomány teremti a pénzkínálatot, tehát a „keresletet". Ha ez a pénzkínálat ugyanolyan folyamatos lenne, amennyire a pénzállomány rögzített mennyiség, akkor az ár, a pénz és az áruk közti csereviszony független lenne minden emberi cselekvéstől. A pénz maga volna a megtestesült, határozott körvonalú formája a keresletnek, ahogyan az áru a megtestesült, mérhető, kiszámítható kínálat. Akkor már csak azt kellene tudnunk, hogy milyen arányban áll egymással a pénzállomány és az árukészlet, és azzal is tisztában lennénk, hogy az árak emelkedni vagy esni fognak. A könyvünk következő, TV. részében leírt szabadpénzzel így áll a helyzet. Ott elmondhatjuk: a szabadpénz megtestesíti a keresletet; a keresletből a pénztulajdonosoknak minden, a kereslet idejére és nagyságára vonatkozó kívánságát kiválasztja. A szabadpénz tollba mondja tulajdonosának a vásárlási megrendeléseket, és ezeket parancsoló szükségszerűséggé teszi. Ezért a szabadpénznél az állam által forgalomban tartott szabadpénz mennyiségével közvetlenül mérni lehet a kereslet nagyságát, ahogyan a krumpli és a reggeli újságok kínálatát mérni lehet a betakarított mennyiséggel és az újság példányszámával.

Amint látni fogjuk, a mai pénzzel azonban nem ez a helyzet; ezért a feltett kérdést sem tudjuk egyelőre megválaszolni. További vizsgálatokat kell végeznünk, hogy megmondhassuk, hogyan alakul ki a közönséges papírpénz ára.

9. A keresletet és a kínálatot befolyásoló hatások

Az árut a piac számára állítják elő, és csak cseretárgyként lehet hasznos előállítója számára. Ezért a kínálat egyenlő az áruállománnyal; a kínálat dolog, anyag, minden esetben árukkal végrehajtott, akarat nélküli cselekvés. Aruk nélkül azt a cselekvést, ami a kínálatban kifejeződik, nem lehet végrehajtani, és ennek árukkal is kell végbemennie. Egyidejűleg azonban a kínálat az egyetlen, amire az árut hasznosan fel lehet használni. Egészében véve tehát a cselekvésnek, ami a kí-

173

nálatban kifejeződik, az anyaggal, amelyre ez a cselekvés vonatkozik, oly mértékben fe-dezniük kell egymást, hogy az anyag és a cselekvés egybeessen.

A kínálat (azaz a pénz iránti kereslet) tehát egybevág az árukészlettel.

Az árukészlet azonban függ:1. a munkamegosztás vagy árutermelés révén előálló felhozataltól;1. a csere bekövetkezte utáni elvételtől.

Ha a felhozatal és az elvétel mindig egyenlő lenne, akkor a kínálat, azaz a pénz iránti kereslet is mindig egyenletes lenne. Ez azonban, mint ismeretes, egyáltalán nem így van.

A felhozatal már csak az állandó népességszaporodás miatt is növekszik. Száz munkás több árut dob a piacra, mint kilencven.

De a felhozatal a munkamegosztás állandó bővülése következtében is növekszik.Ha a paraszt teljesen a tehenészetre áll rá, ahelyett hogy, mint korábban, a saját

háztartásában szükséges tárgyak előállítására fecsérelné el erejét, akkor most sokkal gyakrabban kell a piacra mennie, mint korábban. Korábban csak keveset vásárolt és adott el; most teljes termelését eladja; megnöveli a kínálatot, azaz a pénz iránti keresletet mindazzal, amit megtermelt.

Vidéken, a kisebb városokban a kézművesek gyakran csak időnként dolgoztak saját szakmájukban; mellesleg szántóföldet, kertgazdaságot műveltek, maguk készítették saját szerszámaikat és házi eszközeiket is, megvarrták a ruhájukat, cipőjüket, még a gyerekeiket is tanították. Ma már nincs olyan kézműves, akinek ideje lenne erre. Ipara teljes időben foglalkoztatja, és ez jövedelmezőbb számára. Teljes munkaterméke áruvá vált, és a piacra kerül, ahol keresletet támaszt a pénz, a csereeszköz iránt. Ezáltal a csereeszközök iránti kereslet az utolsó évtizedekben rendkívüli módon megnövekedett.

A megjavult munkaeszközök révén azonban még nagyobb mértékben nő az árukínálat, a csereeszközök iránti kereslet, mint az említett körülmények révén. Ha egy takács korábban kézzel 10 rőf kelmét készített, akkor csak pont ennyit vitt a piacra, a pénz iránti kereslet tehát szintén csak 10 rőf kelme volt. Ugyanez a takács ma modern eszközeivel 500 rőf kelmét állít elő. 50-szcr több árut visz a piacra; 50~szer nagyobb keresletet támaszt a pénz iránt, mint korábban.* És ami a takácsra érvényes, az érvényes az összes iparágra és mesterségre is.

Ahhoz, hogy kézzel megírják azokat a könyveket, amelyeket egyetlen modern nyomda képes kinyomtatni, a Kínai Birodalom összes fiának szakadatla-

* Az értékkutatók, akik halandzsázásukkal minden népgazdasági jelenséget áttekint-hetetlen kásává kutyultak, itt azt a mélyenszántó ellenvetést fogják tenni: a tökéle-tesebb termelőeszközök az 500 rőf „értékét" a korábbi 10 rőfére szállították le; en-nek következtében az 500 rőf csak ugyanannyi keresletet támaszt a pénz iránt, mint a korábbi 10 rőf. Ezzel szemben akkor tegyük fel itt a kérdést, hogy a munkaeszközök tökéletesítésének ugyan miért kellene megállnia a pénz előtt. Akkor ugyanis ugyanolyan joggal gondolhatnánk: a tökéletesített munkaeljárások az 500 rŐfnek megfelelő papírpénz értékét 10 rőfnek megfelelő értékre csökkentették. Az árak „értékével" a pénz értéke is 500 rőfnyit zuhant, és ezáltal az áruval azonos szinten maradt.

174

nul, évről évre kora reggelről késő estig írnia és írnia kellene. A színnyomtatással ugyanez a helyzet.

Argentínában harminc ember gőzekével és cséplőgéppel annyi gabonát termel, amennyit 3000 német kisparaszt állít elő ugyanannyi munkával. Ezek az argentin parasztok következésképpen 100-szor nagyobb keresletet támasztanak csereeszköz iránt.

De a kínálat nagyságát nem csak az áruk mennyiségével, hanem ezek minőségével is kell mérni. Ezért egy tonna első osztályú búza nagyobb keresletet támaszt a pénz iránt, mint egy tonna másodosztályú.

Az áruk tulajdonsága azonban manapság állandóan javul. A tenyészállatok, a vetemények nemesednek, a gépek munkatermékei kifinomultabbak, a vegyészet napról napra tisztább, használhatóbb vegyületeket dob piacra. Villanyvésőkkel és azokkal a pompás modellekkel, amilyeneket a megviselt proletariátus nyújt, a művészek kevés fáradsággal csodálatos műveket alkotnak, és a kereslet a pénz, a

csereeszközök iránt növekszik, az újkori és az ókori művészet közti teljes értékkülönbséggel.

A piacra vitt árutömeg azzal is bővül, hogy az ipar megtalálja néhány korábban hasznavehetetlen anyag felhasználási lehetőségét. így csak a németországi acélkohók több mint egy millió kocsirakomány Thomas-salakot szállítanak a műtrágyákhoz. A salak korábban bosszantó gyári hulladék volt. Most ez a salak sok százmillió márka értékben támaszt keresletet csereeszközök iránt {ami nem jelenti azt, hogy éppen annyi millióval többre van szükség). Ez érvényes a kálisóra és sok más anyagra is. Németországban kevesebb pénzre, kevesebb csereeszközre lenne szükség, ha a Thomas-satak és a kálisó hasznosságát nem fedezték volna fel.

De a pénz {a csereeszköz) iránti kereslet más dolgoktól is függ, amelyeknek semmi közük nincs a termeléshez. A tulajdon megosztásra gondolok, amely sok olyan dolgot, amely korábban fogyasztási cikk volt, áruvá tett.

így a föld, amely korábban a közösséghez tartozott és nem volt elidegeníthető, most eladható. Az ingattankeresked elemnek évről évre nagy pénzösszegekre van szüksége. Mióta a haza földjét áruvá alacsonyították, nőtt a pénz iránti kereslet. A földhitelek kamatai és a föld haszonbérc ugyancsak pénzt, sok pénzt igényel. Kevesebb pénz is elég tenne, ha a parasztoknak az árujukért kapott bevételük egy részét nem kellene félretenniük, hogy Márton napkor kifizessék a haszonbért és a kamatokat a földhitel után, azaz ha a föld köztulajdon maradt volna.

Ugyanez a helyzet a lakásbérletekkel. Régen a polgárok többsége saját bar-langjában, kunyhójában vagy házában lakott, és csak kivételesen fizetett lakbért. Most fordított a helyzet. És minden havi és heti bérből egy részt félretesznek a negyedévi lakbérre. Milyen sok milliót kötnek le ilyen módon napokra, hetekre és hónapokra!*

* A pénz iránti kereslet ezért attól is függ, hogy a lakbéreket, a haszonbért vagy más rendszeres fizetéseket negyedévenként, havonta vagy hetenként szedik-e be. Ha a munkás a negyedév első hetében béréből a lakbérnek megfelelő részt félreteszi, ez a pénz 3 hónapig parlagon hever. Ha a lakbért, mint Angliában, hetente fizeti, akkor a lakbér a háztulajdonoson keresztül rögtön visszakerül a forgalomba. Ezért Anglia lényegesen kevesebb pénzmennyiségből kijön, mint bármely más ország.

175

Azzal, hogy a települések ellátják a házakat vízzel, világítással, energiával, ugyancsak áruvá változtatnak számos létfontosságú dolgot, amelyek korábban fogyasztási cikkek voltak. Ez is jelentősen növelte a pénzkeresletet.

Ahhoz, hogy egy tárgy áruvá legyen, lehetővé kell tenni, hogy eljusson a vásárlóhoz. Mennyi dolog hever ma azonban szanaszét, amelyeket utak, csatornák, vasutak hiányában nem tudnak továbbítani! Egy új vasút, egy alagút, egy híd, egy felfedezőút ércekből, fából, marhákból stb. egész hegyeket visz a piacra, és növeli a csereeszközök iránti keresletet e javak teljes tömegével.

Az árukínálat tehát, azaz a pénz iránti kereslet, általában szakadatlanul no-vekszik. Ez a növekedés azonban időnként az ellentétébe csaphat át, például a munkaidő általános leszállításával. Háborúk, rossz termés, járványok igencsak jelentősen csökkenthetik a csereeszközök iránti keresletet, éppúgy egy sztrájk, és egyáltalán, a munkások mai bérpolitikája.

A felhozott példák talán elegendők annak bemutatásához, milyen sok körülménytől függ az árufelhozatal. De az árukínálat - mint már említettük - az áruk elvételétől is függ. Az árut, amíg nem éri el a felhasználót, felajánlják eladásra, ami pénzkeresletet jelent. Minden áru, amelyet elvittek a piacról, a pénzkereslet szűkítését jelenti. Az árukínálat, a pénz, a csereeszközök iránti kereslet tehát attól is függ, hogy milyen gyorsan érik el az áruk a vevőket és vetik le árujellegüket. Itt ismét megkönnyíti a dolog fogalmának megértését a szállítóeszközökkel való összehasonlítás. Vegyünk egy meghatározott mennyiségű teherárut - például ezer tonna téglát, amelyet a téglagyárakból naponta a városba kell szállítani. A földút rossz, hidak hiányoznak, egyes helyeken a rakomány egy részét le kell rakni, hogy átjussanak a mocsáron. Eredmény: a kocsik lassan mennek és keveset visznek. Sok fuvarost kell beállítani, hogy győzzék a munkát. Most az utat kijavítják, a kátyúkat betömik, hidakat építenek. Ennek következtében a fuvarosok több rakományt raknak fel, és napi egy út helyett kettőt tudnak megtenni. Ha most a munkát feleannyi fuvarossal végeztetik el, az ezer tonna tégla most már csak a felét jelenti a fuvarosok iránti korábbi keresletnek. Sőt, ha létesítenek egy ipari kisvasutat, akkor az ezer tonna tégla fuvarosok iránt támasztott kereslete a századrészére, vagy még kevesebbre zuhan.

így kell a csereeszközök iránti keresletet elképzelnünk, amelyet az árukészletek jelentenek.

Ahhoz, hogy az áruk az előállítóktól csere útján eljussanak a felhasználókhoz, kereskedelmi intézmények egész sora szükséges, amelyek megléte és minősége határozza meg azt a sebességet, amellyel az áruk a piacról eltűnnék. Képzeljünk el egy zsák brazil kávét, amelyet a cserekereskedelem útján aacheni mézeskaláccsal kell kicserélni. Milyen gyakran kellene cserére felajánlani; milyen hosszan maradna áru, amely körbekering a piacokon! Ma, a pénz segítségével, megeshet, hogy egy ilyen zsák már háromszori vagy négyszeri tulajdonoscsere után eléri a felhasználót.

A kereskedelmi intézmények ma a tökéletesség viszonylag magas fokát érték el.* És minden tökéletesedés meggyorsítja az áru átváltozását fogyasztási cikké.

* Csak a pénz javakat cserélő ereje csökken állandóan, ahogyan ezt majd még bizo-nyítani fogjuk.

176

Gondoljunk csak azokra a könnyítésekre, amelyeket a modern bankrendszer, a váltójog, a posta és távírórendszer, a konzulátusok rendszere, a mai kor reklámeszközei, a nyomdák, a fiatal kereskedőket képző szakiskolák, az egységes mérték- és érmerendszer, a telefon, az írógépek, a másolóprés stb. jelentenek a kereskedők számára; és a fogyasztói egyesületek és az áruházak!

Egy modern kereskedelmi cég 10-20-100-szor annyi üzletet tud lebonyolítani ugyanannyi idő alatt, mint korábban. Korunk kereskedőjének kiárusító ereje, pusztán szakmai szempontból, százszor nagyobb, mint nagyapjáé volt.

A munkamegosztás az áruk hatalmas áradatával táplálja megszakítás nélkül a piacot, és a kereskedők, kereskedelmi intézményeik segítségével, megszakítás nélkül hajigálják ki ezeket az árutömegekel a piacról a felhasználók kezébe.

Ha a kereskedők nem rendelkeznének ilyen intézményekkel, milyen nagy piacokra, raktárházakra, boltokra volna szükség, hogy mindezt az árutömeget, ami akkor csak lassan áramlana ki, felvegyék! A hegyi patak is kiszélesedik, amint a síkságra ér, és csökken az esése. így lenne az árukkal is. Modern kereskedelmi intézményeink nélkül az árukészlet nagyobb, a csereeszközök iránti kereslet összehasonlíthatatlanul jelentősebb ienne. Manapság olykor átéljük egy-egy ilyen kereskedelmi intézmény, például a hitelrendszer fennakadásait, és akkor alkalmunk van megfigyelni, hogyan lassúdik ennek következtében az áruk kiáramlása, hogyan duzzadnak fel az árukészletek egészen a piacok elárasztásáig {úgynevezett túltermelés), és hogyan csökkennek az árak a csereeszközök iránt megnövekedett kereslet nyomása alatt, és kitör a válság, a krízis.

Ha egy úton, amely a sok kanyar vagy a rossz burkolat miatt már nem győzi a forgalom lebonyolítását, a átvágják kanyarokat, és a burkolatot alkalmassá teszik a járművek gyorsabb haladására, akkor az út, a megnövekedett forgalom ellenére, félig üresnek fog látszani. Ha most hirtelen visszaállítjuk a korábbi állapotot, akkor a túlzsúfoltság miatt talán teljesen elakad a forgalom, így van ez a kereskedelmi intézményekkel is. Ezek egyenes utat törnek az árucserének, és egyengetik az utat az áruk gyors értékesítése előtt. Ha ezen intézmények közül egy is fölmondja a szolgálatot, az árukészletek rögtön földuzzadnak, azaz no a kereslet csereeszközök iránt.

Az a hatalmas befolyás, amelyet ilyen módon a hitelügyletek a pénz iránti keresletre gyakorolnak, arra kényszerít bennünket, hogy ezt közelebbről megvizsgáljuk.

Azt mondtuk, hogy az áruk mennyiségükkel és minőségükkel pontosan megegyező keresletet támasztanak a csereeszközök iránt. Ha lennének eszközök az áruk kicserélésére anélkül, hogy ehhez pénzt használnának fel, akkor az így kicserélt áruk mennyiségének mértékében csökkenne a pénz iránti kereslet.

Ez - abból kiindulva, ahogyan mi a pénz iránti kereslet fogalmát értelmezzük - világos és magától értetődő. Itt. megint ugyanaz a helyzet, mint a vasútnál. A tehervagonok iránti kereslet éppen akkora, mint a meglévő teheráruk mennyisége. Ha azonban a vasút mentén egy hajózó csatornát építünk, akkor a csatornán szállított áruk mennyiségével csökken a vasúti vagonok iránti kereslet.

177

Ilyen csatorna szerepét játsszák a hitelügyletek, amelyeket az áruk kicserélése céljából a pénz mellé ásnak. Ha A Königsbergből B számára Aachenbe egy rakomány vajat küld, és B a számlát egy rakomány borral egyenlíti ki, akkor ehhez egy fillér pénz sem tartozik, Ha fí-nek nem volna hitele zl-nál, vagy A-nak nem volna hitele B-nél, akkor a vajat csak pénz átadása ellenében szolgáltatnák ki, és ugyanez történnék a borral is. Az a kereslet, amelyet a bor és a vaj támasztott volna a pénz iránt, a hitel révén kiküszöbölődött.

A pénz iránti kereslet tehát a hitel útján kicserélt áruk pontos mennyiségével csökken. Ha a hitelügyletek száma nő, csökken a pénz iránti kereslet, és ha a hitel csökken, ugyanilyen arányban nő a pénz iránti kereslet. A hitelügyleteknek a pénz iránti keresletre gyakorolt hatása ugyanez marad, ha a rakomány vajat és bort pénzre számítják át, és ezt a pénzt váltóval, csekkel, és más hiteleszközzel helyettesítik. Itt mindig a pénz iránti kereslet megkerüléséről van szó. Ezek a hitelokmányok, bár pénzre szólnak, fölössé teszik a pénzt minden ügyletben, amelyet közvetítenek. Persze ezek csak hiteleszközök, amelyek a hitellel keletkeznek, és vele együtt megsemmisülnek. Csak addig tehermentesítik a pénzt, amíg a hitel virágzik.

Itt megint az a helyzet, mint a vasútnál, amelyet egy hajózó csatornával te-hermentesítenek. Ha a csatorna befagy, vagy a nyári szárazságban elpárolog a vize, akkor azok az áruk, amelyeket egyébként a csatorna közvetít, visszatérnek a vasútra. Ha azonban a jég ismét felolvad, akkor a vasút iránti kereslet ismét alábbhagy. Egy ilyen csatorna, amely hol befagy, hol kiszárad, amire tehát nem lehet hagyatkozni, a vasutat inkább zavarja, mintsem tehermentesíti. És így van ez a hitelügyletekkel és a pénz iránti keresletre gyakorolt hatásukkal is.

Itt röviden még egyszer összefoglaljuk azt, amit ebben a fejezetben a pénz iránti keresletről elmondtunk:

A pénz iránti keresletet azok az áruk testesítik meg, amelyeket a munkamegosztás folyamatosan a piacra dob. A pénz iránti kereslet tehát együtt nő azzal az árumennyiséggel, amelyet a munkamegosztás előállít, és ezzel a mennyiséggel együtt is csökken. A pénz iránti keresletet tehát nem csak hogy fedezi az árukészlet, hanem lényegében ez a készlet maga a pénz iránti kereslet. Az árukészlet mellett nincs más kereslet a pénz iránt. És ha itt áruról beszélünk, akkor egyetlen testi tulajdonságától sem tekinthetünk el. Ha áruról beszélünk, sonkák, söröshordók, dohányt szállító hajók jelennek meg a szemünk előtt. Megfogható, nem csak elképzelt sonka. Egy sonka, amelyet olyan alaposan megnéztünk, hogy megesküdnénk rá, hogy az egy vesztfáliai sonka. Ha a pénz iránti keresletről szólva áruról beszélünk, nem kikristályosított, mumifikált munkáról, nem kocsonyává lapított munkáról, szociális szubsztanciáról, vérről, verejtékről és munkaidőről beszélünk, nem egy olyan sonkáról, amelynél minden testi tulajdonságát, a szalonnát, a csontokat és a bőrt figyelmen kívül hagyjuk. A pénz, a csereeszközök iránti kereslet, megfogható és látható dolgokból indul ki, amelyeket a piacon méterre, literre és kilóra vásárolunk, hogy etessük és ruházzuk magunkat. És az árunak nemcsak a súlya és mennyisége, hanem a minősége is belefoglaltatik a pénz iránti keresletbe.

A pénz iránti kereslet attól az árufolyamtól függ, amelyet a munka- és tulaj donmegosztás állít elő, és e folyam nagysága függ a dolgozók számától,

178

szorgalmától, ügyességétől és okosságától, munkaeszközeik minőségétől. Egy angol takács ötször több kartonszövetet visz a piacra, mint egy indiai, ö ötször nagyobb keresletet támaszt csereeszközök, a pénz iránt.

A pénz iránti kereslet függ attól a sebességtől, amellyel a kereskedelem az árukat a fogyasztókhoz juttatja, és ez a sebesség a kereskedelmi intézmények minden tökéletesedésével nő. Ha egy kereskedelmi főiskolán jól képzett fiatalember kiárusító ereje* nagyobb, mint egy szokásos szatócsé, akkor minden új kereskedelmi főiskola létesítésével csökkennie kell a pénz iránti keresletnek is. Ha ez a kiárusítási erő nem lenne nagyobb, akkor ezeknek az iskoláknak nem lenne értelmük.

A pcnz iránti kereslet fordított arányban áll azzal a sebességgel, amellyel a munka- és tulaj donmegosztás termékei elveszítik árujellegüket.

A pénz iránti kereslet a hitel fejlődésétől és korlátozásától is függ, azaz attól a mindig változó árumennyiségtől, amelyet az állandóan szélesedő vagy szűkülő hitel a pénz iránti kereslettől elvon.

A pénz iránti napi kereslet tehát egyenlő a piacra vitt áruk napi mennyiségével, levonva a hitel (vagy esetleg a még közvetlen cserekereskedelem) útján kieső árukat.

Egyszóval: az áruk kínálata, egyszerűbben a kínálat, annak a tételnek az ér-telmében, amely szerint „az árakat a kereslet és a kínálat határozza meg", a kínálat a pénz iránti kereslet. Az árukínálat magában foglalja a pénz iránti keresletet és fordítva. £5 a kínálat egyenlő az árukészlettel.

10. A pénz kínálata

(Az áruk iránti kereslet, vagy egyszerűbben a kereslet)

A tulajdon- és munkamegosztás termékeinek jellemzője az eladási kényszer, amely rájuk nehezedik, jobban mondva: bennük rejlik. Eladás végett állítják elő az árut, és semmilyen árunál nem olyan tiszta az árujelleg, mint a pénznél. Ezt egy korábbi fejezetben megmutattuk.

A közönséges áru hosszabb-rövidebb idő után fogyasztási cikként hagyja el a piacot; a pénzt azonban mindenki csak azért cseréli, hogy újból eladja.

Ahogyan az árut nem lehet másként eladni, mint pénzért, a pénzt sem lehet másként eladni, mint áruért. Ahogyan az áru megtestesíti a pénz iránti keresletet, úgy tárgyiasítja a pénz az áru iránti keresletet. Ahol a pénzállomány bővül, az áruk iránti kereslet is megnő. Akinek nincs pénze, áru iránt sem tud keresletet támasztani. A pénzt, amelyet a bankok a pincéikben őriznek, minden pillanatban a piacra önthetik és ezzel hatalmas keresletet állíthatnak elő az áruk iránt, míg az ezer éhes munkanélküli, akik sóvárogva nézik a piac kincseit, nem támaszt árukeresletet.

Az árukercslet tehát elsősorban a pénzkészlettől függ; nem esik egybe mindig a pénzkészlettel (még időben elemezzük ezt a kényes kérdést), de a pénz

* Kiárusító erő - az az erő, amivel az árukat el lehet juttatni előállítási helyükről a fogyasztóhoz.

179

áru-tulajdonsága mégis kényszeríti a birtokosát, hogy a pénzt előbb vagy utóbb cserére ajánlja.

Kevesebb pénzt felajánlhat valaki, mint amennyije van, de többet nem. A saját pénzállomány fölfelé mindig áthághatatlan határt jelent a pénzkínálat számára. A pénz határozott áru-sajátsága azonban mindig azt eredményezi, hogy az évek átlagában több pénzt ajánlanak árukért ott, ahol a pénzállomány nagyobb, mint ott, ahol kisebb.

Az a 180 millió, amit a Julius-toronyban 40 év óta felhalmozva tartottak, világosan bizonyítja, hogy a pénz és a pénzkínálat nem olyan módon azonos lényegű, mint a krumpli és a krumpli kínálata, de célja mégiscsak az volt, hogy meghatározott körülmények között felkínálják. A kocsi is csak a tulajdonosa helyváltoztatása révén hasznosul, a pénz is csak tulajdonosváltással, csereeszközként való felhasználással, forgalmán keresztül hasznosul. A pénz tehát magában hordozza azt a tulajdonságot, amelynek révén újra és újra forgalomba kerül. Bizonyos mértékig forgáskényszerről, dologi forgáskényszerről beszélhetünk, amely a jelenlegi pénzhez is hozzátapad. (A szabadpénz esetében ez a forgáskényszer feltétlen.)

Az árukról azt mondtuk, hogy készletük fordított arányban van azzal a se-bességgel, amellyel őket a kereskedelmi intézmények a piacról a felhasználó-hozjuttatják. Minthogy a pénznek csak használója van, de nincs kihasználója, minthogy a pénz megtartja árujellegét, minthogy a pénzt csak azért vásárolják, hogy ismét eladják (az aranyművesekre itt nem kell tekintettel lennünk), a sebesség, amellyel a kereskedelmi intézmények a pénztulajdonos cseréjét lehetővé teszik, nem úgy hatnak, mint az áruknál, hanem ellenkezőleg. Mennél gyorsabban jár a pénz kézről kézre, annál gyorsabban tűnik fel újra a piac kimeneti pontjánál, hogy újból bejárja pályáját. És a pénz minden tulajdonoscseréjével egy áru egy lépcsővel lejjebb kerül a felhasználó pincéjében. A vasúti kocsi meghatározott idő alatt annál több tonnakilométerrel birkózik meg, mennél gyorsabban forognak a kerekei, a pénzdarab is annál több árut vet ki pályájáról, minél gyorsabban teszi meg a maga útját. Egy fényes tallér, egy biztosan valódi tallér hetenként talán csak tízszer cserél gazdát, mert vannak, akik hosszabban gyönyörködnek a látványban, és kétszer is meggondolják, mielőtt kiadják. Egy kopott tallérnál ez a tétovázás kisebb, és egy olyan tallérnál, amelynek valódisága kétséges, egyáltalán fel sem merül. Ahhoz tehát, hogy ugyanazt a pályát befussák, egy fényes tallérnak 3 hétre, egy kopott tallérnak 2 hétre, és egy kétségesnek csak 1 . hétre van szüksége. Ahhoz, hogy ugyanannyi ügyletet lebonyolítsunk 3 új, 2 öreg és csak 1 kétséges tallérra van szükség. A kiárusítási erő, a pénz kereskedelmi vagy kereskedelemtechnikai tulajdonságai tehát fordított arányban állnak a pénz banktechnikai tulajdonságaival. Kereskedelmi szempontból egy kétséges tallér háromszorta jobb, mint egy fényes tallér. Kérem, ügyeljenek erre a részletre!

A kínálat olyan folyam, amely a munkamegosztásból ered, és a felhasználók házaiban apad el. A kereslet nem folyam, hanem keringő valami, amely ha gyorsan mozog, zárt, összefüggő körként jelenik meg előttünk.

A kínálat mindig új árukból áll, amelyek csak egyszer teszik meg az utat, aztán örökre eltűnnek. A kereslet ezzel szemben egy bizonyos számú pénzda-

180

rabból áll, amelyek már ezerszer megtették ugyanazt az utat, és még ugyanolyan sokszor meg fogják tenni.

Ebből az Összehasonlításból látható, hogy a kereslet más törvényeknek van alávetve, mint a kínálat. Már az a körülmény, hogy az áruk a vevőkhöz tartó útjuk során mindig nagyobbak, nehezebbek, értsd: drágábbak lesznek, míg a pénznek ezerszeres tulajdonosváltás után is ugyanaz az ára kell hogy legyen, mint amikor belépett a folyamatba, világosan mutatja, hogy ebből a szempontból a pénzt nem lehet az ánival összehasonlítani.

Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy ma a pénz az árucserét netán „ingyen" közvetítené.

Valójában minden körülmény, amely az árukínálat nagyságát meghatározza, és amelyet az előző fejezetben felvázoltunk, a keresletnél (a pénzkínálatnál) elesik, és az egyik körülmény, a kereskedelmi intézmények tökéletesítése éppen ellenkező hatással van a pénzre, mint az árukra. A tökéletesített kereskedelmi intézmények rövidebbé teszik az áru számára a vevőhöz vezető utat, ezáltal csökkentik a készleteket és az árukínálatot. A pénzforgás tökéletesítése, a pénz forgási idejének rövidítése ezzel szemben azt eredményezi, hogy ugyanaz a pénzdarab korábban kerül abba a helyzetbe, hogy újra munkába lépjen. A pénzforgás minden tökéletesítése növeli a pénz kínálatát. Ezért a szabadpénz esetében majd a jelenlegi pénzmennyiség talán harmada is elég lesz ahhoz, hogy ugyanazt a kínálatot kiszolgálhassuk.

Az áruk számára, a kínálat számára elsősorban a termelési körülmények mértékadók: a természet termékenysége, a dolgozó ügyessége, a szerszámok tökéletessége. A kereslet számára mindez közömbös. Az aranyat nem állítják elő, hanem találják, és a ma élő emberiség számára egyedül számba vehető készletet az elődöktől örököljük, vagy ha papírpénzről van szó, önkényesen „kiadjuk". A kínálatra a múlt évi termelésnek nincs befolyása; a keresletben ezzel szemben az az arany, amelyet Salamon Ophirból kapott, mint az érmék egy részecskéje, még most is szerepet játszik. A kínálatot minden évben újratermeljük, a keresletet szakadatlanul örököljük, amelynél Salamon felhalmozása éppúgy, mint a spanyolok zsákmányoló hadjáratai Mexikóban és Peruban, az újabb időkben Klondyke és Transvaal gazdag leletei nagy szerepet játszanak. Azt, hogy milyen nagy lesz a kínálat, a ma élő termelők határozzák meg; azt azonban, hogy mekkora a kereslet, részben olyan emberek határozzák meg, akiknek csontjai már régen elporladtak. Emberek tízmilliói foglalkoznak a kínálat táplálásával; a keresletet ezzel szemben egy maroknyi kalandor tartja fenn Alaszka és Afrika aranybányáiban.

A keresletnél azonban a pénz körforgásának sebességét is számításba kell venni, és itt nehéz lehet e sebesség számára bármilyen határt találni. Aki ezt keresi, hajlik arra, hogy elfogadja, hogy a kereslet (amely a kínálattal együtt az ármeghatározó fontos szerepét játssza) valami teljességgel meghatározhatatlan dolog.

És valóban: alig képzelhető el a körforgás olyan sebessége, amelyet valamilyen intézmény révén ne lehetne növelni.

Ha nagy fáradsággal kitaláltunk egy határt a pénzkörforgás sebességének, és jön valaki, aki például azt javasolja, hogy a pénzt rossz szagú kénhidrogén-

181

182

nel itassuk át, hogy mindenki igyekezzen gyorsan továbbadni, akkor be kell ismernünk, hogy a lehetséges sebesség határát nem tűztük ki elég messze.

De a mindennapi élet számára, a mai kínálat számára egyáltalán nem az a lényeg, hogy a pénz forgási sebességét holnap fel tudjuk-e gyorsítani. A piacon a „ma" az érvényes, a „holnapot" csak olyan mértékben veszik tekintetbe, amennyire tisztán átlátható. A vasút sebessége számára sem tudunk határt elgondolni, amelyet valamilyen tökéletesítés révén ne tudnánk túllépni; de a ma számára ez a sebesség azon határok között marad, amelyeket a kész gépek, a töltés, a hidak, a kanyarok élesen meghatároznak. Mindannyiunk számára teljesen magától értetődő, hogy ma nem utazhatunk tetszés szerinti sebességgel. Ha azonban egy kicsit utánagondolunk, éppilyen megszokott lesz számunkra, hogy ma a pénz sem foroghat tetszés szerinti sebességgel, és hogy az adott kereskedelmi intézmények a pénz forgása számára megszabnak egy legfólső szintet, amelyet ma egyszerűen nem lehet átlépni.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kereskedelmi intézményeket ne lehetne tovább tökéletesíteni; ezeket valójában szinte naponta tökéletesítik. A német érmerendszer átalakítása, amely a korábbi zagyvalék helyébe egységes érmét helyezett, amely ellenőrzés nélkül járhat kézről kézre, a maga idején biztosan nagyobb körforgási sebesség lehetőségét valósította meg.*

A tőzsdék, az elszámoló központok, a váltók, a csekkek biztosan nagyobb forgási sebességet engednek meg a pénz számára.**

Á pénzmegtakarítás azonban mégis másként alakult. Korábban a takarékoskodók a pénzt általában egy elásott edénybe, a matracba stb. rakták; ma ezt a takarékbankokon (posta-takarékpénztárakon) keresztül ismét forgalomba hozzák. Hatalmas összegek erősítik ilyen módon a keresletet.

Még a mai idők áruházait is a pénzforgás serkentőinek tekinthetjük, mivel itt a vevők egy nap alatt olyan összegtől szabadulhatnak meg, amelynek az elköltéséhez a városban szétszórt üzletekben több napra lett volna szükség.

Röviden, nem tagadható, hogy a pénzforgás sebességének határai folyamatosan tágíthatok, de ez a lehetőség semmi módon nem zavarhatja azt a képet, amelyet most a keresletről nyertünk.

A keresletet tehát a pénzállomány nagysága és a pénz forgási sebessége határozza meg. A kereslet egyenes arányban nő a pénzállomány növekedésével és a pénz forgási sebességével.

Ez az, amit a keresletről egyelőre tudnunk kell ahhoz, hogy egészen általános képet kapjunk a kereslet és a kínálat ármeghatározó szerepéről. Persze még nem sok az, amit tudunk. De e szavakban legalább tartalom van, a keresletet és a kínálatot megfoghatjuk, megtapinthatjuk, lemérhetjük. Ez már

* Fordított következtetésre is lehetne jutni. Az árfolyam-veszteségekkel és hamisítá-sokkal szembeni nagyobb biztonság, melyet az új érme nyújt, valójában nagyobb ösztönzést kellett hogy jelentsen a pénz megtakarítására, mint amit a kopott gro-schenek, tallérok és guldenek gyakoroltak. Pénzt megtakarítani azonban annyit je-lent, mint a körforgást megszakítani. Ebben biztonyára rejlik egy bizonyos fékező hatás.

** Korábban a kereskedők általában - mint a marhakereskedők még ma is - utazásai-kon készpénzben vitték magukkal a bevásárlásaikhoz szükséges pénzt; azt is mond-ják, hogy az Indiába vezető tengeri út pénzrétegekkel van borítva, amelyeket a hajótörések hoztak létre.

nem álmodozás. Ha a kínálatról beszélünk, akkor már nem cselekvésekre, spekulációkra és más képtelenségekre gondolunk, hanem egy tehervonatot látunk tovahaladni, fa-, szalma-, mész-, zöldség-, gyapjú-, termőföld- stb. hegyekkel megrakodva. Ezt mind pontosan látjuk a szemünkkel; a többi érzékszervünk pedig azért van, hogy ellenőrizni tudjuk: nem alszunk, nem álmodunk.

Ha a keresletről beszélünk, akkor ugyancsak nem koldust, deficitet, kamatot stb. látunk, hanem pénzt, papír- és fémpénzt, pénzt, amelyet meg tudunk fogni, és meg tudunk számlálni. Látjuk, hogy a pénz saját ereje révén mozgásba, körforgásba lendül, amelyet az általunk ismert kereskedelmi intézmények támogatnak, gyorsítanak. Pontosan látjuk a pénzt, és hajítja megfigyeljük, hogyan ragad meg minden egyes körforgással egy bizonyos mennyiségű árut, és azt a piacról a felhasználók házaiba. Most megértjük, mert saját szemünkkel követjük a folyamatot, hogy a kereslet részben attól is függ, milyen gyorsan ragad ki a pénz minden dobás után egy másik árut, és most már nem papagáj módjára, hanem tudatosan a népgazdaság alapján állva mondjuk ki a következő szavakat: az árakat a kereslet és a kínálat határozza meg önhatalmúlag.

Ha az árak eddig tárgyalt alkotórészeit számszerűen ábrázoljuk, a következő képet kapjuk:

K e r e s l e tTonna

Az állam által vert vagy nyomta-tott pénz a mai forgási sebesség-gel és a tegnapi árakon ugyan-csak 1000 tonna iránt támasztkeresletet 1000Ez a kereslet nő a következők révén:1. A pénztömeg új aranylelőhelyek vagy papírpénz kibocsátás miatt 10%-kal nő

1001. A pénz forgási sebessége a jobb kereskedelmi intézmények és gyakorlat miatt 20%-kal nő 2001. A takarékpénztárak és a posta-

takarékbankok a kismegtakarítók pénzét visszaviszik a kereskedelembe 10% mértékében 100

T4W

K í n á l a tTonna

A munka- és tulajdonmegosztása kereskedelmi intézményekzavartalan működése esetén egynapi árumennyiséggel látja el apiacot. 1000Ezt a kínálatot növelik akövetkezők:1. Az árutermelés 10%-kal nő a

népesség növekedése miatt 1001. A munkamegosztás az

ősgazdaság rovására 5%-kal kiszélesedik 50

1. A termelési eszközök és eljárások tökéletesedése 20%-ot eredményez200

1. A jobban képzett munkások 30%-kal jobb árukat termelnek 300

Ezzel szemben a kínálat a következők miatt csökken:1. A jobb kereskedelmi intéz-

mények és a közvetítő keres-kedelem korlátozása meggyor-sítják az áruk áramlását a piacról a felhasználási helyekhez 100

1. A váltójog egyszerűsítése és más körülmények miatt

az áruk készpénz helyett hitelútján cserélődnek 300 400

Ez a kereslet azonban nem marad mindig ugyanaz, nem jelenik meg rendszeresen a piacon, ahogyan most látni fogjuk.

183

1250

Magyarázat: A tonna persze bármilyen árut jelenthet, például tőzeget. Ekkor felmerül a kérdés, mennyi krumplit, tejet, áfonyát, hajdinát stb. lehet mai áron egy tonna tőzegre cserélni. így 50 kg első osztályú krumpli, 100 liter teljes tej, 60 liter hajdina stb. = 1 tonna kínálat.

A kereslettel a következő a helyzet: azt kérdezzük, mennyi pénzt lehet az ismert pénztömeg és a mai forgási sebesség mellett felajánlani, és hány tonna árut lehet a mai árakon ezért vásárolni? A válasz: 1000 tonnát. Minthogy az árakat, amelyeket az 1000 tonna alapjául vettünk, a kereslet és kínálat alakította ki, a felajánlott pénz által tonnákban kifejezett keresletnek szükségképpen meg kell egyeznie a tonnákban kifejezett kínálattal. Ha nem így áll a dolog, mint például a fenti felállításban, ahol egy 1250 tonnás kínálat áll szemben egy 1400 tonnás kereslettel, akkor, árváltozások révén, előbb-utóbb létrejön a kiegyenlítődés. A mi példánkban a kiegyenlítődés az árak mintegy 10%-os emelése révén lenne elérhető.

11. A mai pénz körforgásának törvényszerűségei

Ha a keresletet és a kínálatot mint az árak legfelső, egyetlen bíráját alkalmazzuk, és felismertük, hogy az értékelmélet tárgya elmeszülemény, és azt is beláttuk, hogy a termelés ingadozik az árak mint súlypont körül, és nem fordítva, akkor az ár és a rá ható tényezők kerülnek elmélkedéseink fókuszába. Azok a dolgok, amelyeket eddig mellékesnek gondoltunk, egy csapásra rendkívüli jelentőségre tesznek szert.

Ilyen, eddig teljesen figyelmen kívül hagyott körülményként említem meg azt a tényt, hogy a közönséges pénz tulajdonságainak köszönhetően, a kereslet (tehát a pénz kínálata) egyik napról, egyik hónapról, sőt egyik évről a másikra is eltolódhat anélkül, hogy közvetlen veszteség keletkeznék - míg a kínálatot (az áruk kínálatát) egy napig sem tarthatjuk vissza anélkül, hogy a tulajdonosnak ne keletkezne mindenféle költsége.

A Július-toronyban felhalmozott 180 milliós kereslethez például 40 éven keresztül egyszer sem nyúltak hozzá, és a költségek, amelyeket az államnak ez az úgynevezett hadizsákmány okozott, csupán kívülről jöttek, nem a torony belsejéből. Az arany tömege és minősége teljesen változatlan marad. Egy pfennig sem ment veszendőbe anyagveszteség miatt. A katona, aki ott őrt állt, nem moly és penész után kutatott, hanem rablók után. Tudta, hogy amíg az ajtót be nem törik, a kincsnek semmi baja nem lehet.

Ezzel szemben a Bernben felhalmozott valódi hadizsákmány, az úgynevezett szövetségi búza Svájcnak a raktározási, őrzési, fenntartási költségek mellett még évi 10% anyagveszteséget is okozott. (A kamat nélkül, amelyről a spandaui kincsnél is lemondtak.)

Azok a tárgyak, amelyek a kínálatot képviselik, megromlanak; veszítenek súlyukból és minőségükből, az újonnan előállított termékekhez képest állandóan esik az áruk.

185

Törés, rozsda, rothadás, nedvesség, hőség, hideg, szél, villám, por, egerek, molyok, legyek, pókok, tűz, jégeső, földrengés, betegségek, balesetek, árvizek és tolvajok tartósan és megszakítás nélkül kikezdik az áruk minőségét és mennyiségét, és kevés olyan áru van, amely már néhány nap vagy hónap után ne viselné magán e támadások világos nyomait. És éppen a legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb áruk, az élelmiszerek és a ruhák állnak ellen a legrosszabbul ellenségeiknek.

Mint minden földi dolog, az áru is állandó átalakuláson megy át. Ahogy a rozsda a tűzben tiszta vassá változik vissza, úgy változik a tiszta vas a levegő lassú tüzében ismét rozsdává. A szép prém ezer moly alakjában kirepül az ablakon, a ház faszerkezetét férgek porrá változtatják, és még maga az üveg is, amely a többi árunál jobban ellenáll az idő fogának, részt akar venni ebben az átalakulásban, legalább törött cserépként.

így minden árunak megvan a maga különleges ellensége; a prémáruknak a molyok, az üvegáruknak a törés, a vasáruknak a rozsda, az állatoknak mindenféle betegség, és ezekhez az ellenségekhez még közös ellenségek is járulnak, amelyek minden árura érvényesek - víz, tűz, tolvajok stb., és a levegő oxigénje, amely lassan, de biztosan mindent eléget.

Aki az árukat mindezen veszteségek ellen biztosítani akarná, mennyi biztosítási díjat kellene fizetnie? Mennyi bért fizet a bolttulajdonos csak azért a helyért, ahol az áruit tárolja?

De az áruk nem csak tönkremennek, hanem el is avulnak Ki venne ma egy elöltöltős puskát? Egy rokkát? Ki fizetné meg ilyen tárgyaknak akár csak az anyagköltségét is? Az árutermelés állandóan új, jobb modelleket dob a piacra: alig mutatta be Zeppelin léghajója kormányozhatóságát, már túlszárnyalták, képletesen éppúgy, mint ténylegesen.

Hogyan védekezhet az árutulajdonos az ilyen veszteségek ellen? Csak azáltal, hogy áruját a lehető leggyorsabba eladja. És ahhoz, hogy eladja, fel kell kínálnia. Az áru - saját tulajdona - egyenesen kényszeríti tulajdonosát a kínálatra. Ha ellenáll ennek a kényszernek, megbüntetik, és a büntetést tulajdona, az áru hajtja végre.

Emellett figyelembe kell venni, hogy a piacra szakadatlanul új áruk kerülnek, a teheneket rendszeresen, minden nap meg kell fejni, a nincstelent a közvetlen éhség kényszeríti arra, hogy minden nap dolgozzék. A kínálatnak tehát ugyanolyan mértékben nagyobbnak, sürgetőbbnek kell lennie, mint amilyen mértékben az eladás, az értékesítés elakad. A szabály értelmében ezért, az a pillanat a legkedvezőbb az eladás számára, amikor az áru a gyárat elhagyja; mennél jobban kitolódik az eladás, annál kedvezőtlenebbek lesznek a piaci viszonyok.

Miért szalad és kiabál a rikkancs? Mert az áruja születése után néhány órával már értéktelen. A tejkereskedő egy magasan csengő harangot szerelt a kocsijára, az eladás napját, mondhatni óráját és percét nem szalaszthatja el. A zöldséges kofa minden polgárnál korábban kel fel, rendszerint ő kelti fel álmából a ház kakasát. A mészáros sem alhatja át az időt, nem csukhatja be a boltját pünkösd ünnepe miatt - rögtön megromlana az egész húskészlete. A pék ráadásul csak addig tudja rendes áron eladni az áruját, míg a zsemlék melegek. Neki mindig olyan sietős a dolga, mint azoknak a derék zürichiek-nek, akik a forró köleskását Strassburgba viszik. És a paraszt, aki ekéjével ki-

szántja a földből a krumplit, utána kiteszi az éjszakai fagyoknak? Gyorsan Összeszedi, és ugyanazzal a sietséggel a piacra viszi - hogy kihasználja a szép időt, és hogy'lehetőleg megóvja magát olcsó és súlyos árujának fáradságos, többszöri föl-lerakodásától.

És a munkások serege, a tízezres munkás-zászlóalj? Nekik nem éppen olyan sietős a dolguk, mint a rikkancsnak, a kofának, a parasztnak? Ha ők nem dolgoznak, az óra ingájának minden egyes kilendülésével a tulajdonuk, munkaerejük egy része megy veszendőbe.

Látható, hogy az áru természete, múlandósága a nép túlnyomó többségét felrázza álmából, sietésre sarkallja, és kényszeríti, hogy rendszeresen, egy meghatározott órában megjelenjék a piacon. A tulajdonosok az áruktól kapják a parancsot, hogy vigye őket piacra, különben büntetésre számíthat, amelyet szintén maga az áru hajt végre. Az áru kínálata tehát az árutól indul ki, nem a tulajdonostól; csak ritka kivételként hagy az áru szabad akaratot tulajdonosának, és akkor is csak korlátozott mértékben. így például a paraszt a gabonát cséplés után a csűrben tárolhatná, hogy kivárjon egy jobb értékesítési lehetőséget. A gabona természete több időt ad a megfontolásra, mint a saláta, a tojás, a tej, a hús, a munkaerő természete. De sokáig a paraszt sem fontolgat-hat, mert a gabona veszít mennyiségéből és minőségéből, egerek és férgek támadják meg, és tűztől és más veszélyektől is meg kell óvni. Ha a paraszt a búzát átadja egy raktárnak, akkor ez 6 hónapon keresztül a búza jelentős részébe kerül, nem is számítva a kamatot.

De a következő aratás előtt mindenképpen el kell adnia a búzát, és ez az időszak most a déli féltekéről való rendszeres import miatt 6 hónapra csökkent.

Célia kisasszony, a párizsi Théatre Lyrique művésznője, 1860-ban fellépett a csendes-óceáni Makea szigetén; hangversenyének fellépési díja 860 eladott jegy ára volt: 3 disznó, 23 pulyka, 44 csirke, 500 kókuszdió, 1200 ananász, 120 mérő banán, 120 tök, 1500 narancs. A bevételt párizsi piaci árakon 4000 frankra becsüli. Azt kérdezi: hogyan tegyem ezt pénzzé? Elfogyasszam? Azt mondják, hogy a szomszédos Manyca-szigetről egy spekuláns vételi ajánlatot tenne nekem csengő érmékben. Közben a tököket odaadom a disznóimnak, hogy életben tartsam őket, és a pulykák és a csirkék elfogyasztják a banánt és a narancsot, úgyhogy azért, hogy a tőkém állati részét megtartsam, növényi részét fel kell áldoznom.*Mondhatjuk tehát, anélkül hogy ellentmondásba keverednénk, hogy a kí-

nálat egy hatalmas, naponta növekvő, minden akadályt legyőző, az anyagbanrejlő kényszernek van alávetve, olyan kényszernek, amely a felkínált dolgok-hoz természeténél fogva hozzátartozik. A kínálatot nem lehet kitolni. Az áru-tulajdonos akaratától függetlenül, a kínálatnak naponta meg kell jelennie apiacon. Akár esik, akár havazik, akár süt a nap, akár politikai híreszteléseknyugtalanítják a tőzsdét, a kínálat mindig azonos az árukészlettel. És a kínálatmég akkor is azonos az árukészlettel, ha az áruk ára nem kielégítő. Egyremegy, hogy az ár a termelőnek hasznot hoz-e vagy veszteséget: az árukat fel-kínálják, fel kell hogy kínálják, mégpedig rendszerint azonnal. . ~--i.?r--'

* Wirth, Das GM, 7.

186

Ezért tehetjük meg, hogy az árukínálatot, azaz a pénz iránti keresletet az áruval magával lényegében egynek tekintsük, és az emberi tevékenységtől függetlennek nyilvánítsuk. A kínálat dolog, tárgy, anyag nem tevékenység. A kínálat mindig azonos az árukészlettel.

A kereslet ezzel szemben, ahogy már mondtuk, mentes az ilyen kényszertől. Aranyból előállítva, nemesfémből, amelv, mint ahogy ez a „nemes" megjelölés jelzi, kivételes pozíciót foglal el a földi anyagok között, és úgyszólván e Földtől idegen testnek fogható fel, hiszen győzedelmesen ellenáll a természet minden pusztító erejének.

Az arany nem rozsdásodik, és nem romlik, nem törik össze és nem hal meg. Fagy, hő, nap, eső, tűz - semmi sem árthat neki. Az a pénz, amelyet aranyból készítünk, megvédi tulajdonosát minden anyagveszteségtől. Minősége sem változik. Ha egy aranykincset elásunk, akár egy mocsárba, bármilyen védőburok nélkül, az a kincs 1000 év múlva is sértetlen lesz.

Emellett az Ősidők óta felhalmozott arany tömegéhez viszonyítva az újonnan kibányászott arany mennyisége is érdektelen - 3 vagy 6 hónap, vagy akár egy év múlva is alig egy ezrelékét fogja kitenni az aranykészletnek.

A divat változása sem érinti az aranyat, mivel az egyetlen divatváltozás, ami itt 4000 év alatt történt, a kettősvalutáról az egyszerű aranyvalutára való áttérés volt.

Az egyetlen, amitől talán az aranynak félnie kell, egy használható papírpénz feltalálása lenne, de e lehetőség ellen is védve vannak az aranytulajdonosok azáltal, hogy ilyen papírpénz csak a nép akarata révén jöhet létre - ez pedig nehézkes ellenség, amely időt hagy neki a menekülésre.

így az arany tulajdonosa, ezen idegen test sajátos tulajdonságai folytán, védve van minden anyagveszteségtől. Az idő nyomtalanul múlik el az arany fölött, az idő vasfoga sem tudja kikezdeni.

Az arany tulajdonosát tulajdona nem kényszeríti eladásra. Várhat; így ter-mészetesen elveszíti a kamatot, amíg vár. De talán nem éppen azért jön létre a kamat, mert az arany tulajdonosa várni tud? Az áru tulajdonosa, akinek várnia kell az eladásra, minden esetben elveszíti a kamatot is. Elveszíti a kamatot, anyagvesztesége van, és emellett még a tárolás és fenntartás költségét is elveszíti, míg az arany tulajdonosa csak a nyereség lehetőségét veszíti el.

Az arany tulajdonosa tehát időben kitolhatja az áruk iránti keresletet; érvé-nyesítheti akaratát. Persze, előbb vagy utóbb felajánlja az aranyat, mivel ez számára tulajdonképpen hasznavehetetlen, de az időpontot, amikor megteszi, ma-gaválaszthatja meg.

A kínálat a meglévő árutömeggel mindig pontosan mérhető, ezek fedezik egymást. Az áru parancsol, nem tűr ellentmondást; az árutulajdonos akarata tehetetlen, úgyhogy ezt bátran figyelmen kívül hagyhatjuk. A keresletnél ezzel szemben érvényre jut a pénztulajdonos akarata; az arany engedelmes szolgája urának. A pénz tulajdonosa pórázon vezeti a keresletet, mint egy kutyát, és a kutya harap, ha valakire ráuszítják. De kire lehet a keresletet ráuszítani? Vagy - hogy a marxi képletes beszédet alkalmazzuk - a kereslet szabadon és büszkén lépdelve jön be a piacra, mint olyan valaki, aki győzelemhez szokott, aki számára a győzelem magától értetődő; a kínálat meghajlott, szerény tartással, mint aki semmi másra nem számíthat, mint verésre. Ott kényszer, itt szabadság-,

187

kettejük egyesülése - kényszer az egyik, szabadság a másik oldalon - határozza meg az árat.

Honnan van ez a különböző magatartás? Mert az egyiknek elpusztíthatatlan aranya van, amit el akar adni, a másiknak mindenféle gyarló tárgya. Mert az egyik tud várni, a másik nem. Mert az egyiknek a cserét közvetítő eszköz van a tulajdonában, és ő a cserét, a esereközvetítő testi tulajdonságának köszönhetően elhalaszthatja anélkül, hogy személyes veszteséget szenvedne, míg a másiknak egy ilyen megszakítás közvetlen kárt okozna, amely annál súlyosabb, mennél tovább tart a megszakítás. Mivel ez a viszony az árutulajdonost függővé teszi a pénztulajdonostól, vagy hogy ezt Proudhon rövid és világos módján fejezzük ki: mivel az arany nem kulcsa, hanem retesze a piacnak (az árucserének).

És ha most a kereslet kihasználja szabadságát, amelyet élvez, és távol marad a piactól?

Akkor a kényszer, amelynek a kínálat alá van vetve, oda hat, hogy a kínálat felkeresi a keresletet, elébe siet, valamilyen előnnyel előcsalogatni igyekszik.

A kínálatnak szüksége van a keresletre, mégpedig azonnali keresletre, és a kereslet tisztában van ezzel a szükség- és kényszerhelyzettel.

Következésképpen a kereslet nem fogja szégyellni, hogy különszolgáltatást követeljen azért az előjogért, hogy távol tud maradni a piactól.

És miért ne követelné meg a pénztulajdonos ezt a különszolgáltatást? Vajon egész gazdaságunk, az ármegállapítás nem a keresletre és a kínálatra, a felebarát rászorultságának kihasználására van felépítve? Ezt, azzal a részletességgel, amelyet az ügy megérdemel, már megmutattuk.

Tegyük fel, hogy Molnár és Kovács, akik térben és időben el vannak választva egymástól, ki akarják cserélni terméküket, a lisztet és a szöget, és e célra pénzre van szükségük, ami Mayernek áll rendelkezésére. Mayer a cserét, ha akarja, pénzével rögtön lebonyolíthatja, de ő a cserét késleltetheti, elnyújthatja, megakadályozhatja, egyszerűen meg is tilthatja, minthogy a pénze szabadságot ad neki arra, hogy a csere közvetítésének időpontját megválassza. Akkor talán nem magától értetődő, hogy Mayer megfizetteti ezt a hatalmát, és hogy Molnár és Kovács bele kell hogy egyezzék abba, hogy levonjanak a lisztért és szögért nekik járó követelésből? Mi mást tehetnének? Ha megtagadják a járulékot a pénztől, akkor a pénz egyszerűen kivonja magát a piacról, Molnároknak pedig, dolgukvégezetlenül, nagy költséggel ismét haza kell vinniük árujukat. Molnár és Kovács egyidejűleg fogyasztóként és termelőként is szükséghelyzetbe kerül. Termelőként azért, mert a terméke tönkremegy; fogyasztóként pedig azért, mert nélkülözi azokat a dolgokat, amelyek elcserélése érdekében áruját a piacra vitte.

Ha Mayernek arany helyett bármilyen más áruja volna csereeszközként -például tea, puskapor, só, marha vagy szabadpénz -, akkor e csereeszköztulajdonságai megfosztanák őt a kereslet elnyújtásának szabadságától, ésezzel attól a hatalomtól, hogy más áruktól járulékot követeljen.Mondhatjuk tehát: mai pénzünk rendszerint (tehát kereskedelmileg) az áruk

cseréjét csak járulék kivetése ellenében közvetíti. Ha a piac az út, amelyen az árukat kicserélik, akkor a pénz a sorompó, amelyet csak az útvám megfizetése után

188

emelnek fel. Az útvám, a profit, a járulék, a kamat, vagy ahogyan nevezni akarjuk, az árucsere általános feltétele. E járulék nélkül nincs csere.

És itt jól értsenek meg. Nem a kereskedelmi nyereségről beszélek, amelyet a kereskedő a munkájáért követel és követelhet. Amiről itt beszélek, az a külön nyereség, amelyet a pénztulajdonos az árutermelőtől azért követelhet, mert árui cseréjét a pénz visszatartásával meg tudja akadályozni. Ennek semmi köze a kereskedelmi nyereséghez; ez egy külön szolgáltatás, amelyet a pénz a maga számára beszed, járulék, amelyet a pénz érvényesíteni tud, mert a pénz mentes a felkínálás anyagi kényszerétől, amelynek az áruk általánosságban alá vannak vetve. A kínálatnál kényszer, dologi, az áruhoz tapadó kényszer; a keresletnél szabadság, akarat, függetlenség az órától, az időtől - az eredménynek szükségképpen járuléknak kel! lennie. Az árunak meg kell fizetnie a pénznek ezt a szabadságát, másként nem megy. E sarc nélkül nem kínálnának pénzt; anélkül, hogy a pénz számára megfizetnék a csere közvetítését, az áru nem érné el rendeltetési helyét. Ha bármilyen okból a pénz nem tudja kivetni szokásos adóját, akkor az áruk elakadnak, megromlanak, megrothadnak, tönkremennek; ez a válság.

Ha a járulék kivetése már magától értetődő feltétele a keresletnek, végképp kizárt, hogy a kereslet megjelenjék a piacon akkor, ha ott közvetlen veszteség fenyegeti; a kereslet rossz kilátások esetén erődjébe vonul vissza (az erőd az elpusztíthatatlansága), és ott várakozik teljes lelki nyugalommal mindaddig, míg a viszonyok kedvezőbbek lesznek az újabb támadásra.

Kereslet, a pénz szabályos kereskedelmi felkínálása áruk ellenében tehát csak akkor létezik, míg a piaci viszonyok:

1. elegendő biztonságot adnak a veszteségek ellen és1. a pénznek megfelelő járulékot ajánlanak.

Ámde az említett sarcot csak az áruk eladásakor lehet kivetni, és ehhez egy feltétel teljesítése szükséges: az áru vétele és eladása közötti időszakban az érintett áru ára nem csökkenhet. Az eladási árnak a beszerzési ár fölött kell állnia, mivel a két ár közti különbség rejti a sarcot. A gazdaság fénykorszakaiban (konjunk-túracsúcs idején), amikor az áruk átlagára emelkedik, a kereskedők várakozásai rendszerint teljesülnek. A fent megnevezett különbség vagy profit fedezi a kereskedők költségeit és azt a járulékot, amelyet a pénz követel. Ámde visszaeső konjunktúra (áresés) idején a levonás beszedése kétségessé, gyakran éppenséggel lehetetlenné válik. De már a kétség is elég ahhoz, hogy a kereskedőket az áruvásárlástól való tartózkodásra ösztönözze. Melyik kereskedő, spekuláns, vállalkozó fog a bankhoz vagy a takarékpénztárhoz fordulni, hogy ott váltót adjon el, kamatfizetésre kötelezze magát, ha attól fél, hogy annak, amit a kölcsönpénzért vásárolni gondol, csökken az ára, úgyhogy talán még a kiadásait sem remélheti visszakapni?

Azon feltételek szempontjából, amelyektől a pénz közvetítő szolgálatát függővé teszi, a kereskedelem csökkenő árak mellett számtanilag lehetetlen\ Ne feledjük azonban, hogy csak a pénztulajdonos beszél számtani lehetetlenségről. Az árutulajdonosnál a legsúlyosabb számtani veszteség sem akadálya a kínálatnak: nála nincsenek számtani lehetetlenségek. Az áruk minden körülmények között készek a cserére, egyre megy, hogy ez nyereséggel kecsegtet, vagy veszteséggel fenyeget. A pénz azonban sztrájkol, amint a szokásos járulék bi-

189

zonytalanná válik, és ez bekövetkezik, ha bármilyen okból zavar támad a kereslet és kínálat között, és az árak csökkennek.

Állj! Egy pillanatra! Mit mondtunk itt? Azt, hogy a kereslet visszahúzódik, a pénzforgás számtaniíag lehetetlenné válik, amint az árak esnek! De hát az árak éppen azért esnek, mert nem elegendő a pénzkínálat! És ha a pénzkínálat nem elegendő ahhoz, hogy az árcsökkenést megakadályozza, akkor visszavonulna, tehát még kisebb lenne?

Bizony így van; ebben a mondatban nincs sem elírás, sem nyomdai hiba. A pénz valóban visszavonul a piacról a pénz forgása lehetetlen, számtanikig lehetetlen, mihelyt a pénzkínálat elégtelen, és az árak csökkenése bekövetkezik vagy várható.

Amikor az aranyvaluta bevezetése után a pénzelőállítás az ezüsttermelés teljes összegével csökkent és az árak estek, akkor is lehetetlenné vált a pénz forgása, és a pénz a bankokban halmozódott fel. A kamatláb állandóan csökkent. Amikor aztán a bimetallisták (a kettősvaluta képviselői) megindították hadjáratukat az aranyvaluta ellen, és az akkoriban uralkodó elhúzódó gazdasági válságot az elégtelen pénzellátásnak tulajdonították, akkor Bamberger és társai rámutattak a magas banki pénzállományra és az alacsony kamatlábakra, és ezeket a jelenségeket megdönthetetlen bizonyítéknak nyilvánították arra, hogy tulajdonképpen még túl sok is a pénz. Az áresést a termelési költségek általános csökkenésével {netán az aranyé is csökkent?), az áruk túltermelésével indokolták.

A kettősvaluta barátai, mindenekelőtt Laveleye, ragyogóan cáfolták ezt a tételt annak bebizonyításával, hogy a pénz kereskedelmileg nem tud forogni, amint nincs akkora kínálata, amely elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az árak esését. A nagy banki pénzállományok, az alacsony kamat a legfrappánsabb bizonyíték amellett, hogy nem. elegendő s. pénzkínálat.

Hiába, az értékködben tévelygő valutabölcselők ezt a tényállást soha nem értették meg! És ez még ma sem világos számukra, noha a pénzviszonyok fejlődése időközben elegendő bizonyítékot szolgáltatott e bimetallista elmélet helyességére. Azóta a véletlen folytán nagy mennyiségű aranyat találtak, és az áruk árai mindenütt jelentősen emelkednek, a nagy banki pénzállományok eltűntek és a kamatláb magasabb, mint valaha. Mégiscsak úgy van tehát, hogy a bankok megtelnek, hogy a kamatláb esik, mert pénzhiány van; és fordítva, a bankok kiürülnek és a kamatláb emelkedik, mert túl sok pénzt kínálnak.

És az árak éppen azért esnek, mert nem elegendő a pénzkínálat.Közben pedig még csak nem is szükséges, hogy az áruk árai ténylegesen essenek

ahhoz, hogy a pénz a piacról erődítményeibe vonuljon vissza. Ehhez elegendő, ha általános a vélemény, hogy az árak esni fognak (s itt megint teljesen mindegy, hogy ezt a vélekedést mire alapozzák). Ez elegendő ahhoz, hogy a keresletet elbátortalanítsa, a pénzkínálatot meggátolja, és hogy ezáltal az, amire számítanak vagy amitől félnek, valóban bekövetkezzék.

Ez a tétel világosabban bemutatja a gazdasági válságok természetét, mint az e tárgyban végzett terebélyes kutatások. Ez a mondat megmutatja nekünk, hogyan törhet ki olykor egyik napról a másikra egy tőzsdekrach, válság, „fekete péntek", amely halált és pusztítást terjeszt maga körül.

A kereslet eltűnik, elrejtőzik, mert elégtelen volt ahhoz, hogy az áruk cseréjét az eddigi árszinten végrehajtsa! A kínálat nagyobb volt, mint a kereslet, ezért a keresletnek teljesen vissza kell húzódnia. A kereskedő kartonszövetre

190

ad fel megrendelést. Ha azonban azt hallja, hogy nőtt a kartonszövet-termelés, akkor a megrendelést a papírkosárba hajítja! Hát nem remek?

Vajon a termelés nem hajít állandóan új árutömegeket a piacra, és vajon nem nőnek a készletek, amint az értékesítés elakad? Nem nő a víz szintje a folyómederben, ha a zsilipeket elzárják?

A kínálat tehát nagyobb lesz, sürgetőbb, mivel a kereslet habozik, és a kereslet csak azért habozik, mert a kínálat túl nagy a kereslethez képest.

Itt sincs sem elírás, sem nyomdai hiba. A nem érintettek szempontjából olyan nevetséges gazdasági válságok jelenségének az oka is szükségképpen nevetséges. A kereslet kisebb lesz, mert már túl kicsi, a kínálat nagyobb lesz, mert máris túl nagy.

Itt a Német Aranyvaluta Védelmének Egyesület tagjai legyenek szívesek „egy nagyot sóhajtani, és ha lehet, akkor még egyet".

De a vígjáték még tragédiává növi ki magát. A kereslet és kínálat határozza meg az árakat, tehát az arány, amely szerint a pénzt és az árukat kicserélik. Mennél több árut kínálnak, annál nagyobb a pénz iránti kereslet. Azok az áruk, amelyek a cserekereskedelemben vagy hitel útján érik el a vevőket, a pénz iránti kereslet szempontjából elvesznek. Az árak tehát emelkednek, ha a hitelre való eladások növekednek, mert a pénzért felajánlott árutömegek e hitelbe történt eladások összegével csökkennek, és a kereslet és kínálat határozza meg az árakat, tehát az az arány, amelyen a pénz és az áruk kicserélődnek.

Fordítva: az áraknak ezért akkor is esniük kell, ha a hitelre történő eladások csökkennek, mert akkor azok az áruk, amelyek e mellékcsatornán keresztül érték el a vevőket, újra készpénz iránti keresletet támasztanak.

A készpénzért való árukínálat tehát abban az arányban nő, ahogyan a hitelbe való eladások csökkennek.

A hitelbe történő eladások akkor csökkennek, ha az árak esnek, ha az eladási ár a beszerzési alá esik, ha a kereskedőnek vesztesége van az árukészletéből, ha raktárkészlete azon darabjait, amelyekért ezret fizetett, most, a leltárkészítés napján 900-ért tudja megvenni, és ezért 900-ért kell ezeket a leltárában szerepeltetnie. A kereskedő biztonsága áruinak árával nő és csökken, és ezért csökkennek és nőnek a hiteleladások is az áruk árainak csökkenésével és növekedésével.

Bármennyire ismert is ez, eddig semmi feltűnőt nem találtak benne. Pedig a dolog mégiscsak eléggé különös.

Ha emelkednek az árak, azaz a kereslet nagyobb, mint a kínálat, akkor a hitel rohanva jön, elvonja a pénztől az áruk egy részét, és így az árakat még magasabbra hajtja. De ha esnek az árak, akkor visszahúzódik a hitel, az áruk visszakerülnek a készpénzpiacra, és még tovább nyomják lefelé az árakat!

Kell még tovább keresnünk a gazdasági válságok magyarázatát?*Mivel termelési eszközeinket tökéletesítettük, mivel szorgalmasok és találékonyak

voltunk, mivel jó volt az időjárás és a termés, mivel termelékenyek

* A birodalmi parlamentben 1907-ben a Németországban forgalomban levő váltók Összegét 85 milliárd márkában adták meg. Bár itt talán csak az év folyamán lebé-lyegzett váltók teljes összegéről van szó, ami 3 hónapos váltókra átszámítva 9 mil-liárd márkára zsugorodik, az összeg megmutatja, milyen veszélyt jelent a kereslet (és az árak) állandóságára ez a hangulatoktól és a piaci viszonyoktól függő hitel, a pénz versenytársa.

191

voltunk, mivel a munkamegosztást, minden haladás anyját ápoltuk stb., nőtt az áruk kínálata, a pénz kereslete, és mivel e megnőtt pénzkereslettel nem állítottunk szembe erősebb pénzkínálatot, estek az áruk árai.

És mivel estek az árak, a kereslet visszahúzódott, a pénzt elásták, és mivel a kereslet visszavonult és az értékesítés elakadt, az áruk hegyekké tornyosultak, mint a jégtorlaszok a Rajnán, ha a jégár valahol elakad. A kínálat áttöri a gátakat, elönti a piacokat, és az árukon mindenáron túladnak. De éppen azért, mert az árak az egész vonalon visszaesnek, egyetlen kereskedő sem tud árut venni, mert félnie kell attól, hogy azt, amit ma olyan csábítóan olcsón megvásárol, holnap a konkurense még olcsóbban vásárolja meg, és aztán nem tud lépést tartani. Az áruk eladhatatlanok, mivel tál olcsók és azzal fenyegetnek, hogy még olcsóbbak lesznek. A válság!

De éppen, mert kitört a válság; mert a kereskedők „kövctel"-je (az aktívum)összezsugorodott, míg a „tartozik" (a passzívum az aktívummal szemben)megnövekedett; mert mindenki, aki pénzfizetési kötelezettségre szerződött,*ezt az áruk csökkenő árai (aktívák) miatt nem tudja teljesíteni; mert már fize-tésképtelenségek álltak elő, és az egész árucsere szerencsejátékká fajult - ezérta hitelben történő eladásokat korlátozzák. Ezáltal nő a kereslet a készpénz iránt,az eddig hitelben vásárolt áruk teljes tömegével - éppen egy olyan időszakban, amikorkészpénzben hiány van és ezért elássák! ■ - - s - - - - - -

Amint a tűz léghuzatot hoz létre, ami a tüzet élteti, úgy erősíti ma a pénzforgás megtörése a pénz iránti keresletet. Sehol nem látni a kiegyenlítő erők hatását, amelyről még olyan sokan álmodnak. Éleződés, nem enyhülés; kiegyenlítésnek, szabályozó erőknek sehol semmi nyoma.

Ezt a kiegyenlítést a pénz iránti növekvő kereslet (árukínálat) idején némelyek még a felgyorsított pénzforgásban keresik, amennyiben feltételezik, hogy az olcsón vásárlás óhaja a pénz nagyobb tömegét viszi a piacra, mégpedig a megtakarításokból! De a helyzet fordított. Az áremelkedés ösztönzi a kereskedőket vásárlásra, nem az árcsökkenés. Az árcsökkenés csak kárt okoz számukra. A félelem, hogy amit ma olyan olcsón** ajánlanak, az holnap még olcsóbb lesz, minden pénztárcát bezár, és tényleg csak olyan gyakran és olyan soká látunk nyitott pénztárcákat, amíg áremelkedést várnak. Egyébként hol vannak ezek a híres megtakarítások? Talán a bankoknál? A bankok kivonják a pénzt a forgalomból, ha a forgalom már nem nyújt biztonságot az áruk általános árcsökkenése következtében; de azokat a milliókat, amelyeket így a piacról egy időszakban elvonnak, amikor ott a legnagyobb szükség volna rájuk, mégsem lehet megtakarításnak tekinteni. Ha a rossz termés után a bírósági végrehajtó lefoglalja a paraszt tehenét, azzal a tehénállomány nem nő. A bankok mindig túltelítettek, ha az árak esnek, azaz akkor, amikor a pénzkínálat elégtelen; üresek, ha az árak emelkednek. Ha fordítva volna, akkor beszélhetnénk megtakarításokról. Ha azonban vannak megtakarítások, akkor ezeket az árucsere serkentésére a lehető leggyorsabban fel kellene számolni, mert létük újabb okot adna az áringadozásra. Tartalékok, tehát pénzfelhalmozások csak azáltal

* A pénzfizetési szerződések váltók, adóslevelek, kötelezvények, bérleti és haszonbér-szerződések, mindenfajta biztosítás stb. ** Kereskedői értelemben semmilyen áru nem olcsó önmagában, csak a bevétel viszonylatában. Míg az árak esnek, minden áru drága; akkor lesznek olcsók, amikor az általános áremelkedés az eladási árat a vételi ár fölé emeli.

192

képződnek, ha a pénzt a körforgásból, a piacról, az árucseréből, rendeltetéséből kivonják; ha azonban ilyen tartalékokat mindig csak akkor képeznek, amikor a piacról már amúgy is hiányzik a pénz, akkor ezt éppenséggel méregnek kell neveznünk.

Tehát a keresletben az a törvényszerűség, hogy eltűnik, amint elégtelen lesz.

De hogy áll a dolog, ha a kereslet a kínálathoz képest túl nagy, ha az áruk ára nő? Ilyen lehetőséggel is számolni kell. A mi leírásunkból ez világosan látszik (192. oldal), és az utolsó évtizedek piactörténete is ezt bizonyítja. Senki nem tagadja, hogy minden ár, a nagyszerűen megnövekedett árutermelés ellenére, körülbelül 1895 óta komolyan emelkedett.

Mit csinál most a pénz tulajdonosa, ha az árak emelkednek; ha ő azt, amit ma vásárol, előreláthatólag vagy majdnem bizonyosan holnap drágábban tudja eladni, ha tehát az áremelkedés mindent olcsóvá tesz (lásd a lábjegyzetet az előző oldalon), ha a pénz forgalma növekvő nyereséget hoz?

Válasz: annyit vásárol, amennyit csak tud, azaz annyit, amennyit a saját és a kölcsönzött pénze megenged. És a kereskedő hitelt élvez - mindaddig, amíg az árak emelkednek, amíg az áruk eladási ára a beszerzési ár fölött áll. Közben az a rózsaszín hangulat, amelyet a kereskedők köreiben a növekvő nyereség okoz, magával hozza, hogy az emberek - gyorsabban, mint máskor - elhatározzák a vásárlást, hogy az ember nem forgatja meg a pénzt tízszer a kezében, mielőtt kiadja. A pénz gyorsabban forog, amikor az árak emelkednek, a pénzforgás a gazdaság fénykorszakában (konjunktúracsúcs) eléri a legnagyobb sebességet, amit a kereskedelmi intézmények egyáltalán megengednek.

És a kereslet egyenlő a pénz mennyiségével és forgási sebességével. Es a kereslet és kí-nálat határozzák meg az árakat.

Mivel tehát az árak emelkednek, növekszik az áruk utáni kereslet a meggyorsult pénzforgás révén, és egyidejűleg visszahúzódik a (készpénz ellenében való) árukínálat a hitelben történő eladás növekedése miatt. Az árak tehát tovább emelkednek, mert az árak emelkednek. A kereslet megélénkül, növekszik, mert túl nagy. A kereskedő messze a közvetlen szükségleten túl vásárol árut, igyekszik ellátni magát készletekkel - mert a kínálat túl kevés a kereslethez viszonyítva. Amikor a kínálat növekedett és a kereslethez viszonyítva túl nagy volt, a kereskedő a lehető legkisebbre korlátozta a megrendeléseit, arra a mértékre, amit közvetlenül el tudott adni. Nem akart és nem tudott a vétel és eladás között időt engedni, mert ez idő alatt az eladási ár a beszerzési ár alá esett volna. Most, amikor hiányzik az áru, nem tud eleget vásárolni, most minden, amit vásárol, túl kevésnek tűnik neki, most nagy raktárkészletet szeretne felhalmozni. A váltóadósságok, amelyekre ehhez esetleg szüksége van, naponta csökkennek a „követel" oldalával, az aktívákkal szemben, amelyek az áremelkedés következtében egyre nagyobbak lesznek, de ez nem aggasztja - mindaddig, amíg az árak emelkednek.

Ez megint egy pompás jelenség, méltó a konjunktúracsúcs hasonló tüneteihez!Az áruk iránti kereslet nő, törvényszerűen messze a szokásos mérték fölé emelkedik,

mindaddig amíg a kínálat elégtelen.

193

Igen, a fémvaíuta, a mi érték-péppel táplált aranyvalutánk bevált. Vizsgálatunk ezt pontosan bizonyította. Növekvő keresletet támaszt, amikor már amúgy is túl nagy, és a kevés pénztulajdonos személyes, testi szükséglet eire korlátozza a keresletet, amikor már amúgy is túl kevés. Az éhesnek nem ad enni, mert éhes, és a jóllakottat pukkadásig eteti, mert jóllakott.

Azt, hogy miben áll a pénz hasznossága, már bemutattuk (146. és további oldalak). A

pénz ezen hasznán eddig sajnos mindig átsiklottak, aminek az lett a következménye,

hogy senki nem tudott elképzelni egy olyan pénz (papírpénz) iránti keresletet, amely

haszontalan anyagból van előállítva. Valami mégis kellett, hogy a pénz megvásárlására

késztesse az embereket: és ha ez nem a csereeszközként való használata volt, akkor az

anyagának a haszna kellett hogy legyen.Nos, az arany valóban iparilag felhasználható anyag. Ez a felhasználhatóság

még sokkal nagyobb lenne, ha az arany nem lenne olyan drága. Csak az aranymagas ára teszi, hogy az aranyat nem használjuk sok esetben vas, ólom, rézhelyett. - 1

Mindemellett azonban az arany nem olyan drága, hogy ne használnák fel legalábbis ékszer készítésére, ahol nem az olcsóság a szempont. És valóban, az arany sajátos nyersanyaga a nemesfémiparnak. Karkötőket, láncokat, óraházakat és más dísztárgyakat készítenek aranyból, éppúgy kelyheket az istentisztelethez; gépkocsi-véreteket, toronyórákat, villámhárítókat, képkereteket stb. stb. vonnak be arannyal, a fényképészek és a fogtechnikusok is sok aranyat használnak fel. Mindezt az aranyat az érmétől vonják el. Az érmévé vert arany rendszerint az aranyművesek legolcsóbb nyersanyaga.

Az arany felhasználása ezekben a nemesfémiparokban természetesen nő a pompaszeretettel, a jóléttel és gazdagsággal, és ez a gazdagság növekszik az árutermeléssel, a munkával. Jó években az aranyművesek túlóráznak; rossz években a szükséghelyzetbe került polgárok az ékszereket beolvasztásra visz-szaviszik.

Tehát mennél több árut termelnek, mennél nagyobb a kereslet a pénz (a csereeszköz) iránt, annál nagyobb mennyiségben vándorolnak az aranyérmék az aranyművesek ol-vasztótégelyeibe.. Állj! Állj! Milyen ellentmondásos dolgot mondtunk ismét? Mennél többet dolgoznak, mennél több árut termelnek, annál nagyobb lesz a gazdagság, és mennél nagyobb a gazdagság, annál több pénzt (az áruk csereeszközét) olvasztanak be luxuscikkek számára? Jól hallottam?

Igen, pontosan ezt mondtuk. Nincs félreértés, és ezt azzal a nyugalommal mondom ki, mint a bíró a halálos ítéletet. Tudom, hogy ebben a kevés szóban elég indok található arra, hogy az aranyvalutát elítéljük. És hozzák elém azt az embert, aki az elmondottakkal vitatkozni mer!

Ismétlem: mennél több árut termelnek, annál nagyobb a jólét és a gazdagság, és annál jobban hódolnak a pompának. Az árutermeléssel (árukínálattal) jómódúvá vált nép kiüríti az ékszerboltokat, és az aranyművesek az áruikért kapott pénzt az olvasztótégelyekbe teszik, hogy a pénzanyaggal (arannyal) pótolják az eladott láncokat, órákat stb.

194

Tehát mivel sok árut termeltünk, mivel jó termésű évek jártak, mert Tho-mas feltalált egy eljárást, amivel rossz ércek kitűnő acélt szolgáltatnak, mivel ezzel az acéllal kitűnő szerszámokhoz jutunk, amelyek munkánk eredményét megtízszerezik, mivel ehhez még a Thomas-eljárás hulladékai értékes trágyának bizonyultak, amelyek földjeink hozamát megháromszorozták, mivel a munkások az iskolákban megtanulták, hogy a kezüket értelmesen használják; röviden, mivel az árukínálat megnőtt - ezért megsemmisítjük a keresletet azáltal hogy a csereeszközt, a kereslet hordozóját beolvasztjuk!

Mit mondanánk, ha egy jó termést hozó évben, és akkor, amikor az ipar teljes gőzzel dolgozik, a vasúttársaság e sikerek megünneplésére fel akarná gyújtani, meg akarná semmisíteni a tehervagonokat?

Ha a krumpli ebben az évben jól fizet, veszek a feleségemnek egy arany nyakláncot, mondja a földbirtokos.

Ha a tehenem ebben az évben két borjút ellik, veszek a menyasszonyomnak egy arany jegygyűrűt, mondja a paraszt.

Ha a gépemmel kétszer annyi nadrágot tudok varrni, veszek magamnak egy aranyórát, mondja a kézműves.

Ha az újonnan levédett eljárásommal tízszer annyi nitrogént nyernek, akkor saját költségemre bearanyoztatom a Mária-kápolnát, mondja a vegyész.

Ha az acélmű ebben az évben ismét nagyobb teljesítményt nyújt, mint annak előtte, veszek egy arany étkészletet, mondja a részvényes.

Röviden, a jegygyűrű, a nyaklánc stb. megvásárlásához az eszköz mindig és rendszerint a megnövekedett árutermelés (kínálat), és az aranyat a nyaklánchoz, gyűrűhöz stb. mindig a kereslettől, az érmétől vonják el. (A törvény szerint a nem érmévé vert arany is pénz.)

Mivel az aranyművesek által beolvasztott pénz elvész az árukereslet számára, és mivel ez káros módon törvényszerűen éppen olyan időszakban történik, amikor nagy az árukínálat (lásd fent), és mivel mégis a kereslet és a kínálat határozza meg az árakat, az árak csökkennek. És az árcsökkenés megszakítja az árucserét, az árutermelést; munkanélküliséget és koldulást idéz elő.

Az aranyvaluta, az arany mint nyersanyag hasznossága az ékszeripar számára tehát tulajdonképpen a fűrész, amivel az ágat levágjuk, amin a jólét nő. A pénz az előfeltétele a munkamegosztásnak, a munkamegosztás jóléthez vezet, és ez megsemmisíti a pénzt.

. . . . A jólét tehát törvényszerűen apagyilkosként végzi.

Aranyvaluta és koldus összetartoznak, és ha Nagy Frigyes szégyellt egy koldus népen uralkodni, az csak azt jelenti, hogy érzékeny erkölcsisége volt. Egyébként éppen neki, az uralkodónak nem volt különös oka a pirulásra. Mivel mindenütt, ahová a nemesfém-valuta benyomult, a királyok mindig csak koldus népek fölött uralkodtak. Amíg az ember szereti a pompát és bevételeinek egészséges helyzetét arra használja, hogy aranyárukat vásároljon, és míg egyidejűleg ez az arany csereeszközeinek nyersanyagát is kell hogy szolgáltassa - a néptömegek jóléte lehetetlen. Nem mindig használja a paraszt a jó termést arra, hogy feleségének aranyláncot vásároljon, és nem minden vegyész kö-

195

2. ábra: Konjunktúracsúcs

A bankjegykibocsátás megnöveli a pénz- A növekvő árak következményeként ahelyettesítőket, megnöveli a pénz forgási népgazdaság fe//es üzeme. Túlórák, éj-

A jelentősen meg növekedett árutermelés ellenére az árak élesen fölfelé mozdulnak

A kereslet összetevői: FS (forgási sebesség), PH (pénzhelyettesítők], P (pénzmennyiség), Az ÁRU a kínálat. FS és PH teljesen az áraktól függnek; az árakhoz képest aránytalanul nőnek. A növekvő pénzmennyiség által keltett áremelkedés serkenti az árutermelést. Ha ez a pénzmennyiség növekedéséhez képest aránytalanul nő, az árak esni kezdenek. Ennek következtében FS ós PH kiválnak a keresletből, és az árcsökkenés „A" pontnál már zuhanásba megy át, különösen azért is, mivel az árcsökkenés egyet jelent az értékesítés megrekedésével, miáltal az ÁRU (árukínálat) magasba szökik. Csak amíg FS, PH, P és ÁRU párhuzamosan futnak, vagy az eltérések kiegyenlítődnek, marad változatlan az Á.

196

nyörög áldást találmánya számára olyan fogadalommal, hogy az istenanya képét bearanyoztatja.

Ha jó a termés, veszek egy vetőgépet, mondja a paraszt.Ha szerencsém lesz az istállóban, lecsapolom a mocsarat, mondja a földbirtokos.Ha a találmányom megfelel a várakozásoknak, alapítok egy gyárat, mondja a

vegyész.Ha az acélmű ebben az évben jól dolgozik, és a sztrájkot beszüntetik, építek egy

bérkaszárnyát, mondja a részvényes.Tehát mennél több árut termelnek, annál több termelőeszköz lesz a több áru

termelésére, megtöbbszöröződnek a dologi javak (az úgynevezett reál-tőke).De ezektől a befektetésektől, a reáltőkétől kamatot várnak el, és ez a kamat abban a

mértékben csökken, ahogyan nő a reáltőke a népességhez viszonyítva. Sok lakás, kevés bérlő = alacsonyabb ház-kamat. Sok gyár és kevés munkás = alacsonyabb gyár-kamat.

Ha tehát a reáltöke kamata az új befektetések következtében, a szokásos mérték alá csökken, akkor nem adnak ki több pénzt ilyen befektetésekre. Ha nincs kamat, nincs pénz!*

Állj! Állj egy pillanatra! Jól értettem megint? Ha a gyárak, házak, hajók kamata csökken, akkor nem építenek több házat, mert senki nem ad több pénzt új reáltőke számára! Igaz ez? Akkor hogyan épüljenek az olcsó lakások?

Igen, ez igaz, ezt mondtam, és ki merészel ebben velem vitatkozni? Ha a házak kamata, egyáltalán a dologi javak kamata esik, a pénz, amelyet ez ideig ezekben a befektetésekben használtak, visszavonul; mi történik akkor az árukkal, amelyeket a reáltőke felújítására és kibővítésére használnak?**

Tehát ha a nép szorgalmas és találékony volt, ha a termésnek kedvezett a nap és az eső, ha sok termék áll a nép rendelkezésére, hogy bővüljenek a lakások és a munkahelyek, akkor, éppen akkor a pénz, amelynek itt a cserét közvetítenie kell, visszavonul és vár.

És mivel a pénz visszavonul, mert hiányzik a kereslet, az árak csökkennek, és ismét itt van a válság.

Törvényszerűen ki kell törnie tehát a válságnak, ha a megnövekedett reáltőke követ-keztében agyár- és házingatlan-kamat csökken.

Az e könyv végén tárgyalt kamatelméletben majd bebizonyítjuk, hogy a pénzkamat független a reáltőke kamatától (de fordítva nem), és hogy tévedésen alapul az a várható ellenvetés, amely szerint a pénzkamat a reáltőke kamatával együtt csökken, és ezért csökkenő reálkamat esetén sem hiányzik a pénz az új reáltőke számára.

A népgazdaság tehát már csak ezen ok miatt sem tud másként, mint válságról válságra fejlődni. A fémpénz uralma alatt a népnek tön'énvszerűen hajléktalanul, koldusként kell tengetnie életét. Az arany - ő a mi ősi királyunk, az igazi „roi des gueux" [francia: koldusok királya].

* Itt utalok a könyv végén kifejtett kamatelméletre. ** A Reusch-Wiesbadcn tartományi banktanács által a német lakáskongresszuson közölt adatok szerint csak a lakásépítés Németországban évente 1500-2000 millió márkát igényel.

197

12. A gazdasági válságok és megelőzésük

Gazdasági válságok, tehát az értékesítés fennakadásai és a munkanélküli-ség,.kísérőjelenségeikkel együtt, csak csökkenő árak esetén lehetségesek. Az árak három okból csökkenhetnek:

1. mert az arany sajátos termelési viszonyai nem engedik meg a pénzkínálat (a kereslet) önkényes hozzáigazítását az árutermeléshez (a kínálathoz);

1. mert az árutermelés növekedése (virágzó népgazdaság) és az úgynevezett reáltőke vele párhuzamos bővülése mellett a reáítőke kamata csökken, és akkor nem ajánlanak fel több pénzt új reáltőke képzésére, és az erre a célra szolgáló áruk értékesítése a növekvő árukínálat viszonyai között megreked (ez az árutermelésnek - főképp növekvő népesség esetén - igen jelentős része);1. mert megnövekedett árutermelés és növekvő jólét esetén a pénzt (kereslet) az aranyművesek beolvasztják, mégpedig a növekvő árukínálat arányában.*Az áruk ára csökkenésének e három oka közül egy is elég, hogy válságot idézzen elő,

és az a természetük, hogy ha egyikük - például elegendő aranylelet folytán - kiesik, a másik kettő betölti a hézagot. A válság három oka közül az egyik biztosan mindig és törvényszerűen megtámadja a népgazdaságot.

Csak ha az a helyzet áll elő, hogy tartósan olyan rendkívüli aranymennyiséget találnak, éspedig olyan sokat, hogy az árak az ipar megnövekedett aranyfelhasználása ellenére állandóan és erősen (legalább évi 5%-kal) emelkednek, képes a népgazdaság válság nélkül működni. Azt az ellenállást is, amelyet a reáltőke kamatának csökkenése a pénzforgással szemben gyakorol, megtörheti egy ilyen általános áremelkedés - azzal, hogy az áremelkedés egyenesen kényszeríti a pénzt a forgásra. De egy ilyen általános árnövekedés a valuta összeomlásával lenne egyenlő.

Hogyan lehetne akkor megelőzni a gazdasági fennakadásokat? Az okok magyarázatában már megtalálható az a feltétel, amelyet a gazdasági fennakadások megelőzése érdekében teljesíteni kell, és ez így hangzik: Az árak soha, semmilyen körülmények között nem csökkenhetnek!

* Úgy hírlik, hogy a kínaiak ezüstből szobrokat készítenek, amelyek mint házi istenek vagy védő szellemek nagyon keresettek. Az ezüst azonban a kínaiak általános csereeszköze. Könnyen el lehet képzelni a következő, valószínű folyamatot: Az ezüst valamilyen okból a szokásosnál gazdagabban áramlik Kínába és ott élénkíti a kereskedelmet és az ipart (konjunktúracsúcs). A kereskedő jó üzleteket csinál, és ezüst védőszellemét hálából nagyobbá, nehezebbé teszi, azaz az árukért hozzá befolyó ezüstöt - a zavartalan üzletmenet okát - beolvasztja, és az egyszer s mindenkorra eltűnik a házi kápolnában. Ha azonban fordítva, az ezüst hiánya miatt az árak esnek (válság), és a kínaiak üzletei rosszul mennek, akkor azt gondolja a kínai, hogy a védőszeileme talán kis mérete miatt tehetetlen, ezért összekaparja még azt a kevés hozzá befolyt ezüstöt is, hogy vele házi istenének hatalmát megnövelje. Ha Kína fejlődése évezredes feltűnő megrekedésének nincs is más oka, ez az egy teljesen elegendő, hogy a jelenséget magyarázza.Van okuk az európaiaknak, hogy a kínaiakon nevessenek? Jó üzletmenet esetén az európai vesz egy aranyláncot, hogy ezzel hivalkodjék, rossz üzletmenetnél vesz egy még nagyobbat, hogy azzal fizetőképességét illetően bizalmat keltsen. Mindketten - a kínai éppúgy, mint az európai - más-más megfontolásból, maguk alatt vágják a fát.

198

199

Ezt a feltételt kell teljesíteni. És hogyan lehet ezt elérni? Akkor érhetjük el, ha1. a pénzt elválasztjuk az aranytól, és a pénz előállítását a piac szükségleteihez igazítjuk;1. a papírból előállított pénzt úgy alkotjuk meg, hogy azt minden körülmények között felkínálják áruk ellenében, mégpedig akkor is felkínálják, ha a tőkekamat, a pénz kamata éppúgy, mint a dologi javak (a reáltőke) kamata, csökken és eltűnik.Azt a módot, ahogyan ez elérhetjük, a könyv IV. részében mutatjuk be.

13. A bankjegy kibocsátás új rendje (emissziós reform)

A kereslet és a kínálat határozza meg az árakat, és a népgazdaságnak stabil árakra van szüksége ahhoz, hogy gyarapodva előrehaladjon, és a pénzben rejlő kedvező fejlődési csírákat teljesen kibontakoztassa.

Már messze, messze túl lennénk a kapitalizmuson,* ha 3000 éve nem taszítanának le bennünket a fáradságosan elért lépcsőfokokról; ha a koldusszegénység, amelybe a gazdaság minden fennakadása taszítja a néptömegeket, nem nevelte volna ki a koldus-szellemiséget, amely az embereknek, kicsinek és nagynak beivódott a vérébe. Munkásaink nem törődnének bele abba a bánásmódba, amelyben a vállalkozók és az állam részesíti őket, ha a termékeik iránti kereslet éppoly rendszeresen megjelennék a piacon, mint a kínálat; nagybirtokosaink nem koldulnának a kenyérfogyasztóknál, az agyoncsigázott, kiaszott munkásasszonyoknál kenyérvámokért, koldus módra lemeztelenítve fekélyeiket {a haszonbéresek szükséghelyzetét), hogy a közvélemény együttérzését felkeltsék, ha az aranyvaluta nem lopta volna meg és nem fosztotta vol-na ki őket, ama hatás révén, amelyet az árakra gyakorol.

Az éhség kínja és az adósságok terhe gonosz tanító.Tudományos, technikai, vallási viszonylatban sokkal előbbre tartanánk, ha az a

sokat ígérő kultúra, amely az arany révén - jóllehet gyakran vérrel szeny-nyezve, rabolva és zsarolva - Rómában kibontakozott, a másfél évezredig tartó, pénzszűke által létrehozott gazdasági jégkorszakban nem fagy halálra.

Salamon csodálatos dolgokat hozott létre, mert üphirból kapta a nyersanyagot a pénz előállításához, s ezáltal lehetővé vált a szabályozott csere és a munkamegosztás. Alkotásai azonban az arany beáramlásának megszűntével újból veszendőbe mentek.

Az emberiség minden nekifutása, hogy kultúrát teremtsen, az árak csökkenése révén folyton, automatikusan és törvényszerűen befulladt. Mivel a haladás bővülő munkamegosztást, a munkamegosztás pedig kínálatot jelent, a kínálat nem vezethet cseréhez, ha az árak a kereslet (pénz) hiánya miatt esnek.

Pénz és kultúra együtt emelkednek és hanyatlanak. Ezért egyáltalán nem volt annyira hibás a „merkantilista elmélet", amely az aranyat tekintette a gazdagság és a kultúra foglalatának, és ezért következetesen a pénzállomány ál-

* Kapitalizmus = gazdasági állapot, amelyben a kölcsönpénz és a tárgyi javak (reáltőke) iránti kereslet felülmúlja a kínálatot, és ezén kamatot feltételez.

landó növelésére irányuló gazdaságpolitikát támogatta a védővámok révén. Csak éppen az egészséges gondolat balga kifejeződést talált. Adott tény volt, hogy az arany beáramlása mellett gyarapodik az ipar, a művészetek és a tudományok. A merkantilisták azonban összecserélték a pénzt és az aranyat. Azt hitték, hogy az arany hozza létre a csodát „belső értéke" révén; számukra nem volt pénz, hanem csak arany. Pénz és arany egy fogalom voltak. Nem tudták, hogy a pénz, és nem az arany az, ami az áruk cseréjét közvetíti, és hogy a gazdagság a munkamegosztás révén jön létre, amelyet a pénz, nem pedig az arany tesz lehetővé. A munkamegosztás hatásait, a pénz tulajdonságai helyett, az arany tulajdonságaiban keresték.

Aki egyszer már megtanulta, hogy a pénzt el kell választani és meg kell különböztetni az aranytól (vö. az 1. fejezettel), meggyőződött a stabil árak fontosságáról is, és emellett megszabadult az értékbe vetett babonás hittől, az könnyen eljut a következő gondolatig: egyszerűen állítsatok elő papírpénzt és osszátok szét az emberek között, amint azt látjátok, hogy a kínálat meghaladja a keresletet, és az árak esni kezdenek; és fordítva, vonjatok ki papírpénzt és égessétek el, amint azt látjátok, hogy a kereslet meghaladja a kínálatot és az árak emelkednek. Hiszen csak mennyiségi kérdésről van szó: belátásotokon múlik, hogy állandóan olyan pontosan hozzáigazítsátok a keresletet (a pénzt) a kínálathoz (az árukhoz), hogy az árak változatlanok maradjanak.

így beszél Michael Fíürscheim,* aki ezeket a gondolatokat buzgón képviseli, és aki engem az elsők között tart számon, akik e gondolatokat megformálták és elterjesztették. E dicsőség ellen azonban annyiban tiltakoznom kell, hogy én állandóan és eleve tagadtam,** hogy a papírpénz a ma ismert formájában (tehát az anyagi, közvetlen forgási kényszer nélkül), egyszerűen meny-nyisége változtatása révén oly módon hozzáigazítható lenne a kínálathoz, ahogy azt saját országunk és a világ javainak szabályozott cseréje megköveteli.

Én ezt tagadom, és kerek perec be akarom bizonyítani, hogy amíg az állam a pénz mennyisége mellett nem ura a kibocsátott pénz körforgásának is, addig a pénzforgás valamennyi itt felfedett ellentmondása megoldatlan marad.

Amíg a pénz mint áru jobb, mint az áru általában, amíg a pénz előjogáról beszélünk, amíg a takarékoskodók a pénzt az áruval (saját termékükkel) szemben előnyben részesítik, amíg a spekulánsok a pénzt támadásaikhoz büntetlenül felhasználhatják, addig a pénz nem fogja a termékek cseréjét a kereskedelmi nyereségtől független járulék nélkül közvetíteni. És a pénznek mégiscsak „a piac kulcsának és nem reteszének" kellene lennie, útnak és nem sorompónak; a cserét támogatnia, olcsóbbá tennie, és nem akadályoznia és megterhelnie kell. És mégiscsak világos, hogy a pénz nem lehet egy időben csere- és megtakarítási eszköz, korbács és fék.

Ezért szorgalmazom a pénzmennyiség fölötti uralom mellett, amely csak tiszta papírvaluta révén lehetséges, a csereeszköznek a megtakarítás eszközétől való tökéletes, tárgyi elválasztását. A megtakarítóknak a világ minden java rendelkezésükre áll, miért kellene megtakarításaikat éppen pénzbe fektetni? Végtére is, a pénzt nem azért csinálták, hogy takarékoskodjanak vele!

* Michael Fíürscheim, The Economic and Social Problem. Jefferson Publíshing Compa-ny, Xénia, Clay County, Illinois, USA. ** Silvio Gesell, Nervus rerum. Buenos Aires, 1891, 34-37.

lm

A kínálat közvetlen, az áruhoz tapadó tárgyi kényszer alatt áll; ezért szorgalmazok ugyanilyen kényszert a kereslet esetében is, hogy ezáltal az ártárgyalásoknál a kínálat ne maradjon hátrányban a kereslettel szemben.*

A kínálat az említett kényszer folytán az árutulajdonos akarata fölébe kerül, és egyszerű, mérhető dolog lesz; a keresletet ezért ugyanígy el kell választani a pénztulajdonos akaratától - ennek is tárggyá kell válnia, hogy bármikor lemérhető legyen. Aki tudja, mekkora volt az árutermelés, az azt is tudja, mekkora lesz a kínálat. Éppígy mindenkinek, aki ismeri a pénzállományt, tudnia kell, mekkora lesz a kereslet.

Ezt mind cl lehet érni a legegyszerűbb módon, a csereeszköz tárgyi, a pénzhez tapadó forgási kényszerével, és ezt csakis így lehet elérni. (Lásd a könyv következő részét.)

Az anyagi forgáskényszer megszabadítja a pénzforgást az összes akadálytól, amelyet a nyereségvágy, a spekuláció, mindenfajta félelem és fenyegető gazdasági zavar állított elé, és az állam által kibocsátott teljes pénzmennyiséget szakadatlan, egyenletes, semmi által meg nem zavarható körforgásba hozza; ezzel rendszeres, szakadatlan ktresletet hoz létre.

A szabályszerűség következtében, amivel így a kereslet beáll, megszűnnek az értékesítés fennakadásai, az áruk felgyülemlése; a folyamatos kereslet közvetlen kísérőjelenségeként a kínálat is folyamatos lesz, és már csak az árutermelés befolyásolja, éppúgy, ahogyan egy folyómeder szabályozottá válik, amint az esését egyenletesen osztják el.

Ekkor már csak a pénzmennyiség egészen kis változtatására van szükség ahhoz, hogy a keresletet az árutermelés természetes ingadozásaihoz folyamatosan hozzáigazítsuk.

Ha mégsem akarják bevezetni a pénz számára ezt a forgáskényszert, minden viszony rögtön összekuszálódik. A kereslet kivonja magát az állami hatalom alól. És akkor az egyetlen törvényszerűség ebben a zűrzavarban, a pénzforgás profit-meghatározottsága ráadásul oda hat, hogy a pénzt a magángazdaság révén kell kivonni a piacról, amint kevés, és fordítva, ismét vissza kell helyezni a forgásba, amikor már amúgy is túlzón mennyiségben kínálják.

Az irt elmondottak helyességének próbájaképpen most Flürscheim javaslatát** alaposabb vizsgálatnak akarom alávetni. Ez azért is szükséges lesz, mert a szép eredmények, amelyeket a bankjegy kibocsátás fix árfolyamban (az aranyparitásban) kicsúcsosodó új rendje (az emissziós reform) Argentínában,*** Brazíliában, Indiában és más országokban elért, a figyelmet a papírpénzre irányította, és azt a hiedelmet keltette, hogy ez a csereeszköz tovább tökéletesíthető. A papírvaluta képviselői azonban ügyüknek nem okozhatnának annál nagyobb kárt, mint hogy olyan újításokat vezetnek be vagy helyeselnek, amelyeknél nincs kizárva a sikertelenség minden lehetősége. Minden

*65535 Aki még nem szabadult meg teljesen az értékbe vetett babonás hittől, azt sem fogja megérteni, mekkora a jelentősége ennek az igazságnak.*65535 Lásd még: Arthur J. Fonda (Denver, Colorado), Honest Money. -

Profcssor Frank Parsons, Rational Money. - Professor Marshail (Cambridge), Contemporary Review 1887.

h* Silvio Gesell, La cuestion monetaria argentina. Buenos Aires, 1898; Uó, La plétora mon-etaría. Buenos Aires, 1909.

201

202

kudarc csak erősíti a fémvaluta képviselőinek helyzetét, és a papírvalutát ismét

évtizedekre arra ítéli, hogy beszélni se lehessen róla.

A bankjegy kibocsátás egyszerű megváltoztatása (az emissziós reform), amelyet itt elégtelennek minősítettünk, arra irányul, hogy az államot felhatalmazza: pénzt csak az áruk ára által korlátozott mennyiségben bocsásson ki, illetőleg vonjon be. A pénz iránti keresletet az állam csak az áruk átlagárával mérje. Az állam növelje meg a pénzforgást, ha az árak esnek, és korlátozza a pénzforgást, amint az árak emelkednek. A pénz ne legyen egy meghatározott árura beváltható - aranyra sem; a beváltást illetően a tulajdonos a piacra legyen utalva. Egyébként azonban a papírpénz ne különbözzék a közönséges papírpénztől. Nevezetesen, a pénzt úgy, mint eddig, használhassák megtakarítási eszközként, vagy akár visszaélhessenek vele, éppúgy, mint a spekuláns, amikor visszatartja a pénzt. A kereslet tehát tartsa meg minden előjogát, amellyel ma a kínálattal szemben rendelkezik. A kereslet maradjon úgy, mint ma, a pénztulajdonos akaratától függő cselekvés, tehát maradjon a pénzhatalmak játékszere.

A kinyilvánított cél azonban mégis az legyen, hogy az időről időre mindig visszatérő (krónikus) túltermelést és munkanélküliséget felszámolja, a gazdasági válságokat lehetetlenné tegye, és a tőkekamatot leszorítsa.

E reform megítélése szempontjából döntő a megtakarítók magatartása; itt elsősorban arra akarunk emlékeztetni, amit a megtakarításról mondtunk. A megtakarító több árut állít elő, mint amennyit maga vásárol; a többletet a vállalkozók a takarékpénztárak pénzével megveszik, és új reáltőkévé dolgozzák fel. De a megtakarító nem. adja oda a pénzét kamat nélkül, és a vállalkozók nem tudják a kamatot megfizetni, ha az, amit építenek, nem hozza legalábbis ugyanazt a kamatot, amelyei a megtakarítók követelnek. Ha azonban egy bizonyos idő alatt megsokasodnak a házak, üzemek, hajók stb., természetszerűen csökken ezen dolgok kamata, s a vállalkozók nem tudják megfizetni a megtakarítók által követelt kamatot. A pénz ott marad a takarékpénztárakban, és mivel éppen ezzel a pénzzel vásárolják meg a megtakarítók árufeleslegét, most nekik hiányzik ez az értékesítés, és az árak csökkennek. Itt van a válság.

A bankjegykibocsátás átalakítói itt akarnak most beavatkozni. Ők azt kérdezik: miért tört ki válság? Mert az árak estek, és az árak azért estek, mert hiányzott a pénz, azaz mert a meglévő pénzt a dologi javak alacsony kamatjövedelme miatt nem kínálták fel. Jó, akkor hát hagyjuk a megtakarítókat és a takarékpénztárakat a pénz birtokában. Ássák el a pénzüket. Mi majd nyomtatunk újat. Az állam majd előállít pénzt és odaadja a vállalkozóknak, ha a megtakarítók és a kapitalisták visszatartják előlük. Ha csökken a reáltőke kamata, akkor az állam is lejjebb megy a kamattal. Ha a vállalkozók csak 3-2-1 %-ot tudnak kihozni a házakból, gyárakból, hajókból, akkor a vállalkozóknak 3-2-1 %-ért, és ha muszáj, 0%-ért adjuk a pénzt.

Ez jól hangzik; a javaslat egyszerű, és ésszerűnek tűnik. De ez csak a laikusok számára hangzik jól. A gyakorlott fül itt metsző disszonanciát vesz észre.

Hogyan, hát a pénzt nem azért csinálták, hogy az árucserét közvetítse? És mégis megengedik a megtakarítóknak, a kapitalistáknak és a spekulánsoknak, hogy a pénzt más, az árucserétől idegen célokra használják? A pénzt azért

csinálták, hogy az árutermelő számára megkönnyítse teremékének a másik árutermelővel való cseréjét. A pénz tehát csereeszköz, nem több, A pénz közvetíti a cserét, és a csere akkor fejeződik be, amikor két árutermelő termékeit kölcsönösen kicserélte. Amíg az árutermelő a termékét csak pénzre cserélte ki, a csere még nem fejeződött be, maradt egy ember a piacon, aki rá vár. A pénz lényegét adó gondolat tehát megkívánja, hogy a pénz ellenében való árueladást rögtön a pénzért való áruvásárlás kövesse, hogy ezzel a csere befejeződjék. Aki a vásárlással késlekedik, befejezetlenül hagyja a cserét, szükségképpen elvonja az értékesítést egy másik árutermelőtől, tehát visszaél a pénzzel. Vétel nélkül nincs eladás; ezért ahhoz, hogy a pénz betöltse a célját, a vételnek nyomon kell követnie az eladást, lépésről lépésre.

Azt mondják, hogy az, aki termékét pénzért eladta, és a pénzt nem adta tovább áruvásárlás révén, kész arra, hogy a pénzt kölcsönadja, ha neki kamatot ajánlanak. De ezt a feltételt nem nevezhetjük jogszerűnek. Feltétel nélkül kell kölcsönöznie a pénzét, különben kötelezni kell arra, hogy maga vegyen árut, vagy vásárolja vissza a saját áruját. Senkinek nem áll jogában a pénz forgását bármiféle feltételhez kötni. Akinek pénze van, arra van joga, hogy közvetlenül árut vásároljon, másra nincs. A kamathoz való jog ellentmond a pénz gondolatának, minthogy ez a jog adókivetéssel érne fel, az árucsere állami intézmény segítségével való magán-megadóztatásával. A kamathoz való jog azzal érne fel, hogy valakinek joga van a pénz visszatartásával az árucsere folyamatát megakasztani, az árutulajdonosokat, akik erre a pénzre várnak, kényszerhelyzetbe hozni, hogy ezt a kényszert aztán a kamat kizsarolására lehessen kihasználni. Azok a feltételek, amelyek között a pénz kölcsönadható, a megtakarító külön ügye, amivel az államnak nincs mit tennie. Az állam számára a pénz tiszta csereeszköz. Azt mondja a megtakarítónak: te több árut adtál el, mint amit vásároltál, és pénztöbbleted van. Ezt a többletet minden körülmények között vissza kell vinni a piacra, és árut kell venni érte. A pénz nem pihenőpad, hanem átmeneti tábor. Ha neked nincs közvetlenül szükséged árukra, akkor vegyél váltót, adóslevelet, zálogcédulát stb. olyan személyektől, akiknek most van szükségük árura, de nincs hozzá pénzük. Azok a feltételek, amelyek között váltót vehetsz, a te külön ügyed; csak annak a feltétlen kötelességednek kell engedelmeskedned, hogy a pénzt azonnal vidd vissza a piacra. Ha ezt nem teszed, akkor büntetéssel kell téged rászorítani, mert késlekedésed miatt a polgárok kárt szenvednek.

Az állam utakat épít az áruk szállításához, és pénzt állít elő az áruk cseréjéhez. És ahogyan az állam megköveteli, hogy senki ne zárjon el egy járt utat túlságos lassú ökrös szekerével, azt is meg kell követelnie, hogy senki ne szakítsa meg vagy késleltesse a cserét a pénz visszatartásával. Aki mégis ilyen felelőtlenüljár el, azt meg kell büntetni.

De a megalapozott, célszerű pénzrendszernek e meglehetősen magától értetődő követelményei fölött a bankjegykibocsátás módosításának támogatói (az emisszió-reformerek) fiatalos könnyedséggel siklanak át, és nyilván azt remélik, hogy így is célt érnek. Önhitt Őrültség!

A megtakarítók tehát több árut állítanak elő, mint amennyire maguknak szükségük van, és a többletért kapott pénzt kamat nélkül nem teszik újra szabaddá. A válságot, amelyet a megtakarítók ilyen magatartással közvetlenül

203

okoznak, most azzal akarják megszüntetni, hogy az állam a vállalkozóknak alacsony kamatra pénzt ad, mégpedig újonnan előállított pénzt, amely közvetlenül a nyomdából jön.

A megtakarító terméktöbbletét tehát nem az 6 pénzéből, hanem új pénzből vásárolják meg. Egyelőre ez sem mond sokat. És az új pénz segítségével a házak, gyárak, hajók stb. építése zavartalanul megy tovább. Bár a vállalkozók ezekért a dolgokért egyre kevesebb kamatot kapnak, mert most megszakítás nélkül tovább építenek, és a bérházak stb. kínálata feltartóztathatatlanul nő, de ezzel együtt csökken a kamatláb is, amelyet a jegybanknak fizetniük kell. Számukra mint vállalkozók számára tehát a házak kamathozama idáig közömbös. Hiszen ezt a kamatot tovább kell adniuk a hitelezőjüknek. Zavartalanul, szakadatlanul dolgoznak, és ennek megfelelően a pénzmegtakarítás is szakadatlanul tovább folyik. E megtakarítók közül némelyek előnyösnek tartják, hogy pénzüket még alacsonyabb kamatért is kikölcsönözzék; de némelyeket, különösen a kismegtakarítókat, akiknél a kamat amúgy sem rúg sokra, a kamatok csökkenése 5-ről 4 vagy 3%-ra már arra indíthatja, hogy a pénzt a régi módon, otthon, maguknál Őrizzék, és teljesen lemondjanak a kamatról. Ezek az összegek együttesen sok százmillió márkát tesznek ki, és az állam ezeket új pénz kibocsátásával helyettesíti. Ezáltal a válságot elkerülik, tovább dolgoznak a házakon, hajókon, gyárakon, amelyek kamatai állandóan, és ahogy feltételezik, gyorsan csökkennek. De a kamat minden csökkenésével erősöd-nek azok a megfontolások, amelyek a takarékoskodókat arra ösztönzik, hogy pénzüket ne vigyék a bankba. Hamarosan már a nagyobb megtakarítók számára sem éri meg a fáradságot, hogy pénzüket a takarékba vigyék, különösen ott, ahol számításba veendő az út a takarékpénztárig, és ahol nem tudják, hogy nem lesz-e hamarosan szükségük a pénzre. Sokan mások pedig szívesebben tartják maguknál a pénzt, mint idegen kézben, idegen igazgatás alatt. Mindezek a gátlások, amelyeket a magas kamatok legyőztek, most felülkerekednek. És a pénz, a papírpénz áradata a pénzhivatalból a piacra zúdul, hogy takarékperselyek millióiban kössön ki, és a pénzhivatal bankóprése fáradhatatlanul pótolja azt, amit itt a piactól elvontak. A papírpénz, a kereslet, a naponta esedékes kereslet hatalmas áradatát irányítják itt holtvágányra.

És mennél jobban csökken a kamat, annál erősebb lesz ez a folyam; végül a kamat 1%-ra esik, már senki nem viszi megtakarításait takarékpénztárba, mindenki szívesebben tartja a pénzt saját felügyelete alatt. És akkor a nép minden megtakarítása a takarékperselyekbe vándorol. Sok milliárd. Hatalmas Összegek ezek, amelyek évente azért is erősen növekednek, mert a kamatok csökkenése a megtakarítókat erősen tehermentesíti, és a népnek a tegnapi megtakarítást nem kell felélnie a gazdasági válságból adódó munkahiány miatt. Ha a kamat 1%-ra csökken, a dolgozó nép bevételei megkettőződnek, kétszeres bevételnél pedig megtízszereződik a megtakarítás, mivel a bevétel maradékát megtakarítják, és ez most az eddigi bevételek teljes összegével nő.

És mindezt a pénzt az államnak kell pótolnia, mégpedig évente! Egy egész nép, amely a megtakarításait pénzbe, naponta esedékes keresletbe fekteti, papírfecnikbe, amelyek csak azért érnek valamit, mert az árucsere ennek egy töredékére igényt tart! Ez alapjában gyanús állapot.

204

Csupán a földadósságok (jelzálogok) milliárdokat tesznek ki. Ha erre nem fizetnek kamatot, felmondják őket, a pénzt bevonják, elássák, az államnak ezeket a milliárdokat új pénz nyomásával kell pótolnia. A váltók Németországban évről évre 30 milliárdos összegben forognak, s egyidejűleg csereeszközként szolgálnak. Ha a kamatjóváírás (diszkont) elesik, akkor senki nem vásárol (diszkontál) többé váltót. Ezek kereskedelmi célokra használhatatlanok lesznek, és az államnak megfelelően több pénzt kell kibocsátania. Sok százmilliárdra lenne ehhez szükség. 100 nyomdával is, amelyek évről évre ezermárkás cetliket nyomtatnának, alig tudna az állam ilyen igényt kielégíteni. Százmilliárdok elásott keresletre, naponta esedékes keresletre!

És mi történik, ha bármilyen okból ez a kereslet elevenné válnék és megjelennék a piacon? Hol volna az ehhez tartozó árukínálat? Ha a kínálat hiányzik, emelkednek az árak; ez az áremelkedés azonban különbségeket képez, és ezek a nyereségkilátások a piacra csalogatják a pénzű Emelkednek az árak, különbözetre van kilátás, minden takarékpersely szétrobban, és a milliárdok lavinaszerűen zúdulnak a piacra. Meneküljön, aki tud! - hangzik, és egyetlen mentőcsónak ebben a hajótörésben az áru. Aki árut vásárolt, megmenekült. Tehát mindenki vásárol; a kereslet milliárdokra emelkedik, és mivel a kínálat természetesen hiányzik, az árak a magasba szöknek. Az árnövekedés megsemmisíti a megtakarításokat, ismét papírpénzzel tapétázzák a tehén istállót, a régi módon, mint ez a francia forradalom alatt az aszignatákkaí történt.

Flürscheim természetesen tagadja ezt a lehetőséget. Azt mondja; a megtakarítók, illetőleg a milliárdos kereslet tulajdonosai soha nem juthatnak arra a gondolatra, hogy az áruk árai emelkedni fognak, mivel az állam minden áremelkedés esetén azonnal pénzt von be.

De itt beleütközünk az „emissziós reform" második ellentmondásába. Az első ellentmondás az, hogy az állam egyáltalán megengedi a pénznek megtakarítási eszközként való használatát, illetőleg az ilyen formában történő visz-szaélést vele, ami tulajdonképpen lehetővé és szükségessé tette, hogy az állam több pénzt állítson elo, mint amennyi a pénz céljához, az árucseréhez szükséges.

A második ellentmondás az, hogy az állam a pénzt, amikor a vállalkozóknak adja, maga sem csereeszközként használná, tehát nem áru ellenében, hanem váltó, zálogjegyek vagy egyéb biztosítékok ellenében adná oda. És a pénz mégiscsak csereeszköz, és csak ilyenként, áru ellenében lenne szabad kiadni. Ha az állam a pénzt áru ellenében adta volna ki, tehát úgy, ahogy ez a pénz céljának megfelel (és ezek az áruk közben nem váltak volna hamuvá és korha-dékká), akkor egyáltalán nem kellene félnie a megtakarítások gleccserétől. De most csak a vállalkozók zálogleveleivel, adósleveleivel, váltóival rendelkezik, amelyek nem hoznak kamatot, és ilyen dolgokkal nem lehet készpénzt bevonni.

Az állam tehát maga is félreismerte a pénz tulajdonságát, amikor a vállalko-zóknak megelőlegezte azt a pénzt, amelyet a megtakarítók megtagadtak tőlük. Visszaélt a hatalmával, és a pénz az állam minden vele szemben elkövetett visszaélését súlyosan és nyersen megbosszulja.

Ekkor derülne ki a harmadik ellentmondás, amelyet a bankjegy-kibocsátási reform magában rejt, és ez abban áll, hogy azzal a pénzzel szemben, amelyet

205

megtakarítási célokra szánnak, egészen más követelményeket támasztanak, mint a kereskedelmi célokra szánt pénzzel szemben. Fogyasztóként a megtakarító egy meghatározott árumennyiségért 100 márkát fizet, de mint megtakarító nem fizeti meg ezt az árat. Neki kedvesebb a 100 márka. Tehát 100 márka megtakarításként több, mint az az áru, amelyet 100 márkáért venni lehet. Áruval soha nem lehet megtakarítást kiváltani.

Az állam azonban ebben az esetben a cserepénzt és a takarékpénzt azonosnak tekintette; a pénzt, amelyet a megtakarító elhozott a piacról, váltók, zálogjegyek stb. megvásárlásával helyettesítette. Most, amikor az államnak el kellene érnie, hogy a zálogjegyeket a megtakarított pénzekre cseréljék, látja, hogy ez nem megy.

Ez a tényállás még világosabb lesz, ha elgondoljuk, hogy két különböző pénzfajta, például arany és tea működik egymás mellett forgalomban. Mindenki számára, akinek az arany csereeszközként kell, egyre megy, hogy neki az egyikkel vagy a másikkal fizetnek, mivel az aranyat ismét kiadja. A megtakarító számára azonban egyáltalán nem mindegy, hogy aranya van vagy teája, minthogy az arany megmarad, a tea tönkremegy. A megtakarító soha nem fog 10 márka teáért 10 márka aranyat adni; igen, a megtakarítónak, aki hosszabb időszakkal számol, a tea és az arany semmilyen átváltási arányban nem lesz egyenértékű. Számára az arany és a tea egyszerűen nem összehasonlítható mennyiségek.

Emellett az államnak sietnie kell; egyáltalán nem juthat el a konjunktúra csúcsára, mivel ezzel rögtön megjelennek a színen a nyereségfürkészők, és ha már egyszer besöpörték az áremelkedésből származó első nyereségeket, nincs megállás, már minden állami beavatkozás elkésett. Vegyük szemügyre a helyzetet, amelybe az állam kerül: 10 milliárd szükséges a szabályos árucseréhez, de 100 milliárdot bocsátott ki, ám ezt a megtakarítók befagyasztották. Ha ennek a 90 milliárdos többletnek egy kis része visszakerül a piacra, emelkednek az árak, és amint az árak emelkednek, a 90 milliárd többi része azonnal követi! Ez pedig ez. így történik: a kereskedők, akik megszimatolják a fölfelé irányuló mozgást, készletekre törekszenek, azaz többet vásárolnak a közvetlen szükségletnél. Ehhez pénzre van szükségük, amelyet a megtakarítóktól kamat felajánlása ellenében kapnak meg. E kamat fedezete a várt külön nyereség, amelyet az árak emelkedése (hossz) hoz létre. Az áremelkedés valóban bekövetkezik, mégpedig ezeknek a megtakarított pénzeknek a közvetlen hatásaképp, és ösztönzést ad újabb kölcsönökre és spekulációs vásárlásokra. És így tovább, szabályosan, fokról fokra, míg az emelkedő mozgás minden pénzt elnyel a takarékperselyekből.

A legkisebb kétség az iránt, hogy az állam meg tudja védeni az árakat az emelkedő mozgástól, elegendő ahhoz, hogy a megtakarított milliárdok egy pillanat alatt a piacra, a kereskedők boltjai elé kerüljenek, éppúgy, mint ahogyan ugyanez a kétség a betétgyűjtő bankok fizetőképessége iránt hirtelen minden betétest a bankpénztárhoz visz. Futva, autókkal, repülőgépekkel özönlenek oda. Éppen ez a szükségszerű következménye a pénzrendszer olyan újrarendezésének, amely érintetlenül hagyja azt a lehetőséget, hogy a csereeszközzel visszaélve azt megtakarítási eszközként használják fel.

206

Míg a papírpénzt csak céljának megfelelően, csereeszközként használják, minden a legnagyobb rendben van. Ha azonban a papírpénzt kiszakítjuk ebből a rendből, akkor csak pénzpapír marad belőle. Egy fidibusz, ami csak arra jó, hogy a pipát meggyújtsuk vele.

Az ellentmondás, amelyet a csereeszköz és a megtakarítási eszköz anyagi egyesítése magában rejt, még világosabban megmutatkozik, ha feltesszük, hogy - a bibliai József korához hasonlóan - a jó évek egy sora után rosszak következnek. A jó évek alatt a nép természetesen sokat meg tudna takarítani, azaz papírpénzhegyeket halmozna fel, és ha most a rákövetkező rossz években ehhez a papírtömeghez akar nyúlni, akkor megmutatkozik, hogy ezzel a felhalmozott kereslettel szemben nincs kínálat.

A szóban forgó reform tehát csak addig lehet hatásos, amíg a kamat, amelyet maguk a vállalkozók határoznak meg, és ezért meg tudnak fizetni a takarék-pénztáraknak és a kapitalistáknak, elegendő ahhoz, hogy a megtakarítók tömegeit arra ösztönözze, hogy pénzüket újból forgásba hozzák. De hát nem azt állítja-e Fíürscheim, hogy a kamatnak a legrövidebb idő alatt nullára kell csökkennie, ha egyszer elkezd „lecsúszni", és így elkerüljük a gazdasági válságokat?

A bankjegy kibocsátás így elgondolt átformálása (az emissziós reform) tehát csak egészen rövid ideig élhetne, és emellett magában hordozná a legnagyobb csalás csíráját, amit az emberiség eddig átélt. Ennek az lenne a következménye, hogy a nép követelné az egyedül üdvözítő arany ölébe való visszatérést, mint ahogy ez eddig mindig is így volt.

Ezért ésszerűbb, ha rögtön alapos munkát végzünk, és a fentebb tárgyalt emissziós reformmal együtt mindjárt a pénz reformját is összekötjük. E reform megszünteti a csereeszköz és a megtakarítási eszköz tárgyi egyesítését, minden magánpénzkészletet felszámol, minden takarékperselyt széttör, minden pénzkazettát felrobbant, és létrehozza, hogy minden időben - háborúban éppúgy, mint békében, jó és rossz években egyaránt -, mindig és pontosan annyi pénz legyen forgalomban, amennyit a piac áringadozások nélkül fel tud venni

A szabadpénz bevezetése durván és kíméletlenül széttöri a csereeszköz és a megtakarítási eszköz hagyományos egyesülését. A pénz tiszta csereeszköz ksz, a tulajdonosának akaratától megszabadított, anyagilag, vegyileg tiszta kereslet.

14. A pénz minőségének mércéje

Mint ismeretes, az aranyvaluta hívei azt a fellendülést, amely a gazdasági fejlődést az utolsó évtizedekben - önmagában és viszonylagosan - jellemezte, közvetlenül Összekapcsolják az aranyvalutával. Nézzétek ezeket a füstokádó kéményeket! Ezek a modern áldozati oltárok, amelyekre az úrnak elviszik a népek hálaáldozatát az aranyvalutáért!

Önmagában abban a vélekedésben, hogy a valuta gazdasági fellendülést képes előidézni, vagy legalábbis lehetővé tenni, nincs semmi különös. Hiszen az arany közvetíti az árucserét, árucsere nélkül pedig nincs munka, nincs nyereség, nincs közlekedés, nincs esküvő. Amint az árucsere megreked, minden gyárat bezárnak.

207

A fenti vélekedés tehát egyáltalán semmit nem tartalmaz, ami eleve meglepő lenne. Ellenkezőleg, kérdezzük meg a gyárosokat, a hajótulajdonosokat stb., nem tudnának-e a jelenlegi gép- és emberállománnyal még több árut előállítani. Egybehangzóan azt mondanák, hogy a határokat csak áruik értékesítése húzza meg. És az értékesítést a pénz közvetíti - vagy éppen nem közvetíti, mikor hogy.

Önmagában szintén nem meghökkentő, hogy az aranyvaluta kedvező meg-ítélésében hallgatólagosan az a vélekedés is benne foglaltatik, hogy elődje (a kettősvaluta) akadályozta a gazdasági fellendülést. Ha a pénz képes elősegíteni a haladást, akkor tudnia kell akadályozni is. A "pénznek egészen más hatásokat is tulajdonítanak, mint hogy előidézi a virágzás vagy a szétesés évtizedeit.*

Németországban a földtulajdonosok az aranyvaluta bevezetése óta panaszkodtak az árak csökkenése és azon nehézségek miatt, amelyekbe földadósságaik kamatainak előteremtése ütközött. A vámokkal ugyan segítségükre siettek, de milyen sok parasztgazdaság került volna segítség nélkül kalapács alá! És kik vették volna meg ezeket a gazdaságokat? Nagybirtokok keletkeztek volna, éppúgy, mint a régi Rómában. És állítólag a földbirtok, a latifundium okozta Róma bukását!

Az aranyvaluta híveinek állítása tehát nem tartalmaz semmi különöset, csakhogy itt a bizonyítékról van szó. Mert az állítólagos gazdasági fellendülésnek talán más okai is voltak: az iskola, a sokféle műszaki találmány, amelyek a munkát gyümölcsözőbbé tették, a német asszonyok, akik egy nagyszámú, egészséges nemzedékről gondoskodtak stb. Röviden, nem hiányoznak a vetélytársak, akik elvitatják az aranyvalutától a babérokat.

Tehát bizonyítékok! Szükségünk van egy mércére a pénz minőségének a méréséhez! Itt arról van szó, hogy megállapítsuk: az aranyvaluta az áruk cseréjét valóban annvira megkönnyítette-c, hogy a gazdasági fellendülés kielégítően magyarázható e könnyítés következményeként.

Ha pedig az aranyvaluta könnyebbé tette az árucserét, ennek meg kell mu-tatkoznia abban, hogy az árucsere biztosabbá vagy gyorsabbá vagy olcsóbbá vált; ez az állapot azután a kereskedők számának csökkenését eredményezné. Ez világos, és nem kíván további bizonyítást. Ha tökéletesítjük az utakat, amelyek az áruk továbbítására szolgálnak, nő a szállítmányozók teljesítőképessége, és az ugyanannyi összteljesítményhez szükséges létszámnak csökkennie kell. A gőzhajók bevezetése óta a tengeri forgalom megszázszorozódott, a tengerészek száma mégis csökkent; pincérek, szakácsok, szolgák lépnek manapság a matrózok helyébe.

Hasonló dolognak kellene mutatkoznia a kereskedelemben is, ha az aranyvaluta a csiga-valutához képest hasonló előnyöket nyújtana, mint a gőzerő a széllel, a robbanóanyag az ékkel szemben.

Valójában azonban az aranyvaluta esetében éppen ellentétes fejlődést élünk meg:„Egy olyan időszakban, amikor a társadalomban a közvetítő tevékenységgel (tehát

a kereskedelemmel) foglalkozók aránya az önálló vállalkozók között 3 és 5%-ról 11 -13%-ra, részben 31 %-ra emelkedett, akkor a közvetítés (tehát a

* Vö. az „Arany és béke?" című fejezettel (221. oldal).

208

kereskedelmi költségek) az árakban egyre növekvő részt tesznek ki..." -mondja Schmoller professzor (lásd Dcr Handel Ím 19. Jahrhundert [Kereskedelem a XIX. században]) című cikkét; Die Woche, 167.)

És valóban így van. A kereskedelem nem könnyebb, hanem napról napra nehezebb lesz. Az áru eladásához az arany csereközvetítőveí nem kevesebb, hanem több emberre van szükség, mint korábban, mégpedig jobban kiképzett és jobban felszerelt emberekre. Ez derül ki a német foglalkoztatottsági statisztikából.

A kereskedelmi ágazatban foglalkoztatottak:

1882 1895 1907

Személyek 838 392 1 332 993 2 063 634

100 vállalkozóra (%) 11,40 13,50 14,50A vállalkozók száma 7 340 789 10 269 269 14 348 016Lakosok száma 45 719 000 52 001 000 62 013 000100 lakosra jutó vállalkozók száma 16 20 23ebből a kereskedelemben (%) 1,83 2,56 . 3,32A kereskedők a vállalkozók%-ában 11,40 12,80 14,50

Míg tehát az iparban, kereskedelemben és mezőgazdaságban működő vállalkozók aránya a lakosok 16%-áról 23%-ra, tehát 43%-kal növekedett, a kereskedelemben tevékeny személyek aránya 1,83%-ról 3,32%-ra, azaz 80%-kal nőtt.

Ezek a számok tehát bizonyítják, hogy az aranyvaluta mint csereközvetítő uralma alatt a csereközvetítés olyan módon megnehezedett, hogy a csereeszközt kezelő személyzet 11,40-ről 14,50-re növekedett; ez számszerűen bizonyítja, hogy az aranyvaluta nehezebbé lette a kereskedelmet.

Itt azt az ellenvetést tehetik, hogy az utolsó évtizedben sok termelő lépett át az ősgazdaságból a munkamegosztásba, főképp a mezőgazdaságban, ahol egyre kevesebbet termelnek saját fogyasztásra és egyre többet visznek piacra, ehhez pedig természetesen több kereskedőre van szükség. így például ma már csak nagyon ritkán használnak rokkát, és a kis falusi iparosok, akiket közvetlenül a föld termékeivel fizettek meg (cserekereskedelem), gyári lerakatoknak adják át a helyüket. A fejlettebb munkaeszközökkel a munkás is (minőség vagy mennyiség szerint) több árut termel, mint korábban; ezáltal is jelentősen nagyobb mennyiségű árut dobnak a piacra, amely megint csak több kereskedelmi alkalmazottat igényel. Ha egy kereskedő kell ahhoz, hogy 10 szövő kartonszövetét eladja, akkor - ceteris paribus - két kereskedő szükséges, amint a 10 szövő fejlettebb szövőszékekkel kétszeres mennyiségű kartont dob a piacra.

Az ellenvetés helyes. Kérem azonban, hogy ezzel szemben azt is vegyék figyelembe, hogy a kereskedelemmel összefüggő dologi munka számos új berendezés révén rendkívüli módon könnyebbé vált. Ezek például: a márkavaluta tízes rendszere (amely független az aranyvalutától, mint az angol érmerendszer mutatja); a mérték- és súlyegységek metrikus rendszere; a fejlettebb iskolákban felnevelt kereskedelmi segéderők; az egységes és fejlettebb

209

kereskedelmi jog; a konzuli rendszer; a posta által a kereskedelemnek nyújtott rendkívüli előnyök (10 pfennig levélportó az egész Német Birodalomban, postai utánvét, postai levelezőlapok, postai csomagok, postai pénzátutalások); végül a távirat és a telefon. Aztán az író- és számológépek, a gyorsírás, a sokszorosító készülékek, a másolóprés, a kerékpárok az üzleti küldöncöknek, a kifinomult reklám, a bankrendszer a csekk- és átutalási számlával, a fogyasztói egyesületek, röviden a számtalan fejlesztés, amelyet 30 év óta a kereskedelmi gyakorlatba bevezettek. És végül a kereskedők nagyobb általános képzettsége, ami munkájukban is előnyükre válik, javakat cserélő erejüket is megnövelte. Máskülönben ezt a képzést fölöslegesnek, a kereskedőt pedig ostobának kellene nyilvánítani, aki egy képzett segéderőnek többet fizet, mint egy képzetlennek. Hiszen miért fizeti meg jobban? Mert többet teljesít, azaz több árut ad el, mint egy képzetlen.

Ha úgy véljük, hogy az áruk fent említett többlettermelése kiegyenlítődött a kereskedelmi intézmények nagyobb teljesítőképességével, akkor a kereskedelemből élő személyek számának a vállalkozók 11,40%-áról 14,50%-ára való növekedése teljes egészében bizonyítékként szolgál az aranyvaluta állítólagos előnyeivel szemben.

Emellett a fönti számok csak azokat a személyeket adják meg, akik közvetlenül a kereskedelemből élnek, míg számunkra tulajdonképpen a bruttó nyereség az érdekes. És ez - szemmel láthatóan - ugyancsak általánosan megnőtt. Azt is figyelembe kell venni, hogy a számokból nem lehet a kereskedők összes bevételére következtetni, amennyiben a kereskedőknek rendszerint és átlagosan nagyobb a jövedelmük, mint más munkásoknak.

Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen hatása van a valutareformnak a kereskedelemre, a bruttó kereskedelmi nyereséget, azaz az egyes áruk gyári és bolti ára közti különbséget kellene statisztikailag felmérni. A bolti árból levonjuk a gyári árat, és megkapjuk a kereskedelem bruttó nyereségét. Akkor lehetne kiszámolni, hogy mennyibe kerül az országnak a kereskedelem, és hogyan válik be a jelenlegi pénzrendszer. Megmutatkoznék, hogy ma a kereskedelem valójában, mint ahogy számtalanszor állítják, az össztermék harmadát és még nagyobb részét felemészti, azaz minden 1000 kilóból 333 a kereskedők számára különül el.

15. Miért mond csődöt az úgynevezett nyers mennyiségi elmélet a pénz esetében?*

Kínálat és kereslet határozza meg az áruk árát, és a kínálat a készletek szerint alakul. Ha a készletek növekednek, a kínálat is nő; ha a készletek csökkennek, a kínálat is csökken. Készlet és kínálat tehát egybeesik, és ahelyett, hogy „kínálat és kereslet"-et mondunk, ugyanolyan helyesen mondhatjuk, hogy „készlet és kereslet" határozza meg az árat. A mennyiségi elmélet előfeltevései ezzel a megfogalmazással még jobban kiemelhetők.

* Irodalom a mennyiségi elméletről: Irving Fisher, Die Kaujkrafi des Geldes - Th. Christen, Die Quantitatstheorie. Die absolute Wáhrung.

210

A mennyiségi elméletet, amelyet minden áru vonatkozásában lényeges megszorítás nélkül helyesnek ismernek el, átvitték a pénzre is, és azt mondták, hogy a pénz árát a pénzkészlet határozza meg; a tapasztalat azonban megmutatta, hogy a pénzkínálatot a pénzkészlet nem uralja úgy, ahogyan azt a mennyiségi elmélet feltételezi. Míg a pénzkészlet gyakran változatlan marad, a pénzkínálat a legnagyobb ingadozásoknak van alávetve. A hadizsákmány Spandauban 40 éven keresztül egyszer sem jelent meg kínálatként, míg egyébként a pénz évente 10-szer vagy 50-szer gazdát cserélt. A pénz őrzőhelyei {bankok, pénzszekrények, harisnyák és bőröndök) némelykor túltelítettek, némelykor üresek, és ennek megfelelően a pénzkínálat ma nagy, holnap kicsi. Gyakran elegendő a szóbeszéd, hogy a piacról és a kínálatból minden pénzt visszavigyen az őrzőhelyekre; olykor egy távirati jelentés, amely ráadásul még hamis is lehet, úgy hat, hogy ugyanaz a kéz, amely éppen szorosan bekötötte az erszényt, elárasztja pénzzel az ország piacait.

A piaci viszonyok a pénzkínálat szempontjából is rendkívüli jelentőségűek. Ha az árukról éppen elmondtuk, hogy a készlet és a kereslet határozza meg az árat, ugyanilyen helyesen el lehet mondani a pénzről, hogy „a hangulat és a kereslet" határozza meg az árat. Persze a pénzkészlet nem közömbös a pénzkínálat számára, mert ez a készlet szab felső határt a kínálatnak. Végül is nem lehet több pénzt fölajánlani, mint amennyit a készlet megenged. De míg az áruk számára általában a kínálat fölső határa {a készlet) ugyanakkor az alsó határ is - s ezért kínálat és készlet rendszerint egybeesik a pénz kínálatánál alsó határ egyáltalán nem ismerhető fel, hacsak nem akarjuk a nullát alsó határnak tekinteni.

Ha van bizalom, pénz is van; ellenben ha felülkerekedik a bizalmatlanság, a pénz rejtve marad. Ez ősrégi tapasztalat.

Ha azonban - mint a régi tapasztalat bizonyítja - a pénzkínálat nem felel meg törvényszerűen és kivétel nélkül a pénzkészletnek, akkor a pénz ára ú független a pénzkészlettől, és nem helytálló a nyers mennyiségi elméletet a pénzre átvinni.

Ha viszont ez a mennyiségi elmélet a pénz esetében kudarcot vall, akkor a termelésiköltség-elmélet sem alkalmazható a pénzre, mivel a termelési költségek csak közvetve, a mennyiségre való befolyásuk révén, azaz a készleten keresztül hatnak ármeghatározóként, és a készlet, amint láttuk, nem szabályszerűen és nem egyedül határozza meg a pénzkínálatot.*

Az áruk esetében általában az történik, hogy ha csökkennek az előállítási költségek, növekszik a termelés. A növekvő termeléssel megnő a készlet és a kínálat, és a növekvő kínálattal csökken az ár. De a nemesfém esetében egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy a növekvő készlettel a kínálat is nyomban nő, és még kevésbé, hogy a kínálat mindig megfelel a készletnek. Bizonyíték: a washingtoni ezüstkészlctck, a hadizsákmány Spandauban, a naponta megtalált érmekészletek.

* Dr. Georg Wiebe, Zur Geschichte der Preisrevolulion des 16. und 17. Jahrhunderts. 318.: A pénzkészlet puszta megnövekedése önmagában nem növelheti az árat; az újonnan belépett pénznek a piacon is vásárlói keresletet kell teremtenie. Hz az első megszorítás, amelyet ezzel az elmélettel szemben meg kell tenni. - Humc szerint az a pénz, amelyet nem ajánlanak fel, ugyanolyan hatást gyakorol az árakra, mintha megsemmisítették volna.

211

Mind a nyers mennyiségi, mind a termelésiköltség-elmélet kudarcot vall a pénz esetében; az okot, amiért kudarcot kell vallaniuk, a nemesfém tulajdonságaiban kell keresni. A Spandauban őrzött hadizsákmány már régen szétporladt volna az arany, és az Egyesült Államok ezüst-politikája is elképzelhetetlen volna az ezüst eme tulajdonsága nélkül. Ha az arany - ugyanúgy, mint az áruk -ki volna téve a felbomlásnak, a pénzkínálat állandóan hajszálpontosan megfelelne a pénzkészletnek; bizalom és bizalmatlanság nem volna képes befolyásolni a pénzkínálatot. Háborúban és békében, jó és rossz üzletmenet esetén, állandóan felkínálnák a pénzt - a pénz soha nem tudna visszavonulni a piacról. A pénzt még akkor is felkínálnák, ha az eladás biztos veszteséggel járna, éppúgy, ahogyan a krumpli kínálata sem függ attól, hogy a tulajdonos nyereséget ér el rajta vagy sem. Röviden, készlet és kereslet a pénz árát is meghatározná, éppúgy, mint az áruk árát.

Egy olyan áru ára, amelyet, mint a hadizsákmányt Spandauban és az ezüst-készletet Washingtonban, évtizedekig nedves föld alatti vermekben tarthatnak anélkül, hogy a legkisebb kárt szenvedné, amelynek kínálata nem belső késztetést követ, hanem egyedül emberi mérlegeléstől függ, szabad minden köteléktől. Egy ilyen áru ára nem ismer gazdasági törvényt; az ő számára nincs mennyiségi és termeíésiköltség-elmélet, kínálatára nézve egyedül a profit a mérvadó.

Egy ilyen pénz, miként már Lassalk helyesen megjegyezte, természeténél fogva tőke, azaz csak addig és csak olyan gyakran kínálják, amíg kamatot (értéktöbbletet) tudnak kicsiholni belőle. Nincs kamat, nincs pénz!

Pénzünk itt leleplezett hiányosságainak megszüntetése a lehető legmélyebb lényegbe vágó átalakítást követeli meg (lásd e könyv következő részét), amelyet nagy befolyással bíró néposztályok elszánt ellenállásával szemben kell megvalósítani, és ennek megfelelő kemény akaraterőt feltételez.

Ahhoz talán nem elegendő az eddig kifejtett kritika, hogy ezt felébresszük. Ezért itt közzéteszek még egy előadást, amelyet 1916. április 28-án tartottam Bernben.

16. Arany és béke?

„Tiszteljétek Lükurgoszt, aki megvetette az aranyat, minden bűntett okozóját!"

Püthagorasz

A polgári béke az előfeltétele annak a szellemnek, amely egyedül képes elvezetni minket a népek közötti tartós békéhez. De még az egyik oldalon a polgári béke, a másik oldalon az előjogok, a kamatok, a munka nélküli jövedelmek vannak; röviden: polgári béke és a járadékrendszer ellentmond egymásnak. A járadékot és a kamatot, az úgynevezett jogot az idegen munkahozadékra, maradéktalanul és nyomtalanul fel kell áldoznunk, ha a polgári békének és ezáltal a népek közötti békének akarunk örvendeni.

212

A népek közti békét nem lehet olyan olcsón elnyerni, ahogyan ezt némely békebarátok még most is képzelik, amikor a fegyverkezési kiadások megtakarítását reklámeszközként használják arra, hogy ráirányítsák figyelmünket a nézeteikre, óh, de ezek a hadfelszerelések semmiségek a béke felszerelésének költségeihez képest! Olyan semmiségek, amelyeket egy ilyen nagy horderejű ügy kapcsán nem lenne szabad említeni. Németországban a katonai kiadások békeidőben csak 1 milliárdot tettek ki, a békére való felszerelkezéshez azonban évente 20 milliárdnyi haszonbérről és tőkekamalról kellene lemondani. Tehát a húszszorosáról.

Persze a papír-békeszerződés olcsóbb, de mit érnek az ilyen szerződések? A Belgiummal és Olaszországgal kötött szerződések is papírból voltak, és papírnak is bizonyultak. A szerződések csak addig érvényesek, amíg mindkét fél számára igazságosak, tehát amíg nincs rájuk szükség, és tulajdonképpen fölöslegesek. Rendszerint szétesnek alapanyagukra, a papírra, mihelyt a szerződés tárgyának alakulása az egyik fél számára hátrányos lesz. E papírszerződések üressége azonnal kitűnik, ha megpróbálnánk rájuk alapozni a polgári békét. Kérdezzük meg a munkásvezéreket, vajon megállnának-e az alkotmány előtt! Egy alkotmánynak azonban, amely tartósan biztosíthatná számunkra a polgári békét, magukban a dolgokban kellene rejíenie. Igazságosság minden polgárral szemben, a munka nélküli jövedelmek maradéktalan megszüntetése: ehhez az alkotmányhoz nem kell papír, és az védve van minden alkotmánysértéssel szemben.

Tegyük fel azonban azt az esetet, hogy szövetségek és szerződések rendszerével, leszereléssel, választott bírósággal stb. a népeket úgy összekötnék, hogy a háború teljesen lehetetlenné válnék. Ilyet mindenesetre el lehet képzelni. De felmerül a kérdés: mit teszünk a népek közti háborúk helyébe, amely jól bevált biztonsági szelep a polgárháborúk, a világméretű polgárháborúk kitörése ellen, hiszen ez - általános sztrájk formájában - már sokszor fenyegette a polgári társadalmat, mindeddig azonban a nem kielégítő sztrájk-fegyverzet miatt minden esetben elmaradt? A dolgok fejlődése - belső logikájuk szerint - nem tűr megszakítást, és békeidőben a fejlődés gyorsan halad; sőt, azok számára, akiknek van okuk a félelemre, száguldó gyorsasággal megy végbe. Még L'gy vagy két évtized béke, és a nemzetközi munkásszervezet kész lett volna a támadásra. Ez világméretű polgárháború lett volna, amelyet éppúgy, mint a most tomboló háborút, az egész világon, minden városban és faluban, minden eszközzel a győzelmes befejezésig vívnának, azaz az ellenség legyőzé-séig folytatnának. Ebben a világméretű polgárháborúban azonban újból kitörnének a népek közötti háborúk is, ezt halálos biztonsággal állíthatjuk. A dolgok azután úgy haladnának, hogy azok az államok, amelyek proletariátusának „sikerült" megdöntenie a tőkés rendet, és átmentek a kommunisztíkus gazdaságba, az ilyen gazdaság természetéhez tapadó hiányosságok miatt hamarosan hátrányos helyzetbe kerülnének, és akkor ezek az államok nem lennének elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a kísértésnek, amelyet azok az államok jelentenek, amelyek a lázadást leverték, és a tőkés „rendet" megmentették.

213

Azt pedig még a légreménykedőbb lelkeknek is be kell ismerniük, hogy az uralkodó osztályok, saját előjogaik védelmében, kíméletlenül és véres eszközökkel próbálják leverni a proletariátus lázadását.

Mit használnak, kérdezhetjük, ilyen körülmények között a népek közötti béke érdekében való fáradozások? Van józan értelme a népek békéjéért dolgozni, és amellett ennek talapzatát, a polgári békét figyelmen kívül hagyni? Nem erre mondják, hogy futóhomokra építkezés? Tetőt javítani egy épületen, amelynek alapjait az aláásták? A dolgok mai állása szerint, a népek közti béke csupán a ma az egész világon uralkodó társadalmi rend biztonsági szelepének az eltömését jelenti, tehát csak a haladék megrövidítése a nagy világégésig.

Ezzel szemben vajon nem jobb és emberibb, ha a mi kapitalizmusunk biztonsági szelepeit hagyjuk, mint eddig, tovább működni, mindaddig, amíg megtaláljuk a valódi polgári béke alapjait, és megkötjük az egyetértés szerződését (contract social [francia: társadalmi szerződés]), amelyről elmondhatjuk: „örökké fog tartani"? Amit e világháború után tenni fogunk, azt tudjuk. A háború valamiképpen véget ér. Mindenütt a romhalmokon fognak ülni, és cseréppel fogják vakargatni a gennyes tályogokat. Mégis egy, a gyakorlatban bevált gazdasági rend alapján fogunk dolgozni, és ennek folytán élni fogunk. Hogy azonban a világméretű polgárháború kitörése után minek kell történnie, azon azok, akik ezt majd egyszer kirobbantják, nem törik a fejüket. Ez akkor majd, mint ahogy mindig is történt, a teljes pusztulás felé halad.

Ezek a fejtegetések azt célozzák, hogy mindenkit, aki a Fold békéjére vágyik, figyelmeztessenek a polgári béke és a népek békéje között fennálló összefüggésre. F.s hogy egyben leleplezzük előttük az aranyat [értsd: a hagyományos pénzt - a fordító] mint általános békebontót, amelyet alapos okoktól indítva úgy kell tekintenünk, mint az emberiség ősi ellenségét, mint a népek osztályokra való szétszakadásának, a polgárháborúknak a valódi okát, és végső soron a népek közti háborúk valódi okát.

17. Összeegyeztethető-e a polgári béke és a népek közötti békeaz aranyvalutával?

Minden országban van egy háborús párt, azaz olyan emberek, akik megfi-gyelések, kutatások, saját vagy idegen elméletek folytán vagy más módon arra a nézetre jutottak, hogy a polgári béke és a népek közti béke - ábránd. Aki azonban nem tud hinni a békében, szükségképpen a háborúban hisz, és minden cselekedete a háború irányában hat. Ha nem is beiratkozott tagja a tulajdonképpeni háborús pártnak, mégis e párt társutasának kell tekinteni. Ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy az illető valamiképpen kívánja a háborút, és örömöt erezzen a háború kitörése felett. Elegendő, ha hisz a háború elkerülhetetlenségében; a többi már magától adódik. Itt pontosan úgy történik, mint az ókorban: a jövendőmondó által jósolt szerencsétlenség elkerülésére tett lépések szükségképpen a szerencsétlenséghez vezettek. Amikor a középkorban a következő őszre jelezték a világvégét, jó néhány térségben valóban bekövet -

214

kezett a világvége, mert az emberek fölöslegesnek tartották bevetni a szántóföldeket. És, hasonlóképpen, nálunk is így áll még a dolog; ha azt hiszik, hogy közeleg a gazdasági válság, az a vállalkozókat visszatartja attól, hogy a tervezett munkákat elvégezzék, és oda vezet, hogy elbocsátják a munkásokat. A válságban való hit a válság kitörésének közvetlen okává válik. Az általános hit a háborúban és a háború kitörése időben egybeesik.

Ezért ismétlem: aki nem tud hinni a népek közti békében, az a háborúpártiak malmára hajtja a vizet, és ehhez a párthoz kell számítani. Beszédével, tantételeivel fegyvert ad a kételkedők kezébe, megerősíti őket a háborúban való hitükben.

A háborús párthoz tartozókat négy csoportra lehet osztani, azaz olyanokra, akik számára a háború

1. Isten büntetése,1. becsvágyó személyek akaratnyilvánítása,1. biológiai kiválasztódási folyamat,1. eszköz a gazdasági bajok ellen.Ha a véletlen úgy hozza, hogy egy szerencsétlen napon a határ mindkét oldalán

egybeesnek a nézetek a háború kitörésének időpontjáról, akkor a háborús pártnak ez a négy csoportja minden államban olyan hatalmat egyesít magában, hogy az általuk tett megelőző előkészületek önmagukban elegendők a háború kirobhántására. Emellett itt még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a háborús párt e négy csoportjához tartozók nem szükségképpen kötekedő fickók, sőt személyesen akár csepeghetnek is a békevágytól. Csak azért hatnak a háború érdekében, mert nem tudnak hinni a békében.

Itt le kell mondanom arról, hogy egyenként tárgyaljam a háborús párt e négy csoportjának elméleteit, és bizonyítsam ürességüket. Csak a negyedik csoporttal tudok foglalkozni, amely a háborút a gazdasági bajok elleni egyetemes gyógyszernek véli. Ez egyébként a megnevezett négy csoport közül mesz-sze a legnagyobb és legbefolyásosabb; az ellenük folytatott harc és esetleges feloszlatásuk annál inkább hálás feladat, mivel e csoportnak a támogatása nélkül a többi három cselekvőképtelenségre van ítélve. De az e csoport elleni harcnak és legyőzésének a béke szempontjából még több haszna is lehet, mert a többi három csoport alaptételeinek bizonyításában nagyon erősen rá van utalva e 4. csoport fegyverzetére. Ha tehát sikerül őket lefegyverezni és leteríteni, akkor ezzel az összes többit is meggyengítjük.

E tétel jobb megértéséhez mondjuk el a következőket: a világ rosszaságában való hit, amely az egyes és a kettes számú csoport lényege, borúlátó életfelfogásból ered, és ismeretes, hogy ez az életfelfogás a legtöbb embernél mennyire függ személyes külső körülményeitől..Ha az embereknek gazdaságilag rosszul megy a soruk, ha elmaradnak az osztalékok, ha a munkás hiába keres munkát, ha a kereskedő a főkönyve fölé hajol, és azon töpreng, hogyan szerezzen pénzt esedékes váltóihoz - akkor a borúlátás aratási ünnepét üli. A siralom völgyéről beszélnek, megtelnek a kolostorok, és szükségessé válik a háború, hogy megfenyítse és megjavítsa a bűnös emberi fajt. Mindaz, amit ilyen időkben a nép tesz, bűmiek és mocsoknak tűnik, amint borult időben minden piszkosnak látszik.

215

Alapjában véve tehát ezek ugyanazok az emberek, akik a 4-es számú csoportot is alkotják, csak vallásos beütéssel. Az indítást a borúlátás számára a rossz gazdasági körülmények adják, és a titokzatos vallási következtetések, amelyeket a rossz időszakból levonnak, legtöbbször együtt állnak vagy buknak magával a rossz időszakkal. Rendszerint csak gazdasági helyzetüket kell megjavítani ahhoz, hogy borúlátásukból kigyógyuljanak. Ha a gazdasági viszonyok kielégítők, a fiatalemberek munkát és keresetet találnak, amely lehetővé teszi számukra, hogy saját háztartást alapítsanak, az öregeknél elkelnek a lányok, mint a friss zsömlék, akkor beszéljen valaki a siralom völgyéről, és a háborúnak mint a megromlott emberiség megfenyítésének szükségességéről. Egyszerűen kinevetik.

Hasonló a helyzet sok harmadik csoportbeli embernél, akik a háborút biológiai okokból acél-edzőfürdőnek, a szigorú kiválasztódás eszközének tekintik. Sokáig tartó gazdasági ínség/ gazdasági válságok hatásukban egyet jelentenek az elfajzással. Munkanélküliség, rossz táplálkozás, rossz ruházkodás, rossz szappan, rossz lakás, rossz lelkiállapot - mindez felőrli az embert. Ezt senki nem tudja elviselni anélkül, hogy kárt ne szenvedne. Ha a bajok tartósak, amint az 1873 és 1890 között történt, akkor a szakember az elfajzást bizonyos mérőeszközökkel tudományosan meg tudja állapítani, sőt, a bűnügyi statisztika révén éppenséggel százalékokkal is bizonyítani tudja.

így tehát a biológiailag iskolázott háborús pártiak is nyomós bizonyító anyagot nyernek a gazdasági bajokból.

Annak nincs igazi jelentősége, hogy itt tévkövetkeztetésekrőí van szó, hogy a háború ellentétesen hat ahhoz képest, amit az l-estől a 3-asig a háborúspártiak az edzőfürdőtől várnak. Elegendő, hogy ezt hiszik. Amint valaki szavaiban és tetteiben egy elmélettől hagyja vezettetni magát, a cselekvések szempontjából teljesen közömbös, hogy a nézetei egészségesektől vagy őrültektől erednek. Ha valaki egy követ vág a fejedhez, akkor igazán sovány vigasz, hogy a kőhajító eltévesztette a célt. Ezért ha sikerülne a gazdasági ínség és a bajok nyomára bukkanni, akkor a háborús párt négy csoportja közül nem csak a leghatalmasabbat oszlatnánk fel, hanem ennek folytán a másik három csoportot is a cselekvőképtelenségig lefegyvereznénk.

Hogyan jön létre tulajdonképpen a gazdasági ínség, mire vezethetők vissza a gazdasági bajok? Megkísérlem a kérdés megválaszolását.

A régi regék* egy csodás aranykorról beszélnek. Don Quijote de la Man-cha ezt a kort olyannak írja le, ahol még nem tettek különbséget az enyém és a tied között. Számára az aranykor a kommunizmus kora volt. És azt is mondja, hogy azt a bizonyos el Doradót nem azért nevezték úgy, mert akkoriban az aranyat, „amit ebben a vaskorban olyan nagyra becsülünk", kis fáradsággal lehetett megszerezni, hanem mivel akkoriban minden embernek szabadon rendelkezésére álltak a természet kincsei.

Hamisnak tartom a rokonszenves filozófus felfogását. Ezzel szemben azt hiszem, hogy az aranykort közvetlenül az aranynak mint csereeszköznek, mint pénznek a bevezetésével kell kapcsolatba hozni. Az arany volt az első, a

* Könnyű lett volna számomra a háború kitörése előtti gazdasági állapotokat állás-pontom bizonyítására felhasználni. Könnyen érthető okokból azonban előnyösébb-nek tartom a múltba visszanyúlni, amellyel mindannyian előítélet nélkül állunk szemben.

216

kereskedelem és a munkamegosztás igényeinek valamennyire megfelelő csereeszköz.Ennek a pénznek a bevezetésével a munkamegosztás sokkal szabadabban

kibontakozhatott. A javak cseréje viszonylag biztosabban, gyorsabban és olcsóbban ment végbe, mint bármely más pénzfajtával, ami addig használatban volt. De teljesen elegendő lenne az aranykorról szóló minden monda magyarázatára, hogy a jobban működő pénzgazdaság bevezetésével akkoriban a munkamegosztás fejlődését segítették. Mert egyedül a munkamegosztásban rejlenek azok a hatalmas, előrehajtó erők, melyeknek az emberiség az állati állapotból való kiemelkedését köszönheti. Amíg a munkamegosztás használható pénzrendszer híján nem tudott kibontakozni, az emberek általában arra voltak utalva, amit saját kezükkel azokból az anyagokból előállítottak, amelyeket közvetlen környezetükben találtak. Az ilyen körülmények között folytatott élet a legnagyobb mértékben szegényes és állatias volt. Örökké az éhség uralkodott, mint a pusztában a ragadozóknál. Erről a szegénységről úgy alkothatunk magunknak a legkönnyebben fogalmat, ha feltételezzük, hogy a Nemzeti Bank a mostani háború kitörésekor a polgárok által elásott fémpénzt nem pótolta volna papírpénz-kiadással. Milyen jajgatás, milyen ínség tort volna ki mindenütt! Küszöböljük ki Európában a pénzt csak három évre, már a lakosok fele belepusztulna a szükségbe! A többi pedig hamarosan a cölöpépítmény-lakosok kultúrszínvonalára süllyedne vissza, olyan színvonalra, amely egyébként a legmagasabb színvonal, ami a pénz mint csereeszköz nélkül elérhető.

Tegyük fel, hogy az arany mint csereeszköz bevezetése révén a cölöpépítmények népe egy napon bekapcsolódott volna a munkamegosztásba, mindegyikük technikailag berendezkedett volna valamilyen sajátos területre, és ebben elérhette volna azt a jártasságot, amely az egy területre való korlátozódás révén magától létrejön. Mennyivel több kőbaltát, halászhálót, horgászhorgot tudtak volna ugyanannyi munkaidő alatt előállítani, és mennyivel jobbak lettek volna ezek az eszközök! A teljesítőképesség megszázszorozódása révén mindenki jóléte csodálatosan megnőtt volna. Milyen sok embernek lett volna első ízben szabadideje arra, hogy további, magasabb, fontosabb célokon töprengjen és elmélkedjék! És ha aztán a termékeiket mindazon csábító tárgyakra elcserélhették volna, amelyeket a kereskedők távoli vidékekről odavittek -ezek a cölöpépítmény-emberek nem minősítették volna ezt a felemelkedő kultúrát nagyon értékesnek? Vajon ezek a cölöpépítmény-emberek később, amikor unokáiknak a pompás régi időkről meséltek, nem aranykornak nevez-ték volna-e azt, arra emlékezve, hogy az arany vezette őket a barbárságból a munkamegosztás, az ipari haladás, a jólét és a műveltség útjára? így tehát, úgy gondolom, az aranykor kifejezést nem képletesen, hanem szó szerint kell érteni. Az arany teremtette valóban az aranykort.

De nem, hát ez nem lehet, mondják majd egyesek. Lehetetlen, hogy az arany, minden fémek közt a legélettelenebb, a halál jelképe, bármilyen módon tevékenyen beavatkozott volna az emberiség történelmébe! Az arany élettelen, ez kitetszik az aranyvaluta apostolainak dicshimnuszaiból. Mi mindent felsorolnak az arany dicsőítésére! A tagadások végtelen sorát említik: az arany, így dalol a dicshimnusz, nem rozsdásodik, nincs szaga, nem karcol, nem törik,

217

nem rohad, nem penészedik, csak kevés vegyülete van, nem kemény, nem puha, nem található az utcán, egyáltalán csak kevés helyen található, és csak kevés eszközhöz használható, és a ritkasága miatt, amellyel előfordul, csak igen kevés ember számára, igen kicsiny mennyiségben hozzáférhető. Röviden, azokból az erőkből, amelyek egyébként más anyagokat jellemeznek és az ember számára hasznossá tesznek, az aranyban csak kis nyomok találhatók. Nemleges tulajdonságok az arany jellemzői! És ezekből a negatívumokból vezetjük itt le az aranyból az aranykort, egy ilyen hatalmas horderejű jelenséget?

Ez a kérdés teljes mértékben jogos, és választ kíván. Természetesen így van. Az aranynak a Föld minden anyaga közül a legkisebb az ipari felhasználhatósága. Minden fém között az arany a halott fém. Azonban éppen ez a sajátos a pénz természetében: mivel ez a helyzet az arannyal, bármely más anyagnál jobban használható a pénz feladatának teljesítésére. Mivel az aranyban semmilyen, vagy semmilyen hasznavehető tulajdonságot nem találunk, ezért van meg az a pénzként való alkalmazásához az a bizonyos, nagyon is szükséges tulajdonsága, hogy minden ember számára közömbös. Mennél nemlegesebbek a pénz anyagi tulajdonságai, annál előnyösebben tudja betölteni csereeszköz-feladatát.

Valaki elad egy tehenet és pénzt kap érte. Egyetlen pillantást vet a pénzre, aztán eltűnik a zsebében. De figyeljük meg azt az embert, aki a tehenet megveszi. Megelégedhet azzal, hogy egy pillantást vet a tehénre? Nem vizsgálja meg, tapogatja meg minden oldalról? Nem fedez fel nap mint nap újabb tulajdonságokat a tehenén, amelyek aztán ujjongásra késztetik vagy halálra szo-morítják? Ha a pénz nem volna "számunkra anyagilag teljesen közömbös, ha minden egyes érmét úgy megvizsgálnánk, mint egy tehenet, egy baltát, egy könyvet megvizsgálunk - úristen, egy egész nap kellene ahhoz, hogy egy 100 márkás összeget összeszámoljunk, és még ekkor sem lehetne senki biztos abban, hogy az Összeg mennyiség és valódiság szempontjából egyezik. Csak mivel szívünk mélyéig mindnyájan hűvösen állunk szemben a pénzanyaggal, azért lehetnek az új és a régi, a sárga és a piros aranyérmék egyenértékűen forgalomban. Hogy ebben a viszonylatban mennyire közömbösek vagyunk mindannyian, felismerhető abból, hogy rendszerint 1000 közül egyet sem ta-lálunk, aki csak valamennyire is pontosan meg tudja mondani, mekkora aranymennyiség felel meg egy márkának. Ebből felismerhetjük, hogy milyen szerencsésnek nevezhették magukat az akkori barbár népek, hogy a gondviselés olyan természetes anyagról gondoskodott, amely tulajdonságainak hiánya folytán minden ember számára közömbös, amely ezért ellenállás nélkül jár kézről kézre, és amelynek tömege kifogástalanul, szükség esetén törvényileg megállapítható.

Abban a távoli korban csak egy természetes anyag jöhetett szóba pénz céljára. Egy műpénz, például a papírpénz létrehozásához szükséges^ technika csak a munkamegosztásból, az aranypénz segítségével jöhetett létre. Az arany volt az egyetlen lehetséges pénz azon emberek számára, akik a munkamegosztás segítségével a barbárságból ki akartak emelkedni.

Ha most az aranynak a népek közötti csere eszközeként való kiemelkedésével általános versenyfutás és hajsza kezdődött az arany után, megint úgy tű-

218

nik, mintha ez nyilvánvaló ellentétben állna azzal a véleményünkkel, hogy az emberek közömbösek az arannyal szemben. De ez csak látszólagos. Morgan, Rockefeller, a spekulánsok és uzsorások, akik az aranyért versenyeznek és arra vadásznak, e fémmel szemben talán még közömbösebbek, mint mások. Ezek az emberek az aranyban a pénzt, a csereeszközt keresik, amelyre minden polgár munkatermékének cseréje érdekében rá van utalva. Ez a pénz adja nekik a hatalmat, amelyre törekednek. Az aranymonopólium, ha az arany nem lenne pénz, jelentősen kisebb befolyást gyakorolna, mint az ezüstmonopólium, amelyet ma már ugyancsak nem lehet többé elképzelni. De az aranymonopóliummal Morgan egyszer már a kétségbeesésbe kergetett 80 millió fekete, fehér és vörös amerikait.

Az arany utáni versenyfutás tehát nem más, mint a pénz utáni versenyfutás. És ez a versenyfutás mindenütt egyforma, akár aranyból, papírból vagy rézből van a pénz. Ezért nem szabad szó szerint venni, amikor Goethe azt mondja: „Aranyra les, aranyt keres mindenki! Jaj, mi szegények!" Mert ók mind a pénz után futnak. Korábban az ezüstért versenyeztek. Júdás a mesterét harminc ezüstpénzért árulta el - mert akkor ezüst volt a pénz. Amióta ezüstből nem vernek érmét, a varjú sem károg utána. És Goethét biztos kinevetnék, ha ma azt mondaná: ezüstkanálra les, ezüstkanalat keres mindenki! Jaj, mi szegények!

Amint mondtuk, a pénzzé lett arany tette lehetővé a barbároknak, hogy bevezessék a munkamegosztást, és technikailag berendezkedjenek az árutermelésre. Az arany olyan létra volt, amely az ősembernek megengedte, hogy barlangjából az emberré válás fényesebb magaslataira hágjon. Mégis hibás létra volt, és a hibás létra annál veszélyesebb, mennél magasabbra hágunk rajta.

Ma még sokak számára teljesen rejtélyes, milyen mesés gyorsasággal érték el a régi kultúrnépek az emberi lét legeslegmagasabb fokait. Csodálkozunk azon, amit a görögök, a rómaiak és előttük régebbi népek gyakran megdöbbentően rövid idő alatt teljesítettek. Ezt a rejtélyt az arany oldja meg, vagy ahogyan most már értőn mondhatjuk: ezt a rejtélyt a pénz oldja meg, és az ezzel lehetővé vált munkamegosztás, amelynek haladást támogató erejét soha nem becsülhetjük elég nagyra, soha nem fogják túlbecsülni. E népek fejlődésének csodálatos gyorsasága adja számunkra a legjobb mércéjét a pénz jelentőségének. A vasút feltalálásával való összehasonlítás csak gyenge képet ad arról, amit a pénzzel lehetővé vált munkamegosztás hozott az embereknek. A pénz a kultúra alapköve - minden mást erre az alapkőre építettek. A pénznek ez a mindent felülmúló jelentősége azonban azt is elmondja nekünk, mit jelentene, ha ez az alapkő egyszer megroppanna. Akkor minden, amit ráépítettek, ismét összeomlik. És valóban, a régi kultúrnépek is a semmibe süly-lyedtek vissza, ahogyan a pénz, vagy ahogyan itt ismét nevezni kell, az arany eltűnt. Az arany emelte ki az emberiséget a barbárságból és eltűnésével ismét a barbárságba taszította vissza.

Minthogy az aranyat találják. Az egyetlen eszköz, hogy az aranyat pénz céljára megszerezzék, a „találás". Ha találnak aranyat, akkor van pénz, ha nem találnak, nincs pénz. A babiloniak, a görögök, a rómaiak idejében éppúgy rá voltak utalva az arany megtalálására, mint ma is. A babiloniak nem csinálták a pénzüket, éppoly kevéssé, mint mi ma, hanem keresték. Nem az árucsere

219

szükséglete, a munkamegosztás parancsa, a kultúra szolgáltatta a babiloniaknak, a görögöknek és a rómaiaknak a mércét a pénz előállításához, hanem a vak véletlen. Ha sok aranyat találtak, akkor Babilonban sok pénzt csináltak, pontosan úgy, ahogyan még ma is Berlinben, Londonban, Bernben sok pénzt vernek, ha Alaszkában sok aranyat találnak. És ha kevés aranyat találnak, kevés arannyal segítenek magukon, amennyire lehet. Ha egyáltalán nem találnak többé aranyat, akkor egyszerűen visszasüllyednek a barbárságba. Legalábbis így tették a babiloniak, a zsidók, a görögök és a rómaiak, és így tennék minden valószínűség szerint az európai tekintélyek is, a szakemberek, a pénzügyérek. Az aranyhiány miatt lemondanak a munkamegosztásról, visszatérnek a hottentották gazdálkodási módjához. így tették az ókor népei, és ez a magyarázata e kultúrnépek rejtélyes eltűnésének.

Mert ne felejtsük el, tartsuk világosan szem előtt: az aranyat találják, találják, találják, és ha nem találnak aranyat, akkor nem találnak. Minden más, az ember számára szükséges dolog esetében arról van szó, hogy szükséglet szerint előállítjuk őket. Széna, szalma, aranyvaluta-irodalom és értékelmélet -mindezt szükséglet szerint állítják elő. De az aranyat, a pénz előállításának anyagát, minden kultúrának ezt a bölcsőjét és az állami erő alapját, nem lehet szükséglet szerint csinálni; ezt találják, ha találják. Képzeljük el, hogy a Nemzeti Bank elnöke nadrágja zsebén lenne egy lyuk, és gyakran elvesztené a páncélkamra kulcsát. Akkor az egész ország kereskedelme körülbelül éppúgy ennek a kulcsnak a megtalálásától függne, mint ahogy még ma is az arany megtalálásától függ. Amíg az elnök keresi a kulcsot, az országban megakad minden kereskedői tevékenység, és mivel az ókor népei nem találták meg az elveszett kulcsot, kultúrájukkal együtt lehanyatlottak. A rómaiaknál ez nagyjából Augustus császár idejére esett, amikor minden aranybánya kimerült, és a hispániai ezüstbányák, amelyek addig a fő hozzájárulást adták a római érmék nyersanyagához, már nagyon gyéren tenneltek.

Ezzel kezdődött a Római Birodalom hanyatlása. Róma hatalma, mint minden tartós államhatalom, a kereskedelemre, a munkamegosztásra és a pénzrendszerre felépített gazdasági hatalom volt. Ahová a római pénzrendszer elért, kibontakozhatott a munkamegosztás, amely jólétet teremtett. Ezt a mindenütt fellépő, látható és feltűnő jólétet a római uralomnak és igazgatásnak tulajdonították, s ez növelte annak vonzerejét. Ez tartotta össze a birodalmat. Amint azonban a rómaiak nem találtak több aranyat és ezüstöt, több pénzt sem tudtak verni. A rendelkezésre álló pénz fokozatosan eltűnt, elveszett, vagy nagyrészt kiszállították a Keletről érkező behozatal kifizetésére, amellyel szemben nem állt megfelelő kivitel. így ismét meg kellett szüntetni a munkamegosztást, amelynek egyebek mellett a hadi felszerelést is szállítania kellett. A jólét csökkent, az adók egyre elviselhetetlenebbek lettek és a felbomlás erői kerekedtek fölül a Római Birodalomban.

Az aranylétra összetört, és a Római Birodalom azért bukott olyan mélyre, mert olyan magasra emelkedett ezen az áruló létrán. És ma Róma környékén a kecskepásztorok értetlenül csodálják a hatalmas művek romjait, amelyeket az arany varázsolt elő a semmiből. Róma fénye - mint Babiloné, Görögországé és Jeruzsálemé - csak visszfénye volt a pénzrendszerben rejlő, őserejű kulturális erőknek.

220

Minden más, amit az ókori népek hanyatlásának magyarázatára felhoznak, mind a középkori, örömtelen kolostori szemléletből származik, amely akkor vált uralkodóvá, amikor nem találtak aranyat, amikor a munkamegosztást korlátozni keltett, vagy fel kellett adni, amikor a nyomor, az éhínség és a megalázkodás terjedt el. Nem igaz, hogy Róma bukását az uralkodó osztályok bűnökbe süllyedése okozta. Egyetlen csoport sem olyan hatalmas, hogy tők függne évszázadokon keresztül egy egész nép jó- vagy balsorsa. Egy egészséges, az alkotás örömével eltelt, gazdag nép, amely munkamegosztásban gazdálkodik, nem sokáig hagyja, hogy elfajzott, bűnökkel terhelt fickók gyötörjék. Az eredményesen gazdálkodó ember azt mondja, mint ami a váltó felirata, amelyet aláír: „önmagamban van az értékem", büszke és szabad, mert biztonságban érzi magát a gazdaságában. A gazdasági fejlődés korszakaiban a kényurak soha nem tudták megerősíteni uralmukat. Akkor alkalmatlan embereket sem tűrtek meg az államvezetésben. A gazdasággal minden fellendül: a szabadságérzés, a népek büszkesége. De ha ugyanennek a népnek fel kell adnia a munkamegosztást, és így fokozatosan, mint Róma, Babilon, Jeruzsálem esetében történt, vissza kell térnie az ősgaz-dasághoz, mert az arany állománya egyre kevesebb, amikor a búskomorság miazmája hatja át az egész népet és a koldusok szánalmas viselkedése válik hangadóvá, akkor nincs többé senki, akinek büszkesége és bátorsága volna ahhoz, hogy az alkalmatlan, romlott embereket elűzze, s maga lépjen a helyükbe.

Nem, Róma nem az erkölcsök megromlása miatt pusztult el; a romlott emberek maguk pusztulnak el a romlottságuktól, ehhez a népnek semmi köze. Hányszor, de hányszor elpusztultak volna Európa népei, ha a fejedelmek, az uralkodó osztályok bűnössége elég lett volna ehhez! Róma a munkamegosztással hanyatlott le, és a munkamegosztás azért hanyatlott, mivel nem találtak több aranyat.

Ezért az is téves, amikor azt állítják, hogy az egész római nép elfajzott. Ma a kávét, az alkoholt, a dohányt, a szifiliszt tekintik a népek elfajzása okának. E mérgek nélkül a mi orvosaink ma már egyáltalán nem tudják elképzelni az elkorcsosulást. A rómaiak számára azonban ismeretlenek voltak ezek a mérgek. Csak a bort ismerték, s azt annak idején biztosan nem fogyasztották nagyobb mennyiségben, mint most. De olyan mennyiségben sem, ami elég lett volna ahhoz, hogy egy egész népet megrontson.

Az is hamis, amikor a germánokat teszik felelőssé Róma hanyatlásáért. Látjuk, hogy ez a néptörzs mit teljesít. Ezt a néptörzset vidám tetterő, komoly gondolkodás, a legmagasabb csúcsok felé való törekvés jellemzi. I la barbárok (a germánok nem ismerték a pénzt és a munkamegosztást) verték volna szét a Római Birodalmat, miért nem kelt újra életre germán uralom alatt? Hiszen azt mondják, hogy az új élet különösen erőteljesen fejlődik ki a romokon. De mit csinálhattak volna a germánok Róma romjain, ha ők sem találtak aranyat, hogy a munkamegosztás számára pénzt verjenek? És munkamegosztás nélkül a germánok sem tudtak kultúrát teremteni. Róma pénzsorvadásban ment tönkre, és ez a halálos pestis átterjedt minden népre, amely Rómába jött. Róma romjaiból nem támadhatott új élet, germán uralom alatt sem.

És így aludt Róma másfél ezer évig, az újjászületésig, a reneszánszig. És ezt az újjászületést minden idők legnagyobb találmányának, a nem valódi érmék fel-

221

találásának a javára kell írni. Igen, így van, a hamis érmék ébresztették fel Rómát, ébresztették fel egész. Európát középkori álmából, Hiányzott a nyersanyag a valódi érmékhez, tehát csináltak nem valódit. A reneszánsz művészei, feltalálói és kereskedői okozatok, nem okok. Költők, feltalálók minden korban születtek. Ha a nagy bába - a pénz - jelen van, fejlődnek, kibontakoztatják erőiket, egyébként azonban elpusztulnak. A reneszánsz igazi oka tehát mélyebben gyökerezett. Ezt abban a tényben kell felismernünk, hogy a 15. századi Európában mindenütt, és különösen Itáliában azon voltak, hogy a kevés, a római időkből átmentett pénzt réz hozzáadásával gyarapítsák, ugyanakkor ezeknek a nem valódi érméknek a teljes törvényes fizetési erőt biztosítsák. így hoztak létre egy dukátból a 3-5-10-50-szeresét és még többet, és az így vert dukátokkal minden adósságot ki tudtak egyenlíteni. Ez tehát a zsidók jubileumi éve, átalakított formában. A rendelkezésre álló pénz növekedett, szér lesebb néprétegek jutottak hozzá. Az áruk árai, amelyek Augustus kora óta állandóan csökkentek, és a kereskedelmet veszélyessé, sőt, számtanilag lehetetlenné tették, most emelkedtek. A kereskedőket, akiknek most volt merszük egy váltót aláírni, már nem fenyegette az adósok börtönének bizonyossága. Az árak emelkedtek, következésképpen az eladási ár a legnagyobb valószínűséggel felülmúlta a beszerzési árat; hála a réznek, amelyet a fejedelmek, természetesen merő nyereségvágyból, az érmékhez hozzátettek, a kereskedelem számtanilag ismét lehetővé vált.

Amíg a fejedelmek együttesen uzsoráskodtak és pénzt rontottak, és Schin-derlinget* vittek piacra, úgynevezett hamispénz-verést űztek, újra létrejöhetett a munkamegosztás, a világ újra fellélegezhetett. A Sckinderlingre ráillett a szó-' lás: olyan erő, amely rosszat akart és jót hozott létre. Ha nem a romlott fejedelmek voltak azok, akik Rómát hanyatlásba kormányozták, ezúttal mégis a romlott fejedelmek voltak azok, akik Rómát feltámasztották. A Schinderling juttatta ismét levegőhöz a munkamegosztást - és mi más volt alapjaiban a reneszánsz, ha nem a munkamegosztás újjászületése? Hiszen a munkamegosztás minden kultúra alapja. A Schinderlingnek köszönhetően találtak a költők és festők vevőket a műveikre, és ez egyre újabb alkotásokra serkentette őket. A tulajdonképpeni művészetpártoló, amely akkoriban minden ecsetet és vésőt munkába állított, a Schinderling volt, az új, nem-valódi érme. Valószínűleg ennek a Schinderlingnek köszönhetjük azt is, hogy Gutenberg megnyerhetett egy kapitalistát találmánya felhasználására. Csak egy Schinderling-kapitalista volt, de mit számít ez? Faust pénze nélkül Gutenberg találmánya talán elveszett volna, és Gutenberget az adósok börtönébe zárják. A Schinderling megteremtette az áruk értékesítését, a könyvekét is; Gutenberg a növekvő könyveladás kielégítése érdekében jutott a sokszorosítás gépesítésének gondolatára. Feltalálók mindig vannak. Csak gondoskodjunk az értékesítésről - a többi a technika dolga, amely mindig megmutatta, hogy fel tud nőni az elé állított feladatokhoz.

Minthogy, amint az elején megmutattuk, azok számára, akiknek pénzre van szükségük, tehát árut adnak el, közömbös a pénz anyaga, a Schinderlingek

* Schinderling - (csúfnév) a késő középkori rossz pfennig elnevezése, amelyet 1457-1460 között vertek osztrák és délnémet területeken.

222

kézről kézre jártak, és minél vörösebbek lettek az adalék folytán, annál gyorsabban és biztosabban jártak kézről kézre. És ahová kerültek, ott az emberek dolgoztak, és az így elvégzett munka később annyi lett, mint a csereügyletek összessége, amelyet e rossz pénz közvetített. Ha egymillió egység volt belőle, amely százszor cserélt gazdát egy évben, akkor százszor egymillióból lett áru -elegendő ahhoz, hogy egy egész várost gazdaggá tegyen. így aztán a városok gazdagsága fordított arányban állt az érmék valódiságával és a fejedelmek becsületességével. Ha akkoriban a fejedelmek mindannyian Márton testvérrel [Luther Mártonról van szó - a fordító] felkiáltanak: „Itt állok, másként nem tehetek!", és az érmehamisítás gondolatát felháborodottan elutasították volna, akkor nem lett volna reneszánszunk, és talán Márton testvérnek sem lett volna bátorsága a lázadásához. Mert a forradalomhoz valamivel többre van szükség, mint egyetlen szerzetes lelkiismereti kényszerére. Ehhez egy munka-megosztásban élő, az alkotásban örömét lelő, bátor, szabadságszerető és tehetős nép által teremtett környezet szükséges. A koldusok nem forradalmárok.

A Sckinderlingrői szóló ezen dicshimnuszból tulajdonképpen annak a követelésnek kellene kicsengenie, hogy a pénzverő urak csalásának e teremtményét tegyük meg az új korszak mérföldkövévé. Ezt a megbecsülést inkább megérdemelné, mint csúfnevét. A járadékosok és uzsorások, akiket ez a rossz pénz megkárosított, már rég elporladtak. De művük, amelyet a rossz pénzzel való üzletelés életre hívott, „az örökkévalóságig sem múlik el". Az ezerféle át-kozódás, amely a rossz pénzt érte - ebben eddig különös módon a „nemzet-gazdászok" is tisztességesen részt vettek - magángazdasági és nem népgazdasági megfontolásokból ered. Csak azokat a károkat látták, amelyeket a rossz pénz tulajdonosa az érme állandó vörösebbé válása (az összes áru árának emelkedése) miatt elszenvedett. Ezeket a nyomorúságos kis károkat. Azt a hatalmas népgazdasági emelő hatást, amely ebből a színváltozásból eredt, nem vették észre. A Schinderling rendelkezett a javakat cserélő erővel, amely az egyetlen lényeges dolog a pénznél, ha a munkamegosztás, a csere, a népgazdaság és a pénz célja magasabb szempontjából szemléljük. Mindenesetre a nem-valódi érme, mint a pénzrendszerbe való állami beavatkozás előharcosa, inkább megérdemli „az új korszak mérföldköve" megtisztelő címet, mint azok a más események, amelyeket úgy tekintenek, mint ennek a hatalmas fellendülésnek az elindítóit. Amerika felfedezése, a reformáció, a könyvnyomtatás és a lőpor feltalálása mind maguknak követelik ezt a megtisztelő címet, noha ezeknek közvetlenül semmiféle befolyásuk nem volt a munkamegosztásra és az árucserére, míg a Sckinderlinget, ugyanúgy, mint manapság a konjunktúrát, a munkamegosztás ösztökéjének kell tekinteni.

„A gazdasági virágzás egyetlen olyan korszakát sem ismerém, amelyet ne az arany rendkívüli beáramlására kellene visszavezetni" - mondta Sombart, berlini professzor.

De az arany ilyen hatást csak pénzként tud kifejteni, és a Schinderling szintén pénz volt, gazdaságilag pontosan úgy hatott, mint az arany beáramlásának arányos megnövekedése.

A történelmet tehát a következő szakaszokra tagoljuk:A barlanglakók korszaka a munkamegosztás elterjedéséig, amely az arany

általános csereeszközzé tétele révén állt elő.

223

Az ókori népek fölemelkedése és hanyatlása a teljes bukásig az aranyleletek kimerülése révén.

Középkori jégkorszak a Schinderlingek megszületéséig.Azóta a kultúra változékony fejlődése az arany rendszertelen felduzzadása

következtében.Az új életből, amely a Schinderlingek megjelenésével a 15. században mindenütt, itt-

ott és amott elkezdte felütni fejét, nyilván egyes bányászok is bátorságot - és hitelt - kaptak arra, hogy arany- és ezüstércek után kutassanak. Aranyat nem szívesen dobnak ki feltételezésekre és kutatásokra. De Schinder-linget, amely évről évre vörösebb lett, könnyebben odaadtak egy bizonytalan vállalkozáshoz. És valóban, a Schinderling megérte a kockázatot, itt is a haladás úttörőjének bizonyult. Találtak, amit másfél évezreden keresztül alig mertek keresni, ezüstércet Csehországban, Szászországban, Morvaországban és Magyarországon. Joachimstalban 1485-ben verték az első joachimstalereket. Most megmozdult az élet nemcsak a Scftmí&r/mg-fejedelmek országaiban, hanem ott ís, ahol a fejedelmek nem akartak részt venni a hamispénzzel való csalásban. És akkor az ezüstpénz átkelt Németország határain, és ahová elért, áldás kísérte a nyomát. A római Szent Péter székesegyház a német bányák ezüstjéből épült, amelyet a jámbor vezeklők ajánlottak fel áldozatként. Ezek nélkül az ezüstök nélkül Michelangelónak és Raffaellónak bizonyosan nem lett volna alkalma megmutatnia alkotóerejét.

A cseh tallér, a joachimstaler végül is utat talált Spanyolországba is, és ott létrehozta ugyanezt a csodát? Miért ne - hiszen az ezüst előtt korábban az egész világ nyitva állt. Akkor ezzel most megvan a magyarázat: azok a hajók, amelyekre Kolumbusz 1492-ben Pálosban felszállt, létüket annak a vállalkozó szettemnek köszönhették, amely mindenütt megmutatkozik, ahová a pénz eljut, és a munkamegosztás termékeinek értékesítését megteremti.

Azt állítom tehát, hogy az ókor államai a természetes pénzükkel emelkedtek és ezzel a pénzzel buktak, hogy a másfél ezer éves középkori jégkorszak a pénzhiány következménye volt, hogy a reneszánsz első kezdeményei a Schin-derlingre vezethetők vissza, a reneszánsz kiszélesedése azonban és Amerika felfedezése a 15. század második felében a rossz pénz által feltárt német ezüstbányák ajándéka volt.*

Az Amerikában talált nagy arany- és ezüstleletekkel ért véget tulajdonképpen a középkor. A pénzfém felhozatala elegendő volt althoz, hogy egész Európa a pénzgazdaság és a munkamegosztás résztvevője legyen. Az arany teremtette az óvilágot, az arany teremtette az Újvilágot. Az arany megdöntötte az Óvilágot, s az Újvilágot is meg fogja dönteni, ha...

Túl messzire vezetne, ha itt leírnánk azt a sokoldalú befolyást, amelyet a szabálytalanul, lökésszerűen bekövetkező aranybehozatal Európa fejlődésére gyakorolt. Legyen elég itt ismét megemlíteni, hogy az aranyat Amerikában is mindig csak találták. Ma sokat, holnap keveset, aztán megint egy egész halommal. Ez a lökésszerűen végbemenő pénzfelhozatal érezhető volt az egész világon, éppúgy, mint a Föld mélyéből érkező földlökések. Bár az aranyleletek nem csökkentek szinte nullára, mint a középkorban, mégis hosszú időszakok

* A bányászat persze soha nem szünetelt teljesen. Azonban jelentéktelen volt, és alig fedezte azt, ami az említett időszakok előtt kitermelt mennyiségből idővel elveszett.

224

teltek el teljesen elégtelen felhozatallal, amikor az emberiség ismét elaggott, középkori vonásokat vett fel, és az előrehaladás minden területen megrekedt. Az utolsó ilyen időszak az 1872. év után következett, amikor az uzsorások minden ország törvényhozásában felülkerekedtek, és elérték, hogy az ezüst kikapcsolása révén a pénzkibocsátást saját előnyükre korlátozzák. Az uzsorások és a járadékosok véleménye szerint akkoriban túl sok pénzt bocsátottak ki, a pénz túl olcsó lett. A munkások és a parasztok - mondták - fényes jómódban élnek, és ez nem járja. Ezért le az ezüsttel! Az áruk árainak esniük kell, hogy ezáltal a járadékosok a kamattal még szebben és gazdagabban élhessenek. A véletlen azonban, amely ilyen ügyekben mérvadó, úgy hozta, hogy abban az időben az aranyleletek is erősen leapadtak. így jött létre az úgynevezett tartós válság, amely 1890-ig tartott, és az osztalékra és a rész-vényárfolyamokra gyakorolt sokrétű hatása folytán a nevezen uzsorás köröket súlyosan megbüntette azért, mert betörtek a munkások és parasztok költségvetésébe. Túllőttek a célon, és levágták a tyúkot, amely aranytojásokat tojt volna számukra.

1890 után gyorsan gyarapodtak az aranylelctek, ami folyamatosan, mindmáig tart, és ismét segítettek fölhajtani az árakat, amelyek eddig - a vállalkozók, a kereskedők és a parasztok kétségbeesésére - állandóan lefelé mozogtak. Hadd jegyezzük itt meg természetes pénzünk megbízhatatlanságának jellemzésére, hogy a fémpénzleletek, amelyek az 1866-1870 közötti években 4 milliárd márkát (arany és ezüst) tettek ki, a következő ötéves időszakban 2 és fél milliárdra csökkentek (az ezüst kikapcsolása után), és azóta csaknem 7 milliárdra emelkedtek. Ilyen hatalmas véletleneknek van tehát kitéve a mi társadalmi intézményeink legfontosabbika, mindössze 30 éves időszak alatt! Mi történt volna, ha az aranyleletek, amelyek 1856-tól 1885-ig állandóan csökkentek, ettől kezdve tovább csökkentek volna, ahelyett, hogy emelkedtek? A kérdés teljesen jogos, minthogy leletekről van szó, ásványkincsekről, amelyek felfedezése a véletlentől függ.

A pénzkibocsátás állandó csökkenése növekvő nyomást gyakorol minden áru árára. Ez megfojt minden vállalkozó szellemet, s azoknak a borúlátóknak ad igazat, akik azt mondják, hogy a fennálló viszonyok között a tétlenség a legjobb vállalkozás. A csökkenő árak sodrásával szemben a vállalkozók és a kereskedők éppoly tehetetlenek, mint az, aki szembe úszik az árral. Aki ezt megpróbálja, rendszerint a mélyben végzi, és szerencsétlensége figyelmeztetésül szolgál mások számára.

így végül az egész nép karba tett kézzel ül, éhesen, alázatosan, cselekvésében és gondolkodásában koldushoz hasonlóan, és várakozik. Mire várnak a bolondok? Arra, hogy a Szezám ismét megnyílik és kiengedi az aranyat. És ha nem találják meg a Szezám kinyitásának varázsszavát, akkor, olvan biztosan, mint a halál, ismét jégkorszak köszönt be a munkamegosztásban, és a kultúra alkotásai ismét jégbe fagynak.

A rövidlátó emberek számára kellemesen csenghet, ha azt hallják, hogy minden áru ára csökken, ők az árak csökkenését a létfenntartás olcsóbbodásának tekintik. De aki az összefüggéseket valamennyire is átlátja, tudja, hogy csak az élősködők azok, akik számára az alacsony árak egyúnal jó árak is; hogy mindenki más szamára, aki munkája hozadékából él és az élősködést is

225

' 226

ebből táplálni kénytelen, a valóságban az emelkedő árak a jó árak. Egyébként az „jó" szó is csak magángazdasági, nem népgazdasági fogalom. És itt a pénzt népgazdasági nézőpontból tárgyaljuk.

Az úgynevezett jó árak tartóssága végül a népgazdaság leállását jelenti. Az jó árakkal szén helyett vizet Öntenek a népgazdaság kohójába. Az úgynevezett jó árakkal számtanilag lehetetlenné válik a kereskedelem és az ipar.

Az eddig elmondottak megmutatják, milyen rosszul alapozta meg az arany a munkamegosztást. De még semmit nem mondtam arról a módról, ahogyan az arany a javakat elosztja, holott ez mégiscsak e kérdéshez tartozik. Azonban túlmenne ennek az előadásnak a keretein, ha ezzel behatóbban akarnék foglalkozni. Bármennyire kellemetlen számomra, itt be kell érnem feltételezésekkel, és a továbbiakat illetően az „Új tan a pénzről és a kamatról"* című írásomra kell utalnom, amelyben ezeket az állításokat részletesen megindokolom.

Az aranynak köszönhetjük a munkamegosztást, és ezzel a kultúrának azokat a javait is, amelyeket élvezünk. De az aranynak köszönhetjük azt is, hogy a létrehozott javak messze legnagyobb része, mégpedig a legjobb része, az élősködésnek esik áldozatul. Hiszen az arany a kapitalizmus atyja. Testi (nemesfém) és törvényes (törvényes fizetőeszköz) előjogainak köszönhetően az arany kivételes pozíciót foglal el az áruk között, amelyek cseréje a pénzre van utalva. Ezért az aranypénz általános megtakarítási eszközzé is vált, és a megtakarító nem adja ki, hacsak nem ígérnek érte kamatot. Előbb vagy utóbb azonban minden pénz, amelyet az állam csereeszközként forgalomba hoz, valamilyen megtakarító kasszájába kerül; úgyhogy végül is minden forgalomban lévő pénz a megtakarítók kasszájából származik, tehát kamattal terhelve lép a piacra, hogy a csere-eszköz szerepét betöltse. A pénznek ez a kettős felhasználása - csereeszköz és a megtakarítás eszköze - ellentétes természetű, és a csereeszközzel való visszaélésnek kell tekinteni. Azáltal, hogy a javak cseréje számára csak kamatozó pénz áll rendelkezésre, a kamat tulajdonképpen az árutermelés előfeltételévé válik. Proudhon szerint a pénz ott áll a piacok, a boltok, a gyárak, minden „tőkebefektetés" (azaz pénzbefektetés) kapujában, és semmit nem enged át, ami a kamatot nem fizeti meg, vagy nem tudja megfizetni.

így az arannyal és a munkamegosztással együtt a nagy békebontó, a kamat is megszületett. A munkamegosztás maga nem követel kamatot. Kinek kellene itt kamatot fizetnie és miért? A munkamegosztásnak tehát általános jólétet kellett volna teremtenie az emberek számára, hiszen az nem egyesek kiváltsága, hanem minden ember számára hozzáférhető. De az arany kezéből az emberiség ezt az isteni erőt csak a kamat feltételével - ezzel az embereknek szegényekre és gazdagokra való elkülönülésével - kapta meg. Mintha az irigy istenek irigyelték volna az emberiségtől hatalma megnövekedését; mintha attól féltek volna, hogy az emberek elszabadulnak az isteni járószalagról; mintha az istenek ezt azzal előzték volna meg, hogy - az „oszd meg és uralkodj" elve alapján - a kamat megosztó intézményét beleplántálták volna az embercsaládba! Az arany nem engedi meg az általános jólétet! Sztrájkol, megtagadja a szolgálatot, ha szabad emberekkel van dolga. Urakat és szolgákat akar; meg-

* Ez a jelen könyv III—FV. része.

227.

gyötört, túldolgoztatott embereket egyfelől, élősködőket másfelől. Belső ellentmondás van abban a kívánságban, hogy az arany egy szabad, büszke és valóban önrendelkező nép szolgálatára álljon. Aranypénz és a nép szabad élete összeegyeztethetetlen! Az arany már megjelenése első napján munkásokra és élvhajhászokra osztja az embereket, annak az Őserőnek a felhasználásával, amelyet az emberek a pénztulajdonságok ráruházásával adtak számára.

Az emberiségnek egy verejtékező, káromkodó, dolgozó osztályra, másfelől élősködőén élvezőkre való felosztásával megkezdődik az ember kicsinyes, gonosz, irigy Alberichhé nevelése - olyan bűnöző hajlamú lénnyé, akivel az évezredek történelmében mindenütt lépten-nyomon találkozunk. [Alberich az északi mitológia gonosz, kapzsi, bajkeverő törpéje - a fordító.] Az aranyat gazdaságilag nagy szövetségesünkké tették, de egyben az emberi család ősellenségévé is vált. Az arany önműködően megteremti azokat a gazdasági viszonyokat, amelyek megakadályozzák Isten országának megteremtését a Földön. Az arany mellett a kereszténység nem honosodhat meg az embercsaládban. A kereszténység a munkamegosztással, egy büszke, szabad, jólétben élő emberiséggel nagyon is jól összeegyeztethető. Ha azonban ezt a munkamegosztást aranyra alapozzák, akkor a kereszténységnek át kell engednie a terepet. És vissza is vonult mindenütt, ahol a munkamegosztás teret nyert, és ez ma a. nép egész életében így van. Kereszténység és kamat: ez tiszta ellentmondás. De az arany egyfelől, és a szerencselovag, az uzsorás, az élősködő, a bűnöző, a börtönök, a lázadások és az erőszakosság másfelől - röviden arany és kamat jól összeülik.

Az arany tehát csak a polgári béke árán áll a munkamegosztás rendelkezésére.„Tiszteljétek Lükurgoszt, aki megvetette az aranyat, minden bűntett okozóját!" -

mondta Püthagorasz is 2 és fél évezreddel ezelőtt.Olyan emberektől, akik osztályállamban, urak és szolgák közt, koldusok és

alamizsnaosztók közt, jótékonysági bazárokon nőnek fel, olyan törvények közön, amelyek sokkal inkább arra vannak kihegyezve, hogy az osztálv- és erőszakállamot, a gazdagok előjogait védjék, mintsem hogy minden polgár jólétét szolgálják, nem várhatjuk el a keresztényi szellemet, amely szükséges, ha fenn akarjuk tartani a belső és a külső békét. A lázadás szelleme, amely az elnyomottak, a fekete, nyüzsgő munkástömeg körében mindenütt, minden államban uralkodik, illetőleg az önkényuralom és az elnyomás szelleme, amely a többi osztályban döntő helyzetekben mindig felülkerekedik, önműködően létrehozza azokat a viszonyokat, amelyek háborúhoz vezetnek. De a házi tűzhely mellen a polgári béke és a népek közötti béke szellemének kell uralkodnia, mégpedig nem csak karácsony estéjén a legszorosabb barátok körében, hanem ifjúkortól fogva. A békés gondolkozásmódot a gyereknek az anyatejjel kell magába szívnia, mondja Schiller. Az a mód, ahogyan az anya és az apa beszélget egymással, ahogyan a testvérek viselkednek egymással, abban már megtalálható a háború és a béke kellékeinek jó része. Ez folytatódik az iskolában, a templomban, a kereskedelemben, a sajtóban, a hivatalban, a népképviseletben és a külföldi államokkal való érintkezésben.

Emberként a jólétben élő csak a jólétben élők közön, a gondtalan csak a gondtalanok között tud fejlődni. Gazdagság és szegénység egyaránt visszás ál-

228

lapot; nincs helyük egy rendezett államban, mivel összeegyeztethetetlenek a polgári békével és a népek közötti megbékéléssel. A béke nem más, mint szabadság, és csak az az ember szabad, aki szükségletei fedezésében saját munkájára, saját gazdasági pozíciójára tud hagyatkozni. A szegénység lánc, a gazdagság is lánc, és a láncok látványának minden szabad embert iszonyattal kell eltöltenie. Ahol ilyent lát, szét kell törnie. Ez a békemunka. El a járadékosokkal, el a proletariátussal, el a kamatokkal!

Amíg az utolsó proletárt nem helyezzük örök nyugalomra az utolsó járadékos mellett, addig nincs béke a tűzhelynél, a közösségben, az államban és a népek életében!

Ha megszüntetjük a kamatot (és a földjáradékot), akkor ismét mindenkinek arca verejtékével kell megkeresnie a kenyerét. Azok azonban, akik saját munkájuk hozadékára vannak utalva mindennapi kenyerük tekintetében, békések. Az ő békekészségük bizonyítékát már láthatjuk abban az angyali türelemben, amellyel elviselik az élősködést. Abban a reménységben, hogy az „igazságosság" egyszer mégis békésen utat fog törni, mindig elnyomják a lázadás szellemét, amely bennük újra és újra lángra lobban a méltánytalanságot és az ostobaságot látván. Persze nem hasznos, ha ez a letörtség túllép bizonyos határokat.

Ezt a „békétől csöpögő" szellemet a munka szüli, és ez végső soron az erő és a biztonság érzetéből fakad, amely mindenkit eltölt, aki tudja, hogy gondoskodni tud magáról és övéiről. Ez a biztonságérzet azonban előfeltétele a tiszta gondolatnak és az igazságos ítéletnek. Csak a hatalmas, az erős, és a biztonságban lévő igazságos. Isten csak azért igazságos, mert mindenkit felülmúl hatalomban, és egészen biztosan tudja magát a trónján. Lucifer ezzel szemben, aki egyszer már a saját testén érezte az erősebb hatalmát, mindenféle álnoksággal próbál boldogulni. Luciferhez hasonlóan viselkedik az az ember, akit a kamat élvezete, a másik költségén való élés szellemileg és testileg képtelenné tett arra, hogy napi szükségleteit saját hatalma révén, munkával elégítse ki. Mindig számolnia kell a kamatfizetők lázadásával, miközben tehát saját énjén kívüli gazdasági biztonsága állandóan veszélyeztetve van, és bizonyos értelemben felmondható előjogokon és papírokon nyugszik. Egy ilyen ember teljesen magától értetődően elveszíti arra való képességét, hogy tárgyilagosan és helyesen gondolkodjék minden olyan eseményről, amely élősködői létét fenyegeti. Győzzenek meg egy bolhát életmódjának igazságtalanságáról! A gyengének (a járadékost ilyennek kell tartanunk) magától értetődően minden eszköz kapóra jön, amellyel előjogait megvédhetőnek véli. Épp ilyen magától értetődően mindenkit nyersnek, közönségesnek, romlottnak és a halálra méltónak fog tartani, aki megtámadja előjogait. Előjogai védelmében számára minden eszköz szent. A szükség itt is törvényt bont. Ha kenyértörésre kerül sor, minden eszközt igénybe vesz, a háborút is!

Vajon a fejedelmek nem indítottak már számtalanszor háborúkat villámhárítóként saját népük lázadása ellen? És ha a fejedelmek ezt teszik, miért ne tegyék meg a járadékosok is? A háború a legkitűnőbb eszköz arra, hogy a munkásszervezeteket felrobbantsák, és a munkásokat egymás ellen hecceljék. Ha tehát erről az oldalról veszély fenyeget, miért ne vegyék igénybe, mondják, a háborút? Látható, hogy mire teszi képessé az embert az életösztön, amikor a

hajótöröttek egy mentőcsónakért harcolnak. Ez a háború ismét megmutatta, hogy a háború milyen hatékonyan felrobbantja a munkásszervezeteket. Azt az Internacionálét, amely a háború kitörése előtt azt énekelte: „Minden kerék megáll, ha erős karom úgy akarja!", szétrobbantották. S ezt a járadékosok nem vették észre? Ez az eszköz biztosan hatásos. A hatalmat a háború kirob-bantásához a sajtó biztosítja, amelyet erre a célra megvásárolnak vagy alapítanak. Azoknak, akik munka nélküli jövedelemből élnek, sok ráérő idejük van arra, hogy mindent alaposan, megfontoltan előkészítsenek. Míg mások fáradságosan dolgoznak, az élősködők a karosszékben ülnek és tanakodnak. Feltételezhetjük róluk a szükséges könyörtelenséget, akárcsak a szükséges érzéketlenséget. Aki nem riad vissza attól, hogy széles néprétegek életkörülményeit kamatszedéssel úgy leszorítsa, ahogyan teszi, még kevésbé riad vissza attól, hogy ugyanezeket az embereket előnyös pozíciója biztosítása végett egy-más ellen heccelje. A New York-i tőzsde haramiái, akik 1907-ben a nagy tőzsdekrachot előidézték, és a borzalmat és nyomort, ami azt követni fogja, egészen biztosan előrelátták, ezek a haramiák, mihelyt „kifizetődik", a háborút is bevonják üzelmeikbe. Kiváltképp, ha az egészről, a létről vagy nemlétről, a munkásszervezetek lefegyverzéséről van szó. Az ember harcolva akar elpusztulni; inkább akar borzalmas véget, mint vég nélküli borzalmat. És az ürügyet ehhez a borzalomhoz hajánál fogva előrángatja, mihelyt meggyőződött róla, hogy eljön a cselekvés ideje.

Az arany minden bűntett oka, mondta Püthagorasz, és az emberek nagy családjának egymással harcoló csoportokra való felosztása szintén bűncselekmény. Az arany vitt minket az osztályállamba, abba a polgárháborúba, amely az állam zsigereiben tombol. Akkor nyilván az is az arany, amely a népeket elszakítja egymástól, és felfegyverkezve egymás ellen vezeti. Nézzük meg, hogyan éri ezt cl!

Azok a hatalmas erők, amelyeket az arany (a pénz) gazdag beáramlása a népgazdaságban mozgásba hoz (üzleti fénykor, konjunktúra) nem maradtak észrevétlen, és jó néhány olyan javaslathoz és törvényhez vezettek, amelyek célja ennek az aranybeáramlásnak a támogatása, illetőleg az aranykiáramlás megakadályozása. „Merkantilistáknak" nevezték korábban ezeket az embereket, akik országukon ilyen módon próbáltak segíteni. Ma védővámosoknak nevezik őket. Az egész igyekezetet pedig a „harc a túl rövid aranytakaróért" elnevezéssel illetik. Ennek az őrületnek a legújabb kifejeződése volt az aranyzárlat e háború kitörésekor Európa majdnem minden országában. A merkantilisták vagy védővámosok azt mondták: az árubehozatal az arany kivitelét jelenti, következésképpen az árubehozatalt akadályoznunk kell, hogy országunk aranyállományát növeljük. Az árukivitel ezzel szemben aranybehozatalt jelent, következésképpen az árukivitelt minden eszközzel támogatnunk kell. Az import kívánatos korlátozását behozatali vámokkal érjük el, az árukivitel támogatását pedig exportprémiumokkal (Németországban az exportált javak mérsékelt vasúti tarifájával és a tengeri tarifák fuvardíjengedményével). így becsalogatjuk és jót megfogjuk az aranyat. A mi országunk a gazdag pénzforgás következtében gyarapszik, a kamatláb csökken, és hogy mi lesz a többi

229

népből, amelyek aranyát elcsaklizzuk, az minket, „reálpolitikusokat" nem érdekel.Ez néhány szóban az úgynevezett védővám-politika egész értelme vagy ér-

telmetlensége. Ez természetes következménye annak a körülménynek, hogy az aranyat nem lehet tetszés vagy szükséglet szerint találni, hanem a behozatalra vagyunk utalva, ez pedig az aranyleletek véletlenszerűségének van alávetve. Ha az országok pénzüket szükséglet szerint állítanák elő, a „harc a túl rövid aranytakaróért" elvesztené minden értelmét. A dolog lényegén az sem változtat, hogy ez az egész csak a gazdasági folyamatok felületes szemléletének eredménye, és a kívánt célt sohasem érheti el, mivel az arany saját törvényei szerint őszük el a Földön (a közlekedőedények törvényéhez hasonlóan).

Most nézzük meg, mi minden jön létre a népek egymás közti viszonyában a leírt aranypolitika révén, mi mindent zavar össze ez a politika.

Mindenekelőtt szembeállítják egymással az egyes népeket a „behozatal és kivitel" révén. Az állam fogalma egészen új értelmet nyer: megjelenik a „nemzeti gazdasági terület" remek fogalma. Addig mindenhová elküldték az árukat, nem kivitték és behozták. Németországon, Svájcon vagy az Egyesült Államokon belül ma sem beszélnek behozatalról és kivitelről. Árut küldenek Neuenburg kantonból Schwyz kantonba. De Svájcból az árut nem küldik Németországba, hanem „kiviszik". Egész vonatszerelvények egyik kantonból a másikba való küldéséről nem vezetnek statisztikát. Ezzel szemben azon áruk esetében, amelyeket „kiszállítanak", minden postai csomag bekerül a statisztikába.

így viszik át munkatermékeinkre a politikát. Az áruk állami jelleget kapnak. Már nem az áruk egyszerű cseréjéről van szó. Az Anglia által követelt megjelölés, hogy „német termék" (Made in Germany) célja az volt, hogy szembeállítsa az „angol termékkel" (Made in England). Minthogy a népek egyre jobban elveszítik faji jellegzetességeiket, legalább azt a cipőkrémet fel akarták ruházni ezzel, amelyet Németországból kaptak.

De a behozatalt és kivitelt nem lehet éles határok nélkül elképzelni. Eddig az „állam" fogalmának csak kevés megkülönböztető tartalma volt. Az államok úgy terültek el egymás mellett, mint ma a falvak, mezsgyék, tartományok, kantonok, szövetségi államok. A népek különböztek nyelvükben, fajtájukban, erkölcseikben stb., de az államok többé-kevésbé összefolytak. A törvények egyezése és a teljesen akadálytalan közlekedés összekötötte a népeket; semmi nem választotta el Őket, legfeljebb a fejedelmek háborúskodásai, A népek összeverekedtek, aztán megint megbékéltek. Az országhatár nem választotta el a népeket. Alig tudta valaki megmondani, hogy hol húzódnak ezek a határok. Senki számára nem volt érvényes jelentőségük, senki nem őrizte őket. Csak a fejedelmek és utódaik számára voltak érdekések. Mindenesetre csak krétával voltak meghúzva; anélkül lépték át Őket, hogy a lábukat felemelték, a fejüket lehajtották, s hogy félénken minden oldalra körbepillantottak volna. Alapjában véve a középkorban csak egy határ volt, mégpedig a vallási, amely a keresztény világot a mohamedán világtól elválasztotta. A zsidók számára, és mindazok számára, akik egyszerre keresztények és mohamedánok is voltak, ez a határ sem létezett; övék volt az egész világ.

Ha eltekintünk a vámhatároktól, az államok még ma is többé-kevésbé összefolynak, és nyilvánvaló a kívánság, hogy elősegítsék ezt az egybeolvadást.

230

Az egyes országok törvényei közt sok az összecsengés, s szinte senki nem veszi a fáradságot, hogy tanulmányozza annak az államnak a törvényeit, ahol letelepedni kíván. Mindenki magától értetődőnek tekinti, hogy a törvények itt sem mások, mint otthon. Hiszen akadtak népek, amelyek - hogy megtakarítsák a törvények kimunkálásának fáradságát - egyszerűen átvették a szomszéd nép alkotmányát és törvényeit. Ha azonban két ország törvényei azonosak, akkor e két ország között már nincs is határ. Úgy egybefolynak, mint két vízcsepp. Az azonosság egyesít, a különbözőség elválaszt és kirajzolja a határokat. Ráadásul léteznek még az államközi szerződések tucatjai, amelyek igen fontos ügyekben vernek hidat egyik országtól a másikig, és tartalmuk vonatkozásában megszüntetik a határokat.

A vámhatárok és ama hecckampány nélkül, amely a vámokhoz vezető hibás és elferdített népgazdasági nézetek miatt jött létre, ma az államokat tényleg alig lehetne egymástól megkülönböztetni.

A vámhatár erőszakkal megszüntet mindent, ami a népeket természettől fogva egyesíti. A vámok elválasztó erőszakossága önmagában semlegesíti az összes egyesítő körülményt, minthogy beavatkozik az emberek gazdaságába, tehát egyenesen abba a területbe, amelynek az emberek rendszerint szellemük, erejük, életük 99%-át szentelik.

Minden egészséges ember, akárcsak Nagy Sándor, az egész világot akarja. Nem éri be egy körülkerített, körülhatárolt darabbal. A világot nem állatkertnek tekinti, ahol a népeknek tarka vasrudakkal elválasztva, magánzárkában kell élniök. A gömb, amely széles ívben kering a Nap körül - ez az ember otthona. Ezt az otthont azonban a vám el akarja vitatni tőle. Ez esztelenség. Ez háború.

Mihelyt egy nép azt a földet, amelyen megtelepült, egyedül saját magának követeli, és megkísérli lezárni (ha csak az aranyfelhalmozás merkantilista céljával is), rögtön felébred az emberben Nagy Sándor, és azt fontolgatja, hogyan ragadhatja ismét magához természetes örökségének ezt a részét. Hiszen az egész Föld, az északi pólustói a déliig, az ő öröksége. Minden ember - tudatosan vagy tudattalanul - a világ trónörökösének tartja magát. És ha nem birtokolhatja az egész Földet, akkor legalább egy nagy részt ki akar szakítani magának, és ezt a maga és utódai számára minden eszközzel biztosítani akarja. Feltámad benne a hódítás, a háború gondolata, amely egyébként a munkástól teljesen távol áll. De ez a gondolat megszületik, mihelyt az ember maga vagy terméke valahol határba ütközik. Ha nem lennének ilyen határok, mi értelme lenne a hódító politikának? Ki nyerne vele és mit? Ha valakinek nem egyenesen a rablás és a rabszolgaság a célja, egy terület meghódításának csak egy józan értelme lehet, az, hogy bekebelezze saját vámterületébe. Ezt a vámterületet mindenki minden erejével bővíteni akarja.

Vám - háború - hódítás: egy és ugyanaz a gondolat. A vám megszűnésével nincs többé egyetlen terület sem a világon, amelyet meg lehetne hódítani. A vám megszűnése megvalósítja Nagy Sándor terveit. Akkor mindenki az egész világot birtokolja, és bálái és hordói tetejéről együttérzőn néz le e világ kiskirályaira. Amikor Nagy Károly és később V. Károly feldarabolták birodalmukat, a népből ez ellen senki nem lázadt fel. A feldarabolás csak külsődleges folyamat volt, és nem érintette a népeket. Ha azonban ma bármelyik király

231

egy egységes vámterületet több önálló területre akarna széttagolni, akkor ezt az egész nép a legérzékenyebben észlelné és megtiltaná az ilyen felosztást. Az amerikai polgárháborúban csak gazdasági érdekek akadályozták meg a szétválást. Ha akkor a világon még nem ismerték volna a vámokat, akkor az északi államok talán örültek volna a néger államok elszakadásának. Mindenesetre nem fejtenek volna ki ellenállást az elszakadással szemben - hasonlóan ahhoz, ahogyan a norvégok és a svédek minden nagyobb nehézség nélkül szétváltak, mert az addig fennálló állami közösség korlátozott volt és mindkét állam már előbb külön vámterületet alkotott. Az államokat tehát gazdasági érdekek tartják össze. És ezeket az érdekeket mesterségesen a vámüggyel teremtik meg. Ha nem lenne vám, és félelem sem a jövendő vámoktól, nem lennének gazdasági határok, következésképpen gazdasági ellentétek sem; a „nemzeti gazdasági terület" fogalmát kitörölnék a világból, és nem lenne többé lehetséges a gazdasági terület növelése sem hódítással, mert minden ország, minden nép, minden ember gazdasági területe minden további nélkül átfogná az egész Földet.

Nagyon szép és jámbor dolog kitérni a háború útjából. De ahhoz, hogy minden körülmények között elkerülhessük a háborút, megalapozott reménynyel kell bírnunk arra vonatkozóan, hogy a vámokat mint a nemzetközi jogba ütköző intézményeket, belátható időn belül az egész Világon nyomtalanul kiirtják. Ha azután egy nép mégis vámokat vezetne be, tudnia kell, hogy ezzel hadiállapotba kerül az emberiség többi részével, és az egész világ ellenintézkedéseire kell számítania. Ha azonban a mai szellemtelen és ellentmondásos vámpolitika fennmarad, akkor értelmetlen a „Le a fegyverekkel!" felhívás. A háborúnál is van rosszabb.

Olyan sokat beszéltek a tengerek szabadságáról, és bizonyára jó dolog, hogy a tengereket is szabaddá teszik az emberek számára. De sokkal fonto-sabb a tengerek szabadságánál a szárazföld szabadsága. És éppenséggel az ember megcsúfolásának étzem, ha Witson elnök csak a tengerek szabadságáról tud beszélni, és semmit sem szól a szárazföld szabadságáról. Egy nép számára sem kellene megengedni, hogy a terület fölött, ahol megtelepedett, kizárólagos jogokat gyakoroljon. Az Egyesült Államok kikötőit meg kell nyitni a mongolok előtt; az egész világ javai számára legyen szabad a belépés, miként fordítva, az amerikaiak számára is nyitott kell hogy legyen a világ. Hiszen elődeink nem azért fedezték fel és telepítették be Amerikát, hogy ez az ország elzárja magát a világtól. A Föld minden ember küzdőtere, ugyanazokkal a természetes feltételekkel. És aki ezen a küzdőtéren a legügyesebbnek bizonyul, az boldoguljon és sokasítsa fajtáját.

Elérhetjük a tengerek és az országok feltétlen szabadságát, mihelyt megsza-badultunk attól a gondolattól, hogy a pénzünkhöz aranyra van szükség, és ha ezt az aranyat nem találják elegendő mennyiségben, akkor ezt „a túl rövid aranytakaróért" folyó harcban kell egymástól kicsalnunk.

E ponton befejezem az aranyvaluta bírálatát. Még sok mindent, és valutatechnikai szempontból még súlyosabb érveket is fel lehetne hozni e szerencsétlen valuta megtartása ellen. Aki többet akar tudni, tanulmányozza a korábban említett könyvet. Ennek az előadásnak csak az a célja, hogy szélesebb körök, és név szerint a békehívők figyelmét ráirányítsa a béke általános megza-

232

varójára, amit aranyvalutának hívnak, és megmutassa nekik, hol kezdjék meg tevékenységüket, ha alapos munkát akarnak végezni. Minden, amit a béke hívei tesznek, jó és dicséretre méltó. De összehasonlíthatatlanul hatékonyabb lenne emberbaráti tevékenységük, ha figyelmüket nagyobb mértékben irányítanák a háború gazdasági okaira, és ha nem mindig csak a népek közti háborúról akarnának beszélni, hanem arról a polgárháborúról is, amely 3000 éve megszakítatlanul tombol.

Svájcban nemrégiben „Svájci Szabadföld-Szabadpénz Szövetség" néven társaság alakult, amely azáltal akarja egyengetni a népek közti béke útját, hogy kezdetnek saját országában próbálja megteremteni a valódi polgárt béke gazdasági alapjait.*

A munka nélküli jövedelem megszüntetése, a teljes munkahozadékra való jog megteremtése: a szövetség ezeket a feltételeket szabja a békeálmok megvalósulásához. Az arany megszüntetése, és felváltása egy tudományos alapelvek alapján igazgatott papírpénzzel - ez az első követelmény. A második követelmény így hangzik: a Föld visszaadása a nép közös birtokába - ennek éppen olyan döntő jelentősége van, azonban erről itt nem tudunk többet mondani.

A „Szabadföld-Szabadpénz Szövetség" programjában igazi, megfontolt, mélyreható békemunka található. Itt egyszer tényleg alaposan végbemegy majd a leszerelés, minthogy a hadifelszerelés ma kevésbé erődökből és hajókból áll, mint a romlott gazdasági viszonyokból. Mit jeleni a leszerelés? Az ember felfegyverkezve jön a világra. Ha levágjuk a körmeit, lecsiszoljuk a fogait, akkor megfojtja ellenfelét. És nem az ártatlan kender szállította-e a kötelet és a felszerelést a fellázadt párizsi proletariátusnak? Káin egy tölgy száraz ágával fegyverezte fel magát. A fegyverzet önmagában nem vezet háborúkra. A háborúk okai mélyebben vannak. Aki valóban le akar szerelni, annak meg kell szabadítania az emberiséget azoktól a bilincsektől, amelyekbe az arany verte az embereket.

Az arany, mondta Püthagorasz két és fél ezer évvel ezelőtt, a tulajdonképpeni oka minden bűntettnek. Idetartoznak a háborúk is.

Ezért aki a polgári béke és a népek közti béke érdekében akar tevékenykedni és gyümölcsöző eredményre tör, támogassa a „Szabadföld-Szabadpénz Szövetség" törekvéseit, lépjen e szövetség tagjai közé!

Lót felesége hátranézett, és kővé vált az irtózattok És minden ember így jár még ma is, aki visszafelé tekint; megkövülnek vagy megcsontosodnak, rákokká válnak, fegyverzet-ügynökökké, militaristákká. Mert mindenkit eltölt az irtózat, aki beleolvas az emberi kultúra történetébe. Borzalom, semmi más, csak borzalom és pusztulás. „Fegyverkezz, fegyverkezz, ölts páncélt, különben agyonvernek! Nézd meg Babilon, Ninive, Jeruzsálem, Róma romjait! Az örök háború alapja az emberi természet! Babilon még ma is állna, nagyságban és pompában, ha felfegyverkezett volna, ha katonailag felkészültebb!" - így szól, legalábbis látszólag, a történelem.

Kopernikusz és Galilei megmutatták, hogy a látszat mennyire csalhat.

* Németországban ugyanezt a célt követi a „Német Szabadföld-Szabadpénz Szövet-ség" és a „Fiziokrata Egyesülés", mindkettő egy sor helyi csoporttal.

233

234

Mérhetetlen szerencsétlenség volt, hogy a látszat azokat is megcsalta, akik eddig a történelem jeleit kísérelték meg értelmezni. Láthattuk Rómában, hogy adott körülmények között mit jelenthet a jelek hamis értelmezése, amikor Galilei bebizonyította, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Az Örök Város alapjaiban rendült meg. Pedig akkor csak egy tisztán szellemi jelentőségű csillagászati kérdésről volt szó. Mennyire meg fogja rendíteni majd egész gondolkodásunkat és tevékenységünket, ha egyszer utat tör az a felismerés, hogy az emberiség története nem a Mars, hanem a Merkúr körül kering!

Az ókor kultúrnépei hanyatlásának merkantilista magyarázata minden területen új utakat fog mutatni számunkra, s elsősorban a béke hívei számára. Mert az embernek szüksége van a történelemre; ő a nagy tanítómester - ha értjük a nyelvét. A visszatekintésből ered a kitekintés. A tapasztalat a legjobb jóslat. Az ember minden területen úgy állítja be magatartását, ahogyan a történelem tanítja. Hogyan cselekszik például az úttörő, aki messzi világokat keres fel? Először a növényvilágot kutatja, amelynek maradványait megtalálja a termőtalajban. Aztán feltérképezi az időjárási viszonyokat, és körülnéz korábbi hadjáratok maradványai után. Vajon hány bevándorló telepedett le már gondtalanul egy mezőkön keresztül szelíden, legelésző bárányka módjára kanyargó folyó partján, irtotta az erdőt, elkezdett szántani, míg egy véletlenül arra járó indián felhívta a figyelmét egy nyárfa ágai között, messze a feje fölött függő száraz kákára. Ez a káka a mi úttörőnk számára ugyanaz, mint aminek Babilon romjainak kellene lenniük a mi államalapítóink számára; megmutatja neki, hogy a látszat megcsalta, és a szelíd folyócska, amikor a hegyekben elolvad a hó, mindent elpusztító hatalmas áradattá válik. Rémülten bont sátrat, és menekül anélkül, hogy körülnézne, mint Lót, Szodoma pusztulásakor.

Az ember elveszett, ha nem kéri ki a történelem tanácsát, ha nem értelmezi a jeleket. De még inkább elveszett, ha tévesen értelmezi a jeleket. És mi ezt tettük. A látszat megtévesztett bennünket. A mi történelmi útmutatónk a fegyverkezés szükségességére mutatott rá, és a fegyverkezés háborúba vitt. A jelek értelmezői azt mondták, hogy az állam megvédéséhez harci szellemre van szükségün - ezt a szellemet csepegtettük bele az ifjúságba, és a harci szellem hozta el nekünk a háborút, amelytől éppen meg akartuk védeni magunkat.

Mennyire másként történt volna, ha, nem bízva a látszatban, a felszínben,egy kicsit megkapartuk volna a kultúra „Kjökkenmöddinger"-ét [kőkori sze-métdombját], ha beleástunk volna! Milyen hamar beleütköztünk volna egytáblába, amelyen a következő felirat áll: „Az aranyvaluta az a rablóbarlang,amelyből a polgárháború és a népek közti háború dögletes miazmája árad. Azaranyvaluta lefegyverzett, és így nem tudtam ellenállni a barbárok támadásá-nak. Az arany keltett engem életre, de a nagy gyermekgyilkos megsemmisítet-te a .csírázó életet. Tiszteljétek Lükurgoszt, aki megvetette az aranyat, minden bűntettokozóját!" ■ '

IV. rész

Szabadpénz

A pénz, amilyennek lennie kell, és amilyen lehet

„Ha a népgazdaságnak sikerül létrehoznia egy zárt körforgást, azaz tökéletes és rendszeres árucserét, akkor az árut és a munkát a készpénz rangjára emeli: ezáltal megvalósul az emberi társadalom és az ésszerűen elrendezett munka."

Proudhon

Bevezető

Az elvont előtt úgy áll az emberi szellem, mint borjú az újkapu előtt. És a pénz eddig tökéletes elvontság volt. Semmi nem volt, amivel össze tudtuk volna hasonlítani. Noha léteztek különböző penzfajták, volt fém- és papírpénz, ezek a különféle változatok azonban a pénz lényege, a forgását szabályozó erők tekintetében teljesen azonosak voltak, ami szükségszerűen oda vezetett, hogy a pénzelmélettel foglalkozóknak megállt a tudományuk. Az azonosság összehasonlíthatatlan és fogalmilag halott. A pénzelmélet megállt az újkapu előtt, és egyszerűen képtelen volt belépni rajta. A világ egyetlen országában sem volt és most sincs törvényesen elismert pénzelmélet, amelyhez a pénzgazdálkodás igazodhatott volna. A pénzgazdálkodás mindenütt tapasztalati értékekkel „kontárkodik", amelyek számára egyben korlátlan felhatalmazást jelentenek. Miközben a pénzügyek és a népgazdaság alapjairól van szó, egy olyan tárgyról, amely már évezredek óta kézről kézre jár, amelynek gyakorlati jelentősége úgy megmozgatja a képzelőerőt, mint alig más, és amelyet ráadásul 3000 éve mi magunk, mesterségesen állítunk elő! Gondoljuk meg, mit jelent ez: a legfontosabb állami és magánügyek egyikében 3000 év óta tudatlanul, vaktában, ismeretek nélkül cselekszünk! Ha valakinek még szüksége volna bizonyítékra ahhoz, hogy az úgynevezett elvont gondolkodás reménytelen, in a bizonyíték.

Az itt bemutatott szabadpénzzel ez a tényállás teljesen megváltozik. A pénz megszűnt absztrakció lenni. A szabadpénz elsőként iivújt összehasonlítási alapot a pénz vizsgálatához. A pénz kapott egy hátteret; színárnyalatok és körvonalak révén megnyílt az emberi vizsgálódás előtt. „Adjatok egy fix pontot és kimozdítom sarkából a Földet!" - kiált Arkhimédész. Az ember minden feladatot megold, ha van pontja az összehasonlításhoz.

A szabadpénz megteremti a Juggöont a pénzelmélet felépítéséhez, amellyel a függőle-gestől való minden eltérés közvetlenül észlelhető.

1. Szabadpénz

A pénz csereeszköz, nem más. Az áruk cseréjét kell megkönnyítenie, a cse-rekereskedelem nehézségeit kell megkerülnie. A cserekereskedelem bizonytalan, nehézkes, drága volt, és gyakran nyilván csődöt is mondott: ezért a pénznek, amely ezt felváltotta, biztosítania kell az áruk cseréjét, meg kell gyorsítania és olcsóbbá kell tennie az árucserét.

Ez az, amit a pénztől elvárunk A biztonságnak, gyorsaságnak és olcsóságnak az a foka, amellyel az árukat cserélik, a pénz használhatóságának próbaköve.

Ha emellett még azt is megköveteljük, hogy a pénz testi tulajdonsága révén a lehető legkevésbé zavarjon minket - ez olyan követelmény, amelynek meg-fontolására döntően csak akkor kerül sor, ha ez a pénz céljának elérését nem gátolja.

Ha egy pénzzel elérhető az árucsere biztonsága, gyorsítása és olésóbhitása, és ezt nem eszik meg a molyok és ezenfelül kitűnően megtakarítható - jó, az 236

237

ilyen pénzt be lehet vezetni. Ha azonban az árucsere biztonsága, gyorsasága, olcsósága csökken miatta, akkor azt mondjuk: el vele!

És annak tudatában, hogy itt a munkamegosztásról, életünk valódi alapjáról van szó, a pénzt pontosan úgy fogjuk előállítani, ahogyan a munkamegosztás megkívánja, mégpedig külön kívánságokra és előítéletekre való tekintet nélkül.

Ahhoz, hogy a pénz minőségét ellenőrizzük, nem fogunk sem mérleget, sem olvasztótégelyt, sem savakat használni; és egyetlen pénzdarab vizsgálatába sem fogunk belemélyedni, és senkinek a véleménye után nem fogunk tudakozódni. A munkát fogjuk megvizsgálni, amelyet a pénz elvégez. Ha azt látjuk, hogy a pénz megtalálja az árukat, és a legrövidebb úton a munkahelyekről a felhasználóhoz viszi; ha megfigyeljük, hogy a piacok és az áruraktárak készletei ritkulnak; ha a kereskedők száma csökken, a kereskedelmi nyereségek zsugorodnak, és az értékesítés nem akadozik; ha biztosított a termelők teljes munkaereje révén előállított termékek értékesítése - akkor azt kiáltjuk: ez a pénz telitalálat! És akkor is kitartunk e véleményünk mellett, ha közelebbről megnézve azt látjuk, hogy a pénz testileg kevés vonzerővel bír. A pénzt úgy fogjuk vizsgálni, mintha valamilyen gépet vizsgálnánk, és a megítélésünket teljesen a teljesítményre, nem pedig a formára és a színre irányítjuk.

A jó pénztől, a célnak megfelelő csereeszköztől tehát a következőket várjukel:

1. Biztosítsa az áruk cseréjét, amit abból ismerünk fel, hogy a csere elakadások, válságok és munkanélküliség nélkül halad előre.1. Gyorsítsa a cserét, amit a kis árukészleteken, a kereskedők és boltok kis számán, és a felhasználók ennek megfelelően teli kamráin tudunk lemérni.1. Tegye olcsóvá a cserét, amit a termelői ár és a fogyasztói ár közötti különbség csekély voltával tudunk mérni. (Ebben az esetben a termelőkhöz tartoznak azok is, akik a javak továbbításában vesznek részt.)A III. részben megmutattuk, hogy a jelenlegi pénz milyen rossz csereeszköznek

bizonyul. Az a pénz, amely törvényszerűen úgy működik, hogy visszavonul, ha elkezd hiányozni, és tömegesen feltűnik a piacon, amikor ott már fölös mennyiségben van jelen, csak a csalókat és uzsorásokat szolgálhatja; ezért használhatatlannak kell minősíteni akkor is, ha pusztán testiségét nézve esetleg kellemes tulajdonságai vannak.

Milyen szörnyű állapotok voltak azok, kiált fel a szakértő, amelyeket az aranyvaluta hozott ránk! Először a milliárdos, papírcafatokkal táplált gründo-lások korszaka, aztán az elmaradhatatlan, törvényszerűen bekövetkező válság!

Bevezettük az aranyvalutát, mert előnyt vártunk tőle, és mi más előnyt várhattunk volna a pénzrendszerben bekövetkező változástól, mint az árucsere nagyobb biztonságát, olcsóságát és gyorsaságát?

És ha ez volt a dolog célja, hogyan magyarázták az aranyvaluta bevezetése és e cél közötti összefüggést? Ezt nagyon jó lenne tudni. Aranyat akartak, szép, csillogó aranyat, aranyos kis kerek izéket, hogy a szalma, a vas, a mész, a bőrök, a petróleum, a búza, a szén stb. cseréjét megkönnyítse, biztosítsa, meggyorsítsa és olcsóvá tegye. Azt persze biztosan senki nem tudta megmondani, hogy ennek hogyan kellene végbemennie - egyszerűen csak hitték. És a

továbbiakban teljesen ráhagyatkoztak (maga Bismarck is) a „szakértők" ítéletére.Az árucsere az aranyvaluta bevezetése után - éppúgy, mint annak előtte -felfalja a

teljes termelés 30, 40, talán 50%-át is. A fennakadások éppolyan gyakran kialakulnak és éppoly pusztítók, mint a tallér és a [holland] forint idején, és a kereskedők számán közvetlenül lemérhető, milyen csekély az arany árucserélő ereje.

Az, hogy a pénz árucserélő ereje olyan csekély, azon nyugszik, hogy a pénzt túlságosan tökéletesítették, mégpedig a tulajdonosok egyoldalú szempontjából. A pénz anyagának megválasztásánál csak a vevőkre, a keresletre gondoltak. Az árut, a kínálatot, az eladót, az áru termelőjét teljesen elfelejtették. A pénz előállításához kikeresték a legszebb anyagot, amit a Föld nyújt: egy nemesfémet -mert ez a tulajdonosok számára kényelmet kínált. Figyelmen kívül hagyták, hogy ezt a kényelmet az árutulajdonosoknak kell megfizetniük termékeik eladásakor. A pénzanyag kiválasztásával időt adtak a vásárlónak, hogy az áru megvásárlásához a számára legkedvezőbb időpontot válassza ki, és elfeledkeztek arról, hogy ez a szabadság az eladót arra kényszeríti, hogy türelmesen várjon a piacon, amíg a vevő méltóztatik megjelenni. A pénzanyag megválasztásával a keresletet a pénztulajdonos akaratától tették függővé, a keresletet a hangulatra bízták, a nyereségvágyra, a zsarolási praktikákra és a véletlenre, és teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a kínálat, anyagi természete miatt, teljesen védtelen ezzel az akarattal szemben. így állt elő a pénz hatalma, amely pénzhatalommá átváltozva elviselhetetlen nyomást fejt ki minden termelőre.

Röviden: a mi tisztelt szakértőink anélkül válaszolták meg a valutakérdést, hogy gondoltak volna az árura. A pénzt a pénztulajdonosok egyoldalú szempontjai szerint úgy tökéletesítették, hogy az csereeszközként használhatatlanná vált. Szemmel láthatóan soha nem tették fel azt a kérdést, hogy mi a pénz célja, és így - Proudhon kifejezésével - „a piac számára kulcs helyett reteszt" kovácsoltak. A pénz taszítja az árut, ahelyett, hogy vonzaná. Az ember árut vásárol, de csak akkor, ha éhes, vagy ha ez nyereséget hoz neki. Mint fogyasztó, mindenki csak a legszükségesebb mennyiséget vásárolja. Senki nem akarja, hogy bármilyen készlete legyen; az építési tervekben soha nem szerepelnek készíetraktárak. Ha ma minden polgárnak egy teli készletraktárt ajándékoznának - másnap már újra ott találnánk ezeket a készleteket a piacon. Az emberek csak pénzt akarnak, noha mindenki tudja, hogy ezt a kívánságot nem lehet kielégíteni, mivel mindenki pénze kölcsönösen közömbösíti egymást. Egy aranyérme birtoklása vitathatatlanul sokkal kellemesebb. Az árut birtokolják „mások". Mások! De a népgazdaságban kik ezek a „mások"? Mi magunk vagyunk ezek a mások: mi mindannyian, akik árut termelünk. Amennyiben vevőként mások termékeit visszautasítjuk, mi mind kölcsönösen visszautasítjuk egymás termékeit. Ha a pénzt nem részesítenénk előnyben polgártársaink termékeivel szemben, ha egy elérni kívánt és mégis elérhetetlen pénzvisszatartás helyett készletraktárt létesítenénk, és ezt polgártársaink termékeivel megtöl-tenértk, nem volna szükségünk arra, hogy saját termékeinket drága üzletekben áruitassuk, ahol a kereskedelmi költségek nagyrészt felemésztik őket -módunk volna az áruk gyors és olcsó értékesítésére.

238

Az arany nem illik áruink jellegéhez. Arany és szalma, arany és petróleum, arany és guanó, arany és tégla, arany és vas, arany és bor! Csak képzelgés, hatalmas őrültség, csak az értékelmélet tárgya hidalhatja át ezt az ellentmondást. Az áruk általában, a szalma, a petróleum, a guanó, kölcsönösen csak akkor cserélődhetnek ki biztosan, ha mindenki számára teljesen mindegy, hogy pénze van-e vagy áruja, és ez csak akkor állhat elő, ha a pénzt is megterheljük azokkal a rossz tulajdonságokkal, amelyek termékcink „sajátjai". Ez egészen világos. A mi áruink rohadnak, avulnak, összetörnek, rozsdásodnak; a pénz akkor és csak akkor tudja a cserét gyorsan, biztosan és olcsón közvetíteni, ha neki magának is olyan testi tulajdonságai vannak, amelyek hasonlók az áruk e kellemetlen és veszteséget hozó tulajdonságaihoz, mert az ilyen pénzt senki, semmilyen helyzetben és soha nem részesíti előnyben.

Ha a pénz is elavul, mint egy újság, megrohad, mint a krumpli, megrozsdásodik, mint a vas, elillan, mint az éter, csak akkor válhat be a krumpli, az újság, a vas és az éter csereeszközeként. Akkor az ilyen pénzt sem a vevő, sem az eladó nem becsüli többre az árunál. S akkor az ember már csak a saját áruját adja oda a pénzért, mert a pénzre csak mint csereeszközre van szüksége, nem pedig azért, mert a pénz birtoklásától előnyt vár.

A pénzt tehát mint árut rosszabbá kell tennünk, ha mint csereeszközt javítani akarjuk.

Minthogy az áru tulajdonosának sietnie kell & cserével, úgy igazságos, ha a csereeszköz tulajdonosainak is sietniük kell. Ha a kínálat közvetlen öntörvényű kényszernek van alávetve, akkor a keresletet is ugyanannak a kényszernek kell alávetni.

A kínálat az árutulajdonos akaratától elszakított dolog, tehát a keresletnek is a pénz-tulajdonos akaratától mentes dolognak kell lennie.

Ha meg tudunk állapodni abban, hogy a pénztulajdonosok előjogait meg kell szüntetni, és a keresletet ugyanolyan kényszernek kell alávetni, mint amilyennek a kínálat természeténél fogva alá van vetve, akkor hiánytalanul feloldjuk a jelenlegi pénzrendszer minden ellentmondását, és ezzel elérjük, hogy a kereslet minden politikai, gazdasági vagy természeti jelenségtől teljesen függetlenül, egészen szabályosan jelenjék meg a piacon. Sem a spekulánsok merényletei, sem a részvényesek és a bankárok nézetei és szeszélyei semmilyen befolyást nem gyakorolnak a keresletre. Igen, az, amit „tőzsdei hangulatnak" nevezünk, egyáltalán nem lesz többé. Amint a szabadesés törvénye nem ismer hangulatokat, úgy lesz a kereslettel is. Sem a veszteségtől való félelem, sem a nyereségre való várakozás nem tudja majd a keresletet sem élénkíteni, sem akadályozni.

így a kereslet minden elképzelhető körülmény között egyenlő lesz az államilag uralt pénztömegnek az adott kereskedelmi intézmények által megengedett sebességével.

Minden magán pénzkészlet magától feloldódik a forgási kényszer révén. Az egész kibocsátott pénztömeg megszakítatlan, egyenletes, gyors körforgásban van. Senki nem tud többé az állam pénzpolitikájába magánpénzkészleteinek kiadásával vagy visszatartásával belekontárkodni. Magának az államnak azonban az a feladata, hogy a keresletet állandóan hajszálpontosan hozzáigazítsa a

239

kínálathoz, ehhez pedig elegendő csekély pénzmennyiségek váltakozó bevonása vagy kibocsátása.

Ennél többre nincs szükség ahhoz, hogy áruink cseréjét minden elgondolható zavartól biztosítsuk, hogy a gazdasági válságokat és a munkanélküliséget lehetetlenné tegyük, hogy a kereskedelmi nyereséget a napszámos-munka és a bér rangjára süllyesszük, és hogy rövid időn belül a kamatot belefojtsuk a tőke tengerébe.

És mit kell fizetnünk nekünk, termelőknek, akik a munkamegosztás révén a pénzt létrehozzuk, a pénzforgási kényszer e gazdag ajándékaiért? Semmi mást, mint a lemondást arról az előjogról, hogy a keresletben a saját akaratunkat és ezzel a szeszélyt, a nyereségvágyat, a reményt, a félelmet és agodal-mat, gondot és ijedelmet kifejezésre juttassuk. Csak azt a hamis képzetet kell elejtenünk, hogy el tudjuk adni saját termékeinket anélkül, hogy más azokat megvásárolná. Csak kölcsönösen köteleznünk kell magunkat arra, hogy azonnal és minden körülmények között éppen annyit vásárolunk, amennyit magunk eladtunk, és arra, hogy e kötelezettség kölcsönösségét megőrizzük; hogy a pénzt úgy formáljuk meg, hogy az áruk eladója a pénz tulajdonságánál fogva kényszerítve legyen a pénz tulajdonságaihoz kapcsolódó kötelezettségeket teljesíteni, és a pénzt ismét árura váltani - személyesen, ha saját magának szüksége van árura, vagy mások révén, akiknek a pénzt kölcsönadja, ha ma-gának nincs szüksége árura. De az utóbbit is természetesen szintén minden körülmények között és feltétlenül, azaz a kölcsön feltételeire való tekintet nélkül.

Akarjuk tehát, hogy a rabszolgaláncok, amelyeket mint áruink eladói hordunk, azáltal törjenek szét, hogy lemondunk arról az előjogról, hogy mint vevők az urat játsszuk polgártársaink termékeivel szemben? Ha igen, akkor vizsgáljuk meg közelebbről a kényszerkeresletre vonatkozó hallatlan, felforgató javaslatot. Nézzük meg azt a pénzt, amelyet tárgyi kínálati kényszerrel látunk el.

A szabadpénz magyarázata

1. A szabadpénzt 1-5-10-50-100-1000 márkás címletekben bocsátják ki. Ezeken a fix címleteken kívül aprópénz-cédulákat is adnak ki a 253. oldalon látható minta szerint, amelyek a bélyegívekhez hasonlóan vannak kialakítva, és arra szolgálnak, hogy a szükséges mezők letépésével az 1 márkáig terjedő összegeket kifizessék; ezek tehát a korábbi 1-2-5-10 és 50 pfenniges aprópénzt helyettesítik. (Ezek az aprópénz-szelvények egyidejűleg arra szolgálnak, hogy a fix címletek fizetőerejét az esedékes heti mezők felülragasztásával folyamatosan megtartsák [lásd a 2. pontot].) A nyilvános pénztárakhoz befolyó aprópénz-szelvényeket többé nem hozzák forgalomba, hanem mindig új cédulákkal pótolják.1. A szabadpénz hetente elveszíti vásárlóereje egy ezrelékét (0,1 %), mégpedig tulajdonosa költségére. Az említett aprópénz szelvényeinek felragasztásával a tulajdonosnak a címlet fizetőerejét mindig ki kell egészítenie. így például a 253. oldalon látható példán a 100 márkás bankjegy ilyen szelvények felragasztásával augusztus 10-ig van kiegészítve. Aki ezt a bankjegyet kapja, természetesen el akarja kerülni ezt a veszteséget, igyekszik a pénzt, amilyen

240

gyorsan csak lehet, továbbadni, mert ha kényelmességből magánál tartja, mondjuk szeptember 10-ig, akkor már 5x10=50 pfenniget rá kell fizetnie úgy, hogy az aprópénzből 5x10 pfenniget leszakít és felragasztja a százmárkás bankjegyre. így a pénzforgás nyomás alatt van, amely odahat, hogy mindenki mindig azonnal készpénzzel fizet, törleszti adósságát és az esetleg még azután megmaradó pénztöbbletet ugyanazzal a sietséggel a takarékpénztárba viszi, amely a maga részéről ismét azon kell hogy legyen, hogy a takarékbetétekre vevőt találjon, ha szükséges, akár a kamatláb leszállításával.

3. Az év végén minden bankjegyet újjal cserélnek ki.3. A szabadpénz célja. Mindenekelőtt a pénz túlzott hatalmát kell megtörnie. Ez a túlzott hatalom maradéktalanul arra vezethető vissza, hogy a hagyományos pénz az áruval szemben az elpusztíthatatlanság előnyét élvezi. Míg a mi munkatermékeink jelentős tárolási és fenntartási költségeket okoznak, amelyek fokozatos tönkremenetelüket csak lassítani tudják, de megakadályozni nem, addig a pénztulajdonos a pénzanyag (nemesfém) tulajdonságánál fogva mentes minden ilyen veszteségtől. A pénztulajdonosnak (kapitalistának) ezért a kereskedelemben mindig van ideje; ő várhat, míg az árutulajdonosnak mindig sietnie kell. Ha tehát meghiúsulnak az árról folytatott tárgyalások, az ebből eredő kár mindig egyoldalúan az árutulajdonost sújtja, végső soron tehát a munkást. Ezt a körülményt használja ki a kapitalista arra, hogy nyomást gyakoroljon az árutulajdonosra (a munkásra), tehát arra ösztönözze, hogy munkatermékét (munkaerejét) áron alul adja el.3. Ezt a papírpénzt a Pénzhivatal nem váltja be. Miért is tenné? Pénzre mindig szükség van, ezért beváltási kötelezettséget nem terveztek be. A Pénzhivatal mégis arra van kötelezve, hogy a pénzkibocsátást olyan módon igazítsa hozzá a piaci viszonyokhoz, hogy az áruk árai átlagosan változatlanok maradjanak. A Pénzhivatal tehát több pénzt hoz forgalomba, ha az áruk árai lefelé hajlanak, és pénzt von be, ha az áruk árai fölfelé törekednek, mivel az árak kizárólag a felkínált pénz mennyiségétől függnek. Arról azonban, hogy a Pénzhivatal által forgalomba hozott pénzt rögtön felajánlják áruként, a szabadpénz természete gondoskodik. A Pénzhivatal tehát nem fog aludni, mint eddig, és nem fogja fatalista módon, lustán az ország pénzének megóvását az arany rejtélyes, úgynevezett belső értékétől várni, a csalók, szerencselovagok és uzsorások előnyére, hanem céltudatosan, kemény kézzel beavatkozik, és a tisztességes kereskedelmet minden veszélytől megvédi.3. A külkereskedelem nagy jelentőségére való tekintetlel, a fix átváltási kur-zusok érdekében, államközi megegyezésekre kellene törekedni. Amíg ez nem jön létre, addig választani kell aközött, hogy a pénzgazdálkodás a belföldi árak vagy pedig az átváltási árfolyamok változatlanságát tegye-e meg a pénzkibocsátás mércéjévé.3. A fémpénz átváltásának erre a szabadpénzre teljesen önkéntesnek kell maradnia. Aki tehát nem tud az aranytól elszakadni, megtarthatja, az arany azonban, éppúgy, mint az az ezüsttel történt, elveszíti a szabad érmeverési jogot, és az érmék elvesztik törvényes fizetési eszköz jellegüket. Az átváltási határidő lejárta után az érméket minden állami pénztár és bíróság visszautasítja.3. A külföldre irányuló és a külföldről érkező fizetésekhez - mint eddig - a váltót használnák, amelyet a bankok és a kereskedők, a külföldre szállított és

241

4. ábra: Példa a szabadpénzre:

10' io.!ho -;io: -;io:

as i 6 15. 22 29

Au&

Swt Sept Sejrt

Sept Sept

A bankjegy hátoldalán olvasható szöveg:

Német szabadpénz

EGYSZÁZ MÁRKA

„Az 1953. március 17-i pénztörvény alapján"

Ez a pénzjegy, a megfelelő okmánybélyegekkel ellátva, az ország mindenpénztára, a bíróság előtt és a forgalomban egyszáz márkát ér, és 1955 január-jában becserélésre kerül egy új százmárkás bankjegy ellenében. '

Berlin, 1954. január 1. Birodalmi Pénzhivatal

5 . ábra: Aprópénz-cédula

i i

EINE MARK

noi

A'-vi: r^iSSi*M !f 1 }

• <lf*******

242

külföldről behozott áruk ellenértékeként kínálnának fel. Kisebb összegek kifizetését a megszokott módon, postai úton teljesítik.

9. Aki hazai terméket exportálás céljára akar megszerezni és ehhez csakarannyal rendelkezik, tehát nem tudott behozatali váltót szerezni, attól aPénzhivatal megvásárolja az aranyat. Fordítva, akinek külföldi áru behozatalá-hoz aranyra van szüksége, és nem tud kiviteli váltót szerezni, annak a Pénzhi-vatal eladja a szükséges aranyat. Ennek az aranynak az ára attól függ majd,ahogyan a 6. pontban nyitva hagyott kérdést megválaszolják.

10. Az évi 5,2%-os árfolyamveszteség révén a forgalomban lévő pénzmeny-nyiség évente 2-300 millióval csökkenhet- Hogy ebből ne álljon elő pénzhiány, a Pénzhivatalnak ezeket a milliókat mindig - évente előállítandó - új pénzzel kell pótolnia. Ez tehát a Hivatal számára rendszeres bevételt jelent.10. A pénzgazdálkodás eme bevételénél a pénzreform nem kívánt mellék-

hatásáról van szó, amelynek azonban teljesen alárendelt jelentősége van. Ennek az összegnek a felhasználásáról külön törvényi előírásokat kell hozni.

A szabadpénz hatásai

a) A kereskedelemre:1. A pénzforgás feltartóztathatatlansága, és ezáltal állandóan növekvő készpénzfizetés.1. Korlátlan ám értékesít és.1. A kereskedelmi és gazdasági fennakadások felszámolása.1. Azon okok kikapcsolása, amelyek ár- és árfolyamesésekhez (válsághoz) szoktak vezetni.1. A piaci helyzet ingadozásainak (konjunktúrák) megszüntetése, amelyek eddig általában az üzletmenet váltakozó fellendüléséhez és hanyatlásához {hausse és baisse periódusokhoz) vezettek, s amelyek összekapcsolódtak az áruk és a pénz árváltozásaival.1. A tőzsdei tevékenység és a spekuláció kikapcsolása.1. A kereskedelem általános leegyszerűsítése és olcsóbbá tétele.1. A legtöbb nyílt árusítású üzlet néíkülözhetősége, és ennek megfelelően a kereskedelemben dolgozók növekvő átáramlása az árutermelésbe.1. Az eddigi magas kereskedelmi költségek csökkenése 30-40%-ról mintegy

10-15%-ra.

10. A céltalanná váló védővámok megszűnése, és áttérés a szabadkereske-delemre.10. A háborúk gazdasági okainak megszűnése.10. Világkereskedelmi valutaegyezmény létrejötte, amely minden nép szá-

mára előnyös.

b) A tőkére, a munkára és a bérre:1. A pénz elveszti kamathozó tulajdonságát, és lesüllyed az áru és a munka szintjére.1. Mindenfajta elért pénztöbblet feltartóztathatatlan átváltozása termelési eszközzé, lakássá stb., tekintet nélkül a jövedelmezőségre (értéktöbblet, rentabilitás).

3. A munkanélküliség azonnali, tartós megszűnése, a munkásfelesleg teljes felszámolása.3. A tőkekamat (értéktöbblet) fokozatos csökkenése, amely a szabadpénznek a világforgalomba való bevezetése után fokozatosan teljesen eltűnik.3. A bérek fokozatos emelkedése az értéktöbblet teljes megszűnéséig.

Amennyiben azonban az értéktöbblet földjáradékból származik, ezt a földtulajdon jogára vonatkozó nagy reformunk (a „szabadföld") ragadja meg.

3. A takarékoskodás könnyebb lesz: (a) mivel az eddig a tőke számára lerótt kamatterhek elesnek; (b) mivel az árutermelés és -csere (kereskedelem) most zavartalan, azaz nem törik meg gazdasági fennakadások; (c) mivel a munkatermékek 30-40%-át kitevő kereskedelmi költségek harmadrészükre mérséklődnek.

2. Hogyan hozza forgalomba az állam a szabadpénzt?

A szabadpénz bevezetésével a Birodalmi Banktól megvonják bankjegy-ki-bocsátásijogát, és a Birodalmi Bank helyébe a

Birodalmi Pénzhivatal

lép, amelynek feladata, hogy a pénz iránti napi keresletet kielégítse.A Pénzhivatal nem foglalkozik banki ügyletekkel. Nem vesz és nem ad el váltókat,

nem sorolja a kereskedőházakat 1., 2. és 3. osztályba. Semmilyen viszonyba nem lép egyedi személyekkel.

A Pénzhivatal pénzt bocsát ki, amikor ez az országban hiányzik, és pénzt von be, amikor az országban fölösleg mutatkozik. Ez minden.

A szabadpénz forgalomba hozatala érdekében minden állami pénztárt uta-sítanak, hogy az eddigi fémpénzt és az állami pénztárjegyeket önkéntes csere útján fogadják el, mégpedig névértéken; egy aranymárkáért egy szabadpénzmárkát.

Aki nem hajlandó erre a cserére, megtarthatja az aranyat. Senki nem kényszeríti cserére. Semmilyen törvényi nyomást nem gyakorolnak rá. Semmilyen erőszakot nem alkalmaznak. Csupán megmondják mindenkinek, hogy egy bizonyos határidő (1-2 vagy 3 hónap) lejártával a fémpénz már csak fém, de nem pénz többé. Akinek ezután még fémpénze van, csak az aranyműveseknek adhatja el szabadpénz ellenében, és ott alkudozhat az árról. Az állam ekkortól már csak a szabadpénzt ismeri el pénznek minden pénztáránál. És mint ahogy ma az adót nem lehet fával, ezüsttel vagy szalmával leróni, éppúgy az átváltási határidő után sem lehet aranyat ilyen célra felhasználni.

Az állam tudja, hogy ezután már csak állami pénz létezhet, és hogy az ő részéről semmilyen különleges erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy ezt a pénzt forgalomba hozza; erről a pénz nélkülözhetetlensége és az államnak a pénz feletti uralma egyedül gondoskodik. Ha azonban valakinek eszébe jutna

magánpénzverdét berendezni, hogy tetszés szerinti finomságban és súlyban érméket verjen, az áíiam az ilyen foglalatosságot nyugodtan elnézheti. Minthogy az állam számára most már nem léteznek érmék, következésképpen hamis érmék sincsenek. Az állam minden érmétől, azoktól is, amelyeket korábban ő maga vert, megvonja a jótállást azok súlyáért és nemesfémtartalmáért. Érmeverő gépeit eladja a legtöbbet ígérőnek. Többet nem tesz az állam annak érdekében, hogy az aranyat forgalomképtelenné tegye - ez elegendő.

Ha azonban valaki ellenséges érzülettel viseltetne a szabadpénz iránt, és nem fogadná el áruinak ellenértékeképpen, rá kell hagyni. Továbbra is követelhet aranyat a termékeiért. Ezt az aranyat azonban mérlegre kell tennie, és a finomságát savakkal és próbakővel kell megállapítania, mégpedig érméről érmére. Akkor kérdezősködhet, hogy vajon elfogadja-e tőle valaki az aranyat és milyen áron, és nagy meglepetésekre is fel kell készülnie. Aztán ha rájön, hogy ez mind költséges és hosszadalmas, akkor bűnbánó bűnösként visszatérhet az egyedül üdvözítő szabadpénz Ölébe - ahhoz hasonlóan, ahogy annak idején az aranyvaluta bősz ellenségei, az agráriusok az állami pénznek (aranynak) ellenszegültek, és aztán mégis elfogadták.

Mit fog tenni az állam a szabadpénzre való átváltás után kapott arannyal? Az állam beolvasztja, láncokat, karkötőket, órákat csináltat belőle, és odaajándékozza minden menyasszonynak az esküvőjén a Német Birodalomban. Mit tehetne az állam ésszerűbbet az arannyal, a rablott kinccsel?

Az államnak a céljaihoz nincs szüksége aranyra, és ha a szabadpénzre váltásnál befolyó aranyat a legtöbbet ígérőnek akarná eladni, lenyomná az árát, és ezzel zavarba hozná azokat a népeket, amelyek még megmaradtak az aranyvalutánál, mint ahogy Németország ezt a meggondolatlan ezüsteladással már megtette. Ha az állam annak idején a bevont tallért arra használta volna, hogy minden zálogház és minden hitelbank előtt az aranyvaluta előharcosai-nak egy súlyos, óriás méretű ezüst szobrot emeljen - ez az általános nép- és világgazdaságnak és az államkasszának is jobb lett volna. Ezek a nyomorult milliók, a német népgazdaság szemszögéből nézve valódi „nyomorúltkák", amelyeket az állam a tallér eladásából beszedett, nem kevéssel járultak hozzá az ezüst árának lenyomásához. A német haszonbéresek nehézségei, amelyek az alacsony gabonaárak miatt támadtak, részben ezekre az ezüsteladásokra voltak visszavezethetők.* Ha akkor a fenti javaslat szerint jártak volna el, az ezüsttallérokat étkészlet számára beolvasztották és állami nászajándékként felhasználták volna - azt, amit ezen az állam elvesztett, a polgárok nagyobb adózóképessége révén tízszeresen megnyerte volna.

3. Hogyan igazgatják a szabadpénzt?

Miután a szabadpénzt forgalomba hozták, és a fémpénzt a használatból ki-vontnak nyilvánították, a Birodalmi Pénzhivatal már csak azzal fog foglalkozni, hogy a pénznek az árukhoz viszonyított csereértékét (az áruk általános

* F. de Laveleye, La mórinak el la bimeiallisme.

árszintje) figyelje, és a pénzforgalom növelésével és csökkentésével a pénz árfolyamát szorosan egy pontosan meghatározott cél, az áruk általános árszintjének változatlansága érdekében irányítsa. A Birodalmi Pénzhivatalnak ehhez a könyv 3. részében tárgyalt, az összes áru átlagárának megállapítására szolgáló statisztika lehet a vezérfonala. Az ármegállapítás mindenkori eredményétől függően - hogy tudniillik az átlagár lefelé vagy felfelé hajlik el - a pénzforgalmat korlátozzák vagy bővítik.*

A pénzkibocsátás növelése céljából a Birodalmi Pénzhivatal a pénzügymi-niszternek új pénzt ad, aki ezt az összes adó megfelelő mértékű levonása után kiadja. Ha a beszedendő adó 1000 millió, és 100 millió új pénzt kell forgalomba hozni, akkor minden adócédulából levonnak 10%-ot.

Ez egyszerű dolog, de még egyszerűbb a pénzforgalom csökkentése. Minthogy a pénz összes mennyisége a forgalmi veszteséggel évente 5%-kai csökken, a pénzmennyiség csökkentése érdekében egyáltalán semmit sem kell tenni. Az esetleges többlet magától felhasználódik. Ha azonban ez nem elég, akkor adónöveléssel lehet segíteni. A célt azzal is el lehet érni, hogy a Pénzhivatal állami adósleveleket vesz vagy elad.

A Birodalmi Pénzhivatal tehát a szabadpénzzel korlátlanul uralkodik a csereeszköz kínálata fölött. Egyeduralkodó apénz előállítása és a pénzkínálat -fölött.

Ami a Pénzhívatalt illeti, nem kell valami nagyszerű épületet elképzelnünk hivatalnokok százaival, mint amilyen a Birodalmi Bank. A Birodalmi Pénzhivatal semmiféle bankügyletet nem bonyolít. Nincs pénztárablaka, még egy pénzszekrénye sincs. A pénzt a birodalmi pénznyomdában nyomják, kiadása és cseréje az állami pénztárakon keresztül történik; az árakat a statisztikai hivatal méri fel. Tehát csak egy emberre van szükség, aki a pénzt az állami nyomdából az állami pénztárakhoz viszi, és aki az adóhivatal által valutatechnikai célból bevont pénzt elégeti. Ez az egész intézmény. Egy nyomdaprés és egy kemence. Egyszerű, olcsó, hatékony.

Ezzel az egyszerű intézménnyel akarjuk az aranybányászok nehéz munkáját, a pénzverdék művészi gépeit, a bankok üzemi eszközeit, az állami bank nyughatatlan tevékenységét helyettesíteni, mégpedig úgy a helyükbe állítani, hogy a kelleténél soha egy pfenniggel több, soha egy pfenniggel kevesebb ne legyen forgalomban. És mindezt ma, holnap, örökké, jó időkben éppúgy, mint rossz időkben. És nemcsak helyettesíteni. Egy minta értékű, megfontolt, az egész világ számára példát mutató munkát akarunk kifejteni.

4. A szabadpénz forgásának törvényszerűségei

Nézzük meg alaposabban a szabadpénzt. Mit kezdhet vele a tulajdonosa vagy a birtokosa? Ez január l-jén a piacon, a boltokban, a bérkifizetésnél, minden állami pénztárnál és a bíróságok előtt 100 márkát ér, és december 31-én már csak 95 márkát, azaz ha a tulajdonos a címletet az év végén arra akarja

* A pénzmennyiség változtatása helyett lehet a forgási sebességet változtatni, miközben a veszteségi kulcsot 5%-ról följebb vagy lejjebb helyezzük. Az eredmény ugyanaz. De jobb az ajánlott eljárás.

használni, hogy 100 márkát fizessen ki váltóra, számlára, adónyugtára stb., akkor a cédulához még 5 márkát hozzá kell tennie]

Mi történt? Semmi más, mint az, ami az árukkal is történik. Hasonlóképpen, mint ahogy egy bizonyos tojás a „tojás" gazdasági fogalmától állandóan és gyorsan eltávolodik, és megromlása után már egyáltalán nem lehet vele összehasonlítani, úgy távolodik el az egyedi márka állandóan attól, amit a márka mint valuta jelent. A márka mint valuta változatlan, garantált, minden számítás alapja; a márka mint pénz csak kiindulópontjában közös mindezzel. Tehát nem történt más, mint ami körülöttünk minden dologgal történik. A fajta, a fogalom változatlan; az egyedi tárgy, a fogalom képviselője halandó és állandóan a vége felé közeledik. Semmi más nem történt tehát, minthogy elválasztottuk a cseretárgyat a valutától, az egyedi darabot a fajtától, és a pénzt a lét és az elmúlás általános törvényének vetettük alá.

E mulandó pénz tulajdonosa tehát éppúgy őrizkedni fog attól, hogy megtartsa a pénzt, mint ahogy a tojáskereskedő őrizkedik a tojást tovább megtartani, mint azt feltétlenül szükséges. Az új pénz tulajdonosa törvényszerűen, azon fog fáradozni, hogy a pénzt - és a birtoklásától elválaszthatatlan veszteséget - másokra hárítsa át.

De hogyan teheti ezt meg? Terméke eladásával ennek a pénznek a birtokába jutott. El kellett fogadnia a pénzt, noha ismerte azt a kárt, amelyet a pénz birtoklása okoz. Tudta, hogy a pénz birtoklása veszteséggel kapcsolódik ösz-sze. Mégis eladta a termékét e valóban „hitvány" pénz ellenében. Termékeit eleve a piacra szánta. El kellett hogy cserélje, és a cserét a dolgok állása szerint csak pénz közvetíthette; más pénzt azonban, mint ezt, az állam már nem állít elő. Kénytelen volt tehát a gyűlöli szabadpénzt áruja ellenében elfogadni, ha áruját eladni, munkája célját elérni akarta. Talán várhatott volna az eladással, mondjuk addig, amíg más árukra közvetlen szükséglete támad, de akkor saját termékei váltak volna időközben rosszabbá, olcsóbbá; akkor a mennyiség és a minőség csökkenésén, a fenntartáson és tároláson éppen annyit, és talán többet is veszített volna, mint amennyit most a pénz birtoklása révén elveszít. Kényszerhelyzetben volt tehát, amikor az új pénzt elfogadta, és ez a kényszer saját termékének természetéből ered. Most olyan pénz van a birtokában, amely tartósan veszít forgalmi értékéből. Talál-e most egy vevőt rá, talál-e valakit, aki eltűri, hogy a veszteséget, amely a pénz birtoklásából ered, áthárítsák rá? Csak olyan valaki fogja ezt a valóban „rossz" pénzt elfogadni tőle, aki, akárcsak ő, kényszerhelyzetben van; csak az, aki, mint ő maga, árut termelt és akinek ezen - tekintettel a naponta bekövetkező mennyiségi és minőségi veszteségre - a lehető leggyorsabban túl kell adnia.

így tehát, rögtön itt az elején, egy nagyon is figyelemre méltó ténnyel találkozunk: a vevőnek ugyanúgy erős, közvetlenül a pénz birtoklásához kötött törekvése a pénzt az árutulajdonosnak továbbadni, mint ahogy az eladóra közvetlen nyomás nehezedik, hogy áruját eljuttassa a vevőhöz. A csere közvetlen létrejöttének haszna mindkét oldalon egyenlő nagy, ami természetesen magával hozza, hogy az áralkunál a vevő nem hivatkozhat a sebezhetetlenségére (arany)' és nem fenyegethet azzal, hogy megszakítja az alkut, ha az eladó nem veti alá magát a feltételeinek. Vevő és eladó most egyformán rosszul van felfegyverezve; mindkettő egyformán, közvetlenül, sürgetően érdekelt abban, hogy az adásvétel létrejöjjön.

Hozzá kell még ehhez tennünk, hogy ezért a cserefeltételek is igazságosak lesznek, és hogy a kereskedés gyorsabban megy végbe.

De tegyük fel, hogy a pénzcédula, amelyet éppen vizsgálunk, egy megtakarítónak, egy kereskedőnek, vagy egy pénzembernek a kezébe került. Vajon mit kezdenek vele? A pénz az ő kezükben is állandóan zsugorodik, ők a szabadpénz birtokához a korábbi aranyérme kicserélésével jutottak, őket semmilyen törvény nem kényszerítette cserére; megtarthatták volna az aranyat. De az állam bejelentette, hogy az átváltást egy meghatározott időpont után megtagadja, és akkor mit tudtak volna kezdeni az arannyal? Csináltathattak volna belőle aranyláncot, de ki vette volna meg tőlük ilyen nagy mennyiségben, és milyen áron, és mivel fizettek volna az aranyláncokért? Szabadpénzzel!

Tanácsosnak találták tehát nem elmulasztani az átváltási határidőt, és most szemügyre veszik az új pénzt, a tulajdonukat. Az érmétlenített arany haszontalansága arra kényszerítette őket, hogy beleegyezzenek a szabadpénzre való kicserélésbe, és a veszteség, amely az új pénz birtoklásával együttjár, kényszeríti Őket, hogy megszabaduljanak ettől a pénztől, hogy a veszteséget a lehető leggyorsabban átháríthassák másokra.

És minthogy nekik megtakarító és kapitalista tulajdonságaik miatt nincs szükségük árura, keresnek pénzük számára elfogadót olyanok között, akik árut szeretnének vásárolni, de a pénzt erre csak később tudják előteremteni. A pénzt tehát kölcsönként ajánlják - amint egyébként korábban az arannyal is tették. De mégis különbség van a korábbiakhoz képest. Korábban kikölcsönözhették a pénzt, és meg is tették, amennyiben tetszetősnek találták a feltételeket -most meg kell tenniük, akár megfelelnek számukra a kölcsönfeltételek, akár nem. Most kényszer alatt állnak. Tulajdonuk (az áru) természete folytán arra kényszerültek, hogy elfogadják a szabadpénzt; most a pénz természete folytán újból arra kényszerülnek, hogy kiadják a pénzt. Ha a kamat, amelyet ajánlanak, nem tetszik nekik, visszavásárolhatják az aranyat, vásárolhatnak árut, vásárolhatnak bort, amiről azt mondják, hogy idővel mindig jobb és drágább lesz, részvényeket, állampapírokat vásárolhatnak, vállalkozóként házakat építhetnek, kereskedhetnek, mindent tehetnek, amit pénzzel tenni lehet; csak egyet nem tehetnek többé: a pénz továbbadását többé nem tehetik feltételektől függővé.

A pénzt tovább kell adni; mindegy, hogy tetszik-e nekik a kamat, amelyet az adós felajánl; hogy kielégíti-e őket az a kamat, amelyet a megépítendő ház ígér; hogy kedvező-e a részvény árfolyama; hogy a bor vagy a drágakő ára, amelyet be akarnak raktározni, a vásárlók nagy száma miatt, akiknek ugyanez a szellemes ötletük támadt, nem emelkedett-e túl magasra; hogy a raktárban egyre jobbá váló bor eladási ára fedezi-e a fenntartás, tárolás stb. költségeit. Éspedig most, azonnal; ma, nem holnap. Mennél többet gondolkoznak, annál nagyobb lesz a veszteségük. Feltéve azonban, hogy találnak valakit, akinek a pénzt kölcsönadhatják, akkor a kölcsönvevőnek csak egy szándéka lehet: a maga részéről azonnal be akarja fektetni a pénzt árukba, vállalkozásokba vagy bármibe. Azért senki nem fog kölcsönt fölvenni, hogy a pénzt ládíkába tegye, ahol állandóan veszít az értékéből. Továbbadással igyekszik a veszteséget, amellyel a pénz birtoklása össze van kötve, másra „áthárítani".

Akárhogy is „fektetik be" tehát a pénzt, az azonnal keresletet fog támasztani. Közvetlenül, vevőként, vagy közvetve, kölcsönzőként, a pénztulaj donos-

nak azonnal keresletet kell támasztania áruk iránt, mégpedig pontosan pénz-tulajdona mennyiségének arányában.

Ebből adódik, hogy a kereslet többé egyáltalán nem a pénztulajdonos akaratától függ, a kereslet és kínálat révén való áralakulást nem befolyásolhatja a nyereségvágy, a kereslet független az üzleti kilátásoktól, és az árak növekedésére vagy csökkenésére vonatkozó várakozásoktól, független még az állami élet folyamataitól is, a terméskilátásoktól, az államfők rátermettségétől, a gazdasági megrázkódtatásoktól való félelemtől.

A kereslet - pontosan úgy, mint a krumpli, a széna, a mész, a szén stb. kínálata -le- és megmérhető, élettelen és akarattalan lesz. A pénz a hozzátapadó természeti erő révén mindig az adott időben lehetséges forgási sebesség felső határának elérésére törekszik, és minden elképzelhető körülmény között állandóan igyekszik áttörni ezt. Miként a Hold, nyugodtan és érintetlenül attól, ami itt a Földön történik, járja pályáját, éppúgy fogja a szabadpénz is, a tulajdonosok akaratától elszakítva, a piacokon bejárni az útját.

A kereslet minden elképzelhető körülmény közölt, jó és rossz napokon mindig hajszálpontosan azonos lesz:

1. az állam által forgalomba hozott és általa uralt pénzmennyiséggel;1. ennek a pénzmennyiségnek az adott kereskedelmi intézmények által megengedett legnagyobb forgási sebességével.Mit jelent ez a népgazdaság számára? Azt jelenti, hogy uralkodni tudunk a piaci

helyzet ingadozásain, hogy a Pénzhivatal a pénz kibocsátásával és bevonásával a keresletet pontosan hozzáigazítja a piac szükségleteihez; többé nem a pénztulajdonosok, az aggodalmas nyárspolgárok, a spekulánsok vagy a tőzsde hangulata stb. alakítja a keresletet, hanem a Pénzhivatalnak kell feltétlenül meghatároznia, mekkora legyen a kereslet. Most a Pénzhivatal állítja elő a keresletet, pontosan úgy, ahogyan az állam előállítja a postabélyegeket, pontosan úgy, mint ahogyan a munkások megteremtik a kínálatot.

Ha az árak esnek, a Pénzhivatal pénzt állít elő, és ezt a pénzt forgalomba hozza. És ez a pénz kereslet, kereslet anyagi formában. És ha az árak növekednek, akkor a Pénzhivatal pénzt éget el; és amit eléget, az kereslet.

így a Pénzhivatal ura a piaci helyzetnek, és ez megint csak nem kevesebbet jelent, minthogy a gazdasági válságokat, a munkanélküliséget is leküzdöttük. A mi akaratunk nélkül az árak sem nem emelkedhetnek, sem nem eshetnek. Minden fölfelé és lefelé irányuló mozgás a Pénzhivatal akaraüiyilvánírása lesz, amiért felelős.

A keresletnek mint a pénztulajdonos önkényes cselekvésének törvényszerűen áringadozásokat, értékesítési fennakadásokat, munkanélküliséget és csalást kellett szülnie. A szabadpénzzel ez az akarat a Pénzhivatal kezébe kerül, amely a pénz céljának megfelelően úgy él hatalmával, hogy az ingadozásokat elsimítsa.

Aki az új pénzt vizsgálja, azt fogja mondani magának, hogy fel kell adnom az elmúlt évezredek szokását, és nem tarthatok többé pénzkészleteket, mert a pénz a kasszában állandóan veszteséget hoz. Az új pénz tehát minden pénzfelhalmozást Önműködően megszüntet, mind az előrelátó nyárspolgárét, mind a kereskedőét, mind az ugrásra kész spekulánsét.

És mit jelent még ez a változás a népgazdaságnak? Azt jelenti, hogy most mindig éppen annyi csereeszköz lesz a polgárok birtokában, amennyit a kereskedelem közvetlenül igényel, éspedig úgy kimérve, hogy az árak nem ingadoznak többé a túl nagy vagy túl kicsi pénzmennyiség miatt. Azt jelenti, hogy senki nem kontárkodhat bele a Pénzhivatal pénzgazdálkodásába. Azt jelenti, hogy magánkészletekből többé nem áramolhat pénz a piacra, ha a Pénzhivatal szükségesnek látja a forgalomban lévő pénztömeg korlátozását, és hogy nem áramolhat többé pénz a magán-megtakarításokba, ha a Pénzhivatal épp fordítva, a pénzpiac gazdagabb ellátására törekszik. Ezért ez azt is jelenti, hogy a Pénzhivatalnak csak egészen csekély pénzösszegeket kell bevonnia vagy ki-bocsátania, hogy pénzügyi intézkedései célját elérje.

Ez azonban azt is jelenti, hogy többé senkinek nincs szüksége pénzkészletek létesítésére, mert a szabályosság, amivel a pénz forog, ezt fölöslegessé teszi. Ha a visszatartás egy ciszterna volt, azaz egy csupasz tartály, a pénzforgás szabályossága örökké buzgó pénzforrás.

A szabadpénzzel a keresletet többé nem lehet elszakítani a pénztől, a keresletet nem kell többé tulajdonosi akaratnyilvánításnak tekintenünk. A szabadpénz nem eszköze a keresletnek, hanem maga a kereslet, a megtestesült kereslet, amely testként lép a kínálat elé, amely a maga részéről sem volt más, és most sem más. Tőzsdei hangulat, spekuláció, válság, fekete péntek - mindennek ezután nincs befolyása a keresletre. A kibocsátott pénzmennyiség a legnagyobb forgási sebességgel súlyozva, amit az adott kereskedelmi intézmények megengednek, minden körülmények között a határ, a kínálatnak a mini-mummal egyező maximuma.

5. Összefoglalás

Eddig a következőket vezettük le a szabadpénzből:1. A kereslet mérhetővé válik, amely független a pénztulajdonos akaratától,

kedvétől, nyereségvágyától, spekulációitól; többé nem a pénztulajdonosok akaratnyilvánítása.

1. A pénzforgás minden körülmények között mindig igyekezni fog áttörni annak a forgási sebességnek a felső határát, amelyet a kereskedelmi intézmények a pénz számára megengednek, úgyhogy a kereslet mindig, minden órában megfelel

a) az állam által forgalomba helyezett és az uralma alatt álló pénz-mennyiségnek;a) a kereskedelmi intézmények által megengedett forgási sebességnek.

3. Valamennyi magán-pénzkészlet, amelyet ugyanannyi magánjellegűpénzkibocsátó helynek és rendbontónak kell tekintenünk, magától fel-számolódik; ezáltal az állam először képes megbízható alapot teremte-ni a valuta számára.

Ezek az első hatások a következők:1. az áruértékesítés szabályszerűsége, minden fennakadás megszűnése mellett;

2. mindig csak annyi árut kínálnak, amennyit folyamatosan előállítanak;2. minden eddigi, az értékesítés elakadásából származó áringadozás meg-szűnik;2. annak a szabályosságnak következtében, amivel ezentúl a kereslet és a kínálat a piacon megjelenik, többé nem lépnek fel azok az eddigi nagy általános áringadozások, amelyek az áruk pénzhez való viszonyának zavarából származnak;2. az államnak már csak csekély pénzmennyiséget kell kibocsátania vagy bevonnia ahhoz, hogy a keresletet közvetlenül a kínálat „testére tudja szabni", és hogy ezzel az áruk általános árszintjét tökéletesen tartóssá tegye;2. az utóbbi azért is előáll, mert a gyors forgás révén a pénz árukat cserélő

ereje megkettőződik, megsokszorozódik, és mert emiatt egy pénzösszeg bevonása vagy kibocsátása sokszoros hatást ér el. 10 milliárd márka forgalomban tartása helyett a német kereskedelmet 5, talán 3 milliárddal is kielégítően el lehet látni.

Továbbá a pénzforgási kényszer révén, amit a szabadpénz megkövetel,1. tisztán elválik a csereeszköz a megtakarítás eszközétől;1. a pénztulajdonosoknak a pénzt feltétel nélkül, tekintet nélkül a kamatra és nyereségre, forgalomba kell bocsálaniuk;1. a pénz még akkor is forgásban marad, ha a kamat csökken és eltűnik;1. a pénz a tulajdonosnak hozott nyereség nélkül is forog.

E körülmények következtében, és együtthatva az előbb elmondottakkal, a pénzforgási kényszer

lehetetlenné teszi az általános gazdasági fennakadásokat valamennyi kísérőjelenségükkel együtt.

A pénzbirtoklással összekötött közvetlen, személyes veszteség révén a következők érhetők el:

1. Áru, munka, pénz mindenki számára - a fogyasztók és a megtakarítók számára egyaránt - közömbös lesz, amennyiben nyereség, kamat és levonás nélkül egymással kölcsönösen kicserélhetők;1. a pénz igazolni fogja a munkát, és a munkanélküliség elleni önműködő biztosítékká válik;1. a pénz minden előjoga kiegyenlítődik.

Az, hogy a pénzt magángazdaságilag tökéletesen egyenjogúvá teszik az áruval, a következőket eredményezi:

1. az elkerülhetetlen tartalékokat pénz helyett előszeretettel készletekből fogják létesíteni;

1. az árukat, nem úgy, mint eddig, a legkisebb mennyiségben fogják vá-sárolni, hanem egész hordókkal és ládákkal, azaz eredeti csomagolásukban;

3. ezáltal az üzletek kiürülnek, és a kereskedők nagy számban fölöslege-sek lesznek.

Ugyanekkor4. megszűnik a hitelben való eladás, általános lesz a készpénzfizetés;4. lehetetlenné válik a spekuláció, mert az árukészletek raktárak millióira

lesznek szétosztva és senki nem rendelkezhet velük kizárólagosan.

Ezen öt körülmény együttes hatása révén az árucsere rendkívüli módon biztonságos lesz, felgyorsul és olcsóvá válik, mivel a fennakadások megszűnése, az árak szilárdsága révén a kereskedelem is nagyon egyszerűvé válik, amire ezután bárki képes lesz.

A szabadpénz legszebb, valóban felforgató teljesítménye azonban az lesz, hogy a munkanélküliség felszámolása révén, a tárgyi vagyonnak (a reáltőkének) a kamathozamtól függetlenné vált előállítása folytán, a kamat hamarosan belefullad a tőke bőségébe. Ezáltal a fejedelmek, járadékosok és nincstelenek jelenlegi méltatlan népkeveréke a földbe lesz döngölve, és helyet csinálnak a szabad és önálló polgárok büszke nemének, olyan férfiaknak, akiket a világon mindenki előtt pirulás nélkül honfitársainkként mutathatunk be.

A szabadpénz az ezerszer elátkozott pénzt nem szünteti meg: átalakítja a népgazdaság helyesen felismert szükségletei szerint. A szabadpénz még nép-gazdaságunk alaptörvényét, mint e mű kezdetén kifejtettük, az Önérdeket is érintetlenül hagyja, de meg fogja mutatni, hogy ha a keresletet elszakítjuk az akarattól, és a kínálattal szemben ugyanazzal a fegyverzettel léphet fel, mint amivel az rendelkezik, akkor az uzsorának úgy kell hatnia, mint az erőnek, „mely örökké rosszra tör és örökké jót mivel" (Goethe, Faust. Első rész. Fordította Jékely Zoltán).

6. A szabadpénz megítélése

A boltos

Az én boltom a szabadpénzzel olyan fejlődésnek indul, amely valóban komoly figyelmet érdemel. Először is, vevőim legtöbbször készpénzzel fizetnek, mert közvetlen előnyük származik abból, ha a lehető leggyorsabban fizetnek, és mert nekik is készpénzzel fizetnek. Az áruk feldarabolása kicsi és még kisebb részekre, a filléres eladás ugyancsak feltűnően csökken. A vevők korábban nehezen váltak meg a pénzüktől azért, mert a pénz időt engedett nekik, és azért is, mert a pénzük a takarékban kamatozott, meg azért is, mert kényelmesebb volt pénzt tartani otthon, mint árut, és végül, mivel senki nem volt biztos abban, hogy a pénz, amit kiad, a másik oldalon ismét bejön-e. A pénzforgás szabálytalan volt, a pénz beérkezése annyira bizonytalan, hogy mindenki, aki nem számolhatott fix jövedelemmel, szívesen tartalékolt pénzt. Ezt a tartalékot úgy igyekezett létrehozni hogy ahol lehetett, hitelre vásárolt, csak a közvetlen szükségletét vette meg és félíratta, amit vásárolt. Egy kiló helyett egy grammot vett, egy zsák helyett egy kilót. Senkinek nem jutott eszébe, hogy készleteket tartson, senki nem gondolt arra, hogy az építési tervébe egy készletraktárt is

felvegyen. Készletként általában és kizárólag a pénz szolgált. A mai lakásokban sok célra vannak külön szobák, mint sötétkamra, szőnyegkamra, bőröndkamra stb., de senkinek nincs készletkamrája.

Ez most - úgy látszik - megváltozik. Mivel a pénz a tulajdonosát szakadatlanul fizetési kötelezettségeire emlékezteti, mindenki igyekszik fizetni, hiszen neki is fizetnek. A pénzforgás, amely most kényszerűen folyik, ezért mindig zárt kört alkot. Híresztelések miatt már nem akadhat meg. A szabályos pénzforgás szabályos értékesítést eredményez, és minthogy a veszteségtől való félelmében mindenki a lehető leggyorsabban megfizeti azt, amit vásárolt, a pénzbevételek is szabályossá váltak. A4a számítani lehet a hevételekre, és nem szükséges pénztartalékot képezni, arról nem is szólva, hogy ez ma nem is lehetséges, mert a tartalék szabadpénz formában fokozatosan magától felemésztődnék. Pénz gyűjtése helyett készleteket létesítenek, az áru birtoklását többre tartják a pénz birtoklásánál, amint, ugyanezen okból, most a készpénzfizetést többre tartják a hitelnél. Parányi mennyiségek helyett most az árukat eredeti csomagolásban, gyári tételben vásárolják: egy liter helyett egy hordót, egy méter helyett egy darabot, egy kiló helyett egy zsákot.

Azt gondolhatná valaki, hogy mi, boltosok, most pazar jólétben, mondhatni, a hetedik mennyországban élünk. Ez azonban nagy tévedés! Én magam ezeket a fejleményeket szerencsére gondosan megfigyeltem, és üzletemet hozzáigazítottam a megváltozott körülményekhez. Bolti áraim helyett nagykereskedelmi árakat állítottam be, így nemcsak megtartottam a vevőimet, hanem jócskám meg is növeltem a vevőkörömet. Más kereskedőknek, akikből hiányzott ez a belátás, be kellett zárniuk boltjukat. Ahol korábban tíz bolt volt, ott most többnyire csak egy van, és ennek az egynek, a tízszeres forgalom ellenére, kevesebb a munkája, mint korábban. Az én boltom bérleti díját 90%-kal csökkentették, mert olyan sok üzlethelyiség áll üresen, és ezeket lakásokká kell átépíteni. Miközben most csak ilyen keveset fizetek a bérletért, és tízszer annyit adok el; a jövedelmem azonban messze nem ilyen arányban nőtt, mert az így leegyszerűsödött üzletmenet következtében más kereskedők is beérik kisebb jövedelemmel. Most tehát 25%-os átlagos nyereség helyett csak 1%-os beszerzési díjjal számolok. Minthogy mindent eredeti csomagolásban adok el, és az áruszállításért készpénzzel fizetek, szűken kalkulálhatok. Nincs könyvelés, nincsenek számlák, nincsenek veszteségek. A raktáram a tízszeres forgalom ellenére nem lett nagyobb. A vevőimmel rendszeres szállításban állapodtam meg, ami közvetlenül a vasútról történik. így az egész kiskereskedelem egyszerű beszerző üzletté vált.

Szakmai társaimat, akiknek be kellett zárniuk a boltjukat, sajnálom, különösen az idősebbjét, akik már nem tudnak új iparba betanulni. Minthogy az ő elszegényedésüket közvetlenül a bevezetett szabadpénz, tehát egy állami beavatkozás okozta, véleményem szerint igazságos és méltányos lenne, ha ezeket az embereket állami járadékkal kártalanítanák. És ezt az állam könnyen megteheti, mert ezeknek a közvetítő kereskedőknek a megszűntével, az áruk olcsóbbodása révén, a nép adózó ereje rendkívüli módon megnőtt. Ha az állam annak idején méltányosnak tartotta, hogy a haszonbéresek bérleti díjait gabonavámokkal biztosítsa, akkor most az ilyen támogatás még inkább igazságos lenne.

El kell ismernem, hogy a kiskereskedelem a szabadpénz révén nagymértékben egyszerűsödött. Valami ilyesminek már be kellett következnie. A kiskereskedelem és a hozzá kapcsolódó nagy költségek, akárcsak a kölcsönre vásárlás ostobasága, sokáig már nem volt tartható. 25%-os felár a napi szükségletek kiskereskedelmi értékesítésénél! Ez már egyenesen nevetséges volt, tarthatatlan egy olyan időszakban, amikor a munkásoknak kemény harcot kellett vívniuk, hogy akár csak 5%-os béremelést is eléljenek.

Svájc 3 millió lakosával 1900-ban 26 837 kereskedelmi ügynököt foglalkoztatott, akik együttesen 322 200 frankot fizettek ügynöki ténykedésük engedélyezéséért. Ha naponta és fejenként 5 frankot számolunk, a kereskedelmi ügynökök Svájcnak évente 48 977 525 frankba kerültek.

Németországban mintegy 45 000 kereskedelmi ügynök van állandóan úton. (Svájcban ezt a szakmát gyakran mellékfoglalkozásként űzik; innen van a viszonylag nagy szám, ezért számoltam csak napi 5 frankkal.) Szakértők azzal számolnak, hogy ennek a 45 000 embernek naponta, fejenként, 14 márkára van szüksége (fizetés, utazás, szállás), ami biztosan nem túl magas becslés. Ez napi 600 000 márka, évi 219 millió. Ehhez jönnek még az egyéb üzleti utazások. Mondhatjuk, hogy az összes utazás 2/3-a „üzleti utazás", és a szállodák 2/3-a az üzleti úton lévőket szolgálja.

Azt jósolták, hogy a szabadpénz bevezetésével a vevők kevésbé lesznek majd igényesek, és el kell ismernem, hogy magatartásuk máris szemmel láthatóan megváltozott. Múlt szombaton egy óra hosszat alkudoztam egy varrógép vevőjével, és az illető nem tudta elhatározni magát. Újabb és újabb hibákat fedezett fel a kifogástalan gépen. Végül felhívtam a figyelmét a pénzárfolyam közelgő, hétvégi leértékelésére. Ez segített. Ez megingatta kétkedéseinek építményét. Ránézett az órára, megnézte a bankjegyeit és kiszámolta, hogy ha még tovább habozik, akkor 10 pfenniget veszít. Ekkor minden megfontolást félretett, fizetett és elment. Én tehát elveszítettem a 10 pfenniget, de időben százszorosan visszanyertem!

Máskor egy tehetős ember bevásárolt nálam, és azt mondta, hogy elfelejtett pénzt hozni magával; írnám föl a számlájára. Arra a megjegyzésemre, hogy a heti levonásra való tekintettel megérné hazamenni és elhozni a pénzt, mert különben viselnie kell a forgalmi veszteséget, megköszönte a figyelmeztetést, hazament, és két perccel később megkaptam a pénzt. És én a magam részéről ki tudtam fizetni az iparost, aki éppen akkor szállított árut. Ebben az esetben tehát tisztán kényelmesség lett volna az ügyfelem (vevőm) részéről, ha nem fizet ki, és ennek a kényelmességnek az lett volna a következménye, hogy én sem tudtam volna készpénzben fizetni az iparosnak. Mennyi munkát, veszélyt és gondot szüntetett meg a szabadpénz e hatása következtében! Most elegendő egy könyvelő nekem, tíz helyett. Különös, hogy a készpénzfizetésnek ezt a nagy kérdését a pénzreform megoldotta, anélkül, hogy ez a mellékhatás szándékában állt volna. Nem a szegénység tartotta vissza a vevőket a készpénzfizetéstől, hanem a számítás, és most a készpénzfizetés általános lett, mert ez a vevő számára előnyös. Ismeretes, hogy korábban a gazdagok sem fizettek gyorsabban a kereskedőnek, mint a szegény ördögök; a fizetési halasztás ideje alatt éppen a késlekedő adósnak volt kamatnyeresége.

Egyébként, ami ezt az árfolyamveszteséget illeti, szívesen viselem; kereskedőként még szívesebben is venném, ha ezt a forgalmi veszteséget évi 5%-rói 10%-ra emelnék, mert ezáltal a vevők bizonyára még szerényebbek lennének, mint amilyenekké már most lettek, és teljesen el lehetne hagyni a könyvelést, és az utolsó könyvelőt is elküldhetném. Most a forgalomban felismerem annak a tételnek az igazát: mennél megvetettebb a pénz, annál megbecsültebb az áru és a készítője, annál könnyebb a kereskedelem. A munkást csak ott tudják megbecsülni, ahol a pénz nem jobb, mint maga a munkás és terméke. 5% esetén még nem egészen ez a helyzet, de 10%-nál valószínűleg igen, és talán a munkások érdekében megnövelik majd a forgalmi veszteséget 5-ről 10%-ra.

így aztán mit jelent számomra 10% egy átlagos 1000 márkás készpénzállomány esetén! Száz márkát évente! Ez semmi az egyéb kereskedelmi költségeimhez képest. Ennek az összegnek tetemes részét ráadásul megtakaríthatom azáltal, hogy én magam is mindig a lehető leggyorsabban igyekszem megszabadulni a pénztől, és készpénzben, szükség esetén akár előre fizetek.

Előre fizetni! Ez az első pillantásra nevetségesnek tűnik, de alapjában véve ez csak a korábbi szokás visszájára fordulása. Akkor előbb ment az áru és azt követte a pénz. Most a pénz megy elöl és az áru követi. Az előzetes fizetés az adóst áruszállításra és munkateljesítésre kötelezi, tehát olyan dologra, ami fölött közvetlenül rendelkezik; az utólagos fizetés az adóst pénz szállítására kötelezi -tehát olyan dologra, amit csak közvetve tud elérni. Mindkét fél számára előnyö-sebb és biztosabb tehát, ha a pénz megy elöl és az áru követi, ahelyett, hogy fordítva történnék, úgy, ahogy idáig történt.

Előrefizetés! Kell több ahhoz, hogy az iparost boldoggá tegyük, mint hogy ellátjuk a teljes szükséges forgótőkével? Ha az iparosoknak nem kellett volna hitelbe szállítaniuk, a nagytőkével folytatott harcuk is könnyebb lett volna!

. A banktisztviselő

A szabadpénz bevezetésekor minket, banktisztviselőket mindenki sajnált. Szörnyű munkamegterhelést jósoltak számunkra, rendszeres, nagy pénztárhiányokat, és még mi mindent! És mit kell látnom? A hiányzó munka miatt először korlátozták a munkaidőt. 10 óra helyet most 6 órát dolgozom. Ezután egyre-másra korlátozták a banktisztviselők számát, az idősebbeket nyugdíjazták, a fiatalabbakat elbocsátották. De ez sem volt elég. így aztán a legtöbb bankot és fiókjaikat felszámolták.

Ez a fejlemény tulajdonképpen előrelátható volt. De a bankok annyira meg voltak győződve nélkülözhetetlenségükről! A váltóügylet és a csekk, a bankal-kalmazottaknak ezek a kenyéradói jóformán eltűntek. A Birodalmi Pénzhiva-taljelentése szerint a forgalomban lévő pénztömeg csak 1/3-a a korábbi pénz-állománynak. Mégpedig azért; mert a jelenlegi pénz háromszor olyan gyorsan forog. A korábbi összegeknek alig 1%-a megy keresztül a bankokon. A pénz a forgalomban marad, a piacon, a vevők, a kereskedők, a vállalkozók kezében. Kézről kézre megy, szakadatlanul, egyáltalán nincs ideje, hogy összegyűljön a bankokban. A pénz már nem pihenőpad, ahol a termelők áruik eladásának

fáradalmaitól fellélegeznek, és lelki nyugalommal kivárhatják, míg személyes szükségleteik a pénz forgatására emlékeztetik őket. A nyugalmi pont az árucserében most maga az áru, persze nem a sajál áru, saját termék, hanem a más áruja. A pénz hajtja és űzi a tulajdonosát, éppúgy, ahogyan korábban a termelőt haj^ totta és űzte az áruja, míg szerencsésen sikerült túladnia rajta. Honnan ered a bank, a bankár neve? Azokról a padokról Jolaszul 'banca'], amelyeken a pénztulajdonosok kényelembe helyezték magukat, míg az árutulajdonosok álldogáltak, vagy nyugtalanul ide-oda szaladgáltak. [A 'Bank' szónak németül is van 'pad' jelentése - a fordító.} Most a szabadpénzzel a pénztulajdonosok azok, akik futnak, és az áruk eladói ülnek a padokon.

És mivel a pénz olyan mozgékonnyá lett, mert mindenki siet fizetni, senkinek nincs szüksége arra, hogy váltóval segítsen magán. A készpénz helyettesítette a váltót. Pénzkészletekre már senkinek nincs szüksége, a pénzforgás szabályossága pótolja ezeket a készleteket. A forrás lépett a merev tartályok, ászternák helyébe.

Ezek a pénzkészletek azonban az évszázad legnagyobb balgaságához, a csekkhez vezettek. Igen, valóban, én mondom, mint pénztáros, a csekk a legnagyobb képtelenség! Hiszen a pénz fizetésre való, az aranynak az elképzelhető legkényelmesebb fizetőeszköznek kellett volna lennie; miért nem azt használták a fizetéshez? Miért hagyták, hogy a csekk lépjen a készpénz helyébe, amikor a készpénz annyira megfelel minden követelménynek, amit állítólag az arany is tudott? A készpénzzel összehasonlítva, a csekk mégiscsak rendkívül otromba fizetőeszköz. Különböző formaságok betartásához van kötve, beváltása egy meghatározott helyen történik, és a beváltás biztonsága kiállítójának és a banknak a megbízhatóságától függ. És ezt nevezték haladásnak! Még azt remélték, hogy hamarosan utánozni fogják az angolokat, akik a konflist is csekkel fizetik ki! Mintha ez a kocsisnak megtiszteltetés vagy előny volna! A mintaszerű csekk, legalábbis annak, aki kapja, a készpénz, mert ezt a csekket minden üzletben, minden fogadóban beváltják. Semmilyen formasághoz, semmilyen helyhez nincs kötve, és a biztonsága nem kétséges. Olyan büszkék voltunk a szép aranypénzünkre, azt hittük, hogy ezzel elértük a tökélyt; olyan elvakultak voltunk, hogy egyáltalán nem vettük észre az ellentmondást, amelyet a csekk használata rejtett. Az arany túl jó volt a közönséges használathoz; ezért kerestünk egy pótszert, a csekket. Ez olyan, mint amikor az egyszeri ember Öreg kabátban és új esernyővel elment sétálni, aztán az esőben sajnálta kinyitni az ernyőjét; ezért a kabátja alá dugta.

Még attól sem riadtak vissza, hogy nekünk, pénztárosoknak, egész köteg csekket a nyakunkba sózzanak, amelyek teljes összegét a pénztáros csak úgy állapíthatja meg, hogy egyenként, hosszú sorba felírja és összeadja őket. Igazán hátborzongató munka. Ezzel szemben a pénz megszámlálása csak gyerekjáték. Csak a darabokat kell megszámlálni, mert mindegyik ugyanakkora ösz-szegről szól.

Amellett a csekkeket a különböző bankokkal kellett elszámolni, minden egyessel meg kellett terhelni a megfelelő kiállítót. És még ehhez a kamatszámítás! A negyedév végén egy számlakivonatot kellett beküldeni, amelyben minden egyes csekket fel kellett sorolni. így minden csekket tízszer könyveltek. És ezt nevezték hatadásnak! Micsoda elvakultság! Az aranyvaluta nehéz-

késsége és a pénzforgás szabálytalansága tette a bankbetétet szükségessé, és ez tette szükségessé a csekket; de ahelyett, hogy ezt a körülményt az aranyvaluta súlyos bajának tekintették volna, még nagyra voltak vele!

És a csekkek mellett még ezek a nehéz zsákok arannyal, ezüsttel, rézzel, nikkellel, és még hozzá a papírpénz! Tizenegy különböző érmefajta: 1, 2, 5, 10, 20 márka, 1, 2, 5, 10, 20, 50 pfennig! Csak az 1 márka alatti aprópénz hat különböző érme 3 különböző fémbőt! Tehát százával a csekkek, 11-féle érme és 10 különböző bankjegy!

Most a szabadpénzzel 4 fajtám van, és nincsenek csekkek. És minden pihekönnyű, tiszta, mindig új. Korábban egy óra kellett ahhoz, hogy kasszát csináljak, most csak néhány perc.

Kérdezik tőlem, hogyan számolom el a pénztári állományom forgalmi veszteségét. Nos, a dolog rendkívül egyszerű. Hét végén, szombaton 4 órakor, összeszámolom a kasszát, kiszámítom az árfolyamkülönbséget aszerint, hogy mit ér a pénz a következő héten, és elszámolom ezt a különbséget a kiadások között. A magánbankoknál ez a kiadás az üzleti költségek számlájára kerül, amelyekre a bankbetétek arányosan alacsonyabb kamatozása jelent fedezetet.

Állami pénztáraknál a veszteség csak névlegesen jelentkezik, mivel a teljes pénzforgalom árfolyamvesztesége közvetlenül az állam javára íródik.

Őszintén szólva, a pénztárosi tevékenység technikai oldaláról szemlélve nem látom semmi hátrányát a szabadpénznek, és erre az a legjobb bizonyíték, hogy az összes pénztáros kilenctizede fölössé válik. Az a gépezet, amely fölössé teszi a dolgozókat, bizonyára jól működik!

A külkereskedő

Az aranyvalutát állítólag azért vezették be, hogy a világkereskedelmi forgalmat elősegítsék. Alig tette azonban érezhetővé az aranyvaluta hatása valamennyi áru árának éles visszaesését, összhangban a mennyiségi elmélettel, máris felharsant a segélykiáltás!

És határfalakat emeltek védővámokból, hogy megnehezítsék a külfölddel való kereskedelmet. Ez nem azt jelenti-e, hogy a célt feláldozzuk az eszköz érdekében?

De ha az aranyvalutát az árak csökkenése nélkül, a gazdaság megzavarása nélkül sikerült volna bevezetni, akkor is csak csekély előny jelentett volna a külkereskedelem számára. Azt mondják, az aranyvaluta bevezetése óta a kül-kereskedelem megnőtt, és az aranyvalutában akarják látni az okát. De a kül-kereskedelem azért növekedett, mert a népesség növekedett, ugyanakkor a külkereskedelem nem növekedett a népesség növekedése arányában. Ráadásul ez a növekedés nagyobb mértékben a papírvalutájú országokat érintette (Oroszország, Ausztria, Ázsia, Dél-Amerika), míg a kereskedelem éppen az aranyvalutájú országokkal (Franciaország, Észak-Amerika) fejlődik nagyon lassan. (Angliát mint közvetítő országot ide nem sorolhatjuk be.)

Az aranyvalutának akkor lett volna értelme, ha a világforgat ómban vámok nélkül, gazdasági zavarok nélkül, áresés nélkül be lehetett volna vezetni, és az ebben élenjáró államnak lett volna haszna belőle, amely el tudta volna érni,

hogy az aranyvalutát az összes többi országra rákényszerítse. Ha ilyen hatalom nincs, akkor az ember csak reményekre van utalva, akkor éppúgy meg lehet próbálni elsőként egy nemzetközi papírvalutát bevezetni. Az a német, aki most az áruit aranyért vásárolja, és azokat papírrubelért, papírforintért, papír-pezetáért, papírlíráért, papírpezóért, papírrizsért stb. kell eladnia, jobban áll, mintha az áruit ugyancsak papírmárkáért vásárolná? Ha az eladási árat egy, a beszerzési ártól eltérő pénzfajtában kelt kalkulálni, akkor teljesen mindegy, hogy a bevásárlás pénze papírból, aranyból vagy ezüstből készült-e.

Egyébként, ha az aranyvalutát tényleg általánosan bevezetik a világforgalomba, előnyei akkor is alárendelt jelentőségűek lettek volna. Azt gondolták, hogy az aranyvalutával megkönnyítik a kereskedelmi kalkulációt; azt gondolták, hogy ha csak egyetlen pénzösszeget kell megnevezni, akkor teljes jelentése rögtön minden ország számára felmérhető lesz. Gyerekes nézetek! Először is, az aranyvaluta nem szünteti meg az árfolyam-ingadozásokat. Az aranybevitel minden országban váltakozik az arany ki vitellel. Talán csak csekély összegekről van szó, de ezek elegendők ahhoz, hogy jelentős árfolyam-ingadozásokat okozzanak: az árfolyam az aranybevitel és az aranykivitel költségei között ingadozik, és ezek a költségek 3%-ig is terjedhetnek. Tengeri fuvar, tengeri biztosítás, kamatveszteség és egyebek az arany kiszállításánál, és ugyanezek az újra beszállításánál. Ehhez jönnek még az újraverés költségei. Minthogy az arany számára az út külföldre - mondja Bamberger és teljesen igaza van - út az olvasztótégelybe. Ezek azonban olyan költségek, amelyeket még kis üzleteknél is tekintetbe kell venni. Ha azonban a kereskedőnek már eleve az ingadozó árfolyamokkal kell számolnia, hol maradnak az előnyök a kalkuláció számára?

A másik állítólagos előnye egy, a világkereskedelemben érvényes aranyvalutának még sokkal inkább csalóka természetű; minthogy egy tetszőleges ösz-szegnek a jelentése bármely országban csak akkor mérhető fel, ha ismerjük a szóban forgó országban az áruk árait, a béreket stb. Ha például vagyon helyett adósságot öröklök, akkor nem fogok Németországban maradni, hanem odaköltözöm, ahol a legkönnyebben lehet pénzt keresni. Az adósság összege az én kivándorlásommal ugyan névértékben nem, valójában azonban csökkent. Egy ember 1000 tallér adóssággal Németországban egy szegény ördög, Amerikában ez az adósság keveset jelent. Természetesen megfordul a dolog, ha adósság helyett vagyont öröklök. Tehát mit jelent itt az aranyvaluta? így például a kivándorló, akinek egy halom aranyat ígérnek, rögtön azt kérdezi, hogy mi az áruk az általa előállított és a számára szükséges dolgoknak. Csak amikor már ezt tudja, akkor alkothat fogalmat magának a megnevezett pénzösszegről. Az aranyról a gondolatai rögtön az áruk áraira ugranak; ezek és nem az arany adják azt a padot, ahol megpihenhet. Ha tehát előbb ismerni kell az áruk árait, hogy egy pénzösszeg jelentését felmérhessük, közömbös, hogy a pénzösszeg aranyra vagy papírra vonatkozik-e. És valóban, manapság az ember még körülbelül sem tudja, hogy egy pénzösszeg megnevezése esetén miről van szó, hogy aranydollárról vagy papírrubelről beszélnek.

De mindezen történeteknek a kereskedő számára édeskevés jelentőségük van. Mit számítanak ezek a kis számolási feladatok azzal az ezer nem mérhető körülménnyel szemben, amelyre a kereskedő valószínűségszámítása felépül?

Az áru iránti kereslet felbecsülése, a minőség meghatározása, száz más árufájtával való versenyképessége, az ízlés változásai, a vámpolitikai kilátások, az egyes árufajták hozamképessége a nyereségszázalékok vonatkozásában, és így tovább, ez az, amivel a kereskedő számol; az ár kiszámítása, ennek átszámítása idegen érmékre stb. fiatal banktisztviselők dolga.

Sokkal fontosabb azon különböző országok érmefajtáinál, amelyekkel a kereskedő forgalmat bonyolít le, a vámtételek és ezek változásai. Ha az egyes országok azért, hogy az aranyvalutát megvédjék, eltávolodnak a szabadkereskedelemtől, akkor számomra mindenfajta valuta, még a kafferek kagylóvalutája is, amely mellett szabadkereskedelem folyik, kedvesebb, mint az aranyvaluta védővámokkal. És mégis az a helyzet, hogy mindenütt, ahová az aranyvaluta eljutott, követték a védővámok.

A világkereskedelemben árut áruval fizetnek, és az esetleges szaldót csak elenyészően kis mértékben egyenlítik ki készpénzzel. Fizetési haladékok, váltók, kölcsönök, részvények révén teremtik meg a fizetési egyenleget. Sokkal fontosabb a fizetési egyenleg számára a jegybankok eljárása, mint az, hogy kivitelre alkalmas készpénz legyen. Irt is, mint mindenütt, aszerint kellene eljárni, hogy a betegséget jobb megelőzni, mint gyógyítani. A jegybanknak az árfolyam változásaiból észre kell vennie, hogy túl sok pénzt bocsátott ki, ezáltal az árakat emelte, a kivitelt megnehezítette és a behozatalt megkönnyítette. Ebben az esetben a jegybanknak időben lépéseket kell tennie, hogy a pénzkínálat korlátozása révén az árakat csökkentse. Ellenkező esetben pedig fordítva kell eljárnia. Ha ezt teszi, a fizetések mindig kiegyenlítődnek, és elkerülik a többlet kialakulását. Ezzel a saját állami csereeszköz „kivitelének lehetősége" legalább fölössé válik. Legalább, mondom, mert a pénz kivihetősége és be-hozhatósága súlyos károkat okozhat. Ez a kivihetőség ugyanis megvonja a jegybankoktól a pénzellátás kizárólagos hatáskörét. A saját piacot aláveti idegen, néha ellenséges hatalmaknak.*

A külföld minden valutakontárkodása visszahat a belföldre, és lehetetlen ellene védekezni - hacsak nem vámokkal. Ha külföldi államok papírpénzt vezetnek be, és ezáltal elűzik az aranyat, akkor ez az arany, foglalatosságot keresve, ide özönlik, és magasra nyomja az árakat, olyan időben, amikor már amúgy is magasak. Ha egyes külföldi országok megszüntetik a papír- vagy az ezüstvalutát, hogy aranyvalutát vezessenek be, kiáramlik az arany, gyakran épp olyankor, amikor már amúgy is hiányzik. Mennyi nehézséget kerülhettek volna el az eladósodott német parasztok, ha nincsenek ilyen kontárkodások!

Egyébként a kutatások ezt mind már régen világossá tették,** de csak a szabadpénz hozta magával a tényleges bizonyítékot. Most tehát papírpénzünk van, amely teljesen el lett választva az aranytól. A szabadpénz még arra sem tartalmaz ígéretet, hogy aranyra váltják. Árfolyama a külföldi valutákhoz képest mégis olyan szilárd, mint soha ezelőtt. A Pénzhivatal minden erőfeszítése először az átlagos áruárak megszilárdítására irányult. Ennél megmutatkozott,, hogy míg az áruárak szilárdak maradtak, addig a külföldi átváltási árfolyamok

* A német bankokban elhelyezett francia pénzeket a marokkói válság idején fel-mondták, azzal a szándékkal, hogy Németországnak ártsanak. Céljukat el is érték. ** Silvio Gesell, Die Anpassung des Geldes und seiner Verwaltung an die Bedürfnisse des modernen Verkehrs, Buenos Aires 1897. - Frankfurth-Gcscll, Aktive Wáhrungspotitik, Berlin, 1909.

váltakozva hol emelkedtek, hol süllyedtek. Ez onnan eredt, hogy az árak külföldön, ahol még az aranyvaluta uralkodik, a régi módon mozognak. Külföldön ezt az indokolást nem akarták elfogadni, és azt állították, hogy ez a mi papírpénzünknek tulajdonítandó. A Pénzhivatal így most a külföldnek be akarta bizonyítani, hogy az ingadozások az aranytól erednek; belföldön felszabadította a fix árakat, hogy ennek fejében az átváltási árfolyam rögzítésére törekedjék. Ha az átváltási árfolyam emelkedett, azaz a külföldre kiállított váltók megdrágultak, akkor a Pénzhivatal csökkentette a pénzállományt, ha csökkent az átváltási árfolyam, növelte a pénzállományt. Minthogy a szabadpénzzel a pénz maga az áruk iránti keresletet jelenti, ezt követték az áruk árai és éppúgy az árfolyam is, mintha zsinóron húzták volna őket. így megmutatták a külföldnek, hogy az aranyvalutától lehetetlen elvárni a szilárd átváltási árfolyamot az állandó áru-árszínvonallal együtt, és hogy a kettőt csak akkor lehet egyesíteni, ha minden országban szilárdak az áruárak. Tehát mindenütt törekedni kell a belföldi árak szilárdságára, hogy a külfölddel fix átváltási árfolyamot érjünk el. Csak ha a belföldi valutái minden országban azonos elvek szerint irányítják, akkor lehet a világforgalomban elérni a szilárd árfolyamot és egyben egy nemzeti valutát. Ezt most - úgy látszik - végre külföldön is megértették, és úgy hírük, hogy minden országot meg fognak hívni egy papírvaluta-tanácskozásra, és létre akarnak hozni egy Világ-Pénzhivatalt.

Valaminek történnie kell. Mi szabadkereskedelmet akarunk, szilárd átváltási árfolyamot külföldre és szilárd termékárakat belföldre. Egyoldalú nemzeti intézményekkel ezeket a kívánságokat együtt nem lehet teljesíteni; az egész külfölddel megállapodásra kell jutnunk. Számomra úgy tűnik, a szabadpénz hivatott arra, hogy egy ilyen egyetértés talaja legyen. Mert a szabadpénz engedelmes, alkalmazkodásra képes és készséges. Azt csinálhatunk vele, amit akarunk, bármilyen célt kitűzhetünk.

A vállalkozó

Értékesítés, értékesítés: ez az, amire nekünk, vállalkozóknak szükségünk van, rendszeres, biztos eladás, megrendelések hosszú távra előre, mivel az ipar az eladások rendszerességére van utalva. Csak nem küldhetjük el bármelyik pillanatban betanított embereinket, valahányszor az értékesítés megreked, hogy röviddel utána új, betanulatlan emberek álljanak a helyükbe? De nem dolgozhatunk vaktában raktárra sem, amikor hiányoznak a fix megrendelések. Értékesítés, biztos értékesítés! Teremtsetek nekünk rendszeres eladást, termékeink cseréje számára megfelelő közintézményeket - majd mi megbirkózunk a műszaki nehézségekkel. Értékesítés, készpénzfizetés, tartós árak - a többit magunk is elintézzük.

Ezek voltak a kívánságaink, amikor szóba került a szabadpénz bevezetése. És ezek a kívánságok teljesültek.

Mi az értékesítés? Eladás. Mi az eladás? Az áruk cseréje pénz ellenében. Honnan van a pénz? Az áruk értékesítéséből. Itt tehát körforgás van!

Ha most - amint a szabadpénzzel ez a helyzet - a pénz a tulajdonosát, mondhatni, vásárlásra kényszeríti, és őt a veszteséggel, amit a vásárlás minden

egyes elhalasztásával elszenved, szüntelenül vásárlási kötelezettségére emlékezteti, akkor a vásárlás az eladás nyomában halad, éspedig mindenkor, minden elképzelhető körülmény között. Ha mindenkinek annyit kell vásárolnia, mint amennyit maga eladott - hogyan rekedhetne meg akkor az értékesítés? A szabadpénz tehát bezárja a pénz körforgását.

Ahogyan az áru a kínálatot jelenti, úgy jelenti most a pénz a keresletet. A kereslet többé nem úszik a levegőben, nem hajlik többé ide-oda minden politikai fuvallat hatására, mint nád a szélben. A kereslet nem a vevők, a bankházak, a spekulánsok akaratnyilvánítása; a pénz most anyaggá és hússá vált kereslet. A pénztulajdonosok most együtt futnak a kínálattal; a pénz pórázon vezeti a pénztulajdonost, mint egy kutyát.

És teljesen igazságos és méltányos, hogy ez így van. Nekünk, árutermelőknek és árutulajdonosoknak talán jobban megy? Urai vagyunk termékeink kínálatának, vagy fordítva, a termékeink természete kényszerít bennünket a kínálatra? Vajon nem a mi árunk természete parancsol nekünk? Nem a bűz, amely körüláramolja őket, a tér, amelyet igényelnek, a tűzveszély, a rothadás, aminek alá vannak vetve, az ízlés változása, a törékenység és ezer más körülmény parancsolja, hogy eladjuk őket, mégpedig rögtön az előállításuk után? Ha tehát az áruk kínálata ennyire természetes, anyagi kényszer alatt áll, nem azt követeli-e a méltányosság hogy az áruk keresletét, a pénzkínálatot is kényszer alá helyezzék?

Férfias tett volt, amikor a szabadpénzzel igent mondtak erre a kérdésre. Addig mindig csak a vevőre gondoltak; most először vették észre, hogy az eladónak is vannak kívánságai, és hogy a vevők minden kívánságát csak az eladók kárára lehet teljesíteni. Elég sokáig tartott, amíg eljutottak ehhez az egyszerű fiiismeréshez!

Ha most kevés az értékesítés, és az árak lefelé hajlanak, akkor nem mondják többé, hogy túl sokat dolgoztunk, hogy túltermeltünk. Most azt mondják, hogy kevés a pénz, kevés a kereslet. Akkor a Birodalmi Pénzhivatal több pénzt hoz forgalomba, és minthogy a pénz most a megtestesült kereslet, az árak a helyes szintre emelkednek. Mi dolgozunk és áruinkat - a kínálatot - piacra visszük; a Birodalmi Pénzhivatal vizsgálja a kínálatot, és piacra viszi a megfelelő pénztömeget - a keresletet. Kereslet és kínálat most munkatermékek. A keresletnél már nyoma sincs önkényes cselekvésnek, kívánságnak, reménynek, változó kilátásoknak, spekulációnak. Amekkora keresletet kívánunk, éppen akkorát fognak megrendelni és megteremteni. A mi termékünk az árukínálat: megrendelés a keresletre, és a Birodalmi Pénzhivatal teljesíti a megrendelést.

És elviszi az ördög a Birodalmi Pénzhivatal vezetőjét, ha alszik, ha elmulasztja a kötelességét! Többé nem bújhat a korláttan hatalmúnak ábrázolt „forgalom szükségletei" üres frázisa mögé, mint a mi birodalmi bankigazgatásunk. Hajszálpontosan elő vannak írva a Birodalmi Pénzhivatal kötelességei, hajszálpontosak a fegyverek is, amelyekkel a hivatal fel van szerelve. A márka, a német birodalmi valuta eddig meghatározhatatlan, pépszerű dolog volt. Most a birodalmi valuta márkája szilárd fogalommá vált, és e fogalomért birodalmi hivatalnokok felelősek.

Nem vagyunk többé játékszerek a pénzemberek, a bankárok, a szerencselovagok kezében; nem kell többé tétlenül, isteni akaratnak engedelmeskedve

várnunk, amíg, amint mondani szokták, „a konjunktúra" megjavul. Most urai vagyunk a keresletnek, mivel a pénz, amelynek előállítását és kínálatát mi határozzuk meg, maga a kereslet. Ezt nem lehet elégszer ismételni, ezt nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni. Most látjuk a keresletet, meg tudjuk fogni és le tudjuk mérni - ahogyan a kínálatot is láthatjuk, megragadhatjuk és lemérhetjük. Sok áru - sok pénz, kevés áru - kevés pénz. Ez az iránymutatás a Birodalmi Pénzhivatal számára. Meglepően egyszerű.

Honnan ered, hogy a szabadpénz bevezetésével a fix megrendelések is olyan bőségesen befutnak, hogy az üzem hónapokra előre biztosítva van? A kereskedő azt mondja, hogy a vevő most többre becsüli az áru, mint a pénz birtoklását; most már nem várnak a vásárlással a közvetlen szükségességig, hanem beszerzik a dolgokat, amint megvan hozzá a pénz. Minden házban van egy külön készletkamra, és akinek például karácsonyra ajándékról kell gondoskodnia, nem vár a vásárlással szentestéig, hanem akkor vásárol, amikor éppen alkalma van rá. Ezért most a karácsonyi dolgokat egész évben, folyamatosan vásárolják, és az én babagyáram számára most egész évben érkeznek a megrendelések. A korábbi karácsonyi sietség és hajsza most eloszlik az egész évre. És így van ez minden szakmában. Amikor valakinek télikabátra van szüksége, nem vár az első havazásig; megrendeli, amikor éppen megvan hozzá a pénze, akkor is, ha a hőmérő aznap árnyékban 30 fokot mutat. Mert a pénz égeti a vevő zsebét, ahogyan a szabót égeti a még raktárban lévő szövet. A pénz nem hagy nyugtot a tulajdonosának, fáj és viszket neki, és szüntelenül emlékezteti arra, hogy a szabónak nincs munkája, hogy örülne, ha valaki már most rendelne tőle egy öltönyt jövő télre - akkor is, ha ezért az öltönyért még rosszabb pénzzel fizetne, mint a szabadpénz. Mert semmilyen pénz nem olyan rossz, hogy ne lenne jobb az eladatlan szövetnél.

A vevő eme sajátos magatartása következtében a kereskedelmi lerakatok nagyobb része fölöslegessé vált; minthogy a vevők hosszú időre előre ellátják magukat mindennel, és már nem kívánnak közvetlen, azonnali szállítást, a kereskedőnek többé nincs szüksége arra, hogy árukat raktározzon. Tart egy mintaraktárt, ahonnan mindenki megrendeli a kívánt árut. A kereskedő ösz-szegyűjti a megrendeléseket, és amikor ezek beérkeznek, rögtön a vasútról szállít. Természetesen ennek megfelelően olcsóbban értékesít,

A raktárak megszűnése, ahol eddig mindent közvetlenül a szükséglet felmerülése előtt meg lehetett venni, azt eredményezi, hogy a leghanyagabb vevők is kénytelenek időben megfontolni, milyen árukra lesz szükségük, hogy ezeket az árukat előrcrendeléssel időben biztosíthassák. A szabadpénz révén így végre elértük, hogy az áruszükséglet becslését már nem a kereskedők, hanem maguk a vevők végzik el. Ez hatalmas előny minden résztvevő számára! A kereskedőnek eddig furcsa módon előre kellett becsülnie a vevők szükségletét, hogy feladhassa megrendeléseit. Világos, hogy ebben tévedhetett. Most a vevő maga becsüli a szükségleteit; és minthogy a saját szükségletét, éppúgy, mint az ehhez szükséges eszközöket, mindenki jobban ismeri, mint a kereskedő, nyilván ritkábban esik tévedés.

így a kereskedő most már csupán egyfajta mintakatalógusként működik, és a gyártó biztos abban, hogy a megrendelések, amelyeket a kereskedőtől kap,

nem annak személyes véleményét tükrözik arról, hogy mi az áruszükséglet, hanem a felhasználó közvetlen szükségletét, a valóságos áruszükségletet. A megrendelések most csalhatatlan képet kap azokról a változásokról, amelyek a nép ízlésében, szükségleteiben végbementek, így mindig időben tud alkalmazkodni a változásokhoz. Korábban, amikor ezek a megrendelések mindig csak a kereskedő személyes véleményét tükrözték, napirenden voltak a hirtelen fordulatok, az úgynevezett divatváltozások.

A szabadpénz ezáltal is megszabadít bizonyos nehézségektől.Ha a vállalkozó munkája annyival könnyebbé válik, hogy már inkább csak

technikusnak, és kevésbé üzletembernek kell lennie, ez nyilván a vállalkozói nyereségre sem maradhat hatás nélkül. Rátermett technikusokban nincs hiány, és amikor egy vállalkozás üzletvezetése olyan kevés nehézséggel jár, akkor minden használható technikus egyben használható vállalkozóvá is lesz. A verseny törvényei szerint azonban akkor a vállalkozói nyereségnek azonos szinten kell lennie a technikusok fizetésével. Ez kellemetlen mellékhatás sok olyan vállalkozó számára, akiknek a sikerei üzletemberi adottságaikból erednek! A szabadpénzzel az alkotóerő az üzlet területén feleslegessé vált, mert eltűntek azok a nehézségek, amelyek leküzdéséhez szükség volt a viszonylag ritka, és éppen ezért olyan jól megfizetett üzletemberi tehetségre.

Kinek válik hasznára a magas vállalkozói nyereség megszűnése? Valahol ennek meg kell jelennie. Vagy az áruk csökkent áraiban, vagy - ami végül is ugyanezt eredményezi - a bérek emelkedésében. Más lehetőség nincs.

Az uzsorás

Régen sem volt az, és ma sem tisztességtelen dolog egy esernyőt, egy könyvet kölcsönkérni; sőt, amikor ezeket a tárgyakat az ember elfelejtette visszaadni, azt sem vették annyira zokon, és a károsult maga keresett mentséget a tettes számára. Nem akadt olyan család, amely könyvelést vezetett volna a kölcsönadón holmikról.

De milyen más volt ez korábban, amikor valaki pénzt akart „pumpolni", még ha csak 5 márkáról volt is szó! Milyen zavarodott arckifejezés mindkét részről! Mintha a „megpumpoltnak" a fogát húzták volna, mintha az embernek súlyos erkölcsi eltévelyedéssel kellett volna vádolnia magát!

A pénzzavart szégyenfolt terheli, erkölcsi szégyenfolt, és az embernek biztosnak kellett lennie a barátság szorosságában ahhoz, hogy pénzzavarában őszintén egy ismerőséhez fordulhasson. Pénz! Hogyan kerül az ember pénzzavarba? Esernyőt, vadászpuskát, még egy hátaslovat is kész vagyok kölcsönözni neked, de pénzt! Hogy kerültél pénzzavarba? Könnyelműen élsz?

És mégis, milyen könnyű volt pénzzavarba kerülni! Az üzletmenet megrekedése, munkanélküliség, fizetésmegtagadás és ezer más ok hozott már egyszer mindenkit, akinek vagyoni helyzete éppen nem volt ragyogó, pénzzavarba. És ha valakinek ilyen helyzetben nem volt elég vastag bőr a képén, és nem akarta magát elutasításnak kitenni, akkor hozzám jöttek, az uzsoráshoz, és én megcsináltam az üzletemet.

És ezek a szép idők most elmúltak. A szabadpénzzel a pénz az esernyő szintjére csúszott le, és az ismerősök és barátok kölcsönösen kisegítik egymást, mintha a pénz egészen közönséges dolog volna. Senkinek sincs különösebben nagy pénzkészlete, és senkinek nem is lehet, minthogy a pénz kényszerforgásban van. De éppen mivel senkinek nem lehetnek tartalékai, senkinek nincs is rá szüksége. A pénz most a legnagyobb szabályossággal forog. A körforgás zárt.

Ha mégis előre nem látható pénzszükséglet áll elő, akkor az ember egy ismerőséhez fordul, mint ahogy ezt egy esernyő esetében tenné, amikor zivatar lepte meg. Zivatar és pénzzavar erkölcsileg azonos fokon állnak. És a meg-purnpolt eleget tesz a kívánságnak különösebb körülményeskedés nélkül, anélkül, hogy fájdalmasan elhúzná a száját. Sőt, szívesen teszi, először, mert ez kölcsönösségen alapul, másodszor, mert közvetlen előnye származik belőle. Mert a tulajdonában levő pénz kevesebb lesz, míg a barátja az összeget veszteség nélkül ígéri visszafizetni. Innen a megváltozott magatartás.

Éppen nem mondható, hogy az emberek ma könnyelműen bánnak a pénzzel, de messze nem olyan merevek, mint korábban. Persze megbecsülik, hiszen munkával keresték, de mégsem becsülik többre, mint a munkát, mint saját magukat. Hiszen a pénz mint áru nem jobb, mint bármely más áru, hiszen a pénz tulajdona ugyanolyan veszteségekkel kapcsolódik össze, mint amikor valakinek egy áruból van készlete! Az áru, a munka: készpénz - és ezért van vége, örökre vége az én üzletemnek.

A zálogkölcsönzőnek éppoly rosszul megy, mint nekem. Ha valakinek valamennyi pénze van, amire nincs közvetlen szüksége, most kész arra, hogy zálog ellenében pénzt adjon, méghozzá kamat nélkül. Hiszen a pénz tulajdonképpen rosszabb lett, mint a szokásos zálogtárgyak. Ha valakinek gyorsan szüksége van 10 márkára, nincs szüksége arra, hogy zavarát eltitkolja, és egy mellékutcában osonjon a zálogoshoz. A szomszédjához fordul, és a zálogtárgyára fizetteti ki a pénzt. És minden áru, amit az ember pénzbőség esetén készletre vesz, van olyan jó, ha nem jobb, mint a készpénz. így most az áru pénz, és a pénz áru, azon egészen egyszerű okból, hogy mindkettő egyformán rossz. Egészen közönséges, mulandó dolgok ebben a mulandó földi siralomvölgyben. Az áruk minden rossz, terhes tulajdonságát természetes módon ki-egyenlíti az a veszteség, amelynek a pénz alá van vetve, és már senki nem tartja többre a pénzt az árunál.

Éppen ezért a munka is mindig vonzó, és mert vonzó, minden munkaképes, munkára kész embernek munkaereje formájában készpénz van a zsebében.

óh, vége az uzsorának!De nem nyugszom bele minden további nélkül a végzetbe; kártérítésért beperelem

az államot! A pénz korábban, mint ma is, állami intézmény volt, és én ebből éltem. Én tehát úgyszólván állami hivatalnok voltam. Most az állam a pénz átalakításával, tehát erőszakos beavatkozással tönkretette a vállalkozásomat és elvette a kenyeremet. Ezért jogom van kártérítésre!

A földjáradékosoknak is segítettek, amikor szükségbe jutottak, amikor a gabonavámokkal a mezőgazdasági, úgynevezett szükséghelyzetét megszüntették; miért ne forduljak én is az államhoz szükséghelyzetemben? Vajon a kenyéruzsora jobb, megbecsültebb, mint a pénzuzsora? Mindketten, én, a zsi-

dó, tc, a gróf, uzsorások vagyunk - az egyik éppoly piszkos, mint a másik. Sőt, nekem úgy tűnik, te még piszkosabb, telhetetlenebb vagy, mint én. Mert gyakran a kenyéruzsorás idézi elő azt a szükséget, amely a pénzuzsoráshoz vezet. Ha tehát „a kenyéruzsorás szükséghelyzetét" állami segítséggel megszüntették, és ezzel az uzsorát állami védelem alá helyezték, nem lehet megkerülni, hogy a pénzuzsorást is megvédjék szükséghelyzetében. Mert az uzsora uzsora marad, akár földről, akár pénzről van szó. Számít az a gazdának, hogy a földbérlettel vagy a pénzhitelnél uzsorázzák ki? Mindkettő, a pénzuzsorás és a földuzsorás is pontosan annyit vesz el magának, amennyit csak lehetséges - egyikük sem ad semmit ajándékba. Ha a földjáradékosoknak törvényes joguk van járadékra, akkor a pénzjáradékosoknak is törvényes joguk van a kamatra. Ebből a kutyaszorítóból nem lehet azzal a mondással kikerülni, hogy pénz és föld között, kamat és földjáradék között különbség van, mert ki akadályozott volna meg engem abban, hogy a pénzemet földre cserélve az uzsorás szükséghelyzetéből mezőgazdasági szükséghelyzetet csináljak?

Egyszerűen a gabonavámokra fogok tehát hivatkozni, és az uzsorás segély-kiáltására a jogállam nem foghatja be a fülét!

A spekuláns

A szabadföld bevezetésével lehetetlenné tették számunkra a telkekkel, bányákkal és termőföldekkel való kereskedést; sőt a szabadpénzzel most a tőzsdei papírokkal és tőzsdei árukkal való üzletelést is elragadták tőlem. Ahová a lábamat teszem, elsüllyedek. És ezt nevezik haladásnak, kiegyenlítő igazságosságnak? Derék, ártatlan polgárok keresetét aláásni, méghozzá állami segédlettel, annak az államnak a közreműködésével, amelyet olyan hűségesen szolgáltam, ahogyan ezt a kitüntetésekkel díszített mellem, társadalmi tisztségeim és kitüntető címeim bizonyítják! Ez rabló állam, nem jogállam!

Legutóbb saját költségemen eljuttattam az újságokhoz azt a távirati jelentést, hogy két dél-amerikai szabadállam között (a nevükre már nem emlékszem) komoly súrlódás támadt, és hogy idegen hatalmak belebonyolódását is lehetségesnek tartják. Gondolják talán, hogy ez a hír hatást gyakorolt a tőzsdére? Semmi nyoma! Én mondom önöknek, a tőzsde hihetetlenül nehézkessé vált. Még az a hír sem izgatta volna fel a tőzsdét, hogy a japánok elfoglalták Karthágót! Óh, én mondom Önöknek, rossz nézni ezt a közömbösséget! Tulajdonképpen nincs rajta semmi csodálnivaló, de ez annyira elüt a tőzsde korábbi magatartásától, hogy nagyon nehéz beletörődni.

A szabadpénzzel a pénz többé nem a pénzemberek fellegvára és erődje, ahová a legkisebb riadó esetén menekülni szoktak. A legkisebb veszélyre „realizálták"* a papírokat, azaz eladták pénzért, és azt hitték, hogy ezzel minden veszteség ellen biztosították magukat.

Ezek az eladások természetesen mindig árfolyamveszteséggel jártak, amely annál nagyobb volt, mennél nagyobb volt az eladások terjedelme.

* Semmiben nem nyilvánul meg jobban az a hatalmas elvakultság, amelyben az emberiség él, mint ebben az egész Földön használatos kifejezésben. Mindenki számára csak a pénz reális.

Egy idő után, amikor úgy gondoltam, hogy már semmit sem lehet nyerni, megnyugtató híreket kezdtem terjeszteni. A megfélemlített nyárspolgárok ismét kimerészkedtek a várból, és saját pénzükkel hamarosan fölvitték azoknak a papíroknak az árfolyamát, amelyeket ők maguk, elhamarkodott sietséggel, alacsony áron eladtak az én cinkosaimnak. Ez volt aztán az üzlet!

De most itt van ez a szerencsétlen szabadpénz! Mielőtt a nyárspolgár eladná a papírkáját, fel kell tennie magának a kérdést, mit kezd a bevétellel, a pénzzel. Mert ez a pénz már nem nyújt nyugvópontot, nem lehet egyszerűen hazavinni és várni. A pénz tiszta átmenő táborrá vált. Tehát mi lesz, mondják az emberek, a bevétellel, ami befolyik a veszélyeztetettnek hitt papírokért, amelyeket el akarunk adni? Persze, elhisszük Önnek, hogy papírjaink kilátásai rosszak, de vajon ama pénz kilátásai, amelyet Ön cserébe ad nekünk, talán jobbak? Mondja meg, mit vegyünk a pénzért? Először ezt kell tudnunk, aztán akarunk eladni. Állampapírokat nem akarunk venni, mert mások már rájuk vetették magukat, és magasra hajtották az árfolyamot. Veszteséggel adjuk el papírjainkat, hogy azon más papírt túlhajtott árfolyamon, tehát szintén veszteséggel vásároljunk? Ha már veszítünk az államkölcsön vásárlásánál, ak-kor már éppúgy veszíthetünk a saját papírjainkon. Jobb tehát, ha várunk egy kicsit az eladással.

Most így beszél a nyárspolgár, és ez az, ami tönkreteszi az üzletünket. Ez az átkozott várakozás! Mert először is, ezzel a várakozással enyhül a híreink hatása, és a kábultság alábbhagy; másodszor, a másik oldalról addig rendszerint megnyugtató hírek érkeznek, miáltal a mi vészjelentéseink gonosz túlzásokként lepleződnek le és akkor végképp oda van az egész! Mivel az első benyomást kell kihasználni, a balekfogás jócskán megnehezült.

És ráadásul még a forgótőkénk is ebben a szemét pénzben fekszik. A pénz megrothad nekünk a pénztárban. A pénzemet természetesen mindig kéznél kell tartanom, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphassak. Ha aztán egy idő múltán utánaszámolok, tetemes része már megrothadt. Szabályos, biztos veszteség ez a bizonytalan nyereséggel szemben.

Az év elején készpénzben volt 10 millióm. Azt gondolván, hogy erre - mint korábban - bármely nap szükség lehet, a tőkémet készpénzben hagytam. Most már június végén járunk, és nem tudtam elérni, hogy a tőzsdét nagymértékű eladásokra ösztönözzem. És itt fekszik a pénz érintetlenül. Mit mondok, érintetlenül? Már 250 000 márka hiányzik belőle. Visszahozhatatlanul elvesztettem egy nagy summát, és kilátásaim a jövőt illetően nem lettek jobbak. Ellenkezőleg: mennél tovább tart ez az állapot, annál nehézkesebb lesz a tőzsde. Végül a tapasztalat még a nyárspolgárt is megtanítja arra, hogy ha sen-.ki nem ad el, akkor az árfolyam sem esik, a borús kilátások ellenére sem, és hogy a hírek és kilátások önmagukban nem elegendők az árfolyamesés megalapozásához. Ehhez tényekre van szükség.

Ezzel szemben milyen pompás volt korábban! Itt fekszik előttem, mint hangulatjelentéseim iskolapéldája, egy hír a Lokal-Anzeiger február 9-ei számából:

„Fekete kedd! Páni ijedtség nyilallt át ma tőzsdénken arra a hírre, hogy a szultánnak gyomorbántalmai támadtak, A vidéki ügyfelek soraiból érkező nagy eladási megbízások a placcon találkoztak spekulánsaink eladási roha-

mával, és e nyomás hatalmas ereje alatt a piac részben demoralizált és irányvesztett viselkedéssel nyitott. "Meneküljön, aki tud« - ez volt a nyitás órájában széles körben elterjedt jelszó."És most? Mindig ez az örök, unalmas kérdés: „Mit csinálok a pénzzel; mit

vásároljak, ha most eladom a papíromat?" Ez a szemét pénz! Milyen szép volt az aranyvalutával! Akkor senki nem kérdezte: de mit kezdek a bevétellel? A tőzsdei rókák parancsára a szép papírokat arany ellenében eladták, ami még sokkal szebb volt; örültek, hogy ismét láthatják a befektetett pénzt, hogy utánaszámoljanak, és a kezükkel turkálhassanak benne. Ha aranyuk volt, biztonságban érezték magukat; aranyban lehetetlen veszíteni, sem vételnél, sem eladásnál, annak, mint az iskolázottak kifejezték magukat, megvan a maga „szilárd belső értéke"! Hz a pompás arany az ő szilárd „belső értékével", amellyel szemben minden más áru és papír fel- és lemegy, mint a barométer higanya. Az arany pompás „belső értéke"! Milyen jól lehetett ezzel spekulálni!

Most a vagyonos emberek ülnek a papírjaikon, mintha rájuk volnának szögezve, és mielőtt eladnának, mindig ugyanaz a kérdés: „Kérem, előbb mondja meg, mit kezdjek azzal a szemét pénzzel, a papírjaim vételárával?" A régi csodás tőzsdei viszonyoknak vége van, az arannyal leáldozott a nap a spekuláció egéről immáron.

Egy vigaszom mégis maradt: nem vagyok egyedül a szerencsétlenségben. Az árutőzsdén dolgozó szaktársaim ugyanígy jártak; az ő üzletüket is tönkretette a szabadpénz. Korábban az ország teljes áruállománya a közvetlen felhasználás pillanatáig mindig eladó volt; a készletek a kereskedők kezében voltak. Senki nem gondolt arra, hogy a közvetlenül érezhető éhségen túl készleteket létesítsen. Az embereknek aranyuk volt „szilárd belső értékkel", s ez minden készletet pótolt, ezen soha nem lehetett veszíteni. Akinek aranykészlete volt, annak minden, ami csak kellett, rendelkezésére állt. Tehát miért képezett volna készleteket, amit megesznek a molyok?

De éppen mivel minden, minden mindig eladó volt, kitűnően lehetett spekulálni; minthogy az egyik oldalon, a felhasználónál még 24 órára való készlet sem volt, a másik oldalon a kereskedő minden készletet kiteregetett. A helyzet tehát egyszerű volt, az ember megvette, ami ott volt, aztán hagyta, hogy előálljon a kereslet. A legtöbbször biztos volt a nyereség.

És most? Az áruk, amelyeket korábban a boltokban eladásra kínáltak, most millió készletkamrában oszlanak meg, és ki tudná ezeket újból visszavinni a kereskedelembe? És mivel fizetnék meg ezeket a készleteket? Szabadpénzzel? De a felhasználók éppen azért vásárolták meg ezeket a készletekel, hogy a pénztől megszabaduljanak. Ezek a készletek már nem áruk, ezek eladhatatlan javak. Es ha a spekulánsnak sikerülne valamennyi újonnan előállított árut magához ragadni, attól még az árak nem növekednének azonnal, mert ott vannak a készletek; már nem élnek úgy, mint korábban, egyik napról a másikra. Mielőtt ezeket a készleteket felhasználják, elterjed a hír, hogy a spekulánsok készleteket szereztek. így aztán mindenki résen van, és mielőtt a spekuláns az áruját értékesíthetné, a termelők a kiesést már másként fedezték. Emellett még arra is kell gondolni, hogy forgóeszközüket az áruspekulánsoknak is mindig pénz formájában, likvid állapotban kell tartaniuk, és ez a sza-

badpénz forgalmi vesztesége miatt csökken. Kamatveszteség, árfolyamveszteség, tárolási költségek egyfelől, és semmi profit másfelől - ki bírja ezt?

Hogyan lehetett olyan újítást bevezetni, amely közvetlenül az államot károsítja? Hiszen én, Rockefeller vagyok az állam, és barátommal, Morgannel együtt, mi alkotjuk az Egyesült Államokat. Aki engem károsít, az államot károsítja.

Az pedig, hogy honnan veszi majd az állam a pénzt a jóléti intézmények számára, számomra teljesen talányos. Az állam lefűrészelte azt az ágat, amely a legjobb gyümölcsöket hozta. Az aranynak, szakértőink és tudósaink szerint, „szilárd belső értéke" van. A közönség, amely az arannyal árukat cserélt, soha nem veszíthetett. Minthogy a tudósok állítása szerint cserélni annyit tesz, mint mérni,* és ahogyan egy darab lenvászonnak mindig ugyanaz a mérete, akár az egyik végén kezdik a mérést, akár a másik végén, az áruk vételénél és eladásánál is mindig azonos aranymennyiségnek kell kijönnie. Mert az aranynak, ezt nem lehet eléggé élesen hangsúlyozni, „szilárd belső értéke van"!? Amíg tehát aranyunk volt, addig a közönséget az arany szilárd belső értéke minden csalástól megvédte. Mi, spekulánsok, akik magunkat meggazdagítottuk, ezt soha nem a közönség költségére tehettük! Azt nem tudom, honnan jött a vagyonunk, de hát nem az égből jön minden?

És ilyen égi adományt tettek semmivé a szabadpénzzel!

A takarékoskodó

A szabadpénz minden előrejelzést halomra dönt, minden, amit az ellenzői vártak tőle, hamisnak bizonyult. Azt mondták, hogy senki nem tud többé takarékoskodni, és a kamat Isten tudja milyen magasra fog emelkedni. Az ellenkezője történt.

Ha most van egy felesleges pénzösszegem, akkor ugyanazt teszem, mint korábban - elviszem a takarékpénztárba, és a takarékpénztár beírja nekem a könyvembe. Ebben a vonatkozásban semmi nem változott. Azt mondták, hogy a pénz a takarékkönyvben is csökkenni fog a forgalmi veszteséggel, de ez ostobaság. A takarékpénztár tartozik nekem ennyi és ennyi márka német birodalmi valutával, nem pedig azzal a cédulával, amit odavittem. És a birodalmi valuta fölötte áll a céduláknak. Ha én valakinek egy centner [100 font = 50 kgj krumplit kölcsönzők egy évre, akkor nem fogja ugyanazt a közben megrohadt krumplit visszaadni, hanem egy centner újat ad. Éppígy van a ta-karékpénztárral is. Én kölcsönzők neki 100 márkát, és ő kötelezi magát, hogy 100 márkát visszaszolgáltat. És ezt a takarékpénztár meg is tudja tenni, mert ő is újból kiadja ezt a pénzt ugyanilyen feltételekkel, és az iparosok vagy parasztok, akik a takarékpénztárban tevékenységükhöz ellátják magukat pénzzel, nem tartják otthon a pénzt. Megvásárolják érte azt, amire szükségük van; a forgalmi veszteség így megoszlik valamennyi személy között, akiknek a kezén a pénz az év folyamán átment.

Tehát a visszaszolgáltatandó összeg vonatkozásában minden a régi maradt. De azt látom, hogy most sokkal többet tudok megtakarítani, mint korábban.

* Értékmérő!? Értékátvivő eszköz, értéktároló, értékanyag, értékkása és értékcsalás!

A szociáldemokrata ezt a jelenséget az értéktöbblet általános visszaesésével magyarázza, amely - lépést tartva a kamatláb csökkenésével - az egész tőkét (bérházakat, vasutakat, gyárakat stb.) érinti. A fogyasztási szövetkezet tisztviselője megmagyarázta nekem, hogy a szabadpénzzel a kereskedelmi költségek, figyelemre méltó módon, az átlagos 40%-ról alig 10%-ra estek vissza; én ennek révén egyedül a bevásárlásaimnál 30%-ot megtakarítok. A szociálpolitikus meg az én nagyobb megtakarító erőmet a gazdasági zavarok megszűntével akarta magyarázni. Mindhármuknak igaza lehet. Mindenesetre tény, hogy én most 100 márka helyett 2000 márkát takarítok meg, és jobban élek, mint korábban. Tény tehát, hogy sokak számára egyáltalán a megtakarítást a szabadpénz tette először lehetővé.

Hogyan is volt korábban a takarékbetétkönyvemmel? Minden politikai híresztelés megakasztotta az értékesítést, nem volt munka; akkor a takarékpénztárhoz kellett mennem és pénzt kellett felvennem. Ez mindig messze visszavetett, és néha évek kellettek ahhoz, hogy betömjem a lyukakat, amelyeket egy üzleti fennakadás szakított a takarékkönyvemben. Tiszta sziszifuszi munka! Most rendszeres munkám van, és többé nem jönnek visszaesések, amelyek arra kényszerítenek, hogy a keservcsen megtakarított pénzt megint kivegyem a takarékból.

Meglepő rendszerességgel viszem most havonta a többletemet a takarékba. De ahogy nekem megy a sorom, úgy tűnik, hogy mindenkinek úgy megy, mivel a pénztárnál mindig egészen szokatlan tolongás van. A takarékpénztár már ismételten leszállította a kamatlábat, és a következő hónapra új csökkentést jelentett be. Ezt azzal indokolja, hogy a befizetések állandóan meghaladják a kifizetéseket. A kamatláb e rövid idő alatt, a szabadpénz bevezetése óta, 4%-ról már 3%-ra esett, és ez azt jelenti, hogy a mi szabadpénzünknek a világ-forgalomba való bevezetése esetén a kamat nullára fog csökkenni! Ez biztosan így lesz, ha a jelenlegi viszonyok fennmaradnak.

Minthogy a betétek a takarékpénztárban állandóan emelkednek, a hitel iránti kereslet csökken, mert az iparosok, a parasztok és a vállalkozók ugyanazon okból, ami nekem a takarékoskodást megkönnyíti, most saját többletükből tudják üzemükei bővíteni.

A kölcsön iránti kereslet csökken, a kínálat nő - ezért természetes módon csökkennie kell a kamatnak, minthogy a kamat mutatja a kölcsön kínálata és kereslete közötti arányt.

A kamatláb csökkenése sajnálatos a takarékkönyvem már teleírt oldalait tekintve, de annál örvendetesebb a még üres lapokra nézve. És ezek vannak messze többségben. Minthogy a kamat - mi is a kamat? Ki fizeti a kamatot? Amit én ma megtakarítok, az az, ami megmarad a béremből, miután személyes kiadásaimban leróttam a magam részét azokból a kamatokból, amelyeket az állam és a közösség kell hogy fizessen a hitelezőinek, és amelyet a tőkések követelnek a házak, gépi berendezések, készletek, nyersanyagok, vasutak, csatornák, gáz- és vízvezetékek stb. használatáért. Ha esik a kamat, akkor minden arányosan olcsóbb lesz, és én arányosan többet tudok megtakarítani. Tehát a már megtakarított összeg kamatveszteségét ezerszeresen visszanyerem a nagyobb megtakarításom révén. A lakbér munkabérem 25%-a, és ennek kétharmad része az építési költség kamata. Ha most a kamatláb 4-ről 3, 2, 1 vagy

ü százalékra csökken, akkor megtakarítom a lakbér 1/4, 1/2, 3/4 stb. részét, vagy a bérem 4-16%-át - csupán a házkamaton! A háztőke azonban alig negyede az össztőkének* amelynek kamatát a munkámmal elő kell teremtenem. Ha tehát a kamat nullára csökken, bérem 4xl6=64%-át megtakaríthatom. Mit érdekel engem még a kamat?

1000 márka jövedelemből évente 100 márkát tudtam megtakarítani. Ez 4%-nál, a kamatos kamat révén, 10 év alatt 1236,72 márkát hozott.

A kamat megszűnése óta bérem a kétszeresére emelkedett, így 100 márka helvett most 1100 márkát tudok megtakarítani. Ez 10 év alatt 11 000 márka.**

Tehát ahelyett, hogy ártana nekem, a kamat teljes megszűnése rendkívüli módon megkönnyíti számomra a takarékoskodást. Ha azzal számolok, hogy 20 éven keresztül dolgozom és takarékoskodom, hogy aztán nyugdíjba menjek, akkor

4%-os kamattal és kamatos kamattal 3 024,48 márkát,a kamat megszűnésével azonban 38 000,00 márkát

gyűjtök össze. Ha az első összegért 4%-ot kapok, az évi 120 márka. Ha túllépem ezt az összeget, és elkezdem felélni a vagyont, akkor évi 360 márka kiadás mellett 10 év alatt elfogy, míg a 38 000 márkával 10 éven keresztül évi 3800 márkát tudok költeni.

így az a régi nézet, hogy az arany és a kamat megkönnyítik a megtakarítást, csalásnak bizonyul. A kamat a nagy többség számára lehetetlenné teszi a megtakarítást. Ha a kamat nullára csökken, akkor mindenki tud takarékoskodni, míg most csak a különösen tehetősek vagy a különösen lemondok tudják ezt a polgári erényt gyakorolni.

Természetesen, ha a kamat nullára csökken, a gazdagoknál vagy a járadé-kosoknál éppen fordított a helyzet. Minthogy a tulajdona már nem kamatozik, ugyanakkor a kamat megszűnése következtében magasabb bérek sem jelentenek számára előnyt (mert ők maguk nem dolgoznak), a szükség arra szorítja őket, hogy a tulajdonukból éljenek, amíg fel nem élik. A megtakarító és a járadékos között ugyanis nagy a különbség. A munkás megtakarít, és a kamatot a munkájából kell előteremtenie. A járadékos és a megtakarító nem kollégák, hanem ellenfelek.

Azért, hogy a 3024,48 márka megtakarításomra kamatot kaphassak, előbb a magam részéről 34 976 márka (tehát 38 000-3024 márka) kamatot kell fizetnem a járadékosoknak!

A járadékosok panaszkodhatnak a kamatok csökkenése miatt; mi, megtakarítók vagy takarékoskodó dolgozók, ezzel szemben örömmel üdvözlünk egy

* Ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági tőke, államkölcsön-tőke, közlekedési eszközökbe fektetett tőke.

** Itt feltételezem, hogy a Pénzhivatal az áruk árait azonos szinten tartja. Ebben az esetben az árakat terhelő kamatok megtakarítása nem az alacsony árakban, hanem a növekvő bértételekben fejeződik ki. Ezzel szemben, ha a kamatokkal együtt az áruk árai is csökkennek, akkor a bérek azonos szinten maradnának. Ebben az esetben a csökkenő árak miatt növekedhetnének a megtakarítások. Az így megtakarított öszszeget azonban nem lehetne közvetlenül a korábbi megtakarításokkal egybevetni, mert azzal szemben magasabb áruárak álltak.

ilyen eseményt. Mi soha nem élhetünk járadékokból, hanem a megtakarításainkból, mégpedig kényelmesen, életünk végéig. Mi nem hagyunk hátra örököseinknek forráskincset (tőkét); de nem gondoskodtunk már eléggé az utódainkról, ha olyan gazdasági berendezkedést hagyunk rájuk, amely biztosítja számukra munkájuk teljes ellenértékét? A szabadföld-reform már megduplázza a munkások jövedelmét, és a szabadpénz még egyszer megduplázza a jövedelmet. Csupán azáltal, hogy erre a két újításra szavaztam, olyan kincset hagytam utódaimra, amely annyit hoz nekik, mint az a tőke, amely korábbi bérem háromszorosát jövedelmezi.

Egyébként a következőket nem szabad elfelejteni: ha a takarékosság erény, amelyet feltétel nélkül minden embernek a lelkére lehet és kell is kötni, akkor ez az erény minden ember által gyakorolható kell hogy legyen, anélkül, hogy ebből bárkinek kára származnék, vagy ellentmondások mutatkoznának a népgazdaságban.

Az egyéni gazdaságban megtakarítani - ez egyenlő azzal, hogy sokat dolgozni, sok árut előállítani és a piacra vinni, de csak kevés árul vásárolni. Az eladott saját áru bevétele és a vásárolt áruk összege közti különbség a megtakarítás, az a pénz, amelyet a takarékpénztárba visznek.

Számoljunk utána, minek kell történnie, ha mindenki 100 márkáért visz terméket a piacra, de csak 90 márkáért vásárol, tehát 10 márkát meg akar takarítani. Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani, és minden embernek lehetőséget adni a takarékoskodásra?

A választ most megkaptuk: az ellentmondást a szabadpénz oldja meg. A szabadpénz a maga területén megvalósítja azt a krisztusi mondást, hogy amit szeretnétek, hogy mások veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. Tehát azt mondja: ha el akarod adni a dolgaidat, akkor te is vásárold meg a felebarátod dolgait. Ha 100-ért eladtál, akkor te is vásárolj 100-ért. Ha mindenki így tesz, akkor mindenki eladja összes termékét és mindenki megtakarít. Máskülönben azonban a megtakarítók kölcsönösen elveszik egymástól a lehetőséget, hogy szándékukat megvalósítsák.

A fogyasztási szövetkezet tagja

A szabadpénz bevezetése óta figyelemre méltó módon alábbhagyott a nyilvános kiállás a törekvéseink mellett, és csaknem mindennap hallok újabb bevásárló-szövetkezetek feloszlásáról. Ez megint a szabadpénz mindenkit meglepő következménye, amelyre eredetileg nyilván egyáltalán nem gondoltak. Tulajdonképpen azonban semmi csodálnivaló nincs ebben. A felhasználó készpénzért vásárol, készletkamrát állít be, nagyban vásárol, eredeti csomagolásban. A kereskedőnek nem kell többé fizetési halasztást adnia; nem vezet könyvelést, és nincs raktára, mert az árukat legtöbbször egyenest a vasútról szállítja.

Természetesen mindezen körülmények összhatásaképpen a kereskedés rendkívül leegyszerűsödött, és míg korábban csak az üzletemberek legügyesebbjei menekültek meg a kölcsön ügyek veszélyeitől, és élvezték maguk a fizetési halasztás előnyeit; míg korábban csak a gazdaságilag legügyesebb pol-

gárok, a szorgalmas, takarékos, rendszerető, tevékeny emberek lehettek kereskedők, most tulajdonképpen a legegyszerűbb képességekkel rendelkező ember is kereskedhet. Nincs raktár, nincs mérleg, nincsenek tévedések, nincs könyvelés, nem kell felbecsülni a szükségleteket. Emellett készpénzzel fizetnek, készpénzt adnak az áru szállításakor is; nincs váltó, nincsenek csekkek, semmi humbug, csak készpénz! Még csak számlát sem kérnek. Itt van a láda, a zsák, itt van a pénz; a dolog el van intézve, el van felejtve, és a kereskedő új üzletek után nézhet.

Egy ilyen munkát végeredményben minden segédmunkás el tud végezni, és a verseny törvényei szerint e munka bére is a segédmunkás bérének színvonalára csökken!

Akkor minek még a fogyasztási szövetkezet? Célja, a kereskedelmi költségek csökkentése, a pénzreformmal megvalósult. Kiket egyesítsen még a szövetkezet? A mi szövetkezetünk tagjai azokból a fogyasztókból kerültek ki, akik abban a helyzetben voltak, hogy készpénzzel tudtak fizetni, és akiknek egyidejű bevásárlása elég nagy volt ahhoz, hogy megérje a lerakatainkhoz vezető hosszú utat. Azzal a fejlődéssel, amely a kereskedelemben megindult, már nem lehetséges ilyen kiválasztódás, mivel minden fogyasztónak megvan ez a tulajdonsága, mert mindenki készpénzzel akar fizetni, mivel mindenki nagyban vásárol. Lehetséges volna Afrikában négerek egyesülete, Münchenben sörivók egyesülete? Ugyanezen okból szüntette meg a pénzreform a fogyasztási szövetkezetek létfeltételeit.

Egyébként nem sokat veszítettünk a bevásárló-szövetkezetekkel. A közösségi gondolat művelésének központjaiként sem váltak be, mivel egyesületi jellegük miatt elkülönültek a nép többi részétől. Előbb vagy utóbb harcba kerültek volna természetes ellensúlyukkal, a termelők szövetkezeteivel, és ezáltal elméletileg és gyakorlatilag olyan kérdések merültek fel, amelyeket csak általános vagyonközösséggel, a tulajdon minden országban való eltörlésével lehetett volna megoldani. Például a német fogyasztási szövetkezetek szövetsége milyen árakat akarna engedélyezni a német papucsgyártók szövetkezetének? Ezt a kérdést csak a rendőrség tudná megválaszolni.

És egyáltalán, büszkék lehettünk az eredményeinkre? Engem kicsit mindig szégyenkezés fog el, amikor arra gondolok, hogy sok kicsi és még kisebb Önálló vállalkozótól vettük el a kenyeret, ugyanakkor egyetlen tőzsdei spekulánst, egyetlen gabonakereskedőt stb. sem tudtunk elűzni. Pedig éppen ott kellett volna megmutatnunk az erőnket - a tőzsdén!

Ki nem gondol itt Ríchter képére, a sajtáros nőre? És ki nem átkozza el a „közösségi társadalmat", amely az erejét csak alul, a kicsiken tudja kimutatni? Ezért dicsérem a szabadpénzt, mert, bár a kisboltost is megszünteti, de ugyanilyen mértékben fönt, a tőzsdén is érezhető a hatása.

Azt sem tagadhatjuk, hogy ehhez az egész intézményhez az erkölcsi romlottság rendkívül aggasztó jelenségei kapcsolódtak, mert ahol a közületi és egyesületi pénzeket az igazgatás nem tudja hatékonyan ellenőrizni, ott idővel megjelenik a tolvaj is. És azt mégsem lehet elvárni, hogy az egyesületi tagok minden számlát ellenőrizzenek, és megvizsgálják minden szállítmány és a minta egyezését. Olyan külön-megállapodásokat sem lehet elkerülni, amelyek révén a szövetkezeti tisztviselők az egyesület kárára előnyökhöz jutnak. Ha

mindig csak fajtakülönbség nélküli árukkal lenne dolguk, mint például a pénzzel, akkor a tisztviselők hatékony felügyelete könnyebb lenne, de hol van a pénzen kívül még egy áru, amely esetében a mennyiség mellett nem kell tekintettel lenni a minőségre?

Egyfelől tehát vagyonközösség, a tulajdon megszüntetése, másfelől a tisztviselők romlottsága - ez az, amit a rendszer általánossá válásától várhattunk volna, és ezért üdvözlöm előrelépésként, hogy a fogyasztási szövetkezetek célját, a kereskedelmi költségek csökkentését a szabadpénzzel, egyszerűen a megváltozott kereskedelmi gyakorlattal elérhetjük. Most az árukat megint közvetlen tulajdonosaik kezébe adják át. Áru és tulajdon elválaszthatatlanok; nem érintett személyek közbeiktatása, az árak, a minőség stb. harmadik fél számlájára dolgozó közvetítő személyek által történő megállapítása nem csak megvesztegetéshez vezet, hanem magának az ám fogalmának a meghamisítása, a kereslet-kínálat révén történő áralakulás meghamisítása.

Érdekes mozzanat, hogy a fogyasztási szövetkezetek természetes célját, valamennyi szövetkezet egyesülését egyszerűen a szövetkezetek feloszlásával elérték? Mert a legjobb fogyasztási szövetkezet mindig a nyílt piac. Itt tulajdonos tulajdonossal tárgyal, az áruk minőségét maguk a résztvevők becsülik meg, az ember nem kötődik egyes lerakatokhoz, falvakhoz, városokhoz, az egyesületi fizetőjegy (a pénz) az egész birodalomban érvényes, és minden gyanakvás eltűnik, kizárt mindenfajta megvesztegetés, fölösleges minden közösségi felügyelet, mert a cserét nem különböző érdekeltségű magánszemélyek bonyolítják le harmadik felek és távollévők számlájára. Persze, feltéve, hogy a nyílt piac nem drágítja meg jobban az árukat, mint a fogyasztási szövetkezetek adminisztrációja. És ezt a feltételt a pénzreform teljesítette. A kereskedelmet a szabadpénz olyan mértekben meggyorsította, biztossá és olcsóvá tette, hogy a kereskedelmi nyereséget már nem lehet megkülönböztetni a közönséges bértől. Mit akarnának még a fogyasztási szövetkezetek?

A hüekzo

Ki veheti zokon tőlem, hogy nem mondhatok jót a szabadpénzről; hiszen ez az újítás lenyomta a kamatlábat, és azzal fenyeget, hogy a világforgalomba való bevezetése teljesen megszünteti a kamatot! De be kell vallanom, hogy számomra is hozott jót, némely gondomat elűzte. Legalább újra tudok aludni.

Mi volt korábban „a német birodalmi valuta", amellyel nekem az állani, a közösségek, a magánemberek tartoztak állami kölcsönkötvények, váltók, zá-logkövetelések, adósságkötelezettségek formájában? Senki nem tudott erről felvilágosítást adni, és ha engem kérdezett valaki, én sem tudtam megmondani.

Az állam a pénzt aranyból csinálta, míg a parlamenti többség egyetértett ezzel. De egy nap azt is mondhatta: megszüntetjük az aranyból való szabad érmeverési jogot, és az aranyat mint pénzt használaton kívülinek nyilvánítjuk, amint tette ezt korábban az ezüsttel, most pedig a szabadpénz bevezetésével. Mindként újításnál elfogadtuk azt, hogy a tallér nem egy ezüsthalmocska, és a márka nem egy aranyszemcse volt, hanem pénz, és hogy a pénzverési jog

megszüntetésével az államnak a pénz tulajdonosait és hitelezőit meg kell védenie a károsodástól.

Az állam másként is eljárhatott volna; a maga céljaira nincs szüksége aranyra, csak azért veszi át, hogy az érméket beolvassza, és aztán a legtöbbet ajánlónak ipari célokra eladja. És ezzel az eladással, bár nagy elővigyázattal jár el, jóval kevesebb papírpénzt kap az állam, mint amit maga adott érte. Mégis, a dolognak nem itt van a jelentősége, hanem annak elismerésében, hogy a mi pénzköveteléseinket (államkötvényeket, telekadósságokat, adósleveleket, váltókat stb.), amelyek a tiszta fémállományt talán százszorosan felülmúlják, és amelyek közül némelyik csak 100 év múlva lesz esedékes, szintén papírpénzzel kell megfizetni, mégpedig az utolsó fillérig, egy márka szabadpénzt egy arany márkáért.

Én tehát ilyen értelemben teljesen biztonságban vagyok. Most már tudom, mi a weimari márka: ez az, amit nekem egy márkáért áruban adnom kell, és amit nekem áruban mindig meg is kell kapnom, ma, holnap, mindig. Kevesebb kamatot kapok, mint korábban, és egy idő után talán egyáltalán nem fogok kamatot kapni, de a tulajdonom legalább biztonságban van. Mit használnak a kamatok, ha a tőke mindig kockán forog? Az áruk áraival együtt az ipari papírok, árfolyama is ingadozott, és általánosan elismerték azt a tételt, hogy nehezebb a vagyont megtartani, mint megszerezni. A spekulánsok nagy vagyona mások vagyonának romjaiból állt össze. És az aranyleletekről, a nagy aranyleletek lehetőségéről ne is beszéljünk! A tudomány bármelyik nap rábukkanhatott volna a földfelszínen található arany eredetének nyomára, és aztán követhette volna ezt a nyomot. Beszéltek az anyag egységességéről is, és bizonygatták, hogy áz arany csak különleges formája ennek az anyagnak. Tehát fel kellett készülni arra, hogy egy szép napon tetszés szerint bármilyen anyagot arannyá „alakíthatnak át". Kényes ügy! „Mához kilencven napra fizessen az én követelésemre ezer márkát" - így szóltak a váltók a mappámban. „Várjon - mondja most az adós -, itt van valami hamu a kemencében, rögtön Csinálok önnek 1000 márkát. Csak meg kell nyomnom ezt a gombot. Na látja, itt van 1000 márka aranyban, egy kicsit több is lett!"

Emellett törvényeink nem készültek fel hasonló esetekre, és a márka jövőben esetleg szükségessé váló új fogalmi meghatározását a népképviselet ítéletére bízták, olyan népképviseletére, amelynek többsége talán a mi adósainkból áll *

Még veszélyesebbnek tűnt nekem hitelezői helyzetem, amikor arra a lehetőségre gondoltam, hogy más országok megszüntethetik az aranyvalutát, míg a mi államunk érvényben tartotta volna a pénzverési jogot. Gondoljunk csak arra az esetre, ha az Egyesült Államokban azt az ellentmondásos kérdést, hogy az aranyat vagy az ezüstöt tegyék-e meg törvényes fizetési eszközzé, olyan értelemben döntötték volna el, hogy mindkét fémet kizárták volna a pénzverésből avégett, hogy pártatlanok maradjanak a hitelezőkkel és az adósokkal szemben, ha a kettő nem fért volna meg egymás mellett. Bizonyosan ez lett volna a legésszerűbb, hogy megszüntessék az Egyesült Államok pénztörvényében lévő ellentmondásokat, és a törvényt megvédjék a pártosság vád-

* Ezeket a viszonyokat behatóan tárgyalja A Svájci Nemzeti Bank monopóliuma című írásom, Bern, 1901.

jától. De hová vezetett volna ez? Az Amerikában szükségtelenné váló, Németországba özönlő aranytömegek miatt minden ár talán 50, de lehet hogy 100 és 200%-kal nőtt volna, és az én tőkém az általános áremelkedés révén nagyobb veszteséget szenvedett volna, mint amit most a kamatcsökkenés miatt elszenvedek.

A papírokba történő befektetés tehát veszélyes művelet volt, amelyeket weimari márkával kellett megfizetni. Most azonban elmúlt minden veszély. Cseppet sem érdekel bennünket, hogy az Egyesült Államok áttér a papírpénzre vagy kettősvalutát vezet be; hogy az Angol Bank forgalomba hozza aranykészletét; hogy Japán és Oroszország megtartja az aranyvalutát. Attól, hogy sok vagy kevés aranyat „találnak", egy pfenniggel sem kerül több vagy kevesebb forgalomba. Mit számít a német valuta számára, hogy a rendelkezésre álló aranyat piacra dobják-e vagy sem? Minden körülmények között annyit kapok áruban egy márkáért, amennyit magam adtam érte, minthogy a weimari márka fogalma most törvényesen és tudományosan meghatározott. És ha a népképviselet többségében tényleg adósokból állna, akiknek személyes előnyük származna abból, hogy a márkát gyengítsék, kívánságukat nem tudnák nyílt hitszegés és lopás nélkül kielégíteni. „Itt az összes áru átlagára a pénz szilárd, megváltoztathatatlan mércéje. A márkát most meggyengítettétek; ezt mindenki látja, és le is tudja mérni. Ezt saját hasznotokra csináltátok, hogy kevesebbet kelljen visszaadnotok, mint amennyivel tartoztok! Tolvajok vagytok, tolvajok, tolvajok!"

De világos nappal, mindenki szeme láttára lopni, ilyet senki nem tesz. A zavarosban lehet jól halászni! Korábban a valutaviszonyok zavarosak voltak: valóságos eldorádó a tolvajok számára! Most a víz tiszta, és mindenki számára átlátható.

Az adós

A vastagbőrűek családjából kellene származnunk ahhoz, hogy ne érezzük sértve magunkat az olyan csúfhevek miatt, amelyekkel minket, agráriusokat* a parlamentben, az újságokban és a mindennapi életben illettek: kenyéruzsorások, csirkefogók, koldulók!

Érthető, hogy a munkások ránk támadtak, mert a kenyér drágább lett számukra. Velük szemben a támadó szerepét játszottuk; ők semmit sem ártottak nekünk, ami igazolná támadásunkat amúgy is sovány pénztárcájuk ellen. De hogy ti, a többi párt, akik bennünket jó néhány törvénnyel súlyosan megkárosítottatok, hogy saját magatokat gazdagítsátok, kontráztok a munkásoknak, ezt egyszerűen nevetségesnek tartom. Ez azt bizonyítja, hogy ezek a pártok még egyáltalán nem tudják, mi a politika. A politika hatalom, és akinél a hatalom, az csinálja a politikát, és kihasználja a maga javára. Korábban a liberális pártoké volt a hatalom és ki is használtak minket; most rajtunk a sor. Tehát miért adnak csúfneveket? Ezek mind visszahullanak azokra, akik valaha hatalmon voltak és azokra, akik a jövőben hatalmon lesznek.

* Agrárius - eladósodott földbirtokos, akí adósságától törvények útján akar megszabadulni.

Emellett a liberálisok határozottan támadóan léptek fel ebben a vitában, ök megtámadtak bennünket az aranyvalutával; mi megpróbáltuk visszaállítani a kettősvalutát, hogy megvédjük magunkat. Amikor ez nem sikerült, a vámokhoz menekültünk. Miért vették el tőlünk a kettősvalutát, amelyről a mi földhitel-okmányaink szóltak; miért kényszerítettek minket arra, hogy többet fizessünk, mint amennyit kaptunk? Miért hamisították meg adósleveleink értelmét és tartalmát, amikor elvették tőlünk az arany és az ezüst közötti választást? Miért vették el tőlünk hitelezőink javára azt a lehetőséget, hogy adósságainkat a két fém közül az olcsóbbikkal fizessük meg? Szabad választásom szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az adósságomat 1000 kiló krumplival vagy 100 kiló gyapottal fizethetem, vagy hogy ezzel szemben csak krumplival fizethetek. Minden kártalanítás nélkül elvették tőlünk e szerződéses megállapodás nyereséglehetőségét. Szabad választás szerint fizethettem volna 160 font ezüsttel vagy 10 font arannyal, és természetesen a két anyag közül az olcsóbbikkal fizettem volna, hiszen annak idején a kölcsönt is a két anyag közül az olcsóbbikban adták. Láttuk az ezüst aranyhoz viszonyított áránál, hogy ez a nyereséglehetőség mennyit jelentett. Az arany mintegy 50%-kal lett drágább az ezüsthöz képest: 100 000 márka helyett az adósságom 200 000 márkára rúgott - nem névértéke szerint, hanem, ami sokkal rosz-szabb, hatásában. Kétszer annyi terméket kellett évente előteremtenem adósságom kamataira. 50 tonna búza helyett a hitelbanknak évente 100 tonnát kellett lerónom. Ha az ezüstvalutánál maradunk, ezt az 50 tonnát, amennyivel többet a kamatra kellett fizetnem, az adósság törlesztésére fordítom, és mára megszabadultam volna tőle.

Nem hallatlan csalás az adósokkal való ilyen bánásmód, amelyet a liberálisok helyeselnek?

Az pedig, hogy ez ellen nem tiltakozott minden adós egy emberként, s hogy a tiltakozás az agráriusokra és az egyéb zálogadósokra korlátozódon, azzal magyarázható, hogy a legtöbb egyéb adós, akik tárgyi fedezet nélkül vettek fel pénzt, rögtön az aranyvaluta bevezetését követő nagy válságban, a fizetések beszüntetése révén megszabadultak adósságuktól, ezért a dolog őket már nem érintette.

Amikor aztán arra a körülményre való hivatkozással, hogy a búza ára az aranyvaluta bevezetésekor 265 márkáról 140 márkára esett, az ezüstvalutára való visszatérést követeltük, mert mi a zálogjegyünkért ezüstöt és nem aranyat kaptunk, kinevettek bennünket, és azt mondták, egyáltalán nem értünk a valutához, a kereskedelem szükségleteihez. Az aranyvaluta remekül bevált (bizonyíték: a nagy válság és az árak esése!), és utólag már semmit nem szabad változtatni rajta, különben fennállna a veszélye annak, hogy a gazdaság egész épülete összedől, és a tulajdoni viszonyok teljesen elvadulnak. Ha gazdaságilag rosszul megy a sorunk az aranyvaluta áldásai ellenére, ennek oka a mi elmaradott üzemmódunk; az új gépekkel kellene próbálkozunk, műtrágyával kellene dolgoznunk, kereskedelmi növényeket kellene termesztenünk, hogy így kisebb költséggel több hozadékot produkáljunk és az alacsony árak ellenére is megálljunk a lábunkon. Mi tévedünk; az arany „értéke" szilárd, csak az áruk „értéke" csökken a kisebb előállítási költségek miatt! Mert az aranynak „szilárd belső értéke" van, és minden áringadozás az áruktól ered!

Megpróbáltuk, a jó tanácsokat megvalósítani, és kisebb termelési költségekkel dolgozni. Az állam is segített bennünket alacsony vasúti tarifával és a lengyel munkások olcsó útiköltségével. És csakugyan, ugyanannyi munkával nagyobb termést értünk el. De mit segített ez, amikor a bővebb terméssel az árak 265 márkájáról 140-re estek, a nagyobb termésért kevesebb pénzt kaptunk? Pénzre volt szükségünk, pénzt követeltek a hitelezőink, nem krumplit és cukorrépát! ök ragaszkodtak a törvényesen az ő javukra meghamisított adóslevelekhez, és aranyat követeitek!

Pénz, több pénz, olcsó pénz - ehhez segített volna minket az ezüstvaluta, de minthogy ezt megtagadták tőlünk, más eszközöket kerestünk, hogy termékeinkből több pénzt tudjunk kicsiholni. így menekültünk a vámokhoz.

Ha meghagyták volna nekünk az ezüstvalutát, nem lett volna szükség a vámokra; ezért a teljes felelősséget a vámokért magunkról azokra hárítjuk, akik minket kenyéruzsorásnak, koldusnak, tolvajnak neveznek; azokra, akik minket az aranyvalutával megloptak.

Ez az egész csúnya és piszkos történet, amely rossz vért szült és fellázította a népet, elkerülhető lett volna, ha veszik a fáradságot, és az érmeújításkor a tallér vagy a márka fogalmát törvénnyel meghatározzák; ha előírták volna azokat a helyzeteket, amelyek az államot feljogosítják az ezüst- vagy aranypénzverés beszüntetésére.

Tekintettel a dolog hatalmas jelentőségére, könnyelműség volt, léhaság mindkét oldal részéről, hogy vaktában tették meg a tallért, majd utána a márkát a gazdaság alapjául, és a kérdést - „mi a weimari köztársaság márkája?" -politikai és hatalmi kérdéssé tették. Most mégis biztonságban érzem magam; a Birodalmi Pénzhivatal felügyeli a történéseket, és a szabadpénz lehetővé teszi számára, hogy a hitelezők és az adósok közötti ellentétet igazságosan kiegyenlítse.

A munkanélküliség elleni társadalombiztosítási hivatalban

A szabadpénz bevezetése óta a munkanélküliek jelentkezése hirtelen megszűnt; hivatalnokaimmal fölöslegessé váltunk. Most maga a pénz keresi fel az árut, és az áru - munka. Akinek szabadpénze van, minden körülmények között el akarja helyezni, akár áruvásárlással, akár új vállalkozással, vagy azoknak való kölcsönzéssel, akik azt személyesen használni tudják. Mégpedig (és itt van a különbség a korábbihoz képest), ez minden körülmények között megtörténik, tekintet nélkül a személyes vagy politikai viszonyokra; igen, még a kamatláb csökkenése, a kamat és a nyereség teljes elmaradása sem tudja meggátolni a szabadpénz kínálatát. Ha feltesszük, hogy az áruk kereskedők általi megvásárlása nyereség helyett veszteséget hozna, ez sem akadályozná meg a szabadpénz kínálatát. Most a szabadpénzzel az a helyzet, mint általában az árukkal; ezeket is felajánlják, még ha veszteséggel jár is az eladás.

Akinek sikerül szabadpénzhez jutni, ismét forgalomba kell hoznia, mindegy, hogy mit eredményez, nyereséget vagy veszteséget. A szabadpénz parancsol, nem tűr fogságot, széttöri a bilincseket. A spekulánst, a bankárt, aki a pénzt támadás céljára, vagy akár csak saját védelmére a forgásban akadályozni

akarja, leteríti. A robbanóanyag erejével szétzúzza a pénzkazettákat, a bankok boltozatait éppúgy, mint a lovászfiú bőröndjét, hogy szabad legyen és a piacra rohanjon. Innen a neve: „szabadpénz". Aki árut adott el és ezért szabadpénzt kapott, ezt a pénzt ismét szükségképpen áruba fekteti. Az áruforgalom: áruértékesítés, és ahol árul értékesítenek, ott munka van.

A szabadpénz most a megtestesült kereslet, és a kereslet: értékesítés, az értékesítés pedig munka. A pénzreform tehát önműködően ható munkanélküli biztosítást hozott nekünk. Nem hivatalos, a vállalkozók által táplált munkanélküli-biztosítás ez, hanem olyan, amely természeténél fogva a munkamegosztáshoz tapad, mivel a munka árut termel, és az áruk arra törekszenek, hogy kölcsönösen kicserélődjenek. A közbeékelődő arany folytán a csere két idegen hatalomnak, a kamatnak és a nyereségvágynak volt kiszolgáltatva, ezeknek a betolakodóknak, amelyek megzavarták a termékek cseréjét. Kamat és járadék volt az árucsere és a munka magától értetődő feltétele; ha a csere folyamatában nem lehetett kamatot vagy nyereséget kicsiholni, megrekedt az árucsere, mert az arany megtagadta a közvetítést.

Most, szabadpénzzel, szó sem lehet ilyen feltételekről. Mint éhes oroszlán, amely körüljár, keresve, hogy kit faljon fel, úgy ront rá a szabadpénz mindenre, tekintet nélkül az árura. És az áru: munka. Mert akár árut vásárolok, akár közvetlenül egy munkást foglalkoztatok - ugyanaz. A kereskedő, akinek az áruját megvásároltam, kiegészíti raktárát, és meg akar szabadulni pénzétől azáltal, hogy a vállalkozótól új árukat rendel.

Nevetségesen egyszerű munkanélküli-biztosítás, nevetségesen egyszerű munkaközvetítés ez! Minden márka, amelyet az állam forgalomba Iwz, helyettesít egy munkakeresést; 1000 ilyen cédula helyettesíti a munkaközvetítő hivatalt. Aki árut ad el és ezért pénzt kap - saját maga, vagy az, akinek a pénzt kölcsönadja -rögtön újból árut vásárol, tehát mindenki annyi árut vásárol, amennyit elad, és mindenki annyi árut ad el, amennyit vásárol. Tehát egyáltalán nem maradhat többlet. Amennyi árut előállítanak, annyit el is adnak. Hogyan lehet tehát értékesítési fennakadás, túltermelés és munkanélküliség? Mindezek a jelenségek csak ott figyelhetők meg, ahol időlegesen vagy általában és rendszeresen kevesebb árut vásárolnak, mint amennyit maguk előállítanak.

Magától értetődik, hogy a szabadpénz nem az egyes vállalkozó, hanem a közösség számára biztosítja termékeinek értékesítését. Ha valaki rossz árut állít elő, túl magas árat követel, ha anélkül dolgozik, hogy felmérte volna a piaci szükségleteket, akkor a szabadpénz sem tudja számára az áruit értékesíteni. A „korlátlan értékesítés" kifejezés, amelyet itt ismételten használok, az összességre érvényes; a szabadpénz bevezetése után sem kamatkövetelés, sem változó kilátások nem állhatnak az értékesítés útjába. Mindenkinek azonnal és pontosan annyit kell vásárolnia, amennyit maga is eladott; és ha mindenkinek így kell tennie, akkor nem maradhat fölösleg. Ha valakinek nincs áruszükséglete a maga számra, abbahagyja a munkát, vagy kölcsönadja a pénzfölöslegét valaki másnak, akinek több árut kell vásárolnia, mint amennyit maga pillanatnyilag el tud adni. Ha a verseny egy árura vonatkozóan (cukorrépa, vas, tánctanítás stb.) túl nagy, ott az árak csökkennek. Ha az alacsonyabb áron a termelés nem kifizetődő, mindenki tudni fogja, mit kell tennie.

De hogy voít ez korábban? A kereskedőnek a pénze után kamatot kellett fizetnie, ezért tehát az áru vásárlását a kamatbevételtől tette függővé. Ha az adott viszonyok között nem volt lehetséges, hogy a kamatot hozzácsapja az áru eladási árához, akkor érintetlenül hagyta a munkás termékeit; az értékesítés hiánya miatt a munkásoknak kényszerpihenőt kellett tartaniuk. Nincs kamat = nincs pénz; nincs pénz = nincs árucsere; nincs csere = nincs munka.

A kamat volt a pénzforgás magától értetődő feltétele, amelytől ismét a munka függött. Sőt, a Birodalmi Bank akkor sem adott volna ki kamat nélkül pénzt, ha általánosan felismerték volna, hogy a pénz hiányzik a piacról - noha alapszabálya szerint az lett volna a fő feladata, hogy a pénzforgást a forgalom szükségleteihez igazítsa. A Birodalmi Banknál is, természetesen, csak azután vették figyelembe a forgalom szükségleteit, ha előtte már figyelembe vették a kamalszükséglete-ket.

(Ezért nem teszek szemrehányást a Birodalmi Bank vezetőségének; a kontár módon megnyirbált felhatalmazásával nenki sem tudott volna ésszerűen működni.)

Ma a pénzforgás egyáltalán nem támaszt feltételeket. Pénz - értékesítés -mindegy, hogy mi származik belőle. Pénz = áruértékesítés = munka = pénz. A körforgás minden körülmények között zárt.

A kereskedőnek természetesen a nyereség volt a célja, azaz az eladási árnak meg kellett haladnia a beszerzési árat. Ez minden kereskedői tevékenység természetes, magától értetődő, egyébként teljesen jogos feltétele volt. Emellett a megfizetett vagy a haladékba kapott beszerzési ár minden esetben ismert, megváltoztathatatlan összeg volt (kivéve az egyedi megrendelések alapján teljesítendő eladásokat), míg az eladási árhoz csak kilátások, lehetőségek, remények, röviden, valószínűségi számítások álltak rendelkezésre. Az eladási ár mindig szerencsejáték volt; az egész kereskedelem olyan volt, mint a játékkaszinó. A vétel és az eladás között idő telt el, mialatt egy és más megváltozhatott a piacon.

A kereskedő minden vásárlása előtt felmérte a piaci viszonyokat, a kilátásokat, a belpolitikát, a külpolitikát. Ha úgy gondolta, hogy mások ugyanazt hiszik, amit ő, tehát például magasabb árak várhatók, akkor sietett vásárolni, hogy a lehető legnagyobb raktárkészlettel vehesse ki részét a várt áremelkedésből. Ha nem tévedett, ha sok hittársa volt és ezért sokan vásároltak, akkor már csak ezért és minden más ok nélkül annak kellett bekövetkeznie, amit ők Isten tudja milyen körülményektől vártak, vagyis általános áremelkedésnek. Hiszen világos, hogy ha mindenki a jövendő magasabb árakban hisz, akkor mindenki, akinek pénzkészlete van, vásárol, és ha minden pénzkészletet felhasználnak vásárlásra, akkor az áraknak emelkedniük kell.

Ebben az esetben közvetlen bizonyítékunk van rá, hogy a hit már önmagában üdvözít.

Természetesen fordított a helyzet, ha áresésben „hisznek". Ha Molnár azt hitte, hogy a kereskedők általában a jövendő áresésben hisznek, akkor azon volt, hogy megszabaduljon az árukészletétől, amivel egyfelől igyekezett kikényszeríteni az eladást, szükség esetén árengedménnyel is (!), másfelől semmit nem rendelt és a megrendeléseit kedvezőbb időkre halasztotta. De „hittársai" éppen úgy cselekedtek, mint ő, és ezért, egyedül ezért bekövetkezett

az, amitől féltek. A hitük megszédítette Őket, rninthogy az aranyvaluta idején mindig minden megtörtént, amit hittek. A hit korlátlanul uralkodott. A jövendő magasabb vagy alacsonyabb árakban való hit teljesen elegendő volt az árváltozás tárgyi megalapozásához!

A hittől, a hangulattól, az időjárástól függött, hogy pénzt kínálnak-e vagy sem, hogy a munkásoknak kényszerpihenőt kellett tartaniuk, vagy éjszakai műszakban és túlórában dolgozhattak. A hittől! A teljes pénztartalék felajánlása a hittől függött!

A szabadpénzzel most egészen más lett a helyzet. A pénz nem kérdezi a tu-lajdonostól, hogy mit hisz, milyen a hangulata. A pénz egyszerűen parancsol, önhatalmúan adja fel a megrendelést.

De éppen ezért, mert a kereskedelemből kiirtották a hitet, s mivel a hit, a remény és a nyereség szeretete semmilyen hatást nem gyakorol a pénz forgására, a kereslet is állandóan önmagával azonos marad a piacon; a kereskedő reménye és félelme nem más, mint személyes érzés, amelynek semmi hatása.

Az áruk iránti kereslet és a munka többé nem sétál ide-oda a pénz mellett mint akarattól függő dolog; nincs alárendelve a pénztulajdonos fennhatóságának: a pénz maga a kereslet.

Korábban magától értetődő és természetes volt, hogy minden munkás „pénzt keresni", azaz munkát keresni indult. Csak kivételképpen ment a pénz munkát keresni. A pénz hagyta, hogy az áru és a munka keresse meg Őt. Senki nem ütközött meg az egyenjogúság törvényeinek e megsértésén, senki nem tiltakozott ellene. Mindenki zokszó nélkül tudomásul vette a pénz előjogát -valószínűleg azért, mert azt hitték, hogy ez az előjog elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pénzrendszerrel. Míg a munkások és az árutulajdonosok az eladás minden egyes halasztásától súlyos károkat szenvedtek, ami minden nap növekedett, a pénz kamatot fialt a vevőnek. Tehát természetes volt, egészen helyes és magától értetődő, hogy ha a vevők késlekedtek, akkor az eladók felkerekedtek, hogy a vevőket személyesén ösztökéljék vásárlásra!

Ma ez a szemlélet többé nem magától értetődő. Mert a pénztulajdonos zsebében éppen úgy ég a pénz, ahogyan a munkást munkaerejének múlandósága (amelyet nem lehet felhalmozni) arra figyelmezteti, hogy a lehető legsürgősebben adja el munkaerejét. A pénztulajdonos tehát többé nem várja ki nyugodtan, hogy az árutulajdonos (a munkás) felkeresse Őt. Maga néz utána, korábban felkel, félúton elébe megy az árunak.

És ha ketten kölcsönösen keresik egymást, hamarabb és biztosabban találkoznak, mint ha csak az egyik keres. Az egész állatvilág bajban lenne, ha a nőstények igyekeznének elrejtőzni a hímek elől; hogyan találná meg a hímbéka a nősténybékát a tóban, ha hívására nem bújna elő az iszapból?

Emellett a pénztulajdonosnak korábban abból is előnye volt, hogy elrejtőzött az árutulajdonos elől, mert a hosszas keresés még jobban megpuhította az árutulajdonost. így aztán a vevő házikabátban és papucsban lépett az eladó elé, azt a látszatot keltve, hogy a munkás vagy az árutulajdonos az alvásban zavarta meg, hogy a maga részéről egyáltalán nem siet.

Most tehát a pénz keresi az árut, minden körülmények között. A pénz hirtelen éhessé vált. A fogyókúra karcsúvá tette a pénzt, élesebbé tette érzékszer-

veit. Ugyan nem fut az áru után, minthogy az áru nem bújik el, az áru nem tud elrejtőzni; azonban mindketten félúton találkoznak.

Ha az áru keresi a- pénzt, most a pénz is keresi az árut. És ha a pénz nem talál árut, akkor nem várakozik kényelmesen, míg a kívánt dolog véletlenül az útjába akad, hanem követi az áru nyomát a forrásig: és ez a munka.

Ily módon a szabadpénz a hivatalos helyért önműködő munkanélküli-biztosítást hozott létre. A szabadpénz önműködő munkaközvetítő; 76 000 hivatalnokommal munka nélkül az utcára kerültünk. Milyen fintora a sorsnak: a birodalomban a munkanélküli-biztosító hivatal alkalmazottai az egyedüli munkanélküliek!

A kölcsönösségi elmélet híve

A szabadpénz bevezetésével teljes programunk kimerült; a cél, amely felé tapogatózva törekedtünk, megvalósult. Amit összekuszált, zavaros intézményekkel, árubankokkal és egyesületekkel reméltünk elérni, nevezetesen a javak tökéletes cseréjét, azt a szabadpénz az elképzelhető legegyszerűbb módon megvalósította. Hogyan is mondta Proudhon?*

„A szociális rendben a kölcsönösség az igazságosság formulája. A kölcsönösség ebben a formulában fejeződik ki: amit szeretnétek, hogy mások veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük; a politikai gazdaságtan nyelvén kifejezve: cseréljétek a termékeiteket mások termékeire, kölcsönösen vegyétek meg egymás termékeit. A kölcsönös kapcsolatok szervezete, ez az egész társadalomtudomány. Biztosítsátok a társadalom testének tökéletes keringését, azaz a termékeknek termékekre való pontos és rendszeres cseréjét, és ezzel bevezetitek az emberi szolidaritást, megszervezitek a munkát."

Bizonyos, hogy így van; Proudhon mesternek igaza van, legalábbis amíg a munkatermékekről, és nem a földről van szó; de hogyan lehetett volna ezt elérni? Amit Proudhon maga eme tökéletes körforgás intézményeként javasolt, teljesen megvalósíthatatlan volt; sőt egy árubarik, ahogyan Proudhon szeme előtt lebegett, kicsiben is alig maradhatott volna fenn; hogyan lehetne akkor az egész népgazdaságot így berendezni?

Egyébként fel kellett volna tennünk magunknak a kérdést, miért nem adjuk el kölcsönösen az árukat úgy, ahogyan maradéktalan, rendszeres cseréjük megkívánja. Mindenekelőtt ezt a kérdést kellett volna megválaszolnunk, mielőtt hozzálátunk javaslatokat tenni!

Bár tudtuk, de legalábbis sejtettük, hogy a fémpénzzel valami nincs rendben; nemhiába mondta Proudhon az aranyról, hogy „a piac retesze, őr, aki a piac kapuját őrzi, és az a jelszava, hogy senkit ne engedjen át".**

Ám azt, hogy miért volt ez így, és tulajdonképpen mí volt a rossz a fémpénzben, nem tudtuk, és soha nem kutattuk. Pedig kutatásainkat éppen itt kellett volna kezdenünk ahhoz, hogy szilárd talajon állhassunk. Ez a mulasztás eleve tévutakra vezetett bennünket. Proudhon a szociális kérdés megoldását a munkának, illetőleg az árunak a készpénz (azaz az arany) rangjára törté-

* Diehl, Proudhon, 43. és 90. oldat ** Mülberger, Proudhon, seine Werke und sein Lében.

nő emelésében látta. De miért kellett az árut rangban „emelni", mi volt az, ami az aranyat (az akkori pénzt) a ranglétrán a munka fölé helyezte?

Itt, ebben a gondolatban, az árunak az arany rangjára való emelésében volt Proudhon tévedése. Meg kellett volna fordítania a tételt, és azt mondania: azt akarjuk, hogy a pénz és az áru egyenrangú módon vegyen részt a forgalomban, hogy a pénz az áruval szemben semmilyen helyzetben, semmilyen körülmények között ne élvezhessen előnyt. Na jó, akkor hát szállítsuk le a pénzt az áru rangjára!

Hiszen az áruk tulajdonságait általában nem tudjuk megváltoztatni, nem tudjuk őket általánosan azzal az előnnyel felruházni, amellyel az arany mint áru rendelkezik. A dinamitot nem tudjuk veszélytelenné tenni, nem tudjuk megakadályozni, hogy az üveg eltörjön, a vas rozsdásodjék, a szőrmeárut a molyok fölfalják. Az árukhoz kivétel nélkül fogyatékosságok tapadnak, tönkremennek, alá vannak vetve a természet pusztító hatalmainak - csak az arany mentes ezektől. Emellett az aranynak még azon előjoga is megvan, hogy pénz, hogy pénzként mindenütt eladható, hogy számottevő költség nélkül szállítható egyik helyről a másikra stb. Hogyan akarjuk akkor elérni, hogy az áruk az arannyal egyenlők legyenek?

De eljárhatunk fordítva és mondhatjuk: a pénz alkalmazkodni képes, azt tehetjük vele, amit akarunk, hiszen nélkülözhetetlen. Süllyesszük a pénzt az áru szintjére a ranglétrán, adjunk neki olyan tulajdonságokat, amelyek általánosan kiegyenlítik az áruk rossz tulajdonságait.

Ezt az ésszerű gondolatot valósította meg most a pénzreform, és a következmények örömünkre és elégtételképpen - megmutatják, mégis mennyi igazság és helyes megfigyelés rejlik Proudhon magvas megállapításaiban, milyen közel futott el a feladat megoldása mellett.

A pénzreformmal a pénz az áru rangjára süllyedt, és ennek az is a következménye, hogy az áru a pénzzel minden helyzetben, minden időben egyenlővé vált. Vegyétek meg kölcsönösen egymástól áruitokat, mondta Proudhon, ha forgalmat és munkalehetőségeket akartok. Most ez történik. A pénz most egyszerre megtestesíti a keresletet és a kínálatot, éppúgy, mint a cserekereskedelem idején, mivel aki annak idején egy árut a piacra vitt, egy másik árut hazavitt. Tehát éppen annyi áru került be, mint ki. Azáltal, hogy a pénzreformmal az áruk eladásából nyert pénzbevétel azonnal ismét áruvásárlássá változik, egy áru kínálata egyben ugyanakkora keresletet is eredményez. Az eladó, aki örül, hogy megszabadult attól, amin tovább kellett adnia, a pénz tulajdonsága folytán kényszerítve érzi magát, hogy áruja ellenértékét minden körülmények között visszaadja a forgalomnak. Saját szükségletére árut vásárol, házat épít, gyermekeit alapos neveltetésben részesíti, marhaállományát nemesíti stb., stb., vagy ha ezek közül egyik se vonzza, akkor pénzét kölcsönadja olyanoknak, akiknek pillanatnyilag szükségük van árura, de nincs rá pénzük. Vagy az egyik, vagy a másik; más kiút - mint például a pénz megőrzése, a kölcsön kamattérítéstől való függővé tétele, csak nyereséges áruvásárlás, a vásárlás óvatos elhalasztása, a számító várakozás jobb kilátásokra stb., stb. - nincs többé. „A muszáj nagy úr", s ez érvényesül most. A terméked természete kényszerített téged arra, hogy add el; most a pénz természete kényszerít arra, hogy vásárolj. Lépésről lépésre, kényszerűen következik vásárlás az eladásra,

megy a pénz kézről kézre. Szabályosan, ahogy a Föld a világűrben a Nap körül kering, úgy futja a pénz köreit a piacon, jó és rossz időben egyaránt, győzelemkor éppúgy, mint vereség idején. Szabályosan, ahogyan a munkás az erejét, a termékét felkínálja, ahogyan az áru értékesülést keres, éppolyan szabályosanjelenik meg a kereslet is a piacon.

A vevő kezdetben talán panaszkodott amiatt, hogy őt most mondhatni kényszerítik, hogy megszabaduljon a pénzétől; ezt a kényszert szabadsága korlátozásának, a tulajdon elleni merényletnek nevezte. Persze minden attól függ- nogy a pénzt minek tartják. Az állam a pénzt nyilvános forgalmi intézménynek nyilvánítja, amelynek igazgatására vonatkozóan a forgalom követelményei a mértékadók. Ezek feltételezik, hogy az áruk eladását nyomon követi az áruk megfelelő vásárlása. Mivel a tapasztalat szerint ehhez nem elegendő az óhaj, hogy mindenki saját indíttatásból és a közjóért a pénzt mindig, rögtön visszavigye a forgalomba, ami a pénzforgásban szabályszerűséget teremtene, ezért vezették be a közvetlenül a pénzhez kötött tárgyi forgás kényszert. Ez segített.

Egyébként, aki ezzel nem ért egyet, aki nem akarja megengedni, hogy megfosszák szabadságától, hogy tulajdonával saját belátása és saját megítélése szerint bánhasson, az megteheti, hogy egyszerűen a saját termékét, amely kétségkívül tulajdona, otthon megőrzi, hogy csak abban a pillanatban adja el, amikor más árura van szüksége. Aki szívesebben tart szénát, meszet, nadrágot, pipákat, röviden azt, ami az ő saját terméke, mint hogy előre eladja őket szabadpénzért, megteheti, ebben senki sem akadályozza meg, senki nem fog emiatt tiltakozni. Csak ha a pénz révén megszabadult saját termékének terhétől, akkor kell figyelmeztetni kötelességére, amelyet mint eladó és mint pénztulajdonos magára vállalt, azaz mások számára is lehetővé kell tennie, hogy a pénzforgás jótéteménveiben részesüljenek. A javak cseréje ugyanis a kölcsönösségen alapul.

A pénz ne legyen az árucsere nyugvópontja, hanem egyszerűen egy átmeneti termék. Az állam saját költségére pénzt állít elő, és nem gyakorol felügyeletet afölött, hogy ezzel mások, az árucserétől teljesen idegen célokból, visszaélnek-e. A pénz használatának ingyenessége méltánvtalan is lenne, mert a fenntartási költséget az általános állami bevételekből kell fedezni, míg sok polgár csak kevéssé használja a pénzt (például az önellátó gazdálkodók). Ezért az állam a pénz használatáért évi 5%-os illetéket szed. így az állam biztos lehet benne, hogy a pénzt nem használják fel visszaélő módon szerencsejátékra, a takarékoskodás eszközeként. Most csak az használja a pénzt, akinek valóban szüksége van rá, mint a csere eszközére, aki árut állított elő és ezt más áruért el akarja cserélni. Minden más célra túl drága lett. Nevezetesen, a takarékoskodás eszközétől most élesen elválik a csere eszköze.

Ezt a méltányos követelményt a pénzreform támasztja azzal szemben, aki eladta az áruját: most vásárolj, hogy más is megszabaduljon a magáétól. De ez a követelmény nemcsak méltányos, hanem okos is. Ahhoz, hogy az ember más árut vásárolhasson, a sajátját el kell adnia. Vásárolj, és akkor minden saját termékedet eladhatod. Ha vásárlóként úr akarok lenni, akkor eladóként természetesen szolga vagyok. Vásárlás nélkül nincs eladás, és eladás nélkül nincs vásárlás.

Vásárlás és eladás együtt képezik a javak cseréjét; következésképpen közvetlenül is összetartoznak. A fémpénz révén a vásárlás és az eladás gyakran időben elvált egymástól, a szabadpénzzel időben és szabályosan ismét egybeesnek. A fémpénz szétválasztotta az árukat, amennyiben a vásárlás és az értékesítés közé időt, számító kivárást, nyereségvágyat és ezer más, a cserétől független mozgatóerőt iktatott közbe; ezzel szemben a szabadpénz egyesíti az árukat, amennyiben a vásárlások szorosan követik az eladásokat, és nem hagynak sem időt, sem teret idegen elemek számára. A fémpénz - Proudhon sokszor idézett kijelentése szerint - a piac retesze volt; a szabadpénz ezzel szemben a kulcsa.

A kamatteoretikus

A szabadpénz megfoszt teljes szellemi tőkémtől. Legszebb elméleteimet ez az igazán átkozott újítás ócskavassá változtatta. Hiszen a kamat, amely a történelmi idők óta mindig ugyanakkora volt, az elméleteimre való tekintet nélkül a nulla felé vette az irányt. És a kamatmentes kölcsön, amely számunkra mindig teljesíthetetlen álmodozásnak tűnt, most teljességgel lehetségessé vált, sőt, valószínűnek tekinthető. Kamatmentes kölcsön! A tőke vége! Pénz, gépek, házak, gyárak, áruk, nyersanyagok már nem tőkék többé! Be kell vallanom, káprázik a szemem!

Az annyira érthető „haszonelmélet", a lenyűgöző „fruktifikációs elmélet", a fellázító „kizsákmányolási elmélet", a kissé nyárspolgári, de nagyon kedvelt „önmegtartóztatási elmélet",* meg amilyen neveket adtam még nekik, mind, mind megbukott a szabad pénzzel!

Pedig olyan érthető volt, olyan természetes, sőt, olyan magától értetődő, hogy egy munkaeszköz kölcsönzője ezért a „teljesítményért" kamatot köthet ki. És mégis csökken a kamatláb, csökken, csökken, egészen a nulláig! És a kapitalisták (ha lehet még egyáltalán így nevezni őket) még örömöt mutatnak, ha találnak valakit, aki elfogadja a pénzüket, azzal az egyetlen feltétellel, hogy a teljes összeget visszafizeti. Azt mondják, nőtt a verseny, és előnyösebb számukra kölcsönadni a pénzüket, mint otthon őrizni jövőbeli szükségleteikre, mivel otthon a pénz egy része, az árfolyamveszteség következtében, évente elveszne. Sokkal jobb kölcsönadni a pénzt, akár kamat nélkül is, zálog és váltó ellenében, amelyet készpénzért ismét el lehet adni vagy leszámítoltatni, ha az embernek készpénzre van szüksége. Bár ilyen módon az ember nem kap kamatot, de nem is veszít a pénz forgalmi értékéből.

A kamatmentes kölcsön tehát most nem. csak a kölcsönvevő, hanem a kölcsönadó szá-mára is előnyös. Ki gondolta volna ezt! És mégis így van. Mit tegyen a takarékoskodó? Az ember a jövő számára takarékoskodik, öregkorára, egy utazásra Jeruzsálembe, ínség idejére, esküvőre, betegség esetére, a gyerekeknek stb. De mit csinál az ember a közbülső időben, amíg szüksége lesz rá?

* Ezeket az elnevezéseket Boehm-Bawerk, Der Kapitalzins in geschichllicher üarstellung című könyvéből kölcsönzőm. Ehhez jön újabban Irving Fisher „türelmetlenség" (ímpűíi£7ia")-elméte,te.

Ha textilt, élelmiszert, fát stb. vásárol készletre, akkor sem jár jobban, mintha a szabadpénzt megőrzi, mivel minden rothad, rozsdásodik, megromlik. Az ember gondolhat talán aranyra és drágakőre, amelyet határtalanul és épen meg lehet Őrizni, de hová vezetne, ha a megtakarítások ilyen felhasználása általánosan elterjedne? Milyen magasra emelkednék ezeknek a dolgoknak az ára a jó években, amikor mindenki megtakarít, és milyen mélyre süly-lyedne, ha esetleg rossz termés és háború miatt a megtakarításokat (tehát az aranyat és a drágakövet) tömegesen piacra vinnék? A drágakő, azt mondják, az, amit az ember utoljára vesz meg és először ad el. A kísérletet nem ismételnék meg gyakran; ez a megtakarítási forma siralmasan megbukna.

Akkor valóban mégiscsak sokkal jobb, ha az ember megtakarításait magános állami adóslevelekbe, váltókba stb. fekteti, amelyek akkor is, ha nem kamatoznak, minden nap veszteség nélkül ismét készpénzre válthatók.

De azt fogják kérdezni, akkor miért ne vásároljunk inkább házakat, ipari részvényeket? De hát éppen az a különös, hogy házakat is vesznek, noha ugyancsak nem hoznak tőkekamatot; hogy házakat is építenek, noha nem várnak tőle kamatot. Vesznek és építenek házat, és megelégednek az építési költség évi amortizációjával, amelyet a bérlő a lakbérben fizet. Gyakran még jobban járnak, mintha állampapírt vennének, mert így rendszeres, a ház (gyár, gépezet, hajók stb.) elhasználódásával lépést tartó bevételük van, és emellett a tutajdon zálogát is a kezükben tartják. Ezért sokat építenek, noha a bérleti díj csak a karbantartást és az amortizációt, az adókat és a tűzbiztosítást fedezi, és a házakat jó megtakarítási eszköznek tartják!

Bevallom, a föld inog a lábam alatt; alig tudom felfogni, hogy valaki bérbeadásra épít egy házat, noha a bér révén nem vár kamatot a tőkéjére, csak az amortizációt. Hiszen általánosan és tudományosan bebizonyított tény, hogy a pénz csak azért kamatozik, mert a termelőeszközök kamatot hoztak, hogy a pénz kamatteremtő ereje alapjában átvitt vagy kölcsönzött erő. És most úgy tűnik, hogy fordítva áll a dolog; különben hogyan tudta volna egy pénzreform egyáltalán befolyásolni a kamatot?

Tulajdonképpen több mint könnyelműség volt azt mondani: a pénz azért hoz kamatot, mert pénzért munkaeszközt lehet venni, amely kamatot hoz; mert itt hiányzik annak a magyarázata, hogy a munkaeszközt, amely kamatot hoz, miért adják el pénzért, amelyet nem nyilvánítanak gyümölcsözőnek? Ad egy ökör tejet, ha elcserélik egy tehénre?

Itt nyilvánvalóan üres szavak léptek a fogalmak helyébe. Tisztára képtelenség átvitt és kölcsönzött tulajdonságokról beszélni; tulajdonságok és erők ilyen átadása éppúgy lehetetlen a népgazdaságban, mint a vegytanban. Ha a pénznek önmagában nincs ereje kamatot hozni, honnan származnak a bankjegy-monopóliumhoz kapcsolódó bevételek?

Ha a pénz saját erejéből nem tudna kamatot hozni, akkor a kamatfialó ter-melőeszközök és a meddő pénz egyszerűen nem összemérhető mennyiségek lennének, olyan dolgok, amelyek nem engedik meg az összehasonlítást, tehát nem volnának csereképesek. Vannak olyan dolgok, amelyeket pénzért nem lehet megvenni.

És milyen árat fizettek egy termőföldért, amely 1000 márka bérleti díjat hozott? Úgy számoltak, hogy 100 márka 5 márka kamatot hoz, és a termőföld

ára annyiszor száz, ahányszor az 5 megvan az 1000-ben. Honnan származott az 5 a százból arány? Itt a bökkenő!

Szó sem lehet tehát átvitt erőről; a kamatot fialó erő a pénzhez tapadó tulajdonság volt. De hol volt eldugva a fémpénz eme tulajdonsága? Korábban nehéz lett volna ezt a tulajdonságát felfedezni; most a szabadpénzzel mint az összehasonlítás alapjával ez könnyen megtehető, minthogy a szabadpénzzel a pénz nyilvánvalóan elvesztette kamatfialó tulajdonságát. A kamat forrását egyszerűen ott kell keresnünk, ahol a két pénzfajta eltér egymástól. A szabadpénz azonban a korábbi fémpénztől abban tér el, hogy egy hozzá tapadó kínálati kényszernek van alávetve, míg a korábbi pénz ettől teljesen független volt.

Itt kell tehát megtalálnunk azt a pontot, amelyben a kamat gyökerezik: a fémpénz-tulajdonos korlátlan szabadságában, hogy tulajdonát tetszése és belátása szerint kínálhatja fel; a tőkés és a megtakarító önkényében, akik a pénzkínálat felett uralkodtak.

És valóban - nem kell soká keresnünk! ■ •.. ,A pénz elismerten nélkülözhetetlen a munkamegosztás termékeinek cseréjéhez, a

kereskedelemhez. Mit tesznek az áruk készítői, ha áruikat nem tudják pénz ellenében eladni? Az asztalos maga fekszik a koporsójába, a paraszt maga eszi meg az összes krumpliját? Erről szó sem lehet; megpróbálják árengedménnyel lehetővé tenni az eladást, a pénzt követeléseik mérséklésével előcsalogatni. Kivétel nélkül mind készek arra, hogy engedjenek az árból.

Ez is vitathatatlan. Ha most a tőkések és a megtakarítók visszatartják a pénzt a forgalomból, és a kereskedelemnek, az árucserének csak kamatfizetés ellenében adják vissza, akkor a kamatszedés lehetősége abból fakad, hogy az árutulajdonosok hajlandók tcnnékük valamennyi részét a pénz használata érdekében átengedni. „Pénzre van szükségetek, hogy a dolgaitokat kölcsönösen kicseréljétek; itt van bezárva a páncélszekrényünkben. Ha akartok valamit fizetni a használatáért, ha akartok nekünk kamatot fizetni, akkor megkaphatjátok, évi 4%-ért, különben elzárjuk, és majd meglátjátok, hogy mire mentek. A kamat a mi feltételünk. Fontoljátok meg; mi várhatunk, minket nem kényszerít a pénzünk természete arra, hogy odaadjuk."

A helyzet világos. A pénztulajdonosoktól függ, hogy a kereskedelemnek pénzzel vagy pénz nélkül kell-e boldogulnia; ugyanakkor nélkülözhetetlenné teszik a pénz használatát, amennyiben az állam az adót pénzben szedi; tehát a pénztulajdonosok mindig képesek kizsarolni a kamatot. Itt pontosan az a helyzet, mint egy folyón átívelő hídnál, amely a folyó középen kettévágja a piacot, és egy vámos őrködik rajta. A vámos, annak alapján, hogy a híd nélkülözhetetlen a két piaci fél közötti összeköttetéshez, s hogy a hidat megnyithatja és lezárhatja, abban a helyzetben van, hogy minden áruért vámot szedhet.

A kamat tehát vám volt, hídpénz, amelyet az árutermelőknek a csereeszköz használatáért a pénztulajdonosoknak kellett fizetniük. Nincs kamat = nincs pénz, azt mondták. Ha nincs pénz, nincs árucsere; ha nincs csere, munkanélküliség lesz; a munkanélküliség eredménye pedig az éhezés. Mielőtt azonban éhen halunk, inkább megfizetjük a kamatot.

A fémpénz kamatfialó ereje tehát nem volt „kölcsönzött" vagy „átvitt". Ez a fémpénz tulajdonsága volt, és végső soron azon nyugodott, hogy a pénz előállításához olyan anyagot választottak ki, amely a Föld minden anyaga közül kivételes helyzetben van, amennyiben költség nélkül, épségben és határtalan ideig megőrizhető, míg az emberi szorgalom minden más terméke, minden áru kivétel nélkül, rothad, avul, rozsdásodik, eltörik, büdös lesz, raktárt igényel stb.

így az is érthetővé válik, most arra is magyarázatot kaptam, miért cseréltek szántóföldet pénzösszeg ellenében, minthogy mindkettő, szántóföld és pénz, a saját erejéből járadékot jövedelmez; csak annyi pénzt kell venni, amennyi szükséges ahhoz, hogy a pénz kamata fedezze a szántó haszonbérét, akkor a két dolog közti cserearány adva van. Szántóföld és pénz tehát teljesen egyenrangú, egymással összemérhető mennyiségek. Ahogyan a szántóföld esetében szó sem lehet kölcsönzött vagy átvitt kamaterőről, úgy a pénznél sem lehet erről szó.

Az átlátszó, üres szólam az „átvitt erő"-ről tehát gonosz játékot játszott velem; az üres szó, amely olyan sokszor a fogalom helyébe lép, az orromnál fogva vezetett.

Tehát a pénz, a csereeszköz önmagában tőke!Most fontoljuk meg egy pillanatra, honnan kell jönnünk, ha egy tőkét minden áru

csereeszközévé teszünk.1. A pénz csak az áru rovására lehet tőke, minthogy az árukra veti ki a pénz

azt az illetéket, amely őt tőkévé minősíti.1. Ha az áruknak kamatot kell fizetniük, akkor ők maguk nem lehetnek tőkék, mivel ha az áru olyan jó tőke lenne, mint a pénz, akkor a kenő közül egyik sem játszhatna a másikkal szemben a tőke szerepét, és legalábbis egymás kölcsönös viszonylatában megszűnnének tőkeként működni.1. Ha ennélfogva az áruk a kereskedelemben tőkeként jelennek meg, mivel az eladási árban a költségek és a kereskedelmi nyereség mellett még tőkekamatot is szednek, ezt úgy kell magyarázni, hogy a kereskedő ezt a kamatot már az előállítótól vagy a munkástól, a beszerzési árból levonta. Az áru itt csak a pénztőke pénz beszedőjének a szerepét játssza. Ha az eladási ár 10 márka, a kereskedelmi haszon 3, a kamat 1, akkor a munkásnak 6 márkát fizetnek.

Ebből adódik, hogy ha a csereeszköz, a pénz önmagában nem volna tőke, akkor az egész árucsere kamatelszámolás nélkül menne végbe. Következésképp Proudhonnak mégis igaza lett volna, mert ő mindig ezt állította.

Most nézzük meg azt a hatást, amelyet egy csereeszköznek ki kell fejtenie a munkaeszközök előállítására, ha ő maga tőke.

Hogyan jöttek létre a munkaeszközök (gépek, hajók, nyersanyagok stb.)? Előfordul még, hogy egy ember a saját munkaeszközét a saját földjén talált nyersanyagokból elkészíti? Kivételképpen talán itt-ott igen, de különben az a szabály, hogy a saját munkaeszköz megszerzéséhez bizonyos pénzösszeget ki kell adni. Az alapítási tőke minden nagyobb vállalatnál egy pénzösszegből áll, amelyet a főkönyvben elöl, az első lapra vezetnek fel. Ha most az a pénz, amelyet ezekre a munkaeszközökre költenek el, Önmagában tőke, ha a pénz

tulajdonosai a pénz egyszerű elzárásával bármilyen vállalat létrejöttét meg tudják akadályozni, akkor természetesen nem adnak pénzt olyan vállalkozásokhoz, amelyek nem hoznak kamatot. Ez világos és magától értetődő. Ha én az árukkal való kereskedelemből pénzem 5%-át húzhatom, akkor kevesebbel az áruk előállításánál sem fogom beérni. Ha az ércet a felszínen össze lehet gyűjteni, akkor nem fognak járatokat fúrni.

E körülményekből következően mindig csak annyi házat fognak építeni, hogy lakbérhozadékuk fedezze az általános pénzkamatot. Ha véletlenül többet építettek, és a lakások kínálata nagyobb, mint a kereslet, akkor természetesen lejjebb mennek a lakbérek, és a házak nem hozzák a szükséges kamatot. Akkor azonnal minden építőmunkást elbocsátanak, és az építési tevékenységet mindaddig félbehagyják, amíg a népesség növekedése folytán a lakások iránti kereslet ismét olyan magas lesz, hogy a lakbérek a teljes pénzkamatot szolgáltassák. Csak akkor indulhat meg újra az építési tevékenység.

Ugyanez a helyzet az ipari vállalkozásoknál. Ha ezek úgy megszaporodtak, hogy a munkások iránti kereslet felhajtja a béreket úgy, hogy a vállalkozó a termékek eladásából nem tudja megteremteni a tőkekamatot, akkor az új vállalkozások alapítása mindaddig megszakad, míg a munkások új nemzedéke, és az ezáltal létrejött nagyobb munkaerő-kínálat folytán a bérek csökkennek, és így teret hagynak a pénzkamatnak.

A munkaeszközök tehát azért jelennek meg tőkeként számunkra, mivel előállításukat a pénztőke közvetíti, és ezáltal állandóan mesterségesen korlátozva vannak, mégpedig olyan mértékben, hogy a munkát keresőkkel szemben mindig uralkodó helyzetben vannak. Rendszerint kevesebb munkaeszköz van, mint munkás, úgyhogy már a munkahelyek hiánya miatt munkástöbbletnek kell maradnia, amely a bért a munkatermékek árbevétele alá nyomja.

A képet még egyszerűbbnek és világosabbnak látjuk, ha a vállalkozót egyszerűen zálogkölcsönzőnek tekintjük, aki a gépekre és nyersanyagokra szükséges pénzt a munkásnak megelőlegezi, és akinek a munkás a termékeivel fizet.

A pénz tehát feltétlenül uralkodott az árucsere és a munkaeszközök (termelési eszközök) fölött. A pénz számára minden kamatköteles volt; beékelődött a felhasználó és az előállító közé, a munkás és a vállalkozó közé; mindenkit szétválasztott, akinek pedig egyesülésre kell törekednie, és kihasználta a létrejött zavart. A zsákmányt kamatnak nevezlek.

Most már számomra is világos, miért csökken állandóan a kamat, és közelíti a nullapontot.

A pénzt többé nem lehet kivonni a piacról; a pénzt - a kamatra való tekintet nélkül - fel kell kínálni, akár közvetlenül áruk ellenében, akár kölcsönbe. Nem állhat többé elválasztóként a termelők közé; kénytelen saját kívánsága ellenére, sóvárgó rablásvágyára való) tekintet nélkül ellátni feladatát, és közvetíteni az árucserét. A pénz nem uralkodik többé az árucserén, mint rabló és önkényúr, hanem szolgál neki, akár ingyen is.

Többé nem zárják ki az árukat a piacról; a munkások nem tartanak kény-szerpihenőt, mihelyt a kamatláb csökken; a kamatra való tekintet nélkül végbemegy a javak cseréje.

Ahol pedig ilyen rendszeresen dolgoznak, ott megtakarítanak, mesés összegeket tesznek félre, visznek a takarékpénztárba és ajánlanak fel kölcsönbe. És

ha ez évről évre így megy előre, ha a munkásokat a fennakadás (válság) nem kényszeríti arra, hogy megtakarításukat feléljék, akkor szükségképpen elérkezik egy pont, amikor a takarékpénztárak által felajánlott pénz számára hiányozni fognak a hitelt felvevők, amikor azt mondják: elég házat építettünk, hiányoznak a bérlők; elég gyárunk van, hiányoznak a munkások. Mi végre még többet építeni, ha már most is gondot okoz a kamatot fizetni?

Akkor azonban a takarékpénztáraknál ez azt jelenti: a pénzt nem tudjuk parlagon hevertetni, nem tudjuk megőrizni. A pénz kényszerít bennünket, hogy kikölcsönözzük. Mi nem kérünk pontosan 5-4-3%-ot; hajlandók vagyunk tárgyalásokba bocsátkozni. Ha mi nektek a pénzt 2%-ért (1 vagy 0%-ért) átadjuk, a lakbéreket ennek megfelelően csökkenthetitek, és akkor azok, akik beérték egy szobával, két szobát fognak bérelni, és akiknek 5 szobájuk volt, tizet fognak bérelni. És akkor ismét építhettek házakat. Szükséglet van, csak az áraktól függ. Tehát vigyétek a pénzt 2%-ért, ha már 3-ért nem tudnátok felhasználni; álljatok neki építkezni, menjetek lejjebb a lakbérekkel; semmit nem veszíthettek. Ellátunk benneteket még olcsóbb pénzzel. És ne féljetek, hogy nektek és nekünk elfogy a pénzünk, mert mennél lejjebb megyünk a kamaiokka} és ti a lakbérekkel annál nagyobb összegeket fognak a megtakarítók félretenni és hozzánk hozni. Attól se féljetek, hogy e nagy pénztömegek valahogyan felverik az árakat. Minden pfenniget már előzőleg kivontak a forgalomból; a pénztömeg változatlan maradt. Akik pénzt takarítottak meg, több árut állítottak elő és adtak el, mint amennyit felhasználtak; tehát árutöbblet van jelen, amely megfelel annak a pénztömegnek, amelyet számotokra kínálunk.

Vegyétek hát a pénzt, és ne féljetek; ha a kamat, amelyet a ti bérlakásaitok hoznak, csökken, követni fogjuk a mi pénzkamatunkkal, még akkor is, ha a kamat nullára csökken, minthogy 0%-nál is kénytelenek vagyunk a pénzt kikölcsönözni. Megértettétek? Kénytelenek vagyunk!

De nem csak mi vagyunk kényszerítve, ti is kényszerítve vagytok. Ha ti, a már létező építményeitekre tekintettel, nem tartjátok kívánatosnak a további szaporítást, és ezért elutasítjátok a kínálatunkat, akkor figyelmeztetünk benneteket arra, hogy itt vannak más vállalkozók, akiknek nincsenek házaik, és nem kell rátok tekintettel lenniük. Ezeknek fogjuk adni a pénzt építkezésre, és új házak fognak épülni, akár akarjátok, akár nem, akár tetszik nektek a házkamat, akár nem.

Az ipari vállatoknál ugyanez a helyzet. Ha 0%-ért kapják a pénzt, akkor már egyik vállalkozó sem lesz abban a helyzetben, hogy a vállalkozásából kamatot préseljen ki, akár bércsökkentés formájában, akár áremelés formájában, így akarja ezt a verseny törvénye.

És így ismét a tények bizonyultak a legjobb tanítómesternek. A kamatok okaira vonatkozó minden töprengésünk semmire sem vezetett, mivel nem volt összehasonlítási alapunk. Most a szabadpénzzel módunk volt összehasonlításokat tenni, és rögtön megtaláltuk azt, amit eddig hiába kerestünk. Bár a kamatjelenség magyarázata még nagyon tökéletlen, most megragadtuk a fonalat, amely kivezet bennünket e jelenség útvesztőjéből. Csak követnünk kell a fonalat; ez tárgyszerű munka, nem több, amivel még meg kell birkóznunk.

(Megjegyzés: Az olvasó a kamatelmélet részletes tárgyalását e könyv utolsórészében találja.) ■

A vákágteoretikus

A szabadpénzzel nekem is éppen olyan rosszul áll a szénám, mint kollégámnak, a kamatteoretikusnak; egész elméletgyűjteményemet tönkretette ez a reform.

Olyan természetesnek hangzott, hogy a virágzás idejére a szétesés időszakának kell következnie. Mivel ez a természetben így van, a népgazdaságban sem lehet másképp, hiszen az ember is csak a természethez tartozik, amint az is, amit csinál. Miként a hangyaboly, a méhcsalád a természet terméke, a magán- vagy népgazdaság is a természethez tartozik. Az ember növekszik és elmúlik, akkor miért ne növekedne a népgazdaság is, hogy aztán összeomlásban végezze? A Római Birodalom is elpusztult; a népgazdaságnak, hasonlóan, néhány évente válságban kell elpusztulnia. Ahogy nyár következik a télre, éppúgy következik a népgazdaságban az üzleti áradásra az összeomlás.

Ez szép, költőhöz méltó elmélet volt! Milyen egyszerűen meg lehetett ezzel magyarázni a munkanélküliség bonyolult problémáját! Egy elméletnek egyszerűnek kell lennie; tudományunk teljes fényét egyetlen gyújtópontban kell egyesítenünk, hogy ezzel a dohányfüstön és a sörgőzön át utat törhessen magának. Kis gyerekeknek bölcsődalokra, nem elméletekre van szükségük.

Erre szolgált nekünk a válságelmélet: a „spekulációs vásárlások" következtében emelkedtek az árak, minden területen „lázas" tevékenység tön ki; túlórákkal és éjszakai műszakokkal igyekeztek a növekvő keresletet kielégíteni; a bérek emelkedtek. Természetesen ez csak egészségtelen „üvegházi tenyészet" volt, aminek előbb vagy utóbb összeomlásban kellett végződnie. És jött a krach, a válság. Természetesen hiányzott a kereslet a termékek ilyen hatalmas tömege iránt, és ha a kereslet hiányzik, esnek az árak. Mindenütt, említésre méltó kivétel nélkül, az ipari termékeknél, a mezőgazdaságban, a bányászatban, az erdőgazdaságban - mindenütt esnek az árak. Ezzel természetesen az egész spekulációs épület összeomlott. A pénzsóvár munkások a túlóráikkal az egész „munkatartalékot" felélték. A „béralap" kimerült. Ezért aztán most hiányzott a munka, ezért kellett a munkásoknak a kenyér- és ruhahegyek mellett éhezniük és fázniuk!

Milyen meggyőzően hangzott a malthusiánus válságelmélet is; nemhiába volt annyi szerelmese: a jó időket nem tudtátok jobbra használni, mint hogy esküvőket tartsatok, és nyomorult nemzetségeteket mértéktelenül megnöveljétek! Ahová csak pillant az ember: gyerekruhák, pelenkák, bölcsők. Hemzse-gés az utakon, az iskolákban, mint egy nyúlfarmon. Most saját gyerekeitek szorították le a béreket. Az alacsonyabb bérek azonban ismét lenyomják az árakat, ennek folytán minden üzletnek veszteséggel kell zárnia, a vállalkozókedv pedig csírájában elfojtódik.

A szaporodás önmagában bűn, tiltott gyümölcs; az ősbűn szégyenfoltja tapad hozzá. De kétszeresen bűnös dolog az ilyen szegény ördögöknél! Tartóztassátok meg magatokat, hagyjátok ezt a polgárokra, küldjétek lányaitokat

kolostorba, akkor majd nem lesz kéznél több munkás, mint amennyi a munkával való megbirkózáshoz szükséges. Akkor majd a magasabb bérekkel emelkedni fognak az árak is, ami serkenti a vállalkozási kedvet. Mértékletesség mindenben, a javak előállításában éppúgy, mint a szaporodásban, különben túltermelés lesz mind a javakban, mind a fogyasztókban!

És még ez a legújabb elmélet, az én tulajdonképpeni gyöngyszemem: a gazdagság viszonylag kevesek kezében való felhalmozódása, és a széles tömegek vásárlási és termelési ereje közti aránytalanság révén a fogyasztás aránytalan a termeléshez képest. Innen ered a piacok túlterheltsége eladhatatlan árukkal, ezért esnek az árak, ezért van munkanélküliség, csökken a vállalkozási kedv, jön a válság. A gazdag emberek nem tudják felélni a jövedelmüket, és a munkásoknak nincs mit felélniük. Ha a jövedelmeket helyesen osztanák el, a fogyasztás és a termelés lépést tartana egymással, és nem törhetne ki válság!

Milyen könnyen érthetően csengett ez! És a csengés, a csalás, az ámítás az, ami számít. A cumisüveggel, mesterséges tápokkal és sörrel felhizlalt, és gondoktól nyomasztott tömegek megértésére végül is nem lehet apellálni. Az már nem képes elviselni egy kedélyes lökést.

így minden társaság, minden ízlés számára volt raktáron egy válságelméletem. Ha kivételesen komoly ellentmondásba ütköztem, beleszőném a tartalék-elméletemet, amivel a válságot a valutával hoztam kapcsolatba. Szokásosan elég volt csak a „valuta" szót kimondani, hogy minden ellentmondást elnémítsak. „Elég, elég! - mondták. - Tudjuk, mit mondón Bamberger, hogy a szerelem mellett a valutakérdés csinál a legtöbb emberből bolondot, és a válságelmélet kedvéén nem akarjuk az értelmünket ilyen veszélyes próbatételnek kitenni!"

Emellett éppen ez az elmélet volt a viszonylag legegyszerűbb, és egyben a legjobb: az árukról, fejtettem ki, szinte kizárólag kereskedelmi úton tárgyalnak, azaz az árukat a csere miatt kereskedőknek kell eladni. A kereskedő azonban csak azzal a feltétellel veszi meg az árukat, hogy drágábban tudja eladni. Az elvárt eladási árnak magasabbnak kell lennie a munkás vagy a vállalkozó által követeit beszerzési árnál. Ha tehát az áruk árai a csökkenés irányába mutattak, akkor a kereskedő már egyáltalán nem tudta, mennyit fizethet vagy fektethet be, míg a vállalkozó - ha nem akart tiszta veszteséget - követelésével nem mehetett a költséget fedező ár alá. A fogyasztónál más a helyzet, ő vásárol és megfizeti a követelt árat. Örül, ha az ár csökken; bosszankodik, ha emelkedik. Az árnak azonban csak az ő jövedelme szab határt. A kereskedőnek ezzel szemben olyan árat kell elérnie, amely meghalad egy meghatározott szintet, a beszerzési árat; hogy azonban ezt az árat eléri-e, azt nem tudja. Az eladási ár bizonytalan, a beszerzési ár azonban az áru átvételével fix, meghatározott összeg.

Ha az áruárak általában szilárdak, vagy éppen emelkednek, akkor minden rendben van, akkor a bevétel valószínűleg a többlettel együtt fedezni fogja a beszerzési árat, és a kereskedő bátran feladhatja megrendelését. Ha azonban az árak esnek, állandóan esnek, 1, 2, 5, 10, 20, 30%-kal, ahogyan ezt már gyakran megfigyeltük, akkor a kereskedő elveszíti a szilárd talajt a lába alól, és a legésszerűbb, amit egy elővigyázatos ember ilyen esetben tehet: várakozik. A kereskedő nem számíthatja ki csupán a beszerzési ár alapján az eladási árat,

hanem ahhoz is igazodnia keli, hogy mi az elérhető ár. És ha az áruk vétele és eladása közötti időben a beszerzési árak csökkennek, akkor az eladási árral is lejjebb kell mennie, ezáltal pedig veszteséget szenved. Ilyenkor tehát, amikor az árak csökkennek, a legjobb várni a vétellel. Az árukat tehát kereskedelmileg nem a szükséglet mint hajtóerő, hanem a profitkilátás alakulása alapján fogják cserélni.

De ez a „várakozás", a kereskedő szokásos megrendeléseinek elhalasztása fennakadást jelentett a vállalkozó számára, és minthogy a vállalkozó legtöbbször a rendszeres értékesítésre van ráutalva, mivel az árukat helyhiány és romlás miatt nem tudja raktározni - elbocsátotta a munkásait.

Munka és pénz híján pedig a munkások ugyancsak nem tudnak vásárolni, aminek folytán az árak tovább csökkennek. És így az árak csökkenése révén circulus vitiosus, hibás kör állt elő.

Ezért, így hangzott a használati utasításom, meg kell akadályoznunk, hogy az árak csökkenjenek; több pénzt kell előállítanunk, hogy ne hiányozzék a pénz az áruk megvásárlásához, s hogy a bankok nagy készpénzállományára, a magánemberek nagy készpénzkészleteire való tekintettel ne kelljen a kereskedőknek pénzhiánytól, áreséstől tartaniuk.

Tehát kettősvaluta vagy papírpénz!Alapjában véve engem ezen elméletek egyike sem elégített ki. Az első elmélet, amely

a válságot mint természeti jelenséget tárgyalta, tulajdonképpen túlságosan naiv ahhoz, hogy érdemes legyen vitatkozni vele. A második elmélet, amely a spekulációt, a gründolásokat akarja a válságokért felelőssé tenni, nem vizsgálja, hogy a magánosok és a spekulánsok pénzkészletei, amelyek nélkül a nyereséghajsza {a spekuláció) ugye nem lenne lehetséges, tulajdonképpen nem okai-c ennek a spekulációnak, és így következésképpen a válságnak is. Mi értelme van egy állami bankot alapítani, felruházni a kizárólagos bankjegykibocsátás jogával, hogy „a pénzforgalmat a forgalom szükségleteihez igazítsa", ha a Birodalmi Bank a bankjegy-monopólium ellenére egyszerűen a „spekulációtól függ", hogy az árakat magasba hajtsa, valahányszor kedve tartja? És mivel ez az elmélet ezt figyelmen kívül hagyja, arra a tévútra tér, hogy óhajokat fejez ki követelmények helyett. Jó volna a jövőben minden spekulációval felhagyni; ez minden, amit végkövetkeztetésképp a válságok ellen aján-lani tud.

Ez az elmélet azt sem vizsgálja, hogy mi az indítóoka „a lázas tevékenységnek, a túlóráknak és az éjszakai műszakoknak". E felfokozott munka nélkül minden spekuláció megszűnne. Mi haszna volna, ha a vállalkozó a munkásnak túlórát javasolna, és ő azt válaszolná: nekem elég ez munkaidő, hogy fedezzem szükségleteimet. Ha tehát a munkás ma kész a „lázas tevékenységre", az csak onnan ered, hogy lázas szükségletei vannak, amelyeket a túlórával szerzett bérből akar kielégíteni. Ha azonban a kereslet éppolyan lázas, mint a kínálat, akkor ez hogyan vezet válsághoz? A spekuláció, amely a pénztartalékokat a piacra viszi, csak az általános áremelkedést magyarázza, de megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, hogy a fogyasztás miért nem tart lépést a termeléssel, és az értékesítés rendszerint miért csökken hirtelen.

Annak a kérdésnek a megválaszolatlansága, hogy a fogyasztás és a termelés miért nem egyenlítődik ki rendszeresen, mindegyik elméletem közös gyenge pontja, de leginkább a harmadik elmélet, a túlnépesedés! elmélet kiált itt a

leghangosabban válasz után. Itt a válság okaként a túlnépesedés folytán előálló túltermelést adják meg, ami körülbelül annyit jelent, hogy a túl nagy kenyerek a túl nagy éhségből következnek! Nyilvánvaló képtelenség, különösen, ha megfontoljuk, hogy az árukat cserére termelik, és hogy az éhező munkások képesek és hajlandók más termékeket a nekik szükségesekért cserébe adni. Ha csak egyoldalú túltermelésről (például koporsókról) lenne szó, a kérdés egyáltalán nem kívánna magyarázatot, de mindenből túl sok van, mezőgazdasági termékekből éppúgy, mint iparcikkekből.

Éppúgy nem kielégítő az az elmélet, amely a kevesebb fogyasztást tette felelőssé a válságért; a jövedelem egyenlőtlen elosztása következtében előálló alacsonyabb fogyasztást. Nem magyarázta meg, miért van az, hogy az értékesítés ma az égig ér, aztán egy idő múlva hirtelen esik; hogy miért válthat ki egy állandó, egyenletes ok (tehát a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása) lökésszerű hatásokat (üzleti dagályt és válságot). Ha a jövedelmek egyenlőtlen elosztása lett volna a válság oka, akkor ennek állandó, lopakodó jelenségként kellett volna megmutatkoznia, mint a munkásfölösleg érinthetetlen vastartalékának, tehát épp az ellentéte lett volna annak, mint amit megfigyeltek.

De az a feltevés sem volt helytálló, hogy a tehetős néprétegek jövedelme ál-talánosan meghaladja személyes szükségleteiket, amit bizonyít a nagy- és kis-birtokosok földjeinek adósságterhe, a haszonbéresek szükséghelyzete, koldulásuk állami védelemért. A szükségletek nem ismernek határokat - a végtelenbe tartanak. Az eulengebirgei takácsok szükségletei krumplihéjjal nem igazán voltak kielégítve |1844-ben a takácsok fellázadtak az éhbérek ellen -, és a hercegi méltóság, amit az amerikai királyok lányaiknak vásároltak és milliárdokkal fizettek meg, még nem lakatta jól rangéhségüket. A német császári koronát akarták, és milliárdot milliárdra halmoztak, éjjel-nappal dolgoztak, és takarékoskodtak talán saját bőrükre és biztosan a munkásaik bőrére, hogy megszerezzék a koronát. És ha ezt elnyerték volna, akkor jött volna egy kis fekete csuhás, és azt mondta volna, hogy ez mind mulandó, és azért kellene dolgozniuk, takarékoskodniuk, milliárdokat gyűjteniük, hogy az Egyházra hagyják, és ezáltal méltónak találtassanak arra, hogy belépjenek az Isten országába. A krumplihéj és a templomi persely között a szükségletek tengere húzódik, amely mindent elnyel, amit az emberek elő tudnak állítani. Senki sem olyan gazdag, hogy ne törekedne arra, hogy még gazdagabb legyen; ellenkezőleg, a pénzsóvárság a pénzszerzés sikerével együtt növekszik. Hogyan jöttek volna létre egyébként az újkor hatalmas vagyonai, ha tulajdonosuk az első millió után azt mondta volna: már eleget szereztünk, hagyjunk most már másokat is dolgozni! Egyetlen gazdag ember sem hevertette parlagon fölöslegét, ha nyereséges befektetési lehetőség kínálkozott. A kamat persze a tőkések pénzkiadásának a feltétele volt, de ebben a viszonylatban a leggazdagabb ember sem viselkedett másként, mint a legkisebb takarékoskodó. Ha nincs kamat - nincs pénz, ez volt a jelszó az egész vonalon. Mindenki a kamattól tette függővé pénzfölöslegének újbóli kiadását, és ha minden polgárt jövedelme tekintetében azonos szintre helyeztünk volna, akkor sem változtattunk volna azon a tényen, hogy a megtakarító, aki több árut állított elő és adott el, mint ameny-nyit elfogyasztott, csak akkor adta át ismét a forgalomnak pénzfölöslegét, ha ezt kamattal megfizették. Tehát a megtakarító tevékenysége révén mindig el-

adási nehézségekkel és munkanélküliséggel járó árufeleslegnek kellett jelentkeznie, mihelyt a kereskedelem és az ipar nem hozott kamatot. A válság oka tehát abban rejlett, hogy egyfelől a tőkések a pénzbefektetést a kamattól tették függővé, másfelől, hogy ha a házak, gépi berendezések és más munkaeszközök készlete túllépett egy bizonyos határt, akkor azok a kamatok is estek, amelyeket ezeknek kell hozniuk, hogy a beléjük fektetett pénzre kamatot tudjanak fizetni. (A háztulajdonos versenye a bérlőkért úgy hat, mint az ipari vállalkozások tulajdonosainak versenye a munkásokért: lenyomja a kamatokat. Itt a lakbér csökken, ott a munkabér emelkedik.) Ha ez utóbbi előállt, akkor a vállalkozók nem tudták a megkövetelt kamatokat fizetni, és a kapitalistáknak semmi okuk nem volt arra, hogy a pénzt kamat nélkül odaadják. Inkább kivárták a válságokat, amelyek megtisztítják a helyzetet, és majd ismét vissza- -hozzák a régi kamatokat, amint a tapasztalat szerint vissza is hozták. Inkább rövid időre teljesen lemondtak a kamatról, hogy ezáltal magasabb kamatlábat élvezhessenek, ahelyett, hogy tőkéjüket alacsonyabb kamattal hosszú évekre lekötötték volna. Minimális kamatot mindig ki tudtak erőszakolni egyszerű várakozással.

Tehát a tehetős osztályok szükségletei és jövedelme, a munkások vásárlóereje és termelőereje közötti aránytalanság nem lehet a válság oka.

A válság valódi okához az utoljára említett elmélet jutott a legközelebb, amely a válságot a valutával hozta oksági kapcsolatba.

Az világos és könnyen érthető, hogy míg az árak lefelé tartottak, és az árukat csak veszteséggel lehetett eladni, senki nem gondolt arra, hogy új vállalkozásokat alapítson, vagy a meglévőket bővítse; a kereskedők sem vásároltak árut, hogy aztán a beszerzési ár alatt kelljen eladni azokat; ilyen körülmények között a válság elkerülhetetlen volt. De ez az elmélet a kérdést valójában csak újabb kérdésekkel válaszolja meg. Helyesen magyarázza, hogy a válság egyet jelent az általános árcsökkenéssel, de nem ad kielégítő felvilágosítást arra a kérdésre, honnan eredt az árcsökkenés. Bár úgy vélte, hogy az árak csökkenése a pénzkészlet hiányából ered, és ezért javasolta a pénzelőállítás megnövelését (kettősvaluta, papírpénz); de hiányzik annak bizonyítása, hogy a pénzkészlet megnövelése révén, vagy utána ennek a pénznek a kínálata is igazodni fog az árukínálathoz, nevezetesen, hogy akkor is felkínálnák-e a pénzt, ha a kamatok csökkennének.

És ez lenne a lényeg.Ezt egyébként belátták, és ezért javasolták, hogy a pénzt teljesen válasszák el

minden fémtől; bekövetkezett az ezüstből és aranyból történő érmeverés jogának felfüggesztése. Aztán a pénzelőállílást (nem a pénzkínálatot) úgy szabályozzák, hogy amikor az árak esnek, a pénzelőállítást növelik és fordítva, emelkedő áraknál a pénzkészletet (nem a pénzkínálatot) csökkentik. Úgy gondolták, hogy ilyen egyszerűen mindenkor hozzá tudják igazítani a pénzkínálatot a kereslethez.

Ezt a javaslatot soha nem valósították meg, és jó, hogy nem tették, mert csak megbuktak volna vele. Akik ezt a javaslatot tették, a pénzkészletet egyenlőnek tekintették a pénzkínálattal; azt hitték, hogy mivel egy nagy krumplikészlet megfelel a krumplikínálatnak, a pénzzel is így kell lennie. Azonban egyáltalán nem így van. A krumplikínálat, mint egyáltalán az árukínálat, pontosan meg-

felel a készletnek, mert a megőrzés súlyos költségekkel jár. Ha a korábbi pénzzel is az lett volna a helyzet, mint általában az árukkal, azaz a fémpénzt csak veszteséggel lehetett volna megőrizni, akkor teljesen helyénvaló lett volna a készletből a kínálatra következtetni. De mint ismeretes, nem ez volt a helyzet. Pénzük kínálatáról a tulajdonosok korlátlanul döntöttek. És sem üzletemberként, sem tőkésként egy pfenniget sem hoztak forgalomba, ha ebből nem származott kamat. Nincs kamat - nincs pénz, ha mégoly nagy, akár megszázszorozódik is a pénzkészlet.

Tegyük fel, hogy a jegybanknak e reformjával a célt (mind a lopakodó, mind a gyorsan lefolyó válság elkerülését) elértük volna; ez esetben nagyon gyorsan elérkezett volna az a pillanat, amikor az ország annyira telítődött volna házakkal, gépi berendezésekkel stb., hogy már nem lehetett volna megkeresni a szokásos kamatot. Akkor ismét elölről kezdődött volna a régi játék: a megtakarítók és a tőkések nem akartak volna engedni a kamatokból, a vállalkozók pedig nem tudták volna megfizetni a régi kamatlábat. 2000 év tapasztalata alapján tudják a pénztulajdonosok, hogy a befektetéstől függően pénzükre 3-4-5%-ot kaphatnak, és csak egy kicsit kell várniuk, hogy ezt a kamatlábat elérjék. Tehát várnak.

Amíg tehát a pénztulajdonosok vámak, természetesen hiányzik az áruk iránti kereslet, és az árak esnek. Az áresés aztán meghökkenti a kereskedői réteget, amely a dolgok fordulatára várakozva visszatartja a megrendeléseket.

Tehát rögtön visszatér az értékesítés megrekedése, a munkanélküliség, kész a válság - a nagy pénzkészlet ellenére.

Persze javasolták, az állam ilyen esetekben tegye lehetővé, hogy a vállalkozók tovább dolgozzanak, azáltal, hogy számukra közvetlenül olcsóbb kamatlábbal, szükség esetén kamat nélkül pénzt ad. így az állam ismételten újraki-bocsátással pótolta volna azt a pénzt, amelyet a megtakarítók és a tőkések a forgalomból kivontak; de hová vezetett volna egy ilyen eljárás? Az egyik oldalon, a tőkéseknél felhalmozódtak volna a papírpénzhegyek, amelyekhez nem találnak felhasználási lehetőséget; a másik oldalon az államkasszában, ezzel arányos hegyek keletkeztek volna zálogcédulákból és váltókból, mégpedig hosszú lejáratú váltókból és felmondhatatlan zálogcédulákból, ahogyan erre a vállalkozóknak szükségük van!

A magánszférában felhalmozódott papírpénzhegyek (végül a teljes magánvagyon ezt a formát vette volna fel) valamilyen esemény hatására bármelyik napon mozgásba jöhettek volna, és minthogy ezt a pénzt csak áruvásárlásra lehetett volna felhasználni a szabad piaci forgalomban, ez a papírpénztömeg hirtelen hatalmas keresletté változott volna át, amivel szemben az állam a zá-. loglevelekkel és a hosszú lejáratú váltókkal nem tudja felvenni a harcot. Ez esetben az árak az egekig emelkedtek volna.

Szerencse, hogy a szabadpénzzel megmenekültünk ettől a veszélytől, mert e reform szánalmas kudarcát természetesen ismét kihasználták volna a papírpénz elmélete ellen, és így ismét évszázadokra visszavetettek volna minket a fémpénz barbár korába.

A szabadpénz a pénz kínálatát minden feltételtől függetlenné teszi; ameny-. nyi pénzt az állam forgalomba hoz, annyi pénzt ajánlanak fel. Amit idáig a pénznél magától értetődőnek tartottak, azt ugyanis, hogy - mint a krumpli esetében - a

kínálat állandóan meg kell hogy feleljen a készletnek, a szabadpénzzel valósággá lett: pénzkínálat = pénzkészlet. A pénzkínálat többé nem megy el a pénzkészlet mellett, nincs többé önkényesség; akarat és kívánságok nem befolyásolják a pénzkínálatot. A mennyiségi elmélet most tökéletesen helyes, mégpedig az egyszerű, naiv, -„nyersnek" is nevezett mennyiségi elmélet.

Hogyan állhatna elő ilyen körülmények között még válság? Ha a kamat is csökken, ha akár nullára és nulla alá esik, attól még a pénzt kínálják; és ha az árak csökkennek, az állam, egyszerűen a pénzkészlet növelésével, ismét emeli őket. A kereslet tehát állandóan és minden körülmények között egyensúlyban van a kínálattal.

Ha ezzel a szabadpénz lehetetlenné teszi a válságot, akkor szükségképpen azon a ponton kell keresnünk a válság okát, ahol a korábbi pénzgazdálkodás a szabadpénztől különbözik. És ez a pont azoknak az indítóokoknak a külön-bözőségében rejlik, amelyek most uralják a pénzkínálatot, és amelyek azt korábban uralták.

Korábban a kamat természetesen előfeltétele volt a pénzforgásnak; most a pénzt kamat nélkül is felkínálják.

Ha általános árcsökkenés lépett fel, amely már elégtelen pénzkínálatra utalt, a magánpénzkészleteket visszavonták (mert csökkenő árak esetén kereskedelmi célból senki nem szerez be, a veszteség kockázata nélkül nem is szerezhet be árut). A következmény az volt, hogy az általános áresés gyakran általános „mindent pénzzé tenni"-be ment át, ami a megfelelő árzuhanással járt; most ezzel szemben a pénzt minden elképzelhető körülmény között felkínálják.

Általános áremelkedés esetén, amely a már túl nagy pénzkínálatra utalt, minden magán pénzkészletet a piacra vittek, mert az általánosan várt további ár-emelkedésben mindenki a lehető legnagyobb áru- és papírkészlettel akar részt venni. Hzáltal annak, amit vártak, be kellett következnie: az árak a teljes ma-gánpénzkészlet kínálata által meghatározott legfelső határig emelkedtek; most az árak egyáltalán nem tudnak emelkedni, mert nincs többé magánpénzkészlet.

A pénzkínálat mértékére vonatkozóan, annak a kérdésnek a megválaszolására vonatkozóan, hogy vajon a tőkésnek vásárolnia kell-e vagy sem, kilátások, nézetek, híresztelések, hamis és igaz hírek, gyakran csak egy uralkodó arcjátéka volt mérvadó. Ha a jó időjárás és a „hangadó" tőzsdések jó emésztése egybeesett valami kedvező hírrel, a „hangulat" is hirtelen megváltozott és azok, akik tegnap még eladtak, mára vevők lettek. így a pénzkészletek kínálata olyan volt, mint a nád, amely a szélben ide-oda hajladozik. Ehhez jött még a pénzkészítés véletlenszerűsége. Találtak aranyat - jó; ha nem találtak, akkor a meglévővel kellett szerényen beérni. Az egész középkor folyamán, Amerika felfedezéséig, a kereskedelem a rómaiaktól örökölt arany- és ezüstkészletekre volt utalva, mert minden akkoriban ismert „lelőhely" kimerült. Kereskedelem és forgalom a legkisebb mértékre csökkent, mert a munkamegosztás a csereeszközök hiánya miatt nem tudott kibontakozni. Azóta sok aranyat és ezüstöt „leltek", de milyen szabálytalanok ezek a „leletek"! Mert éppen csak leletek.

Az „aranyleletek" ezen ingadozásaihoz járultak még a különböző országok valutapolitikájának az ingadozásai; egyszer külső aranykÖlesönök révén bevezették az aranyvalutát (Itália, Oroszország, Japán), és így a külső piacoktól

óriási összegeket szívtak el; hamarosan papírvalutára tértek át, és az aranytól idegen piacokon ismét megszabadultak.

Ezért a pénzkínálat a legkülönbözőbb, egymást keresztező körülmények játékszere volt.

Ebben áll a különbség a korábbi pénzrendszer és a szabadpénz között; ebben a különbségben kell felismernünk a gazdasági válság okát.

Az értékteoretikus

(Ezt a szakaszt, amely a korábbi kiadásokban 8 oldalra terjedt, feláldoztam a papírhiány oltárán. Ezt annál is inkább könnyű szívvel megtehettem, mert az értékelméletnek már nyilvánvalóan nincs többé képviselője, ezért holttá nyilváníthatjuk, és kihaltként kezelhetjük. Munkánk építő jellegű, ezért gazdasági tévtanokkal csak akkor foglalkozunk, ha utunkban állnak. Az értékelmélet már nem áll utunkban, az emberi tévedések tömegsírjába került: a népgazdaság történetének írói számára rendkívül érdekes téma, a jövendő állam építőmunkásai számára csak törmelék és hulladék - kőkorszaki szemétdomb [Kjokkmmöddinger] - a szerző.)

A bérteoretikus

Mióta a vasút, a gőzhajózás és a szabad költözési jog Amerika, Ázsia, Afrika, Ausztrália legtermékenyebb földjeinek hatalmas területeit a munkások szabad rendelkezésére bocsátotta, mióta a kereskedelmi törvények védelme alatt és a nagyobb műveltséggel és képzéssel együtt kifejlődött személyi hitel, és a tőke a munkás számára is hozzáférhetővé vált, a legfontosabb feltételek hiányoznak a vasbértörvény érvényesülése számára.

A munkásnak már nem kell kényre-kedvre kiszolgáltatnia magát a földbir-tokosnak, széttörheti a rabszolgabitincseket, lerázhatja cipőjéről a haza porát. A földmonopólium megtört. Dolgozók milliói szabadították föl magukat kivándorlással, és a visszamaradottakkal a földbirtokosnak mint szabad emberekkel kell tárgyalnia. Minthogy a kivándorlás lehetősége valóban mindnyájukat szabaddá tette.

Fel kellett adnom a vasbértörvényt; a tények túlságosan is ellenem szóltak. Moleschott és Liebig kiszámították, hogy az a nitrogén- és szénhídrátmeny-nyiség, amely egy tizenkét órát dolgozó ember felnövekedéséhez és szaporodásához szükséges, fél liter halolajban és 4 kiló lóbabban megtalálható. Ezek az anyagok azonban együttesen csak 17 pfennigbe kerülnek. Ehhez még 3 pfennig kell krumplihéjra, ruházkodásra, lakásra és vallási szükségletekre, ez összesen 20 pfennig. E határ fölé tehát nem emelkedhet a bér. A bérek mégis e fölé emelkedtek; következésképpen, nem érvényes a vasbértörvény.

Azzal próbáltam segíteni a zavaromon, hogy azt mondtam: a munkás kulturális állapota szerinti élethez és szaporodáshoz szükséges minimum (a kulturális létminimum) a vasbér. De ez a megfogalmazás mégiscsak túlságosan üresen csengett, és nem jutottam vele messzire. Mert hogyan lehet a babbal

táplált munkásnál egyáltalán kultúráról szó? Hogyan tudott a fickó kitörni az istállóból? őrökben nem volt hiány. Egyébként is, mi a kultúra, mi a létfenntartás minimuma? Halolaj és disznóbab a takácsok karácsonyesti ünnepi étele az Eulengebirgében. Az ilyen tágítható fogalmakkal a tudomány nem tud mit kezdeni. Sokak - természetrajongók, cinikus bölcselők stb. - véleménye szerint az igénytelenség a legmagasabb képzettség jele, ezért a mindenkori életvezetésnek megfelelő „vasbér"-nek a növekvő kultúrával, a növekvő igénytelenséggel csökkennie kellene. Az eulengebirgei takácsok talán kevésbé kulturáltak, mint azok a dagadt polgárok, akik a napot „reggeli itókákkal" kezdik, és jobban hasonlítanak egy hízott disznóra, mint emberi lényekre? Ezenkívül nem stimmel, hogy a bér egyszerűen az itókák számával, a dohányáruk minőségével növekszik.

Möller kereskedelmi miniszter a porosz parlamentben a következő átlagbér-adatokat közölte a Ruhr-vidéki bányászokról:

1900: 4,80 M 1903: 3,88 M1901: 4,07 M 1904: 3,91 M

1902: 3,82 M

A bérek tehát 3 éves időszak alatt 25%-kal estek! A dolgozók szükségletei ilyen rövid idő alatt talán szintén 25%-kal csökkentek?* Vagy talán a munkások az „absztinencia" barbárságának estek áldozatul? Az önmegtartóztatók kevesebb pénzből kijönnek, és ez remek ok lenne arra, hogy a minimálbért leszállítsák az absztinensek alacsonyabb kulturális szintjére. Ekkor azonban felmerül a kérdés, hogy a hatalom birtokosai miért lelkesednek olyan kevéssé az absztinensek törekvései iránt. Ha az önmegtartóztatás segítségével és a munkanélküliek jövedelme javára csökkenteni lehetne a bért, milyen gyorsan megtiltanák a bódító italok előállítását és kereskedelmét! De a hatalom birtokosai ennél okosabbak. Őrizkedjetek az absztínensektől! Bódító italok nélkül nem lehet egy népet „kormányozni".**

Röviden, nem létezik „kulturális létminimum", nem létezik vasbértörvény. A bérmozgások a műveltség szintjére való tekintet nélkül mennek végbe. Ugyanazt a béremelést, amelyről a munkások ma azt gondolják, hogy „kiharcolták", holnap újra elveszítik, ha a gazdasági kilátások (a konjunktúra) kedvezőtlen. Ha ellenben javulnak a piaci viszonyok, akkor harc nélkül, akár saját követelésük nélkül is ölükbe hullik a béremelés, amint a parasztnak is harc nélkül ölébe esik a magasabb búzaár, mihelyt Amerikából rossz terméskilátásokat jelentenek.

Bér! Mi a bér? A bér az ár, amelyet a vevő (vállalkozó, kereskedő, gyáros) az előállító (a munkás) által neki szállított áruért fizet. Ez az ár, mint minden áru ára, a várható eladási árhoz igazodik. Az eladási ár, levonva belőle a földjáradékot és a tőkekamatot, ez az úgynevezett bér. A bértörvényt ezért a földjáradék-törvény és a tőkekamat-törvény már tartalmazza. Áru - járadék és kamat = bér. Külön „bértörvény" tehát nem létezik. A „bér" szó a népgazdaság-

* Itt feltételezzük, hogy a reálbér együtt ingadozott a nominálbérrel. Máskülönben ki kellene jelenteni az úgynevezett „német birodalmi valuta" csődjét. ** Új mérföldkő az emberiség történetében: ma, Kr. u. 1918. szeptember 15-én, Wilson elnök megtiltotta minden alkoholtartalmú ital előállítását, kereskedelmét és behozatalát. Legyen meg az ő akarata, mint az Egyesült Államokban, úgy másutt is! ■

ban fölösleges, mivel bér és ár egyazon dolog. Ha tudom, hogyan alakul ki az áru ára, akkor azt is tudom, mit kap a munkás a termékeiért.*

Ehhez a felismeréshez a szabadpénz segített hozzá. A szabadpénz mindenekelőtt megszabadított minden érték-füllentéstől, amennyiben a szabadpénz léte élő és megfogható cáfolata az egész értékelméletnek és egyáltalán az érték-hitnek. Az érték-hit után került sorra a népgazdasági vizsgálatok számára teljesen használhatatlan „munka" fogalma. Mert mi a munka? A munkát nem lehet a karmozdulatokkal, a fáradtsággal lemérni, hanem csak a munkatermékkel. James Watt sírjában még mindig többet dolgozik, mint a világ összes lova. Nem a munka, hanem a munka eredménye (a termék) a lényeg; ezt vásárolják és fizetik meg, amint ez az úgynevezett darabbér esetében világosan kiderült. És alapjában minden darabbéres (akkord) munka.

De árut vásárolni annyi, mint árut cserélni; az egész népgazdaság így feloldódik az egyes csereügyletekben, és valamennyi fogalmam: „bér", „érték", „munka", lelepleződik, mint tökéletesen céltalan körülírása az „áru" és a „csere" fogalmának.

A bankár

Egyre arról kérdeznek, mi lesz tulajdonképpen a külkereskedelemmel, ha áttérünk a papírpénzre. Meglepő, hogy a nép milyen mély tudatlanságban maradt ebben a vonatkozásban! Pedig egyszerű, áttekinthető folyamatokról van szó.

Látják ott a citromokat a zöldségeskofa boltjában? Ezek Malagából jöttek. És a ládák, amelyeket ott a pályaudvarra görgetnek, a Finsterburgi Napernyő Rt.-től jönnek, és Sevillába mennek. Lebonyolítható ez a két üzlet papírpénzzel, német és spanyol papírpénzzel, az arany kizárásával?

Há az a kereskedő, aki a citromot Spanyolországból behozza, egyúttal ugyanaz volna, aki a napernyőket Spanyolországba kiviszi, akkor mindenki rögtön belátná, hogy mindkét ügylet lebonyolítása zavartalanul lehetséges papírpénz segítségével. Az ember Sevillában eladná a napernyőket spanyol papírpénz ellenében, és ezzel a papírpénzzel Malagában citromot vásárolna, és kifizetné. Aztán a citromokat Hamburgba küldené, ahol német papírpénzért eladná és a bevételből kifizetné a napernyőket. Tehát a citromot napernyőkkel fizetné meg. És ezt az üzletet végtelen gyakran megismételhetné; az a körülmény, hogy a spanyol papírpénz Németországban nem érvényes, üzleteiben semmiféle zavart nem okozna. A spanyol papírpénzt, amelyet a napernyőkért kap, Spanyolországban adja ki citromért, és a német papírpénzt, amelyet a citromért kap, a napernyők megvásárlásánál használja fel. Tőkéje állandóan változik; ma citromból áll, holnap a weimari köztársaság márkájából, aztán napernyőből és a spanyol valuta pezetájábóí. A kereskedőt csak a nyereség érdekli, az, amit a tőke állandó anyagcseréje többletként jövedelmez. És arról, hogy rendszerint a nyereség megmarad, nem a valuta gondoskodik, hanem a verseny törvényei.

* A könyv utolsó részében megmutatom, amint ez egyébként már általánosan elis-mert, hogy a termelőeszközök tulajdonosai (a gyárosok) egyszerű zálogkölesönzők.

De a behozatal és a kivitel csak kivételesen egyesül egy kézben. Rendszerint itt is a munkamegosztás uralkodik, és ez a fizetés lebonyolítására egy különleges eljárást követel. De akkor sem áll a papírpénz a kereskedők útjában. A dolgok a következőképpen zajlanak le: az ugyanazon a helyen lakó import-és exportkereskedők a tőzsdén találkoznak. Ott a napernyő-exportőr eladja német pénz ellenében a citrom-importőrnek azt a követelést, amelyet egy Sevillára szóló váltó formájában birtokol. Hamarosan látni fogjuk, hogy ez milyen áron történik (átváltási kurzus, valutaingadozások). Ezt a spanyol valuta pezetájában kiállított váltót küldi a citromimportőr Malagába, fizetségül az ott kapott citromért.

Ez a váltó így hangzik:

A bemutatás után 30 nappal fizessen Ön a Hamburgi Citromközpont rendeletére 1000 pezetát, a mi augusztus 1-jei napernyő-számlánk értékét.

Finsterburgi Napernyő Rt.Manuel Sanchez úrnak Sevillába

Azt, hogy a váltót a napernyő exportőre eladta a Citromközpontnak, már a váltó szövege igazolja azzal, hogy a váltó kiállítása „a Citromközpont rendeletére" történt. A váltó továbbadását a malagai citromexportáló számára a váltó hátoldalára jegyzik fel. Ott ez áll: „Nekünk, a malagai Cervantes y Saavedra urak rendeletére. Hamburgi Citromközpont."

Malagából a váltót egy bankházon keresztül Sevillába küldik, és ott Manuel Sanchez napernyő-kereskedő beváltja.

Ezzel a napernyő- és citromüzlet mind a négy részről el van intézve. A hamburgi napernyő-exportház és a malagai citrom-exportház megkapta a pénzét, a hamburgi citrom-importház és a sevillai napernyő-importház kifizette a számláját. A tranzakcióban csak német és spanyol papírpénz forgott, annak ellenére, hogy ebben a kivitel-behozatalban négy személy vett részt, árut áruval, német árut spanyol áruval fizettek ki.

Hasonlóképpen mennek a dolgok egyébként akkor is, ha a váltót, ahelyett, hogy az importőr és az exportőr közötti közvetlen forgalomban maradna, bankoknak adják át, ami rendszerint akkor történik, ha az importőr és az exportőr különböző helyen lakik. Mégis, túlságosan messze vezetne, ha ezt az ügyletet is itt elmagyaráznánk. Lényeges eltérések nincsenek.

Egy fontos kérdést azonban még meg kell válaszolni: hogyan jön létre a pezeta-váltó kurzusa (árfolyama) Hamburgban, azaz milyen árat fizetett a cit-rom-importház Hamburgban német pénzben egy idegen valutában kiállított váltóért?

Ezt a kérdést is meg akarjuk válaszolni. A váltók árát is, mint a citrom és a krumpli árát, kivétel nélkül a kereslet és a kínálat határozza meg. Sok krumpli, sok váltó = alacsony árak a krumpliért és a váltókért. Sok spanyol pezeta-váltót azonban akkor kínálnak Németországban, ha sok német árut vittek ki Spanyolországba, míg a másik oldalról a kereslet pezeta-váltók iránt Hamburgban akkor kicsi, ha Spanyolországból kevés árut hoztak be. Ebben az esetben esik a pezeta ára (árfolyama, kurzusa), mint ahogy megint emelkedik, ha az ellenkező helyzet alakul ki.

Amíg a behozatal és a kivitel nem változik, a váltók iránti kereslet és kínálat is egyensúlyban van. A változás azonban azonnal beáll, amint bármilyen okból az árak Spanyolországban (hogy a példánál maradjunk) vagy Németországban általános szintjüket elhagyják. Ha például Spanyolországban nőnek az áruk árai, mert ott viszonylag több papírpénzt bocsátottak ki, mint Németországban, akkor ugyanezek a magas árak több külföldi árut fognak odacsábítani, ugyanakkor a spanyol áruk kivitele, ugyanezen magas árak miatt, kevésbé, vagy egyáltalán nem bizonyul jövedelmezőnek. Ebben az esetben nő a behozatal Spanyolországban, és csökken a kivitel: a pezeta-váltók kínálata Hamburgban nagy lesz, és a pezeta-váltók iránti kereslet kicsi. A kínálat és a kereslet határozza meg a pezeta piaci árát. Akkor a pezetáért Hamburgban 0,80 helyett csak 0,75-öt, 0,70-et vagy kevesebbet fizetnek. Akkor a napernyő-exportház a Sevillára kiállítón váltóért német papírpénzben már nem ugyanazt az összeget kapja, mint korábban, hanem kevesebbet, és amikor azt hitte, hogy a magas árakkal, amit Sevillában a napernyőkért kapott, a szokásosnál többet keresett, azt most elveszti a váltó eladásakor a csökkenő pezeta-árfolyamon. Fordítva: a Citromközpont azt, amennyivel Malagában a citrom magas ára miatt többet fizetett, most a pezeta-váltó hamburgi megvásárlásakor visszanyeri.

Ez a játék mindaddig tart. amíg a spanyol papírpénz-politika révén felhajtott áruárak' a pezetaárfolyam arányos csökkenésével kiegyenlítődnek, és ezzel a magasabb behozatalra, kisebb kivitelre való ösztönzés újra elvész. A behozatal és kivitel közti egyensúly tehát a váltóárfblyam-ingadozás révén önműködően létrejön, és ez azt jelenti, hogy kétoldalú papírvaluta esetén nem kell különösebb tartalékokat képezni mérlegveszteség kiegyenlítésére, mert ilyen veszteséges mérlegek nem jöhetnek létre.

Felesleges elmondani, hogy ha Németországban emelkednek az árak, míg Spanyolországban azonos szinten maradnak, a dolgok pontosan fordítva mennek végbe. Akkor nem fizetődik ki a napernyők kivitele, ezzel szemben még jobban kifizetődik a behozatal Németországba minden olyan országból, amelyekkel egyébként Németország a világpiacon versenyben áll. Akkor Németországban kevés külföldi váltót fognak kínálni, de sokat fognak keresni; akkor a külföldi váltókért magasabb árat kell (a német papírvaluta márkájában) fizetni. Akkor ennek a váltónak a magasabb ára (árfolyama, kurzusa) szintén önműködően visszaállítja az egyensúlyt a kivitel és a behozatal között.

Nem kétséges, hogy a kétoldalú papírvaluta esetében lehetséges árfolyam-ingadozások bármely tetszőleges mértéket elérhetnek, s hogy az ilyen ingadozások nagyon egyenlőtlen módon érintik a kereskedőket, ezáltal pedig növelik a kereskedelem veszteségkockázatát. De abban a lehetőségben, hogy a pénzpolitika révén önkényesen nagy ingadozást tudjunk létrehozni az árfolyamokban, nincs benne már annak az elismerése is, hogy a papírpénz-politikával éppolyan önkényesen az árfolyamot tudjuk fix ponton tartani? Ha kivitel és behozatal egyensúlyát meg lehet zavarni, akkor annak is lehetségesnek kell lennie, hogy ugyanaz a pénzpolitika az akár természeti okból (például jó és rossz termések miatt) előállt kiviteli-behozatali ingadozásokat kiegyenlítse. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint hogy az egyes országok minden téren összehangolt pénzpolitikát, papírpénz-politikát folytassanak. Ha mi Német-

országban - és éppúgy a spanyolok is a maguk országában - az áruk árát megfelelő pénzpolitikával egyensúlyban tartjuk, a behozatal és a kivitel aránya megmarad, a váltók kereslete és kínálata változatlan, a valutaárfolyam pedig fix marad. E feladat megoldásához tehát elegendő az egyes országok közötti megegyezés és az ennek megfelelő cselekvés.

Az, amit az itt tárgyalt pénzgazdálkodástól elvárunk, korábban, a nemzetközi aranyvaluta révén, bizonyos mértékben önműködően beállt. Ha egy országban a pénzforgalom (arany és bankjegyek) nagy volt, és ennek következtében az árak a természetes nemzetközi szintjük fölé emelkedtek, akkor pontosan az történt, ami most egy papírpénzű országban történik, ha a pénzforgalmat megnövelik (lásd fent).

A váltók, amelyeket arra az országra állítottak ki, ahol az árak emelkedtek, veszítenek árfolyamukból. Ha ez például Spanyolországban volt, akkor a pe-zeta-árfolyam Hamburgban 80-ról 79-re vagy 78-ra csökken, és végül annyira visszaesik, hogy az ilyen aranypezeta-váltó eladójának (ha a napernyő-exportáló példájánál maradunk) azt kellene írnia sevillai üzlettársának: „A szállított napernyőkért Ön által küldött váltó eladásánál nehézségekbe ütköztem. 80 helyett csak 78 pezetát kínálnak. Ezért visszavonom a váltót, és kérem Önt, hogy a számlák összegét ottani aranyéremékben küldje meg nekem." A mi napernyő-exportálónknak persze meg kell fizetnie az arany elküldésének a költségét. Ezt a megoldást ezért mindig csak akkor fogja választani, ha a váttóeladás árfolyamvesztesége nagyobb, mint az arany szállítási költsége. A spanyol aranyérmeket a napernyő-exportáló a Birodalmi Bankba viszi, amely ingyen átvereti német birodalmi érmévé, vagy kicseréli bankjegyekre 2790 márka egy kiló színarany fix áron.

Mi történik tehát itt és Spanyolországban e kereskedelmi szokás következtében? Spanyolországban a pénzforgalom a sevillai aranyküldemény összegével csökkent. Ha az aranyat a spanyol központi bankjegyhivataltól vonták el, akkor a hivatalnak a harmados fedezeti eljárásnak megfelelően az aranyküldemény háromszorosának megfelelő bankjegyet kellett kivonnia a forgalomból. Németországban ellenkezőleg: a pénzforgalom a spanyol aranyküldemény háromszorosával megnőtt. A hatás az volt, hogy az áruk árai Spanyolországban csökkentek és Németországban emelkedtek. Tartott ez mindaddig amíg az egyensúly újra helyre nem állt.

Ha ez az általános áremelkedés, amely ehhez az eltoláshoz a lökést adta, Spanyolország helyett Németországból indult volna ki, akkor a hamburgi citrom-importőr (a napernyő-exportőr helyett) hasonló módon írt volna Malagába, hogy a magas pezeta-árfolyam Hamburgban arra készteti őt, hogy a kapott citromért fizetésképpen ezúttal a szokásos, Sevillára kiállított váltó helyett német aranyérmét küldjön, amelyet legyen szíves spanyol pénzzé átveretni.Mivel ilyen aranyküldemények valóban gyakran előfordultak, általában azt hitték,

hogy e célra bizonyos aranytartalékra van szükség. Ez téves vélekedés volt. Az egyensúly aranyküldemények nélkül is önműködően helyreállt volna, mégpedig az áruk behozatalának (illetve kivitelének) az árfolyam-ingadozások folytán való lefékeződése (illetőleg növekedése) folytán. Az aranyküldemények és az ezeket tápláló aranytartalékok jelentősége egyáltalán nem magában az

aranyküldésben rejlett, hanem abban a befolyásban, amelyet ezek az arany-küldemények az áruk áraira gyakoroltak. Ezek, és nem az aranyküldemények hozták létre az egyensúlyt. Ha mindenütt, ahol a hazai valuta árfolyama a külföldi fölé emelkedett (amikor tehál a pezeta-váltókért magasabb márkaárat kellett fizetni), a bankjegyek bevonásával nyomást gyakorolnak az árszintre, rögtön helyreállt volna az egyensúly a kivitel és a behozatal között, az átváltási árfolyam pedig visszasüllyedt volna a névértékek szintjére. Egy egészen egyszerű eljárás - hogy a központi bankjegyhi-vatal megtagadja a váltó leszámítolását - az aranyküldeményeket és az ezt szolgáló meghatározott aranytartalékokat teljesen fölöslegessé tette volna.

Cselekvés élettelen aranyrögök helyett! Annak mintájára, ahogyan a valutát sem egy anyag tulajdonságaként, hanem csak cselekvésként, igazgatási rendszabályok

hatásaként lehet értelmezni.

Ezt azonban soha nem értették meg, és valószínűleg még ma sem értik egészen.Az aranyvaluta idején az árfolyam-ingadozások nem lehettek nagyobbak, mint az

aranyszállítás költségei. Egy olyan kultúrállapotban, amikor az államtól egyáltalán semmi jót, semmilyen hozzáértő munkát nem lehet elvárni, az ilyen önműködő valuta kiegyenlítődésnek vannak előnyei. A mi mai államunk esetében azonban az aranyvalutának ilyen okból való megtartása egyenesen az állami hivatalnokok megsértése volna.

Gépek esetében az emberi kézhez képest előnyben részesítünk egy önműködő szabályozót. De a valuta ügyében nem volna helyénvaló a gépi üzemmel való összehasonlítás. Ezenkívül az aranyvalutánál a valutaszabályozás csak nagyon korlátozott értelemben önműködő. Az aranyküldések nem maguktól mennek végbe. Az aranyat meg kell számolni, be kell csomagolni, biztosítani, át kell verni. Meghatározott pénzösszeg bevonása a jegybank igazgatási rendszabályaként ugyanígy hatna, és emellett kevesebb munkával járna és semmilyen költséget nem okozna.

Arra is ügyelni kell, hogy árfolyam-ingadozások egymástól távoli országok közön is előállhatnak, és átlagos kamatlábnál 4%, vagy még ennél többet is elérhetnek.

Egy aranyküldemény költségei Európából Ausztráliába például jócskán kitesznek 2%-ot. Ez az utazás közbeni kamatveszteségből, a fuvarból, a tengeri veszélyek és lopás elleni biztosításból, csomagolásból és közvetítési költségből tevődik össze. Az átváltási árfolyam tehát Európa és Ausztrália között ezzel a 2%-kal eshet vagy emelkedhet a névérték (paritás) alá és fölé, úgy, hogy itt a feszültség a 4%-ot is meghaladhatja! Ezt mégis valutának, arany valutának nevezik!Az aranyvaluta-automata nem végez megelőzést, mindig csak akkor lép

működésbe, amikor az ingadozások a legmagasabb értéket, az úgynevezett aranypontot (ezek a fenti költségek) elérték, azaz amikor elkezdődik az arany kivitele és behozatala. A gyógyeljárás csak akkor indul meg, ha az egész kár, amelyet az árfolyam-ingadozások egyáltalán okozhatnak, már bekövetkezett. Ezzel szemben a papírvalutánál, ha a valutaigazgatás minden őrhelyén és fi-

6. ábra: Kereskedelmi mérleg

Csökkent kereslet pezeta-váltók iránt.Pezeta-váltók

nagyobb g kínálata.

spanyol aktív

Pezeta-váltók csökkent kínálata.

spanyol passzív

német

\fon Hambunknach Sevilla

Sevilla áHamburgo

német passzív

de Sevitla^á^Hamb

Von Hamburg nach Sevilla

80

WECH3B.-KURS

, Erösebb kereslet pezeta váltók iránt.

A árfolyamveszteség, B árfolyamnyereség a hamburgi export-kereskedelem számára A árfolyamnyereség, B árfolyamveszteség a spanyol export-

Jc

Az aktív kereskedelmi mérleg leszorítja a külföldi váltó árfolyamát és fékezi a

kivitelt. Az átváltási árfolyam ingadozásai tehát kiváltó okuk ellen hatnak.

gyelőállomásán lelkiismeretesen ellátják a szolgálatot, amint az egyensúlyzavar első jeleit megfigyelik, megindulnak a megelőző intézkedések, úgyhogy az árfolyam-ingadozások ezeken a jeladó értékeken belül maradnak. Persze az aranyvalutánál is meg lehetne előzni a nagyobb ingadozást, ráadásul a Birodalmi Bank azt állítja magáról, hogy ő nem csupán automata; de ha tettekkel kell rásegíteni, akkor hol marad az önműködően ható aranyvaluta?

Amit itt elmondtam, a közönséges, szokványos papírvalutára vonatkozik. A szabadpénznél, ahol a pénzügyi igazgatás összes rendszabálya, kényszerűségének megfelelően, közvetlenül hat, korlátlanul érvényes az a megállapításom, hogy a fix át-váltási és valuta-árfolyam fenntartásához fölösleges mindenféle tartalék.

A váltóügynök

a. Tények

1. Az ezüst ötfrankosok a háború előtt [az 1871-es német-francia háborúról van szój a Latin Érmeunió* országaiban korlátozások nélkül forgalomban voltak. Szabadon vihették őket ezen országok egyikéből a másikába, mindenütt törvényes fizetőerejük volt, azonos értékben (pari) ezen országok többi pénzfajtájával, és ezekkel legtöbbször valóban paritáson voltak forgalomban.1. Az ötfrankos emellett hitelpénz volt. Egy időn keresztül csak 50%-ban volt ezüsttartalmával „fedezve". Ezüsttartalmának kétszeresét lehetett vele megvásárolni, úgy, hogy két ilyen érme közül az egyik mindig tiszta hitelpénznek volt tekinthető. Aki az érmét beolvasztotta, elvesztette a felét.1. Szabad mozgása folytán (lásd 1. pont) az általános arbitrázs-automata, a nemzetközi valutaszabályozó szerepét játszotta, az áruk általános árszintjének nemzetközi kiegyenlítője volt.1. Ez az arbitrázs-automata uralkodott az áru- és fizetési mérleg felett.1. Ha például az Érmeunió A országában - a szerződéses B vagy C országához képest - aránytalanul megnövelték a pénzforgalmat (a mennyiséget vagy a forgási sebességet), akkor A-ban az áruk árai a B- és C-beli árak szintje fölé emelkedtek. Ez úgy hatott, hogy előmozdította a B-ből és C-ből A-ba irányuló bevitelt, a kivitelt ezzel szemben gátolta, úgy, hogy az áru- és fizetési mérleg egy adósságösszeggel zárult, és ezt az egyenleget ötfrankosok kivitelével egyenlítették ki.

1. Ezeknek az Ötfrankosoknak a kiszállítása A-ból B-be és C-be lenyomta az árakat A-ban, ugyanakkor megemelte B-ben és C-ben, aminél figyelembe kell venni, hogy az ötfrankos érmék a bankjegyek fedezeteként szolgáltak, és így a jegybanktól beszerzett ötfrankosok kivitele a legtöbbször kétszer akkora bankjegybevonást eredményezett, tehát kétszeresen hatékony volt. Az ötfrankos érmék kivitele addig folytatódott, amíg az egyensúly az áruk árai között, a bevitel és a kivitel között, az áru- és fizetési mérlegben ismét helyre nem állt.1. Ha A országban a bankjegyszaporítást az ötfrankos érmék teljes kiszorításáig

folytatták, akkor a fizetési mérleg egyenlegét már nem lehetett ötfran-

* A Latin Érmeszer/ődés Franciaország, Olaszország, Belgium, Svájc és Görögország között áll fenn. (Időközben feloldották. 1921. július.)

kos érmék kivitelével kiegyenlíteni. Akkor az arbitrázs-automata működése leállt; és helyébe lépett az ázsió (a felár).

8. Ha A-ban meg akarták szüntetni az ázsiót, akkor papírpénzt vontak be. Az áruk árai ezáltal csökkentek, az árubehozatal alábbhagyott, a kivitel emelkedett, amíg a passzív kereskedelmi és fizetési mérleg aktív nem lett, azaz többlettel zárult. Akkor a korábbi bankjegykibocsátással kiűzött ötfrankos érmék ismét visszaáramlottak, és ellenkező irányú játék indult meg a minden oldalú kiegyenlítődésig. Az áruk árai az ötfrankosok útján álltak összeköttetésben egymással, mint egy közlekedőedényben, amelyben a vízszint mindig, minden zavar után önműködően egyensúlyra törekszik.8. Ha bankjegykibocsátásnál az Érmeunió minden országában a 7-8. pontban leírt figyelmeztető jelekhez tartották magukat, akkor a valutaingadozások nem léphették túl az ezüstérmék ide-odaküldésének a költségeit.10. A valutaárfolyam fix voltát tehát az Érmeunión belül nem a teljes pénz-

forgalom internacionalizálásával érték el, hanem azáltal, hogy korlátozottmennyiségű érmének nemzetközi érvényességet biztosítottak.

(Az Érmeunió értelme és célja ugyan más volt. Az Unió alapítói nem tudták, hogy az ezüstpénz hitelpénzzé lép majd elő. Csak a papírpénz-elméletből kiindulva lehet megérteni a leírt arbitrázs-automata mechanizmusát.)

b. Következtetések

1. Az erők fent leírt játéka teljesen egybevág a mennyiségi elmélettel, és egyben bizonyítékot szolgáltat annak helyességére.1. Világossá válik, hogy az erők leírt játékán semmit nem változtat, ha az ezüst ötfrankosok helyébe egy papírból készültet teszünk, minthogy az öt-frankos nem ezüsttartalmának ereje folytán működött pénzként. A nemzetközi szerződésekbe foglalt előjoga tette nemzetközi pénzzé.1. Ha egy ilyen, a részt vevő országok felügyelete alatt készített pénzt csak a cél által meghatározott mennyiségben adnak ki, és csak egyetlen - például öt-frankos - címletben, akkor ez a nemzetközi pénz, mint most az ötfrankos érme, mindenhol szabadon ki-bejárhatna, mindenütt önműködő szabályozóként hatna az áruk be- és kivitelére, és mindenütt a névérteken (parin) tartaná a valutaárfolyamokat.1. Az ilyen ötfrankos bankjegyek szokatlan beáramlása azt jelezné, hogy túl kevés saját nemzeti papírpénz van forgalomban. Kiáramlása pedig azt jelezné, hogy túl sok nemzeti papírpénz forog.1. A nemzetközi bankjegyek teljes kiáramlása, és ennek következtében az ázsió fa felár] fellépése figyelmeztető volna, amely azt jelezné, hogy szükség van a pénzpiac erőteljes kiszivattyúzására, amely mindaddig tart, amíg az ázsió eltűnik, és a nemzetközi bankjegyek ismét beáramlanak.1. Fordítva, a nemzetközi bankjegyek erőteljes beáramlása azt bizonyítaná, hogy túl kevés nemzeti pénz van forgalomban - hacsak nem akarjuk azt felté-telezni, hogy az összes többi országból a túl sok nemzeti pénz kiűzte a nemzetközi bankjegyeket. Az utolsó feltevés elvezet a törvényes nemzeti fizetőeszköz kérdéséhez, amelyet ne tévesszünk össze a valutakérdéssel.

A következő fejezetben áttekintést adunk egy, a mi javaslataink szerint alapítandó Világvaluta Egyesülés (Nemzetközi Valutaszövetség) alaptételeiről.

7. Világvaluta Egyesülés

International valuta assotiation (iva) - Union universal de cambio

1. Azok az országok, amelyek csatlakozni akarnak a Világvaluta Egyesüléshez (a Nemzetközi Valutaszövetséghez: „NVSZ"), bevezetik az NVSZ pénznem-egységet.1. Ezt az új pénznem-egységet (NVSZ) ne tekintsük statikusan, azaz valamilyen anyag (arany) egy tulajdonsága termékének. Sokkal inkább dinamikusan fogjuk fel, cselekvésnek, folyamatos tevékenységnek, a valutapolitika eredményének; ennélfogva csak addig maradhat pontosan meghatározott mennyiség, amíg a valutapolitika fenntartja ebben a nagyságban.1. A valutapolitika az NVSZ-államokban az NVSZ abszolút valutájára van beállítva.*

.4. Az abszolút valutához tartozó statisztikai munkákat egységes irányelvek szerint végzik.

5. Az abszolút valutára irányuló aktív valutapolitika a mennyiségi elméleten nyugszik, azaz annak felismerésén, hogy a pénzkínálat növelése vagy csökkentése segítségével az általános árszínvonal mindig visszavezethető a kiindulópontra, bármennyire is eltérni törekszik ettől, mégpedig minden körülmények között, háborúban is.

5. Az NVSZ-országokban tehát a pénzrendszer nemzeti marad, a pénzügyeket mégis egységes, önmagában véve egészséges, minden körülményre, minden fejlődési fokra érvényes alapelvek szerint igazgatják.5. A fönt jellemzett egységes nemzeti valutapolitikával a kereskedelmi mér-legzavarok és az ebből eredő valutaingadozások fő oka megszűnik.5. Azonban a kereskedelmi mérleg egyensúlyának kisebb mértékű zavarai egyéb okokból (például ingadozó termések) nincsenek kizárva.5. Abból a célból, hogy e befolyások valutára gyakorolt hatását is teljesen kiküszöböljük, különleges nemzetközi valuta-bankjegyet hozunk létre, amelyért valamennyi NVSZ-állam szolidaritási alapon felelős, amely akadálytalanul ki- és bevihető, és törvényes fizetőereje pari kell, hogy legyen a nemzeti pénzzel.10. Ezt az NVSZ-valutabankjegyet egy központi helyen - a berni NVSZ-

igazgatóságon - a részt vevő országok felügyelete alatt állítják elő, és az előál-lítási és kezelési költségek megtérítése ellenében, egyébként azonban ingyenszállítják ki.

* „Abszolút valutának" nevezi dr. Th. Christen írásaiban a pénzkínálat és az árukínálat közti egyensúly állapotát, amely egy erre irányuló aktív valutapolitika következtébenjön létre (lásd a könyv végén az irodalomjegyzéket).

11. E valuta-bankjegy mennyiségél kizárólag szabályozó funkciójának megfelelően állapítják meg; a helyes mérték a nemzeti bankjegyforgalom mintegy 20%-a lehet.11. A berni NVSZ-igazgatóság az általa kiszállított valuta-bankjegyekért váltókat kap, amelyek azon a napon válnak esedékesekké, amikor a hibás nemzeti valutapolitika miatt a kereskedelmi mérleg tartósan passzívvá vált, miáltal a valuta-bankjegyek végképp kiözönlenek a határon, és már csak ázsió ellenében kereskednek velük. E naptól kezdve az esedékes váltókra is kamatot számítanak.11. A valuta-bankjegyeket célszerűen olyan címletekben állítják elő, amelyek különösen a kiskereskedelemben használatosak, hogy minden hiány vagy többlet azonnal érzékelhető legyen. Ilyen módon a nemzeti valutapolitika nyilvános ellenőrzés alá kerül.11. Az NVSZ-államok saját érdekükben állónak tekintik, hogy megtegyenek minden szükséges lépést annak érdekében hogy a valuta-bankjegyek állandóan a nemzeti pénzzel pari árfolyamon foroghassanak.11. Ezt azáltal érik el, hogy a valuta-bankjegyek tartós beáramlása esetén megnövelik saját nemzeti pénzük forgalmát - és megfordítva: a valuta-bankjegyek kiáramlása esetén nemzeti pénzt vonnak be.11. Ha ez a valuta-bankjegy érdekében folytatott nemzetközi valutapolitika tetemes mértékben és tartósan eltérne az abszolút valuta követelményeitől és szembekerülne velük (lásd a 3. paragrafust), akkor a berni központ által vezetett nemzetközi vizsgálat tárja fel a jelenség okát, és adja meg a szükséges utasításokat valamennyi NVSZ-állam számára a baj megszüntetésére.11. Hogy a valuta-bankjegyek be- és kivitelének költségei azok pari-árfo-lyamát ne befolyásolják, ezeket a költségeket a központ viseli.11. Az igazgatási költségeket az NVSZ-államok között az általuk kapott va-luta-bankjegyek arányában osztják fel.11. Az NVSZ-hez minden állam, Európán kívüli is csatlakozhat. Ehhez elegendő, ha teljesítik az 1. és 9. alatti feltételeket, és ha valutapolitikájukat az abszolút valuta (lásd a 3. paragrafust) alapelvei szerint alakítják. Akkor a belépő államok a valuta-bankjegyek összegét (amely a nemzeti pénzforgalom 20%-át teszi ki) díjtalanul megkapják a berni központtól.11. Az NVSZ-ből való kiválás ugyancsak bármikor lehetséges, a 12. parag-rafusban említett váltó beváltása mellett.21. Az NVSZ felszámolása az NVSZ-igazgatóság által kiállított váltó

inkasszálásával és az ilyen módon befolyt bankjegyek megsemmisítésével tör-ténik.

309

7. ábra:

Nemzetközi Valutaszövetség

Ábránk magyarázata:

Ahogyan egy közlekedőedény-rendszerben a víz szintje minden megzavarás után magától visszaáll az eredeti szintre, éppúgy minden államban, amelyek pénzügyüket az NVSZ-valutabankjegyhez kötötték, az áruk általános árszintje mindenütt azonos szinten marad, illetve minden megzavarás után önműködően erre áll vissza, amennyiben ezen államok mindegyike valutapolitikáját az abszolút valuta elve alapján folytatja.

Ha egy ország vét az abszolút valuta alapelvei ellen, nem ügyel eléggé a fi-gyelmeztető jelzésekre - a valuta-bankjegyek be- és kiáramlására -, akkor elő-fordulhat, hogy ezt az országot elárasztják a valuta-bankjegyek (Egyesült Államok), vagy hogy a valuta-bankjegyeket teljesen kiűzik az országból (Anglia). Azonban egy államnak sem érdeke, hogy elárasszák a valuta-bankjegyek, mégpedig a kamat miatt, amelyet az ország a valuta-bankjegyeken veszít; a valuta-bankjegyek teljes kiszorítása iránt még kevésbé lehet egy ország közömbös, az ázsió miatt, amely ebben az esetben fellép, és a kereskedelemben nagyon is kedvezőtlenül jelentkezik. A „Németország" feliratú edény a normális állapotot mutatja. Az alsó kiöblösödés, amely felveszi a beáramló valutabankjegyeket - a kisforgalom - csak félig van megtöltve. Még több bankjegyet felvehet, de valamennyit le is adhat. A „Franciaország" feliratú edényben ezzel szemben a valuta-bankjegyek tartálya túltöltött. Ezt a többletet a nemzeti pénz tetemes adagjával hamarosan leszorítják, mint ahogy fordítva - az „Anglia" ábra - az ázsiót a valuta-bankjegyek visszaáramoltatásával gyorsan megszüntetik, ha - ahogy itt történik - a nemzeti pénz többletét - lásd a lefolyó csapot - visszavonják.

E folyamatok jobb megértése érdekében utalnék ismét az előző fejezetre -A bankár - és ugyanott a kereskedelmi mérleg rajzos ábrázolására.

V. rész

Szabadpénz-kamat- vagy tőkeelmélet

311

1 . Robinzonád mint az elmélet próbaköve

Az itt kifejtett kamatelmélet helyességének próbaköveként, és hogy az ebben a kérdésben az ősrégi előítéletek miatt annyira elfogult olvasóknak megkönnyítsem a megértést, a következő robinzonádot bocsátom előre.

Előzetes megjegyzés. A rövidség érdekében az itt leírt kölcsönszerződést a verseny szabályozó befolyása nélkül hagyom lefutni. Ha engedném, hogy a verseny beavatkozzék a kölcsöntárgyalásokban, valahogy úgy, hogy egy kölcsönfelvevőre (jövevényre) több kölcsönadó (több Robinson) jutna, akkor a szerződés még sokkal kedvezőbb lehetne a kölcsönvevő számára, ahogyan itt történik. Egy második feltételezés az, hogy mindkét szerződő fél elismeri a szabadföld alaptételeit, mert ezek el nem ismerése a fennálló viszonyok között harchoz és rabláshoz, nem pedig szerződéshez vezetne.

Robinson csatornát épített, és ezért 3 évre, az egész munka idejére el kellett látnia magát készletekkel. Disznókat vágott, a húst besózta, a földben egy lyukat megtöltött gabonával és gondosan betakarta. Szarvasbőrt cserzett és feldolgozta ruhává, amit elzárt egy ládába, miután molyriasztó ként még beletett egy borzmirigyet.

Röviden, nézete szerint megfelelően gondoskodott az elkövetkező három évről.Amint éppen az utolsó számítást végezte arról, hogy „tőkéje" a tervezett

vállalkozáshoz elég lesz-e, egy embert látott közeledni.- Hello! - kiált a jövevény -, a hajóm épp összetört itt, és ezen a szigeten kötöttem

ki. Ki tudsz segíteni készletekkel addig, amíg egy szántót művelhetővé teszek, és az első termést betakarítom?

Robinson gondolatai elkezdtek cikázni a készleteitől a kamatig és a járadékos élet nagyszerűségéig! És sietett igent mondani.

- Nagyszerű! - válaszolta a jövevény -, de meg kell mondanom, hogy kamatot nem fizetek; különben inkább vadászattal és halászattal keresem meg a táplálékom. A hitem tiltja azt is, hogy kamatot szedjek, és azt is, hogy kamatot fizessek.

R.: Neked pompás vallásod van. De miből gondolod, hogy én a tartalékolt készleteimből kölcsönadok neked, ha nem adsz nekem kamatot?

J.: Önérdekből, Robinson; a te jól felfogott érdeked miatt, mert ebből nyereséged származik, mégpedig meglehetősen sok.

R.: Ezt, jövevény, előbb be kell bizonyítanod nekem. Bevallom, nem látom be, milyen előnyöm származhat abból, hogy neked kamat nélkül készleteket kölcsönzők.

J.: Nos, én ezt számokkal bebizonyítom neked, és ha utánaszámolsz, kamat nélkül fogsz nekem kölcsönt adni, és még meg is köszönöd. Mindenekelőtt ruhákra van szükségem, mert ahogy látod, meztelen vagyok. Van ruhakészleted?

R-: Itt ez a láda színültig tele van.

312

J.: De Robinson, tényleg, ennél azért okosabbnak gondoltalak! Ki fog leszögelt ládában három évig ruhákat tartani, szarvasbőröket, ami a molyok kedvenc eledele! Ezenkívül ezeket a ruhákat mindig ki kell szellőztetni és be kell zsírozni, különben kemények és törékenyek lesznek.

R.: Igazad van, de mi mást tehettem volna? A ruhásszekrényben sincsenek nagyobb biztonságban, ezenkívül ott még patkányok és egerek is jönnek a molyokhoz.

J.: óh, a ládába is bemásznának a patkányok - nézd, ott már meg is rágták!R.: Csakugyan! Az ember valóban nem tud tőlük megmenekülni!J.: Nem tudod, hogyan védekezz az egerek ellen, de azt mondod, hogy megtanultál

számolni? Én megmondom neked, hogy a te helyzetedben lévő emberek nálunk hogyan védekeznek egerek, patkányok, molyok, tolvajok, por és penész ellen. Kölcsönözd ki nekem ezeket a ruhákat, és én kötelezem magam, hogy új ruhákat csinálok neked, amint szükséged lesz rá. így ugyanannyi ruhát kapsz vissza, mint amennyit nekem kölcsönöztél, és ezek a ruhák, mivel újak, lényegesen jobbak lesznek, mint azok, amiket később ebből a ládából elővennél. Azonkívül nem fognak borzzsírtól bűzleni. Akarsz-e így tenni?

R.: Igen, jövevény, át akarom engedni neked a ruhásládát, minthogy belátom, előnyös számomra, ha kamat nélkül is átengedem neked a ruhákat*

J.: Akkor most mutasd meg a búzádat. Szükségem van rá a vetéshez, megkenyérnek is kell. ,

R.: Ott, annál a dombnál ástam el.

J.: A búzát három évre egy földlyukba ástad el? És a penész, a rovarok?R.: Tudom, de mit kellett volna tennem? Minden oldalról átgondoltam a dolgot, és

nem találtam ki jobbat a megőrzésére.J.: Hajolj csak le! Látod ott a talaj felszínén körbeugráló bogarakat? Látod a

törmeléket? És itt ezt a penészedést? Legfőbb ideje a búzát elővenni és kiszellőztetni.R.: Kétségbeejtő ezzel a tőkével! Bárcsak tudnám, hogyan védekezzek a természet

ezerféle pusztító erejével szemben!J.: Én elmondom neked Robinson, hogyan csináljuk mi ezt otthon. Építünk egy

levegős, száraz fészert, és kiontjuk a búzát a jót ledeszkázott padlóra. És rendszeresen, háromhetenként, gondosan szellőztetjük a búzát, lapátokkal . az egészet átforgatjuk. Aztán tartunk néhány macskát, csapdákat állítunk fel, hogy megfogjuk az egereket, az egészet biztosítjuk tűz ellen, és így elérjük, hogy az éves veszteség minőségben és súlyban nem haladja meg a 10%-ot.

R.: De hát gondold meg, ez a munka, ez a költség!J.: Megriadsz a munkától, és nem akarsz költségeket? Megmondom neked, hogyan

kell hozzáfognod. Kölcsönözd ki nekem a készletedet, és amit adsz, az én termésemből friss gabonával fogom neked visszafizetni, mégpedig fontról fontra, zsákról zsákra. így megtakarítod a fészer felépítésének munkáját, nem kell a gabonát átlapátolnod, macskákat etetned, nem lesz súíyvesztesé-ged, és régi magok helyett mindig zamatos, friss kenyered lesz. Akarod?

R.: Ezer örömmel elfogadom a javaslatodat.J.: Tehát nekem adod a magvakat kamat nélkül?

* Bármennyire magától értetődő ez, mégis tény, hogy eddig az összes kamatteoretikus közül senki nem ismerte fel ezt az előnyt. Még Proudhon sem látta.

R.: Természetesen, kamat nélkül, és részemről a köszönet.J.: Nekem azonban csak egy részére van szükségem, nem kell mind.R.: És ha az egész készletet felajánlom neked azzal, hogy

minden 10 zsák helyett csak 9-et kell visszaadnod?J.: Köszönöm, de ez azt jelentené, hogy kamattal dolgozom -

bár nem hozzáadódó (pozitív), hanem csökkentő (negatív) kamattal -, és az lenne kapitalista, aki elvesz, ahelyett, aki ad. De az én hitem tiltja az uzsorát, meg tiltja a fordított kamatot is. Azonban teszek neked egy javaslatot: a búzakészletedet a felügyeletem alá veszem, építek fészert, gondoskodom minden szükségesről. Ezért minden 10 zsák után évente két zsák bért fogsz fizetni nekem. Egyetértesz?

R.: Nekem mindegy, hogy a teljesítményedet uzsora vagy munka címén könyveljük el. Tehát adok neked 10 zsákot, és 8-at adsz vissza. Egyetértek.

J.: De nekem még más dolgokra is szükségem van. Egy ekére, egy kocsira, és kéziszerszámokra. Kész vagy ezeket is mind kamat nélkül átengedni nekem? Megígérem, hogy mindent ugyanolyan minőségben adok vissza: új lapátért új lapátot, új láncért új, nem rozsdás láncot.

R.: Persze hogy kész vagyok rá. Hiszen most mindezekkel a készletekkel csak munkám van. Nemrég kiáradt a patak, és elárasztotta a fészert, mindent sár borított. Aztán a vihar letépte a tetőt, úgyhogy minden elázott. Most száraz idő van. és a szél homokot és port hord a fészerbe. Rozsda, rothadás, törés, szárazság, fény és sötétség, termeszek - mindezek szakadatlanul munkálkodnak. Még szerencse, hogy itt nincsenek tolvajok és gyújtogatok. Hogy örülök, hogy most a dolgok kikölcsönzése révén ezek ilyen szépen, munka, költségek és veszteségek nélkül később majd rendelkezésemre állnak.

J.: Tehát most elismered előnynek, hogy nekem készleteket kamat nélkül átengedj?*

R.: Kertelés nélkül elismerem. De most azt kérdezem, miért hoznak odaát, a hazádban, az ilyen készletek a tulajdonosaiknak kamatot?

J.: A magyarázatot a pénzben kell keresned, amely odaát az ilyen ügyleteket közvetíti.

R.: Hogyan? A pénzben lenne a kamat oka? Ez nem lehet igaz; hallgasd meg, mit mond Marx a pénzről és a kamatról: „A munkaerő a kamat (az értéktöbblet) forrása. A kamat, amely a pénzt tőkévé változtatja, nem származhat a pénzből. Ha igaz az, hogy a pénz csereeszköz, akkor nem tesz mást, mint kifizeti azoknak az áruknak az árát, amelyeket vásárol. Ha ez így megvál-

" Knut Wicksell, Wert, Kapital und Rente, 83. „Eközben Boehm-Bawerk azt állítja, hogy a jelenlegi javak a jövőbeliekkel legalábbis egyenrangúak, minthogy ezeket szükség esetén a jövőbeli felhasználás végen egyszerűen -meg lehet őrizni-. F.z

313

toztathatatlan marad, akkor nem nő az értéke. Ennél fogva az értéktöbbletnek (a kamatnak) a megvásárolt árukból kell keletkeznie, amelyeket drágábban adnak el. Ez a változás nem mehet végbe sem a vételkor, sem az eladáskor; mindkét cselekvésnél egyenlő értékeket cserélnek. Ezért csak egy feltételezés marad szabadon, hogy a változás az áru használata révén, a vétel után és az újraeladás előtt megy végbe." (Marx: A tőke, VT. fejezet.)

J.: Milyen régen vagy már ezen a szigeten?R.: 30 éve.J.: Ezt észre lehet venni. Te még az értékelméletre hivatkozol. Óh kedves Robinson,

ez a dolog már halott! Az értékelmélet kihalt. Már egyáltalán nincs senki, aki képviseli.

R.: Azt mondod, hogy Marx tana a kamatról kihalt? Ez nem igaz! Ha senki más nincs is, én képviselem!

J.: Jó, képviseld, de ne csak szavakkal, hanem tettekkel. Képviseld, ha akarod, velem szemben. Én visszalépek az éppen megkötött üzlettől. Neked itt a készleteidben megvan az, amit lényege és meghatározása szerint a legtisztább formájának kell tekinteni annak, amit általában „tőkének" neveznek. Felszólítalak, hogy tőkésként lépj fel velem szemben. Szükségem van a dolgaidra. Soha nem lépett munkás olyan meztelenül egy vállalkozó elé, ahogyan én előtted állok. Soha nem nyilvánult meg a tőketulajdonos és a tőkére rászoruló közti igazi viszony olyan tisztán, mint a mi kölcsönös viszonyunkban. Most próbáld meg, tudsz-e tőlem kamatot szerezni! Tehát, kezdhetjük elölről az alkut?*

R.: Lemondok róla. A patkányok, a molyok és a rozsda megtörték az én kapitalista erőmet. - De mondd, hogyan magyarázod te a dolgot?

J.: A magyarázat egyszerű. Ha itt a szigeten pénzgazdaság lenne, és nekem, mint hajótöröttnek szükségem volna kölcsönre, akkor a dolgok állása szerint egy pénzkölcsönzőhöz kellene fordulnom, hogy a dolgokat, amelyeket éppen most kamat nélkül kölcsönöztél számomra, megvásárolhassam. Ezzel a pénz-kölcsönözővel szemben, akit nem szorítanak a patkányok, molyok, rozsda, tűz és tetőkárok, nem léphetek fel úgy, mint veled szemben. A veszteséget, ami az áruk tulajdonlásához kapcsolódik - nézd, ott visz a kutya egyet a te, akarom mondani, az én szarvasbőreim közül! -, csak azok viselik, akiknek az árut meg kell őrizniük, a pénzkölcsönző nem; őt nem érintik ezek a gondok, sem azok a pompás bizonyítékok, amikkel téged megpuhítottalak. Te nem csaptad le a bőrruhás láda fedelét, amikor én minden kamatfizetést megtagadtam. A tőke természete téged további tárgyalásokra tett hajlamossá. A kapitalista azonban becsapja a pénzesszekrény ajtaját az orrom előtt, ha azt mondom neki, hogy nem fizetnék kamatot. Közben magára a pénzre nincs is szükségem, hanem csak a bőrruhákra, amelyeket a pénzért vásárolnék. A bőrruhákat te kamat nélkül adod nekem; az ezekhez szükséges pénzért kamatot kell fizetnem!

R.: így tehát a kamat okát mégiscsak a pénzben kell keresni, és Marxnak nem volna igaza? Ott sem, ahol azt mondja: „A tulajdonképpeni kereskedelmi tőkében jelenik meg a legtisztábban a P-A-P' forma, venni, hogy drágábban adjunk eí. Másrészt a kereskedelmi tőke egész mozgása a forgalom területén megy végbe. Minthogy azonban magából a forgalomból lehetetlen a pénz

* Vegyék figyelembe az előzetes megjegyzést!

314

tőkévé változását, az értéktöbblet képződését megmagyarázni, a kereskedelmi tőke, mihelyt egyenértékeket cserélnek, lehetetlennek tűnik, s ezért csak úgy vezethető le, hogy a vásárló és eladó árutermelőket az élősdi módjára közéjük furakodó kereskedő mindkét oldalon rászedi. (...) Ha a kereskedelmi tőke értékesítéséi nem az árutermelők puszta becsapásával akarjuk magyarázni, akkor ahhoz a közbenső láncszemek hosszú sorára van szükség ..." (Marx, A tőke, I. MEM, 23,156-157. A szerző kiemelése.)

J.: Itt Marx ugyanúgy teljes tévedésben van, mint korábban. És mivel a pénzben tévedett, az egész népgazdaság központi idege vonatkozásában, mindenütt tévednie kell. Elkövette - mint valamennyi követője is - azt a hibát, hogy a pénzügyet kikapcsolta vizsgálódási köréből.

R.: Ezt nekem alkunk a kölcsönről bebizonyította. A pénz Marx számára csak csereeszköz, de úgy tűnik, tényleg többet tesz, mint csupán „megfizeti az áruk árát, amelyeket megvásárol". Hogy a bankár becsapja a pénzszekrény ajtaját a kölcsönvevő orra előtt, ha nem akar kamatot fizetni, és nem ismeri azokat a gondokat, amelyek az áruk (a tőke) tulajdonosait szorítják, azt csak annak a hatalmi fölényének köszönheti, amelyet maga a pénz élvez az áruval szemben - és itt van a gyenge pontja!

J.: Mekkora bizonyító erejük van a patkányoknak, a molyoknak és a rozs-dának! .

2. Az őskamat

Ahogyan mind a polgári, mind a Marxot követő kamatkutatók beállítják számunkra, a kamat állítólag elválaszthatatlan kísérőjelensége a termelőeszközök magántulajdonának. „Aki elutasítja a vagyonközösséget és a kommunizmust, és szabad gazdaságot akar, annak el kell fogadnia a kamatgazdaságot (a kapitalizmust) is" - mondják mindannyian, akik eddig közelebbről megvizsgálták a kamatot. Hogy aztán a továbbiakban, az erkölcstan világánál, a kamat megítélésére vonatkozó nézetek már jelentősen különböznek egymástól, mellékes jelentőségű, és nem járul hozzá az ügy tisztázásához. A nincstelenek (proletárok) számára - általában azok számára, akiknek a kamatot ki kell termelniük - meglehetősen közömbös, hogy ez a szocialisták nézete szerint erőszakos kisajátítás, a gazdasági fölénnyel való, a jó erkölcsöt sértő visz-szaélés, vagy a polgári közgazdászok szemében a gazdálkodói erények: a rend, a szorgalom, a takarékosság jogos jutalmának tűnik-e.

A fönti szemlélettel összhangban, Marx híveinek a kamat (az értéktöbblet) forrását a gyárban, minden körülmények között a munkásnak a munkaeszköztől való elválasztottságában kell keresniük, és úgy vélik, ott meg is találták. Most meg fogom mutatni, hogy a kamat teljesen független a termelőeszközök magántulajdonától, s ott is fennáll, ahol nincs és nem volt nincstelen tömeg (proletariátus), és hogy a takarékosság, rendszeretet, szorgalom és ügyesség soha nem gyakorolt döntő befolyást a kamatra. Ellentétben ezzel, a tőkeelmélet segítségével be fogom mutatni, hogy a kamat a mi ősrégi, a babiloni, hé-

315

ber, görög és római korból eredő pénzünkben gyökerezik, és a pénz testi tu-lajdonságaiból vagy törvényekből fakadó előnyei védik.

Különös módon egyébként Marx* a kamatra vonatkozó vizsgálódásait szintén a pénznél kezdi. Mégis elkövette azt a hibát, hogy (Proudhon figyelmeztetése ellenére) a döntő helyen hamis feltételezéssel indított, és éppúgy, mint a szokásos tőkebarát kamatkutatók, a pénzt és az árut tökéletesen egyenértékűnek** kezelte.

E szerencsétlen melléfogás révén Marx rögtön a kezdetnél hamis vágányra tévedt.Marx a pénzben nem talál semmi kivetnivalót. Úgy, ahogyan átvettük az ősi

babiloniaktól és izraelitáktól, görögöktől és rómaiaktól, a pénz Marx szerint tökéletes, feddhetetlen csereeszköz, amely kezdettől fogva ragyogóan betöltötte feladatát. Az, hogy a középkorban a pénzgazdálkodás és a munkamegosztás a pénzhiány miatt nem tudott kibontakozni, hogy a pápák kamattilalma a pénzgazdaságot megszüntette - noha ez a kamattilalom tulajdonképpen nem jelentett mást, mint a Marx által feltételezett pénz-áru egyenértékűség erőszakos megvalósítását -, mindez Marxot nem ingatta meg abban az ítéletében, hogy a pénz tökéletes csereeszköz, valódi és minden oldalon „ekvivalens". A pénz sajátos hatalmát Marx természetesen nem ismeri. Marx-nak tagadnia kell a népek kizsákmányolását az arany-internacionálé, a tőzsdei játékosok és a spekulánsok által. Tőzsdei rablás nem létezik, csupán „becsapások". A tőzsdei rabló ravaszsággal él, nem hatalommal. Ö csak egy tolvaj. A rablás hatalmat feltételez, és ez nem a pénzembereknél, nem a tőzsdefejedelmeknél, hanem a termelőeszközök tulajdonosainál van. Röviden: pénz és áru „egyenértékű", minden időben, minden helyen, mindegy, hogy a pénz egy saját fogyasztóként vagy egy kereskedőként fellépő vevő kezében van-e. És egyenesen ki is jelenti: „Az, hogy jóllehet az arany és az ezüst nem természettől fogva pénz, de a pénz természettől fogva arany és ezüst, bizonyítja, hogy természetes tulajdonságaik egybevágnak csereeszközként betöltött funkcióik tulajdonságaival."

„Ez a gyermek, egy angyal nem lehet ilyen tiszta, Ajánljuk neki hódolatunkat!"

Schiller: Der Gang nach dem Eisenhammer

* Amikor a következő fejtegetésekben gyakran a marxi kamatelmélet sebezhető pont-jait érintem, ezt azért teszem, mert a szocialista elméletek közül egyedül Marxé ma-radt fenn úgy, hogy még napjaink politikai harcaiban is érvényt tud szerezni magá-nak, és mint a proletariátus gonosz megosztója lép fel, mint azt a Szociáldemokrata Párt mindkét csoportja bizonyítja, akik a hittétellé emelt marxi kamatclmélet talaján aknákat és gránátokat dobálnak egymásra! ** Két áru akkor „egyenértékű", ha teljesen egyenjogúan lépnek fel egymással szemben és nyereség nélkül cserélődnek ki. Ha például egy uzsorás, megtakarító, vagy kincsképző az előtt a kérdés előtt áll, hogy ámt vagy pénzt halmozzon-e fel, és rendszerint azt kell mondania, hogy az ő célja szempontjából teljesen mindegy, akkor egy márka arany és egy márka áru „egyenértékű". Ha azonban a megtakarító vagy a spekuláns azt mondja, hogy az ő céljára egy márka arany kedvezőbb, mint egy márka áru, akkor a Marx által feltétekzeit „egyenértékűség" már nem áll fenn.

316

Az arany és az aranyvaluta e dicshimnuszával Marx a proletariátus figyelmét teljesen elterelte a pénzről, és a tőzsdei rablókat, spekulánsokat és gazembereket közvetlenül a tulajdonnélküli osztály, a proletariátus védelme alá helyezte. És így folyik a szomorú vígjáték; most mindenütt a világon „Mammon templomának őrségét a Vörös Gárda vette át".*

Tény, hogy a szociáldemokrata választási röplapokon és a sajtóban a kamat és pénz szavak egyetlenegyszer sem fordulnak elő!

Még furcsább azonban, hogy Marx a cserefolyamat saját maga által felállított szabályában (P-Á-P' = pénz, áru, több pénz) nyilvánvalóan ellentmondást talál a feltételezett egyenértékűséggel; ennek az ellentmondásnak a feloldását azonban másutt, mégpedig közbenső tagok hosszú láncolatán keresztül ígéri bizonyítani. Ez a „hosszú láncolat" a termelési folyamat, és ez a láncolat a gyárban kezdődik és fejeződik be. A vállalkozó nem egy kizsákmányoló a sok között, hanem ő a kizsákmányoló. A kizsákmányolás maradéktalanul a bérpénztárnál megy végbe.

Hogy a Marx által a P-Á-P' képletben felfedezett ellentmondást simán megoldjam, nem lesz szükségem közvetítő tagok ilyen láncolatára. A kamat pofája elé fogom dobni a horgot, és egyenest kihúzom az eleméből, mindenki számára könnyen felismerhetően. Azt az erőt, amely a P-Á-P' csereképlethez tartozik, közvetlenül a cserefolyamatban fogom leleplezni. Meg fogom mutatni, hogy a pénz abban a formájában, ahogyan mi ezt a régiektől látatlanban átvettük, nem „ekvivalens", és hogy ez csak a P-Á-P' képlet szerint foroghat, hogy minden népnek, amely ehhez a pénzhez nyúlt, hogy a munkamegosztást segítse és az áruk cseréjét megkönnyítse, menthetetlenül a kamatgazdálkodásnál, a kapitalizmusnál kellett végeznie.

Az az erő, amely a pénzt a P-Á-P' képlet szerint forgatja, tehát a pénz tőke-tulajdonsága, a következő tulajdonságokon nyugszik:

1. A pénz a fejlett munkamegosztás szükséges előfeltétele.1. A mai pénz (fém- és papírpénz) testi sajátságainak köszönhetően korlátlanul és említésre méltó tárolási költségek nélkül visszatartható a piacról, míg a pénzre mint csereközvetítőre feltétlenül ráutalt árutermelőknek (munkásoknak) az állandóan növekvő veszteségek révén, amelyek az áruk megőrzéséhez kapcsolódnak,** kényszerkeresletük van a pénz iránt.

* Lásd Die Frcistatt 1918. május 30. Bern-Bümpütz. ** Minden áru tönkremegy, ugyan lassabban vagy gyorsabban, de mindegyik tönkremegy (olyan jelentéktelen kivételekkel, mint a drágakövek, gyöngyök és egyes nemesfémek). Az áruk megóvása romlásukat csak lassítja, de nem akadályozza meg. Rozsda, rothadás, törés, nedvesség, szárazság, hőség, hideg, férgek, legyek, bogarak, termeszek, molyok, tűz stb,. szüntelenül munkálkodnak az áruk megsemmisítésén. Ha egy áruház-tulajdonos egy évre bezárja a házát, nyugodtan leírhat 10 vagy 20%-ot e romlás miatt a tőkéjéből; ehhez jönnek még a bérleti díjak és az adók. Ha ezzel szemben egy pénztulajdonos bezárja a kincsét, akkor semmilyen veszteséggel nem kell számolnia. Még a Trója romjai közt talált aranykincs sem veszített mérhetően a súlyából, és a Birodalmi Bankban kilója 2790 márkát ért. - Ezzel összefüggésben gyakran utalnak a borra, amely a tárolással értékesebb lesz, és ezáltal látszólag kivétel az általános szabály alól, amely szerint az áruk tárolása mindig veszteséggel jár együtt. A bornál, mint néhány más jószágnál is, azonban nem késztermékről van szó, hanem egy természeti termékről, amely a tárolás kezdetén még nem érte el azt a fejlődési fokot, amely az emberi szükséglet számára felhasználhatóvá teszi. A kipréselt szőlőlé, ahogy a hordóba kerül, must, amely csak egészen fokozatosan ala-

317

3. E sajátságos tényállás következtében a kereskedő az árutulajdonostól külön javadalmazást tud kikényszeríteni annak ellenében, hogy lemond arról, hogy az áruk cseréjét a pénz visszatartásával önkényesen elhúzza, azaz elhalássza, és szükség esetén teljesen megakadályozza.

3. Ebből a rendszeres javadalmazásból áll a kereskedelmi tőke kamata, amely az éves forgalomra vetítve, a több ezer éves tapasztalat alapján, 4-5%-ot tesz ki.

Ezt a sajátos, a kereskedelmi nyereségtől* élesen elválasztandó javadalmazást természetesen azok, akik a saját testi szükségletükre vásárolnak árut (akiket fogyasztóknak nevezünk) nem tudják kivetni (hiszen itt a pénztulajdonos áruvásárlási szükséglete éppolyan szorító és elhalaszt hatatlan, mint a termelő szükséglete az árueladásra), hanem csak a pénztulajdonosként fellépő kereskedő tudja kivetni ezt az illetéket, az az ember, aki az árukat kereskedőként veszi meg, hogy kereskedőként adja el, az az ember, aki az árut megveheti vagy a vásárlást elhalaszthatja, anélkül, hogy ezért személyesen éhséget kellene szenvednie; röviden: az az ember, aki egy hajórakomány búzát vesz, noha ő személyesen ebből csak egy zsákkal fog megenni. Persze a kereskedőnek is szüksége van kereskedelmi nyereségre, amit csak áruk vásárlásával tud kielégíteni. De e kereskedelmi áruvásárlás mögön ösztönző erőként nem a testi szükséglet, hanem az a vágy áll, hogy ezt az árut olyan olcsón szerezze meg, ahogyan csak lehet, és ehhez a változó piaci helyzet (konjunktúra) minden fegyverét, az eladó minden gyengeségét maradéktalanul kihasználja. Ha az eladó gyengesége nő azáltal, hogy a kereskedő megvárakoztatja, akkor a kereskedő hagyja várni. Egyáltalán, a kereskedő mindent megtesz, amit tud, hogy az eladó (a termelő, a munkás) zavarát fokozza - és az örök zavarok örök for-rásának az 1-3. pont alatt megjelölt körülményeket kell tekintenünk. A fogyasztó, személyes szükségleteitől hajtva, nem tud várni, bár a pénze ezt megengedné neki; az árutermelő szintén nem tud várni, bár az ő személyes szükségletei ezt némely esetben nyilván megengednék; de a kereskedőként fellépő pénztulajdonos, az általános, nélkülözhetetlen csereeszköz tulajdonosa, ő várhat, ő rendszeresen zavarba tudja hozni az árutermelőt és a fogyasztót azzal, hogy a csereeszközt (a pénzt) visszatartja. Ami az egyik számára zavar a kereskedelemben, az a másik számára tőke. Ha az áruk előállítói és felhasználói (termelök és fogyasztók) nem volnának egymástól térben és időben elválasztva, akkor - amint a cserekereskedelemnél így is történik - a kereskedő pénze nélkül is segíteni tudnának magukon; de ahogyan a dolgok állnak, a kereskedői közvetítés (és ezzel a kamat) szükségszerű és szabály az árutermelés messze legnagyobb része számára.

kul át iható borrá. Hz a fejlődés csak a bornál éri cl a készáru állapotot, és növeli meg az ér tékét, nem önmagától a raktározástól; különben az énéknövekedesnek állandóan folytatódnia kellene, holott nem ez tönénik. Amit a tarolásnál számításba kell venni, mint mindig, itt is veszteséget jelent, nevezetesen a tárolótér költségeit, hordókat, palackokat, a többévi gondozást, töltést, törést stb. * A kereskedelmi nyereség az, amely a kereskedőnek megmarad, miután levonta tőkéje kamatát. Az a kereskedő, aki csak hitelből vásárolt áruval kereskedik, nyereségét tis/.ta kereskedelmi nyereségnek tekintheti. A 3. pont alatt megjelölt kamatot annak kell továbbadnia, akitől a pénzt kapta. Ekkor ö csak a pénzkölcsönző pénz-beszedője.

318

Erre az utóbbi körülményre tekintettel, a fogyasztó pénzét teljesen kikap-csolhatjuk a vizsgálódásainkból. A kereskedő kezén megy keresztül minden áru, és minden pénz. Ezért itt egyedül a kereskedelmi pénzforgalom törvényei a mértékadók.*

E megállapítások után mindenekelőtt azt a kérdést akarom megválaszolni, milyen körülmények határolják be annak a kamatnak a nagyságát, amelyet a pénz a csere közvetítéséért érvényesíteni tud, mégpedig mindenekelőtt azért, mert ez a válasz tárja fel a legjobban a pénzkamat valódi lényegét.

Ha a pénz azért tőke (P-Á-P'), mert önkényesen megtagadhatja a javak ki-cserélését, valaki ellene vethetné, hogy a kamat miért nem éri el egészen azt a hasznot, amelyet a pénzgazdaságból húzunk, és amely azzal a teljesítőképességgel mérhető, amivel a munkamegosztás az ősgazdasággal szemben rendel-, kezik. Hasonlóképpen jogos az a kérdés, hogy a földtulajdonos miért nem tudja a földjáradékra minden esetben alkalmazni a vasbértörvényt, vagy miért van az, hogy a Szuezi-csatorna társtulajdonosai a hajózási díjak megállapításakor más körülményeket is figyelembe vesznek, mint a Jóreménység-foka körüli hajózási út jelentette versenyt.

De az az illeték, amelyet a pénz a használatáért követel, más törvényeket követ, mint azok, amelyek a föld használatára érvényesek; ezek inkább hasonlítanak ahhoz az illetékhez, amit a rablólovagok a középkorban kizsaroltak. Ha akkoriban a kereskedő azt az utat kényszerült használni, amely a lovagvár előtt vezetett el, alaposan megkopasztották: 30, 40, 50%-os vámot kellett fizetnie. Ha azonban a kereskedőnek más utak is rendelkezésére álltak, akkor a lovag szerény volt; felügyelt az útjára, kijavította, hidat épített, megvédte más rablók ellen, legvégső esetben csökkentette a vámot, hogy a kereskedő a jövőben ne kerülje el végképp ezt az utat.

Hasonlóan áll a dolog a pénzzel. A pénznek is számolnia kell azzal, hogy versenytársai támadnak, ha a díjazásra vonatkozó követeléseit túl magasra srófolja.

Később még be kell majd bizonyítanom, hogy a pénz kölcsönzésénél soha nem léphet fel versenytárs. A versenytárs, akiről éppen szó van, nem a pénz kölcsönzésénél hanem

a pénz árura történő kicserélésénél lép fel. Először is világos, hogy a munkamegosztást jelentősen tovább lehet fejleszteni mai állapotánál. Az aranyvaluta világvaluta, amelyet világgazdaságilag kell vizsgálni. És a Föld lakosságának 3/4-e ma

még - jól vagy rosszul - az ősgazdasággal segít magán. Miért? Részben azért, mert a pénz által közvetített jószágcserét túl erősen megterheli a kamat. Ezeknek a

költségeknek arra kell ösztönözniük a termelőket, hogy tevékenységük egyes ágaiban, vagy akár teljes egészében, mondjanak le az áruk előállításáról, és maradjanak az

ősgazda-ságnál. Hogy ős- vagy árugazdaság, az egy számtani feladattól függ; a pénzkamat, amellyel az árugazdaság meg van terhelve, elég gyakran arra vezet, hogy az ősgazdaságot részesítik előnyben. így például némely német kisparaszt szívesebben telelteti a krumplit saját istállójában, és a disznót saját házi szükségletére vágja le, ha

a hús a csereeszköz kamata révén kissé megdrágul. Akkor a

* Akinek itt még valamilyen nehézséget okoz belátni, hogy a kereskedői pénzforga-lom más törvényeket követ, mint a fogyasztók pénze, az gondolkodjék el egy pilla-natra azon, hogy a forgalom miként vonzza magához ismét a megtakarító pénzét csereeszközként.

319

paraszt kevesebb árut (piacra szánt krumplit) és több saját szükségletére szánt jószágot fog előállítani, és ezért kevesebb pénzre lesz szüksége.

A jószágtömegnek ezzel a részével szemben, amelyet még Németországban sem szabad alábecsülni, a pénz szerény kell hogy legyen, amikor kamatot követel, hogy az árugazdaság ne menjen át ősgazdaságba. A német parasztokhoz hasonlóan járnak el Ázsia és Afrika naptömegei is.

Ha tehát a pénztulajdonos túl magas díjazást követel az áruktól, akkor a mai árutermelés azon részeit, amelyek a munkamegosztás határhaszna körül ingadoznak, feladják, és az ősgazdaság lép a helyükbe, vagy marad a helyükön.A túl magas pénzvám az ősgazdaság javára csökkenti az áruk előállítását- Ez oda vezet, hogy az áruk kínálata csökken -ésaz árak emelkednek. Átmenetileg maradjunk ennyiben.

Ha a pénz túl magas kamatot követel, a régi cserekereskedelem hasonló befolyást gyakorol a pénz, azaz a csereeszköz iránti keresletre. A pénz egyáltalán csak a cserekereskedelem nehézségeinek köszönheti a létét. Ennek legyőzésére jött létre. Ha azonban a pénz a csere közvetítéséért túl magas térítést követel, akkor a cserekereskedelem sok esetben ismét sikeresen felveszi a versenyt, különösen ott, ahol - mint Ázsia és Afrika sok részén - a termelők nincsenek hely és idő szerint elválasztva. Mennél inkább megterheli a pénzkamat az árucserét, a cserekereskedelem annál jobban fel tudja venni a versenyt a pénzgazdálkodással, minthogy a cserekereskedelem útján továbbított áruk kamat fizetése nélkül érik cl a fogyasztót. Kinek is lennének kötelesek kamatotfizetni?* így tehát világos, hogy ha a pénz fel akarja váltani a cserekereskedelmet, nem követelhet tetszés szerinti nagyságú díjazást, mivel az árutulajdonosok azt az akadályt, amelyet a hely és idő szerinti elválasztottság támaszt a cserekereskedelemmel szemben, le tudják győzni azáltal, hogy meghatározott napokon és helyen (piacnapokon) találkoznak.**

így megfosztják a pénzt létalapjától, nevezetesen a csereeszközök iránti kereslettől, amelyet az áru testesít meg. Az áruk, amelyeket a cserekereskedelem közvetít, elvesztek a pénz számára, éppúgy, ahogyan a cigány a kordéjával elveszett ügyfél a vasút számára.

Azt, hogy a világ árutermelésének mekkora része forog ilyen módon a cse-rekereskedelemben, tehát azt, hogy a túl magas kamat miatt mennyi áru záró-

* Ha a cserekereskedelemben krumplit halra cserélnek, és mindenki megterheli az áruját 10% kamattal, akkor ezek a kamatok kölcsönösen semlegesítik egymást. Ezzel azonban semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy a kölesönnél, tehát nem a cserénél, a kamat lehetetlen lenne. ** A cserekereskedelem nem egészen olyan nehézkes, amint azt általában bemutatják. Erősen eltúlozzák a nehézséget, hogy akinek olyan áruja van, amelyre nekem szükségem van, nem mindig igényli az én árumat, vagy nem éppen olyan mennyiségben, amt az általa kínált, gyakran oszthatatlan árunak megfelel. A valóságban ez a nehézség rögtön eltűnik a kereskedő felléptével: ő mindent megvesz, ezért mindent el is tud adni. Mindig azzal fizethet ki engem, amire szükségem van. Ha én viszek neki elefánlagyarat, akkor ennek ellenében az ő áruházában minden árut megkaphatok, amire szükségem van, és éppen a szükséges mennyiségben. A dél-brazíliai német településeken még ma is ilyen módon bonyolódik a kereskedelem. A német telepesek ott csak kivételesen tartanak pénzt.

320

dik ki a csereeszköz használatából, a mi célunkhoz nem szükséges kiszámítani. Elegendő, hogy a cserekereskedelemben egy versenytársat találtunk a pénz számára, amelynek az esélyei annál kedvezőbbek lesznek, mennél magasabb díjazást követel a pénz. Ha nő a kamat, akkor a pénzkereskedelemtől sok áru fordul el a cserekereskedelem irányába, csökken a pénz iránti kereslet, és az árak emelkednek - lehat épp úgy, mint az ősgazdaságnál. Egyelőre itt is meg akarunk elégedni ezzel a megállapítással.

A váltó is ugyanabba az irányba hat, mint az ősgazdaság és a cserekereskedelem, mihelyt a pénz igényeit túl magasra srófolják. Minthogy azok az áruk is, amelyeket váltó ellenében cserélnek ki, megtakarítják a pénzkamatot, és a magas pénzkamat ösztönzés a váltó kiterjedt használatára.

Persze a váltó nem olyan kényelmes és biztos, mint a pénz; sok esetben egyáltalán nem ludja a pénzt helyettesíteni, amit abból lehet észrevenni, hogy amikor a váltót a banknál pénzre cserélik (leszámítolják), mégiscsak bele kell törődni a levonásba. Ez nem történnék meg, ha a váltó a készpénzt mindenütt helyettesíteni tudná. Gyakran azonban, különösen a nagykereskedelemben, nevezetesen tartalékként, a váltónak a készpénzzel szemben csak kevés hátránya van, és elegendő a pénzkamat csekély megnövekedése ahhoz, hogy a váltót részesítsék előnyben.

A pénzkamat úgy hat a váltóra, mint a vasúti fuvartarifa emelkedése a hajózó csatornák használatára. Mennél magasabb a kamat, annál nagyobb az ösztönzés, hogy a kereskedelemben váltó használatával megkerüljék a pénz által követelt díjazást. Ugyanebből az okból azonban mindennek, ami a váltó természetes hátrányait (a készpénzzel szemben) mesterségesen növeli, meg kell erősítenie a pénz helyzetét, és meg kell növelnie a készpénz kamatigényét. Ha a váltó versenye a készpénz kamatát 5%-ra nyomja le, akkor ez a kamat 5 1/4, 5 1/2 és 6%-ra fog emelkedni, ha a váltó használatát riasztó hírekkel vagy bélyegzési illetékkel megnehezítjük. Mennél bizonytalanabbnak tűnik a váltó, annál magasabb a kamat; mennél jobban megterhelik a váltót bélyegzési illetékkel, annál magasabb követelményt tud támasztani versenytársa, a készpénz, annál magasabb lesz a kamat. Ha a váltót 1%-os adóval terheljük meg, akkor az a díj is, amelyet a bank a beváltásnál felszámít (leszámítolás), ugyancsak emelkedik 1%-kal. Ha a váltót 5% adóval terheljük meg, akkor a díj 5-ről 10%-ra fog emelkedni (feltéve, hogy a pénz már említett többi versenytársa nem avatkozik közbe).

Ennél a tényállásnál különösnek tűnik az állam magatartása, amely javasolja a váltó felülbélyegzési adójának emelését, hogy növelje a bevételeit, ugyanakkor azonban arról panaszkodik, hogy kölcsöneit csak magasabb kamatlábakkal tudja piacra dobni. Az államnak mint adósnak sokkal inkább meg kellene szüntetnie a váltók felülbélyegzési díját, hogy kölcsönei kamatát csökkenthesse. Amennyivel kevesebbet szedne be a váltóadóból, százszorosan visszanyerné adósságai kamatain, ugyanakkor csökkentené a nép kamatterhet.Ha most fordítva, az állam adó helyett jutalékot ígérne a váltóra (mindegy, hogy

ezt hogyan képzeljük el), az elmondottakból adódik, hogy egy ilyen ju-

321

talékkal a váltóforgalmat támogatni és akadályozni is lehetne; támogatni, ha a jutalék emelkedik, akadályozni, ha mérséklődik.

Akkor a kamatmegtakarítás, amelyet a váltóforgalom a kereskedelemnek biztosít, nem ilyen jutalék, amely a pénzkamattal nő vagy csökken? A váltóforgalom tehát ugyanolyan arányban nő, mint amilyen arányban a pénzkamat emelkedik.

De ahol váltók vannak forgalomban, ott megfelelő árutömegek is forognak, csak ellenkező irányban. És ezek az áruk ismét elvesztek a pénzkereslet számára. A váltó megkaparintotta őket a pénz elől. A készpénz iránti kereslet tehát ugyanilyen mértékben csökken, és azzal arányosan ismét nőnek az árak, amilyen mértékben a váltóforgalom nő, és a váltóforgalom ugyanolyan arányban nő, ahogyan a pénzkamat növekszik. Elöljáróban ezt is meg akarjuk jegyezni.

A pénz tehát nem korlátlan uralkodó a piacon. Versenytársakkal kell számolnia, és ennek következtében a kamatköveteléseket nem srófolhatja föl tetszés szerint.

Itt persze ellene lehetne vetni, hogy a pénz igen sok esetben, nevezetesen mai városainkban nélkülözhetetlen, hogy a pénz a legtöbb esetben az áruk nagyobbik részét követelhetné a csercközvetítés térítéseképpen anélkül, hogy ezért ismét a cserekereskedelemhez vagy az őstermeléshez térnénk vissza, és hogy a pénz igen sok esetben még 50%-os levonás (diszkont) esetén sem pótolható váltóval.

A váltó csupán az egyik megbízói kézből a másikba kerül. Nem osztható fel eléggé a kiskereskedelem igényeihez. Meghatározott törvényekhez, időkhöz és helyekhez van kötve. Mindez igen csekély körre korlátozza forgalmi pálya-ját.

És erre támaszkodva azt mondhatnánk, hogy mindezen esetekben a csere-közvetítésért való térítésnek sokkal magasabbnak kellene lennie, mint amekkora valójában, ha igaz volna az a szemlélet, amely szerint a pénz azért hoz kamatot, mert önkényesen meg tudja akadályozni az árucserét.

De ennél az ellenvetésnél elfeledkeztünk egy tényről, amelyet ennek az írásnak a negyedik részében ismertünk meg, nevezetesen, hogy az általános árnövekedés a pénzt a piacra hajtja. Az áruk árának általános emelkedése minden pénztulajdonos számára mindig az áremelkedésnek pontosan megfelelő veszteséget jelent, és ezt a veszteséget csak akkor kerülhetik el, ha a pénzt felkínálják áruért. Az általános áremelkedés a hagyományos pénz számára forgási kényszer, némely hatásában hasonló a szabadpénz forgási kényszeréhez. Általános áremelkedés esetén áruk vásárlása révén igyekeznek a pénzt fenyegető veszteséget másokra továbbhárítani.

Mondhatjuk tehát, hogy ha a pénzért fizetendő sarcol egy bizonyos határ fölé emelik, akkor teljesen magáiéi kiváltja azokat az erőket, amelyek ismét csökkentik azt.

Fordítva, amikor a pénzkamat e határ alá csökken, ott, ahol ma még az ősgazdaság kifizetődik, a pénzkamat csökkenése folytán csökkent kereskedelmi költségek miatt sok esetben bevezetik a munkamegosztást, és a pénzkereskedelem oda is kiterjed, ahol addig még cserekereskedelemmel segítettek magukon. Egyidejűleg a váltó elveszti vonzerejét (0%-os kamatnál a váltó teljesen eltűnne). Ezek a körülmények - tehát a megnövekedett árutermelés (az ősgazdaság rovására), az áruk egyidejűleg megnövekedett kínálata mellett (a cse-

322

rekereskedelem rovására) és az áruk megnövekedett kínálata készpénz ellenében {a váltóforgalom rovására) - lenyomnák az árakat, megnehezítenék az árucserét, és a termelőknél így létrejövő zavarokat a pénz ismét megnövelt kamatkövetelésekkel használná ki a maga javára.

Az erők játéka tehát, amit a pénzkamat a pénz kamatmentes versenytársaira, és ezáltal az árakra gyakorolt hatásával kivált, Önműködően szabályozóan hat vissza a kamatra, úgy, hogy a pénzkamat felső határa egyben az alsó határ is. {Az a körülmény, hogy a váltókamat [diszkont] erős ingadozásokat szenved, nem bizonyíték e tétel ellen, ahogyan azt még kimutatjuk.)

A pénzkamat tehát szükségképpen mindig visszaesik arra a pontra, ahová a váltóforgalom, a cserekereskedelem és az ősgazdaság a pénzkamat révén emelkedik vagy esik.

Ma még általános az a nézet, hogy a pénzkamat a pénzkölcsönzők versenye folytán nő vagy csökken.

Ez a nézet téves. A pénzkölcsönzők között nincs verseny; ez gyakorlatilag lehetetlen. Ha a pénz, amely a tőkéseknek a kölcsönzéshez rendelkezésére áll, a forgalomból ered, akkor ennek a pénznek a továbbkölcsönzéséveí csak azokat a lyukakat tömik be, amelyeket ők maguk a pénz bekebelezésekor ástak. Ha 10-100-1000 pénzkölcsönző van, akkor 10-100-1000 lyuk is van, amelyeket ezek a pénzkölcsönzők a pénz forgalmi pályájába ástak. Mennél több pénzt kínálnak, annál nagyobbak ezek a lyukak.* Ha a körülmények egyébként változatlanok, akkor tehát mindig akkora kölcsönpénz iránti keresletnek kell lennie, amely megfelel annak a pénznek, amely a tőkéseknek kölcsönzésre rendelkezésére áll. Ilyen körülmények között azonban már nem lehet versenyről beszélni, amely a kamatot befolyásolhatná. Máskülönben az a körülmény is befolyásolhatná a lakbéreket, hogy Márton-napkor költözködnek. Ez azonban nem áll fenn, mert a lakást keresők nagyobb számának a meghirdetett lakások ugyanolyan száma felel meg. A költözködés önmagában semmilyen befolyást nem gyakorol a lak-bérekre. És ugyanez a helyzet a pénzkölcsönzők versenyével is. Itt is csak a pénz költözéséről van szó.

Ha azonban új, közvetlenül Alaszkából érkező pénz az, amelyet a pénzkölcsönzők kínálnak, akkor ez az új pénz az árakat fölhajtja, és az emelkedés mindenkit, akinek pénzt kell kölcsönkérnie egy vállalkozáshoz, arra kényszerít, hogy az Összeget az áremelkedés mértékében növelje. 10 000 M helyett a vállalkozónak ugyanahhoz a házhoz 11-12-15 000 M-ra lesz szüksége, és így az új pénzzel megnövekedett kínálat önműködően arányosan nagyobb keresletet is kelt, minek folytán az új pénz befolyása a kamatra elég hamar megszűnik.

Azt a jelenséget, hogy a pénzforgalom megnövekedése esetén (aranylelőhely vagy papírpénz-kibocsátás révén) a kamatláb nem csak hogy nem csökken, hanem ellenkezőleg, növekszik, még meg fogjuk magyarázni.

* A híres válságnál, amely 1907-ben az Egyesült Államokban nagyon hirtelen kitört, Morgan volt az, aki 300 millió aranydollárral „sietett segítségére" a kormánynak. Honnan származtak ezek a dollárok? Ezek olyan dollárok voltak, amelyekre égető szükség volt. Morgan előzőleg kivonta őket a forgalomból, és ezzel maga hozott létre zavart az országban, aztán a kópé, miután az államkassza kimerült és ő már besöpörte a különbözeti nyereséget, honszeretetből nagylelkűen fölajánlotta ezt a kormánynak.

323

Tehát verseny a pénzkölcsönzők között, amely befolyásolhatná a kamatot, nem létezik; ez lehetetlen.

A pénz kizárólagos versenytársai, amelyek hatalmát korlátozzák, a íént megnevezett három dolog: az ősgazdaság, a cserekereskedelem és a váltó, amelyek a magasabb kamatkövetelések következtében önműködően növelik az ősgazdaságot, a cserekereskedelmet és a váltóforgalmat, és ezzel az áruk általános áremelkedését idézik elő, ami aztán a pénztulajdonosokat engedékenyé teszi. (E tétel jobb megértése végett a később következő, „A bruttó kamat alkotórészei" című fejezetre utalunk.)

Két pont között csak egy egyenes lehetséges; az egyenes a legrövidebb, és a legrövidebb - a gazdaságra átvíve - a legolcsóbb.

A legrövidebb út azonban a termelő és a fogyasztó között, és ezért a legta-karékosabb is, a pénz. (Az ösgazdaságnál az áru mégTövidebb úton halad, egyenest a kézből a szájba. Itt viszont kisebb az előállítás termelékenysége, mint a munkamegosztás útján folyó árutermelés esetében.)

Minden más út (cserekereskedelem, váltó), amelyet az áruk választhatnának, hogy elérjék a felhasználót, hosszabb és drágább. Miért adnának különben egy 105 márkás váltót 100 márka készpénzért, ha a készpénz a váltóval szemben nem lenne előnyösebb?

De ezt a legolcsóbb és legrövidebb utat a pénztulajdonos elzárhatja, és rendszerint csak akkor szabadítja föl, ha megfizetik neki azt az előnyt, amelyet a készpénz mint egyenes út a görbe utakkal szemben nyújt. Ha többet követel, mint ez a különbség, akkor az áru a hosszabb utat választja; ha kevesebbet követel, akkor a pénz túl lesz terhelve, azaz azok az áruk, amelyeket különben váltóval stb. cserélnének, szintén készpénzre tartanak majd igényt. A pénz iránti kereslet nő, az áruk árai csökkennek, és csökkenő áraknál a pénz már egyáltalán nem tud forogni.

324

A pénz úgy szedi be a kamatot a mindenkori használatért, ahogyan például egy bérkocsis teszi. A kamatot hozzászámítják az általános kereskedelmi költségekhez, és ezzel együtt szedik be - hogy levonás révén a termelőnél vagy hozzáadás révén a felhasznátónál, egyre megy. Rendszerint ez úgy történik, hogy a kereskedő tapasztalatból ismeri azt az árat, amelyet a felhasználónál az áruért elérhet. Ebből az árból levonja a kereskedelmi költségeket, saját munkabérét (a tiszta kereskedelmi nyereséget) és a kamatot. Ezt a kamatot arra az időre számítja ki, ami tapasztalat szerint az áru eladásáig átlagosan eltelik. Az, ami marad, az árutermelőé. Ha például egy láda szivar kiskereskedelmi ára Berlinben tíz márka, akkor a szivargyártó Münchenben jól tudja, hogy ő ezt a tíz márkát nem követelheti teljes egészében magának. A berlini kereskedő számára az árat annyira kell csökkentenie, hogy az a gyári ár és az eladási ár közti különbségből fedezhesse a fuvarköltséget, a boltja bérét és saját munkáját. És akkor még kell maradnia valaminek arra, hogy a kereskedőnek „pénzt kell fektetnie az üzletbe". Ez a pénz rendszerint, közvetve vagy közvetlenül, a bankoktól és a takarékpénztáraktól jön, amelyek ezt magától értetődően csak kamat ellenében adják oda. Ezt a kamatot a kereskedőnek a fenti árkülönbözetből kell kihoznia. Ha ez a mai árakon nem megy, akkor vár. És amíg ő vár, a gyárosnak is várnia kell a vevőkre. Anélkül, hogy a pénzért járulékot fizetnének, egy szivar sem jut el a gyárból a dohányzóhoz. Vagy a gyáros csökkenti az árat, vagy a fogyasztó növeli az ajánlatát. A tőkésnek ez mindegy. A kamatot minden esetben megkapja. Az őskamatot tehát egész egyszerűen rácsapják az összes egyéb kereskedelmi költségre. Térítés általában elvégzett munkáért jár. A fuvaros eteti a lovat, zsírozza a tengelyt, izzad és szitkozódik. Méltányos, hogy ezért meg legyen fizetve. A kereskedő őrzi a boltot, fizeti a boltbért, számol és töpreng. Kell, hogy valamit kapjon érte. De a bankár, a takarékpénztár, a pénzkölcsönző - ők mit tesznek? A király a sorompónál áll; lezárja a határt, és azt mondja: a tizede az enyém! A pénzkölcsönző a pénz-szekrény előtt áll; blokkolja az áruk cseréjéi, amely a pénzszekrény tartalmára, a csereeszközre van utalva, és azt mondja, mint a király: az őskamat az enyém! A király, éppúgy, mint a pénzkölcsönző, alapjában semmit nem tesz, ők csak lezárnak, és kamatot szednek. Az őskamat tehát - éppúgy, mint a határvám - levonás, csupán azzal a különbséggel, hogy a király a vámmal az állami kiadásokat fedezi, míg a pénzkölcsönző az őskamatot a maga javára fordítja. Az őskamattal tehát nem fizetünk meg semmi egyebet, mint a tőkések tevékenységét, ami abból áll, hogy a kereskedelem útjába köveket gördítenek.

A pénz három versenytársa közül, amelyek a pénzkamatnak határt szabnak, melyik a fontosabb? Fejlett kereskedelmi vidékeken és normális időkben a váltó a fontosabb, míg a másik kettő a kevésbé fejlett országok számára mértékadó. Ha például elképzeljük Németországot, mint zárt kereskedőállamot saját papírpénzzel, úgy váltó nélkül a pénz már nagyon magas igényeket támaszthatna, mielőtt az Ősgazdaság és a cserekereskedelem eléggé erősen be tudnának avatkozni, hogy a pénz kiadásához szükséges áremelkedést létrehozzák*. Valóban, feltételezhető, hogy váltó nélkül (amelyhez persze hozzászámítan-dók a hitelben való eladások, halasztások stb.) a pénz a feltételezen esetben a

* Ismét utalok e tétel jobb megértése végett „A bruttó kamat alkotórészei" című fejezetre.

325

kamatkövetelést keményen, egészen a munkamegosztás által nyújtott haszon legvégső határáig tudná növelni, amit tökéletesen bizonyít a munka feladása válságok idején. A munkanélkülieknek az ősgazdaság és a cserekereskedelem csak egészen kivételes esetben segít, és akkor is csak igen csekély mértékben, így egy munkanélküli például maga foltozhatja meg a nadrágját, maga borotválkozhat, és maga készítheti el ételeit, megsütheti a kenyerét, talán taníthatja a gyerekeit, és ahelyett, hogy színházba járna, maga írhat egy vígjátékot a családja számára, ha az éhség megengedi, hogy ennek megfelelő hangulatba kerüljön.

Tehát amint nálunk a váltó a legfontosabb kamatszabályozó, a fejletlen or-szágokban, Ázsiában és Afrikában, ahol a váltó nem játszhat nagy szerepet, az ősgazdaságnak és a cserekereskedelemnek van a legnagyobb jelentősége a pénzkamat szabályozásában. És az, hogy ezekben az országokban hatásosaknak kell lenniük, onnan ismerhető fel, hogy a pénzkamat a korábbi időkben, amikor a munkamegosztás még csak a nép kis köreibe hatolt be, például a rómaiak idején és Angliában Erzsébet királynő parasztállama idején, nagyjából ugyanakkora volt, mint ma, amint ez a könyv végén lévő adatokból látható.

A tiszta pénzkamatnak ez az egyenletessége annyira feltűnő, hogy feltehető, a három, egymástól annyira különböző és annyira más kulturális állapotokat feltételező kamatszabályozó (ősgazdaság, cserekereskedelem és váltójog) kölcsönösen feltételezte és kiegészítette egymást. így például egy magasan fejlett, bővülésre már csak kevéssé képes munkamegosztás egyfelől, és az ősgazdaság és cserekereskedelem ezáltal létrehozott kizárása másfelől, létrehozza azt a kultúrát, azokat a szociális, törvényi és kereskedelmi intézményeket, amelyek mellett a váltóforgalom kialakulhat és növekedhet. A 36 milliárd márka, amelyet 1907-ben Németországban váltókban forgalmaztak, jobb mércéje a kereskedelem fejlettségének, mint a vasúti hálózat és jó néhány más dolog.

És fordítva, ahol a kulturális állapot kizárja a pénznek váltóval való helyettesítését, az ősgazdaság és a cserekereskedelem, a hű őrök megakadályozzák, hogy a pénz kamatigényét bizonyos határokon túl növelje.

Foglaljuk össze röviden az e fejezetben mondottakat:A pénzkamat az önálló tőke, azaz a pénznek a terméke, és legjobban az út-

használati díjjal lehet összehasonlítani, amelyet a rablólovag és a legutóbbi időkig az állam az utak használatáért kivetett. A pénzkamatot nem befolyásolja a tárgyi javak (a reáltőke) kamata (fordítva azonban igen), és a pénzkölcsönzők versenyének nincs rá befolyása. A pénzkamatot az a verseny korlátozza, amelyet a többi csereeszköz (váltó, cserekereskedelem és ősgazdaság) támaszt vele szemben.

A pénzkölcsönzésnél csak a pénz tulajdonosa cserélődik, anélkül, hogy ezáltal a pénzen bármi is megváltoznék. Éppúgy, ahogyan mindegy, hogy egy férfi helyett egy nő~e az, aki a sorompót leengedi és a díjat követeli. A váltónál és a cserekereskedelemnél ezzel szemben nem ilyen lény nélküli személycsere megy végbe, hanem a pénznek hatékonyabb versenytársat teremtenek azáltal, hogy az áruknak más utakat vágnak a cseréhez.

Az árnövekedés révén, amely a váltó, az ősgazdaság és a cserekereskedelem hatására jön létre, a pénzforgalom gazdasági kényszer alá kerül, amely oda vezet, hogy a pénz bizonyos haláron lúl nem tud halalmával visszaélni az olyan árukkal

326

szemben sem, amelyek cseréjükhöz nem tudnak váltót vagy cserekereskedelmet igénybe venni. Itt az megy végbe, mint a bérmunkásoknál, akiknek a bérét a kivándoroltak munkahozadéka behatárolja, noha nem kell valamennyiüknek kivándorlással fenyegetőzniük (lásd az I. részt).

A pénzkamatot az áruk vetik ki, tehát közvetlenül az áruk és a pénz körfor-galmából következik. (Mint kezdetben mondtuk, Marx tagadta ezt a lehetőséget.) A pénzkamat tökéletesen független a munkaeszközöktől megfosztott proletariátus jelenlététől. Semmivel sem lenne kisebb, ha minden munkás saját munkaeszközzel rendelkezne. A pénzkamatot ebben az esetben a munkásoktól terméküknek a kereskedőknek (pénztulajdonosoknak) való átadásakor vennék el, mégpedig azért, mert a kereskedő a pénz visszatartásával (saját közvetlen kára nélkül) a munkások termékeinek kicserélését megtagadhatja, és számukra ezzel közvetlen, tovább nem hárítható kárt tud okozni, mert ezek a termékek általában és említésre méltó kivétel nélkül naponta veszítenek tömegükből és minőségükből, és emellett még tetemes raktározási és fenntartási költséget okoznak.

Ezt a pénzkamatot fogjuk mostantól „őskamatnak" nevezni.* .

3. Az őskamat átvitele az árura

Egy árunak, amelyre rá akarjuk terhelni az őskamatot, természetesen képesnek kell lennie arra, hogy hordozni tudja ezt a terhel, azaz olyan piaci viszonyokat kell találnia, amelyek megengedik neki, hogy az eladási árban érvényesíteni tudja az önköltséget plusz az őskamatot. A piaci viszonyoknak tehát lehetővé kell tenniük a pénz forgalmát a P-Á-P' képlet szerint.

Ez világos. Hiszen ha nem így lenne, akkor a pénz nem közvetítené a cserét, és a zavarok, amikbe az árutermelők kerülnének, arra késztetnék őket, hogy az áruk önköltségi és eladási ára közti rést annyira megnöveljék, hogy minden egyéb kereskedelmi költséggel együtt még az őskamat is beleférjen.

Ez az egész teljesen Önműködően megy végbe. Mivel azonban a hagyományos pénz, a mi csereeszközünk, tulajdonképpen töke, amely egyetlen árut sem vesz fel a ke-reskedelembe anélkül, hogy rá ne tenné a maga bélyegét, az áruk törvény- és szabály-szerűen olyan piaci viszonyokat találnak, amelyek az árukat kamatot jövedelmező tőkének láttatják, legalábbis a fogyasztó számára, mivel ő fizeti meg azt az árat, amelyet a termelő megkapott, beszámítva a kamatot is. A termelő számára ezzel szemben az áru (az Ő terméke) fordított (negatív) tőkének látszik, minthogy tartalmazza az árat, amelyet a fogyasztó fizetett, levonva a kamatot. Termékének ezt a részét a pénz kizsarolta tőle. Egy tárgyat azonban, amelynek kamatot kell fizetnie, nyilván nem lehet tőkének minősíteni. Ha az áru tőke lenne, akkor a cserekereskedelemben is annak kellene lennie, és akkor hogy lehetne elképzelni a kamat kivetését?** Két valódi tőke, egymással szembeállítva, kölcsönösen semlegesíti egymást, ahogyan például a járadékföldet és a

* Az „őskamat" elnevezés a pénzkamat számára (ellentétben a tárgyi javak, házak stb. kamatával) megkönnyíti, hogy ezt a két kamatfajtát elkülönítsük. ** Marx ugyanakkor a kapitalizmust az egyszerű cserekereskedelemből eredezteti. Rejtélyes dolog!

327

pénzt kamat nélkül cserélik ki. Bár önmagában mindegyik tőke, egymással szemben nem viselkedhetnek tőkeként. Az áruval szemben azonban a pénz mindig tőke.

Egyébként az áru a fogyasztó számára csak tőkének tűnik. Ha közelebbről megnézi, hamarosan rájön, hogy az áru a pénztőke prédája.

Minden termelő fogyasztó is, és ahogyan a cserekereskedelemben mindenki a másik megcsonkítatlan termékét kapja, ma is minden termelő a teljes árat, amelyet a fogyasztó fizet, terméke ellenértékének kell hogy tekintse. Ha ezt teszi, akkor az áru ára negatív tőkének tűnik. Az áru ekkor felveszi valódi alakját, a pénztőke egyszerű pénzbeszedőjének az alakját. Beszedi az őskamatot az áru fogyasztójától, de nem az előállítója számára, hanem a pénz (a csereeszköz) tulajdonosa számára - valahogy úgy, mint egy utánvétes küldeménynél. És a fegyver, amivel a pénz a pénzbeszedőt ellátja, a kapcsolat megszakítása az árutermelők között a csereszolgáltatás megtagadása révén.

Ha elvesszük a csereközvetítőtől azt az előjogot, hogy az áru cseréjét az őskamat kipréselése érdekében megtagadhassa, ahogyan ezt a szabadpénznél elérjük, akkor a pénznek ingyen kell ellátnia szolgálatát, és az árukat ekkor, éppúgy mint a cserekereskedelemben, kamatteher nélkül cserélik ki egymással.

Az állam, hogy ezt az ingyenes csereközvetítést létrehozza, ingyenesen veri az érmét a nemesfémrúd tulajdonosoknak, persze anélkül, hogy ezt a célt elérné. Ha az állam ezt az ingyenes érmeverést évi 5%-os verdedíjjal pótolná, a pénz a csereközvetítést ingyen elvégezné.

4. Az őskamat átvitele az úgynevezett reáltőkére (tárgyi javakra)

Az árut pénzért veszik meg, őskamattal terhelve, és a fogyasztónak ismét pénzért adják el. És az áru eladásával a pénz megint felszabadul, hogy újabb zsákmányszerző útra induljon.* Ez az igazi tartalma a P-Á-P' marxi képletének.

Az őskamat, amelyet a pénz ilyen módon az árutól behajt, tehát nem egyszeri zsákmány. Az őskamat tartósan bugyogó forrás, és évezredek tapasztalata azt mutatja, hogy az éves forgalom 4-5%-át kitevő átlagos zsákmánnyal lehet számolni.

A kamat, amelyet a kereskedő a közvetlen áruforgalomban az árukból behajt -.ez az igazi és teljes őskamat. Az, amit a kereskedő a hitelezőjének ebből a kamatból átad, az a behajtási költségekkel** csökkentett őskamat. Ahogyan az útdíj, amelyet a sorompó bérlője az államnak továbbad, sem a teljes útdíj.

* Ezek szerint a fogyasztónak rendszeresen több pénzt kellene kiadnia, mint ameny-nyit termelőként beszed. Ezt az őskamatbóí álló többletet a termelő azáltal szerzi meg magának, hogy több árut készít és ad el, mint amennyit vásárol. Ezt a többle-tet, amelyet a termelők így előállítanak, a pénztulajdonosok vásárolják meg saját személyes szükségletükre, mégpedig éppen abból a pénzből, amelyet kamatként ki-vetnek. A kereskedelmi költségekkel, amelyet a fogyasztó megfizet, ugyanez a hely-zet.

** Még látni fogjuk, hogy ezek a behajtási költségek egyáltalán nem csekélyek; főleg azokból a pusztításokból állnak, amelyeket a válságok okoznak a népgazdaságban.

328

Ha most ezért a pénzért valaki téglát, meszet, gerendát vásárol, nem azért, hogy ezeket áruként ismét eladja, hanem hogy bérházat építsen, akkor önként lemond a pénznek a visszatéréséről, a bugyogó kamatforrásról. Akkor van egy háza, de nincs pénze, nincs kamatforrása. De egy ilyen kincsről az ember természetesen csak azzal a feltétellel mond le, hogy most már a bérház fogja hozni azt a kamatot, mint amit az építéséhez szükséges pénz - tapasztalat szerint - az árukereskedelemben mindig is hoz. Ha a pénz éves viszonylatban 5%-ot vethet ki az árukra, akkor a háznak a bérlőktől, a hajónak a téherfuvaroktól, a gyárnak a bérektol* ugyanezt az illetéket meg kell kapnia, különben a pénz egyszerűen a piacon marad az áruknál, és a ház nem épül fel.

A pénz tehát egy ház, egy gyár stb. létrehozásához azt a magától értetődő feltételt támasztja, hogy a ház a bérlőktől, a gyár a munkásoktól, a hajó a fuvaroktól ugyanazt a kamatot behajthassa, amelyet ő maga az áruktól mindenkor be tud hajtani. Nincs kamat = nincs pénz házakra, gyárakra, hajókra. És pénz nélkül hogyan hozza és szerelje össze valaki azt az ezer különböző tárgyat, ami egy hajóhoz, egy gyárhoz, egy házhoz szükséges? Teljesen elképzelhetetlen, hogy pénz nélkül egy ház stb. létrejöjjön. És így minden kapitalista vállalkozás alaptőkéje is adott pénzösszegből áll. A bérházak, gyárak, hajók stb. millióira érvényes az ige: kezdetben vala a pénz.

Ha azonban a pénz nem adja oda magát házak építésére, ha nem kapja meg azt a kamatot, amelyet az áruktól be tud szedni, akkor áll az építési tevékenység, és a házakban hamarosan beálló hiány felhajtja a lakbéreket, éppúgy, ahogyan a gyárak hiánya leszorítja a munkabéreket.

Tehát törvényszerűen ki kell alakulnia, hogy a házak, a hajók, a gyárak, a gépek stb., röviden az összes úgynevezett reáltőke ugyanazt a kamatot hozza, amelyet a pénz az árucserére őskamatként rá tud terhelni.

A házak, a gyárak, a gépek stb. - tőkék. Ezek a kamatot, az árutól eltérően, nem mint pénzbeszedők hajtják be, hogy átadják a pénztulajdonosnak, ■ hanem a ház tulajdonosa számára. De ez a hatalom nem ezeknek a dolgoknak a tulajdonságain alapul, hanem azon, hogy a pénz, pontosan úgy, mint az áruknál, előkészíti a piaci helyzetet a kamatszedés számára. A lakások viszonyát a bérbeadóhoz, a hajó viszonyát a teherfuvarokhoz, a munkás viszonyát a gyárakhoz mindig a pénz alakítja ki mesterségesen, törvényszerűen és kényszerűen úgy, hogy a lakásbérlő és a munkás (a kereslet) elégtelen kínálattal (lakásokkal, gyárakkal) álljon szembe.

A hagyományos, az állam által előállított pénz (csereeszköz) megőriz minden meglévő házat az új házak kamathozamot csökkentő versenyétől. A pénz féltékenyen őrködik azon, hogy teremtményei ne csússzanak le. A pénzt mindig csak annyi ház építéséhez adják oda, hogy a házak kamatjövedelme soha ne eshessen az őskamat alá. Ezt évezredes tapasztalat igazolja.

Az úgynevezett reáltőke (dologi jószág) tehát tulajdonképpen minden, csak nem reális. Egyedül a pénz az igazi reáltőke, az őstőke. Minden más tőketárgy (dologi jószág) a pénz tulajdonságától függ, ennek teremtménye, a pénz emeli nemesi rangra, a tőke rangjára. Ha elvesszük a pénztől azt az előjogát, hogy a népnek megtiltsa új házak építését, ha széttörjük azt a gátat, amelyet a pénz a

* Nem szívesen használom ezt a kifejezést, mert többértelmű. Jobb árakról beszélni, amelyet a vállalkozó a munkásoknak fizet a termékekért, minthogy csak ezt, a kész, megfogható teljesítményt fizeti meg a vállalkozó, nem a munkás tevékenységét.

329

munkások és az úgynevezett reáltőkék közé emel, akkor megnövekszik ezeknek a dolgoknak a kínálata, és elvesztik tőkejellegüket.

Szinte szentségtörésnek hangzik, és biztosaknak kell lennünk a dolgunkban, amikor azt állítjuk, hogy a házak, gyárak, hajók, vasutak, színházak, villamos művek, röviden, az a hatalmas komor tenger, ami például a berlini Kreuzbergről elénk tárul, csak azért tőke, és azért kell hogy tőke legyen, mert a pénz tőke. Ez a hatalmas tenger, amely bizonnyal százszorosan túlhaladja a pénztőkét, csak azért hozna kamatot, mert a pénz úgy akarja? Ez biztos valószínűtlenül hangzik.

De a valószínűtlent rögtön elfogadhatónak találjuk majd, ha megfontoljuk, hogy a mi hagyományos pénzünk ősrégi, hogy ez 3-4000 év óta teljesen önműködően és törvényszerűen, mesterségesen mindig annyira korlátozta a házak építését stb., hogy a kereslet mindig nagyobb volt, mint a kínálat, és így a házak tőkék maradtak.

Hogy a valószínűtlent megértsük, a gazdasági jégkorszakra kell gondolnunk, aminek a középkort minősítjük, az ezer gazdasági válságra, amelyet a pénz azóta kikényszerített. A reáltőke milliárdjai, amelyek az idők folyamán a kikényszerített munkanélküliség miatt nem jöttek létre, megmagyarázzák a valószínűtlent.

A házak, gyárak, hajók stb. hiánya, amely e tárgyak kamathozadékában jelentkezik, egy évezredek óta megszakítás nélkül ható ok következménye.

Ha a néptömegek az 1873-tól 1878-ig tartó válságévekben kényszerpihenő és éhezés helyett házakat és gépeket építhettek volna, nem estek volna-e a házbérek a kínálat nyomása alatt? És ez csak öt év volt! Emellett nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági válságok más okai, amelyeket a könyv első részében tárgyaltunk, a kamattól függetlenül ugyanebbe az irányba (a csere korlátozása és megakadályozása irányába) hatnak.

Világos tehát: az úgynevezett reáltőkének kamatot kel! jövedelmeznie, mert csak pénz kiadása révén jöhet létre, és mert ez a pénz tőke. Az úgynevezett reáltőkének nincs saját hatalmi eszköze, mint a pénznek, amivel kamatot zsarolhatna ki. Az úgynevezett reáltőkéknél ugyanarról van szó, mint az áruknál, a pénz által teremtett és kikényszerített piaci viszonyokról, az úgynevezett reáltőkék előállításában önműködően ható, mesterséges korlátozásról, úgy, hogy ezek kínálata soha ne fedezhesse a keresletet.

A hagyományos, az állam által lebélyegzett és igazgatott pénz törvényszerűen létrehozza a kikényszerített munkanélküliséggel a tulajdon és hajlék nélküli tömegeket, a proletariátust, amelynek léte feltétele a házak, gyárak, hajók tőketulajdonságának.

A pénz nélkülözhetetlen ezeknek a tárgyi javaknak (a reáltőkének) a létrejöttéhez, és kamat nélkül nincs pénz. Proletariátus* nélkül azonban nincs reáltőke. Következésképpen a pénz nélkülözhetetlenségének a reáltőkék kamatához és a pénz forgásához nélkülözhetetlen proletariátust is létre kell hoznia.

A pénz hozza létre a proletariátust, de nem azért, mert a kamatterhek a népet megfosztják minden vagyonától, hanem azért, mert a népet erőszakkal megakadályozzák abban, hogy vagyont szerezzen magának.

* Proletariátus - a saját termelőeszközeiktől megfosztott munkások.

330

A proletariátus keletkezésének megmagyarázásához tehát nem kell az úgynevezett történelmi magyarázat kétségbeesett kiútját keresni, mivel a proletariátus a hagyományos pénz törvényszerűen létrejövő mellékterméke. Proletariátus nélkül a reáltőkéknek nincs kamata, kamat nélkül nincs pénzforgás, pénzforgás nélkül nincs áruforgalom, és ennek következménye az elszegényedés.

Más korszakokban a kard kétségkívül erőteljesen közreműködött a proletariátus létrehozásában. A trón (a törvények) és az oltár is szorgalmasan részt vett ebben. Még ma is igyekszik a földjáradék a törvény védelme alá kerülni, és gabonavámokkal elvenni a tömegektől azokat a fegyvereket, amelyeket a földjáradék elleni harcukhoz hajók, vasutak és mezőgazdasági gépek formájában kovácsoltak maguknak. (Lásd az I. részt.) A munkához és a kenyérhez való joggal a földjáradékhoz való jogot állítják szembe. De e segítség nélkül sem lenne a tőke egyetlen proletárral sem szegényebb. Ha a kard és a törvény segítsége elmaradt volna, akkor helyettük egy pár gazdasági válsággal, néhány ezer fölösleges munkással több lett volna. A pénztőkének nincs szüksége kardra és törvényre, hogy a reállökék számára létrehozza a szükséges proletariátust; az ehhez szükséges erőt önmagában hordja. A természeti erők hatalmas energiájával teszi ezt. Fémpénz és proletariátus egymástól elválaszthatatlan.

Az úgynevezett reáltőke természetesen nagyon reális és nélkülözhetetlen tárgyakból tevődik össze, de tőkeként ezek a tárgyak egyáltalán nem reálisak. A kamat, amelyet ma jövedelmeznek, az őstőke, a pénz teremtménye.

5. A szabadpénz kamatelméletének kiegészítése

A pénzt őstőkének minősítettük, az úgynevezett reáltőke általános úttörőjének, és ezzel összekapcsoltuk azt a megállapítást, hogy ez a reáltőke kamatteremtő erejét csak annak a körülménynek köszönheti, hogy a pénz kikény-szerített válságok, kikényszerített munkanélküliség révén, tehát tulajdonképpen tűzzel-vassal előkészítette a piaci helyzetet ahhoz, hogy az őskamatnak megfelelő kamatot hajthassanak be. Akkor azonban azt is be kell tudnunk bizonyítani, hogy a reáltőke kamatát az őskamat annyira uralja, hogy a reálkamatnak mindig és törvényszerűen vissza kell esnie az őskamat szintjére, valahányszor bármely okból időlegesen eltávolodik tőle.

Hiszen azt mondtuk, hogy a reáítőke kamatát a kereslet és a kínálat határozza meg, amivel azt is elismertük, hogy a kamat számos hatásnak van kitéve.

Tehát azt mondjuk, hogy ha más okokból a rcáltőkék kamata az őskamat fölé emelkedik, akkor kényszerítő, a dolgok természetében rejlő okokból ismét csökkennie kell, mégpedig az őskamat szintjére. És megfordítva, ha a reáltőkék kamata az őskamat alá csökken, akkor a pénznek önműködően ismét vissza kell vezetnie erre a szintre. Ilyen módon az őskamat törvényszerűen a legmagasabb és a legalacsonyabb hozadék, amelyet rendszerint a reáltőkétől el lehet várni.

Az őskamat az egyensúlyi pont, amely kórul az összes reáltőke kamata ingadozik.

331

De ha így van, akkor ismét be kell tudnunk bizonyítani, hogy ha eltávolítjuk azokat a mesterséges akadályokat, amelyeket a jelenlegi pénz az úgynevezett reáltőkék keletkezése elé állít, akkor az ilyen tőkék kínálata, a nép így felszabadult munkája révén és bármi más hozzájárulás nélkül, előbb vagy utóbb fedezni fogja a keresletet, mégpedig olyan értelemben, hogy a kamatnak az egész világon, amennyiben szabadkereskedelem és a szabad költözködés joga uralkodik, nullára kell csökkennie.

A tőkekamat nemzetközi mérték; egy államban nem lehet egyoldalúan megszüntetni. Ha például a házak Németországban nem hoznának kamatot, míg Franciaországban még kamatot tudnának behajtani, akkor Németországban nem építenének házakat. A német tőkések a határon túlra vinnék a fölöslegüket francia váltók megvásárlásával, s ennek bevételéből aztán Franciaországban építenének házakat. Ehhez azt kell bizonyítani, hogy1. nem hiányoznak az erők és az eszközök ahhoz, hogy a reáltőkéknek a kamat vízbe fojtásához szükséges tengerét belátható időn belül megteremtsük;1. a reáltőkék (bérházak, gyárak, hajók) létrehozásának csábítása vagy szándéka nem lanyhul, ha ezek már nem hoznak kamatot.

Azt, hogy a reáltőkék kamatai mindig eltávolodhatnak az őskamattól mind fölfelé mind lefelé, könnyen felismerhetjük, ha elképzeljük a következőket:

Tegyük fel, hogy a pestis elragadta az emberiség 3/4-ét. Ezáltal a proletariátus és a reáltőke között jelenleg fennálló arány a feje tetejére állna, és minden lakásbérlőre 4 lakás, minden zsellérre 4 eke, minden munkásgárdára 4 gyár jutna. Ilyen viszonyok között a reáltőkék nem hoznának kamatot. A háztulajdonosok versenye a házbért, a vállalkozók versenye a vállalkozói nyereséget annyira leszorítaná, hogy valószínűleg még a karbantartás teljes költségét és az értékcsökkenést sem tudnák fedezni.

így lehetett Argentínában, La Plata tartományi főváros legszebb házaibanaz 1890-95-ös válság éveiben ingyen lakni. A háztulajdonosoknak még akarbantartás költségei sem térültek meg.Ilyen körülmények között csak egyetlen tőke maradna fenn, mégpedig a pénz. Míg

minden más tőketárgy elveszítené kamathozó erejét, a pénznek akkor sem kellene engednie kamatköveteléséből, ha a népesség 99%-a eltűnnék. A kamatmentes munkaeszközök termékei, az áruk cseréjükhöz a pénz számára továbbra is ugyanannyi kamatot kellene hogy fizessenek - mintha semmi sem történt volna.

Ezzel a feltételezéssel a pénz igazi természete és a reáltőkéhez való viszonya nagyon jól megvilágítható.

Ha feltesszük, hogy a pénzállomány a pestis miatt nem változott meg, akkor a pénz és az áruk közötti aránytalanság erősen felhajtaná az árakat, de a kamatra a viszonylag nagy pénzállománynak nem lenne befolyása, mivel, ahogyan már bemutattuk, a pénzköícsönzők között soha nem lehetséges verseny. Sőt, a bruttó kamat az áremelkedések miatt emelkednék (lásd később a 7. fejezetben a bruttó kamat alkotórészeit).

E feltételezett körülmények között magától értetődően kizárt marad, hogy valaki pénzt adjon egy gyár építésére. Ez csak akkor történhetne meg ismét,

332

ha részben a népesség növekedése folytán, részben tűzvészek, vagy más természeti események folytán - és e téren elsősorban az idő vasfogával kell számolni - az ilyen reáltőkéknek a kínálata annyira csökkenne, hogy az eredeti arányt, és ezzel az őskamatot ismét elérnék. Hogy miért lenne így, már megmutattuk.

Az úgynevezett reáltőkéknek a kamata ezek szerint rendkívüli események következtében bármikor az őskamat alá eshet, de a természetes pusztulások, aminek a reáltőkék ki vannak téve {lásd az évi hajótörések és kimustrálások listáját, a tűzvészeket, minden gyár értékcsökkenését, a vasúti összeütközéseket stb.), együtt azzal a körülménnyel, hogy a pénz addig nem engedi meg új reáltőke teremtését, amíg a meglévő tőke kamata nem éri el az őskamat szintjét, a reáltőkék keresletét és kínálatát törvényszerűen ismét visszaállítják az eredeti arányra.

De tartozunk még annak a bizonyításával, hogy a reáltőkc kamata tartósan fölé sem kerülhet az őskamatnak.

Azt, hogy rendkívüli körülmények között ilyen helyzet előállhat, és hogy ez némely országban az erős bevándorlás miatt akár évtizedekig is eltarthat, azonnal és örömmel elismerjük, hiszen ez nyomós bizonyíték a kamatelmélet helyességére, amely szerint a kínálat és a kereslet feltétlenül meghatározza, hogy a reáltőkék jövedelmeznek-e kamatot és mennyit.

Hogy Amerikában egy munkáscsaládra mennyi tőke esik lakás, munkaeszközök, üzletek, vasutak, csatornák, kikötői berendezések formájában, nem tudom. Lehet, hogy 5000 dollár, lehet, hogy 10 000. Tegyünk fel, hogy csak 5000 dollár. Akkor az amerikaiaknak ahhoz, hogy az ott évente partra szálló mintegy 100 000 családnak fedelet és munkaeszközt teremtsenek, évente 5000 x 100 000 = 500 millió dollárt kellene új házakba, gyárakba, vasutakba, hajókba befektetniük.

Ha minden német munkás kivándorolna az Egyesült Államokba, akkor ott mindenből hiány támadna, ami ennek a tömegnek a foglalkoztatásához és el-szállásolásához szükséges. Ez a hiány gyárakban, gépekben, házakban leszorítaná a béreket, és egyidejűleg rendkívül felsrófolná a lakbéreket. A reáltőkék kamata messze az őskamat fölé emelkednék.

Ezt a folyamatot rendszerint nem lehet közvetlenül megfigyelni, mert ha a kamathozam növekszik, növekednek a tőketárgyak árai. Egy háznak, amelyet 10 000 márkáért el lehet adni, mert 500 márka lakbért hoz, 20 000 márkára nő az ára, ha a házbér 1000 márkára nő. Számszerűen: ez esetben a ház csak 5%-ot jövedelmez. Az árképzés mércéjét az őskamat jelenti.

Most meg kell tudntink magyarázni azt a tényt, hogy természetes kényszerítő okokból a reáltőke kamatának minden egyes emelkedése az őskamat fölé, önműködően kiváltja új házak stb. egyre növekvő számú építését, amelynek nyomása (a kínálat) alatt ezeknek a dolgoknak a kamata belátható időn belül ismét az őskamat szintjére mint határra és egyensúlyi pontra esik vissza, éspedig ugyanolyan Önműködően, ahogyan az ellenkező esetben ismét eddig a határig emelkedett. Ilyen eseményeknek sem gazdasági, sem lelki jellegű akadályai nem lehetnek. A munkaakarat, a munkaerő, valamint a természet támogatása elegendő ahhoz, hogy a tőke mindig és mindenütt olyan mennyi-

333

ségben legyen beszerezhető, hogy kínálata a kamatot az őskamat szintjére szorítsa vissza.Nem ostobaság, amikor Fíürscheim* azt mondja: „A kamat apja a kamat." Ezzel azt

mondja, hogy a kamatterhek megakadályozzák a népet abban, hogy a reáítőkéknek a kamat megszüntetéséhez szükséges kínálatát előállítsa, ahhoz hasonlóan, ahogyan a földbérleti díj megakadályozza a parasztot abban, hogy a bérelt l'öídel megvegye és megfizesse.De „a kamat apja a kamat" tételben az az állítás is benne foglaltatik, hogy a növekvő

kamat a kamat további, megállíthatatlan növekedésének is oka. Ha a szabadesés törvénye alkalmazható a kamatra, amikor a kamat esik, az ellenkező irányban is alkalmazható kell hogy legyen: amikor a kamat emelkedik. A Fíürscheim által alkalmazott vizsgálati eljárással ez az ellentmondás nem volt feloldható.

Hogy csakugyan így van, felismerjük abból a tényből, hogy az Amerikai Egyesült Államok viszonylag rövid idő alatt a világ-tőkepiacon a keresletből a kínálatba ment át, hogy a panamai óriásberuházást saját eszközeivel hajtotta végre, hogy lányainak hozományával sok európai fejedelmi házat ment meg a széteséstől, és egyébként is keresi a világban tőkefölöslegeinek értékesítési lehetőségét. Ez az eset annál is inkább meggyőző, minthogy ott a földhözragadt bevándorlók óriási tömege a keresletet természetellenesen megnövelte és a folyamatot számos és pusztító gazdasági válság erősen akadályozta.

Ez azonban csak a lény. Még hiányzik a magyarázat.A kamat, amelyet az úgynevezett reáltőke jövedelmez, takarékosságra Ösztönöz, és

mennél magasabb a kamat, annál nagyobb az ösztönzés. Persze mennél magasabb a kamat, annál nagyobbak lesznek a kamatterhek, és azok számára, akik a kamatot fizetik, annál nehezebb lesz, hogy takarékoskodás révén maguknak tőkét képezzenek. A dolgok mai állása szerint azonban csak kismértékben a dolgozó, kamatfizető osztályok fölöslegeire vezethetők vissza az új tőkeképzések.** Ezek a fölöslegek főleg a tőkések fölöslegeiből származnak, és ezek a fölöslegek természetesen bevételeik növekedésével, azaz a tőke-kamatnövekedésével növekednek.

Itt még a következőket kell figyelembe venni:A munkások jövedelme nő, ha a tőke kamata csökken; a járadékosok jövedelme

növekszik, ha a kamatok emelkednek. Azoknál a vállalkozóknál, akiknek jövedelme saját munkabérükből és tőkekamatból tevődik össze, a kamatváltozások különbözően hatnak, aszerint, hogy ennek a jövedelemnek nagyobb vagy kisebb része származik kamatból vagy bérből.

A munkások tehát csökkenő kamatok esetén, a járadékosok növekvő kamatok esetén tudnak jobban takarékoskodni. Mégis téves következtetés volna, ha azt feltételeznénk, hogy az általános takarékoskodás és tőkegyarapítás szempontjából mindegy lenne, hogyan alakul a kamat.

* Michael Fíürscheim, The Eamamic Problem. Xénia, USA, 1910. ** A takarékpénztári betétek, a proletariátus tőkéje Poroszországban:

Év Takarékkönyvek száma Betét millió márka Átlagosan minden könyvben1913 14 417 642 13 111 ' 909 márka1913 14935 190 13 638 913 márka 100 lakosra 35 db.

334

Először is azt kell figyelembe venni, hogy a járadékosoknál a jövedelmek megnövekedése másként hat a kiadásokra és ezért a megtakarításokra, mint a munkásoknál, minthogy a járadékos esetében a megtakarítás nem találkozik, mint a munkásnál, olyan sok, gyakran évtizedek óta kielégítésre várakozó szükséglettel. A járadékos könnyebben elhatározza, hogy teljes többletbevételét megtakarítja, míg a munkásnál a takarékoskodás gondolatát megelőzi más szükségleteinek kielégítése.

Aztán a járadékos nem tud másként gondoskodni gyerekeiről, mint takaré-koskodással. Amint gyermekeinek száma gyarapodik, a járadékosnak növelnie kell a tőkéjét, ha gyerekei számára lehetővé akarja tenni, hogy azt az életet folytassák, amelyre példájával neveli őket. A munkásnak nincs ilyen gondja, minthogy ő a gyerekeinek, akik munkával fogják a táplálékukat megszerezni, nem kell hogy örökséget hagyjon.

A tőkésnek tehát takarékoskodnia kell; kell hogy tőkéjét növelje {bár ez a növekedés lenyomja a kamatot), hogy gyarapodó nemzetségének rangjának megfelelő munka nélküli életet tegyen lehetővé. És ha már rendszerint takarékoskodnia kell, feltehető, hogy a kamatnövekedéssel az ugyancsak rendszeresen növekvő fölöslegét új tőkebefektetésre fogja fordítani.

Ezért arra lehet következtetni, hogy a tőkekamat növekedése, bár mindig a dolgozó nép és a kismegtakarítók rovására történik, mégis, az országban új reáltőkék számára rendelkezésre álló fölöslegeket inkább növeli, mint csökkenti; ezért a kamatnövekedés növeli azokat az erőket is, amelyek a kamatot leszorítják. Mennél magasabb a kamat, annál jobban nő ez a nyomás.

Példákat persze erre nem lehet felhozni; számszerűen nem lehet bizonyítani az elmondottakat. Erre nem alkalmasak azok a számok, amelyeket az aranyvaluta szállít nekünk. Ha Carnegie munkásainak 20 vagy 50%-kal több bért fizetett volna, akkor bizonyára soha nem jutott volna el az első milliárdjához. De vajon minden acélmű, amelyet Carnegie a pénzével létesített - és ezzel a reáltőke kínálatát megnövelte -, a béreket felhajtja és a kamatot megfelelően csökkenti, létrejött volna a munkások megtakarításaiból? Vajon a munkások ezt a 20 vagy 50%-os béremelést nem fordították volna szívesebben gyerekeik kielégítő táplálására, egészségesebb lakásokra, szappanra és fürdőszobákra? Más szavakkal: vajon a munkások együttesen tudnának-e annyi fölösleget teremteni új acélművek létrehozásához, mint amennyi Carnegie számára egymagában, szerény személyes szükségletei mellett lehetséges volt? (Tulajdonképpen a munkásoknak, hogy fenntartsák a ma fennálló viszonyokat a termelőeszközök iránti kereslet és ezek kínálata között, a reáltőke jelentősen nagyobb tömegét kellene előállítaniuk, minthogy a szűkös bér ma felháborító csecsemőhalandóságot okoz; a béremelkedés ezt csökkentené, és ennek következtében a munkások számának és a munkaeszközök iránti keresletnek erős növekedését okozná.)

Egyelőre hajlunk arra, hogy az előző kérdést határozott nemmel válaszoljuk meg - és ezzel hatalmasat tévedjünk. Mert mit ért el Carnegie a reáltőke halmozásával, személyes takarékosságával? Ezeknek a dolgoknak.a kamatát egyre inkább az őskamat alá szorította, és ezzel válságot válságra halmozott, amelyek éppoly sok reáltőkét semmisítettek meg, vagy akadályozták meg azok létrejöttét, mint amit a derék ember ésszerű gazdálkodásával létrehozott. Ha

335

Carnegie üzemei többletét béremelésként szétosztotta volna a munkások között, akkor persze ezekből a béremelésekből csak egy kis részt takarítottak volna meg új reáltőkék számára, a nagyobbik részt szappan-, szalonna- és bab-orgiákra pazarolták volna. Ezzel szemben a válságok közti időszakok hosszabbak lettek volna. A munkások ennek következtében kevesebbet veszítettek volna a kényszerű munkanélküliséggel, amivel többletkiadásaikat megint kiegyenlítették volna. Az eredmény a kamat számára ugyanaz maradt volna; azaz Carnegie takarékossága nélkül a reáltőke kínálata ma ugyanazon a szinten állna, mint ezzel a takarékoskodással. A különbséget aközött, amit Carnegie személyesen meg tudott takarítani, és aközött, amennyivel a munkások kevesebbet takarítottak volna meg, a gazdasági válságok törvényszerűen és rendszeresen megsemmisítették.

A tőkést önfenntartási ösztöne, valamint az a körülmény, hogy utódairól gondoskodnia kell, arra kényszeríti, hogy többleteket képezzen, mégpedig ka-mathordozó többleteket. Ezt akkor is meg kell tennie, ha bevételei csökkennek, márpedig a tőkést önfenntartási ösztöne annál erősebben inti takarékosságra, mennél inkább csökken, a kamat. Ha például egy tőkés azt a bevételkiesést, amelyet a kamat 5-ről 4%-ra csökkenésével elszenved, tőkegyarapítással akarja kiegyenlíteni, akkor tőkéjét személyes kiadásai 1/5-ös megtakarításával kell megnövelnie.

Ha nő a kamat, akkor a tőkések takarckoskod/idtodfc. Ha csökken, takaré-koskodniuk kell. Az első esetben az eredmény nagyobb lesz, mint a második esetben, de ez nem csökkenti ennek a tényállásnak a jelentőségét a kamat szempontjából. Nem változtat a tényen, hogy mennél jobban csökken a kamatláb, a tőkésnek saját személyes kiadása csökkentésével annál inkább törekednie kell bevételeiből reáltőkéjének növelésére, bár szükséghelyzete éppen a megszaporodott reáltőke következménye.

Számunkra, akik azt állítjuk, a dolgok természetéből következik, hogy a reáltőkék egészen saját megsemmisítésükig, tehát a kamatok teljes megszüntetéséig szaporodnak, a most említett tény nyomós bizonyíték arra, amit még meg kell mutatnunk, nevezetesen, hogy ha a tőkekamat csökken, akkor a szándék és a szükséglet új, a kamatot csökkentő tőkebefektetésekhez nem fog hiányozni - feltéve, hogy eme tőkeszaporítás elől eltávolítjuk azt az akadályt, amelyet a hagyományos pénz megvalósítása elé állít.

Ha a kamatláb 5-ről 4%-ra csökken, akkor a tőkésnek személyes kiadásainak korlátozásával tőkéjét 8-ról 10-re kell emelnie. Azért tehát, mert a kamat 5-ről 4%-ra csökkent, a tőkés az Övéi számára tervezett nyaralót nem fogja kivitelezni, inkább egy bérkaszárnyát építtet a városban. És ez az új bérkaszárnya tovább csökkenti a háztőke kamatait. A tőke számára általában előnyö-sebb volna, ha a tőkés a nyaralót és nem a bérkaszárnyát építtetné meg. Az egyes tőkés számára azonban ez a dolog fordítottan viselkedik.

Ha a kamat tovább csökken (az új bérkaszárnya nyomására) 4-ről 3%-ra, akkor a tőkésnek még jobban össze kell húznia magát, egy korábban kiszemelt hercegi vő adósságának kifizetése helyett lányát inkább egy építési vállalkozóhoz adja, aki a hozományból bérkaszárnyákat létesít, amelyek, bár kamatjövedelmet hoznak, de egyidejűleg lenyomják a kamatot. És így tovább.

336

Természettől adódik tehát, a tőkés önfenntartási ösztönéből, tehát egyenest az ösztönből, amelynél az ember akarata a legerősebb, hogy a tőkésnek bevételéből annál nagyobb hányadot kell új, a kamatot csökkentő reáltőkékre fordítania, mennél jobban csökken a kamat.

Számokban kifejezve az itt elmondottak a következő képet adják:

A kamat, amelyet a munkások 5%-os kamatlábnálNémetországban létrehoznak....................................................................20 milliárd.

Ebből a tőkések 50%-ot új befektetésekre irányoznak elő. . . . 10 milliárdot,a többit személyes szükségleteikre fordítják.Most a kamat 5-ről 4%-ra csökken, és a kamatbevételek

megfelelően csökkennek.20-ról..............................................................16 milliárdra.így a tőkések elveszítenek............................................................................4 milliárdot.Ez a bevételkiesés, amely 100 milliárdos tőkeveszteségnek

felel meg, arra kényszeríti a tőkést, hogy bevételéneknagyobb részét szánja új beruházásra. A korábbi 50%helyett most 60%-ot irányoznak elő új beruházásokraa 20-ról 16 milliárdra csökkent bevételből, és a korábbi10 milliárddal szemben ez most...............................................................9,6 milliárd.

De a tőkés bevételkiesése ugyanakkora többletbevételt jelenta munkásoknál. Ha a munkások ezt a bevételi többletet atakarékpénztárakon keresztül teljes egészében új, kamatozóbefektetésekre fordítanák, akkor az ebből származókamatcsökkenés............................................................................................4 milliárd.

Az eredeti, általunk fent 10 milliárdban megadott újbefektetésekre szánt összeg most...........................................................13,6 milliárd,ugyanis 4 milliárd a munkások és 9,6 milliárd a tőkések részéről.

Tegyük fel azonban, hogy a munkások a 4 milliárdnak csak egy részét takarítják meg a lecsökkent kamatteherből, csak mintegy a felét, akkor az 5-ről 4%-ra való kamatcsökkenés még mindig megnövelné az éveskapitalista új beruházások összegét 10 milliárdról..........................11,6 milliárdra.

És mennél inkább csökken a kamatláb, annál jobban nő az az összeg, amelyet kamatleszorító és a kamatot elnyomó új létesítményekre irányoznak elő -a kapitalisták oldaláról szükségből, a munkások oldaláról azért, mert módjuk van megtakarítási ösztönüket követni. A reáltőkést tehát természete, mondhatni, öngyilkosságba kergeti.

Mennél inkább csökken a kamat, annál több reáltőke jön létre, amely lenyomja a kamatot, úgyhogy talán a fizikai szabadesés törvénye alkalmazható a kamatra - természetesen csak akkor, ha eltávolítjuk azt az akadályt, amelyet a hagyományos pénz a reáltőke ilyen tömegének létrejötte elé állít.

Azt mondják, hogy ha a reáltőke már nem hoz kamatot, senki nem fog bérházat, gyárat, téglaégetőt stb. építeni. A megtakarításokat inkább kéjutazásokra fogják elkölteni, ahelyett, hogy bérházakat építenének, csak azért, hogy mások lakbér fizetése nélkül dőzsölhessenek.

337

Itt azonban többről van szó, mint amit a kamatmentes szó jelent. Egy ház bérének csak egy része a kamat. A házbér az épület tőkekamata mellett tartalmazza a földjáradékot, a javításokat, az értékcsökkenést, az adókat, a biztosítást, a takarításra, fűtésre, őrzésre, felszerelésre stb. fordított kiadásokat is. A kamat a lakbér 70 vagy 80%-a lehet, míg a nagyváros belsejében gyakran csak 20 vagy 30%-a. Ha tehát a kamat teljesen kiválik a lakbérből, még mindig elegendő kiadás marad, amely megakadályozza, hogy mindenki palotára tartson igényt.

Ugyancsak így áll a dolog a többi reáltőkével. Ezek használója a kamat mellett még tetemes költségekre számíthat a karbantartás, az értékcsökkenés, a biztosítás, a földjáradék, az adók stb. miatt. Ezek.olyan költségek, amelyek a legtöbbször elérik és felülmúlják a kamat összegét. A háztőke ebben a viszonylatban még a legkedvezőbb helyzetben van. 2653 német részvénytársaság 9 201 313 000 márka tőkével 1911-ben 439 900 475 márkát írt le, tehát átlagosan 5%-ot. Az évi felújítások nélkül (amit a javítások mellett végeznek) a fenti tőkéből 20 év múlva semmi sem maradna.

De különben sem helytálló az ellenvetés, azok vonatkozásában sem, akik idáig járadékukból éltek.

Mert ha ők már a tőkekamat csökkenése miatt nagyobb takarékoskodásra kényszerülnek, akkor, amikor a kamat teljesen eltűnik, annál inkább gondolniuk kell arra, hogy amijük van (ami már nem tőke), azt a lehető leglassabban fogyasszák el. És ezt éppen azzal érik el, hogy tőkéjük értékcsökkenésének csak egy részét költik el saját szükségleteikre, a többit azonban ismét új házak, hajók stb. építésére irányozzák elő, amelyek ugyan nem hoznak számukra kamatot, de biztonságot adnak a közvetlen veszteség ellen. Ha a pénzt (a szabadpénzt) megtartanák, akkor nem csak kamatot nem kapnának, hanem még veszteségük is keletkezne. Új házak építésével elkerülik ezt a veszteséget.

így például a Norddeutscher Lloyd részvényese, aki, feltételezésünk szerint, már nem várhat osztalékot, nem fogja elvárni, hogy számára teljes egészében kifizessék az értékcsökkenési leírást, amelyből a Lloyd ma új hajókat épít. Megelégszik ennek egy részével, hogy a lehető legtávolabbra tolja ki azt a napot, amikor kifizetik számára vagyona maradékát. így tehát újabb és újabb hajókat építenek, annak ellenére, hogy nem jövedelmeznek kamatot, csak értékcsökkenési leírást. Persze, idővel mégiscsak ronccsá válna a Norddeutsche Lloyd utolsó hajója is, ha nem lépnének mások az értékcsökkenésből élő, volt járadékosok helyébe, ha a kamattehertől megszabadult munkások nem tennék meg azt, amit a volt járadékosok már nem tudnak megtenni. Az értékcsökkenésnek azt a részét tehát, amelyet a volt járadékosok felélnek, a megta-karítók fogják pótolni, persze Ők is csak azért, hogy idős korukban a várható értékcsökkenésből élhessenek és azt felélhessék.

Tehát ahhoz, hogy a házak, gyárak, hajók stb. előállításához minden oldalról oda-csalogassák az eszközöket, nem szükséges, hogy ezek kamatot hozzanak. Ezek a dolgok a szabadpénz bevezetése után minden megtakarító számára megtakarításuk legjobb megőrzési eszközének bizonyulnak. Amikor a megtakarítók fölöslegeiket házakba, hajókba, gyárakba fektetik, amely fölöslegek nem hoznak kamatot, de ismét megtérülnek az értékcsökkenésben, megtakarítják e fölöslegek fenntartási és tárolási költségeit, mégpedig attól a naptól kezdve, amikor a fölösleget létre-

338

hozták, egészen addig a napig, amelyen fel akarják élni; és mivel e két nap között gyakran évtizedek telnek el (egy ifjú, aki öregkorára tesz félre!), így igencsak nagyok azok az előnyök, amelyeket az említett pénzbefektetések a meg-r-takarítóknak nyújtanak.

A kamat persze tényleg különösen vonzó a megtakarítók számára. De erre a különös vonzerőre nincs szükség. A megtakarítási hajlam e vonzerő nélkül is elég erős. Egyébként, bármennyire ösztönöz is a kamat a megtakarításra, annál azonban semmi esetre sem erősebb, mint az az akadály, amelyet a kamat a megtakarító elé állít. A kamatteher következtében ma a nagy tömegek számára takarékoskodni annyit jelent, mint lemondani, nélkülözni, éhezni, fázni, levegő után kapkodni. Hiszen éppen a kamat, amelyet a munkásnak mások számára elő kell teremtenie, annyira megrövidíti a munkahozadékot, hogy a munkás rendszerint egyáltalán nem gondolhat megtakarításra. Ha tehát a kamat a megtakarítás ösztönzője, akkor még nagyobb mértékben a megtakarítás akadálya is. A kamat a megtakarítási lehetőséget egészen kis körökre szűkíti, és a megtakarítási képességet e körök azon kévéseire korlátozza, akiknek az ehhez szükséges lemondáshoz megvan a bátorságuk. Ha a kamat nullára csökken, a munkahozadék a kamatteher teljes összegével növekszik, és arányosan bővül a megtakarítási lehetőség és megtakarítási képesség. Nyilván könnyebb 200 márkából 5 márkát megtakarítani, mint 100 márkából. És valószínűleg az, aki a kamatkilátások miatt elhatározná, hogy 100 márkánál a maga és a gyerekei szájától megvonjon 10 márkát, 200 márkából minden vonzerő nélkül, a természetes megtakarítási ösztön folytán, ha nem is 110 márkát, de jóval többet, mint 10 márkát megtakarítana.

A természetben egyébként a megtakarítást egészen általánosan, a kamatra való tekintet nélkül gyakorolják. A méhek és a hörcsög takarékoskodnak, bár az összegyűjtött készlet nem kamatot, hanem éppen hogy sok ellenséget szerez számukra. A természeti népeknél ugyancsak takarékoskodnak, holott náluk szó sincs kamatról.* Miért kellene, hogy a kultúrember másként legyen megalkotva? Az ember takarékoskodik, hogy házat építsen magának, takarékoskodnak esküvőre, öregkorra, betegség esetére, és Németországban némelyek még saját halotti miséjükre és temetési költségeikre is félretesznek. És a temetés a halottnak igazán nem hoz kamatot. És egyébként, mióta takarékoskodik a proletár a takarékpénztár számára? A korábban a matracba rejtett pénz kamatozott? És az ilyen megtakarítási mód még 30 évvel ezelőtt is általános szokás volt. A téli készletek sem hoznak kamatot, ezzel szemben sok vesződséggel járnak.**

Takarékoskodni azt jelenti, hogy több árut állítanak elő, mint amennyit el-használnak. De mit csinál a megtakarító, mit csinál a nép ezzel az árufölösleggel? Ki tárolja ezeket az árukat, és ki fizeti meg a tárolás költségeit? Ha itt azt válaszoljuk: a megtakarító eladja a termékfölöslegét, akkor a kérdés meg-

* Egyetlen néger, egyetlen hottentotta, egyetlen mohikán sem kapott soha kamatot a megtakarításáért. Mégsem adná oda egyikük sem a megtakarításait (készleteit) a mi

proletárjaink megtakarításaiért (takarékkönyvéért). ** Az, hogy a pápák kamattilalma a középkorban nem engedte kibontakozni a pénzgazdaságot (ehhez a pénzfém hiánya is

hozzájárult), arról az tanúskodik, hogy a ta-. karékoskodók kamat élvezése nélkül is követték takarékossági Ösztönüket; az emberek

a pénzből kincset képeztek.

339

válaszolását az eladóról a vevőre hárítjuk, és a nép egészére ez a válasz egyáltalán nem alkalmazható.

Ha valaki megtakarít, azaz több árut hoz létre, mint amennyit felhasznál, és talál valakit, akinek a fölösleget azzal a feltétellel kölcsönadhatja, hogy neki a megtakarítást kamat nélkül, de veszteség nélkül pontosan meghatározott időben visszaszolgáltatja, ez a megtakarító számára rendkívül előnyös ügylet. Hiszen megtakarítja a megtakarítása fenntartásának költségeit. 100 tonna friss búzát ad fiatal korában, és Öregségében 100 tonna friss, ugyanolyan minőségű búzát kap vissza. (Lásd a Robinson-történetet az V. rész 1. fejezetében.)

A kölcsönadott megtakarított jószág egyszerű, kamat nélküli visszaadása tehát, amint a játékból kihagyjuk a pénzt, igen jelentős teljesítményt foglal magában az adós vagy kölcsönvevő részéről, nevezetesen a kölcsönzött megtakarított jószág megőrzésének a költségeit. E költségeket a megtakarítónak magának kellene viselnie, ha nem taLálna senkit, aki átveszi tőle a megtakarítást. Persze a kölcsönzött javak a kölcsönvevő számára nem okoznak megőrzési költségeket, mert ő ezeket (például a kölcsönvett vetőbúzát) a gazdaságában elhasználja, de ezt az előnyt, amely tulajdonképpen őt magát illeti, a kölcsönvevő a kamatmentes kölcsönben ellenszolgáltatás nélkül átadja a kölcsönzőnek. Ha több lenne a kölcsönadó, mint a kölcsönvevő, akkor a kölcsönvevők ezt az előnyt a kölcsönből való levonás (negatív kamat) tonnájában megfizettetnék.Tehát bármilyen oldalról tárgyaljuk is a kamatmentes kölcsönt, természetes jellegű akadályok nem állnak az útjába, Ellenkezőleg. Mennél jobban csökken a kamat, annál buzgóbban dolgoznak a házak, gyárak, hajók, csatornák, vasutak, színházak, kremató-riumok, villamosok, mészégetők, vaskohók stb. gyarapításán, és a munka akkor éri el legmagasabb fokát, amikor a vállalkozások már egyáltalán nem hoznak többé kamatot. Boehm-Bawerk számára teljesen magától értetődő, hogy egy jelenlegi jószágot többre kell értékelni, mint egy jövőbelit, és erre a feltevésre építi fel új kamatelméletét. És miért volna ez magától értetődő? Erre ő maga a következő furcsa választ adja: mert bort lehet venni, amely a pincében évről évre jobb és drágább lesz!* Mivel tehát a bor (Boehm-Bawerk az összes áru között nem talált még egyet, amelynek ilyen csodálatos tulajdonsága van) állítólag magától, munka nélkül, mindenfajta költségek nélkül, tehát raktározási költségek nélkül is, a pincében évről évre jobb lesz, ezért nyilván a többi áru is, a krumpli, a méz, a puskapor, a mész, bőrök, fa, vas, selyem, gyapjú, kénsav, divatcikkek stb., a raktárban évről évre jobbak és drágábbak lesznek? De ha ez az indokolás helyes, akkor a szociális kérdés is a legmesszebbmenőkig megoldható. Csak elegendő árut kell felhalmozni (amire a mai termék-előállítás kimeríthetetlen termelékenysége és a munkanélküliek serege pompásan alkalmas), és akkor az egész nép azokból a járadékokból élhet, amiket a raktáron mindig jobbá és drágábbá (a minőségi különbség gazdaságilag mindig visszavezethető egy mennyiségi különbségre) váló áruk munka nélkül valamilyen módon jövedelmeznek. Különben nem látható be, hogy miért ne juthatnánk az ellenkező következtetésre is: mivel minden áru, a pénz és a bor kivételével, rövid idő alatt szétporlad és megrothad, ezért a bornak és a pénznek is meg kell rothadnia! És Boehm-Ba-

* Vö. a 329 oldal ** lábjegyzetével.

340

werk haláláig (1914) a legtekintélyesebb kamatelmélet-kutató volt, akinek műveit.számos nyelvre lefordították!Bár a megtakarítók gondjai egyáltalán nem tartoznak ránk, mert csak a kamat

számára akarunk alapelméletet adni, talán hozzájárul ennek az elméletnek a megvilágításához, ha ezeket a gondolatokat közelebbről megvizsgáljuk.

Tegyük fel tehát, hogy miután az áruk forgalmából eltávolítottuk az aranyat, valaki takarékoskodni akar, hogy öregkorában gondtalanul, munka nélkül élhessen. így rögtön adódik a kérdés, milyen formába önti majd megtakarításait. Saját vagy mások termékeinek a felhalmozása eleve ki van zárva, és a szabadpénzben felhalmozott kincsre sem lehet gondolni. Elsősorban kamatmentes kölcsönök jöhetnek szóba, amelyet olyan vállalkozók, kézművesek, parasztok és kereskedők kapnak, akik gazdaságukat bővíteni akarják; és mennél távolabbi a visszafizetés kitűzött ideje, annál jobb. Persze, megtakarítónknak számolnia kell azzal a kockázattal, hogy adósai nem adják vissza a kölcsönt. De ezt a kockázatot megfizetteti a kockázati járulékkal (rizikó-prémiummal), ami egyébként ma is megnöveli minden hasonló kölcsön tiszta kamatát. Ha azonban a mi megtakarítónk biztosítani akarja magát az ilyén veszteségek ellen, akkor a megtakarításából bérházat épít, és a bérlő apránként, az éves érték-csökkenésben, amelyet ma is magában foglal a házbér, visszafizeti az építési költségeket. És a ház építési módját a megtakarító úgy választja ki, ahogyan az értékcsökkenést meg akarja kapni. Kőházat épít, ha beéri évi 2% értékcsökkenési leírással; a megtakarításait hajókba fekteti, ha neki a 10%-os értékcsökkenés a megfelelőbb, vagy vesz egy lőporgyárat, amelynek 30%-os értékcsökkenéssel kell számolnia. Röviden, választhat. Hasonlóan ahhoz, ahogyan azt az erőráfordítást, amelyet Izrael gyermekei a piramisok építésébe fektettek, ma, 4Ű00 évvel később, az építőkövek ledobálásával veszteség nélkül ismét életre lehet kelteni, éppúgy egy kamatmentes házba beleépített megtakarítás a házbérben az értékcsökkenési leírás formájában teljes egészében ismét megjelenne, bár kamat nélkül, de még mindig azzal a felbecsülhetetlen előnnyel, hogy a megtakarító a fölöslegeit abból az időszakból, amikor nem volt rá szüksége, veszteség nélkül átmentette arra az időre, amikor fel akarja használni.

Aki tehát azzal a szándékkal építi a bérkaszárnyál, hogy kamal nélkül bérbe adja, körülbelül abban a helyzetben van, mint az, aki a pénzét kamat nélkül, részletekben való visszafizetésre, zálog ellenében kölcsönadja.

Valószínűleg azonban az történik, hogy életbiztosítási társaságok a világ dolgaiban járatlan kismegtakarítók válláról levesznek minden gondot, ameny-nyiben ők építik meg a megtakarítók pénzéből a házakat, hajókat, gyárakat, és aztán ezeknek az értékcsökkenéséből a megtakarítóknak életfogytig járadékot fizetnek: életerős férfiaknak a betétek 5%-át, beteges vagy idősebb embereknek 10 vagy 20%-át. Ilyen viszonyok között persze nincs többé örökhagyó nagybácsi. A vagyon utolsó szögével lezárják a koporsó fedelét. A megtakarító, amint abbahagyja a munkát, a javaiból él, és halálával fel is éli. Egyébként ilyen viszonyok között senkinek sincs szüksége arra, hogy utódait örökséggel lássa el. Mindenkinek elegendő ellátását jelenti az, ha a munkát megszabadítjuk a kamat terhétől. A kamattehertől megszabadított embernek nem kell örökséget

341

hagynia, ahogyan a [Jézus által életre keltett] naini ifjúnak már nem volt szüksége mankóra. Maga szerez vagyont, és a fölöslegeivel táplálja az említett biztosító társaságok pénztárait, úgyhogy a házak, hajók stb. értékcsökkenései, amelyeket az időseknek kifizetnek, a fiatalok megtakarításaiból újra és újra új építményekkel feltöltődnek. Az idősek kiadásait a fiatalok megtakarításai fedezik.

Egy munkásnak ma lakásra, munkaeszközökre, államkölcsönökre, vasútra, hajókra, boltokra, kórházakra, huilaégetŐkre stb., mintegy 50 000 márka után kell kamatot fizetnie,* azaz tőkekamatra és a földjáradékra a bérlevonásokban közvetlenül, az áruk áraiban közvetve, évi 2000 márkát kell előteremtenie. Tőkekamat nélkül munkahozadéka megkettőződnék. Ha ma egy ilyen munkás 1000 márkás béréből évente 100 márkát megtakarít, akkor sok időre lesz szüksége, míg a járadékából megélhet. Ez annál is inkább így van, mivel takarékoskodása révén manapság ő idézi elő a rendszeresen visszatérő válságokat, amelyek őt újra és újra arra kényszerítik, hogy hozzányúljon a megtakarításához, ha éppen a takarékoskodásával létrehozott válság és bankjának csődje következtében el nem veszíti a megtakarítását, ami állítólag időnként megtörténik. Ezzel szemben, ha a munkásnak a kamat megszüntetése révén megkettőződik a jövedelme, akkor a feltételezett esetben nem 100 márkát, hanem 1100 márkát tud évente megtakarítani, és ha a megtakarított összeg kamat révén nem is növekszik „magától", mégis, a megtakarítások éveinek végén akkora különbség lesz a korábban kamattal, és most kamat nélkül megtakarított összeg között, hogy szívesen lemond a kamatról. És ez a többlet nem egyszerűen úgy aránylik majd, mint a 100 (+ kamat) az 1100-hoz, hanem jelentősen nagyobb lesz, mivel a munkást nem kényszerítik a munka nélküli idoszalwk arra, hogy hozzányúljon a megtakarításához.

Még egy ellenvetést kell megcáfolnunk, amelyet a tőkepiacon a kereslet és kínálat kiegyenlítődésének lehetőségével szemben hoznak fel.

Azt mondják, hogy több vagy jobb gépekkel olcsóbban lehet dolgozni, s ezért a vállalkozók a kamat csökkenését arra fogják használni, hogy gyárukat bővítsék vagy fejlesszék. Amiből aztán azt a következtetést vonják le, hogy a kamat csökkenése és különösen a teljes kamatmentesség a vállalkozók részéről akkora keresletet hozna létre a tőkepiacon, hogy ezt a kínálat soha nem tudná fedezni, és ezért a kamat egyáltalán nem csökkenhet nulláig.

Conrad Ottó** például azt mondja: „A kamat soha nem tűnhet el teljesen. Ha például egy teherfelvonó megtakarít 5 munkást 4000 korona évi keresette], akkor ez 5%-os kamatláb mellett legfeljebb 80 000 koronába kerülhet. Ha a kamatláb mélyebbre csökken, például 1/100%-ra, akkor a felvonót még akkor is előnyös lenne beállítani, ha 40 000 000 koronába kerülne. Ha a kamat nullára, vagy annak közelébe süllyedne, akkor a tőkefelhasználás olyan fokot érne el, amely minden képzelőerőt felülmúl. A legegyszerűbb kézi műveletek megtakarításához a legbonyolultabb és legdrágább gépeket lehetne beállítani. Nulla kamatlábnál mérhetetlen, korlátlan

* Németország mintegy 10 millió munkással (azaz azokkal, akik munkájuk hozadé-kából élnek) mintegy 500 milliárdos tőkét (beleértve a földet is) kamatoztat. így egy munkás átlagosan 60 00Ü márkát kamatoztat. ** Jahrbuch für Nationalökonomie und Stalislik, 1908-as évfolyam (A tökekamat, 325.).

342

tőkebefektetésnek kellene léteznie. Nem kell különleges bizonyíték arra, hogy ez a feltétel ma nem teljesül, és a jövőben sem teljesülhet soha." Ehhez a kamatmentes kölcsön lehetőségével szembeni ellenvetéshez a következőt kell megjegyezni. A tőkeberendezések nem csak kamatba, hanem fenntartási költségekbe is kerülnek, és ezek rendszerint, különösen az ipari berendezések esetében, nagyon magasak. így a 40 milliós teherfelvonónak csak a karbantartása és értékcsökkenése 4-5 millióba kerülne. így azonban ez a felvonó nem 5 munkást, mint Ottó gondolja, hanem 4000, 800 koronás fizetésű munkást kellene hogy megtakarítson - akkor is, ha egy pfennig kama-tot sem igényei. 5% fenntartási költség és 5% értékcsökkenés esetén a felvonónak, amelynek 5 embert kell megtakarítania 800 koronás fizetéssel (4€ millió helyett) csak 40 000 kamatmentes pénzbe kerülhetne. Ha az építési költségek meghaladják ezt az összeget, akkor a fenntartási költségek már nincsenek fedezve; a felvonót nem építik meg, és akkor nem támaszt keresletet a hitelpiacon.

Ott, ahol semmi, vagy csak jelentéktelen értékcsökkenés szükséges, mint bizonyos tartós jellegű mezőgazdasági földjavításoknál, a munkások bérkövetelése lenne megint az, ami megakadályozná, hogy a kamatmentes pénz iránti kereslet mérhetetlen magasságokba nőjön. A dolog itt is átvezet a földjáradék-kérdéshez. Egyébként magánemberek sem fognak sziklákat robbantani és erdőt irtani, ha ez a munka nem hajt nekik hasznot. Egy gyár, egy bérkaszárnya építésének megvan az a haszna, hogy a kiadások az éves értékcsökkenési leírásokkal fokozatosan megtérülnek. Ennek a megtérülésnek a reményében építik a bérházat. A halandó beruházó halála előtt maga akarja élvezni szorgalma gyümölcseit, ezért csak olyan munkákat vállal, amelyek az értékcsökkenésben újra megtérülnek. Ha a befektető és műve lépést tart a megté-rülésben, akkor a befektető jól, azaz a magángazdaság szempontjából jól kalkulált. Az Örökkévalóságért a halandó nem dolgozik, ez az örökkévaló, a nép dolga. A nép, amely örökké él, az örökkévalósággal számol, és felrobbantja a sziklákat, bár ez a munka semmilyen kamatot nem jövedelmez és nem is térül meg az értékcsökkenési leírásban. Az öreg állami erdész halálos ágyán még megtervezi egy pusztaság erdősítését. Ezek a dolgok államügyek. Az állam azonban ilyen típusú munkákat mindig csak olyan mértékben fog vállalni, amilyen mértékben kamatmentes pénzt bocsátanak a rendelkezésére. Ilyen vállalkozások következésképpen nem állnak a kamatmentesség útjába, hanem a háta mögött vannak.

Aki ezt az ellenvetést teszi, azt is elfelejti, hogy ha a vállalkozás egyszerű bővítéséről van szó (10 esztergapad 5 helyett, 10 téglagyártó gép ott, ahol eddig 5 dolgozott stb.), azt nem lehet a munkáslétszám arányos növelése nélkül kihasználni. A gyár bővítéséhez szükséges pénz iránti kereslet egyidejűleg a munkások iránti arányosan nagyobb keresletet is jelenti, amely a megnövekedett bérkövetelés folytán a vállalkozó által a vállalkozása kibővítésétől várt előnyt ismét megsemmisíti. Gyára egyszerű megnagyobbítása révén tehát egy vállalkozó nem várhat különleges előnyt a kamatmentes kölcsöntől, és ezért a kamatmentesség nem fogja arra ösztönözni, hogy határtalan keresletet támasszon kamatmentes kölcsön iránt. Ezt a határt a munkások bérkövetelései húzzák meg, egyedül nekik válik javukra

343

a kamalmentesség. És ez egészen természetes - hiszen a vállalkozó viszonya a munkáshoz alapjvetően semmiben nem különbözik attól a viszonytól, amely a zálogkölcsönző* és a zálogra kölcsönt felvevő között van, ahol a kamat csökkenése szintén a kölcsönvevő javára szolgál.

A vállalkozó nem a munkát vagy a munkaidőt vásárolja meg, sem pedig a munkaerőt, minthogy munkaerőt sem ad el. Amit ő vesz és elad, az a munkatermék, és az ár, amelyet ezért fizet, nem a munkás és utódai felnevelési, kiképzési és fenntartási költségeihez igazodik (a vállalkozó az ilyesmivel egyáltalán nem törődik; ez elég világosan látható a munkásokon), hanem egyszerűen ahhoz, amit a felhasználó ezért fizet. Ebből az árból vonja le a vállalkozó az üzemi berendezések kamatát, a nyersanyagok költségét, megnövelve a kamattal, és saját munkájának a bérét. A kamat rendszerint az őskamatnak felel meg; a vállalkozó bére, mint minden munkabér, a verseny törvényének van alávetve, és a vállalkozó a nyersanyaggal, amelyet feldolgoztat, úgy kereskedik, mint minden szatócs kereskedik az árujával. A vállalkozó megelőlegezi a munkásnak a gépeket és a nyersanyagot, és az ezeket terhelő kamatot levonja a munkás termékéből; a maradék az úgynevezett bér, amely alapjában nem más, mint a munkás által szállított áru ára.

A gyárak ilyen értelemben valójában nem mások, mint zálogházak. Egy zálogház-tulajdonos és Krupp között nem értékbeli, hanem csak méretbeli különbség van. Az üzemnek ez a jellegzetessége teljesen pőrén mutatkozik meg a darabbérben. De alapjában minden bér darabbér, minthogy a bér azokhoz a darabokhoz igazodik, amelyeket a vállalkozó az egyes munkástól vár.De a vállalkozások egyszerű bővítése mellett, ami növeli a munkások iránti

keresletet, ott van még a munkaeszközök tulajdonképpeni tökéletesítése is, amely lehetővé teszi, hogy ugyanannyi munkással több árut állítsanak elő. Egy paraszt például megkettőzheti az ekéi számát, de akkor a zsellérek számát is meg kell kettőznie. Ha azonban egy gőzekét vásárol, akkor kétszeres területet művel meg anélkül, hogy a zsellérek számát megkettőzné.

A munkaeszközök ilyen tökéletesítésére (amit mindig élesen el kell választani a munkaeszközök egyszerű bővítésétől) mindig törekszenek. Mert a vállalkozókat csak a tiszta hozadék** érdekli, és ez annál nagyobb, mennél jobbak a saját munkaeszközei a versenytársai munkaeszközeivel összehasonlítva. Innen ered a vállalkozók versenyfutása a munkaeszközök tökéletesítéséért, innen a versenyfutás a hitelpénzért a vállalkozók részéről, akik az elöregedett gyárat le akarják bontani, de a jobban felszerelt gyár felépítéséhez nincs elegendő saját eszközük.

* Már Eugen Dühring megmondta valahol, jóval ezelőtt: a vállalkozó mintegy bérbe adja a termelő intézményeket a munkásságnak, díj ellenében. Dühring ezt a bérleti díjat profitnak, Marx értéktöbbletnek nevezi; mi éppenséggel kamatként, tőkeka-matként említjük.

** A tiszta hozadék - a vállalkozói bér - a vállalkozó munkahozadéka stb. az, ami, a kamatot is beleértve, minden üzemi kiadás kiűzetése után megmarad a vállalkozás irányításáért, és ezen irányítás profitjának tekintendő. Ennek a kamathoz egyáltalán semmi köze. Részvénytársaságoknál a feltalálók szabadalmi joga, vagy a különösen ügyes és pótolhatatlan igazgatók és munkások „szégyentelen" jövedelem- és bérkövetelései azok, amelyek felveszik ezt a tiszta jövedelmet.

344

Ebből sem lehet azonban arra következtetni, hogy a kamatmentes kölcsön iránti kereslet a munkaeszközök tökéletesítése céljából mindenkor határtalan kell hogy legyen, hogy tehát a kínálat sosem érheti utol a keresletet, amely kamatmentesség esetén áll elő. Mégpedig azért nem lehet erre következtetni, mert a munkaeszközök ilyen tökéletesítésénél az ehhez szükséges pénz csak másodlagosjelen tőségü.

Mindenki, aki megtanult seprűt kötni, száz seprűt tud megkötni. Ha azonban azt várjuk tőle, miközben kamatmentes pénzt kínálunk neki, hogy tökéletesítse munkaeszközét úgy, hogy több vagy jobb árut állítson elő ugyanannyi munkával, adós marad a válasszal. A munkaeszközök minden tökéletesítése szellemi munka gyümölcse, amit nem lehet krumpli módjára mázsaszám vásárolni. Ezt nem lehet egyszerűen megrendelni, mégoly „olcsó" pénzzel sem. Számlálatlanul tehetnék bármikor a milliókat zsebre a polgárok szabadalomképes újítások ki eszelésévei, de hiányoznak hozzá a képességeik.

Tíz vagy száz éven belül a munkaeszközök bizonyára annyira fejlettek lesznek, hogy a munkások kivétel nélkül kétszeres, ötszörös vagy tízszeres teljesítményre lesznek képesek. És akkor minden vállalkozó sürgősen törekedni fog arra, hogy megszerezze ezeket az újításokat. De ma a vállalkozóknak azokat a gépeket kell alkalmazniuk, amelyeket a mai, elmaradott technikánk nyújt nekik.

De ettől eltekintve, tegyük fel, hogy valaki feltalálna egy drága gépet, amellyel mindenki kivétel nélkül megkettőzhetné a teljesítményét; egy ilyen találmány hatalmas keresletet támasztana kölcsönökre, amivel az új gépet beszerezhetik; mindenki ezt szerezné be és a régit kiselejtezné. És ha ennek előtte kamat nélküli kölcsönünk volt, ez az új, hatalmas kereslet ismét előtérbe hozná a kamatot. A kamat az itt feltételezett viszonyok között (amikor az összes üzemi berendezést ócskavasként dobnák ki), soha nem látott magasságba emelkedhetne. De ez nem tartana soká, mert az új munkaeszköz révén most felére „olcsóbbodott áruk (az olcsóságot most nem árcsökkenésként értelmezve, hanem úgy, hogy most ugyanannyi munkával az áruk mennyisége duplájára nőne, és kétszer annyi áru lenne kicserélhető) megengednék a polgároknak, hogy rendkívüli megtakarításokat képezzenek, amelyek kínálata hamarosan utolérné és el-hagyná a kölcsön iránti rendkívüli keresletet.

Mondhatjuk tehát, hogy a munkaeszközök tökéletesítésére szánt kölcsönök iránti minden kereslet maga kényszerűen ismét megteremti azt a kínálatot, amely ezt a keresletet bőven fedezi

Mindegy, hogy melyik oldalról vizsgáljuk a hitelkereslet fedezetét, amely a kamat megszűnéséhez vezet, a természetes rendből adódó akadályok nem állnak e fedezet útjába, sem a kereslet, sem a kínálat oldaláról. Amint a hagyományos pénzt kihagyjuk a játékból, szabad az út mind a kamatmentes kölcsön, mind a kamatmentes lakások és munkaeszközök előtt. A kamat megszűnése a természetes rend természetes eredménye, ha ezt mesterséges beavatkozások nem zavarják meg. Az emberi természetben éppúgy, mint a népgazdaság természetében, minden az úgynevezett reáltőke (tárgyi javak) feltartóztathatatlan gyarapítására tör, gyarapításra, ami még a kamat teljes megszűnése esetén sem szünetek És ennek a rendnek egyetlen rendbontójaként a hagyományos

345

csereeszközt ismertük fel, amely a benne rejlő, sajátságos előnye folytán lehetőséget nyújt arra, hogy a keresletet a csereeszköz tulajdonosának közvetlen vesztesége nélkül, önkényesen elhalasszák, míg a kínálat az áruk testi tulajdonsága révén minden tétovázást a legkülönfélébb büntetéssel sújt. Mind a magán-, mind a népgazdaság már ma is a kamat ellen fordul; és le is győzné azt, ha erőinek kibontakozását nem akadályozná meg mindig a pénz.

Ezt az új kamatelméletet olyan sokoldalúan megismertük, hogy most végül feltehetünk és megválaszolhatunk egy kérdést, amelyet a természetes rangsor szerint tulajdonképpen a tárgyalás elején kellett volna feltenni, eddig azonban szándékosan visszatartottam, mert helyes megértéséhez olyan ismeretekre és áttekintésre van szükség, ■ amit itt, az elemzés végén természetesen inkább feltételezhetünk, mint a kezdetén.

Azt mondtuk, hogy a pénz mint csereeszköz azért tőke, mert meg tudja akadályozni az árucserét; következésképpen tehát azt is kijelenthetjük, hogy ha a javasolt átalakítással a pénztől elvesszük azt a képességet, hogy az árucserét megszakítsa, akkor a pénz mint csereeszköz nem lehet többé tőke, azaz a pénz nem tudja többé behajtani az őskamatot.

E következtetéssel szemben semmit nem lehet ellenvetni; ez így helytálló.Ha azonban most tovább következtetnénk, és azt mondanánk: minthogy a pénz az

áruktól nem tud többé kamatot behajtani, így már a szabadpénz bevezetésének napjától kamatmentes kölcsönnel számolhatunk - ez pedig nem igaz.

Mint csereeszköz, közvetlenül az árukkal szemben (tehát a kereskedelemben) a szabadpénz nem lesz tőke, éppúgy nem, ahogyan az áruk egymással szemben sem bizonyulhatnak tőkének. A szabadpénzzel az áruk kamatmentesen cserélődnek. De a szabadpénz a bevezetésekor olyan piaci viszonyokat talál, amelyeket elődje, az arany a hitelkamat számára teremtett, és amíg ezek a piaci viszonyok fennállnak, azaz amíg a kereslet és kínálat a hitelpiacon (minden formájában) megengedi a kamatszedést, addig a szabadpénz-kölcsönért is kamatot kell fizetni. A szabadpénz bevezetésekor beleütközik a tömeges szegénységbe, s ennek következménye a kamat. De ennek a szegénységnek előbb el kell tűnnie. És ez nem szűnik meg egyik napról a másikra. Itt kemény munkára van szükség. Amíg ez a szegénység nem szűnt meg, a mun-kaeszközök és az áruk a kölcsönüzlet (nem a csere) minden formájában kamatot fognak hozni. A szabadpénz azonban nem teszi szolgáltatásainak feltételévé a kamatot; a szabadpénz lehetővé teszi, hogy most már a népgazdaság a válság nélküli munka következtében meghájasodjék, és ettől a hájtól a kamatnak el kell pusztulnia; ahogyan kétségkívül el is pusztul ettől, el kell pusztulnia. A kamat felfalja a nép verejtékét és vérét, de a hájat, azaz a népgazdasági gazdagságot nem tudja elviselni. A kamat számára a háj egyszerűen méreg.

Kétségtelen, hogy a kamatot szülő aránytalanság a kereslet és kínálat között a pénzreform után még jó ideig fenn fog állni, és csak fokozatosan tűnik el. A hagyományos pénz évezredes hatását - azaz a dologi javak (a reáltőke) szűkösségét - nem lehet egy papírpénz-nyomd a 24 órás munkájával megszüntetni. A házak, hajók, gyárak hiányát a színes pénzpapír természetesen nem szüntetheti meg, szemben a papírpénz-, pénzpapír-hívőknek a kezdetektől

346

vallott tévhitével. A szabadpénz majd megengedi, hogy korlátlan mennyiségben hozzanak létre házakat, gyárakat, hajókat; megengedi a néptömegeknek, hogy kedvük szerint dolgozzanak, verejtékezzenek, és a koldusszegénységet, amelyet az arany hátráhagyott, elátkozzák. Önmagában azonban egyetlen követ sem szállít a hiányzó városok felépítéséhez. A sajtók, amelyeken a szabadpénzt előállítják, önmagukban egyetlen cseppet sem adnak hozzá a dologi javak (a reáltőkék) óceánjához, ami a tőkekamat vízbe fojtásához elkerülhetetlen, és amit évekig tartó, állhatatos és teljes erővel végzett munkával kell megteremteni, mielőtt kamatmentességről lehet beszélni. A szabadságot mindig ki kell harcolni, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen, és így a kamattól való szabadságért is küzdeni, dolgozni kell. Verejtékezve kell a népnek eljutnia a kamatmentes házhoz, a kamatmentes gyárhoz, a kamatmentes jövendő állam meghódításához.

Egyébként azon a napon, amelyen az aranyat letaszítják a trónjáról, és a szabadpénz átveszi az árucsere közvetítését, egyáltalán semmi említésre méltó nem fog történni a kamat vonatkozásában. A meglévő dologi javak (reáltőke) kamata átmenetileg változatlan marad. És az újonnan létrejövő dologi javak is, amelyeket a nép az immár akadálytalan munkájával létrehoz, kamatot fialnak. Persze nyomást fognak gyakorolni a kamatra, mégpedig abban a mértékben, ahogyan a mennyiségük növekszik. Ha olyan városok mellett, mint Berlin, Hamburg, München, újabb és nagyobb várost építenek, akkor talán fedezni fogja a lakások kínálata a keresletet, és kamatozásuk nullára csökken.

Amikor azonban a reáltőkék még kamatot hoznak, és pénzért olyan árukat lehet vásárolni, amelyeket új reáltőkékké lehet egyesíteni, olyan reáltőkékké, amelyek kamatot hoznak, világos, hogy ha valakinek pénzkölcsönre van szüksége, ezért ugyanazt a kamatot kell fizetnie, amelyet a reáltőke hoz, mégpedig magától értetődően a verseny törvényei szerint.

A szabadpénzben adott kölcsönnek tehát mindaddig kamatoznia kell, amíg a reáltőkék kamatot hoznak. Amíg ezek, a fémpénz által okozott szűkösségüknek köszönhetően, még egy ideig tőkeként maradnak fenn, úgy alkotó erőik is, tehát a nyersanyagok és a pénz is, még egy ideig tőkék lesznek.

Mindaddig a reáltőkék kamata az őskamattól függött; most az őskamat megszűnt és a kölcsönkamat magassága pontosan a dologi javak kamatához igazodik. Nem azért fognak tehát a pénz kölcsönzésekor kamatot fizetni, mert a pénz az árukra ráterhelhet egy illetéket, hanem azért, mert a kölcsönök iránti kereslet egyelőre felülmúlja a kínálatot.

Az őskamat nem kölcsönkamat volt; a pénznek árura való cserélésében és az ennél érvényesített díjazásban semmi közös nem volt a kölcsönnel. Ezért az őskamatot nem is a kereslet és a kínálat határozta meg. A termelő a pénzért cserébe áruját adta oda. Ez csereüzlet volt, és ekkor azért szedtek őskamatot, mert a pénztulajdonosnak módja volt megengedni vagy megtiltani a cserét. Az őskamat annak a haszonkülönbségnek felelt meg, amelyet a pénz mint csereeszköz nyújtott a pénzhelyettesítőkkel (váltóval, ősgazdasággal, cserekereskedelemmel) szemben. A pénz mégoly nagy kínálata sem tette lehetővé ennek a különbségnek, és ezzel a kamatnak a megszüntetését.

A dologi javak kamatánál ezzel szemben nem cseréről van szó, hanem kölcsönről. A

földtulajdonos kölcsönzi a földet a bérlőnek, a háztulajdonos köl-

347

csönzi a házat a bérlőnek, a gyáros kölcsönzi a gyárat a munkásoknak, a bankár kölcsönzi a pénzt az adósnak; de a kereskedő, aki az árukra kiveti a kamatot, nem kölcsönöz semmit: ő cserél. A földbérlő, a lakásbérlő, a munkás, az adós azt adják vissza, amit kölcsönvettek; a kereskedő a pénzéért a pénztől teljesen különböző dolgot kap. Ezért nincs a cserében semmi közös a kölcsönnel, ezért befolyásolják egészen más törvények az őskamatot, mint a dologi javak kamatát. És tulajdonképpen teljes mértékben fel kellene hagyni azzal, hogy e két, annyira különböző dolgot ugyanazzal a kamat szóval jelöljük.

A dologi javak kamatát a kereslet és a kínálat határozza meg. A kamat a verseny törvényének van alávetve. A kamat a kereslet és a kínálat arányának egyszerű eltolásával megszüntethető. Ez az őskamat esetében soha nem lett volna lehetséges. A dologi javak kamata idáig védve volt az efféle eltolódás ellen, mert a tárgyi tőke létrehozása attól függ, hogy ezek a javak hoznak-e olyan magas kamatot, mint az őskamat,

A szabadpénz ezt az ellenállást megtöri, de még fennáll a kamat számára elengedhetetlen aránytalanság a kölcsönök minden fajtájának kereslete és kínálata között: a bérházak, gyárak, gépek alakjában megjelenő kölcsönöknél éppúgy, mint a pénzformában megjelenő kölcsönöknél.

De e pénzkölcsönzés kamatának anyaga most már nem a kereskedelemből származik, mint P-Á-P', hanem az árutermelésből. Ez a kamat annak a terméknek egy része, amelyet a vállalkozó a kölcsön segítségével azonos költséggel nagyobb mennyiségben elő tud állítani, és amit a pénzkölcsönző a maga számára követelhet, mert a kereslet és a kínálat ezt megengedi számára.

Az őskamatot az árutermelésen kívül, a cserénél vetették ki. Nem a kölcsön segítségével előállított többlettermék részeként, hanem egyáltalán minden áru részeként, amelyek a pénzre mint csereeszközre rá voltak utalva. Az őskamatot akkor £Í behajtották volna, ha minden munkásnak saját, a többiekével teljesen azonos munkaeszköze lett volna; ha minden adósságot kifizetnek; ha mindenki készpénzzel fizet vásárlásaiért; ha mindenki saját házában lakik; ha a piacon nincs kölcsön, és minden kölcsönügyletei betiltanak; ha a kamatszedést a törvény és az egyházi egyaránt tiltja.

A kölcsön iránti kereslet, nevezetesen munkaeszközök formájában, onnan ered, hogy ezekkel a munkaeszközökkel több vagy jobb árut termelhetnek, mint ezek nélkül. Ha a munkás ennél a keresletnél elégtelen kínálattal találkozik, abból a többletből, amelyet a kívánt munkaeszköztől remél, egy részt le kell adnia a kölcsönadónak, mégpedig nem másért, mint azért, mert a kereslet és a kínálat közt fennálló viszony így akarja. Ez a viszony a szabadpénz-reform bevezetése után még egy ideig fennmarad.

Amíg a munkaeszköz tőke, a munkatermék is tőke, de nem mint áru, nem ott, ahol az áru áráról tárgyalnak, minthogy egymással szembeállítva az áruk kamatelszámolásai kiegyenlítenék egymást. De az áruforgalmon kívül, ott, ahol egy kölcsön feltételeiről (tehát nem árakról) tárgyalnak, nem a vevővel, hanem a kölcsönkérővel szemben, ott a munkatermék tőke lehet, sőt annak kell lennie, amíg a munkaeszköz tőke. Éppen fordított a viszony a hagyományos pénzzel. Ez a kamatát nem a kölcsönvevőktől, hanem az áruforgalomból szedi. A hagyományos pénz szívó fullánkját közvetlenül a nép vérpályájába mélyeszti. A szabadpénz ezt a köpölyöző szerszámot megszünteti. És ezért maga a szabadpénz nem tőke többé. A szabadpénz nem tudja a kamatot min-

348

den körülmények között kipréselni. Eléri a munkaeszközök végzete, amelyek szintén csak addig szedhetnek kamatot, amíg a kínálat elmarad a kereslet mögött. Ha a reáltőke kamata nullára csökken, akkor a kamatmentes pénzkölcsön is tény lesz. A szabadpénz-reformmal eltűnik a pénzkamat abban a pillanatban, amikor a szabadpénz szembekerül az áruval. A szabadpénz mint csereeszköz azonos fokon áll az áruval. Ugyanaz a helyzet, mintha a vas és a búza közé csereeszközként krumplit iktattunk volna be. El lehet képzelni, hogy a krumpli a búzára, a vasra kamatot vet ki? Bár a szabadpénzzel az őskamat eltűnik, az még nem ok a kölcsönkamat azonnali eltűnésére. A szabadpénz csak szabaddá teszi az utat a kamatmentes kölcsön számára - többet nem tehet.

Itt az őskamat és a kölcsönkamat közti különbségtételben mint gyújtópontban összpontosul mindaz, amit idáig az őskamatról elmondtunk. Eddig nem láttuk az őskamatot, mert elrejtőzött a közönséges kölcsönkamat (a teremtménye) mögé. Amikor a kereskedő pénzt vesz kölcsön, és a kamatot, amelyet ezért fizet, mint általános költséget belekalkulálja az árba, akkor ez, amint eddig feltételezték, kölcsönkamat. A kereskedő előlegezi a pénzt az árunak, kölcsön ad neki, és az árutermelők megfizetik ennek a kölcsönnek a kamatát. így magyarázták a dolgot. Egyébként nem kell felületes gondolkodónak lenni ahhoz, hogy figyelmetlenül elmenjünk e téves következtetés mellett. A látszat itt valóban nagyon megtévesztő. Nagyon pontosan oda kell figyelni, hogy észrevegyük: a kamat, amelyet a kereskedő a kölcsönvett pénzén fizet, nem kiindulópontja, hanem végpontja az egész ügyletnek. A kereskedő a pénzzel behajtja az ős-kamatot az áruktól és, minthogy a pénz nem az övé, továbbítja az őskamatot a pénz kölcsönadójához. O itt a pénzkölcsönző egyszerű pénzbeszedője. Ha ez az ő saját pénze lett volna, akkor éppúgy behajthatta volna az őskamatot, és saját a zsebébe dughatta volna. És akkor hol lett volna a kölcsön? A kölcsönnél a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időben elválik. A kölcsönkamat teljes mértékben azon időtávhoz igazodik, amely a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között fennáll. De a pénznek árura való cseréjénél, ahol az őskamatot kivetik, a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időben teljesen egybeesik. A kölcsönügylet hitelezőt és adóst hagy maga után; a csereügylet nem hagy maga után semmit. Az ember bemegy a boltba, vásárol, fizet és eljön. Az ügyletet maradéktalanul elintézte. Mindenki odaadta és megkapta a jelenben azt, amit kért. Hol volna itt a kölcsön ? A kölcsönnél némely esetben szükséghelyzetről, rászorultságról, eladósodásról stb. lehet beszélni; viszont minden esetben annak lehetetlenségéről van szó, hogy valaki azt, amire szüksége van, azonnal kifizesse. Aki hitelre vesz kenyeret, mert nem tudja készpénzzel megfizetni, kölcsönt kap, és a magasabb árban megfizeti a kamatot. De a parasztnál, aki hízott disznókat visz a piacra, hogy pénzért elcserélje, nem lehet eladósodottságról vagy rászorultságról beszélni. A kölcsönadó az ő többletéből ad, a kölcsönvevő az ő hiánya miatt veszi át. De a cserénél mindkét résztvevőnek egyidejűleg van többlete és hiánya. Hiány van abból, amit kérnek, többlet van abból, amit kínálnak.

Az őskamatnak tehát semmilyen rokonsága nincs a kölcsönkamattal. Az őskamat, mint mondtuk, illeték, adó, rablás: minden lehet - csak nem egy kölcsön ellenszolgáltatása. Az őskamat sajátos jelenség, amelyet önmagában kell vizsgálni: népgazdasági alapfogalom. A kereskedő kész arra, hogy a pénz-

349

kölcsönért kamatot fizessen, mert tudja, hogy ez az árban megtérül számára. Ha az őskamat megszűnik, ha a pénz elveszíti azt a képességét, hogy őskamatot szedjen, akkor a kereskedő sem ajánlhat kamatot az áruvásárlási pénzkölcsönért.

Itt megint hasznos lesz a cserekereskedelemmel való összehasonlítás. A cserekereskedelemben az árukat kamat nélkül cserélik. Ha azonban a cse-rekereskedelem korszakában valaki egy árut nem cserébe, hanem kölcsönbe akart megkapni, akkor minden egyedül attól függött, hogy milyen kereslet és kínálat van a kölcsönre vonatkozóan, hogy megállapítsák, követelhétnek-e kamatot, és ha igen, mennyit. Ha egy házat bérbe tudtak adni, és több bért tudtak elérni, mint amennyi az értékcsökkenés, akkor magától értetődő volt, hogy mindenkinek, aki a házat alkotórészeiben (tehát fa, mész, vas stb. köl-csönvételének formájában) bérelte, ezért kamatot kellett fizetnie.

Az e fejezetben lévő néhány ismétlés szükséges volt: elejét akartuk venni annak, hogy a pénz őskamatát összetévesszék a kölcsönkamattal.

6. Ahogyan a tőkekamatot eddig magyarázni próbálták

Aki tehát most tudja, hogy a lakások, munkaeszközök, hajók stb. és a pénz milyen körülményeknek köszönheti tőketulajdonságát, azt is. tudni akarja, hogyan próbálták meg eddig a kamatot magyarázni. Aki erről alaposan akar tájékozódni, a kamatelméletek teljes körű ismertetését találja v. Boehm-Ba-werk könyvében.* Az elméletek következő felsorolását ebből a könyvből vettem. A szerző felteszi a kérdést: honnan és miért kapja a tőkés a kamatot, és az erre kapott válaszokat lényegében a következőképpen csoportosítja:

1. Fruktiftkációs elméletek.1. Termelékenységelméletek.1. Haszönelméletek.1. Önmegtartóztatási elméletek.1. Munkaelmélelek.1. Kizsákmányolás-elméletek.

Minthogy v. Boehm-Bawerk nem szorítkozott arra, hogy ezeket a különböző elméleteket pusztán értékelje, hanem maga is felállított egy saját kamatelméletet, szinte elkerülhetetlen volt, hogy az idegen kamatelméletek megítélésénél saját kamatelméletének hatása alatt álljon, és hogy ennek következtében az olyan állítások, amelyek saját elmélete ellen vagy mellett szólnak, különösen lekötötték a figyelmét, talán más állítások rovására, amelyek más álláspontról szemlélve nagyobb jelentőséget nyernének, és talán alaposabb tárgyalást érdemelnének, mint amit ő rájuk szánt. így például a 47. oldalon a következő fejtegetést találom:

„Sonnenfels,** akit Forbonnais befolyásolt,*** a kamat eredetét a pénzforgásnak a pénzt felhalmozó tőkések által történő akadályoztatásában látja,

* Kapitíil und KapitaLzins. Innsbruck, Verlag der Wagnerschen Universitats-Buch-handlung.

** Sonnenfels, Handlungswissenschajt. 2 . kiadás, Bécs, 1758. *** Hogy hogyan és hol, azt nem említi.

350

akiknek a kezéből a pénzt csak kamatként felajánlott sarc révén lehet kicsalogatni. Mindenféle ártalmas hatásokat tulajdonít a kamatnak: megdrágítja az árut, csökkenti a serénykedés nyereségét (tehát nyilván a munkahozadékot) és a pénztulajdonosnak juttatja ennek részleteit. Igen, a tőkéseket olyan osztálynak minősíti, amelyik nem dolgozik, és a dolgozó osztályok verejtékéből táplálkozik."

Számunkra egy ember, aki ilyen nézeteket vall, vonzó személyiség lenne, de v. Boehm-Bawerk nem tartja ezt az elméletet beható értékelésre méltónak, és a szerzőt röviden elintézi azzal, hogy annak „ellentmondásos bcszédességé-ről" ír. így előfordulhat, hogy az, aki a kamatról szóló írásokat az őskamat álláspontjáról vizsgálja, figyelemre méltó állításokat találna annak bizonyítására, hogy a hagyományos pénz önálló, kamatot képező erejét nem csak most fedezték fel és bizonyították.

Mi itt erőteljes rövidítéssel ismertetjük a fönt megjelölt hat elméletet, és egyébként mindenkinek, aki közelebbről meg akar ismerkedni a tőkekamatelméletek történetével, ajánljuk v. Boehm-Bawerk kitűnő művét.

Ezen elméletek alapos értékelésére nincs szükség, minthogy az őskamat-el-mélet segítségével most már mindenki abban a helyzetben van, hogy megtalálja azt a pontot, ahol a kutatókat a tündérkirály lányai az egyenes útról letérítik, hogy az érték mocsarába tévedjenek.

1. A jruktifikációs elmélet a kamatot, óriási gondolatugrással, a földjáradékból magyarázza. Mivel pénzért szántót lehet venni, amely kamatot hoz, ezért a pénz, és minden, amit pénzért vásárolni lehet, kamatot kell hogy hozzon. Ez igaz, de ez az elmélet egyáltalán semmit nem mond, mivel hiányzik annak a magyarázata, hogy miért lehet pénzért, amelyet nem gyümölcsözőnek nyilvánít, olyan szántót vásárolni, amely kamatot hoz. Azok között az emberek között, akik ezt az „elméletet" terjesztik, találjuk Turgot-t és Henry George-ot. Érthetetlen, hogy ezek az érdemes emberek hogyan kerültek bele ebbe a felületes társaságba! Valószínűleg náluk nincs másról szó, mint egyszerű véleményekről vagy nézetekről, amelyet azért adnak elő, hogy ellentmondásra késztessenek, és felhívják mások figyelmét a kamatproblémára.

1. A termelékenységelmélet azzal magyarázza a kamatot, hogy a munkaeszköz (a tőke) támogatja a termelést (a munkát). És ez igaz, hiszen mit kezdene egy proletár munkaeszköz nélkül? De aztán azt mondja, hogy terméktöbbletnek is magától értetődően és természettől fogva a munkaeszköz tulajdonosához kell befolynia. És ez nem igaz, és egyáltalán nem magától értetődő, ami már abból is látható, hogy a munkát és a munkaeszközt nem lehet szétválasztani, hogy egyáltalán nem lehet meghatározni, hogy a termék melyik része tulajdonítható a munkának és melyik része a munkaeszköznek. Ha a kamatot arra lehetne visszavezetni, hogy a proletár a munkaeszközökkel többet, tud létrehozni, mint puszta kézzel, akkor a legtöbb esetben egyáltalán semmi nem maradna a munkás számára. Mert mit kezdhet egy mezőgazdasági munkás eke és szántóföld nélkül, mit kezdhet egy mozdonyvezető vasút nélkül? Munka és munkaeszköz egyáltalán nem választható szét, és a termék felosztását -a munkaeszköz tulajdonosa és a munkás között más körülményeknek kell meghatározniuk, mint annak, hogy milyen mértékben támogatja a munkaeszköz az áru előállítását. Hol vannak ezek a körülmények?

351

Mi azt mondjuk: a munkaeszközök kínálata és kereslete határozza meg azt a viszonyt, amely szerint a munkás a munkaeszközök tulajdonosával a termékeken osztozik, mégpedig teljesen függetlenül a munkaeszköz teljesítőképességétől. A munkaeszköz támogatja a munkát - innen ered a kereslet a proletárok oldaláról; de ez a kereslet nem határozhatja meg egyoldalúan a kamatot; ehhez a kínálatnak is van egy szava. A termék felosztása a proletárok és a tőkések között a kereslet és a kínálat viszonyától függ. A tőkés a munkaeszköze után csak akkor várhat kamatot, ha a kereslet felülmúlja a kínálatot. És mennél jobb, mennél nagyobb teljesítőképességű a munkaeszköz, amelyet a tőkés a munkás rendelkezésére bocsát, annál jobban duzzad a termeléssel a munkaeszközök kínálata, annál alacsonyabb lesz a kamat. A termelékenységelmélet szerint azonban ennek fordítva kellene lennie: mennél nagyobb teljesítőképességű a termelőeszköz, annál magasabb a kamat. Ha a termelőeszközök (munkaeszközök) teljesítőképességét általánosan megtízszereznénk, akkor ebből a tőkésnek (a termelékenységelmélet szerint) hatalmas nyeresége jönne létre, holott nyilvánvaló, hogy egy ilyen esemény révén a termelőeszközök kínálata a keresletet hamarosan felülmúlná, és a kamat a kínálat nyomása alatt teljesen eltűnne. (Feltéve, hogy a pénz nem tudná megakadályozni a dolgok ilyetén alakulását).

A termelékenységi elmélet nem tudja megmagyarázni a kamatot, mert a tökél nem dinamikusan (mint erőt), hanem statikusan (mint anyagot) vizsgálja* Csak a keresletet látja, amelyet a munkaeszközök alkalmassága hoz létre, és figyelmen kívül hagyja a kínálatot. Számára a tőke egyszerűen anyag; nem látja azokat az erőket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az anyagból tőke legyen.

3. „A haszonelméletek a termelékenységelméletek leszármazottai" - mondja Boehm-Bawerk. Azt az egyszerű gondolatot azonban, amely a termelékenységelmélet alapját képezi, Boehm-Bawerk egészen rendkívüli módon összekeveri, amennyiben a kérdést értékkérdéssé változtatja, anélkül, hogy megnevezné az értékelméletet, amelyre a magyarázatot visszavezeti. Amikor a termék értékéről beszél, arra a csereviszonyra lehetne gondolni, amely szerint az áruk egymással kicserélődnek. De mit értsünk „a termelőeszköz értéke" kifejezésen? A munkaeszközöket csak kivételes esetben cserélik; ezeknél kamathozadékról beszélünk, nem árról, és ha az a kivételes eset áll elő, hogy egy vállalkozó eladja a gyárát, akkor az ár a kamathozadékhoz igazodik, amint ezt naponta lemérhetjük az ipari papírok árfolyam-ingadozásán, és azon is, ahogyan egy szántó eladási ára annak az összegnek felel meg, aminek a kamata egyenlő a földjáradékkal. És milyen értékelméletet alkalmaznak egy szántóra? Ha azonban az eladásra szánt gyárat alkotórészeire bontják, azaz árukra, hogy megállapítsák az „értékét", akkor itt már árukról és árakról van szó, nem pedig munkaeszközökről és kamatokról. Az árukat eladásra állítják elő, a munkaeszközöket pedig saját használatra vagy tőkeként, hogy kikölcsönözzék. Létezik olyan értékelmélet, amely egy időben alkalmazható árura és munkaeszközre, árra és kamatra? Áthatolhatatlan köd üli meg ezt a tájat.

Azt mondja a szerző a 131. oldalon:„Például magától értetődőnek kellene lennie a következőnek. Ha bebizonyítottuk,

hogy a tőkének megvan az a képessége, hogy egyáltalán javak előállítására vagy több jószág előállítására szolgálhat, ezáltal még nincs jogunk

* Lásd dr. Theo Christen, Absolute Wáhrung. Bern, Schweizer Freiland-Preigeldbund.

352

azt állítani, hogy a tőkének ereje van több érték előállítására, mint amennyi egyébként előállítható volna,* vagy mint amennyi értéke magának van.** Az utóbbi fogalmaknak (!) az első bizonyítási eljárásba történő csúsztatása nyilvánvalóan egy bizonyíték nélküli csalás jellegét öltene."

Lehetséges, hogy az itt elmondottak mindazok számára magától értetődők, akik az úgynevezett értékről, értékanyagról, értéktermelésről, értékgépekről, értékkonzervekről, értékperselyekről és értékkövületekről ugyanazt vallják, mint v. Boehm-Bawerk. De hogyan feltételezheti, hogy minden olvasónak ugyanilyen nézetei vannak erről a kérdésről? Már nem létezik az értékkérdés? Sokak számára „magától értetődő", hogy ott, ahol az „értékfogalom"-nak sűrűsödnie kell, egész egyszerűen minőség és mennyiség szerint meghatározott árut énének, amelyeket ki lehet cserélni. Aki azonban az „értéket" így fogja fel, teljesen magától értetődőnek találja, hogy a tőke több jószágot előállító képessége egyben a tőke több értéket előállító képességét is magába foglalja. Ha például a gőzgép általános használata általában megkettőzi a munkaterméket, akkor a kétszer annyi termékért mindenki kétszer annyi árut fog cserélni. Ha most termékei „értékének" azt nevezi, amit saját termékeiért cserébe kap, akkor a gőzgép által megkettőzött termékeiért éppen megkettőzött értéket cserél.

4. Senior absztinencia- vagy önmegtartóztatás-elmékle jó úton indul el a kamat magyarázata során, amikor a munkaeszközök kereslete és kínálata közti aránytalanságból indul ki, de félúton megáll. Senior az embereket általában pazarlóknak tartja, akik inkább néhány napig dáridóznak és aztán az év hátralévő részében kölcsönből élnek és kamatot fizetnek, semmint hogy közvetlen élvezetükről lemondjanak. Innen van a munkaeszközök hiánya, innen van az aránytalanság a kínálat és kereslet között, innen a kamat. A kamat azon kevés személy jutalma, akik önmegtartóztatást gyakorolnak. És ez a kevés nem azért önmegtartóztató, mert a mai fogyasztással szemben előnyben részesítik a jövendő pazarlást, nem azért, mert fiatalokként az esküvőre, meglett emberekként az öregkorra, apákként a gyermekeik számára akarnak takarékoskodni, hanem csak azért, mert tudják, hogy az, amit megtakarítanak, kamatot hoz. Az erény e díjazása nélkül ők is máról holnapra élnének, nem tennének félre vetőburgonyát, hanem az egész krumptitermést elpusztítanák egy hatalmas lakomán. Kamat nélkül senki nem lenne indítva tőke képzésére és megőrzésére, és arra, hogy a jelenlegi fogyasztást mindig és magától értetődően előnyben részesítse a jövőbenivel szemben! Hiszen senki sem tudja, hogy egyáltalán a jövőben él-e még, és ezért feléli a felhalmozott javakat!

Az ember ilyen jellegzetes tulajdonságánál (milyen önmegtartóztatónak tűnik a hörcsög és a méh!) felmerül a kérdés, hogyan létezik még egyáltalán az emberi faj, és hogyan lehet ilyen körülmények között egyáltalán valakinek pénzt kölcsönözni. Aki a saját javaival ilyen rosszul gazdálkodik, idegen javak esetében végképp nem tud majd ellenállni a kísértésnek, hogy a jelenlegi édes élvezetnek feláldozza a jövőbelit; hogyan akarja akkor a kamatokat megfizetni és a tőkét visszaadni? Ha őseink a téli készleteket már nyáron elpusztították volna, vajon mi most örvendhetnénk létezésünknek? Vagy azért mondtak le

* Ismét az. értékgép! ** Ismét az értékanyag!

353

apáink a közvetlen élvezetről, mert a pincében lévő készletek kamatot hoztak, azaz mindig értékesebbekké, jobbakká és nagyobbakká váltak?

De mégis van valami igazság Senior elméletében. A kamat kétségkívül a tőke szűkösségének köszönheti létét, és a hiány csak pazarlásból származhat. De a furcsa az, hogy nem azok a pazarlók, akik a kamatot fizetik, hanem azok, akik a kamatot szedik. Persze megint csak az a helyzet, hogy amit a tőkések elpazarolnak, az nem a sajátjuk, hanem idegen tulajdon, minthogy a munkanélküliség, amelyet az őskamat kipréselése céljából a pénzforgás megszakítása révén létrehoznak, mások rovására áll elő. A tőkések idegen tulajdont pazarolnak, elpazarolják a szorgalmas, takarékos nép munkaerejét, mások költségére engednek a válságokban milliárdokat túltermelésként elpusztulni, nehogy ezzel a tőkék túltermelése álljon elő, és a kamatláb essen. Innen van a tőkehiány, innen van a kamat. Tehát nem a munkásoknak, hanem a tőkéseknek kellene önmegtartóztatást prédikálni az ilyen munkapazarlástól. A munkások megmutatták, hogy az önmegtartóztatást az éhenhaíásig tudják gyakorolni, ha ez azt jelenti, hogy a tőkétől a zsákmány jelentéktelen részét elragadhatják. Sztrájkok ezreiben tanú-sítottak ilyen hősies önmegtartóztatást, és feltételezhető, hogy ha sikerülne a munkásokkal elhitetni, hogy a kamat megszüntetéséhez elegendő lenne a ta-karékoskodás, és az, hogy nem költenek dohányra és pálinkára, megtennék. De mi lenne ma ennek a következménye? Alig esne a reáltőkék kamata az őskamat alá, máris kitörne a válság, a gazdasági összeomlás, amely elrabolná a munkásoktól Önmegtartóztatásuk gyümölcseit.

Az önmegtartóztatás-elmélet minden esetben nyílegyenesen elvezet a következő ellentmondáshoz: munkások, dolgozzátok agyon magatokat, izzadjatok, hogy sok árut lehessen termelni és eladni, ti magatok azonban a lehető legkevesebbet vásároljátok! Éhezzetek, fagyoskodjatok, legyetek önmegtartóztatók, semmit ne vásároljatok mindabból, amit termeltek (azaz abból, amit eladásra szántatok), hogy így a lehető legnagyobb pénztöbbletet nyerjétek új reáltőkék létrehozására!

Ebbe a tökéletes ellentmondásba ütköztek volna az önmegtartóztatás-elmélet szerzői, ha tovább mennek azon az úton, amelyre léptek: észrevették volna a pénzrendszer hiányosságait, ahogyan valószínűleg Proudhon is ezen az úton jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy az arany egyengeti az utat.az áruk előtt a reáltőkékhez, s hogy az arany akadályozza meg hogy az árutúltermelés (amely lenyomja az árakat és válságra vezet) átcsapjon töketúltermelésbe (amely lenyomja a kamatot és élénkíti a forgalmat).

5. A munkaelméletek a kamatot kereken a tőkések munkatermékeként ma-gyarázzák! A kamatszedést Rodbertus hivatalnak nevezi, a szelvényvagdosást Schdjfle népgazdasági foglalkozásnak tünteti föl, amelynek csak azt rója fel, hogy „szolgáltatásai" költségesek, Wagner szóhasználatával pedig a járadékosok „a társadalom tisztségviselői, akiknek az a dolga, hogy létrehozzák és foglalkoztassák a nemzeti termelőeszköz-alapot". És v. Boehm-Bawerk ezeket a tudósokat megtiszteli azzal, hogy a kamatteoretikusokhoz számítja őket!

5. A k i z s á k m á n y o l á s - e l m é l e t e k a k a m a t o t e g y s z e r ű e n a m u n k a t e r m é k b ő l v a l ó e r ő s z a k o s l e v o n á s k é n t m a g y a r á z z á k , a m i t a t e r m e l ő e s z k ö z ö k t u l a j d o n o s a i m e g e n g e d n e k - m a g u k n a k , é s a z é r t e n g e d h e t i k m e g m a g u k n a k , m e r t a m u n -

354

kasok termelőeszközök nélkül nem tudnak dolgozni, holott munkájukból kell hogy éljenek.

Vajon megérdemli épp ez az elmélet a „kizsákmányolás-elmélet" nevet? Vajon az

absztinens (lásd önmegtartóztatás-elmélet!) nem zsákmányolja ki a piaci helyzetet, amikor a tőke szűkös piaci jelenlétét kamatszedésre használja ki?

A munkatermékből való levonás mértékét ezen elmélet szerint (amelynek fő képviselői Marx és a szociáldemokraták) a termelőeszközök tulajdonosai nem kereskedelmi, üzleti és tőzsdei alapelvek, hanem különös módon történelmi és erkölcsi szempontok alapján szabják meg. Marx azt mondja: „Ellentétben tehát a többi áruval, a munkaerő értékmeghatározása egy történelmi és erkölcsi elemet is tartalmaz." {A tőke, I, MEM, 23,163.)

De mi köze van a munkaerő fenntartásának a történelemhez és az erkölcsiséghez, mi köze bizonyos országokhoz és bizonyos korszakokhoz? Hiszen a nélkülözhetetlen élelmiszerek átlagos kerületét maga a munkaerő fenntartása adja meg! Ez változhat a munka nehézsége, a faj, az emésztőrendszerek erősödése vagy gyengülése szerint, de sohasem történelmi és erkölcsi okokból. Ha ebben az egész marxi tan számára döntő pontban az erkölcsi törvényeknek szerepük lehet, akkor a „munkaerőt" már egyáltalán nem lehet árunak tekinteni. Ilyen elmosódott kifejezésekkel mindent be lehet bizonyítani.

A tőkés pontosan megtudakolja, hogyan táplálkozott a mama, a nagymama és az ükmama, mibe kerültek ezek az élelmiszerek, és.a munkásnak ezekből az anyagokból mennyire van szüksége gyermekei felneveléséhez (minthogy a tőkés úgy tesz, mintha nagyon aggódna azért, hogy ne csak az „ő" munkásai, hanem a munkások egyáltalán erőteljesek és egészségesek maradjanak), és ezeket az alapvető létszükségleti dolgokat aztán a vállalkozó átengedi a munkásnak. A maradékot látatlanban is saját magának tartja fenn.

A munkatermékeknek ez a felosztása a vállalkozók és a munkások között, amivel Marx a kamatproblémát véglegesen és kényelmesen elintézte annyiban, hogy a bérelmélet ilyen módon a kamat- és földjáradék-elméletet is magába foglalja, a kizsákmányolás-elmélet sebezhető pontja. Ennek az elméletnek nem csak az a feltételezése hibás, amely szerint a bér a munkás és utódai felnevelésének, kiképzésének és fenntartásának költségeihez igazodik, hanem az a féírebeszélés is, hogy valahányszor a bér e határ fölé vagy alá kerül, a bérek magasságát az arról való általános felfogás határozza meg, hogy mi kell a munkás életéhez!

„A keletnémet birtokokon az utolsó 5 évben a bérek olyan erősen emelkedtek, hogy már alig különböznek a nyugatnémet bértételektől, és a mezőgazdasági idénymunkások áramlása jócskán csökken," Ezt olvashattuk 1907-ben az újságokban. Lám, milyen gyorsan változik az általános felfogás arról, hogy melyek a munkások létszükségletei! Bár a tőzsdén az árak még valamivel gyorsabban változnak, mindemellett az öt éves időszakot csak nem lehet „történelmi fejlődésnek" nevezni.

Japánban a bérek egészen rövid idő alatt 300%-kal emelkedtek, bizonyára mégsem azért, mert az általános felfogás az éhségről és a jóllakottságról ilyen gyorsan megváltozott. Az ellentmondásoknak e magyarázatai, amelyekbe a kizsákmányolás-elmélet lépten-nyomon beleütközik, teljesen magukon hord-

355

ják a zavarba kerültség ismertetőjegyeit. Ilyen kifogásokat az keres, akit sarokba szorítottak.

Ugyanilyen joggal a kizsákmányolás-elméletet a következőképpen is meg lehetne fogalmazni. A tőkés egyszerűen, elveszi a munkás termékéből azt, amire - a történelmi és az általános felfogás szerint - szüksége van ahhoz, hogy társadalmi rangjának megfelelően éljen, és gyermekeinek hátrahagyja a szükséges örökséget. A maradékot méretlenül és számolatlanul odadobja a munkásoknak. Ennek a felfogásnak volnának bizonyos előnyei a marxival szemben. Mindenesetre jobban hangzik; mert hogy a tőkés elsősorban magára gondol, mielőtt az iránt érdeklődik, vajon a munkás kíjön-e a maradékból, ez mégiscsak magától értetődő. A gabonavámokkal egyébként a széles nyilvánosság bizonyítékot kapott erről a magától értetődésről.

A kamathoz szükséges proletariátus létrejöttéről is nagyon erőszakolt ennek az elméletnek a magyarázata. Az, hogy a nagyüzem gyakran előnyt élvez a kisüzemmel szemben, nem indokolja, hogy ennek az előnynek magától értetődően a nagyüzem tulajdonosához kell kerülnie. Ezt előbb egy helytálló bér-elméletnek kellene bizonyítania. Manapság a tőke átlagosan 4-5%-ot hoz, függetlenül attól, hogy 10 vagy 10 000 lóerős gépet használ. És ha a nagyüzemnek általában előnye volna a kisüzemmel szemben, ezzel egyáltalán nem volna bizonyítva, hogy a kisüzem tulajdonosai proletársorba kerülnek. A kézműveseknek és a parasztoknak mégsem kell mindig nehézkesnek maradniuk, és valóban nem is maradtak ilyen nehézkesek, hogy ölbe tett kézzel engednék a nagyüzemeket a fejükre nőni. Védekeznek: a kisüzemeket nagyüzemmé kapcsolják össze, és gyakran egyesítik a nagyüzem (szövetkezeti tejüzem, szövetkezeti gőzcséplés, községi bikák stb.) előnyeit a kisüzem ezer kis előnyével. A nagyüzem előnyei egyáltalán nem indokolják, hogy a részvények nem a munkások, hanem a járadékosok kezében legyenek.

Röviden, a proletariátus tétrejöttét ilyen egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Könnyebben megy a dolog, ha a földjáradék törvényét és a karddal való erőszakos kisajátítást is bevonjuk a vizsgálatba. De hogyan jön létre akkor a proletariátus a kolóniákon? Ott a kardnak nincs szerepe, és a szabadföld gyakran a városok kapuja előtt található:A brazíliai német kolóniákon (Blumenan, Brusque) sokféle ipar jött létre, nevezetesen szövödék, és ezekben a gyárakban a német telepesek lányai dolgoznak nyomorúságos

feltételek között, rossz bérért. Közben e proletárasszonyok apáinak, fivéreinek és férjeinek csodálatos földek határtalan mennyisége áll rendelkezésére. Német telepesek

lányainak százai dolgoznak cselédként Sao PaoLóban. ■ Ma, a szabad költözködés világában, amikor a proletár könnyen eljuthat lakatlan országokba és földet

szerezhet,* amikor egyszerűen, szövetkezeti úton mindenki élvezheti a nagyüzem előnyeit, nem valami könnyű megmagyarázni a proletariátusnak nem csak

fennmaradását, hanem a szaporodását is, kiváltképp ha azt is figyelembe vesszük, hogy a mai polgári törvényhozás törekedni látszik arra, hogy a proletárt megvédje a

rablólovagoktól.

* A Norddeutsche Lloyd 1912 áprilisában az Európából Argentínába való átkelésért 100 márkát kért, ami egy aratómunkásnak kb. csak egyheti bére.

356

De a kard, a nagyüzem előnyei és a földjáradék törvényei mellett van még egy intézmény, amellyel a proletár tömegek léte magyarázható, s amely fölött a kamatteoretikusok idáig átsiklottak. A mi hagyományos pénzünk önmagában képes létrehozni a néptömegek proletarizálását, és ehhez semmiféle szövetségesre nincs szüksége. A proletariátus szükségszerű, törvényszerűen létrejövő kísérőjelensége a hagyományos pénznek. A proletariátust félrebeszélés, erőszak és kimagyarázkodás nélkül le lehet vezetni hagyományos pénzünkből. A pénzünket törvényszerűen általános koldulásnak kell kísérnie. A kard a korábbi korszakokban kitűnően bevált a népnek a munkaeszközeitől történő elválasztásánál, de a kard nem tudja megtartani a zsákmányt. A pénztől azonban a zsákmány elválaszthatatlan. A kamat szorosabban tapad a pénzhez, mint a vér és a földjáradék a kardhoz.

Röviden, lehet, hogy sokan vesznek részt a nép kirablásában, és ehhez a legkülönbözőbb fegyvereket használják, de mindezek a fegyverek elrozsdásodnak - csak az arany nem rozsdásodik, csak az arany dicsekedhet azzal, hogy tőle a kamatot semmiféle örökség-felosztással, semmilyen törvénnyel, semmilyen szövetkezeti vagy kommunisztíkus renddel nem lehet elszakítani. A pénz kamata még a törvényekkel, igen, még a Szentatya átkával szemben is fel van vértezve. A magánföldtulajdon megtartása mellett a földjáradékot törvénnyel (földadóval) át lehet irányítani az államkasszába, és ezt itt-ott már el is kezdték - de a mi hagyományos pénzünktől semmilyen törvénnyel nem lehet a kamat töredékét sem elszakítani.

Tehát a mi hagyományos pénzünk hozta létre a kizsákmányolás-elmélet számára nélkülözhetetlen proletártömegeket, és ezeket a pénz minden természetes felszabadító hatalommal szemben hatékonyan védi. Ezért a kizsákmányolás-elméletnek, hogy teljes legyen, még egy lépéssel hátrább kell mennie, és a kamatot nem a gyárban, nem a termelőeszközök magántulajdonában, hanem még hátrább, a munkatermékeknek pénz ellenében történő cseréjében kell keresnie. Az, hogy a népet elválasztották munkaeszközeitől, nem oka, csak egyik következménye a kamatnak.

7 . A bruttó kamat alkotórészei (Őskamat,

kockázatbiztosítási díj és hausse-prémium*)

Aki az itt tárgyalt kamatelmélet helyességét azokkal a számokkal akarja el-lenőrizni, amelyeket a statisztika szolgáltat, elég gyakran ellentmondásokba ütközik. Ennek az az oka, hogy a kamatláb az őskamat mellett rendszerint más alkotórészeket is magába foglal, amelyeknek semmi közük nincs a kamathoz.

A kockázatbiztosítási díj (veszély-járulék) mellett a kamatláb még egy sajátságos, az áruk általános árszintje által meghatározott részt tartalmaz, amelyet idegen nevű társától kölcsönözve, és hogy külföldön is használatos nevet ad-

. * A „hausse-prémíum" szót a korábban általam használt „ristorno" szó helyett alkalmazom, mivel ez az értelmét (a pénz kölcsönzőjének nyereségrészesedése a várt áremelkedésből) jobban kifejezi.

357

jak számára, hausse-prémiumnak nevezek. Ez a pénz kölcsönadójának a nyereségré-szesedésétjelenti a várt áremelkedésből.

Ahhoz, hogy e kamat-alkotórészek természetét helyesen értelmezzük, csak azt kell megnézni, milyen magatartást tanúsít a kölcsönkérő és a kölcsönadó, amikor mindketten általános áremelkedésre számítanak. Az általános áremelkedésnek az a sajátossága, hogy a kölcsönadott pénzt vissza lehet fizetni azon áruk egy részéből, amelyeket ezzel a pénzzel vásároltak meg és aztán ismét eladtak; hogy tehát a szokásos kereskedelmi hasznon kívül külön nyereség, többlet marad. Ez a többlet természetesen fokozza az általános vásárlási kedvet, mégpedig annál erősebben, mennél nagyobb a várt többlet, és mennél megalapozottabbnak látszik az áremelkedés folytatódása.

Aki idegen pénzzel dolgozik, hitelének legszélső határáig {amely az adósnak kedvező áremelkedéssel rendszerint együtt növekszik) megnöveli igényeit a bankokkal szemben, és az, aki eddig a pénzét másnak adta kölcsön, maga igyekszik üzletet csinálni, és ettől csak akkor áll el, ha a kölcsönvevő kamatlábemeléssel részelteti a vári nyereségben.

Az általános áremelkedés {konjunktúra, azaz üzleti dagály) révén a készpénz és a készpénzkövetelések (állampapírok,jelzálogkölcsönök stb.) tulajdonosát veszteség fenyegeti, ami abban áll, hogy a pénzéért egyre kevesebb árut kap. Ettől a veszteségtől a pénztulajdonos csak azáltal védhetné meg magát, ha a veszteséggel fenyegetett papírjait eladja, és a befolyt pénzt olyan részvényekbe,, árukba, házakba fekteti, amelyek árának emelkedését általában várják.

E kettős üzlet elintézése után a konjunktúra már nem árthatna neki, és a veszteséget a veszteséggel fenyegetett papírok vásárlója szenvedné el. Minthogy azonban ő is ismeri a helyzetet, ezeket a papírokat arányosan olcsóbban akarja majd megfizetni, tehát az állampapírokért csak megfelelően alacsonyabb árat (kurzust) fizet és a váltót csak nagyobb levonás (diszkont) ellenében vásárolja. így kiegyenlítődés jön létre.

De mi van akkor, ha a ravasz kópé azt mondja magának: nekem ugyan nincs pénzem, de van hitelem. Váltó ellenében kölcsönveszem a szükséges pénzt, árukat, részvényeket stb. veszek, és amikor a váltó esedékessé válik, magasabb áron eladom azt, amit vettem, kifizetem az adósságomat, és. megtartom magamnak a különbséget! Ilyen ravasz kópé sok van, és ezek mind összetalálkoznak ugyanazon a helyen és ugyanazon időben, mégpedig a pénzember, a birodalmi bank előszobájában. Az ország leggazdagabb emberei állnak ott, kis gyárosok és kereskedők mellett. Mindnyájan mohó pénzéhségről tesznek tanúságot. A pénzember látja a tolongást, és felismeri, hogy nem elég a pénze ahhoz, hogy mindegyiküket kielégítse (ha kielégítené őket, rögtön kétszeres igénnyel térnének vissza). Tehát emeli a kamatlábat (diszkontot), hogy a rohamot megállítsa, mégpedig addig, míg a ravasz kópék elkezdenek kételkedni, hogy vajon a tervezett üzletekből várt haszon még fedezi-e a magasabb kamatveszteséget. Akkor megteremtődik az egyensúly, a pénzéhség eltűnik, a pénzember előszobája kiürül.

Akkor az, amit a pénztulajdonos az áruk árának emelkedése folytán elveszít, átment a kamatlábba.

358

Azt tehát, amit az áruk általános áremelkedése révén a pénztőke elveszít, a kamatlábnak kell pótolnia. Ha például a várt áremelkedés évi 5%, akkor 3 vagy 4%-os őskamat mellett a kölcsön kamatlábának 8 vagy 9%-nak kell lennie ahhoz, hogy a pénztőke érintetlen maradjon. Ha a tőkés ebből a 9%-ból levonja az 5%-ot, ami megfelel az áremelkedésnek, és ezt hozzáteszi a tőkéhez, akkor a haszna ugyanaz, mint az áremelkedés előtt volt, 105 = 100, azaz a 105-ért most annyi árut kap, mint korábban 100-ért.

így tehát egyáltalán nem lenne meglepő, ha a közelebbi vizsgálatnál kiderülne, hogy a tőkések Németországban (a földjáradékosokat kivéve) az utóbbi 10-15 évben, az átlagosan magasabb osztalékok és kamatok ellenére, tulajdonképpen szabályellenesen, alacsonyabb tiszta kamatot húztak. Nem emelkedtek az árak ebben az időszakban átlagosan hatalmas mértékben? 15 évvel ezelőtt 1000 márka nem volt éppen annyi, mint ma 1500 vagy akár 2000? És ha a tőkés így számol, hol marad a nyereség a magas osztalékokból és árfolyam-különbözelekből? Hol marad az úgynevezett értéknövekedés? És mégis így kell számolnia, mert ha csak a számszerű pénzösszeg érdekelné, akkor csak Portugáliába kellene utaznia ahhoz, hogy milliomosból milliárdossá váljék. Azonban rosszul áll a fix kamatozású papírok tulajdonosainak a dolga. Ha ezeket eladják, árfolyamveszteséget szenvednek; ha megtartják a papírjai-kat, akkor a kamatokért kevesebb árut kapnak. Ha 15 évvel ezelőtt tudták volna, hogy ilyen erős áremelkedés következik, akkor a konszolidált államkötvények árfolyama egészen másként alakul: talán 50-re süllyedt volna.*

Világos tehát, hogy egy várt általános áremelkedésnek meg kell növelnie a pénzkölcsönök iránti igényeket, és hogy a kölcsönzők ennek révén olyan helyzetbe kerülnek, hogy magasabb kamatlábat köthetnek ki.

A kamatláb emelkedése ezzel arra vezethető vissza, hogy általános vagy túlnyomó vélekedés szerint áremelkedésre van kilátás. Ez végső soron azon alapszik, hogy a köl-csönvevök remélik, hogy fizetési kötelezettségeik egy részét a kölcsönvett pénzből vásárolt árukból meg tudják teremteni. Az áremelkedéssel a kamatláb egy idegen alkotórészt vesz fel, aminek semmi köze a tőkekamathoz; ez az, amit hausse-pré-miumnak nevezünk, ez a pénzt kölcsönadó nyereségrészesedése a várt áremelkedésből.

Természetesen a kamatlábnak ez a része azonnal eltűnik, mihelyt a várt általános áremelkedés megvalósult; nem a beállt áremelkedés, hanem az ilyennek az elvárása, a jövendő, még nem ténnyé vált árkülönbség serkent vásárlásra, a pénz befektetésére, és jár azzal a hatással, hogy több pénzt igényelnek a bankoktól. Ha a további áremelkedésre vonatkozó remény eltűnik, a vásárlási ösztönzés is hiányzik, és a pénzek visszatérnek a bankba. Akkor esik a kamatláb; a hausse-prémium kiválik a kamatláb alkotórészei közül. Magától értetődően, a várt általános árcsökkenésnél ennek a hausse-prémiumnak azonnal minden nyoma eltűnik a kamatlábból.

A hausse-prémium nagysága természetesen a várt általános áremelkedés mértékéhez igazodik. Ha ugrásszerű, gyors és erős áremelkedést várnak, akkor a pénzintézetekkel szembeni igények is gyorsan, ugyanilyen ütemben növekednek, és a kamatláb ugrásszerűen gyorsan és erősen emelkedik.

* Mindezt a háború előtt írtam.

359

Amikor néhány évvel ezelőtt Németországban általános áremelkedést vártak, a kamatláb 7%-ra emelkedett; röviddel ezután csökkenést vártak, és a kamatláb 3%-ra esett. A különbséget itt bízvást a hausse-prémium számlájára írhatjuk. Argentínában a kamatláb időnként 15%-ra nőtt, éspedig akkor, amikor a papírpénz-állomány szakadatlan növelése minden árat ugrásszerűen magasba hajtott; ezután, amint elkezdték a papírpénzt bevonni, a kamatláb 5% alá esett. Itt 10%-os hausse-prémiumnak lehettünk tanúi. Kaliforniában volt egy időszak, amikor havi 2% nem számított magas kamatlábnak. Erről számolt be Henry George, és ez akkor volt, amikor Kaliforniában tömegesen találtak aranyat.

Minthogy az általános áremelkedésnek nincs határa (1 font gyertyáért Párizsban 100 livre-t kaptak asszignátákban), így a hausse-prémumnak sem lehet határt szabni. Könnyen elképzelhetők olyan viszonyok is, amelyek között a kamatláb, illetve a hausse-prémium 20, 50 vagy akár 100%-ra emelkedhet. Ez teljesen attól függ, mekkorára becsülik az esedékesség napjáig várható általános áremelkedést. Amikor például elterjedne a hír, hogy Szibéria jégtakarója alatt új aranymezőt fedeztek fel, amely minden eddig létezőnél gazdagabb, és a hír igazolására már nagy aranymennyiségek behajózását is jelentenék, biztos, hogy általános vásárlási kedv lépne fel, és hogy a pénzkölcsönök iránti igény határtalanul megnövekednék. A kamatláb ezen aranylelet következtében soha nem látott magasságba emelkednék. Az általános áremelkedéstől várt többletek teljes magasságáig természetesen nem emelkedhet a hausse-prémium, mert különben a várt nyereséget a diszkont eleve elnyelné. A hausse-prémium azonban annál közelebb kerül a várt többlethez, mennél megalapozottabbnak vagy biztosabbnak látszik a várt általános áremelkedés.

Különböző országokban a hitelezők nyomására törvényeket hoztak, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy az áruk árait a korábbi, alacsonyabb szintre csökkentsék {a túlzott mértékben kibocsátott papírpénz bevonásával, az ezüstérmék megszüntetésével stb.). Még néhány évvel ezelőtt érvényben volt Argentínában egy olyan törvény, amellyel az általános árszínvonalat 3-ról l-re akarták csökkenteni.

Ha ma bármely országban, az adósok kívánságának engedve, éppen ellenkezőleg, az áruk árait a pénzforgalom növelése révén fokozatosan magasra hajtanák, mégpedig úgy, hogy biztosan számítani lehetne arra, hogy az árak egy év alatt általánosan 10%-kal magasabbak lesznek, akkor a várt többlet biztonsága a hausse-prémiumot ehhez a 10%-hoz nagyon közel vinné.

A hausse-prémiumnak mint a kamatláb sajátos alkotórészének elismerése nélkülözhetetlen a kamatügyek legtöbb jelenségének magyarázatához.

Hogyan akarja valaki, hogy csak egy példát vegyünk, azt a tényt megmagyarázni, hogy a kamatláb és a takarékbetét-állomány rendszerint egyidejűleg növekszik, ha másfelől nem akarjuk elvetni azt az alaptételt, hogy a kamatot a munkahozadékból levonják?

A kamatláb feltagolása kamatra, kockázatbiztosítási díjra és hausse-pré-miumra ezt a látszólag feloldhatatlan ellentmondást teljesen kielégítő módon megoldja. A kamatlábból csak a tiszta tőkekamat vonódik le a munkahozadékból, a hausse-prémium az áruk megnövekedett áraiban térül meg. Következésképpen a munkásnak (akinek a bére követi a felfelé irányuló mozgást)

360

nincs semmi részesedése a megemelkedett kamatlábban. Megfizeti az áruk magasabb árait és arányosan magasabb bért kap; ez kiegyenlítődik. A kölcsönvevő magasabb kamatlábat fizet és magasabb árat ér el; ez is kiegyenlítődik. Most már csak a megnövekedett takarékbetétek magyaráza hiányzik. Ezt abban a tényben kell keresni, hogy az áruk általános áremelkedésénél, üzleti dagálynál (konjunktúra idején) soha sincs hiány munkaalkalmakban. Tehát nem a kamat, hanem csak a kamatláb nő, együtt a takarékbetétekkel.

8. A tiszta tőkekamat: vas-nagyság

Éppen most mutattuk be, hogy míg általános áremelkedés van kilátásban (üzleti dagály, úgynevezett konjunktúra), a kamatláb a tőkekamaton és a kockázatbiztosítási díjon (veszély-járulékon) kívül még egy harmadik alkotórészt, hausse-prémiumot is magába foglal (ez a pénzt kölcsönző részesedése a várt árnövekedésből). Ebből adódik, hogy ha meg akarjuk állapítani a tőkekamat ingadozásait, a különböző időszakok kamatlábait nem lehet minden további nélkül egymással összehasonlítani. Ez éppúgy hamis következtetésekre vezetne, mintha különböző időszakok vagy különböző országok béreit az áruk áraira való tekintet nélkül akarnánk összehasonlítani.

Minthogy azonban, mint megjegyeztük, a hausse-prémium csak az áruk árainak általános felfelé haladó mozgásával együtt lép fel, és ezzel együtt rögtön el is tűnik, biztosra vehetjük, hogy a kamatláb a lefelé haladó időszakokban, az úgynevezett baisse-periódusokban - amilyenekből a történelem többet is felmutat - csak tőkekamatból és valamelyes kockázatbiztosítási díjból áll. Az ilyen időszakokban érvényesült kamatlábak tehát kitűnően alkalmasak a tőkekamat ingadozásainak megállapítására.

Az általános és megállíthatatlan áresés ilyen időszaka volt - mint ismeretes - a Kr.e. 1. századtól kb. 1400-ig* terjedő idő. Ez alatt a hosszú időszak alatt a pénzforgalom kizárólag az aranyra és az ezüstre korlátozódott (papírpénz és Schinderlingek még nem voltak); emellett e fémek lelőhelyei, nevezetesen a hispániai ezüstbányák kimerültek; az ókorból származó arany forgalmát pedig a kamat tilalma (bár gyakran hatástalanul) akadályozta, és ez az arany lassanként elveszett. Az általános árcsökkenést tehát az általánosan ismert tények bőségesen alátámasztják, és az semmilyen oldalról nem vitatott.

Gustav Billeter, Die Geschichle des Zinsfufies im griechisch-römischen Altertum bis aufjustinian (A kamatláb története a görög-római korban Iustinianusíg) című művében a következő adatokat találjuk:

163. oldal: „Rómában Sulla (Kr.e. 82-79) óta már a kamatláb lényeges tí-pusait rögzítették: 4-6%."163. oldal: „Cicero írja a 62. év végén: »SzolÍd, fizetőképes emberek bősé-

gcsen kapnak pénzt 6%-ért.«" Billeter itt hozzáfűzi: „Látható, hogy ebben már a süllyedés tendenciája jelentkezik; valóban, ezután hamarosan alacsonyabb kamatlábbal találkozunk."

* Franciaország, Itália és Spanyolország azon városai, ahol a pénzláb csökkent, mert úgynevezett érmehamisítást végeztek, itt kivételt képeznek.

361

167. oldal: „A kamatláb háborús időkben (a 29. év körül) 12%; azaz maguk a szolid emberek is ennyit kellett hogy fizessenek. 4-6%-tól tehát 12%-ig jutottak el. Aztán gyorsan újra elérték a hajdani 4%-os szintet."

Megjegyzés: Az átmeneti 12%-os kamatláb, háborús időben, talán a különösen nagy kockázatbiztosítási díjjal is magyarázható. Azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy itt is, ott is, amott is, az általános pénzhiány ellenére, átmeneti vagy helyi okokból, az árak ismét emelkedtek, és a kamatláb felvett egy haussc-prémiumot. A pénzforgás sebességében bekövetkezett változás, amelyet talán a kamattilalom új törvényi kezelése hozott létre, elég lehet az ilyen folyamatok magyarázatához.180. oldal: a római császárság lustínianus előtt: „Biztos befektetésekre 3-15%-ot

találunk, mégpedig 3%-ot meglehetősen elszigetelten; ez a tétet világosan a legalacsonyabb, a járadékszerű befektetéseknél is. 15% csak elvétve, 12% nem éppen ritka, de mégsem tipikus, 10% elvétve. A tulajdonképpeni típus 4-6% között van, e tételeken belül sem időbeli, sem helyi differenciálást nem lehet felfedezni, a kamatláb teljesen csak a befektetés jellegéhez igazodik, amennyiben a 4% az alacsonyabb típus, 6% az egészen normális, 5% a közbülső tétel a nagyon jó befektetések számára, illetve a normális tétel szokásos biztonságú befektetések számára. Határozottan közepes kamatrátaként ugyancsak 4-6%-ot találunk (soha 12); mint tőkésítési kulcsot 4%-ot és 3 1/2 %-ot."

314. oldal: lustinianus idején (Kr.u. 527-565): „Vonjuk le a záró következtetést. Látjuk, hogy különleges körülmények között a tőkésítési ráta 8%-ig emelkedhet vagy 2-3%-ra csökkenhet. Ami a közepes, átlagos tételt illeti, találtunk 5%-ot mint valószínűleg normálisát, de ez átlagnak kicsit túl magas; 6-7% ugyancsak közepes ráta, de minden esetre kissé magas, úgyhogy ezt a rátát már nem lehet egészen szokásos középnek tekinteni. Tehát akkor járunk el a leghelyesebben, ha a tulajdonképpeni közepes fekvést a valamivel 5% alattitól 6% körüliig terjedő tartományban szabjuk meg."

Billeter kutatásai itt, lustinianus korszakával zárulnak. Foglaljuk röviden össze a kapott adatokat.

Sulla idején (Kr. e. 82-79) 4-6%-ot fizettek. Cicero idején (Kr. e. 62) 6%-ért bőségesen lehetett pénzt kapni. Egy háború okozta rövid megszakítás (Kr. e. 29) után ismét tartja magát a hajdani 4%-os kamatláb. A lustinianus előtti római császárkorban szokásosan 4-6%-ot számolnak. lustinianus kormányzása alatt (527-565) a közepes kamatláb 5-6%.

Mit jelentenek ezek a számok? Nos azt, hogy egy 600 éves időszak alatt a kamatláb csaknem pontosan ugyanazon a szinten állt, mint ma, másfél évezreddel később. A 4-6,5%-os kamatláb talán kicsit magasabban állt, mint ma, de ezt a különbséget a kockázatbiztosítási díj számlájára írhatjuk, aminek az ókorban és a középkorban magasabbnak kellett lennie, mint ma, amikor az egyház, az erkölcs és a törvény védelmébe veszi a kamatot.

Ezek a számok bizonyítják, hogy a kamat független a gazdasági, politikai és szociális viszonyoktól; ez egyenesen arculcsapása a különböző kamatelméleteknek, és különösen a termelékenység-elméleteknek (az egyetleneknek, amelyek mellett legalább a látszat szól). Ha a mai munkaeszközökre, például a gőz-cséplőgépekre, a kévekötő aratógépekre, ismétlő lőfegyverekre, robbanó-

362

anyagokra stb. ugyanannyi kamatot fizetnek, mint 2000 évvel ezelőtt sarlóra, cséphadaróra, számszeríjra vagy ékre, akkor ez elég világosan bizonyítja, hogy a kamatot nem a munkaeszköz (termelőeszköz) hasznossága vagy teljesítőképessége határozza meg.

Ezek a számok azt jelentik, hogy a kamat olyan körülményeknek köszönheti létét, amelyek már 2000 évvel ezelőtt és egy 600 éves időszak alatt szinte pontosan ugyanolyan erősen fejtették ki hatásukat, mint ma. Melyek ezek a körülmények, erők, dolgok? Az eddigi kamatelméletek közül semelyik még csak érintőlegesen sem kísérli meg ennek a kérdésnek a megválaszolását.

Biíleter kutatásai sajnos Iustinianusszal befejeződnek, és tudomásom szerint a következő, Kolumbuszig terjedő időszakra hiányoznak a megbízható kutatások. Egyébként igencsak nehéz is lenne erre az időszakra megbízható bizonyítékokat összehordani, legalábbis a keresztény országokból, mert a kamattilalmat egyre szigorúbban kezelték, s a pénzfémek előrehaladó hiányával a pénzforgalom és a kereskedelem egyre jobban összezsugorodott. 1400-tól a pénzláb-csökkentések nagyobb méreteket öltöttek, és már nem teszik felismerhetővé a kamatlábban a tiszta pénzkamatot. Itt Billeternek kutatásait már árstatisztikái munkákkal kellett volna összekapcsolnia, hogy az esetleges hausse-prémiumot a kamatlábról leválassza.

Ha V. Kelemen pápa a vienne-i egyetemes zsinaton (1311) azokat a világi hatalmasságokat, akik a kamatra kedvező törvényeket bocsátottak ki, egyházi átokkal fenyegethette, rámutat arra, milyen gyenge volt akkoriban a kereskedelem, mennyire elszigetelten fordultak elő kölcsönügyletek. Egyes bűnösökkel szemben a pápa szigorúan léphetett fel; ha a kereskedelem akkoriban élénkebb, és a kamattilalom megszegése mindennapos jelenség lett volna, a pápa nem engedhetett volna meg magának ilyen fenyegetést. Bizonyítja ezt az a tény, hogy a forgalom élénkülésével az egyházi törvények kamatellenessége rögtön alábbhagyott.

A fenti állítás bizonyítékaként, hogy a tiszta kamat gyakorlatilag változatlan, szinte vas-nagyság, szolgáljanak a következő ábrák, amelyekből kitűnik, hogy a kamatláb ingadozásai az áruk árainak ingadozásaira (a hausse-prémiumra) vezethetők vissza. Ha változatlan valutánk lett volna, a kamatláb 2000 - év óta változatlanul 3-4%-on állna.

A Schinderlingek feltalálásával a 15. században ennek az árakra nézve ugyanolyan a jelentősége, mint a papírpénz feltalálásának -, valamint a Harz-hegy-ségbeli, az ausztriai és magyarországi ezüstbányák megnyitásával a pénzgazdaság sok helyütt lehetővé vált. Amerika felfedezésével pedig megkezdődött a 16. és 17. század nagy árforradalma. Az árak feltartóztathatatlanul emelkedtek, és a kamatlábat nehéz hausse-prémium terhelte. így nem csodálkozhatunk azon, hogy a kamatláb ebben az egész időszakban igen magas volt.

Adam Smíth írásából, A nemzetek gazdagságáról (Inquiry into the nature and causes of wealth of nations) kölcsönzőm a következő számokat: 1546-ban 10%-ot nyilvánítottak a kamatláb törvényesen engedélyezett határának, 1566-ban Erzsébet megújította ezt a törvényt, és 10% maradt a törvényesen engedélyezett szint egészen 1624-ig.

363

Erre az időre az árforradalom lényegében befejeződött, az általános áremelkedés megállt. Ezzel a fejlődéssel egyidejűleg a kamatláb is esett: 1624-ben a kamatot 8%-ra, röviddel a Stuartok visszatérése után (1660) 6%-ra, 1715-ben pedig 5%-ra csökkentették.

„Ezek a különböző törvényi szabályozások, úgy tűnik, összességükben csak követték a szabadpiaci forgalom kamatlábát, de nem jártak előttük." így Adam Smith.

Anna királynő óta (1703-1714) azonban az 5% - úgy látszik - inkább alatta kellett hogy legyen a „markét rate"-nek (a piaci szintnek). Természetesen, minthogy ebben az időben az árforradalom befejeződött, és a kamatláb most már csak tőkckamatból és a kockázatbiztosítási díjból állt, tehát tiszta pénzkamatból és a veszélyjárulékból.

„Az utolsó háború előtt (mondja Smith) a kormányzat 3%-ért vett fel kölcsönt, és megbízható magánszemélyek a fővárosban éppúgy, mint sok más országrészben is 3 és.fél, 4 és 4 és fél százalékért."

Tehát ugyanazok az arányok, mint jelenleg.Kell még több bizonyítékot összehordanom annak bizonyítására, hogy a tiszta

tőkekamat vas-nagyság, hogy a tiszta tőkekamat nem esik 3% alá, nem emelkedik 4-5% fölé, hogy a kamatláb ingadozásai nem az őskamat ingadozásaira vezetendők vissza? Mikor emelkedett az újkorban a kamatláb? Mindig csak az áruk áraival együtt. A kaliforniai aranylelet után a kamatláb olyan magasra emelkedett, hogy az eladósodott nagybirtokosok a magasabb' gabonaárak ellenére szükséghelyzetről panaszkodtak. A megnövekedett gabonaárakat kiegyenlítették a növekvő bérkövetelések. Az aranybányák kimerülésével az árak a kamatlábbal együtt estek. Aztán jöttek a milliárdok, a magas árak, a magas kamatláb. A nagy válsággal estek az árak, esett a kamatláb is. Az utolsó üzleti dagály (konjunktúra) idején 1897-től 1900-ig és 1904-től 1907-ig a kamatláb is emelkedett; aztán az árak ismét estek, és a kamatláb ismét alacsony lett. Most ismét lassan emelkednek az árak és a kamatláb is. Röviden, ha a kamatlábból mindenütt levonjuk az általános áremelkedés számlájára írandó hausse-prémiumot, visszamarad a kamat mint vas-nagyság.

Miért nem esik a kamat soha 3 alá, miért nem csökken nullára, akár csak átmenetileg egy napon egy évben, egy évben egy évszázad alatt, egy évszázadban két évezred folyamán?

364

2. kiadás, dr. Th. Christen által átdolgozva

Függelék

Párhuzamosság a kamatláb és az ármozgás között

-O "E

a E3«c

1

I 197 áru átlagára

Középértékek

Éves különbség

Ugyanaz a

középértékek

százalékában

az átlagárak százalékos különbség

HU»SIMS77G»2*72542SÍJi"21SJ31*3)4ilis123♦ U+*S+ö»♦ 11+CL9+ 4.0-JJ•1*+34-19+

10+H♦1*+«4 29+ai+0jí♦ 104Q1♦1.)-10*0i+Q7-0.9+űe

1)1 m NI »! Hl 2i7 181 1*1

111 JOÍ H4

M9 J19 )J9

■

9*

«%

2%r

0törvényes

Magyarázatok az I. táblához

Az itt látható grafikon kamatgörbéjét Adam Smith imént idézett adataiból vettem.* Itt a törvényes kamatlábról van szó, nem a piaci kamatlábról, amely tulajdonképpen a lényeges. Smith azt állítja ugyan, „hogy, úgy tűnik, a törvényes kamatlábat nagy gondossággal hozzáigazították (maid with great propriaty) a viszonyokhoz", de a 10-ről 8 és 6 %-ra való hirtelen ugrásokból kiderül, hogy ez a törvényi szabályozás, mint minden törvény, késlekedve, ugyanakkor lökésszerűen követi a tényeket. A törvényesen engedélyezett kamatláb védelem volt az uzsora ellen, tehát - mint ma is - általában magasabb volt a közönséges piaci kamatlábnál.

Az árgörbét Gcorg Wiebe „A XVI. és XVII. századi árforradalom története" című művének 376. oldalán lévő táblázat nyomán dolgoztam ki. Ehhez a táblázathoz azok a súlyos hibák tapadnak, amelyeket e könyv 172. és következő oldalain a „Hogyan lehet a pénz árát pontosan kialakítani?" című alfejezetben tárgyaltam. Sáfrány, muskátlivirág, gyömbér itt az eredményt ugyanolyan súllyal befolyásolja, mint a búza, marha, szövet. Ezen kívül a felmérés 97 árufajtára, sőt 1580-tól csak 47 árufajtára korlátozódik. (Egyébként Wiebe maga is említi ezeket a hiányosságokat.) Minthogy az ő táblázata csak 1713-ig terjed, az 1764-ig való meghosszabbítást különböző könyvek adataiból vettem, amelyek mind megegyeztek abban, hogy 1713-tól az árak állandóan csök-

* Ezeket dr. Th.Christen alaposan ellenőrizte.

365

kentek. Ez megfelel annak a körülménynek, hogy 1700-1740-ig Soetbeer számításai szerint a pénzkitermelés (arany és ezüst) nem haladt előre, a népesség növekedésével a pénzszükséglet mégis nőtt. Egyedül Angliában az 1680-1780-ig terjedő időszakban a népesség 4,5 millióról 9,5 millióra növekedett. Ezen kívül 1640 óta nem csökkentették többé a pénzlábat. Tehát elég ok van arra, hogy áresést (baisse) valószínűsítsünk.

Azt is figyelembe kell venni, hogy Wiebe minden árat ezüstsúlyra vezetett vissza. De a kamatláb nagyságára csak a számszerű árak hatnak, nem pedig az ezüstár, minthogy a kölcsön visszaadása az adósság számszerű összegéhez igazodik. Az érmék nemesfém-tartalmának „romlását" Wiebe nem vette figyelembe.

Ha a fönti két görbe csak fő menetében egyezik, ennek magyarázatát azoknak a forrásanyagoknak a jelzett hiányosságaiban kell keresni, amelyek alapján készültek.

ttSO S2 54 56 58 1860 62 64 66 68 1870 72 74 75 78 1880 82 84 88 68 1890

Az * -tal megjelölt pontok jelentik az index-számokat, a 0-val jelöltek a diszkontlába-köt.

2. kiadás, javította dr. Th. Christen.

Magyarázat a II. táblázathoz

A két görbe párhuzamossága itt már sokkal világosabban szembetűnik, mert a görbék jobb forrásanyagokból készültek. Először is a diszkontláb sokkal inkább közelít a piaci kamatlábhoz, mint a törvényesen évekre előre meghatározott uzsorakamat-ráta; aztán az „Economist" index-számai is sokkal jobban közelítenek az áruk valódi átlagáraihoz, mert itt tekintettel voltak az áruk viszonylagos jelentőségére.

Ha majd teljesen megbízható adatok állnak rendelkezésre, akkor a már most is világosan megfigyelhető párhuzamosság valószínűleg kongruenciába fog átmenni; a két görbe fedni fogja egymást.

Mindeddig azok az erők, amelyek a kamatláb-rátát meghatározzák, kivonták magukat a tudományos vizsgálódás alól. Egyetért ezzel prof. dr. Kari von Diehl is az Über das Verhaltnis von Wert und Preis im ökonomischen System von Kari Marx (Az érték és ár viszonya Kari Marx gazdasági rendszerében) című írásában (25. old.), ahol azt mondja; „A kamatnak nincs természetes rátája, minthogy a kamatráta kialakulása minden törvényszerűséget nélkülöz és teljesen önkényes". III, I, 341. old.

A dolog azonban - ahogyan meggyőződtünk róla - egyáltalán nem így áll. A közelebbi vizsgálatnál ugyanis megmutatkozik, hogy itt minden „törvényszerűen" megy végbe. És a kamatláb-ráta képzése csak annyiban „Önkényes", amennyiben a kamatláb-ráta 3%-tól fölfelé bármely tetszés szerinti magasságba hajtható. Csak azt kell törvényesen meghatározni, hogy új bankjegyek kibocsátásával az áruk árait évente 5-10-15%-kal emelik, és akkor a kamatláb is 8-13-18%-ra nő (3%+5,10,15% hausse-prémium). Egy dolog azonban, amellyel önkényesen lehet bánni, nem „nélkülöz minden törvényszerűséget", minthogy azokat a törvényeket követi, amelyekhez ez a bánásmód igazodik.

(Egyébként a „minden törvényszerűséget nélkülöz" és az „önkényes" ellentétek, legalábbis ebben a tárgyban.)

Névmutató

Arendt, ÜttO 135, 141, 159, 162

Bamberger, Ludwig 135, 199, 269, 302 Bebel, August 89 Bendixen 139Billeter, Gustav 373, 374, 375 Bismarck, Ottó von 169, 249 Boehm-Bawerk, F.ugen 13,133,143,

295, 325,352-353, 362-367 Brentano, Lujo 145

Carnegie, Andrew 347v 348Chevalier, M. 135, 159Christen, Theo 219, 318, 364, 377-378

Damaschke, Adolf 30 Diehl, Kari 292, 379 Dühring, Eugen 356

Engel, J. A. F. 141

Fisher, Irving 13, 14, 219, 295 Flürscheim, Michael 41, 127, 209, 210,

214,216, 346 Fonda, ArthurJ. 210 Forbonnais 363Frankfurth, Ernst 30, 57-60, 115, 270

George, Henry 30, 113, 126, 127, 363,372

Gottl 141Gresham, Thornas 165, 166, 170

Heffferich 140, 143, 146 Hume, Dávid 220

Jevons 174

Keynes, John Maynard 9, 12,13 Klüpfel, Paulus 115 Knapp 139 Knies 142

Landauer, Gustav 26, 32 Lasalle, Ferdinánd 89 Laveleye, F. de 199, 256 Lawjohn 148, 166 I.iebkneeht, Kari 89 Liefmann, Róbert 139

Maithus, Róbert 301 Marshall, Alfréd 210 Marx, Kari 9, 12, 29-35, 133, 141-142,

150, 178, 325-329, 340, 356, 367,379

Menger, Anton 123Morgan, John Pierpont 228, 279, 335Mulhall 43

Nagy Frigyes 204 Nietzsche 26

Ottó, Conrad 354

Parsons, Frank 210 Proudhon 29-35, 133,138,197, 235, 245, 249, 292-298, 324, 328, 366

Rathenau, Walter 92 Reusch 206Rodbertus, Johann Kari 366 Roscher, Wilhelm 145 Rousseau, Jean-Jacques 90 Ruhland 144

Sauerbeek 174 Schaffle, Albert 366Schiller, Friederich von 26, 46, 79, 236,

328Schmoller, Gustav 145, 218 Schopenhauer, Arthur 16 Senior, Willíam 365, 366 Simons, Gustav 115 Smith, Adam 9, 376, 377 Soetbeer 174 Somban, Werner 232 Sonnenfels, Joseph 363 Stirner, Max 26 Swift, Jonathan 86

Taft, Róbert 84Turgot, Arme Róbert 363

Wagner, Adolph 366 Wicksell, Knutl64, 325 Wiebe, Georg 220, 377, 378 Wilson, Woodrow 42, 83, 241, 309 Wirth 195

Zuckerkandl 143

Mathias Bröclters Összeesküvések, összeesküvés-elméletekés szeptember 11. titkai

Mathias Bröckers író, újságíró a szeptember 1 1-i események kapcsán a világ politikai és gazdasági életének olyan mélységeibe enged bepillantást, amelyek döbbenettel töltik el az olvasót.Tudja Ön például, hagy a Bush és a bin Laden család évtizedeken át üzleti kapcsolatban állt egymással? Hogy az Egyesült Államok már a szeptember 11-í merénylet előtt is háborút tervezett Afganisztán ellen? Hogy a tragédiában érintett légitársaságok részvényeinek esésére a merénylet előtt már napokkai hatalmas mennyiségű fogadást kötöttek; hogy Oszama bin Laden és az al-Kaída ellen máig nem létezik egyetlen hitelt érdemlő bizonyíték sem; hogy az amerikai hatóságok ennek ellenére 2002 januárjában hivatalosan is leállíttatták a nyomozást; hogy George W. Bush titkos irtatott minden iratot, amely a szeptember 1 1-ei eseményekkel kapcsolatos? Hallott az utóbbi években nyilvánosságra került, mindeddig titkos dokumentumokról, amelyekből kiderül, hogy a Pearl Harbour-i katasztrófáról az Egyesült Államok titkosszolgálatai előre tudtak, órára, napra pontosan ismerték a támadás időpontját, amely támadást ők provokálták ki, ürügyet teremtve ezzel arra, hogy belépjenek a második világháborúba - megtámadottként? Pearl Harbourban több mint 2000 amerikai tengerész vesztette életét.A könyv semmiképpen sem könnyű olvasmány, hiszen a bőrünkről van szó. De az egész annyira tragikus, hogy már csak nevetni lehet rajta. A könyv jó humorral, szórakoztatóan írja le az őrült összeesküvés-elméleteket és e bolond világ egyéb hajmeresztő ellentmondásait.

A. S. Neill Summerhill A

pedagógia csendes

forradalma

Egy kiváló pedagógus, A. S. Neill mondja el az általa alapított iskola, Summerhill

történetét, valamint gondolatait gyerekekről és szüléikről, iskolákról és

tanárokról, szabadságról és kényszerről. Neill forradalmi pedagógiai elvei -

ellentétben a tekintélyelvű nevelési módszerekkel - a gyermeknek annyi

szabadságot adnak, amennyi csak lehetséges. A szabad, önmogát szabályozó

gyermek szabad akaratából tanul és cselekszik, ami boldogabb és gyermekibb

életet tesz lehetővé, később pedig kiegyensúlyozottabb, neurózisoktól mentes

felnőttkort.

A könyv hozzásegít a gyermeki viselkedés megértéséhez és ezáltal

mindennapjaink problémáinak megoldásához. Üdítő és bátorító olvasmány,

amely bebizonyítja, hogy a szabadság lehetséges.

„Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, amelyeket amerikai

kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy korábbi könyvemből. ... A Summerhill ma

gyakorlatilag ugyanolyan, mínt 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös

diák-tanár önkormányzat működik, a növendékek szabadon eldönthetik, hogy

részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanulás helyett játszani

A modern orvostudomány olyan hatalmas

fejlődésen ment keresztül, hogy gyakorlatilag

ma már egyetlen egészséges ember sincs.

Aldous Huxley

Neil Z. Miller Védőoltások Kérdések és

kételyek

A védőoltások története több mint 200 évre nyúlik vissza. Ez idő alatt a bevezetett védőoltások száma folyamatosan nőtt, a járványszerűen előforduló fertőző betegségek száma ugyanakkor folyamatosan csökkent. Az orvostudomány és a közvélemény ezt a visszaesést többnyire a védőoltások pozitív hatásának tulajdonítja, holott az elmúlt két évszázad alatt életkörülményeink, higiénés viszonyaink és táplálkozásunk alapvetően megvál-tozott.„A betegségek megelőzését célzó védőoltás ötlete 1 796-ból származik. Edward Jenner brit gyermekorvos úgy gondolta, hogy azok a fejőlányok, akik már túlestek a tehénhimlőn (egy enyhébb betegségen), nem kaphatják meg a himlőt (ami halálos betegség)." Jenner elméletére alapozva fejlesztették ki az első himlő elleni oltósokat. Ezekkel az oltásokkal a XIX. században az iparilag fejlett országokban nagy tömegeket oltottak be úgy, hogy gyakran szinte teljes volt az átoltottság. Azonban a védőoltások hatására nem csökkent a hímlős megbetegedések száma. Hatalmas járványok törtek ki, lényegesen súlyosabbak, mint korábban. A beoltott személyek túlnyomó többsége megkapta a himlőt, amit a hímlős betegeket befogadó intézmények egyértelműen dokumentáltak. Ennek hatásóra több ország betiltotta a himlő elleni oltást. A WHO által néhány évtizeddel ezelőtt kezdeményezett himlő elleni oltási program során hivatalosan elismerték, hogy nem a védőoltások hatására tűnt el a himlő a Földről. A megfelelő higiénés feltételek biztosítása, a betegek elkülönítése és a csatornázás akadályozta meg a betegség terjedését. A múlt század halálos betegségei - mint a tüdőbaj és a diftéria - már a védőoltások bevezetése előtt komoly visszaesést mutattak. A jobb életkörülmények ós a megfelelő higiéné hatására ezek a betegségek - a szegénység betegségei - eltűnőben voltak. A rettegett járványos gyermekbénulás-járványok okozta halálesetek száma szintén magától csökkent már a védőoltások bevezetése előtt. Ugyanakkor a tömeges oltás bevezetése után hatalmas járványok törtek ki az Egyesült Államokban, és a gyermekbénulásos megbetegedések száma nőtt az oltás bevezetése után. A polio-oltóanyag ezenközben köztudottan évtizedeken keresztül egy majmokban élő, rákkeltő vírussal volt szennyezve, mivel az oltóanyagot majmokon tenyésztették.Miközben Nyugat-Európa számos országában a védőoltósok nem kötelezőek, és a szülők számára elegendő irodalom áll rendelkezésre a téma alaposabb megismeréséhez, a dogmává merevedett védőoltástan Magyarországon szinte semmilyen, a hivatalos állásponttól eltérő vizsgálati eredmény, publikáció, statisztikai adat megjelenését nem teszi lehetővé.A könyv az oltásokkal kapcsolatos kérdések és kételyek tisztázásának

Hans-Ulrich Grimm A leves

hazudik Az ételek szép új világa

Érzékeink manipulálására észrevétlenül egy világhatalom szerveződött: az ízipar. Mindegy, hogy csecsemőeledel vagy gyümölcsjoghurt, felvágott vagy sütemény: nem azt esszük, amit eszünk; az ipar láthatatlanul fűszerez, a hatások ismeretlenek. Élelmiszereinket, amelyek egykor a mezőgazdaságból kerültek ki, ma az élelmiszeripar állítja elő, a legkülönfélébb alapanyagokat használva fel kiindulási anyagként. Az eper íze már rég nem valóságos eperből származik, ós a citromsavat sem a citromból nyerik. A kagylók talán sertéshúsból készülnek, a homár egy mintái elnevezésű halból, a marcipán zöldborsóból. Adalékanyagok és aromák próbálják helyettesíteni és imitálni eredeti élelmiszereink ízét, szagát, állagát és egyéb tulajdonságait.Hans-Ulrich Grimm szórakoztató és megdöbbentő műve fellebbenti a fátylat az élelmiszeripar praktikáiról, manipulálhatóságunkról, és ételeink szép új világáról.

Dr. Ralph Bírcher Szigorúan bizalmas A táplálkozástan

titkos dokumentumai

Eszkimók, bantuk, vikingek, svájci hegylakók, új-guineai batátaevők. Böjt, nyersétrend-terápia, fehérjeminimum-kíséríetek, permeabilitáspatológJo. Megfigyelések és kísérletek az orvostudomány fehér foltjának számító táplálkozástan területéről. A könyv tallózó a Wer?-depunkt nevű folyóiratból, amely az elmúlt évszázad folyamán ötven éven keresztül gyűjtötte a világ szaklapjaiban megjelent cikkeket és tanulmányokat a táplálkozásról és az egészségről. A könyvben összegyűjtött teljesen egyedülálló néprajzi megfigyelések egyértelműen bizonyítják: civilizációs táplálkozás nélkül nincsenek civilizációs betegségek.

William DufryCukor blues

Egy letehetetlenül érdekes könyv a cukorról - a méregről, amely először

drogfüggővé tesz, majd megöl -, hatásairól, kultúrtörténetéről, és

lehetőségeinkről egy cukorfüggő társadalomban. A cukorról, amely a

cukorbetegségtől a skizofréniáig számos betegség okozója, és amely közúti

baleseteinkben csakúgy, mint a gyomorfekély, az allergiák vagy a rák

kialakulásában ludas.

„Ha tényleg le akarják győzni az észak-vietnamiakat - idéz 1905-ből egy japán

filozófust a könyv szerzője -, dobjanak le rájuk egy katonai kantint. A cukor, a

csokoládé és a Coca-Cola hamarabb elpusztítja őket, mint bármelyik bomba."

„Ha bármely más anyag csak megközelítőleg olyan káros lenne, mint a cukor,

már rég betiltották volna" - állítja Yudkin professzor, a londoni egyetem

Táplálkozástudományi Intézetének vezetője.Dufty az évszázadok eseményeit nyomon követve arra a következtetésre jut, hogy valószínűleg egyetlen más termék sem befolyásolta olyan erősen a nyugati

Dr. Róbert 5. Mendelsohn

Gyermekorvos nélkül Gyermekgyógyászati tanácsadó

szülőknek

A könyv gyakorlati gyermekgyógyászati tanácsadó szülők és leendő szülők részére. A szerző több mint 30 éves gyermekorvosi praxisa alapján adja közre a szükséges információkat diagnosztikáról és kezelésről, amelyek segítségévet a szülök maguk is egyértelműen meg tudják állapítani, mikor von szükség orvosi segítségre és mikor nincs, A könyv ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a megelőzésre, és oz embert mint egészet szemléli, akire hatással vannak már a fogantatása előtti események is, továbbá táplálkozása és környezete.Dr Mendelsohn ismert kritikusa oz orvosi szakmának. Véleménye szerint egészségünket legjobban o minket kezelő orvasok veszélyeztetik, mivel a modern orvostudomány módszerei csak ritkán működnek, és gyakran sokkal veszélyesebbek, mint azok a betegségek, amelyeket állítólag diagnosztizáltak és kezelni akarnak.

Benda

Judit Egye magát egészségesre! Egy rendhagyó szakácskönyv

Amikor szóba kerül az egészséges táplálkozás. Többnyire sajnálkozva néznek ránk: akkor ti nem esztek húst? Vagy nem is mondanak semmit, de a pillantásokból kiderül, hogy azt ízetlen izét, ami a reformtáplálkozás, köszönik de nem kérik.,,Miközben sem fűrészporízű süteményeket, sem ízetlen leveseket nem kell ennünk ahhoz, hogy egészségesen táplálkozzunk Semmi mást nem kell tennünk, mint kissé

Meglehetősen szokatlan feladatra vállalkozott kiadónk SPlTO^WBgfHWmindeddig meg nem jelent művének kiadásával, hiszen a könyv 1916-ban, 88 éve jelent meg először. Annak idején Gesell alternatív gazdasági modellje nagy vissz-hangra talált, majd a gazdasági és politikai erők váltakozásától függően hol meg-próbálták elfelejteni, hol elkezdték újragondolni elméletét.

„A pénz, amelyet nap mint nap használunk, kétféle, egymásnak ellentmondó célt szolgál: egyrészt csereeszköz, a munkamegosztás feltétele, így minden civilizáció alapja; másrészt felhalmozható dolog, s e minőségében akár akadályozhatja is a cserekereskedelmet. Egy zsák alma. ha nem veszik meg, előbb-utóbb elrohad, a pénz azonban, amelyért megvennék, megőrzi eredeti értékét akkor is, ha tulajdono-sánál marad. Mivel a pénz értékálló és mindenre használható »joker«, kamatot lehet kérni érte. Tulajdonosa úgy szedhet kamatot, hogy a kisujját sem kell megmozdítania.

A József-fillér hires példája bemutatja, hogy a kamat mindig csak középtávon, és sohasem hosszabb távon biztosítja a pénzforgást. Ha Krisztus születésekor József betett volna egy fillért a bankba 5% kamatra, akkor 1990-ben, a német újraegyesí-tés évében - az akkor érvényes aranyár mellett - 134 milliárd darab, a Föld töme-gének megfelelő aranygolyót vásárolhatott volna. Ez azt mutatja, hogy a tartós ka-matszedés matematikai-logikai lehetetlenség, ezért ez a pénzforgást mindig csak középtávon biztosithatja.

Minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson. A szemétdíjnak például körülbelül 12%-a, a vízdíjnak 38%-a, a lakbérnek pedig 77%-a kamat. Egy 40 rrv-es lakás esetében, amely 150 000 német márkába kerül, ez körülbelül 750 000 márkát je-lent száz év alatt. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% ka-matot vagy tökeköltséget tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy ha kamat helyett forgalmi illetéket vezetnénk be, legtöbbünknek megduplázódna a jövedelme, vagy ugyan-azon életszínvonalért arányosan kevesebbet kellene dolgoznunk."

(Margrit Kennedy)

9789639904095

3900 Ft

k é t e z e r e g y